A középkori legenda

1) A középkori világkép
A középkor az európai művelődéstörténetnek az ókor és a reneszánsz közötti szakaszát jelenti. Az elnevezés a humanistáktól
származik, akik köztes kornak hívták azt az átmenetinek és barbárnak tartott időszakot, amely saját koruk és a példaképnek tekintett
antikvitás között eltelt. A középkori kultúra az európai népek államiságával esik egybe. Egyetemességét és egységességét a keresztény
gondolkodáson alapuló vallásos világkép és a latin nyelv használata biztosítja.
A középkor felfogása szerint a világ egészét egységes isteni akarat irányítja. Az e világon kívül feltételezték a túlvilág létezését,
melyet mennyországra és pokolra osztottak (= transzcendens világkép ). A földi világ és lét szerintük mulandó és tökéletlen, átmeneti
jellegű, csak előjáték a túlvilági léthez képest. A halál nem vég, hanem kezdet, a számvetés és az ítélet pillanata. A földi élet értelme tehát
a másvilágra történő felkészülés.
A gondolkodásmód alapjellemzői: a dualizmus (e világ-túlvilág, test-lélek, bűn-erény, véges-örök), tekintélyelvűség,
hierarchikusság (az egész világ, az anyagtól istenig, javaknak hierarchiája, tetőpontját, az Isten maga, a legfőbb jó képezi),
hagyománytisztelet, szimbolikusság, allegorikusság (pl. a számoknak és a színeknek szimbolikus szerepet tulajdonítanak) . Mivel a világot örök
isteni törvények irányítják, nem a változó formák fontosak, hanem a változatlan, örök lényeg. A középkori ember időszemlélete
ciklikus, meghatározó eleme az állandóság élménye, Isten országában örök törvények érvényesülnek.

2) A középkori embereszmény
Az eszmény (ideál) az az elgondolt mintakép, példakép, amelynek elérésére törekszik valaki. Hogy kit tekintünk ideális
embernek, eszményképünknek, az személyes értékrendünk függvénye, amelyet befolyásol a kor, a szűkebb és tágabb társadalmi
környezet. Hogy milyen tulajdonságok, értékek hordozója az eszményinek, azaz a tökéletesnek tekintett ember, az összefügg az adott
kor szemléletével, világ- és emberképével.
A középkori világképből következnek azok az alapértékek, amelyek a középkori ember életét szabályozzák. Legfőbb érték az
erényes, Istennek tetsző élet, ennek követendő példája Krisztus (imitatio Christi). Az erényes élet gyakorlása a lélek folyamatos
tökéletesítését jelenti az alázatosság, az áhítatosság, az áldozatosság és a gondviselésbe vetett hit jegyében. A lélek felemelését szolgálja az
aszketikus életmód (a test örömeinek megtagadása, illetve szélsőségesebb formáiban a test sanyargatása), a szenvedés vállalása
(részvállalás a krisztusi szenvedésből). A középkori embereszény megtestesítői leginkább a szerzetesek és az apácák voltak, akik egész
életükre szóló tisztasági, szüzességi, szegénységi, engedelmességi fogadalmat tettek. Kolostorokban és monostorokban éltek, kultúrateremtő- és
terjesztő tevékenységet folytattak. Tanítottak, könyveket másoltak, gyógyítottak, festettek, kolostorokat terveztek. A legjelentősebb írástudók a
kolostori kódexmásoló szerzetesek voltak. (Egy ilyen középkori barát alakját rajzolja meg Dsida Jenő Arany és kék szavakkal című versében).
A középkori felfogás szerint az ember értékét nem a saját egyéni törekvései biztosítják, hanem az, ahogyan a számára adott közösségi
szerepet betölti. A művészi alkotásokban sem egyéni becsvágy fejeződik ki, hanem Isten szolgálatának vágya, innen, hogy a szerzők nem tartják
fontosnak nevük megörökítését.

3) A középkori legenda jellemzői

A középkorban az irodalmi művek szerepe a keresztény hitre, az Istennek tetsző életre való nevelés. A tanító célzatú irodalmi műfajok
(bibliai példázat, legenda, intelem, prédikáció) közül a magyar irodalomban a legfontosabb és legelterjedtebb a legenda.
A középkori legenda vallásos tárgyú prózai vagy ritkán verses epikai műfaj, példázatos elbeszélés, mely erkölcsnemesítő célzattal, a
példaadás, a lelki épülés szándékával beszéli el valamelyik szent élettörténetét. A viszonylag szűk motívumkészletre épülő, mellérendelő szerkezetű
elbeszélés fontos eleme a kortörténeti utalások, valós elemek mellett a csoda. A csoda valamilyen természeti törvényre rácáfoló esemény vagy
jelenség, amely a hatáskeltést is, de leginkább a tanítást szolgálja: azt mutatja, hogy a lélek diadalt arat a test fölött. A középkor szerint ugyanis a
bűnbeeséssel a test a Gonosz hatalmába került, de a lélek Istené. A testi örömökről való lemondással, sőt a test sanyargatásával a lélek felemelkedése
történik meg, ennek hordozói a csodák. Olyan emberek állítódnak a legendákban középpontba, akik a középkori vallásos embereszménynek megfelelő
példamutató életet élnek, s így történetükben mindkét elem, a valós és a csoda is megmutatkozik. A legendákat jellemzően kolostorokban,
együttlétek során olvasták fel a szerzetesek és apácák okulására. Részben ez volt az oka, hogy az eredetileg latin nyelvű szövegeknek a latinul nem
tudók számára történő anyanyelvre fordítása viszonylag korán megkezdődött. A figyelmes hallgatás igénye eredményezte a világias, novellisztikus
elemek beszivárgást a műfajba. Ilyenek például a fordulatos cselekmény, az érdekes helyzetek vagy a jellemrajz. A magyarországi legendák nyugati
minták alapján készültek, az európai szentek mellett az Árpád-házi szentek (István, Imre, Margit, László, Erzsébet, Kinga) és az első térítők (pl. Szent
Gellért) tetteit beszélik el. A leghíresebb magyarra fordított legendák Assisi Szent Ferenc és Árpád-házi Szent Margit legendája.

4) történetalakítás és világkép összefüggése, példázatosság a történetalakításban

A domonkos apácák olvasmányai között a Nyulak-szigeti szent királylány, Margit legendája lehetett a legnépszerűbbek egyike,
magyarra fordítására is korán, a 14. század elején sor került. A magyar szöveg alapjául a Marcellus-féle latin legendának az 1276. évi
vizsgálati jegyzőkönyvek anyagával kibővített változata szolgált. A fordítás egy kései másolata 1510-ből maradt ránk Ráskai Lea Nyulak-
szigeti apáca kezeírásában.
A legenda négy különálló részre oszlik. Az első Margit kolostori életmódját tárgyalja, a második a halála utáni csodatételeit
sorolja fel, a harmadik a sororok (apácák) vallomásait, a befejezetlen negyedik rész pedig különböző papok és világiak tanúságtételét
adja elő. A tulajdonképpeni legendának az első rész tekinthető. Az élettörténet-típustól ez már eléggé eltávolodott: a kronológiai
tárgyalásmód helyett fontosabb ahogy Margit erényeit, kolostori életmódját tárgy szerinti csoportosításban jellemzi. De kirajzolódik
az élettörténet is: értesülünk Margit királyi származásáról és a születése körüli eseményekről, gyermekkoráról, a zárdában töltött
éveiről, betegségeiről, haláláról (Margit a tatárjárás idején, 1242-ben született. Apja, IV. Béla, a tatárok elől menekülve Istennek
ajánlotta. Fogadalmát megtartva Margitot 3 éves korától kolostorba adta. Kezdetben a veszprémi apácáknál volt, élete nagy részét
viszont a Nyulak szigeti kolostorban töltötte. Apja többször is megpróbálta kivenni, de Margit ellenszegült, felszenteltette magát
apácának.)
Az elbeszélt élettörténet egyes eseményei tehát nem feltétlenül az időrendet követik, hanem a világképnek megfelelően a
szent erényeit, példamutató cselekedeteit, Krisztust követő magatartásának bizonyítékait (egyszerű, szerény, alázatos, segítőkész),
szokásait, csodatételeit. A misztikus szent eszményképeként bemutatott királylány nem ismer határt az önmegtartóztatásban,
virrasztásban, örökös imádkozásban, testének sanyargatásában, fárasztó, nehéz munkák vállalásában. Igen sok történetet gyűjt össze a
szerző, melyek megvilágítják a királylány jellemét, kapcsolatát az emberekkel és Istennel. A szereplők gondolatainak közlésével
megismerhetjük, átélhetjük a klastromban élők helyzetét, világát, a zárda belső hangulatát. A legendaíró néha megszakítja előadását,
egy-egy kisebb fohászban fejezi ki véleményét, kritikáját a koráról; példaként hangsúlyozza Margit valamilyen erényét, ezzel is buzdítva
olvasóját az Istennek tetsző élet gyakorlására. A magyar szöveg alkotója maga is minduntalan rácsodálkozik az általa elmondottakra,
meglepődik Margit tettein. Mikor hőse legpiszkosabb munkáit sorolja elő, egy az ellentétességet kifejező jámbor fölsóhajtásával
egyszerre poétikussá tudja tenni előadását: „Íme, szerető atyámfia, magyeri királynak leányának gyenyerűséges élete!", illetve
nyilvánvalóvá tanító szándékát: „Ezeknek utána e jövendő beszédekből minden ember tanuljon békességtartást!”

5) a szereplők megteremtésének az eljárásai (pl. eszményítés, ellentétezés), a szereplők példázatossága (pl. embereszmény), erkölcsi
tanítás és lelkesítő példa, realisztikus és misztikus elemek keverése
A legenda Margitot a középkori aszkézis és misztika hőseként mutatja be, aki alázattal visel minden önként magára rótt
szenvedést. A misztikus szent az Úristennel való viszonyát közvetlenül, bizalmas közelségben éli át, az imádság, elmélkedés és
önmegtagadás útján.
Csodálattal telten, de szinte értetlenül néznek rá kolostorbeli nővérei. Azt mondja róla vallomásában az egyik apáca, soror
Alexandra, hogy ,,olyan alázatos és szent volt, hogy szóval nem lehet elmondania.'' Reálisnak, emberinek, sőt olykor elég gyarlónak
mutatja be a legenda Margit környezetét, társnőit, a kolostor egész belső életét is. A pontos leírások, megfigyelések mozaikjából
kibontakozik ennek a különös közösségnek sajátos, zárt élete, melyben mégis jelen van, visszatükröződik a kolostorfalakon kívüli
ellentétekkel telített világ valósága is. A legenda megismertet a kolostorlakók nem éppen harmonikus emberi kapcsolataival is,
elsősorban a Margit és különböző főnemes-lányok közötti feszültséggel. Királylánynak, főúri kisasszonynak a kolostorban is külön jogai
voltak, nekik díszes edény, jobb ágy, jobb ruha járt, sőt férjhez is mehettek, ha előkelő vőlegény jelentkezett. Margit azonban nem tűrte
a szavak és a tettek közti ellentmondást, s királyi származását szégyellve, a szegényekkel, nyomorultakkal tudatosan közösséget vállalva
már puszta létével is szálka volt egyes társnői szemében. Sokakat durvaságra, gorombaságra késztetett, amit ő türelmesen, szelíden
fogadott (példa erre az a történet, amikor a Bodoldi ispán leányát, soror Csengét megkéri, hogy segítsen neki a moslékvizet kivinni.
Csenge kezdi „arcul verni a moslékvízzel”, mire békességgel mosolyogva Margit csak annyit mond: „Szerető atyámfia, mit mívelsz?”)
Az önmegtagadás és az alázat erénye mutatkozik meg abban, hogy Margit királylány létére dolgozik, szolgálatot „hetet tart” a
konyhán, illetve, hogy a test bármiféle igényében (tisztaság, ápoltság, egészség) a tökéletesség elérésének akadályát látja. Ezért minden
mértéket meghaladóan elhanyagolja, sanyargatja testét. „Ételben, italban, alvásban, ruházkodásban nem királyleányhoz, hanem szinte
koldushoz is alig illő szigorúság, keménység, maga-gyötrés minden lapon. Három ciliciumról, vezeklő övről is értesít bennünket a
legenda, az egyik lószőrből, a másik tüskés sündisznóbőrből készült, a harmadik vasszeggel volt kiverve. Mikor halála után felbontották
ládáját, egyetlen tulajdonát, a nővérek szent kíváncsisággal lesték, hogy mit hagyott maga után a királyleány; nem találtak benne mást,
mint a vezeklés és önsanyargatás eszközeit.” (Sík Sándor)
Minden alázat és önsanyargatás a szeretettel függ össze Margitnál. A nővérekkel folytatott beszélgetéseiből kiérzik egyetlen
törekvése: hogy jó legyen hozzuk, hogy vigasztalja őket, amikor szomorkodnak, hogy könnyebbé tegye számukra a nehéz gyakorlatokat.
Különös szeretettel foglalkozik azokkal, akik szenvednek, akiknek szomorúságuk van. A betegek ápolását szinte szenvedélyig viszi, főleg
olyanokét, akiktől mások irtóznak. Az apjától kapott ajándékokat a szegények között osztatja szét, ápolja és gondozza beteg társait,
egyszerűségre és szegénységre törekszik. Ez a szinte légiessé váló aszkéta mégsem elvont sablonos figura a legenda ábrázolásában.
Alakja valószerűvé válik, mikor ilyeneket olvasunk: „az sok térdeplésekért és az gyakorta való térdének meghajtásiért az ő térdének
kalácsi megdagadtanak és megkeményedtenek vala.", vagy amikor szent életű elődei (Szent István, Imre, László, Erzsébet) életén
elmélkedik, és társainak beszél róluk. Bár szembefordul szüleivel és Krisztust választja jegyeséül, mégis szereti apját, anyját, testvérei
közül pedig különösen Istvánt, a későbbi királyt. Igen felzaklatja az apja és István között dúló harc, próbál közvetíteni közöttük, további
áldozatot ajánl fel a békéért és családjáért, mígnem fiatalon, 29 éves korában, szenvedések közepette elhunyt. Margit hitte, hogy
önkínzó élete Isten előtti áldozat az elgyötört haza nyugalmáért, hogy szenvedése nagyobb szenvedésektől váltja meg a kolostoron
kívüli világot.
Természetes, hogy az ilyen lélek az adományoknak, az isteni kegyelmeknek egészen különös, rendkívüli mértékével bír.
Meglepő jelenetekről, csodákról olvasunk. Margit belelát a lelkekbe, gondolatokat olvas; kétszer is felel ki nem mondott gondolatokra.
Ruháinak férgei „fehérséges gyöngyökké változnak”. Az elragadtatásnak is számos esetét írják le a tanúvallomások. Egy alkalommal
imádkozik, és nyolcszor szólítják, de nem hallja. Tűz ragyog a feje fölött. Egy cserép esik ima közben fejére, nem mozdul, nem veszi
észre. Egyszer az apácák – eskü alatt vallják – tűzben látták égni az egész szobát, amelyben imádkozott. A haláláról szóló leírásban a
meghatottság is érződik: ,,Február havának tizenötöd napján meggyullada e méltóságos szűz mennyei jegyesének szerelmében, kit
kíván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és e világi országnak birodalmát
elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő teremtőjének, az ő édességes, kívánatos jegyesének,
elnyugovék az Úrban. Oly igen idegen vala az ő teste minden fájdalomtól ő halálának idején, miképen az ő elméje és az ő teste idegen
vala minden testi romlástól és fertőzetességtől. Legottan e szentséges szűznek ő orcája csudálatos fényességgel megfényesedék és vala
ő szemének alatta oly igen szép világosság, mintha megaranyozták volna az ő orcáját szemének alatta.''
Az eszményi példa tehát olyan erények gyakorlását jelenti a legenda szerint mint a hit, az alázatosság, a szerénység, az
aszkézis, a szorgalom, a másokért hozott áldozat, a feltétel nélküli szeretet, az egyszerűség, a szüntelen önnemesítésre törekvés. Ezek
biztosítják az örök boldogság elnyerését.
A 21. században élő olvasó csak akkor érti meg Margit magatartását, ha ismeri a középkorban élő ember gondolkodásmódját
és értékrendjét. Biztosan nem osztjuk véleményét a tisztaságról, az ápoltságról vagy az egészségről vagy akár az alázatosságról. De
darabokra hulló, modern világunkban a szeretet, a segítőkészség hiánya nyomasztóbb, mint valaha. Ezt érezhette Gárdonyi Géza vagy
Kodolányi János is, akik a középkori legendából ihletődve állították regényeikben (Isten rabjai, Boldog Margit) példaképül az Árpád-házi
királylány alakját.
Margit szentté avatását – a feltevések szerint –, már egy évvel halála után kezdeményezte bátyja, V. István. A magyar
történelem folyamán a szentté avatás gondolata újra meg újra felmerült, Mátyás király is, és III. Ferdinánd is szorgalmazta a
kanonizációt. Boldog Margitot végül csak 1943-ban avatták szentté, de a magyar nép az évezredek folyamán mindig szentként tisztelte.