Emlékezet és történelem között -

A helyek problematikája

1. A történeti emlékezet vége

A történelem felgyorsult. E metaforán túl azonban fel kell mérnünk, mit is

jelent ez a kifejezés: minden elmúlt dolog globális észlelésének a véglegesen
befejeződött múltba való egyre gyorsabb átbillenését - egy egyensúly felbomlá­
sát. Nem más ez, mint a történelem iránti érzékenység dinamikája révén való
kiszorítása annak, ami a hagyomány melegében, a szokás hallgatagságában, az
ősi ismétlésében még élmény maradt. Nem más ez, mint öntudatra ébredés a
múlt jegyében, egy mindig is létező valami bevégzése. Csak azért beszélünk
annyit az emlékezetről, mert már nincs.
Az emlékezethelyek, vagyis az olyan helyek iránti érdeklődés, ahol még meg­
ragadható és kikristályosodik az emlékezet, történelmünknek ehhez a rendkívü­
li pillanatához kötődik. Fordulópont ez, ahol a múlttól való elszakadás tudata
keveredik a szétzilált emlékezet fájó érzésével, amely annyira azért nem erős,
hogy elvonná a figyelmet az emlékezet megtestesülésének problémájáról. A fo­
lyamatosság érzése az emlékezethelyekbe költözött át. Az emlékezethelyek azért
létezhetnek, mert az emlékezetnek nincs már valódi közege.
Gondoljunk arra a jóvátehetetlen veszteségre, melyet a parasztság - e par
excellence emlékezetközösség - eltűnése jelentett, amelynek a történelemtudo­
mányban kutatási témaként éppen a gazdasági-ipari növekedés tetőpontján
jelent meg és vált meglepően népszerűvé. De ez csak egy példa emlékezetünk
alapvető összeomlására. A globalizáció, a demokratizálódás, a tömegesedés és
a média világának jól ismert jelensége itt is érvényesül: mindenütt hasonló fej­
leményekkel találkozunk. A periférián az új nemzetek függetlensége magával
vonta a történetiségbe a népi-nemzeti sajátosságaikba való bezárkózottságukból
a gyarmati erőszak által kizökkentett társadalmakat. A belső dekolonizáció
pedig beemelt a történetiségbe minden erős emlékezeti és gyenge történeti
tőkével bíró etnikumot, csoportot és családot. Az emlékezet-társadalmak kora
véget ért, ahogy az értékek megőrzését vagy továbbadását biztosító intézmé­
nyek, az egyház vagy az iskola, a család vagy az állam kora is. Lejárt az emlé­
kezet-ideológiák ideje, érvényét vesztette mindaz, ami eddig biztosította a rend­

13
A KÖZTÁRSASÁG

szeres átjárást a múltból a jövőbe, vagy megmutatta, hogy a múltból mit kelle­
ne megőrizni a jövő számára bármi történjék is: forradalom, fokozatos fejlődés
vagy akár teljes irányváltás. A média révén ráadásul a történeti észlelés módja
is bámulatosan kitágult: az aktualitás pillanatnyi harsánysága lépett a hagyo­
mányokra figyelő emlékezete meghittségének helyébe.
Az idő felgyorsulása az igazi, érintetlen társadalmi emlékezet és a történelem
közötti távolságot teszi számunkra a maga nyerseségében véglegessé: arról az
emlékezetről van szó, amely a primitívnek vagy archaikusnak mondott társa­
dalmakban létezett a legtisztább formájában, és velük együtt tűnt el; és arról a
történelemről, melyet a változások sodrában élő, ezért felejtésre ítélt társadal­
mak alkottak maguknak. Megmutatja, mekkora távolság választja el a teljes
mértékben integrált, öntudatlan és diktatórikus, rendszerező és mindenható,
spontánul időszerűsítő, vagyis múlt nélküli, mindig mindent az örökségünkre,
a hősök és a mítoszok távoli, homályos idejébe visszavezető emlékezetet a
miénktől, amely három kulcsszóval jellemezhető: történelem, nyom és váloga­
tás. E távolság folyamatosan tovább nő azóta, hogy az emberek a modernitás
kezdetén feismerték, hogy joguk és hatalmuk van a változtatásra, sőt, talán ez
egyik feladatuk is. Ez a fájó távolság ma már tovább nem növelhető.
A történelem mindenhova betör, felszámolja a gyökereket és az emlékezetet.
Mindennek azonban mintha lenne egy revelatív következménye: a történelem
és az emlékezet azonosítása, amely sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnt, már
nem evidencia, többé nem lehet egybemosni őket. Nyelvünk gyakran hangsú­
lyozott fogyatékossága, az, hogy franciául csak egy szó van a megélt történe­
lemre és az azt értelmezhetővé tévő szellemi tevékenységre (melyet a németek
a Geschichte és a Historie szavakkal különböztetnek meg), itt éppenhogy rendkí­
vül megvilágító erejűnek bizonyul: rámutat arra, hogy az a folyamat, amelynek
részesei vagyunk, ugyanolyan természetű, mint az, amely megjeleníti nekünk.
Ha valóban létezne még az emlékezet, nem lenne szükségünk emlékezethelyek­
re. Ha a történelem nem számolta volna fel az emlékezetet, nem lennének
emlékezethelyek. De a cselekedeteinket - köztük a leghétköznapiabbakat is -
ma már nem vagyunk képesek a múlt homályába vesző tettek vallásos áhítattal
végzett megismétlésének tekinteni, s ekként megélni. Cselekedet és jelentés
egysége ma már korántsem tűnik olyan megbonthatatlannak. Ott, ahol nyom­
ról, távolságról és közvetítésről beszélnek, mindig a történelemről van szó, nem
az emlékezetről. Gondoljunk a zsidókra, akik bezárkóztak hagyományaikba:
hűségüket a nap mint nap ismételt rituális cselekedetek biztosítják. Az „emlé­
kezet népét” nem foglalkoztatja a történelem, nincs szükségük történészekre: a
helyzet csak akkor változik majd, amikor a modernitás idején a külvilág felé for­
dulnak.
Emlékezet és történelem távolról sem szinonimák: szinte minden szembeál­
lítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet mindig élő csoportok hordoznak,
ezért folyamatosan változik; ki van téve az emlékezés és a felejtés dialektikájá­
nak, más és alakban jelenik meg, bárki kényére-kedvére használhatja és mani­

14
 E mlékezet és történelem között

pulálhatja, elhallgattathatja vagy hirtelen újra életre keltheti. A történelem min­

dig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik. Az
emlékezet mindig időszerű jelenség, az örök jelenhez kapcsolódásunk megélé­
se; a történelem viszont a múlt megjelenítése. Az emlékezet - mivel mágikus és
érzésekhez kötődik - csak azokkal a tényekkel törődik, amelyek megerősítik.
Elmosódott, egymásba toluló, mindenre kiterjedő vagy bizonytalan, különös
vagy szimbolikus, minden átmásolásra - képernyő, cenzúra vagy kivetítés -
érzékeny emlékekből táplálkozik. A történelem, mivel intellektuális és világi
tevékenység, elemző és kritikus diskurzust kíván. Az emlékezet megszenteli az
emlékeket, a történelem a földre rántja, folytonosan prózaivá teszi őket. Az em­
lékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami - Maurice Halbwachs sza­
vaival - annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet ter­
mészeténél fogva sokféle és megsokszorozódó, kollektív, mégis individualizált.
A történelem - épp ellenkezőleg - mindenkihez és senkihez sem tartozik, ezért
lehet egyetemes. Az emlékezet a megragadható dolgokban gyökerezik, a térben,
a gesztusokban, a képekben és a tárgyakban. A történelem csak időbeli folya­
matokhoz, fejlődési ívekhez és dolgok közötti viszonyokhoz kapcsolódik. Az
emlékezet abszolútum, míg a történelem csak a viszonylagost ismeri.
A történelmet jellemző kritikus szellem a spontán emlékezet ellen dolgozik.
Az emlékezet mindig gyanús a történelem számára, mely valójában az emléke­
zet lerombolására és visszaszorítására törekszik. A történelem megfosztja a
megélt múltat legitimációjától. A történeti tudattal bíró társadalmak horizont­
ján, a teljességgel historizált világ határain a szentségtől való megfosztás végle­
gesnek és végérvényesnek tűnik. A történelem folyamata, a történeti törekvés
nem dicsőíti a valóban megtörténtet, hanem megsemmisíti. Kétségtelen, hogy
kritikai attitűd hozzájárul a múzeumok, az érmék, a műemlékek - vagyis a tör­
ténelemtudományos munkához szükséges eszköztár - fennmaradásához, egyút­
tal azonban ki is ürítesíti őket, elhomályosítja bennük mindazt, ami a mi sze­
münkben emlékezethellyé teszi őket. A teljességgel a történelem jegyében élő
társadalmaknak - a hagyományos társadalmakhoz hasonlóan - nincs szükségük
az emlékezetüket életben tartó emlékezethelyekre.
A történelem és emlékezet szakításának egyik legkézzelfoghatóbb jele talán
a történelem történetének kezdete, a historiográfiai tudat - Franciaországban
igen újkeletű - megjelenése. A történelem, egészen pontosan a nemzeti fejlődés
története alkotta meg legerősebb közös hagyományunkat, par excellence emléke­
zetközösségünket. A középkori krónikásoktól a „totális” történelem kortárs tör­
ténetíróiig, a történeti hagyomány úgy fejlődött, mint az emlékezet és annak
spontán elmélyülése által szabályozott gyakorlat, mint a múlt hiánytalan és
törésmentes helyreállítása. Kétségtelen, hogy Froissart óta egyetlen nagy törté­
netírónak sem volt olyan érzése, hogy részleges emlékezetet jelenít meg. Egyi­
kük sem volt tudatában, mit képviselt: Commynes a dinasztikus emlékezetet,
La Popeliniére a francia emlékezetet, Bossuet a monarchikus és keresztény
emlékezetet, Voltaire a haladó emberi nem emlékezetét, Michelet kizárólag a

15
A KÖZTÁRSASÁG

„népét”, Lavisse pedig a nemzet kizárólagos emlékezetét. Sőt, éppen ellenke­

zőleg, teljesen meg voltak győződve arról, hogy nekik elődeiknél pozitívabb,
átfogóbb és magyarázóbb emlékezetet kell teremteniük. Az a tudományos esz­
köztár, melyet a történelemtudomány a múlt század folyamán kialakított, úgy­
szintén hozzájárult - mégpedig igen erőteljesen - az igazi emlékezet kritikai
kiépítéséhez. Minden nagy történeti átértékelés magában foglalta a kollektív
emlékezet alapjának megerősítését.
Egy olyan országban, mint Franciaország, a történetírás történetének meg­
teremtése nem lehet spontán tevékenység: azt jelzi, hogy a kritikai szemléletű
történelemtudomány megjelenésével megingott a nemzet emlékezetét jelentő
történelemtudomány helyzete. A történelemtudomány természeténél fogva kri­
tikai jellegű, és minden történész arra törekszik, hogy leleplezze elődei hazug
mitológiáit. Ennek ellenére valami alapvetően új kezdődik, amikor a történe­
lemtudomány önnön történetével kezd foglalkozni. A historiográfiai érdeklődés
azt jelzi, hogy a történelemtudomány valami olyat hajszol önmagában, ami
nincs meg benne, mivel felfedezi, hogy az emlékezet rabul ejtette, és igyekszik
megszabadulni tőle. Egy olyan országban, melyben a történelemnek nincs irá­
nyító szerepe a nemzettudat kialakításában, a történelemtudomány története
nem sok vitára adna okot. Az Egyesült Államokban, a többrétű emlékezet és a
keveredő kultúrák országában például régóta létezik ez a tudományág. A füg­
getlenségi- vagy a polgárháború eltérő értelmezései —legyenek bár szögesen
szembenállóak - nem kérdőjelezik meg az amerikai tradíciót, mivel az ebben az
értelemben nem is létezik, illetve nem főként a történelemből táplálkozik. Fran­
ciaországban viszont képromboló és tiszteletlen a historiográfia. A történetírói
hagyomány legjobban megalkotott darabjait - egy kulcsfontosságú csatát, pél­
dául Bouvines-t, vagy egy kanonizált könyvet, mint a „kis Lavisse”-ta - azzal a
céllal elemzi, hogy feltárja a tradíció mechanizmusait, és a lehető legponto­
sabban rekonstruálja kialakulásának tényezőit. Kétségeket ültet a szívekbe, s
az emlékezet fájának kérgét - a történelmet - több helyen megrepeszti. A fran­
cia forradalom historiográfiáját elkészíteni, mítoszait és értelmezéseit felvázol­
ni csak akkor lehetséges, ha már nem azonosulunk teljesen az örökségével.
Legyen bármennyire is tiszteletre méltó egy tradíció, megkérdőjelezése azt
jelenti, hogy már nem érezzük a magunkénak. Márpedig a történelemtudo­
mány történetének kutatási tárgyai közé nem csak nemzeti tradíciónk legszen­
tebb tárgyai tartoznak; azáltal, hogy tudományos vizsgálat tárgyává teszi
önnön anyagi és fogalmi eszközeit, alkotói eljárásait, az elterjedését elősegítő
társadalmi tényezőket és önnön hagyománnyá válását, a történelemtudomány
végérvényesen belép historiográfiai korszakába, s végleg elkülönül az emléke­
zettől. Az emlékezet ily módon a történelemtudomány potenciális kutatási tár­
gyává válik.

A Lavisse-ról szóló elemzést lásd kötetünkben. (A szerkesztő jegyzete.)

16
 Emlékezet és történelem között

Volt olyan időszak, amikor úgy látszott, a történelmen keresztül és a nemzet

körül kristályosodik ki egy emlékezethagyomány, mégpedig a III. Köztársaság
szintézisében. Ez —tág időhatárt alapul véve - Augustin Thierry Lettres sur
l’histoire de France-átó\ [Levelek Franciaország történetéről, 1827] Charles Seig-
nobos L ’histoire sincere de la nation francaise-cig (A francia nemzet igaz története,
1933) tartott. Történelem, emlékezet és nemzet ekkor nemcsak természetes
körforgást jelentett, hanem egymás kiegészítését is: ez a szimbiózis minden - tu­
dományos és pedagógiai, elméleti és gyakorlati - szinten működőképesnek
bizonyult. A jelen nemzeti szempontú értelmezését mindenképpen a múltnak
kellett igazolnia. A forradalmi trauma miatt elbizonytalanodott jelen szüksé­
gessé tette a monarchikus múlt átfogó újraértékelését. A bizonytalanságot csak
növelte az 1870-es vereség, amely még sürgetőbbé tette —a német tudomány­
ra és a német tanítóra, Königgrätz igazi győztesére jellemző - filológiai szakér­
telem előtérbe kerülését, valamint az emlékezet iskolai átadásának fejlesztését.
A történész felelőssége ebben a tekintetben senki máséhoz nem hasonlítható:
felerészben pap, felerészben katona ő. Ez a hangnem a meghatározó például a
Revue Historique első számának (1876) bevezetőjében is, amelyben Gabriel
Monod azt írja - egyébként joggal -, hogy „a máskülönben lassú, kollektív és
módszeres tudományos kutatás, rejtélyes módon, de minden kétséget kizáróan
a haza és az emberi nem nagyságáért” munkálkodik. Az ilyen és hozzá hasonló
több száz szöveg olvastán az ember elgondolkodik, hogyan lehetett hinni
abban, hogy a pozitivista történelemtudomány nem kumulatív. A nemzetté ala­
kulás végső távlatában a politikatörténet, a hadtörténet, az életrajz és a diplo­
máciatörténet egytől egyig a folytonosság pillérei. Az azincourt-i vereségb vagy
Ravaillac tőre,c a Becsapottak Napjad vagy a vesztfáliai szerződése csatolt zára­
dékai mind lelkiismeretesen számba veendő tényezők. A történészi precizitás
hozzátesz valamit a nemzet alaptőkéjéhez, vagy éppenséggel elvesz belőle. Az
emlékezet tere egyetlen hatalmas egység. Görög-római bölcsőnktől a III. Köz­
társaság gyarmatbirodalmáig nincs cezúra, ahogy nincs a örökséghez új hódítá­
sokat csatoló történészi erudíció és az ezeket mindenki számára hozzáférhetővé
tévő iskolai tankönyv között sem. Szent a történelem, mert szent a nemzet.
A nemzet révén maradt fenn emlékezetünk a szentség terén belül.
Ahhoz, hogy megértsük, miért szűnt meg ez a konstelláció, és hogyan kér-
dőjeleződhetett meg a szentsége, azt kell megmutatnunk, hogy a harmincas

b Azincourt-i- csata: 1415, az angolok győzelme a franciák felett. (A szerkesztőjegyzete.)

c Francois Ravaillac (1578-1610) tőrrel megölte IV. Henrik francia királyt. (A szer­
kesztő jegyzete.)
d Journées des dupes (1630. november 10-11.): XIII. Lajos megvonja bizalmát
miniszterétől, Richelieu-től, leszámol politikai ellenfeleivel, valamint Medici M áriát
száműzetésbe kényszeríti. (A szerkesztőjegyzete.)
e Vesztfáliai béke (1648): Franciaország ekkor kapta meg Elzászt. (A szerkesztőjegy­
zete.)

17
A KÖZTÁRSASÁG

évekbeli válság idején hogyan lépett a nemzet és az állam helyébe fokozatosan

a társadalom és az állam. Továbbá azt, hogy ugyanakkor és ugyanolyan okok­
ból hogyan vált - Franciaországban igen látványosan - az emlékezettel hagyo­
mányosan összenőtt történelem a társadalom önmagáról való tudásává. E mi­
nőségében kétségtelenül képes volt jobban figyelembe venni a partikuláris
emlékezeteket, és magát a múltbeli mentalitások laboratóriumává alakítani. Ám
amint a történelem megszabadult a nemzeti önazonosság probémájától, és már
nem a nemzet állt vizsgálódásai középpontjában, egy csapásra elvesztette az
értékátadás pedagógiai misszióját is: jól példázza ezt az iskola válsága. A nemzet
már nem összetartó keret, amely megerősíti a közösségi tudatot. Meghatározá­
sa m ár nem kérdés, a béke, a jólét, valamint Franciaország befolyásának csök­
kenése szintén hozzájárult visszaszorulásához: ma már leginkább csak az fenye­
geti, hogy még fenyegetésre méltónak sem tartják. Azáltal, hogy a nemzet helyét
a társadalom foglalta el, a múlt, azaz a történelem általi legitimáció átengedte
helyét a jövővel való önigazolásnak. A múltat csak megismerhettük és tisztel­
hettük, a nemzetet szolgálhattuk, ám a jövőt elő kell készítenünk. Ez a három
fogalom ismét függetlenedik egymástól. A nemzet már nem küzdelem, hanem
adottság, a történelem a társadalomtudományok egyike, az emlékezet pedig a
magánszférába tartozó jelenség. Úgy tűnik, a nemzeti emlékezet a történeti
emlékezetben ölt hát utolszor testet.
Az emlékezethelyek tanulmányozását tehát két nagy változás mozdította elő,
ezek jelölik ki ma Franciaországban a helyét és a jelentését: egyfelől egy tisztán
történetírói törekvés - a történelem reflexív visszatérése önmagához -, másfelől
egy sajátos történelmi változás, az emlékezet-hagyomány vége. Az emlékezet­
helyek kora akkor kezdődik, amikor a személyesen megélt hatalmas emlékezeti
tőke eltűnik, és már csak a rekonstruáló történelem számára él tovább: ez egy­
felől végérvényesen a történeti munkák elmélyülését, másfelől a történelmi
örökség megszilárdulását jelenti. Mindez a kritikai szemlélet, valamint az eddi­
gi politikai, történeti és mentális keretek kimerülésének a következménye. Az
utóbbiak túl jelentősek ahhoz, hogy közömbösek maradhassunk irántuk, foko­
zatos eltűnésük viszont már csak ahhoz elég, hogy legmeggyőzőbb jelképeik
révén élhessenek tovább. E két változás összekapcsolódik, és egyúttal - logiku­
san, természetéből következően — figyelmünk előterébe állítja a történészi
munka alapvető eszközeit, emlékezetünk legjelképesebb tárgyait: a levéltárakat
éppúgy, mint a trikolórt; a könyvtárakat, a szótárakat, a múzeumokat éppúgy,
mint az emlékiratokat, az ünnepeket, a Panthéont vagy a Diadalívet; a La-
rousse-szótárt éppúgy, mint a Kommünárok Falát a Pére-Lachaise temetőben.
Az emlékezethelyek őrzik azt, ami a megemlékező tudatból egy olyan törté­
nelemben maradt meg, amelyben már nem létezik ez az emlékezeti tudatforma,
de az iránta érzett vágy még igen. Világunk szertartásoktól való megfosztása
dobja a felszínre ezt a fogalmat. Az átalakulás és megújulás folyamatában lévő
közösség akarata és erőfeszítése termeli ki, készíti elő, alkotja meg, építi fel, erő­
síti meg és tartja fenn. Az emlékezethelyek természetüknél fogva a régi helyett

18
 E mlékezet és történelem között

az újat, a régebbi helyett a mostanit, a múlt helyett a jövőt értékelik. A múzeu­

mok, a levéltárak, a temetők és a gyűjtemények, az ünnepek, az évfordulók, a
szerződések, a jegyzőkönyvek, az emlékművek, a szentélyek és a társaságok
mind-mind egy letűnt kor határkövei, az örökkévalóság illúziói. E kegyes, pate-
tikus és élettelen intézmények a múlt iránti vágyakozásunkat fejezik ki. Egy
szertartás nélküli társadalom szertartásai, egy szentséget nem tűrő társadalom
múlandó szentségei, a hűség sajátos kifejezésmódjai egy olyan társadalomban,
amely legyalulja a sajátságost, valamint a tények szerinti megkülönböztetés
módjai egy olyan társadalomban, amelynek egyik legmeghatározóbb elve éppen
a különbségek kiegyenlítése, csoportazonosító, illetve -megkülönböztető jegyek
egy olyan társadalomban, amely csak egyenlő és egyforma individuumokat akar
ismerni.
Az emlékezethelyeket az az érzés szüli és élteti, hogy már nincs spontán
emlékezet. Mivel az emlékezetmegőrző cselekedetek már nem mennek végbe
természetesen, archívumokat kell létrehozni, évfordulókat, ünnepeket kell tar­
tani, temetési beszédeket kell mondani, és fel kell jegyezni az eseményeket. A ki­
sebbségek által védett, privilegizált és féltékenyen óvott helyekre menekült
emlékezet jól példázza az emlékezethelyek működését. Ha nem emlékeznénk
meg folyamatosan róluk, hamar eltűnnének a történelem süllyesztőjében. Szi­
lárdan megvethetjük rajtuk a lábunkat. De valójában csak akkor van rájuk szük­
ségünk, ha az, amit őriznek, veszélyben forog. Ha azokat az emlékeket, ame­
lyeket magukba zárnak, valóban megélnénk, az emlékezethelyek feleslegesek
lennének; amennyiben viszont a történelem nem azért kerítené hatalmába az
emlékezethelyeket, hogy átformálja, átalakítsa, átgyúrja és kővé dermessze őket,
nem is lehetnének emlékezetünket őrző helyek. Ez a kettősség hozza létre őket:
olyan történeti pillanatok, amelyek kiszakadnak a történelem folyamából,
utóbb azonban a történelem ismét hatalmába keríti őket. Se nem élők, se nem
holtak: kagylók, amelyeket az élő emlékezet tengere vetett partra.
A Marseillaise vagy a hősi halottak emlékművei például vegyes érzéseket kel­
tenek bennünk: eltávolodtunk tőlük, mégis kötődünk hozzájuk. 1790-ben jú­
lius 14-e már emlékezethely volt, de még nem egészen. 1880-ban azonban
nemzeti ünneppé nyilvánítása hivatalos emlékezethellyé avatta, de nem ürült ki,
mert a köztársaság eszméje ekkor még nagyon eleven volt. És ma? Élő, nemze­
ti emlékezetünk elvesztése arra kényszerít bennünket, hogy ne naivan, ám ne is
közömbösen tekintsünk rá. Olyan emlék, amely már nem is a miénk, mégis fáj:
szakralitását gyorsan elvesztette, de átmenetileg mégis visszanyerte. Nagyon
mély, zsigeri összetartozás ez, amely a múlt adósává tesz minket, a történelmi
távolság viszont arra kötelez bennünket, hogy hűvös tekintettel mérjük fel s
vegyük leltárba az örökséget. Ezek a félhivatalos és intézményesített, érzelgős,
de valamelyest az érzelmeinket is megmozgató helyek maradtak ránk az álta­
lunk többé be nem lakott emlékezetből. Az egyetértés korántsem egyértelmű
helyei, melyek nem fejeznek ki sem harcos meggyőződést, sem szenvedélyes
részvételt, de felsejlik még bennük valami a szimbólumok erejéből. Az emléke-

19
A KÖZTÁRSASÁG

zetiből a történetibe, egy ősökkel bíró világból a minket jellemző esetleges

viszonyrendszerek világába való átbillenés, a totemikus történelemből a kritikai
történelembe való átmenet teremti meg az emlékezethelyeket. Ma már nem
ünnepeljük a nemzetet, ám tanulmányozzuk az ünnepeit.

2. A történelem révén megragadott emlékezet

Mindaz, amit ma emlékezetnek nevezünk, tulajdonképpen nem emlékezet,

hanem már történelem. Mindaz, amit az emlékezet fellángolásának nevezünk,
valójában az emlékezet végleges beépülése a történelembe. Az emlékezet igénye
voltaképpen a történelem igénye.
Persze lehetetlen elkerülnünk e szó használatát. Fogadjuk el, de tegyük
egyértelművé a reflexszerű tudás és emlékezet, a hallgatás és a test tudását
átörökítő gesztusokban és a szokásokban kifejeződő valódi emlékezet és a tör­
ténelemmel összeolvadó, s ennek következtében átalakuló, majdhogynem
önmaga ellentettjévé változó, határozott és szándékos, inkább kötelességszerű,
mint ösztönös, inkább az emberi pszichéből következő, mint társadalmi jellegű,
egyéni és szubjektív, nem pedig kollektív és átfogó emlékezet közötti különbsé­
get. Mi is történt valójában? Miért nem volt elég a spontán, közvetlen emléke­
zet? Hogyan jött létre a közvetett emlékezet? Lassan az átalakulás végpontjához
érünk, itt ragadhatjuk meg ezt a folyamatot.
A közvetlen emlékezettel ellentétben a közvetett emlékezet először is archi-
váló-dokumentáló jellegű. Teljes egészében a nyom pontosságán, a maradvá­
nyok anyagszerűségén, a rögzítés kézzelfoghatóságán s a kép láthatóságán ala­
pul. E folyamat, amely az írással kezdődött, a hifi minőségű magnószalagon
végződik be. Amikor az emlékezet már egyre kevésbé élhető meg belülről, egyre
nagyobb szüksége lesz külső támasztékra és a csak általa létezők kézzelfogható
bizonyítékaira. Ez magyarázza a korunkat olyannyira jellemző archiválási
rögeszmét, amely a jelen hiánytalan megőrzésére és a múlt egészének megóvá­
sára irányul. A múlt gyors és végleges eltűnésének érzése összekapcsolódik a
jelen pontos jelentésének, valamint a jövőnek a bizonytalanságával: így a leg­
szerényebb maradványtól a legegyszerűbb tanúságtételig bármi méltóvá válhat
a megőrzésre. Nem sajnálkoztunk eleget azon, hogy elődeink megsemmisítet­
ték vagy hagyták elpusztulni mindazt, ami rájuk vonatkozó tudásunkat alátá­
maszthatná? Nem csoda, hogy nem akarunk hasonló szemrehányásokat kapni
a nyomdokainkba lépőktől... Az emlék ma már teljes egészében önmaga apró­
lékos rekonstrukcióját jelenti. Az emlékezet ma már csak regisztrál: a doku­
mentumokra ruházza át az emlékezés feladatát, és megsokszorozza azoknak a
jeleknek a számát, amelyek a létéről tanúskodnak, ahogy a kígyóról tanúskodik
levedlett bőre. Hajdanán a művelt bencés gyűjtők gondoskodtak a dokumentu­
mok megőrzéséről: kivétel nélkül mind kívülállók, a társadalom és a történelem
peremén élők. Később az emlékezetet magába olvasztó történelem kutatómun­

20
 E mlékezet és történelem között

kája középpontjába állította a kincsestárnak bizonyuló levéltárakat, majd ered­

ményeit a társadalmat keresztül-kasul átszövő csatornáin át mindenhova eljut­
tatta. Ma, amikor a történészek már nem fetisizálják a dokumentumokat, a tár­
sadalom vallásos áhítattal tekint a dokumentumokra, és mindent megszállottan
archivál. Valójában ennek a hatalmas dokumentumtárnak a mámorító létreho­
zását nevezzük emlékezetnek: tulajdonképpen végeláthatatlan jegyzék ez mind­
arról, amire lehetetlen, viszont szükséges emlékeznünk. A „papír emlékezete” -
melyről Leibniz beszélt - önállósult: múzeumok, könyvtárak, irattárak, doku­
mentációs központok, adatbankok hosszú sora bizonyítja ezt. Csak a közlevél­
tárakat érintő szakértői becslések szerint az iratok mennyisége néhány évtized
alatt ezerszeresére nőtt. Egyetlen kor sem volt ilyen megrögzött irattermelő,
mint a miénk. Ám mégsem a modem társadalom által óhatatlanul kitermelt óri­
ási mennyiség, és nem is a reprodukció és a megőrzés rendelkezésünkre álló
technikai lehetőségei jelentik a döntő különbséget, hanem a „nyomok” babo­
nás tisztelete. Ahogy eltűnik a hagyományos emlékezet, egyre fontosabbnak
érezzük a maradványok, a tanúságtételek, a dokumentumok, a képek, a beszé­
dek, a látható jelek áhítatos felhalmozását, mintha ezeknek az egyre sokasodó
iratkötegeknek kellene - nem tudni, milyen - bizonyítékká válnia a történelem
- nem tudni, milyen - ítélőszéke előtt. A nyom, amely eredetileg a szentség
tagadása, ily módon maga is megszentelődik. Lehetetlen azonban előre látni,
hogy mire kell majd emlékeznünk. Ezért akadályozzuk meg a dokumentumok
pusztulását, ezért archiválunk mindent, ezért tágul ki egyre jobban az emléke­
zésre méltó dolgok köre, ezért tesz az emlékezet - elvesztése tudatosulásának is
köszönhetően - kórosan nagy jelentőségre szert, és ezzel egyidejűleg ezért erő­
södnek meg az emlékezet intézményei. Különös szerepcsere történt a valami­
kor megőrzési mániájuk miatt gúnyolt hivatásos levéltárosok és a levéltári anya­
gok előállítói között. Ma a magánvállalatok és a közhivatalok bízzák meg a
levéltárosokat azzal, hogy „őrizzenek meg mindent”, ők viszont megtanulták,
hogy szakmájuk leglényege az ellenőrzött, művészi szintre emelt pusztítás.
így aztán néhány év alatt az emlékezet anyagivá válása csodásán kitágult,
megsokszorozódott, decentralizálódott, demokratizálódott. A klasszikus idők­
ben a levéltári anyag lényegében három forrásból származott: a főúri családok,
az egyház és az állam termelték. Ugyan ki nem gondol ma arra, hogy emlékeit
írásba foglalja, megírja az emlékiratait? Nem csak a történelem legjelentéktele­
nebb szereplőinek jut ez magától értetődően az eszébe, de az ő életük tanúinak,
a házastársuknak és az orvosuknak is. Minél köznapibbak ezek a vallomások,
annál hitelesebben képesek megmutatni az átlagemberek mentalitását. Az
emlékezet felszámolása azt eredményezte, hogy ma mindenki mindent meg
akar örökíteni. Az archívum képzeletbeli múzeuma egy generációnyi idő alatt
csodásán gazdaggá vált. Az örökség fogalmának hallatlan kitágulásáról már
1980-ban, az örökség évében meggyőződhettünk. Tíz évvel korábban, 1970-ben
a Larousse-szótár az örökség fogalmát még „az apától vagy az anyától szárma­
zó javak”-ra korlátozta. Az 1979-es Petit Robert már „az ősöktől örökölt tulaj­

21
A KÖZTÁRSASÁG

donról”, egy ország kulturális örökségéről beszél. A műemlékek szigorú kon­

cepciójától hirtelen - a történelmi emlékhelyekről szóló 1972-es megállapodás­
sal - egy olyan elképzeléshez jutottunk, amely elméletileg semmit sem hagy
veszendőbe menni.
Nemcsak meg kell védeni mindent, ami valami módon az emlékezethez kap­
csolódik (még akkor is, ha azt sem tudjuk, milyen emlékezethez), hanem újabb
és újabb archívumokat kell létrehozni - ez a kor követelménye! Itt van például
a Társadalombiztosítási Archívum felkavaró esete: példa nélkül álló adattömeg,
amely ma háromszáz iratkilométerre rúg. Nyers emlékezettömeg, amelynek
számítógépes feldolgozása ideális körülmények között lehetővé tenné a társada­
lom teljes egészének áttekintését a normálistól a patologikusig, a táplálkozási
szokásoktól kezdve az életmódig, régiók vagy akár foglalkozások szerint. Ennek
az adatömegnek a karbantartása, valamint megfelelő kiaknázása drasztikus, ám
kivitelezhetetlen válogatásra kényszerítene minket. Archiváljatok, archiváljatok,
majdcsak megmarad valami! Egy másik sokatmondó példa: milyen eredményt
hozhatnak a közelmúltban megkezdődött és feltétlenül szükséges szóbeli
adatgyűjtések? Jelenleg csak Franciaországban háromszáz csoport foglalkozik
- Philippe Joutard kifejezésével élve - a „múltból hozzánk érkező hangok”
összegyűjtésével. Remek. De ha arra gondolunk, hogy itt speciális archívumok­
ról és dokumentumokról van szó (egyórányi hangfelvétel elkészítése átlagosan
harminchat munkaórát igényel), amelyekből nem lehet találomra meríteni,
mivel csak a teljes felvétel meghallgatása teszi lehetővé a maradéktalan értel­
mezést, óhatatlanul kételkedni kezdünk abban, hogy lehet-e valóban használni
őket. Miről is tanúskodnak végeredményben: a megkérdezettek vagy a kérde­
zők akarnak emlékezni? A dokumentum nagyobb jelentőségre tett szert, ennek
következtében megváltozott a jelentése és a státusza. Már nem a megélt emlé­
kezet többé-kevésbé szándékos lenyomata, hanem az elvesztett emlékezethez
való makacs és szervezett ragaszkodás bizonyítéka. Megkettőzi a megélt tapasz­
talatokat, amelyek gyakran éppen a rögzítésnek (a híradókat talán másképp csi­
nálják?), a segítő emlékezetnek, az emlékezetpótléknak köszönhetően válnak
valóban tapasztalatokká. A dokumentum létrehozásának megfoghatatlansága
egy új öntudat szembeszökő következménye, a historizált emlékezet terroriz­
musának legvilágosabb kifejeződése.
Csakhogy ez az emlékezet kívülről közeledik felénk; mi egyéni kényszerként
interiorizáljuk, mivel már nem társadalmi gyakorlat. Az emlékezet történelem­
mé való átalakulása minden közösséget arra kötelezett, hogy saját történelmé­
nek újjáélesztése révén újradefiniálja identitását. Az emlékezet kötelessége min­
denkit önmaga történészévé tesz. A történelmi szemlélet követelménye így nem
csak a hivatásos történészek körét érintette. Nem csak a hivatalos történelem-
tudomány által mellőzöttek érzik szükségét annak, hogy visszaszerezzék fele­
désbe merült történelmüket. Értelmiségi vagy tudós voltától függetlenül min­
den olyan testületre áll ez, amelyet - az etnikai és társadalmi kisebbségek
mintájára - létrejöttének és eredetének kérdése foglalkoztat. Alig akad olyan

22
 E mlékezet és történelem között

család, amelynek valamely tagja mostanság ne fogott volna hozzá rejtélyes ősei­
nek felkutatásához. A genealógiai kutatások számának növekedése új és töme­
ges jelenség: az Archives nationales éves jelentése 1982-ben 43%-ban szám-
szerűsíti ezt (az egyetemi kutatók a maguk 38%-ával a második helyre
szorulnak). Talán meglepő, de tény: a biológia, a fizika, az orvostudomány vagy
a zene történetét feldolgozó legjelentősebb munkákat nem hivatásos történé­
szeknek, hanem biológusoknak, fizikusoknak, orvosoknak és zenészeknek
köszönhetjük. A nevelés történetét pedig - a testneveléstől kezdve a filozófia
oktatásáig - tanárok írták meg. Az intézményesített tudás megrendülése folytán
minden tudományág feladatának tartotta, hogy létrejöttének áttekintése révén
igazolja alaptételeit. A szociológia alapítóinak munkásságát kezdte tanulmá­
nyozni, az etnológia múltjának feltárására vállalkozott: a XVI. századi króniká­
sokat ugyanúgy elődeinek tekinti, mint a gyarmati hivatalnokokat. Még az iro­
dalomkritika is fogalmai és hagyományai keletkezésének rekonstrukciójára
törekszik. A tisztán pozitivista vagy csak forrásfeltáró történelemtudomány - ame­
lyen a hivatásos történészek már túljutottak - ennek a hirtelen feltámadt törté­
neti érdeklődésnek köszönhetően olyan széles körben válik ismertté és terjed el,
mint korábban soha. A történeti emlékezet megszűnésének következtében sok
sajátos, különálló emlékezet bukkant a felszínre, és saját történelmét kezdte
követelni.
Kötelesség tehát az emlékezés, ám nekem kell emlékeznem. Az emlékezet
történeti átalakulása csak az egyéni psziché felé fordulás révén mehetett végbe.
Lehetetlen nem észrevenni, hogy e két jelenség milyen szorosan összefonódott:
időben is szinte teljesen egybeesnek. A múlt század végén, a hagyományos
egyensúly megbillenésének és a falusi világ összeomlásának idején kerül a
középpontba az emlékezet; Bergsonnak köszönhetően a filozófiai gondolkodás­
ban, Freudnak a személyiségpszichológiában, Proustnak pedig az önéletrajzi
irodalomban. Hirtelen felbukkan a földben megtestesült emlékezet képzete,
s az emlékezet ugyanakkor az egyéni identitás meghatározó elemévé válik -
mindkét robbanásszerű változás ugyanannak a törésnek a következménye, és
egy olyan folyamat kezdetét jelzi, amely még ma sem zárult le. Freudnak és
Proustnak köszönhetünk két személyes, ám mégis egyetemes emlékezethelyet,
az ősjelenetet és a híres Madeleine-epizódot. Az emlékezetátvitel döntő válto­
zás: a történetiség helyett az egyéni psziché, a társadalom helyett az indivi­
duum, az átadás helyett a szubjektivitás, az ismétlés helyett a felidézés kerül
előtérbe. Az emlékezet rendszere gyökeresen megváltozik, s az emlékezet
immáron magánüggyé válik. A kortárs emlékezet és az egyéni psziché össze­
kapcsolása az énazonosság, az emlékezet mechanizmusainak és múlthoz való
viszonyának új rendszerét teremtette meg.
Végeredményben az egyénre és csak az egyénre nehezedik az emlékezés sür­
gető, ám differenciálatlan kényszere, merthogy saját múltjához való személyes
viszonyán múlik a múlt új életre keltése. Az emlékezet magánemlékezetekre
való szétesése teszi az emlékezés törvényét belülről fakadó szükségszerűséggé,

23
A KÖZTÁRSASÁG

az emlékezést pedig mindenkire érvényes kötelességgé: az identitás titkának és

meghatározó alkotóelemének, a valahová tartozás érzésének visszaszerzésévé.
Ez az azonosulás azonban cserébe teljes odaadást kíván. Mivel az emlékezet
már nincs jelen mindenütt, tulajdonképpen nem is létezik, ha az egyén nem
dönt úgy magányában, hogy magára vállalja az emlékezés feladatát. Minél
kevésbé kollektív az emlékezet, annál inkább szükség van olyan különleges
emberekre, akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek. Mintha egy belső
hang azt mondaná a korzikaiaknak: „Neked korzikainak kell lenned” és a bre­
tonoknak: „Bretonnak kell lenned!” Talán jobban megértjük ezt a belülről
fakadó, rendkívüli erejű késztetést, ha a zsidó emlékezethez fordulunk, mely
a dejudaizált zsidók körében manapság új életre kelt. Csakhogy a zsidó hagyo­
mány szerint, amelynek történelme és emlékezete egy és ugyanaz, zsidónak
lenni annyit jelent, hogy emlékezel arra, hogy az vagy, így ez a megkérdőjelez­
hetetlen emlékezés - mihelyt interiorizálódik - fokozatosan, ám teljes egészében
magával ragad. Akkor minek is az emlékezete ez? Legfeljebb az emlékezet emlé­
kezete. Az emlékezet és az egyéni psziché összekapcsolása következtében min­
denki azt érzi, hogy végeredményben egy kifizethetetlen tartozás kiegyenlítésé­
től függ az üdvözülése.
Eddig a dokumentum-emlékezetről és a kötelesség-emlékezetről beszéltünk:
a kép azonban még nem teljes, ki kell egészítenünk a távolsági emlékezettel.
Merthogy a múlthoz való viszonyunk - legalábbis abban a formájában,
ahogy a legfigyelemreméltóbb történelmi munkák mutatják - teljesen más,
mint az emlékezethez való viszonyunk. M ár nem a folyamatosság visszamenő-
leges megteremtéséről, hanem a diszkontinuitás reflektorfénybe állításáról van
szó. A hajdani összeolvadó történelem és emlékezet a múltat valójában nem
tekintette múltnak. Az emlékezés feltámaszhatta a múltat, a jelen így visszaidé­
zett, aktualizált múlttá vált, a múlt és a jelen összefonódása révén tulajdonkép­
pen jelentéktelenné vált. Ahhoz, hogy múlt-érzésünk legyen, a múltnak min­
denképpen el kellett válnia a jelentől, fel kellett tűnnie egy „előtf’-nek és egy
„után”-nak. Bár ez inkább a he'yreállítandó összefüggés-láncolat időbeli tago­
lását jelentette, nem pedig gyökeres különbségként megélt különválást. Haladás
és hanyatlás: a modem kor óta a történelem megértésének két nagy kulcsfogal­
ma. Mindkettőben a kontinuitás kultusza jut kifejeződésre, valamint annak a
biztos tudása, hogy kiknek és miknek köszönhetjük azt, hogy vagyunk, akik
vagyunk. Ezért kerül előtérbe az „eredet” kérdése, a mitologikus elbeszélések
profán formája, mely hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti elvilágiasodás felé
haladó társadalom meg tudja fogalmazni önmagát, és ki tudja fejezni a szentség
iránti igényét. Az előkelő eredet a nemzet dicsőségét növelte: a múlt arra szol­
gált, hogy tisztelettel adózhassunk önmagunknak. E viszonyrendszer tört dara­
bokra. Ugyanúgy, ahogy a látható, előre látható, manipulálható, előre jelezhe­
tő s a jelen előrevetítéseként értelmezett jövő láthatatlanná, előreláthatatlanná,
kezelhetetlenné vált, az eddig látható múlt is láthatatlanná vált. A múlt már
nem volt otthonos és problémában, hirtelen érzékelni kezdtük a távolságot:

24
 E mlékezet és történelem között

a múlt szakadékként nyílt meg a lábunk előtt. Az emlékezet folyamatosságában

önmagát kereső történelem helyébe az önmagát a történelem diszkontinuitásá­
ba kivetítő emlékezet lépett. „Eredet” helyett immáron „születésről” beszélünk.
A múlt egy gyökeresen más világot jelent, egy olyan világot, amelytől örökre el
vagyunk vágva. A bennünket tőle elválasztó hatalmas távolságot emlékezetünk
teszi nyilvánvalóvá, majd egy csapásra meg is szünteti - így mutatkozik meg az
ereje.
De ne higgyük, hogy a diszkontinuitás érzése mindent éji sötétségbe és
homályba borít. A távolság paradox módon közeledésre ösztönöz: a közeledés
csökkenti, de fenntartja a távolságot. Soha nem vágytunk ily érzéki módon arra,
hogy érezzük a csizmákra tapadt sarat, a XI. századi ördög kénköves lehelletét
és a XVII. századi falvak bűzét. A múlt látomásszerűen felidéződik, de mindig
szigorúan a diszkontinuitás jegyében. Múlthoz való viszonyunkat a leküzdhe-
tetlennek érzékelt távolság és a leküzdésére irányuló törekvések bonyolult
egyensúlya határozza meg. Az „egykor-ez-történt” feltámasztásától gyökeresen
eltérő megjelenítésről van szó. A múlt feltámasztása - bármennyire teljes kívánt
lenni - mindig az emlékek hierarchikus elrendezésén alapult, így tudta rend­
szerbe fogni a homályos és a világos pontokat, hogy a jövőre irányuló jelen
szemszögéből határozza meg a múltról alkotott képünket. A világ szétesett,
mert már nem lehetett mindent egyetlen okra visszavezetni, és ezzel egyidejűleg
történeti szempontból minden - a legjelentéktelenebb, a legvalószínűtlenebb, a
legmegközelíthetetlenebb jelenség is - kutatásra érdemessé vált. Csakhogy
régen tudtuk, kinek a leszármazottai voltunk, ma viszont senki és mindenki
leszármazottai vagyunk. Mivel senki sem tudja, mi alakítja majd a múltat,
bizonytalanságunk és nyugtalanságunk arra késztet minket, hogy mindent
nyomnak, jelnek érzékeljünk: már nem tudunk ártatlanul tekinteni a dolgokra,
mindenütt történelmi jelentőségre gyanakszunk. A mi múltészlelésünk szenve­
délyes kisajátítása mindannak, amiről tudjuk, hogy már nem a miénk. Megkö­
veteli az elvesztett látószög kiigazítását. A megjelenítés soha nem freskó-, töredék­
vagy összképszerű: a figyelem egy-egy pontra irányul, mindig a jelentőségte-
liekre, amelyekből viszont sok van. Pontokból összerakódó emlékezet ez: olyan,
mint a recehártyán kialakuló vagy a televízióban megjelenő kép. Miért nem
vesszük végre észre, hogy például az „elbeszélés visszatérése” - melyet a leg­
újabb történelemtudományos munkákban is tapasztalhatunk - összefügg azzal,
hogy napjaink kultúráját a kép, valamint a mozi uralja? Ez az elbeszélés - magá-
bazártságával, egyenetlenségeivel és szétdaraboltságával - valójában teljesen
más, mint a hagyományos elbeszélés. Miért nem látjuk a kapcsolatot a levéltári
dokumentumok lelkiismeretes tisztelete (meg kell nézni, kézbe kell venni őket),
a szóbeli tanúságtétel egyedülálló felértékelődése (idézik a történelmi szerep­
lőket, hivatkoznak rájuk), valamint a közvetlen és megszokottá vált, autentikus
tapasztalat között? Miért nem vesszük már észre, hogy a múlt mindennapjai
iránti érdeklődésünk az egyetlen eszköz, amely visszahozhatja nekünk a napok
lassúságát és a dolgok ízét? És a névtelenek életrajzait olvasva miért nem értjük

25
A KÖZTÁRSASÁG

meg, hogy csak így, és nem „tömegesen” tárulkoznak fel a tömegek? Miért nem
látjuk, hogy a mikrotörténelmi tanulmányok buborékszerű múltrekonstruk­
ciói mind azzal a szándékkal készültek, hogy közelítsük egymáshoz a rekonst­
ruált és a megélt történelmet? Akár azt is mondhatnánk, hogy az emlékezet
úgy működik, mint a tükör, csakhogy a tükörkép mindig pontos és hű, mi
viszont éppen a különbséget keressük, mert benne remélünk valamit felvillanni
megfoghatatlan identitásunkból. Már nem a dolgok genezise foglalkoztat min­
ket, hanem önmagunk megfejtése valahai, múlttá vált lényünk megismerése
révén.
Az esszencialitás alkímiája furcsa módon hozzájárult ahhoz, hogy a történe­
lem - amelyet elsősorban a jövő foglalkoztat - a jelen titkainak letéteményesé­
vé váljék. Egyébként nem is annyira a történelem, inkább a történész révén tel­
jesedik ki a csodatévő művelet. Különös sors az övé. Hajdanán megvolt a
pontosan meghatározott szerepe és helye a társadalomban: általa beszélt a múlt
hozzánk, és ő vázolta fel a jövőt. Személye nem sokat számított: csak közvetítő
volt, tudós, a hagyományok átörökítője, aki a feldolgozatlan dokumentumokat
beépíti az emlékezetbe. Végső soron egy üres, kitöltendő hely, amelyet az
objektivitás rögeszméje jellemez. A történelem és az emlékezet összeolvadásá­
nak megszűnése után színre lép egy új személyiség, aki elődeitől eltérően vál­
lalja és bevallja, hogy szoros, intim és személyes viszony fűzi kutatási tárgyához.
Sőt, nyíltan beszél róla, és elmélyíti e viszonyt, nemhogy akadálynak tekinti,
hanem a megértés elősegítőjének, mivel kutatási tárgya nélküle nem is létezne:
ő teremtette meg, illetve ő teremtette újra. A történész annak az anyagcserének
az eszköze, amely értelmet és életet ad annak, amiben önmagában sem értelem,
sem élet nincs. Képzeljünk el egy saját történetiségétől teljesen átitatott társa­
dalmat! Egy ilyen társadalomnak nem lenne szüksége történészekre. Mivel tel­
jességgel a jövő jegyében élne, beérné automatikus rögzítési eljárásokkal, és
megelégedne automata könyvelőgépekkel; ez azonban azt jelentené, hogy a
jövőre bízza önmaga megértésének feladatát. Ezzel szemben a mi társadalmunk
- amely a tömeges változások miatt kétségkívül elszakadt emlékezetétől, ezért is
vált rögeszméjévé, hogy történeti szempontból megértse önmagát - kénytelen
alapvető fontosságú személynek tekinteni a történészt, mivel benne működik
az, amit szeretne, de nem tud nélkülözni. A történész az, aki megakadályozza
azt, hogy a történelem csak történelem legyen.
E madártávlatnak köszönhetjük az áttekintő képet, és az immár végleges ide-
genségnek a múlt mesterségesen megteremtett hitelességét. Az észlelés módjá­
nak megváltozása ugyanakkor kérlelhetetlenül visszavezeti a történészt a ha­
gyományos kutatási tárgyakhoz, melyektől korábban elfordult: nemzeti
emlékezetünk szokásos eszközeihez. S lám, újra itt vagyunk a szülői ház, az alig
felismerhető, lakatlan, öreg épület küszöbén. A régi családi bútorokra más fény
vetül, a műhelyben más munkák készülnek majd. A szoba ugyanaz, de másra
fogjuk használni. A történetírás megkerülhetetlenül ismeretelméleti korszakába
lépett, véglegesen lezárva ezzel az identitás korszakát. Az emlékezetet elkerül­

26
 E mlékezet és történelem között

hetetlenül bekebelezte a történelem, így a történész már nem emlékezet-ember,

hanem ő maga válik emlékezethellyé.

3. A z emlékezethely m int másik történelem

Az emlékezethelyek tehát két fogalomhoz tartoznak szorosabban: ezért olyan

érdekesek, s egyszersmind összetettek is. Egyszerűek és kétértelműek, termé­
szetesek és mesterségesek, közvetlenül megtapasztalhatok, s ugyanakkor a lehe­
tő legelvontabb munka termékei.
Ténylegesen helyekről van szó, annak mindhárom - anyagi, szimbolikus és
funkcionális - értelmében, ráadásul egyidejűleg, ám különböző mértékben. Egy
látszólag tisztán anyagi természetű hely, például a levéltári raktár csak akkor
válik emlékezethellyé, ha a képzelet szimbolikus jelentéssel ruházza fel. Egy
tisztán funkcionális jelenség, például egy iskolai tankönyv, egy végrendelet, egy
bajtársi szövetség csak akkor tekinthető emlékezethelynek, ha valamilyen rituá­
lé kapcsolódik hozzá. Az egyperces néma csend, amely a szimbolikus megjele­
nés szélsőséges példája, valójában egy időbeli egység megszakítása, és alkal­
manként arra szolgál, hogy igen erőteljesen emlékezésre szólítson fel. E három
különböző jelleg mindig együtt érvényesül. Vegyünk például egy olyan elvont
emlékezethelyet, mint a generáció! Demográfiai tartalma révén anyagi, hipote­
tikus tartalma révén funkcionális - mivel alkalmasint az emlékezet kikristályo­
sodását és átadását biztosítja -, s ugyanakkor eleve szimbolikus is, mivel egy
olyan eseménnyel vagy tapasztalattal jellemzi a többséget, amelyet csak kevesen
éltek meg.
Az emlékezethelyeket az emlékezet és a történelem játéka, interakciója hozza
létre, mely kölcsönös túldetermináltsághoz vezet. Létezésükhöz mindenekelőtt
az emlékezés szándéka szükséges. Ha ezt nem tartjuk elengedhetetlen feltétel­
nek, egy szűk, de lehetőségekben gazdag meghatározás helyett egy tág, ám túl
képlékeny meghatározáshoz jutnánk, amely tulajdonképpen minden emléke­
zésre méltóként szóba jöhető tárgyat magában foglalhatna. Kicsit úgy kell
kezelnünk őket, ahogy hajdanán a történeti kritika tette, amely megkülönböz­
tette a „direkt” és az „indirekt forrásokat” - vagyis a társadalom által szándé­
kosan, és későbbi reprodukálásuk érdekében létrehozott dokumentumokat,
például törvényeket, művészi alkotásokat; illetve azokat a tárgyi emlékeket,
amelyeket az adott kor egyszerűen ránk hagyott, anélkül hogy sejtette volna,
hogy valamikor majd a történészeknek hasznosak lehetnek. Amennyiben hiány­
zik ez az emlékezési szándék, az emlékezet helyei a történelem helyeivé válnak.
Az is egyértelmű, hogyha a történelem, az idő, a változás nem hatna rájuk,
akkor be kellene érnünk az emlékművek történetével. Olyan helyekről van tehát
szó, amelyek vegyes összetételűek, bonyolultak, folyton változnak, bensősége­
sen összefonnak életet és halált, múló időt és örökkévalóságot, vegyítenek kol­
lektivitást és individualitást, prózaiságot és szentséget, megváltoztathatatlant és

27
A KÖZTÁRSASÁG

mozgásban lévőt. A Möbius-szalag feltekeredik. Mert bár igaz az, hogy az emlé­
kezethelyek lényegében azért születnek, hogy megállítsák az időt, megakadá­
lyozzák a felejtést, a dolgoknak egy bizonyos állapotát kimerevítsék, halhatat­
lanná tegyék a halált, materializálják az immateriálist (ahogy a pénz emlékezete
az arany), mégpedig abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozzák ki mini­
mális jelekből. Ugyanakkor világos az is, hogy az emlékezethelyeket átalakulás­
ra való képességük, jelentéskörük állandó, előreláthatatlan és szerteágazó tágí­
tása teszi olyan életerőssé és izgalmassá.
Vegyünk két egészen eltérő példát! Először a forradalmi naptárt: emlékezet­
hely, mert —mint minden naptárnak - meg kellett teremtenie az emlékezéshez
szükséges kereteket, s mivel forradalmi akart lenni, névválasztásai és szimboli­
kája révén - ahogy egyik nagyravágyó megalkotója fogalmazott - „új, tiszta
lapokat akart biztosítani a történelemnek”, vagy ahogy egy másikuk mondta,
„vissza akarta adni a franciákat önmaguknak”. S e célból a forradalom idején
megállítja a történelmet, a forradalmi eposz képzetrendszeréhez igazítva a hóna­
pokat, napokat, századokat és éveket, vagyis a jövőt. Ez már bőven elég ahhoz,
hogy emlékezethely legyen. Még inkább azzá teszi a forradalmi naptárt kudar­
ca, az, hogy nem sikerült azzá válnia, aminek kitalálói szánták. Hiszen élhet­
nénk ma is a ritmusa szerint, megszokottá válhatott volna, mint a Gergely-nap-
tár: ebben az esetben persze nem lehetne emlékezethely. Feloldódhatott volna
emlékezetterünkben, és akkor nem szolgálna másra, mint a szóba jöhető összes
emlékezethely elkönyvelésére. Ám kudarca mégsem teljes: fel-felbukkan, bizo­
nyos kulcsfontosságú dátumok, események újra és újra felidézik (vendémiaire,
thermidor, brumaire). Az emlékezethelyek létrejöttének okai önmagukhoz ka­
nyarodnak vissza, torzító tükrökben mutatják meg önmagukat, igazi valójukat.
M inden emlékezethely ilyen bonyolult, szövevényes módon születik.
Nézzük meg a Tour de la France par deux enfants [Két gyerek bejárja Fran­
ciaországot] című híres könyvet is: vitathatatlanul emlékezethely ez is, mivel -
csakúgy, mint a „kis Lavisse” - sok millió francia emlékezetét formálta gyerek­
korában. Akkoriban, ha a közoktatási miniszter nyolc óra öt perckor kihúzta a
zsebóráját, nyugodtan kijelenthette: „Most minden gyerekünk az Alpokon kel
át.” Emlékezethely azért is, mert leltára mindannak, amit Franciaországról
tudni kell, az önazonosítást elősegítő, beavató elbeszélés és utazás. Ám a dol­
gok bonyolódnak, s figyelmes olvasással azonnal kimutatható, hogy a Tour már
megjelenése idején, 1877-ben, a köztársaság megszilárdításának évében egy
már akkoriban sem létező Franciaországot foglal történelmi-földrajzi közhe­
lyekbe, amely a kissé megváltoztatott múltból nyeri varázslatos erejét. Gyerek­
könyv ez, amelyet - mint ahogy oly gyakran előfordul - részben a felnőttek
emlékezete tett sikerkönyvvé. Innen eredeztethető tehát egy bizonyos emléke­
zet. Mi történt később? Harmincöt évvel megjelenése után, a háború előestéjén
még divatban volt, s bizonyosan emlékeztetőként, már-már nosztalgikus hagyo­
mányként olvasódon: átdolgozása és naprakésszé tétele ellenére a régi kiadás
jobban fogyott, mint az új. Idővel egyre nehezebben lehet megszerezni, s már

28
 E mlékezet és történelem között

csak elmaradott, mindentől messze eső vidékeken használják. Elfelejtik. A Tour

de la France lassanként könyvritkasággá, padláson őrzött kinccsé vagy a törté­
nészek dokumentumává válik. Kiszorul a kollektív emlékezetből, átkerül a tör­
téneti, majd a pedagógiai emlékezetbe. 1977-ben, centenáriuma alkalmával - ami­
kor a Le Cheval d ’orgueil [A büszke ló], e paraszti visszaemlékezés milliós
példányszámot ér el, s mikor a giscard-i és iparosodott, ám már a gazdasági vál­
ságot élő Franciaország felfedezi szóbeli emlékezetét és vidéki gyökereit - újra­
nyomják a Tourt, s így ismét bekerül (jóllehet egy másik) a kollektív emlékezet­
be. így idővel újra feledésbe merülhet, majd ismét feltámadhat. Mi jogosít fel
arra, hogy emlékezethelynek nevezzük: szerzőinek eredeti szándéka, vagy az,
hogy időről időre visszakerül az emlékezet körforgásába? Természetesen mind­
kettő: minden emlékezethely tükrözi önmagát.
Ez a kettős kötődés teszi lehetővé az emlékezethelyek meghatározatlan soka­
ságának áttekintését, egy bizonyos hierarchia kialakítását, értelmezési tartomá­
nyaik behatárolását, típusaik meghatározását.
Amennyiben jól megnézzük az emlékezethelyek nagy tárgyi csoportjait -
mindazt, ami a halottak kultusza, az örökség, a jelenben tovább élő múlt kezelé­
sének körébe tartozik -, azonnal megállapíthatjuk, hogy bizonyos dolgok, ame­
lyek e szigorú szempontok alapján nem szerepelnek közöttük, joggal közéjük
kerülhetnének, másoknak viszont - hosszan sorolhatnánk őket - , sőt, azt kell
mondanunk, az eleve emlékezethelynek tekintett dolgok nagy részének valójá­
ban ki kellene onnan kerülnie. Ami egyes őstörténeti, földrajzi vagy régészeti
lelőhelyeket emlékezethellyé tesz, ráadásul kiemelkedő helyekké, az pontosan
az, aminek éppen lehetetlenné kellene tennie azt, hogy emlékezethellyé válhas­
sanak: az emlékezés szándékának teljes hiánya, amelyet az idő, a tudomány,
valamint az emberiség álmai és emlékezete ellensúlyoz. A Rajna, vagy
„Finistére”, ez a „határszél”, amelyet például Michelet sorai nemesítettek meg,
mégis emlékezethellyé vált. Minden alkotmány, minden diplomáciai szerződés
emlékezethely, ám az 1793-as nem ugyanazon a jogcímen, mint az 1791-es,
amely a szintén alapvető emlékezethelynek tekinthető Emberi jogok nyilatkoza­
tát tartalmazza; a nijmegeni béke sem ugyanazon a jogcímen emlékezethely,
mint az Európa történelmét talán a leginkább meghatározó két megállapodás,
a verduni szerződés és a jaltai konferencia.
Történelem és emlékezet folyton keveredik: a történelem azt jegyzi fel, amit
az emlékezet diktál neki. A történelmi események és a történelemtudományi
művek éppen azért méltóak különösen nagy figyelemre, mert nem keveredik
bennük az emlékezet és a történelem: az emlékezet par excellence eszközei a törté­
nelemtudományban, így lehetővé teszik, hogy világosan behatároljuk ezt a terü­
letet. Nem emlékezethely-e minden nagy történelemtudományi mű és a törté­
nelemtudomány maga? Nem per definitionem emlékezethely minden nagy
esemény és maga az esemény fogalma is? E két kérdés pontos választ igényel.
A történelemtudományi művek közül csak azok emlékezethelyek, amelyek
alapvetően az emlékezet átalakítására irányulnak, vagy oktatási breviáriumként

29
A KÖZTÁRSASÁG

azt biztosítják. Franciaországban nincs a történelmi emlékezet rögzülésének sok

jelentős pillanata. A XIII. században a Grandes chroniques de France [Franciaor­
szág nagy krónikája] foglalja össze írott formában a dinasztikus emlékezetet:
több évszázadon keresztül ezt a művet fogják a történetírók példaképüknek
tekinteni. A XVI. században, a vallásháborúk idején a „tökéletes történelem”
iskolája rombolja le a monarchia trójai eredetének legendáját, és fedezi fel
helyette a gall múltat. Étienne Pasquier Les recherches de la France-ának [Fran­
ciaország felfedezése, 1599] már igen modernül ható címe is a szemléletmód
változását sugallja. A kései restauráció történetírása teremti meg és gyökerezte-
ti meg erőszakkal a történelem modern fogalmát. E meghatározó időszak kez­
detét Antoine Thierry Lettres sur l’histoire de France-ának megjelenése jelenti
1820-ban, végpontját pedig e mű végső változatának könyv formájában való
közzététele 1827-ben. Ekkor jelenik meg, alig néhány hónap eltéréssel, egy
induló kiválóság, Michelet első igazi könyve is, a Précis d’histoire moderne
[Modern történeti kézikönyv], és Guizot ekkor hirdeti meg egyetemi előadása­
it „Európa és Franciaország civilizációjának története” címmel. Végezetül meg
kell emlékeznünk a nemzeti, pozitivista történetírásról is, melynek a Revue His-
torique (1876) a kiáltványa, és Lavisse 27 kötetes Histoire de France-a az em­
lékműve. Ugyanez a helyzet az emlékiratokkal, amelyek már nevük miatt is
emlékezethelyeknek tűnhetnek, valamint az önéletrajzokkal vagy a naplókkal.
Némelyikük, például Chateaubriand Mémoires d ’outre-tombe [Síron túli emlék­
iratok], Stendhal Vie de Henry Brulard [Henry Brulard élete], Journal d ’Amiel
[Amiéi naplója] című műve emlékezethely; nem azért, mert jobbak vagy neve­
zetesebbek, hanem azért, mert az emlékezés egyszerű feladatát egyesítik magá­
ra az emlékezetre vonatkozó kérdésfeltevésekkel. Ezt mondhatjuk el az állam­
férfiak emlékiratairól is. Sullytől de Gaulle-ig, Richelieu Testamentjától
[Testamentum] a Memorial de Sainte-Héléne-ig [Szent Ilona-i emlékiratok] vagy
Poincaré Journaljáig [Napló]. A szövegek értékétől függetlenül a műfajnak
megvannak az állandó jegyei és sajátosságai: magában foglalja más emlékiratok
ismeretét, a toll emberének és a tett emberének megkülönböztetését és szem-
beállítását, az egyéni diskurzus és a kollektív diskurzus azonosítását, és a
magánérdek beágyazódását az államérdekbe. A nemzeti emlékezet szemszögé­
ből ezért kell emlékezethelyeknek tartanunk őket.
És a „nagy események”? Csak két típusuk tartozik az emlékezethelyek köré­
be, mindketten jelentőségüktől függetlenül. Egyfelől, a jelenben alig észlelt,
gyakran jelentéktelen események, amelyek jelentőségét majd a jövő fedi fel,
mutatja meg visszamenőlegesen, azáltal, hogy nagy ünnepélyességgel kezdő­
pontnak vagy fordulópontnak nyilvánítja. Másfelől azok az események, amelyek
szinte nem is események, ám hirtelen valamiért súlyos, szimbolikus értelemmel
telítődnek meg, s így már a jelenben önnön előrehozott megemlékezésükké vál­
nak. A jelenkor történelme - a média közvetítése révén - mindennap sok effé­
le halva született példával szolgál. Az első típusba tartozik például Capet Hugó
megválasztása, amely eredetileg nem volt különösebben jelentős esemény,

30
 E mlékezet és történelem között

s csak a dinasztia uralkodásának utána következő, és a vérpadon véget érő tíz

évszázada adott neki történelmi súlyt. A másik típusba pedig a rethondes-i vas­
úti kocsi/ a montoire-i kézfogás8 vagy a Párizst felszabadító csapatok felvonu­
lása a Champs-Élysées-n.h Alapvető jelentőségű és látványos események ezek.
Ám egyetlen esetben sem önmagában az esemény teszi emlékezethellyé őket,
nem vehetjük figyelembe, mert lényegét tekintve az emlékezethely sajátosságai­
val szöges ellentétben áll. Éppen ellenkezőleg, az emlékezethely fogalmát akkor
tudjuk pontosan meghatározni, ha kizárjuk az eseményt önmagában: az emlé­
kezet éppen úgy kötődik az emlékezethelyekhez, ahogy a történelem az esemé­
nyekhez.
Viszont e kategórián belül semmi akadálya annak, hogy elképzeljünk bármi­
lyen lehetséges felosztást és osztályozást. Vegyük sorra a legtermészetesebb,
a közvetlen tapasztalatok révén ismert emlékezethelyeket, például a temetőket,
a múzeumokat, az évfordulókat; a teljes egészében intellektuális jellegűeket,
például a már említett generációt vagy a nemzetséget, a „régió emlékezetének”
fogalmát, továbbá a „megosztottságokat”, amelyeken a francia valóság észlelé­
se alapszik, vagy a festménnyé váló tájat, amely rögtön érthetővé válik, amint
Corot-ra vagy Cézanne Sainte-Victoire-jára gondolunk. Ha anyagi szempontból
vizsgáljuk az emlékezethelyeket, akkor is rendkívüli változatosságukkal szembe­
sülünk. Vegyük először is a hordozható emlékezethelyeket, amelyek mindig
fontosak; az emlékezet népe szolgál erre például Törvénytábláival. Vagy vegyük
a konkrét helyeket, amelyek mindent pontos földrajzi helyüknek és az ezzel való
összeforrásnak köszönhetnek: idetartozik minden idegenforgalmi szempontból
jelentős hely, így a Bibliothéque nationale is, mely éppúgy kötődik az Hőtel
Mazarinhez, mint az Archives nationales az Hotel Soubise-hez. Vagy gondol­
junk az emlékhelyekre, melyeket nem szabadna összekevernünk az építészeti
szempontból jelentős helyekkel. Az előbbiek, a szobrok és a hősi halotti
emlékműveik jelentése lényegükből következik. Bár elhelyezésük korántsem
közömbös, más megfelelő helyen is ugyanazt jelentik. Az idő által létrehozott
műemlékegyüttesek tekintetében azonban nem igaz ez a megállapítás, mert
ezek jelentésüket az őket alkotó elemek közötti összetett viszonyrendszerből
nyerik: egy világ vagy egy kor tükrei, mint a chartres-i katedrális vagy a ver-
sailles-i palota.

f Rethondes-i vasúti kocsi: 1918. november 11-én és 1940. június 22-én e község­
ben, egy vasúti kocsiban született meg a fegyverszünet a franciák és a németek között.
(A szerkesztő jegyzete.)
s A montoire-i kézfogás (M ontoire-Sur-Le-Loire): 1940. október 22-én itt talál­
kozott Hitler és Pétain marsall. E kézfogás az elvtelen árulás jelképe Franciaországban.
(A szerkesztő jegyzete.)
h A champs-élysée-i felvonulás: a felszabadulás alkalmával, de Gaulle 1944-es pári­
zsi bevonulásakor franciák milliós tömege vonult fel a Champs-Elysée-n. (A szerkesztő
jegyzete.)

31