THE VALANCOURT BOOK

OF WORLD HORROR STORIES VOL. 1

SZERKESZTETTE:
JAMES D. JENKINS & RYAN CAGLE
Frithjof Spalder

A fehér kormorán

Skandináv szomszédaival – Svédországgal, Finnországgal, Dániával és

egy kicsit még Izlanddal is – ellentétben, Norvégiának látszólag nincs
említésre méltó kortárs horrorszcénája, mintha csak elkerülné a termé-
szetfelettit Jo Nesbø, Karin Fossum és írótársaik krimijei kedvéért. Lé-
teznek azonban kiváló horrortörténetek és természetfeletti mesék a norvég
irodalomban – ha hajlandók vagyunk kutatni utánuk egy kicsit. Ahogy
az előszóban is említettük, André Bjerke norvég thrilleríró (aki egy kicsit
maga is megmerítkezett a természetfelettiben De dødes tjern [A holtak
tava] című regénye révén, ami olyan, mintha a Scooby-Doo egy norvég
epizódját olvasnánk) maga mintegy kéttucatnyi ritka norvég kísértet- és
horrortörténetet ásott elő a 19. és 20. századból. Véleményünk szerint
a legjobb közülük Frithjof Spalder (sz. 1933-ban) soron következő
története, ami eredetileg 1971-ben jelent meg a Jernjomfruen ( Vasszűz)
című gyűjteményben, ami a középkori kínzóeszközről kapta a nevét.
Bár Spalder írásait a kellő elismeréssel fogadták a műfaj ismerői, ezek
nem találtak nagyobb olvasótáborra, talán azért, mert annyira külön-
böztek minden mástól, ami a norvég irodalomban akkoriban megjelent.
„A fehér kormorán” egy elegáns, tökéletesen felépített történet, amelyet
örömmel mutatunk be egy szélesebb közönségnek.

Norvégia 365
Frithjof Spalder

M ár esteledett, amikor kiléptem a kocsmából és elindultam

a poros úton a kikötőhöz, ahol a hajóink voltak. Már majdnem
besötétedett és szemerkélni is kezdett az eső. Éreztem, ahogy az út ned-
ves pora megtölti a levegőt. Lassan elindultam lefelé a hegyről, kicsit
becsiccsentve a sörtől, amit ittam. Szerencsére magammal hoztam a
kabátomat, úgyhogy felvettem, a gallérját meg felhajtottam a fülemig.
Nem volt kifejezetten hideg, de elég jó érzés álló gallérral sétálni, főként
ha olyan jó gallérról van szó, mint amilyen ez, és ha még van is gondol-
kodnivalód közben. És nekem volt is valami, amin gondolkozhattam.
A falunk, Ballyheigue kicsi és Írország nyugati partjánál fekszik, egy
keskeny öbölbe ágyazva. Tizenkét-tizenhárom apró kunyhóból és
egy kocsmából áll, van egy út, ami bevezet a szárazföldbe meg még egy,
ami a kikötőig fut. Nincs semmi más. Szinte mind a tengerből élünk.
Pár kilométerrel délebbre található a Szibilla-csúcs nevű nagy szikla­
szirt. Egy magas, meredek és viharvert fekete gránitszikla, mint egy
összeszorított ököl a tengerben. A szárazfölddel egy alacsony, keskeny
földgerinc köti össze, amin némi fűkóc meg néhány szélfútta bokor nő.
Olyan, mint egy szőrös csukló.
Szibilla-csúcs.
Jól emlékszem arra, amikor az egyik szakállas öreg pasas a kocsmából,
miután tisztességesen berúgott az erős sörtől, felköhögött és azt mondta,
hogy aki körbehajózza a sziklát, az vagy istenverte jó tengerész, vagy
egyszerűen csak bolond, a többiek meg mormogtak és bólogattak erre.
A fickó megragadta a sálamat nagy, ökölbe szorított kezeivel, odanyomta
az arcát az enyémhez, hogy jól érezhessem a sörbűzt lefittyenő szájából,
és hogy láthassam, mennyire vizenyősök vízkék szemei.
– Hallgass ide, fiam – magyarázta részeg hangon. – Hadd mondjak
én neked valamit. Nincs egy árva férfi se, aki meg tudná kerülni a Szi-
billa-csúcsot, csak ha ördögien jó tengerész – vagy egyenesen hibbant!
Hosszan nézett rám, miután ezt mondta, pont annyira hosszan,
hogy kellemetlenül érezzem magam. A többiek csendben maradtak.

366 Norvégia
 A fehér kormorán

Megingott előttem, úgy bámult, mintha azt várná, hogy ott helyben
elfogadom a kihívást. Egy szót sem szóltam, csak erősen bámultam az
egyre sötétülő szemeibe. Aztán lazított a szorításán, ami amúgy elég
erős volt, és megvető hangot hallatva elfordult tőlem.
Erre a megvető hangra gondoltam, ahogy sétáltam a kikötőbe, kavi-
csokat rugdalva magam előtt. Hát, jól van. Részeg volt. Minek is számít a
részeg ember szava? Hazugságnak vagy igazságnak? Talán az az egyetlen
dolog, ami igaz. Ott álltam a móló nedves deszkáin, szemem átsiklott
az enyhe fuvallatban fel-le meredező árbócerdő felett. Besötétedett, fő-
ként a nyugat felé tornyosuló gyapjúszürke felhőtakarónak köszönhe-
tően, ami mostanra szemerkélésével csendesen beborította a kikötőt.
A mólónál, ahol a világítótorony állt, láttam egy sávnyi könnyedebb
felhőtakarót. Lehet, hogy holnap jó idő lesz. És ha már jó lesz az idő…
Miért is ne?
Fiatal voltam, erős és tele mersszel. Miért is ne sikerülne nekem? Ki
mondhatná azt, hogy nem fog összejönni? Most láttam meg hirtelen
a kihívást ebben, azt a kihívást, amire a kocsmában vonakodtam vá-
laszolni. Ez volt az egyetlen helyes lépés. Csendes, határozott döntés,
amit egyedül hoztam anélkül, hogy kiprovokálták volna. A nyomás
alatt hozott döntések szinte mindig értéktelenek.
Odamentem, ahol a saját nagy vitorlásom volt kikötve, leszedett vi-
torlával, a szigony a bummhoz kötve, ahogy az itt szokás. Keskeny, de
tágas tengeri hajó volt, majd tíz méter hosszú, durva és viharos tenge-
rekre építették. Lehajoltam, kicsit meghúztam a kikötőkötelet. Ahogy
megszorítottam, éreztem a hajót megmozdulni. Apró csobbanásokkal
válaszolt az orr, amelynek leszögezett deszkái alatt a sötét víz terült el.
Sokáig álltam a rakparton és bámultam a fényes tengerfelületre, ami
olvadt ólomként terült szét, a csillagok pedig egyesével tűntek fel az
acélkék mennyekben.

Norvégia 367
Frithjof Spalder

Meglehetősen korán ébren voltam már másnap reggel, hogy előkészít-

hessem a felszerelést az útra. Bizsergett a bőröm a várakozástól, ahogy
öltözködtem. A nap éppen készült áttörni a kunyhó mögötti lombo-
zaton, túl az erdőkbe öltözött hegygerincen. Kimentem a lépcsőkre,
beszívtam a friss reggeli levegőt, és lenéztem az U alakú kikötőre, a kiálló
rakpartok mentén heverő csónakokkal.
Teljesen csendes volt minden.
Lent a kocsmánál és a mögötte lévő nyaralóknál az első kéményekből
füst kezdett gomolyogni. Kivettem az órámat a nadrágzsebemből és
felpattintottam a vékony ezüstfedelet.
Háromnegyed négy. Hamarosan a rákászhajók elindulnak a csapdáik
felé. Bementem, reggelit készítettem, a táskámba pakoltam némi élelmet
és elővettem a viharos időre szánt ruháimat.
A fű még nedves volt, a levegő tiszta és kellemes a tegnapi eső után.
Énekeltem magamban, ahogy meglehetősen gyorsan iparkodtam a lej-
tőn lefelé a kikötőbe, amit a nap mostanra már vöröses fénybe borított.
Már majdnem elértem a rakpartot a nagy gránitkövek és a deszkák
találkozásánál, amikor megálltam. Tőlem balra, a csillogó nedves fűben,
lent egy árokban félúton egy férfi ült. Olyan mozdulatlanul ült ott, hogy
szinte beleolvadt a földbe. A tegnap esti részeg a kocsmából. Csak ült és
bámult egyenesen előre, nem is mozdult. Mintha észre sem vett volna.
Arrébb mentem, megálltam vele szemben, felette, hogy mindenképpen
észrevegyen. Összehúzott lábakkal ült, kezei a földön. Láttam, hogy
ugyanannyira részeg, mint előző este, ha nem jobban.
– Helló! – kiáltottam neki. Teljesen mozdulatlanul ült. Újra odaszól-
tam neki, most már kicsit hangosabban: – Helló!
Mintha akkor megborzongott volna egy kicsit, az arca megfeszült,
nyelvét végighúzta az ajkain. Aztán meglátott.
– Hallak én – mondta vastag és merev nyelvvel. Szemei elkerekedtek,
aztán összehúzódtak. – Tudom, ki vagy… – Tompa tekintettel hunyor-
gott fel rám. – És most hajózol el Szibillához… a Szibilla-csúcshoz! – Szája

368 Norvégia
 A fehér kormorán

eltorzult vigyorra húzódott, a mellkasa megemelkedett, mintha hány-

ni készülne, de aztán rájöttem, hogy csak nevet, rekedt, kellemetlen
hangon, ami gyorsan heves köhögésre váltott. A zsákom hirtelen túl
nehézzé vált ahhoz, hogy megtartsam, úgyhogy hagytam, hogy az útra
puffanjon. Az öregember lélegzete köhögések közti sípolássá fajult. Az-
tán rám mutatott csontos ujjával és rekedten kiáltott felém: – Elmész
Szibillához… Szibillához… az a nő…
Az a nő?
Előreléptem és lehajoltam.
– Mit mondasz, öreg? Milyen nő?
A hangja elgyengült a fáradtságtól, hátrahajtott fejjel nézett rám, és
azt suttogta:
– Szibilla…
– Ki az a Szibilla? – kérdeztem. – Nincs ott senki, akit így hívnának.
A Szibilla-csúcs egy hely.
Köhögött és nyikorogva vette a levegőt.
– Vigyázz… a kormoránokkal…
Újra lecsukódott a szeme, a hangja pedig elhalt.
Rájöttem, hogy felkavart, amit mondott. Gyorsabban vert a pulzu-
som, és furcsa borzongás futott végig a hátamon. Kicsit megráztam az
öreget, így próbálva felébreszteni, de hiába. Ott feküdt a nedves fűben
oldalra vetett lábakkal, hátrahajtott fejjel és lehetetlen volt bármi többet
kiszedni belőle.
Felkeltem hát, és odasétáltam a csónakházhoz, ahova a vitorlát akasz-
tottam ki száradni. Durva és vastag anyaga volt, félig vonszolnom kellett
a rakparton keresztül, egészen a hajóig. Ott biztosítottam. Utána találtam
egy régi zsákot a csónakházban, amit ráborítottam az alvó részegre az
árokban. Aztán leoldottam a kikötőköteleket, a helyére állítottam a kor-
mányrudat és kieveztem a nehéz vitorlással a helyéről, majd ki a kikötőből,
a mólón túlra. Ott felhúztam a négyzetes árbócvitorlát, és csak sodród-
tam, várva a szellőre, ami abban a napszakban mindig nyugatról fújt.

Norvégia 369
Frithjof Spalder

Egy idő után a szellő belekapott a szürkésfehér vitorlába, a tenger

pedig elkezdte lassan nyaldosni a hajóorrot.

Mélyen, biztosan ültem a kormányzónyílásban, egyik kezemmel a kor-

mányt fogva. Kikötöttem a nagy vitorlát, mivel egyelőre élénk oldalszél
fújt, amitől billegett a hajó, a bumm és a gaff kilógott a peremen túlra.
Hoztam magammal egy zacskó almát is, kivettem egyet közülük és enni
kezdtem.
Nem tudtam nem megint a részeg öregemberre gondolni.
Másodjára botlottam bele, és mind a kétszer a Szibilla-csúcsról beszélt.
Vagy inkább – nem „őróla” beszélt? Egy nőről? Valami mást is említett:
– Vigyázz…
Mondanom sem kell, hogy az elméje nem volt teljesen ép.
Hidegebb lett az idő, a köd pedig elkezdett beszitálni a tenger felől.
Alig láttam szárazföldet odakint.

A nap már bejárta a pályája felét az égen és sárga papírkorongként lógott

a ködben, amikor észrevettem, hogy a vitorla még párszor enyhén csap-
dosott, aztán végül döglötten lógott le a gaffról. Egy forgószél rajzolt
sötét hullámokat a tenger fölé. Az is feltűnt, hogy az árhullámok egyre
nagyobbak és erősebbek lettek. Nyakamat nyújtóztatva vizslattam előre.
Messze a partvonalon sötét foltot láttam a színtelen égbolt ellenében,
mintha egy csomót kötöttek volna az égaljára. Ez volt a szirt, annak
kellett lennie.
Az égbolt felettem szürkévé és sötétté vált, akár egy boltív. Az elin-
dulásom óta nyomomat követő sirályok is eltűntek. Visszanéztem. Már
nem lehetett látni a horizontot. Az árhullámok fel-le ingattak, mint
parafát a tenger, a víz pedig olyan sötét és sima volt, mint az olaj. A szél
teljesen elült itt, a vitorla súlyosan, csendesen lógott. De a tengeren szü-
lettem, a tengeren nőttem fel, és tudtam, hogy ez mit jelent.

370 Norvégia
 A fehér kormorán

Lezártam a kormányt, és felmásztam a nagy vitorlára. Alig eresz-

tettem le a felhúzót, amikor az elszabadult. Az első széllökés majdnem
kilökött a hajóból, de biztosan beakasztottam magam a merevítőkbe,
miközben a szél bele-belekapott a ruhámba, majd gyors mozdulatokkal
bebiztosítottam a köteleket. Aztán a szél elkezdett süvíteni körülöttem.
A kis hajó vadul hánykolódott, remegett a heves szél erejétől, és úgy
billegett, hogy a pereme egészen a víz felszínéig ért már. A nap teljesen
eltűnt. Megtörő hullámok csaptak át a fedélzeten, a szél, a tenger, az eső
és a sópermet heves forgószelet alkottak körülöttem. Egy hatalmas vil-
lámcsapás kék tűzhálót hasított az égbe, nagyobb volt és erősebb, mint
amit valaha láttam, a mennydörgés pedig ezzel szinte egyszerre durrant
fülsiketítően, mintha csak Isten hangja lenne, és mindeközben végig
fütyült és süvített a szél, amitől az egész hajó egy szilaj tengeren hány-
kolódó fadarabbá vált. Elgémberedett lábakkal ültem a válaszfalhoz
szorulva, és minden erőmmel a kormányba kapaszkodtam. Csuromvíz
voltam, levegőt sem kaptam a széltől és a megtörő hullámoktól, a kor-
mány olajozott fája pedig nedves volt és csúszós. Lábizmaim remegtek,
a karom pedig görcsölni kezdett.
Aztán megláttam.
Hamarabb értem oda, mint hogy egyáltalán feltűnt volna. A csónak
hirtelen jobban kisodródott, mint ahogy szokott, én pedig csak most
láttam meg, mert a vitorla egész idő alatt kitakarta.
Egy hatalmas gránittömb magasodott előttem, sötét, kopott, erózió-
tól megtépázott. Meredeken állt ki a tengerből velem szemben. A hab-
zó hullám mélyén éles, szaggatott szélű köveket vettem ki, amelyek az
idő során leváltak a sziklafalról. A tenger fehér volt a hegy lábánál, a
víz pedig robajló hanggal tört meg. Egy pillanatnyi időre elgondol-
kodtam azon, hogy miért nem koptatta a víz simára a hegyes köveket
és miért emelkedtek éles késekként az ég felé, bár minden bizonnyal
több száz évesek voltak. De ez volt az egyetlen dolog, amibe volt időm

Norvégia 371
Frithjof Spalder

belegondolni, mert egyre növekvő félelemmel döbbentem rá, hogy túl

közel vagyok – túl közel vagyok!
Szélsebesen süvítettem egyenesen a gránitszikla felé!
Úgy rángattam a kormányrudat, mint egy őrült. Jobb oldalról fújt a
szél, a hajó kicsit félrepördült, mert nem volt időm meglazítani az orr-
vitorlát, ami így túl nagy volt. Megpróbáltam szembeszélben haladni.
A sziklafalról hallatszó robaj fülsiketítő volt, a megtörő hullámok pedig
rettentő erővel csapódtak az éles kövekre. Egyszerre eszembe jutottak
a részeg szavai:
„Egy ördögien jó tengerész – vagy egyenesen hibbant…”
Éreztem, ahogy csurog rólam a hideg veríték. Olyan sötét lett, mintha
csak egy pincében lennék. A gránitfal egyre magasabban tornyosult
fölém, ahogy kíméletlenül sodródtam az ördögi kőfogak felé, és fel­
kiáltottam a viharban, rettegve, amikor belenéztem a halál szemébe az
összecsapó törőhullámok között. Ima reppent fel az ajkaimról. És akkor
az orr belebillent a tengerbe. A nehéz vitorla kíméletlenül megfeszült, az
egész hajó beleremegett a manőverbe. Minden erőmmel a kormányba
kapaszkodtam, az izmaim csomóba feszültek a tengerészköpeny alatt.
A kötélzet recsegni kezdett.
És akkor!
Hegedűhúrként pattant el az egyik jobb oldali merevítő feszítőszára,
úgy szólt, akár a puskalövés. Az árbóc ropogni kezdett, és tátott szájjal,
rettegve figyeltem, ahogy a fa széthasad és szilánkokra hullik; láttam,
ahogy a vihar kitépi a hajóból a vitorlát, az árbócot meg a kötélzetet,
mintha csak egy marék levél lett volna. Majdnem vak voltam az esőtől
és a sós víztől, de tudtam, mit kell tennem; kikaptam a fejszét a kor-
mányzónyílásból és megpróbáltam keresztülvágni magam a kötélzet
maradékán. Túl késő volt már ehhez. Egy hatalmas hullám megragadta
a csónakot és oldalvást a sziklának vágta, én meg csak ültem és vártam
az ütközést, tudtam, hogy be fog következni.

372 Norvégia
 A fehér kormorán

Reccsenő hang hallatszott, mint amikor egy vadállat állkapcsa vé-

kony csontba harap. A sokktól majdnem elájultam, és felsőtestemmel
a hajó szélén lógtam, ahogy próbáltam magam a fedélzeten tartani.
Aztán egy újabb ütközés, mintha csak egy óriás keze ragadott volna
meg és pörgetett volna meg újra és újra – minden csak tajték és hab
és tenger, összezúzott fa és kötél volt. Erőteljes ütés ért a fejemen, félig
elvesztettem az eszméletem, miközben éreztem, hogy valami a csukló-
mat szorongatja. Félájultan azt hittem, hogy a kezem beleakadt valami
kötélbe, és kétségbeesetten küzdöttem, hogy kiszabadítsam. A szorítás
egyre erősebbé vált. Minden elsötétült. Vörös és fehér alakok táncoltak
és pörögtek a szemem előtt, engem pedig elnyelt a víz és a fény és a sötét-
ség forgataga. Csak remélni tudtam, hogy a halál gyorsan eljön értem.
Túljutottam a törőhullámokon. Mögöttem voltak, én pedig a há-
tamon feküdtem egy nyugodt örvény közepén. Fölöttem az ég sárga
volt. Zavartan próbáltam szilárd talajt találni magam alatt, és rájöttem,
hogy fel is tudok állni. A szél már nem fújt. A hullámverés a kövek
felé záporozott, én pedig fehér habot láttam a fogazott sziklákon, de
ahol álltam, ott mozdulatlan volt minden. Remegve tántorogtam fel
a parton néhány lapos kőre és kimerülten feküdtem le oda, fejemet a
karomra támasztva.
Nem tudom, mennyit feküdhettem ott a köveken. Még szürkület
volt, amikor kinyitottam a szemem, a tenger még mindig viharos volt
kint. Lehetett ez pár óra vagy csupán egy perc. Mereven, tagjaimat fáj-
lalva keltem fel, hogy szemügyre vehessem a roncsokat. Sehol semmi.
Hirtelen feltűnt, hogy átfagytam és remegek. Megfordultam, hogy meg-
kerüljem a sziklaoldalt és megpróbáljak a szárazföld belsejébe jutni, és
akkor megláttam a nőt.
Csak pár méterre állt tőlem, mezítláb a sima köveken. Teljesen moz-
dulatlanul. Arca fehér volt, hosszú, fényes hollószárnyfekete haja enyhén
hullámzott a gyenge szellőben. A ruhája mintha fehér vászonból készült

Norvégia 373
Frithjof Spalder

volna. Rezzenéstelenül álltam, egy hangot se adtam ki. Aztán éreztem,

ahogy a lábaim maguktól mozogni kezdenek és már sétáltam, bár a
lépteim nem az enyéim voltak, és oda vittek, ahol a nő állt. Most már
egész tisztán láttam az arcát.
Az arca mandula alakú volt. Sötét szemei olyan belső fénnyel ragyog-
tak, mintha a feje áttetsző volna, és egyenesen engem nézett. Szája sápadt
volt, de olyan puha, mint amilyet még sosem láttam és ami nem jellemző
a mi asszonyainkra.
– Gyere! – mondta halk, dallamos hangon, ahogy felém nyújtotta
a kezét. Anélkül fogtam meg, hogy tudtam volna, mit teszek. A keze
meleg volt és puha. Félig megfordulva jelezte, hogy fel akar menni, a
sziklafal felé. Követtem, mert nem volt saját akaratom és erősen, ha-
tározottan szorította a kezem. Együtt mentünk fel egy ösvényen, ami
meredeken emelkedett és kanyargott a sziklaoldalban. Felemelt fejjel
sétált mellettem, fekete haja hullámzott és lobogott mögötte. Oldalról
néztem rá, ahogy haladtunk felfelé, ő pedig felém fordította az arcát
és elmosolyodott. Különös mosoly volt. Félig olyan, mintha sírna, de
ugyanakkor az a mosoly ezerévnyi boldogságot is tükrözött, mintha
látna valamit, amit mindig is keresett… és megtalált. Szemei csillog-
tak, és ismét olyan volt, mintha keresztüllátnék rajtuk és a túloldalon a
csillagos égboltra látnék rá. Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy
hozzá tartozom.
Magasra jutottunk a sziklaoldalban. Az ösvény, amit mindkettőnk
számára kellően szélesnek találtunk, egy hegypárkány volt, lent pedig
láttam, hogy robajlik a hullám a sziklákon. Távolabb a tenger szilaj volt
és viharos, az ég pedig még mindig sárga, arany árnyalattal. Meglepőd-
tem, hogy nem szédülök. Nem igazán értettem, de az is ugyanannyira
furcsa volt, hogy itt fent, ahol sétáltunk, nem éreztem a szelet. A levegő
mozdulatlan volt, az egyetlen dolog, ami arról árulkodott, hogy moz-
gunk, az a nő fekete haja volt, ami sörényként lebegett sápadt arca előtt.
Rákérdeztem:

374 Norvégia
 A fehér kormorán

– Miért nem fúj itt a szél?

Felém fordult.
– Hát nem volt mára eleged a szélből? – kérdezte halk, kissé rekedtes
hangon. Láttam fehér fogainak csillogását. Bólintottam.
– De igen. – Feltűnt, hogy nem válaszolta meg a kérdésemet, de nem
kérdeztem rá újra anélkül, hogy tudtam volna, hogy miért.
Hirtelen megállt. A sziklafalban egy barlang volt, felnőtt ember ma-
gasságú bejárattal. Intett, hogy menjek be, én pedig félig öntudatlanul
átléptem azon a boltíven, amely gránitból és magából az időből állt.
Elengedte a kezem egy pillanatra, és odasétált a sziklafalhoz, ami sötéten
magasodott előttünk. Megmozdította a kezét, és mintha kék lángok
törtek volna elő belőle, megvilágítva a falakat, apró fénypontok, mint
Szent Elmo tüze. Megigézve álltam, és láttam finom testét, ahogy sétál
a rögös falak között, ahol a kezével hozzáért a hegyhez, fehér fények
gyúltak. Egész fehér alakját kékes aura vette körbe, és párszor úgy tűnt,
mintha átlátszó lenne.
Nem volt tető, se falak, se padló, csak ő meg én és a körülöttünk
lévő kék fények, amelyek gyengén csillogtak és világlottak, villogtak és
elhalványultak, hogy aztán újra előbukkanjanak a mélységből.
Aztán elindult felém és láthattam az arcát, ami sápadt volt, mint a
holdsugár, a szeme pedig belső világból fellobbanó tűzként ragyogott,
amikor hívott, hogy feküdjek mellé a földre egy nádból szőtt ágyra.

Az enyém lett azon az éjszakán a gránitbarlangban. Hogy ki volt és mit

csinált ott, az nem számított, csak azt tudom, hogy egy olyan puha nád-
szőnyegen adta át magát nekem, amit a nyakamat is simogató ujjakkal
szőtt. Azonnal megértettem, hogy mi a szerelem, hogy mit vesztettem
azzal, hogy nem tudtam ezt korábban, és hogy mi az, amire mindig is
vágytam. Szerettem őt fiatal szívem mélyéből. Az enyém volt. Minden
fiatalos vonzalmamat megadtam neki, ott, abban a barlangban, ahogy
szikráztak és villogtak a fények. Alig láttam az arcát, egy sápadt felszínt

Norvégia 375
Frithjof Spalder

két sötét nyílással, amelyek az örökkévalóságba nyíltak. A szeme olyan

volt, akár az éjszaka maga. Azonnal tudtam, mi a neve.
Ő volt az én Szibillám.
Ő volt Szibilla? Lehetséges, hogy tényleg létezik egy ilyen nevű sze-
mély? Nem tudom. De számomra ő volt Szibilla. És szerettem őt.

Reggel volt. A barlangon kívül a levegő szürke volt és hideg. A távolban

még hallottam a hullámverés susogását. Fáztam és vizes voltam, a fejem
pedig elnehezült az éjszakai alvás után. Elfordítottam a fejem, hogy
ránézzek a kedvesemre.
Nem volt ott senki.
A kezem a szőtt füvön feküdt, ami még hideg volt a barlangba sod-
ródó reggeli harmattól.
Lassan keltem fel, remegve, a hajótöréstől még mindig mereven, szé-
dülősen és kóvályogva tántorogtam a kijárat felé. Homályosan emlékez-
tem az álomra, amit közvetlenül ébredés előtt álmodtam. Tisztán bevé-
sődött az elmémbe, akárcsak egy dombormű a nap alatt. Kormoránraj,
vitorlázó, repülő, szárnyakkal csapkodó fekete madárraj. Az egyikük
mégis fehér volt, ott állt a szakadék szélén a barlangnyílásnál, szélesre
tárta a szárnyait és leesett – a tenger felszíne felé zuhant, és zuhantában
láttam, hogy ő az én Szibillám…
Ott álltam a nyílásban, és éreztem, ahogy a nedves levegő a tüdőmbe
áramlik, miközben remegtem a hidegtől. Lehajoltam, átpillantottam a
szikla szélén, lefelé.
Ugyanabban a pillanatban éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul
a szívem körül és a kín vad fájdalma hasított át a testemen. Szemeim
valami fehéret pillantottak meg a víz felszínén; egy fehér ruhát mosott
a víz a sziklafal felé.
Üvöltés tört fel a mellkasomból, ami a torkomon át szakadt fel és
foszlott szét a ködben.
– Szibilla!

376 Norvégia
A fehér kormorán

Norvégia 377
Frithjof Spalder

Megvágtam, megkarcoltam a kezemet, ahogy kétségbeesetten kapasz-

kodva a durva kövekbe próbáltam gyorsan lejutni a vízhez. Számtalan
kiszögellésben akadtam meg, közben a nevét suttogtam, újra meg újra,
és közben reméltem – minden nevében, ami szent –, hogy tévedtem.
Ennek ellenére eltartott egy ideig, amíg elértem a tengerszintet a hegy-
falnál. A dagályvíz közben elvégezte a dolgát. A fehér valami messzebbre
sodródott, majdnem az éles sziklákig. Alig tudtam már kivenni a távol-
ban, amikor többször is feljött a felszínre. Végül teljesen eltűnt.
Kezeimet magam elé nyújtottam, úgy álltam arra a pontra meredve
a sziklák között. A köd hullámokban gördült felém.

Saját üvöltésemet hallottam visszhangozni a gránitfal felől és remegni

a levegőben, ahol a kormoránok siklottak fekete szárnyaikon. Feléjük
sújtottam, amikor rám, körém vagy mögém gyűltek. Ott ültek a hegyfal
felé vezető ösvényen, szorosan egymás mellett, és legfelül, a barlangnyí-
lás kellős közepén ült a legnagyobb, és csupán a feje volt annyira fekete,
mint a többieké, mert a madár mindenhol máshol fehér volt, akárcsak
a legfehérebb ruha. Heves szárnycsapkodással emelkedett fel, és addig
siklott felfelé, amíg szárnyai be nem töltötték az eget, aztán egyre lejjebb
és közelebb jött, amíg fehér szárnyszélei el nem érték a horizontot, a
tekintete közben egész idő alatt rajtam volt, sötét, tiszta kristályszemek,
mintha egyenesen átlátnék rajtuk a túloldalon derengő szürke ködbe.

Nem tudom, melyik irányból értem haza. Dingle és Kerry mellett

ballagtam el, úgy lyukadtam ki Ballyheigue-ig? Így kellett történnie.
Emlékszem, láttam dombokat és hegyeket, amelyek először elég köze-
linek tűntek, a következő pillanatban nagyon távolinak, aztán megint
közelinek. Érzékeltem azt, hogy sétálok, hogy a lábaim visznek előre,
de többször elfáradtam, lefeküdtem a földre és kinyújtottam karjaimat
a gyengéden és lágyan rám zuhogó eső felé. Egyszer egy virág mellé
fektettem az arcomat, mert ott volt, és én is ott voltam, egy lejtőn, ahol

378 Norvégia
 A fehér kormorán

átszivárgott a ruhámon a nedvesség a fűből és hideg ujjakként hevert

a vállamon.

A részeg öregember eltűnt a kocsmából. Sosem láttam már többé. Azt

mondják, hogy egy éjszaka, amikor a tenger fehéren habot vetett, az
eső pedig az ablakainkat verte, lesétált részegen a mólóról. Sajnálom,
ha ez történt. Barátok voltunk. Gyakran voltunk együtt a kocsmában.
Az is előfordult olykor, hogy együtt ébredtünk valamelyik árokban,
kart karba öltve, mint két szerető. Néha – és ez elég különös – az volt
az érzésem, hogy egyidősek vagyunk. És most már nincs itt. Egyedül
vagyok. De a sör jó itt, az én szomjamat meg nehéz oltani.
Egyik este egy fiatalember tért be ide. Eldicsekedett azzal, hogy körbe
akarja vitorlázni a Szibilla-csúcsot. Az ostoba kis bolondja, csak úgy
dagad az éretlen butaságtól. Megpróbáltam figyelmeztetni aznap este.
Persze hiába.
Ma is láttam, kora reggel. Egy zsákkal a kezében jött le az úton a
rakpart felé. Világos volt az égbolt és tiszta, épp akkor kelt fel a nap. Az
egész éjszakát a kocsmában töltöttem, a mámor még el sem múlt teljesen,
én meg a fűben ültem, ott, a tenger mellett, amikor felém vette az irányt.

fordította: Bari Máriusz

Norvégia 379