A hívők

Gary Braver
Lettero (nov 2021)

Címke: krimi, thriller, regény

krimittt thrillerttt regényttt
Szívinfarktussal kerül a bostoni kórházba egy középkorú férfi, de
nem sikerül megmenteni. Negyedóra múlva mégis a saját lábán
távozik, és a kamerák ezt rögzítik. Aztán pár nap múlva behoznak
egy fiatal srácot, aki a balesete után kómába zuhan. Amikor
magához tér, Jézus anyanyelvén mondja a Miatyánkot, pedig nem
hisz Istenben, és sosem tanult arámiul.
Közben nem messze a kórháztól egy orvosi kutatócsoport teljes
titokban a halálközeli állapotot vizsgálja egy speciális
laboratóriumban.
Hamarosan a média „csodaembereket” emleget. És a bérgyilkos
munkába kezd…
 GARY BRAVER
 
A HÍVŐK
 
Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.
Márk 9:24
(Károli Gáspár fordítása)
ELSŐ RÉSZ
 PROLÓGUS
 
HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN
Plymouth, Massachusetts
 
Karen Wells éppen a számítógép előtt ült a Jordan Kórház
sürgősségi ügyeletén, amikor néhány perccel hajnali három előtt
megszólalt a telefon. Egy rohammentőből érkezett a hívás, jelezve,
hogy hamarosan megérkeznek egy ismeretlen személyazonosságú,
ötven év körüli férfival. Életveszélyes állapotban volt, leállt a szíve.
Karen riasztotta az ügyeletes orvost, dr. Brian Kennedyt és a két
rezidenst. Előkészítették a műtőt.
Ettől a riasztástól eltekintve az éjszakai ügyelet addig meglepően
nyugalmasnak bizonyult. Ahhoz képest, hogy kellemes, tavaszi
szombat este volt, csak kisebb sérüléseket kellett ellátniuk. Volt egy
gyógyszer-túladagolásuk, egy kificamított boka meg egy idős
asszony heveny hasmenéssel. Két héttel korábban, egy ugyanilyen
szombat este a sürgősségi leginkább a pokol tornácára emlékeztetett:
zsúfolásig volt betegekkel, visító csecsemőktől a hangosan nyögő
nyugdíjasokig. Most meg olyan csend volt, hogy Karen már-már
rosszul érezte magát. A beérkező szívesnek szerencséje van,
gondolta, semmi sem vonja el az orvosok és a nővérek figyelmét,
úgyhogy gyorsan és szakszerűen fogják ellátni.
Hét perccel a hívás után megérkezett a rohamkocsi. Két mentős
gurította be az eszméletlen, mesterségesen lélegeztetett férfit a
hordágyon. Egyenesen a kardiológiai egységhez vitték, ahol
villámgyorsan intubálták, és feltették az EKG-elektródákat a
mellkasára.
– Gyerünk, haver! Ne add fel! – biztatta az eszméletlen férfit az
egyik mentős, aki még mindig az újraélesztésével volt elfoglalva.
Karen rutinos mozdulatokkal feltette a vérnyomásmérőt,
miközben egy másik nővér az infúziót kötötte be.
– A francba! Ez hetven sincs – állapította meg.
– Nincs tapintható pulzusa se – mondta egy másik ápolónő,
Barbara.
 Az EKG képernyőjén az élet utolsó jelei voltak láthatóak – lassú,
szabálytalan hullámok, amelyek a szívhalált mutatják.
– Ne hagyj itt, haver! – kiáltott fel kétségbeesetten a mentős.
– Sokkolót! – hallatszott dr. Kennedy utasítása.
Néhány másodpercen belül négyezer voltos áramütés érte az
ismeretlen férfi mellkasát. A test önkéntelenül összerándult, a
mellkas megemelkedett, de a szív továbbra sem vert.
Folytatták az újraélesztést, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy se
az elektromos, se a mechanikai behatás nem vezet eredményre, dr.
Kennedy egy injekciós tűt döfött a harmadik és negyedik borda
közé, és egyenesen a szívbe fecskendezett egy adag epinefrint. De
hiába.
Az újraélesztést ennek ellenére nem hagyták abba. Dr. Kennedy
újabb, közvetlenül a szívbe adandó epinefrint rendelt. Az injekciót
most Karen döfte a férfi jobb szívkamrájába.
Azonban ez sem vezetett eredményre. Nem volt észlelhető
pulzus, se mérhető vérnyomás. És légzés sem. A férfi
testhőmérséklete alig volt 28 fok, a bőre egyre fakóbbá vált, és lassan
felvette a holttestek jellegzetes kékesszürke színét.
– Már akkor is ilyen hideg volt, amikor rátaláltak?
– Igen.
– De lélegzett?
– A fene se tudja. A vérnyomása hetven körül volt, de még volt
pulzusa. Az tuti.
– Hát most már nincs – állapította meg Karen.
– Megállás nélkül próbálkoztunk vele, egészen idáig.
– Hol találtak rá?
– Nem messze a Fehér Szikláktól vették észre arra járó srácok, az
út mellett. Ők hívták a 911-et, tőlük kaptuk a riasztást.
– Alkoholra vagy kábítószerre utaló jelek?
– Mi nem láttunk semmit, de első ránézésre tuti, hogy hajléktalan.
Karen a férfira pillantott. Az arca ugyanolyan volt, mint egy tucat
másiké, akivel az évek során összehozta a kórházban a sors. Széltől,
naptól cserzett, borostás arcbőr, májfoltok, kitágult pupilla, véreres
szem. Egy félresiklott élet jól felismerhető jelei. A végén aztán ezek
az alkoholisták meg drogosok tök egyformán néznek ki, gondolta
magában Karen. Ez a pasas fekete nadrágot viselt, ami még
meglehetősen jó állapotban volt. A felsőruházata, amitől már a
mentősök szabadították meg, egy zacskóban volt a hordágy
végében. A lábán nem volt se cipő, se zokni.
A karján azonban nem látszottak a tűszúrásokra utaló jellegzetes
nyomok. A kézfején viszont, az egyik vénán észrevett egyet.
– Úgy néz ki, befecskendezett magának valamit.
– Ja, de az is lehet, hogy infúziót kapott.
Nem, gondolta magában Karen, ez inkább heroin volt. A férfi
bőre már egészen pergamenszerűvé vált, és a felületén karcolások,
apró hegek nyomai látszottak. Mintha rovarok csipkedték volna
össze.
– Vége – jelentette ki dr. Kennedy halkan. – A halál beállta…
hajnali három óra huszonöt perc.
Bólintott a nővéreknek, aztán elindult az orvosi szoba felé.
Elkezdték kikapcsolni a műszereket. Miközben szótlanul pakolt,
Karennek eszébe se jutott a halál és az elmúlás fölött merengeni.
Tizenhét éve dolgozott a sürgősségin, a halál minden lehetséges
formájával találkozott már a hirtelen szívleállástól és a fulladástól a
kapcsolati erőszakon, lövöldözéses leszámoláson, kábítószer-
túladagoláson, késelésen és égési sérülésen át az autóbalesetben
elszenvedett súlyos roncsolódásokig. Amikor még a húszas éveiben
járt, sokkal nehezebb volt megemésztenie a halál nagyon is
kézzelfogható valóságosságát, és hozzászoknia ahhoz, hogy a halott
már nem egy emberi lény, csupán egy holt test, egy porhüvely.
Akkor még az járt a fejében a halál áldozatai láttán, hogy azok nem
sokkal korábban még mind élő, lélegző, gondolkodó lények voltak,
tele lélekkel és érzelmekkel, azzal a megfoghatatlan valamivel, ami
az életet életté teszi. Aztán egyszer csak nem marad más belőlük,
mint oszlásnak induló szövetek és szervek és csontok.
A lelki teher elviselhetőbbé tétele érdekében mindig azzal
nyugtatgatta magát, hogy a valódi lélek kiszabadul a porhüvelyéből,
és egy olyan, sokkal jobb helyre kerül, ahol véget érnek a
szenvedései. De még tizenhét, a sürgősségin lehúzott év után is
átjárta a szomorúság, ha a halál áldozata fiatal volt. Ezt érezte most
is, hisz a holtan heverő férfi távolról sem volt öreg. Ráadásul a
helyzet még szívszorítóbb, mert azt se tudja, milyen nevet írjon a
tetemre erősítendő cédulára.
Barbara és Karen fejezte be a holttest körüli teendőket. Átemelték
a kórházi hordágyra, a ruháit a személyes ingóságokat tartalmazó
zacskóba tették, amelyet gondosan nekitámasztottak a halott
combjának. Kikapcsolták a műszereket, elsötétültek a monitorok. Az
EKG-elektródákat, az infúziót és az intubációs tubust azért nem
távolították el, hogy a proszektúrán lássák, nem a sürgősségi
beavatkozás okozta a férfi halálát.
Mivel a holttá nyilvánításhoz szükséges dokumentumokat csak
orvos tölthette ki, Karen körbejárt a sürgősségin, és ellenőrizte a
többi beteget. Amikor visszaért a nővérpulthoz, dr. Kennedy már
végzett a papírmunkával. A halál hivatalos időpontja 3 óra 25 perc
volt. Karen ezt az adatot rögzítette a számítógépen is. A holttestet
nemsokára elszállítják a kórbonctanra. Ott őrzik majd mindaddig,
amíg nem sikerül azonosítani.
Karen kitöltötte a lábcédulát, és elindult, hogy felhelyezze az
ismeretlen halottra, akit erre a kis időre magára hagytak a gurulós
hordágyon. Elhúzta a négyes ágyat eltakaró függönyt. A hordágy ott
is volt, ahogy a műszerek meg az infúziós állvány is. Csak a halott
tűnt el.
Karen visszarohant a nővérpulthoz.
– Hol van a halott a négyesből?
Barbara csodálkozva nézett fel az előtte lévő kórlapokból.
– Tessék?
– Akinek nincsenek papírjai és nem tudtunk azonosítani.
Nincs ott. Elszállították?
– Nem. Hogyhogy nincs ott?
Barbara és Karen végigkérdezték a többieket is, de senki sem
tudott semmit a férfiról. Ahogy dr. Kennedy is határozottan tagadta,
hogy a halott közelébe ment volna. A betegszállítók is csak csóválták
a fejüket.
– Ki vihette el? – kérdezte hitetlenkedve Karen.
– Úgy érted, valaki idejött, és elvitte volna? – nézett rá Barbara.
– Hát az tuti, hogy nem a saját lábán távozott. Valaki ellopta.
 Karen kisietett a sürgősségi ügyelet előterében lévő
recepcióspulthoz. Az előcsarnokban nem volt senki, a recepciós
pedig, aki éppen akkor jött vissza a vécéről, állította, hogy nem látott
senkit, aki egy hordágyon heverő halottat tolt volna.
Karen megnyomta a biztonsági szolgálat riasztására szolgáló
csengőt, és néhány pillanaton belül már ott is állt előtte egy
megtermett biztonsági őr.
– Eltűnt egy holttest – tört ki belőle, aztán röviden vázolta a
történteket.
– Ki a fene lopna el egy halottat? – csodálkozott el az őr.
– Én is pont ezt kérdezem – nézett rá Karen, majd elindult a
nővérszoba felé, ahol az osztályon működő biztonsági kamerák
monitorai és rögzítőegységei voltak.
Letelepedett a számítógép elé, begépelte az időpontot – 3 óra 20
perc –, aztán megnyomta az Enter gombot.
A képen a sürgősségi osztály egymás mellett sorakozó
kardiológiai egységei látszottak. 3 óra 27 perckor dr. Kennedy
kilépett a négyesből. Két perccel később Barbara és Karen is kijött, és
végigellenőrizte a többi ágyon fekvő beteget. Aztán látszott, ahogy
Karen elmegy a nővérpultig, hogy rögzítse a számítógépen a halott
adatait. Aztán egészen addig nem történt semmi, míg a számláló el
nem ért 3 óra 43 perchez. Akkor kilépett egy férfi a négyesből.
A halott férfi volt az. Az ismeretlen, akinek a lábcédulája jelenleg
is ott lapult Karen köpenyének a zsebében. Mezítláb volt, a felsőteste
meztelen. A mellkasán még ott fityegett néhány EKG-elektróda.
Bizonytalan léptekkel, de a saját lábán ment a folyosón. A halott,
akinek nem volt pulzusa, nem volt szívverése, nem volt vérnyomása,
akinek a gépek szerint megszűntek az életfunkciói.
Karen kiguvadt szemmel bámult a képernyőre, és bár sikoltozni
szeretett volna, egy hang sem jött ki a torkán.
 1
 
JANUÁR 28., PÉNTEK
Napjainkban
 
– Azt hittem, hogy meghaltam, és a mennyországba jutottam.
– Lényegében igen. Két bubi néz rád Anthony kezéből és még
húzol kettőt. Te soha nem számolsz közben? – kérdezte Damian. –
Kurva nagy rizikót vállalsz így.
– De végül nyertem – nézett rá Zack elégedetten.
– Csak mert mázlid volt. Mindegy, most egy ideig legalább nem
kell a napi betevőért játszanod.
– A napi cucc az megvan. Találtam egy klinikát, ahol harminc
dollárt is megadnak négy deciért.
– Úgy érted, hogy a véredért? Eladod?
– Háromezer-hatszázzal vagyok mínuszban a Discover
kártyámon, és perrel fenyegetnek.
– Talán fel kéne függesztened egy időre a szerencsejátékot. Nem
sokkal múlt hajnali egy óra, és a bostoni égboltot súlyos, sötét felhők
takarták el. Annak ellenére, hogy még javában tél volt, a hőmérő
higanyszála nulla fok felett volt, és az utcákon nyoma sem látszott a
hónak. Zack Kashian a biciklijéhez igyekezett, amelyet ahhoz a
villanyoszlophoz láncolt, amely mellett Damian Santoro kocsija
parkolt. Néhány perce jöttek el egy közös barátjuk lakásáról, ahol
még most is folyt az online pókerparti. Négyórányi kitartó játék
azonban meghozta a gyümölcsét Zack számára. Zacknek sikerült
egy erős kombinációt összeraknia – full house, három dáma két
bubival –, úgyhogy elhozta a több mint háromszáz dolláros potot,
ami egy kis időre talán helyreállítja a számlaegyenlegét.
– És anyád? Nem segít? – kérdezte Damian Zackre nézve.
– Szerinte szenvedélybeteg vagyok.
– Amit, gondolom, nem kíván támogatni.
– Hát nem. Pedig nem a szenvedéllyel van a baj, hanem azzal,
hogy pechem van.
A bringa ott állt a Tremont Streeten. Zack egy köpésre lakott
innen, a Northeastern Egyetem campusának a másik oldalán, a
Hemenway Streeten. Mivel csak néhány saroknyira volt, nem
vacakolt a sisakkal, csak egy kötött sapka volt a fején. Eloldozta a
bringát, és odatolta Damian kocsija mellé.
– Na mindegy, de ma legalább aludj egy jót – morogta Damian.
Zack elégedetten csapott a kabátja zsebére.
– Arról Anthony gondoskodott. Van altatóm, eladta nekem egy
fél doboz Lunestáját.
– Lehet, hogy te mégiscsak beteg vagy…
– Azért nem tudok aludni, mert nyakig úszom az adósságban,
nem pedig azért, mert szenvedélybeteg vagyok.
– Ez faszság. Kölcsönöket kunyerálsz, hogy törleszteni tudd az
adósságodat. Most meg már a véredet árulod. Én mondom, jobb
lenne, ha leszállnál ezekről az online cuccokról. Ezek tényleg
addiktívak és veszélyesek.
Zack megadóan felemelte a kezét.
– Köszönöm a tanácsot, dr. Phil. Vagy hívjalak inkább Damian
atyának?
– Tudod, mire lenne neked szükséged, fiam? – folytatta Damian,
belemenve a játékba.
– Nem, de nyilván pillanatokon belül megtudom.
– Vissza kellene találnod Istenhez.
– Kezdjük azzal, hogy még egyszer se találtam meg.
– Akkor legfőbb ideje, hogy végre megtaláld. Nem feltétlenül
egyházra vagy templomra gondolok. Csak egy helyre, ahol
megvilágosodhatsz, ahol valami szellemi táplálékhoz juthatsz.
– Majd elgondolkozom felőle.
– Nem fogsz, pedig jó lenne. Vasárnap egyébként buddhisták
közé megyek, ha van kedved, gyere velem.
Damian hithű és lelkes keresztény volt, aki minden héten más
templomot keresett fel Bostonban és környékén. És néha nem
keresztény gyülekezeteket is meglátogatott.
– Vasárnap másféle elfoglaltságom van.
– Ja, azokkal, akik perlekednek Istennel.
Damian a Világi Humanisták Társaságára utalt, arra a
szervezetre, amelynek Zack aktív tagja volt.
 – Nem perlekedünk Istennel, és egyáltalán nem űzünk gúnyt a
vallásokból. Kirándulást szervezünk belvárosi kissrácoknak a
Természettudományi Múzeumba. És ha van Isten, akkor ez ellen tuti
nincs semmi kifogása.
Elsőéves korukban ismerkedtek meg, amikor szobatársak lettek a
Northeastern Egyetemen. Annak ellenére voltak elválaszthatatlan
jóbarátok, hogy Zack megingathatatlan ateista volt. Lehet, hogy
éppen a mindkettejükben meglévő dogmatizmus szolgált szoros
barátságuk kötőszövetéül.
– Mindig van valami magyarázat. Túl sok benned a racionalitás,
rád férne egy kis lelki megvilágosodás.
– Foxwoodsban is meg lehet világosodni?
– Egy kaszinó távolról sem az a hely, amire most éppen
szükséged van – nevette el magát Damian, azzal megölelte barátját,
beszállt a kocsijába, és elhajtott, Zack pedig nyeregbe pattant, és
elkezdett pedálozni hazafelé.
Zack még sohasem járt kaszinóban. A társasági pókerezést és az
online felületeket kedvelte. Talán egy kicsit túlságosan is. Voltak
olyan hetek, amikor vagy harminc órán át játszott, elbliccelte az
egyetemi szemináriumokat, egész éjjel fenn maradt, és egyik
játszmából a másikba esett. És igen, sokszor nyert is, főleg ha
alacsonyan, huszonöt dollár körül volt a beugró. Ahhoz azonban,
hogy nyerjen, hosszú órákat kellett a játékkal töltenie. Ahogy
beletemetkezett egy online pókeroldalba, a 250 dollár nevezésű játék
könnyed csábításnak tűnt, ahogyan néha az 500 dolláros is. És
minden egyes alkalommal átjárta a fogadással együtt járó végtelen
izgalom, ahogy biztatta önmagát, hogy igen, most egészen biztosan
nyerni fog. Ez volt a nagy és elkerülhetetlen csapda, így vált a saját,
egekbe szökő adrenalinszintjének az áldozatává. Felpörgött, és meg
volt győződve arról, hogy nyerni fog. De míg egy asztalnál ülve az
ember látja a többi játékost, és megpróbál az arcukból, a
tekintetükből kiolvasni valamit a lapjárásról, az online játék során
magára van hagyva, és sokszor elveszíti a józan ítélőképességét. Erre
emlékeztetik aztán a tartozások a barátoknak, a banknak, a
hitelkártya-társaságnak. Lehet, hogy Damiannek mégis igaza van.
 Igazi tehetség vagy abban, hogy mindent elcsesszél. Huszonnégy éves
vagy, de annyi eszed sincs, mint egy tizennégy évesnek.
Zack felpillantott az égre, és hirtelen arra vágyott, bárcsak képes
lenne valaki odafentről tanácsod adni neki. Aztán rögtön el is
hessentette a kósza gondolatot, és bekanyarodott a Ruggles Streetre.
Eszébe jutott, hogy másnap elmegy a Közkórház vérbankjába.
Nagyon remélte, hogy a szenvedélyes pókerezés nem kizáró
körülmény a véradásnál. A lakása csupán néhány saroknyira volt a
Huntington Avenue-tól. Hirtelen szitálni kezdett az eső, az apró,
hideg cseppek szinte ráfagytak az arcára. Ha csak egy-két fokkal
hidegebb lenne, az út korcsolyapályává változna. Ahogy nyomta a
pedált, érezte, hogy a bankjegyköteg minden egyes tekerésnél
mozog a zsebében. Zack nem akarta elveszíteni az aznapi
nyereményét, ezért fél kézzel a zsebébe nyúlt, hogy
visszagyömöszölje a pénzt. Néhány pillanatig csak a bal kezével
próbálta irányban tartani a kormányt a csúszós útfelületen.
Egy másodperccel később már Zack is rádöbbent arra, milyen
végzetes hibát követett el. Az első kereke belecsúszott egy kátyúba,
és onnantól kezdve mintha valami furcsa lassított felvételen látta
volna az eseményeket. Az első kerék hirtelen balra csapódott, és
megállt, amitől Zack átrepült a kormány felett, egy ideig a levegőben
úszott, majd fejjel beleállt a zebra előtt lévő közlekedési lámpa
oszlopába.
A másodperc törtrészéig érezte, hogy fejjel lefelé van, aztán
zuhanni kezd, és a járda egyre közeledik feléje. A következő
pillanatban már a járda szélén hevert, feje az oszlop lábánál. A
biciklije az oldalára fordulva feküdt tőle néhány méterre, csak a
furcsa szögben elhajlott első kerék emelkedett ki a kátyúból és az
úttest felületéből. Az agya hirtelen ráébredt, hogy valami egészen
kifacsarodott és valószerűtlen szögből látja a világot. De ahogy
kezdte volna felfogni, hogy mi és hol van, hirtelen minden elsötétült.
 2
 
Maggie Kashiant legmélyebb álmából riasztotta fel a telefon
csengése.
Felült az ágyban. A digitális óra hajnali 3 óra 28 percet mutatott.
Összeszorult a gyomra. Egy éjfél utáni telefonhívás csakis rosszat
jelenthet. Tizenhárom éve tudta ezt, azóta, hogy egy éjjel arról
értesítették, hogy nagyobbik fiát, Jake-et meggyilkolta két homofób
fiatal.
Könyörgöm, legyen ez egy téves hívás, fohászkodott magában,
miközben a sötétben megpróbálta elérni a telefont.
– Mrs. Kashian?
– Tessék!
– Ön Zachary Kashian édesanyja?
– Igen – felelte, és közben érezte, hogy átjárja testét a jeges
rémület.
– Kyle Kerr vagyok, a Beth Israel Deaconess Medical Center
sürgősségi részlegén dolgozom rezidensként. Itt van nálunk a fia,
Zachary. Sajnos balesetet szenvedett a biciklijével, úgyhogy most itt
fekszik az intenzív részlegünkön.
– Jaj, édes istenem!
– A jó hír az, hogy életben van, és lélegzik, de fejsérülést
szenvedett, és egyelőre eszméletlen. Van esetleg valaki, aki ide tudja
hozni önt?
– De ugye rendbe jön?
– Ezt most még nem lehet tudni. Ha meg tudna kérni valakit arra,
hogy idehozza önt, az nagyon jó lenne. Ha nincs senki, akkor
megkérjük mi a rendőröket, hogy menjenek el önért.
– Mennyire súlyos az állapota?
– Agyrázkódást szenvedett, és a CT-n szubdurális vérzés is
látható, de stabil az állapota.
– Jaj, istenem. Ez nem lehet igaz.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kellett közölnöm.
Szóval, lenne valaki a családban vagy az ismerősei között, aki
idehozná?
 Maggie próbált végre a kérdésre koncentrálni. Az egyetlen
szomszéd, akivel viszonylag jóban volt, Ginny Steves, elutazott a
hétvégére.
– Nem, nincs.
– Akkor értesítem a carletoni rendőrséget.
Maggie megköszönte, majd elbúcsúztak. Egész testében remegett
az idegességtől, miközben felhívta a testvérét, a Bostontól délre lakó
Kate-et, hogy jöjjön oda a kórházba ő is. Felöltözött, és nem sokkal
később már meg is jelent egy járőrkocsi a ház előtt.
A kórházba vezető útról nem sok emléke maradt. Lényegében
sokkos állapotban ült a rendőrautó hátsó ülésén. Azt észlelte, hogy a
kocsi villogó fényekkel halad, de szerencsére a sofőr, aki maga sem
volt beszédes kedvében, nem kapcsolta be a szirénát.
Húsz perccel később végre megálltak a sürgősségi ügyelet
bejáratánál. A rendőr odakísérte Maggie-t a recepcióspulthoz, és kis
idővel később már meg is érkezett az ügyeletes orvos, dr. Kerr.
– Hogy van? – kérdezte Maggie, nyugalmat erőltetve magára.
– Szerencsére nem szenvedett semmilyen törést, nem sérült meg a
gerince és nincs belső vérzésre utaló jel – mondta a doktor. – A
légzése biztosított, és mostanra a vérnyomása is stabilizálódott.
Viszont trauma érte a fali lebenyt – tette hozzá, és a bal kezét a feje
tetejére helyezve mutatta a sérülés helyét. – Elvégeztük a szükséges
beavatkozást, hogy csökkentsük a koponyán belüli nyomást.
– Beavatkozást?
– Igen, ilyenkor egy kis nyílást fúrunk a koponyába, hogy… Dr.
Kerr folytatta a szakszerű magyarázatot, de Maggie már az addig
hallottaktól is kis híján elájult. Belegondolni se szeretett volna a
dologba, hogy a fia koponyájába lyukat fúrtak.
– …és beépítettünk átmenetileg egy kis szelepet is, hogy
ellenőrizni tudjuk a vérömleny állapotát. Ilyen sérülés esetén ez
rutineljárás.
– Agykárosodást szenvedett? – kérdezte Maggie elhaló hangon,
mert csak nehezen tudta rávenni magát arra, hogy egyáltalán
feltegye a kérdést.
– Nos, ezt még nehéz lenne megmondani. Azonban fiatal és
egészséges, ami sokat javít az esélyein. Addig azonban, amíg a
vérömleny fel nem szívódik, nem tudjuk pontosan megállapítani,
hogy károsodott-e és mennyire az agya. Mesterséges kómában
tartjuk, hogy elősegítsük a gyógyulását. Közben megérkezett Maggie
testvére, Kate is. Megölelték egymást, és Maggie röviden
összefoglalta neki, amit megtudott.
– Szeretném látni – fordult aztán az orvoshoz. – Ugye
odamehetek hozzá?
– Természetesen.
– Mégis, mi történt? – kérdezte Kate, miközben elindultak a
folyosón.
Kérdésére egy, a nyomukba szegődő bostoni rendőr válaszolt.
– Hazafelé biciklizett, és belehajtott egy kátyúba a Huntington
Avenue sarkán.
– Egy sarokra volt a lakásától. A rendőr szomorúan bólintott.
– Bár nem volt se hó, se jég az úttesten, sok a kátyú arrafelé.
A két nőt bekísérték az intenzív részlegre. Érzékelték, hogy a
függönyök takarásában, gépekhez kapcsolva betegek fekszenek az
ágyakon. Végül dr. Kerr megállt, és óvatosan félrehúzta a Zack ágyát
eltakaró függönyt. Maggie úgy érezte, ott, helyben elájul. A fia arca,
feje szinte ki sem látszott a kötés alól, a csuklóját, a nyakát és a fejét
csövek és vezetékek kötötték össze különböző pittyegő és zümmögő
műszerekkel. Az ágy mellett egy infúziós állvány tornyosult, a fia
lába mellett pedig a katétercső futott az ágy aljára erősített műanyag
zacskó felé. Zack szemhéja és a szeme alatti rész feldagadt, akár egy
bokszolónak, bőre a vörös és a sötétlila legkülönbözőbb
árnyalataiban játszott. Lélegeztetőgépre volt kapcsolva, a szájából
ijesztően lógtak ki mindenféle csövek. Maggie kis ideig képtelen volt
felfogni a látványt, az volt az érzése, hogy ez nem is a fia, hanem
csak valami szerencsétlenül járt idegen. Aztán beléhasított a
felismerés, és összeomlott.
A zokogás hangjára odasietett egy ápolónő, és tapintatosan egy
széket húzott az ágy mellé. Maggie lerogyott, és amikor egy kicsit
alábbhagyott a sírása, Zack karjára tette a kezét.
– Zack! Itt van anya. Itt vagyok melletted, kicsim. Minden
rendben lesz, ne félj!
 – Az nagy szerencse, hogy stabilizálódott az állapota – jegyezte
meg nyugodt hangon az ápolónő –, és az életfunkciói rendben
vannak.
Maggie bólintott, aztán, mintegy magának, még hozzátette:
– Nem veszíthetem el.
– Nem is fogod – szólalt meg Kate.
– Zack, kicsim! Rendbe jössz. Nemsokára magadhoz térsz.
Ahogy ezt kimondta, Maggie-ben emlékek tolultak fel, és úgy
érezte, mintha egyszer már átélt volna hasonló helyzetet.
Kérlek, ne hagyd, hogy őt is elveszítsem.
Tizenhárom évvel ezelőtt Zack bátyját, Jake-et vérbe fagyva, a
felismerhetetlenségig szétvert arccal találták meg holtan. Egy
cambridge-i bárban volt aznap este, egy melegek által kedvelt
helyen, és egy kihalt parkolóban provokálta két agresszív barom,
akik nemcsak részegek voltak, hanem be is voltak szíva. A nevük
örökre bevésődött Maggie agyába: Volker és Gretch. Állítólag az
egyik belekötött Jake-be, aki visszakiabálva faszfejeknek nevezte
őket, mire nekiestek. Mivel az egyetlen szemtanú az egyik gyilkos
unokahúga volt, mindenki összevissza hazudozott. Egy minden
hájjal megkent ügyvédnek még azt is sikerült elérnie, hogy a DNS-
vizsgálat eredményét érvénytelennek tekintse a bíróság.
Jake halála teljesen összetörte Maggie férjét, Nicket, aki mély
depresszióba zuhant. Nem volt képes addigi életét továbbfolytatni,
és szakított a világgal: csatlakozott egy bencés kolostori közösséghez
az állam másik szegletében. Elváltak, és az, hogy Nick kilépett az
életükből, pótolhatatlan űrt hagyott Zack lelkében. Maggie-t azóta is
egyfolytában gyötörte emiatt a lelkiismeret-furdalás. Három évvel
ezelőtt aztán Nick szívrohamban meghalt.
Volker és Gretch.
A nevükre gondolva még ennyi idővel az események után is
elöntötte Maggie lelkét a keserűség.
A két asszony vagy húsz percig szótlanul üldögélt Zack ágya
mellett. Végül Maggie törte meg a csendet.
– Mindig az az érzésem, hogy már szinte nem is ismerem.
Nick halála óta alig beszéltünk egymással.
 – Mert már a saját lábára állt – nézett rá Kate. – Egyetemista, és
Bostonban lakik. A gyerekek felnőnek, és élik az életüket. Ezt
minden szülő kénytelen átélni.
– Igen? Azt is csak hetekkel később kegyeskedett elmondani,
hogy Amandával szakítottak. Mintha szántszándékkal azt akarná,
hogy én legyek az utolsó, aki tud róla bármit is. Néha olyan, mintha
nem is lenne gyerekem.
– Te, egyáltalán miért kellett az éjszaka közepén bicikliznie?
– Valamelyik haverjának a lakásán szoktak kártyázni – felelte,
aztán még keserűen hozzátette: – Szerintem szerencsejáték-függő.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta, már meg is bánta.
– Igen? – nézett rá Kate elkerekedett szemmel.
– Adósságai vannak. Nem tudom, mennyi, de ha jól értem,
pókereznek.
– Ezt honnan veszed?
– Mert a számlák és a fizetési felszólítások, amíg még szóba állt
velem, hozzám jöttek – felelte, elkeseredetten megrázva a fejét. –
Pocsék anya vagyok.
– Ne bolondozz, miért lennél az? Különben sem tartozol már
felelősséggel az anyagi ügyeiért.
– Bárcsak hinnék Istenben! Akkor legalább tudnék imádkozni
érte.
Az ágy lábánál megpillantotta Zack hátizsákját, benne a fia
laptopját. E nélkül sehová sem ment, mert közeledett a
szakdolgozata leadási határideje. A témája: A darwini elképzelések
hatása Mary Shelley Frankensteinjére. Minden szabad idejében ezzel
foglalkozott. Egyszer, egy jobb pillanatában elmesélte Maggie-nek,
hogy a dolgozat kiindulópontja Darwin egy korai esszéje, amelyben
a tudós azt fejtegeti, hogy a bosszúállás a legerősebb emberi
ösztönök egyike. Zack azt vizsgálta, hogy mennyire érhető tetten ez
a gondolat a regényben szereplő figurák cselekedeteiben.
Maggie szomorkásan nézte a hátizsákot, a laptopot, és az járt a
fejében, hogy a fia mennyi munkát fektetett ebbe a dolgozatba.
Elsírta magát. Kate átölelte a vállát.
– Magához fog térni – suttogta.
 Maggie szeme elkalandozott a monitorok felé. A tekintete végül
azon a narancssárga hullámon állt meg, amely a szívműködést
mutatta. Szótlanul bámulta, és közben magában halk fohászt
mormolt.
– Utoljára akkor voltam itt vele, amikor megszületett.
Huszonnégy évvel ezelőtt. Tudtad, hogy burokban született?
– Burokban?
– Igen, a magzatburok egy része ott volt, a fejére tapadva. A
szülésznő teljesen odavolt. Gondolom, új lehetett, és addig még nem
látott ilyesmit. Aztán végül az orvos finoman kicsomagolta belőle,
miközben elmesélte, hogy a régi időkben mindenféle misztikus erőt
meg jelentőséget tulajdonítottak ennek az emberek.
– Még csak nem is hallottam róla.
– Mások meg úgy tartották, hogy az ilyen burokban született
gyerekekből lettek a démonok.
– És ahogy az már az ilyen hiedelmekkel lenni szokott, nem is
többek egyszerű hiedelmeknél. Alaptalan babonák.
– Nyilván. Bár őszintén szólva jobb lett volna, ha nem tudok róla
– sóhajtott fel Maggie, és közben Zackre pillantott.
– Mert lehet, hogy valami átok lebeg fölötte.
– Már ne is haragudj, de ez tényleg ostobaság.
– De mi van, ha mégsem tér magához? – kérdezte Maggie a kezét
tördelve.
Kérlek, ne vedd el! – fohászkodott magában.
Jake gyilkosai azonban örökre megfosztották Maggie-t a hittől,
elvették tőle nemcsak a fiát, hanem Istent is. Jóval több mint egy évig
úgy élt, akár egy élő halott, kedv és erő nélkül tengette a napjait.
Idővel aztán a lelkét mérgező gyász átadta a helyét a kötelességszerű
létezésnek: Zacket fel kellett nevelnie. Három évvel azután, hogy
Nick a világot hátrahagyva elvonult a kolostorba, beállított Thomas
Albani testvér, és átnyújtotta Nick urnáját.
– Mi van, ha ez valami büntetés? – suttogta.
– Büntetés? Miért?
– Mert elvesztettem a hitemet. És most Isten ezzel sújt le rám.
– Én inkább megmaradnék amellett, hogy ez egy baleset volt, és
kész – nézett rá Kate. – Elhivatott és jó tanár vagy, a szabadidődben
önkéntesként bántalmazott gyerekeket segítesz. Ha a Jóistennek
büntetni támadt kedve, akkor talált volna erre alkalmasabb embert.
 3
 
Maggie az éjszakát Zack ágya mellett töltötte, a széken üldögélve.
Nem sokat aludt, csak időnként elbóbiskolt, de abban a pillanatban,
hogy a feje valamelyik irányba elbillent, egyből felriadt. Zack
továbbra is mozdulatlanul feküdt, az arca halálsápadt volt. Csak a
mellkasa mozgott, hol fölemelkedett kissé, hol meg visszasüllyedt,
abban az egyenletes tempóban, amit a lélegeztetőgép diktált. Azt,
hogy életben van, tulajdonképpen csak a monitorokon látható
hullámok jelezték.
Az éjszaka egy pontján megjelent a rezidens két ápolónő
társaságában, és megkérte Maggie-t, hogy egy kicsit menjen ki a
folyosóra, mert szeretné megvizsgálni Zacket. Amikor végzett,
egyből odalépett az idegesen várakozó asszonyhoz.
– Szerencsére az állapota még mindig stabil, és úgy tűnik, a
koponyaűri vérzés is elállt.
– Hála az égnek – sóhajtott fel Maggie. – És mikor tér magához?
– Egyelőre mesterséges kómában tartjuk, ezért ezt most még nem
lehet megmondani. Súlyos agyrázkódást szenvedett, ki kell várnunk,
hogy a vérömleny és az azzal együtt járó megnövekedett nyomás
csökkenjen. Amikor ez bekövetkezik, elkezdjük felébreszteni.
A kóma szó hallatán Maggie kis híján elájult.
– De magához fog térni, ugye?
– Nagyon erősen remélem.
– Úgy érti, az is lehet, hogy igazi kómában marad?
– Nézze, ennek is megvan az esélye, habár nagyon kicsi.
Maggie mélyen az orvos szemébe nézett, és hirtelen elfogta az az
érzés, hogy a férfi eltitkol előle valamit.
– És mi van az agysérüléssel?
– Egyelőre nem látom semmi nyomát, de, tudja, a mostani
állapotában igen nehéz erről bármit is mondani – felelte dr. Kerr. –
Mindent megteszünk, amit csak tudunk.
 
A nap folyamán az orvosok megállapították, hogy a Zack
koponyájában keletkezett vérömleny szépen felszívódott, és
kezdhetik csökkenteni a nyugtatók adagolását. Ez jó hír volt. Kate
ragaszkodott ahhoz, hogy Maggie vegyen ki egy szobát egy közeli
szállodában, és ott pihenjen, mint hogy ingázzon Carleton és Boston
között. Ő pedig elment Maggie lakására, és összepakolt egy táskányi
váltás ruhát a testvére számára.
Nem sokkal dél előtt Damian Santoro telefonált. Engedélyt kért
Maggie-től, hogy Anthony Lawrence és a szobatársa, Geoff
Blessington társaságában meglátogathassa Zacket. Maggie
természetesen beleegyezett. Kora délután értek oda, és meglehetősen
elképedve üldögéltek az ágy körül. Felfoghatatlannak tűnt számukra
a látvány, hiszen Zack úgy feküdt ott, akár egy halott. Maggie
elmesélte nekik, hogy mi történt, és azt is, amit az orvosoktól addig
megtudott.
A hallottak letaglózták a három fiút, csak az okozott némi
megkönnyebbülést, hogy Zack nem szenvedett belső sérüléseket.
– Ti vagytok a legjobb barátai – nézett Maggie a három fiúra –, és
nagyon örülnék, ha most őszinték lennétek hozzám. Tudom, hogy
kártyázik, azt is, hogy pénzben, és azt is, hogy többet veszít, mint
nyer. Arról is tudok, hogy el-elmaradozik a lakbér kifizetésével meg
bizonyos számlákkal is. Nem arról van szó, hogy ezért hibáztatnálak
benneteket. Nektek is tartozik?
A fiúk próbáltak lopva egymásra pillantani, és mindegyik azt
remélte, hogy majd a másik magára veszi a kérdés
megválaszolásának terhét. Végül Anthony szólalt meg elsőként,
zavarában megállás nélkül pislogva.
– Nem, vagyis nem sokkal.
– Mégis, mennyi az a nem sok?
– Nem is tudom… talán… olyan négyszáz dollár körül.
– És neked is lóg, Geoff? – nézett Maggie a másik srácra.
– Nekem csak három ötvennel, de ez nem okoz gondot.
– Damian?
– Egy kicsivel többel mint hatszáz.
Maggie hirtelen szúró fájdalmat érzett a szíve tájékán.
– Akkor ezt hadd rendezzem el veletek helyette – bólintott.
– És azon kívül, hogy tőletek kölcsönkér, mégis, hogy boldogul?
– Azt nem tudom – motyogta Damian.
 – Srácok, most ne akarjatok falazni neki. Adósságokba verte
magát.
A három fiatalember zavartan hümmögött valamit, aztán újra
Anthony szedte össze először a bátorságát.
– Azt hiszem, néha elad cuccokat.
– Elad? Mégis mit?
– A régi tankönyveit. A könyvesbolt visszavásárolja. Meg
ruhákat. Ebben azonban nem vagyok biztos.
Maggie próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem ment
könnyen. Rendszeresen küldött pénzt Zacknek, erre most kiderül,
hogy tartozik a barátainak és eladogatja a cuccait.
– Köszönöm, hogy őszinték vagytok – jelentette ki, és elővette a
csekk-könyvet a táskájából.
– Erre egyáltalán nincs szükség, Mrs. Kashian – tiltakozott
Damian.
– Dehogy nincs. És Zack nevében is köszönöm, hogy ilyen
nagyvonalúak voltatok vele – tette hozzá, miközben mindhármuk
számára kiállított egy-egy csekket. – Lenne még egy kérdésem, és
szeretném, ha erre is őszintén válaszolnátok. Szerintetek… Szóval
lehet, hogy függőségben szenved? Hogy szenvedélybeteg?
Anthony szeme elkerekedett a meglepetéstől a kérdés hallatán.
– Ó, nem, nem! Dehogy! – szakadt ki belőle, és közben
segélykérőn pillantott Damian és Geoff felé.
Azok is határozottan megrázták a fejüket.
– Nem, ne tessék azt képzelni, hogy minden áldott este, megállás
nélkül pókerezünk – mentegetőzött Geoff.
– De valami magyarázat azért mégiscsak kell hogy legyen az
adósságaira. Fiúk! – nézett rájuk megint. – Ha tudtok valamiről,
akkor áruljátok el, sokat segítenétek vele.
A szobára telepedő zavart csendet végül Damian törte meg.
– Lehet, hogy online is pókerezik.
Maggie szomorúan bólintott, és maga elé képzelte, amint Zack a
kora hajnali órákban a laptopja előtt gubbaszt, és szenvedélytől izzó
tekintettel próbálja maga felé fordítani a szerencsét.
Úgy tűnt, Anthony olvasott a gondolataiban.
 – Mrs. Kashian! Szerintem tényleg nincs szó szerencsejáték-
függőségről. Szimplán meg van szorulva, és a nyeremény
segítségével próbálja kifizetni a tartozásait. Attól azonban távol van,
hogy függő lenne.
– Jó napot! – jelent meg váratlanul Kate.
Üdvözölte a meglehetős kínban feszengő három látogatót, majd
odament az ágyhoz, és homlokon csókolta Zacket. Aztán rábeszélte
Maggie-t, hogy menjenek le a kórház éttermébe, és egyenek valamit,
Zacket pedig hagyják a három fiú társaságában. Maggie – noha úgy
érezte, az idegességtől egy falat se menne le a torkán – tudta, hogy
ennie kell, mert már szédült az éhségtől, ezért engedelmesen követte
a testvérét.
 
Fél óra elteltével tértek vissza az intenzív osztályra. Amikor
félrehúzták a függönyt, hogy belépjenek, Maggie ijedten felkiáltott:
– Mi történt?
Damian éppen az ágy fölé hajolt, és egyik kezét Zack homlokára
tette.
– Csak teszek egy kis szenteltvizet a homlokára.
– Szenteltvizet? – képedt el Maggie, és mert a látványtól az az
érzése támadt, mintha már az utolsó kenetet adná fel valaki a fiának,
egész testét átjárta a rémület.
– Nincs semmi baja – nyugtatgatta Kate. – Csak alszik. Nézd meg
a monitorokat!
Maggie üres tekintettel bámult a képernyőkre, és próbálta
valahogy összeszedni magát. Végül Damianhez fordult.
– Ezt ne csináld, kérlek. Nem vagyunk vallásosak. De még mielőtt
folytathatta volna, Kate közbeszólt:
– Nagyon kedves tőled, Damian. Köszönjük szépen – mondta, és
közben finoman megszorította Maggie karját, jelezve, hogy meg ne
próbálja folytatni a mondókáját.
Így aztán Maggie nem szólt semmit, csak szemrehányóan nézett
Damianre és a kezében tartott aprócska fiolára. Szinte kézzel
tapintható volt a megvetése mindennel kapcsolatban, ami a vallással
függött össze. Kimondottan kényelmetlenül érezte magát, ha
vallásos emberek társaságában kellett lennie.
 – Ennél az ágynál minden rendben van? – bukkant fel a függöny
nyílásában egy nővér, aki minden bizonnyal hallotta a feszült
szóváltást.
– Igen, minden teljesen rendben.
Az ápolónő érdeklődő tekintettel végigmérte az ágy körül
tartózkodókat, aztán közelebb lépett Zackhez, ellenőrizte a
monitorokat és az infúziós zacskót, megigazította egy kicsit a
párnáját. A helyiségre olyan kényelmetlen csend telepedett, hogy
végül Kate – a feszültséget oldandó – megkérdezte tőle, van-e bármi,
amiben a család tudná segíteni a kórháziak munkáját.
– Hát, valamiben igen – felelte az ápolónő. – Ha legközelebb
bejönnek, hozhatnának neki egy edzőcipőt.
– Edzőcipőt? – csodálkozott Maggie.
– Igen, hogy védje a lábfejét. Ha ne adj’ isten hosszabb ideig
ebben az állapotban lesz, akkor a lába sorvadásnak indul.
Természetesen tornáztatjuk, de a cipő sokat segít abban, hogy a
lábujjai ne görbüljenek be.
– De hát magához fog térni, nem? – szakadt ki Maggie-ből.
– Egészen biztosan. Ez csak megelőzésül szolgál.
Maggie bólintott, miközben gyilkos pillantást vetett az ápolónőre.
Az pedig, mintha csak megérezte volna az ellene irányuló sötét
indulatot, sietősen távozott. Az elfüggönyözött helyiségre kínos
csend telepedett. Mindenki fejében ugyanaz a gondolat járt:
elképzelték, hogy Zack beláthatatlanul hosszú ideig hever az ágyán
öntudatlanul, lábán a Nike edzőcipővel, amely megakadályozza,
hogy a lábujjai karmokká változzanak. Kis idő elteltével Anthony
bólintott Geoff és Damian felé, majd bejelentette, hogy ideje
indulniuk.
– Arra gondoltam – nézett körbe Damian –, mi lenne, ha előtte
elmondanánk egy közös imát Zackért.
Kate, mielőtt még Maggie-nek esélye lett volna megszólalni,
egyből rávágta:
– Ez nagyon szép gondolat. Maggie engedelmesen bólintott.
– Rendben – suttogta, és magában arra gondolt, hogy egy kis ima
semmiképp sem árthat, és legalább egy kicsit oldja a szenteltvízzel
kapcsolatos kirohanása okozta feszültséget is.
 – Köszönöm – nyugtázta a beleegyezést Damian, aztán mindenkit
arra kért, hogy fogja meg a mellette álló kezét, és így állják körül
Zack ágyát.
Szinte tapintható volt a feszültség. Maggie meglehetősen
kellemetlenül érezte magát, bár nem tudta pontosan, hogy miért.
Talán a lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy elfordult katolikus
neveltetésétől? Vagy inkább az, hogy most farizeus módjára úgy
tesz, mintha hinne az ima erejében?
– Egyesült lélekkel fordulunk hozzád, Mennyei Atyánk
testvérünk, Zack sorsának jobbra fordulásáért. Kómában fekszik, és
kérünk, hogy gyógyító erőddel add vissza nekünk…
Miközben Damian imádkozott, Maggie lopva körülnézett.
Anthony és Geoff lehunyt szemmel állt, két oldalról Kate kezét
fogva, aki maga is becsukta a szemét. A pillantása Zack sápadt
arcára tévedt, és azt kívánta, bárcsak minél előbb végezne Damian
az imával.
– Azért is imádkozunk, hogy vigyázz az édesanyjára és a többi
családtagjára, és nyújts nekik vigaszt, adj nekik reményt, hogy
legyen elég erejük mellette állni a bizonytalanságban és a
szenvedésben.
Ennek hallatán Maggie, önmaga számára is meglepő módon,
halkan felsírt.
– Tudjuk, hogy a szereteted csodákra képes, és most együtt
kérjük, hogy segíts Zacken! Ébreszd fel álmából, hogy
megvalósíthassa mindazokat a nagy terveket, amelyeket neki
szántál. Kérünk téged Jézus Krisztus nevében…
– Miféle csodákra? – szakította félbe hirtelen Maggie. – Nincsenek
csodák, és nincs Isten se. Csak a kiszámíthatatlan szerencse vagy
balszerencse – mondta, és felzokogott.
Damian zavarba jött, és egy kis ideig habozott. Aztán halkan,
komolyan újra megszólalt:
– Ebben nem lehet biztos, Mrs. Kashian.
– Hát mégis, hol volt Jake esetében, mi? Teljes szívemből
imádkoztam Istenhez, hogy vigyázzon rá, és ne érje semmi baj,
mégis meggyilkolta két magából kivetkezett vadállat. Hol volt akkor
Isten?
 – Ahhoz, hogy az ima hatásos legyen, hinni is kell benne.
– Akkor még hittem, csak az imáimnak nem volt semmi foganatja
– felelte Maggie elcsukló hangon.
– Hinnie kell benne.
– Már nem.
Kate próbált közbeszólni, de Maggie megállíthatatlan volt.
– Ha az ima segítene, akkor a világ minden kómában lévő betege
felébredne, minden rákos meggyógyulna, a bénák és a sánták pedig
szaladgálnának.
– Isten gyógyító ereje nem mindig ennyire kézzelfogható. Kate
ismét próbálkozott elejét venni az egyre jobban elfajuló
beszélgetésnek, ám hiába. Maggie fájdalma és elkeseredettsége
mostanra átcsapott dühbe.
– Soha nem kézzelfogható! Mutass nekem csak egy igazi csodát!
Tessék, ébreszd fel Zacket a kómából, és ígérem, hinni fogok neked.
– Mindig van remény – szólt csendesen Damian.
– Baro…
– Maggie! Ebből elég!
Maggie oda se hederített Kate-re.
– Ha valami jó dolog történik, az emberek azt mondogatják, hogy
az imájuk meghallgatásra talált. Ha viszont valami rossz következik
be, akkor annak mindig az az oka, hogy az ima nem volt elég jó. Az
egész egy átverés. Isten egy nagy átverés!
Döbbent csend telepedett a helyiségre, a többiek feszengve
pislogtak hol Maggie-re, hol Damianre. Végül Kate szótlanul átölelte
a testvére vállát.
Maggie felpillantott, és látta Damian arcán, hogy a fiút
mélységesen felkavarták a szavai.
– Nagyon sajnálom – motyogta. – Te nem akartál semmi rosszat.
Én meg… – hallgatott el végül, mert nem találta a megfelelő
szavakat.
Damian halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, értem. És én is sajnálom.
Maggie lerogyott az ágy mellett álló székre, és a kezébe temette
az arcát, miközben a három fiú zavartan elköszönt.
Kifelé menet Damian Maggie vállára tette a kezét.
 – Fel fog ébredni. Isten nagyon bízik benne.
Azzal a többiek nyomában maga is kilépett az elfüggönyözött
helyiségből. Szavai még jó ideig ott csengtek Maggie fülében.
 4
 
Roman Pace nagyot nyelt.
– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem.
– Szeretnéd megvallani a bűneidet, fiam? – kérdezte Timothy
Callahan atya.
– Igen, de csak akkor, hogyha amit elmondok, biztosan kettőnk
között marad.
– Fiam, a gyóntatópapokat köti a bűnbánat szentségét védő
titoktartási fegyelem. A bűneid csak rád és Istenre tartoznak, én
csupán közvetítő vagyok kettőtök között, akit senki sem
kényszeríthet arra, hogy bárkinek is elmondjam, ami a
gyóntatófülkében elhangzik.
– Ez azt jelenti, hogy a szavát adja erre, ugye?
– A szavamat adom. A szentségi pecsét elnémítja az ajkamat.
Úgyhogy nyugodtan valld meg, fiam, bármilyen bűnt követtél el.
Kis időre csend telepedett a gyóntatófülkére.
– Atyám, bűnös vagyok. Gyilkosságot követtem el.
– Gyilkosságot?
– Megöltem kilenc embert.
– Kilenc embert? Azt mondod, kilencet?
– Igen, atyám. És nagyon bánom.
– Ez valami katonai akcióban történt?
– Nem, nem.
– Esetleg rendőr vagy?
– Nem.
– Akkor mégis, milyen körülmények között?
– Munka közben.
– Munka?
– Hivatásos bérgyilkos voltam.
– Hivatásos bérgyilkos?
– Igen, különböző bűnözői csoportoktól kaptam megbízásokat.
A gyóntatófülkére egy kis időre ismét csend telepedett.
– És miért ölted meg ezeket az embereket?
– A pénzért, amit fizettek érte.
– Ez nagyon súlyos bűn, fiam. A gyilkosság halálos vétek.
 – Igen, tudom.
– Személyesen is ismerted ezeket az embereket?
– Nem.
– És nem töltött el aggodalommal… hogy elveszed az életüket?
– Akkoriban, amikor történt, nem. Csak a munkámat végeztem.
A gyónás újra megakadt. A beálló szünetben az atya erősen
gondolkodott, végül nagy nehezen megszólalt:
– Jól sejtem, hogy már nincs szükséged az ebből a munkából
származó jövedelemre, és ezért a bűnbánat?
– Nem, a pénzre még most is szükségem van. Csak, tudja,
elkezdtem aggódni, hogy mi lesz velem azután, hogy meghalok.
Néhány hónapja átestem egy enyhe szívinfarktuson, és kénytelen
voltam elgondolkodni azon, hogy akár meg is halhatok. Meg hogy
mi lesz utána, a túlvilágon. Tudja, nem szeretnék pokolra jutni.
– Értem. És hiszel a pokolban?
– Nem is tudom. De az biztos, hogy ha van, akkor nem szeretnék
odakerülni.
– És hiszel Istenben, a teremtő Atyában?
– Azt hiszem, igen. És ha van Isten és van mennyország,
szeretném, ha megnyílna számomra az út oda, ha érti, mire
gondolok.
– Szeretnéd jóvátenni a bűneidet.
– Igen, szeretnék bűnbocsánatot nyerni, ha lehet.
– Azok az emberek, akiket megöltél… rosszak voltak?
– A megbízóim szemében egészen biztosan.
– Ehhez a gyülekezethez tartozol, fiam?
– Nem.
– Akkor a providence-i egyházkerület egy másik gyülekezetéhez?
– Nem. Be kell vallanom, hogy hosszú idő után most először járok
templomban.
– Értem – felelte a gyóntatópap, majd egy ideig hallgatott. – Az a
legfontosabb, hogy visszanyerd Isten szeretetét és bocsánatát.
– Ezt szeretném, atyám. Nagyon szeretném.
– Rendben. Azt szeretném, ha három nap múlva visszajönnél,
hogy újra beszélgessünk. Megvalósítható ez?
– Igen, atyám.
 – Addig is mondj el tíz üdvözlégyet és tíz miatyánkot.
– Köszönöm, atyám – válaszolta Roman Pace.
– Együtt biztosan megtaláljuk számodra a megváltás felé vezető
utat.
– Ezt szeretném, minden erőmmel.
Roman lélekben megkönnyebbülve hagyta el a templomot.
 5
 
A balesetet követő negyedik napon Zacket a sürgősségin lévő
intenzív ágyról átszállították a Shapiro épületben lévő intenzív
terápiás osztályra.
Maggie egy kis tárgyalóban találkozott a neurológussal, dr. Peter
McIntire-rel és a főnővérrel, J. J. Gliddennel. A jóképű doktor olyan
fiatalos külsejű volt, hogy Maggie komolyan elgondolkodott, vajon
valóban orvos-e. A beszélgetés során dr. McIntire vitte a szót.
– Nagyon szerencsés fejlemény, hogy a koponyaűri nyomás
normalizálódott.
– Ez jó hír – felelte Maggie, de tudat alatt érezte, hogy az orvos
fejében már készülődik egy újabb mondat, ami azonban a baljóslatú
„de”-vel kezdődik majd.
– Még egy ideig azonban lélegeztetőgépen tartjuk, legalábbis
addig, amíg nem vagyunk százszázalékosan biztosak abban, hogy
képes folyamatosan szabadon tartani a légutakat.
– Azaz önállóan lélegezni – tette hozzá magyarázatképpen
Glidden főnővér. – Akkor természetesen egyből eltávolítjuk a tubust,
és levesszük a gépről.
Maggie bólintott.
– Nem kapja tovább a mesterséges kómához szükséges
gyógyszereket, ezért innentől ez igazi türelemjáték.
– És nincs valami módszer, ami esetleg segítene… Tudja, valami
olyasmi, ami a felébredésre ösztönözné… – kérdezte Maggie,
meglehetősen reményvesztetten.
– Ha lenne, már rég megpróbálkoztunk volna vele – felelte dr.
McIntire. – Technikai szempontból még mindig kómában van, ami
azért nem azonos azzal, mint ha aludna. Az agyban végbemenő
folyamatok teljesen mások, és, őszintén szólva, még ma sem
ismerjük pontosan, mi játszódik le ilyenkor. Szóval úgy, ahogy egy
alvó embert fel lehet ébreszteni, nem lehet valakit magához téríteni a
kómából.
– Mindazonáltal – nézett Maggie-re a főnővér – Zack akármelyik
pillanatban magához térhet.
 Vagy így marad, ebben az élőhalott állapotban további húsz évig –
gondolta magában Maggie.
Maggie még aznap kibérelt egy szobát egy közeli motelben, és
attól kezdve minden áldott reggel, kétségbeesés és remény között
hánykolódva, ott volt a kórházban.
Nagyon sokan fejezték ki az együttérzésüket Zack és Maggie
iránt. Az egyetemi lapban megjelent egy cikk Zackről. A kar dékánja
kör-e-mailben adott hangot annak a reményének, hogy Zack gyorsan
felépül. Voltak, akik virágot küldtek, mások kártyán fejezték ki
jókívánságaikat. Maggie azonban elzárkózott attól, hogy a
legszűkebb barátokon és rokonokon kívül bárki meglátogassa a fiát.
Legalábbis addig, amíg magához nem tér, mondogatta.
 
Eltelt egy hét, és Zack még mindig kómában volt. Az állapota
azonban elég stabil volt ahhoz, hogy az orvosai úgy döntsenek, nem
kell tovább az intenzív osztályon lennie. Átszállították egy privát
kórterembe, egy másik emeleten.
Tíz nappal később újabb szerencsés fordulat következett be: Zack
immáron képes volt önállóan lélegezni. Mivel a vérömleny teljesen
felszívódott, nem volt többé szükség a koponyacsonton átfúrt
szelepre sem, így megkezdődhetett végre a csont beforrása és a
fejbőr varasodása.
Azonban továbbra is kómában volt. Annak ellenére, hogy
bizonyos ingerekre – például arra, ha megnyomták a körmét vagy
megbökték a lábfejét – reagált, a verbális utasításokra és kérésekre
nem érkezett válaszreakció. Hiába kérték, hogy nyissa ki a szemét
vagy mozdítsa meg egy kicsit a kezét – nem történt semmi. Mivel
még mindig eszméletlen volt, Zack hasának bal felső részén egy kis
bevágást ejtettek, és bevezettek egy gyomorszondát, hogy azon
keresztül táplálják. Az orvosok megnyugtatták Maggie-t, hogy ez
rutinmegoldás minden olyan beteg esetében, aki nem tud önállóan
táplálkozni. Még Zack ágyát is kicserélték egy olyanra, amely a
matrac folyamatos mozgatásával segített megelőzni a felfekvések
kialakulását.
A második hét végére Maggie-n egyre gyakrabban hatalmasodott
el a pánik amiatt, hogy Zack esetleg egész hátralévő életére ebben a
vegetatív, élőhalott állapotban marad.
Azért, hogy semmiképp se halványulhasson el benne annak a
nagyszerű fiatalembernek a képe, aki a fia volt, behozott a kórházba
egy bekeretezett fényképet. Tavaly készítette, a diplomaosztót
követő partin. Zack Damian, Anthony és Geoff társaságában látszott
a képen, és majd kicsattant az élettől. Lágyan göndörödő, ébenfekete
hajával, finom arcvonásaival és ragyogóan csillogó zöld szemével
úgy nézett ki, akár az ifjú Zeusz. Maga volt a megtestesült szépség,
szinte ugyanaz a vonzerő sugárzott belőle is, mint annak idején az
apjából, Nickből, ami rabul ejtette Maggie szívét.
Annak ellenére, hogy Kate kitartóan hajtogatta, miszerint Zack
bármelyik percben magához térhet, Maggie lelkére sötét aggodalom
telepedett, amelyet már ismert anyasága korábbi időszakából.
Éveken át folyamatos félelem ült a lelkén, hogy valami baj érheti a
gyerekeit. Szorongott, ha magas volt a lázuk, reszketett, nehogy
lenyeljenek valami játékot. Amikor már nagyobbak voltak, egyszer
elvitték Nickkel a fiúkat a Canobie Lake melletti vidámparkba. Ott
masíroztak több száz másik szülő és gyerek társaságában, egyik
attrakciótól a másikig. A vidám család képe azonban csalóka volt,
mert Maggie egész idő alatt az esetleg bekövetkező katasztrófákat
latolgatta. Mi van, ha a fiúk kizuhannak a körhintából, és súlyos
fejsérülést szenvednek, vagy esetleg megfulladnak almahorgászás
közben. Amikor pedig kamaszok lettek, a rémségek egészen más
dimenziója nyílt meg az aggódó anyai szív előtt: kábítószerek,
alkohol, AIDS, autóbaleset, iskolai lövöldözés.
Aztán amikor Jake-et meggyilkolták, az addig csupán a
képzeletében élő borzalmak valósággá váltak. Amit tovább tetézett
az, hogy az elkövetők büntetlenül megúszták a gyilkosságot, meg
hogy Nick a depresszió egészen sötét mélységeibe zuhant, és végül
néhány évre elvonult egy kolostor magányába, de lényegében csak
azért, hogy meghaljon. És most Zack is itt fekszik egy kórházi ágyon,
kómában, ami akár örök időkig is eltarthat.
Maggie úgy érezte, örök gyászra van ítélve egy olyan világban,
amely tulajdonképpen már nem ad semmi értelmet a létezésének.
 6
 
Jenna Emmons nem akart hinni a szemének. Annyira bizarr és
rémisztő volt a látvány, hogy hosszú évekre beleégett az
emlékezetébe.
Az első gondolata az volt, hogy mindezért az a négy korsó sör
lehet felelős, amelyet a Theta Chi buliján elfogyasztott. Azt a négy
korsót viszont négy óra leforgása alatt itta meg, amitől talán most
egy kicsit spicces, de azért távolról sincs abban az állapotban, hogy
képzelődjön.
Hajnali fél három körül tért vissza a kollégiumba, készült
lefeküdni. Mielőtt azonban ágyba bújt volna, szokásához híven
kinézett az ablakon, hogy egy búcsúpillantást vessen a ragyogóan
kivilágított éjszakai Bostonra. A szobája a negyedik emeleten volt,
pont a Massachusetts Avenue és a Memorial Drive sarkánál. Ez volt
az egyetem legnépszerűbb kollégiuma, minden hallgató vágyálma,
és Jenna sorsoláson nyerte el a lehetőséget arra, hogy itt lakjon.
A szobája ablakából bámulta a Charles folyón átívelő Harvard
hidat, amely a Massachusetts Avenue forgalmát átvezette Boston
belvárosába, amelynek épületei mint megannyi ékszerdoboz
ragyogtak az éjszakában. A keleti horizonton látszott a telihold,
amelynek képe visszatükröződött a folyó vizén.
A tekintete két férfin akadt meg, akik a híd nyugati oldalán
sétáltak. Többször is megálltak, lepillantva az alattuk kavargó
folyóra. Már túljutottak a híd háromnegyedén, és talán ha
ötvenméternyire voltak az ablaktól, amelyből Jenna figyelte őket. Az
egyik férfi kapucnis dzsekit viselt. A másik feje fedetlen volt, és
háttal nekitámaszkodott a híd korlátjának. A kapucnis hevesen
gesztikulált, úgy tűnt, hogy szeretné meggyőzni valamiről a
másikat. Majd segített a társának felkapaszkodni a korlátra, kezével
támasztva a másikat, amíg az ültében megtalálja az egyensúlyát.
Jenna először azt gondolta, hogy a kapucnis fényképet akar készíteni
a barátjáról, a háttérben a folyóval és a panorámával. De nem, azok
ketten továbbra is beszélgettek. Jenna észrevette, hogy a kapucnis
valamit tart a másik kezében, miközben továbbra is beszél a
társához, aki úgy himbálta a testét a korláton ülve előre-hátra, mint
egy túl szűk ketrecben tartott majom.
Aztán a két férfi egy hosszú pillanatra összeölelkezett. Az ülő a
két kezével erősen megragadta a korlátot, a kapucnis pedig
körülnézett. Amikor meggyőződött arról, hogy közel s távol nincs se
járókelő, se autó, fölemelte a kezében tartott baseballütőt, és
hatalmas csapást mért a korláton ülő fejére.
Annak ellenére, hogy Jenna a negyedik emeletről, csukott ablak
mögül nézte a jelenetet, szinte hallani vélte, ahogy az ütéstől
megreccsennek a csontok, majd látta, hogy a korláton ülő férfi
belezuhan a folyóba.
Jenna ijedtében és döbbenetében önkéntelenül is hangosan
felsikoltott. Nem attól képedt el igazán, amit látott, hanem attól,
amire ráeszmélt: a korláton ülő férfi, az áldozat, várta, hogy a társa
felemelje az ütőt, és szétverje a fejét. Hogy az egész jelenetnek ez a
pillanat volt a lényege. Azért sétáltak végig a hídon, álltak meg ezen
a ponton, várták ki azt, hogy ne legyen senki a közelben, hogy az
egyik meggyilkolhassa a másikat.
Mielőtt a kapucnis férfi továbbindult volna, a baseballütőt
behajította a folyóba. A korláton áthajolva lenézett arra a helyre, ahol
a társa a vízbe zuhant, és keresztet vetett.
 7
 
A huszonkettedik nap estéjén Damian és Anthony újra
meglátogatta Zacket. Jártak itt azóta többször is a végtelenül kínos
imaincidens óta, amiért egyébként Maggie őszintén elnézést kért.
Zack továbbra is gép nélkül, önállóan lélegzett, az összes
életfunkciója normális volt, de még mindig kómában volt.
Ott ültek az ágy mellett, és beszélgettek. Maggie érdeklődött,
hogy megy az egyetem, aztán elmesélte nekik, hogy a fizioterapeuta
minden áldott nap jön, és tornáztatja Zack karját, lábát, a lábfejét, és
hogy miként segít neki mindebben. Anthony éppen egy vicces
történetet mesélt, ami valamelyik bevásárlóközpontban esett meg,
amikor Zack váratlanul félrefordította a fejét, és krákogásszerű
hangot hallatott.
– Te jó isten! – kiáltott fel Maggie, majd felpattant, és megragadta
a fia kezét. – Zack! Ébredj fel! Ébredj fel!
– Mintha mondana valamit – szólalt meg Anthony.
– Azt hiszem, magához tér – vélte Damian.
– Zack! Zack! Ébredj fel! – kiáltozta Maggie. – Anya itt van,
édesem! Kérlek, nyisd ki a szemed!
Zack ajka mozgott, miközben furcsa torokhangok törtek elő
belőle. Három hét után az első hangok.
– Szólj az ápolónőnek – utasította Maggie Anthonyt, aki
engedelmesen egyből ki is rohant a szobából. Az asszony tovább
szorongatta Zack kezét. – Zack! Anya vagyok. Ébredj fel!
– A szeme mozog – jelentette Damian. – Azt hiszem, ki akarja
nyitni a szemét!
– Zack! Nyisd ki a szemed! Meg tudod csinálni.
Miközben Maggie fennhangon biztatta, látszott, hogy Zack
mindkét szemgolyója hevesen mozog a lehunyt szemhéj alatt, úgy,
mint amikor valaki álmodik. De nem nyitotta ki a szemét, csak
mindenféle értelmetlennek tűnő hangokat hallatott.
Pár pillanattal később Anthony visszatért egy nővér és egy
segédápoló kíséretében. Az ápolónő egyből erősen dörzsölgetni
kezdte Zack arcát.
 – Zack! Beth Howard vagyok, az ápolónő! Beszélj hozzám, mondj
valamit! Nyisd ki a szemed!
Zack szeme megrebbent, mintha észlelte volna az ápolónő
hangját. Tovább folytatta az értelmetlennek tűnő motyogást, ám a
szemét nem nyitotta ki.
– Zack! Anya itt van! Térj magadhoz, kérlek!
– Mit mond? – kérdezte Anthony Damiant.
Damian nem felelt, csak állt, és meredten nézte Zack arcát.
– Akármit mond is, mindenképpen jó jel, hogy beszél – jelentette
ki az ápolónő, és a segédápoló is helyeselt, miközben a mobilján
próbálta a rezidens orvost utolérni. – Hé, Zack! Itt van az édesanyád,
és itt van Anthony és Damian is. Ideje lenne felébredni! Menni fog!
Nyisd csak ki a szemed!
A motyogás tovább folytatódott, miközben Zack feje szemmel
láthatóan egy kicsit megmozdult a párnán. Maggie egészen közel
hajolt a fiához, és próbált valami értelmet kihámozni a furcsa
szótagokból.
– Valamit beszél. Szavakat mormol.
– Beszél valami idegen nyelven? – kérdezte az ápolónő.
– Egy évig tanult spanyolul, de amit most mond, az nem hangzik
annak.
Anthony is közelebb hajolt Zackhez.
– Hé, cimbi, Anthony vagyok. Gyerünk, térj magadhoz.
Sürgős buliznivalónk van.
Zack azonban semmit sem reagált a különböző felhívásokra, csak
kitartóan motyogott, megállás nélkül mormolta a furcsa szavakat.
– Ez halandzsa – állapította meg Anthony. – Álmomban állítólag
én is szoktam így beszélni.
– Nem, ez nem halandzsa – suttogta maga elé Damian. –
Nyelveken beszél.
– Nyelveken? – csodálkozott el Anthony. – Ezt hogy érted?
– Glosszolália.
– Glosszo mi?
– Glosszolália – ismételte meg Damian alig hallhatóan. – A
Szentlélek beszél belőle.
 – Na ne szívass – csattant fel a kelleténél egy kissé hangosabban
Anthony, és amikor a segédápolónő rosszallóan pillantott rá,
zavartan elvörösödött. – Bocsánat.
Damian hangtalanul bólintott, és nem szólt többet.
Maggie egy darabig még elcsukló hangon könyörgött Zacknek,
hogy térjen magához, de néhány perc elteltével lassan elhallgatott.
A lelkét ismét átjárta valami mély szorongás. Zack ajka már nem
mozgott, a szemhéja is nyugodtan pihent. A fia újra mély álomba
merült.
Annak ellenére, hogy semmi sem változott, a nővér mégis úgy
vélte, ez azért jó jel, hiszen legalább látták, hogy próbálkozott
megszólalni, kísérletet tett rá, hogy magához térjen. Legközelebb
majd sikerül.
A két ápolónő még egy kis ideig tett-vett Zack körül, az egyik
kicserélte az infúzióját, a másik ellenőrizte a monitorokat. A többiek
tovább folytatták a kómában fekvő Zack körüli üldögélést,
belenyugodva abba, hogy aznap nem történt meg a csoda.
– Téves riasztás volt – mondta az ápolónő, amikor végre kiment a
szobából.
 8
 
Nem, nem volt téves riasztás. Jól hallotta a hangokat.
Az első gondolata az volt, hogy biztosan álmodik. Azt álmodja,
hogy otthon van, az ágyában fekszik, és különböző, arc nélküli
emberek azt mondogatják neki, hogy ideje lenne felkelni, bemenni
az egyetemre, dolgozni a szakdolgozatán – aminek a leadási
határideje egyre közeledik –, állást is kellene keresnie, meg fel
kellene hagynia a pókerezéssel…
Hangok. Egy seregnyi különböző hang. Némelyiket fel is ismerte.
Az anyjáét. Kate néniét. Anthonyét. Damianét. Geoffét. Akadtak
azonban olyan hangok, amelyeket nem tudott hova tenni, és ezek
mindenféle érthetetlen dolgot kértek. Hogy szorítsa ökölbe a kezét.
Hogy nyissa ki a szemét. Próbált válaszolni nekik, hogy ez nem
megy, mert beleragadt egy furcsa álomba, de semmi gond,
nemsokára felébred, és akkor majd mindent megcsinál.
Ám miként az az álmokban szokásos, nem volt semmi befolyása
arra, hogy mi történik. Hallotta a hangokat, de nem tudott reagálni
rájuk. Nem tudta kinyitni a szemét. Nem tudott megmozdulni.
Olyan volt, mintha az egész teste megbénult volna. Ilyesmi persze
sokszor előfordul az emberrel álmában. Ahogy az is, hogy üldözik,
és a lába egyszer csak felmondja a szolgálatot, és nem mozdul. Azt
érezte, hogy képtelen kitörni az álmából, és felébredni.
Hirtelen úgy érezte magát, mintha egyik pillanatról a másikra
kilépett volna a testéből, és csak úgy lebegett volna az ágya fölött…
Nem, ez nem az ő ágya, ez nem az, ami a lakásában van, amit az
anyjától kapott ágyterítő takar, nem, ez az ágy tiszta fehér, és egy furcsa
szobában van, amelyben nincs szinte semmilyen szín, viszont folyamatosan
mindenféle gépek zümmögnek és villognak…
…és ezek az emberek körbeállják, és mindenfélét követelnek tőle.
Látta őket. És látta saját magát is, ahogy fekszik az ágyban, de
fölülről. Úgy érezte, mintha valami levegőben gomolygó ektoplazma
lett volna, amely lepillant a saját, ágyon heverő testére. Élettelenül
aludt odalent, a szeme lehunyva, az arca sápadt, a haja le van
borotválva, a karja szemlátomást erőtlenül feküdt a teste mellett,
viszont csövek és vezetékek álltak ki belőle, megannyi, műszerekhez
kötött köldökzsinór.
Hát persze, ez egy kórházi szoba. Valami ismeretlen okból egy
kórteremben alszik.
Az anyja fogja a kezét, és sír. És ott téblábol Anthony is, ez a
melák srác, és bámulja ágyhoz kötött haverját. Mellette pedig ott áll
Geoff, akiből máskor árad a jókedv, most viszont a komorság álarca
mögül méregeti az ágyon alvó alakot. És Damian. Sápadt, nyakigláb,
arcából csak úgy sugárzik az őszinte megrendültség. Innen fentről
jól látható, hogy a feje búbján már kezd kopaszodni. Olyan, mint egy
középkori szerzetes, amelyik jó úton halad a szentté avatás útján.
– Glosszo mi?
– Halandzsa.
Anthony. Megismerte a hangját, de a kinti látvány valahogy
sehogy se stimmelt. Nem volt semmi az ablakon kívül. Se épület, se
gyep, se folyó, se erdő – mintha az ablakon kívül mindent belepett
volna a sűrű köd. Aztán megszólalt valaki, nagyon mély hangon.
– Ez jó. Itt tökéletes.
A következő pillanatban a szél homokot fújt az arcába, ami
belement a szemébe, szájába. Úgy érezte, valami súlyos nehezedik a
mellkasára, amely mindenáron ki akarja szorítani a szuszt is belőle.
Nem tudok lélegezni. Nem tudok levegőt venni, és a szám tele van
homokkal.
– Nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed!
Nem tudom. Homok ment a szemembe. Nem kapok levegőt.
Összeroppan a mellkasom. Leáll a szívem.
Miért történik mindez? Mit akarnak tőle?
Aztán hirtelen újfent fényesség támadt, és mindenki ott állt
körülötte. Ám mindenki olyan ruhában volt, mintha kártya lenne –
bubik, királyok, dámák, feketék és pirosak, kőrök, treffek, kárók és
pikkek –, és úgy érezte, mintha Alice Tükörországának lényei
ragadták volna magukkal. Az egyik bubi fel is emelt a magasba egy
szívlapátra emlékeztető valamit, és lesújtott vele az arcára. Szemcsék
repültek szanaszét, és telement velük a szeme, a szája és a füle.
Aztán minden elsötétült.
Ez Isten büntetése.
 Ott lebegett az egész gyülekezet fölött, és látta az alvadt
vércsomót a fején, az összeroncsolódott biciklit az utcán meg az
úttesten heverő, kificamodott teste körül ácsorgó bámészkodókat.
– Ébredj fel! Kérlek, térj magadhoz!
Ez az anyja volt. Ő szólongatta kitartóan egy hatalmas
pusztaságon keresztül. Ő akarja, hogy kinyissa a szemét. Ám
minden alkalommal, amikor megpróbálja, a szeme telemegy
homokkal.
Hirtelen ismét egyedül van. Egy fátyolszerű folyosón haladt.
Furcsa módon azonban mintha nem érezte volna a lábát, a cipője
alatt nem érződött szilárd felület. Ennek ellenére haladt előre az
alagútban, mintha csak öntudatlanság és ébrenlét határán
egyensúlyozott volna. Vagy talán e világ és egy másik világ határán
járt? Egyre közeledve a fény felé fokozatosan ráébredt, mennyire
egyedül van. Már nem vették körül hangok, nem érzékelte maga
körül a családját és a barátait. Teljesen egyedül volt.
Aztán ez is megváltozott.
Hirtelen ráébredt, hogy valaki más is van ott. Mintha valaki
odalopakodott volna mellé. Körülnézett, de nem látott senkit, csak a
szürkeséget. A semmit. A lelke legmélyén azonban tudta, hogy
valaki ott van, egészen közel hozzá, csak éppen még nem lépte át az
érzékelhetőség küszöbét.
Miközben továbbhaladt, meghallott egy hangot, egy ismerős
hangot, ami mondott valamit egy számára érthetetlen nyelven.
Gyorsabban lépkedett, és minél jobban figyelt a hangra, annál
ismerősebbnek tűnt. A szavak értelmét azonban nem tudta
kihámozni.
Ahogy a fény egyre fényesebb lett, megrándult a teste, és érezte
maga alatt az ágy puhaságát. Minden erejét összeszedte, és
kinyitotta a szemét. A fény szinte elvakította. Fehér falak. Fehér
mennyezet. Valahol a távolban látta az ágy végében a saját lábfejét.
Csövek. Pittyegés. Persze, a kórházi szoba. Aztán nagy levegőt vett,
és felébresztette magát.
– Apa?
A szoba üres volt. És csendes, leszámítva a készülékek monoton
hangját. De a szó ott visszhangzott a fülében. Egyedül volt. Ismét
lehunyta a szemét. Egy pillanattal később már újra az alagútban
lebegett, amely most a sötétségbe veszett.
Téves riasztás.
 9
 
Három nappal később Roman Pace visszament a Providence-től
nem messze lévő Szent Piusz-templomba. Nemigen értette, miért is
kell visszatérnie a bűnbocsánat érdekében, és hogy miért kell újra
találkoznia a pappal. Attól tartott, ez az egész pusztán csapda.
Kedd reggel volt, és már két órával korábban odahajtott. A
templom parkolója teljesen üres volt, és a békés lakónegyed utcáin
álló néhány kocsiban vagy azok közelében sem észlelt semmi
gyanakvásra okot adó mozgást. Egy ideig körözött a templom körüli
utcákban, végül sikerült megnyugtatnia magát, hogy sehol sem
állnak lesben a rendőrök. Negyedórával tíz előtt lépett be a
templomba. Sehol sem látott egy lelket sem, csak az oltár közelében
égett két gyertya a félhomályban.
Végigsétált a templomhajón, hogy megbizonyosodjon arról,
valóban egyedül van. Nem látott senkit, még a papot se. Ismét
kiment, de ott sem találkozott senkivel. Sőt a hatodik érzéke, amely
pedig a munkában töltött évek alatt nagyon is megbízható társának
bizonyult, se súgta azt, hogy támadásra kellene készülnie. Amikor
végleg megnyugodott, visszament, és helyet foglalt a
gyóntatófülkében. Várta a papot. Még ha rá is törnének a rendőrök,
végül is nem mondott neki semmit, amit fel tudnának használni
ellene.
Nem volt nála fegyver. Az utolsó megbízatása óta a kezébe se
vette. Ez vagy négy hónapja volt, amikor infarktust kapott. Akkor
határozta el, hogy nem vállal több bérgyilkosságot. Persze az extra
pénz hiányzott, mert a válság nem kímélte a legális vállalkozását: az
emberek jóval ritkábban keresték fel a karosszériajavító műhelyét.
Nemsokára ötvenkettő leszel, mondta magának, miközben a
gyóntatófülkében üldögélt, az apád ötvenöt évesen halt meg,
trombózisban, anyádat pedig egy évvel később a stroke vitte el.
Néhány nappal korábban az a szándék vezette őt ebbe a
templomba, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Négy hónappal ezelőtt
magányosan feküdt egy kórházi ágyon, és rettegett attól, hogy
meghal. Őszinte megrendüléssel imádkozott, és megfogadta, hogy
ha Isten megkíméli az életét, felhagy a másodállásban űzött
bérgyilkosságokkal. A következő éjjel aztán – erre meg mert volna
esküdni – megjelent előtte Jézus. Valószínűleg csak álmodta az
egészet, mert az a Jézus, akit látni vélt, éppen úgy nézett ki, mint az,
aki az anyja éjjeliszekrényén lévő képen volt látható. Magas férfi állt
fehér ruhában egy hegyoldalban, és egy sereg ember gyűlt köré,
hallgatni a szavait. A kép alatt a 91. zsoltár volt olvasható, aminek a
szövegére még most is emlékezett:
 
Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok
háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem
meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.
 
Miközben Roman Pace a gyóntatófülke homályában a papra várt,
eszébe jutott, hogy mit fogadott meg Istennek, milyen üzletet kötött
vele. Mára teljesen felépült, amit annak tulajdonított, hogy Isten
meghallgatta az imáját, és megbocsátott neki. Abban is biztos volt,
hogy Isten meglátogatta, miközben a kórházban feküdt, nagyjából
úgy, ahogy a srácok beugrottak hozzá a műhelyből. És tudta – mert
érezte, hogy valami történt a lelkében, és mert valami azt súgta neki
–, hogy Isten létezik. Sőt azt is, hogy Isten szereti őt annyira, hogy
közbelépett az érdekében, amikor így szólt hozzá: „Még vár rád némi
elvégzendő feladat, hadd segítsek abban, hogy rendbe gyere.”
Néhány perccel tíz után Roman hallotta, hogy valaki belép a
szomszédos fülkébe. A félhomály és a közéjük feszített sűrű
drótháló miatt nem tudta jól kivenni Callahan atya arcvonásait.
– Jó reggelt, fiam.
– Jó reggelt, atyám – felelte Roman, majd rákezdett: – Bocsáss
meg nékem, atyám, mert vétkeztem.
Ezek a szavak nagyon idegenül hangzottak a szájából.
Negyven év alatt most másodszor mondta ki őket.
– Meg akarod vallani a bűneidet, fiam?
A hang határozottan nem Timothy Callahan atyáé volt. Ez egy
másik pap.
– Már három napja megtettem.
– Igen, tudom – válaszolta az ismeretlen. – Ennek ellenére
hallanom kell a gyónásodat.
 Roman érezte, hogy összeszorul a mellkasa. Ez csapda. Ez a pofa
ott a másik fülkében egy zsaru, a társai pedig a padsorokban meg az
oltár mögött állnak lesben.
– Maga nem Callahan atya.
– Nem, valóban nem. De lelki testvériség köt bennünket
egymáshoz, ahogy a titoktartás kötelezettsége is. Callahan atya új
még a templomunkban, és megosztotta velem különleges
helyzetedet. Szeretnélek megnyugtatni, hogy ami ebben a
gyóntatófülkében elhangzik, az szigorúan bizalmas.
Lelki testvériség?
– Mi van Callahan atyával? Hogy lehetek biztos abban, hogy
másoknak nem beszélt a gyónásomról?
– Nem beszélt. Köti őt a gyónási titok és az ezzel kapcsolatos
esküje.
Lehet, hogy a bűneim olyan súlyosak voltak, hogy a fiatal pap
kénytelen volt segítségül hívni egy nagyágyút, egy püspököt vagy
éppenséggel egy érseket?, morfondírozott magában Roman, majd
megszólalt:
– Halálos vétkeket követtem el.
– Isten meghallgatja a vétkeidet.
– Megöltem jó néhány embert, és szeretném valahogy jóvátenni.
– Értem. Nagyon jó, hogy szeretnéd jóvátenni. Imádkozzunk,
hogy Isten bocsássa meg a bűneidet, mutasson neked utat és adjon
erőt.
Roman a díszes rácson át jól hallotta, hogy a másik fülkében lévő
férfi imádkozni kezd. Utoljára kamaszkorában volt pap
társaságában. Az anyja ráparancsolt, hogy menjen el a templomba,
és Roman minden egyes pillanatát gyűlölte a rituálénak, aminek a
felét nem értette, mert latinul volt, a másik fele meg, a mindenféle
fenyegetések, rémülettel töltötték el. Csak egyvalami volt, ami egy
kicsit felkeltette az érdeklődését: a szentek keresztre feszítéséről, élve
megfőzéséről és megsütéséről szóló történetek. Számtalan vasárnap
délelőttöt töltött az álmélkodástól kukán üldögélve a kényelmetlen,
tisztítószerszagú padsorokban. De a történetek nem érintették meg a
lelkét. Soha, egy pillanatra se élte át a misztériumot, mindössze
halálos unalmat érzett, miközben ott ült a rengeteg,
kötelességérzettől, félelemtől vagy reménykedéstől áthatott ember
között. Ami pedig a gyónást illeti, hát meggyónt, mert Infantino atya
ragaszkodott hozzá, hogy meggyónjon. Az egészet merő
ostobaságnak tartotta: minek meggyónni a bűneit, ha ezzel szinte
engedélyt kap újabbak elkövetésére?
Most, hogy itt ült ebben a gyóntatófülkében, áthatotta valami
mélységes rossz érzés mindezzel kapcsolatban.
– A római katolikus hitben nőttél-e fel, fiam?
– Igen, valamikor régen.
– Tehát később elhagytad a hitedet?
– Valahogy úgy.
– És miért a mi közösségünket választottad a visszatérésre?
– Valószínűleg azért, mert tiszteletben tartja a katolicizmus
tradicionális értékeit, amelyekben felnőttem.
Abból, amit a Szent Piusz-templomról olvasott, kitetszett, hogy itt
ellenállnak a Vatikán minden, az egyház modernizálására tett
kísérletének, szigorúan követik a bibliai tanításokat. Roman úgy
hallotta, hogy a Szent Piusz-templom kis közössége túlnyomórészt
konzervatív fehér hívekből áll, akik nagy becsben tartják a tiszta
katolikus értékeket, és egyfajta zárványként léteznek az egyre
liberálisabb, Isten szavától egyre távolabb kerülő egyházon belül.
Tudatában lévén elkövetett bűnei súlyosságának, Roman úgy
képzelte, minél szigorúbbak az elvárások, annál biztosabb az
üdvözülés.
– Akkor szívesen visszafogadunk egyházunk kebelébe, fiam, de
tudnod kell, hogy nagyon súlyosak a bűneid.
– Tudom, ezért is kérem Isten bocsánatát.
– Helyes. Végül is legyenek bűneid bármilyen súlyosak is, van út,
amely visszavezet Isten szeretetébe.
– Köszönöm, atyám.
– Ilyen különleges bűnök esetén azonban a bűnbocsánat
elnyerésének is különlegesek a módozatai. Hiszel-e Istenben, a
teremtő Atyában és fiában, Jézus Krisztus urunkban, a mi
Megváltónkban?
– Igen.
– Hiszel-e abban, hogy Isten meghallgatja az imáidat?
 – Igen, ezért is kérem, hogy mentse meg a lelkemet.
– Meg is fogja, mert Isten lát téged, és szeret. És ismét kegyelmébe
fogad.
Roman megkönnyebbüléssel fogadta a férfi megnyugtató szavait.
– Köszönöm, atyám.
– És hiszel-e a gonoszban?
– A gonoszban? – A kérdés váratlanul érte. – Gondolom, igen.
Sok gonoszság létezik ma a világban.
– Igen, úgy tűnik. És hiszel-e a Sátánban?
– Nem, nem igazán.
– Tehát azt hiszed, hogy csak az emberek a gonoszak?
– Igen, mert az emberek követik el a gonosztetteket, mert ezek
élvezettel töltik el őket.
– Értem. Téged is élvezettel töltött el a hivatásod?
Roman pontosan érzékelte, hogy a pap milyen gondosan
válogatja meg a szavait, de közben azon is eltöprengett, vajon hová
akar kilyukadni a kérdezősködésével.
– Az volt a munkám, és elég jó voltam benne.
– A pénzért csináltad, ugye?
– Igen.
– És mit gondolsz, mi a gonosz mozgatórugója?
– Erről még sohasem gondolkodtam. Sok minden lehet, hatalom,
pénz…
– Nem, csupán egyetlen dolog: a bosszú. Ez a gonosz egyetlen
igazi forrása. Az összes többi, a hatalom, a pénz, a vágy mind-mind
csupán ennek variációi. A bosszú. Ez az, amit a Sátántól tanultak az
emberek. Ez a Sátán egyetlen mozgatórugója, hogy bosszút álljon
Istenen. Te azért folyamodtál ehhez a szakmához, hogy bosszút állj
azért a gazdasági egyenlőtlenségért, amit a mindennapokban
tapasztaltál?
Folyamodtál ehhez a szakmához. A férfi próbál nagyon finoman
fogalmazni, mert tudja, hogy Roman egyfolytában csapdára
gyanakszik.
– Igen, azt hiszem, így is lehet fogalmazni.
– Bosszút álltál az erősebbeken – suttogta a pap a másik fülkéből.
– És ugyanez a mozgatórugója a Sátán művelkedéseinek is, hogy
letaszítsa Istent a trónusáról. Erre készül a Sátán, mert bosszút akar
állni azért, hogy kitaszíttatott a mennyországból. Most is minden
erejével ezen van, hogy megtöltse a világot gonoszsággal, így álljon
bosszút Istenen. Ha hiszel Istenben, fiam, akkor nem állsz messze
attól, hogy higgyél a Sátánban is. Mert a Sátán is ugyanolyan
valóságos, mint te vagy én.
– Oké – nyögte ki Roman, mert nem jutott jobb az eszébe.
– Szeretnéd a lelkedet ismét Isten kegyelmében tudni?
– Ezért vagyok itt.
– Szeretnéd, ha Isten megbékülne bűnös életeddel, és
megbocsátana néked a vétkeidért?
– Ha lehetséges, igen.
– Lehetséges, de ehhez kételkedés nélkül kell hinned. És ha csak
egy mákszemnyi kétely is felmerül benned az isteni szeretettel és
megbocsátással kapcsolatban, akkor fel kell tenned magadnak a
kérdést, hogy megéri-e a kételkedés oltárán feláldoznod az örök
életet a paradicsomban. Mert a pokol… Ott nincs felébredés, ott
halott leszel mindörökké és menthetetlenül. Viszont azok előtt, akik
hisznek, megnyílik a mennyország, az örök élet és az isteni örök
szeretet.
– Oké – mormogta Roman, mert kezdte elveszíteni a fonalat.
– Abban egyébként tévedsz, fiam, hogy a gonosz csak az emberek
cselekedeteiben létezik. A legnagyobb gonosz forrása maga a Sátán,
aki minden gonoszra képes. A Sátán vezeti tévútra az embereket. A
Sátán, akinek a legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette az
emberekkel, hogy nem is létezik. És a Sátán az, aki a te
megváltásodnak is az útjába áll.
Roman úgy érezte, a férfi mostanra teljesen összevissza beszél.
– Hallottál már Szent Mihályról?
– Nem.
– Szent Mihály volt a tökéletes keresztény katona, Isten
arkangyala, aki hadat vezetett a sötétség erői ellen, akiknek élén a
Sátán állt. Ő az isteni védelmező, a római katolikus egyház
védőszentje.
– Ühüm – morogta Roman, és azt kívánta, bárcsak vége szakadna
már a litániának, és rátérnének az üdvözlégyekre, aztán mehetne
innen.
– Az, hogy most itt vagy, nem a véletlen műve. Isten hívott ide,
hogy elnyerd a bocsánatát azáltal, hogy követed Szent Mihály útját a
sötétségen át a mennyország örök világosságáig.
– Azt hiszem, nem értem pontosan, mit akar mondani.
– Azt, hogy még egy feladat vár rád a bűnbocsánat elnyerése
előtt.
– Egy feladat?
– Igen. Hogy a mindenható örök Isten harcosa legyen, Mr.
Pace.
Mr. Pace.
– Honnan tudja a nevem?
– Nem fontos.
Roman agyán átfutott, hogy talán a templom előtti parkolóban
vannak biztonsági kamerák. A kocsija rendszámtáblája könnyen
leolvasható ezek felvételéről, és talán ezeknek a csuhásoknak van
valami kapcsolatuk a gépjármű-nyilvántartással.
– Az a fontos, hogy elvállalod-e a feladatot, hogy Jézus Krisztus
urunk védelmezéséért nyerd el az üdvösséget.
Kis időre csend telepedett a gyóntatófülkére.
– Mégis, milyen feladatról lenne szó?
– Isten nevében kellene a szakmádat gyakorolnod.
Beletelt legalább egy percbe, amíg Roman nagy nehezen felfogta,
hogy mit mondott a fülkében ülő férfi.
– Azt akarja, hogy öljem meg a Sátánt?
– Nem, csak az egyik szolgáját. Valakit, aki gyalázza a
mindenható Úristent.
– Ez őrültség. Ki maga? És honnan ismer engem?
– Ezek lényegtelen kérdések – válaszolta a férfi. Ekkor kinyílt a
két fülkét elválasztó díszes rács alatt lévő kis ajtó, és feltűnt a pap
keze, amiben egy barna borítékot tartott. – Nyisd ki.
Roman engedelmesen kinyitotta. A borítékban tizenötezer dollárt
talált, a százdolláros bankjegyek gondosan, ötezer dolláros
egységekbe voltak rendezve.
– Ez a tiéd a megváltáson felül, ha elvállalod a feladatot.
 Roman bámulta a pénzköteget, és érezte, milyen súlyos is
tizenötezer dollár. Némi gondolkodás után a borítékot
visszahelyezte arra a kis peremre, amely a két fülke között volt. Még
mindig nem látta a pap arcát, már ha egyáltalán pap volt az illető.
– Nem ilyesmiért jöttem ide.
– Ez nyilvánvaló, miként az is, hogy az, hogy idejöttél, Isten
akaratából történt.
– Ez rengeteg pénz – jegyezte meg Roman, miközben érezte, hogy
elpárolog az ellenállása. – Szóval, pontosan mit csinált ez az ember?
– A társaival együtt a lehető legmocskosabb módon gyalázza az
Urat.
Roman ezen a válaszon annyira meglepődött, hogy kis híján
elnevette magát.
– Mi lehet gyalázatosabb, mint a gyilkosság?
– A Szentlélek káromlása. És Isten arra kér, légy harcos szolgája,
és cserébe ad neked egy második lehetőséget az örök életre.
Második lehetőség az örök életre.
– Rendben.
Roman a bérgyilkosszakmában eltöltött évek során már
hozzászokott ahhoz, hogy semmin se lepődjön meg, most azonban
mégis elcsodálkozott. Először fordult elő, hogy egy pap bízza meg,
ráadásul azzal, hogy legyen Isten bérgyilkosa. Rengeteg kérdés
tolult fel benne, de pontosan tudta, hogy egy bérgyilkos egyet nem
kérdezhet meg soha: hogy miért kell valakit megölni. Az, hogy
valakit meggyilkol, pusztán üzleti ügy. Most azonban rettentően
furdalta az oldalát a kíváncsiság. És továbbra is gyanakodott.
– Honnan tudom, hogy mindez nem csapda? Hogy nem készített
felvételt a találkozásunkról?
– Egyáltalán nem csapda, és senki nem készített felvételt arról,
amit beszéltünk. Ráadásul semmilyen konkrét gyilkosságról nem
esett szó a gyónásodban, ezért semmi olyasmi nem hangzott el, ami
bajba sodorhatna.
Valóban, Roman egyetlenegy gyilkosságról se beszélt konkrétan.
Ránézett a borítékban lévő bankjegykötegre.
– Tegyük fel, hogy elvállalom a dolgot. Információra, adatokra
lesz szükségem.
 Ebben a pillanatban egy másik, jóval vékonyabb boríték csusszant
a pénzt tartalmazó tetejére, amire a pap még egy mobiltelefont is
ráhelyezett.
– Ebben megtalálsz minden szükséges információt és tudnivalót,
a telefonon pedig jelentheted, hogyan sikerült.
Te jó ég, ez alaposan előkészült és biztosra ment. De ilyen
megbízatásról Roman még csak nem is álmodott soha.
– Függetlenül attól, hogy hiszel-e vagy sem a Sátánban, Isten
téged jelölt ki arra a nemes szolgálatra, hogy legyőzd. Maga
választott ki arra, hogy Isten katonája legyél, és így kerülj ismét a
közelébe. Elvállalod a feladatot?
Roman újfent ránézett a borítékban lévő vastag bankjegykötegre
meg a tetején heverő mobiltelefonra. Egyszerűen nem tudta
eldönteni, hogy a férfi komolyan vehető megbízó vagy futóbolond.
– Nem árulta még el, hogy ki maga. Fogalmam sincs, mégis mibe
keveredem.
– Isten lelkes szolgája vagyok, ennél többet nem szeretnék
elárulni.
Második lehetőség az örök életre.
– Ez a fickó tényleg annyira rossz?
– Isten szemében a legrosszabb.
Roman kezébe vette a pénzzel teli borítékot, miközben úgy érezte, az
anyja hangját hallja, amint fennhangon szavalja a zsoltárt: „Mivelhogy
ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az
én nevemet!”
– Rendben – válaszolta Roman, azzal zsebre tette a pénzt és a
mobilt.
– Isten áldása kísérjen a feladat során. Mutasson neked fényes
ösvényt, amely az örök életbe vezet.
– Köszönöm, atyám – mondta Roman, majd kilépett a
gyóntatófülkéből, és kisétált a templom félhomályából a kinti meleg
napsütésbe.
Még ha a feladat lényegében őrültségnek is hangzik, sőt ha az
ismeretlen atya esetleg be is volt drótozva, a tizenötezer dollár ott
lapult Roman zsebében.
 10
 
Nagypéntek volt, és Maggie végigvirrasztotta az éjszakát Zack
ágya mellett. A fia állapota semmit sem változott, és azt az egy
alkalmat leszámítva továbbra sem adott semmiféle életjelet.
Végtelenül kimerült volt, ezért megfogadta az ápolónő tanácsát, és
lement a földszinten lévő kávézóba. Olyan érzése volt, mintha az
egész testét átitatta volna valami érzéstelenítőszer, így fájdalom
helyett most csak zsibbadást érzékelt. Rendelt egy kávét és egy
muffint, majd letelepedett az egyik asztalhoz, és hogy a gondolatait
elterelje Zackről, próbált belemélyedni egy ott felejtett The Boston
Globe-ba.
Az első oldalakon kizárólag háborúkról, konfliktusokról és a
gazdaságról lehetett olvasni, így továbblapozott a helyi híreket
taglaló részhez. Az egyik cikk címe egyből fölkeltette az
érdeklődését, annyira furcsa volt: ÖNGYILKOSSÁG BARÁTI
SEGÍTSÉGGEL: AZ ÁLDOZAT VÉRE NYOMOKBAN
GÖMBHALMÉRGET TARTALMAZOTT.
A cikk részletesen taglalta, hogy holtan találtak egy hajléktalan
férfit, az ő szervezetében volt a méreg. A Harvard híd korlátján ült,
és a halálát a fejére mért ütés okozta. A biztonsági kamerák
rögzítették a történteket, úgyhogy a tettest nem sokkal később
elfogták. A férfi azt állította, hogy a barátja könyörgött neki, hogy
ölje meg, mert megszállták a gondolatait a démonok, az elkövető
szerint azért, mert tudósok agykísérleteket végeztek rajta. Hogy
miként került a halott férfi szervezetébe a gömbhal halálos mérge, a
tetrodotoxin, arra nem volt magyarázat, de a hatóságok
megragadták az alkalmat, hogy megnyugtassák a lakosságot,
miszerint nem egy új kábítószer megjelenéséről van szó. Azt is
hangoztatták, hogy gömbhal felszolgálása az éttermekben szigorúan
engedélyhez kötött. „Az elkövető nem tudott semmi magyarázattal
szolgálni arra vonatkozóan, hogy kik lehettek a tudósok és miféle
kísérleteket végeztek az elhunyt férfin, de azt kijelentette, hogy sok
pénzt fizettek a barátjának.”
Maggie becsukta az újságot, és azon morfondírozott, hogy az ő
agyát is megszállták a démonok, akik most egyfolytában arról
győzködik, hogy soha többet nem kapja vissza a fiát.
Fél órát töltött a kávézóban, aztán kihörpintette az utolsó csepp
kávét is a bögréből, felállt, és elindult a lifthez. Nem sokkal előtte
érhetett oda egy középkorú házaspár kerekesszékben ülő kamasz
lányukkal. A lány neurológiai rendellenességben szenvedhetett: a
szája egyfolytában nyitva volt, és artikulálatlan hangokat hallatott.
Az ujjai közt viszont rózsafüzért morzsolgatott.
A fülkébe lépve Maggie meg akarta nyomni a hetedik emelet
gombját, de az már világított.
– Maga is azért jött, hogy Zacharyt lássa? – kérdezte a férfi. A
kérdés teljesen felkészületlenül érte Maggie-t.
– Tessék?
Zachary? Soha senki se szólította így. És egyáltalán, honnan
tudnak ezek az emberek a fiáról?
– Zachary Kashiant. Maga is hozzá készül?
– Igen – csúszott ki a száján önkéntelenül, noha közben az járt a
fejében, milyen furcsán fejezte ki magát a férfi. Lássa? Hozzá készül?
A férfi egyébként ötven körül járhatott, barna nadrágot és kék zakót
viselt. Nem tűnt ismerősnek. – Maga ismeri?
Közben becsukódott a liftajtó, és a fülke emelkedni kezdett.
– Testvérek vagyunk Zacharyval Jézus Krisztusban. Azért
jöttünk, hogy imádkozzunk érte.
Maggie a döbbenettől szóhoz se jutott.
– És elhoztuk hozzá Agnest is – tette hozzá az asszony
mosolyogva.
A férfi barátságosan kezet nyújtott Maggie-nek.
– Burt Wickham vagyok, ő pedig a feleségem, Judy, ő meg a
lányunk, Agnes. Maga is gyógyulást keres?
– Én vagyok az anyja, és egyszerűen nem értem, mi történik itt.
A férfi arcára jámbor mosoly ült ki.
– Ó, akkor magáért is imádkozni fogunk, hogy enyhüljenek a
szenvedései. Isten szava oda is eljut, ahová más kérések soha.
– Nézze, nem tudom, hogy mire készülnek, de a fiam kómában
fekszik egy kórteremben, és nem fogad látogatókat.
– De mi nagyon fontos ügyben járunk itt – felelte a férfi Maggie-re
nézve. – Évek óta könyörgünk egy ilyen jelért.
 – Milyen jelért?
– Hogy lehetséges, hogy maga nem tud róla? – kérdezte a férfi
őszinte megrökönyödéssel. – Isten maga szól a fia szájából, és adja
hírül a világnak, hogy őt választotta ki az isteni gyógyító munkára.
– Mégis miről beszél? A fiam hetek óta kómában fekszik!
– Tudjuk, hiszen láttuk.
– Ezt meg hogy érti, hogy látták?
A választ a kerekesszékben ülő lány adta meg.
– A YouTube-on.
A lift megállt, az ajtaja kinyílt, és kiléptek az üres előtérbe.
– YouTube-on?
– Ő a kiválasztott – nézett rá az asszony. – Gyógyító ereje van –
tette hozzá, majd elővette a mobilját, és odatartotta Maggie elé.
A képernyőn egy meglehetősen reszkető felvétel látszott az
ágyában fekvő Zackről, ami akkor készülhetett, amikor azt az
érthetetlen halandzsát mormolta. A képernyő alján látható felirat
szerint „Isten szava hallik a kómában fekvő beteg szájából”.
– Ő tolmácsolja az Úr üzenetét.
Maggie elképedve bámulta a telefont. Az első gondolata Damian
volt. Bizonyára ő vette fel Zack furcsa halandzsázását a mobiljával.
Hogy tehetett ilyet? Pont akkor, amikor szegény Zack a
legkiszolgáltatottabb állapotban van.
– Isten Zacharyt választotta ki arra, hogy csodákat cselekedjen,
ezért is vagyunk itt – tette hozzá az asszony, és a kerekesszékben ülő
lányára pillantott.
– Tényleg nagyon sajnálom a lányukat, de nem látogathatják meg
a fiamat. Külön szobában fekszik, és csak a legszűkebb családja
keresheti fel. Világos?
Gyors léptekkel otthagyta őket, és elsietett a nővérpulthoz. Meg
akarta kérni az ügyeletest, hogy hívja a biztonságiakat, ám a pultnál
nem talált senkit. Aztán meghallotta a morajt a keresztfolyosó felől.
A szíve kis híján felmondta a szolgálatot. Zack szobája előtt
csoportosulást látott, emberek vitatkoztak Zack ápolónőjével. Két
másik nővér és a rezidens orvos próbálta valahogy feltartóztatni a
tömeget, amelyik szeretett volna bejutni Zack szobájába.
– Mi folyik itt? – kérdezte Maggie Betht. – Hívja a biztonságiakat!
 – Már hívtuk.
Maggie erőnek erejével keresztülverekedte magát a tömegen.
Zack ágya körül vagy egy tucat ember ácsorgott, idősebbek,
fiatalabbak, öregek, fehérek, feketék. Egy Down-kóros fiatal nő Zack
karját fogdosta, miközben kamerák vakuja villant. A tömeg fölött
átpillantva Maggie megkönnyebbülten látta, hogy Zack egyenletesen
lélegzik, és a monitorok továbbra is a normális életfunkciókat
tükrözik. A paplanon azonban rózsafüzérek, imakártyák,
szentképek, kicsi szobrocskák és fotók hevertek. Az ágy körül állók
mindegyike folyamatosan imákat mormolt, rendszeres
időközönként buzgón keresztet vetett, és időnként megérintette,
megtapintotta Zacket.
Maggie úgy érezte, megbolondul.
– Ki innen! – kiáltott fel. – Ki innen, mindenki. Hagyják békén a
fiamat!
– Nekem daganatom van – közölte egy nő. – Csak szeretnék
meggyógyulni – tette hozzá legörbülő szájjal, szinte könyörögve.
Egy másik, aki épp mellette állt, szintén megszólalt:
– Jézus itt van, hogy segítsen rajtam. Nem akarok meghalni.
Egy férfi, akit a tömeg egészen hozzápréselt Maggie-hez,
kijelentette, hogy Isten jelenvalósága érezhető Zackben.
– Szeretnénk, ha Jézus megmentené a feleségemet. Súlyos beteg
szegény.
– Akkor beszéljenek egy doktorral, de a fiamat hagyják békén! –
csattant fel Maggie ingerülten, és miközben próbált közelebb kerülni
a fiához, észrevett egy magas, meglehetősen sápadt nőt sötétkék
kosztümben.
Első ránézésre látszott, hogy kilóg a fia ágya köré csődült
tömegből. A szoba sarkába húzódva állt, és mintha Maggie-t
bámulta volna. Az arcán vöröses anyajegy látszott, bár az is lehet,
hogy ez is valami meggyógyítandó tünet, gondolta magában
Maggie.
A szobát hirtelen betöltötte a megérkező biztonságiak határozott
hangja.
– Rendben, megkérünk mindenkit, hogy szépen távozzon!
 Vagy fél tucat biztonsági őr próbálta valahogy kiüríteni a szobát,
kiterelni a hívatlan látogatókat, akik persze nem hagyták ezt
annyiban.
– Ehhez nincs joguk – kiáltott egy nő.
– Az Úr Jézus hallatja a szavát Zacharyn keresztül – kiabálta egy
másik. – Láttam a videón. A saját szememmel láttam.
Hiába volt azonban a kiabálás, az ellenkezés, a biztonságiak
mindenkit kérlelhetetlenül kitessékeltek a szobából. Egy asszony, aki
az utolsók között volt, hirtelen megragadta Maggie karját.
– Itt van! Itt van! – kiabálta hatalmasra kerekedett szemmel.
– Ki? – kérdezte Maggie.
– A Szűzanya. Érzem a rózsaillatot. A rózsa az ő virága – kiabálta
elborult tekintettel.
Maggie kiszabadította a karját, hogy végre odajusson Zackhez,
amikor az ő karját is megragadta az egyik biztonsági őr.
– Én vagyok az anyja – nézett rá szemrehányóan.
A folyosó felől a nővér, Beth Howard megerősítette Maggie
állítását, úgyhogy a férfi elengedte. Maggie megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor végre odajutott a fiához. Zack rezzenéstelenül
feküdt, láthatóan nem is észlelte az iménti csetepatét. A monitorok
egyhangúan jelezték, hogy az életfunkciói zavartalanul működnek.
A paplant azonban elborították a vallási jelképek, ismeretlenek
fényképei, rózsafüzérek – az ágy úgy nézett ki, mint egy szent
nyughelye.
Beth érintette meg a karját.
– Nagyon sajnálom. Mindjárt rendet csinálok. Egész biztosan a
hátsó lépcsőházon keresztül jutottak be.
– Fent van róla egy videó az interneten.
– A francba.
Még tizenkét óra sem telt el Zack érthetetlen mormogása óta, és
egy alig ötven másodperces YouTube-videó hatására kisebb
csodaváró tömeg ostromolta meg a szobát.
– Azt hiszem, Damian tette.
– Nem. Sajnos Stephanie volt, az egyik próbaidős nővér.
– Tessék?
 – Láttam a kezében a mobilját, de azt hittem, a nővérpultot akarja
hívni. Nagyon sajnálom. Nem is értem, hogy gondolhatta, hogy
ilyesmit csinál.
– Hol van?
– Ma szabadnapos, de mindenképpen jelenteni fogjuk az
igazgatónak.
– Szeretném, ha Zacket áttennék valami jól eldugott kórterembe,
és egy biztonsági őr állna az ajtaja előtt.
– Természetesen.
Beth belekarolt Maggie-be, és kivezette a szobából. Az ápolónők
nekiláttak a rendcsinálásnak. A folyosón és az előtérben végre ismét
nyugalom honolt, csupán néhány biztonsági őr téblábolt. Maggie és
Beth elsétált a nővérpulthoz, ahol valaki nagyon kedvesen egy
csésze kávéval kínálta meg.
Amikor visszafelé igyekezett a fia szobájához, Maggie a felvonó
előtt újra megpillantotta azt az elegáns nőt, az arcát elcsúfító
anyajeggyel. A nő szemlátomást őt bámulta. Néhány másodperccel
később megérkezett a lift, és kinyílt a fülke ajtaja. Mielőtt belépett, a
nő halkan mondott valamit.
– Tessék? – nézett rá Maggie.
– Imádkozom, hogy a fia valóban csodatevő legyen.
Mielőtt Maggie bármit is válaszolhatott volna, megnyomta a
gombot, az ajtó becsukódott, és a nő eltűnt.
 11
 
A Sátán ügynöke egy nagy, Tudor-stílusú házban lakott a Cape
Cod-i Falmouthban. Roman Pace az épület mögötti kis utcában
parkolta le a kocsiját, ahonnan egy üres telek jóvoltából tökéletesen
rá lehetett látni a házra.
Roman sohasem találkozott a megbízóival. A kapcsolatot
számazonosítás nélküli mobilhívások útján tartották, a pénzt pedig
előre megbeszélt helyen hagyták a számára. Optimális megoldás
volt, hiszen az anonimitás egyben garanciát jelentett arra is, hogy
nem következhet be semmiféle „árulás”. Romannek halvány
fogalma sem volt arról, hogy a gyóntatófülkében ülő másik férfi pap
volt-e vagy püspök. Csak abban volt biztos, hogy az illető nem
Timothy Callahan atya. De egy hét elteltével ez se nagyon számított,
mert addigra Roman már szép lassan elhitte önmagáról, hogy
valóban Isten szolgálatába szegődött. Egyre erősebbé vált benne a
meggyőződés, hogy Isten maga irányította a lépteit a
gyóntatófülkébe.
Így adott lehetőséget neked arra, hogy visszajuss a kebelére. Ezt a
lehetőséget semmiképp sem akarta elpackázni.
Az épület mellett álló garázs ajtaja nyitva volt, és körülbelül húsz
perccel ezelőtt egy behajtó fehér Lexus fényszóróinak ragyogása
jelezte, hogy a ház lakója hazaérkezett. A garázs mellett nyíló hátsó
bejáraton ment be az épületbe.
Roman még várt vagy negyedórát, aztán kiszállt a bérautóból, és
elsétált a ház utcára néző bejáratához. Látta, hogy a földszinten és az
emeleten is égnek a lámpák. A bejárati ajtó melletti ólomüveg
ablakon bekémlelve egy előszobát látott, de odabent nem észlelt
mozgást. Becsengetett, mire kigyulladt a feje felett lévő lámpa. Egy
pillanattal később idős férfi nyitott ajtót.
– Elnézést a zavarásért, ön dr. Thomas Pomeroy?
– Igen.
A Roman rendelkezésére bocsátott adatok szerint hetvenegy éves
volt, az arca hosszúkás és sápadt, szeme alatt sötét táskák látszottak,
őszülő haja pedig szemlátomást ritkulásnak indult. A tekintete némi
ingerültségről árulkodott.
 – Engem Roman Pace-nek hívnak, és egy üzenetet hoztam önnek
Thomas Infantinótól.
– Kitől?
– Thomas Infantinótól – ismételte meg Roman, miközben
átnyújtott Pomeroynak egy nagyobb borítékot, amelynek a közepén
jól olvashatóan ott állt a férfi neve. Amikor az elvette, Roman
benyúlt a zakójába, és előhúzta a pisztolyát, amelyet egyből
Pomeroy mellkasának szegezett. – Szerintem jobb lenne odabent
folytatnunk ezt a beszélgetést.
– Mi-miről beszél?
– Befelé! És eszébe ne jusson kiabálni!
Pomeroy arcára kiült a páni félelem, és szinte önkéntelenül
hátrálni kezdett befelé. Roman belépett, és gondosan becsukta maga
mögött az ajtót.
– Mit akar? Ki maga?
– Én kérdezek, világos?
Az előteret egy üvegcsillár világította meg. Innen indult az
emeletre vezető lépcső is, és látszott, hogy a fent lévő szobában ég a
villany.
– Van még valaki a házban?
– Nincs.
– A felesége?
– A feleségem meghalt.
Ez tény volt, miként az is, hogy a lánya Arizonában élt, és az
adatlap szerint nem volt több gyereke.
– Más rokon? Netán egy itt élő házvezetőnő?
– N-nem. Egyedül élek. Ki maga? Pénzt akar? Adhatok magának
valamennyit.
Roman azonban félbeszakította:
– Nincs szükségem a pénzére – közölte, és a pisztollyal megbökte
a férfit.
A nappaliba terelte Pomeroyt, ahol egy hatalmas könyvszekrény
állt a falnál, előtte pedig, egy fekete koncertzongora mellett
sötétbarna bőr ülőgarnitúra volt. Roman intett a férfinak, hogy üljön
le.
 Pomeroy arcára kiült az őszinte rettegés, de engedelmeskedett.
Roman is letelepedett a kanapé melletti bőrfotelbe.
– Szeretném, ha mesélne nekem néhány dologról – nézett a
férfira. – Ha tetszik nekem, amit mond, esetleg megkönnyítem a
helyzetét.
Pomeroy a rászegezett Beretta csövére bámult.
– Rendben, de kérem, ne…
– Cssss! – emelte fel a mutatóujját Roman figyelmeztetően.
– Csak csinálja, amit mondok, és akkor nem esik senkinek se
bántódása. Oké?
– Igen, igen, oké.
– Maga vallásos ember, dr. Pomeroy?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy vallásos ember-e.
– Nem – bökte ki Pomeroy pici habozást követően.
– Van magának bármiféle kapcsolata a Rhode Island-i
Providence-ben lévő Szent Piusz-templommal?
– Nem. Még csak nem is hallottam róla soha.
– És egy Timothy Callahan nevű emberről se?
– Nem.
– Hisz Istenben?
– Nem.
– Oké. És hisz a Sátánban?
Pomeroy szemmel láthatóan elhűlt a kérdés hallatán.
– Nem.
– Nézze, ha jól értem, maga egy nagyon sikeres, díjakkal
komolyan kidekorált fizikus. Hogy lehet az, hogy valaki a katolikus
egyházból holtan szeretné látni magát?
Pomeroy mellkasából sikolyszerű hang szakadt fel.
– Nem tudom! Kérem, ne öljön meg! Fizetek magának, amennyit
csak akar.
Az interneten fellelhető forrásokból az derült ki, hogy Pomeroy
legnagyobb visszhangot kiváltó kutatási eredményei a mágneses
rezonanciával voltak kapcsolatosak, és ezek eredményeként sokat
javult a ráksejtek vizsgálatához szükséges képalkotás minősége.
Felfedezése komoly áttörést jelentett, mert még az internetes
hírportálokon is hivatkoztak azokra a tudományos cikkekre. Roman
megértette Pomeroy tudományos munkásságának a jelentőségét. Azt
nem volt képes felfogni, hogy mindez miért lehet istengyalázás a
katolikus egyház szemében.
A férfi továbbra is az életéért könyörgött.
– Szóval van pénze itthon?
– Igen, igen. Egy kis széfben, az emeleten.
Roman felhúzott egy pár gumikesztyűt.
– Na menjünk!
A pisztoly csövét egyfolytában a férfi hátának szegezte, amíg
felvonultak a lépcsőn, aztán az emeleten elsétáltak a hálószobáig.
Pomeroy kinyitotta a gardrób ajtaját, és láthatóvá vált a kis széf,
amilyeneket a szállodákban is alkalmaznak.
– Ha riasztó kapcsolódna hozzá, érezze magát máris halottnak –
morogta Roman.
– Nem, nem, itt fent nincsen riasztó. Csak a hátsó ajtónál.
Roman figyelte, ahogy Pomeroy nagy üggyel-bajjal próbálja
kinyitni az aprócska széfet, és amikor végre sikerrel járt, elégedetten
nyugtázta, hogy a férfi kötegekbe rendezett ötven- és százdolláros
bankjegyeket vesz elő belőle, körülbelül ötezer dollárnyit.
Roman gondosan elvette, és a zakója különböző zsebeibe
rakosgatta a pénzt.
– Remek. Ezzel sikerült megváltania az élete hátralévő részét. Na
lefelé.
Szép lassan lementek a lépcsőn a földszintre, és visszasétáltak a
nappaliba.
– Úgy fogjuk csinálni, hogy az egész egyszerű betörésnek nézzen
ki, jó? Ehhez egy kicsit össze fogom kötözni, aztán majd a főútról
felhívom a 911-et. Capice?
– Igen.
Először ragasztószalaggal összetekerte Pomeroy lábát. Utána a
karja következett. Roman gondosan ügyelt arra, hogy a ragasztó a
csuklójánál a póló anyaga felett legyen, és ne hagyjon nyomot. Aztán
egy konyharuhát tett a férfi szeme elé, amit egy kis spárgával
rögzített. Amikor mindezzel végzett, lefektette Pomeroyt a padlóra,
és még egy díszpárnát is tett a feje alá.
 A Roman rendelkezésére bocsátott anyagban az állt, hogy
Pomeroy egy ideje szívritmuszavarban szenved, valamint az is, hogy
magas vérnyomás és magas koleszterinszint miatt gyógyszereket
szed. Egy életbiztosítási statisztikával foglalkozó szakember komoly
összegeket tenne arra, hogy ilyen előzmények után valaki hirtelen
szívmegállásban hal meg. Ha pedig valaki rásegít erre egy kicsit,
akkor még biztosabb, hogy be is következik.
És Roman pontosan tudta, hogyan segítsen rá a dologra egy olyan
növény segítségével, amely Cape Codtól öt-hat ezer kilométerre
délre, az Amazonas menti esőerdőkben volt honos. A kurárét az ott
élő indiánok ősidők óta használták nyílméregként. Persze van
hivatalos, szakmai elnevezése is: tubokurarin-klorid, egy olyan
alkaloida, amely a szervezetbe fecskendezve izombénulást és ily
módon légzésleállást okoz. Egy rutinboncolás során a vegyület
nyomát se találná a kórboncnok, és a halál okaként egész bizonyosan
hirtelen szívmegállást tüntetne fel.
Te Isten harcosa vagy! – suttogta egy hang Roman fejében. – Mint
Szent Mihály.
– Jól van, most feküdjön nyugodtan.
Egy nyolcvankilós embernél körülbelül hét perc lesz. Noha
Pomeroy végig öntudatánál lesz, ebben a hét percben nem fog tudni
levegőt beszívni. A halálát fulladás okozza majd. Viszont azért, hogy
természetesnek tűnjön, nagyon vigyázni kell, hogy ne legyen
semmilyen küzdelemre, dulakodásra utaló jel. Ráadásul a mérget be
is kell injekciózni, de úgy, hogy még csak nyoma sem látszódhat a
tűszúrásnak a boncolás miatt. A különleges körülmények különleges
módszereket követelnek.
Roman felszívott a fecskendőbe négy köbcenti kurárét, majd
odaült a kanapéra, a földön heverő Pomeroy mellé.
– Mielőtt elmegyek, szeretnék feltenni néhány kérdést. Van
bármi, ami a kutatásaiban problémát jelenthet a katolikus egyház
számára?
– Már mondtam magának, hogy nincs.
– És a különböző kormányszerveknek, szolgálatoknak?
– Nincs.
– Lehet-e bármilyen személyes ellentéte vagy konfliktusa?
 – Nincs senki, aki hirtelen eszembe jutna.
Roman észlelt, hogy Pomeroy egészen ellazult. A férfi arra
számított, hogy hamarosan vége a megpróbáltatásainak, alig várta,
hogy Roman összeszedelőzködjön, és maga mögött hagyja a
„betörés” helyszínét. Fejben már Roman is a következő lépésre
készült.
– Van még valami…
– Igen?
– Nem lett volna szabad elveszítenie a hitét – mondta nyugodt
hangon Roman, azzal a kanapéról egy lendülettel és teljes hosszában
az előtte heverő Pomeroyra vetette magát, miközben a kezében
tartott injekciós tűt a férfi bal orrlyukába döfte, és befecskendezte a
mérget.
Pomeroy teste megfeszült, de csak egy elhaló fájdalomkiáltást
hallatott. Roman gyorsan kihúzta a fecskendőt, és igyekezett teljes
súlyával a földre szorítva tartani vergődő áldozatát.
Mivel a befecskendezett anyag tömény volt, Pomeroy teste és
végtagjai egy percen belül megbénultak. A szeme akkorára guvadt,
mint holmi pingponglabda, az ajka bénultan lefittyedt, a nyála
csorgott, és nem volt képes többé beszívni a levegőt. Másodpercek
alatt élő holttestté vált, a lába időnként még egyszer-egyszer
megrándult, és a szemhéja is meg-megrebbent.
Amint beállt a halál, Roman eltávolította a Pomeroyt addig fogva
tartó ragasztószalagokat, a holttestet pedig fölemelte a kanapéra.
Eligazgatta a ruházatát, kicsit rendezgette a pozitúrát, egészen
addig, amíg Pomeroy azt a benyomást nem keltette, mint akit egy
hetilap olvasása közben ért a teljesen természetes halál. A
dohányzóasztalról felvette a Time magazin egy példányát, és leejtette
a kanapé mellé, a földre. Amikor végzett, Roman a nappali ajtajából
visszanézett a halottra.
– Hogy a fenébe lehetett ez a Sátán ügynöke?
Mindegy. Roman egy csöppet sem érezte magát közelebb
Istenhez, de azt tudta, hogy húszezer dollárral gazdagabb lett.
Kikapcsolta a hátsó ajtó riasztóját, és kisurrant a sötét éjszakába.
Fél órával később lehúzódott a tengerparton futó 6A jelzésű út
melletti, nagyszerű panorámát kínáló parkolóba. Napközben
horgászok tucatjai vártak volna a kapásra a part menti köveken
ücsörögve, most, este tízkor már csak egyetlen, mindenre elszánt
hírmondójuk maradt. A csatornán éppen egy, a Bostoni-öböl felől
érkező kétárbocos kecses vitorlás haladt. Egy nap, gondolta
magában Roman, majd ő is vesz magának egy ilyet, és egyenesen
elhajózik vele a Bermudákra. Most azonban elővette azt a
mobiltelefont, amelyet a gyóntatófülkében kapott, és felhívta a
számot, ami az utasításban szerepelt.
Egy férfihang vette föl, és csupán annyit szólt bele, hogy „tessék”.
– A feladat teljesítve.
– Jó. És úgy, ahogy az elő volt írva?
– Igen – válaszolta Roman, miközben az járt a fejében, hogy
mintha a múltkori ismeretlen férfinak a hangját hallaná.
– Nagyon hálásak vagyunk a szolgálataidért, és nyugodtan
állíthatom, hogy a teremtő mennyei Atya is az. Ily módon
fokozatosan megtisztul a lelked, testvérem, és egyre közelebb
kerülsz az örök élethez.
Roman furcsa kis szorítást érzett a mellkasában, de tudta, hogy ez
az érzés nem hasonlít arra a szorongásra, amelyet oly sokszor átélt
gyerekkorában.
– Úgy érti, még nem végeztünk?
– Néhány napon belül jelentkezni fogunk. És köszönjük, fiam –
hallotta, majd megszakadt a vonal.
Roman egy kis ideig hitetlenkedve meredt a kezében lévő
telefonra. Aztán megvonta a vállát, és zsebre tette a készüléket.
Szóval van más is.
Roman nagyot húzott a kezében lévő ásványvizes üvegből,
miközben a csatornán halkan sikló vitorlás lassan eltűnt az éjszaka
sötétjében. Az újabb megbízás reménye egészen megrészegítette.
Lehet, hogy hozzájut újabb tizenötezer dollárhoz. És talán még
sokkal jobb helyre kerülhet a paradicsomban.
Kibámult a víz felé, nézte, ahogy a távolban a part menti fények
vibrálnak az éjszaka sötétjében. Arra gondolt, milyen érdekessé is
vált az élete az elmúlt néhány napban. Felpillantott az égboltra.
Nagy levegőt vett, mélyen beszívta a sós tenger illatát, és próbálta
magába fogadni az éjszakát. A horizonton hirtelen egy hullócsillag
száguldott keresztül.
Köszönöm, Isten.
 12
 
– Már csak az hiányzik, hogy egy rakás vallási fanatikus rajongja
körül az ágyát – mondta Maggie.
– Nos, többet nem jutnak a közelébe – nézett rá Kate.
A kórház kávézójában ültek az eset másnapján. Zacket egy másik
épületszárnyba helyezték át, és erről csak a család és a szűk
ápolószemélyzet tudott. Maggie még ahhoz is ragaszkodott, hogy a
kórház biztosítson 24 órás őrizetet a szobája előtt.
– Ha olyan nagyszerű gyógyító erővel bír, az ember nem érti,
ezeknek hogy nem jut az eszébe, hogy akkor saját magát is képes
lenne meggyógyítani.
– A logika, úgy tűnik, nem tartozik az erősségük közé – vélte
Kate, lassan kortyolgatva a kávéját.
– Mindegy is. Nem nagyon hiszem, hogy a vasárnap menni fog –
jegyezte meg Maggie.
Húsvét volt, és Kate ilyenkor nagy vacsorát szokott adni, no nem
a vallási elvárásoknak való megfelelés, sokkal inkább a családi
összejövetel kedvéért.
– Azért hátha legalább a desszertre be tudsz ugrani, amikor jössz
el a kórházból.
Maggie bólintott, de közben úgy érezte, valami nem stimmel a
nővére viselkedésében. És abban biztos volt, hogy ennek semmi
köze a húsvéti vacsorához.
– Minden rendben, Kate?
Kate ránézett Maggie-re, és látszott, hogy valami valóban jár a
fejében.
– Tegnap Bob felugrott az egyik barátjához, Art Avedisianhez, aki
a Közel-keleti Nyelvek Tanszékén dolgozik a Harvardon.
Bob francia irodalmat tanított a Wellesley College-ban.
– És?
– Nos, megmutatta neki a Zackről készült videót.
Maggie hirtelen kihúzta magát, és sokkal élesebb hangon
kérdezte:
– És?
– És szerinte nem ismeretlen nyelven szólt.
 – Persze hogy nem. Sima halandzsa volt.
– Nem mondanám halandzsának. Sőt biztosan nem az volt,
hanem arámi.
– Arámi? Az nem valami ősi nyelv?
– De igen, és az volt Jézus anyanyelve.
– Micsoda?
– Bob haverja szerint, aki azért mégiscsak egy elismert tudós, és
szakértője az arámi nyelvnek, a Közel-Kelet egyes részein máig
beszélik. Azt mondta, hogy Zack az egyik régebbi nyelvjárást
használta.
– Tessék? – suttogta Maggie elképedve maga elé.
– Jól hallottad – bólintott Kate. – Ezt állítja.
– Nézd, ez egyszerűen nem lehetséges. Biztosan téved. Zack nem
beszél semmilyen ősi nyelven. Ez lehetetlen.
– Én csak azt ismétlem, amit tőle hallottam. Le is fordította, amit
ki tudott venni Zack szavaiból – tette hozzá, azzal benyúlt a
táskájába, és kivett egy kis jegyzettömböt. – Szerinte ezt ismételte
meg többször is: „Atyám, veled minden lehetséges. Vedd ezt a
kelyhet tőlem. De nem az, amit én akarok, hanem amit Te.” Aztán
pedig a miatyánkot mondta el arámi nyelven.
– Ezt nem hiszem el.
– Megértem. Avedisian szerint azonban amit mond, az nem más,
mint egy részlet a hegyi beszédből az eredeti nyelvjárásban.
– M-mi? De hogyan?
– Nem tudom – nézett rá Kate. – Nincs valami emléked arról,
hogy valamikor nem vette-e fel, akárcsak egy félévre is, az arámi
nyelvet?
– Nincs, de miért vette volna?
– Fogalmam sincs. Gondolom, nem is tartozik a nagyon népszerű
választható tárgyak közé. Art szerint itt, Amerikában csak és
kizárólag a Harvardon lehet arámit tanulni. Amit a jelek szerint Zack
nem tett. Viszont az arámi nem olyan egyszerű nyelv, hogy csak úgy
bárhol felszedhetné az ember a tudását.
– Akkor viszont ez a pofa téved. És ez nem arámi volt – jelentette
ki Maggie.
– Meglehet.
 – Különben sem vallásos – tette hozzá Maggie, majd
megborzongott, mert érezte, hogy libabőrös lesz a karja.
– Azt én is tudom – bólintott Kate. – De akkor hogy magyarázod
meg?
– Hogy a pofa téved. Nagyot téved.
Kate újra bólintott, és tovább itta a kávéját.
Maggie pedig megdörzsölte a karját, hogy valahogy elejét vegye a
libabőrnek.
 
Amikor hazament, Maggie egymás után többször is meghallgatta
a felvételt. Természetesen nem tudott semmi értelmet kihámozni
belőle. Kicsit úgy hangzott, mintha az arabot és a görögöt
vegyítették volna. Amikor belefáradt, hanyatt dőlt az ágyon, és csak
meredt maga elé a sötétben. Nem a nyelv volt az, ami megragadt a
fejében, hanem a hang.
A hang, amit hallott, Nické volt.
 13
 
A bogarak zabálták az agyát.
Hallotta – hiszen közel voltak a füléhez – a magas-vékony
elektromos ciripelésre emlékeztető hangot a fejében, ahogy
szorgosan rágták magukat előre, a szürkeállományon át egészen az
agya közepéig.
Több százan voltak. Érezte a csámcsogásukat a koponyacsontja
alatt. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne csapjon hatalmas
jelenetet a busz végében. Mert a legszívesebben sikoltozni lett volna
kedve, és a fejét teljes erővel beleverni a kapaszkodórudakba.
Miként az a mindennapi rutinjához tartozott, hajnalban lesétált
Bostonból a Harvard Square-re, és felszállt a 350-es buszra, ami
elvitte az Alewife megállóig. Itt leszállt, és vagy nyolcszáz méternyit
sétált a 2-es és a 16-os út kereszteződéséig. Ez volt az a hely, ahol a
piros lámpánál várakozó autósok között koldult. Kimondottan jó
hely volt, átlagosan húsz autónként megvolt egy- vagy kétdollárnyi
bevétel.
A mai reggel azonban borzalmas volt. A rágcsálás meg ciripelés
elnémíthatatlan hangjához kép is társult. Szinte látta maga előtt,
ahogy a bogarak alagutat vájnak maguknak az agyában. Olyan
kavalkádot érzett a fejében, hogy még az előre megírt kis tábláját is
csak nehezen tudta felemelni:
 
KÉREM SEGÍTSEN
BETEG ÉS HAJLÉKTALAN VAGYOK
ISTEN ÁLDJA
 
Éjjel azt álmodta, hogy leesett az ágyáról egy hatalmas, sötét
kürtőbe, és nyaktörő sebességgel száguldott a végében lévő, ködösen
gomolygó szürke fény felé. Valahogy azonban egyáltalán nem érezte
álomnak. Hallotta az elektromos ciripelést, és ahogy a csőben előre
száguldott, ez egyre hangosabbnak tűnt. Érezte, hogy jobb, ha nem
éri el a cső végét, ezért amikor a fény egyre közelebb került hozzá,
megpróbálta lefékezni magát. De hiába, a végén megállíthatatlanul
belezuhant egy bogarakkal teli sötét aknába.
 Amikor felébredt, nagy nehezen elbotorkált a buszmegállóhoz, és
egész idő alatt azon igyekezett, hogy valamiképp megszabaduljon
attól a képzettől, hogy ezek a bogarak ott vannak a fejében, és ki
akarják zabálni magukat onnan. Mire az Alewife-ig eljutott, a fejében
már elviselhetetlenné vált a ciripelő hangzavar. Kínjában erősen
dörzsölte az arcát és ütögette a fülét. Egész világa egyetlen
félelemmé sűrűsödött, hogy azok a kis, fényes testű, erős rágójú
lények kiözönlenek a fülén és az orrán keresztül.
Általában próbált szemkontaktust létesíteni a sofőrökkel, mert
remélte, hogy nem tesznek úgy, mintha észre se vennék, és
leengedik az ablakukat. Most azonban csak botladozott a forgalom
mellett, és tébolyodottan próbálta letörölni az arcáról meg a fejéről a
lényeket, köpködte a szájába került bogarakat az autók
kipufogógőzében.
Lerogyott a földre, és egyáltalán nem érdekelték már az autósok,
akik próbáltak a lámpára figyelni, és inkább észre se venni Wally
nagyjelenetét, ahogy tébolyodottan, csomókban tépi ki a haját és
véresre karmolássza az arcát.
A szeme sarkából látta, hogy egy nagy, zöld kukásautó várakozik
a lámpánál, olyan, amelynek hátul dupla kerekei vannak.
Abban a pillanatban, amint a lámpa zöldre váltott, és az addig
várakozó sor végre indulni készült, Wally kirohant az útra, és fejét
gondosan a kukásautó dupla hátsó kereke elé helyezte.
 14
 
Maggie-nek elképzelése se volt arról, hogy Zack miként volt
képes – kómában – Jézus szavait elismételni arámi nyelven.
Az egyetlen észszerű magyarázatnak az tűnt, hogy a fia az
egyetemi tanulmányai során olvasta vagy hallotta ezt, és valamiért
szükségét érezte, hogy megtanulja. Ebből persze további, nehezen
megválaszolható kérdések fakadtak, például hogy hol a fenébe talál
az ember egy ilyen felvételt. És még ha rá is lehet bukkanni, miként
fordulhat elő, hogy ez felkelti Zack érdeklődését. Arról már nem is
beszélve, hogy ez legyen az egyetlen dolog, amit mond, miközben
hetek óta kómában fekszik. Pont Zack, aki mindig is kimondottan
büszke volt világi érdeklődésére és befolyásmentes világnézetére.
A másik lehetséges magyarázat Nick volt. Abban az időszakban,
amikor a volt férje teljesen szétesett, egyfajta vallási tébolyba került.
Kitelt tőle, hogy esetleg képes volt arámi nyelven olvasni a bibliát.
Bőven elképzelhető, hogy Maggie tudta nélkül rávette Zacket is
ilyesmire.
Akármi legyen is a magyarázat, a lényeg az, gondolta Maggie,
hogy Zack mostanra egy titkos szobában fekszik, amiről – erre
megesküdtek – se az orvosok, se az ápolószemélyzet nem beszél
senkinek, és a nap huszonnégy órájában egy biztonsági őr őrzi. A
kórház vezetése bármit hajlandó volt megtenni, mert reszketett,
hogy Maggie esetleg bepereli őket az előző napi kalamajka miatt.
Stephanie-t, az ápolónőtanoncot még aznap elbocsátották a videó
kiposztolása miatt.
A jelentősebb médiumok érdeklődése szerencsére hamar
alábbhagyott, csupán néhány vallási csoport panaszkodott kitartóan,
hogy el van zárva előlük a gyógyulás útja. Persze a videó még
mindig fent volt az interneten. Volt egy elmosódott kép, amelyen
egy vízfolt látszott Zack ágya felett. Ez állítólag kimondottan Jézus
arcára emlékeztetett.
Maggie ránézett, és megállapította, hogy a vízfolt kimondottan
egy vízfoltra emlékeztet.
 15
 
Thomas Pomeroy halálhíréről az újságok terjedelmes
búcsúcikkekben emlékeztek meg, amelyekben részletesen taglalták
szakmai és emberi nagyságát egyaránt. Roman kimondott
érdeklődéssel olvasta a lapokat.
Az újságok persze arról is beszámoltak, hogy Pomeroy holttestét,
amely a nappaliban, a kanapén hevert, a bejárónő találta meg. A
boncolás megállapította, hogy hirtelen szívleállás történt – ennek
olvastán Romant eltöltötte egy kis büszkeség.
Az újságokból az derült ki, hogy Pomeroyt elsősorban a nagy
képfelbontású mágneses rezonancia, azaz az MRI terén elért
eredményeiért tartották nagyra.
 
„Noha MRI-vizsgálóberendezések már a nyolcvanas évek eleje
óta rendelkezésre álltak, dr. Pomeroy kutatásai révén sikerült egyre
jobb és jobb minőségű felvételeket készíteni például agysejtek jól
elkülöníthető csoportjáról, ami létfontosságúnak bizonyult az
agydaganatok növekedésének vizsgálata során.”
 
Roman nagyot kortyolt a Red Bulljából, miközben arra gondolt,
hogy voltaképpen ő is milyen profi a maga szakmájában, és hogy
mennyire nem jött ki a gyakorlatból az utóbbi évek során. Még most
is pillanatnyi habozás és megingás nélkül képes megszabadulni a
kívánt személytől, ráadásul az, hogy most magasabb célok
érdekében tevékenykedik, csak még eltökéltebbé tette. Nincs mit
szerénykedni, a legmagasabb ügyért dolgozik. Pontosan ugyanúgy,
mint Szent Mihály.
Roman a múltban kimondottan szakmai megfontolásból nem
érdeklődött különösebben a megbízói kiléte felől. Lényegében nem
tudta, kinek dolgozik. Ahogy az sem különösebben érdekelte, hogy
kit kell eltennie láb alól. Nem nézett utána, hogy az áldozatai
hogyan vagy miből élnek, esetleg kivel. Nem mintha ne lett volna
érdeklődő ember, viszont pontosan tudta, hogy az efféle tudás csak
hátráltatná a munkában. Az információ esetleg elbizonytalanítaná
abban, hogy golyót röpítsen, mondjuk, egy sokgyerekes családapa
fejébe. Ráadásul a túlzott érdeklődés még esetleg felkeltené valaki
érdeklődését Roman iránt, aki pedig a szakmai munkájában igen
büszke volt arra, hogy mindvégig képes volt megmaradni
„névtelennek”.
A Pomeroy megölésére vonatkozó megbízás azonban nem hagyta
nyugodni. Miért akarta valaki megöletni az orvosi fizika egy híres
képviselőjét?
Ráadásul Isten nevében.
 16
 
Emma Roderick nem ismerte személyesen Stephanie Glasst, azt a
nővért, akinek a helyére érkezett. Azt azonban tudta, hogy
Stephanie-t kirúgták, és azt is, hogy miért. Emma azt is tudta, hogy
Zack Kashiant a kórház felső vezetésének utasítására dugták el ebbe
a kórterembe, nehogy rátaláljon a sajtó vagy a nagyközönség.
Korábban vallási fanatikusok törtek be a szobájába, azt állítva, hogy
Isten maga szól hozzájuk Zack száján keresztül, és csodákat is tesz.
Emma maga is látta a videófelvételt, és badarságnak tartotta az
egészet.
Sajnos az emberek mindig abban hisznek, amiben akarnak, gondolta
magában Emma. Ezzel szemben pedig ott volt a valóság, például
azzal a kettes Glasgow-értékkel, ami pontos képet adott Zachary
Kashian kómájának súlyosságáról, arról, hogy akár még hosszú
hónapokig vagy a haláláig ebben az élőhalott állapotban maradhat.
Az ápolószemélyzet már állítólag felvetette a családnak, hogy nem
lenne-e érdemesebb egy magán rehabilitációs intézetbe szállítani.
Mivel Emma viszonylag új volt, természetesen egy olyan
ünnepnapon is dolgozott, mint a húsvétvasárnap.
Már délután közepe felé járt az idő, és Emma épp arra gondolt,
hogyan fogják majd este, egy kicsit megkésve, megünnepelni a
húsvétot. A szülei jól fogadták, hogy aznap dolgozik, az anyja
némiképp meg is könnyebbült, hogy nem kell hajnalok hajnalán
nekilátnia a báránysültnek és a házi mentaszósznak. A desszertet,
apa kedvencét, az epres rebarbaratortát a nővére hozza majd.
– Apa.
Emma egy pillanatra azt hitte, hogy önkéntelenül is hangosan
kimondta a szót.
De aztán odafordult az ágy felé, és hirtelen levegő után kapott.
Zack Kashian szeme nyitva volt, és őt bámulta.
– Apa – suttogta.
– Te jó ég! – kiáltott fel Emma, és úgy kapkodott levegő után,
mintha Zack valóban a halottaiból támadt volna fel. – Várjon egy
pillanatra – szólt oda a fiúnak, aztán kiszáguldott a kórteremből,
hogy fellármázza Heathert, az ügyeletes nővért és Seth Andrew-t, a
rezidens orvost.
Amikor visszatértek, Zack még mindig maga elé meredve hevert
az ágyában.
Heather régóta dolgozott az osztályon, volt tapasztalata kómából
ébredő beteggel.
– Helló, Zack! – üdvözölte mosolyogva, miközben odament az
ágyhoz, és közel hajolt Zackhez. – Engem Heathernek hívnak, és egy
ideje én végzem maga körül az ápolónői dolgokat, ő pedig dr. Seth
Andrew. És itt van Emma is. Jól hallja, amit mondok?
Zack egyenesen Heather szemébe nézett, de nem válaszolt.
– Zack, szeretném, ha idefigyelne arra, amit mondok, jó? – kérte,
majd elindult az ágy másik oldala felé, hogy ellenőrizze, vajon Zack
követi-e a tekintetével. Követte. – Jól van, Zack. Tudom, hogy most
minden össze van zavarodva magában, de tegyen meg valamit.
Mondja meg a nevét!
Zack, egyenesen Heather szemébe nézve, a hosszú hallgatástól
kissé berozsdásodott hangon felelt.
– Zack.
– Remek. Mi lenne, ha most még megmondaná nekem a teljes
nevét is?
– Zachary Kashian – mondta a fiú, aztán a tekintetét Emma felé
fordította. – Hol van az apám?
Emma egész testét átjárta a remegés.
– Az apja? – kérdezte elhaló hangon.
– Nemrég még itt volt.
– Nem volt itt senki más – közölte Heather.
– Valószínűleg álmodta – jegyezte meg dr. Andrew.
– Nem. Itt volt – felelte Zack, azzal lehunyta a szemét és
elfordította a fejét.
– Zack! – kiáltott rá Heather. – Nyissa ki a szemét! Kérem, nyissa
ki megint a szemét.
Zack azonban nem reagált.
– Zack! – szólalt meg most dr. Andrew. – Ne ijedjen meg, de
kórházban van. Baleset érte, és azóta, elég hosszú ideje, nem volt
eszméleténél. Mostanra azonban sokkal jobb állapotban van, az meg
egyszerűen csodálatos, hogy végre magához tért.
Zack résnyire újra kinyitotta a szemét. Dr. Andrew csak erre várt.
– Nézzen rám, Zack, jó? És mozdítsa meg a lábát!
A lábán ott volt az edzőcipő, kicsit kilógva a paplan alól. Zack
önkéntelenül is megmozdította, és ütemesen egymáshoz ütögette.
– Nagyon jó. Tök jól csinálta. Azt szeretném, ha megmondaná
nekem, hol lakik.
– Magog Woodsban.
– Hol?
Emma pontosan emlékezett az áttanulmányozott
dokumentációból, hogy Zack Bostonban lakott, nem messze a
Northeastern Egyetem campusától.
– Magog Woods.
– Az hol van? – kérdezte Heather. Zack ismét lehunyta a szemét.
Heather hirtelen nagyon határozott, éles hangon szólt rá a
betegre.
– Zack! Azonnal nyissa ki a szemét! Gyerünk! Nyissa ki, nézzen
rám, és feleljen! Hová jár iskolába?
Nem jött válasz.
– Zack! – szólalt most meg az orvos. – Balesetet szenvedett a
biciklijével, azért került kórházba. Emlékszik a balesetre?
– Homok.
– Homok? Mi van a homokkal? Esetleg homokban csúszott meg?
Meséljen erről, Zack! És nyissa ki a szemét! Kérem! Nagyon jól
haladunk.
– Beütöttem a fejem – mondta Zack, és kinyitotta a szemét.
– Beütötte a fejét? Mesélje el, hogy mire emlékszik, Zack!
Mesélje el, hogyan ütötte be a fejét!
Zack azonban ismét behunyta a szemét, és kicsit még a fejét is
elfordította.
– Ugyan, Zack! Nyissa már ki a szemét! Ne aludjon el megint!
Inkább mesélje el, hogyan ütötte be a fejét! Leesett a bicikliről?
De Zack szeme csukva maradt. Heather és az orvos azonban nem
adta fel, folyamatosan szólongatták, kérlelték, mert attól tartottak,
hogy visszasüpped a kómába.
 Néhány másodperc elteltével viszont Zack újra kinyitotta a
szemét. Végignézett a karján, az infúziós csöveken, megszemlélte az
infúziós állványt és a monitorokat, amelyek mindenféle vezetékek
segítségével az ő állapotát követték nyomon. Felmérte a teljes
orvosiműszer-apparátust, aztán megszólalt:
– Mióta?
– Nos, már jó néhány hete.
Zack Heatherre bámult. A szeme nem csillogott, de érezhető volt,
hogy az agya zakatol, és próbálja feldolgozni, amit az ápolónőtől az
imént megtudott.
– Zack! Tartsa nyitva a szemét! – kérte Heather, és kicsit közelebb
lépett.
– Itt van – suttogta Zack.
– Mi van itt? Ki van itt?
De Zack nem felelt. Mély álomba merült.
 17
 
Másnap reggel nyolckor Heather nővér beviharzott Zack
szobájába.
– Jó reggelt, Zack! – köszönt a fiúra. – Hogy érzi magát?
– Megvagyok.
– Annyira, hogy már látogatót is fogadjon? – nézett rá
mosolyogva. – Itt van az édesanyja.
Jó néhány óra eltelt azóta, hogy Zack magához tért a kómából.
Mostanra képesnek érezte magát a figyelme összpontosítására.
Folyamatosan próbálták ébren tartani, egyfolytában kérdésekkel
ostromolták, hogy valami képet kapjanak arról, mennyire
működőképesek a különböző kognitív funkciói. Azért beletelt némi
időbe, amíg Zack felfogta, hogy tizenkét hétig feküdt kómában, hogy
kimaradt az életéből a tavaszi szünet, a márciusi egyetemi napok,
arról nem is beszélve, hogy három hónapja egy percet se foglalkozott
a szakdolgozatával, aminek április 1-je volt a leadási határideje.
(Kérvényeznie kell a határidő meghosszabbítását.) Elképedt, hogy
ilyen rövid idő alatt majdnem tíz kilót fogyott, az pedig teljesen
megdöbbentette, mennyire legyengült ez alatt a három hónap alatt.
Már az is elfárasztotta, ha megemelte a karját. Az ápolónők persze
megnyugtatták, hogy ez teljesen természetes, és hogy elég lesz
néhány hét fizioterápia, hogy a teste újra úgy működjön, mint régen.
Heather nővér egy kicsit megemelte az ágy fejrészét, és
megkínálta néhány korty narancslével. Egy-két napon belül
eltávolítják a beültetett etetőcsövet, és akkortól Zack végre
normálisan ehet. Először persze csak pépeset.
– Majd odafigyelek, hogy ne nyúljon túl hosszúra a látogatás –
jelentette ki, és Zackre nézett. – Rendben?
Zack szótlanul bólintott.
– Küldje csak be – motyogta, és közben az izgalomtól egy picit
gyorsabban dobogott a szíve, mert az anyja elég heves
vérmérsékletű asszony volt.
Heather kiment, és fél percen belül Zack édesanyjával együtt tért
vissza. Amint az anyja megjelent az ajtóban, Zack első gondolata az
volt, hogy mennyire lefogyott. Az anyja halványzöld nadrágot viselt
fehér pulóverrel, és a nyakában az a lánc lógott, amelyet Zacktől
kapott még karácsonyra. Most ki volt sminkelve, pedig általában
nem törődött ilyen hiábavalóságokkal.
– Szia! – köszörülte meg a torkát Zack.
Az anyja egy pillanatig csak döbbenten állt az ajtónyílásban, mint
akinek nincs ereje megmozdulni se. Zack sejtette, hogy az anyja
átvirrasztotta az elmúlt heteket az ágya mellett, és most átfutott az
agyán, milyen furcsa és riasztó állapotokban láthatta őt ez idő alatt:
lesoványodva, hamuszürkén, hegekkel és varokkal borított testtel.
Próbált a lehető legbarátságosabban rámosolyogni, és még a kezét is
felemelte hívogatón. Az anyja szemét elfutotta a könny, odasietett az
ágyhoz, és megragadta a fia kezét. Zack, noha még nagyon
gyengének érezte magát, minden erejével azon volt, hogy ha csak
egy kis nyomással is, de viszonozza az anyja mozdulatát.
– Hála az égnek – szipogta az anyja, aztán megpróbált
elmosolyodni. – Jaj, de szeretlek – suttogta Zackre nézve.
– Én is nagyon szeretlek – felelte Zack még mindig kicsit
berozsdásodott hangon.
Az ápolónő az ágy közelébe húzott egy széket, ahová Maggie
leülhetett. Az egyik kezével továbbra is Zack kezét szorongatta, a
másikban viszont egy zsebkendőt tartott, és a könnyeit itatgatta az
arcáról.
Zack tudta, hogy az anyját bűntudat gyötri. Nem az a fajta
bűntudat, amely a katolikus neveltetésből fakad, és nem is az
anyaság esetleges kudarcából fakadó, mert nem tudta minden
nehézségtől megvédeni az életben. Nem, az anyjáé ennél mélyebb
okokra vezethető vissza. Valami megmagyarázhatatlan okból
ugyanis azt hitte, hogy Zack őt hibáztatja azért, amiért Nick elhagyta
a családját. Ennek persze nem volt semmi alapja, hisz Nick távozása
Jake halálának volt a következménye.
Maggie mindkét kezével megragadta Zack kezét, és most az
örömkönnyek patakzottak az arcán.
– Menino bosszúja.
– Tessék?
– A polgármesteré. Azt mondják, hogy belehajtottam egy
kátyúba.
 – Nem lett volna szabad biciklire ülnöd olyan későn – nézett rá
Maggie könnyes szemmel. – Pláne nem sisak nélkül.
– Anya! Te is tudod, hogy kétsaroknyira lakom onnan. Csak nem
vettem észre a kátyút.
Maggie egy csókot nyomott a homlokára.
– Hála az égnek, hogy rendbe jöttél.
– És milyen nagyot aludtam.
– Ja, nyolcvanhat napot.
– Számolni sem érdemes – felelte Zack.
Maggie előrehajolt, és megpuszilta a fia arcát, a homlokát, Zack
pedig meglepve észlelte, hogy neki is könnyek gyűlnek a szemében.
Amikor Maggie végre visszahuppant a székre, kicsit
nyugodtabban nézett a fiára.
– Van egy jó hírem. A témavezetőd kijárt neked egy féléves
határidő-módosítást. Úgyhogy ez ne nyomasszon.
– Akkor ez azt jelenti, hogy januárban fogok diplomázni.
Nem lesz nagy, puccos júniusi diplomaosztó.
– Én elvagyok nélküle – mosolyodott el Maggie.
– Azt hiszem, hogy amíg aludtam, időnként hallottam, hogy
beszélsz hozzám.
– Tényleg?
– Emlékszem, mondogattad, hogy nyissam ki a szemem. De
minden alkalommal, amikor megpróbáltam, homok ment bele. És
azt hiszem, megkértél arra is, hogy takarítsam ki a szobámat és
vigyem ki a szemetet.
Maggie fölnevetett, és megsimogatta a fia kezét.
Érezte, hogy milyen puha és meleg az anyja érintése. Nagyon
megkönnyebbült, hogy látja újra nevetni, mert biztos volt abban,
hogy az elmúlt három hónapban egyfolytában nyomasztotta a
rettegés és a félelem. Most, hogy itt feküdt az ágyban, elnézve az
anyját, Zack megfogadta, hogy ha végre kiszabadul innen, majd
sokkal több időt tölt vele, megpróbál újra közelebb kerülni hozzá, és
igyekszik úgy viselkedni, hogy attól az anyjának jobb legyen. Túl
sokat kellett szegénynek kiállnia az elmúlt tíz évben.
– Apáról is álmodtam – jegyezte meg Zack, de ahogy tartott is
tőle, ennek hallatán kissé elhalványult a mosoly az anyja arcán.
Á
 – Álmodtál? Miféle álom volt?
– Leginkább Sagamore Beachcsel kapcsolatosak.
Maggie bólintott, és igyekezett érdeklődést erőltetni magára.
– Annyira valóságosnak tűnt az álmom, de még az a sűrű, tejfehér
köd is, ami szerepelt benne. Csodálkozom, hogy az ágy nem volt
nyirkos utána.
Maggie nem reagált az elmondottakra. Tekintetét az infúzió
műanyag csövére függesztette, amely a Zack karjába ültetett kanülbe
futott.
– Azt hiszem, apa szerepelt az álmomban, de valójában nem
láttam, csak éreztem, hogy ott van. Elég fura volt.
– Nem csoda, hiszen kómában voltál.
Maggie fejében az járt, hogy ez mennyire jellemző Nickre – hogy
„nem látható”, hogy szinte nincs is ott. Soha nem bocsátotta meg
neki, hogy elhagyta őket, aztán ráadásul meg is halt. És tessék, most
meg megjelenik Zack álmában. Persze Zack tudta, hogy az anyjának
mennyire rosszulesik, hogy az apját emlegeti. Azt a férfit, aki
elhagyta őt akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a
segítségére. A legnagyobb bajban és nyomorúságban. Ugyanakkor
Zack emlékeiben egy csendes, magának való férfi élt, szerető szívű
és jóságos. Az apja soha ki nem hagyta volna Zack focimeccseit vagy
Jake baseballmérkőzéseit. És mindig büszke volt az eredményeikre.
Jake halála azonban alapvetően megváltoztatta. Olyan lett,
mintha egy démon kiszívta volna az életerőt a lelkéből. Amikor
végre lezárult a válással kapcsolatos hercehurca, a depressziója már
annyira elhatalmasodott, hogy semmilyen érdemi kapcsolata nem
volt se Maggie-vel, se a fiával. Elköltözött Walthambe, hogy
közelebb legyen ahhoz a helyhez, ahol mérnökként dolgozott. Ez
akkortájt volt, amikor Zack végzős középiskolásként hatalmas
erőkkel készült az egyetemi felvételijére. Aztán Nick egyszer csak
bejelentette, hogy otthagyta az állását, hogy beálljon világi
szerzetesnek egy Bostontól távoli, Berkshires vidékén működő
közösségbe. Ami az apai szerep lényegét illeti, ez olyan volt, mintha
Zack apja meghalt volna.
Persze Zack apja iránt érzett szeretete, még ha takaréklángon is,
és főleg a régi énjére emlékezve, megmaradt. De azt például, hogy
nézett ki, csak nehezen tudta felidézni. Az anyjának erről sohasem
beszélt, de amikor iskolás volt, Zack sokszor történeteket talált ki az
apjáról. Például hogy hivatásos fotósként jár ide-oda a világban,
vagy hogy búvárkodik Ausztráliában és Pápua Új-Guineában.
Egyszer még azzal is előállt a társainak, hogy az apja eltűnt, amikor
viharban próbált leszállni Tongán. Ennek aztán az vetett véget, hogy
Zacket felvették az egyetemre. És akkorra az apja valóban meghalt.
Arra, hogy valaha is szerepet játszott Zack életében, nem utalt más,
mint néhány megfakulófélben lévő fénykép és a kandalló párkányán
álló urnája.
– Nem tudom, mondták-e neked, de amikor magadhoz tértél, őt
kerested.
– Tényleg? – nézett rá Zack meglepetten, bár látta, hogy az anyját
rosszul érinti őszinte elcsodálkozása.
– Igen. Pár nappal ezelőtt pedig, amikor még kómában voltál,
valamit szavaltál.
– Szavaltam?
– Igen, egy imádságot arámi nyelven.
– Arámiul? Most ugratsz?
– Tudsz bármit is arámi nyelven?
– Dehogy, honnan tudnék? Az nem valami holt nyelv?
Maggie megcsóválta a fejét, aztán benyúlt a táskájába, elővette a
mobilját, nyomogatta rajta a gombokat egy kicsit, majd odafordította
a készüléket Zack felé. A képernyőn Zack önmagát látta, amint az
ágyában fekszik, csukott szemmel, de jól látható, hogy zárt szemhéja
alatt a szemgolyója sebesen mozog. Furcsa torokhangon motyogott
valamit, ami teljesen érthetetlen volt. Érthetetlen volt, ennek ellenére
úgy hangzott, mintha valami idegen nyelv lenne, aminek
megvannak a maga kiejtési és ritmikai sajátosságai. A felvétel talán
ha egy perc lehetett, aztán befejeződött a szónoklat, és Zack
visszasüppedt a kómába, mintha mi sem történt volna.
– Nem tudom, ez mi lehetett – csóválta a fejét Zack. – De ez még
csak nem is az én hangom.
– Tudom. És ez az, ami a dolgot még furcsábbá teszi. Egy
nyelvész ugyanis megerősítette, hogy valóban arámi nyelven
beszéltél. Méghozzá a miatyánkot. Nem lehet, hogy valami egyetemi
dolgozat miatt egyszer meg kellett tanulnod?
– Arra azért emlékeznék. És különben is, milyen szeminárium,
milyen tárgy lett volna? – nézett Zack az anyjára, és hirtelen megint
nagyon fáradtnak érezte magát.
– Lehet, hogy az apád tanította meg neked, amikor még kicsi
voltál.
– Talán.
Maggie legyintett, jelezve, hogy túltárgyalták a dolgot.
– Na mindegy. A nővér a lelkemre kötötte, hogy ne maradjak
sokáig, mert pihenned kell – azzal felállt, és egy puszit nyomott a fia
homlokára. – Nagyon szeretlek.
– Én is téged, anya!
A szemével követte anyja távolodó alakját, de közben érezte,
hogy egyre fáradtabb. Pedig ha valamit szeretett volna elkerülni, az
az volt, hogy ismét visszasüpped az álmokkal teli alvásba.
Szerencsére azonban a fáradság erősebbnek bizonyult: Zack a
következő hat órára mély, álomtalan alvásba merült.
 18
 
Isten megbízásából gyilkolni sokkal könnyebb volt. Romannek
nem kellett foglalkoznia lelkiismereti vagy morális kérdésekkel, fel
sem merült, hogy esetleg kockáztatná vele túlvilági perspektíváit.
Ráadásul még jót is cselekszik, legalábbis az ismeretlen atya ezt
mondogatta.
Egy héttel azután, hogy Thomas Pomeroyt eltette láb alól, ismét
megszólalt Roman Pace biztonságos mobiltelefonja. Az ismeretlen
atya hívta, és kicsit fontoskodó, fojtott hangon közölte, hogy újabb
megbízás vár rá. A Sátán egy másik csatlósa. Elvállalja a megbízást?
Igen. Ugyanannyiért? Igen.
Az élet szép.
Az utasítás úgy szólt, hogy Roman reggel negyed kilenckor
menjen a Burlington Mall parkolójába, ahol egy villanyoszlop alatt
talál egy kis csomagot. Benne lesz az újabb fizetség, egy újabb
eldobható mobiltelefon, amelyen pontban nyolc óra húsz perckor fel
fogják hívni. Azt is utasításba kapta, hogy a hívás után a telefonból
vegye ki az akkut, és a parkoló egyik szemetesébe dobja ki, míg
magától a telefontól valahol a városban szabaduljon meg, hogy még
véletlenül se lehessen nyomon követni.
Roman tehát pontosan negyed kilenckor behajtott a parkolóba,
ami hatalmas volt, de ilyen korán még teljesen üres. Fél szemmel
észlelte, hogy egy járőrkocsi araszol a távolban, nem messze a
bevásárlóközponttól, de pont az ellenkező irányba. Roman rájött,
hogy akárki legyen is a megbízója, pontosan tudhatta, hogy
senkinek sem fog feltűnni, ha odahajt ahhoz a bizonyos
villanyoszlophoz, hogy összeszedje a barna papírzacskót.
Benne volt a pénz, három kötegbe rendezve, és egy újabb mobil.
Ez utóbbi pár perccel később meg is szólalt: az ismeretlen atya hívta,
hogy ellenőrizze, minden rendben ment-e. Roman ezután elindult,
és miközben vezetett, azon töprengett magában: mi értelme lehet
annak, hogy egy egyházi személy már másodszor fizet neki
tizenötezer dollárt azért, hogy kinyírjon egy tudóst.
A Sátán következő cimborája ugyanis egy újabb tudós volt, egy
bizonyos dr. LeAnn Cola. A Dartmouth-Hitchcock Medical Center
neurológiai osztályán dolgozott a New Hampshire-i Lebanonban. A
megbízó azt kérte, hogy a halála balesetnek tűnjön, és semmiképp se
emlékeztessen Pomeroyéra. Életrajza szerint Cola elvált, és a tizenöt
éves lányával élt együtt. Nem volt se kutyájuk, se macskájuk, mert a
gyerek asztmában szenvedett.
Mielőtt hazaért volna, a bevett gyakorlattól eltérően Roman
visszahívta a megbízóját.
– Még sohasem öltem nőt, ezért egy kicsit el vagyok
bizonytalanodva.
– Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de legyen most annyi
elég, hogy az Úr szemében ez a nő olyan fertelmességeket követett
el, hogy abba még a mennyek országa is belerendült.
– Mégis, mondana valami konkrétabbat?
– Sajnálom, nem mondhatok. De abban biztos lehetsz, fiam, hogy
Isten megelégedésére lesz a szolgálatod.
 

 
A Forest Street 147. a New Hampshire-i Cobbsville-ben
téglaépítésű ház volt, amelyet sűrű sövény és gondosan nyírt gyep
választott el a csendes kis utcától. A szomszédos épületben nyoma
se látszott életnek, a bal oldalon lévő is elhagyatottnak tűnt, mert az
előkertjét felverte a gyom. Az utca túloldalán pedig nem voltak
házak, csupán egy tágas mező. Tökéletes helyszín.
Roman egy kicsit arrébb parkolt le a kocsijával, és két órán át
várta, hogy végre sötétség boruljon a házra, aztán ücsörgött még
további egy órát, hogy biztos legyen abban, anya és lánya mély
álomba merült. Szokatlanul meleg tavaszi éjszaka volt, ezért
szívesen bekapcsolta volna az autó klímáját, de tudta, hogy annak
zaja esetleg felkeltené valaki érdeklődését. Inkább türelmesen
várakozott a fülledt utastérben, és arra gondolt, hogy néhány
hónappal ezelőtt azért mentette meg a Jóisten a haláltól, hogy most
ezt a feladatot elvégezhesse. Nem puszta szerencse kérdése volt
tehát az, hogy életben volt. Nem, Isten szerette Romant annyira,
hogy közbelépett, és adott neki még egy esélyt. Mintha az Úr azt
mondta volna: Roman, megválthatod magad, ha teszel értem valamit. Ez

É
volt az a valami. És igen, egy nő is elkövethet Isten ellen
fertelmességet.
Roman kiszállt a kocsijából, és az épület mögé lopódzott. Négy
szoba volt az emeleten, ebből kettőnek volt légkondicionálása, és
mindkettő be is volt kapcsolva. Tökéletes.
A földszinti nappaliban nem volt légkondi, viszont a felhúzható
ablak résnyire nyitva volt. Óvatosan bedugta a zsebkését az
ablaktábla és a keret közé, majd lassan fölemelte az ablakot. Nem
látott sehol mozgásérzékelőt. Roman minden alkalommal
elcsodálkozott azon, hogy az emberek mennyire nem ügyelnek a
biztonságukra. Egy agykutató orvosnő és a lánya. Az ember azért
azt gondolná, hogy egy ilyennek van annyi esze, hogy beszereltet
valami riasztót, vagy legalábbis nem hagyja nyitva az ablakot.
Óvatosan bemászott a nappaliba. Az ülőgarnitúra a falra szerelt
síkképernyős tévé felé volt fordítva. A házban béke honolt. Roman
kilopakodott a folyosón át a konyhába. Itt sem látott semmilyen,
riasztóberendezésre utaló jelet. A konyhában mindössze egy nagy,
hat égőfejes tűzhely vonta magára a figyelmét. Továbbment a
földszinti bejárathoz, ahonnan a lépcső indult az emeletre.
Felérve az első ajtón nagy felirat fogadta: Victoria szobája. Ez
lehet a lányé. Ezzel szinte pontosan szemben volt az anyja
hálószobája. Résnyire kinyitotta az ajtót, és belesett. Az éjjeli
kislámpa fényében látta, hogy a gyerek hanyatt fekve alszik az
ágyában. Az ablakhoz csatlakoztatott klíma halkan zümmögve
dolgozott. Ez nagyon jó, állapította meg magában Roman, mert a
gyerek paplan és pokróc alatt feküdt, a klíma zaja pedig jó adag
neszt és zajt elnyomott.
Először is nézzük az anyját.
Becsukta a kislány szobájának az ajtaját, és odalépett az
anyjáéhoz. Nem hallatszott ki más, csak a másik légkondicionáló
egyenletes zaja. Roman benyitott. Az asszony az ajtótól jobb kézre
lévő hatalmas ágyban aludt. A klíma egyenletesen fújta befelé a
lehűtött levegőt. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és a
félhomályban odalépett az ágy mellé. Az asszony halk, apró
szusszanásokat hallatva aludt.
 Roman hirtelen rászorította kesztyűs kezét a nő szájára, a
másikkal pedig a halántékának szegezte a pisztolyát.
– Ébresztő!
Az asszony szeme elkerekedett, és a rémülettől megdermedt
tekintettel nézett Romanre. Aztán magához tért az első döbbenetből,
megrándult, és hirtelen sikoltani próbált. Roman tenyere azonban
szorosan a szájára tapadt.
– A lánya itt alszik a szomszéd szobában. Ha kiabál, megölöm.
Érthető, amit mondok? Megölöm a lányát, ha csak nyikkanni is
próbál.
A nő bólintott, és valami nyöszörgésszerű hangot hallatott,
jelezve, hogy megértette.
Roman elvette a szájáról a kezét.
– Mit akar? – kérdezte a nő éles, szinte metsző hangon.
– Azt, hogy elárulja nekem, milyen kapcsolatban állt Thomas
Pomeroyjal.
– Thomas… Tom Pomeroyjal?
Tom.
– Honnan ismerte? És milyen kapcsolatban voltak egymással?
Halkan beszéljen!
– E-együtt dolgoztunk. Ki maga?
– Hol dolgoztak együtt és min?
– Egy kutatáson.
– Miféle kutatáson?
– MRI-vizsgálóberendezésekkel foglalkoztunk, mágneses
rezonancián alapuló képalkotással.
– Kórházak számára?
– Igen. És sokat segített a hardver továbbfejlesztésében.
– Ettől nem lettem okosabb.
– Az agy nagy felbontású képi vizsgálatában.
– És ki fizette magukat?
– Elnyertük egy magánember támogatását.
– Kiét?
– Nem tudom.
Roman közelebb hajolt, és erősebben szorította oda a pisztolyt a
nő homlokához.
 – Mondja meg az igazat!
– Az igazat mondom, esküszöm. Kérem, ne bántsa a lányomat.
Roman elengedte a füle mellett a nő kérését.
– A kutatásukra visszatérve, mégis mit akartak elérni?
– Atomi szinten jobb képfelismerésre törekedtünk
kvantumszámítógép segítségével.
– Közérthetően?
– Pontos képet akartunk készíteni aktív agysejtekről.
– Valaki megölte Tom Pomeroyt, és szeretném tudni, hogy miért.
– Megölték?
– Mi olyat csináltak maguk, ami miatt meggyilkolhatták? Árulja
el, és akkor életben hagyom magát is, a lányát is. De ne
próbálkozzon összevissza hablatyolni.
A nő szótlanul bólintott, ezért Roman elvette a halántékától a
pisztolyt. Az asszony elkezdett beszélni, de amit mondott, azt
Roman csak nehezen tudta felfogni, és elsősorban nem a
tudományos szakkifejezések miatt.
– Ez igaz?
– Az élő Istenre esküszöm – felelte, és könyörgött, hogy ne bántsa
őket.
– Maga hisz Istenben?
– Tessék?
– Maga hisz Istenben? Mert az előbb rá esküdözött.
– Nem… Nem is tudom.
– Hogyhogy nem tudja, hogy hisz-e Istenben vagy sem? Ez egy
egyszerű eldöntendő kérdés: igen vagy nem?
– Akkor inkább… nem.
– És hisz a Sátánban?
– A Sátánban? – kérdezett vissza az asszony, és a szeme megtelt
rémülettel.
Hevesen megrázta a fejét.
– Mindegy is. Megkötözöm a kezét és a lábát, aztán fél órán belül
hívom az ügyeletet.
– Értem. Kérem, könyörgöm, ne bántsa a lányomat.
– Egy ujjal se fogok hozzáérni, ígérem.
 A nőt egy mozdulattal az oldalára fordította, a bokájánál és a
csuklójánál nem túl szorosan megkötözte. Amikor végzett, a hanyatt
fekvő asszony arcára egy szemtakaró maszkot helyezett.
– Oké! Nyissa ki a száját, hogy betömhessem. Nem szeretném, ha
kiabálna.
A nő engedelmesen kinyitotta a száját. Roman a másodperc
törtrésze alatt előkapott a zakója belső zsebéből egy kis palack
metángázt, amit egyébként szivárgások ellenőrzésénél szoktak
használni. A fúvókáját az asszony tágra nyitott szájába fordította, és
egyenletesen kezdte belepumpálni. A nő megpróbálta elkapni a fejét,
de Roman a másik kezét keményen az arcára szorította, és egészen
addig ott is tartotta, amíg az asszony tüdeje meg nem telt a gázzal és
el nem ájult. Nem telt több időbe fél percnél. Amikor már nem
mozgott, gyorsan kioldozta a köteleket, alvó pozícióba rendezte a
testet, kikapcsolta a klímát, és az ajtót maga mögött résnyire nyitva
hagyva kilépett a hálószobából.
Odament a lány szobájához, aki továbbra is aludt. Bebámult a
félhomályba, látta az alvó test körvonalait, és magában elpróbálta,
hogyan fogja eltenni láb alól úgy, hogy szinte fogalma se lesz róla,
hogy mi történt. Még mielőtt a lány ráébredne, hogy ki támadott rá,
már ott fog térdelni a testén, és kesztyűs kezével elszorítja a nyaki
ütőerét, megakadályozva, hogy a vér az agyába jusson. Egy perc se
telik bele, és elájul. Aztán lezárja a szempilláját, és miközben a tüdeje
még működik, feltölti a palackban lévő gázzal.
Valami azonban visszatartotta. A megbízása a Sátán követőjének
meggyilkolására vonatkozott, nem a gyerekére.
Becsukta a lány szobájának ajtaját, és halkan leosont a lépcsőn, le
egészen a pincébe, aminek viszont szélesre tárva hagyta az ajtaját. A
zseblámpájával világított. Megkereste a kazánt, és gondosan elfújta
az őrlángot. Kivette az elemet a tűz- és gázriasztó készülékből, és
kihúzta azt a vezetéket is, amely az emeleti helyiségeket monitorozó
egységekhez vezetett. Körülnézett a konyhában is, hogy nincs-e
bármi olyasmi bekapcsolva, ami robbanást okozhatna. Mert reggelre
a ház nagy része megtelik gázzal, például az asszony hálószobája.
Viszont a gyerekét, amelyben bekapcsolva hagyta a klímát, meg
lehet így kímélni.
 Tökéletes. Keresett újabb tizenötezret.
És ha minden igaz, olyan hihetetlen információ birtokába jutott,
ami, ha megtalálja a megfelelő embert, vagyonokat érhet. Noha arról
fogalma sem volt, hogy kik finanszírozzák a tevékenységét, az, amit
az asszony elmondott neki, messzemenő következményekkel járhat.
Mire aznap este hazaért az otthonába, Roman már annyira
felpörgött az előtte álló lehetőségektől, hogy egy dupla vodkára volt
szüksége, hogy valamennyire lecsillapodjon. Amikor végre nagy
nehezen elszunnyadt, az agya még akkor is egyfolytában zakatolt, és
újra meg újra hallani vélte a titokzatos atya ígéretét.
Második lehetőség az örök életre.
 19
 
Csoda? A kómában lévő fiú „feltámadt halottaiból”
 
A Northeastern Egyetem huszonnégy éves hallgatója, aki tizenkét
hete feküdt kómában, tegnap visszanyerte eszméletét a Beth Israel
Deaconess Medical Centerben.
Az esetet sokan „csodaként” tartják számon. Zachary Kashian
január 28-án, biciklizés közben szenvedett balesetet. Súlyos
fejsérülése miatt egészen vasárnapig egyfajta élőhalott állapotban
volt. A kórház neurológiai részlegének vezetője, dr. Seth Andrew
szerint azóta semmiféle külső ingerre nem reagált.
– Természetesen néha előfordul, hogy kómába esett betegek
hirtelen visszanyerik a tudatukat – mondta dr. Andrew. – De a
sérülés és a kóma súlyosságát tekintve az ő esetében nagyon kevés
reményünk volt erre.
Azt is hozzátette:
– Nem merném azt állítani, hogy esetében csodáról
beszélhetnénk, de talán megkockáztatható, hogy nem áll távol tőle.
Mások sokkal magabiztosabbak e téren.
– Az nem kétséges, hogy csoda – állítja Richard Rossi, egyike
azoknak, akik korábban odazarándokoltak Kashian betegszobájához.
– Három hónapig feküdt kómában. Aztán nagypénteken egyszer
csak megszólalt, és Jézus szavait ismételte el arámi nyelven, majd
húsvétkor magához tért. Ha ez nem jelzi világosan az Úr jelenlétét,
akkor nem tudom, mi más bizonyíthatná…
Kashian nevét már három nappal az előtt felkapta a sajtó, hogy
magához tért volna a kómából, amikor állítólagos szemtanúk szerint
egy ősi nyelven beszélt. Arthur Avedisian, a Harvard Közel-keleti
Nyelvek Tanszékének professzora szerint Kashian szavai
túlnyomórészt a hegyi beszédre vezethetők vissza, úgy, ahogy Jézus
tanításai Máté evangéliumában megörökíttettek.
Az arámi nyelv egyes dialektusait, bár nagyon kevesen, még ma
is beszélik a Közel-Keleten, az azonban nem világos, vajon hol és
hogyan tanulta meg a szóban forgó passzusokat a kómában fekvő
Kashian…
  
Maggie sietősen begyömöszölte az újságot a táskájába, és
határozott léptekkel igyekezett a lifthez, hogy felmenjen a hetedik
emeleten fekvő fiához. Zack két napja tért magához, és azóta teljesen
éber volt, ezért az orvosai kimerítő fizikai és szellemi próbáknak
vetették alá. Arról azonban egyelőre nem tudott semmit, hogy a
kórtermét vallási fanatikusok ostromolták meg, azt állítva, hogy
Isten maga szól hozzájuk rajta keresztül.
– Remek állapotban van – jelentette ki dr. Andrew. – A szellemi
képességei minden tekintetben rendben vannak. Végeztünk
memóriateszteket, és csináltunk egy sor verbális, vizuális és az
elemző gondolkodást ellenőrző tesztet is, és nyugodtan
kijelenthetem, hogy mindegyiken kiváló eredményeket ért el.
– Ó, de jó, köszönöm – nézett rá Maggie. – El se tudom mondani,
mennyire hálás vagyok magának és az összes kollégájának… –
kezdett bele, aztán inkább elhallgatott, mert nem szerette volna
elsírni magát.
Az orvos kedvesen megölelte.
– Persze még szüksége van fizioterápiára. A gyógytornászok
eddig is nagyon alaposan foglalkoztak az izmaival, de mostantól
még intenzívebb foglalkozások következnek.
Úgy tűnt, a fizikai rehabilitációra csak néhány hétig lesz szükség,
utána Zack végre hazatérhet.
– Szeretnénk még egy kicsit megfigyelés alatt tartani, mielőtt
teljesen átadjuk a rehabilitációs részlegnek.
– Miért? Van valami gond?
– Hmm, hogy is fogalmazzak, nem vagyok száz százalékig biztos
abban, hogy nincs.
Maggie szíve nagyot dobbant.
– Tessék?
– Az a helyzet, hogy az MRI-felvételek szerint a fali lebeny
szenvedett sérülést. Ez az az agyterület, amely kapcsolatba hozható
a fizikai tájékozódás képességével. Azoknak a betegeknek, akiknek
megsérült a fali lebenye, azon belül is az úgynevezett elülső lebeny,
gondot okoz a térbeli határok megkülönböztetése. Tehát például az,
hogy meddig terjed a testük és hol kezdődik a körülöttük lévő világ.
Az előzetes vizsgálatok során Zack remekül teljesített.
Mindazonáltal szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy valóban
minden tökéletesen működik, és hogy tényleg képes-e gond nélkül
elboldogulni. Persze folyamatosan együttműködünk a rehabilitációs
kollégákkal.
– De ugye nem lát semmi problémát? – kérdezte Maggie, és a
mondata, bár kérdésnek hangzott, inkább állítás szeretett volna
lenni.
– Nem, de szeretnénk biztosak lenni abban, hogy nincs valami,
amit esetleg nem vettünk észre. Csupán néhány napra van
szükségünk.
– Rendben – bólintott Maggie, miközben érezte, hogy van még
valami, amit az orvos nem mondott el.
– Lenne még egy kérdésem – szólalt meg dr. Andrew. – Az
anamnézisben az szerepel, hogy Zack édesapja meghalt. Mikor?
– Három éve. Miért?
– Nos, amikor magához tért a kómából, akkor a nővérre nézett, és
azt mondta: Apa. Nagyon úgy tűnik, hogy róla álmodott, amikor
magához tért.
– Igen, nekem is beszélt erről. Ez gond? – kérdezte Maggie, és
próbált nem ellenségesnek tűnni.
– Tudja, folyamatosan monitoroztuk a véráramlását és az agyi
elektromos tevékenységét, és a legaktívabb területek nem azok
voltak, amelyek az álmokkal, az álmodással kapcsolatosak.
– Bocsánat, de ez pontosan mit jelent?
– Ebben magam sem vagyok biztos – felelte az orvos, és egy kicsit
hallgatott, mintha végiggondolna éppen valamit. – Mondja, a fia
vallásos?
– Vallásos? Nem, de egyébként is, mi köze lenne ennek bármihez?
– Nézze, amikor még kómában volt, akkor is készítettünk
felvételeket, szkenneltük az agyműködését, és szokatlanul
megnövekedett elektromos aktivitást tapasztaltunk a
homloklebenyben. Ez az a rész, amely az absztrakcióért, az
elvonatkoztatott dolgokért felel, mondhatni, a misztikus
élményekért. Vannak, akik az agy Isten-központjaként is emlegetik.
 – A fiam egyáltalán nem vallásos, és távol áll tőle a miszticizmus
is. És amennyire tudom, soha nem fogyasztott hallucinogén
kábítószereket.
– Ezt még véletlenül sem gondoltam. Viszont az elszenvedett
trauma következtében, úgy tűnik, az idegi kapcsolatok rendszerében
beállt némi változás, mintha átállítódott volna.
Maggie szótlanul bólintott, mert úgy érezte, az egyre növekvő
feszültség miatt nem tudna megszólalni.
– Közel állt az édesapjához?
– Nem különösebben – válaszolta, és érezte, hogy ismét erőt vesz
rajta egyfajta ellenséges érzés. – Bemehetek végre hozzá?
– Természetesen. Amúgy pontosan tudom, mennyire felkavarta
magát ez az egész vallási cécó a kiszivárgott videó miatt.
– Nézze, doktor úr! Van valami nagyobb baj Zackkel? – kérdezte
immáron határozott hangon, és közben az járt a fejében, hogy esetleg
Zacknek valamiféle rohamai lesznek a későbbiekben.
– Nem, ez semmiképp sem jelenti azt. Csak arról van szó, hogy
miközben az agya összes többi része álomban volt, ez a parietális
lebeny őrült módon dolgozott.
– Mégis min?
– Azt nem tudom. És azt se, hogy honnan érkező információkat
dolgozott fel, hiszen minden terület, ami a látásával vagy a
hallásával volt kapcsolatban, mély álomban volt.
Maggie érezte, hogy szétrobban a feszültségtől.
– Mégis mit akar ezzel mondani? Mi baja van?
– Nem hiszem, hogy bármi baja lenne. Ugyanolyan normális,
mint korábban. Csak arról van szó, hogy amíg kómában volt, a
parietális lebenye szokatlan módon működött, úgy viselkedett,
mintha éber lenne, és információkat dolgozott volna fel.
– És ez mit jelent?
– Nem tudom – csóválta meg a fejét az orvos. – Még életemben
nem tapasztaltam ilyet. Az alapján a kevéske szakirodalom alapján,
amit erről találtam, úgy vélem, valamiféle spirituális élményben volt
része.
 20
 
„Csoda? A kómában lévő fiú »feltámadt halottaiból«.”
– Nem emlékszik arra, hogy kómában volt, nem találkozott
halottakkal, és nem találta meg Istent. Meggyőződéses ateista, szóval
nem valószínű, hogy olvasta volna a Szentírást, pláne nem eredeti
nyelven – foglalta össze Elizabeth Luria, azzal levette a szemüvegét,
és visszaadta az újságot Warren Gladstone-nak. – Nem lehetséges,
hogy van minderre valami észszerű magyarázat?
Warren Gladstone ütemesen összeérintgette két kezének ujjait.
– Szent Pál tanítása szerint Isten jeleket és csodákat visz végbe,
hogy magára irányítsa a figyelmünket. Ha egy meggyőződéses
ateista, miközben kómában fekszik, a miatyánkot kántálja Jézus
anyanyelvén, ráadásul nagypénteken, aztán felkel és jár
húsvétvasárnapon, ez, őszintén szólva, számomra meglehetősen
jelzésértékű.
– Nem csak számodra, mert elég sokan gyűltek össze az ágyánál.
Ott voltam, úgyhogy láttam őket.
Gladstone fürkészően ránézett.
– És te nem osztoztál a lelkesültségükben? – kérdezte, némiképp
szemrehányóan.
– Warren! Azok az ágyához odasereglő emberek kétkezi
munkásemberek voltak, akik meggyőződéses keresztények, és ki
vannak éhezve a csodákra.
– Te pedig egy felvilágosult idegspecialista vagy a Harvardról,
akinek az episzkopális neveltetése egyre halványul.
– Ugyan már, Warren! Hidd el nekem, nagyon is szeretnék hinni.
Szeretném, ha lenne túlvilági élet, lenne Isten, és ha az összes
hasonló ígéret igaz lenne. Mégis, mit gondolsz, miért fektetettem
olyan sok energiát mindenbe az elmúlt hat évben?
– Be fog érni a munkánk gyümölcse, és talán megmutatja neked a
fényt az alagút végén.
Elizabeth halványan elmosolyodott, jelezve, hogy értékeli Warren
megfogalmazásának finomságát.
– Csak ebben reménykedhetünk.
 – Akkor bátran meríts erőt a jelekből és a teológiai lehetőségek
tárházából.
Elizabeth Luria és Warren Gladstone az asszony arlingtoni
otthonának télikertjében ült, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a
Lower Mystic-tóra. Maga a négyszobás ház is gyönyörű volt, és
harmonikusan illeszkedett a körülötte teljes pompájában viruló
természeti környezetbe. A ház és a kilátás azonban egyfolytában
csak arra emlékeztette az asszonyt, amit az élet elvett tőle.
– Mást nem nagyon tehetünk – jelentette ki némi szünet után. –
De figyelembe véve az elmúlt kétezer év nem éppen pontos
dátumait, ki tudja pontosan megmondani, hogy Jézus mikor halt
meg és mikor támadt fel?
– Azok természetesen nem naptári dátumok, hanem lelkiek, a
hívők számára. A fiú magához térése pedig pont egybevág ezekkel.
– Szóval Isten is ugyanazt a Gergely-naptárt használja, mint mi,
halandók?
– Ha Istennek az a célja, hogy felkeltse a figyelmünket, akkor igen
– felelte Warren, majd ismét kézbe vette az újságot. – És ahogy
elnézem, sikeres volt, és sok ember figyelmét megragadta. Többek
közt az enyémet is – tette hozzá.
– Nos, az anyjáét viszont nem, ő egyáltalán nem vevő erre. Sőt az
is nyilvánvaló, hogy a fiát nem vallásos szellemben nevelte.
– Annál hatásosabb az üzenet: az Úr egy nem hívő száján
keresztül beszélt – bólintott Warren. – Ez is csak újabb megerősítése
annak a tételnek, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Warren Gladstone a megingathatatlanságig istenhívő férfiú volt,
ráadásul jó ember. Elizabeth még néhai férje révén ismerte meg.
Fiatalkorukban mindketten az evangéliumi keresztyén vallás
követői voltak Tennesseeben. Warren a hit útjára is lépett, és egy jó
hírű protestáns teológián tanult tovább. Jó néhány évvel később
megalapította az IstenFénye csatornát, és ez a műholdas csatorna
megnyerte egyházának az Egyesült Államok északkeleti, új-angliai
államait és New Yorkot is. A siker egy része annak volt betudható,
hogy Warren a társadalmi kérdéseket illetően meglehetősen
felvilágosult nézeteket vallott. A hitszónokok többségéhez képest
ugyanis kimondottan liberális volt, a béke pártján állt, ellenezte a
halálbüntetést, pártolta a fegyvertartás korlátozását és nem ellenezte
az abortuszt. Éppen ezek a haladó nézetek tették vonzóvá, ami aztán
az adományok folyamatosan növekvő összegében is jól
megmutatkozott. Warren bízott abban, hogy az IstenFénye program
hamarosan nagyobb piacokat is meghódít majd. Legnagyobb álma
az volt – erről egyszer beszélt Elizabethnek –, hogy megépíti az
északkeleti államok első megatemplomát. Úgy vélte, Elizabeth
segíteni tud ennek az álomnak a megvalósításában.
Warren ugyanakkor, akármennyire kínos is elismerni, valóságos
mentőöv volt Elizabeth számára. Kutatásai természetéből fakadóan
ugyanis hiába volt az asszony sokat publikáló és sokat hivatkozott
professzora a Harvard Egyetem Orvosi Karának, nemigen jutott
anyagi forrásokhoz. Ellenfelei azzal vádolták, hogy a komoly
idegtudományi kérdések helyett nagyon is megkérdőjelezhető
kutatási témák és problémák foglalkoztatják. Ezért Warren
Gladstone és egyháza volt az, amely támogatta a jelenleg folyó
kutatásokat.
– Amikor találkoztál az anyjával, pontosan mit mondtál neki?
– Lényegében semmit.
– De arról nem beszéltél neki… – harapta el Warren a mondat
végét.
– Nem, nem mondtam el neki, hogy elvesztettem a fiamat.
Az még feszültebbé tette volna a helyzetet.
– No igen. Hogy reagált?
– Csak annyit felelt, hogy nem hisz a csodákban, de megköszönte,
amit mondtam neki. Ennyi volt.
– És nem beszéltél neki a mi…
– Nem, még jó, hogy nem – vágta rá Elizabeth, majd felállt, és
odalépett az ablakhoz.
A magnóliafa már tele volt hatalmas bimbókkal. A világ minden
fája közül a rózsaszín magnóliát szerette a legjobban a nagy, húsos
leveleivel és mámorító, édes illatával.
– És valaki mással nem beszéltél?
– Nem.
– Abban, hogy valaki magához tér a kómából, önmagában nincs
semmi rendkívüli. Az azonban, amit kómában beszélt, és ami rajta
van a videón, valóban elképesztő.
Elizabeth egy pillanatra úgy érezte, újra ott van a kettős
temetésen, újraéli azt a napot, amelyet csak úgy volt képes túlélni,
hogy egyfolytában érzékelte a Warren Gladstone-ból áradó
együttérzést és nyugalmat.
Tizennégy évvel ezelőtt, egy meleg májusi vasárnapon
kijelentette, hogy szeretne magának egy szabadnapot. Szeretne csak
úgy lézengeni otthon, nem szeretne semmit se csinálni, főleg nem
házimunkákat. Az időjárás csodálatos volt, és egyedül arra vágyott,
hogy kifeküdjön a teraszra egy jó könyvvel. A Red Sox hazai pályán
játszott, úgyhogy a férjét és a fiát elküldte a meccsre. Hazafelé jövet
azonban egy részeg sofőr frontálisan belehajtott a kocsijukba, és a
férje és a fia ott helyben szörnyethaltak. Csak a hitének volt
köszönhető, hogy nem omlott teljesen össze, ám a veszteséget
sohasem heverte ki.
– Az anyját ez sem érdekli különösebben – jegyezte meg
Elizabeth. – Amúgy azt beszélik, hogy talán mégiscsak írt valamikor
egy szemináriumi dolgozatot a vallásról.
– Te is meglehetősen szkeptikus vagy, nem?
– Igen. Egy rakás ember meg volt győződve arról, hogy Jézus ott
van, és rajta keresztül szól hozzájuk. Persze egy igazi hívő mindig
csodát keres, és aztán a legvalószínűtlenebb helyen bukkan rá.
Szerintem az ő csoda utáni vágyuk tette ezt a fiút ilyen spirituális
figurává.
– De lehet, hogy tényleg az.
– Vagy talán csak a csoda utáni vágy kiteljesedése – tette hozzá
Elizabeth, miközben arra gondolt, hogy ölni is képes lenne azért,
hogy megtudja, van-e túlvilág, és hogy a fia és a férje ott van-e, és jól
vannak-e.
– Arról tudtál, hogy volt egy bátyja, akit meggyilkoltak?
– Igen, de ezt nem szándékoztam szóba hozni.
– És mit mondtál volna, ha mégis szóba kerül?
– Hogy mindketten megfosztattunk attól a boldogságtól, hogy
lássuk felnőni a fiunkat. Meg hogy ezt senki sem adja vissza nekünk.
De… Na mindegy, úgyis érted.
– Igen.
 – Nincs magyarázatom arra, amit láttam. Olyan hangon beszélt,
ami nyilvánvalóan nem az ő hangja volt, és olyan nyelven szólt,
amelyet nem ismerhetett.
Kipillantott az ablakon. A vízben, talán tíz méterre a parttól,
kiemelkedett két lapos szikla. Amikor Kevin még kicsi volt, azt
játszották, hogy a két szikla két hatalmas teknős vízből kiemelkedő
páncélja, és a két teknős énekel nekik, miközben ők jókedvűen
piknikeznek a magnóliafa alatt a lemenő nap aranyló fényében. Ott
ültek egészen addig, amíg be nem sötétedett. Elizabeth szívét átjárta
az elégedett öröm, és mesét mondott Kevinnek, egészen addig, míg a
kisfiú el nem aludt. Nos, mostanra azok a teknősök már csak sziklák,
és Elizabeth szíve is csak egy szerv, ami ahhoz szükséges, hogy
életben maradjon.
– Ugyanakkor nincs szó vért könnyező szobrokról vagy Szűz
Mária-jelenésekről – jegyezte meg Warren. – Viszont van egy
videófelvételünk arról, hogy Jézus szavait mondja Jézus nyelvén.
Minden rendelkezésünkre álló információ szerint nem vallásos,
sohasem hallgatott semmilyen, vallással kapcsolatos kurzust, nem írt
szemináriumi dolgozatot Jézus Krisztusról. Így aztán nem látok
semmi más magyarázatot, mint hogy ez a fiatalember az Úr üzenetét
tolmácsolta.
– Végül is lehet így gondolni, de talán érdemes lenne be is
bizonyítani.
– Ennek érdekében pedig meg kell tenni mindent, amit csak lehet.
– Megteszünk.
– Ezt örömmel hallom. Annak ellenére, hogy erősen szkeptikus
vagy – nézett Warren Elizabethre.
Kis ideig hallgattak. Végül Elizabeth törte meg a csendet.
– Van egy szomorú hírem. Tom Pomeroy néhány napja
szívrohamot kapott, és meghalt. Nem ismerted személyesen, de a
kutatásunkban nagyon jelentős szerepe volt.
A Boston Globe-ban megjelent nekrológ nagyszerűen foglalta össze
Pomeroy kiválóságát biofizikusként, illetve olyan tudósként, aki
komolyan hozzájárult a mágneses rezonancián alapuló képalkotás
tökéletesítéséhez. Munkája eredményeként már egyedi emberi
sejteket is lehetett tanulmányozni.
 – Nagyon jó ember volt.
– Remélem, ez nem akaszt meg a munkában.
– Nem, persze hogy nem. Nagyvonalú támogatásodnak
köszönhetően.
– Drága Elizabeth, azzal még biztosan soha senki nem vádolt meg
téged, hogy anyagi ügyekben szemérmes lennél.
Azzal átnyújtott az asszonynak egy borítékot, amelyben egy
egymillió dollárról kiállított csekk lapult.
 21
 
Másnap reggel fél tízkor az ápolónő, arcán ragyogó mosollyal,
bevitorlázott Zack kórtermébe.
– Itt vár néhány barátja a folyosón. Van kedve beszélni velük?
Egy pillanattal később meg is jelent az ajtóban Anthony, Damian
és Geoff.
– Nicsak! Felébredt Csipkerózsika-álmából – nevetett Anthony
Lawrence, ahogy belépett.
– Sziasztok! – üdvözölte a barátait Zack.
– Hogy van az a kerek gombóc ott a nyakadon? – kérdezte
Damian.
– Jobban, mint azt első ránézésre gondolná az ember – felelte
Zack.
A fejfájása szinte teljesen elmúlt, de az a rész, ahol megfúrták,
tapintásra még mindig érzékeny volt. A haja viszont visszanőtt, és
jótékonyan elfedte a baleset nyomait, amiként már az arcán sem
látszottak a kék foltok és zúzódások.
– A bringád is sokkal jobban állapotban van. Kapott egy új első
kereket, és a fékeket is kicseréltettem. Olyan, mint újkorában –
újságolta Anthony, és képeket mutatott Zacknek a mobilján.
– Csodálatosak vagytok – hálálkodott a fiú.
A barátai részletesen beszámoltak arról, hogy mi újság a
nagyvilágban, mi minden történt velük.
– Anyám azt mesélte, hogy még engem is tornáztattatok –
jegyezte meg kicsit hitetlenkedve Zack, majd elmesélte, hogy milyen
fizioterápiás kezelések várnak rá.
– Arról nem szóltak, hogy mégis mikor tudsz majd lábra állni?
– Állítólag két hét múlva, többek közt nektek is köszönhetően,
járókerettel meg bottal sétálhatok. És valószínűleg egy hónap múlva
már a nélkül is.
Miközben beszélgettek, Anthony a mobiljával időnként fotókat
készített.
– Amúgy beszéltél álmodban – jegyezte meg.
– Nem mondod – nézett rá Zack tettetett csodálkozással.
– Valami érthetetlen, ősi nyelven – tette hozzá Geoff.
 – Most miről hadováltok?
Anthony nyomkodta egy kicsit a telefont, majd odatartotta Zack
orra elé. A kép elmosódott volt, ám Zack így is jól hallotta a furcsa
motyogását.
– Ennek nincs sok értelme – jegyezte meg kis idő múlva.
– Damian atya szerint Isten szavait tolmácsoltad.
– Tessék?
– Csak azt mondtam, hogy úgy hangzott az egész, mint amit a
Biblia úgy emleget, hogy „nyelveken szólás”.
– Nyelveken szólás?
– Igen. Úgy hangzott, mint valamiféle glosszolália.
– Az nem az, amikor valaki vallási révületben összevissza beszél?
– De igen. Viszont erről kiderült, hogy nem halandzsáztál –
jelentette ki Damian. – Akár hiszed, akár nem, a hegyi beszéd
bizonyos részeit motyogtad arámi nyelven.
– Micsoda?
– Ez az igazság – bólogatott Anthony. – Valami tudományos
szaktekintély a Harvard egyik tanszékéről megerősítette.
– Ez marhaság – csúszott ki Zack száján, aztán megnyomott egy
gombot a mobiltelefonon, hogy visszajátssza a felvételt. – Életemben
nem hallottam még ezt a szöveget.
– Akkor tényleg lehetséges, hogy Isten volt – vigyorodott el Geoff.
– Na ne fárassz! – csattant fel Zack.
– Oké, csak vicceltem. De azért lásd be, baromi furcsa az egész.
– Ugye nem kezdesz el prédikálni vagy imádkozni? – nézett
Anthony kicsit gyanakodva Damianre.
– Nem, semmiképp. Viszont talán érdemes lenne számításba
venni annak a lehetőségét, hogy átjárt a Szentlélek. Nagyon sokan
meg vannak erről győződve.
Erre elmesélték neki, hogy tömegek gyűltek össze az ágyánál,
hogy megtapasztalják a csodát. Meg hogy biztonsági okokból
kénytelenek voltak egy másik szobába átszállítani, ami előtt
biztonsági őr strázsált egyfolytában.
– Elképesztő. Fogalmam sem volt erről.
– Ez, mondjuk, nem meglepő, haver, mert leginkább kómában
voltál. Mostanra amúgy is lecsengett az egész.
 – De akkor is… – motyogta Zack, maga elé bámulva, miközben
arra gondolt, milyen furcsa, hogy az anyja nem is említette neki ezt.
– Most már mindegy. Majd átküldöm a telódra, és nézegetheted,
hátha eszedbe jut valami – jegyezte meg Anthony. – Szóval, mikor
engednek végre haza?
– Remélhetőleg néhány napon belül. Még szeretnének megejteni
néhány vizsgálatot.
– Miért? Valami gond van?
– Csak bizonyos matematikai műveletek terén.
– Na, akkor a pókerezésnek annyi!
– A doki szerint majd elmúlik, idővel javulni fog. Ha meg nem,
akkor legalább az anyám megkönnyebbül, és boldog lesz. Amúgy is
meg van győződve arról, hogy az online póker fogja okozni a
nyugati világ alkonyát.
– Speciel a félkarú rablókhoz nem kell semmilyen matematikai
képesség – közölte Anthony. – Egyébként meg, ha kiszabadulsz
végre innen, elmegyünk a Foxwoodsba, és egy kicsit izgatjuk a
matematikai képességedet, oké?
– Na, más már nem hiányzik. Amúgy is nyakig úszom az
adósságban.
– Majd rajtad tartjuk a szemünket. Egyébként anyád a velünk
kapcsolatos adósságaidat rég rendezte.
– Ez komoly?
Kösz, anya. Aztán persze eszébe jutott, hogy a Discover kártyáján
még egy kisebb vagyonnak megfelelő adóssága van. A kóma ideje
alatt összegyűlt kamatokra meg végképp nem szeretett volna
gondolni se.
Egészen addig beszélgettek, amíg meg nem jelent az ápolónő,
figyelmeztetve a társaságot, hogy a „betegnek” pihenésre van
szüksége. A búcsúzkodás végén Damian elmondott egy imát Zack
teljes felépülése érdekében, majd távoztak. Zack elégedetten
állapította meg magában, hogy nagyon szerencsés, amiért ilyen
barátai vannak. Aztán eszébe jutott, hogy az anyjának is milyen
sokat köszönhet, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Aztán
beléhasított valami.
Anthony otthagyta Zack iPhone-ját az éjjeliszekrényen.
 Odanyúlt, a kezébe vette, és lejátszotta a felvételt.
Elsőre mindössze érthetetlen motyogásnak, mormogásnak tűnt az
egész. Még csak elkülöníthető szótagokat, hangcsoportokat se tudott
felismerni, úgyhogy arra gondolt, az egész még sokkal elképesztőbb,
mint amilyennek elsőre hallatszott. Fogalma sem volt arról, hogyan
kellene az arámi nyelvnek hangzania, úgy vélte, ez nem több
halandzsánál.
Majd meghallgatta még néhányszor. És hirtelen úgy érezte, hogy
az értelmetlen hangok áradata mintha valahonnan halványan
ismerős lenne. Azt nem tudta magában eldönteni, hogy amit hall, az
valóban egy nyelv-e vagy sem, de a lelke mélyén feltámadt benne az
az érzés, hogy amit hall, az jól elrejtve, az agya egyik eldugott
bugyrában valóban létezik.
MÁSODIK RÉSZ
 22
 
HÁROM HÉTTEL KÉSŐBB
 
A távolból úgy tűnt, mintha Óz, a nagy varázsló Smaragdvárosa
idepottyant volna a connecticuti erdőkbe.
A Foxwoods egy rakás szorosan egymás mellett álló, de
különböző szintjeiken összekapcsolódó toronyból állt, amelyek
fényárban úsztak. Anthony szerint ez volt a világ legnagyobb
kaszinója: a majdnem félmillió négyzetméter kétharmada csak és
kizárólag a szerencsejátékok szolgálatában állt. Naponta mintegy
ötvenezer ember fordult meg benne.
Három hét telt el azóta, hogy Zacket hazaengedték a kórházból.
Eltekintve némi enyhe fejfájástól, lényegében jól érezte magát. Járás
közben már nem szorult a botra, és olykor egyedül ment le az
egyetemi edzőterembe, hogy visszanyerje az erőnlétét. Egy ideje újra
a saját lakásában lakott, sőt a szakdolgozatán is elkezdett dolgozni.
Arról persze hallgatott az anyja előtt, hogy a Discover kártyáján még
mindig volt vagy négyezer dollárnyi tartozása. Lassan visszanyerte
az eredeti súlyát, megnőtt a haja, és azért, hogy még véletlenül se
ismerje fel senki, borostát növesztett. Annak ellenére tartott ettől,
hogy azon a bizonyos YouTube-videón az árnyéka se volt mostani
valójának. Szerencsére azonban senki sem állt elé az utcán azzal,
hogy tegyen vele csodát.
Amikor elbocsátották a kórházból, megkereste néhány újságíró,
de azoknak udvariasan elmagyarázta, hogy nincs semmi csodálatos
abban, hogy egy beteg magához tér a kómából, előfordult ez már
máskor és mással is. Az, hogy mindez éppen húsvétkor történt,
merő véletlen. Arra viszont, hogy miért idézte Jézus szavait arámiul,
nem volt semmi magyarázata.
De ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy héttel később már senki
se emlékezett se rá, se a „csodára”.
Zack még életében nem járt kaszinóban, ezért a barátai, hogy
megünnepeljék az „újjászületését”, elvitték a connecticuti
szórakozóhelyre. Az anyja attól tartott, hogy ezzel kezdetét veszi a
szerencsejáték-függőség újabb periódusa, de szerencsére nem ez volt
a helyzet. Zack megesküdött, hogy egy életre felhagy az online
pókerezéssel. Ez most nem más, mint egy kirándulás a barátaival,
ami közben, ha szerencséje lesz, nyerhet is pár dollárt, hogy
csökkentse a Discover kártyán lévő tartozását.
A kaszinóba való belépés nagyjából olyan volt, mintha a
szezonvégi kiárusítás első napján vettek volna részt. Emberek
nyomakodtak minden irányból, a nyerőgépek csengése-bongása és
csilingelése hallatszott, csörömpölve zúdultak az érmék. Pattogott a
golyó a rulettkerekekben, a félkarú rablók pedig megállás nélkül
nyelték el az emberek pénzét feneketlen perselyükbe, miközben
villogtak és zenéltek. A kaszinó mintha egész pályás letámadást
indított volna a vendégek érzékszervei ellen azzal a céllal, hogy
összezavarva a gyanútlan áldozatokat, belekergesse őket a
mérhetetlen pénzköltésbe. Azon a pénteki estén minden tökéletesen
ment. Az embertömeg csak úgy hömpölygött az asztalok és a gépek
között, mindenki műanyag tokokban hurcolászta a negyeddolláros
érméket. A hely távolról sem emlékeztetett azokra a kaszinókra,
amelyek a filmekben láthatók: a nők nem pompáztak estélyi
ruhában, és a férfiak sem viseltek szmokingot. A túlnyomó többség
úgy nézett ki, mint aki az egész napot a Fenway Stadionban töltötte.
Derék alá csúszott farmernadrágok, hájas fenekekre feszülő,
lehetőleg rózsaszín sortok, tetoválások, hawaii ingek, Red Socks
feliratos pólók látszottak mindenfelé, és az emberek Martini helyett
dobozos sört ittak.
– Hát, nem éppen a Casino Royale – jegyezte meg Zack.
– Szerencsénkre – bólintott Damian.
– Nézz körül jól, öcsém – mondta Anthony. – Az egésznek
egyetlen dolog a lényege: ők a te pénzedre pályáznak, te meg az
övékére. Minden más puszta porhintés.
– Nem tudtam, hogy ilyen cinikus vagy.
– De hisz ez az igazság – nézett Damian Zackre. – Ez a hely a
pénzisten temploma.
– Oké, de azért ez nem akadályoz meg téged abban, hogy ne
áldozz néhány dollárt a szerencse oltárán.
– Még szép, hogy nem. Különben is, kockázat nélkül nincs siker.
 – Szerinted a mennyországban is pókereznek? Félkarú rablók is
vannak? – kérdezte Zack.
– Nagyon remélem.
Végigsétáltak a nyerőgépek zajosan csilingelő sora mellett.
Zacknek hirtelen Wordsworth sora jutott az eszébe: „az emberiség
csöndes, bús zenéje…”
A srácok szétszóródtak, és különböző nyerőgépeknél foglaltak
helyet. Zack egy középkorú, szalmasárgára festett hajú, dohányzó
asszony mellé telepedett, aki harley-davidsonos pólót viselt. És
abban a pillanatban éppen nyert is.
– Ez az, amelyik szerencsét hoz neked – vetette oda Zacknek a nő,
miközben már a másik oldalon lévő Double Diamond Deluxe gép
felé sandított. – Hidd el, érzékem van hozzá.
Zack halkan köszönetet mondott a biztatásért, majd négy
negyeddollárost dobott be a gépbe, és megnyomta a gombot. A
masina csörgött és csilingelt egy darabig, aztán elnyelte a pénzt.
– Csak kitartóan – biztatta a nő, azzal odébb állt.
Zack négy alkalommal etette meg a gépet, és az mind a négy
alkalommal elnyerte a pénzét.
– Hatodik érzék meg a faszom – morogta az orra alatt, azzal
elindult, hogy megkeresse Anthonyt és Damiant, hogy elcsábítsa
őket a pókerterembe, ami azzal hirdette magát, hogy a nap
huszonnégy órájában több mint száz asztalnál lehet hódolni a
kártyaszenvedélynek.
Anthony és Damian egyből el is bóklászott Zack mellől, aki
viszont szinte megbabonázva vándorolt asztaltól asztalig, bámulva a
játékot. Négyszáz dollár lapult a zsebében, és a bankók egyfolytában
arra ösztökélték, hogy üljön már le valahová. Néhány perccel később
be is állt a bámészkodók közé egy asztalnál, ami körül négyen ültek.
Egyikük egy fiatal fekete srác volt vörös pólóban, és a tekintetét
sötétített üvegű szemüveg takarta el. A két fehér pasas a negyvenes
éveiben járt; annak, amelyik skót kockás satyakot viselt, jellegzetes,
vörös ír arca volt. A másik kövér volt, viszont a szeme fürgén járt fel-
alá. Az asztalnál ülő negyedik játékos nem lehetett sokkal több
harmincnál. Megtermett ázsiai férfi volt, és a zsetonok kis
tornyocskákba rendezve sorakoztak előtte. Egy pillanatra
összetalálkozott a tekintete Zackével, de aztán belemerült a lapjaiba.
Játszma közben a játékosok többsége nagyon lazán viselkedett:
hangosan kommentálták a lapjárást, megjegyzéseket tettek. Az ázsiai
pasas viszont csendben maradt. Nem elegyedett szóba a többiekkel,
nem fészkelődött, semmi jelét nem adta se az érzéseinek, se a
gondolatainak. Rezzenéstelen arccal ült ott, csendben, akár egy
fekete inget viselő Buddha, és maximum az ujjhegyével jelzett
időnként az osztónak. Zack annyira kitartóan figyelte a játszmát,
hogy a fekete srácnak fel is tűnt, és megkérdezte, nem szeretne-e
beszállni. Zack azonban egy halkan elrebegett „nem, köszönöm”
után inkább továbbállt.
Még ezt a két szót is csak nagy nehezen tudta kipréselni magából,
mert hihetetlenül furcsa dolog történt. Figyelte a kezeket, és
egyszerre mintha látta volna maga előtt az ázsiai kézbe osztott
párját. Amikor ez megtörtént, azzal intézte el magában, hogy csupán
megérzés az, hogy kilencesei vannak. Amikor kiderült, hogy a
pofának tényleg kilencesei voltak, Zack igyekezett azzal
nyugtatgatni magát, hogy biztosan öntudatlanul észlelte a játékos
arckifejezését vagy gesztusát. A következő kéznél azonban pontosan
megismétlődött a dolog. Az ázsiai belenézett a lapjaiba, és Zack
látott maga előtt egy pikk ászt és egy kőr hármast. A turn és a river
is ász volt, úgyhogy a pofa drillel nyert.
Ami harmadjára történt, valósággal megrémisztette Zacket.
Ahogyan a vakokat betették, az osztó mindenkinek kiosztotta a két
lapját kézbe. Az ezt követő hívások után kiosztotta a flopot az asztal
közepére, ami egy tízes, egy treff hármas és egy kőr dáma lett. Az
első fickó bedobta, így maradtak hárman meg az ázsiai. A sor a
fekete srácon volt, aki 50 dollárt tett be az asztalra. Az ázsiai és a
másik játékos adta meg, és a turn a káró hármas lett. Az ázsiai hívott
egy gyenge 50-est, a mögötte ülő némi gondolkodás után megadta
ezt. A river a pikk ász lett, ami a fekete fiút dobásra késztette, így
maradt az ázsiai partiban az ellenfelével, aki hívott is 200 dollárt,
amivel már 600 körül járt a kassza az asztal közepén. Amikor az
ázsiai gyorsan megnézte a saját lapjait a kezében, Zack egy pillantást
vetett a lapok sarkaira.
 Két dáma, káró és pikk – mintha a fickó szemén keresztül látta volna.
A pofa rá is nézett Zackre, mintha csak megérezte volna a
kialakult furcsa kapcsolatot. Az egyik játékos azonban odavetett egy
„te jössz!”-t, ami megzavarta a pillanatot.
A parti végén aztán az ázsiai előállt az osztott párjával, és a
három dámájával vitte a kasszát.
Zack végtelen zavarában eloldalgott az asztaltól, és a mosdó felé
vette az irányt. Teljesen össze volt zavarodva, és úgy érezte, a szíve
kiugrik a mellkasából. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd a
tükörbe pillantott.
Mi az ördög volt ez? Nem lehet más, mint véletlen. Statisztikai
anomália – morfondírozott magában. – Ez az egész hely a véletlen és a
vak szerencse temploma. Nem lehet, hogy valami fordított dèja vu
élményben volt részed? Amikor a pofa ránézett az osztott lapjaira, csak azt
hitted, hogy látod, mije van. Meg hát arról se feledkezz meg, hogy alig négy
hónappal ezelőtt teljes erővel lefejeltél egy közlekedési lámpát.
Kilépett a mosdóból, és visszatért a pókerasztalokhoz. Eszébe
jutott, hogy talán át kellene mennie egy másik terembe, és inkább a
kockázókat meg a rulettezőket kellene nézegetnie. Vagy megkeresni
Anthonyt és Damiant a blackjacknél. De valami furcsa erő a
harminchármas asztalhoz vonzotta.
Ahogy közeledett a pókerezőkhöz, az ázsiai fickó felpillantott, és
a tekintetük egy villanás erejéig ismét összetalálkozott.
Két körrel később a fekete srác bejelentette, hogy kiszáll.
Odacsúsztatott néhány zsetont az osztónak, aztán felállás közben
észrevette Zacket, és újra megkérdezte, nincs-e kedve játszani. Zack
erre habozás nélkül rávágta, hogy „dehogynem”, azzal leült az
asztalhoz.
– A neved? – fordult felé a balján ülő fehér pasas.
Zack megmondta, viszonzásképp a fickó is bemutatkozott: Jeff
DeRonde-nak hívták. A példáját a többiek is követték: volt egy
Ralph meg egy ugyancsak most csatlakozó Sammy. Az ázsiai pasast
Winston Songnak hívták. Zack 400 dollár értékben vett zsetont,
miközben úgy érezte, hogy a gyomra fel-alá liftezik. Időről időre
odapillantott Winston felé, mintha várna valami különleges
kapcsolat létrejöttére, de semmi ilyesmit nem tapasztalt. Az első kéz
gyorsan és eseménytelenül ment le, Jeff DeRonde és Zack hamar
kiszállt, és Winston is hamarosan követte őket. Zack hiába pillogott a
fickó felé, semmi sem történt, amikor Winston a lapjaiba mélyedt.
Olyan volt, mintha megszűnt volna a korábbi rádióadás. Épp
belekezdtek az újabb körbe, amikor megjelent Anthony és Damian.
– Hé, haver! Csak nem beengedtek maguk közé a nagyok? –
kérdezte Damian.
– Csak amíg megkopasztanak – morogta Zack, és valóban, két
körrel később már csak 200 dollárja volt, és semmit sem tapasztalt
korábbi látnoki képességéből.
Ami a következő menetben visszatért.
Az osztó kiosztotta kézbe a lapokat, és Winston nyitott 15
dollárral. Zack egy káró hármast kapott egy pikk bubival.
Megadta, ahogy a többiek is. A flopon egy káró bubi, egy treff
kettes és egy káró hatos érkezett. Winston 50-et hívott az egyre
nagyobb kasszába. Zack megadta, miként még két másik játékos is.
Káró 9-es lett a turn, és Winston folytatta a hívást 75 dollárral. A
river a káró dáma lett, ezzel 4 káróra egészítve ki a közös lapokat.
Így a kezében lévő káró hármassal színe lett. A jobb oldalán ülő Jeff
bedobta, így Zack és Winston maradt játékban. A kassza
megközelítőleg 400 dollár volt.
Winston rápillantott az osztott lapjaira. Zack látta, hogy egy káró
kettese van meg egy másik színű királya. Az volt az érzése, mintha a
pillanatba az egész teste beleremegett volna.
„Megvagy!” – gondolta magában. Közben Anthony nyaggatni
kezdte, hogy mutassa meg neki a lapjait, de Zack határozottan
megrázta a fejét. A mozdulat odavonzotta az ázsiai tekintetét is.
Zack betolta középre szinte az összes zsetonját. Winston egy kis
ideig elgondolkodva nézett Zackre, majd ő is betolta a zsetonjait, és
rálicitált Zackre 50 dollárral. Zack betologatta minden maradékát.
Winston kiterítette a lapjait. Treff király és káró kettes.
Most Zacken volt a sor. Az asztal körül álló tömeg hangosan
felkiáltott, amikor meglátta a lapjait. És talán, az egész este folyamán
először, még Winston arca is meglepődést tükrözött. A szeme
egészen elkerekedett, meglátva Zack káró hármasát. Időbe telt, míg
felfogta, hogy Zack egy hármassal verte meg.
 – Azt gondoltad, hogy blöffölök? – kérdezte, miközben Zack
besöpörte a zsetonokat. – Nagy kockázatot vállaltál.
– Te jó ég, haver! Hát ez elképesztő volt – lelkendezett Anthony,
még mindig a történtek hatása alatt.
Damian csak szótlanul ingatta a fejét.
Zack elvitte az 1100 dolláros kasszát.
A következő három körben semmi izgalmas nem történt, és Zack
viszonylag hamar kiszállt a partikból. Ahogy Winston is. Igaz, Zack
néha most is úgy érezte, mintha futólag észlelné Winston osztott
lapjait, de mivel az ázsiai soha nem nézett rájuk, nem volt lehetősége
ténylegesen megbizonyosodni a dologról. Nem sokkal éjfél után
Anthony is beszállt a partiba, Damian pedig ott állt mögötte, a
kezében egy sörrel. Zack még mindig jól állt, 900 dollárja volt.
Az osztást követően Zacknek két kilencese volt kézben. A flopra
egy bubi, egy négyes és még egy kilences jött, Zack lapjai így szettre
egészültek ki. Mindenki játékban maradt, a kassza pedig 500
dollárra nőtt. Winstonnak volt valamije, mivel megadta Zack
emelését, ami elijesztett másik két ellenfelet, köztük Anthonyt. A
turn még egy bubi lett, a river pedig az utolsó kilences, ezzel
Zacknek pókerre erősödött a lapja. Winston maradt a végéig, így
valószínűleg színe, fullja vagy pókere lehetett. A további lehetőség a
blöff volt. A kassza közel 2000 dollárra rúgott, amiből 700 Zacké
volt. Winston ránézett a riverre, majd az asztal közepére tolt egy
torony zsetont 500 dollár értékben, ami megegyezett Zack maradék
zsetonjaival. Rezzenéstelen arccal pillantott Zackre, miként a
körülöttük álló, most már közel húsz ember is feszült várakozással
figyelte Zack válaszát.
Zack nem kapta el a tekintetét, hanem határozottan belenézett a
férfi semmitmondó, sötét, mandulavágású szemébe. Semmi
árulkodó jelet nem észlelt.
– Kiszállok – mondta végül.
Izgatott moraj futott végig az asztal körül állókon.
– Mid volt? – kérdezte Anthony, Zack azonban nem felelt. – Na!
De tényleg! Tuti, hogy flössöd volt.
És mielőtt Zack bármit is tehetett volna, felfordította a két osztott
lapot. A körülállók hangosan felkiáltottak.
 – Na baszd meg! – csattant fel Anthony. – Te bedobtál négy
kilencessel?
– Senki se dob be négy azonos lappal – mondta Damian, és a
körülötte állók egyetértően hümmögtek.
Winston hosszan és némi érdeklődéssel Zackre nézett, majd
megmutatta a nyerő lapjait: két bubit, amivel neki is négy azonos
lapja volt.
A tömeg felmorajlott a csodálkozástól.
– Ez hihetetlen! – hallatszott valahonnan. – Ez lehetetlen.
– Hát ez elképesztő, tényleg elképesztő – jegyezte meg valaki
más. – Bedob négy kilencessel, és négy bubi viszi a kasszát.
A tömeg még jó ideig izgatottan tárgyalta, mekkora mázlija volt
Zacknek, hogy megérezte a veszélyt, és végül nem vesztette el
minden pénzét.
Zack közben begyűjtötte a zsetonjait, és felállt.
– Ideje hazamenni.
Winston felemelte a river bubit, és megfordította, hogy valamiféle
jelzést keressen rajta, majd visszafordította.
– Nem tudok rólad semmit, kölyök. De egész este ezt csináltad.
Zack érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– Mit csináltam?
– Próbáltál belelátni a lapjaimba.
Zack érezte, hogy erre nem tud mit válaszolni, ezért inkább csak
megvonta a vállát, és tovább gyűjtögette a zsetonjait. Amikor végre
elindultak az asztaltól, két sötét zakós férfi lépett melléjük. Még
mielőtt felfogták volna, hogy mi történik, már félre is vonták őket, és
a biztonsági őrök elkérték az igazolványaikat.
– Mégis miért, mit csináltunk? – kérdezte Anthony izgatottan.
– Nem tudom, pontosan milyen módszerrel, de az tuti, hogy
számoltátok a kártyákat, ami szigorúan tilos.
– Dehogy számoltuk – tiltakozott Anthony. – Esküszöm!
A biztonságiak azonban hajthatatlanok voltak, úgyhogy a fiúk
végül odaadták a papírjaikat. Az egyik fekete zakós elment, hogy
másolatot készítsen az iratokról, egyben ellenőrizze, nem
szerepelnek-e a kaszinó adatbázisában. A másik pedig – bár
feltűnésmentesen, de igen határozottan – arra késztette a három fiút,
hogy a fal mellett álldogáljon.
– A nevetek bekerült az adatbázisba – mondta az első, amikor
visszatért, és visszaadta az igazolványokat. – Abba, amelyet az
összes kaszinó használ, beleértve Las Vegast is.
– Ami mit jelent?
– Azt, hogy egy életre ki vagytok tiltva az összes kaszinóból
Amerikában – felelte, majd az ujjával a kijárat felé mutatott. – Kifelé!
– Esküszöm, hogy nem számoltam!
– Akármit csináltatok is, ide többet vissza nem jöttök.
– És mi van a zsetonjaimmal? – kérdezte Zack. – Azokat még be
akarom váltani. Utána elmegyünk.
Odakísérték őket a kasszához, ahol Zack beváltotta a zsetonjait
egy 533 dolláros csekkre, aztán a biztonságiak díszkíséretében
kivonultak az épület elé. A két fekete zakós csak akkor tűnt el,
amikor a fiúk elindultak Anthony kocsija felé.
– Számoltál?
– Nem.
– Láttad, hogy a faszi megnézte a river bubit? Mintha azt hitte
volna, hogy meg van jelölve.
– Hogy lenne megjelölve? – kérdezte Damian. – Az osztó minden
új játszmánál új paklit bont.
– Nem tudom – hümmögött Anthony. Aztán Zack felé fordult. –
De te, bazdmeg, úgy nyomultál erre a pasira, mintha fel akarnád
falni. Mégis, mi járt a fejedben?
Zack hangosan beszívta a friss éjszakai levegőt, mintha ezzel is
egy kis időt szeretne nyerni a válaszadás előtt.
– Egyébként jól vagy? – kérdezte Anthony a kocsi felé igyekezve.
Zack bólintott, de közben érezte, hogy légszomjjal küzd.
Mivel nem felelt, Damian odalépett hozzá.
– Biztos, hogy jól vagy? Mert úgy izzadsz, akár egy ló.
– Persze – felelte végül Zack.
Láttam a lapjait. Láttam a bubijait.
– Bizonyára kiakasztották a biztonságiak.
Zack egyetértőn bólintott. Végre odaértek a kocsihoz.
– Szóval mi járt a fejedben? – kérdezte újra Anthony.
 – Nem is tudom. Valahogy volt egy fura érzésem, hogy le tud
győzni.
– Fura érzés, mi? Volt négy bubija a te négy kilenceseddel
szemben. Vagy kurva nagy szerencséd volt, vagy természetfeletti
képességed van. Más lehetőség nincs.
Zack nem válaszolt, szótlanul beszállt a kocsiba.
 23
 
Az elkövetkező négy nap lényegében azzal telt, hogy Zack
próbált holmi racionális magyarázatot találni a kaszinóban
történtekre. Az agya a baleset következtében meglehetősen súlyos
traumán ment keresztül, és négy hónapba telt, mire nagy nehezen
visszatalált az eredeti működési rendhez. Egyáltalán nem meglepő
tehát, gondolta magában, hogy az agya azzal áltatta önmagát – és
persze Zacket –, hogy képes volt villanásnyi időszakokban azt hinni,
belelát a kártyapartner lapjába. Pedig ha jobban belegondolunk,
csupán önszuggesztió és hihetetlen nagy szerencse együttes
előfordulásáról volt szó. Ráadásul azóta nem is tapasztalt ilyesmit.
Aznap felhívta Damian, és javasolta, hogy egyenek együtt az Uno
Chicago Grillben. Hozzátette azt is, hogy ő állja a számlát, ami az
ajánlatot még vonzóbbá tette, mivel Zack anyagi szempontból
továbbra is istápolásra szorult. A Discover kártya 4200 dolláros
tartozása minden másodpercben nőtt.
– Na és végül mit csináltál a nyereményeddel? – érdeklődött
Damian, a kóláját szürcsölve.
– Kifizettem a jövő havi lakbér felét.
– Talán nem is baj, hogy kitiltottak.
– Azoknak az időknek már amúgy is vége, online, offline, egyre
megy. Vége, befejeztem – közölte Zack, és jóízűen beleharapott a
pizzájába. – Ez egyike a posztkómás fogadalmaimnak.
– Nahát, ez tök jó! – emelte a magasba a kóláját Damian. – A
fogadalmadra!
Zack odakoccintotta a poharát.
– Amúgy sem élhetek egyfolytában kegyelemkenyéren – folytatta.
– Huszonnégy éves vagyok, és már most úszom az adósságban.
Kénytelen leszek valami munkát találni.
– Igen, de munka mellett képtelenség befejezni a
szakdolgozatodat.
– Lehet, hogy kérvényezek még egy halasztást.
– A témavezetőd aggkori végelgyengülésben fog meghalni,
anélkül hogy látná a dolgozatodat – jegyezte meg Damian
vigyorogva, majd benyúlt az ingzsebébe, és kivett valamit. – Amúgy
meg ezért hívtalak el ebédelni. A diákszövetség hirdetőtábláján volt
– tette hozzá, azzal odanyújtotta Zacknek a szórólapot. –
Önkénteseket keresnek egy kutatáshoz.
Az egész hirdetményt csupa vastag betűvel nyomtatták, az alján
pedig egy ingyenesen hívható telefonszám állt.
 
HA KÉPES VAGY EZT ELOLVASNI, AKKOR ALKALMAS
VAGY ARRA, HOGY RÉSZT VEGYÉL EGY
ALVÁSVIZSGÁLATBAN. HÍVD FEL A PROTEUS
KUTATÓKÖZPONTOT, ÉS HAGYD MEG A NEVED ÉS A
TELEFONSZÁMOD, HOGY TALÁLKOZHASSUNK VELED.
 
– Valamiféle alvásvizsgálat. Felhívtam őket, és kettő ötvenet
fizetnek alkalmanként.
– Csak azért, hogy aludjon az ember?
– Azt hiszem, az álmatlanságot kutatják. Még az is lehet, hogy
dupla haszonnal jár: nemcsak kikúrálnak az álmatlanságból, de még
fizetnek is érte.
– Gondolom, ez nem egy egyetemi kutatás.
– Önkénteseket keresnek 21 és 50 év között. Alkohol- és
kábítószer-függőség kizáró tényező, miként az ideg- és
elmegyógyászati előzmények is. Ha megfelelsz minden
kritériumnak, kétszázötven dollárt fizetnek alkalmanként.
– És azt mondtad nekik, hogy téged érdekel ez?
– Persze, sőt azt is megkérdeztem, hogy nincs-e szükségük
másokra is, amire igennel feleltek. Ma este van egy előzetes
beszélgetés, innen nem messze, a Colonnade-ben. Na, mit szólsz?
– Nagy baj nem lehet belőle.
Damian fizetett, aztán együtt sétáltak a Colonnade felé. A
recepción közölték velük, hogy a Proteus-interjúkra egy harmadik
emeleti lakosztályban kerül sor. Felmentek, és amikor az egyik ajtón
egy nagyjából velük egykorú lány és fiú jött ki, Damian megkérdezte
tőlük, hogy itt van-e az alvásvizsgálati megbeszélés. Igenlően
bólintottak, ezért bekopogtak. Egy göndör, ősz hajú férfi jött ki, aki
dr. Morris Sternként mutatkozott be. Megkérte őket, hogy
foglaljanak helyet, és várakozzanak egy kicsit, majd átment egy
másik helyiségbe.
Nem sokkal később visszatért egy magas, karcsú nő társaságában,
akit dr. Elizabeth Luriának hívtak. Az arca jobb felén egy
meglehetően nagy, sötétvöröses anyajegy látszott. Megköszönte
nekik, hogy odafáradtak, aztán az órájára pillantott.
– Ha nem gond, akkor rögtön bele is kezdenénk, jó?
A két fiú bólintott. Stern intett Damiannek, hogy kövesse,
miközben Zack dr. Luria nyomába szegődött. A helyiségben, ahová
beléptek, egy íróasztal volt, rajta egy laptop és egy nyomtató. Dr.
Luria hellyel kínálta Zacket az íróasztal másik oldalán. Az élénk,
sötét szemű asszony hatvan körül járhatott, és kerek szemüveget
viselt. Az a bizonyos furcsa anyajegy a jobb szeme aljától nem
messze indult, és vékony csíkként, mintha könnycsepp lenne, futott
lefelé az arca szélén. Tisztára mintha megalvadt vér lenne.
– Hadd kérdezzem meg: mit hallott eddig rólunk? – tette fel az
első kérdést tiszta hangon, ami tökéletesen passzolt élénk szeméhez.
– Mindössze annyit, hogy alvással kapcsolatos vizsgálatokkal
foglalkoznak – felelte Zack, és közben elővette az összehajtogatott
szórólapot.
– Igen, van jó néhány, az alvással kapcsolatos kutatásunk,
amelyekben rendellenességekkel is foglalkozunk. Maga is, a barátja
is egyetemista, szóval nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy
az alváshiány milyen hatással lehet mind a fizikai, mind a szellemi
teljesítményre.
– Azt hittem, az efféle alvásvizsgálatokat kórházakban végzik.
– Ott is. De vannak egyetemi és magánkutatóhelyek is. Rögtön az
elején hadd hívjam fel a figyelmét, hogy az önkéntes vizsgálati
alanyaink anamnézisében nem szerepelhet kábítószer- vagy
alkoholfüggőség.
– E téren rendben vagyok.
– Remek. Nézzük a többit! Bármiféle görcsös roham, epilepszia,
skizofrénia, bipoláris magatartászavar, bármilyen pszichózis vagy
egyéb elmegyógyászati esemény, beleértve a hallucinációt is?
Zack megrázta a fejét, és próbált olyan természetesen viselkedni,
ahogy csak tudott.
 – Nem, ezek egyike se.
– Nagyon jó. Ennek ellenére szükségünk lesz a teljes korábbi
egészségügyi dokumentációjára, mielőtt megkezdenénk a közös
munkát.
Zack gyomra összeszorult az izgalomtól. Ha kiderül a fejsérülése,
megeshet, hogy kiteszik a programból. Az egyetemi egészségügyi
dokumentációja viszont hibátlan, és remélhetőleg ilyen komoly
kutatók nem olvasnak bulvárhíreket.
– Persze.
– Rendben – nyugtázta dr. Luria, és megigazította a szemüvegét.
– Szeretném, ha kitöltene egy kérdőívet. Meglehetősen hosszú, ezért
hogy a dolgát megkönnyítsem, itt van Wordben – nézett az
íróasztalon lévő laptopra. – Körülbelül fél óráját rabolnánk el ezzel.
– Semmi gond.
– Szuper. Bármi kérdés?
– Hmm, ha nem gond, akkor…
Dr. Luria elmosolyodott, és úgy tűnt, mintha olvasott volna Zack
gondolataiban.
– Ja, az anyagi ellenszolgáltatás… Ez most még csupán egy
előzetes felmérő fázis, de ha minden jól alakul és megfelel, akkor
telefonon jelentkezünk, és a továbbiakért már fizetünk.
– Úgy hallottam, kétszázötven dollárt.
– Így igaz – felelte dr. Luria, miközben felnyitotta a laptopot, és
betöltötte a kérdőívet. – Amikor elkészült, csak kopogjon az ajtón –
azzal kiment a szobából.
Zack átfutotta a jelentkezési ívet, amely különböző egységekre
volt felosztva. Az első az olyan átlagos demográfiai adatokat kutatta,
mint életkor, nem, iskolai végzettség, családi állapot. A következő
címe az volt: Családi kapcsolatok. Itt a szülők életkorára kérdeztek
rá, arra, hogy élnek-e, elváltak-e, az esetleges testvérekre és azok
életkorára. A harmadik foglalkozott a neurológiai státusszal,
migrénes fejfájásokkal, rohamokkal, görcsökkel, agysérülésekkel stb.
Zack gondosan nemet írt minden kategória mellé.
A következő rész teljesen feleslegesnek tűnt: Vallási/Spirituális
háttér. Milyen vallásban nevelkedett, ha vallásosan nevelkedett,
milyen jelentősége van a vallásnak, a spiritualitásnak az életében.
Mivel Zack számára egyik sem volt fontos, mindenhová nemet írt.
Ezután két önálló kérdés következett: Hová szokott menni, ha csak
és kizárólag önmagára, az érzéseire és a gondolataira szeretne
koncentrálni (otthon, munkahely, más hely stb.)? Zack ide beírta,
hogy túrázni a hegyekbe. Hová szokott menni, ha egynek szeretné
érezni magát az univerzummal/Istennel (pl. egyházi intézmény,
hegycsúcs, óceán stb.). Zack elgondolkodott, majd beírta: Sagamore
Beach, Cape Cod. Ott töltötte gyerekkora nyarait.
A következő rész az Alvási és álmodási szokások címet viselte.
Átlagosan hány órát szokott aludni éjszakánként? Milyen minőségű
az alvása: jó, közepes, rossz? Milyen gyakran vannak visszatérő
álmai? Milyen gyakran gyötrik rémálmok?
Az utolsó szakaszban a legemlékezetesebb álmai felől
érdeklődtek: kik szerepeltek benne, milyen érzéseket tapasztalt,
melyik volt a legrosszabb rémálma? Szokott-e olyasvalakiről
álmodni, aki meghalt? Előfordulnak-e az álmaiban gonosz, démoni
erők? Találkozott-e álmában bármiféle vallási figurával? Volt-e
valaha is misztikus élményben része? Zack úgy sejtette, a
kérdőívnek ez a része leginkább a félbolondok kiszűrésére hivatott.
Mindenhová nemet írt, és még véletlenül sem tett említést a
kaszinóban történtekről.
Amikor a végére ért, kinyomtatta a kérdőívet, és az utasításnak
megfelelően kopogtatott az ajtón. Dr. Luria visszajött, átfutotta Zack
válaszait, megköszönte az alapos munkát, és biztosította arról, hogy
jelentkezni fognak.
– Elnézést – szólalt meg Zack. – Érdekelne, hogy miért volt az a
sok kérdés az álmokkal kapcsolatban.
A nő csak némi hallgatás után felelt, mert úgy tűnt, teljesen
belemélyedt Zack válaszaiba.
– Mert sok alvási rendellenességet a visszatérő álmok vagy
rémálmok okoznak.
– És a vallásra vonatkozó kérdések?
– Mert érdekelnek bennünket az emberek álmainak érzelmi vagy
lélektani gyökerei.
– Úgy hangzik, mintha jobban érdekelnék az álmok, mint az
alvási rendellenességek.
 – Talán mert így is van – válaszolta dr. Luria, de nem
bocsátkozott a részletekbe.
Úgy tűnt, az arcán lévő anyajegy egészen sötétvörössé vált.
– Ha kiderül, hogy alkalmas vagyok, miféle tesztekben vagy
kísérletekben veszek majd részt?
– Ne vegye tapintatlanságnak, de erről szerintem akkor
beszéljünk, ha megvan az eredmény – felelte dr. Luria, és finoman az
ajtó felé terelte Zacket. – És kérem, mielőbb küldje át az
egészségügyi dokumentációját.
Elővett egy névjegykártyát, amin egy postafiókcím szerepelt, és
Zack kezébe nyomta.
– Abban a pillanatban, hogy valami döntésre jutunk, értesíteni
fogjuk.
Zacknek nem nagyon tetszett ez a kurtán furcsa elbúcsúzás, de
inkább hallgatott. Damian már ott várta az előtérben.
– Na, milyen volt?
– Még mindig úszom az adósságban – mondta Zack, miközben
kimentek.
– Jó, de lehet, hogy ez hamarosan megváltozik.
Odakint hűvös volt, és a kivilágított bostoni épületek látványosan
ragyogtak a sötétkék égbolt alatt. Mielőtt elbúcsúztak, Zack
megjegyezte:
– Ezek sunyiban még azt is leellenőrzik, hogy nem vagyunk-e
New Age-es felhőjárók vagy mezei drogfüggők.
– De legalább nem végeznek hitelbírálatot.
– Ja, hála istennek.
 24
 
Warren Gladstone az arcát tanulmányozta a tükörben.
Megvizsgálta, hogy a fogai ragyogóan fehérek-e, és hogy a
borotválkozás is tökéletesen sikerült-e. Aztán a haját vette
szemügyre: nem szabadult-e el egy tincs, valóban tökéletesen áll-e.
Utána megigazította aranyszínű nyakkendőjét, amely éppen csak
kilátszott az égszínkék talár alól. Miután mindent rendben talált, a
látványt azzal a mosollyal nyugtázta, amely egyrészt emblémája
lehetett volna az IstenFénye csatornának, másrészt viszont olyan
ragyogó volt, hogy akár be is világíthatta volna az ígéret földjére
vezető utat. Amikor végzett, fellépett a pódiumra, és egy újabb
mosolyt küldött – most már a kamerák felé. A rendező intésére
Warren beszélni kezdett.
– És történt egyszer, hogy a világban béke és boldogság honolt.
Mindenki szerette Istent, és Isten is szeretett mindenkit. Aztán egy
nap megjelent a világban a Gonosz. Igen, egy másik isten követői
elözönlötték a világot, és magukkal hozták hamis istenségeiket. A
zászlajukon az állt, hogy „az igaz hit követői”, de magukénak
követelték a világot, hamis szabadságot és hamis békét hirdettek.
Warren, miközben olvasta a mondatokat a súgógépről, érezte,
hogy őszinte meggyőződéssel lovalja bele magát egyre jobban a
szövegbe.
– És ezek a férfiak arról álmodoztak, hogy egyesítik Isten összes
gyermekét hamis bálványuk zászlaja alatt, aki megszabadulást ígért
nekik attól, amit ők téveszméknek neveztek. Megszabadulást ígért
nekik attól, amit ők elnyomásnak tartottak. És elárasztották a világot
a híveikkel, de nem az egy igaz Isten követőivel, hanem a saját,
hamis istenük bálványozóival, és fennen hangoztatták az
úgynevezett igazságaikat. És az egyetlen, igaz Teremtőt, aki pedig
táplálta, ellátta és védelmezte őket, megtagadták. Megvetették és
kigúnyolták Isten igaz követőit. És a hamis isten uralkodott
mindenek felett, és az ő hazug szavaival teli könyvek eljutottak
mindenkihez.
Kortyolt egyet a pulpitusra készített pohár vízből, és érezte, hogy
szinte forr a vére az isteni üzenet erejétől.
É É
 – És az ő könyveiknek az volt a címe, hogy Tudomány. És az ő
hamis istenüket úgy hívták, hogy Értelem. És az ő követői eluralták
az igaz Isten világát anélkül, hogy erre lett volna igazi
felhatalmazásuk. És azt a hitet terjesztik, hogy a tudomány az, amely
minden kérdésre megadja a választ, és kiszabadítja az elmét a
tudatlanság jármából. És hogy mindenki, aki a mindenható Isten
követője, ostoba és szűk látókörű. De hadd mondjam el nektek, hogy
ez a világiasság vezetett ahhoz, hogy szemétre hajítottuk azokat az
erkölcsi alapvetéseket, amelyek összetartották az embereket kétezer
éven át, és emiatt most a nyugati vallás sokkal kiszolgáltatottabb,
mint valaha.
Nagyon is jó oka volt annak, hogy nem nevezte néven az
iszlámot, mert szerette volna nem átpolitizálni a világ egységéről
szóló üzenetét.
– Számtalanszor hallottátok már tőlem, hogy Isten nem várja el
tőlünk, hogy megértsük az Ő akaratát. Csak azt akarja, hogy
engedelmesen fogadjuk azt el, tűnjön ez bármennyire is
felfoghatatlannak időnként. Azt is hallhattátok már, hogy Mark
Twainre hivatkozom, aki szerint azzal, hogy a tudósok pontosan
elmagyarázták, hogy mi a szivárvány, többet veszítettünk, mint
nyertünk. Mert az igazság az, hogy minél többet tár fel a tudomány a
világ rejtélyeiből, a világunk annál kifürkészhetetlenebb marad.
Ahogy azt oly sok tudós kinyilatkoztatta már: nincs szükség arra,
hogy a tudomány és a vallás szemben álljon egymással. Mindnyájan
ismerjük a mondást: Szeget szeggel. Azt hiszem, Shakespeare volt,
aki először mondta. És nagy igazság rejlik benne. És hamarosan,
igen, hamarosan, mi is így fogunk harcolni, hogy megmutassuk: az
értelem és a tudomány is felsorakozhat, hogy bizonyítsuk Isten
Szavát.
Kis hatásszünet után folytatta:
– Nem, azt még nem mondhatom meg, hogy erre pontosan mikor
kerül sor, de hamarosan. Hamarosan, fivéreim és nővéreim.
Hamarosan bebizonyítjuk az egész világnak Isten nektek tett
ígéretének elsöprő igazságát. Azt az igazságot, amelyet az igaz hívők
életben tartottak húsz évszázadon át. Azt az igazságot, amely a
motorja ennek a misztériumnak. Igazság. Látni fogjuk a
megcáfolhatatlan igazságot, amelyet a tudomány keze nyújt majd át.
Mert közeleg az az idő, fivéreim és nővéreim. Közeleg. Halleluja! Az
Úr nagy napja közelg!
Alig egy perc múlva Warren, akinek egész lénye mélységes
elégedettséget sugárzott, már vissza is tért az irodájába.
– Na, mit szól?
– Maga még arra is képes lenne, hogy rásózzon egy láda kotont
egy püspökre – felelte Morris Stern, miközben apró szeme vidáman
csillogott a szemüvege mögött.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Warren, és szúrós szemmel
nézett Sternre.
Az lehet, hogy a fickó zseniális tudós, de hogy egy kiállhatatlan
hitetlen, az is biztos. A jó ég se tudja, Elizabeth hol szedte össze ezt
az alakot.
– Csak vicceltem – csitította Stern. – El fogja érni, hogy a végén a
maga tenyeréből esznek.
– Az elején elfogott némi rossz érzés, amikor úgy állítottad be,
mintha a tudomány valami Isten-gyilkos dolog lenne – jelentette ki
Elizabeth. – De elég simán kijöttél belőle.
– Még jó, hogy nem harapok bele abba a kézbe, amelytől a
legnagyobb jutalmakat várom.
– Te vagy a szavak zsonglőre, Warren.
Gladstone leült az íróasztalához. A háta mögött, a falon egy
réztáblába vésett felirat lógott, ugyanaz, amely a szervezet, az
IstenFénye honlapján is feltűnt:
 
Szövetséget kötöttünk a mindenható Úristennel, hogy a
tömegkommunikáció segítségével terjesszük a Messiás üzenetét az egész
világon.
 
Warren azt tervezte, hogy ilyen izgató, rövid, célzott adásokkal
tartja fenn – vagy akár korbácsolja fel – követői figyelmét egészen
addig, amíg a kezükben nem lesz a bizonyíték, amelyet annyira
keresnek. A bizonyíték, amely egyszer s mindenkorra összebékíti a
vallást és a tudományt, örökre véget vet a korábbi csatározásoknak
és ellenségeskedéseknek a két tábor között.
 – Jut eszembe! Sikerült találni valakit, aki helyettesíteni tudja azt
a… Mi is a neve? Megvan, Pomeroy, szóval, hogy tovább vizsgálja
az egyedi sejtek működését a nem is tudom, mi közben?
– Nem – felelte Stern. – Viszont velünk dolgozik egy korábbi
tanítványom, Sarah Wyman, aki egy nagyon kompetens fiatal
kollegina, és átveszi ezt a kutatást.
– És hogyan viszonyul a mi ügyünkhöz?
– Elkötelezett tudós.
Stern nyelvezetében ez azt jelenti, hogy ateista.
– Ha alkalmas a feladatra, rendben.
– Alkalmas.
– Akkor nem értem, miért néznek ki mindketten úgy, mint akik
éppen egy temetésről jöttek.
– Mert rossz hírünk van.
Warren meglepetten kihúzta magát ültében.
– Mi történt?
– Elveszítettünk egy másik munkatársat is. LeAnn Colát – felelte
halkan Stern.
– Mégis hogyan?
– Gázszivárgás, álmában halt meg. Szerencsére a lányánál, aki
szintén otthon volt, egész éjjel ment a klíma.
– Ó, milyen rettenetes! És az a szegény gyerek! Bennünket
mindez mennyire hátráltat?
– Igazából nem nagyon.
– Van még valami – szólt közbe Elizabeth, és odanyújtott
Warrennek két újságkivágást. – A rendőrség nyomoz két férfi halála
ügyében: mindkettejük szervezetében nagy mennyiségű
tetrodotoxint találtak.
– És azonosították őket?
– Az egyik egy illegális bevándorló Haitiről. Charlestown egyik
eldugott helyén találták holtan. A másikat, egy hajléktalan pasast, a
Charles folyóból horgászták ki szétvert fejjel. Viszont van egy
szemtanú, aki látta, hogy az éjszaka közepén a Harvard híd korlátján
üldögélt, és egy másik ember hatalmasat csapott a fejére egy
baseballütővel.
– Te jó isten – mormogta Warren.
 – A tanú azt állítja, hogy a férfi szinte várta, hogy a másik
lesújtson rá az ütővel. Mintha könyörgött volna neki, hogy ölje meg.
Warren közben a cikkeket böngészte.
– Azt reméljük, hogy a mennyországba juttatjuk őket, ehelyett
földi poklot teremtettünk. Azért ez rémes.
– Még mielőtt nagyon belelovalná magát – vágott közbe Stern –,
mindketten kábszerfüggő lúzerek voltak.
– Az teljesen mindegy. Akkor sem áldozhatunk fel embereket
azért, hogy megtaláljuk Istent, ha senkiháziak.
– Nos, a tudomány sokszor követel áldozatokat.
Warren érezte, hogy emelkedik a vérnyomása és elvörösödik az
arca.
– Ezek az emberek beszélnek. Voltak barátaik. Mi van, ha a
rendőrök valahogy a nyomunkra akadnak? Akkor nekünk örökre
befellegzett.
– Ez nem fog bekövetkezni – szólalt meg Elizabeth. – Minden
elképzelhető óvintézkedést megtettünk.
– De száz százalékig azért nem vagy biztos benne, ugye?
– Warren, uralkodj magadon! Nem fog hasonló hiba előfordulni.
Semmilyen hiba sem fog előfordulni – közölte Elizabeth
határozottan. – Az új vizsgálati alanyok révén egészen új fejezet
nyílik a kutatásunkban. Ezek fiatalok, egészségesek, az agyukat nem
rohasztotta szivaccsá a drog meg az alkohol, és nem szenvednek
kényszerképzetektől.
 25
 
– Hé! Képzeld, megfeleltünk!
– Hamarosan híresek is leszünk – vigyorodott el Zack. – Mint
profi alvók.
Damian pár perccel dél előtt telefonált a jó hírrel. Péntek volt, az
emlékezet napi hosszú hétvége előtti utolsó munkanap. Zack három
napja küldte el dr. Luriának az egészségügyi papírjait. Közben
kapott egy zord figyelmeztető levelet a Bank of Americától valami
csekkel kapcsolatban, amit még a balesete előtt állított ki. Az a
néhány hónapnyi kóma akkor is sokba került neki, ha csak a
büntetéseket vette figyelembe: 125 dollárba. A teljes adóssága
immáron több mint ötezerre nőtt.
– Igen, és ha tényleg fáradt az ember, akkor nagyon őszinte
alakítást tud nyújtani.
Valaki felhívta Damiant, és közölte vele, hogy egy autó megy
értük este hétre, hogy elvigye őket a kutatóintézetbe. Aztán még a
tilalmakat tartalmazó listát is felolvasta.
– Délután kettő után semmi koffeintartalmú ital. Semmi serkentő-
vagy nyugtatószer, semmi alkohol. Zuhanyozni szabad, de nem
használhatsz kondicionálót, hajzselét, habot és bőrápolót. Van itt
valami blabla arról, hogy a bőr elektromos vezetőképessége
optimális legyen. Enni szabad, és azt írják, hogy vigyünk egy váltás
ruhát is.
Zack és Damian hét előtt pár perccel találkozott a Huntington és a
Massachusetts Avenue sarkánál.
– Menő a pólód – vigyorodott el Damian, amikor meglátta Zacket.
A pólón ugyanis az ősi keresztény szimbólum, a hal volt látható,
de kezdetleges lábakkal. A belsejében pedig, mintha a csontjaiból,
szálkáiból állna össze, Darwin neve volt olvasható.
– Bármikor kölcsönadom neked, ha egzisztenciális válságban
éreznéd magad.
– Na, arra aztán várhatsz, haver – mosolyodott el Damian.
Pontban hétkor megjelent egy hatalmas, fekete terepjáró, majd egy
fehér inget és sötét vászonnadrágot viselő zömök férfi szállt ki
belőle, és odalépett hozzájuk.
 – Ugye az egyiküket Damian Santorónak hívják?
– Igen.
A férfi bólintott, közölte, hogy ő Bruce, majd szélesre tárta a kocsi
hátsó ajtaját, és betessékelte a két fiút a hátsó ülésre. Amikor
elhelyezkedtek, és Bruce rájuk csukta az ajtót, Zack meglepve
konstatálta, hogy egy vastag plexi választja el őket a sofőrtől.
Alighogy elindultak, Bruce bekapcsolta a rádiót, és az autót
kellemes komolyzene töltötte be. Északkeleti irányban mentek a
Huntingtonon, és a Copley Square-nél érték el a MassPike-ot.
Körülbelül húsz perccel később rákanyarodtak az I95-ösre, és délnek
mentek további húsz percen át a dedhami kijáratig. Onnan aztán
kanyargós kis utakon jutottak el Medfieldig, egy hatalmas fehér
épületig.
Bruce bekísérte őket a főbejáraton, amely egy irodaházhoz illő
előcsarnokba vezetett. Irodák előtt haladtak el, majd egy lépcsőn
lementek az alagsorba. Amikor a lépcső alján beléptek egy ajtón,
hirtelen minden megváltozott: a folyosó falait steril fehérre festették,
és a világítás mintha a plafon egészéből sugárzott volna. Amikor
megérkeztek, csak az épület elejét látták, a hátsó részét nem, de most
Zack számára világossá vált, hogy itt nagyon komoly bővítések
történhettek a kutatási részleg elhelyezése érdekében.
Végül egy tágas irodába jutottak, amelyben íróasztalok voltak,
rajtuk számítógépek, a polcokon pedig szakkönyvek és szakmai
folyóiratok sorakoztak. Itt várta őket a már ismerős dr. Luria és dr.
Stern, valamint egy fekete férfi, aki dr. Byron Catesként mutatkozott
be. Szintén a fiatalabb korosztályhoz tartozott egy feltűnően csinos
fiatal nő, Sarah Wyman, aki egyből fel is ajánlotta nekik a tegeződést.
Zack úgy tippelte, hogy medika vagy PhD-hallgató.
A két fiú útja itt szétvált: Zackkel dr. Luria és Sarah Wyman,
Damiannel a két férfi foglalkozott. Átsétáltak az iroda másik végébe,
ahol dr. Luria letelepedett egy kisebb íróasztal mellé, és Zacket
hellyel kínálta a másik oldalán. Az asszony mögött, egy kis asztalkán
bekeretezett műtermi fényképen egy mosolygó kisfiú látszott.
– Ellenőriztük az egészségügyi dokumentációját, és úgy tűnik,
minden rendben van – nyugtázta dr. Luria. – A kérdőívben viszont
egy helyütt úgy válaszolt, hogy előfordulnak visszatérő álmai,
amelyek elhunyt hozzátartozóval kapcsolatosak.
– Igen, néha álmodom az apámmal. Három évvel ezelőtt halt
meg, de a szüleim tízéves koromban váltak el. Úgyhogy nem sok
élményem maradt vele kapcsolatban.
– Ezt sajnálattal hallom – nézett rá a nő. – Beszélne egy kicsit
ezekről az álmokról?
– Időnként olyasmi van bennük, amit régen együtt csináltunk.
Máskor meg csak egyszerűen megjelenik az ajtóban.
– Ha nem veszi tolakodásnak, hogyan halt meg az édesapja?
– Szívrohamban – válaszolta Zack kicsit kelletlenül, mert nem
értette, hogy ennek mi köze lehet az alváskutatáshoz.
– És az előfordul – kérdezett közbe most Sarah Wyman –, hogy
más, elhunyt hozzátartozóidról álmodsz?
– Nem – felelte Zack most már tényleg ingerülten. – Azt hittem,
hogy ez alvásvizsgálat.
Dr. Luria elvörösödött.
– Az is, és az egyik elsődleges eleme az álmok
neurofiziológiájának a vizsgálata. Megnézzük, milyen elektromos
aktivitással járnak maguk az álmok. Ezért szeretnénk feltérképezni
az agyát.
– Ehhez elaltatnak?
– Nem, sőt teljesen ébren leszel – felelte Sarah. – Egy sisakot
teszünk a fejedre, amelynek a belsejében elektródák futnak, és egy
nagyon gyenge mágneses mezőt hozunk létre, amely izgatni képes
az agy bizonyos területeit.
– Fogok ebből bármit is érezni?
– Fizikailag biztosan nem.
– Szóval valamit mégiscsak fogok érezni.
– Igen, és éppen ez az, amit vizsgálunk – felelte Sarah, és
tudatosan került minden konkrét utalást, hogy semmiképpen se
befolyásolja Zacket.
– De ugye még véletlenül se fogják megsütni vagy kisütni vagy
mit tudom én az agyamat?
– Kizárt. A mágneses mező nem erősebb, mint egy elektromos
szakállvágó.
 – Mielőtt belefogunk – szólalt most meg dr. Luria –, alá kellene
írnia néhány titoktartási, illetve kizárólagosságot garantáló
nyilatkozatot. Meg engedélyt kellene adnia arra, hogy a vizsgálat
különböző fázisaiban készített videófelvételeket a későbbiekben,
további kutatásokban vagy publikációkban felhasználhassuk.
Zack átfutotta a papírokat, aztán mindegyiket aláírta.
– Ha bármi, a legkisebb mértékű kellemetlenséget is érez, azonnal
szóljon, és leállunk.
– Rendben.
Sarah felállt, és mutatta az utat kifelé az irodából egy pici,
félhomályos helyiségbe, amelynek az egyik fala egy megfigyelőablak
volt. A szoba nagy részét egy dönthető háttámlájú, kényelmesnek
tűnő karosszék foglalta el. Zack levette a trikóját, és Sarah
elektródákat erősített a mellkasára, amelyek a szomszédos
megfigyelőhelyiségben lévő EKG-készülékhez csatlakoztak. Azután
a fejére helyezett egy bukósisakszerű valamit, amiből rengeteg
vezeték futott a másik szobában lévő monitorok és számítógépek
felé. Zack magában hálát rebegett azért, hogy mostanra kinőtt a haja,
és Sarah nem vette észre a korábbi beavatkozás nyomát a fején.
– Ez egy, a hétköznapokban használatosnál érzékenyebb
elektroenkefalográf – magyarázta. – Van benne egy vezeték nélküli
érzékelőegység is, amely közvetlen kapcsolatban áll a
számítógéppel, és az adatokat elemezve valós időben képes
elektromos profilt készíteni.
– Értem – motyogta Zack, miközben figyelte a lány precíz
mozdulatait, és megállapította magában, hogy nagyon csinos.
– Adok egy szemmaszkot is, hogy a minimálisra csökkentsük a
külső vizuális ingereket. És még egyszer hangsúlyozom: ha csak a
legkisebb mértékben is rosszul érzed magad, azonnal szólj. A
sisakba be van építve egy mikrofon is, szóval azonnal közölni tudod
velünk, amit tapasztalsz.
– Például mit?
Erre a kérdésre dr. Luria adta meg a választ kintről, a
megfigyelőhelyiségből.
– A vizsgálat során az agy érzelmekkel és érzékeléssel
kapcsolatos területei kapnak elektromágneses ingerületet.
Előfordulhat, hogy semmit nem érzékel belőle, de az is, hogy igen.
Úgyhogy helyezze magát kényelembe, és kérem, számoljon be
mindenről, a leghalványabb érzéséről is, amit tapasztal.
– Oké.
– Minden rendben lesz – mondta Sarah, és barátságosan
végigsimította Zack karját.
– Mennyi ideig tart?
– Kevesebb mint egy óra.
Amikor mindennel elkészültek, Sarah Zack szemére helyezte a
maszkot, kicsit megigazította a sisakot, majd lekapcsolta a világítást,
és átment a megfigyelőhelyiségbe. Jó néhány perc telt el anélkül,
hogy bármi is történt volna. Zack csak feküdt a sötétben. Azt
mondták, gyenge ingerületekkel kezdik, és lehet, hogy semmit sem
fog érezni egy ideig. De az is lehet, hogy egyáltalán nem fogja
érzékelni az ingerületet. A süket csöndben és sötétben, a furcsa
fekvőalkalmatosságban heverve Zack arra gondolt, hogy még soha
életében nem volt ilyen ingerszegény környezetben.
Jó ideig valóban semmi mást nem érzékelt, mint a saját
szívdobogását. Számolni kezdte, hányat ver, de csak azért, hogy
csináljon valamit. Aztán felsorolta magában a pí értékét ötven
tizedesjegyig. Ezt még a gimnáziumban magolta be. Telt-múlt az
idő, behunyt szempillái alatt sárga amőbák úszkáltak békésen,
amiről tudta, hogy az agya szórakoztatja velük magát a sötétben.
Viszont kis idő múlva a foltok színe narancssárgára meg kékre
változott, és kezdtek élénkebben mozogni egymás körül.
– Színes pacákat látok.
– Oké – felelte dr. Luria.
Gyerekkorában egyik nap az apja, másik nap az anyja fektette le,
és volt vele addig, amíg el nem aludt. Egyszer megkérdezte az apját,
hogy mik ezek a pacák, amelyeket behunyt szemmel lát. Az apja
viccesen azt felelte, hogy aprócska ufók. Zack most kiválasztott
egyet, és követte a mozgását felfelé, egészen addig, amíg
határozottan az nem volt az érzése, hogy a teste elemelkedett a
székről, és könnyebbé nem vált a levegőnél.
– Úgy érzem, hogy emelkedem.
– Oké.
 A válasz O-ja egy ragyogó és gyorsan növekvő gyűrűvé vált.
Ezen lovagolt egészen addig, amíg alaktalan semmivé foszlott.
Aztán hirtelen minden feketeségbe borult.
Valaki volt vele a vizsgálóhelyiségben.
Zack első gondolata az volt, hogy Sarah jött be, hogy ellenőrizze a
vezetékeket. Megpróbálta levenni a maszkot, de a keze nem
engedelmeskedett.
– Ki van itt? – suttogta.
– Mi történt? – hallotta dr. Luria kérdését.
– Valaki itt van mellettem.
– Ki van ott magával?
Kis ideig habozott, próbálta megérteni, amit tapasztalt. Az érzés
hol erősebb volt, hol gyengébb, hol eltűnt, hol meg visszatért. Aztán
hirtelen nagyon erőssé vált, annyira, hogy még a fejét is megpróbálta
odafordítani, hogy lássa, ki a behatoló. Nem érzett se félelmet, se
örömöt, csak azt, hogy valaki jelen van. Olyan érzése volt, mint
amikor bemegy az erdőbe, a fák közé, és tudja, hogy valaki figyeli. A
következő pillanatban nagy magasságban volt, mintha a felszálló
levegő által a magasba emelt madár lett volna. El akarta mondani,
hogy mit érez, de nem tudott megszólalni. Aztán elkezdett süllyedni
a furcsa ködön keresztül, lefelé zuhant a térben egyenesen egy
halvány, aprócska fény felé. Ahogy egyre közelebb került hozzá, az
egyetlen fényfolt lassan formát öltött. Egy kisfiút látott egy lépcső
tetején piros pólóban, a kezében baseballkesztyűt tartva. Ő maga
volt az. És valaki kitárt karral ment feléje felfelé a lépcsőn.
– Hé, kölyök, ne dobáljunk kicsit?
– Apa!
Az, hogy meghallotta a saját hangját, először teljesen
megdöbbentette. Ott volt, bekötött szemmel, vakon, vezetékekkel
gépekhez kapcsolva, a fején egy, a külvilágot teljesen kizáró sisakkal.
Próbált valahogy megszabadulni mindattól, ami a látását korlátozta,
és közben érzékelte, hogy fények gyulladnak.
„Minden rendben?” – hallott egy kezdetben testetlen női hangot.
Aztán a hang forrása lassan alakot öltött, Zacknek csak arról nem
volt fogalma, hogy ki lehet az illető. És azt se tudta, hogy ő miért van
ebben a furcsa helyiségben, ezen a furcsa fekvőalkalmatosságon.
Aztán hirtelen minden eszébe jutott, és az az önfeledt öröm, amit
afölött érzett, hogy olyan világosan látja újra az apját, szétoszlott, és
minden elsötétült, mintha fényt kapott volna a celluloid szalag.
Sarah Wyman kérdezgette tőle, hogy van. Zack bólintott, de nem
tudott megszólalni. A hirtelen rászakadt gyász érzése teljesen üressé
tette az agyát.
Megszabadították a vezetékektől és a sisaktól, majd kivezették,
vissza az irodába, ahol Zack lerogyott egy székre. Kevesebb mint
egy órát töltött a vizsgálóban, de úgy érezte, egy örökkévalóság volt.
Sarah hozott neki egy üveg ásványvizet, és Zack abból kortyolgatott,
amíg megpróbálta összeszedni magát. Kis idő elteltével halvány
mosolyt erőltetett az arcára.
– Mégis, mit csináltatok? Olyan volt, mint egy drogos
hallucináció.
– A halánték- és a homloklebenyed bizonyos pontjait ingereltük.
– Azt mondta, úgy érzi, hogy van valaki magával a helyiségben –
nézett rá dr. Luria.
Zack bólintott.
– És sikerült felismernie, hogy ki az?
Zack tudta, hogy a műszerek érzékelték az átélt érzelmeit, biztos
volt abban, hogy jelezték a vérnyomása megemelkedését, az EKG
pedig kimutatta, hogy felgyorsult a szívverése, úgyhogy
fölöslegesnek tartotta a titkolózást.
– Az apám.
Dr. Luria mélyen a szemébe nézett.
– Az apja? Mesélne erről egy picit bővebben? Hol voltak?
Mit csinált az apja?
Zack részletesen leírta a képet, amit látott, azt, ahogy az apja
felfelé megy a lépcsőn, és közeledik feléje.
– Hogy nézett ki az édesapja? Mit viselt? – tudakolta dr.
Luria.
Zack nem értette, ez miért olyan fontos.
– Örült annak, hogy lát. Arra nem emlékszem, hogy milyen
ruhában volt. De valami egyszerű hétköznapiban, gondolom, ing
meg nadrág.
És élt.
 – Maga mit érzett az apja láttán?
Zack nagy levegőt vett, és megpróbált a lehető legpontosabban
fogalmazni.
– Először boldog voltam – kezdte, és közben úgy érezte, mintha
könnyek tolulnának a szemébe. – Nagyon örültem, hogy látom.
Aztán ahogy közelebb ért, úgy tűnt, mintha szétfoszlana a térben.
– Amikor közelebb ért. És aztán?
– Aztán már csak álltam ott, egyedül – felelte elszoruló torokkal.
Ismét nagy levegőt vett, és elkezdte magában sorolni a pí
tizedesjegyeit, hogy ne omoljon össze.
– Jól van?
Zack szótlanul bólintott, de a szeme megtelt könnyel, ahogy
eluralkodott rajta az átéltek okozta szomorúság. Nem, nem is
szomorúság, inkább gyász. A veszteség érzése fogta el minden
alkalommal, amikor az apjával álmodott. És ezekből az álmokból
könnyek között, gyakran hangosan felsírva, fájó szívvel ébredt.
Maga az álom szinte mindig hasonló volt: az apja váratlanul
hazatért, vagy megvárta tanítás után az iskolánál, vagy felfelé ment
egy lépcsőn, aminek a tetején Zack már várt rá.
– Hé, kölyök, ne dobáljunk kicsit?
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlen élményt okoztunk –
szólalt meg közben dr. Luria, de a pupillája egészen tágra nyílt,
annyira lenyűgözte a kísérlet hatása.
Zacket hirtelen elfogta valami nyugtalanság és rossz érzés.
– Azt hiszem, most már elég jól vagyok ahhoz, hogy hazamenjek.
– Természetesen. De ha nincs ellenére, szeretnénk még magával
néhány további tesztet elvégezni. Mondanom sem kell, hogy újabb
díjazásért.
Zack bólintott. De csak ha képesek ismét visszavarázsolni annak a
lépcsőnek a tetejére.
– Általában mely napok lennének megfelelőek?
– A keddek és a csütörtökök.
Dr. Luria átnyújtott neki egy csekket, és kikísérte. Damian már ott
várta a kocsiban a sofőr társaságában.
– Na, milyen volt? – kérdezte, ahogy a kocsi elindult.
 Mivel aláírtak egy szigorú titoktartási nyilatkozatot, és szentül
megesküdtek arra, hogy még egymásnak sem beszélnek az átélt
élményeikről, Zacknek nem esett nehezére a válasz.
– Alig bírtam ébren maradni.
– Úgy érted, semmire se emlékszel?
– Csak egy kis kábaságra – felelte Zack, érezhetően vonakodva
attól, hogy válaszoljon. Egyetlen dologra vágyott csupán: arra, hogy
tényleg mély álomba merülhessen. – És te?
– Semmire, de tényleg semmire – mondta Damian. – Viszont
kétszázötven dollárral vastagabb vagyok.
Zack bólintott. Ebben a pillanatban még ahhoz is túl elgyötört
volt, hogy a pénzre gondoljon. Akármi történt is, az olyan érzelmi
hatással volt rá, mint szinte semmi az elmúlt években. És volt még
valami: Zacknek az volt a furcsa és nagyon felkavaró érzése, hogy az
apja nem csak mint álom volt jelen.
 26
 
„Ha egy alacsony ember hosszú árnyékot vet, az biztos jele az
alkonyatnak.”
Norman Babcock már nem emlékezett arra, hol hallotta ezt a
bölcsességet, de érezte, hogy ez a mondás tökéletesen illik Warren
Gladstone-ra, akinek pufók, gonosz arca teljesen betöltötte a laptopja
képernyőjét. Babcock a Dori Anne, egy 14 méter hosszú szuper
motorcsónak kormányánál állt, amit idén csak meglehetősen későn
bocsátottak vízre a Rhode Island-i Newportban. Csodálatos májusi
nap volt, ideje volt már végre vízre szállni.
Norm tizenegy éves kora óta vitorlázott, még az iskolában, a St.
Andrewsban kezdte. Az igazi szenvedély azonban a motorcsónakok
iránt támadt fel benne, ez már a harmadik hajója volt. Ott ült
mellette Timothy Callahan atya, a Szent Piusz-templom nemrég
kinevezett papja, aki feleannyi idős volt, mint Norm. A fiatalember
dús, sötétbarna hajába bele-belekapott a szél, fájdalmasan
emlékeztetve Babcockot a saját haja hiányára. Tim atya ma zöld
pólót és rövidnadrágot viselt. A hétköznapokban általában feketét
viselt, vagy reverendát, például azt, amelyiket néhány héttel ezelőtt
Norm is, amikor gyóntatta Roman Pace-t.
– Ez az ember egy igazi kígyó – sziszegte Babcock a monitorra
nézve.
– Igen – helyeselt Tim atya alig hallhatóan.
Gladstone ott állt, és beszélt a pódiumon, teljes evangéliumi
harckészültségben. Norm felhangosította a laptopot, hogy a motor
dübörgése közben is halljanak valamit.
– Közeledik az Úr napja, higgyetek nekem! Halleluja, halleluja! Nem,
nem fogok nektek az úgynevezett végítélet napjáról beszélni. Nem, én az
örvendezés napjáról beszélek. Arról a napról, amelynek együtt örülünk
majd. Az örök fényesség napjának.
Norm a Paddock-sziget felé kormányozta a csónakot, miközben a
nyílt vízen száguldottak. Mindent tudott Gladstone-ról, erről a –
legalábbis szerinte – Tennessee legsötétebb vidékéről származó
suttyóról, akinek az apja nyomdokaiba lépve valami isten háta
mögötti helyen lett volna csak szabad prédikálnia. Idővel aztán a
bevett egyházak, a protestáns, a katolikus egyaránt sarlatánnak
minősítették, mert Gladstone többet akart. Egyike lett a bibliával
csapkodó „evangélistáknak”, akik a lakókocsiparkok remény után
sóvárgó, elkeseredett tömegeinek „jó pénzért sok hitet” biztosítottak.
Kezdetben nem volt sok követője. Versenyeznie kellett egy tucat
másik televíziós igehirdetővel szerte az országban, és az elején még
azt se tudta, mivel fogja magához láncolni a közönségét.
– Közeledik a megdicsőülés napja, és te meg én ott leszünk, a tanúi
leszünk.
Idővel az istentiszteleteiben megjelentek az okkultizmus elemei.
Halálközeli élmények. Az elmúlt évtizedekben több száz könyvet
írtak ilyesmiről, de lényegében mindegyikben ugyanazt
ismételgették. Valakit halottnak nyilvánítanak szívroham, baleset,
pisztolylövés vagy hasonlók miatt. Az áldozat kiemelkedik a
testéből, és elindul egy sötét alagúton át az égi fények irányába, és
odaérve találkozik halott rokonai szellemével meg a fényesség
mindenféle egyéb lényeivel. Hogy még inkább megteremtse a
hitelesség látszatát, Gladstone azt állította, hogy egy kis híján halálos
asztmaroham áldozata volt, és miközben a mentősök küzdöttek az
életéért, ő már el is indult az alagúton egy kert felé, ahol maga az Úr
Jézus Krisztus köszöntötte őt a paradicsomban. Egy kórházban tért
magához, ahol persze megvilágosodtak számára a nagyszerű
lehetőségek. Egyből könyvet írt, amit szerzői kiadásban jelentetett
meg, és mindössze 9,99 dollárért árusítani is kezdett a lelkes
híveknek. Igazi sarlatán, de nem csupán a pénzre hajt, a lelkeket is
mérgezi.
– Hamarosan ismét szólok hozzátok, heteken belül. Ennél most nem
tudok pontosabb időpontot mondani, de amikor eljön a nap, a saját
szemetekkel fogjátok látni, a saját fületekkel fogjátok hallani Isten
jelenlétének igaz bizonyítékát. És azon a napon mindnyájan örvendezünk.
Minden keresztény, zsidó, muszlim, hindu. Minden ember, akár hisz
Istenben, akár nem.
– Tessék, hát ez az – csattant fel Norm, és az ujjával hevesen
bökdösött a képernyő felé. – Mi ez, ha nem istenkáromlás?
Nyilvánvalóan az Ördög mesterkedése. A kurva anyját!
 Tim atya bólintott, de az arca inkább zavart, mint lelkesedést
tükrözött.
– Ennek ellenére nekem nem tetszik ez az egész, Norm.
Gyilkosságban vagyunk bűnrészesek.
– De hisz valóságos förtelem, amit csinál, Tim. A saját füleddel
hallottad, nem?
– Igen, viszont azzal, hogy felbéreltünk egy bérgyilkost, a törvény
és Isten szemében egyaránt magunk is gyilkosok vagyunk.
– Hadd emlékeztesselek arra, hogy az a Jézus Krisztus, akivel
találkozott, és aki állítólag a keblére ölelte, nem az Úr Jézus Krisztus
volt. Hanem egy hazug ál-Krisztus, mint akiről a halálközeli
élményen átesettek beszámoltak. Nem, nem, az a Sátán
megtestesülése volt, mert az igazi Jézus nem azt tanítja, hogy a
megtért és a nem megtért bűnösök egyaránt a mennyek országába
jutnak. A paradicsom nem fogad mindenkit tárt kapukkal.
– Nem mondhatok semmi pontosabbat, de a Szentlélek nagyszerű
bizonyítékot ad majd. Péter azt mondja, hogy minden igaz hívő tanúja lesz
a szent fénynek. Az Úr nagy napja közeleg!
– Látod? Még a Szentírást is képes Lucifer szolgálatába állítani ez
az Istentől elrugaszkodott féreg! – tajtékzott Norm.
– Még hogy szent fény! És arról se feledkezzünk meg, hogy
Lucifer neve maga is egy hazugság: még hogy a Fény hordozója!
– Ennek ellenére nem tetszik nekem ez az egész.
– Nézd! Ezek az emberek már a laboratóriumokat is az ördög
szolgálatába állították. Gladstone és a tudós haverjai azzal
kísérleteznek, amivel eddig még senki sem próbálkozott vagy
amihez eddig senkinek sem volt megfelelő felszerelése. És ha
egyszer a kezében lesz ez az úgynevezett bizonyíték, egyből meg
fogja mutatni az egész világnak. És akkor mi lesz? Eljön az
Armageddon, szabályos vérfürdő lesz, tudod?
– Ez akkor is gyilkosság. Norm megállította a videót.
– Tanulmányozd át újra Máté evangéliumát, barátom. Minden
bűn és istenkáromlás megbocsáttatik, kivéve egyet: ha valaki a
Szentlélek káromlására vetemedik. Kell ennél több vigasz? Vagy
forgasd a Prédikátor könyvét: „Mindennek rendelt ideje van és ideje
van az ég alatt minden akaratnak.” És emlékezz: „Ideje van a
megölésnek” is. Ez az ember maga a megtestesült Gonosz, és amit
ígérget, az az Isten és a Szentlélek ellen való fertelmesség.
– Szóval ő lesz Pace következő célpontja?
– Az túl nagy figyelmet keltene. Pace-t csak azok nyomába
eresztem, akik Gladstone segítői. Végül majd meglátják a követői,
hogy a király valójában meztelen.
Tim csupán két éve fejezte be a papi tanulmányait, úgyhogy
alapvetően járatlan volt a világ dolgaiban. Norm azonban egyáltalán
nem volt visszafogott vagy szűkszavú, ha e téren oktatgatnia kellett,
ráadásul az, hogy Norm Tim nagybátyja volt, még a helyi katolikus
közösség konzervatívabb köreiben is nagyon sokat nyomott a latba.
Annak idején, amikor még a Boston College-ban tanult, Norm egy
ideig komolyan fontolgatta, hogy belép a jezsuita rendbe, aztán
mégis az üzleti tanulmányok mellett döntött. Jó érzékkel meghozott
ingatlanpiaci befektetései busásan megtérültek, és hamar
vagyonossá tették. Volt tehát pénze arra, hogy konzervatív katolikus
szervezeteket, iskolákat és üzleti vállalkozásokat támogasson, főként
ha jogi segítségre volt szükségük mindenféle liberális mozgalmakkal
szemben. Igazgatója volt az ultrakonzervatív Jézus Testvérisége
szervezetnek, amelynek egyetlen célja az volt, hogy még a
Vatikánnal szemben is megvédje az ortodox katolicizmust, hirdesse
a Biblia tévedhetetlenségét és azt, hogy Jézus Krisztus evangéliuma
az örök élet egyetlen forrása. A kis létszámú, bár rendkívül
befolyásos társaságot a Vatikán nem ismerte el. Ez azonban kicsit
sem zavarta Normot és társait, mert a maguk részéről ők sem
ismerték el a jelenlegi pápát, ahogy a korábbi hármat-négyet sem.
Tim atya bólintott, és Babcock felhangosította a laptopot.
– Mindezt azonban nem tudnánk megtenni a ti támogatásotok nélkül –
folytatta Gladstone. – A segítségetek nélkül nem tudnánk elhozni nektek
Isten szavát. A mi működőképességünk rajtatok, a nézőink támogatásán
múlik. A ti támogatásotokkal az IstenFénye csatorna eljut az emberek
otthonaiba a televízió, a kábel, a műhold és most már az internet
segítségével, és szó szerint világszerte látható…
– Először elkábítja őket, aztán lecsap a pénztárcájukra – csattant
fel Norm, és mivel nem volt kíváncsi arra, ahogy Gladstone
elmagyarázza a híveknek, hogyan küldhetik el adományaikat
bankkártyáik segítségével, ismét lenémította a videót. – Azért
harcolunk, hogy megvédjük az egyházat ettől a hazug féregtől. Úgy
csinál, mintha Isten igaz igéjét hirdetné nekik, de csak azért, hogy
elterelje a nyájat a valódi Jézustól, és kivonja őket az egy igaz Egyház
hatalma alól. Végtelen Gonosz, és meg kell állítanunk. Ez nem is
kérdés. Ráadásul meg is van ehhez a megfelelő emberünk, aki
mestere a szakmájának, egy igazi mai Szent Mihály arkangyal. Le
fogja mészárolni ezt a sárkányt, ezt a hízelkedő nyelvű kígyót az
ingyenesen hívható telefonszámával.
– Ennél többet ma nem mondhatok nektek. De eljön a nap, az Úr
igazságának a napja. És akkor majd mind nézhetitek a saját szemetekkel
ragyogó dicsőségének bizonyítékait.
A kamera ráközelített Gladstone arcára, aki szemét az ég felé
fordította, és áldásra emelte a két kezét.
– Teljesen kiforgatja a Szentírást – dohogott Norm. – Jézus azt
tanítja, hogy féljünk a haláltól, ezek meg azt prédikálják, hogy
öleljük magunkhoz a halált. Jézus azt mondja, hogy az Úr gyűlöli a
bűnt, ezek meg azt állítják, hogy a bűn nem is akkora probléma, és
hogy bárki a mennyországba juthat. Jézus azt mondja, féld a poklot,
ezek meg azt prédikálják, hogy nincs pokol, csak az isteni fény az
alagút végén. Jézus azt mondja, hogy csak azok láthatják meg a
mennyek országát, akik követik Isten szavát, ezek meg azt tanítják,
hogy mindenki odajut, legyen az keresztény, muszlim, zsidó vagy
akár ateista. Nem más ez, mint a Sátán nagy, mindenkit átverő
szemfényvesztése.
Míg az elnémított felvételen Gladstone láthatóan még mindig a
hívek pénztárcájában kotorászott, Tim atya csendesen megjegyezte:
– De ha el akarod pusztítani a kígyót, a fejére kell célozni, nem?
– Nem, mert akkor csak a száját találod el. Értsd meg, azok, akik a
színfalak mögött lapulnak, azok a tudósok meg a csili-vili
számítógépeik, a programjaik, azok a Sátán igazi kiszolgálói. Ők
jelentik az igazi veszélyt. Ha őket és a mesterkedéseiket sikerül
megállítanunk, ennek a kis féregnek semmi ereje se marad.
– Legyen meg a te akaratod – bólintott Tim atya.
Norm néhány pillanatig elmélyülten nyomogatta a laptop
billentyűzetét, egészen addig, amíg a képernyőn meg nem jelent egy
fénykép, alján egy névvel.
– Ki ez?
– A Sátán következő cimborája.
 27
 
Zack az elővárosi vonattal ment a Copley Square-ről az Alewife
állomásig, ahol már várta az édesanyja a kocsival. Azóta nem járt
nála, hogy kijött a kórházból. Mindig a városban találkoztak, vagy
egy étteremben, vagy csak úgy sétálva. Zack kezdetben még botra
támaszkodott, de hamar megszabadult tőle. Időnként az is
előfordult, hogy moziba mentek, vagy eltöltöttek egy egész délutánt
a Szépművészeti Múzeumban. Mintha csak szerették volna
bepótolni a korábban elvesztegetett időt. Zack úgy érezte, hogy a
régi kapcsolat ha lassan is, de újra kialakul kettejük közt.
Húsz percbe telt, hogy hazaérjenek a Hutchinson Roadon lévő
nagy, gyarmati stílusban épült házba. Ebben a fehérre festett
deszkákkal borított épületben élt Zack és Jake a születésétől fogva
egészen addig, amíg egyetemre nem mentek.
– Kicsit fura érzés újra itt lenni – morogta Zack maga elé. A
karácsonyi szünet óta egyszer sem aludt itthon.
– Nagyon jó, hogy itt vagy, még ha csak egyetlen éjszakára is.
Az elmúlt hat évben Zack kollégiumokban és bérelt lakásokban
élt, úgyhogy most a régi szobájába lépve olyan érzése volt, mintha
időutazáson venne részt. Semmi sem változott: ugyanazok a
filmplakátok, ugyanazok a képek róla és a középiskolai haverjairól
meg a focicsapatról, ugyanazok a könyvek a polcon, a
sportversenyeken nyert trófeák. Még a barátnőjéről, Amandáról is
volt egy fotó. Másodéves korukban találkoztak, és négy évig voltak
együtt. De a kapcsolatnak sajnos vége szakadt, amikor Amanda az
előző évben a családjával együtt Angliába költözött. A telefonok és
az e-mailek nem tudták életben tartani a viszonyt. Végül hivatalosan
is szakítottak, és ezzel újabb veszteség jelent meg Zack életében.
Veszteségekből nem volt hiány.
Maggie parmezános csirkét készített vacsorára. Ez volt Zack
kedvence, természetesen kéksajtöntetes zöldsalátával és friss
baguette-tel. Utána pekándiós pitét és kávéfagylaltot szolgált fel.
Maggie mindent megtett, hogy az újra kialakuló köteléket erősítse.
Zack egyszer véletlenül hallotta, hogy az anyja valamelyik
barátnőjének arról panaszkodik, hogy a fia semmilyen élményéről
nem számol be neki. Hogy bezzeg mások milyen jó haverságban
vannak a huszonéves gyerekeikkel, és mennyi mindent csinálnak
együtt. Maggie becsapva érezte magát, mert a beszélgetéseik
lényegében abból álltak, hogy ő kérdéseket tett fel Zacknek, aki egy-
egy szót vagy tőmondatot morgott válaszul. Mi tagadás, Maggie
csalódottsága jogos volt. Az elidegenedésük hátterében az állt, hogy
Zack, szinte még gyerekként – és teljesen irracionálisan –, az anyját
hibáztatta azért, hogy az apja elhagyta őket. Zack világában egy
anyának az volt a dolga, hogy mindent a lehető legjobbá tegyen.
Természetesen nem Maggie tehetett arról, hogy Nick elköltözött, ám
onnantól kezdve Zack kimért és tartózkodó lett az anyjával. Talán
most, hogy magához tért a kómából, ez megváltozik.
Hogy még egy kicsit rá is erősítsen Zack lelkiismeret-furdalására,
Maggie diszkréten átadott neki egy ötszáz dollárról szóló csekket a
számlákra. Zack hálásan megölelte, miközben arra gondolt, milyen
szerencse, hogy az anyjának fogalma sincs arról, valójában mekkora
is a hiány a büdzséjében.
– Képzeld, jelentkeztem egy részmunkaidős melóra.
Remélem, örülsz neki.
– Tényleg? – kérdezett vissza Maggie ragyogó arccal. – Ez szuper.
És mi a munka?
– Nem akarom elkiabálni, amíg nincs meg, de egy
kutatólaborban.
– Nagyon biztató. Aztán tényleg szólj, ha összejön.
Vacsora után a nappaliban telepedtek le. Zack gyümölcslét
kortyolgatott, Maggie pedig egy pohár vörösbort abból az üvegből,
amit a fia hozott. Miközben beszélgettek, Zack pillantása a kandalló
párkányán álló, kék-fehér mintás urnára tévedt, amelyben az apja
hamvai voltak. Nem messze tőle néhány bekeretezett fénykép állt:
családi fotók, háttérben a házzal, képek Jake-ről és róla, meg egy
Zackről és az apjáról a Sagamore Beachen. Zack egy jól megtermett
csíkos sügért tart a kezében, az apja pedig büszkén feszít mellette. A
háttérben a Cape Cod-csatorna nyugati oldalán kialakított
hullámtörő látszik. Nyaranta minden évben kibérelték ugyanazt az
öbölre néző, part menti házat. A csatorna talán ha másfél
kilométernyire lehetett kelet felé a háztól, a Manomet-szikla
körülbelül ugyanakkora távolságra, csak bal kéz felé, de mindent, az
egész képet uralta az Atlanti-óceán végtelen kéksége.
– Nagyon hiányoznak azok a nyarak.
– Elhiszem – válaszolta Maggie.
Zack érezte, hogy az anyja szeretne kimaradni a
visszaemlékezősdiből. Tekintete újra az urnára tévedt, amit a bencés
szerzetestárs hozott el nekik.
– Mi történt vele?
– Kivel? – kérdezte az anyja őszintén meglepődve.
– Apával.
– De hát tudod, hogy mi történt.
– Úgy értem, Jake halála után. Megváltozott.
– Ez meg hogy jutott most az eszedbe? Olyan rég történt.
– Talán azért, mert most van az emlékezet napja. És mert
mégiscsak az apámról van szó, akiről szeretnék minél többet tudni.
– Mit változtat ez a történteken? – kortyolt bele némi időhúzással
az italába Maggie. – Megváltozott. Mindnyájan megváltoztunk.
– De teljesen más lett, visszahúzódó. Emlékszem, sokszor arra
gondoltam, hogy talán jobban szerette volna, ha én halok meg, és
nem Jake.
– Ez nevetséges. Mindkettőtöket egyformán szeretett. Nem,
szerintem bűntudat gyötörte.
– Bűntudat? Miért?
Az anyja habozott egy kicsit.
– Azt hiszem, önmagát hibáztatta azért, mert Jake meleg volt.
– Tessék? Hiszen ez butaság.
– Persze, de azt hiszem, azt gondolta, hogy nem volt elég erős
meghatározó férfiminta a számotokra. Több férfias dolgot kellett
volna csinálnia veletek. És akkor talán nem lett volna meleg, és nem
megy abba a bárba.
– Attól még, hogy apa nem volt egy alfa hím, Jake biztosan nem
emiatt lett meleg. Ez genetikai cucc.
– Tudom, de szerintem ő így gondolta. Ráadásul az egyház is
elítéli a homoszexualitást. Bűnnek tartotta, ahogy még ma is az.
– Az egyház. Az az istenverte nyomorult egyház. Maggie
felemelte a kezét.
 – Kérlek, ebbe ne menjünk ismét bele. Minden tőlünk telhetőt
megtettünk. Jártunk családi tanácsadásra, részt vettünk
csoportterápián… – sorolta, aztán kifulladt és elhallgatott.
– Aminek eredményeként apának sikerült újjászületnie a
kereszténységben, majd egyből meg is halnia.
– Nincs semmi értelme annak, hogy gúnyolódj.
– Nehéz megállni.
– Borzasztó időszak volt ez az életében – jegyezte meg az anyja. –
És a bíróság ítélete miatt csak még rosszabb lett. A gyógyszerek is
hatástalanoknak bizonyultak. A vallás volt az egyetlen, amibe
kapaszkodhatott. Akár tetszik, akár nem, abban megnyugvást talált.
– Abban, hogy elhagyta a feleségét és a gyerekét, és inkább
szerzetesnek állt? Micsoda fennkölt dolog!
– Azt hiszem, jobb volt, mint ha egy állandó gyásszal és dühvel
teli életet kellett volna élni.
– De ez pont az a fajta álszentség, ami miatt ki nem állhatom a
vallásos embereket. Mindenféle kenetteljes és jámbor dologgal
foglalják el magukat, de soha nincsenek ott, amikor valami fontos
miatt tényleg szükség lenne rájuk.
– Nem lehetne valami másról beszélgetnünk? Zack azonban
hajthatatlan volt.
– A szülei vallásos szellemben nevelték?
– Igen.
– És mi volt akkor, amikor összeházasodtatok?
– Miért érdekel most annyira az apád vallásossága?
– Mert érdekel. Mert soha nem ismertem őt igazán. Mert
rengeteget agyalok azon, mi késztethette arra, hogy feladja a saját
családját egy kibaszott kolostor miatt.
Azért, mert valami furcsa dolog történt múltkor abban a laborban.
Érezte, hogy a szavai sértik az anyja érzékenységét, és nagyon
vissza kell fognia magát, hogy ne tegyen megjegyzést.
– Apád mindig is egy nagyon mélyen érző, vallásos ember volt.
Én meg nem, én nem tudtam ebben a társa lenni. Vasárnaponként ő
mindig a Szent Ágnesbe ment, én pedig az unitárius gyülekezetbe,
tudod, ami ott van a város közepén. Apád nem volt ettől boldog, túl
világiasnak, humanistának tartotta az ottani szellemet. Nem sok szó
esett Istenről.
– Úgy érted, hogy őt jobban érdekelte a mennyország, mint a
földi élet?
– Nem lehetne most már tényleg inkább másról beszélgetni?
Egy kis időre csend telepedett közéjük. Zack a kandalló tetején
álló képet nézegette, amin Jake és ő látszott.
– Azok meg ugyanúgy élnek, mintha mi sem történt volna –
szólalt meg végül Maggie.
– Kik?
– Azok a vadállatok. Volker szőnyegkereskedő Walthamben. A
másik elköltözött Connecticutba. Nem tudok úgy arra járni, hogy ne
öntene el a keserűség – azzal elsírta magát. Zack odaült mellé, és
átölelte. – Ne haragudj – motyogta az anyja remegő ajakkal. – De ez
az egész annyira igazságtalan. Olyan méltatlan.
Zack egy puszit nyomott az anyja homlokára.
– Tudom – mondta, és közben érezte, ahogy a tehetetlen düh
átjárja az egész testét, mint mindig, amikor Jake gyilkosaira gondol.
Egy kerékkulccsal verték halálra.
– Semmit nem ártott nekik.
Ott ült, átölelve az anyja vállát, és az urnát bámulta. Amikor a
szerzetes megjelent vele, azt mesélte, hogy Nicholas testvér álmában
halt meg, kereszttel a kezében. Néhány héttel később aztán havi
rendszerességgel még biztosítási pénzt is kaptak.
– Gyáván kimenekült a dologból.
– Ki? – kérdezte az anyja, és kihúzta magát.
– Apa. Az egész olyan, mint valami bulvárcímlap: A FÉRFI,
AKINEK MELEG FIÁT MEGGYILKOLTÁK, ELHAGYVA
CSALÁDJÁT ISTEN KEBELÉRE TÉR, ÉS MEGHAL.
 
Együtt tévéztek, megnézték még az esti híradót is, amikor végre
Zack fáradtnak érezte magát, és bejelentette, hogy lefekszik.
Megölelte az anyját, még jóéjt-puszit is nyomott az arcára, majd
lezuhanyozott, és lefeküdt. Valahol azt olvasta, hogy egy átlagos
felnőtt nyolc perc alatt alszik el. Neki ez alkalommal ez két perc alatt
sikerült. Mélyen aludt, nem is álmodott semmit egészen valamikor
éjfél utánig, amikor viszont hirtelen felébredt. Valami okból a
szobájában teljes sötétség honolt, nem szűrődtek be az utcai lámpák
fényei az elhúzott sötétítőfüggönyökön, és nem volt sehol egy
digitális óra, hogy zöld vagy piros fénnyel világítson. De még az ajtó
alatt se látszott semmi fény, pedig az anyja mindig égve hagyta a
folyosón a villanyt. Hogy a helyzet még furcsább legyen, a szobát
átjárta az óceán partjára annyira jellemző nehéz, sós levegő. Még azt
is hallani vélte a sötétben, ahogy a hullámok lágyan kifutnak a
fövenyre.
Próbált megmozdulni, de a karja és a lába nem engedelmeskedett.
Egészen megfeszítette az izmait, hogy megszabaduljon a takarótól,
de hiába.
Mi baj van?
Hirtelen beléhasított valami: lehet, hogy agyvérzése van. Stroke-
ja. Az agya annyira ramaty állapotban van a baleset miatt, hogy
most, álmában szenvedett el egy olyan súlyos traumát, aminek
következtében most itt fekszik bénán és vakon. Próbálta hívni az
anyját, de csupán bágyadt nyikkanást tudott kipréselni magából.
Mi az ördög történik velem?
Kis ideig csak feküdt, aztán minden erejét összeszedve kiabálni
próbált, de a tüdeje meg se mozdult. Nevetséges, kattanásszerű hang
jött ki belőle. Ismét próbálkozott, de nem volt képes beszívni a
levegőt. Semmi, a tüdeje meg se moccant.
Aztán hirtelen egy újabb gondolat hasított belé, még az előzőnél
is dermesztőbb.
Meghaltam.
Nem, ha meghaltál volna, akkor nem tudnál ezen agyalni.
A halál a tökéletes semmi. Rosszabb, mint a kóma, mert abban
legalább hangok beszűrődnek. Ha az ember halott, már semmire
sem tud gondolni. Nem, nem halott. Már csak azért sem, mert a
dolgok hirtelen változni kezdtek.
Nem is álom volt.
Hideg. Vacogás. A teste belül jéggé fagyott. Halszagú éjszakai
levegő vette körül. Elektródák gumisapkája. De nem olyasvalami,
amit felismert volna valahonnan. Furcsa idegenséget érzett.
Aztán a csendbe hirtelen berobbannak a zajok.
 Kezek ragadják meg. Kezek vonszolják. Lefektetik. Egy gödörbe.
Aztán valami az arcára hull.
Homok.
 28
 
Zack homokot köpködött.
A szobában sötét volt, csak a digitális ébresztőórán világított
halványan az idő: 2 óra 17 perc. Rettentően fázott, mégis letépte
magáról a takarót, és felült. Kifordult az ágyból, a lába alatt érzékelte
a szőnyeget, és tovább köpködte a homokot. Úgy érezte, az egész
testét és a fejbőrét is homokszemek borítják. Felállt, meggyújtotta a
lámpát, majd felhajtotta az ágytakarót, lélekben felkészülve arra,
hogy mindenhol homokot talál. De nem, sehol sem látott homokot.
Csak a semmit, a levegőt köpködte.
A feje összevissza kóválygott, a szíve pedig szaporán vert.
Visszadőlt az ágyra. Annak ellenére, hogy fázott, mégis úgy érezte,
úszik az izzadságban. Beletelt néhány percbe, amíg az agya annyira
lecsillapodott, hogy újra fel tudott tápászkodni. Belebújt egy pólóba,
és halkan kiment a szobájából. A lépcső tetejéhez vezető folyosón
sötét volt, csak az az éjszakai fény világított, amelyet a szüleik
gyerekkoruk óta minden éjjel felkapcsoltak. Halkan benyitott az
anyja szobájába. Mélyen aludt. Zack behúzta az ajtót, aztán, végig
szorosan a korlátba kapaszkodva, lement a földszintre. Belül még
mindig remegett.
A konyhában felgyújtotta a villanyt, töltött magának egy pohár
tejet, és megmelegítette. Eszébe jutott, hogy ezt még az apjától
tanulta, amikor nem tudott elaludni.
Az apja.
Attól a naptól, hogy abban a vizsgálati helyiségben ingerület érte
az agyát, egyfolytában az apjára gondolt. Újraélte azokat a kellemes
emlékeket, a baseballozást, a horgászást a csatornában, meg amikor
eltemették egymást a homokban. Még azelőtt, hogy minden rosszra
fordult.
Odakint az utcai lámpa fénye fokozatosan villogó vörössé
változott, és mint a világítótorony fénye ragyogott ki a vízre. A
távolból hallotta a ködkürtök hangját is.
Visszanézett a konyhára, és próbált valahogy kikecmeregni ebből
az álomból. A ködkürt hangja egyre távolodott. Zack
nekitámaszkodott a gránit konyhapultnak, és minden erejével azon
volt, hogy ott maradjon a rozsdamentes acél tűzhely, a hűtőszekrény
és a többi konyhai kütyü társaságában. Sikerült. Kipillantott az
ablakon, és az utcai lámpa, amely az imént még vörös volt, ismét
normális fénnyel ragyogott.
A mosogató fölé hajolt, és nagy levegőket vett egészen addig,
amíg teljesen nyugodtnak nem érezte magát. Akkor végre
belekortyolt a tejbe. Amit abban a pillanatban ki is köpött, bele a
lefolyóba. Ihatatlanul sós volt. Beleszagolt a levegőbe: oszlásnak
indult tengerihal-szagot érzett. Kiöntötte, ami a pohárban volt, aztán
odalépett a hűtőhöz. Kivett egy doboz narancslét, kinyitotta, és
beleszagolt. Normálisnak tűnt. Kitöltött belőle egy pohárral, de
először csak óvatosan ivott. Aztán lehajtotta az egész pohárnyit,
hogy valahogy leöblítse az óceán emlékét.
Visszament az emeletre, és bekapott két altatót, bízva abban,
hogy az majd hozzásegíti a mély, álommentes alváshoz. Becsukta a
szobája ajtaját, bemászott az ágyába, és feküdt a sötétben. A teste
éber volt, mert szerette volna elkerülni az újabb látomásokat.
De nem jöttek a látomások, úgyhogy lassan, jólesőn elernyedt.
Mindent kisöpört a gondolataiból, és megpróbált arra a sötét,
alaktalan masszára koncentrálni, amely lassan elborította az agya
helyét. Sarah Wymanre gondolt, és arra, hogy vajon jár-e valakivel.
Kényelmesen elvackolta magát a könnyű pehelypaplan alatt, és
örült, hogy kényelmes helyet talált a fejének is a párnán. A paplant
felhúzta egészen az álláig, és aztán még egy kicsit rúgkapált is a
lábával, hogy teljesen komfortosan érezze magát. Milyen jót fogok
aludni, gondolta magában, miközben a teste jólesőn elernyedt, és
minden porcikáját átjárta az őt körülvevő melegség.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt végképp beleveszett
volna az álom sötétjébe, az volt, hogy egy ásónyi homok zuhant az
arcára.
 29
 
Roman belülről bezárta a műhely bejáratát, majd hátrasétált az
irodába, és a számítógépen ráguglizott LeAnn Cola és Thomas
Pomeroy nevére.
Több olyan bonyolult és hosszú című neurofiziológiai tárgyú
cikknek voltak közösen a szerzői, hogy Roman még csak nem is
kapiskálta, miről szólnak. Tömve voltak rettenetesen összetett,
alapvetően technikai kifejezésekkel, ezért Romannek még ahhoz is
értelmező szótár kellett, hogy legalább a témájukról valami halvány
képe legyen.
Abból, amit nagy nehezen kiderített, az világlott ki, hogy
kutatásaik fókuszában az agy elektromos tevékenységének a
vizsgálata állt, és hogy ezt egy koponyára helyezett, sisakszerű
műszerrel próbálták mérhetővé tenni. Kutatásaik révén a tudósok
pontosabb képet kaptak arról, hogyan működnek az agy különböző
területei, lehetővé vált olyan közismert betegségek diagnosztizálása
és nyomon követése, mint az epilepszia vagy a demencia. Az is
kiderült, hogy más területen, például a személyazonosításban is
alkalmazható volt ez a technológia. Például az aláírások esetében. Az
egyik cikk még a biztonságtechnikában való alkalmazhatóság
kérdésébe is belement.
Mégis mi köze van mindennek Istenhez vagy a Sátánhoz?
Roman értetlenül állt a kérdés előtt. Túlságosan azonban nem
izgatta magát, mert egyrészt harmincötezer dollárral vastagabb volt,
másrészt a lelke is meg volt mentve.
Isten fent van az égben – Mily boldog a világ!1
 30
 
Zack feje még reggel is zúgott, amikor felébredt. A rémálom
emléke élénken élt benne. Fél nyolc volt. Az anyja már elindult a
napi teendőit intézni, de azért a reggelit kikészítette: volt az asztalon
krumplilángos, sült pulykakolbászkák meg gyümölcssaláta, és a
kávét is gondosan lefőzte, ami nagyon kellett ahhoz, hogy Zack feje
kitisztuljon. Jóízűen megreggelizett, sőt miután elmosogatott maga
után, még egy kis cédulán köszönetet is mondott mindenért.
Miközben az üzenetet fogalmazta, arra gondolt, hogy azért milyen
jó, hogy legalább az anyja nem adta fel annak idején, és nem vonult
zárdába.
Busszal és vonattal visszaverekedte magát a városba, és a nap
hátralévő részét a Northeastern könyvtárában töltötte, a
disszertációján dolgozva.
Aznap este felhívta dr. Luria azzal, hogy a következő kedd este
szeretnének további vizsgálatokat végezni. Már ha az időpont
alkalmas Zacknek. Alkalmas volt. A vizsgálat előkészítése
érdekében arra kérte a fiút, hogy e-mailben küldjön neki
fényképeket a családtagjairól, a barátairól, kutyáról, macskáról, az
otthonáról és olyan helyekről, ahol szívesen tölti az idejét. A kérést
azzal indokolta, hogy ezek segítségével szeretnének alapot teremteni
az agy részletes vizsgálatához. Zacknek ugyan fogalma sem volt
arról, hogy ez mit jelenthet, de rábólintott.
Utána bekapcsolta a számítógépét, és gondosan rákeresett
mindenkire, akivel a laborban találkozott.
Elizabeth Luria a Harvard Orvosi Karának professor emeritája
volt a mikrobiológia területén. Publikációi főleg a
neuroplaszticitással és az agyi képalkotással voltak kapcsolatosak, és
olyan komoly és hangzatos újságokban jelentek meg, mint a The
National Review of Neuroscience, a Neuron vagy a The Journal of
Neuroscience. Volt néhány írása a gyakorlati MRI-képalkotással
kapcsolatban is, olyan egészen elképesztő címekkel, mint A
homloklebeny reakciója transzcendens epizódok hatására vagy A fali lebeny
posterior-superior részének totális deafferentációja és az öntranszcendencia.
Két szó, a transzcendencia meg a fali lebeny különösen megragadta
Zack figyelmét.
Morris Stern a Tufts Egyetem Orvosi Karán dolgozott, a
magatartás-tudományok professzora volt a Kognitív Idegtudományi
Tanszéken. Az agyi képalkotás elismert szakértőjeként írtak róla, a
tanulás és az emlékezés idegrendszeri alapjaival kapcsolatos
laboratóriumi vizsgálatokat irányított. Kimerítő hosszúságú
publikációs listával rendelkezett.
Byron Cates a számítógépes idegtudomány és az
egészségtudomány professzora volt. Abból, ami Zacknek átsejlett az
olvasottakból, kiderült, hogy igazi profi két területen is: az egyik a
neuropszichológiai felvételkészítés, a másik pedig az anesztézia
különböző szintjeinek meghatározásához szükséges matematikai
modellezés. Ez már olyan magas volt Zacknek, hogy elképzelése se
volt róla, miről lehet szó, és a tudományos publikációk címe sem
vitte közelebb a dologhoz.
Mindegyiküknek megvolt a maga rendes oktatói vagy kutatói
állása, szóval ez az alvásvizsgálatosdi, nagyon úgy nézett ki, csupán
másodlagos, esti elfoglaltság lehet a számukra.
Sarah Wyman az internet alapján hajadon volt, korábban
ápolónőként dolgozott, jelenleg pedig a Tuftson folytat posztdoktori
tanulmányokat. A publikációi között volt egy, A szerotonin 5-HT (1A)
receptorok szerepe a spiritualitásban, amely a The American Journal of
Psychiatryben jelent meg.
Spiritualitás? Ez nem úgy tűnt, mintha egy neurofiziológiai
doktori disszertáció témája lenne. Mivel azonban már nagyon
elálmosodott, Zack inkább lefeküdt, és nem töprengett ezen a
kérdésen tovább.
 31
 
Kedden este hat órakor ugyanaz a mogorva sofőr, Bruce érkezett
ugyanazzal a nagy, fekete autóval Zackért, és ugyanoda vitte, a
Huntington és a Massechusetts Avenue sarkára, mint legutóbb. Az
út is ugyanolyan volt a laborba, mint akkor, még a zene is nagyon
hasonlónak tűnt. Most azonban Zack egyedül utazott. Damian
további vizsgálatát nem látták szükségesnek, ami Zack barátját nem
különösebben zavarta. Úgysem volt szüksége pénzre, ő nem úszott
az adósságban.
Zack nem sokkal hét óra előtt érkezett meg, készen arra, hogy ha
kell, ez alkalommal ott is alszik. Dr. Luria, dr. Stern, dr. Cates és
Sarah Wyman a már ismerős irodában fogadta. Az esti
vizsgálatokról dr. Luria beszélt.
– Ma teljesen más módon látunk munkához. Szeretnénk
különböző képek segítségével létrehozni egy meghatározó
felismerési alapprofilt, ezt azonban most egy funkcionális MRI-
berendezés segítségével csináljuk majd. Készítettek már magáról
MRI-felvételeket?
– A vállamról, néhány évvel ezelőtt.
– És a fejéről?
Nem, legalábbis akkor nem, amikor öntudatomnál voltam.
– Nem.
– Ugye nem klausztrofóbiás?
– Nem tudok róla, hogy az lennék.
– Remek, mert azt tervezzük, hogy miközben a feje és a válla a
berendezésben van, egy onnan jól látható monitorra véletlenszerűen
kiválasztott képeket vetítünk. A maga dolga csak annyi, hogy
megnézi ezeket. Rendben?
– Mennyi ideig leszek abban a gépben?
– Körülbelül negyven percet.
– Akkor jó.
– Ha csak a legkisebb mértékig is kellemetlenül érzed magad,
azonnal szólj – tette hozzá Sarah. – Ezzel a vizsgálattal szeretnénk
neuroelektromos visszajelzést kapni, és összerakni egy alapot a
különböző érzelmi állapotokról, amelyeket a képek kiváltanak.
 – Azt meg minek?
– Mert a legközelebbi vizsgálatkor – vette át a szót dr. Luria –,
amin remélhetőleg még mindig hajlandó lesz részt venni, beadnánk
valamit, amitől elalszik, és végig szkennelnénk az agyműködését az
alvás során.
Tovább is beszélt, belemenve olyan technikai részletekbe,
amelyekre Zack nem igazán volt kíváncsi. Viszont az, hogy újabb
kétszázötven dollár bukkant fel a láthatáron, annál inkább érdekelte.
– Rendben – válaszolta, és lelkesen követte a többieket egy másik
helyiségbe.
Zacket egészen megdöbbentette az MRI-berendezés mérete: egy
hatalmas, fehér kocka állt előtte, amelyben egy mágneses cső volt
meg egy hordágyra emlékeztető valami, ami képes volt lassan előre-
hátra mozogni ebben a csőben. Nem lehetett egyszerű bejuttatni ide
ezt az ormótlan cuccot, gondolta magában.
Egy paraván mögött átöltözött: kapott egy kényelmesen laza
pizsamanadrágot, aztán lefeküdt arra a hordágyszerűségre, ami a
cső előtt volt. Egy nagy monitort állítottak a bejáratához, ezen látja
majd a képeket.
– A képek öt másodpercenként változnak – magyarázta Sarah. –
Nem kell semmit se csinálnod, csak nézni őket. Ne mondj semmi, ne
mozogj, csak pillants rájuk. Oké?
– Nem tűnik túl nagy kihívásnak.
Mielőtt még betolták volna a csőbe, Sarah és Byron Cates
elektródákat erősített a mellkasára, az állára és a fejére. A felső
ajkánál elhelyeztek egy érzékelőt is, ami a hőmérsékletét és a
lélegzését volt hivatott ellenőrizni. Más műszerek a szervezet
működését monitorozták, a szívverését, a vérnyomását, továbbá az
oxigén és a szén-dioxid szintjét a vérében. Gumipántokat helyeztek a
mellkasára és a hasára, és valamit a fülcimpájára is odacsippentettek,
ami állítólag szintén az oxigénszintet képes mérni.
Sarah egy kamerát rögzített egy állványra.
– Mint minden vizsgálati alany esetében, most is felvesszük az
egész vizsgálatot. És ha csak egy kicsit is rosszul vagy
kényelmetlenül érzed magad, tényleg rögtön szólj. Azonnal itt
termek.
 – Rendben.
– Még valami – nézett rá Sarah. – Kapsz füldugót meg fülvédőt is,
hogy a gép zaja ne zavarjon.
Zack bólintott, és néhány pillanattal később valóban meg is szűnt
minden kívülről származó nesz. Jelezte, hogy készen áll, úgyhogy
Sarah megnyomta a gombot, és a hordágyszerűség elindult a gép
belseje felé. Amikor elérték a kívánt távolságot, a monitort is
pontosan beállították.
A következő percekben különféle színes képek villantak fel a
monitoron: naplemente, cicák, tengerparti föveny, hegyek,
felhőkarcolók, városképek, egy elég sokkoló háborús felvétel,
termékek logói, autók hosszú-hosszú sorban. Előfordult köztük
néhány olyan is, amit Zack küldött dr. Luriának: egy kép önmagáról,
a szüleiről, és a kutyájukról, Cocóról, a cocker spánielről, amelyik
Zack hétéves korában pusztult el. Ezeknek a képeknek a sorrendje is
teljesen véletlenszerűnek tetszett. Ahogy telt az idő, Zack egyre
inkább elunta magát, és egyre jobban elálmosodott, bár törekedett
arra, hogy nyitva tartsa a szemét, ahogy kérték.
A vége felé néhány fényképen az apja is feltűnt, néha úgy, hogy
az eredetileg az egész családot ábrázoló fotóról volt levágva és
kinagyítva. Felbukkant az a kép is, amin Zackkel és a sügérrel együtt
látszott, egy évvel az előtt, hogy kiszállt az életükből. Aztán jött egy
újabb rakás fotó napnyugtáról, delfinekről, virágokról,
templomokról, sportkocsikról. Viszont csak az apjáról készült
felvételek mozgattak meg bármit is Zackben.
Amikor a vizsgálat végére értek, szép lassan kigördült a
hordágyszerűség a gép belsejéből.
– Hogy érzed magad? – tudakolta Sarah.
– Egy kicsit fáradtan – felelte Zack, és közben úgy érezte, mintha
ismét elfutná a szemét a könny.
Nevetséges, gondolta magában, hiszen én magam adtam oda
nekik ezeket a képeket.
Sarah tapintatosan a vállára tette a kezét, mintha csak tudná,
hogy Zackben mi zajlik éppen. De nem szerette volna zavarba hozni
a fiút, ezért csak ennyit mondott halkan:
– Nagyon jól csináltad – azután odakísérte a paravánhoz.
 Amikor visszabújt a saját ruhájába, dr. Luria egyből odasietett
hozzá.
– Szükségünk van egy kis időre ahhoz, hogy elemezzük az
eredményeket. De ha nincs ellene kifogása, mindenképpen
szeretnénk még egy találkozást.
Zack szótlanul bólintott. Utálta, hogy mindenki szeme láttára kell
küszködnie az érzelmeivel. Magában most is a pít kántálta az első
húsz tizedesjegyig, miközben rettegett attól, hogy bárki is valami
vigasztaló szót szól hozzá, mert érezte, hogy akkor itt helyben,
látványosan összeomlana.
– Alkalmas lenne esetleg csütörtökön este? Bólintott, végül nagy
nehezen kibökte:
– Igen.
Dr. Luria odanyújtotta neki a csekket.
Zack köszönetet mondott, és Sarah kikísérte a kijárathoz, ahol
Bruce már várt rá.
– Akkor hamarosan találkozunk.
– Igen.
Zack beszállt a kocsiba, és elhelyezkedett a tágas hátsó ülés
kényelmes félhomályában. Miközben csendben haladtak, Zack
egyszer csak azt érezte, hogy feltámad benne a düh. Sarah tudta,
hogy azokkal az apját ábrázoló, kinagyított fényképekkel
manipulálták őt. Arra ment ki az egész, hogy ezekkel valami
kilengést vagy mit érjenek el a nyomorult műszereiken. Lehet, hogy
az a sisak is ilyen hatással volt rá a múltkor. Talán afféle
nosztalgiapontot ingereltek, azért ilyen érzékeny. Na mindegy,
abban az egyben biztos volt, hogy ma este ismét átadja magát a
gyász és veszteség érzésének.
De mi a fene köze lehet mindennek az álmatlansághoz?
 32
 
Másnap reggel, nem sokkal hét után megszólalt Zack telefonja.
Sarah hívta azzal, hogy kora délelőtt találkozik egy barátnőjével, aki
a Beth Israel Deaconess Medical Centerben dolgozik ápolónőként,
ami csak egysaroknyira van Zack lakásától. Megkérdezte, hogy
nincs-e kedve meginni vele egy kávét előtte.
Zacknek természetesen volt, ezért nem sokkal később már
találkoztak is a My Place nevű kis kávézóban a Gainsborough
Streeten. Mindketten kávét rendeltek és muffint, aztán helyet
foglaltak egy sarokasztalnál. Sarah arca kisimult volt, szép, nagy,
aranybarna szeme mosolygott. Vékony, éles vonású orra vicces
jelleget kölcsönzött a lényének. Mivel rövid haja volt, Zack behatóan
tanulmányozhatta karcsú, fehér nyakát. A kora reggeli surlófény
amúgy is szinte glóriát vont a lány feje köré, aki emiatt egészen úgy
nézett ki, mint egy középkori szent.
– Szerettem volna elnézést kérni a tegnap este miatt. Néha ezek a
vizsgálatok erős érzelmeket keltenek.
– Csak nem voltam felkészülve rá lélekben.
– Ez érthető.
Zack belekortyolt a kávéjába.
– Érthető? Azon töprengek, hogy nem szándékos provokációról
van-e szó.
– Provokációról?
– Kizárólag azok a képek voltak manipulálva és kinagyítva,
amelyek rólam és az apámról készültek.
Sarah meglepve pillantott rá.
– Nem azok a képek voltak, amelyeket dr. Luriának küldtél?
– De igen, viszont megváltoztatták, hogy a fókusz az apámon
legyen. Ráadásul többször ismétlődtek is, viszonylag rövid időn
belül.
– Erről nem tudtam – jegyezte meg a lány, és kis ideig hallgatott,
miközben a muffinját majszolta. Aztán hirtelen Zackre nézett: – És
milyen tekintetben provokált ez téged?
– Múltkoriban, azon a sisakos vizsgálaton azért kiderült, hogy ez
érzékeny pontom – felelte a fiú, és próbált nagyon óvatosan
fogalmazni, hogy még véletlenül se kelljen elismernie, hogy
önkéntelenül is kimondta hangosan, hogy „Apa!”, mintha csak
egykori tízéves önmaga lett volna a lépcső tetején. – Meglehetősen
nyilvánvaló volt, hogy ennek hatására elengedem magam, és
könnyen megállapítható valamiféle szomorúsági referenciapont,
nem?
– Elég széles profil kialakítása a célunk.
– Mindegy, ezzel legalább tutira lehet menni.
– Nagyon sajnálom, ha így érzed. Tényleg.
Újra csönd telepedett közéjük. Zack belekortyolt a kávéjába.
– Tudod, az a múltkori dolog abban a vizsgálóban, az nagyon
para volt. Annyira valóságosnak tűnt, hogy meg mernék esküdni
arra, tényleg az volt az érzésem, hogy ott volt az apám.
– Ez a sisak következménye. Az ingerlés a jobb agyféltekében
lévő érzelmi központokat célozza, és az agyunk azért, hogy értelmet
adjon ennek, beveti a bal oldali fali lebenyt, hogy hozzon létre hozzá
valami érzékelhető dolgot.
Fali lebeny. A baleset után ez küldte őt tizenkét hetes kómába.
– Szóval azt állítod, hogy az elektromos impulzusok keltették azt
az illúziót, hogy ott van?
– Igen. Valamiről eszedbe jutott az édesapád, és az elektromos
impulzusok olyan érzetet keltettek benned, mintha ott lenne.
– Szellem a gépben.
– Igen, bizonyos szempontból igen. Zack egy kicsit
elgondolkodott.
– Bizonyos szempontból kissé kiábrándító.
– Ezt megértem – mosolyodott el a lány.
– Téged nem zavar, amit csinálsz?
– Zavar? Mármint mi? Ezt hogy érted?
– Nem vagyok vallásos, de azért a gyerekkoromból
nyilvánvalóan még mindig hordozok magamban valami fura
képzetet Istenről. Csak arra gondoltam, hogy mi van például a
vallásos emberekkel, akik azt állítják, hogy spirituális élményeik
vannak? Mint azok, akik oda gyűltek az ágyam köré, csodára várva. Vagy
mi van a nem teljesen átlagosakkal, a sámánokkal, látókkal,
szentekkel, mártírokkal, egy Jeanne d’Arckal?
 – Még mindig nem világos, hová akarsz kilyukadni.
– Azt állítjátok, hogy amikor ezek az emberek azt mondják, ott
van Isten vagy látják Jézust meg ilyesmi, akkor az valójában nem
más, mint egy elektromos kisülés az agyukban?
Sarah úgy tett, mint aki nem pontosan érti, miről beszél a fiú.
– Egy agykutató mindig azt szeretné megérteni, melyek az emberi
élmények agyi, idegrendszeri alapjai.
– A szerotonin nemtom, mi szerepe a spiritualitásban…
– Te lecsekkoltál? – kérdezte Sarah elképedve.
– De még mennyire! – felelte, arról azonban hallgatott, hogy
megtalálta az egész cikket a neten. – Csak az érdekel, hogy érzel-e
némi bűntudatot az elképzelésed miatt?
– Bűntudatot? Miért?
– Nem vagyok vallásos, de ismerek olyanokat, akik igen. És
tiszteletben tartom a hitüket. Ráadásul azt gondolom, hogy bizonyos
emberek esetében a vallás emberi szükségleteket elégít ki. Például
átsegíti őket válsághelyzeteken.
– Igen – bólintott a lány, várva a végkifejletet.
– Csak arra akarok kilyukadni, hogy ha én azzal foglalkoznék,
amivel te meg a kollégáid, akkor, azt hiszem, lenne egy pici rossz
érzésem.
– Miért?
– Mert úgy tűnik, a kutatásod arra irányul, hogy kirekeszd az
istenit a világunkból, és mindent az agyban zajló kémiai
folyamatokra vezess vissza.
A másodperc törtrészéig Zacknek olyan érzése volt, mint amikor
belelátott Winston Song fejébe, és képes volt kiolvasni onnan a
lapjait.
– Ez komoly kritika.
– De hát nem ezt csinálod? A nagy spirituális élményeket, a
vallásos extázist a magasba szökő endorfinszinttel teszed egyenlővé,
nem?
Sarah elvörösödött, és Zack nem tudta megállapítani, hogy a
következő pillanatban mi lesz: elsírja magát vagy Zack képébe
löttyinti a kávéját. Egyik se következett be: belekortyolt az italába,
hogy összeszedje magát a válaszoláshoz.
 – Valójában nem ez a célom. Sőt ugyanezt a vizsgálati módszert
korábban alkalmaztuk olyan embereknél is, akik elmondásuk szerint
rendszeresen átélnek misztikus vagy intenzív vallási élményeket.
Akadtak köztük karmelita nővérek is. Nagy örömmel vettek részt, és
azzal az érzéssel távoztak, hogy ezek a rendkívül intenzív élmények
csak megerősítették őket a hitükben. Amikor az apácáknak vallásos
tárgyú képeket mutattunk, középkori Jézus-ábrázolásokat,
Michelangelo Pietàját, a Vatikánt meg hasonlókat, szinte kivétel
nélkül mindegyikük azt mondta, hogy érezte Isten jelenlétét a
vizsgálóhelyiségben.
– És ebből mi következik?
– Hogy csak azért, mert egy misztikus élmény egy specifikus
neurológiai válaszreakcióhoz köthető, még nem jelenthetjük ki, hogy
az élmények csupán illúziók. Ahogy azt sem jelenti ki senki, hogy az
a neurológiai tevékenység, amelyet a muffin elfogyasztása közben
tapasztalsz, oksági összefüggésben lenne a muffin létezésével.
Zack bólintott. Ebben a lánynak igaza volt.
Sarah közben az órájára pillantott, és hirtelen felhajtotta a
maradék kávéját.
– Indulnom kell – azzal felállt, átvetve a táskáját a vállán. –
Csütörtökön találkozunk.
Zack udvariasan felállt, és a szemével követte, ahogy a lány
kiviharzik a kávézóból. Az járt a fejében, vajon mi volt Sarah célja
ezzel a találkozóval.
 33
 
Zack egyből érezte, hogy valami megváltozott, amikor csütörtök
este megérkezett a laborba. Nem tudta, hogy pontosan mi, de
mintha a levegő várakozásteljes feszültséggel telt volna meg. Sarah
szemében parányi huncut csillogást észlelt, és az volt az érzése, hogy
dr. Luria anyajegye mintha sötétebb lenne. A két férfi, Stern és Cates
arca nyugalmat tükrözött, de amikor Zack belépett dr. Luria
irodájába, a viselkedésük valahogy más volt, mint korábban.
– Zack, kielemeztük a minap készített funkcionális MRI-
vizsgálatot, és elképesztően érdekesek az eredmények.
– Mert érzelmek támadtak bennem néhány régi fénykép láttán?
– Igen, azért is. A múlt héten érdeklődött a vizsgálataink
természete felől, és az volt a válaszunk, hogy a kutatásaink egy része
az álmok neurobiológiájával kapcsolatos. Az igazság az, hogy a
magával elért eredményeink jóval meghaladják a következő fázisba
lépés feltételeit. Érdeklődésünk előterében nem csupán és kizárólag
az álmok és az alvás állnak, hanem sokkal inkább az a személyes
élmény és tapasztalás, amelyet az egyén a nagyon mély álom során
él át.
Zack érzékelte, hogy dr. Luria milyen gondosan válogatja meg
minden egyes szavát, és azt is, hogy a mondata utolsó részének
különleges jelentősége van.
– Azért kértük, hogy jöjjön el újra, mert a maga esetében nagyon
magas a halántéklebenyben tapasztalható elektromos aktivitás, és
emiatt tökéletes alanya lenne a további vizsgálatainknak.
– Tehát ami eddig volt, az lényegében csak egy szűrés?
– Igen, amelyen a jelöltek többsége elvérzik – felelte dr. Luria. –
Ha hozzájárul, akkor továbblépnénk a vizsgálat következő fázisába.
Szeretnénk lecsökkenteni az anyagcsere-folyamatokat, hogy az agya
szinte teljes nyugalmi állapotba kerüljön, amelyben egészen
minimális az elektromos tevékenység.
– Mégis, mennyire minimális?
Kis ideig csend volt. Végül dr. Luria újra megszólalt.
– Egy olyan érzéstelenítő anyagot adnánk be, amely időlegesen
kikapcsolja az idegsejtek axonjai közötti elektromos tevékenységet,
tehát megszűnik a kapcsolat az agysejtek között. Persze minden
egyes egyedi sejt ép és egészséges marad. Mindez nem érinti az
enzimjeiket, az anyagcseréjüket, az adenozin-trifoszfátot, amely
energiával látja el a sejteket. De amíg az érzéstelenítés hatása alatt
van, az egyes neuronok nem kommunikálnak egymással.
– Vagyis le akarják állítani az elektromos tevékenységet az
agyamban?
– Csak a sejtek közöttit, és pusztán egy rövid időre. Amikor pedig
végeztünk, és felébresztjük, a sejtek közötti kommunikáció visszaáll
a normális szintre.
Zack úgy érezte, mint aki előtt hirtelen minden megvilágosodik.
– Nem ez a halálközeli élmény?
– A köznyelvben valóban így nevezik.
– Mint az Egyenesen át-ban?
– Csak sokkal jobb eredménnyel – fűzte hozzá Sarah.
– Azt a vékony mezsgyét vizsgáljuk, ami a halálközeli élmény és
a tényleges halál között van – folytatta dr. Luria –, amikor az
agysejtek valóban kezdenek meghalni. Mivel folyamatosan
ellenőrizzük a sejttevékenységet, pontosan tudjuk, mikor kell
leállnunk ahhoz, hogy ez még véletlenül se következzen be.
Úgyhogy az egész vizsgálat teljesen biztonságos. Efelől
kezeskedünk.
Mindenki Zackre bámult. Ezek a nagyágyú kutatók, mindegyik
számos tudományos fokozattal és publikációk tucatjaival a háta
mögött, körülvéve a vagyonokat érő műszerekkel, csak a válaszára
vártak. Zack pedig nagyjából most fogta fel, miről is van szó.
– Tehát lényegében ki akarnak ütni, de épp csak annyira, hogy
nagyon ne haljak meg, és aztán visszahoznak? Honnan tudják, hogy
sikerül?
– Onnan, hogy már sokszor csináltuk korábban is. És mert a
módszert, amit alkalmazunk, rendkívül alapos kutatás és
vizsgálatok előzték meg. Először egerekkel, azután majmokkal, és
végül, persze, emberekkel.
– Egyfolytában figyeljük a vérnyomását és a szívműködését –
szólalt meg végre Stern is. – Lényegében az összes életfunkcióját
monitorozzuk, és szinte azonnal képesek vagyunk felébreszteni.
Teljesen biztonságos, erről kezeskedem.
– Adott erre valamiféle engedélyt az Élelmiszer- és
Gyógyszerügyi Hatóság vagy mit tudom én, milyen szövetségi
szerv?
– Igen – bólintott dr. Luria. – Az állam egészségügyi bizottsága
engedélyezte.
– Akkor meg minek ez a süket szöveg az alvás
tanulmányozásáról?
– Mert nem szeretnénk, ha a nagyközönség megtudná, mivel
foglalkozunk. Magával is, már amennyiben beleegyezik a
folytatásba, titoktartási megállapodást kötünk.
– Mégis minek? – kérdezte Zack.
– A kutatás célja miatt.
– Ami micsoda?
– Hogy van-e valóban valami a halálközeli élményekkel
kapcsolatos állításokban.
– Mint például mi?
– Mint például a túlvilági élet.
Zack úgy érezte, hogy a helyiség padlója és mennyezete, valamint
a négy fala hirtelen különböző irányokba tágulni és szűkülni kezd.
– És én még azt reméltem, hogy maguk kigyógyítanak az
álmatlanságomból.
– Abban a sarki gyógyszertár a legjobb – mosolyodott el Sarah. –
Azt szeretnénk látni, hogy van-e tényleg valami az állítások mögött,
illetve hogy mindez visszavezethető-e puszta neurobiológiai
folyamatokra.
– Lényegében viszont ahhoz kérik a hozzájárulásomat, hogy
megöljenek, nem?
– Nem, dehogy – tiltakozott Stern. – Tudja, Zack, kifejlesztettünk
egy csodálatos nyugtatószert, amely szimulálja az agyhalált. Ezzel
gyakorlatilag képesek vagyunk átverni az agya elektrokémiai
érzékelőit, és azok azt hiszik, hogy beállt a halál. Néhány percre
valóban beáll a szervezetében az a bizonyos „egyenes” állapot, amit
követően beadunk egy másik anyagot, és ez abban a pillanatban
ismét beindítja a teljes agyműködést.
 – Ez tuti? – nézett Zack dr. Luriára.
– Száz százalékig. Semmiképp sem veszélyeztetjük az életét.
– És mi van, ha az agyam valóban elhiszi, hogy éppen meghal, és
elkezdi lekapcsolni a testem többi részét?
– Ilyen nem következhet be – nyugtatta Sarah. – Folyamatosan
monitorozzuk az egész testedet.
– És ha áramszünet lenne?
– Vannak tartalék generátoraink, amelyek egyből működésbe
lépnek – mosolyodott el a lány. – Hidd el, biztonságban leszel.
Zack végül a lány aranybarna szeméből sugárzó ígéret hallatán
adta be a derekát.
– Mi van a mellékhatásokkal? Az emlékezetemre vagy a
gondolkodásomra nem lesz hatással?
– Nincs semmi mellékhatása – jelentette ki dr. Luria. –
Visszanyeri az emlékezetét, emlékezni fog a családjára, a barátaira, a
saját nevére, az anyanyelvére. Minden szellemi funkciója tökéletesen
működni fog. Képzelje azt, hogy az egész csak egy Novocain
injekció a fogorvosnál. Ott egy órával később ismét minden
érzékének a birtokában van, nem?
– Na igen, de itt, amíg nem érzékelek semmit, agyhalott vagyok.
– Nem. Amíg el van kábítva, el lehetne könyvelni magát
agyhalottnak. Közben viszont az összes agysejtje tökéletesen
egészséges és életképes, csak nem működik.
– És utána?
– Utána felébresztjük, és megkérdezzük, hogy mit tapasztalt, ha
tapasztalt bármit is.
– Olyasmire gondol, mint az alagúton át a fény felé, angyalokkal
meg ilyesmi?
– Nos, általában ezt az élményt kötik hozzá, de az élmény
valójában lehet teljesen más.
– Ha ki vagyok teljesen ütve, emlékezhetek egyáltalán arra, hogy
átéltem valamit?
– Kitűnő kérdés – bólintott dr. Luria. – Ha valóban tapasztal
halálközeli élményt, akkor az agyának azok a területei, ahol az ezzel
kapcsolatos folyamat lezajlott, információt küld erről a többi
agyterületnek a felébredést követően. Úgy is fogalmazhatok, hogy az
átélt élmény, miután az agya újraszinkronizálja magát, egyfajta
memóriafoszlányként él tovább.
Ha nem feleltek volna ezek a tudós elmék halál komolyan és
tudományos precizitással, Zacknek könnyen az az érzése
támadhatott volna, hogy ez az egész csak vicc.
– Ez a dolog nem tűnik olyasminek, mint aminek a vizsgálatával
komoly tudósok foglalkoznának.
– Ebben igaza van – ismerte el dr. Luria. – A könyvekben és a
magazinokban olvasható csodálatos élmények „lógnak a
levegőben”. Soha senki sem vette a fáradságot ahhoz, hogy
bebizonyítsa, a jelenség a valóság vagy a fantázia világába tartozik-e.
Ennek egyik oka, hogy szinte minden halálközeli élmény
megvizsgálhatatlan forrásra vezethető vissza, olyan emberekre, akik
szívrohamon estek át vagy balesetet szenvedtek, satöbbi. Itt azonban
lehetőségünk van ellenőrzött tudományos keretek között vizsgálni a
halálközeli élményt.
– Persze előfordulhat – vetette közbe Stern –, hogy mi is csak arra
jutunk, hogy az egész csak egy, a fejünkben zajló folyamat, ami
egyébként többünk feltevése.
– Sőt az is kiderülhet, hogy nem is létezik az a dolog, hogy halál –
folytatta dr. Luria, és egy kis fény villant a szemében. – Pusztán
valamiféle állapotváltozás következik be, mondjuk, fizikaiból
spirituálisba. Egyelőre sajnos nincsen jobb szavunk erre. Gondoljon
bele, milyen különleges és fontos dolog lenne ez.
Zack gondolatai összevissza kavarogtak.
– Oké. Tegyük fel, hogy belemegyek, aztán én is sétálok az
alagútban vagy miben. Honnan tudják majd, hogy az tényleg a
túlvilág, és nem valami álom?
– Onnan, hogy amikor beáll egy kis időre az agyhalál, az
agysejtjei nem képesek előállítani az ehhez szükséges elektromos
reakciót. Egyszerűen fogalmazva: nem lesz képes álmodni.
– És akkor maguk majd mit keresnek?
– Anomáliákat a neuroelektromos aktivitás során – felelte Stern. –
Annak, hogy erre korábban nem került sor, egészen egyszerűen az a
magyarázata, hogy nem állt a rendelkezésünkre a megfelelő
diagnosztikai eszköz. Az az MRI azonban, amelyben a minap
vizsgáltuk, már egészen más kategóriába tartozik. Olyan
elképesztően nagy a felbontása, hogy egyedi agysejteket is képes
megkülönböztetni.
– Sőt mára a rendelkezésünkre állnak azok a szoftverek is,
amelyekkel elő tudjuk állítani bármilyen elektromos tevékenység
nagyon pontos matematikai elemzését – tette hozzá Cates.
– Azt még mindig nem értem, mitől lesz bármilyen elektromos
tevékenység, ha én ki vagyok ütve.
– A szer kikapcsolja a sejtek közötti kapcsolattartást, a hosszú
axonosat – magyarázta dr. Luria. – Ugyanakkor azonban lehetséges,
hogy az egyes sejtek közötti csatornákban megmarad némi
mikroelektronikus tevékenység. Ez az, amit keresünk. És ha
rábukkanunk, ezt kell alaposan elemeznünk, és ennek a stimulusnak
a magyarázatát kell megtalálnunk.
– Mert mégis mi lehet az?
– Például az, hogy az emberi öntudat elválik az agytól. Az elme
túllép a test határain. Egyesek számára ez lenne a bizonyíték arra,
hogy a túlvilág létezik.
Zack egy ideig hallgatott, úgy tűnt, próbálja megemészteni az
eddig hallottakat.
– És arra mi lenne a bizonyíték? Dr. Luria felnevetett.
– Na igen, ez a százmillió dolláros kérdés. Én személy szerint azt
hiszem, hogy az, ha valaki úgy térne vissza a halálközeli élményből,
hogy birtokában van olyan titkoknak, amelyeket kizárólag a halottak
tudnak.
– Ugyanakkor – vetette közbe Stern – a szkeptikusabbak,
magamat is közéjük értve, azt gondolják, hogy ez a jelenség
színtiszta neurobiológia, tehát annyi, hogy az agy elektromos és
vegyi úton reagál a közelgő halálra.
– Vallás kontra tudomány – mondta Zack.
– Igen – bólintott Stern. – Létezik arra bizonyíték, miszerint az
emberi agy úgy van kitalálva, „huzalozva”, hogy támogatja a
vallásos elképzeléseket. Van, akié jobban, van, akié kevésbé. A
szkeptikusok szerint ez is tisztán biológia. Mások szerint Isten
teremtette ezt a huzalozást, hogy az emberek rátalálhassanak.
 – Szóval ezért szerepeltek az első kérdőívben arra vonatkozó
kérdések, hogy vajon vallásos vagyok-e meg hogy hiszek-e okkult
dolgokban?
– Igen – bólintott dr. Luria. – Nem szeretnénk olyan kísérleti
alanyokkal dolgozni, akik nyitottak a paranormális jelenségekre,
mert hajlamosak konfabulálni egy halálközeli élményt valami
korábbi olvasmány élményük alapján.
Vagy olyanokkal, akik azt képzelik, hogy képesek a játékostársuk
gondolataiban olvasni pókerezés közben. Esetleg Jézust idézik az
anyanyelvén, miközben kómában vannak.
– Ha beleegyezem – kérdezte Zack kissé bizonytalanul –, mennyi
időre ütnek ki?
– A felfüggesztés nem tart hosszabb ideig, mint három perc.
– És akkor felébresztenek.
– Igen, megállítjuk az infúziót – magyarázta Sarah. – És
injekcióban kapsz egy kis adag norepinefrint is, ami egyből
megemeli a szívverésedet és a vérnyomásodat.
– Mekkora a kockázata annak, hogy valami gebasz történik?
– Effektíve semmi. Zéró.
– Miért, hány embert ütöttek már így ki?
– Jó néhányat – felelte dr. Luria.
– És mindegyiket sikerült felébreszteni – tette hozzá Cates.
– És mindegyik ugyanolyan volt utána, mint korábban?
– Igen, nem mutatkoztak mellékhatások, nem volt semmi
probléma – válaszolta dr. Luria.
Zack csöndben ült egy kicsit, próbálta megemészteni a
hallottakat.
– Miért én, és miért nem például a haverom, Damian? – kérdezte
végül.
– Mint már korábban is beszéltünk róla, és Morris is említette,
vannak emberek, akik genetikusan fogékonyabbak a halálközeli
élményre. Ezért is végeztük azt a sisakos tesztet. A maga
halántéklebenye nagyon érzékeny a disszociatív élményekre.
Damiané viszont nem, ahogy az emberek többségéé sem.
Disszociatív élmény. Akkor ez lett volna az, amit a pókerasztalnál
átélt?
 – Megkérdezhetem, hogy honnan van erre pénzük?
– Magánadományokból.
Dr Luria azonban nem ment bele a részletekbe. Az
elhangzottakból Zack számára annyi azért világos volt, hogy egy
ilyen kutatást se egyetemi, se kormányzati forrásból nem
támogatnának.
– Van arra lehetőség, hogy megnézzek egynémely referenciát,
esetleg hogy beszéljek korábbi vizsgálati alanyokkal?
– Ez utóbbira sajnos nincs, hiszen mindenkivel titoktartási
szerződést kötünk – felelte dr. Luria. – Viszont ha az megnyugtatja,
tudunk mutatni videót korábbi halálközeliélmény-vizsgálatokról,
amikor az alany fel van függesztve, vagy ahogy maga fogalmazta, ki
van ütve, és utána felébresztjük.
Dr. Luria odafordította az egyik monitort, majd rákattintott egy
videóra, ami körülbelül fél óra hosszúságú volt. Három különböző
vizsgálati alany szerepelt benne, két férfi és egy nő. Az arcukat
elhomályosították, de dr. Luria azt állította, hogy a húszas–
harmincas éveikben járó, egészséges emberek. Mindegyikük kerekes
hordágyon feküdt, és a személyzet éppen infúziót kötött be, illetve
elektródákat erősített az alanyok mellkasára és fejére. Amikor
szóltak, hogy készen állnak, az ápolónő befecskendezett valamit az
infúziójukba, amitől szinte ugyanabban a pillanatban mély álomba
merültek. A képen jól látszott, hogy mindegyik esetben oda volt
készítve melléjük az újraélesztéshez szükséges defibrillátor. A videó
ezt követően dr. Luriát és a munkatársait mutatta, ahogy a
monitorokat figyelik. Ezután ébresztették fel a vizsgálati alanyokat:
mindegyik egy kicsit kótyagosnak tűnt, mint akinek fogalma sincs
arról, hol van. Az egyik férfi mintha visszaesett volna a kómába,
neki még egy adag injekciót, norepinefrint adtak. A következő
felvételen már az látszott, hogy dr. Luria beszélget a vizsgálati
alanyokkal, megkérdezi őket, hogy érzik magukat. Mindegyik azt
állította, hogy teljesen jól. Utána kérdéseket tettek fel nekik, hogy
felmérjék az emlékezetüket. Milyen nap van ma, ki jelenleg az
Egyesült Államok elnöke, mi a neve az államnak, mi a neve az állam
fővárosának és hasonlók. A beszélgetések folytatásának a hangját dr.
Luria lehalkította.
 – A továbbiakban az élményeikről számoltak be, amit érthető
módon nem mutathatok meg a megállapodások miatt. És persze
azért se, mert nem szeretném befolyásolni a maga esetleges
válaszait, már amennyiben végül hajlandó részt venni a
vizsgálatban. Van kérdése?
Zack gondja nemcsak az volt, hogy egyszerűen nem hitt ebben a
halálközeli élmény izében, hanem hogy nem értette, miként lehet
visszatérni az életbe a vegyület okozta átmeneti halálból.
– Mi ez az anyag, amit használnak?
– A neve tetrodotoxin.
Na, ez aztán nem mondott semmit Zacknek.
– Ez egy természetes anyag, és teljesen biztonságos – magyarázta
Sarah, és nyugtatóan megsimogatta Zack karját. – Ígérem, nem lesz
tőle semmi bajod.
– Hadd tegyem hozzá – szólalt meg újra dr. Luria –, hogy
amennyiben beleegyezik a további vizsgálatba, a szokásos
kétszázötven dolláron kívül fizetünk még kétszázötvenet egyfajta
jelentkezési díjként, szóval összesen ötszáz dollárt kap majd.
Zack érezte, hogy a helyiségben lévők mind várakozásteljesen
pillantanak rá. Ránézett az előtte heverő papírokra, a
megállapodásra és a jogi nyilatkozatra a titoktartásról. Aztán a
tekintete a számítógép képernyőjére tévedt, amelyen az utolsó
vizsgálati alany látszott, amint éppen azt mondta, hogy teljesen jól
érzi magát a halálközeli élménye után.
– Maguk nem kevesebbet kérnek tőlem, mint hogy önként
sétáljak be a halál előszobájába. Ha nem veszik zokon, szeretnék egy
kis időt kérni, hogy ezt alaposabban átgondoljam.
Dr. Luria tekintete elkomorult.
– Természetesen semmi akadálya. Amúgy teljesen biztonságos.
Zack felállt, és elindult az ajtó felé.
– Efelől nincs kétségem, de nem szeretnék élet és halál kérdéséről
kapkodva dönteni.
– Azért ez nem élet-halál kérdés – közölte dr. Luria egy kicsit
élesen, bár minden erejével azon volt, hogy megőrizze a nyugalmát.
– Jelentkezni fogok.
 – Rendben. Remélem, minél előbb tudomásunkra hozza a
döntését – válaszolta, majd felvette a telefont, és odaszólt Bruce-nak,
hogy legyen készenlétben. Utána odalépett Zackhez. – Miközben
mérlegeli a dolgokat, szeretném, ha annak is tudatában lenne, hogy
ez a csoport karnyújtásnyira van egy igen jelentős tudományos
felfedezéstől. Talán korunk egyik legjelentősebb felfedezésétől. És
ennek maga is részese lehetne.
 34
 
A kutatók két napig nem hallattak magukról, ám azután beindult
a lobbigépezet. Dr. Luria levélben köszönte meg Zacknek az eddigi
részvételét a kutatásban, arról is írva néhány sort, hogy megérti a fiú
aggodalmait. Sarah is küldött egy üzenetet, kifejezve a reményét,
hogy folytatják az együttműködést. Hogy egy kicsit megkönnyítse
Zack döntését, csatolt egy hivatkozást egy speciális felületre, ahol
további interjúk voltak a kísérlet korábbi, éppen a magukhoz térés
fázisában lévő résztvevőivel. A személyazonosságuk ugyan
homályban maradt, és az arcuk is ki volt takarva, de a felvételekről
egyértelmű volt, hogy a Proteus laboratóriumban készültek, és az is,
hogy dr. Luriával és Sarah Wymannel beszélgettek.
Mindegyik megszólalóról az derült ki, hogy vagy egyetemista,
vagy pályakezdő, és általában a húszas éveik második, a harmincas
évek első felében járhattak. A fél tucatnál valamennyivel több
kísérleti alany egyhangúlag azt állította, hogy nem tapasztalt
semmilyen mellékhatást, eltekintve attól, hogy kezdetben egy kicsit
kótyagosak voltak. Miután a nyugtató hatása teljesen elmúlt,
mindegyik jól érezte magát. Ketten kimondottan szomorkodtak
amiatt, hogy visszatértek a valódi életükbe, egyikük pedig a filmbeli
Ózhoz hasonlította az élményt, mondván, olyan, mint amikor a kis
Dorothy visszatér Óz csillogó-villogó birodalmából a fekete-fehér
Kansasba.
Zacket legjobban persze az érdekelte, hogy mit mondanak arról a
periódusról, amikor nem voltak maguknál. Az egyik megszólaló
semmire nem emlékezett, a többség viszont arról beszélt, hogy a
halálközeli élmény során végtelen békességet, nyugalmat és mindent
átható szeretetet tapasztalt.
 
Egy fényt láttam – nem, nem valami erős, vakító fényt, inkább
megnyugtató és tápláló fény volt.
 
Magára a konkrét környezetre már nem emlékszem, azt nem tudom
felidézni. Csak arra emlékszem, hogy nagyon békés volt és nagyon szép.
Igen, és voltak színek, de valahogy sokkal tisztább és áthatóbb színek, mint
amit a való életben lát az ember. Úgy éreztem, hogy belőlem meg fény árad,
valami meleg ragyogás, ami összekapcsolódott bennem ezzel a mély
békesség-, biztonság- és szeretetérzéssel.
 
Úgy éreztem, hogy egy vagyok mindennel, ami körülvesz. És arra is
emlékszem, hogy éreztem a nagyon erős és intenzív jelenlétét valaminek.
 
Másnap dr. Luria odatelefonált Zacknek, hogy kiderítse,
megnézte-e a fiú a felvételeket.
– Igen, nagyon érdekesek voltak.
– Nyilván azt is észrevette, hogy mindegyik nagyon pozitív
élményről számolt be.
– Igen.
– Meg hogy biztonságos, talán az is egyértelmű.
– Annak tűnik – nyugtázta Zack, és közben elégedetten
elvigyorodott.
– Szóval remélem, beleegyezik, hogy részt vegyen a kísérlet
folytatásában.
– Még egy pici gondolkodási időre van szükségem – felelte Zack.
– Tudnia kell arról, hogy találkoztam a kollégáimmal, és abban
maradtunk, hogy felemeljük ennek a kísérleti fázisnak a
honoráriumát hétszázötven dollárra.
Hmm, máris kétszázötvennel több.
– Ó, hát ez remek – mondta Zack, majd ártatlan hangon
megkérdezte: – De mégis, mire fel?
– Őszintén szólva maga neurológiai szempontból elég érdekes
eset. Ahogy azt a múltkor is említettem, a különböző agyterületek
aktivitása különlegesen érzékeny.
Zack nem tudta eldönteni, hogy most büszke legyen magára vagy
megsértődjön.
– Hadd kérdezzek valamit! – szólalt meg végül. – Hogy létezik,
hogy a látott videók egyikében sem beszélt senki arról, hogy
találkozott valamelyik elhunyt rokonával vagy hozzátartozójával?
– Hmm, lehet, hogy maga lesz az első.
 35
 
A következő kedd este Zack próbált valahogy úrrá lenni az
idegességén, miközben a Bruce vezette autóban újra a labor felé
haladt. Hallgatta a hangszórókból áradó Vivaldi-muzsikát, és azokra
a korábbi vizsgálati alanyokra gondolt, akik már átestek a dolgon, és
akik spirituális utazásról és végtelen nyugalomról beszéltek.
Amikor megérkezett, a kutatók már várták. Sarah kedvesen
megölelte, és még megkésett születésnapi jókívánságokat is
mondott. Zack előző nap lett huszonöt éves. Ettől egy kicsit jobban
érezte magát. Aláírta a különböző nyilatkozatokat. Ezután átkísérték
az MRI-helyiségbe, ahol a paraván mögött átöltözött, majd felfeküdt
a mozgatható vizsgálóasztalra. Bekötötték az infúziót, és
felhelyeztek a testére egy rakás elektródát. A vizsgáló egyik oldalán
látszott a megfigyelőhelyiség ablaka, ott voltak azok a számítógépek,
amelyeknek a monitorján megjelennek majd az agyáról készült
felvételek.
Sarah odahozta az állványon álló kamerát.
– Megint felvesszük az egész folyamatot, hogy rögzíthessünk
bármilyen mozgást.
Aztán felhelyezett egy légzőmaszkot Zackre, amit majd a
megfelelő pillanatban a szája és az orra elé húznak. A fiút ettől
elfogta a szorongás.
Amikor minden előkészülettel végeztek, megjelent dr.
Luria. Az arcáról csak úgy sugárzott az izgatott várakozás.
– Készen áll?
– Azt hiszem – felelte Zack nem túl lelkesen.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sarah.
Zack fölnézett fektéből az arcokra, a lámpákra, az infúziós
állványra, a testéből lógó elektródákra, és arra gondolt, hogy egy
injekciónyira van az esetleges haláltól.
– Idegesen.
Sarah megsimogatta a karját.
– Ez természetes, de abszolút biztonságban vagy. Nem történik
más, csak alszol majd.
– Ezt könnyű mondani.
 – Minden másodpercét figyelni fogom. Egy óra elteltével pedig
felébresztünk.
– Csináltál már ilyet?
– Persze.
– És mindenki magához tért?
– De még mennyire!
– És épségben?
– Igen, épségben és egészségben – ismételte, és újra megsimogatta
a fiú karját. – Készen állsz?
– Nem akarsz velem jönni? Lehet, hogy egyből a paradicsomba
megyek.
– Az jó lenne – nevetett fel Sarah –, de sajnos nekem nincs olyan
agyam, mint neked.
Azzal a maszkot Zack orra és szája elé húzta, és feltette a
fülvédőt, ezzel teljesen kizárva a külső világ zajait Zack életéből. A
vizsgálóasztal megmozdult, és lassan elindult az MRI belseje felé,
amitől Zacket egy pillanatra elfogta a klausztrofóbia érzése.
– Mennyi időbe telik, amíg elaszom? – kérdezte, de azt, hogy
valaki válaszolt-e a kérdésre, már nem tudta, mert a világ egyik
pillanatról a másikra elsötétült előtte.
 
– Hé, Zack! Ébresztő! Felkelni!
Egy női hang beszélt.
– Zack! Hallasz engem?
Zack felnyögött. Az alvás szilánkjai szanaszét hullottak körülötte,
miközben fokozatosan ébredezett.
– Magához tér.
Egy férfihang.
– Gyerünk, Zack! Ébredj fel!
Megpróbálta kinyitni az egyik szemét.
– Ez az! Jól van, Zack, nyisd ki a szemed!
Aztán a másikat is.
– Üdv újra itt! Hogy érzed magad? – kérdezte egy helyes, rövid
hajú fiatal nő.
Zack megnyalta a szája szélét.
 – Ha a szádat vagy a nyelvedet egy kicsit zsibbadtnak érzed, az
teljesen normális. Meg tudod mondani a nevedet?
Zack ostobán nézett rá, és képtelen volt megszólalni.
– Oké, ezek szerint még egy kicsit kótyagos vagy.
– Meg tudná mondani, hogy hívják? – kérdezte most egy idősebb
női hang.
Zack tagadólag megrázta a fejét.
– Nem? Ugyan már, biztos, hogy tudja. Zack, ugye? És mi a
vezetékneve?
Zack néhány pillanatig habozott, aztán kásásan kimondta:
– Kashian.
– Tessék?
– Kashian.
– Látja? Megy ez. Remek. Azt is tudja, hogy hol van?
– Magog Woodsban?
– Hol?
– Magog Woodsban.
– A hangja mintha kicsit másmilyen lenne – jegyezte meg valaki.
– Hol van Magog Woods?
– Ott, ahol élek.
– És az hol van?
– Maine-ben.
– Maine-ben? Nem, maga Massachusettsben van. Nem
emlékszik?
Zack megrázta a fejét.
– Maga Massachusettsben van, nem pedig Maine-ben. És
Bostonban él.
Zack kicsit ostobán nézett körül. Aztán az agya lassan kezdett
kitisztulni. Eltűntek a fák, minden sokkal világosabb lett, és látta,
hogy emberek állnak körülötte egy nagy, fehér helyiségben, ahol
mindenféle elektromos szerkentyűk vannak, amelyekhez csövek és
vezetékek futnak az ő testéből.
– Tudja, miért van itt?
– Hmmm, feltételezem, álmodtam. Az alvásteszt.
– Jól van. Meg tudja mondani a nevét?
– Zack Kashian.
 – Remek. A dátumra is emlékszik?
Ezen egy kicsit el kellett gondolkodnia, de aztán ez is eszébe
jutott.
– Nagyon jó. És melyik államban vagyunk?
– Massachusetts.
– Egyre jobb. Mi a fővárosa?
– Boston.
– Emlékszik a nevemre? – kérdezte a fiatalabb nő, aki olyan szép
volt.
Zack úgy érezte, most már teljesen magához tért. Sarah Wyman,
az idegkutató, azzal a helyes arcával és a rövid hajával.
– Jeanne d’Arc.
– Jeanne d’Arc?
– Őrá emlékeztet Paul Delaroche festményén.
– Húha, csak nem művészettörténetet hallgat?
– Nem, francia történelmet – válaszolta.
Aztán elhallgatott, várt, hogy még jobban kitisztuljon az agya. A
szája teljesen kiszáradt.
– Hol? – kérdezte, ismét Zack éberségét tesztelve.
– A Northeasternen.
– Azt hiszem, teljesen rendben van. Zack, én vagyok az, dr.
Luria.
Ott ült mellette egy széken, az ölében egy mappa, a válla mögött
pedig, Zackre szegezve, egy kamera látszott.
– Szeretnék föltenni néhány kérdést az élményeivel kapcsolatban.
Emlékszik bármire is, emberre, helyre, valamire, ami történt, azalatt,
amíg elaltattuk?
– Nem, az egész egy nagy sötétség.
– Nem érzékelte esetleg, hogy hol volt? Hogy kivel volt, már ha
volt társasága?
Zack megrázta a fejét.
– Bármi, érzésekkel, érzelmekkel kapcsolatos halvány emlék?
– Nem, semmi.
– És emlékszik esetleg a saját fizikai jelenlétére valahol máshol?
– Nem.
 Dr. Luria feltett még néhány kérdést, de aztán szomorúan feladta.
Láthatóan kissé csalódott volt, hogy Zack semmire sem emlékszik.
Lesegítették az ágyról, és a paraván mögé ment, majd gyorsan
visszaöltözött a saját ruháiba.
– Nem akarsz inni egy kávét? – kérdezte közben Sarah. – Az segít
abban, hogy magadhoz térj.
– Inkább valami hideget innék. A szám egészen ki van száradva
még mindig – szólt ki Zack a paraván mögül.
– Van ásványvíz a hűtőben.
Zack felhúzta a nadrágját és betűrte az ingét.
– Más nincs?
– Mire gondolsz?
– Gyökérsör?
– Gyökérsör?
Belebújt a cipőjébe, majd kilépett a paraván mögül.
Mindenki őt bámulta.
– Azt mondtad, gyökérsör? – kérdezte Sarah, furcsán nézve rá.
– Már ha van.
– Esetleg van valamilyen kedvenc márkája? – tudakolta dr.
Luria.
Micsoda? Lehet, hogy ezek itt komoly választékkal rendelkeznek?
– Nem tudom. Talán A&W?
– Lehetséges, hogy maga rendszeresen iszik A&W gyökérsört?
– Nem, bármilyen gyártmány megfelel – felelte Zack, majd
bizonytalanul megkérdezte: – Valami baj van?
– Zack, figyeljen jól rám! – kérte dr. Luria, és közelebb lépett
hozzá. – Mikor volt a legutóbbi alkalom, hogy maga A&W
gyökérsört ivott?
Zack feje furcsán bizsergett, mintha egy seregnyi hangya
futkosott volna a koponyáján.
– Tessék?
– Kérem, feleljen a kérdésre: Mikor ivott legutóbb A&W
gyökérsört?
– Nem tudom – motyogta Zack. – Nem emlékszem, mikor volt az
utolsó alkalom. Talán még gyerekkoromban… Legalább tizenöt
évvel ezelőtt. Miért? Miért érdekes most ez?
 – Nincs valahol azon a környéken, ahol lakik, egy olyan kisbolt,
gyorsétterem, ahol jó látható, mondjuk, egy A&W-reklám?
– Nincs.
– Vissza tud emlékezni arra, hogy valaki a közelmúltban szóba
hozta, megemlítette az A&W-t vagy rendelt valahol ilyen italt?
– Nem.
Dr. Luria odafordította Zack felé a laptopját.
– De azért az A&W logójára emlékszik, ugye?
– Azt hiszem, igen, bár magamtól nem tudnám felidézni, hogy
néz ki.
– Viszont ha látja, akkor minden bizonnyal felismerné?
– Gondolom.
– De semmiképpen nem él friss emlékként a fejében?
– Nem – felelte, de a dr. Luria szavaiból kicsengő furcsa
várakozás egyre jobban elbizonytalanította. – Mégis, mi baj van?
Történt valami?
Dr. Luria biccentett Sarah felé. A lány ahelyett, hogy elindult
volna a hűtő felé az italért, elővett egy alumíniumlétrát, és
odaállította egy, a fal mellett álló magas szekrény elé. Fürgén
felmászott, és a szekrény tetejéről levett egy száznyolcvan fokban
kinyitott laptopot. Amikor lemászott vele, odafordította a képernyőt
Zack felé: egy korsó vidáman habzó A&W gyökérsör látszott rajta.
– Látom, de nem értem – mondta a fiú. Mindenki szótlanul
bámult rá.
Végül aztán dr. Luria szólalt meg:
– Azt hiszem, fiatalember, hogy testen kívüli élményben volt
része.
 36
 
– Miben?
– Testen kívüli élményben. Tudja, mi az?
– Olyan, mint amikor valaki balesetet szenved, és kívülállóként
nézi, ahogy a mentős éppen újraéleszti őt? Filmekben legalábbis
ilyen…
– Pontosan. Vagy mint egy műtőben, amikor a beteg arról számol
be, hogy lebegett a műtőasztal fölött.
– De mi köze ennek a gyökérsörhöz?
– Végeztünk egy kísérletet, amíg az életfunkcióit felfüggesztettük
– magyarázta az orvosnő. – Semmiképpen nem láthatta onnan, ahol
feküdt, ahogy mi se láttuk. Annak a szekrénynek a tetejére feltettünk
egy laptopot, aminek a képernyője a plafon felé nézett, és amin egy,
több százból véletlenszerűen kiválasztott kép látszódott. Addig,
amíg maga vissza nem nyerte az öntudatát, mi sem tudtuk, mi van
rajta. De az első dolog, amit maga kért, gyökérsör volt, azon belül is
pont ez a fajta, az A&W – azaz pontosan az a kép, amit a számítógép
véletlenszerűen kiválasztott, és amit csak a plafon felől lehetett látni.
A szekrény több mint két méter magas volt, és semmi sem árulta
el alulról nézve, hogy valami lenne a tetején. A plafont, ami
körülbelül egy méterrel fölötte volt, nem visszatükröződő panelek
borították. Akárhogy is nézte, Zack kénytelen volt elismerni, hogy
még ha ki is dugta volna esetleg a fejét az MRI-berendezésből, akkor
se láthatta volna az elrejtett laptopot.
– Nem lehet puszta véletlen?
– Nagyon kicsi a statisztikai valószínűsége, pláne miután maga
úgy nyilatkozott, hogy nem is emlékszik rá, mikor ivott utoljára
ilyet.
– És mi van azokkal a képekkel, amelyeket a múltkor vetítettek?
Lehet, hogy szerepelt azok között, nem? És így ragadt meg az
emlékezetemben. Nagyon szomjas voltam, amikor magamhoz
tértem, ezért ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.
– Jól hangzik, leszámítva azt, hogy amíg felfüggesztettük az
életfunkcióit, az agysejtjei nem tudtak egymással kommunikálni. A
teljes emlékezetrészleg mély álomba merült.
Ú
 – Úgy érti, hogy még ha láttam volna is legutóbb ezt a logót,
akkor se emlékeztem volna rá?
– Pontosan.
Zack úgy érezte, a fejbőre le akar mászni a fejéről.
– Van még valami – jegyezte meg dr. Luria. – Ennek a gépnek
olyan finom a felbontása, hogy képes észlelni a vizuális ingerekben
bekövetkezett legminimálisabb változást is. A múltkor végzett
vizsgálat eredményeképpen azonosítani tudtuk az egyes képek
jellegzetes és egyedi idegi válaszmintáját. Tud követni?
– Próbálom.
– Egyszerűbben fogalmazva, a gép összekapcsolta az egyes képi
ingereket – a cicákat, naplementéket, egzotikus sportkocsikat,
gyökérsörlogókat, családi fotókat – a sejtszinten megvalósult
neuroelektromos tevékenységgel.
– Képzeld azt, hogy ez egy neurostatikus ujjlenyomat – szólalt
meg Sarah. – Amit láttunk az agyad aktivitási mintázatában, az
speciálisan megegyezik azzal a mintával, amit az A&W-logó váltott
ki a minap.
– Szóval akkor képesek vagytok felismerni az emberek különböző
érzelmi reakcióit?
– Igen, az öröm, a düh, a szomorúság különböző formáit, az
érzelmi állapotok egy meglehetősen széles skáláját.
– De azért a madarakról vagy naplementékről készült képek nem
keltenek különösebb érzelmi reakciókat, nem?
– Az ember nem is gondolná – kapcsolódott be Stern –, de bizony
keltenek, habár kétségtelen, hogy csak mikroszinten. Az agy nagyon
is finom, hogy úgy mondjam, „mikroérzelmi” különbségtételre
képes bizonyos ingerek hatására. A személyesebb tartalmú képek, a
velünk együtt élő kutyákról, macskákról szóló képek, a
családtagokról, barátnőkről, kedvenc nyaralóhelyekről készült
felvételek persze sokkal jelentősebb idegi reakciókat váltanak ki.
Végül is sikerült összeállítanunk egy teljes neuroelektromos
katalógust a tesztalanyok különböző érzelmi állapotairól, ami sokat
segít abban, hogy megértsük, mi zajlik a halálközeli élmény során.
– Arról nem is beszélve, hogy az egyes kísérleti alanyok egyedi
reakciói sokszor egybeesnek. Bátran kijelenthetjük, hogy vannak
olyan ismétlődő minták, amelyek függetlenek az egyéntől, és
egyfajta állandónak tekinthetők.
– Amúgy nem arról volt szó, hogy ez a szer leállítja az agyamban
zajló elektromos tevékenységet?
– De, így van.
– Akkor hogy voltak képesek elektromos mintákat észlelni a
szkennelés során?
– Ez a legnagyobb kérdés – bólintott Stern. – Van egy egyszerű,
biokémiai magyarázat: az agyának egy része nem reagált a szerre.
Lehetséges, hogy van egy még mind a mai napig fel nem fedezett
ioncsatorna, amelyik, bár nem reagált a tetrodotoxinra, mégis
lehetővé tette ezt a halálközeli állapotot.
– Ez nekem már magas.
– Nos, az a speciális neuroelektromos mintázat, ami a gyökérsör
képéhez kapcsolódik, csak akkor jelenhetett volna meg, ha maga
felébred ebből az indukált halálból, kimászik az MRI-ből, majd
felmászik a létrán a szekrény tetejéhez.
– De hát nem történt semmi ilyen – mondta Zack.
– Így igaz – szólt közbe dr. Luria. – A másik magyarázat az, hogy
miközben leállítottuk az életfunkcióit, a maga tudata, hogy úgy
mondjam, kilépett az agyából. Ha másként jobban tetszik, a lelke
kilépett a testéből.
Zack hirtelenjében megszólalni se tudott.
– Mégis hogyan…?
Sarah egy üveg ásványvizet nyújtott oda neki.
– Jól vagy?
– Nem tudom. Meglehetősen sokkoló, amit most hallok.
– Ez természetes. Nekem is hihetetlennek hangzik.
– És mi a magyarázat minderre?
Dr. Luria arcáról lerítt, hogy valami mély belső izgalom feszíti,
amelyet minden erejével igyekszik valamiképp visszafogni.
– Nos, pontosan ez az, amit szeretnénk kideríteni, és éppen ezért
szeretnénk elvégezni még egy kísérletet magával, ha nincs kifogása.
– Újra ki akarnak ütni?
– Nem most, egy másik alkalommal. Magának először pihennie
kell, és azt is meg kell várnunk, hogy a szer teljesen kiürüljön a
szervezetéből. Nekünk is szükségünk van egy kis időre, hogy
kielemezzük az adatokat. De ha hajlandó lenne még egy ilyen
vizsgálatra, természetesen egyből kitöltünk egy újabb hétszázötven
dolláros csekket.
A kutatók várakozásteljes pillantásának kereszttüzében Zack úgy
érezte, nem tud úrrá lenni a mohóságán.
– Mi lenne, ha kerülne rá valami kis extra, mondjuk, jó
magaviselet miatt?
Dr. Luria elmosolyodott.
– Egy nyolcszáz dolláros csekktől megnőne az önbizalma?
– Nem annyira, mint egy ezerdollárostól – válaszolta Zack, kicsit
megrettenve önmaga merészségétől.
Dr. Luria egy ideig hallgatott, majd bólintott.
– Rendben, legyen ezer!
Igen, ez az!
– Zack! – ragadta meg a fiú karját dr. Luria figyelmeztetően. –
Csak szeretném nyomatékosan emlékeztetni, hogy arról, ami ma itt a
laborban történt, senkinek se beszélhet. Senki se tudhat róla.
– Értem – bólintott Zack, és közben az járt a fejében, hogy vajon
hol és mikor fogják bejelenteni a felfedezésüket. – És pontosan
hogyan kapcsolódnak az ilyen testen kívüli élmények a
halálközeliekhez?
– Több mint a fele azoknak, akiknek volt halálközeli élménye,
beszámolt testen kívüli élményről is. Úgy tűnik, valahogy mindkettő
része ugyanannak a jelenségnek.
– És mi van, ha legközelebb is bekövetkezik?
– Akkor minden bizonnyal kizárhatóvá válik az, hogy véletlen
lenne – felelte dr. Luria. – Továbbá meg tudnánk azt is erősíteni,
hogy noha felfüggesztettük az életfunkcióit, maga mégis képes
információhoz jutni ebben az állapotban úgy, hogy a tudata közben
elhagyja a testét.
Zack a szemével Sarah-t kereste, de dr. Luria még visszatartotta.
– Zack! Nem tudom, mennyire érdekli, de az a hely az agyában,
ahol ezt a megnövekedett neuroaktivitást tapasztaltuk, pont az a
terület, amelyet általában a vallásos és spirituális élményekkel
szoktunk összekapcsolni. Egyesek csak Isten-lebenynek nevezik.
 – Isten-lebeny? De hisz nem is vagyok vallásos!
– Éppen ez az, ami miatt érdekes.
Zack összeszedte a holmiját, és Sarah kikísérte a kijárathoz.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a lány kedvesen rámosolyogva.
Zack kimondottan élvezte, hogy miközben Sarah kikíséri az
épületből, többször is finoman hozzáér. Még mindig az események
hatása alatt volt.
– Egy kicsit elképedve.
– Ez csak természetes. Nagyon izgalmas az egész. Ja, erről el ne
feledkezzem! – kiáltott fel, és odanyújtotta Zacknek a csekket.
Zack a zsebébe csúsztatta az értékes papírt, majd követte Bruce-t
a bejárat előtt álló kocsihoz. Miközben a sofőr beült a kormány
mellé, és becsukta az ajtót, Zack még odaszólt Sarah-nak.
– Amikor nem a túlvilági élettel vagy elfoglalva, előfordul, hogy
eszel? Mondjuk, pizzát? Esetleg egy korsó sörrel?
– Ezt vegyem meghívásnak?
– Igen.
– Boldogan.
– Mit szólnál a péntek estéhez?
– Részemről oké.
Zack beült a kocsiba. Ha ilyen a kóma utáni túlvilági élet, akkor
az egészen élvezetes.
 37
 
Roman egészen össze volt kavarodva, amikor belépett a La Dolce
Vita étterembe. Abból, amit összeolvasott, az derült ki számára,
hogy Cola, Pomeroy és társaik olyan kísérleteket végeztek,
amelyekért a középkorban biztosan máglyán végezték volna. Most
pedig Romant bérelték fel hasonló célból.
Egy tenger gyümölcsei rizottót rendelt, hozzá egy pohár Chiantit.
A rá váró következő feladat egy bizonyos Roger Devereux
meggyilkolása volt, aki a Bostoni Egyetem orvoskarának kutatója
volt az idegtudományok területén. Az interneten összehalászott
felszínes információkból kiderült, hogy a férfi hétfőnként rendszeres
vendége volt ennek az étteremnek. Általában este hétre foglalt
asztalt, az ablak mellé. Most háromnegyed hét volt, és Roman a
helyiség távolabbi végében ült, ahonnan jól látta a kirakatablak
előtti, még üres asztalt.
Kinézve a kirakat üvegén, az utca túloldalán egy nagy, vörös
téglából épült gótikus templomra esett a pillantása. Micsoda
különbség, gondolta Roman, miközben felidézte magában a Szent
Lukács-templom repedezett, sárga téglás épületét a hartfordi
Franklin Avenue egyik mellékutcájában. Még mindig élénken
emlékezett Infantino atya prédikációira, amelyekben kénköves
poklot ígért a bűnösöknek a haláluk után. A lelkes atya azt állította,
hogy minden egyes bűnösre testre szabott kegyetlen büntetés vár.
Akik Istent gyalázták, a nyelvüknél fogva lesznek felakasztva. Akik
a paráznaság bűnébe estek, azoknak megolvadt vassal locsolgatják a
nemi szervüket. A hazudozóknak meg kell enniük a saját nyelvüket,
miközben keselyűk vájják ki a szemüket. Azoknak a nőknek, akik
abortuszon estek át, ürülékkel teli hordókban kell állniuk, amiből
csak a fejük lóg ki. A gyilkosokat mérges kígyókkal teli vermekbe
vetik. Akik megtagadták Istent, azokra előbb karóba húzás vár, majd
utána elevenen megsütik őket. A különböző kínzások tárháza
kimeríthetetlennek tűnt, és örök időkig tartottak.
– És meddig tart az örökkévalóság? – mennydörögte Infantino
atya. – Képzeljetek el egy hatalmas hegyet, tízezer méter magasat, és
azt, hogy minden tízezer évben egyszer arra száll egy hatalmas
madár. Ez a madár egy pillanatra nekidörzsöli a csőrét a hegy
csúcsán lévő sziklának. Mennyi időbe telik, mire elfogy így ez a
hatalmas hegy? Nos, ennyi ideig fogtok égni a pokolban. És a pokol
legpokolibb tulajdonsága, hogy nem pusztultok el. Nem, nem égtek
el, csak szenvedtek majd, örökkön-örökké, végtelen időkig
kínoztattok ott.
Roman már kisfiúként sem értette, hogyan lehet hinni egy olyan
Istenben, aki egy örökkévalóságig kínozza a gyermekeit. Hát nem
arról volt szó, hogy Isten jó és szerető és mindent megbocsátó? Vagy
valójában egy tomboló szadista? Ez esetben viszont mégiscsak el kell
az embernek gondolkodnia az egész dolog erkölcsi
megalapozottsága felől. Arról nem is beszélve, hogy honnan tudja
Infantino atya ilyen jól, hogy néz ki a pokol? Amúgy pedig nem az
van, hogy a Bibliát egy csomó vén faszi írta több ezer évvel ezelőtt?
Még ha ilyen is lenne a pokol, miért kellene, hogy ez izgassa az
embert ma? Ki lehet törölni az egészet. Butaság az egész. Ha az
ember meghalt, akkor meghalt, és kész. Nincs második esély, és
nincs kénköves pokol se.
Évekkel később Roman számára már az is világos volt, hogy
Infantino atya fertelmes, a kínzások leírásában élvezetet lelő szózatai
egy szexuálisan frusztrált középkorú pasas eltorzult lelkének
kivetülései voltak. Aki nem talált magának egy normális munkát, és
csak az jelentett élvezetet számára az életben, ha kisgyerekeket
rémiszthetett halálra. De lehet, hogy meg is dugta őket az oltár
mögött.
Az elmúlt hetekben azonban Roman kezdte újraértelmezni
korábbi, vallással kapcsolatos nézeteit. És arra a következtetésre
jutott, hogy mégiscsak van Isten. Afelől nem volt egészen biztos,
hogy a mennyország egy aranyból és drágakövekből épült város-e,
és hogy Isten fényességes trónuson ül-e ott, ahogy az se volt világos,
hogy ott az ember minden idejét azzal tölti, hogy a halott rokonaival
cseveg, esetleg szentekkel vagy magával Jézussal diskurál az idők
végezetéig. De afelől egészen biztos lett, hogy az élet folytatódik.
Miként abban is egyre biztosabb volt, hogy ezek az orvosok valóban
a Sátán szolgálatába szegődtek. Úgyhogy mi vesztenivalója van, ha
ezeket egytől egyig kinyírja? Semmi. Viszont talán elnyeri az örök
életet.
Nem sokkal hét előtt megérkezett egy férfi, aki emlékeztetett arra
a fotóra, amit Roman az interneten látott. Roger Devereux egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint aki a Bostoni Egyetem
neurológiaprofesszora. Roman inkább egy barkácsbolt pultja mögé
képzelte volna. Alacsony volt, köpcös és kopasz, az inge és a zakója
pedig már-már kínosan feszült rajta. Egyedül jött, és a pincér
odakísérte az ablak előtti asztalhoz. Körülbelül tíz perc múlva egy
nő lépett az étterembe, és csatlakozott hozzá. Roman tudta, hogy az
asszony Devereux felesége, aki korábban szintén a laborban
dolgozott.
Roman egy olyan asztalnál ült, ami kívül esett a Devereux
házaspár látókörén, és a mellékhelyiségtől is távol volt, ha ne adj’
isten, valamelyikük fel akarta volna azt keresni. Lassan, komótosan
evett, és egy második csésze koffeinmentes kávét is meg kellett
innia, mire a házaspár végzett a vacsorával, fizetett, és hazaindult.
Roman is kiegyenlítette a számlát, majd a nyomukba eredt.
Devereux-ék egy toronyházban laktak, nem messze az étteremtől.
Roman tisztes távolságból követte őket, és gondosan kivárta, amíg a
lifttel felmentek a tizennegyedik emeletre. Várt még negyedórát,
aztán felcsöngetett az 1404-es lakásba. Egy férfihang jelentkezett.
– Dr. Devereux?
– Igen.
– John Farley-nak hívnak, és az FBI bostoni irodájában dolgozom.
Szeretnék feltenni magának néhány kérdést.
– FBI? Miről van szó?
– Hmm, jobban szeretném személyesen elmondani, ha nem gond.
Beszélhetünk itt lent is, vagy beülünk valahová a közelben, esetleg
fel is mehetek.
– Mindjárt lejövök.
– Köszönöm.
A pasi nem hülye. Alig egy perccel később meg is jelent. Még
mindig a szövetnadrágot és a szűk, kék inget viselte. Keresztülvágott
az előcsarnokon, és kilépett az épület elé. Roman rámosolygott,
felvillantott egy hamis fényképes igazolványt, amelyet néhány éve
csináltatott egy másik bérgyilkossághoz.
– Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de szeretnék pár szót váltani
egy kollégájáról, LeAnn Coláról.
– LeAnnről? Mi van vele?
Roman látványosan körbepillantott, mint aki tart valamitől.
– Ez egy meglehetősen bonyolult ügy. Talán jobb lenne, ha valami
nyugodtabb helyen beszélhetnénk róla. Biztos van a közelben egy
kávézó vagy ilyesmi.
Devereux Roman bizalomgerjesztő kék szemébe nézett.
– Nem kell, jöjjön fel.
– Nem szeretném zavarni a családját.
– Semmi gond – felelte Devereux, majd kinyitotta a bejárati ajtót,
és odakísérte Romant a lifthez.
Damil, horog, csali – gondolta magában elégedetten Roman,
miközben belépett a felvonóba.
Míg a lift felvitte őket a tizennegyedikre, nem beszélgettek. Az
emeleten Devereux kinyitotta a lakás ajtaját, és betessékelte Romant.
– Ruth, vendégünk van!
Megjelent a feleség, Devereux bemutatta Romant, aki
megvillantotta egy pillanatra az igazolványát, és szabadkozott egy
kicsit a váratlan látogatás miatt.
– Az iroda nyomozást folytat dr. LeAnn Cola halála ügyében –
közölte, egyben kifejezte a részvétét is a házaspárnak a barátjuk
elvesztése miatt.
Mrs. Devereux megkérdezte, kér-e egy kávét vagy bármi más
innivalót, de Roman udvariasan elhárította. Az asszony tapintatosan
visszavonult, magára hagyva a két férfit, akik leültek a nappaliban.
Romantől jobbra egy sötét fából készült beépített könyvszekrény
volt, amelynek polcain könyvek és fényképek sorakoztak. Egy
nagyobb fotón egy nő látszott két gyerekkel. Roman odapillantott,
majd megjegyezte:
– Milyen szép gyerekek.
– Köszönöm. A lányom és a két unokám.
– Szóval tényleg nagyon sajnálom, ami a kollégájával történt.
 Devereux motyogott valamit zavarában, Roman pedig lenyúlt a
lábánál lévő aktatáskájába, és kivett egy jegyzettömböt.
– Mond magának valamit az a név, hogy Thomas Pomeroy?
Devereux arca elkomorult.
– Igen. Tom nagyon jó barátom és kollégám volt.
– Akkor tudja, hogy nemrég ő is meghalt.
– Igen.
– Honnan ismerte őket?
– Együtt dolgoztunk – felelte Devereux némi habozás után.
– Nézze, okunk van azt feltételezni, hogy a kollégái nem
természetes halált haltak vagy nem balesetben haltak meg, hanem
mindkettejüket meggyilkolták.
– Meggyilkolták?
– Igen, aztán úgy állították be a halálukat, mintha az az egyik
esetben szívroham, a másikban gázmérgezés lett volna.
– Ez elképesztő. Ki tenne ilyet? És miért?
– Erről szeretnénk egy kicsit többet megtudni mi is – jelentette ki
Roman, aztán mélységes szomorúságot tükröző arccal még
hozzátette: – Azt gondoljuk, a haláluk összefüggésben áll valamiféle
kísérlettel, amelyen közösen dolgoztak. Sajnálattal kell azt is
közölnöm, hogy információink szerint maga lehet a következő
áldozat.
– Tessék?
– Igen, valaki szeretné, ha maga is távozna az élők sorából.
Úgyhogy nagyon remélem, tud nekem némi információval szolgálni
annak érdekében, hogy ezt megakadályozzuk.
Devereux leesett állal motyogta:
– Mi?
– Forrásaink szerint a megbízás valahonnan a katolikus egyház
berkeiből származik, akármennyire hihetetlennek hangozzék is.
– Az egyház? – kiáltott fel Devereux emelt hangon.
Hangos reakciójára megjelent az ajtóban az immáron pongyolába
bújt Mrs. Devereux is.
– Minden rendben?
– Tom Pomeroyt és LeAnn Colát meggyilkolták – közölte vele
Devereux.
 – Micsoda?
– Mrs. Devereux, attól tartok, a hír sajnos igaz, és most már a férje
élete is veszélyben forog, de az is lehet, hogy az öné is. Azt
feltételezzük, hogy mindez kapcsolatban áll azzal a kutatással,
amivel mindnyájan foglalkoznak – jelentette ki határozottan Roman,
és még mielőtt bármelyikük visszanyerhette volna a lélekjelenlétét,
odafordult a férfihoz:
– Remélem, elárulja nekem, milyen kutatáson dolgoznak, mert
így talán elejét tudjuk venni a további gyilkosságoknak.
– Utána a feleségre nézett. – Jöjjön, foglaljon helyet, Mrs.
Devereux. Ha jól értem, ön is részt vett a munkában.
Az elképedt nő szó nélkül engedelmeskedett, és lerogyott a
kanapéra.
– Alvással kapcsolatos kutatásokat végeztünk, azt vizsgáltuk, mi
történik az agyban az alvás különböző fázisaiban – szólalt meg
halkan Devereux.
– Alvás?
– Igen, maga a kutatás a szerződésben foglaltak miatt bizalmas,
de a lényeg, hogy egy képalkotó szoftveren dolgoztunk.
– Mondana erről egy kicsit többet? Főként azzal kapcsolatban,
hogy vajon miért akarná bárki megakadályozni ezt?
Devereux elhallgatott, és egy hosszú pillanatig némán nézett
Romanre.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha felhívnám az ügyvédemet, mielőtt
tovább beszélgetünk. Mert ez egy kimondottan kényes terület. És
szeretném értesíteni a helyi rendőrséget is, amennyiben az életem
veszélyben van.
– A rendőrségre nincs szüksége, itt van az FBI, mi pedig azon
dolgozunk, hogy megvédjük az életét.
– Mindig többes szám első személyt használ, de hát csak maga
van itt, egyedül.
– Nem tetszik nekem ez a dolog – szólalt most meg Mrs.
Devereux. – Félek.
Azzal felállt, és indulni készült.
– Hová megy? – kérdezte halkan Roman.
 – Hívom a rendőrséget – válaszolta a nő, és elindult a sarokban
lévő telefon felé.
– Ez nem jó ötlet – jelentette ki Roman, de mivel az asszony ügyet
sem vetett rá, elővette az aktatáskából a hangtompítós pisztolyát, és
kétszer hátba lőtte.
Mrs. Devereux ott helyben összeesett. A férje még csak moccanni
sem tudott a döbbenettől, Roman máris a fejének szegezte a
fegyvert.
– Egy mozdulat, és halott.
A férfi szájából elfojtott nyögés hallatszott, miközben elkerekedett
szemmel bámulta a felesége holttestét.
– Na, mondja el szépen, hogy mi is ez a projekt!
Beletelt némi időbe, amíg Devereux nagy nehezen összeszedte
magát. Egy darabig csak riadtan pislogott, hol Romanre, hol a
feleségére, hol a fejére szegezett pisztolyra bámulva.
– Ki… Kicsoda maga? Miért lőtte le? – bicsaklott meg a hangja,
egyszerre tükrözve döbbenetet és páni félelmet.
Megpróbált felállni, de Roman egészen a fejének nyomta a
fegyvert.
– Lövök.
Devereux visszarogyott a kanapéra.
– Gyerünk, beszéljen! Min dolgoztak maguk Colával és
Pomeroyjal? És hagyja ezt a rizsát az alvásról, rendben? Már csak
azért is, mert pontosan tudom, hol él a lánya és az unokái. És ha
megpróbál csak egy kicsit is átverni, nyomban lelövöm magát, aztán
felkeresem őket is, capice?
Devereux bólintott. Puffadt arcából kiszaladt minden vér, és egy
szót se tudott kinyögni, csak bámulta a felesége élettelen testét meg
azt, ahogy a vér lassan tócsába gyűlik alatta.
– Halálközeli élményeket tanulmányoztunk.
– Halálközeli élményeket?
– Leállították emberek életfunkcióit, hogy megvizsgálhassák az
agy elektromos tevékenységét.
– Folytassa!
– Hogy lássák, van-e bármi igazság abban, amikor halott
hozzátartozókról, mennyországról meg effélékről mesélnek.
 Te jó ég! – gondolta magában Roman. Devereux elfúló hangon
beszélt tovább:
– Vagy csupán neurobiológia az egész.
– És mi köze ennek a Sátánhoz?
– A Sátánhoz? Ööö… Nem értem, miről beszél.
– Miért ellenzi az egyház a kutatásaikat?
– Az egyház? Nem tudtam, hogy ellenzi.
– Azt akarták bebizonyítani, hogy valóban van-e túlvilági élet,
vagy az egész pusztán az agy játéka, nem?
Devereux bólintott.
– És mire jutottak?
– Nem tudom. Még folynak a kísérletek.
– És hol folynak ezek a kísérletek?
– Fogalmam sincs. Mindenki szabadúszóként vett részt benne. És
esküszöm, hogy semmi másról nem tudok az egésszel kapcsolatban.
– Mennyit fizettek magának ezért?
– Ötezer dollárt.
– Még mindig folynak a kísérletek?
– Azt hiszem.
Roman egy kis ideig figyelte a kanapén fészkelődő Devereux-t.
Úgy tűnt, mint aki valóban igazat beszél.
– Miért akarja meggyilkoltatni magát a katolikus egyház?
Devereux levegő után kapkodott.
– Nem tudom. Kérem, ne bántson!
– Gondolkozzon.
– Nem tudom. Talán azért, mert azt próbáltuk bebizonyítani,
hogy a vallásos élmények is az agyban lejátszódó kémiai
folyamatokkal magyarázhatóak.
Roman úgy érezte, hogy elfogja valami rossz érzés.
– És azt gondolja, hogy jutottak valamire?
– Azt nem tudom. Kérem, ne öljön meg!
– Mit tud még? Ki dolgozott még magukkal?
– Csak azt tudom, hogy találtak egy kísérleti alanyt, akivel
ígéretes eredményeket értek el.
– Ez mit jelent?
 – Hogy nagyon érzékeny az idegrendszere. Ennél bővebbet nem
tudok. Én csak a képalkotó szoftverrel foglalkoztam. A neve
korábban szerepelt az újságokban, mert magához tért a kómából, és
mintha az emberek azt hitték volna, hogy Jézus üzenetét
közvetítette, vagy mi. Nem emlékszem pontosan.
– Hogy hívják?
– Nem tudom. Valami egyetemista, arra emlékszem.
– És mi történt vele? – kérdezte Roman, miközben fél térdre
ereszkedett, és a hangtompítót már-már belenyomta Devereux
szájába. – Mondja el az igazságot. És árulja el, hogy hívják a
többieket vagy hogy hol találom őket! Akkor életben hagyom.
– Ööö… Nem ismerem a többieket. Én csak egy részfeladatot
oldottam meg, és az eredményeket átadtam Morrisnak.
– Morrisnak? Az ki?
– Morris Stern. Ez minden, amit tudok. Esküszöm, hogy nem
tudok többet!
– És arról az egyetemistáról?
– Semmit.
Roman néhány másodpercig tanulmányozta a férfit, ahogy ott ült
reszketve a kanapén, halálsápadt arccal, ahogy kapkodva vette a
levegőt, és a szeme idegesen remegett és kényszeresen pislogott.
Végül egy hirtelen mozdulattal tényleg benyomta Devereux szájába
a hangtompítót, és meghúzta a ravaszt. A golyó a tarkóján jött ki, a
vér és az agy szétfröccsent a kanapé háttámlájára és a mögötte lévő
falra.
Roman gondosan ügyelt arra, hogy semmit se fogjon meg.
Gumikesztyűt húzott, leszerelte a hangtompítót, és letörölgette a
fegyverről a saját ujjlenyomatait. Azután beletette a pisztolyt
Devereux élettelen kezébe, rászorította, majd hagyta, hogy lehulljon
a földre, mintha öngyilkosságot követett volna el a felesége lelövése
után.
Mielőtt kilépett volna a lakásból, hogy a lépcsőn lesétálva
elhagyja az épületet, visszanézett a vérbe fagyott Devereux
házaspárra.
Hadd menjek, Istenem, mindig feléd – gondolta magában, és
kisurrant az ajtón.
 38
 
– Minden nagyon pöpec! Én alszom, ők pedig szépen fizetik a
Discover törlesztésemet, hála neked!
– Örülök, hogy összejött – válaszolta Damian.
– Úgyhogy a jó hír az, hogy ma én állom a cechet.
Damian kicsit szomorkásan lepillantott a tányérján lévő csirkés
burritóra.
– Basszus, akkor mehettünk volna akár a Davióba is.
– Majd legközelebb.
Zack és Damian a Qdoba nevű mexikói étteremben találkozott,
ami a Northeastern campusának szélénél volt, a Huntington
Avenue-nek pont abban a kereszteződésében, ahol Zack a
bringájával belehajtott egy kátyúba, fejre állt, és végül kómába esett.
– És mégis mit vizsgálnak? – érdeklődött Damian.
– Bedrótozzák a fejemet, és mérik, hogy mennyire vagyok aktív,
miközben alszom – felelte Zack, de érezte, hogy átjárja némi rossz
érzés.
Nem szívesen verte át Damiant, hiszen végül is neki köszönhette
a lehetőséget. Ugyanakkor aláírta a mindenféle titoktartási
megállapodásokat, és dr. Luria is számtalanszor a lelkére kötötte,
hogy ami a laboratóriumban történik, az nem tartozik senki másra.
– És volt valami érdekes álmod?
Ja, levegő után kapkodtam és homokot köptem.
– Egy dögös neurobiológusról álmodozom, aki részt vesz a
kutatásban.
– Akkor az legalább várakozásteljes izgalommal tölt el.
– Ja – sóhajtott fel Zack, és eszébe jutott az az érzelmi kavalkád,
ami a sisakos eset óta kavargott benne.
Egészen biztos, hogy az elektromágneses stimuláció utóhatása az,
hogy az apjához fűződő mély és kellemes élményei áttörtek a
neheztelés és megsértődöttség évek hosszú sora alatt kialakult
páncélján. Ahogy például ma reggel is, a könyvtárban. A
szakdolgozatához gyűjtött anyagot, amikor egyszer csak eszébe
jutott egy ostoba kis játék, amit akkor játszhattak, amikor négyéves
lehetett. Bebújt az ágyon lévő paplanja alá az egyik
plüssmacskájával, aztán kikiáltotta az apjának: „Jöhetsz!” Erre az
apja bejött, és elkezdte keresni: „Hol van az én Zackem? Hol lehet a
kis Zack? Nahát, hol a csudában lehet?” És a paplan alól hallotta,
hogy az apja benéz a szekrénybe, bekukucskál az ágy alá,
kihúzogatja a komód fiókjait, miközben egyfolytában szólongatja:
„Hol van az én Zackem? Valahol pedig biztosan itt kell lennie.” Ez
ment egészen addig, amíg Zack már nem tudta tovább visszafojtani
a nevetést, fel nem hajtotta a paplant, és be nem jelentette: „Itt van a
te kis Zacked!” Akkor az apja úgy csinált, mint aki szörnyen meg
van lepődve, a mellkasához kapott, és azt kiáltotta: „Nahát! Ott az én
kis Zackem!” Utána odaugrott az ágyhoz, és összevissza puszilgatta
a gyereket, ami egy kis idő után átment csiklandozásba, amitől a
kisfiú könnyesre kacagta magát. Olyan élénken élt benne ez az
emlék, mintha csak előző nap történt volna, és iszonyatos sóvárgást
érzett azok iránt az idők iránt.
Amikor végeztek a vacsorával, Damian felajánlotta Zacknek,
hogy hazaviszi.
– Kedves tőled, de ma is értem jönnek.
– Ma is lesz alvás?
– Valami olyasmi. Viszont, jut eszembe: kölcsönkérhetném a
kocsidat a hétvégére?
– Csak nem randira készülsz a neurobiológussal?
– Ha van Isten.
– Biztos, hogy van – vigyorodott el egy pillanatra Damian. – Ami
az autót illeti, nincs szerencséd. A hétvégén Vermontba kell
mennem, de bármikor máskor szívesen. Amúgy meg remek idő lesz,
tessék inkább sétálgatni vele – mondta, aztán még hozzátette: – Élj
egyszerűen, de hitben.
Az ilyen és ehhez hasonló beszólások inkább egyfajta évődés
számlájára voltak írhatóak, mint holmi komolyabb hitterjesztésre.
– Köszi, majd próbálkozom.
 
Bruce pontosan este hatkor jelent meg, és Beethoven Harmadik
szimfóniájának dallamától kísérve kivitte Zacket a laborba. A fiú fél
nyolckor már átöltözve feküdt a vizsgálóasztalon, a vezetékek rá
voltak erősítve, és pillanatokon belül elkezdték betolni az MRI-
berendezésbe. Amikor Sarah megkérdezte, hogy kezdhetik-e, csak
bólintott.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy a lány adagolni
kezdi az érzéstelenítőt az infúzióba.
 
– Zack, hall engem?
Egy női hang.
Arra ébredt, hogy tele van a szája homokkal.
– Magához tér.
Nem tudott levegőt venni. Úgy érezte, a torka el van tömődve.
Mintha a tüdeje helyén beton lett volna.
– Gyerünk, Zack, ébredj fel!
Nekifeszült a testére nehezedő nyomásnak, és megpróbálta
kiszabadítani a kezét. Erőlködött, hogy meg tudja mozdítani a
végtagjait, hogy kiszabadulhasson szorult helyzetéből. Hirtelen
megérezte a bőrén az éjszaka hűvösét. Feltérdelt. A rekeszizma
megtelt levegővel, a szájából nyál és homok csorgott.
– Jól van, remek. Nyissa ki a szemét!
A szemét? Úgy érezte, a szeme hatalmasra dagadt, és mindenütt
homok borítja. A szája, az orrluka és a füle is eltömődött a
homokkal. A haja is tele volt vele. És mindenfelé kukacok rágcsálják.
– Próbálja erősebben, Zack! Meg tudja csinálni!
A furcsa félhomályban lassan észrevette a víz szélét, látta, ahogy
fekete hullámok futnak ki a fövenyre. Mint egy rák, igyekezett
valahogy bemászni a vízbe. A sós víz kicsit csípte a szemét és a
bőrét, de kényszerítette magát arra, hogy alámerülve maradjon,
legalább addig, amíg a víz el nem mossa róla a homokot és a
férgeket.
Aztán már csak feküdt ott, hanyatt, és az éles hűvös levegő
megtöltötte a tüdejét.
– Jól van! Próbálkozzon egy kicsit erősebben! Nyissa ki a szemét!
Fény. A hold fénye áttört a felhőtakarón, és ettől az egész égbolt
mozgásba lendült.
– Hogy érzed magad? – kérdezte egy nő a szemébe nézve. Aztán
mások is feltűntek.
Fogalma sem volt arról, hogy hol lehet. A teste megrándult.
 Azt se tudta, hogy kicsoda.
– Üdv újra itt.
Az ajka és a nyelve zsibbadt volt. A szeme égett. A fölé hajoló
arcok homályos foltoknak tűntek.
– Zack! Jól érzi magát?
– Mit csinál?
Átjárta a testét a félelem. Megpróbált felkelni, de úgy érezte, a
végtagjai ólomnehezek. A keze és mellkasa pedig bele van
gabalyodva valamibe.
– Ne félj – hallotta most egy fiatalabb nő hangját. – Nagyon jól
csinálod.
– Ki maga?
– Zack! Én vagyok az, Sarah Wyman – felelte, és egészen közel
tolta Zackhez az arcát. – Emlékszel rám, ugye? Itt van dr. Luria és dr.
Cates is.
Megpróbált felülni, de nem csupán a nedves homok volt nagyon
súlyos, de még növények is az útját állták. A feje is nehéz volt a
hajára tapadt sártól. Visszahanyatlott a fövenyre, és onnan vette
szemügyre a körülötte lévőket. Ez a nő meg a két pasas. Az egyik
idősebb, a másik egy fiatalabb, fekete pofa. Fogalma sem volt, hogy
kik lehetnek. Ahogy azt sem értette, miért szólítják Zacknek.
A fiatalabb nő segítségével nagy nehezen felült. Érezte, hogy vér
csorog a fejéből.
– Nem emlékszik? – kérdezte az idősebb nő. Megrázta a fejét.
Nem emlékezett semmire.
– Mondja meg, hogy hívják! – kérte a nő.
Az arca feszült volt és sápadt, és volt rajta egy nagy, alvadt
vérfolt. Halványan mintha ismerős lett volna.
Egy ideig nyílegyenesen belebámult a nő szemébe.
Mi a neve? Mi a neve?
– Nem tudom – válaszolta, majd körülnézett.
Már nem látta a fövenyt vagy a tengert. Az ég helyére egy plafon
került, a hold pedig nem volt más, mint egy ragyogó, gömb formájú
lámpatest.
Mi a neve? Tudta, hogy valaha volt neve. Múltja. Jelene.
Csakhogy most mindez felfoghatatlannak tűnt.
 – Körülbelül egy teljes órát aludtál. Nem emlékszel semmire? Itt
van Elizabeth Luria, Morris Stern és Byron Cates. Meg én, Sarah.
Vizsgálatokat végeztünk.
Az éjszakai tengerpart átváltozott nagy, fehér szobává, amely tele
volt elektromos berendezéssel, és ezek mindegyike színes
vezetékekkel hozzá volt csatlakoztatva a fejéhez, a testéhez, a
karjához. Igen, eredetileg ott volt a hínár. Mögötte egy hatalmas gép
volt egy nagy, ovális nyílással. Meg ez a három ember. Aztán
egyszer csak úgy érezte, hogy éppen úgy, ahogy a polaroid kép
előtűnik a semmiből, hirtelen minden képpé formálódik előtte.
– Zack… Kashian.
– Jól van – bólintott Sarah, láthatóan megkönnyebbülve. – Arra is
emlékszel, hogy miért vagy itt?
– Igen.
Végigkérdezgették a szokásos kérdéseiket, hogy ellenőrizzék,
visszanyerte-e az emlékezetét.
Dr. Luria ezután újabb kérdéseket tett fel.
– Emlékszik bármire? Képekre, élményekre, helyekre, más
emberekre abból a periódusból, amíg felfüggesztettük az
életfunkcióit?
Felfüggesztett életfunkciók? Vele nem történt ilyesmi. Ő csak aludt.
– Azt hiszem, a tengerparton voltam.
– A tengerparton? – nézett rá dr. Luria.
Még mindig nehezére esett a gondolkodás, és az emlékezete
könnyen cserben hagyta.
– Homok volt az arcomon.
– Igen, amikor magadhoz tértél, olyan volt, mintha köpködtél
volna – közölte Sarah.
– És arra nem emlékszik, hogy mit csinált a tengerparton?
– tudakolta dr. Luria feszült arccal.
– Nem.
– Bármiféle mozgás? Sétálás, ugrálás, úszás? Találkozás más
emberekkel?
– Nem emlékszem semmire.
– Arra se, hogy volt-e ott még valaki más is?
– Egyedül voltam – rázta a fejét Zack.
 – Zack – szólalt most meg Byron Cates, majd felállt a számítógép
mellől, és odalépett a fiúhoz. – Le tudná írni nekem az érzelmi
állapotát azalatt, amíg a tengerparton volt?
– Az érzelmi állapotomat? – kérdezett vissza a fiú meglepetten, és
próbálta valahogy szavakba önteni az élményt. De aztán inkább csak
megrázta a fejét. – Nem igazán. Az egész egy nagy köd.
Cates egy pillantást vetett dr. Luriára.
– Nem érzett feszültséget? Vagy félelmet?
– Nem.
– Egészen biztos ebben?
– Igen, egészen. Miért kérdi?
– Azért, mert végig monitoroztuk a vérét, és egy ponton hirtelen
megnőtt benne a kortizol, ami egy stresszhormon, a mellékvese
választja ki.
Dr. Stern, aki egész idáig egy másik számítógép monitorát
tanulmányozta, szintén odament Zackhez.
– Zack, egész idő alatt különböző teszteket és megfigyeléseket
végeztünk folyamatosan, hogy összevethessük a vérben
bekövetkező vagy a neuroaktivitás terén tapasztalható változásokat
a maga szubjektív beszámolójával. A mi adataink azt mutatják, hogy
a maga öntudatlan élménye minimum a határán volt valami
erőszakos eseménynek.
– De én nem emlékszem semmi ilyesmire se.
– Ennek ellenére bizonyos pontokon úgy tűnt – jelentette ki Stern
–, hogy az életéért küzd.
 39
 
– Zachary Kashian – suttogta maga elé Roman Pace. – Megvagy!
A Devereux házaspárnál tett látogatást követő nap reggelén
Roman Pace felkereste a Providence-i Közkönyvtár Empire Streeten
lévő fiókját, és letelepedve egy számítógép mellé ráguglizott a
„kóma”, „felébred” és „Jézus” szavakra. A gép 277 000 találatot
dobott ki, ezért egy kicsit finomított a keresésen, hozzáadva
keresőszóként azt is, hogy „Massachusetts”. Így a találatok száma
leapadt ötezerre. A lista tetején olyan tudósítások sorakoztak,
amelyek egy egyetemistáról szóltak. A Northeastern hallgatója még
januárban szenvedett biciklibalesetet, aminek következtében közel
három hónapig kómában feküdt, és végül húsvétvasárnap tért
magához.
Roman egészen elképedt annak olvastától, hogy amíg kómában
volt, a fiatalember egészen rejtélyes módon részleteket motyogott a
hegyi beszédből meg a miatyánkból Jézus eredeti nyelvén. Írtak
arról is, hogy a betegszobáját megrohanták a csodában reménykedő
vallási fanatikusok, akiket végül a biztonsági szolgálatnak kellett
erővel eltávolítania onnan.
Az orvosok egyike azt nyilatkozta, hogy „figyelembe véve a
trauma súlyosságát és azt, hogy kómába esett”, a páciens
felgyógyulásának az esélye „nagyon csekély”, szinte a csodával
lenne határos. Máshol arról írtak, hogy egyes vélemények szerint
Kashian Jézus Krisztus közvetítője. Abban minden beszámoló
egyetértett, hogy a fiatalember sohasem tanult arámiul. Ráadásul
még egy erősen ateista irányultságú egyetemi klubnak is tagja volt.
Roman érdeklődését leginkább az keltette fel, hogy kiderült, az
egyik segédápolónőt annyira magával ragadta a „csoda”, hogy a
mobiltelefonjával felvételt készített róla. Ez utóbb az állásába is
került a szerencsétlennek. A klip azonban felkerült a YouTube-ra, és
most Roman is vagy tucatszor megtekintette.
Persze a felvételen a srác nagyon rossz bőrben volt, a haja le volt
borotválva, és mindenfelé vezetékek tekergőztek belőle. Ráadásul a
szeme be volt hunyva, úgyhogy inkább nézett ki halottnak, mint élő
embernek. A kép alapján Roman nem tudta volna megmondani, a
valóságban hogy nézhet ki, de azért gondosan kimerevített egy
kockát, és készített egy képernyőfelvételt, amit kinyomtatott.
A nyomtatástól a kép csak még rosszabb lett, de Roman úgy
vélte, a célnak így is megfelel.
 40
 
Sarah a Harvard Square közelében lakott, egy második emeleti
lakásban, éppen szemben az egyetem diákszállójával. Péntek este
Zack már várta az épület előtt. Kényelmesen végigsétáltak a
Massachusetts Avenue-n a Grafton Street Pub & Grillhez, ahol nem
messze a bárpulttól kaptak egy asztalt.
A lány farmert és krémszínű blúzt viselt, színben hozzá passzoló
blézerrel. Rövidre vágott vörösesbarna hajával inkább nézett ki egy
francia divatlapból előlépett modellnek, mint az idegtudományok
területén dolgozó tudományos kutatónak. Sietős léptekkel
megérkezett a pincér. Zack egy Guinnesst rendelt, Sarah egy pohár
sauvignon blanc-t.
– Szóval mi vesz rá arra egy ilyen szép lányt, hogy halálközeli
élményekkel foglalkozzon? – kérdezte Zack.
Sarah felnevetett.
– Te aztán nem kerülgeted a forró kását! – nézett rá mosolyogva.
– A szakdolgozatomhoz Morris Stern neurobiológiai laborjában
végeztem kutatásokat a Tuftson. Ő a molekuláris MRI-
felvételkészítés továbbfejlesztésén dolgozott, és a végén ő lett a
témavezetőm. Együttműködött a csapatban dr. Luriával, és később
engem is megkért, hogy vegyek részt a munkában.
– Miről írtad a szakdolgozatodat?
– Neuroteológiából.
– Jaj, tényleg. Már emlékszem. A szerotonin nemtom, mi receptorok
szerepe a spiritualitásban.
– Igen – bólintott a lány. – A vallásos és spirituális élmények
esetében aktív neurológiai mechanizmusokat vizsgáltam.
– Lényegében hasonló ahhoz, amit most csinálsz dr. Luriával,
nem? Van bennünk valami, ami nyitottá tesz Istenre?
– Igen. Azt tudjuk, hogy a misztikus élmények lényegében
ugyanarra a működési mechanizmusra vezethetőek vissza, mint
amelyek a hallucinációkat eredményezik. Tudod, amikor emberek
azt állítják, hogy látják Szűz Máriát, a halott nagymamájukat vagy
akár földönkívüli lényeket. Amikor a fali lebenyt valami stimulus
éri, válaszreakcióként valaki vagy valami más jelenlétét érzékeljük.
 – Ez történt velem is abban a vizsgálóban?
– Igen. A fali lebeny kis dózisban ingerületeket kapott, és
válaszképpen te azt érzékelted, mintha ott lett volna az édesapád.
– Annyira valóságosnak tűnt.
– Igen, ez előrelátható volt. Az igazi feladat az volt, hogy találjunk
valami olyan diagnosztikai módszert, amely képes az efféle képzelt
érzékelést megkülönböztetni a valódi élménytől.
A pincér meghozta az italaikat.
– Mielőtt Elizabeth megkapta ezt a funkcionális MRI-
vizsgálóberendezést, csak arra volt lehetősége, hogy kifaggassa
azokat a kórházi betegeket, akik azt állították, hogy halálközeli
élményük volt. Most már szerencsére laboratóriumi körülmények
között végezhetjük a kutatást.
– És mennyi ideje csináljátok ezt a… hogy is mondjam?
Tehát hogy kiütitek egy időre az embereket…
– Mindössze három hónapja, maga a kutatás azonban már
néhány éve folyik.
– Hány emberrel csináltátok idáig?
– Az adat titkos, de jó párral.
– És arról beszélhetsz, hogy eddig mire jutottatok?
– Semmi eget rengetőre, viszont Elizabeth most nagyon izgatott a
nálad jelentkező eredmények miatt.
– Mert nagyon fel van turbózva az Isten-lebenyem?
– Igen – felelte a lány, és belekortyolt az italába.
– Mégis hogy lehet, hogy gyökérsör után sóvárgok, ahelyett hogy
a túlvilág felé vezető fényes alagútról beszélnék?
– Ki tudja? Talán legközelebb majd alagút lesz.
És az hogy lehet, hogy vannak emlékképeim arról, hogy próbálom magam
kiásni a homokból? – szólalt meg egy másik hang, de Zack egyből
elnyomta, már csak azért is, mert megjelent a pincér, hogy felvegye a
rendelésüket. Sarah garnélás rizottót kért, Zack pedig grillezett
tonhalat.
– A legnagyobb problémát az jelenti, miként különíthető el a
valódi halálközeli élmény a konfabulációtól. Az emberek annyi
mindent állítanak, aminek egy része önszuggesztió: azt mondják,
amiről úgy gondolják, hogy elvárják tőlük. Ilyen ez az alagút, az
életük képeinek visszapergése vagy hogy sugárzó, fényes lényeket
látnak. Az állításaik azonban egyáltalán nincsenek szinkronban a
műszerekkel mérhető idegrendszeri reakciókkal.
– Tehát könnyebb az ilyen testen kívüli élmények bizonyítása,
mert vagy összhangban vannak a képekkel, vagy nem?
– Igen. És a halálközeli élményekről szóló beszámolók szinte
vizsgálhatatlanok. Csak annyit látunk, hogy megugrik az aktivitás
vagy megváltozik a vér kémiája, ami maximum arról ad képet, hogy
milyen érzelmek kötődnek az élményhez.
– Olyasmi előfordult, hogy valaki kellemetlen halálközeli
élményről számolt be? Amiben nem békesség volt meg fények?
– Időnként. Miért?
– Pusztán elgondolkodtam. Mindig csak a szépről és jóról hall az
ember.
– A szakirodalom említést tesz néhány kellemetlen élményről. De
nekem még nem volt ilyen esetem.
Zack belekortyolt a sörébe.
– Te tudományos kutató vagy. Hogy állsz ehhez az egész
dologhoz? Például az én esetemben, hogy a tudatom kilépett a
testemből, és ott lebegett a plafon alatt?
– A rövid válaszom erre: meglehet. De ez a lehető legnagyobb
kérdés manapság, ez húzódik meg ennek az egész tudomány kontra
hit vitának a mélyén: Lehet az agyunkat pusztán idegpályák
bonyolult hálózatának tekinteni, vagy van valami más is, ami már
meghaladja a puszta fizikalitást? És ha igen, az egy másik
dimenzióban létezik? Mennyország? Nirvána? Túlvilág?
– Ja, mindezek.
– Nos, én korábban nagyon szigorú római katolikus voltam. Úgy
hittem, hogy a vallás a hit egy magasabb fokozata, amelyet
semmilyen formában sem érint a racionalizmus. Ám minél többet
tanultam, annál inkább meginogtam a hitemben – mondta a lány, és
kortyolt egyet a borból. – Ugyanakkor ez a kutatás megnyit bizonyos
lehetőségeket.
– Mint például?
– Például hogy mégis lehet valami a spiritualitásban, még ha nem
is a bibliai értelemben.
 – Tehát egyszerre hiszel is Istenben meg nem is? Sarah
elmosolyodott.
– Szeretem, ahogy megfogalmazod a dolgokat.
– Hát ha más előnye nincs is annak, hogy bölcsész az ember, mint
hogy el tudja bűvölni a szavaival a vele szemben lévő nőnemű lényt,
már megérte.
– El tudsz bűvölni. Szóval, fogalmazhatok úgy is, hogy továbbra
is inkább szkeptikus vagyok, de ha mégis létezik valamiféle
spirituális érzés, akkor nem hiszem, hogy az a judeo-keresztény-
muszlim apafigurához lenne hasonló, aki kívülről figyeli mindenki
életét és meghallgatja az imáinkat.
– Nem tűnsz valami újsütetű halálközeliélmény-hívőnek.
– Nem is vagyok. Még mindig erős kötelékek fűznek a
materialista megközelítéshez. Tudod, hogy a tudatosság az élő agy
funkciója, és ha az agy elpusztul, vele pusztul a lélek is.
– És akkor hogyan magyarázod a beszámolókat a mennyei
fényről és a paradicsomi békességről?
– Lehet, hogy egyfajta evolúciós stratégia részei, hogy könnyebb
legyen elfogadni a halált. Ügyesen elleplezik az ember halálának
rettenetességét.
– Pusztán neurobiológia – Zack, akaratlanul is Morris Sternt
idézve.
– Igen. Ahhoz, hogy egy halálközeli élmény valódi legyen,
tudományosan bizonyítani kellene azt, hogy a tudat túléli a klinikai
halált. És ennek az lenne az egyetlen módja, ha valaki képes lenne
abban a periódusban hozzájutni új információhoz, miközben a
tudata éppen a testén kívül tartózkodik.
– Mint ahogy én sóvárogtam a sör után.
– Talán.
– De az lehetett csupán véletlen is. Vagy mégis emlékeztem a
képre az előző alkalomról.
– Igen, leszámítva azt, hogy nem emlékezhettél. És hát láttunk
azért más testen kívüli élményeket is.
– Nem lehet, hogy esetleg még több véletlenről van szó?
– Vagy lehet, hogy a tudat tényleg ki tud szabadulni a testből,
nem?
 – Te hiszel ebben?
– A lehetőséget nem zárom ki, de még nem tartunk ott – nézett a
lány Zackre, aztán egy kicsit előrehajolt az asztal fölött, és ragyogó
arccal folytatta. – Viszont ha tényleg igaz, gondolj bele, micsoda
hatalmas dolog lenne! Ha végül sikerülne megtapasztalnunk az
állapotok közötti átmenetet, ahogy a fizikai létezés átmegy a nem
fizikaiba. Ami lényegében azt jelentené, hogy nincs halál mint vég.
Amikor meghalunk, a tudatunk egyesül valami kozmikus
létezésmóddal, valami hatalmas tudattal, egy Megaaggyal.
A lány lelkesedése láttán Zacknek borsódzni kezdett a háta.
– Megaagy?
– Ez csak egy sci-fi kifejezés. Egyesek szerint a gondolati telepátia
a Megaagy és az egyén pillanatnyi összecsengése. És vannak, akik
genetikailag programozva vannak ilyesmire.
Egy meglehetősen zaklatott pillanat erejéig Zack szeme előtt
hirtelen Winston arca tűnt fel, ahogy a pókerasztal fölött fürkészően
rátekint.
– A telepatikus emberek voltaképpen bizonyítékai annak, hogy
képesek vagyunk eggyé válni a Megaaggyal. Lényegében mindegyik
vallás erről beszél, nem? Ha ezt meg lehetne mutatni – hatalmas
kérdőjel, hatalmas! –, akkor az korunk legnagyobb felfedezése lenne.
Ahogy Elizabeth mondta egyszer, nekünk a sírba vitt titkokra lenne
szükségünk.
– Ezt hogy érted?
– Olyan információ kell, amit kizárólag a halott tud, a
hozzátartozója viszont, aki a mi kísérleti alanyunk, nem.
– Úgy érted, hogy találkozol a halott nagyanyáddal, aki elárulja
neked, hogy hová ásta a kincset a hátsó kertben? És láss csodát,
amikor magadhoz térsz, egyből ásót ragadsz, és voilà!
– Igen, ez jó lenne.
Zack rettenetesen élvezte a lány gyors észjárását és azt, hogy
belemelegedve a témába, a szeme csillogni kezdett az izgalomtól,
ami az arcát csak még elbűvölőbbé tette. Azt is pontosan érzékelte,
hogy Sarah kimondottan élvezi a társaságát. Ez megerősítette abban
a hitében, hogy van élet Amandán túl is. Amikor tavaly szakítottak,
Zacknek kis híján sikerült meggyőznie magát arról, hogy élete
legnagyobb szerelmi élményén már átesett, mert hiszen lehetetlen
még egy olyan lenyűgöző, okos és szép nőt találni, mint Amanda.
– Jól érzékelem, hogy dr. Luria sokkal nyitottabb a spirituális
lehetőségek iránt?
– Igen.
– Dr. Stern pedig inkább a tisztán neurobiológiai megoldásokat
preferálja, ahogy te is.
Amikor Zack kimondta Stern nevét, a lány arcára olyan mosoly
ült ki, amely arról árulkodott, hogy Sarah számára a tudós talán
több, mint egy egyszerű mentor, inkább valami apafigura lehet.
– Ő két lábbal áll a valóság talaján. A képzettségét tekintve
genetikus, úgyhogy inkább az evolúció nézőpontjából érdekli ez az
egész. Úgy gondolja, hogy egy kisszámú emberben hajlam van a
spiritualitásra, de ennél tovább nem merészkedne.
– Tehát annál, hogy lehet bennünk fogékonyság Istenre – jegyezte
meg a fiú.
– Igen, ami hozzájárul ahhoz az evolúciós előnyhöz, amit az
jelent, hogy a hit alapján is formálódnak emberi közösségek.
Ezeknek az élén aztán sámánok, püspökök és más, különleges
észjárású emberek állnak.
– De azért ez nem egyenlő azzal, mint ha azt mondanánk, hogy
van Isten.
– Nem, ez csak annyit jelent, hogy vannak olyanok, akiknek van
valamiféle neurológiai „becsípődése” Istennel kapcsolatban.
– És akkor a fény az alagútban meg a halott rokonok csak arra
valók, hogy az agy egy kicsit csökkentse a halál traumáját?
– Igen. Érdekes módon amikor az agy meghal, a látóközpont
hozza létre a fény felé vezető alagútban történő mozgás illúzióját.
– Kezdem sejteni, miért tartják ezt egyesek szentségtörőnek.
A pincér meghozta a vacsorájukat, úgyhogy egy ideig csendben
ettek. Zack nem is emlékezett még egy, ehhez hasonlóan kellemes
első randira – már amennyiben ez az volt.
– Amikor kissrác voltam, mindig azt kértem Istentől, hogy adjon
valami jelet: egy furcsa hangot, vagy hogy hirtelen jelenjen meg egy
állat az erdő szélén, vagy egy hullócsillagot. Valamit, ami
rendkívüli. De sohasem jött össze – jegyezte meg.
 Még az is eszébe jutott, habár hangosan nem mondta ki, hogy
amikor az apja meghalt, azért fohászkodott, hogy legalább neki,
Zacknek jelenjen meg valamiképpen: suttogjon a fülébe, simogassa
meg az arcát. De ezt se koronázta siker.
– Mindnyájan csinálunk ilyesmit. Minden alkalommal, amikor
repülőre ülök, elmormolok egy imát, hogy le ne zuhanjunk. Amikor
az anyám rákos lett, azért imádkoztam, hogy mentse meg az életét.
De ha Isten minden alkalommal közbelépne, amikor kérjük, akkor
nem lenne tudomány. Ha jól belegondolsz, a világ meglehetősen
ijesztő hely lenne, ahol semmi sem kiszámítható.
Amikor a pincér újra felbukkant, Sarah még egy pohár bort, a fiú
pedig újabb sört kért. Körülnézve Zack mindenhol fiatal embereket,
egyetemistákat látott.
– Az az érzésem, itt nincsenek túl sokan rajtunk kívül, akik arról
társalognak, hogy van-e túlvilág.
– Valószínűleg többeket érdekel a Red Sox.
– Mert az valóban fontos.
A bárpult fölötti tévéképernyőkön látszott, hogy a Sox vesztésre
áll a Torontóval szemben. Ahogy Zack végigfuttatta a szemét a
pultnál állókon, megakadt egy férfin. Egyedül ült, és újságot
olvasott. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük. Zack kissé
közelebb hajolt Sarah-hoz.
– Az a pasas ott az újsággal meg a Patriots sapkában, látod?
Nem tűnik ismerősnek valahonnan?
Sarah lopva odapillantott.
– Nem igazán. Talán híres ember?
A pasas ötvenes éveiben járó fehér férfi volt, ovális arcát erősen
takarta a sapka ellenzője és a szemüvege.
– Nem tudom. De mióta bejött, egyfolytában bennünket néz.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is.
– Lehet, hogy csak a jó csajokat stíröli.
– Vagy a jó pasikat.
– Az első opcióval jobban járna.
Zack fizetett, és elindultak a kijárat felé. A pultnál ülő pasas az
újságjába mélyedt, és úgy tűnt, ügyet se vet rájuk.
 Kellemes este volt, és az utcákon rengeteg ember verődött össze.
Elsétáltak a Brattle Streetig, majd tovább, ki a Massachusetts
Avenue-ra. Zack mindig is élvezte a negyed nyüzsgését, annak
ellenére, hogy sokat veszített korábbi alternatív bájából. A kis
lebujok és boltocskák mára átadták a helyüket a világmárkáknak és
az üzletláncoknak. A Harvard Yardon keresztülvágva jutottak vissza
a Harvard Streetre, Sarah lakásához és Zack otthagyott biciklijéhez.
Zack abban reménykedett, hogy a lány felhívja magához, de nem
így történt. Lehet, hogy mégiscsak inkább szakmai találkozás volt, és
nem randi? Átfutott az agyán, hogy megcsókolja, de aztán letett róla,
mert nem akart nyomulósnak látszani. Megköszönte a lánynak a
nagyszerű estét, és búcsúzóul a kezét nyújtotta. A lány viszonozta,
majd egy kicsit meglepő módon megölelte a fiút.
– Kedden találkozunk.
Zack annyira boldog volt ettől a váratlan gesztustól, hogy észre se
vette, hogy egy, az utca másik oldalán parkoló ezüstszínű
terepjáróból egy Patriots sapkát és kék inget viselő férfi figyeli,
ahogy eloldozza a villanyoszloptól a biciklijét.
 41
 
A következő kedden Bruce pontban hétkor állt meg a kocsival a
labor előtt. Sarah kijött az épület elé üdvözölni Zacket.
– Ezt a fickót hol szereztétek?
– Kit? Bruce-t?
– Ja. Hát nem egy Hoke Colburn.
– Ki az a Hoke Colburn?
– Morgan Freeman játssza a Miss Daisy sofőrjében. Az aztán a
kemény pasas.
Sarah felnevetett.
– Majd megnézem, mit tehetek az ügyben.
– Oké, de van még más tennivalód is. Légy szíves intézkedj, hogy
legyen egy igazi alagútélményem.
– Kérem szépen, azon is igyekezni fogok. Úgy látom, jókedved
van.
– Ahhoz képest, hogy mindjárt meghalok? Igen.
– Nem fogsz meghalni – nyugtatta meg Sarah. – És még egyszer,
köszönöm a péntek estét. Nagyon jól éreztem magam.
– Annyira jól, hogy akár meg is ismételhetnénk?
– Aha.
Sarah szélesre tárta az MRI-vizsgáló ajtaját, ahol dr. Luria, dr.
Stern és dr. Cates már várták Zacket. Gyorsan átöltözött, és néhány
perccel később már erősítették is a testére a vezetékeket, és
bekötötték az infúziót is. Zack érezte, hogy a szíve hevesen ver, de
nem az ismeretlentől való izgalom, hanem a már ismerttel
kapcsolatos várakozás miatt. Sarah éppen az infúzióval bíbelődött,
amikor Zack lopva odasúgta a lánynak:
– Hadd jegyezzem meg, ha esetleg nem térnék magamhoz, hogy
nagyszerűen nézel ki.
– Nyugalom. Te is – suttogta vissza. – Hamarosan folytatjuk.
Zack elmosolyodott, aztán minden elsötétült.
Az első dolog, amit érzékelt, az volt, hogy mozog. Egy alagútban,
valami fény felé. De nem, ez nem alagút. Nem, ez egy üreg, amibe
egy résen át halványan fény szűrődik be. Az üreg oldala homokból
volt, és próbált felfelé nyomakodni, kijutni belőle. Arról azonban
fogalma sem volt, hogy kicsoda és mit keres itt. A hold sápadtan,
szinte áttetszőn ragyogott fölötte, de a testét homok borította,
miközben furcsa, égető érzést is tapasztalt: a homokszemek apró
tűkként hatoltak a húsába. A szája zsibbadt volt, az ujjait mozdítani
se bírta, mintha a vér megdermedt volna az ereiben.
Nagy nehezen kiszabadította magát az üregből, és valami ősi
ösztönnek engedelmeskedve a víz felé vonszolta a testét. Mezítláb
volt, a talpát pedig sértették a kövek és a kagylóhéjak, de az, hogy
friss levegő áramlott a tüdejébe, feledtette a fájdalmat.
– Hé, kölyök! Nem akarsz ütögetni egy kicsit?
Megállt, és visszanézett. A ragyogó napsütésben úszó
homokfövenyen az apja jött felé, egyik kezében egy világossárga
ütőt, a másikban egy vödörnyi labdát hozva. A partra futó
hullámoktól kicsit távolabb az anyja ült egy nyugágyban, mellette,
egy pokrócon pedig Jake játszott valamit a szomszéd házban nyaraló
gyerekkel.
A világ egyik pillanatról a másikra napsütötte lett és kerek.
– De, persze.
Az apja amúgy is elég magas volt, de most, hogy ott állt előtte,
sokkal nagyobbnak tűnt. Izmos, erős felsőteste ragyogott a
napolajtól, és a nyakában lógó kis kereszten meg-megcsillant a
napfény.
– És Jake? Lehet, hogy ő is szeretne.
– Azt mondta, hogy inkább napozik.
– Kérdezted?
– Igen, de amúgy sem az a lelkes baseballozó. Te viszont igen, kölyök.
Egy igazi ütő vagy, ugye?
– Igen.
Az apja az ütővel belekarcolta a homokba az alappontot, majd
egy kicsit továbbment, és meghúzta a dobópontot. Amikor Zack
jelentette, hogy készen áll, az apja laza csuklóval odadobta a labdát.
Zack hatalmasat suhintott az ütővel, ám elhibázta.
– Semmi baj. Majd a következő.
Az apja még háromszor hajította felé a labdát, de Zack egyszer
sem találta el.

É
 – Olyan lazán himbálod azt az ütőt, akár egy lány. És mintha szeletelni
akarnál vele. Határozott mozdulattal lendítsd!
A kritika hallatán Zack megbántva érezte magát. És persze újból
elhibázta.
Az apja odajött hozzá, és letérdelt mellé.
– Azt hiszem, túl sokat figyelted a bátyádat. A labda eltalálásának
egyetlen titka van: hogy hogyan tartod az ütőt.
Zack magasba emelte az ütőt, az apja pedig gondosan beállította a
lábát és korrigálta a testtartását.
– A felső karodat mindig tartsd párhuzamosan a talajjal.
Tudod, mit jelent, hogy párhuzamosan?
– Persze.
Érezte az apja testéből áradó napolajillatot. Ezt az illatot nagyon
szerette, és mindig is az apjával azonosította.
– Így jó? – kérdezte Zack, és fölemelte a karját úgy, hogy az ütő
jóval a válla fölé került.
– Tökéletes.
Az apja mosolygott, és biztatóan megveregette a vállát. Zack
egész testét átjárta valami jóérzés, miközben elhelyezkedett, hogy
most végre megmutassa az apjának, mit tud.
– Oké, most tartsd pontosan így – szólt az apja, és visszament a
helyére. – Mehet?
– Aha.
De amikor jött a következő labda, Zack megint elhibázta.
Annyira, hogy az ütővel belecsapott a homokba.
– Ügyetlen vagyok.
– Nem, dehogy is. Túl korán lendítetted. Tartsd a labdán a szemed!
A következő labdát már majdnem eltalálta.
– Jó úton haladsz – biztatta az apja, és mielőtt eldobta volna a
következőt, hozzátette: – Te egy igazi ütő vagy, Zack.
A következőbe már valóban beletalált, és a labda elszállt az apja
feje fölött.
– Ez az! – kiáltotta az apja, és beleöklözött a levegőbe. Még jó
párszor sikerült eltalálnia a labdát.
Aztán sétáltak a fövenyen. Minden ragyogott a késő reggeli
napsütésben, a magasban sirályok vijjogtak, időnként le-leszálltak
egy homokzátonyra, és nagy zajjal estek egymásnak egy-egy döglött
hal teteme fölött.
– Apa, te ugye szereted Jake-et?
– Persze hogy szeretem. Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni?
– Csak úgy eszembe jutott. Tudod, mi lenne jó?
– Mi?
– Hogyha sohasem kellene visszamenned dolgozni, és ha mindig nyár
lenne.
– Az tényleg jó lenne – bólintott az apja, megölelte, és egy puszit
nyomott a feje búbjára.
Aztán kagylóhéjakat gyűjtögettek, nagy, kifehéredett
vénuszkagylókat, amelyek akkorák voltak, akár egy hamutartó.
Aztán kacsáztak, hol kavicsokkal, hol az összeszedett kagylókkal. A
tenger pedig fenségesen ragyogott a napsütésben.
Ez volt a nyár legboldogabb pillanata.
Egy darabig még mendegéltek tovább a puha, meleg
homokpadon, de aztán az apja egyszer csak megállt. Visszanézett a
partnak arra a részére, ahol a napernyők látszottak és ahol a bérelt
házuk állt, egy kicsivel a homokdűnék fölött. A szárazföld felől
szürke felhők gomolyogtak.
– Mondanom kell neked valamit – szólalt meg az apja. – Valami
fontosat.
Az apja megragadta Zack vállát, és az arca valóban nagyon
komoly volt.
– Mit?
– Ideje felébredni.
– Ez az, Zack! Nyisd ki a szemed. Hogy érzed magad? Beletelt
némi időbe, míg felfogta, hogy éppen felébred.
Szaporán pislogott, miközben körbenézett a laborban, és észlelte,
hogy Sarah áll mellette egy jegyzettömbbel a kezében. De ott volt dr.
Luria is, míg a két férfi, dr. Stern és dr. Cates egy-egy monitor előtt
ült. Azt is látta, hogy két technikus szintén nézi az ébredését az
üvegfalon túlról, a megfigyelőhelyiségből.
– Jól vagy? – kérdezte Sarah, miközben egy pohár vizet nyújtott
feléje.
 A hangját mintha egy hosszú alagút másik vége felől hallotta
volna. Zack bólintott.
– Hacsak nem szeretnél inkább gyökérsört. Zack megrázta a fejét,
és belekortyolt a pohárba.
– Emlékszik bármire is? – tudakolta dr. Luria.
– Csak töredékekre – felelte Zack, mert úgy érezte, hogy még
össze kell szednie magát.
– Például mire?
– A part menti homokpadra. Azt hiszem, Sagamore-ban.
– Sagamore Beach?
– Valószínűleg az. Az apámmal ütögettünk.
– És még?
Zacknek nehezére esett megtalálni a megfelelő szavakat.
Amennyire emlékezett, olyan volt, mintha kettős nézőpontból látta
volna a dolgokat, és nem tudta, miként tudná elmagyarázni: látta
önmagát kisfiúként a mai szemén keresztül, és aztán még valaki
másén keresztül is, ami valahogy furcsán bizonytalan volt. Arra is
emlékezett, hogy látta, amint az apja dobja neki a labdát, és aztán
egy másik irányból önmagát is a zöld fürdőnadrágjában, ahogy
lóbálja az ütőt.
– A parton ütögettünk egy kicsit, de nem emlékszem semmi
másra.
– Hogyan írná le az érzelmi állapotát?
– Boldog – vágta rá egyből, de rögtön azt is érezte, hogy
összeszorul a szíve.
Hogy megnyugodjon, elkezdte mondani magában a pít.
Sarah megérezte a fiúban dúló érzelmi vihart, és közbeszólt:
– Zack! Érzékelted mások jelenlétét?
A fiú hálásan nézett a lányra, majd megrázta a fejét.
– Senki más nem volt a parton? – kérdezte dr. Luria.
– Voltak még néhányan a homokpadon. Azt hiszem, az anyám és
a bátyám is ott volt a parton.
– Szóval arra emlékszik, hogy az apjával baseballozott… Zack
úgy érezte, lassan helyrezökken a lelkiállapota.
– Igen, és teljesen valóságosnak éreztem, egyáltalán nem tűnt
álomnak. Olyan volt, mintha ott lettem volna a fövenyen –
magyarázta, és szinte újra érezte a nap melegét a bőrén, miközben
dr. Cates kezdte levenni róla az elektródákat.
Újra érezte a homokpad finom, lágy felületét meg az apja kezét,
ahogy kéz a kézben sétálnak a parton.
– És azt nem érezte, hogy kívül került volna a testén? – kérdezte
dr. Luria célirányosan.
– Nem. Végig teljesen a tudatomnál voltam – felelte a fiú, és
szeretett volna visszakerülni abba az állapotba.
Az élmény azonban gyorsan elpárolgott, mintha hirtelen maga
mögött hagyta volna a tengerparti színhelyet.
– Bármi más eszébe jut, ami esetleg megtörtént? – nézett rá
kérdőn dr. Luria. – Úgy értem, azon kívül, hogy baseballozott az
édesapjával, aztán meg sétáltak a fövenyen. Egyébként mondott
valamit?
– Igen. Hogy el akar mondani nekem valamit.
– Egészen pontosan mit mondott?
– Csak ennyit, aztán felébredtem – jelentette ki Zack, de lelki
szemei előtt még mindig látta az apja arcát: tényleg komoly,
„nagyfiús” beszélgetésre készülő arckifejezés volt rajta.
Zack nem is értette, hogy jutott eszébe hirtelen ez a szófordulat:
nagyfiús beszélgetés.
– Ennyi?
– Igen.
Az adatgyűjtés, a kérdezgetés persze még jó ideig eltartott, de
lényegében semmi újabb dolog nem derült ki. Zack látta, hogy a
kutatók és különösen dr. Luria meglehetősen csalódottak.
– Mit mutatott a szkennelés meg a vér? – kérdezte végül.
– Azokat még egy kis ideig elemezgetjük – válaszolta dr. Stern a
monitora mellől. – De az első ránézésre is látszik, hogy most
kellemes élményben volt része, nem úgy, mint legutóbb.
– Ha nincs akadálya, szeretnénk egy újabb vizsgálatot – jegyezte
meg dr. Luria. – Péntek este, ha megfelel.
Bár érzett magában egy kis feszültséget a dologgal kapcsolatban,
Zack mégis rábólintott. Most azonban elsősorban nem az ezer dollár
motiválta, hanem hogy rettenetesen szeretett volna ismét ott lenni a
tengerparti fövenyen az apjával.
 42
 
Warren Gladstone szerette az Urat. A világon mindennél jobban
szerette az Urat, mert tudta, hogy Isten is szereti őt. És Isten
szeretetétől kísérve minden lehetséges.
Warren vizet kért az Úristentől, és az Úristen egyből egy folyót
adott neki. Ha fényt kért az Úristentől, akkor az Úristen odaadta
neki a napot. Ha virágot kért az Úristentől, akkor az Úristen adott
neki egy egész virágoskertet. És ha azt kérte az Úristentől, hogy
mutassa meg neki az utat, amely az ellenséges, ateista tudomány
vereségéhez vezet, akkor az Úristen a kezébe adta ezt a videót.
– Ki ez?
– Zachary Kashiannek hívják – felelte Elizabeth. – A Northeastern
Egyetem végzős hallgatója itt, Bostonban.
– Nos, azért ez egy fokkal jobb, mint az eddigi alkoholisták,
drogosok és illegális bevándorlók.
– Ne feledd, valahol el kellett kezdenünk – riposztozott Elizabeth
Luria.
– Ja, csak a szerencsétlenek a poklot előbb találták meg, mint a
mennyországot.
Az Arlington és a Newbury sarkán álló, elegáns Taj Boston
tizedik emeleti lakosztályában találkoztak. Az ablakból látható
lélegzetelállító kilátás volt az oka, hogy Warren a legszívesebben itt
találkozott Elizabethszel és Morris Sternnel, amikor azok a
kutatásaik előrehaladásáról számoltak be. Mondjuk az, hogy
előrehaladás, meglehetősen hosszú időn át inkább csak szófordulat
volt, mint valóság, mert az esetek java részében maximum apró
lépésekről beszélhettek. És ez még a jobbik eset volt, mert sokszor
iszonyatos kudarcokról tettek jelentést, mint például amikor
megbolondult a kísérleti alany vagy egyenesen meghalt. Volt, aki
öngyilkosságot követett el, mások a túl nagy adag tetrodotoxintól
szinte visszahozhatatlanul visszaestek a felfüggesztés állapotába.
Igazi előrehaladásról csupán az utóbbi néhány hónapban lehetett
beszélni, és Elizabeth azért kezdeményezte ezt a mai találkozót,
hogy valami fontosról beszéljen.
 – Na, akkor mondja meg nekem valaki, hogy mit kell látnom –
nézett Warren a laptoppal felszerelkezett két férfira, Morris Sternre
és Byron Catesre.
– Olyan képeket mutatunk, amelyeket azzal a funkcionális MRI-
berendezéssel készítettünk, amelynek a felbontóképessége jelenleg
egyedülálló a világon, és amely tisztelendőséged jóvoltából áll a
rendelkezésünkre.
Warren szája széle egy kicsit megremegett, mint mindig, ha
Morris tisztelendőségednek titulálta, mert az volt az érzése, hogy
ebbe a megszólításba némi irónia vegyül. Stern igazi, nyakas tudós
volt, akit Warren csak és kizárólag egyedülálló szakmai tudása miatt
tűrt meg az általa finanszírozott kutatásban. Morris Stern előtt
semmi se volt szent, és még csak nyomokban sem volt meg benne
semmi, ami a lelkiségre, a spirituálisra fogékonnyá tehette volna.
Gladstone tisztában volt azzal, hogy a tudós fennen hangoztatja,
miszerint a vallás a szabad gondolkodás halálos ellensége. Úgyhogy
Warren Gladstone szemében olyan volt Morris Sternre bízni a
diagnosztikai feladatokat, mintha egy vak embert kértek volna meg
egy, a korábbiaknál jobb villanykörte kifejlesztésére. A lelke mélyén
azonban érezte, hogy Stern hamarosan önmaga fogja bebizonyítani a
saját tévedését, és kénytelen lesz leborulni Isten nagysága előtt. Mi
tagadás, Warren Gladstone erre a pillanatra várt.
Stern képeket töltött be mindkét laptop képernyőjére.
– A bal oldalin Zack agyának az axonok közötti aktivitása látszik
a felfüggesztés alatt. A jobb oldalin mások agyáról készült felvételek
láthatók ugyancsak ebben a kiütött állapotban. A különbség jól
látható és magáért beszél – magyarázta Morris, majd továbbgörgette
a képeket. – Mindegyikük ugyanúgy fel volt függesztve, és amikor
visszahoztuk őket, mindegyik azt állította, hogy nem volt halálközeli
élménye.
– Szóval egyiküknek sem volt halálközeli élménye?
– Így van – jelentette ki Elizabeth. – Ő viszont speciális. Nagyon
is. Az agyi elektromos tevékenysége egészen különleges – tette
hozzá, majd bólintott Morris felé, hogy lépjen tovább.
– Amikor először felfüggesztettük, azt állította, hogy nem volt
érzékelhető halálközeli élménye – folytatta Morris Stern, majd az
egérrel egy kis képre kattintott, és láthatóvá vált az MRI-vel készített
videó Zack Kashian agyáról. – Néhány nappal később azonban újra
elvégeztük a vizsgálatot, és a felvételen jól látható, ahogy a
felfüggesztés inaktivitása hirtelen a teljes testen kívüli élmény
mintázatába megy át. Akármi történt is, a tudata, úgy tűnik, teljesen
függetlenül működött az agyától. Persze még rengeteg vizsgálatot és
tesztet kell csinálnunk, hogy következtetéseket vonhassunk le.
Warren bólintott. Ez az istentagadó nem adja be a derekát
egykönnyen. Elizabethre nézett, reménykedve egy kissé
közérthetőbb magyarázatban.
– Nézd, Warren, az a legfontosabb, hogy csupa jó hírünk van.
Zacknek három teljesen különböző élménye volt a felfüggesztések
során. És a legutóbbiban még arra is utaltak jelek, hogy esetleg jelen
volt egy másik entitás, egy tőle független szereplő. Ezt egyelőre csak
a külső adatok mutatják, ezért további vizsgálatokat kell végeznünk.
De most fordult elő először, hogy láttunk valamit, ami testen kívüli
létezésre utalhat.
– Halleluja – nyugtázta kéjes örömmel Warren.
– Igen, halleluja! – ismételte ünnepélyesen Elizabeth. – A mostani
fázisban a fiúnak még nincs tiszta emléke a halálközeli élményeiről,
a műszerek azonban nagy intenzitást érzékeltek.
– És még nagyon sok mérésre és elemzésre lesz szükség, mielőtt
bármi konklúziót is levonhatnánk – jelentette ki Stern, csak úgy
magának.
Warren ügyet sem vetett a hitetlenre, és a Zack Kashian agyán
látható színes pacákat bámulta.
– Ez a srác talán a szó szoros értelmében Isten ajándéka.
– Igen – bólintott Elizabeth. – Neki a legaktívabb az Isten-lebenye
az összes vizsgálati alanyunk közül. Múlt héten akaratlanul is
pozitívan azonosított egy gyökérsörlogót, ami el volt rejtve előle.
Aztán volt két újabb halálközeli élménye, amelyekről nem maradt
emléke, de a műszerek intenzív tevékenységet rögzítettek. Az
utolsót az érzelmi tartalma tette különlegessé. A véranalízis először
félelemre utaló anyagokat mutatott, ami aztán átváltott egy magas
szerotoninszintű nyugalomba.
 – Téves a feltevésem, hogy esetleg átlépett a mennyországba? –
kérdezte Warren, és látta, hogy Stern idegesen dörzsölni kezdi az
orrát a javaslat hallatán.
Micsoda istentelen bolond! Az ilyen sohasem tud kiszabadulni a
saját acélkalitkájából, aminek egyik oldalán az értelem fénye
pislákol, de a másikon csak a halál sötét verme várja.
– Igen figyelemreméltó gondolat – jegyezte meg Elizabeth –, és
még az is lehet, hogy igaz. Egyelőre azonban nem számolt be semmi
klasszikusnak nevezhető élményről, mint az alagút, a ragyogó
fények vagy a mennyei nyugalom. Pusztán az apjával baseballozott.
– Az apja már meghalt, ugye?
– Igen – bólintott Elizabeth.
– Tehát lehetséges, hogy az apja szellemével került kapcsolatba?
Ám mielőtt Elizabeth megszólalhatott volna, Stern közbevágott:
– Vagy egyszerűen álmodott, közvetlenül a felébresztése előtt.
Warren a legszívesebben megfojtotta volna Morris Sternt.
– További vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy következtetést
vonjunk le – nézett Elizabeth Warrenre.
– Az a lényeg – folytatta Stern –, hogy egyelőre nincs elég
adatunk ahhoz, hogy eldöntsük, egy halott szerettünk érzékelése
már úgynevezett spirituális érzékelés, vagy csupán a halántéklebeny
izgatására adott válaszreakció a hosszú távú memória részéről.
Szerintem inkább ez utóbbi.
– Megingathatatlan, mi? – nézett rá Warren.
– Ingok én, csak lássam a bizonyítékot.
– Az kétségtelen, hogy fölöttébb biztató, ahol tartunk – avatkozott
közbe Elizabeth, hogy elejét vegye az acsarkodásnak.
Warren bólintott.
– Oké, és mit tudunk róla?
– Hogy szüksége van a pénzre.
– Ez nem teszi egyedülállóvá – jegyezte meg Warren.
– Nem. Az apja elhagyta őt és az anyját, amikor a gyerek
körülbelül tízéves lehetett. És azt állította az első teszt során, hogy
érzékelte a jelenlétét. Bár erről bővebben nem beszélt, az az érzésem,
hogy nagyon szeretne kapcsolatba kerülni vele.
– Ahogy mindannyian – bólintott Warren.
 – Elizabeth a fiú biológiai apjáról beszél, azzal szeretne a srác
kapcsolatba kerülni – jegyezte meg Stern kicsit élesen.
– Azért az sem baj, ha valaki a mennyei Atyával is képes
kapcsolatot létesíteni. A magához hasonlókra is ráférne – vágott
vissza Warren, majd Elizabethre nézett. – Mi a következő lépés?
– Újabb felfüggesztés. A mostani péntekre tervezzük.
– Szeretnék találkozni valamikor ezzel a fiatalemberrel – jelentette
ki Warren, majd az órájára pillantott: egy óra múlva találkozója volt
a könyvelőjével, azonban látta Elizabeth arcán, hogy a nőből
kikívánkozik még valami.
– Nem szeretlek rossz hírekkel traktálni – kezdett bele, nagy
levegőt véve –, de egy újabb kollégánkat veszítettük el néhány napja,
Roger Devereux-t. Őt is, a feleségét is lelőtték, a rendőrség szerint
gyilkosság-öngyilkosság történt.
– Te jó ég, ez rettenetes!
– Valóban. Nem volt tudomásunk arról, hogy gondok lennének
köztük – tette hozzá Elizabeth.
– Roger nagyon jó ember volt – szólt közbe Stern. – Ő segített a
képalkotó szoftver kifejlesztésében. A felesége is neurológus volt,
együtt dolgoztak. Borzasztó veszteség.
– A rendőrség nem talált semmi más magyarázatot. Nem tudjuk,
mi állhatott a dolog mögött – fűzte hozzá halkan Elizabeth.
– Egy hónapon belül ő a harmadik ember, aki kapcsolatban volt a
projekttel, és meghalt, ugye?
– Sajnos igen.
Annak ellenére, hogy a kutatás minden anyagi terhét Warren
állta, kizárólag a projekt irányítóit ismerte, arról nem volt tudomása,
kiket szerződtettek a részfeladatokra. A projekt irányítóin és néhány
technikuson kívül azonban senkinek sem volt tényleges fogalma a
kutatás teljes spektrumáról. Ez egyfajta óvintézkedésül szolgált,
hogy még véletlenül se szivároghassanak ki részletek addig, amíg ő
maga elő nem áll a bebizonyított nagy bejelentéssel a
televízióadásban.
– Talán csak szerencsétlen véletlen, nem? – nézett rájuk Warren. –
De azért tudják folytatni nélküle is a munkát?
 – Igen, természetesen – válaszolta Stern. – Sarah Wyman nagyon
tehetséges.
– A másik lehetséges magyarázat viszont az, hogy a három halál
nem véletlen, hanem valami piszkos játszma része – jelentette ki
Warren.
– Mégis hogy lenne az? Tom Pomeroy szívrohamot kapott,
LeAnn Cola pedig gázmérgezésben halt meg.
– Valóban, de az ilyesmi megrendezhető úgy, hogy ne tűnjön föl
egyből. Mint ebben az utolsó esetben. Gyilkosság-öngyilkosság, na
persze.
– De miért?
– Hogy figyelmeztessenek bennünket: álljunk el a terveinktől.
– És kinek állna ez az érdekében?
– Azt nem tudom – rázta a fejét Warren. – De a világban elég sok
félőrült fundamentalista él, aki ellenzi, amit csinálunk.
Gladstone is sokszor kapott fenyegető leveleket, telefonhívásokat
vagy e-maileket, legtöbbször olyan ostoba fajankóktól, akik arra
panaszkodtak, hogy hiába a befizetett adományuk, még mindig
ugyanolyan nyomorúságos az életük, mint korábban. De azóta, hogy
megkezdte az örvendezés napjáról szóló prédikálását a műsorában,
rengeteg kegyetlen bírálat és fenyegetés érte, jelezve, hogy jó lesz
vigyázni. Talán egyesek bizonyos következtetésekre jutottak Warren
internetes és tévés buzdításaiból, miszerint a keresztényeknek
egyáltalán nem kell félniük a tudománytól, inkább arra kell
törekedniük, hogy megértsék annak lényegét. Az a gondolat is
meghökkenthetett másokat, hogy míg az ateisták a maguk racionális
univerzumában a véletlenben találnak bizonyos dolgokra
magyarázatot, addig a felvilágosult lelkek a maguk univerzumában
egy racionális Teremtő keze munkáját látják. És az is lehet, hogy volt
olyasvalaki, aki összekapcsolta mindezt Warren halálközeli
élményről szóló könyveivel.
– Minden eshetőségre számítva, nem árt nagyon óvatosnak
lennünk. Nem kell külön hangsúlyoznom, milyen sok forog kockán.
– Az egész labor és a körülötte lévő terület be van kamerázva.
Igazolvány nélkül nem lehet bejutni.
 – Talán eljött az ideje annak, hogy valami őrző-védő biztonsági
szolgálatot, fegyveres őrséget vegyünk igénybe. Amelyik
praktikusabb.
– Rendben.
– Ha ezeket a haláleseteket figyelmeztetésnek szánták – szólalt
most meg Stern –, esetleg a tévéadásban is bölcsebb lenne egy kis
visszafogottságot tanúsítani. Az örvendezés napjának hirdetése csak
olaj a tűzre.
Warren Sternre nézett, és komolyan elgondolkodott azon, hogy
ez az ember nem egy báránybőrbe bújt farkas-e. Lehet, hogy csak
tetteti, hogy egy felvilágosodott zsidó, de valójában az Opus Dei
vagy a Jézus Testvérisége beépített ügynöke, és ő írogatja azokat a
vitriolos és kegyetlen blogbejegyzéseket Warren halálközeli
élménnyel kapcsolatos írásairól. Az igazi kérdés persze az volt, hogy
ki és hogyan szerzett tudomást bármiről is.
– Lehet, hogy van benne igazság. Majd ha elérjük a célunkat,
akkor állunk elő teljes vértezetben.
– Mi addig is keresünk egy biztonsági céget – jelentette ki
Elizabeth.
– Helyes – bólintott Warren, de látta, hogy Elizabeth még mindig
feszült.
– Persze ehhez források is kellenek – bökte ki a nő. – Anyagiak.
– Te anyagi ügyekben nem ismersz tréfát, Elizabeth – nevetett fel
Warren. – Küldjétek a számlát. Cserébe derítsétek ki, hogy ki
szivárogtat.
 43
 
Zack újra a tengerparton volt, de most nem úgy nézett ki, mint a
múltkor, mert dagály volt, ráadásul a levegő lehűlt, és a távolban
már köd gomolygott. Valahogy a nézőpont is más volt. Zack nem a
homokfövenyen sétált, hanem fölülről lefelé nézett vissza a
partszakasz legvégében lévő falépcsőről, amely a parti szikla tetejére
vezetett. Ismerte ezt a részt, de most magasabbnak tűnt, mint
amilyenre emlékezett. Igaz, a part is szinte végtelen hosszúnak
tetszett. Valahol a távolban állt a ház, amit nyárra kibéreltek, de
innen nem látszott. A másik irányban a csatornának kellett lennie. A
párába vesző messzeségből ide vélte hallani a hajók ködkürtjeit, és
mintha a csatornát jelző, villogó vörös fényeket is látta volna. A
lépcső alatt az öböl átláthatatlan acélszürkeségbe veszett.
– Majdnem ott vagyunk.
Felnézett. Az apja. Úgy tíz lépcsőfokkal lehetett előtte, felfelé
igyekezett a lépcső teteje felé.
– Apa! Várj!
Az apja azonban csak kapaszkodott egyre feljebb, anélkül hogy
visszanézett volna.
– Erre!
Zack érezte, hogy a lába fáradt, de tudta, hogy nem maradhat le,
mert az apja mondani akar neki valamit.
– Apa! Egy kicsit lassabban!
Úgy tűnt, az apja meg se hallja. Vagy talán a tenger felől érkező
szél zaja nyomta el a hangját? Zack összeszedte magát, próbálta
legyűrni a fáradtságot, és továbbkapaszkodott. Amikor újra
felpillantott, a lépcső teteje már csupán tíz-tizenkét lépcsőfoknyira
lehetett. De valami mintha más lett volna. Az apja ruhája
megváltozott: a fürdőnadrág és a meztelen felsőtest helyett most
barna fürdőköpenyfélét látott maga előtt. Ez meg miként lehetséges?
Hogy a dolog még furcsább legyen, a fenti látvány is
megváltozott: a Manomet-sziklára vezető lépcső nem egy tisztásra
érkezett, ahol az óceánra néző házak álltak, ahogy erre emlékezett.
Nem, sűrű erdő fogadta. Az apja fejét egy hegyes végű kapucni,
szinte csuklya fedte, ami rossz érzést keltett Zackben. Az apja egy
pillanatra visszafordult, de az arcát nem lehetett látni.
– Erre! – szólt, és nekiindult az erdőnek.
Zack igazából nem is hallotta az apja hangját, csak magában
képzelte azt, hogy bizonyára ezt mondja. Kifulladt a
lépcsőmászásban, ezért egy pillanatra megállt.
– Várj!
Az apja azonban megállás nélkül tört előre a sűrű erdőben.
– Apa! Várj! Ne hagyj itt! – kiabálta, aztán lihegve a nyomába
eredt, mert nem akarta szem elől téveszteni az egyre távolodó
alakot.
Bukdácsolt a sűrű bozótosban.
– Apa! Ne hagyj itt!
De az apja csak ment előre, és már alig látszott.
– Apa! Én vagyok az, Zack!
A barnába öltözött figura egyre-másra eltűnt, majd újra
előbukkant a fák között, miközben mind mélyebbre hatolt az
erdőben. Zack ijedten döbbent rá, hogy talán az apja szándékosan
nem figyel rá oda. Hogy nem akar mondani neki semmit, szeretné
inkább elveszíteni.
– Én is a fiad vagyok!
Hirtelen elfogta a düh, majdnem szétrobbant tőle. Azok
meggyilkolták Jake-et, amivel az apját is szeretetre képtelen lénnyé
változtatták.
– Miért nem vársz meg?
Amennyire csak tellett tőle, igyekezett nem orra bukni a száraz
ágakban és a fatönkökben, és a nyomában maradni. Fogalma sem
volt arról, hol vannak, hogy került ez a végtelennek tűnő erdő a
Manomet-sziklán lévő elegáns otthonok helyére, és vajon mi
történhetett a házakkal. Állandóan szem elől tévesztette a sötét
figurát, aki nesztelenül haladt előre a fák között.
Zack sokszor utánakiáltott, de az apja ügyet sem vetett rá, nem
állt meg, nem szólt vissza. Zack szívét rémülettel töltötte el a
gondolat, hogy talán sohasem éri utol, és örökre utat téveszt az
egyre sötétebb rengetegben.
 Egyszerre valóban elvesztette az apját. Megállt. Nem hallott
semmi mást, mint a saját lihegését. De madárszó, tücsökciripelés se
hallatszott. Semmi más, csupán a fák koronájának tetején süvítő szél
zúgása.
Kis ideig csak állt ott, próbálta összehúzni magát a hűvös
levegőben.
Hirtelen egy nagy madár rebbent fel ültéből valamelyik fa ágáról,
és hatalmas szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett. Sólyomféle
lehetett. Zack követte egy parányi tisztásig, ahol ismét meglátta a
csuklyás figurát. Mozdulatlanul állt ott, az arca egészen beleveszett
az alkonyi homályba, két karját pedig összefonta maga előtt. Nem
messze tőle egy hatalmas gránitszikla magasodott.
– Apa?
– Hogy vagy?
– Tessék?
– Hogy érzed magad?
Zack hunyorgott az MRI-vizsgáló ragyogó fényeitől. Hallotta
Sarah hangját, de az volt az érzése, mintha egy hangtompítón
keresztül beszélne. Megpróbált felülni, de a fejébe hirtelen fájdalom
nyilallott.
– Ne mozogj, amíg a nyugtató hatása egy kicsit alább nem hagy –
tanácsolta a lány, miközben kezdte leszedegetni az elektródákat
Zack mellkasáról.
Dr. Stern és dr. Cates az előttük lévő monitorokat bámulta.
– Üdv a fedélzeten – tűnt fel Zack látómezejében dr. Luria, aki
mögött szokás szerint ott állt az állványra erősített kamera, hogy
dokumentálják az eseményeket.
Nem sokkal később, kivárva, hogy Zack egy kissé összeszedje
magát, megkezdődött a szokásos kérdezősködés, hogy felmérjék az
éberségi állapotát: hogy hívják, hol van stb. Zack minden kérdésre az
elvárásoknak megfelelő választ adott.
– Sikerült érzékelnünk némi idegi aktivitást, miközben nem volt
velünk – mondta aztán dr. Luria. – Emlékszik bármire is?
– Egy falépcsőn voltam – felelte Zack gyorsan, mert szerette volna
rögzíteni a dolgot, amíg még emlékezett rá.
– Esetleg felismerte, hogy hol?
 – Sagamore Beachen. Ez a lépcső a partszakasz végén van, és
felvisz a Manomet-sziklához.
– Egyedül volt? – kérdezte dr. Luria.
– Nem. Az apám is ott volt. Ő kicsit előrébb járt, feljebb a lépcsőn
– magyarázta Zack. Sarah közben levette róla az összes elektródát és
vezetéket, és egy finom mozdulattal félresöpörte a fiú haját a
szeméből. Zack nagyon élvezte ezt a gondoskodást. – Aztán minden
megváltozott.
– Megváltozott? Hogyan?
– A lépcső tetején egy erdő volt, fák és bozótos mindenütt.
– Tehát nem olyan hely, mint amilyenre emlékezett? Mint amit
felismert volna?
– Ezt nem tudom, de az tuti, hogy nem az volt, mint ami az
emlékeimben élt.
– Nem volt olyan érzése, mintha testen kívüli élményben lenne
része?
– Nem, végig az én nézőpontomból láttam. De nem olyan volt,
mint egy álom. Tudja, amiben a dolgok töredékesen és egyfajta
időnkívüliséggel történnek. Teljesen valóságos volt, úgy éreztem,
hogy ott vagyok abban az erdőben.
– És követi az apját?
– Igen.
– Mondott valamit?
– Nem, de azt hiszem, azt akarta, hogy kövessem.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte dr. Luria.
– Azt nem tudom. Csak úgy éreztem – felelte a fiú, aztán dr. Stern
felé fordult, aki a számítógépe mellett ült, és őszinte érdeklődéssel
hallgatta Zack beszámolóját. – Ez egy igazi halálközeli élmény volt?
– Nem tudom biztosan – nézett rá Stern. – Aktivitást érzékeltünk
a halánték- és a fali lebenyben, ami arra utal, hogy külső inger érte
őket.
– Tehát akkor halálközeli? Nem egy egyszerű álom, ugye?
– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nem álmodott – jelentette ki
dr. Luria. – Az álommal kapcsolatos agyi területei szó szerint
aludtak. Ugyanakkor tapasztaltunk elektromos ingereket, amelyek
arra utalnak, hogy a forrásuk a maga agyán kívül keresendőek.
 – Hadd mondjak egy kicsit ellen – szólt közbe dr. Stern. – Ennek
ellenére lehet, hogy álom volt, amelyet közvetlenül az ébredése előtt
tapasztalt. Mert a megfigyelt aktivitások túlnyomó többsége a
felfüggesztett állapot legvégén jelentkezik.
Zack látta, hogy dr. Luria helytelenítően néz dr. Sternre.
– Csinálnunk kell még egy vizsgálatot.
– Egy újabb kiütés? – kérdezte Zack.
– Igen, persze némi idő elteltével. Huszonnégy óra, amíg a szer
teljesen kiürül a szervezetéből. Lenne kedve és ideje valamikor azt
követően?
Ha van összefüggés az átélt élmények között, akkor a tendencia
egyértelműen negatívnak mondható. Zack éppen ezért – az esetleges
ezer dollár ellenére – egy kicsit habozott.
– Azt hiszem, igen.
– Nagyon jó. Hadd csináljuk meg az elemzést, és utána
jelentkezünk.
Zack felöltözött, és Sarah kikísérte az épület előtt álló kocsihoz.
Miközben a lépcsőn igyekeztek felfelé, Zack hirtelen megállt.
– Figyelj, Sarah! Ott voltam. Nem álmodtam a dolgot.
– Biztos vagyok abban, hogy olyan érzés, mintha…
– Kivéve azt, hogy egy igazi álom esetében mindig van egyfajta
tudatosság, hogy ez csupán álom. Itt nem volt. Éreztem a
fenyőillatot. Éreztem a lábam alatt a finom homokot. Még most is
megborzongok a hűvös szellőtől. Minden létező érzékszervem részt
vett a dologban, nem úgy, mint egy álomban.
– Az elsődleges adatok is nagyon sok, érzékeléssel kapcsolatos
aktivitást mutattak.
– De?
– De ez előfordult más alanyok felfüggesztései során is, amikor is
utóbb, a számítások elvégzése után kiderült, hogy valójában csak
álomról volt szó.
– Mikor fogjátok biztosan tudni?
– Egy-két napon belül.
Bruce a kormány mellett üldögélve várta az épület oldalában
parkoló kocsiban.
 – Elizabeth mindig kérdezgeti, hogy egyedül voltam-e ezekben az
álomszerű vízióimban, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket.
Ez olyasmi, amit mérni tudtok?
– Nagyon reméljük, hogy képesek vagyunk az agyad
neuroelektromos viselkedésmintáit elkülöníteni minden mástól,
amit rögzítünk. Ha sikerülne a többi begyűjtött adatot egyfajta külső
létezésformával azonosítanunk, az komoly áttörést jelentene. Nem
okoz gondot még egy vizsgálat?
Zack nem tudta, mit feleljen. Ott állni abban a nyomasztó
erdőben, és bámulni azt a néma, csuklyás alakot nem olyan élmény
volt, amit szívesen megismételne az ember. Ugyanakkor egyre
erősebbé vált benne valami bizarr érzés, hogy a felfüggesztések
során egy furcsa történet bontakozik ki, amely mind sötétebb
titkokat tárhat fel.
A sír titkai – futott át az agyán dr. Luria megjegyzése.
– Úgy hiszem, nem.
– Akkor hamarosan találkozunk – búcsúzott Sarah, és megölelte.
 44
 
Roman kedvenc munkaeszköze egy 9 mm-es Beretta 92FS
Parabellum volt. A pisztoly neve egy latin mondásból származott –
Si vis pacem, para bellum –, ami azt jelentette: Ha békét akarsz, készülj
a háborúra. Ezekben a napokban úgy érezte, ez akár az ő mottója is
lehetne.
Leginkább azt kedvelte a Berettában, hogy nagy távolságból is
rendkívül pontos volt. A gyártó azzal büszkélkedett, hogy pár száz
méteren át szinte nyílegyenes a lövedék röppályája, de Romannek
erre különösebben nem volt szüksége, mert a legtöbb gyilkosságot
közvetlen közelről követte el. A 9 mm pedig minden körülmények
között garantálta a halált. A cső hossza különösen fontos volt, mert
jótékonyan hozzájárult a hangtompító hatásához. A hangtompítók
általában nem úgy működnek, ahogy az a filmekben látható.
Mindössze néhány száz decibelre mérséklik a lövés hangját. Mint
ahogy az autók hangtompítója, ez is visszatartja és szétterjeszti a
robbanáskor keletkező forró gázokat, lecsökkenti a nyomásukat, és
így amikor a golyó elhagyja a hangtompítót, a lövés hangja már jóval
halkabb. Úgyhogy minél hosszabb a pisztoly csöve, annál
eredményesebb a hangtompítás.
Roman viszonylag rendszeresen, két-három hetente felkereste a
pawtucketi lövészklubot, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. Évek óta
járt ide, azután is, hogy „hivatalosan” visszavonult. Roman saját,
egyedi megrendelésre készült célokat használt: volt hagyományos,
dartstáblára emlékeztető, de volt szarvas- vagy emberfigura is. Ma
egy egészen démoni kinézetű, fekete koponyát rakott ki célpontnak,
amelynek két hatalmas bikaszeme volt. De végül is mindegy volt,
mire céloz, mert maga a lövészet jelentette az igazi kikapcsolódást.
Miközben a szem-kéz koordinációra koncentrált, az agya kénytelen
volt kisöpörni a mindennapok sok száz apró és mihaszna
hordalékát.
Ma azonban úgy érezte, képtelen erre: a gondolatai egyfolytában
a Kashian kölyök körül forogtak.
Mindaz, amit tudott róla, teljesen összezavarta. Itt ez a srác, aki a
hegyi beszédet idézi eredeti nyelven, miközben félhalott. Egy
seregnyi ember járul oda hozzá, csodában reménykedve, van, aki
Jézus jelenlétét érzékeli a kórházi szobában, más pedig a Szűzanya
rózsáinak illatát véli érezni. Ugyanakkor Devereux azt állította, hogy
ezzel a fiúval kísérleteznek, és a segítségével próbálják
bebizonyítani, hogy létezik ez a fajta szellemvilág. Meglehet, pont
emiatt bérelték fel Romant a gyilkosságokra. De hát ennek nincs
semmi értelme.
Roman az interneten rákeresett a halálközeli élmény kifejezésre,
és több száz beszámolót talált. Legtöbbjük első kézből származó
leírás volt olyan emberektől, akik kis híján meghaltak egy balesetben
vagy a kórházban, miközben azt érezték, hogy egy alagútban
haladnak valami fény felé, hogy boldog, paradicsomi állapotba
kerültek, találkoztak halott szeretteik szellemével és egyéb szent
lelkekkel.
Talált persze keresztény weboldalakat is, amelyek a halálközeli
élménnyel foglalkoztak. Ezek a honlapok habozás nélkül elítélték
még a gondolatát is annak, hogy valaki a halott rokonaival, esetleg
szentekkel kommunikáljon, és harsányan hangoztatták, hogy
mindazokra, akik ilyesmivel próbálkoznak, „óriási spirituális
veszélyek” leskelődnek. Szerintük nyilvánvaló, hogy ezek a
találkozások nem az illetők elvesztett szeretteivel vagy Jézussal
következtek be, hanem démonokkal, akár magával a Sátánnal,
akinek csak és kizárólag az a célja, hogy megtévesztett áldozatait
kiszakítsa az Úr kebeléből. Az ilyen oldalak szerint a legrosszabbak
legrosszabbjai a halálközeli élmények sarlatánjai voltak, akik
kihasználták a gyász sújtotta emberek sebezhetőségét. Egy blogger
azt állította, hogy egy szerettünk halála Isten szerető karjaiba kell
hogy vezessen bennünket, nem eredményezheti azt, hogy hamis
reményt ígérő, hazugságokkal teli modern könyvek olvasására
ragadtatjuk magunkat.
Az olvasottakban megmutatkozó két véglet nem csupán
felkeltette Roman kíváncsiságát, de kissé el is bizonytalanította szent
missziójában. Célra tartotta a pisztolyát, és öt lövést eresztett a
koponya homlokába, miközben arra gondolt, hogy jó lesz egy kicsit
közelebbről szemügyre venni ezt a kölyköt.
 45
 
– Egy kis meglepetéssel készültünk – mondta dr. Luria, amikor
következő kedden felhívta Zacket. – Ma nincs felfüggesztés, viszont
öltözzön elegánsan.
Mindössze ennyit közölt, meg azt, hogy a szokásos helyen várja
az autó.
Zack elegánsnak mondható ruhatára viszonylag szolid volt: egy
kék zakó, egy vászonnadrág és egy ing. Az egyetlen nyakkendőjét a
zoknik közé begyűrve találta meg, ezért kénytelen volt kivasalni.
Pontban hatkor ott állt a Huntington és a Massachusetts sarkán, és
ez alkalommal nem Bruce és a terepjáró jött érte, hanem egy elegáns
limuzin. Aminek a sofőrje hajlandó volt a kommunikációra.
– Hová megyünk? – kérdezte Zack, miután beszállt.
– A Taj Bostonba.
Zack már hallott róla, és tudta, hogy az elegáns szálloda nem az a
hely, ahol csóró egyetemisták szoktak lebzselni.
– Nem hangzik rosszul.
– Jól gondolom, hogy nem idevalósi?
Bár Zack a várostól tizenöt kilométernyire született és
nevelkedett, nem akart belebonyolódni a dologba.
– Igen, csak nemrég érkeztem.
– Honnan?
– Maine-ből – vágta rá, maga se tudva, miért.
Pár perccel később a sofőr megállt egy olyan szálloda főbejárata
előtt, aminél elegánsabbat Zack még életében nem látott. Amikor a
sofőr kinyitotta előtte az ajtót, a zsebeiben kutatott némi pénz után,
de a fickó elhárította, mondván, minden el van rendezve.
– A tizedik emelet lesz – nyújtott át Zacknek egy, a
Commonwealth lakosztályba szóló meghívót. – Érezze jól magát
Bostonban!
Zack megköszönte a kedvességét, majd belépett az épületbe. A
lobbiban nyüzsgő emberek elegáns külseje rögvest tudatosította
benne a saját végtelen csóróságát. Mindenki úgy nézett ki, akárha
egy prospektusból lépett volna ki. Az előcsarnok két oldalán csillogó
üzletek sorakoztak, kirakataikban vagyonokba kerülő ruhák és
ékszerek pompáztak. A lift leginkább egy ékszerdobozra
emlékeztetett. A tizediken Sarah köszöntötte egy olyan testre simuló,
smaragdzöld ruhában, amelynek láttán Zacknek elállt a lélegzete.
– Elképesztően jól nézel ki – motyogta zavartan.
– Te is nagyon elegáns vagy – mondta a lány mosolyogva, és
megölelte.
Belekarolt Zackbe, majd ajtók sora előtt elhaladva elvezette a fiút
a lakosztályba, amelynek egyik fala teljes egészében ablak volt, és az
alatta elterülő parkra nézett. Belépve jól öltözött férfiakat és nőket
látott, egyesek kanapékon és karosszékekben ülve beszélgettek, míg
mások, kezükben koktéllal, laza csoportokba verődve társalogtak.
Zack felismert néhány arcot a laboratóriumból, például Morris
Sternt, akin kék zakó volt, meg Byron Cateset, aki elegáns szürke
öltönyt viselt. Pincérek jártak körbe az italokkal és az előételekkel.
Az egyik fal mellett hosszú asztalokon az állóbüfé fogásai látszottak
gondosan elrendezve.
Amikor dr. Luria észrevette őket, integetve invitálta őket oda
ahhoz a csoporthoz, amellyel éppen beszélgetett.
– Na, itt is van! – nyugtázta, és olyasfajta közvetlenséggel
köszöntötte Zacket, mintha a kedvenc unokaöccse lett volna. –
Szeretném, ha megismerkedne egy nagyon fontos emberrel. Zack
Kashian, hadd mutassam be dr. Warren Gladstone-t.
Gladstone magas, sovány ember volt. Kisfiús arcán feszes volt a
bőr, ami láttán Zackben felébredt a gyanú, hogy a fontos ember talán
ráncfelvarráson esett át. Nyakának jóval petyhüdtebb bőre
alátámasztotta ezt a feltevést. Csokoládébarna haja tökéletesen volt
nyírva, viszont az enyhén őszülő pajesszal olyan benyomást keltett,
mintha festett lenne. Zack felé fordulva az arcára az a fajta széles
mosoly ült ki, amilyet csak filmekben lát az ember.
– El sem mondhatom, mennyire örülök, hogy megismerhetem –
rázogatta hevesen Zack kezét. – Maga igazi kincs a projektünk
számára. Amúgy csak megjegyzem, hogy én a teológiai tudományok
doktora vagyok, semmi közöm ehhez a csomó orvoshoz.
– Én is nagyon örülök – felelte Zack.
Teológia?
 Elizabeth, szintén ragyogó mosollyal az arcán, diszkréten
Gladstone karjára tette a kezét.
– Warren nagyon elismert író és televangélista. Ő támogatja olyan
gálánsan a kutatásainkat. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle.
– Részemről a megtiszteltetés, és bizony meglesz ennek a haszna
– felelte Warren. – Szóval maga a Northwesternre jár?
– A Northeasternre.
– Persze, persze, elnézést. Mit tanul?
– A szakdolgozatomat angol irodalomból írom.
– Nagyszerű. Az angol volt a kedvenc tárgyam a teológiai
fakultáson Chattanoogában. Ott fedeztem fel magamnak
Shakespeare-t, akihez fogható isteni tehetség talán nincs még egy az
irodalomtörténetben.
Zack udvariasan bólintott, miközben Gladstone
feltartóztathatatlanul beszámolt neki a tárgyakról, amelyeket
hallgatott, azokról a színielőadásokról, amelyeknek részese volt, és
amelyekből, a fiú megrökönyödésére, ha csak néhány sort is, de
idézett.
– A kedvencem, természetesen, a Hamlet volt, Poloniust játsztam
benne.
– Tényleg? – nézett rá Zack, miközben arra gondolt, milyen
testhezálló szerep: talán Polonius a legfelfújtabb hólyag az egész
nyugati irodalomban.
– Végül második lettem az angol irodalom rangsorában.
Szerettem volna költő lenni, és melléktárgyként angolt hallgattam a
szemináriumban.
Egy pincér közeledett egy tálcányi pezsgővel és fehérborral, így
aztán Elizabeth megragadta a kínálkozó alkalmat a szózuhatag
felfüggesztésére.
– Warren! Engedjük Zacket, igyon egy kis pezsgőt, és hadd
nézzen körül! Majd egy kicsit később folytatjuk ezt a beszélgetést.
– Persze. „Senki sem is indítja azt nevetésre; de nem is csoda,
hiszen bor-nemisza.” Ismerős?
– Elsőre Falstaffnak tetszik.
– Nagyon jó – veregette meg elismerően Zack vállát Gladstone. –
Shakespeare IV. Henrik, második rész. Szegődjön a boritalhoz, aztán
még beszélgetünk.
Sarah csatlakozott a pincér felé igyekvő Zackhez, aki továbbra is
az iménti találkozás hatása alatt volt.
– Méghogy ő volt a második a rangsorban, na persze!
Inkább az összevissza fecsegésben.
– Képzelheted, ki lehetett az első!
– Biztos valami Tourette nevű srác.
Sarah fölnevetett. Megszerezték az italjaikat, sőt egy csendes
sarkot is találtak nem messze az ablaktól.
– Légy kedves vele – tanácsolta Sarah. – Ő Elizabeth cukros
bácsija. Azon a funkcionális MRI-berendezésen réztábla örökíti meg
a nevét.
Ez teljesen logikusnak tűnt, hiszen nincs az az egyetem,
kormányzati szerv vagy bármilyen komolyan vehető tudományos
szervezet, amely halálközeli élmények kutatását támogatná.
– És a többiek? Kik ezek?
– Nyilván a barátai és az üzletfelei. Meg a követői.
– Elég szép méretű gyülekezete lehet.
– Van mögötte néhány bestseller is.
– Bestseller? Miről?
– A halálközeli élményekről.
Zacknek ekkor esett le a tantusz. Hát persze, W. G. Gladstone
tiszteletes.
– Ez az a pasas? Az Alagút a mennyországba szerzője?
– Ő bizony.
– Hát ez hogy lehet?
Amikor a halálközeli élményre keresett a neten, meglepve látta,
hogy Gladstone könyve azon kevesek közé tartozik, amely felkerült
a The New York Times bestsellerlistájára. Arra is emlékezett, hogy a
kötet tartalmazott személyes vallomásokat is, köztük Gladstone-ét is.
Azt állította, hogy kis híján meghalt egy súlyos asztmarohamtól
néhány évvel ezelőtt, és ez az élmény indította el mostani hivatása
felé.
Közzétett interjúkat is: halálközeli élményen átesett emberekkel
beszélgetett, vakokkal, ateistákkal, még gyerekekkel is, akiknek
rövid találkozása a halállal paranormális jelenségeket váltott ki.
Gladstone könyvét az tette különlegessé, hogy felekezeti
elkötelezettség nélkül értelmezte a halálközeli és a túlvilági
élményeket. Könyvében szabályosan ünnepelte a „létező fénynek”
ezt a felekezettől független gyógyító erejét.
Zack emlékezett azokra a bírálatokra is, amelyek azt tették szóvá,
hogy visszaélve a gyülekezetben betöltött szerepével, Gladstone
ráerőszakolta a könyveit a hívekre, ráadásul kritikusai ezekben
olyan keresztényellenes gondolatokat is találni véltek, mint hogy
nem kell félni a haláltól, hogy Jézus tartózkodott az ítélkezéstől,
vagy hogy a mennyország nyitott kapukkal vár. Az egyik bíráló
odáig ment, hogy azt írta:
„Gladstone mennyországában olyan kerti mulatságon vehet részt
az ember, ahol egy asztalnál ülhet Teréz anyával és Adolf Hitlerrel.”
Persze nem meglepő módon a kritikák túlnyomó része konzervatív
vallásos körökből származott.
Miközben Sarah-val beszélgetett, Zack észrevette, hogy egy
kigyúrt, kopasz fickó lép oda Gladstone-hoz, és súg valamit a fülébe.
Ahogy előrehajolt, látszott, hogy valami dudorodik a zakója alatt.
– Ki az a pofa ott szürke öltönyben? – fordult Sarah-hoz.
– Azt hiszem, Gladstone egyik asszisztense. Miért?
– Csak kérdeztem – felelte Zack.
A fickónak fegyvere van.
Az állófogadás menüjében többek között languszta, rák Newburg
módra és különböző kagylós ételek szerepeltek. Sarah és Zack
megállt egy asztalnál, és ott falatoztak. Zack kétszer is repetált a
langusztából. Később Gladstone is arra tévedt, és Zacket magával
invitálta az ablak közelébe, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. A
kopasz fickó és egy másik tisztes távolságból figyelte őket. Sarah
odapillantott, majd megvonta a vállát.
– Csak szerettem volna kihasználni a lehetőséget a nyugodt
beszélgetésre négyszemközt – azzal Gladstone átnyújtott Zacknek
egy névjegyet.
A névjegyen felhőn áttörő fénynyalábok látszottak.
Aranybetűkkel az állt rajta, hogy IstenFénye, alatta telefonszámok, e-
mail-cím és egy Gladstone prédikációit összegyűjtő honlap címe
szerepelt. A másik oldalára ez volt írva:
  
SZÖVETSÉGET KÖTÖTTÜNK A MINDENHATÓ
ÚRISTENNEL, HOGY A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ
SEGÍTSÉGÉVEL TERJESSZÜK A MESSIÁS ÜZENETÉT AZ EGÉSZ
VILÁGON.
 
– Elizabeth mesélt nekem a kiváló vizsgálati eredményekről.
– Remélem, elégedett velük – jelentette ki Zack, és közben
megállapította, hogy a megereszkedett toka tényleg nem passzol a
kifeszült, sima arcbőrhöz.
– Amint azt talán tudja, magam is éveken át kutattam a
halálközeli élményt, és nagyon sok biztatót hallgattam végig annak
reményében, hogy találok valami kézzelfogható bizonyítékot a
létezésére.
Zack bólintott, és már sejtette, miről fog szólni ez a beszélgetés.
– Zack, szeretném a legautentikusabb forrásból megtudni a
dolgokat – itt Warren közelebb hajolt: – Mivel magyarázza, hogy
Jézus szavait idézte a hegyi beszédből arámi nyelven?
– Nem tudom – válaszolta meglepődve Zack, mert nem ezt a
kérdést várta.
– Esetleg valaki megtanította?
– Nem.
– Nem lehet, hogy az iskolában tanulták?
– Nem emlékszem ilyesmire. Gladstone eltöprengve nézett rá.
– Gondolom, sejti, hogy én mivel magyaráznám – mondta végül,
majd folytatta: – Maga történelmi jelentőségű áttörés szereplője a
neurológia, a biológia, a teológia és mindenféle tudomány területén.
Elizabeth és csapata csak és kizárólag maga miatt az emberiség egyik
legnagyobb felfedezésének küszöbén áll. Felfogja maga ezt?
– Valószínűleg nem teljesen.
– Nem baj, ki is lenne képes rá? Ha a további eredmények is
hasonlóképpen biztatóak, akkor kötelességünk mindezt megosztani
az egész világgal. Remélem, egyetért velem abban, hogy a világnak
tudnia kell, hogy a tudomány megerősíti a lélek továbbélését.
– Azt hiszem – nyögte ki Zack, miközben egyre kellemetlenebbül
érezte magát.
 – Azt hiszi? Csak azt hiszi? Zack! Egyértelmű bizonyítékot
kapunk arról, hogy létezik a túlvilági élet, következésképpen a
mindenható Úristen!
Zack érezte, most egy hosszabb okfejtés következik.
– Zack! A Biblia azt tanítja, hogy a hit megerősít bennünket a
reményeinkben, meggyőz minket a nem látható dolgok létezéséről.
De a valóságban az emberek hosszú évezredeken át nem azért hittek
az Úrban, mert hittek a nem látható dolgok létezésében, hanem mert
bíztak másokban, akik azt állították, hogy ismerik az Istent: a
családtagjaikban, a barátaikban, papokban, lelkipásztorokban,
rabbikban, imámokban, valakikben. A keresztények számára a
bizalom forrása Jézus Krisztus alakja és tanítása. De ez nem
ugyanaz, mint ha kézzelfogható bizonyítékra alapozzuk ezt a hitet.
Mert bizonyíték nélkül a hit joggal tartható irracionális dolognak. Ez
húzódik meg a tudomány és a vallás között több száz éve folyó vita
hátterében. Ez az oka annak, hogy az ateisták olyan lenézően
beszélnek a vallásról. Mert nincs semmi, csak a hívők hite a hitben.
Warren arca felragyogott.
– De a maga révén minden megváltozik! Maga a kézzelfogható
bizonyíték! A maga szelleme kilépett testi mivoltából, és az alagúton
át eljutott a szellem birodalmába.
Zacknek eszébe jutott, ahogy az éjszaka közepén próbálja
kiszabadítani magát a homoksír fogságából, aztán a napsütötte
fövenyre kerül. Holtbiztos volt abban, hogy ez az egész csak valami
intenzív álom, amely elsősorban az agyát érő elektromos és kémiai
befolyás eredménye.
– Igen – bólintott, csak hogy meg ne sértse Gladstone-t.
– Jól van – veregette meg a vállát elégedetten a házigazda. – Lesz
majd nagy hűhó a dolog körül, az biztos. Már látom az interjúkat
olyanokkal, akik elmesélik, hogyan változtatta meg örökre az
életüket az, hogy megtapasztalták az isteni fényt. Tucatszám lesznek
ilyenek, és az egész a maga hihetetlen élményeiben csúcsosodik ki.
Zack egészen elfeledkezett arról, hogy beleegyezését adta a
felfüggesztés során készített videók közreadásába.
– Pusztán videófelvételekkel azonban nem lehet az igazság
nagyszerűségét a maga teljességében visszaadni. Nagyon szeretném,
ha személyesen tenne tanúbizonyságot az IstenFénye gyülekezet,
nem, az egész világ előtt.
– Úgy érti, azt szeretné, hogy vegyek részt a műsorában?
– Pontosan. Nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha
megoszthatnám magával a szószéket.
Zack végtelenül kínosan érezte magát. Gladstone milliókat
fektetett be annak bizonyítására, hogy van túlvilági létezés, és most
azt akarja, hogy Zack együtt kufárkodjon vele.
– De hisz nincs különösebb mondanivalóm.
– Most még nincs, de majd lesz – jelentette ki Gladstone, azzal
megragadta Zack karját, és olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy az
érezte a tiszteletes által elfogyasztott whiskyk illatát.
– Én csak megágyazok az egésznek.
Zacknek nem tetszett a dolog. Van egy állítólagos testen kívüli
élmény, és Gladstone pusztán erre alapozva rá akarja venni, hogy
segítsen neki eladni egy csomó könyvet, népszerűsítse a hitét no és
persze őt magát mint a második eljövetel hírnökét.
– Végig fogom gondolni.
– Nagyszerű. És ne feledje, ez jóval több, mint megtiszteltetés.
Erkölcsi kötelességünk megosztani a sikerünket a világgal, amely
évezredek óta szenved a láthatatlan dolgokba vetett hit miatt.
Zack erőtlenül bólintott, de a fejében az járt, hogy az egyetlen
láthatatlan dolog, amiben ő hisz, a következő ezerdolláros csekk.
– Addig is, élvezze az Úr kegyelmét – mondta búcsúzóul
Gladstone.
Zack fürgén távozott, és miközben Sarah-t kereste, azon
töprengett, vajon hol is hallotta már korábban ezeket a szavakat.
Azért túlságosan nem izgatta magát ezen: elég volt megpillantania a
lányt, aki pezsgővel a kezében közeledett felé, hogy kiröppenjen a
kérdés a fejéből. A lány annyira gyönyörű volt smaragdzöld
ruhájában, hogy Zack üdvözült mosollyal az arcán bámulta.
 46
 
Hogy felvitte az isten a kölyök dolgát. Két órát töltött a Tajban, és
egy sofőr vezette limuzin hozta. Ugyan Roman soha nem járt
főiskolára, de azt azért tudta, hogy a diákok nem szoktak a város
legfelkapottabb szállodájában találkozni a professzoraikkal.
Amúgy a srác egyáltalán nem nézett ki nagymenőnek. Teljesen
átlagosan öltözködött, egy egyetemi lakást bérelt, és mindenhová
biciklivel vagy tömegközlekedéssel ment.
Hacsak nem az a pofás kis barátnője a magyarázat. A lány külön
érkezett, ám most együtt léptek ki a szállodából, és nagyon jól nézett
ki ragyogó zöld ruhájában. A limuzin várt rájuk. Lehet, hogy egy
esküvőn voltak. Vagy valami más, hasonló ünnepségen. Mivel külön
érkeztek, szinte biztosan nem randiról van szó.
Roman követte a limuzint, először a Storrow Drive felé, majd
tovább nyugati irányba. Áthajtottak a Larz Anderson hídon, és végül
a Harvard Square-en álltak meg, az előtt az épület előtt, ahol Sarah
lakott. A fiatal pár kiszállt, és bementek a házba.
Roman ránézett a BlackBerryjére. Öt órát töltött megfigyeléssel, és
nem tudott meg többet, mint hogy a srác és a lány részt vett valami
puccos eseményen, most pedig együtt vannak a csaj lakásában.
Micsoda időpocsékolás, gondolta magában.
Vagy talán nem.
 47
 
Sarah lakása a második emeleten volt. Úgy tűnt, a nappali két
meghatározó színe a fehér és a drapp, és Zack úgy érezte, itt minden
a helyén van. A Harvard Streetre néző ablakokkal szemben egy
nagy, hívogatóan kényelmes kanapé állt, előtte pedig egy
kávézóasztalka, rajta vázában friss tulipánok. Két fehér állólámpa
gondoskodott arról, hogy a szobát kellemes, meleg fény töltse be. A
kanapéval szemben két könnyű rokokó fotel állt. A falat poszterek
borították, a többség francia kávéházi jelenetet ábrázolt. A lány
láthatóan vonzódik irántuk.
– Hogy van az, hogy a te lakásod úgy néz ki, mint ahol most
készített fotósorozatot az Architectural Design, az enyém meg úgy,
mint amelyiket bombatámadás ért?
– Talán mert számítottam arra, hogy vendégem lesz.
– Rólam beszélsz?
A lány elmosolyodott.
– Másrészt te pasi vagy.
– Aminek most kimondottan örülök.
A kandalló párkányán fényképek sorakoztak: néhány a szüleiről,
de volt egy a diplomaátadásról, ahol a mosolygó Morris Stern
látszott Sarah mellett.
Kimentek a konyhába. Zacknek az volt az érzése, hogy a testre
simuló smaragdzöld ruha járás közben mintha folyadékként venné
körül a lányt.
– Vörös vagy fehér? – mutatott Sarah a hűtőszekrény tetején álló
borosüvegekre.
Zack levett egy üveg cabernet sauvignont, és mialatt Sarah a
poharakról gondoskodott, kinyitotta. Töltött, aztán koccintottak.
– Szép, mélytüzű, sötét.
– A bor?
– A szemed.
– Ez kedves – mondta Sarah, majd kézen fogta a fiút, és
visszavezette a nappaliban lévő kanapéhoz. – Na és mi a
benyomásod Gladstone tiszteletesről?
Zack leült a lány mellé.
 – Amellett, hogy igazán lehengerlő személyiség, azt hiszem,
tényleg fontos ember.
– Nélküle nem létezne a labor.
– Azt hiszi, hogy megtalálja az ígéret földjére vezető utat.
– Igen, ez a televangélista vonal.
– Lehet, de azt várja, hogy én mutassam meg az utat – tette hozzá
Zack. – Mégis mit remél, milyen halálközeli élményeim lesznek?
– Nem hiszem, hogy lenne konkrét elvárása.
– Úgy értem, eddig négyszer voltam kiütve, és lényegében csak
arra emlékszem, hogy valami homokgödörből próbálok
kikecmeregni, meg baseballozom az apámmal, aztán követem őt egy
erdőbe. Azért ez nem egy hirtelen lepergett élet vagy angyali fények.
– Nem, de ne felejtsd, hogy minden egyes felfüggesztés során
újabb és újabb adatokat gyűjtünk arról, mi zajlik le a halálközeli
élmény során.
– Pont erről beszélek: ha lennének tisztességes halálközeli
élményeim. Figyelj csak, én nem érzem azt, hogy kilépek a
testemből, nem nézek le magamra fentről, mintha egy sirály lennék.
És soha nem masíroztam alagútban az isteni fényesség felé.
– Viszont azt is mondtad, hogy nem olyanok, mint a normális
álmok.
– Igaz, de azért nem merném azt állítani, hogy természetfelettiek
lennének. Csak nagyon realisztikus álmok.
– Elizabeth úgy gondolja, hogy megtapasztaltad a
transzcendenciát.
– De minden, amit erről olvastam, beleértve Gladstone könyvét is,
arról beszél, hogy határtalan szeretet meg mennyei nyugalomérzés.
Nekem ilyenem nem volt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy talán dr. Sternnek van igaza. Lehet, hogy az egész
pusztán az én agyam játéka, és nincs semmi más.
A gyökérsörös incidensre Zack csak azt tudta felhozni
magyarázatképpen, hogy véletlen volt. A kép mélyen el volt
raktározva az agyában, és a felfüggesztés során valahogy
kiszabadult, ezért érezte szomjasnak magát és ezért vágyott pont
hideg sörre. Ami a visszatérő lidércnyomást, a homokból való
kiszabadulást illeti, azért az érzéstelenítőt tette felelőssé, meg azt,
hogy az agya súlyos traumán ment keresztül a baleset
következtében, nem is beszélve a gyógyszerekkel előidézett
kómáról.
– Mindez teljesen lehetséges, ezért is szeretne Elizabeth további
kísérleteket, már ha benne vagy.
– Nyakig úszom az adósságban, úgyhogy mi sem természetesebb,
mint hogy benne vagyok – felelte, de a lelke mélyén némi
balsejtelem gyötörte.
A túlvilággal és a kozmikus lelkiséggel kapcsolatos őszinte
spekulációk ellenére Zacknek sokszor az járt a fejében, hogy valami
nagyon drága, de végtelenül tudománytalan kísérletsorozat részese.
Azokra a Discovery csatornán sugárzott műsorokra emlékeztette a
dolog, amiben földönkívüli lények látogatásáról fantáziálnak
meglehetősen elszabadult gondolkodású tudósok. Mindezt persze
nem hangoztatta. Miként azt sem, hogy mennyire szeretne
visszamenni abba az erdőbe, hogy kiderítse, mit is akart az álombéli
apja mondani neki.
– Lássuk, hogy megy a dolog csütörtökön!
A második pohár bor után Sarah Zack vállára hajtotta a fejét, és
néhány perccel később már hevesen csókolóztak és ölelkeztek. Egy
pillanattal később a lány az ing gombjaival bíbelődött, majd
megcsókolta Zack mellkasát.
– Tudod, mit? – suttogta a fiú.
– Mit?
– Kezdek hinni a transzcendenciában.
 48
 
Csütörtök este hatkor Sarah állt meg Zack háza előtt, hogy
kivigye a laborba.
– Nahát, Bruce! Ma milyen jól nézel ki!
– Szabadnapos – felelte mosolyogva a lány.
A Huntingtonon lementek az autópályáig, ott azonban ahelyett,
hogy szokás szerint rákanyarodtak volna a 109-es útra, Sarah egy
kijárattal továbbment a kocsival, és úgy jutottak el a laboratórium
épületének másik oldalához, ahol mindenféle építkezési munkálatok
folytak. A magasra nőtt örökzöldek miatt Zack eddig nem vette
észre a labor mögötti erdő túloldalán álló, hatalmas templomot.
IstenFénye-templom – állt rajta nagy betűkkel. Elhajtottak mellette,
és odaértek a hátsó bejárathoz, ahol éppen egy biztonsági kerítés
felállításán dolgoztak.
– Ugyanazon a telken van, mint a templom?
– Igen, ez az egész terület Gladstone-é, beleértve a labort is. Egy
fehérre festett lelkészlak és további magas sövények mellett elhajtva
jutottak a laboratórium vadonatúj, megerősített bejárati kapujához.
A szögesdrót kerítés a fák miatt a templom felől nem volt látható.
Volt egy új portásfülke is, benne egy fegyveres biztonsági őrrel.
Sarah megmutatta az igazolványát és Zack vendégbelépőjét. Az őr
alaposan szemügyre vette Zacket, majd beengedte őket.
– Történt valami, amiről esetleg tudnom kellene?
– Semmi különös, csak hát van egy csomó bolond, aki nem
lelkesedik azért, amit csinálunk.
– Kaptatok valami fenyegetést?
– Csak a szokásos ocsmányságot – felelte. – Látod? Új őrség van.
– Őrség?
– Ja, elég sokan vannak, körben, az egész birtokon.
Leparkoltak az épület mellett. A főbejáratnál egy fémdetektoros
kapu állta az útjukat, és egy technikus még Zack hátizsákját is
megvizsgálta.
Mindössze néhány nap telt el, mégis mekkora változás – gondolta
magában Zack.
 – Mennyire volt súlyos az a szokásos ocsmányság? – kérdezte
Sarah-t, miközben az előcsarnokon átvágva a labor felé igyekeztek.
– Ez inkább elővigyázatosság, mint tényleges fenyegetettség.
Dr. Luria éppen dr. Sternnel és egy technikussal beszélgetett,
amikor beléptek az irodájába. Üdvözölték Zacket, aztán együtt
mentek tovább az MRI-vizsgálóba. Zack rutinosan átöltözött, és a
néhány percen belül már fel is helyezték az összes elektródát a
testére.
– Készen állsz? – kérdezte Sarah, és megérintette a karját.
– Ha nem hozol vissza, a Discover kártyatársaság emberei
rettenetesen csalódottak lesznek.
– Akkor inkább visszahozlak – mosolygott a lány.
Amikor Sarah adagolni kezdte az infúziót, Zack utolsó gondolata
ez volt: Apa, legyél ott.
 
Zack nem ismerte fel az autót. Az utat se. A környék egyáltalán
nem volt ismerős. Valahol vidéken járt, olyan helyen, ahol csak
elszórtan állnak épületek, viszont a sűrű erdő lenyúlik egészen az út
széléig. Semminek sem volt különösebb értelme, egyetlen kivételtől
eltekintve. Távolabb, az út mentén egy alakot látott. Egy nő kocogott
rózsaszín tréningruhában.
Az út menti fák lombozatán áttűzött a napfény. Zack lelassított,
körülbelül a futó nő sebességére, aki annyira belefeledkezett a
zenébe és a futásba, hogy nem is észlelte a negyven-ötven méterrel
mögötte haladó autót.
Két kocsi jött szemből, aztán – a visszapillantó tükörben látta – el
is tűntek. Előrepillantott. Az út nyílegyenesen futott a fák között,
sehol sem látszott épület. Gázt adott, és odahúzódott a nő mellé, aki
anélkül, hogy lassított volna, odafordult felé. Leengedte az
utasoldali ablakot, mint aki útbaigazítást szeretne kérni.
A nő nagy, fehér keretes napszemüveget viselt. Csak kis időbe
telt, és arcára félelem ült ki, aztán hirtelen megállt.
Ő hirtelen rükvercbe tette a sebességváltót, aztán beletaposott a
gázba. A nő mozdulni se tudott meglepetésében, miközben ő élesen
elfordította a kormánykereket, és nyílegyenesen nekiszáguldott. A
nő hangosan felkiáltott, és az út menti padkára zuhant. Amikor
meglátta, hogy az autó egy kicsit előremegy, majd újra kigyúltak a
tolatólámpái, és meghallotta a gázadás hangját, a nő sikoltozni
kezdett. Aztán abbahagyta, mert az autó áthajtott rajta, és a csontjai
hangosan recsegtek, ahogy összeroppantak a kocsi súlya alatt.
A saját sikoltozására ébredt fel.
 

 
De ezt a laborban senki se hallotta.
Valamivel később a kávéját kortyolgatta az irodában. Sarah,
Luria, Stern, Cates és a videókamerát kezelő technikus érdeklődve
hallgatták.
– Ismerte azt a nőt? – kérdezte dr. Luria.
– Soha életemben nem láttam.
– A helyet, ahol a dolog történt?
– Nem.
– Azt se tudja, hogy miért ütötte el?
– Nem. Sőt az volt az érzésem, hogy nem én vezetek.
– Ezt hogy érti?
– Nem tudom jobban elmagyarázni. Mintha nem az én érzelmeim
lettek volna jelen.
Csönd telepedett a helyiségre.
– Olyan volt, mintha valaki más lidércnyomásos álma lett volna.
A számítógép monitorán színes foltok hullámoztak a fiú agyának
beszkennelt képén. Néhány pillanat múlva dr. Luria törte meg a
csendet:
– Zack, szó sem lehet álomról vagy lidércnyomásról. Az agya
ebben az elkábított állapotban képtelen ilyen tevékenységre.
Zack ránézett, de nem szólt semmit.
– Minden egyes indikátor arra mutat, hogy transzcendenciával
állunk szemben. Az adatok még nagyon frissek, de a sejtek közötti
szinten az agya érzékközpontjai külső ingert észleltek. A látás, a
hallás, a tapintás és a térbeli mozgás központja egyaránt.
– Órák hosszú munkája kell az alapos elemzéshez – jegyezte meg
dr. Stern.
– Maga szerint is transzcendencia volt? – kérdezte Zack.
 – Egyelőre nem vonnék le ilyen messzemenő következtetést.
Sarah nem szólt egy szót sem, de Zacknek az volt az érzése, hogy
ő is inkább dr. Sternnel ért egyet. Dr. Luria megrázta a fejét,
legyintett, majd odalépett a Byron Cates előtti monitorhoz.
– A vér folyamatos elemzése során elképesztő méretű
adrenalinmegugrást tapasztaltunk. Ez azt jelenti, hogy az agya egy
„harc vagy menekülés” szituációt érzékelt, és kiadta az utasítást a
szívnek a hevesebb szívverésre és a vérnyomás növelésére.
Emlékszik esetleg arra, hogy bármikor is félelmet érzett volna?
– Nem. Egyáltalán nem.
– És haragot, dühöt? Zack felállt.
– Azt hiszem, mára elég volt – jelentette ki, és Sarah felé
pillantott. – Indulhatunk.
– Zack! Megértem, hogy ez az egész nagyon felkavaró lehet –
jegyezte meg dr. Luria. – De talán majd legközele…
– Nem hiszem, hogy lenne legközelebb – vágott közbe a fiú.
– Tessék? – nézett rá döbbenten a nő. – Miért?
– Nem vagyok biztos abban, hogy szeretném ezt még egyszer
végigcsinálni.
– Miért nem? – csattant fel dr. Luria. – Minden egyes alkalommal
rengeteget haladunk.
– Sajnálom – ingatta a fejét Zack.
– Ha a pénzről van szó, fizethetünk többet is.
– Ez nem a pénzről szól – közölte Zack, majd összeszedte a
holmiját, és elindult az ajtó felé.
– Zack! Kérem, ne menjen el! – könyörgött dr. Luria.
A fiú azonban kiment, és gyors léptekkel igyekezett az
előcsarnokban lévő biztonsági kapu felé. Sarah ott ügetett a
nyomában, de jött vele Byron Cates is, aki, utolérve Zacket, egy
Haldol-receptet nyomott a kezébe.
– Minden eshetőségre.
Sarah-nál ott volt a táskája, készen arra, hogy visszavigye Zacket
a városba. Dr. Luria jelent meg az előcsarnok távolabbi végében.
– Zack, figyeljen egy pillanatra! Lehet, hogy átélte a teljes
transzcendenciát! – kiabálta, és amikor odaért hozzájuk, megragadta
a fiú karját. – Hát nem érti? Lehet, hogy bepillantott a túlvilágba, és
visszatért. Tartozik nekünk ezzel, meg az egész világnak – mondta
dühtől elfúló hangon, és a szeme szikrákat szórt.
– Ha van túlvilág, akkor szeretném inkább a hagyományos
módon megismerni – nézett rá Zack, majd nyomában Sarah-val
kisétált az épületből.
 49
 
– Nem is tudom, mit mondjak – szólalt meg Sarah, miközben
visszafelé haladtak Bostonba. – A tiéd az első felfüggesztés, amely
ilyen közel került a transzcendenciához.
– Miért? A többi kísérleti alannyal mi van?
– Én csupán néhány hónapja veszek részt a munkában.
– De biztosan láttad az anyagaikat.
– Igaz, bár nem sokat, és azok sem valami biztatóak. Talán ha egy
vagy kettő volt közülük testen kívüli élmény. És nem volt a tiédhez
fogható utókövetés.
Ez nem hangzott valami megnyugtatóan.
– Szóval szerinted a tudatom elhagyta a testemet, és ilyen
formában tapasztalta azt, hogy szándékosan elütök egy nőt.
– Én csak annyit mondok, hogy az adatok alapján nagyon
intenzív élményben volt részed. Ami pedig azt illeti, hogy elütötted,
az lehet olyasvalami is, amit nagyon is a saját fejedben hoztál létre,
mondjuk egy álom.
– És az nem lehet, hogy ezek a felfüggesztések teljesen
tönkrevágták az agyamat? Erre senki se gondolt? – csattant fel Zack.
– Hogy teljesen becsavarodom ettől a rengeteg méregtől meg
kiütéstől?
– Korábban is voltak rémálmaid, nem? Mindnyájunknak vannak.
De azért nem csavarodtál be tőlük.
– Tehát azt mondod, hogy valami rémálomszerű vízióm volt?
– Csak azt ismételtem meg, ami Morris véleménye is, hogy
lényegében igen. Valami a tudatalattidból hirtelen aktiválódott,
amikor magadhoz tértél a felfüggesztésből.
Zack nem tudta eldönteni, hogy a lány meggyőződésből mondja
ezt, vagy csak szeretné megnyugtatni.
– Ugyanakkor azt állítod, hogy az ingerületet valós időben
rögzítették a műszerek, miközben ki voltam ütve.
– Így van – felelte a lány, és néhány másodpercig hallgatott.
– Zack, értsd meg, nincs jó válaszom.
– Ha a helyemben lennél, te belemennél még egy felfüggesztésbe?
 – Erre nem tudok felelni. Attól függ, mennyire volt nyomasztó az
élmény, meg attól is, hogy hajlandó vagy-e megkockáztatni még egy
hasonlót.
Egy villanásra Zack szeme előtt feltűnt az apja abban a szerzetesi
csuhában, ott az erdőben, a gránitszikla előtt. Itt az ideje egy nagyfiús
beszélgetésnek.
– Végiggondolom.
Amikor végül megérkeztek, Zack valamennyivel már jobban
érezte magát a bőrében. Mielőtt kiszállt, Sarah megölelte.
– Nem akarsz feljönni?
– Ma nem. Rengeteg a dolgom.
Zack búcsúzóul megcsókolta, majd felment az otthonába. Bevett
két altatót, és mielőtt még elaludt volna, ismét feltűnt előtte az apja
képe a barátcsuhában, a gránitszikla előtt állva. Nagyfiús beszélgetés.
 
Pénteken felhívta Sarah-t, és közölte vele, hogy a következő
kedden hajlandó még egy felfüggesztésre. A lány szabad volt aznap
este, Damiannek pedig nem volt szüksége a kocsijára, ezért
elautóztak a partra, és körbehajókáztak a bostoni öbölben.
A hétvégén Zack a szakdolgozatán munkálkodott. Byron Cates
javaslatára kiváltotta a Haldolt, ami valóban hasznosnak bizonyult:
nem fordult elő többé a rémálom, hogy a homokból kell
kiszabadítania magát. Nem vizionált arról sem, hogy szándékosan
elüt valakit. Semmi szokatlan álma nem volt.
Kedden este újra Sarah ment érte, és a lány kocsiján autóztak ki a
laborba. Mindenki nagyon örült Zack döntésének, különösen dr.
Luria, aki alig bírta palástolni a megkönnyebbülését.
Megtörténtek az előkészületek, és Zack készen állt az újabb MRI-
vizsgálatra. Az utolsó gondolata az volt: Apa, kérlek, légy ott.
 50
 
Ez a mai tuti, hogy emlékezetes este lesz, gondolta Billy. Olyan
alkalom, amelyet majd be lehet karikázni a naptárban. Ma megjavítja
az eddigi legjobb eredményét.
A garázst edzőteremmé alakította. Volt benne egy állvány a
különböző súlytárcsáknak, két fekvenyomó pad, egy vízszintes és
egy ferde, valamint egy Cybex a hát- és vállizmok erősítésére.
Bár még mindig tagja volt a helyi edzőteremnek, örömmel töltötte
el, hogy van egy saját helye az erősítésre, ahol mások kíváncsi
tekintetétől távol végezhette a napi gyakorlatokat. Őszintén szólva
sokkal jobban szeretett egyedül edzeni. A felesége éppen
látogatóban volt Albanyben a szüleinél, úgyhogy Billyé volt az egész
ház, nyugodtan gyúrhatott, ameddig csak akart. Azt remélte, ma
este végre megdönti az eddigi fekvenyomási rekordját.
Billy nagyon büszke volt arra, hogy a felsőteste látványosan
megerősödött. Komoly elszántsággal dolgozott a trapéz- és
deltaizmai kidolgozásán, aminek meg is lett az eredménye. A
mellizmain azonban még volt mit javítani: feszesebb és szebben
megmunkált izmokat akart. Szerette volna legalább annyira
kipattintani magát, mint a sportolók vagy a filmsztárok. Ennek
pedig leghatékonyabb módja a rendszeres fekvenyomás volt,
folyamatosan meghaladva önnön eredményeit.
Maga a kinyomás ment a leggyengébben, ezért próbált arra
koncentrálni. Az interneten megnézett videók mind azt tanácsolták,
hogy lassan engedje lefelé a rudat. Azt akarta elérni, hogy nyáron
mindenki őt bámulja a tengerparton. Kedvenc nagybátyjának, egy
ügyvédnek volt egy háza Martha’s Vineyardon, Billy minden
júliusban ott töltött egy hetet a feleségével.
Kettőnegyvennel melegített be, három menetet csinált meg
viszonylag könnyedén. Kicsit pihent, ivott néhány kortyot, aztán
kettőhatvanra növelte a súlyt. Ez is jól ment, és a testét átjárta az
érzés, hogy milyen jó erősnek lenni. Annyira erősnek érezte magát,
hogy egyből rá is tett a rúd két végére még egy-egy tárcsát.
Kettőnyolcvan, gondolta, ez hússzal több, mint az eddigi legjobbja.
Igen, ezt is kinyomja, de a lelke mélyén valami nagyobb falatra
vágyott.
A lábát a pad mindkét oldalán maga alá húzta, és a sarkát erősen
belenyomta a földbe. Magasba emelte a karját, és megragadta a
villán pihenő rudat. Tisztában volt azzal, micsoda erőfeszítésre lesz
szüksége ahhoz, hogy stabilan ki tudja nyomni. Megpróbált mindent
felidézni, amit eddig megtanult a testépítésről. Tudta, hogy mi a
siker titka: az, hogy a megfelelő pillanatban rá tudja venni a
szükséges izomcsoportokat arra, hogy meghaladják addigi legjobb
teljesítményüket.
A nyugalom érdekében kikapcsolta a mobilját, halványabbra
vette a világítást, és betett egy pár füldugót, hogy a ház előtt elhúzó
autók, az ugató kutyák zaját tökéletesen kizárja. Ott feküdt a padon,
megragadta a rudat, és minden erejével arra koncentrált, hogy csak
és kizárólag az izmaival foglalkozzon.
Lehunyta a szemét, kinyújtotta a karját, és érezte, hogy
megfeszülnek a mellizmai. Ahogy a videóban tanácsolták, maga elé
képzelt egy erősebb, izmosabb Billyt. Szinte kiröppent mostani
testéből, hogy belebújjon az erősebb újba.
Összeszorította a szemét, és koncentrált. Erő. Összpontosítás.
Aztán arra gondolt: Meg tudom csinálni. Az egész testem egy erre
rendeltetett izom.
Kicsit módosított a fogáson, kereste a legkényelmesebb pontot, az
optimális fogásszélességet. Aztán kiemelte a rudat. Látta, ahogy alig
fél méterrel az arca fölött a fém kiemelkedik a villákból. Lassan
leengedte a mellkasára, hogy összeszedje az erejét.
Amikor lélekben teljesen készen állt, minden erejét összeszedve
elkezdte nyomni a súlyzót felfelé, hogy aztán majd a legmagasabb
ponton, az összes izmát és csontját arra az egy pontra
összpontosítva, megtartsa. Hirtelen vér áramlott a karjába, a vállába,
az erek kidagadtak a nyakán.
Épp abban a pillanatban, amikor a karja elérte a kívánt
magasságot, egy hang szűrődött át a füldugókon.
– Billy.
Fölpattant a szeme, a szíve pedig ki akart ugrani a mellkasából.
 A félhomályban, a lábánál lévő tükörben megpillantott egy sötét
alakot, aki ott tornyosult a feje fölött.
– Mi-mi-mi… – ennél többet Billy nem is tudott kinyögni.
Aztán alig érthető suttogást hallott. De még mielőtt eljutott volna
a tudatáig, amit hallott, a karja már összerogyott a súly alatt. A
súlyzó teljes erővel belecsapódott az arcába, összelapította az orrát,
majd rácsúszott a szemére, hogy onnan leguruljon a nyakára, és ott
megpihenjen.
Az egész olyan hirtelen és olyan brutális egyszerűséggel ment
végbe, hogy Billy fel se fogta, hogy a súlyzó nemcsak a légcsövét
nyomja szét éppen, elzárva a levegő útját a tüdejébe, hanem az
összes vénát és artériát is elzárja a szíve és az agya között.
Sikoltani se tudott. Már nem is látott, mert a szeméből előtörő vér
megvakította. Nem kapott levegőt.
A karja kalimpált, a csípője rángatózott, de a súlyzó olyan erővel
feszült a torkának, hogy szabályosan odaszögezte a padhoz. És
minél több erőfeszítést tett a szabadulásra, annál ködösebbé vált az
agya.
Abban a néhány másodpercben, amikor tudatánál volt, szerette
volna megnézni a gyilkosa arcát. Bár igazából abban se volt biztos,
hogy tényleg van ott valaki, vagy csak képzelte az egészet. Sokat
nem számított, mert lassan elsötétedett előtte minden, és a
következő pillanatban már halott volt.
 51
 
Hosszú percekbe telt, míg Zack magához tért.
Az orvoscsapat adrenalininjekcióval próbált segíteni, de a fiú
megrekedt egy félhomályos helyiségben, annak a férfinak az arcába
bámulva, akit megölt.
Érezte a levegőben a halálos rettegés szagát. A fülébe csengett,
ahogy kimondja a férfi nevét. Érezte, ahogy a keze megragadja a
súlyzót, egy kicsit kijjebb, mint ahol a férfi keze rákulcsolódott. A
keze, amellyel próbált megszabadulni a torkára feszülő rúdtól.
Zack a férfi szemét nézte, amely leginkább egy fagyasztott csirke
kiguvadt szemére emlékeztetett, ahogy szinte kiemelkedett az
üregéből. Minél jobban nyomta lefelé a rudat, a vér a fizika
törvényeinek engedelmeskedve annál erősebben bugyogott elő a
férfi szemüregéből és – a taknyával keveredve – az orrából. Az ajka
mozgott, mintha mondani akarna valamit, de hang nem hallatszott.
Hang csak a lába felől érkezett: a cipője hangosan csapódott a
padlóhoz, utolsó, a szó szoros értelmében vett haláltáncát járva.
Zack nézte, ahogy a rángatózás és vergődés befejeződik, a test
elernyed, és a férfi szájából véres nyál kezd csorogni.
Zack még egyszer teljes erőből lefelé nyomta a súlyzót, és
elégedetten figyelte a férfi halálát. Hallotta utolsó, gurgulázó
hörgését, amely valahogy előtört szétnyomott torkából, és bámulta,
ahogy a vér, amely a szeméből és az orrából az edzőterem padlójára
folyt, tócsába gyűlik.
Nagy nehezen felült a vizsgálóasztalon, idegesen körbetekintett a
helyiségben, és hagyta, hogy a vakító fények behatoljanak a
szemébe, remélve, hogy örökre kitakarítják az agyából a borzasztó
képeket.
Négy ember bámult rá: Sarah, Luria, Stern és Cates.
– Jól vagy? – kérdezte Sarah. – Mi történt?
Zack lenézett a kezére, ami mintha még mindig markolta volna a
súlyzórudat. Megrázta a fejét, de nem felelt.
– Még mindig nincs teljesen magánál – állapította meg dr.
Luria.
 Zack megdörzsölte a szemét. Egy horrorfilm képei kergetőztek a
fejében. Az volt az érzése, hogy épp most tért vissza egy gyilkosság
helyszínéről. Egy olyan gyilkosságéról, amelyet ő követett el.
Inkább visszafeküdt a vizsgálóasztalra. A keze megállás nélkül
remegett. Látta az őszinte aggodalmat dr. Lurián. Szerette volna
megmondani neki, hogy nyugalom, jól van, miközben úgy érezte,
bármelyik pillanatban kitörhet belőle a zokogás.
Odapillantott a szívműködését ellenőrző monitorra: 138 szívverés
percenként, a vérnyomása 185/105. Az EKG folyamatosan egekbe
szökő csúcsokat mutatott.
– Várjunk egy kicsit, hadd csillapodjon le – jelentette ki dr.
Stern.
Zack lehunyta a szemét, és magában elmondta a pí ötven
tizedesjegyét, majd egyből újrakezdte. Aztán dalszövegeket sorolt
magában, majd Lincoln gettysburgi beszédét, amelyet még ötödikes
korában magolt be. Utána a Hűségeskü és Poe Hollója következett.
– Magához tér – jelentette néhány perccel később dr. Cates.
– Már csak 140/94, a pulzusa pedig 92.
Beletelt még néhány percbe, míg Zack tényleg jobban érezze
magát, és képes volt a környezetére koncentrálni. Amikor kinyitotta
a szemét, először Sarah-t pillantotta meg, aki ott ült mellette, és a
kezét fogta.
– Zack! Mi történt?
A fiú nagy levegőt vett. Újra felült. Dr. Luria és dr. Stern a
vizsgálóasztal másik oldaláról figyelte, Byron Cates pedig a
számítógép monitora mögül pillantott oda.
– Mi van? – kérdezte Sarah.
Lidércnyomás.
– Kicsit még kótyagos vagyok.
– Semmi gond, nem sietünk sehová – nyugtatta meg dr.
Luria. – Emlékszik bármire is?
Zack tagadólag megrázta a fejét, és közben megpróbált a fejében
kavargó képek ellenére, amennyire lehetett, közömbös arcot vágni.
– Nem, semmire.
Dr. Luria közelebb hajolt.
– Zack! Mesélje el, hogy mit élt át!
 Ismét megrázta a fejét. Nem akarta szavakba önteni, amit átélt.
Nem akarta kiegészíteni a leírást képekkel, mert attól tartott, az túl
sok lenne az agyának. Haza akart menni, hogy végre alhasson.
– Szeretnék elmenni.
– Jól van, rendben – mondta Sarah.
– Egy pillanat – vágott közbe dr. Luria, és éles pillantást vetett
Sarah-ra.
Elizabeth kitöltött magának egy pohár kávét, és miközben
belekortyolt, Zack arcát tanulmányozta. Utána letelepedett az egyik
számítógéphez, mozgatta az egeret egészen addig, amíg a monitort
be nem töltötte a Zack agyáról készült egyik felvétel. Aztán nyomott
egy Entert, és tanulmányozni kezdte az idegi aktivitást a
felfüggesztés első pillanatától az utolsóig. A várakozás percei alatt
Sarah hozott Zacknek egy palack ásványvizet. A fiú úgy érezte,
mintha folyamatos zúgás lenne a fejében, amitől szinte elszédült.
– Haza szeretnék menni.
– Maga átment – suttogta dr. Luria alig hallhatóan. – Ez
alkalommal biztosan.
– Mi? – nézett a fiú kérdőn dr. Sternre. – Tényleg? Stern nagy
levegőt vett, aztán komótosan kifújta.
– Annyit mondhatok biztosan, hogy van azonosság a korábbi
vizsgálatokkal, és hogy ez most sokkal intenzívebb volt. A homlok-
és a fali lebeny neuroncsoportjainak aktivitása, úgy tűnik, nincs
kapcsolatban az öntudatlan neuroelektromos tevékenységgel.
– Ez mit jelent?
– Nos, lehet, hogy ez valóban az első – mondta Stern. – Lehet,
hogy a tudata valóban kiszabadult az agyából.
– Halálközeli élmény?
– Igen, de ne feledkezzünk meg azokról a szabálytalan adatokról,
amelyeket még ellenőriznünk kell az algoritmusainkkal.
Zack túl tompának érezte magát ahhoz, hogy felfogja, amit
hallott.
– Emlékszik esetleg bármi konkrét dologra a felfüggesztés során?
Nem érzékelt valami helyet? Vagy egy másik személyt, aki ott volt
magával? Nem emlékszik arra, hogy mit csinált?
 – Nem – vágta rá Zack, egyre növekvő feszültséggel. Leszállt a
vizsgálóasztalról, és a paraván mögött felöltözött.
– Valaki hazavisz, vagy hívjak egy taxit magamnak?
– Én elviszlek – szólt Sarah.
– Rendben – bólintott dr. Luria, átadta a csekket a fiúnak, aztán
még hozzátette: – Néhány nap múlva jelentkezem, Zack.
Ez a nő olyan, mint egy úthenger – gondolta magában Zack, majd
Sarah nyomába eredve távozott.
 52
 
– Megöltem egy férfit.
– Tessék?
– Amíg ki voltam ütve. Valahogy egy ismeretlen pasas
edzőtermébe kerültem, és megöltem a súlyzóval.
Tizenegy óra múlt néhány perccel. A 128-as úton haladtak észak
felé Sarah kocsijával.
– És miért nem szóltál erről semmit?
– Mert Luria egész éjjel faggatott volna.
– De hát éppen ez a lényeg! Hogy megtudjuk, mit éltél át.
– Persze, de én ezt nem csinálom többet.
– Annyira rossz volt?
– Igen. Annyira valóságosnak tűnt, mint az, hogy most itt
autókázunk. És attól az érzéstől parázom a legjobban, amit átéltem.
Hátborzongató düh fogott el. Ki akartam szorítani a szuszt belőle.
Még szinte most is érzem. Miközben fogalmam sincs arról, ki
lehetett a fickó.
– Rémes.
– Ez most már a második ilyen. Azt a nőt se ismertem, mégis meg
akartam ölni.
– Erre nem tudok mit mondani.
– Van még valami: ezek nem ilyen lebegek a föld fölött típusú
testen kívüli élmények voltak. A kezem rajta volt azon a rohadt
súlyzórúdon, a fickó belebámult az arcomba, én meg ott álltam
fölötte. Közvetlen közelről láttam, ahogy meghalt, a saját
szemszögemből, azaz a gyilkos nézőpontjából. Ugyanez volt azzal a
nővel is. Belebámultam a szemébe, aztán beletapostam a gázpedálba.
Mi a fene történik itt?
– Nem tudom, de elég ijesztően hangzik.
– Igen. Azt hiszem, egy életre elegem van a fénybe vezető alagút
kereséséből – jelentette ki Zack. – Azért ennyire nincs szükségem a
pénzre.
Sarah a fiú combjára tette a kezét.
– Megértem. Majd szólok Elizabethnek.
 – Felhívom én, és elnézést kérek tőle. Sajnálom, ha ez betesz a
kutatásotoknak, de nem szeretném azzal tölteni a napjaimat, hogy
azon merengek, vajon gyilkos vagyok-e.
Vagy rosszabb.
Zack nem hitt a természetfölötti dolgokban. Nem hitt a túlvilági
életben se. Nem hitt a szellemekben, a kísértetekben, a hatodik
érzékben, semmilyen paranormális jelenségben. A csodákra
elegendő magyarázat a jó szerencse, ahogy ez igaz volt az ő esetére
is, amikor magához tért a kómából. Minden más a fantázia vagy a
tudatlanság birodalmába tartozott, ideértve a megérzéseket
pókerezés közben, a gyökérsörlogót vagy azt, hogy valaki Jézust
idézi arámiul. Most azonban már maga kénytelen volt eltöprengeni
azon, nem történt-e valami, és nem került-e valahogy kapcsolatba
egy mániákus gyilkos pszichéjével.
Kérlek, add, hogy legyen valami más, sokkal észszerűbb magyarázat.
– Lehet, hogy csak rosszul reagálok arra az érzéstelenítőre –
jegyezte meg Zack. – Ez is előfordulhat, nem?
– A legteljesebb mértékben – felelte Sarah.
Zack, annak ellenére, hogy a lány vezetett, és az utat nézte, úgy
érezte, az nincs túlságosan meggyőződve erről. Így aztán némi
hallgatás után megszólalt:
– Sarah! Mi jár a fejedben? De őszintén! Hagyjuk a kábítást. A
lány egy darabig még hallgatott.
– Nem értem, mi történhetett – mondta végül. – Mert ha az
idegrendszeri aktivitást és a szívmonitorozást, a vérképet komolyan
veszem, akkor az, amit átéltél, valós időben történt.
– Micsoda?
– Igen, ez nem csak egy felébredés előtti, villanásnyi álom volt.
– Úgy érted, hogy testen kívüli élmény? A lány bólintott.
– Ez az egyik, amit alaposan ellenőriznünk kell. Lehetséges, hogy
találkoztál egy másik tudattal.
Egy másik tudattal? Zacken végigfutott a jeges rémület.
– Te jó ég!
– Tudom, mennyire nem szeretnél még egy felfüggesztést átélni.
Pontosan tudom.
– Hát nem.
 A lány ránézett.
– De talán ez az egyetlen lehetőség arra, hogy kiderítsük, mi
folyik itt.
– Úgy érted, hogy nem szeretnéd, ha tönkretenném egy újabb
tudományos publikáció esélyeit?
– Szó sincs róla! – csattant fel a lány. – Nem azért csinálom ezt az
egészet, hogy legyen egy újabb publikációm. Azért dolgozom ezen a
kutatáson, mert ez valami új és sosem látott dolog.
Egy ideig csend telepedett közéjük.
– Ne haragudj.
– Oké, hagyjuk.
Zack valamivel éjfél után lépett be a lakásába. Végtelenül
kimerült volt, ugyanakkor feszült is. Nem mert lefeküdni, mert attól
tartott, hogy egyből megrohanják majd mindenféle gyilkos álmok.
De dr. Luriának igaza volt. Amit átélt, egyáltalán nem emlékeztetett
álomra, még annyira se, mint a tengerparti élménye. Nem, ez
zavarba ejtően valódi és nyers volt, és Zack nagyon félt attól, hogy
ha elalszik, egyből megrohanják. Így aztán inkább próbált ébren
maradni.
Az agya azonban túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy a
szakdolgozatával foglalkozzon. Inkább bekapcsolta a tévét, és
megpróbálta egy show-műsorral elszórakoztatni magát. Ám minden
egyes alkalommal, amikor a kamera valaki arcát mutatta közelről, az
agyában felidéződött a kiguvadt szemű férfi véres és összetört
arcának képe. Megint úgy érezte, hogy a keze szorosan markolja a
súlyzórudat, amelyet nekifeszít a férfi légcsövének. Rettenetes volt.
Úgy érezte, az agyát megfertőzte valami borzalmas pszichotikus
miazma.
Hogy a helyzet még szörnyűbb legyen, a vad düh, amit Zack
akkor érzett, amikor a férfi vergődött és kiszenvedett, újfent átjárta.
Érezte, milyen kielégülést okoz a pasas meggyilkolása. Annak
ellenére, hogy továbbra se tudta, ki lehet az illető, a lelke mélyén,
halványan az az érzése támadt, hogy mégiscsak ismeri valahonnan.
De hogy honnan, arra nem tudott rájönni. Nem találta a helyét,
összevissza mászkált a lakásban. A hálószobájában rettenetes
disznóól volt, nekilátott rendet rakni. Összehajtogatta a ruhákat,
beágyazott. Amikor végzett, kiment a konyhába, és nekiállt ott is
kitakarítani. Aztán a fürdőszoba következett. Kimosta a kádat,
összehajtogatta a törülközőket. Amikor érezte, hogy elálmosodik,
bevett egy Haldolt és dupla adag Lunestát. Lehet, hogy ostobaság a
kettőt keverni, de Zack mindenre el volt szánva, csak hogy
nyugodtan alhasson.
Kicsit megmosta az arcát, de amikor belepillantott a
fürdőszobatükörbe, valaki más arca nézett vissza rá. Már éppen
felnyögött volna, amikor az ismeretlen képe eltűnt, és saját karikás
szemű, elgyötört arca meredt rá ismét.
– Mi a fészkes fene történik velem? – kérdezte hangosan.
Mi a csudát tettek abba az érzéstelenítőbe? Mit csináltak az agyammal?
Megtörölte az arcát, visszament a nappaliba, letelepedett a
laptopja elé, és átfutotta az e-mailjeit. Üzenetek Damiantől,
Anthonytól, más egyetemi haverjaitól, sőt egy az anyjától is.
Egyetemi kör-e-mailek meg egy csomó kéretlen szemét. Megnyitotta
Damian levelét. Arról érdeklődött, végül hol járt és hogy megy az
alvásos dolog. Sarah-tól is kapott egyet, amiben a lány elnézést kért
az aznap estéért. Ez nagyon jólesett Zacknek. Dr. Luria megszállottja
volt ennek a kutatásnak, szerette volna bizonyítva látni a feltevését
és megosztani az egész világgal.
Zack azonban úgy döntött, hogy nem lesz tovább a kísérleti
malacuk.
 53
 
Roman talált egy oldalt Zachary Kashianről egy olyan internetes
felületen, amely a „csodálatos emberekkel” foglalkozott.
Átolvasta a feltöltött újságcikkeket, amelyek ilyesfajta címeket
tartalmaztak: Tán csoda? Feltámadt az agyhalott beteg. Kómában is Jézus
szavait kántálta. Leesett állú orvosok – csodálatos gyógyulás.
Beleolvasott olyan emberek blogjába, akik elmentek Zack
betegágyához. Akadt, aki azt állította, hogy látta Jézus árnyékát a
falon, mások pedig a Szűzanya által ontott rózsaillatról számoltak
be. Mindez persze az elragadtatásból fakadó iszonytató baromság,
gondolta Roman. Hiszen senki se tudja, hogy nézett ki Jézus vagy mi
volt Szűz Mária kedvenc virága. Volt azonban néhány olyan állítás,
ami mellett nem lehetett csupán egy kézlegyintéssel elmenni.
„Hisszük, hogy a jelek és a csodák teljesen magától értetődően
jelenvalók Zack esetében. Megmagyarázhatatlan sebek mutatkoztak
a testén, hasonlatosak Jézus Krisztuséihoz. A kezén és a lábán. A
zúzódások az oldalán. Éreztem Jézus jelenlétét a szobában.”
„Szent Pál azt tanítja nekünk – írta egy másik –, hogy a
szenvedésünkkel csökkentjük megváltó Krisztusunk szenvedéseit…
Hiszem, hogy Zachary érettünk szenvedett, és a szenvedésben
egyesült az Úr Jézus Krisztussal.”
„Azért mentem oda, mert a lányom leukémiás, és szerettem
volna, ha Jézus segít rajta. Amikor beléptem Zack szobájába, egyből
megéreztem az Úr jelenlétét…”
Hosszan sorakoztak az ezekhez hasonlatos bejegyzések.
De a Google listájának alja felé azért voltak másféle, sokkal
sötétebb vélemények is, amelyek arra figyelmeztették a csodában
bízókat, hogy maga a Sátán vezeti őket éppen tévútra.
„Emlékezzünk csak, mint szól óvólag a Szentírás a
Korinthusbeliekhez írott II. levélben: »Nem is csoda; hisz maga a
Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.« És ne feledjük,
hogy Zachary Kashian megveszekedett ateista, tagja az egyetemén
működő Világi Humanista Társaságnak.”
„Azt mondom néktek, hogy a Sátán fondorlatai olyanok, mint a
kaleidoszkóp. A cső elfordításával ugyanazok a kicsi, színes
üvegdarabok más és más formákat vesznek fel. Azok, akik azt
állítják, hogy látták Jézust ennek a fiatalembernek a szobájában, az
ördög szószólói. Mert nem Jézus volt az vagy a Szűzanya, hanem
maga a Sátán, a nagy manipulátor.”
Ezek a szavak és gondolatok nagyon ismerősnek tűntek Roman
számára, de úgy vélte, csak azért, mert bizonyára a megszokott
teológiai érvelés részei. A bejegyzés írójának a neve se mondott neki
semmit: Norman Babcock, a Jézus Testvérisége igazgatója.
Az viszont már szöget ütött a fejében, hogy a srác 1986. június 6-
án született. Ha Roman babonás lett volna, jobban belemélyed a
számok jelentőségébe: 666. A fenevad jele.
Mindenesetre Romant is elgondolkodtatta annak a lehetősége,
ami esetleg abban a kórházi szobában bekövetkezhetett. Hogy vajon
Zachary Kashian az Úr Jézus Krisztus vagy az Antikrisztus szavait
tolmácsolta-e. Mindegy, legyintett, talán eljött az ideje, hogy
találkozzon a „csodálatos” fiúval.
 54
 
– Azt gondoljuk, hogy egyesült egy másik tudattal.
– Tessék? Micsoda? Kiével?
– Azt nem tudjuk. És nincs is semmi eszközünk, hogy kiderítsük
– közölte Morris Stern. – Abban viszont biztosak vagyunk, hogy
valóban bekövetkezett.
– Glória és halleluja! – nézett rá Warren Gladstone. – Hála neked,
édes Jézus! Köszönöm!
Ismét Warren lakosztályában voltak a Tajban. Morris Stern a
laptoppal vacakolt, kattintgatott, egészen addig, amíg meg nem
jelent a képernyőn a Zack agyáról készült MRI-felvétel.
– Itt láthatók azok a képek, amelyeket az első halálközeli élménye
idején csináltunk az agyi elektromos tevékenységről. Láthatók azok
a jellegzetes és felismerhető mintázatok, amelyek összhangban
vannak a matematikai elemzéseinkkel. Most nézze meg ezt!
A következő kép rá volt vetítve az előzőre, és teljesen más
helyeken látszottak a pulzáló foltok.
– Ó, te jó ég! – hűlt el Warren.
Stern egy golyóstollal mutogatta az új jelenségeket.
– Ezek az aktivitások itt meg itt és még itt, egyáltalán nem voltak
jelen az eredeti halálközeli élményben. Ezek teljesen külső
behatások.
– Akkor ezek szerint Isten tudatát látjuk – jelentette ki Gladstone.
– Kicsit valószínűbb, hogy valaki más tudatát.
– De odaátról, ugye?
– Nos, azt viszont nem tudom – felelte Stern.
Érezhető volt, hogy ennél több engedményre a tudós nem
hajlandó.
– De miért ne lehetne Isten?
– Mert Isten profilja egyelőre még nincs benne a rendszerünkben.
– De azt állítja, hogy a srác kommunikál valakivel odaátról. Miért
ne lehetne Isten? Miért ne egyesülhetne a tudata Istenével? –
kérdezte Gladstone izgatottan, és alig tudta türtőztetni magát.
– Azt nem mondtam, hogy odaátról – jegyezte meg a fejét
csóválva Stern.
 – Warren! – szólt végre közbe Elizabeth. – Amit képesek voltunk
rögzíteni, az valóban egy, a fiú aktivitásába kívülről behatoló,
elektronikus jelekben érzékelhető jelenlét. Ebből arra következtetni,
hogy Isten tudatával egyesült volna, túlzás lenne. Sokkal
valószínűbb, hogy ez a tudategyesülés olyasvalakivel következett
be, aki már elhunyt, ami, lásd be, már önmagában is elég
figyelemreméltó fejlemény. Egy igazi első.
– Halleluja!
Warren korábban látta a többi kísérleti alannyal, köztük a
Zackhez hasonló egyetemistákkal készített videófelvételeket.
Végighallgatta a halálközeli élménnyel kapcsolatos beszámolóikat,
amelyek közül néhány annyira részletes és átélt volt, hogy már-már
meggyőzték a dolog valóságossága felől. Megengedte Elizabeth
Luriának, hogy az eredetileg lelkészlakként szolgáló épületben
kutatólaboratóriumot hozzon létre. Falakat kellett ideiglenesen
elbontani, hogy bejuttassák a mindent tudó MRI-gépüket. Az egyház
tízmillió dollárját költötték erre, ami súlyos konfliktusokat okozott
Gladstone és az igazgatótanács néhány tagja között. Hosszú éveken
át költötték a pénzt, kergették a hamis reményeket, készítették a
méréseket és a felvételeket a felfüggesztésben lévő kísérleti
alanyokról – és íme az első alkalom, hogy Elizabeth Luria és
tudóstársai végre tényleges bizonyítékát adták a spirituális kapcsolat
létezésének.
Igen, további kísérletekre van szükség, hajtogatta Elizabeth, de
Warren majd szétrobbant az izgalomtól, hogy tényleg közeleg a
napja, hogy a kezébe ragadja a Szent Grált, és megmutathatja az
egész világnak, hogy a Mindenható létezik. Az ebből fakadó
következmények beláthatatlanok voltak. A hit innentől kezdve nem
egyszerűen hit kérdése. A halál ettől fogva nem a vég. Kezében lesz a
bizonyíték mindarra, ami nem látható. És ezt a bizonyítékot az egész
világ a magáénak fogja tekinteni. Örökre eltűnik mindaz, ami eddig
elválasztotta a keresztényeket és a zsidókat, a muszlimokat, a
hindukat, a buddhistákat és a többieket. Mindenki egy lesz az
egyetlen, közös hitben, melynek kiindulópontja Warren Gladstone
és egyháza lesz. Persze lesznek, akik majd csalással vádolják,
lesznek, akik ellenállnak, akik eretnekséget kiáltanak. Igen, lesznek
problémák, hiszen mindig is voltak, akik ellenálltak és tiltakoztak
minden ellen, ami az evangélikus keresztyén gyülekezetek felől jött.
Warren Gladstone-nak azonban nem állhat útjába senki, mert
megerősíti eltökéltségében az, hogy az élén járhatott minden idők
legnagyobb felfedezésének. Warren Gladstone megtalálta Istent.
– Egyébként a srácnak nincs semmiféle vallási elköteleződése? –
nézett Elizabethre.
– Nincs. Sajnálom, de nemmel válaszolt erre a kérdőívben.
– Ne sajnálkozz! – nevetett fel Warren. – Annál jobb. Ő maga lesz
a mi hitetlen Tamásunk, aki nem csupán látja a fényt, de maga
árasztja el vele a világot – jelentette ki elégedetten, majd hozzátette: –
Nagyon vigyázzatok rá. Ez a fiatalember igazi mennyei ajándék, a
Mindenható saját kezű ajándéka.
– Mindez nem lenne lehetséges a te bőkezűséged nélkül –
jegyezte meg dr. Luria taktikusan.
– Minden fillért megért – nyugtázta Warren, és közben a
képernyőn látható MRI-képeket bámulta.
– Mindenesetre még rengeteg számítási műveletet kell
lefuttatnunk, amíg kijelenthetjük, hogy igazunk van – mosolyodott
el Elizabeth.
– Akkor hajrá, csináljatok!
Warren teljesen belefeledkezett a Zack Kashian agyát ábrázoló
képeken látható pulzáló színes foltokba. Az ígéretes fejlemény fölött
érzett izgalom átjárta a lelkét. Tudta, hogy a Teremtő tudatát látja
maga előtt, és a lelke mélyén azt is érezte, hogy valóban örökkön-
örökké fog élni az Úr otthonában.
Ámen.
 55
 
Zack felhívta dr. Luriát, és közölte vele, hogy nem óhajt részt
venni további felfüggesztésekben. Nagyon sok idejét leköti, és be
kell végre fejeznie a szakdolgozatát. Udvarias hangon és
szándékosan visszafogottan beszélt. Gondosan hallgatott a gyilkos
élményekről, mert ezekkel csak feltüzelte volna a kutatót, hogy
visszatérésre bírja.
Amint az várható volt, Elizabeth Luria egyáltalán nem vette jó
néven a bejelentést. Könyörgött Zacknek, hogy gondolja át újra,
elmondta, hogy egy nagyon jelentős felfedezés közelében járnak, és
így tovább, és így tovább. Tényleg minden érvet felsorakoztatott,
leszámítva a sírást. Zack, csak hogy egy kicsit enyhítse a csapást,
megígérte, hogy azonnal jelentkezik, ha meggondolná magát.
Az idő java részében valóban a szakdolgozatával foglalkozott,
olykor azonban a könyvtárban átfutott egy-egy halálközeli
élménnyel foglalkozó kötetet. A legtöbb írás a szokásos élményeket
írta le: alagútban haladás, majd a végtelen nyugalom, a
világegyetemmel való azonosulás érzése. Meg persze az
elmaradhatatlan fény. Azok közül, akik halálközeli élményről
számoltak be, nagyon sokan azt állították, hogy az életük sokkal jobb
lett utána, megerősödtek a hitükben, és hogy sokkalta jobban
odafigyeltek másokra. Senki sem írt olyan borzalmakról, mint
amiket Zack tapasztalt.
Mint minden más reggelen, Zack csütörtökön is egy magányos
asztal mellé telepedett le a diákszövetség kávézójában. Jóleső
érzéssel töltötte el, hogy nyugodtan átadhatja magát az írásnak.
Végigdolgozta szinte az egész délelőttöt, egészen addig, amíg valaki
rá nem köszönt.
– Helló, Zack!
Felpillantott a laptopból, és legnagyobb meglepetésére Elizabeth
Luria állt mellette. Egy tálcát tartott a kezében, rajta két kávé és
croissant-ok.
– Nem tudtam, melyiket szereti, a sajtosat vagy a csokoládésat,
úgyhogy hoztam mindegyikből.
 Zack mindig fehér köpenyben látta a nőt, ezért egészen
meglepődött. A doktornő elegáns, rózsaszín blúzt, drapp nadrágot
és fekete blézert viselt. A haja fel volt tűzve, a nyakában pedig
ezüstláncon egy medál lógott.
– Leülhetek?
– Persze – felelte, azzal fölállt, és székkel kínálta a nőt. – Honnan
tudta, hogy hol vagyok? – kérdezte, próbálva leplezni az
ingerültségét.
– Nem volt egyszerű – közölte a nő, és letelepedett. – A
szakdolgozatát írja?
– Próbálom.
– Nem tartom fel sokáig.
– Nem, nem úgy értettem. Nem könnyű újra belerázódni.
– Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog – jelentette ki dr. Luria,
és belekortyolt a kávéjába. – Gondolom, sejti, hogy miért vagyok itt.
– Igen, de ne is folytassa.
– Azért, mert volt egy kellemetlen élménye? Nagyon sajnálom.
Lehetséges, hogy Sarah elmesélte neki? Nem, nem hitte, hogy a
lány elárulta volna. De talán kénytelen volt elmondani, hiszen dr.
Luria mégiscsak a főnöke.
– Mindegy. Egyszerűen nincs időm.
– Értem.
Benyúlt a retiküljébe, kivett egy borítékot, a borítékból egy
fényképet, és odatartotta Zack elé. A felvétel egy fényképész
műtermében készült, és egy helyes kisfiút ábrázolt, aki széles
mosollyal az arcán nézett a kamerába. Egy másik fotón ugyanez a
kisfiú volt egy labrador és egy idősebb férfi társaságában.
– Ő volt a fiam, Kevin meg az édesapja, a férjem. Autóbalesetben
haltak meg jó néhány évvel ezelőtt. Tizenkét éves volt.
– Nagyon sajnálom, dr. Luria – motyogta Zack.
Látta már ezt a képet korábban, a laboratóriumban lévő irodában.
– Semmi gond, és nyugodtan szólítson Elizabethnek. – Majd
folytatta: – Nem akarok kertelni: amikor először kezdtem dolgozni
ezen a kutatáson, úgy véltem, a halálközeli élményről szóló összes
állítás nem egyéb, mint az agy valamiféle védekezési mechanizmusa
a halállal szemben. De aztán egyre több bizonyítékát láttam a
transzcendenciának, olyasminek, ami már túlmegy a normális
érzékelés határain. A mostani kísérletek megerősítették ezt.
Zack látta, hogy a nő küzd az érzelmeivel.
– Zack! Azt hiszem, a küszöbén vagyunk annak, hogy
bebizonyítsuk: létezik a túlvilág.
Zack bólintott, miközben végtelen sajnálatot érzett dr.
Luria iránt.
– Végigelemeztük a legutóbbi alkalom teljes MRI-adatsorát, és
mint az az első alkalommal is történt, minden abba az irányba
mutat, hogy valóban átjutott a másik oldalra.
– Hmm…
– Vallásos családban nőttem fel, de fiatalkorom óta nem hiszek
sem Istenben, sem a Szentlélekben. Nem láttam semmi bizonyítékát
annak, hogy bármiféle természetfölötti dolog létezne. Most viszont
látom. Ebben a kutatásban számomra sokkal több van, mint pusztán
a tudomány. Szeretném tudni, hogy a fiam és a férjem jó helyen
vannak, hogy minden rendben van velük.
– Mégis mit akar tőlem, dr. Luria?
– Azt szeretném, ha részt venne még egy felfüggesztésben –
mondta száraz, érzelemmentes hangon, miközben könnyes szemmel
Zackre nézett. – Szeretnék megerősítő bizonyítékot kapni arról, hogy
létezik a túlvilág. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy a
gyerekem valamilyen formában még mindig él.
Zack nem tudott megszólalni egy ideig.
– Tényleg ne haragudjon, de én nem vagyok se médium, se
valamiféle sámán.
– Ez kétségtelen tény, viszont maga az egyetlen ember, aki
technikailag meghalt, és utána annak bizonyítékával tért vissza,
hogy a lényegünk tovább létezik.
– Milyen bizonyítékról beszél?
– Az agyi mintázatok, az elektromos aktivitás, a folyamatos
vérvizsgálat, ezek mind azt bizonyítják, hogy a tudata az agyától
független cselekedeteket hajtott végre, az agyától függetlenül
létezett. Olyan halálközeli élménye volt, amihez hasonlót eddig nem
láttunk.
 Szinte a semmiből, Zack szeme előtt egyszer csak felbukkant a
szétlapított arcú ember képe, akit megölt.
– Talán ez minden idők legnagyobb felfedezése. Hogy nem
halunk meg, hanem folytatjuk a létezést valamilyen tudatos
formában. Gondoljon bele, hogy ez a tudás milyen reményt nyújthat
az embereknek.
– Nem lehetne egy másik kísérleti alannyal bebizonyítani?
– A többiek eredményei a közelében sincsenek a magáéinak.
– Úgy érti, én vagyok az egyetlen sikeres kísérleti alanyuk?
– Jelen pillanatban igen.
A szeméből patakzani kezdtek a könnyek, amelyeket a
papírszalvéta szélével itatott fel. A francba. Zack érezte, hogy kezd
meglágyulni a szíve.
– Nem tudom pontosan szavakba önteni azt a fájdalmat és
bűntudatot, amit átéltem. És természetesen nem várom, hogy
sajnáljon vagy szánjon emiatt – jelentette ki, majd egy kicsit
megkeményedett a tekintete. – Mondja, legutóbb ismét valami
kellemetlen élménye volt?
– Beszélni se érdemes róla.
Dr. Luria úgy nézett Zackre, mint aki szeretne olvasni a fiú
gondolataiban. Aztán benyúlt a táskájába, és kivette a csekk-
könyvét.
– Ha nem akar beszélni róla, rendben. Viszont hajlandó vagyok
megfizetni az idejét, mivel tudom, mennyi más fontos elfoglaltsága
van.
Azzal kitöltött egy csekket, és átnyújtotta Zacknek.
– Remélem, ez meggyőzi arról, mennyire fontos számunkra, hogy
ismételten megvizsgálhassuk.
Zack hitetlenkedve meredt a csekkre. Tízezer dollárról szólt.
Az első gondolata az volt, hogy még soha az életben nem látta a
nevét egy tízezer dollárról szóló csekken. A második az, hogy ebből
kifizethetné az összes tartozását, és még az anyjának is vissza tudna
adni valamennyit. A harmadik pedig, hogy tíz lepedőért az ember
nyugodtan bevállalhat egy háromperces felfüggesztést.
– Ez rengeteg pénz.
 – Nem kell most rögtön döntenie. Azt szeretném mindössze
kérni, hogy jól gondolja végig, mielőtt nemleges választ ad.
Hajlandó lenne ennyit megtenni?
– Mégis, mit szeretne ezért?
– Azt, hogy még néhány alkalommal vizsgálatokat végezhessünk
magával.
– Ezen, gondolom, felfüggesztést ért.
– Igen.
– Mennyi az a néhány?
– Amíg végleges bizonyosságot nem nyerünk.
– De hát azt mondta, hogy már van bizonyítékuk.
Elizabeth Luria arca megkeményedett, végül csak ennyit felelt:
– Szükségünk van további adatokra.
– És honnan fogják tudni, hogy megvan, amit kerestek?
– A matematikai elemzés rendkívül bonyolult. Nagyon sok
valószínűségi tényezővel kell kalkulálni. Ezekről dr. Stern pontosabb
képet tud adni magának.
Dr. Luria – érezhetően szándékosan – most sem volt kimondottan
bőbeszédű, Zack azonban úgy érezte, nincs értelme az asszonyt
tovább bizonytalanságban tartani.
– Oké, elvállalom, egy feltétellel: én döntöm el, mikor érzem azt,
hogy még egy további felfüggesztés túl sok lenne.
– Rendben – bólintott dr. Luria. A tekintete a fiáról készült
fényképre esett, és a szeme újra megtelt könnyel. – Tudom, hogy a
fiamat és a férjemet már sohasem kapom vissza – törölgette a
könnyeit. – De azért nagyon megnyugtató lenne a tudat, hogy van
valami az életen túl, ahol egyszer ismét velük lehetek.
– Értem.
– Keressük egymást – mondta, majd megköszönte Zack döntését,
és indulni készült. Egy pillanatra azonban megállt. – Egyébként
Kevinnek hívják. Kevin Luriának.
Azzal megfordult, és valóban elindult. Zack ott maradt, az
asztalon heverő fényképet és a csekket bámulva. Érzékelte, hogy az
asszony mennyire szeretett volna reményt kapni tőle olyasvalamivel
kapcsolatban, aminek Zack még a gondolatától is tartott.
 56
 
Roman Pace kicsit lejjebb engedte a kezében tartott diáklapot, és
figyelte, ahogy a nő távozik.
Nem tudta, ki lehetett. Talán a srác anyja. Vagy valamelyik
tanára. Adott neki egy borítékot, amiben lehetett valamilyen feladat
leírása vagy akár egy ajánlólevél is. Akármi. De az egyértelmű volt,
hogy komoly dologról volt szó. Nem csak úgy fecserésztek.
Amikor a nő indulni készült, Roman egy pillanatig arra gondolt,
hogy esetleg érdemes lenne követni. Végül aztán úgy döntött,
inkább a sráccal marad. Viszont készített néhány fotót az asszonyról.
Ami azt a fiatalabbat illeti a Grafton Streetről, úgy tűnik, hogy
vele a srác kapcsolata már több mint baráti. A múlt héten ott aludt a
csajnál.
Akárki volt is ez a nő, ki fogja deríteni.
 57
 
A tetrodotoxin egy erős neurotoxin, amelyet először a
gömbhalakban fedeztek fel, és tízezerszer halálosabb a ciánnál. 25
milligramm elegendő egy 80-85 kilós ember megöléséhez. A
méregnek, amely a légzőszervek leállását okozza, nincs ismert
ellenszere. Az áldozatok hetven százalékánál huszonnégy órán belül
beáll a halál. A méreg hatásmechanizmusa ismert: megbénítja az
idegsejtek közötti elektromos jelátadást. A nem halálos adag
kábaságot, fejfájást és hallucinációkat okoz.
 
Ez az utolsó két szó szinte beleégett Zack retinájába, amikor este a
laptopján a szócikket olvasta.
Három lehetőséggel áll tehát szemben:
Az első az, hogy agysérült, és gyilkosságokat vizionál. A
második, hogy valóban ő a gyilkos, aki egyfajta transzban megölt két
ismeretlent. A harmadik pedig, hogy valóban átjutott valahová
„máshová”, és ott kapcsolatba került egy gyilkos indulatú tudattal.
Elizabeth Luria meggyőző érvelése, sőt Morris Stern valóban
megengedő megfogalmazása – nagyon lehetséges, hogy valóban
testen kívüli élményben volt része – ellenére Zack egyáltalán nem
volt vevő a természetfölötti magyarázatokra, függetlenül attól, hogy
mit rögzített a kutatók nagy tudású MRI-je. Nem hitt a
kísértetekben. És azt sem gondolta, hogy megbolondult volna.
Így aztán nem maradt más, csak a gömbhal mérge.
És tessék, itt áll feketén-fehéren: „A nem halálos adag kábaságot,
fejfájást és hallucinációkat okoz.”
A Google majdnem 470 000 találatot adott a tetrodotoxinra.
Egyrészt kiderült, hogy valószínűleg ez a természetben előforduló
leghalálosabb méreg, és leggyakoribb forrása a gömbhal, ami ugyan
Amerikában tiltólistán van az éttermekben, Japánban azonban a
legnagyobb becsben tartott fogás. Igazi különlegesség a fugu,
amelyet kizárólag speciálisan képzett sushiszakács készíthet el,
egyfajta pszichedelikus csúcspontot adva a vacsorának. „Ha egy
fugukészítésben jártas séf kezei közül kerül ki a fugu, akkor éppen
csak annyi tetrodotoxin marad a hal húsában, amennyi enyhe és
kellemes csiklandozásra emlékeztető érzetet kelt a vendég ajkaiban,
és enyhe, szintén kellemes tudatmódosulást eredményez.”
„Halálos izgalom halál nélkül” – írta bejegyzésében egy blogger.
Épp kijelentkezett volna, amikor észrevett egy hivatkozást, amely
a The Boston Globe oldalára vezetett. A négy hónappal ezelőtt íródott
cikk arról szólt, hogyan gyilkolt meg egy hajléktalan egy
baseballütővel egy másik hajléktalant a Harvard hídon. Egy
szemtanú szerint az egész hátborzongatóan olyan volt, mintha a
gyilkos könyörületből ölte volna meg a társát. A Massachusetts
állami igazságügyi labor az áldozat testében nyomokban
tetrodotoxint talált. A cikk szerzője azon elmélkedett, hogy az
áldozat vagy igazi gurmand volt, akit szerencsétlenségére egy rossz
séffel hozott össze a sors, vagy új kábítószer jelent meg Boston
utcáin. A bostoni rendőrség sajtószóvivője azonban ezt nyilatkozta:
„Fogalmunk sincs, hogy kerülhetett a hajléktalan férfi szervezetébe
gömbhalméreg. Ilyenre eddig még nem volt példa.”
Egy másik oldalon Zack azt olvasta, hogy a nem halálos dózis a
hőmérséklet és a vérnyomás olyan jelentős csökkenését
eredményezheti, amely akár mély kómát is okozhat. A cikk
hivatkozott néhány, Japánban bekövetkezett gömbhalmérgezésre:
bár az áldozatok néhány nap elteltével magukhoz tértek, addigra
azonban már halottnak nyilvánították őket. Haiti szigetén a
tetrodotoxint zombie-szerként ismerik: a vudu varázslók ennek
segítségével idézték elő áldozataik tetszhalálát. Az elkábított
emberek azután, a közösség legnagyobb rémületére, idővel
magukhoz tértek.
Az Egyesült Államokban a tetrodotoxin az egészségügyi
hatóságok által összeállított különleges anyagok listáján szerepel,
ami azt jelenti, hogy a szert csak regisztrált és engedéllyel
rendelkező tudományos kutatók használhatják.
 58
 
Mitch felhajtott a 84-es főútra, és elindult északnak. Szombat
éjszaka volt, és eddig a manchesteri Outbackben ünnepelte az
előléptetését: részlegvezető lett a Buckland Hills-i Sears Áruházban.
Az alkalomhoz illő mennyiségű sört fogyasztott, ezért jól elázott, és
semmi mást nem szeretett volna, mint végre bebújni az ágyába.
Egy 1992-es Mitsubishi 3000 VR-4-est vezetett, a nagyon kevés
négykerék-meghajtású sportkocsik egyikét. Négy éve vette
használtan, felturbózta, és most jobban néz ki, mint újkorában, pedig
már több mint kétszázezer kilométer volt benne. Egyszerűen imádta
a mesterien megformált karosszériát, a széles felniket, a
motorháztető alatt dübörgő háromszáz lóerőt.
Már nem volt messze a lehajtótól, amikor hirtelen mély, dörmögő
hangot hallott.
– A francba! – kiáltott fel, és az öklével rácsapott a
kormánykerékre.
Kilukadt a kipufogódobja. Olyan hangot hallatva haladt tovább,
mintha egy versenyautó lenne. Fél kilométert se tett meg, amikor
hallotta, hogy a kipufogócső egyik szakasza is leszakad. A dörmögő
hanghoz most már az aszfaltot karcoló fém sikoltása is csatlakozott.
Mitch biztos volt benne, hogy a cső szikrát hány szerteszét.
– Basszus! – kiáltott fel, és már érezte is, ahogy a kiszabaduló
kipufogógáz kezd beszivárogni az utastérbe.
Leeresztette az ablakokat, és a következő kijáratnál lehajtott a
Bolton Roadra, hogy az első alkalmas helyen megálljon. Nem volt
közvilágítás ezen a részen, de szerencsére volt egy zseblámpája, sőt a
csomagtartóban kötél is, amivel valahogy visszakötözheti a
leszakadt csövet. Még jó, hogy már nincs messze az otthonától.
Kivett a kesztyűtartóból egy kést meg a zseblámpát, majd kiszállt.
Benézett a kocsi alá. A dob még a helyén volt, de a cső lefeküdt a
földre. Kinyitotta a csomagtartót, elővette az emelőt, és megemelte a
kocsit, hogy be tudjon feküdni alá.
Kicsit várnia kellett, hogy a kipufogó lehűljön annyira, hogy
vissza lehessen kötözni. Sajnos maga a cső teljesen átrozsdásodott,
úgyhogy biztosan ki kell cserélni. A szerviz pedig tutira rábeszéli a
teljes kipufogórendszer cseréjére, ami legalább egy ezres. Arról nem
is beszélve, hogy, figyelembe véve a kocsi korát, beletelik egy hétbe
is, amíg megérkeznek a szükséges alkatrészek. Kénytelen lesz
bérelni valamit. Ez aztán nem hiányzott!
Annak ellenére, hogy az este hűvös volt, a kocsi alatt megszorult
a fémekből áradó meleg, és Mitch csak nagy üggyel-bajjal tudta a
szűk helyen a karját mozgatni, hogy valamiképp visszakötözze a
csövet. Ráadásul fáradt is volt, és a legszívesebben rég aludt volna.
Már vagy húsz perce ügyködött hanyatt fekve az autó alatt,
amikor meghallott valamit. Először nem is tudta, hogy a szél okozta-
e, esetleg a környező forgalom zaja lehetett, de aztán rájött, hogy úgy
hangzik, mintha valaki közeledett volna a kocsihoz. Megemelte a
fejét, és próbált kisandítani. Senki. Kicsit mocorgott, egyrészt hogy
jobban hozzáférjen a csőhöz, másrészt mozgatta a zseblámpát is,
hogy jobban ki tudjon világítani vele. De nem látszott semmi, csak az
aljnövényzet és az éjszaka árnyai.
Ennek ellenére az volt az érzése, hogy nincs egyedül.
Néhány pillanattal később azonban elhessentette ezt az érzést, és
nekidurálta magát, hogy végre odakötözze az elszabadult csövet a
kocsi aljára.
Egy-két perc sem telt el, és újra hallott valamit. Ismét
körbesandított, és abban reménykedett, hogy végre meglát egy lábat
az autó közelében. De semmi. Valószínűleg a lehűlő motor, a hűvös
estében összehúzódó fém hangját hallotta.
Éppen az utolsó házilagos rögzítéssel bíbelődött, amikor egy
reccsenést hallott jobb kéz felől.
– Ki van itt? Semmi válasz.
Mitch várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon arról, hogy csak
képzelte a dolgot, majd folytatta a kötözést.
– Mitchell.
A neve. Valaki a nevét suttogta. De olyan halkan, mintha a szél
susogna a fák levelei között.
A következő pillanatban hallotta, hogy az emelő egy fokozattal
lejjebb ereszkedik. Az éles hang úgy hasított az elméjébe, akár egy
pisztolygolyó.
 Az autó alja pár centivel közelebb ereszkedett Mitchhez.
Odafordította a zseblámpát az emelő felé, arra számítva, hogy végre
meglátja valaki lábát mellette. De csak az emelő csillant meg a lámpa
fényében. Azonban mielőtt elkezdhetett volna fészkelődni, hogy
kicsússzon a kocsi alól, újabb fémes kattanás hallatszott, és a kocsi
még közelebb ereszkedett, már csupán három centire volt az arcától.
Érezte a motor felől áradó meleget. Érezte az olaj és a rozsda illatát.
És érezte, hogy átjárja a félelem.
Még mielőtt a kocsi alja akár csak egy milliméterrel is közelebb
ereszkedhetett volna hozzá, Mitch őrült sebességgel kikecmergett
alóla. Fel se állt, egyből körbepásztázott a zseblámpával, ám senkit
se látott. Egyedül a fák vetettek árnyékot a lámpa fényében.
Feltápászkodott, és átment a kocsi másik oldalára. Benyúlt a
leengedett utasoldali ablakon, és a kesztyűtartóból kivett egy csőre
töltött 38-as Smith & Wessont.
– Na gyere, te rohadék! – morogta, és a pisztolyt maga elé tartva
körbejárta az autót.
Semmi. Senki se volt ott. Az úton néhány autó közeledett, ezért
Mitch leengedte a kezében tartott pisztolyt, hogy ne okozzon
feltűnést.
A kocsik továbbhajtottak, ő pedig ott maradt az éjszakai sötétben.
Egyik kezében egy zseblámpával, a másikban egy pisztollyal. A
csendet mindössze a tücskök ciripelése törte meg. Megint
rávilágított a fákra. Semmi.
Csak képzelődtél, mondta magának. Fáradt volt és ingerült egy
hosszú és fárasztó nap után, ráadásul mérhetetlenül bosszús is,
amiért be kellett másznia a kocsi alá, és a mocskos kipufogócsővel
kellett bajlódnia.
Az azonban nem képzelődés volt, hogy a kocsi ereszkedni
kezdett.
Szemügyre vette az emelőt. Ugyanott volt, ahová tette, viszont az
emelő karjaként is szolgáló kerékkulcs eltűnt. Pedig emlékezett rá,
hogy ott hagyta a földön, közvetlenül mellette. Ám most nem volt
ott. Lehet, hogy behúzta magával, amikor bemászott a kocsi alá?
Letérdelt, hogy bevilágítson, de nem látott semmit. A kerékkulcs
eltűnt.
 Miközben nyögve feltápászkodott, ismét meghallotta azt a lágy,
suttogásszerű hangot.
– Mitchell.
Ösztönösen abba az irányba lőtt, ahonnan a hangot vélte hallani.
A lövés dörrenése betöltötte az éjszakát, és a lövést kísérő
villanásban meglátott egy kapucnis alakot, aki olyan volt, mint maga
a Nagy Kaszás.
– K-kicsoda maga? – dadogta Mitch.
– Menj a pokolba, seggfej!
Egy villanással később a sötét alak már ott állt Mitch mellett,
magasra emelte a kerékkulcsot, és egyetlen csapással szétroncsolta
Mitch fejét.
 59
 
– Ideje felébredni.
– Jól van. Nyissa ki a szemét!
– Meg tudja mondani nekem, hogy hívják?
Testetlen hangok a ködben.
Nem bírt válaszolni. Próbálta erőnek erejével kinyitni a szemét,
amit elvakított a mennyezeti világítás erős fénye. Kicsit elfordította a
fejét. Rengeteg elektromos műszert, számítógépeket, monitorokat,
íróasztalt látott, polcokat könyvekkel. Kutatók és technikusok arcát.
De az agyában még mindig ott lebegett a kerékkulcs képe és az,
ahogy a sötétben szétveri vele egy arctalan fickó fejét.
Összefüggéstelen képkockák villantak fel. Látta, ahogy a súlyos
fém lesújt a férfi koponyájára. Aztán újra, de most a tarkójára. A férfi
már a földön hevert. Élettelenül, akár egy marionettfigura.
Valaki szólt hozzá, de ő csak előrehajolt, és újra meg újra lesújtott
a férfi vállára, bordáira, egészen addig, amíg már nem mozdult.
– Zack! Minden rendben?
Nem válaszolt, ellenben olyan erősen belerúgott a férfiba, hogy az
oldalt fordult. A pasas az egyik térdét ösztönösen próbálta felhúzni,
hogy védje magát. A másik lábát már nem tudta mozdítani, az el
volt törve, és valami furcsa, kificamodott pózban, mozdulatlanul
hevert.
– Nem akarsz felülni?
Megrázta a fejét, aztán beletaposott a fickó mellkasába, újra meg
újra, egészen addig, amíg azt nem érezte, hogy a törött bordák most
már biztosan átfúrták a tüdőt. A férfi száján és orrán dőlt a vér.
– Azt hiszem, egy kicsit még mindig kába az érzéstelenítőtől.
Megtapintotta a bal oldalát, ahol eltalálta a golyó. Valahol a mája
körül elég érzékeny volt. Meglepő módon viszont nem vérzett.
– Fáj az oldala?
Nem felelt. Még mindig a fülébe csengett a pisztoly dörrenése.
Valaki a kezébe nyomott egy palack ásványvizet. Az a helyes nő,
a rövid, aranybarna hajú. Belekortyolt az üvegbe, majd elég ostoba
képet vágva bámulta a műszereket és az őt körülálló négy embert.
 Egy másik nő a nevét tudakolta. Nem emlékezett rá. Egyedül az
járt a fejében, hogy minél gyorsabban kiszabaduljon innen.
Ismét hallotta, hogy az idősebb nő megkérdezi:
– Emlékszik a nevére? Hallotta önmagát, suttogva:
– Nem tudom.
– Magát Zachary Kashiannek hívják, nem emlékszik?
Zack. Zachary Kashian.
Legalább egy percig csak ült, és meredt előre a semmibe. Közben
a feje kezdett kitisztulni, köddé foszoltak a gyilkosság képei. Ismét
ivott, remélve, hogy minden egyes korty messzebb viszi az emléket.
Végül minden helyreállt, a normális kerékvágásba.
Igen, Zack Kashian.
A helyiség, az emberek, a számítógépek, a műszerek pittyegő
kijelzői, az oxigénpalackok, a szekrények, a defibrillátor, a fehér
orvosi szekrények. A körülötte állókra nézett. Az emlékek
szétfoszlottak, csak a kimerültség és a remegés maradt a
nyomukban.
– Felfüggesztésben voltál, emlékszel? – kérdezte Sarah. Sarah
Wyman.
Bólintott.
Megint kísérleteztek vele. Megint kiütötték, és elküldték valami
rettenetes helyre, amitől az agyát áthatotta valami méreg, és az
oldala is sajgott.
– Haza akarok menni – suttogta rekedtesen.
– Természetesen, de előbb hadd tegyünk fel néhány kérdést.
Ez az idősebb nő volt, dr. Luria.
Szólítson Elizabethnek. Ez az a nő a halott gyerekkel, akit meg akar
találni. Kérdések. Mindig ezekkel a rohadt kérdésekkel jön.
– Csak azért, mert az élmény még minden bizonnyal élénken él az
emlékezetében.
Sarah hozott egy párnát, és Zack visszadőlt az ágyra. Még ahhoz
se volt ereje, hogy ellenálljon.
– Zack! Emlékszik valamire a felfüggesztés idejéből? Bármire?
Arra, hogy hol volt? Hogy mit csinált? Hogy ki volt ott magával?
– Nem.
– Emlékszik arra, hogy hol volt? Bármire a hellyel kapcsolatban?
 – Nem.
– És arra, hogy mit csinált?
Menj a pokolba, seggfej! Szinte érezte, milyen recsegősen, durván
hagyta el a száját ez a mondat.
Megrázta a fejét. Látta dr. Luria arcán, hogy egyáltalán nem
boldog a válaszai hallatán.
– Nem kell kapkodnunk, nyugodtan gondolja végig. Tudom,
hogy még mindig egy kicsit kótyagos, de kérem, engedje el magát,
és próbáljon visszaemlékezni.
Behunyta a szemét, mintha az emlékeiben kutatna, pedig ha volt
valami, amire nem vágyott, az éppen az emlékek felidézése volt.
Nem akarta újra átélni, ami az út mentén történt, az éjszaka
sötétjében. Egyetlen dologra vágyott csupán: arra, hogy ennek az
egésznek legyen már vége, hadd menjen innen örökre el. Mert itt
szabályosan kicsinálják az agyát.
Sarah látta rajta, mennyire fel van zaklatva. Azt javasolta a
fiúnak, hogy menjen ki a mellékhelyiségbe, frissítse fel magát egy
kicsit, majd öltözzön fel. Segített Zacknek lekecmeregni az ágyról. A
fiú hálás volt neki, amiért legalább egy kis időre kiszabadulhat dr.
Luria karmai közül.
Visszatérve sokkal jobban érezte magát, a feszültsége oldódott.
Úgy döntött, hogy továbbra is a „nem emlékszem semmire” figurát
fogja alakítani, hátha akkor hamarabb elengedik. Elizabeth Luria és
Morris Stern olyan izgatottan vártak rá, mint a lakomára készülő
keselyűk. Sarah odanyújtott neki egy kávét.
Dr. Luria az íróasztalnál ült, dr. Stern pedig közvetlenül mellette,
és a számítógép monitorát nézte. A többiek oldalt álldogáltak. Zack
leült a velük szemben lévő székre.
– Jobban érzi magát? – kérdezte dr. Luria. Zack csak bólintott.
Dr. Luria átváltott vizsgálati üzemmódba.
– Zack! Kezdjük a beszélgetésünket újra, jó? Emlékszik arra, hogy
érzékelt bármiféle helyet?
– Nem.
Dr. Luria tekintete egy pillanatra megváltozott. Olyan volt,
mintha tudná, hogy Zack nem az igazat mondja.
 – Nem járt valahol a külvilágban? A tengerparton? Egy másik
helyiségben? Vagy erdőben? Nincs valami halvány emléke a
környezetről?
Tagadólag megrázta a fejét, miközben egy kis szúrást érzett a bal
oldalában.
– Értem. Érzékelte esetleg valaki más jelenlétét?
– Nem – felelte, de maga is érezte, milyen hamisan cseng a
válasza.
– Ne kapkodja el a feleletet. Gondolkodjon nyugodtan, próbáljon
visszaemlékezni az élményre.
Zack Sarah felé pillantott, aki tágra kerekedett szemmel figyelte
őt. Ahogy a többiek is. Úgy tűnt, mindenki lélegzet-visszafojtva
várja a válaszát. A fiú a számítógép felé pillantott.
– Az mit mutat?
Stern és Cates Luriára nézett, tőle várva a választ.
– Hogy mit mutat? Rettenetesen megnövekedett és a külvilág
okozta érzékszervi stimulációt.
– Mint a legutóbbi alkalommal – tette hozzá Stern. – A limbikus
rendszer teljesen elszabadult.
– Nem emlékszem.
Dr. Luria szemöldöke a magasba szaladt, mint egy poligráf tűje,
amikor a hazugság hallatán majdnem kiakad.
– Azt mondja, nem emlékszik. Jó, rendben, bár nehezen tartom
elképzelhetőnek. Az élmény hatására ugyanis a vérében
megemelkedett a kortizol- és az epinefrinszint. Az agya minden
kétséget kizáróan „harc vagy menekülés” szituációban volt. Hogy
lehetséges, hogy maga mindebből semmire sem emlékszik?
Zack szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott, mindenki hallja.
A többiek, akár valami jósnők, beleláttak, és pontosan tudták, hogy
hazudik.
– Megkérdezem még egyszer – nézett mélyen Zack szemébe dr.
Luria. – Emlékszik bármire is, ami a felfüggesztés során történt
magával? Bármilyen cselekedetre, érzelemre, mint amilyen a félelem
vagy a düh? Vagy valaki más jelenlétére?
A fájdalom az oldalában egyre hevesebben lüktetett.
Önkéntelenül is odanyúlt.
 – Jól vagy? – kérdezte Sarah.
Bólintott. A bőrén nem volt kitapintható semmilyen sérülés,
mégis, úgy érezte, a testébe fúródva ott van egy golyó.
Mielőtt dr. Luria újabb rohamra indulhatott volna, váratlanul
megszólalt Morris Stern:
– Zack, ugye emlékszik, néhány héttel ezelőtt elmagyaráztuk
magának, miként képes a gép érzékelni a jellegzetes, egyedi
neuroelektromos tevékenységet. Nézze, az agyában körülbelül
százmilliárd neuron van, tehát amit csinálunk, az olyan, mintha
belehallgatnánk a Földön élő összes ember adott pillanatban
folytatott beszélgetésébe, tizenötszörösen. Ebből a hatalmas zajból
bonyolult algoritmusok segítségével kiszűrünk mindent, ami nem a
maga egyedi beszélgetése. Világos?
Bár Zack nem reagált, Stern szinte megállás nélkül folytatta, előtte
azonban a fiú felé fordította a számítógép monitorát.
– Ez a sok színes folt és minta magának nem árul el semmit, de ez
az elektromos tevékenység képe az agya falcsonti lebenyében.
Néhány pillanattal az előtt, hogy felébresztettük volna, hirtelen
változást rögzítettünk. Természetesen az adatok további elemzésére
van szükségünk, de annyi most is biztos, hogy anomália következett
be.
A képernyőn a formák és a színek hirtelen megváltoztak, ami
valóban semmit sem mondott Zacknek.
– Ezek a pacák, amelyek a hippocampusában felvillannak, azt
jelzik, hogy a vizuális, valamint az összes egyéb érzékelésért felelős
központokat szinte elárasztják a külvilágból érkező információk.
Magyarul, nem úgy csinált, mintha halálközeli élménye lenne,
hanem valóban átélte azt.
– Ezt mondta a legutóbbi alkalommal is.
– Az nem én voltam, mert akkor még nem voltam biztos benne,
most azonban igen. A tudata maga mögött hagyta az agyát, és saját
maga gyűjtött élményeket. Rengeteg további adatot kell
elemeznünk, de a már meglévő is elegendő a feltételezésünk
megerősítésére.
– Milyen feltételezés megerősítésére?
Stern megigazította a szemüvegét, majd Zackre nézett:
 – Hogy a tudata egy másik tudattal egyesült.
– Tessék?
– Éppúgy, mint legutóbb. Befejeztük a múltkori adatok elemzését,
és megtaláltuk egy másik tudat nyomait. Olyan jeleket, amelyek
valaki máshoz tartoznak. Őszintén szólva, a dolog egészen
elképesztő.
– Ráadásul – szólalt most meg dr. Luria – a vér folyamatos
monitorozása révén tudjuk, hogy csúcsokat döntött az
adrenalinszintje, szintén teljes összhangban az agya érzelmekért
felelős területeinek működésével. Egészen bizonyos, hogy erőszakos
élményben volt része, csakúgy, mint a legutóbbi két alkalommal.
Zack gyomra összeszorult. Én erre nem vagyok vevő, gondolta
magában. Ez az egész csak valami gikszer, egy háromdimenziós
rémálom. Ez a tetrodotoxinos cucc okozta a hallucinációkat.
Pontosan az történt, amit valamikor korábban éppen Stern
magyarázott el, hogy az agya összegyűjt mindenféle
emléktöredékeket, a nap folyamán elszenvedett kudarcokat és be
nem teljesült vágyakat, és ezekből kreál gyilkos indulatú
álomvillanást az agyában.
– Ha bármi eszembe jut, elmondom.
– Hazudik – közölte dr. Luria kemény hangon. – Holtbiztos, hogy
hazudik. Látom a tekintetén is. A rohadt életbe, mondja már el az
igazságot! Mi a fenét tapasztalt?
Elizabeth szavai hallatán mindenki megdermedt. Zack látta, hogy
Sarah bátorítólag néz rá.
– Megöltem valakit.
– Tessék?
– Megöltem egy férfit. Agyonvertem egy kerékkulccsal, miközben
valamit szerelt a kocsiján.
Sarah szeme elkerekedett a döbbenettől, dr. Luria tekintete
azonban maga volt a tárgyszerűség.
– Szóval megölt egy férfit?
– Igen. A kocsija alatt feküdt, valamit szerelt rajta. Kivártam, amíg
kimászik alóla, aztán szétvertem a fejét. Az előtte lévő alkalommal
megfojtottam valakit a torkára szorított súlyzórúddal. Még előtte
pedig egy nőt ütöttem el szántszándékkal.
 Zack felállt, hogy távozzon.
– Várjon, kérem! – állította meg a hangjával dr. Luria. – Ismerte
ezeket az embereket? Esetleg tudja, miért támadta meg őket?
– Nem. De nem is akarom. Maguk totál szétcseszték az agyamat.
– Kérem, várjon egy kicsit! Ne menjen még! – kérlelte dr.
Luria.
– Idefigyeljen! Lehet, hogy maradandó agykárosodást
szenvedtem. Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent? Csak nem képzeli,
hogy tovább maradok?
– Jól van, jól van – csitította békítően Morris Stern. – Nyilván sok
volt, amit átélt.
Sarah is egyetértően bólintott. Dr. Luria a többiekre nézett.
– Rendben – bólintott, majd megfogta Zack karját. A fiú
hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy az ő karja remeg-e az
izgalomtól vagy a doktornőé. – Miért nem beszélt nekünk erről
korábban?
Zack kihúzta a karját, de nem válaszolt.
– Nagyon sajnálom a történteket. Adunk gyógyszert, hogy
nyugodtan tudjon aludni. De olyan különleges áttörést ért el, hogy…
Zack elindult az ajtó felé, Sarah pedig a nyomába eredt.
– Ne haragudj, Zack.
Zack egy pillanatra megállt, elővette a tárcáját, kivette belőle dr.
Luria tízezer dolláros csekkjét, és letette a nő íróasztalára. Azután
kilépett az ajtón.
Dr. Luria utánarohant, kérve, hogy tegye el a csekket.
– Kérem, Zack! Pihenjen egy hetet, de utána hadd folytassuk!
Kérem! Már majdnem a célnál vagyunk.
Zacknek fogalma sem volt, hogy a nő miről beszél, de nem is
érdekelte.
– Hagyjon békén!
– De hát kapcsolatba került egy másik léttel.
– A pokollal kerültem kapcsolatba, és tuti, hogy oda még egyszer
nem megyek vissza!
 60
 
Roman harmadszor nézte meg Warren Gladstone prédikációját.
A fickó arca folyamatos boldogságot árasztott, mintha egy
rajzfilm együgyű hőse lett volna. Az örvendezés napjáról beszélt,
mintha a második eljövetel lenne. Arról szónokolt, hogy teljesen új
élet vár a világra, és ez az új élet egyesíti majd a különböző vallások
híveit, sőt a nem hívőket is, és eljön az a nap, amikor többé nem kell
félni a haláltól. Nem kell rettegni a kénköves pokoltól.
Az örvendezés napja. A nap, amely örökkön-örökké megmarad, és a
világ, aminek soha nem lesz vége.
A pofa nagyon meggyőzőnek tűnt, olyannyira, hogy már-már
Roman érdeklődését is felkeltette.
De akadtak, akik másképp látták a dolgokat, bloggerek, akik
keményen támadták, amiért túlságosan is kesztyűs kézzel bánik a
bűn kérdésével, meg hogy a Szentírást lealacsonyítja a segíts
magadon pamfletek szintjére.
 
Azzal, hogy Isten olyan számára, mint holmi New Age-es vágyálom
kivetülése, sárba tapossa az isteni lét magánakvalóságának eszméjét, és adós
marad annak elmagyarázásával, hogy mi a jó és a gonosz szerepe az Úr
isteni tervében. Azt tanítja az embereknek, hogy Istennel bármit meg lehet
tenni, amit csak akarnak. Isten segít abban, hogy megnyerjék a lottót, hogy
munkát találjanak, hogy legyen elég pénzük egy új autóra. Ezzel azonban
devalválja Istent a mindennapokban.
 
Roman figyelmét különösen megragadta az, amit az egyik
kommentelő a halálközeli élményekkel kapcsolatban írt.
 
Egyesek azt állítják, hogy találkoztak egy fényben úszó lénnyel, aki Jézus
volt. Bármennyire tetszetősen hangzik is, ez pont az a hamis Jézus, aki azt
tanítja, hogy a halál jó és könnyű, és hogy a bűn nem jelent problémát…
 
Az egyetlen helyes következtetés, amelyre juthatunk, az, hogy ez a
„Jézus” az a hazug szellem, amelytől János evangéliuma óv. És azok, akik
hisznek benne, az ördög cimborái.
 
 Ne feledjük, hogy a Sátán is feltűnhet a „világosság angyalaként” és az
„igazság szolgájaként”, ahogy az a Korinthusbeliekhez írott II. levélben
szerepel (2. Kor 11:14–15). Hisz az a célja, hogy utánozza Jézust, és
eltérítse az embereket az igazi krisztusi szövegektől.
 
De vigyázzatok! Minden ilyen, a túlvilági életbe vezető alagút a Sátán
ügynökeinek és szolgálóinak mesterkedése…
 
Számos ilyesfajta blog alján ugyanannak a Roman által nem
ismert szervezetnek a neve szerepelt: Jézus Testvérisége.
Kilépett az oldalról, de még jó ideig ott visszhangzottak a fülében
az ismerős kifejezések: az ördög cimborái, a Sátán szolgálói.
 61
 
Mire Zack lakásához értek, a fiú már szinte megállás nélkül
remegett. Útközben nemigen beszélgettek. Sarah többször is elnézést
kért, amit Zack bólintva tudomásul vett, jóllehet a lány nem tehetett
semmiről.
Zack nem érzett haragot iránta, nem neheztelt rá, és nem is
ábrándult ki belőle. Szeretett volna mondani neki valami
megnyugtatót, mert érezte, hogy Sarah önmagát hibáztatja, de
valahogy mégsem sikerült. Az agyát ugyanis egyetlen gondolat
kötötte le, attól vert hevesen a szíve, attól zúgott a füle, annak a
rettenetétől száradt ki a szája. Dünnyögött valami elbúcsúzásfélét, és
már ki is pattant a kocsiból.
Mert már pontosan tudta a választ a miértre.
És ez a tudás, ami gravitációként nehezedett rá, késztette arra,
hogy kimeneküljön a kocsiból és felszáguldjon a lépcsőn a lakásába.
Megpróbált kitörni ebből a gravitációs térből, úgyhogy felhajtott
egy pohár langyos tejet, és rögtön ágyba bújt. A sötétben kitapogatta,
mennyi Lunestája és Haldolja maradt, mert a teste, úgy érezte,
egyetlen hatalmas, dobogó-pumpáló szívvé vált.
Miért habozol? Kelj fel, és ess túl rajta!
Elhessentette a hangot, és inkább bevett néhány pirulát.
Aztán az oldalára fordult, és megpróbálta kizárni a világot.
Ami persze nem sikerült.
Aztán egészen abszurd dolgokra gondolt. Arra, hogy a levegőben
siklik, ott vitorlázik a bostoni öböl fölött. Aztán elsorolta a pí ötven
tizedesjegyét. Kétszer. Semmi. Nem szabadulhatott a gondolattól,
mert az befészkelte magát az agyába, és tudta, hogy nem hoz más
szabadulást, csak a bizonyosság.
Istenem, én nem akarom ezt, gondolta. Nem akarom tudni.
De legyen az most vagy holnap vagy holnapután, egyszer úgyis túl
kell esni rajta, mondta magának. És lehet, hogy tévedek.
Ledobta magáról a takarót, kelletlenül átment a másik szobába, és
lerogyott az íróasztala előtt álló székre.
Sok évvel ezelőtt, amikor megszerezte a jogosítványát, az anyja
egyszer csak bejelentette, hogy be kell vonulnia a Mount Auburn
Kórházba egy műtétre. Zack unszolására végül elárulta, hogy egy
daganatot találtak a mellében. Zack napokig azért fohászkodott,
nehogy rosszindulatú legyen. Most, a sötétben üldögélve, hirtelen ez
a gondolat futott végig az agyán.
– Csak nehogy igaz legyen – mondta ki hangosan a sötétben,
majd bekapcsolta a laptopját.
Remegő kézzel kattintott a Google-ra és remegő kézzel írta be a
nevet. Több tucat találat jelent meg a képernyőn, de a legelső, amely
a Hartford Courant honlapjára mutatott, beigazolni látszott baljós
előérzetét.
 
Tegnap a manchesteri temetőben eltemették a 34 éves korában
elhunyt Mitchell Gretchet. A férfi vérbe fagyott, agyba-főbe vert
holttestére négy nappal ezelőtt találtak rá a Bolton Roadon. A gyanú
szerint egy kerékkulccsal bántalmazták, amikor éppen a leszakadt
kipufogóját szerelte.
Zack tetőtől talpig libabőrös lett.
 
Tizenhárom évvel ezelőtt Gretch az egyik vádlottja volt a Jacob
Kashian sérelmére elkövetett gyilkosságnak, de nem került börtönbe,
mert az eljárást a bíró az elégtelen bizonyítékokra hivatkozva
megszüntette.
Valószínűleg csak véletlen, de a múlt héten meghalt feltételezett
tettestársa is. William Volker walthami (Massachusetts) otthonában
szenvedett halálos balesetet, a helyi rendőrség azonban nem talált
idegenkezűségre utaló jeleket.
A manchesteri rendőrség szerint Gretchet egy ismeretlen
bűnelkövető gyilkolta meg a férfi 1992-es évjáratú Mitsubishi
sportkocsijának kerékkulcsával.
A rendőrség egyelőre nem nevezett meg gyanúsítottat vagy
gyanúsítottakat, a sajtószóvivő szerint továbbra is nagy erőkkel
folyik a nyomozás.
 
Zack szinte öntudatlanul begépelte William Volker nevét is.
Egyből vagy egy tucat hivatkozás jelent meg a képernyőn, a lista
tetején egy cikk volt a The Boston Globe-ból: Az agyonnyomott
fekvenyomó – Véres baleset áldozata lett egy walthami férfi.
Zack agya fel se fogta, hogy mit olvas. Ő volt Jake másik gyilkosa.
A harmadik áldozatra, az autóval elütött nőre már rá se keresett.
Pontosan tudta, hogy ki volt.
 62
 
– Volker és Gretch ölték meg a bátyámat. A nő pedig Gretch
unokatestvére volt, aki mellettük tanúskodott, és állította, hogy
semmit se láttak – közötle Zack, miközben Sarah kezébe nyomta a
kinyomtatott gyászjelentéseket.
– Tessék?
Nem sokkal múlt hajnali kettő. Zack első rémületében azonnal
telefonált a lánynak, és áthívta magához.
– És ezek ugyanazok az emberek, akiket a felfüggesztések során
láttál? – kérdezte, felnézve a kezében tartott papírokból, amelyeket
éppen olvasott.
– Igen. A cikkekben szereplő fotókról felismertem őket.
– Talán csak hátborzongató egybeesés.
– Mi? Az, hogy a bátyám gyilkosait megölték, és én minden egyes
alkalommal ott voltam? Sarah, láttam őket. Éreztem, ahogy
meghalnak. Ott voltam. Istenem, vagy elment teljesen az eszem,
vagy tényleg én öltem meg őket – jegyezte meg zaklatottan Zack.
Egy pohár langyos tejet ivott, de két kézzel kellett a bögrét a
szájához emelnie, annyira remegett az idegességtől.
– Egyiket sem tartom valószínűnek – mondta Sarah, és
felpillantott a cikkekből.
– A tetrodotoxinnak lehetnek elhúzódó mellékhatásai – érvelt a
fiú. – Mi van, ha kifeküdtem tőle, és a nyomukba eredtem?
Meggyilkoltam őket, de semmire sem emlékszem.
Míg Sarah tovább olvasta a kinyomtatott tudósításokat, Zack a
mosogatónak támaszkodott, és a kezében tartott tejet bámulta. Az
járt a fejében, hogy elment az esze, hogy a fejsérülése, az azt követő
kóma és a zombiszer együttesen bosszúálló és gátlástalan
sorozatgyilkossá tették. Voltak már korábban is rémálmai, mint
mindenki másnak, de ezek az élményei még csak
összehasonlíthatóak sem voltak azokkal, ebben biztos volt. Ez szinte
tapintható, nagyon valóságos és nagyon személyes volt.
Sarah hangja riasztotta fel a töprengésből.
– Itt azt írják, hogy Volker június 10-én halt meg. Aznap este
voltunk a Graftonban. Egy szomszéd szerint mindig estefelé edzett.
 – Igen, és este kilenc körül jöttünk el. Nyugodtan elmehettem
hozzá azután, hogy elváltunk, hogy megöljem. Az emlékezetem meg
totálisan blokkolta a dolgot.
– Oké, de Walthamben lakott. Még ha vonattal mentél, akkor is
legalább egy órába telt volna – jegyezte meg a lány, majd Zackre
nézett: – Egyáltalán, tudod, hol lakott?
– Igen – felelte a fiú.
Volker a bíróság döntését követően költözött Allstonból
Walthambe. Zack anyja nem akarta tudni, hogy hová, de Zack
kiderítette. És még mielőtt megkapta volna a jogosítványát, arról
ábrándozott, hogy egy este odahajt Volker otthonához, és Molotov-
koktélt dob a házra. Később is zaklatni akarta, oda akart hajtani a
kocsijával, hogy kövesse, amikor munkába vagy vásárolni megy,
esetleg a haverjait látogatja meg.
– Bringával csak tíz kilométer a folyó mentén – tette hozzá.
– Emlékszel arra, hogy ilyet csináltál?
– Nem.
– Pedig ez nem olyasmi, amit csak úgy elfelejt az ember.
Valami emlék arról, hogy hazafelé tekersz?
– Nem. Csak arra emlékszem, hogy téged hazakísértelek. Sarah
fölemelt egy másik újságcikket.
– Ebben az áll, hogy Gretch a connecticuti Vernonban halt meg
25-én, azaz nyolc nappal ezelőtt, szombat este. Emlékszel arra, hogy
hol voltál akkor?
– A könyvtárban.
– Tudod valamivel bizonyítani?
– Kivettem egy könyvet – felelte Zack, azzal felállt, az
íróasztalához ment, és fölkapott egy kötetet.
Tanulmányok Mary Shelley-ről – állt a címlapon, a
kölcsönzőcédulán pedig ott volt dátum. Ugyanaz, mint Gretch
haláláé.
– Óra? Perc?
– Délután 4 óra 18 perc.
– Na látod. Egy motoros találta meg hajnali egykor, több mint
százötven kilométerre innen. Lehetetlen, hogy odabringáztál volna.
– Ja, csak azon a hétvégén éppen nálam volt Damian kocsija.
 Sarah arca elkomorult.
– Emlékszel arra, hogy odamentél?
– Nem.
– Akkor hogy emlékszel arra, hogy egyáltalán nálad volt a kocsi?
Zack előkapta a tárcáját, és kivett belőle egy papírdarabot.
– A huntingtoni benzinkút számlája. Délután ötkor
negyvenhárom dollár értékben tankoltam – mutatta, miközben arra
gondolt, hogy a fizetős, államközi autópályára való felhajtást ugyan
ez még nem bizonyítja, de azért arról a tényről sem szabad
megfeledkezni, hogy a töltőállomás mindössze két kilométerre volt
annak a felhajtójától.
– És arra emlékszel, hová mentél?
– Nem – válaszolta halkan a fiú, és a szívét összeszorította a jeges
rémület.
Kis időre csend telepedett közéjük. Sarah Zackre pillantott,
akinek az volt az érzése, hogy a lány esetleg már a saját
biztonságáért aggódik.
– Ez viszont azt jelenti – törte meg végül a csendet Sarah –, hogy
nagyon sok mindent ki kellett derítened róla. Azt, hogy hol él, mit
csinál, mi az aznap esti programja. Ez rengeteg bizonytalansági
tényező.
Zack bólintott.
– És emlékszel arra, hogy ilyesmit csináltál volna?
– Nem. De előfordul, hogy az éjszaka közepén arra riadok fel,
hogy itt ülök a számítógépem előtt, és fogalmam sincs, hogy
kerültem ide.
– Alvajársz. Ilyen eddig nem fordult elő?
– A közelmúltig nemigen – felelte, majd felhajtotta a maradék
tejet. – Ott dolgozott a helyi Searsben. Lehet, hogy odatelefonáltam,
vagy egy kollégájából szedtem ki róla infót.
De még most, hogy ezt így kimondta, sem derengett semmi
ilyesmi az emlékezetében.
Sarah nem szólt egy szót se. Látszott rajta, hogy meg van
rémülve.
Zack felemelte a kocogó nőről, Celia Gretchről szóló cikket. A
Bostontól alig húsz kilométerre északra lévő Reading közelében, egy
mellékúton ütötte el egy autó június 25-én délután. Ugyanazon a
napon, amikor Volkert holtan találták a garázsban, a fekvenyomó
padon.
– Damian nem tette volna szóvá, hogy sérülést okoztál a kocsiján?
– Akkor nincs sérülés, ha csak fellöktem.
– De hát meghalt.
– Úgy halt meg, hogy teljes svunggal áthajtottam rajta a kocsival.
Sarah szeme elkerekedett a rémülettől.
– Akkor mégis mit jelent ez az egész?
– Azt, hogy nincs alibim három olyan gyilkosságra, amelyeket a
saját szememmel láttam.
Sarah is nekitámaszkodott a mosogatónak, a két karját
összekulcsolva maga előtt.
– A frászt hozod rám, Zack.
– A frászt hozom magamra.
 63
 
Roman korán reggel gyónni ment. Két nappal korábban
jelentkezett be a titkos telefonon, és ragaszkodott a találkozóhoz. Az
ismeretlen atya nem volt túl lelkes, de amikor Roman közölte, hogy
fontos mondanivalója van, végül beleegyezett.
A templom teljesen üres volt, amikor Roman besurrant a
gyóntatófülkébe. Pontosan tíz órakor megjelent az ismeretlen atya a
szomszédos fülkében.
– Isten áldása legyen rajtad, fiam! Nagyon jó munkát végeztél.
– Köszönöm.
– Szóval mi az a fontos mondanivaló?
– Azt javaslom, hagyjuk a fenébe ezt az atya-fiú maszlagot, és
beszéljünk komolyan.
– Hogy mit mondasz?
Roman belevágott az öklével a két fülkét elválasztó vékonyka
fémrácsba, félrelökte azt, majd átnyúlt, megragadta az ott ülő férfi
nyakát, és egészen közel húzta az ablakocskához.
– Maga kábé annyira pap, mint amennyire én. Maga Norman
Babcock, és szeretném végre megtudni, hogy mi a fene ez az egész!
A férfi feje egészen elvörösödött Roman markának szorításában:
kövér, kopasz feje egy érett paradicsomra emlékeztetett.
– Méghogy az egyház megbízásából! Ugyan már! Felbérelt, hogy
elintézzek maga helyett valami szaros leszámolást.
– Mi? Ez nem igaz!
– Akkor árulja el, mi folyik itt valójában, különben itt helyben
addig verem, hogy élve föl nem kel.
– Kérem, ne ilyen hangosan!
Roman a másik kezével hirtelen előkapta a hangtompítóval
felszerelt pisztolyát, és a két fülke közti nyíláson át célba vette
Babcockot.
– Ez halkabb. Megfelel?
– Az ég szerelmére, ne csinálja már!
Roman keményebben megmarkolta a férfi nyakát.
– Akkor árulja el, miért akarta, hogy megöljem ezeket az
embereket.
 – Oké, rendben.
Roman kitépte a férfi fehér kolláréját, és a képébe vágta.
– Ho-honnan tudja…?
– Hogy honnan tudom, hogy maga Norman Babcock? „Az ördög
cimborái”, „a Sátán ügynökei”. A kedvenc kifejezései ott
hemzsegnek mindenfelé a honlapján.
– Mit akar? – kérdezte elhaló hangon, miközben a mellének
szegezett pisztolyra pillantott.
– Szeretném tudni, miért is kell megölnöm ezeket az embereket.
És ne próbálkozzon megint azzal az álságos maszlaggal, hogy „az
egyháznak szüksége van rád, fiam” – ripakodott rá Roman, és a
legszívesebben ott, helyben megfojtotta volna a férfit.
Végtelenül bosszantotta, hogy Norman Babcock játékszerévé vált,
és irtó dühös volt önmagára, amiért képes volt azt hinni: tényleg az a
küldetése, hogy leszámoljon a kereszténység ellenségeivel, és ezért
cserébe majd megnyílik előtte az út a mennyek országába.
– Valóban egyházi küldetést teljesít. Az Úr Jézus Krisztusért
magáért.
– Ezek a szerencsétlenek orvosok meg számítógépes
szakemberek.
Babcock egy kicsit habozott, mert nem volt biztos abban, hogy
Roman mit és mennyit tud. Végtére is azért bérelte fel, hogy öljön,
nem azért, hogy kérdezősködjön.
– Igaz, de amivel foglalkoztak, az színtiszta gonoszság.
– Ugyan már! A halálközeli élményeket kutatták.
– Szóval akkor tudja… Azt is tudja, hogy mit akarnak elérni?
– Olvastam a maga blogját.
– Istenkáromlást követnek el. Ellenszegülnek Isten akaratának, és
maguk akarnak megistenülni. Az összes kutatásuk csak és kizárólag
arra irányul, hogy ellenszegüljenek az Úr szavának.
Babcock internetes oldala nem állt másból, mint folyamatos
dühkitörésből a halálközeli élmények ellen, a legszívesebben csak
Nagy Univerzális Hazugságként emlegette.
– Ne már! Egyesek azt állítják, hogy látták a szeretteiket. Mi
ebben olyan nagy szám?
 – Hogy mi a nagy szám? A kísérleti alanyok nem bűnösök. Azok
viszont, akik a kísérleteket végzik rajtuk, megszegik az Úr tilalmát.
Elhitetik ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy fényt sugárzó lényekkel
találkoznak, hogy bepillanthatnak a mennyországba. De mindez
csak csalás, a Sátán művelkedése…
– Ja, ja – horkant fel türelmetlenül Roman. – Ezt már olvastam.
– Akkor tudnia kell, hogy a megállításuk az Úr és az egyház szent
küldetése.
Roman a lelke mélyén szerette volna ezt hinni.
– Ezt a küldetést azonban nem hagyta jóvá az egyház. Ez az egész
csak a maga meg a kis szektája játéka.
– Nem. A Jézus Testvérisége annak a hitnek szentelte magát,
hogy az egyház minden tagja áldozatos és tiszta élettel végzi
Istennek szentelt munkáját. És az, hogy harcolunk Isten ellenségei
ellen, a legbecsesebb küldetés, amely akár szent missziónak is
felfogható.
– Szóval ha tovább folytatom – vigyorodott el Roman –, a végén
még szentté avatnak?
– Erről szó sincs. Az egyház védelmében folytatott munkád
azonban igenis áldott küldetés. Azt majd a történelem dönti el, hogy
ha sikerrel jársz, méltóvá válsz-e arra, hogy szent legyél. De ez az
egész nem valami kisstílű adok-kapok.
Babcock szavai és egész viselkedése azt sugallta, hogy őszintén
hisz mindabban, amit mond. Ráadásul mostanra már leperkált
negyvenötezer dollárt, úgyhogy Roman visszahúzta a pisztolyt az
ablakocskából.
– Mi ez a balhé maga meg Warren Gladstone között? De ne
próbáljon meg hülyének nézni. A maga fröcsögésével van tele az
internet.
– Azt hiszem, ő áll a halálközeliélmény-kutatások mögött.
– Úgy érti, tömi beléjük a pénzt?
– Igen. Meg persze támogatja őket erkölcsileg is. Egy
szégyentelen, lecsúszott tiszteletes, aki próbál visszakapaszkodni a
reflektorfénybe.
– Miért nem őt takarítja el az útból?
 – Mert addig, amíg nincs a kezében az úgynevezett bizonyítéka,
Gladstone egy teljesen érdektelen alak. A bizonyítékot kell
eltüntetni, az a helyes stratégia. Gladstone leleplezésével csak az
derül ki, hogy a király meztelen. Ha pedig eltennénk láb alól, a
végén még elősegítenénk, hogy mártírrá váljon, azaz épp az
ellenkező hatást váltanánk ki.
– Értem – bólintott Roman. – És ez a csoda srác miért olyan
fontos?
– A kicsoda?
– Zachary Kashian.
Babcock arca egyáltalán nem tükrözött meglepődést, és nem is
próbált úgy tenni, mintha nem tudná, kiről van szó.
– Mert jelenleg azzal foglalkoznak, hogy a Sátán ügynökévé
tegyék, hogy aztán nagy csinnadrattával felvonultassák annak
bizonyítékául, hogy megtalálták a túlvilági életet. Ez a nagy
varázslatuk: a tudomány megtalálja Istent.
– És a srác tudja, hogy mi folyik?
– Nem, de minden erejüket bevetik, hogy alkalmassá tegyék a
Sátán üzenetének továbbítására.
– Miközben kómában feküdt, Jézus szavait kántálta.
– Az nem Jézus volt, hanem a Sátán. Pontosan így mesterkedik, ez
működésének a lényege: a hazugság – suttogta Babcock már-már
elfúló hangon. – Az a fiatalember a Sátán szócsöve, az ő üzeneteit
közvetíti, és még csak nem is sejti, hogy mit tesz. Legalábbis most
még nem.
– Hogy érti azt, hogy „most még nem”?
– Amikor elengedik a kezét, az lesz a betetőzése a
mesterkedéseiknek.
– Miféle mesterkedéseiknek?
– Hogy elhozzák közénk az Antikrisztust.
– Na, ne szórakozzon!
Babcock egészen közel dugta az arcát az ablakocskához. Az arca
szinte remegett az izgalomtól, a szemében a gyűlölet tüze égett.
– Úgy nézek én ki, mint aki szórakozik, Mr. Pace? Az a fiú a titkos
csodafegyverük.
– És maga honnan tud minderről?
 – Megvannak a kapcsolataink.
Roman meglepve tapasztalta, hogy valahol a lelke legmélyén
rejtélyes módon feltámad a meggyőződés. Talán mégis vágyott
valami bizonyosságra, ami végső soron megnyugvást eredményez.
– Szóval azt akarja, hogy eredjek a srác nyomába?
– Egyelőre nem. Megeshet, hogy még mielőtt arra sort kerítenénk,
ők maguk semmisítik meg a projektet.
– Hogyhogy?
– Egyedül a projekt legfontosabb figurái tudják, kiket öltünk meg
eddig. Vagy megértik az üzenetünket, és maguktól leállnak, vagy
tovább folytatják. Akármelyiket is választják, kudarcot fognak
vallani. Azt pedig már nem lehet visszacsinálni.
Roman nem értette, Babcock miről beszél, ezért inkább hallgatott.
– A megfelelő időben hallani fog felőlünk.
– És addig?
– Addig ne tegyen mást, csak imádkozzon a lelki üdvéért. Roman
visszacsúsztatta a helyére a pisztolyát. Biccentett Babcock felé, és
kilépett a gyóntatófülkéből az üres templomba.
Ahelyett, hogy kiment volna, a hajó végében megállt, és
belebámult a hatalmas térbe. Aznap egy kicsit felhős volt az ég,
úgyhogy az időnként előbukkanó nap sugarai játékosan csillantak
meg a színes üvegablakokon, és vetültek piros, zöld, kék és arany
foltokként a padlózatra.
Roman felnézett a padlóról, és abba az irányba tekintett, amerre
az épület struktúrája vonzotta a szemét. Egy színes fénykör
ragyogott az oltár felett és emelkedett a magasba, a boltíves
mennyezet felé. Aki tervezte és építette ezt a templomot, tudta a
dolgát, állapította meg magában. A halandó, hideg földi valóság
fölött ott látható a mennyország. Roman elgyönyörködött a
színekben és a művészi formákban, de egyáltalán nem érezte Isten
jelenlétét. Azt se nagyon sejtette, milyen is lenne az. Ott ácsorogva
azonban átjárta a saját kicsinységének érzése, és ettől a szívét
melegség töltötte el. Miként attól is, hogy megerősítést nyert:
mégiscsak küldetést teljesít. Tudta, hogy nincs meg benne az az
elkötelezettség, hogy rendszeres templomba járó legyen. Nem
szerette az embereket, a tömeget. Elvált volt, gyerektelen, barátja se
igen. Elképzelni se tudta volna magát, hogy ott ül sokakkal együtt a
padsorban, és valaki a szószékről mennydörög latinul. Ezt nem neki
találták ki. Az ő kapcsolata Istennel szigorúan magántermészetű
volt.
Beleérintette az ujját a szenteltvíztartóba, és keresztet vetett.
– Köszönöm neked.
Aztán kisétált a templomból a ragyogó napsütésbe, és közben két
gondolat járt a fejében.
Az egyik az volt, hogy Warren Gladstone egy pénzeszsák.
A másik pedig az, hogy egy egyszerű egyetemista képes lehet
egymásnak ugrasztani a mennyet és a poklot.
 64
 
Már majdnem hajnali három volt. Zack és Sarah még mindig a
konyhában ült, előttük, az asztalon halomban hevertek a
kinyomtatott újságcikkek.
– Van azonban még egy lehetőség – szólalt meg a fiú.
– Mi?
– Hogy valóban átmentem, és összekapcsolódott a tudatom
valami gonosz lélekkel a túloldalon.
– Gonosz lélekkel? Valami természetfelettivel? Zack bólintott.
– Sarah! Olyan érzésem van, mintha valaki erőszakot tett volna az
agyamon. Mintha pszichés kapcsolat kötne egy pszichopata
gyilkoshoz.
– De hisz ez lehetetlen!
– Biztos? Mindnyájan azt mondtátok, hogy transzcendens
élményem volt, nem?
– Igen, klinikai értelemben, de…
– A vérvizsgálati eredmény intenzív dühre utalt, ugye?
– Igen, az adrenalin…
– És hogy egyesült a tudatom egy másikkal.
– Meglehet.
– Mi van, ha ez a másik tudat a halott apámé?
– Tessék?
– Tudom, mennyire őrültségnek hangzik – ismerte el Zack.
– De mi van, ha tényleg átmentem, ha valahogy kiszabadult a
szelleme, amelyik izzik a bosszúvágytól, és az eredt ezeknek a
gazembereknek a nyomába? Nekem meg valahogy
összekapcsolódott a tudatom az övével. Emlékszel, az első nap óta
éreztem a jelenlétét a laborban.
– Úgy gondolod, a szelleme visszatért, és halomra gyilkolta őket?
– Van jobb magyarázatod?
– Nincs. Viszont nem hiszek a szellemekben.
– Én sem, de most már legalább félek tőlük.
– Nézd, Zack, még ha léteznének is szellemek, erősen kétlem,
hogy le tudnának gyűrni egy súlyemelőt vagy hogy autót
vezetnének.
É
 – És ha nem saját kezűleg öltem meg őket, akkor meg mi a fene
történik?
– Nem tudom, de nem hinném, hogy te ölted volna meg őket.
– Ez megnyugtat.
Zack odalépett a hűtőszekrényhez, és töltött magának egy újabb
bögre tejet. Tej, gondolta, miközben a kezében tartott bögrébe
meredt. Milyen hétköznapi és semmitmondó cucc. Alig néhány héttel
ezelőtt még az ő élete is hétköznapi volt és semmitmondó.
– Szóval ha nem én tettem, akkor hogy a fenébe láthattam ezeket
a gyilkosságokat?
– Fogalmam sincs. Az igazat megvallva még a transzcendenciára
se tudom a magyarázatot, pedig minden egyes adat azt mutatja,
hogy a tudatod elhagyta az agyadat. De azt nem tudom
megmondani, hogyan.
– Úgy érzem magam, mint az a kissrác A hatodik érzék című
filmben – mondta Zack. – Tudod, aki látja a halottakat. Én meg
nézem, ahogy meghalnak. Ha jobban belegondolok, még vicces is
lehetne, de sajnos kurvára nem az, mert ez nem film, hanem valóság.
Sarah egy ideig gondolkozott, aztán Zackre pillantott.
– Talán tényleg paranormális élményben van részed.
– Ez remekül működik könyvekben és filmekben, de hogy a
fenébe magyarázod meg a telepátiát, a más halmazállapotokat meg a
franc se tudja, még mi mindent racionálisan?
– Az elejétől fogva töprengek egy problémán. Ha valami más
tudatot érzékeltél, ha kapcsolatba kerültél vele, akkor az csak a négy
alapvető erő – a gyenge és az erős nukleáris, a gravitációs vagy az
elektromágneses – valamelyike révén történhetett meg. Az első kettő
számításba se jöhet, a méretek azokban túl kicsik. És amennyire
tudjuk, a gravitációs nem hordoz információt. Maradnak tehát az
elektromágneses hullámok.
– Mint a fény- vagy a rádióhullámok?
– Igen, de ahhoz, hogy érzékeld valaki gondolatait, aki például tíz
kilométerre van tőled, olyan erős forrásra lenne szükség, amitől
megsül az agyad. És Gretch Connecticutban volt.
– És akkor hogy magyarázod meg?
 – Nem tudom. Elizabeth biztos azt felelné, hogy valami
természetfelettit tapasztaltál.
– Te mit gondolsz?
A lány megrázta a fejét.
– Én szkeptikus vagyok e téren. Vagy valami ismeretlen
közvetítő, olyan, amilyent még nem láttunk soha, vagy pedig
valamit nem vettünk észre a diagnosztikai megfigyelés során. Ne
húzd fel magad, de az egyetlen mód, hogy ezt kiderítsük, az, ha
további felfüggesztéseket csinálunk.
– Arról szó sem lehet!
– Nem is akarlak rábeszélni.
– De mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg létezik egy sor más
tudatállapot, amiről olyan régóta és olyan sokat fantáziálnak? Mi
van, ha valami ilyesmivel hozott össze a balsors? – kérdezte Zack,
aztán felhajtotta a tejet. – Valami nem stimmel a fejemmel. Pontosan
azóta, hogy ezeket az átkozott vizsgálatokat elkezdtük.
– Előfordult veled valaha is, hogy… Hogy is mondjam? Hogy
megmagyarázhatatlan dolgot éltél ál? Például paranormális
jelenséget?
Zack érzékelte, hogy a lány milyen óvatosan fogalmaz a
kérdésnél.
– Egyszer – válaszolta, aztán elmesélte neki a Foxwoods
kaszinóban töltött este eseményeit.
– Hogyhogy erről eddig sohase beszéltél?
– Mert azt gondoltam, az egész nem több, mint furcsa véletlen.
– Lehet, hogy valami fura kapcsolódást sikerült előidézned. Erről
érdemes lett volna beszélned Elizabethszel és Morrisszal.
– Elizabeth és Morris már elég bajt okoztak – jelentette ki Zack.
Odament az íróasztalához, felvett néhány papírt, és odanyújtotta
Sarah-nak. – Három hajléktalant találtak holtan az elmúlt két évben,
akiknek a vérében nyomokban tetrodotoxin volt. – Kitöltött
magának még egy bögre tejet, és amíg a lány a cikkeket olvasgatta,
megmelegítette a mikróban. – Mindegyikük egészen furcsa módon
halt meg. Az egyiknek hosszas könyörgés után a barátja verte szét a
fejét egy baseballütővel. A másik egy teherautó elé vetette magát. A
harmadik, egy nő pedig egy csavarhúzót nyomott a fülén át az
agyába.
– Micsoda?
– Az ismerőseik szerint mindegyikük fejfájásra és víziókra
panaszkodott. Az egyik egyenesen azt állította, hogy megszállták a
démonok. A másik meg azt mondta, hogy bogarak rágják az agyát.
De mindegy, a lényeg az, hogy a halál megváltás volt számukra a
felfüggesztés után.
Sarah belemélyedt a cikkekbe.
– A poén az, hogy mindegyikük szervezetében tetrodotoxint
találtak, amire korábban nem volt példa.
– Igen, mert az kizárólag kutatásban használatos szer.
– Erről beszélek.
Sarah tekintete elkomorult.
– A laborban minden egyes anyag szigorúan el van zárva, és nem
volt betörés. Legalábbis amióta én ott vagyok.
– Azt hiszem, ezek kísérleti alanyok voltak, még mielőtt te
odakerültél.
– Az lehetetlen. Ha az alanyok mellékhatásra panaszkodnak,
azonnal felfüggesztik a kísérletet. Ráadásul az önkénteseket
főiskolások közül választják ki, nem pedig hajléktalanszállókról.
– De te még csak néhány hónapja vagy ott.
– És?
Zack felkapta az egyik cikket, és odatartotta Sarah elé.
– Annak a pofának, aki a kamion elé vetette magát, volt egy
barátja. Azt állította, hogy a haverja azután kezdett a bogarakról
meg fejfájásról panaszkodni, hogy tudósok pénzt ajánlottak neki
alvásvizsgálatért.
Sarah átfutotta a részt, amelyre Zack rábökött.
– Ez nem feltétlenül ránk utal.
– Mit gondolsz, hány másik labor végez még alvásvizsgálatot
tetrodotoxin alkalmazásával?
Sarah a fejét rázva bámulta a cikket.
– Ezt nem hiszem el.
– Mesélj egy kicsit a dologról. Mióta ott dolgozol, hány kísérleti
alanyt függesztettetek fel?
 – Nem tudom pontosan. Talán tizenötöt, több mint száz
jelentkezőből.
– És azt tudod, hogy az eleje óta mennyit?
– Nem. Soha nem néztem meg az adatbázist.
– Talán érdemes lenne, mert azt hiszem, találnál köztük egy rakás
illegális bevándorlót meg hamis neveket.
 65
 
Sarah hazament. Búcsúzásképpen még megígérte, hogy reggel az
első dolga lesz kimenni a laborba, és átnézni az adatbázist.
Zack bevett még két altatót, majd eloltotta a villanyt, és abban
reménykedett, hogy képes lesz leállítani az agyát, hogy ne pörögjön
tovább ezeken a rémes lehetőségeken. Ahogy Sarah, úgy ő se hitt a
kísértetekben. Az agya nem volt hajlandó elfogadni magyarázatul se
az elmebajt, se az őrületet, miként azt se, hogy esetleg valóban
meggyilkolta volna a három embert, aztán képes lett volna teljesen
kitörölni ezt a tudatából. Maradt tehát az, hogy valami pszichikus
tudatkeveredés történt, maga se értette, hogyan. Egy másik lény
tudata hatással volt az övére.
Néhány perc elteltével jóleső nyugalom vett erőt rajta, úgy érezte,
lassan körülveszi az álomtalan sötétség, és mindjárt elalszik. Először
azt hitte, hogy csak képzeli, de mintha valami zajt hallott volna
kintről, a nappali felől.
Első gondolata az volt, hogy Sarah az. Talán itt felejtett valamit.
Esetleg nem indult be a kocsija. Hangosan kimondta a nevét. Nem
jött válasz. Már épp nyúlt volna az olvasólámpa kapcsolója felé,
amikor valami éles fény elvakította. Látta, hogy egy kéz közeledik az
arcához, benne egy fehér kendővel. Miközben megpróbált ellenállni,
a levegőt erős vegyszerszag töltötte be. Kloroform, egyből felismerte.
Ahogy felismerte a támadóját, egy kopasz férfit is, aki teljes súlyával
ráfeküdt, hogy mozdulni se bírjon, és aki erősen rászorította a
kendőt Zack arcára.
Ám mielőtt összekapcsolhatta volna az arcot és a nevet, minden
elsötétült.
 
– Ébredezik – mondta egy férfihang.
Zack hunyorgott az éles, erős fényben. Az ég, gondolta.
Ragyogó, fehér égbolt.
Aztán lassan minden formát öltött a szeme előtt, látszottak a
tejfehér borítólapok a labor mennyezetén, amelyek mögött a ragyogó
fénycsövek égtek. Próbált megmozdulni, de kezét, lábát lekötötték, a
testéből vezetékek lógtak ki, a karjába pedig infúziót kötöttek.
 Elizabeth Luria mellett két utcai ruhás férfi állt. Az egyiknek
kopasz, gömbölyű feje és malacképe volt. Ezt az arcot már látta
valahol. A másik vékony volt, sötét hajú és szemüveges.
– Sajnálom, Zack – mondta dr. Luria, aki közben átment az ágy
túloldalára.
Zack meg akart szólalni, de a nő elfordított valamit az infúzión, és
minden elsötétült.
HARMADIK RÉSZ
 66
 
– Te tudtál ezekről a halálesetekről, ugye? Akkor már ott voltál.
Morris Stern békésen üldögélt az irodájában, az íróasztala előtt a
Tufts Egyetem Orvosi Karán, és éppen a kávéját kortyolgatta,
amikor Sarah berontott. Leszámítva egy szinte alig észrevehető kis
remegést a bal szeme sarkában, arcizma se rándult a hajléktalan
emberek haláláról szóló cikkek láttán.
– Egy sor másik laboratóriummal is kapcsolatban lehettek.
– Melyikkel? A Zombikutató Központtal?
– Ez nem volt túl szellemes megjegyzés.
– Az se, ahogy próbálsz hárítani, Morris.
Az az éles, támadó hang, ahogy Morris Sternnel beszélt, Sarah-t is
meglepte. A férfi volt a kedvenc tanára az egyetemen, ő volt a
témavezetője is. Sarah mindig úgy tekintett rá, mint egyfajta
apafigurára, akiben minden körülmények között megbízhat. Amikor
két évvel ezelőtt meghalt az anyja, Morris segített neki a temetés
megszervezésében.
– Nagy megtiszteltetésnek tekintettem a felkérést, kiváltságosnak
éreztem magam, amiért részt vehetek egy ilyen úttörő kutatásban.
De ti kihasználtátok ezeket a szerencsétleneket, Morris!
Felfüggesztettétek őket, aztán otthagytátok őket az út szélén. Nem
törődtetek a súlyos mellékhatásokkal. Kísérleti patkányokként
használtátok ezeket az embereket.
– Ezek az emberek hajléktalanok voltak – közölte Stern, és
rábökött az egyik cikkre. – Pontosan tudod, hogy a mi alanyaink
önkéntesek, főiskolások és egyetemisták, és a kísérlet alatt és után is
megfigyeljük őket.
– Igen, mostanában. Korábban viszont az utcáról szedtétek őket
össze, olyanokat, akik senkinek sem hiányoztak – szólt vádlón a
lány.
Stern elkapta a tekintetét, és inkább az újságkivágásokat bámulta.
– Akárhol máshol is hozzájuthattak a szerhez: egy másik
laborban, a feketepiacon, bárhol. Szóval ne gyere itt nekem etikátlan
eljárással, amíg nem tudod pontosan, mi történt és miről beszélsz.
 – Azt írják, hogy tudósok fizettek nekik alvásvizsgálatért. Ez
ugyanaz a csali, amit ma is használtok, ez van az egyetemekre
küldött szórólapokon. Amúgy ellenőriztem az Állami Egészségügyi
Hivatalban: hosszú évekre visszamenőleg nincs másik labor a
Proteuson kívül, amelyik tetrodotoxint használt volna.
– Na, ebből most már tényleg elég – pattant fel Stern az íróasztal
mellől ingerülten. – Ezt a beszélgetést itt és most befejeztük.
– Téged ez az egész igazából nem is érdekel, mi? Ketten
öngyilkosságot követtek el, a harmadik a társát kérte, hogy verje szét
a fejét. Hányan lehetnek még, akikről nem tudunk? Mindegyiküket
rettenetes látomások gyötörték, de ez benneteket egyáltalán nem
foglalkoztatott.
– Sarah! Ez az egész csupán megalapozatlan vádaskodás, és
kikérem magamnak ezt a hangot.
– Jobb lenne, ha a rendőrség folytatná az eljárást?
– Fenyegetőzöl? – Morris Stern szeme elkerekedett.
– Törvénybe ütköző dolgot csináltatok!
– Nincs bizonyítékod rá, és nincs semmi jogod ahhoz, hogy
ilyesmivel vádolj. Most pedig tűnj el a szemem elől!
Sarah-ban egy világ omlott össze. Ezt az embert csodálta,
istenítette? Azt hitte róla, hogy önzetlen, és nemes céloknak szentelte
magát, hogy jobbá akarta tenni az emberek életét, azért is tette le a
hippokratészi esküt. És most hirtelen itt áll a maga igaz valójában:
egy gyáva, sajnálatra méltó öregember, aki letagadja, hogy gyilkos.
Mielőtt kiment volna, Sarah kivett még egy vaskos mappát a
táskájából, és letette Stern elé.
– Ez mi?
– Még egy csontváz a szekrényből. Stern nem mozdult.
– Azt mondtam, tűnj el! – mondta rezzenéstelen arccal.
A lány kicsit előrehajolt, és felnyitotta a mappa fedelét: a labor
archívumából származó neuroelektromos felvételek voltak az elején.
– Ismerősnek tűnik? – kérdezte.
Morris Stern odapillantott a felvételre meg a ráragasztott
cédulára, amin nyomtatott nagybetűkkel egy név állt.
– Őt is használtátok? – nézett Sternre, majd sarkon fordult, és
elindult az ajtó felé. – Talán mégis igazad van: nincs Isten, csak mi,
emberek.
 67
 
George Megrichian imádott a pecázni. Élete ötvenhat éve alatt
ezzel töltötte leginkább a szabadidejét.
Bárhol szívesen horgászott, de ez volt az egyik legkedvesebb
helye a Massachusetts-öbölben. Húsz évvel ezelőtt ezen a részen
még hullámtörők futottak a vízbe százméterenként. Olyan nagyok
voltak, hogy dagály idején a végükről a srácok fejest ugorhattak a
vízbe. Mára, ameddig a szem ellát, nyoma sincs egyetlen
hullámtörőnek. Az eltelt két évtized és a sok millió tonnányi partra
mosott homok legalább háromszáz méterrel kiszélesítette ezt a részt.
Néha azzal viccelődött, hogy ha még élne néhány ezer évig, száraz
lábbal átkelhetne Portugáliába.
Mivel ez a partszakasz magánterület, itt soha nem volt több húsz
embernél, még egy olyan, egyébként forgalmas héten sem, amilyen a
július 4-i. Másfél kilométerre volt innen a Scusset Beach, amely nyári
hétvégeken zsúfolásig megtelt nyaralókkal. De ide nem jöttek. Itt
akármerre tekintett az ember, nem látott egy lelket se.
Bedobta a horgot, aztán a bot végét a jó mélyen beásott tartóvillába
helyezte. Kényelmesen helyet foglalt az összecsukható kempingszéken,
kezében tartva a kávésbögréjét, és kinyújtotta a lábát az éppen felkelő nap
irányába. A távolban vitorlások szelték a vizet, vitorlájukat dagasztotta a
hajnali szellő. Nincs ennél nagyszerűbb dolog, gondolta George. Ilyen
lehet a mennyország is.
Hirtelen mozgást észlelt a jobb szeme sarkából. Odafordult. Az
első gondolata az volt, hogy a felkelő nap űz tréfát vele. De nem, a
fövenyt takaró homok mintha valóban mozgott volna. Biztosan
rákok. De nem, a rákok nem élnek száraz, homokos részen, azok a
nyirkos, vizes otthont szeretik.
Éppen kihúzta magát, hogy jobban odalásson, amikor egyszer
csak egy kéz, majd a teljes kar emelkedett ki a homokból.
– Te jó ég! – kiáltott fel George, és ijedtében elejtette a bögréjét.
Feltápászkodott a kempingszékből. A következő pillanatban
előbukkant egy másik kéz. Aztán a teljes kar. Hirtelen egy férfi
felsőteste is kiszabadult a fövenyből. Az ismeretlen a kezével
próbálta letörölni a homokot az arcából, miközben próbálta kiköpni
azt, ami a szájába ment.
Néhány másodpercig George egyszerűen mozdulni se tudott a
rémülettől. Nem akarta elhinni, amit a saját szemével látott. Közben
a férfi lassan az oldalára fordult, így sikerült kiszabadítania a lábát
is, majd négykézlábra állt. Továbbra is köpködte a homokot, a
szájából csorgott a nyál, és levegő után kapkodott. Mindössze
alsónadrágot visel, állapította meg George, és földbe gyökerezett
lábbal bámulta a jelenetet.
A gödör, amiből kimászott, ötven-hatvan centi mély lehetett,
tehát szó sem lehetett arról, hogy a homok természetes módon
temette volna be, például egy átmulatott éjszaka után. Nem, ezt a
férfit eltemették.
A pasas eközben nagy nehezen két lábra állt, és kiegyenesedett.
Kicsit imbolygott, továbbra is köpködött, és tényleg úgy nézett ki,
akár egy zombifilm szereplője. Egyszer csak hangosan felnyögött, az
oldalához kapott, és fájdalmasan felüvöltött. Aztán a kezére
pillantott, mintha vérnyomokat keresne rajta.
Egy darabig még egy helyben állt, végül dülöngélve elindult
George felé, aki még mindig csak bámulta a jelenetet. Most azonban
magához tért, ijedten felkiáltott, majd felkapta és védekezésképp
maga elé tartotta a horgászbotot. A fickó azonban ügyet se vetett
George-ra, elbotorkált mellette, miközben hol az arcáról törölgette a
homokot, hol pedig fájdalmasan a bal oldalához kapott.
Abba az irányba ment, ahol a fövenyről a magaspartra, a
Manomet-sziklához vezető falépcső állt. Nem szólt semmit, nem is
nézett vissza George-ra, hanem lassan mászni kezdett a lépcsőn, és
néhány pillanattal később el is tűnt. George pedig azon töprengett,
hogyan fogja mindezt elmesélni otthon a feleségének.
 68
 
– Mindenféle nyomasztó előérzetek voltak – közölte Zack. –
Többször láttam magam élve eltemetve.
Sarah csodálkozva nézett rá.
– De hogy láthattál valamit előre a jövőből? Az lehetetlen.
– Nem tudom, hogyan. Általában sem értek szinte semmit ebből
az egészből, leszámítva azt, hogy ezek a rohadékok kiütöttek, aztán
betemettek egy gödörbe a tengerparton.
Már majdnem dél volt. Nagy nehezen elbotladozott a hangzatos
Fehér Sziklák nevet viselő lakópark-golfpálya komplexumig.
Diszkrét mintás bokszeralsójában úgy nézett ki, mint aki fürdés és
napozás után most jött fel a partról. Némi keresgélés után rátalált
egy kertészre, akit sikerült rábeszélnie, hogy adja kölcsön egy hívás
erejéig a mobiltelefonját. Két órával később megérkezett Sarah.
Zack még mindig kissé kótyagosnak érezte magát, és
meglehetősen lassan járt az agya. Ráadásul az oldala is sajgott, noha
nem látszott rajta se sérülés, se zúzódás.
– Mi van Sternnel?
– Mindent tagadott. Csak állt ott, és a szemembe hazudott.
Egyszerűen hihetetlen.
– Mert ez az igazság, és kurvára be van szarva.
– Ő nem volt ott tegnap este a laborban, igaz?
– Nem láttam. Csak Luriára meg Gladstone két testőrére
emlékszem. Viszont talán tudott róla, hogy el akarnak kapni.
Afelől sincs kétségem, hogy egyből felhívta Luriát, és beszámolt
neki arról, amit tőled hallott. Szóval le merném fogadni, hogy az a
nő most éppen a bizonyítékok megsemmisítésén munkálkodik
ezerrel a laborban.
– Vagy az egyetemi irodájában – tette hozzá Sarah. – El kell
mennünk a rendőrségre.
– De nincs igazi bizonyítékunk ellenük – jelentette ki Zack, és arra
gondolt, mennyire szeretné maga elintézni Elizabeth Luriát.
– Talán mégis van – nézett rá a lány.
Azt követően ugyanis, hogy kiviharzott Morris Stern irodájából,
Sarah felhívott egy sor kórházat Bostonban és környékén. Olyan
betegek felől érdeklődött, akiknek a vérében esetleg nyomokban
előfordult tetrodotoxin. Azzal magyarázta az érdeklődését, hogy
betörés volt a Proteus laborban, a vegyület egy részének nyoma
veszett, és most az Állami Egészségügyi Hivatallal együttműködve
próbálnak áldozatok nyomára bukkanni. Egy régi ismerőse, Claire
Driscoll, aki a Jordan Kórházban dolgozott, vissza is hívta, hogy az
egyik kolléganőjének lehet valami információja. Sarah telefonált
neki, és megállapodtak, hogy még ma felkeresi. Karen Wellsnek
hívták.
– Szóval azt hiszem, azért lesz valami, amivel elő tudunk állni a
rendőrségen – közölte a lány. – Mindenesetre előbb vegyünk neked
valamit, mert így nem mehetsz emberek közé.
 
Egy Plymouth mellett lévő bevásárlóközpont volt a legközelebb,
Sarah oda hajtott. Bement, és vett Zacknek egy farmert, egy pólót és
egy cipőt. Amíg a fiú az autóban felöltözött, Sarah visszament, és
vásárolt enni- és innivalót is. Bár Zack feje még mindig zúgott, és
bágyadtnak érezte magát, szeretett volna minél előbb túlesni azon,
hogy feljelentést tesz Elizabeth Luria ellen a rendőrségen. Sarah
azonban kitartóan győzködte, hogy előbb ejtsék útba a Jordan
Kórházat, mert ott esetleg értékes bizonyítékra bukkanhatnak, így
végül beadta a derekát.
Wells nővér a sürgősségi részleg egyik irodájában ült egy
íróasztal előtt. Megnyerő külsejű, ötvenes éveiben járó nő volt,
akinek egész alakja tettrekészséget sugallt. Okos, kék szemével hol
Zackre, hol Sarah-ra pillantott. Ez utóbbi a bemutatkozás után
gondosan megismételte azt a kitalált szöveget, amit már a telefonban
előadott.
Wells nővér előtt ott feküdt egy mappa az ismeretlen betegről.
– Meg kell hogy valljam maguknak, ilyen esetünk még sohasem
volt – magyarázta. – Közel húsz éve dolgozom itt, és még sohasem
fordult elő, hogy egy haláleset ne lett volna igazi. Jól képzett triázs
csapat foglalkozott vele, mégis elrontottunk valamit.
– Vagyis ezek szerint lényegében félrediagnosztizálták? –
kérdezte Zack.
– Vagy az történt, vagy a pasas egy zombi volt.
É
 – És hogy került ide?
A nővér belepillantott a mappába.
– A mentők hozták be hajnali három körül.
– Melyik évben?
– Ja, elnézést! 2008. május 9-én történt. A központi ügyelet
riasztotta őket, ha jól emlékszem, valami buliból hazafelé tartó
csoport bukkant rá egy bozótos aljában.
– Lehet tudni, hogy hol?
– Plymouth megyében, egy kicsit délre a manometi Fehér
Szikláktól.
– Manomet. Az nincs messze Sagamore Beachtől.
– Igen.
– És milyen állapotban volt, amikor behozták? – kérdezte Sarah.
– Halott volt. Nem volt pulzusa, vérnyomása, a testhőmérséklete
harminc fok alá süllyedt. Megpróbáltuk újraéleszteni, de hiába.
Aztán injekció formájában beadtuk az ilyenkor szokásos
gyógyszereket, de azok se segítettek. Úgyhogy hivatalosan halottnak
nyilvánítottuk.
– És akkor mivel magyarázza, hogy később felkelt, és a saját lábán
távozott?
– Sehogy. Nincs rá magyarázatom, mert egészen biztos vagyok
abban, hogy nem tévedtünk a diagnózisban. Össze volt kapcsolva az
összes, ilyenkor szokásos műszerrel, és mindegyik képernyője azt
mutatta, hogy halott.
– Van arra mód, hogy megnézzük a biztonsági kamera felvételét?
– nézett rá Zack.
– Persze, még annak idején eltettem – magyarázta Karen Wells. –
Tudják, soha nem derült ki a személyazonossága, így aztán nem
lehet a személyiségi jogainak a megsértéséről sem beszélni. Igaz, a
felvétel meglehetősen rossz minőségű, ezért alig lehet kivenni az
arcát.
Átkísérte őket egy másik helyiségbe, majd gondosan becsukta
maguk mögött az ajtót.
– Mint már említettem, meglehetősen hátborzongató – jelentette
ki Karen. – A férfi már a behozatalakor halott volt.
 Közben elővett egy DVD-t egy műanyag tokból, és becsúsztatta a
számítógép DVD-lejátszójába. Egy kicsit keresgélt a fájlok között,
kattintgatott az egérrel, majd hátradőlt, hogy Zack és Sarah jól lássa
a képernyőt.
A képen egy üres folyosó látszott, egy ápolónő sétált éppen rajta,
kezében iratokkal. Karen egy kicsit beletekert, egészen odáig, ahol a
mentősök megérkeznek. Hordágyon gurították be a beteget az egyik
sürgősségi egységhez.
– Pörgetek még egy kicsit, ha nem gond, az újraélesztést
kihagyhatjuk – jegyezte meg Karen.
Ismét ugyanannak a plafon magasságában lévő kamerának a
képe látszott, rajta a folyosó és a kardiológiai egységek. Béke és
nyugalom. Egy betegszállító hordágyat tolt. Aztán néhány
másodperccel később az egyik szobából előbukkant egy férfi. Az
arca ebből a szögből nem volt kivehető, de az jól látszott, hogy a
felsőteste meztelen, és hogy helyenként még rajta vannak az
elektródák. Mezítláb volt, és bizonytalan, kicsit dülöngélő léptekkel
haladt a folyosón, majd a távolabbi végénél eltűnt a kijárat feliratú
ajtónál.
– Erre egyszerűen nincs magyarázat, de ez történt – mondta
Karen.
– És kértek toxikológiai vizsgálatot?
– Igen, de mivel a diagnózisunk láthatóan téves volt, nem sokat
foglalkoztunk annak az eredményével – magyarázta az ápolónő, és
közben kivett a zsebéből egy összehajtott papírt. – A toxikológiából
az derült ki, hogy a szervezetében nem volt se alkohol, se hétköznapi
kábítószerek. Viszont nyomokban tartalmazott ketamint, és azt a
vegyületet, amelyet a telefonban említett, a tetrodotoxint.
Sarah Zackre nézett, de a fiú még mindig a képernyőt bámulta.
– Ketamint mi is rendszeresen használunk – folytatta közben
Karen Wells. – Főleg operációkat követően, fájdalomcsillapítóként.
Segít a betegeknek túlesni a műtéttel járó megpróbáltatásokon. De az
igazat megvallva erről a tetrodotoxinról még csak nem is hallottam,
legalábbis amíg telefonon nem beszéltünk.
– Ez az úgynevezett zombidrog – magyarázta Sarah. – Ezt
használták a vudu varázslók Haiti szigetén. Látszólag az áldozataik
meghaltak, aztán néhány órával később magukhoz tértek,
feltámadtak.
– Ami tökéletesen megmagyarázza, miért nem volt pulzusa és
szívverése.
– A megfelelő adag lecsökkenti a testhőmérsékletet, és a lehető
legminimálisabbra csökkenti a pulzust, a szívverést, a vérnyomást.
Feltehetően alacsonyabbra, mint amit a műszereik képesek
kimutatni.
– Nos, úgy tűnik. És tényleg úgy mozog, mint aki még nincs
teljesen magánál – mutatott a képernyő felé Karen. – De hol a fenébe
szerezhetett gömbhalmérget? Az tuti, hogy kórházakban nem
tartanak ilyesmit.
– Persze, mert nincs semmiféle gyógyászati jelentősége. Ezt
szigorúan csak a kutatásban használják.
– És azt gondolja, hogy esetleg magukhoz tört be?
– Meglehet.
– Lejátszaná még egyszer? – kérdezte váratlanul Zack, aki még
mindig a képernyőt bámulta.
– Persze – felelte Karen, és újrajátszotta a felvételt.
Amikor a videó odaért, ahol a férfi kilépett a kardiológiai
egységből, Zack odanyúlt, és kimerevítette a képet.
A kockán a férfi profilból látszott, amint éppen elindult az üres
folyosón a kijárat felé. Valóban nagyon szemcsés volt, nem lehetett
jól kivenni a vonásait.
– Soha nem derült ki, hogy kicsoda?
– Nem volt nála semmilyen irat, semmilyen tárca. Csak a nadrág
és a póló. Se cipő, se zokni. A lába elég ramaty állapotban volt, véres
sebek, rovarcsípések, homok.
– Homok? – kérdezett vissza Zack.
 69
 
Roman első gondolata az volt, hogy követi az Idegtudományi
Kutatóközpont épületéből kijövő fiatal nőt. Remekül nézett ki, és az
alakja is jó volt, úgyhogy kimondottan élvezetes feladatnak tűnt
volna egy ilyen feszes fenék nyomába eredni. A gond csak az volt,
hogy már pontosan tudta, ki az illető: Sarah Wyman, a Tufts
Egyetem nemrég végzett doktorandusza, jelenleg kutatója.
Félállásban pedig abban a kutatólaborban is dolgozik, amelyben –
legalábbis Norman Babcock szerint – a halálközeli élményeket
vizsgálják. Roman már a helyet is kiderítette: Gladstone egyházának
medfieldi központjának szomszédságában, az átalakított egykori
lelkészlakban folyt a kutatómunka.
Roman érdeklődését az emeleti irodában lévő idősebb pofa
keltette fel. Az ajtóra erősített névtábla felirata szerint dr. Morris J.
Stern kell hogy legyen. Azt azonban nem tudta, hogy ezek ketten,
Sarah meg ez a Stern, milyen kapcsolatban állhatnak egymással.
Amit látott, abból úgy tűnt, hogy valamin komolyan összekaptak.
Mindegy, gondolta Roman, van elég időm, hogy egy kicsit
szaglásszak Stern után. Vissza is ment az épület előcsarnokába, és
egy nemrég vásárolt, a halálközeli élményekről szóló könyv
olvasásával álcázta a megfigyelést. Ő maga soha nem tapasztalt
ilyesmit, de mindig is kíváncsi volt arra, vajon mi az igazság a
dologban. Amit olvasott, az nem tűnt nagyon komolynak. Lebegő
emberek, akik valahonnan felülről néznek le éppen a halál közelébe
került önmagukra, és mindegyiket áthatja a szeretet és a boldogság.
Szinte egyik beszámoló sem különbözött a másiktól. Csaknem
mindenki azt állította, hogy maga a halál nem rettenetes volt, hanem
gyönyörű, ilyen jelzőket használtak, mint derűs, édes, gyengéd,
finom, nyugodt. Tisztára úgy beszéltek róla, mintha olyan jó lenne,
ami után nehezére esik az illetőnek visszatérni a megszokott életébe.
Roman össze volt zavarodva. Noha örömmel tette zsebre Babcock
pénzét, képtelen volt megérteni azt a dühöt, ami a férfiban munkált.
Szinte az összes beszámoló arról szólt, hogy a halálközeli élmény
során hogyan találkoztak fényesen ragyogó lényekkel, hogyan
kommunikáltak velük szavak nélkül, a gondolatok és érzések
erejével a „szeretet mindenütt jelenvalósága” közepette. Volt, aki
Isten nevét, más Jézusét emlegette. És mindenki azt írta, hogy az
élmény hatására megváltozott az élete, mindegyikük sokkal
nyitottabb lett a lelkiségre, a szeretetre, a gyengédségre. A
halálközeli élmény hatására jó néhány kételkedő vagy hitetlen is
hívővé vált.
Akkor hol van itt az istenkáromlás? Hol van ebben a dologban a
Sátán?
 70
 
Mégsem mehettek egyből a rendőrségre. Először össze kellett
gyűjteniük a kísérleti alanyok és a labor közti kapcsolat
bizonyítékait. Azt is igazolni kellett, hogy Sarah azután kezdett
dolgozni a Proteusban, hogy ott felhagytak a hajléktalanokkal való
kísérletezés gyakorlatával. Mindez azonban több időt igényelt, mint
amennyi a rendelkezésükre állt. Zack megkérte Sarah-t, hogy
ugorjanak haza a fiú lakására. Zuhanyozni szeretett volna meg
átöltözni a saját ruháiba. Sőt még egy váltás öltözetet is összepakolt.
A Bostoni Egyetem campusa mellett lévő autókölcsönzőben Zack
kibérelt egy Nissan Muranót, és azzal mentek tovább Longwoodba,
a Harvard Orvosi Karához.
Míg Sarah a kocsiban várakozott, Zack felment a Goldenson
épület harmadik emeletére. A fiú korábban idetelefonált, és a
titkárnőtől tudta, hogy Elizabeth Luria bent van. Nem sokat
teketóriázott, kopogtatás nélkül feltépte az ajtót.
Elizabeth Luria szemlátomást meglepődött: felpattant az
íróasztala mellől, és kifutott minden vér az arcából.
– Úgy néz ki, mint aki kísértetet lát – jegyezte meg Zack,
miközben becsukta maga mögött az iroda ajtaját.
Dr. Luria csak hebegett, nem tudott megszólalni.
Zack odasétált az íróasztalhoz, amelyet elborítottak az iratok és
hivatalos papírok.
– Feltámadtam halottaimból, és csak úgy duzzadok az életerőtől.
– Meg tudom magyarázni.
– Mit? Hogy elraboltatott, és utána még élve el is temettetett?
Tényleg kíváncsi lennék, hogy minderre mi a magyarázata.
– Mi-mindenképp szükségünk volt még egy kísérletre, hogy
legyen adatunk az egyesülési folyamatról, de láttam, milyen
kategorikusan visszautasította. Egy karnyújtásnyira voltunk a
végeredménytől, és annyira elkeseredett voltam.
– Annyira, hogy az akaratom ellenére kiütöttek, aztán egyszerűen
ott hagytak valahol tényleg holtan. De le merném fogadni, hogy az
adat, az persze megvan.
 – Igen, igen – felelte, és az arca felragyogott. – Egészen
elképesztő, és valóban megerősíti…
– Blablabla – vágott közbe Zack. – Utána élve eltemettek.
– Az baleset volt, esküszöm. Egyszerűen nem tudtuk visszahozni,
nem lehetett felébreszteni. Valami nem stimmelt. Talán túl korán
került sor erre az újabb felfüggesztésre. Lehet, hogy még nem ürült
ki teljesen a szervezetéből az előző adag nyugtató.
– De legalább próbálkoztak.
– Édes istenem, hát persze hogy próbálkoztunk! – válaszolta dr.
Luria. – Természetesen próbálkoztunk. Adtunk epinefrint, több mint
egy tucat alkalommal használtuk a defibrillátort, de esküszöm,
semmi se használt. Nem tudtuk újraindítani a szívét, akárhogy
próbálkoztunk is.
– Akkor már csak az előtt állok értetlenül, hogy miként
lehetséges, hogy az idegtudomány ilyen nagyágyúi, mint maguk,
felszerelve a világ legérzékenyebb MRI-készülékével, nem észlelték,
hogy közben az agyam életben van?
– Képtelenek voltunk adatot nyerni róla. Valami nem működött
megfelelően.
– De azt azért sikerült megerősíteni, hogy a tudatom
transzcendens állapotban egyesült valaki máséval?
– Igen – felelte dr. Luria, és a homlokán meg a halántékán
gyöngyözött az izzadság.
– Aztán szépen eltemettek Sagamore Beachen.
– Mert azt írta a kérdőívben, hogy ott érzi magát leginkább
egynek a természettel.
– Az embernek könnyen déjà vu érzése támad…
– Tessék?
– Az apámmal is ezt csinálták – közölte Zack, és abban a
pillanatban megsajdult a bal oldala.
– Micsoda? – kérdezte dr. Luria.
Úgy tűnt, egy pillanatra megdermed. De aztán a keze
megmozdult az asztalon lévő telefon irányába. Zack azonban
gyorsabb volt: áthajolt az íróasztalon, és egy mozdulattal kitépte a
falból a vezetéket.
– Ha segítségért kiált, abban a pillanatban megölöm.
 – Mit akar?
– Azt akarom hallani, hogy miért ölte meg az apámat. Dr. Luria
egy pillanatig habozott.
– Nem öltük meg. A vizsgálóasztalon meghalt.
– Még életben volt, amikor eltemették.
– Tessék?
– Valahogy sikerült kiásnia magát, aztán a mentők bevitték a
Jordan Kórházba, a szervezetében kimutatható mennyiségű
tetrodotoxinnal.
Elizabeth Luria szája folyamatosan remegett, miközben Zack
részletesen elmesélte, amit a biztonsági kamerák felvételén látott.
– Erről nem tudtunk.
– Ahogy az én esetemben sem tudták.
Dr. Luria nem felelt, láthatólag megrendítették a hallottak.
Zack fölemelt az íróasztalról egy díjat: egy rézből készült agy volt
márványtalapzaton. A talapzatra erősített kis lap szerint dr. Luria
kapta az Idegtudományi Tanszéken végzett kiváló tanári
munkájáért. Súlyos darab, gondolta Zack, ahogy a kezében tartotta.
Vajon milyen érzés lenne belecsapni vele dr. Luria arcába, ha
véletlenül segítséget akarna hívni?
– Az három évvel ezelőtt történt, akkor még nem volt MRI-nk.
Fogalmunk sem volt arról, hogy az agya életben van és működik.
Higgye el, ez az igazság! – győzködte dr. Luria.
A háta mögötti polcon ott volt egy másik fénykép a kisfiáról: egy
pónin lovagolt éppen, Elizabeth Luria pedig széles mosollyal az
arcán állt mellette.
– Ezért fogta magát, kiment Sagamore Beachre, és ott eltemette a
homokba.
– Igen, mert ez volt a kívánsága. Ahogy maga, úgy ő is pont azt a
helyet jelölte meg a kérdőívben.
Zack nagyot nyelt ennek hallatán, és érezte, hogy elszorul a torka.
A hely, ahol a leginkább egynek érzi magát az univerzummal. A
hely, ahol családként a legboldogabbak voltak.
– Eltekintve attól, hogy kiásta magát – jegyezte meg Zack.
Gondolatban felidézte az emlékeit és újraélte azt, amin előző nap
maga is átesett. – Ez az egész egy gondosan megtervezett csapda
volt már az elejétől fogva. Magának megvoltak az archívumában az
apám agyműködésére vonatkozó anyagok, és amikor meghalt, a
nyomomba eredt, mert abban bízott, hogy felfüggesztés közben
majd kapcsolatot teremtek vele. És mindezt csak azért csinálta, mert
szerette volna kifürkészni a halottak titkait. Hát tessék, most megvan
a titok nyitja. Az, hogy nem halt meg.
Elizabeth Luria üres tekintettel, rezzenéstelen arccal nézett a
fiúra, és nem szólt egy szót sem.
– Kinek a hamvait őrizgetjük a kandallópárkányon az anyámnál?
– Senkiét.
– Senkiét? Akkor ki volt az az Albani testvér?
– Bruce.
– Bruce? Hadd foglaljam össze! Először élve eltemeti az apámat.
Aztán odaküldi szerzetesi cuccban ezt az alakot, aki előad egy
szívszakasztó történetet arról, hogyan halt meg álmában, a keresztet
markolászva. És mi három éve abban a hitben élünk, hogy az a
köcsög az apám földi maradványait tartalmazza, miközben
valószínűleg egy kutatóintézeti barbecue-parti elszenesedett emlékei
vannak benne.
– Kérem, ne kínozzon!
– Nem, dr. Luria, ennél sokkal nagyobb büntetést érdemel!
Tönkretette egy csomó ember életét, csak hogy a kutatása eredményt
és dicsőséget hozzon!
– A dicsőség nem számít! Értse meg, az apja agya olyan
eredményeket produkált, amilyeneket addig sohase láttunk. Miként,
érthető módon, a maga agya is. Azt reméltük, a felfüggesztés
állapotában kapcsolatot tud létesíteni vele.
– Létesítettem is – válaszolta. Csak nem azzal az apával, akivel
szerettem volna. Ismét érezte azt az éles, szúró fájdalmat a bal
oldalában. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán kihúzta magát. –
És hogy sikerült elérni nála, hogy belemenjen a felfüggesztésbe?
– Önkéntesként jelentkezett.
– Na ne ámítson!
– Nem ámítom. Volt egy időszak, amikor a spiritualitásra
fogékony embereket vizsgáltunk. Akkor kerültünk kapcsolatba
különböző vallási szervezetekkel, többek között azzal a bencés
közösséggel is, amelyben az apja élt. Amikor elmondtuk, hogy mivel
foglalkozunk, önként jelentkezett felfüggesztésre.
– Miért?
– Mert szeretett volna kapcsolatba kerülni a maga bátyjával.
Zack szívét ebben a pillanatban megmagyarázhatatlan módon
őszinte féltékenység járta át. Az apjának mindig is Jake volt a
kedvence. A finom, okos, magabiztos Jake, gondolta magában
irigykedve.
– De soha nem tudtuk kideríteni, hogy ez sikerült-e neki –
folytatta dr. Luria. – Amikor olvastunk magáról az újságban, arra
gondoltunk, érdemes lenne próbát tenni a genetikai kapcsolattal,
hátha a maga tudata kapcsolatba lép az övével.
– Ez megtörtént.
Csakhogy az apám egy pszichopata gyilkos.
– Ami egészen hihetetlen dolog – fűzte hozzá dr. Luria, és a
szeme újra lázban égett. – Zack, értse meg, nem akartunk mi
senkinek se ártani. Ezek nem olyan kísérletek, mint amilyenek a náci
haláltáborokban folytak.
– És akkor ezekkel mi van, mein Führer? – kiáltotta, és a
farzsebéből elővette azokat a fénymásolt újságcikkeket, amelyekben
azoknak a hajléktalanoknak a haláláról tudósítottak, akiknek a
szervezetében tetrodotoxint találtak.
Dr. Luria átfutotta a cikkeket.
– Ezeknek az embereknek a halála nem volt szándékos, higgye el!
– Ja persze.
Ismét érezte a bal oldalában azt az éles fájdalmat. Indulnia kell,
fogytán az idő.
– És a jó tiszteletes hogy ad számot ezeknek az embereknek a
haláláról az ő jó Istene előtt?
– Ezek csak balesetek.
– Ezzel nem adott választ a kérdésemre.
– Nem örült neki.
– És a tegnap este? Arról tud?
– Nem.
– De az ő testőrei raboltak el!

É
 – Biztonsági őrök, akik most a labor alkalmazásában állnak. Én
kértem meg őket.
– Hogy sikerült Damiant erre az árulásra rávenni?
Harminc ezüsttel?
– Nem fizettünk neki. Olvastunk magáról az újságban, és ő
beleegyezett, hogy összehoz bennünket magával. Nem is tudott
többet annál, mint hogy olyan embereket keresünk, akik hajlamosak
a spiritualitásra vagy volt ilyen élményük. Ez az igazság.
– És hogy találtak rá?
– Ott volt Gladstone tiszteletes egyik miséjén.
Lassan-lassan a helyükre kerültek az elmúlt időszak
legkülönbözőbb eseményei. Zack bizonyos szempontból nem is volt
meglepve. A kezdet kezdetétől volt egy olyan érzése, mintha valami
játszma része – és nem irányítója – lenne.
– Mondja, megfordult a fejében akár csak egyszer is, hogy amit
maguk a laborban csinálnak, az nem helyes? Hogy valami olyasmit
akarnak kideríteni, ami tiltott gyümölcs? Hogy maguk Istent
játszanak?
– Igen, meglehet, hogy Istent játszottam. Reméltem, hogy
megtalálom azt, amit minden ember, aki valaha csak élt, szeretett
volna megtalálni: a reményt, hogy van folytatás. A reményt, hogy
nem csak ez az élet van. A reményt, hogy még egyszer láthatjuk a
szeretteinket. Maga tegnap este meggyőző bizonyítékát adta annak,
hogy az apja valamilyen közegben még most is él. Hogy semmi sem
szűnik meg létezni! Érti? Semmi. Most már teljes szívemmel hiszem
ezt.
– És az sem tartotta vissza, hogy mindezért emberrablást és
gyilkosságot kellett elkövetnie?
– Hiszen csak a testük halt meg.
– Szóval maga akkor voltaképpen egyfajta megmentő is?
Zack visszatette az asztalra a kiváló tanári elismerést, és kiment.
Semmi sem szűnik meg létezni! Semmi!
Elizabeth Luria szavai ott visszhangzottak az agyában, miközben
kilépett a nő irodájából, végigsétált a folyosón, lement a lépcsőn, a
parkoló felé igyekezve.
 Sarah ott ült a Murano kormánya mögött. Amikor meglátta
Zacket, gyorsan átült az anyósülésre. Zack bepattant a kormány
mögé.
– Mennünk kell – pillantott az órájára.
– Hová?
– Majd ha odaérünk, elmondom.
 71
 
Ugyanennek a napnak a reggelén Roman értesítést kapott
Norman Babcocktól az újabb megbízatásáról. A csomagot reggel
hétkor kellett összeszednie a Fresh Pond Bevásárlóközpont
parkolójában. A zacskóban szokás szerint tizenötezer dollár volt
százdolláros bankjegyekben meg egy eldobható telefon. A következő
célpont a massachusettsi Arlingtonban élt a feleségével együtt egy
műemléknek számító, vörös téglás farmépületben, amelynek
homlokzatán az volt olvasható, hogy körülbelül 1706-ban épült.
Amikor két órával később odaért, kiszemelt áldozata egy kőfal
mögött, egy virágágyás mellett térdelt éppen, és kertészkedett.
– Dr. Morris Stern? – szólította meg Roman.
– Igen – fordult oda a térdeplő férfi, és felállt.
– John Farley vagyok, az FBI bostoni irodájának munkatársa –
azzal Roman a kőfal fölött kicsit áthajolva felvillantotta a hamis
igazolványt. – Roger és Ruth Devereux halála ügyében nyomozunk.
Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést velük kapcsolatban –
folytatta, miközben a táskájából elővett egy rakás fénymásolt
újságcikket a halálukról, és odanyújtotta Sternnek.
– Ó, értem – dünnyögte Stern, és levette a kertészkedéshez
használt kesztyűt.
– Beszélgethetünk itt is, vagy beülhetünk valahová – javasolta
Roman, és gyors pillantást vetett a házra.
Stern kissé gyanakodva nézett rá.
– Itt nyugodtan beszélgethetünk.
– Rendben – bólintott Roman, és a kőfal tetejére helyezett egy kis
laptopot, majd bekapcsolta, buzgón klikkelgetett, végül Stern felé
fordította a képernyőt.
– Nem tudom, hogy jól látható-e ebben a fényben, ez egy fotó
Roger Devereux-ról. Felismeri?
Stern hunyorogva nézett a képernyőre, aztán megpróbálta a
kezével kicsit kitakarni a napfényt. Roman a segítségére sietett.
Ernyőként tartotta a fénymásolatokat, ezekbe azonban belekapott a
könnyű reggeli szél, és ide-oda lobogtatta.
– Talán mégis jobb lenne, ha bemennénk – mondta végül Stern.
 – Biztos? Beülhetünk a kocsimba is!
– Nem, a házban legalább hűvös van.
– Értem. Esetleg kérhetnék egy pohár vizet?
– Persze – felelte Stern, és elindult a konyhába vezető oldalajtó
felé.
Töltött egy pohár vizet Romannek, majd hellyel kínálta egy nem
túl tágas nappaliban, amelynek egy igen régi, terméskő kandalló
foglalta el az egyik falát.
– Milyen szép régi épület. Láttam a táblát, hogy szerepel a védett
házak listáján.
– Igen, ez a legöregebb épület a városban. Van, aki szerint ez a
kandalló még az 1690-es években készült.
Roman észrevette a kovácsoltvas elemeket, amelyek egymáshoz
rögzítették a köveket.
– Hűha, az 1690-es években? Ezek szerint akkoriban, amikor a
salemi boszorkányperek voltak?
– Igen, azt hiszem.
– Elképesztő. Az épület akkori tulajdonosai akár ott is lehettek,
amikor megégették őket.
Stern arckifejezése valamivel komorabb lett.
– Meglehet, bár azt hiszem, akkoriban már nem égették a
boszorkányokat. Általában inkább akasztófán végezték.
– Nahát, ezt nem tudtam – ingatta a fejét Roman. Egy vörös
huzatú fotelben ült, szemben Sternnel, aki a dohányzóasztalka másik
oldalán foglalt helyet. – A történelem sohasem volt az erősségem.
Egyedül él itt?
– A feleségem épp látogatóban van az unokáinknál. Szóval, akkor
egészen pontosan mit is vizsgálnak maguk?
– Nos, a helyi rendőrség a Devereux házaspár halálát gyilkossági
és a gyilkosságot követő öngyilkossági ügyként zárta le. Mi azonban
az FBI-nál kettős gyilkosságra gyanakszunk – jelentette ki Roman,
majd benyúlt a zakója belső zsebébe, és kihalászott egy
jegyzetfüzetet. A nagyobb hatás érdekében kicsit hunyorogva
belepillantott. – Mond magának valamit ez a két név: Thomas
Pomeroy és LeAnn Cola?
 – Nem kérdezne ilyet, ha már eleve nem tudná, hogy mi lesz erre
a kérdésre a válaszom.
– Ebben igaza van. Tehát mindketten kapcsolatban álltak önnel.
– Igen. Lenne szíves végre elárulni, hogy mégis miről van szó?
– Persze – bólintott Roman. – A bostoni iroda tudomására jutott,
hogy a Devereux házaspárt, dr. Pomeroyt és dr. Colát azért
gyilkolták meg, mert részt vettek egy titkos tudományos kutatásban.
Sajnos az ön neve is felmerült, mint olyané, akinek köze van ehhez a
projekthez. Nem szeretném felzaklatni ezzel, de az a véleményünk,
hogy az ön élete is veszélyben forog.
– Tessék?
Roman kinyitotta a táskáját.
– Erre a gyanúnkra elég komoly bizonyíték is van – fűzte hozzá,
majd kivette a táskából a hangtompítós pisztolyt, és egyenesen a
szemben ülő Stern mellkasára irányította a csövét.
– K-ki maga?
– Itt én teszem fel a kérdéseket, és maga szépen megválaszolja
őket. Ha őszinte lesz, nem lesz különösebb probléma. De ha át akar
verni, ha hülyeségeket akar megetetni velem, nagyon szomorú nap
lesz a mai az életében. Capice?
Stern elképedve bólintott.
– Mi olyan különleges Zachary Kashianben?
– Honnan tud róla?
– Ő a legfontosabb kísérleti alanyuk. Meséljen szépen róla!
Mitől olyan különleges?
– Kinek dolgozik maga?
Az Úristennek.
– Minél többet meg akarok tudni róla. Látni akarom a
dokumentumokat, látni akarom a videókat, amiket felfüggesztés
közben készítettek.
– Honnan tud ezekről a dolgokról?
– Az nem számít. Pontosan tudom, hogy felvették a vele folytatott
kísérleteket. Látni akarom ezeket.
– Nincsenek nálam.
Roman a pisztollyal Stern lába elé célzott, majd meghúzta a
ravaszt.
 – A következő a két szeme közé megy.
Stern elképedve bámulta a lukat a padlóban, közvetlenül a lábfeje
előtt.
– Jól van, jól van. De kérem, nekem gyerekeim, unokáim vannak.
– Rendben. Ha megmutatja nekem az anyagot, életben hagyom.
– Esküdjön meg az életére!
– Esküszöm.
Stern egy kis ideig hallgatott, és Romant bámulta.
– A számítógépemen vannak.
Felállt, és Romant a konyhán keresztül egy keskeny lépcsőhöz
vezette. Felmentek az emeletre, ahol egy pici sarokszoba szolgált
Stern dolgozószobájául. Az íróasztalon egy laptop és egy halom
papír állt.
– Mutassa!
Stern lejátszotta az első videót, amelyen Zachary Kashian egy
hangszigetelt helyiségben volt, fején egy sisakban, amiből vezetékek
lógtak ki. Stern elmagyarázta, hogyan izgatták a különböző agyi
lebenyeket, és hogy a fiú azt állította utána, hogy az apja jelenlétét
érzékelte. A következő videó már felfüggesztés közben mutatta
Zacket. Látszottak képek a műszerek képernyőiről, és láthatóak
voltak az MRI által készített felvételek a fiú agyáról. Utána meg az,
ahogy felébred, és gyökérsört kér, ami azt bizonyította, hogy testen
kívüli élményben volt része. Következett néhány felvétel arról,
ahogy magához tér a halálközeli élményekből, és azt állítja, hogy
meggyilkolt embereket. Stern elmagyarázta, hogy a kutatók nagy
része úgy véli, Zack tudata egyesült a halott apjáéval.
– Maga is így gondolja?
– Azt hiszem, ez afféle paranormális dolog, amilyen a hatodik
érzék. De nem vagyok meggyőződve róla.
– Tehát maga nem vette be, hogy a tudata egyesült a halott
apjáéval?
– Nem.
– Annak ellenére, hogy a többiek azt állítják: baromi erős a fiú
Isten-lebenye.
Stern bólintott.
 Még megnéztek jó néhány videót, majd Roman felállt, kihúzta a
csatlakozókat, és a hóna alá csapta Stern laptopját.
– Most mit csinál?
– Jöjjön velem!
– Hová?
– A pincébe.
– A pincébe? Minek?
– Azért, hogy megakadályozzam, hogy abban a pillanatban,
amint kiteszem innen a lábam, maga felhívja a rendőrséget – közölte
Roman, és Stern oldalának szorította a pisztoly csövét.
– Na induljon!
Stern elvezette ahhoz az ajtóhoz, amely a pincébe vezetett. A
félhomályban is jól látszottak azok a hatalmas kövek, amelyek a ház
alapjául szolgáltak. A plafon kicsivel több mint két méter magasan
lehetett, vastag gerendák futottak végig a teljes hosszában. Ezekből
kampók álltak ki – régen ezekre lógatták füstölés után a húsokat,
kolbászokat.
Roman kivett egy kötelet a táskájából.
– Forduljon meg! – utasította Sternt, és viszonylag lazán
megkötözte a kezét. Aztán a homlokára helyezett egy alvómaszkot,
de még nem húzta a szeme elé. – Hol is van pontosan ez a labor?
Stern részletesen elmondta az útirányt, amit Roman gondosan
lejegyzett a noteszébe.
– Ki dolgozik még ott?
Stern felsorolta a kutatókat, élükön Sarah Wymannel.
– És van e között a Sarah meg a Kashian srác között valami?
– Én nem tudok róla.
– És ez az Elizabeth Luria a főnök.
– Igen.
– Még egy szót Zachary Kashianről. Tényleg olyan különleges?
– Mit ért különlegesen?
– Hát hogy isteni természetű.
– Tessék? Méghogy isteni? – Stern egészen elképedt arcot vágott.
– Dehogy. Ő egy fiatal srác igen érzékeny idegrendszerrel Ha
valami, akkor neurológiai érdekesség. De ettől még éppen olyan
halandó, mint maga vagy én.
 – Akkor mivel magyarázza, hogy Jézus szövegét közvetítette?
– Nem tudom. Talán még gyerekkorában tanulta meg.
– Nem gondolja, hogy esetleg hazudott az élményeivel
kapcsolatban?
– Nem.
A férfi szemmel láthatóan már kevésbé ideges, gondolta Roman,
a teste egészen ellazult, ami nagyon jó.
– És azt esetleg mondaná róla, hogy gonosz?
– Gonosz? Nem, egyáltalán nem gonosz.
Roman finoman Stern szeme elé húzta a maszkot.
– Még két kérdésem van, és azzal végeztünk is. Hisz Istenben?
Stern egy pillanatig habozott. Roman látta, hogy a teste is
megfeszült.
– Nem. Nem hiszek.
– Hát ebben téved. Isten létezik.
Stern hallgatott.
– És mi van az ördöggel? Hisz a Sátánban?
– Nem.
Ekkor Roman villámgyorsan átvetett az egyik mennyezeti
gerendából lógó kampón egy kötelet. A végén lévő hurkot Stern
nyakába dobta, aztán teljes erejéből húzni kezdte a kötelet. A hurok
Stern nyakára szorult, és a férfi teste fölemelkedett vagy tíz centire a
földről. A lábával rúgkapált, egész teste tekergett és rángatózott,
ahogy a kötél egyre szorosabbra feszült a nyakán, elzárva a vért az
agyától. Egy percbe se telt, minden rángatózás megszűnt, és Stern
élettelenül himbálózott a kampóról. Roman egy pillanatra
megemelte, majd elengedte, hagyta, hogy a test súlya megadja a
kegyelemdöfést.
– Nos, ebben is tévedett – jelentette ki Roman, és távozott.
 72
 
– Azt se tudod, hogy életben van-e – jegyezte meg Sarah.
– Szerintem él – felelte Zack. – És azt hiszem, haldoklik.
– Miből gondolod?
– A legutóbbi halálközeli élményből. Gretch rálőtt, és eltalálta az
oldalát. Éreztem. Időnként még most is érzem, hogy sajog a helye –
azzal felhúzta a trikót az oldalán, hogy megmutassa az ép bőrt. –
Nincs nyoma, de érzem időnként, hogy fáj. Azt gondolom, az
apámnak segítségre van szüksége. A Huntington Avenue-n
haladtak, aztán balra kanyarodtak, a Forsythra, és onnan a Storrow
Drive-on folytatták útjukat kelet felé. Zack fejében valami
motoszkált, de annyira halványan, hogy szinte ügyet se vetett rá.
– Ez őrültség. Te magad mondtad, hogy a tetrodotoxin okozza
ezeket a víziókat.
– Őt láttam a kórházi videón.
– Tök szemcsés volt, az arcát nem is lehetett kivenni.
Ráadásul az a felvétel három évvel ezelőtti. Zack érezte, hogy
elfogja a türelmetlenség.
– Sarah, felismertem a fejformáját. Láttam, ahogy kiássa magát. És
azt is, hogy megöli ezeket az embereket. – A Storrow Drive végén,
már majdnem a Közkórháznál, bekanyarodott az észak felé tartó 93-
as gyorsforgalmi útra. – Ráadásul éreztem, ahogy eltalálja a lövedék.
Olyan volt, mintha engem ért volna a golyó.
– Hallottad, amit Morris mondott. Lehet, hogy a tudatalattid
mindenféle törmeléke a felelős mindezért. Azokat rakosgatja össze
az agyad ilyen álmokba.
– Azt is mondta, hogy a tudatom egyesült valaki máséval.
– De az még nem bizonyított.
A lány erősködése, miszerint Zack esetleg csak képzelődik,
nyugtalanította a fiút.
– Akkor áruld el nekem, mégis honnan tudtam azokról a
gyilkosságokról!
– A felfüggesztéseid mindig az után voltak, hogy azok az
emberek meghaltak. Lehet, hogy olvastál a halálhírükről az
újságban, csak elfelejtetted, és azt hitted, hogy a felfüggesztés során
történtek ezek a dolgok.
A forgalom mostanra, hogy már egészen közel voltak az
autópályához, lelassult. Lépésben araszoltak. Jobb kézre tőlük ott állt
a Massachusettsi Közkórház épülete. A kómától eltekintve Zack
mindössze egyszer, huszonöt évvel ezelőtt volt kórházban, a
születésekor. Az anyja azt mesélte, hogy burokban született. És a
legenda szerint aki burokban született, mindenféle misztikus
képességekkel rendelkezik.
– Lehetséges.
Nem is olyan régen Sarah ott ült vele szemben abban a Grafton
Streeti étteremben, és azokról a csodálatos lehetőségekről áradozott,
amelyeket a transzcendencia jelenthet, meg arról, hogy talán nincs is
halál. Most pedig éppen ő az, aki azt bizonygatja, hogy Zack csupán
érzéki csalódások, téveszmék áldozata.
– És mivel magyarázod, amit dr. Luria állított? Azt mondta, hogy
azonosították az apám neuroprofilját, és hogy biztosan azzal
egyesült a tudatom a múlt éjjel.
– Nem voltam ott. Nem láttam.
– Netán ő is képzelődik?
– Nem. Viszont az is lehetséges, hogy a dolgokat úgy rendezi,
hogy azok megfeleljenek egy előre eltervezett eredménynek – felelte,
aztán még hozzátette: – Nézd, Elizabeth Luria azért vágott bele ebbe
a kutatásba, mert azt reméli, hogy van túlvilági élet. És ehhez
komoly támogatást kapott egy televangélistától. Szóval a
tudományos tárgyszerűség valószínűleg nem tartozik a legfontosabb
szempontok közé. Amúgy igen, megvolt nekik az apád
neuroprofilja. De amit találtak, talán csupán egy anomália.
– Tehát ha kidől egy fa az erdőben, és Sarah nincs ott, akkor az a
fa nem dőlt ki?
– Nem ezt mondtam. És az igazat megvallva nem nagyon tetszik
nekem ez a hangnem.
– Az igazat megvallva nekem sem tetszik az, hogy csípőből
visszautasítasz minden, a tiédtől eltérő magyarázatot. Most például
egyre erősebben fáj az oldalam. Erre mi a magyarázatod?
 Sarah kibámult az ablakon egy ideig, hogy enyhítse a
feszültséget.
– Mivel nincs bizonyíték arra, hogy megsérültél volna, leginkább
azt mondanám, hogy valamiféle pszichoszomatikus hatás. Azt
képzelted vagy álmodtad, hogy az apádra rálőtt valaki, ami szép
példája az önszuggesztiónak vagy együttérzésből fakadó
tévképzetnek.
Önszuggesztió. Együttérzésből fakadó tévképzet. Milyen elegáns szavak.
Milyen mézesmázos kifejezések, gondolta magában Zack. Mindez azok
után, hogy a gondolati telepátiáról meg a Megaagyról fecserésztünk? Az
egész csak New Age-es nyálverés.
– Neked mindig és mindenre van racionális magyarázatod?
– Nemrég még neked is volt.
– Nos, meglehet, hogy én a magam egyszerű, nem szakember
módján más lehetőségeket is számításba veszek – jegyezte meg Zack.
Hirtelen újabb, éles fájdalmat érzett az oldalában. A 93-as
gyorsforgalmi út északi szakasza felé tartottak, épp kijutottak az
alagútból, és felhajtottak a Zakim hídra.
– Elárulnád végre, mégis hová tartunk?
– Azt hiszem, ha odaérünk, akkor tudni fogom – válaszolta Zack
rejtélyesen. A tábla a következő kijáratot jelezte, ami visszavezetett
Cambridge-be. – Biztos, hogy jönni akarsz?
– Csak ha megmondod, hová megyünk.
– Oké. Nevezd hatodik érzéknek vagy telepátiának, sőt felőlem
akár intergalaktikus érzésnek is, de a lényeg az, hogy szeretnék
találkozni vele, mielőtt még valóban meghal. Ha tévedek, akkor egy
orbitális barom vagyok. Ha igazam van, akkor találkozom vele még
egyszer – felelte, miközben lassított és indexelt a lehajtósáv felé.
Sarah látta, hogy mindjárt elhagyják az autópályát.
– Mi van a 93-as úton?
– Maine.
– Maine? Zack, az ég szerelmére, nem lennél egy kicsit
pontosabb?
– Oké – sóhajtott fel, és próbálta magát túltenni egyre növekvő
frusztrációján, amit amiatt érzett, hogy rájött, Sarah-nak talán igaza
van. Lehet, hogy valóban csak bebeszéli magának, hogy az apjának
szüksége van rá. – Amikor az apám gyerek volt, a nagyapám vett
egy darabka földet Délnyugat-Maine erdős vidékén. Épített egy kis
házikót a birtokon, és amikor vadászni vagy horgászni mentek,
akkor a nagyapám és az apám ebben szállt meg. Amikor nagyobb
lett, hosszú heteket is eltöltött ott.
– Egyedül?
– Lekanyarodjak? – kérdezte Zack, mert már csak pár száz méter
volt a kijáratig.
– Ne.
Zack visszahúzódott a belső sávba, és továbbhaladtak az
autópályán észak felé.
– Van még egy kijárat kábé két perc múlva – jegyezte meg, majd
folytatta: – Igen, egyedül. Szeretett egyedül lenni, szerette a vadont,
és megtanulta, amit tudni kell a vadonban való túléléshez. A
főiskola után egy teljes évet töltött ott, anélkül hogy bárkivel is
kapcsolatba került volna. Ez volt a rejtekhelye.
– Te jártál ott?
– Egyszer, amikor úgy négy- vagy ötéves lehettem. Csak arra
emlékszem, hogy rengeteg fa volt meg az a házikó. Az anyám nem
szerette, mert tényleg az isten háta mögött volt, és nem volt villany,
a vizet pedig egy kútból kellett húzni.
– És tudod, hol van?
– A 95-ös úttól nem messze, egészen közel a New Hampshire-i
határhoz.
– Ez azért elég tág helymeghatározás.
– Azt hiszem, tudni fogom, merre kell mennünk, amikor már
azon a vidéken járunk – felelte Zack, elengedve a füle mellett Sarah
gúnyos megjegyzését. Kilométereket tettek meg anélkül, hogy egy
szót is váltottak volna. – Lesz még egy kijárat, mielőtt odaérünk a 95-
ös úthoz.
– Akarod, hogy veled menjek?
– Igen, szeretném. És ha nem csupán képzelődöm, még orvosi
segítségre is szüksége lehet.
– Mindössze tíz hónapig voltam ápolónő, öt évvel ezelőtt.
– Hozzám képest mindenképp szakember vagy.
– Van ennek a helynek neve?
 – Magog Woods.
– Magog Woods? Valahonnan mintha ismerős lenne…
– Legalábbis így hívták annak idején. Talán már nem is így hívják,
vagy nem így szerepel a térképeken.
– Tehát húsz évvel ezelőtt voltál itt. Számos dolog, amire
emlékezhetnél, mára eltűnhetett.
– Nagy valószínűséggel.
– Mégis honnan fogod majd tudni, hogy hol keresd?
– Egyelőre fogalmam sincs – ismerte be Zack. – De nagyon
remélem, hogy tudni fogom.
– Úgy érzem magam, mint a Harmadik típusú találkozások egyik
szereplője – morfondírozott Sarah, és közben a hátsó ülésre
pillantott, ahová Zack bedobálta a hálózsákokat meg egy utazótáskát
a ruhákkal. – Csak az a ruhám van, amit most viselek.
– Majd ott vásárolunk, amire szükséged lehet. Mindenfelé vannak
bevásárlóközpontok.
Közeledtek a kijárathoz, amely a Montvale Avenue és Stoneham
felé vezetett.
– Most még vissza tudlak vinni.
– Nem, menj csak tovább egyenesen – felelte Sarah, bár nem
kapkodta el a választ.
Zack a lelke mélyén megkönnyebbült.
– Köszönöm – mondta halkan, és közben arra gondolt, hogy lenne
még itt valami.
Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve rákeresett az interneten
Raymond Perkins nevére. Ő volt az a nagymenő ügyvéd, aki elérte
Volker és Gretch felmentését. Aki mellesleg Volker nagybátyja volt.
Szóval rákeresett, és megtalálta a gyászjelentését. Négy héttel
korábban találtak rá holtan, egy balta állt ki a fejéből.
Zack úgy döntött, jobb, ha ezt most nem meséli el Sarah-nak.
Inkább beletaposott a gázba, és rendületlenül haladtak Maine felé.
 73
 
A Kashian srác eltűnt.
Azt követően, hogy Morris Sternt elintézte, Roman egyenesen
Zack bostoni lakásához hajtott. A vörös téglás épület a Hemenway
Streeten az egyetemé volt, diáklakásokat alakítottak ki benne.
Amikor felcsengetett, és Kashian nem nyitott ajtót, Roman
végigzongorázta az alatta lévő csengőket egészen addig, amíg valaki
kérdezősködés nélkül be nem engedte. Néhány perccel később már
ott állt Zack lakása előtt, és addig foglalatoskodott a zárral, amíg az
ajtó fel nem tárult. A lakásban félhomály uralkodott, és úgy tűnt, a
srác sietve távozott. A komód fiókja kihúzva maradt, alsónadrágok,
pólók hevertek szerteszét. A laptopja ott volt az íróasztalon, viszont
a fürdőszobából hiányzott a fogkefe és a fogkrém. A srác valahol
máshol akar aludni.
Feltűnésmentesen távozott, és egyből Cambridge-be, a Harvard
Streetre ment. Sarah Wymannek is nyoma veszett. Kicsi
kérdezősködéssel azért sikerült kiderítenie, hogy az alsó szomszéd
látta, amint reggel nyolc óra körül kiment az épületből.
Egy órával később már azon a címen volt, amit Sterntől tudott
meg. Az IstenFénye-templom egy fákkal dúsan benőtt, hatalmas
telken állt Medfield külső részén, egy jó órányira Bostontól. Az út és
a templom között hatalmas parkoló terpeszkedett.
Roman behajtott, és a parkoló végéig ment a kocsijával. A
láthatólag frissen felállított drótkerítés mögött nagy, fehér épület állt,
amelyet a hátsó részén kibővítettek. A jellegtelen hely tökéletesen
álcázta azt a fontos kutatást, amely minden bizonnyal a falai közt
zajlott: Warren Gladstone személyes Manhattan-tervét. Ami persze
magyarázatot is adott arra, miért van őrbódé és miért van szögesdrót
a kerítés tetején.
Az őrbódé üres volt, a kapu pedig le volt lakatolva. A hétvége
miatt az egész hely teljesen elhagyatottnak tűnt, leszámítva egy kék
Volvót, amely a fehér épület oldala mellett parkolt.
Roman egy Ford Explorert bérelt, amelyen olyan masszív
gallytörő rács volt, amivel könnyedén keresztül lehetett volna törni a
kerítésen. Viszont arra beindulhat a riasztó. Roman a
legkülönbözőbb szerszámokat és kellékeket pakolta be a kocsiba
indulás előtt. Volt nála zseblámpa, erős ragasztószalag, és
szerencsére egy sodronyvágó is. Pillanatokon belül végzett a
lakattal.
Behajtott, és leparkolt a Volvo mellé, amely nem volt bezárva. A
szélvédő felső sarkában a Harvard Orvosi Karának oktatói számára
biztosított parkolási matricák látszottak. Roman körbement a
főbejárathoz, ami legnagyobb meglepetésére szintén nem volt
bezárva, pedig már az járt az fejében, milyen furfangos módon fog
bejutni. Az ajtó azonban könnyedén kinyílt. Az előcsarnok üres volt,
biztonsági őrnek nyoma se látszott, sehol egy lélek. Az előcsarnok
túloldalán egy ajtó nyílt egy folyosóra, ahonnan egy másik ajtó az
alagsorba vezetett.
Roman elővette a pisztolyát, és maga előtt tartva elindult lefelé a
lépcsőn.
Félúton járhatott, amikor megütötte a fülét egy halvány, éles,
pittyegő sípolás. A lépcső egy neonvilágítású folyosóra vezetett,
amelynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. Az egyetlen szoba,
ahonnan fény szűrődött ki, a folyosó végén volt. Úgy tűnt, az a
pittyegő hang forrása is.
Roman megmarkolta a pisztolyt. Ahogy közeledett, egyre
hangosabb lett a sípoló hang. Valami vészjelzés lehetett, ami Romant
egyre jobban idegesítette.
Odaért az ajtóhoz, elfordította a kilincset, majd két kézzel
megmarkolva a pisztolyt, egy rúgással kitárta az ajtót.
A vészjelző sípolást egy sor elektromos műszer adta ki egy
vizsgálóágy mellől, amelyen egy nő teste hevert. A karjába infúzió
volt kötve, és a műszerek többsége, amelyeknek a lámpái
összevissza villogtak, szintén össze volt kötve vele. Kezében egy
kisfiú fényképét szorongatta.
A korábban látott képek és videók alapján Roman egyből tudta,
hogy a nő Elizabeth Luria.
Ahogy a videókon a Kashian gyerek, most ő volt a felfüggesztés
állapotában, a karjába kötött infúzióval. De a Zackről készült
videóktól eltérően a monitorok itt vörösen villogtak és a műszerek
sípoltak, mert a nő összes életfunkciója megszűnt: egyenes vonalak
látszottak mindenütt.
A nő örökre felfüggesztette magát.
 74
 
Egy órával később Zack és Sarah már a New Hampshire-i
Portsmouth környékén járt. A korábbi feszültség mostanra elült, és
Zack nagyon hálás volt Sarah-nak, amiért ott van vele.
Sávot váltottak, és közben Zack a távolban lévő tengeralattjáró-
bázis felé mutatott. Az apja elhozta ide egyszer, amikor úgy hétéves
lehetett.
– Milyen emlékeid vannak vele kapcsolatban?
– Nem valami sok, nem töltött sok időt velünk – válaszolta Zack.
– Tudod, mérnök volt, különböző építkezéseken dolgozott,
különböző helyszíneken, mindig későn jött haza. Lényegében
hétvégi apuka volt. Jake halála után elváltak a szüleim, és nem
sokkal utána teljesen eltűnt a képből.
– Nem lehetett egyszerű.
– Hát nem.
– De azért vannak jó emlékeid is vele kapcsolatban?
– Nagyjából tízéves koromig. Miután elment, csak néhanapján
találkoztunk, és olyankor is leginkább én beszéltem, és meséltem el
neki, mi újság velem. Róla nemigen esett szó. Aztán idővel
hozzászoktam, hogy nekem nincs apám, csak az anyám.
– Sajnálom.
– Hogy túltegyem magam ezen az egészen, különféle történeteket
találtam ki róla. Nagyon szeretett fényképezni, ezért azzal etettem a
többi srácot a suliban, hogy a National Geographic megbízásából az
állatok vándorlását fényképezi Kenyában. Vagy egy menekülttábor
létesítésében vesz részt Biafrában. Egyszer meg azt állítottam, hogy
elvitt Hawaiira, ahol megmentett egy cápatámadástól.
– Nyilván így sikerült megbirkóznod a hiányával.
– Ezenközben ő egy bencés közösségben imádkozott, és édességet
gyártott a turistáknak.
Áthajtottak a Piscataqua hídon. Habár vagy tizenöt éve már járt
ezen az úton, Zackben semmi emlék nem ködlött fel. Mégis, tudat
alatt azt érezte, hogy valamiféle iránymutatást követ. Persze lehet,
hogy az egész csak ostoba önszuggesztió. Ettől a gondolattól
összeszorult a szíve.
 – Ha tényleg életben van, mit fogsz mondani neki?
– Meg akarom kérdezni, miért hagyott el engem és az anyámat.
És hogy vajon Isten szól-e rajta keresztül hozzám. Elhajtottak egy
hatalmas tábla mellett: „Üdvözöljük Maine-ben! Az élet – ami kell.”
– És most?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Amíg oda nem érek a lejárathoz.
– Tudod, melyikhez?
– Még nem.
Kérlek, mutass valami jelet, gondolta magában. Kérlek, mutass egy
jelet.
 75
 
Roman percekig téblábolt, és gondolkodott, mit csináljon.
Elizabeth Luria halott. Ahogy halott Stern is meg a többiek, akik
részt vettek ennek a labornak a munkájában. Azok, akikről nem
tudott, különösebben nem érdekelték. Ennek a kutatásnak vége.
Viszont a Kashian gyerek eltűnt.
Roman az előző estét és éjszakát azzal töltötte, hogy Morris Stern
laptopjában kutakodott. A matematikai dolgokból egy szót sem
értett, ám a videók és Sternnek a srác agyáról készült képekkel
kapcsolatos magyarázatai megragadtak a fejében. Miközben
visszafelé autózott Bostonba, szép lassan egy gondolat
fogalmazódott meg a fejében. Egy nagyon jó gondolat. Sőt egészen
kiváló gondolat. Nevezhetnénk megvilágosodásnak is.
Epifánia.
Ez a szó bukkant elő hirtelen agyának egyik eldugott rejtekéből.
Igen, még azokból a rémes, a Szent Lukács-templomban eltöltött
időkből. Epifánia, vízkereszt ünnepe. A kinyilvánulás, a csoda, a
hirtelen rádöbbenés.
Gyerekként kénytelen volt végigszenvedni a miséket, és az egyik
januári vasárnapon Infantino atya vízkereszt napjának jelentőségét
akarta megvilágítani, azt, amikor Jézus isteni volta megnyilvánult a
háromkirályok előtt. Arról prédikált, hogy mindannyiunknak meg
kell találnunk életünk értelmét, és oda kell figyelnünk arra, hogy a
lelkünk mi után sóvárog. Miként az sok-sok híres emberrel
megtörtént, akik utóbb nagy cselekedeteket vittek végbe a világban:
Teréz anyával, Kennedy elnökkel vagy Martin Luther Kinggel. Azt
sulykolta beléjük, hogy ez utóbbiak számára egyszer csak eljött a
megvilágosodás pillanata, megértették, minek kell szentelniük az
életüket, és nagyszerű cselekedeteket hajtottak végre a többi ember
üdvére. Csupán annyi a különbség köztük meg az egyszerű
hétköznapi emberek között, hogy ők rájöttek a világos célra, amit
aztán foggal-körömmel, véres verítékkel meg is valósítottak.
Annak idején az egyetlen cél, ami után Roman sóvárgott, az volt,
hogy legyen már minél előbb vége Infantino atya papolásának, és
hadd mehessen focizni a többi sráccal.
 Most azonban, ahogy észak felé haladt a 95-ös úton, Watertown
felé, Roman végre átélte a maga kis személyes megvilágosodását.
Elégedett, már-már ragyogó mosoly ült ki a bérgyilkos arcára.
 76
 
Az a furcsa érzés újra visszatért.
Már megtettek jó néhány kilométert Maine-ben az északnak tartó
autópályán. Hatalmas mocsarak, lápok mellett húztak el, amelyek
lassan átadták a helyüket a sűrű fenyveseknek, a hatalmas bükk- és
tölgyerdőknek. Talán az út oldalát szegélyező erdőségek szinte már
nyomasztó mérete okozta, de a látvány felidézett valami emléket
Zackben. Furcsa előérzet hatalmasodott el rajta, ami egyre erősödött.
Először arra gondolt, hogy megosztja Sarah-val, de aztán inkább
letett róla. Nem értette ugyanis azt, amit tapasztalt. Nem tudta, hogy
ez most a valóság, vagy a képzelete furcsa játéka, esetleg egy újabb
idegrendszeri anomália megnyilvánulása. De minél tovább haladt
előre a kocsival, annál inkább az volt az érzése, hogy valami
láthatatlan jelzőfény vonzza.
Abban is egyre biztosabb volt, hogy akármi vonzza is előre, az
nem egy korábbi emlékkel kapcsolatos. Nem volt olyan eleme a
tájnak, ami akár csak halványan is ismerősnek tűnt volna. Nem volt
déjà vu élménye se. Sőt, inkább olyan volt, mint egy visszafordított
déjà vu. Ahelyett, hogy valami ismerősségérzet hatotta volna át,
Zack úgy érezte magát, mint valami próféta. A jövőbe látó
bizonyosság lehet ilyen, amely a régi idők szentjeit hajtotta előre
küldetésük teljesítésében, például szent helyekre tartó
zarándokútjaikon.
– Zack! – sikoltott fel Sarah.
– Mi van? Mi a baj? – meredt az útra a fiú, azt várva, hogy egy
autó vagy állat van közvetlenül előttük. De az út teljesen üres volt. –
Miért kiabáltál?
– Mert csukott szemmel vezettél.
– Tessék?
– Igen, oldalra néztem, és láttam, hogy be van csukva a szemed.
Elbóbiskoltál.
– Nem.
– Dehogynem – ellenkezett Sarah. – Nem akarod, hogy vezessek
egy kicsit?
– Nem, nincs semmi baj.
 Elbóbiskoltam? Tényleg kihagyott az agyam?
– Azt hiszem, ideje lenne megállnunk – jelentette ki a lány.
– A táblán az állt, hogy a következő kijáratnál van egy
bevásárlóközpont. Pisilnem is kell, te pedig megihatnál egy kávét
addig. Talán néhány szükséges ruhadarabot is beszerezhetnék.
Zacknek nem különösebben tetszett az ötlet, de néhány
kilométerrel arrébb lehajtott a pályáról a mellette futó 1-es útra. Nem
sokkal később már meg is pillantották az út mentén sorakozó
bevásárlóközpontot, ezért bekanyarodott, leparkolt.
– Te nem jössz be? – kérdezte Sarah, amikor látta, hogy a fiú nem
mozdul.
– Azt hiszem, szundítok itt egy kicsit – felelte, azzal hátradöntötte
az ülése támláját.
– Biztos, hogy nincs semmi bajod?
– Csak egy kicsit elfáradtam – válaszolta, miközben nézte, ahogy
Sarah kiszáll.
– Sietek vissza.
– Oké.
Fogalma sincs semmiről, gondolta, és a tekintetével követte a lányt,
ahogy belép egy üzletbe. Nem valami kényelmes vidéki utazáson
vannak. A megváltás nyomában járnak. Az útjuk inkább vallásos
zarándoklathoz hasonlít. Behunyta a szemét. Hirtelen olyan erős
fájdalom hasított az oldalába, hogy hangosan felkiáltott.
A jel.
Kinyitotta a szemét, a szíve szaporán vert. Nincs sok idejük. Hol
az ördögben van már? – gondolta. Odabent vásárolgat, miközben az
apja haldoklik valahol.
Istenem, miért is hoztam magammal?
 77
 
Roman Pace a bérelt kocsijában üldögélt egy nagy, fehér,
viktoriánus épülettel szemben a watertowni Mt. Auburn Streeten.
Első ránézésre olyan volt, mint bármelyik másik, a 19. század
második felében épült lakóház, amelyet gondosan karbantartott kert
vesz körül. Az egyetlen dolog, ami elárulta, hogy nem lakóházként
szolgál, a bejárat mellett lévő fényes réztábla volt: Jézus Testvérisége
– 1. emelet.
Roman Medfieldből visszafelé jövet felhívta Babcockot azzal,
hogy nagy hírei vannak. Abban maradtak, hogy fél 12-kor
találkoznak a férfi irodájában. Roman jóval korábban odaért, és
mivel nem volt más dolga, a kocsijában üldögélt.
Körülbelül negyed 12-kor egy fekete Mercedes S550 hajtott az
épület elé. Ketten szálltak ki belőle: Babcock, aki piros galléros pólót
és drapp vászonnadrágot viselt, és úgy nézett ki, mint aki a golfozást
volt kénytelen abbahagyni, meg egy másik, Roman számára
ismeretlen férfi sötét öltönyben. Ez utóbbi visszaült a Mercedesbe, és
elhajtott vele a ház mögé, hogy leparkoljon. Nem sokkal később újra
megjelent, immáron egy ezüstszínű BMW 328i kormánya mögött, és
elindult a kocsival a város felé. Babcock közben bement az épületbe.
Pár perc múlva Roman kiszállt a kocsijából, és odasétált az
épülethez. A földszinten egy könyvelőiroda működött, az emeletre,
a Jézus Testvérisége irodáihoz külön bejárat vezetett. Mivel zárva
volt, Roman becsöngetett. Néhány pillanattal később egy titkár tárta
szélesre az ajtót, akinek Roman elmondta, hogy mi járatban van. A
férfi bólintott, majd felkísérte az emeletre, egy tágas titkárságra.
Intett Romannek, hogy várjon, felkapta a telefont, és bejelentette a
vendéget. Ezután végigmentek a folyosón egy másik iroda felé,
amely valaha – ezt Roman le merte volna fogadni – a ház eredeti
tulajdonosának a hálószobájául szolgált.
Babcock egy hatalmas mahagóni íróasztal mögött terpeszkedett,
az arca sápadtnak tűnt. Kezet fogtak, és hellyel kínálta Romant az
íróasztal másik oldalán.
– Szép az irodája – jegyezte meg Roman, és azt a réztáblát
bámulta, amelyre az volt írva: „Az Úr legyen veletek.”
 Az íróasztal mellett, egy kisebb asztalkán egy számítógép
monitorja látszott családi fotók és egy márványtalapzaton álló
feszület társaságában. A falon vallási tárgyú festmények lógtak
fényképek társaságában, amelyeken Babcock látszott mások, többek
közt reverendát viselő egyházi személyek társaságában.
– Nem túl nagy, de kényelmes. Szóval, mi az a nagy hír?
– Szükségünk lesz a számítógépére.
Babcock bólintott, és odaengedte Romant az asztalhoz. A
következő percekben Roman megmutatta Babcocknak azokat a
videókat, amelyek Zachary Kashianről készültek a felfüggesztések
során, valamint egy részét az agyműködését rögzítő MRI-
felvételeknek.
– Azt állítják, hogy halálközeli élményben volt része, és közben
találkozott a halott apjával.
Babcock egyre vörösödő fejjel tanulmányozta a képernyőn látható
felvételeket.
– Meg kell hagyni, látványos eredményeket értek el – jegyezte
meg Roman.
– A sarlatánok általában elég látványosak.
– Nézze, a kutatók közül többen is meg vannak győződve arról,
hogy átlépett a túlvilágba.
– Mr. Pace! Ezek az alakok varázslók, szellemidézők,
szemfényvesztők, akik a tudomány mocsarából másznak elő, hogy
tévútra vezessék az embereket, és közben szemérmetlen módon
meggazdagodjanak. Önként és dalolva dolgoznak a Sátánnak, és a
gonoszság útjára térítik a jámbor hívőket – csattant fel Babcock.
Felkapott az íróasztalról egy bőrkötéses Bibliát, felütötte, és húsos
ujjával vadul bökdösni kezdett egy helyére. – Tessék, itt van. Az Úr
kinyilatkoztatta: „ne foglalkozzatok jóslással és varázslással. Ne
forduljatok halottlátókhoz, ne keressétek fel a jósokat, mert
beszennyezitek magatokat.” Itt áll a Leviták könyvében.
Roman odapillantott, és közben arra gondolt, hogy Babcocknak
mindenről és mindig csak ez az egy dolog jut eszébe.
– Pontosan ez az, amit csinálnak. Amikor az az átkozott a
könyveiben az Isten-lebenyről áradozik meg a fényről az alagút
végén, megigézi vele az embereket. És ezen dolgoztak abban az
átkozott laboratóriumukban is – mondta Babcock, és egyre jobban
belelovalta magát a dologba. Ismét a Bibliát lapozgatta. – Tessék! Itt
van! Pál második levelében a Thesszalonikaiakhoz: „Tűznek
lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik
nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus
evangyéliomának. A kik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az
Úr ábrázatától” – dugta Roman orra alá a kötetet, hogy az maga is
elolvashassa. – Ez a mi hivatásunk. És a magáé is. A bosszú. Kell
ennél ékesebb bizonyíték?
Babcock agyát szabályosan elöntötte a vér, ha Gladstone-ra és a
tudósaira gondolt. Roman szerette volna elkerülni, hogy a férfit ott,
helyben megüsse a guta, mielőtt közölte volna vele a jövetele célját.
– Értem én. De a srác Jézust idézte, a miatyánkot a hegyi
beszédből, Isten eredeti nyelvén. És azok a szavak nem éppen egy
patás ördögtől valók.
Babcock a tenyerébe temette az arcát, mint aki mélyen
elkeseredett Roman értetlensége hallatán.
– Nem, de pontosan ilyen eszközzel veszi rá a maga patás ördöge
az embereket arra, hogy odafigyeljenek rá. És amikor a követőivé
válnak, megkezdi gonosz művelkedését. Ez a Sátán módszere, a
megtévesztés. Ebben az esetben egy szegény, kómába esett
fiatalembernek álcázza magát, és a Szentírásból vett szöveget
szónokol. Ez az egyik leghalálosabb fegyvere, amit azóta használ,
hogy a paradicsomban megkísértette Évát. Akit azokon a videókon
lát, az nem más, mint maga Lucifer, Jézus egyik hívének
maszkírozva magát. Képes ezt felfogni? Lucifer! Isten egykorvolt
fényhozója. Maga az Ördög, csak álcázva.
Babcock arcszíne mostanra egészen lilára változott.
– Nézze, ezt már számtalanszor elmagyaráztam magának.
Ezeknek a megátalkodottaknak a kísérlete a halálközeli
élményekkel, ami állítólag egy alagút a túlvilágba, azt jelenti, hogy
mindenki a mennyországba kerül, és hogy nincs pokol. Ez azt jelenti,
hogy még az a kicseszett Oszama bin Laden meg az összes rohadék
pogány is örökkön-örökké fog élni. A pokol a katolikus egyház
egyik alapköve, világos?
– Hadd kérdezzek magától valamit! – vágott közbe Roman.
 – Próbálom megérteni ezt az egészet, elég sokat olvastam is róla.
Magának itt van ez a hatalmas szervezete…
– Ez nem egy hatalmas szervezet – csattant fel Babcock. – Ez a
társaság a kiválasztott kevesekből áll.
– Jó, de azért van egy irodája a szervezetnek, és bár nem ismerem
a számokat, azért a rendelkezésére állnak források.
– Mire akar kilyukadni?
– Még a pápa se izgatja magát különösebben a halálközeli
élmények miatt. Ne vegye sértésnek, de mintha egyedül maga lenne
az, aki ennyire feldúlja magát Gladstone miatt meg amiatt, amit
ezzel a sráccal csinálnak. Mi az érsekség hivatalos álláspontja, mit
mondanak a püspökök és bíborosok? Ők is istenkáromlásnak tartják
ezt?
Babcock nagy levegőt vett, és hátradőlt a székében.
– Nézze, Mr. Pace! Maradjunk annyiban, hogy a miénk egy
meglehetősen radikális teológiai vonal. Nyilvánosan nem azonosítja
magát vele sem az egyházmegye, sem az érsek, sem a Szentszék. Ez
az ő hibájuk. A mi testvériségünk szigorúan az Úr Isten igaz
tanításait követi, és minden gondolatában hű a római
katolicizmushoz. És ha mások nem támogatnak, esetleg akár
üldöznek is bennünket, az csak azt bizonyítja, hogy mi vagyunk a
kiválasztottak, az egyház igazi védelmezői.
– Arról tudott, hogy ennek a Kashian gyereknek az apja is a
kísérleti alanyuk volt valaha?
– Tessék?
– Néhány évvel korábban. Ugyanazokat a kísérleteket végezték el
vele is. Úgy tűnik, hogy szerzetes volt. Valószínűleg neki is olyan
intenzíven működhetett az Isten-lebenye, mint a fiának.
– És?
– Ha bemutatják a tévében a srácot, és kiderül, hogy egyesült a
halott apja szellemével, hogy kapcsolatba lépett vele vagy ilyesmi, és
megmutatják ezeket a csillogó-villogó színes képeket az
idegrendszeréről, arról nem is beszélve, hogy megvannak az apjáról
készült felvételek is, szóval ha mindezt ráadásul összekapcsolják
azzal a miatyánkot Jézus nyelvén motyogó videóval, akkor ez a
kölyök sokkal nagyobb durranás lesz, mint a római pápa meg az
összes szentek együttvéve.
Babcock úgy meredt rá, mint akit villámcsapás ért. A monitort
bámulta, amelynek a képernyőjén egy Zack agyáról készült MRI-kép
és a sörlogó látszott. Valamit morgott, aztán odafordult Romanhez.
– Mit javasol?
– Hogy el kéne intézni ezt a Kashian gyereket. Ki kéne nyírni.
– Igen – bólintott Babcock –, csak az a baj, hogy éppen nyoma
veszett.
– Van róla elképzelésem, hogy hol lehet.
– Honnan tudja?
Roman nem felelt, csak sokat sejtetőn nézett Babcockra.
– Biztos abban, hogy meg tudja csinálni? – kérdezte Babcock,
amikor végül felfogta Roman szavakba nem öntött üzenetét.
– Hagytam én egyszer is cserben?
– Nem. Azt akarom, hogy meghaljon, és a nyomára se lehessen
bukkanni.
– Nem gond.
– De kézzelfogható bizonyítékot akarok arról, hogy halott.
– Ha elhozom a fejét, az jó lesz? Babcock meglepetten pislogott.
– Az igen.
– Rendben. Akkor már csak azt kell tisztáznunk, hogy mennyire
kívánja a kölyök halálát.
– Mennyit kér érte?
– Egymillió dollárt.
– Tessék? Ez nevetséges!
– Igen? Pedig három az egyben ajánlat.
– Hogyhogy?
– Az atya, a fiú meg a nem annyira szent lélek nevében. Babcock
izgatottan tördelte a kezét.
– Nem tudok egy ekkora összegről csak így, egymagam dönteni.
Beszélnem kell másokkal is.
Roman jelentőségteljes pillantást vetett az irodában lévő drága
bútorokra, a szobrokra és festményekre.
– Oké. De minél tovább töpreng, a kölyök annál jobban elrejtőzik.
Én meg elvesztem az érdeklődésemet.
 – Ezt hogy érti?
– Négy órája van arra, hogy beszéljen a haverjaival, és
összegereblyézze a készpénzt.
– Készpénzt?
– Ja. Félmilliót most, a másik félmilliót pedig akkor, amikor
elhozom a fejét.
Babcock hátradőlt a székében. Hosszan gondolkodott.
– Holnap felhívom.
– Nem. Ma délután háromnegyed négyig telefonáljon.
– Nem tudok ekkora összeget ilyen gyorsan előteremteni.
– Maga az egyház igazi védelmezője. Persze hogy tud.
Babcocknak elakadt a szava. Roman azonban hallani vélte, ahogy
kattognak az agyában a fogaskerekek. Az órájára pillantott.
– Szóval háromnegyed négy. Majd én hívom, és közlöm, hová
hozza.
Babcock felállt. A találkozónak ezennel vége.
Roman nyújtotta a kezét. Babcock egy pillanatig habozott, de
aztán viszonozta.
– Az Úr legyen veled.
 
Negyedórával később Roman már Boston felé haladt. Gyönyörű
nap volt, a folyón vitorlások úsztak, a fehér vásznak csak úgy
dagadtak a könnyű szélben. A folyó túloldalán Cambridge
körvonalai különösen élesen ragyogtak a napfényben.
Akárhogy is nézzük, gondolta magában Roman, ez a Kashian
kölyök vagy valami isteni természetű lény, vagy maga az
Antikrisztus. Akármelyik is, Roman mindenképpen nyerni fog. Ha
az van, amit Babcock állít, hogy a gyerek a Sátán szószólója, akkor az
nemcsak Roman bankszámlájára lesz nagyon jó hatással, de még a
Paradicsomba vezető útját is megkönnyíti. Hiszen így jutalmazza
Isten a védelmezőit, nem? Ha viszont valóban isteni természetű,
akkor Roman azzal tesz nagy szolgálatot az Úrnak, ha védelmezi a
srácot.
Minden csak hit kérdése.
Luria, Stern és társaik egyfajta vallási Manhattan-terven
dolgoztak. A projekt azonban véget ért. Roman viszont szerette
volna megkaparintani a bombát.
 78
 
– Mi az ördögöt csináltál odabent ennyi ideig? – kérdezte Zack
ingerülten, amikor Sarah végre visszaért az üzletből.
A lány két nagy zacskót dobott a hátsó ülésre, és odanyújtott a
fiúnak egy kávét.
– Mi bajod van?
Zack berakta a kávét a pohártartóba, és a következő pillanatban a
kocsi nagy rándulással elindult.
– Az, hogy kifutunk az időből.
– Sokan voltak, és a kávéra is várni kellett – felelte a lány, majd
sértődötten elfordult, és kibámult az ablakon.
Zack arra gondolt, hogy Sarah minden bizonnyal megbánta,
amiért vele jött.
– Köszönöm a kávét – próbálkozott békülékenyebb hangot
megütni. – És miket vettél?
– Egy váltásnyi ruhát – felelte Sarah, hátrapillantva a zacskókra. –
Láttam, hálózsákokat is hoztál. Ne is álmodj arról, hogy majd az
erdőben fogok aludni.
– Nem lesz semmi gond – nyugtatta a fiú, és újra kellemetlen
csend telepedett rájuk.
Odaértek az autópálya felhajtójához.
– Iránytűd van? – szólalt meg váratlanul Sarah.
– Minek?
– Ha az erdőben megyünk, szükségünk lehet rá.
– Persze, van iránytűm.
Sarah aggódó pillantást vetett az ülésen heverő kézitáska felé.
– Biztos?
– Igen, egészen biztos.
Nem hisz már neked, gondolta. Nem hisz neked és nem hisz benned.
Nem fogja fel, hogy mi történik.
Felhajtottak az autópályára. Viszonylag komoly forgalom volt, az
emberek a hétvégén a tengerpart felé tartottak.
A nap még magasan járt, de hamarosan alkonyodni kezd, aztán
beköszönt az éjszaka.
Legyen még elég időnk, suttogta magában. Legyen még időnk.
 79
 
Warren Gladstone egy kicsivel fél egy után lépett be a Taj bárjába,
és Roman rögtön felismerte, bár eddig csak a képernyőn látta
égszínkék talárban. Most szürke zakót és fehér inget viselt.
Roman korábban üzenetet hagyott a Taj recepcióján. Visszahívást
kért, arra hivatkozva, hogy fontos információja van Zachary Kashian
hollétéről. Ahogy az várható volt, Gladstone hamarosan telefonált,
és azt javasolta, hogy ha nem is a lakosztályában, de találkozzanak a
hotel bárjában. Óvatos, gondolta Roman.
Roman John Farley-ként mutatkozott be, ismét bevetve a hamis
igazolványt. Közelről nézve feltűnt, hogy Gladstone bőre mennyire
szép, rózsaszín, és hogy milyen őszinte kék szeme van. A tiszteletes
egy whiskyt kért szódával, Roman ásványvizet rendelt jéggel.
– Mégis miért érdekli az FBI-t Zachary Kashian?
– Hadd kezdjem azzal, amit mindketten tudunk, hogy Zachary
Kashian eltűnt, és maga nagyon szeretné, ha visszatérne.
Gladstone belekortyolt az italába.
– Miből gondolja, hogy érdekel engem ez a fiú?
Roman kinyitotta a táskáját, és kivett egy dossziét. Egy halom
fotó volt benne, egyrészt olyanok, amelyeket Gladstone honlapjáról
töltött le, másrészt a Zack agyáról készült MRI-felvételek, valamint a
Morris Stern számítógépéről kifotózott matematikai számítások.
– Mert ő a lényege az örvendezés napjának, nélküle maga
egyszerűen megsemmisül.
Gladstone a mappa tartalmát vizslatta. Néhány képen Zack
éppen megérkezik a Taj elé vagy éppen távozik onnan Sarah
Wymannel együtt, és a limuzin előtt állnak. Más fotók Gladstone
templomát ábrázolták, háttérben a laboratórium épületével.
Amikor mindent átlapozott, becsukta a dossziét.
– Meglehetősen sokat tud. Ki más látta még ezt?
– Senki.
– És azt állítja, hogy tudja, hol van?
– Azt mondtam, hogy vissza tudom hozni.
– Miért gondolja, hogy szükségünk lenne rá?
 – Mert ő a garancia a maga üdvözülésére, és mert mások a fejét
követelik.
– Például ki?
– Nézze, tiszteletes, hagyjuk a mellébeszélést, jó? Sokan
szeretnének végezni a maga IstenFénye dolgaival, pláne amióta
ígérgetni kezdte az örvendezés napját. Tele van vele az internet. A
lényeg az, hogy vérdíj van kitűzve a fejére, és a srác ezért menekült
el. Én vagyok az egyetlen, aki képes magának élve visszahozni,
capice?
Gladstone ismét belelapozott a mappába.
– Hogyan szedte össze mindezt?
– Az iroda nyomozást folytat három tudós halála ügyében,
akiknek mindegyike a maga projektjén dolgozott – azzal Roman a
táskájából elővette a Thomas Pomeroy, LeAnn Cola és Roger
Devereux halálával foglalkozó cikkek fénymásolatait.
Gladstone rámeredt a papírokra.
– Szóval az iroda emberei tudnak Kashianről is.
– Nem. Sohasem hallottak róla. Ahogy nem hallottak a
halálközeli élmények kutatásáról sem a maga laborjában. Ők csak a
három halálesetről tudnak.
– Ezek szerint a saját szakállára dolgozik.
– Így van. És ha felveszi a kapcsolatot a helyi irodával, nem talál
ott senkit, aki tudna a srácról. Aki viszont huszonnégy órán belül
szintén egy ilyen, halálesetről tudósító cikk szereplője lesz. Én pedig
még azt is letagadom, hogy hallottam volna magáról.
– És ki az, aki ártani akar neki?
– Nem ártani akarnak, hanem meg akarják ölni. Azok az emberek,
akik úgy gondolják, hogy Kashian maga az Antikrisztus, aki romba
dönti a katolikus egyházat, ha szerepel a maga műsorában.
Gladstone felhajtotta a whiskyjét, és rendelt még egyet. Kis ideig
hallgatott, szemmel láthatólag elgondolkodtatta, amit Roman
mondott, és közben újra a mappa tartalmát nézegette.
– Semmi se történhet vele – suttogta. – Az a fiú nagyon
különleges.
Roman hátradőlt a székén, és az ásványvizét kortyolgatta.
Úgy tűnt, Gladstone kezdi fölfogni a helyzetet.
 – Hadd kérdezzek magától valamit, tiszteletes. Maga tényleg hisz
abban, hogy ez a fiú kapcsolatba lépett a halott apjával?
– Minden bizonyíték arra mutat.
– Tehát ki merné jelenteni, hogy isteni jellegű?
Gladstone szemöldöke a magasba szökött a meglepetéstől.
– Hogy isteni jellegű lenne? Nem, nem, ő is halandó, de azt
hiszem, valóban kapcsolatba került az apja szellemével, és
bepillantást nyert a túlvilágba. Ő az élő bizonyíték erre.
– És mi a helyzet a tudósokkal? Ők is úgy vélik, hogy spirituális
élményben volt része? Hogy járt a mennyországban, és visszatért?
– Miért érdekli ez magát ennyire?
– Csak elgondolkodtam rajta.
– Maga vallásos ember, Mr. Farley?
– Igen.
Gladstone elégedetten elmosolyodott.
– Vannak, akik jobban szeretik paranormális élménynek nevezni,
nem pedig spirituálisnak.
– Mi a különbség?
– A különbség az, hogy ha paranormálisnak nevezzük, azzal
elkerüljük a vallásos értelmezés szükségességét, nem kell hozzá
Isten jóváhagyása.
– Ezen ezt a New Age-es asztrális vetület baromságot érti?
– Igen. Talán még egy kis telepátia is belefér. Lényegében ez a
mennyország az agnosztikusoknak meg az ateistáknak.
– De maga nem hisz ebben.
– Nem.
– Tehát nem hisz abban, hogy valakinek lehet lelke úgy, hogy
közben nincs Isten?
– Én azt mondom, hogy mindnyájunknak Istentől adatott lelkünk
van, és ez tesz bennünket a gyermekeivé. És ha valaki hisz az Úr
Jézus Krisztusban, akkor arra örök élet vár a mennyországban.
– Az ellenségei közül néhányan azt állítják, hogy a halálközeli
élmény istenkáromlás, meg azt is, hogy bárki bejuthat a
mennyországba, a bűnösök és a hitetlenek is. És hogy mindez a
Sátán ármánykodása.
 – Ez nevetséges. A halálközeli élmény önmagában még nem
jelenti azt, hogy valaki automatikusan a mennyországba jut, ha
meghal. Ebben a kérdésben Istené a végső szó. Attól még, hogy az
ember látja a holdat, nem képes csak úgy, ukk-mukk-fukk
odarepülni, mert éppen arra támad kedve.
– Mi van azzal a váddal, hogy maga boszorkányságot űz?
– Ez egyfajta teológiai kettős mérce. Hisz nyilván nem hallott
olyat, hogy bárki is boszorkányságnak vagy varázslatnak tartotta
volna Szent Teréz extázisát vagy a Szűzanya fatimai csodáit. Nem,
ezeket imádják, és szent dolognak tartják – magyarázta Gladstone, és
kortyolt egyet a Scotchból. – Valójában Jézust is támadták, hogy a
csodáit a Sátán segítségével hajtja végre, például amikor mennyei
lények váltak láthatóvá vagy amikor az embereket átjárta a szeretet
és a béke érzése. Ő maga is óvott attól, nehogy a Szentlélek
munkálkodását a Sátán művelkedésének tulajdonítsa valaki. Éppen
hogy azok káromolják a Szentlelket, akik a halálközeli élményt a
Sátán művének tartják, és éppen hogy ők követnek el olyan bűnt,
amelyet Jézus is megbocsáthatatlannak tartott.
Roman teljesen össze volt zavarodva. Rá kellett döbbennie:
mindegy, hogy miben hisz az ember, a Bibliában mindig találni
olyan passzust, amely alátámasztja azt.
– Na mindegy! Térjünk vissza eredeti témánkhoz – javasolta
Gladstone. – Azt mondta, tudja, hol a fiú.
– Igen, és ide tudom hozni magának.
– Gondolom, fizetség ellenében.
– Maga talán ingyen dolgozik? Gladstone elmosolyodott.
– Oké, térjünk rá a piszkos anyagiakra.
Roman felhajtotta az ásványvizét, és előrehajolt, annyira, hogy
csupán néhány centi választotta el az arcát Gladstone-étól.
– Egymillió dollár készpénzben, a fele azonnal. Gladstone-nak a
szeme se rebbent.
– Cserébe idehozza nekem épen és egészségesen?
– Épen és egészségesen – visszhangozta Roman, és közben
átkozta magát, amiért nem kért többet.
– Mennyi időm van arra, hogy végiggondoljam ezt a dolgot?
Roman az órájára pillantott.
 – Két órája. Utána fizetni kell.
– Ez nem túl sok idő, Mr. Farley.
– A környék tele van bankokkal, ahonnan egyszerű az utalásokat
intézni. Ne feledje, amíg maga töpreng, mások azon ügyködnek,
hogy megtalálják a kölyköt, és nyársat döfjenek a szívébe. És ha ez
sikerül nekik, azzal mindketten veszítünk, habár maga jóval többet.
– És honnan tudhatom, hogy nem lép le a pénzemmel? Roman
nyomatékosan rátette a kezét a dossziéra.
– Először is, én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ez a kölyök
mennyit ér. Másodszor, szeretném megkapni a másik félmilliót is.
Gladstone bólintott, majd elővette a zsebéből a mobilját.
– Bruce! Álljon a kocsival a bejárat elé!
– Rendben, két óra múlva találkozunk az utca túloldalán, a
George Washington-szobornál. Pontban háromnegyed háromkor –
jelentette ki Roman.
– Legyen három. Bőröndöt is kell vennem.
 
Három órakor Gladstone egy kisbőrönddel a kezében sétált az
Arlington Street felől a szoborhoz. Egyedül volt.
Átnyújtotta a táskát Romannek, aki letette egy padra, hogy
megszemlélje a tartalmát. Amikor végre az összes járókelő eltűnt,
Roman kicsit hátrébb lépett, és megkérte Gladstone-t, hogy nyissa ki
a bőröndöt, aztán fordítsa úgy, hogy lássa, mi van benne.
Gladstone felkapta a fejét a kérés hallatán.
– Azt gondolja, hogy egy bombát hoztam magammal?
– Ha nem hajlandó kinyitni, akkor tuti.
Gladstone felnyitotta a bőröndöt, és megbillentette Roman felé.
Tele volt százdolláros kötegekkel. Roman odasétált, és belenyúlt,
hogy tüzetesebben szemügyre vegye a bankókat. Egy csomó
Franklin, tízezres kötegekben. Nem kellett megszámolnia. Becsukta
a bőröndöt.
– Mikor hallok magáról? – kérdezte Gladstone.
– Huszonnégy órán belül.
Roman a tekintetével követte, ahogy Gladstone a virágágyás
mellett visszasétál az Arlington Street felé. Meg akart győződni
arról, hogy Gladstone valóban elmegy, ezért átvágott a gyepen abba
az irányba, ahol a Lincoln limuzin parkolt a járda mellett. Miközben
Roman egy bokor mögé húzódva leskelődött, a kocsiból kiszállt a
sofőr, hogy kinyissa a hátsó ajtót Gladstone előtt. Roman leesett állal
bámulta a férfit. Ugyanaz a pofa volt, aki aznap délelőtt Babcockot
vitte a Jézus Testvérisége irodájához.
A kurva anyját! – gondolta Roman. – Ez a Bruce is egy
kétkulacsos alak.
 80
 
Két óra telt el azóta, hogy megálltak, amikor Zack a Biddeford/5-
ös út kijárat táblánál lassított, és bár semmi sem tűnt ismerősnek,
lekanyarodott az autópályáról.
– Ez az?
– Igen.
– Biztos?
– Igen, biztos.
A lehajtó közelében egy vadonatúj motelkomplexum épült, az
épületek egy részét még állványok borították, és mindenfelé
munkagépek álltak.
– De hát ezt még építik, és te húsz évvel ezelőtt jártál itt utoljára.
– Hidd el nekem, ez a jó út.
– Minden erőmmel próbálkozom.
A lehajtó egy kétsávos útba torkollt, ami mellett néhány büfé és
kocsma sorakozott.
– Talán meg kellene állnunk, hogy útbaigazítást kérjünk. És
ehetnénk is mellesleg.
– Találunk majd helyet közelebb is.
– Közelebb? Mihez?
Zack inkább nem válaszolt semmit, mert nem akarta a frászt
hozni a lányra. Az érzés azonban, ami előrehajtotta, mostanra olyan
lett, mint valami elektromos impulzus. Sarah azonban nem értette
volna, és Zack tudta, ha megpróbálná szavakba öntve elmagyarázni,
teljes kudarcot vallana.
Pedig alapvetően hálás volt Sarah-nak, amiért kivezette az alagút
sötétjéből, és megmutatta neki a fény felé vezető utat. Ha nem lettek
volna a felfüggesztések, még mindig a szürke hétköznapok anyagi
világában létezne. Habár próbálta maga előtt letagadni, azon az első
napon, amikor azt az elektródás sisakot viselte, valami történt vele.
És az a változás azóta egyfolytában ott volt vele, végigvezette a
borzalmas felfüggesztéseken, és teljesen egyértelmű volt, hogy most
is ez vezérli.
Ironikus módon az egyetlen ember a laborban, akinek valami
fogalma is volt a dolog lényegéről, pont az volt, aki meg akarta őt
gyilkolni. Zack elmosolyodott magában, és kénytelen volt tisztelettel
adózni előtte. Dr. Luria a célon tartotta a szemét. És a cél ott volt,
nem sokkal előttük.
Rákanyarodott az 5-ös útra. Már csak néhány kilométer.
 81
 
Negyed négykor Roman felhívta Norman Babcockot, és közölte
vele, hogy hol találkozzanak félórával később. Babcocknak nem volt
ellenvetése.
Háromnegyed négykor Roman a bérelt kocsijából figyelte, ahogy
Babcock Mercedese behajt a Watertown bevásárlóközpont
parkolójának egy viszonylag üres részére. Roman beindította a
kocsit, kikanyarodott a parkolóhelyéről, és tíz-tizenöt méternyire
megközelítette Babcockot, aki az utasításnak megfelelően a kocsija
előtt állt, kezében egy utazótáskával. Amikor Roman meggyőződött
arról, hogy Babcockot nem követte másik autó, felhívta, és utasította,
hogy menjen oda a kocsijához. Babcock elsétált hozzá, Roman pedig
leengedte a vezetőoldali ablakot.
A férfi azonban nem adta át a táskát.
– Honnan tudjam, hogy nem fog csak úgy eltűnni nekem a
pénzzel?
– Eddig négy alkalommal nem léptem le a pénzével, ugye?
– De ez most mégiscsak félmillió.
– Nagyon szeretném megkapni a másik félmilliót is.
– Mikor látom az eredményt?
– Huszonnégy órán belül – válaszolta Roman, és fölemelt egy
üres hátizsákot az anyósülésről.
– Az minek? – kérdezte Babcock.
– Ma a pénznek. Holnap a fejének.
Babcock bólintott, és odanyújtotta Romannek a táskát. A
bérgyilkos megrázta a fejét. Körülnézett, nem látott sehol kocsit a
közelben.
– Lépjen néhány lépést hátra, nyissa ki, és mutassa meg, hogy mi
van benne!
– Mi? Minek?
– Tegyen úgy, ahogy kértem.
Babcock ereiben megfagyott a vér, amikor Roman fenyegetően
fölemelte a pisztolyát, miközben felhúzta az ablakot.
Babcock elhúzta a táska cipzárját, és odafordította a kocsi felé, sőt
még egy köteg százast is kivett, és végigpörgette a hüvelykujjával.
 Roman elégedetten bólintott, újra lehúzta az ablakot, és intett
Babcocknak, hogy adja a táskát. Egyenként vette ki a pénzkötegeket
és pakolta át a hátizsákba. A táskát visszaadta Babcocknak. Ha
esetleg beépítettek volna valami nyomkövetőt.
– Huszonnégy óra – jegyezte meg Babcock idegesen.
– „Higgy bennem, mondá az Úr!”
– Maga azonban nem az Úr.
– Nem, de én vagyok a legjobb harcosa.
 82
 
A Watertown bevásárlóközpontból Roman a Watertown Square-
en lévő Bank of America bankfiókhoz hajtott, hogy biztonságba
helyezze egy széfben a Babcocktól és a Gladstone-tól kapott nagy
mennyiségű készpénzt.
A parkolóban nem voltak sokan, mert a fiók hamarosan zárni
készült. Roman elhajtott az épület hátsó részéhez, és ott parkolt le.
Mielőtt kiszállt volna, betette a Zack Kashian első felfüggesztéséről
készült DVD-t a laptopba. Volt valami az azt követő beszélgetésben,
ami szöget ütött a fejében, és nem hagyta nyugodni. Harmadszor is
végignézte, ahogy a srác magához tér.
– Hé, Zack! Ébresztő! Felkelni! – A kamera mögött lévő nő beszélt. –
Zack! Hallasz engem?
Zack felnyögött.
– Magához tér – szólalt meg egy férfi, aki nem látszódott.
– Gyerünk, Zack! Ébredj fel!
A srác megpróbálta kinyitni a szemét.
– Ez az! Jól van, Zack, nyisd ki a szemed!
– Üdv újra itt! Hogy érzed magad?
– Ha a szádat vagy a nyelvedet egy kicsit zsibbadtnak érzed, az teljesen
normális. Meg tudod mondani a nevedet?
A srác ostobán nézett rá, és képtelen volt megszólalni.
– Oké, ezek szerint még egy kicsit kótyagos vagy.
– Meg tudná mondani, hogy hívják?
A fiú tagadólag megrázta a fejét.
– Nem? Ugyan már, biztos, hogy tudja. Zack, ugye? És mi a
vezetékneve?
A srác habozott egy kis ideig, aztán kásásan kimondta:
– Kashian.
– Tessék?
– Kashian.
– Látja? Megy ez. Remek. Azt is tudja, hogy hol van?
Ebben a pillanatban Roman leállította a videót, a parkoló
távolabbi bejáratánál ugyanis észrevett egy ezüstszínű BMW-t, a
kormánya mögött Bruce-szal, mellette pedig egy másik pasassal, akit
még nem látott soha. Mielőtt még elállhatták volna Roman útját, a
bérgyilkos beletaposott a gázba, villámgyorsan megfordult, és
kihajtott a parkolóból.
Száguldott, a BMW azonban a nyomában volt. Roman lelökte a
készpénzt tartalmazó táskát az ülés elé. Ezek a rohadékok biztosan a
Watertown bevásárlóközpont óta követték. Csapda volt az egész.
Néhány száz méterre meglátta a watertowni középiskola
épületét. Odaérve bekanyarodott abba a mellékutcába, amelyik az
iskola hatalmas parkolójához vezetett. Mivel hétvége volt, a hely
üres és elhagyatott volt.
Tett egy félkört, hogy a kocsija szemben legyen az utcára
visszavezető kijárattal.
Egy pillanattal később megjelent a BMW. Roman nem akart
célpontul szolgálni Bruce-nak, úgyhogy először hirtelen balra, majd
váratlanul jobbra kormányozta a kocsit. Látta, hogy az anyósülésen
lévő fickó fegyvert szegez rá. Roman azonban cikcakkban vezette az
autót, majd beletaposott a gázba, és belehajtott a BMW oldalába. A
gallytörő rács szétzúzta az utasoldali ajtót. A BMW megállt.
Roman kipattant a kocsijából, kezében a hangtompítós pisztollyal,
és hátulról megkerülte a BMW-t. Még mielőtt Bruce összeszedte
volna magát, egy mozdulattal betörte a vezetőoldali ablakot, lelőtte
az anyósülésen ülő pasast, aztán a pisztoly csövét Bruce nyakának
szorította.
– Ne, kérem, ne! Nem akartam semmit.
– Dehogynem akartál – mondta Roman, és meghúzta a ravaszt.
Tíz perccel később már újra a bank parkolójában volt, de elkésett,
a fiók éppen bezárt. Roman majd felrobbant a dühtől, előkapta a
mobiltelefont, és felhívta Babcockot.
– Ne próbáljon utánam küldeni újabb kiscserkészeket a
testvériségéből, különben maga halott. Világos?
– Roman! Esküszöm, hogy semmi közöm hozzájuk.
Biztosan követtek. Esküszöm! A saját szakállukra csinálták!
– Ezek többet biztos nem fognak ilyet csinálni, örökre elment a
kedvük tőle, ezt garantálom. És ha azt akarja, hogy elhozzam
magának a kölyök fejét, akkor kurvára ne szórakozzon velem –
kiabálta, azzal letette a telefont.
 Mostanra már minden bank bezárt, és Roman Pace ott állt
egymillió dollár készpénzzel a kocsijában. Talán haza kellene
mennie, és otthon elrejteni?
Elővette a laptopot, és folytatta a DVD nézését.
– Oké, ezek szerint még egy kicsit kótyagos vagy.
– Meg tudná mondani, hogy hívják?
– Nem? Ugyan már, biztos, hogy tudja. Zack, ugye? És mi a
vezetékneve?
– Kashian.
– Tessék?
– Kashian.
– Látja? Megy ez. Remek. Azt is tudja, hogy hol van?
A fiú megmondta.
Roman megállította a videót, visszatekerte, és újra lejátszotta az
utolsó tíz másodpercét.
Aztán átlapozott egy dossziét, amit még Morris Sterntől hozott el.
Beletelt néhány percbe, amíg megtalálta, amit keresett.
– Te jó ég! – kiáltott fel önkéntelenül is hangosan.
Bekapcsolta a GPS-t. Nincs idő arra, hogy hazamenjen. Az
események váratlan fordulatot véve valamiféle vallásos
zarándoklattá váltak, gondolta magában. Kihajtott az utcára, és
beletaposott a gázpedálba.
 83
 
Pár perccel hat után Zack lekanyarodott az 5-ös útról a 202-esre.
A kétszer egysávos aszfaltút sűrű erdők között haladt.
Megmagyarázhatatlan ösztöne úgy működött, mint valami
agyába épített GPS. Megérkeztek egy Farrington nevű településre. A
házak az út mentén sorakoztak, láttak egy önkéntes tűzoltóságot,
egy kis benzinkutat és rögtön mellette egy vegyesboltot. Zack
odahajtott a benzinkúthoz, hogy tankoljon. Sarah is kiszállt, hogy
elmenjen a mosdóba, és valami ennivalót is venni akart.
Miután senki sem jött ki, hogy kiszolgálja, Zack kiszállt a
kocsiból, és levette a töltőpisztolyt. Abban a pillanatban kilépett az
üzlet ajtaján egy narancssárga dzsekit és fekete baseballsapkát viselő
férfi.
– A második ajtó balra. Nem kell hozzá kulcs – szólt a mögötte
kijövő Sarah-nak, aki megköszönte a segítséget, majd elindult az
épület másik oldala felé.
– Nem voltam biztos abban, hogy önkiszolgáló-e vagy sem –
jelentette ki Zack.
– Aj má’. E’ nem Massachusetts. Mi nyitva haggyuk mindkét
móggyát.
Úgy mondta: móggyát. Tényleg így beszélnek errefelé. Aj má’. A
pasinak őszes szakálla volt, a bajsza meg rálógott a felső ajkára. Zack
agyán átvillant, hogy vajon miért nem nyírja meg egy kicsit, majd
elképzelte magában, hogy nézhet ki, amikor tojássalátát eszik.
Átadta a töltőpisztolyt a férfinak, és megkérte, hogy töltse tele.
– Nem tudom, hallott-e már egy Magog Woods nevű helyről.
– Aj má’.
– Jó irányba megyünk?
– Attú’ függ, merre mennek.
A kútoszlopok miatt most leginkább úgy nézett ki, mintha nyugat
felé tartanának.
– Északnak.
– Jó az, bá’ a tábla pár évve’ ezelőtt leesett.
– Bármi más jel?
– A fák.
 – Itt leginkább csak azok vannak.
– Jól látja.
Eltekintve ettől az eldugott kis porfészektől, az út mentén nem
volt más, mint végtelen erdőség mindenhol.
– Mennyire van még ide?
– Mi?
– Magog Woods – felelte türelmesen Zack, és nem tudta
eldönteni, hogy a férfi szórakozik vele, vagy tényleg ilyen lassú
felfogású.
– Tizennyolc, húsz kilométer talán.
– Látszik valami bejárat, lehajtó?
– Nem nagyon.
– Honnan fogom tudni, hogy ott vagyok?
– Sehunnan, hacsak nem tudja, hogy mit keres. Volt egy csapás a
fák között, nemtom, megvan-e még. Nem járok arrafelé – tette
hozzá, és közben bepillantott a hátsó ülésen heverő táskákra és
hálózsákokra.
Amikor végzett, Zack átnyújtott neki hatvan dollárt. A pofa olyan
gyanakodva méregette a húszdollárosokat, mintha attól tartana,
hogy hamisak. Amikor végzett az ellenőrzésükkel, elővett egy
rollniba csavart bankóköteget, és szép lassan kihámozott belőle négy
darab egydollárost. Míg a férfi idegőrlő lassúsággal a pénzzel
foglalatoskodott, Zack észrevette, hogy odabentről, a boltból ketten
is érdeklődéssel figyelik.
– És maguk ott szeretnének valahun kempingezni?
– Miért érdekli?
– Há’ csak me’ nem nagyon van ott hol felverni egy sátrat. Olyan
sűrű ott a bozót, mint a szögesdrót. Meg magas, legalább derékig ér.
Ezért se nagyon megy senki manapság arrafelé.
– Hogyhogy?
A pasas megvakarta a fejét.
– Há’, ha nincs ott valami dóga, akkor én nem mennék oda. Zack
ösztönösen érezte, hogy ez valamiért fontos.
– Van egy csomó jó kempingezőhely itt lejjebb, Fryeburgnál meg
a Kezar-tónál. Folyó víz is van, és biztonságosak.
 Ebben a pillanatban lépett ki Sarah az üzletből, egy
nejlonzacskóban enni- és innivalót hozva.
– Van a bótba’ néhány térkép a környékbeli sátorozóhelyekről –
nézett a férfi Sarah-ra. – A hölgy, aki eladta magának azokat,
szívesen segít.
Sarah Zackre pillantott.
– Nincsenek motelek?
– De vannak, meg vannak kiglancolt fizető-vendégszobák is, főleg
a puccos massachusettsi népeknek. Csak kérdezze bátran Marianne-
t.
Sarah visszament az üzletbe. Zack kivárta, amíg biztosan
hallótávolságon kívül került.
– Azt akarja mondani, hogy valami gond van ezzel a Magog
Woodsszal?
– Inkább azokkal a népekkel, akik odamentek.
– Miért, mi történt?
– Nem jöttek többet vissza.
Zack bólintott. Ez régi helyi babona volt.
– És nem lehet tudni, hogy mi lett velük?
– Nehéz azt megmondani. Lehet, hogy eltévedtek. Lehet, hogy
bajuk esett. Lehet, hogy lezuhantak egy vízmosásba. Vagy még
rosszabb.
Mi lehet ezeknél rosszabb?
– Úgy érti, esetleg állatok?
– Há’ azokból van elég sok – bólintott, és úgy tűnt, hogy magában
sorra veszi a környéken élő veszélyes bestiákat. – De az is lehet,
hogy más.
– Mint például mi? – kérdezte Zack, és megdobbant a szíve.
– Nehéz megmondani. De még a HVF emberei se nagyon
merészkednek oda, pedig azoknál több fegyver van, mint a
zsaruknál.
– HVF?
– Az állami Halászati és Vadászati Felügyelet. Az ő dolguk
ellenőrizni, hogy egészséges-e az állatállomány, meg hogy
nincsenek-e orvvadászok.
– És mi akkor a probléma?
 – Há’ csak az, hogy az itteni népek nem ám olyanok, mint maguk
ott Massachusettsben. Sokaknak nincs semmi melója meg normális
lakhatása. Ott tanyáznak a vadonban, és abbú’ élnek, amit találnak.
Osztán tán egyszer ha egy évben előgyünnek onnat. Azt eszik, amit
levadásznak. Ha elkapnak egy jávorszarvast, ezek az erdészek
inkább a másik irányba néznek – magyarázta, azzal elővett valami
rongyot, amibe előbb alaposan megtörölgette az olajos kezét, majd
hangosan belefújta az orrát.
– Még mindig nem látom, hogy mi ebben a probléma.
– Há’ van, aki szerint nincs ki mind a négy kerekük. Lehet, hogy a
magányosság teszi, vagy talán hozzávadulnak a vadonhoz. De
mindegy. Mi békén haggyuk őket, ők békén hagynak minket.
– Azt mondja, hogy veszélyes emberek élnek arrafelé?
– Azt mondom, jobban tenné, ha máshol verné fel a sátrát.
Sarah jelent meg ismét, kezében immár egy kis útikönyvet és
motelek, magánszállások prospektusait tartotta. Zack megköszönte a
férfinak a jó tanácsot, és beült a kocsiba.
– Itt felejtette a visszajárót – jött utána a nő az üzletből, és
odaadott Sarah-nak néhány fémérmét.
Jól megtermett asszony volt, a haját lófarokba kötve hordta.
Férfias, széles arca volt, és a világos rózsaszín pólópulóverén
hatalmas betűkkel ez a felirat virított: „Született maine-i”. Sarah
megjegyzésére, hogy nyugodtan tartsa meg az aprót, kissé
sértődötten felelte:
– Köszönöm, de mi nem szorulunk rá adományokra. Odaállt a
férfi mellé, és várta, hogy elinduljanak.
Zack búcsút intett az egyik kezével, a másikkal próbálta
bekapcsolni a biztonsági övét, miközben azok ketten érzelemmentes
arccal figyelték az indulásukat. Amikor Zack már éppen kihajtott
volna, a férfi pisztolyt formázott a hüvelyk- és a mutatóujjából, és
dél felé célzott vele a 202-es úton. Sarah szerencsére nem látta ezt,
Zack pedig gondosan észak felé kanyarodott ki. A visszapillantó
tükörben látta, ahogy ott áll a férfi és a felesége, és a fejüket csóválva
követik őket a szemükkel.
Mintegy négyszáz métert tehettek meg, amikor Sarah odanyújtott
Zacknek egy kicsit megviselt külsejű tonhalas szendvicset.
 – Nem volt másuk – szabadkozott a lány. – Gondolom, a jó cuccot
elkapkodták a népek.
– Ja, ez tuti, hogy a gourmand-ok Mekkája.
Zack egyelőre letette a szendvicset a két ülés közti tárolódoboz
tetejére. Nem érzett éhséget. Belekortyolt viszont a jeges teába. Ment
előre, mert érezte, hogy jó irányba halad, annak ellenére, hogy az a
férfi a benzinkútnál majdnem úgy viselkedett, mint a Draculában
szereplő falusiak. Kicsit meglepett, hogy nem akart rám sózni egy
feszületet, gondolta magában, és elvigyorodott.
– Azért az emlékezeted nem semmi – szólalt meg Sarah,
miközben a szendvicsét majszolta. – Megkérdeztem a nőt, hogy
merre van Magog Woods, és azt mondta, hogy húsz kilométerrel
feljebb, ezen az úton.
Nem az emlékezetem.
– Bizonyára többször is jártál itt annak idején, nem csupán
egyszer.
Racionalitás mindenekfelett, gondolta Zack.
– Meglehet – dünnyögte, hogy meg ne bántsa. – Ahogy
megláttam ezt a helyet, feltámadtak az emlékeim.
– Mert remek az emlékezeted.
– Vagy talán eddig nem volt okom emlékezni rá, most meg van.
– Ezt most nem biztos, hogy értem. Mire gondolsz?
– Nem fontos.
A szeme sarkából észlelte, hogy a lány kérdőn pillant rá.
– Mi nem fontos?
– Semmi, semmi.
A lemenő nap bíborvörös fényében a fák árnyékot vetettek az
útra.
– Zack, nem szeretem ezt.
– Mit?
– Azt, hogy itt vagyunk. Azt, ahogy viselkedsz. Azt, ahogy
beszélsz. A frászt hozod rám.
– Ne haragudj.
– Vissza akarok menni, oké?
Nem! Csak tévútra akar vezetni. El akar téríteni a feladatodtól.
 – Figyelj, alig több mint tíz kilométer van hátra. Ha nem találjuk
meg, visszamegyünk. Ígérem.
– Azt se tudod, hogy mit keresel.
– Ha akarod, most azonnal visszafordulok, kiteszlek a
benzinkútnál, és megyek egyedül.
– Ne viccelj.
– Akkor bízz bennem.
– Szóval ha nem találjuk meg azt az akármit, akkor
visszafordulunk. Ígérd meg!
– Megígérem.
A lelke mélyén máris érezte a feltámadó lelkiismeret-furdalást.
 84
 
Amikor már megtettek vagy húsz kilométert a benzinkúttól, Zack
lelassított. Az út menti erdő sűrű sötétje miatt az volt az érzése,
mintha egy szűk folyosón vezetne. Mióta elindultak, mindössze
egyetlen autóval találkoztak, az is az ellenkező irányba haladt.
– Ez az? – kérdezte Sarah, és a hangjából kiérződött némi félelem.
Zack nem felelt, de a szíve annyira hevesen vert, hogy szinte
kapkodta a levegőt. Még gurult a kocsival vagy fél percig, aztán
lehúzódott az út szélére, és megállt. A susnyásban, ha halványan is,
de látszott egy keréknyom, amely bevezetett a hatalmas fenyőfák és
tölgyek közé, amelyek aljában áthatolhatatlan bozótos sötétlett. Zack
egy kicsit manőverezett az aszfalton. Nem kellett kapkodnia, mert
senki sem járt a főúton. Addig ügyeskedett, míg végül
rákanyarodott a kocsival a csapásra.
– Most mit csinálunk?
– Megérkeztünk.
Zack felkapcsolta a fényszórókat. Az előttük látszó út olyan széles
volt, mint az autó. A két keréknyom közötti, kicsit magasabb részen
gyomnövények nőttek, sok helyen birtokba vették már a
keréknyomokat is. Nem sokan használhatták ezt a földutat. Zack
ellenőrizte, hogy az ajtók be vannak-e zárva.
– Szeretnék egy kicsit beljebb menni, aztán majd visszajövünk.
– Nem tetszik nekem ez az egész.
– Nem lesz semmi baj.
A feje zúgott, akár egy méhkas. Lépésben haladt előre, az út
menti bokrok karistolták a kocsi oldalát, alulról pedig a növényzet
sejtelmes susogása hallatszott. A fák szinte alagutat képeztek
köréjük, ahogy egyre előrébb haladtak. Nyomasztó érzés telepedett a
kocsira.
– Zack, kérlek, forduljunk vissza! Nem akarok itt lenni.
– Oké. Elérünk egy tisztásig, és ott egyből visszafordulunk.
– Miért nem fordulsz vissza?
Zack azonban oda se hederített a lányra, csak araszolt lassan
előre, egészen addig, amíg világossá nem vált, hogy nincs tovább: a
lámpák fényében látszott, hogy annyira egymáshoz közel állnak a
fák, hogy köztük már nem lehet tovább kocsival menni.
– Látod?
– Mit kéne látnom? Nincs hely megfordulni.
Zacknek sejtelme sem volt arról, mennyit jöttek befelé az erdőbe.
Talán fél kilométert. De Sarah-nak igaza volt. Az út mellett sehol
sem volt több hely egy méternél, tehát könnyedén megfordulni
valóban nem lehetett. Visszatolatni viszont még nehézkesebb
pusztán a tolatólámpa halvány fényében.
Sarah magában átkozódott, miközben Zack hol egyesbe, hol
rükvercbe tette a sebességváltót, és forgolódni kezdett az autóval. A
kocsi eleje és fara egyfolytában beleütközött a bozótosba. Tíz
idegőrlő percbe telt, mire végül sikerült a kocsit az ellenkező irányba
fordítani. Zack homlokán és halántékán csurgott az izzadság.
– Mi az ott? – kiáltott fel Sarah.
Zack a lány felé fordult, mert azt hitte, az erdőben látott meg
valamit. Sarah azonban egyenesen maga elé meredt.
A szélvédőn át nem látott mást, csak a benőtt földutat meg
körülötte a fákat. Felkapcsolta a reflektort. Az erős lámpák fénye
visszaverődött valamiről, úgyhogy hirtelen összerándult a gyomra.
Vagy harminc méterre tőlük az út teljes szélességét elzárva egy
fekete furgon állt.
– Ki lehet az? – suttogta Sarah.
– Nem tudom.
A furgon lámpái nem világítottak, és a reflektor fényében
Zacknek egyértelmű volt, hogy nem ül senki a kormány mellett.
– Csapdába estünk.
Akárki követte is őket, az a sötétben lopakodott utánuk, mert
Zack az egyik szemét az előttük lévő úton, a másikat a visszapillantó
tükrön tartotta egész idő alatt. A lámpái nélkül, teljes sötétségben
kellett vezetnie. És számításba véve azt, mennyi időbe telt
visszafordulnia, akárki jött is a furgonnal, vagy nagyon jól ismerte
az utat, vagy remekül látott a sötétben.
Ráadásul ha a furgon üres, a vezetője most bárhol megbújhat a
sötétben, őket figyelve.
 – Nem tudunk mit csinálni – állapította meg Sarah. Zack
kikapcsolta a biztonsági övét.
– Ne, nehogy kimenj!
– Csak ki akarok venni valamit hátulról.
– Ne! – kiáltott fel a lány rettegve, és megragadta Zack karját. –
Kérlek, ne szállj ki!
– Akkor gyere te is!
Zack kiszállt, aztán Sarah is követte a vezetőoldali ajtón át,
átmászva a sebességváltó fölött. Zack a csomagtartóból megragadta
a hátizsákját, és kivett belőle két zseblámpát. Nem kapcsolta be, de
az egyiket Sarah kezébe nyomta. Fölvette a hátizsákot, majd
fölemelte a pótkereket takaró kárpitot. A szerszámok között ott volt
egy jó negyvencentis feszítővas. Ez jó lesz. Lecsukta a csomagtartót,
az egyik kezében a zseblámpát, a másikban a vasrudat szorongatta.
Egy pillanatra az emlékezetébe villant, ahogy szétveri Mitchell
Gretch fejét.
Sarah kezdte magával húzni a kocsi mellett.
– Szálljunk vissza!
Az erdő sötét volt, és betöltötte a különböző rovarok ciripelése.
Az ég fölöttük közben egészen elhalványult, és a sűrű lombkoronán
már átragyogott néhány korán kelő csillag is.
– Minek?
– Talán le tudjuk nyomni az útról.
– Nagyon sok fa van az út mentén – mutatott körbe.
A fák olyan szorosan nőttek az út szélén, hogy nem lett volna
hely hová letolni a furgont.
Sarah reszketett.
– Mit fogunk csinálni?
Zacknek fogalma sem volt arról, ki vezethette ide a furgont. Sőt
még csak megérzése se. A szíve hevesen dobogott, de nem félt.
Kinyitotta a vezetőoldali ajtót.
– Oké, szállj be! Zárd be az ajtókat, és indítsd be a kocsit!
– Tessék?
– Csak csináld, amit mondok. Kérlek.
– Ne, Zack! Ne!
 Zack szelíd erőszakkal betuszkolta a lányt a kocsiba, rácsukta az
ajtót, majd elindult a Murano reflektorának fényében a földúton,
jobbjában a feszítővassal, baljában a zseblámpával. Közeledve a
furgonhoz azt észlelte, hogy az első üléseken nincs senki, viszont
nem tudta, nem lapul-e valaki a hátsó üléseken. Zseblámpájával
körbevilágított a fák között, de nem látott senkit sem.
Odaért a furgonhoz. Ütött-kopott öreg VW volt, az elejéről
hiányzott a rendszámtábla, de a szélvédőn egy kétéves maine-i
műszaki vizsga matricája látszott. A motor még meleg volt.
Visszafojtotta a lélegzetét, és keményen markolta a feszítővasat.
Odaszorította a zseblámpát a szélvédőhöz. A furgon üres volt. Az
ajtói be voltak zárva. A kulcs nem volt a gyújtásban, az első üléseken
nem látszott semmi. A hátsó ülésen különböző dobozok meg
műanyag kancsók hevertek. Egy kupacban mintha ruhák vagy
rongyok lettek volna, ezt nem tudta jól kivenni. A szíve azonban
nagyot dobbant, amikor a zseblámpa fénye a plafonra erősített
fegyvertartó rácsra esett. Üres volt.
Körbevilágított, és pontosan tudta, hogy valahonnan minden
lépését figyelik. Elindult a furgon fara felé, hogy megnézze a
rendszámot, amikor az erdő csendjét Sarah sikoltozása verte fel.
Visszarohant a Muranóhoz, ügyet se vetve a sötétben arra, hogy
hová lép. Nem látott senkit a kocsi körül, csak a kormány mellett ülő
Sarah-t. Amikor odaért, a lány kinyitotta az ajtót.
– Valaki van ott – jelentette ki izgatottan, és a hangja elfúlt az
izgalomtól. – Láttam.
– Hol?
– Arra.
– Az arcát is láttad?
– Csak egy villanásnyira.
– Nem ismerted fel?
– Nem, túl gyorsan történt.
– Hogy nézett ki?
– Nem tudom. Egy sötét árny volt.
– És nem mondott valamit?
– Nem. Most mit csináljunk?
 A motor halkan berregett, és a reflektor fényében éppen csak ki
tudták venni a furgon körvonalait.
– Valószínűleg helyi menő csávók, akik azzal szórakoznak, hogy
a frászt hozzák mindenféle erre járó massachusettsiekre.
– A benzinkútról?
– Ja, talán. Ez az erdei változata a Péntek 13-nak.
– Megmozdult!
Zack odafordította a zseblámpát. A furgon valóban elindult, de
nem feléjük, hanem visszafelé. A lámpái nem égtek, így néhány
pillanattal később már el is nyelte az erdő sötétje.
– Menjünk innen – mondta Sarah.
Zack azonban lekapcsolta a Murano lámpáit. Teljes sötétség vette
őket körül. Nem látszottak a távolodó furgon fényei. Az aszfaltúton
haladó járművek lámpáinak fénye se szűrődött be ide. Csak az
átláthatatlan feketeség volt körülöttük. Zack leállította a motort.
– Most mit csinálsz? – kiáltott fel Sarah. – Menjünk már innen a
fenébe!
– Elmentek – nyugtázta a fiú, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Zack, ne menj sehová, és vigyél azonnal haza!
– Nem azért jöttünk ide – közölte, miközben kivette a
slusszkulcsot, és kiszállt.
– A rohadt életbe, szállj vissza!
Miközben Sarah ingerülten kiabált, Zack szótlanul elsétált oda,
ahol néhány perce megfordult a kocsival.
Felnézett. A csillagok áthunyorogtak a lombkoronán, de az égen
már könnyed felhők gyülekeztek, amelyek majd eltakarják a
fényüket. Zack érezte, hogy a levegő is kezd lehűlni. A gyenge szél,
amely feltámadt a fák között, esőszagot hozott magával.
Sarah kiszállt a kocsiból, és bevágta maga mögött az ajtaját.
– Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte, a fiú nyomába eredve.
– Még nem végeztünk itt – válaszolta Zack, és úgy érezte, hogy a
feszítővas lüktet a kezében.
Az erdő csendjét ebben a pillanatban hátborzongató, nem e világi
hang törte meg. Sarah ijedtében felsikoltott, és Zack szíve is hevesen
kalapálni kezdett.
– Mi volt ez?
 Valahol a távolban egy másik, hasonlóan elnyújtott hang
válaszolt.
Sarah megragadta az inget Zack mellkasán.
– El akarok menni innen! Most!
– Akkor menj – azzal Zack meglengette a slusszkulcsot a lány
orra előtt. – Vidd a kocsit, és menj. Szabad vagy. Az út most már
üres. Én innen nem fordulok vissza.
– Miért csinálod ezt?
– Figyelj, Sarah, te miben hiszel valójában? Hmm? Hogy minden
csak szerotonin meg Isten-lebeny?
– Tessék?
– Nem lehetséges, hogy vannak olyan dolgok is a világban,
amelyek láthatatlanok?
– Zack, kérlek…
– Nem, nem. Ez egy valódi kérdés, amit feltettem. Nem
lehetséges, hogy te vagy az, aki téved? Akarsz konkrét, kézzel
fogható bizonyítékot rá? Itt van az orrod előtt. Én!
– De…
– De mit? Képzelődöm? Elmebeteg vagyok? Őrült?
– Nem ezt mondtam.
Zack a lány kezébe nyomta a slusszkulcsot.
– Menj haza, Sarah. Menj haza a szép, tiszta és jól kivilágított
Cambridge-be – azzal sarkon fordult, és elindult az ösvényen.
Egész lényét áthatotta a fenyő- és gyantaillat meg a rohadó avar
szaga. És még valami.
Egy férfi izzadságának szaga. Meg még valami.
Az égő fa jellegzetes, füstös szaga.
Zack megdermedt, és úgy forgatta körbe a fejét, mintha valami
radar antennája lenne, amely jeleket keres. Teljesen körülvette őket
az erdő, sötét árnyak tornyosultak előttük a halvány csillagfényben.
A feszítővasat becsúsztatta az öve alá, és visszament oda, ahol
korábban, amikor megfordultak az autóval, letaposták az
aljnövényzetet.
– Nem hagylak itt – jelentette ki Sarah.
Zack nem szólt egy szót sem, de megállt. Aztán teljesen
megmagyarázhatatlan okból valami az agya legmélyén újabb jelzést
küldött. Balra fordult, és a sötétbe vesző talajt fürkészte.
– Nem látok semmit – motyogta a lány.
Zack egy pontra irányította a zseblámpája fényét.
– Erre!
 85
 
– Hogy fogunk visszatalálni? – suttogta a lány.
– Nem lesz gond.
– Hogy érted azt, hogy „nem lesz gond”? Hol az iránytűd?
– Itt van.
– Hol?
Zack nem felelt. Lekapcsolta a zseblámpáját, így ment elöl,
miközben Sarah buzgón világítgatta az ösvényt maga előtt. A
lombkorona fölött halványan ragyogó csillagok fényében a levelek,
ágak és törzsek egészen varázslatos látványt nyújtottak. De látni
nem lehetett szinte semmit. Zack mégis úgy haladt előre a bokrok és
a fák között, mint akit radar vezérel. Sarah ott ügetett a nyomában,
szótlanul.
Ahogy mélyebbre jutottak a vadonban, Zack érezte, hogy a
levegő még jobban lehűl. Annak ellenére, hogy tempósan haladtak, a
hideg áthatolt a dzsekijén és a pulóverén. Eszébe jutott, hogy ha
eltévednének, talán évekig nem bukkannának rá a holttestükre. Ha
egyáltalán rábukkannának valaha is. Az erdőben élő medvék,
hiúzok csak a csontokat hagynák meg belőlük. Minden mást pedig
eltakarítanának a férgek és a bogarak. A halálban minden újra
felhasználhatóvá válik.
Hallotta az erdő lakóinak csiripelését, vijjogását, huhogását, az
időnkénti mordulásokat, vonításokat feléjük fújta a szél.
Istenem, adj egy jelet.
Amikor korábban Sarah megragadta az ingét, és azt tudakolta,
mégis hová igyekeznek, és könyörgött, hogy menjenek haza, Zack
csak annyit felelt neki: „Bízz bennem!”
Az ösvény keskeny volt, és apró cserjék ütötték fel a fejüket
lépten-nyomon, körülbelül úgy, ahogy Zackben támadt fel a remény.
Szótlanul vezette Sarah-t előre. Hirtelen egy madár rebbent fel
előttük a földről. Sarah felsikoltott. A madár hangosan verdesett a
szárnyaival, ahogy a magasba emelkedett megzavart fészkéből.
Zseblámpáik fényében meglehetősen hátborzongató látványt
nyújtott.
 Valami más is volt azonban a vadonban. Valami, ami élt és
figyelt. Zack érezte a jelenlétét, még ha nem is hallotta. Időről időre
megállt az ösvényen, és hallgatózott egy ideig. Zack szinte a bőrén
érezte, ahogy a levegő megtelt elektromossággal. Sajnos a levegő
azonban nemcsak elektromossággal, hanem mindenféle röpködő és
csipkedő rovarral is megtelt, zümmögő pokollá varázsolva az
éjszakai maine-i vadont. Idővel azonban feltámadt a szél, és elfújta a
kellemetlenkedőket.
Jel? Talán a szél, gondolta Zack magában.
A lány tiltakozása ellenére továbbhaladtak az erdő mélye felé.
– Sarah, minden rendben van!
– Én nem vagyok rendben, a rohadt életbe!
Zack ügyet sem vetett a lányra, és továbbra is úgy haladt előre,
mint egy kopó, amelyik szagot fogott. Jobb szerette volna, ha képes
elmagyarázni a lánynak a dolgot. De nem bírta. Az egész valahogy
kívül esett a kimondható szavak tartományán. És Sarah annyira
racionális gondolkodású. Nem sokkal korábban még Zack maga is
ilyen volt. De aztán valami történt, valami olyan, amiről a lány
világában még csak álmodni sem mernének. Az elmúlt órákban –
nem, ha jobban belegondol az ember, akkor inkább hetekben –
minden finoman összeállt egyfajta szükségszerűséggé. Mint amikor
egy prófécia beteljesedik. Például most, ebben az erdőségben, ahol a
fák mint holmi katedrális égbe szökő tornyai magasodnak
körülöttük.
Zack hirtelen megtorpant.
– Mi az? – kérdezte Sarah elfúló hangon.
– Figyelj!
Hirtelen minden elcsendesedett körülöttük. Mintha egyik
pillanatról a másikra valaki kikapcsolta volna a magnót. Nem volt
többé tücsökciripelés, elhallgattak a madarak, nem hallatszott
szárnyak verdesése, állatok vonítása. Mintha még a fák között
susogó szél is elhallgatott volna. Olyan volt, mintha az erdő
visszafojtotta volna a lélegzetét.
– Mi történt? – kérdezte a lány rémülten.
– Semmi.
 Zack visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttek. Még ha
szeretnének, ebben a sötétben akkor se tudnának visszamenni. Az
ösvényt, amelyen idáig haladtak, elnyelte az erdő, a letaposott
cserjék, bokrok ismét kiegyenesedtek. Semmi sem utalt arra, hogy
ott az imént még emberek jártak. Szitálni kezdett a köd.
– Eltévedtünk – suttogta Sarah. – Kurvára eltévedtünk, és neked
igazából nincs is iránytűd. Hazudtál – azzal elsírta magát.
Zack szívét összeszorította az aggodalom. Mi van, ha tévedett?
Mi van, ha csak bebeszélte magának ezt az egészet? Mi van, ha az
ösztön, amely idáig vezette, csupán a tetrodotoxin által
szétrohasztott agyának a játéka? Mi van, ha Sarah-nak volt igaza, ha
tényleg minden a fejben játszódik le, és nincs semmi azon felül?
Nincs magasabb rendű tudat. Csak a remény, ami egy vicc.
– Zack!
A fiú odafordult. A csapás mögöttük zöldes fényben ragyogott,
mintha zöld színű láva tört volna elő a talajból. Az előttük lévő
ösvény a sötétség homályába veszett, de az idáig vezető lábnyomaik
világítottak az éjszakában.
Zack maga felé húzta Sarah-t. Az anyag ráragadt a cipőjükre, de
még a nadrágjuk szára is foszforeszkált a sötétben. Mintha millió kis
világító kukac mászkált volna rajtuk. Sarah toppantott egyet, amitől
az edzőcipője is felragyogott.
– Mi a fene ez?
Egy jel. Köszönöm.
Zack megragadta a lány vállát.
– Sarah, nyugi! Az a neve, hogy lidércfény. Egy kémiai folyamat,
amely gombákban és rohadó fákban megy végbe. Foszforeszkálnak.
Színtiszta biológia.
– Tessék? Ezt meg honnan tudod?
„Tündérfény” – az apja így hívta, és most minden az eszébe
jutott. Legutóbb, amikor itt járt, egy éjjel ugyanezen az ösvényen
sétáltak az apjával és Jake-kel. Az apja eloltotta a zseblámpát, hogy
megmutassa nekik az érdekes jelenséget.
– Az apámtól.
Újra elindultak. A nyomuk továbbra is zöldesen ragyogott
mögöttük, megvilágítva a lábuk alatt lévő talajt, a rohadó gallyakat,
a lépéseik nyomán pedig varázslatosan életre kelt az erdő.
– Látod?
A lány bólintott, miközben visszapillantott a foszforeszkáló
ösvényre, amelynek fénye lassan beleveszett a sötétségbe.
– Minden rendben?
Sarah nem felelt. Zack kézen fogta, és érezte, hogy a lány keze
mennyire hideg. Finoman maga után húzta. A ködszitálás nem akart
szűnni, a hideg nedvesség rátapadt a bőrükre. Alig tettek meg újabb
néhány métert, amikor a lány egyszer csak megállt.
– Nem bírok továbbmenni. Nem és nem.
– Teljesen igazad van, és megértelek – mondta Zack, és megölelte.
Hogy is érthetne ebből az egészből bármit is. – Mindjárt ott vagyunk.
– Mindig ezt mondod. Vissza akarok menni.
– Kérlek, bízz bennem. Csak öt perc. Ígérem.
Tovább-botorkáltak. A lidércfény hamarosan elenyészett
körülöttük, újra körbevette őket az erdő sötétje. Zack az ösztönét
követte, de a kételkedés újra felütötte a fejét a lelkében.
Kérlek, ne hagyj cserben.
Sarah hirtelen megállt. Egész testében remegett, és a zseblámpa
fényében látszott, mennyire sápadt az arca. Könnyek patakzottak a
szeméből.
– Nem.
– Csak egy kicsit gyere tovább!
– Nem. És tényleg a frászt hozod rám azzal, ahogy viselkedsz.
– Füst.
– Tessék?
Zack beleszagolt a levegőbe.
– Füstszagot érzek.
– Kurvára nem érdekel.
Zack előrement néhány métert a sötétbe.
– Ott!
A távolban halvány, narancssárgás fény derengett.
Visszanézett a lányra. Ott állt, egy helyben, kihűlt kezét
dörzsölgetve, a haja a ködszitálástól átnedvesedett és a fejére tapadt.
Olyan volt, mint aki kővé vált. Visszasétált hozzá, és kinyújtotta a
kezét.
 Sarah egy hosszú pillanatig csak bámult rá, majd bólintott, és
odanyújtotta a kezét. Ötven métert mentek előre, a fény irányába.
– Édes istenem – suttogta Zack. – Hazaértem.
 86
 
– Ez az?
– Igen – bólintott Zack, és látszott rajta a felismerés okozta
döbbenet.
Alig akarta elhinni, amit látott. Gyerekkora óta nem járt itt, és bár
a fák látványosan megnőttek, megrohanták az emlékek. A kis házikó
– sötétbarna farönkök vízszintesen egymásra helyezve –, fölötte a
meredek tető. Az öreg tönk, amelyen a tűzifát aprították, a
belévágott hosszú nyelű fejszével, nem messze tőle egy köszörűkő
meg a házikó oldalánál felhalmozott farakás. És a kút, amelyet az
apja épített, belévezetve egy közeli csermely vizét.
A bejárati ajtótól jobbra egy ablak látszott, onnan szűrődött ki a
fény. A tető másik oldalán lehetett a kémény, onnan fújta feléjük a
füstöt a szél. Miközben próbált megbirkózni az emlékek rohamával,
Sarah a nevét suttogta. Zack ránézett. A lány egy pontra irányította a
zseblámpája fényét. Zack közelebb lépett a lányhoz. A zseblámpa
fénye a sötét furgonra vetült.
Zack a bejárati ajtóhoz lépett, és bekopogott. Nem jött válasz.
Ismét kopogtatott.
– Apa, én vagyok az, Zack. Semmi válasz.
Újra kopogtatott az ajtón.
– Nick Kashian! A fiad van itt, Zachary! Nyisd ki az ajtót!
– Be van zárva – suttogta Sarah.
Egy számzáras lakat lógott az ajtón. Zack alányúlt, és
odafordította Sarah zseblámpájának fényébe. Megpróbálta
széthúzni, de be volt zárva. Aztán az ujjai mintha csak önálló életre
keltek volna, elkezdték forgatni a tárcsákat, először jobbra
háromszor 24-re, aztán egyszer balra 8-ra, végül kétszer jobbra 14-re.
A lakat kinyílt.
– Honnan tudtad? – kérdezte Sarah döbbenten.
Zack megrázta a fejét. A számok maguk irányították az ujjait.
Kivette a lakatot a pántból, és kinyitotta az ajtót.
A házikó belsejét egyetlen olajlámpa világította be. A helyiség
mérhetetlenül zsúfoltnak tűnt. A hosszú évek során összegyűjtött
tárgyak eluralkodtak mindenen. A fagerendás mennyezetről üres
műanyag olajoskannák lógtak. Az egyik távolabbi gerendára
száradó húsok és zsírpapírba bugyolált sózott halak voltak
felakasztva.
A bal oldali fal mellett egy házilag barkácsolt ágy állt, rajta
megszürkült párna és mocskos, gyűrött ágynemű hevert. Kissé
távolabb egy kicsi vaskályha állt, Zack érezte a belőle áradó meleget.
A levegőt megülte az izzadság, a füst és a korhadó fa szaga. Az
egyik falra polcokat szereltek, rajtuk konzervek, lábasok, serpenyők,
konyhai eszközök sorakoztak. De ott volt az apja öreg Nikon
fényképezőgépe is.
Egy másik fal előtt egy háromállásos fegyvertartó állvány volt,
rajta két vadászpuska. A közelében, egy polcon látszottak a
töltényesdobozok. Az ajtó mellett néhány kés lógott a tokjában meg
egy machete. A falba vert szögekről, akasztókról kapucnis dzsekik,
kabátok lógtak egy horgászcsizma társaságában. Az ággyal
szemben, a házikó másik végében egy munkapad látszott meg egy
szék.
– Zack!
Sarah a zseblámpa fényét néhány kifakult fényképre irányította,
amelyek a munkapad mögötti gerendába voltak tűzve rajzszöggel. A
képeken hol Zack és Jake látszott, hol az egész család. Ugyanaz a
családi kép, mint amelyik ott áll az anyja kandallóján. Az egyik
képen Zack látszott kisfiúként, amint egy hatalmas halat emel a
magasba büszkén. Ezt a képet nem ismerte. Ez valahol itt
készülhetett, ezen a vidéken. Zack figyelmét az ragadta meg, amit az
ágy fölött látott. Az erősen megfakult fotón Jézus prédikált a
híveinek, alatta pedig egy szárnyas oltárban a miatyánk volt angolul,
valami idegen nyelven és valamiféle átírásban. Zack elővette a
mobilját, és lejátszotta a felvételt, amelyen a kórházban, még
kómában motyog.
 
Abún d basmája, Netkádás smák.
Téte melkútáh, névé cevianná
ajkanná d basmájá af bárá.
Havaán láma d szemkanán javmáná,
vasbvohlán havbuáin vatoáin,
 ajkáná daf hnan sbvokán i haijabain.
Velá tahlán lé ineszíná,
elá pacán min bisá.
Metul dilakí malkúta,
Uatesbétá,
I álám alnún. Ameju.
 
– Szóról szóra – jegyezte meg Sarah. Zack bólintott.
– De ez nem az én hangom.
Mielőtt Sarah bármit is felelhetett volna erre, hirtelen feltárult a
ház ajtaja, és berontott valaki.
 87
 
Alig ismert rá az apjára a fegyvert tartó férfiban.
– Apa, én vagyok az, Zack.
Az apja arcára árnyékot vetett a szürke esőkabát kapucnija.
Ápolatlan, csapzott tincsek lógtak a szemébe, az arcát pedig
gondozatlan szakáll keretezte. A szeme azonban mit sem változott:
ugyanaz az átható, zöld szempár, mint amit Zack is örökölt.
A férfi csak bámulta Zacket, a vadászpuskát továbbra is
ráirányítva.
– Apa, én vagyok az, ő pedig a barátom, Sarah. Azért jöttünk,
hogy segítsünk.
Egy hosszú pillanatig Zack nem tudta eldönteni, hogy bármi is
eljutott-e az apja tudatáig abból, amit mondott. Lehet, hogy teljesen
elment az esze, és balhét fog csapni, amiért csak úgy behatoltak.
Van, aki szerint nincs ki mind a négy kerekük. Lehet, hogy a
magányosság teszi… De mindegy. Mi békén haggyuk őket, ők békén
hagynak minket.
Az apja egyenesen Zackre irányozta a fegyver csövét. Aztán
Sarah-ra.
– Te ki vagy? – kérdezte rekedtes hangon.
– Sarah Wymannek hívják, és ápolónő. Azért jöttünk, hogy
segítsünk.
A fegyver csöve Sarah gyomrára szegeződött. A férfi kicsit
tétovázott, elfintorította az arcát, és úgy tűnt, az ajka mozog az
ápolatlan arcszőrzet takarásában, mintha beszélgetést folytatna
önmagával.
Majd Zacket bámulta, és az arcán különböző érzelmek futottak át,
jelezve, hogy talán felismeri végre. A vadászfegyver Sarah-ról újra
Zackre szegeződött.
Nem ismer fel, gondolta Zack. Elment az esze, és fogalma sincs, hogy
ki lehetek. Egy éjszakai betolakodó vagyok, aki azért jött, hogy kifossza.
Zackbe beléhasított a félelem: talán akaratlanul is belegyalogolt az
emlékeibe egy már beszűkült, magába zárkózott embernek, aki
valaha az apja volt – és lehet, hogy a következő pillanatban itt
elszabadul a vérgőzös pokol. Ahogy farkasszemet nézett a fegyver
fekete csövével, átfutott az agyán, hogy meg kellene ragadni. De ha
véletlenül elsül, még a végén valaki megsebesül.
– Apa, kérlek…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert az apja hirtelen
fájdalmasan felkiáltott, az oldalához kapva összerándult, aztán
térdre rogyott, levegő után kapkodva. A fegyver nagyot csattanva a
padlóra esett. Zack és Sarah odaugrottak hozzá, két oldalról
felsegítették, és szép lassan odavezették az ágyhoz. Fájdalmasan
nyögött, miközben levették róla az esőkabátot, és a lábát megemelve
lefektették az ágyra. Próbálták óvatosan mozgatni, elhelyezni az
izzadságszagú matracon. Sarah talált valahol egy szvettert, és Zack
azt tette az apja feje alá párnának.
– Te jó ég! – motyogta Zack.
Az apján lévő pulóver az oldalán egészen átvérzett. Zack maga se
tudta, hogy mitől döbbent meg jobban: attól a felismeréstől, hogy az
apja valóban megsérült, ahogy azt a halálközeli élmény alapján
sejtette, vagy attól, hogy az az átkozott lövés ilyen súlyos sebet ejtett
rajta.
Próbált nem rosszul lenni a szagtól, amely megcsapta az orrát,
amikor eltávolították a sebről a kötést, ami nem állt másból, mint egy
ócska rongyból és ragasztószalagból. A golyó valószínűleg még
mindig a testében volt. Ahol a golyó beléhatolt, egy begyulladt
nyílásból émelyítő szagú genny folyt, körülötte pedig az
elfertőződött, duzzadt és elszíneződött hús látszott.
Zack első gondolata az volt, hogy üszkösödik. A második pedig
az, hogy megtámadta az agyát, amitől delirál, és képtelen őt
felismerni. Az apja lázas volt és ki volt száradva. Antibiotikum
nélkül valószínűleg nem éli túl az éjszakát.
– Kórházba kell vinnünk.
– Kórház… nem… – hörögte az apja.
– De a seb elfertőződött – magyarázta Sarah.
– Nem akarok kórházban meghalni – suttogta a férfi elhaló
hangon.
Ez volt az első világos kijelentés, ami elhagyta a száját.
– Rendben – bólintott Zack megkönnyebbültebben.
 A dzsekije zsebéből elővett egy doboz Precocet
fájdalomcsillapítót, amit azóta őrzött, hogy kiengedték a kórházból.
Óvatosan beletett két tablettát az apja szájába, majd az ajkához emelt
egy vizespalackot.
– Ettől egy kicsit jobban leszel.
Az apja engedelmesen lenyelte a gyógyszert.
Közben Sarah levette Nick cipőjét, és betakarta a férfi lábát,
azután pedig néhány fahasábot dobott a kis kályhába.
Amíg arra vártak, hogy a nyugtató hatni kezdjen, Sarah némán
ingatta a fejét, jelezve, hogy a férfi nincs jó állapotban. Zack fogta az
apja kezét, aki lehunyt szemmel feküdt. Az arca időnként
megrándult a fájdalomtól. Zack nézte az apja arcát, miközben
rengeteg minden suhant át az agyán. Hogy a kékes színű véna
mutatja a homlokán, ahogy ver a szíve. Hogy az egyik
metszőfogából le van törve egy darab, ami egy gyerekkori biciklis
baleset életre szóló nyoma. Meg hogy a jobb kezén a középső ujját
nem tudja kiegyenesíteni, mert eltörte valami rosszul elsült egyetemi
balhé során. Egy csomó apróság, amelyet elfelejtett. A tekintetét, a
tüzes zöld szempár ragyogását viszont soha nem felejtette el. Az
minden egyes alkalommal szembenézett Zackkel, amikor a tükörbe
pillantott.
Azt is jól látta, mennyire megöregedett. Mély árkok húzódtak a
szeme körül, ráncos volt a bőre a szemöldöke között. Májfoltok a
homlokán és a kézfején. Vágások, sebek hegei a karján. A szakálla
ősz. A vadonban élt, kivonult a civilizált világból, mint valami
modern kori remete, megpróbálva fenntartani magát abból a földből,
amit annyira szeretett és amelynek szentélye ez a hely volt, Magog
Woods.
Zack szíve összeszorult a gondolatra, hogy valószínűleg ezek az
utolsó órák, amelyeket együtt tölthet az apjával, akit alig ismer.
Annyi mindent kellene mondani, annyi mindent kellene kérdezni, és
már csak olyan kevés idő van hátra.
A gyógyszer végre hatni kezdett. Nick kinyitotta a szemét, és egy
halvány bólintással jelezte, hogy jobban érzi magát. Kért még egy kis
vizet.
 Sarah felállt, hogy a két férfi kicsit egyedül maradhasson. Bár a
házikó nem volt túl nagy, átment a távolabbi végébe, ahol talált
szalvétákat és ragasztószalagot, amit majd felhasználhat a seb
átkötözésénél.
– Tudtam, hogy rám találsz – suttogta alig hallható, gyenge
hangon. – Éreztem, hogy eljössz.
– Én is. Láttam, hogy élve eltemettek Sagamore Beachen, és azt is,
ahogy kiásod magad. Veled voltam.
Az apja szeme megtelt könnyel.
– Te is birtoklod ezt az adományt.
– Adományt?
– Hogy lásd a láthatatlant. Hogy megérintsd a szellemet.
– De hogyan?
Az apja szóra nyitotta a száját, de hirtelen köhögés tört rá, ami
fuldoklási rohamba torkollt. Sarah odarohant, ketten együtt
óvatosan feltámasztották és ülő helyzetben tartották egészen addig,
amíg újra rendesen tudott levegőt venni. A lány töltött neki egy
pohár vizet. Nick nagy fájdalmak közepette lenyelt néhány kortyot.
Utána megigazították a párnáját, és a férfi pár percig újra lehunyt
szemmel pihent.
Sarah közben a munkapad mellett talált egy kartondobozt,
amelyet ezüstszínű, erős ragasztószalaggal zártak le, és amelyre
nagybetűkkel volt írva, hogy ZACK.
A dobozban egy fotóalbum volt, fekete-fehér fényképekkel. Az
elsőn Zack éppen átveszi a diplomáját. Láthatóan nem a hivatalos
egyetemi fotós készítette, hanem valaki, aki ott állt a tömegben, és
minden bizonnyal azzal az öreg Nikon F-fel készült, ami ott
porosodott tőlük néhány méterre a polcon.
Rengeteg fotó volt még, mindegyik Zackről. Ahogy softballt
játszik a Columbus Avenue melletti pályán, ahogy átveszi az
ösztöndíjáról szóló papírt az igazgatótól a középiskolai ballagáson,
ahogy két vállra fektet valakit gimnazistaként egy birkózómeccsen,
és még egy rakás, amelyik általános iskolásként, baseballozás
közben örökítette meg. Tucatszám voltak a fotók, mindegyik Zack
gyerek- és ifjúkoráról, és mindegyik tisztes távolból felvéve. Az apja
– láthatatlanul – mindig ott volt mellette.
 – Nagyon büszke vagyok rád – suttogta az apja erőtlenül.
– De miért nem mondtad?
– Mert nem tartoztam bele az életedbe.
– Ez nevetséges. Te vagy az apám. Szükségem lett volna rád.
Szükségünk volt rád.
– Csak nem arra az emberre, aki lettem – motyogta, miközben
könnyek csordultak ki a szeméből. – Nem tudtam jól reagálni
semmire. A bátyád halálára… Felnevelni téged, házasságban élni.
Gyenge voltam ehhez, erőtlen. Nem voltam méltó arra, hogy az
apád legyek.
– Persze hogy az voltál.
Az apja bágyadtan ingatta a fejét. Aztán még suttogva hozzátette:
– Nem tudtam olyan világban élni, amit nem értettem.
– Ezért léptél be a szerzetesek közé?
– Hogy Isten megbocsásson nekem, hogy segítsen megérteni…
Hogy vezekeljek.
– Miért?
– Jake haláláért, mert rossz apa voltam és rossz férj… Minden
gyengeségemért.
– Miért nem válaszoltál legalább a leveleimre?
– Válaszoltam – azzal egy kis fa szivardoboz felé mutatott, amely
egy polcon volt, néhány könyv és töltényesdobozok mellett. – Ott
van mind. Meg más is.
Sarah odavitte Zacknek a dobozt. A szemében könnyek
csillogtak.
Benne volt Zack összes levele, amelyet azután írt, hogy megtudta,
hol van a kolostor. Gondosan össze voltak kötve spárgával. És ott
voltak az apja soha el nem küldött válaszlevelei is. A borítékokon
nem volt bélyeg. És volt még egy kis könyvecske, amolyan
naplószerűség. Amikor Zack a kezébe vette, az apja halványan
megrázta a fejét.
– Ne. Azt majd…
A kis doboz alján egy vastag boríték volt, Adam Kruegernek
címezve Bostonba.
– Adam Krueger. Ezt a nevet ismerem. Ez a biztosítós fickó, nem?
Nick megrázta a fejét.
 – Nem, egy ügyvéd.
– Ez a fickó írta alá a csekkeket, amelyeket anya kapott. Mindig
azt hittük, hogy ez valami életbiztosítási pénz utánad – magyarázta
Zack. Két forrásból is kaptak rendszeresen pénzt, és az anyja mindig
azt feltételezte, hogy talán azért, mert két biztosítási kötvény volt. –
Honnan volt a pénz?
– Luriától – suttogta az apja. – Meg akarta találni Jake-et.
Folyamatosan fizettek.
– Te meg továbbküldted anyának. Nick bólintott.
– Ott van az is, hogy… ha elmegyek… hova vigyetek. Abban,
benne – suttogta, de már alig volt ereje a beszédhez, és
összerázkódott a fájdalomtól.
Zack közelebb hajolt az apjához.
– Apa! Láttam Volker és Gretch halálát.
Az apja halványan megmozdította a fejét, de nem szólt egy szót
sem.
– Láttam, ahogy meghalnak. Semmi válasz.
– Te voltál?
Kis idő után bólintott.
– Az Adamnek szóló levélben. Tudni fogja, mit tegyen.
– Megölted őket.
– A bosszú a legnagyobb gonoszság – suttogta. – Azért lettem
szerzetes.
– Miattuk lettél az?
– Meg akartam találni a lelki békémet. A megbocsátást. De nem
tudtam megóvni magam önmagamtól. Talán dühös volt, hogy
elhagytalak téged és anyát.
– Ki?
– Isten.
– Miért?…
– Talán az volt a vezeklésem, amiért nem voltam jó apád, hogy
megöljem őket – válaszolta, majd még hozzátette: – Nem hibáztatom
az Urat. Meg kellett volna bocsátani nekik. De nem tudtam. Ahogy
magamnak sem tudtam azért, hogy… elhagytalak téged.
– Én megbocsátok neked.
Nick bólintott, és kicsordult a könny a szeméből.
 – Te sokkal jobb ember vagy, mint amilyen én valaha is voltam –
mondta elfúló hangon, és közben Zack kezét simogatta.
Zack homlokon csókolta.
– Szeretlek, kölyök.
– Én is szeretlek, apa.
– Vigyázz az anyádra. Nagyszerű asszony.
Aztán a Sarah ölében lévő szivardoboz felé bólintott. Azt akarta,
hogy Zack nézze végig a benne lévő fotókat. Zack
engedelmeskedett, aztán amikor eljutott az egyikhez, Nick
megállította. A képen egy gránitszikla látszott egy erdőben. Zack
felismerte a helyet, sok évvel korábban az apjával és a bátyjával
együtt járt ott. És ezt a helyet látta a felfüggesztés során.
– Ide kell vinned, amikor eljön az ideje.
Nick megkérte Sarah-t, hogy keressen meg egy másik képet.
Amikor az megtalálta, óvatosan a kezébe vette. A carletoni otthonuk
előtt készült kép másolata volt, ami ki volt rajzszögezve a házikó
falára is. Mind a négyen rajta voltak: Nick, Maggie, Jake és Zack, aki
nyolcévesforma lehetett akkor, és mindegyikük arcán boldog mosoly
látszott. Remegő ujjakkal bedugta a fényképet az inge zsebébe, hogy
ezt temessék majd vele.
Zack ismét megcsókolta az apja homlokát, miközben
összefacsarodott a szíve.
Eltelt még egy óra, és Nick egyre felületesebben lélegzett,
lehunyta a szemét, és zihálva vette a levegőt.
Ott ültek csendben mellette, az egyik oldalán Zack, a másikon
Sarah, és fogták a kezét, amíg mély álomba nem merült.
Talán egy órával napfelkelte előtt halt meg. Egy erőtlen ahhh volt
az utolsó lélegzete, ami leginkább úgy hangzott, mint amikor valaki
felsóhajt, mert végre megtalált valamit, amit elveszettnek hitt. Aztán
a mellkasa nem mozdult többet, a szíve elcsendesedett, a pulzusa
megszűnt.
Zack még várt néhány percet, közben végig fogta az apja kezét.
Érezte, ahogy lassan kihűl a test, és valóban élettelenné válik.
Sarah átment a szoba túlsó végébe, amíg Zack a hordóban lévő
vízzel lemosta az apja holttestét. Azután újra felöltöztették, és
szépen letakarták egy tiszta lepedővel. Sarah még egyszer, újra
felolvasta a temetésre vonatkozó utasításokat.
Azután kinyitották a házikó ajtaját, és hirtelen megütötte őket a
kinti hűvös levegő.
 88
 
Zack végtelenül tompának érezte magát.
Nem csak a gyász miatt. Valami szavakba nem önthető módon
magára hagyottnak érezte magát. Minden természetfeletti csillogás
elenyészett a hajnal hűvösében. Az apja meghalt, és valami
kiszakadt Zack lelkéből: egy kis ragyogás, ami ott izzott a tudata
legmélyén.
A fekete fák mogorva tömege fölött az ég fokozatosan
acélszürkévé vált.
Zack követte Sarah-t, aki előtte lépkedett a zseblámpával, és a
karjaiban cipelte az apja gondosan bebugyolált holttestét az erdőn
keresztül. Nick annyi súlyt vesztett és annyira kiszáradt, hogy nem
tűnt sokkal nehezebbnek egy gyereknél. A fiúnak eszébe jutott, hogy
hányszor vitte fel őt az apja az ölében a gyerekszobába, amikor a
nappaliban nyomta el az álom.
Lassan haladtak előre, egy halványan kitaposott ösvényen, amely
letört ágak és bozótok között vezetett. A levegőt megtöltötte a
hajnali nedvesség és a korhadó avar nehéz illata.
Talán tíz percig tartott az út, amikor megérkeztek egy hatalmas
gránitsziklához, aminek a teteje egy csúcsban végződött. Mintha egy
csuklyás ember ült volna ott. Zack emlékezett erre a sziklára.
Kisgyerekkorában sokszor megmászta. Tabernákulum-szikla.
Fogalma se volt, hogy jutott most hirtelen az eszébe a neve. De
abban biztos volt, hogy az apja annak idején többször is elhozta ide
őt Jake-kel.
A szikla tövében volt egy kupac ág és levél, mellette pedig egy
halom föld, amelyre egy ponyva volt vetve. Zack letette az apja
holttestét, aztán Sarah-val együtt levették a ponyvát. Alatta ott
tátongott a sírgödör, amit az apja ásott, úgy két méter hosszú,
kevesebb mint egy méter széles és talán egy méter mély.
Célirányosan volt előkészítve, az apja csak a legszükségesebb
dolgokra koncentrált. Nem volt kövekkel körberakva, és a gyökerek
sem voltak alaposabban kivágva belőle.
Amikor Zack levette a ponyvát, amibe még egy rövid nyelű
katonai ásó is bele volt tekerve, rádöbbent arra, hogy az apja, akinek
nem voltak barátai, aki a remeteéletet választotta ebben az isten háta
mögötti vadonban, azért ásta meg előre a saját sírját, hogy őt, Zacket
megkímélje ettől a kellemetlen feladattól. Sőt, a gondos tervezés
arról árulkodott, hogy előre látta Zack idejövetelét. Talán még az is
lehet, hogy az apja idézte ide. Annyi ismeretlen, nem látható dolog
volt ebben az egészben.
Mielőtt még leeresztették volna a testet a sírba, Zack felhajtotta az
apját takaró lepedőt, hogy még egy pillantást vethessen rá. Lehet,
hogy csak képzelte, de úgy érezte, végtelen nyugalom ült az apja
arcán.
Megcsókolta ismét a homlokát.
– Isten veled, apa.
Aztán könnyes szemmel visszatakarta. Sarah odalépett hozzá, és
szorosan magához ölelte, együtt sírtak. Miután leengedték a sírba,
még egy ideig ott térdepeltek, szorosan egymás mellett a gödör
szélénél.
Végül Zack kezébe vette az ásót, és elkezdte a földet hányni az
apjára.
Sarah mellette állt, világított a zseblámpával. Körülöttük lassan
megelevenedett az erdő. Hajnalodott, a madarak felébredtek. Zack
hallotta, hogy a daluk élettel tölti meg a környéket, miközben ő
éppen eltemeti az apját. A helyzet egyszerre volt hihetetlen,
ugyanakkor felemelő.
Már majdnem végzett, amikor hirtelen az ösvény felé pillantott,
mintha arra számítana, hogy valaki előlép a fák közül.
– Mi baj? – kérdezte Sarah.
– Semmi – felelte. A fák sötét, áthatolhatatlan falként vették körül
a tisztást. – Nyilván egy őz – mondta, és lapátolt tovább. Eltemette
az apját, miközben Sarah csendben ült a ponyván, két lábát szorosan
felhúzva a mellkasához, és figyelte a fiút. Egyikük sem beszélt.
Egyre világosabb lett.
Amikor végzett, Zack a kis dombot terméskővel takarta be, amíg
úgy nem nézett ki, mint egy kőhalom. Apja kívánságának
megfelelően kereszt nem került rá. Helyette Sarah-t fél kezével
magához ölelve elmondott egy imát.
– Ég veled, apa! Remélem, békességet találsz, akárhol vagy is.
– Milyen megható.
Sarah felsikoltott.
A fák közül egy férfi lépett ki, a kezében pisztollyal.
 89
 
– Ki maga?
A férfi kilépett a fák árnyékából, a pisztolyát Zackre szegezve.
– Az igazi kérdés az, hogy te ki vagy.
A férfi terepszínű ruhát és sapkát viselt. A válláról egy hátizsák
lógott, amelyből kilógott valami, aminek fekete nyele volt. A
kezében pedig egy elég hosszú csövű pisztolyt tartott, amit még
fenyegetőbbé tett a rászerelt hangtompító. Senki sem jár vadászni
hangtompítós fegyverrel.
A férfi kilépett a tisztásra, a szeme pedig elkerekedett a
csodálkozástól.
– Szóval te vagy a csodalény.
A pofa valahonnan ismerősnek tűnt Zacknek.
– Mit akar?
– Azt mondták, hogy köddé váltál. De ez a Morris volt olyan
kedves, és megmutatta a videóidat. Így találtalak meg. Magog
Woods, hát nem valami turistaparadicsom.
– Mit csinált Morrisszal? – nézett rá Sarah.
– Morrisszal? Úgy érti a Sátán megboldogult ügynökével? Ha
fogalmazhatok így, megszabadítottam istenkáromló életétől.
– Rohadék!
A férfi ügyet se vetett a lányra, kizárólag Zacket bámulta.
– Van, aki szerint csodákra vagy képes. Mások azt állítják, te vagy
a gonosz, csak álruhában. Azon töprengek, kinek van igaza.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Jézus szavait szavalod az ősi nyelven. Olyan dolgokat látsz,
amit mások nem. Talán Isten szól általad. Azért az nem semmi.
Lehetsz ugyanakkor az Antikrisztus is.
Zacknek hirtelen eszébe jutott, honnan ismerős ez az alak. Ez a
pofa volt ott a Harvard Square-i Grafton Street Pub & Grilben. Ez
követte őket.
– Mit akar?
A férfi közelebb lépett.
– Azt szeretném megtudni, hogy melyik? Angyal vagy ördög?
 A férfin világosan látszott, hogy nem viccel, a kérdése halálosan
komoly. És éppoly csodára váró tekintettel mered Zackre, mint
amely – elképzelése szerint – azoknak az arcára ülhetett ki, akik a
szobájában gyűltek a kórházi ágya köré. Csakhogy ennek a pofának
pisztolya is van, ami a helyzetet sokkal veszélyesebbé teszi, már
amennyiben a válasz nem neki tetsző. De vajon melyik a neki tetsző?
– Azt magának kell eldöntenie – vetette oda Zack, és érezte, hogy
Sarah elszörnyedve tekint rá, amiért felveszi a kesztyűt.
– Képes vagy olyan dolgokra, amelyekre mi, többiek nem.
Így van?
Zack nem válaszolt.
– Úgy értem, vannak egészen egyedülálló dolgaid. Szóval melyik
csávónak dolgozol: annak, aki odafent van, vagy annak, aki odalent?
– Ha pénzt akar, elmehetünk a legközelebbi bankfiókba.
– Ó, többet érsz te nekem annál, mint amennyit egy bankfiókból
elő tudnál kaparni.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy akadnak, akik egy vagyont hajlandók kifizetni érted,
élve vagy holtan – felelte a férfi, és közelebb lépett. – Gyerünk,
mutass valamit! – kiáltott Zackre, majd lehajolt, és felkapott egy
követ a halomból. Kicsit méregette a súlyát a kezében, aztán
odadobta Zack lába elé. – Változtasd kenyérré!
Zack a lába előtt heverő kőre pillantott.
– Na ne vicceljen!
– Nem viccelek! – csattant fel a férfi, és egyenesen Zackre célozta
a fegyvert. – Abból is látszik, hogy eljöttem egészen idáig. Ha
benned van Jézus, akkor tessék, csináld!
– Nem tudom.
– Nem? – nézett rá, majd egy faágat kapott fel a földről, és
odavetette Zack elé. – És ebből egy kígyó? Az megy?
– Nem foglalkozom bűvészmutatványokkal.
– Nem is bűvészmutatványokra vagyok kíváncsi, hanem az igazi
cuccra. Természetfeletti képességekkel kell rendelkezned. Azt
akarom, hogy mutasd meg nekem. Mutass valami csodát!
Zack csak hallgatott.
 – Gyerünk már! – unszolta a férfi. – Boruljon be az ég. Tűnjön el a
hajnali pára. Történjen már valami, legalább egy rohadt tűzoszlopot
produkálj! Mutasd meg végre, ki vagy, és miért van mindenki
annyira oda tőled, hogy milliókat is kész fizetni érte.
– Nem tudok… – kezdte volna mondani Zack, de a férfi hirtelen
Sarah-ra irányította a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
A lány felsikoltott, és a karjához kapott. A golyó nem sokkal a
könyöke fölött átszakította a pulóverét. Sarah felhúzta a pulóver
ujját, és látszott, hogy alóla vér patakzik elő.
– Gyerünk, te csodalény, gyógyítsd meg! Biztos meg tudod
csinálni. Isteni agyad van, vagy mi a franc. Csináld!
– A kurva anyádat! – kiáltott fel Zack, és nekiugrott. A férfi
azonban a mellének szegezte a pisztolyt.
– Életben akarsz maradni? Akkor gyógyítsd meg! Gyerünk! Isten
erejét sugárzod, hát akkor csináld, a rohadt életbe! Mutasd meg,
hogy te vagy az Isten!
Sarah sziszegett a fájdalomtól, miközben a vér csöpögött a
karjából. Anélkül, hogy szóra méltatta volna a férfit, Zack levette a
dzsekijét, az inge ujját pedig letépte, aztán félbehajtotta a szövetet, és
rászorította a sebre, hogy elállítsa a vérzést. Bár szerencsére csak
felületi sérülés volt, elég erősen vérzett.
– Azt hiszed, hogy ez vicces? – rivallt rá a férfi. – Azt akarom,
hogy eltűnjön a sebe, nem azt, hogy bekötözd.
Zack a nadrágszíjával még egy szorítókötést is csinált Sarah
karjára.
– Ne haragudj – súgta közben oda a lánynak.
– Azt mondtam, gyógyítsd be azt a sebet!
– Nem tudom.
A férfi most a sírhalomra szegezte a pisztolyát, és kétszer belelőtt.
– És mi lenne, ha holtakat támasztanál fel, mi? Jézusnak sikerült
összehoznia azzal a… Mi is volt a neve? Ja, Lázárral. Gyerünk,
támaszd fel az öregedet! – kiabálta egyre elborultabb tekintettel. –
Hozd vissza!
– Maga megbolondult.
– Megbolondultam volna? Meglehet – nyugtázta, és olyan
pillantást vetett Sarah-ra, mint aki azon töpreng, hogy most azonnal
agyonlövi.
– De mégis, mi az ördögöt akar tőlem?
– Azt akarom, hogy mutasd meg nekem, hogy igazi vagy –
kiáltotta a férfi, most már Zackre szegezve a pisztolyt –, és nem
valami blöff. Bár kezdem azt hinni, hogy az vagy, egy kibaszott nagy
blöff – azzal közvetlenül Zack lába elé lőtt, a földbe. Sarah
felsikoltott. – Egy kibaszott nagy hazugság, mint minden. És Isten a
legnagyobb hazugság mind közül. Hihetne az ember nyugodtan
akár a Mikulásban is. Mert tudod, mit? Úgysincs semmi. – A
pisztolyt az ég felé fordítva a magasba lőtt. – Semmi sincs ott fent! –
ordította, miközben fröcsögött a nyála. – Az egész csak ámítás, és
mindenki csak hazudozik. Az a rohadt Infantino atya, a szentek meg
a pápa is. Faszság az egész. Nincs mennyország. Nincs megváltás.
Nincs Isten, se Jézus. Az egész csak egy baromi nagy átverés.
Újra Zack felé fordította a fegyvert, és ismét a fiú lába elé lőtt.
– Ez az igazi pokol – folytatta –, ez, amiben élünk. És nincs más.
Amikor vége, akkor vége. Egy fekete lyuk a földben, örök időkre.
Az egyik kezével hátranyúlt, és megragadta a hátizsákból
kikandikáló fekete nyelet. Egy machetét húzott elő. A pisztolyt Zack
mellére irányította.
– Többet érsz nekem holtan, mint élve.
– Ne! Ne tegye! – sikoltott fel Sarah.
A férfi fenyegetően fölemelte a machetét, hosszú, éles pengéjén
megcsillant a fény.
– Ki bérelte fel? – kérdezte gyorsan Zack.
– Valami seggfej, aki azt hiszi, hogy magad vagy az ördög.
De még egy gyufát se tudsz lángra lobbantani.
– Hogy hívják?
A férfi élettelen tekintettel bámult Zackre.
– Norman Babcock.
– Maga ölte meg Tom Pomeroyt, ugye? – kérdezte Sarah.
– Igen, én, és most megölöm ezt a rohadék csalót is – szegezte
Zackre a pisztolyt.
– Ne! – sikoltott fel Sarah.
A fegyveres férfi hirtelen a fák felé fordult. Az arca feszültté vált,
a szeme elkerekedett a döbbenettől. Elejtette a machetét, két kézzel
megragadta a pisztolyt, és célzott valamire az erdő sötétjében. Aztán
kicsit félrefordult, mintha megpróbálná befogni a célpontját, hol
balra, hol jobbra, hol a fák tetejére igazítva a csövet. Hirtelen
megmerevedett, egyenesen előremeredt, és gyors egymásutánban
három lövést adott le.
Apró gallyak és levelek hullottak le a fákról. Zack nem látott
senkit, csak a bozótost, a fákat és a riadtan felrebbenő madarakat.
Még mindig két marokra fogva a fegyverét, a férfi új pozíciót vett fel,
és addig lőtt, amíg ki nem ürült a tár. Akkor gyorsan egy újat tett be.
Zack közelebb húzta magához Sarah-t.
– Mire lő? – suttogta a lány.
Zacknek fogalma sem volt róla. A férfi valami láthatatlan dolgot
követett a fák között. Újabb lövések, újabb kiürült tár, újabb tárcsere.
Továbbra is hullottak a gallyak és az ágak, peregtek a levelek, és
csak a riadtan menekülő madarak szárnycsapásai hallatszottak. Ha
vadászok vagy rendőrök lettek volna, akkor már biztosan felhívták
volna magukra a figyelmet, és viszonozták volna a tüzet.
Az utolsó sorozat után hirtelen éles rikoltás hallatszott, és mintha
a semmiből termett volna ott, egy hatalmas héja zuhant lefelé az
égből.
A férfi szinte reflexszerűen egyből tüzelt.
Szárnyával ügyetlenül verdesve a madár tompa puffanással
csapódott a földbe vagy tizenöt méterre tőlük. A héja nyitott
szemekkel Zackre meredt.
Anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodott volna, Zack
fölemelte a karját a madár irányába.
– Abún d basmája, Netkádás smák.
– Tessék?
– Téte melkútáh, névé cevianná.
– Mi az ördögöt mond?
– Ajkanná d basmájá af bárá.
– Azt hiszem, ööö – motyogta Sarah.
– Havaán láma d szemkanán javmáná.
– Ez Jézus – suttogta.
– Tessék?
– Ez Jézus. Ő szól rajta keresztül.
 – Vasbvohlán havbuáin vatoáin, ajkáná daf hnan sbvokán i haijabain.
– Na, hagyjuk a faszságot!
– Velá tahlán lé ineszíná, elá pacán min bisá.
– Nem, tényleg – bizonygatta a lány. – Így szól Jézus rajta
keresztül. Ezek az ő szavai, Jézusé.
Zack hallotta, ahogy a szája kimondja a szavakat, de azt nem
tudta, hogy honnan jönnek, hogy képes kiejteni az idegen hangokat.
De folytatta a kántálást, miközben a fegyveres férfi elképedve állt
előtte, a pisztolyát Zack mellének szegezve.
Ahogy a kántálás szűnni nem akaróan folyt, a férfi – és Sarah is –
a csodálkozástól elkerekedett szemmel bámulta a fiút. Talán csak
azért, hogy próbára tegye Zacket, a férfi a pisztolyt a fiú arca elé
emelte, és ott hadonászott vele a szeme előtt. Zacknek azonban a
szempillája se rebbent, nem ijedt meg, csak folytatta állhatatosan az
ősi imádság kántálását.
– Metul dilakí malkúta.
– Nem tudom, hogy tényleg transzba esett-e vagy csak színleli –
jelentette ki a férfi, és most Sarah-ra irányította a pisztoly csövét. –
Tuti, hogy csak parasztvakítás.
– Uatesbétá, I álám alnún. Ameju.
– Te rohadék! – szegezte újra Zackre a pisztolyt.
– Ne! – kiáltott fel Sarah.
Abban a pillanatban a héja hirtelen fölemelkedett a földről, és
hatalmas szárnycsapásokkal rátámadt a férfira. Az ösztönösen is
abba az irányba fordult, és egyből tüzelt. Eltévesztette, a madár
elhúzott a feje fölött. De még mielőtt visszafordulhatott volna
feléjük, Zack odaugrott a machetéhez, felkapta a földről, és
hatalmasat suhintott vele a férfi felé. A penge iszonyú erővel hasított
a pisztolyt tartó karba. A férfi elhűlő tekintettel látta, ahogy a vér
szinte gejzírként tör elő belőle, és hogy a még mindig a pisztolyt
markoló kézfeje a földön hever.
Zack habozás nélkül rálépett a pisztolyra, a machetével tartva
távol magától a pasast, aki feljajdult, majd a másik kezével
megmarkolva a csonkot, futásnak eredt az ösvényen a házikó felé.
Zack felsegítette a földről Sarah-t, majd a nyomába eredtek.
Időnként levágtak az ösvényből, és a harmatos mezőn keresztül
rohantak. Mivel a fegyveres férfi terepszínű ruhát viselt, nemigen
látták, hová tűnhetett. És nem is hallottak semmi zajt.
Mindenhol csend honolt.
Hamarosan odaértek a tisztásra, ahol a házikó állt. Átható csend
honolt. Nem mozgatta szellő az ágakat. Nem csicseregtek a
madarak. Nem neszelt egyetlen rovar se. Olyan volt, mintha megállt
volna az idő. Semmi se mozdult.
Csak a vér csöpögése hallatszott.
Sarah halkan felsikoltott, és Zacknek beletelt némi időbe, amíg
rájött, hogy mi döbbentette meg a lányt. A fegyveres ott feküdt
elnyúlva az apja favágásra használt tönkjén. A karja kétoldalt
szétterült, a lába kicsit szétnyílva, a vér hatalmas tócsába gyűlt
megcsonkított jobb karja alatt.
Minden jel szerint véletlenül megbotlott a tönkben, és belezuhant
Zack apjának ott felejtett fejszéjébe.
Pár perc múlva visszamentek oda, ahol a férfi oly kitartóan
lövöldözött. Megtalálták a fák törzsén a lövések nyomait, a letört
ágakat, de nem találtak semmilyen lábnyomot. Az altalajon nem volt
semmi nyoma annak, hogy valaki arra járt volna. Nagyon úgy tűnt,
a semmire lövöldözött.
Vagy legalábbis nem olyasmire, ami látható.
 EPILÓGUS
 
HÉT HÉTTEL KÉSŐBB
 
– Emelem poharam Zackre, mert elfogadták a szakdolgozatát –
szólt Maggie, és a magasba emelte a pezsgőspoharát. – Gratulálok.
– Zackre!
És összecsendült hat pohár a vacsoraasztal fölött.
Kellemes augusztusi este volt. A nagyon divatos Daisy Buchanan
étterem teraszán voltak a Newbury Streeten. Zack két napja tudta
meg a jó hírt a témavezetőjétől, és most együtt ünnepelt az anyjával,
Sarah-val, Anthonyval, Geoff-fel és Damiannel.
– Akkor ezek szerint decemberben megkapod a második
diplomádat? – nézett rá Anthony.
– Igen, aztán keresek valami tanári állást – felelte Zack.
– Én erre iszom – fűzte hozzá Maggie.
Zack tudta, hogy ez tetszeni fog az anyjának, aki több mint húsz
évet töltött iskolai osztálytermekben elhivatott tanárként. A
témavezetője erősen biztatta, hogy folytassa tovább, menjen doktori
iskolába, Zack azonban úgy döntött, inkább bostoni vagy Boston
környékén lévő középiskolák vagy főiskolák álláshirdetéseire
jelentkezik. Nem akart távol lenni az anyjától és Sarah-tól.
Sarah-val immáron két hónapja a folyamatos randevú
állapotában voltak, és Zack egyre komolyabb reményeket fűzött a
kapcsolathoz. Ebben az is szerepet játszott, hogy az anyja is nagyon
megkedvelte a lányt.
– Szóval igyunk az oktatásra és a szegénységre – javasolta Zack.
– Nos, a kettő együtt jár – kuncogott az anyja.
– Van, ami sosem változik – jegyezte meg Damian.
– Viszont már nincsenek a nyomomban a vérszívók.
– Legalább nem kell áruba bocsátanod a véredet, és a lelked is
kiszabadult a Discover rabságából.
Rengeteg minden történt a Magog Woodsban töltött éjszaka óta.
Elizabeth Luria nem hagyott hátra búcsúlevelet, csak a
felfüggesztés során mért neuroelektromos tevékenységét és a vér
analízisét rögzítő adatokat. Bár ezeknek az eredményét ő már soha
nem ismerhette meg, az adatok arra utaltak, hogy ha csak egy rövid
időre is, valószínűleg átélhette a transzcendenciát. Jóváteendő a
másokkal szemben elkövetett bűneit, vagyonának jelentős részét egy
bostoni hajléktalanszállóra hagyta. Ezenkívül elküldte Zacknek a
nevére kiállított tízezer dolláros csekket. Zack szívből remélte, hogy
végül megtalálta azt, amit oly kitartóan keresett.
Mivel Byron Cates és Sarah csak a hajléktalanok halálát követően
kezdtek dolgozni a laborban, mentesültek a rendőrségi vizsgálatok
alól.
Ami Norman Babcockot illeti, őt letartóztatták gyilkosságban való
részvétel miatt. A bizonyítékok elsöprő erejűek voltak: a felbérelt
gyilkos, Roman Pace ugyanis, attól tartva, hogy megbízója elárulja,
minden beszélgetésüket, amely a projektben részt vevő tudósok
meggyilkolásával volt kapcsolatos, rögzítette. Ráadásul a Pace által
bérelt autóban talált nagy összegű készpénz bankjegyei azonosak
voltak azokkal, amelyeket Babcock felvett a bankjában.
A rendőrség továbbra is nyomoz a Jézus Testvérisége társaság
tagjai után, kiderítendő, vajon nem volt-e másoknak is köze a Pace
felbéreléséhez szükséges illegális kifizetésekhez. A hatóságok
meghallgatták Timothy Callahan atyát is, a providence-i Szent
Piusz-templom lelkipásztorát, Babcock unokaöccsét. Az egyik helyi
tévéállomásnak nyilatkozva az atya tagadta, hogy bármit is tudott
volna Babcock bűnös tevékenységéről. Azt állította, hogy a
nagybátyja egy megtévedt, magányos férfi, akinek vitriolos online
kirohanásai Warren Gladstone és a halálközeli élmények ellen
magántermészetű megnyilatkozások voltak, amelyeket nem szabad
komolyan venni. A bostoni érsekség egyik püspöke szerint a Jézus
Testvérisége egy zavaróan reakciós gondolkodású szerveződés,
nevezhetnék őket akár szakadároknak is, akik tagadják az egyház
érvényes tanításait az ökumenével és a vallási toleranciával
kapcsolatban. Hozzátette még, hogy mivel nem ismerték el az utóbbi
nyolc pápa fennhatóságát, se az érsekség, se a Vatikán nem állt
semmiféle kapcsolatban velük.
Maggie természetesen nagyon megdöbbent, amikor kiderült,
hogy Nick nem halt meg, és Magog Woodsban élt. Azon meg aztán
tényleg meglepődött, amikor megtudta, hogy négy embert
meggyilkolt, hogy bosszút álljon Jake haláláért. Nick bocsánatkérő
levelét az ügyvéd juttatta el hozzá. A férfi részletesen leírta, hogy
nem tudott ellenállni a sötét erők vonzásának, és azért is vonult
kolostorba, hogy megvédje Maggie-t és Zacket a saját, mindent
megmérgező bánatától. Bocsánatot kért mindenért, és írt arról is,
milyen megbékélést hozott a szívének az a rövid kapcsolat Zackkel.
Maggie nemigen értette ezt az utolsó kijelentést, de Zack jobbnak
látta nem megmagyarázni.
Megérkezett a pincérnő két fiatalember társaságában, hogy
felvegye a rendelésüket. Attól a perctől fogva, hogy leültek az
asztalhoz, Zack úgy érezte, hogy a pincérnő kitünteti a figyelmével.
Sőt, tulajdonképpen már attól kezdve érzett valami furcsát a
levegőben, hogy odakísérték őket az asztalhoz. És amíg vártak a
pezsgőjükre, igen, mintha a személyzet és a vendégek egy része is
érdeklődéssel pillantott volna feléje.
Amikor végül kivitte Zacknek a vacsoráját, a pincérnő nem bírta
tovább türtőztetni magát.
– Elnézést, uram, ha nem veszi zokon, önt nem Zachary
Kashiannek hívják véletlenül?
– De igen.
A szeme felragyogott.
– Amikor megláttam a nevét az asztalfoglalások listáján, egyből
sejtettem, hogy ön lesz az. Olvastam magáról az újságban – tette
hozzá, kissé zavartan mosolyogva. – Örülök, hogy találkoztunk, és
érezzék jól magukat.
– Köszönöm szépen – felelte Zack, és nem kerülte el a figyelmét a
nő nyakában lógó pici aranykereszt.
Mielőtt otthagyta volna Zacket, egy kicsit igazított a tányérján,
amelyen a grillezett lazac volt, és közben szinte véletlenül
megérintette az ujjával Zack kézfejét. De nem volt véletlen.
Abban az egyetlen interjúban, amelyet végül Zack a Boston
Phoenix riporterének adott, őszintén elismerte, hogy fogalma sincs,
hogyan és miért kántált részleteket a hegyi beszédből, amikor
kómában feküdt. Arra tippelt, hogy az édesapja talán még
gyerekkorában taníthatta meg neki, és amikor a balesete során
lefejelte azt az oszlopot, talán fölelevenedett ez az emlék. Abban
É
viszont nem hitt, hogy valóban Jézust közvetítette volna. És nem,
még mindig nem tudná azt mondani, hogy hisz Istenben, legalábbis
abban az Istenben nem, akit a vallásos írásokból ismerünk. Viszont
azt kijelentette, hogy hisz valami, az emberiségnél nagyobb erőben,
aminek szellemi jelenvalóságát érezni lehet az emberi életben.
A számos halálközeli élmény ellenére még mindig nem tudta,
hogy létezik-e túlvilág. Abban viszont biztos volt, hogy feltehetően
jobb hinni a létében, mint nem hinni. Amikor erre egy riporter
rákérdezett, azt felelte, a hit nem csupán azért jó, mert átsegíti az
embert az élet nehézségein, hanem azért is, mert a belenyugvásnál
valamivel többet kínál a tragédiákkal való szembenézés során. Ha az
ember a remény szemüvegén keresztül szemléli az életet, akkor
kevésbé fél a válságoktól, a haláltól. Ez volt a mozgatórugója
Elizabeth Luriának, annak a hivatásos bérgyilkosnak és még nagyon
sokan másoknak. Mindnyájan az örökkévalóságot keressük.
Amikor arról kérdezték, hogy vajon a túlvilág létezésébe vetett
hithez való ragaszkodástól az emberek segítőkészebbek lesznek-e,
azt felelte, hogy az mindig az egyéntől függ. Az édesanyja például
nem hívő, mégis nagyon jó és másokkal törődő ember, aki pusztán
jóságból segített sokakon, és nem azért, mert valamiféle jutalmat várt
érte a túlvilágon.
A dr. Luria vezette kutatással kapcsolatban arra emlékeztette a
riportert: Nem szabad játszani a természet erőivel. Az, hogy valaki
hisz a túlvilágban, nagyon szép dolog. A túlvilág létezésének
bizonyításához azonban olyan területekre kellene merészkedni,
ahová nem szabad.
Zack arról nem beszélt a sajtónak, hogy néha, amikor aludni
készül, és már az ágyban fekszik, köszönetet mond az anyjának,
Sarah-nak, a barátainak, és mindazoknak a képzeletbeli
istenségeknek, akik esetleg hallják. Soha nem fogja biztosan tudni,
hogy az, ami abban a vadonban történt, a véletlen műve volt, vagy
valami hatalmasabb erő járt közben, de azért az apjának is mindig
köszönetet mond. Sosem lehet tudni.
Talán a hit tette lehetővé. De az is lehet, hogy az a hit lényege,
hogy az ember hinni szeretne.
 Ez járt a fejében, miközben végignézett az asztaltársaságon.
Damianre esett a pillantása, aki lehunyta a szemét, és asztali áldást
mondott magában. Amikor felnézett, Zack barátságosan bólintott.
– Én is.
Damian elmosolyodott.
– Oké – szólalt meg Anthony, felhajtva a maradék pezsgőjét.
– Az újságok és a tévé végre lezizzent rólad, úgyhogy szabad
legyen megkérdeznem: Mi történt Maine-ben?
– Mire gondolsz?
– Hogy tudtál felülemelkedni azon a pasin? Profi bérgyilkos volt,
aki hetente járt a lőtérre gyakorolni.
– Nem tudom, mi történt – felelte Zack. – Feltételezésem szerint
bekattant.
– A zsaruk mindenfelé lövedékeket találtak. De hát akkor mire
lövöldözött?
– Gőzöm sincs. Lehet, hogy hallucinációi voltak.
– Miért? Úgy nézett ki, mint aki be van lőve? – kérdezte Anthony
Sarah-t.
– Nem, de elég elborultnak tűnt.
– És azt mondod, hogy az a lecsapó héja terelte el a figyelmét?
– Valahogy úgy.
Zack öntudatlanul is a nyakában lógó ezüstláncot babrálta. Ez
nem az apja nyakában lógó kereszt volt, azt eltemették vele. Ezt az
ezüstláncot Zack csináltatta egy helyi ékszerésznél, aki egyedi
darabokkal foglalkozott. A láncról egy kicsi, foglalatban lévő vörös
farktoll lógott. Csak Sarah tudott arról, hogy ez lóg a nyakában. Ha
bárki rákérdezett, csak egyfajta szerencsezálog volt.
Sarah és ő alaposan végigvették annak a reggelnek minden
eseményét, elemezve minden pillanatot, minden mozdulatot, hogy
megértsék, mégis mi történt. Zack mind a mai napig nem képes az
első két-három szótagnál többet felidézni az arámi nyelvű imából,
ami pedig annyira lenyűgözte a bérgyilkost. Pedig nagyon jó a
memóriája. Nem talál magyarázatot arra, miként törtek elő belőle a
szavak, de hála Sarah gyors észjárásának, sikerült vele elterelni a
férfi figyelmét. Arra se találtak magyarázatot, hogyan támadhatott
fel halottaiból a madár. Semmi olyan végkövetkeztetésre nem
jutottak, ami racionális lett volna.
– Hát nem tudom, tesó – csóválta a fejét Anthony. – Vagy nagyon
szerencsés fickó vagy, vagy valaki nagyon szeret téged odafent.
Ezzel mindenki egyetértett, úgyhogy nekiláttak a vacsorájuknak.
Mindenki, kivéve Sarah-t. A lány mélyen a fiú szemébe nézett.
Csak egy pillanatra, hogy ne keltsen feltűnést, de Zack pontosan
tudta, hogy a pillantásával mit akar üzenni.
– Lehet, hogy úgy van – mondta Zack, és érezte, hogy Sarah az
asztal alatt finoman megsimogatja a kezét. – Lehet, hogy úgy van.
 
 Tartalom
 
ELSŐ RÉSZ
PROLÓGUS
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
MÁSODIK RÉSZ
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
HARMADIK RÉSZ
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
EPILÓGUS
 Megjegyzések
[←1]
Robert Browning: Amerre Pippa jár