Professional Documents
Culture Documents
Michele Gazo - Lorenzo Il Magnifico 2. (A Mediciek Hatalma 2.)
Michele Gazo - Lorenzo Il Magnifico 2. (A Mediciek Hatalma 2.)
Michele Gazo - Lorenzo Il Magnifico 2. (A Mediciek Hatalma 2.)
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Családomnak
Harmadik rész
HARCOLÓ VÁROSOK
(1473-1478)
10
AZ ÚR KONTÓJA
11
12
13
14
15
17
10
11
Giuliano megállt a küszöbön.
Simonetta széles kendőbe burkolózva ült az ablaknál. Egy szobalány
feltűnő előzékenységgel éppen vizet töltött neki a kanoséból.
Mindketten mozdulatlanná dermedtek, ahogy meglátták őt.
– Giuliano! – kiáltott fel Simonetta, és szemérmesen a kendőbe
burkolózott, hogy felkeljen.
– Várj! Kérlek, ne kelj fel! – Giuliano nagy lendülettel hozzá lépett.
Simonetta visszaereszkedett. Szemét lesütve kissé oldalra fordult, hogy
a fiú ne láthassa az arcát: biztos volt abban, hogy árulkodik hogylétéről.
– Hagyj magunkra! – utasította szobalányát, aki megvető pillantást
vetett Giulianóra, majd rosszalló tekintettel az arcán elhagyta a szobát.
– Kérlek, Giuliano – szólalt meg Simonetta, amint egyedül maradtak. –
Nem szabadna itt lenned. Hogy kerülsz ide?
A fiú próbált közönyösnek mutatkozni.
– Azért jöttem, hogy üzleti ügyben egyezkedjek a férjeddel…
politikáról van szó.
Simonetta összeszedte a bátorságát, és megfordult.
Elgyengült, de Giuliano így is látta rossz egészségi állapotának a jeleit.
– Örülök, hogy elfoglaltad a helyed a fivéred mellett a Medici
családban – mondta Simonetta.
Giuliano térdre ereszkedett előtte, és megfogta a kezét.
– Lehetek teljes jogú Medici és szerethetlek is, a kettő nem zárja ki
egymást, Simonetta!
A lány felállt, és a fiút is erre késztette. Kedvesen elhúzta kezét
Giuliano kezéből.
– És ez lenne a célod? Hogy ezt bebizonyítsd nekem?
– Nincs más célom, mint hogy veled legyek, hogy biztosan tudjam:
bármi is legyen, az enyém vagy.
Simonetta küzdött magával.
– Ez nem lehetséges, Giuliano, te is tudod. Miért nem fogadod el
végre?
– Neked okoz nehézséget, hogy megértsd a… mérhetetlen jelentőségét
annak, ami köztünk van. Hogy vagy képes elfelejteni azt, amit átéltünk?
Hogyan lehetséges, hogy nem akarod újra és újra átélni, egészen az
örökkévalóságig?
Simonetta hosszan, csendben figyelte Giulianót. Orrcimpái reszkettek,
mélyet lélegzett, és mellkasa megemelkedett. Tekintetében a fiú meglátta
azt a finom kis csodálkozást, amelyet annyira szeretett. De a fény kialudt a
szemében. Simonetta a távolba bámult, hangja pedig érzéketlenné vált.
– Csak egy kis játék volt – mondta tagoltan. – Nem volt köztünk
semmi. Semmi – nézett a fiú szemébe.
Azt ezt követő dermedt csendben Giuliano érezte, ahogy a világ
meghasad és darabokra hullik, akár egy tökéletes festmény, amely
felrobbanva elveszíti minden színét, végül pedig az üres és halott vászon
marad csupán.
– Most menj – utasította Simonetta.
Giuliano felszegett állal, neve tekintélyének tudatában állt előtte.
– Rendben van, madonna. Bocsásson meg, hogy zavartam!
Az ajtó felé fordult, és határozott léptekkel indult kifelé. Végigment a
folyosón, ahol ismét a labirintus bolyongó foglyának érezte magát, akárcsak
a palotába érkeztekor.
A bejárati ajtóhoz ért, ahol az őt kísérő szobalány várta Simonetta
cselédjével együtt.
Tudomást sem véve róluk kilépett a palotából… és átadta magát a
fájdalomnak.
12
14
15
A gyertyafény kiemelte a papír ráncait és a hosszú sorokban kígyózó
elegáns írás tintáját.
Lucrezia megbűvölve nézte Lorenzo írását: érzéseket és vágyakat
idézett fel benne, amelyek a füzet rabságában rekedtek.
Ahogy végigtekintett a sorokon, úgy érezte, mintha egy titkos, jól
ismert, bensőséges világba lépett volna, amely az ő szívére és lelkére épül.
Olvasás közben ösztönösen megrázkódott: a füzet felzaklatta és
megindította, és úgy érezte, mintha hangszer lenne, amin egy láthatatlan kéz
játszik csodás dallamot.
Öröm és hála… de egyszersmind szomorúság is, amiért elvesztette a
kulcsát egy olyan életnek, amely az övé lehetett volna. Elöntötték az
érzések, és túlcsordultak benne, majd könnycseppek formájában öltöttek
testet.
Mert ha ön is annyira szerette őt, mint ő magát, idézte vissza Clarice
andalító szavait, akkor tudnia kell, hogy az ő leghőbb vágya mindig helyes
volt. Hatalmas áldozatot hozott, amikor lemondott önről. Lemondott az
életéről és a fiatalságáról egy sokkal nagyobb jó érdekében: egy új és jobb
világ, reményében.
Lapozgatta a füzetet, feltöltekezett a rímekkel, és felidézte a közösen
átélt pillanatokat, a titkos helyeket, amelyek tündérmeséjük csodás
helyszínei voltak. Azokat a tereket, amelyek közös életük óráinak és
napjainak tanúi voltak.
Le temps revient… Vajon visszatér még az az idő?
Ez Lorenzótól függ, de Lucreziától is. Nem tehet neki szemrehányást
azért, hogy újdonsült apaként kevéske szabadidejét inkább gyermekeinek,
nem pedig neki szenteli.
A közösen átélt idő csodálatos, egyedülálló és ámulatba ejtő volt. De
van néhány nehézség, amit le kell küzdeni, mielőtt ismét egymáséi
lehetnek, és azokat együtt kell leküzdeniük.
Kérem önt, hogy ne akadályozza meg ebben! A szövetség a nép érdekeit
szolgálja, Istenét… és mindannyiunkét.
Lucrezia a füzet végére ért. A torony harangja hosszasan kongott. Már
későre járt: a sötét éjszaka, akár a legsötétebb tenger.
Mélyet lélegzett, és újra önmagára talált.
Már pontosan tudta, mit kell tennie.
16
A címerek alapján tájékozódott.
Miközben a város utcáit átszelve ügetésben haladt, Lorenzo figyelte az
utcák sarkait, az épületek kiszögelléseit, a családok területeinek határait.
Az emblémák pajzsként virítottak egymással szemben az utcák, terek,
sikátorok egyik oldaláról a másikra. Végeláthatatlan, föld alatti, belülről
emésztő háború jelképei, amelyek nap mint nap szüntelen azon
munkálkodnak, hogy bentről mardossák szét Firenzét, akár egy kis patak,
amely utat váj magának a földben, de egy idő után leomlasztja a hegyeket.
Nem sokkal a Santa Maria dél Fiore után az agyonhajszolt kereskedők
és mesteremberek között két ismerős alakot látott az úton.
– Messer Soderini! – szólította meg, és megállította Paciót.
Képtelenségnek tűnik, de mintha Soderini és a fia nem hallotta volna
meg a köszöntését. Mintha gyorsabban is haladnának.
– Messer Soderini! Messer Bastiano! – kiáltott, és ügetésre váltva
igyekezett utolérni őket.
Az utcán sétálók közül többen megfordultak, végül pedig a két Soderini
is így tett.
– Á, messer de’ Medici…! – köszöntötte az idősebb zavartan.
Lorenzo gyanút fogott.
– Mi történt, messer? – kérdezte.
– Semmi. Miért? – védekezett Soderini. – Csak a mindennapi ügyeket
intézem. Ha megbocsát. – Karon ragadta fiát, és távozni készült.
Lorenzo eléjük került, lovával elállta az útjukat, majd leszállt a
nyeregből.
– Bízzon bennem, messer, ön a barátom.
Soderinit megérintették Lorenzo szavai. Félrenézett és beleharapott az
ajkaiba.
– Ahogy atyámnak is jó barátja volt – folytatta Lorenzo.
Bastianónak is feltűnt apja zavara.
– A szövetség ellen fogok szavazni – bökte ki végül Soderini.
– Hogyan? – hitetlenkedett Lorenzo.
Soderini nem szólt semmit. Csak félszegen mosolygott egyet
zavarában, és próbált elsétálni.
Lorenzót elöntötte a düh.
– Akiket most támogatni készül, nem haboznának elvágni a torkát
hasonló esetben – kiabálta.
Néhány járókelő meglepetten nézett Lorenzóra, aki mélyet lélegezve
próbált megnyugodni.
Lehunyta a szemét és koncentrált. A város felszíne alatt működő
földalatti áramlatok örvényeket okoztak, amiket néha lehetetlen volt
leküzdeni. Soderinit is magukkal sodorták.
– Szavazzon úgy, ahogy helyesnek véli – mondta végül már sokkal
halkabban. – Én nem haragszom önre, bármi is legyen az indoka.
Felpattant a nyeregbe, megsarkantyúzta lovát, majd visszanézés nélkül
elvágtatott.
Úrrá lett rajta a fájdalom és az aggodalom, majd egyszerre a Palazzo
della Signoriánál találta magát.
A lépcsőn Jacopo de’ Pazzi állt, oldalán Francescóval. Jacopo Vespucci
priorral beszélgetett, unokaöccse pedig figyelmesen hallgatott valamit, amit
a prior szobalánya mondott neki.
Egyikük sem vette észre, és ennek kifejezetten örült.
Semmi kedve nem volt újabb vitába bonyolódni.
A Medici-palotához érve Paciót az istállómesterek gondjaira bízta, és
belépett a házba.
Levetette kesztyűt, és a hajába markolt.
– Mi történt? – kérdezte elébe siető anyja.
Lorenzo odanézett. Anyja mögött Clarice is megérkezett.
– Soderini becsapott minket, a szövetség ellen fog szavazni.
– De a támogatása nélkül veszíthetünk – morfondírozott Lucrezia. –
Vespucci támogatja, Soderini ellene van, Ardinghelli tartózkodik. Mi és
Davanzati megszavazzuk, Jacopo de’ Pazzi és Bandini biztosan ellene
voksol. Petrucci mellettünk lesz, de minden egy hajszálon függ.
Lorenzo lehunyta a szemét, és megszorította orrnyergét.
Kimondhatatlanul fáradt volt.
– Nem – szólt közbe Clarice. – Van még, aki támogathat minket.
– Ugyan ki lenne az? – szólt lemondóan Lorenzo.
– Kell, hogy legyen hitünk, drága uram. Isten nem hagyja el a helyes
úton járókat.
– Lorenzo – szólalt meg anyja egyik kezét a karjára téve. – Most
fontosabb dolgunk van. A pápai sereg most ér Città di Castellóba.
Lorenzo újra azt érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj. A volterrai
borzalmak emlékképei jelentek meg előtte.
– Azonnal indulok – mondta határozottan.
– De most pihenned kell… – tiltakozott anyja.
– Most nem lehet! – válaszolta, és kesztyűjét felvéve az istálló felé
indult. – Ez most élet-halál kérdése.
12
HA ELHAL A TAVASZ
– Meggyilkolták Soderinit?!
Lorenzo hitetlenkedve nézett előbb fivérére, majd anyjára, akik őt
figyelték, ahogy a hosszú lovaglás után felfrissíti magát, és megtörli vizes
arcát és a tarkóját.
Most ért vissza Città di Castellóból, lelkileg és testileg is kimerült volt,
és még ez is!
– És az emberek azt hiszik, te öletted meg – mondta Giuliano.
Lorenzo kérdően nézett anyjára.
– Többen hallották, ahogy néhány napja megfenyegetted az utcán –
mondta Lucrezia.
Lorenzo emlékezett a dühkitörésére, amikor Soderinivel és a fiával,
Bastianóval találkozott, és elkeseredésében behunyta a szemét.
– A fenébe!
Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Ingerülten vette le az ingét, a
szolgának adta, és egy tisztát vett el tőle. Felvette, kiküldte a szolgákat, fel s
alá járkált a szobában, és az armilláris gömbhöz érve kezével meglökte az
egyik elakadt gyűrűt.
– Mi volt Città di Castellóban? – kérdezte anyja sürgetőbb kérdésre
terelve a beszélgetést.
Lorenzo felé fordult.
– Az az ostoba Vitelli nem hallgat semmilyen érvre. Kidobatott a
városkapun.
– Ez esetben a pápa erőszakkal szerzi meg a várost – aggodalmaskodott
Giuliano.
Lorenzo előbb rá, majd anyjára nézett, és megrázta a fejét.
– Nem, találtam más megoldást. Mielőtt visszatértem Firenzébe,
egyezségre jutottam Della Rovere bíborossal.
– Miféle egyezségre? – tudakolta anyja.
– Váltságdíjban egyeztünk meg a városért. A pápa irányítása alá kerül a
város, de a pénzért cserébe a bíboros megakadályozza a vérontást – felelte
végül Lorenzo.
– És Vitelli fizetni fog? – lepődött meg Giuliano.
– Nem. A mi bankunk fog fizetni, nem hivatalosan.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, Giuliano tátott szájjal meredt rá.
– Lorenzo, ezt nem fogja túlélni a bankunk! – tiltakozott anyja.
– Ez volt az egyetlen módja, hogy elkerüljük a mészárlást, nehogy
megismétlődjön, ami Volterrában történt – felelte. – Amíg nem kötjük meg
a hármas szövetséget… El kell, hogy viseljük az ehhez hasonló helyzeteket,
ha már elkerülni nem tudjuk.
Elgondolkodva tett néhány lépést a szobában.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – folytatta –, de Soderini
elvesztése eggyel kevesebb szavazatot jelent ellenünk.
– Ez igaz… – értett egyet Giuliano. – És még egy támogató szavazattal
számolhatsz: Vespucciéval – jelentette ki büszkén.
Lorenzo elégedetten bólintott.
– Giuliano… – szólalt meg anyja.
Mindketten Lucrezia felé fordultak.
– Mondja, anyám.
– Nyugodt körülmények között szerettem volna elmondani,
négyszemközt, de a helyzet alakulását látva úgy helyes, ha most azonnal
megtudja Lorenzo is.
– Bízzon bennem! – bátorította Giuliano kíváncsian.
– Azt a hírt kaptam, hogy Vespucci a javaslatunk ellen készül szavazni.
– Hogyan? – háborodott fel Giuliano. – Mégis, miért?
Anyja komolyan nézett rá.
– A feleségével folytatott viszonyod miatt.
Lorenzo látta, hogy Giuliano a hír hallatán nem tudja, mitévő legyen.
– Micsoda? – kérdezte végül. – De ki…? Honnan tudta meg? – tette
hozzá azonnal indulatosan.
Lorenzónak eszébe jutott az a nap, amikor látta Jacopo és Francesco de
Pazzit Vespuccival és az egyik szolgálójukkal beszélni a Palazzo della
Signoria előtt. Ugyanazon a napon történt, amikor összetalálkozott
Soderinivel.
– Istenem! – értette meg Giuliano elkerekedett szemmel. – Mit tehetett
vele?
Lorenzo lehajtotta a fejét, nem tudta, mit feleljen fivérének.
Giuliano öklével az asztalra csapott, és olyan vehemenciával kelt fel,
hogy felborította a széket, és elrohant.
– Giuliano! – szólt utána anyja talpra ugorva.
– Giuliano! Állj meg! – visszhangozta Lorenzo is. – Mit akarsz tenni?
De testvére rohant semmivel sem törődve, és bevágta az ajtót.
Lucrezia megragadta a kilincset, kinyitotta az ajtót, és Giuliano után
eredt.
– Mennyi sorscsapás… – szitkozódott Lorenzo, amikor egyedül maradt.
Lehajolt, hogy felemelje a feldőlt széket, és látta, hogy egy árny suhan
el az ablak előtt. Figyelmesebben megnézte, és amikor megértette, miről
van szó, szíve hevesebben kezdett verni.
Egy galamb ült az ablakpárkányon. Egy postagalamb, amit jól ismert,
egy üzenettel a lábán.
Visszatette a széket, az ablakhoz lépett, kinyitotta, kezébe vette a
madarat, és kioldotta a zsinórt.
Kiszabadította az állatot, visszazárta az ablakot, és remegő kézzel
hajtotta ki az üzenetet.
Lucrezia találkozni akart vele.
8
Giuliano megfogta a kopogtatót, és teljes erejével a Vespucci-palota
ajtajához vágta.
A vére valósággal forrt, de örült ennek: erős akart lenni, amikor
szembeszáll Vespuccival.
Az ajtó kinyílt.
Giuliano nem várta meg, amíg az eléje siető szolgáló beengedi, hanem
benyomta az ajtót, és belépett.
– Messer! – mondta a szolgáló. – Messer, hová megy? Nem lett
bejelentve!
Emlékezett az ebédlőig vezető útvonalra, és biztos volt abban, hogy
Vespucci és Simonetta e pillanatban az asztalnál ülnek.
Végigment a folyosón, és egy pillantást vetett arra a szobára, ahol
utoljára találkozott Simonettával. A szoba üres volt.
Gyors léptekkel haladt tovább, nyomában a szolgálóval.
– Messer! Messer!
Végre az étkezőbe ért. Vespucci az asztalnál ült, és az előtte tálcákon
sorakozó ínycsiklandó ételeknek készült hódolni.
Simonetta nem volt vele.
Giuliano reszketve állt meg. Vespucci ránézett, majd folytatta az étel
felszeletelését.
– Menjen innen! – mondta.
– Ő hol van?
– Az nem tartozik önre – mondta Vespucci, és szúrós tekintettel nézett
Giulianóra. – En vagyok a férje.
Giuliano az asztalhoz lépett, és lesöpört róla mindent: tányérokat,
poharakat, tálcákat, evőeszközöket és ételt. Az asztalon fekvő tárgyak nagy
csörömpöléssel hullottak a földre.
Vespucci a dühtől paprikavörösen ugrott fel.
– Megölöm, ha bántotta őt – mondta Giuliano, és előhúzta a vésőjét.
Vespucci alig bírta türtőztetni magát.
– Magasságos ég! – kiáltotta a küszöbön álló szolga, és indult, hogy
hívja az őröket.
Vespucci intett neki, hogy maradjon, majd lassan bólintott.
– Elviszem hozzá – sziszegte. – És tudja, hogy miért? Mert szeretem. És
mert tudnom kell. Látnom kell önöket együtt, hogy megtudjam, hogy érez
Simonetta.
Giuliano igyekezett értelmezni Vespucci gondolatmenetét. Bármi is
történt, ezt a férfit megsebezték, ő csak egy áldozat.
– Azután pedig börtönbe csukatom önt – tette hozzá Vespucci
gyűlölködve.
Választ nem várva megtörölte a száját, a szalvétát az asztalra dobta, és
elindult kifelé.
Giuliano szorosan követte.
Vespucci egy ajtóhoz vezette, ahonnan egy csigalépcső indult lefelé a
sötétségbe. Giulianót rémület kerítette hatalmába. Simonetta ott van lent?
Vespucci elvett a falról egy fáklyát, és mutatta az utat.
Giulianónak úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az út lefelé. Végül a
lépcsősor véget ért, és sötét, sivár helyre értek.
Vespucci egy hosszú kulccsal babrált, kinyitotta az ajtót, félreállt, és
bevilágított a helyiségbe.
Giuliano benézett.
A fáklya fényében a Vénusz és Mars körvonalai és tökéletes színei
sejlettek fel a sötétből, akár egy elátkozott festő álma. Előtte pedig…
Simonetta feküdt a földön mozdulatlanul.
Giuliano hozzá rohant, Vespucci a nyomában.
– Simonetta! – kiáltotta a fiú. Karjaiba vette és felemelte a fejét. A lány
végtagjai reszkettek, Giuliano pedig meg sem tudott szólalni, csak
felnyögött.
– Ó, szentséges ég! – kiáltotta Vespucci kétségbeesetten.
Giuliano megfogta Simonetta homlokát: tűzforró volt.
Végül a lány nagy nehezen kinyitotta a szemét. Elmosolyodott, amikor
meglátta Giulianót.
Giuliano rettegéssel a szemében viszonozta mosolyát. Vespucci-hoz
fordult, arca eltorzult a haragtól.
– Mit tett? – förmedt rá.
– Én mit tettem? – védekezett Vespucci felesége siralmas állapotán
meglepődve. – Csak annyit kértem tőle, hogy mondja azt, hogy nem szereti
magát! Minden a maga hibája! A maga vétke!
– Azonnal küldessen orvosért! – üvöltött Giuliano.
Vespucci habozott, nem tudta, mitévő legyen, de végül
engedelmeskedett, és kirohant a teremből.
Giuliano érezte, ahogy Simonetta erőtlenül megszorítja a kezét, és
megint ránézett.
– Már túl késő… – suttogta a lány elhaló hangon.
– Ne! – Kezével a tarkójához nyúlt, és kedvese arcát az övéhez
közelítette. – Miért nem mondtad, amit hallani akart?
– Képtelen voltam rá.
Giuliano még egyszer belenézett a ragyogó szempárba, amiben az őket
összekapcsoló szerelem ragyogása legyőzte a betegséget, és szavai elálltak,
mintha csodát látna.
– Miért löktél el magadtól? – kérdezte, és gombócot érzett a torkában.
– Te Medici vagy, Giuliano… Te elsősorban Firenzéhez tartozol.
Mindörökre.
– Nem… – ellenkezett, és szeme könnybe lábadt. – Én hozzád
tartozom.
– Most menj, Giuliano, és foglald el a téged megillető helyet Lorenzo
mellett.
És ahogy a csillag fénye meghal a kegyetlen reggeli napfényben,
Giuliano tanúja volt a legrettenetesebb misztériumnak: lanyhult, majd
pislákolni kezdett a Simonetta szemében égő tűz, az isteni és felfoghatatlan
fény, ami miatt Sandro mindent kockára tett, Giuliano szívét pedig lángra
lobbantotta… most pedig a szeme láttára hunyt ki.
Giuliano gyötrelmesen szorította magához a lányt, de érezte, hogy
végérvényesen elveszítette.
Az utolsó tavaszt örök tél követte.
10
11
A PAZZI-ÖSSZEESKÜVÉS
(1478)
13
A KÉM
Carlo lapozgatott.
Mindig megterhelőnek érezte Szent Ágoston olvasását, és az álmosság
és fáradtság még inkább megnehezítette a dolgát.
Közelebb tette a gyertyát a szöveghez, amikor a könyvtár ajtaja hirtelen
kitárult és megrázkódott. Néhány csepp forró viasz spriccelt az
inkunábulumok értékes rajzaira.
Carlo előrehajolt, hogy a könyvespolcok között megnézze, ki rontott be.
Egy fújtató alak lépett elő a sötétből.
Carlo felemelte a gyertyát, és felismerte a férfit.
– Lapo! – suttogta rémülten. – Mi történt?
– Csapda… – szakadt ki a kémből, miközben levegő után kapkodott. –
Lorenzónak… Salviati érsek idehívatja… Montesecco gróf megöli…
Francesco de’ Pazzi pedig Giulianót gyilkolja meg Firenzében.
Carlo megdöbbent. Várható volt, hogy Lapo Salviati valamilyen
szövevényes cselszövéséről számol majd be, de az igazat megvallva soha
nem gondolta volna, hogy az érsek ennyire elveti a sulykot.
Egyik kezét Lapo vállára helyezte, és már válaszolni készült, amikor
léptek közeledő hangjára lett figyelmes.
Lapo egy polcsor mögé húzódott, Carlo pedig visszaült az íróasztalhoz.
Kezébe vette az olvasmányt, és úgy tett, mintha most emelné fel a tekintetét
a könyvről.
Az árnyékból Montesecco fenyegető alakja tűnt elő.
– Bocsásson meg a zavarásért, atyám – mondta a hadvezér. – Az imént
megpróbálták meggyilkolni Salviati érseket. Nem látott véletlenül valakit
berohanni ide tőrrel a kezében?
– Tőrrel felfegyverzett embert? Nem… senkit sem láttam… – és
keresztet vetett.
Montesecco előrébb lépett, kesztyűs kezével az asztalra támaszkodott,
és apró szemével, szúrós tekintettel nézett rá.
– Teljesen biztos benne?
– Teljesen.
Montesecco váratlanul felemelte a lábát, és felrúgta az egyik
könyvespolcot, ami darabokra tört, a könyvek pedig tompa puffanással
zuhantak a földre. Mögötte Lapo rettegő alakja tűnt elő.
– Talán túlságosan elmerült az olvasásban? – kérdezte Montesecco
gúnyolódva.
– Ő biztosan nem az, akit maga keres. Neki nincs is tőre! – válaszolta
Carlo felpattanva.
– Lássuk!
Montesecco kivonta a kardját.
– Itt nem viselhet fegyvert! – háborodott fel Carlo.
Montesecco felemelte a kardját, és Lapo gyomrához szegezte. Carlo
kővé dermedt a félelemtől.
Lapo kezével megragadta a pengét, és remegve a föld felé irányította.
Arcán aggodalom és fájdalom tükröződött. Felnyögött, talán mondani akart
valamit, de nem tudott.
Montesecco újra megforgatta a kardját, mélyebbre süllyesztette.
– Az ég szerelmére, elég legyen! – kiáltotta Carlo, és félrenézett.
Montesecco kihúzta a pengét, nyomában pedig vércsík hullott a padlóra.
Lapo még rándult egyet, összegörnyedt, és holtan esett a földre.
Montesecco elővett egy tőrt az övéből, és Lapo kezébe tette.
– Ön is láthatja, atyám – mondta elégedetten mutatva a kést. – Ahogy
látja, tévedett.
Majd Carlo felé fordult, és ráirányította a véres pengét.
– És most… mi történjen a merénylő bűntársával?
4
10
2
Szixtusz hallotta, ahogy a San Pietro harangtornya három órát üt.
Az ablakból látta, ahogy Montesecco kiadja az utolsó utasításokat egy
csapat katonának, míg a többiek éppen szerzetesi ruhát öltöttek magukra.
Zavartan lépett el az ablaktól. Képtelen volt tovább nézni.
Unokaöccsére, Raffaelére nézett, aki peckesen viselte díszes bíborosi
ruháját, és Salviati érsekre, aki kissé arrébb állt hosszú, fehér ruhájában.
Csuklói mintha a mellkasából nőttek volna ki.
– Gondterheltnek tűnik, nagybátyám – szólalt meg Raffaele. – Talán
meggondolta magát?
– Ne hívja Őszentségét nagybátyámnak! – utasította rendre Salviati.
– Bocsásson meg! – kért elnézést alázatosan Raffaele, fejbiccentéssel
kísérve. – Kérem, Szentatyám, ne aggódjon! – folytatta. – Majd úgy
intézem, hogy a Mediciek elfogadják akaratunkat, és békét kötünk.
Megígérem önnek.
Szixtusz a fiút figyelte. Raffaele tényleg nagyon fiatal. És annyira
naiv…
Nagyot sóhajtott, és az unokaöccse háta mögötti falon függő feszületre
emelte a tekintetét.
– Ideje indulni – jelentette ki Salviati. – Be kell végeznünk Isten
akaratát.
Az érsek szavai megrendítették.
Úgy nézett Salviatira, mintha most látná először. Visszataszító alak, és
mégis képes volt véghez vinni, amit eltervezett, és olyan irányba vitte,
amire ő nem is gondolt. Úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. Megrázta
a fejét, és visszatért a jelenbe.
– El sem hiszem, hogy ilyen fontos küldetést bíz rám – mondta a fiú, és
az ajtó felé indult.
– Hamarosan küldünk híreket, Szentatyám – mondta Salviati Raffaele
után eredve.
– Nem akarok tudni részleteket – zárta le a kérdést Szixtusz. –
Vigyázzon unokaöcsém biztonságára. És nagyon kérem, kerülje el a
felesleges vérontást! – Miközben ezt mondta, átérezte kijelentése
abszurditását.
Salviati kiment, és az ajtó bezárult mögöttük.
Szixtusz ismét az ablakhoz lépett, és a teret figyelte.
Nemsokára Raffaele és Salviati is megjelent. Váltottak néhány szót
Monteseccóval, majd beszálltak az egyik kocsiba. A katonák indulásra
készen álltak.
Montesecco a menet élére ment, felállt egy emelvényre, felemelte a
karját, és jelet adott az indulásra.
A kocsik elindultak, a gyalogosok pedig szorosan a nyomukban haladva
követték őket.
A Firenzébe tartó békemenet elindult.
Szixtusz felemelte ökölbe szorított kezét, és beleharapott.
A feszület felé fordult, és térdre borult. Kegyelemért könyörgött, de
választ nem kapott.
10
11
2
– A Szentföldre irányuló első keresztes hadjárat idején – magyarázta
Salviati behunyt szemmel, hogy a dóm előtti térre eső tavaszi napfény ne
bántsa a szemét – a Pazzi család nemes ősatyja, Pazzino de’ Pazzi volt az
első, aki megmászta Jeruzsálem falait, és Palesztinát a keresztényeknek
követelte.
Riario bíboros láthatóan ideges volt a hamarosan celebrálandó
istentisztelet miatt, mégis olyan elragadtatással hallgatta Salviatit, akár egy
gyermek.
Az érsek ettől nagyon boldog lett. A Pazzik hősi múltjának ismerete
megkönnyítette annak elfogadását, ami nemsokára történni fog.
– Cserébe – folytatta a történetet – három apró követ kapott Krisztus
sírjából, amiket visszahozott Firenzébe, és attól kezdve hagyománnyá vált,
hogy minden évben a Szent Apostolok templomának plébánosa ezzel a
három kővel csiholja a húsvéti gyertyát lángra lobbantó szikrát.
– Ez csodálatos történet, kegyelmes uram! – lelkendezett a bíboros. –
Micsoda megtiszteltetés, hogy ilyen nemes alkalomból celebrálhatom a
szentmisét Firenzében!
Salviati bólintott.
– Mostanra Jacopo de’ Pazzi, a Pazzi család feje valószínűleg már
csatlakozott családtagjaihoz a Szent Apostolok templomában, ahonnan a
menettel idáig kísérik a szent gyertyát.
Riario nagyot sóhajtott. Mosolyogni próbált, de látszott rajta, hogy
nagyon feszült.
Salviati azon morfondírozott, vajon mit fog tenni, amikor elkezdődik a
támadás.
– Amikor a kocsi a dóm elé érkezik, egy íjász tüzes nyilat lő a kordéra,
és kezdetét veszi a tűzijáték. Majd meglátja, igazi látványosság! Már több
mint tíz generáció óta vezetik a Pazzik a szent tűz körmenetét.
– Mondhatjuk, hogy ők Firenze legelőkelőbb családja! – ujjongott
elragadtatottan Riario.
– Az egyik legősibb… és ha Isten is úgy akarja, az egyik leghosszabb
életű is – bólintott egyetértőén Salviati.
10
11
A BÉKE ÁRA
(1478)
16
RETTEGÉS A KATEDRÁLISBAN
2
– Azonnal ki kell mennünk innen! – mondta Guglielmo a nők padsoraihoz
érve.
Bianca ellenkezni próbált.
Az üvöltözés és sikítozás közepette felismerte az egyik kiáltást.
– Várj! Ez anyám hangja! – kiáltotta.
– Mennünk kell! Gyere! – erősködött Guglielmo. Karon ragadta és
kivonszolta.
Vonakodva ugyan, de Bianca engedelmeskedett, nehogy elsodorja a
felbolydult tömeg, ami áradó folyóként döntötte fel a padsorokat.
Mialatt Guglielmo utat tört, válogatás nélkül lökve félre mindenkit, aki
útban volt, Bianca a fivéreit keresve hátrafordult az oltár irányába.
De a tömegtől nem látott jól.
Elérték az oldalsó bejáratot. A tömeg hulláma nyomta őket előre. Az
ajtófélfához préselődtek, és Bianca úgy érezte, menten összeroppan.
Azonban Guglielmo karjaival a falnak támaszkodott, mintha pajzsot tartana.
Megfeszített erővel hátranyomta magát, amivel annyira el tudta
távolítani a tömeget, hogy Biancával együtt ismét a kijárat felé sodorja
tovább a forgatag.
Bianca lehunyta a szemét, és csak hagyta, hogy vigye az áradat, közben
pedig azon aggódott, vajon mi lehet Giulianóval, Lorenzóval és anyjukkal.
A sors kegyetlenségét átkozta.
10
5
– Mi ez a lárma? – kérdezte Salviati feszülten.
Montesecco idegesen lépett az ajtóhoz, miközben a kardot továbbra is
Petruccinak szegezte.
Dühös dörömbölés hallatszott a folyosóról: a kancelláriában lévő
embereik! Vajon mi történik?
– Talán azt gondolták, hogy nincsenek őrök a palotában? – kérdezte
megvető mosollyal a gonfaloniere. – Ma reggel a mise előtt, amikor
Lorenzo tudomására jutott, hogy Imolából és más városokból is fegyveres
csapatok indultak el, ideküldte az embereit, illetve a városkapukhoz. Hibát
követtek el, amikor alábecsülték őt.
Salviati dühödten fújtatott. Monteseccóra nézett, és rettenthetetlen
arcán most először látott félelmet.
– Inkább Lorenzo becsült alá minket – válaszolta az érsek. – Mostanra
már halott a fivérével együtt. Ne kövesse el ön is ezt a hibát, Petrucci.
Egyenesen a szemébe nézett: látta rajta, hogy megijedt, de még nem
tört meg.
Montesecco óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett.
Egy másodperccel később gyorsan visszazárta, és elfordította a kulcsot
a zárban.
Salviatira nézett.
– Bezárták az embereimet a kancelláriába!
Salviati ereiben megfagyott a vér.
Montesecco Petruccira nézett.
– Amíg ő velünk van, nem bánthatnak minket – jelentette ki, mintha
olvasna a gondolataiban.
Salviati az ablakhoz lépett, és nagyot nyelt.
10
4
Úgy közelednek, akár a pokol kutyái, gondolta Montesecco: a palota öt őre
és négy, a Mediciek címerét viselő fegyveres sietett fel a lépcsőn nagy
csörtetéssel, kardokkal és alabárdokkal felszerelkezve.
A látvány már önmagában elrettentett volna bárkit, de tudva, hogy ez az
egyetlen menekülőút, Montesecco minden energiáját ösz-szeszedte, hogy
szembeszálljon velük.
Mély levegőt vett, magasra emelte a kardját, és csatakiáltásba sűrítve
minden haragját, kirontott.
Emberei üvöltve követték, és az ellenfélre vetették magukat.
A két lépcsősor közötti fordulóban találkoztak össze.
Montesecco kardlappal arrébb tolt két alabárdost, előrelendült, és az
első sorban állókon ért földet.
Azok a testének súlyától hátraestek, és rázuhantak a mögöttük szorosan
sorakozókra. Fémes csattanások, meglepett és dühös üvöltések
hallatszottak.
Sikeresen felpattant, tőrével megsebzett egy katonát, magasba emelte a
kardját, és mindenre elszántan markolta.
Széthasított egy sisakot a benne lévő koponyával együtt, majd újabb
csapásra készült.
Emberei szorosan követték átdöfve, megcsonkítva és visszaverve az
elébük kerülő katonákat és fegyvereseket.
A lépcsősor szélessége arra kényszerítette őket, hogy szorosan
összezárva haladjanak, így minden mozdulat végzetes lehetett, de
ellenségeik így nem használhatták az alabárdokat.
Vér spriccelt Montesecco arcára és szemébe, ami megnehezítette a
látást. Szitkozódva, lendületből újra lesújtott. Nem látta tisztán, inkább csak
érezte, ahogy az ellenséges katonák sorra hullanak a döfései nyomán.
Leterített négy katonát, egyet pedig kardélre hányva maga előtt tolt,
akár egy faltörő kost, hogy áttörjön az ellenséges vonalon, és utat nyisson
magának.
Két katonát letaszított a lépcsősoron. Másik kettőt átlökött a korláton.
Montesecco a barikád másik oldalán lyukadt ki. A szusszanásnyi
időben kitörölte a vért a szeméből, így végre megint jól látott.
Hátrafordult: öt katona tápászkodott fel azok közül, akik túlélték az
iménti ámokfutását, és összecsaptak az embereivel. Ijesztő volt a
felfordulás.
Üvöltések és kardcsapások hallatszottak, és újabb ellenséges katona
bukott át a korláton. Szabad az út.
Salviati lemaradt. Montesecco felnézve látta, ahogy a lépcsőfordulóból
kukucskál védtelenül, akár egy meztelencsiga. Az ördögbe is, menjen a
pokolba, ahonnan jött!
– Gyorsan, ide! – kiáltotta.
Patakokban folyt a vér, a lépcső csúszott, így óvatosan, figyelve arra,
hová lép, Montesecco felrohant, hármasával szedte a fokokat.
A lenti zajok újabb csapat érkezését jelezték.
Montesecco megfeszítette állkapcsát, és úgy szorította a kard
markolatát, mintha össze akarná törni.
– Az ördögbe is! – átkozódott összeszorított fogakkal.
A magasba emelte a kardját és a szabad kezét.
– Én vagyok a pápai testőrség kapitánya! – mennydörögte. – A pápát
képviselem!
Az őrök lefegyverezték őt és életben maradt katonáit is.
Majd elvonszolták őket a végzetük felé.
8
Jacopo Salviati érsek holttestét látta meg először.
A Signoria ablakából lógott lefelé, s kötélen himbálózott a tér felett.
Jacopo összeszorított foggal próbált erőt venni magán, míg Lorenzo
barátai kíméletlenül taszigálták előre a folyosón, amit a tömeg nyitott
előttük.
Az emberek sértegették, fenyegették és átkozták. A szavak hangzavarrá
folytak össze, egyre kevésbé tudta kivenni a jelentésüket. Nőttön-nőtt
körülötte az üresség, ami mindig is körülvette, amit mindenáron enyhíteni
igyekezett, és ami hajthatatlanul és kegyetlenül mindig visszatért, hogy
összecsapjon a feje felett, akár egy gonosz, sötét tenger hullámai.
Amikor az akasztottak alá ért, Jacopo felnézett.
Salviati teste forgott, ahogy a tavaszi szellő játszadozott vele.
Felpuffadt, megdagadt arca Jacopo felé fordult, mintha ránézne kiguvadt
szemével, és őrá öltené szederjes nyelvét.
Jacopo elborzadt. Próbálta elkapni a tekintetét a szörnyű látványról, de
csapdába került, és Bandini hasonlóan eltorzult, maszkszerű arcát látta,
szeme fennakadva, szája rémült grimaszba torzulva… És végül meglátta
Francescót.
Jacopo összetört.
Arcát a tenyerébe temette. Akit jóban és rosszban saját fiaként szeretett,
aki tragikus életének egyetlen öröme volt, élettelenül himbálózott a feje
felett.
A mozdulatlan, felkoncolt test láttán végérvényesen megértette, hogy
mindennek vége.
Tovább menetelt az istenkáromló és felforgató fiatalok között, és nem
foglalkozott a rá záporozó sértésekkel.
Elértek a bejárathoz, és beléptek.
Ahogy felment a lépcsőn, úgy érezte, mintha egy álomban lenne, ahol a
színek összemosódnak, a részletek eltűnnek, a kontúrok megszűnnek
létezni.
Egyik lábát a másik elé téve haladt, amíg fel nem értek a tanácsterembe,
és csak akkor nézett fel, amikor megálltak.
Lorenzo már ott volt.
Már várta. A gonfaloniere székében ült, hat fegyveres őr gyűrűjében.
Friss kötés fedte a nyaksebét, és be volt kötve a karja is.
– Hagyjanak magunkra minket – parancsolta.
Az őrök és Lorenzo barátai szó nélkül kimentek a teremből.
Jacopo hallotta, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.
A csend sűrű ragacsként ereszkedett a helyiségre.
Jacopo felidézte, hányszor járt már ebben a teremben a priorok
társaságában. A zaj akkor fülsiketítő volt. Látta a saját székét, ahonnan
annyiszor figyelte az eseményeket a gyűléseken és megbeszéléseken.
Mindez már a múlté.
Az ürességé.
Lorenzo mozdulatlanul ült, akár egy király a trónján. Székének két
oldaláról három vastag kötél indult, kettő jobbra és egy balra, a falakon lévő
vasgyűrűn átfőzve, az ablakon kifelé lógva folytatódtak.
Kintről, elképzelhetetlen messzeségből a tömeg zsibongása és a
városban továbbra is pusztító rombolás hangja szűrődött be. A szoba
valószerűtlen csendjében a kötelek tekeredésének, csikorgásának,
súrlódásának hangja felerősödött.
– Mit jelent számodra a gyűlölet? – kérdezte Lorenzo. – Hiszen ezt
választottad a béke helyett, amit ajánlottam neked. Miért?
Jacopo gúnyosan felnevetett.
– Aki itt gyűlöl, az te vagy, Lorenzo. Gyűlölöd a vallást és az erkölcsöt.
Felforgatod a szokásokat, az eszméket és a törvényeket egy romlott és
istenkáromló ideálért. Döntéseidből és tetteidből látszik családod alacsony
származása. Nézz ki az ablakon, és lásd, mivé züllesztetted Firenzét. – A
fejét ingatta. – Nem lehet békét teremteni olyanok között, akik nemesi
származásúak, felmenői pedig a Szentföld felszabadításáért küzdöttek, és
azok között, akik szerencséjük érdekében lepaktáltak az ördöggel.
Lorenzo hitetlenkedve nézett rá, mintha a lelkébe akarna látni.
– Ha azt hiszed, hogy bírod az Úr áldását, és az ő nevében cselekszel,
nem kell tartanod tőlem. Én azonban félelmet látok a szemedben. És most
megértettem, hogy mindig is ezt láttam benne. Most már értem. A félelem a
kulcs, hogy megértsük a hozzád hasonlók tetteinek mozgatórugóját. Attól
való félelmetekben, hogy becsapnak, másokat csaptok be. Attól való
félelmetekben, hogy eltipornak, másokat tiportok el. Attól való
félelmetekben, hogy megítélnek, másokat ítéltek el. – Szünetet tartott, és
mélyet lélegzett. – És abbéli félelmetekben, hogy megölnek… ti gyilkoltok
meg másokat.
– Mindig helyesen cselekedtem, Isten és az emberek támogatását
élvezve. És sosem féltem.
– Helyes volt talán megöletni atyámat? És megkísérelni megöletni
engem? Helyes volt meggyilkoltatni a fivéremet?
Jacopo megvárta, amíg Lorenzo szavainak visszhangja elül.
– Igen – felelte.
Lorenzo nem válaszolt, csak gyűlölettel nézett rá.
– Kik vettek részt az összeesküvésben?
– Jól tudod.
– Guglielmo is benne volt?
– Nem! – vágta rá sietve Jacopo.
Jól tudta, hogy a Lorenzo húgával kötött frigy megmentheti Lorenzo
féktelen haragjától Guglielmót, ha nem bűnrészes. Ő pedig továbbviheti a
Pazzi nevet.
– Erre megesküszöm.
– Egy összeesküvő szava éppen annyit ér, mint egy csalóé.
– Akkor soha nem fogod megtudni, és egész életedben kétségek közt
őrlődsz.
Lorenzo belső vívódása kiült az arcára is.
– Mindent megtettem, hogy elkerüljem, hogy ide jussunk – mondta
vigasztalanul, majd felkelt a székből, és Jacopo mellé lépett. – Mindenáron.
De amikor valakinek pontosan ellentétes elképzelései vannak arról, hogy mi
a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz… A rend, a harmónia és az
egyensúly létrehozására tett törekvések a káosz martalékává válnak. Ennek
a káosznak. – Az ablakok felé intett, amelyeken beszűrődött a városban
tomboló zűrzavar. De az is lehet, hogy csak a hullák súlya alatt nyikorgó
kötelekre mutatott, amiknek hangja mintha kárhozott lelkek jajszava lett
volna.
– Itt az ideje, hogy befejezzük a játszmát, Jacopo. Itt és most – mondta
ugyanazokkal a szavakkal, amiket Jacopo is használt a kovácsműhelyben.
Jacopo felemelte fejét.
– Azzal vádoltál, hogy félek. Akkor most bizonyítsd be, hogy bátor
vagy.
Lorenzo határozottan nézett a szemébe, majd a helyiség egyik sarkába
ment. Megragadta az egyik feltekert kötél végét, az utolsóét. Az egyik
vasgyűrűhöz rögzítette, majd hurkot csomózott a másik végére.
Ahogy végzett, visszament Jacopóhoz.
– Sok évvel ezelőtt Galeazzo Maria Sforza herceg figyelmeztetett,
milyen küzdelmek várnak rám, és milyen szörnyűségeket kell majd
megtennem, ha átveszem atyám helyét. Anyám, feleségem és fivérem is
arra biztatott, hogy legyek könyörtelen. Nem hallgattam rájuk, Giuliano
pedig halott. De igazuk volt. Mert a kígyót csak úgy pusztíthatjuk el, ha
levágjuk a fejét.
Lassú, kimért mozdulatokkal Jacopo nyaka köré tette a hurkot, és
megszorította a csomót.
– A gyűlölet nem bizonyult biztos menedéknek, én ellenségem –
mondta kajánul. – Mindent elvesztettél miatta.
– Én csak azt veszítem el, ami hátravan még az életemből. Én mártír
leszek, aki az Úr ügyében szenvedett vértanúságot. De feltetted már
magadnak a kérdést, hogy veled mi lesz?
Lorenzo megragadta Pazzi karját, és magával húzta az utolsó szabad
ablakig.
Jacopo érezte Lorenzo félelmetes erejét, bár az is eszébe jutott, hogy
talán inkább ő gyengült el túlságosan. A szíve hevesebben vert, a torka
égett, de nem tört meg.
Lorenzo megragadta a zekéjénél fogva, és kényszerítette, hogy felálljon
a párkányra.
Egy galambpár szállt el néhány méterre az ablaktól. Könnyedén
lebegtek a félelmetes magasságban és az égszínkék égbolton, amit a tüzek
fekete füstje csíkozott be.
– Nézd! – mondta Jacopo a palota homlokzatán billegve, és állával a
haldokló város borzalmas látványára mutatott. – Itt van, amit te elvesztettél.
Mindazt, amiért küzdöttél. A jövődet és a lelkedet.
Egymás szemébe néztek, majd Lorenzo letaszította őt a mélybe.
10
11
12
13
– VÉGE –