Professional Documents
Culture Documents
Maros Edit Hűvösvölgyi - Suli 6. - Hűvösvölgyi Suli 6.
Maros Edit Hűvösvölgyi - Suli 6. - Hűvösvölgyi Suli 6.
Maros Edit Hűvösvölgyi - Suli 6. - Hűvösvölgyi Suli 6.
Hűvösvölgyi suli
6.
Borítóterv:
Popovics Ferenc
Borítóképek:
© www.shutterstock.com
1. fejezet
Akkor most
mi is van?…
Január 26.:
Új korszak kezdete A Szerelmi életemben.
A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka:
3. fejezet
Bőrfeszesítés
Dóri-módra
Kedves Naplóm!
Január 31.
A szerelmem tárgya…
Ah, hagyjuk! A fenébe a szerelemmel!
Mindent csak összezavar!
5. fejezet
Barátnői csevej
(Nincs. Csak azt épp Lilla nem tudja – ő sem, és
senki más, mert ez az egész titok… hogy bár látszólag
szabad a szívem, az a nagy büdös helyzet, hogy
belezúgtam Kareszba. És amilyen az én formám, eléggé
úgy tűnik, hogy reménytelenül.)
(Na ja. A viszonzatlan, sőt reménytelen szerelemről
nekem is van tapasztalatom…)
A szerkesztőség
Szia, Lilla!
Ahogy ígértem, íme a beszámoló a kis
szerkesztőségünkről, amit Tímár hozott össze az általa
tehetségesnek vélt emberekből.
(Egyébként nagyon izgalmas, ez az első olyan jellegű
dolog az életemben, amit akár egy mini „előmunka-
helynek” is lehetne hívni, mert idáig csak az
asztalfióknak, na meg neked írogattam, meg volt az a
novella-pályázat, de az nem ér, mert oda nem is én
küldtem be a művemet, hanem Nóri. Lényeg a lényeg,
ez a suliújságos történet eléggé feldob, és úgy érzem,
végre tettem egy lépést az íróvá válás felé. Ahogy te is
az előkészítővel a pszicho szak felé… Tényleg, hogy
megy??)
Na szóval, a csapattal már túl vagyunk két
megbeszélésen (az elsőn ismerkedtünk és ötleteltünk, a
másodikon pedig összeállítottuk az első szám tartalmát,
ami márciusban fog megjelenni ), és azt hiszem,
nagyon fogom szeretni ezt a főszerkesztősdit. Nem
azért, mert másokat irányíthatok, hanem mert imádok
tervezni, táblázatokat gyártani, na és persze azon
ügyködni, hogy minél izgalmasabb, színesebb és
szerethetőbb lapot hozzunk létre.
Tímár jó érzékkel szervezte össze a bandát, és noha
a tördelőnk ugyebár Mr. Szép, akitől kezdek kiütést
kapni, azt el kell ismernem, hogy tényleg vannak jó
meglátásai. Amúgy Kiss Gergőnél valami szórólapot
vagy mit terveztek órán, és azt rakta össze olyan
ügyesen, hogy híre ment az egész tanáriban, így csapott
le rá Lánglelkű is.
Nos. A Mi újság? szerkesztősége Karesszal és velem
együtt hatfős. A legfiatalabb tagunk Csilla, ő
kilencedikes. Igazi kis könyvmoly, csendes,
visszahúzódó, és a kezében állandóan hurcol valami
olvasnivalót. Ránézésre olyan kis szürke egér, de közben
meg tök jó ötletei vannak. Ő javasolta például, hogy a
következő számba készítsünk interjút az újság egykori
szerkesztőivel, és mutassuk be őket a mostani
diákoknak. Hát nem zseniális?
Van két tizedikes lány, Anikó és Barbi, ők
osztálytársak. Anikó amolyan rámenős típus, igazi
bulvárújságíró-alkat , ő kapta a „Sulipletykák” rovatot,
amiben mindenféle ínyencségekről fog írni, persze a jó
ízlés határain belül. Ha már a bulvár ennyire népszerű
manapság, akkor a mi haladó szellemű lapunkból sem
száműzhetjük teljesen, nem igaz?
Barbi rejtőzködő tehetségek után fog kutatni a
suliban, vagyis olyanokról ír majd, akik az átlagosnál
magasabb szinten űznek akár valamilyen sportot, akár
valamilyen művészeti ágban jeleskednek. Szerintem ez
tök jó, mert kicsit jobban összerázza az iskolai
közösséget: egész más személyesen interjút készíteni
valakivel és azon keresztül megismerni, mint csupán a
Facebookon lájkölni a fotóit és az alapján értesülni a
sulin kívüli életéről. Barbi egyébként egy már-már
valószínűtlenül szőke hajú lány, olyan világoskék
szemekkel, amilyeneket még soha nem láttam.
Tomi a másik tizedikes osztályba jár, ritka
fegyelmezett egy fiú, már a ruháján is látszik, hogy nála
minden a precizitás jegyében történik. Egyetlen
gyűrődés vagy kósza cérnaszál sem csúfíthatja el az
élére vasalt galléros pólóit és a sötétkék, koptatásoktól
abszolút mentes farmerját. Ha engem kérdezel,
szerintem kicsit szögletes a srác, de tulajdonképpen ez
részletkérdés, nem az a lényeg, hogy mint pasiról mit
gondolok róla… Na, ő keresztrejtvényeket fog
készíteni, mert állítólag él-hal ezért a már-már
kihalófélben lévő műfajért, és bár személy szerint én
nem vagyok a keresztrejtvények királynője (sőt), azért
az újságot eléggé fel fogja dobni. A helyes megfejtők
között ajándékokat is kisorsolunk, szóval motiválni
fogjuk a népet!
Én minden számba a hónap tanárával fogok interjút
készíteni, akire a diákok adhatják le a szavazataikat,
méghozzá Kiss Gergő segítségével. Ugyanis képzeld, a
suli honlapján csinál majd egy külön menüt a suli-
újságnak, ahova csak a regisztrált tanulók léphetnek be,
és itt lesz egy kis szavazófelület, ahol minden tanárra
lehet voksolni, persze név nélkül. És aki a legtöbb
szavazatot kapja, bekerül az újságba.
A cikkekhez a fotókat természetesen Karesz fogja
készíteni, úgyis a portréfotózás az erőssége, hát most
bőven lesz lehetősége fényképezni: a tehetségeket, a
hónap tanárát, és lesz még szó az újságban mindenféle
fontos eseményről, kirándulásról, kórusról… ami épp
adódik. Ja, és pályázatokat is hirdetünk, például
rajzpályázatot, ahogy az újság régi számaiban is.
Jajjjj, úúúúúgy fel vagyok dobva!! Azt hiszem, nem
fogok unatkozni a következő félévben!
Írj majd, milyen a pszicho-előkészítő!! Na és
nyugodtan áradozhatsz Jácintról is, tudom, milyen az,
amikor az ember szíve kiugrik a helyéről örömében, és
jólesik mindezt megosztani egy megértő füllel!
A cipőboltban
Teából is
megárt a sok
Február 7.
A szerelmem tárgya: Karesz
A szerelmem foka: (Stagnálok…klassz.)
9. fejezet
Zsuzsi
Valentin-nap
A szerelmem tárgya: K.
A szerelmem foka: (Azt hiszem, az elmúlt napokban
kicsit megharagudtam rá, amiért hülyeségnek tartja a szerelmet. De
még így is határozottan bele vagyok esve. Azaz )
11. fejezet
A szag
Február 23.
A szerelmem tárgya: még mindig Karesz, véletlenül sem H. A.
A szerelmem foka: (Annyira ellenállhatatlan volt a
közönyös lezserségével… bakker!!!)
12. fejezet
Randi vagy
nem randi –
ez itt a kérdés
Ez konkrétan így nézett ki:
És Halmai nem is vizslatott. Egy darabig.
Ákos megcsörgetett, én meg nem tudtam elmenteni
a számát, mert ezen az új telón egyszerűen nem jöttem
rá, hogy kell. Úgyhogy dühömben inkább lecsaptam a
telefont az ágyamra, és hagytam az egészet a fenébe.
Kár volt…
13. fejezet
A „tuti sí"-hír
A bébiőr
A síkölcsönző
Mióta a sítábort kihirdették, a suli valósággal felbolydult.
Az elmúlt másfél hétben mindenki erről beszélt.
Az osztályból Nórin, Kareszon és rajtam kívül Máté,
Gergő és Szilvi jelentkeztek, az A-soktól jóval többen
(köztük Timi új barátnője, Zsuzsi is), nyilván Dénes nem
kis reklámot csinált a dolognak az osztálytársai között.
Feliratkozott még két tizenkettedikes (a többiek az
érettségi közeledtével inkább lemondtak a pár napos
programról), vagy tíz tizedikes, ugyanennyi kilencedikes
és páran az alsóbb évfolyamokból.
A suli folyosója csak úgy zsongott az izgatott
tervezgetéstől, a felszerelések utáni hajszától – úgy
tűnt, nem csak Nóri és én nőttük ki az egykori
cuccainkat.
Mivel szerettük volna minél olcsóbban megúszni a
dolgot, mi is kérdezősködtünk, a suliban és a
Facebookon egyaránt, így végül egy pár síbakancs és
egy pár síbot kivételével minden felszerelésünk
összejött. Nórival veszekedtünk ugyan egy sort a pár
éve a szekrényemben talált narancssárga pufidzseki
fölött – na nem a birtoklási jogára fájt a fogunk, épp
ellenkezőleg: azon vitatkoztunk, melyikünk lesz hajlandó
felvenni… Végül nekem jutott a dzseki (naná…), viszont
vigaszdíjként megnyertem Adri kétéves síléceit is, amik
tök szuperek, így belenyugodtam a ronda kabátba. Az a
bizonyos egy pár bakancs és a síbotok sehogy sem
akartak összejönni, és mivel indulásig már csak egy nap
volt hátra, kénytelen voltam az utolsó utáni meg
oldáshoz nyúlni. Bármennyire is igyekeztem elkerülni,
hogy látogatást kelljen tennem Dénes apukájának a
kölcsönzőjében, mivel nagy mellénnyel beharangoztam,
hogy „ó, nekem még kedvezményem is van", most nem
vonhattam vissza az egészet.
Úgyhogy suli után felkerekedtem, és elbaktattam a
Délihez. Vittem magammal egy óriási sporttáskát is a
bakancsoknak, ami így üresen meglehetősen hülyén
mutatott a vállamon fityegve, de mindegy. Mikor
kiértem a metróból, körülnéztem, hogy merre is
induljak, és megláttam Dávidot. AZT a Dávidot. Hirtelen
beugrott, hogy három évvel ezelőtt is itt botlottunk
egymásba, mikor én gitárórára (vagy gitáróráról haza?
ki emlékszik már rá…) igyekeztem, ő meg fociedzésre.
Akkor kérte el a telefonszámom. Hú, de régen volt… és
hú, de nagyot csalódtam Dávidban.
Amíg így morfondíroztam az emlékfoszlányokon,
Dávid belépett egy boltba. Kíváncsiságból megnéztem a
feliratot, hogy hová ment be… és meglepődve olvastam:
„Síkölcsönző".
Átfutott az agyamon, hogy meg kéne várnom, míg
kijön, mert nincs kedvem vele társalogni, aztán győzött
a büszkeségem: nehogy már egy ilyen Dávid miatt ne
intézzem el, amiért jöttem, különben is, a kölcsönző
után még a plázába is be kell ugranom hazafelé, hogy
vegyek két labellót, mert a hegyen mindig kiszárad a
szám a hidegben (és Nórié is), így a labelló
alapfelszerelés. Szóval van még dolgom mára, nem érek
rá holmi Dávidok miatt totojázni. Majd udvariasan
ráköszönök, és jó hangosan intézem magamnak a
kedvezményemet, hogy leessen az álla, micsoda
kapcsolataim vannak. Oké, nem szép dolog erre
felhasználni Dénes rajongását, de most legalább lesz
valami haszna.
A buzgalomhoz illően felhúztam az orrom, és
beléptem Dávid után a kölcsönzőbe.
Hű, rettenet sok sícucc sorakozott a mérhetetlenül
pici boltban, mintha egy sportőrült garázsába
csöppentem volna hirtelen.
– Segíthetek? – lépett oda hozzám egy negyvenes
forma nő, a tipikus „na, még egy vevő, akit ki kell
szolgálnom, pedig mára már nagyon unom őket"
tartalmú erőltetett mosollyal az arcán… ööö… és kis
bajuszkával az orra alatt. Annyira ledöbbentett a
látvány, hogy pár másodpercig nem bírtam magamhoz
térni, és csak bámultam a pihéket, amik ideges
mozgásba kezdtek, ahogy a nő a szája szélét
harapdálta, nyilván türelmetlenségében, amiért
megkukultam.
– I… igen. Síbakancsot és síbotot szeretnék
kölcsönözni – jelentettem ki, majd határozottan
hozzátettem: – Dénes ismerőse vagyok.
A nő oldalt biggyesztette a fejét (a szőröcskék is
elmozdultak vagy negyvenöt fokban), és úgy pislogott
rám, mintha nem értette volna, mit mondtam. Egy
darabig méregetett, aztán megkérdezte:
– Saját részre lesz?
– A botok igen, a bakancsok a tesómnak.
– Akkor talán neki kellett volna eljönnie, nem? A
bakancsot célszerű felpróbálni kölcsönzés előtt.
– Én úgy gondoltam, hogy felpróbálnám…
Újabb fejbillentés következett, és újabb pislogva
méregetés.
– Ti tudjátok… – vonta meg aztán a vállát, és
megkérdezte:
– Hányas méret kell a tesódnak?
– Mint nekem. 38-as. Ikrek vagyunk – vigyorogtam,
hátha meghatom ezzel a lehengerlő sztorival, de a nő
arca meg sem rándult, és ezúttal a pihécskék is
nyugalomban maradtak.
Dávid viszont megfordult, én pedig azzal a lendülettel
már intettem is egy „pát" a kezemmel, és hangosan
ráköszöntem:
– Szia, Dávid!
A srác rám bámult, én meg vissza, ugyanis bár
hátulról és oldalról kiköpött Dávid volt a gyerek, szemből
egyértelműen kiderült, hogy nem ő az. Rém ciki volt.
Annyi időm sem maradt, hogy tisztázzam a félreértést, a
srác vágott egy amolyan „na, ez tuti hibbant" jelentésű
fintort, elfordult (hátúlról még mindig dávidosan nézett
ki… úgy látszik, ezen a környéken csupa ilyen
fizimiskájú, avagy hátú fiú szaladgál), az eladónő pedig
elém tolt két pár 38-as síbakancsot.
– Egyébként… hogy is van ez a kedvezmény dolog? –
kérdeztem tőle, csak hogy ha már így beégtem egy
idegen fiú előtt, kicsit javítsak a renomémon.
– Miféle kedvezményre gondolsz?
– Hát, a… izé… mert Dénes ismerőse vagyok.
– Jó neked – válaszolta a nő, én pedig éreztem, hogy
elvörösödöm. Annál is inkább, mert erre a poénra a
Dávid-hátú fiú is odanézett, és láttam a szemében, hogy
most már visszavonhatatlanul zizzentnek hisz: egy
buggyant csajnak, aki mindenféle D betűs srácot
emleget fűnek-fának.
– Jó lesz a bakancs a tesódnak? – kérdezte a nő
flegmán, a pihécskék ismét ugrándozásba lendültek az
orra alatt, én pedig minél gyorsabban menekülni
akartam a kínos szituációból, így rábólintottam az egyik
– neonzöld… hadd szívjon Nóri is… – bakancsra,
felkaptam egy megfelelő hosszúságú botot, és kifizettem
a teljes árú kölcsönzési díjat. Lehet, hogy Dénes nem is
tudott kedvezményt intézni, csak nagyképűen bedobta a
lehetőséget, hogy imponáljon nekem? Most még jobban
utáltam, mint idáig.
Füstölögve léptem ki a garázs méretű bolt ajtaján a
zsákmányaimmal (természetesen a sporttatyómmal
fennakadtam a parányi bolt parányi ajtaján, csak hogy
égjek még egy utolsót a Dávid-hátú srác és a bajszos nő
előtt), és amint kiszabadultam, szinte az arcomba
ordított a szemközti utcán a felirat:
„Tuti Sí Ker"
Bakker! Én rossz kölcsönzőbe mentem be… Hülyét
csináltam magamból a Dávid-szerű srác előtt – kellett
neki pont ebbe a boltba bejönnie, hogy körül sem
néztem miatta! –, és nyilván az a nyanya is gárgyultnak
nézett, hogy egy ismeretlen Dénesre hivatkozva akarok
kedvezményt kérni.
Ismét rám tört a jól ismert „lúzer vagyok" élet érzés,
és ebben a remek hangulatban zarándokoltam el a
plázába, hogy vegyek két labellót. A neonzöld bakancsok
egyre jobban húzták a vállamat, és a síbotokkal is
küzdöttem egy sort a villamoson. Páran hülyének
néztek, de ezt tulajdonképpen már megszoktam, így
nem is rázott meg különösebben a dolog.
Nem úgy az a látvány, ami a plázában fogadott.
Ugyanis amint beküzdöttem magam a létesítménybe,
megpillantottam Nórit és Zalánt, azaz Zét.
Síbakancsostul földbe gyökerezett a lábam, azt
hittem, rémeket látok. Ezek már randiznak is?
Kedélyesen vihorásztak egy sportüzlet kirakatát
bámulva, én pedig elhatároztam, hogy utánajárok, mi ez
az egész. Ha már így alakult, a lelkiismeretem tiszta,
nem követtem őket, nem nyomoztam, nem kavartam,
egyszerűen csak beléjük botlottam. Az csak nem bűn, ha
diszkréten figyelek és levonom a következtetéseket.
Elvégre, ha Nóri tényleg hülyeséget csinál, ikertesói
kötelességem beavatkozni.
Úgy döntöttem, felmegyek az első emeletre, és
onnan, kvázi páholyból figyelem majd, merre mozdul el
a párocska a földszinten. A mozgólépcső felé vettem az
irányt, de közben végig szemmel tartottam őket, nehogy
lemaradjak valamiről.
Már a lépcső aljánál jártam, mikor feltűnt, hogy egy
pasi csóválja a fejét, és hevesen integet. Most mi van?
Nincs kiírva sehol, hogy síbakanccsal a mozgólépcsőre
lépni tilos!
Ööö… de az igen, hogy menetiránnyal szemben
utazni nem tanácsos. Én ugyanis nagy
bámészkodásomban rossz irányban készültem fellépni a
mozgólépcsőre, a pasi erre próbált figyelmeztetni,
sikertelenül, pedig, ha veszem az adást,
megspórolhattam volna egy kínos jelenetet, miszerint a
síbakancsokkal és a botokkal a kezemben dobtam egy
hátast, amint a mozgólépcső visszataszajtott az álló
padlóra. Ááá, cseppet sem volt kínos és feltűnő. Nesze
neked, inkognitóban tesókövetés!
Nóriék, mondjuk, pont nem látták, mit alakítottam,
mert közben beléptek a sportboltba – nem is értettem,
minek strapálom magam a kölcsönzővel meg a
cipekedéssel, ha Nóri magánakcióba kezd Zével… –, de
persze nem maradtam közönség nélkül, páran a
segítségemre siettek, hogy felvakarjanak
sífelszerelésestül a mozgólépcső aljáról. Ja, és a lépcsőt
is leállították miattam, mielőtt tömegszerencsétlenséget
okozok a leszállók lába előtt ücsörögve a cuccaimmal.
Naná, hogy egy full jóképű srác ért oda elsőként, és
húzott fel a földről, így kényszert éreztem, hogy
magyarázatot adjak a helyzetre:
– Gondoltam, kipróbálom a sífelszerelést. A
mozgólépcsőnek majdnem olyan a lejtése, mint a
hegyoldalnak – vigyorogtam bénán, a srácnak, mondjuk,
bejött a poén, mert kacarászott egy sort, az abban a
pillanatban ott termő biztonsági őrnek már kevésbé
tetszett a humorom, ő szúrós szemmel (és gondosan
fésült bajusszal… hm, neki jobban állt, mint a kölcsönzős
nőnek…) mért végig, és ahogy találkozott a tekintetünk,
egyszerre megtörtént a felismerés: mi már találkoztunk
valahol! Hol is, hol is?… Ó, bakker! Hát persze, ő állt őrt
a ruhaboltban, mikor tudtomon kívül kicsempésztem a
zsebemben azt a bugyit.
Láttam rajta, hogy neki is beugrott az emlék, annál is
inkább, mert a szétszórt cuccaimra nézett, majd a
sportboltra, ami az imént nyelte el Nóriékat, így muszáj
volt megmagyaráznom a helyzetet:
– Ezeket a Délinél kölcsönöztem! Becsszó!
– Legyen szíves rendeltetésszerűen használni a
mozgólépcsőt! Ez nem játszótér! – mennydörögte, én
pedig egy pillanatra eltűnődtem, vajon komolyan vette-
e, hogy én a lépcsőn akartam síelni.
Lassan visszaállt a forgalmi rend a kis botlásom után,
de mivel a sícuccokkal a kezemben nem lett volna
szerencsés követnem Nóriékat a sportboltba, inkább
hagytam az egészet a fenébe, megvettem a két labellót,
és füstölögve hazamentem.
Ez az egész Nóri miatt van! Ha nem nekem kellett
volna az ő bütykös lábaira is bakancsot szereznem, ha
nem az én feladatom lett volna, hogy az ő száját is
megóvjam a kicserepesedéstől, egyáltalán, ha nem
hivatkozna folyton énekórákra meg próbákra (miközben
épp a barátja háta mögött randizgat egy irritáló
fazonnal), és intézné a maga dolgait, akkor a mai
bénázásaimnak kb. nyolcvan százalékát megúsztam
volna.
Még akkor is morogtam, mikor Nóri vidáman hazaért.
– Hahó! Na, sikerült sícipőt szerezned?
– A szobádba raktam – mondtam szűkszavúan.
– Uh, kösz! – csicseregte, majd némi matatás után
már hallottam is: – Basszus, más színben nem volt?
Ebben úgy fogok kinézni, mint egy retró papagáj!
– Retró papagáj? Az meg milyen?
– Hát, a neon már nem divat. Vagyis retró. És a
papagájoknak van ilyen ízléstelen színösszeállításuk. Tök
hülyén fog mutatni ez a zöld bakancs a ciklámen
kabátommal.
– Na, te csak ne majrézz a kabátodon, az enyém
narancssárga, szőrös a kapucnija, és simán elnyerhetné
az év legrondább kabátja címet.
– Igazad van, te még cikibb leszel – mosolyogta,
nyomott egy puszit az arcomra (gondolom, ez azt akarta
jelenteni, hogy „kösz, amiért nyakadba vetted a várost
és szereztél nekem bakancsot meg labellót, ja, meg
hogy hülyét csináltál magadból mind a kölcsönzőben,
mind a plázában"), és vidám pakolászásba kezdett.
Én kevésbé vidáman rángattam ki a szekrényemből a
pulóvereket, harisnyákat, cicagatyákat és vastag
zoknikat, és egyedül az okozott izgatott
gyomorremegést, amikor végiggondoltam, hogy négy
napig össze leszek zárva Karesszal. Ha most sem sikerül
beszélnünk egymással, akkor soha.
Indulás!
Csütörtök hajnalban Henrik jött értünk autóval, hogy a
sulihoz vigyen minket felszerelésestül, mert a
síbakancsokkal, sílécekkel és botokkal alaposan
megszenvedtünk volna a BKV-zással.
Én nem sokat aludtam előző éjszaka, egyrészt a
Nóri-Zé téma foglalkoztatott, és azon rágódtam, hogy
hozzam szóba, aztán abban maradtam magammal, hogy
majd a hegyen sort kerítek rá valahogy, másrészt a
gyomorremegésem sem hagyott alább Karesz-ügyben.
Rájöttem, hogy már kezdek megkattanni ettől a
témától. Az egész egy ártatlan szimpatizálással indult,
valami megmagyarázhatatlan rokonszenvvel, amivé a
félelem alakult bennem Karesszal kapcsolatban, miután
az őszi rögtönzött osztálykiránduláson rájöttem, hogy
tök jó fej. Egészen pontosan már Varga esküvőjén
kezdtem sejteni, hogy nem is olyan félelmetes a srác, és
totál megsajnáltam az anyukája miatt. Aztán jött az a
beteglátogatás, amikor felfedeztem, hogy Karesz
tulajdonképpen művészlélek, és elképesztően
tehetséges fotós. Utána ott volt a szalagavatós közös
ténykedésünk az újsággal, azok a portrék a gépen
rólam… amiket azóta sem tudok megfejteni.
Na és akkor jött az, hogy kimentett Halmai előtt,
mikor hátba vágtam a mobilommal, és eljött velem újat
venni, és elhívott hógolyózni… amit jut bebuktam a
miatt a hülye torokgyulladás miatt, és annyit agyaltam
keresztbe-kasul, míg végül belehabarodtam Kareszba.
(Egészen pontosan hét hete és három napja
realizálódott bennem a szitu…)
Úgy éreztem, ez a hirtelen jött sítábor a sors keze.
Itt egyszerűen muszáj lesz történnie valaminek, ha más
nem, én egyenesen rákérdezek Karesznál, hogy
hányadán állunk. Na persze nem úgy, hogy „figyi, nincs
kedved neked is szerelmesnek lenni belém? Mert én
nagyon odavagyok ám érted!", hanem kifaggatom róla,
miért kezdett el feltűnően kerülni. Megbántottam
valamivel, vagy mi történt, ami miatt visszatértünk a
január előtti állapothoz, vagyis a nihilhez, ami odáig
jellemezte a kapcsolatunkat azóta, hogy ismerjük
egymást. A kialvatlanságnak megfelelően kómásan
kapdostam össze a cuccaimat, vetettem magamra egy
gyors pillantást a tükörben, megállapítottam, hogy nem
lettem szebb tegnap óta, copfba kötöttem a hajam,
kivadásztam elöl pár tincset, csak hogy ne legyen
annyira lenyalt a fejem, meghallgattam Nóri papolását
arról, hogy órákra lefoglalom a fürdőszobát, de minek,
amikor azt sem tudom, melyik végén kell fogni a
szemceruzát (ami azért elég nagy túlzás), és ebben a
remek felspanolt hangulatban pattantam be Henrik
autójába, hogy odafuvarozzon a suli elé.
A busz már beparkolt, és javában folyt a pakolászás,
mikor odaértünk. Karesz még nem érkezett meg, bár ő
ugye gyakran késik, úgyhogy nem is számítottam
másra.
Ellenben Dénes a maga teljes kreol szépségében
jelen volt, és nagyképűen támasztotta a buszajtót,
mintha legalábbis ő ásta volna ki két kézzel a
pályarendszert, ahová megyünk. Mikor kikászálódtam
Henrik autójából, és a vállamra csapva a léceket a busz
hasa felé indultam, hogy elhelyezhessem lent a
motyómat, feltolta a napszemüvegét, és vonogatott
kettőt-hármat a szemöldökén.
– Felvirradt a nagy nap – mondta, és szélesen
vigyorgott hozzá.
– Fel – válaszoltam morcosan, miközben igyekeztem
nem fejbe találni senkit a léceimmel.
– Csípem a kabidat – tapogatta meg a narancsárga
pufidzsekim karját, én pedig elhűlve bámultam rá.
– Mondd, neked ízlésficamod van, vagy mi?
– Most miért? Bírom, ha valaki bevállalós és egyedi
cuccai vannak. Magyarán, aki diktálja a divatot.
Hát, ezen muszáj volt elröhögnöm magam. Ha ez a
srác azt hiszi, hogy divatolásból volt a csukáimon kék
zacsi, vagy az ujjközös papucs alatt zokni, netán ezt a
narancssárga izét menőnek találom, akkor pont
összepasszol Timivel: ugyanolyan követhetetlen a
gondolkodásuk.
– Amúgy voltál apám kölcsönzőjében?
– Izé… nem volt rá szükség.
– Kár. Tök egyedi dolgaik vannak. Tetszett volna
neked.
– Bizonyára – bólogattam, és beljebb tuszkoltam a
busz hasába a táskámat és a léceimet.
– Jössz már? – kiabált ki a buszból Nóri. – Foglaltam
magunknak egy jó kis helyet. Ablaknál akarsz ülni, vagy
belül?
Egész meghatódtam, hogy ilyen előzékeny, aztán
elkezdett mocorogni bennem a kisördög: mi van, ha
mégis meglátott tegnap, ahogy a mozgólépcsőn
akcióztam, és most a kedvemben akar járni, nehogy
lebuktassam Levi előtt?… Különben is, nagyon gyanús,
hogy Levi ki sem kísérte Nórit a buszhoz.
Az ablak melletti helyet választottam, szépen
befészkeltem magam, és megpróbáltam nem túl
feltűnően lesni az ajtót, mikor bukkan fel végre Karesz.
Gyakorlatilag az egész csapat együtt volt, Nóri épp a
telefonján babrált, mikor az ablakból megláttam Halmait
közeledni a suli felé. Kárörvendően (oké, bocs, tudom,
nem szép, de ez van…) gondoltam azokra, akik nem
jönnek velünk, és helyette Halmai óráján fognak ülni, és
még egy kis mosolyka is elterült az arcomon, hogy aztán
azon nyomban ijedt megdöbbenéssé változzon. Halmai
ugyanis gyanúsan nagy csomagot cipelt, és…
…és nem a suli bejárata felé vette az irányt, hanem
egyenesen a busz felé tartott.
– Mit keres ő itt?! – ragadtam meg Nóri karját, aki
ijedten pillantott fel a telefonjából, amin épp Levivel
(vagy Zével?… jaj, ugye nem…) SMS-ezett.
– A frászt hozod rám! Mi bajod van?
– Halmai! Mindjárt felszáll a buszra.
– És?
– Mi az, hogy és?! Most komolyan, ő is velünk jön?
– Hát, úgy tűnik – vonta meg a vállát Nóri, és
visszamerült a telefonjába.
– De… nincsenek nála sílécek. Meg botok sem! Akkor
talán csak kaját hoz nekünk, vagy valami ilyesmi…
– Ne reménykedj. Zsuzsi az imént hangoskodta az
egyik kilencedikesnek, hogy egy csomóan kölcsöncuccal
jönnek, amiket Dénes apja szállíttat a helyszínre. Biztos
neki is olyan lesz.
Mikor a töritanárok legrettegettebb példánya
fellépdelt a buszra, igyekeztem minél mélyebbre
süllyedni a székemben, nehogy rögtön az elején
kipécézzen magának, és már a buszutamat is elrontsa.
Ahogy így elbújtam a székemben, oldalt lesve
megpillantottam Karesz nagyijának a Suzukiját. És nem
Margó néni szállt ki a vezető oldali ülésről, hanem
Karesz. Kivadászta a nem túl nagy méretű autóból a
snowboardját, a hátizsákját (hm… a fiúknak négy napra
is elég egy hátizsák, míg én komplett bőrönddel
érkeztem, és Nóri sem aprózta el…), a bakancsát, a
fényképezőgépét, és a busz felé indult. Próbáltam
lesütött szemmel, csak alig-alig felnézve követni az
eseményeket, például azt, ahogy a busz hátuljára sétált
szótlanul, senkinek sem köszönve, és levágta magát az
utolsó előtti dupla ülésre, persze tök egyedül.
Hirtelen megsajnáltam.
Szegény srác. Felépített maga köré valami páncélt,
amitől félelmetes lett, és abszolút antiszociális. Nincs
egy barátja sem. Senki nem ismeri, és nem is akarja
megismerni. Kivéve engem, de az én esetem egy
reménytelen agymenés, ugye. Hjaj..
A busz elindult, és mindenki átadta magát az
utazásnak. Nóri a fülébe dugta a fülhallgatóját és zenét
hallgatott, Szilvi a mellettünk lévő ülésen szundikált
(neki sem jutott pár), Máté és Gergő két A-s fiúval
veszekedett valami autóversenyzős témán, Dénes elől
röhögött Zsuzsival, meglehetősen hangosan, csak hogy
éreztesse, ő itt sokkal előkelőbb pozícióban van a
többieknél, lévén az ő apja szervezte a tábort, a
kisebbek a telefonjukon matattak, a tizenkettedikesek
tanultak (szegények…), Karesz az ablakon bámult kifelé,
én pedig olvastam. Pontosabban úgy tettem, mint aki
olvas, mert valójában a többieket figyeltem, és azon
töprengtem, vajon milyen lesz ez a pár nap. Voltam már
kórusos utazáson, osztálykiránduláson is többször, de
így, abszolút vegyes összetételű sulis társasággal még
sosem utaztam. Lehet, hogy kicsit összébb rázódik a
csapat, és nem lesznek ekkora falak az egyes osztályok
és az évfolyamok között? Lehet, hogy új barátságok
szövődnek, esetleg új szerelmek?… Négy nap alatt bármi
megtörténhet! És valahol az egészet az újság indította
el… ha nem kezdem el a régi suliújság számait
böngészni, ha nem határozom el, hogy fel kellene
éleszteni a hagyományt, ha nem lennék a Mi újság? új
generációjának a főszerkesztője, talán most nem ülnék
itt. És ha visszaszedegetem a történet szálait,
tulajdonképpen Timinek köszönhetem a dolgot, aki
belezúgott Mr. Szépbe, hiszen miatta mentünk be aznap
a könyvtárba, amikor belebotlottam az újság régi
évfolyamaiba.
Hű… tök érdekes összefüggések derülnek ki, ha az
ember így visszafejtegeti egy történés előzményeit. És
nem utolsósorban jó játék…
A buszút amúgy viszonylag eseménytelenül telt,
hacsak nem számítjuk „eseménynek" azt a rövid
veszekedést, amit Mátéék csaptak két kilencedikes
sráccal, akik valamilyen rockzenei CD-t rakattak be a
sofőrrel. A mi „tüc-tüc" srácaink persze rendesen
kiakadtak ezen a „förtelmes zajon" – ami szerintem
amúgy tök király volt, de mindegy –, és a vége az lett,
hogy Gumitalp betiltotta a kollektív CD-hallgatást. Vicces
volt, hogy így fegyelmez pár majdnem nagykorút…
mondjuk, tényleg gyerekesen viselkedtek, ez is tény.
Halmait nem izgatta a veszekedés, ő öregurasan
szotyolázott az első ülésen, a héjakat persze gondosan
kis zacsiba gyűjtve. Elképzeltem, hogy fog mutatni
sídzsekiben és sítalpakon… Halmai a hegyek réme!
Csúcs! Majd megkérem Kareszt, hogy csináljon róla
valami kompromittáló fotót, és berakjuk az újságba.
Kivéve, ha leteszi a nagyesküt, hogy többé tutira nem
fog szívatni. Na ja. A tervvel csak annyi a gond, hogy
per pillanat nem vagyunk beszélő viszonyban Karesszal,
gőzöm sincs, miért. És Halmai sem az az esküdözős
fajta… Zsarolás ugrott.
Nagyjából négy és fél óra alatt megérkeztünk
Ausztriába, a szállásunkhoz, ami egyenesen a
pályarendszer aljában helyezkedett el. Már ahogy
kiléptünk a buszból, megcsapott a hegyek jellegzetes
hideg, friss illata, és átjárt az izgalom. Olyan nagyon
régen síeltem már! Bármennyire is utálom Dénest, ott és
akkor picit mégis hálás voltam neki, amiért ezt az
egészet megszervezte, és ezzel lehetővé tette, hogy
annyi év után újra sípályán lehessek.
Hirtelen szentimentális hangulat járt át. Ahogy
felnéztem a kis bárányfelhő sipkát viselő hegycsúcsra,
éreztem, hogy sorsdöntő pár nap vár rám.
Hóeke, cetli
és juhúúú
A szállásunk pazar volt. Hatfős szobákat kaptunk,
mindegyikben három emeletes ággyal és egy
fürdőszobával.
Szilvi, Nóri és én három tizedikes lánnyal kerültünk
össze, mivel az A-soknál pont volt hat lány, így ők
természetesen együtt maradtak. Én egy alsó ágyat
választottam – igen, igen, a számtalan parám mellé
társul egy kis tériszony is… ami érdekes módon a
hegyekre és a síliftekre nem terjed ki, de egy emeletes
ágy már gondot okoz… ez vagyok én! –, Nóri pedig a
fölöttem lévőre cuccolt, Szilvi mellé. Karesz, Máté és
Gergő a folyosón átellenben szemben foglaltak el egy
hatfős szobát, a két tizenkettedikes sráccal.
Fél óránk volt, hogy kipakoljunk és átöltözzünk.
– Hova tetted a naptejet? – kérdezte Nóri, miután
föltúrta a táskáját, és az enyémbe is készült belemászni.
– Én sehova.
– Mi az, hogy sehova?! Nem hoztál naptejet?
– Miért nekem kell gondolnom mindenre? Vettem
labellót, ahogy kérted, de naptejről nem volt szó.
– Emlékszel, hogy leégett a füled legutóbb? A hegyen
alapfelszerelés a naptej. Igazán tudhatnád!
– Te pedig igazán megerőltethetnéd magad, és egy-
két dolgot elintézhetnél ahelyett, hogy minden feladatot
rám hárítasz.
– Már bocs, de tudod, milyen elfoglalt vagyok! Nincs
egy szabad délutánom se! Énekórák, próbák..
– Randik… – tettem hozzá olyan hangsúllyal, amivel
egyből sikerült kihúznom a gyufát.
– Most tehetek én arról, hogy nekem van fiúm,
neked meg nincs?
– Egész idő alatt ezt fogjátok csinálni? – szólt közbe
Szilvi, még épp időben, mert már épp ott tartottam,
hogy nekiesem Nórinak, és közlöm vele, hogy tudok a
Zével való randijárói is. – Inkább igyekezzetek, mert tíz
perc múlva lent kell lennünk a földszinten.
A három tizedikes szótlanul nézte a jelenetünket,
nyilván azon gondolkodtak, hogy viselkedhetünk ilyen
gyerekesen tizenegyedikes létünkre.
Morcosan rángattam magamra a felszerelésemet: a
harisnyanacit, a cicanacit, a vékony zoknit és a vastag
zoknit, a derékmelegítőt, a betűrhető kombinét, a
hosszú ujjú felsőt, a vékony pulcsit, majd a vastagot,
végül a kantáros sínadrágot, és a nyakam köré tekertem
a vékonyabbik sálamat. A narancssárga pufidzsekit
kézbe vettem, belegyömöszöltem az ujjába a vastag
sálat, a fülvédős sapit, a zsebébe tömködtem a
kesztyűmet, mind a két párat, vagyis a vékony kötöttet
és a vastag orkán anyagút, a fejemre húztam a
síszemüvegem, beleerőltettem a dupla zoknis lábaimat a
bakancsomba, és már kész is voltam. Csupán nyolc és
fél percembe telt az öltözködés. Szuper! Maradt még
pont másfél, hogy szumóbirkózónak öltözve leérjek a
közös helyiségbe.
Meglepve láttam, hogy a többiek kissé lazábban
vették a felszerelés témát, nyilván a szikrázó
napsütésben bíztak. Na persze, szépen süt a nap, de az
ilyenkor csalóka: a hegyen azért jóval hidegebb van,
mint a városban, még napsütés esetén is. Mindegy, ők
tudják.
– Látom, teljes a csapat – dörzsölte meg a kezét
széles vigyor közepette egy középkorú, deresedő hajú,
de korához képest kifejezetten jóképű pasi. Feltűnően
kreol bőre volt, és még feltűnőbben kék szemei. Pont,
mint Dénesnek.
– Misi vagyok, a síoktatótok. Aki Misi bácsizni mer,
azt nem tanítom meg síelni, és fent hagyom a hegy
tetején, ígérem – poénkodott idősebbik Mr. Szép, mire a
többiek illedelmesen kacarászni kezdtek, én meg
éreztem, hogy ez a forma semmivel nem lesz
szimpatikusabb nekem, mint a fia. Nem bírom az ilyen
irritáló fazonokat. – Első kérdésem: ki az, aki még soha
nem síelt?
Erre páran feltették a kezüket, köztük Halmai. Ööö…
most komolyan, azért jött el, hogy engem felügyeljen?!
Nem akadt a tanáriban senki, aki tud is síelni, és vállalta
volna a kísérő tanár szerepét Gumitalp mellett?!
– Oké, akkor ma a tiétek vagyok. Megtanuljuk az
alapokat. Mindenekelőtt a hóekét. Holnapra úgy fogtok
siklani a kék pályákon, hogy magatok is meglepődtök!
Aztán a tábor többi napján megnézem a haladókat, és
fejlesztjük az ő tudásukat is. Ma nekik szabad
foglalkozás lesz Seress tanár úr felügyelete mellett. Itt
vannak a névre szóló síbérletek, a fiam segít kiosztani
őket!
Dénes pedig már pattant is – full menő szerelésben,
természetesen… az én ronda narancssárga dzsekim úgy
nézett ki mellette, mint amit egy retró turkálóból… izé…
dobtak ki a kukába, mert már ott is cikin mutatott –,
hogy elvegye az apukájától a bérleteket, és harsányan
olvasni kezdte a neveket. Mikor az enyémhez ért,
megtornáztatta a vakítóan kék szemei fölött ívelő
szemöldökét, és behízelgően mondta:
– Dóóóóraaaaa!
Odaléptem hozzá, igyekeztem rá sem nézve kikapni
a kezéből a kis kártyát, de ő nem engedte ki az ujjai
közül, így kicsit huzavonáztunk rajta. Tök vicces,
tényleg!
– Na, jössz velem a feketére? – kérdezte lazán.
– Ó, hogyne! Előremegyek, majd ott megvárlak! –
válaszoltam, és úgy tűnt, nem esett le neki a rejtett
irónia. Valószínűleg azt sem tudja, mi az…
A busz oldalának már neki voltak támasztva a lécek
és a botok, mindenki kiválaszthatta közülük a sajátját.
Mikor odaértem, Karesz a snowboardját ölelgetve
várakozott, a nyakában ott lógott a fényképezőgépe.
– Mi megyünk a kezdőkkel, nem? – kérdezte, amitől
egyszerre totál zavarba jöttem. Karesz hozzám szólt!
Ráadásul azt mondta, „mi". Vagyis velem akar síelni!! És
ezt olyan természetességgel mondta, hogy… elájulok!!
Válasz helyett csak hülyén rávigyorogtam, mire ő
folytatta:
– Az újságban jól mutatna pár kép a kezdők
tanulásáról, te pedig írhatnál róluk. Elvégre, ez a tábor
lényege.
– Hát persze, hogyne! Jó ötlet! – mondtam, és
közben magamban morogtam egy sort azon, hogy
bezzeg Nóri síelgethet kedvére, én pedig kénytelen
leszek a kezdőkkel totojázni. És még csak Karesz mellett
sem ácsingózhatok, mert egy jó újságíró beleveti magát
a szituációba, vagyis nekem is kutya kötelességem
újratanulni a hóekét. Királyság…
Így is lett. Míg a haladók szétszéledtek a hegyen, én
Karesszal, Misi bácsival (haha…) és a kezdőkkel
kiballagtam a bébipályára. Karesz elhelyezkedett a lejtő
(aha… tök sík terep, kábé kétfokos lejtéssel…) aljában,
én pedig beálltam a sor végére.
Misi bá bőszen magyarázott, míg mi, többiek bőszen
roggyantgattuk a térdeinket, hogy felvegyük a hóeke
alapállását. Az, mondjuk, elég röhejes látvány volt,
ahogy Halmai kantáros anorákban, bojtos sipkával a
fején gyakorolta a hóekét, hát még amikor elvesztette
az egyensúlyát, és oldalra dőlt, mint egy krumpliszsák.
Igyekeztem nem harsányan felröhögni, de köztünk
legyen szólva, nehezemre esett visszafojtani…
Karesz kattintgatott, a kezdők tíz perc alatt
megtették az első kanyarjukat –, itt dőlt ki másodszor a
sorból a jó öreg Halmai –, én pedig szörnyen zavaró
viszketést kezdtem érezni a hátsóm tájékán. Mivel volt
rajtam vagy négyrétegnyi gönc, nem tudtam
megvakarni a szóban forgó részt, de még csak
megmondani sem egészen pontosan, honnan jön ez az
elviselhetetlen szúró izé, viszont az nyilvánvaló volt,
hogy meg kell szabadulnom tőle, különben menten
megveszek.
Első körben megpróbálkoztam egy diszkrét
fenékriszálással, hátha arrébb mozdul az a ruhadarab,
illetve a rajta maradt cédula, de nem jártam sikerrel.
Gondoltam, egy határozott előredőlés hatásosabb lehet,
így aztán előrenyújtottam a felső testemet, és…
– A narancssárga kabátos nem jól csinálja! –
harsogta a sor elejéről Misi bá, mire mindenki felém
fordult. Nem volt ciki, á, dehogy! – A hóeke lényege a
térdrogyasztás, nem az előredőlés! Ez nem művészi
torna, hanem síelés! Volt már szerencséje tappancsos
vécéhez?
– I… igen… – dadogtam, bár fogalmam sem volt,
hogy jön ez ide.
– No! Akkor idézze szépen vissza magában az
emléket, ahogy letolt gatyával egyensúlyozik a kis luk
fölött. Az a megfelelő pozíció a hóekéhez! Egy-kettő,
hadd lássam!
Erre felment bennem a pumpa. Ez az undok Misi bá
le sem tagadhatná a fiát. Ugyanolyan idegesítő alak!
Még hogy így kioktat meg leéget mindenki, főleg Karesz
előtt!… Felhúztam az orrom, és jó hangosan
válaszoltam:
– Én tudok síelni, csak az újság miatt álltam be a
sorba. Én vagyok a Mi újság? főszerkesztője.
– Á, vagy úgy! Szóval az újságíró kislányhoz van
szerencsém! Örvendek! – mosolyogta túlontúl
édeskésen… vajon mit mesélt neki Dénes rólam?! – Há,
ezért utálom, amikor valaki nem nálam tanulja az
alapokat. Elsajátítanak ilyen rémes technikákat, aztán
csodálkoznak, hogy nem tudnak rendesen síelni!
Na, itt betelt a pohár. Semmi kedvem nem volt
tovább hallgatni Misi bá szenyózását, különösen, hogy
totál félreértette a helyzetet, és különösen, hogy az a
szúró kis izé egyre jobban böködte a fenekemet.
Tudtam, hogy muszáj lesz kivágnom onnan azt a
vackot, és azt is tudtam, hogy erre egyedül képtelen
leszek. De mégsem kérhettem meg Kareszt, esetleg
Halmait, hogy kísérjen el a vécére és segítsen
megszabadítani az irritáló cetlitől.
És akkor pár méterrel feljebb megpillantottam két
neonzöld kis foltot, ami hamarosan két neonzöld
bakanccsá fejlődött. Heuréka! Ez Nóri!
És valóban, Nóri fékezett le mellettem, direkt úgy
farolva, hogy beterítsen némi porhóval.
– Na cső! Hogy megy a hóeke? – vigyorogta, és
rátámaszkodott a botjaira.
– Hú, állati klasszul! Kipróbálod?
– Ja, nem azért jöttem. Idáig Mátéval és Gergővel
csúsztam, de ők elmentek a fekete pályára, én meg,
gondoltam, inkább megnézlek. Ha kiújságíróskodtad
magad, jöhetnél velem, találtam egy tök jó kék pályát!
– Oké, de előbb el kell jönnöd velem a mosdóba.
– Ne már! Tartsd vissza!
– Másról van szó! Van nálad bicska?
– Bicska?! Minek az neked? Szalonnázgatni támadt
kedved a retyóban?
– Haha! Hülye! Egy szúrós cédula… istentelenul böki
a fenekemet. Muszáj megszabadítanod tőle.
Nóri válasz helyett kiröhögött, de azért, miután
kimulatta magát, nem hagyott cserben. Elkísért a
mellékesbe, sőt előtte a recepción kért egy ollót is. Ilyen
egy talpraesett ikertesó!
– Bakker, kígyózó sorok állnak a nőinél! Mire bejutok,
megőrülök ettől a szúrástól!
– Hát menjünk be a férfimosdóba. Itt egy lélek sincs
– nyitott be Nóri a szomszédos helyiségbe, bennem
pedig felidéződött egy pár éves rossz emlék a szegedi
színházról, de miután ez tényleg vészhelyzet volt, nem
finnyáskodhattam.
Mindketten benyomultunk egy szűk kis fülkébe, én
pedig nekiálltam vetkőzni.
Letekertem a vastag sálat, mert állati melegem volt.
Aztán nekiestem a kabátom cipzárjának… ami meg sem
mozdult.
– Mi a fene… – rángattam, de hiába.
– Hagyd, majd én – lökte arrébb a kezemet Nóri, de
ő sem tudta jobb belátásra bírni a cipzárt. Beragadt.
– Ó, banyek, hiszen ennek a szerencsétlen kabátnak
rossz a cipzárja! Egyszer már megjártam vele, csak
elfelejtettem!
– Mikor volt rajtad ez a kabát?
– Ööö… hagyjuk – legyintettem, mert nem akartam
beavatni őt abba a bizonyos gangnam style-os
ugrabugrálós sztoriba, amikor vágyölő harisnyában, skót
szoknyában, úszószemüvegben beleragadtam ebbe az
ocsmányságba…
– Akkor fogd meg, én meg benyúlok alá – jelentette
ki Nóri, és hozzá is látott, hogy a rétegeim alatt
megtalálja a genya kis cédulát. Most örültem csak
igazán a felbukkanásának. Ugyanez a mutatvány
Karesszal, ne adj' isten Halmaival… – Egyáltalán, mi a
fenének öltöztél be ennyire?
– Tudod, milyen fázós vagyok!
– Az oké, de március van és ragyogó napsütés.
– A napsütés csalóka – mondtam sértődötten, de
azért volt némi igazság Nóri szavaiban, mert a rétegek
alatt már ömlött rólam a víz.
A tesóm a sígatya alatt matatva megragadta a
cicanadrágom szélét.
– Na? Elmúlt a szúrás?
– Nem…
– Akkor biztos a harisnya… Na? Most?
– Neeem – feleltem kétségbeesetten, mert még
mindig éreztem a szúrást.
– Akkor csak a bugyid lehet a ludas.
Gyorsan végigpörgettem az emlékeimet a reggelről,
hogy mégis melyik bugyit rángattam ma magamra,
aminek hirtelen ennyire szúrós lett a cédulája. Hm… A
tulipánosat. De hát az idáig kényelmes volt!
– Most? – kérdezte Nóri, és egyszerre megszűnt a
viszketés.
– Hála az égnek! Csúcs vagy!
– Várj, még ki kell vágni. Ne ficánkolj már!
zsörtölődött Nóri, de hát nehéz nem ficánkolni, ha az
ember hátsójánál épp egy hideg ollóval matatnak. –
Nnnna, kész vagy! Ez volt a ludas – lebegtetett meg az
orrom előtt egy kábé kétcentis kis anyagdarabot. Őrület,
micsoda kínszenvedést képes okozni egy ekkora kis izé!
Örömmámorban úszva visszatekertem magamra a
sálamat, és Nóri kinyitotta az ajtót.
Ki más álldogált volna türelmesen az ajtó előtt, mint
maga Halmai tanár úr. Mikor meglátta, hogy mi ketten
nyomulunk ki a kis helyiségből, megcsóválta a fejét.
– Magának elég különös mániái vannak. Zárak,
férfivécék…
– Hát, én már csak ilyen vagyok… – hagytam rá az
öregre, higgyen csak rólam, amit akar. Még ő sem tudja
elrontani a kedvemet. Végre megszabadultam a
szúrástól, és mehetek síelni! Juhúú!
Ketten a síliftben
A fogadás
A hazaút
Utálatos hétfő
Az új tördelő
Szia, Andris!
Talán emlékszel rám, Lilla barátnője vagyok. Korábban
már váltottunk pár üzenetet…
Ne haragudj, hogy megint rád török a semmiből, de
egy kis segítséget szeretnék kérni tőled.
Lilla mesélte, hogy annak idején érdekeltek a
számítógépes tördelői programok. Nos… A sulinkban van
egy iskolaújság, amit én élesztettem újjá, és úgy
alakult, hogy most kénytelen vagyok új tördelőt keresni.
Nem lenne kedved esetleg beszállni?…
A lap a tervek szerint havonta jelenik meg, tizenhat
oldalban, vannak benne színes képek is bőven, meg
riportok, interjúk, érdekességek, keresztrejtvény…
Ha gondolod, küldenék egy cikket pár képpel, meg
lefotózok egy régi számot, hogy lásd, milyen volt a
„dizájn" a lap őskorában. Jó lenne, ha nyomokban
emlékeztetne rá a mostani is.
Na, mit szólsz hozzá?
Várom a válaszod,
Dóri
Alig küldtem el az e-mailt, Andris máris válaszolt.
Nem is mertem remélni, hogy ilyen gyors lesz, azt meg
pláne nem, hogy ilyen lelkes:
Szia, Dóri!
Persze hogy emlékszem rád! Hogy vagy?
Nagyon is lenne kedvem a tördeléshez, legalább
élesben kipróbálhatnám magam!
Köszi, hogy rám gondoltál! Küldd, amikor csak tudod!
Andris
A tizenhetedik
Szia, Dóri!
Nagyon boldog tizenhetedik szülinapot kívánok!
Remélem, jól vagy, rég beszéltünk. Felém minden
rendben, az egyetemen zajlik az élet, nem unatkozom.
Szerveződik egy új banda is, jó lenne, ha összejönne,
rég gitároztam csapatban, és már eléggé hiányzik. Veled
mi újság? Zenélsz valahol? Írás? Nóri jól van?
Ha lesz időd, kedved, írj pár sort, kíváncsi vagyok
rád!
Puszi:
A.
A megbeszélés
Régen éreztem magam annyira rettenetesen a
bőrömben, mint másnap reggel.
A szemeim égtek a bőgéstől és a kialvatlanságtól, a
fejem sajgott, a szívem pedig… nos, az fájt a legjobban.
De nem tehettem meg, hogy visszafekszem az
ágyba, és átalszom a napot, már csak azért sem, mert
fontos, sőt sorsdöntő feladat várt rám a hatodik óra
utáni szünetben.
Természetesen Nórival külön indultunk a suliba. Az
igazat megvallva egymásra sem néztünk, minden
erőnkkel igyekeztünk kitérni a másik útjából, hogy még
véletlenül se kelljen szót váltanunk.
Anya döbbenten figyelt minket, párszor rá is
kérdezett:
– Hát belétek mi ütött?
De miután egyikünk sem válaszolt, nem faggatott
tovább. Nyilván úgy gondolta, valami csekélységen
összekaptunk, de majd csak kibékülünk ahogy mindig,
jobb, ha nem szítja tovább a feszültséget a
kérdezősködéssel, mert a végén még elkésünk a suliból.
Csakhogy anya tévedett. Ez a düh nem fog elmúlni
soha. Végeztem Nórival!
Én indultam el előbb, szabályosan rohantam hogy
elérjem a buszt, ami vagy negyedórával előbb jött, mint
a szokásos járatunk. Most az egyszer nem érdekelt,
hogy rám izzad a kabát a futástól, hogy kócos a hajam,
hogy nulla smink van a képemen – mindez nem
számított. A külsőm pont olyan pocsék volt, mint a
hangulatom.
Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy vészeltem
át a napot. Rettenetesen fáradt voltam, csak halvány
foszlányok maradtak meg: például hogy Kareszra
egyszer sem néztem rá – nem azért, mert nem akartam,
hogy lássa, milyen bénán festek, hanem mert valahol rá
is haragudtam… ha valaha fontos voltam neki, nem
kellett volna Nórira hallgatnia! –, hogy Timi kicsit
megrökönyödött a látványomon, de a büszkesége nem
engedte, hogy rákérdezzen, mi bajom van, vagy hogy
Nóri végigbőgte csaknem az összes órát, irodalom
közepén még ki is rohant a teremből. Nem sajnáltam.
Megérdemli.
Hatodik óra végére aztán összeszedtem az összes
energiámat, felszegtem a fejem, és úgy ültem le az
ebédlőben a szerkesztőség tagjai mellé, mint egy igazi,
határozott főnök.
– Elérkezett az utolsó hét – kezdtem bele a
mondandómba, de csúnyán reszelt a hangom, úgy
látszik, kiszáradt a torkom a sok bőgéstől, na és mert
ezen a napon még egyáltalán nem beszéltem senkivel.
Krákogtam hát egyet-kettőt, és úgy folytattam: –
Szeretném látni a témákat, hogy ki hol tart, jövő hét
elejére el kell készülnünk a cikkekkel. Csilla! Mi a helyzet
a régi szerkesztőkkel? Sikerült utolérned őket?
– I… igen – dadogta Csilla, és feljebb tolta az orrán a
szemüvegét. – Selmeczi tanár úr segített…
Itt egy halvány mosoly futott át az arcomon. Hát
persze. Hiszen Laci akkortájt járt ide a gimibe, mikor a
Mi újság? hőskora volt. Szégyen, hogy ez idáig nem is
jutott eszembe…
– A… tanár úr ismerősei a Facebookon az egykori
szerkesztők. Úgyhogy rá hivatkozva felvettem velük a
kapcsolatot, és… a lényeg, hogy már kész is van az
interjú!
– Tényleg? Ez remek! Köszönöm, Csilla, nagyon
ügyes vagy! Átküldöd még ma, hogy el tudjam olvasni?
– Persze – vörösödött el Csilla a dicséretemtől. Fura,
hogy csak két évvel fiatalabb nálam, de látszólag felnéz
rám, és sokat jelent neki, mit gondolok róla. Hm…
érdekes érzés valakinek a „főnökének" lenni, még ha
csak egy iskolaújságról van is szó.
– Anikó? Sulipletykák?
– Tök jól állok! – csavargatta meg az egyik, arcába
lógó göndör hajtincsét. – A Valentin-napi üzenetek
például már önmagukban fenséges csemegék! Ott volt
az a béna kis versike valami lételemről. Emlékeztek? –
nevette el magát, és végignézett a csapaton. – Na, azt
elkértem a sulirádiósoktól, hogy szó szerint idézhessük.
– Az a vers nem fog bekerülni a lapba! – mondtam
határozottan.
– De most miért? Nyilván mind tudjuk, hogy béna, de
pont az lenne a lényeg, hogy röhögjenek rajta. Ez a
pletykarovat lényege, nem?
– Nem az a lényege, hogy megbántsunk vele
másokat. Egyetértek Dórival, azt a verset felejtsétek el –
szólt közbe Karesz, én meg totál leblokkoltam. Arra
aztán tényleg nem számítottam, hogy ő fog Timi
védelmére kelni. Anikó viszont nem értett a szóból:
– Ne legyetek már ilyen kis álszentek! Az a vers volt
a hónap szenzációja!
– Felejtsd el! – emelte fel a hangját Karesz, mire
Anikó cöcögött egy sort, majd teátrálisan nagy
mozdulattal kihúzta a papírjából Timi versikéjét.
– Oké. Akkor marad a sítábor. Állítólag Halmai hülyét
csinált magából, meg… te is, Karesz.
– A táborról én írok beszámolót – vetettem közbe,
mielőtt Karesz olyat mond, hogy maga is megbánja –,
ha lelőjük a poént a pletykarovatban, nem lesz értelme
a riportnak. Találj más pletykákat!
– Teljesen ellehetetlenítitek a rovatomat! – puffogott
Anikó. – Miért kell mindent megvétózni? Ha a
legjobbakat kihúzzátok, olyan semmiségek maradnak,
mint hogy állítólag Gumitalpnak a nyáron gyereke fog
születni, meg hogy a Havas Ágota és a Pintér Jani
összejöttek a Valentin-napi bulin.
– Na! Ezek pont jók lesznek! – biztattam, de Anikó
még mindig cöcögött.
– Mondjuk, a holnapi bulin még lehetnek szaftos
sztorik, amikről írhatnánk – vonta meg a vállát.
– Nagyszerű! Akkor menj el és szimatolj!
– Az a baj, hogy én holnap nem leszek. Vidékre
utazunk a rokonokhoz, és a szüleim kivesznek holnapra.
Nem mennél el helyettem? – kérdezte Anikó, nekem
pedig a nyelvemen volt, hogy kiosztom, amiért annyira
nem volt képes, hogy jó témákat hozzon, aztán az
egyetlen jó ötletét is lepasszolja, de mivel az idő
szorított, rábólintottam, hogy elmegyek helyette
„szimatolni". Pedig aztán úgy hiányzott ez a buli, mint
púp a hátamra…
– Barbi, te találtál rejtőzködő tehetséget?
– De még mennyire! – húzta ki magát Barbi, a
valószínűtlenül világoskék szemei pedig izgatott
csillogásba kezdtek. – Képzeljétek, az egyik kilencedik
B-s lányról kiderült, hogy profi szinten tollaslabdázik.
– Nem is tudtam, hogy a tollast lehet máshogy is
űzni, mint hobbi szinten…
– Pedig lehet! A csaj évek óta jár tollasedzésekre, és
egy csomó versenyen is volt már, ahol tök jó
eredményeket ért el. Hétfőre beszéltünk meg egy
találkát, ahol majd bővebben mesél erről az egészről.
Ja, tényleg, Karesz, akartalak is kérdezni, ráérsz-e
hétfőn hatodik óra után. Csinálhatnál pár fotót a csajról!
– Persze, majd mondd, hogy hol lesztek, és
odamegyek a gépemmel – bólogatott Karesz, nekem
pedig kisebb szívfacsarásom támadt. Mit nem adtam
volna érte, ha én vagyok az a kilencedikes lány, vagy
akár Barbi, akivel Karesz épp most beszélt meg egy
randit hétfőre. Oké, nem randit, de akkor is… Aztán
rádöbbentem, hogy amit Karesz fronton művelek, az
már nem normális. Hogy veszíthettem el ennyire a józan
eszemet miatta?
– Tomi! Keresztrejtvény? – váltottam gyorsan témát,
még mielőtt beleveszek a Karesz-mámorba. Szegény
srác meg úgy megijedt, hogy hirtelen az összes papírját
szanaszét szórta. Ezen Dénes felvihogott, én meg
legszívesebben bokán rúgtam volna. Mármint Dénest,
nem Tomit, természetesen.
– Megcsináltam… ki is próbáltattam a bátyámmal,
meg az apukámmal, és még a nagymamám is
megcsinálta. Jó lett!
– Ha a nagyi mondja – vihogott ismét Dénes, én
pedig újra erős késztetést éreztem, hogy lóduljon felé
egyet a lábam. De visszafogtam magam, még egy pár
percig.
– Jó, akkor összegezzük a dolgokat. Csilla cikkét
hétvégén átnézem, Anikó helyett holnap próbálok
gyűjteni még pár olyan pletykát, ami senki számára nem
bántó, Barbi és… Karesz hétfőn megcsinálják az interjút
a tollasozó lánnyal, én a hétvégén megírom a sítáboros
beszámolót. Tényleg… Karesz… jók lettek a fotók? –
kérdeztem, és közben a torkomban dobogott a szívem.
Még jó, hogy garbó volt rajtam, és talán némileg
tompította a lüktetés látványát…
– Egész jók. Átküldöm a retusáltakat a tördelőnek –
közben rá sem pillantott Dénesre –, és majd beválogatja
a cikked mellé, amik beférnek – válaszolta Karesz, én
pedig csalódottan omlottam össze. Valahol titkon arra
számítottam, hogy majd ezen is dolgozhatunk együtt,
mint a szalagavató után… de egyértelmű, hogy Karesz
nem akar velem kettesben maradni. Nóri végzetesen
elszúrta nekem. Basszus…
– Oké… ha szerinted így jó lesz… – dadogtam
megsemmisülten, de igyekeztem nem kimutatni,
mennyire rosszulesik, amiért így lepattintott. – És
akkor… lesz még az újságban egy pályázat is, ezúttal
„mém" kategóriában. Vicces képeket várunk, amikből az
olvasók választhatják ki a legfrappánsabbat. A nyertest
bemutatjuk a következő lapszámban, Anikó ezt az
interjút csinálhatnád majd te. Azt hiszem, ennyi. Azaz –
vettem egy mély levegőt és nyeltem egy nagyot, mielőtt
folytattam. – Van még valami. Dénes!
– Hm? – fordította felém a fejét, erőltetetten,
mondhatnám, lesajnálóan vigyorogva.
– Úgy döntöttem, a továbbiakban nem te leszel a Mi
újság? tördelője.
– Mi van? – egyenesedett fel Dénes a hanyag
tartásából, és éreztem, hogy egyszerre minden szempár
rám szegeződik. Még Karesz is érdeklődve figyelt.
– Jól hallottad. Ki vagy rúgva.
– Hah! Jó vicc! Te engem nem rúghatsz ki.
– De igen. Én vagyok az újság kitalálója, én döntöm
el, kivel tudok együtt dolgozni és kivel nem. Veled nem
tudok és nem is akarok.
– Azért ehhez Tímárnak is lesz egy-két szava. Ő kért
fel a feladatra, csak ő távolíttathat el.
– Egészen pontosan ő javasolt nekem téged, én
pedig beleegyeztem. De felhatalmazást kaptam arra is,
hogy én irányítsam a lapot. Pontosabban én és Karesz –
néztem most Kareszra kérdőn. – Neked… van kifogásod
Dénes elküldése ellen?
– Nincs – válaszolta Karesz, és a hangjában
egyszerre csengett döbbenet és némi elismerés, amiért
ilyen karakánul eltávolítom a nemkívánatos személyt.
– És megmondanád, hogy akkor ezt a sok szép
zagyvaságot, amit kitaláltál, ki fogja képileg
megvalósítani a jövő hét végéig? – könyökölt kihívóan
az asztalra Dénes.
– Ó – mondtam, majd előkotortam a táskámból
Andris kinyomtatott próbamunkáját, és kiosztottam a
többieknek.
– Hűha! De menőőőő! – ámuldozott Anikó, és a
többiek is szájtátva nézték Andris ötletes minta oldalát.
– Ezt ki csinálta? – kérdezte Karesz, őszinte
elismeréssel az arcán.
– Egy jó barátom. Nem a suliba jár. Nevezzük külsős
tördelőnek. Remélem, senkinek nincs ellene kifogása.
– Viccelsz? Még ma köss össze vele, ez a srác úgy
meg fogja tudni csinálni a keresztrejtvényemet, hogy…
aztaaaa! – lelkendezett Tomi.
– Ahogy a főszerkesztő asszony óhatja! – rúgta hátra
a székét dühösen Dénes. – Ja! – tartotta fel a
mutatóujját, mielőtt hátat fordított volna. – Kiss Gergő
üzeni, hogy a netes szavazás alapján a hónap tanára
Halmai lett. Jó szórakozást! – kacsintott rám, és elhúzta
a csíkot.
Bakker, nagy dühöngésemben erről el is
felejtkeztem… Hiszen a hónap tanára az én témám… De
hogy lehetett pont Halmait megválasztani?!?
Barbi, mintha csak hallotta volna a gondolataimat,
megválaszolta a kérdést:
– Na igen, az a YouTube-videó elég állat! Tegnap
este tették fel, de pillanatok alatt körbement a
Facebookon. Mondjuk, te is jól nyomod, Karesz –
mosolygott Kareszra a vakítóan kék szemeivel, Karesz
pedig csak megvonta a vállát.
Hogy lehet, hogy én nem láttam ezeket a videókat?!?
Ja, már tudom… tegnap este egész mással voltam
elfoglalva. Épp intenzíven utáltam Nórit, és még
intenzívebben sajnáltam magam.
Ma este sem lesz ez másképp… csak most a Karesz-
vonal mellett azon is kesereghetek, hogy el kell mennem
holnap abba a buliba, amihez fikarcnyi kedvem sincs, na
meg hogy össze kell hoznom egy interjút Halmaival.
Brrrrrrr!!!
Timi
Másnap, vallomással
fűszerezve
A Halmai-interjú
Az első számon
innen és túl
Véletlen találkozás
A szobrásznál
A bombariadó
Drága Lilla!
Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára hosszú levelet
írtam neked… azt, amiben bevallottam a Karesz iránti
szerelmetet, ami végül viszonzásra talált.
Mint a rövid chateléseinkből tudod, rengeteg dolog
történt az elmúlt hónapokban. Véget ért a tanév, az
osztálytársaink lassan hozzászoktak a tényhez, hogy
eggyel több szerelmespár van, mi pedig minden napját,
minden percét élveztük a suliba járásnak, egymás
közelségének. Halmai sajátos módon vette tudomásul,
hogy egy pár vagyunk Karesszal: figyelmeztette a fiát,
hogy jó lesz, ha vigyáz velem, mert „csalfa vagyok”,
Ákos pedig SMS-ben gratulált a szerelmi életemben
történt fejleményhez.
Levi április közepén felhívta Nórit, és egy hosszú
tisztázó beszélgetést követően adtak még egy esélyt a
kapcsolatuknak. Jól tették, mert azóta is odáig vannak
egymásért! Zé visszament Rómába, a távolság pedig
elsimította a haragot és begyógyította a sebeket.
Nóriék zenekara rákapcsolt, és az egyre sűrűsödő
koncertek egyikén Timire felfigyelt egy társegyüttes
énekese, Lali, aki a barátnőmnek is nagyon tetszik, és
akinek a nevében semmilyen formában nem lelhető fel a
gyilkos „c” betű, így van egy olyan sejtésem, hogy ez
végre egy normális kapcsolat lesz!
Májusban megszületett Berni, azaz Húgi, aki a világ
legédesebb húgicája.
Anya és Henrik júliusban összeházasodtak, mi pedig
Nórival elvállaltuk a koszorúslánykodást, ami nem is volt
olyan rossz buli, mint előre gondoltuk.
Az augusztus – természetesen a randik mellett… –
a dobozolással telt. Háromnegyed éve lakásfelújítás
miatt válogattuk át a holmijainkat, ez a pakolászás
viszont most egész más volt. Tudtuk, hogy a
csecsebecséink velünk együtt egy másik helyre
költöznek. El kellett döntenünk, mit viszünk magunkkal
az új életünkbe, és mi az, amire egészen biztosan nem
lesz már szükségünk.
Fájt visszavonhatatlanul elengedni a múltat, de
Karesz folyton biztat, hogy éljek a mának, mert úgy
lehetek igazán boldog, ha meglátom a pillanatban rejlő
szépet.
Igaza van. Hihetetlen, de amióta együtt vagyunk
(lassan öt hónapja ), jóval kevesebbet agyalok
semmiségeken, egyszerűen csak hagyom, hogy sodorjon
az élet. Szerelmesen sodródni pedig nem nehéz…
Ma végre beköltöztünk az új lakásunkba. Most már
az új szobámból írok neked.
Még kicsit idegen, még kicsit üres, még halomban
állnak a dobozok, de azt hiszem, szeretni fogom.
Ahogy a bútorokat és egyéb cuccokat cipeltük fel a
társasház folyosóján többször belefutottunk egy barna
hajú, szemüveges kislányba, aki érdeklődve figyelte a
nagy mozgolódást, és azt a furcsaságot, hogy két,
egymásra megszólalásig hasonlító lány hordja a
dobozokat két jóképű srác segítségével. Mikor az egyik
fordulónál Karesz lopva átölelt és megcsókolt,
szemérmesen behúzódott egy oszlop mögé… és akkor az
az érzésem támadt, hogy ez a kislány pont olyan, mint
én voltam jó pár éve. Tizenkét-tizenhárom éves forma,
kíváncsi, erősen a kamaszkor felé tartva, és titkon várva
az első szerelemre, de még távolságtartással, csak a
romantikára éhes csápjaival vágyva az érzésre.
Mi is ilyenek voltunk, mikor a HSM-fórumnak
köszönhetően megismertük egymást. Emlékszel?
Mennyi minden történt azóta… Most pedig itt állunk,
holnap kezdődik az új tanév, az érettségi éve… fiúkkal
az oldalunkon, komoly továbbtanulási tervekkel… és át
kell adnunk egy bizonyos stafétabotot azoknak, akik
most lépnek az egyik legizgalmasabb, legszebb
szakaszba: abba, ahol elkezdik kutatni önmagukat, a
helyüket ebben a kamaszként sokszor érthetetlen
világban. Számunkra egy olyan szakasz kezdődik, ahol
új feladatok, felelősségteljes döntések várnak ránk. Nem
vagyunk többé gyerekek. Ők pedig… nekik azt kívánom,
hogy legalább annyira szép legyen a kérdőjelekkel teli,
válaszokat váró kamaszkoruk, mint a miénk volt!
Drága virtuális barátnőm! A költözésnek hála kicsit
nosztalgikus hangulatba kerültem… és muszáj volt
mindezt megírnom neked, hogy tudd, bár mostanában
már nem írok hosszú e-maileket, nagyon hálás vagyok,
amiért a legfontosabb percekben itt voltál végig
mellettem, és megoszthattam veled „megboldogult”
kamaszkorom apró kis történéseit!