A Karate-Do és a Goju-Ryu története

Bodhidharma és a Kung-Fu

A Karate-Do történetét a legtöbb keletkutató Bodhidharmánál kezdi. Bodhidharma,

vagy japán nevén Daruma Kr. u. 480. körül Indiában született Sugandha király harmadik
gyermekeként. A ksatrija, azaz harcos kaszt tagjaként indiai küzdésmódszerek között a
vajramushtit, a pusztakezes küzdelem technikáját is megtanulta. Szellemi mestere Prajnatara
volt, akitől buddhizmust és meditációs gyakorlatokat tanult, halálos ágyánál megígérte neki,
hogy Buddha tanait külföldön is terjeszteni fogja, így került az 520-as években Kínába.
Nevezetes Wu császárnál tett látogatása. A császár örömmel fogadta, és miután
elmesélte, hogy mennyi cselekedetet tett a buddhizmus terjesztése és támogatása érdekében
megkérdezte, hogy már elég érdemet szerzett-e a szebb újjászületésre, melyre az indiai
pátriárka csak annyit válaszolt: Semmiféle érdemet nem szereztél. A Bodhidharma által
alapított chan-buddhizmus történetében – és ennek japán változatában, a zenben – gyakran
olvasunk ehhez hasonló nyers, meghökkentő és nagyon nehezen értelmezhető válaszokat a
mesterektől.
A császári udvart elhagyva északra vándorolt, ahol a legenda szerint kilenc éven
keresztül meditált egy barlangban a falat nézve. Egyesek szerint nézése lyukat fúrt a falba, és
árnyéka még ma is látható a barlangban. Itt csatlakozott hozzá Hui-Ko, a kínai chan második
pátriárkája. Bodhidharma ügyet sem vetett követőjére, aki végső elszántságában levágta bal
kezét, hogy bizonyítsa akaraterejét, így lett Hui-Ko az első tanítvány a chan-buddhizmus
történetében.
Bodhidharma eljutott a később világhírűvé vált Shaolin-kolostorba is, ahol meditációt
tanított a szerzeteseknek. Az órákig tartó koncentrációs gyakorlatokat azonban nem bírták
fizikailag, ezért külön módszert dolgozott ki a fizikum fejlesztésére, melyben a jógát ötvözte a
harcosok kasztjának testgyakorlataival.
Az állandó harcok miatt az önvédelem rákényszerítette a szerzeteseket, hogy
Bodhidharma gyakorlatait továbbfejlesztve hatékony küzdőrendszert hozzanak létre. Így az
évek folyamán kiválók lettek mind a pusztakezes harcban, mind a bottal és lándzsával való
küzdelemben.
A Tang-dinasztia korában (618-907) a shaolin papok hősiesen harcoltak a császár elleni
lázadókkal szemben, ezért Tang Tai-chun császár elismeréseként újjáépíttette a kolostort, és
katonáit elküldte bot- és lándzsavívást tanulni a szerzetesektől. A kolostor híre ekkoriban érte
el tetőpontját, azonban a tudás továbbadása világiak számára tilos volt, így csak egy nagyon
szűk kör ismerhette a kung-fu titkait. A Shaolin-kolostor harcművészete folyamatosan
csiszolódott az évszázadok alatt, felfedeztek a testen életfontosságú pontokat, melyeket a
gyógyászatban és a küzdelemben egyaránt használtak. A legnagyobb változás Chang San-
feng nevéhez fűződik az 1400-as évek első felében. Az erőre, gyorsaságra és technikára épülő
küzdésmódszert kiegészített a taoizmusra épülő szellemi háttérrel és gyakorlatokkal, mely a
később lágy irányzatok (pl. tai-chi) alapja lett. Majd az 1500-as évek közepén Kioh Yuan, Li
és Pai Yu-fong mesterek együtt dolgozták ki az állatok mozgásának megfigyelésére épülő
küzdőrendszert, az utánozott híres öt állat a sárkány, a kígyó, a daru, a tigris és a leopárd.
Ezekhez csatlakozott az 1600-as években az imádkozó sáska irányzat, majd az 1800-as
években a majom stílus.
A mandzsu megszállás idején (1644-1911) a kolostor a kínai ellenállás egyik központja
volt, ezért 1723-ban hosszú harcok árán elfoglalták, az épületet felgyújtották, a szerzeteseket
pedig lemészárolták. Mindösszesen öt embernek sikerült megmenekülni, akik az ország
különböző részein kezdték szervezni az ellenállást, melynek része volt a kung-fu tanítása is,
mely így kezdett elterjedni tágabb körben is. Az öt szerzetes tanítása lett az alapja későbbi öt
kung-fu iskolának. A kínai kung-fu az évszázadok során eljutott a Távol-Kelet számos
országába, és beépült a helyi harcművészetekbe.

Sakugawa és az Okinawa-Te

Okinawa a Ryu-Kyu szigetcsoport legnagyobb tagja, mely Kína és Japán között

helyezkedik el, így kultúráját főleg kínai és japán hatások alakították. A helyiek
küzdőművészetére nagy hatással volt a shaolin kung-fu, így alakult ki az okinawa-te. 1349-
ben Shohashi király rendelete megtiltotta a fegyverviselést a polgári személyeknek, ez
nagyban elősegítette a pusztakezes harci technikák fejlődését, illetve a parasztok kénytelenek
voltak a hétköznapi tárgyakat fegyverként használni (pl.: bot, nunchaku), melyek szakértő
kezekben félelmetes eszközzé váltak. Így alakult ki a kobudo, Okinawa fegyveres művészete,
mely az okinawa-te-val egymásra hatva fejlődött.
Az 1609-ben a japán megszállók ismét betiltották a fegyverviselést a helyiek számára.
Az okinawaiak, hogy meg tudják védeni magukat titokban, sokszor éjszaka továbbra is
gyakorolták a kobudot és az okinawa-te-t, melyet toténak a halál kezének is neveztek, mivel
időről-időre rejtélyes módon elhunyt japán katonákat találtak. Ez az önvédelmi jelleg ma is
központi eleme a Karate-Do-nak, melyet például az is jelképez, hogy minden formagyakorlat
védéssel kezdődik.
Három fő irányzat létezett Okinawán: Shuri, Naha és Tomari, melyek közül az első a
legrégebbi. Sakugawát (1733-1815) tartják az első igazi mesternek, mert a harcművészet
minden ágában járatos volt, nem specializálta magát egy részterületre, mint sokan mások.
Először Takaharától tanult, majd Kusankutól, az Okinawára látogató kung-fu mestertől.
Leghíresebb tanítványa Matsumura Sokon volt, akit 78 éves korában kezdett el tanítani.
Mikor apja elvitte Matsumurát tanulni, Sakugawa ezt kérdezte tőle: „A harci művészet
kezdete egy új életmód kezdete is. Látni fogod, hogy a jellemed és a személyiséged döntőbb
tényező, mint a fizikai képesség és az erő. Gondolod, hogy elég odaadó tudsz lenni a siker
eléréséhez?” Mire a tizenéves fiú azt válaszolta: „Nem fog csalódni bennem!” És így is lett,
Matsumura legendás harcos lett, aki győzelmeihez szilárd tudata, technikája és ereje mellett
gyakran pszichológiai trükköket, fortélyokat is bevetett. Leghíresebb tanítványa Anko Itosu
(1831-1915) volt, aki még 75 évesen is legendás győzelmeket szerzett. Sokak szerint Itosu
azon kevesek egyike, akik elérték a meijin fokozatot, ahol a művészet már túllép a fizika
korlátain. Tanítványai között két Karate-Do stílusalapítót is találunk. A Tomari a legkisebb
jelentőségű irányzat, melyet Kosaku Matsumura hozott létre, aki Sakugawa egyik
tanítványától, Chokun Makabétól tanult, Kishin Teruya és Karyuu Uku senseiket tartják még
számon a legrégebbi mesterek közül. Okinawán ma is működik a Tomari irányzatból
kifejlődött uechi-ryu és matsubayashi-ryu, de Magyarországon nincsen képviselője. Katákat
ebből az irányzatból csak a shito-ryuban találhatunk, ott is átalakítva.

Higashionna és a Naha-Te

A harmadik irányzatot, melynek központja Naha város lett, Kanryo Higashionna (kb.
1845-1915 v. 1916) alapította. Kanryo kereskedelmi útja során került Kína déli részére, ahol
évekig maradt, s harcművészetet tanult az ottani kung-fu mesterektől. A helyiek általában
halászattal foglalkoztak, életük nagy részét hosszúkás, keskeny hajóikon töltötték, így sokszor
ezen a kis helyen is harcoltak. Innen erednek a Goju-Ryu-ra jellemző rövid állások
(elsősorban a sanchin dachi), rövid technikák (pl. shita tzuki) és köríves mozdulatok (pl. haito
uchi). Amikor Higashionna hazatért, iskolát nyitott. Tanításában az alapok tökéletes
elsajátítására, főleg a sanchin alapállásra helyezte a hangsúlyt, amiben ő olyan stabilan tudott
állni, hogy bokáján lévő kötéllel nem tudta senki kimozdítani. Teste minden részét tökéletesen
ellenállóvá fejlesztette a támadásokkal szemben, a kung-fusok legendás aranyharang
módszeréhez hasonlóan.
Kanryo Higashionna sensei nem tanított bárkit harcművészetére, a jelentkezőket
próbáknak vetette alá, hosszú ideig ház körüli munkákat kellett végezniük, és közben figyelte
őket, csak azt fogadta tanítványának, akinek jelleme elég tiszta volt. Két legismertebb
tanítványa Chojun Miyagi, a Goju-Ryu alapítója és Kenwa Mabuni, a shito-ryu alapítója az ő
dojojában kötött életre szóló barátságot.

Miyagi és a Goju-Ryu

Chojun Miyagi (1888. április 25.-1953. október 8.) gazdag kereskedő család harmadik
fiaként született, apja Chosho Miyagi volt. Anyja ösztönzésére 11 évesen kezdett
harcművészetet tanulni Aragaki Ryukotól, aki három évvel később bemutatta Kanryo
Higashionnának, aki végül tanítványának fogadta. Miyagi 13 évig tanult mesterétől uchi
dechiként (bentlakásos tanítvány), az edzések olyan kemények voltak, hogy a tanítványok
rendszeresen elájultak a megerőltetéstől. Miyagi sensei még ezek után is sokat futott, és a
tengerparton edzett egyedül, estére volt, hogy olyan fáradt volt, hogy nem tudott felmenni a
lépcsőn, és az előszobában aludt.
Mestere halála után Kínába utazott, hogy megkeresse a dojot, ahol tanult. A történelem
viszontagságai már elsodorták a dojot, de talált egy idős mestert, aki annak idején ott tanult,
az ő segítségével szélesítette tudását.
Hazaérkezve rendszerbe szedte Higashionna tanításait, melyekbe beépítette a Kínában
tanult módszereket, légzés- és lelkigyakorlatokat. Az új stílust Goju-nak nevezte, melyben a
go keményet, a ju pedig lágyat jelent. Ő volt az első, aki nevet adott Karate-Do stílusának,
melyet Okinawán 1919-ben jegyeztek be, majd 1933-ban a Japán Harcművészeti Szövetség is
bejegyezte a Goju-Ryu-t az elismert stílusok közé. Iskolájában mesteréhez hasonlóan nagy
hangsúly került az erőre és az erőnlétre, ezek mellett nagyon fontosnak tartotta a tudat
nyugalmát, melyet semmilyen kívülről jövő hatás sem zavarhat meg. Ennek fejlesztésére
például jeges vízesés alatt gyakorolták a Sanchin formagyakorlatot, mely során minden izom
folyamatosan meg van feszítve, és az intenzív légzés tökéletesen összhangban van a
mozdulatokkal.
A go-t jelképező Sanchin párjaként megalkotta a Tenshot (a kínai Rokkishu gyakorlat és
a Ryokushu fehér daru kata alapján), mely beépíti a ju-t is, ebben a katában a mozdulatokra a
körkörösség és az ellenfél erejének elkerülése jellemző, ugyanakkor ez a lágyság tökéletes
összhangba kerül a folyamatos izomfeszesség adta keménységgel. A Sanchinnal ellentétben a
Tenshoban nyitottkezes technikák széles repertoárját láthatjuk. 1940-ben alkotta meg a
Gekisai Dai Ichi és Ni katákat.
A Goju katák jellemzője a gyakori ritmusváltás, gyors és lassú, kemény és lágy, egyenes
és köríves mozdulatok váltakoznak, így teremtve meg az összhangot go és ju között, mely a
jin és jang egységét jelenti, azaz a zen lényegét tanítja.
Miyagi sensei napi 24 órában a Karate-Do-val foglalkozott, például olyan hétköznapi
tevékenységek közben, mint a mosdás, azon gondolkozott, hogy ebben a helyzetben hogyan
tudna elhárítani egy támadást. Rengeteget edzett a természetben, tanulmányozta minden
érzékszerv működését és fejlesztését, hogy minél gyorsabban tudjon reagálni. Nagyon erős,
de szerény, békés ember volt. Akik ismerték azt mondták róla, hogy egy szent lelke van bika
testében.
1924-ben Jigoro Kano (a judo megalapítója) és tanítványai látványos bemutatót tartottak
Okinawán. Ezután sokan kérték Miyagi senseit, hogy a Karate-Do helyzetének megerősítése
érdekében ő is mutassa be saját harcművészetének értékeit. Miyagi erre csak úgy volt
hajlandó, ha ráírják a meghívóra: "Nem a látványosságért, hanem az okinawai Karate-Do-ért."
A bemutató órákon át tartott, a jelenlévők sok nagyszerű dolgot láthattak. Például Miyagi
szorosan összekötözött bambuszszálak közé beleszúrt ujjheggyel, s kihúzott egy szálat
középről, egy felakasztott, nagy húsdarabba szintén beleszúrta a kezét, és kitépett belőle egy
darabot. A nézők botokkal üthették különböző testrészeit, de nem látszott rajta a fájdalom
legkisebb jele sem. Krétaporos talpának nyomát a mennyezeten hagyta. A bemutató után a
következőket mondta: "Bárki, aki megfelelően gyakorol, meg tudja csinálni ezt. Ez
egyszerűen a munka ellenértéke.”
Miyagi sensei nagyon szívén viselte a Karate-Do-nak, mint Okinawa kulturális
kincsének a megőrzését, elismertetését és népszerűsítését. Nemcsak Okinawán tanított és
bemutatózott, hanem Japánban, Kínában és Hawaii-on is. A Karate-Do stílusok
kialakulásának klasszikus korában az egyik leghíresebb és legelismertebb mester volt.

A modern Karate-Do és a többi stílus kialakulása

1879-ben Okinawa hivatalosan is Japán része lett, ezután engedélyezték a

harcművészetek gyakorlását, melyek fejlődése és elterjedése tovább gyorsult. 1903-ban a
Karate-Do már a hivatalos oktatás részévé vált, ekkorra már az okinawa-te elnevezést
felváltotta a karate-jutsu, mely mindhárom népre utalt, mivel a kara kínait jelentett, a te
jelképezte Okinawát, míg a jutsu japánul művészetet jelent.
Az okinawa-te eredetileg elsősorban zártkezes technikákat használt, a XX. század
elejéig folyamatosan bővült a harcművészet repertoárja, például nyitottkezes technikák
kerültek bele Kínából és Taiwanról, illetve rúgások Thaiföldről.
A múlt század első felében a Karate-Do fokozatosan meghódította Japánt, először
Funakoshi sensei bemutatózott 1915-ben (vagy ’17-ben) Kyotoban, majd 1921-ben Hirohito,
a későbbi japán császár járt Okinawán, és nagy élvezettel nézte a shuri-te és a naha-te
mestereinek bemutatóit. Talán ennek is köszönhető, hogy a Japán Nevelésügyi Minisztérium
1922-es nagyszabású Nemzeti Sportgálájára Funakoshi senseit is meghívták, bemutatója után
Jigoro Kano, a judo alapítója rábeszélte, hogy maradjon és tanítson Japánban. Pár évvel
később Kano Okinawára látogatott, ahol ő is bemutatózott tanítványaival és megnézte Chojun
Miyagi (Goju-Ryu) és Kenwa Mabuni (shito-ryu) bemutatóját is, ezután végleg
meggyőződésévé vált, hogy az okinawai harcművészetet egész Japánnal meg kell ismertetni.
1929-ben Miyagi is Japánba látogatott bemutatózni és tanítani, Mabuni pedig végleg
letelepedett Osakában, így a ’30-as években már járványként terjedt a Karate-Do Japánban.
Japán teljesen be akarta olvasztani kultúrájába a Karate-Do-t, melyben nem örültek a
kínai utalásnak, 1936. október 25-én találkozót szerveztek a vezető okinawai mestereknek, s
itt végül megváltoztatták az írásmódját. A kínait jelentő első kanjit, egy azonos hangzású ürest
jelentő írásjegyre cserélték, a jutsut pedig, sok más japán harcművészethez hasonlóan
felváltotta a do, így lett a Karate-Do, az üres kéz útja. A kara, azaz üres szó nemcsak a kéz
ürességét, vagyis fegyvertelenségét, hanem a tudat ürességét is jelenti, pontosabban
fogalmazva minden nem odatartozó gondolattól való mentességét.
A háborús évszázadok után a japán harcművészek a technikák tökéletes végrehajtásában
keresték lelki békéjüket, a virágkötészethez, a teaszertartáshoz vagy a kalligráfiához
hasonlóan, ezt jelentette a jutsu. A do, azaz a Karate-Do útja pedig egyszerre hosszú és széles;
hosszú, mert egész életen át tart, és széles, mert a Karate-Do-ban tanult értékek kiterjednek a
hétköznapi életre is. Funakoshi sensei szavaival: „Ez egy életmód, egy szemlélet,
tulajdonképpen egy a harcművészeten keresztül gyakorolt szellemi út.” A Karate-Do célja
jellemünk folyamatos fejlesztése, az így megszerzett pozitív tulajdonságokat pedig a karatéka
az élet minden területén tudja kamatoztatni önmaga és környezete javára.
A második világháború nagy veszteségeket okozott a Karate-Do-nak is, a háború után az
amerikaiak betiltottak minden harcművészetet, csak 1948-tól kaptak engedély a mesterek a
Karate-Do tanítására. A Japánban állomásozó amerikai katonáknak köszönhetően először az
USA-ban lett népszerű a Karate-Do, majd Európában és a Föld szinte minden országában
elterjedt, sok japán nagymester tudatosan küldte tanítványait a világ minden tájára tanítani, és
sokan érkeztek Japánba mindenfelől, akik aztán hazatérve otthonukban terjesztették a Karate-
Do-t.

Shotokan

A shotokan stílust Gichin Funakoshi (1868. november 10.-1957. április 26.) alapította.
11 éves korában kezdte el a shuri-te művészetét tanulni okinawai mesterektől, elsősorban
Anko Itosutól. A stílus neve Funakoshi írói álnevéből származik, melynek első tagja a sho
fenyőt, a to pedig hullámot jelent, a kan pedig épületet vagy iskolát, tehát shotokan annyit
tesz, mint Shoto iskolája.
Funakoshi volt az első az okinawai mesterek közül, aki Japánban (Kyotoban)
bemutatózott, majd az 1922-es tokiói Nemzeti Sportgálán való fellépése után Kano
unszolására Japánban maradt, és itt tanított tovább. 1924-ben a Keio Egyetemen alakult meg
az első Karate-Do klub. 1936-ban nyitotta meg első saját dojoját, ennek neve volt Shotokan,
ebben az évben írta meg klasszikus könyvét az Életem a Karate-Do-t, melyben
megfogalmazta a Karate-Do húsz alapelvét.
Funakoshi sensei szerint: „A Karate-Do célja nem mások legyőzése, hanem önmagunk
megismerése és jellemünk csiszolása” és „a szellem, a lélek és a test együttes tökéletesítése.”
Koncepciójában a formagyakorlatok végzésére helyezte a fő hangsúlyt, tanítványai kezdték el
a szabad küzdelem bevezetését. Halála előtt nem sokkal 1957-ben rendezték az első
karateversenyt, melyet határozottan ellenzett. Féltette a harcművészetet a sport felé
fordulástól, bizonyára nem alaptalanul. Sírfelirata szerint „a karatéka sohasem támad először”.

Shito-Ryu

A shito-ryu stílust Kenwa Mabuni (1889. november 14.-1952. május 23.) alapította. 13
évesen kezdett okinawa-te-t tanulni, Anko Itosutól a shuri-te, Kanryo Higashionnától pedig a
naha-te művészetét tanulta. A két mozgásrendszert ötvözve hozta létre saját stílusát 1924-ben,
melyet először hanko-ryunak nevezett. Később változtatta meg a nevet a mesterei iránti
tiszteletből, az ő japán neveik első szótagjaiból alkotta a shitot, ahol shi felel meg
Higasionnának, a to pedig Itosunak.
 Tanulmányai és a katonai szolgálat után Mabuni a rendőrséghez került, itt lehetősége
volt, hogy harcművészetét továbbfejlessze. Magas rangú rendőrtisztként sokat utazott, ezen
alkalmakkor mindig tanulmányozta a helyi harcművészeti iskolákat, így stílusába beépítette
szinte az összes okinawai iskola tanításait.
1929-ben áttelepült Japánba, Osakába. A helyiek eleinte kételkedve tekintettek a Karate-
Do-ra, de Mabuni sensei töréstechnikákkal teletűzdelt bemutatói és ingyenes edzései a
rendőrségen megtették a hatásukat, így a shito-ryu is elterjedt Japánban.

Wado-Ryu

A wado-ryu stílust Otsuka Hironori (1892. június 1.-1982. január 29.) alapította. Már
kisgyermek korától ju-jutsut tanult otthon, majd hivatalosan is csatlakozott a Nakayama
mester által vezetett Shindo Yoshin Ryu Ju-Jutsuhoz. 1921-ben lett mester, közben a Waseda
Egyetemen tanult és számos harcművészeti iskolában megfordult, megismerkedett és
barátságot kötött Ueshiba Morihei-jel, az aikido alapítójával.
Funakoshi 1922-es tokiói bemutatója után tanítványául szegődött. Az első japánok
egyike volt, akik 1926-ban shodan fokozatot kaptak Funakoshitól. 1929-ben nyitotta első
dojoját a Tokiói Egyetemen, ezután Funakoshival nézeteltérése támadt, így megalapította
saját stílusát, melyet 1934-ben mutatott be hivatalosan wado-ryu néven, a wado jelentése a
harmónia útja. Stílusában a shotokant ötvözte a ju-jutsuval, számos küzdelemre felkészítő
páros gyakorlatot vezetett be.
A világháború alatt kendót tanult, majd az ’50-es és ’60-as években elterjesztette a
wadot egész Japánban, 1963-ban három tanítványa Európába és az USA-ba utazott tanítani,
így a wado elterjedt a világon. 1966-ban Hirohito császári kitüntetésben részesítette, a mai
napig ő az egyetlen ilyen karatéka. 1972-ben Higashikuni herceg, a Nemzetközi Harcművész
Szövetség elnöke 10. dan fokozatot adományozott neki. Halála előtt egy évvel fiát nevezte ki
utódjául. Sírján egyik leghíresebb mondását olvashatjuk: „A különbség a lehetetlen és a
lehetséges között az egyén akarata.”

Kyokushin-Kai

A kyokushin-kai stílust Masutatsu Oyama (1923. július 27.-1994. április 26.) alapította.
Young I Choi néven született Szöulban, kisgyermek korában kínai mesterektől tanult. 1938-
ban kezdett el shotokan Karate-Dot tanulni, de nem volt elégedett módszereikkel, később
Goju-Ryu mesterektől is tanult, Gogen Yamaguchi dojoját is látogatta a háború után. Az
Oyama nevet annak a családnak a tiszteletére vette fel, akik befogadták Japánban.
A Takushoku Egyetemre járt 1940-től, 1943-ban pedig belépett a Japán Légierőbe, de a
háború vége miatt bevetésre már nem küldték nagy szomorúságára. Ekkor elhatározta, hogy a
Karate-Do-nak szenteli az életét. 1948-ban a chibai Kiyosumi hegyre ment, ahol remeteként
élt 18 hónapig, egész nap edzett és meditált. Ezalatt kikristályosodott saját elképzelése a
Karate-Do-ról. Kevés, hatékonyan használható alaptechnika rendkívül gyors és erős
végrehajtására helyezte a hangsúlyt, filozófiájában pedig nagyon erősen jelent meg a zen és a
japán szamuráj hagyományok.
Többek között bikák elleni küzdelmei tették világhírűvé, kb. 50 ilyen harca volt, ezek
közül az első 1950-ben. 1954-ben nyitotta első dojoját Tokióban. Az ’50-es évektől
rengeteget utazott, a világ minden táján bemutatózott, tanított és népszerűsítette Karate-Do-
ját, Magyarországra is többször ellátogatott a ’80-as években. Közben tanult judot, 1956-ban
pedig bejárta egész Dél-kelet Ázsiát, és a helyi harcmodorokat tanulmányozta. 1958-ban
jelent meg legendás könyve a Mi a Karate-Do?; ebben az évben alakult az első külföldi dojo
Hawaiin.
1964-ben nyitották meg hivatalosan a Honbu Dojot Tokióban. Stílusának a kyokushin-
kai nevet adta, kyoku végsőt jelent, a shin igazságot, a kai pedig találkozást, azaz találkozás a
végső igazsággal, mert hite szerint az ő stílusa az igazi Karate-Do.

Gogen Yamaguchi és a Goju-Kai

Jitsumi Yamaguchi Kagoshimaban, Kyushu szigetén, Japán déli részén született 1909.
január 20-án, Tokutaro és Yoshimatsu tíz gyermeke közül harmadikként. Kisgyerekként is
érdeklődött már a harcművészetek iránt, iskolásként kendozott, majd a Karate-Do tanulást is
elkezdte 1923-ban. Egy okinawai ácstól tanult Goju-Ryu-t, Takeo Marutanak rögtön szemet
szúrt Yamaguchi akaratereje és érdeklődésére, így mindent megtanított neki, amit tudott.
Idézet Yamaguchi önéletrajzából: „Egy három láb hosszú deszkát kötéllel a mennyezethez
erősítettem. A kötél a deszka közepéhez volt erősítve, így az szabadon lengett minden
irányba. Amikor az egyik végét megütöttem, a másik vége félkörívben szállt felém, ezért
védekeznem kellett, és ugyanabban a pillanatban visszaütöttem, mint a villám. Ezekkel a
gyakorlatokkal megtanultam fejleszteni az egész testemet és élesíteni az érzékeimet. A
deszkadarab keményen megütötte az öklömet és a karomat, felszakítottam bőrömet egészen a
húsig, és erősen véreztem. Annak ellenére, hogy gyerek voltam, a gyakorlatokon keresztül
megtanultam, hogy minden fájdalom, ami önkéntes és van értelme, megszűnik létezni. Sőt, a
fájdalom kellemessé vált, mert tudtam, ez vezet a célhoz, hogy erősebb legyek.”
A kyotoi Ritsumeikan Egyetemen jogot tanult, itt alapította első dojoját, mely rövidesen
Kyoto szerte ismert lett rendkívül kemény edzéseiről és légzésgyakorlatairól. Akkoriban a
karatékák csak formagyakorlatot (kata) és megkoreografált küzdőgyakorlatokat (yakusoku
kumite) csináltak, nem küzdöttek egymással, mert nem tanulták meg visszafogni erejüket.
Yamaguchi megváltoztatta ezt a tradíciót, és bevezette a jiyu kumitét, azaz a szabad
küzdelmet, természetesen bizonyos szabályokra szükség volt a súlyos sérülések elkerülése
érdekében, ezek egy része később a versenykumite alapját képezték. Yamaguchi, Funakoshi
és Mabuni mellett sokat dolgozott azon, hogy a Butoku-kai (Harcművészeti Szövetség)
elismerje a Karate-Do-t is, ez végül 1933-ban Fukushima judomester segítségével sikerült,
ezután változott meg az elnevezés kínai kézről üres kézre.
1931-ben barátja, Jitsuei Yogi meghívására Chojun Miyagi, a Goju-Ryu alapítója
Japánba érkezett, megismerkedtek, és elfogadta tanítványának. Ez a találkozás alapvető
hatással volt Yamaguchi Karate-Do-ról és életről alkotott felfogására, addig a Goju-nak csak a
kemény oldalával foglalkozott, Miyagi mester hatására, elkezdte nemcsak fizikailag, hanem
lelkileg is edzeni magát. Miyagi nagyon jó véleménnyel volt Yamaguchiról, úgy gondolta,
hogy a Goju kemény oldalát tökéletesen elsajátította, ezért a Gogen (nyers, durva) becenevet
adta neki, melyet ő a háború után hivatalosan is felvett. 1937-ben Miyagitól tanítói engedélyt
kapott, majd őt nevezte ki a Goju-Ryu vezetőjévé Japánban. Ezekben az években többször
vonult vissza hosszabb időre a Kurama hegyre, ahol Sanchin katát gyakorolt a vízesés alatt,
keményen edzett, meditált és böjtölt. Ekkoriban alkotta meg a legendás Goju öklöt, melynek
állítólag Miyagi jobb ökle volt a modellje. Jogászként dolgozott, és továbbra is tanította a
Karate-Do-t, 1935-ben megszületett első fia, Gosei, aki később az USA-ban terjesztette a
goju-kai-t.
1938-ban Mandzsúriába küldték, ahol katonai és állami feladatokat végzett a háború
végéig. A háborús évek alatt többször volt kénytelen kipróbálni Karate-Do-ját élet-halál
harcban; amikor lehetősége volt edzett, és tanult kínai kung-fu mesterektől. Időközben 1940-
ben megszületett Gosen, majd 1942-ben Goshi fia. 1945-ben orosz fogságba esett, Szibériába
és Mongóliába került hadifogolyként két évre, itt is embert próbáló élményekben volt része.
1947. november 18-án térhetett vissza Japánba nagy tervekkel Japán és a Goju iskola
újjáépítésére, de a háború utáni kétségbeejtő állapotok majdnem öngyilkosságba kergették.
Küldetéstudata azonban továbbhajtotta, 1948 áprilisában sikerült engedélyt szereznie egy új
dojo megnyitására. Az amerikai csapatok természetesen betiltottak minden fegyvert, így az
okinawai gyökerekhez hasonlóan tudott továbbfejlődni a Karate-Do. Edzett, tanított,
dolgozott és gyakorolta shinto vallását. 1950-ben összegyűjtötte régi tanítványait, és
létrehozta az All Japan Karate-Do Goju-Kai Association-t. 1951-ben Chojun Miyagi
nagymestertől megkapta a 10. dan-t. Ezekben az években edzett dojojában Masutatsu Oyama
sensei, a kyokushin-kai alapítója, és sokszor tartottak közös edzéseket shotokanos és wado-
ryus karatékákkal. A háború utáni Karate-Do élet egyik legizgalmasabb és legelismertebb
alakjává vált, világszerte "Macska"-ként ismerték kecsessége és gyorsasága miatt, továbbá
mert küzdelemben előszeretettel használta a neko ashi dachit (macska láb állás). Yamaguchi
mester nem csak a goju-kai, hanem általában a Karate-Do fejlődéséhez is hatalmas mértékben
járult hozzá. Rendkívül fontosnak tartotta a harcművészetek spirituális értékeinek megőrzését
és a Karate-Do nyugaton való színvonalas elterjesztését. 1964-ben olyan legendás
mesterekkel, mint Nakayama (shotokan), Otsuka Hironori (wado-ryu) és Iwata (shito-ryu)
megalapították az All Japan Karate Federationt. Majd 1965-ben vezetése alatt alakult meg az
International Karate-Do Goju-Kai Association (IKGA). Három fia és két lánya mind
karatéznak, karatéztak, közülük Goshi Yamaguchi jelenleg az IKGA vezetője.
Gogen Yamaguchi mester által oktatott goju-kai jó néhány szempontból különbözik az
eredeti okinawai Goju-Ryu-tól. Némileg változtatott a katákon, s lényegesen nagyobb
hangsúly került a szabad küzdelemre, jóga gyakorlatokat és további légzésgyakorlatokat
épített be, és az egész Karate-Do-jába beszivárgott a japán szellem és a japán hagyományok.
Funakoshi sensei gyakorlatai alapján létrehozta a goju-kai-os taikyoku kata sorozatot, mely
célja a kezdők felkészítése a magasabb formagyakorlatok megtanulására.
Gogen Yamaguchi hihetetlen elkötelezettségével és óriási tudásával kiérdemelte, hogy
őt tekintsék az élő Karate-Do legendák utolsó alakjának. 1989. május 20-án halálával
elvesztettünk egy Karate-Do nagymestert, egy kiváló sportvezetőt és shinto papot egy
személyben.

Goshi Yamaguchi, az IKGA új vezetője

Goshi Yamaguchi (8. dan), az IKGA elnöke és a vezetőmestere 1942. szeptember 28-án
született Mandzsúriában, Shinjing-ben (Kína). Testvéreihez hasonlóan életét már
gyermekkorában is a Karate-Do határozta meg, 1951-ben kezdte el a rendszeres edzéseket a
legendás Asakusa dojoban. Édesapja, Gogen Yamaguchi nagymester szigorú
követelményeket támasztott gyermekeivel szemben, nem volt választásuk, kötelező volt a
goju-kai-nak élni. A Macska fiának lenni nem csak kiváltság, hanem nagy teher is, máig azzal
küzd, hogy mindenki apjához hasonlítja. A feketeövet 15 évesen szerezte, 1962-ben
vizsgázott sandan fokozatra, ezt követően kezdet tanítani. 1963 és 1969 között végezte
művészeti tanulmányait a Nihon Egyetemen, ezután már kizárólag a Karate-Do-nak szentelte
életét. Amellett, hogy Tokióban tanított rendszeresen utazott a Föld számos országába oktatni
és népszerűsíteni a goju-kai-t.
Rebicek Gerd shihan így számol be egy ’80-as évekbeli budapesti mesterkurzusról:
„Egy japán szövetség által delegált mester oktatta a seipai katát másfél órán keresztül, majd
felkérte a résztvevő közel negyven mestert, hogy gyakoroljanak önállóan. Yamaguchi mester
szerényen félrehúzódva, a falnál elkezdett katázni. S a résztvevők sorra abbahagyták a
gyakorlást, és csak őt figyelték. Amikor befejezte, néhány másodpercnyi csend után tapsvihar
és ováció tört ki, s a jelen levő mesterek egyszeriben elárasztották kérdéseikkel, ő pedig
szokásos szerénységével készségesen válaszolt mindenkinek.” (Forrás: Rebicek Gerd cikke a
Magyar Budo 1995/3. számából)
1989. május 20-án halt meg Gogen Yamaguchi, és vágyának megfelelően egyik fia
követte a goju-kai élén. Szeptember 26-án a világ minden tájairól összegyűltek a mesterek,
hogy tisztelegjenek emlékének, utódjául Goshit választották, annak ellenére, hogy ő volt a
legfiatalabb fiú, és akkoriban még csak 7. danja volt, majd 1991. június 9-én hivatalosan is
megválasztották az IKGA elnökévé. Döntésüket azzal indokolták: Goshi Yamaguchi
személye a legjobb garancia arra, hogy az apja által kijelölt úton haladjon tovább a goju-kai.
Goshi Yamaguchi főcéljának tekinti apja tanításait követve fejleszteni és terjeszteni a
goju-kai Karate-Do-t, emellett nagyon fontosnak tartja, hogy a nemzetközi Karate-Do
edzőtáborokat és más IKGA rendezvényeket felhasználjuk a nemzetek közötti barátságok
kialakítására és erősítésére, továbbá a fiatalok személyiségének pozitív irányba formálására.
Sokan gondolják róla, hogy a Macska fia méltó az apjához.
Jómagam nyolc alkalommal kaptam lehetőséget rá, hogy nemzetközi táborokban Goshi
Yamaguchitól tanulhassak. Pontosan olyan, mint amilyennek Funakoshi sensei leírja az igazi
Karate-Do mestert: „Az ilyen ember mosolya megmelengeti a szíveket, de dühe még a tigrist
is megfélemlíti.” Mindig derűt és nyugalmat áraszt, már a puszta jelenléte jobb kedvre deríti
az embert, azonban, amikor Karate-Do-zik, látszik, hogy iszonyatos erő van benne, még 70
felett is. Még ma is rendszeresen edz, minden reggel légző- és nyújtógyakorlatokat végez,
ennek köszönhető fiatalokat megszégyenítő mozgékonysága és erőnléte, mely rendkívül
szerteágazó és mély tudással párosul. Mindezek kétségtelenné teszik, hogy Gogen Yamaguchi
halála után is méltó ember vezeti az IKGA-t.
 Goju-Ryu Magyarországon

Magyarországra Rebicek Gerd shihan hozta a Goju-Ryu-t. A hazai, Goju-Ryu-t oktató

szervezetek vezetőinek jelentős része nála kezdte a Karate-Do-t. Kassán született, 1974-ben itt
ismerkedett meg a Karate-Do-val. Később átkerült Magyarországra, ahol 1983-ban
megalapította az első Goju-Ryu klubot. A másik négy stílus már működött hazánkban,
utolsóként csatlakozott a Goju is. 1985-ben ismerkedett meg Ingo de Jonggal, az IKGA
európai vezetőjével és Goshi Yamaguchival, a jelenlegi IKGA elnökkel, majd 1988-ban
Kelet-Európából elsőként a magyar goju-kai az IKGA tagja lett.
Rebicek Gerd tanítványa volt vezetőedzőnk két mestere; Horváth István sensei 1984-ben
kezdte a Karate-Do-t, 1991-ben lett feketeöves, s 1996-ban 3. dant szerzett, Kovács Margó
sensei 1985-től látogatta az edzéseket, 1996-ban kapott feketeövet, s 2005-ben lett 3. danos. A
Keresztúri Dojot ők alapították a 1991-ben. Zima István sensei itt kezdett Goju-Ryu-t tanulni
1995-ben; majd 2005-től rendszeresen edzett Rebicek Gerdnél, a Magyar Goju-Kai Szövetség
elnökénél is; 2006-ban shodan, 2008-ban nidan fokozatott kapott Rebicek Gerdtől, majd
2015-ben Goshi Yamaguchi előtt vizsgázott 3. danra. Dobner Kamilla sempai 2006-ban
kezdte Karate-Do pályafutását, Szabó János és Szabó Tünde tanítványaként, ő 2013-ben
szerzett feketeövet. A Szent-Györgyi Dojot 2010-ben alapították. 2013-ban Kovács Margó
sensei halála után Zima István lett a Tomoni Harcművészeti Sportegyesület elnöke és a
Keresztúri Dojo vezetője. A Szent Erzsébet Dojo 2017 szeptemberében indult Pécelen.
Évek óta nem egy irányban haladtunk a Szövetséggel, sokáig próbáltuk összehangolni a
céljainkat, de nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lehetséges, ezért 2017 decemberében a Tomoni
Harcművészeti Sportegyesület kilépett a Magyar Goju-Kai Szövetségből. 2018 februárjában a
lecsökkent létszám miatt sajnos a nagy múltú Keresztúri Dojot be kellett zárni. Így a Tomoni
Harcművészeti Sportegyesület jelenleg önálló harcművészeti egyesületként működik Zima
István sensei vezetésével, két dojo tartozik hozzánk a Szent-Györgyi Dojo a Ferencvárosban
és Szent Erzsébet Dojo Pécelen.
 Felhasznált nyomtatott irodalom:
Funakoshi, Gichin: Életem és a Karate-Do, Hunor Vállalkozás, Budapest, 1996
Dr. Gubacsi Attila-Barta Balázs: 21 szamuráj, Axel Média, Budapest, 2009
Mazura Katalin: Karate, 2003
Rebicek Gerd: Goju-Kai Karate-Do, Tres Print Kft., Budapest, 2005
Tótisz András: Jádegyűrű-lépéses mandarinkacsa-rúgás, Móra, Budapest, 1984
Dr. Ujvári Miklós: A Délkelet-Ázsiai Harci Művészetek, Go-Press, Budapest, 1986
Zsolt Péter: Japán-magyar Karate Szakszótár, Hunor Kiadó, Budapest, 2007

Felhasznált internetes irodalom:

https://csepelipadavan.iwk.hu/kyokushin-karate-tortenet/ (2018.10.03. 11:31)

http://www.gyorkarate.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=5&Itemid=7
(2018.10.03. 11:35)

http://www.szacwadoryu.hu/wado_ryu_tortenete.php (2018.10.03. 11:43)

http://www.szacwadoryu.hu/mesterek.php (2018.10.03. 11:44)

http://www.szacwadoryu.hu/karate_tortenete.php (2018.10.03. 11:46)

https://karatepedia.hu/a-karate-napja-oktober-25/?
fbclid=IwAR2wxDD2BJqJcojHoaYLhwII9syA1z1BvtDUr7SoXvI4t8gEh6xNYfMmcPI (2019.02.19. 10:39)

http://goju-kai.hu/kaisooneletrajz.html (2019.09.23. 12:12)

http://goju-kai.hu/goshi.html (2019.09.23. 12:15)

http://www.gojukai.com.au/history_2.html (2019.09.23. 12:23)

https://gojukai.hu/goju-ryu-tortenete-okinawa/ (2019.09.23. 12:25)

http://gojukaikaratedo.com/about.php (2019.09.23. 12:27)

http://www.nagycsavar.hu/karate/karatedo.htm (2019.09.23. 12:28)

http://www.mabunise.hu/tortenelem/ (2019.09.23. 12:30)

http://www.karateedzes.hu/a-karate/ (2019.09.23. 12:32)

http://www.karateedzes.hu/karatesilusok/ (2019.09.23. 12:32)

http://www.sozsin.com/home/karate-kialakulasa (2019.09.23. 12:36)

http://goju-k.elte.hu/index.php/tortenelem (2019.09.23. 12:41)