A műben szereplő minden név, személy, hely és esemény teljes méretékben az író fantáziájának szüleménye.

Bármely
hasonlóság létező személyekkel, helyekkel és eseményekkel, kizárólag a véletlen műve.

Egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás a Glowell Ltd. engedélyével

(POB 3174, Road Town Tortola, British Virgin Islands)

A Kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban

részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Kivételt képez ez alól a kritikai
és ajánlási céllal közölt rövid részletek publikálása.

Magyarországon kiadja a Kalandor Könyvkiadó 1203 Budapest, Mária u. 3.

Felelős kiadó: Földi Tamás cégvezető Korrektúra: Király Gábor, Tördelés: Nagy László

ISBN 963 00 85 41 0
ISSN 1587-7213

Copyright by Anthony Sheenard © 2001 Sorozatterv és borítóterv: © Bolt Informatikai Kft. A

sorozattervet és a borítót Temesi Péter készítette

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2867.49.01
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Feleségemnek, Ágnesnek, a türelméért és a capuccinókért,
s kisfiamnak, Thomasnak, mert korához
és termetéhez mérten bármily hatalmas is a hangja,
hagyott dolgozni éjszakánként...

Az Istent soha senki nem látta

(János I. levele 4.12)

„Én téged, itt, híven szolgálni foglak, csak egyet ints: ugrom, serény leszek, s ha útjaink, túl, újra
összefutnak, te nékem ugyanezt teszed."
(Goethe: Faust)
 EGY

1.

Agadé mellett, négyezer évvel ezelőtt

- Mit álmodtál uram? - kérdezte mély meghajlással az orvos, amikor észrevette, hogy a beteg
felébredt kecskebőrökkel kibélelt fekhelyén. A kis, agyagfalú fülkében mindössze egy mécses égett,
lángjának tánca csak még jobban elmélyítette a félhomályt.
- Repültem álmomban - mondta Al-nenhir-tu olyan halkan, hogy alig lehetett hallani a hangját.
Elszakította tekintetét a mennyezet gerendáitól. Óriási erőfeszítéssel megfordította a fejét, az orvosra
nézett, és bár a látását elhomályosította a fájdalom, valamiféle remény megcsillant a szemében.
- Az jót jelent - mondta az orvos. - Az álomjósok szerint fényes jövő vár arra, aki repülésről
álmodik. Remélem nem félsz, uram?
- Te mondtad, hogy meghalok, ha... ha a folyók áradása előtt nem nyitsz léket... a koponyámon.
Az orvos a függönyön túlról egy tálcát emelt be a fülkébe. Azon az agyagkockán helyezte el,
amelyen a tömjénfüstölő is állt. A tálcán fényesen csillogó bronzeszközök hevertek egymás mellett,
rendezett sorban. Kések, kampók, fúró, és egy apró, recés élű fűrész.
- Úgy van, uram. Mire levonul az ár a Déli-tenger felé, ismét lábra állhatsz, s mire befejeződik
az aratás, olyan leszel, mint régen.
- Szentélyt emelek Enkinek, ha életben maradok - mondta a beteg. - A démonűzések és a
ráolvasások mit sem értek... A templom nem nyújtott segítséget... de benned bízom. Rólad azt
mondták... hogy a piramisok tövében tanultad ki a mesterséged, és az egyiptomi orvosok híresek tudá-
sukról - A beteg egy pillanatra megvillantotta humorérzékét. - Habár a balzsammal kezelt halottak
csak ritkán panaszkodnak...
- Bízhatsz bennem, uram! A varázslók megállapították, hogy mi a te bajod, és ez nagy segítség
nekem. Lazítsd el tagjaidat, és lélegezz mélyeket! Ez a főzet álomba ringat, és nem érzel majd
semmit...
- A bal oldalam amúgy is béna.
- Tudom, uram.
- Ügyesen végezd a dolgod, A-zu!
Az orvos kis agyagfiolát tartott a beteg szájához.
- Úgy fogom, uram. Mi, a Nílus völgyéből jövők, jobban ismerjük a testet, mint más orvosok.
Én látom a te bajod, és meggyógyítlak. Igyál!
Megemelte a fekvő férfi fejét. Al-nenhir-tu aprókat kortyolt az italból. A hetedik korty után az
orvos elhúzta a fiolát. A hét szent szám...
- Csukd be a szemed, és gondolj arra, hogy az árpatermés bőséges legyen! Ilyenkor mindig
közelebb kerül az ember az istenekhez, hátha most meghallgatnak.
Amikor a beteg teljesítette a kérést, az orvos kilépett a fülkéből. Hárman vártak ott rá, s intett
egyiküknek. Annak a feladata volt, hogy leborotválja ura haját, amely a betegség ideje alatt
szokatlanul hosszúra nőtt. Mire végzett, a beteg már elkábult a főzettől, és mély álomba zuhant.
Akkor aztán belépett a fülkébe a másik két férfi. Szó nélkül megemelték a beteget, és kihúzták az
állatbőröket alóla. Ezután a hasára fordították a magatehetetlen férfit, majd elforgatták, hogy a feje a
lába helyére kerüljön. Az orvos felemelte a fejet, és egy agyaggal töltött tömlőt helyezett alá.
Lenyomkodta a tömlő közepét, olyan mélyedést készítve a homlok számára, amelyben biztosan
megülhet.
Újabb fáklyákat, és egy bronztálat emeltek be a függönyön kívülről. A tálban sűrű folyadék
csillogott, egy titkos recept: kellemetlen szagú, és furcsa színű, de elriasztja a démonokat. Az orvos
félmeztelenre vetkőzött, bedörzsölte felsőtestét, arcát, és tar koponyáját.
Az egyik férfi mögéje állt, és imádkozni kezdett. Hosszú litániát mondott Enkihez és a többi
istenhez. Fizetett varázsló volt, az egyik legjobb, az orvos mégis inkább önmagában bízott. Kell az
istenek segítsége, nem vitás, de ha megcsúszik a keze, már az istenek se segíthetnek.
Sokat tapasztalt ember volt A-zu, sok ismeretet szerzett a piramisok árnyékában élő nép
papjaitól, de nem csak tanult, hanem látott is... Fiatalkora a Folyóköz városaihoz, s főképp Agadéhez
kötötte. Itt tanult meg gondolkodni, s amikor a tudást a Nílus mentén magára szedte, rájött, hogy
többre képes, mint az egyiptomiak. Mert az ő szemében ez az élet fontos, azokéban pedig a halálon
túli lét. A tudás A-zunak célt adott.
A másik két segítő eközben lekötözte a beteget, hátha a fájdalom magához téríti a kábulatból. A
bokája, a dereka és a melle köré kötelet kerítettek. A fejet majd lefogják.
A varázsló befejezte imáját, és démonűző verseket kezdett szavalni.
Az orvos bekente kését egy különleges sebkenőccsel, amelyet hét nap és hét éjszakán át kevert ki
titkos recept szerint, majd a segítői közé lépett. Letérdelt a fejhez, egy vonalban a bronztálcával, és az
azon elhelyezett eszközökkel. Az utolsó pillanatban egy kisfiú jött be a fülkébe: az ő tiszte lesz az
orvos kezébe adni a kért eszközöket.
A bűntelen gyerekkéz ugyancsak a siker záloga.
A-zu egy Y-alakú bemetszést ejtett a fejbőrön, majd a késsel a bőr alá nyúlva elmetszette a
kötőszöveteket. Vérfolyam indult meg a frissen borotvált fejen, A-zu kicsit elfordult, mire a fiú
balzsammal átitatott háncsdarabokkal megtörölgette a vérző sebet. Az orvos ezután széthajtotta a bőrt,
és láthatóvá vált a koponya.
A fiú egy kézi fúrót vett fel a tálcáról, és azt adta az orvos kezébe. A-zu hosszú és kemény
munkával négy lyukat fúrt a koponyába egy képzeletbeli négyzet négy sarkára. A fúrója egy vastag
bronztű volt, amit az orvos fáradhatatlanul sodort két tenyere között, miközben erősen a koponyára
nyomta a hegyet. A fúrótest recés volt, hogy az orvos izzadó tenyere ellenére se vándoroljon el, ne
csússzon félre.
Hátul a varázsló kilencedszer kezdett bele litániájába, mire A-zu végzett. Ismét meg kellett
tisztítani a sebet.
Az orvos elkérte a fiútól a fűrészt.
Átvágta a lyukak között a csontot. A finoman kidolgozott vékonyka fűrész hegyét a lyukba
illesztette, és lassan, alig mozgatva vágta át a koponyát. Ez is lassan ment, de az orvos nem sietett.
Amit most csinál, azt bárki meg tudja csinálni, csak türelem és kézügyesség kell hozzá. Ha majd
leemeli a koponyadarabkát, akkor kell igazán figyelnie.
Az idő a mécses olajával arányosan fogyott.
Az orvos körbefűrészelte a csontdarabot, majd két tompa végű, kampós emelővel a lyukaknál
alányúlt, és kiemelte. Láthatóvá vált az agyhártya. A fiú tudta hátul, hogy mi a dolga, és pillanatokon
belül fényár öntötte el a kis fülkét, húsz mécses fénye ragyogott fel.
A koponya mélyén ott fénylett és lüktetett az agy. Egy sérülés utáni csontszilánk eltávolítása
gyerekjáték ahhoz képest, ami most következik. Egy halálos daganat van az agyban, amitől meg kell
szabadítani a beteget. S az ott van azon a ponton, ahol... A-zu mereven nézte az agyat, és megpróbálta
elűzni a feladat nagyságának érzetét, mert úgy vélte, ez megbéníthatja a kezét, és félre fogja vezetni a
kést.
A varázslóval együtt mormolva az imát, belevágott az agyhártyába...

2.

Irak, valahol a Tigris folyama mellett. Az ezredfordulón.

Mintha egyetlen izzó lyuk lett volna a fakókék égen a nap, a hőségtől remegett a levegő. Kopár
dombocskák alacsony hullámai alkotják a tájat. A fű kiégett, szalmaszínű, kisebb-nagyobb kődarabok
és sziklák hevernek mindenütt, már évezredek óta itt fekszenek, és itt lesznek, amíg világ a világ.
- Sosem bírtam a meleget - jegyezte meg Bill Atherton, és az sem zavarta, hogy ez senkit nem
érdekel. Egy koszos kendővel megtörölte a homlokát. A fél életét ezen a szélességi körön élte le, de
úgy utálta a tűző napot, a sivár és kietlen vidéket, amely még vissza is verte a napsu garakat, mint
otthon, Oklahomában azt a széles pusztát, amelyen az apja a haláláig dolgozott, és alig csikart ki
belőle valami termést. Ez a táj Oklahomának azon részére emlékeztette, amelyet szülővidékének
mondhatott, a különbség csupán annyi volt, hogy itt senki nem próbálja meg feltörni a földet.
Éhen is halnak...
Hasonlóképpen, ha nem jobban utálta az itt élőket, miképpen a szomszédokat gyerekkorában.
Ugyanolyan tehetetlen emberek éltek errefelé, akik siránkoztak egymás között, siránkoztak a
kívülállóknak, és siránkoztak az ég felé. De Oklahomában legalább megdolgoztak azért, hogy
siránkozzanak, az arabok pedig csak a karjukat lóbálják. Athertonnak meggyőződése volt, hogy az
emberi faj ezen része nem uralkodásra, hanem szenvedésre teremtetett, és csak akkor érzik teljesnek
az életüket, ha szenvedhetnek, és siránkozhatnak. A munkát még csak hírből sem ismerik, és nem
igénylik a fejlődést sem, mert akkor elveszne az életük értelme.
A számítógép megöli Allahot...
- Nemsokára odaérünk - válaszolta a dzsip vezetője.
A kurva életbe, úgy is legyen! Rám olvad ez a nyomorult ruha.
Atherton utálta a fickót, mert nem lépett rá teljesen a gázra, és mert annyira rázott a kocsi, hogy a
férfi gyomra egy jojóhoz hasonlóan járt le- s föl.
- Remélem is... - válaszolta kelletlenül Atherton, és az égre emelte a tekintetét.
Két nap múlva indul a repülőgépe Chicagóba, és ő nem lesz rajta. Az ásatások befejeződtek
Szíriában, a munkatársak nagy része már elutazott, az arabokat szélnek eresztették, az eszközök úton
vannak a Chicagói Egyetem felé. Már a búcsúestet is megtartották, amikor beállított ez a katona, és
egy ezredes, hogy elhozzák Irakba. Az egyetem áldását adta rá, mert a hadsereg nem akármilyen
ajánlattal állt elő. Ez változtatott Atherton tervein, amelyek szerint a hétvégét már a Michigan partján
akarta eltölteni.
Akármerre nézett csak köveket és tevekórókat látott. Évezredekkel ezelőtt ezen a területen jelent
meg a civilizáció. Óriási birodalmak, fényűző városok, lélegzetelállítóan csodálatos paloták. Istenek
vigyázták valaha a két folyam közét: Enlil, Enki, Ninhurszag, és a csillagos An. Egek és földek urai,
kezükben korlátlan hatalommal és bölcsességgel.
Most mi van itt? Tevekórók, tudatlan pásztorok, no meg rengeteg kecske, amelyek nyomában
tovább terjeszkedik a homok.
Bill Atherton egyvalamit bírt elviselni: a régmúltat. Ehhez képest ez a világ, amelybe beleszületni
kényszerült, csupán elviselendő mellékpálya volt. Ami igazán dühítette, hogy a múlt kincseiért ezeken
a tájakon és ezeken az embereken kellett átvágnia magát.
Eddig a hadsereg is csak hátráltatta. Ezek az államok nem kedveznek az archeológiának.
Különösen Irak nem...
Ezen a nyáron Szíriában ötezer éves romokat tártak fel, amelyeknek kultúrtörténeti értéke
korántsem olyan kiemelkedő, mint, amilyennel az az ezredes kecsegtette, aki nemrégiben érte jött.
Úgy látszik, sürgősen szükségük volt egy archeológusra, mert nem sokáig keresgéltek, és miután
ráakadtak Athertonra, nem sokáig hagyták gondolkodni. Biztosították róla, hogy a hadsereg minden
hátralévő, még elintézetlen dolgot elrendez Szíriában, persze szigorúan csak a hivatalnokai útján, majd
helikopterre rakták, elhozták ide, és most egy dzsipben zötyög a feltételezett csoda felé.
Igazából örülhetne, mert nem sok régésznek volt lehetősége Szaddam Husszein országában ásatni
az elmúlt években.
- Maga biztosan tudja, hova megyünk - fordult Atherton a vezetőhöz.
- Nem mondhatok semmit, uram.
- Mennyiben biztosak abban, hogy amit megtaláltak, az Agadé? Hiszen nincs a katonák között
archeológus!
A sofőr nem válaszolt.
Nyald ki! Nem. mindegy, mikor tudom meg, hol találtatok rá?
- Előbb-utóbb úgyis meg kell mondaniuk - próbált meg a lelkére beszélni Atherton, bár sejtette,
hogy feleslegesen. Az ilyenek azért lesznek katonák, hogy engedelmeskedjenek valakinek. Akkor
élveznek, ha megtehetik.
- Parancsom van rá.
Egy whiskyt! Istenem, egy pohár whiskyt!
Atherton ismét a táj felé fordult. Egy lapos dombocska tetején pásztor állt, kecskéivel körülvéve.
Csak a szeme és az orra látszott ki tarka fejfedője alól. Öltözéke szakadozott volt és elnyűtt: évi sok
száz mérföldet, és az időjárás viszontagságait kellett kiállnia. Markában görbe bot, amelynek fejét
fényesre csiszolta a fa anyagánál sokkal durvább kéz. Kecskéi hosszú szőrűek és többségükben
rozsdabarnák voltak.
Hova lett innen az orrszarvú, a vadjuh, a gazella?
Atherton dühöngött. Távolabb észrevett néhány fekete, kecskeszőrből szőtt, és összevarrt sátrat,
ahol a pásztorok ideiglenesen megpihentek. Egy kiszáradt patakmeder kígyózott arrafelé.
Bottá és Layard nyomdokain... A világhír felé a hadsereg dzsipjén... Ki hiszi el? Csessze meg
minden zubbonyos seggfej!
A kocsi jobb első kerekével kőre futott, és hatalmasat zökkent.
- Ha egy fa kerül elénk, annak is nekimegy? - kérdezte Atherton nem leplezett agresszivitással
hangjában.
A sofőr most sem válaszolt. Atherton idegessége nem csupán abból fakadt, hogy úgy érezte
magát, mint akit elraboltak, hanem abból is, hogy ez a szezon nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Át
kellett vennie Alex Goodman helyét, mert az öreg infarktust kapott Szíria felé utaztában. Atherton, aki
asszirológus volt elsősorban, nem örült neki, hogy egy neolit korabeli falvacska romjai felett túrathatja
a földet. Nem igazán hozták lázba a feltárt edénydarabok, a kutatóárkok mélyéről napvilágra került
leletek, az emberi maradványok, vagy a vályogfalrészek. Bár magának se vallotta be, de nem tudták
lázba hozni már semmilyen felfedezéssel, csupán egyet akart: hogy mindenki hagyja békén, és
menjenek a fenébe az eszköztárukkal együtt.
Majd rendszerezéskor megnyugszik. Békés, nyugodt hónapok...
Alig hagyták el a kecskés öreget, feltűntek a látóhatáron a katonai sátrak. Három vagy négy volt
belőlük, ilyen messzeségből még nem lehetett megállapítani. Apró pontok rohangáltak körülöttük, a
sárgásbarna háttér előtt kitűnően látszottak: karok, lábak, gyufafejnél nem nagyobb katonasapkás
kugligolyók.
- Remélem volt annyi eszük, hogy semmihez sem nyúltak - morog ta Atherton.
- Máshogy nem fedeztük volna fel - felelte rá a dzsip vezetője.
- Én sem játszom háborúsdit a hadsereg fegyvereivel. Annyit elvárhatok, hogy maguk se
nyúljanak a romokhoz. Kiváltképp akkor, ha azok tényleg olyan értékesek, mint ahogy mondták...
A katona felkormányozta a dzsipet egy dombocska tetejére. Észrevették őket.
- Hol az a térkép? - kérdezte Atherton. Egy órával korábban kapott egy térképet, hogy
megállapítsa hol lehetnek. Most újra előkotorta, és aprólékosan szemügyre vette. Ujjával követte a
megtett útvonalat. -Arra van a Tigris? - kérdezte a távolba mutatva, ahol mintha valami folyó
kanyargott volna. Nem a vizet látta, hanem a mellette húzódó árpaföldeket.
- Igen, uram.

3.

- Agadé... - morogta. - Ha csakugyan Akkádra bukkantak, akkor nagy szenzáció lesz. Valahol
tényleg errefelé kellett állnia a városnak...
Aztán jöttek a kecskék... Ezek nem érdemelnek semmit. Se városokat, se kőolajat... csak kecskéket.
Agadé. Egy közel ötezer éves csoda romjai.
- Jöjjön, Mr. Atherton!
Egy másik ezredes volt, nem aki megkereste Szíriában... ez fekete. Jobban bírta a forróságot,
feszes-barna bőrén nem fénylettek izzadság-cseppek, hóna alatt nem volt nedvességfolt. Egy mappát
tartott a kezében, amelyet átadott Athertonnak, majd intett, hogy kövesse.
Az archeológus kinyitotta a mappát. Légifelvételeket tartott a kezében, amelyek mindegyikén,
vastag, vörös filccel bekarikáztak egy kis részt. Némelyiken ott volt a Tigris is, ezek magasabbról
készültek. Az árpafóldek színe mutatta azt, hogy a fotók között jelentős időbeli eltérések vannak. Sem
ezeken, sem pedig a nagyításokon nem lehetett kivenni a vörös körben semmit, csupán két halovány,
egymásra merőleges vonalat.
Egy kívülállónak semmit, de egy szakmabelinek rengeteget elárultak.
Atherton kelletlenül követte az ezredest. Hitte is meg nem is, hogy csakugyan felfedezték a
legendás sumér-akkád várost, amelyet a gutik a földdel tettek egyenlővé jó négy évezreddel korábban.
A hadsereg ráakadhatott néhány agyagfalra... talán egy szárnyas oroszlán fejére, és mindjárt
archeológusért szalajtanak. A dolguk az lenne, hogy titkos iraki fegyverraktárakat, vagy üzemeket
keressenek, vagy mit tudja ő, hogy mit, és erre belekontárkodnak a régészetbe.
- Az utolsó fotókat egy TR-1A harcászati felderítő repülőgép készítette - mondta az ezredes. -
Az elemzések kimutatták, hogy itt rejt valamit a föld mélye. És nem is akármekkora méretű valamit.
Kiküldtek ide minket. Ráakadtunk egy szoborra és egy agyagládára...
Erre tippeltem... - gondolta félrehúzott szájjal Atherton. - Kiszúrta a szemeteket. Aztán
valamelyik tiszt, amelyik az átlagot megütötte az akadémián, felvetette, hogy kellene egy régész.
Az ezredes végigvezette Athertont a terepszínű katonai sátrak között, ki a sárgásbarna síkságra,
ahol néhány szikla állt ki a talajból, mint csintalan kölykök által elhelyezett apró buktatók. Az állott
levegő kissé megélénkült, és szellő simított végig a földön, de nem sokat jelentett a forróságban:
csupán meleget hozott a meleg helyére. A kifeszített sátorlapok alig látható hullámzásba kezdtek, egy
rögzítetlen sarok lagymatagon kifordult, halk sercegés kísérte, ahogy végigszántotta a földet.
Különben minden maradt a régiben: a nap ereje semmit sem csökkent.
- A felvételeken látható vonalak ott húzódnak - mutatott a fekete ezredes egy képzeletbeli
egyenesre valahol a talajon. Aztán megfordult, és egy másik vonal mentén húzta végig karját. A
régész egy pillanatig úgy érezte, mintha gránát robbant volna a homloka mögött, tekintete
előtt elmosódott a távolba nyúló pusztaság, és megroggyantak térdei. Érezte, ahogy lüktet ereiben a
vér, és szinte végigszáguld bőre alatt.
 A kurva életbe! Azért hoztak ide, hogy két láthatatlan vonalat megmutassanak nekem?
Mielőtt azonban szólhatott volna, az ezredes folytatta:
- Amikor megérkeztünk, talajvizsgálatokat folytattunk, és ráakadtunk egy üregre a domb
belsejében. Miután eltávolítottuk a felszínt takaró földréteget, megmunkált kövekre bukkantunk. Az
egyiket kiemeltük és valamiféle félig beomlott terem került a szemünk elé. Ezután kerestük meg a
Chicagói Egyetem Keleti Tanszékét, hogy ajánljanak nekünk egy asszirológust, aki a közelben ásat.
Atherton mélyeket lélegzett. Igaza lesz az exnejének: az infarktus fogja a sírba vinni vagy a
gutaütés. Aztán felülkerekedett benne a kutató kíváncsisága, és máris elfelejtette az előbbi érzéseit.
Talán mégiscsak kecsegtet valamiféle eredménnyel a hadsereg amatőr beavatkozása a régészet
berkeibe.
Az ezredes felkaptatott a dombocskára. Atherton most már engedelmesen kutyagolt mögötte, és
lassan a szeme elé került egy körülkerített terület, amelynek közepén sötét foltként tátongott
valamiféle üreg.
Körülötte a felhalmozott földkupacok biztosítottak védelmet az illetéktelen tekintettel szemben.
-Lementek oda? - kérdezte Atherton.
-Természetesen - felelte az ezredes. És mit találtatok lent?
Atherton nyelt egyet.
-Azonnal megtekintheti, mit találtunk - intett hátra a fekete férfi.
Atherton a válla felett akaratlanul is hátravillantotta tekintetét.
Hat katona követte őket vagy húsz lépéssel lemaradva, kezükben kötélhágcsót, kézilámpát,
vállukon megtömött katonai zsákokat hozva. Teljes csendben jöttek utánuk, valószínűleg már a sátrak
között is. Atherton nem hallott semmit, fel sem figyelt rájuk.
Megérkeztek az üreghez. Az ezredes kiakasztotta a kötelet, és szabad végét oldalra hajította.
Félreállt a megérkező katonák elől, akik szakszerű mozdulatokkal szerelték fel az üreg fölé a
kötéllétrát tartó alumíniumszerkezetet, majd amikor ez megvolt, leereszkedtek a mélybe.
-Nem is sejtettem, hogy a hadsereg feltárásokkal is foglalkozik - morogta Atherton az orra alá,
úgy, hogy az ezredes meghallja, de olyan benyomása legyen, mintha nem neki szólna.
-Nem jellemző - felelte az ezredes. - De amikor kiderült, hogy van valami értékes a talpunk alatt,
az egyetemén magát ajánlották, és megkértek bennünket, hozzuk el ide, illetve addig maradjunk itt.
Magunk között szólva: úgyis addig maradhat, amíg katonai akciónak van feltüntetve a feltárás. Nem
hiszem, hogy az irakiak kiadnának ilyen politikai viszonyok között egy feltárási engedélyt maguknak.
-Majd megköszönöm.
-Nem fontos. Megkérdeztük, mit csináljunk, és amikor elmagyaráztuk, hogy mi a helyzet,
megkértek minket, hogy óvatosan távolítsuk el a felső réteget, amíg csak rá nem akadunk az üregre,
illetve amíg valami a kezünkbe nem akad.
Ahogy a katonák sorra eltűntek a sötétség takarásában, Atherton már hajlandó volt arról is
megfeledkezni, hogy zubbonyt viselnek a vállukon és hangtompítót a cipőik talpán. Előérzete, hogy
tényleg valami nagy felfedezésbe csöppent bele, elfeledtetve vele a tűző nap okozta forróságot, a
képzeletbeli pecázást a Michigan partján, a hosszú zötykölődést a dzsipben, a flegma katonát, a vasalt
ingű ezredes kellemetlen udvariasságát: csak a lyuk maradt. Koszosfehér fény villant meg lent, egy
újabb szellő homokot sodort a földrakásokról az üregbe. A régész megállt az üreg felett, és lepillantott.
Nem sokat látott: mintegy négyméternyi mélységben mozogtak a katonák, a zsákokból vállra
akasztható akkumulátorokat vettek elő és fényárba borították a barlangszerű helyiséget. Atherton
megragadta a mellette magasodó alumíniumalkotmányt, és erősen kapaszkodva jobb lábát a
kötéllétrára helyezte. Bizonytalan mozdulattal helyezte át súlypontját a kötélre, majd ügyetlenül,
lábával tapogatva ki a fokokat, haladt lejjebb. Mielőtt végleg eltűnt volna a föld alatt, a mellé lépő
ezredesi cipő került a szeme elé, és
hogyan csilloghat, amikor itt minden csupa por és mocsok ?
megállapította, hogy a pedánsan tiszta katonának még a nadrág vasalata is pontosan a cipő
közepén ér véget. Aztán már nem törődött a külvilággal.
A mélyben enyhült a forróság szorítása. A mesterséges, fehér fénysugarak is mintha tovább
hűtötték volna a környezetet, amelyből első látásra csak a földfalak tűntek fel. Aztán Atherton
szakértő tekintete előtt vajszín vonalak bontakoztak ki a fal mocskából.
Erezte a föld szagát, és megállapította, hogy egyáltalán nem kellemetlen. Megrángatta magán az
inget, amely az izzadtságtól a hátára tapadt, és tudta, hogy hamarosan fázni fog. De most nem számí-
tott ez sem, hiszen ott volt vele szemben egy ábra a falon. Csak nehezen bírta kivenni, mert félig
betakarta a ráhúzódó föld, és töredékessé koptatta az idő: de mégis ott volt.
Atherton közelebb botorkált, felmászott arra a földkupacra, ami mint egy feljáró vitt el a falig.
- Ide világítsanak! - mondta a régész és hangja rekedtesen csengett. A fekete ezredes
mosolyogva nézte a kötéllétra aljáról.
Volt a mosolyában valami leereszkedő...
Aztán két vagy három fénycsóva is arra fordult. Amikor Atherton a falhoz ért, óvatosan
végighúzta ujját a képen, homok pergett le. Egy dombormű volt, hosszú ruhát hordó, derékszalagos
alak bontakozott ki a fény-árnyék vonalak nyomán, feje körül halak úszkáltak.
- Enki - ismerte fel Atherton. - Az ember teremtője, a föld megtermékenyítője, és ura száraznak
és víznek.
Az archeológus időközben letérdelt, s most arrébb csúszott. Ráfújt a falra, és ennek nyomán újabb
alakok jelentek meg, kisebbek, mint Enki, kezükben állatokkal, növényekkel. Atherton teljesen
megváltozott. Ahogy lassan kibontakoztak a homályból a négyezer éve elveszett figurák, a köpcös
férfi úgy lett egyre emberibb. Egy történetet látott, hosszú menetet, zenészekkel - kitűnően látszott a
hárfát pengető kéz, és az ujjak - áldozati bárányokkal, örvendő emberekkel, s mindezek az isten felé
tartottak, akit dicsőítettek, aki világuk középpontjában állt.
Atherton falra vetülő árnyéka szellemként lebegett a régmúlt ünnepe felett, ráhajolt a figurákra,
majd kiegyenesedett, hogy egy sorral följebb nézze meg, mi is történt akkor, azon a hajdani
ünnepségen, amit megörökítésre érdemesnek ítélt a művész.
A régész erre várt egész életében. Mindennapjaiban itt lüktet előtte az emberi történelem kezdete.
Pár percig nézelődött, aztán...
Az örömöt hamarosan meglepődés követte. Az épület, amelynek belsejében voltak kőből épült!
Atherton leszánkázott a földhátról, és közölte ezt az ezredessel.
-Nem agyag és bitumen - mondta izgatottan -, hanem kő.
Körbefordult.
- Ezen a tájon az agyag volt az, ami korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, a követ
messziről kellett hozatni. Akár csak a fát, távoli országokból. És itt vették a fáradtságot, hogy köveket
hozassanak!
Merre van még valami?
Az egyik rájuk irányuló reflektor elvakította, és nem látta, merre mehet tovább.
- Erre, uram! - szólalt meg egy katona oldalról.
Atherton azonnal arra fordult, és ingerülten intett a reflektorosnak, hogy vegye le róla a fényt.
Aztán már látott is: egy földből kiemelkedő, derékig érő alakot. Óvatosan odalépdelt. Most már
akármi lehet a lába alatt.
Egy imádkozó férfit ábrázoló alabástrom szobor volt. Magassága meghaladta a négy lábat,
szemének helyébe lyukas követ nyomtak. Arca kerek volt, szakálla rövid. Kopasznak ábrázolták, de
testének méretéhez képest feje kissé nagyobbra sikeredett. Egészben megőrizte az idő.
Ki voltál?
- Itt találtunk egy rést - mondta az egyik katona. - Kicsit kibővítettük.
Atherton megpördült. Fekete lyuk tátongott előtte, éppen átfért rajta egy ember.
- Adjanak egy lámpát!
Megkapta, mire odamászott a réshez. Bevilágított, és egy újabb földfalat látott nyolc-tíz láb
távolságban. A lyuk lefelé szűkült, ám mélysége elérte a tíz lábat. Egy oszlop hengere feküdt lent,
szeletekre törve. A többit maga alá temette a föld, és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
Atherton visszahátrált, letette a lámpát, majd reszkető kezekkel megigazította gyér haját.
- Talán ez volt az épület legmagasabb pontja. A többi a mélyben van lent, és egészben. Ha ez
épen maradt, akkor a többinek is fenn kellett maradnia.
De Agadét a földig rombolták a gutik!
- Csodálatos!
- Van még valami - mondta az ezredes. - A legérdekesebb!
- Mi a fene...?
Megkerültek egy középen púposodó, ember magas földtornyot, ami mint Atherton számára
kiderült, nem a föld alatti helyiség széle volt, hanem mögé lehetett kerülni. Egy helyütt csak oldalazva
fértek át közte és a fal között, és egy még kisebb üregbe jutottak. Ide helyszűke miatt csak ketten
bújhattak be: az archeológus és az ezredes. A fekete férfi tartotta a lámpát.
A fal egy beugrójában voltak, ahol egy agyagládát helyeztek el a régiek. A láda tetejét apró
madárlábak lenyomata díszítette. Ékírás.
- Egy ecsettel óvatosan letisztogattuk - mondta a fekete férfi.
- Érintetlen - mondta izgatottan Atherton. - A ládát senki nem nyitotta fel. Senki!
- Mi lehet benne? - pillantott rá az ezredes. - Kincsek?
Atherton lesújtó pillantást vetett rá.
- Kincsek? Kinek kellenek? Annál sokkal fontosabb dolgot rejt, ha szerencsénk van.
 - Mit? - kérdezte az ezredes.
- Agyagtáblákat, iratokat - tette a vállára a kezét Atherton. - Amiből megtudhatjuk, mit találtunk.
Tudást rejt, ami többet ér minden aranynál!
És most már remélte, hogy ez tényleg Agadé.

4.

Beesteledett, s a nappali hőség gyorsan átváltott éjszakai hidegbe. A naplemente fenséges volt a
lapos dombok felett, de Bill Atherton nem foglalkozott vele, úgy elszálltak a napok, hogy észre sem
vette őket. Alig mozdult ki a sátrából, egyrészt, mert nem akart találkozni a katonákkal, másrészt pedig
fontosabb dolga akadt: az agyagláda feliratát fordította angolra.
Először bejelentette a felfedezést, majd azonnal megindította az engedélyeztetési eljárást. Közben
megkérte az ezredest, hogy csináljanak felvételeket az üregben, és azokat elküldte a chicagói
egyetemre, illetve kinagyíttatta, és a tanulmányozásukba kezdett.
Az ezredes, Robert Morrison, felajánlotta embereinek munkáját, amit Atherton egy fél napos
töprengés után elfogadott: úgy találta a katonák legalább annyira megfelelnek, mint a bennszülött
munkások, amelyeket ilyen esetekben szoktak felfogadni. Aprólékosan elmagyarázta, mit tegyenek, és
mit nem tehetnek, majd kijelölte a megtisztítandó felületet, ügyelve arra, hogy az olyan része legyen
az üregnek, ahol nem csinálhatnak óvatlanságukkal kárt. Nem sok mindent fognak találni, de sebaj, ezt
a munkát is el kell végeznie valakinek. Néha ellenőrizte őket, de különben csak akkor törődött velük,
ha érte jöttek.
Általában feleslegesen.
A katonák elhordták a földkupacot a földmélyi terem közepéről, és tovább tisztogatták fölötte a
felszínt. Lassan feltárult a gödör, és annak a csodái ismét napvilágra kerültek. Atherton pedig
megpróbálta lefordítani az írást, amely a láda tetején volt.
- Ilyen volt az írásuk? - bökött néhány nappal korábban az ezredes a fényképeken látszó
madárlábak nyomaira, amikor Atherton elmagyarázta, mit nézeget.
- Korai ékírás - felelte az archeológus. - Igazából még a piktogrammokhoz is közel állnak, de
ezeknek a jeleknek már szótagértékük van.
- Mármint ezek a karcolások szótagokat jelölnek? - Az ezredes leült Atherton mellé az
asztalhoz.
- Szótagokat is. Csak az a baj, hogy ezeket a jeleket többféleképpen lehet olvasni, sőt, amit
leírtak szótagonként, azt leírhatták egy szójellel is, azaz logogrammával. Ugyanakkor a jelek egy része
meghatározó célzattal került ide, tehát a szó előtt vagy után álló determinatívum, amely pontosan
kijelöli, mire is gondolt az írnok, de olvasáskor nem kell kiejteni.
Atherton elégedett volt.
- Érthető?
Morrison bólintott, aztán visszatért a domb tetejére a katonákhoz.
Atherton azért akarta mindenáron lefordítani a láda tetejének szövegét, mert tudta, hogy a
sumérek az agyagládára felírták a benne található táblák rövid tartalmi kivonatát. A várakozás ideje
alatt ennek szentelte figyelmét.
Az első napokban rájött, hogy elsősorban imákat, és ómenszövegeket tartalmaz az agyagláda.
Aztán felfedezte az összefüggéseket, és hamarosan egy hihetetlen történet bontakozott ki az írásból.
- Whiskyt? - fordult be Atherton sátrába az ezredes a sokadik meg nem csodált naplemente
után. Ő már látott elég sivatagi naplementét.
Az archeológus az asztalra könyökölve merengett.
- Jöhet - mondta aztán.
- Nos, miről szólnak a kaparások? - mondta az ezredes, és majdnem a szájáig megtöltötte a
poharakat.
Atherton a whisky csillogását nézte, s közben megbocsátott az ezredes szóhasználatáért.
- Imádkoznak az istenekhez, hogy megsegítsenek valakit, aki nehéz betegségen esett át.
- Ez a mindennél fontosabb tudás?
- Az árpatermés is sokat mond nekünk, egy szakembernek minden információ érdekes. De ki
tudja? Hátha van az imák között egy, ami biztosan használ.
- Erre igyunk! - mondta Morrison, és összekoccintotta a poharakat. Ezen az estén kicsit
felengedett. Laza viselkedése azonban ellentétben állt élére vasalt és makulátlan öltözékével. Persze
máshogyan bánt a katonáival, mint a hullámzó kedélyállapotú Athertonnal.
 Athertont kezdte dühíteni, hogy nem veszik komolyan. Előre hajolt az asztal fölött.
- A jelen esetet használta! - Morrison bólintott.
- Nyilván a múltra gondol...
- Miért? - Az archeológus rosszat sejtett. - Történt valami?
- A hadsereg már csak ilyen... Ahogy jön, úgy megy.
- Mi történt?
- A szövegtől függetlenül, nekünk mennünk kell! Két nap múlva összecsomagolunk.
Visszarendeltek minket.
Atherton felmordult, de nem tett megjegyzést. Kik rángatták ide? Kik tárták fel előtte a múltnak
kútját? És most...
- Az engedélyt valószínűleg megkapjuk - folytatta az ezredes. - A többi már a maguk dolga. De
engem azért érdekelne, hogy mi van még abban a ládában.
„Óh, Sámás, fényedre szomjúhozik a világ..."
Atherton meg akart szólalni, de hirtelen megakadt torkában a szó.
A fekete ezredes italtól csillogó szemeibe tekintve megmagyarázhatatlan előérzet fogta el.
Madarakat látott tovarebbenni a szembogarában, s a madarak röptéből jóslatot olvasott ki. Mintha nem
is a sátor homályában ülnének, hanem a learatott árpaföldek szélén, és nem whisky, hanem árpasör
lenne kupájukban, és áthúz felettük az esti szellő, mint a múló idő elillanó jele. Az idők végtelenjében
négyezer év egy pont csupán, olyan rövid szakasz, hogy egymás mellett létezik szinte a két kor, és
nem egymás után: áttekinthetővé válik, és érzéseket, gondolatokat sejtet át évezredek vékony burkán.
Atherton
„...átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján..."
arcát megérintette a madarak szárnyának rebbenése, és szívét összeszorította a félelem. Nem
szabadna beszélnie, tudta ezt jól, mégis kimondta Morrison kérdésére a választ. Nem tehetett semmit,
hiszen az is benne volt a jóslatban, hogy a végzete szerint kell cselekednie, s a sors ezt mérte rá. Utóbb
nem emlékezett erre a pillanatra, a hídra négy ezredév között, az elszálló rettegésre, és a beletörődésre,
amivel elfogadta a kimért jövőt. A misztikum és az istenek a semmibe tűntek évezredek fordulóján.
Morrison pislantott, Atherton görcse felengedett.
-Az imák mellett elhelyezték a meggyógyult beteg köszönetét - mondta az archeológus, és
megforgatta a whisky maradékát a poharában. Huszonegyedik század, a racionalitás százada... - Sőt,
köszöneteit.
-Kinek mond köszönetet?
-Az isteneknek. És nem csupán a felgyógyulásáért, hanem azért is, hogy az istenek sugallatára jó
tanácsokkal látta el Sarrukínt, amikor hadba vonult Lagas ura ellen, és szintén hasznosak voltak
Naram-Szinhez küldött üzenetei, amikor annak hatalmát veszély fenyegette, mert felkeltek ellene
belső ellenségei.
Morrison újra töltött magának.
-Hát ez nem különösebben érdekes - jegyezte meg.
-Dehogynem - húzta fel szemöldökét Atherton, és most valóban felsőbbrendűnek érezte magát. -
Ez több dolgot is jelent.
-Éspedig?
-Hogy az illető, aki a megtalált templomot emeltette, beszélgetett az istenekkel - A hangsúlyba
cseppnyi lenézés is vegyült. Most Morrison visszakapja. - Aztán, mivel Naram-szín Sarrukin unokája
volt... azt is jelenti, hogy a betegünk a műtét után... majdnem kétszáz évig élt.
- Mese!
- És azt is tudom, hogy miért! - Atherton kövérkés arca ragyogott.
Első pillantásra hasonlított a fellelt alabástromszoborhoz: a kelleténél nagyobbnak tűnt a feje.
Feldobta a labdát, várta hogy visszapasszolják neki. Morrison nem figyelt fel a játékra, és tette,
amit elvártak tőle:
- Miért?
- Mert az orvos, amikor meggyógyította, belepiszkált az agyába is. És megtette azt, amire
mindannyian vágyunk: hosszú-hosszú életet programozott be a páciensének... - Atherton felhajtotta a
whiskyt, és lecsapta a poharat. - A műtét pedig sikerült.
 KETTŐ

1.

Illinois állam, Chicago. Három évvel később.

Dr. Bruce Walsh előtt kinyílt az üvegezett fotocellás ajtó, és az orvos kilépett a légkondicionált
áruház árukkal telezsúfolt, de néptelen földszintjéről az éjszakai utca hasonlóképp néptelen világába.
Dr. Walsh egy jól megpakolt papírzacskót tartott a bal karján. Legújabb barátnője másnap estére ígérte
a visszaérkezését Washingtonból, és a férfi maga óhajtotta megfőzni kettejük számára a vacsorát.
Mivel agglegény volt, nem is lehetett más választása: ha jót akart látni az asztalán, azt maga készítette
el.
Összeütközött egy ideges szőkével. Az ajtón túli éjszakából bukkant fel a nő, kis kosztümben
volt, erősen festette magát, negyvenes éveit taposta. Rohant az élelmiszerboltba, és beleütközött a
doktorba. Aztán rohant tovább, és közben idegesen rázta a fejét.
Dr. Walsh megtorpant egy pillanatra a járda szélén. A szupermarket parkolója a sarkon túl volt,
de az orvos nem ott parkolt le, hanem az utca túloldalán a járdaszegély mellett, egy óriási méretű,
„McKinley fegyverbolt" feliratú, zöldes-sárga tábla előtt. Dr. Walsh végigpillantott az úttest hosszán.
Az aszfaltra vetülő megannyi fénypászma, a kivilágított kirakatok, és villogó cégreklámok barátságos
hangulatot kölcsönöztek a város ezen részének, de a fényauráktól körülölelt magányosan sétáló
emberek, botladozó árnyak mégis idegenné tették. Az ismeretlenek - önálló akarattal, de többségük
minden jó szándék nélkül - az éjszakát használták ki, hogy megélhetésüket más kárára vagy
gyönyörére biztosítsák. Kurvák és tolvajok voltak... Életük is olyan volt, mint a körvonalaik:
fantomszerű a háttér fényében.
Mennyi semmibe vesző energia! - gondolta kelletlenül az orvos, és megnedvesítette a szája szélét.
Rettenetesen meleg volt még most is.
Autó sem jött. Utoljára egy kicsit nőies Alfa Romeo húzott el erre, de hátsó lámpái már a
semmibe tűntek. Bruce Walsh azon vette észre magát, hogy túl hosszan álldogál a járdaszélen.
Valamiféle rossz előérzet lengte körül egy röpke időre. Okát kutatva ismét körülnézett.
Senki nem figyel rád! Azt sem tudják, hogy a világon vagy!
Talán túl hosszúra nyúlt az agglegényélet. De Sarah sem az a típusú nő, akivel egybekötné a
mindennapjait. Ha viszont találna valakit, azt most nem vehetné el. Most semmiképp. Előbb meg kell
várni a végeredményt...
De hiszen megvan...
Az orvos végre megmozdult. Lelépett az úttestre, és gyors lépésekkel átszelte a kocsijától
elválasztó hat sávot. Hangos csipogással és kattanó ajtózárral üdvözölte BMW-je. Bruce a zacskót az
első ülésre dobta, és bevágódott a kocsi biztonságába. Becsapta az ajtót, és sötétség borult rá.
Mi a nyavalya van velem?
Remegett a keze. A szeme elé emelte, és hitetlenkedve nézte. Az utóbbi napokban kissé fáradtabb
a kelleténél. Semmi oka nincs rá, hogy azt higgye, követik, ő mégis nemegyszer érezte ezt a hét
folyamán. A kollégái még nem vették észre zavartságát, és a munkájában sem zavarta, de ha ez sokáig
tart, akkor jobb lesz felkeresnie egy pszichológust, akinek kiöntheti a lelkét.
Ugye semmi okom nincs rá, hogy azt higgyem, követnek?
Persze feszültebb, mint máskor. Tudja is, hogy miért. Bezzeg James-en nem látszik semmi!
Rajta sem látszott, amíg Heitman magához nem tért. Majd, ha James is megtudja, amit ő tud!
Vagy inkább megérzi...
Bedugta a slusszkulcsot a helyére és indítózott. Oldalról még a szemébe tűnt a McKinley-féle
koszoszöld cégtábla kacskaringós sárga neon felirata alatt a kirakatba kitett fegyverek képe: Coltok,
Smith and Wessonok... Az orvos tekintete megakadt egy Rugeren. Ilyet vett pár hónapja maga is.
Vastag üveg, erős rács, és modern riasztó védte a pisztolyokat és a puskákat. Dr. Walsh automatikusan
a visszapillantó tükörbe nézett, és a gázra lépett.
Három sávot használhatott, és éppen senki nem zavarta vezetés közben, ezért gondolatai
elkalandoztak. Mérges volt önmagára, hogy minden elfogadható magyarázat nélkül ezt érzi.
Gyöngyözik a homloka, és remeg a keze.
Biztos a fülledt levegő...
Nem tudta becsapni önmagát. Érzett már hasonlót korábban, vagy két évtizeddel ezelőtt...
 De nem csak bebeszéli magának, hogy pár pillanattal előre megérezte a sors kezét? Másnak sem
hinné el, ha hallaná, egyszerűen csak a nagyotmondó természet és a feltűnési szándék hatásának tulaj -
donítaná... akkor magával miért tegyen kivételt?
Hozzásegítették...
Megrettent. Ismét egy pillantás a visszapillantóba. Éles fény vágott a szemébe, és arra
Az előbb még nem volt mögöttem... Színtiszta paranoia, színtiszta paranoia...
reagált csak teste, amikor kiverte a verejték: egy kocsi követte.
Miért ne jöhetne akárki mögötte?
Az előbb még nem volt ott!
Az a másik kocsi egy mellékutcából fordult ki utána a főútvonalra. El szeretne jutni a város egyik
végéből a másikra. Mondjuk a Központi pályaudvar közeléből a Milwaukee felé vivő út mentén
valahová... Egy családapa vezeti, akit otthon már türelmetlenül vár a felesége, és a gyerekek sem
alszanak el addig, míg apa puszit nem ad, és el nem igazgatja a takarókat. Akkor aztán azt mondja a
kislánya: „Jó éjt, apa!", a válasz „Jó éjt, kicsim!", és minden rendben lesz. Az ajtót nem csukják be
teljesen, ne féljenek a gyerekek, és egy vékony fénysugár kettéválasztja az elefántokkal, medvékkel és
majmokkal telezsúfolt szőnyeget...
Miért nem előz le?
Minek siessen? Egy nyűgös gyerek, és egy ideges feleség is várhatja otthon. Minden este kitalál
valamit, hogy a hivatalban maradhasson, háromszor rendezi el és osztályozza a jövő heti feladatokat,
ötször is megrágja a szavakat annak a reklamáló kereskedőnek (annak a szarházinak), akinek rossz
árut küldtek, és a cég papírján bocsánatkérő levelet kell írni. De még mindig kényelmesebb ezt a
légkondicionált irodában megtenni, mint otthon egy olyan asszonyt hallgatni, akit már régen kocsi alá
kellett volna lökni, vagy a magasvasút sínjeire kötözni, hogy örökre elnémuljon. Minek siessen?
Bruce nem tudta megállapítani, milyen az autó típusa. Sötét és nagy, eddig jutott csak el a
felismerésben, és nem tovább. Az ismeretlen felvette az ő sebességét, és kicsit lemaradva, közvetlen
mögötte haladt.
Az orvosnak egy régi film jutott az eszébe: a Párbaj. Hogyne látta volna, látta húsz évvel ezelőtt,
és azóta is legalább háromszor még. Egy kéz, egy csizma és egy teherautó. A sivító gumik hangja a
fülébe hatolt, és a forró aszfalt gőzölgését is felidézte benne. Milyen hülyeségekkel foglalkozik
megint? Csak egy film: mesterséges lidércnyomás.
Átsorolt a másik sávba... Előzni fog, hogy elévágjon? Mit lehet tenni, ha valaki keresztbe rántja
előtted a kormányt, merre lehet kitérni?
Bruce levegő után kapkodott.
Le kellene húzódni! Baj lesz,..!
Ki lenne szolgáltatva, ha megállna!
Le kellene húzódni!
Azóta a két évtizeddel ezelőtti eset óta nem volt ilyen helyzetben. Nem lehet, hogy az ember
előre megérezzen dolgokat! Csupán a véletlenek egybeesése létezik, és különben is egy eset nem eset.
Diagnózist sem állítunk fel csak a beteg vérnyomásának emelkedéséből, vagy abból, hogy fáj a feje.
Talán most, ez a második alkalom!
De hiszen azt sem tudja, hogy ugyanaz a kocsi követi-e, amelyik egy perccel korábban. És ha az
már lekanyarodott, és már egy másik jön utána? Bruce hátrafordult, hogy a válla felett megnézze
kísérőjét. A kocsija megindult balra, s az orvos kétségbeesve kapott a kormányhoz, hogy
visszafordítsa.
Az izzadtság a szemébe folyt.
Már egyenesen sem bírod tartani a kocsit egy háromsávos úton? Mit gondolhat az ott, mögötted?
Lejjebb húzta az ablakot. Már előbb meg kellett volna tennie, csak annyira lefoglalták csapongó
gondolatai, hogy eszébe se jutott ez a megoldás. A fulladása alábbhagyott, de csak egy fél percre. A
bezúduló friss, de meleg levegő sem segített.
Egyszerre távolinak tűntek a tárgyak: idegennek a város fényei, az úttest, az autó belső tere, a
kormány, de még a saját kezei is. Bruce rémülten emelte fel a jobbját, s tette volna ezt a baljával is, de
józan esze a rejtekéből nem engedte, hogy megtegye. Az orvos a fékre lépett, és kontrollálatlanul
ugyan, de üresbe tette a sebváltót. A kocsi megállt az út szélén, és nem mozdult. Csendesen
duruzsolva jelezte, hogy menetkész, nem rajta múlik a dolog. Bruce hátravetette a fejét, és mélyeket
lélegzett. Amikor látta, hogy a másik kocsi elhúz mellette és piros helyzetjelzői egyre kiseb bé
zsugorodnak, akkor megnyugodva lehunyta szemeit.
Őrültség volt azt hinni...
Bárcsak ne tette volna! Egymásba mosódó képek villantak fel tekintete előtt: egy piramis, egy
szfinx, és aztán az oroszlántestű szörny arca helyén anyjának arca.
 - Ne! - nyögött fel Bruce, de nem tudta megakadályozni az emlékek felszínre törését.
Tizenhárom éves volt akkor, elég nagy ahhoz, hogy megértse mi történik, és hogy soha ne felejtse
el. Az egész úgy maradt meg benne, mint egy soha nem múló lidércnyomás, mint egy időtlen időkig
elnyúló rémálom. Bruce a történteket megelőző este rosszul lett: a légszomj, ami elfogta már majdnem
az életét követelte, és csak az amerikai nagykövetségen tartózkodó orvos mentette meg. Kairó
egyetlen kórházában sem voltak képesek ellátni, de talán jobb is volt, hogy meg sem próbálták.
Az eszméletvesztést a légszomj okozta, viszont amikor magához tért a rosszullétnek még
korántsem volt vége. Kívülről látta saját magát, mint ahogy a halálközeli élménybeszámolókból
ismert, de ez nem a halál volt, mert igenis élt, csakhogy felborultak a tér koordinátái, és minden
hullámzott, gyűrűzött a szemei előtt. A szülei elhatározták, hogy az egyiptomi kirándulásnak vége -
bár csak másodsorban volt kirándulás, hiszen az apja hivatalos iratokat hozott a nagykövetségre, és
családja csupán elkísérte -, ezért helyet foglaltattak egy magángépre, amely Párizsig vitte volna őket.
0 volt az oka...
Az ok és az okozat innentől összemosódik emlékeiben. Ha azért lett rosszul, mert megérezte,
hogy baj lesz, akkor okozat, ha viszont állapota miatt változtatták meg a terveket - Gíza, Királyok
Völgye, Théba - akkor máris okká válik, saját okozatának okává. Persze a hivatalos orvostudomány
felállított egy diagnózist, ami ételmérgezésről szólt...
Ott, a kocsiban ülve Bruce körül megpördült a világ. Az orvos gyorsan felnyitotta szemhéját,
mire hányinger fogta el: mégsem menekült vissza a sötétségbe.
Az mindennél kegyetlenebb volt.
A géprablók a Földközi-tenger fölött szállták meg a gépet, és visszafordíttatták a Közel-Kelet
partvidéke felé. Arabok voltak mind a hárman és nem viselek maszkot, ahogy azt az ember egy
géprablótól elvárná, viszont rettentő idegesen viselkedtek, és maguk sem tudták, hogy mit akarnak. A
szél dobálta a gépet, vagy a torkára szorított vadászkés miatt volt ideges a pilóta, Bruce nem tudta
már, de az is lehet, hogy semmi más, mint rosszulléte tette, hogy helyet cserélt ég és föld.
Gyerekfejjel nem tudta, de azóta természetesen megértette, milyen ideológiák húzódtak meg a
géprablás hátterében. Egyiptomban akkor gyökeres változások voltak, amelyek nem tetszettek az arab
világnak, és szöges ellentétben álltak a vér és a föld szavával. Bruce felfogta, de nem csak a humánum
volt az, amely alapján elutasította az emberáldozatot a földért (és így kötődnek a népek a földhöz,
mártírok és áldozatok vöröslő életereje által), hanem az is, hogy azon a napon, amikor mindez
megtörtént, apját és anyját elvesztette.
Amikor a gép megdőlt, és nem csak a gyermek elméjében, hanem a valóságban is, a szerencsétlen
pilóta rácsuklott a nyakához tartott kés élére, és elvágatta a torkát.
A vér pillanatok alatt betöltötte a pilótafülkét, és az arab géprabló ugyanúgy megijedt, mint az
üvöltve hadonászó és ordibáló férfi, akinek nyakából lüktetve távozott a vér. A másodpilóta bőven
kapott a ragacsos és meleg folyadékból, és megmerevedett: sokkos állapotban pedig nem lehet a gépet
vezetni. Az ajtó végig nyitva volt: Bruce mindent látott, azt is, amikor az agonizáló pilóta vértől
iszamósan kitántorgott a fülkéből, és a falhoz verte magát, számolatlanul, míg az egyik géprabló két
golyót bele nem eresztett.
Hátul már teljes volt a pánik, és ezt a fegyverdörrenés sem állíthatta meg.
Aztán a gép lezuhant. Valaki még tett egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy felemelje, ezért nem
szakadt apró darabokra, hanem viszonylag ép állapotban megúszta, ugyanakkor Bruce kivételével
mindenki meghalt...
Az orvos a zacskó felé tapogatózott. Egyszerűen fellökte, és beletúrt a kocsi ülésén szétguruló
tartalmába. A dobozos kólát kereste, és gyorsan rátaláltak ujjai. Az ölébe vette, és felbontotta. A
szisszenés után érezte, hogy nedves lett a nadrágja, de nem törődött vele, az ajkához emelte. Ekkor
nézett csak rá, mit is tart a kezében...
...az ő keze...
...majd egy villanásnyi időre mozdulatlanságba meredt, amikor a vörös szín a szemébe csapott.
Semmi sem számít, gondolta, és a hűs dobozt a homlokára helyezte. Pár perc múlva már ismét
ura volt önmagának annyira, hogy elinduljon a kocsival, de alig húsz mérföldes sebességgel haladt,
mert továbbra is émelygett, mintha nem egy BMW-t, hanem egy hajót vezetne. Elsüvített mellette egy
fiatalokkal telezsúfolt, nyitott tetejű sportautó, de füléig nem ért el sem a sivítás, sem a nevetés hangja,
a gúnyosan feltartott ujjakat és öklöket pedig észre sem vette.
A kocsi orrán túl az úttestet is alig látta: többször váltott sávot, és szerencséje volt, hogy rendőr
nem került eléje, mert azt hihették volna, hogy részeg. A BMW-nek önálló tudata és lelke kellett, hogy
legyen, mert nem dr. Walsh volt az, aki irányított, mégis hazaértek. Az orvos egy kerékkel felfutott az
útszegélyre, és két helyet foglalt el, amit másnap reggel zavart elméjének tudnak majd be, és
kikászálódott az ülésből. Anélkül, hogy bármit is magához vett volna (még a kóla maradékát is
engedte szétfolyni a padlón) a bejárathoz ment. Az éjszakai biztonsági őr kitárta előtte az ajtót.
- Jó estét, dr. Walsh! - mondta a testes, idősödő férfi, aztán észrevette, hogy valami nincs
rendben, és megkérdezte: - Segíthetek, uram?
Az orvos még csak nem is szólt vissza. A lifthez botorkált, és megállt előtte, várva, hogy majd
kinyílik, de nem történt semmi. A biztonsági őr hívta le, és beszállt mellé. A hetediken egészen a
lakásig kísérte, kivette Bruce kezéből a kulcsot, a zárba illesztette, és elfordítva kitárta előtte az ajtót.
- Kösz... -Walsh ekkor vette észre az őrt, és bágyadtan felemelte a karját.
-Hívjak orvost, uram? - kérdezte a férfi, és furán kifordítottnak érezte a helyzetet.
-Nem - mondta az orvos, és belépett a lakás sötétjébe. - Ez van -tette hozzá magyarázkodva. Csak
ő tudta, hogy mire gondolt.
Becsukta az ajtót, és a villanykapcsoló felé tapogatózott.
Félúton megállt a keze, és a férfi nekidőlt az ajtónak; ráébredt, hogy otthon van, és a szoba
ismerős illata, az ismerős körvonalak megnyugtatták, bár annyit látott mindebből, amennyit az utca
fényei látni engedtek. Lágy mozgás kélt szemközt, és Bruce-ban egy villanásnyi időre ismét feltört a
félelem, csaknem felkiáltott, hogy ki van ott, amikor rájött, hogy csupán enyhe szellő mozgatja a
függöny szárnyait.
Reggel nyitva hagyta az ablakot, mert már akkor sejteni lehetett, hogy óriási forróság lesz
napközben. Ahogy ez eszébe jutott, a görcse is felengedett: a mindennapos gondolatok nyugtatóan
hatottak rá. Felkapcsolta a villanyt, és megindult a konyha felé, hogy miért, arra csak odabent jött rá,
mint ahogy arra is, hogy mindent lent felejtett a kocsiban.
-Nem megyek le! - mondta fennhangon, és megborzongott: nem csak a hangjától, amely
recsegett, mint egy korai Armstrong-lemez, hanem magától az elképzeléstől. És ekkor dr. Walsh
olyasvalamire gondolt, amire még soha: kiírhatná az ajtó fölé, hogy Otthon, édes otthon.
Megnyitotta a vízcsapot, és megmosta az arcát. A csővezetékben napközben megmelegedett a
víz, úgyhogy a felfrissülés élménye éppen csak megérintette. Hagyta, hadd folyjon ki a víz, hátha
hidegebb lesz, bár sok reményt nem fűzött hozzá, s közben elővett egy üvegpoharat a szekrényből.
Még mindig remegett a keze. Ezután kivette a hűtőből a jeges zacskót, az asztal széléhez csapdosta
Hogy haragudna ezért az anyám!
és az üvegpoharat színültig megtöltötte vele. Ráfröcskölt egy kis vizet, majd fél kezével az
asztalra támaszkodva, szürcsölgetni kezdte. Igazán jól esett.
Hamarosan megunta a konyhában az ácsorgást, és átballagott a nappaliba. Krómozott fémlábakon
álló üvegszekrények, és fekete bőrfotelek egymást hangsúlyozva alkották a nappali bútorzatát. Az
orvos úgy haladt el a bútorok között, mintha whiskyvel a kezében éppen egy beszélgető társasághoz
közelítene. Tekintete a fal egy részére tévedt, ahonnan egy modern festmény pasztellszínei gyermeki
ártatlanságot sugároztak felé. Bruce nem vette észre, hogy a szomszéd szoba sötétjében megmozdul
egy fekete árnyék: óvatosan arrébb lebeg, egészen a falhoz, hogy még annyira se legyen feltűnő, mint
éjjel a fák között suhanó denevér.
Az orvos hirtelen ismét úgy érezte, hogy a homloka mögött megpattan valami. Kínzó fejfájás
kerítette hatalmába, és ismét rátört a szédülés. Még tisztában volt vele, hogy mit tart a kezében és látta
hová rakhatja: ezért gyorsan letette a poharat az üvegasztalkára. Aztán elengedte magát, és belezuhant
az egyik fotelbe: egyik kezével már a homlokát fogta, másikkal pedig tapogatózott, nehogy a fotel
mellé szédüljön. Fájdalom nyilallt vállába, amikor ráesett a karjára
mindjárt le fog zuhanni a repülőgép
és a fájdalom ködén át, mielőtt ismét idegenné váltak volna testrészei, rájött, hogy újra elkapta a
roham.
Ordítani próbált, hogy elűzze a rémképeket, és valamiféle kiáltást sikerült kipréselnie magából,
de aztán nyögésbe fulladt próbálkozása.
Ez nem mehet így tovább...!
A fotel mintha táncolt volna vele, és a szoba falai adták a ritmust hozzá. Az ablakon túl, kicsit
jobbra, átlósan, egy régimódi házon túl, annak teteje felett narancssárga és piros fényreklám hirdette
Miles biliárdtermét, és akárhányszor végigszaladt az ütő vonalán a lámpácskák fénye, hogy a
mozdulat illúzióját keltse, és megpörgesse a képzeletbeli vörös golyót, amelyet magába szippantott
aztán egy fekete lyuk, mindannyiszor újabb nyilallás indult el Bruce gerincétől a homloka közepéig.
Mégsem csukta be a szemét.
Ujjai belevájtak a fotel karfájába, és majdnem kiszakított egy darabot a bőrborításból: mély
tölcsérek maradtak hátra keze nyomán, és jó ideig nem simultak ki. Az orvos maradék erejével a
légzésére figyelt, remélte, hátha segít, ha mélyeket lélegzik, de a végén minden eredmény nélkül a
markába temette arcát.
Nem volt nagy a fájdalom, csak koncentrált, és az orvos térérzékelése teljesen felborult. Ha
megkérik rá, még nyitott szemmel sem tudta volna mutatóujjait vízszintes könyékkel közelítve
összeilleszteni... de még a három irányt is képtelen lett volna megmutatni. Azt sem érezte, hogy két
kéz lassan a vállára nehezedik.
A kezek visszanyomták a fotelba, úgy, mintha Bruce bármely pillanatban fel akart volna ugrani,
pedig nem állt szándékában ilyesmi (nem érezte a lábait). Az idegen várt, hátha a kétrét görnyedt
orvos mégiscsak reagál valahogy a váratlan közeledésre.
Dr. Bruce Walsh halványan érzékelte, hogy vannak valakik rajta kívül a lakásában. Fel akarta
emelni a fejét, de izmai nem engedelmeskedtek.
Egy hang a távolból az orvos hogyléte felől érdeklődött. Bruce nem válaszolt. Képzeletében
megbillent vele a fotel, és lefelé száguldott nyolcezer láb magasából a föld felé, hogy szétkenődjön, mint
valamiféle szaftos lasagna a konyha kövein. Mellette vörösen izzó felhők húztak el...
(...a fénygolyó belegurult a fekete lyukba, a dákó mégis újból nekilendült...)
Bruce még jobban előredőlt, és már úgy látszott, hogy a gyomra fáj, nem is a feje. De nem!
Igazából félt, eszét vesztve félt a lezuhanástól.
Kétezer-ötszáz láb - hallotta a kiáltást, ami elnyomott egy másik közlést.
Bruce a földre zuhant, erősen megütötte az arcát. Hirtelen nyomás jelezte neki, hogy kitörött az
egyik tejfoga. Tizenhárom volt ismét. Nem fájt, csupán elzsibbadt, és száját elöntötte az édeskés,
meleg vér. Látatlanul is kinyújtotta a karját anyja után, de amikor azt hitte, hogy fölnéz, a padló szürke
szőnyegborítását látta csupán.
A szeme előtt folyt aztán szét az egyhangú szürkeség és alakult át egy perzsaszőnyeg kézzel
csomózott mintáivá. Karja mintha megnyúlt volna és hideg fémbe ütközött, ismeretlen tárgyba,
amelynek nem szabadott volna a repülőn lennie.
Megragadták a hóna alatt és felemelték a földről.
Hihetetlen, hogy hazaért. Mary belenyomta az egész szert!
Az áruház előtt...
Egy elefántnak elég lett volna. Hát... ha nem baleset, akkor öngyilkosság.
Megbillent a repülő, a végső oldalra fordulása volt ez, s majd így fog belecsapódni a földbe:
először a jobb szárnya válik le és szakad darabjaira, majd tehetetlenül átbillen a bal oldalára, a hasán
csúszik, és menthetetlenül kettéreped a géptörzs... Ez az utolsó billenés.
Az orrát...! Fogd meg az orrát!
Bruce ismét a fotelban találta magát. Nem értette, hogy hová tűnt a gyermekkora óta eltelt két
évtized. Ismeretlen arcok meredtek rá, egy alig-ismerős lakásban.
- A gép...?
Kérdezett valamit?
A föléhajlók összepillantottak, majd az arcuk kis időre sötétségbe merült. Amikor Bruce
föleszmélt, a kezét tartották tekintete elé, s ujjai között egy tollat tartott. Az orvos lihegett, és
megdöbbenve nézte az egyszerű tárgyat, ami most összekötötte a valósággal és a jelennel. Néhány
kórházi emlék villant fel, és arra is telt erejéből már, hogy arcát oda fordítsa, ahova az egyik alak
mutogat. Az asztalon egy papírlap feküdt.
Megtolták hátulról, és ő mint valami rongybábú előre bukott. A férfi mérges volt, de Bruce
fejéből száműzte vonásait a szédülés. Most a gép berregését hallotta meg, és azt a kínos nyöszörgést,
amely a stabilitását vesztett repülő hallatott. S hogy emellett a szél zúgása volt-e az a süvítő hang,
amely szavakká formálódott, vagy a szellemek hangja: maga sem tudta.
Megtámasztották, és a hangok a túlvilágról azt suttogták fülébe, hogy írjon.
Nem bírom...
Ha ír, akkor meg fogja úszni. Akkor nem lesz semmi baj...
Nem zuhanunk le, ugye, apa?
Bruce bamba mosollyal az arcán felnézett. A pilóta egy kötelet tartott a kezében, és miközben
csomózta, tekintete ide-oda pásztázott a lakásban.
Hol vagyok és kik ezek? - tört fel egy meglepően tiszta gondolat Bruce Walsh agyában a felszínre.
Írj!... Nem bántam meg!
Nem bántam meg... Mit nem bántam meg?
Majd jön a szomjazás. A roncs fekete füstje mögött tikkasztóan süt a nap, és nincs menekvés
előle. A nap vörös golyóját elnyelheti a fekete füst, de a hőség megmarad.
Nem bántam meg. Leírta a szavakat. Talán az az arab is erre gondolt, aki utoljára a fiúcska
szemébe nézett, egy pillanattal korábban, mint ahogy szétnyomta a fejét a repülőgép beszakadó oldala.
Bruce lelke helyet cserélt: elhagyta a kisfiú testét, és átköltözött az arabéba, és
nem bántam meg
érezte, amint az éles fémek behatolnak arcbőre mögé, szétrobbantják arccsontját, koponyája
megreped... És még a száját sem tudta kinyitni, hogy üvöltsön, mert az álkapcsa is szilánkokra
szakadt.
Nem volt feje, és mégis állt. Két oldalról támogatták, és lassan haladtak valamerre. Bruce
kinyitotta szemeit, és látta, hogy ez nem a sivatag, hanem egy lakás belseje, szemben vele egy
gigantikus dákó fekete lyukba lök egy vörös golyót.
Ismerős volt és mégis ismeretlen. Mintha egy másik élet lett volna. Hiszen most tért vissza a
sivatagból, és kórházban kellene lennie! Nem tud járni sem, és a feje be van kötve. Rengeteg
ismeretlen ember van körülötte, és mind fehérben... nem, nem, feketében...
- Az istenit! - mondta valaki mellette, és Bruce elvesztette az egyensúlyát.
Agya nem fogta föl teljesen, hogy mit lát: az egyik fekete ruhás egy kötelet fogott. A végét
virágokhoz kötötte. Egy páfrány békésen hullámzott a magasban, együtt lebegett az ablak
függönyével.
Fúj a szél!
Bruce tétován elmosolyodott, hiszen ez nem kórház és nem repülő, tehát semmi baj nincs, aztán
oldalra billentette a fejét, ahol Miles egy újabb biliárdgolyója került a lyukba.
Akárki játszik, nagyon ügyes.
-Menjünk közelebb az ablakhoz! - suttogta egy hang a fülébe. Bruce örömmel teljesítette a kérést,
tudni akarta, hogy ki az, aki a dákót a kezében tartja. Nagyon szép volt... Akárcsak a nap a füstfelhőn
át. Vörösen remegett a látóhatár fölött, aztán megjelent mellette egy helikopter... és a homokdombok
alá taszította. Jött a sötétség.
Nagyon szép volt a guruló golyó.
Bruce érezte, ahogy a nyaka köré tekernek valamit, és felemelik.
-Most repülni fogunk - mondta a helikopterben valaki. - Nem kell félni... Bruce csak a vörös
golyót nézte, aztán repült és repült... Ez volt az igazi boldogság.
Egy pillanat alatt kitörött a nyaka.

2.

Dr. James Kahan kinyitotta az újságot, átfutotta a második és harmadik oldal főcímeit, aztán
tovább lapozott. Nem azért, mintha egyes cikkek nem keltették volna föl érdeklődését, de most nem
volt kedve elolvasni őket. Hozzászokott, hogy a reggeliző asztalnál minden reggel belepislant a
Tribune-be, és majd később, a kórházban, amikor megpihenhet néhány percre, céltudatosan veszi
kézbe.
- Ott a kávéd! - mondta a felesége.
Dr. Kahan a lap fölött Aliciára pillantott, majd annak mosolygós arcát látva összehajtogatta az
újságot, és letette az asztal szélére.
- Isteni - mondta, miután belekortyolt a kávéba. - Azt nem értem - mondta aztán, amikor látta,
hogy a nő egy porcelánkancsóval jön át a konyhából a félig nyitott étkezőbe -, hogy aki ilyen jó kávét
főz, az miért iszik inkább teát? Főképp zöld teát!
Alicia egy papíralátétre tette a kancsót. A kenyérpirító hangos kattanással dobta ki a kész
pirítósokat, azért aztán a nő visszament a konyhába, és menet közben válaszolt.
- Ezt legalább hetente egyszer nem érted. Megszokás kérdése. - Már előkészítette a kenyérnek a
tányért, s most rátette a két szeletet. Egy kényelmes reggeli... nem kellett sietnie ezen a reggelen. Ezt
James is kihasználta, miután Alicia a tányért is az étkezőasztalra helyezte.
- Mielőtt leülnél, bekapcsolnád a tévét?
Alicia Kahan lesújtó pillantást vetett férjére, majd átlépett a hallba és megkereste a távirányítót.
- Mit keressek?
- Híreket. Valamelyik csatornán csak adnak ilyenkor híreket.
Egy reklám zenéje ugrott be elsőként. Alicia rögtön váltott. Keresett egy helyi hírcsatornát. Neki
teljesen mindegy volt, mi szól a háttérben, nem volt kíváncsi a kora reggeli információkra. Majd, ha
James elmegy, lekapcsolja. Alicia Kahan a lehető legritkábban nézett tévét, ha már akadt a munkája és
a háztartás mellett egy kis ideje, inkább olvasott. Főképp szakkönyveket, de néha azért becsúszott egy
Robin Cook, vagy Stephen King. Érdekes, de szabadságon meg leginkább a régi olvasmányait vette
elő és olvasta újra. Mailert, Shaw-t...
James Tom Clancy-re esküdött.
- Ma mikorra mész? - kiáltotta be a hallba a férfi. Ismét kinyitotta az újságot, de a kávéscsészét
még nem rakta le.
 - Délutános vagyok!
- Agyon kéne csapni Birney-t! Sose tudja normálisan összehozni a beosztást, pedig százszor
szóltam már neki, hogy figyeljen ránk!
Alicia visszatért az asztalhoz. Végre leülhetett. Kedvtelve nézett végig a terítéken, az étkezőbe
besütött a reggeli nap és az ablakkeret szétdarabolta kis fényfoltok most barátságosan világították meg
a vajat, teát, birslekvárt, vidékies hangulatot teremtve ezzel még Chicagóban is. Persze ehhez
kertvárosi ház kell...
- Ha mindketten délelőttösök lennénk, most nem kaptál volna kávét.
- Istenem! Sose válasszon egy orvos orvos feleséget!
- Már késő! De ezért a megjegyzésedért jössz egy vacsorával!
- Virág?
- Azt is régen hoztál nekem - Alicia eltöprengett. - Szerintem az esküvőnk óta nem.
- Neeem!
A nő kézbe vett egy szelet pirított kenyeret, és megkente vajjal.
- Mit csinálsz délelőtt? - kérdezte a férje.
-Írok anyámnak - Alicia édesanyja gyűjtötte lányának leveleit, mindig félrerakta őket a többi, hat
évtizede gyűlő levél és képeslap tömeg mellé: szalaggal átkötve, ahogy illik. Ha a lánya felhívta
valami miatt, akkor a beszélgetés végén mindig hozzátette, hogy nem ártana, ha leírná neki levélben,
mert az írás mégis maradandóbb a szónál. Így Alicia gyakran írt, és gyakran kapott is levelet, és
sokszor azon vette észre magát, hogy ő is jobban szereti, ha papírra veti gondolatait, gond jait, vágyait,
és örül, ha édesanyja módszeresen kikanyarintott betűit olvashatja.
James nem csodálkozott ezen. „Anyja lánya", szokta mondogatni, és hozzáfűzi, hogy ne lepődjön
meg Alicia, ha egy napon ő is - apjához hasonlóan - beállít két kilométernyi minivasúttal,
mozdonyokkal, apró házacskákkal, fákkal és tehenekkel, és a padláson felépít egy modellasztalt.
„Majd a gyerekeknek!" ez Alicia válasza.
...de ez úgy sem menne egyik percről a másikra, mert a padlást rendbe tenni legalább egy
hónapba tellik. Annyi időt pedig James nem szánna rá, túlontúl elfoglalt...
-És mit írsz neki? - kérdezte James. O nem evett reggel semmit, legfeljebb egy-két szárazkeksz
darabkát. Most azt sem: csak a kávéját szürcsölte el.
-Megírom a múlt heti partit...
-De azt...
-...azt nem - nevetett fel Alicia. - Vigyázok a férjem jó hírére az anyám előtt. Nem ezt csináltam
már az esküvőnk előtt is?
-Nem is kellett vigyázni - mondta James, és a felesége felé legyintett az újsággal.
-Dehogynem! Például titkolnom kellett, hogy nem szereted a macskákat. Ha ezt megtudta volna,
be se mutathatlak neki, kitagad a házából, mielőtt belépsz a kertkapun.
Alicia édesanyjának legalább fél tucat macskája volt. Mellette kutyák és mindenféle szárnyas
jószágok.
- Azt még most is titkolnod kell. De én is tartom magam, ha a kandúrotok a lábamhoz
dörgölőzik, és nem rúgok bele.
- Aztán megírom, hogy lehúzták az autó oldalát, meg csomó ehhez hasonló fontos dolgot. A
mai reggelt is: hogy te elmentél dolgozni, én pedig akkor megyek, amikor te jössz.
- Agyoncsapom Birney-t.
- Ezt már mondtad - Alicia beleharapott a pirítósba, amely hangosan sercegett a fogai alatt.
- Csak azt, hogy agyon kéne csapni. De megteszem, ez utóbbi határozott ígéret volt.
Alicia ráérősen elropogtatta a kenyérszeletet. A férfi kiitta a kávéját, miközben a figyelme a
szomszéd szobában szóló hírek felé fordult.
- Megint egy baleset a Madisonon. Egy kábszeres... - mondta azt, amit Alicia is hallhatott. -
Lassan elmegyek.
Alicia a második kenyeret emelte ki a kosárból, de a vajra most egy vékony réteg lekvárt is
rákent. James felhajtotta, ami még a csészéje fenekén megmaradt, majd felállt az asztaltól és a
táskájához lépett. Az újságot egyszerűen belehajította.
- Ma lehet, hogy tovább bent maradok - mondta. - Van egy betegem, akire jobban oda kell
figyelnem... Keress meg!
- Az a Landaker nevű? Mi a különös benne? Ha jól tudom, akkor fokális epilepszia miatt került
be. Csak nincs valami komplikáció?
- Nem ő, valaki más, majd elmondom - rázta le magáról a kérdést James Kahan, aztán egyszer
csak ledobta a táskát a székre, és átrohant a hallba.
Alicia meglepetten nézett utána, aztán ő is meghallotta miről beszél a riporter.
 - ...még nem nyilatkoztak, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt, bár az első hivatalos
vélemény az öngyilkosság verzióját fogadja el. Mindenesetre Dr. Bruce Walsh igen furcsa módját
választotta az öngyilkosságnak. Nem tudni, mi juttat ide egy sikeres orvost...
Ekkor már Alicia is a tévé előtt volt. A bemutatott képek hajnalban készültek, és látszott, hogy
vállon tartott kamerával. A kép sötét volt, és állandóan ugrált: egy rendőr minduntalan eléállt, és
hátrább tessékelte a stáb tagjait. Az utcai lámpák kanyargós csíkot húztak egy-egy ránduláskor.
Annyit mindenesetre ki lehetett venni, hogy egy test lóg két ablak között, valahol a negyedik és ötödik
emelet magasságában. Alicia leroskadt egy fotelbe.
- Úristen, Bruce!
- Megjelenik a lakásablakban valaki - szólt tovább a kommentár. Mivel semmit nem tudott az
események hátteréről, a riporter csak azt mondta, amit mindenki láthatott. - Felhúzzák a testet. Dr.
Walsh kötelet kötött a nyakára, és kiugrott az ablakon. Biztosan nem élte túl, csoda, hogy nem szakadt
le a feje. Meg nem erősített hírek szerint...
- Bruce... - ismételte meg a nő hitetlenül.
A szoba hirtelen sötét lett és hideg, a reggel meghitt hangulata elillant. A tévé vibráló, ugráló
képétől Aliciának hányingere támadt. A vállon ülő kamerának annál nagyobb lett a kilengése, és annál
életlenebbé vált, minél inkább ráközelített a halott Bruce Walshra. Többen is álltak az orvos
otthonának ablakában, s ahogy húzták a kötelet, Bruce teste úgy csapódott neki minduntalan a falnak.
Aztán kinyúltak érte hárman is, megragadták a vállánál, és beemelték a lakásba.
- ...magánéleti vagy hivatásbeli problémák... - folytatta a riporter.
- A rohadt életbe! - tört ki Jamesből. - Most halt meg, és ez a mocsok miket mond róla a
tévében. Persze, ha egy orvos öngyilkos lesz, mindjárt egy elszúrt műtét áll a háttérben! A fenébe!
Alicia legalább annyira megdöbbent James kirohanásán, mint a híren. A férfi két lépéssel a falig
rohant, aztán megfordult és vissza. Nagyon idegesnek tűnt.
Persze nem csoda - nyugtatta meg magát Alicia. - Hiszen meghalt egy közeli kollégánk...
- Ezen a hajnalon újabb tragédia történt Chicagóban...
James Kahan lekapcsolta a tévét. Mindketten a sötét keretet nézték egy ideig és hallgattak. Aztán
a férfi leült Alicia mellé, és megfogta a kezét. Egy pillanatig úgy látszott, valamire elhatározta magát,
közölni akar valamit... aztán bizonytalanság ült ki arcára.
-Nem hiszem, hogy öngyilkos lett volna - mondta Alicia Kahan, hogy megkönnyítse férjének a
megszólalást.
Jamesnek titka lenne?
-Én sem - mondta a férfi. - Este, ha lesz egy kis időd, majd elmondok neked valamit. Valamit,
amit együtt csináltunk Bruce-szal. Lehet, hogy ezért halt meg.
Alicia úgy nézett rá, mint egy idegenre.
- Miket beszélsz?
- Majd este! - pattant fel a férfi, és kirohant a szobából. Másodpercek alatt összeszedte a
táskáját, zakót, autókulcsot, aztán a külső ajtó kattanása hallatszott.
Alicia lehunyta a szemét, és hátradőlt. Mit csinálhatott James? Számára ezen a reggelen nagyon
gyorsan felborult a világ.

3.

A Craig Caulfield Klinika magánkórház volt. Az alapítója, akiről aztán a nevét kapta, Craig
Caulfield, Chicago és ezzel együtt Illinois egyik leggazdagabb embere volt. Vagyona több százezer
kisbefektető pénzéből, és persze jó üzleti érzékből született meg. A klinikát akkor alapította, amikor a
második felesége meghalt egy későn felfedezett agydaganat miatt.
Mire dr. James Kahan beért a klinikára, már teljesen úrrá lett rajta a félelem. Még az volt a
legmegnyugtatóbb magyarázat, hogy Bruce Walsh öngyilkos lett. Mert ha nem...
Dr. Kahan nem azért rohant el otthonról, mintha annyira sietnie kellett volna, hanem mert
egyedül akart maradni a gondolataival. Otthon egy pillanatra feltámadt benne a vágy, hogy mindent
kitálal Aliciának, de aztán győzött a józan ész, és befogta a száját. A feszültség azonban továbbra is
dolgozott benne, és a férfi attól tartott, hogy elszólja magát, vagy egyszerűen nem bír tovább uralkodni
a gondolatain, érzésein... Már az a kirohanása is meglepő lehetett Alicia számára, amelyet a riporter
ellen intézett. Hiszen sose emelte fel még a hangját. Sem otthon, sem a munkahelyén. Az orvos
bekanyarodott a klinika területére, és intett a reggeli őrnek, aztán beállt a számára fenntartott parkoló-
helyre. Azt tervezte, hogy lefoglalja magát munkával, s majd csak jön valami hír Bruce halálának
okáról...
Fél órával később pont egy húszéves, neurofibrómás nő szövettani vizsgálatra küldött mintáinak
eredményét kapta kézhez, amikor szinte berobbant az ajtó, és a keretben megjelent az egyik kollégája.
- Azonnal gyere! - mondta Ed Beymer. - Az egyik beteged ugrani akar a tetőről.
Dr. Kahan elátkozta magában ezt a reggelt, és az egész napot. Még Bruce halálhírével sem
birkózott meg, minden percben eszébe jutott, és emiatt nem bírt a munkára koncentrálni. Egy orvosnál
pedig ez végzetes lehet.
- Hogyan jutott fel oda? - kérdezte futás közben.
Elrohantak Beymerrel az ügyeletes pult mellett. A nővér sajnálkozva nézett utánuk. Nincs
rosszabb, mint egy labilis beteg, aki azzal fenyegetőzik, hogy végez magával.
- Mit tudom én? Az a lényeg, hogy ott áll a párkányon, és téged követel.
James Kahan megragadta lebegő köpenyének a szárát, és kikerült egy tolókocsit toló,
figyelmetlen nővért, aki a beteggel beszélgetésbe merülve észre sem vette őket. Aztán odaértek a
liftajtókhoz, és beugrottak az elsőbe, ami ezen a szinten megállt.
- A legfelsőre - mondta Beymer a liftkezelőnek.
A fiú ráérősen megnyomta a hatodik emelet gombját.
A harmadikon ismét megálltak, a liftajtó lassan elhúzódott. James Kahan ilyen hosszú
másodpercet még nem élt át. Jessica Thomason lépett be, éppen az azonosítókártyáját tűzte fel
köpenye zsebére. Fél szemmel felpillantott, hogy megnézze, kik mellé szállt be.
- Az ötödikre - mondta.
Kahan lefogta a liftesfiú kezét, és maga nyomta be az indítógombot.
- Majd utánunk!
- Hallottátok, mi történt Bruce-szal? - kérdezte a nő.
- Most nincs energiánk rá, Jessica! - felelte Kahan. Idegesen topogott. - Hallottuk, és sajnáljuk -
tette aztán hozzá.
Amint megállt a lift a legfelső emeleten, kipattantak belőle. Még hallhatták dr. Thomason
méltatlankodó hangját:
- Hogyhogy a hatodik? Az egy emelettel feljebb van, nem?
- Délután már úgyis te leszel a téma - jegyezte meg Beymer. - A rosseb! - torpant meg aztán.
A folyosó tele volt. Még azok a betegek is feljöttek, akiknek semmi dolguk nem akadt erre, és a
nővérek csak nehezen tudták őket távozásra bírni. Itt tébláboltak és bicegtek kórházi köpenyben.
Néhányan járókeretre támaszkodtak vagy a falnak dőltek, ezen a folyosórészen nem voltak székek a
fal mentén. Pedig innen nem láttak és nem hallottak semmit. Csupán az esemény közelében akartak
lenni... A két orvosnak kis híján könyökkel kellett utat törnie.
- Kérem, fáradjon vissza a szobájába! - győzködött egy koros beteget mellettük egy nővér, majd
amikor észrevette az orvosokat előrekiáltott a folyosón: - Megjött dr. Kahan.
- Nyissanak utat, dr. Kahan-nek! - kiáltotta elöl valaki.
- Miért nem lépnek föl erélyesebben? - dühöngött hátul Ed Beymer. -Nincs itt semmi látnivaló.
- Rászólt egy bámészkodóra. - Menjen vissza a szobájába!
- Az egész kórház ezen a folyosón van? - kérdezte James Kahan szintén dühösen.
- Nem, rengetegen vannak az ablakoknál is - kapta meg a választ oldalról. Egy bekötött fejű,
negyvenes férfi próbált meg viccelődni.
- Remek!
A tetőtéri feljáró előtt még többen álltak, arra számítva, hogy elcsípnek egy-két szót a fent
történtekből.
- Hol itt a rend?
Dr. Kahan türelmetlenül tolta félre a betegeket.
- Ki van fent? - kérdezett meg egy nővért a fémlépcső alján.
- Dr. Perales, dr. Nazario és dr. Berkeley.
A lépcsőn már nem álltak betegek: egy nagydarab nővér őrizte, aki a két orvost átengedte, de
senki mást.
- Köszönöm, Jill - mondta hátul dr. Beymer.
Amint dr. Kahan kilépett a fényre, megcsapta arcát a kórházi folyosó fertőtlenítő illatú, hűvös
levegője után a meleg szél. Még szikrát vetett a szeme és hunyorognia kellett, amikor egy hang
felordított:
- Maga volt az!
Az orvos körülnézett, és látta három kollégáját, amint legalább tízlépésnyi távolságra állnak a
párkány szélén egyensúlyozó alaktól. Azonnal felismerte a beteget: Arthur Heitman volt az, és a
másikat is, aki mellette ácsorgott: Norman Landaker.
 - Mit keres itt Landaker? - kérdezte dr. James Kahan halkan dr. Beymertől. Kezdett melege
lenni, átizzadt tarkóján az inggallérja.
- Fogalmam sincs.
A három orvos három irányból próbálta megközelíteni Heitmant, de annak felemelt keze
egyértelműen jelezte, hogy tartsák magukat távol tőle. Többet nem tehettek, minthogy a lelkére
próbáltak beszélni. Kahan ismerte az orvosokat: ketten a pszichiátriáról jöttek át, és rendelkeztek
elegendő tapasztalattal a betegek problémáinak feloldásában, de ezek szerint ők sem jutottak semmire.
- Maga volt az! - ismételte meg Heitman. Előre nyújtotta a kezét, és dr. Kahan-re mutatott.
A férfi úgy állt a párkányon, hogy bármelyik pillanatban leszédülhetett volna onnan, mégsem
látszott rajta félelem. Sőt, a kétségbeesés sem, pedig azt várná az ember, hogy kétségbeesésében kerül
egy öngyilkosjelölt a tető szélére. Heitman gyűrött kórházi pizsamájában, egyenesen állt ott, arcáról
eltökéltség tükröződött, és megfoghatatlan boldogság. A hajába belekapott a délelőtti szél. Pár
rendetlen tincset tekergetett ide-oda.
A háta mögött délre, az elérhetetlen távolban ott magasodtak Chicago fémszürke és fekete
felhőkarcolói. A Tribüné Tower, Marina City kör alakú ikerépülete, tőle nyugatra a Merchandise Mart,
s mögöttük a többi...
- Arra gondol, hogy én operáltam meg? - kérdezte közelebb lépve dr. Kahan. Kérdés volt, de
egyben válasz is, amelyet új kérdés követett, de már Norman Landakernek címezve: - Miért nem megy
vissza a kórházi folyosóra, Norman?
- Itt marad - rikoltotta a választ Heitman. - Ő érti egyedül csak, amit mondok. Ő a tolmácsom,
és emlékezni fog mindarra, amit mondok.
Landaker győztesen elmosolyodott.
- „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezetnek!”
- Ez a Biblia, ugye? - kérdezte dr. Kahan. Mire nem jó a vallásos nevelés? - János a
jelenésekről. Mit akar tőlem, Heitman?
Egy újabb lépéssel jutott közelebb. De csak egy lépéssel. James Kahan érezte, hogy közben a
lelke távolodik Heitmantól. Az Ed Beymer által hozott hír hallatán rögtön felpattant, és rohant, mert
úgy vélte, itt a helye,
mit keresek itt?
de most már nem így érezte. Inkább menekült volna.
Meleg van.
- Köszönetet mondani magának, dr. Kahan. - Heitman hirtelen megszelídült. Arcára mosoly ült
ki.
- Láttam a fényt.
Miféle fényt? - Az orvosnak kiszáradt a szája, de nem mert rákérdezni. Túl sokan voltak a tetőn.
Itt most két ember is sok. A hőség rátelepedett a tüdejére.
- Én csak kivettem az agydaganatát - mondta hangosan. Mélyet lélegzett. - Ha ezért akar
köszönetet mondani, akkor azt azzal teheti meg, ha leszáll onnan, és meggyógyul. Tudja, nagyon rossz
még elgondolni is, hogy az ember feleslegesen dolgozott. Mert maga meg fog gyógyulni, Arthur! A
műtét sikerült...
- Tudom, hogy maga is érti, mire gondolok. Láttam a fényt, és beszéltem az istennel. Felesleges
ezen a földön maradnom tovább! - Heitman feltartotta mind a két kezét, amitől vészesen megingott. -
Isten beszélt hozzám!
- Isten nem akarhatja, hogy maga meghaljon - felelte dr. Kahan, és egy pillantást vetett a hozzá
közelebb álló Catrina Peralesre. A nő tekintetéből kiolvasta, hogy ezzel már próbálkoztak.
Heitman elszánta magát a halálra. Nem azért, mert fájdalmai vannak, és nem lelki okok miatt.
Isten hívta, és ő menni akar. Dr. James Kahan ezt várta a legkevésbé...
Bruce Walshot is hívta az isten?
- És mit mondott Isten? - kérdezte dr. Kahan. Kutyaszorítóban érezte magát. Az inge a hátára
tapadt. A gyomra összeszorult, a keze remegett. Szédült is. Csak remélte, hogy nem látszik rajta ez a
nagy fokú idegesség.
- Ismeri a jelenések könyvét? - kérdezte Heitman. - Hát persze, hogy ismeri, az előbb is rájött,
honnan idézek. Ez azt jelenti, jó útravalót kapott a szüleitől, dr. Kahan... - Szavalni kezdett. - „E
háromtól öletek meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, amely azoknak
szájából jő vala ki."
- Arthur - szólt közbe dr. Kahan -, tudom folytatni. „Mert az ő hatalmuk az ő szájukban van, és
az ő farkukban, mert az ő farkaik a kígyókhoz hasonlók, amelyeknek fejeik vannak, és azokkal
ártanak.” Nem tudom, mit jelent, de ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy maga ott áll a tető szélén.
Ennek semmi köze Chicagóhoz, magához, hozzám... ez egy réges-régi történet... Hosszú, boldog élet
vár mindkettőnkre, ha lemászik onnan.
Miközben szónokolt, ismét közelebb merészkedett. Heitman tágra nyílt szemekkel nézte az
orvost, aki az idézettel meglepte a kollégáit is. Ha lett volna ideje átgondolni a dolgot, nyilván maga is
csodálkozott volna rajta, hogy mennyire pontosan megjegyezte nagyanyja után az újtestamentum
szavait. És mennyire könnyedén eszébe jutottak a sorok!
Több mint két évtizede hallotta őket utoljára.
- Maga az isten angyala - mondta aztán Heitman átszellemült arccal. - A maga kezébe tette le a
megvilágosodásomat!
- Nem vagyok az isten angyala - rázta meg a fejét dr. Kahan. Érezte, hogy a nyaka tövéből egy
verejtékcsepp indul el, és leszánkázik a hátán. - Elmondaná nekem, Arthur, hogy milyen volt az a
fény?
- Meleg, és barátságos. Először csak távolról láttam, aztán egyre közelített. Éreztem, hogy
hozzám jön, és szerettem volna elészaladni. De nem kellett mozdulnom, hogy közelebb jussak hozzá.
Egyszerre álltam és repültem felé...
- Nem halt meg az éjszaka ez a Heitman? - kérdezte hátul suttogva Ed Beymer dr. Catrina
Peralest. - Kísértetiesen kezd hasonlítani az egész egy halálközeli élménybeszámolóhoz.
- Még soha nem éltem át hasonlót - folytatta a párkányon egyensúlyozó férfi. - Nincs az a földi
boldogság, ami felérne vele, és helyettesíteni tudná. Pedig... milyen érdekes, egész életemben ezen a
földön kerestem a boldogulás útját!
- És ezért akar meghalni? - kérdezte dr. Kahan már csak tízlépésnyire Heitmantól. Innen még
félelmetesebbnek tűnt a párkány mögötti mélység. Túl messze voltak az utca túloldalán a házak,
Heitman az orvos látóterében homályosan megjelenő távoli épületek mellett éles alakként jelent meg. -
Hiszen élnie kellene, hogy mindenkinek elmondhassa.
- Most elmondtam - mondta szelíden Heitman. Egy szélfuvallat átrendezte tincseit. - Valaki maguk
közül majd úgyis tovább adja nekik. De aki nem tapasztalta meg ezt az érzést, annak a szavak semmit se
mondanak!
Lefelé intett, ahol bizonyára népes nézősereg gyűlt össze. James Kahan-ben ekkor tudatosult, hogy
Heitman nem a kórház park felöli részére óhajt leugrani, hanem a városi homlokzatot választotta.
Valószínűleg többen nézik a környező ablakokból a közelgő tragédiát.
- Engem hívott az a fény, nekem mennem kell. Nem bírok várni...
- És maga, Landaker? - szólította meg Norman Landakert dr. Kahan. Azt remélte, hogy ki tud
csikarni belőle egy kis támogatást. - A fény szólt magához is?
- Én csak láttam - mondta a másik beteg. - De az is csodálatos volt.
- Akkor nem hívta a boldogságba?
- De hívott. Szavak nélkül. De nekem még dolgom van itt, én nem mehetek.
- Mi dolga van? - kérdezte Kahan érdeklődve. Heitmanra sandított, és látta, hogy feszülten figyeli a
párbeszédüket. Ha ezzel le tudná foglalni... - Megmondták?
- Igen - bólintott Landaker. - Meg kell mentenem az ön feleségének az életét.

4.

James Kahan sóbálvánnyá vált. A tetőn levők nemkülönben. Csak Arthur Heitman mosolygott
mindentudóan és úgy tűnt, egy röpke percre öngyilkossági szándékáról is megfeledkezett. Landaker
egyenesen az orvos szemébe nézett, és hitte is, amit mondott.
- Mi köze mindehhez a feleségemnek? - kérdezte megzavarodva dr. Kahan. Ez nem valóság. A
melegben elmosódtak a felhőkarcolók körvonalai. Ez egy istenverte performance! Minden idézetre
csak jobban tűz a nap. És ha elég meleg lesz, valakinek le kell ugrania a tetőről...
James Kahan az egyetem első évében egy bostoni sráccal, Craig Nelsonnal közösen bérelt egy
háromszobás lakást. Craig is akkor kezdte az orvosit, de volt benne valami művészi hajlam, s aztán
nem is fejezte be az egyetemet. Depressziós festmények és kollázsok borították a szobájának falait, és
állandóan filmezett. Azt mondta, fény-költészet, amit művel. James elment egy performance-ára, amit
hárman csináltak egy kis szobában... Fél tucatnyian megnézték, ahogy a fiúk kimásznak hajfonatokon
az ablakon át egy szemeteskocsira, és levetkőznek... Veszett meleg május volt...
Négy hónapig bírták együtt.
Ez itt a tetőn egy performance. Idepottyantak az emberek és lehetetlen dolgot művelnek, ha
idéznek a Bibliából, egy fokkal nő a hőmérséklet. Ha lehetetlen dolgot mond, akkor kettővel.
Az a cél, hogy megőrjítsünk valakit...
 - Semmi - felelte barátságosan Landaker. Sápadt, beesett arca mosolygó csontvázarccá vált. -
De eljön az idő, amikor a prófétálás szerint menekülniük kell az embereknek, és minden harmadik
megégettetik.
- Ez most egy konkrét jóslat, ugye? - szólt bele a beszélgetésbe dr. Perales hátulról. - Erről
eddig miért nem beszéltek?
A nőnek meleg csengésű, bizalmat ébresztő hangja volt. Jellegzetesen spanyolos vonásain
közvetlen mosoly szaladt szét. Egy természetes mozdulattal megigazította fekete, egyenes szálú haját,
és ő is közelebb lépett. James Kahan a homlokához emelte a kezét, és hüvelykujjával megnyomkodta
a halántékát. Becsukta a szemét, de szédült, és inkább kinyitotta.
Ez lenne a lelkiismeret'? Ezt te tetted!
Mintha lelkének egy része a feje fölött lebegne. És néz le a tetőn ál lókra. Hűvösen, testetlenül,
szenvtelenül.
- Mert csak dr. Kahan-re tartozott - felelte Heitman.
- Maga mit tud ezzel kapcsolatban mondani, Arthur? - kérdezte dr. Perales.
- Rá fog hárulni, hogy visszaverje a gonosz támadását. És hinnie kell, hogy a feleségének nem
esik bántódása. Hinnie kell, hogy ne inogjon meg! Hogy egyikük se inogjon meg, mert akkor ennek a
világnak vége...
- Ki lesz a gonosz?
- Senki nem ismeri - mondta Heitman, és halkabban folytatta: - De pusztítani jön, és hamarosan
megérkezik. Segítségre lesz szüksége, és ki akarja használni az embereket. Kiszívni belőlük a tudást.
Útját kell állni! - A végét már alig hallották az orvosok.
- Maga vallásos? - kérdezte dr. Perales.
- Sosem voltam az - vont vállat Heitman. - Most már tudom, hogy tévedtem. De megbántam, és
boldog leszek a túlvilágon.
- Én mindig hittem Istenben - egészítette ki Landaker. - Azt hiszem a betegségem is csak
próbatétel volt, hogy erősödjem a hitemben. Jób példájából kell tanulnom... Isten elénk helyezte
példaképeinket, csak rá kell találnunk!
Dr. Kahan a kis emberkére nézett. Epilepsziás rohamokkal küzdött egész életében. Nem volt
családja, nem voltak ismerősei, akik érdeklődtek volna utána, amikor a kórházba került. Aztán
kiderült, hogy a műtéti beavatkozás segíthet rajta.
De őt nem! Ót nem! Hozzá nem nyúltam!
- Jó lenne alaposan megismerni ezeket a próféciákat - mondta dr. Perales.
- Felesleges - felelte Heitman. - Nem számítanak a próféciák vagy éppen a próféták. Nem is
azért mondjuk el, hogy bárki megjegyezze... Csupán azért, hogy ne legyen dr. Kahan lelkében
fájdalom a halálom láttán. Ne érezze bűnösnek magát! Tegye a dolgát, mint eddig.
- Nyilván látták a jövőt. Miért nem árulják el nekünk?
-Nem lehet megismerni a jövőt, csak megérezni. Az embereknek szabadon kell dönteniük
sorsukról. Bárki, aki megmutatja nekik a jövőt, az hazudik nekik. Tudja, doktornő, a tenyérjósok és
jövőlátók sosem segítenek az embereken, csak növelik terheiket.
Dr. Perales fokozatosan csökkentette a távolságot. Elérte kollégáját, dr. Kahant, majd egy lépéssel
előbbre is merészkedett, mint ő. Nyugodt volt, mert látta, hogy Heitman is nyugodt. Ha nem sieti el,
és nem erőlteti, akkor a közelébe érhet anélkül, hogy a férfi felfigyelne rá. Érintésnyi távolságban
pedig egy meleg kéz, amely kapcsolatot, és a kapcsolattal együtt az életet is jelenti, csodákra képes.
-Én elhiszem, amit mond - jegyezte meg hirtelen James Kahan. Hűvös szellő érintette meg. Így
lehet meggyengíteni a hőséget. Hinni kell...
Hiszen csak egy színjáték az egész. Rögtönzés egy tetőn, amely nem más, mint egy szeletke
színpad, ahol mindenki játssza a szerepét. Az első felvonás Walsh halála... Abszurd dráma. Milyen
könnyű azt mondani, hogy hiszem...
- De hiszem is! - Végtelenül könnyű.
- Érzem, hogy elhiszi - tette a szívére a kezét Heitman.
- Majd vigyázok a feleségemre.
Arthur Heitman mindentudóan mosolygott. Aztán felnézett a magasban fodrozódó légies
felhőkre. Azok is hozzátartoztak a játékhoz, a performance-hoz, akárcsak a felhőkarcolók. Azok a
falak, amelyek között meggyúrják a lelket, mint valami gyurmát. Dr. Kahan nem tudta, mi történt
vele. Nagyon nem értette az egészet. Akárcsak hajdanán a leereszkedést a hajfonatokon. Se a
festményeket, se a kollázsokat, se a fény-verseket. Craig Nelson hitte, hogy érti. Sose lett orvos, neki
nem voltak olyan kézzelfoghatóan egyértelműek a tárgyak... A vér, a hús, a test is csak performance-
ra kellettek.
- Szép a világ - jegyezte meg Heitman. - De szebb lesz odaát...
 - Ne tegye! - mondta dr. Perales. - A kedvemért jöjjön le onnan. Ha leugrik, azzal minket sem
kímél. Bűnösnek fogjuk érezni magunkat, hogy nem tarthattuk vissza...
- Maga nagyon csinos doktornő. Ha fiatalabb lennék, akkor biztosan magába szeretnék...
- Most udvarol nekem?
- Kérem vigyázzon, mert a jövőjében láttam jelentős eseményeket is. Nem egy emberélet múlik
még azon, mennyire helyesen képes dönteni. És ez nem jóslat, mert ezt maga is tudja... Hiszen ez a
hivatása. De én nem tartozom azok közé, akiket meg kell mentenie. Ne is érezzen lelki-
ismeretfurdalást.
- Norman, maga sem képes lebeszélni a szándékáról? - kérdezte dr. Catrina Perales. - Támassza
alá a szavaimat, de egy jó angyal nem kérheti azt, hogy meghaljunk érte.
Landaker vállat vont.
- Maga semmit sem ért, doktornő... Nem tehetem. Arthur sokkal többet tud, mint én. Talán azért
nem én világosodtam meg, mert egész életemben vágytam a tudásra. Nem szabadott volna... Isten
néha próbára teszi a híveit.
Dr. Kahan félrefordította tekintetét. Itt, most tehetetlen volt... Látta maga előtt azt a pillanatot,
amikor Bruce Walsh-sal kiválasztották a megfelelő beteget. Akkor már hónapok óta vártak rá, és
egyszer csak ott feküdt előttük. A kartonját tanulmányozták, aztán a CT-felvételeket, és minden
stimmelt. Agydaganat volt, semmi kétség, és a megfelelő helyen.
Nem Norman Landaker volt az. Hanem Arthur Heitman...
Isten néha próbára teszi a híveit...
Isten? Mi köze mindehhez Istennek? Ezt a disznóságot nem ő követte el.
- Ugye, dr. Kahan?
Catrina Perales visszapillantott dr. Kahan-re, hátha ad valami magyarázatot.
- „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem
hogy nyilvánosságra jusson.”
James Kahan táncra szeretett volna perdülni. Az se lenne kevésbé meghökkentőbb. Mit tud
Heitman? És kitől tudta meg?
Ezek után jobb, ha meghal.
James Kahan mélyen Arthur Heitman szemébe nézett. Olyan volt, mintha maga is ott állna a tető
szélén. Megint megszédült, kilélegzett de elfelejtett levegőt venni utána. Forgott vele a klinika teteje.
Elérkezett a pillanat, a performance csúcsa... De nem James Kahan ment...
- Az én szemeim boldogok - mondta Heitman. - De hiszem, hogy visszatérek!
- Ne! - kiáltotta Catrina Perales.
Senki sem mozdult, amikor Arthur Heitman kitárt karral a mélységbe fordult. Olyan nyugodtan
tette ezt, mintha csak a járdaszegélyről lépett volna le egy néptelen és csendes utcán. Minden külsőség
nélkül, mintha nem lennének nézői, és mintha nem is a halálba távozott volna.
Norman Landaker még utána is hajolt, hogy lássa beteljesedett-e az öngyilkos végakarata. De
lehet, hogy azt nézte, nem ragadja-e az égbe egy angyal.
Lentről sikoltások hallatszottak fel már akkor, amikor Heitman még a levegőben volt, de ezek a
hangok sem tudták elnyomni a földetérés tompa puffanását. A helyszínelő rendőrök távol tartották a
bámészkodókat a kórház falától, hogyha a férfi leugrik, ne essen lent senkinek se baja. Most senki
sem akart közelebb menni ahhoz a formátlan és kicsavarodott emberi testhez, amivé Heitman vált.
Vérfolt úszott ki alóla, és az úttest széle felé kígyózott.
A tetőn néma, halotti csend honolt.
James Kahan másodszor érezte úgy a mai nap folyamán, hogy elsodorja az események pusztító
hullámverése.

5.

James Kahan aprócska szobájában ült az asztala mögött, és lassan a helyére tette a telefonkagylót.
El kellett mondania valakinek, aki ismeri őt, és aki tudja mit jelent számára mindez: Aliciával beszélt.
Sok minden volt, ami abroncsként szorította szívét, de csak Heitman öngyilkosságát mesélte el,
szárazon, ahogy történt. Még csak nem is utalt arra, ami a lelkét nyomta, és így rosszabb volt, mintha
nem telefonált volna: megint hazudott.
Nem, nem hazudtál, csak szépítettél.
Egyre megy. Alicia hamarosan bejön. Akkor majd találnak időt a beszélgetésre, és mindenről
beszámol. Ezt úgy sem lehet telefonon...
 Alicia áll hozzá a legközelebb, senkije nincs a nőn kívül.
James Kahan a tenyerébe temette arcát. Miért is nem akart gyereket? Miért nem akart eddig attól
a nőtől gyereket, aki egész életét jelenti? Lehet, hogy már késő. Ha bevallja, mit tett, akkor Alicia
szemében vajon mivé fog változni?
Vajon mit szólna Bruce mindehhez? Felakasztotta magát, mielőtt megtudhatták volna az
eredményt. Vagy talán éppen azért? Már sejtett valamit? Nem kerülheti el senki se a végzetét?
Legyek én is öngyilkos? Mi lesz, ha minden kiderül?
Idegesen felállt az asztaltól, idegen volt tőle az öngyilkosság lehetősége.
Heitmannál ki, vagy mi kényszerítette ki?
Mit tudott az az ember, és mi volt az a rettenetes sok hülyeség, amit összefecsegtünk ?
Apai ágon nagyapja és nagyanyja kikeresztelkedett zsidók voltak. Anyai nagyapja ateista: azután
mondott le protestáns hitéről, hogy megjárta a második világháborúban Európát. Számtalanszor
elmesélte, hogyan szálltak partra a huszonkilencesekkel Grandcamp és Vierville között azon a parton,
amelyet aztán Véres Omahának kereszteltek el. Már az szerencsének számított, ha a katonák a partig
eljutottak, olyan össztüzet zúdítottak rájuk a nácik. Aztán jött az elaknásított part és a német
fegyveresek lövései, akik úgy lőttek rájuk, mintha vurstliban lennének. Az volt a csoda, azt túlélni,
miközben két métere tőled egy akna leszedi a barátod fejét, a mögötted jövőnek pedig ellövik a fél ko-
ponyáját.
Csak a szerencse segített túlélni, mert isten elhagyta a világot. - mondogatta anyjának apja.
Más senki sem élt a családjából. Anyját négy éve a mellrák vitte el, apját a fájdalom. Nem nézett
körül, amikor átment az úttesten... Vagy lehet, hogy körülnézett?... Testvére nem volt.
Egyedül van. Illetve még mellette áll Alicia...
Dr. Kahan a polchoz ment, és levette onnan a Bibliát. Előbb az aranyozott betűkön futott végig a
tekintete, majd felcsapta, és megkereste a Jelenések Könyvét. Leült a könyvespolc mellé egy
kisasztalra, és olvasni kezdte.
Egy félóra múlva rányitott dr. Catrina Perales.
- Sajnálom, hogy nem sikerült - mondta.
- Hát még én - morogta az orvos. Becsukta a könyvet, de nem tette le kezéből, és az ujját benne
hagyta.
- Landaker nem hajlandó semmit mondani. Mintha megnémult volna. Azért kerestelek meg,
hátha fel tudsz világosítani arról, miről beszéltetek. Mert én a felét sem értettem.
- Én sem - tagadta le James Kahan.
Catrina Perales bólintott, aztán kényelmesen nekidőlt a falnak.
- Ha nem akarod, hát ne mondd el.
- Mit? - kérdezte idegesen dr. Kahan. - Össze-vissza fecsegtek holmi jóslatokról, és homályos
utalásokat tettek a jövőre. Ezen nincs mit magyarázni!
- És az utalás Aliciára?
- Mármint, hogy meg fogja állítani a gonoszt? Szerinted mennyire lehet komolyan venni?
- Látom, mégis keresed a választ. - A nő a könyvre mutatott.
- Csak kíváncsi vagyok. Lehet, hogy őrültség, de rosszat sejtek. És találtam valami érdekeset.
Amikor Heitman a Jelenések Könyvét idézte, akkor tűzről és füstről beszélt. Megtaláltam ezt a részt.
A hatodik trombitaszóra következnek be mindezek, és négy elengedett angyal okozza. ,Mondván a
hatodik angyalnak, akinél a trombita vala: Oldd el azt a négy angyalt, aki a nagy folyóvíznél, az
Eufrátesznél van megkötve." -James Kahan leeresztette a könyvet, amelyből idézett. - Az Eufrátesznél
megkötött angyalok. Furcsa.
Dr. Perales érdeklődve hallgatta.
- Mi ebben a furcsa?
Dr. Kahan összerezzent. Catrinának semmi...
Hát... Mezopotámiában...
- Nem értem... - mondta a nő. - Te is folyékonyan idéztél ebből a részből. Úgy látszott, ismered.
- A nagyanyám olvasgatott föl belőle esténként. Úgy látszik jobban megmaradt bennem, mint
gondoltam volna. És hibátlanul idéztem belőle egy részt. James Kahan tekintete összekapcsolódott dr.
Perales tekintetével. Aztán előrenyújtotta a Bibliát, mintha ő sem hinné el magának.
- ...hibátlanul.

6.
 Dr. Perales távozása után dr. James Kahan egy vastag, barna borítékot emelt ki a fiókjából. Nem
nézett bele, anélkül is ismerte a benne lévő iratok tartalmát, az első betűtől az utolsóig. Letette az asz -
tal közepére, és mereven nézte legalább egy negyedórán keresztül.
Döntésre kellett jutnia.
Tizenöt perc elteltével hirtelen felmarkolta a borítékot, és kiment a szobájából.
Körülbelül ebben az időben szállt be a kocsijába dr. Alicia Kahan, és fordult le a házuk előtti
feljáróról. Nagy forgalomra számított, és úgy érezte, hogy a férjének szüksége van rá, ezért minden
otthoni foglalatossággal felhagyott, a megszokottnál gyorsabban készült fel a délutánra, és a
szokásosnál hamarabb indult munkába.
Amúgy sem tudott délelőtt koncentrálni semmire, állandóan Bruce Walsh járt a fejében. Vezetés
közben is, ha felnézett a belváros karcolóira, minduntalan felidéződött benne a tévé képernyőjén látott
homályos kép: egy emeletek között függő, tehetetlen ember-báb. Nem lehetett kivenni, ki az, aki ott
lóg egy vékonynak tűnő kötélen, mert a film életlen volt, homályos, és amint az lenni szokott az ilyen
rosszul megvilágított, gyors felvételeknél, szemcsés és vöröses. De tudni, hogy az Bruce Walsh... tudni
szörnyű volt.
Valóban hosszabb időbe telt a kórházhoz eljutni, mint más napszakban. De lehet, hogy Alicia volt
türelmetlenebb.
A parkoló bejáratánál bemutatta a belépőkártyáját, teljesen feleslegesen, hiszen az őr ismerte, de
csak többszöri sikertelen próba után parkolt be két autó közé. Maga előtt látta az őr sajnálkozó
tekintetét, amint az rápillantott: hallhatott az eseményekről, és tudni vélte, miért érkezik ilyen korán
dr. Kahan.
Amikor Alicia kiszállt a kocsiból, pár orvos és vagy fél tucat ápolónő rohant ki az épületből, és a
ház oldala mentén ahhoz a kiskapuhoz igyekeztek, amely a város felé, egy mellékutcára nyitott
kijáratot. Alicia úgy vélte, baleset történhetett arrafelé, hiszen a kis csoportot mindjárt két ápolósegéd
követte a hordággyal, és arra vette az irányt.
A kapun kilépve már nem látta a fehér és zöldköpenyes csoportot, viszont hallotta a hangjukat.
Átbújt a járdát az úttesttől elválasztó bokorfal egy résén, és átvágott a lassan poroszkáló kocsik között
az utca túloldalára. A szeme sarkából látta, hogy az úton egy kis részt elkerítettek, a szélben imbolygó
műanyag csíkokon ott díszelgett a „rendőrség" felirat.
Oda zuhant le Heitman.
Aztán nem kellett már figyelnie a hangokra, hiszen a járókelők érdeklődése jelezte, merre vannak
az orvosok.
Ez az, amiről James beszélt - gondolta Alicia. - Mindenkinek látnia kell, ha valami szörnyűség
történik. Ha beteg az ember azért, hogy megbizonyosodjék, vannak rosszabb helyzetben is nála, ha
pedig egészséges, akkor azért, hogy érezze az erőt magában, és jólesően ismételgesse, velem ilyen nem
történhet meg.
-Orvos vagyok, engedjenek! - mondta a gyülekező tömegnek.
-Ennek már úgyis mindegy - felelte valaki.
Az utcáról egy aprócska átjáró vezetett át a párhuzamos útra. Alig három méter széles, tele
mocsokkal, és szeméttel. Az ide betolt szemeteseket mintha elfelejtették volna kiüríteni: a fekete
nejlonzacskók kikandikáltak a tetejükön.
Alicia a fal mellett oldalazott előre. A sikátorban egy beugróban látta felvillanni az orvosi
köpenyeket. Aztán a beszédhangokon és kiabáláson át sziszegés hallatszott, és fehéresen gomolygó
köd tört ki a beugróból.
Emberek és orvosok egyaránt hátráltak.
-Nem lesz szép látvány - jegyezte meg egy ápolónő.
-Úgy égett, mint egy fáklya. Szerintem leöntötték valamivel. Alicia a csoport mellé ért.
-Hello Ted! - mondta a hátul álló orvosnak. Ted Nazario meglepetten pillantott rá.
-Hello. Hogy kerülsz ide?
-Láttalak erre szaladni benneteket.
Alicia intett a többieknek is, akik hátrafordultak érkeztére. Ha ennyire ide tudtak figyelni, akkor
tényleg nem lehetett már sok dolguk.
-Csúnya eset - bólintott dr. Nazario. - Felgyújtottak valakit. Egy nő szaladt be az ügyeletre, hogy
lángol egy pasi a mellékutcában. De ide már nem mi kellünk, hanem a szeneslapát.
Alicia közelebb ment. Az orvosi kíváncsiság vezette, bár érezte tagjaiban, hogy nem akarja az
égett hulla látványát. A poroltó füstje eloszlott, de nyomában ott járt az égett hús szaga.
- Húh! - húzta el az orrát dr. Malcolm Wilde, aki szintén az orvosi kar kiemelkedő tagja volt a
Craig Caulfíeld Klinikán. - Még az aszfalt is meggyulladt.
A test az oldalán feküdt, az egyik karja maga alatt, a másik a háta mögé csúszva, lábai felhúzva,
és nem volt rajta egyetlen egy ép rész sem. Teljesen elfeketedett, elszenesedett, néhol barnás foltokkal,
mintha mumifikálódott volna. Pár barna ruhafoszlány maradt felismerhető, és a karján egy óra.
- Véresek a falak!
Alicia az órát nézte. Furcsán ismerős volt.
- Rengeteg a vér.
- Megverhették előtte. Ott egy véres tenyér lenyomata. Nekizuhant a falnak...
Ez nem lehet!
- A zsaruk lassan sátrat verhetnek a klinika mellett. Ma ez már a második eset a közelben.
Másnak is van ilyen órája!
- Hova megy, dr. Kahan?
Alicia megindult a holttest felé. A tagadás bizonyosságát kereste, hogy legyőzhesse a félelmet,
ami az óra láttán feltámadt benne.
- Én nem tenném! Rettenetesen büdös! - mondta dr. Wilde, de dr. Nazario akkor már észrevette,
hogy baj van, és Malcolm Wilde karjára tette a kezét, hogy hallgasson el.
Alicia Kahan mereven nézte az órát, aztán a ruhadarabkákat. Oldalt ráismert egy szétolvadt
mobiltelefonra. És akkor megpillantott valamit két-három méterrel távolabb, az égett vér közepette,
valami fehéret, és szabályosat. Kikerülte a testet, és közelebb lépett, és arról a fehér, téglalap alakú
valamiről egy ismerős arc nézett fel rá.
Egy határozott, kedves férfiarc: a férje képe, a kórházi belépőkártyáról.
...és dr. Alicia Kahan elájult.
 HÁROM

1.

Alicia Kahan a csengő harangjátékára riadt fel. A hall díványán feküdt félig éber állapotban, de
az álom határán, az olyan álmok határán, amelyekbe nem szívesen merül el az ember, és állandóan
felriad belőlük. Alicia rémálmokkal küzdött, tűzzel és vérrel álmodott, lángoló hajú halottakkal... nem
csak James-szel, hanem mindazokkal, akiket látott a kórházi ágyon, vagy a műtőasztalon meghalni...
Fehérek voltak, de tar fejükön tűzrózsák lobogtak, és szemük vörösben izzott.
A nő kábult fejjel botorkált el a bejárati ajtóhoz. Még nem tért magához, és jó egy percébe tellett,
mire a kulcsot a zárba illesztette, és kinyitotta az ajtót.
A napsütés pengeként vágott a szemébe, a lakás kelet-nyugat elhelyezésű volt, és a reggeli
napfény egyenesen beáramlott az ajtó résén át. Alicia homloka mögött újból feltámadt a fájdalom,
ezzel együtt a szeme is égni kezdett, míg a szervezet védekező reakciójaként elborították a könnyek.
-Jó reggelt, Alicia - hallott egy hangot, és bár akkor még nem látta, hogy kihez tartozik,
felismerte. Hallotta nap, mint nap.
-Mit keresel itt, Ed? - A nő megdörzsölte a szemét, és letörölte a könnyeket. Amikor felnézett, Ed
Beymert látta a lépcső alján állni. A férfi összekulcsolt kezekkel toporgott, láthatóan zavarban volt,
amiért Aliciát ilyen állapotban találta.
Dr. Beymer középkorú, nőtlen és gyermektelen volt. Gyakorta eljárt látogatóba a kollégáihoz, de
sosem erőltette rá egyébként vidám társaságát másra: ha kellett, visszafogottan viselkedett, megérezte,
mikor fölösleges, emellett mindenről megvolt a véleménye, és el lehetett beszélgetni vele számtalan
dologról. Jó orvosnak tartották, tájékozottnak, de nem többnek más átlagos orvosoknál, és ezt tudta is
magáról.
Most rettenetes ideges volt, és kissé tétova.
-Eljöttem megkérdezni, segíthetek-e valamit.
- Nem hiszem - intett nemet a fejével a nő. Végigsimított a haján, és megigazította a ruháját.
Ed Beymer közelebb lépett.
- Hogy érzed magad? - kérdezte részvéttel a hangjában.
Alicia udvariatlanul megvonta a vállát. Hogy érezhetné magát? Azt hitte, erősebb természete van,
és nem omlik össze ennyire, ha tragédia történik. Úgy látszik, mindig többet képzelünk magunkról, és
nem valljuk be gyengéinket. Bár ilyesmire az ember sohasem készülhet fel előre.
Át kellene gondolnia az életét!
- Nem túl jól - mondta. Ügyetlennek érezte a választ. Kínos csend következett.
- Beengedsz? - kérdezte Beymer.
- Nem, ne haragudj. Szeretnék egyedül maradni.
- Értem.
A férfi széttárta karjait.
- Telefonálj, ha bármire szükséged van. Ha el kell intézni valamit, én a rendelkezésedre állok.
Tényleg... ha bármi kell, jussak eszedbe.
- Köszönöm - mondta Alicia halkan.
Beymer megfordult, és elindult a kis kerti úton a kocsija felé, amely ott parkolt az úttest szélén.
- Ed - szólt utána Alicia. - Igaz, hogy az az öngyilkos megjósolta James-nek a halálát?
A férfi megtorpant.
- Nem - nézett vissza a nőre. - Nem igaz. Semmi ilyet nem mondott. Sőt azt állította, hogy
James-nek még lesz feladata az életben.
Alicia bólintott.
- Éreztem.
És becsukta az ajtót.
Beymer nem tudott mit kezdeni Alicia Kahan válaszával.

2.

- FBI - szólalt meg a lépcső tetején álló férfi. - Fisher ügynök vagyok. A társam Devilla
nyomozó. Ő a chicagói rendőrséget képviseli.
Mindketten felmutatták az igazolványukat. Fisher elegánsan öltözött, drága öltönyt, hófehér
ingéhez visszafogott, egyszínű, kék nyakkendőt viselt, és vérbeli rendőrnek nézett ki: haját rövidre
vágatta, markáns arcvonásait kiálló járomcsontja félelmetessé tette, s olyan vállai voltak, hogy
eltakarta az ajtónyílást. Devilla mellette azt a benyomást keltette, mintha Fisher épp most fogta volna
el valamelyik utcai banda tagját: kopott bőrkabát, kijárt nadrág, és háromnapos borosta takarta a
nyomozót. Emellett olyan görbén tartotta magát, hogy púposnak is nézhették volna, és kényelmetlenül
erős volt a testszaga.
- Már vártam valakit - mondta Alicia Kahan az ajtóban. Sápadt volt, szeme alatt mély ráncok
húzódtak, tekintetében fájdalom ült. - Csak azt nem tudtam, hogy szövetségiek fognak kijönni
hozzám.
- Először is részvétem, asszonyom. De a férje halála nem egyszerű gyilkosság volt. Szövetségi
ügy.
Alicia megrázta a fejét. A nyitott ajtónak támaszkodott, ereje elhagyta.
- Nem hiszem, hogy a férjem volt az, akit megtaláltak.
- A ruhát ön azonosította, és a talált igazolványok is azt valószínűsítik, hogy dr. Kahan az
áldozat. Ilyenkor sokan reménykednek, de régi tapasztalat, hogy sajnos hiába áltatják magukat. Persze
elvégezzük a genetikai azonosítást is...
- Nem mehetnénk beljebb, asszonyom? - kérdezte a Devilla nevezetű zsaru.
Bent Fisher alaposan körbejártatta a tekintetét. A középre helyezett kisasztalnál kezdte, az
újságokon, amelyek ott feküdtek. Aztán végigmérte a bőrhuzatú foteleket, mi pihent meg a résekben
és a mélyedésekben.
-Foglaljanak helyet! - mondta Alicia fáradtan.
-Rendben - mondta Devilla, és leült. Kivette a rágót a szájából. Körülnézett, majd belenyomta
bőrkabátjának egy külső zsebébe.
Fisher feltartott kézzel jelezte, hogy köszöni az invitálást, de inkább állva marad. Aztán megnézte
a kandallót, rajta az apró emléktárgyakat, az órát, felette a festményt, amely egy elmosódott
impresszió volt csupán valamilyen havas tájról.
- Szép a lakásuk - mondta társalkodó hangnemben Devilla. Kényelmesen elhelyezkedett, egyik
lábát átvetette a másikon.
-Örülök, hogy tetszik - Alicia hangja gúnyosan is csenghetett volna.
-De tényleg... Otthonos.
Fisher letérdelt a kandalló elé, és belefújt a hamuba. Bár Alicia Kahant eltompította a fájdalom és
a fáradtság, mégis érezte, hogy nem James után akarnak tudakozódni a nyomozók, hanem keresnek
valamit.
Azt hiszik elégettem valamit? Engem gyanúsítanak?
Illogikátlan gondolat volt: erre is azonnal rájött.
Fisher ekkor már a galériára vezető lépcső aljánál toporgott. Mellette egy díszesen faragott
tölgyfaállványon egy lábnyi kis bronzszobor állt: egy emberi alak, aki éppen elhajított valamit: a
lendület dinamizmusa utáni megtorpanás feszült meztelen felsőtestének izmaiban. Fisher felfelé
nézett, és összehúzott szemekkel próbálta kivenni a fenti könyvespolcon elhelyezett könyvek egyik-
másikának címét.
- Hálószobák? - kérdezte, és a galéria alatt nyíló két ajtóra mutatott.
- Vendégszoba és fürdő - mondta Alicia.
- Szép - jegyezte meg ismét Devilla.
Fisher elsétált a konyháig, majd az ebédlőig, és mindkét helyre bekukkantott. Az ebédlőben
valami megragadhatta a figyelmét, mert hosszan nézelődött. Még a két nappal korábbi reggeli
tányérok voltak az asztalon, Alicia azóta semmihez nem nyúlt. Ott hevert a toll és a levél, amelyet az
anyjának akart írni, és amit félbeszakított James telefonhívása miatt. Az FBI ügynök nagy kísértést
érezhetett, hogy odamenjen, és beleolvasson, de aztán mégsem tette.
Megfordult, és hivatalos mosolyt küldött Alicia Kahan felé.
- Tudom, hogy nehéz lesz róla beszélni, dr. Kahan, de fontos. Nem az ön férje volt az első
áldozat, és feltehetően nem is az utolsó.
Az FBI ügynök visszalépett az étkező bejáratától és megállt Devilla fotelje mellett.
- Bruce Walshra céloz? - kérdezte Alicia halkan.
- Kire? Nem, nem dr. Walshra. Hallottunk persze az öngyilkosságáról, de nincs semmi köze
ehhez az ügyhöz, és nem mi foglalkozunk vele. Mi egy őrültet keresünk.
- Egy dilinyóst - kottyantotta közbe Devilla. - Agybajost.
- Értem - mondta kiszáradt torokkal Alicia. Nem értett semmit.
 - Nem tudom, mennyire ráznák meg a részletek...
A nő keresztbe fonta melle előtt a karját, a kezét pedig bebújtatta a póló ujja alá. Kihúzta magát,
de Devilla látta, hogy remeg a szája széle. Erősebbnek szeretne látszani...
- Mondhatja!
- A boncolás kiderítette, hogy a halála előtt bántalmazták a férjét, és tulajdonképpen a halál oka
is ez a bántalmazás volt, nem a gyújtogatás során elszenvedett égési sérülések. A tűzben tehát nem
szenvedett..,
Alicia bólintott. Remegett az állkapcsa, de nem sírt, visszatartotta lélegzetét.
- Egy kemény tárggyal teljesen szétverték a fejét. Lehetséges, hogy rögtön az elején leütötték,
mert senki nem hallott kiáltásokat, és a koponya sérülései olyanok, mintha azután a földön
módszeresen és alaposan szétverték volna az arcot és a fejet.
- Őrült vagy haragos tesz ilyet - kottyantott közbe megint Devilla.
- Az ütésekből aztán kaptak a test és a végtagok is. Feltehetően egy elmebeteggel állunk
szemben.
- Nem módszerességet említett...?
- Úgy nézett ki...
Fisher megvakarta az állát, majd zsebre tette a kezét.
- Az a helyzet, hogy nem ez volt az első ilyen típusú gyilkosság. Az utóbbi fél évben már a
harmadik. Kettő itt, Chicagóban, egy pedig Milwaukee-ban történt. Az áldozatok mindhárom esetben
orvosok.
- Milyen orvosok? - kérdezte Alicia.
- Az első áldozatot dr. Arthur Colladonak hívták. Belgyógyász volt. Az egyik éjszaka az utcán
agyonverték, leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Ugyanez történt dr. Arthur Reillyvel két hete a
Lincoln Emlékmű közelében.
- Hogyhogy nem hallottunk róla? Alicia hallomásból ismerte dr. Reillyt.
- Csak tegnapelőtt azonosítottuk a holttestet.
- Kérnek egy italt? - kérdezte a nő. Nem udvariasságból, hanem mert már nagyon vágyott
valami alkoholra. Eddig, az elmúlt negyvennyolc órában, nem érezte szükségét, hogy igyon, de a
nyomozók annyira személytelenül beszéltek a halottakról, hogy nem bírta már tovább.
...hiszen az egyik halott James! Lazítania kell!
- Nem - mondta Fisher.
- Igen - mondta Devilla.
A bárszekrény a konyhába vezető bejárat mellett állt. Alicia automatikusan behúzta a konyha
ajtaját, még mindig zavarta, ahogy Fisher az előbb bebámult, majd kinyitotta a szekrényt. Két pohárba
töltött, az egyiket Devilla elé tette az asztalra, a másikat magának tartotta meg.
Devilla felnézett.
- Jég nincs?
- Nincs - felelte a nő.
Fisher közben szemrevételezte a kis bárszekrényt és a konyhaajtót.
- Ha egy őrült a tettes, akkor miben segíthetek én? - kérdezte Alicia.
- A nyomára jutni.
- Úgy, hogy körbevezetem önöket a lakásomban?
Fisher értett a szóból. Megnyerő mosollyal a másik fotelhez lépett, és belezökkent.
- Elnézést. Mindig érdekeltek az egyedi megoldású lakások. Ha nem nyomozó lettem volna,
akkor valószínűleg lakberendező lennék.
- Én meg divattervező - szólt közbe Devilla.
Fisher lesújtó pillantást vetett rá, azután belenyúlt a zsebébe, és egy papírdarabot húzott elő. Pár
másodpercig méregette - mintha csak most látná először, és mielőtt kiadja kezéből, alaposabban meg
akarná nézni -, majd átnyúlt az asztal felett, és mélyen előredőlve Alicia elé tartotta. Egy fénykép volt:
fiatal, magas homlokú, gyér hajú fiatalember nézett a kamerába. Arca ünnepélyesen komoly volt, a
fejformája hosszúkás.
- Ez a feltételezett gyilkos - mondta Fisher. Alicia átvette a képet.
- Mark Holland-nek hívják. Milwaukee-ban dolgozott egy ingatlanközvetítő és befektető cég
postázójában vagy négy évig. Aztán egyszer csak megbomlott az elméje, és gyilkolni kezdett.
- Így megy ez - bólintott Devilla.
- Nem látta korábban valahol? Itt a ház körül kódorogni, vagy a kórházban, a közeli áruházban,
ahol rendszeresen vásárolnak...
- Nem, sajnálom, nem - mondta a nő. Tényleg nem volt ismerős az arc. Emlékezett volna rá, ha
megszólítja, vagy ha beleütközik, de még akkor is, ha összekapcsolódik a tekintetük egy váratlan
pillanatban, amikor felnéz az utcán, de nem látta soha.
- Pedig úgy néz ki, hogy előszeretettel figyeli kiválasztott áldozatait akár napokig.
- Nem véletlenszerűen gyilkol?
- Nem. Egy-két nappal... egy héttel előbb feltűnik a környéken, és várja a megfelelő pillanatot.
Ha látná, dr. Kahan, azonnal telefonáljon a rendőrségre. Kérje bármelyikünket, és mi azonnal
gondoskodunk a védelméről. És legyen mostantól még óvatosabb!
- Én a maga helyében beakasztanám az ajtón a biztonsági láncot - tódított Devilla -, és alaposan
megnézném, hogy kit engedek be!
- Miért jönne vissza? - kérdezte értetlenül a nő.
- Nem tudjuk. Ez a férfi egy elmebeteg... Minden megtörténhet.
- Egy wisconsini elmegyógyintézetből szökött meg másfél hónappal ezelőtt - folytatta Fisher. -
Azóta csak a nyomában járunk, és képtelenek vagyunk lecsapni rá. Rettenetesen ravasz. Az
intelligencia egyébként is jellemző az elmebeteg bűnelkövetők nagy százalékára. Meg valamiféle
hatodik érzékkel is bírnak...
A nő ismét a képre pillantott. Mit lehet elmondani egy fénykép alapján valakinek a jelleméről?
Mit lát?
Egy merev fiatal férfit. Gondosan oldalra fésülte a haját, keresztben a fején, ne látszódjék, hogy
kopaszodik. Az ing gallérja, ami a kissé ódivatú vágott nyakú, kötött pulóver alól kilátszik,
makulátlanul fehér, és vasalt. Ha egyedül él, akkor kínosan pedáns ember benyomását kelti, aki
az arcon nincs egyetlen mosolygós ránc sem
híján van a humornak, és ügyel a részletekre.
- Miért került be az intézetbe?
- Előre kitervelt gyilkosságért. Megölte a főbérlőjét.
- Miért az elmegyógyintézetbe került? - helyesbített a kérdésen Alicia Kahan.
- A pszihológusok szakvéleménye szerint nem volt beszámítható állapotban. Csak egy őrült
képes agyonverni egy védtelen nőt, aztán leönteni benzinnel, és gyufát dobni rá!

3.

- Mit lehet tudni még róla? Miért az én férjemet választotta? - Alicia vissza akarta adni a
fényképet, de Fisher csak intett, hogy tartsa meg.
- Van belőle elég - mondta az ügynök. - Itt hagyjuk, mutassa meg a szomszédoknak, nem árt,
ha azok is figyelnek magára! Nagyon sok ügyet a szomszédok oldanak meg helyettünk.
- Maguk nem hallgatják ki a szomszédaimat? Ha a gyilkosra jellemző, hogy kilesi az áldozatait,
lehet, hogy látták!
- De igen. Természetesen. De nem árt, ha maga is végigjárja őket, és megkér mindenkit, tartsák
nyitva a szemüket az elkövetkező napokban!
Alicia tétován bólintott. De tudta, hogy nem fog körbejárni. Nem akar találkozni senkivel. Ez
olyan kínos ilyenkor mindenkinek, és neki nincs ereje hozzá...
- Miért James?
- Az első kérdés az, hogy miért orvosokat választ ki magának? Nos, erre nem tudjuk a választ.
Talán az intézetben lett elege a fehérköpenyesekből. Nem bánnak finoman az ilyen bűnözőkkel akkor
sem, ha felmutatnak egy aláírt és lepecsételt papírt, hogy elmebetegek.
Alicia úgy vette észre, hogy Fisher ügynök nem igazán szereti, ha az elítélteket egy-egy orvos
szakvéleménye alapján megmentik az... hogyan végzik ki a gyilkosokat Wisconsinban ? ...akasztófától,
injekciótól?
- A második kérdés - Fisher feltartotta két ujját -, hogy miért dr. Kahan? Erre sem tudjuk a
választ. Szintén csak találgathatunk. A Craig Caulfield Magánklinika ismert az államban. A
gyilkosunk is hallhatott róla, és tudta, hogy az ottani orvosok könyékig vájkálnak az agyakban. Neki
mindegy volt, hogy pszichiáter vagy sebész, és valószínűleg a kórház körül lesben állva szemelte ki a
következő áldozatát.
- Tehát véletlen volt...
- Igen. És még itt lehet a tettes Chicagóban. Akad elég orvos a klinikán. Mint mondottam, ha a
gyilkos beteges agyában összekapcsolódik psziché és agy, s mindegy neki, milyen úton-módon
gyógyítja áldozata a betegeket, verbálisan vagy fúróval és lézerrel, nos, akkor a klinikán sokan
veszélyben forognak.
Alicia lehunyta szemét, és tenyerébe temette arcát. Egyre nehezebben bírta ezt a beszélgetést.
Minden második szó James-et idézte fel, és azt a szörnyű látványt, amikor megpillantotta azt a
görnyedt és elszenesedett testet abban a kórház közeli sikátorban.
Össze kell szednie az erejét, hogy ismét a nyomozók arcába nézzen!
- Azt hiszem, eleget faggattuk, dr. Kahan - állt föl Fisher. - Bár az az igazság, hogy inkább
figyelmeztetni szerettük volna, hogy vigyázzon.
- Menjen be dolgozni! - ajánlotta Devilla - Ott nagyobb biztonságban lesz.
- Mint a férjem...
- A férje is biztonságban lett volna, ha nem megy ki abba a sikátorba. Apropó, Mrs. Kahan!
Nem tudja mit keresett ott?
Alicia megrázta a fejét.
- Gyakran ki szoktak járni oda az orvosok? Pár lépésnyire onnan van egy kis antikvárium.
Akkor épp zárva volt...
- Soha. A férjem olvasási szokásai mások voltak...
- Nos, az orvosszakértő szerint pedig ott ölték meg. Végigkérdeztünk mindenkit, de senki nem
látott fehér köpenyes orvost arrafelé a gyilkosság előtti percekben. Még a kórházi alkalmazottak sem
figyeltek fel rá, hogy dr. Kahan kimegy a park vagy a parkoló területéről. Se fül, se szemtanúnk nincs.
Egy újabb rejtély: miért ment oda a férje?
- Nem tudom. Van egy abba az irányba vezető oldalsó kijárat, de a lakónegyedek felé semmi
okuk nincs az orvosoknak távozni.
Fisher megsimogatta az orra tövét, aztán közelebb hajolt az asszonyhoz.
- Elnézést a kérdésért, Mrs. Kahan, de... nem volt a férjének szeretője?
- Dehogynem - felelte Alicia. - A munkája. De hogy találkozzon vele, nem kellett a hátsó
lépcsőn megszöknie a kórházból. James minden idejét bent töltötte. Azon kívül én is bent töltöttem, és
adódott alkalom, hogy... ellenőrizzem.
- Köszönjük az információkat, dr. Kahan. És ne felejtsen el telefonálni, ha megpillantja ezt az
arcot valahol!
Az ügynök a képre bökött, majd intett Devillának, hogy tápászkodjon fel a fotelből.
- Jöjjön, zárja be utánunk az ajtót! - mondta Devilla.
Alicia kikísérte őket, majd bezárkózott. Aztán visszatért a hallba, és leült a díványra. Egy ideig
mereven nézte a fényképet, de nem látta igazából az arcot, csak homályos körvonalait. Agya teljesen
kiürült, gondolkodni sem tudott.
Mielőtt sírni kezdett volna, ráfordította a fényképet az asztal lapjára.
Később felhúzott lábakkal, oldalra dőlve ismét elaludt.

4.

Dr. Alicia Kahan az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, beakasztotta a biztonsági láncot,
amire a nyomozók figyelmeztették. Egy fiatal idegen férfi állt kint, orrnyergén kerek, drótkeretes
szemüveg, haja pedánsan hátrafésülve, homlokán ráncokba sűrűsödve a gond. Szeméből
türelmetlenség sugárzott, és kényszeredett udvariasság. Arca ismerősnek rémlett és bizalmat ébresztett
a szemlélőben: olyan volt, mintha egy a világból kiesett gyermek arca lenne, de Alicia ennek ellenére
bizalmatlan volt.
Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belől
ragadozó farkasok - jutott ekkor az eszébe. Reggel vette elő a Bibliát, hátha erőt merít belőle. Kellett
valami...
-Dr. Kahant keresem - szólt be a férfi az ajtó résén át, amikor látta, hogy nem jut beljebb.
-A férjemet? - kérdezett vissza Alicia. Kereshették volna őt is, de a hangsúlyból úgy érezte, hogy
a látogató a férjéhez jött.
-Igen, Mrs. Kahan. Itthon találom?
-Nincs itthon - felelte Alicia. Rossz előérzete volt.
- Mi már találkoztunk, Mrs. Kahan... illetve dr. Kahan. A férje említette, hogy ön is orvos.
- Mikor találkoztunk?
- Hét-nyolc hónappal ezelőtt. Hugh Mervin vagyok a Chicagói Egyetemről. Bruce Walsh
mutatott be minket a lakásán, akkor futottunk össze. Utána még jó párszor találkoztam a férjével.
Alicia elgondolkodott. Már emlékezett arra a „véletlen" találkozásra néhány archeológussal
Bruce lakásán. Az is felrémlett, hogy már akkor az volt a benyomása, nem véletlen ez a találkozás, de
mivel nem látszott fontosnak, elfeledkezett az egészről.
Hugh Mervin. Valóban ott volt, és ugyanilyen ártatlanságot sugárzott a tekintete. Esett az eső, és
amikor Alicia megpillantotta, éppen sötétkék, „Connection" feliratú esőkabátjából bújt ki, és nekiállt a
szemüvegét törölgetni.
- Várjon! - Alicia becsukta az ajtót, és kiakasztotta a láncot. - Jöjjön be! - szólt aztán ki.
- Próbáltam telefonálni - mentegetőzött Mervin. - De egyszer sem sikerült.
- Kikapcsoltam a telefont - mondta a nő.
A férfi meghökkent, aztán úgy döntött, eleget tesz a hívásnak.
- Mikor érkezik meg a férje? - kérdezte belépve. Farmer, fehér póló és tornacipő volt rajta.
- James Kahan meghalt - felelte szárazon Alicia.
Mervin eltátotta a száját, és egy röpke időre megmerevedett. Látszott, hogy a hír letaglózta, és...
- Sajnálom - mondta. - Nem tudok, mit mondani...
Alicia Kahan becsukta az ajtót, helyére akasztotta a láncot és elfordította a kulcsot a zárban.
Mintha valamiféle rítus szerint hódolna az isteneknek ezzel a ki- és becsukósdival.
- Miért jött? - kérdezte utána.
- Nem is tudom...
- Összefügg dr. Walsh és a férjem halálával? Mervin dermedtsége a kérdésre felengedett.
- Talán. Figyelmeztetni akartam a férjét, hogy vigyázzon... Alicia némán állt pár másodpercig,
majd utat mutatott a hallba.
- Elkésett.
- Sajnálom - mondta még egyszer a férfi.
- Mit akar nekem elmondani? - kérdezte Alicia komoran. Most már biztos volt benne, hogy
James eltitkolt előle valamit.
Gondolatban végigpörgette az elmúlt hónapokat, mikor tűnt furcsának a férje viselkedése, de
nem volt olyan eset, ami megragadt volna benne.
Akadtak persze napok, amikor idegesebb volt a kelleténél, de hát annak is megvolt az oka:
komoly esetek, magas rangú látogatók. Hosszan húzódó megválasztása után még Bush elnök is
megfordult a kórházban. Lehet ennek van valami köze... az esethez?
Még azt sem tudom, miről van szó...
Mervin a szemüvegét törölgette egy szarvasbőr zsebkendővel, és idegesen hallgatott. A
feszültség messziről leolvasható volt az arcáról: ahogy leült, összezárta lábait, ugyanakkor görcsösen
remegtette, és mintha a keze is remegett volna, pedig a szemüvegtörlés nem komoly szellemi-fizikai
erőfeszítést igénylő művelet.
- Hugh, azt hiszem szólíthatom így... - kezdte Alicia - James... a férjem nem avatott be, de
éreztem, hogy van valami titka. Azért jött, hogy ezt megbeszélje vele? Mi volt az? Kérem, mondjon el
mindent! Magát is veszély fenyegeti?
- Nem - mondta Mervin mereven. - Nem hiszem.
- Mondjon el mindent!
Mervin bólintott. Nem készült erre a beszélgetésre, így időre volt szüksége, hogy rendezze a
gondolatait. Aztán úgy döntött, hogy a legelején kezdi.
- Három éves a történet - kezdte. - Három évvel ezelőtt az amerikai légierő felfedezett néhány
különlegesen szabályos vonalat egy felderítés során Irakban, a Tigristől nem messze. Nem földalatti
vegyi üzem volt és nem bunker, hanem négyezer-ötszáz éves romok. Azt hitték Agadé város romjaira
bukkantak, de tévedtek. A városnak ott kell valahol lennie, de ez csak egy palotaegyüttes volt, amely a
maga korában óriási helyet foglalt el, és nem akármilyen gazdagság jellemezte.
Fényes palotatermek, sürgő-forgó szolgák, esténként lakomák, zene, és hódolat Ninkasinak, a sör
istennőjének...
- Az egyik kollégánk, William Atherton volt az első, aki odaérkezett, és hamarosan talált
néhány agyagtáblát, amelyeket később pontosan lefordítottunk. Tudja, elég hihetetlen a dolog. Az is,
hogy ilyen ép, és összefüggő szövegre bukkanunk ekkora idő távlatából, és az is, hogy ilyen hamar
nekiállhattunk a feldolgozásának. Más agyagtáblák évtizedeket fekszenek valamelyik múzeum
kiállítótermében vagy raktárában, és hiába ismerik tartalmukat, az elemzésük hosszan várat magára.
Sok a munka, nagy a kutatási terület, és kevés a szakember...
- Térjünk a lényegre! - mondta Alicia. Türelmetlensége az idegességből fakadt.
- Persze. Szóval támogatókat kaptunk, akiket pont ezek az agyagtáblák érdekeltek, és az
egyetem ilyenirányú kutatásaira egyszerre rengeteg lett a pénz. Munkához láttunk, akkor még nem
érdekelt
minket az adományozó. Az egyetemek nem válogathatnak, minden adomány jól jön... Egyedülálló
dolgot találtunk: az agyagtáblákon egy korabeli agyműtétet írtak le.
 - Lehetetlen - rázta a fejét hitetlenül a nő.
- Annak tűnik.
- Koponyaműtétet akart mondani...
- Nem. Én is utánanéztem. Tudom, hogy kőkori szinten lévő társadalmaknál végeztek
koponyaműtéteket már tíz-, tizenötezer évvel ezelőtt, és szinte mindenütt a világon, Afrikától kezdve
Peruig. Obszidiánnal, kagylókkal, meg ami akadt. Ha valakinek betörött a koponyája, akkor kiszedték
a szilánkokat, és pótolták a koponyacsontot azzal, ami kéznél volt, ha nem akadt más, akkor
kókuszdió héjával. És sokan túléltek egy ilyen operációt, mert találtak gyógyuló koponyákat.
- De egy trepanáció és egy agyműtét között óriási különbség van!
- Trepanáció?
- Koponyalékelés.
Mervin zavarba jött.
- Én nem arra gondolok, hogy valakinek egy bizonyos rituálé szerint elfogyasztják az
agyvelejét. Voltak olyanok is, de...
- ...ahhoz általában máshol nyitották fel a koponyát - fejezte be Alicia Kahan. - Tisztában
vagyok vele. A koponyaalapon kitörték az öreglyukat, és onnan jutottak hozzá az agyhoz. De a
törésnyomok erősen különböznek egy műtéti nyílástól. Egy olyantól pedig kifejezetten, amelyen a
gyógyulás nyomai is felfedezhetők.
- Persze, hiszen maga sokkal többet tud nálam...
- Agadéról nem... Meséljen arról a műtétről!
- Egyiptomban nyitottak meg koponyákat epilepszia miatt is, és olyan esetekben, amikor nagy
volt az agyra nehezedő nyomás. A mi esetünkben viszont az agyagtáblák szerint a démon szemét
keresték.
- A démon szemét?
- Feltehetően agydaganatot.
- Honnan tudná egy korabeli orvos pontosan diagnosztizálni a daganat helyét? - hitetlenkedett a
nő. - Ahhoz részletes anatómiai ismeretek, az agy ismerete, és gyakorlat kell, gondolom külön iskolák,
amelyek ezt tanítják...
- Maradt egy leírás az orvosról - vetette közbe a férfi. - Lényegében egy ima, amely a műtét
után született, és a mélyen tisztelt beteg felgyógyulását kéri. Megszólítja a különböző isteneket, és a
tiszta égboltot, és mindeközben felsorolja, hogy az orvos hol és kitől tanult, milyen mesterei voltak,
elmondja, hogy ő nem hibázott, és most támogassák a beteget a felsőbb hatalmak. Lényegében
bizalmat és segítséget kér, köszöni, hogy a keze nem remegett, és könyörög, hogy a démonok tart sák
távol magukat a betegtől...
Mervin összedörzsölte tenyerét, mint aki hosszú történetre készül fel.
- Sumér apának a fia volt, de elkerült Egyiptomba, és ott balzsamozóként dolgozott először. A
balzsamozók alaposan ismerték az emberi testet, hiszen az eljáráshoz hozzátartozott az agy és a belső
testrészek eltávolítása. Szerencséje volt, mert a Folyamközben az orvos tudomány a közelébe se ért az
egyiptominak. A sumerok nem boncoltak, és nem szívesen nyitották fel a betegeket, inkább
gyógyfőzetekkel és ráolvasásokkal próbáltak meg eredményt elérni. Sebészeti eljárásokat pedig
tudomásunk szerint egyáltalán nem alkalmaztak, még Hammurapi törvényeiben sem szemműtétre
utalnak, hanem csupán köpölyözésre. Egyetlen császármetszésről tudunk a korból, de azt is egy halott
nőn végezték el... Aztán a fickó bekerült egy egyiptomi iskolába, ahol elsajátította az orvoslás alapjait.
Az alapokat csak, mert ezzel meg az volt a baj, hogy bár a Nílus mentén minden ismeretnek a
birtokában voltak, a sebészeti tudást itt sem sűrűn alkalmazták. A tradíciók megbénították a
gyakorlatot. Az egyiptomiak anatómiai ismeretükből ki folyóan tudták, hogy a tünetek milyen
problémára vezethetők vissza. Igaz, hogy a betegségek okára sokszor nem jöttek rá, de ha rájöttek is,
nem hasznosították a tudásukat... Minek? A napbárkán az ember úgyis csak az örök életbe evez át...
Az orvos ezután visszakerült Kis városába, amely a Folyamközi városok között kiemelkedő helyet
foglalt el. Annak közelében egy templomban működött egy másik iskola, ahol tovább tanult, és
később a vezetője lett. Ez egy gyakorlati orvoslást űző csoport volt, amely ezen a területen alkalmazta
az egyiptomi ismereteket. Még egyetlen egy más táblán sem bukkant fel ez az iskola, és abból, hogy a
Folyamközben az idők során egyre kisebb lett az orvosok tekintélye, és egyre nagyobb a varázslók,
ráolvasást űzők szerepe, abból ítélve nem örökítették tovább tudásukat.
-Tehát merőben szokatlan, de lehetséges - foglalta össze Alicia. - Ne haragudjon, de akkor sem
tudom elhinni. Felnyitni a koponyát, elkerülni a fertőzést, az agyburok begyulladását, csillapítani a
vérzést, mindezt a kor szintjén megoldani... Aztán ott van az a kérdés, hogy mit tesz, ha kiemel egy
koponyadarabkát. Ha megszakad a csontablak kapcsolata az agyhártya ereivel, akkor hiába teszi
vissza, a csont egyszerűen felszívódik. Meddig élt a beteg a műtét után?
 - Sokáig - felelte Mervin, és megköszörülte a torkát. - Elég sokáig. Alicia a kezeit nézegette, és
közben erősen töprengett.
- Nem értem... A legnagyobb probléma akkor is az agy. Pontosan lokalizálni a daganat helyét,
nagyságát...
- Arra tartották a varázslókat.
- Valóban. Minek nekünk a computer-tomográf?
- Mert mi már nem vagyunk varázslók.
Alicia Kahan orvos volt, és bár látott csodákat, nem hitt a csodákban. Hitt a tudományban és a
technika fejlődésében, és hitt abban, hogy az emberi tudat és akarat képes befolyásolni a szervezet
működését. Látott gyógyulásokat, amelyeknek kicsi volt az esélye, és a rokonok csodát emlegettek,
ismert természetgyógyászokat és auralátókat...
Miért ne?
Nem hitt az istenekben, és a felsőbb hatalmakban.
De régen hittek. És ha csak a hit számít?
- A computer-tomográf azért biztos pontosabb, mint egy varázsló -jegyezte meg a férfi.
- Köszönöm, hogy megnyugtat - mondta Alicia.
- Egy egyiptomi papirusz szerint, ha az agy egyik fele megsérül, akkor a test másik oldala bénul
le. Ez igaz?...
- Ezt a modern orvostudomány csupán száz évvel ezelőtt fogadta el... Rendben van! - Dr.
Kahan felemelte a kezét. - Elhiszem, hogy a tünetekből varázslóként tisztelt emberek megmondták,
hogy hol a daganat. De azt kivenni műszerek nélkül úgy, hogy ne érje mechanikai károsodás az agyat,
ismét azt mondom, hogy lehetetlen.
- A sebészek is a kezükkel dolgoznak - vetette ellen az asszirológus.
- Steril körülmények között, steril eszközökkel, jó megvilágítás mellett, altatóorvossal, és
speciális műszerekkel.
- Mindegy, mit mond doktornő, a műtét sikerült - zárta le a beszélgetést Mervin. - De voltak
utóhatásai...
- Sejtettem.
- Hallucinációi voltak a betegnek.
- Ez is a papiruszokon áll?
- Igen. Az agyagtáblákon. Bár a régi írnok nem így fogalmazott.
- Hát hogyan? - kérdezte Alicia.
- Találtunk rengeteg imaszöveget. Kérdéseket és kéréseket a főbb istenekhez...
- Hogyan fogalmazott az írnok?
... és Hugh Mervin itt és most megismételte Bill Atherton különös hangsúllyal kiejtett mondatát:
- Beszélgetett az istenekkel.

5.

- A vallásos elragadtatás mindennapos - jegyezte meg Alicia. - Úgy vélem az ókorban még
gyakoribb lehetett. Tegnapelőtt a kórházban öngyilkos lett egy férfi. Leugrott a tetőről, és közben
arról szónokolt, hogy isten megbünteti az emberiséget, és eljön az igazság pillanata.
- Ön ott volt, Mrs. Kahan?
- Nem. Csak említették a kollégáim.
- Nem Arthur Heitmannak hívták a férfit?
- De igen - felelte Alicia, és a csodálkozás jeleként felvonta szemöldökét. - Olvasta az újságban?
- A történetnek még nincs vége - hívta fel figyelmét Hugh Mervin. A férfi nagyot sóhajtott. -
Athertonnak és a hadseregnek nem is a hallucináció tűnt fel.
- Mi köze a hadseregnek az archeológiához? - vont vállat Alicia.
- Pillanat - intette türelemre Mervin. - A műtét leírásának a végén ott állt, hogy a beteg meddig
élt.
- Az előbb azt mondta, hogy sokáig.
- Meglehetősen sokáig, még vagy százötven évig. Kétszáz éves kora előtt halt meg.
A nőnek ismét volt ellenvetése.
- A Biblia is ír nyolcszáz éves emberekről.
"És lőn Methusélah egész életének ideje kilencszáz hatvankilenc esztendő, és meghala."
- A sumér királylista pedig huszonnyolcezer-nyolcszáz évesről - mondta Mervin. - De ezeknek a
tábláknak hinni lehet. Először is nem mitologikus személyiségekről beszélnek, másodszor pedig nem
évben adják meg az élet hosszát. Az orvost a nagy Sarrukín király küldte beteg barátjához, még a
Lugalzageszivel folytatott háború előtt. Ez a barát utóbb tanácsaival segítette Sarrukint, és Naram-
Szint, és túl is élte őket. És Naram-Szin Sarrukín unokája volt. Innentől színtiszta mate matika az
egész.
- Színtiszta matematika...
- Sarrukín az akkád dinasztia első uralkodója volt, Naram-Szin a negyedik. A Krisztus előtti
huszonnegyedik és huszonharmadik században uralkodtak. Sarrukín egyszerű sorból származott, és
Kis város királyának udvarába került, mint pohárnok. Ez az a Kis, ahol az orvos is tanult. Aztán jött
Lugalzageszi, lerombolta Kist, tehát amikor Sarrukín közelében sincs a trónnak, akkor az orvos már
megjárta Egyiptomot, és középkorú lehet - szőtte bele mondanivalójába Mervin -, és ez azért fontos,
mert a beteg idősebb az orvosnál! Sarrukín kihasználta az alkalmat, trónra került, és alapított egy
várost, ez volt Agadé, vagy ahogy még nevezni szokták: Akkád. Ezután tűnik fel a történetben a fel-
gyógyult betegünk, aki súg az uralkodónak, mit tegyen. Sarrukín a tanácsokra hallgatva beveszi
Urukot, Lagast, Ummát, Ur városát, elér hódításaiban a Perzsa-öbölig, avagy ókori nevén a Déli-
tengerig, elfoglalja a Folyamközt, és aztán más birodalmakat. Két fia volt, akik a szövegek tanúsága
szerint nem figyeltek az isteni tanácsadóra, és ezért felkelések, vesztett háborúk jellemezték a
Sarrukín utáni két évtizedet. A betegnek ekkor már rég a föld alatt kellene porladnia, de ezt az idősza-
kot is túléli! Aztán jött Naram-Szín, aki közel negyven évet ült a trónon, és isteni rangra emelte
önmagát. Ő is az agyműtéten átesett beteg nyomására cselekedett, akárcsak a nagyapja. A már
nagyon-nagyon öreg tanácsadó elhitette vele, vagy meggyőzte róla, hogy az istenek általa hívták meg
az uralkodót, hogy legyen a földön szószólójuk, és akaratuk végrehajtója.
- Akkor a mi betegünk a szürke eminenciás szerepét játszotta el? -kérdezte Alicia.
- Igen. Több uralkodó mellett is! Megelégedett azzal, hogy az istenek bizalmukba fogadták, és
szóba állnak vele, mint egyszerű halandóval. Ahogy a táblákról kiderül, egyszerű ember volt, aki
értékelte a kincset, amit kapott.
- A műtétnek köszönhetően... - mondta némi iróniával Alicia.
- Feltehetőleg - bólintott komolyan Mervin. - Nos, nekünk a történeten túl a kezünkben volt a
műtét pontos és aprólékos leírása. Szereztünk két orvosi szakértőt, és egy évi megfeszített munkával
átültettük angolra.
- Kik voltak a szakértők?
- Az egyik Bruce Walsh. A másikat a hadsereg küldte.
- Miért Walsh?
- Az egyetemünk végezte a fordítást, így magától adódott, hogy chicagói orvost kérjünk fel. Dr.
Kahant, a férjét, és dr. Walshot ajánlották. Dr. Kahan azt hiszem politikailag megbízhatatlannak
bizonyult. Aliciából kitört a méltatlankodás:
- Micsoda?
Hiába múlnak az évek, évtizedek, a hadsereg még mindig a hidegháború korszakában él. Persze,
hiszen a férjének az édesanyja lengyel származású!
- Még egyszer kérdezem: mi köze a hadseregnek az archeológiához?
- Az első napokban a hadsereg vigyázott a lelőhelyre. Ilyenkor ugyanis a környékbeli lakosok
előszeretettel viszik el a nekik megtetsző dolgokat, és mindazt, amit szerintük pénzzé lehet tenni. Ott
voltak akkor is, amikor az agyagtáblák előkerültek, és tudomást szereztek a tartalmukról. Egy ezredes
ezután hivatalos jelentést tett, és mivel a katonák mindent komolyan vesznek, még egy négyezer éves
híradást is, felkeltette a figyelmüket.
Alicia megállapította, hogy egyformán vélekednek a seregről. Ha korábban születik, talán hippi
lett volna az archeológusból, mint ahogy talán belőle is.
- Említettem, hogy rengeteg pénzt kaptunk - mondta Mervin. - A hadsereg volt a megbízó. Alá
kellett írnunk egy hivatalos iratot, amelyben titoktartásra köteleztek bennünket. Aztán amikor
elkészültünk a fordítással, a hadsereg elvitt mindent: az agyagtáblákat, a szöveget, a feljegyzéseinket
és megtiltották a publikálást is. Szerintem elvonultak, hogy megcsinálják a műtétet.
- És...?
- Többet nem tudok. De valami baj történhetett, mert egyszer csak értünk jöttek, és repülővel
elszállítottak bennünket egy bázisukra.
- Kiket?
- Dr. Walshot és engem. Körübelül tíz hónappal ezelőtt.
Bruce azt mondta, hogy Floridába ment nyaralni. Még képeket is mutogatott, fotókat,
képeslapokat, és áradozott a vízről, a melegről és a nőkről.
 - Át kellett néznünk a fordítást. Elénk tettek egy százoldalas kérdőívet, és mindre választ vártak.
Többnyire orvosi jellegű kérdések voltak, de mind az agyagtábla feliratára vonatkoztak. Kétségbe
vonták a pontos kifejezéseket. De mit lehet tenni, ha egy olyan sumér szóval találkozunk, amellyel
még soha? Még szerencse, hogy a megnevezések szimbolikus jellegűek voltak, és addig keresgéltünk,
amíg nem találtunk valamit, amire ráillettek.
Alicia egyre idegesebb lett.
- Ez volt tíz hónappal ezelőtt - mondta.
- Hazatérésünk után dr. Walshnak jutott eszébe, hogy nekünk is meg kellene csinálni az
operációt...
- Micsoda?
Már legalább két perce sejted!
- ...és bevontuk a férjét.
Alicia nem bírta tovább, és felállt. Milyen őrültség! James nem vállalhatta el.
- Persze, dr. Kahan először nemet mondott - folytatta Mervin. - De dr. Walsh minden
dokumentációt a rendelkezésére bocsátott, és nem hagyta annyiban a dolgot. Folyamatosan győzködte
a férjét.
- Az előbb azt mondta, hogy a hadsereg mindent elvitt maguktól.
- Mindent el akartak vinni. Néhány fotót, és egy példányt a fordításból azonban
visszatartottam. De kérem, Mrs. Kahan, ezt ne árulja el, ha felkeresik önt.
- Az FBI már járt nálam - említette meg a két nyomozót Alicia. Egy őrültről beszéltek, aki
orvosokat öl. Nem volt hihető a történet, de azután, ami tegnapelőtt történt James-szel...
A nőt a sírás kerülgette. Mi zajlott le itt a háttérben úgy, hogy ő közben élte mindennapi életét!
Titkos kísérletekbe vonták be a körülötte élőket, köztük a hozzá legközelebb álló embert is. James
titkolózott, ő pedig mit sem sejtve ment munkába nap mint nap, és mindennapi problémákról
beszélgetett vele.
Tudja, hogy a világ hatmilliárd embere mind külön életet él, és minden másokkal történik:
háborúk, árvizek, éhezés. De James miért nem mondott neki semmit?
Mert ismert. Nem értetted volna meg.
- Lehet, hogy úgy küldték őket, és a meséjükből semmi nem igaz - mondta Mervin. - Dr.
Walshot nem egy őrült ölte meg.
- Azt mondták, hogy öngyilkosság volt.
- Nem hiszem azt sem. Szerintem meggyilkolták!
- Mi lett a műtéttel? - tért vissza a témára Alicia Kahan. Összeszorította a fogait.
Mervin megköszörülte a torkát.
- Végül dr. Kahan kötélnek állt. Talán a múlt kísértésének nem bírt ellenállni... - Mervin
kesernyés mosolyt villantott fel. - Engem az ragadott meg... hogy megpróbálhatjuk azt megtenni, amit
négy és fél évezrede egy orvos a maga szegényes eszközeivel megtett. Vagy a hosszú élet ígérete volt
az, ami dr. Kahan-re hatott? Ön jobban ismerte, talán sejti.
Alicia elgondolkodott, Mervin hagyott rá időt. James-et nem nagyon érdekelte a történelem és a
múlt. Teljes egészében bele volt bolondulva
miért múlt időben gondolkodom ?
belebolondult a foglalkozásába. Gyakorló orvos kora óta minden szabad percét a kórházban
töltötte, és ezen csak a házasság változtatott... egy keveset. Persze kolléganőt kellett elvennie, mert
akkor itthon is vitaképes partnerre talál mindenkor.
Az orvosi hivatás. Az a bűnös.
A kihívás, amit a műtét jelenthetett. Az öregedés megállítása sebészi úton, amire persze minden
épeszű ember azt mondaná: lehetetlenség. A szervezet elöregszik, bárhogy is cserélgetjük belső
szerveinket, varrjuk fel ráncainkat, szedünk enzimeket, és iszunk csodavizet. S bár csak találgatnak a
gerontológusok, hogy mitől öregszünk, mennyire van genetikailag meghatározva, vagy mennyire függ
a termelődő mérgektől, képtelenségnek hangzik, hogy egy agyműtéttel ki lehet tolni az emberi életkor
határát a kétszeresére.
James valószínűleg meg akarta érteni. Kézben akarta tartani. És amilyen lelkesedős típus
még mindig az!
Bruce előtt is nyilvánvaló volt, hogy könnyű lesz megfűzni a műtét elvégzésére.
- Mikor csinálták meg?
- Három hete. Eddig vártak egy olyan betegre, akinek olyan agydaganata van, mint amilyet az
agyagtáblákon leírtak.
- És az aneszteziológus, meg a nővérek?
- Fogalmam sincs. Vagy be voltak avatva, vagy máshogy oldották meg. Nem értek a kórházi
dolgokhoz.
- De a kockázat...
- Dr. Walsh azt mondta, nincs kockázat.
- Látni akarom a fordítást! - jelentette ki Alicia.
- Sajnos mindössze három példány volt belőle. Kettőt odaadtam dr. Walshnak, amiből úgy
tudom egyet átadott dr. Kahan-nek. Az enyém pedig eltűnt.
- Eltűnt? - kérdezte a nő gyanakodva. Beszélgetésük alatt észrevette, hogyha a férfi olyan részhez
ér elbeszélésében, amit nem szívesen mond el, vagy éppen nem tudja kifejteni, akkor lesüti a szemeit.
Ettől gyermekies lesz, mintha olyasvalami miatt szégyellné magát, amit el kellene titkolnia a világ
elől.
Mervin felnézett.
- Tegnap gázrobbanás történt a lakásomon, és mindenem elégett. A nagyszüleim háza volt, és
szerencse, hogy nem voltam otthon.
Alicia ráérzett Mervin gondolatára.
- Nem véletlen volt, ugye?
- Szerintem, nem.
- És ezért jött ide szólni?
- Láttam dr. Walsh halálhírét az újságban... ...a címlapon...
- ...és miután láttam összeroskadni a házam maradékát, úgy véltem, jobb lesz, ha felkeresem dr.
Kahant, és szólok neki.
- Az FBI nyomozói azt állították, hogy Bruce Walsh halála nem illik a képbe - mondta a nő.
Mervin tétován nemet intett.
- Csak egy érzés, vagy tud is valamit? Mert a hírekben bemondták, hogy az orvos búcsúlevelet
is hagyott. Valami olyasmit írt, hogy „nem bántam meg..."
Alicia mély lélegzetet vett. Nem bántam meg? Búcsúlevél? Búcsúlevél azoknak, akik semmit
sem tudnak. Üzenet viszont a beavatottaknak. Nem bántam meg... megtettem, amit kellett. És ezért
megölnek... Vagy ha diktálták: hát ezért megöltük...
- Az a beteg, akit dr. Walsh és dr. Kahan megoperáltak, és aztán leugrott a tetőről, Arthur
Heitman volt.
Hugh Mervin ismét lesütötte szemeit, és a csend most hosszabb ideig tartott, mint máskor. Ahogy
múlt az idő, Aliciában úgy nőtt a feszültség. Több volt ebben a csendben, mint a Mervin tartózkodó
természete által meghatározott visszafogottság.
- Mi történt még? - kérdezte Alicia Kahan.
- A kutyám - felelte Mervin. - Kimúlt a kutyám. Egy kis fekete foxi... Aliciának megfordult a
fejében, mi van, ha mégis James volt az a halott akire rátaláltak, de szinte azonnal tovakergette a
gondolatot. Már egy napja azt mondogatja magának, száműzve minden józan észt, hogy James él. De
mi van, ha mégsem?
Itt egy ember most arról beszél, hogy elpusztult a kutyája. Milyen világ ez?
Túl önzőek vagyunk.
- Kis veszteség ez - mondta halkan Hugh. - De a kutyámat is megölték. A ház előtti házra
akasztották fel a robbanás előtt. Akárcsak dr. Walshot, hurkot kötöttek a nyakára, és áthajították egy
faágon.

6.

Hugh Mervin távozása után Alicia Kahan megpróbálta összeszedni magát. Először is bekapcsolta
a tévét, hogy megtudja hányadika van. Már két napja itthon volt, és úgy összemosódott tudatában ez
az időszak, hogy azt is képtelen lett volna megmondani, a napnak melyik szakában járnak.
Este volt.
Érezte, hogy tennie kell valamit, megmozgatni tagjait, elfoglalni a kezét, tovaűzni a
kétségbeesést, és felkarolni a reményt. A rendőrök arra építik elméletüket, hogy találtak egy
azonosítókártyát és ő felismerte a megperzselt szélű ruhafoszlányokat. De a miértre nincs válasz! És
arra sincs, mit keresett ott James!
Mennyire ismerted a férjedet?
Amikor a nyomozókkal beszélt, még hitte, hogy James-nek nem voltak titkai előtte. Most már azt
sem merné bizton állítani, hogy nem volt szeretője.
Nevetséges!
 Viszont arra sincs válasz, hogy mi történt James-szel.
Alicia a fürdőszobába ment, és megeresztette a vizet. Fürdeni akart, hátha kitisztulnak a
gondolatai. Új ruhát keresett magának, törölközőt, s bekészítette a kád mellé. A mai estét még egyedül
tölti, de a többit már nem fogja. Az elzárkózásnak vége!
Majdnem másfél órát töltött a kádban. Élvezte, ahogy a meleg víz simogatja testét, és az elmúlt
napok folyamán először kapcsolt ki úgy, hogy kellemesen érezte magát. Nem csak a víz adta
megtisztulás hatott rá így, de lélekben is megváltozott. Olyan bizonyosság öntötte el, hogy James él,
és meg kell találnia, mint ami a hívők sajátja. Nem is próbálta megmagyarázni magának ezt a
bizonyosságot: elég volt az, hogy hitte. Ez nem egyszerűen a tény tagadása, James halálának tagadása
volt. Több annál, bár a gyökerei minden bizonnyal oda nyúlnak le.
Végiggondolta a beszélgetéseket, és az elmúlt fél évet. Felidézte azt a szerencsétlen napot, Bruce
Walsh halálhírét, James telefonját, amikor kihallotta férje hangjából, hogy be szeretne vallani valamit,
de telefonon keresztül nem meri, egészen odáig, hogy megpillantotta az elszenesedett holttestet az
utca kövén.
Teljesen szétverték a fejét.
James fogai! Hát persze, azt akarták elkerülni, hogy a fogak alapján azonosítható legyen!
Egyre nőtt benne a tenni vágyás. Tudta, hogyan kaphat mindent eldöntő, csalhatatlan választ.
Kicsit kiemelkedett a kádból, és a tükör alatti porcelánasztalkára pillantott, ott van-e James fésűje.
Látta... Ott volt... benne hajszálak.
Mervin elbeszélése nyomán titkos múlt tárult fel előtte, és elhatározta, hogy felderíti a jövőt.
Kiugrott a vízből, és maga köré csavart egy fehér fürdőlepedőt. Az emeleti dolgozószobába sietett,
ahol a számítógép állt. Azzal sem törődött, hogy vizes lábnyomokat hagy maga mögött a parkettán.
Bekapcsolta a gépet, leült elé a székbe, és végigböngészte a fájlokat. Még a saját könyvtárait is
megnézte, hátha oda írt be valamit James.
Két órai kutakodás után eredmény nélkül állt fel a székből. A haja közben megszáradt. Nem lepte
meg a negatív eredmény: ha James titkolt előle és a világ elől valamit, nyilván nem hagyott róla
nyomot itthon. Alicia még férje levelezését is átnézte. Ismerte James jelszavait. Egyet biztosan
megtudott: itthon nem jut semmire.
Be kell mennie a kórházba!
- Halló, itt dr. Alicia Kahan - mondta a telefonba, miután magára húzta éjszakai pólóját. -
Holnap bemegyek dolgozni. Készítsék el a beosztásomat!
Persze, hogy pihenésre akarják bírni. De Alicia Kahan mindig is makacs volt.
- Nem hiszem, hogy jobb lenne. Azt hiszem, a munka elterelné a figyelmemet, és jót tenne
nekem.
Milyen készségesek tudnak lenni az emberek!
- Feltétlenül felkeresem. Az lesz az első.
A második telefonhívás távolsági volt. Legalább tizenötször kicsengett, mire a túloldalon
felvették.
- Tudom, hogy felébresztettelek, anya. De el kell mondanom valamit...
Este soha sem telefonált még. Tudta, hogy anyja korán fekszik és korán kel, mint a vidéki
emberek általában, akiknek a napjuk a földhöz kötődik.
- Nagyon fontos. Segítség kell, adj nekem tanácsot! Meg kell keres nem a férjemet!
Alicia tudta, hogy még nincs vége... Hihetetlen mennyiségű energia feszítette tagjait. Életének
nem csupán része volt James Kahan, hanem a szerelme, s az értelme is.
A nő ezen az éjszakán nem is tudott elaludni.
 NÉGY

1.

Irán, Teherán

William Atherton a Mellat Park lépcsősorának tövében ácsorgott, és percenként kétszer szeme elé
emelte óráját. Késett az embere.
Ha mi lennék ilyen pontatlanok, az utcára kerülnénk...
Atherton tekintete átsiklott a szökőkutakon, és a szökőkutat övező fákon. Teherán legszebb
parkjában állt, a perzsa építőművészetre oly jellemző vonalak és elegáns fehér márvány vette körül...
Chicagóban sincs ilyen megnyugtató és gyönyörű hely még egy, Atherton mégsem tudta értékelni ezt
a szépséget, túlontúl ideges volt ahhoz.
Irán érdekes ország. Az egyik oldalról iszlám köztársaság, csadoros nők, a másik oldalról
öltönyös üzletemberek, internetes kávézók. Emitt lepusztult települések, amott ilyen parkok, mint a
Mellat Park, vagy sípályák a fővároshoz közeli hegyekben. Középkori sikátorok a falvakban,
óvárosokban, mocsok és bűz, de a sikátorokkal szemben felépül például egy Azadi Square Teherán
központjában... vagy a Keshavars boulevard...
Atherton a teheráni metrót szerette legjobban: fényűző állomásai voltak. Igazán futurisztikus
hangulatot árasztott...
...üresen.
De valahol a mélyben nagyon ősi volt ez az ország: az iszlám törvény szerint levágják a tolvaj
kezét, a számítógép-használók nem keresnek fel szexoldalakat, és az emberek nem isznak whiskyt
sehol
ölnék egy pohárka bourbonért
és a külföldinek sem volt szabad alkoholt innia.
Atherton megszomjazott.
Valószínűleg a park szökőkútjainak csobogása miatt.
Késő délutánra járt, de még nagyon meleg volt. Atherton a napon toporgott, és alaposan
megizzadt. Nem mert árnyékba vonulni: szem előtt akart maradni.
Látni és látszani akart.
Az archeológus huszonöt évvel ezelőtt fordult meg először Iránban, akkor még Reza sah
amerikabarát politikája tág teret engedett a régészeti kutatásoknak. Mennyivel szabadabb körülmények
között ásathattak akkor! Aztán az iszlám forradalom után hosszú időre bezárultak az ország kapui, s
csak pár éve nyílottak meg ismét... hogy a NATO afganisztáni bombázásai után ismét bezáródjanak.
Ahogy húzódott az a háború, úgy vált ismét egyre veszélyesebbé a Közel-Kelet...
Huszonöt évvel ezelőtt megannyi ígéretes lelőhelyet feltérképeztek, csak aztán a politika áthúzta
számításaikat. A még egyetemista Atherton ott és akkor, a mentora mellett szeretett bele igazán abba a
több ezer évvel ezelőtti kultúrába, amit az emberi civilizáció kezdetének tekintett, s amely megfogta
őt, mint az első gyermeki lépések a fiatal apát. Aztán elmúltak a hetvenes évek, és a régmúlt
civilizációjának derengését a politika akaratosságának sötétsége vette át, és Athertonnak a múltért
lépten-nyomon meg kellett küzdenie a jelennel.
Azoknak az ígéretes lelőhelyeknek némelyikét Atherton igencsak fel szerette volna tárni, mielőtt
mozgásképtelen lesz és kihullnak a fogai. Két éve lobbizott az egyetemen, pénzek és támogatók után
futott, s amikor már azt hitte, egyenesben van, újabb nehézségek és szigorítások léptek életbe Iránban.
Atherton ismét az órájára pillantott.
Hol van az a kurafi?
Akit várt, Hamid Bastani a kulturális és vallási ügyekkel foglalkozó minisztérium titkára volt, és
az ásatási engedélyhez vezető utat egyengette volna Atherton előtt. Nem ő adta az engedélyt, csak egy
állomás lett volna az odavezető úton. Emellett még számtalan más nehézséget kell megoldania még a
régésznek ... s hiába minden erőfeszítése, ha a legvégén útvonalengedélyt nem kap, s nem juthat el
Teheránból a leendő feltárási területre.
Ingatag talajon állt errefelé az archeológia.
Hamid Bastani kényelmesen érkezett a Vali Asr avenue túloldaláról. Mintha nem késett volna
legalább egy fél órát.
 Atherton mélyeket lélegzett.
Ezt nagyon nem szerette a világnak ezen a pontján. A megbízhatatlanság a halála volt. Mégsem
célszerű ezt Bastani arcába vágnia.
- Örülök, hogy eljött - nyújtotta a kezét a férfi felé. Eleddig egyszer találkoztak csak, pár nappal
ezelőtt a Bagh-e-Melli kapu közelében.
Akkor William Atherton egy iráni üzletember, Mehdi Khorasheh segítségével jött össze Hamid
Bastanival. Mindent csak lépésről lépésre!
-Ez csak természetes - udvariaskodott a másik. Angol kiejtésébe némi fárszi hangsúly keveredett.
Szélesen mosolygott Athertonra. A kezében az Ettela'at egy példányát tartotta.
Elindultak a sétányok egyikén, be a fák közé. Elhaladt előttük egy kisebb turistacsoport. Franciául
beszéltek.
-Mennyi esélyem van az engedély megszerzésére? - kérdezte Atherton. Megkönnyebbülten
lélegzett fel az árnyékban, mintha egy óriási követ vettek volna le a mellkasáról.
Kurva nagy a meleg! A francba!
-A politikai helyzet nagyon súlyos - magyarázta a minisztériumi titkár. - Nem szerencsés az iraki
határ mellé leutazni, ötven, esetenként húsz kilométerenként útelzárások vannak, s igazoltatnak a
katonáink minden utazót. Nem örülünk, hogy arrafelé akar ásatni... ha valami probléma adódna, a
politikai következmények beláthatatlanok lennének. Egy amerikait baleset ér Iránban... Hm...
Előjáték az alkuhoz... - gondolta Atherton.
-Nem hiszem, hogy ezzel valósan számolnunk kellene - felelte az archeológus. - Pár ember, aki
egy domb tövében a földet túrja, nem szúr szemet senkinek.
Persze ez nem volt igaz. Errefelé felettébb kíváncsiak az emberek. Nincs más dolguk.
- A felelősségünk akkor is nagy - bólogatott Bastani. - Nem véletlenül nem adtunk ki évek óta
ilyen engedélyt.
Atherton utálta politikai háttérbe helyezni az archeológiát, ennek ellenére hányszor, de hányszor
meg kellett tennie!
- Csupán a lehetőség már sokat jelent. - felelte. - Jelzi, hogy az országuk nyitott...
- A jó akaratunk kétségtelen. Mégis, sokan húzódoznak és félnek fenn a minisztériumban. Nem jó
ekkora felelősséget magunkra venni. Életek múlnak rajtunk, még ha jó szándékkal segítettünk is.
- Persze nem kívánnám ingyen a lehetőséget - gondolkodott el Atherton. - Egy reális összegben
gond nélkül megegyezhetünk.
- Nehéz időt szakítani - morogta Hamid Bastani. - Mind-mind fontos állami és gazdasági
ügyektől szakítja el a tisztviselőket.
-Bizonyára lehet kárpótolni őket a lefoglalt időért cserébe. Bastani tovább bólogatott...
...aztán megnevezett egy iszonyatosan magas árat.
- Ötezer dollár! - hüledezett Atherton. Megtorpant egy kis padnál. Te nyomorult kufár!
Ötezer dollár felért egy évi fizetéssel Iránban. És ezért csak bejut a minisztériumba, és semmilyen
garanciát nem kap rá, hogy meg is kapja a feltárási engedélyt!
- Ezer dollárt minden gondolkodás nélkül rászántam volna - felelte a régész, habár ezt is magas
összegnek tartotta.
A minisztériumi titkár hallgatott. A padot nézte, mintha rettentő érdekes lett volna, majd a park
örökzöldjeire emelte tekintetét.
- Ezer dollár az a tétel, amit még ki tudok szorítani a költségvetésből - mondta Atherton
határozottan.
- Tudjuk, hogy az egyetemi pénzek szűkösek - bólogatott a titkár. - Ezért aztán lehetünk
belátóbbak is... Talán sikerül rábeszélnem az illetékest, hogy négyezer dollárért is a rendelkezésére
álljon...
Bill Atherton előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből és megtörölte homlokát, amelyre szinte
rádermedt az izzadtság.
Teherán egy nagy katlan, ahogy katlan ez az egész ország. Chicago ezzel szemben viszont egy
hatalmas légkondicionáló... Atherton úgy vélte, a civilizáció a légkondicionálóval nyer teret majd a
Közel-Keleten. Szíria már civilizált... Amikor három éve ott volt, nagyon kellemes meglepetést
okozott neki, hogy mennyi helyen figyelnek rá, a vendég ne izzadjon bele az alsógatyájába. Az
itteniektől persze még távol áll ez a szemlélet... pedig itt még melegebb van.
Bezzeg a Michigan-parton már akkor működött a nagy égi légkondi, amikor indiánok bóklásztak
arrafelé...
Öregszem - gondolta Atherton lelombozódva. - Már szívesebben vagyok otthon.
Mindig szívesebben volt otthon.
A fákon túl emeletes házak szürke csíkját pillantotta meg.
 Mentem volna inkább építésznek...
- Talán ezerötszáz...
Bastani felhorkant, és leült a padra. Háromezerben egyeztek meg a végén.

2.

Sötétedett, s a fákon túl, a park szökőkútjaiban, lépcsői mentén felgyulladtak a reflektorok, hogy
fényükkel még hangulatosabbá varázsolják a helyet. Az égbolt alja vörösen izzott, ezen a tájon mindig
ilyenek voltak az alkony percei.
Atherton nézte a távolodó Hamid Bastani hátát, és azt kívánta, bárcsak sose látná viszont. De jó is
lenne, ha rögtön terepre lehetne menni!
Nem! Rögtön rendszerezni azt, ami előkerült a föld alól.
Néhány köztes lépcsőfokot öröm lenne kihagyni.
Mindenesetre nagy előrelépésként könyvelheti el, hogy két nap múlva várják a kulturális és
vallási ügyekkel foglalkozó minisztériumban. Ez is valami, bár ott is csak alkudni kell, s még nem lesz
megegyezés.
Ezekkel a tételekkel aztán nehéz lesz elszámolni az egyetemen otthon.
Atherton körbe fordult, s azon töprengett, merre is lehet a legközelebbi metróállomás, majd
kényelmesen megindult visszafelé a sétányon.
Mit fogok csinálni most két napig?
Errefelé meglehetősen szűkre szabottak a szórakozási lehetőségek. Ez sem lenne baj, ha
whiskyzhetne a szállodai szobában, de itt arra sincs mód...
Legfeljebb vízipipázni tudna elmenni.
Egy férfi jött szembe, és szeme sarkából őt fürkészte. Atherton a félhomályban megvillanni látta a
másik szeme fehérjét... Bizalmatlanok errefelé a fehér emberrel. Ez az utóbbi háború valóban nem
segített a térségen.
Az arab férfi a zsebében tartotta kezét, s a zsebe gyanúsan dudorodott.
Ökölbe volt szorítva a tenyere.
Erre Atherton egyáltalán nem figyelt fel. Nézte a közeledő arcát
Ez se perzsa arcél!
s felidéződtek a régmúlt emberének antropológiai vonásai. Hiába... változik az ország, változnak
az emberek!
A férfi kihúzta a zsebéből a kezét. Volt benne valami...
Az árnyékok hosszúra nőttek, és elrejtették, amit el kellett rejteniük. Atherton gyanútlanul
másfelé nézett, nehogy az arab kihívónak érezze tekintetét.
Ám nem számított, hogy William Atherton kerülni akarta a konfliktusokat. Mint ahogy az sem
számított már, milyen tervei és elképzelései vannak az archeológusnak a következő évekre, s hogy kik
várják otthon, milyen rokonok, milyen barátok, milyen munkák.
Amikor találkoztak, az arab egy oldalazó lépéssel eléje lépett, alulról fölfelé megemelte a kezét...
és szúrt. Rövid, széles pengét tartott öklében, amely elég éles volt ahhoz, hogy minden erőlködés
nélkül beleszaladjon a ruhán át Atherton testébe. Az archeológus szeme kitágult, ajka leesett
óóó...
s csak egy enyhe csodálkozó hörgés hagyta el torkát. Belekapaszkodott támadójába, görcsösen
fogta annak zakóját.
Mögötte léptek koppantak a park kövén, s az arab férfi felpillantott. Elnézett áldozata válla felett.
Atherton nem figyelt, minden gondolat elillant elméjéből. Nem hallotta a lépteket, de ha hallotta
volna, talán reménykedik.
A hátulról közeledő azonban nem segíteni akart. Amint odaért furcsán összeakaszkodó
kettősükhöz, maga is hasonló pengét rántott elő, és hátulról Atherton oldalába szúrta. Szorosan
közrefogták az archeológust, és minden felesleges lendület nélkül, csupán a legszükségesebb
távolságra hátrarántva a pengét, tizenkétszer-tizennégyszer belemártották a késüket Athertonba.
Másodpercek alatt zajlott le az egész.
William Atherton a második szúrás után már nem érzett fájdalmat, illetve nem tudta, hogy amit
érez, az az első sebek fájdalma-e vagy újabbaké. Az első két nyilallás összerántotta izmait, beleit,
tüdejét és torkát... A férfi csak csúszott lefelé, hiába kapaszkodott, támadói hajoltak utána, s szúrtak.
Az archeológus teste egyre tehetetlenebb lett, elméje egyre tompább. Fel sem fogta, mikor zuhant a
földre.
S amikor a támadója lefejtette görcsös ujjait öltözékéről, Atherton már nem élt.
 Gyorsan terjedő vércsík ölelte körbe testét.

3.

Franciaország, Párizs

Ha Grant Willen kitekintett szállodai szobájának ablakából, az Eiffel toronyra illetve a Champ de
Mars-ra esett tekintete. Minden szempontból kellemes volt a párizsi Hilton, és Willen szeretett itt
tartózkodni. Nem nagyon mozdult ki szállodai szobájából, ha nem volt szükséges, s akkor is legfeljebb
az étteremig sétált el... Öreg volt már ahhoz, hogy szórakozásból elmenjen ide-oda, és hosszú élete
során sok mindent látott már, nem vágyott se érdekességekre, se izgalmakra.
Inkább olvasott.
Az öregember a botját a fotel karfájának támasztotta, szerette, ha a közelben van, sosem vett
igénybe a boton kívül más segítséget sem felálláskor, sem leüléskor.
A botra viszont szükség volt, ha ilyen mély ülésű fotelben helyezkedett el.
Kopogás zavarta meg, és egyik testőre lépett be a szobába. Willen felnézett a kötetből, s nem
szidta meg emberét, tudta, az csakis akkor nyit rá, ha valami fontos történt.
- -Uram...
- Halljam, Brett!
- Különös dolgok történnek Chicagóban... Megtaláltuk az illetőt, akit a kapcsolatai ajánlottak.
Dr. Bruce Walsnak hívják... De attól tartok, nem a legmegfelelőbb irányba tartanak az események.
Willen összevonta szemöldökét.
- Chicagóban az elmúlt napokban több orvos is meghalt - folytatta a testőr. - És az áldozatok
között ott van dr. Walsh is. Grant Willen megragadta ezüstfejes botját, és felegyenesedett.
- Mikor?
- Három nappal ezelőtt. A hivatalos álláspont szerint öngyilkos lett.
- Megtaláltam az emberem, de el is vesztettem - morogta az öregember. Üzletember volt,
hozzászokott a kudarcokhoz, de jó üzletem ber volt, és sosem adta fel. - A kapcsolatairól mit tudunk?
- Most derítjük fel őket. Családja nem volt, a barátnője annyira új, hogy valószínűleg semmit
sem tud.
- Barátok, munkatársak?... - kérdezte Willen.
- A hírek szerint a halott orvosok között van még egy, aki ugyanott dolgozott, a Craig Caulfield
Klinikán, mint dr. Walsh. Dr. James Kahan-nek hívták. Brutálisan megölték egy kis utcában a klinika
szomszédságában.
- Ne halottakat szedjen elő nekem, Brett, hanem élőket!
- Igen, uram. De dr. Kahannak van egy felesége... aki szintén orvos, és szintén ott dolgozik,
ahol dr. Walsh és a férje dolgozott.
Grant Willen eltöprengett.
- A kocsimat akarom! - mondta aztán. - Nézzék meg, mikor indul a következő gép Amerikába!
Este már Chicagóban akarok lenni!
- Igen uram!
- Brett! Telefonáljon oda, hogy tájékozódjanak a gyilkosságokról. Mire odaérek, mindent tudni
akarok!
Grant Willen türelmetlenül toporgott, amíg értesítették, mikor indulhat. Az utóbbi tíz évben nem
volt ilyen ideges.
A Lincoln az Avenue de Suffrenen várta, hogy a Szajna partra kanyarodva elrepítse az Orlyra.
 ÖT

1.

Illinois állam, Chicago

- Jó reggelt, dr. Kahan! - köszöntötték Aliciát az ügyeletespult mögött álló nővérek úgy, mint
máskor, de a nő tudta, hogy amint túlmegy rajtuk, összesúgnak a háta mögött.
Nem okozott meglepetést a megjelenése, elterjedt a hír, hogy visszajön. Nem törődött a
tekintetekkel, és nem volt kíváncsi a megjegyzésekre. Sőt, szerette volna, ha senki nem állítja meg,
hogy részvétét nyilvánítsa... Kitűzött feladatát kell teljesítse, zsebében egy borítékban ott lapultak
James hajszálai. DNS-polimorfizmus vizsgálatot akart, bár ehhez kellett egy sejtecske a sikátorban
talált halottból... Sejtette, hogy megszállottnak
egy női John Wayne, egy doktorit szerzett Sigourney Weaver
fogják nézni, ha kiderül, mi után kutakodik, és nem félt tőle, ám a kellemetlenségek elkerülése
végett mégsem kötötte senkinek az orrára terveit.
A szobájába érve átöltözött, majd megnézte a műtéti kiírásokat. A mai napra csak asszisztálni
osztották be. Nem háborgott, bár akadt néhány elmaradt műtétje, és vártak rá betegek. Elfogadta,
hiszen ő is ezt tette volna Birney helyében.
Megnézte a pontos időt, és beosztotta a napját. Látta, hogy még hosszú ideig szabad lesz, és ezek
az üres percek megfelelőek, hogy most elbeszélgessen Norman Landakerrel. Nem tudta, hol helyezték
el a férfit, így vissza kellett térnie az ügyeletespulthoz, és megkérdezte. A nővér bepötyögte Landaker
nevét a számítógépbe, és készségesen közölte a monitoron megjelenő szobaszámot. Alicia lesétált a
lépcsőn egy emeletet, és az ottani ügyeletestől elkérte a férfi kórlapját. Pár percre leült, és
beleolvasott. Landaker egyedül feküdt a kettőszáztizenötösben, fokális epilepsziával hozták be, és már
megműtötték, most lábadozik. Hamarosan hazamehet.
A kettőtizenötös közel volt a szint ügyeleteseihez. Norman Landaker hanyatt dőlve nézte a
mennyezetet, melléig betakarva szinte elveszett az ágyneműben. Keze a takarón kívül, párhuzamosan
a testtel, lábai - ahogy ki lehetett venni - szorosan egymás mellett: talán órák óta nem mozdult meg.
- Jó reggelt, Mr. Landaker! - mondta a nő, és mosolyt erőltetett az arcára.
A férfi lassan az ajtó felé fordította fejét. A tekintete szürke volt és fénytelen.
- Jó reggelt, doktornő - felelte automatikusan. Dr. Kahan nem tudta, hogy felismerte-e vagy
sem. Mindenesetre nem adta fel.
- Beszélgetni szeretnék magával.
- Hallgatom - Landaker visszafordította szemét a mennyezetre.
- Azt hiszem félreértett - jegyezte meg a nő keményen és határozottan. - Én kérdeznék, és
szeretném, ha válaszolna.
A férfi néma maradt.
- Nos, jó... Dr. Alicia Kahan vagyok, és többet szeretnék megtudni Mr. Heitman és a férjem
haláláról, mert szerintem, összefügg a két eset. És ön az egyik, aki összeköti őket. Most le fogok ülni...
Kezdjük Mr. Heitmannal! Mi történt vele, mielőtt leugrott a tetőről?
Landaker szempillája megrebbent a nő nevének hallatán. Most kinyílt a szája, talán válaszolni
akart, majd becsukódott. A válaszadás szándékát látni lehetett az arcán. Alicia türelmesen várt, nem
siettette.
Azok a halak jutottak eszébe, amelyeket nyaranta, gyerekkorában a nagyapjával fogott egy
mélyfenekű tavacskában békés vidéki házuk mellett. Nagyapja két dolgot imádott igazán: barkácsolni
és horgászni. Ha a barkácsolás elfárasztotta, akkor kivonult a víz partjára és kipihente a szórakozás
fáradalmait. Nagyanyja mindig azt emlegette, hogy milyen jó férjjel áldotta meg az ég, mert megjavít
mindent, még az ebédet is megfogja, és könyörögnie sem kell érte. Ráadásul alig van bent a házban,
így egyáltalán nem idegesíti vénemberes morgásával.
Az öreg gyakran levitte magával Aliciát a tóra, és minden halról elmesélte, hogyan él a víz alatt,
mit eszik, és hogyan eszik aztán meg, mert persze a nagyapa készítette el az általa kifogott, fehérhúsú
jószágokat. Ezekbe az elbeszélésekbe sok mesés elem is vegyült: nagyapa szerette kiszínezni a
dolgokat, és külön országokat költött egy-egy halhoz, Keszegéria, Pisztránguay... ahol azok igazán jól
érzik magukat, és nem egyszer okosabbak az embernél. Aliciában egyetlen ilyen mese sem maradt
meg, csupán a körülmények: a víz illata, az apró fodrok a meleg nyári szellő nyomán, a susogó
bokrok, és nagyapjának barátságos hangja.
Egyszer aztán a kislány megkérdezte, miről beszélnek a halak, amikor a nagyapa kifogja őket, és
leteszi a földre.
- Vannak, akik értik a halak beszédét, és hallják az éneküket - ingatta a fejét nagyapa. - A
vízben mi nem hallhatjuk, mert eltömődik a fülünk. A parton a hal torka szárad ki, és azért tátog.
Egyébként pont arról beszél, amiről én: milyen a világ a víz alatt. Át akar csábítani minket.
Aztán elmúltak az évek, és amikor Alicia nagyobb lett, hogy kételkedjen, de nem elég nagy, hogy
meg is találja a választ, akkor szemére vetette nagyapjának korábbi füllentését.
- A halak nem beszélnek! És a parton azért tátognak, mert nem kapnak levegőt.
- Dehogynem - mosolygott a nagyapja, majd hosszan köhögött. Tüdőrákja volt, és akkor már
tudott róla. De nem hagyott fel a szivarozással. - A szárazon is énekelnek.
A halál énekét.
Alicia Norman Landakert nézte, és a halál éneke jutott az eszébe.
- Nem... - kezdte Landaker, de elakadt a szava, és dadogva folytatta. - nem... mondott sokat.
- Beszéljen róla!
A beteg felsóhajtott. A szeme is olyan volt, mint a halaké: mintha hályog vonta volna be.
- Nélküle... semmi vagyok! Egy olyan életnek adott értelmet... amelyik már semmit sem ért.
- Mivel? A látomásaival?
- Nem könnyű... - Norman Landaker hangja erősen akadozott. - Arthur egy reggel...
megkeresett a szobámban. Addig nem ismertem, és csak a... kórház folyosóján láttam egyszer-kétszer.
Elmondta, hogy kiválasztottak vagyunk. Elmondta, hogy... az éjjel meglátogatta egy fényszent, és
feladatot adott neki. Én persze nem hittem egyetlen szavát sem... amíg...
- Amíg...?
- ...egy este át nem jött... ide a szobámba, és hívta a fényszentet, hogy jelenjen meg előttünk.
Landaker elhallgatott, és lehunyta szemeit. Megviselte az előadás, de az élmény felidézése
láthatóan erőt adott neki. Amikor folytatta, már kicsit összefüggőbben beszélt, és mintha a tekintete is
élni kezdett volna. Aztán a nőre pillantott.
- Éreztem, hogy el fog jönni, dr. Kahan - mondta tisztán. - Örülök, hogy látom.
- El kellett jönnöm - felelte a nő. - Tud valamit, amit nekem hallanom kell. Meséljen tovább!
- Azon az estén találkoztam az isteni boldogsággal... A fényszentet csak Arthur látta, és hallani
is csak ő hallotta.
A halak éneke.
- ...de a fényt én is láttam, és éreztem, hogy átjárja minden porcikámat. Arthurt azonban
körbeölelte... Láttam az auráját, amely fehér és kék volt, és hullámzott, mint a tenger vize... Amikor
elment, akkor úgy nézett ki, mintha zsugorodna, de nem zsugorodott, hanem távolodott. Egy másik
dimenzióban távolodott el tőlünk, és végig a szoba falain belül maradva a messzeségbe tűnt.
Alicia érdeklődve hallgatta, de lelke mélyén nem tudta, hogy mit higgyen. Landaker szemmel
láthatóan mélyen vallásos volt, és ez befolyásolhatja „emlékeit". Heitman hathatott rá ennyire, vagy
valóban meglátogatta őket az a „fény"?
Beszélgetett az istenekkel - mondta Hugh Mervin.
Alicia újraértelmezte az eseményeket.
James eltávolította az agydaganatot Heitmannál, majd... megcsinálta azt, amit egy titokzatos
orvos évezredekkel ezelőtt Mezopotámiában, és aminek a leírását meghagyta az utókornak. Mi
motiválta Jamest? Nyomára akadni a hosszú élet kódjának az agyban. És lehet, hogy mégsem ez
igazán a fontos? Mégsem a hosszú életre kellett volna odafigyelni azokon az agyagtáblákon, és az,
ami mellett elsikkadt mindenkinek a tekintete, mármint hogy a felgyógyult beteg beszélgetett az
istenekkel, az a fontosabb? Mert az beszélgetés, nem egyszerű ima... az agyagtáblákon nem imaszöveg
található, hanem az istenek megjelenésének dokumentációja?
Úgy hangzik, mint a legvadabb ufó-őrült elképzelés a Bibliai szövegeli magyarázatakor... De ez
nem kézzelfogható valóság, hanem csupán látomás...
Ha az agy képes szabályozni az élet hosszát, miért ne lenne képes felfogni az isten megjelenését?
Ha van isten...
Beszélgetett az istenekkel. Egy hal, akinek a hangja elér a horgászig. Vagy csak képzeli, hogy
elér...
Őrültség! Csak látomások vannak, a beteg agy képzelet-játéka.
James elvégezte volna Landakeren is a műtétet? A beteg dokumentációjában ennek semmi
nyoma.
- Norman, maga hívő lélek, ugye?
- Igen, elismerem - Landaker elmosolyodott -, de a hitem semmit sem ért. Hittem, de úgy
véltem, hogy egy vagyok a sok lélek közül. Pedig isten figyel mindegyikünkre. Mindig és mindenhol.
Akárcsak itt és most.
A férfi fejével arra a kamerára bökött, amely az egyik sarokból figyelte őt és a műszereket.
- A vallásossága miatt választotta magát Mr. Heitman?
- Nem. Az epilepszia miatt - Landaker összevonta szemöldökét. - Nem magyarázta meg
részletesebben. A betegségem volt számára fontos. Akárcsak az ő betegsége dr. Kahan számára.
- Azon az estén, mit hallott Mr. Heitman? Milyen hírt hozott neki... a fényszent?
- Érezni kellett volna a fény közelségét, anélkül nem lehet elmondani az élményt... -
mentegetőzött Landaker. - Arthur látomást kapott... szózatot. Utána leültünk az ágyra, és kikérdezett,
milyen volt számomra az élmény, milyenek a benyomásaim. Hallani akart mindent.
- Ő? - csodálkozott Alicia Kahan. - Nem ő mesélt?
- Utána igen. De csak olyan részleteket mondott el, amelyek rám tartoztak. A többire csupán
célzásokat tett. Miután meggyőződött róla, hogy megértem és elfogadom azt az akaratot, amit közvetít
felém, fejemre helyezte kezét, és látomást bocsátott rám. Lángokat láttam, aztán láttam a lelkeket a
fénybe repülni. Megjelent előttem az Antikrisztus is, és megjelentek a követői. Az Antikrisztus magas
volt, és sötét tekintetű. Utána jött egy ismeretlen ember, és körülötte ugyanaz az aura, vagy derengés
hullámzott, amely körbefogta Arthurt, mielőtt leugrott volna a tetőről...
- Erről még nem beszélt, Mr. Landaker. Mr. Heitmant fény ölelte körül a tetőn? Ezt ugye, csak
ön látta?
A szkeptikus kérdésre Landaker kinyújtotta a kezét a nő felé.
- Segítsen, kérem, felülni!
Alicia letette a kezéből a papírokat egy asztalkára, és magasabbra állította az ágy felső részét.
Aztán a férfi hóna alá nyúlva kényelmesebb helyzetbe segítette.
Landaker teljesen megváltozott. Visszatért belé az élet.
- Egészen felvillanyoz, doktornő - mondta. - Értelmet ad az életemnek.
- Igen, hallottam - felelte Alicia, megértve mire is céloz a férfi. - Meg kell mentenie engem. A férjem
mesélte még aznap... Mikor fog segíteni rajtam?
- Ó, azt nem tudom - mondta Landaker. - Arthur nem árulta el. Talán a lángokból. Vagy az
Antikrisztus elől.
- És azt közölte, hogy miért?
- Hát, ahogy János írta, tűz, füst és kénkőszag tizedeli az embereket. És akkor nekem ott kell
állnom maga mellett.
- Hát ez nem igazán megfogható - gondolkodott el Alicia. Úgy tett, mintha belemenne a
játékba. - Konkrétabb utalás nincs? Próbáljon meg visszaemlékezni!
Landaker eltöprengve vakargatta meg alkarját, aztán lebiggyesztette szája szélét.
- Nem emlékszem semmire. Általában az istenről beszélgettünk, és a halálról. Ő rögtön
eldöntötte, hogy meg fog halni.
Alicia ejtette az előző témát, és áttért erre.
- Más oka nem volt rá? - Nem.
- És dr. Kahant hibáztatta?
- Nem, nem - élénkült fel Landaker. - Nem hibáztatta. Inkább meg akarta köszönni neki. És ne
legyen a férjének lelkiismeret furdalása emiatt, mert Arthur azt mondta nekem, hogy dr. Kahan a
legnagyobb kincset adta neki, amire egész életében vágyott: a boldogságot. Tudja, doktornő,
Arthurnak nem volt könnyű élete... De melyikünké is az?
- Norman! - Alicia kis szünetet tartott, hogy megfogalmazza következő mondanivalóját. - A
férjem nem sokkal Mr. Heitman öngyilkossága után meghalt.
- Hallottam róla... Mit mondanak, hogyan? - kérdezte a férfi.
- Agyonverték, utána leöntötték benzinnel, és meggyújtották.
- Egyszer mindannyian meghalunk... - merengett el Landaker, majd felnézett a nőre. - ...de csak
hogy feltámadhassunk porainkból.

2.

Alicia kifelé menet beleütközött dr. Peralesbe. Mindjárt rögtön félrelépett, hogy kisurranhasson a
pszichológus mellett a folyosóra.
- Sajnálom, dr. Kahan - mondta dr. Perales. - Nem szabadott volna megtörténnie.
Alicia egy bólintással fogadta, és ha már megszólították, hát megállt. A folyosón mindössze két
beteg volt, és néha feltűnt egy ápolónő köpenyének a sarka az ügyeletes asztalánál, a beugróban.
 - Az utóbbi időben sokat beszélgettem dr. Kahannal... - folytatta dr. Perales.
- Mint pszichológus? - kérdezte Alicia meglepetten.
- Mint kolléga, aki ért valamit a pszichológiához - mosolyodott el a másik nő. - Néha... ebéd
közben, öltözőben, dohányzóban...
- Tett valamit James, ami nem mert elmondani nekem - bólintott Alicia. Megpendítette a témát
Catrina Perales előtt, hátha a pszihológus szolgál valami információval.
- Azt hiszem, történt valami a férjével, amit csak nehezen bírt feldolgozni, s nem mert beszélni
róla... Azt hiszem, legfőképpen az ön reakciójától tartott.
Dr. Perales nem tudott semmi konkrétumot.
- Mi a helyzet, Norman Landakerrel? - kérdezte halkan Alicia Kahan.
- Óráról órára változik a hangulata. Egyszer apátiába süllyed, aztán pedig izgatottá válik, majd
ismét csak apátia követi az izgalmi állapotot. Ezek a gyors hangulatváltások rendszertelenül követik
egymást. Ennek ellenére eddig velem nem állt szóba.
- Dr. Perales, ön ott volt a tetőn? - kérdezte Alicia. Dr. Catrina Perales bólintott.
- És mi történt? Nem az eseményre vagyok kíváncsi, hanem a hátterére.
- Értem. Arról semmit nem tudok. Egy szemközti házból csörögtek át a klinikára, hogy valaki
áll a tető szélén. Felrohantunk. Heitman ott állt, és dr. James Kahant követelte... Nem tehettünk
semmit. Az az ember nem elkeseredettségéből állt ki... A vallási elragadtatásnak ez a foka már ön- és
közveszélyes tud lenni. Előfordul, hogy egy-egy erősen vallásos beteg úgy érzi, hogy jogtalanul
marasztalták itt az orvosok, mikor az isten szólította.
- Heitman valamilyen szektához tartozott?
- Tudtommal nem.
- Volt valami furcsa az egészben?
Dr. Perales kutató tekintetet vetett Alicia Kahan-re.
- A rendőrség majd fényt fog deríteni mindenre - ebben a mindenre szóban benne volt Walsh,
Heitman és James Kahan is. Alicia érezte.
Catrina Perales bátorítóan átölelte a vállát. Törékeny nő létére meglepő erő rejtezett tagjaiban.
- Volt valami furcsa az esetben? - kérdezte követelőzőn Alicia. Kicsúszott dr. Perales karja alól.
- A Jelenések Könyvéből idéztek - mondta dr. Perales. -Mindketten. Heitman is és dr. Kahan is.
- Köszönöm, dr. Perales.
- És még valami! Heitman legelső mondata az volt, amikor kiértünk a tetőre, hogy: „a műtét
sikerült, a betegnek meg kell halnia".
Alicia bólintott, és szinte elmenekült a liftek felé. Minden apróság alátámasztotta Hugh Mervin
történetét. Nem mintha tegnap nem hitt volna az archeológusnak, de hit és bizonyosság között a
szakadékot valóban csak a vallásos emberek tudják áthidalni.
Mindezek ellenére James-nek semmi köze nincs Heitman halálához, nem okolható érte, vonta le a
következtetést. Fejét a fülke fémfalának támasztotta. Az ajtó becsukódott, egyedül maradt. Aztán a lift
felvitte a hatodikra.
Landaker Heitmanhoz képest kevésbé lehet vallásos. Heitman hajlamos lehetett az
elragadtatásra... megrázhatta, hogy orvosi beavatkozással megmentették az életét, és hallucinálni
kezdett. Érte jött egy fényszent...
S ekkor úgy döntött, hogy öngyilkos lesz.
- Jól vagy?
Dr. Beymer állt a liftajtóban. Alicia kiegyenesedett.
- Jól! - intett és elment Ed Beymer mellett. - Nyugi... Semmi bajom.
Otthagyta az orvost, és végigsietett a hatodik folyosóján. Elment a tetőre vivő vaslépcső mellett
is. Köszönt a nővéreknek, majd egy lengőajtón át belépett a laboratóriumi részbe. Dr. Scott Zieglert
kereste.
Scott régebben együtt teniszezett James-szel, egészen addig, míg egy szerencsétlen síbalesetben
ki nem törte a lábát. A sípálya mellett a kanadai orvos nem jól mérte fel a balesetet és a műtét során
Scott egész életére lesántult. A bicegése miatt felhagyott a tenisszel, a barátság azonban tovább élt,
csupán nem heti két alkalomra, hanem havi egy alkalomra korlátozódott a kölcsönös családi
látogatások száma.
- Scott-ot keresem - mondta Alicia egy fiatal laboránsfiúnak, aki ezek után eligazította, merre is
találja meg dr. Zieglert. A nő hamar ráakadt a sármos férfira, aki edzőtermekbe kezdett járni, miután a
láb munkát igénylő sportokat törölnie kellett a szótárából.
Scott amint meglátta, felpattant a számítógép elől, és a nőhöz lépett. Átölelte, aztán két kézbe
kapta kezét.
- Nagyon sajnálom - mondta őszintén. Semmi mesterkéltség nem volt benne. Kékes szeme most
is mosolygósan csillogott, és bátorítóan mélyedt Alicia tekintetébe.
- Köszönöm - Alicia elhúzta kezét, és a zsebébe nyúlt a borítékért, amelyben James hajszálai
voltak. - Szeretnék kérni valamit, Scott, és azt is szeretném, ha nem próbálnál meg lebeszélni, mert...
- Mert már megpróbálták. - A férfi bólintott. - Fogalmam sincs, mit szeretnél, és miről nem
szabad lebeszélnem, de azt teszem, amit kívánsz!
- Elhoztam James néhány hajszálát... Gondolom, a testét is ide szállították be a gyilkosság
után...
- Azt szeretnéd tudni, hogy valóban ő-e az áldozat - bólintott Scott Ziegler. - Csakhogy a testet
már elvitték.
- Nem mi végezzük az orvosszakértői vizsgálatot? - döbbent meg Alicia Kahan.
- Nem bizony.
- És nem is vizsgáltátok meg?
- Nem volt rá időnk...
Alicia leroskadt egy forgószékbe. Azt remélte, hogy a DNS-vizsgálat majd igazolja őt, de nem
lesz vizsgálat... Előtte a számítógép képernyőjén vöröses lángok lobogtak, a képernyővédő program
generálta őket.
A nő megborzongott.
Oldalt vizsgálati eredményeket lökött ki magából a lézernyomtató.
- Azért add csak ide azokat a hajszálakat! - nyújtotta ki a kezét a borítékért Scott Ziegler. - Van
néhány ismerősöm a törvényszéken... Hátha tudnak segíteni.
Alicia reménykedve nézett fel.
- Megtennéd?
A férfi komolyan bólintott.
- Nincs rosszabb a bizonytalanságnál - mondta. - Minden bizonyosság csak jó lehet.
Alicia átadta a borítékot. Belegondolt a férfi szavaiba, és igazat adott neki. De most inkább
megerősítésre vár. Arra, hogy a vizsgálat kimutassa, amiről ő már meggyőzte magát.

3.

Alicia hátratett kézzel, tétován sétált a folyosón, és azon töprengett, hogy mi legyen a következő
lépés. Nyilvánvaló, hogy meg kell keresnie Heitman műtéti jegyzőkönyvét, és a rá vonatkozó egyéb
kórházi iratokat. De mindez az operáció utánra marad, most asszisztálnia kell.
Dr. Nazario a műtő előtt várta.
- Menni fog, Alicia? - kérdezte. Figyelem csengett a hangjában, cseppet sem volt bántó.
- Persze - felelte a nő. Ted Nazario bólintott.
- Akkor rajta! Öltsünk munkaruhát!
A bemosakodás közben Aliciának eszébe jutott valami.
- Ted, mielőtt James felért a tetőre, mondott valami érdekeset Heitman?
Az orvos meglepődve pillantott fel. Miért érdekli a nőt Heitman? Az ember azt hinné, hogy most a
kisebb gondja is nagyobb annál, mit mondott egy öngyilkos a halála előtt.
- Miért? - kérdezte akaratlanul.
Alicia belebújt a feltartott zöld köpenybe.
- Mert érzem, hogy összefügg James halálával. A férjem kiment arra a helyre, ahova Heitman
lezuhant, és nem messze onnan ölték meg. - Ez utóbbi indokot csak most találta ki, hogy hihetőbbé
tegye a két haláleset közötti összefüggést.
- Semmit - felelte Ted Nazario. - Ugyanazt mondogatta állandóan. A fényre hivatkozott, és isten
akaratára, és a férjedet követelte. Illetve nem is...
- Igen?
- Azt mondta, hogy dr. James Kahan tudja, miért kell ennek bekövetkeznie.
- És James...?
- Nem mondott később sem semmit.
A segítő nővér felhúzta a kesztyűket, és az arcukhoz emelte a maszkot.
- Várjon - mondta hirtelen Ted Nazario a nővérnek, majd Alicia felé fordult. - Nem csak a
férjedet említette. Mielőtt James felért volna a tetőre, megemlített még valakit... Valahogy úgy
fogalmazott, hogy dr. Kahan és dr. Walsh meg fogja érteni a tettét. Aztán még egy nevet, aki
alátámasztja a szavait...
- Ki volt az? Orvos?
 - Nem. Ismeretlen volt a név.
- Gondolkozz, Ted!
Dr. Nazario vállat vont.
- Elfelejtettem. Majd talán eszembe jut.

4.

Az operáció végeztével Alicia levetkőzött, majd minden késlekedés nélkül James szobája felé
vette az irányt.
- A rendőrség lepecsételte - magyarázta a biztonsági őr a liftben -, de aztán alaposan
átvizsgáltak mindent, és azt mondták, hogy el lehet vinni a személyes holmikat. Legalább egy napig itt
voltak az FBI-osok, és az egész kórházat átnézték, mindenkivel beszéltek. Jó tudni, hogy ilyen alapos
a nyomozás, nem, dr. Kahan?
- Kié lesz a szoba? - kérdezte száraz torokkal Alicia.
- Dr. Mailer kapja meg. Persze miután ön elvitt mindent.
Megálltak a harmadikon. Az őr udvariasan előreengedte a nőt, majd csörgő kulcsokkal követte.
Ugyan ki másnál is lehettek volna a szoba kulcsai, ha nem nála? A kissé testes, fekete bőrű férfi
élvezte fontosságának tudatát, és kihúzta magát a doktornő nyomában.
Dr. James Kahan - ez állt a foncsorozott üvegen. Alicia utat nyitott a biztonsági őrnek, aki hosszú
szöszmötölés után kinyitotta a kulcsra zárt ajtót.
Amikor Alicia átlépte a küszöböt felidéződött benne a férje emléke.
Nincs miért ide bejönnöm - villant át az agyán.
- Köszönöm - mondta, és belépve behúzta maga mögött az ajtót.
Ismerősként álltak ott a kórházi bútorok, az otthonról átcsempészett magán-tárgyak, és ezeknek
az illata, amely mint valami szellem lebegte be a kis helyiséget. Alicia éles szeme azonnal észrevette
azt az alig felfedezhető rendetlenséget, amely egyáltalán nem vallott a férjére. James a tárgyakat
precíz rendben helyezte el: az asztal széléhez igazodott, egy irányba meredtek előre ceruza- és
tollvégei, a papírok téma, s azon belül lehetőség szerint nagyságrendben feküdtek egymáson jobb kéz
felől. Most a tárgyak kissé elcsúszva, elfordulva, az iratok pedig keresztben álltak, a fiókokat nem
tolták be teljesen, és a szék alatt felgyűrődött a szőnyeg.
Idegenek jártak a szobában, nem kétséges.
A rendőrök - gondolta Alicia, és leült a forgószékbe. Perceket töltött el némán üldögélve James
holmijai között, gondolatok nélkül. Csak nézte a szobát, az ablakon beözönlő fény falra vetett éles
vonalait, és a függöny alig sejthető mintázat-árnyékát. A békesség azt ígérte, hogy James hamarosan
belép, és lezökken az ajtó melletti fotelba, ahogy néha tette, ha észrevette, hogy Alicia a székében
ücsörögve várja. Vagy odamegy és ad egy csókot, ami azt jelezte, hogy nehéz műtét volt mögötte,
vagy lesz előtte, vagy egyszerűen csak elöntötte a szerelem, s aztán azt mondja: „De nehéz napom
volt!", hogy leplezze érzéseit, ami persze sosem sikerül.
Alicia nagyot sóhajtott. Miért törne bárki is egy olyan ember életére, mint James? Nem emelt se
kezet, se fegyvert senkire, és mindent lelkiismerete szerint csinált.
Mit tudsz róla?
Mindenkinek akadnak titkai, és jobbnak szeretne látszani, mint amilyen valójában. De hosszú
időn keresztül nem áltathatja senki a világot... de legfőképp nem életének párját.
Eljött a leleplezés ideje.
Alicia tekintete a papírkötegre tévedt. Tétován odanyúlt, és átpörgette a lapokat. Első pillantásra
semmi Heitmanra vonatkozó irat nem volt közötte. A nő másodjára alaposabban szemrevételezte
James jegyzeteit, de nem talált ekkor sem semmi különöset.
Nem te vagy az első, aki átnézed - mondta magának, mielőtt kedvét szegné a sikertelenség. -
Viszont a nyomozók nem azt keresték, amit te...
Kinyitotta a fiókokat, és azoknak a tartalmát is átvizsgálta. Ha a rendőrség tartja az őrültre
vonatkozó teóriáját, és nem köti össze a sikátorban felgyújtott férfi testet Heitman halálával, akkor jó
esélye van rá, hogy megtalálja a Heitmanra vonatkozó dokumentációt. Ha James tette el...
És ha Bruce...?
Három haláleset. Két öngyilkosság és egy gyilkosság. Valóban összefüggnek ezek az esetek,
vagy csak az ő fantáziája kötötte össze őket? Látszólag semmi értelme. De mindkét öngyilkos
valamilyen kapcsolatban volt James-szel, és van a háttérben egy titkos négyezer éves agyagtábla...
Mint egy összeesküvés.
Nevetséges.
Alicia hirtelen megmerevedett. A felső fiók tartalmát rakosgatta ki az asztallapra, amikor felötlött
benne egy gondolat. Eddig Heitmant tartotta a kulcsfigurának, hiszen rajta végezte el a műtétet Bruce
és James. Heitmanról érdeklődött, róla akart megtudni minél többet, és az ő nyomán indult el, amikor
a műtéti jegyzőkönyvet kereste. Közben pedig teljesen kiment a fejéből, amit Hugh Mervin mondott.
Sajnos mindössze három példány volt belőle. Kettőt odaadtam dr. Walshnak, amiből úgy tudom
egyet átadott dr. Kahan-nek. Az enyém pedig eltűnt.
Ősi agyagtáblák fordítása. Még itt lehet a négyezer éves műtét leírása is! Bár lehetséges, hogy
erre felfigyeltek a nyomozók. Hiszen feltűnő, ha egy orvos régészeti leletekről készített fotókat őrizget
magánál!
Es ha otthon vannak?
Alicia agyában egymást kergették a gondolatok, rácáfolva az előző ötlet logikájára, vagy éppen
megerősítve azt. Mindent át kell kutatnia otthon is. Ugyanakkor megérdeklődhetné, hogy mit vittek el
a férje irodájából a nyomozók. Mert az sem biztos, hogy ők felfigyeltek rá. Egy rendőr mit sem ért az
agyműtétekhez, és nem tudhatja, hogy az a fordítás különleges értékkel bírt.
Folytatta a kutatást. Levelek, feljegyzések, dossziék betegekről, adóügyek, diszkek...
Alicia a köpenyzsebébe csúsztatta a diszkeket, majd otthon beléjük pillant. Az asztal fiókjaiban
sem bukkant rá őt érdeklő dolgokra. Átment a szekrényhez. Belelapozott a szakfolyóiratokba, a
könyveket megragadta borítólapjuknál fogva, és lefelé fordítva megrázta őket, hátha kihullik belőlük
egy aprócska jegyzet, de vékonyka könyvjelzők hullottak csak alá, lassan pörögve a levegőben.
Átvizsgálta a ruhadarabokat. Benézett a vasalt, fehér ingek mögé, átnézte a nadrágzsebeket, és a
köpenyek zsebeit. A cipőkbe is belekukkantott. Még csak egy apró feljegyzést, ismeretlen nevet vagy
telefonszámot sem talált.
Felvette a telefonkagylót, és tárcsázta a kórház központját.
- Legyen szíves kapcsolja a Chicagói Egyetem Keleti Intézetét! Míg a kapcsolásra várt,
kigondolta, mit fog kérdezni Mervintól.
Megpróbálja majd beugratni, és ha nem sikerül, kér tőle még egy találkozót.
Amikor megkapta a kért vonalat, mivel nem tudta a melléket, Hugh Mervint kérte kapcsolásra. A
telefon sokáig kicsengett, és amikor felvették, egy női hang jelentkezett be.
- Hugh Mervinnel szeretnék beszélni - ismételte el Alicia sokadszorra.
- Sajnos lehetetlen - felelte a nő. - Mr. Mervin már három napja nem jelentkezett. Nem hagyta
meg, mikor szándékozik bejönni. Semmit sem tudunk róla. De ha megadja a nevét és a telefonszámát,
akkor egy kis cetlin leteszem az íróasztalára, és ha bejön, visszahívja...
Alicia letette a kagylót.

5.

A nő az ablak elé állt, és tovább töprengett. Hol lehetnek az iratok? Bármilyen irat...
Az autó! James autója! Az iratok ott is lehetnek. Különben pedig a táskáját sem találta meg a
szobában - Alicia erre csak utóbb figyelt fel -, pedig annak nyilvánvalóan itt kell valahol lennie.
James szobájának az ablaka nem a parkolóra nézett, hanem oldalra, a kórház parkját az utcával
elválasztó kerítésre, a másik oldalra, nem arra, amerre egy kisajtón át a forgalomhoz ki lehet jutni.
Alicia ezért kilépett a folyosóra, és az egyik betegszoba ablakából vette szemügyre a kint parkoló
kocsikat.
Nem látta sehol James Citroenjét. A megszokott helyén most egy kék Honda Civic állt, a nő nem
tudta, kié.
Gyorsan betöltődik egy ember után maradt űr.
Alicia végigsietett a folyosón, és a lépcsőházban felsétált a negyedikre. Ennek a szintnek az egyik
ablakából kiláthat az utcára, át a fák és a traumatológia fölött, és megnézheti a kint leállított autókat.
Hátha James kivitte a kocsit az utcára.
A Citroen ott sem volt.
Alicia visszatért a lifthez, és a földszinten szállt ki. Kilépett a parkolóba, és a tűző napsütésben
várakozó, meleget ontó kocsik között átsétált a kapusfülkéhez.
Valaki figyel! - érezte meg, és hátrafordult.
A Craig Caulfield Klinika homlokzatát számtalan ablak ékesítette. Többségük nyitva állt, hogy
utat engedjen a friss levegőnek, s ezen ablakok némelyikén vakító fénnyel tükröződött vissza a nap.
 Igazi kórház-formája van - gondolta Alicia. Egy modern épület, rengeteg ablakkal, és
fehérköpenyes alakok mindenütt. Nem látott senkit, aki őt figyelte volna, de ez nem csoda, a homályos
szobák sötétjébe nem képes behatolni a tekintet.
Az érzés mégis megszűnt, mintha a titkos leskelődő megijedt volna, és hátrébbhúzódott volna az
ablaktól.
A kapus hatvanon felüli, kövér férfi volt. Ő maga egyedül annyi évet számlált, mint három
váltótársa együttesen. Alicia közeledtére szuszogva fölállt, és arcán mosoly ömlött szét.
- Hogy van, Rick? - kérdezte Alicia.
- Üdvözlöm, doktornő.
Alicia jól ismerte, mert ő kezelte a fiát, miután az gerincsérülést szenvedett egy tetőről lezuhanva.
Két éve történt, és bár azóta nem nagyon beszélgettek, csupán egy-két szót a kapuban, ha éppen az
öreg volt szolgálatban, Rick Maslow nem felejtette el dr. Kahan segítségét.
- Mondja csak, Rick, nem látta a férjem kocsiját?
- Az a Citroen, ugye? - vonta fel a szemöldökét az öreg. A tarkójára tette a kezét, és
gondolkodott. - Dr. Kahan azzal jött azon a reggelen, amikor... a baleset történt. Aztán láttam a kocsit
a parkolóban, a helyén, és mondtam is magamnak, hogy vajon mi lesz vele. Aztán egyszer csak eltűnt.
- Elvitte valaki?
- Talán a rendőrök. Aznap sokat sürgölődtek errefelé.
- De nem látta, hogy elvitték a kocsit?
- Nem. Talán valaki másnál vitték ki. A fiatalokat kellene megkérdezni. - Rick Maslow a
váltótársaira utalt. Még intett is a város felé.
Alicia bólintott, és megköszönte az öregnek az információt.
Visszafelé menet ismét a kórház épületét nézte, ahogy az lustán elnyúlik előtte, és egyik vége a
fák között, a másik pedig az aszfaltúton ér véget, mintegy előőrseként az utána következő
betonrengetegnek. Ezt az oldalát mutatva kiismerhetőnek, egyszerűnek, világosnak tűnt, ez a hat
emelet eltakarta az alacsonyabb szárnyakat, az utcára nyíló baleseti bejáratot, a melléképületeket:
mosodát, étkezőt, patológiát. A parkra is rányomta bélyegét ez a monstrum: a kertjében sétálva senki
nem várta, hogy egy apró patak, vagy cseppnyi csónakázótó kerül majd eléje. Ritkán ültetett fák
között folyami kaviccsal felszórt sétálóutak kanyarogtak, amelyeket fehérre mázolt padok
szegélyeztek. Néhol öntözőfej lökte a vizet a pázsitra, de ez sem oldotta fel a merev kórházi
hangulatot.
Bár más külvárosi kórházakhoz viszonyítva ez tengerparti üdülőterületnek is tűnhetett.
Rengeteg az autó - jutott eszébe Aliciának. Sokan dolgoznak itt, és mindenki autóval érkezik,
behajtanak a parkolóba, beszaladnak az épületbe, majd dolguk végeztével kiszaladnak onnan, és
folytatják útjukat. Mint szorgos hangyák szaladgálnak ide-oda, csak a kocsik kasztnijai izzanak fel a
napon, mintha ők okoznák ezt a rettentő hőséget.
James kocsijának is meg kell lennie valahol! Innen nem vihetik el csak úgy egyszerűen! Itt rend
van!
A napfényről belépve az épület homályába a nő egy pillanatra mintha megvakult volna. Itt
hűvösebb volt, hála a légkondicionálásnak, de ez a hűvös most nem esett jól: mesterkéltnek hatott,
természetellenesnek. Egy kisebb csapat száguldott el Alicia mellett, ápolók toltak egy hordágyat, egy
nővér infúziós palackot tartott a magasba, és orvosok rohantak előttük, utánuk.
Alicia felballagott a szobájába. Kívülállónak érezte magát. Őt most mások gondjai helyett a saját
problémája foglalkoztatta, s ettől idegenné vált itt. Nem is dolgozni jött be, hanem nyomozni... Neki is
őrt kéne állni, de nem képes rá, hisz valamit, ami a többieknek meg sem fordul a fejében, tud valamit,
amiről senki más nem semmit sem sejt, egyszóval titka van, és ettől lesz más.
James is érezte ezt?
A körzeti rendőrőrsöt hívta telefonon. Addig tudakolózott, míg meg nem kapta Devilla nyomozó
rádiótelefonjának számát. Tulajdonképpen Fisherrel akart beszélni, de ő nem volt elérhető.
- Devilla - mondta a nyomozó nemes egyszerűséggel a kagylóba.
- Alicia Kahan vagyok - mutatkozott be a nő -, és a férjem autója után érdeklődöm.
Meglepett csend kerekedett a vonal másik végén.
- Az autó után? - kérdezett vissza Devilla. - Ha jól emlékszem, akkor átkutattuk az autót, de
semmit nem találtunk.
- És mi lett vele?
- Semmi. Még ott néztük át a kórház parkolójában, aztán lezártuk és a helyén hagytuk.
- Nem vitték ki innen?
- Miért? Most nincs ott?
 Alicia tenyerében mintha megfagyott volna a telefonkagyló.
- Nincs.
- Hát ez érdekes - dünnyögte a nyomozó. - Pedig mi nem hoztuk el. Utána fogok nézni - ígérte
meg.
- Köszönöm - felelte Alicia. - És azt is meg szeretném kérdezni, hogy a férjem irodájából elvitt
tárgyakat mikor kaphatom vissza?
Devilla megköszörülte a torkát a vonal túlsó végén.
- Onnan sem hoztunk el semmit. Hiányzik valami?
- Nem, nem néztem még körül - hazudta a nő -, de az egyik kolléga azt mondta, hogy jártak itt.
- Jártunk, természetesen, de csak rutinból. Nem találtunk semmit, és igyekeztünk mindent
visszatenni a helyére. Az autóval kapcsolatban óhajt feljelentést tenni?
- Igen - felelte Alicia. - Szeretném, ha megkeresnék.
- Igyekszünk - felelte a nyomozó. - Majd meglátogatom önt - ígérte meg, és letette a kagylót.
Alicia kinézett a szék magasából a kint kéklő égboltra. Az autót ellopták. De kik és hogyan? S
legfőképp: miért?

6.

- Sajnálom, dr. Kahan, de még nem találtuk meg - közölte a nővér. - Pedig higgye el, azóta már
mindent felkutattunk érte. A számítógépben sem akadtunk rá egyetlen egy adatra sem, ami összefügg
Mr. Heitmannal. Mintha kitöröltek volna mindent...
Megijedt a saját merészségétől.
- Persze, lehet, hogy mi rontottuk el - helyesbített.
Alicia elmerengett.
A nővér, Eliza Markee, alacsony, fekete nő volt, fél fejjel kisebb Aliciánál, hatalmas, feltűzött,
kiszőkített hajkoronával. Talán két-három hónapja dolgozott itt, de olyan közvetlen volt, mintha
mindenkit évek óta ismert volna. Gyakorta eljárt a szája, ezért sokan nem szerették. Aliciának nem
akadt összetűzése vele, úgy látszott, hogy Eliza kedveli őt. Amikor átadták neki az ügyeletet, és dr.
Kahan kérését, hogy Mr. Heitman jegyzőkönyvére lenne szüksége, mindent megtett, hogy megtalálja.
Ám a jószándék kevésnek bizonyult.
Nem lesz már meg - szólalt meg az ismeretlen hang Alicia fejében, amely egyre gyakrabban
jelentkezett.
- Nem a maguk hibája - mondta Alicia.
- Nem olyan biztos az - felelte rá a lány. - Akkora itt a fejetlenség!
- Ne hibáztassa magát, Eliza!
- Az az igazság, dr. Kahan, hogyha Mr. Heitman nem a mi tetőnkről ugrik le, akkor most senki
nem tudná, hogy a betegünk volt. Miért van egyébként szüksége a műtéti jegyzőkönyvre, dr. Kahan? -
kérdezte elég indiszkréten a lány. Kicsit közelebb hajolt, Alicia biztosra vette, hogy lábujjhegyre állt.
- Mert a férjem végezte el a műtétet, és mivel Mr. Heitman a tetőn azt hajtogatta, hogy ő tehet
mindenről, utána akarok nézni, hogy mi történt a műtőben. Ha megjelenne egy dühös rokon, tudjak
neki valamit mondani...
- Ha meg akart volna jelenni, már régen itt lenne - legyintett Eliza. - De Mr. Heitmannak nem
volt senkije. Panaszkodott is néha, hogy milyen egyedül van...
- Eliza, maga beszélt vele?
- Csak pár szót...
- Mondott valami... különöset?
- Hogy öngyilkos akart-e lenni? - értette félre a lány. - Nem, eszébe se jutott. Bár a műtét előtt
mondogatta, hogy neki már olyan mindegy...
- És utána...?
- Megváltozott. Alig beszélt, és nagyon komor lett. Nekem egyszer azt mondta, hogy menjek el
innen, hagyjam itt az állásom, mert az életem a tét.
Heitman csupa rosszat jövendölt mindenkinek.
- ...de én nem megyek el, mert jól érzem magam itt. Más kórházban is kaphatnék állást, de ez
megfelel.
- Hát, köszönöm, Eliza - mondta Alicia. - Ha találnak valamit, akkor szóljon!
- Természetesen, dr. Kahan. És... dr. Kahan! Sajnálom, ami a doktor úrral történt. Csak pár
hónapja ismerem, de nagyon szimpatikus volt.
 - Én is sajnálom - bólintott Alicia.
- Tudja, én láttam őt akkor délelőtt. Talán éppen, mielőtt kiment volna... Nagyon feldúlt volt
Mr. Heitman miatt. Egy óriási borítékot lobogtatva rohant el előttem, és még vissza se köszönt. Pedig
ilyet nem szokott csinálni.
Alicia Kahan már éppen ment volna, de most megtorpant.
- Milyen borítékkal?
- Hát amilyenekbe dossziékat szoktak tenni. Olyan nagy és barna. Alicia szíve szinte ki akart
törni a helyéről.
- Hova ment a férjem?
- A lifthez.
- Fel vagy le?
- Azt nem tudom, nem figyeltem. De a lift felől megszólalt valakinek a mobilja... Lehet, hogy
dr. Kahan nem is szállt be a liftbe.
Eliza érezte, hogy beletenyerelt valamibe. Hangját akaratlanul is lefojtotta, mintha titkokról
beszélnének. Egész élete ilyen képzelt rejtélyekből állt: a tévékrimiktől kezdve a rejtvényújságokig.
Még a férfiakban is a sötét, rejtélyes oldalt szerette. Egyetlen kapcsolata sem tartott hat hétnél tovább.
- Fontos?
- Nem tudom - visszakozott Alicia. - Talán nem.
Ám a nővért nem lehetett lerázni.
- Majd érdeklődöm, hogy kivel szállt be a liftbe, hátha hallották, miről beszélt!
- Az istenért, ne tegye! - mondta Alicia tettetett ijedtséggel. Érezte, ha most nem bagatellizálja
el a dolgot Eliza előtt, a lány szája előbb-utóbb eljár mások előtt. Hogy dr. Alicia Kahan egy rejtélyes
barna borítékot keres.... - Hány orvos mászkál itt különböző papírokkal! Semmi különös nincs benne,
hogy a férjem is ezt tette. Eliza, ne törődjön vele! Ígérje meg!
A lány nagy nehezen bólintott.
- Rendben van. De ha hallok valamit, azt azért megjegyzem!
Aliciát nem nyugtatta meg teljesen. Ha James telefonja szólalt meg, akkor nem valószínű, hogy a férje
beszállt a liftbe. A beszélgetést azonban nem folytathatták, mert dr. Berkeley állt meg Alicia mellett,
és a vállára tette a kezét.
- Hello, kislány - mondta barátságosan. Megtehette, az apja lehetett volna Aliciának. Őszülő
haja, telt arcának karakteres vonásai, megannyi szarkaláb a szeme sarkában... mind erről árulkodott.
Az orvos félreérthetetlen pillantást vetett a nővérre. Eliza félrevonult.
- Teddel beszéltem - mondta dr. Berkeley. - Elmondta, hogy kíváncsi voltál rá, kiket emlegetett
Heitman a tetőn, de nem emlékezett a névre. Én megjegyeztem.
- Kit említett Heitman?
- Dr. Bruce Walshot, dr. James Kahant, és Mark Holland-et. Mondd neked ez a név valamit:
Mark Holland?
- Nem - rázta meg a fejét Alicia. - Nem ismerek ilyen nevű embert.
- Én sem - mondta Berkeley. - Sőt, egyikünk sem.
- De mintha már említette volna valaki... - gondolkodott el a nő.
Estig nem jött rá, hol hallotta.

7.

Devilla a székén hintázott. Az asztala fiókján támasztotta meg magát egyik talpával, és
kényelmetlenül kemény és egyenes hátú székének két lábán egyensúlyozott. Tarkóján összekulcsolta
ujjait, és a kerületi rendőrkapitányság maszatos falának egy rózsavirág alakú foltját bűvölte.
- Hé, Will! - kiabált át egyik kollégája a termen a Devillával szemközt ücsörgő zsarunak. - Két
sört fizetek, ha kirúgod a szék lábát!
Többen felröhögtek. Ebben a nyitott teremben, ahol tizennégy asztalnál legalább húsz zsaru
dolgozott, igazán jól lehetett társasági életet élni.
- Ha-ha - mondta Devilla. - Ér annyit neked, hogy széklábbal szaladgálj a seggedben? Mert azt
nem fedezi a biztosításod, és nincs orvos, aki ingyen kihúzza onnan!
- Bocs, csak vicceltem - emelte fel kezeit a másik. - Veled már azt sem lehet?
- Most nem!
Devilla már egy napja nem látta Fisher ügynököt és nagyon örült neki. Ha rajta múlik, akkor
szívesen átpasszolta volna az ügyet a másiknak, csak azért, hogy ne kelljen vele együtt dolgoznia.
 Az ilyenek verik a feleségüket - jutott eszébe a pontos jellemzés. Simulékony, és mégis tele van
agresszivitással. Nem lefojtja, mint más, hanem ravaszul érleli magában, és csak akkor engedi
szabadjára, amikor büntetlenül teheti. Devilla még nem látta erőszakosnak, de ismerte az ilyen fajtájú
embereket, többnyire behozza őket, és két-három napig rács mögött vannak.
Most pedig együtt kell dolgozzon vele.
Marcus Devilla - az apja történelemtanár volt egy springfieldi középiskolában, és ezért a
hangzatos keresztnév - kicsinyes bosszantásokkal adta tudtára az FBI-os nyomozónak, hogy nem
kedveli. De érezte, hogy amaz sincs oda érte teljesen.
Hogyan lehet ilyen munkakapcsolatban elkapni egy őrültet?
Fisher nem árult el mindent az ügyről, ezt Devilla előző nap a szemére hányta. A válasz az volt,
hogy semmi köze bizonyos dolgokhoz. A feladat, hogy találják meg az őrültjüket, és tegyék
ártalmatlanná, mielőtt újabb leégett hajú hullák kerülnének elő.
Devilla ebben egyetértett az FBI ügynökkel, de annál többet nem tudott tenni, minthogy minden
járőr kezében ott volt a körözött fényképe, és hogy közzétették az újságokban. Semmi apróság nem
akadt, ami a fickó nyomára vezetett volna, a riasztások tévesek voltak, a lakossági bejelentések
használhatatlannak vagy rossznak bizonyultak. Fisher ügynök pedig titkolózik.
Dr. Alicia Kahan-nek ellopták az autóját. Hm.
Devilla nem tudott mit kezdeni az információval. Kicsoda és miért? Ha egy őrült volt James
Kahan gyilkosa, aki csak találomra választja ki áldozatait, akkor minek kellene neki pont az a kocsi?
Mellesleg viszont, ki vállalt volna akkora kockázatot, hogy egy kórházi parkolóból lopjon autót?
Beszélni kell az őrökkel, nem vitás. A szemük láttára történt a dolog, esetleg az egyikük
cinkosságával. Devilla ismerte a parkolási rendszert a kórházban, hiszen az utóbbi napokban többször
járt ott. James Kahan autóját is átvizsgálta.
A széklábak nagyot koppantak a földön, amint a nyomozó abbahagyta a hintázást. Elővett egy
dossziét, és kikereste a kocsira vonatkozó adatokat. Citroen, persze.
- Kevin! - üvöltötte a levegőbe.
- Itt állok maga mellett. Mi van? - kérdezte egy feltűnően ragyás arcú emberke a szék mögül.
Devilla átnyújtotta a papírokat.
- A hölgy bejelentette, hogy eltűnt a férje autója. Szálljatok rá a dologra! Lehet, hogy
kapcsolatban van az ügy a gyújtogatós gyilkosunkkal.
- Értem.
- Parkolók, utak, besúgók. Ezen mindent megtalálsz.
- Ki fognak röhögni minket, ha egy eltűnt autót ekkora felhajtással kezelünk - mondta az
iratokat nézegetve Kevin Pastor. Szokása volt, hogy csendesen beszélt, csupán egy fokkal a
hallásküszöb felett. - És nem fogunk ráakadni, ha profi volt a tolvaj.
- Mindenki, aki mosolyra húzza a száját hetvenkét órára beülhet az őrizetesek mellé - morogta
Devilla. - Aki megcsillantja a fogait, annak pedig én jelölöm ki a cellatársát, és biztosra veheti, hogy
reggelre nem lesz mit megcsillantania, hacsak be nem tetet porcelánprotkót később egy jó fogorvossal.
- Rossz passzban van, főnök?
- Te is rossz passzban lennél, ha álló nap annak az FBI-buzinak a dezodorját kellene szagolnod.
Menj már!
Kevin Pastor álmatagon bólintott, aztán ment a dolgára. Devilla lehunyta szemét és megmozgatta
a fejét, az egy helyben ülés elzsibbasztotta a nyakizmait, és egyebeket is...
- Megvan a legbiztosabb szál? - kérdezte a fickó a szomszéd asztaltól.
- Törődj a magad dolgával, Will! - felelte Devilla csukott szemmel. - Szállj le rólam, mert
különben az asztal lábát dugom a seggedbe, az pedig jóval vastagabb, mint a széké, és olyan aranyered
lesz öregkorodra, hogy a klondike-i aranyásók összes leszármazottja ott akar majd turkálni.
- Bocs, hogy élek! - sértődött meg a másik.
- Én is úgy gondoltam - húzta el a száját Devilla, aztán ment a dolgára.
Beszélni akart néhány parkolóőrrel.

8.

Hugh Mervin egy kis olasz étteremben ücsörgött, és vékonytésztás pizzát rendelt magának. A
pincér egy keszeg, magas fiú volt, szögletes állal és vastag fekete szemöldökkel, talán a húszat, ha
elérhette, és Mervin azon töprengett, amint nézte gyors, de precíz mozdulatait, hogy vajon mióta van
Amerikában. A fiú minden bizonnyal olasz volt, és valakinek a rokona lehetett. Nyári munkára
jöhetett át az öreg kontinensről és vagy végleg itt ragadt, vagy hosszabbított a kint tartózkodásán.
Mervin kedvelte a világnak azt a tájékát, többször is megfordult már Rómában.
Ezekkel a gondolatokkal, a pizzéria vendégeinek és a pincérnek a megfigyelésével a félelmétől
akart megszabadulni néhány percre. Napok óta nőtt benne a feszültség, és egyre erősödött benne a
rossz előérzet. Nem ment be az egyetemre, nehogy valaki, aki ott lesben áll, a nyomába szegődhessen.
Háza már nem volt, kivett egy aprócska szobát egy középszerű motelben, ahol épp csak annyit
tartózkodott, amennyit kellett. Holt fáradtan beesett, aludt pár órát és tovább menekült, bolyongott az
utcákon.
Legtöbbször a Madison Street környékén, és a környező felhőkarcolók körülölelte tereken sétált.
Beült egy-egy étterembe, elment könyvtárba, vagy múzeumba. Rengeteg ideje lett, most, hogy bujkált.
Sok-sok ideje... hosszú órák, amelyek alatt komor gondolatok keringtek az agyában. Nem tudta, ki elől
menekül, ezért aztán a rendőrségtől sem kérhetett segítséget. Bolyongása egyre kilátástalanabb lett, de
képtelen volt bármi értelmeset kisütni. Mit is tehetne! Délelőtt aztán betelefonált az egyetemre, hogy
beteg, fölhívta néhány közeli barátját, hogy elutazik valahová kikapcsolódni, legalább ők ne
aggódjanak, és folytatta a céltalan sétálást a belvárosban.
Ha belegondolt, tudta miért fél. Reggel vett egy újságot, és a halálozási rovatban ott volt Bill
Atherton neve. Munka közben a közel-keleten tragikus hirtelenséggel elhunyt. A „tragikus
hirtelenség" kifejezés hátborzongató volt. Mervin ezért is hívta fel az egyetemet, de semmi közelebbit
nem tudtak mondani. Atherton meghalt. Teheránban volt éppen.
- Sok a halott - morogta a pizzériában maga elé Mervin. Mindenki meghal, aki tud valamit
Atherton leletéről. Az újságok azt is megírták, hogy rátámadtak egy doktornőre a tegnapi nap
folyamán. Nyilván Alicia Kahant is meg akarták ölni.
Árnyaktól rettegni a legrosszabb,
Mervin eltolta a pizzát, amelynek a felét sem ette meg. A gomba és a sonka időközben kihűlt a
tetején és megmerevedett, Mervin így végképp nem kívánta már. Megitta a sörét és intett a fiúnak,
hogy fizet.
Tegnap arra gondolt, hogy megkéri a doktornőt, hadd költözzön be hozzá. Aztán nem kérte meg,
főképp azért nem, mert nagyon különösen hangzott volna. Csak később döbbent rá, hogy úgysem
lenne a nőnél biztonságban. A hurrikán elől hiába költözik be az ember a szomszéd házába.
A fiú egy kis tálkán letette Mervin elé a számlát. A férfi kiszámolta a pénzt és mellé tett egy
egydollárost, majd kikászálódott az asztal mögül, és kiment az utcára. A helyére rögtön négyen is
ültek, három fiú és egy lány, valószínűleg egyetemisták.
Már sötétedett, és a férfinak megint el kellett döntenie, mihez kezd magával. Arra gondolt, hogy
el kellene mennie moziba. Csakhogy semmihez nem volt kedve. Romantikus filmhez nincs idegzete,
csak idegesítené a szenvedésbe oltott enyelgés. Akcióra meg aztán végképp nem vágyott.
Megpillantott egy könyvesboltot, és első ötletnek engedelmeskedve azonnal belépett oda. Friss
papírillat ütötte meg orrát, az eladók valamilyen afganisztáni kommandós akcióról szóló bestsellert
csomagoltak ki és rendeztek el a polcokon. Ahogy Mervinre pillantottak, a férfi tudta, hogy
hamarosan záróra. Az órájára nézett, majd az üvegajtóra: még hét perce volt hátra. Gyorsan a történeti
szakirodalom polcához ment, és átfutotta a kínálatot. Egy pár percre ismét elfeledkezett a gondjáról.
Nagyon hálás volt, hogy nem szóltak rá az eladók.
Üres kézzel távozott. Alig tett tíz lépést az utcán, egy férfi toppant eléje. Napszemüveget viselt és
öltönyt. Összefont kezét teste előtt tartotta. Mervin megdermedt, majd megfordult. Három lépéssel
mögötte ott volt egy másik hasonló alak.
Egyik férfi sem szólt semmit. Mervin az út felé pillantott
arra kellene futni
és a túloldalon megpillantotta a harmadik alakot. Rájött, hogy nincs menekvés. Mindegyik
kisportoltnak tűnt, ha szaladna, hamar beérik. A kezére nézett, és nem szólt. Nem tudott mit mondani.
- Kérem, Mr. Mervin, kövessen minket! - szólalt meg az előtte álló férfi. Mervin felkapta a fejét
a hangra. Nem tűntek fenyegetőnek a támadók. Talán van még remény.
- Hova? - kérdezte kiszáradt torokkal.
Nem kapott választ. Az úttest túloldaláról megérkezett a harmadik alak. A hátul álló megindult,
Mervin mögé lépett, az elöl álló pedig megfordult. Egyértelmű volt, merre kell menni.
Talán FBI ügynökök - gondolta Mervin. - Talán épp most ér véget a bujkálás.
Egy mellékutcába fordultak be, ahol egy hatalmas fekete kocsi állt. Egy fekete limuzin. Az utca
túloldalán egy tűzfal alatt további kocsik parkoltak, de Mervin biztosra vette, hogy ezek az alakok a
fekete limuzinnal jöttek. Megálltak a kocsi mellett, és az első alak kinyitotta a hátsó ajtót.
- Mr. Mervin, kérem, szálljon be!
Mervin rájuk nézett, aztán beült. A sofőr a kormánynál várakozott. Kísérői beszálltak két oldalra
és előre, aztán elindultak. Mervin nem figyelte merre mennek. Az, hogy nem beszéltek, hirtelen
fenyegetőbb lett minden fegyvernél.
- Hova megyünk? - préselte ki magából a kérdést az archeológus.
- Pár kérdésre kellene válaszolnia, Mr. Mervin - fordult hátra az első ülésről az a férfi, aki az
utcán is megszólalt. - Nekünk pár Irakban talált agyagtábla hiteles fordítása kellene.
Ezek nem ügynökök!
Mervin mellkasára hatalmas teher nehezedett. A férfi egy szót sem tudott kinyögni. Csak tátogott.
Mindenki meghal, aki tud valamit Atherton leletéről.
- Nincs... nincs nálam - nyögte. - Elégett a házamban.
- Rossz válasz - mosolyodott el egy aligátor mosolyával a másik. - A háza valóban leégett, de
nem hisszük, hogy megsemmisültek volna a tűzben az iratok... Az egyetemi szobájában sincsenek, azt
is átkutattuk. Nos, hova rejtette őket?
Mervin nem tudott koncentrálni. Ezek itt körülötte nem rendőrök. Átkutatták az egyetemi
szobáját... Lehet, hogy a házát is ők robbantották fel... És a kutyáját is ők ölték meg.
- A lakásban voltak.
Az elöl ülő férfi pofonvágta Mervint.
Ez sokkal rosszabb volt, mintha ököllel ütötték volna meg. Mervin annyira jelentéktelennek
érezte magát, mint egy borospohárban fuldokló muslica.
Uramisten, uramisten, uramisten...
- Nem voltak ott - ingatta a fejét a férfi.
Mervin nem bírt ellent mondani. Csakhogy tényleg a házában tartotta azokat az iratokat. Nem
tudta, mit akarnak hallani ezek az emberek. Nem mondhat mást, csak az igazat... De az igazság nem
kell nekik.
Nagyon szűk volt az autó. A fiatal archeológus légszomjjal küszködött. Az egyetem falai közül
teljesen másnak tűnt a világ.
Én csak egy régész vagyok.
- Tudjuk, hogy magánál kell lennie legalább egy példánynak - mondta az elől ülő férfi. Ismét
ütött. Tenyérrel és ugyanarra az oldalra. Mervinnek eleredtek a könnyei. Már a megaláztatást sem
érezte.
Iszonyúan rettegett.
- Három példány volt - zokogta Hugh Mervin őszintén. - Kettőt átadtam dr. James Kahan-nek...
De őt is megölték, akárcsak dr. Walshot... - Nem érdekelte, hogy alig érthető.
- Miért adta át?
- Kérték... - Mervin el akarta kenni könnyeit, de oldalt erősen lefogták a kezét. - Az övék volt...
Ők végezték el a műtétet.
- Dr. Kahan?
- Igen, igen.
A férfi előre fordult, és nem nézett vissza.
Hugh Mervin a tarkóját bámulta, és a fülét. Várta, hogy ismét megforduljon, és ismét neki
szegezzen egy kérdést. Számított arra is, hogy ismét megüti. Várta a pillanatot, de semmi nem történt.
Olyan hosszan nézte az elöl ülőt, hogy teljesen elfeledkezett az időről, az utat nem is figyelte, ezért
meglepetésként érte, amikor a kocsi megállt.
A jobb oldali férfi kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Közben megragadta Mervin vállán a zakót, és
kirántotta magával az archeológust.
Hugh Mervin kipenderült a kocsi mellé a szabadba, majd nekivágódott a limuzinnak. Felhasadt a
homlokán a bőr.
Érdekes mód, semmire se gondolt. Ebben a percben meghaltak a gondolatai.
Megfordult, egy használtautó-kereskedés udvarán álltak. Drótkerítés választotta el az udvart a
környező garázsoktól és szerelőműhelyektől, amelyek a kereskedés és az utca között voltak. Legalább
ötven kocsi vette körül őket, kicsinosítottak, fényezettek, ablakukon a felszerelés és az ár
feltüntetésével.
- Miért?... - kérdezte Hugh Mervin. A következő csapást ököllel kapta az arcába. Rögtön ezután a
gyomorszájára kapott egy ütést, amitől összegörnyedt, és oldalra fordult. Öklendezett, de nem hányt.
Időközben mellé ért a második gorilla is, aki vesetájékon ütötte meg.
Mervin térdre zuhant. Egy világos vörös Mustang állt mellettük, de a félhomály sötétre színezte a
kocsit. Mervin tekintete a kezére esett. A vér karmazsinvörös árnyalata és a Mustang színe valahogy
összekeveredett Mervin tudatában. Úgy érezte, összevérzi a szomszédos kocsit. Felemelte a kezét,
hogy felmutassa, ne verjék tovább, mert összeken mindent.
A következő ütéstől ismét nekizuhant a kocsinak. Ezt valami keményebb tárggyal kapta, eltörött
az állkapcsa, vér öntötte el a száját.
Nem szabad kiköpni...
Aztán kihányta a vér és nyál meleg és sűrű egyvelegét. Majd belecsúszott a saját köpetébe. A
halántékára kapta a következő ütést a csavarkulccsal, és hallotta, ahogy beszakad a koponyája. Belülről
hallotta a reccsenést, és a bal szemére nem látott többet.
Most a fekete kocsi volt előtte
halált hányok
és azt hitte, ez ugyanaz az autó, mint a vörös. A vér is elfeketedik... Recsegett a koponyája, és
Mervinen reszketés lett úrrá. Az utolsó hidegrázás, izmainak akaratlan ugrálása. Beszakadt
koponyájának szilánkjai belecsúsztak az agyába. Egy résen folyadék és vér szivárgott elő. Mervin még
hátradőlt és kinyitotta száját, de a csavarkulccsal kapott a homloka közepére is.
...és nem látott többé semmit.
 HAT

1.

Illinois állam, Chicago

Alicia Kahan üres házba tért haza. Alaposan bezárkózott, majd leült a konyhaasztalhoz, és papírt,
tollat vett maga elé. Most nem levelet akart írni, hanem sorba akarta szedni azokat a tényeket,
amelyeket megtudott. Erre is édesanyja nevelte, aki mindent papírra vetett: napi bevásárlásokat,
terveket másnapra, terveket a hétre, és terveket az elkövetkezendő évtizedekre. Alicia egyszer ráakadt
egy halom ilyen papírra az egyik szekrény aljában, fent a padláson. Kis bonbonosdobozban: felül a
napi tervek, alul az évesek. ,A-nak cipőt venni", „Karácsonyfa-vásárlás Hudgins-nél", „Tavasszal
lefesteni az ajtók-ablakok kereteit" - ilyen apró-cseprő dolgokkal telt a szüleinek az élete.
Alicia merengett pár percet a papír fölött. Szerette volna ismét felhívni az anyját, de előző este
alig bírta lebeszélni arról, hogy ideutazzék. Persze jó lenne, ha itt lenne...
A nő erőt vett magán, és írni kezdett. Adott egy barna boríték, amely eltűnt. Ugyancsak eltűnt
James Citroenje, miután a nyomozók átvizsgálták. Nincs meg Heitman műtéti jegyzőkönyve, és
egyáltalán semmilyen lelete. Alicia azt sajnálta, hogy Bruce szobájába nem mehetett be, de milyen
jogon is kutathatná át dr. Walsh iratait? Hugh Mervinnek szintén nyoma veszett, sőt az egyetemen
kevesebbet tudnak róla, mint ő. Ki az, vagy mi az, aminek nyomán elindulhat?
A kórházon belül kell lennie valakinek,
ennek nincs értelme!
aki a nyomokat eltűnteti.
Hogyan lehetne onnan bárkit is összepárosítani egy gyilkosságsorozattal? De csak belső ember
tűntethette el Heitmant a kórház írott és elektronikus emlékezetéből.
Mégis lehetetlen, hogy egy gyilkos legyen az orvosok között. Vagy az ápolók között?
„Mi lehet a borítékban?" - írta le Alicia a kérdést újabb pontként, miután az előzőre nem tudott
választ adni. Erre két tippje volt, s ezek egymás alá kerültek a papíron: „Heitman", és „agyműtét ford."
A fordítást rövidítette.
„Kinél lehet a boríték?" Ha James azért ment le a sikátorba, hogy átadja valakinek, aki aztán
rátámadt, akkor miért vitték el a Citroent? És egyáltalán, kinek van szüksége rá? Egy elmebetegnek
biztosan nem kell sem a sumér orvos műtétjének, sem Heitman műtétjének a leírása. Walsh meghalt,
Mervin semmit nem tudott a kezéből kiadott példányokról.
„Hol lehet James?" - ez volt az utolsó kérdés, de ez alá nem kerültek lehetséges válaszok. Alicia
úgy feküdt le, hogy hiába összegezte gondolatait, mégsem jutott semmire. Nem tudott elaludni. Fülledt
meleg volt a szobában, de az ablakot nem nyitotta ki, mert félt. A függönyöket is behúzta, és most
sötétebb volt, mint máskor. A nyomozók elhintették benne a félelem magvát.
Egyedül feküdt a hatalmas ágyon, és az árnyékokat nézte. Gyermekkorában a nagyszüleinek a
házában hozzászokott a nyitott ablakokhoz, a szobát átjáró friss levegőhöz. Szeretett ott lenni,
beleburkolózni a vastag takarókba, amelyek alatt mindig megizzadt, miközben az esti szellő simogatta
arcát. Nagyanyja féltette a megfázástól, és ilyenkor mindig gyógyfüvekből készült teát hozott, erősen
megcukrozva. Émelyítően édes volt, de mindig jólesett, s jobb volt a kanalas orvosságoknál. A tea ott
gőzölgött a kisszekrény polcán, és illata belengte a szobát.
Springfieldben aztán, a városban, már korántsem volt olyan békés az éjszaka. Reggel ugyanúgy
megszólaltak a rigók, mint a nagyszüleinél, de nyomukban felébredtek az emberek, és az emberekkel
együtt a gépek is.
Most csend volt. Alicia átnyúlt az ágyon, megsimogatta a párnát. Két személyre ágyazott, és
középen akart feküdni, de áthúzódott az ágy bal oldalára, a saját felére. Hiányzott James, s nagyon
zavarta, hogy a tárgyak ugyanazok nélküle is. Az egész világnak meg kellene változnia, és erre még ez
a szoba is változatlan.
Elég ezekből a gondolatokból!
Rettenetesen meleg volt. Alicia megizzadt a vékony takaró alatt. Azt fontolgatta, hogy mégiscsak
kinyitja az ablakot, de elvetette az ötletet. Egy kicsit ügyesebb ember fel tud mászni ide, és be tud
jönni a nyitott ablakon. Nem kockáztathat.
És hát...
 … be kellett magának vallania: aggódott.
Érdekes... eddig nem féltek betörőktől. Akartak ugyan kutyát tartani, de azt sem a ház védelmére,
hanem a maguk örömére. Hogy legyen egy kis élet és mozgás a házban. Aztán azért nem hoztak
kutyát, mert képtelenek lettek volna foglalkozni vele. Még ennyi idejük sem volt. James-nek
semmiképp.
Betörőt pedig még nem láttak errefelé. Igaz ugyan, hogy nem csak rendőrök, hanem
önkéntesekből szerveződött polgárőrök is vigyáztak az utcák biztonságára, ám az utóbbi években nem
sok ügyük akadt: legfeljebb más városrészekből idetévedt kisebb bűnözők vagy randalírozó
fiatalkorúak elfogása hozott izgalmat életükbe. Egy gátlástalan elmebetegre azonban nem lehetnek
felkészülve.
Néha, nagyszülei házának a tornácán a csillagos ég alatt érte el az álom Aliciát. Ha erre
visszaemlékezett, olyan érzés lett úrrá rajta, mintha még mindig az a kisgyerek lenne, akit aztán a
nagyapja a karjaiban vitt be a szobába. Alicia gyakran felébredt ilyenkor, de nem árulta el: félig
lehunyt szempillái alól leste nagyapját. Hogy olyasvalamit tesz, amiről más nem tud, rettenetesen
izgalmas volt.
Alicia elmosolyodott a sötétben. Napok óta ez volt az első, gyorsan tovarebbenő mosoly az arcán.
A nagyapja valószínűleg tudta, mikor ébredt fel, és mikor aludt tovább. A nagyapáknak vannak ilyen
megérzéseik, és ezek nem csalnak.
A nő felszisszent, és grimasz futott végig arcán. A jobb lábfejébe nyilalló fájdalom hirtelen jött,
és lassan múlt el. A szúró érzés helyébe aztán zsibbadtság tolakodott. Alicia felült az ágyon, és
megmasszírozta a lábfejét. Megcsíphette egy bogár vagy egy pók...
Ám hiába kereste ujjaival a csípés helyét, nem találta.
Az ágy fölé szerelt kislámpa kapcsolója felé nyúlt, de félúton megállt a keze.
Nem szabad!
Miért ne szabadna? A gondolat illogikus volt. Mégsem kapcsolta fel a lámpát. Lassan visszadőlt a
párnára, és ismét csak a szoba sötétjét fürkészte.
Még mindig zsibbadt a lába. Nem nagyon, vagy egyáltalán nem akadályozta volna a járásban, és
futni is tudott volna,
miért kellene futnom?
de határozottan kényelmetlen volt nem is sejteni, mitől fájdult meg egyik pillanatról a másikra.
Erről eszébe jutott a kórház. Az évek, amiket ott eltöltött, amiket ott eltöltöttek ketten...
Lentről üveg koppanásának hangja hallatszott fel.
Alicia visszafojtotta lélegzetét. Bizonyosan rosszul hallotta! A házak amúgy is recsegnek-
ropognak, a csövek folyton szörcsögnek, az ablakok pedig azért vannak, hogy néha megremegtesse
őket a szél.
Fülledt este van. Nincs szél!
A házak élnek. Ezt az elméletet a nagybátyja ültette el benne, aki ács volt, és számtalan falusi ház
kapott tőle életet.
- A fák élnek, ugye? - kérdezte egyszer a búzamezőn sétálgatva nagyanyjának a testvére. Már
közelgett az aratás ideje, és a kalászok szinte ráhajoltak a földre, mintha a lépteiket akarták volna
kihallani a távolból. - Akkor a házak miért ne élnének? Érezni lehet a lelküket is. Alicia, biztos voltál
olyan házban, ahova jó volt belépni, és biztos voltál olyanban is, ahonnan menekültél volna. Voltál,
ugye?
Alicia talán bólintott.
- Rossz lelkű és jó lelkű házak pedig vannak. És akadnak szomorúak is. Én már akkor tudom,
hogy milyen lesz a hangulata egy háznak, amikor végigsimítom a gerendáit. És a házak elmondják a
történetüket, ha jól odafigyelsz! Nyögnek, sírnak, nevetnek, és fáj nekik, ha valaki nem érti őket...
Milyen kevés dolgot ért az ember - gondolta Alicia az ágyban fekve. Nagyon magányosnak érezte
magát. Nosztalgiája, amely hirtelen támadt fel, James hiányából adódott. A mindennapokban nem volt
aggódós-típus, és nem is szokott a múlton merengeni. - Se a házak, se a halak nem nyílnak meg
előttünk.
Egy orvos ne merengjen a múlton, és ne aggódjon a jelenben... Dr. Alicia Kahan erős nő volt, de
érzékeny. Ereje vitte előre a karrier útján, ám érzékenysége választatta hivatását.
Talán el is felejtette volna az üveg koppanását, ha nem ismétlődik meg.
Alicia az arcához emelte kezét, hogy végigsimítson gyöngyöző homlokán, és észrevette, hogy
jéghidegek az ujjai. Tompa nyomást érzett a gyomra tájékán: félelem támadta meg testét.
Lecsúsztatta a bal lábát az ágyról, s miközben óvatosan felült, a jobbat mellé helyezte. Mindössze
egy pólót vett fel éjszakára, és most szinte meztelennek érezte magát. A bugyik azonban egy fiók
mélyén pihentek, s a fiók kihúzása zajjal jár...
 Felállt, végighordozta tekintetét a mozdulatlanságba merevedett éjjeli szobán. Hol találhatna
valami fegyvert, ami kézbe simul, és úgy magához veheti, hogy nem kelt vele zajt?
Erre korábban nem gondolt... Nem látott semmit, amit védekezésre használhatna.
Az ajtóhoz settenkedett, amit résnyire nyitva hagyott korábban - ezért is hallhatta meg a
koppanást - és csigalassúsággal kitárta. Eddig nem nyikorgott, de hátha most fog... Vagy lehet, hogy
nyikorgott, csak nem tűnt fel?
A meleg ellenére fázni kezdett, hőhullám és borzongás váltakozva szaladt végig rajta.
Ha valaki van itt...
Ha a ház beszélni tudna, most elmondhatná. Ha a halak beszélni tudnának, most elmondhatnák,
hol rontottuk el, mi emberek?
...akkor hol lehet?
Menjen le a konyhába és vegyen ki a fiókból egy kést?
És ha a konyhában van?
A háznak amarról is van egy bejárata. A hátsó kertbe lehet kijutni, il letve onnan bejönni. A
kerítés nem túl magas, bárki átugorhatja, és máris a kertben van. Pár lépés az ajtó... Az ajtón pedig
nem biztonsági zár van.
Alicia csigalassúsággal, a falhoz simulva lépett ki az emeleti folyosóra. Nyitott szájon át, lassan
lélegzett, habár úgy érezte magát, mintha futott volna: egyre sebesebben zakatolt a szíve, s a zihálást
visszafogni csupán hatalmas önuralommal sikerült... Elaraszolt a korlátig, ahonnan lenézhetett a hallra.
Térdelj le!
A telefon! Fel kellene hívni a rendőrséget.
Nem térdelt le, csak lehajolt. Kilesett két korlátléc között.
Nem mozdult semmi.
És ha alattad van?
A lépcső jól láthatóan vezetett le a világos fal mellett az emeletről. Ha arra akar lemenni, könnyen
felfedezhetik.
De nem volt más választása.
Várt, hátha meghallja újra a koppanást az üvegen, vagy valamiféle neszezést, ami elárulja, hol
tartózkodik az éjjeli látogató. Egybefonta az ujjait, és legszívesebben megropogtatta volna a csontokat
- középiskolásként csinálta utoljára, de megfogadta, hogy leszokik róla, mert jobban idegesítette, mint
azokat, akik hallgatták -, aztán inkább megragadta a korlátokat és beléjük kapaszkodott.
Még soha nem érezte ennyire idegennek a lakásukat. Közös ízlést tükröztek a bútorok, és James-
szel együtt hosszasan válogatták őket, egyáltalán nem siettek, az összhatás volt a fontos. Alicia egyik
belsőépítész ismerőse segített, nagyobb tapasztalata volt az ízléses lakberendezés terén, mint nekik. A
lakás végül világosra, hangulatosra, és kissé előkelőre sikeredett: pontosan olyan arányban, amilyet
egy gyermektelen orvosházaspártól elvár az ember.
A sötétség azonban megváltoztatta a kontúrokat, és tovaűzte a nappali fényben világos színek
vidámságát. Alicia azon vette észre magát, hogy fél a saját otthonában. Felnőtt fejjel, a megszokott
illatok és vonalak mellett is fél. És ezt a félelmet nem az okozza, hogy egy ismeretlen lehet a házban,
akinek ki tudja, milyenek a szándékai... hanem maga az éjszaka.
Mélyeket lélegzett, de a görcs továbbra is ott terpeszkedett a tagjaiban. Ha megszólalhatott volna,
ha csak annyit mondhatott volna magának, hogy „jól van” vagy annyit, hogy „indulás”, akkor a
feszültsége biztosan felenged, de némának kellett maradnia. Ilyen feszült a csend a víz alatt is, amikor
eldugul az alámerülő füle, és csak valami halk sistergést hall, ami nem is létezik valójában.
A halak éneke... a halál éneke...
A régi mesék minduntalan felidéződtek. Megtelepedtek elméje egy részében, és előtolakodtak.
Most tolakodtak elő!
Alicia, ahogy még egyszer végigpásztázta tekintetével a földszinti részt, egy aprócska emberi
alakot pillantott meg. Valójában inkább tudta, hogy ott van, mintsem látta, és majdnem felkiáltott.
Azzal fog küzdeni!
A lépcsősor aljánál elhelyezett bronzszobrocskát, amit nászajándékként kaptak James
washingtoni nagybátyjától, le lehet emelni a talapzatáról. Elég súlyos ahhoz, hogy ha valakit megüt,
vagy eltalál vele, akkor az illető cselekvésképtelen legyen egy kis ideig.
Bele is halhat…
A nő elsettenkedett a lépcső tetejéig, miközben idegesen figyelte mozdul-e lent valami. A
mozgása akaratlanul is felgyorsult, amikor túljutott az első szakaszon, és most már nem is töprengett,
lehajolva ugyan, de elindult lefelé a lépcsőn.
A szőnyegre lépett, mert félt, hátha mezítelen talpa megcsúszik a lakkozott fafelületen. Remélte,
hogy a lépcső nem fog nyikorogni és nem ad hangokat. A világos falhoz tapadt, hogy fehér inge ne
legyen feltűnő a sötétben. Lépésről lépésre haladt, s míg lépései könnyedebbé váltak...
a megtett út erőt adott neki, s már nem gondolt a recsegésre, lába mintha önálló életet élt volna
...ezalatt az elkövetkezőktől való idegessége fokozódott.
A lépcső alján azután magához ragadta a szobrocskát. A lábánál fogva markolta meg, és arra
gondolt, amikor a hideg fém a tenyerébe simult, hogy ha a bronzalak kinyújtott kezével találja el a
betolakodót, akár be is törheti a koponyáját.
És ha fegyvere van?
Ez még nem jutott az eszébe. Viszont belátta, mekkora őrültség volt lejönnie. Miért nem telefonált
rögtön a rendőrségre? Mi ütött belé, hogy hősies házvédőt játszik, mikor azt sem tudja kivel áll
szemben?
Most már mindegy.
És merre tovább?
Mintegy varázsütésre merevedett meg, amikor ismét megkoppant valahol egy üveg. A hang a
konyhából jött, ahova Alicia éppen nem láthatott be, mert lefekvés előtt, régi szokása szerint, elhúzta
az ajtaját.
Viszont senki sem lát be - gondolta megkönnyebbülve, és átosont a hallon a szemközti falig, az
ajtó mellé. Húzza el, és nézzen be, vagy várjon itt, hátha a behatoló kilép onnan?
Alicia a falnak dőlt. Terpeszbe állt, támadóállásba, és két kézre kapta a szobrot. A melle elé
emelte, hogy szükség esetén azonnal lesújthasson. Ahogy ott várt, egyre inkább nőtt benne a
támadókedv. Ismét eszébe jutott az elmúlt napok minden szörnyűsége, Bruce Walsh ablak alatt
himbálózó holtteste, James... az égett szag a sikátorban. Landaker meséje az Antikrisztusról, és az
elhagyatottság érzése, amit ő átélt, az egyedüllét itthon, kínzó és nyomasztó gondolatok. Végül nem
bírta tovább, miután percek teltek el anélkül, hogy bármilyen zajt is hallott volna, elhatározta, hogy
benéz a konyhába.
Bal tenyerét ráhelyezte az ajtóra, és lassan odébb csúsztatta az ajtólapot. A résen át bekandikált, de
nagyon kicsi volt a látószög, és csak a konyha egyik szeletét látta: a tűzhelyet, a fűszerpolcot, a falon lógó
merőkanalakat. Az ajtó szerencsére hang nélkül nyílt tovább. Alicia azonnal belépett, amikor akkora lett a rés,
hogy oldalazva beférhessen. Maga sem tudta, miért szánta el magát erre a hirtelen lépésre, talán a
meglepetés erejével akart hatni.
A konyha első pillantásra üres volt. Nem támadt senki a nőre, és nem menekült el senki a láttára.
Alicia körbesétálta a középen elhelyezett előkészítő asztalt, és megállapította, hogy valóban nincs itt
senki. A kertbe vezető kijáratra tévedt a tekintete.
Nem, nem ajtózörgést, hanem üveg koccanását hallotta!
Az ablakot függöny takarta.
A nő az elektromos tűzhely mellé lépett, és karnyújtásnyira az ablaktól megállt. Kinyújtotta a
karját a függöny felé, aztán a mozdulata félbeszakadt. Mit tegyen? Rántsa el hirtelen, vagy ismét csak
egy kis résen nézzen ki?
A lábfejében megint megérezte a fájdalmat. Először csak a bizsergést, mert a fájdalom most nem
egyszerre érkezett, hanem fokozatosan. Elhatározta, hogy nem törődik vele.
Még ez is!
Megérintette a függönyt, amely azonnal apró hullámzásba kezdett.
Nincs nyitva az ablak - bátorította magát Alicia, és magasabbra emelte a bronzszobrot.
Döntött. Megragadta a függönyt, majd egy határozott mozdulattal oldalra rántotta.
Egy férfi nézett vele farkasszemet.
A kinti holdvilág minden vonását láthatóvá tette. Mélyen ülő tekintete egyenesen Alicia szemébe
fúródott. Haja és öltözéke zilált volt, homlokán sebhely húzódott. A fenyegetés szobraként állt, szája
egyetlen metszett vonal volt.
Alicia egy villanásnyi időre megbénult, szíve kihagyott egy dobbanásnyit.
Aztán a nő meglendítette a nehéz bronzszobrot...

2.

- Eltűnt. Én felé hajítottam a szobrot, ő meg egyszerűen köddé vált. Ott volt, aztán nem volt ott!
- Remegett a hangja, remegett a keze, remegett a lába.
Dr. Alicia Kahan a körmét rágta. Előtte az asztalon egy frissen bontott Henessy-s üveg és egy üres
pohár állt.
- Jól van. Nyugodjon meg! - mondta Devilla.
 Hajnali két óra volt, és egy fél tucat zsaru szállt ki a helyszínre Alicia telefonhívása nyomán.
- A tömeggyilkosunk meglátogatta a doktornőt - jelentette be Fisher fél órával korábban,
telefonon keresztül a hírt az ébredező Devillának.
- Az orvosszakértőt felébresztette már? - kérdezte Devilla ásítva. Lenyúlt az ágya mellé a hasra
esett digitális óráért, és a szeme elé emelte. Hajnali fél kettő volt.
- A nő túlélte.
A nyavalyás - mondta Devilla, és az orvosszakértőre gondolt. - Bezzeg ő alhat tovább!
- Ne nyavalyogjon Devilla! Ugorjon ki az ágyból!
- Reggel nem ér rá?
- Nem.
- Értettem.
Pedig fel nem foghatta, miért ne ért volna rá reggel. Egy járőr leparkolna a házzal szemben, a
többit a környékre irányítják, hogy cirkáljanak az utcákon, ő pedig kialhatta volna magát. Más már
úgysem történik reggelig.
Devilla ebben a pillanatban a kelleténél is jobban utálta az ügybuzgó Fishert. Most akar nyomokat
keresgélni, és az őrültje után vetni magát? Azt reméli, hogy talál egy elejtett névjegykártyát, vagy
felcímzett borítékot? Vagy, hogy a fickó itt bujkál még a bokrok között, megcsillanó szembogara majd
elárulja búvóhelyét, és Fisher a csuklójára kattinthatja a bilincset? Honnan jött ez a figura? Talán indián
nyomolvasó volt a nagyapja?
Ilyen névvel biztosan nem. Devilla elvigyorodott.
Nem mintha ő nem végezte volna buzgón a dolgát. Ha megkövetelte a feladat. Még a
magánéletében is buzgó volt. A feleségét sem kellett volna kidobnia az ablakon, elég lett volna
cuccaival együtt kitennie az ajtó elé, miután megtudta róla, hogy félrekefélt a szomszéddal. És ha nem
autóval kopog be a szomszédhoz, akkor megússza a felfüggesztést is.
Lehet, hogy büntetésül kapta Fishert?
A nyomozó kimászott az ágyból.
Később elnézte az ügynököt, amint Alicia Kahan háza előtt, a kertbe vezető konyhai ajtó keretében
ácsorog, és a pázsitot pásztázza a zseblámpájával, s akkor a szeme elé villant a kép, amikor először
megjelent az irodai asztala előtt és az asztalra támaszkodva kijelentette, hogy: „FBI".
Anyád!
- Eltűnt. Én felé hajítottam a szobrot, ő meg egyszerűen köddé vált. Ott volt, aztán nem volt ott!
- mondta Devilla háta mögött Alicia Kahan.
A zsaru megfordult és a konyakra esett tekintete.
- Jól van. Nyugodjon meg! - nyugtatta a nőt.
- Biztos benne, hogy Mark Holland volt? - kérdezte Fisher félvállról. Ő is visszafordult, s
lekattintotta a zseblámpát.
- Persze, hogy ő volt! - mondta Alicia Kahan emelt hangon. Ott ült Fisher előtt gyorsan
felkapott szabadidőruhában. - Itt a maga elmebetegének a fényképe - odacsapta a képet az FBI ügynök
mellére -, egyből felismertem.
- Menjünk be! - intett Fisher a hall belseje felé.
- Mi a nyavalyát akarhatott itt? - kérdezte Devilla és elvette a fotót az ügynöktől. Megnézte,
mintha a kép meg tudná válaszolni a kérdést.
- Nézett kívülről befelé.
- Érdekes.
Fisher megrázta a fejét.
- Ez az ember beteg. Kiszámíthatatlan.
- Csinált ilyet az előző áldozatainál? - kérdezte Devilla.
- Most nem azért vagyunk itt, hogy engem faggasson - felelte neki Fisher. - Inkább igyekezzünk
minél többet megtudni arról, mit keresett itt! Elég messzire eldobta azt a szobrocskát, dr. Kahan!
- Kiszámíthatatlan - morogta maga elé Devilla, és megforgatta a fotót ujjai között.
Alicia megvonta a vállát. Ahogy a nyomozók párbeszédét hallgatta, egyre nőtt benne a düh. Itt
rivalizálnak mellette, miközben az élete a tét?
- Reméltem, hogy eltalálom.
- És a koppanásokat hallotta meg az ablakon... Zárt konyhaajtón keresztül...
- Igen vékonyak a falak.
- Elképzelhető, hogy szándékosan kopogtatott? - kérdezett közbe Devilla.
- Minden elképzelhető, csak okát nem tudnám adni. Egy rendőr toppant be a lakás felőli ajtón.
- Körüljárta a házat, uram. Minden tele van a cipője lenyomatával.
- Öntsék ki! Az ajtókat és az ablakokat vizsgálják át ujjlenyomatok után.
 - Minek? - kérdezte Alicia rosszallóan - Mondtam, hogy ő volt.
- De nem tudjuk, egyedül-e - felelte tenyérbemászó mosollyal Fisher. Én tudom a dolgom.
- A kert átvizsgálását hagyják reggelre, amikor majd többet látunk! Számíthatunk a segítségére,
dr. Kahan?
- Megyek a kórházba.
- Nem maradna itthon?
- Semmiképp. Viszont ki kellene aludnom magam, és szeretném, ha most mielőbb végeznének.
Fisher bólintott, majd megkerülte a nőt, és a rendőr mellé lépett.
- Össze ne tapossák a lábnyomokat! - mondta a zsarunak, akinek erre megvillant a tekintete. -
Mutassa meg őket!
Kifordultak a konyhából, egyedül hagyva Aliciát Devillával.
- Feltette magának a kérdést - kezdte Devilla -, hogy mi történik, ha a fickónál fegyver van?
- Utána jutott eszembe - vont vállat a nő. Töltött még egyet a Henessy-s üvegből, és felhajtotta.
Ez már nem esett jól... de még elment. Többet nem fog inni. Visszacsavarta az üvegre a kupakot. -
Egyébként pedig nem volt, és így felesleges boncolgatni a dolgot.
- Attól, hogy maga nem látta, még lehetett - mondta Devilla. - Ha felhív bennünket, akkor
megcsíphettük volna a ház körül.
- Csakhogy addig nem sejtettem, hogy ki az, ameddig el nem húztam a függönyt. Még abban
sem lehettem biztos, hogy van itt valaki.
- De azért magához vette azt a szobrot.
- Esernyőt is hordok magamnál, néha akkor is, amikor nem esik az eső.
- Haragszik ránk, dr. Kahan?
- Igen.
Egyenes beszéd volt. Devilla széket keresett, hogy leülhessen a nővel szemközt, de nem talált.
Alicia elértette a pillantását, és válaszolt.
-Ez konyha. Itt felesleges a szék.
Devilla grimaszolt.
-Nekem sem volt öröm hajnalban kiugrani az ágyból, dr. Kahan - mondta felvilágosításképp. - És
mégis itt vagyok, holott tudom, hogy már nem tehetünk semmit. Maga erős nő. Egy egylábnyi
figurával akarja elűzni a nem várt betolakodókat, én meg nézhetem a cipőnyomokat a fűben, és
fényképezhetem őket, hogy belefűzzem az asztalomon hányódó dossziéba, amely e nélkül is igen
vastag, és rengeteg érdekes dolog van benne, csak a tettes címe és telefonszáma hiányzik. Holnap
reggeltől én is dolgozom, és ha maga fáradt, lehet, hogy kinyír valakit a műtőben, de ha én fáradt
vagyok, akkor biztos kinyírok valakit az utcán. Beszélgessünk tehát normálisan, mint rendőr és
szemtanú szoktak! Figyeljen, kérdezek! Most látta először Holland-et?
Alicia bólintott.
-Biztosítunk magának rendőri védelmet. Igényli? Alicia nemet intett.
-Fegyvere van?
-Hogy lenne? Akkor lejöttem volna egy bronzszoborral?
-Igaz - visszakozott Devilla. - Nincs valaki, akihez elköltözhetne pár napra?
-Semmi kedvem elmenni innen.
-Nem fél?
-De igen.
-Találkoztam már ilyenekkel - mondta Devilla és zsebrevágta a kezét. - Utána vagy a hullaházban
láttam viszont őket, vagy a kórházban, de ahhoz az is szükséges, hogy időben odaérjünk, ha menteni
kell.
-Ha ijesztgetni akar, ne fáradjon - felelte Alicia - Megszoktam a kórház légkörét.
-És a hullaház hidegét is?
- Maga mindig ilyen kiállhatatlan?
- Csak ha valaki meg akarja öletni magát... Ilyen makacs nőkkel szemben, és persze hajnali
kettőkor - Devilla agyában elpattant valami. A nyomozó rettentő dühös volt.
- Nem értem, mit akar - állt fel Alicia. Az ital ebben a felfokozott állapotban gyorsan a fejébe
szállt, s a doktornő kissé hangosabban beszélt, mint szokott. - Idejönnek csak azért, hogy megnézzék,
egészséges vagyok-e? Aztán idióta kérdéseket tesznek fel nekem.
- Először is maga hívott minket. Másodszor: arra akarom rávenni, hogy vigyázzon magára.
Harmadszor pedig más kérdéseket nem tudok feltenni, de ha tudnék is, a válaszokat ön nem tudja
megadni nekem, dr. Kahan. Mark Holland-et keresi a fél chicagói rendőrség. Ott lóg a képe a
pályaudvarokon, bankokban, újságárusoknál, és még a nyilvános vécékben is. Hiába. Már azt hittük
eltűzött a városból, amikor felbukkan épp ebben a kertben. Miért? Erre szeretném megkapni a választ.
 - Fogalmam sincs.
- Látja, éreztem, hogy ezt fogja mondani, ezért nem is tettem fel eddig ezt a kérdést.
A nyomozó lendülete lelohadt. A férfi álmosan megtörölte a szemét.
- Mit mondott? - eszmélt fel hirtelen Alicia. Eszébe jutott valami, amit délután hallott, csak
eddig nem kapcsolta össze ezzel a hajnali beszélgetéssel. Már ő is túl fáradt volt.
- Mikor?
- Hogy hívják az elmebeteget?
- Mark Holland. Már elmondtuk jó párszor.
Mark Holland. Alicia visszaült a konyha egyetlen, támla nélküli székére. Ezt a nevet valóban
többször hallotta már. De egyszer sem a nyomozóktól. Berkeley doktor említette előző délután, akkor,
amikor arról beszélt, kiket nevezett meg Heitman a halála előtt.
Mark Holland is köztük volt.

3.

Amikor Fisher visszatért, egy papírlapot lobogtatott a kezében. - Mi ez, dr. Kahan? - kérdezte.
Alicia kinyújtotta a kezét a papírlap után, és remélte, hogy nem azt tartja a kezében a nyomozó,
amire ő gondol. Fisher azonban nem adta át, helyette középre lépett, egyenesen a lámpa alá, és
hangosan felolvasott néhány szót.
- Az eltűntek listája: boríték, Citroen, Heitman jegyzőkönyve, Mervin. A borítékot és a
jegyzőkönyvet összeköti egy vonal, mellette kérdőjel. Mi ez, dr. Kahan?
-Csak a töprengéseim - felelte Alicia dühösen. - De ha jól tudom, akkor ez a szobámban volt, az
ágyam mellett. Mit keresett ott Fisher ügynök? Arra nem járt az elmebetege! Kérem, adja vissza!
-Dr. Kahan! Ha tud valamit, és eltitkolja előlünk, az bűncselekménynek számít. Ráadásul
hátráltatja a nyomozást, és ezekhez máris van közünk. Ráadásul van még itt néhány érdekes dolog!
„Mi lehet a borítékban?” - Fisher tovább olvasott. - Alatta két szó: „Heitman" és „agyműtét", az
agyműtét mellett egy kivehetetlen szócska, valamilyen rövidítés. Engem is érdekelne ez a boríték!
Alicia mély lélegzetet vett.
-A férjem a halála előtt megoperált egy embert, akinek agydaganata volt. Az illető öngyilkos lett
azon a napon, amikor James meghalt, és azt ordibálta, hogy a férjem tehet mindenről. Meg akartam
keresni a műtéti jegyzőkönyvet, hogyha feltűnne egy rokon, és netalántán perrel fenyegetőzik, akkor
megvédhessem James emlékét. Csakhogy a nővérek valahova elkeverték a papírokat.
-És Heitmannak hívták ezt a beteget?
-Igen.
-Akkor miért nem az szerepel a papírján, hogy Heitman agyműtétje, miért két sorba írta,
kötőjellel megjelölve, hogy Heitman és agyműtét? Úgy tűnik, mintha két különböző dolog lenne. És
mi ez az irkafirka az agyműtét után?
-Mit tudom én? - Alicia ingerült lett. Nem akarta a zsaru orrára kötni az elképzeléseit. Esetleg
majd, ha tud konkrétumokat, és nem csak kérdéseket ír fel egy papírra, akkor talán. De az FBI ügynök
szinte kiprovokálja, hogy ne mondjon neki semmit az ember. - Nézzen utána a kórházban, ha kétségbe
vonja a szavaimat!
-Nem erről van szó, dr. Kahan...
-Akkor ne használjon ilyen hangsúlyt!
Devilla vidáman vigyorgott a háttérben. Mindjárt jobban tetszett neki ez a stílus, hogy Fisher
ügynökkel szemben alkalmazta a doktornő!
-Ki ez a Mervin? - kérdezte Fisher.
-A férjem egyik ismerőse - felelte Alicia.
-Köze lehet James Kahan halálához?
- Nem, nem hiszem. Egyszerűen csak eltűnt.
- Orvos?
- Nem. A Chicagói Egyetem Keleti Intézetében tanít.
- És miért lényeges, hogy eltűnt?
- Lehet, hogy James kölcsönadta neki a kocsiját. Azért írtam fel, hátha a Citroennel együtt
veszett nyoma... - Ez nyilvánvalóan hülyeség, de pillanatnyilag megfelelt magyarázatnak, s ez jutott
eszébe Aliciának először. Ha Fisher utánanéz Mervinnek, és rájön, hogy nem voltak olyan közeli
barátok James-szel, majd kap egy hihetőbb magyarázatot. Erre az estére ez is megfelelt. Alicia
ugyanakkor rájött, hogy elkövetett egy hibát: elárulta hol dolgozik Mervin.
 - Ez lenne az a Citroen, ami ide fel lett írva?
- Igen, a férjem kocsija. De ezt délután bejelentettem a rendőrségen. Devilla nyomozóval
beszéltem.
Fisher Devillára nézett, aki a tekintet alatt össze kellett volna roskadjon, de ehelyett ugyanúgy
megrántotta a vállát, ahogy Alicia korábban.
- Elfelejtettem szólni.
- Egy újabb kérdés: „Hol lehet a boríték?" - tért vissza az olvasáshoz Fisher. - Alatta két név:
„Walsh" és „Mervin", és egy szó: „gyilkosok". Mindhárom áthúzva.
- Ennyit tudok.
Devilla arcáról leolvadt a vigyor. Senki nem látta: Fisher a hátát mutatta neki, Alicia pedig
egyenesen Fisher szemébe nézett.
Walsh. Dr. Bruce Walsh.
Dr. Bruce Walshra céloz? - kérdezte Alicia Kahan korábban, amikor először tettek látogatást a
doktornőnél. Devilla hallott az ügyről, bár nem tudta, ki foglalkozik vele a kollégái közül: egy jó nevű
orvos egészen különös módját választotta az öngyilkosságnak, nyakára csavart egy darab madzagot, és
kiugrott a lakásának ablakán. A portás alátámasztotta, hogy dr. Walsh különös állapotban volt
hazatérésekor, a párszavas búcsúlevelet megtalálták, az ügy le lett zárva. Mit keres akkor itt Bruce
Walsh neve? Miért köti össze a doktornő olyan makacsul a férje halálával dr. Walsh öngyilkosságát?
Devilla megvakarta az állát, a másfél napos borosta hangosan sercegett ujjai alatt. Ha Walsh is a
Caulfield klinikán dolgozott, akkor mindenesetre érdekes az egybeesés. Pláne, ha hozzávesszük azt az
öngyilkosságot. Devilla régóta úgy érezte, hogy Fisher eltitkol valamit! És most kiderült, hogy Alicia
Kahan is többet tud nála.
Nem tetszett neki az eset ilyetén alakulása.
- Dr. Walsh a Caulfield Klinikán dolgozott? - kérdezte Devilla.
- Igen - mondta Alicia. - A férjem barátja volt.
- Mint Mervin - szólt közbe Fisher. - Mit keresne egy műtéti leírás egy egyetemi tanárnál?
- Kihúztam a nevét - mosolygott hidegen a nő. - És azt is elvetettem, hogy a gyilkos vette volna
el, hiszen mit kezdene vele, nemdebár?
- Igaz - morogta Fisher. - Miért érzem azt, hogy mégis mást gondol a történtekről, mint mi?
Alicia nem válaszolt.
- „Hol van James?" - olvasta fel a papírról az utolsó kérdést az ügynök. - Nem hisz abban, hogy a férje
az áldozat? Hiszen ön azonosította a holttestet!
- Ami megmaradt belőle - helyesbített Alicia. - Nem bírom elhinni, hogy meghalt...
Ez úgy hangzott, mintha vigasztalná önmagát. Meggyőzőnek tűnhetett, mert Fisher felhagyott a
faggatózással. Leejtette a papírt a konyhaasztalra, és közelebb hajolt Aliciához.
- Az éjszaka hátralévő részében figyelni fogjuk a házat. A nyombiztosítók egyedül is elvégzik a
feladatukat. Nem fognak zavarni, a házba nem jönnek be. Kérem, vigyázzon magára, és ha megtud
valami érdekeset, akkor telefonáljon!
A megtud és a telefonáljon szót erősen megnyomta, hogy Alicia érezhesse, nem hisz neki. A nő
tisztában volt ezzel.
- Mi lesz a szobrommal?
- Majd reggel visszakapja, hagyja ott, ahol van! Jó éjszakát, dr. Kahan. Alicia kikísérte őket az
ajtóig, hogy biztos legyen benne, távoznak. A nyombiztosítók viszont reggelig dolgoztak.

4.

Amikor megszólalt mellette a rádió, már sütött kint a nap. Az ablakon kinézve Alicia legalább
tizenöt rendőrt látott serénykedni a kertben, és a ház körül. Nyomok után kutattak, fényképeztek, és a
szomszédokat faggatták. Mire Alicia végzett reggeli foglalatosságaival, megjelent a két nyomozó is.
Előbb Fisher, alig pár szót vetve oda az orvosnőnek, aki még hálás is volt azért, hogy nem nyújtotta
hosszabbra, majd Devilla, frissen, megborotválkozva, fehér inget öltve. A változás olyan nagy volt,
hogy Alicia elcsodálkozott rajta. Devilla félreértette a nő tekintetét.
- Keveset aludtam - mondta mogorván.
Alicia kihozta a garázsból a kocsiját, egy méregzöld, metálfényű Mazdát, és leparkolt vele a
feljárón. Amikor be akarta zárni a lakás ajtaját, Devilla odalépett hozzá.
- Van egy jó hírem - mondta. - Megtaláltuk a férje Citroenjét.
- Mikor?
 - Ma hajnalban az egyik járőr azonosította a kocsit. Most kaptam a hírt.
- És hol van?
- Két utcával lejjebb - Devilla mutatta az irányt. - Megnézi? Alicia bólintott.
- A kocsit bezárták, és nem akarjuk maga nélkül felnyitni. Ha van hozzá kulcsa, akkor hozza
magával!
Alicia visszalépett a házba, és hamarosan megjelent újra, kezében egy Citroen-emblémás
karikával.
- Ugye nem mindig csapnak ekkora felhajtást? - kérdezte, és a sürgölődő rendőrök felé intett. -
Pár hónapja háromszor műtöttünk meg egy asszonyt, mert egy fiatalokból álló banda rátörte a lakásának
az ajtaját. A nő elpanaszkodta, hogy amikor a suhancok elkezdtek a lépcsőházban zajongani, felhívta a
rendőrséget. A telefonban a rendőrök azt közölték vele, hogy jelenleg nincs senkijük a környéken, de
később arra küldenek majd egy járőrt. Nálam szinte azonnal megjelentek.
- Engem is meglepett a felhajtás - vallotta be Devilla. - De az eset már felkeltette a polgármester
érdeklődését is, és egyre nagyobb a visszhangja. A benti lélekgyógyászunk szerint pedig a fickó, ha
felkapja a sajtó, még jobban bevadul. Nem akarunk még egy chicagói tömeggyilkost. Olvasta a mai
Chicago Tribune-t?
- Nem.
- Már szellőzteti az ügyet, és írt mindkét halálesetről, dr. Kahanról és dr. Walshról is.
Összekötötte a halálukat. Holnap a kisebb bulvárlapok már sorozatgyilkosról beszélnek...
- És nem az?
- De igen - vallotta be Devilla. - Csak dr. Walsh nálam eddig nem szerepelt a listán, és most sem
tudom még beilleszteni... - Sokat sejtetően nézett a nőre, aki nem reagált, habár megértette a pillantást.
- Viszont kinek hiányzik egy pánik az orvostársadalomban? Túl sok a híres, és jó összeköttetésekkel
rendelkező doki a városban. Nem szeretem, ha a rendőrfőnök a seggemet rugdossa.
- És én vagyok az egyetlen nyom, amit követhetnek?
- A legígéretesebb.
Alicia megállította egy pillanatra a mellette trappoló nyomozót.
- Hogyan hívták a másik orvost, akit a Grant Parkban találtak meg az emlékműnél?
- Dr. Arthur Reilly - Devilla összevonta a szemöldökét, jelezvén, hogy furcsának tartja Alicia
Kahan hirtelen támadt érdeklődését.
- Azon töprengtem, hogy ismertem-e, de még a nevében sem voltam biztos - A nő úgy érezte
magyarázkodnia kell. Aztán eszébe jutott, hogy a túlzott mentegetőzés kevésbé hihető, és elhallgatott.
- Ha rémlik valami, az érdekelne - biccentett a nyomozó. Devilla beszállt egy rendőrautóba, és a
parancsára lassan indultak el, hogy legyen ideje Aliciának kifordulni a kocsibejáróról, és fölzárkózni
mögéjük. Nem telt bele egy perc és megálltak, csakugyan két sarokkal arrébb: egy házhelynyi
parkocska mellett, amelynek félig az úttestre boruló bokrai alatt ott állt a Citroen. Alicia volt az első,
aki belenézett.
- Ne nyúljon semmihez! - figyelmeztette a nyomozó.
A nő legszívesebben kinyitotta volna a kesztyűtartót, de letett róla. Aztán eszébe jutott, hogy a
rendőrök amúgy is átvizsgálták már a kórház parkolójában az autót. Ennek ellenére mélyen behajolt a
kocsiba, és alaposan körülnézett.
- Keres valamit? - kérdezte mögötte állva Devilla.
- Csak megnézem, minden rendben van-e.
- Elkérhetem az indítókulcsot?
Helyet cseréltek. Devilla becsúsztatta a kulcsot a helyére, anélkül, hogy beszállt volna a kocsiba,
aztán elfordította. Az autó probléma nélkül beindult.
- Hazavigyük a kocsit, ha végeztünk a nyomvizsgálattal? – nézett vissza a nyomozó.
Alicia igent intett, aztán eszébe jutott valami.
- És hogyan kapom vissza a kulcsot?
- Majd beugrom vele a kórházba. Akad még ott dolgom Dr. Kahan! - Devilla felegyenesedett, és
Alicia szemébe nézett. - Hajnalban megemlített egy tanárt a keleti intézettől... Hugh Mervint...
- Nem említettem meg - mondta kissé idegesen Alicia. Erezte, hogy Devilla akar valamit, és
csapdát sejtett. Be akarják ugratni... - Maguk elolvasták a jegyzeteimet.
- Így van - vigyorodott el Devilla. - Szerencsére. Mert e nélkül nem biztos, hogy Hugh Mervin
halálát az ügyhöz kapcsoltuk volna.
Alicia nekitámaszkodott a kocsinak, és mélyeket lélegzett. Váratlanul érte a nyomozó agresszív
bejelentése.
- Az ujjlenyomatok!... - intett Devilla.
- Hogyan halt meg? - kérdezte Alicia. Levette a kezét a kocsiról.
 - Agyonverték este egy használtautó-kereskedésben. De nem halt meg rögtön. Otthagyták beszakadt
koponyával a kővel felszórt udvaron, és elvérzett.

5.

Az első műtétje után Alicia lezuhanyozott. Amikor nem James, akkor Hugh Mervin járt az
eszében. A fiatal archeológus félt, amikor felkereste őt. A megölt kutyája, a felrobbant háza, vagy
James miatt...
Úgy látszik jogosan félt.
Alicia nagyon örült, hogy nincs egyedül a zuhanyzóban. A baloldali fülkében dr. Theresa Campbell
állt, és halkan dúdolgatott. A dallam nélküli énekhang annyira megnyugtató volt.
Milyen lenne egyedül? Mervint agyonverték...
A gondolat arra késztette, hogy gyorsan befejezze a zuhanyzási. James hiányát érezte megint,
aztán a hiány egyszerre csak dühbe ment át. Ekkor ébredt rá, hogy eddig nem is haragudott a férjére
azért, amit tett. Alicia a tenyerébe fektette arcát, és a csempének döntötte homlokát. Hallgatta Theresa
dúdolását, és nem tudta mit gondoljon a világról.
A kórház és a munka, ha nem is felejtették el fájdalmát és döbbenetét, de legalább tompították
azokat. A megszokott illat, az ismerősök és ismeretlenek, orvosok, nővérek, ápolók, betegek látványa
pedig megerősítette benne, hogy nem ő az egyetlen a világon, akinek problémái vannak. Ha lehet, még
lelkiismeretesebben végezte a dolgát.
Ha nincsenek meg a kellő iratok, akkor az embereket kell felkutatnia, döntötte el a
zuhanyzófülkében. Az altatóorvost, a műtősnőt, a kisegítő nővért, akárkit, aki ott volt annál a titkos
műtétnél, és mesélhet valamit.
Csakhogy Alicia Kahan nem tudta, kik voltak ott Heitman koponyájának felnyitásánál.
Törölközés közben megpróbált visszaemlékezni, melyik nap jöhet számításba. Ha erre rájön,
akkor leszűkítheti a kört az akkor dolgozó aneszteziológusokra. Ám rá kellett döbbennie, hogy még
csak megközelítően sem tudja behatárolni az időpontot. Szerencsére eszébe jutott, ki az, aki segíteni
tud. Gyorsan felöltözött.
Landaker a teáját szürcsölgette, amikor dr. Kahan belépett a betegszobába.
- Üdvözlöm, doktornő.
Alicia megállt Landaker mellett.
- Emlékszik Mr. Landaker, hogy mikor jött be először Arthur Heitman önhöz?
- Pontosan kilenc nappal a halála előtt - felelte Landaker. - Ahogy felkelhetett, rögtön
megkeresett. Mi érdekli pontosan, dr. Kahan?
- Szeretném tudni, hogy mikor operálta meg a férjem Mr. Heitmant. Eltűnt ugyanis a felvételi
lapjától kezdve a műtéti jegyzőkönyvéig minden kórházi irata. Egyszerűen kitörölték a kórház
emlékezetéből.
- „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek, és ezek
azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam!” - idézte maga elé meredve Landaker. Mindez elég
kétértelműén hangzott. - Hatodikán volt az operációja. Délután kettőkor. Sokszor megemlítette az
időpontot. Egy új élet kezdetének tartotta.
Alicia nem hitte volna, hogy Landaker ilyen pontosan megmondja majd. Csak támpontot remélt
tőle, de többet kapott: augusztus hatodik napjának kell utánanéznie.
- Milyen nyomon jár, dr. Kahan? - kérdezte Landaker. - Mert látom, hogy nem törődik bele a
megváltoztathatatlanba.
- Én nem a sors kerekét akarom megfordítani, hanem az igazságot megtudni.
- A sorsát nem kerülheti el - miközben ezt mondta, Landaker mosolygott. Nem lehetett
eldönteni, komolyan gondolja-e.
Alicia megköszönte a segítséget, aztán elindult utánanézni, kik voltak azon a délutánon a
kórházban. Hosszúra nyúlt a névsor, ezért először az aneszteziológusokat szemezgette ki belőle. Majd
megnézte, hogy az aneszteziológusok közül a párhuzamos műtőkben kik voltak kiírva ugyanarra az
időpontra, s ezeket is elvetette. A végén két neve maradt: dr. Joyce Ehlers és dr. Whitney Moyer.
Ezen a délelőttön csak dr. Ehlers tartózkodott bent, dr. Moyer két napja szabadságra ment. Alicia
csak remélhette, hogy dr. Ehlers volt Heitman műtétjén az aneszteziológus.
Hamarosan beszélhetett vele.
Dr. Joyce Ehlers hosszú, szikár nő volt, rövidre vágott, szálas hajjal. Vékony ujjait köpenyének a
zsebébe rejtette, lábát keresztbe vetette, ahogy ott ültek a pihenő egyik sarkában a második emeleten,
egy kitárt ablak alatt. Enyhe szellő mozgott a teremben, mert az összes ablakot kinyitották, s a
dolgozók ki-be járása miatt az ajtót korábban kitámasztották.
- Dr. Walsh és dr. Kahan voltak ott - idézte fel dr. Ehlers. Alicia most először érezte úgy, hogy
sikerült nyomra bukkannia. Eddig minden kicsúszott a kezei közül. - A kilences műtőben. Nem volt
semmi különös. Az altatás után James megfúrta a koponyatetőt. A műtétet lényegében Bruce végezte.
- Minden rendben ment? - kérdezte Alicia.
- Semmi komplikáció nem volt - rázta meg a fejét Joyce. - Ha elolvasod az aneszteziológiai
jegyzőkönyvet, láthatod. Heitman jól bírta. Egészséges volt a szíve.
- Eltűnt a műtétről minden jegyzőkönyv. A róla szóló fájlokat is kitörölték.
Dr. Joyce Ehlers elgondolkodva dőlt neki a falnak.
- Más a fekvése a gyereknek! - jegyezte meg. - De nem értem, hogy miért és főképp, hogy
kicsoda?
- Én sem tudom, de hátha magyarázatot ad rá maga a műtét. Bruce és James is meghalt, egyedül
te tudsz felvilágosítást adni.
- Megnyugtattál - villantott fel egy ideges mosolyt dr. Ehlers. -Kérjek rendőri védelmet?
- Nem, nincs összefüggés - felelte Alicia. - Emlékszel valamire?
Joyce Ehlers kihúzta jobbját a zsebből, és az ablakon beáramló napsütésbe tartotta. Amíg a
fényben zongorázó ujjait figyelte, elmélyülten hallgatott. Alicia is megbűvölten figyelte az ujjak
között áthullámzó napsugarakat, és miközben türelmesen várta az aneszteziológus válaszát, saját
gondolatai foglalkoztatták.
A kórházbeli nyomozása zsákutca. Ha hitte is pár perce, hogy Joyce végre szolgál némi
információval, mostanra lejjebb adta reményeit. Akár szándékosan, akár véletlenül szabadították meg
a Craig Caulfield Klinikát Arthur Heitman emlékétől, ezen a vonalon nem lehet eljutni sehova. És a
mai nap hajnalától kezdve úgy keresheti James nyomát, és ezzel együtt a tetteseket, hogy üldözötté is
vált.
Mindenesetre a klinika és amit Mark Holland-ről tud, nem illenek össze ebben a történetben. Nem
is szólva a Landaker által közvetített zavaros próféciákról, amelyekről Alicia képtelen volt
megfeledkezni. Talán a zsákutcában megtalált holttest, és a tűzről szóló látomás miatt...
Dr. Ehlers ökölbe szorította tenyerét, és hirtelen megszólalt.
- Bruce a végén megjegyzett valamit, ami akkor antagonisztikusan hangzott. Azt mondta, hogy
most kinyitjuk a démon szemét.
Alicia előrehajolt.
- A daganat eltávolítása után mondta?
- Igen, mielőtt a koponyatetőt visszahelyezték volna. A daganat akkor már kint volt.
Hogyan mondta Mervin?
„Az agyagtáblák szerint a démon szemét keresték.”
„A démon szemét?”
„Feltehetően agydaganatot.”
A démon szeme nem agydaganat!
- Mondott még valamit a démon szeméről? Dr. Ehlers bólintott.
- James jegyezte meg, hogy ideje tisztán látnunk.
- Mire vonatkozhatott?
- Nem tudom.
Nem sokkal ezután dr. Ehlers távozott. Alicia felállt, és az ablakhoz lépett. Úgy érezte, menten
megfullad, ha nem kap friss levegőt. Az eseményekre nem derített fényt dr. Ehlers, viszont eloszlatott
egy tévedést.
Semmire nem mész vele! - gondolta Alicia.
Miért gondolja, hogy fontos? Csak azt járja körbe, amit sejtett. Miben változtat az eseményeken
ez az apróság?
Ismeretlen ok vezérelte tekintetét, amikor lepillantott az utcára. És már meg sem döbbent, amikor
lentről Mark Holland nézett vissza rá. Egyenesen a szemébe.

6.

Devilla kereste, a Citroen kulcsait hozta. Két perccel azután állított be, hogy Alicia telefonált a
rendőrségre. A doktornő először azt hitte, hogy a hívásra érkezett, de aztán kiderült, hogy Devilla mit
sem tud a riasztásról. A nyomozó mindenesetre azonnal elrohant, ám amint várható volt, eredmény
nélkül tért vissza fél óra elteltével.
- Kicsit misztikusan hangzik - mondta, amikor Alicia elmesélte, hogyan pillantotta meg
Holland-et. - Egyenesen a szeme közé, mi?
- Nem érdekel, hogy hangzik.
Alicia benyitott a szobájába, és a nyomozó kéretlenül követte. Egyre jobban idegesítette a nő. Volt
már dolga hisztérikus, agresszív vagy apatikus özvegyekkel... de a doktornő rosszabb volt
mindegyiknél.
Be kéne csukni, hogy megnyugodjon... vagy felpofozni!
- Itt a kocsi kulcsa. Az előbb véletlenül megint eltettem. Csak annyit tehetünk, hogy figyeljük
magát, és a környezetét. Hátha elkapjuk.
Alicia hátrafordult, és elhúzta a száját.
- Azért örülnék, ha többre is képesek lennének. Nem tetszik a csalétek szerepe.
- Dr. Kahan! Ez nem csalétek-szerep, mert semmit nem kell csinálnia ahhoz, hogy a fickó ragadjon
magára. Tulajdonképpen megvédjük magát.
- Ezt már említette.
Alicia az asztala felé indult, aztán megtorpant. A precízen rendbetett asztallap közepén egy
aprócska papír feküdt. Üzenet neki. Ki tette oda?
- És addig ismételgetem, míg azt nem mondja, rendben van - vicsorgott Devilla.
Aliciának szemlátomást nem állt szándékában megtenni, amire a nyomozó vágyott. Viszont
gyorsan megfordult, s testével takarta az asztalt.
- Szomjas vagyok - jelentette ki. - Meghívom egy kólára!
- Nem lehetne egy kávéra inkább?
A férfi a nyomába szegődött.
- Az életveszély az életveszély - bölcselkedett a nyomozó már a folyosón. - Mindenki
meghalhat, még egy orvos is.
- Köszönöm, hogy emlékeztet rá. Devilla észbekapott.
- Nem arra céloztam...
Kis csend után Devilla ismét megszólalt:
- Tudja, én sem rajongok a szövetségiekért. Nem lehet együtt dolgozni velük. Elvárják, hogy
mindenben segítsük őket, de nem adnak semmit cserébe.
Alicia egy kis időre megállt, mert ismét fájdalom nyilallt a talpába, és ha ránehezedett, a
zsibbadtság felkúszott a combjáig. Az esti események elfeledtették vele a lábfájást. Meg kell
vizsgálnia magát!
Óvatosabb léptekkel ment tovább.
- Megsérült? - kérdezte Devilla.
- Nem... csupán izomgörcs.
- Mindezt azért mondom - folytatta Devilla -, hogyha van némi érdemleges információja,
nyugodtan megoszthatja velem, és ha kéri, hát nem adom tovább.
- Miért tudnék én többet, mint a rendőrség?
Devilla megvonta a vállát.
- Megérzés. De a megérzésekben nagyon jó vagyok. És idegesít, ha valaki elhallgat valamit.
- A megérzésekben én is jó vagyok - vetette közbe a doktornő szárazon.
- Dolgozzunk össze! - vigyorodott el Devilla. - Maga felvillantja azokat a dolgokat, amelyek
eszébe jutnak, amik bántják, amiket nem tud hova tenni... Én pedig megtalálom a férjét.
- Azt hittem, ilyenkor minden zsaru az őrszobával fenyegetőzik.
- Bízunk abban, hogy az értelmesebbje, mint amilyennek egy orvost feltételezünk, rájön, hogy
mi az érdeke.
Alicia Kahan szembefordult Devillával. Mondani akart valamit, aztán letett róla... csak nézte pár
pillanatig a rendőrt, aki ugyan mosolygott, de a tekintete komoran csillogott, éles ellentétben
szavainak lazaságával.
- A megérzésem azt súgja, hogy meghallgatnának, aztán legyintenének rám.
- Biztosíthatom, hogy komolyan veszem, bármilyen elmélettel is áll elő.
A hallgatás sok mindent elárult, a nyomozó azonban nem erőltette tovább a témát. Hamarosan magától
is fel fogja keresni a nő. Egyedül úgy sem tehet semmit!
- És mit hallgat el az ügynöktársa?
- Fisher? Ha tudnám, én lennék a legboldogabb. Legalább maga ne tegye velem!
Már lent jártak a földszinten. Alicia a kávéautomatához igyekezett. Aprót kotort elő a zsebéből,
és lekért két szimpla feketét, cukor és tej nélkül.
- Mit szólnának egy DNS-vizsgálathoz?
 Devillába bennszakadt a szó. Eszébe jutott a hajnali jelenet, amikor Fisher felolvasta az
ebédlőasztalom talált papírról azt a néhány mondatot.
„Hol van James?"
Ugyanakkor tudta, hogy az FBI-ügynök automatikusan elindította a vizsgálatot.
- Mire fel? - kérdezte gyanakodva. - Semmi okunk nincs azt hinni, hogy dr. Kahan nem dr.
Kahan volt.
- Nem az előbb kérte, hogy segítsek? - kérdezte Alicia. Kivette a tartóból a kis műanyagpoharat.
- Én csak a megérzéseimre támaszkodom.
Devilla felelt volna, ha meg nem szólal a hangosbemondó: Aliciát kérték a sürgősségi műtőhöz.
A nő a férfi kezébe nyomta a kávét, aztán elrohant, Devilla pedig ott maradt töprengeni. Fisher
megkérte a DNS vizsgálatot, és biztos meg is lett az eredménye.
Rá kell kérdeznie!
 HÉT

1.

Alicia ebéd után a csipogójának jelzésére ment a telefonhoz, és felhívta az információs pultot,
ahonnan keresték. Egy nővér közölte vele, hogy egy férfi várja a látogatók részére fenntartott földszinti
váróteremben. A nő elővigyázatosan megkérdezte, hogyan néz ki a férfi, és amikor meghallotta, hogy
elegáns öltönyt visel
zakót, ilyen melegben!
akkor elhatározta, hogy lemegy, bár fogalma sem volt, ki és miért keresheti.
-Rendőr? - kérdezte még a telefonba.
-Nem mutatott igazolványt - hangzott a válasz.
Alicia tehát lement, mire a látogató egy szó nélkül - be sem mutatkozott - elővett egy leragasztott
levelet, és átnyújtotta a doktornőnek. A férfi magas volt, jól öltözött, úgy nézett ki, mint holmi nagyra
nőtt, komor kifutófiú. A feladó helyén csak egy szálloda neve szerepelt.
-A Hiltonból? - csodálkozott Alicia Kahan. A kezébe nyomott levelet nézegette. A férfi csak
intett, hogy bontsa fel.
Alicia feltépte az oldalánál. Egy meghívó volt benne, este nyolc órára a Hiltonba. Saját cégjelzéses
papírra nyomtatták, és csak az aláírás volt kézzel írott: Grant Willen. Mit keres a hajógyártó Willen
Chicagóban? És miért hívja őt vacsorára a Hiltonba?
-Mikor és hova mehetek önért? - szólalt meg a férfi most először.
Alicia gondolkodott.
-A megadott időben ott leszek a hotelben - válaszolta aztán a férfi szeme közé nézve. - Nem
szükséges eljönnie értem.
-Ahogy óhajtja. Mr. Willen feltétlen számít a megjelenésére. A bejáratnál fogom várni pontosan
nyolc órakor.
-Miért számít rám, Mr. Willen?
-Kérem, legyen pontos!
A nő bólintott, mire a férfi enyhén meghajolt, és távozott. Alicia még egyszer átfutotta a levelet, de
az olyan szűkszavúan fogalmazott, hogy semmi nem derült ki belőle.
Közeledett a délelőtti műszak vége. A délutánosok: nővérek, ápolók, orvosok egyre csak
özönlöttek be a főbejáraton, majd szétszéledtek a folyosókon, tartottak az öltözők, a liftek irányába.
Alicia beállt a sodrásba, és a szobájába ment. Ez, a még a tegnapinál is eredménytelenebb nap a
klinikán véget ért számára. A doktornő már csupán egy telefonbeszélgetést akart lebonyolítani.
Nem ismerte azt, akit fel szeretett volna hívni. Előbb a számnak nézett utána.
Egy fáradt női hang hallózott bele a kagylóba.
- Dr. Alicia Kahan vagyok - mutatkozott be az orvos - a Craig Caulfield Klinikáról...
- Mit akar?
- Kivel beszélek?
- Maryann Reillyvel.
- Elnézést kérek... - Nehezebbnek indult a beszélgetés, mint amire számított. - Szeretném, ha
találkoznánk...
- Minek?
- A férjével kapcsolatban...
A vonal megszakadt, Maryann Reilly letette a kagylót. Alicia nem neheztelt érte. Hosszú
percekig ült az asztalánál, és azon töprengett, próbálkozzon-e még egyszer.
- Nem beszélek újságírókkal! - kiabálta Maryann Reilly a második hívásnál.
- Orvos vagyok! - felelte azonnal Alicia. - Orvos, akinek ugyanúgy megölték a férjét, mint
magának!
Egy fél percig csak kivehetetlen zajokat lehetett hallani. Alicia rájött, hogy a nő sír a vonal
túloldalán. - Mrs. Reilly?...
- Nem akarok találkozni senkivel! - zokogta. - Nincs miért találkoznom senkivel...
- Akkor csak egyetlen kérdést engedjen meg!
- Mit akar? - Maryann Reilly egy kérdés erejéig beadta a derekát.
- Ismerte-e a férje dr. Bruce Walshot?
Alicia már-már azt hitte, hogy a nő leteszi ismét, olyan nagy lett a csönd a kagylóban.
 - Igen - felelte Mrs. Reilly. - Egy konferencián ismerte meg a nyugati parton. Néhányszor
találkoztak. És megkérem, most hagyjon, és többet ne telefonáljon!
A vonal ismét megszakadt. Alicia lassan visszahelyezte a kagylót a helyére, és szeme közben
végigfutott az asztal lapján. A tekintete megakadt az apró, négyrét hajtott papírdarabon, amiről el is
feledkezett a délelőtti munka sodrásában.
Két ujja közé csippentette, majd felemelte a magasba. Csak egy papírlap volt, semmi több.
Egészen természetes jelenség egy íróasztalon, ha az ember emlékszik rá, hogy ő maga rakta oda, és
hogy mit tartalmaz. Normális esetben sem tulajdonítunk neki jelentőséget, és annak se, ha esetleg más
tette oda.
Ahogy a lap sarkai kihajoltak, a doktornő láthatta, hogy mindössze pár soros írást tartalmaz.
Széthajtogatta a levelet... már nem volt kétsége afelől, hogy levelet kapott.
Lefelejtették róla a megszólítást, és az aláírás is hiányzott: ezek tűntek Alicia szemébe először. Az
üzenet egyértelmű volt és rövid, itt születhetett a kórház valamelyik számítógépén, és nem sok ideje
lehetett az írójának a cirkalmas, és hosszadalmas fejtegetésre. De nem is volt rá szükség. Az utolsó két
szót fenyegetésképp aláhúzták.
„A műtét leírását akarom. Tegye ki az asztalára! Ha nem adja, megszerzem bármi áron.”
Bármi áron.
Valaki be tud jönni a szobájába! Az első döbbenet után Alicia azonnal leszólt a portára, hogy
zárcserét kér.
Ha nála lenne is a leírás - biztos volt benne -, nem adná oda. Bármivel is fenyegetik.
De így nem is kérdéses.
Alicia Kahan elgondolkodott azon, hogy vajon kiírja-e az asztalára, hogy nincs nála, amit kér
vagy kérnek. Mint az anyja, kis emlékeztetők és kis levelek. Akárki is kereste meg, biztos nem hinné el
a kéretlen látogató. Minek levelezni vele?
Dr. Kahan levetette köpenyét, és átöltözött. Közben elhatározta, hogy nem törődik a cetlivel.
Lazításképp elmegy inkább vásárolni...

2.

Alicia kiszállt a Mazdából. Lezárta az ajtót, majd végigpillantott a parkolóháznak ezen a szintjén.
Egy meggyszínű Honda és egy meghúzott orrú Renault fordult ki a kocsiállásokból a kijárat felé, és
egy ezüstszürke Mercedes jött be.
Nem üldöznek! Nyugi!
Vásárolni akart, napok óta nem mozdult ki otthonról, sok minden hiányzott már a háztartásból.
Miközben az áruház felé igyekezett, fejben felsorolta, miket kellene vennie. Sietni akart, gyorsan
összeszedni a szükséges dolgokat, és nem nézelődni. Este hétkor programja volt.
Mégsem a lifttel ment le az utcaszintre, hanem a lépcsőn. Önmagának sem tudta volna
megmagyarázni, hogy miért, a zárt helyektől támadt irtózása egészen új keletű volt. Persze, ha akarta
volna, akkor okát tudja adni, de nem is akarta.
Valaki les rám.
Ellentétes gondolatok és azok nyomán támadt ellentétes érzelmek kerítették hatalmukba. Ha a
tudatalattijának nyomására körülnézett, a tudata arról biztosította, hogy félelme már szinte mániává
fejlődött. Aztán arról győzködte magát, hogy ez a reakció természetes, ha az ember körül fel-feltűnik
egy tömeggyilkos... ám ugyanakkor pillanatokra úgy érezte, mintha minden rendben lenne. Sejtette,
hogy ez utóbbi, tiszavirág életű érzésnek a gyökere a tudatlanságában rejtőzik: képtelen volt megadni
a választ a miértekre.
Egyszerre csak elfogta az emberek utáni vágy. Szerette volna, ha tömeg veszi körül, akik között
biztonságban sétálhat, és könnyen eltűnhet bárkinek a szeme elől, legyen az rendőr, vagy elmebeteg.
Az utcán aztán teljesült a vágya: egyetlen szürke pont lett a célirányosan igyekvő tömegben.
Annyi, különböző rendű és rangú ember jött vele szembe, maradt le mögötte, vagy éppen előzte meg,
hogy tényleg beleveszett a hömpölygő emberáradatba. Sohasem szerette a tömeget, gyermekkorában,
ha lehetett, elkerülte. Az iskolai bálok és a különböző városi összejövetelek is taszították valamilyen
szinten, és ha olyan kedve volt, inkább távolmaradt: most ezt nem teheti meg. A nagyszüleitől nehéz
volt visszaszokni a városi forgatagba, és talán soha nem szokja meg már a nagyváros sietős
embertípusát, mert hiába különbözőek az arcok és az öltözékek: emitt egy Woody Allenes figura,
amott egy felcicomázott Whoopy Goldberg, itt Joe Cocker sétál el mellette majd egy biztosítási
ügynök, mégis ugyanazt tükrözik az arcok és a mozdulatok: egy hangya vagyok a bolyban.
Kétségbeesett kísérletek lehetnek a kitörésre: tizenöt kiló szegecs egy bőrkabáton, egy miniszoknya,
amely nem sokkal a köldök alatt véget ér, megnézi az ember, aztán elfelejti őket.
És ők mit látnak belőlem?
Alicia a kirakatban tükröződő képmása felé pillantott. Azért már nem tudna máshol élni...
észre sem vesznek.
Fáradtan nézett ki, és arra gondolt, beletelik egy időbe, mire az esti vacsorához megfelelő
állapotba hozza magát. Fel kellene hívni a fodrászát, és megbeszélni egy időpontot. Lehetőség szerint
még ma délután...
Esélye sincs rá.
Ahogy elérte a nyári divatruhákkal telezsúfolt kirakat végét, a képmása pár másodpercre eltűnt,
majd újból megjelent, a háttérben egy szoba dísztárgyaival: fém hamutartók, gyertyatartók, szobrok,
tálak, asztalkák...
Aliciának az alakjára tévedt a tekintete: az elmúlt napokban mintha fogyott volna.
A bámészkodásból egy ütközés zökkentette ki.
- Elnézést... - mondta zavartan, és a férfira tekintett, akinek nekiment, de elakadt a szava.
- Nem történt semmi - válaszolta a másik, tekintetét Alicia szemeibe fúrva.
Nem lehetett volna azt mondani rá, hogy nem jóképű. Egy fejjel magasabb volt a nőnél, és
arcának dísze, erős, fekete szálú haja vállát verdeste. Ez alapján akár indián vér is csörgedezhetett
ereiben, de túlságosan sápadt volt hozzá, és vonásai sem utaltak indián ősökre. Nagy szeme, vastag
szemöldöke, hegyes orra erősen uralta arcát, amelyben keskeny szája és három, négynapos borosta
borította vékony álla mintha elveszett volna.
Fekete bőrkabátot, alatta magas nyakú fekete inget viselt, ami meglehetősen szokatlan az évnek
ebben a szakában, annak ellenére, hogy a délutáni nap melege már csökkenőben. De jól állt neki, ezt
Aliciának el kellett ismernie: tíz nőből kilenc megnéz egy ilyen férfit.
- Ügyetlen voltam - mentegetőzött Alicia.
- Akárcsak én - felelte a férfi.
Alicia válaszolt volna, ha ekkor bele nem rándul a lábába nyilalló fájdalomba. Ugyanazt érezte,
amit hajnalban, vagy a kórházban, de rögtön ezután mást is: szinte eszelős félelmet.
A hátán hideg futott végig, mintha lázban égne a teste. A keze megremegett, gyomrába görcs
öklelt. A kirakat felé fordította fejét ismét, és egy másik Alicia Kahan nézett vissza rá.
Majd egyszerre több minden a szemébe villant.
Meglátta a mellette álló férfit, aki a karja után nyújtja a kezét, majd a kirakatba felállított egyik
ezüsttálca lapjában egy autó tűnt fel, amint a túlsó járda mellől egy kanyarral megfordul.
A félelem munkált Aliciában, amikor ösztönösen hátralépett, és elhúzta karját a férfi keze elől.
Az úttestre pillantott, és csakugyan ott kanyarodott a sötétkék, metálfényű Rover. Két férfi ült benne:
az egyik a kormánynál, a másik közvetlen mögötte. A nő fel sem fogta, mennyire furcsa, hogy ilyen
elrendezésben ülnek a kocsiban, sőt, fel sem figyelt rá... még mindig az az irracionálisnak tűnő
félelem irányította lépteit.
Megpördült, és rohanni kezdett.
Két lépésnél nem jutott messzebb. A fekete hajú férfi utolérte, és elkapta a karját. Alicia
megrántotta a kezét, reccsent egyet a blúza, majd a nő visszapördült, egyenesen a férfi karjaiba.
- Nyugodjon meg! - hallotta, és legszívesebben sikított volna. De nem jött hang a torkára.
Az autó közben megfordult, és a járdaszegély mellé húzódott. Nem látszott rajta a szándék, hogy
beállna a forgalomba. Le akart állni...
- Engedjen! - kiabálta Alicia, és felnézett a másik arcába.
Nem az autótól félt, hanem ettől a férfitól!
A férfi erősen átkarolta, most már a derekánál fogva. Egymáshoz szorult a testük. Alicia hiába
hadakozott ellene, olyan szorosan tartották, hogy esélye sem volt a szabadulásra. Megérezte a
bőrkabát és a férfi bőrének összekeveredett szagát, és ettől mintha még szorosabbak lettek volna
bilincsei.
- Rendőrség! Engedje el a nőt! - kiáltotta oldalt valaki.
Egy öltönyös férfi állt ott, fegyverrel a kezében, amelyet rájuk szegezett. A járókelők egy
szempillantás alatt eltűntek a közelükből, a járdának ez a része poronddá változott, és a nézők
összegyűltek a szélén, hogy láthassák az előadást.
Ki tudja, honnan került Alicia fogva tartójának a kezébe fegyver? Mindenesetre felemelte és a
doktornő homlokához szorította.
- Tegye le, különben lelövöm! - mondta a feketehajú. A szája sarkában enyhe mosoly játszott.
Alicia elcsendesedett. A pánik elmúlt, most már csak néma rettegéssel figyelte az eseményeket.
Fogalma sem volt róla, hogy mi történik.
 - Ha megteszi, vége van! A kirakatüvegre kenem az agyát! - A civil ruhás zsaru elszántnak
mutatkozott.
- Akkor elállók onnan, az olyan gusztustalan - válaszolta a fekete hajú. Furcsa humora volt.
Egy erőszakos mozdulattal oldalra húzta Aliciát, az úttesthez közel.
A civil ruhás rendőr közelebb lépett. A fekete hajú ujja megfeszült a ravaszon.
- No-no!
- Engedje el!
- Tudja, hogy nem fogom megtenni.
-Még megúszhatja! Tegye le a fegyvert a földre!
A fekete hajú hidegen elmosolyodott. Mint ahogy a farkas felhúzza az ínyét.
-Én meg is úszom - mondta szinte vidáman.
Ekkor fékezett a Rover, és egy pisztoly bújt ki a hátsó ablakon.
-Vigyázzon! - kiáltotta Alicia a rendőr felé.
Három lövés dörrent.
A rendőr megérezhette, honnan fenyegeti veszély, mert oldalra vetette magát. A kocsiból kilőtt
golyó elsüvített mellette, szabályos lyukat ütött a kirakatüvegen, eltalált egy díszes szalvétatartót,
amely megpördülve levert néhány legyező alakban felkötözött evőeszközt a vörös bársonnyal borított
állványról. Alicia fogva tartója sem késlekedett, és villámgyorsan megcélozta az elvetődő férfit, aztán
egyszerre lőtt vele.
A rendőr a földre zuhant, és nem kelt fel többé. Ám a fekete hajú is elrántotta a vállát, mintha
eltalálta volna a lövés, és a nő úgy vélte, most kiszabadíthatja magát. Félig megsüketítette a lövések
dörrenése, és az orrában érezte a lőpor égett szagát. Ezek erőt adtak neki: kifordult a derekára tapadó
kar öleléséből.
Hátra sem nézve elrohant. Annyit még hallott, hogy a fekete hajú elordítja magát:
-Kapjátok el!
Az autójáig szeretett volna eljutni. A távolról figyelő emberfal utat nyitott neki, amikor odaért
hozzájuk, és utána engedelmesen szétspricceltek: nem akartak célponttá válni.
A tömeg egyáltalán nem rejtette el Aliciát. Kitértek előle, aztán meglepődve néztek utána, nyitva
hagyva azt a rést, amelyen át üldözői követhetik.
Mert követték, annyi bizonyos. Alicia nem állt meg, és nem pillantott hátra a válla fölött, de
hallotta a méltatlankodó felkiáltásokat, amelyet az utána rohanók váltottak ki az emberekből.
-Pisztoly van nála - üvöltötte egy siheder.
Újabb lövések dördültek, majd autók csattantak egymáshoz. Fékcsikorgás, ajtók csapódása, és
dühös, zavaros kiáltozások. Ezek a zajok egyre inkább elmaradtak Alicia mögött, ám a forgalom leállt,
és feltorlódtak a kocsik.
A nő egyre nehezebben lélegzett. Utoljára az egyetemen sportolt heti rendszerességgel: futott,
úszott, és gyakran röplabdázott. Néhány év azonban eltelt azóta, és olyan évek, amikor nem
engedhette meg magának a szabadidőt. Rezidens korában rengeteget kellett hajtania, és örült, ha
tisztességgel kialhatta magát. Aztán egyre jobban hangzott a neve: dr. Alicia Pearl, amit felcserélt dr. Alicia
Kahan-re, s ennek egyenes következménye lett a még több munka... James-szel pedig hiába szeretett
volna együtt eljárni szórakozni, sportolni, erre még kevesebb lehetősége volt.
- Vigyázat! - sikoltotta egy idős asszonynak, aki csomagokkal megrakottan állt a járdán, és
mereven bámulta a felé futó nőt. Egy huszonéves lány lépett ki mellőle, hogy utat engedjen, Alicia
mégis kiverte az egyik táska tartalmát a földre.
Már nem volt messze a parkolóház. A szokatlan erőfeszítéstől azonban a lábizmai kezdtek
keményedni és feszülni, fájt a válla. A levegő zihálva tört elő tüdejéből és kiszáradt a szája.
fuss! fuss! fuss!
Kis kavarodás támadt a háta mögött, az üldözők, akik lassan behozták, most veszítettek pár
métert.
Dühödt dudálás kezdődött az úton, a dugóba került autósok nem tudták mi játszódott le elől. A
tülkölés miatt Alicianak sejtelme sem volt róla, hogy mekkora előnye van még.
A sorompó mellett rohant be a pakolóház betonépületébe, a perzselő forróságról a vasbeton szürke
hűvösébe, és az út közepéről hamarosan bevetette magát a kocsik és tartóoszlopok közé. Előbb csak a
saját lépteinek zaját hallotta, majd újabbak csatlakoztak hozzá, amelyeket a visszhangos térség
felerősített.
Oldalt egy megtermett férfi szállt ki kocsijából.
- Segítsen! - kiabálta feléje Alicia. - Üldöznek!
A férfi egy pillantást vetett rá, majd gyorsan visszamászott a kormány mögé.
Indítózott.
 A rohadék!
A nő nem várt a liftre, egyenesen nekivágott a lépcsőnek. Kettesével szedte a fokokat. Felért a
második szintre, ahol a Mazda állt. Idegesen maga elé kapta a válltáskáját, és futás közben
megpróbálta előhalászni a kulcsot.
Mire a kocsihoz ért, már a markában szorongatta. Felkattintotta a zárat, és kapkodva markolászott
a kilincs után. Ekkor pillantott hátra először, és meglátta első üldözőjét. Nem a fekete hajú férfi volt,
hanem egy másik. Rohanva közelített.
Alicia bevágódott a kocsiba, de reszkető, merev ujjaival nem talált bele a gyújtáskapcsolóba. A
férfi a kocsi oldalának szaladt, és felemelte pisztolyát. Lövés visszhangja dördült végig a kocsik felett,
és a Mazda fémkasztniján csattant valami.
A nő ijedten elhasalt az ülésen.
Eldördült még egy lövés.
Az üldözője leguggolt, és visszafordult a lépcső irányába.
Gyors egymásutánban újabb lövések követték egymást. Alicia a kulcsot végre a helyére
csúsztatta és indított. A gázra lépett, és rögtön elforgatta a kormányt: a kigördülő autó elcsapta a
guggolva megforduló, meglepetten hátrapillantó fickót.
A lépcsőnél egy öltönyös-nyakkendős férfi térdelt, a fekete hajú szemben vele, egy Toyota
mögött bújt meg. Dühödt tűzpárbajuk félbeszakadt egy kis időre, mindketten Alicia felé fordultak. A
nő a fekete hajúra nézett
gyilkos!
majd egyesbe tette a váltót, és a kijárat felé lendült a kocsival.
Nem lőttek utána.
A parkolóból kiérve jobbra fordult, és besorolt a forgalomba. Csak ekkor figyelt fel rá, hogy a
vállánál véres az inge: hűsítőn tapadt a bőrére. Odanyúlt, és megtapogatta a testét, nem fájt, nem volt
seb. A vér az nem az ő vére volt.

3.

Alicia a támadás után rögtön hazament. A telefon véget nem érően csörgött a nappaliban. A nő
kinyitotta a bejárati ajtót, és rohant felvenni.
Fisher volt a vonal túlvégén. Alicia meglepődött, hogy az ügynök milyen hamar értesült az
eseményekről, mert Fisher rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy dr. Kahan látta-e a támadóját, majd
megkérte rá, hogy jöjjön be a kapitányságra. Alicia igent mondott, letette a kagylót, és fél perc múlva
már ott állt a rendőrautó a ház előtt.
Négyen beszélgettek a kerületi rendőrkapitányság egy irodájában, amelyet az FBI emberei
kaptak, amíg az ügyben nyomoznak. Ennek megfelelően meglehetősen kopár volt a fal és puritán a
berendezés, csak a legszükségesebb eszközök, fémszékek, fémasztalok, és számítógép kapott helyet
itt.
Töviről-hegyire kifaggatták a doktornőt, és csak az negyed órába telt, mire oda eljutott a
mesélésben, hogy megjelent az utcán a civil ruhás rendőr, kezében fegyverrel. Fisher ekkor az egyik
fiatal nyomozót, aki hármukon kívül jelen volt, amikor Alicia megérkezett, kiküldte pár doboz hideg
üdítőért.
- Ha az a két nyomozó nincs ott, akkor maga már rég halott lenne - mondta Fisher.
- Szerintem el akartak rabolni - mondta Alicia. A szék karfáján nyugtatta kezeit. Már nem
remegtek annyira, mint amikor végre biztonságban érezve magát leállt a kocsival, és megpihent.
Devilla nem szállt be a találgatásba. Más ragadta meg a figyelmét.
- Azt mondja hárman voltak?
- Igen. Legalább hárman. De lehet, hogy többen.
Devilla felnézett Fisherre. Egy támadás a doktornő ellen, amiben volt egy sofőr és két fegyveres.
Nem egy baseballütős, benzinkannás őrült... Pisztolyok, tervezés... Devillát a kezdet kezdetétől
zavarta valami: elképzelhető, hogy egy megsokszorozott erejű őrült agyonverjen egy jó fizikumú
orvost, de kicsi a valószínűsége...
- Egy elmebeteg elkövető? Fisher megvonta a vállát.
- Holland-et nem látta? - kérdezte Aliciától.
- Nem, de ott lehetett a közelben. Éreztem, hogy vár.
- Érezte?
Ekkor Alicia vonta meg a vállát. Nem akart magyarázkodni. Úgyis csak a női intuícióra tudná
kenni...
- Még mindig ez a legjobb maguknak, nem? Látni nem láttam Mark Holland-et, de ha a
rendőrség mindenáron ott akarja látni, ahol nem volt, akkor legfeljebb azt mondhatom, hogy éreztem.
- Hosszú ez a nap - jegyezte meg Devilla kis csönd után. - Már negyedszer találkozunk.
- Négynaponta egyszer valóban jobb lenne - jegyezte meg Alicia némi malíciával.
- Ne rám haragudjon, én mondtam, hogy maga vonzza a bajt!
- Ott tartottunk, hogy a fekete hajú fickó rálőtt a nyomozóra - idézte fel a doktornő elbeszélését
Fisher. - Kérem, folytassa!
- Meghalt a nyomozó? - kérdezte Alicia.
- Nem. Idejében beért a kórházba, és azóta már a műtőben van. A lövés áthatolt a tüdején. Túl
fogja élni...
- És a másik? Amelyik a parkolóházban megvédett...
- Neki semmi baja. Egy kis horzsolás a bal fülcimpáján. Most meg nyugodott?
Alicia bólintott.
- A nyomozó visszalőtt, és a támadóm megsérült. Kiszakítottam magam a karjából, és
elszaladtam. - Részletesen elmondott mindent. Fisher csak akkor kérdezett közbe, amikor a Mazdára
támadó fegyvereshez ért, akit aztán elcsapott. A rendőrök ennek ellenére sem kapták el, a fickó
sérülten is meg tudott lépni.
- Őt is jól látta?
- Igen - mondta Alicia. - Egyenesen rámfogta a fegyverét, és azalatt a fél másodperc alatt
tisztán láttam minden vonását. Aztán megérkezett a maguk embere, lövöldözni kezdett, és nekem
sikerült megszöknöm.
- Az inge mikor lett véres?
- Szerintem amikor a sebesült rendőr meglőtte a fekete hajút.
- Bolanowski - mondta Devilla. - Bolanowskinak hívják a nyomozót, aki megmentette magát.
- Remek - mondta Fisher. - Az inget, ugye megkapjuk?
Devilla már akkor elküldte a laborba, amikor az iroda előtt Alicia a kezébe nyomta, de erről
Fisher nem tudott. Most Devilla elmondta neki.
- Tartsák meg! - tette hozzá Alicia Kahan.
- Szeretnénk, ha segítene elkészíteni a támadó fantomképét - vette át a szót Devilla. - Azért
kérettük ide.
- Mindkét támadójának a fantomképét - tette hozzá Fisher. - Az autóban ülőt nem látta?
- Csak a forduló autót láttam. Annak is a tükörképét. Még abban sem lehettem biztos, hogy
tényleg el akarnak rabolni. Elképzelhető, hogy valaki csak megfordult az utcán.
- A kocsi, egy metálzöld Rover, lopott volt. A vezetője kisebb karambolt okozott, aztán elszelelt.
Egy figyelmes autós feljegyezte a rendszámot... Vannak még szemfüles állampolgárok Chicagóban.
Egy szépségszalon tulajdonosáé az autó, hajnalban jelentette be az eltűnését a Wacker Drive-ról, az
opera elől. Már köröztetjük...
- Csak megéreztem.
- Jók a megérzései, dr. Kahan!
- Rettenetesen megijedtem, amikor a kocsit fordulni láttam, és a fekete hajú férfi szemében is
volt valami ijesztő.
- Az elején azt mondta, első látásra szimpatikus volt az illető - emlékeztette a nőt Fisher. Amikor
az első találkozásról beszélt Alicia, az ügynök kíváncsi volt a benyomásaira is. Akkor a doktornő
valóban azt mondta, hogy a fekete hajú szimpatikusnak tűnt. És a hangja sem volt riasztó.
- Így van. Aztán megijedtem.
- Ilyenek a nők - jegyezte meg Devilla Fishernek, aki láthatóan nem tudott napirendre térni
Alicia hirtelen támadt félelme fölött. Alicia megsértődhetett volna a megjegyzésen, de nem tette.
Devilla nyomozó úgy vet véget az értelmetlen kérdéseknek, hogy közben szurkál a megjegyzéseivel.
Megbocsátható.
Nyílt az ajtó, és megérkezett az üdítőért szalajtott rendőr, egy hatos csomag kólával. Fisher
megkínálta a nőt. Alicia, Devilla, és a küldönc vett egyet, Fisher nem.
- Kér poharat? - kérdezte az ismeretlen férfi, aztán kifordult az ajtón, és hamarosan beállított
egy üvegpohárral. - Tiszta.
- Roy Cowan - mutatta be Devilla. - Ő kezeli a számítógépet.
Áthúzkodták a székeket a monitor elé. Cowan kiválasztott egy programot, és belépett. Egy fehér
lap, s a képernyő szélén különböző ikonok jelentek meg.
- Nézzük a fejformáját! - ajánlotta Cowan. Egyáltalán nem olyan volt, mint a filmeken, amikor
a számítógépes szakember ujjai ritmust vernek a billentyűzeten, a képek pedig olyan gyorsan
pörögnek, mint a rulettkerék számai. Hosszú, lassú munkának tűnt a fantomképek elkészítése.
- Jó - mondta az egyiknél Alicia -, csak az álla kicsit keskenyebb.
A férfi igazított a vonalakon. Aztán felhelyezték a hajat, megkeresték a megfelelő szemeket,
orrot, szájat, végül tónust kapott a kép, dimenziót az arc. Tökéletesre sikeredett, akár egy fénykép.
Devilla közben a harmadik doboz kólát hajtotta fel, és idegesen trappolt lábával az asztal alatt.
- Hát ez nem Holland! - jegyezte meg a végén.
- Nézzük a másikat! - mondta Fisher.
- Az sem Holland - válaszolta Alicia.
Cowan kimentette az elkészült portrét, majd nekiálltak a másodiknak. Nehezebben hozták össze,
mert Alicia ennél sokkal bizonytalanabb volt, de a végén valamennyire ez is hasonlított a parkolóházi
támadóra. Ezt Alicia is megjegyezte.
- Csak hasonlít. De ha látom, megismerem.
Kinyomtatták a képeket.
- Most rendben? - kérdezte a nő. - Remélem, ma már nem tartanak fel. Találkozóm van este
nyolckor.
- Hol? - kérdezte Devilla. - Nem valami elhagyatott helyen?
- A Hiltonban.
A nyomozó füttyentett.
- Kivel?
- Köteles vagyok válaszolni? - kérdezte Alicia csak azért, hogy ellenkezzen. Devilla elvigyorodott.
- Nem, de úgy is követni fogjuk.
- Grant Willen.
- A Willen jachtok, luxushajók, személyszállítóktól? - A nyomozó álla leesett. Fisher is felvonta a
szemöldökét.
- Úgy van - állt fel Alicia. - Talán ma már nem futunk össze. És kérem, hogy a nyomozóik is
maradjanak meg biztos távolságban!
- Reménykedjünk benne, hogy nyugodt esténk lesz! - mondta Fisher. Devilla kikísérte a
doktornőt az irodából. Amikor behúzta az ajtót maguk mögött, Alicia látta, hogy Fisher azonnal a
telefon után nyúl, miközben a másik kezével dühösen az asztalra csap. Nem tűnt éppen nyugodtnak.

4.

Devilla lezökkent a székére, és kifújta magát. Aztán kihúzta az asztal felső fiókját, és kotorászni
kezdett a lomok között. Egy kis papírfecnit keresett, amire hónapokkal ezelőtt felvésett egy
telefonszámot. Pár toll, gémkapcsok és tartójuk, napszemüveg, papírvágó kés és megannyi apró kacat
közül vagy tíz telefonszám is előkerült.
- Linda - morogta Devilla az egyik láttán. - Te jó ég! Két hete fel kellett volna hívnom.
Hogy ne felejtse el, az asztallapra helyezte.
- Terry. - Egy másikat összegyűrt. A telefonszám gazdája jó befektetési lehetőségeket ígért
Devillának. A nyomozó csak azért bízott rá pár százast, mert együtt ültek valaha az iskolapadban. Azok
a százasok persze elúsztak. - Téged leírtalak!
Amikor megtalálta a keresett fecnit, nagy robajjal belökte a fiókot. A kagylóval a kezében, mielőtt
meghívta volna a számot, áthajolt az asztalon.
- Will! Ha hallgatózni merészelsz, letépem a töködet!
A szemközt körmölő nyomozó ártatlan arccal nézett fel.
- Feltételezed rólam?
- Feltételezem. Amióta a kapitány az Abedi-üggyel kapcsolatosan lecseszett, mindig
megnézem, hogy kinek a társaságában telefonálok.
A másik nyomozó egy fintor után felállt az asztalától. Komótosan visszacsavarta a kupakot a
tollára, majd zakójának a zsebébe csúsztatta. Ezután megigazította a nyakkendőjét, és megemelve a
székét, közelebb helyezte az asztalhoz.
- Úgyis unom a melót! Lemegyek kávézni.
- Jól teszed!
Miután William Moyer távozott, Devilla maga elé tette a papírt, és beütötte a felső számot a telefonon.
Az alsó szám Lavery otthoni száma volt.
- Raymond Lavery ügynököt kérem - türelmesen várt. Meglett az eredménye.
 - Itt Lavery ügynök.
- Hello, Ray! Devilla vagyok!
Devilla egy laza mozdulattal fölpakolta lábait az asztalra, és ezzel leverte Linda telefonszámát a
padlóra.
- Marcus! Egy éve váratsz ezzel a hívással - Lavery hangjából öröm csendült ki.
- A munka meg a munka - sajnáltatta magát Devilla. - Most is azért hívlak, mert van egy kis
gondom...
- Sejthettem volna! Ha telefonálsz, akkor segítség kell, ha személyesen keresel meg, akkor az
életedet kell megmentenem! Soha jobb sógort, mint te vagy!
Devilla harminc éve ismerte Laveryt, még abból az időből, amikor mindkettejük cipőfűzőjét
másnak kellett megkötnie. Devilla elvette aztán Lavery húgát, és a válás előtti hercehurca nem
rontotta meg kapcsolatukat. Lavery mindössze a rendőrautó miatt neheztelt Devillára. Véleménye
szerint a feleségével és a szomszéd lakásával azt tesz, amit akar, de a kocsi állami tulajdon... volt.
- Van négy fényképem, amit elfaxolnék hozzád. Arra kérlek nézz utánuk, és faxold vissza, ha
megtudtál valamit!
- Szóval szükséged van az adatállományunkra! És a tietek?
- Kevés. És a tietek is kevés, már azt is lekérdeztük. Legalábbis, ami nyilvános...
- Marcus, mindezt telefonon!
- Van más is. Valószínű, hogy az egyik kép a te egyik kollégádé.
- Megőrültél? - Lavery egészen barátságos hangnemben érdeklődött Devilla elmebeli állapota
után. Aztán kapcsolt. - Mi az, hogy valószínű?
- Csak többet szeretnék tudni róla.
- Milyen üggyel terhelték meg a szürkeállományodat?
- Kegyetlen nehézzel. Egy elmebeteg tömeggyilkos, aki fuzionált egy csavargó bandával.
Kocsikat lopnak, embereket rabolnak el, aztán agyonverik őket, és leöntik benzinnel. Imádják a
tűzijátékot! Hamarosan az összes állami tévécsatorna engem fog kergetni. Majd szólok, ha médiasztár
lesz belőlem...
- Nem irigyellek! De most már értem, miért van ott az FBI.
- Én nem. Mert ahelyett, hogy segítene a céged, csak ködösít!
- Előfordult már - Lavery hangsúlyába egy könnyed legyintés is belefért. - Azért klassz fickók
vagyunk! Küldd azokat a faxokat, és meglátom, mit tehetek!
- Sürgős!
- Mint mindig.
- Kösz!
A beszélgetés után Devilla kiemelte bőrkabátjának a zsebéből a két fantomképet, és Holland
fotóját. Aztán elüvöltötte magát.
- Pastor!
-Mi van, főnök? - kérdezte mögüle egy halk hang.
A nyomozó lekapta a lábait az asztalról.
- A fene essen beléd! - dühöngött. - Mondtam már ezerszer, hogy ne állj mögém! Készen
vannak a fényképek, amelyeket Alicia Kahan kertjében csináltál?
- Aha.
-És mind jó lett? - Aha.
-Na akkor add ide azt az arcképet!
Kevin Pastor a kezében tartott borítékból kihúzott egy kötegnyi képet. Devilla megbűvölten
figyelte a borítékot. Alicia jutott eszébe, a hajnalban elmondott boríték-meséjével egyetemben.
- Ja, nem itt van! - dünnyögte Pastor. - Ezt külön raktam - és kabátja zsebéből kiemelte Fisher
fotóját.
- Egy szót se senkinek! - intette Devilla Pastort.
- Oké, én nem tudok semmiről!
A nyomozó széthajtotta a négy képet. Bámulta őket egy ideig, aztán beszámozta mindegyiket, és ment
faxolni. Remélte, hogy hamar megjön a válasz.
De előtte még érkezett egy hír, ami egyszerre volt jó és kellemetlen: a Rovert, amelyben dr.
Kahan támadói feltehetően a helyszínre érkeztek, megtalálták, és benne ült a tolvaj. Pastor finoman
adagolta az információt, látván, hogy Devilla, mint az idegbeteg macska, föl s alá járkál a férfivécé
előtti folyosószakaszon.
- Ez a jó hír - mondta.
- És mi a rossz? - kérdezte Devilla.
 - A fickó ellenállt, mire lelőtték... és... meghalt.
Devilla megállt, és megragadta Pastor vállát. A kis fickó szemébe nézett, egészen közelről.
- Mindent tudni akarok róla. Ha kivették a manduláját, akkor az orvos nevét, ha haj van a fején,
akkor a fodrásza nevét, és ha anya szülte, az anyja nevét. Tudjuk már meg honnan jött az a fickó! És
csináljanak annyi mosolygós fotót róla a hullaházban, amennyi újság van a városban...

5.

Alicia megállt Amerika első Hiltonjának a bejáratánál, és amikor kiszállt, máris ott volt a
szállodai fiú a kocsi kulcsaiért. A nő végigpillantott a Michigan Avenue kivilágított utcasorán, vajon
merre húzódnak le az őt kísérő rendőrök, de nem látta őket, így hát a fiú kezébe nyomta a kulcsokat,
és besétált a kitárt ajtón a szálloda halljába. Nem sokáig nézelődhetett, mert felbukkant az az elegáns
és kimért férfi, aki a kórházban a meghívóval felkereste.
- Mr. Willen az étteremben várja - közölte Aliciával.
Elvezette a nőt az étteremig, majd udvariasan előreengedte. Alicia soha sem látta még Grant
Willent, és csak annyit tudott róla, hogy már a háború előtt a hajószakmában dolgozott, és nagy neve
van a gyárának.
Ennek megfelelően nagyon öreg lehet.
Az étteremben elég sokan ücsörögtek. Kint meleg és fülledt este volt, de bent működött a
légkondicionálás, és jól esett egy ital. De mindösszesen három nyolcvan év körüli volt köztük, és ketten,
két hölgy egy asztalnál beszélgettek. Aliciát vezetője a másik asztalhoz, egy gyér hajú, egyenes
derekú, de rettenetesen ráncos és májfoltos arcú férfihoz vezette.
Grant Willen díszesen faragott, ezüstfejű botjára támaszkodva felállt, és kezet nyújtott.
Bemutatkoztak egymásnak, majd Alicia gyorsan helyet foglalt, hogy ne kelljen az idős embernek
sokáig ácsorognia. Vezetője betolta alá a széket, majd eltűnt a közelükből.
- Örülök, hogy eljött, dr. Kahan - kezdte Willen kicsit reszelős hangon a szokásos udvariassági
formulával. Korábban erőteljes basszusa lehetett, amely megremegtette az üvegtáblákat, ha
hangosabban szólt.
- Úgy is mondhatnám, hogy női kíváncsiság - felelte Alicia. - El nem tudtam képzelni, miért
kaptam a meghívást.
- Mielőtt a témára térnénk, óhajt egy italt? - Willen a pincér felé nézett, de az már jött is.
- Talán egy édes sherryt.
Willen egy ásványvizet kért. A pincér felvette a rendelést és távozott.
- Tudja, nem is hittem, hogy ilyen szép - bókolt Willen. - Lance ugyan elmesélte, hogy néz ki,
de teljesen más szemtől-szemben ülni magával.
- Mr. Willen! - Alicia Kahan gyorsan a végére akart járni a meghívás miértjének. - Nehezen
hiszem, hogy ezért hívott ide. A hét, amely mögöttem áll...
- Tájékozódtam mindenről - komorodott el Willen. Ettől hirtelen megduplázódtak a ráncok az
arcán. - És mélységesen együtt érzek magával. Az én koromban már jól tudom, milyen az, ha a
rokonok és a barátok kihalnak mellőlünk... és nem lehet se megszokni, se beletörődni.
Aliciának fogalma sem volt, hogy mit mondjon.
- Maga is ismerheti ezt az érzést - folytatta Willen -, hiszen orvos. Sajnos nem mindenkin lehet
segíteni. Láthatott nem egy embert meghalni.
- A férjemet...
-Elnézést, Mrs. Kahan. Nem akartam fájdalmat okozni. Én a munkájára gondoltam, és közben
elfelejtettem, hogy milyen veszteség érte. Fogadja részvétemet.
-Még a gyógyíthatatlan beteg halála is megdöbbentő - mondta Alicia enyhülékeny hangon. - Azé,
akit sosem ismertem. De ha már felkészült az életemből...
-Csak az elmúlt pár napról kaptam információkat - mentegetőzött Willen. - Ne higgye azt, dr.
Kahan, hogy nyomoztattam maga után, csak leinformáltam. Általában alaposabb vagyok, de most nem
volt sok időm...
Alicia hátradőlt a széken. Eljött, mert kíváncsi volt, hogy miért akar beszélni vele Grant Willen,
akiről mindenki hallhatott, de csupán a nevét, látni viszont nem láthatta, mert a milliomos nem enged
a médiumok számára bepillantást a magánéletébe. A nőt a kíváncsiság hajtotta, bár a délután folyamán
nem egyszer terhesnek érezte az estére szóló meghívást, és majdnem idetelefonált, hogy lemondja a
találkozót. Aztán amikor készülődni kezdett, örömét lelte a készülődésben, és elhatározta, hogy
mindenképpen eljön. Most, Willen mellett ülve még nem alakította ki az álláspontját a milliomossal
kapcsolatban. Nézze el neki a kora miatt, hogy kutatott az életében vagy legyen dühös?
Mit képzel ez az ember? Mihez van joga?
De nem sikerült magában bosszúságot gerjesztenie.
- Miért ennyire sürgős?
Willen a téma ellenére elmosolyodott. Ez a mosoly fáradt volt, és együtt érző.
- Én a sír szélén állok - felelte a milliomos. - Nyolcvankilenc évesen már ne reménykedjen benne
az ember, hogy évtizedek vannak hátra az életéből. De persze nem ezt a pár napot sokallottam. Nem
volt időm. Mire ön a képbe került, felgyorsultak az események.
A férfi koppantott egyet a botjával és elhallgatott. A pincér letette a nő elé az italt, és kitöltött egy
kevés vizet Willen poharába. Mindketten az ásványvíz pezsgését nézték, a szénsav felszabadulása
hangosabb volt a szomszédos asztaloknál folytatott beszélgetéseknél.
- Mit akar, Mr. Willen? - kérdezte Alicia, amikor a pincér visszavonult, és egyedül maradtak.
- Mennyit tud a történtek hátteréről, dr. Kahan? - kérdezett vissza az öregember.
- Milyen történtekről?
Az öregember felkuncogott.
- Így nem sokra megyünk, ha kérdésre kérdés a felelet! Arra az eseményláncolatra gondoltam,
amelynek a kulcsfigurájává vált. Ön elvesztette a férjét, és elvesztette egy barátját. Az egyik páciense
öngyilkos lett...
Kulcsfigura...
- A férjem egy páciense - helyesbített Alicia. - Kirúghatja az informátorát! Hanyag munkát
végzett.
- Ezeknek a hátteréről kérdezem. Mit tud róla?
- Alig valamit - füllentette Alicia.
- Addig jó magának. És mennyit tud rólam?
- Ha lehet, még kevesebbet...
Grant Willen nem sértődött meg, ahogy Alicia várta. A nő szándékosan élezte ki a hangját, bár
maga sem értette, hogy miért is akarná felbosszantani Willent. Talán azért, mert a milliomos ellopta az
életének egy darabját, amikor követték emberei, és kérdezősködtek utána. Mert az anyja szerint, ahogy a
levelekben meg lehet őrizni az élet egy szeletét, úgy el is lehet lopni azokat.
- Erre mindig vigyáztam - mondta Willen. - Egy üzletembernek csak árt a személye körüli
hírverés. Persze előfordulhat, hogy feleslegesen voltam óvatos, és nem érdekel senkit a személyem.
Inkább a pénz az, ami felgyújtja az emberek képzeletét.
- Ez a bölcsesség a korral jár?
- Nem, ezt már húszéves koromban tudtam. Tulajdonképpen az apám hagyományozta rám
megannyi jó tanáccsal egyetemben, amelyeket ő képtelen volt hasznosítani. Egyszer volt egész
életében sikerélménye: amikor először megpillantotta az amerikai partokat az óceánjáró fedélzetéről. -
Willen tekintete egy pillanatra a távolba révedt. - Csaknem száz évvel ezelőtt...
- Az én édesanyámnak is vannak tanácsai - felelte Alicia. - Ne bízz abban, aki sokat akar tudni
rólad!
- Elnézését kérem, dr. Kahan, ha megbántottam. Meg fogja érteni az indítékaimat, és ha nem is
bocsát meg, remélem, elnézőbb lesz irányomban.
Willen ivott egy korty vizet, aztán nyelvével megnedvesítette az ajkát. Mielőtt letette volna a
poharat az asztalra, pár másodpercig kitartotta.
- Látja, hogy remeg a kezem?
Alicia komoran nézte.
-Nem mindig volt így - folytatta Willen. - Ronda dolog az öregség. Ronda dolog, amikor az
embernek azt kell mondania, hogy a harmincas évek voltak a legszebbek az életében. Mármint az
ezerkilenszázharmincas évek... A legtöbben már a háborúra sem emlékeznek.
Willen letette a poharat, aztán botjának fejére kulcsolta májfoltos kezeit. Ingerülten koppantott
ismét.
-Amikor nem marad más, csak az emlékezés, az már nem élet. Mindig energikus ember voltam,
sőt, annak tartom magam a mai napig. Nem bírok egy helyben ülni, és nem merem a fiatalokra bízni az
üzletet. Az a gondolat pedig egyenesen taszít, hogy eltartassam magam. De ez a test már fárad, és az
idő könyörtelenül araszol előre. Tenni nem tudok ellene. Még ekkora vagyonnal sem... de akkor is
szembeszegülök!
Alicia kezdte sejteni az öreg szándékait.
- Balga vagy merész tett? Hiszen nem tudjuk, mi a hosszú élet titka? Vagy mégis?
- Nem - intett a fejével a nő.
- Gerontológia! Nevetséges! Még azt sem tudják eldönteni, hogy az öregség betegség vagy nem
betegség! Legfeljebb hisznek valamelyikben. Tudja, foglalkoztam ezekkel a nevetségesnél
nevetségesebb elméletekkel, hogy a sugárzás, meg a mérgező anyagok felhalmozódása miatt
öregszünk, vagy hogy be vagyunk genetikailag programozva... Nemrég felröppent, hogy megtalálták
az öregség génjét! Badarság! A kutatók nem jutottak tovább a középkori elixírpancsolóknál, sőt, még
addig sem, mert azok megpróbáltak legalább készíteni valamit az öregség ellen.
- Nagyon sok zseniális koponya dolgozik a problémán - vetette ellen Alicia Kahan.
- Csak mire kisütnének valamit, ők is megöregednek, és meghalnak - legyintett Willen. - Mit
érünk az életünkkel, ha elveszik?
Alicia úgy vélte, itt az ideje, hogy belekóstoljon a sherrybe.
- Pedig én nem vesztegettem el - folytatta a milliomos. - Hajósként kezdtem, aztán tulajdonos
lettem egy olyan bárkán, amit éppen csak megtartott a víz. Hosszú évekig szállítottam ezt-azt, majd
jött a Roosevelt-féle gazdaságpolitika. Mire a háború elért hozzánk már volt egy kis cégem, amely
hajók helyreállításával foglalkozott. A háború alatt álltunk át gyártásra. - Az öreg közelebb hajolt. -
Nem csak hajókat készítettünk. Abból nem lehetett volna ennyire meggazdagodni. És ez is több mint
fél évszázada volt!
Willen elhallgatott, és átható tekintettel méregette a nőt. A hatást leste, amit szavai kiváltottak.
Alicia arca azonban semmit sem árult el gondolataiból.
- Maga a hatvanas évek végén született, ugye? - kérdezte hirtelen Willen. - Én akkor már idős
ember voltam. Nagyot változott a világ nyolcvankilenc év alatt. Viszont szeretném látni, mekkorát
változik a következő nyolcvankilencben. Segítsen hozzá!
- Hogyan? - kérdezte Alicia Kahan pár pillanatnyi feszült csend után.
- Keresse meg nekem a férje feljegyzéseit Arthur Heitman műtétjéről!
Alicia sokáig nem válaszolt. A poharával játszott, és nézte az étterem csillárfényeit. Ambivalens
érzések hullámoztak benne. Először arra gondolt, hogy feláll és elmegy. Úgy érezte, hogyha maradna,
James után ő is belekeveredne az ügynek a piszkos oldalába. Aztán rájött, hogy a maradása nem
jelentené ezt. Kiderült, hogy még valaki tud a műtétről és a férjéről. Nos, ha ez a valaki ilyen jól
informált...
Lehet, hogy elárul valamit akaratlanul is a történtekről.
- Miért fontos az a műtét, Mr. Willen?
Most a milliomos várakoztatta meg. Dörzsölgette botján az ezüstfejet, és ujjait nézte.
- Nehéz olyasvalakinek elmondani, aki szinte semmit nem tud az események hátteréről.
- Próbálja meg! - ajánlotta Alicia.
- Nos, mit mondott magának Hugh Mervin?
Alicia megrándult. Willen egész idő alatt tisztában volt azzal, hogy találkozott az archeológussal,
és habár azt nem tudhatta, miről beszélgettek, nyilvánvaló, hogy Mervin nem jópofa társalgással
töltötte azt a két órát Aliciánál.
Játszik velem?
- Néhány érdekes dolgot egy iraki feltárásról.
-Amely elég érdekes lehetett, mert másnap ön visszatért a munkájához, és azóta is eltűnt kórházi
iratokat keres, amelyeknek eltűnését elfelejtette bejelenteni a kórházi vezetésnek.
-Megtették helyettem mások - felelte Alicia. - De Heitmannak semmi köze nem volt Hugh
Mervinhez!
-Ez igaz - bólintott Willen. - Mervinhez nem is, de a feltárás során meglelt agyagtáblákhoz annál
inkább.
-Felettébb tájékozott, Mr. Willen - mondta Alicia elismerően. - És szerintem azt is tudja, hogy
semmiben sem tudok segíteni magának.
Willen elégedetten húzta ki magát.
-Dehogynem. Ön segít nekem, én segítek magának. Tiszta üzletet ajánlok, amelyben mindketten
jól járunk.
Alicia bizonytalanná vált. Ha az előbb rájött is, mit akar Willen, most nem sejtette, milyen
ellenszolgáltatást ajánl fel.
Üzletember - emlékeztette magát a nő -, és úgy is gondolkodik.
-Mit kellene nekem nyújtanom? - kérdezte Alicia Kahan.
-Azt hiszem, mindketten tudjuk... A férje nyomán önhöz kerülhetett egy fényképekkel illusztrált,
és madárlábnyomokkal díszített dosszié, és ezeknek a madárlábnyomoknak a fordítása. Bevallom...
bizonytalan vagyok abban, hogy ez kinél van. Nekem ez a dosszié kell, vagy Heitman műtéti
jegyzőkönyve, amit már említettem.
-És cserébe...?
- Informáltak arról, hogy bizonyos személyek fenyegetik önt, dr. Kahan. Ma megtámadták, és
megpróbálták elrabolni. Az én fiaim sokkal hatékonyabb munkát végeznek, mint a chicagói rendőrség,
és biztos vagyok benne, hogy hamar megszabadítanák a rosszfiúktól. Ugyanakkor azt hiszem, az FBI
is szemet vetett magára, és hamarosan kényelmetlenebb kérdésekkel állnak elő. Csak idő kérdése. Én
elejét tudnám venni ezeknek a kérdéseknek.
- Miért szállna rám az FBI? - kérdezte Alicia.
- Az FBI csak nyomoz, és érdeklődik. De akadnak más kormányhivatalok, amelyeket nem
mindig kötnek meg a Capitóliumban született írott törvények...
- Nehezen hihető...
- Mi? - emelte fel a hangját Willen. - Hogy léteznek önös érdekek az állami érdek felett? Csak az
idealisták hiszik ennek ellenkezőjét. Bevallom, hogy engem is önös érdek vezet, de én kerülöm azokat a
módszereket, amelyeket a hatalom valódi birtokosai alkalmaznak. Csak túl akarom élni ezt az
évtizedet, és ha lehet a huszonegyedik századot is...
Willen remegő kézzel nyúlt a pohárért. Alicia nézte, ahogy az öregember kitüremkedő
ádámcsutkája a kortyoknál le- s fel jár. Hiába milliomos az ember, lakik a Hiltonban, öltözik tízezer
dolláros öltönyökbe, és kísérik öten az utcán, az öregség elől senki és semmi nem menti meg. Alicia
megsajnálta. Willen egy célt akar elérni, ami majdnem mindenkinek az álma: a hosszabb élet.
- Nincs nálam semmilyen irat - mondta halkan a nő. - James nem hagyott hátra semmit, nincs a
lakásban, és nincs a kórházban sem. Emellett Heitman összes dokumentuma eltűnt, és nem került elő.
Ahogy az előbb mondta: keresem ezeket az iratokat...
- Ön orvos - mondta reménykedve Willen. - Ugyanazon a szakterületen, mint a férje...
- Lehet, hogy hihetetlen, de James titokban tartotta még előttem is, hogy mit csinált. Talán épp
aznap akarta elmondani, amikor meghalt... Amikor meghallottuk a tévében dr. Walsh halálhírét... De
már sietnie kellett a kórházba, és csak utalt rá, hogy el szeretne beszélgetni velem az egyik betegéről.
- Akkor valóban nem tud semmit?
Látszott Willenen, hogy nem hiszi el.
- Én is szeretném tudni, hogy mi és miért történt - mondta Alicia. - De minden szálat elvágtak.
Míg otthon voltam, és a férjem halálhírét próbáltam feldolgozni magamban, a kórházban
megsemmisítették a nyomokat. Hiába beszéltem a nővérekkel és az aneszteziológussal, akiket kiírtak
Heitman műtétjéhez, már semmire nem emlékeztek. Sajnálom, Mr. Willen.
Az öregember hallgatott, nem válaszolt. Alicia megszánta, de nem mondhatott mást, habár az
igazság kegyetlen volt.
-Még kihúzom néhány évig - mondta Willen. - Az apám is hosszú életű lett volna, ha
harminckilenc decemberében bele nem zuhan a New York-i rakpartról a jeges vízbe. A ruhái lehúzták,
és megfulladt. Bár lehet, hogy infarktust kapott, az mégis szebb halál...
-Hány éves volt?
-Ötvennégy. A sors, ellentétben az idővel, teljesen kiszámíthatatlan. Végül is örülhetek, hogy
ennyi megadatott.
Alicia úgy érezte, el kell mondania még valamit,
-Nem biztos, hogy segítene a műtét - bökte ki végül. - Heitman öngyilkos lett, és ez szerintem a
beavatkozás miatt történt.
-Mennyire valószínű? - kérdezte Willen. Az előbbi hangulata tovaröppent, most ismét üzletember
volt, aki az áruról információkat csipeget fel.
-Nem hivatalos, csak magánvélemény. És nem azért, mert a műtét során problémák voltak. Talán
túl jól is sikerült. Heitman hallucinált. Ezt az agyagtáblákon is megemlítik. Mervin legalább is ezt
mondta...
-De a beteg túlélte a kortársait! - vetette ellen Willen.
-És olyan jó ez? - kérdezte Alicia anélkül, hogy végiggondolta volna a kérdést.
-A szeretteink elvesztése után már nem érhet erősebb fájdalom. Aki túl van már ezen, annak olyan
mindegy. Dr. Kahan, én mindent vállalnék érte. Ha ráakad valamelyik iratra, értesítsen! Nem csak a
védelmemet ajánlom fel, amelyet egyébként már most az ön szolgálatába állítok, hanem rengeteg
pénzt is. Ez nekem sokat megér.
-Keresem, de a férjemért - mondta Alicia. - Nem érdekel a pénze.
-A vagyont úgysem vihetem magammal a sírba. Egymillió dollárt fizetnék a műtéti leírás
kézhezvételének pillanatában... - mondta Willen, és elnézett a nő válla felett a bejárat irányába. Lance
közeledett.
-Hozhatjuk a vacsorát, uram? - mondta Wíllennek.
-Rendeltem önnek is - fordult Willen Alicia felé. - Kérem, tiszteljen meg jelenlétével! S addig is
felejtsünk el minden gondot, amely ránk nehezedik!
 6.

A vacsorát csendben költötték el. Willen vegetáriánus ételen élt, Aliciának azonban lazacot
készíttetett. A desszert utáni kávé fölött Alicia visszatért ittlétének a miértjére.
- Mr. Willen, ha megengedi, kérdeznék valamit. Honnan tudta meg, hogy dr. Walsh és a férjem
benne voltak egy... nem engedélyezett műtétben?
- Először nem a műtétről szereztem tudomást - felelte az öregember. - Hanem az agyagtáblák
felfedezése után meginduló kormányprogramról.
- Az titkos volt, nem?
- De igen. Felettébb titkos. De nyolcvankilenc év alatt az ember sok ismerősre tehet szert. Jó
barátai és lekötelezettei lehetnek szinte minden szinten. Nyolcvankilenc év alatt én annyi mindent
láttam, annyi mindenért fizettem, s annyi mindenkit támogattam... Még akkor is, ha életem első húsz
évében csak tanultam látni ...
- És mit tudott meg a kormányprogramról? - érdeklődött Alicia.
Willen játékosan megrázta a mutatóujját.
- Ejnye-ejnye! Maga most államtitkok után kérdezősködik! - Aztán komolyra váltott. - Ugyanaz
érdekelte őket, ami engem. A hosszú élet titka. Dr. Walsh csak az első volt a szakértők sorában. Akkor
még nem tudták, hogy érdemes-e foglalkozni a témával, csupán tapogatóztak. Felépítettek egy
kutatóintézetet, orvosi szárnnyal, barakkokkal...
- Mire jutottak?
- Nem tudom. Elvégeztek három vagy négy operációt, aztán egyszer csak furcsa dolgok
kezdtek történni a bázison. Hallucinációk... állítólagos csodák... Amelyekkel a precíz katonaértelem
nem tud mit kezdeni. De senki más sem. - Willen előrehajolt, és lehalkította hangját. Szinte suttogott.
- A kiszivárgott információk szerint megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus.
Megjelent előttem az Antikrisztus... - mondta Landaker - és megjelentek a követői.
- És a bázison elszabadult a pokol. Néhány orvost brutálisan megöltek. Megerősítették a
védelmet, de semmire sem mentek vele, mert egy hajnalon az összes katona szétszaladt. Eldobálták a
fegyvereiket, és berohantak az erdőbe. Végül az egész kutatórészleg felrobbant és leégett.
Alicia nem tudta levenni a tekintetét az öreg arcáról. Hihetetlen volt, amit hallott, mégis elhitte.
Minden összevágott.
- Hogyan jutott el hozzám? - kérdezte utána a nő.
- Két szálon kezdtem el nyomozni - válaszolta Willen természetes hangon. - Egyrészt a feltárást
vezető archeológusok, másrészt pedig a külsős szakértő, azaz dr. Walsh után. Egy bizonyos Bill
Atherton volt jelen az agyagtáblák felfedezésénél. Érdekes módon ő nem szentelt az írásoknak nagyobb
figyelmet, pár nappal ezelőttig ott ásatott a Közel-keleten egy palotakomplexumban, és whiskyt
reggelizett whiskyvel. A másik Hugh Mervin volt, aki viszont nem árult el semmit a dologról, illetve
azt közölte velünk, hogy minden anyagot átadott a hadseregnek.
- Hugh Mervint betört koponyával hozták be tegnap a kórházba... - mondta szárazon Alicia.
- Csak nem képzeli, dr. Kahan! - rázta meg a fejét Willen. - Semmi közöm nincs hozzá!
Alicia az öreg szemébe nézett, és hallgatott. Willen állta a tekintetet, és szintén néma maradt. Nem
szokott sem mentegetőzni, sem magyarázkodni.
- Ekkor szenteltek több figyelmet dr. Walshnak - szólalt meg Alicia.
- Pontosan. Már meg is állapodtunk az árban, amikor jött az a szerencsétlen öngyilkosság...
- Ez volt az az esemény, amit korábban említett?
Willen tekintetéből látta, hogy nem érti, mire céloz.
- Amikor azt mondta, hogy felgyorsultak az események... - magyarázta meg Alicia.
- Igen - bólintott Willen. - Dr. Walsh halála után terelődött a figyelmem dr. James Kahan-re.
Már éppen meg akartam keresni, amikor ő is meghalt. És maradt egyedül ön, akiben még
reménykedhettem.
- De nem az ön emberei hívták ki a kórházból Jamest arra a találkozóra, ugye, Mr. Willen? A
sikátorba...
- Dr. Kahan! Másodszor gyanúsít gyilkossággal. Higgye el, ilyen korban az ember már tiszteli az
életet.
- Vehetem ezt nemnek?
- Nem az én embereim voltak azok... Nem tudtam beszélni a férjével. Veheti nemnek.
- És miért nem keresett meg korábban? - tért vissza az előző témára a nő.
- Mert visszahúzódott a lakásába, és nem hiszem, hogy elfogadott volna egy meghívást a
Hiltonba. Vártam, és jól tettem, mert valami kizökkentette az apátiájából, és hirtelen visszatért a
munkájához. Informáltak, hogy keres valamit. Akkor hallottam Arthur Heitman nevét először.
- Addig nem is tudott róla? - csodálkozott Alicia.
- Nem. Dr. Walsh és dr. Kahan nagy valószínűség szerint nem árulták el senkinek közös titkukat.
De az eseményeket összerakva hamar rájöttem, mi történhetett, és nem is tévedtem. Ez most
bizonyosodott be.
- Én szállítottam a bizonyítékot?
- Igen. És amikor megérkezett, át is adta nekem.
Alicia magában elismeréssel adózott Willennek. Olyan ügyesen forgatta a szót, hogy fel se tűnt,
mikor mondja azt, amit tud, és mikor azt, amit sejt. De nem hibáztatta érte. Az est folyamán
megváltozott a véleménye a milliomosról. Az elején haragudni akart rá, aztán megkedvelte, és meg is
sajnálta. Mindezt úgy, hogy Willen nem kért sajnálatot, és távol állt tőle, hogy kicsikarja azt a nőből. Nem
volt sem elesett, sem szerencsétlen, és nem akarta a beteg ember látszatát kelteni. Bizonyos fokig
megszállott volt, de mindenkinek megszállottnak kell lennie, aki többet akar elérni, mint napi célok.
Minden feltaláló, filozófus, és hadvezér...
James is megszállott kellett, hogy legyen. És Bruce Walsh is.
- Mr. Willen. Nem fél a hallucinációktól, és a kiszámíthatatlan következményektől?
- Csak egytől félek, dr. Kahan. Hogy mire megszerzem az iratokat, már késő. Már nem
műthetnek meg, mert a szervezetem túl öreg és gyenge. Csak ettől félek.
- Miért nem próbál meg a magas rangú ismerősei révén hozzájutni a fordításokhoz?
- Mert aki segített volna, az ott halt meg a bázison. És tudtommal minden irat, fordítás elégett.
- Az agyagtáblák.?
- Azok is megsemmisültek. Minden. Ha pedig mégsem, az olyan kezekben van, aki fölött, sem
nekem, sem senki másnak nincs hatalma...

7.

Grant Willen kikísérte a szálloda elé Aliciát. Karon fogta a nőt, s igyekezett nem kapaszkodni
bele, amikor lép, és testsúlyát az ezüstfejű botjára támaszkodó oldaláról a másikra helyezi. Lance és
egy ismeretlen, de hasonlóan nagydarab testőr ott lépdelt mögöttük.
- Hosszú ideje ez az első olyan estém, amin mindvégig remekül éreztem magam - mondta a
milliomos. - Ma valószínűleg jól fogok aludni.
- Én is remélem, hogy ma este már nem fog történni semmi különös - mosolyodott el Alicia.
- Lance hazakíséri - ajánlotta fel Willen.
- Nem, köszönöm - hárította el Alicia. - A rendőrök is vigyáznak rám. Körülnézett, és meg is
pillantott egy sötét Fordot két férfival. Az egyiknek az arca ismerős volt: bent látta a rendőrőrsön.
- Ott vannak az őrangyalaim - mutatott arra.
Willen is megnézte a kocsit, majd fejének egy intésére a testőre elindult a Ford felé. Bekopogott a
kocsi ablakán, és elkérte a bent ülők igazolványát.
- Biztos, ami biztos - mondta Willen. - Nekem maga jelenti az életet. Vigyázzon magára!
A szállodai fiú közben előhozta Alicia Mazdáját. Lance ellenőrizte, hogy a kocsi rendben van-e.
- Ez kicsit terhes - jegyezte meg Alicia. - Sosem lennék híres ember.
- Hozzá lehet szokni. De legalább addig viselje el, amíg veszélyben forog. Néha csak ennyin
múlik az életünk.
- Tudom. Nincsenek illúzióim.
A nő beszállt a kocsiba.
- Remélem, hogy hamarosan találkozunk, dr. Kahan - búcsúzott el Grant Willen.
A Hilton elől indulva a Mazda után szorosan felzárkózott a Ford. A Michigan Avenue még ebben
a késő esti órában is forgalmas volt, és mivel időközben besötétedett, nehéz lett volna távolról követni
Alicia kocsiját. A féklámpák és a reflektorok kígyózó sorában a Mazda egy gyorsan szem elől
veszíthető pont volt csupán.
Hallucinációk, úgynevezett csodák... Amelyekkel a precíz katonaértelem nem tud mit kezdeni.
Willen szavai keringtek Alicia fejében.
De senki más sem.
Mások is megcsinálták, és az eredmény ott is váratlan lett. Nem hosszú élet, hanem gyors halál.
Mintha felszabadítottak volna valamilyen ismeretlen erőt az emberben.
És a bázison elszabadult a pokol. Néhány orvost brutálisan megöltek...
 Alicia elfelejtette megkérdezni, hogy hogyan ölték meg az orvosokat. Talán nem tudott volna rá
Willen válaszolni, de lehet, hogy igen. Elmondta volna, hogy agyonverték őket, és nem volt senki, aki
megakadályozza a gyilkosságot. Aztán ott égett el a testük abban a tűzben, ami elemésztette a
bázisukat.
Mi okozta a táborban a robbanást és a tüzet? Heitman öngyilkos lett, és nem bántott senkit.
Megzavarta Landakert, rámutatott James-re, aztán százak szeme előtt a mélybe vetette magát.
De nem ölt meg senkit.
Kik pusztítottak a bázison? Lehet, hogy nem is a betegek.
Eldobálták a fegyvereiket, és berohantak az erdőbe.
A katonák elmenekültek. Ez a rész kicsit hihetetlen volt Willen elbeszélésében. Vajon mennyire
lehet hitelt adni neki? Még elképzelni is nehéz, hogy egy csapat felfegyverzett katona, akiknek egy
bázis őrzése a feladatuk, a fegyvereiket elhajítva menekülnek. Mintha elvesztették volna a józan
eszüket.
Egy jól képzett katonánál mindenesetre furcsa. Vagy Willen túlzott?
A katonák magára hagyták a bázist, az orvosokat megölték...
Kik?
A kiszivárgott információk szerint megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus. Hallucinációk,
állítólagos csodák...
Vagy mégsem...?
Alicia idegesen felsóhajtott. A Lake Streeten járt, és amikor lefordult, a visszapillantóban
ellenőrizte, a Ford ott van-e mögötte. De csak reflektorok tucatjait látta, a hozzájuk tartozó kocsikat
nem lehetett kivenni. Volt ott egy Ford körvonalú autó...
Aliciát most megnyugtatta a gondolat, hogy vigyáznak rá.
...megjelent Krisztus... aztán az Antikrisztus...
Egy orvos ne legyen vallásos, Alicia ehhez tartotta magát. Ismert olyanokat, akik hittek a teremtő
létezésében, és vallották, hogy ilyen művet, mint az emberi test, nem hozhat létre egy oktalan
természet, csak az Isten. De akkor mi van a betegségekkel, az öregedéssel, és az emberi lélekkel?
Milyen Isten ez?
Alicia kis híján rátaposott a fékre. A magának feltett kérdés olyan gondolatsort indított el az
elméjében, amely új megoldások felé vezetett. Továbbra is szkeptikus maradt, de nem az volt a
lényeg, milyen isten van, hanem, hogy ki melyikben hisz!
Nem tudta végigvezetni a gondolat szálát, mert túlságosan izgalomba jött, és még elhelyezni sem
tudta a történtek fonalában. Erezte, hogy megfogott valamit, aminek köze lehet a négyezer évvel
ezelőtti műtéthez, Heitman halálához, és a megjelenő Holland-hez is. De csak érezte, megmagyarázni
képtelen volt.
És nem oszthatta meg senkivel. Egyedül haladt a Mazdával a kocsisorban, a hideg utcai
halogénlámpák alatt. A fények a szemébe vágtak, aztán ahogy alájuk ért, megsűrűsödött a félhomály
az autó belsejében, és megfordultak az árnyékok is majd jött a következő lámpa...
Alicia szerette volna, ha a kocsi sötétjében most mellette van James, vagy az anyja, vagy valaki,
akinek bátran kiöntheti a lelkét. Magába zártan töprengett a gyilkosságsorozatról, és mindezekről a
szörnyűségekről. Mindent elkövetett, hogy megismerje az igazságot, de egyedül járta ezt az utat.
Hiányzott valaki, akivel beszélhet róla.
A Mazda csendjében magányosnak érezte magát. Bekapcsolta a rádiót, és egy zenei csatornára
ugrott. Chris Rea szólt, The Road to Hell... Régi szám, ide illik. Alicia ma már nem akart semmivel
sem foglalkozni. Ellazulva hallgatta a zenét.
Hazaérve egy rendőrautót pillantott meg a háza előtt, a szemközti járdaszegély mellett parkolni.
A lakására is ügyeltek.
Alicia felkormányozta a Mazdát a kocsibejáróra, behúzta a kéziféket, és leállította a motort.
Eközben elgurult a háta mögött a Ford, és egy kanyarral a másik rendőrkocsi mögé állt.
A nő a Mazda mellől nézte végig, ahogy a Fordosok átadják az őrzését. Pár szót váltottak csak a
rendőrautóban ülőkkel, aztán búcsút intettek. Az egyik biccentett Alicia felé. Látszott rajtuk az öröm,
hogy vége az egyhangú munkának.
Kösz az életért, fiúk!
Az utca csendes volt. Foltokban világították meg a lámpák a pázsitot, s az aszfalt felülete
mattsárgán fénylett. Alicia mélyeket lélegzett. Ismerős feszültség szorította össze a torkát, de azt
bizonygatta magának, hogy csupán a napi fáradtság miatt van. Túl sok ez neki.
Napok óta keres és kutat, próbál nyomára jutni valaminek, amiről azt sem sejti, hogy nem-e
csupán egy álom valójában. Hihet-e egy olyan mesében, amely négyezer évvel ezelőtt kezdődik?
Túlságosan sok a misztikum benne, amikor a világ nagyon is egyszerű. Akik lakják, azok bonyolultak.
 Hugh Mervinben nem volt rossz szándék, amikor mesélt. Nem hazudhatott... mi érdeke fűződött
volna hozzá? Aliciában azonban most is feltört a kétség: amikor Mervinnel találkozott James halála
foglalta le minden gondolatát. Nem ítélheti meg Mervin történetét józanul.
Mervin az igazat mondta. Mint ahogy Willen is azt tette, bár teljesen más okok miatt.
Rajtuk kívül azonban senki nem árult el semmi kézzelfoghatót.
És Landaker?
Alicia azon vette észre magát, hogy még mindig a Mazda mellett álldogál. Biztos csodálkoznak a
rendőrkocsiban.
Benyúlt a táskájáért, majd becsapta az ajtót, és a bejárat felé indult. Mára tényleg vége...
Előkereste a ház kulcsait. Nem sietett, idekint jó idő van, bent csak a szokásos fülledt levegő
fogadja. Nappal nem szellőztetett, és ma este a rendőri felügyelet ellenére sem fogja kinyitni az
ablakokat. Csupán addig levegőzhetett a lakás, amíg reggel a rendőrök itt serénykedtek körülötte.
A zár kattant, és Alicia előtt kitárult az ajtó. Bent nem csak kellemetlenebb levegő várta, de
sötétebb is volt, mint az utcán. Alicia kibújt a cipőjéből, és máris otthonosabban érezte magát.
A villanykapcsoló után nyúlt, aztán megmerevedett. Ez most nem egyszerű rossz érzés volt. Több
annál: idegen szag.
Valaki van a lakásban!
Nem a bútorok, a parkett, a szőnyegek illata. Azokat ismerte. Egy vagy több embernek a szaga,
test, testek kipárolgása lebegett a levegőben.
Alicia lassan hátralépett, és megragadta az ajtókilincset. Ha elég gyors, és kiér az utcára, akkor
nem eshet baja. Ott a rendőrautó. Majd egy rendőr bejön, és körülnéz. Ha pedig még sincs itt senki, meg
fogják érteni.
Feltépte az ajtót, és kirohant a ház elé. De segítséget nem tudott kérni a rendőröktől.
Két alak a szeme láttára ölte meg őket.

8.

Mind a két zsaru lehúzta a mellette levő ablakot, hogy a levegő járjon a kocsiban, de ennek
ellenére kis híján megfulladtak a hőségtől. Már két órája várakoztak Alicia Kahan háza előtt, amikor a
nő megjelent, és hiába álltak be az egyik útszéli fa hosszúra nyúló árnyékába, a délutáni forróság által
felmelegített aszfalt megizzasztotta őket rendesen. Közben besötétedett, kigyulladtak a köztéri
lámpák, megérkeztek a szomszéd házakba a férjek és a feleségek, és elcsendesedett az utca. A
rendőrök csendesen bóbiskoltak, amíg végre eljött az ő idejük. Átvették a figyelést, és úgy sejtették,
hogy halálosan unalmas estéjük lesz.
- Mit áll ott?
Tim Jenkins a kocsija mellett ácsorgó doktornőre pillantott.
- Szerintem azon gondolkodik, hogy behívjon-e bennünket a házba. Dan Neil oldalba bökte
társát.
- És ugyan mit csinálnál bent?
- Kinyújtóztatnám a tagjaimat. Már egészen elgémberedtem. Nem először csinálták, és minden
alkalommal remélték, hogy utoljára. Százszor jobb volt kint az utcán járőrözni, mint egy leállított
motorú kocsiban várakozni órákon keresztül. Tudták, hogyha a nő eltűnik az ajtó mögött, akkor majd
csak reggel látják viszont. Addig azonban hosszú-hosszú óráknak néznek elébe.
- Elindult befelé - mondta Jenkins.
- Ki jár körbe először? - Én.
- Dobjunk fel egy pénzdarabot.
Míg Neil a zsebében kotorászott, egy férfi hajolt be az ablakon. A rendőrök nem láthatták, hogy
közeledik, mert a fa törzse mögül bukkant fel egyik pillanatról a másikra. Neil felemelte tekintetét, és
egy pisztoly csövével nézett szembe.
A volán mögött ugyanez történt Jenkins-szel.
- A kurva életbe! - tört ki Jenkinsből, és a kormányra csapott.
- Csak nyugalom, zsarukám! - mondta a pisztolyt tartó férfi. - Látni akarom a kezeidet. Tedd a
műszerfalra!
- Te is! - nógatta meg Neilt a másik. - Ne is akarj rosszalkodni!
Dan Neilnek azonban eszébe sem jutott a fegyvere után nyúlni. Gyorsabban meg lehet húzni egy
ravaszt, mint előkapni egy fegyvert.
- Ezt senki sem mondta az őrsön - háborgott Jenkins, de teljesítette a parancsot.
 - És most lassan előrehajolni! Kezeket szét, fejet középre!
A zsaruk ráhajoltak a műszerfalra. A pisztolyosok egymásra pillantottak, leeresztették a fegyvert,
majd előhúztak egy-egy kést, hogy aztán egyetlen, szakszerű mozdulattal a kisagyba szúrják. Néhány
görcsös rángás után a rendőrök csendesen meghaltak. Neil lassan lecsúszott az ülés elé.
- Az istenit! - mondta az egyik férfi. - Ott a nő!
Alicia a bejárati ajtó előtt állt a rémülettől dermedten, aztán hátrafordult, és riadtan kereste a
menekülés útját a gyilkosok elől. Az utca és a ház felé nem szaladhat. A kerten át viszont eljuthat a
szomszédba. Errefelé nem olyan magasak a kerítések!
Elkerülte a házat, és a sövény mellett rohant vissza a hátsó kertbe. Nem volt kétsége afelől, hogy
a nyomába eredtek.
Hátul már nem mutatott utat az utcai világítás, de Alicia tudta, hogy a sövény mellett nem
ütközik semmibe. Kicsit beljebb két sziklakertet is csináltak, illetve az édesanyja csinálta őket előző
nyáron, amikor két hónapot itt töltött náluk. Rendbe rakta a kertet, virágokat, díszbokrokat ültetett.
Akkor James is beszállt a házi munkába, és faasztalt, faülőkéket ásott le a földbe, illetve megkezdte
egy udvari tűzhely lebetonozását. Az félig kész állapotban is maradt...
Alicia csupán az ujjaival érintette a sövényt, de úgy vélte, óriási zajt csap, amely segít
üldözőinek. Ám ha nem tette volna, maga sem tudja, merre keveredik el a sötétben. \
Rövid, fájdalmas kiáltás árulta el, hogy mögötte valaki akadályba ütközött. Ugyanakkor
kicsapódott a ház hátsó ajtaja, és egy fénysugár vágta át a kert sötétségét.
Alicia tudta, hogy le kellene hasalnia, és akkor nem vennék észre, de attól félt, hogy utolérik.
Nem állt meg, de a fény neki is segített, látta már azt a megritkult sövényszakaszt, amelyen át
eljuthatott egy másik kertbe.
A fénycsóva végigpásztázta a bokrokat és rátalált Aliciára.
- Ott van!
A ház felől jött a hang.
- Elkapom!
Mintha csak veszett kutyát üldöznének.
Öten voltak. Kettő az utcáról, három a lakásból. Egy tartotta a lámpát. Nem törődtek a
virágokkal, átvágtak rajtuk, beletaposták őket a földbe.
Alicia elérte a sövényt, és átsiklott közte. Derékig érő fakerítés állt mögötte, azon egyszerűen
átlépett. Ebből a kertből kijuthat a szomszéd utcára. Az eszébe sem jutott, hogy bedörömböljön a
házba: azzal az ott lakók életét veszélyeztetné. Akik ennyire lelkiismeretlenül és könnyedén
gyilkolnak le rendőröket, azok nem kegyelmeznének a szemtanúknak sem.
Már a kert közepénél járt, amikor egyik üldözője átzuhant a kis kerítésen. A második már
óvatosabb volt, ő a társában botlott el, és ezzel Alicia értékes métereket nyert. Ám ezt a kertet ő sem
ismerte, és a sötétben csak a ház hátsó ablakain át kiszűrődő lámpafény segítette, nem túl jól. Mert
amit árnyéknak vélt, az valamilyen gyermekjáték volt, s amit akadálynak hitt, az egyszerű árnyék.
Alicia térdre zuhant, és érezte, hogy a csupasz földön térdel: a harisnyája futás közben, és a
sövénynél szinte lefoszlott a térdéről. De legkevésbé az öltözéke izgatta.
A ház mellett feltűnt az út. Ott majd segítségért kiált, és valaki majd csak hívja a rendőröket. Egy
egész utcányi embert pedig csak nem nyírnak ki ezek.
Megöltek két rendőrt!
Ismét hallotta a csörtetést maga mögött, és üldözőinek zihálását. Ennél gyorsabban azonban
képtelen volt futni. A tervezettnél korábban kezdett el kiabálni. Kiugrott a járdára, az utca fényébe, de
érezte, hogy nem bírja már sokáig. A tüdejéből elfogyott a levegő, és rájött, hogy vagy kiabál, vagy
szalad. A kettő együtt nem megy.
Néhányan azonban már felfigyeltek a kiáltásokra. Egy-két ajtó kinyílt, mire lövés dörrent: az
egyik üldöző tüzelt, hogy elriassza a bátortalanabb szomszédokat. A lövések hatásosnak bizonyultak,
mert senki nem sietett segíteni. Mire a rendőrök kiérnek, addigra pedig...
hiába!
Alicia azon volt, hogy feladja, ám a lábai vitték tovább. Amikor meghallotta az autót, nem tudta,
üldözői követik-e azzal, de más választása nem volt, leugrott az úttestre, és integetni kezdett. Akkor
látta meg, hogy ketten is vannak a nyomában.
Az autó gyorsan közeledett. Motorja felpörgött, ahogy a vezető a gázra lépett
Csak nem megy el mellettem!
és Alicia hamar bekerült fényszóróinak sugarába.
Aztán az autó oldalra vágódott, felugrott a padkára, és fellökte az egyik üldözőt. A másikat
elgázolta volna, ha nem ugrik félre. Sivítottak a gumik, ahogy Alicia mellett lefékezett. A vezető
átnyúlt az ülés felett, és kinyitotta az ajtót.
 - Ugorjon be! - kiáltotta.
Alicia még be sem csukta az ajtót, amikor már elindultak, és maguk mögött hagyták a két
átkozódó férfit. Az egyik a térdét fogva üvöltött, véres csontja a nadrágszárán keresztül meredt fel, a
másik pedig egy virágágyásból kúszott elő, és dühében utánuk lőtt, de nem találta el még a kocsit sem.
Befordultak az utcasarkon, és Alicia most kezdett feloldódni a sokkhatás alól. Elhaladtak az
utcájuk előtt is, és a nő kipillantott: látta a rendőrautót, és látott egy jól kivehető alakot az utca
közepén. Aztán iszonyatos robbanás remegtette meg a környéket, és tűz csapott fel a házak közül. Egy
tető a levegőbe emelkedett, és ott szakadt darabjaira. Ezernyi cserép hullott vissza. A feltörő lángok az
égig szöktek, de még megszelídülve is messzire ellátszottak.
Az alak mintha megnőtt volna az tűz fényében, egy pillanat, amíg Alicia látni vélte így, s a kocsi
áthajtott a kereszteződésen.
A doktornőnek nem jött ki hang a torkán... Felrobbant az otthona, és ezzel együtt minden emléke.
Annyi mindent elvesztett már... és most ez...
De az élete megmaradt. Amiért tartozott valakinek. Alicia meg szerette volna köszönni a
segítséget, és a megmentője felé fordult. Ekkor jött rá, hogy még nincs vége.
Mark Holland vezette a kocsit.
A pedáns őrült a rendőrségi fényképről.
 NYOLC

1.

Devilla felügyelő letörten állt a füstölgő romok felett. A koszosszürke, lucskos-fekete romhalmaz
úgy nézett ki, mint azok a gyufából épített játéktornyok, amiket gyerekkorában a hátsó udvaron egy
alumíniumlemezen meggyújtott. Aztán jött az anyja, és leöntötte a már elhamvadt gyufaszálakat egy
pohár vízzel, és Marcus akkorát kapott a fejére, hogy két napig zúgott az agya. Erős keze volt az
anyjának, és most, hogy eszébe jutott a dolog, újból megérezte a tompa fájdalmat a koponyájában, bár
ezt a fájdalmat fáradtság okozta. Ez olyan volt, mintha a halántékába kardot szúrtak volna, az a régi
pedig, mintha egy zacskó vizet ráznak össze a koponyájában: egészen felkeverte, és kívül-belül
elzsibbadt.
- Még ebben a füstben is érzem a szagodat - jegyezte meg mellette állva William Moyer. - Miért
nem adsz magadra?
- Másfél napja nem láttam se ágyat, se fürdőszobát - morogta Devilla. Nem mintha annyira
vágyott volna hazamenni, mert tudta, hogy az ágya és a fürdőszobája egyaránt tele van használt
ruhadarabokkal. Beszimatolt a zakója alá, de semmit nem érzett: immúnis volt a saját szagára.
- Ez a te ügyed? - kérdezte Moyer.
- Aha. Meg is akartam kérdezni, hogy mit keresel itt.
- Dolgozhatnál gyorsabban - Moyer nem vette fel a célzást. Neki sem volt fényes a kedve. Utálta,
hogy kirángatták ide, és most valakin kitölthette kicsinyes bosszúját. - Egyébként nem tesz jót az eset
hírének az a két rendőr, akit meggyilkoltak.
Devilla megfordult, és Moyer melle felé bökött.
- Na tűnj el innen, mert parázson megpirítom a mogyoróidat, aztán kenyérre kenheted!
Moyer vigyorogva szállt be a kocsijába.
- Kellemes pihenést, Marcus!
Devilla lehajolt, és hozzávágta az első törmelékdarabot, ami a keze ügyébe került. Moyer berántotta
maga mögött a kocsiajtót, aztán a csattanáskor leolvadt arcáról a vigyor. Szitkozódni kezdett, de Devilla nem
figyelt rá.
Hajnalodott, a tűzoltók a fecskendők szétszedésével és víztelenítésével foglalták el magukat. Már végeztek,
és végre elcsendesedett a környék. Az égő házra kilőtt víz, és az éjszakai lehűlés miatt a levegő friss volt, és
hűvös. Az utca végre nyugovóra tért, hogy két-három órai alvással kipihenje a tűznézés fáradalmait.
Devilla már órákkal ezelőtt megszabadult nyakkendőjétől. A zakóját is levetette, de itt kint fázni kezdett, és
újból magára kanyarintotta. Kávéval tartotta ébren magát, bár amikor hajnalban meghallotta a robbanás hírét,
egy ideig nem kellett élénkítőszert keresnie, úgy felment a vérnyomása, mint két dobozos energiaitaltól, ha jó
fajta Kentuckyval keveri.
- Találtatok valamit? - kérdezte a helyszínelőket, akik a tűzoltók után birtokukba vették a romokat.
- Semmit - felelte az egyik nyakig sárosan. A korom és a víz megtette a magáét: mintha hetven kiló vizes
feketehumusz kelt volna életre, és a maga százhetven centijével Gólemet akarna játszani.
- Csontok?
- Még nem. De ha szükséges, akkor találhatunk azt is.
Devilla legyintett. Fel sem fogta a szavak értelmét. Egy órával ezelőtt, amikor a ház gerendázata
összeroskadt, megpróbált kérdéseket feltenni a bámészkodó szomszédoknak, és azon vette észre magát, hogy
egy-egy mondatot átaludt a szemtanúk elbeszéléséből. Azóta csak nézelődött, és sétált. A munkát másokra bízta.
Két rendőrt megöltek. Ha reggel bemegy a hivatalba a kapitány, és megtudja a hírt, óriási balhé lesz.
Devilla azon töprengett, hogy Fisherre kéne kennie a dolgot, de valószínűleg Fisher rá fogja kenni, és ő hiába
fog azzal mentegetőzni, hogy az FBI nem adott át minden információt, nem az FBI lesz a hibás.
- Devilla nyomozó! - szólalt meg pár lépésnyire Kevin Pastor. - A másik utcából vannak híreim!
Devilla felriadt.
- Mondd csak, fiam!
- Néhányan egy menekülő nőt láttak a robbanás előtt.
- Nocsak, kezd érdekes lenni - Devilla megütögette a saját arcát, hátha felébred. - És hova menekült?
- Inkább az az érdekes, hogy miért?
-Pastor! Fáradt vagyok én már ezekhez a hajnali találós kérdésekhez. Mondd a választ, és
megspórolunk egy tiszteletkört!
- Két alak üldözte. Először Mrs. Womack-kel beszéltem, aki dr. Kahan hátsó szomszédja. Azt
állítja, hogy a menekülő Alicia Kahan volt, és a kertjükből rohant ki az utcára.
Devilla mintha megkönnyebbült volna egy kicsit.
- Rohadt ügy, amelyben az első jó hír, hogy a doktornő túlélte.
A nyomozó elkapta egy visszafelé igyekvő gumicsizmás, gumikötényes rendőr karját.
- Aztán nehogy csontokat találjanak nekem! - Elengedte a kart, majd Pastorhoz fordult. - Mit
mondott még az a Mrs...
- Két férfi üldözte dr. Kahant - folytatta Pastor. - Lövöldöztek is. Az egyik szomszédra, aki a
segítségkiáltásokra kijött a házából, rálőttek. Megtaláltuk a golyót a ház oldalában. Aztán jött egy
autó, ami felvette dr. Kahant, és elhajtott vele.
- Ennyi?
- Egyelőre igen. Nem tudjuk sem a kocsi típusát, sem a rendszámot. A támadók eltűntek. Az
autót látták jobbra elkanyarodni, elhaladt az utca végében, és nagyjából ezzel egy időben robbant fel
dr. Kahan háza. A támadók eltűntek.
- Kicsit sok ez egy őrülttől - mondta Devilla és Fisherre gondolt. Eddig jó fiú volt, de most lesz
egy-két keresetlen szava az ügynökhöz. - Mindenesetre érdekes, hogy egyszerre megöl két fegyveres
rendőrt, és utána ő és az árnyéka megkergeti Alicia Kahant. Na jó! Nem bírom tovább. Haza megyek,
és lefekszem. Délre bent vagyok! Addig hallgassatok ki minden szemtanút, és keressétek meg Alicia
Kahant! Ha megtaláltátok, előbb is felkelthettek, mint dél. De nem hiszem, hogy megtaláljátok.
- Miért? - kérdezte Pastor.
- Mert már jelentkezett volna, ha nincs baja.
- Lehet, hogy ő is csak fáradt, és alszik egy szállodában.
- Persze. A sofőr, aki meg felvette, az hazament a családjához, mint ha mi sem történt volna.
Szerintem csapdába csalták. Ketten kergették, egy harmadik pedig megérkezett, mint a
mentőangyal, és felvette.
- Miért nem robbantották fel, ha meg akarták ölni?
- Nem tudom, és nem tudok már gondolkozni - mondta kissé idegesen Devilla. Pastor kérdései csak
rontottak a kedélyállapotán. - És most megyek!
- Főnök! - szólt utána Pastor. - Tegnap este már nem találkoztunk, és nem tudtam szólni, de
kiderült, ki hozta ki a kórházi parkolóból dr. Kahan Citroenjét.
- Majd délben, Pastor! - intett Devilla. De megállt Alicia Kahan felfordult és kiégett Mazdája
mellett, amelyet még a robbanás repített ki egyenesen az út közepére, majd hátranézett. - Ki volt az?
- Dr. Edward Beymer. Egy orvos.
- Majd délben!

2.

Idegen volt a szoba, és idegen volt az ágy. A spalettákon keresztül meredeken sütött be a nap,
ami azt jelentette, hogy jócskán benne járnak már a reggelben. A sarokban egy ventillátor zümmögött,
és fejét forgatva keverte meg a fülledt levegőt.
Alicia magára pillantott. Ruhástól feküdt le, elegánsan, de kissé szakadtan. Lehet azt mondani,
hogy az ágyba ájult, amikor végre lefekhetett, és úgy átaludta az éjszakát, hogy egyszer sem riadt fel,
és rémálmai sem voltak. A nő megpróbált visszaemlékezni, hogy álmodott-e valamit egyáltalán, de nem
sikerült felidéznie semmit.
Hacsak azt nem veszi rémálomnak, ami az este történt. Mindene odaveszett, a ruhái, a könyvei,
gyerekkorának megőrzött tárgyai, amiket a saját gyermekének tett félre, ha egyszer lesz... James
fényképei...
Egész közös életük.
Felrobbantották a házát, ő pedig éppen Holland kocsijában akart elmenekülni a támadói elől. A
kocsiban már eszébe se jutott ellenállni, először a döbbenet bénította meg, aztán valamiféle fásultság,
ami elöntötte: fáradt volt, kétségbeesett, és nem látott kiutat. Megadta magát a sorsnak, és amikor
Holland elhozta Chicago egy olyan részére, ahol még sosem járt, és saját szándékából sose jött volna
ide, hagyta, hogy a férfi feltuszkolja ide, belökje ebbe a szobába, és rázárja az ajtót.
De a fásultságnak már vége. Aliciában feléledt a menekülési ösztön. Felült az ágyon, és tekintete
azonnal a spalettákra esett. Emlékezett rá, hogy mindössze egy emeletet jöttek fel a lépcsőn: az ablakon
pedig nincs rács, és innen még le tud ugrani. Letette a lábát a földre, és késedelem nélkül az ablakhoz
sietett. Kitárta az ablaktáblákat, de ennél tovább nem jutott: a spalettákat középen összecsavarozták, és
a csavar már olyan rozsdás volt, hogy meg sem mozdult.
Talán kiüthetném egy székkel.
 Lehet, hogy a zajra bejönne valaki, de legalább megpróbálja. Semmit sem veszíthet vele!
A gondolatnál azonban nem jutott tovább, mert kulcs csörgését hallotta meg kívülről. Riadtan
körülnézett, aztán úgy döntött, hogy ha már elmenekülni nem tudott, legalább méltósággal
micsoda hülyeség!
fogadja elrablóját. Visszaült az ágyra.
Kattant a zár, és Holland lépett be, egy papírzacskóval a hóna alatt. Behajtotta az ajtót, de... nem
zárta bel
- Jó reggelt - mondta. - Látom felébredt. Hoztam reggelit.
Alicia hirtelen megnyugodott. Józan esze tudta, hogy most menekülnie kellene: az ajtóhoz
rohannia, feltépnie, és kiszaladni az utcára, mégsem tette meg. Megkérdezte magától, hogy miért nem.
Talán, mert Holland nem fegyverrel lépett be, hanem... reggelivel.
- Nem tudtam, mit szeret. - A férfi belenézett a zacskóba. - Van itt néhány zöldség, és rozscipó,
meg felvágott, és tojás... Elkészítsem, bár ezt nem ajánlom, mert pocsék szakács vagyok, vagy
elkészíti maga?
Biceg.
Holland átvágott a szobán, és a főzőfülke egyetlen szabad asztalára letette a csomagot.
- Biztos éhes. Egy ilyen nap után én éhes lennék...
Végre ránézett Aliciára. A nő egy pillanatra úgy érezte, hogy mindez csak illúzió. A férfi
tekintete korántsem tükrözte azt a könnyedséget, amellyel csordultig voltak szavai.
Ideges.
- Sajnálom, hogy felrobbant a háza - mondta Holland és közelebb lépett. - De azt hiszem, hogy
már régebben elszakadtak azok a szálak, amelyek a régi életéhez kötötték. Higgye el, hogy megértem,
velem is ez történt.
Alicia első bénultságából felocsúdva Holland arcvonásait kezdte tanulmányozni. Hasonlított a
fényképre, amelyet a rendőröktől kapott, de csak hasonlított. Persze, kétség sem férhetett hozzá, hogy
a fénykép Mark Holland-ről készült, de a férfi élőben másként hatott rá, másként viselkedett, mint
ahogy elvárta volna.
- Mi történt a lábával? - kérdezte Alicia.
Holland elmosolyodott. Legalább annyira nem illett ide ez a mosoly, mint Alicia kérdése.
- Beleléptem egy szögbe. Épp a maguk kertjében. Mielőtt hozzám vágott volna valamit az ajtó
üvegén keresztül.
Dr. Alicia Kahan erős kísértést érzett, hogy felszólítsa Holland-et, hogy vegye le a cipőjét, és
mutassa meg a lábát.
- Remélem nem várja, hogy bocsánatot kérjek? - kérdezte a nő.
- Nem talált el - legyintett Holland. - Mi lesz a reggelivel? Elkészíti?
- Nem akar megölni? - kérdezett vissza Alicia. - Agyonverni, aztán leönteni benzinnel?
- Ki mondta azt az őrültséget, hogy én ilyeneket teszek? A rendőrök? Az FBI?
- Igen. Azt mondták, így ölte meg a főbérlőjét, és hogy egy elmegyógyintézetből szökött meg.
- Úgy nézek ki?
- A fényképen úgy nézett ki, mint egy freudi komplexusokkal küzdő őrült.
- Milyen fényképen?
- Amit magáról adtak.
- Biztos rossz volt a megvilágítás. Sok rossz képet készítettek rólam, amíg még hagytam magam
fényképeztetni. - Holland bánatosan elmosolyodott. - Magáról még nem készült olyan kép, amely
alapján tömeggyilkosnak nézhetnék?
- Nem - rázta meg a fejét Alicia, és egyre kevésbé tűnt hihetetlennek ez a beszélgetés. Ő is
felvillantott egy mosolyt. - De olyan már igen, amiért rám húzhattak volna néhány milliós sikkasztást.
Holland megrázta a fejét.
- Így nem lesz reggelink - mondta. - Megyek, és megcsinálom. Jobbra van egy mosdó, ahol
rendbe szedheti magát. Női ruhát ugyan nem talál, mert ez agglegénylakás, amolyan csavargó módra,
de ha ráakad egy megfelelő ingre, azt nyugodtan vegye fel!
- Rendben - felelte a nő. - Rám is fér.
A mosdó ajtaját falmintájú tapétával vonták be, azért nem vette észre eddig. Most, hogy Holland
rámutatott, könnyen rátalált, és belépett. Apró helység volt, egy koszos kézmosókagylóval, amelyen
vízfolyás irányú, barna-sárga, vasas vízre utaló csíkok húzódtak, és egy lepattogzott zománcú
zuhanyfülkével. Alicia először kéztörlő után kutatott, és látta, hogy odakészítettek egy tisztát,
valószínűleg neki. Kirázta, és érezte azt a szagot, amely a hosszan szekrényben álló ruhák sajátja.
Úgy döntött lezuhanyzik. A víz alatt mintha tisztábbak lettek volna gondolatai. Nem értette a saját
viselkedését. Igaz ugyan, hogy Holland nem tűnt vérszomjasnak, de ha mégis...
 És ha a rendőrök tévedtek?
Ez most fordult meg a fejében először. Holland először is megmentette az életét, amikor felvette a
kocsijába.
Miért volt ott?
Már napok óta követte őt. De csak követte, és figyelt, nem támadta meg.
Ő támadta meg Holland-et...
És ha csapda? Az emberei rám rontottak, ő meg a megmentőmnek tűnteti fel magát, hogy...
Hogy...?
...hogy megszerezze a műtét leírását. Csak ezért. Most mindenkinek ez kell, és mindenki őt tekinti
az odavezető személynek.
Az emberei? Nem azt állították róla, hogy egyedül van? ...és őrült?
Alicia lassan forgott körbe a melegvíz alatt, és önmagával vitatkozott. Nem látta át a helyzetet, és
nem tudta, hogy mit higgyen Hollandról. A férfi megpróbált bizalmat kelteni benne, és pár percre
sikerült is neki. Most a nő ismét bizalmatlan lett. Nem ismeri sem a férfit, sem az indokait. Ha valóban
az operáció leírását keresi, akkor csak hátsó szándékkal teheti azt. Ha pedig mégsem az érdekli, akkor
mit akar?
Ő lenne a jó angyal?
Vagy a gonosz?
Alicia elzárta a vizet, majd egy felirat nélküli sárga flakonból kirázta a tusfürdő maradékát, és
takarékosan végigdörzsölte a testét. Közben azt fontolgatta, hogy mégis megszökik.
Sorra vette az ismerőseit. Akikhez elmehetett volna, azokat nem akarta bajba sodorni. Elbújni
pedig amúgy sem tud. Előbb-utóbb megtalálják. Ha bemegy a kórházba, akkor onnan követnék, ha
telefonál a rendőrségre, akkor maguk a nyomozók vezetnék el hozzá a tetteseket. Mert ha a kórházban
van emberük, lehet, hogy van a rendőrségen is.
Kiknek?
Alicia azon vette észre magát, hogy már úgy gondol rájuk, mint egy egész bűnszövetkezetre.
Végül is fegyverrel támadták meg, többen voltak, felrobbantották a házát, megöltek két rendőrt
ezek nem zsebtolvajok
és sokan vannak!
A nő újból megnyitotta a zuhanyt, de most több hideg vizet eresztett magára, mint az előbb.
Egészen felfrissült, és megtisztulva lépett ki a fülkéből. Törölközés közben hallotta, amint Holland
kint csörömpöl.
Alicia most furcsának találta, hogy ennyire megbízik a férfiban. Hiszen a fürdő ajtaját nem tudta
becsukni. Mi lett volna, ha Holland rátör?
Biceg...
Ha akarta volna, hát megerőszakolhatta volna este. Hiszen Alicia úgy elaludt, mint akit fejbe
vertek, még azt sem vette volna észre, ha lekötözik. De semmi ilyesmi nem történt. Reggel békésen
kelt fel, és hozták neki a reggelit.
De az ajtót rázárta!
Ez csak természetes. Ő is ezt tette volna a férfi helyében, még akkor is, ha nem akarja bántani.
Alicia egy kis fintor kíséretében magára öltötte előző napi öltözékét. Az anyag hidegen simult
bőréhez, kellemetlen érzés volt felvenni a koszos ruhát. De nem volt más választása. Ruhát kellene
vennie magának. De miből?
Felidézte az előző estét. Kiszállt a kocsiból, és a kezébe vette a táskáját. Még a házban sem tette
le, nem maradt rá ideje. Akkor szokta letenni, amikor már ég a villany, és belép a hallba. Tegnap még a
villany felkapcsolásáig sem jutott el. A táskát tehát magával vitte, és valahol a kertben hajíthatta el. Ha
szerencséje van, akkor tehát megvan minden irata, és hitelkártyája.
Holland kopogtatott az ajtón. A nő összerezzent.
- Kijöhet, én végeztem!
Kész volt a reggeli.

3.

Amikor Alicia kilépett a szobába, egészen más szemmel nézett körül. Lehet, hogy a reggeli illata,
vagy a látványa tette, esetleg a frissítő zuhany, de megbarátkozott a hellyel. A spalettákon beszűrődő
fény melegsárga hangulatot adott a helyiségnek, és a régi bútorok kopottsága azt a padlásszobát idézte
fel, ahova nagyanyja felhordta a már használaton kívüli tárgyait, és bútorait: törött lábú székeket,
megvetemedett kisszekrényeket, molyrágta ágyterítőket. Abban a padlásszobában is kevés volt a fény,
és persze nagy a por, de élmény volt fent ücsörögni, a ruhahalmok tetején, és nézni a fénycsíkokban
kavargó, felkavart por játékát.
Örökre Alicia titka maradt, hogy mit néz fent, soha nem árulta el senkinek.
Most, ebben a Chicago külterületén fekvő szobában ezek az emlékek ébredtek fel. Ez nem a Hilton
egy lakosztálya volt, de nem is a jómódú középosztálybeli családok elképzelt álma: az összehordott
bútorok a szemétről kerülhettek ide, szakértő kezek rendbe tették, majd elhelyezték őket a szabad
sarkokban.
- Maga itt lakik? - kérdezte Alicia.
- Nem - felelte Holland. - Én Dél-Carolinából származom, és az egyik nagybátyám lakik Chicagóban.
Már vagy húsz éve nem láttam, de ideiglenesen befogadott a lakásába. Tudom, nem a legjobb környék, de
legalább ingyenes. Nekem pedig nincs egy fillérem se.
- És a reggeli? - mutatott az asztalra Alicia.
- Szégyen, de lopott pénzből van.
- Maga lopta?
- A szükség sok mindenre rászorítja az embert. Amúgy nem vagyok tolvaj alkat. Tervezőmérnök voltam
egy repülőgépgyár alvállalatánál - Holland szégyellősen megvonta a vállát, mintha olyan lealacsonyító
munkát végzett volna.
Alicia meglepődött. Nem azt mondták a rendőrök, hogy valamilyen hivatalban dolgozott a férfi? Bár ez a
leglényegtelenebb tévedés - úgy látszik - vagy hazugság valamennyi Hollandról szóló információ közül.
- Akkor hogyan került olyan helyzetbe, hogy lopnia kelljen?
- A történet hosszú és hihetetlen - felelte Mark Holland. Kihúzott egy széket az asztal mellett, és intett. -
Foglaljon helyet!
Alicia szót fogadott. Holland leült vele szemben az asztalhoz, és kivett egy cipót a kosárból.
- Meséljen - mondta Alicia. - Amúgy sincs hova mennem, ráérek...
- Az élet rettenetesen törékeny - folytatta Holland. - Nem csak maga az élet, hanem amit felépít maga
köré az ember. A tárgyak, amiket összeszed, megvásárol, a kapcsolatai, amiket kiépít, a barátai, munkatársai,
egy szokatlan esemény, és... mind eltűnnek. Előbb-utóbb rájön mindenki, ha máskor nem, hát akkor, amikor
megöregszik, és meghalnak az ismerősök, vagy tönkremennek a drágán vásárolt, valaha első osztályú áruk...
Amikor a nyugdíj után kisebb házba kell költözni... Tudta, hogy az utcán élő csavargók negyven százalékának
korábban boldog, középosztálybeli élete volt?
- Maga még nem öreg - mondta Alicia, és Willenre gondolt, aki hasonlóképp vezette be a kívánságát.
- Nem. De összeomlott az életem. Volt egy feleségem, és egy kislányom, dolgoztam a házunkért,
autónkért, hogy törleszthessük azokat a részleteket, amelyeket fel kellett vennünk az életünkhöz. És nem is
lett volna baj, ha... nem történik baj.
Holland megvajazta a félbevágott cipót, aztán elkezdte majszolni.
- Már megszoktam a gondolatot - mondta kis idő elteltével -, hogy nem láthatom többé a családom. Már
nem lázadozom, legfeljebb ébren vagyok hajnalonként, vagy fájdalmasan szép dolgokat álmodok egy szebb
életről. Úgy tudják, hogy meghaltam, és ha visszamennék hozzájuk, egészen biztosan meg is halnék.
- Körözi az FBI - mondta Alieia. Kibökte: - Azt mondják őrült és gyilkos...
- Nem tudom, miért, csak sejtem. Egyébként nem volt főbérlőm és nem voltam
elmegyógyintézetben. De a szövetségiek a legkisebb gondom. Mások is a nyomomban vannak, és ők
az igazi nehézfiúk.
Alicia is vett a tányérjára.
- Nem eszik sonkát? - kérdezte Hollandét.
- Nem. Rámenne a gyomrom. Kenyéren, vajon, sajton, és rongyízű salátákon élek. Éttermek
oldalsó bejárata mellett őgyelgek, vagy kéregetek...
- Kik üldözik?
- Nem tudom. Az államtól kapják a pénzüket, de nem hiszem, hogy hivatalos igazolványuk
lenne onnan. Ők azok, akik többet akarnak az életemnél.
- Mit?
- A gondolataimat, az érzéseimet, az agyamat, Alicia hátradőlt a széken.
- Maga nem gyilkos.
- Nem - felelte Holland. - Én az egyik áldozat vagyok. A kérdés az, hogy az FBI miért állít
mást...

4.
 Devilla feje mellett megszólalt a telefon. Az éles, csipogó hang berobbant a dobhártyáján keresztül
az agyába, felszaggatta az idegpályákat, és az erein keresztül eljutott testének legtávolabbi
porcikájába. A nyomozó összerándult, kirúgott, aztán olyan hirtelen ébredt fel, hogy a nevét sem tudta
volna megmondani, ha valaki megkérdezi.
A telefon csak nem hagyta abba a csipogást, és Devilla lassan azonosította a zaj forrását. Az agya
együtt lüktetett a hanggal a koponyájában, és apró fekete karikák köröztek a szeme előtt. Ha teljesen
felébred, minden valószínűség szerint kitépi a zsinórt a falból, és a készülék a szemközti sarokban végzi a
fotel lábainál, de szerencsére tompa kábulatában nem volt hozzá ereje, és automatikusan leemelte, majd
füléhez tartotta a kagylót.
- Itt Pastor.
Devilla kedvesen belehörgött a kagylóba.
- A nagyfőnök beszélni akar magával. Többeknek feltűnt a tegnapi robbanás, és érdeklődnek
a nyomozás állása után. Néhány újság már rászállt az ügyre, és azzal hencegnek, hogy előbb
befejezik, mint maga.
- Ez kinek a szövege? - gurgulázta Devilla, és a hátára fordult. Az arcára a gyűrött párna
horrorisztikus vonásokat rajzolt.
- A kapitányé. Kétszer körbejárta a maga asztalát. Főnök, jobb lenne, ha bejönne. Megpróbáltam
fedezni, de tovább már nem tudom. És úgy nézem - Pastor lehalkította a hangját -, hogy Fisher is
keveri a szart. Lépjen be a kapitányságra!
Ez volt az a pillanat, amikor Devilla észhez tért.
- Azonnal ott vagyok. Illetve gyere értem, mert lerobbant a kocsim.
- Főnök!
- Mi van?
- Mosakodjon meg!
Devilla lecsapta a kagylót. A tévé tetején álló órára pillantott, és elszörnyedve állapította meg,
hogy alig pár perccel múlt kilenc. Kikászálódott az ágyból, és félmeztelenül ruha után nézett.
Pastor előbb megérkezett, mint ahogy a nyomozó elkészült, ami kész csoda a reggeli forgalmat
figyelembe véve. Devilla azonban nem tudta mit vegyen fel, és úgy válogatott, akár egy nő, habár
egészen más okból: nem volt tiszta öltözéke. A héten már eszébe jutott párszor, hogy mosodába kéne
hurcolnia a cuccait, de aztán más elfoglaltságára hivatkozva lemondta a programot maga előtt. És most
elérkezett az elszámolás ideje.
A szennyeszsákban levő ingekhez, gatyákhoz nem is nyúlt, mert tapasztalatból tudta, hogy
azoknak már igen kellemetlen szaguk van. A szobában szétterített ruhák között válogatott, kevés
eredménnyel.
Pastor ököllel megverte az ajtót, hátha Devilla visszaaludt a telefonhívása után.
- Mi történt az autójával, főnök? - kérdezte a szobában. Nem tett megjegyzést Devilla hiányos
öltözékére, és nem is sürgette.
- Nem az én stílusom - morogta Devilla. - Megpróbáltam hozzáöltözni ahhoz a szövetségi
hernyóhoz, de nem az én stílusom.
Pastor óvatosan félreállt. Rendhez szokott idegzetét felborzolta Devilla lakásának a látványa.
Ruhák, napilapok, és vodkásüvegek mindenfelé. Ujjlenyomatok a falon
Foglalkozási ártalom - gondolta Pastor.
sárga függöny.
Ez viszonylag tisztának tűnik - emelt fel Devilla egy fekete inget. Megszagolta. - Megfelel.
- Mi történt a kocsijával, főnök? - kérdezte Pastor másodszor is.
- Hogyan?
- A kocsija...
- Ledöglött félúton hazafelé jövet. Szerencsére közel a magasvasúthoz. Ott hagytam. Majd ma
bevitetem.
- Cserélje ki!
- Mi? Kinek van arra ideje?
Devilla begyűrte az inget a nadrágjába, aztán jelezte Pastornak, hogy mindjárt jön. Percekkel
később, mikor előkerült, frissebbnek tűnt, és a haja víztől fénylett.
Pastor a saját kocsijával jött, egy fényesen csillogó és vaníliától illatozó Forddal. Devillát hajszál
választotta el attól, hogy megjegyzést tegyen beosztottjának ízlésére, aztán eszébe jutott a saját
kocsijának az állapota, és inkább csendben maradt.
- Kiderült valami azalatt a néhány óra alatt, míg én aludni próbáltam? - kérdezte miután
kikanyarodtak a járdaszél mellől.
 - A háznál semmi érdekeset nem találtunk még. Megvan a nő kézitáskája, a sövény tövében
akadtunk rá, nyilván elhajította. Előbb-utóbb fel kell tűnnie valahol, mert se pénze, se hitelkártyája.
- Ezek szerint még nem telefonált?
- Nyoma sincs. A kórházi személyzetistől kértünk egy fényképet, és szétosztottuk a járőröknek.
- Azzal az orvossal mi van?
- Aki kivitte a kórházi parkolóból dr. Kahan Citroenjét?
- Aha - biccentett Devilla.
- Gondoltam megvárom magát, főnök. De leinformáltam, és kiderült, hogy dr. Beymer múlt
héten felkeresett egy ingatlanközvetítőt, hogy venne egy házat. Most bérlakásban lakik... - Pastor
összevonta a szemöldökét, de nem jutott az eszébe Beymer címe, így aztán pontot tett a mondat végére
- .. lakik. De nem rossz helyen.
- Hosszú és szorgos munkásévek - morogta válaszképp Devilla. - Fisher?
- A robbanás határán. Nem látszik rajta, elég jól leplezi, de szét se nyitja az öklét. És mintha már
nem érdekelné annyira Holland személye.
- Érdekes - Devilla csak ennyit mondott.
- Ja, és főnök! Jött magának néhány fax. Előtte keresték telefonon, és én mentem oda. A
fényképekre küldték.
- Hol van?
Pastor fél kézzel elengedte a kormányt, és a zsebébe nyúlt. Egyetlen, kissé gyűrött papírt vett elő.
Devilla sebesen kibontotta.
1. Thomas Bray. Gyorshajtás három évvel ezelőtt és tavaly májusban Los Angelesben.
2. Elérhető
3. Negatív
4. Nagymenő.
- Az első hármat értettem - jegyezte meg Pastor. - Dr. Kahan két támadója volt az egyes és a
kettes. Az egyiknek két oldalas priusza van, Greg Chiles a neve, ezt lehívtuk: szerepel rajta betöréses
rablás, autólopás, erőszak. Ült is vagy három évet. Pontosabban három évet és két hetet. A másik ez a
bizonyos Bray, akiről viszont nem találtam semmit.
- Pedig kétszer elkapták gyorshajtásért - mondta elgondolkozva Devilla.
- Holland volt a harmadik, és Fisher a négyes számú - folytatta Pastor.
- A kis hernyó.
Pastor Devillára pillantott. Majd megölte a kíváncsiság.
- Mit jelent az, hogy nagymenő? Devilla dobolni kezdett a térdén.
- Az nagy baj!
Bumm, egy csapás! Devilla a térdére csapott.
- Nagyon nagy baj!
Pastor összerezzent a következő csattanásra, aztán a fékbe lépett, mert pirosra váltott előtte a
lámpa.
- Kurva nagy baj!
Devilla a beosztottjára mosolygott.
- CIA... vagy valami hasonló...

5.

Alicia azon vette észre magát, hogy már egy ideje a kezében tartja a megvajazott cipót. Letette a
tányérjára. Nem volt éhes. Egy pohár narancslét viszont szívesen megivott volna. Vagy szívesen evett
volna egy kis gyümölcsöt.
- Mindent meg lehet szokni - vont vállat Holland. - Az üldözött életét, a bujkálást, a fájdalmat,
és még azt is, hogy nem láthatom többé a családom. Meg lehet szokni, csak nem tudok beletörődni.
- Hogyan jutott ide?
- Még csak nem is az én hibám... Azt hiszem a teremtőé. - Holland a fejét ingatta. A férfi az
elmúlt évekre gondolt, amelyekben százezerszer végiggondolta, hol siklott ki az élete, s mit tudott
volna tenni annak érdekében, hogy úgy élhessen, mint mások. Családi ház, gyerekek... a munka után
pihenésképp a garázsban vagy a hátsó udvaron tenni-venni... Nem rajta múlt, nem az ő hibája volt,
egyszerűen elsodorták a történések, s csak annyiban lehetett volna megváltoztatni őket, mint
megállítani egy hegyomlást. - Nagyon tökéletlenre alkotott minket, testileg és lelkileg egyaránt. Ismeri
azt a teológiai kérdést, hogy egy tökéletes lény hogyan hozhat létre tökéletlenséget? Honnan
származik a rossz?
Holland eltolta a tányért maga elől, és a rövid eszmefuttatás után elmesélte, hogyan jutott ide.
Néha meglegyintette őket a ventillátor lapátjai által megzavart levegő, és a ventillátor bugása adta a
háttérzajt. A külvilág ezekre szűkült le, de Alicia fel sem figyelt rájuk.
- A szüleim baptisták voltak, és engem is vallásosnak neveltek volna, ha korán meg nem halnak
- kezdte Holland. - Az apámat egy börtönlázadás során ölték meg a rabok, akikre vigyáznia kellett, az
anyám pedig orvosságot vett be, túlérzékeny volt egész életében... Engem anyám testvére nevelt tíz
éves koromtól kezdve. Szerencsém volt: bekerültem az egyetemre, utána pedig rögtön kaptam munkát,
amit még szerettem is. A feleségemmel nyolcvannyolcban ho zott össze a sors, Bush egy választási
beszédjén, illetve az elnököt hallgató tömegen túl. Véletlen volt, szerelem lett belőle, és
kilencvenegyben már meg is született a lányunk, Katie. Az életünk egy szálon futott, kitérők és
vadhajtások nélkül. Munka és család, nincs félrelépés, nincs vad haveri társaság, és az idő olyannak
tűnik, mintha megállt volna. Azt hiszem érti...
Alicia biccentett.
- Aztán egy nap megszédültem. Múló rosszullétnek hittem, mert éppen egy időjárási front
közeledik, leesett a légnyomás, vagy csak, mert egyszerűen sokat dolgoztam. Nem múló rosszullét
volt. Egyre gyakrabban szédültem meg, néha az utcán, néha a szerelőasztal mellett. Egy lépés jobbra
vagy balra, aztán meg kell kapaszkodni valamiben, és lassan elmúlik. Pár nap után Alyssa észrevette,
és rábeszélt, hogy menjek el doktorhoz. Péntek este megegyeztünk, hogy hétfőn első dolgom lesz
beugrani a háziorvosunkhoz. Aztán szombaton minden megváltozott.
- Ha nem emlékeznék rá pontosan, hogy november harmadika volt, akkor is meg tudnám
határozni az időpontot, mert magam előtt látom a pinceablakon kívül feltorlódó faleveleket. A szél
nyugatról fújt, és teljesen betakarta az ablakokat, fel kellett kapcsolnom a villanyt, amikor lementem a
szerszámokért. Egy Chevit szereltem éppen, kint az udvaron, mert november ellenére igen jó idő volt.
Felhoztam az udvarra vaskazettát, meg mindent, ami kellett, amikor elszállt a karomból minden erő.
Éppen le tudtam tenni a szerszámokat, kis híja volt, hogy nem elhajítottam őket. Nekidőltem a kocsinak, és
éreztem, hogy ez most nem megingás lesz, hanem valami komolyabb. Előre tudtam, másodpercekkel
korábban, mint elkezdődött.
- A bal karom mintha megbénult volna, képtelen voltam megmozdítani. Iszonyatos érzés azt
tapasztalni, hogy a saját karom nem engedelmeskedik nekem. Elkezdett rángatózni, mintha áramot
vezettek volna bele. A vállam elzsibbadt, és ugrálni kezdtek a vállizmaim. Belekapaszkodtam a kocsiba, és
azt hiszem, kiabáltam. Életemben nem féltem annyira. Nem azért, mert meghalhatok, hanem mert
lebénulhatok egész életemre. Mire Alyssa kiért a házból, már az egész baloldalam rángott. Nem láttam a
feleségemet, mert apró fénykarikák táncoltak a szemem előtt, és mintha a kocsi kürtje is megszólalt
volna. Pisztácia ízét éreztem a számban, ugye milyen hihetetlen?
- Epilepsziás roham volt? - kérdezte Alicia.
- Igen - bólintott Holland. - Mint később kiderült.
- Elvesztette az eszméletét.
- Azt mondták, nagy rohamom volt, és minden, ami ezzel jár. Rángások, habzó száj... Miután
elmúlt, még hosszan voltam eszméletlen. De már a kórházban tértem magamhoz. Elhiszi, ha azt
mondom, hogy azóta nem láttam a kocsimat és a házamat? A családomat is csak háromszor, három
egymást követő napon, mialatt mindenfajta vizsgálatot elvégeztek rajtam, koponyaröntgent, mágneses
rezonanciavizsgálatot... Kiderült, hogy agydaganatom van, de műthető. A következő napokon nem
engedtek be hozzám senkit. Jöttek újabb rohamok, gyakran hánytam, és nem láttam jól. Végül
közölték velem, hogy van egy hely, ahol hamarosan megoperálhatnak. Helikopterrel értem jöttek, és
elvittek.
- Hova?
Holland Alicia szemébe nézett.
- Nem mondhatom, hogy nem volt szép hely. Óriási fenyőfák vették körül a területet, és egy
aprócska tengerszem volt a közelben. Hegyek között voltunk az érintetlen természetben, friss vidéki
levegőn. Alaposan körülnéztem, azt hittem, hogy életem utolsó heteit taposom.
- Ám volt ott más is. Szögesdrót és katonák. Persze ezeket először nem láttam, mert a nap jó
részét ágyban töltöttem, és ha mégis kivittek levegőzni, akkor a vízparti részre toltak ki, és ott nem
tűnt fel semmi különös. Ha kérdeztem, hogy mikor kereshet fel a feleségem és a lányom, akkor
megnyugtattak, hogy majd a műtét előtt. Egyszer hagytak Alyssával beszélni telefonon, egy orvos
felügyelete alatt. Most már tudom, hogy a doki csak a szavaimat leste.
- Amikor a műtétre került a sor, közölték, hogy a tervezettnél korábban kell a beavatkozást
megejteniük, és nincs idő a családomat idehozni. De majd utána... Utána azonban fény derült
mindenre, és mint már egy titkos kísérlet résztvevőjét kezeltek... akár egy rabot. Állambiz tonsági
paragrafusokat idéztek, aláírattattak egy nyilatkozatot, és rendeletekkel figyelmeztettek jogaimra.
Rengeteg pénzt ígértek, amiből majd a jövőben mindent megadhatok a családomnak. Ha nem olyan
alamuszian csaltak volna csapdába, talán még be is dőlök nekik, és a pénzüknek, és elfogadom, amit
ajánlanak. ítéljen el, de valóban így volt!
- Megértem.
- De a mód, amivel az ügyet intézték... Bár nem felejtettem el, hogy végül is nekik köszönhetem
az életemet.
- Máshol is meg tudták volna operálni.
- Mondja maga. De én nem vagyok orvos. Én nem tudom milyen komplikációkat okozott a
daganatom, és hogyan vették ki. Magáról az operációról amúgy sem mondtak semmit. Viszont
naponta hosszú órákat töltöttek a tesztelésemmel.
- Milyen tesztek voltak ezek?
- Vizsgálták az erőnlétemet, egyensúlyomat, minden lehető fiziológiai vizsgálatot
végrehajtottak rajtam. Aztán rámszabadítottak néhány pszichológust, akik kérdezgettek, ábrák után
érdeklődtek. A legérdekesebb azonban az volt, amikor megkértek, hogy mozgassak az akaratommal
tárgyakat, mondjam meg, mire gondol a szomszéd szobában ücsörgő másik kísérleti alany, mit
nézeget, mit mond... Sugározzak neki gondolatokat, érzéseket... Nevetséges lett volna, ha nem veszik
olyan komolyan.
Alicia Kahan bólintott. Ha Holland történetét napokkal korábban hallja, nem hiszi el. Most
azonban már kétsége sem volt arról, hogy a férfi az igazat mondja.
Holland azon a bázison lehetett, amelyről Willen tegnap este
mielőtt összeomlott volna teljesen az életem
beszélt.
Most talán kiderül, mi történt ott!
- Milyen eredményre jutottak? - kérdezte.
- Nem voltak elégedettek. Képtelen voltam megtenni, amire kértek. Kicsit lefogytam, de amúgy
teljesen meggyógyultam, és semmiben nem különböztem korábbi önmagamtól. Hetekig tartott, mire
ők is rájöttek. És akkor történt valami...
- ...mielőtt összeeresztettek volna a többiekkel...

6.

- Sokat kiabált magával? - kérdezte túlcsorduló részvéttel a hangjában Pastor. A folyosón várta
meg a nyomozót, a rendőrkapitány párnázott ajtaján innen.
- Az volt a legszarabb, hogy nem mondhattam neki semmit. Nem volt egyetlen egy jó
kifogásom sem - felelte letörten Devilla. -Elintézted, hogy bevontassák a kocsimat?
- Természetesen.
- Jó. Mi a következő programunk?
- Dr. Beymer.
- Ismét a Craig Caulfield Klinika. Ott tudnak valamit dr. Kahanról?
- Nem. De nem is várják mára. Valaki beszólhatott a kórházba, hogy elrepült a háza.
- Menjünk, és kérdezzük ki a doktort!
Devilla megpróbálta elkerülni kárörvendő kollégáit. Sietős léptekkel ment végig a folyosón, Pastor
ott loholt mögötte. Nem lifttel mentek le, hanem a lépcsőkön.
Nem volt éppen boldog, és azt is tudta, hogy a főnökének igaza van, ha a saját szemszögéből nézi
az eseményeket. Van egy csomó fantomképük, de nem jutottak még semmire. Védelmeztek egy nőt,
aki eltűnt, és megöltek két rendőrt. Devilla sietett ugyan, de nem lehetett nem észrevenni azokat a
tekinteteket, amelyek a folyosón rávetődtek. Minden zsarunak felborzolta az idegeit a hidegvérű
gyilkosságnak az a módja, amit a kollégákkal szemben alkalmaztak. Most pár napig keményebbek
lesznek a zsaruk a bűnözőkkel szemben.
-Telefonálnom kell - jegyezte meg Pastor kocsija előtt Devilla. - Szállj be, és várj meg!
A kapun kívül, a sarkon volt egy telefonfülke. A nyomozó jobbnak látta onnan telefonálni.
-Raymond Lavery ügynökkel szeretnék beszélni - mondta a központos bejelentkezése után.
-Sajnos nem tudom adni Lavery ügynököt - válaszolta egy hivatalos női hang. - Jelenleg nincs
bent.
Devilla felvonta a szemöldökét, és a fülke belső oldalának dőlve gondolkodott. Lavery nem kint
szokott dolgozni, elemzési munkákat bíznak rá. Ennek is megvan az oka, de Devillának ez most
kifejezetten jól jött. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Laveryt otthon.
Meglepetésére nem az üzenetrögzítő jelentkezett be, hanem egy erős férfihang.
- Hello, Ray. Pontosítani szeretném az információidat.
- Marcus, figyelj csak! Felfüggesztettek! Nem pontosíthatok semmit. Devilla döbbenten
hallgatott.
- Felfüggesztettek? - kérdezte pár másodperc múlva. - Miért?
- Mert olyat tettem, ami a mi nagymenő barátainknak nem tetszett. Visszahívlak! Adj egy
telefonszámot!
A nyomozó leolvasta a fülke telefonszámát, és bediktálta ex-sógorának. Aztán letette a kagylót,
és elgondolkodva bámulta. Utálta, ha tehetetlen, és most annak érezte magát.
Megcsörrent a készülék, és Devilla azonnal fölkapta a kagylót. Lavery egy frissiben kölcsönkért
mobilról hívta.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy miattam történt? - kérdezte Devilla kertelés nélkül.
- Nem miattad. Amiatt, hogy én hülye teljesítettem, amit kértél. Még csak nem is az
információk kiszolgáltatása miatt. Persze nem hivatalos a felfüggesztés, mert úgy nevezték, hogy
kényszerszabadság. De bizonyosan nem amiatt, hogy Alan Newlanról összesítem a beérkező
információkat.
- Ki az az Alan Newlan?
- Egy másik ügy - sóhajtotta Lavery. - Nem hozzád tartozik. A fickó húsz milliót sikkasztott el
egy floridai pénzkezelő intézetből, és bérgyilkost fogadott belőle. Ezen dolgoztam. Itt most arról a
négy fényképről van szó. Hallottál már az SHC-irodáról? Különleges Emberi Ügyek Irodája. Papíron
az FBI keretein belül, de beszámolási kötelezettségük csak az igazgató felé van. Láttad pár éve az X-
aktákat, azt az idióta sorozatot a titkos aktáinkról?
- Tudod, hogy nem nézek tévét - morogta Devilla. Különleges Emberi Ügyek Irodája. Special
Humán Cases... Életében nem hallott még róla. - Amióta pedig beleömlött egy üveg whisky, és
kifüstölögte a lelkét, már nem is lehetne...
- Különleges ügyeket kapnak a fiúk és a maguk módján oldják meg. Olyan titkos a munkájuk,
hogy mindenki le fogja tagadni az iroda létezését, ha hivatalosan érdeklődsz utána.
- Ne mondd! Sorozatgyilkosok után kutatnak?
- Sátánisták után... Nem mindennapi képességekkel rendelkező emberek után. Kicsit misztikus
és megfoghatatlan az egész. Emellett... - Lavery egy pillanatra megakadt. - A szóbeszéd szerint
néhány titkos kormányprojekt biztonsági felügyeletét is ellátják. Hivatalos felhatalmazással keverik a szart,
és néha inkább elkenik, mintsem eltakarítják. Persze mindez lehet, hogy nem is igaz... Senki se tudja, ki
tartozik az irodához... Legalábbis én nem.
- Fisher ügynök - morrant fel Devilla. - A kurafi most nekem is keresztbe tett. Ma hajnalban
meggyilkoltak két rendőrt, és minden az én nyakamba szakadt.
- Részvétem. De engem nem Fisher miatt szabadságoltak, hanem mert belelestem Thomas Bray
fájljaiba. Rólad nem is tudnak. Csak azt, hogy belelestem.
- De csak két gyorshajtás volt a fickó aktáiban, nem?
- Dehogynem. És két gyorshajtást titkosítottak, és nincs cím feltüntetve a név mellett. A priusza
alapján Los Angelesben működött, vagy működik. Én kiszálltam, de te utánajárhatsz, bár szerintem
csak felhívod magadra a figyelmet. No viszlát, és ne hívj többet telefonon! Talán most még nincs rajta
semmi, de lehet, hogy holnapra lesz!
Devilla a sípolásra dühösen visszacsapta a kagylót a helyére.
- Ki a nyavalya az a Thomas Bray? És kit kérdezhetne meg felőle?

7.

A kórházban Devilla és Pastor legalább egy órát várt dr. Beymerre. Az idő múlásával Marcus
Devilla először ideges lett, aztán lassan elbóbiskolt, és néhány hangosabb horkantás jelezte, hogy
felszínes álomba merült a váróterem műanyagszékein ülve. Pastor kényelmetlenül fészkelődött, majd
elsétált a betegszobákig, utána vissza a nővérpultig. Amikor meglátta, hogy dr. Beymer közeledik,
rohant felébreszteni Devillát.
-Hozz egy kávét! - horkantotta Devilla, és feltápászkodott.
-Honnan? - kérdezte Pastor.
 -Láttam a lépcsőfordulóban egy automatát. Sok cukorral!...
Dr. Beymer friss volt, és az arcán a mosoly mintha a felkelő napot üdvözölte volna.
-Devilla nyomozó - nyújtotta a kezét Devilla.
-Emlékszem magára - fogadta a kezet Edward Beymer. - Amikor dr. Kahan meghalt, itt
kérdezősködött.
-Annál azért többet tettem - ült ki a bájos mosoly Devilla arcára.
Ilyenkor szokta az exneje elküldeni a fenébe. - Felmerült egy kis probléma, dr. Beymer, és
szeretném tisztázni önnel.
- Velem?
- Dr. Kahan Citroenjéről van szó. Amikor a doktort megölték, eltűnt az autója. Hosszú ideig azt
hittük, hogy ellopták, de azután megtaláltuk a házától néhány saroknyira. Nem tudtuk mire vélni a
dolgot. Majd az egyik portás elmondta, hogy ön vitte ki a Citroent a kórház parkolójából, és most
szeretném tudni miért, és miért oda tette, ahova tette?
- Dr. Kahan jó barátom volt - mondta Ed Beymer. - Mindannyiunknak nagy veszteség a halála.
Erősen megrázott az eset engem is, hiszen ha sérülthöz hívnának a szomszéd utcába, én is mennék...
- A lényegre, dr. Beymer!
Az orvos kelletlenül pillantott Devillára. Láthatólag neheztelt, hogy félbeszakították. Az elmúlt
órában, amikor még fogalma sem volt róla, hogy miért keresik, mindenre készen megfogalmazott egy
kis szöveget. Most egy kicsit gondolkodnia kellett.
- Pár nappal később eszembe jutott, hogy dr. Kahan kocsija itt áll, és úgy véltem helyesebb, ha
hazaviszem - mondta aztán. - Hiszen ha Alicia Kahan bejött volna a kórházba, egyedül nem tudott
volna két autót hazavinni. Szerettem volna segíteni. Elvittem tehát a kocsit, de amikor a csengetésemre
Alicia ajtót nyitott, láttam, hogy az állapota nem viselné el James kocsijának a látványát. Ezért
távolabb állítottam le a Citroent, és később akartam szólni, de elfelejtettem. Az események fényében
nem tűnt olyan fontosnak.
Devilla úgy tett, mintha elhinné.
- És hogyan szerezte meg a kocsi kulcsait?
- A biztonságiakat megkértem, hogy nyissák ki James szobáját. Ott volt az asztalon.
Devilla bólogatott. Aztán megérkezett Pastor egy pohár kávéval. Devilla elvette a kezéből a
műanyagpoharat, és lassan forgatva próbálta meg elérni, hogy kihűljön.
- Feltűnt nekünk a lakásvételi szándéka - említette meg mellékesen. Dr. Beymer arcáról leolvadt
a mosoly.
- Gyanúsított vagyok?
- Szó sincs róla. Csupán rutinkérdés...
- Azt hiszik, én öltem meg dr. Kahant?
- Ne vegye annyira a szívére dr. Beymer. Rutinmunka során akadt fenn a hálón az információ,
és nem gondoltunk mi semmire. Minden gyilkossági esetben, amikor fogalmunk sincs az indítékról, és
feltűnik egy nagyobb pénzösszeg, utána kell érdeklődnünk.
- De miért éppen az én pénzemnek?
- Még csak nem is sejtjük, hogy miért kellett dr. Kahannak meghalnia. Az esetek többségében a
pénz az indíték.
- Nem az volt.
- Nem pénz volt az ok? Akkor micsoda? - kérdezte Devilla.
- Nem dr. Kahan pénze az - helyesbített Beymer. - Megnézhetik, hogy mennyit költöttem az
elmúlt években. Szinte semmit. Gyűjtögettem. Olyan hihetetlen ez?
Devilla lehajtotta a kávét, és visszaadta Pastornak a poharat. Pastor szemetes után nézett, Devilla
pedig megfogta az orvos könyökét.
- Egy tömeggyilkossal állunk szemben. Kegyetlen, és őrült. Ma reggel eltűnt dr. Kahan, és
nagyon aggódom érte. Ha tud valamit, akkor beszéljen, dr. Beymer!
- Hallottam, hogy felrobbant Alicia háza - nyelt egyet Beymer. - Mi itt mind meg vagyunk
döbbenve... De tényleg nem tudok semmit. Csak segíteni akartam, amikor a Citroent elvittem.
- Rendben. Köszönöm a segítségét és elnézést, ha feltartottuk - mondta Devilla.
Beymer ismét elmosolyodott, és gyorsan távozott.
- Nem mondott igazat - jegyezte meg Pastor az elsiető doktor hátát nézve.
- Honnan veszed? - pillantott a kollégájára Devilla.
- Rutin.
Devilla a szemeit a plafonra emelte.
- Ha te mondod! - jegyezte meg. - Mindenesetre utánanézünk pár dolognak. Készültek
fényképek dr. Kahan kórházi szobájában?
 - Azt hiszem igen.
- Rendben. Nézd meg, ott van-e a kulcs az asztalon! Aztán keresd meg a biztonsági tiszteket, és
kérdezd végig őket, kiadták-e a kezükből a szoba kulcsait.
- De semmi nem tűnt el a kocsiból! A gyilkosság után átvizsgáltuk a parkolóban. Nem volt
benne semmi különös. Mint ahogy utána sem.
- Mit jelent az, hogy a gyilkosság után?
- Egy-két órát.
- Annyi bőven elég lehetett dr. Beymernek, ha akart valamit. Nem te mondtad, hogy gyanús?
Devilla nem ugrani akarta Pastort. Miközben beszélgettek, ő maga is gondolkodott. Követte a
logikai szálat.
- Persze. De nem nézem ki belőle a gyilkost. Ahhoz túlságosan jól él, és... kis köpcös.
- Ez a rutin. Akkor miben sáros?
- Hazudik. Tud valamiről, de fél elmondani, vagy pénzt lát benne. Ezt elhinném róla.
Devilla kigombolta az ingén a felső gombot.
- Bűntárs?
- Azt sem hiszem.
- Pedig van egyvalami, ami szeget ütött a fejembe - jegyezte meg a nyomozó. Kinézett a
folyosóra, nem hallja-e őket valaki. - Ha dr. Beymer elvitte a Citroent, mivel jött vissza? Gyalog? Vagy
taxival? Pont az a gondom, amit ő felvetett Alicia Kahan-nel kapcsolatban, és nem adott rá megoldást.
- Ketten lennének?
- Vagy ő csak megszerezte a kulcsot, és kivitte a kocsit a parkolóból. Pastor megcsóválta a fejét.
- Nem kombináljuk túl?
- Majd a biztonsági emberrel való beszélgetés, és a fényképek után megkérdezzük ezt a
doktortól - Devilla a homlokára csapott. - Kevin, olyan az agyam, mint a radírgumi. Azzal a
hullaházban fekvő fickóval mi lett? Akit kilőttünk a Roverből.
- A fotók készen vannak - morogta Pastor. - De sem azokat, sem a boncolási jegyzőkönyvet
még nem kaptuk meg.
- Fisherhez kerülnek először?
- Valószínű!
- Kinyírom a kurafit.
- Ne tegye, főnök! Nem szívesen tartóztatnám le egy ballépésért. Devilla ránézett Pastorra,
aztán szó nélkül távozott.

8.

Alicia látta, hogy Holland azon töpreng, mit mondjon el neki. A férfi felnézett, és a bal kezével a
jobbjának ujjait masszírozta. Nem szólt egy szót sem, csak megnyalta kicserepesedett szája szélét.
- Milyen többiekkel? - kérdezte végül a nő.
- Rajtam kívül még hárman voltak - mondta Holland. - Ha fel akarnék vágni, azt mondanám,
hogy mindössze négyünkért tartották fenn az intézetet, és azt a rengeteg orvost és katonát. Ahogy
kivettem az orvosok szavaiból, én voltam az első betegük, a többiek utánam jöttek, és később műtötték
meg őket.
Holland ismét elhallgatott.
- Ha azon gondolkodik, hogy mit mondjon el nekem - kezdte Alicia, akkor beszélhet bátran. Sok
mindent tudok.
- Ez nagy könnyebbség - villantott fel egy halovány mosolyt a férfi -, mert még nem beszéltem
róla senkinek, és nem tudom... hol megragadni a szálakat. Csak bíztam benne, hogy ön, dr. Kahan
félig-meddig tisztában van az eseményekkel. Az egyetlen ember, akivel talán őszinte lehetek. Hiszen
most már egy cipőben járunk.
Alicia remélte, hogy nem.
- Miért engem szúrt ki? - kérdezte a nő. Amíg nyomozott, nem jött rá semmire. Amit tud, azt
mindössze két embernek köszönheti: Hugh Mervinnek, aki pont olyan véletlenül és tanácstalanul
jelent meg, mint most Holland. És részben Grant Willennek, akivel a találkozása nem volt véletlen, és
aki nem volt éppen tanácstalan sem.
- A kapocs Bruce Walsh volt. Az erdei intézetben futottunk össze, és mindjárt láttam, hogy más,
mint a többi orvos. Nem volt olyan merev, és olyan katonás sem. No meg... meghallottam nem sokkal
korábban, hogy Chicagóból érkezik egy tanácsadó. Megjegyeztem a nevét, hogyha egyszer vége lesz
annak a kísérletnek, akkor megkeresem, és kikérdezem, hátha ő elárul valamit.... Hát hamarosan vége
lett...
Holland a tejesdobozért nyúlt, és töltött magának egy pohárral. Amikor vissza akarta tenni az
asztal közepére, egy gyors elhatározással megkínálta a nőt is, de Alicia nemet intett.
- Később a katasztrófa... merénylet... szerencsétlenség, nem is tudom, melyik, után... döntenem
kellett, hogyan tovább. Haza nem mehettem, mert sejtettem, hogy ott várnak rám. Menekültem,
csavarogtam céltalan. Állandóan úton voltam, hogy ha keresnének, ne találjanak rám. Végigvettem a
család távoli rokonait, és amikor eszembe jutott, hogy Chicagóban él egy nagybátyám, eszembe jutott
dr. Walsh is. Kikerestem a telefonkönyvből a címét, és egy este lesben álltam, hogyha megjön, még a
ház előtt leszólítsam. Nem sokat kellett várnom, és dr. Walsh befutott. De úgy nézett ki, mint aki
részeg. Egyből felismertem, bár nagyon rossz állapotban volt... mert azt láttam, hogy nem részeg, csak
úgy néz ki... Kiszállt a kocsijából, és majdnem elesett, aztán bebotorkált a házba. Tudtam, hogy aznap
este már nem fogok beszélni vele, de telefonon be akartam jelentkezni. Gondoltam, kivárok pár percet,
míg felér, és bevesz valamilyen orvosságot. Azt hiszem, csak a hangját akartam hallani, mert volt egy
nagyon rossz érzésem... Eltelt pár perc, amikor az egyik ablakban megláttam. Első gondolatom az volt,
hogy itt az idő, a doktor levegőzik, biztosan jobban van. Aztán megjelent mögötte két alak,
felsegítették a párkányra... és kilökték az ablakon. Még a nyakának a reccsenését is hallottam, amikor
megfeszült a kötél.
- Nem szaladtam el, vártam a fickókat, hogy kijöjjenek. Lesben álltam, de hiába. Megjöttek a
rendőrök, a mentők, egyre nőtt a tömeg, én meg egy lámpaoszlop takarásából meresztettem a
szememet a gyilkosok után. De bent maradtak a házban. Csak később jöhettek elő.
Alicia döbbenten ült. Most végre hallhatta azt a csupasz valóságot, amelyet eddig csak sejtett.
Holland volt a szemtanú. De kik voltak a tettesek?
- Teljesen kétségbeestem - folytatta Holland. - Az utolsó szál is elszakadt, amibe
kapaszkodhattam volna. Azt hittem, hogy végleg elestem a lehetőségtől, hogy megtudjam, mi történt
velem. Anélkül pedig nem volt értelme mindannak, ami körülöttem zajlott. Brett, mármint a
nagybátyám, nyomott a kezembe két nappal később egy újságcikket. Beszéltem neki arról, hogy kit
kerestem, és hogy megölték. Részleteket nem mondtam, gondoltam, amúgy sem hinné el, de azt
megemlítettem, hogy a keresett orvos hol dolgozik. Ő pedig felfigyelt egy hírre, amely szerint
megölték ugyanannak a kórháznak egy másik orvosát, dr. James Kahant.
Nem túl gyakran öldösik errefelé az orvosokat - tette hozzá Brett, és kimondta a véleményét: -
Szerintem összefüggés van a két gyilkosság között.
De ha ezt az orvost is megölték, mit tudok tenni? - kérdeztem.
Ha voltak ketten, lehettek hárman is - mondta bölcsen Brett.
Alicia megcsóválta a fejét. Egy ismeretlen asztalos többet meglátott az ügyből, mint az FBI.
- Elmentem érdeklődni a kórházba. Meglestem, hova szaladnak ki a kórháziak egy kis lazításra,
és beszédbe elegyedtem egy ápolóval. Elmondta, hogy mi történt, és hogy dr. Kahannak van egy
felesége, akit szintén dr. Kahannak hívnak. Ismét a telefonkönyvre fanyalodtam, és megtaláltam a
címüket, Mrs. Kahan. Kicsit még tétováztam, aztán rájöttem, hogy nincs veszteni valóm, mivel egy
rendőrjárőr akkor majdnem elkapott. Csak a magasvasút és a gyorsaságom segített meglógni. Eztán
mentem el a lakásukhoz, és próbáltam meg bejutni, hogy beszélhessek önnel. Zörgettem a hátsó ajtón,
mire hozzám vágott valamit...
- Ezek szerint semmiről sem tud? - kérdezte csalódottan Alicia. - Nem.
- Sem az agyagtáblákról, sem a fordításukról?
- Nem. Nekünk nem mondtak semmit. Kísérleti alanyok voltunk, akárcsak a patkányok egy
labirintusban. Tőlünk csak kérdeztek, és a lehető legritkább esetben válaszoltak, ha mi kérdeztünk.
- Azt sem tudja, ki üldöz engem?
- Csak halvány elképzelésem van róla. Szerintem a kormány emberei.
- Annak nincs semmi értelme - rázta meg a fejét a nő. Tényleg nem hitte, hogy a kormány törne
az életére.
- Miért? Engem az FBI üldöz, pedig tisztában kell lenniük azzal, hogy nem csináltam semmit.
Nekik kellene a legjobban tudniuk azt, hogy ártatlan vagyok, és erre mégis kerestetnek. Vissza
akarnak szerezni.
Alicia rá akart kérdezni, nem üldözési mánia tört-e ki Holland-en, de idejében eszébe jutott, hogy
a rendőrség tényleg mindent és mindenkit mozgósít, hogy elkapják.
- Láttam egy nyomozót maga mellett azon a reggelen, amelynek estéjén olyan szerencsétlenül
találkoztunk - mondta Holland. - Már dr. Walsh lakásánál is ott volt.
- Alacsony, zömök, akin furcsán állt a zakó és a nyakkendő? Esetleg más ruhában? - kérdezte
Alicia.
- Nem. A másik, az egyenes tartású, rövid hajú.
 - Fisher ügynök.
FBI.
- A szövetségiektől? - kérdezte Holland.
Hallottunk persze az öngyilkosságáról, de nincs semmi köze ehhez az ügyhöz, és nem mi
foglalkozunk vele. Mi egy őrültet keresünk - ezt mondta Fisher az első találkozásukkor.
- Igen - válaszolta Alicia. Mi egy őrültet keresünk.
- Árulja el dr. Kahan, milyen kísérletnek voltam részese?
- Lát szokatlan dolgokat, Mr. Holland? - kérdezett vissza Alicia.
- Ígérem, hogy mindent elmondok, ha ön is elmondja, amit tud Holland legalább annyira szeretett
volna mindent tudni, mint Alicia. - Milyen agyagtáblákat említett az előbb?
- Ezek szerint lát - szótagolta Alicia, erősen megnyomva minden szót. Holland bólintott.
- Ígérem.
A nő felsóhajtott.
- A történet négyezer éves...

9.

Alicia információinak nagy részét megosztotta Holland-del. Csupán a sejtéseit tartotta vissza,
vagy azokat a mozzanatokat, amiket nem tartott lényegesnek. Holland a könyökére támaszkodva
figyelt, és egyszer-kétszer nem tudta elfojtani érzelmeit: az agyagtáblák hosszú életre való utalásait
hallva többször is visszakérdezett. James és Bruce titkolt műtétjének említésénél a férfi először
felháborodott, de miután rádöbbent, hogy Alicia a férjéről beszél, megpróbált szavaira ügyelni.
Alicia kifejezetten akkor figyelt, amikor Heitman öngyilkosságáról beszélt, és meglepve
tapasztalta, hogy Holland egyszerű bólintással veszi tudomásul az eseményt. Heitman látomásainál,
amivel Alicia a férfi öngyilkosságát magyarázta, Holland tekintete elmélyült, és filozofikus nyugalom
ömlött szét vonásain, leeresztette kezeit, majd az ölébe vette.
Mark Holland láthatóan ismerte azt az érzést.
A nő ezután gyorsan befejezte. A történet végén már Holland is szerepelt. Az utcai támadásnál
Aliciában felmerült egy kérdés.
- Mindvégig követett engem? - érdeklődött izgatottan.
- Igen - bólintott Holland.
- A támadásnál is ott volt? Amikor megpróbáltak elrabolni...
- A távolban. Én mentettem meg az életét.
- Nem látta... - Aliciának most jutottak el a tudatáig Holland szavai. - Hogyhogy?
- Nehéz lenne most megmagyarázni, de hamarosan meg fogja érteni, dr. Kahan. De ahhoz előbb
el kell mondanom, mi történt az intézetben.
Alicia tudomásul vette.
- És nem látta a támadóimat? - fejezte be a kérdést a nő. - Mert nem az FBI volt. A szövetségiek
állították meg őket, nem ők támadtak rám
- Olyan messziről nem lehetett kivenni az arcvonásaikat. De hallottam már csaliról.
- Akkor sem értem.
Lehet, hogy Holland-nek paranoiás téveszméi vannak?
Összekuszálódtak a szálak. Holland, akivel eddig rémítgették, nem tömeggyilkos. Alicia a férfi
kezeire pillantott, amelyek időközben visszakerültek az asztalra. Ezek dolgos kezek. Finom, de erős
ujjak, amelyekben a szerszám és a ceruza is jól áll. Ezekkel a kezekkel nem verik szét emberek fejét,
és ezek az ujjak nem röpítenek lángcsóvát benzinnel leöntött testekre.
Holland várakozón nézett Aliciára.
Túlságosan is nyugodt. Ez nem, természetes.
- Örülök neki, hogy bizonyos dolgokat nem kell megmagyaráznom - szólalt meg egy
torokköszörülés után Holland. - Megkönnyíti a feladatomat, hogy már hallott róluk. Bár a hallucináció
nem helytálló kifejezés... Miközben teszteket végeztek velem, másik három műtétet is végrehajtottak.
Ugyanúgy keresték meg, és hozták el az intézetbe a többieket, mint ahogy engem. Csupán annyiban
különböztünk, hogy nekik nem volt családjuk. Felötlött bennem, hogy én tévedésből vagyok ott, vagy
már nagyon kellett nekik egy beteg, amikor feltűntem... Külön-külön és együtt is vizsgáltak
bennünket. Amire igazán kíváncsiak voltak egy idő után, hogy összeadódik-e a természetfeletti
hatalmunk...
Alicia megrezzent.
 - A hosszú életről mi nem tudtunk - folytatta Holland. - Nem árulták el, hogy miért végzik el azt
a rengeteg vizsgálatot az agyunkkal a műtét után. Egyszerű kontroll, hogy minden rendben van-e.
Mindenesetre nem szívderítő, hogy még száz-százötven évig menekülhetek a rendőrség elől. - Fanyar
humor volt. - De várjon csak!
A férfi kétoldalt a halántékára szorította kezeit. Lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozta meg.
- Ez azóta szokásom - jegyezte meg, de nem pontosította, hogy mióta. - így már érthető néhány
érdekes esemény. Említettem, hogy néha sétáltam a műtét előtti időszakban. Utána is kivittek a
levegőre... persze csak jóval utána. Általában egy erkélyre toltak ki a kocsival, és mintegy negyed órát
hagytak ott... Egy esetben csak két ápolónő volt velem, máskor többen vigyáztak rám, de akkor ketten
az ágyamat húzták át, így feleződtek: ketten a szobában, ketten az erkélyen. Ez már áprilisban volt, és
a fenyőfatüskék alól zsenge fű dugta ki a fejét... Nagyon örültem a friss levegőnek, és a tavasznak.
Fenséges volt a természet megújulását látni, még akkor is, ha örökzöldek vettek főképp körül. Nekem
addigra már meg kellett volna halnom, ha nincs a műtét. Rettentő furcsa érzés... Szóval... néhány
bokron, a víztükrön, a talajon éledő virágokon látni lehetett, hogy tavasz van. Valamiféle eksztázis lett
úrrá rajtam. Nem vagyok képes megmagyarázni, de futni szerettem volna. Hetek, hónapok óta ágyhoz
voltam kötve, falak között éltem, nem láttam a családomat, és akkor éreztem a szabadság illatát.
Megremegett a lábam, és tényleg futni akartam. Minden sejtem, a zsigereim, izmaim kívánták a
rohanást, de ha már nem tehettem, hát legalább eufórikusán örültem a látványnak - Holland ismét
töltött egy pohár tejet. Remegett a keze. - Az egyik ápolónő felsikoltott, de észre sem vettem.
- Lángol a feje! - ezt kiabálta a másik. Fel sem fogtam a szavait... Megfogtam a korlátot, és
közelebb húztam magam az erkély széléhez. Nem akartam öngyilkos lenni, csak közelebb akartam
kerülni a tavaszhoz. Akkor valaki hátulról visszarántotta a kocsit, és megpörgette. Egy pillanat múlva
magamhoz tértem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy legalább nyolcan vannak körülöttem. Egy
orvos nyugtatót szívott fel a fecskendőjébe, egy ápoló felém lépett, de a többiek inkább hátráltak...
megkérdeztem, mi történt. Néma csend fogadta a kérdést. Aztán az orvos leeresztette a fecskendőt.
Elhalványul - mondta egy női hang.
- Magamra néztem, a mellkasomra, aztán a lábamra, de takaró takarta mindegyiket... és csak
végül a kezemre. Idejében ahhoz, hogy lássam az aurámat. Kis kék lángok képében tűnt el, vagy
inkább vált láthatatlanná. A következő napok kérdéseiből világossá vált számomra, hogy olyasmi
történt, amire az orvosok nem számítottak. Akkor tették fel először azt a kérdést, hogy hívő vagyok-e.
Nem értettem, miért... Csak most.
- Ezt a részt nem vették figyelembe az agyagtáblákról. Nem hiszünk ma már az istenekben úgy,
hogy készpénznek fogadjuk el az ókori beszámolókat - vetette közbe Alicia. - Már magam is rájöttem,
hogy a kutatókat csupán a hosszú életről szóló híradás fogta meg. Minden régi kultúra nagyon vallásos
volt, így az istenekre való utalásokat egyszerűen a tradícióknak, vagy a hitnek tulajdonították.
- A hosszú élet - ismételte meg Holland. - Ki hitte volna...! Beszereltek két megfigyelő-kamerát
a szobám sarkába, és újabb műszereket kapcsoltak rám. Azt kérték, hogy ismételjem meg, ami az
erkélyen történt. Az igazat megvallva, azt sem sejtettem, mit kéne megismételnem... A korábbi
teszteket újból elvégezték rajtam... Katonás alapossággal... Egyre többet került szóba a családom.
Módszeresen feltérképezték az apai és anyai őseimet, és nem egyszer nekem is újat mondtak. Régi
fotókat mutogattak, és volt egy csomó érdekes kérdésük: volt-e az őseim között elmebeteg,
fogyatékos, miért épp baptisták a szüleim?
- A második alkalomra kilenc napot kellett várni. Éjszaka volt, és minden úgy történt, mint a
mesékben. A betegszoba sarkában ücsörgő ápoló elaludt. A kamerák sorra tönkrementek, és csak azért
nem jöttek rá, hogy az én szobámban van a hiba, mert az egész szinten csődöt mondott a rendszer, és a
vezérlésre gyanakodtak. Aztán megjelent a fény, és a fényben egy fehér leplekbe öltözött alak. Mint a
karácsonyi képeslapokon, vagy a templomokban az üvegablakokon... Nem is árultam volna el
senkinek, hogy ott volt, ha az ablakon át a parkba ki nem sugárzik a fény. Azon az éjszakán bátorítást
kaptam. Semmi konkrétumot, mint dr. Kahan betege. Csak reményt és bátorítást.
- A fényt látták a kertből? - kérdezett vissza Alicia. Valami nem stimmelt.
A hallucinációkat ritkán látják mások is...
- Igen. A katonák felfigyeltek rá... Ezután összemosódnak a napok. Csak akkor volt
nyugalmam, amikor lemehettem a tó partjára. Akkor derítettem fel a terepet, persze ameddig
engedték. Akkor jelentek meg elsőként a közvetlen közelemben fegyveres katonák. Addig is ott
voltak, csak vigyáztak, nehogy meglássuk őket. De többé már nem takargatták a hadsereg jelenlétét,
sőt amikor összekerültünk mi négyen, megoperáltak, akkor elmondták, hogy hány sor szögesdrót, és
torony védi a tábort. Az egyik drótba áramot is vezettek
- Szóval összeraktak bennünket. Egy este levittek a társalgóba, amely egyébként mindig üres
volt, levittek, és bemutattak bennünket egymásnak. Nem a társaság kedvéért, hanem, hogy újabb
kísérleteket végezhessenek... Mindannyiunk látta... a fényt vagy az istent, és beszélt is vele.
Kicseréltük a tapasztalatainkat, de nem mindent, mert sosem maradhattunk egyedül, és rögzítették
beszélgetéseinket. És nincs intimebb viszony, mint az embernek a teremtőjéhez való viszonya. -
Holland kesernyés mosollyal biccentett. - Hogyan mondjuk el szavakkal? Még ha olyasvalaki áll veled
szemközt, aki megért... De ha egy kívülálló hallgat mellette, már nem szólsz! Együtt viszont soha nem
volt látomásunk. És rá kellett jönnöm, miért.
Holland hátrább tolta a széket, fel akart állni.
- Miért? - kérdezte Alicia.
A férfi felállt, és felsóhajtott. Egész tartása megváltozott... Mintha összeesett volna egy pillanat
alatt. Vontatottan válaszolt:
- Mert nem ugyanazt az istent láttuk.

10.

A férfinak hirtelen megbicsaklott a lába. Alicia is felugrott, hogy segítsen, ám mire megkerülte az
asztalt, Holland ismét egyenesen állt.
- A lábam - közölte. - Ha sokáig ülök, mindig jobban fáj felálláskor.
- Jöjjön, megnézem! - ajánlotta fel Alicia. Örült, hogy mozoghat, és tehet valamit. Holland
elbeszélése kissé depresszióssá tette.
Hogyan lehet ebből az ügyből kikerülni ?
- Nem fontos! Bekötöttem, és rendben van.
- Üljön vissza a székre!
Az erőteljes felszólításra Holland visszaült. Alicia letérdelt eléje, és megfogta a lábat. Kioldozta a
cipőfűzőket.
- Majd megcsinálom én! - mondta a férfi.
- Maradjon! Inkább magyarázza el azt az... istenes állítását!
- Egyszerű - dőlt hátra Holland, és az arcán a fájdalom összerántotta a vonásokat egy villanásra.
- Az isten mellett jelen van a gonosz.
- Nem hiszem - csóválta meg a fejét a nő. - A sumérok nem a mi istenünkben hittek, és nem
Krisztusban, aki akkor még meg se született.
- Talán még Betlehem se létezett négyezer éve - ismerte el Holland. - Habár... Sosem érdekelt a
történelem.
- Ki jelent meg akkor, mint isten? Nyilván a sok istenük közül az egyik. Ez az, ami számomra
elfogadhatatlanná teszi ezeket a látomásokat. Az emberek azt az istent látják, amelyikben hisznek.
Amelyik istent megalkották maguknak, és amelyik a mítoszaikban szerepel.
- Isten egy van, csak más a neve.
- Vegyük az indiai mitológiát. Több tízezer istenük van. Egy személy lenne a sok isten?
- Igen. Különböző arcokkal.
Alicia nem hitte, hogy lehet Heitman és Holland istenének olyan arca, mint például Káli.
Koponyákkal, áldozati késsel kezeiben, nyaka körül koponyákból készült lánccal. A nyelve pedig vértől
vörös, azoknak a vérétől, akit neki áldoztak... A nő az egyetemen szedte fel ismereteit az indiai
mitológia köréből. Abban az időben szeretett más kultúrákkal foglakozni, előadásokat hallgatni, és
vitatkozni a hallott dolgokról.
Azok a szellemi műhelyek a múlt emlékei már, de íme... mégis van hasznuk.
Na, akkor találkozott olyan fiatalokkal, akiknek látomásaik voltak, és akik meditálás közben
állítólag kiléptek a testükből!
- Nem tudom - vallotta be Holland. - De mondom, nem csak az isten jelenhet meg... az
eredendő gonosz is jelen van.
- De maga nem vallásos! - felelte Alicia. - Az elején ezt mondta.
- A műtét előtt nem is voltam az. Azóta megváltoztam. Alicia bólintott.
- Most leveszem a cipőjét. Lehet, hogy fájni fog.
Megemelte Holland lábfejét, és jobb kezével a sarok alá nyúlt. Megtartotta a lábat, ugyanakkor a
talp alsó részét kijjebb húzta. Holland felszisszent, de Alicia nem hagyta félbe. Lassú mozdulatokkal
megbillentette a cipőt, és felfelé emelte. Hollandon egy koszos talpú fehér zokni volt.
- A lényeg ugyanaz - legyintett Holland. - Egyikünket valami más látogatta. Istenként
mutatkozott be neki. Az volt a probléma, hogy ez nyíltan nem derült ki sosem. Néhány elszólásból
megsejthettük volna az elején, hogy baj van, de aztán a hazugságok elaltatták a csodálkozásunkat. Még
amikor Tom gyenge volt, és nem figyelt a szavaira... akkor igazat mondott... Később hozzánk formálta
a vallomásait.
Alicia legöngyölgette bokáig a zoknit, majd beledugta ujját alá, és úgy próbálta meg lehúzni, hogy
nem ér hozzá Holland talpához. Erezte a zoknin át a kötés vékony rétegét, és érezte, hogy a kötésre már
rászáradt a vér.
- Tudja, senki nem mos rám - próbált meg mosolyogni Holland. - Bár az elmúlt időkben az is
ritkaság volt, ha fürödni tudtam. Csak amióta Chicagóban vagyok, azóta rendeződött kissé a
helyzetem.
- Nem kell szabadkoznia - felelte Alicia. - Folytassa!
- Figyelmeztetést kaptam, hogy valami történni fog, de nem tudtam a többiek tudtára adni, mert
állandóan figyeltek minket. Csak tapogatóztam, hogy kaptak-e ők is hasonló üzenetet, de úgy tűnt, hogy
nem. És itt kell még valamit elmondanom. A műtét mellékhatásaként jelentkezett egy idő után valami
más, amit nem lehetett műszerekkel kimutatni, vagy kézzelfoghatóvá tenni. Néhány embernek
befolyásolni tudtam az érzelmeit.
Alicia felpillantott Hollandra, és találkozott tekintete a férfiéval. Holland szemében némi félelmet
fedezett fel.
- Az én érzelmeim? - kérdezte a nő.
- Nem mindenkiét! - válaszolta gyorsan a férfi. - De általában a nőkét igen. Nem azt állítom,
hogy szerelemre tudtam volna gyújtani őket, de ha valami bántotta egyiküket, akkor azt mély
depresszióba tudtam volna taszítani. Ha elégedett volt az időjárással, akkor örömmámort hozhattam
rá. Ha zavarodott volt egy kicsit, akkor felerősíthettem a félelmét, egészen odáig, hogy sokkos
állapotba zuhanjon. A nőknél így működött, a férfiaknál még így sem.
- Amikor megtámadtak, és az az irreális félelem úrrá lett rajtam... ez őrültség
- Maga volt?
- Én voltam. Láttam, hogy mire készülnek. Éreztem, hogy kicsit megijedt, és segítettem, hogy
előbb felismerje a helyzetet. Vagy amikor beszállt a kocsimba tegnap este, annyira megkönnyebbült,
hogy bátorságot önthettem magába. Ha nem is szeretett, de nem félt tőlem.
Alicia a sarkaira ült
nem őrültség
és felnézett Holland elgyötört arcába.
- Elhiszi azt Holland, hogy megéreztem, amikor szögbe lépett? Az udvarunkban történt, akkor
este, amikor maga felé vágtam az egyik szobrocskánkat. Az ágyban fekve hirtelen fájdalmat éreztem a
jobb lábfejemben. Szerintem akkor történt.
- Megpróbáltam magára hangolódni, és bizalmat ébreszteni irányomban - mondta Holland. -
Inkább a lábam elé kellett volna néznem.
- És akárhányszor befolyásolni akart, megéreztem a fájdalmat. De tegnap este nem.
- Mert tegnap este nem kellett nagy erőt kifejtenem. Éppen eléggé vágyott a biztonságra, s
hatalmas megkönnyebbülést érzett a kocsim ülésén.
- És a többiekben megvolt ugyanez a képesség? Alicia megkezdte a kötés lebontását.
- Nem - mondta bizonytalanul Holland. - Vagy ügyesen titkolták. Én is azt tettem.
- Miért?
- Fogalmam sincs. A vége felé már egymásban sem bíztunk meg. Két hónap alatt furcsa módon
megromlott a kapcsolatunk. Lehet, hogy valaki éppen ezen munkálkodott, és ha igen, hát sikerült a
célját elérnie.
- Ez nagyon csúnya - jegyezte meg önkéntelenül Alicia, amikor meglátta a sebet. - Orvoshoz
kell mennünk vele.
- Szó sem lehet róla - tiltakozott Holland. - Ha tud tenni valamit, akkor segítsen. Maga is orvos!
De máshoz nem megyek.
- Nem tehetek semmit. Ruhám sincs, nem hogy eszközeim, fertőtlenítőszerem,
antibiotikumaim... De bemehetünk a klinikára, természetesen majd este, és ott rendbe teszem.
- Ha felismernek, akkor végem.
- A kórházi szekrényemben van egy váltás öltözék. Úgyhogy mindenképpen menniük kell.
Ismerem a klinikát, és elkerülünk majd mindenkit. Ha a seb még jobban elfertőződik, rá fog menni a
lába.
Holland megadta magát az érveknek. Legbelül nagyon jól esett neki, hogy törődik vele valaki.
Hónapok óta először érezte, hogy van esélye a normális életre, habár még hosszú utat kell addig
megtennie.
Alicia felkelt a földről, és egy olyan tál után nézett, amely fölött kimoshatja a sebet.
 - Azt hallottam, hogy az intézet leégett. Volt benne valamilyen szerepük?
- Nekem személy szerint nem. - Holland révetegen nézte Alicia hátát. - Aznap általános
gyengeség vett erőt rajtam. Ágynak dőltem, és átaludtam a délelőttöt. Hiába próbáltak meg felkelteni,
nem sikerült. Ebéd után némileg javult a helyzetem, és két ápolóval a hátam mögött elmentem sétálni.
Zúgott a fejem, és tompán fájt: kellemetlen volt, de nem kibírhatatlan, azt hittem, a levegőzés majd
segít. Már legalább egy órája kint voltam, hétágra sütött a nap, és még az árnyékban is folyt rólam a
víz, amikor az erdő mélye felől lövéseket hallottunk. A fehérköpenyesek maradtak a helyükön, ám
néhány katona futva elindult a hang irányába. Az újabb lövések már közelebbről hallatszottak, és
láttam egy terepszínű ruhát viselő embert, amint rohanni próbál, és tucatnyian kergetik. A menekülő
egyszercsak hátrafordult, a mögötte lévők pedig a földre vetették magukat. Nem lőttek rá, csak az időt
húzták, de közben egy mesterlövész az épület tetejéről célba vette. A lábait lőtte el... Azonnal
visszakísértek az épületbe. Ott később összefutottam Trent Bridgers-szel, nem említettem a nevét még,
de őt műtötték meg másodjára, aki elmondta, hogy a katona bedilizett a feszültségtől, és lövöldözni
kezdett. Azért nem lőtték le, mert feltételezik, hogy köze van hozzánk. Bridgers pár elkapott szóból
hámozta ki a történteket.
- Aztán elérkezett a vacsoraidő. Feltűnően csendes volt a társaság: a személyzet, az orvosok, a
katonák, de még mi is. Nem a délutáni események miatt, mert azt nem igazán vették a szívükre. Azt
hiszem, ezeknek a katonaorvosoknak a megvizsgálandó személyek olyanok, mint nekünk
gyermekkorunkban a békák, amelyeket bevittünk az iskolába biológiára. A csendnek más oka volt, bár
nem tudtuk volna megmondani, micsoda. Egyszerűen csak nem beszélgettünk. Erre mondják, hogy
van valami a levegőben... Sötétedés előtt már a nyugtalanságot is lehetett érezni. Nevetségesen
hangzik, de kivilágították az egész intézetet, mintha a sötétségtől félnének. Növelték a járőrök számát,
minden különösebb ok nélkül, többen és nagyobb létszámban járták körbe a parkot. Szerintem
mindenkit mozgósítottak. A félelem a nővéreken jelentkezett legelőbb. Látták, hogy mi történik, de
nem tudták, hogy miért. Hagyták őket találgatni, annál is inkább, mert senki nem tudott válaszolni, ha
érdeklődtek. A nővérek fantáziálása rosszabb volt mindennél.
- Minket visszakísértek a szobáinkba. Eltelt egy fél óra, bekapcsoltam a tévét, és az ápolómmal
tévéztünk. Aztán elment az áram, majd visszajött, és ismét elment. Megszólaltak a szirénák. Egy szót
bírtam kivenni a kinti hangzavarból: tűz. Kigyulladt az intézet, de kigyulladt a park is, a kiszáradt
fakérgek, tűlevelek. Kitártam az ablakot, bár meg kellett hozzá küzdenem az ápolóval. Senki nem
oltotta a tüzet... Bámultam a parkot, láttam, ahogy a katonák a tó felé rohannak, és
belevetik magukat. Az ápolóm mellém lépett, és rögtön utána felordított, aztán kirohant a szobából. A
tűz nem egy ponton támadt, hanem a park egész hosszában, mint valami kígyó. A fák törzsénél
magasra csapott, és olyan volt, mintha a vörös, vibráló aljnövényzetből lángrózsa emelkedett volna ki.
Kihajoltam az ablakon, és láttam, hogy az épület tetőzete is ég. Rájöttem, hogy menekülnöm kell.
- A folyosón akkora volt a füst, hogy alig láttam. Kiléptem az ajtón, és rögtön utána rám lőttek.
Visszaugrottam a szobába, és rákattintottam a reteszt az ajtóra. Az épület minden ajtaja meg volt
erősítve belülről, nem csak az enyém, és a retesz most az egyszer jó szolgálatot tett. Az
ablakpárkányra másztam ki, és hallottam, ahogy a kilincset rázzák. Leugrottam... pont akkor lőtték
szét a zárat az ajtón.
- Otthon a haverokkal kosaraztunk, régebben futottam, és ejtőernyőztem is. Akkorra már
testileg megerősödtem, így meg se kottyant az az egy emeletnyi magasság. Azonnal felpattantam és
rohantam tovább. Akárki is tört az életemre, elvesztett szem elől. Akkor már óriási volt a pánik... Nem
hittem volna, hogy hadseregünk válogatott fiai így tudnak menekülni. Nem vagyok igazán jó úszó, így
a tóba
nem mertem belemenni. Volt, aki már nem tudta kikerülni a lángtengert. Én is egy találomra
kiválasztott irányba rohantam, amelyről úgy sejtettem, átjutok még az erdőhöz. Nem gondoltam arra,
mi lesza kerítésnél... Láttam testeket a dróthálókon, és láttam megégett testeket a feszültség alatt álló
kerítésen is... Érdekes, hogy abban megmaradt az áram.
- De amíg odáig eljutottam, többször is azt hittem, hogy ott égek meg azon az isten háta mögötti
helyen. Egy idő után már nem tudtam, hol járok, és fogalmam sem volt róla, hogy merre keveredtem.
A lángok elzárták a kilátást, és csak egy viszonyítási pontom volt: az égő épület, amely hol elém
került, hol a hátam mögé. Azt hiszem, jó ideig körbe jártam, a kiutat kerestem. Irtózatos forróság volt.
Aztán egyszer csak ott álltam a kerítésnél. Elindultam mellette, hátha eljutok a kapukig. A tűz miatt el
kellett volna távolodnom tőle, ezért megfordultam az ellenkező irányba... Akkor láttam az égő és
füstölgő holttesteket. Nem akadtam rá a kapura, de nem is biztos, hogy ott kijutottam volna. Viszont
volt egy Jeep, ami átszakította a kerítéseket... Amellett jutottam ki az erdőbe. A tűz már oda is
átterjedt, de én sikeresen elmenekültem a tábor és a lángok elől...
Alicia egy tiszta ruhával állt a konyhában. Megtalálta a tálat, de nem akarta félbeszakítani
Holland-et, és még a csapot sem nyitotta meg. A tűzhelynek támaszkodva hallgatta az elbeszélést.
Holland már nem is neki mesélt, hanem önmaga előtt idézte fel a menekülését.

- Hol volt ez a tábor? - kérdezte Alicia.

- Nem tudom - fordította a nő felé a szemét Holland. - Egy sínpár mellett gyalogoltam
mérföldeket, aztán egy elágazásnál felkapaszkodtam egy faszállító vagonra. Elaludtam, és Jefferson
City külvárosában ébredtem fel. Hosszú ideig tartott, mire ide elvergődtem. Talán meg kellene nézni,
hogy május végén hol volt Missouriban egy hatalmas erdőtűz. Meg lehetne találni a helyet. De nem
akarom.
Alicia bólintott, aztán megfordult, és vizet eresztett a tálba.
- Talán most végére járunk.
- Hogyan? - kérdezte Holland, akin úrrá lett a letörtség. - Mindkettőnknek az életére törnek. És
csak azt tudjuk, hogy az enyémre kik. A maga élete dr. Kahan, másnak kell...

11.

- Ha kevesli az információkat, hát itt van egy - dobott le egy dossziét Devilla elé Fisher.
Devilla magában elszámolt tízig, majd kinyújtotta a kezét a dosszié után, amely úgy koronázta
meg az asztala tetején halomban álló kacatokat, mint egy szem cseresznye a habostortát.
- Ebben remélem, benne találom az egész ügy leírását. - Devilla a legbájosabb zsaru címére is
pályázhatott volna a mosolyával.
- Hát azt hiszem, a gyilkos neve hiányzik.
- Talán gyilkosok...
Fisher mélyen lenézte a nyomozót. Most erre fizikai valóságában is sor kerülhetett. Devillát
zavarta a dolog, és feltápászkodott székéből, majd hogy éreztesse, ki itt az úr, s hogy éreztesse, nem
tekinti az FBI-ügynököt a főnökének, lazán az asztal szélére ült.
- Mert, ugye, elképzelhetetlen, legalábbis számomra, hogy egyetlen elkövető három-négy alakban
üldözzön valakit. Mint ahogy a civil ruhás embereinket sem egyetlen ember tartotta tűz alatt a parkolóházban
két irányból...
- Maga gondolkodik, Devilla - tettette Fisher a meglepettet.
- Ellentétben magával - vágott vissza a nyomozó.
- Vigyázzon, Devilla!...
- Oszt’ mire? Szándékosan hazudozik nekem, aztán amikor elbaszódik a dolog, akkor engem lök
oda koncnak. Mindig is rühelltem magukat, fiúk... De most már a jó hírüket sem fogom kelteni.
- Nagyon megijedtem.
- Dugja föl magának! Szeretném az igazságot tudni, de szerintem úgy sem fogja elmondani.
Legfeljebb, ha azokkal a kellemes középkori módszerekkel próbálkozom... Szívesen kitépdesném
egynémely testrészét! Aztán az is megeshet, hogy maga sem tudja a teljes igazságot... Bár ilyen
fejjel...
Fisher rendületlenül mosolygott, miközben hallgatta Devillát. Aztán rábökött a dossziéra.
- Olvassa... vagy olvastassa el! Aztán munkára! Nem azért él az adófizetők pénzéből, hogy itt
üljön...
Azzal az ügynök sarkon fordult, és elment.
- Az adófizetőknek az lenne a legjobb, ha kinyuvasztanák az ilyen alakokat... - morogta Devilla.
- Mi a fenének kellenek ilyenek egy demokratikus társadalomban?
Kinyitotta a dossziét.
- Mert ez a társadalom sem tökéletes - folytatta a zsörtölődést Devilla, és kiemelte a
papírköteget a mappából. - De hogy ennyire nem az?
Rájött, mit tart a kezében. A sikátorban talált halott, és James Kahan összehasonlító DNS-
vizsgálata volt. Vonalak, pöttyök, számok, betűk, aztán a szóbeli értékelés.
- Hé, Fisher!... - üvöltötte az ügynök után Devilla.
Fisher félig hátrapillantott az ajtóból, ahol egyik emberével beszélt.
- Fisher ügynök! Mit akar még?
- Van egy lelőtt hullánk dr. Alicia Kahan támadói közül. De nincs itt az anyaga.
- Csak azt kapta meg, ami szükséges - mondta Fisher és az emberével együtt kifordult az ajtón a
rendőrkapitányság lépcsőházába, hogy ne kelljen Devillával beszélnie.
 - Baszódj meg! - mondta Devilla. A DNS-vizsgálatra nézett. Fisher a kórházból szerzett mintát
dr. Kahanról. A nyomozó a végkövetkeztetéshez nyúlt.
A sikátori hulla dr. James Kahan volt.
 KILENC

1.

Alicia hosszan válogatott Holland nagybátyjának ingei között, míg talált egy elfogadhatót.
Kimosta, és az ing hamar megszáradt a tűző napon, így a nő felvehette estére. Hasonlóképp
cselekedett egy kopott nadrággal. Aztán kiválasztott néhány ruhadarabot Holland-nek, és sötétedés
után elindultak.
Úgy tervezte, hogy a traumatológiánál jutnak be a kórházba, Hollandot beülteti egy vizsgálóba,
majd felmegy átöltözni. Visszatérve rendbe teszi a sebet, felráncigálja valahogy a férfit a CT-hez, majd
amikor végeztek, elmegy külön egy szállodába. Holnap kölcsönkér valakitől némi pénzt, míg pótolja
az iratait, és a hitelkártyáját.
A terv megvalósíthatónak tűnt, csak egy gond volt: Alicia nem tudta mi lesz utána. Mi lesz másnap
reggel? Holland a fülébe ültette a gyanút, és most már a rendőrséghez se mer fordulni. Egymaga
viszont hogyan vehetné fel a harcot?
Kivel is?
Amint besötétedett, leosontak Holland kocsijához. A férfi elővigyázatosságból a bérháztól kicsit
távolabb tette le. Kicsit alkudoztak, ki vezessen, aztán Alicia ült be a kormány mögé. Ő ismerte jól a
kórház környékét. Holland navigált, míg Chicago egy ismertebb részéhez értek.
Haza kellene mennem - gondolta Alicia. Haza az anyjához. Ott talán nem keresnék. - De hiszen
James miatt kezdted el! - emlékeztette magát.
- Biztos jó ötlet a kórházba menni? - kérdezte Holland. Bekötötte a biztonsági övet.
Ilyen precíz volt egész életében.
- Feltétlenül szükséges.
Az éjszakába forduló város útjain megritkult a közlekedés. Aliciának nem kötötte le figyelmét
teljesen a vezetés, és volt ideje töprengeni. Valóban tanácstalan volt. Segít Holland-nek, közben
megvizsgálja, hátha kiderít valamit az agyáról készült felvételek alapján.
Utána pedig ő szorul segítségre. Csak úgy tud Holland helyzetén javítani, ha a saját helyzetén javít.
Alicia most jött rá, mennyire elszigeteltek voltak James-szel. Persze jártak partikra, előadásokra,
fogadásokra - együtt ünnepelték az újévet a kollégákkal, és bolondoztak, ha volt olyan aki velük
bolondozzék, de soha nem kerültek szoros közelségbe senkivel.
- Anyámék húsz évig jártak át a szomszédba kártyázni egy üveg borral, vagy egy üveg
whiskyvel - mondta Alicia Holland-nek. - És én kihez mehetnék?
Holland nem szólt egy szót sem, csak lassan hátradöntötte a fejét. Szeme kikerült az utcai lámpák
fényköréből. A férfi fáradtan lehunyta őket. Tudta, hogy a nő nem vár választ.
Jobbról, a Lake Shore Drive-ot kísérő korláton túl feltűnt a Michigan-tó. A víztükörben
visszatükröződtek a parti út fényei. Ez mindig csodálattal töltötte el Aliciát. Talán egy kicsit a
nagyszüleire emlékeztette őt a víz. A víz közelsége, illata olyan élményeket szabadított föl benne,
amikre a napi rohanásban csak ritkán volt ideje emlékezni. És nem a part, a fürdőzők látványa tette
ezt, hanem a békés, nyugodt vízfelület, amelyben látszódik a hold... vagy ezernyi lámpa visszfénye.
- Miért ridegebbek az emberek ma, mint régen?
- Mert hiányzik belőlük a bizalom - felelte Holland. Menekülése során sokféle reakcióval
találkozott. Legtöbbször elfordultak tőle az emberek, amikor segítséget kért, és a többiek is inkább
fenyegetőztek, mintsem segítettek volna neki. Csupán az öltözéke miatt ítélték meg negatívan, nem
pedig a modora miatt. Holland egyre inkább beletörődött, s csak az a néhány ember öntött erőt belé,
akik mégis segítettek, ruhával, étellel, vagy azzal, hogy felvették az országúton, amikor stoppolt.
Alicia Hollandra pillantott, és megérzett valamit a férfi hangulatából.
- És hova lett a nagybátyja, Brett? - kérdezte a nő. - Csak beszélt róla, de nem ismertem meg.
- Figyelmeztettem, hogy veszélyes lehet mellettem, és átköltözött a szomszéd háztömbbe pár
napra.
- Ez az ő kocsija?
- Ühüm - biccentett Holland, aztán hozzátette. - Azt hiszem, megijedt.
- A rendőrök ijesztették meg? Mint engem?
- Nem hiszem, hogy tudnának róla. Tőlem ijedt meg.
Alicia jobbra kanyarodott, így a hátuk mögé került a tó, és hamarosan el is hagyták.
- Nem próbálta meg befolyásolni az... érzelmeit?
 - Mindkettőnknek jobb így. Mondtam neki, hogy hamarosan odébbállok. Előbb-utóbb rájönnek,
hol húzom meg magam, és jobb lesz elkerülni őket.
- Nem irigylem magát, Mark.
- Most már hasonló cipőben járunk! - mutatott rá ismét Holland. -Csak míg engem az FBI
üldöz, a doktornőt valaki más. Csak egymásba botlanak az üldözők, és kicsinálják egymást!
Alicia alaposan megrágta a férfi szavait, és rá kellett jönnie, hogy igazak. Mindegy, hogy miért és
kik, most már őt is üldözik. És ha kiderül, hogy milyen tudás birtokában van, vagy ha csak azt hiszik,
hogy ismeri a műtét titkát, akkor az FBI is rászáll.
De legalább megvédenék!
Kik ölték meg Bruce Walsh-ot?
Lehet, hogy fel kellene hívni Walsh barátnőjét? Azon túl, hogy Sarah szolgálhat valami kis
segítséggel - Alicia most már kíváncsi volt rá, mit mondtak a rendőrök Bruce haláláról - talán be is
fogadná egy éjszakára. De az is lehet, hogy figyelmeztetni kéne, hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy
ebben a játszmában nincsenek határok. És ha az erkölcs többé nem akadály...
Chicago őrtálló toronyházai a lámpák fénykörén túl fenyegetően magasodtak a kocsi fölé. A
hatalom tornyaiban nem mérlegelnek sokat. Alicia elesettnek érezte kettősüket, akikre bármikor
rátaposhatnak. Ő nem tudna olyan életet élni, mint most Holland.
Még nem tartunk ott!
Jó húsz perc elteltével elérték a Caulfield Klinikát. Alicia az utcán állította le a kocsit, nem
messze a traumatológia bejáratától.
- Van egy kendő magánál? - kérdezte Hollandot.
- Nincs - rázta meg a fejét a férfi. - Miért?
- Amit az arcára szoríthatna, hátha a biztonságiaknak leadták a fényképét.
- Van az ülés alatt egy rongydarab. Ha az is megteszi...
- Maradjon a jobb oldalamon! - mondta Alicia, miután kiszálltak az autóból. Holland
megkerülte a kocsi elejét, és a nő mellé került. - Egy fél lépéssel maradjon le, aztán amikor elhaladunk
a pult előtt, akkor lépjen fél lépéssel elém. Az első elágazásnál jobbra fordulunk.
Az utcáról beléptek a kórház területére. Valami mindig történt, és nem volt ez másképp most
sem: ketten éppen kirohantak egy hordággyal, és várták a beérkező mentőt. Alicia intett Holland-nek,
és felgyorsuló léptekkel közeledett a fotocellás ajtóhoz. Holland úgy tett, ahogy a nő meghagyta, bár
nehezére esett követni, a lába egyre jobban fájt.
- Jó estét, dr Kahan! - köszönt az őr.
- Jó estét, Bill - mondta futtában a nő, és látta, ahogy az őr szeme Holland-re rebben. - Kicsit
összekoccantunk az autóval. Az én hibám volt.
- Sajnálom, dr. Kahan - mondta az őr, de Alicia és a férfi akkor már eltűnt a folyosó
elágazásában.
Az őr lassan utánuk sétált. Látta, hogy az orvos betessékeli a férfit egy vizsgáló-kamrába, és
elhúzza a függönyt. Megcsóválta a fejét, majd visszaballagott a betegfelvételnél álló nővérhez.
- Én jobban kétségbeesnék, ha felrobbantanák a házam - jegyezte meg.
- Elég szedett-vedett ruhákban volt - mondta a nővér. - Eléggé megviselhette.
- A rendőrök azt mondták értesítsük őket, ha a doktornő benéz.
- Legalább addig hagyja, amíg megvizsgálja azt a férfit - kérte a nővér. - Ne tegyen rá a bajaira!
- És ha veszélyben van? Ha a férfi kényszeríti magával?
- Ne legyen már nevetséges, Bill! - nevetett fel a nővér. - Egyáltalán nem úgy nézett ki! Nézze
csak!
Alicia visszatért a bejárathoz.
- Megkeresné a szobám pótkulcsát, Bill? Elvesztettem őket. És van ott pár ruhadarabom...
Tudja, most rám férne az átöltözés... Biztos hallotta, mi történt velem.
Az őr csak bólintott, és aprócska irodájához ment. Amikor belépett, akkor futott be egy, már
korábban bejelentkező mentőautó. Orvosok és nővérek jelentek meg. Kellett még egy hordágy, majd
betolták az elsőt, a fejrészénél egy ápoló által magasra emelt sóoldattal.
Az őr szeme a balesetet szenvedett, véres testre meredt, amikor átadta Aliciának a kulcsot. Alicia
meg sem köszönte, csak gyorsan eltűnt.

2.

Alicia örült, hogy megszabadulhat a bő férfiruháktól. Utcai öltözéket vett fel, majd arra kórházi
köpenyt. Aztán leült az asztalhoz, és Bruce Walsh legutolsó barátnőjét hívta. A szobában csak az
asztali lámpa égett, a mennyezetit nem kapcsolta fel: a nagy fény riasztotta, és most inkább elbújni
akart.
- Hello, Sarah! Alicia vagyok!
- Nem akarok beszélni veled! - hallatszott a válasz.
- Alicia Kahan.
- Tudom... és kérlek, ne hívj többé!
- Sarah! - Alicia nem adta fel a próbálkozást. - Bruce-t megölték! Veszélyben vagy! - A hang
hallatán már eszébe sem jutott, hogy segítséget kérjen.
- Nem beszélhetek veled! - A nő hangjában hisztéria bujkált. - Nem akarok!
Alicia ugyanazt élte át, mint a Maryann Reillyvel folytatott beszélgetéskor. A zavarodottság és a
bűntudat keverékét. Mi történhetett ott? Őt teljesen lefoglalta a saját nyomozása, és másra nem is
gondolt. Mérhetetlenül önző volt, amikor azt hitte körülötte zajlanak az események.
Lehetséges, hogy csupán egy kis pont a játszmában? Aki nem is lényeges. Nem tudta, hogy
örüljön-e ennek, vagy bosszankodjon. Mikor van nagyobb biztonságban az élete: ha még számít,
számítanak rá, vagy ha elhanyagolható tényező?
Alicia félt.
Még egy belső telefont kellett lerendeznie. Felhívta az ügyeletesi szobát, és megkérte dr.
Berkeleyt, hogy készítse elő a CT-t. Nem akart magyarázkodni, hogy miért e furcsa kérés, ezért csak
annyit mondott, hogy rettenetesen fontos, és neki van rá szüksége.
Lekapcsolta a villanyt, és sötétben hagyta el a szobát. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót,
bár sejtette, hogy felesleges. Nem csak azért, mert a korábban felfedezett kis cetli azt jelentette, hogy
akinek nem szabadna, az éppen hogy bejuthat a szobába, de azért is, mert nincs ott semmi fontos. Már
többen átnézték...
Ezen a szinten fekvőbetegeket ápoltak, és kihalt volt a folyosó. Alicia minden beugró, és félig
kinyílt ajtó előtt lelassított. Erezte, hogy a szíve gyorsabban ver.
Ezt nevezik megérzésnek.
Fenét! Paranoiának...
Józan érve nem volt e hirtelen támadt félelem mellett, hiszen hallotta az ügyeletes nővérek halk
beszédét. Nem nyugodott meg még a liftben sem, de nem merte megkérni a nővéreket, hogy egyikük
kísérje le, úgy érezte, kinevetnék.
De nem történt semmi. Alicia még örült is a biztonsági őrnek, amikor megpillantotta. Üdvözlésül
intett neki, mielőtt eltakarta volna a folyosó.
Holland nyugodtan várakozott. Időközben levetette a cipőjét, és a kötést is lebontotta a lábáról. A nyugalom
és a tisztaság biztonságérzetbe ringatta, de a kórház illata felidézte az erdei intézetet. Összerezzent, amikor a nő
hirtelen belépett a kis fülkébe.
- Tegyük meg, amit meg kell tennünk! - mondta fojtott hangon Alicia Kahan. Villámgyorsan kipakolt
egy kis fémtálcára mindent, amire szüksége volt. Elfektette Holland-et, és avatott kezekkel kimosta a sebet,
fertőtlenítette és bekötötte. Holland mindeközben a mennyezetet nézte, és próbált nem figyelni a talpára.
- Elmegyünk a liftekig - vázolta közben a tervét Alicia -, és felmegyünk a komputertomográfhoz.
Készítünk néhány felvételt az agyáról, Mr. Holland.
- Tudom, mi az a CT - jegyezte meg halkan a férfi. - Én nem látom értelmét.
- Én viszont igen - mondta Alicia.
Felsegítette Holland-et, és hagyta, hogy a vállára támaszkodjon. A férfi a sarkára lépett, most jobban fájt
a lába, mint a kórházba érkezés előtt, lüktető érzés volt, a szívdobbanásainak ritmusát követte.
- A hátsó liftekhez megyünk, azok messzebb vannak, de nem kell elhaladnunk az ügyeletes előtt -
magyarázta a doktornő.
Éppen akkor, amikor beléptek a CT termébe, és eléjük toppant dr. Berkeley, megszólalt a tűzriadó.

3.

Alicia első gondolata az volt, hogy biztosan egy szemetes gyulladt ki. A legtöbb gond mindig is a
várótermekben elhelyezett szemetesekkel volt, ahol az erős dohányosok és látogatóik gyakran nem
nyomták el a cigarettavéget. De egy ilyen esti órán ez valószínűtlen. A nő ezután visszanézett a
folyosóra, hogy megbizonyosodjék róla, nincs nagyobb baj. A sziréna hangja magányosan szólt, és
egyre több ajtó nyílt ki, amelyek keretében megjelentek a járni tudó betegek. Az éjszakás nővérek
megpróbáltak valamit megtudni, miközben a betegek között szaladgáltak. Elkezdődött a felfordulás.
 - Ide jöjjön! - szólalt meg Alicia háta mögött dr Berkeley. A kitárt ablaknál állt és integetett.
Alicia Kahan egy lépéssel Holland előtt ért oda. Az orvos félreállt.
Az ablakból három kórházi szárnyra nyílt rálátás: kettőre jobb felé, az egyik merőlegesen
csatlakozott a főépületbe, a másik párhuzamos volt vele, egy pedig balra, ezt a szárnyat egy földszinti
és egy első emeleti folyosó kötötte össze a többivel. Alicia kinézett, és legalább hat helyen látta a
fellobbanó tűz fényeit.
- Gyújtogatás - mondta a nő válla fölött átnéző Holland.
A három látható szárnyban egymástól elszigetelten támadtak a lángok, és nagyon gyorsan
tovaterjedtek. Ez valóban nem egy füstölgő szemetes.
Alicia rögtön megfordult, és az ajtó felé lódult.
- Segítsenek menteni! - kiáltotta vissza.
Dr. Berkeley azonnal ugrott, de Holland nehezen mozdult meg. A tűz olyan rémisztő élményt
idézett föl benne, amit nem tudott elfelejteni, akármilyen régen is volt, és akármennyire más világhoz
is kapcsolódott. A tűz... mindenütt egyforma... Az emberek megriadnak, nő a forróság, és nehéz füst
üli meg a levegőt...
És a pusztulás...
Holland levegő után kapkodott, pedig itt még nem érzett füstszag.
Itt vannak... itt vannak...
Aliciát pánikhangulat fogadta a folyosón. A tűz még messze volt innen, de az emberek rájöttek,
hogy szándékosan idézték elő. A biztonsági ajtók bezárultak, hogy a lángok ne terjedhessenek el, de
ha gyújtogatással állnak szemben, akárhol akármi kigyulladhat.
És a zárt ajtók a menekülést akadályozzák meg.
Az épületet robbanás rázkódtatta meg, és a folyosó végén túl, egy másik szárnyból, lángoszlop
csapott fel. A lángoszlop rögtön ezután visszahúzódott, de még hosszú ideig magasan lobogott.
Megvilágította a klinika belső udvarát, és tünékeny, táncoló fénybe vonta a falakat. Benézett az
ablakokon és megtáncoltatta a szobákban, várótermekben az árnyakat.
Mindenki ösztönösen menekült... ha tudott, de a legtöbben fennakadtak a tűzbiztos üvegajtókon,
amelyeknek aztán a hátulról érkezők nekipréselték őket. Dörömbölés, kiabálás, sikoltozás töltötte be a
kórházat. A nővérek széthúzkodták a biztonsági ajtókat, hogy az emberek kijuthassanak a
lépcsőházba, illetve a tűzlépcsőkre, ahol egymásba botlottak a felsőbb szintekről menekülőkkel.
Az igazi gondot azonban a járóképtelen betegek okozták. A nővérek, ápolók, orvosok, akik ezen a
késő órán ügyeletet tartottak, példamutatóan igyekeztek megőrizni a szervezett mentés látszatát, ami
szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, nem egy esetben az emberáradat ellenében. Hordágyakat és
tolókocsikat hoztak, amelyekre aztán átemelték a betegeket. A tolókocsikat sokszor másra kellett
bízniuk, mert újabb beteget kellett elhelyezni valahol. És csak ezután jött a liftek előtti tömeg
szétoszlatása... Hangos veszekedéssel vagy erő alkalmazásával...
A computer-tomográf szintjén orvosi tekintélyénél fogva dr. Berkeley teremtett rendet. A pánikba
esett embereket sorokba rendezte a vendéglifteknél. A személyzetnek fenntartott felvonó elől elzavart
viszont mindenkit, és oda csak azután engedett be egy-egy beteget, amikor már két hordágy, vagy a
tolókocsik bent voltak, és a fennmaradó helyre csak állók fértek be. A leghátul toporgókat a lépcsőház
felé irányította.
- Nyugalom! - mondta fenntartott kézzel. - Aki képes lépcsőt járni, az arrafelé menjen! A liftek
kellenek a többieknek.
- Ott nagy a tömeg! - üvöltötte valaki.
- Mindenhol nagy. De mindenkire sor kerül. Aki mégsem bírja kivárni a sorát, az menjen a
vészkijárathoz, vagy a főlépcsőhöz! Ne hangoskodjanak!
A helyzet ellenére használt az erőteljes fellépés. Minden orvos és ápoló rémálma lehet egy
kórháztűz, de összehangoltan mozogtak az éjszakás ügyeletesek. A járni tudók némelyike segített
mozgásképtelen szobatársainak a meneküléskor, és hamarosan csökkent a tolongás. Halkultak a
lépcsőházi visszhang által is erősített kiabálások, egyre többen jutottak ki az épületből.
A tűz ropogása viszont hangosabbá vált.
A computer-tomográf emeletén is fellobbant egy tűzfészek, és füst szivárgott ki a folyosóra az
egyik raktárhelyiség ajtaja alól. A környékén bekapcsolt a tűzoltó-berendezés: langyos víz zuhogott alá
a magasból. Ekkor robbant be a raktár...
Az ajtó fél fordulattal kivágódott a keretéből, és keresztben átszelte a folyosót. A szemközti
falnak csapódott, és szilánkokra törve verődött vissza onnan. Lángnyelvek nyúltak utána, feketére
kormozták a falakat, és megperzselték a műpadlót. Habár a lángok rögtön ezután visszahúzták vörös
csápjaikat, a raktárajtó vibráló négyszöge mögött megelevenedett a pokol. Hamarosan meggyulladt az
ajtókeret, és máris a folyosón kúszott a tűz.
 Égett műanyag bűze terjedt szét a szinten.
A menekülők megriadtak, és dr. Berkeley minden erőfeszítése, hogy tartsa a rendet, egy pillanat
alatt semmivé vált.
A pánikba esett járóbetegek magát az orvost is besodorták a liftbe, amelynek ajtaja nem is tudott
becsukódni. Az orvos nyomta kifelé a betegeket, mire valaki megütötte a fejét. Az ütés a szemét találta el,
és egy fél percre elvesztette látását, fekete-vörös körök vibráltak szeme előtt.
Újabb liftajtó nyílt ki, s az emberek meglódultak arrafelé, az első lift ajtaja ennek köszönhetően
bezáródott. Az orvos a falnak szorulva megindult a betegekkel a földszint felé.
Több felvonó nem jött fel a szintre, mind megállt az alsóbb emeleteken.
A folyósón a lángok elérték a pálmákat. Megperzselődve pördültek össze a növények levelei, és izzó
szélű pernyeként szóródtak szét a levegőben.
A fal mentén füst csapott fel a műanyagpadló széle alól. Sűrű szálakban tört a mennyezet felé.
Nyomában apró, kékes színű lángok.
A fali tapéta viszont vörösessárgán, nagy lobokkal égett.
Égők pattantak el a magasban, valakinek egy szilánk felsértette az arcát. A beteg azt üvöltötte,
hogy „vér"...
Alicia az egyik ápolóval közösen járta a betegszobákat. Pillanatnyilag nem törődött Holland-del, aki
hűségesen követte őt, de mivel fogalma sem volt róla, hogy mit kell tenni, hát csak téblábolt az ágyak
körül.
- Nyissa ki az ablakokat! - mondta neki Alicia hirtelen - Amelyiket nem tudja kinyitni, azt törje
be!
Holland eleget tett a felszólításnak. Az ablakok alatti szint azonban égett már, és az ott lebegő
függönyszárnyak lángolva csapkodtak össze-vissza.
A férfi kinyitotta az ablakokat, aztán leszakította a függönyöket, és csomóba gyűrve lehajította
őket az udvarra.
Lent emberek rohangásztak össze-vissza. Mintha egyiküknek se lett volna célja.
Közben Alicia és az ápoló átemeltek egy idős asszonyt az ágya mellé húzott hordágyra.
- Vigye le! - mondta Alicia az ápolónak, és kirohant a teremből, amelyben akkor már egyetlen
beteg sem tartózkodott.
Meglepte, amit kint látott, nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan elharapóznak a lángok.
A folyosón hatalmas füst terjengett, rövidült a látótávolság, és fojtóvá vált a levegő. Az egyik
fordulóban elhelyezett díszpálma sercegve égett, az előtéri váróban hasonlóképpen a székek és az
asztalok.
A nő megtorpant. Elképzelhetetlen sebességgel terjedt a tűz, minden éghetőt fölfalt, a falra
díszként kitett grafitrajzok röpke másodpercek alatt ellobbantak. A hőségtől elpattantak a folyosóvégi
ablakok.
A friss levegő pedig csak táplálta a lángokat.
Alicia visszafordult a betegszobába.
- Gyorsan, gyorsan! - intett az ápolónak, és félreállt. - Holland, jöjjön, hagyja az egészet!
Semmi értelme!
Az ápoló kifordult mellette a folyosóra, és a liftekhez navigálta a hordágyat. Akkor már kevesen
voltak a szinten. Alicia látott egy nővért az ügyeletespult mögött, és egy orvost szaladni a folyosó
másik felében. A liftben négy beteg állt, akik félrehúzódtak, helyet adva a hordágynak. Alicia elkapta
Holland karját, és együtt szaladtak kifelé. A férfi lemaradt, erősen bicegett. A nő megállt minden
betegszobánál, és bekukkantott. Amikor Holland beérte, a következő ajtóhoz szaladt.
- Van itt még valaki? - kiabálta.
Időközben a nővérek is elhagyták a helyüket. Kintről ekkor hallatszott be az első szirénahang,
amely a tűzoltóktól jött. Az összes riadóztatható kocsi errefelé tartott, de még csak egy ért ide.
- Menjünk már! - köhögte Holland.
Alicia vonakodott. Szeretett volna saját maga meggyőződni róla, hogy kiürült a szint, de alig
kapott már levegőt menni kéne! A vegyszerek és a műanyagok égése mérgező gázokat szabadított fel.
- Van itt... még valaki? - kiabálta Alicia Kahan. Senki nem válaszolt.
- Ez már a tűzoltók dolga! - mondta Holland. A füst könnyeket csalt a szemébe. - Szerintem
teljesen kiürítették az épületet.
- Rendben - egyezett bele Alicia. - Irány a lépcső! Holland örömmel üdvözölte a nő döntését.
Merre van a lépcső? - akarta kérdezni, de akkor egy kemény tárgy csapódott a koponyájának. A
csattanásra Alicia odakapta a fejét, és tanúja lehetett annak, hogy Holland a földre roskad. Mögötte
pedig áll valaki...
...egy Berettával a kezében.
 4.

- Nem tehetek mást, Alicia... - bontakozott ki a füstfellegből egy fehér köpenyes alak. - De kell
valami, ami nálad van.
- Ed?! - kérdezte megdöbbenve a nő.
Dr. Edward Beymer volt. Idegen tárgyként állt a kezében a pisztoly, de fenyegetően meredt a
csöve előre.
- Bajban vagyok, Alicia. Előleget vettem fel valamire, amit nem tudtam teljesíteni. És most... te
megmenthetsz.
- Pisztollyal fenyegetsz?
Ed Beymer megtörölte gyöngyöző homlokát köpenyének ujjába.
A háttérben elrohant valaki. Ügyet sem vetett rájuk: a lépcsőház felé igyekezett. Alicia tekintete
megakadt a menekülő alakon, aztán szembogara visszarebbent Ed Beymerre.
- Mindegy mivel - köhögte az orvos - Azt hittem, egyszerű fenyegetéssel is eredményre jutok...
- Te írtad azt a levelet! Talán a szobámat is te forgattad fel!
- Legyünk túl rajta minél előbb, Alicia! Hol a leírás? Alicia Kahan elméjében újabb történések
nyertek értelmet.
- A kocsimat is te hoztad el! Átkutattad... Talán Hugh Mervint is te készítetted ki, mint ezt a
szerencsétlent itt a padlón! - Alicia fokozatsan emelte fel a hangját.
- Nem tudom, ki az a Mervin... - Beymer megint megtörölte a homlokát. - A leírást, és akkor
elmehetsz... Nem akarunk itt megfulladni, ugye?
- El is higgyem? - kérdezte a nő. Nem húzhatja sokáig az időt. És amúgy is... kire számíthat? Az
ájult Mark Holland-re? Vagy valakire, aki visszajön az emeletre? Hamarosan levegőt sem fognak
kapni.
Szúrós szagot érzett. A raktárban számos vegyszeres üveg robbant szét, ampullák pattantak el,
gyógyszerek kaptak lángra... s nem egy kellemetlen szaggal, sárgás-szürkés füsttel égett. A szinten a
tűz gócpontja a raktár volt.
A középső kórtermekben fellángoltak az ágyneműk. A matracok jórészt csak füstöltek.
- Elmehetsz - ismételte meg Beymer. - Kapok annyi pénzt, hogy egész életemben remekül elleszek
vele... Akárhol a világon.
- Legfőképp egy állami börtönben - mondta Alicia. - Ebben az ügyben már öt gyilkosság történt...
legalább. Melyik terheli a te lelkedet?
- Egyik sem - üvöltötte Beymer elveszítve a türelmét. - Én csak egy középszerű doktor vagyok, aki
semmire se viszi az életben, és ezért megragadott egy lehetőséget! Alicia, ide a leírással, mielőtt
mindketten megfulladunk!
- A tüzet is te gyújtottad?
- Semmi közöm hozzá! Ide azokkal a kurva papírokkal!
A férfi közelebb lépett, mert a füst olyan sűrűvé vált, hogy attól félt Alicia egy lépéssel eltűnik majd
a szeme elől. Fel sem tételezte, hogy a nő nem hagyja magára a lábaiknál tehetetlenül fekvő Holland-et.
- Nincs nálam - felelte Alicia Kahan. - Egyszerűen nincs nálam!
- Ne hazudj! - Beymernek elakadt a szava, a torkát maró vegyszerszag annyira erős lett. - Miért... - hiába
kapott levegő után. -... jobb, ha elégnek?
Kinyújtotta a kezét a nő után, aki belekapaszkodott a férfi orvosi köpenyének az ujjába, majd mégis ellökte
a kezet.
- Ne merj!... - A nő szavai köhögésbe fulladtak.
- Alicia!
De a nő nem figyelt rá többet. Letérdelt Holland mellé, és... most már az ő szemét is elborító
könnyfüggönyön át, maga felé fordította a férfi fejét.
Beymer lehajolt.
- Ha nem adod ide, hát megöllek! - Kiabálni akart, de nem tudott. Az orvos pánikba esett. Nem jutott
semmire. Nem kapja meg a pénz nagyobbik felét, és most már elárulta magát.
Pedig annyira jó ötletnek tűnt a füstben lecsapni dr. Kahan-re... habár eredetileg a háttérben akart maradni.
Alicia látta, hogy Holland halántékán felrepedt a bőr, de a vérszivárgás már megállt, és a vércseppek
alvadásnak indultak. Beymer valószínűleg a pisztoly oldalával csapott oda. A nő a nyaki verőérre tette ujjait, és
ellenőrizte az eszméletlen férfi pulzusát.
- Levegőre kell vinni - mondta nyugodtan Beymernek. Ed Beymer fellökte a nőt, és fölé állt.
- Nem érdekel. A leírást!
- Azt hiszem... - Alicia légzése is elnehezült - ...érthetően mondtam... Nincs nálam.
Beymer izzadtságcseppjei Alicia arcára hulltak.
 - Hol vannak?
- Bruce Walshnál voltak - mondta Alicia gyors elhatározással. Aztán feltérdelt, és elmászott a
döbbenettől megbénult Beymer mellett, vissza Holland-hez. Meg kellett törölnie a szemeit, hogy
lásson, és nem kis undorral törölte le Beymer testnedveit is.
Oldalára fektette Holland-et, és benyúlt a szájába, hogy ellenőrizze, tiszták-e a légutai. De azt is
tudta, hogy inkább menekülniük kellene, mert nem csak a füst, de az egyéb vegyszergázok miatt légúti
sérüléseket is szenvedhetnek. És persze benn is éghetnek az épületben... vagy maguk alá temetik őket
a romok...
Dr. Beymernek is hasonlók járhattak a fejében. Aztán határozott.
- Jöjjön! - rántotta fel Aliciát. El akarta vinni a nőt a megbízójához. Már csak ez a megoldás
maradt. Ha nincs meg az áru, akkor elviszi azt, aki az árut leszállíthatja. Talán kap valamit érte...
A nő azonban ellenkezett.
- Ez az ember... meghal, ha itt hagyjuk! Ed, te is orvos vagy!
- Már nem... sokáig.
A férfi csak sejtette, merre lehet a lépcső.
- Lifttel levihetjük!
Erőszakkal húzta el Aliciát, aki már-már a földre vetette volna magát... Egy holtsúlyt Beymer se
képes elráncigálni sehova... De akkor tényleg meghalnak... Mindketten, vagy... mindhárman.
Attól függ, Ed mennyire őrült meg...
Ezért döntött Alicia Kahan a harc mellett. Először Beymer fegyvert tartó kezét vette célba, és oda ütött...
Aztán megpróbálta a férfit ágyékon rúgni.
Beymer karja félrecsapódott az ütés nyomán, de a fegyver nem repült ki a markából. Alicia térde a
bal combját találta el, mire fájdalom nyilallt a combizmaiba, de fogalma sem volt róla, ez a fájdalom
mitől váltotta meg... Perdített egyet a nőn, aki tehetetlenül a falhoz vágódott.
Alicia Kahan tenyerével óvta magát a falnak ütközéskor, majd oldalra lépett, és szinte bezuhant
egy négyágyas betegszobába, ahol éjjeli sötétség uralkodott. A betegek úgy menekültek el innen, hogy
a villanyt sem kapcsolták fel. A nehéz füst kígyóként gomolygott a padló felett, s a tűz erőtlen lángjai
esetlegesen villantak fel hol itt, hol ott.
Beymer árnyalakja jelent meg az ajtókeretben.
Alicia felköhögött, s ez elárulta hol van.
Ed Beymer teljesen elfeledkezett arról, hogy élve kell neki a nő. Elvesztette maradék önuralmát
is, és lőtt.
A golyó a nő térde mellett csapódott bele a padlóba, járólap-forgácsok szóródtak szét. Alicia
négykézláb menekült hátrafelé, míg egy ágy meg nem állította. Az ágy megnyikordult, amikor
nekidöccent a vállával, és Beymer a hangra újból tüzelt.
Az orvos a szeme elé emelte a karját, mintha csak le tudná árnyékolni a füstöt, akár a nap fényét.
Hunyorgott. Beljebb lépett.
Alicia elmenekült az ágy mögé.
A háta mögött ekkor kapott lángra a függöny. Narancssárga szövetén egy pillanat alatt felkúszott
a tűzkígyó, és megvilágította a helyiséget, ha nem is tökéletesen, de a füstgomolyok között jó részben.
Ed Beymer meglátta Alicia Kahant, de a nő is őt... a felemelt kezet.
Látta a villanást is
előbb a fény
aztán hallotta a dörrenést.
Oldalra dőlt. A golyó a falban végezte.
Alicia ekkor reflexszerűen megragadta a függönyt, és leszakította, majd ültében Beymer felé
lendítette.
Az orvos félreugrott, de kiejtette a kezéből a pisztolyt.
Alicia látta leesni a Berettát az aláhulló függöny tüze mellett, és odakapott, de Beymer véletlenül
elrúgta a pisztolyt. Azt hitte, a nő menekülni akar, és a lába mellett akar átjutni... Lenyúlt, és
megragadta Alicia haját. A nő vergődött, rátenyerelt a lángokra.
Elkapta a kezét, és nem törődve azzal, mennyi haja marad Beymer öklében, hanyatt vágta magát.
Az orvos elveszítette egyensúlyát, s el kellett engednie a nő haját, ha nem akart rázuhanni a függöny
kupacára.
Ám ment utána, és másodjára a vállánál ragadta meg.
Kívülről szűrődött be némi fény: de nem a hold és nem a parki lámpák, hanem a lángoló kórházi
oldalszárny nyújtott világosságot. Falára lapos lángok kapaszkodtak fel, puha lánglepedőkként
hullámzottak öt emelet magasságáig.
Beymer felemelte a nőt, tagjaiba hatalmas erő költözött. A végső kétségbeesés hajtotta, jól
 felépített terve semmiévé lett.
A falhoz vágta!
Istenem! - sikoltotta némán Alicia Kahan.
Vállal fogta fel a falat, és úgy érezte, hogy a belső részei leszakadnak. Tüdeje kilökte az összes
levegőt, amit a füsttel teli szobából felszívott, és a nő leszédült a padlóra. Beymer felemelte a kezét,
hogy üssön, és azzal térítse jobb belátásra Alicia Kahant.
Valaki megállította benne. Egy szék zúdult le Ed Beymer hátára, aki fejjel zuhant a falnak. A szék
másodszor is felemelkedett, és lesújtott. Beymer ott maradt a földön.
Ezután a szék belevágódott az ablaktáblákba, s a füst kibuggyant a park fölé, tovább dagasztva a
csillagos ég felé kígyózó sötétszürke felleget.
Segítő kezek nyúltak dr. Alicia Kahan felé.

5.

Alicia egy pillanatig meg akart halni. Az akaratereje füstté vált, és elkeveredett a vegyszerek
füstjével. Elájult. Nem sokáig tartott ez az állapot, gyengéden életre pofozták.
A doktornőt köhögés rázta meg, aztán kinyitotta a szemét, és a megmentőjére pillantott. Norman
Landaker mosolygott rá, habár a mosolya erősen eltorzult a légszomjtól, és inkább vicsorgásra
hasonlított.
- Keljen fel! - mondta gyöngéden Landaker. - Ránk szakad az épület. A folyosón voltak.
Alicia lassan megtámasztotta magát. A homloka mögött erősen szaggatott a feje, és alig látott
valamit. A torkát továbbra is marta a füst.
- Dr. Beymer?
- Leütöttem.
- Holland?
- A másik férfi?... Ő is a földön fekszik.
Alicia Kahan feltérdelt, és a falnak támaszkodva állt fel. Landaker nem ért hozzá, nem segített, de
a nő boldogult.
A lángok közben felemésztették a nővérpult egy részét. A forróság végképp elviselhetetlenné
tette a folyosón uralkodó állapotokat. A tűz fénye már a füstön is átvilágított.
- Hoz... zuk őket - nyelt egy nagyot Alicia.
- Melyiket?
- Mindkettőt.
A férfi a fejét ingatta. Ahogy az erőtlen doktornőre nézett, látta, hogy ketten kellenek egy ember
kimenekítéséhez. Viszont biztos, hogy kétszer nem tudnak fordulni...
- Melyiket először? - kérdezte aztán másképp a férfi. Alicia megértette a kérdés mögött felsejlő
gondolatot.
- Holland-et - mondta. - De vissza kell jönni...
Landaker odabotorkált Holland fejéhez, és a hóna alatt megmarkolva felemelte a felsőtestét.
Húzni kezdte, amikor is Alicia Kahan Mark Holland lábát ragadta meg. Szerencsére az ájult férfi nem
volt nehéz. Az elmúlt hónapok nélkülözései miatt alig nyomott ötven kilót.
Az adott körülmények között azonban ez a testsúly is soknak bizonyult. A doktornő botladozott,
és egyszer kiejtette Holland bal lábát a kezéből. Landaker úgy hátrált, mint egy beteg pingvin a sziklás
parton, össze-vissza dülöngélt, és már tátott szájjal kapkodott levegő után.
Teljesen belevesztek a füst szürkeségébe. Rosszabb volt, mint a sötétség, mert ez a szürkeség,
forog, mozog, kavarog, és mégis falként magasodik az ember körül. Alicia egy rövid ideig
klausztofóbiás rohammal küzdött, pedig sosem félt a zárt terektől. De ott volt előtte Landaker, a
kezében Holland lába, és ez a társaság, bármennyire is elesettnek tűnt, erőt öntött belé.
De beszélni már nem volt erejük.
Alicia bal felé húzott, nem akart elszakadni a faltól, nehogy elhagyják a lifteket... Más választása
amúgy sem volt: a lépcsők felé elvágta az utat a tűz, jobbról vörös izzás hevítette a levegőt.
Beymer meg fog halni - villant át az agyán.
Megérdemli...
A falnak szédült, mire Landaker is megingott.
Senki sem érdemli meg...
Sziszegő hang csapott a fülükbe, és meglódult a füsttömeg. Az első fecskendők megkezdték a tűz
oltását, a hideg víz bevágódott valamelyik utcafrontra néző betegszoba ablakán. A folyosón azonban
ennek hatására sem csökkent a hőség, és csak nőtt a füstkígyók káosza.
 Párás forróság perzselő lehelete csapódott a menekülők mellének.
A folyosó felől hangokat hallottak, de mintha távoli dombokról jött volna...
Alicia megpillantotta a liftajtó szürke csíkját, ami felett Landaker egyre tompuló tekintete
elsiklott. A nő elengedte Holland lábát, mire Landaker csak ránézett, de nem szólt semmit. Tátogott,
mint a partra vetett hal. Alicia elbotorkált az ajtóig, és a szemét ernyőző könnyfátyolon át megkereste a
hívógombot. Amikor felgyulladt a piros jelzőlámpa, hogy a lift úton van, akkor arrébb oldalazott, és
felhívta a másodikat is... és a harmadikat... és a negyediket...
Mire végzett kettő már fönn volt. A harmadik nem mozdult, mert az aknába robbant romok
megakadályozták benne. A negyedik fülkeajtó mögül keserves nyikorgás hallatszott ki, ahogy a lift
megpróbált az elektronikus parancsnak engedelmeskedni.
Landaker időközben félig berángatta az elsőbe Holland-et. Alicia majdnem átesett a tehetetlen
testen.
- Vissza... - próbálta meg Landakernek mondani.
Landaker tovább rángatta a férfit: egy kis lépés hátra, és kissé jobbra húzni... most a jobb lábbal...
és rántás balra...
A nő vehette volna nemnek is, de már lassan araszoltak a gondolatai. Egyedül is visszafordult
volna éppen ezért, de lenyelt egy adag füstöt, és amíg köhögött, egy kizuhanó ajtó elzárta a folyosót.
Megijedt, és újból csak köhögött. Aztán betolta Holland lábát a liftbe. Mielőtt kiléphetett volna,
Landaker átnyúlt mellette és megnyomta a földszint gombját.
A lift megrázkódott, a tetején tompán dübbent a rázuhanó égő hulladék. Landaker fejjel a falnak
dőlt Holland felett. Alicia nem bírta abbahagyni a torkát maró füst miatt a köhögést. A fülke belső
tere, ha lehet még büdösebb volt, mint a folyosó.
Zakatolás, nyiszorgás járt az ereszkedéshez.
- Beymer meg... hal - nyögte Alicia.
Holland felnyögött.
A lift hatalmas döccenéssel megállt, és kinyílt az ajtó. A padló fölött féllábnyival. Mire Alicia
megfordulhatott volna, erős kezek már ki is rántották a kis lyukból...
Landakerrel is hasonlóképp cselekedtek. A beteg férfi már szinte összeomlott, az utolsó
pillanatban jött a segítség.

6.

A kórház lángoló fáklya volt a chicagói éjszakában. A város fölött terpeszkedő vöröses derengés
sötétedés után minden nap glóriába vonta a felhőkarcolókat, irodaházakat... Az utcai lámpák, az
ablakok fényei kupolát húztak a milliós város fölé, de most ez alatt a kupola alatt volt még valami:
távolról csak gyufafejnyi lángocska, közelről határt nem ismerő pusztulás.
A tűzoltóautók körbevették a tűzfészket, kisajátították a parkolót és a parkot. Betolakodtak,
benyomultak a gondosan ápolt kertbe és ráálltak a díszcserjékre, virágokra. Tűzoltócsövek kígyóztak
mindenfelé, a földön, füvön, betonon, vizes tócsák között, kordonlécek alatt: a tűzcsapoktól a lángoló
falakig. A tűzoltók erős kézzel a falakra irányozták a vízsugarat, de már az első pillanatban
reménytelennek látszott az oltás.
Itt reggelre csupán üszkös falak fognak meredezni.
Folyamatosan villogtak a kocsik tetején a lámpák, mentőautókon és tűzoltóautókon vegyesen.
Sárga gumikabátos alakok vizes hátán, futó alakján csúszott meg a figyelmeztető vörös fény, hogy
aztán hordágyakra vetüljön, és elázott kórházi betegeket vakítson el.
A tócsák ezerfelé szórták szét a vörös műfény villanásait és a pusztító elem narancsszín
lobogását.
A betegek jó része már a környékbeli kórházak mentőautóinál lelt menedéket, és azok mellett
állva, takaróba burkolózva nézték a félelmetes lángokat, a falak és ajtó-ablakkeretek földöntúli izzását.
Nem sok sebesültje volt a kórházi tűznek, akárkik is idézték elő, nem a kórtermekben, hanem
raktárakban, nővéröltözőkben, vendégvárókban robbantották fel tűzbombáikat.
Csak a kórházat akarták elpusztítani.
Alicia automatikusan lépkedett át az előcsarnok díszes márványkockáin, mintha csak valamiféle
gép lenne. A kórházi ajtón túl friss szél és vízpermet csapott az arcába. Az első tiszta korty levegő úgy
vágott a tüdejébe, mintha borotvapengéket szállított volna a szél a szárnyain. Landaker is felhördült
Alicia mögött, és felszabadultan zihálni kezdett, mint valami asztmás beteg.
Holland-et egy tűzoltó hozta ölben mögöttük, és az ajtónál rögtön hordágyra került. Egy orvos
termett mellette, s egy-egy Alicia Kahan és Norman Landaker mellett..
- Jól... vagyok, jól vagyok - egyenesedett ki Alicia. Egy röpke időre becsukta a szemét, és a
magasba emelte az arcát. Ekkor jutottak el a hangok tudatáig. - Elengedhetnek,
Dr. Alicia Kahan vagyok...
orvos vagyok...
Nem biztos, hogy kimondta.
nem szabad!
Elhárította a segítő kezeket, akik azonban nem egyszerre, hanem finoman engedték el, látva, hogy
tényleg nincs szükség rájuk. Alicia kaszáló mozdulatokat tett karjával, hogy elriassza a körülötte
állókat, észre sem vette, hogy már eltávolodtak tőle. Oldalra pillantott, és Landaker közelébe húzódott.
Egy ápoló éppen akkor terített a férfira egy takarót.
- Minden rendben? - kérdezte Alicia Landakertől. Visszanyerte erejét, bár a lába még remegett
egy kicsit. A levegő jót tett. - Orvos vagyok - mondta az ismeretlen mentősöknek magyarázatképpen. -
Itt dolgozom.
- Többé-kevésbé - felelte erőtlenül Landaker.
- Kérem, menjenek hátrébb! - intette őket egy tűzoltó, de többet nem is foglalkozott velük. Tett
egy hessegető mozdulatot, aztán figyelme másfelé fordult.
Alicia Kahan átkarolta Landaker vállát.
- Köszönöm, amit értem tett...
- Ez volt a feladatom.
Egy mentőautó nyitott hátuljához értek, túl a tűzoltóautók vonalán. Landakert leültették egy
vacogó asszony mellé, akinek a vállán szintén takaró feküdt. Akármerre néztek, mindenütt betegek és
ápolók ácsorogtak.
A szirénahangok vijjogása egy cseppet sem szakadt meg, nagyon sok mentő futott be a közeli
kórházakból. Az utcán tudtak csak megállni, villogóik karácsonyt idéző fényeket szórtak szét.
Nem sokan alhattak a közeli házak lakói közül.
- Csak ezért? - kérdezte Alicia. Megnyugtató szavakat mormolt a mentő mellett egy ismeretlen
fehér köpenyes alak egy hajlott hátú, idős férfinak. Aztán megindultak a kapu felé.
- Ez adott erőt...
Már Landaker is tudott mosolyogni. Megtörölte az arcát a takaróba, és a tekintetét a kórházra
függesztette.
- Minden bejött... Tűz és füst... - mondta aztán.
Alicia is a lángokat nézte, és a szavak tartalmán gondolkodott. Lehetséges, hogy nem csak
általános jövendölés volt az, amiről korábban Landaker és Arthur Heitman említést tett? Láthatták a
jövőt?
Idegennek érezte magát a saját bőrében.
Nincs varázslat, sem jövőlátás!
Körülötte megfordult a világ értékrendje: titkok és misztikum furakodott az életébe... És most itt
ezek a lángok... Ez a pokoli lobogás, amely elemészti a klinikát, ahol eddig dolgozott... és minden bi-
zonyítékát annak a titoknak, ami után nyomozott.
A műtéti jegyzőkönyv, ami Alicia szerint itt kellett legyen ezek között a falak között, aztán az a
rejtélyes boríték... A DNS-vizsgálat... Ha dr. Ziegler megcsinálta, nincs baj, mert el tudja mondani a
végeredményt... De mi van, ha nem tudta megcsinálni?...
- ,De háromtól öletek meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, a mely
azoknak szájából jő vala ki." - ismételte el Heitman szavait Landaker halkan.
Rettenetes mennyiségű víz ömlött már a kórház épületére és a lángokra, első látásra minden
eredmény nélkül. Víz csorgott le a lángoló falakról, vízben tocsogtak a gumicsizmás tűzoltók, de a
lángok csak nőttek, nőttek, s nem akartak zsugorodni.
A főépület, az oldalszárnyak... mintha a fémváz égne...
- Hol itt a kénkő? - kérdezte Alicia Kahan zavartan.
- A kénkövet nem itt és nem most kell érezni - mondta a férfi a legteljesebb komolysággal. - De
eljön az az ember, akit körülleng az illata...

7.

Aliciának eszébe jutott Holland és rögtön utána Ed Beymer. Annak ellenére, ami a folyosón
lezajlott közte és dr. Beymer között, Alicia Kahan lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy az orvos
ott maradt az égő épületben. Megmondta ezt Landakernek is.
- Mindenki úgy hal meg, ahogy azt megérdemli - mondta hirtelen apátiával a férfi.
- Ez nem így van - felelte a nő, és a nagyapjára gondolt... aztán a férjére. Eztán ismét beugrott
Scott Ziegler, és a DNS-polimorfizmus vizsgálat. Hiába, nem tudott megragadni gondolatban egyetlen
személynél, sőt egyetlen gondolatnál sem. Ide-oda csapongott.
A megmenekülés, a túlélés érzete teszi. Túlélő vagyok...
- Valóban nem - adta be a derekát a férfi. - De az a férfi, higgye el doktornő, magának kereste a
bajt. A kapzsiság...
- De ezért meghalni? Egy tévedésért?
- Az ember csak olyan dolgokat tesz meg, ami lelke mélyén rejtőzik. Ha a támadójának nincs
gonoszság a szívében, akkor nem képes ilyesmire. De a gonosz ott ült, és várt, mikor jöhet elő.
Alicia hallgatta Landakert, de tekintetével már Mark Hollandét kereste.
Vajon hova vitték?
Nem akarta végleg elveszíteni szem elől, habár ez könnyen megtörténhet. Egyenruhás rendőrök
sorakoznak mindenfelé, és fehér rendőrautók parkolnak keresztben itt-ott, eltorlaszolva az utakat. Ha
felismerik...
És bizonyosan ide tart az FBI is.
A gonosz...
Meglátta egy mentő hátuljában harminc lépéssel távolabb. Felette egy orvos guggolt, és felszívott a
fecskendőjébe valamit. Alicia kivágódott Landaker mellől, és tétovázás nélkül, tűzoltócsöveken és
tűzoltókon átverekedve magát rohant a másik autóhoz. Landaker meglepve nézett utána, aztán
megszorította a takaróját, le ne csússzon a válláról, és követte.
Alicia kikapta az orvos kezéből a fecskendőt, és az ampulla után is kinyújtotta a kezét. Pillanatok
alatt heves vita tört ki. A mentőorvos végigmérte a mocskos, megperzselt köpenyű Aliciát, és csak
nehezen adta át az ampullát. Alicia megnézte. Mire Landaker odaért hozzájuk, a nő már a
bocsánatkérésnél tartott.
- Rendben - morogta a mentőorvos, majd a kocsiból kiszállva elvonult mellettük. - Őrült
nőszemély - hallotta Landaker a motyogását.
Alicia maga adta be az injekciót. Holland fáradt mosollyal nyugtázta a nő jelenlétét.
- Hogy érzi magát?
- Szörnyen - felelte Holland. - Hasogat a fejem... A torkom, és a tüdőm kiszáradt sivatag... Rám
esett valami?
- Egy pisztolyt tartó kéz - felelte Alicia Kahan.
Holland feltámasztotta magát. A szemében rémület csillogott.
- De megúsztuk? - kérdezte.
- Mi meg...
- És kicsoda ő?... - kérdezte Landakerre pillantva.
- A megmentőnk.
- Norman Landaker - bólintott a férfi. Alaposan felmérte Hollandet, nem csupán a szemével, de
rejtett hatodik érzékével is. Belső hangja azonban nem jelzett veszélyt.
- Azonnal el kell tűnnünk - nézett körül Holland.
- Tudom...
Alicia Kahan azt találgatta, Holland mennyire képes talpra állni, és visszabotorkálni az autójához.
És ki tudják-e vinni innen azt az autót? Nem valószínű...
Landaker megfogta Alicia könyökét, és félrehúzta.
- Mondanom kell még valamit...
- Dr. Kahan! - harsant fel egy erőteljes hang az utca túloldaláról, aminek következtében a nő
összerezzent, mintha áramütés érte volna.
Fisher ügynök.
Megpördült, és a tekintete rögtön arra az integető alakra esett, aki szapora léptekkel közeledett
feléjük. Nem az FBI ügynök volt, de nem is az a másik... Devilla...
- Alicia! - ismételte meg örömmel a férfi. Alicia felismerte benne a kollégát.
Scott Ziegler.
- Örülök, hogy végre látlak - folytatta a férfi. - Kerestelek többször is, de azzal a fura mesével
utasítottak el, hogy eltűntél, leégett a házad, meg ilyenek... Sikerült az egyik igazságügyi szakértő
ismerősömmel mintát szereznem. Még akkor, amikor szóltál...
- Megvan az eredmény? - tért a tárgyra rögtön Alicia Kahan izgatottan.
- Itt hordom magamnál egy kis borítékba hajtogatva - ütött a zsebére dr. Ziegler. - Még mindig itt
pihenget, mert hála istennek nem raktam ki otthon, és amikor felhívtak, hogy ég a klinika, és magamra kaptam
a...
- És mi az eredmény?
- Ne haragudj! - szabadkozott a férfi. Neki is túl gyorsan pörögtek az események. Egy fehér papírtéglalap
villant meg a kezében. - De jó, hogy kinyomtattam!...
Sóhajtott.
- Az eredmény... meglepő. A sikátorban talált holttest nem James volt... e szerint.
Alicia átvette a papírt, és könnyek gyűltek a szemébe. Erezte ezt
nem James
érezte. Nem bánt semmit, sem a lakását, sem az üldöztetést. Ezzel a hírrel kimondhatóvá vált az is, miért
vállalja mindezt. Szereti a férjét, és felkutatja, minden áron. Ettől a pillanattól kezdve nem érthetetlen tagadás,
keményfejű makacsság, hanem kimondhatóan is a szerelem vezeti tetteiben.
- Nem lett elcserélve semmi? - kérdezte tétován dr. Ziegler. Az Aliciától kapott hajszálakra gondolt.
- Nem - rázta meg a fejét a nő.
- Akkor jó - bólintott megkönnyebbülve az orvos. - Akkor örülök, hogy én szolgálhattam ezzel a jó
hírrel.
A nő a nyakába borult, és kiszaladt a száján valami, amit még sosem mondott ki életében.
- Isten áldjon érte!...

8.

- Scott - kiáltott Alicia Kahan a férfi után, amikor végre megjött a hangja. - Hol parkoltál le a
kocsiddal? Én nem tudok kiállni...
- A rendőrökön túl - fordult vissza a férfi.
Alicia nem tétovázott. Újabb rendőrautók érkeztek, és volt közöttük néhány olyan, amelyből civil
ruhás nyomozók szálltak ki. Még csak a körvonalaik látszottak, de ha közelebb jönnek... Nem csak ő
ismerheti fel őket, hanem viszont is...
- Kölcsön szeretném kérni ma éjszakára... Mert nem hiszem, hogy most képes lennék taxit
fogni. Holnap reggelre itt lesz.
Erre azért nem mert volna megesküdni. De áttört benne valamilyen gát, és most már mindenre
képes volt, hogy megtalálja a férjét, akinek életben maradására itt a kezében a bizonyíték...
A férfi tétovázott.
- Nem is tudom...
- Majd megkérsz valakit, hogy haza vigyen - mondta Alicia. -Kérlek... Bent voltam az
épületben, és majdnem rám szakadt...
Scott Ziegler látta Alicián a fáradtságot, szemében a kimerültséget... még akkor is, ha a hírei
láthatóan új erőt öntöttek a nőbe. Végül is látott nem egy kollégát, aki a közelében lakik.
- Tudsz így vezetni? A gyógyszertár előtt parkoltam le... - Lépett vissza aztán. Elővette a
kocsikulcsot - Egy zöldes Toyota... Vigyázz rá, mert különben megöl a feleségem!
- Ígérem. Nincs is feleséged már!
Holland időközben felült, és épp azt próbálgatta, rá tud-e nehezedni a lábára. Frissen bekötözött,
sérült lábfeje erősen fájt. Alicia átvette a kulcsokat, és igyekezett könnyednek látszani, miközben
ideges pillantást vetett oldalra a rendőrök felé.
Egy mentőautó gurult el mellettük, a St. Elizabeth's Hospitál felirattal az oldalán. Csak lassan
jutott ki a kocsik káoszából, a vezető ügyesen navigált, és hangosan bíztatta az útban álló járművek
tulajdonosait vagy vezetőit, hogy húzzák-tolják arrébb járműveiket. A tetején a villogó fény csak egy
volt a sokaságban.
Alicia nézte az elfelé igyekvő mentőt, és eszébe jutott valami. Gyorsan megveregette Ziegler
karját, és megköszönte a kölcsönautót. A férfi idegesen bólogatott.
A doktornő Holland-hez szaladt.
- Figyeljen! Kap egy köpenyt, és beültetjük a következő mentőbe! A mentő kiviszi a kórház
kapuján. Valószínűleg megállítják a rendőrök, csak a vak nem látta, hogy gyújtogatás miatt égett le a
klinika, és biztos ellenőriznek mindenkit. A kapun túl, a gyógyszertár előtt aztán szálljon ki. Tudja,
hol a gyógyszertár? Ha jobbra fordul... - Holland bólintott, Alicia megveregette a karját. - Szereztem
egy kocsit...
- A mentőket nem vizsgálják át? - kérdezte a férfi.
- Miért tennék? Ha pedig átvizsgálják, adjon meg egy álnevet és mondja, hogy orvos a klinikán
és mindene bent égett az épületben. Ráadásul meg is sérült a lábán. Amilyen füstszagunk van, és
amilyen szürkék vagyunk, biztos elhiszik. - Alicia gondolt egyet és levette a köpenyét. A valaha fehér
orvosi köpeny mocskos volt és büdös. Ezt most ráadta Holland-re.
- Gyalog nem jutunk át a rendőrökön. És a nagybátyjának a kocsijával sem... Törölje meg az
arcát!
Holland hátranyúlt, és addig tapogatózott, amíg a kezébe nem akadt valami. Landaker, aki követte
Aliciát, mint egy hűséges kiskutya, ismét megszólította a nőt.
- Dr. Kahan! - aztán körülnézett, figyeli-e őket valaki.
- Mondja, Mr. Landaker! - Alicia csak félig figyelt. A mentő belsejét fürkészte, mi az, amit fel
tud használni. Egyrészt, hogy Holland látható fájdalmait csillapítsa, másrészt, hogy orvost varázsoljon
belőle pár percre. És neki magának is szüksége volt némi élénkítőszerre.
- Mutatnám inkább...
Alicia papírzörgést hallott. Megfordult.
Landaker egy félbehajtott barna borítékot húzott elő a koszos kórházi ruha alól.
- Ezt még a férje adta nekem - mondta a doktornőnek. - De csak őrzésre... Ha megtalálja,
kérem, adja vissza. Hiszen őt illeti.
Alicia a borítékra nézett, aztán fel, Landaker arcába. De a tekintete elsiklott a férfi mellett, mert
időközben meglátott valamit...
Kikeményített gallérral, elegáns öltönyben megérkezett tűznézőbe az FBI.
 TÍZ

1.

- Vencor Hospitál - olvasta le Alicia egy álló mentőautó oldaláról. - Remek! Ide
felkéredzkedünk!
Hatalmas recsegés kíséretében omlott le a klinika legfelső szintje. Meglódult a füstgomoly,
szikrafelhő libbent a magasba, és felcsaptak a lángok, vadabbul lobogtak, mint korábban. A csonka
falak már teljesen elfeketedtek az ablakokon kilibbenő tűz nyomán. A tűzoltók először hátráltak, majd
ismét közelebb merészkedtek a fecskendőkkel. Mindenki az épületet figyelte, azt lestek, mi fog ezután
történni.
Alicia felrántotta a mentőkocsi első ajtaját, és előre rángatta Holland-et.
- El kéne vinni ezt a férfit! - mondta a sofőrnek, aki maga is a tűzet bámulta
- Ide nem ülhet be - válaszolta a sofőr.
- Megyek maguk után - válaszolta Alicia, mintha meg sem hallotta volna a kifogást. Tolta fel
Holland-et. - Nincs hely a kocsimon. Ott leszek én is, amikor megérkezik...
A sofőr tehetetlenül nézte, ahogy Holland melléül. Nem lökheti ki!
- Követni fogom, doktor - mondta Alicia Holland-nek. - És köszönöm, hogy megmentette az
életemet.
Ezzel aztán megváltozott a helyzet. Először is egy orvos az utas, másodszor pedig kockáztatta az
életét egy kollégájáért. A sofőr egészen más pillantást vetett oldalra, és majd’ megölte a kíváncsiság. Ki
se nézte volna ebből a vékony alakból, úgy tűnik, mintha ő lenne a sérült... De hát nem akármi történt
itt az éjjel!
Ennek a mentőnek könnyebb volt távoznia: már létezett egy autóktól és bámészkodóktól megtisztított
útszakasz. A rendőrök műanyagcsikokkal jelölték ki a tűzoltókocsik között azt a folyosót, amely kivezetett a
szomszédos autóútra.
Alicia Kahan magához szorította a borítékokat. A kisebbik belefér a zsebébe, de mit kezdjen a
nagyobbikkal? Jobb híján a nadrágjába csúsztatta, úgy, hogy az öve megtartsa a papírköteget.
Nem indult el azonnal, várt egy percet. Aztán amikor a Hollandot szállító mentő már közeljárt a
rendőrautókhoz, gyalog a nyomába eredt. Ki szerette volna kerülni a szövetségi ügynököket, de azok
szétszéledtek, és bárhol beléjük botolhatott volna.
De egy orvos talán nem lesz feltűnő.
A nyomozók biztosan keresik a gyújtogatókat, ezért odafigyelnek a gyalogosan ődöngő
személyekre. Ám ha észreveszik sem lesz baj, mert a klinika dolgozói igazolhatják a
személyazonosságát, egészen addig, ameddig bele nem botlik egy rendőr-ismerősbe...
Menjen ki ő is egy mentővel?
Alicia keresett egy másik kocsit, amelybe beszállhatna. Kiszúrt egyet, amely láthatóan indulásra
készült. Odasietett, és szerencséje volt, megismerte a sofőrt.
- Simon, az autóm... - kezdte Alicia.
- Szálljon be doktornő! Leteszem a magasvasútnál.
- Ilyenkor?
Simon Hagans az órájára pillantott.
- Igaza van. Világosabb van, mint máskor ilyentájt... Nem voltam tisztában az idővel. Elkapunk
egy taxit... Ekkora szart is régen láttam.
- Felgyújtották - mondta Alicia. A boríték halkan zörgött a nadrágjában, és nyomta a bőrét.
- Tudom - sóhajtotta Simon Hagans. - Ügyeletben voltam, és láttam, hogy magától felrobbant
az egyik garázs. Láttam már sok furcsaságot, de ilyet még nem. Legalább is magától nem hiszem,
hogy megtörténhet... Lehet, hogy az arabok?
- Miért pont az arabok?
- Hát tudja!...
- Szerintem semmi közük hozzá! Miért pont egy kórházat robbantanának föl?
- Indulhatunk Simon! - szóltak előre hátulról.
- Most jön a neheze! Míg innen kikeveredünk...
Alicia előre pislantott, de a másik mentő, amelyben Holland ült, már nem volt sehol. A nő nem
látta a kavarodásban, hogy merre fordult, merre kanyarodott le az útról. Lehet, hogy valamelyik
oldalra húzódó mentő között kell keresnie? A rendőrök leállították?
 Miért gondolsz mindjárt a legrosszabbra?
Elindultak, a nedvesen fénylő úttest tele volt a klinika lánglobjainak visszatükröződésével.
Oldalról, innen is és onnan is szembevillantott néha egy-egy forgó riadólámpa, árnyalakok rohantak el
a kocsi előtt, de a reflektorok között és mellett nem látták őket. Fehér és sárga lepkék voltak a lobogó
köpenyes emberek, a rendőrök viszont beleolvadtak a sötétségbe. Egy feltartott kéz álljt parancsolt a
mentőnek. Egy nyomozó arca kukkantott be a sofőrülés felöli oldalon.
- Sürgős? - ez volt az első kérdése.
- Kinek micsoda - felelte Hagans.
- Ezek szerint nem. Kit visznek?
- Néhány elmebeteg csirkét. Egy vesebajos kutyát, és egy féllábú kecskét. Maga szerint?
- Kórházi betegek?
- Azok voltak, míg volt kórház. Most éppen másik fészket keresünk nekik, és egy meleg családi
ólat.
- Megszakadna, ha normálisan válaszolna? - kérdezte idegesen a nyomozó.
- Ha értelmes ember faggatna, még akkor sem. Ma este maga a negyedik, aki ilyen kérdésekkel
bosszant. Miért kell ezt minden esetben duplán eljátszani?
A nyomozó intett, hogy menjenek.
Alicia csak hallgatta a párbeszédet, nem nézett oda. Mintha valami különlegesen érdekes
esemény lekötötte volna a figyelmét jobbról. Az utca sötétebbik fele volt arra, és jóval kevesebb
ember...
- Jól csináltam? - kérdezte Hagans utána. Alicia fellélegzett. Elkerülték Fishert és Devillát.
- Mit?
- Nem akart találkozni velük, mi? Sofőr vagyok, és az nem a hülye hasonértelmű megfelelője...
- Jól csinálta - tapogatta meg a hasát Alicia Kahan.
- Annyira feltűnően leste a doktornő az éjszakai Chicago házfalait...
- Simon, kitenne ott, a sarkon?
- Máris?
Alicia felmutatta a Toyota kulcsait.
- Hát, ha nem tagadhatom le maga előtt... De ne árulja el senkinek!
- Amint kiszáll, el is felejtem.
Alicia hálásan nézett rá. Ezt érezhette Holland is egyszer-egyszer, amikor jóakaratú, segítő
emberekkel találkozott.
- Jövök magának eggyel.
Simon Hagans elvigyorodott, mielőtt a doktornő becsapta volna a mentő ajtaját.
- Nem felejtem el...

2.

- Gyújtogatás, he? - kérdezte Marcus Devilla. Ismét csak hajnal volt, és ismét csak egy kiégett
épület romjai előtt sétálgatott. A cipőjének talpára vastagon ragadt a földes, hamus sár.
- Az - bólintott egy posztoló rendőr. - Az első kihallgatások alapján legalább tíz helyen gyulladt
ki az épületegyüttes.
- Hé, doki! - kiabált egy fiatal férfi után Devilla. - Nagy a kár?
- Maga szerint? - kérdezett vissza a másik, és a klinika fekete falcsonkjaira mutatott. - A
hatodikon dolgoztam, és jelenleg a másodiktól fölfelé nem léteznek emeletek. Majd ha odatámaszt
valaki egy tűzoltólétrát, és felmászhatok a romok tetejére, hogy megnézzem, mi maradt meg a
felszerelésemből, és abból a néhány milliós eszközparkból, ami fölött görnyedeztem, akkor majd meg
tudom mondani, mekkora a kár... nálam.
- Ne haragudjon a kérdésért - mondta Devilla. - Devilla nyomozó vagyok, és a gyújtogatás érdekel.
Valahogy el kellett kezdenem a beszélgetést.
- Elég rosszul kezdte, nyomozó - sóhajtott fel a doktor. - A legrosszabb, hogy nem tudom, most
mi lesz. Persze szerintem nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel.
- Megkérdezhetem a nevét, doktor?
- Scott Ziegler. Dr. Ziegler.
- Dr. Ziegler, bent volt, amikor az események elkezdődtek?
- Nem. És örülök, hogy nem voltam itt.
 A kórház összehasonlíthatatlanul siralmasabb képet mutatott, mint Alicia Kahan háza. A leégett
falak és szintek itt egymásra omlottak, és úgy néztek ki, mint több, hatalmas kupac megfeketedett
ürülék. A szaguk is olyan volt, vagy annál rosszabb, mert keveredett bele valami mesterséges bűz,
gumik, műanyagok szaga, torokkaparó mérgeké...
Hosszan nyúlott el mindez az út mentén, kopár, leégett lombú fákkal körülvéve.
- Lát valakit, aki itt volt? - kérdezte a nyomozó. Nem érezte fáradtnak magát, pedig nem aludt
sokkal többet, mint tegnap. Amióta Fisherrel beszélt, dolgozott benne valamilyen ismeretlen erő,
amely nem hagyta nyugodtan pihenni. Ha addig a pillanatig energiáinak nagy részét foglalta le az ügy,
hát attól a pillanattól kezdve minden energiája ebbe áramlott.
- Fogalmam sincs.
Devilla körülnézett.
- Akkor mit keres itt? Már nem hiszem, hogy szükség lenne magára. A mentőautók száma
valóban erősen megfogyatkozott. A betegeket más kórházakba szállították át, és most már csak a
Craig Caulfield Klinika pár épségben maradt járműve parkolt errefelé - a szabad ég alatt.
- Várok valakit, aki hazaszállít.
- Valóban?
- Voltam olyan bolond, hogy az éjszaka közepén kölcsön adtam a kocsimat - Ziegler megvonta
a vállát.
- Jó barát?
- Kolléga. Női kolléga - Az orvos cinkosan kacsintott. Azt remélte, ettől nem tűnik olyan
baleknek.
Devilla rávigyorgott. Látta a gyűrűt a férfi ujján. És ismerte az ilyen embereket: nem fektetnek
energiát olyan nőkbe, akikhez hosszú út vezet. Már csak azért sem, mert megelégszenek azzal az
élettel, ami otthon várja őket. Békés, családi otthon, amit becsülnek és kedvelnek. Csak akkor dugnak
félre, ha gyors alkalom adódik.
- Miért nem vitte maga haza a hölgyet?
- Hát mert... - Scott Ziegler nem tudott hirtelen olyan okot, ami a kacsintásához illett volna.
- ...mert... nincs már háza.
Devillának leesett az álla. Ennél hülyébb kifogást keveset hallott. Aztán összekapcsolódott az
agyában néhány tény, aminek következtében még el is feledkezett arról, hogy becsukja a száját.
- Hogy hívják azt a kolléganőjét? - érdeklődött tapintatosan, miután helyretette kibillent
lelkiállapotát.
- Elég indiszkrét a kérdés...
- Rendőr vagyok, nem újságíró - morrant fel a nyomozó. - Nem árulom el a feleségének.
Dr. Ziegler meglepetten nézett. Aztán rájött, hogy a másik a gyűrű miatt nézi nősnek. Még
mindig hordja, pedig egy éve elvált... Nem javította ki a zsaru tévedését.
- Dr. Kahan - Scott Ziegler jobbnak látta a címével együtt, keresztnév nélkül megnevezni a
doktornőt. így hivatalosabb.
- Alicia Kahan... - Devilla bólintott. - Neki tényleg nincs háza. És kocsija sem.
-Nekem azt mondta...
-Mit?
-...hogy itt az autó valahol, de nem tud kikeveredni a mentők, meg a forgalomelterelés miatt.
- És mit keresett itt? - Devilla nem árulta el, hogy a rendőrség elképzelése szerint Alicia Kahan
egy őrült társaságában tartózkodik, és éppen életveszélyben van.
Ziegler eltöprengett.
- Volt vele valaki?
- Igen - mondta Ziegler.
Devilla előhalászta Holland képét, és az orvos elé tartotta.
- Nem, nem ő.
- Biztos? Kevés a fény.
- Biztos. Egy itteni beteg. Aki azt a zűrt csinálta a tetőn pár napja...
- Aki életben maradt?
Ziegler fáradt volt már a tréfához.
- Ki más?
- Mit keresett itt? - Devilla megvakarta az orra tövét. Minden hajnal hozott valamilyen
érdekességet. De miért éppen a hajnalok? Aztán mivel az orvos nem válaszolt, feltett egy másik
kérdést: - Milyen rendszámmal közlekedik a kocsija?
Ezt Scott Ziegler meg tudta mondani.
 - Csak nincs valami baj? - kérdezte utána.
- Csupán egy napja szeretnék beszélni a doktornővel - felelte Devilla. Ideje menni! Sok dolga
van... megtalálni Landakert, az orvos Toyotáját, és... dr. Kahant.
Mert az isten óvjon mindenkit attól, hogy egy nő nyomozót játsszon.

3.

Alicia egy szemernyit sem aludt az éjszaka. Amikor kiugrott Simon Hagans mellől a Toyota
mellett, Holland már várta. Együtt hazahajtottak a kölcsönlakásba.
- Az autó? - kérdezte Holland, miután kiszálltak.
- Majd ha kiderül, hogy hogyan tovább, akkor eldöntjük. Előbb-utóbb visszakerül a
gazdájához...
A lakásban aztán Holland kimerült álomba zuhant, Alicia viszont kirakta a borítékokat maga elé,
és megnézte mindkettő tartalmát. Először a kicsiét, amelyet Scott Zieglertől kapott. A DNS vizsgálat
eredményét. Átfutotta dr. Ziegler szakértői véleményét, amelyet a férfi nem kisebb gondossággal
diktált gépbe, mint hivatalos esetekben.
James él!
A sikátorban talált, agyonvert és meggyújtott holttest nem a férje holtteste volt. Csak el akarták
hitetni vele, hogy az övé. Valakiknek szüksége van James-re, nem tudni miért, de valószínűsíthetően
az operáció dokumentációjára fáj a foguk. Vagy annak híján arra, aki az operációt elvégezte. James-
szet nem ölték meg, csak elrabolták!
Grant Willen?
Akkor miért kereste meg őt a milliomos?
Walsh akkor már halott volt...
Az FBI?
De az FBI nem gyilkol! Vagy mégis?
Alicia Kahan az ujjain vette számba az eseményeket. Bruce halálát öngyilkosságnak tűntették fel,
James-ét gyilkosságnak... Mervinét talán balesetnek... De Hugh Mervin később halt meg, még élt a
kórházba szállításkor. Aztán őt megtámadták, el akarták rabolni...
Aztán a doktornő a nagyobbik borítékból is kiborította a papírokat az asztalra. Elsőként színes
fényképnagyítások csúsztak az ujja közé. Remegett a keze, amint átlapozta őket.
Kisebb-nagyobb részletek voltak ékírásos agyaglapokról. Némelyiken vastag vörös tollal húztak
ki egy-egy vonalat. A képek hátuljára apró betűkkel jegyzetek, rövidítések sorjáztak, egy-egy
jelcsoport mellé kötőjelesen hozzárendelt szó, illetve annak tágabb magyarázata, értelmezése. Csak
szavak és magyarázatok, nem az összefüggő szöveg. Az egyiken Alicia felismerte James írását is:
rövid megjegyzést fűzött a képhez.
A nő hamar rájött, hogy nem a képek hátuljára írott szöveg az ese mények kulcsa. Egy fordító
találgatásai, amelyben az orvos felé jelzi, hogy milyen szimbólumokkal jelölték az agy felépítését a
régi sumérok. Alicia összevonta a szemöldökét: igazi keresztrejtvény ezek alapján rájönni, hogy mit
akart közölni az az ismeretlen írnok négyezer évvel ezelőtt. Ehhez nem szakember kell, hanem egy
költőzseni...
Érdekes volt, de nem több annál.
Alicia letette a képeket, és a lapokra cserélte fel. Legalább három, jól elkülöníthető csoportra
lehetett bontani a számítógépből kinyomtatott oldalakat: az első köteg zöld-fekete fejléccel bírt,
amelyen az unalomig látott felirat, a Caulfield Klinika, annak címe és emblémája volt látható, ez:
Heitman műtéti jegyzőkönyve!
A második csomagot összefűzték, és a „Szigorúan titkos" feliratot viselte a borítólapján. Jelentés
volt, amelyet arról a kísérletről írtak, amelyben Holland is részt vett. Alicia átpörgette. Ez még az első
időszak eseményeit rögzítette, és ahogy kivette az átfutott sorokból, csak a betegek állapotáról írtak, a
látomásokról nem.
A harmadik az agyagtáblák összefüggő fordítása volt, illetve annak a fénymásolata.
...és ezek közül kihullott két kézzel írott papírlap. A klinika fejlécével. Személyes feljegyzés volt.
Bruce Walsh írta Heitmanról, és a döntésük előzményeiről.
A nő legyező alakban kiterítette a papírokat. Aztán Walsh jegyzeteihez nyúlt.
„Páratlan lehetőség adatott meg számomra akkor, amikor a hadsereg megkeresett, hogy
szakértőként vegyek részt egy titkos műveletükben...”
 ...páratlan lehetőség... Bruce akkor dugta a hurokba a fejét, nem pedig azon a végzetes éjszakán...
„és páratlan lehetőség adódott akkor is, amikor a titoktartás megsértése nélkül, de a saját
szakállamra megtehettem ugyanazt, amit a hadsereg.
Hónapokkal ezelőtt ősi akkád nyelvű feliratok fordításának értelmezésére kértek fel. Ez a több
ezer éves szöveg egy egykori műtétről szólt, de a korabeli írnok olyan kifejezéseket használt, amelyek -
enyhén szólva - homályosabbak voltak Nostradamus jóslatainál is. A munkának egy kis team
keretében fogtunk hozzá, de elsőre nem sikerült tökéletesen kisilabizálnunk a kifejezések értelmét.
Ennek köszönhetően, és annak, hogy a csoportból a megoldások nagy részét én nyújtottam, valamivel
később a hadsereg ismét értem küldetett, hogy tovább pontosítsak a szövegen. Ekkor kaptam kézbe az
első műtétek jegyzőkönyveit, és sikerült módosítanom az utolsó fordítást. Mindezek az iratok egy
véletlen folytán nálam maradtak, és velem együtt visszakerültek Chicagóba. A véletlennek persze
neve és igen magas ára volt, de szerintem megérte.
Mert el akartam végezni én is azokat a műtéteket, amiket a hadsereg!
Egyedül azonban nem jutottam volna semmire. Hosszas rábeszélés után sikerült megnyernem dr.
James Kahant az elképzelésemnek. Hónapokba tellett, és azt hiszem, ez jó volt így, mert három hónap
elteltével jöttem rá, hogy a szövetségiek nyomon követik minden lépésemet. Fél évig a nyomomban
voltak, és csak utána szálltak le rólam. Pont mielőtt dr. Kahan igent mondott volna...
Betegünk azonban még nem volt. Ha valaki tanulmányozza a táblák feliratát, láthatja, hogy a
műtéthez nem jó akárki. Nem lehet egészséges emberen elvégezni a beavatkozást, mert a démon
szeme szoros kapcsolatban áll az agydaganattal, amelynek...”
Alicia Kahan közelebb húzta az asztali lámpát, mintha nem látott volna jól. Az égő alá tolta az
iratot, és ott gubbasztott a széken, miközben érezte ujjain a lámpa sugározta meleget.
Jaj, Bruce Walsh!
„...tökéletesen meg kell egyeznie a leírások agydaganatával. Hogy felnyissuk a démon szemét,
mindent pontosan reprodukálnunk kell!
Persze ezt dr. Kahan nem tudta addig a pillanatig, amíg meg nem találtam a megfelelő beteget.
Akkor adtam csak a kezébe a teljes fordítást, mert bevallom, hogy a démon szeme elnevezés engem is
zavart kissé. Dr. Kahant az élet meghosszabbításának a vágya vezette. Bár, azt hiszem,
mindannyiunkat ez a lehetőség ragadott meg.
Az operáció előtt beszéltem a beteggel, és a beleegyezését kértem. Aláírta a papírt. Mindenki
szeretne hosszú életet. A dolgok azonban soha nem egyszerűek. Összeszedtem tehát a teljes
dokumentációt, hogy minden együtt legyen, ha velem történik valami. Átadom dr. Kahan-nek..."
Remélem sikerül, James!
Alicia mély lélegzetet vett.
Mi történt? - sikította benne egy hang. - Ennek a két oldalnak nincs értelme! Miért írta le Bruce?
Mintha egy végrendelet bevezető sorai lennének...
Talán megfenyegették a halála előtt? De akkor minden bizonnyal figyelmeztette volna James-t,
amikor átadta az iratokat. ...ám James Kahant senki nem figyelmeztette, mert azon a reggelen olyan
gyanútlan volt, mint máskor...
Heitman. Lássuk mit csináltak vele!
Alicia a második kupacért nyúlt.

4.

- Találtunk egy kocsit - tájékoztatta az omlettet lapátoló Devillát Kevin Pastor. Örült, hogy
végre rátalált a főnökére. Tudta, hogy a klinika körül lófrál, de hogy pontosan hol... Aztán egy járőr
igazította útba, aki látta Marcus Devillát bemenni egy félreeső kávézóba a kiégett kórház
szomszédságában.
- Mér’ nem hívtál fel a mobilomon? - kérdezte teli szájjal Devilla, majd a kávéscsészéből
szürcsölve felszívott egy kortyot. - Ilyen híg kávét! Az agyam megáll!
- Ma még nem reggeliztem - sóhajtotta Pastor. A nyomozó az órájára nézett.
- Van még három órád... Három óra múlva még nyugodtan hívhatod reggelinek. - A tányérra
mutatott. - Ez hajnali...
De azért Devilla becsúszott az ablakhoz. Húzta magával a tányérját, mintha féltené Pastortól az
omlettet. A fiatal nyomozó leült melléje. A keskeny asztalnál csak ketten férhettek el, mert csak az
egyik oldalán volt hely.
Pastor intett a pincérnőnek.
 - Ugyanezt, csak valamilyen chilis szósszal... Van olyan?
- És kenyérrel - Devilla visszaadta az üres kenyeres kosarat. -Milyen kocsit? A Toyotát?
- Az nem lett meg. Talán elrejtették. Dr. Ziegler is egyre idegesebb.
- Ha valakinek ilyen jó lelke van... Megérdemli.
- A megérzése jó volt, főnök. Ha dr. Kahan más autójával távozott, akkor azt, amivel érkezett,
otthagyta valahol... Kizárásos alapon aztán rábukkantunk a kocsira. Méghozzá a traumatológiai
bejárat... a volt traumatológiai bejárat közelében. Megkerestem a biztonsági őrt, és emlékezett rá, hogy
dr. Kahan egy férfival érkezett, akivel állítása szerint karambolozott, és aki orvosi segítségre szorult.
A kocsin persze semmilyen új keletű sérülés nincs. Ócska, horpadt roncs, de minden horpadást már
vastagon takar a rozsda...
- Miért nem hívott minket az őr?
- Akart...
- Persze... akart.
A pincérnő visszajött a kenyeres kosárral. Devilla kiemelt egy szeletet középről, kiszedte a
belsejét, és kitörölte vele a tányérját.
- Felismerte a fickóban Holland-et a portás? - kérdezte teletömött pofazacskóval.
Pastor tapintatosan elfordította a fejét, és a pult mögött sürgölődő szakácsot leste. Kiszőkített hajú
néger volt, óriási karikával a bal fül-cimpájában. Pastor csak remélhette, hogy az omlettje jobban fog
kinézni...
- Hé, Kevin! Felismerte?
- Azt mondta, hogy nem látta jól, mert a férfi egy kendőt szorított az arcára.
- Aztán?
Pastor egymásra fektette a kezeit a terítő egy tiszta pontján, és úgy adta elő a kiderített tényeket.
- Szóval a kocsinak nincs a gazdája a közelben. Sem beteg, sem orvos, sem rokon, de még csak
nem is a negyedben lakik.... Utánanéztünk a nyilvántartásban, és kiderült, hogy egy bizonyos Brett
Faigené. Faigennek nincs priusza, semmit nem tudunk róla. De megvan a címe... és... főnök, egy
kellemetlen hír is mellé.
- Mi az? - horkantott fel Devilla.
- Fisher egyik embere meghallotta, mi után érdeklődöm. És átvette az anyagot. Azóta szerintem
a szövetségiek is ráálltak.
A pincérnő egy tányért ejtett a nyomozó elé.
- Íme a spanyol omlett - mondta.
- És a szósz?
A pincérnő kelletlen pillantást vetett rájuk, aztán visszatért a pulthoz a szószért.
- Még egy olyan nap, mint a tegnapi, és nőt fogok ölni - mondta Devilla halkan.
Nem tudta, hogy az őrület csak ezután veszi kezdetét.

5.

Pastor meg sem tudta enni a chilis omlettjét, amikor egy rendőr nyitott rájuk, és közölte velük,
hogy azonnal jelenjenek meg a kapitányságon.
-Mi ez az eligazítás? - kérdezte gyanakodva Devilla.
-Fisher gyorsan lépett - válaszolta Kevin Pastor.
-Hát gyorsabban, mint ahogy te megreggeliztél - morogta Devilla. Fizetett és ment a kocsijához.
A kapitányságon a szokásos kora reggeli zűrzavar fogadta őket: a szerencsésebbek felébredtek, a
szerencsétlenekre éppen most találtak rá úgy, hogy soha többé nem ébrednek fel, legfeljebb az utolsó
harsona megfújásakor, hozzájuk viszont kiküldték azokat, akik felébredtek és utána egyenruhát
húztak. A reggeli váltás javában sürgött-forgott, néhányan már túl voltak az első kiszálláson.
Devilla jó párszor tanúja volt ilyen reggelnek, ezért nem is akadt fönn rajta. Chicago mocskos
város nappal, este, éjjel, de még hajnalban is... De egyik nagyváros se jobb. Ahol ennyien élnek
együtt... És a rendőröknek több jut a rosszból, mint a jóból. Hát csoda, ha ő is kicsit túlreagálja a
dolgokat?
- Ha nagyon elragadtatnám magam, majd állíts le! - vetette oda Pastornak.
- Mivel kapcsolatban?
- A szövetségiekkel kapcsolatban.
- Devilla! - süvített át a fejek felett egy erőteljes hang. A nyomozó felismerte benne a kapitányt.
- Mi van?
 - Eligazítás hét perc múlva a nagyteremben!
A nyomozó az órájára pillantott. Nem látta a kapitányt a rengeteg egyenruhástól, és az
előállítottak színes tömkelegétől, de nem is óhajtotta látni, ezért megtorpant, és visszafogta Pastort is.
- Nem erre megyünk tovább!
- De a nagyterem...
- Van még hét percünk.
Elkapta az egyik nyomozó karját, akinek épp mellette vitt el az útja.
- Mit tudsz róla, Sam?
Az alacsony, vékonybajuszú fickó komolyan nézett fel Devillára.
- Hogy itt a rohamosztag. És legalább annyi FBI-ügynök, amennyi Kennedy halála után a
dallasi rendőrkapitányságot elárasztotta. Az eligazító már kicsi nekik...
- A rohadék!... - tört ki Devillából.
- Részvétem - mondta a másik. - Ezek szerint nem vagy velük jóban.
- Ne szépítsd!
Devilla meggondolta magát.
- Gyerünk a nagyteremhez! - adta ki a jelszót Pastornak, miután útjára engedte a kollégáját. -
Beszélni akarok a rohadékkal.
Áttört a tömegen, időben ahhoz, hogy lássa a kapitányt eltűnni a szobájában. Végigloholtak a
folyosón a nagyterem felé, Devilla szeretett volna pár szabad percet: nem akarta a saját főnöke előtt
összerúgni a port Fisherrel.
Az ügynök az ajtó mögött álldogált. Bent a székeken már ott ült a fél kapitányság, egyenruhások
és feketébe öltözött férfiak vegyesen: ismerősök ismeretlenek közé keveredve.
- Mi ez a szarság? - kérdezte Devilla Fishert.
- Lemaradt egy lépéssel, nyomozó - felelte Fisher. - Brett Faigen lakása előtt megtaláltuk a
Toyotát. Az egyik szomszéd látta előző este a doktornőt és a mi kis őrültünket. Elkapjuk a fickót és
kiszabadítjuk a nőt.
- Alicia Kahan nem fogoly, ezt maga is tudja - támadt Devilla.
- Annál rosszabb neki.
- És akkor megmagyarázná, miért őrült meg a mi őrültünk mellé?
- Majd kiderül, ha elkaptuk.
- Ki előtt derül ki? És miért érzem úgy, hogy ha sikerül elfogni Holland-et, akkor én nem igazán
fogok a közelébe jutni?
- Fogalmam sincs, miért érzi úgy...
- Majd meglátjuk!
- Elég gyenge fenyegetés, nem gondolja?
Devilla megérezte a kapitány bagószagát közvetlen a háta mögött. A terem faburkolatának dőlt, és
hagyta, hogy a pocakot eresztett férfi elsétáljon mellette, lesújtó pillantást vetve rá a szeme sarkából.
Fölfelé nyalni kell tudni... - gondolta Devilla.
Széklábak kopogása, és facsapok nyikorgása mellett rendeződtek el a sorok. A teremben
tartózkodók elcsendesedtek, és szemüket a középre vonulókra függesztették. Érezhetően megváltozott
a légkör: életről és halálról lesz szó.
Fisher követte Devilla főnökét. A terem homályba borult, hátul bekapcsoltak egy kivetítőt. A
kapitány nagyon röviden beszámolt az előzményekről, a halottakról és tűzesetekről. Aztán átadta a szót
az ügynöknek.
- Az akció színhelye - mutatott a képre Fisher. - A célpont egy Mark Holland nevű férfi, aki
feltehetően fogságban tart egy nőt, és képes túszként is felhasználni...
Devilla ekkora baromság hallatán majdnem kifordult a teremből.
- Többek között ezért is kell fokozottan vigyáznunk, és a fickót élve elkapni... A célpontról és a
túszról megkapják az azonosításhoz szükséges fényképeket.
Elindultak a sokszorosított fotók.
Élve. Pedig de jó lenne, ha egy őrülttel kevesebb lenne a világon.
-A lakás az első emeleten található, az épületet kétfelől lehet megközelíteni, illetve felülről, a
tetőről... Az akciót a különleges alakulat végzi, a biztosítást a kapitányság járőrei adják... Az
irányítást...
Devilla Pastorhoz hajolt.
-Kevin! Mennyi idő alatt szervezték ezt meg? Szedd össze erről az információt! Mindent tudni
akarok. Kiken ment át a dolog, kit riadóztatták, hogyan csinálták... Ha belebotlasz valamiféle SHC-
irodába, légy óvatosabb. Különleges emberi ügyekkel foglalkoznak... Tudni akarom milyen szinteken
futott át a parancs!
 - Rendben, főnök! - Kevin Pastor kisurrant a teremből.
Devilla nyomon követte az eligazítást, és közben megpróbálta kitalálni, hogyan csaklizhatná el az
FBI elől Holland-et. Ha nem hívatják be, ha nincs ez a sürgős megmozdulás, akkor most Landaker
nyomában lenne. Vele látták a doktornőt. Egyedül. Többet kéne tudni...
Ezt akarja megakadályozni Fisher!
Miért küzdök? - tette fel a kérdést magának Devilla. - Hiszen hamarosan vége lesz. Elkapják a
fickót, és elkapják a doktornőt is, aztán lezárhatják az ügyet. A bűnösök megbűnhődnek...
De tényleg a bűnösök bűnhődnek meg?
Fisher kint a táblánál épp az osztagok feladatait részletezte. A lakás megközelítését, a behatolást...
Devilla tehetetlennek érezte magát. Éppen úgy, mint amikor elkapta a város egyik legnagyobb
narkónepperét gyilkosságra való felbujtás miatt, aki aztán másnap már kint volt a börtönből. Akkor is
feltette magának a kérdést, hogy miért küzd? Aztán mivel nem tudta megválaszolni, hát ejtette, és
igyekezett elfeledkezni róla.
Viszont azóta szerette az ügyvéd-vicceket. Most majd a szövetségiekről szólókat is szeretni fogja.
Tehet ennél többet?
Tehet. Még nem tudja mit, de tehet. A nyomozó összefonta a karját a melle előtt, és ellazult. Majd
adódik alkalom...

6.

Mire Alicia végzett az olvasással, már benne jártak a reggelben. Holland zacskóba csomagolta
bekötött lábát, hogy el ne ázzon a kötés, aztán elment zuhanyozni. Hosszan csorgatta a vizet.
A nő lefőzött egy kávét, mert akármennyire is dolgozott az agya, érezte, hogy fáradt. Furcsa
kettősség volt ez: ha lefeküdne, nem tudna elaludni, viszont ébren is alig bír maradni, ragadnak le a
szemei. A kopár főzőfülkében állva lassan szürcsölgette a forró, cukor nélküli feketét, és a padló
műanyag borítását fürkészte. Most már tudta mit és miért csinált Bruce és James, bár voltak apró
momentumok, amiket első olvasásra nem értett, vagy mert tompa volt már, amikor olvasott felőlük,
vagy mert éppen elkalandoztak a gondolatai.
Azért nagyjában sikerült megértenie a műtétet.
Miért ne? Mindennek megvan a helye az agyunkban. A Broca-központ a frontális beszédrégió
helye... vagy, ha a mediális hipotalamusz területét kiírtjuk, a beteg halálra fogja zabálni magát. Miért
ne lehetne egy, a testi folyamatok sebességét szabályzó központ, vagy... és ez inkább hihető... egy
olyan központ, amely a hallucinációkért és ezzel együtt a telepatikus képességekért felelős ?
Tizenöt milliárd idegsejtből áll csak a szürkeállomány... a fehérállomány idegrostjainak hossza
félmillió kilométer...
Két dolog azonban nem derült ki a papírokból: az egyik az, hogy hol lehet most James. Alicia
ismerte a „Szigorúan bizalmas" irat történetének végkifejletét: egy tűz véget vetett a bázison folyó
kísérleteknek. Abba az erdei táborba nem vihették a férjét... mert nincs már tábor. A másik fontos
kérdés: kik rabolták el? Ha ez utóbbira rájönne, talán az elsőre is meg lenne a válasz.
-Tudja már, mit fogunk tenni? - kérdezte Holland a fürdőből kilépve. Gőz csapott ki mögüle, és
vizes volt a haja.
-Még nem - felelte Alicia letörten. Most ötlött fel benne először, hogy milyen füstszagot
áraszthat. Neki is zuhanyoznia kellene. Utána jobban fogna az agya. - Egy biztos! Ezeket az iratokat a
nyilvánosság elé kell tárnunk! Akkor talán nem kergetik tovább magát... Mark.
Keresztnevén szólította a férfit. Azok után, amit átéltek, megtehette.
-Hol? - kérdezte keserűen Holland. - Ugyan, doktornő! Nem hiszek a nyilvánosság erejében.
-Az agyagtáblák fordítását talán egy régészeti szaklapban. Nem ismerek egyet sem, tőlem
messzire esik ez a téma... De az operáció közzétételére tudok egy újságot.
-És amit a kormány csinált?
-A Tribüné... Vagy a Times... Vagy feltenni a Web-re. Akár mindhármat... És én is írhatnék
hozzá. Ez talán közelebb visz a férjemhez is.
Holland leült az ágyra. Világos vászonnadrágot húzott fel, és egy fekete pólót. De mezítláb volt,
és most a lábujjait nézegette.
-Látta azt a filmet Róbert Redforddal? - kérdezte. - Amiben megölik a kollégáit, és ki akarja
deríteni, hogy a CIA-től kinek állt ez érdekében. A végén pedig ott áll a New York Times épülete
előtt... És megkérdezik tőle, tényleg hiszi-e, hogy leközlik a meséjét...
Alicia értette.
 -Lehet, hogy lesz jobb ötletem is. Ha esetleg magának is akad... szóljon!
-Esetleg van...
-Micsoda?
-Menjen el zuhanyozni - ajánlotta Holland. - Kicsit fantasztikusan hangzik, ezért kell néhány
perc, míg összeszedem a gondolataimat. És magának se árt egy kis felfrissülés.
-Sietni fogok!
A férfi felnézett, és elmosolyodott.
- Én is azt akartam, de nagyon nehezen jött le rólam az a sok mocsok, ami éjszaka rám ragadt.
Alicia letette a kávéspoharat, és besétált a szobába. Megállt az egyik szék mögött. Megrázta a
fejét, hogy oldja nyakának merevségét.
Kell az a zuhany!
De előtte el akart még valamit intézni. Ott motoszkált benne a szándék már legalább két órája.
- Telefonja van? - kérdezte a férfit. Holland a szekrény felé biccentett.
- A szekrény tetején!
- Miért ott?
- Még tegnap raktam fel, amikor lementem reggeliért, hogyha felébred, nehogy idecsődítse
nekem a rendőröket.
- Remélem, nem látjuk őket egy ideig.
Alicia odahúzta a széket, és felállt rá. Még hajnalban levetette ő is a cipőjét, így mezítláb volt,
akárcsak Holland. Megtalálta a készüléket. Elég hosszú vezetéke volt, elért a szoba közepéig, az
asztalig.
Először a Craig Caulfield Klinika körzeti rendőrőrsének a száma után érdeklődött, majd felhívta
magát a kapitányságot, és Devilla nyomozót kérte a telefonhoz. Az ügyeletes azt mondta, hogy már
nincs bent. Alicia megkérdezte, hol érhetné el. Erre kapott egy rádiótelefonszámot.
Beütötte.
- Halló, Devilla. Akárki vagy, jobb lenne, ha...
- Alicia Kahan vagyok - A nő határozottan beszélt. Egyetlen fontos közlendője volt, amit
mindenképp át kellett adnia.
A nevére Devilla elhallgatott.
- Csak azt akarom mondani...
- Tartsa! - vágott közbe Devilla. - Nagyon fontos, amit kérdezni akarok. Egyedül van?
- Nem.
- Túsz?
- Hagyja abba a bolondságait! - Alicia ingerült lett. - Csak egy valamit szeretnék közölni
magával. Tegnap este megkaptam az összehasonlító DNS-vizsgálat eredményét, amit saját
szakállamra végeztettem el a klinikán! A holttest nem a férjemé, jól sejtettem. Ezt igazolták az
eredmények...
- Nem?
Alicia szinte hallotta, hogy az információ arcul csapja a nyomozót. Elégedetten folytatta:
- ...és jobb lenne, ha abbahagynák ennek a szerencsétlen embernek az üldözését, akit őrültnek
kiáltottak ki! Mert csupán annyira őrült és gyilkos, mint én és maga. Viszlát, Devilla!
- Ne! - a nyomozó olyan hirtelen kiáltotta el ezt a kis szócskát, hogy Alicia Kahan megdermedt.
Szándéka ellenére mégsem fejezte be a beszélgetést, a kagylót visszaemelte a füléhez.
- Igen?
- Ne tegye le! - mondta Devilla. - Inkább hallgasson rám!
- Eddig is rosszul tettem...
- Ne feleseljen! Az FBI körülvette a házat, amiben laknak. Addig meneküljenek, amíg nem
zárult össze a gyűrű maguk körül! Talán megtehetik még hátrafelé... És aztán hívjon fel mindenképp,
ha sikerült! Hallja? Hívjon fel! Én magukkal vagyok!
Alicia levegő után kapkodott. Holland látta az arcára kiülő rémületet, és felpattant.
- Micsoda? - kérdezett vissza a nő.
- Meneküljenek!
- Miért...?
- Miért csap le magukra az FBI? Fogalmam sincs. Vagy miért árulom el?
- Miért árulja el?
- Mert csak maga mondhatja el nekem az igazságot! És ha elkapják, ördög tudja, hova viszik, de
mi nem fogunk találkozni, az biztos!
 7.

Egy mozdulat volt összesöpörni a dokumentációt, és egy másik belegyömöszölni a borítékba.

Holland kapkodva és gyorsan húzta fel a cipőit. Alicia csupán annyit mondott neki, hogy ide tart az
FBI, és a férfi a rutinos menekülők sebességével már azonnal öltözött is. Nem sok mindene volt...
- Van hátsó kijárat? - kérdezte a nő. -Van.
- Arra menjünk!
De hiszen semmit nem követett el! Miért menekül?
Ez nem egy olyan állam, ahol védekezhetünk... ? Jogaink vannak!...
Alicia letérdelt, és előhalászta az asztal alól a cipőit. Egyszerre végeztek Holland-del. A nő
indulás előtt az ablakhoz lépett, és kikukucskált a spalettákon keresztül a napfényben sütkérező utcára.
Üres volt, de a nő nem tudta, hogy ez errefelé általános délelőtti állapot-e, vagy már a rendőrség
műve. Mindenesetre a nyomozó hangszínéből egy következtetést levonhat: nincs sok idejük.
- És a Toyota? - kérdezte Holland.
- Azt hiszem, itt kell hagynunk. De hogyan találtak ránk?
- Nem mindegy?
A férfi kinyitotta az ajtót, és kilesett a folyosóra. Kopár, fényesszürkére festett falak, rozsdás,
kovácsoltvas korlát, megerősített ajtók: élettelen tárgyak, sehol egy ember. Alicia szinte kilökte, úgy
sietett.
A lépcsőn aztán nem óvatoskodtak. Leszaladtak a falfirkákkal körbeölelt lépcsősoron a
földszintre. Holland rögtön a hátsó bejárat felé kanyarodott, és lefutott még pár lépcsőn. A kanyar után
sötétség fogadta őket, már régen leverték az égőt ebben a beugróban. Vizelet szaga terjengett, és
szeméthalmon kellett átgázolniuk a vasajtóhoz.
Holland halálos biztonsággal ment az ajtóhoz, és találta meg a kilincset. Kulcsokat halászott elő a
zsebéből, és pár másodpercnyi szöszmötölés után kattant a zár. A kinyíló ajtó résén át bezúduló
napfény gusztustalan dolgokat tárt fel, de Alicia örült neki, mert a friss levegő elűzte a szagokat.
A szomszédos ház fala alig öt-hat lábnyira volt: eredetileg vörös színben pompázott, ami
mostanra barnává, feketévé sötétedett, vagy miután lehullott, szürke vakolatfolt terpeszkedett a
helyén... ami megint csak piszkos-feketébe fordult át idővel. A földre lesimított betont legyőzte a
ráhordott mocsok: vastag rétege elfedte az emberi munka nyomait.
Holland jobbra nézett, majd balra.
- Senki - suttogta.
- Akkor mire várunk?
Az utca egérfogónak is bevált volna. Ha valaki bezárja mögöttük az ajtót, akkor elég a sikátor két
oldalán egy-egy rendőr, és ők nem menekülhetnek...
Holland a közelebbi sarok felé fordult. Szorosan a fal mellett haladt, mintha ezzel elérhetné, hogy
ne vegyék észre. Alicia fölöslegesnek tartotta leszedni a vizes vakolatot, és középen szedte a lábait. A
hátukat védi két hatalmas konténer, és a peremükön átbukó fekete nejlonzacskók...
A saroknál ismét megtorpantak.
- Látok két fekete kocsit - mondta Holland -, és embereket mellette.
- Hol?
- Az utca szemközti oldalára nyíló kis utcában.
- Látnak minket?
- Még nem.
Alicián idegesség lett úrrá. Még soha nem volt ilyen helyzetben. Utoljára gyermekkorában
bujkált, de csupán a nagyanyja elől, és az asszony legfeljebb leszidta, ha elkapta, nem pedig rácsok
mögé dugta. És legfeljebb lekvárt rejtegetett a ruhája alatt, nem ilyen... iratokat.
De régen volt...
- Ha szaladunk, végünk - mondta Holland. A tapasztalat beszélt belőle. - Egyrészt hamarabb
észrevesznek egy gyorsan megmozduló alakot, másrészt, aki normális esetben fel se figyelne ránk,
annak is gyanúsak leszünk.
- Megállíthatnak, ha nem sietünk, akkor is...
- Csak nyugodtan... És külön-külön. Én megyek előre. Ha elkapnak, meneküljön más felé.
Alicia a férfi szemébe nézett.
- Maga tudja, Mark - nyelt egyet.
Holland zsebre tette a kezét, és mély lélegzetet vett. Aztán kilépett a sarok mögül, és még mindig
a fal mellett, ráérősen elindult.
Csak az első kapuig... csak az első kapuig...
 Ha túljut ezen a sarkon, ha kijut a látóterükből... Nem látott maga előtt senkit. Előtte nem volt
rendőr az utcában. Minden idegszála remegett, és iszonyatos késztetést érzett, hogy hátraforduljon, de
uralkodott magán. Igyekezett másra gondolni, nem a hátára... ami nem ment nehezen. Oldalt ott állt a
két autó...
Az előbb három férfit látott az autók mellett. Most a szeme sarkából már csak kettőt. Az egyik a
hátát mutatta, nagy, széles válla félig takarta a másikat, aki viszont oldalra figyelt. Elég egy negyed
fordulat...
Nyolc-tíz lépés. De egyre kevesebb! Ha nem fordul erre még tíz másodpercig a zakós, akkor már
hiába... Holland látott egy kapualjat, de tudta, hogy nem állhat meg ott.
Valahol be kell várnia a doktornőt, de nem egy kapualjban...
Viszont a következő sikátornál ugyanilyen autók várhatják. Nyilvánvaló, hogy ha körbevették a
házat, akkor távolról szűkítik a kört. Kijjebb még beléjük botolhat.
Marad a kapualj?
Két lépés, egy... Holland hátravetette a fejét, kicsit megkönnyebbült. De csak pár másodpercig
tartott ez az állapot.
A szemközti házon sötét ablakok ásítottak... Ki tudja, kik vannak azokban a lakásokban... Onnan
ugyanúgy kifigyelhetik, megleshetik...
Ehhez az érzéshez nem lehet hozzászokni - gondolta Holland. Soha nem fog hozzászokni...
Alicia Kahan időközben nem bírta tovább a várakozást, és óvatosan megnézte az autókat. Már
csak két ember volt körülöttük, az egyik behajolt a nyitott ajtón, és valami volt a kezében. Talán egy
telefonba beszélt.
A nő most Holland után pillantott, de nem látta be a merőleges utcát. Elindulhatna...
Egyre jobban félt. Hátrafordult, de csak a két kukát látta. Bárhonnan jöhetnek a zsaruk...
De hisz rendőrök! Nem fognak lőni...
Biztos ez? Devilla azt kérdezte, túsz-e. Ezek szerint együtt számítanak rájuk, és igenis fegyverrel
fognak jönni.
Nem beszélték meg Markkal, mennyi idő múlva induljon... Csak találgathat. Alicia Kahan
elvesztette türelmét
megyek most!
és egyetlen határozott lépéssel kikerült a sikátorból. Holland sehol. A nőnek görcsbe rándult a
gyomra. A kezeit tördelve indult el, aztán idegesen maga mellé ejtette őket, mert úgy érezte, ha nem a
járása, akkor a kezei árulnák el. Túl merevek voltak a léptei. Lazán - mondta magának -, csak lazán.
Lazán
nem futni!
Nem szabadott futni a kutyák elől sem. A nagyapja is ezt mondogatta. Vidéken rengeteg kutya
volt, és egytől egyig igen vadak. Még az is képes volt utána iramodni, amelyikről azt hitte, hogy már
megszelídítette, hiszen elfogadta a kezéből az eledelt. Nem futni!... - intette nagyapa. - Mert kiszakít
egy darabot a nadrágból... és egy darabot
a kislány fenekéből... Persze ilyen veszély nincs a tó közepén! Gyere Alicia horgászni!
Alicia meg volt győződve róla, hogy az otthon tartott két korcs csupán a nagyanyját boldogítja...
Mindez egyetlen pillanatra idéződött föl benne, és nyomban tovaillant. Lesnek ránk, el akarnak
kapni minket - ez volt Alicia következő gondolata.
Ha csak idenéz valamelyik kocsi mellett ácsorgó fickó, akkor ő rögtön futásnak ered. Nem bír
nyugodt maradni. Ennyire ismerte magát... Nem kell, hogy rákiáltsanak, nem kell, hogy elinduljon a
zakós feléje, elég, ha csupán idenéz. Alicia úgy érezte, hogy elvesztette tudatos énjét, és egy bűnöző
bőrébe költözött át. Egy bűnözőbe, aki nem bírja a veszélyhelyzetet.
Szemben az utca végénél elhúzott egy rendőrautó... aztán még egy, és még egy. Alicia hátrakapta
a fejét, de amott nem mozdult semmi. Oldalt a fickó kihúzta a fejét a kocsiból, és a társa felé pillantott.
Ha az visszanézett rá, hát csak a köztük álló férfi széles mellkasa mentette meg Aliciát a felfedezéstől.
Alicia akaratlanul felgyorsított, aztán már futott. Itt a rendőrség!
De merre van Holland?
Nem érdekelte, hogy a mozgása felhívja rá a figyelmet. Az ösztönei vezették... Már amúgy sem
menekülhet, ha itt vannak. Hacsak nem a futással.
Aztán egy kar berántotta egy sötét kapualjba. Épp időben.

8.
 Devilla ott akart lenni az első sorban, de visszaparancsolták a harmadikba. Az FBI irányította a
rajtaütést...
Lezárták a környező utcákat, és elterelték a forgalmat. Nem engedtek be senkit a célterületre, s
mindeközben vigyáztak, hogy a Faigen-lakás lakótömbjéből nézve láthatatlanok maradjanak. A
vezetékes telefonvonalat kikapcsolták, és zavarták a mobiltelefonokat is.
- A Toyota? - kérdezte Fisher a rádiójába beszélve. Egy páncélozott autó állt mellette. Annak
végéből futólépésben indult előre a golyóálló mellényt és sisakot viselő kommandósok harmadik
szakasza. A hátukon ott díszelgett a cég hárombetűs rövidítése.
- A helyén van. Nincs mozgás a környéken.
A szövetségiek bekerítették a házat. Egy szakasz a szomszédos ház tetejéről jutott a lakótömb
tetejére egyetlen vékony pallón át, amelyen teljes biztonsággal és könnyedséggel közlekedtek. Ott
aztán kettéváltak: az egyik csoport a lépcsőházba vezető ajtóhoz ment, és miután feltörték, lejutottak a
legfelső emeletre. Másik csoportjuk a tűzlépcsőre mászott át. Alulról a hátsó bejárat volt az elsődleges
célpont: az odavezető sikátorban a kommandósok a szemeteskonténerek fedezékét használva jutottak
el a fémajtóhoz.
- Az ajtó nyitva - jelentette a szakasz vezetője. Fisher odafordult a megfigyelést végző
ügynökökhöz.
- Nem azt mondták, hogy zárva volt?
- De igen.
- Láttak távozni valakit?
- Nem, uram. De innen nem is láthattuk... Fisher a szájához emelte a rádióját.
- Hármas szakasz, hogy áll?
- Felvettük a pozíciónkat, uram.
A harmadik szakasz a főbejáraton jutott be a házba. A lehető legkisebbre húzták össze magukat,
amint a kapuhoz osontak, és eltűntek mögötte, befordulva a lépcsőház előterébe.
Fishert komolyan foglalkoztatta a nyitott hátsó ajtó. Soha, semmi fölött nem siklott el a figyelme,
és ez az aprónak tűnő momentum most is arra késztette, hogy megsürgesse az embereit.
A tetőről induló csoportok együtt haladtak. Szükség is volt erre, mert a tűzlépcsők az ablakok
előtt vezettek el, és hamar felfedezték a lakók a fegyveresek jelenlétét. Aki azonban jobban meg
szerette volna nézni őket, vagy esetleg menekülni szeretett volna, mindenütt beléjük botlott: a saját
ajtaja előtt is. Őket gyorsan és határozottan visszatessékelték a lakásukba.
Lent, a két lakótömb alkotta sikátorban ketten kint maradtak a fémajtó előtt. A feladatuk az volt,
hogy elzárják a menekülés útját abban az esetben is, ha valaki kiugrik az ablakon. A házban
összetalálkozott az elől és hátul behatoló szakasz, belőlük levált két ember, és a háztömb közepén
nyújtózó kis belső udvart vették megfigyelés alá, erre nyíltak a vécék és a fürdők kis téglalap-ablakai.
A többiek egymást megelőzve haladtak feljebb az első szintig.
Ott a behatolást vezető szakaszparancsnok elmutatta, milyen formációban vegyék körül emberei a
lakásajtót. Felsorakoztak az ajtó két oldalán A fegyvereket előreszegezték, készenlétbe helyezték a
könnygázt, és mozdulatlanságba merevedtek.
Egy feltartott mutatóujj jelezte, hogy figyelem, közeledik az idő. Egy ilyen pillanatban még a
legtapasztaltabb kommandós is hatalmas feszültséget érez, amit vissza kell tartania. A mellkasok
gyorsabban süllyedtek, ereszkedtek, mint máskor. Aztán megjött a jel, hogy az ablakok előtt is
mindenki a helyén van.
Az ajtó alatt egy üvegszálas optikát vezettek be. A lakás előterében azonban senki nem
tartózkodott: a kukucskálás nem hozott eredményt. A parancsnok mutatta, hogy a hallba vezető bejárat
jobbról van, két lépésre, és egy zárt ajtó szemben. Az a mellékhelyiség.
A szövetségiek behatolásakor az egész ajtó leszakadt a sarkairól. Uvegcsörömpölés hallatszott a
lakás túloldaláról is. Kirobbant minden visszatartott feszültség, de már az első három másodpercben
nyilvánvalóvá vált, hogy a lakásban senki nincs. Szögletes, pattogó mozdulatokkal fésülték át a házat
a fekete ruhások: bevetették magukat a hallba, aztán befordultak a kis konyhába. Feltépték a fürdő
ajtaját, ahonnan gőzfelhő csapott az arcukba. A pisztolyok csöve elé azonban nem került senki.
Amikor Fisher megkapta a jelentést, hogy a lakás üres, viszont gőz gomolyog a fürdőben, azonnal
kiadta a parancsot a környék lezárására.
- Még ki sem hűlt a helyük - mondta, és csak a lelkének mélyén dühöngött, kifelé arcizma sem
rezdült. - Itt lesznek valahol!

9.
 Holland rögtön bevonszolta Alicia Kahant a házba.
-Csend! - mondta erélyesen. - Itt vannak, érzem.
-Én láttam is őket - mondta a nő bántó éllel a hangjában. De csak a feszültség miatt beszélt így.
Holland tudta ezt, és nem sértődött meg.
-Gyerünk föl!
-A tetőre?
-Nem, elég az első emeletig. Ott kimászunk a tűzlépcsőre, és máris a szomszédos sikátorban
vagyunk. Egy házzal arrébb!
Közben már szaladtak.
-Kocsi nélkül semmire sem megyünk - mondta Holland a lépcsőfordulóban. Ez a lépcsőház sem
volt se tisztább, se szebb, mint az előző. Akár ugyanabban az épületben is járhattak volna.
- Hát azt nem tudunk szerezni!
Holland a folyosó végi ablakhoz rohant először. Kinézett a lenti utcára. Rendőrautót nem látott,
rendőröket viszont igen. Aztán egy pillanatot sem akarván elvesztegetni, az egyik lakásajtóhoz lépett,
és a homlokát a fára tapasztotta. Megmerevedett, mintha csak állva el akarna aludni.
- Mi van? - türelmetlenkedett a nő. A biztonság kedvéért megtapogatta a borítékot a hóna alatt,
mert az istenért, ha már kockáztatja a jó hírét és az életét, akkor nehogy elhagyja a bizonyítékot!
- Kis nyugalmat! - mondta halkan Holland. - Ez nem jó - mozdult meg aztán.
Ugyanezt eljátszotta a szomszédos ajtónál.
A harmadik esetben hosszabb ideig pihentette a homlokát a fán, aztán bekopogott. Egy idősödő
asszony nyitott ajtót, szeme alatt ott feszült a biztonsági lánc krómozott, fényes csíkja.
- Kérem, asszonyom! Engedjen be minket - mondta Holland. - Ki szeretnénk nézni a lakása
ablakán.
Alicia azt sem tudta, hova legyen csodálkozásában, amikor az asszony kinyitotta előttük az
ajtaját.
- A bizalom... - vetette oda neki Holland.
A lakás aprócska volt, és ezt az apró lakást is telezsúfolták egy hosszú élet emlékeivel. Kopott
keretű, színtelen fényképek sorakoztak a kredencen, fölötte öreg óra, és dísztálak. A díványon
dísztakaró, de dísztakaró a székeken, és csipketerítő az asztalon, amelynek közepén gyertya nélküli
gyertyatartó. Öreg, kijárt szőnyeg, szélein nehéz fabútorok, valószínűleg tele régi kacatokkal. A tévé
ment, de nem szólt, csak az alakok ugráltak rajta, mint egy ócska burleszk-filmen. Alicia felismerte,
egy hetvenes évekbeli humortalan vígjáték befejező kockái futottak.
Holland kinyitotta az ablakot.
- Itt leereszkedhetünk - mutatta.
- Talán leugorhatunk - húzta el a száját Alicia Kahan.
- Csinálja úgy, ahogy én!
Ez egy másik utca volt, rendőrök nélkül.
Holland kimászott a párkányra, és erősen megkapaszkodott benne. Megfordult, hogy a lábait
tolhassa előre, és lassan kicsúszott a ház külső oldalára. A végén eltűnt a feje a párkány alatt, csak
kezének ujjai látszottak. Alicia föléje hajolt. Így csakugyan nincs magasan az ablak: csak két méter...
ha a lábfejtől számolja.
...és alul itt is szemét van.
Holland elengedte a párkányt. Földet érve hanyatt esett, és fájdalmas kifejezés ült az arcán,
amikor felnézett, de hevesen integetett a nőnek, hogy jöjjön!
Alicia megpróbálta utána csinálni. A férfi feltápászkodott, és arrébb bicegett, csak akadályozta
volna az ugrást. A nő ügyesebb volt, és el sem zuhant.
Talpra esett, akár egy macska.
- Most merre? - kérdezte Alicia. - Nem bírok tájékozódni.
- Arra rendőrök vannak - intett hátra Holland, majd előre -, arra pedig a főutca. Elméletileg
egyik felé sem tanácsos, de közvetlen a sarkon van egy kis fűszerbolt, úgyhogy a főutcával kellene
próbálkoznunk...
- Vissza a rendőrök elé?
- Ott talán éppen a mi épületünkre figyelnek. A boltajtó pedig másfél méter...
- Irány a bolt!
A saroknál megint csak megtorpantak. Holland keze automatikusan rátalált Alicia kezére, és
megszorította. Kéz a kézben léptek ki, és futottak a fal mellett a boltajtóig. Amikor a belépésüket jelző
elektronikus sípjel megszólalt, akkor fordult rá az utcára legalább fél tucat rendőrautó, és
elszáguldottak a kirakat előtt.
De a két menekülő azt már a bolt biztonságából figyelhette.
 - Mit óhajtanak? - kérdezte a tulaj mögöttük. Korosodó férfi volt, vastag, sokdioptriás
szemüveggel, és ódivatú inggel, amely legalább tizenöt évet látott már. A nyaka kikopott, és kikoptak
függőleges csíkjai is, amelyek valaha kékek lehettek. A hűtők tartalmát rendezte át, amikor a sípjelet
meghallotta, és azonnal fölállt. Eddig nem figyelt fel a kinti eseményekre, de most akaratlanul is a
szemébe vágódtak a kocsik villogó fényszirénái.
- A hátsó kijáratot.
Az idős férfi azonnal összefüggésbe hozta a rendőrautókat és a különös kívánságot. Az első
pillanatban lebénult, mozdulni se tudott.
- Sajnálom... - dadogta. A nyelve megakadt. - de...
- Nem bántjuk - mondta gyorsan Alicia. - Tévedés az egész, nézze, én orvos vagyok...
Holland elrántotta a nőt.
- Nincs idő magyarázkodni!
Végigszaladtak két polc között, jobbról gabonapelyhek, balról állateledel lesett rájuk. A
szemüveges férfi bénultsága feloldódott, amint Alicia Kahan és Mark Holland elrohant mellette.
Ügyetlen mozdulatokkal a pulthoz szaladt, és remegő kézzel keresgélni kezdett alatta, de Holland
gyorsabb volt, és előbb odaért a hátsó ajtóhoz, minthogy előkerült a pisztoly.
Egy dohos szagú raktárba jutottak, de szemben ott volt a másik ajtó, a zárban a kulccsal.
- Reméljük nem a vécé - morogta Holland, miközben elforgatta a kulcsot.
A lépcsőházba vezetett.
- Fellármázza a rendőröket - jegyezte meg Alicia a tulajra célozva. Holland bólintott. De
egyikük sem gyilkos alkat, vagy túszejtős fajta... Most már tényleg csak a futás maradt.

10.

Devilla arra figyelt fel, hogy egy alacsony, köpcös alak szalad ki az utca közepére, kiabál és a
karját rázza, mintha szélben hajló fákat akarna eljátszani egy színpadi darabban. Kis híján elüttette
magát.
Nem lehetett nem észrevenni.
- Erre mentek - kiabálta a férfi. - Erre mentek!
A chicagói zsaruk voltak azok, akik elsőként odarohantak hozzá. Devilla nekiiramodott, le ne
maradjon a kollégái mögött. Most örült annak, hogy nem jutott el a behatolók első soráig. Fisher és az
emberei valószínűleg még ott dühöngenek a forró nyom felett, ami nem is olyan forró.
- Merre az az erre? - kérdezte egy rendőr. A férfi a vegyesbolt bejáratára mutatott.
- Pisztoly volt náluk! - Az idős férfi nem megtévesztésből mondta ezt, tényleg így emlékezett.
- Vissza! - kiabálta Devilla. - Bent lehetnek!
- Kimentek hátul...
A nyomozó meglátta az errefelé tartó Fishert. A zakó, a nyakkendő, és a hőség ellenére az
ügynök úgy futott, mintha győzni akarna százon.
- A francba!
Devilla elvetett minden óvatosságot. Teljes egészében Alicia Kahan szavaira bízta magát. Holland
nem bűnös, hanem áldozat... Nincs náluk fegyver, ez is biztos. A nyomozó elsőként akart bejutni a
boltba.
- Vissza! - kiabálta hátra, és beugrott az ajtón.
A boltban csend volt és hűvös. Szemközt, a hűtőkön és a chipses állványon túl nyitva egy ajtó.
Devilla marokra fogta a fegyverét, mert azért az a biztos.
Az ajtón túl még egy ajtó, és a lépcsőház. Távolba vesző, futó léptek hangjait hallotta a
visszhangos épületben. De merre igyekeznek?
Devilla megragadta a korlátot, és egy rántással lendületbe hozta magát. Csak fölfelé mehettek.
Még meghallotta azt a sípszót, ami őt is fogadta a boltban. Az FBI jön utána... Felrohant a lépcsőn, és
az első emeletnél ismét hallgatózott. Ajtócsapódás, és fentről egy lakó felháborodott kiabálása jutott el
a füléig, amikor is egy emelettel lejjebb szinte berobbant a bejárati ajtó az őt követő rendőrök rohama
alatt.
Feljebb és feljebb!
A bakancsok csattogásában azonban nehéz lesz rájönni, melyik emelten melyik ajtó az, amely
mögött a doktornőt keresnie kell. Az a lényeg, hogy elsőként érjen oda, utána aztán elvitatkozhat
Fisherrel, hogy mi legyen a letartóztatottakkal.
Devilla az ösztöneire hagyatkozott, amikor csak egy pillantást vetett a második emeleti folyosóra,
és szaladt tovább. Alatta szétrajzottak a zsaruk: elözönlötték a folyosót és a lépcsőházat.
A harmadikon megtorpant, és nem ment tovább. Ha hitt volna a természetfölöttiben, azt
mondhatta volna, hogy megérezte a helyes irányt, de mivel nem abban hitt, hanem a saját
érzékszerveiben és a megfigyelő-képességében, ami tudat alatt is működött, hát utóbb rájött, hogy az
az ócska lábtörlő vezette nyomra, ami keresztben feküdt a folyosó közepén.
Egyenesen ahhoz az ajtóhoz rohant. Bedöngetett.
- Ki az? - kérdezte belülről egy reszelős hang.
- Rendőrség - felelte Devilla, és berúgta az ajtót.
A szoba fehér falai és fehér bútorai villantak szemébe elsőként. Mintha egy hómezőre lépett
volna ki hirtelen. Minden makulátlanul tiszta és precízen rendezett volt. Középen egy ötvenes férfi
ácsorgott botjára támaszkodva, bal vállát leeresztve tartotta. Fél arca furcsán lógott. Devilla felismerte
rajta a szélütés nyomait.
- Egy férfit és egy nőt keresek - hadarta. - Merre mentek?
Behajtotta maga mögött az ajtót. Ha ezzel tíz másodpercet nyer hát az is valami.
A férfi megrázta a fejét, de a tekintete elárulta...
- Tudom, hogy erre jöttek - mondta csendesen a nyomozó.
Másfelé nem távozhattak, csak az ablakon át... Devilla villámgyorsan megkerülte a férfit, és az
ablakhoz ugrott. Még láthatta, amint a menekülők a szemközti ház tűzlépcsőjéről a tetőre lépnek. A
nyomozó körbekapta a tekintetét, hogy rájöjjön, mivel jutottak át oda.
És láthatott egy fehér falétrát a tűzlépcsőre áthúzva...
...és amikor az egyenruhás zsaruk berontottak a lakásba, Devilla azt hazudta, hogy az őrült és a
doktornő nem erre menekültek.
 TIZENEGY

1.

- Milyen szerencsés véletlen, hogy ott volt az a létra - lihegte Alicia Kahan a taxiban. Kifújhatta
magát és megnyugodhatott.
- Nem véletlen - felelte Holland. - Említettem, hogy a nagybátyám átköltözött az egyik
ismerőséhez...
- Ő volt a nagybátyád?
- Nem. Hozzá költözött, amikor én megérkeztem. Amúgy régóta segít neki, mert az öregnek,
akivel összefutottunk, pár hónapja lebénult a bal oldala. Lényegében egymásra vannak utalva... -
Holland nem árult el többet. - Aztán amikor egyszer átmentem, és láttam, hogy a lakás ideális egérút
lehet...
- Számított rá, hogy ismét menekülnie kell?
- A mi házunk tetején is van egy palló, sőt, a két szomszédos ház tetején is...
Alicia keserűen merült bele abba a gondolatba, hogy paranoia kell ezentúl a túléléshez. Legalább
is addig, amíg James elő nem kerül, vagy amíg nyilvánosságra nem hozza az iratokat. Lehet, hogy ez
utóbbi elég ahhoz, hogy legalább a rendőrök ne üldözzék, és lehet, hogy mindazok, akik meg akarják
szerezni a papírokat, miután hozzájuthatnak már pár dolláros befektetéssel, szintén felhagynak a
zaklatással.
Sőt...
A gondolatmenet új utakra terelte Alicia terveit. Ha közzéteszi a műtéti jegyzőkönyveket, és a
fordítást, az milyen hatással lehet James sorsára? Megmenti vagy... éppen hogy a halálát okozza
majd?
- Hova? - kérdezte a taxisofőr hátrafordulva egy piros lámpánál. Amikor leintették csak annyi
utasítást kapott, hogy a Loop irányába menjen.
Alicia intett Hollandnak, hogy szedje elő a pénzét.
- Hova jutunk el ennyiből? - nyújtotta aztán előre.
- A főpályaudvarig biztosan - húzta el a száját a sofőr. Már amikor beszálltak mögé, akkor
kételkedett, hogy ki tudják fizetni a viteldíjat. De végül is a férfi jól nézett ki, csak a nő volt kissé
szurtos. A taxis pedig már látott ilyet, és hasonlót is nem egyszer: egy férfi felszed egy kis koszos
csajt, akit aztán kimosdat, és külön kérót rendez be neki valahol, fizeti a le nem adott konyhapénzből.
Bár ez a nő kicsit idősebbnek nézett ki tizennyolcnál...
- Akkor oda.
- És onnan hova? - kérdezte suttogva Holland.
- Akárhova, csak a nyomunkat veszítsék el...
Akárhogyan is nézett ki, most tömegre vágyott, amelyben elkeveredhet, ahol senki nem figyel rá,
legfeljebb egy futó pillantás erejéig, de aztán meg is feledkezik róla azon nyomban. A pályaudvar
gigantikus csarnoka, előtere, és az ott megforduló utazók mind-mind ideálisak voltak ebből a
szempontból.
- Mi volt az a színjáték az ajtónál? - kérdezte hátradőlve Alicia. - Rosszul lett, netalán? - Ezt a
második kérdést jobb híján tette fel, mert maga sem hitt benne.
- Kihallgattam a mögöttük lakók érzéseit - felelte Holland. - Bár tudom, hogy nem hiszi...
- Hiszem - nyugtatta meg Alicia, és megengedett magának egy futó mosolyt. - Amióta az én
lábam is fájt a maga lába miatt... Habár nehéz elfogadni. De... említett valamilyen tervet, Mark!
- Említettem.
Holland húzódozott attól, hogy bővebben kifejtse, de nem volt más választása. A doktornő
segítsége elengedhetetlen...
Csak hát hogyan győzi meg, hogy amit akar, az nem őrültség?
- Emlékszik a parkolóházi támadásra? - kérdezte aztán. - Nos, azután meghalt az egyik
támadója...
- Amelyiket elütöttem? - kérdezte döbbenten Alicia Kahan.
- Nem, nem. A zsaruk lőtték le később azt, aki a Rovert vezette. Meg kell keresnünk!
Alicia kinézett a taxi ablakán. Chicago tornyos-ablakos belvárosa most a rideg arcát mutatta
feléje: fém kő és üveg. Néha idegenként kezelt a város minden élőlényt... betolakodóként, akiknek
semmi helye az utcáin. Most is tartotta a távolságot, elefántcsonttornyaiban megbújtak a mindennapi
életüket élők, és abban a biztos tudatban dolgoztak, hogy lesz este hova hazamenniük, és fogadja őket
valaki... Alicia irigyelte őket. De még mindig inkább ez az arc, mint a lepusztult utcák és házak
öregedő máza.
Ahonnan most szöktek el.
Máskor viszont tudott szép is lenni a város: a magasból letekintve kifejezetten gyönyörű volt.
Vagy este, amikor kivilágították díszeit, tornyait, hídjait, és a Michigan vizéből visszakacsintottak a
fények tükörképei... Vagy télen, hóval borítva... Amikor elrobogott a kivilágított magasvasút egy-egy
utca felett.
- A halottat?
- Igen - bólintott Holland.
- ...vagy a ruháit? Mert az nem ugyanott van. Oda kell valaki... Devilla. A rendőr segíteni akar
nekik!
- A halottat.
- Honnan tud róla, Mark, hogy lelőtték? Ott volt?
Holland egyre kínosabban érezte magát, ahogy közeledett a vallomás perce. Persze pedzegette
már a dolgot Aliciának, és amint az előbb a doktornő bevallotta, még lehet is hinni neki... de
meddig?...
meddig a pontig?
- Egyszerűbb lenne, ha bízna bennem - mondta végül Holland.
- Mit titkol, Mark? - kérdezte Alicia letörten.
- Ha azt mondom, hogy látomásom volt, hogyan reagálna rá?
-Azt mondanám, hogy a látomás és a hallucináció között nem ismerem a határvonal
elhelyezkedését. És hogy ha látomásom lenne, előbb kételkednék a józan eszemben, mintsem hinnék a
látomásban - Alicia elhallgatott. - Bár azt hiszem, kicsit nyitottabb vagyok most már az elmúlt napok
történései miatt... Vagy a történetek miatt, amiket hallottam. De a véleményemet még tartom.
-Na látja! - legyintett Holland.
Alicia nem tudta mire vélni a legyintést. A tekintete azonban megakadt egy matricán, amivel a
sofőr díszítette fel a kocsit: „A valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert.”
-Hallucinációkkal volt már dolgom, illetve olyanokkal, akik hallucinációkkal küzdöttek -
folytatta Alicia. - De olyan látomással, ami bizonyíthatóan az is volt, még nem találkoztam. Mark,
tegnap este ütés érte a koponyáját. Ha nem égett volna le a kórház, hát ragaszkodtam volna hozzá,
hogy ott maradjon...
-Milyen jó, hogy leégett - Holland humora nem lehetett ennél sötétebb. - De nem akkor volt
látomásom. Hanem reggel... a fürdőben.
Alicia Kahan megragadta a férfi kezét, és két keze közé szorította. Mint egy betegnek, akinek
bátorításra van szüksége.
-Miért nem szólt, hogy láthassam? - kérdezte.
Hallucinációt látni?...
Hallott már tömeges hallucinációről, de ez esetben nem hitt benne. Aliciának bizonyosságra lett
volna szüksége.
- Mert ezek a látomások személyesek... - mondta Holland. - Én nem vagyok képes mással
megosztani az élményt. Szeretném, de abban a pillanatban félni kezdek a külvilágtól, hogy elvesztem
a kapcsolatot a látogatómmal... Az ember kinyílik, a lelke kitárul... és sérülékeny lesz.
- Mark... - aztán mégse azt mondta, amit szeretett volna. Visszatért bele az orvos. - Mit látott?
Elmeséli?
- Megjelent nekem egy fénysugár...
Holland visszahúzta a kezét, de zavarában nem tudott mit kezdeni vele, ezért az üléshuzatot
kezdte csipkedni. Vajbarna színen mexikói jellegű mintázat díszítette, és kicsit porzott.
- ...nem volt alakja... Néha alakkal együtt láttam, de most nem öltött magára formát... Nem volt
jelen sokáig, csak egy percig... szerintem.
- Miért?
- Hogy megmondja, mit tegyünk. A fény segíteni akar nekünk...
- Isten jelent meg?
- Egy angyala. - Holland homlokán izzadságcseppek jelentek meg.
- Mark, maga kényelmetlenül érzi magát - jelentette ki barátian Alicia. - Nem fontos beszélnie
róla...
- De kell! Habár úgy hangzik, mintha szektagyűlésre agitálnék. - Holland kicsit fellélegzett.
Letörölte az izzadtságot. - Valóban nem könnyű, mert soha nem lehettem nyílt senkivel... De most
nem hallgathatok, mert mindenképp el kell árulnom, miért van szükségünk arra a halottra.
 - Miért?
A taxi kifordult a Blue Island Avenue-ról a Roosvelt Roadra. Holland megpróbálta magában
megfogalmazni a választ. De túl hosszúra és túl bonyolultra sikeredett. Miközben töprengett, észre
sem vette, hogy mennyi idő eltelt. Alicia türelmesen várta, hogy a férfi megtalálja a megfelelő
szavakat. Várt és közben Holland arcát nézte.
- Pályaudvar, megérkeztünk - fordult hátra egyszerre a taxis.
- Miért? - kérdezte ismét Alicia Hollandtól a hosszúra nyúlt csend után. A férfi a legegyszerűbb
megoldás mellett döntött.
- Mert el fogja nekünk árulni, hova kell mennünk... Szerencsére Alicia Kahan nem úgy értette,
ahogy Holland, mert akkor elrohan és feladja magát azon nyomban. Fizettek és kiszálltak.

2.

Alicia keresett egy üres padot, és leült oda a férfival. Pár percig nézték a tovatűnő embereket,
amint csomagokkal vagy csomagok nélkül jönnek-mennek, beszélgetnek, sietnek, vagy éppen
keresnek valakit, valamit. A hangosbemondó néha felmorrant fölöttük, és a menetrend vég nélküli
felsorolásába kezdett egy női hang. Szavai visszhangozva verődtek faltól falig.
-Mit mondott még a fény?
-Csodát ígért.
-Miért nem mondta meg, hogy hova menjünk? Nem lett volna egyszerűbb, mint egy halottat
„faggatni”?
-Doktornő - fordult Holland Alicia felé -, a hit sosem racionalitás kérdése. Nem szabad benne
logikát keresnünk! A fényangyal nem oldja meg helyettünk a problémáinkat, csak tanácsot ad, amit
megfogadunk, vagy... sem.
- Ez azonban nem csak engem zavar - mondta dr. Kahan. Holland úgy érezte, válaszolnia kell.
- Addig a pillanatig, amíg össze nem rogytam ott, az autó mellett, én sem voltam vallásos. Sőt,
bármennyire különösen hangzik, ma sem vagyok az. Műszaki egyetemet végeztem, és még a
katonasággal is kacérkodtam. De azt hiszem, alkatilag nem feleltem volna meg... Mindegy...
lemondtam róla, és jól tettem. Élveztem a munkámat. A tervezést, a kivitelezést, a csapatmunkát, és
élveztem, amikor az általunk tervezett repülő, vagy egy idegen gép a mi alkatrészünkkel a levegőbe
emelkedett. Sosem foglalkoztam vallással, vagy vallástörténettel. Nem is érdekelt. Számítások,
modellek ez volt az én világom alapja. És persze a családom... Nem kellett hinnem semmilyen
hatalomban, hogy jól érezzem magam a földön. Nem kellettek pótszerek...
Egy öt fős fiatal társaság pakolta le hátizsákjait a közelükbe. Szivacsok, hálózsákok, sátrak
gurigái nehezítették az aluminiumvázas felszerelést. A fiúk, és körükben egyetlen lány, óriási
hangzavart csaptak. Azt tervezgették, hogyan fogják elütni a vonatút unalmas óráit.
Alicia mélyen eltöprengett. Hagyta, hogy a zajok duruzsolássá tompuljanak agyának mélyén, és
hogy a rohanó tömeg csupán színkavalkád legyen, ne pedig különálló emberek és arcok. Erre vágyott,
a biztonságra mások között, és most elengedhette magát. Ám az ötlet, amit Holland felvetett, nem
hagyta nyugton. Sem pedig a magyarázat. Kis idő múlva... aminek közel a fele csak üres nézelődéssel
telt, amikor még az agya is kikapcsolt, rákérdezett:
- Pótszernek tartja a hitet?
- Nézzen körül, doktornő, hogy kik vallásosak! Kik járnak Őrtoronnyal és szórólapokkal a
kezükben, hogy amatőr színházi előadásokra és csodát ígérő istentiszteletekre agitáljanak! Legalább is
mindig ezt tartottam... Aztán megváltozott a világnézetem.
- És mi lesz, ha nem következik be a csoda?
- Be fog következni.
Alicia szeme megakadt egy kopottas kofferen. Csaknem egy évtizede látott utoljára ilyet. Régi,
nosztalgikus érzések hullámoztak át rajta. Távoli múltba vesző utazások hangulatát érezte egy
pillanatig.
- Mark...
- Bocsásson meg. Nem szándékos...
Tudta, hogy Holland kisugározta az érzéseit rá.
- Mi bántja?
A férfi megvonta a vállát.
- Néha áthullámzik rajtam, hogy... nem tehetek semmit a sorsom ellen. Megjelenik egy angyal
és közli, mi fog történni, vagy útmutatást nyújt, hogy mit kell tennem... És én megteszem, habár
bennem van a tagadás, hogy mi lenne, ha nem tenném meg... Ez az egész - Holland körbejártatta a
szemét - olyan, mint az élet. Megkapjuk a jegyet a vonatra, az életre... becsomagolunk: egy kis
tehetség, egy kis irányultság, ráhajtogatva egy kis szerencse, ezt aztán a hónunk alá kapjuk, és
felszállunk a szerelvényre, ahol leülünk oda, ahová a jegyünk szól. És az állomások elsuhannak
mellettünk.
- Nem tesz jót magának, ha leülünk - felelte erre Alicia Kahan. - Megpróbálom elfogadni, amit
mondott Mark. Bár... azt hiszem főképp azért teszem, mert nincs más választásunk. Az egyetlen út,
amely elvezethet a férjemhez, az a csoda...

3.

Fisher telefonon keresztül adta ki az utasításokat. A rádiótelefonját a füléhez szorítva állt, másik
kezét lazán a zsebében tartotta. Miközben beszélt, elnézett a fejek felett.
- Alicia Kahan túsz - mondta. - Holland felettébb veszélyes, vigyázzanak vele! Valószínűleg
fegyver van nála, azzal kényszeríti a doktornőt.
Le akarja lövetni - állapította meg Devilla. A sarkán hintázott, robbanásig nőtt benne a feszültség.
- A különleges emberi ügyek ügynökének útban van a fickó. De miért?
Az előtt a ház előtt ácsorogtak, amelyben Holland menedéket talált. Átkutatták a környéket, a
házakat, és természetesen a lakást is, de nem bukkantak semmilyen árulkodó nyomra, ami mutatta
volna, hol is keressék a „túszejtőt".
Ha nem őrült - találgatott tovább Devilla -, akkor valamilyen oknak kell megbújnia a háttérben.
Ok-okozat... Ok-okozat...
Miért érzi úgy, hogy rajta kívül mindenki tisztában van az okkal?
Megszólalt a telefon az oldalán. Devilla kézbe vette, aztán befordult a lépcsőházba, hogy ne
zavarják egymást Pisherrel.
-Dr. Kahan.
Devilla elindult a lépcsőn föl. Már nem csupán azt akarta elkerülni, hogy párhuzamosan beszéljen
az ügynökkel, hanem minél messzebb akart tőle kerülni... tőle, és a csoportjától.
-Hol vannak? - kérdezte.
-Egy fülkében - Alicia válaszolt is a kérdésre, meg nem is. - Azt mondta, hogy velünk van...
Akkor miért kell menekülnünk?
-Ezt akarom én is megkérdezni - Devilla félreállt két lefelé tartó lakó miatt. Az egyikük tekintete
szorosan a lépcsőre tapadt, a másik lenéző tekintetet vetett a nyomozóra. Félvérek voltak, talán apa és
fia... de elképzelhető, hogy más fajta kapcsolat tartotta össze őket... Az idősebbiken fekete póló volt,
amelyen vörös felirat hirdette: Wild World, a fiatalon fehér trikó és egy vékony bőrmellény. Devilla a
rendőr szemével mérte őket végig, és ha történetesen nem foglalt, hát nagyobb figyelmet szentel
nekik.
-Ne mondja, hogy semmiről sem tud...
-Kicsit hihetetlen, nemde? - kérdezte Devilla. A fickók kiléptek a házból. Az FBI rögtön lecsapott
rájuk. A nyomozó vigyorgott, még akkor is, ha tudta, hogy csak igazoltatják őket, és nem akarnak
különösebben a tökükre lépni... - De így van. Van néhány arcom, de nincs hozzájuk se név, se történet.
-És a társa?
-Nem a társam, és tőle aztán nem tudtam meg semmit. Csak félrevezetett.
-Érdekes hallani, milyen a munkakapcsolatuk...
Devilla nem akarta megmondani, hogy Fisher úgy FBI-ügynök, mint ahogy a vetési varjú
békegalamb.
- Mondjon pár szót! És meglátjuk, mit tehetek.
Alicia hallgatott pár pillanatig. A kagylóból háttérzajok szűrődtek ki, Marcus Devilla a fülét
hegyezte. Nem lehetett azonosítani őket.
- Csak a legfontosabbakat! Szóljon, ha ismerős a téma, és én nem részletezem...
- Oké!
- Volt egy titkos kormánykísérlet, orvosi műtéteket hajtottak végre, kísérleteztek, hogy
meghosszabbítsák az emberi életet. A kísérleti telep leégett. Holland itt volt alany, elvégeztek rajta
egy agyműtétet, de a tűzvészkor megszökött... Szerintem ezért üldözi az FBI...
- És magát? - Devilla nem árulta el, hogy minden momentum ismeretlen a számára.
Ezért valakit lelövök!
- Én tudom az igazságot. A férjem is tudta. Dr. Bruce Walsh és Hugh Mervin részt is vettek
benne. Aztán... - Alicia megakadt. - Walsh elvégezte a kísérletet a Caulfield Klinikán egy Heitman
nevű betegen.
- Kicsit bonyolult - mondta gyorsan Devilla. Fölért a magasföldszintre. - Ismerősek a nevek...
- Mindegyik halott. Kivéve a férjemet. És most én kérdezek. Kik támadtak meg engem a
parkolóházban?
- Fogalmam sincs, és ez az igazság - mondta Devilla. Kikukkantott a korlát fölött, hogy
megbizonyosodjék róla, még mindig egyedül van a lépcsőházban. - Nem sikerült azonosítanom őket,
illetve a nevüket tudom... Minden adatot zároltak róluk.
- Ami azt jelenti, hogy a szövetségiek tudják?
- Ha ők nem is, de Fisher ügynök mindenképpen.
- Értem. Úgy hallottam, az egyiküket lelőtték a rendőrök... Túlélte?
- Nem. De róla aztán végképp nem tudok mást, csak azt, hogy a hűtőtepsiben fekszik. Tényleg,
nem akar bejönni azonosítani az illetőt? Vannak fényképeink róla, de azok sem nálam...
- Hova kellene mennem?
- A törvényszéki orvostanra...
- Felejtsük el! És hogy hívják a másik kettőt? - kérdezte Alicia.
- Greg Chiles, egy piti kis bűnöző a kisebbik hal, szerintem amolyan lótifuti alak... Ő az, akit a
kocsival elcsapott - Devilla tovább folytatta az útját fölfelé. - A másik férfi neve Thomas Bray.
-A fekete hajú? - kérdezett vissza Alicia.
-Igen - Devilla hallotta, amint izgatott szóváltás kezdődik a vonal végén. - Dr. Kahan, van
valami?...
De letették. És Marcus Devilla ott állt egy süket telefonnal a kezében, két emelet között, egy
csomó disznó felirat társaságában. Teljesen tanácstalanul. Thomas Bray nevére mindenki felettébb
különösen reagál... Devilla dühében belecsapott a falba, a vizes vakolatba belenyomódott az ökle.
Fejében egymást kergették a gondolatok, és a gondolatok mellett egy érzés: féltette Alicia Kahant.
Csak remélhette, hogy előbb nyomra bukkan, és előbb lép, mintsem a nő bajba sodorja magát,
vagy éppen, hogy Fisher sodorja bajba...
Ez egy végzetes játszma.

4.

Holland lába megroggyant, és a férfit támogatni kellett. Az arca teljesen elfehéredett, amikor
meghallotta a nevet.
-Thomas Bray - suttogta maga elé.
Alicia Kahan a fülke oldalának támasztotta az elgyengülő Mark Holland-et.
-Lélegezzen mélyeket! - mondta, de Holland nem hallotta. A nő megrázta a férfi vállát. - Hallja,
Mark! Szedje össze magát! Ne csinálja már! Ki ez a Thomas Bray?
„Még amikor Tom gyenge volt, és nem figyelt a szavaira... akkor igazat mondott... Később
hozzánk formálta a vallomásait..."
-Ő is ott volt az erdei intézetben - mondta Alicia megvilágosodva. - Ő volt az, aki nem azt látta,
amit maguk! Az egyik kísérleti
nyúl
alany a négyből...
Holland bólintott.
-Gyerünk, el kell tűnnünk innen! - ragadta meg a karját Alicia. - Devilla biztos felismerte az
állomás zajait! Nem maradhatunk itt! Gyerünk, Mark! Szedje össze magát!
- És hova akar menni? - kérdezte Holland.
- Maga mondta, hogy meg kell keresnünk azt a fickót. Nem tudom, mit akar tőle, de menjünk.
Már mindent tudunk, Mark... hogy mi miért volt. Csak azt nem kivel állunk szemben. Mi van azon a
halott férfin, ami miatt olyan fontos? Egy tetoválás? Vagy valami más?
Holland azonban nem válaszolt. Belekapaszkodott Aliciába, mint akinek nagy fájdalmai vannak.
A nő érezte, hogy a férfi visszatartja lélegzetét, és érezte, hogy egyre mélyebben vájnak ujjai a
vállába. Valamilyen görcs kerítette hatalmába Holland-et.
Aztán a férfi tüdejéből kiszakadt a visszatartott levegő. Alicia visszahúzta a padhoz. A férfi alig
bírta tartani magát. A nő leült mellé a pad szélére.
- Tudja, hogy rá gondolok... - motyogta a férfi. - Tomra... Alicia Kahan kényszeredetten
elmosolyodott.
- Ugyan már, Mark! Honnan tudná?...
- Maga is megérezte, ha a közelben voltam...
- Én csak éreztem dolgokat, ami előfordul másokkal is. Ezt nevezik hatodik érzéknek vagy női
intuíciónak. Próbálja meg összeszedni magát, aztán menjünk el ruhát szerezni. Két utcányira in nen
van egy kórház...
Holland bólintott.
- Ott van a holttest? - kérdezte.
- Nem, a holttest a Törvényszéki Orvostani Intézetben van. Oda vitték boncolásra. Most azért
megyünk abba a kórházba, hogy ruhát szerezzek...
- Ismerőstől? Alicia sóhajtott.
- A kórházakat ismerem. És egy kórházból talán tudok lopni is...

5.

Alicia a klinika leégése óta csupán mosakodott, de nem váltott ruhát. Átmenekültek a fél városon,
és a nő koszos volt, haja rendezetlen. Csak most jutott eszébe, hogy vajon mit gondolhatott róluk a
taxis. Még jó, hogy engedte őket beszállni a kocsiba! Igaz, megmutatták neki a pénzüket.
- A traumatológiánál osonunk be - mondta Alicia. - Ott mindenféle alak megfordul. El se tudja
képzelni, Mark!... Kivárunk egy csoportot és bemegyünk velük együtt.
Néhány percet kellett csak várniuk, amikor is egy törött lábú asszonnyal megjelent két fiatal fiú.
A nő a vállukra támaszkodott, és egy lábon ugrált előre. Alicia megragadta Holland karját, futva
utolérték őket, és beálltak mögéjük. Alicia kicsit meggörnyedt, mintha a derekával lenne baj, Holland
pedig amúgy is bicegett. így sodródtak be a kórházba... ötösben. A fiúk és a nő azonban megálltak a
recepcióspultnál, míg Alicia nem. Kórházban volt, biztosan mozgott, és tudta, hogy mit akar.
A sürgősségi ellátó folyosója zsúfolt volt, ez megkönnyítette a dolgukat, senki nem figyelt fel
rájuk. Elmentek a folyosó végéig, ahol leültette egy padra Holland-et.
- Figyeljen ide! - mondta neki. - Elmegyek ruhát szerezni, köpenyt, esetleg valami
igazolókártyát... Várjon meg, és ne mozduljon el innen! Ha megszólítanák, mondja azt, hogy már
foglalkoznak magával...
Holland bólintott.
Alicia előhalászta inge alól a borítékot, és Holland kezébe nyomta.
- Erre pedig jobban vigyázzon, mint az életére!
Határozott léptekkel ment a lépcsőházajtóhoz. A lépcsőházban kettesével szedte felfelé a
lépcsőfokokat. Szerencsére senkivel nem akadt össze az első emeletig. Ott kikukkantott a folyosóra...
majd kilépett, ez a koradélutáni időszak szerencsére mindenütt a pihenés ideje. Pihennek a nővérek és
ápolók is, ha tehetik...
Alicia a legközelebbi ajtókat vette célba. Kétágyas és négyágyas kórtermek sorakoztak errefelé,
mindenhova benyitott. Ha valaki leszólítaná, csak nagy nehezen tudná kimagyarázni magát, ezért
aztán sietett. A szobákból kíváncsi arcok fordultak feléje, de Alicia nem hagyott időt nekik, hogy
jobban megfigyelhessék.
Ahol többen voltak, vagy ébren volt valaki, gyorsan visszalépett az ajtórésből.
A harmadik ajtó mögött egy kétágyas kórteremben csupán egy középkorú nő feküdt, és aludt.
Vastag kötés takarta fél fejét, csend uralkodott a szobában. Az ablakokat elfüggönyözték, a betegágy
fejénél lévő villanyt leoltották. Alicia beosont a szobába. Elsőként a beteg keze ügyében elhelyezett
nővérhívót tette távolabb, nehogy a beteg jelezhessen a nővéreknek, ha időközben felébred. Megnézte
a nő arcát, és módosított első véleményén: a nő átlépte az ötvenediket is. A sérüléseiből ítélve valaki
rettenetesen megverhette...
Alicia ezután a szekrényekhez ment. Ruhákat és tisztálkodószereket keresett. Talált egy váltás
hálóinget. Világoskék, szolid hálóing volt, kissé viseletes. Talált egy citromsárga bugyit is, azt
visszatette a szekrénybe. Gyorsan átöltözött, és felmarkolta a kitett, összehajtogatott törölközőt és a
beteg fürdőgéljét. Innentől kezdve egyszerű betegnek látszott, aki fürdeni megy.
Kilépett a folyósóra és megkereste a zuhanyzót. Az ügyeletespult nővérei közül ketten is feltűntek
a folyosó végén, de nem gyanakodtak semmire, nyilván hívták őket. Alicia két percet adott magának a
tisztálkodásra.
Egészen más embernek érezte magát a második perc végén. Gyorsan megtörölközött, és
visszavette a hálóinget. Egy pillantást vetett magára a tükörben
 dr. Alicia Kahan, csakugyan?
aztán visszatért a betegszobába. A szekrénybe akasztva megtalálta a nő ruháját is. Biztos nem
ebben érkezett a kórházba, a bűnbánó férj utána hozhatta a tisztát... Alicia kiemelte fogassal együtt.
Egy válltöméses fehér selyemblúz, csipkegallérral és egy szürke nadrág.
Hát ebben nem jut be a törvényszéki hivatalba!
Elővette a szekrény aljából a régi ruhákat, amit ledobott magáról. Az ing annyira nem is volt
koszos, csak rettenetesen füstszagú... A nadrág viszont alaposan megjárta a klinika leégésekor.
Nincs más választása, fel kell vennie a beteg ruháit.
Gyorsan felöltözött, és mindent, amit elhasznált, ismét visszahajított a szekrénybe. Az egész,
fürdéssel együtt, nem vett öt percnél többet igénybe... Végezetül Alicia visszatette a sérült nő keze
ügyébe a nővérhívót.
Ebben az öltözékben, friss illatot árasztva már senki nem fogja kéretlenül megállítani. Ha pedig
mégis összeakadna valakivel, könnyebben lerázhatja, mint mocskosan és büdösen. Úgy sokkal
nehezebben adhatott volna magyarázatot a jelenlétére.
Csak ne érezné annyira idegenül magát ebben a ruhában! Másodszor érezte úgy, mintha másnak a
testében járná végig az útját.
Alicia Kahan másodjára köpenyt, vagy kitűzőt akart szerezni, s ehhez az orvosi szobák és a
pihenő felé vette az irányt. Biztonság kedvéért megjegyzett néhány nevet az ajtókról, hátha
hivatkoznia kell majd valakire.
Megint csak határozottra, de nem sietősre fogta lépteit. Felsétált egy emeletet. Ki tudja ezt a ruhát
ki látta az első szinten?
Nem biztosra ment, várta az alkalmat, vagy a szerencsét. Pár perc elteltével kezdett nőni benne a
feszültség. Éppen akkor, amikor már majdnem úgy döntött, hogy visszamegy a földszintre, vagy
átmegy egy másik szárnyba, egy orvost látott kilépni egy szobából. A doktor az ügyeleti pulthoz
igyekezett, az ellentétes irányba. Alicia a szobaajtó felé tartott, és mikor odaért, hallotta, hogy az
orvos távolabb a nővéreket ugratja.
A szokásos jópofizás...
Gyorsan benyitott a szobába, és a fogason meglátott egy köpenyt. Lekapta, kifordult az ajtón és
hátraarcot csinált a folyosón, ment vissza, amerről jött. Közben magára kanyarintotta a köpenyt.
Úgy döntött, nem kísérti tovább a sorsot, visszatér Holland-hez.
A sors azonban a kezére játszott, mert amikor Alicia elment az ápolónők öltözője előtt,
vízzuhogást és beszélgetést hallott kiszűrődni onnan. Egyetlen merész mozdulattal benyitott, és ami
először a szemébe ötlött, az két nyitott öltözőszekrény volt. Odaosont, és az egyikben gesztenyebarna
kiskosztümöt látott lógni. Gyorsan kiemelte és kivette a hozzá tartozó cipőket is. Aztán becsukta a
szekrény ajtaját, a kulcsot pedig eltette.
Így nem feltűnő a lopás. Legfeljebb azt hiszi a lány, hogy elhagyta a kulcsot, és keresi egy ideig.
Mire segítséget hív és feltörik a zárat, addig fél óra is eltelhet.
Dr. Alicia Kahan elsietett a köpenye alá rejtett zsákmánnyal. Egy látogatók számára fenntartott
mosdóban felvette a kosztümöt, a másik ruhát pedig, amelyet negyed órája szerzett, a szemetesbe
dobta. Nem foglalkozott etikával és erkölccsel.
Kissé átalakult az értékrendje.
Úgy állt meg Holland mellett, hogy két kezét a köpenyzsebeiben tartotta, csak a hüvelykujja
látszott ki. A férfi fölnézett, és nyitotta a száját, hogy közölje, már van, aki foglalkozik vele, amikor
felismerte a nőt.
-Tetszem? - kérdezte Alicia. Feldobta, hogy sikerült ruhát szereznie. Nem érezte fáradtnak magát.
Extázis volt ez a javából.
-Egészen megváltozott - ismerte el Holland.
Alicia kivette a férfi kezéből a borítékot, és a karjánál fogva felhúzta Holland-et, nem mintha
annak segítségre lett volna szüksége, de nagyon sietni akart.
-Merre megyünk? - kérdezte Holland.
- Ki az utcára. A törvényszéki orvostanra...
A fehér köpeny szintén egy kukában végezte. Feltűnő lett volna a magasvasúton, és nem kellett
Alicia tervéhez.

6.

Dr. Kahan el szeretné hagyni a várost - szűrte le a következtetést Devilla. Utóbb felismerte a
vasúti pályaudvar zajait, csak azt nem tudhatta, melyik chicagói pályaudvar az. - Nem baj. Talán jobb
is neki!
Devilla otthagyta az akciót, Fishert, a zsarukat és mindenkit a rajtaütés színhelyén. Nélküle is ki
tudják hallgatni a lakókat, fel tudják venni az adatokat, nem szükséges asszisztálnia hozzá. Annál is
inkább, mivel semmi értelme.
Megpattant, hogy nyugodt körülmények között rendezhesse gondolatait. Egy kicsit autózott,
letekert ablak mellett, fél kézzel fogva a kormányt, de a chicagói közlekedés nem a meditációs
tevékenységeknek kedvez, ezért aztán a Grant Park közelében keresett egy üres parkolóhelyet, és
letette a kocsiját.
Kirakta a szélvédőre a parkolási engedélyét, és elindult sétálni.
Pár perc után azonban rájött, hogy valami hiányzik. Addigra megnyugodott, és úgy érezte, jól
tette, amikor az ügynököknek a doktornőt fedezve hazudott. Ez azonban azt jelenti, hogy neki
mindenképp a menekülők nyomára kell akadnia. Devilla hiányérzete egyre jobban erősödött, mígnem
rájött, mire van szüksége.
Bement egy kis boltba, és vett egy jégbe hűtött kis üveges Heinekent.
Sörrel a kézben mégis egész más érzés sétálni és gondolkodni.
Végiggondolta az utolsó telefonbeszélgetést. Alicia Kahan odavetett mondatai szerint Mark
Holland egy titkos kísérlet részese volt, de megszökött. Ez megmagyarázza Fisher jelenlétét,
ködösítését, és sok egyebet is. Csupán a hullákat nem. Pedig van belőlük jó néhány. Négy orvos csak
itt, Chicagóban. Hármukat agyonverték, leöntötték benzinnel, és meggyújtották. Egy archeológus az
egyetemről. Agyonverték, de nem gyújtották föl. Ha megteszik, elszáll az egész autókereskedés...
Persze olyan sok benzint nem szoktak azokba a kocsikba tankolni. És egy öngyilkos...
Devilla a benzin gondolatára megszomjazott, és meghúzta a sört. Aztán keresett egy padot, ahol
van némi kis árnyék. Elege volt a napból: a rajtaütésnél is leizzadt, a kocsi fémkasztnija is csak úgy
lökte a meleget, most hűvösre vágyott.
Tűz is van jó néhány - folytatta Devilla az összegzést, miközben kényelmesen kiterült az egy pad
egy ember elve alapján. - Egy leégett kórház és egy felrobbant ház...
Elkomorodott. Két halott rendőr és egy halott emberrabló...
Miért kérdezte meg az üldözött doktornő, hogy hol fekszik a lelőtt hulla?
Devilla kezében megállt a sörösüveg. Ez egy teljesen felesleges információ. Annak, aki el akarja
hagyni a várost, annak teljesen felesleges ez az információ...
-Nem, ez hülyeség! - mondta Devilla. Egy galambokat etető öregember feléje fordult, és ránézett.
Devilla megütögette a homlokát a sörösüveg szájával. - Hangosan gondolkodom - mondta az öregnek.
- Parkban vagyok, megtehetem!
Ismerhette dr. Kahan a harmadik támadóját? Nem azt mondta a kapitányságon, hogy nem látta?
Ha ismerte, akkor lehetett oka a tagadásának. Ha nem ismerte... nos, akkor miért tagadta volna?
Devilla érezte, hogy van valami tüske az okfejtésében, de ugyanakkor elfogadhatónak is tűnt.
Elfogadható, hogy Alicia Kahan ismerte a harmadik támadót, és ezért mondta azt, hogy nem látta.
Mert ha később kiderül, hogy tudja, ki az... védve lesz.
De ez még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért érdekelte, melyik kórházban
fekszik. Hiszen nyilván nem akarja felkeresni...
A nyomozó visszakanyarodott az első kérdéshez. Miért kérdezte meg az üldözött doktornő, hogy
hol fekszik a lelőtt hulla?
-Meg fogja nézni - mondta teljes bizonyossággal. Ez zsaruszimat. Alicia Kahan meg akarja nézni
a harmadik hullát. Valami miatt ez fontos. Talán mégsem teljesen biztos abban, hogy ismerős... Talán
azonosítani szeretné.
Devilla felpattant a padról. Megint csak egymásba kapcsolódott az öreggel a tekintetük. A
nyomozó odament az öreghez, aki ijedten behúzta a nyakát. Devilla a kezébe nyomta a Heinekent.
-Itassa meg ezt is a csurikkal! - mondta. - Én megyek hullanézőbe!

7.

A Törvényszéki Orvostani Intézetbe a főbejáraton mentek be. A recepción Alicia megkérdezte,

merre találja a napi ügyeletest. A portás felszólt telefonon, és intett, hogy lépjenek be az előtérbe.
Várják ott az orvost, aki lejön eléjük.
Holland az épület emelet szerinti beosztását megjelenítő fekete tábla előtt toporgott. Toxikológia,
szövettan, DNS-laboratórium...
 - Nem sikerült kitűzőt szereznem - mondta Alicia a férfinak. -Ezért aztán arra gondoltam, hogy
nem orvos leszek, hanem FBI ügynök. Mit szól hozzá? Csak határozott fellépés kell! Maga lesz, aki
azonosítja a hullát.
- És mi lesz, ha a határozott fellépése ellenére igazolványt kér a doki? - idegeskedett Holland.
A feszültsége nem abból adódott, hogy félt a lebukástól... egy egyszerű orvos előtt. Az eljövendők
tették idegessé, ezt azonban Alicia nem tudhatta.
A nő Holland vállára tette a kezét.
- Akkor maga kicsit zavarodottnak teteti magát, kiabálni kezd és kavarodást csinál. Én pedig
miközben csitítani próbálom magát, türelmetlenül megsürgetem az orvost...
Hamarosan megérkezett az ügyeletes. Nem örült az FBI látogatásának, és legszívesebben
letagadtatta volna magát, de nem volt senki mellette, akit leküldhetett volna. Barnás bőrű, középkorú
férfi volt, halántéknál már kicsit őszült. Egész arcát elfoglalta hatalmas sasorra.
- Theresa Campbell ügynök vagyok az FBI-tól - mutatkozott be neki Alicia. - A két nappal
ezelőtt lelőtt férfit kellene azonosítanunk, akiről a fényképek is készültek. Talán sikerült egy rokonára
ráakadnunk... - és Holland felé intett - Kérem vezessen engem és Mr. Zieglert a hűtőházba, dr...
Az orvos kurtán biccentett kettejüknek.
- Dr. Martinez... Tudom, kiről van szó. Elég sokat kellett dolgoznunk rajta annak ellenére, hogy
maguk lőtték le... Kérem kövessenek!
Alicia diadalittas pillantást vetett Holland-ra az orvos háta mögött. Végigmentek a folyosón,
aztán egyszerre csak befordultak a kórbonctan rideg, fémszínű folyosójára. Az egész részleg hideg
sterilitást árasztott magából, mintha kiszökött volna innen az élet melege... Pedig csak modern volt és
legfőképpen aszeptikus.
Aliciának ugyan nem volt ismeretlen a kórbonctan légköre, de mégis másként pillantott körül,
mint a klinika patológiáján. Holland nem nézett se jobbra, se balra...
Készült.
Dr. Martinez egy kis helyiségbe vezette őket.
- Azonnal hozzuk - mondta. Kiment a lengőajtón, és szólt egy boncsegédnek, hogy keresse ki a
nyilvántartásból, hol tartják a férfit. Aztán vigye be azonosításra. Az orvos a maga részéről
elintézettnek tudta le az ügyet, és anélkül távozott, hogy beköszönt volna Aliciáékhoz.
Holland félig lehunyt szemekkel állt, kezét lazán lógatta a teste mellett.
- Van rá mód, hogy egyedül hagyjanak a halottal? - kérdezte halkan.
- Nem hiszem - felelte Alicia. - De most már árulja el, hogy mit keresünk? Mi az, ami nyomra
vezet?
Holland hallgatott.
- Valamit mondanom kell az orvosnak - unszolta Alicia.
- Majd kialakul...
A boncsegéd gyors volt. Hamarosan megjelent a holttesttel, és betolta a kis szobába. Fehér
lepedő takarta a férfit. Alicia arra gondolt, megkéri a segédet, hogy menjen ki, de ez túl furcsán
hangzott volna... Ehelyett azt mondta, hogy az azonosításhoz kevés az arc, valami testi ismertetójelet
fognak keresni. Aztán Hollandra nézett.
A boncsegéd a lepelhez nyúlt, és teljes egészében lehúzta a holttestről. A fémkocsin fekvő fehér
bőrű férfi harmincas lehetett, és egy vágás húzódott a mellkasától az ágyékáig. A vágást nagy
öltésekkel varrták össze. A fickónak felnyitották a koponyáját... az álla alatt és a fülénél szederjes
szélű csík húzódott, éles vágott vonal, ami arra utalt, hogy lefejtették az arcát.
Aliciát nem rémisztette a látvány, orvos volt, és az egyetemen természetesen boncolt is. Holland
akkor még nem nézett a fickóra, a szemközti sarkot bámulta. Mintha elrévedt volna...
- Mark! - szólította meg Alicia. A játékot tovább kellett játszani. - Felismeri?
Holland ekkor a férfi feje felé nyúlt...
Alicia önkéntelenül is oldalra lépett, hogy takarja Holland-et a boncsegéd elől, de a lépés ehhez
kevésnek bizonyult. Holland a férfi homlokához érintette a középső három ujját, és mély levegőt vett,
mintha köpni készült volna. A hátát ívbe görbítette, és levegővételkor megemelte a vállait.
Aliciában ekkor derengeni kezdett, mit szeretne Holland: meg szeretné csapolni a halott tudatát.
Nem jeleket keres rajta, hanem az emlékei között kutat.
De
milyen emlékei vannak egy halottnak?
Egy halottnak, akinek feltehetően kivették az agyát.
Holland teleszívta a tüdejét levegővel, és így állt egy hosszú másodpercig.
A boncsegéd egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Már ő is rájött, hogy itt nem azonosításról van
szó. Hallott már „tisztánlátókról", és azt hitte egy ilyennel áll szemben...
 ... és Holland ekkor egy mélyről jövő torokhang kíséretében kiköpte a tüdejébe szorult levegőt.
Öt másodpercig nem történt semmi. Aztán felegyenesedett. Alicia Kahan ekkor látta, hogy csukva a
szeme.
A férfi közelebb lépett a halotthoz, és kinyitotta a szemeit.
Ugyanezt tette a halott is az asztalon...
- Baszd meg! - mondta hátul a boncsegéd, és a falnak hátrált. Alicia a halott szemeibe nézett
megőrültem
és azt hitte, hogy megőrült.
A boncsegéd folyamatosan ismételgette a káromkodást. Nem tudta levenni a hulláról a tekintetét.
Holland várt. A halottnak megremegett a keze, és megmozdultak az ujjai. Aztán kitátotta a száját.
A boncsegéd rátalált az ajtóra, és üvöltve rohant ki a teremből.
A halak éneke - gondolta Alicia. Ez volt a második gondolat, ami felvillant benne. Egyszerűen
kikapcsolt az agya.
A halott valóban tátogni kezdett, mintha levegőt akarna venni. A bőr furcsán mozgott az arcán, a
boncoláskor elmetszették a csonthoz kötő izmokat... Olyan volt az arc, mint egy maszk... Holland a
felvágott és összefércelt mellkasra tette a kezét.
Ekkor a halott száján keresztül valamilyen köhögés-szerű hang távozott.
Nem lélegzik, nem beszél, nem él.
Alicia megfordult, ez sok volt neki is. Agyműtét, kórház... Nem csodák és halottak felélesztése!...
Arcát a tenyerébe temette.
Holland rezzenéstelenül állt, és halovány fehér derengés vette körül. A hulla az asztal tetején
megugrott, és ismét köhögött.
- Honnan jöttetek? - kérdezte Holland mély tónusú, nyugodt hangon.
- FRANKLINBÓL... - A halott hangja olyan volt, mintha két dörzskövet elhúztak volna egymáson. -
PENN... PENNSYLVANIA...
Ez a hang borzasztóbb volt minden más hangnál, amit a doktornő életében hallott. Nem lehetett
nem felnézni. Míg az arcát takarta, úgy érezte magát, mint teljes sötétségben a forgó körhintán.
Hányinger kerülgette, imbolygott vele a világ
Fertőtlenítőszag...
látnia kell, mi történik!
A halott szemhéja megrebbent, aztán újból kimerevedett. Valahova a magasba bámult... ha látott
valamit egyáltalán. Alicia a szája elé tette a kezét, úgy nézte a hihetetlen jelenetet. Száraz zokogás
akart feltörni torkából, hisztéria volt ez a javából...
- Mi van Franklinban? - kérdezte Holland.
Pár erőtlen próbálkozás után ismét hangok törtek fel a megölt férfi torkából.
- HOL... HOLLÓ-FARM... A TEMPLOM...
Alicia felnyögött.
Hiszen halott!
Bőre hideg, teste dermedt... Nem kering a tagjaiban vér...
- Milyen templom? - kérdezte Holland. - Ott van Bray? A férfi tátogott, Mark Holland közelebb
hajolt.
- Ne... - nyöszörögte Alicia Kahan.
- Milyen templom? - követelőzött Holland. - Milyen templom?
- A GONOSZ ELJÖ...VE... - A halott torkából gurgulázó hangok törtek fel, további szavai
értelmetlenségbe fulladtak.
Ha lehet, még hűvösebb, és hidegebb lett. A nő úgy érezte, mintha csontjai és izmai
jégszilánkokká fagytak volna. Csupán szemgolyója égett, sőt, izzott... könnyek azonban nem
bukkantak fel.
A halak éneke... a halál éneke...
- Vége - mondta Holland.
Leemelte a kezét a halott férfi mellkasáról és Aliciára nézett. A halott úgy maradt, megdermedve,
nyitott szájjal és nyitott szemekkel. Alicia nem tudott megmozdulni, csak állt. Aztán a férfi kinyúlt,
lezárta a halott szemeit, és feltolta az állkapcsát.
Hosszú ideig egyikük sem szólt.
- Mi... mi volt ez? - kérdezte suttogva a nő később.
- A lélek nem mindig tud elszakadni a testtől... ott lebeg körülötte. Nem mutatnak neki utat a
felsőbb hatalmak semerre - felelte Holland. - Jöjjön doktornő, mennünk kell!
Kedvesen belekarolt a nőbe, és kivezette a folyosóra.
 8.

Alicia lábaiba kint visszatért az erő. Kibontakozott Mark Holland karjából.

- Rendben vagyok... Oké...
Menekülésszerűen távoztak. A lépcsőházból hallották, ahogy a boncsegéd érkezik fentről az
orvosokkal, és gyorsan kimenekültek az első emeleti folyosóra. A fiú feldúlt hangon kiabált, az
üvegajtón át látszott, hogy egy öt fős csoport vonul le a boncterembe.
Alicia és Holland a kijárat felé iramodott, amikor meglátták Devillát. Előbb észrevették a
nyomozót, mint a nyomozó őket, és rögtön megfordultak más kiutat keresni.
Holland határozott léptekkel egy oldalfolyosó felé vette az irányt. Ekkor vette őket észre Devilla. Először
megtorpant, aztán elkiáltotta magát, hogy állj!
Alicia rémülten hátranézett, majd futni kezdett Holland után. Berohantak a folyosóra, nem tudták,
milyen részlegben járnak... csak futottak előre.
Devilla folyamatosan kiáltozott, mire egy oldalsó irodából kilépett egy férfi pontosan a
menekülők elé. Egyik kezében márványból kifaragott dohányzótálat tartott, a másikban majdnem
elszívott cigit. Alicia futás közben elvette tőle a tálat
széthullanak a csikkek és a hamu
és beverte vele a tűzjelző üvegét.
Zártak a tűzvédelmi ajtók.
Devilla belerohant egybe, felkenődött az üvegre, aztán dühösen belecsapott a kezével. Rögtön
utána a mechanikus zárat kereste, és szét is sikerült húznia az ajtót, de addigra Holland és Alicia már
megtalálták a vészkijáratot.
Kijutottak az épületből, és az épület fala mentén az utcára kiszaladva elvegyültek a tömegben.

9.

Grant Willen légkondicionált szobájában üldögélt, és olvasgatott. Lábait egy kis bőrzsámolyon
nyugtatta, mellette egy asztalon ásványvizes pohár állt, és egy égkék üvegtálon szárított gyümölcsök
hevertek.
Meglehetősen lassan haladt az olvasásban, mert állandóan elkalandoztak gondolatai.
A szomszéd szobában ott ült Brett a telefonkagyló mellett, és várta a híreket. A férfi minden apró
információra rámozdult, ami Willennek kellhetett. És mégis, a megszerzett adatok a lényegről sem mit
sem árultak el.
Grant Willen megint arra eszmélt fel, hogy a könyv az ölében fekszik, ő pedig valahová az
ablakon túlra bámul. A pohárért nyúlt, és megnedvesítette ajkát. Aztán a könyvre nézett, és elolvasta
újra Goethe azon mesteri sorait, amelyek megragadtak benne.
Valahol ennél a pontnál tartott lélekben is. Erős volt, erősebb, mint bárki más körülötte. Valaha
testben is, lélekben pedig ebben a pillanatban is... Végig küzdötte a huszadik századot, átlépett a
huszonegyedikbe, és még mindig talpon van, ha kell! Erősebb az akaratereje, mint valaha! Uralni
akarja az életet jobban, mint fél évszázaddal ezelőtt...
Felhangzott a mobiltelefon mással össze nem téveszthető dallama. Brett felvette, és halkan a
telefonáló után érdeklődött. Aztán már jött is, előre tartva a készüléket.
- Dr. Alicia Kahan az, uram.
Willen még egyszer a könyvre pillantott, Faust és Mefisztó párbeszédére. Aztán átnyúlt fölötte a
telefonért.
- Hallgatom, dr. Kahan - mondta.
- A segítségét kérem, Mr. Willen - mondta a nő túloldalt. Feszült volt és ideges. - El kell jutnom
egy pennsylvaniai kisvárosba. Minél előbb, lehetőség szerint most. Van önnek lehetősége... egy
helikoptert vagy egy repülőgépet a rendelkezésemre bocsátani?
- Van rá lehetőségem - mondta Grant Willen. - De megtudhatom, hogy miért akar
Pennsylvaniába eljutni, dr. Kahan?
- Tudom, hol akadhatok rá a legautentikusabb személyre az operáció ügyében.
- Értem, dr. Kahan. Ezek szerint nem csupán az FBI elől menekül?
- Én a mai napig egyáltalán nem menekültem az FBI elől, Mr. Willen. - A nő hangja
megkeménykedett. - De ha önt ez zavarja, keresek másik módot arra, hogy eljussak a megfelelő
helyre.
 - Az öné a repülőgép - mondta Willen. - Akár azonnal igénybe veheti, egy kis
magánrepülőtéren áll. Ha megmondja a címét, önért küldetem a limuzinomat.
Kis csend állt be a beszélgetésben. A vonal sercent egyet, és kihagyott. De Alicia nem tette le,
csak átgondolta a kérdést. Ám tudta, hogy nincs más választása.
- A Cook County Hospitál előtt várom - mondta aztán.
- És hova mennek, doktornő'?
- Fontos ezt? - A nő nem szívesen közölte Willennel, mit tud. Ezt Grant Willen is kihallotta a
hangjából.
- Engedélyt kell kérni a repülési útvonalra.
- Franklinbe.
- Már küldöm is a kocsit - ígérte Willen. - Azzal a sofőrrel, aki a meghívót kézbesítette önnek
pár napja. Meg fogja ismerni, ugye?
Miután Alicia letette a kagylót, a hajógyáros ellátta Brett-et a megfelelő utasításokkal.
 TIZENKETTŐ

1.

A repülőgép, amely a reptéren várta őket, egy Gates gyártotta Learjet volt, gázturbinás
motorokkal. Holland magatartása már a reptér láttán megváltozott: a férfi felemelt fejjel, mosolyogva
sétált a gépek között, ahol az első pillanatban olyan boldogság töltötte el, hogy kis híján letérdelt, és
majdnem megcsókolta a betont.
Alicia azonban korántsem díjazta ezt a magatartást. Lépten-nyomon visszalépett Holland mellé, és
apró érintésekkel igyekezett gyorsabb mozgásra bírni. Legszívesebben belekarolt volna, hogy maga után
húzza, de...
...de a történtek után egyszerűen nem bírt bizalmasabb lenni vele. Még hozzá érni is nehezére
esett. Holland a csodatétellel olyan messzeségbe került lelkétől, hogy Alicia Kahan úgy érezte, ezt a
szakadékot soha, semmivel nem lehet áthidalni. Nem a félelem, vagy a csodálat állt közéjük, amikor
Alicia már egészen közel hitte magához a férfit. Egy egész világ tolakodott a kialakuló barátságukba, a
halottak és a természetfölötti világa... egy dimenzió, ahol a lelkek megpihennek, és ahonnan
visszatérhetnek. Ez többé nem mese volt, hanem nyílt valóság.
Alicia szerint: gonosz valóság...
Biztos, hogy akarom folytatni?
Mi más maradt neki?... És ha James él, akkor folytatnia kell a kutatást. Kötelessége! De hova jut
el? Most elmennek a városból, s ez olyan, mintha a civilizációt hagynák maguk mögött, a józan észt...
Alicia azon vette észre magát, hogy jobban szeretne Chicagóban maradni. Ha itt rejtőzne James,
ezeknek az utcáknak valamelyikén, bizonyosabb lenne a világ dolgaiban. De hova vezet ez az út?
Holland útja?
A Learjet ajtaja nyitva várta őket, és bentről egy fiatal pilóta arca kandikált elő. Grant Willen
gorillája előre ment.
- John Donnelly vagyok - mondta mosolyogva a fiatal pilóta. Barátságos arca volt, és mosolygós
szeme. - Mr. Willen azt mondta, oda vigyem önöket, ahova kérik. A repülési engedélyt gyorsan megkaptuk
a kért útvonalra.
Willen emberei besegítették Alicia Kahant és Mark Holland-et a gépbe. A doktornő kellemesen
csalódott Grant Willenben. Amikor telefonált, csupán remélte, hogy segítséget kap tőle. Willen rögtön
intézkedett, és minden úgy történt, ahogy megígérte: küldte a limuzint, amely kihozta őket a reptérre.
A sofőr érdeklődve nézte az Alicia fogta barna borítékot, de nem szólt egy szót sem, és nem is
kérdezett. Út közben a nő végig rendőrök után kutatott, de egyet sem látott, és amennyire meg tud ta
ítélni, senki nem követte őket.
- Mrs. Kahan! - szólította meg Willen embere a doktornőt, amikor az beljebb akart lépni az
utastérbe. - Mr. Willen azt szeretné, ha ezt elfogadná tőle... Előlegként. Úgymond a kutatás
költségeire.
Egy papírborítékot nyújtott Alicia felé. A nő a másodperc egy töredékéig a kötegre bámult, aztán
átvette.
- Mondja meg, Mr. Willennek, hogy köszönöm! - Nem voltak illúziói, tudta, hogy pénz nélkül
semmire se jut. Ezért fogadta el.
Becsukták az ajtókat. A pilóta hátraszólt, hogy kössék be magukat, aztán bekapcsolta a
motorokat, és lassan kikanyarodott a géppel a felszállópályára.
Amikor felemelkedtek, Alicia enyhe nyomást érzett a gyomra tájékán, amely hamar elmúlt. Pár
perc elteltével Holland kicsatolta magát, és előrement a pilótához. Elmondta neki, hogy
repülőgépmotorok alkatrészeinek tervezésénél dolgozott, és Donnelly invitálására leült a másik
pilótaülésbe. Megkérdezte, mióta repül, és milyen gépekkel repült eddig. Donnelly válaszolt és
visszakérdezett, hogy Holland mivel is foglalkozott. Hamarosan komoly beszélgetésbe merültek a
repülőgépmotorokról.
Alicia hátul elaludt. Nyugtalan álma volt, lebegett álmában, aztán zuhant és megint csak lebegett.
A fejénél megjelent Landaker és a Bibliából idézett passzusokat, amíg le nem öntötték benzinnel és fel
nem gyújtották. Lángolt és forgott, és akkor látszott, hogy mindez a klinika előtt, a parkolóban zajlik
le. De ott volt a klinika mellett Aliciáék otthona is, és együtt robbant fel a kettő...
Alicia felriadt. Verejtékben úszott a teste. Holland még mindig elől volt, és egy kört formázott
ujjaival, úgy magyarázott valamit Donnellynek.
 A nő kinézett a kis ablakon jobboldalt. Háromezer láb magasan lehettek, átrepültek egy
felhőfoszlány felett... Alul szántóföldek és erdők húzódtak. A motor egyenletesen zümmögött, mint
egy hatalmas, jóllakott darázs.
Hidegek voltak az ujjai. A nyakára helyezte őket, ezzel hűsítette magát. Így ült egy kicsit, aztán
kikapcsolta az övet, és az ülésbe kapaszkodva felállt, hogy megmozgassa a tagjait. A Learjet kicsit
billegett. Holland és Donnelly még mindig nem vették észre, hogy felébredt.
Alicia tekintete a Wülentól kapott borítékra esett. Még meg sem nézte, mennyivel „támogatta” a
milliomos a kutatást. A nő lenyúlt a borítékért, amit felszálláskor a mellette levő ülésre dobott, és
kihajtogatta.
Százdollárosok voltak benne. Százszor száz az tízezer.
Ez nagyon sok mindenre elég lesz.
Csakhogy Aliciának fogalma sem volt róla, mi az a sok minden. Még végig sem gondolta, mit
tesznek, ha megérkeztek Franklinbe, eddig túlságosan is lefoglalta a döbbenet. A döbbenet, amit a
feltámadás után érzett...
Holland láthatóan nem tervezett előre. Még mintha felszabadultabb is lenne, mint az előző
napokban.
Alicia visszaült az ülésre, és hátrahajtotta a fejét a támlára. Nem akart erre gondolni. Tudják a
farm nevét, ahova menniük kell. Majd a helyszínen kiderül minden.
A nő a pénzeskötegre nézett. Ebből fegyverre is telik.

2.

Leszállás után Donnelly megkérdezte, hogy várjon-e rájuk. Alicia visszakérdezett: Willen milyen
utasításokkal látta el a fiatal pilótát. Donnelly vállat vont, és azt mondta, hogy Grant Willen csupán azt
hagyta meg neki, álljon az utasai rendelkezésére, és tegye meg, amit kérnek.
Alicia összenézett Holland-del, és azt válaszolta, hogy akkor várjon rájuk egy napot.
- Ha bemegyünk a városba, keresek egy szállodát - mondta Donnelly. - Ott megtalálnak.
Nem kérdezte, mi dolga van itt a nőnek és a férfinak.
- Valahol nekünk is aludnunk kell - válaszolta Alicia. - Akár egy helyen is megszállhatunk.
Donnelly bement a kis reptér irányítótornyába, elrendezte a megfelelő formaságokat, és hívatott
egy taxit Franklinból. Kellett várni egy keveset. Holland és Alicia Kahan közben lesétáltak a betonról,
és kimentek a kiskapun a reptér előtti útra. A bejárat mellett volt egy italautomata, de Alicia nem talált
aprót. A toronyból lejött egy fiatal fiú, nála megpróbált felváltani egy százast, de reménytelenül. A
fiúnál egy kólára való sem volt.
Alicia arra gondolt, milyen ironikus, hogy tízezer dollárral a zsebében szomjas marad.
Erre eszébe jutott, hogy mennyire éhes.
Megérkezett a taxi, megvárták Donnellyt, és bevitették magukat a városba. Kivettek két szobát a
Franklin Hotelben, egyet a pilótának és egy kétágyast Aliciának és Holland-nek. Alicia egy éjszakára
ötvenöt dollárt hagyott ott, aztán átszaladt a szálloda melletti boltocskába, hogy vegyen valami ehetőt.
-Kell egy kocsi, hogy szabadon mozoghassunk - mondta Alicia fent a szobában Holland-nek,
miután ettek egy keveset. - És csak visszafogottan érdeklődhetünk a farm után, nehogy feltűnést
keltsünk.
Holland leült az ágy szélére. A két ágy a két szemben lévő fal mellett állt, s az egyik az
elfüggönyözött kis ablakig ért. A falat pasztellszínű, apró virágmintás tapéta borította, még egy másik
világ stílusában. Egy tévé állt az ágyakkal szemközt egy kis szekrényen. A szobához tartozott egy kis
előtér beépített szekrényekkel és mosdóval.
-Mire számít, dr. Kahan? - kérdezte visszafogott derűvel Holland.
-Nem tudom - felelte őszintén Alicia. Ez volt az a perc, amikor szembe kellett néznie a feladattal.
- Pár napja még arra számítottam, hogy ha megtalálom a férjemet, bejelentem a rendőrségen, és a
rendőrök majd kiszabadítják... Ez nyilvánvalóan nem működik... - A kikapcsolt tévét nézte, töprengett.
- Tudja, mi az érdekes, Mark?
- Hm?
-Hogy nem félek. Egyre kevésbé félek. A legelején képtelen voltam felfogni, hogy mi történt.
Ültem otthon, és néztem magam elé. Aztán bementem a kórházba azzal az elhatározással, hogy
bebizonyítom, James él... Bár azt hiszem, inkább azt akartam kideríteni, mi történt, mit csinált a
férjem, és csak erőt merítettem abból a hitből, hogy meg fogom találni! De igazam lett!
-Biztosan? - kérdezte Holland. Hátrébb csúszott az ágyon, és lábát az álla alá húzta.
 - Titokban megkértem egy orvost, hogy végezzen összehasonlító DNS-vizsgálatokat. Ez a
vizsgálat minden kétséget kizáróan megállapította a genetikai különbözőséget James hajszálai és a
klinika mellett megtalált és elégett test sejtjei között, amire azt mondták, hogy a férjemé...
-Nem lehet, hogy az orvos hazudott? - kérdezte Holland.
Alicia meghökkent. A férfi felé fordult, és az arcát nézte. Aztán az ablakhoz lépett, elhúzta a
függönyt, és kinyitotta az ablakszárnyakat. Visszafordult.
- Ezt... ezt tudja, vagy csak... feltételezi?
- Egyiket sem - mondta Holland. - Csupán egy kérdés volt.
- Minden elképzelhető... - Alicia bólintott. - Minden elképzelhető... de fogadjuk el, hogy nem
hazudott. Annak nem lenne semmi értelme. Scott Zieglert régóta ismerem, semmi oka nem lenne rá,
hogy hazudjon.
Csend telepedett közéjük. A meleg betört az ablakon, és megült a szobában. Nem fújt kint a szél.
Tülkölés hallatszott be, az utca zajai.
- És miért nem fél már, dr. Kahan? - tért vissza a témára a férfi.
- A legjobban akkor féltem, amikor először rám támadtak az utcán. A házban már nem annyira,
talán, mert otthoni pálya volt... - Alicia a férfira nézett. - Vagy maga miatt... A hullaház óta pedig
olyan, mintha álomvilágban élnék. És bár az álmok is tudnak félelmetesek lenni, ott nem nagy
mutatvány irreálisan bátornak lenni sem.
- Akkor bejön velem a templomba? - kérdezte Holland.
- Milyen templomba?
- A farmon. Thomas Bray-nek követők kellenek. Az ő látomásai nem elmélkedésre és szeretetre
intenek. Ő máshogy akarja megváltoztatni a világot.
- Mit fogunk ott találni?
- Nem tudom - vallotta be Holland. - Bray sosem volt velünk őszinte. A táborban azt mondta,
amit hallani akartak tőle. Hazudott, előlünk pedig a végén elzárkózott... Szerintem a tüzet és a pánikot
is ő idézte elő valahogy. Nincs más választásunk, minthogy megkeressük a templomban. Ő a szív és
ha kitépjük a szívet, nem él tovább a test sem.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán halkan folytatta.
- Fel kell készülnünk rá, hogy az a templom nem olyan lesz, mit a többi, amelyben maga meg
én valaha megfordultunk... Én bemegyek, mert csak ezzel tudok véget vetni az üldöztetésemnek és a
futásomnak. - Komoran megismételte. - Bemegyek, viszek fegyvert, és megölöm Thomas Brayt.
Azután jöhet az FBI.
- Jó - mondta Alicia Kahan. - De előtte postára adunk minden iratot. Fénymásoltatjuk, és
postára adjuk.
- Ha bemegyünk a könyvtárba, talán még az Internetre is fóltehetnénk - gondolta tovább
Holland. - Beszkennelhetjük az iratokat, és elküldhetjük őket mindazoknak, akit érintenek.
A nyilvánosság a legnagyobb fegyverük. Alicia még Chicagóban fontolóra vette ezt, csak aztán
gyorsan túlléptek rajta az események.
Megbeszélték Holland-del a délutáni teendőket. A férfi bérel egy kocsit, és kideríti, merre van a
farm. Lehetőség szerint megpróbál fegyvert is szerezni. Alicia el nem tudta képzelni, hogy hogyan, de
Holland csak annyit mondott: bízza rá.
-Meddig lehet nyitva a könyvtár? - kérdezte a nő, és rádöbbent, hogy milyen hosszú is volt ez a
nap. Hajnalban épp elmenekültek a kórháztűz elől, aztán délelőtt rájuk tört az FBI. Koradélután a hul-
laházban, aztán a repülés... A gépen aludt csak egy-két órát. Átléptek egy időzóna-határt... Ez a nap
huszonöt órából fog állni. Minden vizsgaelőtt álló diák vágyálma...
Holland már szedelőzködött.
-Ma szerencsénk volt nem egyszer - mondta. - Használjuk ki ezt a szerencsés napot!...
A könyvtár még nyitva volt, és a könyvtárosnő szívesen ráhúzott egy fél órát azért a kétszáz
dollárért, amit Alicia odanyújtott neki. Egy aprócska fekete nő volt, Charlaine-nek hívták, és segített a
szkennelésnél.
Alicia kiválogatta a dokumentumokat, aztán sorra megnyitotta a nagyobb médiumok email-
címeit. Megkeresett néhány kisebb chicagói lapot is, hátha ezek jobban harapnak a hihetetlennek
hangzó történetre. Aztán a beszkennelt oldalakat sorrendbe szedte, és elküldte az anyagot. Nem
mindet és nem mindenhova: ezzel főképp időt nyert.
A bulvárlapokat pedig amúgy sem érdekli egy műtét tudományos leírása.
A könyvtár magas, hosszúkás ablakán túl besötétedett. Alicia gyakran ki-kinézett, hogy lássa a
mélykék milyen árnyalatában fürdik a nyugati égbolt. Charlaine az elején még megpróbált
beszélgetést kezdeményezni, de Alicia kitérő válaszokat adott az érdeklődő kérdésekre. Túlságosan is
lefoglalta a munka, ahhoz hogy beszélgessen, és kedve sem volt fecserészni. Így hát csendben
dolgoztak, ahogy a könyvtárakban szokás.
Amikor Charlaine végzett a szkenneléssel, Alicia még csak minden második címre küldte el az
összecsomagolt fájlokat. A fekete nő tett-vett, elpakolt néhány könyvet, rakosgatott a
kölcsönzőpulton, és ellenőrizte az ablakokat, zárva vannak-e. Alicia fél szemmel figyelte, ekkor
jórészt már csak várnia kellett a számítógép mellett, aztán eszébe jutott, hogy a farm után is
érdeklődhetne.
- Ne haragudjon Charlaine... - kezdte, de hangja olyan élesen vágott bele a könyvtári csendbe,
hogy elakadt egy pillanatra, aztán halkabban folytatta. - Úgy tudom, van itt valahol egy farm, amit
Holló-farmnak hívnak...
Alicia látta, hogy Charlaine egy pillanatra megmerevedik, és fáradt arcvonásai megkeményednek.
Aztán a görcs felengedett, de hirtelen mintha üveglap ereszkedett volna a két nő közé.
-Van - mondta szárazon a könyvtárosnő. Alicia értett az egyszavas válaszból.
-Félre ne értsen... Nem tartozom közéjük, akárkik is vannak ott. Csak azt mondták nekem, hogy
ha erre járok, érdemes kiautóznom oda, mert egy nagyon szép templom épül a... farmon...
-Templom? - kérdezett vissza Charlaine. - Bunkerre gondolt talán?
-Bunker?
-A föld alá építkeznek... A seriffünk azt mondja, azt tesznek a földjükön, amit akarnak, de mi
attól félünk, hogy itt is majd valamilyen szektás... - kereste a szót, mert nem akarta kimondani a
legrosszabbat.
- ...gyilkosságok?... A nő bólintott.
- ...lesznek. Igen. Nem ajánlom, hogy kimenjen. Baja eshet...
- Volt velük valami gond? - kérdezte Alicia. A számítógép felé fordult, és bezárta a Chicago
Sun-Times email-címét. A fájlokat hozzácsatolta egy másik megírt levélhez is, amit a WTTW-nek
szándékozott küldeni.
Nem azért részesítette a chicagói lapokat előnyben, mert lokálpatrióta volt, hanem mert e
gyilkosságok oda kötötték az ügyet, s talán az ottani lapok hamarabb felderítik az összefüggéseket.
- Nem, semmi - ismerte be Charlaine. - Néha bejönnek a városba, vásárolnak... Egy-két boltnak
fellendítették a forgalmát. Igazából nem csináltak semmi rosszat... még. De a könyvtárban nem jártak.
- Értem - bólintott Alicia. Az anyag elment a tévécsatornának is. A doktornő az utolsó levél
felett ült, a Willen Hajógyárnak ment volna az a csomag, de nem tudta, mit írjon. Alicia tudta, hogy
ennyivel tartozik Willennek, de azt képtelen volt megsaccolni, mit fog tenni a milliomos, ha megkapta
a levelét. Iderepül? Biztos le akarja róni majd a háláját... Talán segítséget is hozna. Vagy éppen
ellenkezőleg: visszahívja az embereit?
- Mégsem örülünk nekik... - jegyezte meg az afroamerikai nő kis csend után.
- Ez lesz az utolsó, amit elküldök. - mondta Alicia. Csak a műtét leírását szedte össze
Willennek, és nem írt semmit. Ráklikkelt az egérrel a „mehet"-re, aztán felállt az asztaltól. A bejárati
ajtó fölötti hatalmas digitális órára nézett, és benyúlt a zsebébe még egy százasért.
- Bocsásson meg, hogy raboltam az idejét - mondta, és összehajtogatva Charlaine kezébe
nyomta a pénzt.
Az asszony tétova mosollyal fogadta el. Alicia még utoljára visszatért a számítógéphez, és törölt
minden feljegyzést, ami arra utalt, hogy kihez és mit küldött el. Aztán kikapcsolta a gépet. Közben a
könyvtárosnő lekapcsolta a villanyokat és magához vette kistáskáját. Várt az ajtóban.
A könyvtár előtt elbúcsúztak. Alicia átadta a borítékot a könyvtárosnőnek, és megkérte, hogy adja
föl a ráírt címre.
Az édesanyja fogja megkapni...
Amikor Charlaine eltűnt az utcasarkon, egy ócska, zöld Dodge fordult a járda mellé. Holland
kinyitotta belülről az ajtót, amely csikorogva fordult meg a pántjain, és Alicia beszállt. Amint
becsukta az ajtót, a halovány belső világítás kialudt.
- Nem béreltem, vettem - mondta Holland. - Ahhoz elég a készpénz, nem kellenek iratok.
- A helyiek nem nagyon szeretik a farmon élőket - mondta Alicia.
- De jól megélnek belőlük - mondta Holland vállvonogatva.
- Maga is erre a következtetésre jutott?
- Kérdezősködtem...
A férfi visszakormányozta a kocsit az útra. Vezetés közben oldalra nyúlt, és kinyitotta Alicia
térde előtt a kesztyűtartót. A nő belepillantott. Egy helyi térkép és két pisztoly volt benne.
- Hogy csinálta? - kérdezte Alicia döbbenten.
- Bementem egy kartográfushoz...
- A pisztolyokra gondoltam.
- Felismerem, ki az, aki kéz alatt fegyvert tud nekem szerezni. Néha elég, ha bemegyek egy
boltba, és megszólítom a pult mögött állót. Hatalmamba kerítem az érzéseit, és elhitetem vele, hogy
bízhat bennem. Ha buta, menni fog. De ezt nem szeretem csinálni...
- Butának kell lenni hozzá?
- Az intellektust nem tudom befolyásolni - morogta Holland.
- Köszönöm - bólintott a nő.
- Magánál más a helyzet.
- Ezt is köszönöm.
- Nem úgy értettem... A könyvtárban minden simán ment?
- Igen. Vagy egy tucat helyre elküldtem az anyagot. Ha minden igaz, már meg is érkeztek. A
kérdés csak az, kiknek a kezébe kerülnek és mikor olvassák el őket. Megjelöltem a helyet és a
farmot... Itt holnap, holnapután hemzsegni fognak az újságírók.
- Remélem - Holland kicsit lassított, és az út menti irányjelző táblákat kezdte nézni. Le kellett
fordulniuk jobbra. A kocsi reflektorainak erőtlen fényében sajnos csak a legutolsó pillanatban láthatta
a táblák feliratait. És ezen még az utcai lámpák sem segítettek. - Kivenné a térképet, doktornő?
Aztán megpillantotta a táblát.
- Hopp, ez az... - A következő kereszteződésnél lekanyarodott a 62-es út irányába.
Egy mozi mellett mentek el, ahonnan most jöttek ki az emberek. Zajosan özönlöttek ki a járdára,
és indultak el három-négy irányba, mindenki a törzshelyére. Megindult az éjszakai élet. Alicia nézte
őket, még vissza is fordult.
- Mondja, mire számít, Mark? Azt mondta a könyvtárosnő, hogy egy föld alatti bunkert
építenek. Hogyan jutunk be?
- Legalább ötszázan vannak - mondta Holland. - És minden héten kétszer is jön új csoport.
Gondolja, hogy nem tudunk elvegyülni? Egy ilyen helyen egy-két ismeretlen arc mindig van.
- Ez csak filmekben működik - mondta Alicia. - Egyszer voltam egy esküvőn. Hiába voltunk
háromszázan, a násznép kiszúrta a két potyázót...
- Balfékek voltak. Higgye el, én ezt csinálom jó ideje. Elvegyülök...
- Ma én is megtettem - mosolyodott el a doktornő. - Amikor ruhát loptam. Ma? Te jó isten!
Holland tartotta az irányt, és a belvárosból hamarosan kiértek. Elhúztak egy kertes házakból álló
külváros mellett, majd balról egy transzformátorállomás fekete tömegét láthatták. Hamarosan
szántóföldek és út menti fasorok váltották fel a házakat. Az út kihalt volt, nem akadt sem szembejövő,
sem párhuzamosan haladó jármű.
- Honnan ismerjük fel a farmot? - kérdezte Alicia.
- Sehonnan. Úgy tizenöt mérfölddel a várostábla után kell lefordulni balra, az erdőbe, a dombok
közé. Pár mérföldet földúton kell zötykölődni, aztán amikor kiérünk az erdőből, egyszer csak ott lesz.
Vettem zseblámpákat is a térkép mellé, azok az ülés alatt vannak.
Tizenöt mérföld után Holland egy kis csapásnál letért az útról és behúzódott a bokrok árnyékába.
Lekapcsolta a reflektorokat, majd leállította a motort.
Sűrű erdei csend vette körül őket.
- Éjjel-nappal van mozgás, mert folyamatosan dolgoznak - mesélte a férfi fojtott hangon. - A
városban azt mondták, hogy egy szemétlerakó helyre viszik a kitermelt földet. Itt kell elmenniük.
Megpróbálok elcsípni egy autót, és a nyomába szegődni. Egyszerűbb, mintha minden földutat
végigjárnánk.
Negyedórát várakoztak a kihalt, erdőszéli éjszakában. A nő kikönyökölt az ablakba, és magába
szívta az avarral borított föld illatát. A nagyszülei jutottak ismét csak az eszébe, a tó, a szél, az
illatok... Virágok és fák... Rájött, miért gondol rájuk annyit. Egyetlen dologba tudott kapaszkodni,
azokba, akikben soha nem csalódott, s akikben nem is fog már csalódni. Egyszer csak halkan
megkérdezte Holland-et, hogy miért hívhatják a farmot Holló-farmnak.
- Lehet valami köze a Brandon Lee-filmhez? - kérdezte Alicia.
- Nem láttam - felelte Holland.
- Amelyben a holló a holtak lelkét szállította a túlvilágra... Vagy nem is tudom már. Nagyon
régen láttam a filmet, még rezidensként...
- Mennyire ismeri a Bibliát, dr. Kahan?
- A kezembe vettem az utolsó napokban... Holland bólintott.
- Amikor csökkent a tenger szintje, Noé eleresztett először egy hollót, aztán egy galambot... A
holló nem tért vissza, és a galamb hozta a jó hírt, hogy zöldell a föld. Azt hiszem, a Korán szerint Noé
meg is átkozza a hollót.
- Egy időben foglalkoztam az észak-amerikai indián kultúrával is, csak érdeklődőként -
gondolkodott el Alicia. - Ott is nagy szerepe van a hollónak. Ott van a teremtő és a tréfálkozó, az
emberből gúnyt űző állatok között.
 - Vidéken felnőtt gyerekként tudom, hogy a holló dögöket is eszik. Ezért aztán nincs jó híre. A
holló gyakran a túlvilág üzenetét hozza. Az öregek azt mondták, hogy beszéli az emberi nyelvet...
- Mark, most a személyes következtetéseire vagyok kíváncsi. Thomas Bray nevezhette el a
farmot Holló-famnak? És ha igen, mit akart jelezni vele?
- Hogy ő a fekete madár - mondta ki rögtön Holland. - Nem galamb... erre ne is számítsunk.
Aztán lehet, hogy arra is célzott az elnevezéssel, hogy a holló a többi madárhoz képest viszonylag
hosszú életű...
Egy tompított reflektorokkal közlekedő platós kocsi húzott el előttük. Holland villámgyorsan
indított, és sebességbe tette a kocsit, majd kikanyarodott az útra. Nem kapcsolt reflektorokat, követte a
másik hátsó, vörös fényeit.
- Nyugodjon meg, doktornő - mondta Alicia ki nem mondott kérdésére. - Régebben nem csak
motorokat terveztem és autókat szereltem, hanem ki is próbáltam azokat. Fiatalabb koromban még
versenyeztem is.
Rátapadtak a kocsira, aztán egyszer csak látták eltűnni az erdőben az úttest bal oldalán, amerre
nekik is menniük kellett volna. Itt Holland már nem mert világítás nélkül haladni, ezért a leágazás
elején megállt, és kijelentette, hogy várnak pár percet. Utána már elég, ha az utat követik.
Pár perc után elindultak. Holland itt is csak a legminimálisabb világítást tette fel a kocsira, inkább
lassan haladt. Gyakran megállt, és a letekert ablaknál hallgatózott. Egyszer aztán intett Aliciának,
hogy ő is figyeljen.
- Nem hallok semmit - rázta meg a fejét a nő.
Holland ennek ellenére a kocsival ismét csak elrejtőzött a bokrok között.
- Fogja a pisztolyát és az elemlámpát, innen gyalog megyünk tovább! - mondta.
Alicia már régen kézben tartotta a lámpát, most kivette a kesztyűtartóból a pisztolyokat. Az
egyiket Holland-nek adta. A férfi nagy sóhajtással vette át.
- Tud bánni vele? - kérdezte a nőt.
- Láttam eleget... És lőtt sebet is.
Kiszálltak a kocsiból, és csendesen becsukták az ajtókat. Az elülső lökhárítónál felzárkóztak
egymás mellé, és félig vakon, egy lámpa fényénél előre óvakodtak.
Hamarosan ott álltak az erdő szélén. Holland széthajtotta a bokrok ágait, és kilestek. Előttük egy
dombon, vagy száz méterre nyolc-tíz fabarakk sorakozott. Ablakaikból fény szűrődött ki. Előttük
autók álltak, emberek lézengtek az éjszakában. Néha felugatott egy-egy kutya.
A baj azonban nem a kutyákkal volt. Hanem a drótkerítéssel, amelyről egy döglött szajkó
elszenesedett teteme lógott.

4.

Devilla a kapitányság folyosóján aludt egy padon. Karját a feje alá helyezte, lábát felcsapta a
karfára és hanyatt dőlve horkolt. Semmi sem zavarta, sem a távozó kollégák, sem a behozott
őrizetesek, akik közül nem egy, amikor meglátta a szundikáló nyomozót, olyan hangosan kezdett ki-
abálni, mint egy iskolai csapat szurkolótábora. Aztán kapott is a fejére ezért.
Pastor viszont olyan csendes volt, mint egy növendék a balettintézetból, erre Devilla mégis
felébredt. Kinyitotta az egyik szemét, aztán a másikat, és felült a padon.
- Mit akarsz? - kérdezte morcosan Pastortól. Járkáló halottakkal álmodott. Nem hitte el a
boncsegéd beszámolóját arról, hogy a hulla a boncasztalon kinyitotta szemét, száját, ennek ellenére
járkáló halottakkal álmodott. Egy hulla nem kel fel és nem beszél, ezt Devilla zsaruként jól tudta.
Ellenkező esetben sok bűnügyet nem kellett volna ad acta tenni... Azon az asztalon pedig nagyon is
jól nevelten feküdt a holttest, amikor megnézte: szemét, száját csukva tartotta, és hideg volt, mint a
fagyasztott pulyka.
Az alacsony férfi helyet foglalt mellette. Devilla ezt meglehetősen furcsának találta egészen
addig, míg kiderült, Pastor a mondanivalóját személyes jellegű vallomással kezdi.
- Főnök! Van nekem egy nőismerősőm...
- Nocsak - mondta Devilla, de még nem bírt koncentrálni, mert akkor ennél durvábbat mondott
volna.
- Egy kis pletykalapnál dolgozik... Nos, ápolgatom vele a kapcsolatot.
- Helyesen teszed...
- ...és egy órája a következő anyagot kapták az Interneten egy pennsylvaniai városkából. -
Pastor átadott pár papírlapot Devillának, amelyek faxról jöttek le pár perce. Csak ízelítő volt abból,
amit Alicia a lapnak küldött.
Devillának nyomban az egekig szökött a vérnyomása.
- Hogyan került ez a nő Chicagótól négyszáz mérföldre? - dühöngött. - Seprűnyélen? Mindent
el tudok képzelni...
Pastorra nézett.
- És hogyan kerülünk mi oda?
- Legfeljebb az FBI-jal...
Devilla felállt, és a zsebében kotorászott.
- Van egy ötvencentesed? - kérdezte Pastortól.
- Minek?
- Feldobni. El kell döntenem fej vagy írás alapon, hogy melyikünk száll fel a helikopter
egyetlen üres helyére, én vagy Fisher. Adj már valami aprót, mert mindjárt éhen veszek! A reggeli
omlett óta csak egy tenyérnyi pizzát ettem...
Devilla a Pastortól kapott pénzzel a csokiautomatához ment, és vett egy szelet Snickerset.
- Ennél jobbat is el tudok képzelni - morogta, aztán visszament a padhoz. Türelmetlenül feltépte
a csokispapírt. - Hol van most Fisher?
- Vacsorázik két utcával lejjebb.
- De hol?
- Mindig a kínaiba megy, ha teheti. Az Arany Sárkányba...
- Fogod ezeket a papírokat, és lemész hozzá - mondta Devilla teli szájjal. - Leteszed elé az
asztalra, aztán visszakíséred ide. Értetted? - miután Pastor bólintott, folytatta. - Na, most menj! És
visszafelé kérdezd meg tőle, mit szándékozik tenni!...
Kevin Pastor nem értette, mit akar Devilla, de úgy hitte, a nyomozó tudja, mit csinál. Lement a
kapitányság lépcsőjén, és nekivágott az éjszakai utcának. Intett néhány ismerős zsarunak, miközben
elment mellettük.
Pár perc alatt elérte a kínai éttermet. Az ablakon keresztül látta is Fishert, amint egyedül
vacsorázik. Bement, és az asztalra tette a csomagot. Közölte az ügynökkel, hogy egy ismerősétől
kapta, és Devilla rögtön érte ugrasztott.
Fisher belepillantott a lapokba, pénzt dobott az asztalra, aztán rögtön indult is. Egy pillanatot sem
késlekedett.
Pastor az utcán érte utol, és felzárkózott mellé.
-Mit akar tenni most, Fisher ügynök? - kérdezte a kis zsaru. Fürgén szedte lábait, hogy lépést
tartson.
Fisher lepillantott rá.
-Ez már a mi hatáskörünk. - Meglobogtatta a papírlapot. - Pennsylvania és Illinois két külön
állam... Nyilván tanulta a rendőriskolában...
Ebben a pillanatban kapta a tarkójára azt az ütést, amitől olyan némán csuklott össze, mint egy
elengedett marionett-figura.
Pastor megfordult, és egy hatalmas ökölcsapás érte az arcát. A kis férfi nekiszédült a falnak, majd
térdre zuhant. De a keze máris zakója alatt volt, és fegyvere markolatába kapaszkodott. Hajszálnyira
volt attól, hogy kirántsa, amikor megszólalt a támadó.
-Meg ne ölj, Pastor!
Devilla állt ott. Aztán leguggolt Fisher mellé, és megfordította az ügynököt. Annak fején vér folyt
alá.
-Ez az ütés már rohadtul érett - mondta Devilla. Egy vascsövet szorongatott a kezében. - Ó, de jól
esett... - Pastorhoz fordult. - Remélem nem ütöttem nagyot. Nem fáj, ugye?
-Mit csinál? - kérdezte megdöbbenve a másik.
-Hárman voltak, pénzt akartak, de amikor fegyvert rántottál, hanyatt-homlok elmenekültek. Add
meg elnagyoltan a Martinez testvérek személyleírását, őket úgyse láttuk már egy ideje, szerintem
elhagyták a várost! - Devilla felállt. Belerúgott még néhányat a földön fekvő Fisherbe. Amolyan
csőröset, csizmája fémorrával. - Ez... egy... rohadt... nap.... megkoronázása - fűzött hozzá minden
egyes rúgáshoz egy-egy szót. - Nehogy felkeljen már!... Viszem a vascsövet - mondta aztán
vigyorogva. - Az ujjlenyomatok miatt. A többit pedig majd elintézem én. Rajta leszünk azon a
helikopteren, mert már kurvára kíváncsi vagyok arra a nőre meg arra a pasasra! Aztán eltűnt az
éjszakában.

5.
 A kerítést követve eljutottak a kapuig. Zárva volt, és egy őrbódé állt mellette. A bódéban sötétség
honolt, de Holland nem engedte a kapuhoz Aliciát. Vártak.
Ha kellett volna, hajnalig várnak.
A nő leült a földre, és a térdére támaszkodott, Holland pedig melléje térdelt. Most jóval hosszabb
ideig kellett várakozniuk. Egy órája indultak el a városból, s itt még legalább egy órát ücsörögtek.
Alicia kosztümalsója átázott a föld nedves felső rétegétől. A nő érezte, hogy a fenékrészen
nyirkosodik. Harisnyát pedig nem húzott. Azt nem sikerült lopnia.
Tele van a zsebem százdollárosokkal!
Egy óra elmúltával a farmról távozott egy olyan kisplatós autó, amilyet idáig követtek. Lehet,
hogy ugyanaz volt, törmelékdarabokat szállított valahova. A kapu automatikusan kinyílt előtte, és
Alicia föl akart pattanni, hogy berohan, miután a kocsi kihajtott, de Holland erősen megragadta a
karját és visszahúzta a földre.
Ismét várniuk kellett.
- Van már éjfél? - kérdezte suttogva Alicia egy fél óra elteltével. Elbóbiskolt, és attól félt,
teljesen elalszik. Nagy kedve lett volna oldalra dőlni.
- Nem hiszem - suttogta vissza Holland. Ennél többet nem beszéltek. Hamarosan meghallották a
visszatérő autó motorjának a berregését. Holland megrázta Alicia vállát és felsegítette a földről.
Mindkettőjüknek elzsibbadtak a tagjai, egy kicsit topogtak.
Közben a kapu elé ért a platós kocsi.
Holland kirántotta a bokrok közül a nőt, és odapördítette a kocsi oldalához. A sofőr rátenyerelt a
kürtre, kinyílt a bódé ajtaja, és kilépett az őr. Mark Holland már korábban érezte a jelenlétét, ennek
köszönhették, hogy Alicia nem buktatta le őket az előbb.
Holland egy pillantás alatt átvetette magát a plató szélén, és húzta Aliciát is. A nő könnyedén
fölugrott, és Holland karjaiban találta magát. A férfinak azonban esze ágában sem volt bizalmaskodni.
A kocsi rakterének oldalához szorította a nőt, és védőn eltakarta.
A vaskapu nyikorogva tárult fel. Az őr kötelességtudóan odament a sofőrüléshez és bevilágított.
-Hány kör lesz még fiúk?
-Három. Aztán váltás.
-Siessetek befelé!
A zseblámpa sugara a raktér felé villant. Az őrnek elég volt egy pillantás, nem pásztázott körbe a
fénysugárral. Csak a szemközti oldalt látta, a keze alatt rejtőzködőket nem.
Aztán a kocsi elindult...
Alicia úgy érezte, menten bepisil. A rejtőzködés rosszabb volt a menekülésnél.
A sofőr a gázra lépett. Finoman elgurultak a barakkokig, majd ott besoroltak a többi autó közé.
Két ajtócsapódás hallatszott közvetlen egymás után, aztán távolodó léptek.
Holland eleresztette Aliciát, és mindketten megkönnyebbülten hanyatt dőltek. A csillagos égre
esett a tekintetük.
Bejutottak.
Alicia óvatosan felült és kilesett a barakkokra. Senkit nem látott. Intett Holland-nek, és kimásztak
a raktérből a fűre.
A talaj száraz volt. Alicia guggolva megérintette a fűcsomókat, és érezte, hogy a melegben
kiégtek. Itt, az erdőn kívül szárazabb és nyomottabb volt a levegő. Két kocsi között előre mentek,
aztán a kerekek mellett leguggoltak ismét, megpróbáltak választani a barakkok között. Volt kettő,
amelyikben nem égett a villany.
-Vagy szállás, vagy raktár - suttogta Holland. - Vegye le a kosztümfelsőt, mert ebben biztos a
lebukás!
-A fehér ingben könnyebben megláthatnak!
Máshova nem mehettek, csak az elsötétített barakkokhoz. Előrehajolva szaladtak a közelebbi
bejáratáig. Senki nem kiáltott rájuk, és senki nem eresztett utánuk kutyát. Holland nem sokat vacakolt,
a kilincsre tette a kezét, és benyitott. Az ajtó kinyílt, és a résen át besurrantak.
Nem szállás volt. Az ablak négyzetekre szabdalt üvegein át beszűrődő csekély fény megannyi
szerszámnyelet tárt fel előttük. Holland lépett egyet előre, és mindjárt bele is akadt a lába egy lapátba.
Nem csapott nagy zajt, de a férfi azonnal megdermedt, és nem mert tovább menni.
Alicia a fal mentén tapogatózott. Ráakadt a villanykapcsolóra.
- Melyik a feltűnőbb? - kérdezte. - A zseblámpa vagy a világítás?
- Először fújjuk ki magunkat - mondta Holland. Bent voltak a táborban, és bár még nem jutottak
be a templomba, az előző percek izgalma most jelentkezett. A férfinak remegett keze-lába.
Alicia keze a kapcsoló mellett beleütközött egy faszekrénybe. Eloldalazott az ajtógombig, és
lassan kinyitott. Semmit nem látott, mindent úgy kellett kitapogatnia.
 - Munkáskesztyűket találtam - mondta halkan. Mélyebbre nyúlt. - De vannak itt védősisakok
is...És lent csizmák...
Holland hátra lépett az ajtóhoz. A szeme megszokta már a fényviszonyokat, s ha nem is mindent,
de körvonalakat meg tudott különböztetni egymástól. Baloldalt, mintha egy ember állt volna.
Megrettent egy pillanatra, de rájött, hogy nem lehet ember. Lépett kettőt és kinyújtotta a kezét. Egy
zubbony volt az, amit valaki a lapátnyelekre terített ki. Vigyázva lehúzta a zubbonyt, pár nyél
egymáshoz koccant.
- Találtam magának egy zubbonyt - mondta Aliciának. - Most aztán tényleg leteheti azt a
kosztümfelsőt.
- Azt mondta a kórházban, hogy tetszik...
- Tetszik is. Csak nem megy a szeme színéhez.
- Hányszor kell ma még átöltöznöm?
Alicia visszamászott az ajtóhoz, és lecserélte a kosztümfelsőt. Furcsán nézhet ki a szoknyával
együtt - gondolta.
- Koszos - állapította meg. - Földszaga van.
- Maga szerint mit termelnek ki a domb belsejéből? Vegyen föl egy csizmát is... Nadrág nincs
ott?
Alicia visszamászott a szekrényhez. Végigtapogatta még egyszer a belsejét.
- Nincs - mondta. - De itt megkockáztatok egy villantást. Bepréselődött a szekrénybe, és
behúzta maga mögött az ajtaját.
Aztán bent felvillantotta a zseblámpát.
Holland megnyugodott, nem voltak láthatóak. Hacsak direkt be nem világít valaki az ablakon,
nem fedezi fel őket.
De miért nézne be bárki is egy szerszámos raktárba az éjszaka közepén?
Alicia pár másodperc után lekattintotta a lámpát és kihátrált a szekrényből.
-Egy izzadt pólót találtam - mondta. - Ha ezt felveszi egy csizmával, akkor maga is nyugodtan
járkálhat kint a sötétben.
Kint felberregett egy kocsi motorja. A fiúk egy pohár tea után elindultak felvenni az újabb
szállítmányt. Holland résnyire nyitotta az ajtót, hogy lássa, hol pakolnak fel. A kocsi elhúzott a többi
mögött, és eltűnt az utolsó előtti barakknál balra.
Alicia a férfi vállára tette a pólót, és a földre a csizmát. Mark Holland félig nekivetkőzött, és
felvette a ruhadarabot. A nadrágon kívül hagyta, különben nem tudta volna hova elrejteni a pisztolyt.
Majd leült a földre és a cipőjét lecserélte a csizmára. Betűrte a farmerja szárát.
Alicia is megszabadult a kórházban lopott cipőtől, és felhúzta mezítelen lábára a csizmát.
-Balra megyünk - mondta a férfi. - Ott lesz a bejárat.
-Miből gondolja?
-Arra tűnt el a kocsi.
Kiléptek a barakk ajtaján, és elindultak. Távolról úgy néztek ki, mint akik idetartoznak. A
doktornő szoknyája minden bizonnyal feltűnést keltett volna, ha valaki alaposabban megnézi őket,
Alicia ezért szorosan Holland mellett maradt.
Holland a kocsit követve elvezette az utolsó előtti barakkig. Megálltak a sarkánál. Míg Holland
kinézett a sarok mögül, Alicia bekukkantott egy ablakon.
Ez egy szállás volt, emeletes vaságyak húzódtak két sorban a fal mentén. Az ágyakról már
pattogzott a festék, hasuk erőteljesen megereszkedett. Legalább hatvan embernek volt hely odabent.
Az ágyak többségén feküdtek, volt ki olvasott, mások aludni próbáltak. Pár lámpa égett középen,
alattuk nyersfából készült, lakkozás nélküli asztalok. Az egyiknél egy négyfős társaság kártyázott.
Kivétel nélkül férfiak voltak.
Az ablaktól nem messze egy széken egy nadrág pihent. De innen lehetetlen volt elérni.
-Felejtse el! - suttogta Holland, aki visszafordulva megnézte magának, min akadt meg Alicia
szeme. - Az utolsó barakkba kell bemennünk. Van ott egy duplaszárnyú kapu, azon keresztül
közlekednek a kocsik. A barakk, félig a domb oldalába épült. Minden egybevág. Húzza ki magát! Itt
már nem rejtőzhetünk el, úgy kell tennünk, mintha ide tartoznánk.
-Szánalmasan érzem magam ebben a felemás öltözékben!
-Ide ez is jó!
Holland maga mellé vonta Alicia Kahant, és egy pillanatnyi erőgyűjtés után elindultak. Alicia
jobbról és egy fél lépéssel lemaradva követte Holland-et. Húsz másodpercükbe tellett, mire átvágtak a
két barakkot elválasztó pázsitos távon, de ezalatt a húsz másodperc alatt Alicia úgy érezte, minden
lépéssel újabb és újabb tincsek őszülnek meg a feje tetején.
A barakkon egyébként tényleg ott volt a nagy kapu és mellette egy kisebb ajtó. Holland a kis ajtót
célozta meg. Kinyitotta és belépett. A barakknak egyetlen, hatalmas belső tere volt, nem voltak
választófalak és mennyezet sem, a tetőt tartó gerendázat is jól látszott, arról függtek a lám pák. Ott állt
a kocsi, amelyen bejutottak a táborba: porfelhő vette körül.
A kocsi orra felől zsákokat cipelő férfiak jöttek a platóhoz, és ürítették bele a zsák tartalmát, aztán
fordultak vissza. Ez okozta a port, ami miatt félig maszk takarta a hordárok arcát.
Mark Holland Aliciával a nyomában a kocsi másik oldalához sietett. A fehér, energiatakarékos
izzók úgy világították be a barakk belsejét, mint egy moziteremben a vetítő a levegőben szálló
porszemcséket. Alig lehetett látni valamit.
A sarokban, a csupasz földön kiszakadt zsákok, kicsorbult lapátok, eltört nyelű csákányok
feküdtek. Nyilván javításra vártak. Holland felkapott két zsákot, és az egyiket Alicia kezébe nyomta.
Hallották, amint túloldalt csörömpölve hullanak a platóra a törmelékdarabok, és látták, amint újabb
adag por száll fel a magasba.
Holland ezután megkerülte a kocsit, és a férfi mögé lépett, aki éppen visszaindult a domb
belsejébe. Alicia meghúzta magát a kocsi alatt.
Várta a következő fordulót.
Amikor a következő zsákot cipelő alak is kiborította terhét, Alicia is beállt a sorba. A zsákot jobb
kezébe kapta, és takarta vele a lábát. Elindult a többiek nyomán.
Elől a sofőr és segítője beszélgettek, túl a porfelhőn. Alicia elment mellettük
ne nézzetek ide, ne nézzetek ide
és hálát adott az égnek, hogy rövid a haja. A két férfi azon vitatkozott, melyikük lapátolt eddig
többet. Ügyet sem vetettek a nőre.
Aztán a doktornő egyszer csak egy fémajtó előtt találta magát. Utat nyitott egy teli zsákkal
érkezőnek, majd gyorsan átlépte a küszöböt.
Egy tárnában találta magát, vasbeton gerendák támasztották a falakat, és vastag, fekete
kábelkötegek futottak az alacsony mennyezet alatt. Sárgás fény ragyogta be a betonoszlopokat. Nem
volt más út, csak előre.
Aztán egy oldalsó beugróból kinyúlt egy kéz Alicia Kahanért, és behúzta a sötétbe.

6.

- Ezt már másodszor csinálja velem... Mi ez? - kérdezte Alicia Kahan a beugróra célozva,
miután Holland levette a kezét a szájáról. Igen csak rosszul jött volna, ha a doktornő reflexszerűen
felsikít. Mivel Alicia pillantásából egyértelmű volt, mire gondol, Holland megválaszolta.
- Ez is egy folyosó lesz, ha kiássák - suttogta Holland. - Most csak egy pár méteres fülke.
Gondoltam bevárom...
A lyuk előtt ketten is elmentek. Egy teli zsákos kifelé, és egy üres zsákos befelé.
- Miért nem használnak gépeket? - kérdezte Alicia.
- Nyilván van elég emberük.
- És mi van, ha az az alagút, amin dolgoznak, az sem vezet még sehova?
- Ezt könnyen megtudhatjuk... Megnézzük.
Megvárták, míg ketten ismét elmennek előttük, aztán kiléptek a beugróból. Nem haladhattak
gyorsabban, mint az előttük járó munkás az üres zsákkal, ezért aztán elkerülhetetlen volt, a szembe
jövőkkel a találkozás.
- Maga a beteg! - mondta gyorsan Holland. Átkarolta a nő vállát, és egészen közel hajolt az
arcához, hogy a sárgás fényben minél kevesebbet lásson a szembejövő. - Nagyon vérzik? - kérdezte a
férfi túl hangosan, és Alicia arcához nyúlt azzal a kezével, amellyel a zsákot is tartotta.
A törmeléket cipelő furcsán nézett, de nem állt meg. Túl nehéz volt a terhe.
- Lebukhattunk volna... - nyögte Alicia. - Már az előbb is a torkomban dobogott a szívem...
Egyszerre látták meg a leágazást balra. A kandelláberek szétváltak, és a fény bevilágította azt a
folyosót is, bár csak minden második izzó égett. A behatolók egyből letértek eddigi útvonalukról, és
futni kezdtek, hogy minél távolabb kerüljenek a kereszteződéstől.
Alicia úgy érezte magát, mint egy labirintusban. Fogalmuk sem volt róla, hogy merre tartanak. A
föld alatti járat enyhe ívben hajlott jobbra, és csupán tizenkét-tizenöt lépést lehetett előre látni. Lehet,
hogy csak az építés alatt álló területre jutottak be, és innen nem érhetik el a közpon tot. Lehet, hogy
már elmúlt éjfél, és vége a szerencséjüknek...
Aztán az is előfordulhat, hogy Thomas Bray egy barakkban lakik, kint.
 Mindketten érezték, hogy a titokzatos, föld alatti templom a kulcs.
Talán ott tartják fogva James-t is.
Lassítottak. Eddig néptelen volt ez a folyosó is. Alicia visszaidézte az előbbi gondolatfoszlányt.
Ha James is itt van ebben a táborban, akkor biztos a hegy gyomrában, a legbiztonságosabb helyen
őrzik. Egy titkos helyen, hiszen bármikor számíthatnak egy seriffi látogatásra...
Holland megtorpant. Alicia először nem tudta miért, de aztán meglátta: a döngölt földet beton
váltotta fel.
A járat alját egy ponttól kezdve kibetonozták.
Egy kis kanyar után aztán a vasbeton gerendákat felváltotta az öntött betonfal. Egy
elosztószekrény terpeszkedett a falon.
- Csak jó felé megyünk! - mondta Holland. Alicia ebből a megjegyzésből rájött, hogy a férfinak
is voltak kétségei.
A betonfolyosót hamarosan egy keresztpántokkal ellátott ajtó zárta le. A pántok ezen az oldalon
nyitva álltak. Holland meghúzta az ajtót: kéthüvelyk vastag acélból volt, és halk szisszenéssel nyílt ki.
Mögötte a betont kerámiakockák váltották fel, a kandelábereket a falba süllyesztették. Minden lámpa
égett, és fehér fényt árasztottak.
Alicia úgy érezte, belépnek valahova.
Ez a folyosószakasz egy nagyobb terembe vezetett. Öltözőszekrények álltak a fal mellett, és fém
padok előttük. A szekrényeken nem volt zár, munkásruhák lógtak bennük fekete műanyag fogasokon.
Ezen a helyen senkinek nem lehetett rejtegetnivalója a másik előtt.
A nő gyorsan felkapott egy nadrágot, Holland addig kijáratokat keresett. Talált egy mosdóba
vezető, és két másik ajtót is. Találomra választott közülük, és míg Alicia a nadrággal és a csizmával
vesződött kissé előre szaladt.
Aliciára ez alatt a néhány másodperc alatt rettenetes magány tört rá. Legszívesebben Holland után
kiáltott volna, hogy jöjjön vissza, de nem mert hangosan megszólalni se. Nem sejtette, milyen
messzire megy a férfi. Idegességében meggyűlt a baja a nadrág szárával, és újabb hosszú
másodperceket vesztett.
- Errefelé szállások vannak - mondta Holland a nőnek, amikor visszatért. Becsukta maga
mögött az ajtót. - Senki nem lakik bennük, félkész állapotban vannak, de szállások lesznek.
- Ne csináljon ilyet, Mark! - mondta remegve Alicia. - Legalább annyit mondjon, hogy azonnal
itt vagyok!
Holland bocsánatot kért, bár Aliciának nem volt szüksége bocsánatkérésre.
A másik ajtón távoztak.
Az egy széles folyosóra vezetett, ahol többen is közlekedtek. Mindennapi férfiak és nők siettek
dolgukra. Nem volt idő a töprengésre, mert egy tétován ácsorgó nő és egy nézelődő férfi könnyen
magára vonta volna a régi bentlakók figyelmét, akik valamennyire mégis kellett ismerjék egymást.
Holland és Alicia beálltak a sorba, és mentek, amerre a többség. A ruhájuk nem keltett feltűnést, sokan
szabadidőruhában voltak, mások farmerban és fehér pólóban, megint mások munkanadrágban. A
behatolók hamar rájöttek, hogy egy körfolyosón vannak. Oldalról ajtók csatlakoztak be, és a folyosó
lejteni kezdett, és maga alá csavarodott, akár egy parkolóházban...
Alicia igyekezett nem bámulni az arcokat.
Teljesen hétköznapi emberek voltak. Nem nagyon beszélgettek, de ha mégis, akkor a témák is
hétköznapiak voltak. Milyen meleg van, mit kellene másnap beszerezni Franklinban, és ki, mikor
pihenhet... Alicia elcsípett egy röpke félmondatot, amelyben egy harmincas nő a nőgyógyászának
tudására tett megjegyzést. Ezek az emberek lennének felelősek James elrablásáért és Bruce Walsh
haláláért?
Teljesen mást várt.
Mintha egy óriási bevásárlóközpontban sétálna. Csak itt nem voltak kirakatok.
Most már mindenki egy irányba tartott. Két-három emeletet mehettek lefelé a széles úton a
többiek társaságában, amikor egy dupla szárnyú, két ember magas, nyitott ajtó tűnt szembe. Az ajtó
látható felén egy hatalmas, síkból kiemelkedő fél holló volt. A nő feltételezte, hogy a másik felén van
a madár másik fele. A folyosó nem ért véget, egyenesen futott tovább, viszont maga az ajtó is kiugrott
a falból. Szemben vele liftajtók voltak. Alicia nem látta át a járatok bonyolult formáját.
Besodródtak az ajtón.
Egy előtérbe jutottak, amit szemben egy bőrfüggöny zárt le. Az emberek áthaladtak a függöny
nehéz szárnyai között.
Holland a nő keze után nyúlt, és megszorította, aztán elengedte.
A függönyön át eljutottak a templom belsejébe. Sötét volt bent is, csupán a távoli falakon, a belső
körüljáró erkély során világított néhány fáklyát formázó lámpa. Az emberek lépésre váltottak, és
haladtak a félhomályban előre.
Egy szertartásra értünk ide... - gondolta Alicia Kahan. Hunyorgott, hogy lásson is valamit a
templombelsőből, és megpróbált előre kukucskálni, hogy milyen lehet az oltár.
Halk férfihangot hallott elölről, amint elosztja az érkezőket.
- Balra... balra... jobbra...
A tömeg kettévált. Az alak rámutatott miden egyes elé járulóra.
- Balra... jobbra...
Alicia még mindig a sötétséget fürkészte. Egy lépésnyire érezte magát a rejtély megoldásától...
Az alak elé ért. Már csak Holland állt előtte.
Akkor az alak megmerevedett, és elhallgatott. Alicia odanézett. Meglátta az elől álló arcát. Az
arcon mosolyra húzódott a száj.
- Fényt! - mondta a férfi.
Egy pillanat alatt fényárba borult minden. Vörös és fekete iszonytató kavargása tárult ki Alicia
tekintete előtt.
És ott állt velük szemben Thomas Bray, a hollófekete hajú támadó... Istenem!...
 TIZENHÁROM

1.

Különös templom volt ez. Keresztezése egy kisebb sportpályának és egy alternatív
szórakozóhelynek, megálló ég és föld között. A mennyezeten festett, vörös és fekete figurák táncoltak,
mint tűz és árnyéka, a falakat és oszlopokat hosszú, nyúlánk alakok díszítették. Az áldozótálak,
amelyeket ezek a kísértetfigurák a kezükben tartottak, és az állatok a lábuknál, egy árnyalattal
vörösebbek voltak a vérnél, ami a karjukon lefolyt.
Középen hatalmas üres tér tátongott, fekete, szürke mozaikkockák alkották a padlót. Szemben az
oltár fölött nem volt kereszt, sem egyéb jel, csak egy hatalmas ovális fekete lyuk. A padsorokat,
amelyeken a hívek helyet foglaltak, két méter magas, átlátszó plexilap választotta el a kör alakú
szentélytől.
Alicia hátra pillantott, mögötte tömött sorokban álltak a hívek: nem volt visszaút. Holland a háta
mögé nyúlt, elő akarta venni a fegyverét, de rögtön lefogták, még csak hozzá sem érhetett a
pisztolyhoz. Gyors kezek végigfutottak Alicia teste mentén, az ő fegyverét is megtalálták, és elvették.
Ezután Thomas Bray, mint egy jószívű apa, kinyújtotta kezét a kezük után, és középre vezette őket.
Mindketten mentek.
- Mióta tudja, hogy itt vagyunk? - kérdezte Alicia, csak hogy kérdezzen valamit. Nem akart
legyőzöttnek tűnni.
A fények elhalványultak...
- Amikor beléptek a zsákokkal a föld alá - Bray kellemes orgánuma egyből visszaidézte a
nőben az utcai támadást. - Akkor szólt a kocsi sofőrje, hogy látott két idegent.
Mintha egymással veszekedtek volna...
Újabb és újabb hívek érkeztek a templomba, és folytatták a sorok feltöltését. Udvariasan felálltak,
ha valaki előttük akart átmenni, és halkan beszélgettek, mintha csak egy színházban lennének. Ennek
ellenére különös feszültség érződött a levegőben. Valami készült... bár nem lehetett eldönteni, az
emberek tudják-e mi fog következni.
Bray megállt Aliciával és Holland-del középen és szembefordította őket a tömeggel.
- Nézzék meg őket! - mondta mosolyogva. - A beavatottak, már csaknem háromszázan. És
minden nappal erősebbek leszünk. Most, hogy itt vagy Mark - Holland vállára tette a kezét -, bezárult
a kör. Együtt vagyunk ismét.
Két másik alak vált ki a hívek közül, és lassú léptekkel közeledtek. Mark Holland felismerte
bennük az erdei intézetben megoperált társait. Csak az első pillanatban reménykedett, de aztán
megszólalt Bray.
- Kitágítottam a látókörüket. Már nem csak azt a nagy fényességet látják, hanem az élet
árnyoldalait is. És mindent, ami az árnyoldal mögött van...
- Az nem csak fényesség... - mondta komoran Holland. Alicia Kahan semmit nem értett.
- Képzeljen el egy vetítőt! - mondta erre Bray Aliciának. - Ott áll a vászon mellett, és látja a
fényt. De fogalma sincs arról, ami a vetítő mögött, vagy a vászon mögött zajlik. Mert elvakítja a fény.
Én eljöttem a vászon mellől, és bár mindent én sem látok, tudom, ki áll a vetítőgép mögött.
- Itt van a férjem? - kérdezte Alicia.
- Mindent csak sorjában - intette Bray. - Előbb megmutatjuk Marknak a valóságot... Az a jó
egy ilyen szigorúan szervezett rendben, hogy pillanatok alatt össze lehet toborozni a tagokat. Gondolta
volna, doktornő, hogy csak akkor szóltam a híveknek, amikor megtudtam, hogy már bent vannak a
járatokban?
Bray csak beszélt, de közben figyelt is... Egyre közelebb értek azok ketten... Ahogy közeledtek,
úgy lassítottak. Mark tekintete az arcukra tapadt, Alicia Markot figyelte, hogy lát-e valami biztatót a
vonásain. Majd letévedt a tekintete Mark kezeire...
A kezek idegesen remegtek.
Alicia ekkor Thomas Bray-re pillantott, és megrettent annak tekintetétől. Aztán a másik két
férfira nézett, és ugyanazt látta a szembogarakban: határtalan sötétséget a mélyükön.
Mark Holland is látta ezt, és megijedt. Megijedt tőlük, és attól, mi jöhet még.
Nem volt hova menekülni, Mark Holland mégis megpróbálta. Futva indult az oltár felé, beszaladt
mögé, de mint a ketrecbe zárt állat, azonnal meg is fordult. Bray félrebillentette fejét, úgy figyelte.
Holland ezután a bejárat felé szaladt - Alicia az idegességtől és a tehetetlenségtől ökölbe szorította a
kezét -, és ott fennakadt a hívek sorfalán.
Hiába kapálózott, visszahozták.
Két másik hívő, fekete nadrágban és fekete pólóban egyenesen az oltárhoz ment. Kinyitottak
alatta egy rejtekajtót, és egy erős tölgyfaszéket húztak ki onnan. Leginkább a villamosszékhez
hasonlított, csak fából volt. De a bőrszíjak ott lógtak rajta.
Alicia tudta, hogy nem tehet semmit. A három férfira nézett. Egyikük sem Holland-et figyelte,
hanem őt.
-Miért csinálják ezt? - kérdezte a nő. Az ereje eddig tartott. Most kezdték megtörni. Még utoljára
azt mondta magának
nem, azért sem!
és megkeményítette vonásait.
Holland-et lenyomták a kihúzott székre, és leszíjazták. A hívek még mindig özönlöttek befelé.
Mintha nem is háromszázan lennének, hanem kétszer annyian.
Fekete csótányok...
Alicia rájött, hogy a templom sötét belseje, és a paranoid rémálmokat idéző festmények érik el ezt
a hatást. Bray a nő vállára tette a kezét, aki kibújt alóla. A férfit nem zavarta, hagyta, hogy így legyen,
és megválaszolta a kérdést.
-Biztos hallott már a démon szeméről... - Annyira lekicsinylő és kioktató volt a hangsúly, hogy
Alicia legszívesebben szemen köpte volna. Soha nem érzett még ilyen késztetést, de soha nem is volt
még ilyen helyzetben. - Miután az intézetben kivették az agydaganatot a koponyánk mélyéről, feltárult
egy pont, amelyet az akkádok a démon szemének neveztek. Ez a szem csukva van az agy mélyén, de
várja, hogy kinyílhasson. Vannak emberek, akik képesek kinyitni valamennyire, de hogy ezt mindenki
megtegye, az még nagyon messze van. Itt még nem tartunk a törzsfejlődésben. Még csak majmok
vagyunk, és majmoknak nem szabad látni a fehér embert, vagyis az embernek nem szabad látnia
istent, mert nem dolgozná föl a látványát!...
-Ó, Isten! - morogta Alicia. Csak a másikat akarta idegesíteni. Bray azonban csak mosolygott.
...mosolygott.
-Miért démon szemének nevezik és miért nem istenlátó szemnek? Mert ez a szem nem csak az
istent képes látni. Ez láthatja az egész transzcendens világot, szellemalakokat, kísérteteket, különböző
lényeket, rosszakat és jókat... A világalkotó demiurgoszokat, démonokat... Mindent... A gonoszok
kilenc karát és az angyalok kilenc karát is...
-Úgy, ahogy a fogásokat egy fogadáson? - kérdezte szarkasztikusan Alicia. - És abból vehetek,
amelyikből akarok?
Bray bólintott.
- Hogy, hogy nem, aki mindezt látja, a gonoszok kilenc karát fogja választani - felelte széttárt
karral, mint aki nem tehet semmiről. - Azért nevezik a démon szemének, pedig nincs benne semmi
démoni... Ő, a majom választ! A majom választ, és azt választja, aki élelmet ad neki, és majomlányt,
nem pedig azt, aki Heideggert nyom a kezébe, és azt mondja, nesze, itt a mikrochip... Vagy azt
mondja, légy jó, s közben a világ nem az! Aki jó, az gyenge, aki gyenge, az halott...
- Kicsit zavaros ez, nemde? - kérdezte Alicia, csak hogy felbosszantsa Brayt. Megvolt az a
rossz szokása, hogy néha nem mérlegelte a következményeket.
Bray azonban nem zavartatta magát. Minden az elképzelései szerint zajlott. Kicsit ugyan
meglepődött, amikor hírét vette, hogy Alicia Kahan és Mark Holland a farmon van, de a doktornő
házának felrobbantása óta számított rá, hogy előbb-utóbb összefutnak. Ha nem is arra, hogy a
templomban fog találkozni a nővel, de arra mindenképp, hogy feltűnik Franklinben.
Igaz, hogy nem ilyen gyorsan.
- Ugyan... Mi a zavaros ebben? De folytatom, talán akkor megérti, mi zajlik itt. És lehet, hogy
mellénk áll... Szívesen veszünk minden agysebészt...
- Lesheti!
- Várjon! Mondom, hogy nem ismeri még a történet lényegét! Az orvos eltávolítja a daganatot,
és kinyitja a szemet. A szem kinyílik, és rácsodálkozik a világra, de ez nem több pár másodpercnél,
mert rögtön szemellenzőt kap. Csak előre nézhet... Csak az istent láthatja... Nincs választási
lehetősége, ez a mi istenünk! Fél, ha körbepillantunk, otthagyjuk őszülő magányában... Nesze neked
Szent Ágoston! A szerencsések kikukkanthatnak a szemellenző mellett, és egy egész világot vehetnek
tekintetükkel birtokba, nem csupán egy gondosan kiválasztott szeletet.. .Én lehetőséget adok... Nem
teszek mást, csak leveszem a szemellenzőt.
- Ez nem egy másik film?
- Ha tudná, mekkora a különbség! Nekem elfelejtették fölrakni a szemellenzőt. Vagy eltolták a
dolgot, mert az ember esendő, és mert a kísérleti patkányokat lehet pótolni! Én nem kényszerítek
semmit, csak visszaadom a látásukat a többieknek. Maga mit tenne, ha megtehetné ugyanezt a
vakokkal? Lássatok, de csak a rózsaszínt láthatjátok... Szeretnétek a vöröset? Nem lehet, túl
szenvedélyes... A feketét? Túl komor. És ne ess ember a végletek bűnébe, mert a végletek a pokolba
taszítanak! Csakhogy végletek nélkül az ember mit sem ér! Maga miért van itt, dr. Kahan? Hát nem
azért, mert imádja a férjét?
-Ezt ne keverje össze a maga őrült gondolataival!
-Miért? Ez is egy véglet. Imádat és utálat. Látja - Bray ridegen elmosolyodott -, a szerelem a
pokolba taszítja.
-Az még nem... - ellenkezett Alicia Kahan indulatosan. - Viszont maga embereket ölt meg!
-Ha egy embert megölsz, gyilkos vagy, ha többet, akkor hadvezér - intett Bray. - Valahogy így
szól, nem? De csak a selejtje pusztult. Akik nem feleltek meg a válogatáskor...
-Én az orvosokra gondoltam, akiket megöletett.
-Én is, de az orvosok túl sokat érnek, hogy megöljük őket. így hát ön azokról beszél, dr. Kahan,
akik meghaltak az orvosok helyett. Szétzúzott állkapoccsal és lángtengerben... Közénk akartak jönni,
de nem azért, mert ide szerettek volna tartozni. Ezt senki nem díjazza. A polgári tár sadalom sem.
Nézze meg, dr. Kahan, mekkora a kihullás a jogi pályáról...
-Ezek szerint, él a férjem?
Bray elvigyorodott.
-Hát csak kiszedte belőlem, dr Kahan. Majd találkozhat James-szel. Mit ne mondjak? szüksége
lesz egy jó agysebészre, és gondolom a férjében bízik a legjobban... De előbb nézze meg a nagy
mutatványt!
Thomas Bray a székbe kötözött Mark Holland felé fordult. Alicia akkor figyelt fel rá, hogy
mekkora csend van a templomban.
- Milyen mutatványt? - kérdezte tompán és megszelídülve, de közben másra gondolt.
Miért lenne szükségem agysebészre? Miért?!
-Ahogy eltávolítjuk Mark szemellenzőjét...

2.

- Kísérjék a doktornőt a páholyába!

A két feketébe öltözött alak, akik lekötözték a székbe Holland-et, Bray utasítása nyomán Aliciát
fogták közre. A nézők közé vezették, az első sorba, egy olyan kis bokszba, ahol négy embernek volt
hely összesen.
A plexilapon egy üvegajtó nyílott, így jutottak be a különálló kis páholyba. Fekete
műanyagszékekre ültek le. Állandó nézőkre rendezték be ezt a templomot: egy vörös vasrúdhoz
csavarozták hozzá a támlás székeket, és megmozdíthatatlanok voltak.
Alicia letelepedett, és összeszorította a fogát. Nem próbált meg a kísérőivel beszélgetni,
mindkettő faarccal tette a dolgát, s kissé unottnak látszottak.
Holland nem küzdött, s nem is ugrált. Miután lekötözték, teljesen felesleges lett volna. Lehunyta
a szemét, és olyan meditatív állapotba került, mint a törvényszéki intézetben a hulla mellett. Alicia
Kahan szánakozva nézte a férfi keskeny arcát, amelyen ebben a megvilágításban a bőr egyszerre
pergamenvékonynak tűnt.
Akár egy múmia.
Bray felvett egy szürke ábrákkal díszített köpenyt, amelynek rajzolatait Alicia képtelen volt
kivenni. Azután Bray a két másik megoperálttal együtt letérdelt, és imádkozni kezdett.
Hirtelen a csend még mélyebb lett, mindenki elhallgatott, a beszélgetések mormolása
félbeszakadt, s Alicia tudatára lassan valamiféle kábaság telepedett. Lassan oldalra fordította a fejét,
és látta, hogy a mellette ülők tekintete is eltompul. Fáradt lett és álmos...
A levegőben van valami... - gondolta a nő, de a gondolat vége elnyúlt, lelassult. Úgy vélte, hogy
elárasztották a templomot valamiféle gázzal.
Nem tudott volna megmozdulni, ólmosan nehéznek érezte a tagjait. Előre nézett, a fekete oltárra
emelte tekintetét. A hatalmas, sötét lyukból fekete füst áramlott ki. Felszállt a mennyezet magasába, és
körbelengte a szürrealista képeket. A fekete vonalakat közelebb hozta, a vöröset eltávolította, ezáltal a
fekete kiemelkedett a mennyezetből, megereszkedett
optikai csalódás
és lenyúlt egészen a kerámiakockákig, mintha fátyol lenne.
Füstön és fátyolon át is jól lehetett látni azonban, amint Bray feláll, és Holland elé megy.
Recsegő, ropogó hangok hallatszottak, akárha csontokon tapodott volna talpával. Fent és a háttérben a
vörös megelevenedett, tűztáncot járt. Az alakok megmozdulni látszottak... Alicia úgy vélte,
imádkoznak ők is. A szemükből azonban vér folyt az áldozótálakba, a tálak megteltek és peremükön
át kibukott a vörös folyadék. Alicia nyaka görcsöt kapott, ám nem tudta elszakítani a szemét a
mennyezettől. Várta, hogy a vér lefolyjon a templom kerámiakockáira is. Úgy tűnt, mindent el fog
borítani...
Az ólmos fáradtságot ekkor elsöpörte egy forró szélhullám. Alicia érezte az arcán, s mintha
kitakarították volna a gondolatait is. Tudta, hogy a vérfolyam csak festett, nem igazi. Ugyanakkor
megbénult, nem tudott mozdulni. A szél nyomában felidéződtek életének vágyálmai.
Gyereket szeretnék, James!
kívánságok, amelyek nem teljesedtek be.
Nagyapa, ne halj meg!
Könnyek fojtogatták. Aztán egy újabb széllökés megígérte neki mindazt, amit elvesztett, és
amiről álmodott. Hitt benne, hogy a dolgok megvalósíthatók... Még a legirracionálisabbak is...
Találkozni fog a nagyapjával... A halak énekelni fognak, fennhangon dalolnak, s elmondják, milyen
Keszegóviában a víz alatt... A házuk felépül, és minden olyan lesz, mint előtte... Még Ed Beymer is fel
fog támadni, és számot ad életéről a bíróság előtt...
A gonosz ígéretekkel jött.
Bray Mark Holland feje fölött beszélt valakihez. Nem beszélt, kiabált, a hangja betöltötte a
templomot, de a szavait nem emberi fülnek szánta. A templomban egyetlen ember sem bírta
megjegyezni a szavakat, hallották őket, de rögtön el is felejtették a mondatok értelmét.
Az agy fel nem foghatta ezt a beszédet. Valaki azonban mégis meghallotta és értette...
Egy helyen, Mark Holland mögött, nem volt semmi. Se füst, se képzelt leplek... Csak levegő:
tiszta, meleg levegő. Ott állt valaki, akit csak Thomas Bray látott. Aztán Bray félrelépett Holland elől,
és az a valami megkerülte a széket. Holland nem nyitotta ki szemeit, nem nézett rá, de erre nem is volt
szükség. Nem most kellett látnia.
Ettől a pillanattól kezdve amúgy is mindig látni fogja.
A szertartás egyetlen pillanat alatt ért véget. A forró levegő visszahúzott a termen át a fekete
lyukba, mintha az beszívta volna. Alicia nem csupán a lelkében érezte ezt a szívóhatást, de a testén is,
és látta ruháit meglebbenni. A fekete fátylak és a füst semmivé foszlott a szélben.
Mintha egy kábítószeres álom ért volna véget. Sosem folyt vér a falakon és sosem teltek meg az
áldozótálak. Egyetlen fekete-vörös alak sem térdelt le imához, sőt némelyikük még alig-emberi
formáját is elvesztette.
Hallucináció lett volna? - kérdezte magától a nő.
Bray megoldotta a Holland-et fogva tartó szíjakat. Holland lassan felállt, kicsit bizonytalanul,
majd Brayre nézett...
Bray megragadta a vállát, és megölelte. A nézők ovációban törtek ki.
Alicia is érezte a felszabadultságot, de leküzdötte magában a vágyat, hogy részt vegyen az
örömben. Ha minden igaz, most elvesztett egy barátot. A kezébe temette arcát, nem akarta látni
Thomas Bray és Mark Holland ölelkezését. Megkönnyebbülést jelentett számára, hogy két tenyerének
sötétjébe menekülhet. Az előző percek megmérgezték a lelkét, szeretett volna ettől megszabadulni,
úgy, ahogy kifújja a füstöt a tüdejéből az ember. De nem sikerült.
Bray egyenesen hozzá vezette Holland-et.
-Nézze meg, mennyire jót tett a változás!
Alicia Kahan lassan felemelte tekintetét. Mark Holland csakugyan megváltozott. Tekintetéből
eltűnt az élet szomorkás derűje, és magabiztos csillogás látszott rajta. A magabiztosság kevéllyé
rendezte át arcvonásait, álla erőszakosan és támadóan meredt előre.
-És eljött a pillanat, amelyben viszontláthatja a férjét, dr. Kahan -mondta Bray. - Nekem itt még
dolgom van. A szertartást be kell fejeznem. De odakísérik...
-Mark? - szólította meg Alicia erőtlenül Holland-et.
-Menjen - mondta Holland. - Ezt akarta, nem?
Még a hangja is megváltozott. Holland levetette régi személyiségét... Önhitt lett, elfogadta a
kiválasztottak dicsőségét.
-És maga? - Alicia Kahan szemét elöntötte a könny.
- Én maradok a szertartáson. Be kell mutatkoznom a gyülekezetnek... Ez a doktornőt úgy sem
érdekelné.
Bray intett, és a két kísérő megragadta Aliciát a karjánál fogva. Kiléptek vele a bokszból, és a
templom szentélyének szélén, a plexifal mellett a főbejáratig vezették. Mielőtt átléptek volna a
bőrfüggöny másik oldalára, Alicia visszatekintett. Bray a vállánál fogva visszavezette Holland-et
középre. A nő a függönyön túlról, de még a bejárati ajtón innen hallhatta a felharsanó üdvrivalgást.
Aztán kiléptek a fehér folyosóra.
Nem fölfelé mentek, hanem egyből jobbra fordultak, amerre Alicia még nem járt. Húsz méter
után egy lépcsőn egy szintet lejjebb ereszkedtek. Újabb kanyargó folyosó következett, majd egy
saroknál a kísérők egyike egy rejtekajtót tárt fel. A folyosó falának díszkövei olyannyira ügyesen let -
tek felhelyezve, hogy senki nem sejthette, mi van mögöttük. Pár lépés után a titkos járatban rács zárta
el az utat. Mágneskártya nyitotta a zárat. Még két hasonló ajtón átmentek, a második után Alicia
fegyveres őrt is látott egy üvegfalú szobában rengeteg monitorral körülvéve. Ezután jobbról-balról
sűrűn követték egymást az ajtók, mintha csak zárkák lennének.
Azok is voltak.
A húszas számú előtt a két férfi megállt, és beszóltak az ajtó melletti mikrofonba az őrnek, hogy
nyissa ki nekik. Az ajtó egy kattanással kinyílt, és Alicia remegő térdekkel várta, hogy kit fog
meglátni mögötte.
Ott volt James.

3.

Alicia belépett, s az ajtó becsukódott mögötte. A nő ott állt háromméternyire a férfitól és nem
mozdult. Ebben a pillanatban elbizonytalanodott, és nem tudta, mit csináljon. Aztán a bénító varázs
elmúlt, és sírva zuhant a férje karjaiba.
Sírásának inkább a kimerültség és az előző percek lidércnyomása volt az oka, mint a boldogság.
Örült persze, hogy ráakadt James-re, de nem tudott volna ezért örömkönnyeket hullatni. Túlságosan
elfáradt a keresésben és a menekülésben, és túlságosan megijedt az előző percekben. Ám nem kellett
emiatt magyarázkodnia: James ölelő karjaiban a könnyek akár örömkönnyek is lehettek volna. Ott
álltak a szűk kis cella közepén és Alicia zokogott.
Percek elteltével még mindig nem szóltak egymáshoz, csak ölelkeztek. Aztán James a falhoz
rögzített ágyhoz húzta Aliciát, és leültette maga mellé. A nő kézfejével letörölte könnyeit, és
felvillantott egy röpke mosolyt.
-Tudtam, hogy élsz.
-Én pedig reméltem, hogy nem kerülsz ide, mellém.
A cellában, a fal két szemközti oldalán két ágy volt, rajtuk két csupasz matrac. James ágyán két
lepedő feküdt, semmi több, még csak kispárna se. A lepedők gyűröttek voltak, de tiszták. A helyiséget
fehérre meszelték. Az ablaktalan helységben két mennyezetbe épített lámpa adott csupán fényt. Az
ágyak között, a harmadik falnál volt egy kis asztalka, oldalt pedig egy kis beugró: a mellékhelyiség és
a mosdó, tükör nélkül.
-Reméltem, hogy téged nem kapnak el - ismételte meg James Kahan letörten. Üröm vegyült a
viszontlátás feletti örömébe neki is. - Csak később tudtam meg, hogy ez is szerepel a céljaik között, és
hiába tiltakoztam.
-Miért kellek én nekik?
-Talán, hogy megzsaroljanak engem. De azért örülök, hogy itt vagy, bármennyire képtelen is a
helyzet...
Alicia a férfi vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy James a kezét és a karját simogassa. Hiszen
erre vágyott már napok óta. Sok megbeszélivalójuk volt, de nem siettek. Ebben a szűk cellában övék
az éjszaka, s ki tudja, még hány nap. A nő rádöbbent, hogy máshová is zárhatták volna, valamelyik
szomszédos lyukba, elszakítva a férjétől.
Mégis lenne valamennyi emberség Thomas Bray-ben?
- Jól vagy? - kérdezte a nő kis idő múlva Jamestől. - Nem bántottak? El nem tudtam képzelni,
mi van veled...
- Semmi bajom... A körülményekhez képest jól bántak velem. És te?
- Egyszer majdnem elkaptak. Illetve kétszer. Felrobbantották a házunkat is, elégett minden. És
kigyulladt a klinika. Se lakás, se munkahely...
- Ezek a fickók mindenre képesek - sóhajtotta a férfi. - De hogyhogy csak majdnem kaptak el?
- Mert ide magamtól jöttem - Alicia egy pillanatra felpillantott James arcára, majd visszasimult
fejével a férfi vállgödrébe. – Téged akartalak kiszabadítani.
James Kahan megdöbbenve meredt feleségére. Azt említették neki, hogy Alicia nyomoz, és
menekül, de hogy idetart, azt elfelejtették közölni. A nő érezte a pillantást, de most nem nézett fel, csak
folytatta.
- Miután találtak egy elszenesedett tetemet a klinika melletti utcák egyikében a te
belépőkártyáddal és ruházatodban, napokig kóvályogtam. - Megsimogatta a férfi vállát. - Aztán
eldöntöttem magamban, hogy nem halhattál meg, és nyomozni kezdtem. Scott Ziegler a kérésemre
elvégzett egy DNS-összehasonlító vizsgálatot, amiből kiderült, hogy nem téged öltek meg a
sikátorban. És a nyomozásom elvezetett ide. Beszöktem a táborba, hogy kiszabadítsalak, de elkaptak.
- Mindezt egyedül? - kérdezte James halkan.
- Nem. Időközben találkoztam Thomas Bray egy... régi ismerősével. Ő mentette meg az
életemet, amikor a ház felrobbant. Mark Holland-nek hívják - Aliciát újból a sírás fojtogatta. - Vagy
hívták...
Dr. James Kahan ismerte ezt a nevet az erdei intézet anyagából.
- És a rendőrség nem segített?
- Előlük menekülök.
- Miért?
- Nem tudom.
- Tudják hol vagy?
Alicia elharapta a választ. Emlékezett rá, hogy az őr irodájában tévék sokaságát látta. Mi van, ha
itt is elhelyeztek valahol egy kamerát, és látják, hallják őket?
- Nem - mondta aztán. - Volt egy nyomozó, amelyik hitt volna nekem, de nem sikerült
találkoznom vele. És te James? Mesélj el mindent részletesen! Sok mindent tudok, de szeretném a te
szádból hallani a történetet! Csak egyet kérek: ebben a helyzetben ne szépíts!
James Kahan hátrébb ült az ágyon, és hátát a falnak döntötte. Alicia eldőlt, fejét a férfi ölébe
fektette, aki lassan simogatni kezdte a kedves arcot. Aztán belekezdett. Elmondta, hogyan került
kapcsolatba Bruce Walsh-on keresztül az agyagtáblákkal, és mint kapta el a lehetőség őrülete, Walsh
hathatós közreműködésével. Hogyan várták a megfelelő beteget, és milyen nyugalom szállta meg
amikor végleg eldöntötték, hogy elvégzik rajta a műtétet. Nem maradt egy szemernyi kétsége sem
afelől, hogy helyes, amit csinál. Csak a hosszú élet elérésére koncentráltak a leírásokból, a misztikus
mesében, az istennel való beszélgetésben, jóslásokban nem hittek. Megcsinálták a műtétet, amelynek
során kivették Arthur Heitman agydaganatát, és felnyitották a démon szemét. Alicia a leírásokból
nagyjából már tudta miről van szó. James rögtön ezután annak a napnak a történetével folytatta,
amelyen Bruce Walsh meghalt. Elmesélte a beszélgetést a tetőn Arthur Heitmannal.
- Azon a délelőttön beszéltünk telefonon, emlékszel rá? - kérdezte James.
- Persze.
- Nagyon kétségbe voltam esve. Nem egyszerűen féltem, annál sokkal több volt: rájöttem, hogy
akire számíthatnék, azt jobban szeretem annál, semhogy belekeverjem. Nagyon szerettem volna veled
akkor leülni valahova, ugyanakkor azt sem tudtam, hogy mit mondanék. Néztem a borítékot, amibe
összeszedtem az agyagtáblák fordítását, az erdei intézet esetleírásait, és Heitman műtéti
jegyzőkönyvét... az igazit, amelyben az is bent volt, amit mi tettünk
- Az tűnt el a klinika rendszeréből és a papírok közül?
- Ami a számítógépes nyilvántartásba került, abból hiányzott egy-két dolog, illetve a démon
szemének lekötése mint bevérzés szerepelt. De ha eltűnt a kartonok közül és a fájlok is ki lettek
törölve, akkor igen szép munkát végeztek Bray-ék... Szóval néztem a borítékot, és arra az
elhatározásra jutottam, hogy odaadom dr. Catrina Perales-nek megőrzésre. Neked nem akartam, mert
először nálad keresték volna. Dr. Perales neve azonban biztos nem ötlik fel senkiben. Fogtam tehát a
borítékot, és elindultam. De félúton megszólalt a mobilom. Nem jutottam el a doktornőig.
- Ekkor hívtak le a sikátorba?
- Sosem voltam a sikátorban. A telefonon csak a parkolóba hívtak le. Egy nő volt, dr. Berkeley
rokonának adta ki magát. Azzal az ürüggyel csalt le, hogy meghúzta az autómat. Mielőtt lementem,
letettem a borítékot.
- Odaadtad Landakernek?
James megrezzent. Alicia, aki időközben behunyta a szemét, érezte ezt, és rögtön felnézett.
Hirtelen megszédült, ekkor jött rá, mennyire fáradt. Ólomnehéznek tűnt a szemhéja.
- Landakernek? - kérdezett vissza a férfi. - Miért adtam volna oda neki?
- Tőle kaptam meg.
- Norman Landakertől?
- Igen.
James hallgatott.
 - Mielőtt lementem volna a parkolóba, ahova tényleg nem akartam levinni a borítékot,
bementem az orvosi mosdóba, és a lapokat a mosdótál alatti szekrény mögé csúsztattam be. Nem
akartam a szobámba visszavinni őket, mert akkor már gyanítottam, hogy valakik nagyon in tenzíven
kutatnak utánuk. A mosdóba bemenni nem gyanús... A szekrény mögött pedig ritkán takarítanak.
Reméltem, hogy pár óráig még biztos nem.
- És ott is hagytad?
- A parkolóból már nem tértem vissza a klinikára... Ott állt a Citroenem mögött egy kék
Mustang. Előtte egy nő, és a kezét tördelte. Odamentem hozzá, megkérdeztem, hol húzta le a
kocsimat. Azt mondta, a másik oldalon a lökhárítót nyomta meg. Kissé lehajoltam, és ekkor leütöttek.
Már csak egy helikopterben tértem magamhoz. Valószínűleg a kocsi hátsó ülésére tettek be, és be is
adhattak valamit. Aztán a helikopterrel ide hoztak. Rögtön tudtam, hogy kiről van szó, amint Bray
bemutatkozott. Nem is sejtettem, hogy megrendezte a halálomat. Aztán elmondta, miért van szüksége
rám, és hogy ne számítsak senkire.
- Miért hoztak ide? - kérdezte Alicia, miután megemésztette a történteket, Landaker ezek
szerint látta James-et a mosdóba bemenni a borítékkal
vagy tudta már előtte
és átkutatta a helyiséget. Magához vette az anyagot, és kivárt az utolsó percig. Ameddig kellett...
- Thomas Bray itt szeretné berendezni a templomát és a kórházát - sóhajtotta James. - Híveket
toboroz maga köré. Igazán karizmatikus vezető... Emellett viszont szeretné összeszedni azokat,
akiknél fel lehet nyitni a démon szemét. Úgy tervezi, hogy tucatnyi ilyen kísérővel már elegendő
nyomást tud gyakorolni bárkire és bármire. Kicsit őrült, és misztikus. Azt mondja, hogyha elegendő
kísérője lenne, az istenük jelenléte mindennapossá válhatna. Minden misén ott kell lennem nekem is,
és végig kell hallgatnom. Vagyunk itt páran orvosok, akiket azért szedett össze, hogy a műtéteket
elvégezzük. Még nem beszélhettem velük, csak láttam őket távolról a templomban.
- Bruce-t akkor miért nem hozták ide? - kérdezte a nő nehezen forgó nyelvvel. Egész testén
eluralkodott a fáradtság, tudta, hogy már nem sokáig képes figyelni a férjére. Hogy vízszintesbe került
az ágyon, megkísértette az álom. - Miért kellett megölni?
- Bruce-t nem ők ölték meg. Én is megkérdeztem. Bray azt mondja, hogy a kísérlet nyomát
akarják eltüntetni valakik. Ha engem nem rabol el, most feltehetően én is halott lennék.
- Mint Hugh Mervin...
Alicia egyre tompábban gondolkodott. Az oldalára fordult és felhúzta a térdeit csaknem az álláig.
James kérdezett valamit, amire vissza is kellett kérdeznie.
- Mi?... - lehellte.
-Mervin is meghalt?
-Igen...
James ezután olyan sokáig nem szólt, hogy Alicia tényleg elaludt.

4.

-Mennyit aludtam? - kérdezte Alicia, mikor kinyitotta a szemét. Vékony lepedő takarta, amelyet
az álláig felhúztak. A szája kiszáradt. James a szemközti ágyon ült törökülésben, és őt nézte.
-Itt bent nincs óra, de lassan ebédidőre jár - mondta a férfi.
A nő felkelt az ágyról, ahova James fektette le, miután az ölében elszundított.
-Mit fogunk csinálni?
-Várunk. Én már napok óta ezt teszem. Kértem újságokat vagy könyvet, és kaptam is néhány
szerelmes füzetet, de mindet elvették, mielőtt behoztak volna téged ide.
Kattant az ajtózár, és egy alacsony, köpcös férfi behozott egy tálcát, rajta két tányérral. Letette az
asztalra, majd fordult egyet, és hozott egy másikat is: ezen csak leves volt.
Az ebéddel együtt Bray is megérkezett.
-Hogy aludt, dr. Kahan? - kérdezte.
-Jól - felelte James és Alicia egyszerre.
-Ennek örülök - Bray a tálcák felé intett. - Alicia, magának diétás étrendet írtunk elő, bár tudjuk,
hogy tegnap sem evett sokat. De fel kell készülnünk az esti műtétre.
- Milyen műtétre? - kérdezte Alicia. James csendben maradt. Mintha tudta volna, mit készül Bray
mondani.
- Önnek agydaganata van. Illetve fejlődik ki.
 - Nevetséges.
Alicia Kahan teljesen nyugodt volt. Valóban nem hitte el Bray állítását.
- Nem szédült meg néha az utóbbi időben? Nem fájt a feje?
- Magának is fájna a feje, ha felrobbantanák az otthonát...
- Természetesen a férje operálja majd - folytatta Bray. - Gondolom ez valamennyire
megnyugtatja.
- Nevetséges - ismételte meg Alicia Kahan.
- Ezt már mondta nekem is, Bray - bólintott ekkor James Kahan. - Csakhogy előtte látnom
kellene... Meg akarok győződni róla, hogy amit mondott, az megfelel a valóságnak. És hogy nem lesz
semmiféle szemfelnyitás.
- Csak nem gondolják, hogy elhiszem? - A nő meglepetten nézett Bray-re, s aztán a férjére.
- Ha hazudik... - kezdte James is.
- Honnan tudná, hogy daganatom van? - követelőzött Alicia Kahan.
- Megéreztem, amikor a karjaimban tartottam. - felelte Bray. - Egyenek, aztán átmegyünk a
computer-tomográfhoz.
- Computer-tomográfjuk is van? - kérdezte csodálkozva Alicia. - Honnan?
- A hosszú élet ígérete bőkezű támogatókat vonz - mosolygott Bray. - Akikre szükség is van,
mert rengeteg első osztályú orvosi műszerre és hasonló minőségű és mennyiségű fegyverre van
szükségünk... -Kinyitotta az ajtót. - De hadd mutassam be a legújabb csatlakozott tagunkat.
Belépett Grant Willen. Állta Alicia Kahan tekintetét, talán még némi diadalérzet is ült májfoltos
arcán.
- Őszinte választ várok a következő kérdésemre, Alicia! - Bray közelebb nyomult a nőhöz. -
Honnan küldte Mr. Grant-nek az email-t?
- A reptérről. Volt ott egy fiatalember, valamilyen Nigel... - Alicia most találta ki a keresztnevet
-, akinek átadtam a lemezt és a címet, hogy hova küldje, minden szöveg nélkül.
- És kinek küldte még el?
- Én Mr. Willen felé éreztem csak kötelességemnek. - A nő lesújtó pil lantást vetett a botos
öregúrra. - Senki másnak. Nem is lett volna kinek.
- Hálás is vagyok - mondta Willen. - Az anyag kézhezvétele után egy órával átutaltattam önnek
a megígért egymillió dollárt. Én álltam a szavam.
- Hadd kérdezzek valamit, Mr. Willen. Mióta támogatja ezt az ember?
- Csupán másfél órája - felelte Grant Willen.
- És miért?
-Mert nem akarok a megváltás után gügyögő csecsemő lenni -Willen leült az ágy szélére. Botját
lába közé vette, és rátámaszkodott, így nézett fel a nőre. Láthatóan nem zavarta a helyzet. - Nekem
erőre van szükségem. Öreg vagyok, s ha most megkapom a hosszú életet, va jon mit kezdenék vele?
így öregen, még száz év? Templomba járnék, imádkoznék, várnám az angyalok megjelenését? Nem az
én formám ez. A dolgoknak ebben a vállfajában viszont van perspektíva. Látok fantáziát,
lehetőségeket... és valljuk be... az üzleti élethez is inkább ez a hozzáállás kell. Lepaktálni az ördöggel
pénzért, dicsőségért, szerelemért... Nem új keletű dolog!
-És mi az, amit maga ad?
-Pénzt. És a lelkemet, ha hihetek az információknak. De a pénz megtérül, a lelkemért pedig nem
kár... Aki ebben a században nem adta el a lelkét az ördögnek, az semmire se vitte. Legfeljebb nem
magával az ördöggel beszélt, hanem közvetítőkkel... mint amilyen Sztálin vagy Hitler volt. Vagy
Nixon...
-Dr. Beymert maga bérelte fel, Mr. Willen?
Alicia közelebb lépett a milliomoshoz. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Thomas Bray finoman
közelebb húzódik.
- Ráhibázott, doktornő! - bólintott Willen. - Nem volt más választásom. Finom hírszerző
módszerekkel dolgoztam, ameddig lehetett. Ám pár héttel ezelőtt az a csoport, amelyik az erdei
intézetben történt eseményeket felügyelte, egyszer csak elkezdte eltűntetni a nyomokat, módszeresen
megsemmisítettek minden iratot... és minden tanút. Akták tűntek el, emberek, akik addig beszéltek,
egyszerre elhallgattak. Olyanok is, akik a hivataluknál fogva csak nagyon kevés embertől félnek vagy
félhetnének... Pár napja én is kaptam figyelmeztetést, hogy fejezzem be a kutatást. A játék egy másik
szakasza vette kezdetét. Ami magukat is érintette, az Bruce Walsh halála volt. Nyilván megölték.
Elkábították, írattak vele egy röpke búcsúlevelet, aztán kilökték az ablakon. A nyakába kötelet
kötöttek, nehogy véletlenül megússza. Kegyetlen és precíz tervezés.
- Kik?
 -Akik az erdei intézetet fenntartották. Biztos nem a Capitolium tudtával és beleegyezésével.
-Mi is előlük rejtőztünk ide - mondta Bray. - Miután dr. Walsh meghalt, rögtön kiadtam a
parancsot a chicagói híveknek, hogy gyűjtsék be dr. James Kahant. Ezért fel kellett áldoznunk valakit,
de megérte. Ide szállítattuk, de csak nem akarta elfogadni a helyzetét. Kénytelenek voltunk stratégiát
változtatni, és meggyőzésen túl a zsarolás eszközéhez nyúlni. Ekkor határoztuk el, hogy ide hozzuk
magát is, Alicia. Az ötlet azért is tűnt még jónak, mivel a maga szakterülete is az agysebészet. Bár van
néhány orvosunk, dr. Arthur Collado és dr. Arthur Reilly neve ismerős lehet, de azért belefér a
csapatba...
- Ők azok, akiknek a halálát szintén megrendezték! Ők hogyan kerültek a képbe?
- Dr. Walsh ajánlotta őket.
- Bruce Walsh? - Alicia azt hitte, rosszul hall.
- Megegyeztem vele. Dr. Walsh értelmes ember volt. Dr. Collado és dr. Reilly is belement a
játékba... Szabadok nálunk, mint a madár. Dolgozhatnak, nincs több adózás, nem zaklatják őket a
hivatalok...
- De az FBI kideríthette, hogy a halottak nem az orvosok! Ma már hiába verik szét a fogsort, a
DNS-vizsgálatot nem tudják kijátszani!
- Persze, ahogy meg is tették, de befogták a szájukat. Még az aktákat is ellopták a kórházból...
Amikor a kezdet kezdetén rájöttek, hogy az orvosokat elrabolták, és összekapcsolták az
emberrablásokat velem, akkor lépett a történet aktív játékosai közé a Special Humán Cases... Nem
hallott még erről az irodáról, ugye, Alicia? Hivatalosan az FBI alá tartozik, de csak a legbelsőbb
berkekben tudnak róla, és sok mindent megengedhetnek maguknak. Ezért aztán megkezdték a tanúk
eltüntetését. Ők ölték meg dr. Walsh-ot, és megölték az archeológust is, aki az agyagtáblákat
felfedezte. Őt Teheránban gyilkoltatták meg, messzire elér a kezük... Mi szerettük volna csendben
elintézni a dolgot, csakhogy szükségünk volt még a férjére, aki viszont nem akarta elhagyni magát.
Nem gond, megoldottuk, s utána elmentünk magáért, Alicia, hogy legyen ütökártyánk James-szel
szemben. És amikor a karjaimban tartottam, ott az utcán, megérezem, hogy magában ott a lehetőség...
Vagyis agydaganata van. Ezek után mindenképpen szükségünk volt magára. Hiszen nem csupán az
orvosaink egyike lehet, hanem beavatott is.
- Nem, köszönöm, abból nem kérek! Láttam, mit tett a beavatás Mark Holland-del...
- Marknak nem kell többet menekülnie. Megkapta a bizonyosságot, és azon kevesek közé
tartozik, akik ha akarják meghívhatják egy beszélgetésre mind az angyalokat, mind az ördögöket...
- Őrültség.
- A szertartás alatt önnek is voltak vágyai, Alicia. Azok is az őrültség kategóriába tartoznak?
Alicia Kahan megborzongott. Az volt a legrosszabb, hogy visszaidézve azt a pillanatot, még most
is hitt az álmok beteljesíthetőségében. .
- Elkábított mindenkit! Megmérgezte a levegőt!
- Úgy gondolja? - kérdezte ragadozómosolyát felvillantva Bray. - A sikertelen rablási kísérlet
után úgy döntöttünk, hogy a házában kapjuk el. Vigyáznunk kellett a rendőrökkel, bár élve nem
kerültek volna embereink rendőrkézre. Ott már nem voltam jelen, de azt is elszúrtuk. Ezután
értesítettek arról, hogy maga Mark Holland-del van. Pontosabban, hogy felvette egy ismeretlen kocsi.
Hívtam a pártfogómat, és mentálisan megkerestettem magukat. Nem volt nehéz, hiszen van közös
pontunk... Akkor jöttem rá, hogy Holland-dal van.
- A tanúk eltüntetése közben tovább folyt - vette át a szót Grant Willen. - Az SHC emberei
meggyilkolták Hugh Mervint, és felgyújtották a klinikát. Mindezt azért, hogy az utolsó, még létező
dokumentumokat is megsemmisítsék, amelyre nem akadtak rá sehol, és csak feltételezhető volt, hogy a
klinika falai között vannak még mindig.
Alicia Willenről Brayre nézett.
- A házát az én utasításomra robbantották fel - mondta Thomas Bray. - A tervek szerint ismét
csak egy tűzhalálnak kellett volna bekövetkeznie. Az, hogy magát nem sikerült elkapnunk,
megmentette egy hívünk életét, aki önkéntesen vállalta a halált, hogy a háza maradványai között
csontokat találhassanak.
- És a klinika?
A férfi megvonta a vállát.
- A klinikáért nem én vagyok a felelős.
- Dr. Beymer ott halt meg a tűzben - mondta Willen. - Reméltem, hogy nem volt nála az anyag.
- Megtámadott, és meg akart ölni - válaszolta Alicia. - Norman Landaker mentette meg az
életemet.
- Sose mondtam neki, hogy támadjon magára - tette a szívére a kezét Willen. A mozdulat
egyszerre volt az őszinteség és a sajnálkozás jele. - Azt említettem, hogy megijesztheti, és ha ehhez
segítségre van szüksége, akkor küldöm az embereimet, de vigyáztunk volna önre, dr. Kahan.
- Díjazom az őszinteségét, Mr. Willen - mondta szárazon a nő. - De szerintem fölöslegesen adta el
magát az ördögnek. Az iratokból kiderül, hogy csak azoknál lehet a belső szemet felnyitni, akiknek
agydaganata van.
- Téved - mondta Bray. - Időközben rájöttünk, hogy megoldható máshogy is a dolog. De
egyenek, mert hamarosan vizsgálatok sora vár magukra.
Sem Alicia, sem James Kahan nem evett az ebédből. Nem volt étvágyuk.

5.

Aliciát minden tiltakozása ellenére hordágyra tették és lekötözték. Kitolták a föld alatti bunker
börtönrészlegéből, és az orvosi részlegbe vitték. Steril, fehér folyosókon tolták végig, Alicia a
mennyezet keresztgerendáinak és lámpabúráinak futását figyelte. James mindvégig ott volt mellette,
fogta a kezét. A folyosón egy pillanatra feltűnt Mark Holland is, odament a nőhöz, lenézett rá, és azt
mondta:
- Mindenkinek jobb lesz.
Alicia nem volt biztos benne. Bray azon mondata, hogy a beavatkozást most már egészséges agyon is
végre tudják hajtani, félelemmel töltötte el. Ugyanakkor viszont nem értette, hogy miért őt választották ki.
Sokkal célszerűbb lenne James-en elvégezni ezt a műtétet. Hiszen rá van szükségük...
Lehet, hogy mégis igaz lenne, és agydaganata van?
Emlékezett arra a pillanatra, amikor Holland azt mondta a pályaudvar előtt, hogy érzi Bray
jelenlétét. Alicia akkor sem hitt.
Igazából most sem hisz.
A tagadás is az ellenállás egy foka lehet - gondolta a nő. Ha elfogadja a helyzetet, akkor már félig
megtörték. Az a beletörődés első foka. Viszont ha ellenáll és tagad, azzal mit nyer? Mert tagadhatja a
hullaházban történteket, tagadhatja a templomban történteket, ez utóbbira még racionális magyarázata
is van, de vajon mit ér vele?
Az orvosi részleg több apró vizsgálóhelységből, egy nagyobb laborból és egy műtőből állt. A
felszerelés a lehető legmodernebb volt, iszonyú sok pénzt öltek bele. A tomográf sem volt illúzió.
Aliciát betolták alá, James pedig elhelyezkedett a monitorok előtt. Ekkor belépett egy ember, és elhívta
Brayt. Ketten ott maradtak James Kahan háta mögött, hátha az orvos valami meggondolatlanságra
ragadtatja magát.
Bray-nek jelentették, hogy öt embere készen áll a feladatra. Alicia állításának hitelességét kellett
ellenőrizniük: valóban a reptérről küldte-e el az anyagot egy Nigel nevű fiú. Bray semmit nem bízott a
véletlenre. Ha más is tudomást szerzett a farm igazi céljáról, vagy akárcsak közel jut ahhoz, hogy
összekösse a farmot és a műtéteket, akkor bármilyen sokat is dolgoztak itt, azonnal menekülniük kell.
Thomas Bray a legrosszabb esetben is egy hetet adott maguknak. Estére többet fognak tudni, s ha
menni kell, két nap alatt leléphetnek. A gond csak ezután következik, mert attól a pillanattól kezdve
még annyit sem mutathatnak meg magukból a külvilágnak, mint eddig. Sokkal jobban el kell rejtőzni.
Grant Willen pénze a lehető legjobbkor jön.
Bray eligazította az embereit, és pár másikat kiküldött a városba, hogy figyeljék a gyanús idegeneket.
Ismerte az FBI módszereit, és tudta, hogy már az informádógyűjtésnél kiszúrhatók. Mire a fekete, hollóhajú férfi
visszament a CT-hez, Alicia Kahan is a felvételeket nézegette. Láthatóan egyre sápadtabb lett.
-Ilyen véletlen nincs - mondta, amikor megpillantotta Brayt.
-Tudja be a sorsnak, és máris jobban hangzik. Vannak felsőbb hatalmak, akik vezetik a lépteinket. A férje
mesélte, hogy három éve autóval ment valahova, és egyszerre csak úgy érezte, át kell sorolnia a külső sávba.
Megtette, s két másodperccel utána egy másik kocsi balesetet okozott ott, ahonnan kijött. Így volt?
-Így. Vagy nyolcvan mérfölddel szaladt bele a lassító sorba... Elbambult - mondta Alicia. - Ha ott
vagyok, harmonikává gyűri a kocsim, és mindketten meghalunk.
-Na látja! - intett Bray.
-De ez erre nem ad magyarázatot!
-Kell arra magyarázat? Hány hasonló betegnek adnak maguk orvosok magyarázatot? Most már
hisz nekem?
- Nem.
-Rosszul teszi, mert ennek ellenére megejtjük a beavatkozást. Nem is magának kell beleegyeznie,
hanem a férjének.
Alicia James-re pillantott, és látta arcán a választ.
-Nem teheted! - mondta hirtelen James-nek. Nem árulhatta el, hogy minden pillanatban
megérkezhet a segítség. - Azt akarják majd, hogy hozzányúlj a szemhez.
-Nem fogok hozzányúlni... - ígérte James.
-Nem teheted meg! - Alicia felugrott, mire ketten is megragadták. Erre felrúgta a széket. - Ha
szeretsz, nem teszed meg! - könyörgőre fogta.
-Azért teszem meg, mert szeretlek - mondta James szomorúan. - Ki mentse meg az életedet, ha
nem én?
-Kényszeríteni fognak, hogy kinyisd a szemetl
-Nem tudnak.
Bray James Kahan felé lépett.
-Akkor vállalja, doktor úr?
-Vállalom.
És a férfi nem is tiltakozott, amikor Aliciát elhurcolták vérvételre. Kellettek a laboreredmények.
Alicia Kahan a délutánt lekötözve töltötte, előbb dühöngött, aztán sírt. Úgy érezte, mindenki
elárulta ezen a világon.
Estére minden készen állt a műtéthez.

6.

Az FBI rettentő gyorsan reagált Devilla jelzésére. Két szálon indultak el. Az SHC ügyosztály
számítógépes szakemberei azonnal felmentek a hálóra és a hivatal minden információját felhasználva
betörtek a kisebb-nagyobb médiumok rendszerébe Alicia Kahan üzenete után kutatva. Ha ilyenre
akadtak, azonnal megjelentek a helyszínen, hogy megakadályozzák az ügy kiszivárgását. Nem volt
könnyű dolguk, de mivel csupán egy-két nap haladékot kértek, és cserébe egy nagyszabású FBI-akció
páholyjegyeit kínálták kizárólagos közlési lehetőséggel, sikerült kicsikarniuk némi időt. Bármit
megígértek a haladékért, s eszük ágában sem volt teljesíteni ígéreteiket.
Most csak az idő számított.
Közben arra is rájöttek, hogy Alicia válogatott a rendelkezésére álló anyagok között, és egyes
újságok, tévék nem kaptak az erdei intézet anyagából részleteket. Az FBI felkészült a cáfolatra, a
dolog nem tűnt bonyolultnak.
A másik nyomozati irány a farm volt. Az összes információt össze kellett szedni róla. Franklinben
megjelent néhány átutazó csoport: családok vagy hegymászó-felszerelést cipelő fiatalok, és a környék
nevezetességei után érdeklődtek. A hadműveleti központban, amelyet egyelőre Chicagóban rendeztek
be, műholdfelvételek segítségével rekonstruálták, hogy milyen munkák folynak a birtokon.
- A farm egy Thomas Crowly nevű férfi birtokában van - mondta a Fisher helyébe lépő Jeffrey
Jordan az első eligazításon, amelyen Devilla is részt vehetett. - A felvételek és az első puhatolózások
alapján kijelenthetjük, hogy legalább ötszázan tartózkodnak a képeken látható barakkokban, illetve a
domb belsejében, ahol bunker épül. A hadnagy értesülései szerint - Jordan Devilla felé intett -,
amelyet azóta megerősítettek, több fogva tartott ember is lehet a föld alatti folyosókon.
A délelőtt folyamán az FBI elismerte, hogy tévedés történt a DNS-polimorfizmus vizsgálatnál.
Összecserélték a szövetmintákat, és a klinika mellett talált elégett holttest valóban nem dr. James
Kahan holtteste. Devilla nem tudhatta Jeffrey Jordanról, hogy az SHC-iroda embere-e, valószínűleg az
volt, mégis beszámolt neki Fisher minden stiklijéről. Kiderült, hogy Alicia Kahant csak ő tudja
azonosítani. A ház és a klinika leégésekor minden fénykép megsemmisült, Alicia Kahan édesanyjának
pedig csak hét-nyolc évvel ezelőtti fotói voltak lányáról. Devilla segítségével fantomkép készült a
nőről, csatolták mellé Mark Holland képét, és James Kahan fantomképét. Ez utóbbinál a Caulfield
orvosai segédkeztek.
A délután a rendelkezésre álló információk birtokában egy rajtaütés megtervezésének időszaka
volt. A legutolsó eligazításkor szétosztották a képeket.
Az akció sötétedéskor indult. Autóval érkező FBI-ügynökök elfoglalták a Franklin közelében
található repteret, és a reptéri alkalmazottakat felügyelet alá helyezték, hogy senkinek se tudjanak
szólni. Hamarosan rájöttek, hogy csak percekkel kerülték el Thomas Bray embereit, akik egy Nigel
nevű fiú és a doktornő után tudakolóztak. Ha elkapják őket, fontos információkat szerezhettek volna a
bunker belsejéről.
 Fél óra múlva három kisgéppel leszálltak a rajtaütés résztvevői. A repülőn tanulmányozták a
Holló-farmról készült utolsó műholdfelvételeket, és az utolsó pontig egyeztették a terveket.
Pittsburgből jött egy teherszállító kocsi, amelynek oldalára egy elektronikai cég emblémája volt
felfestve, ebben jutottak el a hatvankettesen a kommandósok a tanyához vezető leágazóhoz. Itt
elrejtőztek és várták a szállítókocsi visszatértét, amelyről egy első hullámban érkező ügynök
tájékoztatta őket.
Nem akarták elkövetni azt a hibát, amit az Alkohol-, Dohány- és Lőfegyverügyi Iroda, az ATF
elkövetett '93-ban Wacoban az Apokalipszis Tanyán. Akkor mindenki tisztában volt vele, hogy
megostromolják a tanyát... Az első tűzpárbajban négyen meg is haltak az ATF emberei közül. Ezután
vette át az ostromot az FBI. Nem sokkal jobb eredménnyel...
Most az FBI és a helyiek ugyanazt az utat választották a behatolásra, mint amit korábban Mark
Holland és Alicia Kahan. Még az országúton lekapcsolták a platós kocsi utolsó fuvarját, beöltöztek a
sofőr és a kísérő ruhájába. Amikor az őr kinyitotta a kaput, a bokrok közül kommandósok ugrottak
elő, ártalmatlanná tették, és behúzták a bokorba. Aztán egy tucatnyian felugrottak a platóra, és
elfeküdtek ott.
A kocsi behajtott a tábor területére.
Két kommandós elfoglalta az őrbódét. Senki nem vett észre semmit. A kapu becsukódott, feltűnő
lett volna, ha nyitva marad.
Az autó beállt a megszokott helyére, a műholdfelvételekből tudták, ez hol van. A behatolók
eggyé váltak az éjszakával.
Devilla a kerítésen túl várta, hogy megjöjjön a behatolási parancs. Egyedül volt, Pastort
kénytelen volt otthon hagyni. Az apró termetű férfi utoljára még szolgált egy új információval:
Devilla kérésére utána nézett a Mark Holland becserkészésében részt vevő csapat tagjainak. Legalább
ötükkel kapcsolatban felmerült a SHC-s kötődés.
Jóval nagyobb szerepük van ezeknek a, szarháziaknak a mai rajtaütés megszervezésében, mint
kellene - gondolta Devilla savanyúan. - Persze nagy valószínűség szerint, ha ezek nem sürgetnék a
dolgot, az FBI csak hetek múlva lépne.
Franklinbe sötétedés előtt értek. Ők nem a pittsburg-i kamionba szálltak be, hanem egy Land
Rover Discoverybe, és a városba hajtottak Alicia Kahan és Holland nyomában, hátha mégis rájuk
akadnak. Egy fiatal turistának látszó ügynök elmondta nekik, amit délután kiderített: a két menekülő
Grant Willen repülőgépével érkezett ide. Elővették a pilótát, aki azonban semmi használhatóval nem
szolgált. Egyetlen híre volt csak: ma még nem látta sem a nőt, sem a férfit. Ekkor aztán az a csoport,
amelyikhez Devilla is tartozott, beöltözött és követték a többieket a hatvankettes leágazójához.
Most pedig Devilla a nedves földön ücsörgött és várt. Egy Browningot szorongatott a kezében.
A várakozás percei hosszabbnak tűntek, mit a tervezgetés órái. Sajnos nem tudták mekkora
fegyverarzenállal rendelkeznek a farmon élők, de feltételezték, hogy berendezkedtek a védekezésre.
Nem véletlenül építettek bunkert.
A bunkernek két bejáratáról tudtak az FBI-osok. A főbejárat, amelyen keresztül csak kis mértékű
gyalogosforgalom zajlott, és az a bejárat, amelyen keresztül a kitermelt földet és köveket távolították
el. Napközben tízpercenként indult egy-egy kocsiforduló, éjszaka negyven-negyvenöt percenként. A
főbejárat előtt nem volt sem barakk, sem őrbódé, valószínűleg kamerákkal figyelhették belülről. Nem
lehetett észrevétlenül bejutni. A másik bejáratot egy barakk takarta, errefelé tartott a kommandósok
első csoportja. Mivel semmilyen térkép nem állt rendelkezésükre a bunker belsejéről, ott csak a
szimatukra hagyatkozhattak. Ám a tervek szerint, az első zárt ajtó berobbantásakor, vagy az első lövés
eldördültekor kívülről is megindul a roham.
A bódét elfoglalók jeleztek, hogy nem tudják áramtalanítani a kerítést. Az erdőben kuksolókra
hárult a feladat, hogy megoldják a problémát. Előkerültek a szigetelt szárú csípőfogók.
Senki nem akarta, hogy lövöldözés legyen. A barakkokban élőket lefegyverezni egyszerű
feladatnak tűnt, probléma a bunkerben élőkkel lesz. Ezért kellene először bejutni a bunkerbe.
Mielőtt eltorlaszolják a bejáratokat.
A behatolók bejutottak a második bejáratot takaró barakkba, és az ott várakozó munkásokat
csöndesen ártalmatlanná tették. Megnyílt előttük az út a folyosórendszerbe. Egymást fedezve haladtak
egyre beljebb. Annál az elágazónál, ahol Alicia és Mark Holland egy nappal korábban letért, a csapat
kétfelé vált, hat-hat emberre. Kint felberregett a platós kocsi motorja: a megszokott rendszert követve
az FBI-os sofőr a barakkig gurult vele. Most azonban nem kövek, hanem elkábított em berek feküdtek
a platón.
Bent robbantani kellett a továbbjutáshoz.
A robbanás zajára megszólaltak a szirénák, és közvetlen utánuk a fegyverek.
 7.

Az aneszteziológus dr. Ken Stone figyelmének egy pillanatnyi megingása elég volt ahhoz, hogy
Alicia Kahan szabad kezével megragadja a műtőasztal melletti tálcát és azt belevágja az orvos
szemébe. Míg a férfi üvöltve zuhant hátra, és arca elé kapott kezének ujjai közül vér folyt elő, Alicia
kioldozta a másik kezét. Felült, és szabaddá tette a lábát, majd leugrott az asztalról.
Két perce tették át a hordágyról a műtőasztalra, és nem kötözték le még teljesen. Kivágódott a
műtőajtó, és Alicia már ugrott is a következő tálcáért, amikor megismerte a belépőt. James volt az,
beöltözve a műtéthez.
-Megtámadták a farmot - hadarta a férfi. - Gyere, meneküljünk! Megfogta Alicia kezét, és
kirángatta a műtőből az előtérbe. Két asszisztensnő is rájuk akaszkodott, mindketten önként követték
Thomas Brayt föld alatti birodalmába, s most kötelességüknek érezték, hogy megakadályozzák a
fogoly menekülését.
James minden gondolkodás nélkül lesöpörte őket magáról.
-Tudod a kivezető utat? - kérdezte Alicia. Egy kis fehér köpeny volt rajta, amit a háta közepén
kötöttek meg. Még a délután folyamán átöltöztették, ami elég lassan ment a nő ellenállása és a szíjak
miatt.
-Innen nincs kiút - mondta James. Kikukkantott a folyosóra, nem látott senkit. Intett, hogy
mehetnek. - Elrejtőzünk, és kivárjuk a végét.
-Én ki akarok innen jutni.
-Bizakodj abban, hogy a rendőrök felőrlik Bray híveinek erejét!
- Honnan tudod, hogy kik támadtak? A férfi szembe fordult Aliciával.
- Elég nyilvánvaló, nem?
A sziréna hangja egyik pillanatról a másikra megszűnt, és ekkor hallhatóvá váltak a lövések. Bray
hívei Heckler&Koch MP5-ösökkel védekeztek. A gépfegyverek ugató hangjába csak ritkán vegyült
pisztolylövés.
-Bejutottak - mondta fejét felemelve a férfi. - Különben itt bent nem hallanánk lövéseket.
-Meneküljünk arra!
-Bármikor eltalálhat bennünket egy eltévedt golyó. Túl akarjuk élni, nem? - James kissé ideges
lett Alicia ellenállásától, és hogy ebben a helyzetben vitatkoznak. - Én nem rosszat akarok neked, csak
azt szeretném, ha te is és én is túlélnénk.
Alicia már éppen be akarta adni a derekát, amikor a műtőajtó kis ablakán át meglátott két
szempárt. A két asszisztens leselkedett, akiket James oldalra lökött.
Alicia a férjére nézett.
Villámként vágott bele a felismerés
nem lehet igaz!
amit nagyon nehéz volt elhinni. De az asszisztensek tekintete...
-Te velük vagy, ugye? - kérdezte a nő a férjétől.
-Meg vagy őrülve?
-Ne hazudj, James! - kiabálta Alicia. - Te Bray embere vagy! Megrendeztetted a halálod, hogy
tudd folytatni a nyomorult kísérleteidet itt is... Ugyanúgy eladtad a lelked az ördögnek, mint Grant
Willen!
-Mit képzelsz?
-Ne hazudj nekem! - Alicia ököllel esett a férfi mellkasának. - Ne merj nekem hazudni!
-Nem rendeztem meg a halálom - mondta magából kikelve a férfi, és megrázta a nőt. - Semmi
közöm nem volt hozzá, hinned kell nekem.
-De Bray-nek dolgozol! Megoperáltak?
-Hozzám se nyúltak.
-Meg se kellett operálniuk...
Alicia lecsendesedett, és hátrébb lépett. Vádlón nézett a férjére, aki oldalra fordította a fejét. Pár
másodpercig csak hallgattak, aztán James Kahan halkan megszólalt. A szavait a falnak intézte.
- Elraboltak. De felajánlották, hogy folytassam a kísérleteket. Mindent a rendelkezésemre
bocsátottak... És elmehettem egy szertartásra, amin azt éreztem, hogy bármit elérhetek, amit akarok.
Életem végéig egy feledhető kisember, középszerű orvos maradok, ha nem teszem meg. Így viszont
emberek milliárdjain tudok segíteni... Áldani fogják a nevem.
-És amit Bray művel? A gonosz tervei?
-Te sem hiszed el, látom. Nem kell hinnem a keleti jóga misztikus céljaiban ahhoz, hogy
megtanuljak jógázni... Nem kell hinnem a gonosz felélesztésében ahhoz, hogy meghosszabbítsam az
életet... A gonosz amúgy sem létezik. Rendben, Thomas Bray bűnöző, gazember... talán még gyilkos
is, de ő a gonosz, nem más. Semmi természetfölötti hatalom nincs itt!
-Nem érdekel a történeted - mondta fojtott hangon Alicia. -Bejöttem érted, de hiába. Hát
kimegyek akkor nélküled! Szíved joga, hogy miben hiszel, de én már nem vagyok kíváncsi rád.
-Azt hiszed, azok ott kint nem akarnak majd megölni? Nem te mondtad, hogy menekülnöd kellett
a rendőrök elől?
Alicia szóra sem méltatta. Megfordult, és elindult a fehér kórházi folyósón arra, amerre a
templomot sejtette.
-Nem hallottad Bray és Willen történetét? Mindenkit megölnek! - kiabálta utána a férfi.
Aliciát azonban nem lehetett eltántorítani az elhatározásától. Amire most rájött, az az első
másodpercek után, amikor azt hitte, hogy megszakad csalódásában és keserűségében a szíve, ismét
erőt adott neki. Öt lépés után azonban erős férfikarok zárultak a válla köré.
-Nem engedhetlek el - suttogta James Kahan a fülébe. - Nem tehetem meg... Meg kell
operáljalak.
-Engedj el! Nem vagyok beteg!
Alicia megpróbálta lerázni magáról a kezeket.
-Nem is beteg vagy, hanem vak. De azért ügyesek voltak azok a hamis CT-felvételek, nem? -
morogta James. Tartotta a nőt, és segítségért kiáltott. - Azt hittük, elég lesz... - Megjelent a két
asszisztens és a vérző fejű aneszteziológus. Segítettek lefogni Aliciát, és megragadták a lábánál fogva.
Az egyik nővér fecskendőt tartott a kezében. Azzal közelített.
Alicia tehetetlenül vergődött.
A folyosó üres volt, a lövések messziek. Senki nem segíthetett rajta.

8.

A behatolók C-4-essel robbantották be a folyosóról az öltözőbe vezető ajtót, amely ezúttal zárva
volt. Pillanatokon belül benyomultak a terembe, és elhelyezkedtek a szemközti két ajtó két-két
oldalán. Innen kijutottak a folyosóra, ahol rögtön rájuk lőttek.
A robbanással egy időben kint kinyílt a tábor kapuja, és csípőfogóval átvágták a kerítést több
helyen is. Hat irányból indult meg a támadás. A meglepett őrök kábító lövedéktől találva ájultan
csuklottak össze.
Az FBI-osok azonnal elözönlötték a domboldalt. Mire pár lövés eldörrent, már a barakkoknál
jártak. Füstgránátot lőttek be az ablakokon, és hason fekve várták, hogy kijöjjenek a barakkokból az
emberek. Felszólították őket, hogy adják meg magukat.
Egy-két kivételtől eltekintve mindenki előjött. Akik bent maradtak, vakon lövöldöztek, értük
gázálarcosok mentek be. A bunker körüli dombon gyorsan leverték az ellenállást, jöhetett a mentők és
a rabszállítók hulláma.
Más volt a helyzet azonban a bunkerben. A főbejárat felé közelítve a kommandósokat
géppuskatűz fogadta. Csak az építési bejárat volt szabad, azon túl viszont a hívők elkeseredetten
védték a folyosórendszert az öltözőben tartózkodó katonáktól.
Hamarosan megérkezett azonban az erősítés.
Devilla is ott volt a csoportban, várta, hogy eljöjjön az ideje. Bízott benne, hogy ő akad rá először
a doktornőre, és attól a pillanattól kezdve, bárki, aki csak hozzá akar érni, vele kell szembenézzen.
Itt is előkerültek a füstgránátok, és a behatolók felvették a gázálarcokat. Már legalább harmincan
várták, hogy a folyosóra léphessenek, ami hamarosan meg is történt. Az előrenyomulás megkezdődött,
és már nem lehetett megállítani. Akiket lövés ért a karjukon és a lábukon, azok hátra maradtak. Egy
gázálarcos ügynöknek elvitte a golyó az állát, őt futólépésben vitték ki a mentőautókhoz.
Devilla a vakvéletlenre bízta magát: jobbra fordult a folyosón. Mindent sárgás füst borított, és a
chicagói zsaru a fal mentén rohant előre. Tudta, hogy óvatosabbnak kellene lennie, de nem akart
lemaradni az első vonaltól. Amint elhaladt egy ajtó mellett, a nyakába ugrott egy középkorú, szálas
termetű férfi. A szeme vörös volt, és összefolyt arcán a könny, a nyál, és az orrnedv.
Tapogatózva próbálta meg Devilla arcáról letépni a maszkot.
A nyomozót a támadás lendülete a földre taszította. Elég kényelmetlen volt gázálarcban
verekedni, de nem kivitelezhetetlen. Devilla egyik kezével a férfi egyik csuklóját fogta, míg a
másikban tartott pisztollyal megpróbálta leütni. Az első ütés mellé ment, és betörte a férfi orrát, a
második a nyakára csúszott, és a támadó fuldokolni kezdett. Izmai ellazultak, Devilla oldalra
hengeredett.
Miután megszabadult a fickótól, nem törődött vele többet. Majd kezelésbe veszik a mögötte
haladók. Felállt, és rohant a többiek után.
Thomas Bray bunkerbeli félhomályos szobájában állt, és sötéten nézte a biztonsági kamerák
képeit. A folyosókon mindössze ötöt helyeztek el, de ez az öt is elég volt, hogy a férfi teljes képet
kapjon a történtekről. Sötétedéskor visszatértek az emberei a reptérről, és közölték, hogy Alicia Kahan
nem ott adta fel Willennek az email-t. Bray elhatározta, hogy beküldi őket holnap a városba, a
könyvtárba, iskolákba... A városban tartózkodók viszont azt telefonálták, hogy néhány átutazó turistát
leszámítva senki nincs Franklin-ben.
Tévedtek.
Bray készen állt az újrakezdésre. Ha ennek a templomnak pusztulnia kell, hát akkor pusztulni
fog. Pár embert leszámítva, amúgy sincs senkire szüksége. Ha lehet, ki kellene menteni Willent és a
többi beavatottat. Nem pótolhatatlanok, de könnyebb lenne velük.
A bunker bizonyos pontjain plasztiktömböket helyeztek el az építéskor. Főképp a tartóoszlopok
alatt, a legtöbbet a templomban. Bray vész esetén ott mindent meg akart semmisíteni, nem szabad a
külvilágnak megtudnia, mire készül.
Elérkezett az idő, hogy felrobbantsa a tölteteket.
Elővette a detonátort. Belesimult a kezébe, s míg fogta, nyugalom öntötte el. Eltűnt a harag is.
Még várhat pár percet, amíg a kommandósok elérik a templomot. Majd akkor rájuk robbantja a
betonrengeteget. Ne csak neki legyenek veszteségei. Ez így igazságos...
Bray nagyon sokat dolgozott ezért a helyért, amit most el kell hagynia. Rengeteg energiája
fekszik benne, és álmainak jó része. De tudta, hogy a következő álom még merészebb lesz, és még
nagyobb szabású. Ez fészek lett volna, a következő vár lesz. Thomas Bray-ből Thomas Crowly-vá lett.
Aranyos kis megfeleltetés...
Most Crowly eltűnik, de megjelenik valaki más helyette.
Addig is, jobb lesz, ha átöltözik. Olyan ruhában kell fogadnia a vendégeket, amilyenben azok
érkeztek. Az egyik gázmaszkos, kevlár-mellényes FBI ügynök, olyan, mint a másik... elvegyülhet
köztük.
Aztán átmegy a szomszédba Willenért.
Alicia érezte, ahogy a tű hegye a karjához ér, de nem tudott előle elhúzódni. Látta, ahogy a bőrén
kis gödröcske keletkezik, és már várta, hogy a hegy becsúszik a bőr alá. De meglepetésére ekkor
megszólalt James.
- Adja ide! - mondta az ápolónőnek. - Majd én.
...és kivette a kezéből a fecskendőt. Szinte ugyanebben a pillanatban meg is fordította, és tövig
belevágta az asszisztens vállába. Elengedte Aliciát, aki a földre zuhant, és a karjával igyekezett
tompítani az esést. James dr. Ken Stone elé lépett, aki a nő lábát tartva meglepve nézett rá. Teljes
erejéből herén rúgta. Az aneszteziológus összegörnyedt, és elájult, a másik asszisztensnő elmenekült.
Csattogó cipővel futott végig a folyosó kerámiakockáin.
Alicia felkönyökölt, nagyon megütötte magát, de nem törődött vele. A férjére nézett.
- Jöjjön, dr. Kahan! - mondta James, és felé nyúlt.
A nő merőn nézte a férfit. Aztán lassan kinyújtotta felé a kezét.
- Mi volt ez? - kérdezte.
- El kell érnünk a katonákat, mert Bray fel akarja robbantani a bunkert - mondta James. -
Figyelmeztetni kell őket.
Alicia idegesen megigazította magán a köpenyt. Különös módon feszélyezve érezte magát.
Mintha meztelen lenne.
De miért zavarja ez James előtt?
Nem volt racionális magyarázata James színeváltozásának. Lehet, hogy ez is valamilyen csel.
A férfi hirtelen változott meg. Mintha valami kábítószeres álomból merült volna fel a józanság
felszínére.
Talán most bízhat benne
talán nem
a női megérzés bizalmat szavazott...
- Tudod, merre kell mennünk?
- Hogyne!
Egymásba kapaszkodtak, és maguk mögött hagyták a vállait markolászó, nyögdécselő szőke
asszisztensnőt, és az ájult aneszteziológust.
 Alicia mezítláb volt, érezte a kövek hidegét a talpán. Ahogy haladtak a folyosó végét lezáró dupla
szárnyú acélajtó felé, a lövöldözés hangosabb lett.
Az ajtónál véget ért a kórházi részleg, azon túl lakrészek és raktárak következtek, illetve az a
folyosó, amely balra fordulva a templomhoz vitt, jobbra fordulva pedig a főbejárathoz, illetve a kis
étkezőhöz, ahol orvosok és beavatottak ettek nap mint nap. Alatta, egy szinttel mélyebben konyha és
hűtőház kapott helyet. Az orvosi részleg alatt pedig a sterilizáló és a tisztító még félkész állapotban.
James ismerte az ajtó kódját. A folyosón csípős szag terjengett, amitől könnybe lábadt a szemük.
A légtisztító ugyan megpróbálta eltávolítani a füstöt, de a kapacitása kicsi volt hozzá. Halk
duruzsolása azonban betöltötte a folyosót. Automatikusan indult be pár másodperccel korábban.
A folyosón mindenki fegyvert viselt. Többnyire géppisztolyokat, de pisztolyokat is. Volt, aki
mindkettőt, a pisztolyt az övébe tűzve tartotta. Nők, férfiak egyformán felfegyverkeztek. Ha nem
élhetnek itt, hát meg akartak halni. Nem volt golyóálló mellényük, de ez nem is érdekelte őket.
Alicia egy tízéves fiút is látott pisztollyal a kezében. Tudta, hogy el kellene szörnyednie, de nem
történt semmi.
Tíz évesen pisztollyal. Na és?
-Hé kölyök! - szólt a fiú után James. - Van egy fölösleges pisztolyod? Adam Clarridge feléjük
fordult, és feltartotta mindkét kezét.
Mindegyikben fegyvert tartott. Felnőttnek és úrnak érezte magát. A kölyök megszólítás kihozta
belőle a pimaszságot. Az anyja egyedül nevelte, míg ide nem költöztek a farmra. Pontosabban csak
szerette volna nevelni, mert a fiú nem fogadott szót neki.
-Add ide az egyiket! - intett James Kahan.
-Minek az magának? - kérdezte Adam.
-Őrzöm a nőt. Fontos rab.
A fiú végigmérte Aliciát, aztán odaadta az egyik fegyvert.
-Csak ne hagyja elmenekülni - mondta. - És jön egy pisztollyal a lövöldözés után. Nem fogom
elfelejteni! - ígérte meg. Ment tovább a tűzvonal felé.
Egy Uzi fogja megsebesíteni, és egy rádőlő fal öli meg. Alicia homlokát kiverte a veríték.
Kapaszkodott James-be és látta a fiú sorsát.
Csak elképzeled!
-Bray szobája a templom fölött van - mondta James, és eltette a fegyvert. - Biztos ott találjuk.
- Honnan tudod?
- Bejártam az egész komplexumot.
- A rab orvost beengedték mindenhova? - kérdezte Alicia cseppnyi iróniával.
James már húzta is a templom felé.
- Milyen rab orvost? Én nem James vagyok... Ekkor állította meg őket egy fegyveres őr.

9.

Devilla Browningjának tárában tizenhárom golyónak volt hely. A nyomozó kilőtte az egész tárat,
s cserélnie kellett.
A folyosó süllyedni kezdett, és kanyarodni. A kanyarban minden egyes lépésért meg kellett
küzdeni. A védők folyamatosan hátráltak, de csak akkor adták fel, ha meghaltak. Devilla holttesteken
lépett át, egyet fedezéknek is használt. Letérdelt mögé, és kiürítette a tárat arra a sárgás füstből fel-
felmerülő fekete alakra, akit a kanyarulat mögött látott fel-felvillanó fegyverrel a kezében. Az alak
eldőlt, Devilla újból tárat cserélt, aztán odafutott áldozatához. Egy fiatal, rövid hajú lány volt. A
nyakát találta el, a felszakított sebből lüktetve távozott a vér, a lány szeme már a mennyezet magasára
meredt. Lassan hályogot vont rá a halál.
A nyomozó rettenetesen szarul érezte magát.
Egy kéz veregette meg Devilla vállát. Egy FBI-ügynök volt, mutatta, hogy jöhet tovább. El akarta
terelni a figyelmét a halottról, tudta, mi zajlik ilyenkor az emberben.
Marcus Devilla felállt, és ment. Ő sem akart mást, mint elfelejteni a lány arcát. Maga elé idézte
Alicia Kahant. Rá kell koncentrálnia. Egy géppisztolysorozat eltalálta az előtte haladó ügynököt, aki
eldőlt, mintha csak elkaszálták volna. Devilla letérdelt mellé, és egy pillanat alatt átlátta, hogy két
golyó érte a két lábát. Az egyik szétforgácsolta a térdet. Az ügynök megússza, de egész életében
bicegni fog.
A nyomozó megragadta a hóna alatt a férfit, és kihúzta a tűzvonalból, ott aztán elkapta egy társát,
és annak gondjaira bízta.
Felesleges szavak és mozdulatok nélkül gyorsan dolgozott. Mire visszaért arra a helyre, ahol a
másikat a lövés érte, addigra a többiek leszedték a géppisztolyost. Devilla ismét a falhoz tapadt. Újabb
és újabb könnygázgránátokat lőttek ki előre.
Aztán egyszerre azt vette észre, hogy egy fekete ajtó előtt áll, amelyből valamilyen madárfej
emelkedik ki. A kommandósok a folyosón tovább nyomultak előre. Devilla mögé felzárkóztak ketten.
- Mi van az ajtó mögött, pajtás? - kérdezte egyikük a gázálarc alól tompa hangon.
- Nem tudom - mondta a nyomozó. Megtalálta a kilincsként szolgáló fogókart is. Ezt az ajtót
nem lehet felrántani... résnyire kell nyitni. - De megnézzük.
- Thomas Bray-hez viszem a nőt - mondta James az eléjük toppanó fegyveresnek. - Túszként
akarja felhasználni, hátha lehet az FBI-jal egyezkedni.
- Hol van Bray?
- A templomban.
A fegyveres férfi megrázta a fejét.
- Nem megy, doktor. A rendőrök már ott vannak.
- Van hátsó bejárat is! Foglalják le őket itt elől, hogy eszükbe se jusson oda bemenni! Mi pedig
bemegyünk hátul. A tiszteletesnek is ki kell onnan jönnie!
Alicia most hallotta először tiszteletesnek nevezni Thomas Bray-t. Nem tudta, hogy ez a
mindennapi megszólítása.
-Rendben, de elkísérem magukat! A fegyveres intett egy társának.
-Jüan! Egy lépést sem jöhetnek előre a zsaruk. Legalább öt percre meg kell állítanotok őket. Ne
sajnáljátok a lőszert!
Jüan bólintott. Bronzbarna bőrű, harmincas férfi volt. Előtte kábítószerekkel foglalkozott, és
Brayt megismerve úgy érezte, hogy itt nagyobb lehetőségek várnak rá. Nem volt idegen tőle a
fegyverhasználat. Nem is kellett az építésen dolgoznia, a belső személyzethez tartozott, amely az
őrséget adta. Értette, mire kérik, és hitte, hogy képes megtenni.
Öt percre feltartóztatni a rohamot.
James, Alicia és a fegyveres, akit August McGee-nek hívtak, egy raktárba lépett be a folyosóról.
Kiderült, hogy ez a hely is rejt egy titkos ajtót: az egyik fémpolc mögött egy embernyi széles folyosó
nyílt meg.
Felkapcsolták a világítást, ami éppen csak pislákolt. James állt előre, a katona pedig hátra. A
helyzet ellenére is kedvtelve nézegette Alicia kivillanó hátát és fenekét. Egy pillanatra elképzelte,
hogy mit tenne vele ebben a kis folyosóban, ha más lenne kinn a helyzet.
Aztán elakadtak.
- Nahát, James! - hallotta Alicia Kahan Thomas Bray hangját. Bray errefelé szeretett volna
elmenekülni, és a keskeny járatban egymásba futottak. - Hova tartatok?
- Hozzád, Thomas - mondta James Kahan.
- Forduljatok vissza!
Alicia nem látta Brayt. James megfordult, és két kezével a nő dereka felé nyúlt. Az egyikkel
megragadta, a másikkal túlnyúlt rajta. Alicia két fülsiketítő dörrenést hallott és két lökést érzett a
dereka magasságából.
August McGee holtan dőlt el mögötte.
James visszafordult, és a pisztollyát egyenesen Bray-re szegezte.
- Te fordulj meg, Thomas! Add ide a fegyvered!
Bray átadta az automata Sig Sauerjét James-nek. Nem volt ideje előrántani sem, nem tehetett
mást. Ám a kezében tartott detonátort mellényének zsebébe csúsztatta. Ha most robbant, ő is meghal.
A zsebben viszont könnyen elérheti, ha úgy érzi szükségét.
- Most visszamegyünk a templomodba! Bray egy másodpercig nem szólt.
- Kinek a lelke van odabent? - kérdezte aztán az orvostól.
- Találd ki! Ha a templomig nem találod ki, megmondom. És most fordulj meg!
Lassan elindultak vissza a templomba.
Devilla leguggolt és résnyire tárta az ajtót. Aztán egy bukfenccel begurult a résen át a sötét
lyukba. A bukfenc után fekve maradt, lábbal a helyiség belseje felé, előre tartott pisztollyal. A
kommandósok egy-egy vetődéssel követték.
Senki nem támadt rájuk, de nem is láttak semmit. Rájöttek, hogy egy függönnyel takart előtérben
állnak.
Devilla mozdult elsőnek, és óvatos mozgással, guggolva megközelítette a függönyt. Megérintette
ujjaival: bőrből volt, számtalan kéz megfoghatta már, érződött az emberi izzadtság zsíros, csúszós
fogása. A nyomozó megtalálta a rést, feltartotta kezét, hogy jelezze, megvan, és a fellibbentéssel egy
időben mind a hárman beugrottak a belső terembe.
Két férfi állt kicsit távolabb, kis méretű Uzival a kezükben. Meghúzták a ravaszt, a golyók
belekaptak a függönybe, és megrángatták, mintha csak egy haldokló, kivérző állat lett volna. A
behatolók azonnal lőttek, és mivel a középen állók még fedezéket sem választottak maguknak, több
lövedéktől eltalálva zuhantak a földre. A kommandósok a fegyvereikkel pásztázva néztek körül, les-e
még valaki rájuk.
Csak ekkor figyeltek fel rá, milyen terembe is kerültek.
Még öten benyomultak utánuk a templomba, és meghökkenve torpantak meg.
Devilla levette a gázálarcot, s ezt tették a többiek is, mintha az lenne a bűnös, hogy ilyen
hihetetlen látvány tárult a szemük elé. A vörös és fekete szürrealista keverékét látták, mintha vérrel
fröccsentették volna tele a gótikusán könnyed és magasba ívelő falakat. Nyúzott, szenvedő arcok,
sosem létezett rémálomszerű alakok néztek rájuk.
- Mi a fene ez?
- Egy szentély... - felelte Devilla. - Kutassátok át a széksorokat! Én megnézem az oltárt.
- Az az oltár? Úgy néz ki, mint egy...
Az ügynök nem mondta ki. Devilla elindult az oltár felé. Elhaladt a halottak mellett, egyiket sem
látta még soha életében. A fal előtt megpillantott egy másik testet. Minden eshetőségre számítva
közeledett. Egy öregember feküdt ott, az egyik kezével a szívét markolta, a másikkal egy ezüst fejű
botot. Az ajkai szederjesek voltak, tekintete a semmibe meredt. Devilla mozgást észlelt, és odakapta a
fegyvert.
Szembekerült Thomas Bray-vel.

10.

-Állj, fel a kezekkel! - üvöltötte Marcus Devilla. Felismerte a férfit a róla készült fantomkép
alapján: Alicia Kahan támadója volt. Devillát kicsit megzavarta, hogy FBI-os ruhát hord, de nem
tévesztette meg. Aztán mindjárt feltűnt mögötte James Kahan egy pisztollyal a kezében, és Alicia
Kahan is. - Dobja el a fegyvert maga is, doktor! - kiabálta előre szegezett pisztollyal Devilla.
A templomba újabb FBI-ügynökök nyomultak be. James Kahan az övébe tűzte a fegyvert.
-Azt mondtam, dobja el! - kiabálta Devilla. Amint a többi ügynököt a háta mögött tudta, odalépett
az orvos elé, és kivette az övéből a fegyvert.
-Jól van? - kérdezte Alicia Kahantől.
A nő bólintott. El sem merte hinni, hogy a rémálom véget ért. Devilla láttán megnyugodott,
érdekes módon az anyja után a nyomozó volt a második, akinek a látványa így hatott rá.
- Tartóztassák le! - üvöltötte Devilla Brayre mutogatva. - Közülük való! Alicia megpillantotta a
halott Grant Willent.
A milliomos megtalálta amit keresett, de rögtön el is vesztette azt. Az FBI támadása megölte a
reményeit, és az idős ember nem bírta elviselni a veszteséget, szívrohamot kapott. A doktornő nem
érzett sajnálatot. Ha nála lett volna Willen pénze, most rászórja az öregember holttestére...
Thomas Bray felemelt kézzel állt az ügynökök gyűrűjében. Megmotozták, elvették tőle a
detonátort, és leszaggatták róla a kevlármellényt. A nő látta, hogy a férfi szembogara kitágul, s szinte
elnyeli egész íriszét. A nyugalma egy pillanat alatt elszállt.
- Ne hagyják, hogy megtegye! - kiáltotta.
De az ügynököknek fogalmuk sem volt, miről beszél. Ám ha tudták volna is, egyféleképpen
állíthatták volna meg az eseményeket: le kellett volna lőniük Thomas Brayt.
...egy lefegyverzett embert.
Devilla hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, akárcsak a többiek. A központi tér túlsó végén
álló lyukból fekete füst szivárgott elő.
Bray lassan leeresztette a kezét, és senki nem szólt érte.
Alicia erőszakot vett az ólmos fáradtságon, és felnézett a feje fölé a mennyezetre. A fátylak,
amiket az első szertartáson látott leereszkedni, most nem fátylak voltak, hanem hatalmas, karmos
kezek.
Kábító gáz... hallucináció...
A nő tudta, hogyha ezek leérnek, megölnek mindenkit.
igazi karmok...
 Minek tagadja? Minek hitetlenkedjen? Ez a tagadás vajon a sok, gyerekként elhitt mese
ellentételezése?
A fekete kezek elsőként azt az ügynököt érték el, aki a nézőtéri plexi tövében állt. Fölötte nem
volt olyan magas a mennyezet, mint a középen állók fölött. A lágy vonalú, szellemszerűen átlátszó
karom észrevétlenül csúszott rá az FBI emberére. Azon felhasadt a ruha, s a ruhával együtt a bőre. Az
arcán párhuzamos hasadékok nyíltak, az ajka széthajlott, a szeme kifolyt. Az egyik fülcimpája leesett.
Mintha óriási pengék közé került volna: hosszában iszonytatóan mély sebek nyíltak mellkasán, kezén,
lábán, kilátszottak csontjai, izmai, belső részei.
Egyetlen véres hústorony lett belőle.
Bray megmozdult, és a detonátor felé lépett. Kivette a tehetetlenül álló ügynök kezéből. Devilla
mosolyogva nézte. Mosolya olyan elégedett volt, mint egy jóllakott óvodásé...
James lépett közbe. Bray mellett termett, és kiverte a kezéből a detonátort. A kis készülék átszelte
a levegőt, és a mozaikköveken csattanva csúszott néhány métert. A bőrfüggöny előtt állapodott meg.
Bray James Kahan felé fordult, és elengedett egy balegyenest. Az orvost a szeme alatt érte az
ütés, és hátratántorodott, de rögtön vissza is támadt. Elkapta Bray-t, és egymásba kapaszkodva
huzakodtak, mígnem Bray megragadta dr. Kahan nyakát, és mögé került.
- Ki a fene vagy te? - kérdezte. Hollófekete haja a szemébe hullt. Az orvos két kezével
szerencsétlenül csapkodott, majd felnyúlt Bray könyökéhez, és megpróbált kiszabadulni a szorításból.
Oldalt egy másik ügynököt is elértek a karmok. A mozaikkockákra vér ömlött, lassan,
nehézkesen, mintha csak vörös higany lenne.
Alicia váratlanul kiszakadt a templom bűvös hatalma alól, és Devillához ért. Megrázta a
nyomozót. Devilla feje jobbra-balra billegett, de a nyomozót megbénító révület nem múlt el.
A nő tehetetlenül fordult körbe. Az ügynökök továbbra is mozdulatlanul álltak.
- Ébredjenek! - sikította Alicia Kahan.
Egy nagyobb mennyiségű fekete füstpamacs tört elő a sötét lyukból, és mire szétoszlott, ott állt az
oltáron Mark Holland. Körülnézett, aztán leugrott a mozaikkockákra. Nem törődve sem a huzakodó
Bray-jel, sem James Kahannel, sem az ügynökökkel, a kijárat felé indult. Devilla ekkor Aliciára nézett
bánatos szemeivel.
- Ébredjen! - mondta könyörögve Alicia Kahan.
Holland a bejáratnál lehajolt a detonátorért. Felvette, majd egy pillantást vetett a bent
tartózkodókra és a karmokra. Tetszhetett neki a látvány, mert vigyorra húzta száját, ugyanolyan
farkasvigyorra, mint Bray szokta, és átlépett a függöny túloldalára.
James Kahan feladta a küzdelmet Bray izmos karjai ellen. A zsebébe nyúlt, ahova a svájci Sig
Sauert tette. Előhúzta, kibiztosította, aztán a baljában tartva oldalról gyomorba lőtte Thomas Brayt.
Ezzel kiszabadult a fojtásból.
Bray összegörnyedt, és gyomrára szorított kézzel bámult James Kahan-re, aki előre tartotta a
pisztolyt, egyenesen a férfi szemei közé célozva vele.
- Ezért a pillanatért jöttem ide - mondta a doktor. - Hogyan is hiheted, hogy megölheted az emberi
lelket? Csak azért, mert a testét a gonosz játékszerévé teszed!
Bray tekintetébe felismerés költözött.
- Holland...
Mark Holland James Kahan testét uralva meghúzta a ravaszt.
Egy rázúduló test döntötte le James Kahant a dörrenés pillanatában a lábáról. A támadó az ajtó
felől érkezett, és első pillanatban sem a doktor testében megtelepedő Mark Holland, sem Alicia nem
tudta, ki fordult ellenük. Mint ahogy azt sem tudták, a második lövés talált-e...
James Kahan felpillantott a földről, és elsőként a térdelő Brayt látta meg.
Thomas Bray tekintetében iszonyatos düh ült. James Kahan a fegyver után tapogatózott, ami
kihullott a kezéből, és messzire elcsúszott. Látott egy árnyat... a támadója is a fegyvert kereste. James
Kahan a másik arcába nézett, és Mark Holland lelke meglátta saját testét.
Holland kijutott ugyan a folyosóra, de egyenesen az FBI karjaiba szaladt volna, ha nem
szemfülesebb az ügynököknél. A könnygázfelhő elrejtette az első másodpercekben, s ez elég volt,
hogy átlássa a helyzetet: az ajtó előtt zsaruk álltak. Visszatért a terembe, időben ahhoz, hogy
megmentse Thomas Bray életét.
Akivel az előbb szemernyit sem foglalkozott.
- Hello Mark! - mondta Mark Holland James Kahan-nek. Ismét csak elvigyorodott, mosolya és
tekintete azonban olyan volt, mint a vérengző vadaké. James Kahan ledermedt, s ez a dermedtség
előnybe hozta Holland-et... aki megpillantotta a pisztolyt a terem közepén.
Sikoly hasított bele a levegőbe: egy kommandós ismét halálát lelte a félelmetes és
megfoghatatlan szellemkarmok között.
 Alicia Kahant ez a sikoly késztette megmozdulásra. Ő is megpillantotta a fegyvert, és Mark
Hollanddal egy időben mozdult rá.
A férfi hasalva ugrott érte, a nő futott. Szinte egyszerre értek a Sig Sauerhez, Holland egy
hajszálnyival előbb. Ujjai a fegyver markolatát érintették, és már majdnem megragadta, amikor Alicia
megérkezett, s csak egyet tehetett: kirúgta a férfi keze alól a pisztolyt.
A Sig Sauer pörögve csúszott az oltárhoz, nekikoppant, majd kissé távolabb megállapodott.
Mark Holland a nő bokája után kapott.
Alicia Kahan ügyes volt, átugrotta a férfi tenyerét, és elérte a fegyvert. Holland talpra ugrott,
hatalmas léptekkel közeledett feléje.
Alicia lehajolt a fegyverért.
Meglátta az árnyat maga mögött, s oldalra dőlt. Közben fordult, emelte a fegyvert, és egyenesen
Holland homlokának szegezte, midőn ő oltárnak vetett háttal a földre csúszott.
Ott ült a mozaikkockákon, és tartotta fölfelé a pisztolyt. Holland utolsó mozdulata félbeszakadt,
éppen a nő felé hajolt.
Úgy néztek ki, mint két viaszszoborrá dermedt ember.
- Lője le! - nyöszörögte James Kahan távolabb. A férfi feltápászkodott a földről.
- Ki ő? - kérdezte Alicia Kahan remegő hangon. - Ki van a testében, Mark?
Mark Holland nem válaszolt. Lassan kiegyenesedett, s közben le nem vette tekintetét Alicia
Kahan-ről.
- Ha maga elfoglalta a férjem testét, akkor ki van a maga testében? - ismételte meg a kérdést a
doktornő. Egyenesen Holland szemébe nézett, nem mert másfelé nézni...
- A gonosz maga - felelte James Kahan.
Holland lassan előhúzta a kezét a teste mellől, és felmutatta a detonátort.
- Ha meghúzza a ravaszt, megnyomom a gombot - mondta hideg, érzelemmentes hangon - Ha...
megteszi
- ...meg akar halni, lőjön csak!
- Lője le, dr. Kahan! Nem robbantaná fel a saját templomát! James rászánta magát, hogy átveszi
Aliciától a fegyvert, azonban elfeledkezett arról, hogy Thomas Bray még mindig él. Amikor elindult a
nő felé, Bray nekiesett, vagy jobban szólva: rádőlt, s lefogta mindkét kezét.
James azt hitte, könnyen lerázhatja magáról a sebesültet. De tévedett. Bray-ben iszonyú erőket
szabadított fel a haslövés, s az, hogy a halál közelébe került. Bősz medveként küzdött.
Mark Holland rájuk pillantott, s ujja megfeszült a detonátor fölött.
- Hagyja abba, Mark! - kiabálta Alicia az oltár tövében. - Hagyja abba! A kiáltása a Bray-jal
küzdő James Kahan-nek szólt.
Mark Holland visszafordult felé, s fél térdre ereszkedett. Üres kezét előre nyújtotta.
- Adja ide a fegyvert!
- Lőjön! - sziszegte James Kahan Bray szorításából.
- A robbanás megöl mindenkit... Rendőröket, nőket, gyerekeket... - súgta Mark Holland.
Tekintetének olyan súlya volt, amely alatt a legerősebb akarat is megroppant volna.
- Azok a nők és gyerekek gyilkosok - kiabálta James Kahan a terem közepéről. - Az FBI-osok
nemkülönben!
- Ugye fél a haláltól?
...és Alicia Kahan nem lőtt. Lassan előre nyújtotta a Sig Sauert, s belepottyantottá Mark Holland
tenyerébe.
Körülöttük még inkább megsűrűsödött a sötétség.
- Miért? - kérdezte kétségbeesetten James Kahan.
-Mert nem akarok meghalni - felelte a nő halkan, nagyon halkan.
meghalni nem akarok...
James Kahan feladta a küzdelmet, és Thomas Bray érezte, hogy feladja. Elengedte az orvost, neki
is fogyóban volt az ereje. Mindketten lihegve álltak, s Bray lassan a gyomrára szorította kezét.
Most nyilallt bele testébe az igazi fájdalom.
-Sötétség Hercege segíts! - zihálta. Holland felállt, s feléje nézett.
-Segítettelek... - mondta Bray. - Nézd, mennyi áldozatod van a mai napon!... Meríts erőt belőlük,
s egy keveset adj nekem is! - Körbeintett a némán álló FBI-osokon.
Fentről lenyúlt egy minden eddiginél hatalmasabb fekete karom, és ráereszkedett a Devilla
melletti rendőrre. Belekapott, de nem hasította fel mellkasát. Félelmetes körmeit csupán belenyomta
áldozatának combjába, s egyszerűen megemelte a testet. A fájdalom eszméletre térítette a rendőrt, aki
hirtelen felüvöltött.
Ahogy a körmök még mélyebbre hatoltak húsába, s a saját testének súlya végzetes sebeket nyitott
meg, úgy vált üvöltése sikítássá, sikoltozássá. Vergődni kezdett, s ez csak rontott helyzetén. Artériák
szakadtak el, erek, s a magasból meleg, emberi vércseppek hulltak alá, mint tavaszi eső. A rendőr
lassan eltűnt a fenti sötét felhőben, de hangja megsokszorozódva visszhangzott. A vércseppek sűrűn
pattogtak a földön, s fröcsögtek mindenfelé. Hulltak bőven a tántorgó Brayre, James Kahan felfelé
tartott arcára, a zokogó Alicia Kahanre, és Mark Hollandra, akinek szembogara egyetlen vörös folt
lett...
Valaki a sikoltozás hallatán belépett a külső ajtón, és átfordult a bőrfüggönyön.
Lőni sem maradt ideje.
A feketeségből kicsapott valami, s most ez nem csupán egy karom volt, hanem egy alak, amely
mintha a falról lépett volna le. Kicsapott, tátotta pofáját, megvillantak fogai... majd leharapta a rendőr
fejét.
A test hátravágódott, de mielőtt földet ért volna, legalább hat felé szakították szét újabb fentről
érkező alakok. Alábuktak a magasból, fekete szárnyukkal megkavarták a füstöt, és fogaikkal martak
bele a halottba.
A vér szaga vezette őket, s amint megkaparintották prédájukat, visszatértek a magasba.
A bejárati ajtó döngve záródott be.
Thomas Bray átszellemült arccal nézte az előhívott démonokat. Kihúzta magát, hasán alvadt
vérfolt virított.
A démonok szárnycsapásai által spirális forgásba késztetett füst egy tölcsére Bray irányába
fordította lenti végét, és belefúrta magát a sebbe... Hátul, a golyó ütötte seb másik oldalán aztán
kifolyt. Thomas Bray sebe lassan gyógyult, a férfi visszanyerte erejét, s ezzel végképp a Sötétség
Hercegének szolgájává vált... és királyává a Földön.
James Kahan alakját ugyanakkor halovány fehér derengés kezdte körbekeríteni.
Alicia észrevette ezt. Időközben elengedte Holland bénító akarata, s a nő lelkében feltámadt az
önvád: hagyta magát befolyásolni. Emlékezett rá, hogy Holland korábban azt mondta, csak azt tudja
befolyásolni, aki amúgy is befolyásolható...
vajon én adtam át... vagy kényszerítettek'?...
A nő most jóvá akarta tenni hibáját. El kell vonnia Holland figyelmét Jamesről!
James készül valamire.
Ócska, korhadt kapaszkodója volt ez a hit lelkének, de erősen megmarkolta.
- Valóban felrobbantotta volna önmagát és a templomot? - kérdezte Mark Hollandtól.
Holland ismét a nőre vetette tekintetét. Érdeklődve mérte végig, de csak mint ember a furcsa
bogarat...
- Gondolja, hogy itt hagyom... itt hagytam volna a rendőröknek? - kérdezte torokhangon. - Nem
dobom oda titkaimat... Ebből nem lesz turistalátványosság! Inkább felrobbantom.
Középen Bray felüvöltött a boldogságtól. Ha eddig hatalmának tudatában áthágott minden
szabályt és királynak érezte magát, most istenségként emelkedett a mindennapok fölé. Felemelte kezét
a magasba, a kupola alatti démonok irányába. Uralni fogja őket!
- Az én karom - suttogta Mark Holland a nőnek büszkén.
- És most mi lesz?
- Kimegyünk a folyosóra és kisöpörjük a rendőröket a templomomból.

11.

A hollóval díszített vastag fémajtó előtt nem csökkent a tűzpárbaj hevessége, s az FBI
embereinek előrenyomulása megtorpant.
Szemben, a védőkbe új erő költözött.
Ketten a behatolók közül hiába próbálták benyomni a dupla szárnyú ajtót. Egyikük a
fegyverkattogás és az üvöltözés közepette Jeffrey Jordan ügynököt hívta.
- Be kell robbantani az ajtót! - üvöltötte az SHC embere a hívás után.
- Eszedbe ne jusson! - lökte arrébb a másik zsaru. - Ránk szakad az egész domb.
Szerencsére hamar megérkezett Jordan, és ő is ez utóbbi mellett volt. Ám semmilyen más
megoldást nem tudott kitalálni.
-Fúrjátok meg a falat, és robbantsuk ki! - utasította az embereit. Megkezdték a plasztik
felerősítését... golyózáporban, körbe a falon.
 Alicia feje felett, az oltáron tátongó sötét nyílás fekete felhőcsomókat lökött ki magából. Ezek a
fellegek könnyedén a magasba szökkentek, s beleolvadtak a fent gomolygó felhőkbe. Ám míg oda
felértek, furcsán hullámzott oldaluk... mintha valami lenne a belsejükben.
Mintha csak felfelé hulló, fekete ikrák lennének.
A sötétség világra bocsátotta burokban rejtőző gyermekeit... S ha azok majd felhasítják rejtekük
könnyed levegőből szőtt éjfekete kárpitját, s előbújnak mélyéről
elfoglalják a világot.
- Ki maga? - kérdezte Alicia Kahan. Erővel kényszerítette magát, hogy ne pillantson James vagy
az üvöltő Bray felé. - Valamelyik gonosz sumér isten?
-A sumér istenek nem gonoszok - mondta Holland. Barátságosan beszélt a sumér istenekről,
mintha minden nap együtt innák mézsörüket Ninkasi asztalánál. - Teszik a dolgukat, s a dolgokhoz
épp úgy hozzá tartozik a pusztulás, mint a születés, a sötétség és a napfény...
- Akkor a sátán?
- Csupán azok szemében vagyok én gonosz, akik nem ismerik fel, hogy minden fény mögött ott
az árnyék. Az én szemem mindent lát, nem csupán a fényt. De milyen lenne a világ, ha csak tavasz
lenne? Mikor érne be a gabona, hova születnének az emberek?... De ha meg akar nevezni, szólítson
csak Angra Mainjut-nak!
- Mit jelent ez?
- Egy név a sok közül... de a legelső nevek közül való.
Thomas Bray végre elhallgatott, s ez félelmetesebb csendet teremtett minden eddiginél.
Fentről sötét szárnyak suhogása hallatszott.
Aztán Bray a feladatára irányította figyelmét. S első feladatának a James Kahan-be költözött
Mark Holland elpusztítását tekintette.
James Kahant azonban ekkor már fényes aura védte, akár egy páncélos lovagot a páncélja.
Holland felidézte istenét és segítségét kérte a gonosz elleni küzdelemben. Testileg és spirituálisan
megerősödve állt a szentély közepén.
- Ha szolgállak, engem is megjutalmazol? - kérdezte Alicia, és maga alá húzta lábait, mintha
csak összegömbölyödne.
- Megöllek! - Másodszor harsant fel Bray üvöltése, most azonban az öröm helyett düh csengett
ki belőle. Amint közelebb lépett James Kahan-hez, egy ismeretlen erő hátravágta. Métereket repült, s
a mozaikköveken egészen a plexiüvegek aljáig csúszott.
Mark Holland egyszeriben megfeledkezett a nőről, és megpördült... Alicia Kahan tekintete ekkor
megakadt a detonátoron. Agyán átvillant egy lehetetlen
megint a kezére fogsz játszani!
próbálkozás ötlete.
A talpára billent, és máris ugrott érte...
Mark Holland tekintete lángolt, s a Sötétség Hercege elindult James Kahan felé. Ez az ő
birodalma, s hadserege, habár még gyenge, de képes leszámolni egy gyenge halandóval akkor is, ha
azt isten támogatja.
Ez a sötétség temploma!
De mielőtt elindult volna, Alicia Kahan lecsapott a detonátorra, és megszerezte.
Mark Holland nem törődött most a nővel... hitte, hogy úgy sem meri majd használni. Sokkal
nagyobb ellenfél volt a férfi. A Sötétség Hercege a kupola alatt köröző gyermekeit hívta segítségül
ellene.
James Kahan viszont azt a hadsereget keltette életre, amellyel a jó mindig is harcolt a gonosz
ellen: az embereket, akik körülvették. Testéből, mint valami köldökzsinór, fehér fonalak kúsztak a
teremben álló és még élő FBI ügynökök felé, hogy feloldják őket a dermedtségből. Isteni energia
áramlott bennük... az élet vibráló, lüktető energiája.
Egy időben csaptak le a szörnyek a magasból és oldódott fel az emberek bénultsága. A rendőrök
úgy tértek magukhoz, hogy mit sem tudtak bénultságukról, kiesett számukra a dermedtségben töltött
idő, és rögtön tüzelni kezdtek. A fegyvereikből kicsapódó lövedékeket isteni fény keretezte... s
fénycsíkot húztak.
James Kahan lebegni látszott.
Iszonyatos sivalkodással zuhantak alá a megsebzett démonok. Támadásuk csúfos káoszba fulladt,
lendületük megakadt.
A Sötétség Serege még nem volt felkészülve arra, hogy kijöjjön erre a világra. Golyók szaggatták
frissen kialakított testüket, elcsapták szárnyukat, rést szakítottak testükön, behatoltak koponyájukba.
Mocskos vérük szétfröccsent a levegőben...
 Sivításuk a vastag acélajtón keresztül a folyosóra is kihallatszott.
- Mi a rossebb? - kérdezte kint Jeffrey Jordan mélységes mély döbbenettel. Az ügynök, s a
körülötte állók elhátráltak az ajtótól. De csak pár másodpercig tartott meglepetésük, Jordan munkára
serkentette őket: - Robbantani akarok! Gyerünk!
Bent Marcus Devilla, akibe köldöke magasságában, hátulról kúszott be a fénylő csatornán át az
energia, a támadó Mark Hollandra emelte Browningját.
Alicia Kahan a zűrzavar és a fegyverek ropogása közepette megbűvölve bámulta a detonátort.
Most megtehetem....
Tenyerébe zárta, és érezte a kioldó gombjának dudorját.
Ezt akarom?
Én akarom.
Bray újra rohamozott. Észrevette, hogy urát veszély fenyegeti, és a megközelíthetetlen James
Kahan helyett Devillát vette célba.
Ám csak egyet tehetett.
Ismét eldördült egy lövés, amely nem talált célba. Bray felütötte Devilla kezét, és öklével a
nyomozó arcába csapott. Devilla visszavágott, majd a hátratántorodó Thomas Brayba ürítette az egész
tárat.
Bray megtántorodott, de talpon maradt. A golyók ütötte lyukakon át, mintha csak gáz törne fel
egy nagynyomású csőből, fekete füst áramlott ki.
Mark Holland egy négy méteres emberfeletti ugrással átrepült párosuk fölöttük, és James Kahan
aurájának körébe került. Ahol a Holland körül kavargó fekete energiamező láthatóvá vált, és
érintkezett James Kahan fényaurájával, cseppfolyóssá vált a levegő.
Alicia Kahan döntésre jutott, és a magasba tartotta a detonátort.
-Felrobbantom - kiáltotta. - Meneküljenek!
Marcus Devilla elkapta Alicia Kahan másik kezét, és a kijárat felé rántotta. Sebesült, vergődő
démonokat kerülgettek, amelyek úgy agonizáltak, ahogy az elvágott torkú, kivérző kakasok.
-Meneküljenek! - villantotta meg futás közben Alicia a detonátort a többi zsaru felé. Azt sem
tudta, hogy valaki kifelé rángatja. Elméjét egy dolog foglalta le
a szándék
felrobbantom
hogy mindent a levegőbe repít.
Kintről ekkor robbantották ki a falat. Törmelék és füst kavarodott fel, majd nyomán csípős
könnygázszag áradt be. A fent kavargó rémült, szárnyas lények a résben a menekülés útját látták...
A szabadságot.
A boltozat alatti ködgomolyból egyszerre csapott le a megmaradt tucatnyi szörnyeteg, és a
feltáruló világos lyuk felé repült. A ködgomoly is élőként viselkedett, amikor a fal azon pontja felett
sűrűsödött be...
A rémisztő szárnyas démonok nem nézték, mit okoznak a mozaikpadló magasságában, és
elsodorták Mark Hollandot James Kahan mellől. Fellökték mindkettőjüket, a fényvezetékek
elszakadtak... majd ledöntötték a lábáról Devillát és Alicia Kahant, és a másik három, életben maradt
rendőrt is.
A lyukban megjelenő Jeffrey Jordan csak annyit látott, hogy valami nagy sebességgel közeledik
feléje. Gondolkodás nélkül lőtt.
Lövedékei azonban csak csípések voltak, csak fém, mindenféle szellemi energia nélkül.
Ám mögötte tucatnyi fegyver ugatott fel, és már csak erejüknél fogva is megállították az első
rohamot.
A lények kis félkörrel visszafordultak, és szétszóródtak.
Devilla feltápászkodott, és felrántotta Aliciát. Aztán Jordan karjaiba lökte a nőt, és felhúzta a
mellé zuhant James Kahant is.
Elvégre érte jöttek.
Rajta!
Alicia Kahan megnyomta a detonátor gombját.
- Gyerünk innen! - üvöltötte Devilla, de a második szót már elnyomta a kőoltár
felrobbanásának döreje. Hatalmas kőrepeszek süvítettek el fejük mellett. Az egyik eltalálta a közelben
álló zsarut, aki túlélte a karmokat és a szörnyeket is. Leszakította a fél arcát.
Jordan a nővel együtt repült hátra, a fal résébe, és rázuhantak vagy tucatnyi mögöttük állóra.
Tűz csapott fel a templomot körbefogó székek mögül, és legalább hat helyen felrobbant a
tartófal. A robbanások a közelállók dobhártyáját átszakították. Egy másik túlélő rendőr egy
lángcsóvában emésztődött el.
Megroppant a füstfelhő fölött a boltív.
Ezzel egy időben a föld alatti létesítmény kulcsfontosságú helyein további tizenöt töltet robbant
fel.
Aki tehette, menekült.

12.

A templom tartóoszlopai eldőltek, a teteje beszakadt. A mozaikkockák alatt elhelyezett apró

töltetek szétrombolták az ábrát, az oltár darabjaira tört szét, s a falak sem maradtak egyben.
Alicia számára a rohanás mintha órákig tartott volna. Egyik kezét a feje fölé emelte, a nyakát
behúzta, és nem nézett semerre, csak a lába elé. A szeme sarkából azonban látta a bedőlő falakat, a
tűzoszlopokat, és a repülő törmelékeket. Félig megsüketült, mindenhonnan robbanások hallatszottak.
Ők pedig szaladtak fel a körbe-körbe kanyargó folyosón, lépték át a halottakat. Füst kavargott, marta a
szemét, és már levegőt sem kapott. James a köpenyénél fogva húzta, ő pedig vércseként szorí totta
Devilla kezét. Átrohantak egy ismerős öltözőn, a szekrények többsége már a földön feküdt, és egy ajtó
mögül lángcsóvák nyúltak utánuk. Feketébe öltözött árnyalakok futottak velük együtt, és kiabáltak is...
Aztán egyszerre kint álltak a szabadban, a friss levegőn, ezernyi reflektor előtt. Fegyverek
szegeződtek rájuk. Devilla előre ugrott, és testével takarva Alicia Kahant azt üvöltötte, hogy ne
lőjenek.
Ne lőjenek!
Rémálom volt az egész, dermesztő, felfoghatatlan rémálom. Valami megfoghatatlan elrebbent a
fejük felett... Senki nem vette észre.
A mögöttük levő barakk megállás nélkül ontotta a menekülő FBI-osokat. Egy ügynök égő háttal,
üvöltve bukkant fel. A dombocska, amin álltak, folyamatosan remegett. A teteje beomlott, és porfelhő
szállt fel, kisebb-nagyobb lángcsóvák lebbentek el a csillagos ég felé. Aztán a kilökődött por szép
lassan szállingózni kezdett. A reflektorokra köd telepedett.
Devilla még mindig Alicia Kahan előtt állt.
- A kurva életbe! - nyögte ki ekkor a rendőr. Most kapott csak levegőt. - Mi jutott eszébe, hogy
robbantott?
- Nem jelent meg az isten! - Alicia meggörnyedve köhögött. - Csak Holland testében... Csak
testben élt... A test pedig elpusztít...ható.
Devilla ekkor vette csak észre, hogy kibiztosított fegyverét szorongatja. Képes lett volna bárkit
lelőni, aki rájuk támad.
Jeffrey Jordan került elő, Devilla pedig örült, hogy nem tette el a fegyvert.
- Akármit is akar mondani, felejtse el - mondta a nyomozó Jordan és Alicia Kahan közé állva. -
Ha az Special Humán Cases-től van, már húzhat is a fenébe!
- Beszélnünk kell a doktornővel.
- Megtehetik Chicagóban az irodámban, tucatnyi tanú társaságában.
-Mondja meg neki, hogy jobb, ha csendben marad. Mi cáfolunk, tanúk nincsenek, az ügy pedig
három nap alatt elfelejtődik.
-Ne akarja, hogy használjam a fegyvert. Most tűnjön el!
Jordan merőn nézett rá, aztán eltűnt az ügynökök és letartóztatottak forgatagában.
-És most mi legyen? - kérdezte Devilla Alicia Kahantól, miután megfordult. Úgy rémlett neki,
mintha széthulló emberi testeket látott volna pár perccel korábban. Karmokat és vért. Szédült, ha erre
gondolt, és kirázta a hideg. Úgyhogy igyekezett nem gondolni rá, és ahelyett, hogy azt kérdezte volna,
„mi az isten haragja volt az odabent?”, egyszerűen csak azt tudakolta, hogy most mi legyen. Alicia
Kahan nyilván többet tud a múltról és a lehetséges jövőről. - Amiket a sajtónak elküldött, azok az
anyagok védik... addig mindenesetre, ameddig a tévéállomások melegen tartják az ügyet.
- Ők ölték meg Bruce Walsh-ot? - intett a fejével Alicia Jeffrey Jordan után.
- Valószínűleg igen. Az ő utasításukra valakik...
- Nálam vannak az eredeti fényképek és leírások is... Kézzel írott levél.
- Hol?
- Biztos helyen. Devilla bólintott.
- Szerencséje van. Vigyázzon rájuk!
Alicia hirtelen megingott, James kapta el. A nő belekapaszkodott a férfiba... Mindkettejük haját,
szemöldökét őszre színezte a leülepedő por. Mintha hó esne...
 - Az őrületnek vége - mondta James. - Thomas Bray halott.
- Csak be kell fognom a számat...
- Csupán meg kell válogatnia azokat, akikkel őszinte lehet... - James Kahan szomorúan
elmosolyodott. - El kell mennem, dr. Kahan.
- Mark... - Alicia szemébe könnyek gyűltek. - Mi történt magával... és a férjemmel?
A férfi lehajtotta fejét.
- Amikor a szertartáson megpróbáltak átformálni, egy mód nyílt a menekülésre: kiléptem a
testemből. Benne maradt a gonosz énem, de attól még meghalt volna a test, ám valami elfoglalta...
Vissza nem mehetek... Ez pedig nem az enyém, csak kölcsön vettem. Tulajdonképpen szellem vagyok,
és nem tudom, hol a helyem.
- Remélem, Mark, hogy a legjobb helyre kerül - mondta a nő a zokogás határán állva. Egy
halottól búcsúzott. Holland nem volt többé idegen, háromszor mentette meg az életét, és Alicia hálás
volt neki. - Az életet ugye nem a halál követi?
- Majd most megtudom...
- Legyen boldog!
Alicia két puszit adott Mark Hollandnak... James arcának két felére.
- Egyet tegyen meg! - kérte Holland. - Nem szabad futni hagynia azt a lényt, aki most az én
testemben kóborol kint. Nem emberi lélek... Bármire képes, és ha elmenekül, folytatja, amit elkezdett.
- Lehet, hogy benn égett a bunkerben.
- Nem. Érzem, hogy kijutott. Valahol az erdőben...
- Biztos?
- Érzem.
- Szerintem nem lesz nehéz rávenni a rendőrséget, hogy segítsen - mondta a nő a nyomozóra
pillantva.
Devilla, aki a párbeszéd felét nem értette, rábólintott. Aztán arra gondolt, hogy az SHC-iroda
segítségéről szívesen lemond, viszont a hajszára ráveheti a helyi zsarukat.
De kit is kell most kergetni?
- Azok után, amit lent láttunk - tette hozzá Alicia Kahan. Merőn nézte a férjét, aki
megborzongott, mintha az éjszaka hűvöse bebújt volna az inge alá.
A doktornő észrevette, mikor költözik más fény James Kahan szembogarába. S akkor elvette a
kezét a férje arcáról, és megválaszolta Marcus Devilla percekkel korábbi kérdését.
- Tartóztassa le a férjemet, nyomozó! Mert bűnrészessé vált, s gyilkossá lett!
Mark Holland lelke a csillagok felé lebegve nem törődött többet a föld dolgaival.

13.

Al-nenhir-tu először A-zu arcát pillantotta meg maga fölött, aztán a kék égboltot, és a felhőket
fenn a magasban. Az égbolt színe elárulta neki, hogy késő délután van, csendes, szélmentes nap.
Nyugalom és csend uralkodott a palota felett, darvak szálltak el V-alakban a Déli-tenger felé.
A-zu egy ronggyal megnedvesítette a beteg ajkait. Al-nenhir-tu szeme hálásan megrebbent.
- Ne akarj megmozdulni, jó uram! - mondta A-zu. - Elégedj meg annyival, hogy túl vagy a
műtéten, s ne siettesd a gyógyulást, el fog az jönni magától.
Al-nenhir-tu erőtlenül felsóhajtott. Az orvos megtörölte a beteg homlokát is, majd a nedves
ruhadarabot a nyakára terítette.
- A sebedet lefedtük, s nem fertőződött el, a démonok elkerültek. Vigyáznod kell rá, s ha az
istenek megsegítenek, akkor még hosszú hosszú ideig leszel közöttünk.
A beteg lehunyta a szemét és elaludt.
Amikor legközelebb felébredt, palotájának színes, kék és vörös mennyezetére esett a tekintete. A
szeme sarkából látta, hogy a mécsesek lángja táncot jár a fal festményein, a vidám lányok és szekeres
katonák során. Úgy érezte, egyedül van, s hosszan nézte a mennyezetet. Egy idő után összefolyt
szemei előtt a kék és a vörös, mégsem hunyta le szemhéját, nem akart elaludni, most irtózott a sötétség
gondolatától is. Aztán egyszerre egy aprócska fénypont jelent meg a mennyezet magasában.
Al-nenhir-tu érdeklődve nézte, nem félt tőle. A fényből egy mosolygós alak vált ki. Nem zavarta,
hogy a mennyezeten van, úgy látszott teljesen megszokott neki a fekvő testhelyzet is. A ruhája
mégsem lefelé lógott, hanem könnyed redőkben hullt térdére. A szép arcú férfi egy fogazott sarlót
tartott a kezében. Hosszan nézték egymást a beteggel.
- Megismersz? - kérdezte gyengéden a sugárzó isten.
 - Samas... - akarta nyögni a beteg, de nem volt ereje szólani se. Samas, a mindent látó fény
istene, a bíró bólintott. Egy fénysugár nyúlt le a beteghez az isten mögül, és halovány derengésbe
fonta alakját. Al-nenhir-tu erőt kapott a gyógyuláshoz. Samas mindentudón mosolygott.
- A jövő titkairól majd máskor beszélgetünk...
Amikor eltűnt, a beteg ismét elaludt. A-zu ébresztette két nap múlva.
- Enned kell jó, uram - mondta az orvos. Al-nenhir-tu hátát feltámasztották a szolgák, majd
péppé zúzott gyümölccsel etették meg urukat. Az orvos ott ült vele szemben, és nézte, hogyan
nyögdécsel és nyel a betege.
- Valamit tudnom kell, uram - mondta az orvos az ebéd végeztével. - Ki járt nálad, a tegnapi
napot megelőzően?
Al-nenhir-tu őszintén válaszolt. Szava halk volt, de érthető.
- Samas...
Az orvos megkönnyebbülten bólintott. Senki nem tudta, hogy köpenyébe rejtve egy kést
szorongat. A választól függött, hogy Al-nenhir-tu életben maradhat-e vagy sem. Mert ha valamely
démon látogatja meg, meg kell ölni a beteget. És ha meg kell ölni, hát megöli, és elvész ő maga is. De
Samas jó isten, pártatlan és igazságos. Minden nap megjelenik a Mása hegy mögül, és fénnyel tölti ki
az emberek szívét...
- Jó, uram - kezdte az orvos. - Samas innentől életed része lesz. Miután eltávolítottam koponyád
mélyéről az élősködőt, ami betegségedet okozta, feltárult egy szem, amellyel megpillanthatod a
neked rendelt istent. Sok nép van, és sok isten, s úgy látszik, téged Samas részeltet kegyeiben. Fogadd
őt el életed részének... Egy nagyon hosszú élet részének.
A-zu felállt. Az ő feladata itt véget ért. A gyógyuláshoz már fölösleges. Megnyugodhatott.
- Ám... még valamit, uram. Ha életed során mágusok és varázslók akarnának megkísérteni,
azzal, hogy többet láthatsz a túlsó világból, ha befekszel kezeik alá, ne higgy nekik. A szemed az
istenekre nyílik. Ám ők csak hályogot vonnak rá, s tudod, ha Samas eltűnik az égről a hegy mögött,
csak sötétség marad mögötte, és soha nem tér vissza. A tudás már a tied, s ne áruld el alsóbb
örömökért.
Al-nenhir-tu nézte a palota oszlopsora között távolodó orvos hátát. Soha többé nem látta viszont,
a szavait azonban nem feledte. Az élete pedig, hála az orvosi beavatkozásnak, még ebben a
változékony és kaotikus korban is hosszúra és boldogra sikeredett.