I.

rész: A tradicionális jog

intézménytörténete

szerződészáradékok mutatják és hangsúlyozzák: „... hogy ez a köztük véghezvitt vásár (vásárlás, adásvétel)
(forum inter eos factum) érvényes és visszavonhatatlan maradhasson mindkét fél beleegyezésével és
bizonyságuk mellett azt írásba rögzítettük és ... a káptalan pecsétjével megerősítettük ...” (1214), „... nehogy a
köztük véghezvitt vásárt az idő múlásával ő (az eladó) vagy mások megerőtlenítsék, ezt a levelet pecsétünkkel
rendeltük kiadatni ... „ (1226), „... hogy ... a fent elbeszélt ügylet sora az örök megerősítés erejével rendelkezzék
(robur perpetuae firmitatis obtinet), (és) hogy a fent mondottnak (vevőnek) mások ellent ne mondjanak a jelen
levelet a valóság bizonyítékául pecsétünk nyomatával rendeltük ... megerősíteni (1227), „... hogy az efféle
adásnak vagy vételnek sora soha, semmikor valamely rossz szándékú emberek fondorlata által meg ne
hiúsulhasson, bizonyságlevelünkbe foglaltattuk ...” (1232). Ezzel együtt a XIII. század derekától, második
harmadától a vallás és annak írásba foglalása azoknál a szerződéseknél, amelyeknek tárgya jogi és fizikai
tulajdonságaikat tekintve ingatlannak minősülő dolgok végleges vagy időleges elidegenítésére vonatkoztak, már
nemcsak elvárt, hanem szükségszerű kellék lett.

A vallás nem volt más, mint az okiratkiállító szerv előtt személyesen vagy képviselőik útján megjelent feleknek
a szerződés tartalmáról élő szóval, ünnepélyesen tett nyilatkozata írásba foglaltatás és hiteles pecséttel történő
megerősíttetés végett.

A szerződést a király, az ország rendes bírái, a vajda, a bán, a kancellár(ok), a püspökök és a hiteleshelyek
(káptalanok és konventek) előtt lehetett bevallani. A XIII. század legvégén előfordult az is, hogy bevallást
alispán és szolgabírák előtt tettek a felek, de azok ingatlan elidegenítése felőli szerződésről hiteles okiratot nem
állíthattak ki, minthogy hiteles pecséttel nem rendelkeztek, sőt a vármegyék később sem vehettek fel
közhitelesen vallást efféle szerződésekről, jóllehet a XVI. század végétől már többnyire hiteles pecsétekkel
bírtak. A városi polgárok, főként ha valamely polgártársukkal kötöttek szerződést, a XIV. század óta
rendszerint, majd a XVI. századtól kizárólag saját magisztrátusuk, pontosabban „a bíró vagy két esküdt polgár”
előtt tettek bevallást városuk királyi kegyből nyert pecsétje alatt (HK.III.13.), kivéve mégis azt az esetet, ha azt a
magisztrátus nem akarta elfogadni, ilyenkor ugyanis az ország nagybírái előtt is írásba foglaltathatták
szerződésüket. A jobbágyok bevallásaikat, még akkor is, ha azok ingatlan elidegenítésére vonatkoztak, az
úriszék előtt is megtehették, a XVIII. századtól pedig szokás szerint csak ott.

A felek eleinte személyesen (personaliter) jelentek meg az okiratkiállító személy vagy testület előtt, de már a
XIII. század derekától az is előfordult, hogy maguk helyett képviselőjüket, prókátorukat küldték el. Képviselő –
ide nem értve az atyát, a gyámot, a gondnokot és általában a családtagokat – ügyvédvalló levele (litterae
procuratoriae) bemutatásával járhatott el a fél nevében.

A szerződéskötés történhetett a bevallást megelőzően, illetve az okiratkiállító előtt, magával a bevallással. Ha a

szerződés már a bevallás előtt létrejött, a bevallás a korábban tett nyilatkozatok megismétlése volt.

A bevallásban meg kellett jelölni a felek, illetve a képviselőik nevét, azt, hogy a felek milyen szerződést
kötöttek vagy kötnek, a szolgáltatást, ingatlanszerződésnél az ingatlan jogi jellegét (ősi, szerzett), fekvését,
határait, tartozékait, haszonvételeit, az azokhoz kapcsolodó jogokat, a teljesítés módját és határidejét.

Az okiratkiállító, amennyiben szükségesnek tartotta, például ha kétségesnek látszott a felek valamely releváns
tényre vonatkozó állításának valódisága, kihallgathatta az ügyleti tanúkat, okiratok bemutatását kérhette, az
ingatlan határainak megállapítására emberét is kiküldhette.

A bevallás mindig élő szóval (viva voce) és ünnepélyesen (sollemniter) ment végbe. Az ünnepélyesség nemcsak
a bevallásnál szokásossá vált kifejezések használatát jelentette, hanem inkább azt, hogy az aktus nyilvánosan
(publice) került foganatosításra. A nyilvánosság garanciális kelléke volt a bevallásnak. A megjelent rokonok,
szomszédok megtehették ekkor szükséges nyilatkozataikat, és elkerülhető volt az is, hogy a felek bármilyen
kényszert alkalmazzanak egymással szemben.

Az írásba foglalás a bevallók kérelmére történt. A jogszerző fél mindig, a másik szerződő fél általában hiteles
pecséttel ellátott oklevelet kapott a bevallásról, kivéve mégis, ha az szolgabíró és esküdtje előtt történt,
minthogy ők nem rendelkeztek hiteles pecséttel. Ingatlanszerződések esetén sokszor csak a teljesítés után történt
meg az oklevelek átadása. A bevallásról felvett oklevelek egy példányát a hiteleshely őrizte vagy a bevallást
jegyzékbe (regestrum), vagy jegyzőkönyvbe (protocollum) írta.

Ha ingatlan tulajdonának átruházásáról volt szó, az elidegenítő félnek határozottan ki kellett jelenteni, hogy az
elidegenítés örökre (in perpetuum) történt, a szokásos formula szerint azt, hogy a „a falut, a földet, a telket, a
birtokot, a birtokrészt minden tartozékaival és haszonvételeivel” nemcsak a jogszerző félnek, hanem „általa
minden örökösének adta, juttatta békésen és visszavonhatatlanul való bírásra, tartásra birtoklásra magának és

49
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

örököseinek ugyanabban semmilyen – illetve semmi – jogot vagy tulajdontsem tartván fenn”(villam, terram,
sessionem, possessionem, portionem possessionis cum omnibus suis utilitatibus et pertinetiis ... per eum
omnibus suis haeredibus pacifice et irrevocabiliter habendam, tenendam, possidendam nullum jus nullumve
dominium –, illetve nil juris nilve dominii, proprietatis – in eadem sibi suisque haeredibus reservando), vagyis
hogy az átruházás a jogszerző fél örököseire is kiterjedő hatállyal jött létre, mert különben az elidegenítő fél
halála esetén az ingatlan törvényes örököseire szállott volna vissza. A XIII. század végétől az örökre történő
elidegenítést olykor már a „perennalis” melléknévvel jelölték. Ebből adódóan, más bevallásoktól
megkülönböztetendő, az idők során a tulajdonátruházást célzó ingatlanszerződésről készült bevallást mind
gyakrabban örökvallásnak (fassio perennalis) nevezték, és ez vált a késő rendi korszakra szokásos
megjelölésükké.

1.5.1.2. 5.1.2. A szerződés érvénytelensége

A szerződés akkor volt érvénytelen, ha azt erőszakkal (vi) vagy félelemből (metu) hozták létre, ha a szerződést
atyai hatalom, gyámság és cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt álló személy az atya, a gyám, a
gondnok beleegyezése nélkül kötötte, kivéve a törvényes korúnak anyai ágon reászállott jószágai elidegenítésére
és terhelésére vonatkozó szerződéseit, továbbá, ha valaki másnak adta ki magát (persona larvata) és annak
nevében nyilatkozott,valamint akkor is, ha azt ravaszsággal (dolo), csalárdsággal (fraude) kötötték.

Megtámadható volt, és bírói ítélettel érvénytelenné vált az a szerződés is, amellyel valaki a királyi
adományozással nyert jószágának tulajdonát ruházta át másra, minthogy az adományos fekvőjószág
elidegenítéséhez királyi engedélyre vagy beleegyezésre (licentia, concensus) volt szükség, kivéve mégis azt a
ritka esetet, ha a király az adományozással együtt vagy valamely hívének különös kiváltságot adva később
lemondott a háramlás jogáról. A rokonok és a szomszédok mindig megtámadhatták azt a szerződést, ami ősi
ingatlan időleges vagy végleges elidegenítésére szólt, ha az elidegenítő fél a megkínálást elmulasztotta, sőt, az
ország szokásjoga szerint a szomszédok azt a szerződést is, amelyet adományozáson kívül szerzett jószág
elidegenítése végett kötöttek.

A XIII. században a rokonok és a szomszédok többnyire személyesen megjelenve a bevalláskor vagy a

hiteleshely kiszálló bizonysága előtt nyilatkoztak a beleegyezés felől. Ha pedig másként nem ment, a
megkínálást az ingatlan közelében tartani szokott valamely vásáron kiáltották ki, illetve efféle sokadalomban
intették a jogosultakat a nyilatkozat megtételére, majd a XVI. századtól rendszerint a vármegyei közgyűléseken
történt az intés (inhibitio). Mindezek ellenére már a XIV. századtól mind gyakrabban előfordult, hogy a
megkínálás elmaradt, minthogy a királyi adományt nyert rokonok az ország különféle részeibe szóródtak szét, és
ezáltal egyre nagyobb nehézséget okozott felkeresésük, máskor meg a szükség kényszerítette arra a tulajdonost
vagy az ésszerűség diktálta, hogy a jogosultak intését mellőzve idegenítse el jószágát. Magától értetődően akkor
sem kerülhetett sor a megkínálásra, ha az arra jogosult nem volt még cselekvőképes. Ilyen esetekben pedig csak
úgy tudott érvényes szerződést kötni az elidegenítő fél, ha rokonai „terhét” felvállalta.

A tehervállalás (assumtio oneris) Werbőczy szerint azt jelentette, hogy „... az atya vagy az atyafi az általa tett
bevallás érvényben maradása iránt bizonyos kezességet nyújt a jószág vevőjének ...”(HK.I.59.bev.). Valójában
azonban itt nem kezességről volt szó, hanem arról, hogy az elidegenítő a maga részéről jóvátételre (kártérítésre)
vállalt kötelezettséget azzal, hogy ha bizonyítani tudta, hogy a megkínálás nélküli elidegenítés
„szükségszerűen”, vagyis végszükségből történt, akkor a szerződést perrel nem lehetett érvénytelenné tenni, ha
pedig azt bizonyította, hogy a tehervállalás „okszerűen” esett meg, például azért, hogy „... az idegen kézen
zálogban lévő birtokot visszaválthassa, vagy hogy a hitbért, a jegyajándékot vagy a leánynegyedet kifizethesse
...”, illetve különféle beruházások indokolták azt, így „... halastavak létesítése, malmok, házak és nemesi
udvarházak szükségessé vált építése, ... avagy hogy az eladott birtoknak vagy részének árán mást és talán jobbat
vehessen vagy pedig jószágcsere tekintetéből ...” (HK.I.59.2.,3.§§) a szerződés ugyan érvényes maradt, de a
jogosult visszaválthatta az ingatlant. Ezzel szemben, ha az elidegenítő még az ésszerű okból való elidegenítést
sem tudta igazolni, a szerződés érvénytelenné vált, ha azt az ingatlanra jogosult rokonok megtámadták.

Megjegyzés
A jogszerző fél nyugtatása végett az ingatlanát elidegenítő gyakorta határozottan meg is jelölte a
tehervállalás és ezzel együtt az elidegenítés pontos okát. Például amikor a Batthyány Albert fiai,
András és Péter 1452-ben a veszprémi káptalan előtt András a fiai, Gáspár és Baltazár, továbbá
nővéreik, a Keszölci András felesége, Erzsébet és a hajadon Anna, hasonlóképen unokatestvérük a
Batthyány László fia János és minden más utódaik és vérrokonaik terhét felvállalván „négyszáz tiszta
magyar aranyforintokért” a Fajszi Ányos Mihálynak és fiának örökre eladták a Zala vármegyében lévő
Kővágóörs nevű birtokban lévő részüket az azon lévő „ragyogó kőből való palotájukkal vagy

50
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

házukkal” és annak minden tartozékával együtt, kijelentették, hogy az elidegenítésre „... nyomasztó
szükségeik miatt ... fejeik megváltására (pro arduis ipsorum necessitatibus ... in redemptionem capitum
ipsorum) ...” voltak kényszerítve, mert „... mint mondták, a Somogy vármegyei néhai nemes
Boldogasszonyfalvi Miklós véletlenségből véghezvitt megöléséért fővesztés ítélete alá ...” kerültek
(HO.V.250.). 1521-ben pedig a fehérvári keresztesek konventje előtt Tóthy Bálint azért vallotta be a
veszprémi káptalannak a Zala megyei Abran nevű birtokban lévő ősi jogon (jure avitico) illető teljes
birtokrészt 22 magyar forintokért magára vállalván fiai, Miklós és György valamint vérrokonai terhét,
mert azt a pénzt „... a mostani hadjárat szükségleteire vette fel ugyanettől a káptalantól, mely török
elleni háborúban ugyanő az ország összes nemeseivel együtt tartozik részt venni ...” (HO.V.422.).

Ha a jogosultak a szerződés megkötését a bevalláskor vagy azt megelőzően az arra vonatkozó nyilatkozatukat
hiteleshely vagy hiteles személy előtt bevallva tilalmazták, avagy a már létrejött szerződést megtámadták,
kötelesek voltak azt az elidegenítő féllel maguk megkötni. Amennyiben a szerződéskötéstől elálltak, az érintett
ingatlan végleges, illetve időleges elidegenítése ellen többé nem élhettek a tiltakozás és ellentmondás jogával.

Ha királyi adománnyal szerzett birtok örökvallásáról volt szó, a jogszerző fél és az oklevélkiállító szerv
követelhette a királyi beleegyezésről szóló oklevél bemutatását. A király általában privilegiális alakban írt
levélben adta meg a kérelmezőnek az engedélyt, amit néha magába a vallásról felvett oklevélbe is belefoglaltak,
belemásoltak.

Az ingatlanszerződések a bevallás megtételéig ideiglenes érvényűek voltak. Eme szerződések teljes érvényüket
a bevallással és írásba foglalással nyerték el. De maga az írásba foglalás nem keletkeztetett jogviszonyt, az csak
deklaratív aktus volt.

1.5.1.3. 5.1.3. A szerződés tárgya

A szerződés tárgya valamely szolgáltatás, amelyre az adós kötelezve van.

A régi magyar jogban a gazdálkodás jellegéből adódóan a szolgáltatások közül különös jelentőséggel bírtak a
fizikai tulajdonságaikat tekintve ingatlannak minősülő dolgok tulajdonának átruházása, ingatlanok használatba
adása, illetve különféle jogok (vízhasználati, vámszedési, tizedszedési, stb. jogok) átruházása.

1.5.1.4. 5.1.4. A szerződés megerősítése

A szerződés megerősítésének több módja volt. Ezek részint a szerződés létrejöttének igazolására, a kötelezettség
teljesítésének kikényszerítésére, illetve a jogszerzés biztosítékául szolgáltak.

a. Eskü (juramentum)

A szerződés megkötése után olykor a felek kölcsönös esküvel ígérték egymásnak, hogy a szerződést
betartják. Az eskü jelentősége abban állott, hogy a szerződésszegő, ha azt esküvel is megerősítette, egyben
esküszegővé is vált.

b. Tanú (testis)

Egyes ügyleteknél Szt. László és Kálmán dekrétumai tanúk jelenlétét is megkövetelték. A tanúk a szerződés
létrejöttét voltak hivatva bizonyítani, abban az esetben, ha a felek valamelyike a szerződést eltagadta volna.
A bevallás terjedésével és széleskörű használatával a megjelent rokonokon, szomszédokon kívül más tanúk
igénybevétele az ingatlanokra vonatkozó szerződések megkötésénél rendszerint elmaradt.

c. Kezesség (fidejussio)

A kezes a fél nem teljesítése esetére arra kötelezte magát, hogy a szerződésből folyó kötelezettséget, tartozást
a fél helyett teljesíti. A kezes szokás szerint a bevalláskor vállalt kötelezettséget, de előfordult az is, hogy már
a szerződéskötéskor – a bevallást megelőzően –, illetve a bevallás után.

d. Zálogadás

Zálogadásra leggyakrabban pénzkölcsönszerződés esetén került sor. Az effajta szerződés nem volt más mint
zálogkölcsön-szerződés. Tekintettel arra, hogy az egyház tilalmazta a kamatok szedését, azt pótlandó,
minthogy a zálogtartó jogosult volt a gyümölcsszedésre, a hitelező rendszerint ingatlan zálogba adását
követelte.

51
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

e. Szavatosságvállalás

A tulajdon átruházásra irányuló szerződések esetén az elidegenítő fél kötelezettsége nemcsak a dolog
szolgáltatására terjed ki, hanem arra is, hogy azt a szerző fél tulajdonába bocsássa. Tehát a tulajdonátruházó
felelős azért, hogy a dolgot minden jogi fogyatékosságtól mentesen szolgáltassa, azaz szavatol a szerző
félnek azért, hogy harmadik személyeknek nincsen a dologra vonatkozó olyan joga, amely a jogszerzés
útjában áll.

A régi jogban az elidegenítő fél az őt terhelő szavatosságot (evictio) mintegy mellékkötelezettséget vállalta
magára a bevalláskor kijelentvén, hogy a vele szerződőt és örököseit „bármely keresők, perlők, felperesek
ellen saját fáradozásaival és költségeivel megvédi” (contra quoslibet impetitores, causidicos, actores suis
laboribus et expensis expedit). A „fáradozás” és a költségviselés azt jelentette, hogy a tulajdonát átruházó fél
akkor, ha a tulajdontszerzőt akár az ingatlanban jogosultak (rokonok, szomszédok), akár mások bíróság előtt
megtámadnák, felszólításra mint az alperes társa köteles volt a perben a megtámadottat mentesíteni és
támogatni vagyona terhére is. Ha ősi ingatlan tulajdonának átruházásáról volt szó, ez a kötelezettség az
elidegenítő fél törvényes örököseit is terhelte, tehát nekik is meg kellett oltalmazni a jogszerzőt és örököseit.

Megjegyzés
A fassioról felvett oklevelek eme kötelezettséget többször határozottan is megjelölték a szokásos
formula beírása mellett, mint például abban a szerződésben, amellyel Dénes ispán és fia, Lukács,
1266-ban az esztergomi káptalan előtt egyebek mellett a Berény nevezetű földjét adta el 80
ezüstmárkáért Benedek ispánnak: „... Dénes ispán, mind annak fia, Lukács felvállata és arra
kötelezte magát előttünk, hogy ha a nemzetségükből vagy az idegenek közül bárkik a mondott föld
vagy haszonvételeik okán ... Benedek ispánt vagy annak örököseit megpróbálnák megtámadni vagy
egyébként megzavarni, ugyanezt a Benedek ispánt és örököseit minden támadóktól és zavaróktól
tartozzanak megóvni saját közbenjárásukkal és költségeikkel úgy, hogy ugyanez a Dénes ispán és az
ő fia, Lukács és ezek örökösei a per terhét magukra venni tartoznak ...”(ÁUO.VIII.155.)

Emellett gyakorta előfordult az is, hogy arra az esetre, ha a kötelezettek közbenjárása ellenére bírói ítélet
alapján a jogszerző vagy örökösei elvesztenék a szerződéssel átruházott ingatlant, az elidegenítő fél (a maga
és örökösei nevében) egy azzal azonos értékű ingatlan átengedését ígérte a szerződő felének, illetve
örököseinek. (Ingatlancserénél az efféle helytálló ingatlan lekötése a felek között kölcsönösen szokott
megtörténni.)

Megjegyzés
A XIII. században, különösen abban az esetben, ha ősi ingatlant idegenítettek el, rendszerint ősi
ingatlant kötöttek le, mint például 1282-ben a Hontpázmány nembeli Bökény fia Bökény ispán,
amikor a nyitrai káptalan előtt tett bevallás szerint 300 ezüstmárkáért eladta Elefánti András
ispánnak a Dudvág folyó mentén fekvő Mojcih nevű örök joggal bírt birtokát: „... ha az idők
folyamán bárki arra vetemedne, hogy ugyanezt a birtokot visszavegye, ... Bökény ispán és örökösei
ugyanezt az András ispánt és leszármazóit saját fáradozásaikkal és költségeikkel, mind az eladott
birtokkal egyező értékű és hasonló örökletes birtokukkal, ... mind más tulajdon javaikkal tartozzanak
megvédeni és megoltalmazni ...” (HO.III.36.), vagy mint 1288-ban, amidőn a vasvári káptalan előtt
a Köbölkuti Enduru fia János és fiai, Mihály és Dénes a maguk és atyafiaik nevében szomszédjuk,
Tiborc ispán fia, Oncs ispán beleegyezéséből a Cseh nevű öröklött földjeikből adták el kilenc
márkáért örök joggal Buda fia Miklós ispánnak azt a részt, amin a hitvalló szent Márton temploma
állt: „... János és fiai és örököseik Miklós ispánt és örököseit a vásárolt föld okán minden
háborgatótól saját fáradozásaikkal és költségeikkel kötelesek megvédeni, akik ha nem tudnák
megvédelmezni őket, akkor más örökletes földjeikből egy egyező értékű földet tartoznak átengedni a
fent mondott Miklós ispánnak” (ÁUO.IX.490.).

Ha a tulajdonátruházás adásvétel által valósult meg, az is gyakran megesett, hogy a sikertelen

közbeavatkozás esetére eleve azt a kötelezettséget vállalta az elidegenítő fél, hogy visszafizeti az ingatlanért
kapott vételárat.

Megjegyzés

52
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

A végrendelet olyan egyoldalú jogügylet, amely az örökhagyó halála esetére szóló, életében bármikor
visszavonható vagyoni rendelkezést tartalmaz a túlélő örökös számára, és ami csak az örökhagyó halálával válik
hatályossá.

Végrendelkezni 1848 előtt általában ingók és szerzett – ha nemesről volt szó, adományozáson kívül szerzett –
vagyon felől lehetett minden korlátozástól mentesen. Ősiről csak akkor, ha az örökhagyónak nem maradtak
törvényes örökösei. Ez alól az általánosan érvényesülő elv alól csak az erdélyi és a szepesi szászok
végrendelkezési rendje tért el, ugyanis náluk az örökhagyó a házastársi vagyonközösségben a rá eső rész 1/3-a
felől szabadon rendelkezhetett, még akkor is, ha voltak gyermekei. Ha pedig nem élt házasságban, semmi sem
korlátozta végrendelkezési szabadságát.

A végrendelkezés csak akkor volt érvényes, ha azt végrendelkezési képességgel rendelkező örökhagyó
személyesen, szabad akartából, vagyis kényszertől, fenyegetéstől mentesen tette. Végrendelkezési képességgel a
törvényes kort betöltött rendelkezett, feltéve, hogy nem volt őrült, illetve gyengeelméjű.

A magyar szokások szerint az örökhagyó „szabad” vagyona egészéről, illetve annak egy részéről is
rendelkezhetett, és ha végrendelete nem az egészre vonatkozott, a végrendeleti mellett törvényes öröklésnek volt
helye. Ha pedig a végrendeleti örökösök közül valamelyik az örökhagyó előtt halt el, a túlélők csak a
végrendeletben számukra megjelölt vagyonban örököltek, vagyis nem nyertek jogot az elhalt részén –
„növekedési jog” (jus accrescendi) nem illette őket.

1.7.2.1. 7.2.1. Köz- és magánvégrendelet (testamentum publicum et privatum)

Az első végrendeletek a XI–XII. századból maradtak fenn, melyeket egyháziak – káptalan – vagy konventbeliek
foglaltak írásba. Ezek közül a legrégebbi Guden 1079–1080 körül Szent László engedélyéből a veszprémi
káptalan javára tett végrendelete.

Guden végrendelete egyben az első eredetiben fennmaradt magánokirat is, melynek szövege a következő:
„Legyen tudtára a különös gondosságú László királynak és minden hívőnek, hogy én, Guden, mivel király uram
dolgában és szolgálatában hosszú ideig fáradoztam, beleegyezéséből és engedélyéből minden rejtett és
nyilvánvaló kincsemet, amit Palóznakban bírok, a Szent Mihálynak adtam lelkem megváltásáért. Tudniillik egy
templomot juttatván a kanonokok hatalma alá minden tartozékával együtt, ezenkívül öt szolganépet, két szántót,
tizenegy szőlőt, húsz ökröt, háromszáz birkát, rétet, mezőt gyümölcsöst, erdőt. Azt pedig, amit a Szent Mihálynak
adtam, nem a püspöknek adtam, hanem a barátoknak, hogy ebből minden évben legyen eleségük, és
megemlékezzenek lelkemről. De tudatom azt minden lélekkel, hogy amit szabad akaratomból rendeltem, azt
nékem a király engedélyezte a dömösi udvarban, amidőn télvíz idején majd a németeket ment pusztítani. Eme
elhatározásomnak és rendelésemnek Gurcu, esztergomi ispán, Szella fia Herney, Márton prépost, Suni dékán,
Tefil bíró, annak sógora, Péter, Gellért mester, Ábrahám uchuga (= szabad), Mihály presbiter, Ezicius és egész
Pannónia más előkelői voltak a tanúi. És ezért kiváltképpen kérem uramtól, és szegény, hogy emlékezzék
szolgálatomra, és ne semmisítse meg halálom után azt, amit életemben engedélyeztem. (Fejérpataky II.7–8.)

A fennmaradt források szerint a XIII. századtól végrendeletet a király előtt – ha egyház javára szólt, a király
engedélyével –, hiteleshelyek vagy az ország rendes bírái előtt, önálló joghatósággal rendelkező városok, majd
vármegyei tisztek előtt lehetett. Az így bevallott vagy az említett okiratkiállítók által átírt és megerősített
végrendelet, vagyis a közvégrendelet (testamenta publica) mellett, az örökhagyó magánvégrendeletet
(testamenta privata) is tehetett. Ennek szabályai azonban hosszú ideig nem voltak egységesek.

A végrendelkezés első átfogó szabályozását az 1715:27. tc. adta, mely szerint nemes

a. közvégrendeletet hiteleshelyek és azok kiküldöttei, az ország rendes bírái, az ítélőmesterek, a vármegyékben

az alispán, valamint egy szolgabíró és esküdt előtt,

b. írott magánvégrendeletet (testamentum scriptum privatum) öt nemes vagy „azzal egyenértékű kiváltságot
élvező vagy szükség esetében más tisztességes állású” tanú jelenlétében lehetett tenni, olyképpen, hogy a
felolvasott vagy tollba mondott végrendeletet a tanúk aláírásukkal és pecsétjeikkel hitelesítették, illetve hat
nemes tanú előtt, ha a végrendelkező írásképtelen állapotban volt, akinek aláírását a tanúk egyike pótolta, és
ennek analógiájára

c. szóbeli magánvégrendelet (testamentum nuncupativum privatum) ugyancsak öt nemes tanú előtt volt tehető,
akik a végrendeletet utólag írásba foglalták.

83
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Szabad királyi városi polgár és városban élő nemes közvégrendeletet a városi tanács vagy kiküldöttei,
magánvégrendeletet pedig legalább két tanú előtt tehetett annak felolvasásával, majd 1715-től a felolvasás
mellőzésével, pusztán kijelentvén, hogy a végakaratáról van szó.

A törvény által meghatározott szabályoktól némileg eltért a jász-kunok végrendelkezése, akire nézve végül az
1799-es a jász-kun statútum rögzítette a követendő rendet. Eszerint a közvégrendelethez a helybeli tanács vagy
kiküldötteinek, írott, illetve szóbeli magánvégrendelethez három kerületi tanú közreműködésére volt szükség.

Erdélyben a régi szokásokat követve hiteleshelyek és hiteles pecséttel rendelkező személyek, valamint
megyegyűlés, székgyűlés, városi tanács, illetve ezek kiküldöttei, magánvégrendeletet pedig két tanú jelenlétében
tehetett az örökhagyó.

1.7.2.2. 7.2.2. Kiváltságos végrendeletek (testamenta privilegiata)

Az 1715:27. tc. 5. §-a rendelkezett nem szabályszerű, másképpen „kiváltságos” végrendeletekről is. Ezek közé
azok tartoztak, amit kegyes célra, szülők és gyermekek egymás javára, továbbá amit katonák, valamint amit
ragályos betegség (pestis) idején tettek. Érvényességükhöz elégséges volt az is, hogy az örökhagyó
végrendeletét saját kezével írja, illetve aláírja vagy két tanú előtt szóban nyilatkozza ki.

a. Kegyes végrendelet (testamentum pium)

Kegyes végrendeletnek azt tekintették, amit az örökhagyó keresztényi buzgalomból a maga és rokonai lelki
üdvére miseáldozatul, valamint szegények, árvák, ispotályok, árvaházak, iskolák, illetve a haza hasznára tett.

b. Szülők gyermekek közti végrendelete (testamentum inter liberos)

Szülők gyermekeik javára rendszerint a vagyonmegosztásból keletkezhető viták elkerülése végett tettek
végrendeletet, de ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül egyenlő részben „osztották meg” a szerzeményi
vagyont közöttük.

c. Katonai végrendelet (testamentum militare)

Katonák és hadsereghez tartozók: orvosok, mesteremberek, stb. ellenség fenyegetésekor tehettek kiváltságos
végrendeletet, de ha a tábor feloszlott, a hadjárat véget ért, a törvény adta kedvezményekkel már nem
élhettek, és végrendeletüket, ha érvényét fenn kívánták tartani, szabályszerű köz- vagy magánvégrendeletben
kellett megerősíteni.

d. Pestis, döghalál idején tett végrendelet (testamentum tempore pestis)

Bár a törvény csak a pestist nevesítette, súlyos járványos betegség idején, amikor szabályszerű köz- és
magánvégrendelet tétele a fertőzés terjesztésével járt volna, a veszélynek kitettek a kivételes szabályok
szerint végrendelkezhettek mindaddig, amíg a járvány meg nem szűnt. A pestis idején tett végrendeletekre
egyéb iránt a katonai végrendeletek szabályai vonatkoztak.

1.7.3. 7.3. Öröklési szerződés (pactum successorium), testvérré fogadás

(adpotio fratenalis)
Az öröklési szerződés az a kétoldalú jogügylet, amellyel az örökhagyó halála esetére szóló intézkedést tesz az
örökös javára, aki azt elfogadja. Az öröklési szerződésben mindkét fél kijelentheti a végintézkedést, vagyis az
öröklési szerződés lehet kölcsönös is.

Az öröklési szerződés abban különbözik a végrendelettől, hogy egyoldalúan nem bontható fel, hanem csak
újabb szerződéssel.

Öröklési szerződéseket nem túl gyakorta, és inkább csak a XVI. század derekáig kötöttek. A szerződő felek
szinte mindig deficiensek voltak, akik kölcsönösen tettek végintézkedést. A felek ezekkel a szerződésekkel,
minthogy azok olyan igényt keletkeztettek számukra a másik vagyonán mint az osztály a megosztozott
testvérek, atyafiak számára, tulajdonképpen testvérré fogadták egymást.

A testvérré fogadásnak – különösen a XV. században – volt egy másik sajátos módja is, amikor nemes családok
kötöttek szerződést avégre, hogy egyikük családjának kihalásával a másik örökölje annak minden vagyonát. Az
effajta öröklési szerződés érvényességéhez azonban királyi engedélyre is szükség volt.

84
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

1.7.4. 7.4. Különös öröklési rendnek alávetett vagyon: a hitbizomány

(fideicommissum)
A hitbizomány el nem idegeníthető, az alapító által megszabott öröklési rendnek alávetett vagyon.

Római jogi gyökerű, spanyol hűbérjogi intézmény a hitbizomány. Eredetileg olyan hűbért jelentett, amelyben a
király jelölte ki az elhalt hűbéres leszármazói és rokonai közül az öröklésre jogosultat. A XV. századtól már
rendszerint a hűbérest illette meg a jog arra, hogy királyi engedelemmel vagyonát elidegenítési és terhelési
tilalom alá vonja, és abban meghatározza az öröklési rendet.

Magyarországon az akkor már Nyugat-Európában elterjedt intézmény elismerésére az 1687-i országgyűlésen

került sor. Az 1687:9. tc. a főnemesek számára biztosított hitbizományalapítási jogot, majd azt az 1723:50. tc. a
köznemesekre is kiterjesztette.

Hitbizományt csak szerzett vagyonon lehetett alapítani. A hitbizományban való öröklés rendjét az alapító
határozta meg. Az alapítás érvényességéhez királyi jóváhagyásra volt szükség.

Az öröklés rendjét legtöbbnyire az elsőszülöttség, az ízközelség vagy a korközelség szerint határozta meg az
alapító.

a. Elsőszülöttségi öröklés (primogenitura)

Az elsőszülöttségi rend szerint az alapító után elsőszülött fiú gyermeke, és annak ugyancsak elsőszülött
utódai örököltek a többi férfi rokont kizárva. Ha ez az ág kihalt, akkor az utolsó hitbizományi birtokoshoz
legközelebbi ág legidősebb férfi tagja következett.

b. Ízöröklés (majoratus)

Ezek szerint az utolsó hitbizományi birtokos legközelebbi rokona örökölt, ha pedig többen álltak egyenlő
fokban, a legidősebb.

c. Koröröklés (senioratus)

Koröröklés meghatározása esetén mindig az alapító családjának legidősebb férfitagja örökölt.

Irodalom
Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár. 1942. II. 191–196. p., 202–203. p.

Bónis György: Magyar jog – székely jog. Kolozsvár, 1942. 72–98. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások. (Kelemen Imre munkája szerint.) Pest,
1822. Második könyv: 319–398.l.

Degré Alajos: A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog kialakulása. (Illés emlékk.) Bp., 1942.
122–141. p.

Davori Relković Néda: Buda város jogkönyve. Bp., 1905. 137–140. p.

Degré Alajos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Pécs, 1950. 101–103. p.

Demkó Kálmán: A Szepesi jog. Bp., 1891. 27–30. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Második könyv: 355–446. p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1946. 356–365. p.

Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyí törvény. Pozsony, 1806. Második könyvnek egyik kötetje: 280–393. p., 476–
523. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései I. Pest, 1833. 32–46. p.

85
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Fleichhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Lib. II.: 132–143. p., 150–
176. p.

Fogarasi János: Magyar közpolgári törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 152–176. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyar honban. Buda, 1845. I. Rész: 429–493. p.

Grúsz, Antonius: Conpendium juris privati Hungarici. Pestini, 1818. 146–164. p.

Herczegh Mihály: Magyar jogtörténet. Bp., 1902. 277–281. p.

Huszty, Stephanus: Juris prudentia seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. II.: 159–185.
p.

Illés József: Öröklés a női vagyonban az Árpádok korában (Nagy Ferenc emlékk.). Bp., 1906. 1–13. p.

Kassics de Kisfalud, Ingatius: Praxis juridica civilis et stylare juristarum. Pestini, 1843. Pars II.: 224–254. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. II.: 845–922. p.

Khlósz, Paulus: Praxis seu forma processualis fori spiritualis, in Mariano – Apostolico Hungariae.
MDCCXCIV. 235–240. p.

Kövy Sándor: A magyar polgári törvény. Sárospatak, 1822. 117–150. p.

Markovics, Nep. Joannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 146–166. p.

Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás. Bp., 1904. 287–422. p.

Murarik Antal: A szabad rendelkezési jog Szt. István törvényeiben (Századok, 1934. pótk.). Bp., 1935. 3–15. p.

Párniczky Mihály: A magyar jus regium az árpádházi királyok korában. Bp., 1940. 5–69. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvényekkel való esmeretségek első könyve. Kolozsvár,
1830. 177–216. p.

Svaiger, Emericus Antonius: De testamentis. Weszprimii, 1832. 9–76. p.

Szeredai de Szentrontás, Antonius: Tripartita praxis judiciaria sacrorum in Hungaria et Transylvania

tribunalium. Conventus Csikiensis, MDCCLX. 166–174. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1813. Tom I.: 282–324. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet (6. kiad.). Bp., 1918. 386–400. p.

Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. (Századok) Bp., 1931. 144–156. p.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. II. Buda, 1864. 243–247. p., 258–264. p., 274–375.
p.

Zlinszky Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Bp., 1877. 178–260. p.

1.8. 8. § A nők külön jogai

Az ősiség családi vagyont védő ernyője alatt a nők csak korlátozott vagyoni jogokkal rendelkeztek. A nőnek
családja csak annyit biztosított a vagyonból, hogy a házasságkötéssel a családból kikerülve kellő létalappal
rendelkezzen, a feleségnek pedig befogadó családja annyit, hogy a házasság megszűnése esetén önállóan is
fenntarthassa magát.

1.8.1. 8.1. Leánynegyed (quarta puellaris)

A leánynegyed a nemes leány törvényes örökrésze az ősi vagyonból.

86
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

A quarta római jogból átvett intézmény, tulajdonképpen a leány javára biztosított kötelesrész (portio legitima).
A világi jogba feltehetőleg az egyházi biróságok gyakorlatából, a kiházasítási kötelezettség sajátos
értelmezésével összefüggésben került be.

A leánynegyedre először az 1222-i aranybulla utalt: „... ha valamely serviens fiú nélkül hal meg, birtokának
negyed részét leánya kapja ...” (1222:4. tc.). Mint azt már az Aranybulla kibocsátása utáni évekből származó
oklevelek bizonyítják, a negyed akkor is járt, ha az örökhagyónak volt fiú örököse is.

A quarta, számuktól függetlenül az összes leányt együttesen illette. Kiadására mindig az atya halála után
kerülhetett sor. A hajadon leány csak házasságkötésekor követelhette a negyedet, de addig is joga volt a
quartának megfelelő birtoktest használatára.

Már az 1291-i dekrétum lehetőséget adott arra, hogy a férfi örökösök mentesüljenek a quarta természetbeni
kiadása alól. A férfi örökösök a negyedként járó ingatlant az ősi javak közbecsű értékének megfelelő ingókért
vagy pénzért váltották meg. Ha a király, illetve a korona örökölt és a jószág el lett már adományozva, a
megváltás joga az adományost is megillette.

A szokásjog és Zsigmond 1453. évi II. dekrétumának rendelkezése alapján a leány egy esetben kérhette a
negyed természetbeni kiadását, mégpedig akkor, ha fivérei, rokonai, szülei beleegyezésével kötött házasságot
birtokkal nem rendelkező nemessel vagy nem nemessel. A XIV. század végéig az effajta házasságból születettek
megőrizték nemesi jellegüket, sőt a nem nemes férfi rendi állására is kihatott, ha a feleség természetben kapta
meg a negyedet, minthogy ezáltal őt is nemesnek tekintették felesége után (nobilis post uxorem suam).

A quarta iránti igény nem évült el, annak kiadását a nő örökösei is követelhették.

1.8.2. 8.2. Hajadoni jog (jus capillare)

A hajadoni jog nem más mint az atya halálával árvult leány joga rangjához illő ellátásra és kiházasításra az atyai
vagyon terhére.

A hajadoni jog minden leányt külön-külön megilletett.

Az ellátás mindig járt a leánynak, azt akkor sem tagadhatták meg tőle az atya vagyonának örökösei, ha már neki
a szerzettekből részét kiadták. A kiházasítást, ami hozományt és kelengyeadást is jelentett, csak akkor
követelhette a hajadon, ha az osztály még nem volt meg.

A hajadoni jog a leánynak nem biztosított haszonélvezeti jogot atyja vagyonán, az csupán csak az atyai ház
használatára vonatkozott. A XV. századtól is csak a quarta okán volt a leánynak haszonélvezeti joga az atya
vagyonán, de a későbbiekben, ha a korona örökölt, a leány olykor az egész vagyon haszonélvezetében
megmaradhatott egészen férjhezmeneteléig.

1.8.3. 8.3. Hozomány (allatura)

A hozomány az a vagyon, amit a nő vitt magával a házasságba és nem a férjétől kapott.

A hozományadás a kiházasítás szokásából fejlődött ki. A hozomány a feleség külön vagyona, amit a házasság
alatt férje kezelt.

Ha a hozományt a házasság fennállása alatt elfogyasztották, azt a férj szerzett vagyonából kellett pótolni.

A pótlás az ősi vagyont csak akkor terhelhette, ha igazolható volt, hogy az allatura a férj ősi jószágába került
beruházásra és a férjnek nem volt szerzett vagyona.

A házasság megszűnésével: a férj halálával, az ágytól és asztaltól történő elválasztással a nő a hozomány

kiadásáig visszatarthatta férje vagyonát. Ha azonban vonakodott a hozományt átvenni és a férje vagyonát kiadni
a nő, elvesztette azt.

A nő a házasság megszűnésével hozományával szabadon rendelkezhetett élők között és halál esetére.

Végrendelet hiányában a hozományban a nő leszármazói, ha nem lettek volna ilyenek, rokonai örököltek.

1.8.4. 8.4. Jegyajándék (paraferna, res parafernales)

87
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Jegyajándék az az ingó dolog, amit a nő szüleitől, rokonaitól vagy férjétől kapott a házasságkötés alkalmával.

A jegyjándék a nő különvagyona, és a házasság fennállása alatt is a nő birtokában volt.

A nő férje halála után a jegyajándékkal szabadon rendelkezhetett, ha ezt nem tette volna, azt törvényes örökösei
kapták meg, kivéve mégis a férjtől származó jegyajándékot, ami a férjre, illetve a férj törvényes örököseire
szállott vissza.

Nem veszett el a jegyajándék a nő házasságtörése, vérfertőző házassága, sőt a házasság meg nem történte,
vagyis érvénytelensége esetén sem.

1.8.5. 8.5. Hitbér (dos)

A hitbér a hű feleségnek a házassággal vagy szerződéssel létesült igénye férje vagyonán a házasság megszűnése
esetére.

A hitbér intézménye a nővételből fejlődött ki. A keresztény házasságkötés bevezetésével és általánossá

válásával a nővétel megszűnt, de a férj – az egyház által is erősen szorgalmazva, a vételárfizetés helyett leendő
özvegye létfenntartásának biztosítására lekötötte vagyona egy részét a korábban szokásos nővételár erejéig. A
későbbiekben az a felfogás vált uralkodóvá – Werbőczy is úgy magyarázta –, hogy a hitbér nem más mint a
feleséget a házassági kötelezettségért megillető jutalom (merces ob meritum matrimonii), valamint, hogy az a
nőnek szüzessége elvesztéséért és az elhálásért – a házasság elhálásáért – jár (propter deflorationem et
concubitum datur). A hitbér törvényesen – szokásjog alapján – járt a nőnek, ha a házasságot elhálták. A
hitbérnek ez a fajtája volt az ún. törvényes hitbér (dos legalis). A törvényes hitbér a rendi állás és a vagyoni
helyzet szerint a vérdíj, a férj vérdíjának nagyságához igazodóan különböző mértékű volt. Az ország bárói 100,
a nemesek, ha legalább ötven jobbágytelket bírtak 50 márka, ennél kisebb vagyon esetén a jobbágytelkek
számának megfelelő összegű hitbérrel tartoztak. A törvényes hitbér nagysága aszerint is változott, hogy a nő
hány alkalommal kötött házasságot. Első esetben – természetesen – a hitbér egésze, a megözvegyült nő második
házassága esetén a törvényes hitbér fele, a harmadik házasság után annak negyede járt.

Hitbért szerződésben is ki lehetett kötni a házasságkötést megelőzően. A szerződéses hitbért (dos contractualis)
csak írásba foglalással lehetett érvényesen megállapítani, és ezért volt szokás ezt „írott hitbérnek” (dos scripta)
is nevezni. A szerződéses hitbér mértéke nem lehetett kevesebb a nőnek járó törvényes hitbérnél.

A hitbérigény kielégítésére a házasság megszűnésével: a férj halálával, illetve az ágytól és asztaltól való
elválasztással kerülhetett sor, de ez utóbbi esetben csak akkor, ha nem a nő hibája miatt történt, és ha a nő újabb
házasságot kötött vagy meghalt. Természetesen a nő halála esetén örökösei követelhették a hitbér kiadását.

A törvényes hitbér az ősi jószágot terhelte, de ha volt szerzett vagyon, abból is ki lehetett fizetni a jogosultakat.
Az írott hitbért ezzel szemben csak szerzett jószágból lehetett kielégíteni.

A hitbér a feleség házasságtörése esetén, valamint akkor is elveszett, ha a házasság vérfetőző volt, és erről a
házastársak már a házasságkötéskor tudtak, ha a feleség a férj ősi vagyonát pusztította vagy el akarta azt
idegeníteni, ha a nő férje vagyonát vagy a családi okleveleket nem volt hajlandó kiadni a hitbér fejében, végül
ha a feleség már korábban lemondott hitbérigényéről férje javára. A nő hitbérigényét nem érintette, ha a férjét
hűtlenség miatt marasztalták.

A nő mind a törvényes, mind a szerződéses hitbérből élők között és halál esetére is szabadon rendelkezhetett.
Végrendelet hiányában halála után gyermekei, ha azonban nem voltak, rokonai örököltek a törvényes hitbérből
számazó vagyonban, a szerzett vagyonból eredő hitbérben pedig a férj törvényes örökösei.

1.8.6. 8.6. Özvegyi jog (jus viduale)

Az özvegyi jog az özvegy joga megfelelő lakásra és ellátásra, illetve ha újból férjhez kívánt menni, a
kiházasításra.

Az özvegyi jog a lakásra és az ellátásra nézve az elhalt férj ingatlan vagyonát terhelő élethosszig vagy az özvegy
újabb házasságkötéséig tartó használati jog volt. Ha a férj után tetemes vagyon maradt, az özvegy használati
jogát rendszerint hitbérének mértékéig korlátozták.

Az özvegyi jog elveszett, ha a feleség a férj ősi vagyonát pusztította vagy el akarta idegeníteni, illetve ha a férje
vagyonát és a családi okleveleket nem akarta kiadni az örökösöknek.

88
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

1.8.7. 8.7. Az özvegy nő öröklése férje vagyonában (successio vidualis)

A nemes özvegye férje ingó vagyonából egy gyermekrészt örökölt. Emellett őt illette a férj díszruhája,
jegygyűrűje, a férjével egykor közösen használt kocsi (hintó) a hozzávaló lovakkal és egy osztályrész az „ötven
számot” meg nem haladó ménesből.

1.8.8. 8.8. Közszerzemény (coacquisita conjugum)

A közszerzemény az a vagyon, amit a házastársak a házasság alatt együtt szereztek.

Nemes asszony csak adományos és egyéb módon szerzett ingatlan jószágban lehetett közszerző. De adományos
jószágban is csak akkor, ha a férje mellett az ő nevét is beírták az adománylevélbe. Szerzett jószágban pedig
abban az esetben, ha az ingatlan örökvallásáról készült okiratban őt is szerzőként (jószágszerzőként) tüntették
fel.

Közszerzeményben a túlélő házastárs, ha voltak lemenők is, rendszerint felerészt örökölt. Ha nem maradtak
lemenők, az egész közszerzeményi vagyon reá szállt. A szerződésen alapuló közszerzemény felől, ha csak ez
nem a feleség vagyonából szerezte, a férj szabadon rendelkezhetett halál esetére.

Szász, polgár- és jobbágyasszony a házasság alatt szerzett minden (akár ingó, akár ingatlan) vagyonban
közszerzőnek minősült.

Irodalom
Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1948. 461–466. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II.: 196–202. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások. (Kelemen Imre munkája szerint) Pest,
1822. Második könyv: 201–251. p.

Degré Alajos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Pécs, 1950. 103–105. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Második könyv: 397–403. p., 423–444. p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1946. 365–373. p.

Eckhart Ferenc: Vita a leánynegyedről. (Századok, különny.) Bp. 1932. 1–8. p.

Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyi törvény. Pozsony, 1806. Második könyvnek egyik kötetje: 176–243. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései I. Pest, 1833. 89–103. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései II. Pest, 1834. 73–101. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Lib. II.: 82–115. p.

Fogarasi János: Magyar közpolgári törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 118–137. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. I. Rész: 519–539. p.

Grúsz, Antonius: Conpendium juris privati Hungarici. Pestini, 1818. 121–131. p.

Holub József: A leánynegyedről. (Turul, különny.) Bp., 1928. 3–30. p.

Holub József: Néhány kérdés a leánynegyed köréből. Bp., 1936. 3–47. p.

Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Agriae, MDCCLVIII.
Lib.: 242–252. p.

Jancsó György: A magyar házassági vagyonjog. Bp., 1888. 41–46. p., 85–90. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. II.: 722–773. p.

89
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Kelemen László: A leánynegyed („quartalitium”). In: Acta Jur. I. 6. Szeged, 1926. 159–216. p.

Kövy Sándor: A magyar polgári törvény. Sárospatak, 1822. 95–108. p.

Markovics, Nep. Joannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 118–133. p.

Murarik Antal: Az ősiség alapintézményének eredete. Bp., 1938. 71–91. p., 147–192. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvényekkel való esmeretségek első könyve. Kolozsvár,
1830. 242–259. p., 273–277. p.

Schaurek Ráfael: A hitbér. Pécs, 1917. 75–139. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1813. Tom. I.: 357–398. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1918. 346–354. p.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. II. Buda, 1864. 265–270. p., 272–273. p. w

2. II. fejezet: Büntetőjog

2.1. 9. § A büntetőjog forrásai
Szent István uralkodásától számos dekrétum, majd a XVI. századtól megyei, városi, statútum, székely, szász
szabályzat rendelkezett deliktumokról és büntetéseikről, de a büntetőjog egészét átfogó törvényi szabályozás
hiányában a rendi korszak végéig meghatározó szerepe maradt a szokásjognak, mely részint a Hármaskönyv,
illetve a XVIII. századtól – a magyar vidékeken – a Praxis Criminalis gyakorlatán fejlődött ki a helyi és területi
sajátosságokra tekintettel.

2.1.1. 9.1. Törvények és tervezetek

Törvényeink közül különösen a patrimoniális királyság korából származók tartalmaztak jelentős számban
büntető rendelkezéseket, de ezek egy része csak a kialakult büntető szokásokat rögzítették. Közülük Szent
László ún. harmadik és az ún. második törvénykönyve adta a legkimerítőbb szabályokat elsősorban a vagyon
elleni bűncselekmények különféle nemeinek sorba vételével. Szent László ún. harmadik törvénykönyve két
részből állt. A dekrétum első fele – 1–15. artikulusok –, mely egyebek mellett a tolvajok elleni eljárásról, és a
menedékjogról is megemlékezett, egyes feltevések szerint 1077 előtt, más vélekedések szerint 1077 és 1083
között keletkezhetett, második része – 16–29. artikulus pedig, mely többek között ugyancsak foglalkozott az
egyházba menekülő tolvajjal, és emellett a tolvajjal való egyezkedést tiltva részletes szabályokat adott az
ellopott dolgok beszedéséről is, 1077, illetve 1083 után jöhetett létre.

A rendi korszakban, I. Mátyásig a dekrétumok jobbára csak a jóvátételre és a perbeli vétségekre vonatkozó
szabályokat rögzítettek. A büntetőjog fejlődésének új szakaszát az 1462:2. és az 1486:15. tc. nyitotta meg azzal,
hogy megállapította a hűtlenség, illetve a nagyobb hatalmaskodás eseteit. Ezt követően igazán jelentős
büntetőjogi törvényi szabályozásra majd csak III. Károly alatt került sor, midőn 1715-ben és 1729ben a
közbűncselekmények, ezen belül a hűtlenségi esetek, valamint a magánbűncselekmények új felosztását,
kategorizálását végezték el az igazságszolgáltatási reformmal összefüggésben.

Egységes büntetőjogi szabályok bevezetésére először a XVIII. század elején történt kísérlet, amikor a király
kezdeményezésére az országgyűlés napirendre tűzte a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára kiadott büntető
rendtartás megvitatását 1687-ben, de miután a rendek azt mint jogaikat sértőt, illetve Bencsik Mihály
nagyszombati egyetemi tanárnak az 1712–15-ös országgyűlésen beterjesztett javaslatát elvetették, a
büntetőkódex létrehozásának ügye a Hármaskönyv megújításával együtt hosszú időre elodázódott.

2.1.1.1. 9.1.1. Az 1795. évi javaslat

A felvilágosodás eszméinek terjedésével Magyarországon a XVIII. század végére érlelődött meg ismét a büntető
törvénykönyv létrehozásának gondolat.

A kodifikáció előzményeként az 1790–91-es országgyűlés hatályon kívül helyezte II. József rendelettel
bevezetett büntetőtörvényét, és gróf Zichy Károly országbíró elnökletével bizottságot (Deputatio Juridica)

90
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

küldött ki, mely „A bűncselekményekről és azok büntetéséről szóló törvénykönyv” (Codex de delictis eorumque
poenis) címmel 1795-re készítette el javaslatát. A tervezet az „Alapelvek” (Principia) címet viselő, 23 artikulust
magába foglaló bevezetőből és két fő részből állt. Az első az eljárásról szólt, a tervezet címével egyező második
rész pedig az anyagi jogi szabályokat tartalmazta.

A javaslat nem tett különbséget nemes és nem nemes elkövető között, a büntetés céljának az elrettentés mellett a
bűnös megjavítást tekintette, és az elkövető ártalmatlanná tételét csak akkor tartotta szükségesnek, ha a javítás
nem volt lehetséges. Ennek megfelelően hat esetben rendelt csak halálbüntetést és egy esetben élethosszig szóló
börtönt. A büntetések között azonban továbbra is szerepelt a testfenyítés (megvesszőzés). A tervezet emellett a
fiatalkorúakra különös szabályokat érvényesített, megjobbításukra javító intézetbe (domus correctoria) utalást
írt elő.

Jóllehet az 1807:9. tc. felemlítette, a büntetőkódex tervezete sajnálatosan nem került országgyűlési tárgyalásra.

2.1.1.2. 9.1.2. Az 1830. évi javaslat

A kodifikáció ügye két évtized múltán került ismét elő. Az 1827:8. tc. egy a nádor vezetése alatt működő
bizottságnak azt a feladatot adta, hogy az 1795-ös javaslatot nézze át és véleményezze. A bizottság 1830-ban
tette közzé javaslatát a korábbi tervezettel egyező címen, de az valójában nem az 1795-ös anyagot vette
mintájának, hanem az 1803. évi osztrák büntetőtörvényt. A bizottság által elkészített anyag a korábbihoz képest
jelentős visszalépést jelentett, a büntetései szigorúbbak voltak, és rendi alapon különböztek az egyes
elkövetőkre.

A tervezet hasonló sorsra jutott mint az első büntetőjavaslat, de a büntetőjog reformját a 30-as évektől már nem
lehetett tovább halogatni, és az 1839–40-i országgyűlés a megvalósítás érdekében bizottságot küldött ki. Ezzel a
magyar büntetőjog történetének egy új szakasza kezdődött meg, minthogy az elkészült büntető anyagi jogi
matéria már egy polgári elveken építkező, valóban modern kódex tervezete volt.

2.1.2. 9.2. Privilégiumok

A privilégiumok közül a közösségeknek adottak tartalmaztak olykor büntető rendelkezéseket is, mint például a
városok árumegállító jogát szabályzók, illetve azok, amelyek kötelezettséget is megállapítottak a
kedvezményezettek számára, mint például I. Mátyás a székelyek számára 1463-ban kiadott hadügyi szabályzata,
vagy II. Ulászlónak ugyancsak a székelyek szabadságait összefoglaló 1499-i kiváltságlevele.

2.1.3. 9.3. Királyi rendeletek, pátensek

Magyarországon büntető anyagi jogi szabályok II. József által kerültek pátenssel bevezetésre. Az Ausztria
számára 1787-ben kiadott büntető törvénykönyv – közkeletű néven – a „Josephina” egyetlen nagy érdeme a
halálbüntetés eltörlése volt, más tekintetben azonban alig különbözött a szokásjog rendszerétől. Minthogy II.
József halála után az országgyűlés megszüntette ennek az oktrojált kódexnek a hatályát, jelentősebb hatást nem
fejtett ki a joggyakorlatra.

2.1.4. 9.4. Statútumok

A XVI. századtól a vármegyék, városok, stb. számos büntető rendelkezést alkottak. Ezek részint a törvények és
a Hármaskönyv hiányait pótlandó állapítottak meg újabb, elsősorban a büntetésekre vonatkozó szabályokat,
illetve vettek fel újabb tényállási elemeket az egyes deliktumok közé, másrészt pedig a partikuláris szokásokat
rögzítették. Minthogy a statútumokban zömében testfenyítő és megszégyenítő büntetések, valamint bírságok
kerültek meghatározásra, a késő rendi korszak büntetési rendszerét a halálbüntetéseket meghatározó törvényi és
a Hármskönyvben adott szabályok mellett és azokra tekintettel a helyi-területi jogalkotás építette ki.

2.1.5. 9.5. Szokásjog

A magyar büntetőjog fejlődését alapvetően két szokásjogi gyűjtemény rendelkezései határozták meg a rendiség
felszámolásáig, illetve az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megjelenéséig: Werbőczy Hármaskönyve és a
Praxis Criminalis, amit csak Magyarország területén alkalmaztak. Ezek mellett az idők során más jogkönyvek is
használatba kerültek, mint például a városokban és olykor a megyei törvényszékeken V. Károly császár
birodalmi törvénykönyve, a Constitutio Criminalis Carolina (1532), néhány törvényszéken, illetve dunántúli
úriszéken, valamint a szász vidékeken Bendikt Carpzov vaskos kommentárja-döntvénygyűjteménye, a Practica

91
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

nova imperialis Saxonica rerum Criminalium (1635), majd a XVIII. század utolsó harmadában Mária Terézia
1768-as büntetőkódexe, a Constitio Criminalis Theresiana.

2.1.5.1. 9.5.1. A Hármaskönyv

A Hármaskönyv az I. rész 14–15. artikulusában sorolta fel a legsúlyosabb közbűncselekményeket és határolta el

a hűtlenségi deliktumok és az egyéb súlyos bűncselekmények büntetését. Emellett számos
magánbűncselekmény ismérveit is megadta, és néhány alapfogalmat is tisztázott – a legrészletesebben a jogos
védelemét.

2.1.5.2. 9.5.2. A Praxis Criminalis

A Praxis Criminalis nem volt más mint a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető
rendtartás, a „Newe peinliche Landgerichtsordnung” – másképpen a „Ferdinandea” – Kollonics Lipót
esztergomi érsek utasítására latinra fordított változata. A munkát Kollonics 1687-ben Nagyszombatban „Forma
processus judicii criminalis seu praxis criminalis” címmel adatta ki azzal a céllal, hogy az eljárt bíróságok
mielőbb használatba vegyék, ahogyan ez a bevezetőből kiderül: „ ... jóllehet a magyar korona
törvényhatóságainak joga és szokásai más tartományok (az örökös tartományok) jogától és szokásaitól
különböznek, mégis ez a büntető gyakorlat (praxis criminalis), mivel a közönséges jogon és a helyes
megfontoláson alapul, a magyar korona alatt felállított magisztrátusokban és bíróságokon zsinórmértékként és
elvként a büntetőügyekben az eljárások kialakításánál és az ítélethozatal körül nagy segítségül és előnyül
szolgálhat ...”.

A Praxis Criminalis azonban elsősorban nem a Kollonics-féle kiadásnak köszönhette szokásjoggá válását,
hanem annak, hogy német változatát a kamarai adminisztráció alá került területeken a török kiűzésével szinte
egyidejűleg alkalmazásba vették, illetve annak, hogy az 1687. évi országgyűlésen tett recepciós kísérlet kudarca
ellenére bekerült a 1696–97-ben a Corpus Juris Hungarici-be.

A Praxis Criminalist a XVIII. század elején már rendszeresen meghivatkozták a vármegyei törvényszékek és
úriszékek ügyészei, illetve maguk az eljárt bíróságok is részint az abban foglalt rendelkezésekre támaszkodva
hozták meg ítéleteiket. A kódex a gyakorlatban több elnevezés alatt is szerepelt, volt ahol „Kollonichiana”,
másutt – minthogy I. József alatt vették át egyes megyékben – „Josephina” lett a szokásos megjelölése, majd a
XIX. század elejétől gyakorta egyszerűen csak „Büntetőtörvény”-nek vagy mint például Zala megyében
„szokásbéli Büntető Törvény”-nek, másutt, mint egyebek mellett Hont vármegyében, „Büntető Eljárásnak”
emlegették.

A Praxis Criminalis két részből és összesen 100 artikulusból állt. Az első rész az eljárásjogot tartalmazta, de itt
volt szó részint a kódexben érintett bűncselekmények büntetéseiről is. A második rész az 59. artikulussal
kezdődően az egyes deliktumok ismérveit és büntetéseit rögzítette. A kódex több büntetőjogi fogalmat is
meghatározott az egyes bűncselekmények tárgyalásánál, de igazán nagy jelentősége abban állt, hogy minden
esetben felsorolta a büntetések súlyosítására és enyhítésére okot adó körülményeket. A Praxis Criminalis
büntetései rendkívül szigorúak, kegyetlenek voltak, és sokszor az enyhébb büntetés csak egyszerű halálbüntetést
jelentett az alapesetre meghatározott minősített halálbüntetés mellett. A kódex további sajátossága az volt, hogy
az egyes deliktumok tárgyalásánál rendre kitért a letartóztatás, illetve a tortúra alapjául szolgáló gyanújelek
(indicia) számbavételére, vagyis az anyagi jogi szabályok vegyesen szerepeltek a praktikus processzuális
szabályokkal.

Irodalom

Angyal Pál–Degré Alajos: A XVI–XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp.1943. 9–15. p.

Béli Gábor–Kajtár István: Az osztrák (-német) büntetőjogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (a
Praxis Criminalis). In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből. Pécs, 1988. 29–40. p.

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Bp. 1962. 299–320. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II. 214–216. p.

Csizmadia Andor–Kovács Kálmán–Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (átdolg.: Horváth Pál–Stipta
István) Bp. 1995. 256–257. p.

Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog kézikönyve. Bp. 1895. 57–58. p., 61–63. p., 75–77. p.

92
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Bp. 1971. 21–203. p.

Kelemen, Emericus: Historia juris Hungarici privati documentis, ac testimoniis illustrata. Budea, 1818. 393–
395. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. Pest, 1896. 8–13. p.

Réti Illés Elemér: A büntetőjog kodifikációjának első kísérlete Magyarországon. Bp. 1916. 1–29. p.

Szlemenics Pál: Magyar fenyítő törvény. Pest, 1865. 11–14. p.

Vuchetich, Matthias: Institutiones juris criminalis Hungarici. Budae, 1819. 16–24. p., 33–34. p.

2.2. 10. § A bűncselekmény és a bűncselekménnyel

összefüggésben általánosan érvényesülő szabályok
A bűncselekmény olyan jogellenes magatartás, amelyet a jogrend büntetni rendel.

A törzsi-nemzetségi társadalomban minden magatartás, ami az egyén személyében (élet, testi épség, becsület),
illetve az egyén és a nagycsalád vagyonában sérelmet okozott, az egyén a nagycsalád és a nemzetség önkényétől
függő megtorlástvont maga után. Személyt ért sérelem és a vagyonban okozott kár esetén a sértett vagy
rokonsága, illetve nemzetsége a megtorlásról, a bosszúról lemondhatott, de erre rendszerint csak akkor került
sor, ha a sérelmet okozó megfelelő, a sértettel, a sértett rokonságával kialkudott engesztelést, jóvátételt
(compositio) fizetett.

A személyes királyság korának büntetőjoga alapvetően jóvátétel jellegű volt. A király csupán azokat a
magatartásokat üldözte hatalma erejével, azokhoz fűzött büntető szankciókat, amelyek a király országát
(uralmát) és egyházát (vallását) sértették vagy veszélyeztették, illetve amelyek vagyonát károsították. A
magánosoknak okozott sérelmek legtöbbjének orvoslását azonban az egyénre vagy családtagjaira bízta.

A rendi korszakban azokat a deliktumokat, amelyeket a XIII. századtól meggyökeresedett elnevezéssel

„nyilvános gonosztevők”(malefactores publici) követtek el, rendszerint halállal büntették. Más deliktumoknál
továbbra is a jóvátételi elv érvényesült, egyes esetekben oly módon, hogy a kötelező megváltási, jóvátételi és a
büntető szankció vagylagosan is alkalmazott volt, vagyis a halálra ítélt vagy fejét vesztette, vagy megválthatta
azt és jóvátételt fizetett a sértettnek vagy a sértett rokonainak. Ezzel összefüggésben, illetve a kánonjog hatására
a XIV. századra a magyar jogban is megjelent a közbűncselekmény és a magánbűncselekmény elhatárolása.
Közbűncselekménynek azok a deliktumok számítottak eleinte, amelyek tisztán büntető szankciókat feltételeztek,
és amelyeknél nem volt helye megváltásnak – amiket Werbőczy a Hármaskönyv I. Rész 14. és 15. címeiben
sorolt fel. Ezzel szemben minden más bűncselekmény csupán magánsérelem, magándeliktum volt.

A Hármaskönyv megjelenését követően az 1723-as bíráskodási reformmal rögzült ismételten a köz- és

magánbűncselekmények köre, de a gyakorlatban a törvényi szabályozással létrejött állapoton a Praxis Criminalis
szokásjoga, különösen nem nemesek tekintetében, már a XVIII. század első harmadától tovább módosított.

A Praxis Criminalist a vármegyei, a városi és az úriszéki büntetőjog-gyakorlatban már a XVII. század utolsó
éveiben használatba vették, és a jobbágyok, valamint a városi polgárok tekintetében a kódex processzuális és
anyagi jogi szabályait is érvényesítették. Esetükben ezért, egyes deliktumok, amelyek a honi jog szerint
magándeliktumoknak számítottak, közbűncselekménynek minősültek. Ezzel szemben, minthogy az 1687-es
országgyűlésen a rendek törvényi megerősítését elvetették, a Praxis Criminalis szokásjogát nemesekre nem
lehetett alkalmazni. Ennek következtében adott deliktum az elkövető jogállására tekintettel lehetett köz- vagy
magánbűncselekmény is. Például, gondatlan emberölésért a jobbágyot a Praxis Criminalis anyagi joga alapján,
vagyis közdeliktumért büntetőperben ítélték el, ezzel szemben a nemest rendes polgári perben magándeliktumért
marasztalták el.

A bűncselekmény fogalmát törvény a késő rendi korszakban sem határozta meg, de a XVIII. századtól már több
– és többféle – definíció jelent meg jeles magyar szerzők műveiben. Ezek a meghatározások rendszerint úgy
különböztettek az egyes deliktumok között, és úgy adták meg lényeges ismérveiket, hogy azok a közt
(közösséget) vagy pusztán csak a magánost sértették-e, illetve, hogy milyen eljárásban került (kerülhetett) sor az
elkövetők elmarasztalására.

2.2.1. 10.1. A delictum publicum fogalma

93
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
 I. rész: A tradicionális jog
intézménytörténete

Közbűncselekménynek (delictum publicum) minősült általában minden bűncselekmény, amit a köz sérelmére
követtek el, és amely esetén tiszti keresetnek, vagyis hivatalból induló eljárásnak volt helye. A
közbűncselekmény lehetett „főbenjáró”, illetve ún. „polgári” vagy másképpen „polgári-politikai”, azaz
„bűntett”, illetve „vétség, kihágás”.

a. „Főbenjáró”, „nyilvános” vagy „cégéres gaztettnek” (delictum publicum criminale, crimen) tekintették
azokat a köznek, illetve azokat a magánosnak személyében és vagyonában súlyos sérelmet okozó és ezáltal a
köz biztonságát is veszélyeztető deliktumokat, amelyeket szándékosan (kivételesen gondatlanul) követtek el,
és amikre az ország törvényei és szokásjoga halál vagy szabadságot korlátozó, valamint testi büntetések
kiszabását rendelték.

b. „Polgári – politikai közbűncselekmény” (delictum publicum civile, delictum publicum politicum) volt az a
szándékosan elkövetett (kisebb súlyú) bűncselekmény, amelynek elkövetője bírságfizetésre és kártérítésre
volt csak marasztalható.

Főbenjáró bűncselekmény esetén rendes büntetőpernek (processus criminalis), polgári közbűncselekmény

tekintetében ún. „tiszti fenyítő”, rövid pernek (processus magistratualis) volt helye.

2.2.2. 10.2. A delictum privatum fogalma

Magánbűncselekménynek (delictum privatum, delictum civile) minősült az a magános személyében és
vagyonában sérelmet okozó deliktum, amelyre nézve csak a sértett keresetére induló perben volt helye
kártérítésre, illetve bírságfizetésre szóló marasztalásnak.

Minthogy megvalósulásukkal egyoldalú, pénzre szóló kötelmet keletkeztettek, a polgári közbűncselekményeket

és a magándeliktumokat a főbenjáró deliktumoktól megkülönböztetendő, együttesen „bírságos bántalmaknak”
szokták nevezni.

2.2.3. 10.3. A büntetőjogi felelősség

A büntetőjogi felelősség – a bűncselekmény elkövetéséhez fűzött jogkövetkezmények elviselésének
kötelezettsége – a patrimoniális királyság időszakában, majd a rendi korszakban, a XV. század végéig, illetve
még a XVI. század elején is az elkövetőn kívül ártatlan családtagjaira is kiterjedt.

Szt. László a lopáson kapott szabad ember 10 éves vagy annál idősebb gyermekeit (Szt. László ún. II.12.),
Kálmán a férje tettében részes feleség (anya) 15 esztendős vagy idősebb fiait (Kálmán ún. I.56.) szolgaságra
vetéssel büntette. Az 1231-es dekrétum bizonysága szerint a lopás és rablás elkövetőinek gyermekein kívül
ártatlan felesége is szolgaságra került.

Az ártatlanok szolgaként való eladását a már említett, az Aranybullát „megerősítő” 1231-es dekrétum szüntette
meg (1231:25. tc.), de ezzel nem számolódott fel végleg az elkövető családtagjainak büntetőjogi felelősségre
vonása. Erre utal az 1351-i dekrétum 19. cikkelyében rögzített ama tilalom, hogy „...az atya vétkeiért fiának sem
személyében, sem birtokában vagy vagyonában kárt ne tegyenek, el ne marasztalják...”. Hasonló tilalmat
tartalmaz Mátyás nagyobb dekrétumának (1486) 65. cikkelye is.

A Dózsa vezette felkelés megtorlására kibocsátott 1514. évi dekrétum 47. artikulusa a nemes nő sérelmére
jobbágy által megvalósított erőszakos közösülés esetén az elkövető ártatlan családtagjai: leányai, fiai, sőt
„atyáról való atyafiai”, ha pedig az elkövető nem kötött még házasságot, atyja büntetőjogi felelősségét is
megállapította, azokat becstelenséggel sújtotta.

2.2.4. 10.4. A büntethetőséget kizáró okok

A büntethetőséget egyrészt a jogellenes magatartás tanúsítójánál a büntetőjogi felelősségre vonás alapjául
szolgáló személyi képesség hiánya vagy teljes korlátozása, másrészt a magatartás (törvény, szokásjog által)
engedett volta zárhatja ki, jóllehet a tanúsított magatartás más ember halálához, testi sérülések
bekövetkezéséhez, stb. vezetett.

2.2.4.1. 10.4.1. A beszámítási képesség hiánya

Bűncselekmény elkövetése miatt akkor van helye felelősségre vonásnak, ha az elkövető beszámítási
képességgel, azaz olyan személyi állapottal rendelkezik, amely alapján az elkövetett bűncselekmény számára
felróható, beszámítható. A személyt pszichikai állapota teszi alkalmatlanná vagy részben, illetve egészben

94
Created by XMLmind XSL-FO Converter.