Vadon Szava

Generated by ABC Amber LIT Converter, http://www.processtext.com/abclit.
html
Tartalom
Impresszum
Jack London
A vadon szava
Fordította: Réz Ádám
Tartalom
VISSZA AZ ŐSI TÖRVÉNY BIRODALMÁBA
A FÜTYKÖS ÉS AZ AGYAR TÖRVÉNYE
AZ URALOMRA VÁGYÓ ŐSI VAD
AKI AZ ELSŐBBSÉGET KIVÍVTA
HÓBAN, HÁMBAN MINDHALÁLIG

Generated by ABC Amber LIT Converter, http://www.processtext.com/abclit.html
EGY EMBERT SZERETNI
A HÍVÓ SZÓ ELHANGZIK
The Call of the Wild
INTO THE PRIMITIVE
THE LAW OF CLUB AND FANG
THE DOMINANT PRIMORDIAL BEAST
WHO HAS WON TO MASTERSHIP
THE TOIL OF TRACE AND TRAIL
FOR THE LOVE OFA MAN
THE SOUNDING OF THE CALL
Lázad az ősi nomád,
szokásoklánca szakad,
mély, téli álma után
felébredbenne a vad.
VISSZA AZ ŐSI TÖRVÉNY BIRODALMÁBA
Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s
nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát
Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga
fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak
ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett,
erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.
Buck a verőfényes Santa Clara-völgyben élt, egy nagy ház körül. Miller bíróék birtoka - így hívták ezt a
helyet. A ház kissé odább állott az úttól, félig elrejtve a fák között, a lombok résein néhol kibukkant
széles, hűvös tornáca, amely mind a négy oldalról körülvette. Kavicsos kocsiút vezetett a házhoz, ide-oda
kanyargott a messzire elnyúló pázsit közepén, a magas nyárfák összefonódó ágai alatt. Hátul még
nagyobb távlatok nyíltak, mint a ház előtt. Voltak itt nagy istállók, melyekben tucatnyi lovász és szolga
lármázott, vadszőlővel befuttatott cselédházak, különböző melléképületek végtelen és rendezett sorban,
szőlőskertek, zöld legelők, gyümölcsösök, csipkebokrok. Itt volt az artézi kút szivattyúháza és a nagy
cementmedence, amelyben Miller bíró fiai reggelente megmerítették magukat, vagy hűsöltek a forró
délutánokon.
És e hatalmas birtok egész területén Buck uralkodott. Itt született, és itt töltötte el életének négy
esztendejét. Igaz, más kutyák is éltek itt. Nem is lehetett másként, ilyen hatalmas portán elkelt a sok
kutya, de a többiek nem számítottak. Jöttek-mentek, a népes ólakban kaptak szállást, vagy a ház
rejtekeiben éltek visszavonulva, mint például Toots, a japán mopszli, és Ysabel, a kopasz mexikói; ezek
a furcsa lények csak nagy ritkán dugták ki orrukat a házból és nemigen járkáltak a szabadban. De voltak
még foxterrierek is, legalább egy tucat, akik fenyegetően csaholtak az ablak felé, ha Toots és Ysabel
kinézett rájuk a seprűvel és súrolókefével felszerelt szobalányok seregének védelme alatt.
Buck azonban nem tartozott sem a szobakutyák, sem az ólbeli kutyák közé. Ő az egész birodalomnak
ura volt. Fürdött az úszómedencében a bíró fiaival vagy vadászni ment velük; elkísérte Mollie-t és Alice-t,
a bíró lányait, alkonyi vagy kora reggeli hosszú sétáikon; téli estéken ott hevert a bíró lábánál a
könyvtárszoba pattogó kandallója előtt; meglovagoltatta hátán a bíró unokáit, vagy meghempergette őket
a fűben, és vigyázott minden lépésükre, ha vad kalandokra indultak a kúthoz, az istállóudvarba vagy még
messzebb, a kifutótérre és a csipkebokrok közé. Méltóságteljesen járt-kelt a terrierek között, Toots és
Ysabel létezéséről pedig tudomást sem vett, mert király volt - a Miller-birtok valamennyi lábatlan,
négylábú és kétlábú jószágának a királya, az embereket is beleértve.
Apja, egy Elmo nevű hatalmas bernáthegyi, annak idején elválaszthatatlan társa volt a bírónak, és úgy
látszott, Buck méltó lesz arra, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Nem nőtt olyan nagyra - mindössze
száznegyven fontot nyomott -, anyja ugyanis, Shep, skót juhászkutya volt. De azért így is, száznegyven
fonttal is, hozzá még a jólét és köztisztelet adta méltóságával, kellőképpen fenn tudta tartani királyi
tekintélyét. A kölyökkora óta eltelt négy esztendőt úgy élte le, mint egy elégedett arisztokrata; fölöttébb
önérzetes volt, és talán öntelt és különc is egy kissé, mint némely vidéki urak, akiknek nincs megfelelő
társaságuk. De legalább nem lett belőle elkényeztetett szobakutya. A vadászat és más, házon kívüli
sportok megóvták az elhízástól, és megkeményítették izmait; mint a hideg fürdőzéshez szokott fajták
általában, szerette a vizet, felüdült, és egészséges maradt tőle.
Egyszóval, ilyenfajta kutya volt Buck 1897 őszén, amikor a klondike-i lelet a világ minden sarkából
annyi embert csalt a fagyos Északra. Buck azonban nem olvasta a lapokat, és nem tudta, hogy Manuel,
az egyik segédkertész, rossz társaság, akit kerülni kellene. Manuelnek volt egy megrögzött bűne:
rajongott a kínai lottóért. A játékban pedig volt egy megrögzött hibája: vakon hitt egy szisztémában, és ez
megpecsételte romlását. Mert ha az ember valamilyen szisztéma alapján akar játszani, sok pénzre van
szüksége, márpedig egy segédkertész jövedelméből nem sok marad, ha feleségét és számos ivadékát is
el kell tartania.
Azon az emlékezetes estén, amikor Manuel elkövette árulását, a bíró éppen a Szőlőtermelők
Szövetségének gyűlésén volt, a fiúk pedig sportklubot szerveztek rendkívüli buzgalommal. Így hát nem
látta senki, hogy Manuel és Buck eltávozik a gyümölcsösön keresztül: Buck is valami ártatlan sétára
gondolt csupán. S egy magányos férfi kivételével akkor sem látta őket senki, amikor a College Park nevű
feltételes vasúti megállóhoz értek. Az idegen férfi odament Manuelhoz; néhány szót váltottak, és pénz
csörgött a kezükben.
- Becsomagolhatná az árut, mielőtt átadja - mondta az idegen mogorván, s erre Manuel egy vastag
kötelet tekert Buck nyakára az örv alatt.
- Csak húzza meg, és kifogy belőle a szusz - magyarázta Manuel, és az idegen mogorván rábólintott.
Buck nyugodt méltósággal tűrte a kötelet. Igaz, nem volt hozzászokva az ilyen mókákhoz, de megtanulta,
hogy bízzék az ismerős emberekben, és elismerje bölcsességüket, amely magasabb rendű az övénél.
Hanem amikor a kötél vége az idegen kezébe került, fenyegető morgást hallatott. Csupán jelezni
óhajtotta nemtetszését, abban a büszke hitben, hogy óhaját parancsnak tekinti mindenki. Nagy
meglepetésére azonban a kötél megszorult a nyakán, és a lélegzete elakadt. Fellobbanó dühében az
idegenre vetette magát, de az feleúton elkapta, szorosan megmarkolta a torkát, és egy ügyes
csavarintással visszadobta, hogy a hátára esett. Akkor a kötél még könyörtelenebbül megszorult, és
akármilyen dühödten tombolt is Buck, már lógott a nyelve, és hatalmas mellkasa hasztalanul zihált. Soha
életében nem bántak még vele ilyen aljasul, és soha életében nem volt még ilyen dühös. Ereje azonban
csakhamar elfogyott, szeme üvegessé vált, s már eszméletlen volt, amikor a két férfi leállította a vonatot,
és bedobta a poggyászkocsiba.
Amikor magához tért, először csak homályosan érezte, hogy fáj a nyelve, és valamiféle jármű padlóján
rázódik. Azután a mozdony éleset füttyentett egy keresztezésnél, és Buck már sejtette, hogy hol van. A
bíró sokszor magával vitte, s így jól tudta, milyen érzés poggyászkocsiban utazni. Kinyitotta szemét, és
egy orvul elrabolt király féktelen haragja lobbant fel benne. Az idegen férfi a torka után kapott, de Buck
gyorsabb volt nála. Fogai rácsapódtak a kézre, és csak akkor engedték el, amikor a szorító kötéltől
ismét elájult.
- Dühös a kicsike - mondta az idegen, elrejtve megmart kezét a poggyászkocsi kísérője elől, akit a harc
lármája csalt oda. - Friscóba viszem, a főnökömnek. Van neki egy príma kutyadoktora, az majd
kigyógyítja a bajából.
A San Franciscó-i kikötőben, egy kiskocsma hátulsó deszkahelyiségében aztán nagy ékesszólással
ecsetelte az éjszakai út történetét.
- Ötvenet kapok érte, és kész - mormogta végül. - De nemcsinálnám meg újra egy ezresért, ha ide
szúrnák le az orrom elé, akkor se.
Kezén csupa vér volt már a zsebkendője, és a jobb nadrágszára bokától térdig felhasadt.
- Mennyit kapott a másikpasas ? - kérdezte a kocsmáros.
- Egy százast - felelte az idegen. - Egy centtel se adta volna olcsóbban, hogy a nyavalya törje ki!
- Azannyi mint százötven - számolgatta a kocsmáros -, de bizony isten megéri.
A királyrabló lecsavarta véres kötését, és rábámult összemarcangolt kezére.
- Ha ki nem tör rajtam a veszettség...
- Akkor biztos, hogy akasztófán végzed, ahogy meg van írva - nevetett a kocsmáros. - No, segíts még
egy kicsit, mielőtt elbúcsúznál az utasodtól!
Buck kába volt, elviselhetetlenül fájt a torka és a nyelve, kis híján elfogyott belőle a szusz, mégis
megpróbált szembeszállni kínzóival. De többször is leterítették a fojtogató kötéllel, míg végül sikerült
lereszelniük nyakáról a súlyos rézörvet. Akkor leoldozták róla a kötelet, és egy ketrecforma ládába
dobták.
Ott maradt egész éjszaka kimerülten, haragjával és sértett önérzetével birkózva. Nem tudta megérteni,
mit jelenthet mindez. Mi akarhatnak tőle ezek az idegenek? Miért tartják bezárva ebben a szűk
lécketrecben? Nem tudta, miért, de valami homályos előérzet azt súgta, hogy bajok következnek.
Éjszaka többször is talpra ugrott, amikor a deszkaajtó nyikorogva kinyílt: talán a bíró jön be, vagy
legalább a fiúk. De mindannyiszor csak a kocsmáros dagadt képe bámult rá egy faggyúgyertya sápadt
fényében. S a kitörni készülő boldog ugatás mindannyiszor vad morgássá vált Buck torkában.
A kocsmáros azonban magára hagyta, s reggel négy ember jött be a helyiségbe, és felemelte a ládát.
Újabb kínzók - gondolta Buck, mert rossz külsejű alakok voltak, rongyosak és mosdatlanok;
csapkodva, tombolva fenyegette őket a lécek mögül. Azok csak nevették, pálcákkal bökdösték, s ő
vadul elkapta fogával a botok végét, amíg rá nem jött, hogy éppen ezt akarják tőle. Akkor mogorván
lefeküdt és tűrte, hogy a ládát egy szekérre emeljék. Azután megkezdődött Buck és ládabörtön hosszú
vándorlása: kézről kézre adták őket. Vasutasok intézkedtek felőle; elszállították valahová egy másik
szekéren; targonca vitte egy gőzkompra különböző ládák és csomagok társaságában; a kompról egy
nagy vasúti raktárba tolták, és végül berakták egy vagonba.
Két nap és két éjszaka vontatták ezt a szerelvény végére csatolt vagont a sivító mozdonyok; és Buck
két nap, két éjszaka nem evett, nem ivott. Dühében morgással fogadta a vasúti alkalmazottak
közeledését, s ezek bosszúból csak még jobban ingerelték. Amikor remegve és tajtékozva a léceknek
vetette magát, amazok csak nevettek és csúfolták. Morogtak és ugattak, mint holmi utálatos kutyák,
nyüszítettek, hadonásztak, kukorékoltak. Buck jól tudta, hogy ostoba tréfa az egész, de éppen ezért még
inkább sértve érezte méltóságát, és haragja nőttön-nőtt. Az éhséget nem bánta annyira, de a vízhiány
kegyetlenül meggyötörte, és forrpontra hevítette dühét. Finom idegzetű, érzékeny állat volt, a rossz
bánásmódtól lázas lett, s lázát még csak növelte nyelvének és torkának gyulladtsága.
Egyvalaminek örült legalább: hogy a kötél nincs többé a nyakán. A kötél tisztességtelen előnyt biztosított
kínzóinak; de most már vége, most majd megmutatja nekik. Soha többé nem raknak kötelet a nyakába,
az biztos. Ezt szilárdan megfogadta. Két nap, két éjszaka nem evett, nem ivott, s e két gyötrelmes napon
és éjszakán annyi harag gyülemlett fel benne, hogy jaj annak, aki először nekitámad! Szemét elfutotta a
vér, és Buck tomboló fenevaddá változott. Annyira átalakult, hogy maga Miller bíró sem ismert volna rá;
s a vasutasok megkönnyebbülten felsóhajtottak, amikor Seattle-ben végre kirakták a vonatból.
Megint szekéren utazott egy darabig, majd négy ember óvatosan leemelte a ládát, és bevitte egy magas
fallal kerített kis hátsó udvarba. Egy köpcös férfi jött elébük, vörös szvetterben, amelynek a nyaka
lomposan a válláig csúszott, és aláírta a kocsis fuvarlevelét. Buck megsejtette, hogy ez az ember a
következő kínzója, és vadul dobálta magát a lécek mögött. A szvetteres férfi sötéten elmosolyodott,
majd elővett valahonnan egy fejszét és egy fütyköst.
- Csak nem akarja kiereszteni most mindjárt? - kérdezte a kocsis.
- De éppen most - felelte a szvetteres férfi, és a fejszével hasogatni kezdte a léceket.
A négy ember, aki a ládát hozta, azonnal szétugrott, és a fal peremére kapaszkodva, biztos helyről várta,
hogy milyen látványosság következik.
Buck rávetette magát a hasadó lécekre, harapott, újra meg újra nekilendült, őrjöngött. Valahányszor a
fejsze kívülről lecsapott valahová, ő máris ott termett belülről, fogát vicsorítva és hörögve, és dühödten
várta a pillanatot, amikor kiszabadul, miközben a vörös szvetteres végtelen nyugalommal dolgozott a
kiszabadításán.
- No, te vörös szemű ördög - mondta végül az ember, amikor Buck már kiférhetett a ládába vágott
nyíláson. Ugyanakkor eldobta a fejszét, és jobb kezébe vette a fütyköst.
És Buck valóban olyan volt, mint egy vörös szemű ördög, amint ugrásra feszítette izmait: a szőre
felborzolva, pofája tajtékos, véres szemében őrült csillogás. Száznegyven fontnyi haragját, melyet két nap
és két éjszaka visszafojtott szenvedélye még izzóbbá hevített, egyenesen rávetette a férfira. De a
levegőben, amikor állkapcsa már éppen rá akart csapódni a vörös szvetteresre, egy félelmetes ütés
megállította röpülő testét, és fogai összekoccantak szörnyű kínjában. Megpördült a levegőben, s hátára
és oldalára esett. Soha életében nem ütöttek még rá fütykössel, és most semmit sem értett az egészből.
Inkább vonítva, semmint ugatva, ismét kivillantotta a fogát, talpra állt, és a levegőbe lendült. És a fütykös
megint lesújtott, útját állta és leterítette. Most már értette, miről van szó, látta a fütyköst, de őrületében
nem bírt óvatos maradni. Legalább egy tucatszor támadt még, s a fütykös mindannyiszor megtörte
támadását, és leterítette.
Egy különösen erős ütés után nagy nehezen talpra állt megint, de annyira kábult volt, hogy nem bírt újra
nekilendülni. Ide-oda tántorgott, orrából, szájából, füléből folyt a vér, gyönyörű bundáját bemocskolta,
telefröcskölte a véres nyál. Akkor a vörös szvetteres előrelépett, és egy jól irányzott mozdulattal iszonyú
csapást mért az orrára. Eddigi fájdalmai közül egyiket sem lehetett ehhez a csontig ható kínhoz
hasonlítani. Vadul, csaknem úgy, mint az oroszlán, felüvöltött, és az emberre vetette magát. De a vörös
szvetteres átvette a bal kezébe a fütyköst, jobbjával nyugodtan elkapta alsó állkapcsát, s lefelé és
hátrafelé csavarta. Buck egy teljes kört írt le a levegőben, aztán még egy felet, majd lezuhant a fejére és
mellére.
Ez volt az utolsó támadása. Az ember végül rámérte a ravasz csapást, melyet szándékosan tartogatott
olyan sokáig, s Buck összeomlott és elterült, mély, süket ájulásban.
- Ez aztán fenemód be tudja törni a kutyát, úgy éljek! - kiáltotta lelkesen az egyik ember a fal tetejéről.
- Inkább követ törnék egész héten, és vasárnap kétszer annyit - felelte a kocsis, miközben felmászott a
szekérre, és a lovak közé csapott.
Buck eszmélete lassan visszatért, de az ereje nem. Ott feküdt, ahová lezuhant, onnan figyelte a vörös
szvetteres embert.
- Buck névre hallgat - emlékezett vissza hangosan a vörös szvetteres a kocsmáros levelére, amely a láda
és tartalma jövetelét jelezte. - Nohát, Buck, fiacskám - folytatta derűsen -, túlestünk ezen a kis
csetepatén, és az lesz a legjobb, ha ezután nem bántjuk egymást. Most már mind a ketten tudjuk, hogy
mit szabad és mit nem. Légy jó kutya, akkor úgy élhetsz, mint a kiskirály. De ha rossz kutya leszel,
kitaposom a beledet. Érted?
E szavak közben arcrebbenés nélkül megsimogatta a kutya fejét, melyet az előbb olyan irgalmatlanul
összevissza vert, s bár a keze érintésétől Bucknak önkéntelenül is felborzolódott a szőre, nem tiltakozott,
tűrte. Amikor az ember vizet hozott neki, mohón megitta, és később jókora adag nyers húst falt be,
darabonként, az ember kezéből.
Megverték, tudta: de nem törték meg. Egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy nincs semmi esélye, ha
az embernek fütykös van a kezében. Megtanulta a leckét, és holta napjáig sem felejtette el. Olyan volt az
a fütykös, mint a kinyilatkoztatás. Az ősi törvény birodalma felé utazott, s már feleúton kóstolót kapott
belőle. Az életnek feltárult egy addig ismeretlen, vadabb oldala; nem rémítette meg Buckot, de kicsalta
minden lappangó ravaszságát. Múltak a napok, újabb kutyák jöttek, ládákban vagy kötélre fűzve,
némelyik békésen, mások tombolva és üvöltve, ahogyan ő jött; és Buck végignézte, hogyan kerülnek
egymás után a vörös szvetteres férfi uralma alá. Számtalanszor végignézte a durva színjátékot, és a
tanulság mélyen belégyökerezett: a törvényt az ember szabja meg, ha fütykös van a kezében; ő az úr, és a
kutya szót fogad, bár szívből nem kell feltétlenül behódolnia. S Buck nem is hódolt be soha, pedig látott
megvert kutyákat, akik meghunyászkodtak az ember előtt, a farkukat csóválták, és a kezét nyaldosták.
És látott egy olyan kutyát, aki nem is alázkodott meg, nem is fogadott szót, és végül el kellett pusztulnia,
mert azért folyt a harc, hogy ki legyen az úr.
Időnként emberek is jöttek, idegenek; sokféleképpen tárgyaltak a vörös szvetteres férfival, izgatottan és
mézesmázosan. Néha pénzt adtak át neki, és ilyenkor az idegenek magukkal vittek egy vagy több kutyát.
Buck szerette volna tudni, hogy hová mennek, mert sohasem jöttek vissza; kegyetlenül félt a jövőtől, és
boldog volt, valahányszor nem őt választották.
De végül ez is bekövetkezett; egy alacsony töpörödött ember állított be a vörös szvettereshez, tört
angolsággal beszélt, és szórta a trágár szavakat, melyeket Buck nem érthetett.
- Szakrament! - kiáltott fel, amikor csillogó szeme megállapodott Buckon. -Fene egy kutya megvan!
Mi? Hogy kéri érte a pénz?
- Három százas, még úgy is ajándék - felelte azonnal a vörös szvetteres. - Nem sok, ha a kormány fizeti,
igaz, Perrault?
Perrault elvigyorodott. Minthogy a rendkívüli kereslet az egekig felhajtotta a kutyák árát, egy ilyen
pompás állat valóban megért annyit. Nem fizet rá a kanadai kormány, és a futárainak sem kell lassabban
járniuk. Perrault értett a kutyákhoz, és csak rá kellett néznie Buckra, máris tudta, hogy jó, ha ezer közül
akad egy ilyen. "Tízezer közül" - javította ki magát gondolatban.
Buck látta, hogy pénzt számolgatnak, és nem is lepődött meg, amikor a töpörödött emberke egy Curly
nevű, jóindulatú újfundlandival együtt elvezette. Ekkor látta utoljára a vörös szvetteres férfit, s amikor
Curly társaságában a Narwhal fedélzetéről a távolodó Seattle után bámult, akkor látta utoljára a meleg
délvidéket. Perrault levitte Curlyvel együtt a fedélközbe, és átadta őket egy François nevű, fekete képű
óriásnak. Perrault francia-kanadai volt és füstös képű; François azonban francia-kanadai félvér, és
kétszer olyan füstös. Buck még sohasem találkozott ilyenfajta emberekkel (később annál többször), s bár
egyáltalán nem szerette meg őket, lassanként őszinte tiszteletet kezdett érezni irántuk. Csakhamar
megtanulta, hogy Perrault és François tisztességes emberek, higgadtak és pártatlanok az
igazságszolgáltatásban, s jobban értenek a kutyákhoz, semhogy a kutyák rászedhessék őket.
A Narwhal fedélközében Buck és Curly két másik kutyával került össze. Az egyik - hatalmas, hófehér
alak - a Spitzbergákon született, ott került egy bálnavadász-kapitányhoz, majd egy geológiai expedícióval
megjárta a Barren-szigeteket.
Barátságosnak mutatkozott, de alattomos volt, szemtől szemben mosolygott, és közben valami

disznóságot forralt, például mindjárt az elsőétkezésnél ellopta Buck ételét. Amikor Buck rá akarta vetni
magát, hogy megbüntesse, François korbácsa suhogva közbelépett, és előbb a bűnösre sújtott le;
Bucknak nem kellett mást tennie, visszavehette a csontot. Ez tisztességes dolog - gondolta, és a félvér
nőni kezdett Buck szemében.
A másik kutya nem próbált közeledni hozzájuk, és ők se hozzá; igaz, lopni se akart a jövevényektől.
Kedvetlen, mogorva fickó volt, és világosan értésére adta Curlynek, hogy nem akar egyebet, csak
hagyják békén, ha viszont nem hagyják békén, akkor baj lesz. Dave-nek hívták, s evett és aludt, vagy
időnként nagyokat ásított, és az égvilágon semmi sem érdekelte, még akkor sem, amikor a Narwhal a
Charlotte királyné-szoroson haladt keresztül, s imbolygott, dülöngélt és bukdácsolt, mint a részeg. Buck
és Curly izgatottan szűkölt, szinte tébolyultan a félelemtől, de az idegen kutya csak felemelte a fejét,
lustán, egy bosszús és érdektelen pillantást vetett rájuk, ásított, majd tovább aludt.
Éjjel-nappal forgott a propeller, és lüktetett a hajó, s bár egyik nap éppen olyan volt, mint a másik, Buck
világosan érezte, hogy az idő egyre hidegebb lesz. Végül egy reggel a hajócsavar megállt, és a Narwhalon
lázas izgalom lett úrrá. Buck is megérezte, akárcsak a többi kutya, és tudta, hogy valami változás készül.
François pórázon felvezette őket a fedélzetre. Alig tett egy lépést a hideg deszkákon, Buck lába valami
fehér, puha anyagba süppedt - olyasféle volt, mint a sár. Felhorkant, visszahőkölt. A levegőből is ugyanez
a fehér micsoda hullott rá. Megrázta magát, de a fehérség csak hullott, hullott. Kíváncsian megszagolta,
aztán egy kicsit felnyalt belőle. Perzselt, mint a tűz, és egy szempillantás alatt szétment: volt, nincs. Buck
zavarba jött. Megint megpróbálta, megint ugyanaz történt. Körülötte harsányan nevettek az emberek, s ő
szégyellte magát, semmit sem értett az egészből, hiszen életében ez volt az első hó.
Tartalom
A FÜTYKÖS ÉS AZ AGYAR TÖRVÉNYE

Buck első napja a dyeai parton olyan volt, mint egy lidérces álom. Minden órában újabb ijedelmek és
meglepetések zúdultak rá. Hirtelen kitépték a civilizált világ közepéből, és az őstermészet kellős
közepébe dobták. Itt aztán szó se volt lusta, verőfényes életről, mint otthon, ahol semmit se kellett tennie,
és unottan őgyelgett egész nap. Itt nem volt se béke, se nyugalom, sem egy pillanatnyi biztonság.
Zűrzavarosan, lázasan zajlott körülötte a világ, s élete és épsége pillanatonként veszélyben forgott. A
körülmények állandó éberségre kényszerítették, mert az itteni kutyák és emberek egy csöppet sem
hasonlítottak a városi kutyákhoz és emberekhez. Vadak voltak mindannyian, és nem ismertek más
törvényt, mint a fütykös és az agyar törvényét.
Sohasem látott még kutyákat úgy harcolni, ahogyan ezek a farkastermészetű lények harcoltak, és
mindjárt az első alkalommal örökké emlékezetes leckében részesült. Igaz, voltaképp nem ő kapta a
leckét, csak nézte, különben nem élte volna túl, és nem tanulhatott volna belőle. Curly volt az áldozat.
Egy fatörzsekből összerótt raktármellett tanyáztak, és a barátságos Curly közeledni próbált egy eszkimó
kutyához: akkora volt, mint egy jól megtermett farkas, bár félig sem akkora, mint Curly. Semmi
figyelmeztetés: egy villámgyors ugrás előre, fogak fémes csattanása, egy éppoly gyors ugrás vissza, és
Curly pofája az ajkától a szeméig felhasadt.
Farkasok szoktak így harcolni,lecsapnak s elugranak; de nemcsak ez vallott farkasokra.

Harminc-negyven eszkimó kutya azonnal odafutott, és feszülten, némán gyűrűbe fogta a küzdőfeleket.
Buck nem értette ezt a néma feszültséget, és azt sem, hogy miért nyaldossák olyan mohón a szájukat.
Curly rátámadt ellenfelére, az újból megharapta s félreugrott. Curly újabb rohamát a mellével fogadta,
ügyes, tanult mozdulattal, úgyhogy a támadó felbukott. Azután már nem is állt talpra soha többé. A
nézőközönség csak erre várt. Vicsorogva és vonítva egyre szorosabb körben közeledett hozzá, s végül a
halálfélelmében szűkölő Curlyt eltemette a bundás testek tömege.
Oly gyorsan és oly váratlanul történt mindez, hogy Bucknak földbe gyökerezett a lába. Látta, hogy Spitz
kiölti skarlátpiros nyelvét, mint amikor nevetni szokott; és látta, hogy François egy fejszét lóbálva a falka
közé veti magát. Még három ember sietett oda fütykösökkel, és segítettek szétkergetni a kutyákat. Nem
tartott sokáig az egész. Két perccelazután , hogy Curly elesett, utolsó támadóját is megfutamították.
Curly azonban mozdulatlanul és élettelenül feküdt a véres, letaposott hóban, szó szerint darabokra
szaggatva, s a füstös képű félvér ott állt mellette, és kegyetlenül szitkozódott. Bucknak sokszor visszatért
álmában ez a jelenet, és felsírt tőle. Hát ez a módja. Nincsenek játékszabályok. Ha alulmaradtál, véged
van. Jó, majd gondja lesz rá, hogy sohase maradjon alul. Spitz kiöltötte a nyelvét, és tovább nevetett, s
ettől a pillanattól fogva Buck elkeseredett, múlhatatlan gyűlöletet érzett iránta.
Curly tragikus halála után még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, máris újabb csapás érte. François
különböző szíjakat kapcsolt rá. Olyan volt, mint a hám; otthon látta, hogy az istállószolgák ilyesmit
raknak a lovakra. S mint a lovakat, úgy fogták őt is munkára: François-t kellett kihúznia egy szánon a
völgyet szegélyező erdőbe, és egy rakomány tűzifával tértek vissza. Jóllehet önérzetét mélyen sértette,
hogy igavonó állattá alacsonyítják, bölcsebb volt annál, semhogy lázadni próbáljon. Elszántan belefeküdt
a hámba, és igyekezett megtenni a magáét, bár nagyon furcsa és idegenszerű volt az egész. François
szigorú volt, azonnali engedelmességet követelt, s mert ostora volt, meg is kapta. Közben Dave, a
tapasztalt rudas kutya, belemart Buck hátuljába, valahányszor hibázott. Az éppoly tapasztalt Spitz volt a
vezető, s bár nem sikerült mindig elkapnia Buckot, időnként rosszallóan rámordult, vagy ravaszul
belefeküdt a hámba, hogy Buck arra lóduljon, amerre kell. Buck gyorsan tanult, s két társa és François
együttes oktatásának hatására példás előmenetelről tett tanúságot. Mielőtt visszatértek volna a táborba,
már tudta, hogy "hó"-ra meg kell állni, "gyí"-re meg kell indulni, nagy lendülettel vette a kanyarokat, és
távol tartotta magát a rudastól, amikor a megrakott szán lejtős úton siklott a sarkukban.
- Csuda kutya, mind a három - mondta François Perrault-nak. - Ez a Buckfene jól húz. Úgy betanítom
egykettőre, hogy öröm lesz nézni.
Perrault szeretett volna minél hamarabb elindulni a futárpostával, és délután két újabb kutyát hozott. Billy
és Joe volt a nevük, testvérek voltak, és igazi eszkimó kutya mind a kettő. De ha egy anyától származtak
is, annyira se hasonlítottak egymásra, mint a tűz meg a víz. Billynek a túlzott jóindulat volt a legfőbb
hibája, Joe viszont éppen ellenkezőleg, mogorvának és zárkózottnak mutatkozott, állandóan vicsorgott,
és a szeme se állt jól. Buck bajtársiasan fogadta őket, Dave nem vett róluk tudomást, Spitz pedig
nekilátott, hogy helybenhagyja előbb az egyiket, azután a másikat. Billy békéltetően csóválta a farkát, el
akart futni, mikor látta, hogy a békéltetésnek semmi eredménye, és sírva fakadt (még mindig
békéltetően), amikor Spitz éles fogai felszántották az oldalát. Joe körül azonban hiába keringett Spitz, az
új kutya mindig szembefordult vele, sörényét felborzolta, fülét hátracsapta, vicsorgott, remegett az ajka,
és olyan szaporán csattogtatta a fogát, ahogy csak kitelt tőle, a szeme pedig pokolian villogott - maga
volt a megtestesült harcias félelem. Olyan ijesztő képet nyújtott, hogy Spitz kénytelen volt eltekinteni a
megfegyelmezéstől; de hogy kudarcáért kárpótolja magát, az ártalmatlan és nyüszítő Billy ellen fordult, és
egészen a tábor határáig kergette.
Este Perrault még egy kutyát hozott, egy hosszú, szikár, ösztövér, öreg eszkimót, aki sok csata nyomait
viselte a pofáján, és csak a fél szeme maradt meg, de abban tiszteletet parancsoló bátorság villogott
figyelmeztetőül. Sol-leksnek hívták, ami annyit jelent, hogy Haragos. Akárcsak Dave, ő sem kért semmit,
nem adott semmit, nem várt semmit, s ahogy lassú léptekkel és elszántan közébük állt, még Spitz is békén
hagyta. Volt egy furcsa tulajdonsága, melyet Bucknak kellett felfedeznie, vesztére. Nem szerette, ha a
vak szeme oldaláról közeledtek hozzá. Buck akaratlanul is elkövette ezt a sértést, és csak akkor döbbent
rá ballépésére, amikor Sol-leks rávetette magát, s háromhüvelyknyi hosszúságban felhasította a
lapockáját, egészen a csontjáig. Ettől fogva Buck óvakodott attól, hogy Sol-leks vak oldalára kerüljön,
és bajtársi viszonyukat nem is zavarta meg többé semmi. Akárcsak Dave, Sol-leks látszólag nem kívánt
egyebet, csak hagyják békén; bár Buck később megtanulta, hogy mindkettőjüknek van egy másik,
sokkal égetőbb becsvágya is.
Este azután Bucknak meg kellett oldania az alvás nagy problémáját. A gyertyafénytől világos sátor
melegen sugárzott a fehér síkság közepén; s amikor Buck, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a
világon, be akart menni, Perrault és Françoisszitkok és konyhaeszközök záporával fogadta, amíg első
megdöbbenéséből magához nem tért, és méltatlankodva ki nem futott a fagyos éjszakába. Hideg szél fújt,
kegyetlenül csípte, különösen a sebesült lapockáját. Lefeküdt a hóba, és megpróbált elaludni, de a hideg
csakhamar átjárta, s reszketve talpra állt. Nyomorultan, kétségbeesetten kóborolt ide-oda a számos
sátor között, de mindenütt egyforma hideg volt. Néhol dühös kutyák támadtak rá, de Buck felborzolta a
nyakán a szőrt, és kimutatta a foga fehérét (mert gyorsan tanult), mire békén hagyták, hadd menjen
tovább.
Végül egy ötlete támadt. Visszamegy, megnézi, hogyan boldogulnak a vele egy fogatba tartozó kutyák.
Nagy meglepetésére valamennyien eltűntek. Megint bejárta a nagy tábort, mindenfelé kereste őket, aztán
megint visszatért. Bent volnának a sátorban? Nem, az nem lehet, akkor őt sem kergették volna ki. De
akkor hol lehetnek? Farkát behúzva, egész testében remegve, igen-igen szerencsétlenül és tanácstalanul
többször is körbejárta a sátort. Mellső lábai alatt egyszerre csak megmozdult a hó, és Buck belesüppedt.
Valami mocorgott alatta. Hátraugrott, szőrét felborzolva és vicsorogva, rettegve a láthatatlantól és
ismeretlentől. De egy barátságos kis vinnyogás megnyugtatta, és Buck visszament, hogy utánajárjon a
dolognak. Meleg levegő csata meg az orrát: a hó alatt összekuporodva, mint egy kis fészekben, Billy
feküdt. Békéltetően nyöszörgött, izgett-mozgott, hogy kimutassa jóindulatát és ártatlan szándékait; sőt
nagy merészen és megvesztegetően, a béke jeléül, még meg is nyalta Buck arcát meleg, nedves nyelvével.
Újabb tanulság. Hát ígycsináljátok , mi? Buck céltudatosan kikeresett magának egy helyet, s nagy
csapkodással és erőpazarlással meg is ásott egy lyukat. Testének melege egy pillanat alatt betöltötte a kis
fészket, és Buck azonnal álomba merült. Hosszú volt a nap és fáradságos, úgy aludt hát, mint a bunda,
bár egész éjszaka nyöszörgött, ugatott, rossz álmokkal viaskodott.
Ki se nyitotta a szemét, amíg az ébredő tábor lármája fel nem riasztotta. Első pillanatban nem tudta, hogy
hol van. Éjszaka havazott, és Buckot teljesen betemette a hó. Mint a fal, ránehezedett minden oldalról, és
hirtelen valami iszonyú rettegés kerítette hatalmába - a vadállat rettegése a csapdától. Ez arra mutatott,
hogy életében egyre inkább feltámad őseinek élete; mert Buck civilizált kutya volt, túlságosan is civilizált,
saját tapasztalatából nem ismerhette a csapdát, tudatosan tehát nem is félhetett tőle. Görcsösen,
ösztönösen megrándult minden izma, nyakán és lapockáján égnek állott a szőr, s vadul felmordulva,
egyenesen kiugrott a vakító napfényre - körülötte felhőként porzott a hó. Még mielőtt földet ért volna,
meglátta maga előtt a fehér tábort, ráeszmélt, hogy hol van, és minden eszébe jutott, attól fogva, hogy
sétálni indult Manuellal, egészen tegnap estig, amikor megásta magának a lyukat.
François nagyot rikkantva üdvözölte.
- Nem megmondtam?!- kiáltotta Perrault felé a kutyahajtó. - Ennek a Bucknak vág az esze, egykettőre
megtanul mindent.
Perrault komolyan bólintott. Mint a kanadai kormány futárja, akinek fontos küldeményeket kellett
továbbítania, igyekezett minél jobb kutyákat szerezni, és Buckkal különösen meg volt elégedve.
Nem telt el egy óra, és még három eszkimó kutya csatlakozott a csapathoz, így összesen kilencen lettek;
még egy negyedóra, s már ügettek is a szánba fogva a Dyea-kanyon felé. Buck örült, hogy elindultak, s
bár a munka nehéz volt, furcsamód nem érezte túlságosan megalázónak. Meglepte a buzgalom, amely az
egész csapatot elfogta, és társairól rá is átragadt; de még meglepőbb volt az a változás, amelyen Dave és
Sol-leks ment keresztül. Mintha kicserélték volna őket, teljesen átalakultak a hámban. Nyoma sem
maradt passzivitásuknak és közönyüknek. Éberek voltak és buzgók, minden módon igyekeztek, hogy jól
menjen a munka, és hihetetlenül ingerültté váltak, valahányszor a többiek lassúsága vagy ügyetlensége
fennakadást okozott. Mintha ez volna lényük legfőbb kifejeződése, létük értelme, s az egyetlen dolog,
amiben gyönyörűséget találnak. Dave volt a rudas, vagyis a szánhoz legközelebb befogott kutya, előtte
Buck következett, azután Sol-leks, a csapat többi tagja libasorban haladt előttük, az élen a vezetővel -
ezt a tisztséget Spitz töltötte be.
Buckot szándékosan fogták Dave és Sol-leks közé, hogy megfelelő oktatásban részesüljön. S amilyen
kiváló tanítványnak bizonyult Buck, olyan kiválóak voltak a tanítói is. Sohasem engedték, hogy hosszú
ideig megmaradjon a hibás úton, és a tanításnak éles fogukkal szereztek érvényt. Dave tisztességesen és
nagyon bölcsen viselkedett. Ok nélkül sohasem marta meg Buckot, de sohasem mulasztotta el a marást,
ha szükség volt rá. François ostora mindig a segítségére sietett, s így Buck rájött, hogy jobb megjavulni,
mint bosszút állni. Egyszer, egy rövid pihenő alkalmával, belegabalyodott a szíjakba, és késleltette az
indulást, s akkor Dave és Sol-leks együttes erővel rávetette magát, és alaposan helybenhagyta. Ebből
még nagyobb gabalyodás támadt, de Buck később gondosan vigyázott arra, hogy a szíjak rendben
maradjanak; s mielőtt leszállt volna az este, már olyan remekül végezte munkáját, hogy társainak alig
kellett rendreutasítaniuk. François ostora ritkábban csapott le, sőt Perrault azzal is kitüntette Buckot,
hogy felemelte, és gondosan megvizsgálta a lábait.
Nehéz út volt egész nap, fel a kanyonba, a Birka-táboron át, a Mérleg jegyén és az erdős vidék határán
túlra, gleccsereken és sok száz lábnyi mély hómezőkön keresztül, át a nagy Chilcoot-vonalon, amely a
sós vizet elválasztja az édestől, s tiltón őrzi a szomorú és elhagyatott Északot. Jó ütemben haladtak előre
a kihunyt tűzhányók krátereiben csillogó tavak lánca mentén, és késő éjszaka megérkeztek egy hatalmas
táborba, a Bennett-tó csücskénél, ahol sok ezer aranyásó építgette csónakjait, hogy továbbindulhasson,
ha beáll a tavaszi olvadás. Buck beásta magát a hóba, s az igazak és kimerültek álmát aludta - de nagyon
is korán kizavarták a fagyos sötétbe, hogy társaival együtt befogják a szán elé.
Aznap negyven mérföldet tettek meg, mivel az út ki volt taposva; de a következő nap és még sok-sok
napon át maguk törték az utat, keményebben dolgoztak, és lassabban haladtak előre. Perrault rendszerint
a csapat előtt járt, és hogy könnyebbé tegye, a csizmájára erősített hótalpakkal taposta nekik az utat.
François a szán rúdját irányította, és néha helyet cserélt Perrault-val, de nem nagyon gyakran. Perrault
sietett, és igen nagyra volt azzal, hogy ismeri a jeget - ez a szakismeret különben nélkülözhetetlennek
bizonyult, mert az őszi jég nagyon vékony volt, a sebes folyású vizek pedig egyáltalán nem is fagytak be.
Nap nap után, végtelen napokonát robotolt Buck a hámban. Mindig sötét volt még, amikor felszedték
sátorfájukat, és sok-sok mérföldet maguk mögött hagytak, s rég úton voltak már, mikor rájuk talált a
szürkület. És mindig sötét volt már, amikor tábort ütöttek, megették a haladagjukat, és éjszakára beásták
magukat a hóba. Buck éhsége nem ismert határt. Napi fejadagja, másfél font szárított lazac, a fél fogára
sem volt elég. Sohasem lakott jól, és gyomrát állandóan marta az éhség. Pedig a többi kutya, akinek
kevesebb volt a testsúlya, és erre az életre született, csak egy font halat kapott naponta, és mégis jó
kondícióban maradt.
Régi finnyássága csakhamar eltűnt. Azelőtt kényesen evett, most pedig tapasztalnia kellett, hogy társai,
ha előbb fejezik be a kosztolást, elrabolják tőle adagjának hátralevő részét. Semmiképpen sem lehetett
megvédeni. Amíg két-három kutyát elűzött, az étel már el is tűnt a többiek pofájában. Ezért éppoly
gyorsan falt, mint ők; és mérhetetlen éhségében odáig süllyedt, hogy azt is elvette, ami nem volt az övé.
Figyelt, tanult. Látta, hogy Pike, az új kutyák egyike, ravasz szimuláns és tolvaj, alattomosan eloroz egy
szelet szalonnát, amikor Perrault hátat fordít neki; másnap ő is megpróbálta ezt a trükköt, és az egész
darabot sikerült elvinnie. Nagy hűhó támadt, de őrá nem gyanakodtak; helyette egy Dub nevű ügyetlen
csibészt büntettek meg, aki mindig pórul járt, ha valami hamissággal próbálkozott.
Ez az első lopás megmutatta, hogy Buck életereje kibírja a zord északi környezetet is. Megmutatta, hogy
idomulni tud a változó körülményekhez, hogy van benne alkalmazkodóképesség, amelynek híján gyors és
borzalmas halállal kellett volna elpusztulnia. Azt is megmutatta, hogy erkölcsi érzéke tompul, vagy talán ki
is vész belőle: semmi szüksége nem volt rá, csak hátráltatta a létért vívott könyörtelen harcban. Délen
persze, ahol a szeretet és barátság törvénye uralkodott, méltányolni lehetett a magántulajdont és az egyéni
érzéseket; de északon, a fütykös és az agyar törvénye alatt, bolond volt, aki törődött az ilyesmivel, és
semmiképp se boldogulhatott, ha tiszteletben tartotta.
Nem mintha Buck logikus gondolkodással jutott volna erre a következtetésre. Egyszerűen csak
életképes volt, és öntudatlanul alkalmazkodott új életformájához. Addig soha életében nem futamodott
meg a harc elől, akármilyen hátrányokkal kellett is megküzdenie. A vörös szvetteres ember fütyköse
azonban belevert egy alapvetőbb és ősibb törvényt. Civilizált korában képes lett volna meghalni
valamilyen erkölcsi elvért, például azért, hogy megvédje Miller bíró lovaglóostorát; most azonban
olyannyira lefoszlott róla a civilizáció, hogy erkölcsi elvek védelme helyett képes volt elmenekülni és a
bőrét menteni. Nem kedvtelésből lopott, korgó gyomra kényszerítette rá. Nem nyíltan rabolt, hanem
ravaszul lopott és alattomosan, tisztelve a fütyköst és agyarat. Egyszóval, amit tett, azért tette, mert
könnyebb volt megtenni, mint nem megtenni.
Fejlődése (vagy visszafejlődése) nagyon gyorsan ment végbe. Izmai úgy megkeményedtek, mint az acél;
érzéketlenné vált minden közönséges fájdalomra. Nemcsak külső, hanem belső takarékosság is kialakult
a szervezetében. Mindent meg tudott enni, bármilyen utálatos vagy emészthetetlen volt is; ha pedig
megette, gyomrának nedvei az utolsó tápláló részecskét is feldolgozták; véreazután elvitte a legtávolabbi
sejtjébe is, hogy a legszívósabb és legerősebb szöveteket építse fel belőle. Látása és szimata hihetetlenül
élessé vált, hallása annyira kifejlődött, hogy álmában is meghallotta a legkisebb neszt, és tudta, jót vagy
rosszat várhat-e tőle. Megtanulta, hogyan kell a lábujjai közé fagyott jégdarabokat kiharapni a fogával;
ha pedig szomjas volt, és a léket vastag jégréteg borította, felágaskodott, és mellső lábát megmerevítve
betörte a kérget. Legfeltűnőbb volt az a képessége, hogy megszimatolta a szelet, és már este tudta,
merről fog fújni. Bármilyen mozdulatlanul állt is a levegő, amikor egy fa tövében vagy a folyó partjában
megásta éjjeli szállását, később a szél mindig védett helyen találta, kényelmes, biztos fedezékben.
De nemcsak tapasztalatból tanult: régóta szunnyadó ösztönei is feléledtek. A szelídített nemzedékek

kiléptek a sorból, melynek ő állott a végén. Homályosan visszaemlékezett fajtájának ifjúkorára, amikor a
vadkutyák falkába verődve kóboroltak az őskori erdőben, és foggal szerezték napi táplálékukat. Nem
volt nehéz megtanulnia a farkasok harcmodorát, a gyors ugrást és harapást. Annak idején így harcoltak
elfeledett ősei. Ők szólaltak most meg benne az ősi élet szavával, s minden fortélyuk, melyet átörökítettek
a fajtára, most az övé lett. Fáradságos kutatás nélkül kapta meg, mintha az övé lett volna mindig. S
amikor a csendes, fagyos éjszakákon egy csillagra emelte orrát, és hosszasan, farkas módjára vonított,
porrá és hamuvá lett ősei emelték orrukat a csillagra, s Buck torkán át az ő hangjuk vonított elmúlt
századok távolából. S hanglejtése az ő hanglejtésük volt, amellyel annak idején elsírták a bánatukat és
azt, amit a némaság, a fagy és a sötétség jelentett számukra.
Így csendült fel benne az ősi dal, mintegy igazolva, hogy bábjai vagyunk csupán az életnek, s ő birtokba
vette ősi tulajdonát; és azért vette birtokba, mert az emberek egy sárga fémet találtak északon, s mert
Manuel segédkertész volt, akinek éppen csak arra tellett a béréből, hogy eltartsa feleségét és önmaga
számos kicsinyített mását.
Tartalom
AZ URALOMRA VÁGYÓ ŐSI VAD
Az uralomra vágyó ősi vad amúgy is erős volt Buckban, és az úti élet megpróbáltatásai között még
erősebbé vált. Nőttön-nőtt, de láthatatlanul. Most, hogy ravasz lett, megtanulta a higgadtságot, az
önfegyelmet is. Alkalmazkodnia kellett az új élethez, s ez minden idegszálát lekötötte; még nem érezte
magát elemében, s nemhogy kereste volna a harcot, inkább kitért előle,hacsak lehetett. Óvatosság
jellemezte egész magatartását. Semmit se hirtelenkedett el, nem rohant fejjel a falnak; s bármilyen
elkeseredett gyűlölet dúlt is közte és Spitz között, sohasem veszítette el a türelmét, tartózkodott minden
támadástól.
Másrészt azonban Spitz, aki nyilván megérezte Buckban a veszélyes vetélytársat, egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy kimutassa a foga fehérét. Állandóan bele akart kötni Buckba, és alig várta a harcot,
amely nem végződhetik másképp, mint egyikük halálával.
Mindjárt az út elején el is érte volna a célját, ha közbe nem jön egy váratlan esemény. Este volt, és a Le
Barge-tó partján ütötték fel sivár, nyomorúságos táborukat. A szél miatt, amely úgy vágott, mint a
fehéren izzó kés, meg a hófúvás és a sötétség miatt kellett botorkálva táborhelyet keresniük. Aligha
kerülhettek volna rosszabb körülmények közé. Hátuk mögött egy merőleges sziklafal emelkedett, s
Perrault és François nem tehettek mást, ott helyben letanyáztak hálózsákjaikkal a tó jegén. Sátrukat
Dyeában hagyták, hogy ne kelljen annyit cipelniük az úton. Néhány faágbál, amit a víz sodort oda nyáron,
tüzet raktak, de a jég felolvadt körülötte, a lángok belefúltak, és a vacsorát már sötétben kellett
elfogyasztaniuk.
Buck közvetlenül a fedezéket nyújtó szikla tövében ásta meg fészkét. Olyan kényelmes, meleg zugocska
volt, hogy nemigen akarózott kibújnia belőle, amikor François szétosztotta a halat, melyet előbb
kiolvasztott a tűzön. Mégis odament, de vacsora után azt kellett tapasztalnia, hogy a fészkét közben
elfoglalta valaki. A betolakodó fenyegetően rámordult, és Buck azonnal felismerte Spitz hangját.
Mindmostanáig kerülte az összetűzést ellenségével, ez azonban több volt a soknál. A belsejében
szunnyadozó vad felhördült. Rávetette magát Spitzre, oly féktelen dühvel, hogy maga is elámult tőle, de
Spitz még jobban, hiszen Buckot szokatlanul gyáva kutyának hitte, akit csak roppant súlya és nagysága
óvott meg eddig a vereségtől.
François is meglepődött, amikor kihemperedtek a szétdúlt fészekből; mindjárt sejtette, hogy miről van
szó.
- Aha! - kiáltotta Bucknak. - Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Belezd ki a mocskos rablót!
Spitzet sem kellett biztatni. Tombolt, ijesztően üvöltött mohó dühében, s hátrahúzódva és keringve leste
az alkalmas pillanatot, amikor ráugorhat ellenfelére. De Buck is éppoly mohó volt és éppoly óvatos,
ugyanúgy hátrált, és keringett, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Ekkor következett be a váratlan
esemény, s a harc, melynek el kellett döntenie, hogy kettőjük közül ki legyen az úr, elmaradt - csak a
távoli jövőben játszódhatott le,sok-sok mérföldnyi fáradságos robot és kimerítő igavonás után.
Perrault nagyot káromkodott, csontok reccsentek egy nehéz fütykös csapásától, valaki élesen felvonított
kínjában, és kitört a zenebona. Hirtelen kiderült, hogy a táborban bundás alakok lopakodnak ide-oda -
éhező eszkimó kutyák, négy-öt tucat, akik valamelyik indián faluból megszimatolták a tábort. Buck és
Spitz harca közben lopóztak be, s amikor a két férfi vastag fütykössel közöttük termett, kimutatták a
fogukat, és felvették a harcot. Valósággal megőrültek az ételszagtól. Az egyik éppen nyakig belebújt az
élelmiszeres ládába, amikor Perrault észrevette. Fütyköse nagy erővel lesújtott a kiálló bordákra, és az
élelmiszeres láda felborult. Abban a pillanatban egy tucatnyi kiéhezett fenevad rohant oda, s már
marakodtak is a kenyéren és szalonnán. Rá se hederítettek a zuhogó fütykösökre. Vonítottak, szűköltek
az ütések zápora alatt, mégis őrjöngve tülekedtek mindannyian, amíg az utolsó morzsát is fel nem falták.
Közben Perrault-ék megdöbbent kutyái kiugrottak fészkükből; a vad betolakodók máris rájuk
támadtak. Buck még sohasem látott ilyen kutyákat. Csontjuk szinte kiszúrta a bőrüket. Csontvázak
voltak csupán, lompos, vedlett bundájuk valósággal lógott róluk, szemük villogott, agyarukról csorgott a
nyál. Az őrjítő éhségtől azonban ijesztővé, ellenállhatatlanná váltak. Nem lehetett bírni velük. Első
támadásuk mindjárt a szikláig szorította vissza Perrault-ék kutyáit. Buckot három eszkimó kutya
szorongatta, s egy pillanat alatt felhasították, összemarcangolták a fejét és a mellét. Félelmetes volt a
lárma. Billy nyüszített, mint rendesen. Dave és Sol-leks tucatnyi sebből vérzett, de bátran harcolt egymás
oldalán. Joe sátáni dühvel csattogtatta állkapcsát. Fogai egyszer rácsapódtak egy eszkimó kutya mellső
lábára, és a csont hangosan megreccsent. Pike, a szimuláns, ráugrott a megbénult állatra, s egy gyors
harapással és rántással kettéroppantotta a nyakát. Buck a torkánál fogva kapta el egy tajtékzó ellenfelét,
és a vér telis-tele fröcskölte, amikor fogai átszakították a nyak ütőerét. A meleg vér ízétől még vadabb
lett. Rávetette magát egy másik kutyára, de ugyanakkor érezte, hogy az ő torkába is fogak mélyednek.
Spitz volt az; oldalról támadt rá, álnokul.
Perrault és François, miután a maguk részén megtisztították a tábort, kutyáik segítségére siettek. A
kiéhezett fenevadak vicsorgó hulláma visszahúzódott előlük, és Buck lerázta magáról támadóit. De csak
egy pillanatra lélegezhetett fel. A két embernek vissza kellett rohannia, hogy megmentse az élelmiszert;
erre az eszkimó kutyák is megfordultak, és újabb támadást intéztek a csapat ellen. Billy, aki rémületében
vakmerő lett, átugrott a vadak gyűrűjén, és futásnak eredt a jégen. Pike és Dub azonnal követte, majd
közvetlenül utánuk az egész csapat. Buck is ugrásra készült, hogy csatlakozzék hozzájuk, de ekkor a
szeme sarkából megpillantotta Spitzet, aki feléje rohant, és nyilván fel akarta dönteni. Tudta, hogy ha
felbukik, és az eszkimó kutyák tömege alá kerül, nincs kegyelem. De sikerült kivédenie Spitz rohamát, és
a tavon menekülő kutyák után futott.
Később Perrault-ék kilenc kutyája összeverődött és menedéket keresett az erdőben. Most már nem
üldözték őket, de siralmas állapotban voltak. Legalább négy-öt sebből vérzett mindegyik, és néhányan
nagyon súlyos sebeket kaptak. Dubnak szétroncsolódott az egyik hátsó lába; Dollynak, az utolsó
eszkimó kutyának, aki Dyeában csatlakozott hozzájuk, csúnyán felszakították a torkát; Joe elveszítette a
fél szemét; a jámbor Billynek cafatokban lógott az egyik füle, s egész éjszaka nyüszített és vinnyogott.
Hajnalhasadáskor kimerülten visszavánszorogtak a táborba: a martalócok már elmentek, és a két ember
pokoli rosszkedvében volt. Élelmiszerkészletük fele odaveszett. Az eszkimó kutyák elrágták az
istrángokat és a szánponyvákat. Mindent felfaltak, ami csak egy kicsit is ehető volt. Megettek egy pár
jávorszarvasbőr mokasszint, a Perrault-ét, jókora darabokat a hámból, sőt vagy kétlábnyi szíjat is
François ostorából. François éppen ezt szemlélgette, igen borúsan, majd sebesült kutyái felé fordult.
- Hej, barátaim - mondta gyöngéden -, ki tudja, tán megvesztetek attól a sok harapástól. Tán veszett
kutyák vagytok mind, szakrament! Mit gondolsz, Perrault?
A futár bizonytalanul megcsóválta a fejét. Még négyszáz mérföldnyi út volt hátra Dawsonig;az hiányzott
volna éppen, hogy veszettség törjön ki a kutyái között! Kétórai káromkodás és erőlködés után sikerült
rendbe szedni a hámot, és asebek borította csapat már törtetett is tovább, iszonyúan kínlódva az addigi
legnehezebb útszakaszon, sőt az egész dawsoni út legnehezebb szakaszán.
A Harmincmérföldes Folyó egyáltalán nem fagyott be. Sebes folyású vizével nem bírt a hideg, csak a
partok mentén és a holt vizek fölött képződött egy kis jég. Hatnapi kimerítő munkába tellett, amíg
megjárták ezt a rettenetes harminc mérföldet. Rettenetes mérföldek voltak, embernek és kutyának az
életét kellett kockáztatnia minden lépésért. Az utat fürkésző Perrault alatt egy tucatszor is beszakadt a
vékony jégréteg, úgy menekült meg mindannyiszor, hogy hosszú póznáját keresztbe fektette a súlyától
megnyílt léken. De az idő közben hirtelen lehűlt, a hőmérő ötven fokkal süllyedt a nullpont alá, és
valahányszor beszakadt alatta a jég, Perrault-nak tüzet kellett raknia, hogy megszárítsa a ruháját,
különben elpusztult volna.
Semmitől sem riadt vissza. Azért választotta futárjának a kormány, mert nem riadt vissza semmitől.
Minden kockázatot vállalt, elszántan belefúrta töpörödött kis arcát a fagyba, és csak ment, küszködött
látástól vakulásig. Csak ment előre a partokat szegélyező veszedelmes jégen, amely hajladozott és
recsegett a lábuk alatt, s amelyen nem mertek megállni. Egyszer beszakadt a szán, s vele Dave és Buck -
kis híján megfagytak és megfulladtak, mire kihúzták őket. Megint tüzet kellett rakni, hogy el ne
pusztuljanak. Vastag jégpáncél borította testüket, és a két ember megfuttatta őket a tűz körül, oly közel,
hogy a lángok megperzselték bundájukat, amíg ki nem izzadtak, és le nem olvadt róluk a jég.
Egy másik alkalommal Spitz zuhant be, maga után rántva az egész csapatot, egészen Buckig, aki minden
erejét megfeszítve visszahőkölt, és mellső lábaival belekapaszkodott a körös-körül recsegő-ropogó jég
síkos peremébe. De mögötte ugyanúgy kapaszkodott Dave is, leghátul pedig François tartotta vissza a
szánt oly erősen, hogy ropogtak a csontjai.
Aztán megint beszakadt a part menti jég előttük és mögöttük, és nem menekülhettek máshová, csak fel a
sziklára. Csoda volt, hogy Perrault meg tudta mászni, és közben François buzgón imádkozott ezért a
csodáért; minden szíjat, istrángot, gyeplőt összekötöztek, s ezzel a hosszú kötéllel egymás után felhúzták
a kutyákat a szikla tarajára. François ment fel utolsónak a szán és a rakomány után. Aztán valami lejtőt
kerestek, de végül megint csak a kötélen tudtak lemenni, és az éjszaka ismét ott találta őket a folyó
partján, miután aznap összesen egynegyed mérföldet tettek meg.
Mire elérték a szilárd jéggel borított Hootalinwua folyót, Buck teljesen kimerült. A többi kutya is hasonló
állapotban volt; de Perrault kora reggeltől éjszakáig hajszolta őket, hogy behozza az elveszett időt. Az
első napon harmincöt mérföldet tettek meg a Nagy Lazacig; harmadnap negyven mérföldet utaztak, és
egészen közel értek az Öt Ujjhoz.
Buck lába még nem volt olyan szívós és erős, mint az eszkimó kutyáké. Nemzedékeken át egyre csak
puhult a láb, amióta utolsó vad ősét megszelídítette egy barlanglakó vagy cölöpökön tanyázó ember.
Egész nap szörnyű kínban sántikált előre, és amint tábort ütöttek, elnyúlt, mint a döglött kutya.
Bármennyire gyötörte is az éhség, meg sem mozdult a haladagjáért. François-nak oda kellett vinnie.
Azonkívül a kutyahajtó dörzsölgette Buck lábait, sőt feláldozta saját mokasszinjának a felső részét, és
négy kis mokasszint csinált belőle Bucknak. Így már sokkal könnyebben ment az út, s még Perrault
töpörödött kis arca is elvigyorodott egy reggelen, amikor François elfelejtette feladni Buckra a
mokasszinokat, és Buck a hátára feküdt, kérően kapálózva a négy lábával, és a világért meg nem
mozdult volna, amíg a cipőket rá nem adták. Később az út megedzette a lábát, és az elnyűtt cipőket el
lehetett dobni.
Egy reggel a Pelly folyón, amikor éppen indulni készültek, Dolly, a soha semmiben ki nem tűnő Dolly,
hirtelen megőrült. Elnyújtott, velőtrázó farkasüvöltéssel jelentette be állapotát - minden kutyának
felborzolódott a szőre a rémülettől -, majd egyenesen Buck felé ugrott. Buck még sohasem látott kutyát
megveszni, és nem is volt oka rá, hogy féljen a veszettségtől; de megérezte, hogy valami iszonyú dolog
történik, és fejvesztve menekült. Futott, mint a nyíl, egy ugrással mögötte a ziháló, tajtékzó Dolly; a
távolság egy pillanatra sem csökkent közöttük, de nem is növekedett: oly nagy volt az egyik állat
rettegése és a másik őrülete. Buck bevetette magát a cserjék közé, lefutott a sziget túlsó végére, egy
jégtorlaszokkal megtömött csatornán átvágtatott egy másik szigetre, azután egy harmadikra, majd
visszatért a folyó főágához, és kétségbeesésében keresztül akart vágni rajta. Közben egy pillanatra sem
nézett vissza, de szüntelenül hallotta Dolly vicsorgását egy ugrással mögötte. François utánakiáltott egy
negyedmérföldnyi távolságból, és Buck visszafordult: még mindig csak egy ugrás választotta el Dollytól,
levegőért kapkodott, s csak abban reménykedett, hogy François megmenti. A kutyahajtó mozdulatlanul
állt, ütésre emelve baltáját, s miután Buck elrobogott mellette, a balta szétloccsantotta az őrült Dolly fejét.
Buck odavánszorgott a szánhoz, kimerülten, elfúlva, tehetetlenül. Spitz észrevette a nagyszerű alkalmat.
Ráugrott Buckra, fogai kétszer is belemélyedtek tehetetlen ellenségébe, s csontig felszakították és
kitépték a húsát. Akkor lesújtott François ostora, és Buck elégtétellel nézhette végig, hogy Spitz olyan
verést kap, mint addig a csapat egyik kutyája sem.
- Mint egy ördög, olyan ez a Spitz - jegyezte meg Perrault. - Egyszer még agyonharapja Buckot.
- Buck meg olyan, mint két ördög - felelte François. - Régóta figyelem már, nem kell félteni. Ide
hallgass, ha ez egyszer nekivadul, megrágja Spitzet szőröstül-bőröstül, és úgy köpi ki a hóra
darabonként. Ha én mondom, elhiheted.
Attól fogva hadiállapotban voltak. Spitz, a vezérkutya, a csapat elismert vezetője, megérezte, hogy a
furcsa délvidéki jövevény veszélyezteti felsőbbségét. Igen, furcsa volt neki Buck, mert sok délvidéki
kutyát látott már, de a táborban és az úton egy sem állta meg derekasan a helyét. Nyamvadtak voltak
mind, belepusztultak a robotba, a fagyba és az éhezésbe. Buck volt a kivétel. Mindent kibírt és
megedződött - erőben, vadságban és ravaszságban is felvette a versenyt az eszkimó kutyákkal. Ráadásul
pedig olyan kutya volt, aki uralomra vágyik, és különösen veszélyes, mert a vörös szvetteres ember
fütyköse kivert belőle minden esztelenséget: bármennyire kívánta is az uralmat, most már nem rohant
vakon a veszedelembe. Rendkívül ravasz volt, és mélységes türelemmel, ősi türelemmel tudott várni az
alkalmas pillanatra.
El kellett dőlnie, hogy kettőjük közül melyik lesz a vezér, az összecsapásnak be kellett következnie.
Buck kívánta. Kívánta, mert ilyen volt a természete, mert őt is megejtette az út és a hám nevezhetetlen,
érthetetlen hiúsága, amely utolsó leheletükig munkára sarkallja a kutyákat, amelytől boldogan halnak meg
az istrángban, és megszakad a szívük, ha nem szabad tovább húzniuk. Ezt a hiúságot érezte Dave mint
rudas kutya, és Sol-leks, amikor teljes erejével nekifeküdt a szerszámnak, ez a hiúság támadt fel
mindannyiukban táborbontáskor, hogy keserű, mogorva állatokból buzgó, törekvő, becsvágyó lényekké
alakítsa át őket; ez a hiúság volt a sarkantyújuk egész nap, hogy azután este, amikor tábort ütnek, ismét
megváljon tőlük, s ők visszazuhanjanak a komor nyugtalanságba és elégedetlenségbe. Ez a hiúság éltette
Spitzet, ez indította arra, hogy megtépázza a hámban hibázó kutyákat, a lógósokat vagy azokat, akik
reggel, induláskor elbújtak. Ezért féltette vezérségét Bucktól. És ezt a hiúságot érezte Buck is.
Nyíltan fellépett a másik kutya vezérsége ellen. Ha Spitz meg akarta büntetni a lógósokat, Buck
megakadályozta, mégpedig ravaszul, céltudatosan. Egy éjszaka igen erősen havazott, és reggel Pike, a
szimuláns, nem került elő. Jól elbújt a fészkében, egylábnyi mély hótakaró alatt. François hiába ordított
utána, hiába kereste. Spitz tombolt a dühtől. Végigrohant az egész táboron, kiszimatolt és feltúrt minden
valószínű helyet, s oly félelmetesen vicsorgott, hogy Pike meghallotta, és vacogott rejtekében.
De amikor végül is kiásták, és Spitz már ugrott feléje, hogy megbüntesse, Buck éppoly dühödten
közöttük termett. Oly váratlan és ravasz volt a támadása, hogy Spitz hátraesett, elvágódott. A nyomorult,
remegő Pike-nak megjött a bátorsága e nyílt zendüléstől, és elbukott vezetőjére vetette magát. Buck, aki
rég elfelejtette már a tisztességes játékszabályokat, szintén Spitzre ugrott. De François, bár igen jól
mulatott az eseten, kérlelhetetlenül igazságos maradt, és amilyen erősen csak bírta, ráhúzott Buckra az
ostorával. Buckot azonban ezzel sem sikerült elűznie a földön heverő vetélytársától, s ekkor az ostor
nyele is lesújtott. Buck csaknem elszédült az ütéstől, visszatántorodott, de az ostornak még sokszor le
kellett sújtania rá, amíg Spitz alaposan meg nem büntette Pike-ot, a sokszorosan visszaeső bűnöst.
A következő napokban, amint egyre közelebb kerültek Dawsonhoz, Buck továbbra is közbelépett, ha
Spitz a bűnösök ellen fordult; de most már ravaszabbul, csak olyankor, ha François nem volt a közelben.
Buck burkolt zendülése nyomán az egész csapat engedetlenné vált, és a fegyelem mindinkább meglazult.
Dave és Sol-leks nem zökkent ki nyugalmából, de a többiek annál inkább. Semmi sem ment úgy, ahogy
kellett volna. Mindennapos lett a civakodás, marakodás. Állandóan puskaporos volt a levegő, és a bajt
mindig Buck keverte. François nem merte magukra hagyni őket - a kutyahajtó ugyanis jól tudta, hogy
kettőjük között élet-halál küzdelem dúl, melynek előbb-utóbb el kell dőlnie; éjszakánként nemegyszer
kiugrott hálózsákjából, ha a többi kutya veszekedésének és civakodásának lármája felriasztotta: attól
tartott, hogy Spitz és Buck vívja halálos párbaját.
De a következő alkalom mindig elmaradt, s amikor egy sötét délutánon megérkeztek Dawsonba, a nagy
küzdelem még mindig nem dőlt el. Igen sok ember és számtalan kutya volt itt, és mindannyian dolgoztak.
Bucknak úgy tetszett, az a világ rendje, hogy a kutyák mindig dolgozzanak. Egész nap ott száguldtak
fel-alá a főutcán, hosszú fogatokban, és csengőik éjszaka is szünet nélkül szóltak. Gerendákat és tűzifát
szállítottak a bányákba, és ők végezték mindazt a munkát, ami a Santa Clara-völgyben a lovakra hárult.
Buck néha délvidéki kutyákkal is találkozott, de a vad, farkasforma eszkimó kutyák túlnyomó
többségben voltak. Minden este és éjszaka pontosan kilenckor, éjfélkor és három órakor felhangzott éji
daluk, valami kísérteties, hátborzongató dal, és Buck boldogan belekapcsolódott a kórusba.
Míg az északi fény hűvösen lángolt fölöttük, vagy a csillagok járták a fagy táncát, s a föld mozdulatlanul,
dermedten feküdt hópalástja alatt, az eszkimó kutyák dala kihívás lehetett volna, dacos kiáltás az élethez,
csakhogy moll hangnemben szólt, panaszosan elnyújtott, zokogó hangon, s inkább könyörögve idézte az
életet, a vajúdó lét tagolt sikolyával. Régi dal volt, olyan régi, mint a fajtájuk - a világ ifjúkorában
született, amikor a dalok szomorúak voltak. Számtalan nemzedék fájdalma itatta át ezt a panaszt,
amelytől Buckban oly furcsán felkavarodott minden. S amikor szűkölt és zokogott, az élet fájdalma sírt
fel benne, vad ősapáinak hajdani fájdalma, a fagy és a sötétség ijesztő titka, melyet ijesztő titoknak
éreztek ők is. És Buck megrendülése annak a jele volt, hogy a tűzhely és a hajlék évezredein keresztül
végképp visszatért az élet durva kezdeteihez, az üvöltő korokba.
Hét nappal azután, hogy befutottak Dawsonba, már siklottak is a Barakkok mellett a meredek part
lejtőjéna yukoni útra, s szaporán ügettek Dyea és a Sós Víz felé. Perrault megint postát vitt: talán még
sürgősebbet, mint amilyet hozott; ráadásul pedig kitört rajta az utazóvirtus, és elhatározta, hogy ő állítja
fel az év rekordját. Több körülmény is sikerrel kecsegtette. Kutyái új erőre kaptak az egyheti pihenő
alatt, s most kitűnő formában voltak. Odajövet még törniük kellett az utat, deazóta a többi utas jól
kitaposta.Azonkívül a rendőrség két-három helyen élelmiszer-raktárakat állított fel a kutyáknak és az
embereknek, és Perrault nem sok terhet vitt magával.
Az első nap ötven mérföldet tettek meg, maguk mögött hagyták a Hatvanmérföldes Folyót; második nap
mára Yukonon száguldtak, egyre közelebb a Pellyhez. Ez a nagyszerű eredmény azonban sok
vesződségébe és sok bosszúságába került François-nak. Buck fortélyos lázadása megbontotta a csapat
egységes szellemét. Addig a kutyák úgy húzták a szánt, mintha összeforrtak volna - ennek most vége lett.
Buck pártolta a zendülőket, és a kisebb kihágások nem akartak véget érni. Spitz nem volt többé rettegett
vezér. Nimbusza szétfoszlott, és minden kutyaszembe mert szállni a tekintélyével. Egy este Pike ellopott
tőle egy fél halat, és Buck védelme alatt nyugodtan bekebelezte. Egy másik este Dub és Joe felvette a
harcot Spitz ellen, s így elkerülte megérdemelt büntetését. Még a jámbor Billy sem volt már olyan jámbor,
és egyáltalán nem vinnyogott oly békéltetően, mint annak idején. Valahányszor Spitz közelébe került,
Buck sohasem mulasztotta el, hogy rávicsorogjon, és fenyegetően felborzolja a szőrét. Valóban úgy
viselkedett, mint egy kötekedő csibész, shacsak tehette, kihívóan, pöffeszkedve sétálgatott Spitz orra
előtt.
A fegyelem lazulása kihatott a kutyák egymás közti kapcsolataira is. Soha még ennyit nem veszekedtek
és marakodtak, néha olyan volt már a tábor, mint az őrültekháza. Csak Dave és Sol-leks őrizte meg
nyugalmát, bár a szüntelen civakodástól ők is ingerlékennyé váltak. François szórta a különös, barbár
szitkokat, tehetetlen dühében nagyokat rúgott a hóba, és a haját tépte. Ostora mindig ott cikázott a
kutyák között, de nem sok eredménnyel. Amint hátat fordított nekik, újra kezdték. Az ostor Spitzet
támogatta, Buck pedig a csapat többi tagját. François tudta, hogy ki a bajkeverő, és Buck tudta, hogy
tudja; de ügyesebb volt annál, semhogy még egyszer rajtakapják. Hűségesen robotolt a hámban, mert a
munkát most már ő is gyönyörnek érezte; de még nagyobb gyönyör volt, ha sikerült ravaszul egymásra
uszítani a társait, és összekuszálni a szíjakat.
A Tahkeena torkolatánál, este, vacsora után, Dub felhajtott egy sarki nyulat, utána vetette magát, de
elhibázta. Egy pillanat múlva már az egész csapat üldözte.Száz yardnyira voltak az Északnyugati
Rendőrség egyik táborától, s a rendőrkutyák, szám szerint ötvenen, csupa eszkimó, csatlakoztak a
nyúlvadászathoz. A nyúl sebesen lefutott a folyón, majd bekanyarodott egy kis mellékágba, s ott
menekült tovább a befagyott vizeken. Könnyedén szökellt a hó felszínén, míg a kutyáknak utat kellett
törniük benne. Buck rohant a hatvantagú falka élén, egymás után vette a kanyarokat, de nem sikerült
közelebb kerülnie a nyúlhoz. Szinte súrolta a földet, izgatottan vonított, néha nagyokat ugrott, és pompás
teste fel-felvillant a halvány, fehér holdfényben. De nagyokat ugrott a sarki nyúl is, mintha a fagy sápadt
kísértete volna, és menekült előlük.
Az ősi ösztönök ébredése, amely a zengő városokból időnként erdőkbe és lapályokra űzi az embereket,
hogy vegyi erőktől röpített ólomgolyókkal élőlényeket öldössenek, a vérszomj, a gyilkolás öröme -
mindezt Buck is átélte, csakhogy sokkal-sokkal meghittebben. Ott rohant a falka élén a vad áldozat, az
élő pecsenye után, hogy megölje a tulajdon fogával, és szeméig megfürössze pofáját a meleg vérben.
Van valamiféle önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S
mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol,
és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti
el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába; ezt érzi a katona, amikor a háborútól
eszét veszti a véres csatatéren, és nem kegyelmez senkinek; s ezt érezte Buck, amikor az ősi
farkasüvöltést hallatva rohant a falka élén az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben.
Lényének legmélyéből tört fel az üvöltés, s még annál is mélyebbről, az Idő méhéből. Az élet
ellenállhatatlan hullámverése hatalmasodott el rajta, a lét áradása, minden egyes izom, ízület és ín
tökéletes gyönyörűsége, az az érzés, hogy összpontosul benne minden, ami nem halál, hogy lobog és
száguld, és kifejezi magát a lendületben, és ujjongva röpül a csillagok alatt, a mozdulatlan, holt anyag fölé
emelkedve.
De Spitz, aki a legizzóbb pillanatokban is hűvös és számító maradt, kivált a falkából, és átvágott egy
keskeny földnyelven, melyet a patak nagy ívben megkerült. Buck nem tudta ezt, s amikor a fagy
kísérteteként szökellő nyulat űzve befordult a kanyarba, látta, hogy a meredek partról a fagynak egy
másik, nagyobb kísértete ugrik közvetlenül a nyúl elé. Spitz volt az. A nyúl nem fordulhatott meg, s
amikor a fehér fogak kettéroppantották hátgerincét, oly hangosan sikoltott fel, ahogyan egy sebzett
ember sikolthat. Amikor ez felhangzott, az Élet csúcsáról a Halál szakadékába zuhanó Élet kiáltása, Buck
mögött az egész falka kéjes üvöltésben tört ki, mint valami pokolbeli kórus.
Buck nem üvöltött. Nem is torpant meg, továbblendült Spitz felé, mell a mellnek, oly hevesen, hogy
elvétette az ellenfél torkát. Egymás hegyén-hátán meghemperedtek a porzó hóban. Spitz azonnal talpra
állt, mintha nem is bukott volna fel, belemart Buck nyakába, és félreugrott. Kétszer is összecsattant az
állkapcsa, mint egy csapda acélfogója, miközben hátrahúzódott, hogy jobban megvethesse a lábát;
vonagló, keskeny ajkát felhúzta, úgy vicsorgott.
Buck egy szempillantás alatt megértette. Ütött az óra. Nem babra megy a játék: életre-halálra. Miközben
egymás körül keringtek, vicsorogva, fülüket hátracsapva, feszülten lesve a kedvező pillanatot, Buck úgy
érezte, mintha egy jól ismert jelenetnek volna a szereplője. Mintha emlékeznék mindenre - a fehér fákra,
a földre, a holdfényre, a csata izgalmára. Kísérteties nyugalom lebegett a határtalan fehérség és némaság
fölött. Meg sem rezzent a levegő - semmi sem moccant, egyetlen levél sem rezdült, látni lehetett, amint a
kutyák lehelete lassan kanyarog felfelé a fagyos levegőben. A sarki nyulat egykettőre felfalták ezek a
kutyák, ezek a rosszul szelídített farkasok, s most várakozó gyűrűt vontak az ellenfelek köré. Ők sem
mukkantak, csak a szemük parázslott, és a leheletük szállott lassan az égre. Bucknak egy cseppet sem
volt újszerű vagy különös ez az ősi jelenet. Mintha öröktől fogva ismerné, mintha ez volna a dolgok
megszokott rendje.
Spitz gyakorlott harcos volt. A Spitzbergáktól a Jeges-tengeren át Kanadáig és a Barren-szigetekig

fölülmaradt mindenfajta kutyával szemben, és uralma alá hajtotta őket. Keserű düh tombolt benne, de
sohasem vakította el. Űzte a szenvedély, hogy marjon és öljön, de közben mindig tudta, hogy ugyanez a
szenvedély űzi ellenfelét is. Sohasem rohamozott, mielőtt fel ne készült volna a másik fél rohamára;
sohasem támadott, míg ki nem védte az ellenség támadását.
Buck hasztalan próbálta belecsapni fogát a nagy fehér kutya nyakába. Akármerre kereste a lágyabb
húst, agyarai mindig visszapattantak Spitz agyarairól. Foguk összekoccant, ajkuk felszakadt és vérzett,
de Bucknak nem sikerült áttörnie az ellenség védelmét. Akkor tűzbe jött, és keringve, mint az örvény,
ezerszer is megrohamozta Spitzet. Újra és újra megpróbálta elkapni a hófehér nyakat, amelynek csaknem
a felszínén ott lüktetett az élet, de Spitz mindannyiszor visszavágott, és félreugrott előle. Ezután Buck úgy
tett, mintha továbbra is a torkot rohamozná, de hirtelen hátrakapta a fejét, és oldalt kanyarodva a vállát
akarta nekivetni Spitz vállának, hogy feldöntse, mint egy faltörő kos. Ehelyett azonban Buck válla kapott
sebet minden alkalommal, Spitz pedig könnyedén odább táncolt.
Spitz sértetlen volt még, Buck pedig számos sebből vérzett, és nehezen zihált. A küzdelem egyre
elkeseredettebbé vált. S közben a néma, farkasforma lények gyűrűje mozdulatlanul várta, hogy melyik
kutya marad alul. Buck kezdett kifulladni, s most Spitz indított rohamokat - Bucknak támolyogva kellett
igyekeznie, hogy el ne essék. Egyszer felbukott, és a hatvan kutya gyűrűje azonnal megindult felé; de
Buck még a levegőben visszanyerte egyensúlyát, és a gyűrű ismét visszahúzódott és várt.
Bucknak azonban volt egy tulajdonsága, amely azt bizonyította, hogy nagy dolgokra termett - volt
képzelőtehetsége. Ösztönével harcolt, de az eszével is tudott harcolni. Megint rohamra indult, mintha
megint a vállba harapás régi fogásával próbálkozna, de az utolsó pillanatban lelapult a hóba, és
előrevetette magát. Fogai rácsapódtak Spitz bal mellső lábára. Hallatszott a csont roppanása, s a fehér
kutya három lábon állva várta az újabb rohamot. Buck háromszor is megpróbálta feldönteni, aztán
megismételte az előbbi fogást, és eltörte a jobb mellső lábát is. A kín és a tehetetlenség mégsem verte le
Spitzet: őrjöngve küzdött, hogy talpon maradjon. Látta az izzó szempárokat, a kiöltött nyelveket, az
állatok ezüstösen párálló leheletét, a néma gyűrűt, amely mind szorosabbra zárult körülötte, aminthogy a
múltban is látott már ilyen gyűrűket sok-sok legyőzött ellenfele körül. Csakhogy ezúttal ő volt az, akit
legyőztek.
Most már látszott, hogy nincs remény. Buck könyörtelen volt. Szelídebb égtájra való a kegyelem.
Ugrálva készülődött a végső rohamra. A gyűrű már olyan szorosra zárult, hogy érezte oldalában az
eszkimó kutyák leheletét. Látta is őket Spitz mögött s jobbról és balról, amint ugrásra feszítik izmaikat, és
meredten nézik őt. Mintha szünet támadt volna egy pillanatra. A kutyák szinte kővé váltak, egyikük sem
moccant. Csak Spitz remegett, és borzolta sörényét, előre-hátra támolyogva, borzalmas vicsorgással,
mintha el akarná ijeszteni a közeledő halált. Akkor Buck nekilendült, egy ugrás oda, egy ugrás vissza -
egy pillanatig tartott az egész, de ez a pillanat is elég volt ahhoz, hogy a két ellenfél melle végül mégis
egymásnak ütközzék. A sötét gyűrű egyetlen folttá olvadt össze a holdfényes hómezőn, és eltakarta
Spitzet. Buck ott állt mellette, és nézte - Buck, a győztes bajnok, az uralomra vágyó ősi vad, aki elejtette
áldozatát; gyilkolt, és örömet talált a gyilkolásban.
Tartalom
AKI AZ ELSŐBBSÉGET KIVÍVTA
- No? Mit mondtam? Nincs a világon még egy olyan zsivány, mint ez a Buck.
Ezt François mondotta másnap reggel, amikor észrevette, hogy Spitz hiányzik, és Buck csupa seb.
Odahúzta a győztest a tűzhöz, s a fényénél alaposan megvizsgálta.
- Spitz úgy harcolt, mint egy ördög,fene a dolgát! - mondta Perrault, szemügyre véve a csúnyán
megtépázott Buck mély sebeit.
- Buck meg úgy, mint kettő - felelte François. - Most aztán úgy haladhatunk tovább, mint a villám. Nincs
többé Spitz, veszekedés sincs többé, lefogadom.
Miközben Perrault összecsomagolta a tábor felszerelését, és megrakta a szánt, François a kutyákra

kezdte rácsatolni a szíjakat. Buck előrelépett a vezérkutya, Spitz helyére; de François nem vett róla
tudomást, és Sol-lekset vezette elő az áhított posztra. Úgy gondolta, a megmaradt kutyák közül Sol-leks
a legjobb vezető. Buck dühödten Sol-leksre vetette magát, visszakergette, és a helyére állt.
- Azt a kutyafáját! - kiáltotta François, széles jókedvében a combjára csapva. -Oda nézz , mit csinál!
Megölte Spitzet, hát azt hiszi, most már övé a vezérség...Mész innen, zsivány! - förmedt rá, de Buck meg
sem moccant.
Erre François elkapta Buck tarkóján a bőrt, s bár a kutya fenyegetően morgott, félrehúzta, és megint
csak Sol-lekset fogta be helyette. Az öreg kutyának egy csöppet sem tetszett ez, és félreérthetetlenül
kimutatta, hogy fél Bucktól. François megmakacsolta magát, de amikor hátat fordított, Buck megint
elkergette Sol-lekset, aki nagyon is szívesen átengedte a helyét.
François dühbe gurult.
- Megállj, nyavalyás, ellátom én a bajodat! - kiáltotta, és egy jókora fütykössel tért vissza.
Bucknak eszébe jutott a vörös szvetteres ember, és lassan visszavonult; nem is próbált újra támadni,
amikor Sol-lekset megint befogták a csapat élén. De egyre csak ott keringett egész közel, épp hogy el
nem érte a fütykös, egy pillanatra sem vette le a szemét a fütykös, elkeseredetten, dühösen vicsorogva, s
miközben keringett, egy pillanatra sem vette le a szemét a fütykösről, hogy félreugorhasson, ha François
odavágja, mert kitanulta már a fütykösök minden csínját-bínját.
A kutyahajtó folytatta munkáját, és amikor Buckra került a sor, rákiáltott - a régi helyére akarta befogni,
Dave elé. Buck két-három lépést hátrált. François követte, a kutya megint kitért előle. Ez így ment egy
darabig, majd François eldobta a fütyköst, mert azt hitte, hogy Buck a veréstől fél. De nem - nyílt
lázadásról volt itt szó. Nem a fütykös érdekelte Buckot, hanem a vezérség. Tudta, hogy joga van rá.
Megharcolt érte, a világért sem elégedett volna meg kevesebbel.
Perrault is odament. Közrefogták a kutyát, együtt kergették, csaknem egy óra hosszat. Fütykösöket
hajigáltak utána. Mindig félreugrott. A férfiak szidták, mint a bokrot, őt is meg az ősapáit meg az
ősanyáit, külön-külön, és az ivadékait, akik majd utána következnek, sok-sok nemzedéken át, és minden
egyes szőrszálat a testén és az utolsó csepp vért is az ereiben; és Buck vicsorgással válaszolt a szitkokra,
és vigyázott, hogy el ne érjék. Nem próbált megszökni, csak a tábort futotta körbe százszor is - így adta
értésükre az embereknek, hogy ha teljesítik a kívánságát, visszajön, és jól viseli magát.
François leült és megvakarta a fejét. Perrault az órájára nézett és káromkodott. Repült az idő, s már
több mint egy órája úton kellett volna lenniük. François megint megvakarta a fejét. Meg is csóválta, és
maflán rávigyorgott a futárra: Perrault egy vállrándítással jelezte, hogy hiába, le vannak győzve. Akkor
François odament Sol-leks mellé, és Buckot hívta. Buck nevetett, ahogy a kutyák szoktak, de tisztes
távolban maradt. François kioldotta Sol-leks szíjait, és visszavezette a régi helyére. A csapat összefüggő
vonalban, befogva állt a szán előtt, útra készen. Csak egy hely volt üres Buck számára, a vezérkutya
helye. François megint rákiáltott, de Buck megint csak nevetett, és egy lépéssel sem jött közelebb.
- Dobd el a fütyköst! - vezényelte Perrault.
François szót fogadott, s Buck erre diadalmasan nevetve visszatért, és nagy lendülettel elfoglalta helyét a
csapat élén. Ráerősítették a szíjakat, a kutyák "kitörték" a jégből a szánt, s míg a két férfi csak úgy futott
mellettük, lekanyarodtak a folyó útjára.
A kutyahajtó már előzőleg is igen sokra becsülte Buckot - "olyan, mint két ördög", mondotta -, de most
még a reggeli órákban is kiderült, hogy alábecsülte. Buck azonnal beleélte magát a vezér szerepébe; ha
józan észre volt szükség, s gyorsan kellett határozni és cselekedni, kiválóbbnak bizonyult még Spitznél is,
pedig olyan kiváló kutyát François addig sohasem látott.
De Buck főként azzal tűnt ki, hogy erélyes törvényhozó volt, és rá is tudta kényszeríteni társait a törvény
megtartására. Dave és Sol-leks nem törődött a vezérváltozással. Nem tartozott rájuk. Nekik csak egy
feladatuk volt: hogy dolgozzanak, keményen dolgozzanak a hámban. Amíg hagyták őket békében
dolgozni, nem törődtek semmivel. Felőlük akár a jámbor Billy is vezethetett volna, csak rendet tartson. A
csapat többi tagja azonban engedetlenné vált Spitz utolsó napjaiban, és most nagyon meglepődtek,
amikor Buck elkezdte ráncba szedni őket.
Pike, aki Buck sarkában ügetett, és szügyével mindig éppen csak annyira feküdt bele a hámba,
amennyire muszáj volt, többször is gyors fenyítésben részesült a lógásért; az első nap vége felé már úgy
húzott, mint addig soha életében. S az első este a táborban a mogorva Joe is megkapta a magáét -
Spitznek sohasem sikerült megbüntetnie. Buck egyszerűen lehengerelte nagyobb testsúlyával, és addig
tépte, harapta, amíg Joe felhagyott a vicsorgással, és kegyelemért vinnyogott.
A csapat szelleme azonnal megjavult. Visszatért a régi összetartás, és a kutyák megint egységesen,
összeforrottan futottak a szánnal. A Rink-zuhatagnál két odavalósi eszkimó kutya csatlakozott hozzájuk,
Teek és Koona; s François-nak elállt a szeme-szája, hogy Buck milyen villámgyorsan betörte őket.
- Soha ilyen kutyát, mint ez a Buck! - kiáltotta. - Soha, soha! Ezer dollárt is megér, bizony isten! Mi?
Mit szólsz hozzá, Perrault?
És Perrault rábólintott. A rekordot máris megdöntötte, és napról napra javított az eredményen. Az út

kitűnő állapotban volt, jó keményre taposva, nem kellett friss hóval küzdeniök. Nem is volt túlságosan
hideg. A hőmérséklet ötven fokkal süllyedt a nullpont alá, és ott is maradt az egész út idején. A férfiak
felváltva ültek a szánon, illetve futottak mögötte; jó iramban hajtották a kutyákat, s csak ritkán pihentek
meg.
A Harmincmérföldes Folyó nagy részét jég borította, s most egy nap alatt tették meg ezt az utat, amely
odajövet tíz napig tartott. Azután hatvan mérföldet futottak egyhuzamban a Le Barge-tó csücskétől a
Fehér Ló-zuhatagig. A Marsh-, Tagish- és Bennet-tavakon (hetvenmérföldes út) olyan gyorsan
száguldtak, hogy az a férfi, akinek éppen futnia kellett, kötélen vontatta magát a szán mögött. S a
második hét utolsó estéjén felértek a Fehér-hágóra, és siklani kezdtek a lejtőn a tenger felé: odalent
feltűntek Skagway és a hajók fényei.
Sikerült felállítani a rekordot. Két héten át napi negyven mérföld volt az átlaguk. Perrault és François
három napon át a mellét kidüllesztve sétált fel-alá Skagway főutcáján, és nem győzte elfogadni a
meghívásokat egy-egy pohár italra, míg a csapatot állandóan körülvették a bámuló kutyahajtók és
szakértők. Aztán három-négy nyugati vagány ki akarta rabolni a várost - szitává lyukasztották őket, és a
közérdeklődés más bálványok felé fordult. Aztán megjöttek a hivatalos parancsok. François magához
hívta Buckot, átölelte, elárasztotta könnyeivel. S ezzel el is tűnt François és Perrault. Akárcsak elődeik,
örökre kiléptek Buck életéből.
Egy skót félvér vette gondjába őt meg társait, aztán egy tucat kutyafogattal együtt megindultak visszafelé
a fáradságos dawsoni úton. Most már szó sem volt versenyfutásról, rekordidőről, keményen kellett
dolgozni mindennap, húzni a súlyos rakományt, mert a postát vitték, a külvilág üzenetét azoknak, akik az
Északi-sark árnyékában aranyat kerestek.
Buck nem érezte jól magát, de a munkáját jól elvégezte, mert büszke volt rá, akárcsak Dave és
Sol-leks, és látta, hogy a társai is becsületesen megteszik a magukét, akár büszkék rá, akár nem.
Egyhangú élet volt, gépies rendben folyt minden. Reggelente egy bizonyos órában a szakácsok munkához
láttak, tüzet raktak, reggelit osztottak. Aztán az emberek egy része felszedte a tábort, a többiek befogták
a kutyákat, s már egy jó órája úton voltak, amikor hirtelen leszállt a virradat előtti sötétség. Esténként
tábort ütöttek. Az emberek leverték a sátorcölöpöket, mások aprófát hasítottak, fenyőágakból fekhelyet
készítettek, vagy vizet és jeget hordtak a szakácsoknak. Enni kaptak a kutyák is. Nekik ez volt a nap
fénypontja, de vacsora után szerettek még előgyelegni egy-két óra hosszat a többi kutyával, mert volt
belőlük vagy öt tucat. Akadtak közöttük félelmetes verekedők, de Buck háromszor is megvívott a
legvadabbakkal, biztosította elsőbbségét, s így elég volt, ha felborzolta a szőrét, és kimutatta a fogát, a
többiek félreálltak az útjából.
Talán mindennél jobban szeretett a tűz mellett feküdni, maga alá húzva hátsó lábait, kinyújtva a
mellsőket; fejét felemelte, és hunyorgó, álmos szemmel bámult a lángokba. Néha eszébe jutott Miller bíró
nagy háza a verőfényes Santa Clara-völgyben, a cement úszómedence, Ysabel, a kopasz mexikói, és
Toots, a japán mopszli; de gyakrabban jutott eszébe a vörös szvetteres ember, Curly halála, a Spitzcel
vívott nagy harc s a jó falatok, amelyeket megevett, vagy enni szeretett volna. Nem volt honvágya. A
napfényes tájak messze tűntek, elmosódtak - az ilyen emlékek nem tudták lekötni. Sokkal erősebbek
voltak származásának emlékei, melyek eddig sohasem látott dolgokat is meghitt színben tüntettek fel -
ösztönei, vagyis őseinek szokássá vált emlékei, melyek később elszunnyadtak, de őbenne megint
felébredtek, és elevenné váltak.
Néha, amint ott kuporgott, álmosan pislogva a lángokba, úgy rémlett neki, mintha egy másik tűz lobogna
előtte, s egy másik, egészen másfajta ember állna ott, nem a félvér szakács. Ennek az embernek rövidebb
volt a lába, és hosszabb a karja, izmai inkább kötélszerűek és csomósak, semmint teltek s duzzadók.
Haja hosszú volt és bozontos, elborította csapott homlokát. Különös hangok törtek fel a torkából, s úgy
látszott, hogy nagyon fél a sötétségtől, amelybe szüntelenül belebámult; a lábszára közepéig lelógó
kezében egy botot szorongatott -nagy darab kő volt a végére erősítve. Csaknem mezítelen volt; rongyos,
megperzselt állatbőr lógott le a háta közepéig, de a testét dús szőrzet borította. Néhol, a mellen, vállán,
csípőjén és karján, olyan sűrűn benőtte a szőr, mint valami vastag bunda. Nem állt egyenesen, törzse
derékból előredőlt, lábai térdben meghajlottak. Egész alakja fürgének, szinte macskaszerűen
rugalmasnak látszott, s úgy állt ott éberen, készenlétben, mint aki megszokta, hogy állandóan félni kell a
látható és láthatatlan dolgoktól.
Ez a szőrös ember néha lekuporodott a tűz mellé, lába közé ejtette a fejét, és aludt. Ilyenkor a térdére
könyökölt, s a kezét összekulcsolta a feje búbján, mintha az eső ellen akarna védekezni szőrzetével. S túl
a tűzön, a sötétség gyűrűjében, Buck sok-sok parázsló fénypontot látott, kettesével, mindig kettesével, és
tudta, hogy hatalmas ragadozók szempárjai világítanak felé. Hallotta mozgásukat a recsegő bozótban,
hallotta éjjeli lármájukat.S miközben így álmodozott a Yukon partján, lustán hunyorogva a tűzbe, e távoli
világ hangjaitól és látomásaitól gerincén felborzolódott a szőr, s a hátán és a nyakán csomóba állt, míg
végül halkan, fojtottan vinnyogni kezdett, vagy tompán felmordult, és a félvér szakács rákiáltott: "Hé,
Buck, ébredj!" Akkor a távoli világ eltűnt, megint csak az igazit látta, és Buck felállt és ásított és
kinyújtózott, mintha valóban aludt volna.
Nehéz volt a rengeteg posta, amit húztak, és a robot teljesen kimerítette őket. Lefogyva, nagyon rossz
állapotban érkeztek meg Dawsonba, rájuk fért volna tíznapi pihenés vagy legalább egy hét. De két nap
múlva már siklottak is visszaa Yukonra, a Barakkok mellett, vitték a külvilágnak címzett leveleket. A
kutyák fáradtak voltak, az emberek dühösek, s hogy még nehezebb legyen a dolguk, mindennap
havazott. Süppedő, puha utat kaptak, a szán mellett futó férfiak jobban kimerültek, a kutyáknak
erősebben kellett húzniuk; de a hajtók becsületesen viselkedtek, és mindent megtettek az állatokért.
Esténként legelőször is mindig a kutyákat látták el. A kutyák előbb kaptak enni, mint a hajtók, és
egyetlen ember sem nyúlt a hálózsákja után, amíg meg nem vizsgálta a kutyái lábát. Mégis fogytán volt az
erejük. A tél kezdete óta 1800 mérföldet tettek meg, nehéz szánokat húztak az egész úton; s 1800
mérföldet az is megérez, aki nagyon erős. Buck bírta, munkára ösztönözte társait, és fenntartotta a
fegyelmet, bár ő is nagyon fáradt volt. Billy minden éjszaka sírt és nyöszörgött álmában. Joe mogorvább
volt, mint valaha, és Sol-lekset nem lehetett megközelíteni sem a vak oldaláról, sem a másikról.
De legtöbbet mindannyiuk közül Dave szenvedett. Valami baja volt. Egyre mogorvább és
ingerlékenyebb lett, s amikor tábort ütöttek, azonnal megásta a fészkét, a hajtónak oda kellett vinnie a
vacsoráját. Amint kioldozták a hámból, lerogyott, és nem is állt talpra másnap reggelig. Néha a fogatban,
amikor hirtelen lefékeztek, vagy erőlködni kellett, hogy elindítsák a szánt, s az istráng megrántotta,
felvonított fájdalmában. A hajtó megvizsgálta, de nem talált semmit. A többi szán hajtója is érdeklődni
kezdett iránta. Étkezés közben vagy lefekvés előtt, amikor az utolsó pipájukat szívták, megtárgyalták
Dave esetét, s egy este tanácsot ültek fölötte. Odavitték a fészkéből a tűzhöz, és tapogatták, piszkálták,
míg végül fel nem vonított keservesen. Valami emésztette belülről, de a csontjai épek voltak, és az
emberek nem tudták megállapítani, hogy mi a baj.
Amikor Cassiar Barba értek, már olyan gyenge volt, hogy többször is felbukott a hámban. A skót félvér
álljt vezényelt, kivette Dave-et a csapatból, és a következő kutyát, Sol-lekset fogta be a szán rúdja mellé.
Úgy gondolta, jobb lesz Dave-nek, ha szabadon futhat a szán mögött. De bármilyen beteg volt is, Dave
zokon vette, hogy kiemelik a sorból, morgott és vicsorgott, miközben kikapcsolták szíjait, és
elkeseredetten szűkölni kezdett, amikor Sol-lekset állították arra a helyre, amely az övé volt, amelyen ő
szolgált olyan sokáig. Mert ő is érezte az út és a hám hiúságát, s bár halálosan beteg volt, nem bírta
elviselni, hogy más végezze el a munkáját.
Amikor a szán elindult, ott szaladt mellette a kitaposott út szélén a puha hóban, foggal támadt Sol-leksre,
nekirontott, megpróbálta kidönteni a túlsó oldalra, be akart ugrani a szíjak közé, hogy elválassza
Sol-lekset a szántól, s közben fájdalmasan vinnyogott, szűkölt, csaholt. A félvér el akarta kergetni az
ostorával, Dave azonban ügyet sem vetett a csípős ostorra, s az embernek megesett rajta a szíve, nem
ütött rá erősebben. Dave nem volt hajlandó békésen futni a szán mögött, a könnyen járható úton,
továbbra is ott bukdácsolt a puha hóban, ahol a legnehezebb volt a járás, míg végül teljesen ki nem
merült. Akkor elesett, és gyászosan szűkölve ott maradt azon a helyen, miközben a szánok hosszú sora
elporzott mellette.
Összeszedte maradék erejét, sikerült talpra állnia, és tántorogva megindult. Mikor a szánok legközelebb
megpihentek, odavánszorgott a magáéhoz, és megállt Sol-leks oldalán. A hajtó egy pillanatra hátrament a
következő szánhoz, hogy tüzet kérjen a pipájába. Aztán visszatért, és indulást vezényelt. A kutyák el is
indultak, meglepő könnyen, de rögtön megálltak, s csodálkozva és értetlenül hátrafordították a fejüket.
Első pillanatban a hajtó sem értette: a szán nem mozdult ki a helyéből. Aztán odahívta társait, hogy
nézzék meg ők is. Dave átharapta Sol-leks mindkét szíját, s most ott állt közvetlenül a szán előtt,
megszokott helyén.
Szemével könyörgött, hogy ott maradhasson. A hajtó nem tudta, mitévő legyen. Társai bólogattak: igen,
ilyen a kutya, ha belepusztul is a munkába, nem képes lemondani róla, megszakad a szíve; példákat
hoztak fel, sokszor látták már, hogy a munkára öreg vagy sebesült kutyák meghaltak, mert kioldozták
őket a hámból.
S mivel Dave úgyis menthetetlen, irgalomból hagyni kell, hogy a hámban haljon meg, könnyű szívvel és
elégedetten. Így hát befogták megint, s ő büszkén húzta a szánt, mint régen, bár nemegyszer önkéntelenül
is felvonított a belsejét marcangoló fájdalomtól. Többször felbukott, és belegabalyodott a szíjakba, s
egyszer a szán alá került, úgyhogy attól fogva sántított az egyik hátsó lábára. De kitartott, amíg újból
táborhelyre nem értek, s akkor a hajtó odafektette a tűz mellé. Reggel már olyan gyönge volt, hogy nem
folytathatta az utat. Amikor a többi kutyát befogták, megpróbált odavánszorogni a hajtójához. Görcsös
erőfeszítéssel talpra állt, megtántorodott, elesett. Aztán lassan csúszva igyekezett arrafelé, ahol társaira
rárakták a hámot. Kinyújtotta mellső lábait, furcsán rángatózva utánahúzta a testét, majd megint
kinyújtotta a lábát, s megint előbbre jutott néhány hüvelykkel. De maradék ereje is elhagyta, s társai úgy
látták utoljára, amint a hóban fekszik, s lihegve és sóvárgó szemmel néz utánuk. Gyászos vonítását még
hallották egy darabig, aztán bekanyarodtak a part menti fák mögé.
Itt megállt a szánoszlop. A skót félvér lassan visszabaktatott a táborba, amelyet elhagytak. Az emberek
között abbamaradt a beszélgetés. Aztán eldördült egy revolver. A félvér sietve visszajött. Ostora
pattogott, vidáman szóltak a csengettyűk, a szánok továbbsuhantak az úton; de Buck tudta, és minden
kutya tudta, hogy mi történt a part menti fák sávja mögött.
Tartalom
HÓBAN, HÁMBAN MINDHALÁLIG
Harminc nappalazután, hogy elindultak Dawsonból, a Sós Víz felé irányított posta, melyet Buck és társai
húztak, megérkezett Skagwayba. Siralmas állapotban érkeztek meg, kimerülten, agyoncsigázva. Buck
száznegyven fontja száztizenötre apadt. A többi kutya, bár kevesebb volt a testsúlya, aránylag még
többet fogyott. Pike, a szimuláns, aki egész életében csalt, és sokszor elhitette az emberekkel, hogy sérült
a lába, most őszintén sántikált. Sol-leks is sántított, Dubnak pedig megrándult a lapockája.
Valamennyiüknek kegyetlenül sajgott a lába. Egy csöpp frissesség vagy rugalmasság sem maradt
bennük. Lábuk nehezen taposta az utat, vonszolta testüket, s a napi út kétszeresen fárasztó lett. Nem volt
más bajuk, csak az, hogy halálosan kimerültek. Nem az a halálos kimerültség volt ez, amelyet akkor
érzünk, ha rövid ideig megfeszítettük minden erőnket, s aztán órák alatt magunkhoz térünk; nem, az a
másfajta halálos kimerültség, amely sokhavi robot lassú, szüntelen erőfeszítéséből származik. Nem
maradt regenerálódóképességük, sem pedig tartalék erejük. Felhasználták az egészet, az utolsó csöppig.
Minden izmuk, minden rostjuk, minden sejtjük kimerült, halálosan kimerült. S nem is volt csoda. Nem
egészen öt hónap alatt 2500 mérföldet tettek meg, az utolsó 1800-at mindössze öt nap pihenővel.
Amikor megérkeztek Skagwaybe, már alig álltak a lábukon. Kifeszíteni is alig bírták az istrángot, s jó, ha
a lejtőkön nem kerültek a szán alá.
- Gyí, ti fájós lábúak, szegények! - biztatta őket a hajtó, amint végigvánszorogtak Skagway főutcáján. -
Ez már a vége. Aztán pihenünk egy jó nagyot. Úgy bizony. Óriási nagyot pihenünk.
A hajtók őszintén számítottak a hosszú pihenőre. Maguk is 1200 mérföldet tettek meg, kétszer egy-egy
nap megszakítással, s ajózan ész és az igazság szerint megérdemeltek egy kis henyélést. De olyan sok
ember özönlött Klondike-ba, s olyan sok szerető, feleség, rokonság maradt otthon, hogy a posta szinte
Alpokká növekedett; meg aztán a hivatalos utasításokat is továbbítani kellett. A Hudson-öbölben új
kutyacsapatot toboroztak a munkaképtelenek helyébe. A munkaképtelenektől meg kellett szabadulni, s
mivel a dollár minden kutyánál sokkal fontosabb, áruba bocsátották őket.
Eltelt három nap, s Buck és társai csak most döbbentek rá, hogy igazából mennyire kifáradtak és
legyöngültek. Aztán a negyedik nap reggelén beállított a szállásukra két férfi az Egyesült Államokból, és
potom pénzért megvásárolta őket szíjastul, mindenestül. "Hal"-nak és "Charles"-nek szólították egymást.
Charles középkorú, meglehetősen világos bőrű ember volt, szeme gyönge és vizenyős, bajsza hetykén,
merészen felkunkorodott, mintegy meghazudtolva lebiggyedő, puha ajka erőtlenségét. Hal
tizenkilenc-húsz éves ifjoncnak látszott, nagyColt revolvert és vadászkést viselt az övében, amely bőven
tele volt tűzdelve patronokkal. Küllemének leglényegesebb része volt ez az öv. A zöldfülűséget hirdette -
mélységes, határtalan zöldfülűséget. Mindkét férfi úgy állt ott, mint a csizma az asztalon, s hogy az ilyenek
miért indulnak el a messzi északra, az a megfejthetetlen, ésszel fel nem foghatórejtélyek közé tartozik.
Buck hallotta az alkudozást, látta, amint a vevő pénzt ad át a kormány emberének, s tudta, hogy a skót
félvér és a postaszánok hajtói éppúgy eltűnnek életéből, mint Perrault és François vagy előttük a többiek.
Amikor társaival együtt azúj gazda táborába hajtották, Buck csupa hanyagságot és rendetlenséget látott,
rosszul kifeszített sátrat, mosatlan edényeket, mindent szanaszéjjel; és látott egy nőt is. A férfiak
Mercedesnek hívták. Charles felesége volt és Hal nővére - szép kis család volt így együtt.
Buck aggódva nézte őket, amint elkezdték lebontani a sátrat és megrakni a szánt. Nagy hűhóval
működtek, de egy csöppet sem szakszerűen. Olyan ügyetlenül tekerték össze a sátrat, hogy háromszor
akkora lett, mint kellett volna. A bádogedényeket mosatlanul csomagolták el. Mercedes állandóan ott
lábatlankodott a férfiak útjában, s be nem állt a szája, szüntelenül korholta őket, vagy tanácsokat
osztogatott. Ha a szán elejére raktak egy ruhászsákot, azt ajánlotta, hogy tegyék hátra; amikor aztán
hátra tették, és rákötöztek egy csomó batyut, Mercedes felfedezte, hogy kifelejtettek sok mindent, amit
sehol másutt nem lehet elhelyezni, csak éppen abban a zsákban, és a férfiak ismét lerakodtak a szánról.
Egy szomszédos sátorból kijött három ember, és elnézte őket: vigyorogtak, s néha összekacsintottak.
- Csinos kis rakomány, annyi szent - mondta az egyik. - Nem akarom beleütni az orrom a más dolgába,
de ha maguknak volnék, én nem cipelném azt a sátrat.
- Hallottak már ilyet?!- kiáltotta Mercedes kényesen és rémülten, az égre emelve a kezét. - Hogy a
csudába legyek meg sátor nélkül?
- Tavaszodik, most már nem lesz hidegebba idő - felelte az ember.
Mercedes határozottan megrázta a fejét, s Charles és Hal az utolsó kacatokat is rárakta a hegyként
tornyosuló rakomány tetejére.
- Menni fog, azt hiszik? - kérdezte az egyik néző.
- Miért ne? - kérdezte vissza Charles meglehetősen kurtán.
- Jól van, jól van - szabadkozott mindjárt az ember. - Csak úgy eltűnődtem rajta, ennyi az egész. Azt
hittem, egy kicsit túl nehéz lesz.
Charles hátat fordított neki, és meghúzta a szíjakat, amilyen jól csak tudta, vagyis egy csöppet se jól.
- A kutyák persze majd elhúzzák naphosszat azt az egész cókmókot - jegyezte meg egy másik ember.
- Kétségkívül - felelte Hal fagyos udvariassággal; bal kezét a szán rúdjára tette, jobbjával pedig
megsuhintotta ostorát. - Gyí! - kiáltotta. - Gyí, indulás!
A kutyák nekifeszültek a hámnak, néhány pillanatig minden erejüket megfeszítették, majd elernyedtek.
Képtelenek voltak megmozdítani a szánt.
- Lusta dögök, majd én megmutatom nekik! - kiáltotta Hal, és felemelte az ostorát.
De Mercedes sikoltva közbelépett.

- Ó, Hal, nem szabad! - S elkapta az ostort, és kicsavarta a kezéből. - Szegény kicsikéim! Ígérd meg,
hogy sohasem leszel kegyetlen hozzájuk az úton, különben egytapodtat se megyek innét.
- No hiszen, értesz is te a kutyákhoz! - biggyesztette le az ajkát Hal. - Jobb lesz, ha rám bízod. Lusták,
ha mondom, ostor nélkül semmire se mégy velük. Ilyenek ezek. Kérdezz meg akárkit. Kérdezd meg itt
az emberektől, ha akarod.
Mercedes könyörögve nézett rájuk, és csinos arcán mérhetetlen borzadály tükröződött a szenvedő
kutyák láttára.
- Gyengék, mint az őszi légy, ha éppen tudni akarja - felelte az egyik ember. - Elfogyott az erejük, az a
baj. Pihenésre van szükségük.
- Egy frászt nekik, nem pihenést! - mondta a tejfelesszájú Hal, és Mercedes felsikoltott - ó! - a csúnya
káromkodástól.
De a családi összetartás igen erős volt benne, és azonnal öccse pártjára állott.
- Ne törődj azzal az emberrel - mondta élesen. - A magad kutyáit hajtod, és aztcsinálsz velük, amit a
legjobbnak látsz.
Hal ostora pedig megint lecsapott a kutyákra. S a kutyák nekifeszültek a hámnak, belefúrták lábukat a
letaposott hóba, egészen lelapultak, minden erejüket megfeszítették. A szán úgy állt, mintha le volna
horgonyozva. Kétszeri erőfeszítés után a kutyák ismét megálltak, zihálva. Vadul pattogott az ostor, s
akkor Mercedes megint közbelépett. Térdre rogyott Buck előtt, könnyek potyogtak a szeméből, és
átölelte a kutya nyakát.
- Szegény, drága kicsikéim - zokogta az érző szívű asszonyka - miért nem húztok erősebben? Akkor
nem kapnátok ostort. - Buck nem nagyon szívlelhette Mercedest, de olyan nyomorultul érezte magát,
hogy tűrte: úgy látszik, ez is hozzátartozik a napi robothoz.
Az egyik néző, aki a fogát csikorgatta, hogy oda ne mondjon valami csúnyát, most mégis megszólalt:
- Nem mintha egy szikrát is törődnék magukkal, csak a kutyák érdekében mondom: sokat segíthetnek
rajtuk, ha kitörik a jégből azt a szánt. Odafagyott a talpa. Dőljenek neki a rúdjának jobbról és balról, s
törjék ki!
Harmadszor is megpróbálták az indulást, de ezúttal Hal, a jó szóra hallgatva, előbb kitörte az odafagyott
szántalpakat. A túlterhelt és esetlen szán megindult, Buck és társai kétségbeesetten erőlködtek az ütések
záporában. Száz yarddal odább az út bekanyarodott, és meredeken lejteni kezdett a főutca felé.
Tapasztalt emberre lett volna szükség, hogy a rossz egyensúlyú szánt megóvja a felborulástól, márpedig
Hal nem volt tapasztalt ember. Ahogy befordultak, a szán felbillent, és fele rakománya kipotyogott a laza
szíjak között. A kutyák egy pillanatra sem álltak meg. Az oldalára dőlt szán úgy bukdácsolt mögöttük. A
kutyák dühösek voltak a rossz bánásmód és a méltatlan teher miatt. Buck tombolt. Futásnak eredt, s a
csapat követte. Hal utánuk ordított: - Hó! Hó! - de ügyet sem vetettek rá. A fiatalember meg is botlott,
és a fogat ledöntötte a lábáról. A felborult szán alá került, a kutyák pedig tovább vágtattak a főutcán, s
nagy lett a mulatság egész Skagwayban, ahogy a felszerelés maradványait elszórták maguk mögött.
Néhány jóindulatú polgár aztán elfogta a kutyákat, és összeszedte a szétszórt holmit. Tanácsokkal is
ellátták a három utast. Feleannyi teher kell és kétszer annyi kutya - mondották -, ha valaha is el akarnak
érni Dawsonba. Hal, a nővére meg a sógora kedvetlenül hallgatták, sátrat ütöttek, és átvizsgálták a
felszerelést. Befőttek kerültek elő, s a nézők nevettek, mert befőttről a Hosszú Úton legfeljebb álmodozni
lehet.
- Egy szállodának se kell ennyi takaró - mondta nevetve az egyik ember, aki segített. - A fele is sok
volna; ki vele! Dobják el azt a sátrat, meg az edényeket is mind: ki fogja elmosogatni? Atyaisten, azt
hiszik, hogy pullmankocsiban utaznak?
És így tovább, könyörtelenül kiselejtezték a fölösleges holmit. Mercedes sírva fakadt, amikor
ruháskosarait kiborították a földre, és egymás után félredobtak mindent. Sírt úgy általában, és sírt
külön-külön is minden kiselejtezett darabért. Kezét összekulcsolta a térdén, és kétségbeesetten dobálta
magát előre-hátra. Kijelentette, hogy egytapodtat se megy tovább, még egy tucatnyi Charles kedvéért
sem. Fohászkodva segítségül hívott mindenkit és mindent, végül megtörölte a szemét, s még a
nélkülözhetetlen ruhadarabokat is elkezdte kiszórni. Amikor pedig végzett a magáéval, buzgalmában a
két férfi ingóságaira támadt, és feldúlta az egész cókmókot, mint a szélvész.
Ezek után, bár a felére csökkentették a felszerelést, rakományuk még mindig akkora maradt, mint egy
hegy. Charles és Hal este bement a városba, és hat délvidéki kutyát vásárolt. Így aztán tizennégyen lettek
az eredeti csapat hat kutyájával meg a Teek és Koona nevű eszkimó kutyákkal együtt, akiket a
Rink-zuhatagnál vásárolt Perrault a rekordúton. A délvidéki kutyák azonban, bár alaposan betörték őket
a partraszállásuk óta, nem sokat értek. Volt köztük három rövid szőrű vizsla, egy újfundlandi és két
bizonytalan származású korcs. A jövevényeken látszott, hogy semmihez sem értenek. Buck undorral
nézett rájuk, akárcsak a társai, s bár hamarosan megtanította őket az engedelmességre, és arra, hogy mit
nem szabadcsinálniuk , azt már nem tudta beléjük verni, hogy mit kell csinálni. Az új kutyák nem
rajongtak az útért és a hámért. A két korcsot kivéve valamennyiüknek megtörte a lelkierejét az idegen,
vad környezet, amelybe kerültek, s a rossz bánásmód. A két korcsnak egyáltalán nem is volt lelkiereje,
nekik legfeljebb a csontjukat lehetett eltörni.
Ilyen csüggedt, tehetetlen jövevényekkel s a régi csapattal, amelyet végképp kimerített a 2500 mérföldes
szakadatlan utazás, a jövő éppen nem látszott valami biztatónak. A két férfi mégis nagyon vidám volt. És
büszkék is voltak. Tetszett nekik, hogy milyen nagystílűek: tizennégy kutyájuk van. Látták, amint a hágón
át elindulnak a szánok Dawson felé, vagy befutnak Dawsonból, de egyetlenegyet sem láttak, amelynek
ennyi kutyája lett volna. Pedig megvolt az oka annak, hogy az északi utazók nem fognak tizennégy kutyát
egy szán elé, nevezetesen az, hogy egy szán nem bírja el tizennégy kutya eleségét. De Charles és Hal nem
tudta ezt. Ők papíron, ceruzával számították ki az utat: egy kutyának ennyi jut, ennyi kutya, ennyi nap, és
megvan az eredmény. Mercedes a válluk fölött nézte, és értelmesen bólogatott: olyan egyszerű volt az
egész.
Másnap késő reggel Buck végigvezette hosszú csapatát az utcán. Egy csöppet se látszottak élénknek
vagy fürgének, sem ő, sem a társai. Már induláskor holtfáradtak voltak. Buck négyszer tette meg az utat
a Sós Víz és Dawson között, s az a tudat, hogy fáradtan, elgyötörten megint meg kell tennie, mélységesen
elkeserítette. Nem szívvel dolgozott sem ő, sem a többi kutya. A délvidékiek féltek, ijedeztek, az
északiak nem bíztak a gazdáikban.
Buck homályosan érezte, hogy e két férfira meg a nőre egyáltalán nem számíthat. Semmihez sem
értettek, s ahogy múltak a napok, kiderült, hogy nem is tudnak megtanulni semmit. Mindennel gondatlanul
bántak, nem ismertek rendet vagy fegyelmet. A fél éjszaka ráment, amíg megcsináltákvalahogy a
rendetlen táborukat, s a fél délelőtt, amíg felszedték azt a tábort, és megrakták a szánt, de olyan
hanyagul, hogy aztán egész nap unos-untalan meg kellett állni, és rendbe szedni a rakományt. Volt olyan
nap, amikor tíz mérföldet se tettek meg. Máskor egyáltalán el se tudtak indulni. Olyan nap pedig egy se
volt, hogy több mint a felét megtették volna annak az útszakasznak, amelyet a két férfi alapul vett, amikor
kiszámította a kutyák élelmezését.
A kutyaeleségnek tehát idő előtt el kellett fogynia. Ráadásul még nagyobb adagokat is osztogattak a
szükségesnél, s ezzel még közelebb hozták azt a napot, amikor csak kevesebbet oszthatnak. A délvidéki
kutyák, akiket a krónikus éhezés még nem szoktatott rá arra, hogy emésztőrendszerükkel a kevésből is a
legtöbbet vonják ki, mérhetetlenül falánknak bizonyultak. S mivelezenkívül a kimerült eszkimó kutyák is
alig bírták a terhet, Hal kijelentette, hogy az elméleti adag túlságosan kevés. Meg is kettőzte. És
mindennek a tetejébe Mercedes is közbelépett: miután hiába rimánkodott, hogy adjanak még többet a
kutyáknak, megdézsmálta a halas zsákok tartalmát, és titokban etette őket. De Bucknak és az eszkimó
kutyáknak nem ennivalóra volt szükségük, hanem pihenésre. S bár csak lassan haladtak előre, a súlyos
teher, amit húzniok kellett, nagyon is kimerítette erejüket.
Azután következett az adagok leszállítása. Hal egy napon ráeszmélt arra, hogy a kutyaeleség fele
elfogyott, és az útnak csak egy negyedrészét tették meg, továbbá, hogy az élelmiszerkészletet errefelé se
pénzért, se szép szóért nem lehet pótolni. Így hát még az elméleti adagot is csökkentette, és megpróbálta
növelni a napi útszakaszokat. Nővére és sógora támogatta ebben az igyekezetben, de nehéz felszerelésük
és hozzá nem értésük miatt semmire sem mentek. Mi sem volt egyszerűbb annál, hogy kevesebbet
adjanak enni a kutyáknak, de lehetetlen volt jobban meghajszolni őket, s mivel a maguk ügyetlensége
miatt sohasem tudtak kora reggel elindulni, a napi menetidő se lett hosszabb. Nemcsak a kutyákat nem
tudták okosan munkára fogni, hanem saját magukat sem.
Először Dub pusztult el. Szegény, akármilyen ügyetlen tolvaj volt, akit mindig rajtakaptak és
megbüntettek, azért mégis hűségesen dolgozott. Kificamodott lapockája mind rosszabb állapotba került,
hiszen nem pihenhetett, és nem is kezelte senki; végül Hal agyonlőtte a nagy Colt revolverrel. Van egy
mondás északon: hogy tudniillik a délvidéki kutyák éhen halnak az eszkimó kutyák adagján - így hát a
Buck alá tartozó hat délvidéki kutya igazán nem tehetett egyebet, mint hogy éhen halt, hiszen az eszkimó
kutyák adagjának csak a felét kapta. Először az újfundlandi múlt ki, aztán a három rövid szőrű vizsla: a
két korcs makacsabbul ragaszkodott az élethez, de végül ők is elpusztultak.
Addigra mind a három utas rég megfeledkezett már a nyájas, kényelmes délvidék hangulatáról. Az
északi utazás elvesztette minden varázsát és romantikáját, kegyetlen valóságként állott előttük, mellyel
férfiúi és asszonyi erejük nem tudott megbirkózni. Mercedes már nem siratta a kutyákat, inkább önmagát
siratta minden erejével, s folyton veszekedett a férjével és az öccsével. Csak a veszekedéshez nem voltak
sohase fáradtak. Ingerültségük a bajokból fakadt, azokkal együtt nőtt, kétszer akkora lett, messze
túlszárnyalta a bajokat. Az északi utasok csodálatos türelme, a keményen dolgozó, fogukat összeszorítva
szenvedő s mégis nyájas szavú és kedves utasok türelme messzire elkerülte ezt a két férfit és ezt az
asszonyt. Fogalmuk sem volt az ilyen türelemről. Fáradtak voltak és szenvedtek, izmaik fájtak, csontjaik
fájtak, még a szívük is fájt; s ezért éles lett a beszédük, és durva szavakat vágtak egymáshoz reggel,
ébredés után csakúgy, mint este, amikor nyugovóra tértek.
Charles és Hal állandóan összezördült, valahányszor egy percnyi nyugtuk volt Mercedestől.
Mindegyikük abban a szent meggyőződésben élt, hogy többet végez a munkából, mint amennyi a része
volna, s ezt a meggyőződését habozás nélkül közölte is minden alkalommal. Mercedes néha a férje
mellett foglalt állást, néha az öccse mellett. Ebből aztán gyönyörű és szűnni nem akaró családi veszekedés
származott. A vita, mondjuk, azzal kezdődött, hogy ki aprítson fel néhány darab tűzifát (az ilyen vita csak
Halt és Charlest érintette), de pillanatok alatt belekeveredett a család összes többi tagja, apák, anyák,
nagybácsik, unokatestvérek, akik sok ezer mérföldnyire éltek, és egy részük régóta a sírban nyugodott.
Nem lehet ésszel felfogni, hogy Hal művészeti nézeteinek vagy a könnyű színdaraboknak, amiket anyai
nagybátyja írt, mi közük van egy kis tűzifa felaprításához; mégis, a vita éppúgy terelődhetett ebbe az
irányba, mint Charles politikai téveszméi felé. S hogy Charles nővérének pletykás nyelve mennyire érinti
egy yukoni tűz megrakását, azt csak Mercedes tudta, aki bőbeszédűen kifejtette nézeteit erről a tárgyról,
s mellesleg férje családjának egyéb kedvezőtlen jellemvonásairól is. Közben a tüzet nem rakta meg senki,
a tábor nem készült el, a kutyák éhen maradtak.
Mercedes külön is sértve érezte magát - a női nem nevében. Csinos, törékeny asszonyka volt, s amióta
az eszét tudta, mindig lovagiasan bántak vele. De férje és öccse mostani viselkedését mindennek lehetett
nevezni, csak lovagiasnak nem. Mercedes megszokta, hogy necsináljon semmit. A férfiak most a szemére
vetették ezt. Az asszony úgy vélte, nemének leglényegesebb kiváltságát éri méltatlan támadás, s
bosszúból megkeserítette az életüket. A kutyákkal nem törődött többet, s mert kimerült, és minden tagja
fájt, ragaszkodott ahhoz, hogy a szánon utazhasson. Csinos volt és törékeny, de azért százhúsz fontot
nyomott, s ezt a derék súlytöbbletet végképp nem bírták a legyengült, éhező állatok. Mégis elhúzták
néhány napig, de aztán összerogytak a hámban, és a szán megállt. Charles és Hal kérte, hogy szálljon le,
és járjon gyalog, könyörgött neki, esdekelt, Mercedes pedig sírt, s az éghez fohászkodott a durvaságuk
miatt.
Egyszer erőnek erejével szállították le a szánról. Soha többet nem tették meg újra. Mercedes elengedte
magát, mint az elkényeztetett gyerek, és leült az út mellett. A férfiak továbbmentek, de Mercedes nem
mozdult. Három mérföldet haladtak előre, aztán lerakodtak, visszamentek érte, és erőnek erejével megint
felültették a szánra.
Rengeteg bajuk közepette egyáltalán nem törődtek az állatok szenvedésével. Hal elmélete, melyet
önmagára sohasem alkalmazott, úgy szólt, hogy meg kell edződni. Előbb a nővérét és sógorát próbálta
meggyőzni erről. Mivel náluk semmi eredményt nem ért el, fütykösével nekiállt a kutyák edzésének. Az
Öt Ujjnál elfogyott a kutyaeleség, s egy foghíjas indián vénasszony felkínált nekik néhány font
összefagyottlóbőrt a Colt revolverért, amely a nagy vadászkés társaságában fityegett Hal csípőjén. De az
élelmet aligha pótolhatta ez a hitvány bőr, melyet marhahajcsárok éhen döglött lovairól nyúztak le hat
hónappal azelőtt. Fagyott állapotában inkább vasforgácshoz hasonlított, s ha a kutyák nagy nehezen
legyűrték, keskeny és tápérték nélküli szíjdarabokká, ingerlő és emészthetetlen szőrtömeggé olvadt a
gyomrukban.
S Buck mindvégig ott támolygott a csapat élén, mint egy lidérces álomban. Húzta a szánt, ha bírta;
amikor nem bírta már, lerogyott, és fekve maradt, amíg az ostor vagy a fütykös csapásai ismét talpra nem
kényszerítették. Oda lett a gyönyörű, dús bunda rugalmassága és fénye. Szőre csapzottan, törötten
csüggött, alvadt vércseppek száradtak rajta, ahol Hal fütyköse megsebesítette. Izmai csomós kötelekké
váltak; a hús rétegei eltűntek, úgyhogy minden bordája és csontja világosan kirajzolódott a lötyögő bőrön
keresztül, amely ráncokba türemlett, mert nem töltötte ki semmi. Bárkinek megszakadt volna a szíve, ha
látja, csak Buck szíve nem szakadt meg semmitől. Ezt már a vörös szvetteres ember is tapasztalta.
Társai is éppúgy leromlottak. Mozgó csontváz lett mindegyikből. Összesen heten voltak vele együtt.
Roppant nyomorúságukban már nem is érezték az ostor csípését vagy a fütykös csapását. A verés
fájdalmát csak tompán, messziről érezték, aminthogy szemük és fülük is csak tompán, messziről érzékelte
a tárgyakat. Félig sem éltek már, negyedrészt sem. Minden kutya egy-egy halom összerakott csont volt
csupán, melyben halványan pislákolt az élet szikrája. Ha megállt a szán, lerogytak a hámban, mint a
dögök, s a szikra még jobban elhalványult, hamu szállt rá, és úgy látszott, hogy mindjárt kialszik. S
amikor a fütykös vagy az ostor lecsapott rájuk, a szikra gyengén felizzott, s ők nagy nehezen talpra álltak
és továbbvánszorogtak.
Aztán egy napon Billy, a jámbor, elesett, és nem tudott többé felállni. Hal már rég elcserélte a revolverét,
úgyhogy a fejszéhez nyúlt, és szétloccsantotta a hámban fekvő Billy fejét, aztán elvágta az istrángokat, és
félrehúzta a tetemet. Buck látta ezt, és társai is látták, és tudták, hogy ők is erre a sorsra juthatnak
bármely pillanatban.Másnap Koona pusztult el, és csak öten maradtak: Joe, olyan nyomorult állapotban,
hogy már vicsorogni se tudott; Pike, betegen és sántán, félig eszméletlenül, ahhoz se volt már ereje, hogy
szimuláljon; Sol-leks, a félszemű, aki most is hű maradt a hámhoz, a robothoz, s fájt a szíve, hagy
gyengeségében nem dolgozhat úgy, mint szeretne; Teek, aki nem tett meg olyan nagy utat azon a télen, s
most több verést kapott a társainál, mert fürgébb volt; és Buck, még mindig a csapat élén - de most már
nem tartott fegyelmet, meg sem próbálta, szinte megvakult a gyengeségtől, s alig látta az utat, csak alába
érezte valahogy, homályosan.
Gyönyörű tavaszi idő volt, de sem a kutyák, sem az emberek nem vettek róla tudomást. Napról napra
korábban kelt fel a nap, és később nyugodott le. Hajnali háromkor már virradt, s az alkonyat este
kilencig tartott. Reggeltől estig ragyogott a napfény. A kísérteties téli csend tovatűnt, s az ébredő élet
nagy tavaszi zsongása vette át a helyét. Mindenünnen ez a zsongás szállt felfelé, az élet örömét hirdetve.
Zsongott minden, ami újra élt és mozgott, ami halálos bénultságban feküdt a fagy hosszú hónapjai alatt. A
fenyőfák ereiben ismét felszökött a nedv. A fűzfákon és rezgő nyárfákon fiatal bimbók fakadtak. A
cserjék és kúszónövények vadonatúj zöld ruhába öltöztek. Éjszaka tücskök cirpeltek, és nappal ezernyi
fajta csúszó-mászó lény tört magának lázasan utat a napfényre. Foglyok és harkályok kurrogtak és
kopácsoltak az erdőben. Mókusok fecsegtek, madarak énekeltek, odafönt gágogó vadlibák húztak
észak felé, szabályos ékjük kettéhasította a levegőt.
A dombok lejtőin csörgedező patakocskák futottak lefelé, láthatatlan források muzsikáltak. Olvadt,
mozgolódott, pattogott az egész táj. A Yukon erőlködve igyekezett kitörni jégpáncéljából. Alulról
harapdálta, a nap pedig felülről. Lékek támadtak, sok helyütt megrepedt és szétvált a jég, hatalmas,
vékony táblák zuhantak be a folyóba. S az ébredő élet hatalmas zsendülése, lüktetése, áradása
közepette, a szikrázó napfényben és a lágy szellők fuvallatában úgy támolyogtak előre az utasok, a két
férfi, az asszony és a kutyák, mintha a halál birodalmába igyekeznének.
S a kutyák továbbra is le-lerogytak. Mercedes sírva ült a szánon, Hal minden eredmény nélkül
káromkodott, Charles vizenyős szemében mérhetetlen szomorúság tükröződött - így vánszorogtak be
John Thornton táborába a Fehér-folyó torkolatánál. Amikor megálltak, a kutyák úgy roskadtak össze,
mintha letaglózták volna őket. Mercedes megtörülte a szemét, és John Thorntonra nézett. Charles leült
pihenni egy rönkre. Nagyon lassan és körülményesen ült le, szörnyű izomláza miatt. Hal vitte a szót. John
Thornton éppen az utolsó simításokat végezte egy nyírfából faragott fejszenyélen. Csak faragta tovább,
miközben Hal beszélt, egy szótagú válaszokat adott, s ha kérték, kurta tanácsokat is. Jól ismerte ezt a
fajtát, és tanácsait abban a biztos tudatban adta, hogy úgysem fogadják meg.
- Odafönt azt mondták nekünk, hogy az útnak mindinkább kilyukad a feneke, és legjobb lesz, ha várunk
- felelte Hal, amikor Thornton figyelmeztette, hogy ne kockáztassa többé az életét az olvadó jégen. - Azt
mondták, hogy a Fehér-folyóhoz sem érünk el, és mégis itt vagyunk. - Az utolsó szavakat diadalmas
gúnnyal ejtette ki.
- Igazat beszéltek - bólintott John Thornton. - Az út feneke bármely pillanatban kilyukadhat. Csak
bolondoknak sikerülhetett, bolond vakszerencsével. Megmondom kereken, én Alaszka minden aranyáért
sem vinném vásárra a bőrömet azon a jégen.
- Mert maga nem bolond, ugyebár - felelte Hal. - Mi azért mégis továbbmegyünk Dawsonba. -
Kibontotta az ostora szíjait. - Gyerünk, Buck! Hé! Talpra! Gyí!
Thornton tovább faragcsált. Tudta, hiába próbálna lebeszélni egy bolondot a bolondságról, két-három
bolonddal több vagy kevesebb pedig amúgy sem változtat a világ rendjén.
De a csapat nem állt fel a parancsra. Már régóta olyan állapotba kerültek, hogy csak az ütéseknek
engedelmeskedtek. Az ostor lecsapott hol ide, hol oda, kegyetlenül cikázott a kutyák között. John
Thornton összepréselte az ajkát. Először Sol-leks állt talpra nagy keservesen. Másodiknak Teek. Azután
Joe, szűkölve kínjában. Pike kétségbeesetten erőlködött. Kétszer már csaknem sikerült feltápászkodnia,
de visszarogyott, végül harmadszorra megállt valahogy a lábán. Buck nem is kísérletezett. Mozdulatlanul
feküdt azon a helyen, ahol lerogyott. Az ostor újra meg újra belemart, de ő nem is vinnyogott, nem is
erőlködött. John Thornton többször is megmozdult, mintha szólni akarna, de aztán meggondolta magát.
Elhomályosodott a szeme, s minthogya ostorpattogás nem maradt abba, felállt, és tanácstalanul járkált
fel-alá.
Buck most először nem teljesítette a kötelességét, s ez önmagában véve is elég volt ahhoz, hogy Hal
megvaduljon. Ostorát csakhamar felcserélte a jól bevált fütykössel. Buck azonban a keményebb ütések
zápora alatt sem mozdult. Akárcsak a társai, ő is csak alig-alig bírt volna talpra állni, de ellentétben velük,
ő szilárdan eltökélte, hogy nem áll fel. Valami azt súgta neki, hogy a balvégzet egészen közelről leselkedik
rájuk. Ezt a sejtelmet érezte már akkor is, amikor felkapaszkodtak a partra, ésazóta sem szabadult tőle.
Lába alatt egész nap ropogott a vékony, olvadó jég, s talán ezért érezte oly közelinek a
szerencsétlenséget odalent a jégen, ahová gazdája mindenáron le akarta kergetni. De Buck
megmerevedett, nem mozdult. Oly sokat szenvedett mostanáig, és annyira kimerült, hogy az ütések nem
is fájtak nagyon. Csak hullottak rá, mint a zápor, s az élet szikrája még gyöngébben pislákolt a
belsejében, elhalványodott. Már-már ki is hunyt. Valami furcsa zsibbadás száll rá. Tudta, hogy verik, de
mintha nagyon messzire tűnt volna minden. Végül már egyáltalán nem érzett fájdalmat. Nem érzett
semmit, bár nagyon-nagyon tompán hallotta még a testére zuhanó fütykös csattanását. De mintha nem is
az ő teste lett volna, olyan messze volt minden.
Akkor hirtelen, figyelmeztetés nélkül, tagolatlan ordítással, amely inkább állati üvöltéshez hasonlított,
John Thornton rávetette magát a fütykössel hadonászó fiatalemberre. Hal hanyatt esett, mintha egy
kidöntött fa zuhanna rá. Mercedes visított. Charles mélabúsan bámult, megtörülte nedvező szemét, de
nem állt fel, az izomláza miatt.
John Thornton ott állt Buck fölött, igyekezett erőt venni magán, de annyira remegett a dühtől, hogy nem
bírt megszólalni.
- Ha még egyszer hozzányúl ahhoz a kutyához, megölöm...- sikerült kinyögnie végül, elfúló hangon.
- Az én kutyám - felelte Hal, letörülve a szája szögletében kiserkenő vért, miközben feltápászkodott. -
Kotródjon az utamból, különben megjárja! Azért is elmegyek Dawsonba!
Thornton ott állt közte és Buck között, s úgy látszott, esze ágában sincs, hogy elkotródjék az útból. Hal
kihúzta hosszú vadászkését. Mercedes visított, sírt, nevetett, és teljesen átengedte magát a hisztériának.
Thornton ráütött Hal körmére a fejszenyéllel, és a kés leesett. Aztán megint odasózott, amikor Hal fel
akarta venni a kést. Thornton nyúlt utána, felvette, és két nyisszantással elvágta Buck szíjait.
Halból elpárolgott a harci szellem. Különben is, nővére úgy ráakaszkodott, hogy mozdítani sem bírta a
karját; Buck pedig alig élt már, amúgy sem lehetett volna hasznát venni a fogatban. Néhány pillanattal
később lesiklottak a partról a folyó jegére. Buck hallotta, felemelte a fejét, és utánuk nézett. Pike haladt
az élen, Sol-leks a rúdnál, kettőjük között Joe és Teek. Sántítottak, botladoztak. Mercedes ült a
megrakott szán tetején. Hal a rudat irányította, Charles leghátul bukdácsolt.
Míg Buck nézte őket, Thornton letérdelt mellé, és érdes, kedves kezével azt kereste, hol törött el a
csontja. De csak zúzódásokat talált s az iszonyatos kiéhezettség jeleit - közben a szán egy
negyedmérföldnyire távolodott tőlük. A kutya és a férfi együtt nézte, hogyan vánszorog előre a jégen.
Aztán a fara hirtelen lebukott, mintha kátyúba süllyedne, s a rúdja égnek meredt - Hal úgy lógott rajta a
levegőben. Hallották Mercedes sikoltását. Látták, hogy Charles megfordul, lép egyet, vissza akar
rohanni, s akkor körös-körül levált a jég; s a szán kutyástul, emberestül eltűnt a mélyben. Csak egy ásító
lyuk maradt a helyén. Az útnak mégis kilyukadt a feneke.
John Thornton és Buck összenézett.
- Te szegény, te - mondta John Thornton, és Buck megnyalta a kezét.

Tartalom
EGY EMBERT SZERETNI
Amikor az elmúlt év decemberében John Thorntonnak megfagyott a lába, társai kényelmes tábort
készítettek neki, mindennel ellátták, maguk pedig továbbhaladtak a folyón egy tutajra való fatörzsért, amit
le akartak úsztatni Dawsonba. Thornton még akkoriban is sántikált egy kicsit, amikor Buckot
megmentette, de hogy az idő egyre melegebb lett, ez a kis bicegése is elmúlt. S Buck ott maradt vele a
folyó partján, a hosszú tavaszi napokon, nézte a rohanó vizet, lustán hallgatta a madarak énekét és a
természet zümmögését; s így lassacskán visszatért az ereje.
Háromezer mérföld után igen-igen jólesik a pihenés, és be kell vallani, hogy Buck ellustult, miközben a
sebei begyógyultak, izmai ismét kidomborodtak, s a hús megint rárakódott a csontjaira. Egyébként
mindannyian lustálkodtak - Buck, John Thornton, Skeet és Nig -, várták a tutajt, amelyen majd
leúszhatnak Dawsonba. Skeet hosszú szőrű ír vizsla volt,kis termetű állat, s hamarosan összebarátkozott
Buckkal, aki halálos gyöngeségében nem tudta visszautasítani a közeledését. Skeetben megvolt az orvosi
hajlam, mint egynémely kutyában; s ahogy az anyamacska nyalogatja kölykét, úgy nyalogatta és
tisztogatta ő is Buck sebeit. Minden reggel, miután Buck jóllakott, Skeet odament, és elvégezte önként
vállalt feladatát, végül már Buck maga járt el hozzá ápolásért, akárcsak Thorntonhoz. Nig is éppoly
barátságos volt, bár kevésbé mutatta - hatalmas fekete kutya, angol véreb és szarvasűző keveréke,
nevető szemű és végtelenül jóindulatú.
Buck meglepetésére ezek a kutyák nem féltékenykedtek rá. Úgy látszott, hogy ők is éppoly kedvesek
és jószívűek, mint John Thornton. Amikor Buck megerősödött, mindenféle mulatságos játékokra
csábították, s még Thornton sem állhatta meg, hogy ne csatlakozzon hozzájuk; így telt el Buck
lábadozása, s azután új élet kezdődött. Szeretet, igazi szenvedélyes szeretet most lángolt fel benne
először életében. Ilyesmit sohasem érzett Miller bíróéknál, a verőfényes Santa Clara-völgyben. A bíró
fiainak, akikkel együtt vadászott és kóborolt, csak a munkatársa volt; a bíró unokái mellett a díszőrség
szerepét töltötte be; magához a bíróhoz pedig afféle méltóságteljes, előkelő barátság fűzte. De a szeretet,
amely lázas és éget, amely imádat és őrület, azt csak John Thornton ébresztette fel benne.
Ez az ember megmentette az életét, ami nem kis dolog; de ráadásul még eszményi gazda is volt. Mások
kötelességérzetből vagy üzleti szempontból gondoskodtak a kutyáikról; ő úgy gondoskodott róluk,
mintha a gyerekei volnának, mert nem tudott másképpen viselkedni. De nemcsak gondoskodott róluk.
Sohasem mulasztotta el, hogy barátságosan üdvözölje őket, vagy egy tréfás szót ne szóljon hozzájuk, s
ha leült, és hosszan elbeszélgetett velük ("dumálgatunk egy kicsit" - mint mondotta), maga is éppúgy
élvezte a "dumát", mint a kutyák. Volt egy szokása: esetlenül kezébe vette Buck fejét, fölébe hajolt,
homlokát odanyomta a homlokához,előre-hátra cibálta , s közben csúnya szavakat mondott neki,
melyekről Buck tudta, hogy a szeretet szavai. Buck nem ismert nagyobb gyönyörűséget ennél a durva
ölelésnél, ennél a szitkozódó, dünnyögő hangnál, és valahányszor Thornton előre- vagy hátrarángatta a
fejét, úgy érezte, hogy túláradó boldogságában a szíve szakad ki a testéből. S amikor elengedték, talpra
ugrott, a szája nevetett, a szeme mindennél ékesebben beszélt, torkában valami kimondhatatlan vallomás
rezgett, s így maradt mozdulatlanul, John Thornton pedig felkiáltott elragadtatásában: "Isten bizony! Épp
hogy meg nem szólalsz!"
Buck sokszor úgy fejezte ki szeretetét, hogy csaknem fájdalmat okozott vele. Gyakran elkapta Thornton
kezét, és olyan erősen megszorította, hogy utána még jó ideig látszott a fogak nyoma. S amiként Buck
tudta, hogy a szitkok a szeretet jelei, úgy tudta a férfi, hogy ez a látszólagos harapás a simogatást
jelképezi.
Buck azonban a legtöbbször rajongó nézéssel fejezte ki szeretetét. Bár megőrült a boldogságtól, ha
Thornton hozzáért, vagy szólt hozzá, nem futott az ilyen gyöngédség után. Skeet oda szokta dugni az
orrát Thornton keze alá, és addig bökdöste, amíg meg nem simogatták; Nig is gyakran odasompolygott,
és ráfektette nagy fejét Thornton térdére - de Buck megelégedett azzal, hogy messziről bámulja. Néha
órák hosszat feküdt Thornton lábánál, feszülten, figyelmesen felnézett az arcába, nem vette le róla a
szemét, tanulmányozta, mohó érdeklődéssel leste minden kifejezését, minden rezzenését és mozdulatát.
Ha pedig úgy adódott, hogy messzebb feküdt, oldalt vagy mögötte, csendesen bámulta az ember
körvonalait vagy a mozgását. S olyan szoros kapcsolatban éltek, hogy Buck szemének erejétől John
Thornton gyakran hátrafordult, némán viszonozta Buck pillantását, és szeméből a szíve sugárzott,
akárcsak Buck szeméből a Buck szíve.
Megmenekülése után hosszú ideig Buck nem bírta elviselni, hogy ne lássa Thorntont. Attól a pillanattól
fogva, hogy kilépett a sátorból, egészen addig, amíg vissza nem ment, Buck szorosan a sarkában maradt.
Amióta északra került, sorra cserélődtek a gazdái, s így kialakult benne az a félelem, hogy egyetlen gazda
sem lehet állandó. Rettegett attól, hogy Thornton éppúgy kilép majd az életéből, mint Perrault és François
és a skót félvér kilépett belőle. Még éjszaka is, álmaiban, ez a félelem gyötörte. Ilyenkor erőlködve
lerázta magáról az álmot, a hideg éjszakában odalopózott a sátorlaphoz, megállt és hallgatta gazdája
szuszogását.
De bármilyen mérhetetlen szeretet fűzte is John Thorntonhoz, mely mintha ismét a civilizáció gyöngéd
hatásáról tanúskodott volna, az ősi ösztön, melyet Észak ébresztett fel, eleven és hatékony maradt benne.
A hajlék és a tűzhely évezredei során kialakult hűséget és önfeláldozást elsajátította ugyan, de megőrizte
vadságát és ravaszságát is. Mintha a vadon gyermeke lett volna, aki a vadonból jött elő, hogy
letelepedjék John Thornton tüze mellett, nem pedig a szelíd délvidékre való kutya, sok-sok civilizált
nemzedék bélyegével. Roppant szeretete miatt nem tudott lopni ettől az embertől: de bárki mástól,
bármely másik táborban egy pillanatig sem habozott, és lopásait oly ügyesen hajtotta végre, hogy
sohasem érték tetten.
Pofája és teste sok kutyafog nyomát viselte, és Buck éppoly vadul harcolt, mint addig, csak még
ravaszabbul. A jóindulatú Skeettel és Niggel nem kellett marakodni - amellett ők is John Thornton kutyái
voltak; de az idegen kutya, lehetett akármilyen fajtájú és akármilyen bátor, csakhamar elismerte Buck
felsőbbségét, vagy élet-halálharcra kényszerült rettenetes ellenfelével. És Buck nem ismert kegyelmet. Jól
megtanulta a fütykös és az agyar törvényét, és minden előnyt kihasznált, nem engedte ki ellenfelét a
karmai közül, ha már elindította a halál felé. Megtanulta a leckét Spitztől s a rendőrség és a postaszánok
legjobb harcos kutyáitól, és tudta, hogy nincs középút. Vagy ő uralkodik, vagy rajta uralkodnak; s aki
irgalmat mutat, a gyengeségét árulja el. Az ősi életben nem létezett irgalom. Vagy ha mégis, félreértették,
félelemnek értették, s az ilyen félreértésekből halál származott. Ölj, vagy megölnek, falj, vagy felfalnak -
így szólt a törvény, és Buck engedelmeskedett e parancsnak, amely az idő feneketlen mélyéből kiáltott
hozzá.
Öregebb volt a születése óta eltelt napok és a tüdejében megfordult lélegzetek számánál. A múlt és a
jelen találkozott benne, a mögötte álló örökkévalóság átlüktetett rajta ugyanabban a hatalmas ritmusban,
mint a vizeken és az évszakokon.Ott ült John Thornton tüze mellett, Buck, a széles mellű, fehér agyarú
hosszú szőrű bundás kutya; de ezernyi másfajta kutya árnyéka állt mögötte, félfarkasok és vad farkasok,
sürgetően és buzdítóan néztek rá, vele ízlelték az ételt, ha evett, szomjaztak a vízre, amelyet megivott,
vele együtt szimatolták a szelet, vele együtt hallgattak és magyarázták az erdő vad életének hangjait,
megszabták a hangulatát, irányították cselekedeteit, vele együtt tértek aludni, ha lefeküdt, s vele együtt
álmodtak, és néha maguk is Buck álomképei közé vegyültek.
Oly parancsolóan, ellenállhatatlanul szólították ezek az árnyak, hogy az emberiség és az emberiség

igényei napról napra messzebb kerültek tőle.Az erdő mélyén egy hívó hang szólt, és valahányszor
meghallotta ezt a titokzatos, izgató és csalogató hívást, lebírhatatlan vágy fogta el, hogy hátat fordítson a
tűznek, a tűz körül letaposott földnek, és bevesse magát az erdőbe, s csak fusson egyre távolabb, maga
sem tudta, hova vagy miért, nem is tűnődött rajta, hogy hova vagy miért, csak követte a parancsoló
hívást, amely az erdő mélyén szólt. De valahányszor elért a szűz, puha földre, a zöld árnyékba,
megfordult, és visszatért a tűzhöz, mert szerette John Thorntont.
Csak Thornton tartotta vissza. Az emberiség többi része nem létezett. Odavetődött utasok néha
megdicsérték vagy megsimogatták: nem bánta, de mindvégig hűvös maradt; ha pedig túlzottan
nyájaskodtak vele, felállt és odább ment. Amikor Thornton társai, Hans és Pete, végül megérkeztek a
várva várt tutajon, Buck tudomást se akart venni róluk, amíg rá nem jött, hogy közel állnak Thorntonhoz;
azután is csak passzívan tűrte őket, szíves viselkedésüket úgy fogadta, mintha ő tenne nekik szívességet.
Ugyanaz a jóindulatú fajta voltak, mint Thornton, életmódjuk egyszerű, gondolkodásuk egyenes, a
szemük éles; és még mielőtt beúsztatták volna a tutajt a dawsoni fűrésztelep hatalmas tavába, jól
kiismerték Buckot és szokásait, s nem kívántak tőle olyan meghitt barátságot, amilyet Skeettől és Nigtől
kaptak.
Thornton iránti szeretete azonban szemlátomást nőttön-nőtt. Minden halandó közül csakis ő rakhatott
csomagot Buck hátára, amikor nyáron útra keltek. Bucknak semmi se volt nehéz, ha Thornton
parancsolta. Egy napon (a tutaj jövedelméből felszerelték magukat, és elindultak Dawsonból a Tanana
felső folyására) a három férfi meg a kutyák egy szikla taraján pihentek - a merőleges sziklafal alján
háromszáz láb mélységben terült el a kopár völgy. John Thornton a szakadék peremén ült, Buck a
vállánál. Egyszerre csak valami esetlen szeszély támadt fel Thorntonban, s odaszólt Hansnak és Pete-nek,
figyeljék meg, milyen kísérlet következik.
- Ugorj, Buck! - vezényelte, kinyújtva karját a szakadék fölé. A következő pillanatban már ott birkózott
Buckkal a sziklapárkány legszélső pontján, míg Hans és Pete nagy nehezen vissza nem húzta őket a
biztonságos talajra.
- Kísérteties - mondta Pete, miután felocsúdtak, és ismét szóhoz bírtak jutni.
Thornton megrázta a fejét.
- Nem, nagyszerű, és ugyanakkor borzalmas is. Tudjátok, néha magam is félek tőle.
- Nem szeretnék annak a bőrében lenni, aki hozzád nyúl, amikor ő is a közelben van - szűrte le a
tanulságot Pete, Buck felé biccentve.
- Az anyja mindenit! - tette hozzá Hans. - Én sem.
Még ugyanabban az évben Circle Cityben kiderült, hogy Pete-nek jó oka volt az aggodalomra. "Fekete"
Burton, egy rosszindulatú, verekedős ember, belekötött egy zöldfülűbe a kocsmában, és Thornton
békéltetően közbelépett. Buck, mint szokta, a sarokban feküdt, feje a mancsán, és feszülten leste gazdája
minden mozdulatát. Burton előrelendítette az öklét, vállból, egyenesen, figyelmeztetés nélkül. Thornton
megpördült a tengelye körül, s csak azért nem bukott fel, mert sikerült elkapnia a söntés korlátját.
Amit a vendégek hallottak, nem volt se ugatás, se vonítás, inkább bömbölésnek lehetett volna nevezni, s
látták, hogy Buck teste felpattan a padlóról, és a levegőn át Burton torka felé röpül. Burton ösztönösen
maga elé kapta a karját, s így megmentette az életét, de hanyatt esett, és Buck is rázuhant. Buck
kiszabadította fogait a kar húsából, és megint a torokra támadt. Ezúttal az embernek csak félig sikerült
elhárítania, és a torka felszakadt. Akkor a nézők tömege rávetette magát Buckra, és elkergette; de
miközben a felcser elállította a vérzést, ide-oda ugrált, vadul morgott, minduntalan támadni próbált, s
csak a fenyegető fütykösök riasztották vissza. A helyszínen azonnal "aranyásógyűlés" alakult, kimondotta,
hogy a kutyának elegendő oka volt a támadásra, és felmentette Buckot. De nevét felkapta a hír, és
csakhamar eljutott minden alaszkai táborba.
Később, ősszel, ismét megmentette John Thornton életét, de egészen más körülmények között. A három
társ egy hosszú, keskeny, rúddal irányítható lélekvesztőt úsztatott lefelé a Negyvenmérföldes Patak egyik
komisz, zuhatagos szakaszán. Hans és Pete a parton haladt, fától fáig ugrálva a csónak vékony
kenderkötelével; Thornton a csónakban maradt, a rúddal segítette a siklását, és közben vezényszavakat
kiáltott a partra. Buck is a parton futott, izgatottan, nyugtalanul, párhuzamosan a csónakkal, s egy
pillanatra sem vette le szemét a gazdájáról.
Egy különösen veszélyes helyen, ahol az éppen csak alámerülő szirtek éle kiemelkedett a folyóból, Hans
megeresztette a kötelet, s míg Thornton a sodró ár közepére kormányozta magát a rúdjával, előrehaladt
a parton, hogy lefékezhesse a csónakot, ha majd túljutott a szirteken. A csónak túl is jutott rajtuk, s szinte
röpült lefelé az árral, amely sebes volt, mint egy malom zuhogója; akkor Hans megfeszítette a kötelet, de
nagyon is hirtelen feszítette meg. A csónak felborult, és a parthoz vágódott, Thornton pedig hatalmas
ívben kiröpült belőle, s az ár elragadta a legveszélyesebb zuhatagok felé, ahol vadul háborgott a víz - a
legjobb úszó sem bírt volna vele.
Buck azonban a folyóba ugrott; s háromszáz yarddal lejjebb, az őrjöngő örvények között utolérte
Thorntont. Amikor érezte, hogy gazdája belekapaszkodik a farkába, a part felé fordult, és úszni kezdett,
megfeszítve csodálatos erejét. De a parthoz csak igen lassan közeledtek, lefelé pedig hihetetlenül gyorsan
vitte őket az ár. S alattuk hallatszott a végzetes bömbölés, ahol a vad folyó még vadabbá vált, és a víz
foszlányokra szakadt, cseppekre bomlott a szirteken, amelyek úgy állták útját, mint egy hatalmas fésű
fogai. A zuhatagok utolsó, meredek lépcsőfokán félelmetessé vált a sodrás, és Thornton belátta, hogy a
partot nem lehet elérni. Átzúgott egy szikla fölött, testével horzsolt egy másikat, s iszonyatos erővel
nekicsapódott egy harmadiknak. Két kézzel megragadta csúszós peremét, elengedte Buckot, és a habzó
vizek bömbölésén át odakiáltotta:
- Eredj, Buck! Eredj!
Buck nem bírt megállni, hiába küzdött, az ár továbbvitte, nem volt visszatérés. Thornton másodszori
parancsára félig feldobta magát a vízből, magasra emelte a fejét, mintha még egyszer látni akarná, majd
engedelmesen a part felé fordult. Minden erejét megfeszítve úszott, s Pete és Hans éppen azon a ponton
húzta partra, ahol az úszás lehetetlenné vált, és elkezdődött a pusztulás.
Tudták, hogy ilyen sodró árban csak percekig tarthatja magát az ember egy síkos szikla peremén, s
amilyen gyorsan csak lehetett, visszarohantak a parton, jóval feljebbre attól a ponttól, ahol Thornton
kapaszkodott. A csónak fékezőkötelét Buck nyakára és vállára erősítették, óvatosan, hogy meg ne
fojtsa, és ne is akadályozza az úszásban, majd bedobták a kutyát a vízbe. Buck előrelendült, merészen,
de nem elég egyenesen. Csak későn eszmélt rá hibájára, amikor már egy vonalban volt Thorntonnal, de
jó néhány yard választotta el tőle, és az ár kérlelhetetlenül továbbsodorta.
Hans azonnal megfeszítette a kötelet, mintha Buck is csónak volna. A hirtelen rándítástól Buck a víz alá
került, és nem is bukkant fel, amíg teste hozzá nem csapódott a parthoz, s ki nem húzták. Kis híján
megfulladt; Hans és Pete rávetette magát, levegőt nyomott belé, és kinyomta belőle a vizet. Nagy
nehezen talpra állt, majd visszarogyott. Thornton hangja, mintha igen messziről szólna, elért hozzájuk, s
bár a szavait nem értették, tudták, hogy végső kétségbeesésében kiált. Gazdájának a hangja úgy hatott
Buckra, mint a villamos ütés. Talpra ugrott, s megelőzve a két férfit, visszarohant arra a helyre, ahonnan
az előbb elindult.
Megint ráerősítették a kötelet, s bedobták a vízbe, és ő megint előrelendült, ezúttal azonban egyenest az
ár közepe felé. Egyszer tévedhetett, de másodszor nem esik ugyanabba a hibába. Hans eregette utána a
kötelet, de nem túlságosan lazán, Pete pedig vigyázott, hogy meg ne akadjon valamiben. Buck
lankadatlanul úszott, amíg éppen Thornton fölé nem ért, akkor irányt változtatott, és egy expresszvonat
sebességével sodródott feléje. Thornton látta, hogy közeledik, s amikor az ár teljes erejével hozzácsapta,
mint egy faltörő kost, kinyúlt, és mindkét karjával átölelte a kutya bozontos nyakát. Hans egy fához
erősítve megfeszítette a kötelet, s Buck és Thornton a víz alá merült. Kapkodva, fuldokolva, egymás
hegyén-hátán, súrolva a folyó hepehupás kőmedrét, zátonyokhoz és szirtekhez csapódva, végül partot
értek.
Amikor Thornton magához tért, hason feküdt, s Hans és Pete vadul hintáztatta előre-hátra egy fatörzsön.
Első pillantásával Buckot kereste: mozdulatlanul, látszólag élettelenül nyúlt el a parton, Nig ott üvöltött
mellette, Skeet pedig buzgón nyaldosta nedves arcát és lehunyt szemét. Thornton maga is sok zúzódást
szenvedett, s amikor odahozták Buck testét, és gondosan átvizsgálta, három törött bordát talált.
- Akkor hát nincs vita - jelentette ki. - Itt ütünk tábort, ezen a helyen. - S valóban ott várták meg, amíg
Buck bordái összeforrtak, és folytatni tudta az utat.
Még télen, Dawsonban, Buck egy másik hőstettet is végrehajtott - talán nem is volt olyan hősies, mint az
előző, de a nevét sok rovátkával magasabbra emelte az alaszkai hírnév totemfáján. E hőstettnek nagyon
is hasznát látta a három férfi; pénzhez juttatta őket, felszerelést vásárolhattak, s el tudtak indulni egy rég
áhított útra, a szűz Keletre, ahol még nem bukkantak fel az aranyásók. Úgy kezdődött a dolog, hogy az
Eldorado kocsmában kedvenc kutyáikkal hencegtek az emberek. Különösen Buckot akarták lepipálni,
mert nagy volt a híre, és Thornton makacs védekezésre kényszerült. Nem telt el egy félóra, s az egyik
ember már azt állította, hogy az ő kutyája ki tud mozdítani a helyéből egy ötszáz fonttal megrakott szánt,
és el is sétál vele; egy másik rávágta, hogy az övé hatszázat is elvisz; a harmadik már hétszázzal
dicsekedett.
- Pfü! - mondta John Thornton. - Buck ezer fonttal is elindul.

- Kitöri a jégből? És elviszi száz yardra? - kérdezte Matthewson, az "Aranyásó Királyok" családjának
tagja, aki az előbb a hétszáz fonttal kérkedett.
- Kitöri, és elsétál vele száz yardra - felelte nyugodtan John Thornton.
- No - mondta Matthewson lassan és tagoltan, hogy mindenki meghallja -, ez az ezer dollár azt hiszi,
hogy nemcsinálja meg . Itt van, ni. - S ezzel lecsapott a söntés pultjára egy aranyporral teli zacskót -
akkora volt, mint egynagy darab májas hurka.
Egyszerre néma csend lett. Thornton, ha nemcsak úgy a levegőbe járatta a száját, most bebizonyíthatja.
Érezte, hogy arcába szökik a forró vér. Igen, a meggondolatlan nyelve most tőrbe ejtette. Nem is tudta,
hogy Buck el tud-e indítani ezer font súlyt. Egy fél tonnát! Elállt a lélegzete ekkora mennyiségtől.
Szilárdan hitt Buck erejében, és gyakran gondolt arra, hogy talán ennyit isel bírna húzni; de eddig még a
próba gondolata sem merült fel benne, csak most, amikor egy tucatnyi ember szegezte rá a szemét,
némán, várakozva. Meg aztán nem is volt ezer dollárja; s Hansnak és Pete-nek sem.
- Éppen odakint áll egy szánom, húsz zsák liszt van rajta, ötven font mindegyik - folytatta Matthewson a
kegyetlen támadást -, úgyhogyamiatt nem kell törnöd a fejed.
Thornton nem válaszolt. Nem tudta, mit mondjon. Sorra belebámult az arcokba, révetegen, mint akinek
megállt az agyműködése, s most keres valamit, ami újra megindítaná. Végül észrevette Jim O'Brient, a
híres mammutkirályt, egykori bajtársát. Mintha ez lett volna a jel, az útmutatás, hogy tegye meg, amit
álmában sem tett volna meg soha.
- Kölcsön tudsz adni egy ezrest? - kérdezte csaknem suttogva.
- Miért ne? - felelte O'Brien, s odavágott egy duzzadt zacskót a Matthewsoné mellé. - Habár nemigen
bízom benne, John, hogy az állat meg tudjacsinálni .
Az Eldorado nyomban kiürült, a vendégek mind kisereglettek az utcára, hogy végignézzék a próbát. A
kereskedők és vadászok mind felálltak az asztal mellől, mert kíváncsiak voltak az eredményre, s ők is
fogadni akarok. Több száz ember gyűlt össze a szán körül, bundásan, kesztyűsen. Matthewson szánja, az
ezer font liszttel, már jó néhány órája állt ott a farkasordító hidegben (mínusz hatvan fok volt), és talpai
erősen belefagytak a keményre taposott hóba. Többen felajánlották, hogy kétszeres pénzt fizetnek, ha
Buck kimozdítja a szánt. Vita támadtakörül , hogy miképpen értelmezzék a "kitörni" szót. O'Brien azt
állította, hogy Thorntonnak, joga van kitörni a szántalpakat, Bucknak csak a szánnal kell "kitörnie" a
holtpontról. Matthewson szerint a "kitörés" fogalmába az odafagyott szántalpak kitörése is beletartozott.
A fogadás tanúinak többsége Matthewsonnak adott igazat, s a nézők erre háromszoros pénzt kínáltak
Buck ellen.
De senki sem fogadta el. Senki sem hitte, hogy a kutya győzhet. Thornton fejest ugrott a fogadásba,
kétségek gyötörték: most, hogy meglátta a szánt, a kézzelfogható tényt, s előtte a tíz kutyából álló
szabályos csapatot, amint a hóban hevert, maga is egyre lehetetlenebbnek érezte Buck sikerét.
Matthewson diadalmasan nézett rá.
- Három az egyhez! - kiáltotta. - Még egy ezrest, Thornton, ilyen arányban. Mit szólsz hozzá?
Thornton arcáról lerítt a kétség, de a harci szellem felébredt benne - a harci szellem, amely fölébe
kerekedik minden hátránynak, amely nem ismer lehetetlent, és süket mindenre, kivéve a csatazajt.
Odahívta Hansot és Pete-et. Aranyporos zacskóik elég soványak voltak, s a három társ együtt is csak
kétszáz dollárt tudott összekaparni. A szerencse már régóta nem kedvezett nekik, ez volt minden
vagyonuk; de azért habozás nélkül odatették a Matthewson hatszáz dollárja mellé.
A tíz kutyát kifogták a szán elől, és Buckot állították a helyükbe, saját szíjaiban. Őrá is átragadt az
izgalom, s megérezte, hogy valami nagyot kell tennie John Thorntonért. A bámuló tömeg elismerően
felmorajlott, amikor meglátta nagyszerű külsejét. Tökéletes kondícióban volt, egy szemernyivel sem
kövérebb, mint kellett, és százötven fontnyi súlya százötven font erőt és akaratot képviselt. Dús bundája
úgy ragyogott, mint a selyem. Nyakán és vállán félig felborzolódott a sima sörény, s szinte remegett
minden mozdulatára, mintha a kicsorduló életerő elevenné és tevékennyé tenne minden egyes szőrszálat.
Hatalmas mellkasa, súlyos mellső lábai arányban állottak testének többi részével, bőre alatt vastag
kötegekben domborodtak ki az izmok. Az emberek megtapogatták, kijelentették, hogy olyan kemény,
mint a kő, s már csak kétszeres pénzt ígértek ellene.
- Az angyalát, uram! Az angyalát! - dadogta a legújabb dinasztia egyik tagja, egy tömlöckirály. -
Nyolcszázat kínálok érte, uram, még a próba előtt, uram; nyolcszázat úgy, ahogy itt áll.
Thornton megrázta a fejét, és Buck mellé lépett.
- Nem szabad, állj félre onnét - tiltakozott Matthewson. - Nem lehet segíteni, hagyjuk szabadon a
pályát.
A tömeg elnémult; néhányan még odakiáltották, hogy kettőt fizetnek egyre, de hiába. Mindenki
elismerte, hogy Buck csodálatos állat, de húsz darab ötvenfontos zsák mégiscsak sok volt, nem merték
megoldani az erszényüket.
Thornton letérdelt Buck mellé. Két kezébe fogta a fejét, hozzányomta az arcát. Most nem cibálta
tréfásan, ahogy szokta, nem is mormolt szerelmes szitkokat, csak a fülébe súgta: "Ha szeretsz, Buck. Ha
szeretsz." Ennyit súgott. És Buck vinnyogott a visszafojtott izgalomtól.
A tömeg kíváncsian nézte őket. Egyre titokzatosabbá vált a dolog. Mint egy bűvészmutatvány. Amikor
Thornton felállt, Buck elkapta kesztyűs kezét, megszorította a fogaival, és lassan, vonakodva elengedte.
Ez volt a válasza, nem szavakkal, a szeretet jelével. Thornton hátralépett, jó messzire.
- Vigyázz, Buck! - mondta.
Buck megfeszítette az istrángot, majd néhány hüvelykkel visszaengedte. Így tanulta.
- Rajta! - hallatszott Thornton szava a feszült némaságban.
Buck jobbra lendült, hirtelen meghajolt - a szíj ismét feszes lett, s a százötven font nagyot rándított rajta.
A szán megremegett, és talpai alól éles, fülsértő recsegés hallatszott.
- Újra - vezényelte Thornton.
Buck megismételte a fogást, ezúttal bal felé. A recsegésből pattogás lett, a szán megbillent, talpai
csikorogva kimozdultak, és néhány hüvelykkel oldalt csúsztak. Buck kitörte a szánt. Az emberek
meredten nézték, nem is tudták, hogy visszafojtják a lélegzetüket.
-Most gyí!
Thornton parancsa úgy csattant el, mint a pisztolylövés.

Buck előrevetette magát, nagyot rándítva megfeszítette a szíjakat. Minden porcikája részt vett az óriási
erőfeszítésben, izmai megvonaglottak, kidudorodtak a selymes bunda alól, mintha külön-külön is élnének.
Hatalmas mellkasa csaknem súrolta a földet, fejét is lehajtotta, előrenyújtotta, s közben a lába őrülten
kapált, karmai párhuzamos rovátkákat vájtak a letaposott hóba.
A szán megbillent, remegett, félig már elindult. Ekkor Bucknak megcsúszott az egyik lába, és valaki
hangosan felnyögött. Majd a szán előredőlt, s úgy látszott, mintha meg-megrándulna, sokszor egymás
után, de valójában már nem jutott többé holtpontra...egyfél hüvelyk...egy hüvelyk...két hüvelyk... A
rángatózás mindinkább elült; a szán lendületbe jött, és egyenleten csúszott tovább az úton.
Egyszerre sóhajtott fel mindenki: észre sem vették, hogy egy percig nem lélegeztek. Thornton a szán
mögött futott, és rövid, élénk szavakkal biztatta Buckot.
A távolságot előre kimérték, s ahogy Buck közelebb ért a százyardos pálya végét jelző tűzifarakáshoz,
mind erősebben tört fel az üdvrivalgás, és szélviharrá dagadt, amikor elhagyta a farakást, s egy
vezényszóra megállt. Mindenki tombolt, még Matthewson is. Sapkák, kesztyűk repültek a levegőbe. Az
emberek lelkesen szorongatták egymás kezét, nem nézték, hogy kiét, és általános volt a forrongás, a
bábeli zűrzavar.
De Thornton térdre hullt Buck mellett. Fejét odaszorította a fejéhez, s cibálta előre-hátra. Akik
odasiettek, hallották, hogyan szidja Buckot, s ő sokáig szidta, hosszasán és forrón, gyengéden,
szerelmesen.
- Az angyalát, uram! Az angyalát, uram! - áradozott a tömlöckirály. - Ezret adok érte, uram, ezret, uram
...ezerkétszázat, uram.
Thornton felállt. Nedves volt a szeme. Nem szégyellte, hogy könnyei végigcsurognak az arcán.
- Uram - mondta a tömlöckirálynak -; nem, uram. Elmehet afenébe , uram. Mást nem mondhatok, uram.
Buck elkapta fogával Thornton kezét. Thornton megrázta, előre-hátra. S mintha közös kényszer
mozgatna mindenkit, a nézők tisztelettudó távolságba húzódtak vissza, sazután már senki sem volt olyan
tapintatlan, hogy megzavarja kettőjüket.
Tartalom
A HÍVÓ SZÓ ELHANGZIK
Miután Buck öt perc alatt ezerhatszáz dollárt keresett John Thorntonnak, gazdája ki tudta fizetni néhány
adósságát, és elindulhatott társaival Kelet felé, hogy felkutasson egy legendás, elhagyatott aranybányát,
amelynek oly régi volt a története, akár az országé. Sokan keresték már, kevesen bukkantak rá; és jó
néhányan sohasem tértek vissza a kutatásból. Ezt az elhagyatott bányát tragédiák lengték körül, és
titokzatos homály fedte. Senki sem tudta, hogy ki bukkant rá először. Olyan messzire a legrégibb
hagyományok sem nyúltak vissza. Ősidőktől fogva ott állt valahol egy régi, rozoga kunyhó. Sokan
megesküdtek rá haláluk órájában, hogy csakugyan ott áll, s nem messze tőle megvan a bánya is, és
vallomásukat olyan aranyrögökkel támasztották alá, amilyenekhez hasonlót sehol sem ismertek az egész
Északon.
De nem volt élő ember, aki ezt a kincseskamrát kifosztotta volna, és a halottak holtan feküdtek, így hát
John Thornton, Pete, Hans, Buck és még vagy hat kutya elindult keletnek egy ismeretlen úton a cél felé,
melyet éppoly derék embereknek és kutyáknak, amilyenek ők voltak, nem sikerült elérniük. Hetven
mérföldet szánkáztaka Yukonon, balra bekanyarodtak a Stewart folyóba, elhagyták a Mayót és a
McQuestiont, s tovább mentek előre, amíg a Stewartból is patakocska lett, áthaladtak a magasba nyúló
ormok között, amelyek a földrész gerincét jelzik.
John Thornton nem sokat kívánt se az emberektől, se a természettől. A vadon nem ijesztette meg. Egy
maroknyi sóval meg egy puskával vígan nekivágott a rengetegnek, és utazgatott, amerre akart, és
ameddig akart. Minthogy nem sietett, akárcsak az indiánok, napi útja közben, vadászva szerezte meg az
ebédjét; s ha semmit se talált, továbbutazott, akárcsak az indián, abban a biztos tudatban, hogy
előbb-utóbb úgyis akad valami. Most is, hogy elindult a nagy keleti útra, főként vadhús szerepelt az
étlapon, a szán rakománya munícióból és szerszámokból állt, s a menetrendnek nem szabott határt
semmi, végpontja beleveszett a távoli jövőbe.
Buck végtelen gyönyörűséget talált ebben a vadászó-halászó életben, a szabad vándorlásban, amely
ismeretlen helyekre vezette. Néha hetekig haladtak előre megállás nélkül, nap nap után; aztán hosszú
hetekig táboroztak itt is, ott is, a kutyák lustán henyéltek, az emberek pedig lyukakat égettek a
megfagyott avarba és fövenybe, s a tűz melegénél rengeteg sarat mostak át az aranymosó edényekben.
Néha éhesek maradtak, néha pukkadásig megtömték a bendőjüket, aszerint hogy mennyi volt a vad,
milyen a vadászszerencse. Beköszöntött a nyár, emberek és kutyák nyakig megrakodva áttutajoztak a
kék hegyi tavakon, ismeretlen folyókon haladtak az árral vagy az ár ellen, keskeny csónakokban,
melyeket az erdő délceg fáiból vájtak ki.
Hónapok jöttek-mentek, s ők még mindig ide-oda kóboroltak a végtelen, fel nem térképezett tájon, ahol
most nem járt emberfia rajtuk kívül, de egyszer régen járnia kellett, hacsak az Elhagyatott Kunyhóról
szóló mesék nem hazudtak. Vízválasztókon haladtak át nyári hóviharokban, csupasz ormokon dideregtek
az éjféli napfényben az erdőség és az örök hó határán, nyári völgyekbe ereszkedtek alá rajzó szúnyogok
és legyek közé, s a gleccserek árnyékában szamócát és virágokat szedtek, oly éretteket és szépeket,
amilyenekkel a délvidék sem dicsekedhetik. Ősszel behatoltak egy kísérteties tóvidékre, ahol minden
szomorú volt és néma, ahol vadmadarak éltek a nyáron, de most nem élt semmi, és jele sem maradt az
életnek - csak a hűvös szelek fújtak, a csendes zugokban meghártyásodott a víz, és a hullámok
mélabúsan csapkodták a magányos partokat.
S a következő télen elmosódott ösvényekre jutottak, melyeken már előttük is járt valaki. Egyszer az
erdőben bukkantak ilyen ösvényre, két oldalán meg voltak jelölve a fák, régi ösvény volt, s úgy látszott,
hogy nincs messze az Elhagyatott Kunyhó. De az ösvénynek nem volt se kezdete, se vége, és rejtély
maradt, akárcsak az az ember, aki megjelölte, és az, hogy miért jelölte meg. Máskor egy vadászkunyhó
idő rágta romjaihoz értek, és a szétmállott pokrócok foszlányai között John Thornton egy hosszú csövű
kovás puskát talált. Tudta, hogy a Hudson-öböl Társaság emberei viseltek ilyen puskát valamikor régen,
Északnyugat ifjúkorában, s akkor annyit ért az ilyen puska, hogy cserébe egy éppoly magas hódprém
tornyot kellett mellé állítani, szorosan egymásra terítve a kisimított bőröket. És ennyi volt az egész -
semmi más nem maradt az ismeretlen embertől, aki valamikor régen felépítette a kunyhót, és puskáját a
pokrócok között hagyta.
Megint eljött a tavasz, és hosszú vándorútjuk végén rátaláltak, ha nem is az Elhagyatott Kunyhóra, de
egy sekély vizű lelőhelyre egy nagy völgyben, ahol az arany sárga vajként fénylett a mosóedény alján.
Nem kutattak tovább. Ha dolgoztak, minden áldott nap több ezer dollárt jövedelmezett tiszta
aranyporban és rögökben, s ők mindennap dolgoztak. Az aranyat jávorszarvasbőr zacskókba tömték,
ötven fontot egy zacskóba, és úgy halmozták fel a lucfenyőágakból épült kunyhójuk mellett, mint egy
rakás tűzifát. Emberfeletti erővel dolgoztak, és a napok álomszerűen kergették egymást, miközben
halomba gyűjtötték a kincset.
A kutyáknak nem volt semmi dolguk, legfeljebb a vadat kellett behordaniuk néha, amikor Thornton
vadászott, és Buck hosszú órákat töltött álmodozva a tűz mellett. Most, hogy nemigen kellett dolgozni,
látomásaiban gyakrabban tűnt fel a rövid lábú, szőrös ember, s a tűzbe hunyorogva Buck gyakran
elvándorolt vele abba a másik világba, amely feltámadt az emlékezetében.
Úgy látszott, hogy ennek a másik világnak a legfőbb sajátossága a félelem. Amikor a szőrös ember
elaludt a tűz mellett, fejét a térde közé ejtve és kezét összekulcsolva a tarkóján, Buck látta, hogy
nyugtalanul alszik, sokszor megriad és felrezzen, s akkor ijedten bámul a sötétbe, és még több fadarabot
dob a tűzre. Ha a tengerparton sétáltak, s a szőrös ember kagylókat szedett, és kiszívta a tartalmukat,
közben a szeme mindenfelől kémlelte a rejtett veszélyt, és a lába mindig kész volt a szélsebes futásra, ha
feltűnik a veszély. Az erdőn hangtalanul lopakodtak át, Buck a szőrös ember sarkában; s figyelmesek és
éberek voltak mindketten,hegyezték s mozgatták fülüket, orrcimpájuk remegett, mert az ember hallása és
szimatja éppoly éles volt, mint a Bucké. A szőrös ember fel tudott ugrani a fákra, és éppoly gyorsan
haladt előre odafenn is, mint a földön, nyújtott karral lendülve ágról ágra, néha tízlábnyi közökön át, s
elengedte az ágat, és elkapta, és sohasem hibázta el. Igen, éppoly otthonosnak látszott fenn a fákon, mint
lent a földön; és Buck emlékezett sok átvirrasztott éjszakára, melyet a fák alatt töltött, miközben a szőrös
ember odafent bóbiskolt, álmában is erősen belekapaszkodva az ágakba.
S a szőrös ember látomása közeli rokonságban állt a hívással, amely még mindig szólt az erdő mélyén.
Buck nagy nyugtalanságot érzett és különös vágyakat, ha meghallotta. Valami homályos, édes boldogság
töltötte el, minden felkavarodott benne, vadul sóvárgott valamire, de nem tudta, hogy mi az. Néha
követte a hívást az erdőbe, kereste, mintha valami kézzelfogható dolog volna, s lágyan vagy támadóan
ugatott, hangulata szerint. Belefúrta orrát a hűvös mohába vagy a fekete földbe, amelyből hosszú szárú fű
nőtt, s boldogan prüszkölt a föld zsíros illataitól; néha órák hosszat lapult, mintha lesben állna a kidőlt fák
taplóval borított törzse mögött, tágra meresztette a szemét, s hegyezte a fülét mindenre, ami mozgott, és
hangot adott körülötte. Talán azt remélte, hogy ha így meglapul, rajtakaphatja a hívást, amelyet nem
tudott megérteni. De azt sem tudta, hogy miért teszi mindezt. Valami kényszer űzte, és egyáltalán nem
töprengett rajta.
Ellenállhatatlan kényszerek törtek rá. Néha ott feküdt a tábor körül, és lustán szundított a déli melegben,
aztán egyszerre csak felkapta a fejét, a füle kihegyeződött, feszülten hallgatózott egy darabig, majd talpra
ugrott és elrohant, mind távolabbra, órák hosszat, a fák sorai között vagy a tisztásokon keresztül, ahol
csomókban nőtt a vaddohány. Szeretett végigrohanni a kiszáradt patakmedreken, és kúszva meglesni az
erdei madarak életét. Néha egy napig is elfeküdt a bozótban, és figyelte a kurrogó vagy peckesen fel-alá
sétálgató foglyokat. De legjobban a nyári éjszakák félhomályában szeretett rohanni, éjfélkor, fülelve az
erdő fojtott és álmos neszeire, olvasva jelekben és hangokban, ahogy az ember könyvet olvas, és
keresve a titokzatos valamit, amely hívta - ébren és álmában is mindegyre csak hívta magához.
Egy éjszaka hirtelen felriadt álmából, szeme kitágult, orrcimpája remegett és szimatolt, sörénye
összetorlódó hullámokba borzolódott. Az erdőben felhangzott a hívás (vagy csak egyik szólama, mert a
hívásnak több szólama volt), világosan és határozottan, mind addig még soha - hosszú, elnyújtott vonítás,
olyasféle, és mégsem olyan, mint az eszkimó kutyáké. És Buck felismerte a régi, meghitt hangot, mintha
azelőtt is hallotta volna már. Végigszáguldott az alvó táboron, s némán és szélsebesen bevetette magát a
fák közé. Amint közelebb ért a kiáltáshoz, lassítani kezdett, óva tett minden lépést, míg végül kilyukadt
egy tisztásra, és meglátott, ülő helyzetben, égnek emelt orral, egy hosszú, sovány erdei farkast.
Buck nesztelenül ért oda, de a farkas abbahagyta a vonítást, mert megérezte a jelenlétét. A kutya kiment
a tisztásra, félig kuporgó tartással, megfeszítve minden izmát, megmerevítve a farkát, szokatlanul óvatosan
lépegetve. Fenyegetés és baráti közeledés keveredett minden mozdulatában. Ilyen fenyegető
fegyverszünet érzékelhető mindig a ragadozó vadállatok között, ha találkoznak. De a farkas elfutott előle.
Buck utána rohant, hatalmasakat ugorva, mindenáron el akarta érni. Bekergette egy sötét csatornába, a
patak medrébe, s ott egyszerre csak kidőlt fatörzsek állták el az utat. A farkas megperdült, hátsó lábára
ágaskodott, ahogy Joe is szokta, meg a sarokba szorított eszkimó kutyák, vicsorgott, és borzolta a
szőrét, s szaporán csattogtatta fogait.
Buck nem támadt, csak keringett körülötte, és a barátság jeleivel igyekezett közeledni hozzá. A farkas
gyanakodott és félt, hiszen Buck háromszor annyit nyomott, mint ő, s neki a feje alig ért fel Buck válláig.
Alig várta, hogy mikor eredhet ismét futásnak, s akkor a hajsza folytatódott. Időnként újból sarokba
szorult, és az előbbi jelenet megismétlődött; a farkas eléggé rossz erőben lehetett, különben Buck nem
érte volna utol olyan könnyen. Megállás nélkül futott, amíg Buck feje egy vonalba nem került a derekával,
aztán kényszerhelyzetében megfordult, de az első alkalommal megint nekiiramodott.
Végül azonban Buck kitartása elérte a célját; a farkas belátta, hogy nincsenek ellenséges szándékai, és
összedugták az orrukat. Ezzel meg is barátkoztak, s aztán játszottak egymással, idegesen, kissé
szemérmesen, ahogy a vadállatok szokták, meghazudtolva vadságukat. Egy idő múlva a farkas
könnyedén ügetve futásnak eredt, világosan látszott, hogy valami határozott cél felé. Értésére adta
Bucknak, hogy hívja, s akkor egymás mellett futottak a komor félhomályban, egyenesen felfelé a
patakmeder mentén a hegyszorosba, ahonnan a patak előbukkant, és át a kopár tetőn, ahol a forrása
volt.
A vízválasztó hegység túlsó oldalán hatalmas lapályra értek, melyet nagy erdőfoltok tarkítottak, és
számtalan folyó szelt keresztül-kasul, s ők kitartóan futottak a nagy erdőkön át, órák hosszat, miközben a
nap mind magasabbra emelkedett, és az idő melegebb lett. Bucknak vadul dobogott a szíve
boldogságában. Tudta, hogy végre itt a válasz a hívásra, s erdei testvére oldalán kétségkívül oda fut,
ahonnan a hívás szól. Régi emlékek törtek rá özönével, s ő megrendült tőlük, aminthogy annak idején
megrendült a valóságtól, melynek ezek az emlékek az árnyai voltak. Egyszer már megtörtént vele ugyanez
abban a másik világban, amelyre halványan emlékezett - s most ismét megtörténik, amint szabadon rohan
a vadonban, a szűzföldet taposva, a mérhetetlen ég alatt.
Egy sebes folyású pataknál megálltak inni, s amikor megálltak, Bucknak eszébe jutott John Thornton.
Leült. A farkas továbbindult arrafelé, ahonnan a hívás félreérthetetlenül szólt, aztán visszatért hozzá,
orrához dugta az orrát, és mozdulataival biztatta. De Buck hátat fordított neki, és lassan megindult
visszafelé. A vad testvér csaknem egy óra hosszat futott az oldalán, halkan nyöszörögve. Akkor leült, az
égre emelte orrát, és vonítani kezdett. Gyászos vonítás volt, és Buck, miközben kitartóan haladt tovább,
egyre halkabban hallotta, míg végül elveszett a távolban.
John Thornton éppen ebédelt, amikor Buck berontott a táborba, és ráugrott - túláradó, őrült
szeretetében feldöntötte, meghemperedett rajta, megnyalta az arcát, a kezét harapdálta - "tombolsz, mint
a kerge birka" - mondta John Thornton, miközbenelőre-hátra cibálta Buck fejét, és elhalmozta szerető
szitkaival.
Buck két nap és két éjszaka egy pillanatra sem hagyta el a tábort, és egy pillanatra sem tévesztette elől
Thorntont. Utána ment, ha dolgozott, figyelte, miközben evett, nézte, hogyan csavarja be magát a
pokrócaiba este, és hogy bújik ki közülük reggel. De két nap múlva az erdei hívás ismét megszólalt,
parancsolóbban, mint valaha. Buck nyugtalansága visszatért, emlékek üldözték: a vad testvér, a
vízválasztón túl elterülő nyájas vidék és a rohanás egymásoldalán a hatalmas erdőfoltokon keresztül.
Megint csatangolni kezdett az erdőben, de a vad testvér nem jelentkezett többé, s bár feszülten figyelve
virrasztott hosszú éjszakákon át, a panaszos vonítás nem hangzott fel újra.
Rászokott arra, hogy ne a táborban aludjon, néha napokig is kimaradt; egyszer pedig átment a
vízválasztón a patak forrásánál, s leereszkedett az erdők és folyók országába. Egy hétig vándorolt ott,
hiába lesve új jeleket a vad testvértől, útközben ejtette el táplálékát, s azzal az egyenletes, könnyed
ügetéssel haladt előre, amelytől, úgy látszik, sohasem lehet elfáradni. Lazacra halászott egy széles
folyóban, amely valahová a tenger felé hömpölygött, és ennél a folyónál ölt meg egy nagy fekete medvét -
az is halászott éppen, mint ő, de a szúnyogok megvakították, s tehetetlenül és ijesztően tombolva
berohant az erdőbe. De még így is kemény küzdelem volt, és az utolsó cseppnyi vadságot is
felébresztette Buckban. S két nap múlva, amikor visszatért a zsákmányához, és egy tucat marakodó
torkos borzot talált rajta, úgy szétszórta őket, mint a pelyvát; de kettőnek nem sikerült megfutamodnia, s
azok nem is marakodtak azután soha többé.
A vérszomjúság erősebb lett benne, mint bármikor azelőtt. Vad volt, aki öl, ragadozó, aki élőlényekből
él, segítség nélkül, egyedül, csak a tulajdon erejéből és bátorságából, és diadalmaskodva életben marad
az ellenséges környezetben, amely csak az erősebbet hagyja életben. Mindezek miatt valami nagy-nagy
büszkeség szállta meg, amely a testi megjelenéséből is kisugárzott. Megnyilvánult minden mozdulatában,
kifejezésre jutott izmainak minden rándulásában, szavaknál ékesebben a tartásában, s ha lehet, még
pompásabbá tette amúgy is pompás bundáját. Ha nincs a pofáján és a szeme fölött az a kis barnaság s a
melle közepén az a lefelé futó fehér szőrcsík, azt hihette volna akárki, hogy farkas, óriás farkas, a fajta
leghatalmasabb példánya. Bernáthegyi apjától örökölte méreteit és súlyát, de anyja, a juhászkutya, adott
formát e méreteknek és súlynak. Pofája hosszú volt, mint a farkasoké, csak nagyobb, mint bármely
farkas pofája, s a feje is farkasfejnek látszott, csak valamivel szélesebbnek, erőteljesebbnek.
Ravaszsága farkasravaszság volt és vadravaszság; értelme juhászértelem és bernáthegyi-értelem;

mindezek mellett kijárta a legkegyetlenebb iskolákat, s olyan félelmetes lénnyé vált, hogy bárkivel
felvehette a versenyt a vadonban. Húsevő állat volt, s most mindig húst evett; élete virágában volt, szinte
kicsordult belőle az elevenség, az életerő. Ha Thornton becézve végighúzta a kezét a hátán, Buck minden
egyes szőrszála recsegve, pattogva adta ki a benne felgyülemlett villamosságot. Agyának és testének
minden része, idege és rostja a legpontosabban volt hangolva, mint a húr; s e részek között tökéletes
egyensúly és összhang uralkodott. Ha valami látvány, hang vagy esemény megkövetelte, hogy
cselekedjék, oly sebesen válaszolt rá, mint a villám. Az eszkimó kutya is gyorsan ráugrik ellenfelére, és
gyorsan ugrik el védekezésül, de Buck kétszer olyan gyorsan ugrott. Ha meglátott egy mozdulatot, vagy
meghallott egy hangot, a válasz kevesebb idejébe került, mint más kutyának a puszta látás vagy hallás.
Észlelni, határozni és válaszolni egyetlen pillanatig tartott nála. Valójában ez a három fokozat, az észlelés,
határozás és válasz, egymás után következett be; de oly parányi időrészecskék teltek csak el közöttük,
hogy egyidejűnek látszottak. Izmai túláradó életerőtől duzzadtak, s a játékuk, rándulásuk olyan volt, mint
az acélrugóé. Csodálatos áramban keringett benne az élet, boldogan és féktelenül; néha úgy látszott, hogy
az önfeledt erő szétveti, és elárasztja a világot.
- Soha még ilyen kutyát nem látott a világ - mondta John Thornton egy napon, társaival együtt Buck után
nézve, ahogy kisétál a táborból.
- Miután megteremtették, eltörték a formát - felelte Pete.
- Az anyja mindenit! Én is azt hiszem - bólintott rá Hans.
Látták, hogy kisétál a táborból, de azt már nem látták, milyen hirtelen és rettenetes átalakuláson megy
keresztül, amint az erdő rejtekébe ér. Akkor már nem sétált. Egyszeriben a vadon gyermekévé vált,
hangtalanul lopózott előre, mint a macska, mint egy mozgó árnyék, amely felbukkan, majd eltűnik az
árnyékok között. Ki tudott használni minden fedezéket, tudott csúszni a hasán, mint a kígyó, s tudott
kígyó módra felugrani és lecsapni. Ha úgy tetszett, fészkéből ragadta el a havasi fajdot, álmában ölte meg
a nyulat, s a levegőben csípte el a kis mókusokat, ha egy pillanatnyi késéssel ugrottak a fák felé. A
szabad felszínű tavakban úszkáló halak nem lehettek elég gyorsak, ha rájuk támadott; a váraikat építő
hódok nem lehettek elég óvatosak. Enni akart, azért ölt, nem mohóságból; de jobb szeretett olyasmit
enni, amit maga ölt meg. Tréfálni is szokott: nagy öröme tellett benne, ha lopva rátört a mókusokra, s
amikor már csaknem elérte őket, hagyta, hogy halálfélelmükben sivalkodva felfussanak a fák tetejére.
Az ősz beálltával egyre nagyobb számban jelentek meg a jávorszarvasok, lassan lefelé húzódtak telelni a
mélyebb és védettebb völgyekbe. Buck már leterített egy növendék borjút, amely eltévedt a csordájától,
de alig várta, hogy nagyobb, félelmetesebb zsákmányhoz jusson, s egyszer rá is bukkant a patak
forrásánál, a vízválasztón. Mintegy húsz jávorszarvas jött át a folyók és erdők vidékéről, s egy hatalmas
bika vezette őket. Igen vadnak látszott, több mint hat láb magas volt - méltóbb ellenfelet Buck nem is
kívánhatott volna.Előre-hátra bökdösött tizennégy ágú, lapátformán kiszélesedett agancsaival, amelynek
csúcsai hét lábra estek egymástól. Apró szemeiben gonosz, elszánt fény lobogott, s valahányszor meglátta
Buckot, dühös bőgéssel fordult ellene.
A bika oldalából egy tollas nyíl vége állt ki, ezért volt hát olyan vad. Buckot az ösztöne vezérelte, amely
az ősi világból, a vadászat korából szállott rá, s nekilátott, hogy elválassza a bikát a csordától. Nem volt
könnyű dolog. Csaholt és ugatott a bika előtt, egészen közel, épp hogy el nem érte az óriási agancs és a
rettenetes, széles pata, amely egyetlen csapással kiolthatta volna életét. A bika nem fordíthatott hátat e
csattogó fogú veszedelemnek, nem szabadulhatott tőle, s szinte megőrült dühében. Ilyenkor rátámadt
Buckra, aki ügyesen hátrált, és színlelt ügyetlenséggel csalogatta támadóját. De amikor eltávolodott
társaitól, két-három fiatalabb bika is Buck ellen sietett, és a sebesült vezér így vissza tudott térni a
csordához.
Ismerjük a vadállatok türelmét, amely makacs, fáradhatatlan, kitartó, mint maga az élet - ez szállja meg a
pókot, amikor órák hosszat lesi a hálóját mozdulatlanul, a meredten figyelő, összecsavarodott kígyót, a
rejtekhelyén lapuló párducot; különösen akkor szállja meg a vadakat a türelem, amikor élő eleségükre
vadásznak; s ez szállta meg Buckot is, aki egy pillanatra sem maradt el a csorda oldalából, akadályozta
haladását, ingerelte a fiatal bikákat, nyugtalanította a teheneket és borjaikat; s dühös őrületbe kergette a
sebesült vezérbikát.Így ment ez egy fél napig. Buck mintha megsokszorozódott volna, rájuk támadt
minden oldalról, fenyegetően forgott a csorda körül, mint az örvény; ha áldozata visszatért társaihoz,
azonnal elválasztotta tőlük megint, így merítette ki az üldözöttek türelmét, amely gyengébb az üldöző
türelménél.
Ahogy múlt az idő s a napkorong északnyugaton lepihent ágyába (újra beállt a sötét évszak, s az őszi
esték hat óra hosszat tartottak), a fiatal bikák egyre kelletlenebbül siettek megtámadott vezérük
védelmére. Közeledett a tél, sietniök kellett a mélyebb tájakra, s úgy látszott, sohasem tudják lerázni ezt
a fáradhatatlan lényt, amely visszatartja őket. Meg aztán nem a csorda élete, nem a fiatal bikáké forgott
veszélyben. Az ellenség csak a csorda egy tagjának életét követelte, a közösség élete fontosabb volt, s
végül is beletörődtek, hogy megfizetik az adót.
Amikor leszállt az alkonyat, az öreg bika fejét lehorgasztva megállt nézte társait - a teheneket, akiket
ismert annak idején, a borjúkat, akiknek apja volt, a bikákat, akiknek parancsolt -, amint gyorsan
továbbügetnek a sűrűsödő homályban. Nem követhette őket, mert orra előtt ott ugrált a könyörtelen,
csattogó agyarú szörny, és nem engedte. Egy fél tonnát s még háromszáz fontot nyomott; hosszú, erős
életre tekinthetett vissza, kemény és győzelmes harcokra, s most egy olyan állat fogától kell elpusztulnia,
aki nem ér fel még a nagy, bütykös térdéig sem.
Attól fogva Buck éjjel-nappal követte áldozatát, egy pillanatra sem hagyta nyugodni, nem engedte, hogy
legeljen a lombokból vagy a nyírfák és füzek fiatal hajtásaiból. Csörgedező patakokon haladtak át, de a
sebesült vad egyszer sem olthatta égő szomjúságát. Kétségbeesésében néha vadul futásnak eredt. Buck
ilyenkor nem akarta megállítani, könnyedén szökdécselt mögötte, tetszett neki a játék, lefeküdt, ha a
szarvas megállt, és vadul rátámadt, ha enni vagy inni próbált.
Az óriási agancskoronás fej mindinkább lehorgadt, a bika egyre fáradtabban ügetett. Most már hosszú
ideig tartottak a pihenők, orra csaknem a földet érte, füle bánatosan, erőtlenül lekonyult; s Bucknak
egyre több ideje maradt, hogy ivóvizet keressen magának, és pihenjen. Ilyenkor lihegve kiöltötte piros
nyelvét, merően nézte a hatalmas bikát, s úgy érezte, mintha átalakulna körülötte a világ. Mintha valami új
lüktetés dobbanna fel a tájon. Mintha a jávorszarvasok magukkal hoztak volna valami másfajta életet. Az
erdő, a folyó és a levegő szinte megtelt vele. Buck megérezte, de nem a szemével, fülével vagy orrával,
hanem egy másik, finomabb érzékével. Nem hallott semmit, nem látott semmit, mégis tudta, hogy a táj
valahogy átalakult; furcsa jelenségek tűntek fel és kóboroltak rajta; el is határozta, hogy utánajár a
dolognak, ha végzett a mostani munkájával.
Végül a negyedik nap estéjén leterítette a nagy jávorszarvast. Egy nap és egy éjszaka ott maradt
zsákmánya mellett, evett és aludt, felébredt, és tovább evett. Aztán kipihenve, felfrissülve és erősen
megindult visszafelé a táborba John Thorntonhoz. Könnyed, fáradhatatlan ügetéssel haladt előre órák
hosszat, sohasem tévedt el a zegzugos úton, egyenesen hazafelé tartott az idegen tájon keresztül, oly
biztos tájékozódóképességgel, hogy az ember mágneses iránytűje szégyenkezve elbújhatott volna
mellette.
Útközben egyre tudatosabbá vált bennea új lüktetés, amely megmozdította a tájat. Másféle élet dobogott
körülötte, mint nyáron. S ezt most már nem ösztönösen, titokzatosan érzékelte. Erről beszéltek a
madarak, erről fecsegtek a mókusok, még a szellő is erről suttogott. Többször is megállt, nagyokat
szippantott a friss reggeli levegőből, valami üzenetet olvasott ki belőle, amely még gyorsabb futásra
sarkallta. Érezte, hogy valami baj történik, vagy talán már meg is történt, s amikor átkelt az utolsó patak
medrén, és leereszkedett a tábor völgyébe, óvatosabb lett.
Három mérfölddel odébb egy frissen kitaposott ösvényre bukkant - nyakán megremegett és
felborzolódott a szőr. Az ösvény egyenesen John Thornton tábora felé vezetett. Buck tovább futott,
sebesen és lopakodva, megfeszítette minden idegszálát, s a számtalan részletből lassacskán megtudta,
hogy mi történt - csak a történet végét nem tudta még. Orra sok mindent elmondott az élőlényekről,
amelyek előtte jártak azon az úton. Buck észrevette az erdő mélységes csendjét. A madarak elszálltak. A
mókusok elbújtak valahová. Csak egyet látott, egy lapuló, szürke fickót: úgy hozzásimult egy szürke,
halott ághoz, hogy a néző azt hihette volna, fából van ő is, kinövése a fának.
Buck úgy surrant tovább, sötéten, mint az árnyék - egyszerre csak hirtelen félrekapta orrát, mintha valaki
megragadta volna és húzná. Követtea új szagot, a sűrű bokrok közé, és rábukkant Nigre. Ott feküdt az
oldalán, halottan, nyilván odavonszolta magát, testét teljesen átfúrta egy tollas nyíl.
Száz yarddal odább Buck rátalált az egyik kutyára, melyet Thornton Dawsonban vásárolt a szán elé. A
kutya halálán volt már, ott vergődött az ösvényen, és Buck megállás nélkül haladt el mellette. A tábor
felől zűrzavaros, tompa emberi hangok ütötték meg a fülét, valami furcsa dúdolás, alig hullámzó,
egyhangú ének. A tisztás széle felé fordulva Hans feküdt, arccal a földön: úgy álltak ki belőle a nyilak,
mint a sündisznó tüskéi. De Buck máris arra nézett, ahol a lucfenyőágakból összerótt kunyhó állt, s az
eléje táruló látványtól felborzolódott a szőr a nyakán és a hátán. Ellenállhatatlan, őrült düh fogta el. Nem
is tudta, hogy ordít, pedig vadul felordított, hangosan, hátborzongatóan. Utoljára történt meg vele
életében, hogy a szenvedély fölébe kerekedett a ravaszságnak és az észnek, s azért vesztette el a fejét,
mert olyan mérhetetlenül szerette John Thorntont.
Ayeehat indiánok éppen táncukat járták a lucfenyő kunyhó romjai körül, amikor egyszerre csak
félelmetes bömbölés rázta meg a levegőt, s rájuk rontott egy állat, egy olyan állat, amilyet még sohasem
láttak. Buck volt az, a düh eleven orkánja, s a pusztítás féktelen vágyától röpült feléjük. Ráugrott a
legközelebb álló emberre (az indiánok törzsfőnöke volt), feltépte a torkát - ütőeréből úgy tört fel a
vérsugár, mint egy szökőkútból, Egy pillanatra sem állt meg áldozata mellett, röptében csattogtatta a
fogát, s a második ember ugyanarra a sorsra jutott, mint az első. Nem lehetett védekezni ellene.
Belevetette magát az emberek sűrűjébe, harapott, tépett, pusztított szünet nélkül, és olyan sebesen, hogy
a nyilak nem bírtak vele. Igen, oly villámgyorsan mozgott, s az indiánok úgy össze voltak zsúfolódva,
hogy egymást nyilazták le; egy fiatal vadász lándzsával döfött a repülő Buck felé, de egy másik vadászt
talált el, oly erővel, hogy a lándzsa átfúrta, s a hegye kibukkant a hátán. Akkor pánik tört ki az indiánok
között, s fejvesztve menekültek az erdőbe, arról kiáltozva futás közben, hogy íme, leszállt közéjük a
Gonosz Szellem.
S Buck valóban olyan volt, mint a megtestesült Sátán, amint tombolva utánuk rohant, s leterítette őket a
fák között, mint a szarvast. Végzetes nap volt eza yeehat indiánoknak. Messze szétszóródtak a tájon, s
az életben maradottak csak egy héttel később gyűltek össze egy védettebb völgyben, hogy számba
vegyék veszteségeiket. Buck pedig, miután belefáradt az üldözésbe, visszatért az elpusztult tábor helyére.
Megtalálta Pete-et - pokrócai között feküdt, úgy ölhették meg rajtaütésszerűen. Thornton kétségbeesett
küzdelméről friss nyomok beszéltek a földön, és Buck orrával követte minden részletét egészen egy mély
tó széléig. Ott feküdt Skeet, feje és mellső lábai a vízben - hűséges volt az utolsó pillanatig. Maga a tó
iszapos volt, megfestette a beleömlött aranypor, nem látszott, hogy mi rejlik a mélyén, pedig John
Thorntont rejtette; Buck látta, hogy nyomai a partig vezetnek, de visszafelé nem látott nyomokat.
Egész nap ott ült a tó partján, vagy nyugtalanul kóborolt a tábor roncsai körül. Ismerte a halált, amelytől
megáll a mozgás, s az élőből elszáll az élet, és tudta, hogy John Thornton halott. Nagy űr maradt benne,
olyasféle, mint az éhség. De ez az űr fájt, egyre jobban, és semmiféle élelem nem tölthette be. Néha
megállt, nézte az indiánok hulláit, és megfeledkezett a kínjáról; ilyenkor mérhetetlen büszkeség fogta el,
minden eddiginél nagyobb büszkeség. Embert ölt, a legnemesebb vadat, a fütykös és az agyar törvénye
nem fogott rajta. Kíváncsian körülszimatolta a holttesteket. Oly gyorsan haltak meg. Egy eszkimó kutyát
nehezebb volt megölni, mint őket, Ezek igazán nem számítottak, csak a nyilaik, lándzsáik, és fütyköseik.
Ettől fogva hát nem fél tőlük, csak ha nyíl, lándzsa és fütykös van a kezükben.
Leszállt az éj, s a telihold magasan fölébe emelkedett a fáknak, és kísérteties fénnyel árasztotta el a
földet. S éjszaka, ahogy a tó körül őgyelgett és szomorkodott, Buck ismét megérezte az erdő új életét,
de most már nema yeehat indiánok nyomaiból. Felállt, fülét hegyezte, szimatolt. Egy távoli, halk, éles
vonítás jutott el hozzá, és ugyanilyen éles vonítások kórusa követte. Múltak a percek, s a vonítás egyre
közelebbről és egyre hangosabban hallatszott. Buck megint úgy érezte, hogy ismeri ezt a hangot, egy
másik világból, amely megragadt az emlékezetében. Kiállt a tisztás közepére, és fülelt. Felismerte a
hívást, a sokszólamú hívást, amely csalogatóbban és parancsolóbban szólt, mint valaha. S Buck sohasem
hajlott úgy az engedelmességre, mint most. John Thornton meghalt. Az utolsó kötelék elszakadt, az
ember és az ember igényei nem tartóztatták többé.
Eleven táplálékára vadászva, akárcsaka yeehat indiánok, oldalba kapva a vándorló jávorszarvasokat, a
farkasok falkája is átjött végül a folyók és erdők országából, és betört Buck völgyébe. Úgy áradtak be a
holdfényes tisztásra, mint egy ezüstfolyó; a tisztás közepén Buck állott, szoborrá merevedve, és várta
őket. Megrettentek tőle, oly nyugodtan és hatalmasan állt, s visszahőköltek egy pillanatra - majd a
legmerészebb egyenesen nekiugrott. Buck úgy sújtott le, mint a villám - átharapta a torkát. Azután újra
megállt, mozdulatlanul, nem törődve a halálra sebzett farkassal. Még hárman támadtak rá, gyorsan,
egymás után; de egymás után vissza kellett vonulniok, s felszakított torkukból vagy lapockájukból
patakzott a vér.
Erre az egész falka nekirohant, egymás hegyén-hátán, egy tömegben, oly mohón, hogy összekavarodtak,
felbuktak. Buck most látta igazán hasznát csodálatos gyorsaságának és fürgeségének. Hátsó lábára
ágaskodott, harapott, tépett, egyszerre ott volt mindenütt, szinte úgy látszott, egyetlen folyamatos gáttal
állja el útjukat, oly sebesen szökkent ide-oda, s védte magát jobbról is, balról is. Mégis, hogy mögéje ne
kerülhessenek, vissza kellett vonulnia a tó mellett, a patak medrébe, s elérte a magas, kövér partot.
Thorntonék egy derékszögű éket vágtak a partba, aranyat bányászva, Buck most oda szorult be,
kétoldalt s hátulról védve volt, csak a szemközti támadást kellett elhárítania.
S oly eredményesen elhárította, hogy egy félóra múlva a farkasok megverten visszavonultak.
Valamennyiüknek lógott a nyelve, fehér fogaik ijesztően fehérlettek a holdfényben. Néhányan a földön
feküdtek, fejüket előrenyújtva, meredt füllel; mások talpon álltak s figyelték; ismét mások a tó vizéből
szürcsöltek. Egy hosszú, sovány, szürke farkas óvatosan, szemlátomást baráti szándékkal előrelépett, és
Buck felismerte a vad testvért, akivel egy nap, egy éjszaka együtt rohant. Most halkan vinnyogott, s
amikor Buck ugyanígy válaszolt, összedugtáka orrukat.
Azután egy öreg farkas lépett elő, szikár állat, sok csata sebhelyével a testén. Buck felhúzta ajkát, mintha
vicsorogni készülne, de vele is összedugta az orrát. Erre az öreg farkas leült, a holdra emelte pofáját, és
rázendített a hosszú farkasüvöltésre. A többiek is leültek és vonítottak. S ekkor Buck felismerte a
félreérthetetlen hívást. Ő is leült és vonított. Aztán előjött az ékből, s a falka körülvette, és félig
barátságosan, félig vadul megszimatolta. Majd a vezetők felüvöltöttek, megadták a jelt, és beugrottak az
erdőbe. A farkasok utánuk lendültek, kórusban üvöltve.
Buck velük futott, a vad testvér oldalán, és ő is üvöltött futás közben.
S ezzel voltaképpen be is fejezhetjük Buck történetét. Alig múlt el néhány esztendő, ésa yeehat indiánok
furcsa változást vettek észre az erdei farkasok között; egyeseknek barna foltok jelentek meg a fején és a
pofáján, s a mellük közepén fehér volt a szőr. De ami még érdekesebb, az indiánok egy Kutyaszellemről
is beszélnek, aki a falka élén rohan. Félnek ettől a Kutyaszellemtől, mert ravaszabb náluk, télvíz idején
betör táborukba, kifosztja csapdáikat, megöli kutyáikat, és a legbátrabb vadászokkal is szembeszáll.
De még szörnyűbb dolgokról is mesélnek. Sok vadász nem tért vissza a táborba, s a törzs tagjai sok
vadászt találtak meg feltépett torokkal, és körös-körül a hóban farkasnyomok látszottak, minden farkas
nyománál nagyobb nyomok. Ősszel, amikor az indiánok követni szokták a vándorló jávorszarvast, egy
bizonyos völgyet mindig elkerülnek. S vannak asszonyok, akik szomorúak lesznek, amikor a tűz mellett
arról esik szó, hogy a Gonosz Szellem ezt a völgyet választotta tanyájául.
Nyaranta mégis meglátogatja valaki ezt a völgyet, amelyet az indiánok nem ismernek. Hatalmas, pompás
bundájú farkas, olyan, mint a többiek, és mégsem olyan. Egyedül jön át a nyájas erdők vidékéről, s a fák
között leereszkedik a tisztásra. Rothadó szarvasbőr zacskók hevernek itt, s egy sárga erecske folyik
belőlük, beszivárog a magas füvek és indák alá,amelyek elrejti sárgaságát a nap elől; s a hatalmas farkas
itt üldögél egy darabig, majd hosszasan és panaszosan felvonít egyszer, mielőtt eltávozna.
De nincs mindig egyedül. Amikor megjönnek a hosszú téli esték, s a farkasok lehúzódnak zsákmányuk
után a mélyebb völgyekbe, látni őt, amint a falka élén rohan a hold sápadt sugarában vagy a derengő
északi fényben, hatalmasabb minden társánál, nagyokat szökken, és félelmetes torkát kitátva énekli az
ifjabb világ dalát, a falka énekét.
Tartalom
Old longings nomadic leap,
Chafing at custom's chain;
Again from its brumal sleep
Wakens the ferine strain.
INTO THE PRIMITIVE
Buck did not read the newspapers, or he would have known that trouble was brewing, not alone for
himself, but for every tidewater dog, strong of muscle and with warm, long hair, from Puget Sound to San
Diego. Because men, groping in the Arctic darkness, had foundayellow metal, and because steamship
and transportation companies were booming the find, thousands of men were rushing into the Northland.
These men wanted dogs, and the dogs they wanted were heavy dogs, with strong muscles by which to
toil, and furry coats to protect them from the frost.
Buck lived at a big house in the sun-kissed Santa Clara Valley. Judge Miller's place, it was called. It
stood back from the road, half-hidden among the trees, through which glimpses could be caught of the
wide cool veranda that ran around its four sides. The house was approached by graveled driveways
which wound about through wide-spreading lawns and under the interlacing boughs of tall poplars. At the
rear things were on even a more spacious scale than at the front. There were great stables, where a
dozen grooms and boys held forth, rows of vine-clad servants' cottages, an endless and orderly array of
outhouses, long grape arbors, green pastures, orchards, and berry patches. Then there was the pumping
plant for the artesian well, and the big cement tank where Judge Miler's boys took their morning plunge
and kept cool in the hot afternoon.
And over this great demesne Buck ruled.Here he was born, and here he had lived the four years of his
life. It was true, there were other dogs. There could not but be other dogs on so vast a place, but they
did not count. They came and went, resided in the populous kennels, or lived obscurely in the recesses of
the house after the fashion of Toots, the Japanese pug, or Ysabel, the Mexican hairless, strange creatures
that rarely put nose out of doors or set foot to ground. On the other hand, there were the fox terriers, a
score of them at least, who yelped fearful promises at Toots and Ysabel looking out of the windows at
them and protected by a legion of housemaids armed with brooms and mops.
But Buck was neither house dog nor kennel dog. The whole realm was his.He plunged into the
swimming tank or went hunting with the Judge's sons; he escorted Mollie and Alice, the Judge's
daughters, on long twilight or early morning rambles; on wintry nights he lay at the Judge's feet before the
roaring library fire; he carried the Judge's grandsons on his back, or rolled them in the grass, and guarded
their footsteps through wild adventures down to the fountain in the stable yard, and even beyond, where
the paddocks were, and the berry patches. Among the terriers he stalked imperiously, and Toots and
Ysabel he utterly ignored, for he was king--king over all creeping, crawling, flying things of Judge Miller's
place, humans included.
His father, Elmo, a huge St. Bernard, had been the Judge's inseparable companion, and Buck bid fair to
follow in the way of his father. He was not so large--he weighed only one hundred and forty pounds--for
his mother, She, had been a Scotch shepherd dog. Nevertheless, one hundred and forty pounds, to
which was added the dignity that comes of good living and universal respect, enabled him to carry himself
in right royal fashion. During the four years since his puppyhood he had lived the life of a sated aristocrat;
he had a fine pride in himself, was even a trifle egotistical, as country gentlemen sometimes become
because of their insular situation. But he had saved himself by not becoming a mere pampered house dog.
Hunting and kindred outdoor delights had kept down the fat and hardened his muscles; and to him, as to
the cold-tubbing races, the love of water had been a tonic and a health preserver.
And this was the manner of dog Buck was in the fall of 1897, when the Klondike strike dragged men
from all the world into the frozen North. But Buck did not read the newspapers, and he did not know
that Manuel, one of the gardener's helpers, was an undesirable acquaintance. Manuel had one besetting
sin. He loved to play Chinese lottery. Also, in his gambling, he had one besetting weakness--faith in a
system; and this made his damnation certain. For to play a system requires money, while the wages of a
gardener's helper do not lap over the needs of a wife and numerous progeny.
The Judge was at a meeting of the Raisin Growers' Association, and the boys were busy organizing an
athletic club, on the memorable night of Manuel's treachery. No one saw him and Buck go off through
the orchard on what Buck imagined was merely a stroll. And with the exception of a solitary man, no one
saw them arrive at the little flag station known as College Park. This man talked with Manuel, and money
chinked between them.
"You might wrap up the goods before you deliver them," the stranger said gruffly, and Manuel doubled a
piece of stout rope around Buck's neck under the collar.
"Twist it, and you'll choke him plenty," said Manuel, and the stranger grunted a ready affirmative.
Buck had accepted the rope with quiet dignity. To be sure, it was an unwonted performance but he had
learned to trust in men he knew, and to give them credit for a wisdom that outreached his own. But when
the ends of the rope were placed in the stranger's hands, he growled menacingly. He had merely
intimated his displeasure, in his pride believing that to intimate was to command. But to his surprise the
rope tightened around his neck, shutting off his breath. In a quick rage he sprang at the man, who met him
halfway, grappled him close by the throat, and with a deft twist threw him over on his back. Then the
rope tightened mercilessly, while Buck struggled in a fury, his tongue lolling out of his mouth and his great
chest panting futilely. Never in all his lifehad he been so vilely treated, and never in all his life had he been
so angry. But his strength ebbed, his eyes glazed, and he knew nothing when the train was flagged and
the two men threw him into the baggage car.
The next he knew, he was dimly aware that his tongue was hurting and that \he was being jolted along in
some kind of a conveyance. The hoarse shriek of a locomotive whistling a crossing told himwhere he
was. He had traveled too often with the Judge not to know the sensation of riding in a baggage car. He
opened his eyes, and into them came the unbridled anger of a kidnaped king. The man sprang for his
throat, but Buck was too quick for him. His jaws closed on the hand, nor did they relax till his senses
were choked out of him once more.
"Yep, has fits," the man said, hiding his mangled hand from the baggage man, who had been attracted by
the sounds of struggle. "I'm taking him up for the boss to 'Frisco. A crack dog doctor there thinks that he
can cure him."
Concerning that night's ride, the man spoke most eloquently for himself, in a little shed back of a saloon
on the San Francisco water front.
"All I get is fifty for it," he grumbled, "and I wouldn't do it over for a thousand, cold cash."
His hand was wrapped in a bloody handkerchief, and the right trouser leg was ripped from knee to
ankle.
"How much did the other mug get?" the saloon-keeper demanded.
"A hundred," was the reply. "Wouldn't take a sou less, so help me."
"That makes a hundred and fifty," the saloon-keeper calculated, "and he's worth it, or I'm a squarehead."
The kidnaper undid the bloody wrappings and looked at his lacerated hand. "If I don't get
hydrophobia--"
"It'll be because you was born to hang," laughed the saloon-keeper. "Here, lend me a hand before you
pull your freight," he added.
Dazed, suffering intolerable pain from throat and tongue, with the life half throttled out of him, Buck
attempted to face his tormentors. But he was thrown down and choked repeatedly, till they succeeded in
filing the heavy brass collar from off his neck. Then the rope was removed, and he was flung into a
cage-like crate.
There he lay for the remainder of the weary night, nursing his wrath and wounded pride. He could not
understand what it all meant. What did they want with him, these strange men? Why were they keeping
him pent up in this narrow crate? He did not know why, but he felt oppressed by the vague sense of
impending calamity. Several times during the night he sprang to his feet when the shed door rattled open,
expecting to see the Judge, or the boys at least. But each time it was the bulging face of the
saloon-keeper that peered in at him by the sickly light of a tallow candle. And each time the joyful bark
that trembled in Buck's throat was twisted into a savage growl.
But the saloon-keeper let him alone, and in the morning four men entered and picked up the crate. More
tormentors, Buck decided, for they were evil-looking creatures, ragged and unkempt; and he stormed
and raged at them through the bars. They only laughed and poked sticks at him, which he promptly
assailed with his teeth till he realized that was what they wanted. Whereupon he lay down sullenly and
allowed the crate to be lifted into a wagon. Then he, and the crate in which he was imprisoned, began a
passage through many hands. Clerks in the express office took charge of him; he was carted about in
another wagon; a truck carried him, with an assortment of boxes and parcels, upon a ferry steamer; he
was trucked off the steamer into a great railway depot, and finally he was deposited in an express car.
For two days and nights this express car was dragged along at the tail of shrieking locomotives; and for
two days and nights Buck neither ate nor drank. In his anger he had met the first advances of the express
messengers with growls, and they had retaliated by teasing him. When he flung himself against the bars,
quivering and frothing, they laughed at him and taunted him. They growled and barked like detestable
dogs, mewed, and flapped their arms and crowed. It was all very silly, he knew; but therefore the more
outrage to his dignity, and his anger waxed and waxed. He did not mind the hunger so much, but the lack
of water caused him severe suffering and fanned his wrath to fever-pitch. For that matter, high-strung and
finely sensitive, the ill treatment had flung him into a fever, which was fed by the inflammation of his
parched and swollen throat and tongue.
He was glad for one thing: the rope was off his neck. That had given them an unfair advantage; but now
that it was off, he would show them. They would never get another rope around his neck. Upon that he
was resolved. For two days and nights he neither ate nor drank, and during those two days and nights of
torment, he accumulated a fund of wrath that boded ill for whoever first fell foul of him. His eyes turned
bloodshot, and he was metamorphosed into a raging fiend. So changed was he that the Judge himself
would not have recognized him; and the express messengers breathed with relief when they bundled him
off the train at Seattle.
Four men gingerly carried the crate from the wagon into a small, high-walled back yard. A stout man,
with a red sweater that sagged generously at the neck, came out and signed the book for the driver. That
was the man, Buck divined, the next tormentor, and he hurled himself savagely against the bars. The man
smiled grimly, and brought a hatchet and a club.
"You ain't going to take him out now?" the driver asked.
"Sure," the man replied, driving the hatchet into the crate for a pry.
There was an instantaneous scattering of the four men who had carried it in, and from safe perches on
top the wall they prepared to watch the performance.
Buck rushed at the splintering wood, sinking his teeth into it, surging and wrestling with it. Wherever the
hatchet fell on the outside, he was there on the inside, snarling and growling, as furiously anxious to get
out as the man in the red sweater was calmly intent on getting him out.
"Now, you red-eyed devil," he said, when he had made an opening sufficient for the passage of Buck's
body. At the same time he dropped the hatchet and shifted the club to his right hand.
And Buck was truly a red-eyed devil, as he drew himself together for the spring, hair bristling, mouth
foaming, a mad glitter in his bloodshot eyes. Straight at the man he launched his one hundred and forty
pounds of fury, surcharged with the pent passion of two days and nights. In mid-air, just as his jaws were
about to close on the man, he received a shock that checked his body and brought his teeth together with
an agonizing clip. He whirled over, fetching the ground on his back and side. He had never been struck
by a club in his life, and did not understand. With a snarl that was part bark and more scream he was
again on his feet and launched into the air. And again the shock came and he was brought crushingly to
the ground. This time he was aware that it was the club, but His madness knew no caution. A dozen
times he charged, and as often the club broke the charge and smashed him down.
After a particularly fierce blow he crawled to his feet, too dazed to rush. He staggered limply about, the
blood flowing from nose and mouth and ears, his beautiful coat sprayed and flecked with bloody slaver.
Then the man advanced and deliberately dealt him a frightful blow on the nose. All the pain he had
endured was nothing compared with the exquisite agony of this. With a roar that was almost lion-like in
its ferocity, he again hurled himself at the man. But the man, shifting the club from right to left, cooly
caught him by the under jaw, at the same time wrenching downward and backward. Buck described a
complete circle in the air, and half of another, then crashed to the ground on his head and chest.
For the last time he rushed. The man struck the shrewd blow he had purposely withheld for so long, and
Buck crumpled up and went down, knocked utterly senseless.
"He's no slouch at dog-breaking, that's what I say," one of the men on the wall cried with enthusiasm.
"Druther break cayuses any day, and twice on Sundays," was the reply of the driver, as he climbed on
the wagon and started the horses.
Buck's senses came back to him, but not his strength. He lay where he had fallen, and from there he
watched the man in the red sweater.
" `Answers to the name of Buck,' " the man soliloquized, quoting from the saloon-keeper's letter which
had announced the consignment of the crate and contents. "Well, Buck, my boy," he went on in a genial
voice, "we've had our little ruction, and the best thing we can do is to let it go at that. You've learned your
place, and I know mine. Be a good dog and all will go well and the goose hang high. Be a bad dog, and
I'll whale the stuffing outa you. Understand?"
As he spoke he fearlessly patted the head he had so mercilessly pounded, and though Buck's hair
involuntarily bristled at touch of the hand, he endured it without protest. When the man brought him
water, he drank eagerly, and later bolted a generous meal of raw meat, chuck by chunk, from the man's
hand.
He was beaten (he knew that); but he was not broken. He saw, once for all, that he stood no chance
against a man with a club. He had learned the lesson, and in all his afterlife he never forgot it. That club
was a revelation. It was his introduction to the reign of primitive law, and he met the introduction halfway.
The facts of life took on a fiercer aspect; and while he faced that aspect uncowed, he faced it with all the
latent cunning of his nature aroused. As the days went by, other dogs came, in crates and at the ends of
ropes, some docilely, and some raging and roaring as he had come; and, one and all, he watched them
pass under the dominion of the man in the red sweater. Again and again, as he looked at each brutal
performance, the lesson was driven home to Buck: a man with a club was a lawgiver, a master to be
obeyed, though not necessarily conciliated. Of this last Buck was never guilty, though he did see beaten
dogs that fawned upon the man, and wagged their tails, and licked his hand. Also he saw one dog, that
would neither conciliate nor obey, finally killed in the struggle for mastery.
Now and again men came, strangers, who talked excitedly, wheedlingly, and in all kinds of fashions to
the man in the red sweater. And at such times that money passed between them the strangers took one
or more of the dogs away with them. Buck wondered where they went, for they never came back; but
the fear of the future was strong upon him, and he was glad each time when he was not selected.
Yet his time came, in the end, in the form of a little weazened man who spat broken English and many
strange and uncouth exclamations which Buck could not understand.
"Sacredam!" he cried, when his eyes lit upon Buck. "Dat one dam bully dog! Eh? How much?"
"Three hundred, and a present at that," was the prompt reply of the man in the red sweater. "And seeing
it's government money, you ain't got no kick coming, eh, Perrault?"
Perrault grinned. Considering that the price of dogs had been boomed skyward by the unwonted
demand, it was not an unfair sum for so fine an animal. The Canadian Government wouldbe no loser, nor
would its dispatches travel the slower. Perrault knew dogs, when he looked at Buck he knew that he was
one in a thousand--"One in ten thousand," he commented mentally.
Buck saw money pass between them, and was not surprised when Curly, a good-natured
Newfoundland, and he were led away by the little weazened man. That was the last he saw of the man in
the red sweater, and as Curly and he looked at receding Seattle from the deck of the Narwhal, it was the
last he saw of the warm Southland. Curly and he were taken below by Perrault and turned over to a
black-faced giant called Francois. Perrault was a French Canadian, and swarthy; but Francois was a
French Canadian half-breed, and twice as swarthy. They were a new kind of men to Buck (of which he
was destined to see many more), and while he developed no affection for them, he none the less grew
honestly to respect them. He speedily learned that Perrault and Francois were fair men, calm and
impartial in administering justice, and too wise in the way of dogs to be fooled by dogs.
In the 'tween-decks of the Narwhal, Buck and Curly joined two other dogs. One of them was a big,
snow-white fellow from Spitzbergen who had been brought away by a whaling captain, and who had
later accompanied a Geological Survey into the Barrens.
He was friendly, in a treacherous sort of way, smiling into one's face the while he meditated some
underhand trick, as, for instance, when he stole from Buck's food at the first meal. As Buck sprang to
punish him, the lash of Francois's whip sang through the air, reaching the culprit first; and nothing
remained to Buck but to recover the bone. That was fair of Francois, he decided, and the half-breed
began his rise in Buck's estimation.
The other dog made no advances, nor received any; also, he did not attempt to steal from the
newcomers. He was a gloomy, morose fellow, ant he showed Curly plainly that all he desired was to be
left alone, and further, that there would be trouble if he were not left alone. "Dave" he was called, and he
ate and slept, or yawned between times, and took interest in nothing, not even when the Narwhal
crossed Queen Charlotte Sound and rolled and pitched and bucked like a thing possessed. When Buck
and Curly grew excited, half-wild with fear, he raised his head as though annoyed, favored them with an
incurious glance, yawned, and went to sleep again.
Day and night the ship throbbed to the tireless pulse of the propeller, and though one day was very like
another, it was apparent to Buck that the weather was steadily growing colder. At last, one morning, the
propeller was quiet, and the Narwhal was pervaded with an atmosphere of excitement. He felt it, as did
the other dogs, and knew that a change was at hand. Francois leashed them and brought them on deck.
At the first step upon the cold surface, Buck's feet sank into a white mushy something very like mud. He
sprang back with a snort. More of this white stuff was falling through the air. He shook himself, but more
of it fell upon him. He sniffed it curiously, then licked some up on his tongue. It bit like fire, and the next
instant was gone. This puzzled him. He tried it again, with the same results. The onlookers laughed
uproariously, and he felt ashamed, he knew not why, for it was his first snow.
Tartalom
THE LAW OF CLUB AND FANG
Buck's first day on the Yea beach was like a nightmare. Every hour was filled with shock and surprise.
He had been suddenly jerked from the heart of civilization and flung into the heart of things primordial.
No lazy, sun-kissed life was this, with nothing to do but loaf and be bored. Here was neither peace, nor
rest, nor a moment's safety. All was confusion and action, and every moment life and limb were in peril.
There was imperative need to be constantly alert; for these dogs and men were not town dogs and men.
They were savages, all of them, who knew no law but the law of club and fang.
He had never seen dogs fight as these wolfish creatures fought, and his first experience taught him an
unforgettable lesson. it is true, it was a vicarious experience, else he would not have lived to profit by it.
Curly was the victim. They were camped near the log store, where she, in her friendly way, made
advances to a husky dog the size of a full-grown wolf, though not half so large as she. There was no
warning, only a leap in like a flash, a metallic clip of teeth, a leap out equally swift, and Curly's face was
ripped open from eye to jaw.
It was the wolf manner of fighting, to strike and leap away; but there was more to it than this. Thirty or
forty huskies ran to the spot and surrounded the combatants in an intent and silent circle. Buck did not
comprehend that silent intentness, nor the eager way with which they were licking their chops. Curly
rushed her antagonist, who struck again and leaped aside. He met her next rush with his chest, in a
peculiar fashion that tumbled her off her feet. She never regained them. This was what the onlooking
huskies had waited for. They closed in upon her, snarling and yelping, and she was buried, screaming
with agony, beneath the bristling mass of bodies.
So sudden was it, and so unexpected, that Buck was taken aback. He saw Spitz run out his scarlet
tongue in a way he had of laughing; and he saw Francois, swinging an axe, spring into the mess of dogs.
Three men with clubs were helping him to scatter them. It did not take long. Two minutes from the time
Curly went down, the last of her assailants were clubbed off. But she lay there limp and lifeless in the
bloody, trampled snow, almost literally torn to pieces, the swart half-breed standing over her and cursing
horribly. The scene often came back to Buck to trouble him in his sleep. So that was the way. No fair
play. Once down, that was the end of you. Well, he would see to it that he never went down. Spitz ran
out his tongue and laughed again, and from that moment Buck hated him with a bitter and deathless
hatred.
Before he had recovered from the shock caused by the tragic passing of Curly, he received another
shock. Francois fastened upon him an arrangement of straps and buckles. It was a harness, such as he
had seen the grooms put on the horses at home. And as he had seen horses work, so he was set to
work, hauling Francois on a sled to the forest that fringed the valley, and returning with a load of
firewood. Though his dignity was sorely hurt by thus being made a draught animal, he was too wise to
rebel. He buckled down with a will and did his best, though it was all new and strange. Francois was
stern, demanding instant obedience, and by virtue of his whip receiving instant obedience; while Dave,
who was an experienced wheeler, nipped Buck's hindquarters whenever he was in error. Spitz was the
leader, likewise experienced, and while he could not always get at Buck, he growled sharp reproof now
and again, or cunningly threw his weight in the traces to jerk Buck into the way he should go. Buck
learned easily, and under the combined tuition of his two mates and Francois made remarkable progress.
Ere they returned to camp he knew enough to stop at "ho," to go ahead at "mush," to swing wide on the
bends, and to keep clear of the wheeler when the loaded sled shot downhill at their heels.
"Three very good dogs," Francois told Perrault. "Dat Buck, him pull like hell. I teach him quick as
anything."
By afternoon, Perrault, who was in a hurry to be on the trail with his dispatches, returned with two more
dogs. "Billee" and "Joe" he called them, two brothers, and true huskies both. Sons of the one mother
though they were, they were different as day and night. Billee's one fault was his excessive good nature,
while Joe was the very opposite, sour and introspective, with a perpetual snarl and a malignant eye. Buck
received them in comradely fashion, Dave ignored them, while Spitz proceeded to thrash first one and
then the other. Billee wagged his tail appeasingly, turned to run when he saw that appeasement was of no
avail, and cried (still appeasingly) when Spitz's sharp teeth scored his flank. But no matter how Spitz
circled, Joe whirled around on his heels to face him, mane bristling, ears laid back, lips writhing and
snarling, jaws clipping together as fast as he could snap, and eyes diabolically gleaming--the incarnation
of belligerent fear. So terrible was his appearance that Spitz was forced to forego disciplining him; but to
cover his own discomfiture he turned upon the inoffensive and wailing Billee and drove him to the
confines of the camp.
By evening Perrault secured another dog, an old husky, long and lean and gaunt, with a battle-scarred
face and a single eye which flashed a warning of prowess that commanded respect. He was called
Sol-leks, which means the Angry One. Like Dave, he asked nothing, gave nothing, expected nothing: and
when he marched slowly and deliberately into their midst, even Spitz left him alone. he had one peculiarity
which Buck was unlucky enough to discover. He did not like to be approached on his blind side. Of this
offense Buck was unwittingly guilty, and the first knowledge he had of his indiscretion was when Sol-leks
whirled upon him and slashed his shoulder to the bone for three inches up and down. Forever after Buck
avoided his blind side, and to the last of their comradeshiphad no more trouble.a His only apparent
ambition, like Dave's, was to be left alone; though, as Buck was afterward to learn, each of them
possessed one other and even more vital ambition.
That night Buck faced the great problem of sleeping. The tent, illumined by a candle, glowed warmly in
the midst of the white plain; and when he, as a matter of course, entered it, both Perrault and Francois
bombarded him with curses and cooking utensils, till he recovered from his consternation and fled
ignominiously into the outer cold. A chill wind was blowing that nipped him sharply and bit with especial
venom into his wounded shoulder. He lay down on the snow and attempted to sleep, but the frost soon
drove him shivering to his feet. Miserable and disconsolate, he wandered about among the many tents,
only to find that one place was as cold as another. Here and there savage dogs rushed upon him, but he
bristled his neck-hair and snarled (for he was learning fast) and they let him go his way unmolested.
Finally an idea came to him. He would return and see how his own teammates were making out. To his
astonishment, they had disappeared. Again he wandered about through the great camp, looking for them,
and again he returned. Were they in the tent? No, that could not be, else he would not have been driven
out. Then where could they possibly be? With drooping tail and shivering body, very forlorn indeed, he
aimlessly circled the tent. Suddenly the snow gave way beneath his fore legs and he sank down.
Something wriggled under his feet. He sprang back, bristling and snarling, fearful of the unseen and
unknown. But a friendly little yelp reassured him, and he went back to investigate. A whiff of warm air
ascended to his nostrils, and there, curled up under the snow in a snug ball, lay Billee. He whined
placatingly, squirmed and wriggled to show his good will and intentions, and even ventured, as a bribe for
peace, to lick Buck's face with his warm wet tongue.
Another lesson. So that was the way they did it, eh? Buck confidently selected a spot, and with much
fuss and wasted effort proceeded to dig a hole for himself. In a trice the heat from his body filled the
confined space and he was asleep. The day had been long and arduous, and he slept soundly and
comfortably, though he growled and barked and wrestled with bad dreams.
Nor did he open his eyes till roused by the noises of the waking camp. At first he did not know where he
was. It had snowed during the night and he was completely buried. The snow walls pressed him on every
side, and a great surge of fear swept through him--the fear of the wild thing for the trap. It was a token
that he was harking back through his own life to the lives of his forebears; for he was a civilized dog, an
unduly civilized dog and of his own experience knew no trap and so could not of himself fear it. The
muscles of his whole body contracted spasmodically and instinctively, the hair on his neck and shoulders
stood on end, and with a ferocious snarl he bounded straight up into the blinding day, the snow flying
about him in a flashing cloud.Ere he landed on his feet, he saw the white camp spread out before him and
knew where he was and remembered all that had passed from the time he went for a stroll with Manuel
to the hole he had dug for himself the night before.
A shout from Francois hailed his appearance. "What I say?" the dog-driver cried to Perrault. "Dat Buck
for sure learn quick as anything."
Perrault nodded gravely. As courier for the Canadian Government, bearing important dispatches, he was
anxious to secure the best dogs, and he was particularly gladdened by the possession of Buck.
Three more huskies were added to the team inside an hour, making a total of nine, and before another
quarter of an hour had passed they were in harness and swinging up the trail toward the Yea Canyon.
Buck was glad to be gone, and though the work was hard he found he did not particularly despise it. he
was surprised at the eagerness which animated the whole team and which was communicated to him;ibut
still more surprising was the change wrought in Dave and Sol-leks. They were new dogs, utterly
transformed by the harness. All passiveness and unconcern had dropped from them. They were alert and
active, anxious that the work should go well, and fiercely irritable with whatever, by delay or confusion,
retarded that work. The toil of the traces seemed the supreme expression of their being, and all that they
lived for and the only thing in which they took delight.
Dave was wheeler or sled dog, pulling in front of him was Buck, then came Sol-leks; the rest of the team
was strung out ahead, single file, to the leader, which position was filled by Spitz.
Buck had been purposely placed between Dave and Sol-leks so that he might receive instruction. Apt
scholar that he was, they were equally apt teachers, never allowing him to linger long in error, and
enforcing their teaching with their sharp teeth. Dave was fair and very wise. He never nipped Buck
without cause, and he never failed to nip him when he stood in need of it. As Francois' whip backed him
up, Buck found it to be cheaper to mend his ways than to retaliate. Once, during a brief halt, when he got
tangled in the traces and delayed the start, both Dave and Sol-leks flew at him and administered a sound
trouncing. The resulting tangle was even worse, but Buck took good care to keep the traces clear
thereafter; and ere the day was done, so wellhad he mastered his work, his mates about ceased nagging
him. Francois' whip snapped less frequently, and Perrault even honored Buck by lifting up his feet and
carefully examining them.
It was a hard day's run, up the Canyon, through Sheep Camp, past the Scales and the timber line,
across glaciers and snowdrifts hundreds of feet deep, and over the great Chilcoot Divide, which stands
between the salt water and the fresh and guards forbiddingly the sad and lonely North. They made good
time down the chain of lakes which fills the craters of extinct volcanoes, and late that night pulled into the
huge camp at the head of Lake Bennett, where thousands of gold-seekers were building boats against the
breakup of the ice in the spring. Buck made his hole in the snow and slept the sleep of the exhausted just,
but all too early was routed out in the cold darkness and harnessed with his mates to the sled.
That day they made forty miles, the trail being packed; but the next day, and for many days to follow,
they broke their own trail, worked harder, and made poorer time. As a rule, Perrault traveled ahead of
the team, packing the snow with webbed shoes to make it easier for them. Francois, guiding the sled at
the gee-pole, sometimes exchanged places with him, but not often. Perrault was in a hurry, and he prided
himself on his knowledge of ice, which knowledge was indispensable, for the fall ice was very thin, and
where there was swift water, there was no ice at all.
Day after day, for days unending, Buck toiled in the traces. Always, they broke camp in the dark, and
the first gray of dawn found them hitting the trail with fresh miles reeled off behind them. And always they
pitched camp after dark, eating their bit of fish, and crawling to sleep into the snow. Buck was ravenous.
The pound and a half of sundried salmon, which was his ration for each day, seemed to go nowhere. He
never had enough, and suffered from perpetual hunger pangs. Yet the other dogs, because they weighed
less and were born to the life, received a pound only of the fish and managed to keep in good condition.
He swiftly lost the fastidiousness which had characterized his old life. A dainty eater, he found that his
mates, finishing first, robbed him of his unfinished ration. There was no defending it. While he was fighting
off two or three, it was disappearing down the throats of the others. To remedy this, he ate as fast as
they; and, so greatly did hunger compel him, he was not above taking what did not belong to him. He
watched and learned. When he saw Pike, one of the new dogs, a clever malingerer and thief, slyly steal a
slice of bacon when Perrault's back was turned, he duplicated the performance the following day, getting
away with the whole chunk. A great uproar was raised, but he was unsuspected; while Dub, an awkward
blunderer who was always getting caught, was punished for Buck's misdeed.
This first theft marked Buck as fit to survive in the hostile Northland environment. It marked his
adaptability, his capacity to adjust himself to changing conditions, the lack of which would have meant
swift and terrible death. It marked, further, the decay or going to pieces of his moral nature, a vain thing
and a handicap in the ruthless struggle for existence. It was all well enough in the Southland, under the
law of love and fellowship, to respect private property and personal feeling; but in the Northland, under
the law of club and fang, whoso took such things into account was a fool, and in so far as he observed
them he would fail to prosper.
Not that Buck reasoned it out. He was fit, that was all, and unconsciously he accommodated himself to
the new mode of life. All his days, no matter what the odds, he had never run from a fight. But the club of
the man in the red sweater had beaten into him a more fundamental and primitive code. Civilized, he
could have died for a moral consideration, say the defense of Judge Miller's riding whip; but the
completeness of his decivilization was now evidenced by his ability to flee from the defense of a moral
consideration and so save his hide. He did not steal for joy of it, but because of the clamor of his
stomach. He did not rob openly, but stole secretly and cunningly, out of respect for club and fang. In
short, the things he did were done because it was easier to do them than not to do them.
His development (or retrogression) was rapid. His muscles became hard as iron, and he grew callous to
all ordinary pain. He achieved an internal as well as external economy. He could eat anything, no matter
how loathsome or indigestible; and, once eaten, the juices of his stomach extracted the last least particle
of nutriment; and his blood carried it to the farthest reaches of his body, building it into the toughest and
stoutest of tissues. Sight and scent became remarkably keen, while his hearing developed such acuteness
that in his sleep he heard the faintest sound and knew whether it heralded peace or peril. He learned to
bite the ice out with his teeth when it collected between his toes; and when he was thirsty and there was a
thick scum of ice over the water hole, he would break it by rearing and striking it with stiff fore legs. His
most conspicuous trait was an ability to scent the wind and forecast it a night in advance. No matter how
breathless the air when he dug his nest by tree or bank, the wind that later blew inevitably found him to
leeward, sheltered and snug.
And not only did he learn by experience, but instincts long dead became alive again. The domesticated
generations fell from him. In vague ways he remembered back to the youth of the breed, to the time the
wild dogs ranged in packs through the primeval forest and killed their meat as they ran it down. It was no
task for him to learn to fight with cut and slash and the quick wolf snap. In this manner had fought
forgotten ancestors. They quickened the old life within him, and the old tricks which they had stamped
into the heredity of the breed were his tricks. They came to him without effort or discovery, as though
they had been his always. And when, on the still cold nights, he pointed his nose at a star and howled
long and wolf-like, it was his ancestors, dead and dust, pointing nose at star and howling down through
the centuries and through him. And his cadences were their cadences, the cadences which voiced their
woe and what to them was the meaning of the stillness, and the cold, and dark.
Thus, as token of what a puppet thing life is, the ancient song surged through him and he came into his
own again; and he came because men had founda yellow metal in the North, and because Manuel was a
gardener's helper whose wages did not lap over the needs of his wife and divers small copies of himself.
Tartalom
THE DOMINANT PRIMORDIAL BEAST
The dominant primordial beast was strong in Buck, and under the fierce conditions of trail life it grew
and grew. Yet it was a secret growth. His newborn cunning gave him poise and control. He was too busy
adjusting himself to the new life to feel at ease, and not only did he not pick fights, but he avoided them
whenever possible. A certain deliberateness characterized his attitude. He was not prone to rashness and
precipitate action; and in the bitter hatred between him and Spitz he betrayed no impatience, shunned all
offensive acts.
On the other hand, possibly because he divined in Buck a dangerous rival, Spitz never lost an
opportunity of showing his teeth. He even went out of his way to bully Buck, striving constantly to start
the fight which could end only in the death of one or the other.
Early in the trip this might have taken place had it not been for an unwonted accident. At the end of this
day they made a bleak and miserable camp on the shore of Lake Le Barge. Driving snow, a wind that
cut like a white-hot knife, and darkness, had forced them to grope for a camping place. They could
hardly have fared worse. At their backs rose a perpendicular wall of rock, and Perrault and Francois
were compelled to make their fire and spread their sleeping robes on the ice of the lake itself. The tent
they had discarded at Yea in order to travel light. A few sticks of driftwood furnished them with a fire
that thawed down through the ice and left them to eat supper in the dark.
Close in under the sheltering rock Buck made his nest. So snug and warm was it, that he was loath to
leave it when Francois distributed the fish which he had first thawed over the fire. But when Buck finished
his ration and returned, he found his nest occupied. A warning snarl told him that the trespasser was
Spitz. Till now Buck had avoided trouble with his enemy, but this was too much. The beast in him roared.
He sprang upon Spitz with a fury which surprised them both, and Spitz particularly, for his whole
experience with Buck had gone to teach him that his rival was an unusually timid dog, who managed to
hold his own only because of his great weight and size.
Francois was surprised, too, when they shot out in a tangle from the disrupted nest and he divined the
cause of the trouble. "A-a-ah!" he cried to Buck. "Give it to him by Gar! Give it to him, the dirty thief!"
Spitz was equally willing. He was crying with sheer rage and eagerness as he circled back and forth for a
chance to spring in. Buck was no less eager, and no less cautious, as he likewise circled back and forth
for the advantage. But it was then that the unexpected happened, the thing which projected their struggle
for supremacy far into the future, past many a weary mile of trail and toil.
An oath from Perrault, the resounding impact of a club upon a bony frame, and a shrill yelp of pain,
heralded the breaking forth of pandemonium. the camp was suddenly discovered to be alive with
skulking furry forms--starving huskies, four or five score of them, who had scented the camp from some
Indian village. They had crept in while Buck and Spitz were fighting, and when the two men sprang
among them with stout clubs they showed their teeth and fought back. They were crazed by the smell of
the food. Perrault found one with head buried in the grub-box. His club landed heavily on the gaunt ribs,
and the grub-box was capsized on the ground. On the instant a score of the famished brutes were
scrambling for the bread and bacon. The clubs fell upon them unheeded. They yelped and howled under
the rain of blows, but struggled none the less madly till the last crumb had been devoured.
In the meantime the astonished team-dogs had burst out of their nests only to be set upon by the fierce
invaders. Never had Buck seen such dogs. It seemed as though their bones would burst through their
skins. They were mere skeletons, draped loosely in draggled hides, with blazing eyes and slavered fangs.
But the hunger-madness made them terrifying, irresistible. There was no opposing them. The team-dogs
were swept back against the cliff at the first onset. Buck was beset by three huskies, and in a trice his
head and shoulders were ripped and slashed. The din was frightful. Billee was crying as usual. Dave and
Sol-leks, dripping blood from a score of wounds, were fighting bravely side by side. Joe was snapping
like a demon. Once his teeth closed on the fore leg of a husky, and he crunched down through the bone.
Pike, the malingerer, leaped upon the crippled animal, breaking its neck with a quick flash of teeth and a
jerk. Buck got a frothing adversary by the throat, and was sprayed with blood when his teeth sank
through the jugular. The warm taste of it in his mouth goaded him to greater fierceness. He flung himself
upon another, and at the same time felt teeth sink into his own throat. It was Spitz, treacherously
attacking from the side.
Perrault and Francois, having cleaned out their part of the camp, hurried to save their sled-dogs. The
wild wave of famished beasts rolled back before them, and Buck shook himself free. But is was only for
a moment. The two men were compelled to run back to save the grub; upon which the huskies returned
to the attack on the team. Billee, terrified into bravery, sprang through the savage circle and fled away
over the ice. Pike and Dub followed on his heels, with the rest of the team behind. As Buck drew himself
together to spring after them, out of the tail of his eye he saw Spitz rush upon him with the evident
intention of overthrowing him. Once off his feet and under that mass of huskies, there was no hope for
him. But he braced himself to the shock of Spitz's charge, then joined the flight out on the lake.
Later, the nine team-dogs gathered together and sought shelter in the forest. Though unpursued, they
were in a sorry plight. There was not one who was not wounded in four or five places, while some were
wounded grievously. Dub was badly injured in a hind leg; Dolly, the last husky added to the team at Yea,
had a badly torn throat; Joe had lost an eye; while Billee, the good-natured, with an ear chewed and rent
to ribbons, cried and whimpered throughout the night. At daybreak they limped warily back to camp, to
find the marauders gone and the two men in bad tempers. Fully half their grub supply was gone. The
huskies had chewed through the sled lashings and canvas coverings. In fact, nothing, no matter how
remotely eatable, had escaped them. They had eaten a pair of Perrault's moose-hide moccasins, chunks
out of the leather traces, and even two feet of lash from the end of Francois's whip. He broke from a
mournful contemplation of it to look over his wounded dogs.
"Ah, my friends," he said softly, "mebbe it make you mad dog, those many bites. Mebbe all mad dog,
sacredam! What you think, eh, Perrault?"
The courier shook his head dubiously. With four hundred miles of trail still between him and Dawson, he
could ill afford to have madness break out among his dogs. Two hours of cursing and exertion got the
harnesses into shape, and the wound-stiffened team was under way, struggling painfully over the hardest
part of the trail they had yet encountered, and for that matter, the hardest between them and Dawson.
The Thirty Mile River was wide open. Its wild water defied the frost, and it was in the eddies only and in
the quiet places that the ice held at all. Six days of exhausting toil were required to cover those thirty
terrible miles. And terrible they were, for every foot of them was accomplished at the risk of life to dog
and man. A dozen times, Perrault, nosing the way, broke through the ice bridges, being saved by the long
pole he carried, which he so held that it fell each time across the hole made by his body. But a cold snap
was on, the thermometer registering fifty below zero, and each time he broke through he was compelled
for very life to build a fire and dry his garments.
Nothing daunted him. It was because nothing daunted him that he had been chosen for government
courier. He took all manner of risks, resolutely thrusting his little weazened face into the frost and
struggling on from dim dawn to dark. He skirted the frowning shores on rim ice that bent and crackled
under foot and upon which they dared not halt. Once, the sled broke through, with Dave and Buck, and
they were half-frozen and all but drowned by the time they were dragged out. The usual fire was
necessary to save them. They were coated solidly with ice, and the two men kept them on the run around
the fire, sweating and thawing, so close that they were singed by the flames.
At another time Spitz went through, dragging the whole team after him up to Buck, who strained
backward with all his strength, his fore paws on the slippery edge and the ice quivering and snapping all
around. But behind him was Dave, likewise straining backward, and behind the sled was Francois,
pulling till his tendons cracked.
Again, the rim ice broke away before and behind, and there was no escape except up the cliff. Perrault
scaled it by a miracle, while Francois prayed for just that miracle; and with every thong and sled lashing
and the last bit of harness rove into a long rope, the dogs were hoisted, one by one, to the cliff crest.
Francois came up last, after the sled and load. Then came the search for a place to descend, which
descent was ultimately made by the aid of the rope, and night found them back on the river with a quarter
of a mile to the day's credit.
By the time they made the Hootalinqua and good ice, Buck was played out. The rest of the dogs were in
like condition; but Perrault, to make up lost time, pushed them late and early. The first day they covered
thirty-five miles to the Big Salmon; the next day thirty-five more to the Little Salmon; the third day forty
miles, which brought them well up toward the Five Fingers.
Buck's feet were not so compact and hard as the feet of the huskies. His had softened during the many
generations since the day his last wild ancestor was tamed by a cave dweller or river man. All day long
he limped in agony, and camp once made, lay down like a dead dog. Hungry as he was, he would not
move to receive his ration of fish, which Francois had to bring to him. Also, the dog-driver rubbed
Buck's feet for half an hour each night after supper, and sacrificed the tops of his own moccasins to make
four moccasins for Buck. This was a great relief, and Buck caused even the weazened face of Perrault to
twist itself into a grin one morning, when Francois forgot the moccasins and Buck lay on his back, his
four feet waving appealingly in the air, and refused to budge without them. later his feet grew hard to the
trail, and the worn-out footgear was thrown away.
At the Pelly one morning, as they were harnessing up, dolly, who had never been conspicuous for
anything, went suddenly mad. She announced her condition by a long, heart-breaking wolf howl that sent
every dog bristling with fear, then sprang straight for Buck. He had never seen a dog go mad, nor did he
have any reason to fear madness; yet he knew that here was horror, and fled away from it in a panic.
Straight away he raced, with Dolly, panting and frothing, one leap behind; nor could she gain on him, so
great was his terror, nor could he leave her, so great was her madness. He plunged through the wooded
breast of the island, flew down to the lower end, crossed a back channel filled with rough ice to another
island, gained a third island, curved back to the main river, and in desperation started to cross it. And all
the time, though he did not look, he could hear her snarling just one leap behind. Francois called to him a
quarter of a mile away and he doubled back, still one leap ahead, gasping painfully for air and putting all
his faith in that Francois would save him. the dog-driver held the axe poised in his hand, and as Buck shot
past him the axe crashed down upon mad Dolly's head.
Buck staggered over against the sled, exhausted, sobbing for breath, helpless. This was Spitz's
opportunity. He sprang upon Buck, and twice his teeth sank into his unresisting foe and ripped and tore
the flesh to the bone. Then Francois' lash descended, and Buck had the satisfaction of watching Spitz
receive the worst whipping as yet administered to any of the team.
"One devil, dat Spitz," remarked Perrault. "Some dam day him kill dat Buck."
"Dat Buck two devils," was Francois's rejoinder. "All de time I watch dat Buck I know for sure. Lissen:
some dam fine day him get mad like hell and den him chew dat Spitz all up and spit him out on de snow.
Sure, I know."
From then on it was war between them. Spitz, as lead-dog and acknowledged master of the team, felt
his supremacy threatened by this strange Southland dog.FAnd strange Buck was to him, for of the many
Southland dogs he had known, not one had shown up worthily in camp and on trail. They were all too
soft, dying under the toil, the frost, and starvation. Buck was the exception. He alone endured and
prospered, matching the husky in strength, savagery, and cunning.EThen he was a masterful dog, and
what made him dangerous was the fact that the club of the man in the red sweater had knocked all blind
pluck and rashness out of his desire for mastery. He was preeminently cunning, and could bide his time
with a patience that was nothing less than primitive.
It was inevitable that the clash for leadership should come. Buck wanted it. He wanted it because it was
his nature, because he had been gripped tight by that nameless, incomprehensible pride of the trail and
trace--that pride which holds dogs in the toil to the last gasp, which lures them to die joyfully in the
harness, and breaks their hearts if they are cut out of the harness. This was the pride of Dave as
wheel-dog, of Sol-leks as he pulled with all his strength; the pride that laid hold of them at break of
camp, transforming them from sour and sullen brutes into straining, eager, ambitious creatures; the pride
that spurred them on all day and dropped them at pitch of camp at night, letting them fall back into
gloomy unrest and discontent. This was the pride that bore up Spitz and made him thrash the sled-dogs
who blundered and shirked in the traces or hid away at harness-up time in the morning. Likewise it was
this pride that made him fear Buck as a possible lead-dog. And this was Buck's pride, too.
He openly threatened the other's leadership. He came between him and the shirks he should have
punished. And he did it deliberately. One night there was a heavy snowfall, and in the morning Pike, the
malingerer, did not appear. He was securely hidden in his nest under a foot of snow. Francois called him
and sought him in vain. Spitz was wild with wrath. He raged through the camp, smelling and digging in
every likely place, snarling so frightfully that Pike heard and shivered in his hiding-place.
But when he was at last unearthed, and Spitz flew at him to punish him, Buck flew with equal rage, in
between. So unexpected was it, and so shrewdly managed, that Spitz was hurled backward and off his
feet. Pike, who had been trembling abjectly, took heart at this open mutiny, and sprang upon his
overthrown leader. Buck, to whom fair play was a forgotten code, likewise sprang upon Spitz. But
Francois, chuckling at the incident while unswerving in the administration of justice, brought his lash down
upon Buck with all his might. This failed to drive Buck from his prostrate rival, and the butt of the whip
was brought into play. Half-stunned by the blow, Buck was knocked backward and the lash laid upon
him again and again, while Spitz soundly punished the many times offending Pike.
In the days that followed, as Dawson grew closer and closer, Buck still continued to interfere between
Spitz and the culprits; but he did it craftily, when Francois was not around. With the covert mutiny of
Buck, a general insubordination sprang up and increased. Dave and Sol-leks were unaffected, but the
rest of the team went from bad to worse. Things no longer went right. There was continual bickering and
jangling. Trouble was always afoot, and at the bottom of it was Buck. He kept Francois busy, for the
dog-driver was in constant apprehension of the life-and-death struggle between the two which he knew
must take place sooner or later; and on more than one night the sounds of quarreling and strife among the
other dogs turned him out of his sleeping robe, fearful that Buck and Spitz were at it.
But the opportunity did not present itself, and they pulled into Dawson one dreary afternoon with the
great fight still to come. Here were many men, and countless dogs, and Buck found them all at work. It
seemed the ordained order of things that dogs should work. All day they swung up and down the main
street in long teams, and in the night their jingling bells still went by. They hauled cabin logs and firewood,
freighted up to the mines, and did all manner of work that horses did in the Santa Clara Valley. Here and
there Buck met Southland dogs, but in the main they were the wild wolf husky breed. Every night,
regularly, at nine, at twelve, and three, they lifted a nocturnal song, a weird and eerie chant, in which it
was Buck's delight to join.
With the aurora borealis flaming coldly overhead, or the stars leaping in the frost dance, and the land
numb and frozen under its pall of snow, this song of the huskies might have been the defiance of life, only
it was pitched in minor key, with long-drawn wailings and half-sobs, and was more the pleading of life,
the articulate travail of existence. It was an old song, old as the breed itself--one of the first songs of the
younger world in a day when songs were sad. It was invested with the woe of unnumbered generations,
this plaint by which Buck was so strangely stirred. When he moaned and sobbed, it was with the pain of
living that was of old the pain of his wild fathers, and the fear and mystery of the cold and dark that was
to them fear and mystery. And that he should be stirred by it marked the completeness with which he
harked back through the ages of fire and roof to the raw beginnings of life in the howling ages.
Seven days from the time they pulled into Dawson, they dropped down the steep bank by the Barracks
to the Yukon Trail, and pulled for Yea and Salt Water. Perrault was carrying dispatches if anything more
urgent than those he had brought in; also, the travel pride had gripped him, and he purposed to make the
record trip of the year. Several things favored him in this. The week's rest had recuperated the dogs and
put them in thorough trim. The trail they had broken into the country was packed hard by later
journeyers. And further, the police had arranged in two or three places deposits of grub for dog and man,
and he was traveling light.
They made Sixty Mile, which is a fifty-mile run, on the first day; and the second day saw them booming
up the Yukon well on their way to Pelly. But such splendid running was achieved not without great
trouble and vexation on the part of Francois. The insidious revolt led by Buck had destroyed the
solidarity of the team. It no longer was as one dog leaping in the traces. The encouragement Buck gave
the rebels led them into all kinds of petty misdemeanors. No more was Spitz a leader greatly to be
feared. The old awe departed, and they grew equal to challenging his authority. Pike robbed him of half a
fish one night, and gulped it down under the protection of Buck. Another night Dub and Joe fought Spitz
and made him forego the punishment they deserved. And even Billee, the good-natured, was less
good-natured, and whined not half so placatingly as in former days. Buck never came near Spitz without
snarling and bristling menacingly. In fact, his conduct approached that of a bully, and he was given to
swaggering up and down before Spitz's very nose.
The breaking down of discipline likewise affected the dogs in their relations with one another. They
quarreled and bickered more than ever among themselves, till at times the camp was a howling bedlam.
Dave and Sol-leks alone were unaltered, though they were made irritable by the unending squabbling.
Francois swore strange barbarous oaths, and stamped the snow in futile rage, and tore his hair. His lash
was always singing among the dogs, but it was of small avail. Directly his back was turned they were at it
again. He backed up Spitz with his whip, while Buck backed up the remainder of the team. Francois
knew he was behind all the trouble, and Buck knew he knew; but Buck was too clever ever again to be
caught red-handed. He worked faithfully in the harness, for the toil had become a delight to him; yet it
was a greater delight slyly to precipitate a fight amongst his mates and tangle the traces.
At the mouth of the Tahkeena, one night after supper, Dub turned up a snowshoe rabbit, blundered it,
and missed. In a second the whole team was in full cry. A hundred yards away was a camp of the
Northwest Police, with fifty dogs, huskies all, who joined the chase. The rabbit sped down the river,
turned off into a small creek, up the frozen bed of which it held steadily. It ran lightly on the surface of the
snow, while the dogs plowed through by main strength. Buck led the pack, sixty strong, around bend
after bend, but he could not gain. He lay down low to the race, whining eagerly, his splendid body
flashing forward, leap by leap, in the wan white moonlight. And leap by leap, like some pale frost wraith,
the snowshoe rabbit flashed on ahead.
All that stirring of old instincts which at stated periods drives men out from the sounding cities to forest
and plain to kill things by chemically propelled leaden pellets, the bloodlust, the joy to kill--all this was
Buck's, only it was infinitely more intimate. He was ranging at the head of the pack, running the wild thing
down, the living meat, to kill with his own teeth and wash his muzzle to the eyes in warm blood.
There is an ecstasy that marks the summit of life, and beyond which life cannot rise. And such is the
paradox of living, this ecstasy comes when one is most alive, and it comes as a complete forgetfulness
that one is alive. This ecstasy, this forgetfulness of living, comes to the artist, caught up and out of himself
in a sheet of flame; it comes to the soldier, war-mad on a stricken field and refusing quarter; and it came
to Buck, leading the pack, sounding the old wolf-cry, straining after the food that was alive and that fled
swiftly before him through the moonlight. He was sounding the deeps of his nature, and of the parts of his
nature that were deeper than he, going back into the womb of Time. He was mastered by the sheer
surging of life, the tidal wave of being, the perfect joy of each separate muscle, joint, and sinew in that it
was everything that was not death, that it was aglow and rampant, expressing itself in movement, flying
exultantly under the stars and over the face of dead matter that did not move.
But Spitz, cold and calculating even in his supreme moods, left the pack and cut across a narrow neck of
land where the creek made a long bend around. Buck did not know of this, and as he rounded the bend,
the frost wraith of a rabbit still flitting before him, he saw another and larger frost wraith leap from the
overhanging bank into the immediate path of the rabbit. It was Spitz. The rabbit could not turn, and as the
white teeth broke its back in mid air it shrieked as loudly as a stricken man may shriek. At sound of this,
the cry of Life plunging down from Life's apex in the grip of Death, the full pack at Buck's heels raised a
hell's chorus of delight.
Buck did not cry out. He did not check himself, but drove in upon Spitz, shoulder to shoulder, so hard
that he missed the throat. They rolled over and over in the powdery snow. Spitz gained his feet almost as
though he had not been overthrown, slashing Buck down the shoulder and leaping clear. Twice his teeth
clipped together, like the steel jaws of a trap, as he backed away for better footing, with lean and lifting
lips that writhed and snarled.
In a flash Buck knew it. The time had come. It was to the death. As they circled about, snarling, ears
laid back, keenly watchful for the advantage, the scene came to Buck with a sense of familiarity. He
seemed to remember it all--the white woods, and earth, and moonlight, and the thrill of battle. Over the
whiteness and silence brooded a ghostly calm. There was not the faintest whisper of air--nothing moved,
not a leaf quivered, the visible breaths of the dogs rising slowly and lingering in the frosty air. They had
made short work of the snowshoe rabbit, these dogs that were ill-tamed wolves; and they were now
drawn up in an expectant circle. They, too, were silent, their eyes only gleaming and their breaths drifting
slowly upward. To Buck it was nothing new or strange, this scene of old time. It was as though it had
always been, the wonted way of things.
Spitz was a practiced fighter. From Spitzbergen through the Arctic, and across Canada and the Barrens,
he had held his own with all manner of dogs and achieved to mastery over them. Bitter rage was his, but
never blind rage. In passion to rend and destroy, he never forgot that his enemy was in like passion to
rend and destroy. He never rushed till he was prepared to receive a rush; never attacked till he had first
defended that attack.
In vain Buck strove to sink his teeth in the neck of the big white dog. Wherever his fangs struck for the
softer flesh, they were countered by the fangs of Spitz. Fang clashed fang, and lips were cut and
bleeding, but Buck could not penetrate his enemy's guard. Then he warmed up and enveloped Spitz in a
whirlwind of rushes. Time and time again he tried for the snow-white throat, where life bubbled near to
the surface, and each time and every time Spitz slashed him and got away. Then Buck took to rushing, as
though for the throat, when, suddenly drawing back his head and curving in from the side, he would drive
his shoulder at the shoulder of Spitz, as a ram by which to overthrow him. But instead, Buck's shoulder
was slashed down each time as Spitz leaped lightly away.
Spitz was untouched, while Buck was streaming with blood and panting hard. The fight was growing
desperate. And all the while the silent and wolfish circle waited to finish off whichever dog went down.
As Buck grew winded, Spitz took to rushing, and he kept him staggering for footing. Once Buck went
over, and the whole circle of sixty dogs started up; but he recovered himself, almost in mid air, and the
circle sank down again and waited.
But Buck possessed a quality that made for greatness--imagination. He fought by instinct, but he could
fight by head as well he rushed, as though attempting the old shoulder trick, but at the last instant swept
low to the snow and in. His teeth closed on Spitz's left fore leg. There was a crunch of breaking bone,
and the white dog faced him on three legs. Thrice he tried to knock him over, then repeated the trick and
broke the right fore leg. Despite the pain and helplessness, Spitz struggled madly to keep up. He saw the
silent circle, with gleaming eyes, lolling tongues, and silvery breaths drifting upward, closing in upon him
as he had seen similar circles close in upon beaten antagonists in the past. Only this time he was the one
who was beaten.
There was no hope for him. Buck was inexorable. Mercy was a thing reserved for gentler climes. He
maneuvered for the final rush. The circle had tightened till he could feel the breaths of the huskies on his
flanks. He could see them, beyond Spitz and to either side, half-crouching for the spring, their eyes fixed
upon him. A pause seemed to fall. Every animal was motionless as though turned to stone. Only Spitz
quivered and bristled as he staggered back and forth, snarling with horrible menace, as though to frighten
off impending death. Then Buck sprang in and out; but while he was in, shoulder had at last squarely met
shoulder. The dark circle became a dot on the moon flooded snow as Spitz disappeared from view.
Buck stood and looked on, the successful champion, the dominant primordial beast who had made his
kill and found it good.
Tartalom
WHO HAS WON TO MASTERSHIP
"Eh? What I say? I speak true when I say dat Buck two devils."
This was Francois's speech next morning when he discovered Spitz missing and Buck covered with
wounds. He drew him to the fire and by its light pointed them out.
"Dat Spitz fight like hell," said Perrault, as he surveyed the gaping rips and cuts.
"An' dat Buck fight like two hells," was Francois's answer. "And now we make good time. No more
Spitz, no more trouble, sure."
While Perrault packed the camp outfit and loaded the sled, the dog-driver proceeded to harness the
dogs. Buck trotted up to the place Spitz would have occupied as leader; but Francois, not noticing him,
brought Sol-leks to the coveted position. In his judgment, Sol-leks was the best lead-dog left. Buck
sprang upon Sol-leks in a fury, driving him back and standing in his place.
"Eh? Eh?" Francois cried, slapping his thighs gleefully. "Look at dat Buck. Him kill dat Spitz, him think to
take de job."
"Go 'way, Hook!" he cried, but Buck refused to budge.
He took Buck by the scruff of the neck, and though the dog growled threateningly, dragged him to one
side and replaced Sol-leks. The old dog did not like it, and showed plainly that he was afraid of Buck.
Francois was obdurate, but when he turned his back, Buck again displaced Sol-leks, who was not at all
unwilling to go.
Francois was angry. "Now, by Gar, I fix you!" he cried, coming back with a heavy club in his hand.
Buck remembered the man in the red sweater, and retreated slowly; nor did he attempt to charge in
when Sol-leks was once more brought forward. But he circled just beyond the range of the club, snarling
with bitterness and rage; and while he circled he watched the club so as to dodge it if thrown by
Francois, for he was become wise in the way of clubs.
The driver went about his work, and he called to Buck when he was ready to put him in his old place in
front of Dave. Buck retreated two or three steps. Francois followed him up, whereupon he again
retreated. After some time of this, Francois threw down the club, thinking that Buck feared a thrashing.
But Buck was in open revolt. He wanted, not to escape a clubbing, but to have the leadership. It was his
by right. He had earned it, and he would not be content with less.
Perrault took a hand. Between them they ran him about for the better part of an hour. They threw clubs
at him. He dodged. They cursed him, and his fathers and mothers before him, and all his seed to come
after him down to the remotest generation, and every hair on his body and drop of blood in his veins; and
he answered curse with snarl and kept out of their reach. He did not try to run away, but retreated
around and around the camp, advertising plainly that when his desire was met, he would come in and be
good.
Francois sat down and scratched his head. Perrault looked at his watch and swore. Time was flying, and
they should have been on the trail an hour gone. Francois scratched his head again. He shook it and
grinned sheepishly at the courier, who shrugged his shoulders in sign that they were beaten. Then
Francois went up to where Sol-leks stood and called to Buck. Buck laughed, as dogs laugh, yet kept his
distance. Francois unfastened Sol-leks's traces and put him back in his old place. The team stood
harnessed to the sled in an unbroken line, ready for the trail. There was no place for Buck save at the
front. Once more Francois called, and once more Buck laughed and kept away.
"Throw down de club," Perrault commanded.
Francois complied, whereupon Buck trotted in, laughing triumphantly, and swung around into position at
the head of the team. His traces were fastened, the sled broken out, and with both men running they
dashed out on to the river trail.
Highly as the dog-driver had forevalued Buck, with his two devils, he found, while the day was yet
young, that he had undervalued. At a bound Buck took up the duties of leadership; and where judgment
was required, and quick thinking and quick acting, he showed himself the superior even of Spitz, of
whom Francois had never seen an equal.
But it was in giving the law and making his mates live up to it, that Buck excelled. Dave and Sol-leks did
not mind the change in leadership. It was none of their business. Their business was to toil, and toil
mightily, in the traces. So long as that was not interfered with, they did not care what happened. Billee,
the good-natured, could lead for all they cared, so long as he kept order. The rest of the team, however,
had grown unruly during the last days of Spitz, and their surprise was great now that Buck proceeded to
lick them into shape.
Pike, who pulled at Buck's heels, and who never put an ounce more of his weight against the breastband
than he was compelled to do, was swiftly and repeatedly shaken for loafing; and ere the first day was
done he was pulling more than ever before in his life. The first night in camp, Joe, the sour one, was
punished soundly--a thing that Spitz had never succeeded in doing. Buck simply smothered him by virtue
of superior weight, and cut him up till he ceased snapping and began to whine for mercy.
The general tone of the team picked up immediately. It recovered its old-time solidarity, and once more
the dogs leaped as one dog in the traces. At the Rink Rapids two native huskies, Teek and Koona, were
added; and the celerity with which Buck broke them in took away Francois's breath.
"Never such a dog as dat Buck!" he cried. "No, never! Him worth one thousand dollair, by Gar! Eh?
What you say, Perrault?"
And Perrault nodded. He was ahead of the record then, and gaining day by day. The trail was in
excellent condition, well packed and hard, and there was no new-fallen snow with which to contend. It
was not too cold. The temperature dropped to fifty below zero and remained there the whole trip. The
men rode and ran by turn, and the dogs were kept on the jump, with but infrequent stop-pages.
The Thirty Mile River was comparatively coated with ice, and they covered in one day going out what
had taken them ten days coming in. In one run they made a sixty-mile dash from the foot of Lake
LeBarge to the White Horse Rapids. Across Marsh, Tagish, and Bennett (seventy miles of lakes), they
flew so fast that the man whose turn it was to run towed behind the sled at the end of a rope. And on the
last night of the second week they topped White Pass and dropped down the sea slope with the lights of
Skaguay and of the shipping at their feet.
It was a record run. Each day for fourteen days they had averaged forty miles. For three days Perrault
and Francois threw chests up and down the main street of Skaguay and were deluged with invitations to
drink, while the team was the constant center of a worshipful crowd of dogbusters and mushers. Then
three or four western bad men aspired to clean out the town, were riddled like pepperboxes for their
pains, and public interest turned to other idols. Next came official orders. Francois called Buck to him,
threw his arms around him, wept over him. And that was the last of Francois and Perrault. Like other
men, they passed out of Buck's life for good.
A Scotch half-breed took charge of him and his mates, and in company with a dozen other dog-teams
he started back over the weary trail to Dawson. It was no light running now, nor record time, but heavy
toil each day, with a heavy load behind; for this was the mail train, carrying word from the world to the
men who sought gold under the shadow of the Pole.
Buck did not like it, but he bore up well to the work, taking pride in it after the manner of Dave and
Sol-leks, and seeing that his mates, whether they prided in it or not, did their fair share. It was a
monotonous life, operating with machine-like regularity. One day was very like another. At a certain time
each morning the cooks turned out, fires were built, and breakfast was eaten. Then, while some broke
camp, others harnessed the dogs, and they were under way an hour or so before the darkness fell which
gave warning of dawn. At night, camp was made. Some pitched the tents, others cut firewood and pine
boughs for the beds, and still others carried water or ice for the cooks. Also, the dogs were fed. To
them, this was the one feature of the day, though it was good to loaf around, after the fish was eaten, for
an hour or so with the other dogs, of which there were fivescore and odd. There were fierce fighters
among them, but three battles with the fiercest brought Buck to mastery, so that when he bristled and
showed his teeth, they got out of his way.
Best of all, perhaps, he loved to lie near the fire, hind legs crouched under him, fore legs stretched out in
front, head raised, and eyes blinking drearily at the flames. Sometimes he thought of Judge Miller's big
house in the sun-kissed Santa Clara Valley, and of the cement swimming tank, and Ysabel, the Mexican
hairless, and Toots, the Japanese pug; but oftener he remembered the man in the red sweater, the death
of Curly, the great fight with Spitz and the good things he had eaten or would like to eat. He was not
homesick. The Sunland was very dim and distant, and such memorieshad no power over him. Far more
potent were the memories of his heredity that gave things he had never seen before a seeming familiarity;
the instincts (which were but the memories of his ancestors become habits) which had lapsed in later
days, and still later, in him, quickened and became alive again.
Sometimes as he crouched there, blinking dreamily at the flames, it seemed that the flames were of
another fire, and that as he crouched by this other fire he saw another and different man from the
half-breed cook before him. This other man was shorter of leg and longer of arm, with muscles that were
stringy and knotty rather than rounded and swelling. The hair of this man was long and matted, and his
head slanted back under it from the eyes. He uttered strange sounds, and seemed very much afraid of the
darkness, into which he peered continually, clutching in his hand, which hung midway between knee and
foot, a stick with a heavy stone made fast to the end. He was all but naked, a ragged and fire-scorched
skin hanging part way down his back, but on his body there was much hair. In some places, across the
chest and shoulders and down the outside of the arms and thighs, it was matted into almost a thick fur.
He did not stand erect, but with trunk inclined forward from the hips, on legs that bent at the knees.
About his body there was a peculiar springiness, or resiliency, almost catlike, and a quick alertness as of
one who lived in perpetual fear of things seen and unseen.
At other times this hairy man squatted by the fire with head between his legs and slept. On such
occasions his elbows were on his knees, his hands clasped above his head as though to shed rain by the
hairy arms. And beyond that fire, in the circling darkness, Buck could see many gleaming coals, two by
two, always two by two, which he knew to be the eyes of great beasts of prey. And he could hear the
crashing of their bodies through the undergrowth, and the noises they made in the night.And dreaming
there by the Yukon bank, with lazy eyes blinking at the fire, these sounds and sights of another world
would make the hair to rise along his back and stand on end across his shoulders and up his neck, till he
whimpered low and suppressedly, or growled softly, and the half-breed cook shouted at him, "Hey, you
Buck, wake up!" Whereupon the other world would vanish and the real world come into his eyes, and he
would get up and yawn and stretch as though he had been asleep.
It was a hard trip, with the mail behind them, and the heavy work wore them down. They were short of
weight and in poor condition when they made Dawson, and should have had a ten days' or a week's rest
at least. But in two days' time they dropped down the Yukon bank from the Barracks, loaded with letters
for the outside. The dogs were tired, the drivers grumbling, and to make matters worse, it snowed every
day. This meant a soft trail, greater friction on the runners, and heavier pulling for the dogs; yet the drivers
were fair through it all, and did their best for the animals.
Each night the dogs were attended to first. They ate before the drivers ate, and no man sought his
sleeping-robe till he had seen to the feet of the dogs he drove. Still, their strength went down. Since the
beginning of the winter they had traveled eighteen hundred miles, dragging sleds the whole weary
distance; and eighteen hundred miles will tell upon life of the toughest. Buck stood it, keeping his mates
up to their work and maintaining discipline, though he too was very tired. Billee cried and whimpered
regularly in his sleep each night. Joe was sourer than ever, and Sol-leks was unapproachable, blind side
or other side.
But it was Dave who suffered most of all. Something had gone wrong with him. He became more
morose and irritable, and when camp was pitched at once made his nest, where his driver fed him. Once
out of the harness and down, he did not get on his feet again till harness-up time in the morning.
Sometimes, in the traces, when jerked by a sudden stoppage of the sled, or by straining to start it, he
would cry out with pain. The driver examined him, but could find nothing. All the drivers became
interested in his case. They talked it over at meal-time, and over their last pipes before going to bed, and
one night they held a consultation. He was brought from his nest to the fire and was pressed and prodded
till he cried out many times. Something was wrong inside, but they could locate no broken bones, could
not make it out.
By the time Cassiar Bar was reached, he was so weak that he was falling repeatedly in the traces. The
Scotch half-breed called a halt and took him out of the team, making the next dog, Sol-leks, fast to the
sled. His intention was to rest Dave, letting him run free behind the sled. Sick as he was, Dave resented
being taken out, grunting and growling while the traces were unfastened, and whimpering
broken-heartedly when he saw Sol-leks in the position he had held and served so long. For the pride of
trace and trail was his, and, sick unto death, he could not bear that another dog should do his work.
When the sled started, he floundered in the soft snow alongside the beaten trail, attacking Sol-leks with
his teeth, rushing against him and trying to thrust him off into the soft snow on the other side, striving to
leap inside his traces and get between him and the sled, and all the while whining and yelping and crying
with grief and pain. The half-breed tried to drive him away with the whip; but he paid no heed to the
stinging lash, and the man had not the heart to strike harder. Dave refused to run quietly on the trail
behind the sled, where the going was easy, but continued to flounder alongside in the soft snow, where
the going was most difficult, till exhausted. Then he fell, and lay where he fell, howling lugubriously as the
long train of sleds churned by.
With the last remnant of his strength he managed to stagger along behind till the train made another stop,
when he floundered past the sleds to his own, where he stood alongside Sol-leks. His driver lingered a
moment to get a light for his pipe from the man behind. Then he returned and started his dogs. They
swung out on the trail with remarkable lack of exertion, turned their heads uneasily, and stopped in
surprise. The driver was surprised, too; the sled had not moved. He called his comrades to witness the
sight. Dave had bitten through both of Sol-lek's traces, and was standing directly in front of the sled in his
proper place.
He pleaded with his eyes to remain there. The driver was perplexed. His comrades talked of how a dog
could break its heart through being denied the work that killed it, and recalled instances they had known,
where dogs, too old for the toil, or injured, had died because they were cut out of the traces. Also, they
held it a mercy, since Dave was to die anyway, that he should die in the traces, heart-easy and content.
So he was harnessed in again, and proudly he pulled as of old, though more than once he cried out
involuntarily from the bite of his inward hurt. Several times fell down and was dragged in the traces, and
once the sled ran upon him so that he limped thereafter on one of his hind legs.
But he held out till camp was reached, when his driver made a place for him by the fire. Morning found
him too weak to travel. At harness-up time he tried to crawl to his driver. By convulsive efforts he got on
his feet, staggered, and fell. Then he wormed his way forward slowly toward where the harnesses were
being put on his mates. He would advance his fore legs and drag up his body with a sort of hitching
movement, when he would advance his fore legs and hitch ahead again for a few more inches. His
strength left him, and the last his mates saw of him he lay gasping in the snow and yearning toward them.
But they could hear him mournfully howling till they passed out of sight behind a belt of river timber.
Here the train was halted. The Scotch half-breed slowly retraced his steps to the camp they had left. The
men ceased talking. A revolver-shot rang out. The man came back hurriedly. The whips snapped, the
bells tinkled merrily, the sleds churned along the trail; but Buck knew, and every dog knew, what had
taken place behind the belt of river trees.
Tartalom
THE TOIL OF TRACE AND TRAIL
Thirty days from the time it left Dawson, the Salt Water Mail, with Buck and his mates at the fore,
arrived at Skaguay. They were in a wretched state, worn out and worn down. Buck's one hundred and
forty pounds had dwindled to one hundred and fifteen. The rest of his mates, though lighter dogs, had
relatively lost more weight than he. Pike, the malingerer, who, in his lifetime of deceit, had often
successfully feigned a hurt leg, was now limping in earnest. Sol-leks was limping, and Dub was suffering
from a wrenched shoulder blade.
They were all terribly footsore. No spring or rebound was left in them. Their feet fell heavily on the trail,
jarring their bodies and doubling the fatigue of a day's travel. There was nothing the matter with them
except that they were dead tired. It was not the dead tiredness that comes through brief and excessive
effort, from which recovery is a matter of hours; but it was the dead tiredness that comes through the
slow and prolonged strength drainage of months of toil. There was no power of recuperation left, no
reserve strength to call upon. It had been all used, the last least bit of it. Every muscle, every fiber, every
cell, was tired, dead tired. And there was reason for it. In less than five months they had traveled
twenty-five hundred miles, during the last eighteen hundred of which they had but five days' rest. When
they arrived at Skaguay, they were apparently on their last legs. They could barely keep the traces taut,
and on the down grades just managed to keep out of the way of the sled.
"Mush on, poor sore feets," the driver encouraged them as they tottered down the main street of
Skaguay. "Dis is de last. Den we get one long rest. Eh? For sure. One bully long rest."
The drivers confidently expected a long stopover. Themselves, they had covered twelve hundred miles
with two days' rest, and in the nature of reason and common justice they deserved an interval of loafing.
But so many were the men who had rushed into the Klondike, and so many were the sweethearts, wives,
and kin that had not rushed in, that the congested mail was taking on Alpine proportions; also, there were
official orders. Fresh batches of Hudson Bay dogs were to take the places of those worthless for the
trail. The worthless ones were to be got rid of, and, since dogs count for little against dollars, they were
to be sold.
Three days passed, by which time Buck and his mates found how really tired and weak they were.
Then, on the morning of the fourth day, two men from the States came along and bought them, harness
and all, for a song. The men addressed each other as "Hal" and "Charles". Charles was a middle-aged,
lightish colored man, with weak and watery eyes and a mustache that twisted fiercely and vigorously up,
giving the lie to the limply drooping lip it concealed. Hal wasa youngster of nineteen or twenty, with a big
Colt's revolver and a hunting knife strapped about him on a belt that fairly bristled with cartridges. This
belt was the most salient thing about him. It advertised his callowness--a callowness sheer and
unutterable. Both men were manifestly out of place, and why such as they should adventure the North is
part of the mystery of things that passes understanding.
Buck heard the chaffering, saw the money pass between the man and the Government agent, and knew
that the Scotch half-breed and the mail-train drivers were passing out of his life on the heels of Perrault
and Francois and the others who had gone before. When driven with his mates to the new owners' camp,
Buck saw a slipshod and slovenly affair, tent half-stretched, dishes unwashed, everything in disorder;
also, he saw a woman. "Mercedes" the men called her. She was Charles's wife and Hal's sister--a nice
family party.
Buck watched them apprehensively as they proceeded to take down the tent and load the sled. There
was a great deal of effort about their manner, but no businesslike method. The tent was rolled into an
awkward bundle three times as large as it should have been. The tin dishes were packed away
unwashed. Mercedes continually fluttered in the way of her men and kept up an unbroken chattering of
remonstrance and advice. When they put a clothes-sack on the front of the sled, she suggested it should
go on the back; and when they had it put on the back, and covered it over with a couple of the bundles,
she discovered overlooked articles which could abide nowhere else but in that very sack, and they
unloaded again.
Three men from a neighboring tent came out and looked on, grinning and winking at one another.
"You've got a right smart load as it is," said one of them; "and its not me should tell you your business,
but I wouldn't tote that tent along if I was you."
"Undreamed of!" cried Mercedes, throwing up her hands in dainty dismay. "However in the world could
I manage without a tent?"
"It's springtime, and you won't get any more cold weather," the man replied.
She shook her head decidedly, and Charles and Hal put the last odds and ends on top the mountainous
load.
"Think it'll ride?" one of the men asked.
"Why shouldn't it?" Charles demanded rather shortly.
"Oh, that's all right, that's all right," the man hastened meekly to say. "I was just a wondering, that is all. It
seemed a mite top-heavy."
Charles turned his back and drew the lashings down as well as he could, which was not in the least well.
"And of course the dogs can hike along all day with that contraption behind them," affirmed a second of
the men.
"Certainly," said Hal, with freezing politeness, taking hold of the gee-pole with one hand and swinging his
whip from the other. "Mush!" He shouted. "Mush on there!"
The dogs sprang against the breastbands, strained hard for a few moments, then relaxed. They were
unable to move the sled.
"The lazy brutes, I'll show them," he cried, preparing to lash out at them with the whip.
But Mercedes interfered, crying, "Oh, Hal, you mustn't," as she caught hold of the whip and wrenched it
from him. "The poor dears! Now you must promise you won't be harsh with them for the rest of the trip,
or I won't go a step."
"Precious lot you know about dogs," her brother sneered, "and I wish you'd leave me alone. They're
lazy, I tell you, and you've got to whip them to get anything out of them. That's their way. You ask
anyone. Ask one of those men."
Mercedes looked at them imploringly, untold repugnances at sight of pain written in her pretty face.
"They're weak as water, if you want to know," came the reply from one of the men. "Plum tuckered out,
that's what's the matter. They need a rest."
"Rest be blanked," said Hal, with his beardless lips; and Mercedes said, "Oh!" in pain and sorrow at the
oath.
But she was a clannish creature, and rushed at once to the defense of her brother. "Never mind that
man," she said pointedly. "You're driving our dogs and you do what you think best with them."
Again Hal's whip fell upon the dogs. They threw themselves against the breastbands, dug their feet into
the packed snow, got down low to it, and put forth all their strength. The sled held as though it were an
anchor. After two efforts, they stood still, panting. The whip was whistling savagely, when once more
Mercedes interfered. She dropped on her knees before Buck, with tears in her eyes, and put her arms
around his neck.
"You poor, poor dears," she cried sympathetically, "why don't you pull hard? Then you wouldn't be
whipped." Buck did not like her, but he was feeling too miserable to resist her, taking it as a part of the
day's miserable work.
One of the onlookers, who had been clenching his teeth to suppress hot speech, now spoke up:
"It's not that I care a whoop what becomes of you, but for the dogs' sakes I just want to tell you, you
can help them a mighty lot by breaking out that sled. The runners are froze fast. Throw your weight
against the gee-pole, right and left, and break it out."
A third time the attempt was made, but this time, following the advice, Hal broke out the runners which
had been frozen to the snow. The overloaded and unwieldy sled forged ahead, Buck and his mates
struggling frantically under the rain of blows. A hundred yards ahead the path turned and sloped steeply
into the main street. It would have required an experienced man to keep the top-heavy sled upright, and
Hal was not such a man. As they swung on the turn the sled went over, spilling half its load through the
loose lashings. The dogs never stopped. The lightened sled bounded on its side behind them. They were
angry because of the ill treatment they had received and the unjust load. Buck was raging. He broke into
a run, the team following his lead. Hal cried, "Whoa! Whoa!" But they gave no heed. He tripped and was
pulled off his feet. The capsized sled ground over him, and the dogs dashed on up the street, adding to
the gaiety of Skaguay as they scattered the remainder of the outfit along its chief thoroughfare.
Kind-hearted citizens caught the dogs and gathered up the scattered belongings. Also, they gave advice.
Half the load and twice the dogs, if they ever expected to reach Dawson, was what was said. Hal and his
sister and brother-in-law listened unwillingly, pitched tent, and overhauled the outfit. Canned goods were
turned out that made men laugh, for canned goods on the Long Trail is a thing to dream about. "Blankets
for a hotel," quoth one of the men who laughed and helped. "Half as many is too much; get rid of them.
Throw away that tent, and all those dishes--who's going to wash them, anyway? Good Lord, do you
think you're traveling on a Pullman?"
And so it went, the inexorable elimination of the superfluous. Mercedes cried when her clothes-bags
were dumped on the ground and article after article was thrown out. She cried in general, and she cried
in particular over each discarded thing. She clasped hands about knees, rocking back and forth
broken-heartedly. She averred she would not go an inch, not for a dozen Charleses. She appealed to
everybody and to everything, finally wiping her eyes and proceeding to cast out even articles of apparel
that were imperative necessaries. And in her zeal, when she had finished with her own, she attacked the
belongings of her men and went through them like a tornado.
This accomplished, the outfit, though cut in half, was still a formidable bulk. Charles and Hal went out in
the evening and bought six Outside dogs. They, added to the six of the original team, and Teek and
Koona, the huskies obtained at the Rink Rapids on the record trip, brought the team up to fourteen. But
the Outside dogs, though practically broken in since their landing, did not amount to much. Three were
short-haired pointers, one was a Newfoundland, and the other two were mongrels of indeterminate
breed. They did not seem to know anything, these newcomers. Buck and his comrades looked upon
them with disgust, and though he speedily taught them their places and what not to do, he could not teach
them what to do. They did not take kindly to trace and trail. With the exception of the two mongrels, they
were bewildered and spirit-broken by the strange savage environment in which they found themselves
and by the ill treatment they had received. The two mongrels were without spirit at all; bones were the
only things breakable about them.
With the newcomers hopeless and forlorn, and the old team worn out by twenty-five hundred miles of
continuous trail, the outlook was anything but bright. The two men, however, were quite cheerful. And
they were proud, too. They were doing the thing in style, with fourteen dogs. They had seen other sleds
depart over the Pass for Dawson, or come in from Dawson, but never had they seen a sled with so many
as fourteen dogs. In the nature of Arctic travel there was a reason why fourteen dogs should not drag one
sled, and that was that one sled could not carry the food for fourteen dogs. But Charles and Hal did not
know this. They had worked the trip out with a pencil, so much to a dog, so many dogs, and so many
days, Q.E.D. Mercedes looked over their shoulders and nodded comprehensively, it was all so very
simple.
Late next morning Buck led the long team up the street. There was nothing lively about it, no snap or go
in him and his fellows. They were starting dead weary. Four times he had covered the distance between
Salt Water and Dawson, and the knowledge that, jaded and tired, he was facing the same trail once
more, made him bitter. His heart was not in the work, nor was the heart of any dog. The Outsiders were
timid and frightened, the Insiders without confidence in their masters.
Buck felt vaguely that there was no depending upon these two men and the woman. They did not know
how to do anything, and as the days went by it became apparent that they could not learn. They were
slack in all things, without order or discipline. It took them half the night to pitch a slovenly camp, and half
the morning to break that camp and get the sled loaded in fashion so slovenly that for the rest of the day
they were occupied in stopping and rearranging the load. Some days they did not make ten miles. On
other days they were unable to get started at all. And on no day did they succeed in making more than
half the distance used by the men as a basis in their dog-food computation.
It was inevitable that they should go short on dog food. But they hastened it by overfeeding, bringing the
day nearer when underfeeding would commence. The Outsider dogs whose digestions had not been
trained by chronic famine to make the most of little, had voracious appetites. And when, in addition to
this, the worn-out huskies pulled weakly, Hal decided that the orthodox ration was too small. He
doubled it. And to cap it all, when Mercedes, with tears in her pretty eyes and a quaver in her throat,
could not cajole him into giving the dogs still more, she stole from the fish-sacks and fed them slyly. But is
was not food that Buck and the huskies needed, but rest. And though they were making poor time, the
heavy load they dragged sapped their strength severely.
Then came the underfeeding. Hal awoke one day to the fact that his dog food was half-gone and the
distance only quarter covered; further, that for love or money no additional dog food was to be obtained.
So he cut down even the orthodox ration and tried to increase the day's travel. His sister and
brother-in-law seconded him; but they were frustrated by their heavy outfit and their own incompetence.
It was a simple matter to give the dogs less food; but it was impossible to make the dogs travel faster,
while their own inability to get under way earlier in the morning prevented them from traveling longer
hours. Not only did they not know how to work dogs, but they did not know how to work themselves.
The first to go was Dub. Poor blundering thief that he was, always getting caught and punished, he had
none the less been a faithful worker. His wrenched shoulder-blade, untreated and unrested, went from
bad to worse, till finally Hal shot him with the big Colt's revolver. It is a saying of the country that an
Outside dog starves to death on the ration of the husky, so the six Outside dogs under Buck could do no
less than die on half the ration of the husky. The Newfoundland went first, followed by the three
short-haired pointers, the two mongrels hanging more grittily on to life, but going in the end.
By this time all the amenities and gentleness of the Southland had fallen away from the three people.
Shorn of its glamour and romance, Arctic travel became to them a reality too harsh for their manhood
and womanhood. Mercedes ceased weeping over the dogs, being too occupied with weeping over
herself and with quarreling with her husband and brother. To quarrel was the one thing they were never
too weary to do. Their irritability arose out of their misery, increased with it, doubled upon it,
out-distanced it. The wonderful patience of the trail which comes to men who toil hard and suffer sore,
and remain sweet of speech and kindly, did not come to these two men and the woman. Theyhad no
inkling of such a patience. They were stiff and in pain; their muscles ached, their bones ached, their very
hearts ached; and because of this they became sharp of speech, and hard words were first on their lips in
the morning and last at night.
Charles and Hal wrangled whenever Mercedes gave them a chance. It was the cherished belief of each
that he did more than his share of the work, and neither forbore to speak this belief at every opportunity.
Sometimes Mercedes sided with her husband, sometimes with her brother. The result was a beautiful and
unending family quarrel. Starting from a dispute as to which should chop a few sticks for the fire (a
dispute which concerned only Charles and Hal), presently would be lugged in the rest of the family,
fathers, mothers, uncles, cousins, people thousands of miles away, and some of them dead. That Hal's
views on art, or the sort of society plays his mother's brother wrote, should have anything to do with the
chopping of a few sticks of firewood, passes comprehension; nevertheless the quarrel was as likely to
tend in that direction as in the direction of Charles's political prejudices. And that Charles's sister's
tale-bearing tongue should be relevant to the building ofa Yukon fire, was apparent only to Mercedes,
who disburdened herself of copious opinions upon that topic, and incidentally upon a few other traits
unpleasantly peculiar to her husband's family. In the meantime the fire remained unbuilt, the camp
half-pitched, and the dogs unfed.
Mercedes nursed a special grievance--the grievance of sex. She was pretty and soft, and had been
chivalrously treated all her days. But the present treatment by her husband and brother was everything
save chivalrous. It was her custom to be helpless. They complained. Upon which impeachment of what
to her was her most essential sex prerogative, she made their lives unendurable. She no longer
considered the dogs, and because she was sore and tired, she persisted in riding in the sled. She was
pretty and soft, but she weighed one hundred and twenty pounds--a lusty last straw to the load dragged
by the weak and starving animals. She rode for days, till they fell in the traces and the sled stood still.
Charles and Hal begged her to get off and walk, pleaded with her, entreated, the while she wept and
importuned Heaven with a recital of their brutality.
On one occasion they took her off the sled by main strength. They never did it again. She let her legs go
limp like a spoiled child, and sat down on the trail. They went on their way, but she did not move. After
they had traveled three miles they unloaded the sled, came back for her, and by main strength put her on
the sled again.
In the excess of their own misery they were callous to the suffering of their animals. Hal's theory, which
he practiced on others, was that one must get hardened. He had started out preaching it to his sister and
brother-in-law. Failing there, he hammered it into the dogs with a club. At the Five Fingers the dog food
gave out, and a toothless old squaw offered to trade them a few pounds of frozen horsehide for the
Colt's revolver that kept the big hunting knife company at Hal's hip. A poor substitute for food was this
hide, just as it had been stripped from the starved horses of the cattlemen six months back. In its frozen
state it was more like strips of galvanized iron, and when a dog wrestled it into his stomach, it thawed into
thin and unnutritious leathery strings and into a mass of short hair, irritating and indigestible.
And through it all Buck staggered along at the head of the team as in a nightmare. He pulled when he
could; when he could no longer pull, he fell down and remained down till blows from whip or club drove
him to his feet again. All the stiffness and gloss had gone out of his beautiful furry coat. The hair hung
down, limp and draggled, or matted with dried blood where Hal's club had bruised him. His muscles had
wasted away to knotty strings, and the flesh pads had disappeared, so that each rib and every bone in his
frame were outlined cleanly through the loose hide that was wrinkled in folds of emptiness. It was
heartbreaking, only Buck's heart was unbreakable. The man in the red sweater had proved that.
As it was with Buck, so was it with his mates. They were perambulating skeletons. There were seven all
together, including him. In their very great misery they had become insensible to the bite of the lash or the
bruise of the club. The pain of the beating was dull and distant, just as the things their eyes saw and their
ears heard seemed dull and distant. They were not half-living, or quarter-living. They were simply so
many bags of bones in which sparks of life fluttered faintly. When a halt was made, they dropped down
in the traces like dead dogs, and the spark dimmed and paled and seemed to go out. And when the club
or whip fell upon them, the spark fluttered feebly up, and they tottered to their feet and staggered on.
There came a day when Billee, the good-natured, fell and could not rise. Hal had traded off his revolver,
so he took the axe and knocked Billee on the head as he lay in the traces, then cut the carcass out of the
harness and dragged it to one side. Buck saw, and his mates saw, and they knew that this thing was very
close to them.On the next day Koona went, and but five of them remained: Joe, too far gone to be
malignant; Pike, crippled and limping, only half-conscious and not conscious enough longer to malinger;
Sol-leks, the one-eyed, still faithful to the toil of trace and trail, and mournful in that he had so little
strength with which to pull; Teek, who had not traveled so far that winter and who was now beaten more
than the others because he was fresher; and Buck, still at the head of the team, but no longer enforcing
discipline or striving to enforce it, blind with weakness half the time and keeping the trail by the loom of it
and by the dim feel of his feet.
It was beautiful spring weather, but neither dogs nor humans were aware of it. Each day the sun rose
earlier and set later. It was dawn by three in the morning, and twilight lingered till nine at night. The whole
long day was a blaze of sunshine. The ghostly winter silence had given way to the great spring murmur of
awakening life. This murmur arose from all the land, fraught with the joy of living. It came from the things
that lived and moved again, things which had been as dead and which had not moved during the long
months of frost. The sap was rising in the pines. The willows and aspens were bursting out in young buds.
Shrubs and vines were putting on fresh garbs of green. Crickets sang in the nights, and in the days all
manner of creeping, crawling things rustled forth into the sun. Partridges and woodpeckers were booming
and knocking in the forest. Squirrels were chattering, birds singing, and overhead honked the wild fowl
driving up from the south in cunning wedges that split the air.
From every hill slope came the trickle of water, the music of unseen fountains. All things were thawing,
bending, snapping. The Yukon was straining to break loose the ice that bound it down. It ate away from
beneath; the sun ate from above. Air-holes formed, fissures sprang and spread apart, while thin sections
of ice fell through bodily into the river. And amid all this bursting, rending, throbbing of awakening life,
under the blazing sun and through the soft-sighing breezes, like wayfarers to death, staggered the two
men, the woman and the huskies.
With the dogs falling, Mercedes weeping and riding, Hal swearing innocuously, and Charles eyes
wistfully watering, they staggered into John Thornton's camp at the mouth of the White River. When they
halted, the dogs dropped down as though they had all been struck dead. Mercedes dried her eyes and
looked at John Thornton. Charles sat down on a log to rest. He sat down very slowly and painstakingly,
what of his great stiffness. Hal did the talking. John Thornton was whittling the last touches on an
axe-handle he had made from a stick of birch. He whittled and listened, gave monosyllabic replies, and
when it was asked, terse advice. He knew the breed, and he gave his advice in the certainty that it would
not be followed.
"They told us up above that the bottom was dropping out of the trail and that the best thing for us to do
was to lay over," Hal said in response to Thornton's warning to take no more chances on the rotten ice.
"They told us we couldn't make White River, and here we are." This last with a sneering ring of triumph in
it.
"And they told you true," John Thornton answered. "The bottom's likely to drop out at any moment.
Only fools, with the blind luck of fools, could have made it. I tell you straight, I wouldn't risk my carcass
on that ice for all the gold in Alaska."
"That's because you're not a fool, I suppose," said Hal. "All the same, we'll go on to Dawson." He
uncoiled his whip. "Get up there, Buck! Hi! Get up there! Mush on!"
Thornton went on whittling. It was idle, he knew, to get between a fool and his folly; while two or three
fools more or less would not alter the scheme of things.
But the team did not get up at the command. It had long since passed into the stage where blows were
required to rouse it. The whip flashed out, here and there, on its merciless errands. John Thornton
compressed his lips. Sol-leks was the first to crawl to his feet. Teek followed. Joe came next, yelping
with pain. Pike made painful efforts. Twice he fell over, when half-up, and on the third attempt managed
to rise. Buck made no effort. He lay quietly where he had fallen. The lash bit into him again and again, but
he neither whined nor struggled. Several times Thornton started, as though to speak, but changed his
mind. A moisture came into his eyes, and, as the whipping continued, he arose and walked irresolutely up
and down.
This was the first time Buck had failed, in itself a sufficient reason to drive Hal into a rage. He exchanged
the whip for the customary club. Buck refused to move under the rain of heavier blows which now fell
upon him. Like his mates, he was barely able to get up, but, unlike them,He had made up his mind not to
get up. He had a vague feeling of impending doom. This had been strong upon him when he pulled into
the bank, and it had not departed from him. What of the thin and rotten ice he had felt under his feet all
day, it seemed that he sensed disaster close at hand, out there ahead on the ice where his master was
trying to drive him. He refused to stir. So greatlyhad he suffered, and so far gone was he, that the blows
did not hurt much. And as they continued to fall upon him, the spark of life within flickered and went
down. It was nearly out. He felt strangely numb. As though from a great distance, he was aware that he
was being beaten. The last sensations of pain left him. He no longer felt anything, though very faintly he
could hear the impact of the club upon his body. But it was no longer his body, it seemed so far away.
And then, suddenly, without warning, uttering a cry that was inarticulate and more like the cry of an
animal, John Thornton sprang upon the man who wielded the club. Hal was hurled backward, as though
struck by a falling tree. Mercedes screamed. Charles looked on wistfully, wiped his watery eyes, but did
not get up because of his stiffness.
John Thornton stood over Buck, struggling to control himself, too convulsed with rage to speak.
"If you strike that dog again, I'll kill you," he at last managed to say in a choking voice.
"It's my dog," Hal replied, wiping the blood from his mouth as he came back. "Get out of my way, or I'll
fix you. I'm going to Dawson."
Thornton stood between him and Buck and evinced no intention of getting out of the way. Hal drew his
long hunting knife. Mercedes screamed, cried, laughed, and manifested the chaotic abandonment of
hysteria. Thornton rapped Hal's knuckles with the axe-handle, knocking the knife to the ground. He
rapped his knuckles again as he tried to pick it up. Then he stooped, picked it up himself, and with two
strokes cut Buck's traces.
Halhad no fight left in him. Besides, his hands were full with his sister, or his arms, rather; while Buck
was too near dead to be of further use in hauling the sled. A few minutes later they pulled out from the
bank and down the river. Buck heard them go and raised his head to see. Pike was leading, Sol-leks was
at the wheel, and between were Joe and Teek. They were limping and staggering. Mercedes was riding
the loaded sled. Hal guided at the gee-pole, and Charles stumbled along in the rear.
As Buck watched them, Thornton knelt beside him and with rough, kindly hands searched for broken
bones. By the time his search had disclosed nothing more than many bruises and a state of terrible
starvation, the sled was a quarter of a mile away. Dog and man watched it crawling along over the ice.
Suddenly, they saw its back end drop down, as into a rut, and the gee-pole, with Hal clinging to it, jerk
into the air. Mercedes' scream came to their ears. They saw Charles turn one step to run back, Sand
then a whole section of ice give way and dogs and humans disappear. A yawning hole was all that was to
be seen. The bottom had dropped out of the trail.
"You poor devil," said John Thornton and Buck licked his hand.
Tartalom
FOR THE LOVE OFAMAN
When John Thornton froze his feet in the previous December, his partners had made him comfortable
and left him to get well, going on themselves up the river to get out a raft of saw-logs for Dawson. He
was still limping slightly at the time he rescued Buck, but with the continued warm weather even the slight
limp left him. And here, lying by the river bank through the long spring days, watching the running water,
listening lazily to the songs of birds and the hum of nature, Buck slowly won back his strength.
A rest comes very good after one has traveled three thousand miles, and it must be confessed that Buck
waxed lazy as his wounds healed, his muscles swelled out, and the flesh came back to cover his bones.
For that matter, they were all loafing,--Buck, John Thornton, and Skeet and Nig--waiting for the raft to
come that was to carry them down to Dawson. Skeet was a little Irish setter who early made friends with
Buck, who, in a dying condition, was unable to resent her first advances. She had the doctor trait which
some dogs possess; and as a mother cat washes her kittens, so she washed and cleansed Buck's
wounds. Regularly, each morning after he had finished his breakfast, she performed her self-appointed
task, till he came to look for her ministrations as much as he did for Thornton's. Nig, equally friendly
though less demonstrative, was a huge black dog, half-bloodhound and half-deerhound, with eyes that
laughed and a boundless good nature.
To Buck's surprise these dogs manifested no jealousy toward him. They seemed to share the kindliness
and largeness of John Thornton. As Buck grew stronger they enticed him into all sorts of ridiculous
games, in which Thornton himself could not forbear to join; and in this fashion Buck romped through his
convalescence and into a new existence. Love, genuine passionate love, was his for the first time. This he
had never experienced at Judge Miller's down in the sun-kissed Santa Clara Valley. With the Judge's
sons, hunting and tramping, it had been a working partnership; with the Judge's grandsons, a sort of
pompous guardianship; and with the Judge himself, a stately and dignified friendship. But love that was
feverish and burning, that was adoration, that was madness, it had taken John Thornton to arouse.
This man had saved his life, which was something; but, further, he was the ideal master. Other men saw
to the welfare of their dogs from a sense of duty and business expediency; he saw to the welfare of his as
if they were his own children, because he could not help it. And he saw further. He never forgot a kindly
greeting or a cheering word, and to sit down for a long talk with them--"gas" he called it--was as much
his delight as theirs. He had a way of taking Buck's head roughly between his hands, and resting his own
head upon Buck's, of shaking him back and forth, the while calling him ill names that to Buck were love
names. Buck knew no greater joy than that rough embrace and the sound of murmured oaths, and at
each jerk back and forth it seemed that his heart would be shaken out of his body, so great was its
ecstasy. And when, released, he sprang to his feet, his mouth laughing, his eyes eloquent, his throat
vibrant with unuttered sound, and in that fashion remained without movement, John Thornton would
reverently exclaim, "God! you can all but speak!"
Buck had a trick of love expression that wasakin to hurt. He would often seize Thornton's hand in his
mouth and close so fiercely that the flesh bore the impress of his teeth for some time afterward. And as
Buck understood the oaths to be love words, so the man understood this feigned bite for a caress.
For the most part, however, Buck's love was expressed in adoration. While he went wild with happiness
when Thornton touched him or spoke to him, he did not seek these tokens. Unlike Skeet, who was wont
to shove her nose under Thornton's hand and nudge and nudge till petted, or Nig, who would stalk up
and rest his great head on Thornton's knee, Buck was content to adore at a distance. He would lie by the
hour, eager, alert, at Thornton's feet, looking up into his face, dwelling upon it, studying it, following with
keenest interest each fleeting expression, every movement or change of feature. Or, as chance might have
it, he would lie farther away, to the side or rear, watching the outlines of the man and the occasional
movements of his body. And often, such was the communion in which they lived, the strength of Buck's
gaze would draw John Thornton's head around, and he would return the gaze, without speech, his heart
shining out of his eyes as Buck's heart shone out.
For a long time after his rescue, Buck did not like Thornton to get out of his sight. From the moment he
left the tent to when he entered it again, Buck would follow at his heels. His transient masters since he
had come into the Northland had bred in him a fear that no master could be permanent. He was afraid
that Thornton would pass out of his life as Perrault and Francois and the Scotch half-breed had passed
out. Even in the night, in his dreams, he was haunted by this fear. At such times he would shake off sleep
and creep through the chill to the flap of the tent, where he would stand and listen to the sound of his
master's breathing.
But in spite of this great love he bore John Thornton, which seemed to bespeak the soft civilizing
influence, the strain of the primitive, which the Northland had aroused in him, remained alive and active.
Faithfulness and devotion, things born of fire and roof, were his; yet he retained his wildness and wiliness.
He was a thing of the wild, come in from the wild to sit by John Thornton's fire, rather than a dog of the
soft Southland stamped with the marks of generations of civilization. Because of his very great love, he
could not steal from this man, but from any other man, in any other camp, he did not hesitate an instant;
while the cunning with which he stole enabled him to escape detection.
His face and body were scored by the teeth of many dogs, and he fought as fiercely as ever and more
shrewdly. Skeet and Nig were too good-natured for quarreling--besides, they belonged to John
Thornton; but the strange dog, no matter what the breed or valor, swiftly acknowledged Buck's
supremacy or found himself struggling for life with a terrible antagonist. And Buck was merciless. He had
learned well the law of club and fang, and he never forewent an advantage or drew back from a foe he
had started on the way to death. He had lessoned from Spitz, and from the chief fighting dogs of the
police and mail, and knew there was no middle course. He must master or be mastered; while to show
mercy was a weakness. Mercy did not exist in the primordial life. It was misunderstood for fear, and
such misunderstandings made for death. Kill or be killed, eat or be eaten, was the law; and this mandate,
down out of the depths of Time, he obeyed.
He was older than the days he had seen and the breaths he had drawn. He linked the past with the
present, and the eternity behind him throbbed through him in a mighty rhythm to which he swayed as the
tides and seasons swayed.He sat by John Thornton's fire, a broad-breasted dog, white-fanged and
long-furred; but behind him were the shades of all manner of dogs, half wolves and wild wolves, urgent
and prompting, tasting the savor of the meat he ate, thirsting for the water he drank, scenting the wind
with him, listening with him and telling him the sounds made by the wild life in the forest; dictating his
moods, directing his actions, lying down to sleep with him when he lay down, and dreaming with him and
beyond him and becoming themselves the stuff of his dreams.
So peremptorily did these shades beckon him, that each day mankind and the claims of mankind slipped
farther from him. Deep in the forest a call was sounding, and as often as he heard this call, mysteriously
thrilling and luring, he felt compelled to turn his back upon the fire and the beaten earth around it, and to
plunge into the forest, and on and on, he knew not where or why; nor did he wonder where or why, the
call sounding imperiously, deep in the forest. But as often as he gained the soft unbroken earth and the
green shade, the love for John Thornton drew him back to the fire again.
Thornton alone held him. The rest of mankind was as nothing. Chance travelers might praise or pet him;
but he was cold under it all, and from a too demonstrative man he would get up and walk away. When
Thornton's partners, Hans and Pete, arrived on the long-expected raft, Buck refused to notice them till he
learned they were close to Thornton; after that he tolerated them in a passive sort of way, accepting
favors from them as though he favored them by accepting. They were of the same large type as
Thornton, living close to the earth, thinking simply and seeing clearly; and ere they swung the raft into the
big eddy by the saw-mill at Dawson, they understood Buck and his ways, and did not insist upon an
intimacy such as obtained with Skeet and Nig.
For Thornton, however, his love seemed to grow and grow. He, alone among men, could put a pack
upon Buck's back in the summer traveling. Nothing was too great for Buck to do, when Thornton
commanded. One day (they had grub-staked themselves from the proceeds of the raft and left Dawson
for the head waters of the Tanana) the men and dogs were sitting on the crest of a cliff which fell away,
straight down, to naked bedrock three hundred feet below. John Thornton was sitting near the edge,
Buck at his shoulder. A thoughtless whim seized Thornton, and he drew the attention of Hans and Pete to
the experiment he had in mind. "Jump, Buck!" he commanded, sweeping his arm out and over the chasm.
The nextinstant he was grappling with Buck on the extreme edge, while Hans and Pete were dragging
them back into safety.
"It's uncanny," Pete said, after it was over and they had caught their speech.
Thornton shook his head. "No, it is splendid, and it is terrible, too. Do you know, it sometimes makes
me afraid."
"I'm not hankering to be the man that lays hands on you while he's around," Pete announced
conclusively, nodding his head toward Buck.
"Py Jingo!" was Hans's contribution. "Not mineself either."
It was at Circle City, ere the year was out, that Pete's apprehensions were realized. "Black" Burton, a
man evil tempered and malicious, had been picking a quarrel with a tenderfoot at the bar, when Thornton
stepped good naturedly between. Buck, as was his custom, was lying in a corner, head on paws,
watching his master's every action. Burton struck out, without warning, straight from the shoulder.
Thornton was sent spinning, and saved himself from falling only by clutching the rail of the bar.
Those who were looking on heard what was neither bark nor yelp, but a something which is best
described as a roar, and they saw Buck's body rise up in the air as he left the floor for Burton's throat.
The man saved his life by instinctively throwing out his arm, but was hurled backward to the floor with
Buck on top of him. Buck loosed his teeth from the flesh of the arm and drove in again for the throat.
This time the man succeeded only in partly blocking, and his throat was torn open. Then the crowd was
upon Buck, and he was driven off; but while a surgeon checked the bleeding, he prowled up and down,
growling furiously, attempting to rush in, and being forced back by an array of hostile clubs. A "miners'
meeting" called on the spot, decided that the dog had sufficient provocation, and Buck was discharged.
But his reputation was made, and from that day his name spread through every camp in Alaska.
Later on, in the fall of the year, he saved John Thornton's life in quite another fashion. The three partners
were lining a long and narrow poling boat down a bad stretch of rapids on the Forty Mile Creek. Hans
and Pete moved along the bank, snubbing with a thin Manila rope from tree to tree, while Thornton
remained in the boat, helping its descent by means of a pole, and shouting directions to the shore. Buck,
on the bank, worried and anxious, kept abreast of the boat, his eyes never off his master.
At a particularly bad spot, where a ledge of barely submerged rocks jutted out into the river, Hans cast
off the rope, and, while Thornton poled the boat out into the stream, ran down the bank with the end in
his hand to snub the boat when it had cleared the ledge. This it did, and was flying down-stream in a
current as swift as a mill-race, when Hans checked it with the rope and checked too suddenly. The boat
flirted over and snubbed in to the bank bottom up, while Thornton, flung sheer out of it, was carried
down-stream toward the worst part of the rapids, a stretch of wild water in which no swimmer could live.
Buck had sprung in on the instant; and at the end of three hundred yards, amid a mad swirl of water, he
over-hauled Thornton. When he felt him grasp his tail, Buck headed for the bank, swimming with all his
splendid strength. But the progress shoreward was slow; the progress down-stream amazingly rapid.
From below came the fatal roaring where the wild current went wilder and was rent in shreds and spray
by the rocks which thrust through like the teeth of an enormous comb. The suck of the water as it took
the beginning of the last steep pitch was frightful, and Thornton knew that the shore was impossible. He
scraped furiously over a rock, bruised across a second, and struck a third with crushing force. He
clutched its slippery top with both hands, releasing Buck, and above the roar of the churning water
shouted: "Go, Buck! Go!"
Buck could not hold his own, and swept on downstream, struggling desperately, but unable to win back.
When he heard Thornton's command repeated, he partly reared out of the water, throwing his head high,
as though for a last look, then turned obediently toward the bank. He swam powerfully and was dragged
ashore by Pete and Hans at the very point where swimming ceased to be possible and destruction began.
They knew that the time a man could cling to a slippery rock in the face of that driving current was a
matter of minutes, and they ran as fast as they could up the bank to a point far above where Thornton
was hanging on. They attached the line with which they had been snubbing the boat to Buck's neck and
shoulders, being careful that it should neither strangle him nor impede his swimming, and launched him
into the stream. He struck out boldly, but not straight enough into the stream. He discovered the mistake
too late, when Thornton was abreast of him and a bare half-dozen strokes away while he was being
carried helplessly past.
Hans promptly snubbed with the rope, as though Buck were a boat. The rope thus tightening on him in
the sweep of the current, he was jerked under the surface, and under the surface he remained till his body
struck against the bank and he was hauled out. He was half drowned, and Hans and Pete threw
themselves upon him, pounding the breath into him and the water out of him. He staggered to his feet and
fell down. The faint sound of Thornton's voice came to them, and though they could not make out the
words of it, they knew that he was in his extremity. His master's voice acted on Buck like an electric
shock. He sprang to his feet and ran up the bank ahead of the men to the point of his previous departure.
Again the rope was attached and he was launched, and again he struck out, but this time straight into the
stream. He had miscalculated once, but he would not be guilty of it a second time. Hans paid out the
rope, permitting no slack, while Pete kept it clear of coils. Buck held on till he was on a line straight
above Thornton; then he turned, and with the speed of an express train headed down upon him.
Thornton saw him coming, and, as Buck struck him like a battering ram, with the whole force of the
current behind him, he reached up and closed with both arms around the shaggy neck. Hans snubbed the
rope around the tree, and Buck and Thornton were jerked under the water. Strangling, suffocating,
sometimes one uppermost and sometimes the other, dragging over the jagged bottom, smashing against
rocks and snags, they veered in to the bank.
Thornton came to, belly downward and being violently propelled back and forth across a drift log by
Hans and Pete. His first glance was for Buck, over whose limp and apparently lifeless body Nig was
setting up a howl, while Skeet was licking the wet face and closed eyes. Thornton was himself bruised
and battered, and he went carefully over Buck's body, when he had been brought around, finding three
broken ribs.
"That settles it," he announced. "We camp right here." And camp they did, till Buck's ribs knitted and he
was able to travel.
That winter, at Dawson, Buck performed another exploit, not so heroic perhaps, but one that puts his
name many notches higher on the totem pole of Alaskan fame. This exploit was particularly gratifying to
the three men; for they stood in need of the outfit which it furnished, and were enabled to make a
long-desired trip into the virgin East, where miners had not yet appeared. It was brought about by a
conversation in the Eldorado Saloon, in which men waxed boastful of their favorite dogs. Buck, because
of his record, was the target for these men, and Thornton was driven stoutly to defend him. At the end of
half an hour one man stated that his dog could start a sled with five hundred pounds and walk off with it;
a second bragged six hundred for his dog; and a third, seven hundred.
"Pooh! Pooh!" said John Thornton. "Buck can start a thousand pounds."
"And break it out, and walk off with it for a hundred yards?" demanded Matthewson, a Bonanza king,
he of the seven hundred vaunt.
"And break it out, and walk off with it for a hundred yards," John Thornton said cooly.
"Well," Matthewson said, slowly and deliberately, so that all could hear, "I've got a thousand dollars that
says he can't. And there it is." So saying, he slammed a sack of gold dust of the size of a bologna sausage
down upon the bar.
Nobody spoke. Thornton's bluff, if bluff it was, had been called. He could feel a flush of warm blood
creeping up his face. His tongue had tricked him. He did not know whether Buck could start a thousand
pounds. Half a ton! The enormousness of it appalled him. He had great faith in Buck's strength and had
often thought him capable of starting such a load; but never, as now,had he faced the possibility of it, the
eyes of a dozen men fixed upon him, silent and waiting. Further, hehad no thousand dollars; nor had Hans
and Pete.
"I've got a sled standing outside now, with twenty fifty-pound sacks of flour on it," Matthewson went on
with brutal directness; "so don't let that hinder you."
Thornton did not reply. He did not know what to say. He glanced from face to face in the absent way of
a man who has lost the power of thought and is seeking somewhere to find the thing that will start it going
again. The face of Jim O'Brien, a Mastodon king and old-time comrade, caught his eyes. It was a cue to
him, seeming to rouse him to do what he would never have dreamed of doing.
"Can you lend me a thousand?" he asked, almost in a whisper.
"Sure," answered O'Brien, thumping down a plethoric sack by the side of Matthewson's. "Though it's
little faith I'm having, John, that the beast can do the trick."
The Eldorado emptied its occupants into the street to see the test. The tables were deserted, and the
dealers and gamekeepers came forth to see the outcome of the wager and to lay odds. Several hundred
men, furred and mittened, banked around the sled within easy distance. Matthewson's sled, loaded with a
thousand pounds of flour, had been standing for a couple of hours, and in the intense cold --it was sixty
below zero--the runners had frozen fast to the hard-packed snow. Men offered odds of two to one that
Buck could not budge the sled. A quibble arose concerning the phrase "break out." O'Brien contended it
was Thornton's privilege to knock the runners loose, leaving Buck to "break it out" from a dead standstill.
Matthewson insisted that the phrase included breaking the runners from the frozen grip of the snow. A
majority of the men who had witnessed the making of the bet decided in his favor, whereat the odds went
up to three to one against Buck.
There were no takers. Not a man believed him capable of the feat. Thornton had been hurried into the
wager, heavy with doubt; and now that he looked at the sled itself, the concrete fact, with the regular
team of ten dogs curled up in the snow before it, the more impossible the task appeared. Matthewson
waxed jubilant.
"Three to one!" he proclaimed. "I'll lay you another thousand at that figure, Thornton, what do you say?"
Thornton's doubt was strong in his face, but his fighting spirit was aroused--the fighting spirit that soars
above odds, fails to recognize the impossible, and is deaf to all save the clamor for battle. He called Hans
and Pete to him. Their sacks were slim, and with his own the three partners could rake together only two
hundred dollars. In the ebb of their fortunes, this sum was their total capital; yet they laid it unhesitatingly
against Matthewson's six hundred.
The team of ten dogs was unhitched, and Buck, with his own harness, was put into the sled. He had
caught the contagion of the excitement, and he felt that in some way he must do a great thing for John
Thornton. Murmurs of admiration at his splendid appearance went up. He was in perfect condition,
without an ounce of superfluous flesh, and the one hundred and fifty pounds that he weighed were so
many pounds of grit and virility. His furry coat shone with the sheen of silk. Down the neck and across
the shoulders, his mane, in repose as it was, half bristled and seemed to lift with every movement, as
though excess of vigor made each particular hair alive and active. The great breast and heavy fore legs
were no more than in proportion with the rest of his body, where the muscles showed in tight rolls
underneath the skin. Men felt these muscles and proclaimed them hard as iron, and the odds went down
to two to one.
"Gad, sir! Gad, sir!" stuttered a member of the latest dynasty, a king of the Skookum Benches. "I offer
you eight hundred for him, sir, before the test; eight hundred just as he stands."
Thornton shook his head and stepped over to Buck's side.
"You must stand off from him," Matthewson protested. "Free play and plenty of room."
The crowd fell silent; only could be heard the voices of the gamblers vainly offering two to one.
Everybody acknowledged Buck a magnificent animal, but twenty fifty-pound sacks of flour bulked too
large in their eyes for them to loosen their pouch strings.
Thornton knelt down by Buck's side. He took his head in his hands and rested cheek on cheek. He did
not playfully shake him, as was his wont, or murmur soft love curses; but he whispered in his ear. "As you
love me, Buck. As you love me," was what he whispered. Buck whined with suppressed eagerness.
The crowd was watching curiously. The affair was growing mysterious. It seemed like a conjuration. As
Thornton got to his feet, Buck seized his mittened hand between his jaws, pressing in with his teeth and
releasing slowly, half-reluctantly. It was the answer, in terms, not of speech, but of love. Thornton
stepped well back.
"Now, Buck," he said.
Buck tightened the traces, then slacked them for a matter of several inches. It was the way he had
learned.
"Gee!" Thornton's voice rang out, sharp in the tense silence.
Buck swung to the right, ending the movement in a plunge that took up the slack and with a sudden jerk
arrested his one hundred and fifty pounds. The load quivered, and from under the runners arose a crisp
crackling.
"Haw!" Thornton commanded.
Buck duplicated the maneuver, this time to the left. The crackling turned into a snapping, the sled
pivoting and the runners slipping and grating several inches to the side. The sled was broken out. Men
were holding their breaths, intensely unconscious of the fact.
"Now, MUSH!"
Thornton's command cracked out like a pistol shot. Buck threw himself forward, tightening the traces
with a jarring lunge. His whole body was gathered compactly together in the tremendous effort, the
muscles writhing and knotting like live things under the silky fur. His great chest was low to the ground,
his head forward and down, while his feet were flying like mad, the claws scarring the hard-packed snow
in parallel grooves. The sled swayed and trembled, half-started forward. One of his feet slipped, and one
man groaned aloud. The sled lurched ahead in what appeared a rapid succession of jerks, though it never
really came to a dead stopagain . . . half an inch . . . an inch . . . two inches . . . The jerks perceptibly
diminished; as the sled gained momentum, he caught them up, till it was moving steadily along.
Men gasped and began to breathe again, unaware that for a moment they had ceased to breathe.
Thornton was running behind, encouraging Buck with short, cheery words. The distance had been
measured off, and as he neared the pile of firewood which marked the end of the hundred yards, a cheer
began to grow and grow, which burst into a roar as he passed the firewood and halted at command.
Every man was tearing himself loose, even Matthewson. Hats and mittens were flying in the air. Men
were shaking hands, it did not matter with whom, and bubbling over in a general incoherent babel.
But Thornton fell on his knees beside Buck. Head was against head, and he was shaking him back and
forth. Those who hurried up heard him cursing Buck, and he cursed him long and fervently, and softly
and lovingly.
"Gad, sir! Gad, sir!" sputtered the Skookum Bench king. "I'll give you a thousand for him, sir, a
thousand, sir--twelve hundred, sir."
Thornton rose to his feet. His eyes were wet. The tears were streaming frankly down his cheeks. "Sir,"
he said to the Skookum Bench king, "no, sir. You can go to hell, sir. It's the best I can do for you, sir."
Buck seized Thornton's hand in his teeth. Thornton shook him back and forth. As though animated by a
common impulse, the onlookers drew back to a respectful distance; nor were they again indiscreet
enough to interrupt.
Tartalom
THE SOUNDING OF THE CALL
When Buck earned sixteen hundred dollars in five minutes for John Thornton, he made it possible for his
master to pay off certain debts and to journey with his partners into the East after a fabled lost mine, the
history of which was as old as the history of the country. Many men had sought it; few had found it; and
more than a few there were who had never returned from the quest. This lost mine was steeped in
tragedy and shrouded in mystery. No one knew of the first man. The oldest tradition stopped before it
got back to him. From the beginning there had been an ancient and ramshackle cabin. Dying men had
sworn to it, and to the mine the site of which it marked, clinching their testimony with nuggets that were
unlike any known grade of gold in the Northland.
But no living man had looted this treasure house, and the dead were dead; wherefore John Thornton and
Pete and Hans, with Buck and half a dozen other dogs, faced into the East on an unknown trail to
achieve where men and dogs as good as themselves had failed. They sledded seventy miles up the
Yukon, swung to the left into the Stewart River, passed the Mayo and the McQuestion, and held on until
the Stewart itself became a streamlet, threading the upstanding peaks which marked the backbone of the
continent.
John Thornton asked little of man or nature. He was unafraid of the wild. With a handful of salt and a
rifle he could plunge into the wilderness and fare wherever he pleased and as long as he pleased. Being in
no haste, Indian fashion, he hunted his dinner in the course of the day's traveling; and if he failed to find it,
like the Indian, he kept on traveling, secure in the knowledge that sooner or later he would come to it.
So, on this great journey into the East, straight meat was the bill of fare, ammunition and tools principally
made up the load on the sled, and the timecard was drawn upon the limitless future.
To Buck it was boundless delight, this hunting, fishing, and indefinite wandering through strange places.
For weeks at a time they would hold on steadily, day after day; and for weeks upon end they would
camp, here and there, the dogs loafing and the men burning holes through frozen muck and gravel and
washing countless pans of dirt by the heat of the fire. Sometimes they went hungry, sometimes they
feasted riotously, all according to the abundance of game and the fortune of hunting. Summer arrived, and
dogs and men, packs on their backs, rafted across blue mountain lakes, and descended or ascended
unknown rivers in slender boats whipsawed from the standing forest.
The months came and went, and back and forth they twisted through the uncharted vastness, where no
men were and yet where men had been if the Lost Cabin were true. They went across divides in summer
blizzards, shivered under the midnight sun on naked mountains between the timber line and the eternal
snows, dropped into summer valleys amid swarming gnats and flies, and in the shadows of glaciers
picked strawberries and flowers as ripe and fair as any the Southland could boast. In the fall of the year
they penetrated a weird lake country, sad and silent, where wild fowl had been, but where then there was
no life nor sign of life--only the blowing of chill winds, the forming of ice in sheltered places, and the
melancholy rippling of waves on lonely beaches.
And through another winter they wandered on the obliterated trails of men who had gone before. Once,
they came upon a path blazed throughout the forest, an ancient path, and the Lost Cabin seemed very
near. But the path began nowhere and ended nowhere, and remained a mystery, as the man who made it
and the reason he made it remained a mystery. Another time they chanced upon the time-graven
wreckage of a hunting lodge, and amid the shreds of rotted blankets John Thornton found a
long-barreled flintlock. He knew it for a Hudson Bay Company gun of the young days in the Northwest,
when such a gun was worth its weight in beaver skins packed flat. And that was all--no hint as to the man
who in an early day had reared the lodge and left the gun among the blankets.
Spring came on once more, and at the end of all their wandering they found, not the Lost Cabin, but a
shallow placer in a broad valley where the gold showed like yellow butter across the bottom of the
washing pan. They sought no farther. Each day they worked earned them thousands of dollars in clean
dust and nuggets, and they worked every day. The gold was sacked in moosehide bags, fifty pounds to
the bag, and piled like so much firewood outside the spruce-bough lodge. Like giants they toiled, days
flashing on the heels of days like dreams as they heaped the treasure up.
There was nothing for the dogs to do, save the hauling of meat now and again that Thornton killed, and
Buck spent long hours musing by the fire. The vision of the short-legged hairy man came to him more
frequently, now that there was little work to be done; and often, blinking by the fire, Buck wandered with
him in that other world which he remembered.
The salient thing of this other world seemed fear. When he watched the hairy man sleeping by the fire,
head between his knees and hands clasped above, Buck saw that he slept restlessly, with many starts
and awakenings at which times he would peer fearfully into the darkness and fling more wood upon the
fire. Did they walk by the beach of a sea, where the hairy man gathered shellfish and ate them as he
gathered, it was with eyes that roved everywhere for hidden danger and with legs prepared to run like the
wind at its first appearance. Through the forest they crept noiselessly, Buck at the hairy man's heels; and
they were alert and vigilant, the pair of them, ears twitching and moving and nostrils quivering, for the man
heard and smelled as keenly as Buck. The hairy man could spring up into the trees and travel ahead as
fast as on the ground, swinging by the arms from limb to limb, sometimes a dozen feet apart, letting go
and catching, never falling, never missing his grip. In fact, he seemed as much at home among the trees as
on the ground; and Buck had memories of nights of vigil spent beneath the trees wherein the hairy man
roosted, holding on tightly as he slept.
And closely akin to the visions of the hairy man was the call still sounding in the depths of the forest. It
filled him with a great unrest and strange desires. It caused him to feel a vague, sweet gladness, and he
was aware of wild yearnings and stirrings for he knew not what. Sometimes he pursued the call into the
forest, looking for it as though it were a tangible thing, barking softly or defiantly, as the mood might
dictate. He would thrust his nose into the cool wood moss, or into the black soil where long grasses
grew, and snort with joy at the fat earth smells; or he would crouch for hours, as if in concealment,
behind fungus covered trunks of fallen trees, wide-eyed and wide-eared to all that moved and sounded
about him. It might be, lying thus, that he hoped to surprise this call he could not understand. But he did
not know why he did these various things. He was impelled to do them, and did not reason about them at
all.
Irresistible impulses seized him. He would be lying in camp, dozing lazily in the heat of the day, when
suddenly his head would lift and his ears cock up, intent and listening, and he would spring to his feet and
dash away, and on and on, for hours, through the forest aisles and across the open spaces where the
niggerheads bunched. He loved to run down dry watercourses, and to creep and spy upon the bird life in
the woods. For a day at a time he would lie in the underbrush where he could watch the partridges
drumming and strutting up and down. But especially he loved to run in the dim twilight of the summer
midnights, listening to the subdued and sleepy murmurs of the forest, reading signs and sounds as man
may read a book, and seeking for the mysterious something that called--called, waking or sleeping, at all
times, for him to come.
One night he sprang from sleep with a start, eager-eyed, nostrils quivering and scenting, his mane
bristling in recurrent waves. From the forest came the call --(or one note of it, for the call was
many-noted), distinct and definite as never before--a long-drawn howl, like, yet unlike, any noise made
by husky dog. And he knew it, in the old familiar way, as a sound heard before. He sprang through the
sleeping camp and in swift silence dashed through the woods. As he drew closer to the cry he went more
slowly, with caution in every movement, till he came to an open place among the trees, and looking out
saw, erect on haunches, with nose pointed to the sky, a long, lean, timber wolf.
He had made no noise, yet it ceased from its howling and tried to sense his presence. Buck stalked into
the open, half-crouching, body gathered compactly together, tail straight and stiff, feet falling with
unwonted care. Every movement advertised commingled threatening and overture of friendliness. It was
the menacing truce that marks the meeting of wild beasts that prey. But the wolf fled at sight of him. He
followed, with wild leapings, in a frenzy to overtake. He ran him into a blind channel, in the bed of the
creek, where a timber jam barred the way. The wolf whirled about, pivoting on his hind legs after the
fashion of Joe and of all cornered husky dogs, snarling and bristling, clipping his teeth together in a
continuous and rapid succession of snaps.
Buck did not attack, but circled him about and hedged him in with friendly advances. The wolf was
suspicious and afraid; for Buck made three of him in weight, while his head barely reached Buck's
shoulder. Watching his chance, he darted away, and the chase was resumed. Time and again he was
cornered, and the thing repeated, though he was in poor condition or Buck could not so easily have
overtaken him. He would run till Buck's head was even with his flank, when he would whirl around at
bay, only to dash away again at the first opportunity.
But in the end Buck's pertinacity was rewarded; for the wolf, finding that no harm was intended, finally
sniffed noses with him. Then they became friendly, and played about in the nervous, half-coy way with
which fierce beasts belie their fierceness. After some time of this the wolf started off at an easy lope in a
manner that plainly showed he was going somewhere. He made it clear to Buck that he was to come,
and they ran side by side through the somber twilight, straight up the creek bed, into the gorge from
which it issued, and across the bleak divide where it took its rise.
On the opposite slope of the watershed they came down into a level country where were great stretches
of forest and many streams, and through these great stretches they ran steadily, hour after hour, the sun
rising higher and the day growing warmer. Buck was wildly glad. He knew he was at last answering the
call, running by the side of his wood brother toward the place from where the call surely came. Old
memories were coming upon him fast, and he was stirring to them as ofold he stirred to the realities of
which they were the shadows. He had done this thing before, somewhere in that other and dimly
remembered world, and he was doing it again, now, running free in the open, the unpacked earth
underfoot, the wide sky overhead.
They stopped by a running stream to drink, and, stopping, Buck remembered John Thornton. He sat
down. The wolf started on toward the place from where the call surely came, then returned to him,
sniffing noses and making actions as though to encourage him. But Buck turned about and started slowly
on the back track. For the better part of an hour the wild brother ran by his side, whining softly. Then he
sat down, pointed his nose upward, and howled. It was a mournful howl, and as Buck held steadily on
his way he heard it grow faint and fainter until it was lost in the distance.
John Thornton was eating dinner when Buck dashed into camp and sprang upon him in a frenzy of
affection, overturning him, scrambling upon him, licking his face, biting his hand--"playing the general
tom-fool," as John Thornton characterized it, the while he shook Buck back and forth and cursed him
lovingly.
For two days and nights Buck never left camp, never let Thornton out of his sight. He followed him
about at his work, watched him while he ate, saw him into his blankets at night and out of them in the
morning. But after two days the call in the forest began to sound more imperiously than ever. Buck's
restlessness came back on him, and he was haunted by recollections of the wild brother, and of the
smiling land beyond the divide and the run side by side through the wide forest stretches. Once again he
took to wandering in the woods, but the wild brother came no more; and though he listened through long
vigils, the mournful howl was never raised.
He began to sleep out at night, staying away from camp for days at a time; and once he crossed the
divide at the head of the creek and went down into the land of timber and streams. There he wandered
for a week, seeking vainly for fresh sign of the wild brother, killing his meat as he traveled and traveling
with the long, easy lope that seems never to tire. He fished for salmon in a broad stream that emptied
somewhere into the sea, and by this stream he killed a large black bear, blinded by the mosquitoes while
likewise fishing, and raging through the forest helpless and terrible. Even so, it was a hard fight, and it
aroused the last latent remnants of Buck's ferocity. And two days later, when he returned to his kill and
found a dozen wolverines quarreling over the spoil, he scattered them like chaff; and those that fled left
two behind who would quarrel no more.
The blood-longing became stronger than ever before. He was a killer, a thing that preyed, living on the
things that lived, unaided, alone, by virtue of his own strength and prowess, surviving triumphantly in a
hostile environment where only the strong survived. Because of all this he became possessed of a great
pride in himself, which communicated itself like a contagion to his physical being. It advertised itself in all
his movements, was apparent in the play of every muscle, spoke plainly as speech in the way he carried
himself, and made his glorious furry coat if anything more glorious. But for the stray brown on his muzzle
and above his eyes, and for the splash of white hair that ran midmost down his chest, he might well have
been mistaken for a gigantic wolf, larger than the largest of the breed. From his St. Bernard father he had
inherited size and weight, but it was his shepherd mother who had given shape to that size and weight.
His muzzle was the long wolf muzzle, save that it was larger than the muzzle of any wolf; and his head,
somewhat broader, was the wolf head on a massive scale.
His cunning was wolf cunning, and wild cunning; his intelligence, shepherd intelligence and St. Bernard
intelligence; and all this, plus an experience gained in the fiercest of schools, made him as formidable a
creature as any that roamed the wild. A carnivorous animal, living on a straight meat diet, he was in full
flower, at the high tide of his life, over-spilling with vigor and virility. When Thornton passed a caressing
hand along his back, a snapping and crackling followed the hand, each hair discharging its pent
magnetism at the contact. Every part, brain and body, nerve tissue and fiber, was keyed to the most
exquisite pitch; and between all the parts there was a perfect equilibrium or adjustment. To sights and
sounds and events which required action, he responded with lighting-like rapidity. Quickly as a husky
dog could leap to defend from attack or to attack, he could leap twice as quickly. He saw the movement,
or heard sound, and responded in less time than another dog required to compass the mere seeing or
hearing. He perceived and determined and responded in the same instant. In point of fact the three
actions of perceiving, determining, and responding were sequential; but so infinitesimal were the intervals
of time between them that they appeared simultaneous. His muscles were surcharged with vitality, and
snapped into play sharply, like steel springs. Life streamed through him in splendid flood, glad and
rampant, until it seemed that it would burst him asunder in sheer ecstasy and put forth generously over the
world.
"Never was there such a dog," said John Thornton one day, as the partners watched Buck marching out
of camp.
"When he was made, the mold was broke," said Pete.
"Py Jingo! I think so mineself," Hans affirmed.

They saw him marching out of camp, but they did not see the instant and terrible transformation which
took place as soon as he was within the secrecy of the forest. He no longer marched. At once he became
a thing of the wild, stealing along softly, cat-footed, a passing shadow that appeared and disappeared
among the shadows. He knew how to take advantage of every cover, to crawl on his belly like a snake,
and like a snake to leap and strike. He could take a ptarmigan from its nest, kill a rabbit as it slept, and
snap in mid-air the little chipmunks fleeing a second too late for the trees. Fish, in open pools, were not
too quick for him; nor were beaver, mending their dams, too wary. he killed to eat, not from wantonness;
but he preferred to eat what he killed himself. So a lurking humor ran through his deeds, and it was his
delight to steal upon the squirrels, and, when he all but had them, to let them go, chattering in mortal fear
to the tree-tops.
As the fall of the year came on, the moose appeared in greater abundance, moving slowly down to meet
the winter in the lower and less rigorous valleys. Buck had already dragged down a stray part-grown
calf; but he wished strongly for larger and more formidable quarry, and he came upon it one day on the
divide at the head of the creek. A band of twenty moose had crossed over from the land of streams and
timber, and chief among them was a great bull. He was in a savage temper, and, standing over six feet
from the ground, was as formidable an antagonist as even Buck could desire. Back and forth the bull
tossed his great palmated antlers, branching to fourteen points and embracing seven feet with the tips. His
small eyes burned with a vicious and bitter light, while he roared with fury at sight of Buck.
From the bull's side, just forward of the flank, protruded a feathered arrow-end, which accounted for his
savageness. Guided by that instinct which came from the old hunting days of the primordial world, Buck
proceeded to cut the bull out from the herd. It was no slight task. He would bark and dance about in
front of the bull, just out of reach of the great antlers and of the terrible splay hoofs which could have
stamped his life out with a single blow. Unable to turn his back on the fanged danger and go on, the bull
would be driven into paroxysms of rage. At such moments he charged Buck, who retreated craftily,
luring him on by a simulated inability to escape. But when he was thus separated from his fellows, two or
three of the younger bulls would charge back upon Buck and enable the wounded bull to rejoin the herd.
There is a patience of the wild--dogged, tireless, persistent as life itself--that holds motionless for endless
hours the spider in its web, the snake in its coils, the panther in its ambuscade; this patience belongs
peculiarly to life when it hunts its living food; and it belonged to Buck as he clung to the flank of the herd,
retarding its march, irritating the young bulls, worrying the cows with their half-grown calves, and driving
the wounded bull mad with helpless rage.For half a day this continued. Buck multiplied himself, attacking
from all sides, enveloping the herd in a whirlwind of menace, cutting out his victim as fast as it could rejoin
its mates, wearing out the patience of creatures preyed upon, which is a lesser patience than that of
creatures preying.
As the day wore along and the sun dropped to its bed in the northwest (the darkness had come back
and the fall nights were six hours long), the young bulls retraced their steps more and more reluctantly to
the aid of their beset leader. The down-coming winter was hurrying them on to the lower levels, and it
seemed they could never shake off this tireless creature that held them back. Besides, it was not the life
of the herd, or of the young bulls, that was threatened. The life of only one member was demanded,
which was a remoter interest than their lives, and in the end they were content to pay the toll.
As twilight fell the old bull stood with lowered head, watching his mates--the cows he had known, the
calves he had fathered, the bulls he had mastered--as they shambled on at a rapid pace through the
fading light. He could not follow, for before his nose leaped the merciless fanged terror that would not let
him go. Three hundred weight more than half a ton he weighed; he had lived a long, strong life, full of fight
and struggle, and at the end he faced death at the teeth of a creature whose head did not reach beyond
his great knuckled knees.
From then on, night and day, Buck never left his prey, never gave it a moment's rest, never permitted it
to browse the leaves of trees or the shoots of young birch and willow. Nor did he give the wounded bull
opportunity to slake his burning thirst in the slender trickling streams they crossed. Often, in desperation,
he burst into long stretches of flight. At such time Buck did not attempt to stay him, but loped easily at his
heels, satisfied with the way the game was played, lying down when the moose stood still, attacking him
fiercely when he strove to eat or drink.
The great head drooped more and more under its tree of horns, and the shambling trot grew weaker and
weaker. He took to standing for long periods, with nose to the ground and dejected ears dropped limply;
and Buck found more time in which to get water for himself and in which to rest. At such moments,
panting with red lolling tongue and with eyes fixed upon the big bull, it appeared to Buck that a change
was coming over the face of things. He could feel a new stir in the land. As the moose were coming into
the land, other kinds of life were coming in. Forest and stream and air seemed palpitant with their
presence. The news of it was borne in upon him, not by sight, or sound, or smell, but by some other and
subtler sense. He heard nothing, saw nothing, yet knew that the land was somehow different; that through
it strange things were afoot and ranging; and he resolved to investigate after he had finished the business
in hand.
At last, at the end of the fourth day, he pulled the great moose down. For a day and a night he remained
by the kill, eating and sleeping, turn and turn about. Then, rested, refreshed and strong, he turned his face
toward camp and John Thornton. He broke into the long easy lope, and went on, hour after hour, never
at loss for the tangled way, heading straight home through strange country with a certitude of direction
that put man and his magnetic needle to shame.
As he held on he became more and more conscious of the new stir in the land. There was life abroad in
it different from the life which had been there throughout the summer. No longer was this fact borne in
upon him in some subtle, mysterious way. The birds talked of it, the squirrels chattered about it, the very
breeze whispered of it. Several times he stopped and drew in the fresh morning air in great sniffs, reading
a message which made him leap on with greater speed. He was oppressed with a sense of calamity
happening, if it were not calamity already happened, and as he crossed the last watershed and dropped
down into the valley toward camp, he proceeded with greater caution.
Three miles away he came upon a fresh trail that sent his neck hair rippling and bristling. It led straight
toward camp and John Thornton. Buck hurried on, swiftly and stealthily, every nerve straining and tense,
alert to the multitudinous details which told a story--all but the end. His nose gave him a varying
description of the passage of the life on the heels of which he was traveling. He remarked the pregnant
silence of the forest. The bird life had flitted. The squirrels were in hiding. One only he saw--a sleek gray
fellow, flattened against a gray dead limb so that he seemed a part of it, a woody excrescence upon the
wood itself.
As Buck slid along with the obscureness of a gliding shadow, his nose was jerked suddenly to the side
as though a positive force had gripped and pulled it. He followed the new scent into a thicket and found
Nig. He was lying on his side, dead where he had dragged himself, an arrow protruding, head and
feathers, from either side of his body.
A hundred yards farther on, Buck came upon one of the sled dogs Thornton had bought in Dawson.
This dog was thrashing about in a death-struggle, directly on the trail, and Buck passed around him
without stopping. From the camp came the faint sound of many voices, rising and falling in a sing-song
chant. Bellying forward to the edge of the clearing, he found Hans, lying on his face, feathered with
arrows like a porcupine. At the same instant Buck peered out where the spruce-bough lodge had been
and saw what made his hair leap straight up on his neck and shoulders. A gust of overpowering rage
swept over him. He did not know that he growled, but he growled aloud with a terrible ferocity. For the
last time in his life he allowed passion to usurp cunning and reason, and it was because of his great love
for John Thornton that he lost his head.
The Yeehats were dancing about the wreckage of the spruce-bough lodge when they heard a fearful
roaring and saw rushing upon them an animal the like of which they had never seen before. It was Buck,
a live hurricane of fury, hurling himself upon them in a frenzy to destroy. He sprang at the foremost
man--it was the chief of the Yeehats--ripping the throat wide open till the rent jugular spouted a fountain
of blood. He did not pause to worry the victim, but ripped in passing, with the next bound tearing wide
the throat of a second man. There was no withstanding him. He plunged about in their very midst, tearing,
rending, destroying, in constant and terrific motion which defied the arrows they discharged at him.In fact,
so inconceivably rapid were his movements, and so closely were the Indians tangled together, that they
shot one another with the arrows; and one young hunter, hurling a spear at Buck in mid-air, drove it
through the chest of another hunter with such force that the point broke through the skin of the back and
stood out beyond. then a panic seized the Yeehats, and they fled in terror to the woods, proclaiming as
they fled the advent of the Evil Spirit.
And truly Buck was the Fiend incarnate, raging at their heels and dragging them down like deer as they
raced through the trees. It was a fateful day for the Yeehats. They scattered far and wide over the
country, and it was not till a week later that the last of the survivors gathered together in a lower valley
and counted their losses. As for Buck, wearying of the pursuit, he returned to the desolated camp. He
found Pete where he had been killed in his blankets in the first moment of surprise. Thornton's desperate
struggle was fresh-written on the earth and Buck scented every detail of it down to the edge of a deep
pool. By the edge, head and fore feet in the water, lay Skeet, faithful to the last. The pool itself, muddy
and discolored from the sluice boxes, effectually hid what it contained, and it contained John Thornton;
for Buck followed his trace into the water, from which no trace led away.
All day Buck brooded by the pool or roamed restlessly about the camp. Death, as a cessation of
movement, as a passing out and away from the lives of the living, he knew, and he knew John Thornton
was dead. It left a great void in him, somewhat akin to hunger, but a void which ached and ached, and
which food could not fill. At times, when he paused to contemplate the carcasses of the Yeehats, he
forgot the pain of it; and at such times he was aware of a great pride in himself--a pride greater than any
he had yet experienced. He had killed man, the noblest game of all, and he had killed in the face of the
law of club and fang. He sniffed the bodies curiously. They had died so easily. It was harder to kill a
husky dog than them. They were no match at all, were it not for their arrows and spears and clubs.
Thenceforward he would be unafraid of them except when they bore in their hands their arrows, spears
and clubs.
Night came on, and a full moon rose high over the trees into the sky, lighting the land till it lay bathed in
ghostly day. And with the coming of the night, brooding and mourning by the pool, Buck came alive to a
stirring of the new life in the forest other than that which the Yeehats had made. He stood up, listening
and scenting. From far away drifted a faint, sharp yelp, followed by a chorus of similar sharp yelps. As
the moments passed the yelps grew closer and louder. Again Buck knew them as things heard in that
other world which persisted in his memory. He walked to the center of the open space and listened. It
was the call, the many-noted call, sounding more luringly and compelling than ever before. And as never
before, he was ready to obey. John Thornton was dead. The last tie was broken. Man and the claims of
man no longer bound him.
Hunting their living meat, as the Yeehats were hunting it, on the flanks of the migrating moose, the wolf
pack had at last crossed over from the land of streams and timber and invaded Buck's valley. Into the
clearing where the moonlight streamed, they poured in a silvery flood; and in the center of the clearing
stood Buck, motionless as a statue, waiting their coming. they were awed, so still and large he stood, and
a moment's pause fell, till the boldest one leaped straight for him. Like a flash Buck struck, breaking the
neck. Then he stood, without movement, as before, the stricken wolf rolling in agony behind him. Three
others tried it in sharp succession; and one after the other they drew back, streaming blood from slashed
throats or shoulders.
This was sufficient to fling the whole pack forward, pellmell, crowded together, blocked and confused
by its eagerness to pull down the prey. Buck's marvelous quickness and agility stood him in good stead.
Pivoting on his hind legs, and snapping and gashing, he was everywhere at once, presenting a front which
was apparently unbroken so swiftly did he whirl and guard from side to side. But to prevent them from
getting behind him, he was forced back, down past the pool and into the creek bed, till he brought up
against a high gravel bank. He worked along to a right angle in the bank which the men had made in the
course of mining, and in this angle he came to bay, protected on three sides and with nothing to do but
face the front.
And so well did he face it, that at the end of half an hour the wolves drew back discomfited. The tongues
of all were out and lolling, the white fangs showing cruelly white in the moonlight. Some were lying down
with heads raised and ears pricked forward; others stood on their feet, watching him; and still others
were lapping water from the pool. One wolf, long and lean and gray, advanced cautiously, in a friendly
manner, and Buck recognized the wild brother with whom he had run for a night and a day. He was
whining softly, and, as Buck whined, they touched noses.
Then an old wolf, gaunt and battle-scarred, came forward. Buck writhed his lips into the preliminary of a
snarl, but sniffed noses with him. Whereupon the old wolf sat down, pointed nose at the moon, and
broke out the long wolf howl. The others sat down and howled. And now the call came to Buck in
unmistakable accents. He, too, sat down and howled. This over, he came out of his angle and the pack
crowded around him, sniffing in half-friendly, half-savage manner. the leaders lifted the yelp of the pack
and sprang away into the woods. The wolves swung in behind, yelping in chorus. And Buck ran with
them, side by side with the wild brother, yelping as he ran.
And here may well end the story of Buck. The years were not many when the Yeehats noted a change in
the breed of timber wolves; for some were seen with splashes of brown on head and muzzle, and with a
rift of white centering down the chest. But more remarkable than this the Yeehats tell of a Ghost Dog that
runs at the head of the pack. They are afraid of this Ghost Dog, for it has cunning greater than they,
stealing from their camps in the fierce winters, robbing their traps, slaying their dogs, and defying their
bravest hunters.
Nay, the tale grows worse. Hunters there are who fail to return to the camp, and hunters there have
been whom their tribesmen found with throats slashed cruelly open and with wolf prints about them in the
snow greater than the prints of any wolf. Each fall, when the Yeehats follow the movement of the moose,
there is a certain valley which they never enter. And women there are who become sad when the word
goes over the fire of how the Evil Spirit came to select that valley for an abiding-place.
In the summers there is one visitor, however, to that valley, of which the Yeehats do not know. It is a
great, gloriously coated wolf, like, and yet unlike, all other wolves. He crosses alone from the smiling
timber land and comes down into an open space among the trees. Herea yellow stream flows from rotted
moose-hide sacks and sinks into the ground, with long grasses growing through it and vegetable mold
overrunning it and hiding its yellow from the sun; and here he muses for a time, howling once, long and
mournfully, ere he departs.
But he is not always alone. When the long winter nights come on and the wolves follow their meat into
the lower valleys, he may be seen running at the head of the pack through the pale moonlight or
glimmering borealis, leaping gigantic above his fellows, his great throat a-bellow as he sings a song of the
younger world, which is the song of the pack.
Tartalom
Impresszum
MEKadatbázisa alapján
IPAQ Pocket PC-re alkalmazta aMy.hu
elektronikuskönyveink ahttp://www.hpebook.hu/ oldalról tölthetők le
Hewlett-Packard 2006
Tartalom

Vadon Szava

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Vadon Szava

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Vadon Szava

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Generated by ABC Amber LIT Converter, http://www.processtext.com/abclit.

Fordította: Réz Ádám

VISSZA AZ ŐSI TÖRVÉNY BIRODALMÁBA

A FÜTYKÖS ÉS AZ AGYAR TÖRVÉNYE

AZ URALOMRA VÁGYÓ ŐSI VAD

AKI AZ ELSŐBBSÉGET KIVÍVTA

HÓBAN, HÁMBAN MINDHALÁLIG

EGY EMBERT SZERETNI

A HÍVÓ SZÓ ELHANGZIK

The Call of the Wild

INTO THE PRIMITIVE

THE LAW OF CLUB AND FANG

THE DOMINANT PRIMORDIAL BEAST

WHO HAS WON TO MASTERSHIP

THE TOIL OF TRACE AND TRAIL

FOR THE LOVE OFA MAN

THE SOUNDING OF THE CALL

Lázad az ősi nomád,

mély, téli álma után

VISSZA AZ ŐSI TÖRVÉNY BIRODALMÁBA

- Mennyit kapott a másikpasas ? - kérdezte a kocsmáros.

- Azannyi mint százötven - számolgatta a kocsmáros -, de bizony isten megéri.

A királyrabló lecsavarta véres kötését, és rábámult összemarcangolt kezére.

- Ha ki nem tör rajtam a veszettség...

- Csak nem akarja kiereszteni most mindjárt? - kérdezte a kocsis.

- De éppen most - felelte a szvetteres férfi, és a fejszével hasogatni kezdte a léceket.

Barátságosnak mutatkozott, de alattomos volt, szemtől szemben mosolygott, és közben valami

A FÜTYKÖS ÉS AZ AGYAR TÖRVÉNYE

Farkasok szoktak így harcolni,lecsapnak s elugranak; de nemcsak ez vallott farkasokra.

François nagyot rikkantva üdvözölte.

De nemcsak tapasztalatból tanult: régóta szunnyadó ösztönei is feléledtek. A szelídített nemzedékek

AZ URALOMRA VÁGYÓ ŐSI VAD

Spitz gyakorlott harcos volt. A Spitzbergáktól a Jeges-tengeren át Kanadáig és a Barren-szigetekig

AKI AZ ELSŐBBSÉGET KIVÍVTA

Miközben Perrault összecsomagolta a tábor felszerelését, és megrakta a szánt, François a kutyákra

François dühbe gurult.

- Dobd el a fütyköst! - vezényelte Perrault.

És Perrault rábólintott. A rekordot máris megdöntötte, és napról napra javított az eredményen. Az út

HÓBAN, HÁMBAN MINDHALÁLIG

- Tavaszodik, most már nem lesz hidegebba idő - felelte az ember.

- Menni fog, azt hiszik? - kérdezte az egyik néző.

- Miért ne? - kérdezte vissza Charles meglehetősen kurtán.

- Lusta dögök, majd én megmutatom nekik! - kiáltotta Hal, és felemelte az ostorát.

De Mercedes sikoltva közbelépett.

John Thornton és Buck összenézett.

- Te szegény, te - mondta John Thornton, és Buck megnyalta a kezét.

EGY EMBERT SZERETNI

Oly parancsolóan, ellenállhatatlanul szólították ezek az árnyak, hogy az emberiség és az emberiség

- Kísérteties - mondta Pete, miután felocsúdtak, és ismét szóhoz bírtak jutni.

Thornton megrázta a fejét.

- Az anyja mindenit! - tette hozzá Hans. - Én sem.

- Eredj, Buck! Eredj!

- Pfü! - mondta John Thornton. - Buck ezer fonttal is elindul.

- Kitöri, és elsétál vele száz yardra - felelte nyugodtan John Thornton.

- Kölcsön tudsz adni egy ezrest? - kérdezte csaknem suttogva.

Thornton megrázta a fejét, és Buck mellé lépett.

- Vigyázz, Buck! - mondta.

Buck megfeszítette az istrángot, majd néhány hüvelykkel visszaengedte. Így tanulta.