Professional Documents
Culture Documents
Mádodik Esély (KGI 1) - Maya Banks
Mádodik Esély (KGI 1) - Maya Banks
Mádodik Esély (KGI 1) - Maya Banks
MÁSODIK ESÉLY
Magyarországi kiadó:
Cor Leonis Films Kft.
1056 Budapest, Váci u. 56-58.
Elérhetőség: corleonis@corleonis.hu
Weboldal: www.corleonis.hu
Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu
ISBN 978-615-80362-3-8
Előző este azt remélte, ha eleget iszik, át fogja aludni a mai napot.
Ehelyett reggel nyolckor felpattant a szemhéja, és a beáramló
napfény égetni kezdte a retináját.
Ethan Kelly az arca elé kapta a karját, és csak feküdt ott, amikor
nagy erővel rátört a felismerés.
Június 16. van.
Mondhatott volna valami hihetetlenül közhelyeset, például azt,
hogy… Június 16. az a nap, amikor visszafordíthatatlanul
megváltozott az élete. Június 16. a nap, amikor minden tönkrement.
Igazság szerint azonban az már sokkal régebben megtörtént.
Amikor éles hangon megszólalt az éjjeliszekrényen a telefon,
Ethan elnyomta a kísértést, hogy összezúzza. Ehelyett csak hallgatta,
de minden csörgés jégcsákány csapásaként hatolt a koponyájába.
Amikor a vekker még mindig nem hallgatott el, odanyúlt, és
kitépte a zsinórt a falból. Biztos az egyik jóakaró családtagja keresi,
és neki ma a szimpátiájukra volt szüksége a legkevésbé.
Ha az apja keresi, kioktatná, mennyire nem tetszene Rachelnek az
a férfi, akivé vált. Nem, Rachel azt a férfit nem szerette, aki volt.
Óriási a különbség a kettő közt. Ő sem szerette azt a férfit, aki volt.
Az apja, Frank Kelly azt mondaná neki: ideje, hogy folytassa az
életét. Lépjen tovább. Eleget gyászolt már.
Ha az egyik fivére keresi, azért nyaggatná, hogy mikor áll végre
munkába a KGI-nél.
Mondjuk soha.
Tudta, hogy ilyen hasogató fejfájás mellett esélye sincs újra
elaludni, így nagy nehezen az ágy szélére húzódott, és a földre tette a
lábát.
Feledésre vágyott, de az italozással csak annyit ért el, hogy
teljesen kiszáradt a szája és fájt a gyomra.
És még ki kell bírnia a mai napot.
Csukott szemmel a halántékára szorította az ujjait, majd a kezébe
temette az arcát. Tenyerével körkörös mozdulatokkal megdörzsölte a
szemét, mintha ettől kitisztulhatna a látása.
Rachel.
Fáradt elméjében halkan felcsendült e név, és eszébe juttatta az ő
nevető, mosolygó, gyönyörű feleségét. Pillangókként lebegtek
körülötte az emlékek.
Aztán éppolyan gyorsan össze is zsugorodtak és elfeketedtek,
mintha valaki megégette volna a lepkék szárnyát.
Rachel elment.
Meghalt.
Többé nem jön haza.
Feltápászkodott az ágyról és kitámolygott a fürdőszobába. Nem
rázta meg a tükörképe, és nem vesztegette az idejét arra, hogy
megmossa az arcát vagy kiöblítse a száját. Elvégezte a dolgát, majd
botladozva kiment. Nyelve érdesen tapadt a szájpadlására.
Szüksége van egy italra. Lehetőleg valami olyanra, amitől nem
hányja el magát.
Gépiesen, mezítláb végigment a fapadlón, egyenesen a nappaliba.
Minden úgy volt, ahogy Rachel hagyta. A helyiség tükrözte a
felesége személyiségét. Divatos, elegáns, letisztult.
Ő nyers volt, lusta és rendetlen.
Nehéz sóhajjal elindult a konyhába, hogy készítsen magának egy
csésze kávét. Talán igaza van az apjának. Talán tényleg ideje, hogy
lezárja a múltat. Hogy folytassa nyomorúságos életét. De nem tudta,
képes lesz-e valaha is megbocsátani magának azt, hogy eltaszította
magától Rachelt.
A kávéfőző mellett állva várta, hogy lefőjön a kávé.
Eladhatná a házat, és egy kisebbe költözhetne. Nincs értelme
megtartani, hogy egyedül maradt.
Olyan helyre kellene költöznie, amely nem emlékezteti lépten-
nyomon a feleségére, de a maradás is a vezeklése része volt. Rachel
nem érdemelte meg, hogy elfelejtse és száműzze, még ha valójában
ezt is tette.
Nagy lendülettel öntött a gőzölgő kávéból, aztán fogta a csészéjét,
és lassan a hátsó verandára néző üvegasztalhoz ment. Leült, és
meredten nézte a kertet, amely megszenvedte az elmúlt évet. Rachel
és az édesanyja gondosan megterveztek minden apró részletet, s
hosszú órákat töltöttek a növények ültetésével és a gyomlálással.
Ethan is segített – már ha otthon volt.
Gyakran hetekre elment; a megbízatások mindig váratlanul jöttek,
és titkosak voltak. Egyedül hagyta Rachelt, aki soha nem tudta, hová
megy, és visszatér-e. Nem élhettek így.
Miután Rachel elvetélt, Ethan lemondott. Házasságuk két éve alatt
sokszor cserbenhagyta, és megesküdött, hogy ez többé nem fordul
elő. Mégis ez történt.
Megdörzsölte a szemét, majd keze elidőzött a háromnapos
borostával borított állkapcsán. Pokolian festett.
Hirtelen felfigyelt valami barackszínűre. A tegnap vásárolt
rózsákkal teli vázán állapodott meg a tekintete. Ezek voltak Rachel
kedvencei. Nem egészen narancssárga, nem egészen rózsaszín,
szokta mondani. Tökéletes barackszín. Ki kellene vinnie a sírjára, de
nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e ott állni a hideg
márványlap felett és negyvenedszer is bocsánatot kérni.
Amint ez a gondolat átfutott az agyán, undorodva elhúzta a száját.
El fog menni. Ez a legkevesebb, amit tehet. A felesége halálának
egyéves évfordulóját megelőző hetekben kerülte a temetőt. Nem
kellene meglepődnie azon, hogy nagy hajlandóságot érez a felelősség
elhárítására. Lassan szokásává vált.
Amikor nagy lendülettel ellökte magától a csészét, a kávé
kilöttyent. Rá sem hederített, csak visszament a hálószobájába, és
felvett egy farmert meg egy pólót. Le kellett volna zuhanyoznia és
meg kellett volna borotválkoznia, de egyikre sem szakított időt. Ha a
megjelenése elriasztja az embereket, hát annál jobb. Nem állt
szándékában udvariasan cseverészni.
A konyhában megtorpant a rózsákkal teli váza előtt. Remegő
ujjakkal megérintette az egyik puha szirmot. Régóta nem vett virágot
Rachelnek. Az első házassági évfordulójuk óta nem. Miről árulkodik,
hogy most mégis megtette?
Egy férfi a megbánással is elég nehezen birkózik meg, de az a
tudat egyenesen elviselhetetlen, hogy többé már nem tehet semmit,
amivel helyrehozhatná a hibáit.
Megragadta a vázát, s közben jobban felfordult a gyomra az
önutálattól, mint a gyomrában kavargó savanyú alkoholtól. Felkapta
a kulcsait, majd dühösen a bejárati ajtóhoz ment. Elszánta magát rá,
hogy felkeresi Rachel sírját, szembenéz a múlttal, és megbékél ezzel
a nappal.
Amikor kinyitotta az ajtót, szembetalálta magát a FedEx
kézbesítőjével. Nem tudta, melyikük lepődött meg jobban, de abból
ítélve, ahogy a fickó egy lépést hátrált, sejtette, hogy nem túl
barátságos a képe.
– Ethan Kelly? – érdeklődött idegesen a férfi.
– Igen.
– Csomagot hoztam.
– Csak hagyja itt – intett a verandán álló hintaszék felé Ethan.
Türelmetlenül várta, hogy indulhasson, és nagyon idétlenül nézett ki
a vázát szorongatva.
– Hm, alá kell írnia.
Ethan visszafogta magát, és a veranda korlátjára tette a virágokat.
Türelmetlenül nyúlt a toll felé, és az elé tartott készülékre firkantotta
az aláírását.
– Köszönöm. Tessék, a csomagja.
Azzal a fickó egy vastag borítékot nyomott Ethan kezébe, majd
sietve lehátrált a lépcsőn. Intett, beszállt az autójába, és sebesen
végighajtott a kocsifeljárón.
Ethan vetett egy pillantást a borítékra, de nem látott rajta
semmilyen információt, amely a feladójára utalt volna. Behajolt az
ajtón, az előtérben lévő asztalkára dobta a borítékot, majd becsapta
az ajtót és a vázáért nyúlt.
Összeszorult a gyomra, amikor megérkezett abba a kis
templomba, ahová a családja már évtizedek óta jár. A régi, fehérre
meszelt épület egy kavicsos út mellett állt, messze a főbb
útvonalaktól. Mellette kapott helyet a temető, ahová az ősei az 1800-
as évek vége óta temetkeztek.
Kiszállt a kisteherautójából, nyelt egyet, majd a kitaposott
gyalogúton az elkerített temetőhöz sétált.
A rózsák remegtek a kezében, több szirom lehullott, s felkapta
őket a szél. Vadul kavarogtak a levegőben a márvány sírkövek felett.
Az édesanyja már volt kint. Valószínűleg ma reggel. Frissek
voltak a virágok, és Rachel sírköve ragyogott a délelőtti napfényben.
Rachel Kelly. Szeretett feleség, testvér és gyermek.
Szerették. Az egész családja imádta. A fivérei mindig ugratták,
hogy ha nem vigyáz, lecsapják a kezéről.
Felfordult a gyomra. Sav tört fel a torkán, égette a mellkasát.
Miért gondolta, hogy csak úgy visszatérhet oda, ahol elköszönt a
feleségétől? Aznap köré gyűlt a családja, az édesanyja a karjára tette
a kezét, az apja mellette állt, és nagyon úgy festett, mint aki
bármelyik pillanatban összeomlik és elsírja magát.
Gyűlölte ezt a helyet.
Lehajolt, a sírkő mellé helyezte a rózsákat. Könnyek égették a
szemét, és összeszorította a száját, mert nem akart szabad folyást
engedni az érzelmeinek. Régóta nem sírt. Azóta nem, hogy postán
megkapta Rachel jegyűrűit. Az egyedüli olyan személyes tárgyakat,
amelyeket megtaláltak a gép zuhanása után. A zuhanás után,
amelyben életét vesztette egy Dél-Amerikából hazatérő,
segélymunkásokból álló kis csoport.
Nem, nem fog újra sírni. Ha elkezdene, soha nem tudná
abbahagyni, és talán végképp megbolondulna. A ridegség jobban
illik hozzá. Tudta, hogy a családja érzéketlennek tartja. Soha nem
engedte, hogy bárki lássa, mennyire megrázta Rachel halála. Az az
igazság, hogy senkivel sem volt képes megosztani az emlékét.
Ott állt zsebre dugott kézzel, és Rachel nyughelyére meredt. A
nap magasabbra hágott a feje fölött, és erősen tűzött rá. De
fagyottnak érezte magát.
– Sajnálom – suttogta. – Ha tehetném, meg nem történtté tenném.
Ha kaphatnék csak még egy esélyt. Soha nem múlna el úgy nap,
hogy ne mutassam ki, mennyire szeretlek.
Megbénította a tudat, hogy soha nem lesz újabb esélye. A tény,
hogy elcseszte a legjobb dolgot az életében… szavakkal ki sem tudta
fejezni a fájdalmát.
Egy perccel sem volt képes tovább elviselni a helyzetet, így
megfordult, és merev léptekkel visszament a járművéhez. A hazafelé
vezető út csendesen telt. Mindent kizárt a tudatából, csak az előtte
lévő útra figyelt. Az érzelmi tompasággal meg tudott birkózni.
Bement a házba, és ahogy becsukta az ajtót, még nagyobb csönd
vette körül. A Fed Ex-csomag ott hevert, de elment mellette. Most
csak arra vágyott, hogy lezuhanyozzon, és megszabaduljon az
áporodott piaszagtól.
Húsz perccel később leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét,
miközben igyekezett megnyugtatni háborgó gyomrát. A zuhany
segített. Egy kicsit. De nem múlt el tőle a fejfájása, és nem hozta
helyre a gyomrát.
Átment volna az anyjához, hogy egyen a leveséből, ha ez nem
jelentette volna azt, hogy a szemébe kell néznie. Az asszony azonban
nem érdemelte meg, hogy másnaposan, ilyen pocsék állapotban
lássa. Felizgatná, és az apjával együtt csak még jobban aggódnának
érte.
Nagy lendülettel hátradőlt, és lehunyta a szemét. Nyugalom. Csak
nyugalomra vágyott.
***
Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már sötétség borult a
szobára. Az orrán keresztül vett levegőt, és tesztelte, milyen
állapotban van a gyomra. Nem támadt rögtön hányingere, amit
győzelemként könyvelt el.
Az ablak felé pillantva látta, hogy már leszállt az este. Valahogy
sikerült átaludnia az egész délutánt. Nem mintha panaszkodna
emiatt. Ugyanis ez azt jelentette, hogy ennyivel közelebb került
ahhoz, hogy maga mögött tudja június 16-át.
Sajogtak az izmai, amikor kimászott az ágyból. Nyújtózkodott, és
körzött a vállával, miközben kiment a konyhába. Korgott a gyomra,
amit újabb jó jelnek tekintett.
Összedobott egy szendvicset, töltött magának egy pohár vizet, és
bement a nappaliba. Nem fáradt a villannyal, csak leült a kanapéra,
és a sötétben evett.
Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mind megissza, amit
előző nap vett, de az azt jelentené, hogy holnap kezdheti elölről, és a
családja végül megunná, hogy kerüli őket, és érte jönnének.
Bekapta az utolsó falatot is, majd a Fed Ex-borítékra esett a
pillantása, amely félig lelógott a kis előtérben lévő asztalról. Ráncba
szaladt a homloka, ahogy eszébe jutott a kézbesítővel való
találkozása.
Letette a poharat a dohányzóasztalra, majd odament a nehéz
küldeményért. Amikor visszaért a kanapéhoz, feltépte a borítékot.
Felkapcsolta a lámpát, majd a kanapéra huppant, és az erős borítékba
csúsztatta a kezét.
Különféle nagyságú és alakú papírokat húzott elő belőle. Akadt
köztük nagyméretű, de félbevágott is. Táblázatok és egyéb anyagok,
amelyek műholdképeknek és GPS-koordinátáknak tűntek.
Véletlenül egy KGI-nek szánt anyagot neki küldtek? A fivérei
biztosan nem követtek volna el ilyen hibát. Az ismerőseik közül
senki sem tudhatja a címét, de ez a küldemény hivatalosnak tűnt.
Katonainak.
Voltak ott fényképek is. Számos az ölébe és a kanapéra hullott.
Amikor felvett egyet, megdobbant a szíve, összeszorult a mellkasa,
és nem kapott levegőt.
A kép egy nőt ábrázolt, aki nyilván fogoly volt egy nyamvadt
dzsungelbeli táborban. Ha találgatnia kellett volna, Dél-Amerikára
vagy talán Ázsiára szavaz. Valami kibaszott helyre, például
Kambodzsára.
Két férfi fogta közre a nőt, és mindkettőnél fegyver volt. Egyikük
a karját szorította, és úgy tűnt, a nő eszét vesztette a rémülettől.
De nem ezért érezte úgy, mint egy körfűrésszel hasítottak volna a
koponyájába.
A nő feltűnően hasonlított Rachelre. Rachelre, a feleségére.
Rachelre, aki halott. Rachelre, akinek a sírját épp most látogatta meg
abban a kibaszott temetőben.
Miféle beteg vicc ez?
Kutatni kezdett a papírkupacban valami után, ami értelmet
adhatna ennek az egésznek. Talán egy vicces üzenetre számított
valami beteg állattól, aki szórakozni akart vele.
Megdermedt, amikor ráakadt a rövid, kézzel írt üzenetre. Minden
vér kifutott az arcából a négy egyszerű szó láttán.
A felesége életben van.
Úgy érezte, mintha tökön rúgták volna. Elöntötte a düh, és
fortyogó lávaként száguldott végig az ereiben. Összegyűrte a cetlit,
és áthajította a szobán. A papírgalacsin végiggurult a földön, majd a
televíziókészülék alatt kötött ki.
Ki az ördög találna ki ilyet, és miért?
Újra kezébe vette a fotót, majd egy másikat. Mindet
összegyűjtötte, de annyira remegett a keze, hogy szétszóródtak a
fényképek, akár egy pakli kártya.
Szitkozódva letérdelt, hogy felszedje őket a dohányzóasztal alól.
Néhány a kanapé alá csúszott, több a párnák közé ékelődött.
A papírok is szétszóródtak. Táblázatok, térképek, egy csomó
hülyeség, aminek láthatóan semmi értelme nem volt.
Szedd össze magad. Ne hagyd, hogy valami seggfej szórakozzon
veled.
Hiába mondta magának, hogy ez az egész csak valami morbid
tréfa, elöntötte a düh. A remény. A félelem. Düh. Tehetetlen düh.
Remény. Pedig piszkosul nem akarta. Remény.
Ujjai a papírlapok köré fonódtak, amelyek összegyűrődtek a
szorításában. A fényképek gúnyosan meredtek rá. Rachelt
ábrázolták. Mindegyik.
Soványabb volt, a tekintete űzött. A haja rövidebb, a szeme
kifejezéstelen. De akkor is Rachel volt az. Nagyon jól ismerte az
arcát és a testét.
Ki tenne ilyet? Miért találna ki valaki egy ilyen részletekbe
menően kidolgozott tréfát, csak hogy szórakozzon vele a felesége
halálának egyéves évfordulóján? Mit remélhet elérni ezzel?
Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a képen látható rémült,
törékeny nőre, mert ha tovább bámulja, és arra gondol, hogy valóban
Rachel az, a felesége, akkor elhányja magát.
A többi dokumentum elmosódott előtte. Dühösen megtörölte a
szemét, hogy lássa, mit tart a kezében. Nyugalmat erőltetett magára,
de nem ment könnyen. Minden erejére szüksége volt, így elfojtotta
az érzéseit, és a tárgyilagossághoz szükséges hideg távolságtartással
tanulmányozta az iratokat.
Sietve kiterített a dohányzóasztalon mindent, ami csak ráfért,
majd a többi dokumentumot sorban a kanapéra rendezte.
A térkép Kolumbia egyik távoli zugát mutatta, körülbelül
nyolcvan kilométerre a venezuelai határtól. A műholdképeken sűrű
dzsungel övezte az apró kis falut, már ha falunak lehetett nevezni.
Nem volt több, mint egy tucat bambuszból és banánlevélből készült
kunyhó.
Különös figyelmet fordítottak az őrtornyokra és arra a két
területre, ahol fegyvereket halmoztak fel. Mi az ördögért kellenének
egy ilyen nyomorúságos helyre őrtornyok és egy kisebb hadseregnek
elegendő muníció?
Drogkartell.
Ismét a nő fényképére pillantott.
Rachel.
A neve alattomosan bukkant fel újra és újra a gondolataiban.
A nő a képen hasonlított rá. Logikus volt, hogy ő lehet az. Kivéve,
hogy a maradványait hazaszállították a jegygyűrűivel együtt.
Nem végeztek DNS-vizsgálatot.
Hányinger kerülgette, majd szárazon öklendezni kezdett.
Nem. Nem létezik, hogy kétely nélkül elfogadta a felesége halálát,
miközben Rachelt fogva tartották, és isten tudja mit kellett kiállnia
azok között a férfiak között, aki lelkiismeret-furdalás nélkül
megfélemlítettek egy ártatlan nőt.
Csak a személyes tárgyai alapján azonosították, amelyeket
állítólag a maradványai mellett találtak. A tűz még a fogászati
azonosítást is lehetetlenné tette. A robbanás mindent hamuvá
változtatott. Mindent, kivéve az eldeformálódott gyűrűket és a
bőröndje elszenesedett maradványait. A roncsok között megtalálták
egy megolvadt útlevél felét. Rachel útlevelét. Azon a járaton volt, és
nem voltak túlélők. Sosem jutott eszébe, hogy mindezt
megkérdőjelezze.
Jézusom! Soha nem kételkedett a felesége halálában.
Dühösen megrázta a fejét. A fenébe, kezdi elragadtatni magát!
Biztosan van más magyarázat. Valaki szórakozik vele. Nem tudja,
miért, de nem is érdekli.
Átfutotta a többi papírt. Az őrök beosztása. A kábítószerüzletek
időpontjai. Mi az ördög? Nagyon úgy festett, mintha valaki azt
akarná, hogy bárki gond nélkül odamehessen. Ordított az egészről,
hogy fel akarják ültetni.
GPS-koordináták. Műholdképek. Topográfiai térképek. Bárki
küldte is, meg kell hagyni, alapos munkát végzett.
Ha mindez igaz, ezek az információk azt jelentetik, hogy ezek az
alakok könnyű célpontok. Akár a cserkészek is megtámadhatnák és
öt percen belül elfoglalhatnák a tábort.
A felesége életben van.
A tévékészülék alatt heverő apró papírgalacsinra esett a pillantása.
Négy szó. Csak négy egyszerű szó.
Gyűlölte, hogy reménykedni kezdett. Vadul kalapált a szíve.
Hevesen vert a pulzusa, szédült, csaknem úgy, ahogy előző éjjel,
amikor nagyon olcsó itallal próbálta kitörölni a racionális
gondolatokat az elméjéből.
De ma este színjózan!
Nem. Rohadtul ki van zárva. Nem engedi meg magának azt az
aprócska reménysugarat, amely igyekezett áttörni az egyévnyi
fájdalmon. Ez a csomag valójában nem érkezett meg. Az
embereknek nem szoktak második esélyt kínálni egy kibaszott tálcán.
Többször imádkozott csodáért, mint ahányszor beismerné, de az
imái nem találtak meghallgatásra. Vagy most mégis?
– Kezdesz begolyózni – dünnyögte.
Végül a józansága maradékát is elveszíti. Hát ilyen, amikor az út
végére ér az ember? Nem marad már más hátra, mint ugatni a holdat?
Megdörzsölte az arcát, majd a nyakát. Az előtte szinte térképként
szétterített információkra meredt. Térkép a feleségéhez.
Hinni akart benne. Persze a legnagyobb balfácán lenne, ha hitelt
adna ezeknek az információknak. De megteheti, hogy ne
foglalkozzon velük, anélkül, hogy ne beszélne a fivéreivel?
A pokolba is, ők vezetik a KGI-t. Abból élnek, hogy szétrúgják
mások seggét. Nem volt olyan katonai akció, amelyet ne tudtak volna
végrehajtani. Megtaláltak olyanokat, akik nem akarták, hogy
megtalálják őket. Lehetetlen helyzetből mentettek meg embereket.
Túszokat szabadítottak ki. Robbantottak. Egy vacak kis kábítószeres
tábor Kolumbiában, a nagy büdös semmi közepén határozottan csak
könnyű séta lenne a parkban egy olyan szervezet számára, mint a
KGI.
Istenem! Ha elmondaná nekik, azt hinnék, végképp elvesztette az
eszét. Diliházba zárnák.
De mi van, ha ez nem tréfa?
Ez a gondolat befészkelte magát a fejébe. Nem tudott szabadulni
tőle.
Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy újra és újra átolvasta az
anyagot, egyik dokumentumot a másik után, és fejben felépítette a
tábor képét, amely végül annyira bevésődött, hogy álmában is látta.
Nagyon jól ismerte a tábort, mindegyik kunyhó helyét, az őrtornyok
elhelyezkedését. Tudta, mikor váltják az őröket, tudta, mikor adják át
a kábítószert. Még azt is, mikor viszik másik kunyhóba a rabot.
Fel kell készülnie. A fivérei azt fogják hinni, megőrült. Nem
igazán hibáztatná őket érte. Egyet azonban biztosan tud. Velük vagy
nélkülük, de elmegy a feleségéért
Ha ott van… ha él… ő hazahozza.
2. fejezet
1
Az amerikai tengerészgyalogság és a magyar kormányőrség által jelmondatul
választott „Semper Fidelis", röviden „Semper Fi", vagyis „Örök hűség".
– Én megyek is. Megnézem Delfint és Steele-t.
Cole ismét kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét.
– Steele-lel kár a gőzért. És az ég szerelmére, nehogy megköszönd
neki! Csak felbosszantaná.
Ethan kuncogott.
– Észben tartom. Próbálj pihenni. A doki hamarosan itt lesz.
– Gondoskodj a feleségedről. Átkozottul szerencsés ember vagy.
Nem mindenki kap második esélyt.
– Igen – helyeselt komolyan Ethan. – Szerencsés vagyok.
Megfordult, és távozott. A válla megfeszült, a mellkasa
összeszorult. Egy ajtóval arrébb bedugta a fejét Delfin szobájába, de
azt látta, hogy a helyiséget már megtölti Baker és Renshaw.
Biccentett Delfinnek, és továbbment.
Steele elmerengve felült a vizsgálóasztalon. Összenézett Ethan-
nel, és egy gyors bólintással jelezte, hogy menjen ki. Ethan értette a
célzást, és kiment a kis váróhelyiségbe, ahol ott találta Samet.
Leroskadt az egyik apró, kényelmetlen székre, és lehunyta a szemét.
Aztán már csak arra eszmélt, hogy Sam oldalba böki, hogy
ébredjen. Gyorsan pislogott, amikor meglátta Dr. Scofield arcát.
– Ethan – szólította meg halkan a doktornő. – Velem jönne?
A férfi feltápászkodott, és kidörzsölte az álmot a szeméből,
miközben követte a vizsgálószobába. Aggódott és ideges volt; a
ruhájába törölte nedves tenyerét. Amikor elhaladtak Rachel szobája
mellett, kérdő pillantást vetett a doktornőre.
– Arra gondoltam, inkább az irodámban beszéljünk – nyitotta ki
az ajtót a nő, majd belépett. – Íme! – mutatott körbe a helyiségen,
amely inkább egy szekrényre emlékeztetett.
Minden szabad felületet papírhalmok borítottak, és az asztal
mindkét oldalán dobozok sorakoztak a fal mellett. Dr. Scofield a
földre lökött egy kupac borítékot az elöl lévő székről, majd intett
Ethannek, hogy üljön le. Megkerülte az asztalt, és ő is leült.
A férfi nem bírta tovább elviselni a feszültséget, kitört belőle:
– Hogy van?
– Fizikailag jól. Zúzódások borítják a vállát, de nem ficamodott
ki. Fájni fog, és merev lesz még pár napig, de teljesen rendbe jön.
A doktornő levette a szemüvegét, és végigsimított vállig érő szőke
haján.
– Önnek sok mindennel kell majd megbirkóznia. Nem kertelek.
Rachel alultáplált, és fertőzéssel küzd a szervezete. Tömören szólva
rossz állapotban van, és eltart egy ideig, amíg felépül.
– Bántották? – kérdezte halkan Ethan. – Úgy értem, fizikailag.
A nő arca együttérzőn megrándult.
– Nem találtam friss szexuális traumára utaló jeleket. Hosszú időt
töltött fogságban, ezért lehetetlen megmondani, mit kellett kiállnia az
elejétől fogva. Vettem tőle vért, és megvizsgálom, vannak-e
szexuális úton terjedő betegségei.
Ethan nyelt egyet, aztán még egyet. Majdnem elhányta magát arra
a gondolatra, mit tehettek vele azok a mocskos állatok. Fogságban
tartották, ki volt nekik szolgáltatva, míg őt egy világ választotta el
tőle.
– Semmi értelme, hogy kínozza magát – szólt halkan Dr. Scofield.
– Mint mondtam, nem találtam nyomát annak, hogy a közelmúltban
szexuálisan bántalmazták volna. Engem most a kábítószer-
fogyasztása jobban aggaszt.
– Kényszerítették – jegyezte meg vadul Ethan.
– Tudom. Az aggaszt, hogy nem tudom, mit adtak be neki.
Nyilvánvaló lenne feltételezni, hogy kokaint, hiszen az könnyen
hozzáférhető abban a földrajzi régióban, ahol fogva tartották. És
néhány elvonási tünete valóban megfelel ennek, azonban bármilyen
furcsán hangzik is, bizonyíthatóan rendszeresen heroint adtak be
neki.
Ethan lehunyta a szemét, amikor hirtelen elöntötte a düh és a
fájdalom.
– Sok tünete heroin elvonásra utal. Ami jó benne, hogy nincsenek
olyan sokáig tartó és messze ható következményei, mint a
kokainelvonásnak. Csúnya, amíg tart, de aztán szerencsére pár nap
után elmúlik, míg a kokainfüggők hónapokig, néha még tovább is
sóvárognak a drog után.
– És az emlékezete? Helyrehozhatatlanul megsérült?
– Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani. Az emberi agy
csodálatos alkotás. Kiszámíthatatlan. A drogok károsíthatták az
agyát. De nem tudom megmondani, hogy ez tartós-e. Lehet, hogy
még nem volt ideje kitisztulni a tudatának. Minél több idő telik el
kábítószer nélkül, annál nagyobb az esélye, hogy visszatérnek az
emlékei.
– Mit tegyek?
Dr. Scofield bátorítóan rámosolygott.
– Vigye haza, és tegyen róla, hogy jobban érezze magát. Fel kell
szednie némi súlyt. De a szellemi egészsége a legfontosabb. Nem
lesz könnyű, Ethan. Azt javaslom, hogy keressen fel egy terapeutát,
amint hazatérnek, és biztosítson orvosi felügyeletet. Türelmesnek és
megértőnek kell lennie, még akkor is, ha nehéz lesz. Megvan az
esélye, hogy Rachel összeomlik.
Ethan kifújta a levegőt, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy
könnyek homályosítják el a látását.
– És ne feledje, hogy magának is segítségre van szüksége –
folytatta halkan a doktornő. – Ne féljen a családjára támaszkodni.
Azt javaslom, ön is beszéljen egy terapeutával is. Egyedül nem lesz
képes megbirkózni a dologgal.
– Bármit megteszek, hogy jobban legyen.
Dr. Scofield bólintott.
– Most alszik. Rövid időre magához tért, de amint biztosítottam
afelől, hogy biztonságban van és maga is a közelben tartózkodik, újra
elaludt. Szemmel láthatóan komoly elvonási tünetektől szenved. Még
álmában is remeg, és rángatóznak az izmai.
Ethan fészkelődni kezdett a széken, majd előrehajolt.
– Mikor vihetem haza?
A doktornő az asztalon dobolt a tollával.
– Így nem mehet haza. Az elvonási tünetek nem tűnnek el egy
varázsütésre, és nem elég pár nap infúzió és egészséges táplálék,
hogy jobban legyen. Normális esetben azt javasolnám, hogy
vonuljon be egy elvonókúrára, amíg túljut a nehezén, de megértem,
hogy ez a helyzet most más, és nem akarják felhívni magukra a
figyelmet egy idegen országban. A másik, és talán a legjobb
megoldás, ha itt marad, ahol szemmel tarthatom, és gondoskodom
róla, hogy erőre kapjon. A hazatérés traumatikus élmény lesz a
számára, ezért nem szabad túl hamar hazavinni.
Ethan zavartan ingatta a fejét.
– Traumatikus?
– Nos, igen. Azt hiszem, pontosabb, ha úgy fogalmazok: túl sok
lesz neki. Szerintem a testvérei menjenek előre, és készüljenek fel a
hazatérésére. A lehető legkisebb felhajtással. Rachel nagyon
törékeny állapotban van, nem lenne jó, ha erőltetnék a dolgokat.
– Akkor itt maradunk – szólt lassan Ethan. – De tényleg jó ötlet
ez? Úgy értem, magának?
– Beszéljék meg Sammel. Biztos vagyok benne, hogy amint
megérti a helyzetet, egyetért az ötlettel. Nekem nem gond. Az afrikai
események után nem sok minden van, amitől megijednék. Az itteni
idióta kormánypártiak békén hagynak, hogy kezeljem a falusiakat.
Nem látnak bennem fenyegetést.
– Az érkezésünkkel azonban ez megváltozhat – mutatott rá Ethan.
Kedvelte a doktornőt. Tetszett neki, hogy ilyen ésszerűen
gondolkodik. Vagy talán az, hogy nem köntörfalazott Rachellel
kapcsolatban. Nyers őszinteségre volt szüksége, mert életében
először nem tudta, mit tegyen. Korábban még akkor is képes volt
döntéseket hozni, amikor helytelenül cselekedett. Nyersen és
gyorsan. Többnyire a saját kárára.
Ezúttal megfontolt lesz, és Rachel érdekeit helyezi előtérbe. Ez
olyasvalami, amire régebben nem volt hajlandó.
– Vállalom a kockázatot. A KGI is sok kockázatot vállalt értem.
Ez a legkevesebb, amit tehetek. – A doktornő elmosolyodott. – Ha
most megbocsát, várnak a betegek.
Ethan felállt.
– Köszönöm, Dr. Scofield. Mindent köszönök.
– Kérem, hívjon Marennek.
– Köszönöm, Maren.
– Örömmel tettem.
A doktornő elment, majd benézett Cole-hoz. Ethan továbbra is ott
állt az asztala előtt, és egy kicsit hevesebben vert a szíve.
10. fejezet
Rachel nem tudta kiverni a fejéből azt a jelenetet. Újra meg újra
lejátszotta magában. Olyan tisztán hallott minden egyes szót, mint
akkor.
Össze volt zavarodva és rettenetesen félt. De egyvalamiben biztos
volt. Amiatt az egy éve hallott beszélgetés miatt kellett megjárnia a
poklot.
Hasogatott a feje. A karja annyira fájt, hogy legszívesebben
meghalt volna. Sean és számos további rendőr jelent meg a
kórházban, aztán Ethan és Sam haladéktalanul elvitték a szüleikhez.
Aminek eredményeképpen Marlene nappalija orvosi rendelővé és
rendőrőrssé változott.
Hányingere támadt, ahogy újra rátört a fájdalom, de a kórházban
történtek után halálosan félt bármit is bevenni. A félelme
valószínűleg irracionális volt, de ő sem volt a legracionálisabb
állapotban.
– Rachel, hadd adjak valamit, amitől jobban érzi magát – kérte
kedvesen az idősebb orvos.
Rachel pislogott, hogy kitisztuljon a látása. A fájdalom kiütötte, és
annyiszor ájult el az orvos látogatása alatt, hogy már nem is
számolta.
Kedves arca van. Idősebb. Valószínűleg többször is találkoztak
már, mert a Kelly család barátja.
De a kedves még nem azt jelenti, hogy nem akarja megölni.
A férfi mellette ült a kanapé szélén, miközben megnézte a gipszet,
megmérte a pulzusát, és megvizsgálta a vágásokat és horzsolásokat,
amelyeket már elláttak a kórházban. Bekötötte a sebet, amelyet a
kitépett katéter okozott, most pedig ártalmatlannak tűnő fehér
pirulákat kínált. Fehér pirulákat, amelyek bármik lehetnek.
Lehunyta a szemét. Nem nevezhető paranoiásnak, ha egyszer
tényleg üldözik, igaz? És már azt is tudta, miért. Veszélyben van. A
családja is veszélyben van.
Ethant kereste a tekintete. Amikor pár lépés távolságban meglátta,
még jobban elöntötte az aggodalom. A pokoli események közepette
sem felejtette azt a gyomorforgató érzést, amikor megtalálta a válási
papírokat: Ethan dühét, a vádaskodásait, és a tudatot, hogy a
házasságuknak vége.
Vajon mire gondol? Annyi mindent kell még tisztázniuk, de ez
most nem tűnt fontosnak. Szereti őt a férfi? Tényleg azt szeretné, ha
megváltozna közöttük a helyzet?
Azt kívánta, bár ismerné a válaszokat, de túl fáradt volna ahhoz,
hogy kibogozza az érzelmeit. Vagy hogy megpróbálja kitalálni, mit
érezhet Ethan.
Felnézett, és elkapta a pillantását. A tekintetében vihar tombolt.
Összerezzent a feltörő fájdalom láttán. Nem bírt tovább a szemébe
nézni. Lehajtotta a fejét, és elfordult. Ami elutasítás volt. Tudta, és
utálta, hogy nem képes másra, csak arra, hogy itt üljön tehetetlenül.
Lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy ne mindenki szeme láttára
omoljon össze.
– Rachel?
Az orvos hangja felrázta a gondolataiból. Feléje fordult, és látta,
hogy azokat az ártalmatlannak tűnő fehér pirulákat kínálja neki a
tenyerében.
Elöntötte a pánik.
Garrett egy szempillantás alatt ott termett. Ethan is felé indult, de
habozott.
– Adja ide nekem, doki – kérte Garrett. – Gondoskodom róla,
hogy nemsokára bevegye őket.
Rachel hálásan nézett rá. Ő megértette.
Az idős orvos vonakodva felállt, és odanyújtotta a férfinak a
tablettákat.
– Ha bármire szükségük lenne, csak szóljanak Marlene-nek, hogy
hívjon fel. Azonnal jövök, mindegy, mennyi az idő.
Amikor elindult kifelé, Ethan kezet rázott vele.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljött.
A nyüzsgés túl sok volt Rachelnek. Bármerre nézett, mindenhol
embereket látott. Senki sem figyelt rá, csak Ethan és Garrett.
Mindenkit lefoglaltak az információk.
A párnáknak dőlve a mellkasára fektette begipszelt karját. Még
soha nem érezte magát ilyen fáradtnak. Ennyire összetörtnek. Csak a
félelem tartotta vissza attól, hogy átadja magát az alvás iránti erős
vágynak.
– Most beszélhetünk? – kérdezte tőle Garrett.
Sean és Sam közelebb léptek. Sean intett a többi rendőrnek, hogy
húzódjanak hátrébb. Sam oldalra lépett, de Rachel most először
nyíltan akarta a társaságát. Felnézett, és kinyújtotta a kezét.
Sam meglepetten tágra nyitotta a szemét, de előrelépett, és leült
mellé a kanapéra. Ethan leült a másik oldalon.
Sam megfogta a kezét, és megszorította.
– Ugye tudod, nem hagyjuk, hogy bármi rossz történjen veled?
Ez abszurd kijelentésnek tűnt mindannak fényében, ami eddig
történt vele, mégis megnyugtatóan hatott rá a halk ígéret. És hitt a
férfinak. Mindannyiuknak hitt. Most, hogy tudják, milyen veszély
fenyegeti, legalábbis mindjárt megtudják, mindent megtesznek, hogy
megvédjék.
– El tudod mondani, mi történt, Rachel? – kérdezte Sean.
Rachel elengedte Sam kezét, és erősen masszírozni kezdte a
halántékát, ahogy a fejében kavargó információáradattal birkózott.
– Felismertem őt – kezdte egyszerűen. – Amikor bejött a kórházi
szobámba. Egy éve láttam már Dél-Amerikában. Castle szenátorral
és két másik férfival beszélgetett.
Egyikük sem tűnt meglepettnek. Talán már rájöttek, mi a
kapcsolat az állítólagos halála és a mostani események között.
– Emlékszel arra, miről beszélgettek? – kérdezte Garrett.
Rachel bólintott.
– Kábítószerről. Castle szenátor egyfajta cserét ajánlott. A kartell
hagyja, hogy párszor látványosan „győzzön”. Kolumbiára akarta
koncentrálni a szigorú, kábítószer-ellenes kampányát, és néhány
nagy győzelmet akart aratni, mielőtt indulna az elnökválasztáson.
Cserébe megnyit pár utat előttük az Államokba. A kartell emellett
néhány vetélytársát is feladta. Mindenki nyert az üzleten. Castle-t jó
színben tüntette fel, a kartell pedig szabad utat kapott és
monopolhelyzetbe került.
– És te ezt kihallgattad – jegyezte meg Sean.
– Igen. Elhagytam a sátrat, ahol a gyerekeket oltottuk be, hogy
megkeressem az egyik kislányt, aki elkóborolt. Castle és a többi férfi
a gyerek családjának kunyhója mögött állt. Felismertem. Emlékszem,
mennyire megdöbbentem, hogy ott látom. Támogatta azt a
szervezetet, amelyiknek dolgoztam, és már azt is tudtam, miért.
Tökéletes álca volt számára. Amikor rájöttem, miről beszélnek, az
egyik víztartály mögé bújtam, de akkor már túl késő volt. A férfi, aki
most bejött a kórházi szobámba, meglátott, mielőtt eltűnhettem
volna. Castle utasította a kartellt, hogy szabaduljanak meg tőlem.
Úgy, hogy tragikus balesetnek tűnjön.
– Jézusom! – dünnyögte Ethan.
– De nem öltek meg – szólt közbe Garrett. – Tudod, miért?
Rachel nagyot nyelt, és elfordította a tekintetét, amikor eszébe
jutottak a fogsága fájdalmas pillanatai.
– Én voltam a biztosíték. A kartell számára. Megrendezték a
halálomat, hogy Castle kedvére tegyenek, de életben tartottak arra az
esetre, hogyha Castle valaha is megszegné az alkut, előhúzhassanak,
és azt mondhassák: Hé, emlékszik rá? Nézze, ki van itt. Velem
akarták zsarolni.
– Szentséges ég! – mondta Garrett. – Átkozottul jó terv.
Rachel szája félmosolyra húzódott.
– De a KGI-vel nem számoltak.
Ethan a felesége tarkójára csúsztatta a kezét, és gyengéden
megszorította. Rachel összerezzent, felé fordította a fejét, és
rámeredt. Ethan állta a pillantását, és ezúttal Rachel sem fordította el
a tekintetét. Annyi minden volt, amit az asszony szeretett volna
megkérdezni, annyi minden, amit tudnia kellett, de ennek nem most
volt itt az ideje. Abban sem volt teljesen biztos, hogy valaha is eljön
az ideje. A gondolat, hogy a házasságuk talán végérvényesen
tönkrement, jobban fájt, mint a törött karja, és erre a fájdalomra nincs
semmilyen orvosság.
Végül visszafordult a többiekhez.
– És most? – nézett végig az előtte álló férfiakon.
– Most, hogy már mindent tudok, felhasználhatom ezeket az
információkat a letartóztatott seggfejek ellen – felelte Sean. –
Minden esély megvan rá, hogy egyikük vagy mindkettőjük beszélni
fog, hogy ne vigye el Castle helyett a balhét. Szükségünk lesz a tanú-
vallomásukra. Egy védőügyvéd darabokra szedné Rachelt a tanúk
padján.
Ethan szorítása erősödött.
– Nem akarom őt kitenni ennek.
Sean elfintorodott.
– Nem kerülhetjük el, hogy valamilyen szerepet ne vállaljon a
bírósági ügyben. A kerületi ügyész dönti el, mekkorát. Ha a
vallomása nélkül is megáll az ügy, biztosak lehettek benne, hogy
nem kell tanúskodnia.
– Először szóra kell bírnod azokat a seggfejeket – mutatott rá
Garrett.
– Ez legyen az én gondom. Pár óra múlva valószínűleg úgyis
elveszik tőlem az ügyet. A szövetségiek meg az állami rendőrség úgy
a seggembe másznak, hogy csak beöntéssel lehet eltávolítani őket
onnan.
A halk nevetés oldotta a feszültségüket.
Ethan odahajolt Garretthez, hogy elvegye tőle a gyógyszert, majd
Rachel felé fordult. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Ezeket be kell venned, kicsim. Fájdalmaid vannak.
Az asszony egy pillanatig habozott, majd végül bólintott. Pár
másodperc múlva Garrett egy pohár vizet nyomott a kezébe, Ethan
pedig a szájába csúsztatta a pirulákat.
Rachel lenyelte őket, majd ernyedten hátradőlt. Azt akarta, hogy
Ethan ölelje át. Vissza akart menni két napot az időben, azelőttre,
hogy megtalálta azokat az átkozott válási papírokat amik eszébe
juttatták, hogy a házasságuknak vége.
Lusta kíváncsisággal figyelte a körülötte zajló eseményeket, aztán
a gyógyszer hatni kezdett, és minden egy kicsit elhomályosult előtte.
Sean elment, de a Kellyk itt maradtak. Úgy tűnt, felváltva figyelik
aggódó pillantásokkal.
Otthon van. Ez a családja.
Harcolni akart. Nem akart lemondani róluk.
– Aludj, kicsim – hallotta a füle mellett Ethan hangját. – Vigyázok
rád.
A halk ígéret gyógyír volt megsebzett lelkére. Hallotta a
hangjában a bizonyosságot. A szerelmet.
Ennyi elég? Az arcát fürkészte valami után, amibe
belekapaszkodhatna. Régen úgy gondolta, mélyen hisz a jóban. Sőt
optimista. Most küszködött, hogy legalább részben visszanyerje a
hitét. Eluralkodott rajta az aggodalom és a félelem.
Teljes mértékben megbízott a Kellykben és Seanban meg a
rendőrségben. Az ügy végére fognak járni, és összeillesztik a kirakós
darabkáit. Idővel biztonságban lesz. Folytathatja az életét.
De az vajon ugyanaz lesz? Lesz jövője a nélkül a férfi nélkül,
akiről mindig azt hitte, hogy együtt öregszenek meg? Hogyan lesz
képes megbirkózni azzal, hogy miután ilyen sok mindent túlélt,
hazatérve egyszerűen széthullik az élete?
41. fejezet
Amikor felébredt, Rachel nem tudta, hol van. Egy pillanatra elöntötte
a pánik, de megnyugtató meleget érzett maga körül, amitől ellazult.
Pislogott, hogy hozzászokjon a szeme a szoba félhomályához.
Marlene egyik hálószobájában feküdt. Ethan régi szobájában.
Odakint már majdnem sötét volt – átaludta az egész napot?
Fájt a válla a nehéz gipsz alatt. Próbált megfordulni, de kemény
mellkasnak ütközött.
Ethan.
Levegő után kapott, amikor ránézett a férfira, aki korábban olyan
finoman szeretkezett vele – csak tegnap történt?
Egymásra meredtek, de egyikük sem szólalt meg. Rachel végül a
kitekeredett nyaka miatt kénytelen volt megfordulni. A fenébe ezzel
a gipsszel! A fenébe, hogy meg sem tud mozdulni!
A háta Ethanhez simult. A férfi karja a derekát ölelte, szorosan
magához vonva őt. Ethan lassan megmozdította a karját. Az ágy
besüppedt, és Rachel csalódottan tapasztalta, hogy a férje felállt.
Ismét megpróbált megfordulni, de megszakította a mozdulatot,
amikor látta, hogy Ethan egyszerűen csak átjött a másik oldalra.
Ledőlt mellé. Egymással szemben feküdtek, és látta azt a szörnyű
bizonytalanságot a szemében.
Ki tudja, miért, de ez megnyugvással töltötte el. A
bizonytalanságot elviseli. Hiszen Isten lássa a lelkét, ő is tele van
bizonytalansággal. Amit viszont biztosan nem tudott volna elviselni,
az a reményvesztettség.
Végül a férfi törte meg a csendet.
– Hogy vagy? Fáj a karod? Van még fájdalomcsillapító.
Rachel a karjára pillantott. Fájt, de nem akarta, hogy megint
kiüssék a gyógyszerek. Annyi mindent kellett megbeszélniük.
– Sean kiderített már valamit?
Ezzel kezdte, megpróbálta minél tovább elkerülni a beszélgetést a
házasságukról. Már magától a gondolattól, hogy beszéljenek róla,
szinte elakadt a lélegzete.
– Egy keveset. Az FBI épp ezekben a percekben tartóztatja le
Castle szenátort.
Rachel eltátotta a száját, és elkerekedett a szeme.
– Mindössze az alapján, amit én elmondtam?
Ethan elfintorodott.
– Nem, kicsim. Az emlékezetkieséseid miatt nem épp te vagy a
leghitelesebb tanú. A Sean által letartóztatott fickók terhelő
vallomást tettek rá nézve. Gyilkosságra való felbujtásért tartóztatják
le. A te meggyilkolásodra kiadott parancsért. A kábítószer-
kereskedelem, a kartellhez fűződő kapcsolata, az eltűnésedben való
részvétel… ez mind csak később jön, ahogy felépítik ellene a vádat.
A három bérgyilkos mindegyike alkut akar kötni, így bevallanak
mindent. A lényeg az, hogy Castle rács mögé kerül.
– Akkor vége – dünnyögte Rachel. – Egy év elteltével végre vége.
Ethan a hüvelykujjával kisimított egy hajtincset Rachel
homlokából.
– Igen, kicsim. Vége.
Rachel nagyot nyelt, majd összeszedte a bátorságát, és egyenesen
a szemébe nézett.
– És mi van velünk? Annak is vége?
Ethan annyira elkínzott képet vágott. Hatalmas karikák húzódtak a
szeme körül. A kötést már levette a fejéről, és úgy tűnt, összeöltötték
a sebet.
A férfi remegő ujjakkal megérintette az arcát. Felületesen
lélegzett, és Rachel rádöbbent, mennyire igyekszik tartani magát.
– Túl sokáig játszottam meghatározó szerepet a kapcsolatunkban.
Én erőszakos voltam, te behódoltál. Én pusztítottam, te szenvedtél.
Egy évvel ezelőtt egyedül döntöttem a házasságunkról, amikor
hozzád vágtam azokat az iratokat, és láttam, ahogy összetörsz. Ideje,
hogy te döntsd el, mi a legjobb számodra.
Ethan nyelt egyet, az ádámcsutkája fel-alá ugrált, az orrlyuka
kitágult. Mélyen beszívta a levegőt, és nedvesen csillogott a szeme.
– Szeretlek, Rachel. Jobban, mint valaha. Szeretnék még egy
esélyt. Istenem, annyira szeretném. Bármit megtennék érte, de nem
kényszerítelek bele egy rossz döntésbe. Szeretném, ha együtt
maradnánk. Szeretném, hogy együtt nevessünk és szeressük egymást
az elkövetkező ötven évben. Minden reggel úgy akarok ébredni,
hogy a karomban tartalak. Nem akarom, hogy az útjaink elváljanak.
– Mi van a SEAL-Iel? Nem szívesen hagytad ott őket.
– Nem – ismerte be a férfi. – Valóban. Azért léptem ki, mert azt
hittem, ezt kell tennem.
– Visszamehetsz?
Ethan elmosolyodott, és az ujjával körberajzolta Rachel száját.
– Sam szeretné, ha a KGI-nek dolgoznék. Azóta szeretné, hogy
leszereltem, de átkozottul makacs voltam, és túlságosan lefoglalt,
hogy haragudtam a világra. Neked és nekem meg kell ezt még
beszélnünk, de tetszik az ötlet. A fivéreim igen bosszantóak, de
senkiben sem bízom jobban, mint bennük, amikor a biztonságomról
van szó. Vagy a tiédről.
Rachel egy pillanatig csak feküdt ott, és elképzelte, milyen jövő
várhat rájuk. Nem oldják meg egyik napról a másikra a problémáikat.
Sok-sok kemény munka és türelem kell hozzá. Még nem volt teljesen
biztos benne. Talán soha nem is lesz az.
– Újra elmehetnék ahhoz a terapeutához – tört ki belőle. – Nem
olyan rossz.
– Ó, kicsim, rengeteg időnk van még, hogy rendbe hozzuk a
dolgainkat – felelte gyengéden Ethan.
A felesége szorongása egy kicsit enyhült, és engedett a feszültség
a vállában. Rachel kényelmesen a párnákba süppedt.
Van idejük. Senki sem mondta, hogy holnapra vagy akár
holnaputánra mindennek tökéletesnek kell lennie. Haladhatnak
lépésről lépésre. Együtt.
Együtt.
Soha nem gondolt bele igazán, milyen lenne az élete Ethan nélkül.
Nem akarta. Mindketten követtek el hibákat, és megérdemeltek egy
második esélyt. A férfinak igaza volt. Isten adott nekik, a
házasságuknak egy második esélyt. Csodás ajándék volt, amelyet ki
akart élvezni.
Miután meghozta a döntést, elöntötte a béke érzése, és még
jobban Ethanhez bújt.
– Szeretlek – suttogta.
Ethan megdermedt. Minden izma megfeszült, és Rachel érezte a
belőle áradó feszültséget. A férfi megremegett, és megcsókolta a
felesége haját.
– Én is szeretlek, kicsim. Istenem, mennyire szeretlek! Azt hittem,
elveszítettelek. Azt hittem, nem kaplak vissza.
A férfi remegett, Rachel pedig lehunyta a szemét, mert mardosták
a könnyek.
– Megoldjuk, Rachel. Csak adj egy esélyt. Boldoggá teszlek.
Az asszony elhúzódott, és a férje érzelmekkel teli arcába nézett.
Ethan szeme vörös volt, az arcán könnyek csillogtak. Rachel
megérintette nedves bőrét, és a szíve megtelt szeretettel.
– Azt szeretném, ha mindketten boldogok lennénk – suttogta.
Ethan lehajolt. Meleg, édes csókot váltottak. Két szerelmes csókja
volt ez, akik egy hosszú, kanyargós út után újra egymásra találtak.
Rachel látta, ahogy az útjaik egybeforrnak. A sok rájuk váró
elkerülhetetlen bukkanót és kanyart nem látta, egy dologban mégis
biztos volt. Együtt fogják megtenni az utat.
42. fejezet
Vége