Victoria Holt: Kígyóasszony (Medici trilógia 1.

Hogyan válik egy ártatlan kislány a férjééit bármire képes asszonnyá? Jean Plaidy (Victoria Holt)
újabb izgalmas regénysorozattal lepi meg olvasóit. A három részes sorozat főszereplője ezúttal is a
történelem egyik híres nőalakja. Az első kötetből megismerhetjük Medici Katalint, aki tizennégy éves
korában kénytelen engedelmeskedni hataloméhes rokonának, VII. Kelemen pápának: elhagyja
otthonát, Itáliát, valamint gyerekkori szerelmét, és hozzámegy a francia király második fiához,
orleánsi Henrikhez. A király egy gyönyörű özvegyasszonyt, Diane de Poitierst bízta meg azzal, hogy
fiából férfit faragjon. Henrik - apjától eltérően - mogorva, visszahúzódó ember, a nála tizennyolc
évvel idősebb asszony vonzerejének azonban képtelen ellenállni. A fiatal Katalinnak nem csak a nála
idősebb és sokkal tapasztaltabb asszonnyal kell felvennie a harcot, de a férjével is, aki még
találkozásuk előtt makacsul eldönti, gyűlölni fogja itáliai feleségét. Katalinnak nemcsak új népének
ellenszenvét kell elviselnie, de férjének megalázó, pusztán kötelesség tudatból tett éjszakai
látogatásait is. Bár apósa halála után Henrik oldalán ő is trónra kerül, az új királyt mégsem ő
irányítja, hanem vetélytársnője. A francia nép nem őt, hanem Dianet tekinti királynéjának. A rengeteg
megaláztatás és a férje szerelméért folytatott elkeseredett és eredménytelen harc végül megkeményíti
Katalin szívét - Henrik halálával az asszony a szerelmes itáliai lányt is örökre eltemeti.
 Henry, a vőlegény

Amboise-ban ünnepelt a francia udvar. Nem meglepő, hiszen a király maga is támogatta az effajta
időtöltést; úgy gondolta, hogy békében éljen a franciákkal, és megszerettesse magát velük, hetente
legalább kétszer biztosítania kell számukra ezt a lehetőséget. Különben még valami más, sokkal
veszélyesebb elfoglaltságot találnak maguknak.
A király kedvence volt az amboise-i kastély, amely a fenséges sziklás magaslatról szemmel
tartotta az alant elterülő vidéket - a földeket és a Loire ezüst áradatát egyaránt. Vastag, megerősített
falaival, hatalmas támpilléreivel, kerek tornyaival és hosszúkás ablakaival erődnek tetszett inkább,
mint kastélynak. Kívülről valóban ijesztő és tekintélyt parancsoló volt, belül azonban a könyvtárak
óriási csarnokai, liliomoktól vagy lángoktól ölelt szalamanderekkel díszített meny-nyezetei pontosan
illettek Európa legcsodálatosabb uralkodójához. A legfinomabb aranyszövettel díszített nagyteremben
lakomázott az udvar; a húga és a kedvenc szeretője pedig arra készült, hogy elszórakoztassa az
uralkodót. Minden bizonnyal szellemes dolgot találtak ki, hiszen ők a szellemes udvar
legszellemesebb asszonyai. Talán el tudják terelni a gondolatait.
Fenséges látványt nyújtott a király, amint hátradőlt díszes székében: ruháján igazgyöngyök és
gyémántok ragyogtak, ujjait pedig rubinok és gyémántok ékesítették. Különleges illat vette körül - a
bőrrel borított orosz ládáké, melyekben a csodálatos flandriai vásznakat tartotta.
Mindössze négy napja volt Amboise-ban, de már azon gondolkodott, merre menjen tovább. Ritkán
tartózkodott egy vagy két hétnél tovább ugyanazon a helyen; még szeretett Fontainebleau-jában sem
maradt egy hónapnál tovább. Minden egyes utazáson vele tartott az egész udvartartás; ilyenkor a
gondosan összeválogatott bútorokat is átszállították a következő kastélyba, beleértve az ágyát is,
hiszen ezektől képtelen volt megválni. A király örömét lelte a költözésben, amely mindenki más
számára annyi fáradalmat okozott. Most keresztbe vetett lábbal ült a székében, elbűvölően
rámosolygott egy-egy csinos lányra, szemmel tartott mindenkit, miközben barátian megdorgált néhány
embert. Általában nagylelkű volt, de mindig követelőző és gyakran cinikus. A legelbűvölőbb férfi volt
Franciaországban, arra született, hogy csodálják és hízelegjenek neki, és ő mindezt magától
értetődőnek találta. Kész volt kegyeiben részesíteni az embereket, feltéve, hogy a kérésük teljesítése
nem kívánt túlságosan nagy erőfeszítést. Szívesen fogadott bármiféle kihívást - legyen az szerelem
vagy háború. Szórakoztató ember volt, arra vágyott, hogy szórakoztassák; a művészeket ugyanúgy
szerette, mint a nőket. Franciaország imádott, élvhajhász királya volt, és mindenki kényeztette.
Okosabb volt, semhogy ne lássa, mi a baj. Már elmúlt ifjúságának az az időszaka, amikor az ölébe
hullott minden, amire vágyott. Csak az a szerencsétlenség. .. a megalázó vereség, amely után már nem
volt régi önmaga... Azelőtt úgy tűnt, Fortuna és a francia asz-szonyok is kedvelik. Sosem felejtheti a
páviai csatát, amikor a spanyolok foglya lett. Csak testvére, Margit ereje és kitartása mentette meg a
haláltól. Nem riadt vissza a veszélytől, és erejét nem kímélve utazott érte Franciaországból
Spanyolföldre.
Szeretett Amboise-ában sem képes feledni a múltat. A francia asszonyok helyett most is a spanyol
nőket látja, akik kitódultak Madrid utcáira, hogy lássák a fogoly királyt. Ám a legyőzött és megalázott
király olyan szívbemarkoló látványt nyújtott, hogy sírva fakadtak, és azonnal szívükbe zárták.
Mindez már csak rossz emlék a múltból, ám ettől a múlttól mégsem tud teljesen elszakadni:
spanyol nőt vett feleségül. Enyhe ellenszenvet érzett, amikor Eleonórára nézett. Az asszony túlságosan
vallásos volt; ugyanakkor a király már közel tíz éve szerelmes volt Anne d'Heillybe. Mindig képtelen
volt ellenállni a gyengébbik nemnek. Száz és száz asszony lázba hozta, de Anne-hoz hűséges maradt -
a maga módján. Szerette nézni, ahogy a nők fürdenek. Medencéjét tükrök vették körül, így minden
szögből alaposan szemügyre vehette őket. - Az a kis vörös hajú igazán szemrevaló -mondta egyszer
egy ilyen alkalommal. - Bájos... Emlékszem, láttam már hozzá hasonlót, amikor Provence-ban jártam.
Ifjúkorának ezekbe az emlékeibe próbál kapaszkodni; de mi értelme? Egyre öregebb lesz. Saját
magán már legalább úgy tud nevetni, mint másokon. Akkor meg minek merül ezekbe a gondolatokba?
Inkább most is nevetnie kellene. Volt idő, amikor olyan jóképű és vidám volt, mint egy faun; most
inkább szatírra emlékeztet. A királyoknak nem lenne szabad megöregedniük, örökké fiatalnak kellene
maradniuk. Ekkor eszébe jutott a türelmetlen fiatalember, aki nagyon várta az öreg király halálát, hogy
aztán a helyébe léphessen. Hát mégis elérkezett ez az idő - gondolta. Hamarosan ugyanolyan leszek,
mint az öreg Lajos; csak epekedem a fiatal nők után, és ékszerekkel próbálom elnyerni kegyeiket. Hát
csoda, hogy nem vagyok olyan boldog, mint régebben?
Megkezdődött az előadás. Igen, valóban lenyűgöző volt. A király nevetett, mert az udvar ezt várta
tőle. De valójában nem adta át magát teljesen a szórakozásnak. A sötét hajú nő elbűvölő volt könnyű
esésű ruhájában, bár a fekete szatén ágyneműn sokkal vonzóbb látványt nyújtott. A két nő előadása
nem igazán érdekelte, hiába próbált szerelmes férfiként figyelni. Pedig micsoda férfi volt egykoron!
Nem volt nála hevesebb szerető ebben az országban, amely istenítette a szerelmet. Az emberek
nagyszerű szeretőnek tartották, ugyanakkor könnyen lehet, hogy a háta mögött a legrosszabb katonának
is.
Azon kezdett gondolkozni, vajon nem kellene-e néhány helyen átépíttetnie a palotát.
Szenvedélyesen szerette az építészetet, és mindig szívesen hívott meg az udvarába építészeket,
akiknek a munkája úgy elégítette ki a szépérzékét, ahogy az asszonyok az érzékiségét. Régi barátai
jutottak eszébe - ez már az öregedés jele! Leonardo da Vinci! Szegény Leonardo! Barátságommal
tüntettem ki, de az utókor talán majd helyesbít, és azt mondja, ő tüntetett ki engem - gondolta Ferenc.
Szerettem ezt az embert. Királyt tudtam adni a világnak; Ferenc fiam egy napon majd király lesz. De
művészt csak Isten teremthet.
Igen, a király felismerte ezt, és nagyon megbecsülte ezeket az embereket. Az írókat, festőket,
szobrászokat és a kőfaragókat biztosította támogatásáról, sőt barátságáról. Az udvarában sokan
szenvedtek, miközben Francois Rabelais írásait olvasták, és nem értették, az uralkodó hogyan lehet
ennyire megelégedve ezzel az eszes szerzetessel, aki semennyivel sem tisztelte jobban királyát, mint
annak udvartartását. És mi volt erre a király válasza? - Olyan szórakoztató látni, hogy másokon
gúnyolódik valaki; még akkor is, ha ennek az az ára, hogy saját magunk kifigurázását kell elviselnünk.
Most, hogy öregedett, szerette volna, ha ifjúkora emlékeiből tud élni. Igaz, még nincs negyvenéves
- mondogatta magának -, de már nem is az a vad ifjú, aki egyszer egy bikát és három oroszlánt
eresztett egymásnak az amboise-i kastélyt övező várárokban. Nem is az a fiatalember, aki elutasítva
mindenki segítségét, puszta kézzel harcolt a vadkannal, miközben édesanyja rettegéssel vegyes
büszkeséggel figyelte.
Nos, még mindig király volt, és amikor nem hatalmasodott el rajta a melankólia, az udvar
legvidámabb férfijának számított. Szerette volna, ha olyan, mint régi barátja és ellensége, Anglia
királya, aki nem akarja másnak látni magát, mint ami, képes elfogadni az öregedést. Milyen
csodálatos ajándék ez! - sóhajtott Ferenc.
Fölnevetett, felidézve magában, ahogy az öreg Kelemen teljes joggal kiátkozta Henryt és bájos
feleségét, Anne-t. Ez eszébe juttatott még egy dolgot, ami az utóbbi időben igencsak idegesítette. Itt
van ez a mogorva fiú, aki egyedül gubbaszt a sarokban. Micsoda fajankó! Faragatlan tuskó! Ferenc
fejében már az is megfordult, hogy nemesi rangot adományoz bárkinek, aki képes megnevettetni a
fiatal Henryt. Hogy lehet ilyen fiam? - kérdezte magától. Egy biztos! Nem tűröm tovább, hogy a
szemöldökét ráncolja, és ilyen neveletlen legyen!
Végignézett az embereken és magához intette azt a kettőt, akiket a legjobban szeretett az udvarában
- a szeretőjét, Anne-t és Navarra királynéját, egyben húgát és gyermekkori jó barátját, Margitot.
Micsoda két nő! Ha rájuk néz, azonnal büszkeség tölti el a szívét! Melyik országnak van még két ilyen
asszonya? Mindkettő gyönyörű: Margit légies, Anne pedig érzéki szépség. Mindkettőben megvan az a
tulajdonság, amit szeret az asszonyokban: intelligensek, még az is lehet, hogy őt is felülmúlják. Lehet
velük társalogni politikáról. Elég intelligensek, hogy tanácsokat adhassanak neki, és elég eszesek,
hogy el tudják szórakoztatni. Számtalan szeretője volt már életében, ám Anne a szerelme. Ami pedig
Margitot illeti, nos, a világra eszmélésük óta szoros kapcsolat van köztük. Az évek folyamán egyik
szerető követi a másikat, de a testvéri kötelék örök, csak a halál szakíthatja el. - Már mielőtt
megszülettem volna, szerettelek - mondta egyszer Margit. - Amit a férjem és gyermekem iránt érzek,
nem mérhető az irántad táp-
Iáit szeretethez. - És komolyan is gondolta. Gyűlölte a férjét, mert az magára hagyta Páviánál a
bátyját. Margit elhagyta otthonát, és kockára tette életét, hogy mellette lehessen Madridban. Most is
érzékelte bátyja komor hangulatát, még jobban, mint Anne; de ez csöppet sem meglepő, hiszen szinte
olyanok, mint az egypetéjű ikrek. Teljesen csak akkor nyugodtak és elégedettek, ha egymás közelében
vannak, azonnal megérzik a másik bánatát, és bármikor készek megosztani egymással örömüket.
Margit elmosolyodott. - Kedvesem, tán csak nem vagy szomorú? - kérdezte.
A király intett a két nőnek, hogy üljenek a két oldalára, majd ajkához emelte nővére kezét, és
gyengéden megcsókolta. Maga volt a megtestesült elegancia.
- Szomorú? Nem - válaszolta. - Csak erre a házasságra gondolok. Az itáliaiakra.
- Nekem csöppet sem tetszik - szólalt meg Anne. -Mégis, milyen ez a család? Kik ezek a
Mediciek? Hogy jön ahhoz ez a kereskedőnépség, hogy beházasodjon a francia uralkodói családba?
- Szerelmem, a tanácsadóim ugyanezt kérdezik. Kérlek, ne szajkózd a szavaikat, már fárasztanak!
Még akkor is, ha a te szádból hangzanak el.
Odaintett a zenészeknek: - Játsszatok! Játsszatok! -utasította őket, mert nem szerette volna, hogy
bárki hallja a beszélgetésüket.
- A pápa gazember - folytatta Anne. - Lehet, hogy az igazság unalmas. Ha így van, nincs mit tenni,
el kell viselni.
- Gazember?! - kiáltott fel Margit. - Rosszabb annál, bolond!
- Drága hölgyeim, hadd mondjam el nektek, milyen tanácsot kaptam a fiú keresztapjától. Úgy
gondolja, igen szomorú, ha királyi család sarjának kereskedő lányát kell nőül vennie. De azt is
hozzáteszi, hogy a királynak előnyére válhat, ha fontolóra vesz ilyen kérést;
és ha komolyan előnyére válik, isten is jóváhagyja a mis/t.
Mindhárman jót nevettek. - Ha nem mondtad volna előre, hogy ez a fiatal Henry keresztapjának
tanácsa, hihettem volna, az angliai VIII. Henrik szavait hallom mondta Margit.
 A szentek vigyázzanak rá! - válaszolta gúnyosan Ferenc. - És kapja meg új, bájos felesége oldalán
mindazt, amit érdemel. Meg is írtam neki jókívánságaimat.
- Ő pedig őszintén fogja megköszönni - mondta Margit. - Majd megkérdezi magától: mit is
érdemlek? Mi mást érdemel ilyen istenfélő ember, mint gazdagságot, hatalmat, sikert? Ha van a
földön férfi, akinek mindez kijár, az én vagyok, Henrik! Azt fogja hinni, valóban ezt gondolod.
- Szeretek Franciaország királya lenni! Szeretem Franciaország királyát! De míg Henrik az
erényeiért szereti önmagát, én a hibáimért érzek ugyanígy magam iránt.
- Abban igaza van, hogy előnyös lehet ez a házasság - szólt közbe Anne. - A kérdés az, mennyire.
- Gazdag népség ez a Medici család. Megtöltik majd a pénzesládáinkat, amelyek, kedvesem, a te
segítségednek köszönhetően kiürültek. így kérlek, örvendezz velem együtt! És még nem említettem azt
a három ékszert, amit a kis Medici hoz el nekünk - Genovát, Milánót és Nápolyt.

- A pápa és az ígéretei!
- Kedvesem, ne beszélj tiszteletlenül a Szentatyáról!

- Miért ne? Tán tiszteletet érdemel az olyan Szentatya, aki becsapja túlontúl is hiszékeny
gyermekeit?
- Kelement bízd csak rám! És elég legyen végre a politikából! Nyugtalan vagyok, és szeretném,
ha a ti társaságotokban megfeledkezhetnék mindenről. O, az a fiú! Esküszöm, ha az anyja nem
Franciaország legeré-nyesebb asszonya lenne, letagadnám, hogy az én ivadékom!
- Nem ítéled meg túl szigorúan az ifjú herceget? -kérdezte Anne. - Hiszen még gyerek.
- Tizennégy éves. Amikor én voltam ennyi idős...
- Drágám, a gyertyát nem hasonlíthatjuk a naphoz! -mondta Margit.
- Talán a nap gyermekei nem ragyognak valamelyest? Gyűlölöm az ostoba, mogorva
gyermekeket, mégis úgy tetszik, akármerre nézek, nem találok a sajátomnál ostobábbat.
- Csak azért érzed így, mert magadhoz hasonlítod, uram, ezért túl sokat vársz tőle. Adj neki
esélyt, hiszen, mint nővéred is mondta, még igen fiatal.
- Ti, asszonyok túlságosan elnézők vagytok vele. Istenem, bárcsak tudnám, hogyan ültessem el az
értelem szikráját sötét elméjében!
- Véleményem szerint, Ferenc, a fiú kevésbé ostoba, amikor nem vagy mellette - mondta Margit.
- Mit gondolsz, Anne?
- Egyetértek veled. A vadászatról kell vele beszélni, és rögtön felélénkül. Akkor mintha téged
látna az ember, uram!
-A vadászat... Igen, egészséges. Bárcsak ezt mondhatnám a trónörökösről is!
- Ne a fiaidat hibáztasd, Ferenc! Inkább a spanyol királyt!
- Vagy saját magadat - tette hozzá könnyedén Anne. A király szeme egy pillanatra összeszűkült, az
asz-
szony azonban kihívóan állta a tekintetét. Provokatív volt és magabiztos; a király pedig még most,
tíz év után is szerette. Sokat megengedett magának Anne, de Ferenc szerette az ilyen nőket. Neki nem
ő volt az isten, mint Margitnak. Anne mellett tisztán látta magát, és igazat kellett adjon neki. Rossz
katona, meggondolatlan, az eredmény pedig Pávia. Csak magát okolhatja azért is, hogy az ifjú
Henrynak és bátyjának, a trónörökösnek túszként ott kellett maradnia a spanyolok fogságában.
- Túl sokat engedsz meg magadnak, kedvesem -szólt szeretőjéhez, és megpróbált hűvösnek
látszani.
- Attól tartok, igazad van - válaszolta az asszony szemtelenül. - De az erényeidért és hibáidért
egyformán szeretlek. Ezért nem félek kimondani az igazat.
Margit gyorsan közbevágott: - A sors akarta, hogy így történjen. A királynak vissza kellett térnie
országába, és a hercegeknek kellett átvenniük a helyét. De inkább azzal foglalkozzunk, hogy mindez
szerencsésen ért véget. A gyermekek visszatértek Spanyolországból...
- Úgy, hogy a fiatal Henry nem is emlékezett az anyanyelvére! - kiáltott fel Ferenc. - Én mint
francia, bármilyen hosszú időre szakadjak el hazámtól, nem úgy térnék vissza, hogy primitív nyelvet
beszélek a sajátom helyett, azt is csak össze-vissza, hebegve.
- Ha jól emlékszem, uram, fiad spanyolul beszélt, méghozzá folyékonyan - mondta Anne.
- Valóban folyékonyan beszélt. Most is úgy néz ki, úgy viselkedik és gondolkodik, mint egy
spanyol. Mintha nem is az én gyermekem lenne, hanem az ellenségemé.
- Igaz, eléggé barátságtalan fiú - mondta a szeretője. - Kíváncsi vagyok, vajon mit szól majd az
itáliai gyermek ilyen vőlegényhez?
- Nagyon hálás lesz - válaszolta Margit. - Hiszen francia királyi herceghez mehet nőül.
- És megéri neki feláldozni azt a három ragyogó ékszert ilyen mogorva férjért cserébe? - kérdezte
gonoszkodva Anne.
- Igen, mert nem alkudozunk túl sokat, amikor más pénzével üzletelünk.
- Különösen, ha lehetséges, hogy sosem fizetik ki azt a számlát.
- Most már elég legyen! - csattant fel a király. - Kelemen megbízhatatlan gazember, de el tudom
érni, hogy hü maradjon az ígéretéhez.
- Hogy jön majd ide a gyermek?
- Nagy pompa közepette, és nagyon sok értékes ajándékkal. A pápa is elkíséri, és itt marad a
ceremónia idejére.
- Micsoda?! - kiáltott fel Anne. - Hát nem bízik bennünk?
- Kétségtelen, attól tart, a mi Henrynk megfosztja szüzességétől, aztán visszaküldi hazájába -
felelte a király nővére.
- Miután elvette az ékszereit és teljes hozományát! Ferenc fölnevetett. - Nem ismeri a mi
Henrynkat. Az
emberek jókedvét el tudja venni egy fogadáson, de egy nő szüzességét már nem. Szűzanyám!
Annyira szeretném, ha egy kis tűz lobogna abban a gyerekben! Bárcsak hasonlítana a keresztapjára,
annak fényére és álnokságára egyaránt!
- Úgy hallottam, őfelsége, Anglia királya szép szál férfi volt - szólalt meg Anne. - Es még most is
az, bár lassan már középkorú.
- Mi is azok vagyunk - morogta Ferenc.
- De te isten vagy, szerelmem - mondta alig észrevehetően gúnyosan az asszony. - Az isteneken
pedig nem fog az idő.
- A fiún gondolkodom - szólt közbe Margit. - Tennünk kell valamit most, hogy vőlegény lett. Kell
neki egy barát. Egy jó barát, aki segít elfelejteni a félelmeit; főleg az apjától való félelmét. Valaki, aki
megérteti vele, hogy leginkább azért ilyen esetlen, mert nem bízik magában. Olyan ember, aki
megmagyarázza neki, hogy csak úgy győzheti le a Spanyolországban töltött boldogtalan évek emlékét,
ha kiűzi elméjéből, és nem emészti magát tovább.
- Mint általában, most is igazad van, kedvesem -mondta a bátyja. - Életvidám, elbűvölő
fiatalember, akinek rengeteg barátja van. Igen, ez kell neki.
- Nos, nem igazán erre gondoltam. Az udvarban nem találunk olyan embert, aki megfelelne erre a
kényes célra. Spanyolország már beleégett a fiú elméjébe, de egyikünk sem tudhatja, milyen erősen.
Azonban tartok tőle, nagyon nehéz lesz feledtetni vele azokat az időket. Csak gyengéd kéz tudja
kitörölni őket az emlékezetéből. Csak finom és gyengéd segítséggel nyerheti vissza önbecsülését.
- Egy asszony segítségével - mosolyodott el Anne.
- Egy okos asszony segítségével - folytatta Margit. -De vele egykorú, fiatal teremtés nem járna
sikerrel. Bölcs, gyönyörű, és mindenekfelett együtt érző asszonyra van szüksége.
- Rád! - kiáltott fel a bátyja.
Az asszony megrázta a fejét. - Örömmel vállalnám, hogy részt vegyek ebben a csodában, de...
- Igazad van, itt már csak a csoda segíthet - mondta komoran Ferenc. - Csoda lenne, ha ebből a
mamlasz-ból, akit megfertőzött a spanyol ünnepélyesség, a francia udvarhoz méltó, vidám embert
tudnánk faragni.
- Sajnálom, de én nem tudok eleget tenni ennek a feladatnak. Nem engedne közel magához, mert
tanúja voltam megaláztatásának. Ott voltam, amikor megszidtad. Láttam, amikor arcába szökött a vér,
és mérgesen villant fel a tekintete. És azt is láttam, hogyan szorította össze ajkát, miközben próbálta
úgy megválogatni a szavait, hogy azok elnyerjék tetszésedet. Nem, nekem nem sikerülne; én csak a
tervet készítem elő, a többi valaki másra vár.
- És Anne...
- Szeretett uram, nincs időm mást szolgálni, hiszen teljesen lefoglal, hogy teljesítsem kéréseidet,
ami minden erőmet igénybe veszi, már nincs erőm törődni mások gondjával.
Nevettek, Margit pedig gyorsan közbeszólt: - Hagyd csak rám ezt a feladatot! Majd megtalálom a
megfelelő asszonyt.
Ferenc átölelte a két imádott nőt. - Kedveseim, mi lenne velem nélkületek? - szólt hozzájuk, és
megcsókolta először Margitot, majd Anne-t. - Fiam csak szálka a szememben, állandóan nyugtalanít.
A szent szűz áldjon meg mindkettőtöket! Most pedig menjünk táncolni, vigadjunk! Zenészek, a mostani
legyen életetek legjobb játéka!
A király és Anne táncolni kezdtek. Ferenc örült, hogy szeretője és nővére végül felvidította. Az
emberek követték őket, hamarosan mindenki boldogan táncolt. Csak egyvalakit nem ragadott magával
a zene; az ifjú Henry herceg a sarokban, a függönyök redői között összegörnyedve próbált megbújni,
és csak arra gondolt, mikor menekülhet vissza lakosztályába. Gyűlölte a vidáman táncoló embereket.
Gyűlölte a nevetést, azokat, akik nevetnek; az udvaroncokat és udvarhölgyeket. Es mindenkinél jobban
gyűlölte apját.
A király elbocsátotta az embereket; egyedül kívánt maradni Normandia kormányzójának szép
özvegyével, Diane-nal. A vendégek összemosolyogtak, miközben elhagyták a termet. Micsoda király!
Milyen férfi! De vajon mit szól mindehhez az elbűvölő Anne d'Heilly? Milyen gálád játék is ez a
szerelem! Es királyunk milyen szívesen és fáradhatatlanul játssza!
Ferenc felszólította az asszonyt, hogy álljon fel. Minden egyes porcikáját alaposan szemügyre
vette, mint a műértő; büszke volt az olyan asszonyokra, mint Diane de Poitiers. Istenemre, mi, franciák
tényleg tudjuk, milyen az igazi nő!, gondolta.
Az asszony félt, ám a király ezt nem láthatta. Arca kipirult, szeme ragyogott. Érthető, hiszen a
király hívta meg személyesen.
Alig változott, amióta utoljára láttam, gondolta Ferenc. Mikor is volt az? Már majdnem tíz éve. A
bőre most is olyan gyönyörű, mint a fiatal lányoké. Nehéz elhinni, hogy hamarosan harminchárom
lesz. A vonásai szabályosak, hollófekete haja dúsan omlik vállára, sötét szeme ragyog, alakja pedig
egyszerűen tökéletes!
Elbűvölő, már csak azért is, mert olyan közömbös, hidegen hagyja királya vonzereje.
Okos is. Ferenc időt hagyott az asszonynak, hadd gondolkozzon azon, vajon mi okból hívatta
magához. Örömmel töltötte el a gondolat, hogy Diane szíve valószínűleg egyre idegesebben ver.
Franciaország királya úgy állt a nő mellett, mint a szatír.
Amikor a királynő társaságában látta az özvegyet, átsuhant az agyán, hogy talán ő lehetne a
megfelelő személy. Férfit faraghatna Henryból. Művészetre taníthatná, és kecsességre; minden jót
megmutathatna neki, és minden rossztól távol tarthatná. Később majd közösen találnak neki bájos kis
szeretőt, fiatal, elbűvölő lányt; hacsak Henry nem akar majd mindenáron hűséges maradni itáliai
menyasszonyához.
- Szívességet szeretnék kérni - szólt az asszonyhoz, és pillanatra sem vette le róla tekintetét.
Diane felállt; magasan tartotta fejét, és egész teste tiltakozón megfeszült.
A király megtagadta volna saját magát, ha nem játszik vele kicsit.
- Kérlek, ülj le! Amit most mondok, nem hallgathatod végig állva. Gyere ide... mellém.
- Uram, ön rendkívül nagylelkű hozzám...
- És még nagylelkűbb szeretnék lenni, ha megkaphatnám az engedélyed. Sokat gondolok korábbi
találkozásunkra. Lehetséges, hogy már tíz év telt el azóta? Hiszen te még mindig ugyanaz a fiatal lány
vagy. Azt mondják, varázserővel bírsz, hogy ismered az örök ifjúság titkát. Szavamra, igaza van
annak, aki ezt állítja!
- Nincs semmiféle varázserőm, uram - válaszolta az asszony. - Ha azért hívattál magadhoz, hogy
megtudd a titkom, csalódást kell okoznom neked. Csak azt mondhatom, egyetlen szó sem igaz belőle.
Ha birtokában lennék bármiféle varázserőnek, te lennél az első, akivel megosztanám.
- De igenis van varázserőd. A szépséged az, Diane! Én pedig most ezt az erőt kérem tőled.
- Sire, számtalan gyönyörű asszony van udvarodban, akik már akkor is boldogan sóhajtanának
fel, ha csak futó pillantást vetnél rájuk...
- Vénusz bája nekem nem elég. A szemérmes Diana kell nekem.
Nem, semmit sem változott, gondolta magában. Tíz évvel ezelőtt még nem volt özvegy.
Huszonhárom éves szépség, Franciaország leggazdagabb és legrútabb férfijának felesége. Micsoda
szégyen! A bájos, tizenöt éves lányt hozzáadni a középkorú özvegy emberhez! Ám Jean de Poitiers,
akinek három lányt kellett férjhez adnia, úgy gondolta, Normandia kormányzója megfelelő lesz a fiatal
Diane számára. Gyermekük is született; két lány, ha emlékei nem csalnak. Akkoriban Ferenc igencsak
érdeklődött a lány iránt. Tulajdonképpen minden szép nő érdekelte, legyen az hercegnő, kormányzó
özvegye, vagy bortermelő lánya. Bármelyiküket szívesen fogadta ágyában, és egyikük sem utasította
el a meghívást - kivéve Diane-t.
Amint az asszony elutasító arcát nézte, érezte, hogy Diane minden erejével azon van, hogy
leplezni próbálja ijedségét. Lelki szemeivel látta maga előtt, amint rettegve térdel előtte, és apja
életéért könyörög. Az öreg bolond részt vett a Bourbon-összeesküvésben, és Loches börtönében várta
kivégzését. Diane felkereste az uralkodót, akit sosem hagyott hidegen, ha egy szép nő kérlelte. A nő
könyörgött, de közben éberen figyelt; a király, szokása szerint, beleszeretett. Amennyiben az asszony
jó barátja lesz, szívesen tesz eleget kérésének, hiszen mi sem okoz neki nagyobb örömöt, mint
megajándékozni a jó barátokat.
 Úgy döntött, megkíméli az öregember életét. Ám amikor be akarta hajtani a fizetséget
nagylelkűségéért, azok a hatalmas, sötét szemek még nagyobbak lettek a rémülettől, a gyönyörű
rózsaszín arc hirtelen skarlátvörössé változott, és ami még rosszabb, az asszony sírva fakadt. Attól
tart, őrültséget követett el, mondta, félreértette a király szavait. Tán csak nem arra céloz, hogy apja
életéért cserébe az ő becsületét kéri?
Ó, azok a keserű könnyek! A tisztelet álarca mögé rejtőző undor! Nagyon okos volt, Ferenc pedig
a szépség után az okosságot tartotta a legtöbbre a nőkben. Mit tehetett? A nő legyőzte. - A szépséged
elbűvölt, kedves Diane, és el kell ismernem, túljártál az eszemen -mondta neki. - Térj vissza
férjedhez! Remélem, tisztában van vele, mekkora kincs van a birtokában.
Nem neheztelt az asszonyra; nem volt haragtartó ember. Diane a királynő udvarhölgye volt, így
Ferenc később is látta. Mindig gyönyörű és tartózkodó volt fehér és fekete ruhájában, amelyet férje
halála után viselt.
Képtelen megállni, hogy ne játsszon vele. Elhiteti az asszonnyal, hogy a legrosszabb dolog vár
rá... vagy talán a legjobb? Franciaország szatír királya megerőszakolja a szűzies Dianát. Az utolsó
pillanatban hirtelen elengedi, az asszony pedig, bár igyekszik megkönnyebbültnek mutatkozni, dühös
lesz.
- Emlékszel arra a napra, amikor közölted apáddal a jó hírt, hogy megmenekült? Azóta nem
tudlak kiűzni a gondolataimból.
- Igen uram, tisztán emlékszem arra a napra.
- Milyen boldogan szaladtál hozzá! Elmesélted neki, hogyan vásároltad meg a szabadságát...
milyen színjátékkal?
- Apám nem értette volna meg - válaszolta tisztán csengő hangon az asszony. - Félig már
megtébolyodott abban a sötét lyukban. Négy kőfal vette körül, csak kis ablak volt rajta, amin ételt
adtak be neki. A fény is csak akkor szűrődött be. És hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, közlik
vele, hogy nem végzik ki, ám élete végéig börtönben marad. Úgy hallottam, a „kegyelem" szó hagyja
el ajkaidat. Nem tudtam, hogy ez a börtönt jelenti.
- Sok mindent nem tudunk, nem értünk. Te velem, én pedig veled kapcsolatosan, kedves Diane!
- Es ott maradt, elzárva a külvilágtól. Egy koránál sokkalta öregebb ember.
- Az árulóknak másfajta élet jut, mint a hűséges embereknek - mondta hűvösen Ferenc. - Még
akkor is, ha gyönyörű lányaik vannak. Ha pedig ezek a lányok szépek és erkölcsösek, az az árulóra
nézve igen sajnálatos.
Az asszony némán állt, ám Ferenc tudta, hogy belül nagyon is fél.
- És most hogy van apád? - kérdezte.
- Hadd emlékeztessem, hogy felséged bocsátotta szabadon, nem is olyan rég!
- Valóban, örülök. Bár, ha engedted volna, enyhíthettem volna szomorúságodon. Igaz, hogy
Franciaország királya vagyok, de ugyanakkor a szépség rabja is.
- Felség, az egész ország tudja, mennyire jóságos vagy.,
- Úgy látom, értjük egymást - mosolyodott el Ferenc. - Szükségem van a szolgálataidra.
Az asszony hátrahúzódott, ám a király már beleunt a játékba. Gyorsan így szólt: - Az orléansi
hercegről szeretnék beszélni veled.
- A kis hercegről?! - kérdezte értetlenkedve az asz-szony.
- O, nem olyan kicsi! Egyáltalán nem. Nemsokára megnősül. Mit gondolsz róla?
- Nos, felség, nem is tudom. Csak egyszer, talán kétszer volt alkalmam látni.
 - Beszélj nyugodtan! Mondd csak ki bátran, hogy neveletlen, mogorva fiú, aki jobban hasonlít
egy spanyol parasztra, mint a király fiára. Egyet fogok érteni veled.
- Úgy gondolom, jóképű fiú.
A király fölnevetett. - Lehetséges, hogy azok a gyönyörű szemek nem látnak olyan jól, mint
amennyire képesek elbűvölni a férfiembert? Nem szükséges így megválogatni a szavaidat.
Ekkor már az asszony is mosolygott. - Nos, azt hiszem, uram, amikor az ifjú hercegre gondolok,
egy félénk fiút látok, aki eléggé esetlenül viselkedik.
- Tehát fajankó.
- Még olyan fiatal, uram...
- Ti nők folyton csak ezt szajkózzátok! Fiatal... igen, most még az. Ezért úgy érzitek, gyengédnek
kell vele lennetek. Gyorsan férfivá fog érni, de nem tanulja meg, hogyan kell férfiként viselkedni.
- Úgy hallottam, gyakran vezeti a vadászatot.
- És a kutyák! Sokat töprengtem azon, hogyan kellene megnevelni a fiamat, végül téged
választottalak nevelőjének.
- Uram! - kiáltott fel Diane.
A király arcán enyhe grimasz jelent meg. - Semmi olyat nem kérek, ami sértené a szűzies Dianát.
Egyszerűen arról van szó, hogy nővérem és Mademoiselle d'Heilly úgy gondolja, inkább sajnálni kell
a fiút, mint hibáztatni. Az a véleményük, egy gyengéd női kéz segítségére lehet abban, hogy szörnyű
spanyol férfiból francia nemessé váljon. Úgy döntöttem, a te kezed lesz az, ám még sem nővérem, sem
Mademoiselle d'Heilly nem tud erről. Elég okos vagy, hogy kitaláld, miért nem. Téged én
választottalak. Élőfordulhat, hogy Mademoiselle d'Heilly féltékeny lesz. Ugye érted? Az érzéki rózsa
néha vágyhat a liliom kecsességére, Vénusz irigyelheti Dianát. Tudja, hogy ha a nevedet hallom,
felcsillan a szemem, és azzal is tisztában van, mennyire megbecsülöm az asszonyok erényességét, bár
időnként miattam siratják azt. Ami pedig a nővéremet illeti... Te hithű katolikus vagy, imádott
Margitom pedig az új hittel kacérkodik. De én, a királyod, téged választottalak. Mert erényes vagy,
őszinte, méltóságteljes és okos. És azért is, mert olyan asszony vagy, akire Franciaország büszke
lehet. Tehát a gondjaidra bízom a fiamat. Tanítsd meg neki, hogyan kell az udvarnál viselkedni!
Győzd meg arról, hogy jó, ha apja jó tulajdonságait magáévá teszi - már ha úgy látod, vannak ilyen
vonásaim -, és mindenekelőtt tanítsd meg arra, hogy olyan erkölcstelen legyen, mint én!
Diane elmosolyodott. - Azt hiszem, értelek, uram! Majd én leszek a barátja. Szegény fiú!
Szüksége van barátokra. Megtiszteltetés, hogy királyom méltónak tart erre a feladatra, és ígérem,
kifogástalan modorú úriembert faragok a hercegből. Nincs fiam, pedig mindig vágytam egyre.
- Ó - sóhajtott fel a király. - Mindannyian vágyunk fiúgyermekre, és micsoda csalódás, ha
olyannak születik, mint Henry! Teljességgel megbízom benned.
A beszélgetés véget ért. Diane meghajolt, és magára hagyta a királyt, aki gondolataiba merült.
A fiatal Henry a belső kert füvén fekve nézte, hogyan kergetik egymást a felhők a nyári égen. Itt
biztonságban érezte magát, ha esetleg hallaná, hogy valaki közeledik, csak felugrik és elszalad.
Egyedül akart lenni. Tulajdonképpen egész életében egyedül szeretett lenni.
A király fia szívesebben volt Amboise-ban, mint Párizsban. Gyűlölte a Les Tournelles-t. Ez a régi
kastély közel volt a Bastille-hoz, ami állandóan sötét gyermekkorára emlékeztette.
Apja nem akar a Louvre-ban lakni; az a hely túlontúl sötét, ijesztő és régimódi - de már van
néhány nagyszerű terve, hogyan lehetne ezen változtatni. Mindig van valami nagyszerű terve.
Fontainebleau is csodálatos, senki nem vitathatja; mégsem lelhet ott teljes békére. Apja szüntelenül
arról beszél, min kellene változtatni, és kit kell megbízni. Közben egyetlen alkalmat sem szalaszt el,
hogy megmutassa, milyen okos; az emberek pedig csodálják, hiszen ő a király.
Henry gyűlölte ezt a briliáns férfit, és gyűlölete percről percre mélyebb lett, hiszen ha
választhatna, ki legyen, az apja helyében szeretne lenni, Franciaország királya.
Milyen szépen tud beszélni! És milyen okos dolgokat mond! Hogyan lehetséges, hogy ennyi
mindent tud, és jut ideje a vadászatra, írásra és a nőkre! Akármennyit gondolkodik rajta, képtelen lesz
megérteni. Csak azt tudja, hogy ez az ember hazug csaló, és neki köszönheti, hogy gyermekkorában
testvérével, a trónörökössel olyan hosszú ideig boldogtalan volt.
Spanyolországba kellett menniük. Csak rövid időre, mondták nekik. Túszok lesznek ott, mert
édesapjukat legyőzték egy csatában, és több dolog mellett azt is meg kellett ígérnie, hogy feleségül
veszi Eleonórát, a spanyol király testvérét. Hogy adott szavát biztosan meg is tartsa, az ifjú
hercegeknek át kell venniük a helyét. De csak rövid időre! Apjuk azonban, mihelyst kiszabadult a
fogságból, azonnal megfeledkezett az ígéretéről, és fiairól is.
Atkeltek a Pireneusokon, és négy évig haza sem tértek; ott maradtak abban a gyűlöletes országban,
apjuk ellenségének foglyaiként.
Henry letépett egy fűszálat, és mérgesen ráharapott. Szemét könnyek lepték el. Még
visszagondolni sem szeretett azokra az évekre. Eleinte nem volt annyira borzalmas, mert Eleonóra
gondoskodott róluk; szerette őket, és azt mondta, ő lesz az új anyukájuk. Milyen kedves volt, ahogyan
megpróbált jó katolikust nevelni belőlük, és szerette volna, hogy valóban anyjuknak tekintsék őt.
Am nem kellett sok idő, és a spanyol király rájött, hogy apjuk hazudott. Ekkor elvették őket leendő
kedves mostohaanyjuktól, és goromba emberekre bízták, akik durván bántak velük.
Henryt gyakran megalázták, testvére, Francois pedig sokat betegeskedett. Ilyenkor nemegyszer
eszébe jutott, vajon túléli-e bátyja a fogságot, vagy magára hagyja itt, ezek között a gonosz emberek
között.
Ahogy nagyobbak lettek, kinőtték ruháikat, és rongyos, poros bársonyruhákat kaptak helyettük.
- Nézzétek csak a hercegecskéket! - kiabálták gúnyolódva az őrök. - Ezek a hazug francia király
fiai.
Természetesen spanyol nyelven beszéltek hozzájuk, és nem válaszoltak addig, míg a kérdés nem
spanyolul hangzott el. Henry sosem tanult gyorsan, de azért kis idő után megértett pár szót. Kénytelen
volt. Es ez az egyik dolog, amiért apja nem szereti. Az idegen földön eltöltött évek során elfelejtette
az anyanyelvét.
Milyen boldogok voltak Francois-val, amikor megtudták, hogy végre hazatérhetnek! Haza... négy
hosszú év után! Henry ötéves volt, amikor elszakadt otthonról, és kilenc, amikor visszatért. Akkor úgy
gondolta, minden rendben lesz, csodálatos lesz az élet. De az apja, a nagy ember, aki ékkövekkel
díszített ruhát viselt, és akit mindenki imádott, csak félvállról vetett oda nekik néhány szót, amiből
semmit sem értett. Azután pedig ostoba spanyol uraknak nevezte őket, amin a jelenlévők hangosan
nevettek. Azóta gyűlöli a nevetést. 0 maga sosem nevet. A legszomorúbb az, hogy valójában szeretne.
A fiatal Francois-nak könnyebb volt. Végtére is a trónörökösnek az emberek igyekeztek a
kedvében járni, hiszen egy nap majd ő lesz a királyuk. Szegény mogorva Henryval azonban senki nem
törődött. Apja is csak megvonta a vállát, és mással foglalkozott. így Henry barátok nélkül maradt.
Amint gondolataiba merülve a füvön feküdt, valaki belépett a kertbe. Egy hölgy, fekete-fehérbe
öltözve. Henry gyorsan felkelt. Gyűlölte a nőt, mert tudta mi következik. Meg kell hajolnia, pedig ő
képtelen rendesen meghajolni. Az emberek mindig kinevetik, mert nem kecsesen, francia férfihoz
illően mozog. Inkább mint a spanyolok - ügyetlenül; mintha nem is herceg lenne, hanem holmi
egyszerű paraszt.
Az asszony elmosolyodott, ő pedig csak ekkor vette észre, milyen gyönyörű. Ez a mosoly őszinte
volt; barátságos, amiben nyoma sincs a felsőbbrendűségnek. A csodálatos pillanat azonban elmúlt, és
a herceg ismét gyanakvóvá vált.
- Remélem, megbocsátja, hogy megzavartam a nyugalmát - szólalt meg az asszony.
- Én... elmegyek. Átengedem önnek a kertet.
- Ó, kérem, ne!
Henry már elindult; ha eléri a kert kapuját, biztosan elszalad. Az asszony azonban tovább beszélt.
- Kérem, üljön le! Ide, ahol eddig ült... a fűre. Különben még meggyőz arról, hogy miattam ment el...
akkor pedig szomorú lennék. Nagyon szomorú. De ön ugye nem akar elszomorítani?
- Nos, én... nem hinném, hogy...
- Hadd magyarázzam meg! Amikor a kastélyból megláttam, így szóltam magamhoz: ó, ott az
orléans-i herceg, akitől tanácsot szerettem volna kérni. Most végre itt az alkalom!
E szavak hallatán Henry arca lángba borult. - Az én tanácsomat? - kérdezte hitetlenkedve.
Az asszony leült mellé a fűre, nem törődve azzal, vajon illik-e ezt tennie egy előkelő hölgynek.
- Lovakat szeretnék vásárolni, és tudom, hogy ön nagy szakértője ezen pompás állatoknak. Lenne
kedves, és adna néhány tanácsot?
Henry némán nézte az asszonyt, még mindig gyanakvón, ám szíve hevesebben kezdett verni. Egyik
pillanatban földöntúli boldogságot érzett, a következőben pedig ismét gyanakvást. Csak játszik vele?
Talán mindjárt bebizonyítja, hogy csöppet sem ért a lovakhoz? Pedig eddig úgy hitte, hogy ebben a
témában igencsak jártas.
- Biztosra veszem, hogy talál embereket, akik...
A herceg már azon volt, hogy gyorsan fölkel a fűről; megpróbál meghajolni és azután, amilyen
gyorsan csak lehet, elhagyja a kertet.
Az asszony azonban, mintha kitalálta volna iménti gondolatát, karjára tette a kezét.
- Találnék olyanokat, akik okosan beszélnek és okosnak is tetszenek, ebben nem kételkedem; ám
olyan férfira van szükségem, akinek bízom az ítéletében.
Henry arca elkomorodott - ez a nő gúnyolódik vele.
- Láttam, amikor megérkezett a vadászatból - folytatta gyorsan az asszony. - Gesztenyebarna
kancán lovagolt... gyönyörű az az állat.
A herceg arcán alig észrevehető mosoly jelent meg. Kancáján senki nem nevethet, hiszen annál
tökéletesebb ló nincs a földön.
- Én is ilyen pompás állatot szeretnék. Persze, csak ha lehetséges... nehéz találni még egy olyan
lovat, mint az öné, uram!
- Valóban nehéz - válaszolta Henry, és amikor elkezdett beszélni a lováról, hogy mennyi idős,
hogyan szokott viselkedni, dadogása csodálatos módon megszűnt.
Látta, hogy az asszony elvarázsolva hallgatja. Még soha, egyetlen emberrel sem beszélgetett ilyen
sokáig. Ám amint ez a gondolat átsuhant agyán, azon nyomban el is hallgatott, és azt kívánta, bárcsak
el tudna menekülni.
- Kérem, meséljen még róla - hallotta messziről a nő hangját. - Látom, jól tettem, hogy önhöz
fordultam segítségért.
Henry pedig azt vette észre, hogy már a többi lovát dicséri.
 Később az asszony is mesélt neki: otthonáról, az Eure gyönyörű völgyében fekvő anet-i kastélyról
és a környező erdőkről. Kitűnő hely a vadászatra, mondta, de úgy érzi, megfelelő hozzáértéssel még
szebbé lehetne tenni.
Ki lehet vágni a fákat, és újakat lehet ültetni helyettük, javasolta a herceg. Sokat mesélhetne a
vadászterületekről.
- Szívesen megnézném ezeket a területeket - mondta az asszony. - Jó lenne végre elszabadulni az
udvarból... még ha csak rövid időre is.
Henry ekkor megkérdezte, tulajdonképpen kihez van szerencséje. - Azt hiszem, még nem
találkoztunk. - Valójában biztos volt benne, hiszen ha korábban látta volna, nem felejti el.
-A királynét szolgálom. Nagyon szeretem őt, ám néha magányosnak érzem magam. Tudja, özvegy
vagyok. Már két éve, hogy meghalt a férjem, és... ha valaki már megtapasztalta a boldogságot,
képtelen elfelejteni -mondta. Finom kezével végigsimította ruháját.
Olyan, mint egy szobor, gondolta a fiú. Mint egy gyönyörű szent szobra.
-Attól félek, nem illek az itteni emberek közé... az udvarban mindenki olyan vidám... - tette hozzá
az asz-szony.
- En nem! - kiáltott fel keserűn Henry. Most már nem akart elfutni; éppen ellenkezőleg, új
ismerőse mellett akart maradni, és beszélgetni vele. Kicsit félt attól, hogy valaki más is arra jár,
megzavarja őket, és magára vonja ennek a gyönyörű nőnek a figyelmét. Ö pedig erre a napra is úgy
fog visszaemlékezni, mint kudarcra.
- De igen, ön az! - hallotta ismét az asszony hangját. - On a király fia, én azonban csak magányos
özvegy vagyok.
- Az apám... az apám gyűlöl! - kiáltotta. Azt már nem merte kimondani, hogy ö is gyűlöli az apját,
ám a hangja elárulta.
- Nem, ez nem lehet! Önt senki sem gyűlölheti, legkevésbé az apja. Két lányom van. Nekem
elhiheti, egy szülő képtelen gyűlölni gyermekét.
-Az én apám erre is képes. Öcsémet, Charles-t szereti. Madeleine-t és Marguerite-et is. És azt
hiszem, örökösét is szereti, bár elég gyakran haragszik rá. Engem azonban... nem. Én csak haragot
tudok kiváltani belőle - mondta keserű hangon Henry.
- Nem, ez nem igaz! - kiáltott fel az asszony.
- Biztosíthatom, hogy így van. Pillantásai és szavai mindent elárulnak. A tekintetet még félre lehet
érteni, de a szavakat már nem. Francois a trónörökös, és egy napon az ő fejére kerül a korona. Apám
ezt jól tudja. Azonban az iránta érzett megvetését nem titkolja. Azt mondja, túl komoly, és úgy öltözik,
mint egy spanyol. Sőt, mi több, jobban szereti a vizet a bornál. Pedig Francois okosabb nálam;
gyorsabban tanult meg franciaként viselkedni, mint én. Semmi kétség, a kis Charles apánk kedvence.
Ő szerencsés! Túl fiatal volt ahhoz, hogy elküldjék Spanyolországba.
- Ön ugyanolyan könnyen el tudná nyerni apja szeretetét.
- De hogyan? - kérdezte várakozón Henry.
- Nos, nem egyik pillanatról a másikra. Az ön édesapja mindig olyan emberekkel veszi körül
magát, akik ugyanúgy szeretnek viccelődni és nevetni, mint ő. Azt sem bánja, ha a viccek róla szólnak,
csak nevettessék meg. Ha sikerülne nevetést kicsalnia apjából, az már fél siker lenne.
- Már most nevet rajtam, de gúnyolódva.
- Valóban nem könnyű megnevettetni olyan okos embert, mint őfelsége - mondta az asszony.
- Az öcsémnek mégis sikerül.
 - Ugyan már, ne mindig Charles-t nézze! Hercegem, ha nem félne ennyire attól, hogy apja
elégedetlen lesz önnel, ez nem is következne be.
- Igen, igaza van - mondta egyre izgatottabban Henry. - Még mielőtt megszólítana, én már azon
gondolkodom, mit kellene mondanom neki, hogyan válaszoljak a még el sem hangzott kérdésére.
- Legelőször ezt kell megtanulnia; azután már nem lesz mitől félnie. És amikor egy hölgynek kezet
csókol, nem kell azon gondolkodnia, vajon elég kecses mozdulattal teszi-e! Ezt felejtse el! Az a
fontos, hogy egyenesen álljon. Húzza ki magát és tartsa magasan a fejét! Gyakran van úgy, hogy akkor
teszünk jó benyomást az emberekre, amikor nem is figyelünk oda. De bocsásson meg, többet beszélek,
mint illene!

- Nem, kérem, folytassa! Még senki nem beszélt hozzám ilyen kedvesen.
- Örülök, hogy nem untatom, mert attól tartok, még egy nagy szívességet kell kérnem öntől.
Bocsássa meg, hogy ilyen merész vagyok, de... megtenné, hogy felkeresi otthonomat és vet egy
pillantást a lovaimra? Talán ki is lovagolhatnánk, és tanácsot adhatna a földjeimet illetően is.
A herceg arca felragyogott. - Nincs az a kérés, amelynek szívesebben tennék eleget - válaszolta,
ám a következő pillanatban ismét elkomorodott. - Nem fogják megengedni, hogy elhagyjam az udvart.
Máris látta magát, amint ott áll apja előtt. - Ahá, tehát egy hölgyet akarsz meglátogatni. Kedves
Henrym, a szív dolgaival ügyesen kell bánni... még itt, Franciaországban is.
Valami hasonló lenne a válasza, és durván megrágalmazná a hölgyet. Természetesen mindezt
szokásos udvarias modorában tenné. Ő azonban nem bírná elviselni.
-Nem kellene egyedül jönnie. Biztosan akadnának kísérői - hallotta az asszony hangját.
- Attól tartok, apám sosem egyezne bele.
- Hercegem, beszélhetek édesapjával? Engedélyét szeretném kérni, hogy egy kisebb társaság, önt
is beleértve, meglátogassa otthonomat.
Most már lehetségesnek tűnt az, amit Henry néhány perce még elképzelhetetlennek tartott. Igen,
vannak ilyen emberek. Minden nehézség nélkül ki tudják mondani amit gondolnak, és pontosan úgy,
ahogy gondolják. Nagyon ostobának érezte magát.
- Örülnék neki - válaszolta végül. - De attól tartok, hamar meg fogja gondolni magát és azt
kívánja majd, bárcsak visszatérnék az udvarba.
Az asszony fölnevetett. - Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de nem kellene ennyire szerénynek
lennie! Ne feledje, ön Orléans hercege, a király fia! Felejtse el végre azokat a szomorú
spanyolországi éveket! Mindez már elmúlt, és nem ismétlődhet meg. De ne is beszéljünk róla.
Remélem, jól érzi majd magát a kastélyomban. Minden erőmmel azon leszek, hogy olyan
fogadtatásban részesítsem, ami méltó a király fiához. Nos, kedves barátom, megengedi, hogy atyja elé
járuljak kérésemmel? Kérem, mondja, hogy igen!
- Szomorú lennék, ha nem látogathatnám meg - válaszolta Henry. - Nagyon szeretném látni a
kastélyát, lovait és földjeit.
Az asszony kinyújtotta a kezét, ő pedig megfogta, bár érezte, hogy a vér arcába szökik.
Új, gyönyörű ismerőse egészen közel hajolt hozzá: -Sose felejtse el, hogy ön Franciaország
királyának a fia!
Igaza van. Ő a király fia. Még sosem érezte ezt any-nyira fontosnak, mint ebben a pillanatban.
Nézte, ahogy az asszony kisétál a kertből, és még egyszer visszafordul, mosolyogva. Gyönyörű!
Akár egy istennő... ugyanakkor mérhetetlenül kedves.
 Élete eddigi legboldogabb időszaka volt ez a nyár. Szinte csodával határos módon, hölgyének
sikerült elnyernie a király beleegyezését. Henry úgy érezte, teljesen megváltozott; amikor az özvegy
kormányzónéval ebédelt, beszélgetett vagy lovagolt, már nem a régi, félénk fiú volt.
- Ezentúl Henrynak foglak szólítani, te pedig szólíts Diane-nak - mondta egyszer az asszony. -
Hiszen most már barátok vagyunk, nem igaz? Barátok, amíg csak élünk.
Henry olyasmit dadogott, hogy reméli, méltó lesz a barátságára. Együtt lovagoltak, bár nem
annyit, ameny-nyit a herceg szokott. Diane nem szerette úgy a vadászatot, mint ő, és nem akarta
megkockáztatni, hogy gyönyörű teste megsérüljön. Kiválóan teljesítette a királytól kapott
megbízatását. Amikor kettesben voltak, a fiú megfeledkezett szégyenlősségéről, kár, hogy mások előtt
továbbra is úgy viselkedett, mint korábban.
Diane kezdte megkedvelni a herceget, akit jóképűnek talált. Hízelgett neki, hogy Henry szemmel
láthatóan vonzódik hozzá. Az asszony már megszokta, hogy az emberek csodálják, de ez a fiú más,
még nem találkozott hozzá hasonlóval. Sajnálatot érzett iránta. Nagyon rosszul bántak vele; nem
csoda, hogy a legkisebb kedvességre is így felelt.
Nem telt el sok idő első találkozásuk óta, de Henry máris úgy érezte, csak Diane mellett lehet
boldog. Számára ő volt a tökéletes asszony, igazi istennő; semmi mást nem kért tőle, csak hogy
szolgálhassa. Nem tudta, mit tegyen. Szeretett volna olyan színekbe öltözni, mint ő, és részt venni a
lovagi tornán; de nagyon sok férfi öltözik olyan színekbe, mint szíve hölgye. Ő azt akarja, hogy
vonzódása félreérthetetlen legyen. Már az is megtisztelő, hogy Diane mellett ülhet, gyönyörködhet
finom arcvonásaiban, és hallhatja a bölcsességet az asszony ajkaiból.
Amikor az asszony megvette a lovakat, egyet nekiajándékozott. Megkérdezte, szerinte melyik a
legszebb, és amikor rámutatott, azt mondta, hogy az övé. Köny-nyes szemmel próbált tiltakozni ekkora
kedvesség láttán. Nincs szüksége ajándékokra, mondta, csak egy kívánsága van - őt szolgálni. Az
asszony fölnevetett és azt kérdezte: - Ugyan már, mi ez a kis ajándék barátok közt?
- Ugy vigyázok majd rá, mint a szemem fényére ~ mondta elérzékenyülve Henry.
Bármit tett, vagy mondott Diane, különleges volt. Ha arról beszélt, hogyan kell öltözködni,
meghajolni, a férfiakat és nőket üdvözölni, annyira kecses volt, olyan elbűvölő, hogy Henrynak meg
sem fordult a fejében, hogy éppen tanul. Azonban egy dolgot az asszony sem tudott megtanítani neki:
hogyan mosolyogjon másokra. A herceg senki másra nem mosolygott, csak rá.
Amikor Henry meghallotta, hogy itáliai lányt szántak feleségének, kétségbeesett. Azon nyomban
Diane-hoz sietett. Az asszony együtt érzőn megfogta a kezét, mint anya a fiáét. Elmesélte, mit érzett,
amikor tizenöt évesen - körülbelül annyi idősen, mint most ő - férjhez adták egy öregemberhez.
Elmesélte, mennyire félt.
-Azonban, Henry, hamar rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, csak egy öreg ember volt. Ez az
itáliai kislány pedig körülbelül egyidős veled. Csak nem félsz egy kislánytól?
- Nem, Diane, semmi félnivalóm nincs... igaz? De jobb szeretném, ha nem kellene megnősülnöm.
Nem akarok megnősülni.
- De hát kedves barátom, az előkelő embereknek meg kell házasodniuk.
- Ha így van, szeretnék saját magam menyasszonyt választani - mondta a herceg, tekintetét az
asszonyra emelve. - De attól tartok, akit választanék, elérhetetlen a számomra.
Diane egy pillanatig némán nézett rá. Mi történt a fiúval? Azután halkan fölnevetett. - Ugyan már,
ki lehet elérhetetlen az orléans-i hercegnek?
Henry éppen válaszolt volna, amikor az asszony hirtelen másra terelte a szót.
 Nagyon is rendjén van, hogy a herceg megnősül, gondolta magában. Az itáliai lány remélhetőleg
elég bájos, és elbűvöli leendő férjét.
Henry örömmel hallotta, hogy Diane is elkíséri Mar-seille-be, és ott lesz mellette, mikor a kis
Medici lány megérkezik.
 Caterina, a menyasszony

A völgyben Európa legfenségesebb városa tárult a szemük elé. Kupolái és tornyai kihívóan
ragyogtak a kristálytiszta levegőben, éles ellentétben a városkapuig húzódó hegyek szürke
látványával. A folyó ezüstösen csillogott a távolban, az Arno kanyargó szalagja nyugat felé szelte át a
völgyet, Toszkánán keresztül egészen Pisáig, hogy végül elérje a tengert. A vidék gazdag volt,
termékeny szőlő- és olívaültetvényekkel, a város pedig egyenesen dúsgazdagnak számított: bankárok
és gyapjúkereskedők virágoztatták fel. Ám más, ennél sokkal nagyobb kincseket is kínált a világ
számára: Leonardo da Vinci és Botticelli, Dante és Donatello tették széppé. És Michelangelo, aki
ekkoriban még fiatal embernek számított: ezen a szép nyári napon is a város falai mögött
munkálkodott. A palotákban és a templomokban halmokban állt a kincs, ám a városban volt még egy
dolog, amit a művészeteknél és a tudásnál is magasabbra értékeltek: a szabadság. A város lakosai
ezzel a firenzei szabadságtudattal és büszkeséggel néztek fel az őket irányító családra.
A nap forrón sütött a Via Lagrán, kitartóan perzselte a Medici palota, Firenze első reneszánsz
palotájának vastag falait. Az épület elég erősnek látszott, hogy bármilyen támadásnak ellenálljon;
ezért inkább erődnek lehetett volna gondolni. Úgy tervezték, hogy visszaverje a mediterrán nap forró
sugarait. A falak árny- és fényviszonyai fenségessé tették a palota külsejét, amelynek alsó része
fenyegetőn tört a magasba. A börtönszerű benyomást a fölső szintek mutatós díszítései enyhítették; a
palota a gyönyörű város egyik legfenségesebb épületének számított.
A felső szintek egyik szobájában a kis Caterina éppen kitartóan tanult. Fájt a feje, a szeme égett,
de tudta, ezt nem szabad kimutatnia, sohasem adhatja át magát a fizikai fáradtságnak, nem veszítheti el
a méltóságát. Passerini bíboros, aki a pápa megbízásából uralkodott a városban, és aki egyben az
oktatását felügyelte, számtalanszor felhívta erre a figyelmét. Clarissa nagynénje pedig, aki a helyes
viselkedés elsajátításáért felelt magával a Szentatyával együtt, és akit csak ritkán látott, mindig
elmondta, hogy milyen fontos mindez a jövője szempontjából, és mennyire bíznak benne.
- Caterina Maria Romola de Medici! Sose felejtsd el, hogy a Medici család sarja vagy - Clarissa
néni mindig a teljes nevét használta, hogy ezzel is a méltóság fontosságát hangsúlyozza. - Mindig légy
méltóságteljes, bátor és tanulásra kész, de soha ne légy túl szenvedélyes és könnyelmű!
Amikor a komoly tanulásnak vége lett, újabb leckék következtek: illemtan, tánc, lovaglás,
beszélgetés a bíborossal, Clarissa nénivel, néha Filippo Strozzival is, Clarissa néni férjével, aki
bankár volt. A nyelvtanuláson kívül meg kellett tanulnia nemcsak a családja történetét, hanem a
környező uralkodóházakét is. Clarissa néni szerint tudnia kellett dédnagyapjának, Lorenzónak (akit a
Nagy előnévvel is megtiszteltek) minden tettéről. Clarissa néni kedvence volt Lorenzo, gyakran
hasonlította őt össze Giulio de Medicivel, aki VII. Kelemenként is a család feje maradt. Caterina
nagyon elcsodálkozott, amikor egyszer meghallotta a Szentatyát csúnyán beszélni, de a legfontosabb,
amit meg kellett tanulnia, hogy elrejtse érzelmeit. Tehát Caterina gondosan figyelt, de sohasem mutatta
ki, hogy bármin meglepődött volna.
Határozottan kisimította hosszú, szőke haját keskeny kis arcából, és éppen készen állt arra, hogy
folytassa a tanulást, amikor kaparászást hallott az ajtón. Egy pillanatra minden méltóságáról
megfeledkezett, felugrott, és beengedte Guidót, a kutyáját. A hosszú szőrű spániel hűséges, barna
szemekkel nézett rá. Két kutyája volt, Fedo és Guido. Csak ez a két kis élőlény ismerte igazán; csak
ők látták a kislányt, aki szeretett ugrándozni és nevetgélni, amit a többiek sohasem láthattak, habár
biztosan hallottak néhányszor.
Guido rémülten szűkölt. Hozzábújt, és a kezét nyalogatta. Úgy tetszett, mintha szörnyű végzettől
menekült volna meg, és tisztában van azzal, hogy ez a menedék csak ideiglenes lehet. Caterina
azonnal kitalálta: a támadó csakis Alessandro lehetett. A fiú a testvérének nevezte, de ő csak a
Mórnak hívta. Alessandro semmit sem szeretett jobban, mint kegyetlenkedni a kutyákkal, a
kiszolgáltatott szolgafiúkkal és lányokkal. Azokat kínozta, akikről tudta, hogy nem árthatnak neki.
Caterina tudta, hogy egy nap majd a felnőtt emberekkel is így fog szórakozni.
A lány lehajolt a kutyához, és végigsimította selymes szőrét. Szeretett volna mellé térdelni, és
egyszerűen átölelni. De attól való félelmében, hogy felfedezhetik, amint nemes Caterina a Medici
házból a padlón térdel és a kutyáját dédelgeti, a rátörő szeretetrohamot azonnal visszafojtotta.
Igaza is lett. Alessandro üldözte a kutyáját. A fiú máris ott állt a nyitott ajtóban. Amikor belépett,
becsapta maga után az ajtót és nekitámaszkodott, miközben Ca-terinára nézett. A kutya gazdája lába
között igyekezett menedéket keresni. Caterina nem engedte, hogy szívének vad dobogása
meglátszódjék az arcán; lassan fölemelte a tekintetét és ránézett Alessandróra.
- Még hogy Medicinek nevezik! - mérgelődött magában. - Hogy tehetett ilyet nemes apja, hogy
magját alantas származású asszonyokra pazarolta, bármerre is járt a világban! Hogy volt képes
szeretni azt a közönséges barbár szolgát, aki valószínűleg Alessandro anyja volt? Bár itt a
nyilvánvaló bizonyíték, még ha a szerelem csak rövid ideig tartott is, mert a féltestvére itt lakik vele
ebben a palotában. A pápa is azt akarta, hogy itt éljen, habár Clarissa néni örömmel tette volna a fiút
az utcára. Micsoda szerencsés fattyú! Mi lenne, ha törvényes bátyja lenne? Nem és nem! Nemes
vérből sohasem született volna ilyen alacsony szemöldök, amire szinte ránőtt a haj, ennyire kicsi,
lapos orr, ilyen kegyetlen száj és átható, vérszomjas szempár. Caterina halálra rémült volna
Alessandrótól, ha nem tudta volna, hogy biztonságban van tőle. Tudta, a fiú nem meri bántani, de még
így is utálta. Törvényes lánya volt az apjának, a fiú pedig csak fattyú. De a Szentatya, bármenynyire
kedvelte a fiút, mégsem engedhette meg, hogy akár csak egy ujjal is bántani merje Caterinát. A lány
volt házának nagy reménysége.
Alessandro lassan beljebb sétált a szobába. Tizennégy éves volt, nyolc évvel idősebb
Caterinánál, és már lehetett látni benne azt a férfit, akivé majd érik.
A kiskutya felvonyított.
- Maradj csöndben, Guido! - figyelmeztette Caterina, szemét végig féltestvére arcán tartva.
-Az a dög megszökött előlem!
- Ezt boldogan hallom - vágott vissza azonnal a lány.
- A kutyád nincs tisztában azzal, hogy mi a jó neki. Csak meg akartam etetni - nevetett fel
Alessandro, és patkányfogai elővillantak. - Csupa különlegesen jó falatokat készítettem neki. Csak
neki.
- Ne merd bántani a kutyámat!
- Bántani? Már mondtam, hogy csak meg akartam etetni.
- Tudom, olyan ételt adtál volna neki, ami árthat! - a lány szeme villámot szórt. Ha Alessandróról
volt szó, nem törődött a méltóságával, nem mosolygott, ha a fiú megbántotta. A sértegetésre sértéssel
felelt. - Én gyilkosságnak hívom ezt a fajta szórakozást. Minél nagyobb szenvedéssel jár, te annál
jobban élvezed!
A fiú semmit sem válaszolt. Helyette rávicsorított a kutyára, és halkan megszólalt:
- Gyere, kicsi Guido, édes kicsi Guido! Finom falatkák várnak rád, kiskutyus!
Caterina letérdelt, máskor sápadt arca most lángolt. Megrémült, hogy elveszítheti egyetlen
barátját, a kiskutyáját.
- Guido - suttogta eltökélten -, ne menj a közelébe! Ha elkap, harapd meg!
- Ha meg meri tenni, apró darabokra szabdalom -vágott vissza Alessandro. - Vagy lehet, hogy
beleteszem egy üstbe, és szép lassan megfőzöm. Közönséges kutya nem haraphatja meg Alessandro de
Medicit, kedves hercegnőcske!
- Hagyd békén a kutyámat! - válaszolta méltóságteljesen Caterina, és lassan felemelkedett. -
Menj, és másokkal kegyetlenkedj, ha már erre van szükséged, de a kutyáimhoz ne merj többé nyúlni!
- Amikor majd találkozom a Szentatyával - kezdte Alessandro -, elmondom neki, hogy a hercegnő
milyen neveletlen, és az idejét haszontalanul, a kutyákkal játszadozva tölti. Akkor majd azonnal
elveszik őket tőled. Lehet, hogy azt fogom kérni, az enyémek lehessenek.
A lány már remegett. A Szentatya bizonyosan Ales-sandrónak fog hinni. Milyen furcsa, hogy ez a
nagyszerű ember, akinek olyan fontos a hatalom, mily kevéssé törődik azzal a nagyreményű hatéves
rokonával, akit nagylelkűen unokahúgának fogadott. Mi lehet az oka annak, hogy ennyire ragaszkodik
ahhoz a fattyú féltestvéréhez?
- Akkor - válaszolta a lány - én pedig azt mondom el, hogy hallottam az egyik szolgálólány
sikoltozását a lakosztályodból. Ő pedig semmit sem fog titkolni, ha ki akarják kérdezni.
- Elfelejted, hogy megvannak az eszközeim a hallgatás kikényszerítésére. Az a lány nem fogja
megkockáztatni a nyelvének elveszítését.
- Mennyire gyűlöllek! - Caterina nem fogta vissza magát. - Mindent el fogok mondani Clarissa
néninek.
- Még ha hinne is neked, engem nem büntetne meg.
- Akkor a bíborossal is beszélni fogok.
- A Szentatya semmi rosszat nem fog elhinni rólam, mert annyira kedvel.
Caterina, bármilyen jól nevelt volt, alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy nekirohanjon
Alessandrónak, megrugdossa, jól összekarmolja vagy beleharapjon. Meg is tette volna, mert a
kutyáját annyira féltette, hogy az aggódástól szinte eszét vesztette. Ám ekkor az ajtó hirtelen kinyílt, és
Ippolito lépett a szobába.
Teljesen más volt, mint az ördögi kinézetű Alessandro. A legjóképűbb fiatalember volt egész
Firenzében. A Medici ősöktől csak az előnyös tulajdonságokat örökölte, ezek között nem szerepelt a
kétszínüség és a ravasz kegyetlenség. Még csak tizenhat éves volt, de a firenzeiek máris rajongtak
érte, felnéztek rá annak ellenére, hogy egyelőre nem volt semmi esélye az uralkodásra.
A polgárok az egykori Nagy Lorenzót látták benne, és annak apját, Nemours hercegét. Ippolito
korán megmutatta, hogy merész és ügyes, ugyanakkor kegyes és szereti a művészeteket. Mindazok a
tulajdonságok megvoltak benne, amelyeket a firenzeiek látni szerettek uralkodójukban. Mindenki
remélte, hogy hamarosan eljön majd a nap, amikor ez a fiatalember átveszi az irányítást Passerinitől,
aki Kelemen nevében kormányozta a várost. A pápáról azt tartották, hogy beleavatkozása az európai
politikába csak nyugtalanságot hozott Itáliának.
Caterina megkönnyebbült, amikor meglátta Ippolitót, akiért rajongott. A fiú mindig kedves volt
vele, bár nem sok ideje volt ilyen fiatal lány számára. Jó volt tudni, hogy Alessandro fél Ippolitótól,
aki mélységesen lenézte.
Caterina gyorsan megszólalt:
- Ippolito, azzal fenyegetőzik Alessandro, hogy bántani fogja a kutyámat.
- Ugye nem így van? - nézett egyből Alessandróra lekicsinylően Ippolito. - Nincsenek saját
kutyái, akiken kipróbálhatná a maga kegyetlen kis kínzásait?
- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! - kiáltott fel Alessandro.
- Ne félj, nem fogom - válaszolt Ippolito.
Most, hogy már nem kellett uralkodnia magán, Caterina végképp megtört, már nem bírta tovább
tartani magát. Ippolito jelenlétében, aki mindig a gyengébbek pártját fogta az erősebbekkel szemben,
megkockáztatott még egy mondatot:
- Ne aggódj Alessandro, Ippolito nem feledkezik el arról, hogy egy barbár rabszolga fiával
beszél!
Alessandro arca elsötétült, és a kislány felé lépett. Meg is ütötte volna, ha Ippolito nem áll
közéjük.
- Allj félre! - mordult rá Alessandro, akinek sötét szemöldöke eltakarta résnyire szűkült szemét,
szinte már sikoltotta:
- Lépj hátrébb, vagy megöllek! Kitolom a szemedet! Kitépem a nyelvedet! Le fogom vágni...
- Elfelejted, hogy nem a szerencsétlen szolgáid egyikével társalogsz.
- Mindenről be fogok számolni Őszentségének, amikor legközelebb megtisztel a jelenlétével.
-Azt is mondd meg neki, hogy meg akartál ütni egy kislányt. Es azt se felejtsd el megemlíteni, hogy
a kutyáján akartál bosszút állni!
- Egyszer úgyis megöllek! - kiabált Alessandro.
Majd hirtelen megfordult, mert a harag szinte megvakította, és nem akarta megkockáztatni, hogy
mérgében Ippolito vagy Caterina ellen forduljon. Komoly bajba kerülne, ha kárt merészelne tenni a
család valamelyik tagjában. Ennyire nem lehet bolond. A rajta esett sérelmek vért kívánnak, ám ez
nem lehet Medici vér. Legfeljebb valamelyik szolgát fogja megvesszőztetni, és majd új kínzást talál ki
a többiek számára is. Ezzel kirohant a szobából.
Ippolito hangosan fölnevetett. Caterina hamarosan együtt nevetett, majd félénken a fiúra emelte a
szemét. Még soha nem látta ennyire vonzónak, nem beszélve okos szavairól, amelyekkel távozásra
kényszerítette Alessandrót.
Ippolito ma különösen jól nézett ki szederlila bársonnyal bélelt zekéjében, amely kihangsúlyozta
barna bőrét, kékesfekete haját és sötét Medici szemét, amely egyáltalán nem hasonlított kuzinjáéra.
Úgy érezte, szentként tudná őt dicsőíteni.
Ippolito gyengéden rámosolygott, és megszólalt:
- Caterina, ne engedd, hogy megfélemlítsen!
- De ki nem állhatom ezt a mór fattyút. Bárcsak ne lenne itt! Azt sem hiszem el, hogy egyáltalán a
féltestvérem! - majd gyengéden megérintette Ippolito ruhauj-ját. - Ippolito, ne menj még el! Maradj
még egy kicsit, beszélgessünk! Attól félek, Alessandro hamarosan visszatér.
- Na, ettől ne félj, már biztosan az egyik szolga vesz-szözését figyeli. Soha nem mulasztana el
semmi véres dolgot.

- Te is gyűlölöd?
 - Csak megvetem.
Caterina örült, hogy az érzéseik megegyeznek Ales-sandróval kapcsolatban.
- Mindent megadnék, hogy bebizonyosodjék, nem is a féltestvérem. Olyan sok fivérem és nővérem
van szerte Firenzében, Rómában, sőt, Itália szinte minden városában, ahol az apám megfordult. Még
Franciaországban is, ahogy hallom.
Ippolito ravaszkásan nézett a kislányra. Olyan elragadó, amikor nem komor és visszahúzódó. Nem
is gondolta volna, hogy ennyi élet van ebben a kislányban, amíg nem látta így szemben a mórral. Hogy
lehet valaki ennyire mérges és egyben oly barátságos? Mindenképpen a kedvében akart járni; azt
akarta, hogy a lány szeme az örömtől fényesen ragyogjon.
- Vannak néhányan - folytatta halkan és bizalmasan Ippolito -, akik úgy gondolják, hogy
Alessandro egyáltalán nem a féltestvéred.
- De ha nem az, akkor miért él itt velünk?
- Caterina, tudsz titkot tartani?

- Hát persze. - Alig tudta az örömét titkolni: ez a jóképű fiatal férfi titkos dolgot fog most
megosztani vele.
- A pápát mindenkinél jobban érdekli Alessandro, még nálad vagy nálam is. Ez az oka annak,
hogy oly sokan úgy gondolják, nem a féltestvéred.
A lányka szeme kitágult az izgalomtól.
- De... hogyan, Ippolito?
- A pápa téged is az unokahúgának hív, de a rokonságotok nem ilyen közeli. Az emberek azt
beszélik, hogy a pápa és Alessandro közötti kapcsolat még ennél is közelibb.
- Ez alatt azt érted, hogy...
Ippolito fölnevetett, és kezét Caterina vállára tette. Az arcuk szinte összeért, amikor a
következőket suttogta: - A fekete mór a Szentatya fia!
- És az anyja? - suttogott most már Caterina is.
- Valamilyen szolgálólány volt.
- De ő a pápa!
- A pápák is emberek.
- De azt állítják róluk, hogy szent emberek. Ippolito vidáman elmosolyodott: - De mi másként
tudjuk, igaz?
Caterina annyira boldog volt, hogy az utóbbi években tanult minden önuralmát elveszítette; a világ
legnagyszerűbb embere csodálatos hírekkel szolgált. Egyből körbetáncolta a szobát, majd lehuppant
egy székre. Guido, a kiskutya felugrott az ölébe, és elkezdte az arcát nyalogatni.
Ippolito vidáman szemlélte őket. Tehát ez a kis unokahúga, akit eddig olyan visszahúzódónak és
unalmasnak talált. Örült, hogy ez a kis pletyka ekkora változást idézett elő benne.
Caterina úton volt lefelé abba a titokzatos kamrába, ahol Bartolo, az asztrológus töltötte
nappalainak és éjszakáinak többségét. A lány gyorsan és zajtalanul sietett le a nagylépcsőn, attól félt,
hogy valaki meglátja, és kikérdezi, mit keres a palotának ebben a részében.
A napnak ebben az órájában Bartolo éppen szokásos sétáját végezte a palota kertjében. Fekete
köpönyege szétterülve lobogott körülötte, fehér haja a feje tetején hordott sapka körül röpködött. A
sapkára az állatövi jegyek voltak hímezve; a férfit a varázslat szele és illata lengte körül:
gyógynövények aromája, állati vér és pézsma szaga keveredett a levegőben. Ezekből és még sok
minden másból készítette gyógyitalait, kenőcseit, parfumjeit és persze mérgeit. Csak kevesen merték
megközelíteni Bartolót. Ha a szolgák vagy szolgálólányok bármelyike meglátta a palota területén,
azonnal másfelé nézett, és még azt is el akarta felejteni, hogy találkozott vele.
De ebben az órában Caterina úgy érezte, biztonságban van. Bár Bartolo nem volt a szobájában,
azért a szoba nem volt néptelen: a két Ruggieri testvér, Cosmo és Lorenzo odabent tartózkodott.
Bartolo tanítványai voltak, akik maguk is asztrológusok kívántak lenni. Ott vártak Caterinára a
táblázatok, üstök, állati csontvázak és parfumös üvegek között. Készen álltak arra, hogy bármit
elkészítsenek kis hercegnőjüknek.
A lépcső egyre szűkebben kanyargott lefelé. Caterina egy kőfolyosón járt, ahol már messziről
érezhető volt a varázsló szobájából kiáramló, fojtóan édeskés aroma. Odaért ahhoz az ajtóhoz, amely
rövid átjáróhoz vezetett; ennek a végén lehetett bejutni a varázsló lakrészébe. Bekopogott.
- Lépj be! - szólalt meg magas hangon Cosmo Ruggieri.
Caterina belépett a boltíves terembe, amelynek falain mindenféle rejtélyes ábrákkal telefestett
pergamenek függtek, majd futó pillantást vetett a mennyország részletes ábrázolására, a fal mellett
álló rozsdás üstökre és egy macska csontvázára az egyik padon.
A Ruggieri fiúk mélyen meghajoltak. Feltétlen engedelmességgel szolgálták kis úrnőjüket.
Gyakran ellátták apró bűbájokkal, hogy megvédjék nagynénje haragjától, vagy a bíboros lekezelő
bánásmódjától - mindezt az öreg Bartolo tudta nélkül. Caterina rendkívüli módon tisztelte az okkult
tudományokat, nem is beszélve erről a két fiúról, akik maguk is varázslók akartak lenni.
- Elkészítettétek? - kérdezte izgatottan.
- Persze, úrnőm! - válaszolta azonnal Cosmo - Add már oda, Lorenzo!
- Gyorsan, gyorsan, adjátok ide! Engem nem láthatnak meg itt.
Gazdagon redőzött köpönyege zsebéből viaszbábut vett elő Lorenzo. El sem lehetett volna
téveszteni, kit ábrázol a figura. A testvérek különösen jól eltalálták Alessandro ördögi arcát és tömzsi
termetét.
- Biztosan meg fog halni három napon belül? - kérdezte Caterina.
- Bizonyosan úrnőm, ha éjfélkor a szívébe döfi a tűt, és a következő szavakat mondja: Halj meg,
Alessandro, halj meg!
A gyönyörű barna szemek tágra nyíltak a rémülettől.
- Cosmo... Lorenzo... ez nem helyes dolog. Én félek.
- Kisasszonyom, sokan vagyunk ebben a kastélyban, akik azt mondanák, hogy igenis helyes -
válaszolta Cosmo.
- Meg fogja ölni a kutyámat. Tudom, hogy megpróbálja majd... hacsak nem ölöm meg őt előbb.
- Biztosan meg fog halni, ha a viaszbábu szíve közepébe döfi a tűt - bizonygatta Lorenzo is.
- De nem bűn ilyet tenni? - nézett Caterina egyikről a másikra.
- Egyáltalán nem - válaszolták szinte egyszerre.
- Hát akkor meg fogom tenni! - Caterina elvette a bábut, és belecsavarta egy kendőbe, majd
óvatosan eltette a zsebébe.
- Úrnőm, ha valaki felfedezné a bábut, könyörgök, ne áruljon el minket.
Szegény Lorenzo egyáltalán nem volt képes elrejteni a rettegését. A kegyetlen mórnak még a
gondolata is halálra rémisztette. Elég volt maga elé képzelnie, mi történne vele és testvérével, ha
Alessandro felfedezné, kitől kapta Caterina a bábut.
De Cosmo bátrabb volt: - Nem fog rájönni.
 - ígérem, senkinek nem mondom el, kitől kaptam a viaszbábut - mondta a lány. - De most már
mennem kell. Soha nem fogom elfelejteni, mivel tartozom nektek - fogadkozott.
Amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett a palota magasabb részei felé. A szobájába érve kivette
a kis bábut a zsebéből, és gondosan elkezdte tanulmányozni. Bármilyen apró volt, egyértelműen fel
lehetett ismerni benne. Alessandrót
Meg kell tennie! Ha nem teszi meg, Guido biztosan meg fog halni - kínok között fog elpusztulni
valamilyen méregtől. Ippolito a legdrágább barátja, de nem lehet mindig a közelében, hogy megvédje
a brutáljs mórtól, mint ahogy ő sem lehet mindig Guidóval. Úgy tűnik, egyetlen lehetősége maradt,
hogy megvédje a kiskutyáját, és egyben megmentse a szegény szolgákat is a szenvedéstől: ha segít
Alessandrónak örökre eltávozni ebből a világból.
Igen, ebből csakis jó származhat.
Caterina halálra rémült. Éjfélkor, amikor odament a fiókhoz, ahol elrejtette a bábut, nem volt
sehol. Alessandrónak mindenütt voltak kémei. Engedelmeskedtek neki, mert ha nem teszik, akkor
fájdalmas kínzások várnak rájuk, Alessandro sohasem fogyott ki az ötletekből.
Mást nem tehetett, mint Alessandro bosszújára várt. Tudta, hogy kegyetlen lesz, mert a mór
tisztában van azzal, mire akarta használni a kis viaszfigurát. Mostanra kétsége sem lehet afelől, hogy a
lány mire készült ellene.
Kicsit váratlanul érte, amikor bejött egy varrólány, és közölte, hogy Ippolito látni akarja. Caterina
meglepődött, mert úgy tudta, Ippolito vadászik. Biztosan a szokásosnál hamarabb ért haza. Ez
örömmel töltötte el. Legalább beszámolhat unokatestvérének, hogy mit csinált; tanácsot és egyben
védelmet is kérhet tőle.
Senki nem válaszolt, amikor kopogott az ajtaján, de azért belépett. Néhány könyv hevert az
asztalon, Ippolitónak azonban nyoma sem volt. Caterina biztosra vette, hogy hamarosan megérkezik,
és végre megkönnyebbülhet. Nem kellett tartania Alessandrótól, amikor Ippolito a palotában volt.
Akkor hirtelen függönysuhogást hallott. Megfordult, arcán üdvözletként mosoly ragyogott. Ekkor
Alessandro visszataszító arcával találta szemben magát; a függöny résein keresztül leselkedett feléje.
Caterina összerezzent a meglepetéstől, és rémülten felkiáltott. De Alessandro egyáltalán nem látszott
mérgesnek, sőt, mosolygott, miközben ujját az ajka elé tette:
- Van valami meglepetésem a számodra, hercegnő! De Caterina csak dadogott: - De... de nem
tudtam,
hogy itt leszel.
- Tényleg? Biztosan a jóképű Ippolitót vártad. De bizony vannak jó néhányan ebben a palotában,
Caterina, akik úgy gondolják, hogy én legalább olyan jóképű vagyok, mint Ippolito.
A lány belekapaszkodott az asztal szélébe. Szeretett volna elszaladni, ám a lába megbénult. A
nyelvének azonban nem tudott parancsolni. Még mindig nem tanulta meg igazán azokat a leckéket,
amelyeket a nagynénje és a bíboros annyira igyekezett a fejébe verni. Felkiáltott:
- Azért mondják ezt, mert mást nem mernének állítani. Arra kényszeríted őket, hogy hazudjanak...
Alessandro lassan közeledett feléje.
- Te nem örülsz, hogy láthatsz engem, Caterina -kezdte csúfolódva. - Pedig meglepetésnek
szántam. Kellemes meglepetésnek. Van itt valami, amit szeretnék neked megmutatni - zsebéből apró
viaszfigurát vett ki. - Hol szerezted ezt, Caterina?
A lány szorosan összezárta az ajkait: - Soha nem fogom neked elmondani! - kiáltotta, majd
elmosolyodott. A fiú fél a varázslóktól, soha nem meri majd kipróbálni a hatalmát Bartolón vagy a
fiúkon.
- Nagyon is jól tudom - mondta Alessandro -, annyira rajongsz értem, hogy akartál rólam valamit,
amit akkor is bámulhatsz, ha nem vagyok ott. De most gyere, mert ezt látnod kell!
Caterina tudta, hogy most következik a bosszú. Alessandro soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat
sem, hogy visszavágjon. Félrehúzta a függönyt, és valamire rámutatott a padlón. Ott feküdt Fedo,
Caterina kiskutyája. Már kezdett megmerevedni, de a lábai még görcsösen vonaglottak. A lány biztos
volt benne, hogy Alessandro úgy adagolta a mérget, hogy a szerencsétlen állatnak a leghosszabban
tartó, legkegyetlenebb szenvedést okozza.
Caterina térdre esett, és megérintette Fedo testét. A szeme megtelt könnyel, mely lassan
végigcsurgott az arcán. Keservesen zokogni kezdett. Alessandro csak állt mozdulatlanul, és
mosolygott.
- Micsoda szégyen - morogta -, ugyan mit szólna Clarissa néni, ha látná most a kis Caterinát?
Caterina ráemelte sírástól kipirosodott szemét, és hirtelen teljesen elvesztette az önuralmát, mint
még soha azelőtt. Mindenről megfeledkezett, csak az járt az eszében, milyen kegyetlenül bánt a
kutyájával ez az őrült fiú. Tétovázás nélkül nekitámadott Alessandrónak. Azt tette, amit már régen
szeretett volna: elkezdte rugdosni, megharapta, belekapaszkodott abba a durva fekete hajába, közben
azt sikoltozta:
- Gyűlöllek, utállak, megvetlek!
Azt, hogy Alessandro mindezt szinte mozdulatlanul és nevetve tűri, észre sem vette, annyira
elvakította a harag.
Egy nő rohant be a szobába. Alessandro azonnal megszólalt:
- Hívd ide a bíborost vagy Clarissa nénit. A hercegnő megőrült - és továbbra is nyugodtan tűrte
a lány támadását, bár ez egyáltalán nem voltjellemző rá. Akkor is csak mosolygott, amikor Caterina jó
mélyen a karjába harapott, és meglátta kiserkenő vérét.
- Milyen éles kis fogai vannak a hercegnőnek - mormogta mintegy magának.
Caterina hirtelen megpillantotta a bíboros magas alakját, mellette pedig a nagynénjét, Clarissa
Strozzit. Azonnal elfordult Alessandrótól, és a másik kettőre tekintett fel rémülten. A bíboros fáradt
szeme hitetlenkedve bámulta az eseményeket; Clarissa Strozzi azonban soha nem veszítette el a
hangját.
- Caterina Maria Romola de Medici! - kiáltott rá Caterinára. - El sem hiszem, hogy mindazok
után, ahogyan mi gondoskodtunk rólad, így merészelsz viselkedni.
Caterina látta, hogy Alessandro éppen annyira meglepődött, mint a bíboros vagy Clarissa Strozzi.
De Caterina nem hagyta magát, és mérgesen elkezdett kiabálni:
- De... megmérgezte a kiskutyámat! Az én kicsi Fedómat! Megmérgezte Fedót... a
leglegyetlenebb módon. Túl gyáva, hogy velem kezdjen ki, ezért a kiskutyámat bántotta - a hangja
zokogásba fulladt, ahogy újra a kutyát kezdte siratni.
- Hagyd abba sírást! - parancsolta Clarissa néni. -Nem akarok többé erről hallani! Azonnal menj
a szobádba! Addig fogsz ott maradni, amíg nem hívatlak.
Caterina boldog volt, hogy végre megszabadulhatott, és futva indult a szobája felé. Annyira
szerencsétlennek és zavartnak érezte magát, hogy meg sem állt a szobája ajtajáig. Guido, a kiskutya
örömmel üdvözölte, és a kislány zokogva ölelte át. Guido nyalogatta az arcát, és együtt siratták a kicsi
Fedót.
Caterinát hamarosan a bíboros lakosztályába, egy kopár, cellaszerű szobába hívatták. Ezt a szobát
éppen az ilyen alkalmakra tartogatták, a bíboros saját maga nem sok hasznát vette ennek a
helyiségnek. A lakosztály többi része fényűzően volt berendezve, magas egyházi rangjának
megfelelően. Hárman ültek a trónszerűen magas székekben: a bíboros, Clarissa Strozzi és maga
Caterina; bár a lába nem ért le a földre, az arca mégis nyugodt volt és merev. Az érzését nem merte
kimutatni, mert tudta, hogy Clarissa néni végig figyelni fogja, amíg ennek a megpróbáltatásnak vége
nem lesz. A padlón ott feküdt elnyúlva Guido. Éppen most hagyta abba az evést; azért mérgezték meg,
hogy a kis úrnője láthassa majd a haldoklását. Ez volt a büntetés. Caterina imádta a kutyáit, annyira,
hogy alantas érzelemkitöréseket produkált értük való aggódásában. Tehát most mozdulatlanul végig
kell néznie imádott barátja rettenetes szenvedését és haláltusáját.
Caterina tudta, mi jár most Clarissa néni fejében: ez újabb lecke lesz a számára. Minden érzelmét
el kell fednie, mert ezek kimutatása gyerekes dolog. Cateri-nának rá kell jönnie, hogy egyetlen dolog
számít az életben: nemes és ősi házának előbbre jutása. Bár Ales-sandro okozta az összes bajt,
Clarissa néni agyában mindez jelentéktelennek tűnt, mert Alessandro fattyú volt, bizonytalan
származással. Vele egyáltalán nem kell törődni, de a lánynak meg kell tanulnia a leckét.
Szegény Guido! Most már irtózatosan szenvedett. Caterina fel akart kiáltani: - Állj! Ne tovább!
Öljétek meg azonnal, nem akarom, hogy tovább szenvedjen!
Büntessetek engem, ne Guidót! Mit vétett szerencsétlen kiskutya?
- Maradj veszteg! - nyugtatgatta magát, és az ajkait szorosan összepréselte. - Ne mutasd ki, mit
érzel! Szegény, szerencsétlen Caterina! Ha Alessandro nem jön rá, mennyire szereted a kiskutyáidat,
soha nem tudott volna megkínozni rajtuk keresztül. Ha legalább el tudtad volna rejteni az érzelmeidet
Fedo halálakor, most Guidót még mindig a karodban tarthatnád, nem rángatózna itt görcsösen előtted.
Kis buta Caterina, most bezzeg nem fogod ezt a leckét elfelejteni!
Most is figyelnek, Clarissa néni, akinek egy dolog lebeg a szeme előtt: a nemes Medici ház még
nemesebb jövője; és a bíboros, akit csak az érdekel, hogyan tarthatná meg magának a Medici ház
minden vagyonát.
Ha megint elbukik, a kedvenc lova lesz a következő. Nem szabad sírnia, végig kell néznie ezt a
rettenetet. Belül megszakadhat a szíve, de a könnyei csak befelé folyhatnak, kifelé semmit nem
mutathat.
Fehér volt az arca az ajka remegett kicsit, amint ott ült ölbe tett kézzel. De a szeme, amelyet
időnként fölemelt, hogy Clarissa nénire nézzen, száraz volt, és nem tükrözött semmiféle érzelmet. A
néni végre elégedettnek látszott.
Caterina, Alessandro és Ippolito a kíséretével együtt tette meg a hosszú és fáradságos utat
Toszkánán keresztül Rómába. Lehet, hogy Firenze és Velence a legszebb olasz városok, de
kétségkívül Róma a legbüszkébb. Az Örök Város! Milyen fenséges és nagyszerű, ahogy elterül a hét
dombon. Lilás árnyalatú lejtők övezik; egyik oldalon az Appenninek lejtői, a másik oldalon pedig a
csillogó Földközi-tenger fogja közre.
A Szentatyához voltak hivatalosak a család fiatalabb tagjai. Kelemen nemrég rossz híreket kapott
a fejlődésükkel kapcsolatban a szigorú Clarissa Strozzitól, aki arra panaszkodott, hogy Passerini
túlságosan engedékeny. Szükség volt tehát a Szentatya személyes ellenőrzésére, és Kelemen soha nem
utasította volna el a lehetőséget, hogy láthassa Alessandrót. így a kis csapat fölkerekedett Rómába,
egyenesen a Vatikánba. Caterina boldog volt, mert szeretett utazni, alig várta, hogy a firenzei unalmas
hétköznapok után valami izgalmasabb következzen.
Amikor beérkeztek a városba, észrevette, hogy az emberek megállnak és a bevonulási
ceremóniájukat figyelik. De az arcokon csak fásultságot látott, mosoly és éljenzés helyett csak
érthetetlen mormogás hallatszott. A város szépsége azonban feledtette vele az embereket. Ott
emelkedett a Szent Péter bazilika, bár még nem fejezték be teljesen, már lenyűgözően hatott impozáns
méreteivel és építészeti megoldásaival. A nagyszerű templom a Néró cirkuszát szegélyező park
helyén épült, mártírhalála után itt temették el Szent Pétert. Szenvedéseire emlékezve viselte a nevét a
nagy templom, és e szent név nem fog a feledés homályába veszni. Maga Néró császár, akinek a
parancsára megkínozták Pétert, öngyilkos lett. Kié volt a győzelem? A szenté vagy a zsarnoké?
Már megérkezésük másnapján várta őket a pápa. Az audienciára vörös damasztba öltözött lakájok
kísérték végig őket számos termen és folyosón, mire megérkeztek a fogadóterembe, ahol
találkozhattak a Szentatyával. Caterina eddig még soha nem találkozott a teljes pápai hatalom
megnyilvánulásával, kivéve talán, amikor a pápa meglátogatta őket. Most pedig itt vannak, egyenesen
a Vatikánba tartanak! Fölmennek a dombra, a három közül a középsőre, amely a Teverére néz. Ahogy
egyre magasabbra haladtak, a folyó néha elővillant a paloták között, vethettek egy pillantást a Sixtus
kápolnára is, nem beszélve az ősi erődről, az Angyalvárról.
Kelemen nagyon boldog volt, hogy a gyermekek megérkeztek Rómába. Szerette volna őket ott
tartani, de a körülmények egyelőre bizonytalanok voltak. Nem mintha ez annyira aggasztotta volna;
túlságosan is bízott a hatalmában. Tudta, elég erős ahhoz, hogy kordában tartsa az elégedetlenkedőket.
Az emberek nem bíztak benne: ez volt aggodalmának igazi oka. Neki tulajdonították a nyugtalanságot
Itáliában, mert beleártotta magát az európai politikába. Csak mert Európa három legnagyobb
uralkodója - Ferenc, Franciaország királya, Károly, a spanyol király és Henrik, Anglia királya - nem
jön ki egymással, ő pedig közbe mert avatkozni. Mégis, ki a leghatalmasabb mindannyiuk közül, ha
nem ő maga, a Szentatya, Giulio de Medici, akit VII. Kelemen pápaként ismer a világ?
Úgy döntött, hogy a gyermekeket egyedül és egyesével fogadja, így talán megölelheti Alessandrót,
és senki nem fog gyanút szokatlan viselkedése láttán. Ki is adta a rendelkezést háztartása vezetőjének,
akinek kötelessége volt mindig vele tartózkodni.
- Excellenciás uram, egyedül akarok maradni a gyermekekkel, és külön-külön kívánok találkozni
velük.
A méltóságteljes figura mélyen meghajolt fekete-lila reverendájában, majd elhagyta a termet, hogy
az utasításoknak megfelelően cselekedjék.
Caterina jött be elsőként, így kívánta az etikett. Tiszteletteljesen közeledett a pápa trónusa felé,
ahol Kelemen ült, fehér ruhája szétterült körülötte. Caterina letérdelt, és a pápa kinyújtotta a kezét,
hogy megcsókolhassa a gyűrűjét.
A lány könnyedén érintette ajkaival a gyűrűt, de nem érzett különösebb tiszteletet iránta. A leckék
megfosztották a valódi érzelmektől. Félig nyitott szemmel a pecsétet nézte, amikor megkapta az áldást.
Látta rajta rokonának a nevét, és látta, ahogy Szent Péter a csónakban ülve éppen kiveti a hálóját.
A pápa nem engedte felállni. Térdelnie kellett.
- Kedves leányom, szomorú híreket hallottam felőled. Sokat vétkeztél, és ez engem elszomorít...
Még folytatta a szemrehányást, de már nem a lány bűneire gondolt, hanem a házassági kilátásaira.
Gondolatai ide-oda kalandoztak, egyik nemesi házról a másikra. Király fiával akarta összeadni
Caterinát. Igen, igen! Királyi csemetét fogunk találni Caterinának!
- Most elmehetsz, gyermekem, de dolgozz keményebben! Ne hanyagold el a tanulmányaidat!
Emlékezz arra, hogy fényes jövő vár rád! Neked kell megőrizni a nemes Medici ház fényét. Légy
méltó erre a dicsőségre!
 - Igenis, Szentatyám - megcsókolta a gyűrűt, és elhagyta a szobát.
Ippolito volt a következő. Alessandro még várhat, amíg végez ezzel a balkézről született családi
oldalhajtással. Nem kedvelte ezt a fiút. Hogyan merészel olyan fölényesen viselkedni, hogyan mer
bárkit is - köztük őt is - nagyszerű ősére, Lorenzo Medicire emlékeztetni? Mégis fiú utód, és a fiúkat
meg kell becsülni. Törvényes örökös hiányában a törvénytelen is hasznos lehet, különösen ha fiú. A
Szentatya már látta maga előtt a fiút, ahogyan sütkérezik a népszerűségben. Nem kell hozzá más, csak
jó modor, csinos arc és simulékony nyelv. Ippolitónak nagyobb szerénységet kell tanúsítania.
Ezt meg is mondta neki, amikor a fiú előtte térdelt lehajtott fejjel. Gyorsan el is bocsátotta. És
most következzék Alessandro! A Szentatya már alig várta.
Jött is a mór, hosszú karját lóbálta, a gonoszság sugárzott belőle, csak az nem láthatta, akit
megvakított a feltétlen atyai szeretet: a Szentatya maga volt az. Fölemelkedett, előrenyújtotta a kezét,
és megölelte a fiát.
- Fiam, boldoggá teszel, hogy olyan jól nézel ki. Alessandro éppen úgy térdelt előtte, ahogy a
többiek
is, de a pápa a durva fekete haját simogatta, a pápai gyűrű alig látszott a kezén.
Kelemen felidézte a fiú anyját, és a tüzet, amit fellobbantott benne. Rabszolgalány volt, a Barbár-
parton szedte fel, és a konyhán dolgozott. Alessandro tőle örökölte a haját, a szemét. A lány
engedelmes volt, szeretetteljes; kellemes hónapokat szerzett szenvedélyes szerelmével urának.
- A fiam! - gondolkodott a pápa. - Az én fiam! Kár, hogy nem kürtölhetem ezt világgá -
mérgelődött magában. - Nem tehetem meg. Kénytelen vagyok Caterina apjára fogni a dolgot, aki
amúgy is számtalan fattyút hagyott hátra; eggyel több már nem sokat ront a helyzeten.
Most már igazi apaként tudakozódott tovább a fiától:
- Édes fiam, hogy tetszik neked Róma? Szereméi még egy ideig itt pihenni?
Alessandro itt akart maradni. Részletesen mesélt Caterina rosszindulatáról, még a kezén a sebet is
megmutatta, ahol a kislány megharapta.
- Fiam, nem élhetsz egy fedél alatt ilyen elvetemült teremtéssel.
- Atyám, velem nagyon kegyetlenül bánnak. Úgy érzem, senkinek nem vagyok fontos.

- Fiam, édes fiam!

- Bárcsak lehetne saját palotám!
- Meglesz az is, fiam! Saját palota, ahol többé nem leszel mellőzött személy, ahol többé nem kell
ilyen megaláztatásokat elviselned.. .hm... a testvéredtől.
Alessandro boldog volt. Saját palota, ahol mindenki neki engedelmeskedik! Itt a vatikáni dombon,
ahol egykor Néró cirkusza is állt. O aztán igazán tudta, hogyan szórakoztassa magát... és másokat. Egy
nap majd ő maga, Alessandro is ilyen lesz, ilyen bölcs, mint Néró. Tudni fogja, milyen sportokkal
szórakoztassa magát.
- Nagyon köszönöm, atyám!
- Fiam, gyere közelebb! Egy nap tiéd lesz Firenze. Téged teszlek majd meg a város uralkodójává.
Ezt a jövőt tervezem számodra. De ebben a pillanatban ez a terv még titok, a kettőnk titka: a tied és az
enyém. Ne aggódj, eljön majd az idő, de addig is lesz saját lakhelyed - egy palota Firenzében.
így a Szentatyánál tett látogatás után Caterinának többé nem kellett egy fedél alatt élnie
Alessandróval.
Három év telt el a római látogatás óta; három boldog, békés év. A barátság Ippolito és Caterina
között tovább erősödött, Ippolito egyre erősebb férfivá érett, ahogy teltek a hónapok. Alessandro
kapott egy szép villát, körülbelül félnapi lovaglóútra a várostól. Nagyon kellemes érzés volt
Caterinának, hogy csak ritkán találkozott vele, ám annál többet látta Ippolitót. Elkezdett álmodozni, és
álmaiban gyakran szerepelt jóképű unokabátyja. Nem tudott kellemesebb jövőt elképzelni, mint együtt
tölteni életük hátralevő részét abban a városban, amelyet mindketten oly nagyon szerettek. Ippolitóról
mindenki úgy tartotta, hogy egy napon ő lesz a város uralkodója; mi sem lenne hát jobb, mint ha
Caterina, ennek a háznak a törvényes leánya együtt uralkodna vele. Minél többet gondolt erre a lány,
annál fényesebbnek tűnt a jövőjük.
Azok voltak a boldog napok! Egészen bizalmas viszonyban voltak, együtt lovagolt Ippolitóval.
Bár Caterina nem tudta, hogy Ippolito sejti-e, mi jár az eszében. A fiúnak, lehet, nem volt több mint
kellemes kis unokatestvér. Caterina még csak kilencéves volt. Tizenkilenc éves fiatalemberek
biztosan nem gondolnak arra, hogy kilencéves kislányt vegyenek feleségül. De néhány éven belül már
házasulandó korba ér, és utána... eljön majd az esküvő is.
Alig várta, hogy beszélhessen Ippolitóval ezzel az üggyel kapcsolatban, de soha nem mert
belevágni. Egyszerűen boldog volt, hogy a becstelen Alessandro nincs a Medici palotában, így nem
tud rájönni a titkára, hogy utána ezzel kínozhassa.
De a szép napok elmúltak, három teljes évre való belőlük, és egy napon a szerencsétlenség
elkerülhetetlen volt. Az Örök Várost feldúlták, palotáit és templomait kirabolták, a városlakókat
lemészárolták, a szüzeket és anyjukat megerőszakolták. A Szentatya csak a bátor svájci gárdistáinak
köszönhette megmenekülését, és azt, hogy képes volt életben eljutni az Angyalvárba, de ott egyelőre
saját menedékének foglya volt. Firenze pedig fellázadt a Mediciek ellen. Alessandrót és Ippolitót
elüldözték a városból. De a kis Caterinát, házának egyetlen törvényes leszármazottját az újonnan
kinevezett firenzei magisztrátus túszként tartotta fogva, és biztonsági okokból a Szent Lucia zárdába
szállították.
Itt az élete másból sem állt, mint imádkozásból és böjtölésből. A szobája keskeny cella, amelyben
semmi dísz nem volt, kivéve az ezüst keresztet a falon. Egyszerűen túl kellett élnie az apácák rideg
életét, bár nem ez a dolog bántotta legfőképpen. Nem a hideg kőfalak, az ágy keménysége, vagy a
durva lepedő, amelyet minden éjszaka telekönnyezett. Ippolito hiányzott neki, nem is tudta, hogy hol
lehet szeretett, jóképű lovagja. Az is lehet, hogy meggyilkolták, ahogy a Szentatyával is megteszik, ha
sikerül elkapniuk. Lehet, hogy Ippolito éppen most koldulni kénytelen valahol a város környékén.
Minden imája és könnye Ippolitóért kiáltott.
Hat szürke hónap telt el a Szent Luciában. Ki nem állhatta a mindig egykedvű apácákat, savanyú
szagú ruháikat, gyűlölte a hosszú imádsággal töltött órákat.
- Ippolito! Hol vagy? Merre jársz? - suttogta a szentek szobrainak. - Mondjátok meg, hol van
Ippolito! Segítsetek, hogy biztonságban legyen, és soha többé nem fogok vétkezni.
Firenzében pestisjárvány tört ki. Az utcákon férfiak, asszonyok és gyermekek százai haldokoltak.
Vajon Ippolito is közöttük van?
Mint a semmiből előbújó köd, a pestis végül a zárdát is elérte. Caterina de Medici túlságosan
értékes túsz volt, nem lehetett kitenni a járvány veszélyeinek. A város másik felén helyezkedett el a
Santa Annunziate delle Murate kolostor. Az egyetlen hely volt Firenzében, amely megmenekült a
pestistől. Egy éjszaka három férfi jelent meg a Szent Luciában, és tudatták Caterinával, hogy azonnal
indulnia kell. Minden különösebb ünnepélyesség nélkül becsavarták egy köpenybe, és már úton is
volt a pestis sújtotta városon keresztül.
 Rettenetes képek tárultak a szeme elé azon az éjszakán. Férfiakat és nőket látott kiterítve az
utcákon, halottakat és haldoklókat egyaránt. Látott orvosokat, maszkkal a fejükön durva köpönyegükbe
burkolózva, akik nagy bátran próbáltak segíteni a reményteleneken. Látta a halottszállítókat, akik a
betegség újabb áldozatait vitték a halottaskocsin, hallotta a kerekek nyikorgását és a papok imáját,
amint a kocsi előtt lépdeltek a halottak lelki üdvéért imádkozva. Hallotta, hogy az emberek a
tavernákban mulatnak; látta, hogy férfiak és nők az utcán szenvedélyesen szeretkeznek. Mintha
mindent ki akarnának élvezni az utolsó cseppig ebből a világból, ameddig lehet, mert holnap talán
már ők is a halottaskocsi néma utasai között lesznek.
Fantasztikus, valótlan utazás volt ez a kicsi Cate-rinának. Szinte lebénult a hirtelen változástól,
amely darabokra törte az életét. Úgy érezte, ez a szörnyűség őt is el fogja nyelni. Megpróbált a három
férfi arcába nézni, de azok elfedték magukat. Firenze utcáin haladtak előre; mi lenne, ha most
szembetalálná magát Ippo-litóval?
De gyorsan átkeltek a piactéren, és folytatták útjukat a szűk utcácskákon keresztül a Santa Croce
felé, ahol hirtelen föléjük magasodtak új börtönének falai.
Az ajtó kinyílt, Caterina fekete ruhás alakokat pillantott meg, akik nagyon hasonlítottak a Szent
Lucia apácáira. Majd a tisztelendő anya elé vitték. Hűvös kezei megérintették a fejét, amikor
megáldotta, de közben érezte, hogy a többi apáca szeme kíváncsian rászegeződik. Amikor a férfiakat
végre elbocsátották, és egyedül maradt a tisztelendő anyával meg a többi apácával, egyből érezte,
hogy a viselkedésük iránta mennyire megváltozik. Az egyik apáca máris elfeledkezett a tisztelendő
anya jelenlétéről és boldogan megszólalt:
- Üdvözlünk, kicsi hercegnőnk! - és egyből megcsókolta Caterinát mindkét orcáján. Egy másik
apáca is rámosolygott, és melegen üdvözölte:
- Hallottuk, hogy hamarosan megérkezel, és alig tudtuk kivárni a pillanatot, hogy láthassunk.
Azután maga a tisztelendő anya is közelebb ment Caterinához. A szeme élénken csillogott, arca
rózsás volt.
- A mi kis hercegnőnk bizonyára nagyon fáradt és éhes. Meg kellene kínálnunk egy kis
ennivalóval. Utána majd megmutatjuk a celláját, ahol kipihenheti magát. Majd reggel beszélgetünk,
hercegnőm!
Minden annyira más volt, szinte beleszédült. Annyi szörnyű és furcsa dolog történt vele, hogy
többé már semmin sem csodálkozott. A legmegtisztelőbb helyet kapta a refektóriumban az asztalnál.
Azt is észrevette, hogy a felszolgált levesben hús is van, bár pénteket írnak a naptárban. A halat
bőséges mártással szolgálták fel; az étel jobban hasonlított a Medici palota étkezéseihez, mint egy
kolostoréhoz. Az asztalnál ülők beszélgettek, ami a Szent Luciában elképzelhetetlen volt, ott csend
uralkodott az étkezések alatt. De a lány túl fáradt volt, hogy igazán belegondoljon ezekbe a dolgokba.
Mihelyt vége volt az étkezésnek, és elmondták az imádságokat, a két apáca, aki elsőnek üdvözölte,
elvezette a cellájába. Az ágya puha volt, és erről újra eszébe jutott, hogy péntek ellenére húst ettek.
Az apácák barátságosan viselkedtek vele, sőt tisztelettudóan; talán meg tudakolhatná tőlük, miért
ehetnek itt húst. így is tett:
- Itt a Muraiéban, hercegnő, fogyaszthatunk húst péntekenként. A pápa még évekkel ezelőtt
biztosította ezt a kiváltságot a számunkra.
A két apácát meglepte Caterina alsóruházatának a durvasága. Hoztak is neki mindjárt újat,
finomabb anyagból valót.
- Ez nem fogja kidörzsölni a finom, érzékeny bőrödet, hercegnő!
 - A Szent Luciában mindenki hozzá volt szokva a durva anyaghoz - mondta Caterina.
- Ez lehet, hogy jó volt a Szent Luciának, de mi itt, a Muratéban nem vagyunk közönséges
származásúak. Mi józanul féljük Istent. Szent Urunk dicsőségére tiszteletet parancsoló felsőruházatot
viselünk, ám bőrünket finom, selyem anyaggal kényeztetjük. Most pedig aludj jól, kicsi hercegnő! Itt
barátok között vagy.
Az egyik apáca lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, közben ezt suttogta:
- A bátyám a Mediciek híve. Örülni fog, ha megtudja, hogy barátok közé kerültél.
Majd a második apáca is fölé hajolt:
- A családom alig várja, hogy megszabaduljanak a republikánusoktól.
Caterina csak bámult rájuk, az apácák pedig vidáman fölnevettek.
- Holnap megmutatjuk neked, hogy kik még nemes családod támogatói. Sokan vannak itt, a
Muratéban.
- Vannak itt köztársaságpártiak is? - kérdezte Caterina.
- Néhányan. De ez csak izgalmasabbá teszi a dolgokat - válaszolta az az apáca, aki először
megcsókolta.
Caterina egy ideig nem tudott elaludni, amikor végre magára hagyták. Gyorsan rájött, hogy itt az
élete nagyon fog különbözni attól, ahogyan a Szent Luciában bántak vele.
- Ülj le, gyermekem - szólalt meg a tisztelendő anya. Milyen kicsinek tetszik ez a gyermek abban a
nagy székben, a lába alig érinti a földet. De micsoda tartása van máris, micsoda méltóság sugárzik
belőle! Oly kevés fiatalban mutatkozik meg ez ilyen korán. Ez a gyermek gyorsan fog tanulni, és nagy
örömet fog okozni tanárainak. Ezen okokból kifolyólag, és azért is, mert a gyermek engedelmesnek
látszott, a tisztelendő anya feltétlenül akart pár szót váltani vele.
Előző nap Caterina megfigyelhette egy új novícia belépését a konventbe. Különleges beavatási
ceremónia volt, maga a kolostor is innen kapta a nevét. A noviciat, aki kívülről érkezett, magas
egyházi méltóságok kísérték. Saját kezükkel bontottak nyílást a kolostor falában, majd ott átadták a
noviciat a kolostorbelieknek. Amikor az belülre került, a lyukat visszafalazták. A folyamat
ünnepélyes volt, jelentőséggel bíró: a novícia örökre a szürke falak mögé távozott, úgymond
befalazták, és soha többé nem hagyhatta el a Muratét.
Caterina még mindig sok mindent nem értett. Hat hónapot töltött el a Szent Lucia apácái között,
amely a böjtöléssel és szigorúságával jobban hasonlított kolostorra. Itt a Muratéban derültség és
nevetés is lakott, az apácák nemes családok sarjai voltak, inkább vidáman viselkedtek, mint
komolyan. Fiatalsága ellenére Cate-rinának úgy tetszett, hogy ez a kolostor minden kifelé mutatott
ceremóniája és áldozatai ellenére kevésbé szigorú, mint a Szent Lucia. Fontos volt, mit gondol
Caterina a Muratéról, mert egy nap magas rangú férje lesz, és fontos pozíciója a világban. Meg kell,
hogy értse, miért és hogyan mennek itt a dolgok: a kényelem legalább annyira Istennek tetsző dolog,
mint a Szent Lucia egyszerűsége.
- Ugye meglep téged a dolgok itteni menete, hercegnő? - érdeklődött a rendfőnöknő.
- Nagyon boldog vagyok itt, anyám!
Máris egy kis diplomatát hallott. Nem tévedett, fontos volt, hogy a kislány megértse, mit tesznek
itt és miért.
- Biztos vagyok benne, hogy nem láttál ilyen beavatási ceremóniát, amíg a Szent Luciában
tartózkodtál.
Ott az egyház legszigorúbb szabályait követik. Itt, ahogy láthatod, ehetünk húst pénteken, a
miséink gyönyörűek, a templomunk díszes, nem viselünk durva alsóneműt sem. Mindezek alapján azt
gondolhatod, hogy könnyedén megfeledkezünk a világ szenvedéséről, nem úgy, mint testvéreink a
Szent Luciában.
- Nem, egyáltalán nem gondolom így, tisztelendő anyám!
- De a Szent Lucia mégsem menekült meg a pestistől, a Murate pedig az egyetlen fertőzéstől
mentes hely egész Firenzében. Ez csoda, gyermekem! És most imádkozzunk! Mondjunk köszönetet a
szenteknek, és könyörögjünk, mutassák meg azt az utat, amelyet követnünk kell, hogy életünk nekik
tetsző legyen!
A tisztelendő anya figyelte Caterina komoly arcát, ahogy az imát mormolja. A kislány itteni élete
első fontos leckéjét tanulja.
Caterina nagyon szeretett kézimunkázni azokkal, akiket a barátainak mondhatott. Bár szinte alig
akadt valaki, aki ne lett volna a barátja: azok, akiknek családja a kormányt támogatta, a kis Medicit
igen visszafogottan kezelték. Miközben az oltárterítőt hímezték, élénken beszélgettek. Caterina
imádott Ippolitóról beszélni, elmesélte az apácáknak, milyen kedves, vidám és lovagias; néhányuknak
még azt is bevallotta, reméli, egy nap majd a felesége lehet. Biztos volt abban, hogy életben van a fiú.
Nem tudta megmagyarázni, honnan tudja, de biztos volt benne.
- Itt bent, a szívemben érzem, hogy még mindig életben van - bizonygatta nekik.
A Muraiéban boldog volt - már amennyire boldog lehetett Ippolito nélkül. Azzal a biztos tudattal,
hogy Ippolitót hamarosan újra láthatja majd, a kolostorbeli békés napokat is becsülni tudta. Egy nyári
napon éppen egy oltárterítőn dolgoztak, amikor újra eszébe jutottak addigi életének pillanatai. Lucia,
a bőbeszédű apáca azokról a csodákról beszélt, amelyek ebben a kolostorban történtek.
- Egyszer, amikor a Murate még nagyon szegény volt - kezdte a történetet -, Firenzében igen
nehéz idők jártak. A város is igen szegény volt, az emberek a Könnyező Madonnához könyörögtek,
hogy enyhülést hozzon kínjaikra. A szobrát ezért a városba szállították, és minden konvent tett
valamilyen felajánlást a Szűznek. Itt, a Muraiéban semmink nem volt, így nem tudtuk, mit tegyünk.
- Ó, a Fekete Szűz palástjáról fogsz mesélni - kiáltott fel Margaretta nővér. - Azt már olyan
sokszor hallottam.
- Ebben biztos vagyok, de abban is, hogy a kis hercegnő még egyszer sem.
- Tényleg nem ismerem a történetet, de még a kis Maria sem - szólalt meg Caterina. Maria volt
az új novícia, akinek a belépési ünnepségét látta nem olyan régen. - Igenis szeretnénk megismerni ezt
a csodálatos históriát, ugye, Maria?
Maria is azt felelte, hogy hallani szeretné a Fekete Szűz palástjának történetét.
- Hát - kezdett bele a mesébe újra Lucia -, az akkori tisztelendő anya összegyűjtötte az összes
nővért, és így szólt hozzájuk: ne bánkódjatok, egy palástot fogunk a Szűznek felajánlani. Olyan
köpönyeget, amilyet még soha eddig nem láttak Firenzében: fényes brokátból készül, hermelinprém
szegéllyel és aranyszállal gazdagon hímezve. Az apácák nem értették, honnan fog nekik telni ilyen
drága ruhadarabra ekkora szegénységben. De a tisztelendő anyából olyan szent meggyőződés áradt,
hogy nem mertek ellenkezni. Később többen is állították, már érezte, hogy csoda fog történni. És a
főnöknő folytatta: - Hallgassatok rám! Ezt a palástot az imáink segítségével fogjuk elkészíteni.
Hatméternyi brokátért a zsoltároskönyvünket háromszor fogjuk végigénekelni a Szentháromsághoz. A
hermelinprémért hétezerszer fogjuk elénekelni az Ave Mariát. Az aranyfonállal hímzett koronákért
hatvanháromszor imádkozzuk végig a rózsafüzért. A köpenyt összefogó aranycsatért hétszáz-szor
mondjuk majd el az O Gloriosa Dominât. Az aranygombokért hétszázszor az Alma Redemptoris
Matert. Az arany rózsahímzésért megint hétszázszor az Ave Santissima Maria következik.
Sok imát kellett elmondaniuk a palást minden egyes alkotórészéért; és a Murate apácái a napi
kötelezettségeiken fölül vállalták azt a sok-sok órányi imádkozást.
Caterina közelebb hajolt: - De ez még így is kevés volt, hogy valódi köpenyt terítsenek a Szűz
szobra elé. Mert a palásthoz valódi brokát, hermelinprém arany és ezüst kell. Nekik meg nem volt
egyebük, csak az imáik.
- Még nem hallottad az egész történetet, hercegnő! Elérkezett tehát a nap, amikor át kellett adni az
ajándékokat. Sok ember gyűlt össze a piactéren, hogy megnézze a nagy eseményt. A Szűz szobrát
középre állították, ott várta az ajándékokat. És csak egyre gyűltek az ajándékok: arany, ezüst, értékes
drágakövek. A tisztelendő anya és a nővérek pedig ott álltak üres kézzel, de az arcuk sugárzott, mert
gondolatban látták az imáik segítségével elkészült palástot. Na, és mit gondoltok, mi történt ezután?
Egyszer csak megjelent két ember, akik a Murate nevében leterítettek a Szűz lábához egy gyönyörű
hermelinszegélyes, gazdagon hímzett brokát palástot. Pont olyat, amiről a tisztelendő anya beszélt a
nővéreknek. Angyalok voltak, akik hozták, és ez a Szűz palástjának csodálatos története. Ez hogy
tetszik, hercegnő? Azt kell mondjam, hogy attól a pillanattól fogva a Murate nagy megbecsülésnek
örvendett, mert a csoda híre messzire eljutott, és sok gazdag hölgy ebbe a konventbe kívánt belépni.
Sokan pedig gazdag adományokatjuttattak a kolostorunknak. Nagyszerű csoda történt!
- O, ez gyönyörű volt! - kiáltott fel elragadtatva a kis Maria, de Caterina nem szólt.
- Hát te, hercegnő, mit gondolsz erről a csodáról? Caterina komoly, sötét szeme az apácákat
figyelte.
Fiatalsága ellenére szokatlanul öregnek és bölcsnek érezte magát.
- Tényleg csoda történt - mondta, és ahogy megszólalt, úgy érezte, a mostani tisztelendő anya
éppen így magyarázott neki is -, mert maga a Szent Szűz adta a köpeny ötletét a tisztelendő anyának.
Mintha csak azt mondta volna: imából szőjetek nekem palástot, de ugyanakkor keress valakit, aki
készít egy gazdagon dí-szítettet is. Majd két férfi mint angyal hozza el azt a lábam elé. Mert ha
magatok készítitek ezt a világi palástot, bármennyire értékes lett volna, az emberek soha nem értékelik
annyira, mint azt a köpenyt, ami hitük szerint az imáitok segítségével készült, és angyalnak tétsző
emberek hozzák el a nevetekben.
- Úgy érted, szerinted ez a csoda nem volt más, mint trükk az emberek megtévesztésére?
- Ez csoda volt! - erősítette meg Caterina. - Mert jólétet hozott a kolostor számára. A csoda
célja, hogy jót tegyen. A csodák az égből jönnek, de néha itt, a földön segíteni kell, hogy
megvalósulhassanak.
Lucia átölelte Caterinát, és arcon csókolta.
- Te egyszerűen túl okos vagy hozzánk képest -mondta.
Az emberek kis csoportokban gyülekeztek a kolostor falain kívül, és halkan susmogtak egymás
között.
- Csak gyerek.
- De olyan, mint a kígyó.
- Miért bántanánk egy gyereket?
- Már körülbelül tizenegy-tizenkét éves lehet. Elég idős, hogy valami fortélyon törje a fejét,
hiszen Medici.
-Az apácák majd távol tartják minden bajtól.
-Akkor majd őket is átejti. Ismerhetnénk már ezeket az álszent Medicieket. Csak arra születtek,
hogy gonoszságot műveljenek. A városban ostromállapot uralkodik. Medici az, aki állandóan lázít
Firenzében. A Medici az, aki megakadályozza, hogy az élelmiszerszállítmányok ideérkezzenek.
Éhezünk, rongyosak vagyunk, sok közöttünk a sebesült, mégis akadnak olyanok, akik azt merik
mondani, kíméljük meg a gyermek életét. Hát kegyelmet érdemel egy zsarnok fattya?
A zárda falai mögött Caterina hallotta, mit kiabál a tömeg. Azt is érezte, hogy ezek a falak már
többé nem jelentenek számára biztonságot. A válság tovább fokozódott Firenzében, és egyre
közeledett a szent békét ol-talmazókhoz. Sem a barátai, sem a tisztelendő anya nem lesznek képesek
megoltalmazni őt.
A firenzeiekben egyre jobban nőtt a gyűlölet a pápa iránt. A pápának álruhában nem olyan régen
sikerült megszöknie az Angyalvárból, majd amikor a pestis hírére a fosztogatók elhagyták Rómát,
visszaköltözött a Vatikánba, és szilárdan elhatározta, hogy megbékíti a firenzeieket. De Firenze
méregfogát nem lehetett olyan könnyen eltávolítani; a városlakók könyörtelen elszántsággal felégettek
egy körülbelül egy mérföldes sávot a város határai mentén. Felégették a gyönyörű villákat, kivágták a
növényzetet, nehogy elrejtse az ellenséget. A város minden polgára elkötelezte magát az ellenállás
mellett. Még az olyan művészek is, mint Michelangelo, ott hagyták a munkájukat, hogy inkább a
harcban segédkezzenek. Ez a helyzet már hónapok óta semmit nem változott, és Caterina tudta, hogy a
városiak nem felejtették el: Murate kolostorában lelt menedékre. Ő annak a nemesi háznak a tagja,
amely most halált és romlást hoz Firenzére.
Érezte, hogy életének egy boldog korszaka véget fog érni. Sikerült megszeretnie a zárdát, a
tanulással töltött időszakokat, a különösen nagy átéléssel énekelt zsoltárokat, amiért egyszer
Savonarola meg is feddte őket. Imádta a mindennapi kis intrikákat, meg azokat a kenyeres kosarakat
is, amelyeket bizonyos apácák vittek, amikor látogatóba mentek a családjukhoz. A kosarakat takaró
kendőre a Mediciek jelét hímezték; mindezzel azt akarták jelezni, hogy apácaként bármennyire is el
vannak zárva a külső világtól, még mindig érdeklődnek a politika iránt.
Ezekben a kosarakban különböző üzeneteket juttattak be a kolostorba. Caterina így tudta meg azt
is, hogy Ippolito biztonságban van Rómában. Azonnal megkönnyebbült a szíve. Bár az már kevésbé
számított örvendetes hírnek, hogy Alessandro is Rómában van. Az Ippolitótól távol töltött évek
ellenére még mindig nem felejtette el a fiút.
A kolostor falán túl a csőcselék megint újrakezdte a követelőzést:
- Adjátok át nekünk a Medici lányt! Ide azzal a boszorkánnyal! Majd kiakasztjuk a városfalra
egy kosárban, hogy Kelemen hadserege céltáblának használhassa.
- Még hogy kosárban kifüggeszteni! Túlságosan jó lenne az neki! Adjátok oda a katonáknak,
hadd szórakozzanak vele kicsit! Utána majd eldöntjük, hogyan haljon meg.
Ahogy leszállt az éjszaka, Firenze elcsöndesedett. Ujabb nap telt el az ostromlott városban.
Hirtelen kopogtattak a kolostor külső kapuján. A kopogás hosszan visszhangzott az üres
folyosókon, és mintha Caterina heves szívdobogása adta volna meg rá a választ. A tisztelendő anya
egy lámpással kiment a kapuhoz, és három városi szenátort talált a kapuk előtt, akik Caterina de
Mediciért jöttek.
A lány tudta, hogy ez csak egy dolgot jelenthet. Minden be fog következni, amit bekiabáltak az
elmúlt napokban: halál Caterinára! Halál? Más dolgokról is ordibáltak, amihez képest a halál
megváltásnak tűnt.
A celláikban az apácák egyfolytában imádkoztak a Szűzhöz, tegyen csodát, hogy a hercegnő
megmeneküljön. De Caterinának nem volt ideje imádságra. Berohant a cellájába, és a rémülettől
remegő kézzel levágta gyönyörű szőke haját. Utána addig rohant szobáról szobára, amíg talált egy
apácaruhát, ami jó volt rá. Ezek után már kellően felkészültnek érezte magát arra, hogy szembenézzen
azzal, ami rá várt.
Lement az emberekhez, akik már vártak rá. A férfiak, de még a tisztelendő anya és az apácák is
megdöbbenve néztek rá.
- Én vagyok Caterina Maria Romola de Medici -kezdte büszkén. - Mit kívántok tőlem?
- Salvestro Aldobrandini vagyok, a firenzei magisztrátus szenátora - kezdte a vezetőjük. - Az a
döntés született, hogy el kell hagynia a Murate kolostorát. Azzal gyanúsítjuk önt, hogy összeesküvést
szőtt jelenlegi kormányzatunk ellen. Át fogjuk szállítani a Szent Luciába, most azonnal velünk kell
jönnie.
- Nem megyek - hangzott Caterina válasza. -Akkor kénytelenek leszünk erővel kényszeríteni.
- Nem mernék ezt megtenni velem Firenze utcáin, amíg ezeket a ruhákat viselem.
- Nincs joga azokat a ruhákat viselnie. Vesse le őket!
- Visszautasítom. Képes lenne egy apácát, Krisztus menyasszonyát végighurcolni a firenzei
utcákon?
Okos ellentámadás volt, ezt mindannyian tudták. Az apácák Krisztus érintetlen menyasszonyai
voltak. Nem lett volna egyszerű Firenze utcáin nyilvánosan keresztülszállítani az ellenállást tanúsító
nőt, akinek lenyírt haja és a ruhája is azt bizonyítja, hogy Krisztus örök menyasszonya.
- Nem akarjuk, hogy baja essék. Kísérettel jöttünk, hogy megóvjuk önt a zavargóktól - próbált
érvelni Aldobrandini.
Caterina gyorsan kiismerte a szenátort; a férfin látszott, hogy nem szívesen képviseli azt, amivel
megbízták. Boldogan kibújt volna ezen kötelezettség alól.
- Nem fogom levetni ezeket a ruhákat - jelentette ki újra Caterina.
Majd megszólalt a tisztelendő anya is:
- Jó uram, hagyja itt velem reggelig. Majd vele együtt imádkozom, hogy megtalálja magában azt a
bátorságot, amire szüksége van.
Mindenki legnagyobb meglepetésére Aldobrandini beleegyezett, hogy várjon reggelig. A Murate
apácái egész éjszaka Caterináért imádkoztak.
A kis csapat csendesen haladt keresztül a városon. Aldobrandini igyekezett csendes utcákat
választani, de még így sem tartott sokáig, hogy a hír végigszáguldjon a városon.
- Viszik kifelé a kis Medici lányt Firenzéből! Ki akarják csempészni, hogy megmentsék.
Először csak halkan, majd egyre hangosabban és durvábban kezdtek ordibálni a bámész
tülekedők. De Aldobrandini nem akart rendbontást. Ha most bármi történne a lánnyal, később őt
hibáztatnák érte. Már Kelemen rövid kegyvesztett időszaka is véget ért. Kibékült a kegyes spanyol
királlyal, Károllyal, így már szövetségeseknek számítottak. Most már Firenze is kezdett rájönni, hogy
hibát követett el, amikor Franciaország és Anglia mellé állt Spanyolország helyett.
-Adjátok át a Medicit! - ordított fel valaki. - Ide annak a zsarnok Medicinek a lányával! Tanulja
meg, mi az a szenvedés... amit nekünk is át kell élnünk! - Majd egyre több durva hang vette át ezeket a
szavakat.
- Ide nekünk a Medici lányt!
Caterinának minden bátorságára szüksége volt, hogy tartsa magát. De a hosszú leckék megtették a
hatásukat, sikerült a félelmét elrejtenie, ezért most nagyon hálás volt. Nem nézett se jobbra, se balra,
egyenes háttal ült a lován, és teljesen érzéketlennek mutatkozott a tömeg kiabálására.
 Hirtelen megtört a védelmezők gyűrűje, és a tömeg most először vethetett egy pillantást a fiatal
Medicire.
- Ez apáca! - kiáltott fel valaki. - Szent szűz!
- Átvertek bennünket! Nem errefelé szállítják a Medici lányt. Amíg mi az apácát bámuljuk, neki
mégis sikerül elmenekülnie.
Caterina most már végképp nem mert oldalra nézni. Úgy lovagolt keresztül a tömegen, mintha
semmi nem érdekelné abból, ami körülötte történik.
A tömeg megtorpant, és ez esélyt adott a kísérőinek, hogy újra rendezhessék a soraikat körülötte.
A tömeg meghátrált.
- Ez is csak újabb trükk! Ez a Medici, csak apácának öltöztették, hogy átverhessenek bennünket!
Gyerünk! Nem engedhetjük meg, hogy így bánjanak velünk! -ordította egy hang.
De az emberek most már tényleg elbizonytalanodtak. Féltek bántalmazni Krisztus menyasszonyát.
A félelem Caterina szívében győzelemmé változott. Legalább akkora csodát vitt véghez, mint az
egykori tisztelendő anya az imádságokból szőtt palásttal. Képes megmenteni magát - lehet, hogy éppen
a halál torkából. Milyen bölcs dolog - vonta le a következtetést magában -, hogy nemcsak az imákra
támaszkodott, hanem a Medici ősöktől örökölt eszére.
Caterina néhány hónappal a Firenzén való rettenetes átkelés után már Rómában volt. Firenze
pedig behódolt. Kelemen volt újra hatalmon, tehát elküldetett fiatal unokahúgáért, aki hamarosan
házasulandóvá érik.
Milyen csodálatos volt újra látni Ippolitót oly sok év után! Ippolito jóképűbb volt, mint valaha, és
a viselkedése is megváltozott Caterina irányában; ettől a lány még izgatottabb lett. Már nem volt
többé az a kislány, akit a Medici palotában védelmezett Firenzében. Már majdnem tizennégy éves
volt, kislányos alakja egyre jobban sejtette a benne rejtőző nőt.
Az élet újra csodálatosan kellemes volt. Caterina nagyon megszerette a barátait a Muratéban, de
Róma nyüzsgését is élvezte. De volt még egy oka az ünneplésre: Alessandro nem volt Rómában.
Megkapta végre a firenzei Medici palotát, mert Kelemen megtartotta korábbi ígéretét, amit a fiának
tett. Egész Itália és maga Firenze legnagyobb rettenetére szörnyeteg fiát nevezte ki a város élére.
Ippolito nagyon meglepődött, hogy Alessandro kapta azt, amit neki oly régóta megígértek, ezen még
mindig nem tudta túltenni magát. Egyszerűen nem értette, hogy a Szentatya hogyan tudott
megfeledkezni róla, saját magára volt dühös, és aggódott Firenzéért. Caterina leghőbb vágya volt,
hogy kiemelje ebből a megrázkódtatásból és búskomorságból, amit a mellőzöttsége miatti csalódás
okozott.
Mindkettőjüket Vatikánváros egyik palotájában szállásolták el; az élet igencsak nyüzsgött
körülöttük. Különböző követek jöttek-mentek, mindig volt valamilyen ünnepség vagy fogadás a pápai
udvarban. Mindez nagyon változatos és érdekes volt a számára, a hosszú kolostori élet után. De
Ippolitóval is törődnie kellett; be kellett neki bizonyítania, hogy más dolgok is léteznek az életben,
nem csak Firenze. Tudta, hogy Ippolitót könnyedén el tudja bűvölni elmés válaszaival, csinos
alakjával és dús, szőke hajával, nem beszélve csillogó szeméről. A fiú sokkal vidámabb volt azóta,
hogy Caterina Rómába érkezett.
Sokat lovagoltak együtt, Caterina kitűnő lovas volt. Néhány kísérőjükkel az egész napot lóháton
töltötték, ha tehették.
Caterinának szabadon kiönthette Ippolito a szívét, elmondhatta boldogtalanságának okát. Nem is
nagyon tudott másról beszélni az első együtt töltött hetek alatt: nemcsak hogy kitúrták az örökségéből,
de a jövőjét is elvették tőle.
- Caterina, a Szentatya értem küldetett. Még a kamarását is elküldte, mert négyszemközt akart
velem beszélni. Azután közölte velem, hogy milyen jövőt gondolt ki a számomra.
Ippolito azonnal meglátta a rettenetet Caterina szemében.
- Ippolito, ugye nem kell innen majd elmenned!?
- Nem, nem, ilyesmiről szó sincs! A Szentatyának az a kívánsága, hogy lépjek az egyház
szolgálatába.
- Egyházi szolgálatba? Te? Hiszen nem is vagy olyan papos!
- Én is ezt mondtam neki. Szentatyám, nem hiszem, hogy képes vagyok ekkora elvárásnak
megfelelni. Nem hiszem, hogy alkalmas lennék Isten szolgálatára. Engem úgy neveltek, hogy Firenze
uralkodója leszek majd egykoron. A pápa erre nagyon feldühödött. Elég volt, kiabálta. Firenzének
már van uralkodója. Erre én is nagyon dühös lettem, még azt is elfelejtettem, hogy a Szentatya színe
előtt vagyok. Csodálkozom, Szentatyám, hogy olyan embert nevezett ki Firenze élére, akinek oly
bizonytalan a származása - mondtam. Erre a kezét ökölbe szorította és elkezdett ordítozni velem: te
talán olyan biztos lehetsz a származásodban? Erre azt válaszoltam, hogy az én atyám bizonyosan
Nemours nemes hercege, és az anyám firenzei asszony volt. Míg Alessandro anyjáról csak annyit
lehet tudni, hogy barbár rabszolga volt. Na, most már a Szentatya tényleg rendkívüli módon
feldühödött. Ehhez semmi közöd, kiabálta. Az a parancsom, hogy lépj be az egyház szolgálatába.
- Ó, Ippolito, nem tudsz tenni ellene valamit?
- Mindkettőnk élete az ő kezében van. Néha elfelejtem, ki is ő. Időnként gyűlölöm a pápát, akit
sem a családja, sem az egyháza nem érdekel. Csak a hatalom istenét imádja. A saját fattyat,
Alessandrót nevezte ki Firenze élére, aki alatt a város úgy néz ki, mint Néró alatt Róma. Senki sincs
biztonságban tőle. Kegyetlen és kéjvágyó. Az emberek menekülnek a városból, ha lehetőségük adódik
rá. Emlékszel a Ruggieri fivérekre?
- Hát persze! Cosmo és Lorenzo! - kiáltott fel Caterina.
- Ők is elfutottak Firenzéből. Sok szomorú történetet meséltek. Tudjuk, hogy Alessandro
kegyetlen fiú volt, de mostanra szörnyeteg lett belőle. Azt is hallottam, hogy a pápa már menyasszonyt
is kerített neki: Károly császár leányát.
- Szegény lány - Caterina egyből együtt érzett vele.
- Caterina, én köszönöm az összes szenteknek, hogy a pápa a testvérednek álcázta azt a
szörnyeteget. Ha nem így tett volna, lehet, hogy neked kéne hozzámenned Alessandróhoz.
Caterina szinte megnémult. Nem voltak rá szavak, hogy kifejezzék azt a rettenetet, amit ennek a
lehetőségnek a felvetése jelentett mindkettőjük számára.
Ezzel a megkönnyebbüléssel legalább Ippolito elfeledkezett a saját bajáról. Amikor Caterina
ránézett, mintha az övéhez hasonló érzéseket látott volna Ippolito szemében. Ippolito megfogta a kezét
és megcsókolta.
- Az élet más vigasztalásokat is ajánl számunkra, Caterina - jegyezte meg, majd mindketten
rácsaptak lovuk hátsójára és elvágtattak.
Úgy tetszett Caterina számára, hogy még sohasem volt ilyen boldog. A Ruggieri testvéreknek is
üzent, parfümöket és különböző krémeket rendelt tőlük. Megkérte őket arra is, hogy fürkésszék ki neki
a jövőt. Olyan izgalmas volt újra köpönyegbe burkolózva ellopakodni Rómán keresztül abba a
szobácskába, amin a testvérek osztoztak. Caterina izgatott volt, mert alig várta, hogy megláthassa
jövendőbelije arcát. A testvéreket rá akarta venni arra, hogy belenézhessen a varázstükrükbe.
Ruggieriéknek azonban menekülniük kellett Firenzéből, így nem állt minden régi eszközük a
rendelkezésükre. De megígérték, hogy mindent meg fognak tenni kis hercegnőjük kedvéért.
Hamarosan rájöttek, hogyan tudnák mégis valahogy megidézni eljövendő férje arcát.
De Caterina bizonyos volt benne, hogy látta már korábban: az arc nemes volt, sötét hajjal
keretezve, a szeme csillogott. Éppen olyan Medici szemei voltak, mint neki.
Hát ilyen volt szerelmesnek lenni. Csak úgy dalra fakadni a boldogságtól, látni a folyót úgy
csillogni, mint még soha; a hatalmas és fenséges épületek is mintha megszépültek volna, az emberek
is boldogabbnak látszottak a környezetében; a nap melegebben sütött. De új érzések is megjelentek: a
rettegés, hogy egy napon majd nem látja újra Ippolitót, s a megkönnyebbülés, amikor a következő nap
sem telt el kettőjük találkozása nélkül.
Ippolito nem tudta nem észrevenni, milyen érzések kerítik hatalmába Caterinát. A lány látta a
pillantásában, hallotta a szavai muzsikájában, amikor vele beszélgetett.
Kettejük szerelméről beszélgettek, amikor együtt kilovagoltak. Caterina megint úgy gondolta, hogy
életének ez a legszebb napja, ahogy a napfényben fürdő távoli városra emelte tekintetét, amely - úgy
tűnt a számára - még sohasem ragyogott ily fényesen.
- Remélem, Caterina, te is olyan boldogságot érzel, amilyet én. Hálát adok újra és újra a
szenteknek, hogy Alessandro nem téged vesz el feleségül!
- Ne is beszéljünk erről olyan csodálatos napon, mint a mai.
- Nem is érdemes elrontani ezt a gyönyörű napot ilyesmivel. Beszélgessünk valami másról -
javasolta Ippolito.
- Ó, igen! Például kettőnkről.
- Szeretlek, Caterina! Már akkor is szerettelek, amikor kicsi lányka voltál, és együtt laktunk a
firenzei palotánkban.
- Én is szeretlek, Ippolito! Egyfolytában rólad álmodoztam az elmúlt években is. Biztos voltam
benne, hogy újra látjuk majd egymást.
Megálltak, kísérőik egy kicsit távolabb várakoztak. Már akkor tisztában voltak a közöttük levő
kapcsolattal, amikor a két fiatal még csak álmodozott egymásról. Ippolito újra megcsókolta Caterina
kezét.
-A Szentatya is biztosan egyetért a kapcsolatunkkal. Miért is engedné, hogy együtt legyünk, ha nem
lenne a dolgainkkal elégedett.
- Igazad lehet, Ippolito! Hogy én milyen boldog vagyok!
- Én is, kedvesem! Az hogy szeretsz, már nem is teszi olyan borzasztóvá a gondolatot, hogy
elvesztettem Firenzét.
- Megértem. Én is olyan boldogtalan voltam. Annyit szenvedtem... De most már semmi sem
szomoríthat el, mert itt vagy nekem te.
Meg akarták egymást ölelni, csókolózni akartak, de hogyan is tehették volna itt, a nyílt mezőn,
kísérőikkel a hátuk mögött. Csak a jövőről beszélgethettek, de szerelmet és szenvedélyt vallottak
egymásnak minden pillantásukkal.
- Kedvesem, nem hiszem, hogy a firenzeiek még sokáig tűrni fogják Alessandro zsarnoki uralmát.
- Én sem hiszem, Ippolito! Sőt, bizonyos vagyok benne.
- És akkor majd, szerelmem, együtt fogunk uralkodni Firenze élén. Te és én. Együtt fogunk lakni
abban a palotában, ahol a gyerekkorunkat töltöttük.
- Ippolito, ha a boldogságba bele lehetne halni, akkor te most engem elveszítenél.
 - Nem bírom elviselni, hogy láthassalak, de ne csókolhassalak meg. Lovagoljunk tovább!
Később már összeölelkeztek, meg is csókolták egymást. Egy ilyen szerelmet többé már nem
lehetett titokban tartani. De miért is kellett volna? Ippolito és Caterina unokatestvérek voltak és
mindketten Mediciek. Kettőjük egyesülése miért ne kaphatná meg a pápai áldást?
A boldogságnak azonban hamar vége szakadt.
Ilyen hír nem maradhatott sokáig titokban a pápa előtt. Erről suttogtak a svájci gárdisták, a palota
testőrei, de a lakájok is. Végül eljutott a püspökökhöz, a bíborosokhoz, majd természetesen a pápa
kamarásához is, aki egyből közölte is Kelemennel a hírt.
A Szentatya sokkal dühösebb már nem is lehetett volna. Gyűlölte Ippolitót - jóképű ábrázatáért,
elbűvölő modoráért és népszerűségéért. Tudta, ha nem vigyáz és nem lesz nagyon óvatos, a fiú még
gondokat okozhat neki. Az a makacs suhanc megpróbálta visszautasítani az egyház által ajánlott
karriert, csak azért, mert Ales-sandrót nevezte ki Firenze urának. Ippolito éppen úgy uralkodott volna,
ahogy az apja és nagyszerű nagyapja. Ez a jövő nem illett bele a pápai tervekbe.
Caterina bezzeg igen. Kelemen óriási vagyonhoz és hatalomhoz juthat általa. Az ő házasságának
ügye volt most a legfőbb gondja, s nagy terveket dédelgetett a lánnyal kapcsolatban.
A pápa lenézett a kezére; mintha kártyákat látna, le-gyezőszerűen kiterítve. Melyiket játssza ki? Itt
van például Albany hercege - nem túl jó választás, hisz ő, igaz, hogy csak házasság révén, de
mégiscsak Caterina nagybátyja. Milánó hercege beteges, és akár a lány nagyapja is lehetne. Bár
inkább egyre csökkenő vagyona szól ellene, mint a kora. És Mantova hercege? Ez a férfi hasonló
életet él, mint amilyet Caterina apja élt, vagy amilyet Alessandro él most Firenzében. Nem, ez a
házasság nem lenne megfelelő. A lány apja egy olyan nővel lépett frigyre, aki a francia királyi
családdal állt szoros kapcsolatban, és mi lett a vége? A szülők meghaltak, és mindössze egy
gyermekük született - az is lány; és Caterinának is csak csodával határos módon sikerült
megmenekülnie. Nem! Olyan férj kell, aki gazdag és a hatalomnak sincs híján, bár a hatalom és
születés fontosabb, mint a gazdagság. Ott van Skócia királya; de az az ország szegény, és nagyon távol
van. Ha híreket akarnék kapni onnan, az többe kerülne nekem, mint a lány teljes hozománya, gondolta
Kelemen. De hát vannak még mások is; Vaudemont grófja, vagy akár Richmond hercege, VIII. Henrik
törvénytelen fia. Bár maga is törvénytelen gyermek volt és mégis hatalomra jutott, a pápa összerezzent
erre a gondolatra.
A házasságok piacán nemrég feltűnt egy újabb, igen vonzó szereplő. Orléans-i Henry
menyasszonyt keres magának; ő pedig nem más, mint a francia király másodszülött fia.
Mikor a Szentatya ennek hírét vette, megcsókolta gyűrűjét, és a szent Szűz áldását kérte. A Medici
család kapcsoltba kerülhet a hatalmas francia uralkodóházzal!
Az elsőszülött fiúk általában meg szoktak halni; egyesek közülük kifejezetten sietnek a végzetük
felé. A másodszülött fiúk feleségei így királynék lehetnek. Franciaország királynéja! Gyermekek, akik
félig Mediciek, és készek nagylelkűek lenni családjukkal. Ha ezt a házasságot sikerülne nyélbe ütni,
ez lenne a család történetének legjelentősebb eseménye. Caterina apjának a házassága a
Bourbonokkal semmi sem lenne a Valois-kkal kötendőhöz képest!
Ám nagyon óvatosan kell eljárni ebben az ügyben. A spanyol uralkodónak már beszélt a tervezett
házasságról, és az nevetve javasolta, hogy bátran tegyen kísérletet. A kemény visszautasítás csak
hasznára válhat Kelemennek, gondolta magában Károly. Egy királyi család vajon elfogadja a Medici
család házassági ajánlatát? Igaz, hogy ma már ők uralkodnak Firenzében, de mégiscsak kereskedők.
Nem, Ferenc csak nevetni fog a pápa arcátlanságán, és biztos tesz majd valami okos megjegyzést, ami
igen kellemetlenül fogja érinteni Kelement.
Azonban volt egy dolog, amit Károly elfelejtett: a francia királyt nem nehéz megkísérteni, csak
érteni kell a módját. Ferenc mindig is mohó szemekkel nézett Itália felé, és ha a milánói hercegséget
ajánlják fel neki, valószínűleg nem lesz képes ellenállni. A puhatolódzó tárgyalások már
megkezdődtek, és Kelemen bizakodva tekintett a jövőbe.
És pont most kellett mindennek történnie! Ezek a fiatalok... nevetséges! Úgy tűnt, egész Rómában
másról sem beszélnek, mint a „Medici szeretőkről". Es mindennek az oka Ippolito, aki mindig is
szálka volt a pápa szemében.
A Szentatya Caterináért küldetett.
A lánynak termek hosszú során kellett átmennie, míg végre eljutott a pápához. Úgy érezte magát,
mintha egy boldog álom része lenne; az utóbbi időben minden gondolatát Ippolito töltötte ki. Együtt
Ippolitóval, élete egész hátralévő részében! Ha Alessandro nem hal meg, vagy nem mozdítják el
tisztségéből, ők ketten akkor is boldogok lesznek, és örökké szeretni fogják egymást! Csak az számít,
hogy együtt vannak, teljesen mindegy, hogy hol.
A pápa kamarása az egyik külső kis teremben várt rá. Olyan komor volt lila palástjában, hogy
Caterina megsajnálta; valójában Ippolitón és saját magán kívül mindenkit sajnált.
- Őszentsége már várja - szólalt meg a kamarás, és bevezette Caterinát.
A lány letérdelt és megcsókolta a pápai gyűrűt; megkönnyebbülten vette észre, hogy a kamarás
nem hagyja őket magukra.
- Drága, szeretett gyermekem - szólította meg Kelemen. - Már intézkedtem, hogy azonnal elutazz
Rómából.
- Hogy elutazzam Rómából! - kiáltott fel Caterina. -Itt kell hagynom Rómát... és Ippolitót?
A pápa egy szót sem szólt, de tekintetén látszott, hogy meglepte ez az udvariatlan kitörés.
- Igen, most azonnal el kell utaznod - folytatta.
A lány némán állt előtte, szeme megtelt könnyel. Félt, hogy nem tudja eltitkolni az érzéseit
Őszentsége elől. Miért küldi el? Caterina érezte, hogy veszélyben a szerelme. Valamit tennie kell! Ezt
nem hagyhatja szó nélkül!
- Szentatyám, én... én nem akarok most elutazni.
A kamarás meg sem mozdult, a pápa pedig nem válaszolt. Nem, nem értik őt meg. Mire számított?
Talán azt gondolta, szembeszállhat a római pápával? Azzal az emberrel, aki nem tűr ellentmondást?
A Szentatya összeszorított ajkakkal, szigorúan tekintett rá.
- Pestis fenyegeti Rómát - mondta nagy sokára. -Nem tehetjük ki szeretett lányunkat ennek a
hatalmas veszélynek.
A pápa nem mondott igazat, és ezt Caterina is tudta. A várost nem fenyegeti semmiféle pestis. A
lány ösztönösen megérezte, hogy összeesküvés készül ellene... el akarják választani szeretett
Ippolitójától.
- Hová... hová küldesz, atyám? - kérdezte, mit sem törődve az illemmel és a pápának kijáró
tisztelettel.
- Firenzébe.
- Ó, atyám, és Ippolito? Velem jöhet?
A kérdést elviselhetetlen hallgatás követte. A kamarás arcát mintha álarc fedte volna, amely
minden érzelmet eltakar. A Szentatya ifjú rokona szenvedést tükröző szemébe nézett, és azon vette
észre magát, hogy ahelyett, hogy megszidná a lányt, válaszol neki.
 - A kuzinod, Ippolito Törökországba megy.
Caterinának egy hang sem jött ki a torkán, csak az ajka remegett. Rádöbbent, hogy eddig
álomvilágban élt, és többé már nem lehet boldog Ippolitóval. Ez a hatalmas ember, aki előtt most áll,
nem akarja, hogy összeházasodjanak. Őt nem érdekli, milyen kínszenvedést okoz nekik az elválás.
- Lányom, inkább boldognak kellene lenned - szólalt meg. - Pompás jövő vár rád.
Caterina nem akart beszélni, mégsem tudta megállítani feltörő szavait: - Ippolito nélkül nincs
jövőm! Ippolito nélkül nem akarok élni!
A pápa nem volt annyira mérges, mint az az illem ilyen fokú megsértésekor várható lett volna.
Eszébe jutott, milyen szenvedélyesen szerette azt a barbár szolgálót, aki megajándékozta őt
Alessandróval.
- Lányom, szeretett lányom - szólalt meg halkan, és hangjának gyengédsége annyira meglepte a
lányt, hogy egy pillanatra el is feledkezett fájdalmáról. - Nem tudod, mit beszélsz! Éppen azon
vagyok, hogy nagyszerű férjet szerezzek neked. Ezért küldelek Firenzébe. Onnan azután, ha minden
úgy alakul, ahogyan terveztem, Franciaországba utazol. Franciaországba, lányom, ahol hozzámész a
király másodszülött fiához - Caterina fejére tette kezét, és megáldotta. - Igen, a király fiának leszel a
felesége. És ki tudja, talán egy napon te leszel Franciaország királynéja. Hiszen történhetnek csodák.
Családunknak talán az a sorsa, hogy nagy országokat irányítson. Ezért hát ne sírj, gyermekem! Fényes
jövő vár rád!
A fájdalomtól kábult, összetört Caterina hagyta, hogy kivezessék a teremből. Boldogságának most
már örökre vége. Búcsút kell intenie a szerelemnek. Kelemen nagyravágyása a francia király második
fiának képében állt közé és Ippolito közé.
 Az esküvő

Összetört szívű kislány lovagolt Firenzéből a toszkánai partvidék felé. A város legelőkelőbb
emberei kísérték szomorú útjára. Még mindig kábult volt, ugyanakkor rettegett. Az emberek elvárták,
hogy örüljön, hiszen nagy szerencse érte, ő mégis csak sírni tudott.
A kíséret nagybátyja, az özvegy Filippo Strozzi gondjaira volt bízva mindaddig, amíg a pápához
csatlakoznak. Szegény Clarissa néni meghalt, mielőtt láthatta volna a „nagy és boldog eseményt".
Filippo minden nap végén magához hívatta unokahúgát, és megpróbált a lelkére beszélni. Örüljön a jó
szerencséjének, mondogatta, próbálja elrejteni bánatát, és ne viselkedjen ilyen bután. Legyen boldog,
mint a családja.
- De hiszen nem mindenki boldog a családomban -válaszolta ilyenkor a lány.
És valóban, igaza is volt. Filippo Strozzi kezdte azt gondolni, hogy Őszentsége nagy hibát követett
el, amikor úgy rendelkezett, hogy Ippolito is a kíséret tagja legyen.
- Ezzel véget vethetünk a pletykáknak - mondta Kelemen. - Ne sugdolózzanak többé a Medici
szeretőkről!
Filippo megvonta a vállát. Őszentsége biztosan tudja, miért tette ezt. Talán az élet, amit most él,
tehet arról, hogy nem érti meg a fiatal szerelmeseket. Bár nem mintha ő maga teljes önmegtartóztatást
gyakorolna; a szörnyeteg Alessandro a legékesebb bizonyíték erre. Am a pápa sosem engedné, hogy a
szenvedély az ambíció útjába álljon, és úgy vélte, fiatal rokonai is így gondolkodnak majd. Filippo a
sokat megért ember szemével nézett végig a fiatalokon - Ippolito szomorú és
Caterina lázadó tekintetét látva biztosan tudta, hogy a pápa hibázott.
Ippolito elég jóképű és érzelmes volt ahhoz, hogy bármelyik lánynak a fejét elcsavarhassa.
Sikeresen tért vissza törökországi küldetéséből, méghozzá sokkal korábban, mint várták; szerelmes
volt, és már alig várta, hogy karjába zárhassa szíve választottját. Ami a lányt illeti, bár még csak
tizennégy éves volt, ügyesen leplezte érzéseit; mégis, gyengéd pillantásai elárulták. Filip-po tudta,
rettenetesen fogja érezni magát mindaddig, amíg a francia gályákra nem lépnek. Ezek a gályák viszik
majd őket Nizzába.
Míg Filippo már alig várta, hogy megpillantsa Tosz-kána partjait, Caterina rettegett a pillanattól.
Tudta, amint elhagyja Itália földjét, el van veszve, nincs számára menekvés. De amíg itt ül a lován, és
Ippolitót a közelében tudhatja, még álmodozhat; és az álmodozás talán még valósággá válhat.
Miért ne lovagolhatnának el együtt?
Amíg utaztak, néha tudott váltani pár szót kuzinjával úgy, hogy a körülöttük lévők nem hallották,
miről beszélgetnek. Ilyenkor Caterina levetkőzte tartózkodását, és kétségbeesetten könyörgött a
férfinak - szerette volna, ha szerelmük végre beteljesedik.
- Ippolito, meneküljünk el innen! Lovagoljunk el... bárhová, csak el innen! Ahol egyedül
lehetünk. Csak mi ketten.
A férfi szomorú szemekkel nézett rá. A lány még gyerek. Semmit nem tud a világról. Hová is
mehetnének? És hol élnének? Nem, nem tudnának megszökni. Elfognák és a pápa elé vinnék őket.
- Nem érdekel, Ippolito - válaszolta erre a lány. -Akkor is lenne néhány hónapunk, hetünk vagy
napunk, amit együtt tölthetnénk.
- Caterina, talán azt hiszed, én nem gondolkodtam ezen eleget? Terveket is szőttem, de egyik sem
bizonyult jónak. Hol élnénk? Talán koldusok vagy tolvajok között? Kérésiemének minket, nem
lennénk biztonságban. Caterina, kedvesem, te szeretetben nevelkedtél. Tudom, találkoztál már a
veszéllyel, de nem ismered az éhezést. Hidd el, ezerszer átgondoltam mindent, kiutat kerestem. Még
soha semmit nem akartam ennyire, de hidd el, számunkra nincs kiút.
- De igen, Ippolito, mindig van kiút! - folytatta könnyekkel a szemében a lány. - Mindig van.
A férfi szomorúan megrázta a fejét. - Nem, legdrágább kuzinom! Mi nem számítunk. Mégis, mit
számítanak az érzéseink? Mi nem szerethetjük egymást. Meg kell házasodnunk és gyerekeket kell
nemzenünk... vagy szüzességi fogadalmat tennünk. Rám, szerelmem, kegyetlenebb élet vár, mint rád.
Te még gyermek vagy, és nagyszerű jövő áll előtted. Előttem azonban... olyan, amelyre gondolni sem
bírok.
- Hát lehetek boldog, ha nem vagy mellettem?
- Caterina, szerelmem, még annyira fiatal vagy! Lehet, hogy megszereted a férjedet. Es miért ne
történne így? Hiszen annyi idős, mint te. Te még lehetsz boldog, csak el kell, hogy felejts.
- Sosem felejtelek el! - kiáltotta szenvedélyesen a lány, és úgy érezte, még sosem bántották meg
ennyire. Engem nem érdekel, mj történik velünk, csak maradjunk együtt, gondolta. Ő azonban nem
szeret annyira, ahogy én szeretem őt. Én csak rá gondolok, ő azonban a biztonságra és a jövőre.
Caterina mégis tovább álmodozott. Hitte, hogy a férfi egyszer odalép hozzá, és a fülébe suttogja
menekülésük tervét. Ám hiába várta ezt a pillanatot, nagybátyja pedig megkönnyebbült, amikor végre
elhagyták Toszkána partjait. A lány könnyes szemmel nézte a távolodó partot.
Amíg Nizza felé hajóztak, Filippo állandóan Caterina mellett volt.
- Gyermekem, mit gondolnak majd a franciák, ha kisírt szemű menyasszony érkezik hozzájuk? -
kérdezte tőle. - És mit szól majd a vőlegényed? Nyugodj meg, kérlek! Viselkedj illendően!
- Illendően?! - kiáltott fel a lány. - Itt hagyok mindent és mindenkit, akit szeretek, és idegenek
között fogok élni! Talán ennek kellene örülnöm?
- Azok az emberek szeretni fognak. Az igaz, hogy a rokonaid, én, Őszentsége és Ippolito nem
lehetünk melletted; de lesznek saját szolgáid és szolgálólányaid. Ott van az ifjú Ruggieri, a csillagjós,
akit a pápa nagylelkűségének köszönhetően magaddal vihetsz. És Mad-dalena is, akit annyira szeretsz.
Vagy a fiatal Sebastiano di Montecuculi. Még tucatnyi embert fel tudnék sorolni. Nagyon sok itáliai
vesz majd körül, nem leszel magányos a franciák között.
Caterina nem mondta ki, amit gondolt: „Egyáltalán nem érdekel, ki van mellettem, ha Ippolito
nincs közöttük." Nagybátyja mégis, mintha kitalálta volna, mi jár az eszében; olyan kedves volt hozzá,
mint még sohasem.
A lány a pápát fogadó tömeget nézte, és tudta, hogy bár Ippolito még mellette volt, valójában már
elvesztette a férfit.
Lenyűgöző látvány volt - a hatvan hatalmas csónak a felvont zászlókkal, miközben a Szentatya
átlép az arany brokáttal bevont gályára, amely Marseille-be viszi. Csak egy embert nem varázsolt el a
látvány; Caterina nem érzett mást, csupán ürességet.
1533 októberének második hetében a kikötő bejáratát őrző If várában és a hatalmas Notre Dame
de la Garde-on szolgáló őrszemek jeleztek a türelmetlen marseille-ieknek: a várva várt hajók, melyek
a francia király fiának menyasszonyát hozzák, megérkeztek.
A vőlegény apjával és kíséretével a városon kívül várakozott, hiszen az etikett szerint a király
csak a Szentatya után léphet a városba. Kongtak a harangok, és több száz ágyú hangja visszhangzott az
utcákon. Az emberek türelmetlenül várták, hogy egy pillantást vethessenek a kis itáliai
menyasszonyra.
Caterina ott állt a hajón, amely a francia partokig hozta, és az járt a fejében, vajon mi vár rá. A
kíváncsiság végül felülkerekedett bánatán. Talán valóban izgalmas dolgok várják, és képes lesz
elfelejteni boldogtalanságát.
Értesítették, hogy hamarosan még a hajó fedélzetén felkeresi őt a francia hadsereg főparancsnoka.
Amikor meglátta a kísérőitől körülvett férfit, félelem kerítette hatalmába; szeméből kegyetlenség
áradt.
A nőies Anne de Montmorency nevet viselte. Elmondta: igen nagy erőfeszítéseket tettek annak
érdekében, hogy kellemesen érezze magát marseille-i tartózkodása alatt Caterina, ő maga felügyelte
az előkészületeket. A lány úgy érezte, fontos személynek tarthatják, ha ilyen nagy ember vette
magának a fáradságot, és előkészítette a fogadását. Ő és kísérete a város egyik legszebb házában fog
lakni, mondta a férfi. Ez a ház hasonló ahhoz, mint amilyenben a Szentatyát, valamint püspökeit és
bíborosait szállásolják el. A francia vendégek külön házban kapnak helyet. Montmorency elmondta az
ifjú hercegnőnek, hogy egész Franciaország megtisztelve érzi magát, hogy fogadhatja őt és előkelő
rokonait. A lány udvariasan és franciául válaszolt a férfinak; tökéletes franciatudása elismerő mosolyt
csalt a szigorú férfiarcra.
Miután a főparancsnok elköszönt, Caterina egyedül várta, hogy partra szálljon, és elinduljon
Marseille felé. Ám mielőtt ez megtörténik, még a pápának, majd utána a francia királynak is
ünnepélyesen fel kell vonulnia; ő csak utánuk következik.
Végül elérkezett a nagy pillanat. Caterina brokáttal leterített lovon vonult be az országba; előtte és
mögötte Itália nemessége haladt. Bár Ippolito is közöttük volt, mit sem számított - hiszen Caterina
számára örökre elveszett. Nem mert a férfi felé nézni, hiszen mit szólna a vőlegénye, ha kisírt szemű
menyasszony érkezne hozzá?
Míg az út mentén álló tömeg előtt vonult, érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik; ám ezek a
tekintetek cseppet sem voltak kedvesek, nem mosolyogtak. Lehet, hogy már most nem szeretik? Talán
csalódtak? Mást vártak?
Megrémült, amikor rádöbbent, hogy szerelmén kívül mást is elveszített - otthonának is örökre
búcsút kell mondania. Kihúzta magát a nyeregben, és magasra emelte fejét. Ezek az idegenek nem
tudhatják meg, mennyire elveszettnek érzi magát. Bátor lesz, akkor is bátor volt, amikor átvágott a
firenzei csőcselék között. Most is erre a bátorságra van szüksége.
Ippolito!, sóhajtotta. Ó, Ippolito! Hát tényleg túl késő van már? Nem szökhetnénk meg mégis?
Ám az elöl lovagoló Ippolito, aki annyira jóképű volt, hogy minden asszony tekintetét magára
vonzotta, már elfogadta sorsukat. Neki is ezt kell tennie.
Fiatal vőlegényére gondolt, és arra, vajon milyen ember lehet.
Maga a pápa vezette a szertartást. Caterina és Henry egymás mellett állt, Itália és Franciaország
nemeseitől körülvéve, úgy ismételték utána az ünnepélyes szavakat.
A lány alig fogta fel, mi történik körülötte, csak halványan érzékelte a tömeget; figyelmét a
mellette álló fiú kötötte le.
Magas és jó felépítésű. Caterina látta, hogy izmai szépen kidolgozottak; biztosan az íjászatnak,
bajvívásnak és természetesen a vadászatnak köszönheti. Komor volt; ám a lány bumfordi alakra
számított, egy szörnyetegre, aki semmivel sem jobb, mint Alessandro, így most kellemesen csalódott,
egészen jóképűnek találta vőlegényét. Úgy tűnt, a fiú gondolkodik valamin, már-már túlságosan
komoly volt az arca. Caterina attól félt, hogy nincs vele megelégedve. Csodálkozott, hogy Ippolito
iránt érzett szerelme után érdekelheti még más férfi véleménye, mégis így volt. Büszkeségét sértette,
hogy a fiú elégedetlen volt vele. Henry nem nézett rá. Szeretett volna bátorítóan rámosolyogni: tudtára
adni, hogy ő is meg van rémülve. El akarta mondani, hogy őt is megijeszti ez az esküvő, ő is
szenvedett, de most, hogy találkoztak, már kezdi boldogabbnak érezni magát. Szeretett és elvesztette
szerelmét; de nem érez ellenszenvet iránta. Úgy látja, Henry még hasonlít is Ippolitóra, sötét hajú,
magas és jóképű. Am a fiú nem nézett rá.
Amint a szertartás véget ért, Caterina megfeledkezett újdonsült férjéről; a világ legkáprázatosabb,
legelbűvö-lőbb embere lépett hozzá és fogta meg a kezét; még senki nem volt rá ekkora hatással.
Fölemelte a fejét, és belenézett a mosolygó, ragyogó szempárba. Kedvesség sugárzott ebből a
szempárból, bár fáradtnak tűnt, alulról sötét árkok keretezték. Ezek a szemek érdeklődve pihentek
rajta, és Caterina azt olvasta ki belőlük: „Tudom, hogy most nem könnyű neked, de hidd el,
hamarosan vége lesz, és nevetve gondolsz majd vissza rá. Ilyen az élet."
- Elkísérem az ifjú feleséget a lakosztályomba - szólalt meg a férfi. - Ott még vár rá egy fogadás.
Caterina ekkor már tudta, hogy ez az elbűvölő ember nem más, mint Ferenc, Franciaország
királya. Elpirulva köszönte meg a férfi kedvességét. Elvarázsolva érezte magát, és hirtelen izgalom
kerítette hatalmába. Ez a kedvesség és elegancia még Ippolito képét is elhomályosította.
Már találkozott a férfival. A király csókkal üdvözölte Franciaországban; a lányának nevezte, és
ajándékokkal halmozta el. Tudta, hogy Franciaország értékesebb kincseket kap Itáliától, mégis,
számára abban a pillanatban nem létezett drágább ajándék, mint amit Ferenc nyújtott át neki. A férfi
arról sem feledkezett meg, hogy megdicsérje külsejét, bár ez nem tartozott az etikett szabályai közé.
Caterinának nagyon jólesett, mert segítette, hogy otthonosabban érezze magát a számára idegen
országban.
Most, hogy a férfi megfogta a kezét, érezte, hogy neki köszönheti, ha az elkövetkező napokban
szomorúsága enyhül, és könnyebb lesz belegondolnia az Ippolito nélküli jövőbe.
A szertartáson a király még káprázatosabb volt, mint első találkozásukkor. Fehér szatén öltözéket
viselt, igazgyöngyökkel és drágakövekkel kivarrt köpenye pedig aranyszövetből készült. Caterina is
gyönyörű volt hermelinszegélyes ruhájában és gyémántokkal, igazgyöngyökkel díszített köpenyében,
mégis úgy érezte, szépsége elhalványul a király mellett.
Hogy éljenzik az emberek! Mennyire szeretik! De hát miért is ne szeretnék? Hiszen ő a király, és
valóban királyi külsővel rendelkezik.
- Nos, lányom, a szertartásnak vége. Most már tényleg a lányunk vagy - szólt hozzá kedvesen.
- Uram, kedvességednek köszönhetően úgy érzem, valóban az vagyok - válaszolta Caterina. -
Sosem felejtem el, milyen fogadtatásban volt részem, amikor Franciaországba érkeztem.
A király mosolyogva nézett menyére, közben arra gondolt, mekkora szégyen, hogy a lánynak
otromba, beszélni képtelen fiához kellett feleségül mennie.
- Édes Catherine-om, most már francia asszony vagy. Az itáliai Caterinából francia Catherine-ná
lettél. Ez nem csupán esküvői szertartás volt, de keresztelő is. Nos, milyennek találod a változást?
- Nagyon kellemesnek, uram - válaszolta udvariasan a lány.
- Látom, van diplomáciai érzéked. Hasznos művészet. Biztosíthatlak róla, szükség van rá az
udvarnál.
 - Minden ember számára hasznos, uram!
- Milyen bölcs kislány vagy. Mondd csak, mit gondőlsz a fiamról? - kérdezte a király. - Ne félj,
bármit válaszolsz, kettőnk között marad.
- Tetszik a külseje.
- És nem zavar, hogy ilyen keveset beszél?

- Csak rövid ideig láttam, azalatt pedig nem is volt alkalmunk sokat beszélni.
- Nos, tudod, kicsi Catherine, a házasságok az égben köttetnek.
- Néhány ott, uram - válaszolta gyorsan a lány -, az enyém viszont Rómában.
Ferenc hangosan fölnevetett. - És Franciaországban, kedvesem! Alaposan szemügyre vettük a
rólad készült képet, és azt mondtam magamban: „Milyen bájos gyermek!" Már akkor úgy gondoltam,
hogy szeretni fogom az új, lányomat.
- És hogy érez most, uram, mikor az élő ember áll ön előtt?
- Most már nemcsak úgy gondolom, hanem biztosan tudom.
- Túl hamar zárja az embereket a szívébe, uram -mondta Catherine.
Ferenc éles pillantást vetett az előtte álló szerény lányra. Vajon miket hallhatott a gyengébbik
nemet igencsak szerető francia királyról?
- A szerelem a legszebb dolog, amivel Isten megajándékozott bennünket - mondta érzelmesen a
király. - Először akkor estem szerelembe, amikor annyi idős voltam, mint most te, gyermekem. Most
pedig már könnyen szeretek bele valakibe, és ezt teljesen természetesnek tartom.
Catherine már szinte boldog volt, hogy ez az elbűvölő ember ilyen derűs hangnemben beszél vele.
A következő pillanatban azon kapta magát, hogy olyan nevetésbe tör ki, amiről már azt hitte, soha
többé nem lesz képes.
- 0, igen, kicsi Catherine - folytatta a király komoly hangon. - Te és én jó barátok leszünk. Most
pedig mondd el, mi tetszik legjobban országunkban! Tudom, még nagyon keveset láttál belőle, de
mégis...
Catherine őszinte tekintettel, gondolkodás nélkül válaszolt: - A királya.
Ferencnek jólestek ezek a szavak, melyek olyan természetesen hangzottak a tizennégy éves kis
diplomata szájából. Kellemesen csalódott menyében, és be kellett vallania, hogy a lány már most
inkább francia volt, mint itáliai.
A fogadáson a király maga mellé ültette a kis Cathe-rine-t. Tudta, hogy a lánynak a férje mellett
lenne a helye, de hát előttük áll még az egész élet, amelyet egymás oldalán élhetnek le. Henry az első
fogadáson csak nem fosztaná meg apját új családtagjuk társaságától? Amikor Ferenc beszélt,
mindenki némán és áhítattal hallgatta szavait. Az emberek figyelmét nem kerülte el, a királyuk milyen
kedves menyéhez, a legkedvesebb lányához, Catherine-hoz. Catherine a neve, nem pedig Caterina,
jelentette be mindenkinek. A kis Catherine maga engedélyezte neki, hogy ezen a néven szólítsa.
A kis Catherine máris meghódította a királyt, mondták néhányan; mások csak magukban gondolták.
Nos, ez érthető, hiszen a fiatal nők mindig is kedvére voltak. Ám voltak, akiket ez a lány mégsem
hagyott nyugodni, annál is inkább, mert Ferenc mélyen lenézte a fiút, akihez férjhez adták.
A király, Catherine, Henry, a sógorai, a hercegek, valamint a bíborosok az első három asztalnál
foglaltak helyet. Immár a lány is úgy gondolt magára, mint Catherine-re. Caterina, amikor búcsút
kellett intenie szerelmének, úgy érezte, számára minden elveszett, ám Catherine már nem volt ebben
olyan biztos. Még mindig szerette kuzinját, és még mindig hitte, hogy soha senki mást nem lesz képes
szeretni; de ez az elbűvölő ember, aki most mellette ül, rádöbbentette, hogy még nem felejtett el
nevetni, és ha csak futó pillanatig is, de még lehet boldog.
Örült, hogy a pápa nem az ő asztaluknál ül; a második asztalnál, a királyné mellett foglalt helyet.
Jó érzés volt olyan emberek között lenni, akikről ez idáig csak nevelőitől hallott, és akiknek a nevét
meg kellett tanulnia. Ezt az asszonyt a király kényszerűségből vette el, amikor megalázó vereséget
szenvedett és fogságba került. Nem csoda, hogy szinte rá sem pillant. Kedves arca van, de néhány
más hölggyel összehasonlítva, kicsit mesterkélt. Catherine most a többi hölgyet kezdte figyelni. A
harmadik asztalnál foglaltak helyet, ott volt közöttük az elbűvölő Mademoiselle d'Heilly is, a király
szeretője. Több asszony követte egymást a király mellett, ám ő mindig is a kedvence maradt. Most,
hogy látta, Catherine meg tudta érteni, miért. Elragadó jelenség volt világos, göndör hajával és
értelemtől sugárzó arcával; éppen beszélt, a körülötte ülők pedig hangosan kacagtak.
Volt még egy ember a hölgyek asztalánál, akit Catherine szinte azonnal észrevett; ez a sötét hajú
asszony majdnem olyan szép volt, mint Mademoiselle d'Heilly. Fekete-fehér gyászruhájában kitűnt a
ragyogó színek és csillogó ékszerek közül. Az ott ülő hölgyek között az egyetlen volt, aki
visszafogottan viselkedett.
Catherine elhatározta, hogy amint lehetősége nyílik rá, kideríti, ki is ez a magas, titokzatos
asszony.
Ám az összes jelenlévő ember közül a férje a legfontosabb. Izgalom kerítette hatalmába, ha
ránézett a fiúra, és elcsodálkozott, amikor rájött, mit is érez. Korábban azt hitte, ellenszenvvel, sőt,
undorodva néz majd rá; de hát hogyan is érezhetné undort egy félénk fiú iránt, aki talán ha egy-két
hónappal lehet idősebb nála? Ugy látta, Henry hasonlít az apjára, ő pedig máris megszerette a királyt.
A fiút látszólag hidegen hagyta, amikor Catherine az apjához hasonlította, a lány azonban mindezt
izgalmasnak találta.
Úgy szeretném, hogy rám mosolyogjon, gondolta. Ha csak parányi jelét adná annak, hogy
érdeklem.
Henry egyszer rápillantott, és észrevette, hogy a lány őt nézi. Amikor Catherine nem nézett rá,
megpróbálta szemügyre venni, ám amint összeakadt a tekintetük, a fiú elpirult, és attól kezdve csak a
tányérját nézte.
Catherine megbántva érezte magát, és megharagudott a férjére. Hogyan is hihette, hogy hasonlít az
apjára? A világ legelbűvölőbb emberére?
Ám hirtelen észrevette, hogy Henry arckifejezése megváltozik. A félénk, már-már mogorva fiú
helyett most jóképű fiatalember ült mellette, ő pedig dühösen látta, hogy rámosolyog valakire; egy
másik nőre. Ki lehet az? - nézett körbe Catherine.
Ekkor látta, hogy az a valaki, aki ilyen hatással van a férjére, nem más, mint a fekete-fehér ruhás,
titokzatos asszony.
A nagy mulatság közepette a király félrehívta a pápát egy kis szobába; váltani akart vele néhány
szót, négyszemközt.
- Még fiatalok, Szentatyám - kezdte. - Itt, Franciaországban, megengedjük, hogy együtt legyenek...
mint barátok. A célunk az, és ezt Szentatyám is látni fogja, hogy megértsék és megkedveljék egymást,
még mielőtt a nászéjszakára sor kerülne.
- Nem - rázta meg a fejét a pápa. - Már mindketten abban a korban vannak, hogy elhálhassák a
nászt. Nem értem, miért kellene ezt halogatnunk.
Ferenc elegánsan megvonta a vállát.
 - A kis Catherine még alig tizennégy éves, a fiam is csupán néhány hónappal idősebb nála! A
házasság... nos igen, azzal egyetértek. De adjunk nekik némi időt, hogy egymásba szeressenek. Mi,
franciák, fontosnak tartjuk a szerelmet.
Mindezt legelbűvölőbb mosolya kíséretében mondta, ám közben azt gondolta: miért nem mondod
ki nyíltan, mit akarsz, te alattomos róka? Arra számítasz, hogy a gyerekek hamarosan örökösökkel
ajándékoznak meg.
Biztos akarsz lenni abban, hogy a Mediciek rátehetik kapzsi kezüket a francia koronára.
-A fiataloknak fiatalon kell házasodniuk, hogy istennek tetsző életet élhessenek - mondta a pápa. -
Nekünk meg segítenünk kell, hogy minél előbb gyermekeik szülessenek. így nem kísérti meg őket az
ördög. Azt mondom, azonnal el kell hálniuk a nászt.
Ferenc arcán furcsa mosoly jelent meg, amint próbálta maga elé képzelni a két fiatalt. Szegény
kicsi Catherine! Sokkal elegánsabb férjet érdemelne. Az a mamlasz egész nap alig nézett rá, inkább
Poitiers asszonyt bámulta méla borjúszemekkel. Ki hitte volna, hogy az az a nő ilyen hatással lesz rá?
Hiszen jóval idősebb nála, akár az anyja lehetne!
- Am legyen - szólt a pápához. - Szegény gyermek! Attól tartok, nem tálálja majd megfelelő
szeretőnek a fiamat.
A pápa e szavak hallatán megrémült. - Sire, mire gondolsz?
Ferenc észrevette, hogy beszélgetőtársa igencsak félreértette, amit hallott; úgy gondolta, ideje egy
jót szórakozni.
- Sajnos, igen, Szentatyám, félelmeim vannak a fiammal kapcsolatban - sóhajtott.
A pápa arcán izzadságcseppek jelentek meg. - Csak nem arra célzói, hogy... nem, ugye nem azt
akarod mondani, hogy...
- De, sajnos igen... attól tartok, a fiam...
- Nem értelek. Csak nem arról van szó, hogy... a fiad képtelen utódokat nemzeni?
Ferenc ekkor harsány nevetésben tört ki. - Ó nem, azt majd meglátjuk! Csak arra gondoltam,
valószínűleg nem bizonyul majd fantáziadúsnak az ágyban. Hiszen még annyira fiatal! És olyan
tapasztalatlan! Még sosem volt szeretője.
A pápa annyira megkönnyebbült, hogy most már ő is együtt nevetett a királlyal. - Kérlek, bocsáss
meg, uram
- mondta. - Ti, franciak, nem tudtok másra gondolni, csak a szerelemre. Én meg egy pillanatra
megfeledkeztem erről.
- És ti, itáliaiak, mit gondoltok az üzletről?
A pápa legszívesebben arcul ütötte volna a mosolygó férfit. - Az üzlet időnként nagyobb
haszonnal jár, mint a szerelem - válaszolta kimérten.
- Nos, Itáliában talán így van. De itt, Franciaországban már többször is bebizonyosodott, hogy a
szerelem nemcsak kellemesebb, de hasznosabb is, mint az üzlet. Mit mondasz, Szentatyám, kinek van
igaza, a franciáknak, vagy az itáliaiaknak?
A pápa nem óhajtott szócsatába keveredni Ferenccel, ezért úgy tett, mintha meg sem hallotta volna
az imént feltett kérdést. - Nos, Sire, akkor egyetértesz azzal, hogy a fiataloknak még ma éjjel el kell
hálniuk a házasságot?
- Igen, egy percet sem késlekedhetünk - válaszolta gúnyosan a király. - És ha szabad kérdeznem,
meddig tiszteled meg országomat jelenléteddel?
- Csak a hónap végéig maradok.
 Ferenc nem tudta leplezni mosolyát. - Mindketten fiatalok és egészségesek. Egy hónap... igen, én
is azt mondanám, hogy egy hónap...
A pápa próbált ugyanolyan lágy és enyhén ironikus hangot megütni, mint a király; nem volt
egyszerű dolga. Ferenc csak megvetette őt, ő azonban gyűlölte a férfit.
A lány és a fiú egymás mellett feküdt a pompás ágyon. Mindketten féltek.
Az esküvő napja véget ért; szolgálóik levetkőztették, majd odavezették őket a nászágyhoz. Most
ott feküdtek, magukra hagyva.
O, Ippolito, bárcsak te lennél itt mellettem!, gondolta Catherine. Akkor minden más lenne. Más és
csodálatos.
Óvatosan arcához emelte kezét, és érezte, hogy szeme könnytől nedves.
A fiú izzadt. Élete összes eddigi megpróbáltatása közül ez a legszörnyűbb.
A lány érezte férje remegését. És a fiú? Ő vajon érzi, milyen hevesen dobog a szíve? Mindketten
tudták, hogy teljesíteniük kell a kötelességüket.
Catherine várta, hogy a fiú szólaljon meg elsőnek. Sokáig várt, mire meghallotta a szavakat:
- Nem... nem hibáztathatsz. Én ezt az egészet nem akartam... De... ha már összeadtak bennünket...
A fiú hangja a sötétségbe veszett. Catherine gyorsan válaszolt:
- Én sem akartam.
Bár nagyon félt, mégis tudta, a fiú ezerszer jobban retteg, mint ő. Ettől meghatódott; úgy érezte,
meg kell nyugtatnia férjét. Végül is, bár ő a fiatalabb, mégis több tapasztalata van már a világot
illetően. Ő már szeretett valakit, és el is veszítette szerelmét. Úgy élt és úgy szenvedett, mint egy
felnőtt asszony, míg a fiú csupán gyerek.
Ezért most rá vár a feladat, hogy megnyugtassa és vezesse.
- Henry - szólalt meg halkan, és közelebb húzódott a fiúhoz.
Mozdulatlanul feküdtek egymás mellett, egy szót sem szóltak egymáshoz; egészen kora reggelig
nem jött álom a szemükre.
Amikor Catherine felébredt, a nap már magasan járt. Egy pillanatig azt hitte, Firenzében van, saját
hálószobájában. Azután meglátta maga mellett ifjú férjét, aki eszébe juttatta a szertartást és az azt
következő éjszakát. Elpirult.
Szégyene csak fokozódott, amikor meglátta, ki ébresztette fel. Az ágy egyik oldalán ott állt
Kelemen, a másikon pedig maga a francia király.
- Elbűvölő! Milyen elbűvölő! - mormogta Ferenc. -Akárcsak májusban a fákon nyiladozó
bimbók.
A Szentatya némán állt; sötét, ravasz arcán látszott, hogy erősen gondolkodik valamin.
- Hát felébredt végre az én kicsi Catherine-em - kiáltott fel a király, és előrehajolt, hogy
megcsókolja menyét, miközben azt suttogta: - Nos, hogyan telt az éjszaka, Catherine? Nem akarsz
mondani valamit? Nem akarod megörvendeztetni a királyt?
Catherine zavartan jó reggelt kívánt a két férfinak, és olyasmit suttogott, hogy illetlenség így
feküdnie, miközben ők állnak.
- Csak semmi udvariaskodás, kedvesem - vágott közbe a király. - Ez a reggel még az etikettnél is
fonto-sabb. - Majd a pápához fordult, és így folytatta: -Szentatyám, ne aggodalmaskodjon!
Imádkozzunk a szentekhez, hogy egy hónapon belül boldogan térhessen vissza Rómába.
Ekkor végre Henry is kinyitotta a szemét, és rögtön tudta, miért van ott a két férfi. Akárcsak
korábban Catherine, ő is elpirult; gyűlölte az apját, a pápát, és gyűlölte fiatal feleségét is.
 Egy hónappal később pápai teendői a Vatikánba szólították Kelement; ám mielőtt útnak indult
volna, még felkereste rokonát. Négyszemközt kívánt beszélni Orleans fiatal hercegnőjével.
Catherine letérdelt, megcsókolta a pápai gyűrűt, miközben azt gondolta: most sokáig nem kell ezt
megismételnem; és ez a gondolat kellemes érzéssel töltötte el.
A pápa megáldotta, majd azt kérdezte tőle: - Nos, lányom, van valami híred a számomra?
- Nincs, Szentatyám!
- Nincs?! - Kelemen dühös volt. Hát hiábavaló volt a reménykedés és az ima? így kell
visszatérnie a Vatikánba? A fiatalokat hibáztatta. Nem voltak eléggé kitartók; különben a szent Szűz
nem hagyta volna őket cserben.
- Attól félek, nincs.
- Lányom, a trónörökös nem örvend jó egészségnek. Tán elfelejtetted, milyen helyzetben leszel,
ha meghal?
- Nem, atyám.!
- Orléans hercege lesz a trón várományosa, és mellette ott leszel te, a felesége. Ha pedig a király
is meghal...
Lelki szemei előtt megjelent az élvhajhász férfi, amint holtan, mozdulatlanul fekszik; nem tudta
elleplezni örömét, így gyorsan folytatta: - Mert tudod, a halál az, ami még a legnagyobbakat is
utoléri... Tehát az uralkodó és legidősebb fia halálával te leszel Franciaország királynője.
Belegondoltál már abba, hogy ez mit jelent?
- Igen, atyám - hangzott el a megint csak kurta válasz.
- Egyetlen törékeny élet áll közted és a francia trón között. És amikor ez a - sajnálatos, vagy
inkább szerencsés - körülmény bekövetkezik, remélem, tudni fogod, mi a kötelességed.
- Imádkozni fogok, atyám, hogy így legyen.
- Igen, sose felejts el imádkozni, gyermekem! Lehet, hogy mindez Isten akarata. Rendszeresen
imádkoztál, hogy házasságod gyümölcsöző legyen?
- Igen, rendszeresen.
- Rendben van, lányom! És most állj fel!
Catherine fölállt, vele együtt a pápa is. A lány vállára tette kezét, és homlokon csókolta.
Akármilyen határozottnak tűnt, belül bizonytalanság gyötörte. Nem tudta, mit gondoljon a királyról.
Vajon mit érthetett azon, hogy a fiú nem bizonyul majd jó szeretőnek? Lehetséges, hogy Ferenc
mégsem alaptalanul mondta ezt?
Odafordult Catherine-hez, és búcsúzóul még így szólt: - Lányom jói vésd az eszedbe, okos nő
bármikor képes teherbe esni!
 A szerető

A francia udvarnál unalmasnak találták a kis itáliai feleséget; túlságosan csendes volt, és
mindenkinek a kedvében akart járni. Bárhogyan próbáltak, nem tudtak rájönni, mit érezhet a lány.
Catherine most örült, hogy megtanulta, hogyan rejtse mosoly mögé még a legnagyobb bánatot is.
Az első év azzal telt, hogy Ippolitót gyászolta. Ugy érezte, legkedvesebb kuzinját sosem lesz
képes elfelejteni. En vagyok a legszerencsétlenebb ember ebben az országban, mondogatta nap mint
nap.
Ugyanakkor, amint telt-múlt az idő, azon vette észre magát, hogy egyre homályosabban jelenik
meg előtte a férfi arca; hangját is egyre távolabbról hallotta, és amikor megpróbálta felidézni, be
kellett vallania magának, hogy kuzinja és férje képe összemosódik.
Akármennyire akarta, képtelen volt gyűlölni Henryt. Pedig szerette volna viszonozni férje
érzelmeit. Tudta, hogy mindig zavarba hozza a fiút, és szerette volna elmondani, hogy ő is
kellemetlenül érzi magát, amikor együtt vannak. Gondolod, én veled akarok lenni? Ha együtt vagyunk,
és azt hiszed, téged akarlak szeretni, tévedsz! En még mindig Ippolitót szeretem! Őt akarom, mindig is
őt akartam! Es ez már sosem lesz másképp! Ám ezek a szavak kimondatlanok maradtak. Szerette
volna férje arcába vágni, mit érez, ám képtelen volt rá. A kiáltások csak benne visszhangoztak.
A Catherine-ban lakozó szenvedély megrémítette Henryt. Annyira rideg volt a lányhoz képest, és
nem is akart megváltozni. Senkit nem fog közel engedni magához. A szerelem - bár nem ez a
megfelelő szó rá -számára csupán kötelesség, amit teljesítenie kell. Szerelém! Nem is létezik! Csak
kötelesség. Gyermeket kell nemzenie.
Amennyire lehetett, kerülte feleségét. Ha csak egy módja volt rá, kedves barátjához menekült, az
anet-i kastélyba. Catherine nem értette ezt a barátságot, amely férje és a szépséges özvegy között
szövődött. Mi lehet közös két ilyen emberben? Miért keresi Henry ennek a méltóságteljes, a világ
dolgaiban jártas asszonynak a társaságát? Hiszen szívesen lett volna a barátja a fiúnak, még akkor is,
ha szerelmet nem tud neki ígérni.
Catherine úgy érezte, fiatalsága és tapasztalatlansága csapdába ejtette. Gyakran érezte magát
magányosnak, néha rémültnek is. Valóban idegen volt ebben az országban.
Nagyon szerette volna kivívni a király barátságát. Amikor apósa beszélt hozzá, érezte, hogy
izgatottság lesz úrrá rajta. Ezekben a pillanatokban még örült is, hogy Franciaországba jött. A férfi
teljesen elbűvölte -maga sem értette, hogyan lehetséges, de beleszeretett a királyba. Örömét lelte
abban, hogy felidézte egy-egy beszélgetésük minden apró mozzanatát, vagy ha megpróbálta kitalálni a
férfi gondolatait. Bárcsak Henry is olyan lenne, mint az apja, gondolta időnként. Ugyanakkor örült,
hogy nem így van, mert bár a fiú kerülte őt, más nőkre sem nézett rá. Csak ahhoz az asszonyhoz
ragaszkodott, aki akár az anyja is lehetne. Catherine úgy gondolta, érti, miért ez a vonzalom. Henry
anya nélkül nőtt fel, és szüksége van valakire. Hiszen még gyerek. De vajon mikor nő fel?
Catherine számára úgy tetszett, a francia udvarban az élet másból sem áll, mint szórakozásból. Ha
véget ért egy álarcosbál, máris lehetett készülődni egy fogadásra; bálok, lovagi tornák és utazások
követték egymást.
A király és a pápa azonban nem csak a fiatalok egybekelése miatt találkozott: hadjáratot tervezett
Spanyolország és Anglia ellen. Ferenc, aki mulatság nélkül nem tudta elképzelni az életet, most
katonai sikerekre vágyott, amelyek majd mindenkivel feledtetik a páviai vereség keserű emlékét. Ami
Kelement illeti, mindig szívesen látta az újabb szövetségest, feltéve, ha az titokban tartotta terveit. És
ki lehetne jobb szövetséges, mint a francia király, akihez immár rokoni szálak fűzik?
Míg a tervek valóra nem válnak, a királynak szórakoznia kell. Ott van Margit, aki testvéri
odaadásával képes megnyugtatni, legyen bármennyire ideges. Anne d'Heilly mindig szenvedélyesen
válaszol szerelmére; és akkor még szó sem esett arról a számtalan nőről, aki nap mint nap
elszórakoztatja.
Ferencet húsz-harminc fiatal nő vette körül, mind gyönyörű és okos. Mindenhová elkísérték a
királyt, aki inkább tőlük fogadott el tanácsot, mint férfi tanácsadóitól. A szépség nem volt elég;
okosnak is kellett lenniük, hogy méltó partnerei legyenek gyors észjárású uralkodójuknak. Szexuálisan
és intellektuálisan is ki kellett elégíteniük. Ferenc háremét még egy szultán is megirigyelhette volna.
Ezeknek a nőknek az erotikában csakúgy jártasnak kellett lenniük, mint a politikában. Erősnek
kellett lenniük, hogy képesek legyenek akár egész nap lovagolni, és tökéletes alakkal kellett
rendelkezniük, hogy részt vehessenek azokon a versenyeken, amelyeket olyan teremben rendeztek,
melynek minden falát tükör borította.
Ebbe a körbe csak a legtehetségesebbek kerülhettek be; az udvar hölgyei számára ez jelentette a
legnagyobb megtiszteltetést. Catherine szeretett volna bekerülni a király kedvenc hölgyei közé. Tudta,
hogy nem lehetne az ágyasa, mégis vágyott arra, hogy amikor Ferenc kilovagol, és egész nap távol
van, ő is ott lehessen mellette. Anne, a király kedvenc szeretője vezette a Kis Társaságot, és igencsak
megkedvelte a kis itáliai lányt.
Bárcsak csatlakozhatnék hozzájuk!, gondolta Catherine. Akkor Henry látná, hogy az apja, aki
megveti, mennyire szeret engem. Én pedig boldog lennék, elfelejteném minden bánatom.
Azt vette észre, hogy egyre jobban szeretné megmutatni férjének, hogy nem buta vagy unalmas.
Kezdte bántani, hogy Henry figyelemre sem méltatja. Nem mintha sokat jelentene neki a fiú
véleménye. A király is megvetette, és ezen nincs is mit csodálkozni. Mosolyogni sem képes, és ha
csak egy szót szól hozzá az ember, máris elpirul és csak dadog.
Miért is törődjön vele? Hadd meneküljön csak Anet-ba; őt cseppet sem érdekli!
Henry semmit sem jelentett apjának; ez abból is látszott, hogy a király még külön lakosztályt sem
bocsátott rendelkezésükre az esküvő után. Ez azt jelentette, hogy közös háztartásuk volt a többi fiatal
herceggel és hercegnővel. De mekkora volt ez a háztartás! Sokkal nagyobb, mint amekkorában
Catherine korábban élt. Kamarások, apródok, orvosok, szolgák és szolgálólányok hada vette körül.
Catherine itt, a sok fiatal között sokkal kevésbé volt magányos, mint külön háztartásban lett volna.
Kezdett mindenkit megszeretni. Az ifjú Francois nagyon kedvesen viselkedik vele; egyszerű ruhákban
jár, és szívesebben iszik vizet, mint bort. A két hercegnő, Madeleine és Marguerite csendes
kislányok, de annyira nem, hogy ne barátkoztak volna össze vele. A fiatal Charles a király kedvenc
gyermeke; nos, őt, a többiekkel ellentétben, nem szereti. Vad fiú, rendkívül mulatságosnak találja, ha
durván megtréfálhat valakit. Őt is megviccelte már; egyszer döglött patkányt tett az ágyába, máskor
pedig egy vödör jéghideg víz ömlött a nyakába, amikor be akart lépni a szobájába. Bár Catherine nem
kedvelte a fiút, nevetett a tréfáin. Nem akart nyíltan haragban lenni azzal az emberrel, akit a király
annyira szeretett, különben is, az a két eset közelébe sem jöhet annak, amit néhányan elszenvedtek.
Hallotta, hogy az egyik szolgáló - istenfélő lány - meztelen halottat talált az ágyában.
Csöndesen tűrte, hogy Charles megtréfálja, és ezzel sikerült elérnie, hogy a fiú egy idő után békén
hagyja.
Catherine nem értette, hogy Henry és Charles - két ennyire különböző ember - hogyan lehetnek
testvérek. Észrevette, hogy egyre többet foglalkozik férjével, és szerette volna elmondani neki, hogy
otthon szerelmes volt a kuzinjába; de nem tette.
Franciaországi életének első évében három fontos dolog történt vele; az egyik az volt, hogy
bekerült a Kis Társaságba. Tudta magáról, hogy kitűnően lovagol, tehát ezen a téren megállja a helyét.
Úgy döntött, elmondja a királynak, miről álmodozik.
A legnagyobb alázattal kért tőle személyes találkozót. Amikor ott állt a férfi előtt, érezte, hogy
remegés fogja el, és legszívesebben elfutott volna. Ferenc élvezettel nézte, ahogy fiatal menye egyik
lábáról a másikra áll.
- Bocsásson meg, felség, azt hiszem, meggondolatlan voltam, nem kellett volna idejönnöm -
mondta végül a lány. - Ha megengedi, én most távoznék.
- Inkább maradj! Mondd, miről akartál beszélni velem?
- Nem merem, uram...
- Nem is kell, majd én kitalálom. A férjedről van szó, igaz? Nemesi szavamra! De ezért nincs
értelme felkeresned. Igaz, én nemzettem, ezt nem tagadhatom. Igen, kedvesem, én vagyok felelős azért,
hogy a világon van. De kérlek, ne kívánd, hogy férfit faragjak belőle, mert fájdalmat okozna, ha egy
kérésedet nem tudnám teljesíteni. Márpedig ezzel lehetetlent kérnél!
- Sire, nem Henryról szeretnék beszélni veled, hanem magamról - mondta félénken Catherine.
- 0, így már egészen más a helyzet, kedvesem! Nos, miről lenne szó?
- Úgy gondolom, jó lovas vagyok, uram! Te magad mondtad egyszer. Ezért bátorkodom...
- Igen, kicsim? - bátorította a király.
- Nos... volt alkalom, amikor mosolyt láttam felséged arcán. Úgy gondolom... talán tetszett
felségednek...
Catherine úgy érezte, mintha nem is volna jelen, hanem csak kívülről nézné ezt a jelenetet,
amelynek szereplője Franciaország királya és kis menye. Ő volt a színdarab rendezője és a szövegét
is ő írta.
Tisztában van azzal, hogy nem szép, mondta, de tekintve, milyen viszonyban vannak, a király
biztosan nem a szépséget fogja keresni benne. Röviden szólva azért jött, hogy szívességet kérjen tőle
még akkor is, ha tudja, a király valószínűleg visszautasítja.
- Mégis, uram, ha látom, hogy a Kis Társasággal ellovagol, a szívem szakad meg, és alig várom,
hogy visszatérjenek.
Letérdelt, a kezébe temette arcát; könyörgött a királynak, hogy engedje távozni. Túl sokat engedett
meg magának, de apósának meg kell bocsátania, mert ha nem teszi, meghal. Hiszen csak azért él, hogy
lássa a mosolyát. Csak azért merészkedett idáig, mert szeretné kiérdemelni azt a mosolyt.
Bár nem emelte fel a fejét, pontosan tudta, hogyan néz rá Ferenc. A király számára új volt ez a
plátói szerelem, ez a gyermeki imádat, márpedig minden új dolognak örült. Már megtapasztalta anyja
önfeláldozó szeretetét, és a testvére imádja. Nők hada veszi körül; olyanok, akik megtiszteltetésnek
veszik, ha kéjsóvár pillantása rájuk esik. De ismeri már őket annyira, hogy tudja, sosem lehet teljesen
biztos hűségükben. Nem, ez nem egészen igaz! Ha most a halálos ágyán feküdne, elmondhatná, hogy
„két asszony valóban szeretett. Az anyám és a nővérem". És egyre biztosabb, hogy azt is hozzátehetné:
„A kis menyem is kedvelt".
Ferenc fölemelte az előtte térdelő kislányt, és mindkét oldalról arcon csókolta.
- Kedvesem, nagyon jól tetted, hogy ilyen őszintén feltártad a szíved - mondta nyugtatóan. - És
miért ne?
Különleges helyed lesz a Kis Társaságban. Te lovagolsz majd mellettem, szórakoztatsz
beszédeddel és a titkaiddal. Nos, hogy tetszik?
Catherine megcsókolta a király kezét, és együtt nevetett vele.
Ferenc szerette a pikáns helyzeteket, és ez a mostani ilyen. Annyira egyedi, és olyan szórakoztató!
Ez a kislány, aki plátói szerelmet érez iránta, most már kurtizánjai közé tartozik!
Tehát most már Catherine is a király hölgyei között lovagolt. Ez azonban csöppet sem tette
kedvesebbé férje szemében; sőt, amióta a felesége és az apja összebarátkozott, még gyanakvóbb lett.
Catherine gyorsan felnőtt a király kegyeltjei között. Hallott azokról a zártkörű rendezvényekről,
amelyekre a királyi lakosztályban került sor; olyan dolgokról is, amelyek létezéséről addig nem is
tudott. Amikor a hölgyeket hallgatta, furcsa módon Henry jutott eszébe. Ilyenkor azt képzelte, hogy ők
is jelen vannak ezeken a titokzatos estéken.
A második esemény igencsak felkavarta Catherine-t: hirtelen, titokzatos körülmények között
meghalt a pápa. Az az ember, aki semmit nem jelentett neki. Miért törődne most a halálával? Hiszen ő
tette egész életére boldogtalanná. Szembe kellett volna szállnia vele, és feleségül mennie Ippolitóhoz;
akkor most együtt irányíthatnák Firenzét. Ám túl jól átlátta a helyzetet; tudta, hogy Kelemen az
egyetlen olyan rokona, aki hatalommal bír, és hogy a francia király azért egyezett bele a házasságba,
mert az igencsak előnyös országa számára. De sajnos, Ferenc még nem kapta meg a teljes hozományt;
mi lesz Nápoly, Milánó és Genova sorsa? Lehet, hogy az új pápa nem lesz olyan ambiciózus, mint
elődje volt.
Az emberek most róla suttognak. Dühítő, hogy akkor sem hallgatnak el, amikor a közelükben van.
Szép kis ügy, mondogatják. Rászedték a királyt. Hol van a hozomány? Hol vannak azok a
tartományok? Hiszen csakis azért született meg ez a házasság, mert a pápa azokat a területeket ígérte
cserébe. Most meg tessék, a herceg nyakába olyan feleséget varrtak, aki szégyent hoz egész
országunkra.
Catherine össze volt zavarodva; vagy lehet, hogy ez félelem? Nem tudta eldönteni. Még szerencse,
hogy megtanulta, hogyan kell nyugalmat erőltetni az arcára akkor is, amikor zaklatott. Mi történik
majd vele? Visszaküldik Itáliába?
Ha felbontják a házasságot, visszatérhetsz Rómába, ahol Ippolito vár majd, mondta egy belső
hang.
O, de szép lenne ismét Ippolitóval lenni és szabadon szeremi! Nem kellene olyan emberrel élnie,
akit nem tud szeretni. Vége lesz a megalázó együttléteknek, amelyekre a férje szerint csak azért van
szükség, hogy gyermekük legyen. Milyen boldogan búcsúznék el örökre Henrytól, gondolta.
Ám Ippolito, sajnos, bíboros, így nem nősülhet meg. Ugyan már, ez ostobaság! Kiléphet az egyház
kötelékéből, csak akarnia kell.
Catherine bizonytalan volt érzéseiben, ezért úgy döntött, vár, amíg friss híreket kap Rómából. Az
örök városban - és egész Itáliában - örvendeztek az emberek. Meghalt az az ember, akit mindenki
megvetett vagy gyűlölt. Azt beszélték, hogy holttestét megszentségtelenítették; amíg Kelemen élt, a
csőcselék csak álmodozni mert arról, mit tenne vele. Most azonban minden éjjel meg is tette. Egy
kampóra akasztva végig akarták vonszolni a holttestet a városon, csak azért nem tették, mert Ippolito
de Medici megakadályozta őket ebben.
O, drága Ippolito!, mondta magában Catherine. Még halála után is képes vagy védelmezni azt az
embert, aki boldogtalanná tett, tönkretette mindkettőnk életét, és képes volt félrerúgni szerelmünket,
csak hogy saját vágya valóra váljon!
Minél többet gondolkodott ezen, annál mérgesebb lett kuzinjára. Nem volt elég erős, gondolta.
Hagyta, hogy szétválasszanak minket.
A harmadik esemény nem tűnt fontosnak, amikor történt. Catherine nem szerette a trónörököst, de
igyekezett a kedvében járni, és időközben Charles is kezdte megkedvelni. Egy napon úgy döntött, ezt
ki is mutatja. Szüksége volt új pohárnokra, ezért, hogy sógornője kedvében járjon, egy ifjú itáliait
választott ki azok közül, akik Catherine szolgálatában álltak. Sebastiano di Montecuculi jóképű és
hazafias fiatalember volt; odaadással szolgálta úrnőjét, aki megkedvelte, így örömmel hallotta, hogy a
trónörökös ilyen feladattal tisztelte meg.
- Nagyon hálás vagyok, amiért az egyik emberemet tünteted ki - mondta a hercegnek. Ám a
következő pillanatban már másra gondolt.
Annál a helynél, ahol Diane anet-i kastélya állt, szebbet keresve sem lehetett volna találni egész
Európában. Magas kőfalai mentén folyt az Eure, alatta pedig szőlőültetvény terült el. Az asszony,
Henry felügyelete alatt, mindent megtett, hogy olyanná varázsolja a birtokot, amilyenről a vadászok
álmodnak. Körbekerített egy kicsi, ám annál sűrűbb erdőt, ahol az ember kedvére vadászhat; úgy
tartották, lovainak nincs párja egész Franciaországban; magában a kastélyban pedig a luxus keveredett
a kényelemmel. Henry számára ez a hely jelentette az otthont.
A herceg kezdett felnőni. Már elmúlt tizenhat éves, és a barátság, amely közte és jótevője között
szövődött, lassan szerelmes szenvedéllyé alakult.
Ami Diane-t illeti, kedvelte a fiút. Úgy nézett rá, mint szép növényre, amely eleinte hervadozott,
ám később váratlanul virágba borult. Henry az ő teremtménye. Segített neki legyőzni a félénkségét, és
helyette méltóságot ültetni a szívébe. Igaz, a fiú továbbra is csendes maradt; ha valaki nem eszes,
azzal nincs mit tenni. Azonban bízni kezdett magában, mert Diane megértette vele, mit jelent az, ha
valaki királyi sarj. A herceg pedig mindezért nagyon hálás volt.
Az asszony hamar észrevette, hogy a fiú másképp érez iránta, mint barátságuk kezdetén. Akkor
istennő volt Henry szemében, szent, akit csak homályosan lát; most azonban a tökéletes nőt testesíti
meg számára. Amikor a herceg megnősült, már barátok voltak, és két hosszú év sem volt elegendő,
hogy a fiú megszeresse feleségét.
Diane egy ideje már tudta, hogy egyszer szembe kell néznie ezzel a problémával.
Henrynak ezen a napon kell megérkeznie. Nemsokára meghallja a vadászkürtök hangját. Meglátja
majd a fiút, amint kísérete élén belovagol az udvarba; halovány arccal, mint általában, ám annál
ragyogóbb szemekkel.
Az asszony friss és illatos volt, éppen befejezte a fürdést. Szolgálóit megrémítette, milyen gyakran
vesz fürdőt. Azt gondolták, a vízben varázserő rejlik, attól ilyen fiatal. Diane-t szórakoztatta az a
tisztelettel vegyes félelem, amellyel a szamártejet a fürdővizébe öntötték. Az asszonyok azt kérdezték
egymástól, vajon hogyan lehet egy kétgyermekes anyának ilyen tökéletes alakja? Csakis varázslat
útján. Nem volt értelme elmondani nekik, hogy mindezt a mozgásnak köszönheti. Nem hinnék el. Pedig
már napkeltekor ébren volt, két órát lovagolt a friss, reggeli levegőn; azután visszatért a kastélyba, és
délig olvasott. így nemcsak a testét tartotta karban, de elméjét is. Diane azt tartotta, ennek a
rendszerességnek köszönheti, hogy olyan szép és eszes, mások azonban úgy gondolták, hogy a
varázslatnak.
Okos asszony volt, jól tudta, eljött az idő, amikor döntést kell hoznia. Henry a szeretője akar
lenni, ám mint minden mást, ezt is neki kell felajánlania a fiúnak. Benne azonban nincs bujaság, nem
vágyik szeretőre.
Mindig hűséges volt középkorú férjéhez, annak halála után sem érezte, hogy szüksége lenne más
férfira. Amikor a királlyal állt szemben, meg volt rémülve, ám most, hogy a fiúról van szó,
higgadtabban tud gondolkodni.
Henryt mindenkinél jobban kedveli, még a lányainál is jobban. Ez a fiú annyira függ tőle; naiv, és
imádja őt. A testiség vajon gyengítené vagy még erősebbé tenné a köteléket köztük? Ezt a lépést
alaposan meg kell fontolnia. Egy azonban biztos: Henrynak szüksége van a szerelemre, a testi
szerelemre is. Es vajon mi történik, ha nem adja ezt meg neki? Lehet, hogy a fiú máshol keresi majd?
Ha így történne, és meg is találná, az ő befolyása jelentősen csökkenne. Sokan jelentéktelennek tartják
az itáliai lányt; Diane ezt nem így gondolta. Lehet, hogy csak meg akar húzódni a háttérben, nem akar
hibázni. Es ha ez igaz, akkor Catherine egyáltalán nem buta; épp ellenkezőleg, nagyon is okosan
átgondolja, mit tesz és mond.
Hogyan tovább? Igazán kedveli a fiút: Henry most már fontos számára. Kockáztassa, hogy
elveszíti? Azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a király fia, akinek van némi befolyása az
udvarnál. Neki pedig szüksége van ilyen barátokra. Mademoiselle d'Heilly, aki mindig is gyűlölte
Diane-t, az utóbbi időben egyre fon-tosabb személy lett az udvarnál. Feleségül ment Etam-pes
hercegéhez. Az emberek tisztelik, a király pedig halálosan szerelmes belé. Henrynak őt kell ugyanígy
imádnia. Nem, nem veszítheti el a fiút; túl fontos a számára, nem csak érzelmileg, de gyakorlati
szempontból is.
- Madeleine, jól hallom? Ez patadobogás? - kérdezte egyik hölgyét.
- Azt hiszem, igen, asszonyom! Öt perccel ezelőtt hallottam a kürtöt.
Diane mosolyogva lépett az ablakhoz, és nézte, ahogy Henry belovagol az udvarba. Igen, valóban
nemes ifjú. Leugrott a lóról, és azzal a határozottsággal szólt inasához, amit tőle tanult.
Ekkor egy apród lépett be. - Monsieur d'Orléans megérkezett, asszonyom!
- Mondd meg neki, hogy bejöhet!
Amikor Henry belépett, a heverőn feküdt. Szolgálóit kiküldte a szobából. A fiú letérdelt,
megcsókolta bal kezét, ő pedig jobbjával végigsimított dús, sötét haján. A herceg erre fölemelte fejét;
szeméből szenvedély sugárzott.
- Korábbra vártalak - szólalt meg Diane. - Rég voltál már itt.
- Vágtattam, ahogy csak tudtam. Sosem éreztem még ilyen hosszúnak az utat.

- Miért nézel ilyen furcsán, Henry?

- Annyira gyönyörű vagy! - válaszolta a fiú.
Az asszony könnyeden fölnevetett. - Örülök, hogy így gondolod, drága barátom!
Henry megint megcsókolta a kezét. Ajka forró volt, és remegett az egész testét átjáró vágytól.
A házasság valóban megváltoztatta. Vajon mit érezhet a kis itáliai iránt, gondolta Diane. Enyhe
féltékenység kerítette hatalmába, amikor a fiatal lányra gondolt, és arra a pozícióra, amit az a herceg
feleségeként élvez.
- Gyakran gondolok rád, kedvesem - szólt a fiúhoz. - Azt hiszem, kicsit féltékeny vagyok.
Henry fölemelte a fejét, és értetlenül nézett rá; mindig időbe telt, amíg megértett valamit.
 - Féltékeny vagyok Catherine-ra - folytatta az asszony.
A fiú elpirult, és gyorsan elfordította a fejét. Diane-nak tetszett, hogy ilyen félénk. Mennyivel
vonzóbb, mint tapasztalt apja!
- Hozzád képest öreg vagyok, Henry, és szomorúvá tesz, hogy amíg te fiatalságod teljében vagy,
én fokozatosan hervadok.
- Nem... egyáltalán nem vagy öreg - dadogta a herceg. - Te tökéletes vagy. A kor? Mi az a kor?
Azt kívánom, bárcsak annyi idős lennék, mint te! Szívesen eldobnám azokat az éveket, amelyek
elválasztanak bennünket!
Diane keze közé fogta a fiú fejét, és homlokon csókolta. - Imádnivaló vagy, Henry! Tudod, úgy
gondolok rád, mint aki csak az enyém... pedig nem lenne szabad.
- Miért nem?
- Nem jöhetsz többé Anet-ba, kedvesem! Barátok vagyunk... ez minden. Mindig úgy gondolok
majd rád, mint a legkedvesebb barátomra. De... felnőttél, többé már nem vagy gyerek. Feleséged
van...
- Nem értelek. Neki mi köze van a barátságunkhoz? - kérdezte a herceg.
- Nagyon is sok köze van hozzá, drágám! Nős ember vagy, közben meglátogatsz a kastélyomban.
Hogyan várhatnánk el, hogy az emberek megértsék, milyen barátság szövődött közöttünk? Csak
nevetnének. Vagy ami még rosszabb, rosszindulatú pletykák célpontjaivá válnánk. Mademoiselle
d'Heilly - pontosabban Madame d'Etampes - már meg is rágalmazott téged.
- Hogy merészeli? - kiáltott fel felháborodottan a herceg.
- Kedvesem, kevés dolog van, amit ne merne megtenni. A pozíciójának köszönhetően sok
mindent büntetlenül megtehet.
- Mindig is gyűlöltem - folytatta dühösen Henry. -Hogy merészel akár egyetlen rossz szót
mondani veled kapcsolatban? Ha férfi lenne, habozás nélkül párbajra hívnám!
- Drága, hős lovagom! Tudod jól, hogy a király fia nem hívhat ki senkit. Ne felejtsd el, ki vagy!
Még mindig hajlamos vagy megfeledkezni a rangodról. Szeretetemmel és csodálatommal kellett
megértetnem veled, hogy értékes ember vagy, akit az egész világ tisztel; ez sikerült is. Boldog vagyok,
hogy nekem jutott ez a feladat, és esküszöm, minden percet élveztem. De most vége! Feleséged van,
akinek gyerekeket kell szülnie neked. Ha nem akarod, hogy sugdolózzanak rólunk, többé nem
látogathatsz meg!
- Diane, engem cseppet sem érdekel, mások mit beszélnek. Csak te érdekelsz, senki más! Hadd
beszéljenek, amit akarnak, nem érdekel... Nem bírom ki, hogy ne lássalak. Szeretlek... csak téged.
Össze voltam zavarodva, és te megmentettél. Annyira megváltoztattál, hogy nélküled már nem tudok
élni. Igazuk van az embereknek... igen, szeretlek!
- Nem lett volna szabad idáig jutnunk, igaz? - kérdezte halkan az asszony.
Henry felállt, és hátat fordított. Diane tudta, hogy olyan szavak következnek, amelyeket a herceg
nem merne másképp kimondani.
- Ha azt mondják, hogy a szeretőm vagy... megtiszteltetésnek érzem... - dadogta a fiú. - Ezzel nem
tudnak megszégyeníteni... csak még jobban vágyom arra, hogy valóban így legyen.
Diane nem válaszolt. Henry egyszer csak megfordult, és az asszony lába elé vetette magát.
A herceg egy hetet töltött Anet-ban. Nem járt vadászni; minden percét a kastély úrnőjével töltötte
- a nappalokat és az éjszakákat egyaránt. Először izgatott volt, majd félénk, végül ellentmondást nem
tűrő.
 Csodálatos, hogy ilyen ember szeret, gondolta Diane.
Henry annyit beszélt, hogy még az asszony is meglepődött. A herceg a lábánál ült, a kezét
csókokkal halmozta el, úgy öntötte ki neki a szívét. Elmondta, menynyire gyűlöli az apját, és azt,
ahogyan él; hogy ő maga mennyire vágyott egy szerelemre... de csak egyre. Bárcsak nem a király fia
lenne! Akkor nem kellett volna olyan nőt feleségül vennie, akit nem szeret, és most Diane lehetne a
felesége. Az egyház is áldását adhatná kapcsolatukra, ő pedig semmi másra nem vágyna.
Amíg él, nem fog más nőt szeretni, mert a kor mit sem számít... ha az ember szerelmes, nincs az az
akadály, amit ne tudna legyőzni.
- Kötelességed van a feleségeddel szemben, amit teljesítened kell - mondta az asszony.
- Képtelen vagyok rá. Most még inkább, mint azelőtt - válaszolta a herceg. - Minden percben a te
arcodat látom... attól a naptól kezdve, hogy megismertelek.
- Kedvesem, csodálatos vagy!
- Én? - kérdezte Henry. Hangjában nyoma sem volt mesterkéltségnek. - Mégis, mit érek? Mire
vagyok jó?
- Fiatal vagy, elbűvölő, és ami a legfontosabb, amit mondasz, azt komolyan is gondolod.
Teljesen elvarázsolsz. Már nem élném túl, ha elveszítenélek. Henry, ne engedd, hogy szétválasszanak
bennünket!
- Nem! Ezt nem tehetik! - kiáltott fel szenvedélyesen a herceg.
Ekkor hűségük jeléül gyűrűt cseréltek. - Amíg élek, viselni fogom - ígérte Henry. Esküjüket
szenvedélyes csókkal pecsételték meg.
- Ez a mi házassági eskünk - tette hozzá az asszony.
Egy nap futár érkezett Anet-ba. Az üzenet rövid volt: Henry azonnal térjen vissza Párizsba. A
herceg csak nevetett. - Nem megyek sehová!
- Ne légy meggondolatlan! - mondta az asszony. -Ne haragítsd magadra apádat!
- Semmi kedvem Párizsba menni. Csak egy hely van a világon, ahol boldog vagyok, és ez Anet.
Itt akarok maradni veled. Ez az otthonunk, Diane... a közös otthonunk.
- Kérlek, Henry, ne akard, hogy szerelmünk bajt hozzon ránk - könyörgött az asszony. - Hiszen
tudod, milyen kegyetlen az apád, gyorsan haragra lobban. Tudja, hogy mi szeretjük egymást. Ha
magaddal nem törődsz, legalább gondolj rám... ne engedd, hogy haragja lesújtson rám.
Tudta, hogy nem kell többet mondania, a fiú vissza fog térni Párizsba.
Az udvar Fontainebieau-ban volt; Ferenc éppen II Rosso művészi munkájában gyönyörködött. Ez
a hely volt a kedvence egész országában; itt az érintetlen természet keveredett a gyönyörűen kiépített
kertekkel, a szőlőket pedig a Szajna szelte ketté.
Ferenc kimerült volt. Megpróbált a mostani háborúra is olyan hévvel gondolni, mint a
korábbiakra. Képtelen volt kiverni a fejéből Itáliát; szerette volna, ha sikerül uralma alá hajtani.
Rendkívül sajnálatos, hogy Kelemen úgy halt meg, hogy nem adta át a teljes hozományt.
És akkor az otthoni problémákkal még nem is foglalkozott. Nem volt jól az utóbbi időben, és ezt
egy kellemetlen tályognak köszönhette; gyengének, sőt, betegnek érezte magát, és ez addig így is
maradt, amíg a tá-lyog ki nem fakadt és be nem gyógyult. Orvosai azt mondták, még szerencse, hogy
így történt, mert ha a tá-lyog nem jön ki, az valami még rosszabbnak a jele. Ferenc, akárcsak angliai
Henrik és a spanyol Károly, kicsapongó életmódjának köszönhette ezt a kellemetlenséget.
Anne, aki szívből gyűlölte Diane-t, megemlítette neki, hogy a kis Catherine még mindig nem
ajándékozta meg őket gyermekkel. De hát ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a férje ideje nagy részét
Anet öreg úrnőjénél tölti. Véleménye szerint a király jobban tenné, ha végre beszélne a fiával, és
emlékeztetné arra, mi a kötelessége.
Ferenc nem tudta megállni, hogy mosolyogjon; szeretője féltékeny arra az asszonyra, aki bár
majdnem tíz évvel idősebb nála, szépségben nyugodtan fölveheti vele a versenyt. Ugyanakkor be
kellett ismernie, hogy van némi igazság abban, amit Anne mond.
Fia majdnem két éve házas, és még nem született gyermeke! Legidősebb fia pedig még mindig nem
nősült meg. Az ifjú Francois-nak mielőbb feleséget kell találni!
Nem elég, hogy fáradt, még a tályog is gyötri. Itália pedig ugyanolyan messze van, mint a fia
esküvője előtt volt.
Amikor Henry megjelent, a király azonnal észrevette rajta a változást. A hódító szerelmes! Tehát
Diane-nak nem kellett az apa, a fiú viszont annál inkább!
Ferenc intett a szolgáknak, hogy elmehetnek.
- Nos, tehát az engedélyem nélkül elhagytad az udvart - fordult fiához. - Nem csodálkozom,
hiszen sosem tudtad, mi az illem. Nemesi szavamra! Nem tűröm, hogy úgy viselkedj az udvaromban,
mint egy spanyol paraszt!
Henry egy szót sem szólt, bár szemében a gyűlölet lángja lobbant fel.
- Merre jártál? - kérdezte a király.
- Tudod te azt nagyon jól. Hiszen te küldettél értem Anet-ba - válaszolta a herceg, miközben kezét
kardja markolatára helyezte.
Ferenc fölnevetett.
- Istenemre, az a nő tényleg jó munkát végzett! Megtanította neked, hogy a kard másra is jó, nem
csak arra, hogy akadályozzon a járásban.
- Az a példa, amivel te szolgálsz nekünk, nem... nem...
Ám a király közbevágott. - Gyerünk, mondd csak ki! - és fia hangját utánozva folytatta: - Nem az,
amit testvéreim és én követhetnénk. Ezt próbáltad eldadogni, igaz? De ne is próbáld az örökössel és
Angouléme hercegével egyenrangúként emlegetni magad. Ok, veled ellentétben, férfiak. Nem hagyják,
hogy egy nő irányítsa őket, és nem teszik magukat nevetségessé az egész udvar előtt.
Henry egyre szorosabban fogta kardja markolatát, és egy lépést tett apja felé. Istenemre, kezdem
megkedvelni ezt a fiút, gondolta Ferenc.
- Gyakran látjuk, ha... ha az emberek másokon nevetnek. Az azonban már ritkábban fordul elő,
hogy valaki saját magán nevet.
- Nem egészen értem, mit akarsz mondani, fiam.
- Engem cseppet sem érdekel, ha kinevetnek. Mégis kik ők, hogy a tiszta szerelmen nevessenek?
De az a morál, amely udvarodban uralkodik, megríkatja az angyalokat.
Diane, el kell ismerjem, ügyesebb volt, mint vártam, gondolta Ferenc.
- Ez már igazán arcátlanság! Vigyázz, ne bőszíts fel!
- Nem érdekel, ha dühös lesz, ki kell mondanom, amit gondolok.
- Tessék?! - kiáltott fel Ferenc tettetett haraggal a hangjában. - Vigyázz, mert még sötét zárkában
találod magad, és talán sosem látod viszont a szeretődet.
- Úgy látom, kellemesen szórakozik, apám!
A király közelebb lépett a fiához, és a vállára tette a kezét.
- Jól figyelj, fiam! Azt tehetsz, amit akarsz. Lehet egyszerre akár húsz szeretőd is. Néha még jobb
is, ha egyszerre húsz szeretőnk van, mint ha egyhez vagyunk hűségesek. Most már biztos vagyok
benne, hogy ha bárki venné magának a bátorságot, hogy kinevessen, te tudni fogod, mit tegyél. De
akkor is, veszélyes következményei lehetnek a te kis anet-i látogatásaidnak. És mi van a kis
hercegnővel?
- Nem egészen értelek.
- Fiatal, és hozzá még bájos is. Ejtsd teherbe! Gondolj azokra a hónapokra, amelyeket utána
szabadon, lelkifurdalás nélkül tölthetsz Anne-nel... vagy bárki mással. Senki nem élvezte ki jobban a
szerelmet, mint én, mégis, egy percre sem felejtettem el, mi a kötelességem.
Henry némán hallgatta apját.
- Gondolkodj azon, amit mondtam - folytatta a király, és most már sokkal gyengédebb volt a
hangja, mint beszélgetésük elején. - Nem akarlak megfosztani a gyönyörtől. Istenemre, örülök, hogy
végre felnőttél. Asszonyok nélkül mit sem ér egy férfi élete. Ok adnak nekünk életet, gyönyört és
gyermekeket. Boldog vagyok, hogy végre férfiként viselkedsz, és most már tudom, elbánsz azokkal,
akik gúnyolódni mernek veled. De kérlek, ne felejtsd el, mivel tartozol a feleségednek és
családodnak!
Az utolsó mondat közben elmosolyodott, és barátságosan vállon veregette fiát. - Legyünk végre
barátok -mondta. - Elvégre a vérem vagy.
Csillogó szemekkel, meghatottan nézett Henryra. Kezdett büszke lenni nagy, erős fiára. Henry
azonban ezt nem látta; gyermekkorára gondolt, és újra megjelent előtte a spanyol börtön.
Ferenc gyorsan elfelejtette a kellemetlen dolgokat; de ő nem. Sosem felejti el a barátait... és
ellenségeit sem. Nincs szüksége apja hirtelen ragaszkodására. Csak egy ember van a földön, akit
szeret és akiben megbízik.
A másnapi lovagi tornán büszkén csapott össze ellenfelével; Diane de Poitiers színeit viselte
magán.
 Catherine, a feleség

Az egész udvar kinevette Diane iránt érzett szerelméért Henryt. Egy ember, akinek fiatal,
hozzáillő felesége van, húsz évvel idősebb asszony ágyában keresi a boldogságot! Akár Boccaccio
egyik története is kezdődhetne így!
Catherine-t mindez olyan mélyen érintette, hogy bezárkózott lakosztályába. Mérhetetlen dühöt
érzett; az egész udvar Henryn nevet, annak szeretőjén és szegény, mellőzött feleségén!
A tükörbe nézett, és alig ismert magára. Arca viaszsárga; csak az ajkából kiserkenő vér
élénkpiros - dühében beleharapott szájába. Szeméből azonban gyűlölet sugárzik. Már nem az a fiatal
Catherine, aki házassága elején volt.
Henryt és Diane-t átkozva lépdelt föl-alá szobájában.
Könyörgött a királynak, engedje vissza Itáliába.
- Sire, nem maradhatok itt tovább! Képtelen vagyok elviselni ezt a megaláztatást - mondta
Ferencnek.
Később aztán nevetett ostobaságán; hangosan és keserűen nevetett, míg végül zokogva az ágyára
esett.
Csak ne lenne ennyire megalázó, mondogatta magában. Máskülönben nem érdekel. De miért is
foglalkozom ezzel? Hiszen már annyi királyné átélte ugyanezt a fajta megaláztatást. Engem miért
zavar? Mert az a nő sokkal idősebb Henrynál... nálam.
Egy belső hang kinevette. Catherine, miért foglalkozol ezzel? Hiszen még gyermeked sem
született. Lehet, hogy nem is lesz gyermeketek. Elválhattok, te pedig visszatérhetsz Rómába. Oda,
ahol Ippolito él.
Ippolito bíboros, válaszolta magában, ám a hang tovább folytatta. Gondolj csak bele, Catherine!
Gondolj arra, milyen boldog lehetnél! Újra együtt a szeretett Ippolitóval!
Nem, nem gondolok rá, nem szabad!
Fölkelt az ágyról, és ismét elkezdett körbejárni a szobában. A tükörhöz lépett; fölnevetett, majd
újra zokogásban tört ki.
Bátorság!, mondta magának összeszorított szájjal. Nem zárkózhatsz be örökre, ki kell menned az
emberek közé! Mosolyognod kell Diane-ra; nem mutathatod ki, mennyire gyűlölöd, milyen könnyen
ragadnál tőrt, és döfnéd a szívébe, vagy öntenél mérget az italába.
A szomorú és kegyetlen arc, amely a tükörből nézett vissza rá, idegen volt a számára. Ezek az
emberek hűvösnek tartották, képtelennek bármilyen érzésre. Még hogy hűvös! Gyűlölet fűti, és majd'
megőrül a féltékenységtől! Bolond volt, amikor nem akart tudomást venni arról, ami körülötte
történik.
Miért foglalkozom Ippolitóval, kérdezte magától. Mi volt az iránta érzett szerelem ahhoz képest,
amit most érzek? Könnyed gyermeki érzés, amiben nyoma sem volt féltékenységnek vagy gyűlöletnek.
És most? Képtelen vagyok legyőzni ezeket az indulatokat. Nem, nem Ippolitót szeretem.
Hirtelen hangosan fölnevetett. Meg tudnám ölni azt az asszonyt! Elvette a férjemet!
 Vajon hány féltékeny asszony mondott már hasonló dolgokat? Belenézett a tükörbe, ahonnan
szenvedélyes itáliai szempár tekintett vissza rá. Sok, nagyon sok, gondolta. De kevesen vannak, akik
komolyan is gondolják, amit kimondanak. Szeretem Henryt. Az enyém, és senki másé. Nem én kértem,
hogy feleségül vegyen, én csupán engedelmeskedtem. Most azonban már szeretem. Sok asszony érzett
már féltékenységet, és mondta azt, hogy meg tudná ölni azt a másikat; de nem gondolták komolyan. Én
azonban igen!
Olyan közel lépett a tükörhöz, hogy lehelete elhomályosította tükörképét. Ha az a nő meghalna,
akkor Henry csak az enyém lenne, suttogta, és hangja remegett a gyűlölettől. Olyan szerelemben és
szenvedélyben lenne része, amilyenről még csak nem is álmodott. Olyan vágy fűt belülről, ami
asszonyt még nem kínzott. Ha az a másik nem élne, Henry velem lenne... Gyermekeink szülemének,
akikre egész Franciaország... az országom büszke lenne.
Összeszorította kezét, a tükörbe nézett. Felnőtt asszonyt látott, akinek szeméből gyilkos gyűlölet
áradt, ajka pedig imát mormolt.
Hát erre a bánatra és megalázásra volt szükség, hogy végre tisztán lásson, hogy életre keljen a
valódi Cather-ine! Most, hogy minderre ráébredt, úgy érezte, kezdi megismerni önmagát, ki is
valójában. Milyen sápadt az arca, milyen nyugodtak a vonásai... csak szikrázó szeme árulkodik a
benne tomboló indulatokról. Ám a világ semmit nem láthat ebből. Az emberek csak a mosolygó nőt
láthatják; az igazi Catherine-nak e mögé az álarc mögé kell elrejtőznie.
Milyen könnyű meghozni egy döntést, és milyen nehéz betartani és véghezvinni! Catherine-nak
gyakran fejfájásra kellett hivatkoznia, hogy visszavonulhasson szobájába, ahol aztán nyugodtan
kisírhatta magát. Az emberek azt mondták: szegény kis itáliai! Nem elég erős. Lehet, hogy férjének a
viszonya az oka annak, hogy még mindig nem született gyermeke.
Egy nap, amikor ilyen megjegyzést hallott férjéről és annak szeretőjéről, úgy érezte, képtelen
megbirkózni feltörő érzelmeivel. Visszavonult a lakosztályába, kiküldött minden szolgálót, és az
ágyára hanyatlott; úgy sírt, mint egy gyermek. Mit tegyen? A kedves Cosmo és Lorenzo Ruggieri
csodálatos parfümöket és kozmetikumokat ajándékozott neki, ám ezek mit sem segítettek; Diane
varázsszerei nagyobb erővel bírnak. Amikor Henry bejött hozzá, zavarban volt, és elnézést kért. -
Apám ragaszkodik hozzá, hogy végre gyermekünk szülessen - mondta, mintha csak kellemetlen
kötelességről lenne szó, és elnézést kellene kérnie azért, mert be merészel lépni felesége szobájába.
Miért szereti ezt az embert? Nehéz felfogású, és egyáltalán nem szórakoztató. Miért gondol rá
mégis egész nap, és éjszakánként miért álmodik róla? Természetesen udvarias és kedves, de annyira
igyekszik, hogy ne mutassa ki, mennyire kellemetlen számára az együttlétük, hogy azzal pontosan az
ellenkezőjét éri el. Az lenne természetes, ha teljes szívéből gyűlölné a férjét.
Mit tehetne, szerelmi ügyekben járatlan lévén, hogy visszaszerezze Henryt tapasztalt
vetélytársától? Nincsenek barátai, akiktől tanácsot kérhetne. Mi lenne, ha legközelebb, mikor a Kis
Társasággal kilovagolnak, beszélne a királlyal? Mennyire együtt érző lenne, milyen kedves! És
mennyire haragudna a fiára! Utána pedig - és Catherine ebben csöppet sem kételkedett -mindent
elmesélne Madame d'Etampes-nak, akivel aztán nagyon bölcsek lennének... az ő kárára.
Senkire nem számíthat, csak önmagára. Erről sosem feledkezhet meg! Ezért kell elrejtenie keserű
könnyeit, nem tudhatja meg senki, mennyire szereti azt a félénk fiút, aki a férje.
Catherine riadtan ült fel ágyán; valaki a szobája felé közeledett. Félénk kopogás hallatszott.
- Nem megmondtam, hogy ne zavarjanak? - kérdezte hűvös, magabiztos hangon.
- Valóban, hercegnő, de egy fiatalember, Sebastiano di Montecuculi gróf úr könyörög, hogy
asszonyom fogadja. Nagyon szomorúnak látszik.
- Mondd meg, hogy várjon! Most nem érek rá. Catherine kikelt az ágyból, megtörölte szemét, és
be-
púderezte az arcát. Idegesen nézett a tükörbe; képtelenség volt teljesen eltüntetni az előbbi sírás
nyomait. Milyen ostoba volt, hogy szabad utat engedett érzéseinek! Soha, semmilyen körülmények
között nem lehet még egyszer ennyire gyenge! A bánatot és haragot az embernek a szíve legmélyére
kell zárnia.
Tíz perc elteltével engedte be a grófot, aki mélyen meghajolt, majd ráemelte szomorú szemét.
- Hercegnőm, úgy látom, a szomorú hírek már eljutottak önhöz - mondta.
Catherine némán és idegesen állt. Ez az ember fölfedezte arcán a sírás nyomát, és annyira
tapintatlan, hogy még szóvá is teszi. De milyen szomorú hírről beszél?
- Kötelességemnek érzem, hogy én közöljem önnel a rossz hírt - folytatta a gróf. - Tudom, hogyan
érez ku-zinja iránt.
Catherine teljesen ura lett az érzelmeinek. Lehet, hogy csak akkor képtelen uralkodni rajtuk,
amikor férjéről van szó?
Most a legnagyobb nyugalommal szólt a grófhoz.
- Mondja el, gróf úr, ne titkoljon semmit!
- O, hercegnő, jól tudja, mennyit szenved városunk a zsarnok miatt! Az élet már kezd
elviselhetetlenné válni. Sokan száműzetésben élnek, és titkos találkozókat szerveznek. Levelet írtak
Károlynak, amelyben a segítségét kérik. Azt szeretnék, ha megszabadítaná Firenzét Alessandrótól.
Hercegnő, az ön nemes kuzinját, Ippolito de Medicit választották küldöttüknek.
- Alessandro kémei pedig már tudnak erről. Igen, már hallottam, mi történt.
- Sikerült eljutnia egészen Itriig. Onnan indult volna tovább Tuniszba.
- De megölték - fejezte be a férfi helyett Catherine. Arcát a kezébe temette. - Szegény kuzinom!
Drága Ippolito!
- A borába tették a mérget, hercegnő! Szörnyű halála volt, de gyors. Nem szenvedett sokáig.
Catherine néhány pillanatig némán nézett maga elé, majd így szólt: - Bárcsak lenne, aki
megbosszulná a halálát!
- A szolgák szinte eszüket vesztették fájdalmukban, hercegnő! Egész Itália gyászolja a hatalmas
bíborost.
- O, Sebastiano! Milyen szerencsétlen a mi országunk! - kiáltott fel a lány. - Mennyi szenvedést
kell elviselnie! Hidd el, tudom, mit érzel! Te és én meghalni is képesek lennénk ezért a földért!
- Es ez a halál megtiszteltetés lenne számunkra - tette hozzá szenvedélyesen a fiatalember.
Catherine kinyújtotta a kezét, a férfi pedig megszorította. Az ifjú hercegnőt izgalom kerítette
hatalmába; úgy érezte, hamarosan fontos dolgok történnek majd. Az előtte álló fiatalember szeme
szenvedélyesen lángolt, amikor hazájáról beszélt.
- Igen, Sebastiano - szólt hozzá -, te akár ezerszer is meghalnál a hazádért. Igen, vannak még ilyen
emberek. Nem sokan, de mégiscsak vannak. Te pedig, úgy gondolom, egy vagy közülük. És ha igazam
van, egész Itália ismerni fogja a nevedet, és a legnagyobb tisztelettel fogják kimondani.
Catherine szeme ragyogott, a gróf pedig ámult azon, hogyan tarthatta valamikor jelentéktelennek
ifjú hercegnőjét.
- Volt idő, amikor szerencsém volt a jövőbe látni -folytatta a lány. - Úgy érzem, most ismét
látom, mi történik majd. Egy nap, Sebastiano, még nagy segítségére leszel hazádnak.
 Catherine olyan meggyőzően beszélt, szeme annyira csillogott, hogy a fiatalember azt hitte, valami
természetfeletti erő szól hozzá hercegnőjén keresztül.
- Ha ez igaz, boldogan fogok meghalni - válaszolta megilletődötten.
A lány sóhajtott, és visszahúzta a kezét. - Nos, mindkettőnknek bölcsen és óvatosan kell élnünk.
Ám a szülőföldünket sosem felejtjük el.
- Soha! - kiáltott fel szenvedélyesen a gróf. Catherine elkezdett sétálni a szobában; halkan
beszélt, mintha csak saját magához intézné szavait.
- A király fiának a felesége vagyok... de ő csak a második fiú. A trónörökös gyenge... kíváncsi
vagyok, vajon igaza volt-e a megboldogult Szentatyának? Istennek vajon tényleg az a szándéka, hogy
gyermekeim révén dicsőséget hozzak Itália számára? A gyermekeim! De hát nincsenek is gyermekeim!
Azt reméltem... - Ekkor elveszítette önuralmát, és keserűen felkiáltott: - A férjemet megigézte egy
boszorkány! Azt mondják, ez a nő öreg és ráncos boszorkány, aki fiatal és csinos hölgy alakjában
jelenik meg. Furcsa az élet, a Sors útjai pedig kifürkészhetetlenek. Megnyugtatsz, grófom, hiszen
nincs, amit meg ne tennél értem és Itáliáért. Ha egyszer Franciaország királynéja leszek, ígérem, nem
feledkezem meg rólad... bár tudom, önzetlenül cselekszel, és hűségedért nem vársz jutalmat.
- Csak arra a megtiszteltetésre vágyom, hogy hazámat szolgálhassam - felelte a fiatalember.
- Jó ember vagy, grófom, nemes szívű! Mi ketten örökké emlékezni fogunk hazánkra. Idegenek
vagyunk egy idegen országban, ám Itáliát mindig meg kell őriznünk szívünkben. Maradj még,
beszélgessünk! Milyen jó is az anyanyelvünkön beszélni! Ülj le, kedves grófom! Beszélj nekem
Itáliáról... saját nyelvünkön. Mesélj a szeretett Arnóról és az olaj fal igétekről... és az áldott
napsugarakról.
Ám továbbra is Catherine beszélt; és amíg beszélt, nem Ippolitót látta maga előtt, hanem Henryt,
amint csillogó szemmel néz Diane-ra, és bocsánatkérőn a feleségére.
Elmesélte a grófnak, milyen volt az élete a Muraiéban, és mesélt a szűz köpenyéről is.
- A csodákat azoknak köszönhetjük, akik elég nagyok ahhoz, hogy képesek legyenek
megajándékozni minket velük. Vannak emberek, akiket kiválaszt a szent szűz. Gyakran gondolok arra,
milyen helyzetben vagyok, és mennyi jót tehetnék az országommal, ha sógorom, a trónörökös
eltávozna ebből a világból. Gyenge az egészsége; lehet, hogy Isten nem arra teremtette, hogy ezt az
országot irányítsa. Ha én lennék a királyné... először is gyermekeket kellene szülnöm... fiúkat... akik
boldoggá tennék egész Franciaországot. .. és Itáliát.
- Igen, hercegnő, értem - mondta halkan a gróf.
- Bocsásson meg, hiszen feltartom - tért magához Catherine. - Ha bármikor úgy érzi, hogy
beszélgetni van kedve, keresse fel bátran a Ruggieri fivérek házát. Ők sok érdekes dolgot mutathatnak
önnek. Ha elmondom nekik, hogy ön és én jó barátok vagyunk, és milyen jól megértjük egymást,
semmit sem tagadnak meg öntől.
Amikor a gróf távozott, Catherine érezte, a férfi mellett könnyebb volt elviselnie a viszonzatlan
szerelem okozta kínt. Talán nem is lesz ez örökre viszonzatlan, gondolta.
Legfiatalabb szolgálója kíséretében Catherine elhagyta a Les Tournelles-t; kabátjának csuklyáját
egészen arcába húzta, úgy sietett végig Párizs utcáin. Az asztrológus fivérekhez tartott, akik a Szajna
bal partján laktak, közel a Notre Dame-hídhoz. A háznak a folyó felől is volt bejárata; két csónak
várakozott elrejtve arra az esetre, ha valaki más úton akart távozni, mint ahogyan érkezett. Catherine-
nak tetszett, hogy a fivérek ilyen elővigyázatosan választottak lakóhelyet.
A legtöbb udvarhölgy parfümöt vásárolt asztrológusoktól, de francia asztrológusoktól. Az olaszok
nem voltak népszerűek közöttük, sőt, az emberek egyenesen gyanakodva néztek rájuk; úgy gondolták,
mindenféle sötét dolgokkal foglalkoznak. Firenzében rettenetes történetek keringtek Alessandro
rémuralmáról; mindenki tudta, hogy Ippolitót meggyilkolták, és azt is tudni vélték, hogy Kelemen sem
természetes úton halt meg - méreg végzett vele.
A franciák úgy gondolták, az itáliaiak mesterfokon űzik a méregkeverés művészetét. Éppen ezért
Catherine jobbnak látta titokban felkeresni a boszorkánymesterek házát.
Nagyon komolyan lelkére kötötte fiatal kísérőjének, Madalennának, hogy senki nem szerezhet
tudomást erről az esti látogatásról. Alig észrevehetően rámosolygott a lányra; megbízott benne.
Amikor odaértek a házhoz, lementek az ajtóhoz vezető három lépcsőfokon és halkan benyitottak. A
szoba félhomályában asztalokat és polcokat láttak, telistele mindenféle edénnyel. A mennyezetről
gyógynövények lógtak, az asztalon pedig, a varázsigéket és rajzokat tartalmazó pergamenek között, kis
állat csontváza feküdt.
Ekkor a két fivér is belépett a szobába, melyet csak a pislákoló gyertya halvány fénye világított
meg. Amikor látták, ki a látogató, földig hajoltak, úgy várták hercegnőjük parancsát.
- Elkészítetted az új parfümömet, Cosmo? - fordult Catherine az egyik fivérhez.
- Igen, hercegnő! Holnap elküldöm önnek.
- Jó, nagyon jó!
Lorenzo bátyjával együtt várta a folytatást; tudták, a hercegnő nem csupán azért jött, hogy a
parfüm felől érdeklődjön, hiszen azért bárkit elküldhetett volna.
Madalenna félénken húzódott meg a háttérben. Catherine feléje fordult, és hangosan így szólt: -
Madalenna, nem kell elbújnod! Lorenzo, Cosmo, adjátok ide az új parfümöt. Tudni szeretném, mit
szól hozzá Madalenna.
A két testvér egymásra nézett. Jól ismerték úrnőjüket; még emlékeztek arra a kislányra, aki arra
kérte őket, készítsék el viaszból Alessandro mását, hogy így vethessen véget a szörnyeteg életének.
Most vajon mit forgat a fejében?
Behozták a parfümöt; Lorenzo megfogta Madalenna kezét, míg Cosmo vékony üvegpálcikával
belenyúlt az üvegcsébe. Ezután a pálcikát végighúzta a lány csuklóján, és kérte, néhány pillanatig
legyen türelemmel. A két testvér hátralépett, úgy várta, hogy a lány megszagolja csuklóját. Közben
végig feszülten figyeltek; vajon mi késztette hercegnőjüket arra, hogy ebben az időpontban keresse fel
őket?
- Csodálatos - hallották Madalenna elismerő véleményét.
- Gondoskodjatok róla, hogy holnap megkapjam -szólt Catherine a fivérekhez. - De biztosan
sejtitek, hogy nem csak a parfüm miatt jöttem. Lorenzo, Cosmo, mit derítettetek ki? Mit tudtok
mondani a gyerekről? Nyugodtan beszélhettek Madalenna előtt, ez a kedves gyermek minden titkomat
ismeri.
- Hercegnőm, még semmi jelét nem láttuk gyermeknek.
Catherine az ujjait tördelte. - Mégis, mikor? Már nem késhet soká. A két férfi nem válaszolt.
- Akkor majd én magam megnézem a kristálygömbben - mondta a hercegnő, és megvonta a vállát.
-Madalenna, ülj le és várj itt! Nemsokára visszajövök.
Catherine elhúzta a nehéz függönyt, amely mögött egy hátsó szoba tárult fel. A szobában hatalmas
szekrény állt, amelyről a lány tudta, hogy számtalan titkos fiókot rejt. Leült, a testvérek pedig
visszahúzták a függönyt, elválasztva őt a bolttól és Madalennától. A kristálygömbbe nézett, ám
semmit nem látott; Cosmo és Lorenzo csendben figyelte.
 A hercegnő hirtelen megfordult, és beszélni kezdett hozzájuk; a fivérek ekkor végre megtudták, mi
is úrnőjük látogatásának valódi célja.
- Van egy fiatal gróf, aki szolgálatára szeretne lenni hazájának - mondta Catherine. - Ha
felkeresne benneteket, és anyanyelvünkön szülőhazájáról beszélne nektek, legyetek kedvesek hozzá.
Ha szerelmi báj italt kérne, amelynek segítségével elbűvölheti szeretőjét, vagy bármi más
varázsfőzetet, csak adjátok oda neki. Megbízhattok benne.
A testvérek egymásra néztek. Catherine szeme semmit nem árult el; arca ártatlan volt, mint egy
gyermeké.
Az udvar ismét úton volt, ám ezúttal nem a király nyughatatlan természete miatt.
Catherine a Kis Társasággal lovagolt, közel a királyhoz és Madame d'Etampes-hoz. Megtisztelő
hely, ám mégis szívesebben utazott volna férje mellett. Tudta, hogy Henry mellett neki nincs helye; a
herceg szívét továbbra is gyűlölt ellensége birtokolta. Mindennek ellenére sikeresen leplezte
féltékenységét és egyre növekvő szenvedélyét - ugyanúgy nevetett, mint bárki más a király
kíséretében.
Párizsból Lyonba tartottak, és ahány városban és kastélynál csak megálltak, mindig fényűzően
szórakoztak. Madame d' Etampes és Navarra királynéja összedugta a fejét, hogy minél érdekesebb
darabokat és minél színesebb álarcosbálokat rendezzenek. Számtalan gyönyörű lányt vittek magukkal,
és útközben is találkoztak néhánnyal. Ok a király előtt lejtettek izgalmas táncokat; felváltva voltak
kihívók és visszahúzódók, így próbálták magukra vonni Ferenc figyelmét. A király azonban nem tudta
teljesen átadni magát az élvezeteknek. Franciaországot háború fenyegette; az udvar is azért tartott
Lyon felé, mert a spanyol uralkodó már elérte a gyönyörű Provence-t.
Lyonban árulta el magát Catherine. Szolgálóival volt a lakosztályában, amikor Henry belépett.
Szíve azonnal hevesebben kezdett verni, mint mindig, amikor férje közelében volt. Sietve kiküldött
mindenkit, közben igyekezett elrejteni egyre erősebben feltörő érzelmeit.
- Ne haragudj, úgy látom, zavarlak - szólalt meg Henry.
- Van úgy, hogy kifejezetten jó, ha zavarják az embert - válaszolta mosolyogva Catherine.
Egyedül voltak, és nem tudta megállni, hogy vágyakozó pillantást vessen férjére. Akadozó hangon
folytatta: - Imádkozom a szentekhez, hogy még sokszor megzavarj.
Henry zavartan nézett rá, nem értette a megjegyzést. Catherine kissé türelmetlen lett; mindamellett,
furcsa módon, ettől a lassúságtól, amely a királyt felbőszítette, az ő szemében csak még
szeretnivalóbbá vált.
- Kérlek, foglalj helyet - mondta bátorító hangon, és gyöngyökkel kivarrott szoknyáját összefogva
arrébb húzódott.
Szinte elviselhetetlen kín volt érezni, hogy Henry itt van mellette, ugyanakkor mégis mintha
mérföldek választanák el őket egymástól. Vajon most is Diane-ra gondol? Valószínűleg nem, mert
szomorúan néz maga elé; márpedig ha az az asszony jár az eszében, olyan az arckifejezése, mintha a
mennyországban járna.
- Igen szerencsétlen helyzetben vagyunk - szólalt meg Henry.
Catherine együtt érzőn megérintette férje karját; tisztában volt azzal, hogy az irtózik az érintésétől,
mégsem tudta visszatartani magát. Most azonban úgy tetszett, a fiú észre sem veszi, mi történik, csak
folytatta, amibe belekezdett: - Talán nem hallottad a híreket? Montmorency megfutamodik az uralkodó
csapatai elől, apám pedig holnap indul Valence-ba.
- Ó, ismét továbbmegyünk? Éppen azon gondolkodtam, milyen keveset láttalak azóta, hogy
Párizsból elindultunk - mondta a lány.
Képtelen volt leplezni a hangjában megbúvó szemrehányást. Szeme megtelt forró könnyel; látta
magát, amint kínlódva forgolódik az ágyán, várja a férjét, aki másik asszony ágyában tölti éjszakáit.
Miért? Miért Diane, és nem ő? Hogyan tudna most a háborúra gondolni? Hiszen amikor Henry
mellette van, nem jár más a fejében, csak a szerelem.
Amikor megszólalt, hangja magának is szokatlanul magasan csengett: - Talán megint beszélt veled
a király? Olyan keveset látjuk egymást, egyáltalán nem meglepő, hogy még mindig nincs
gyermekünk...
Henry nem mozdult, és Catherine ekkor rádöbbent, hogy nem is hallotta, mit mondott az imént.
Henry képtelen volt egyszerre két dologgal foglalkozni; ha valamin elgondolkodott, semmi másra nem
tudott figyelni.
- Montmorency visszavonulása során mindent feldúl és feléget, hogy az előrenyomuló ellenség
számára ne maradjon semmi élelem. Férfiak, asszonyok és gyermekek - franciák - maradtak egy falat
kenyér nélkül...
- Hiszen ez szörnyű! - vágott férje szavába Catherine. - Hallottam, hogy Montmorency kegyetlen,
és hogy az emberei csak azért engedelmeskednek neki, mert rettegnek tőle.
- Nincs más választása - mondta Henry. - Montmorency nagyszerű katona, és egyedül az ő
politikája biztonságos. A spanyol ördögök hamarosan elérik Lyont. Bárcsak az ő oldalán harcolhatnék
ellenük!
E szavak hallatán Catherine-t az elégedettség érzése töltötte el. Ha férje csatába vonulna, Diane-
tól is távol kerülne. Kezét feljebb csúsztatta Henry karján. - Már így is elég katonánk van, kedvesem -
mondta gyengéd hangon.
- Apám azt mondta, ha szüksége lesz rá, elküldet a trónörökösért. Bárcsak engem hívna helyette!
De engem gyűlöl. Tudja, minden vágyam az, hogy harcoljak, éppen ezért megtiltja, hogy részt vegyek
a csatában. Pedig az ellenség már elérte a kapuinkat! Azonban apám ostobasága miatt nem kerül sor
háborúra. Pedig már Milánó is régóta a miénk kellene, hogy legyen!
Catherine az ajtó felé pillantott. Mindennél jobban vágyott arra, hogy végre elnyerje férje
bizalmát, ugyanakkor nem kockáztathatta meg, hogy bárki meghallja, amint a király ellen beszél.
Ferenc jóindulatát könnyen el lehetett nyerni, ám ugyanolyan gyorsan el is lehetett veszíteni. Azt sem
hagyhatja figyelmen kívül, hogy merő véletlenségből beszél most vele Henry. Amikor belépett a
lakosztályába, nem is rá gondolt; egyszerűen izgatott volt, minden gondolatát a háború foglalta le, és
ezt megosztotta az első emberrel, akivel találkozott.
- Kérlek, halkabban beszélj - mondta most az asszony. - Mindenütt kémek vannak, és bármit
mondasz, az gyorsan eljut apád fülébe.
Henry megvonta a vállát. - A vágya, hogy megkaparintsa Itáliát, olyan, mint az összes többi vágya.
Bármi álljon az útjában, hidegen hagyja. Akár kegyetlen vagy őrült is tud lenni, csak elérje a célját.
Lehet az egy asszony vagy Itália. Ha a vágyairól van szó, apám nem tesz különbséget rossz és jó
között. Amikor kiszemelte magának Madame de Chateaubriand-t, az asszony férje határozottan
szembeszállt vele. Apám erre torkon ragadta, és megfenyegette, hogy fejét veszi, ha nem engedi át
neki a feleségét. Szerencsétlen embernek választania kellett - vagy a fejét veszíti el, vagy asszonyát.
Catherine fölnevetett; tetszett neki, hogy Henry ilyen témáról ennyire nyíltan beszél.
- És úgy döntött, inkább maradjon a feje a helyén. Okos döntés.
- Gyűlölöm, ahogy apám él! - kiáltott fel Henry. Összecsücsörítette ajkát, Catherine pedig ismét
arra gondolt, hogy az éjszakái többségét Diane-nal tölti, nem vele.
- A legromlottabb emberekkel veszi körül magát -folytatta a férje. - Madame d'Etampes-ot el
kellene küldeni az udvartól.
Catherine mosolya semmit nem árult el. Az emberek úgy tudták, ő és a király szeretője barátnők.
Henry tovább beszélt apjáról, aki Itália felé nyújtotta a kezét; a szőlőföldek, olajfaültetvények és
a legragyogóbb művészek hazája felé. Merész, mint Henry mondja, amikor óvatosnak kellene lennie,
és forrófejű, amikor ezerszer is meg kellene fontolnia a dolgokat.
Catherine sokkal jobban megértette a királyt, mint a fia. Ő tudta, hogy a látszat ellenére Ferencet
még mindig Pávia emléke kísérti. Nem telt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszébe az ott elszenvedett
vereség, és Ferenc úgy érezte, a megalázottság érzését csak Itália elfoglalása törölhetné ki belőle. A
Páviánál történtek tették meggondolatlanná, és kiéhezetté a katonai győzelemre, amely végre
helyreállítaná a becsületét az egész világ előtt. Ugyanakkor az a szörnyű vereség bizonytalanná tette;
tudja, hogy mindez nem ismétlődhet meg. Pávia miatt az évszázad legnagyobb szeretője a világ
legrosszabb hadvezérévé vált.
- A német-római császár győzedelmesen tért vissza keletről - folytatta Henry. - Kétszer is
legyőzte Barba-rossát; elfoglalta Tuniszt, és most az egész keresztény világ örvendezik, mert
számtalan olyan embert felszabadított, akit a barbárok rabszolgaként dolgoztattak. És mit tett az én
apám? Azt nézi, ki a császár ellensége, és végül szövetséget köt a törökökkel! A pogány törökökkel!
A legkeresztényibb király! Még az ördöggel is szövetséget kötne, csak hogy egy asszonyt vagy egy
országot megszerezzen!
- Kérlek, Henry, könyörgök, beszélj halkabban! -kérlelte ijedten Catherine a férjét. - Ha ez a
király fülébe jut...
- Akkor egyszer végre az igazat hallaná - fejezte be a mondatot a herceg. - Nem hiszem, hogy ez
ártana neki.
- Apád mérges, hiszen azt ígérték neki, hogy az esküvőnk után megkapja Milánót - folytatta
nyugodtabb hangon a lány. - Ám akkor meghaltak a rokonaim.
Idegesen nézett a férjére. Azért gyűlöli ennyire ezt a házasságot, akárcsak egész Franciaország,
mert Kelemen idő előtt halt meg? Annyira vágyott rá, hogy Henry azt mondja, elégedett a
házasságukkal, hogy boldog mellette, még így is, hogy nem kapta meg a megígért kincseket...
Azonban hiába várt ezekre a szavakra; Henry másra sem tudott gondolni, mint apja katasztrofális
hadjáratára.
- Milánót szinte nem is védték! - mondta. - Könnyedén bevehettük volna. Apám azonban habozott,
és most... most pedig már túl késő. Bárcsak ott lettem volna! Én elfoglaltam volna Milánót... és meg is
tartottam volna.
- Igen, neked sikerült volna! - kiáltott fel Catherine.
- O, Henry, te bátor tetteket vittél volna véghez, tudom! Én pedig büszke lennék rád...
Megtiszteltetésnek érezném, hogy a férjemet az egész világ ügyes és bátor férfiként ismeri.
Henry nem ijedt meg hirtelen érzelemkitörésétől, nem húzódott el tőle. Catherine-nak eszébe jutott
a fiókjában elrejtett szerelmi bájital, ami csak arra várt, hogy a férje poharába kerüljön.
- Nem innál valamit, kedvesem? - kérdezte gyorsan.
- Nem, köszönöm. Nem maradhatok tovább - hallotta a kiábrándító választ.
Catherine tudta, hogy el kellene engednie Henryt, ám annyira megmámorosodott a közelségétől,
hogy tovább kérlelte.
 - Henry, kérlek, kérlek! Csak egy pohár bort. Hiszen olyan ritkán látlak!
- Nincs... nincs több időm - válaszolta a herceg, Catherine pedig nem bírta tovább türtőztetni
magát.
- Pedig lehetne - kiáltott fel. - Csak nem kellene annyit foglalkoznod Madame Poitiers-vel!
Henry arca lángba borult, a szemében gyűlölet égett.
- O régi barátom - mondta lenézően.
- Igen, valóban az. És öreg is. Elég öreg, hogy akár az anyád lehessen. Madame d'Etampes azt
mondta, azon a napon született, mikor a kormányzóné férjhez ment.
Henry tekintete fenyegetővé vált. - Nem érdekel, mit mond az a szajha! - kiáltott fel. - Neked
pedig azt tanácsolom, különös tekintettel a helyzetedre, hogy okosabban válogasd meg a barátaidat.
Catherine a férje szemébe nézett; annyira el volt keseredve, hogy képtelen volt elrejteni haragját.
- Monsieur, elfelejti, hogy a hölgy, akiről így beszél, az udvar egyik legbefolyásosabb embere.
- Nem, nem felejtettem el, mint ahogyan azt sem, hogy az egyik legerkölcstelenebb.
- Miért kellene, hogy a királynak a szeretője erköl-csösebb legyen, mint a fia, aki magára hagyja
hűséges feleségét? Aki minden éjszakáját egy... régi barátjánál tölti?
A herceg már falfehér volt, nem tudta, mit kell tennie ilyen helyzetben. Teljesítette kötelességét,
még ha nehezére esett is. Ám ha felesége ilyen jelenetet rendez, csak ront a helyzeten.
Catherine ekkor sírva fakadt. Szenvedélyesen átölelte férje nyakát, úgy zokogott; a sokáig elfojtott
érzelmek megállíthatatlanul törtek fel belőle.
- Henry, szeretlek - mondta remegő hangon. - A feleséged vagyok. Nem lehetne... nem tudnánk...
Henry rideg hangon válaszolta: - Azt hiszem, félreértés történt... Kérlek, engedj el, hadd
magyarázzam meg!
Catherine leengedte karját, és némán nézett férjére, miközben arcán megállíthatatlanul folytak a
könnyek.
Henry az ajtó felé indult. - Félreértettél - mondta. -A kormányzóné nagyon kedves barátom már
évek óta. Ám kapcsolatunk csak barátságra korlátozódik. Ő rendkívül művelt és erényes hölgy, ezért
kérlek, többé ne rágalmazd. Igaz, hogy a feleségem vagy, de ez még nem jogosít fel arra, hogy ilyen
közönséges hangon beszélj róla.
- Közönséges?! - kiáltott fel Catherine sírva. - Szerinted a szerelem közönséges?
Henry csak arra vágyott, hogy minél hamarabb ott hagyhassa feleségét, aki így zavarba hozta.
Catherine próbálta legyőzni az érzelmeit, amelyek már szinte halálra kínoztak, ám képtelen volt rá.
Tudta, hogy végzetes hibát követett el, ám most már semmi sem érdekelte. Térdre borult, és átölelte
férje térdét.
- Henry, kérlek, ne menj el... ne hagyj magamra! Bármit megteszek, csak hogy elégedett légy
velem! Szeretlek... sokkal jobban, mint bárki más. Tudom, csak azért nem szeretsz, mert apád
rendezte el a házasságunkat.
- Kérlek, engedj el - mondta halkan Henry. - Nem értelek. Eddig azt hittem, képes vagy józanul
viselkedni.
- Hogyan lehet józan egy szerelmes? A szerelemben nem józan és megfontolt az ember, Henry!
Mondd, ugye nem fogsz örökké rajongani azért az asszonyért? Aki olyan öreg, hogy akár a nagyanyád
is lehetne?
Henry e szavak hallatán teljes erejéből ellökte magától. A lány sírva feküdt a földön, amíg
kiviharzott a szobából. Szinte még be sem csapódott az ajtó, Catherine már rádöbbent, mennyire
ostobán viselkedett. Ez nem ismétlődhet meg!
Lassan felállt a földről, és az ágyához araszolt. Testét zokogás rázta, ám ez a zokogás hangtalan
volt. Nem sokkal később megtörölte szemét. Az ember, ha el akar érni valamit, nem sír, mondta
magának. Nem sír, hanem terveket készít.
Henry a kínos találkozás után napokig nem ment felesége közelébe, Catherine pedig úgy érezte, ha
elhagyja lakosztályát, és bárkivel is találkozik, még elárulhat valamit szörnyű féltékenységéből. Fel-
alá járkált szobájában és Diane haláláért imádkozott. Szűzanya, ha esetleg valami szörnyű kórság
támadná meg... elég, ha csak a testét csúfítja el, mondta ilyenkor magában. Kérlek, irányítsd
Sebastiano di Montecuculi kezét! Ültesd el agyában a megfelelő gondolatokat! Mindez Itália javát
szolgálná, tehát nem számítana bűnnek.
Csak Madalenna léphetett be szobájába. Egy nap a lány híreket hozott asszonyának.
- A király a trónörökösért küldetett, hercegnő! Azt akarja, hogy fia Valence-ban csatlakozzon
hozzá. Az emberek szerint ez így nincs rendjén. Azt mondják, Franciaország dolgai nagyon rosszul
alakulnak.
Azon a napon, amikor a trónörökösnek el kellett indulnia apjához, Henry felkereste feleségét.
Catherine fáradtan feküdt az ágyán. Mennyire szerette volna, ha haja frissen mosva omlana vállára, és
gyönyörű ruhában fogadhatná férjét!
- Jó napot, Catherine - köszönt Henry.
A lány kinyújtotta kezét, férje pedig az illemnek megfelelően megcsókolta.
- Boldognak látszol, Henry! Talán jó híreket kaptál? - kérdezte Catherine monoton hangon.
Utolsó találkozásuk után eldöntötte, soha többé nem enged szabad folyást érzelmeinek.
- A sereg szempontjából nem jó a hír. Számomra azonban annál inkább. Hamarosan
csatlakozhatok apámhoz Valence-ban.
- Te, Henry? A bátyáddal? - kérdezte döbbent hangon a lány.
- Francois ágyban fekszik, beteg. így nem utazhat apánk után.
- Szegény Francois! Mi történt vele?
- Semmi olyan, ami említést érdemelne. Remélem, apám úgy dönt, hogy én veszem át a helyét.
- Biztosan várni fog egy-két napot. De mégis, mi történt a testvéreddel?
- Teniszezett a napon - válaszolta Henry. - Sokáig játszott, és megszomjazott. Mint tudod, csak
vizet iszik. Az az itáliai odavitte a poharát a kúthoz, és színültig töltötte. Francois az utolsó cseppig
kiitta, és még többet kért.
Catherine figyelmesen hallgatta férjét, majd halkan megkérdezte: - Az itáliai?
- Montecuculi. Tudod, Francois pohárnoka. De miért olyan fontos ez? A hőségtől és a hirtelen
felhajtott víztől a bátyám rosszul lett, ezért visszavonult a lakosztályába. Apám nem lesz boldog,
amikor meghallja, mi történt. Biztosan megszidja, mert vizet ivott.
Catherine nem mondott semmit. Most először fordult elő, hogy szinte tudomást sem vett férje
jelenlétéről; csak Montecuculi vad tekintetét látta maga előtt.
Az egész udvar gyászolta az örököst. Ferencnek senki nem merte elvinni a hírt; a király, aki
Valence-ban tartózkodott, csak annyit tudott, hogy fia gyengélkedik.
Mindenkit megrázott a haláleset; a fiatalember pár nappal korábban még teljesen jól volt. Igaz,
nem ő volt a legegészségesebb ember, de erős volt annyira, hogy egy fárasztó teniszjátékot meg se
érezzen. A halála legalább olyan érthetetlen volt, mint amilyen gyors.
Az udvari orvosok egyetértettek abban, hogy a víz okozhatta, amit játék közben megivott.
Mindenki, aki a trónörökös közelében élt, megbotránkozott azon, hogy Francois sokkal jobban szerette
a vizet, mint a bort, sőt, mást nem is ivott. Azon a bizonyos napon is, amikor kimelegedve vizet
hozatott magának a pohárnokával. Az itáliai pohárnokával!
Az udvarban mindenki sugdolózott. - Az itáliai pohárnok tette! Ez biztos!
Nem volt mit tenni, értesíteni kellett a királyt. A kényes feladat kedves barátjának, Lotharingia
bíborosának jutott. A bíboros, akinek soha nem esett nehezére a beszéd, most képtelen volt elmondani
a szörnyű hírt. Ott állt barátja és uralkodója előtt, és próbálta eldadogni, hogy nagy baj történt.
Ferenc keresztet vetett. Tudta, hogy legidősebb fia nem örvend a legjobb egészségnek.
- Nagyobb a baj, mint mondod - szólalt meg. - A fiú rosszabbul van, tudom. Mondd el az igazat,
ne titkolj el semmit!
Látta a könnyeket a bíboros szemében, és ráparancsolt, hogy beszéljen.
- Igen, valóban nagyobb a baj. De bíznunk kell Isten jóságában.
Hangja megbicsaklott, a király pedig felkiáltott: - Értem! Nem mered kimondani, hogy a fiam
meghalt!
Látva a körülötte állók szemében a rettegést, azonnal tudta, hogy igaza van. Fia valóban halott.
Néma csend volt a szobában. A király az ablakhoz sétált és levette kalapját.
- Istenem, tudom, belenyugvással kell elfogadnom, bármit is teszel. De ki mástól kaphatnék
mindehhez erőt, mint tőled? Már eddig is sok mindennel sújtottál -elvetted földjeimet, seregem pedig
vereséget szenvedett. Most pedig elszakítottál a fiamtól. Mivel akarsz még sújtani? Hát teljesen
tönkre akarsz tenni? Ha ez a szándékod, legalább küldj egy jelet! Hadd tudjam, mi a szándékod
velem, és akkor nem lázadozom ellene, hanem fejet hajtok akaratod előtt.
Sokáig és keservesen sírt; a körülötte állók vele sírtak, és nem mertek közelebb lépni hozzá.
Lyonban mindenki suttogott. Catherine ezt jól tudta; elég volt az emberekre néznie. Mindenki
kerülte a tekintetét, ám utánabámultak, amikor elhaladt mellettük.
Madalenna hozta meg a hírt.
- Hercegnőm, mindenki az itáliai pohárnokról beszél. Azt mondják, ha nem engedték volna be
országukba az itáliaiakat, a herceg még most is élne.
- És még mit mondanak? - kérdezte Catherine, ám hangja semmit nem árult el. - Mindent hallani
akarok.
- Azt beszélik, most már más a trónörökös... az, akinek itáliai felesége van. Azt mondják, az az
asszony lesz az új királynéjuk. Közben pedig folyton azt kérdezik, vajon az itáliai gróf gyilkolta-e meg
a trónörököst?
Nem sokkal később Sebastiano di Montecuculit letartóztatták.
Apja parancsa ellenére Valence-ba lovagolt Henry. Ferenc most kénytelen új fényben látni fiát,
akit sosem szeretett; hiszen most ő a trónörökös. Fontos, értékes ember.
A király úgy érezte, szörnyű balszerencse üldözi; remegve gondolt életben maradt fiaira.
- Nemesi szavamra, úgy érzem, nincs nálam szerencsétlenebb ember ebben az országban -
mondta Henry-nak. - A hadseregem vereséget szenvedett, a fiam, a Dauphin pedig halott!
- Seregedet még nem győzték le, apám, én pedig azért vagyok itt, hogy ez ne is történjen meg -
mondta Henry a legnagyobb hadvezérek magabiztosságával. -Igaz, az egyik fiadat elveszítetted, ám a
másik itt áll előtted.
Ferenc pillanatra felejtve ellenszenvét, magához ölelte fiát.
- Könyörgök, apám, engedd meg, hogy Montmoren-cyhez csatlakozzam Avignonnál!
 - Nem! - kiáltott fel a király. - Egy fiamat már elvesztettem. A többi gyermekemre jobban fogok
vigyázni!
Henry nem hagyta ennyiben, és hamarosan meggyőzte apját, elnyerte beleegyezését.
Ekkor született meg az újabb barátság, amely majdnem olyan erős volt, mint a Diane de Poitiers-
val kötött.
Anne de Montmorencynél nem látott még szigorúbb katonát a világ. Ezen felül hithű katolikus
hírében állt; körmeszakadtáig képes volt harcolni egyházáért. Henry úgy nézett rá, mint bosszúálló
angyalra, erkölcstelen, romlott katonái pedig rettegtek tőle. Montmorency állandó fegyelmet követelt
embereitől. Hitte, hogy Isten az ő oldalán áll. Erőszakos volt, a végletekig kegyetlen, még a
legbátrabb ember is megremegett előtte. Nem kegyelmezett a bűnösöknek. Nem volt olyan reggel, amit
ne a Miatyánkkal kezdett volna, és alig múlt el nap, hogy ne kínoztatott volna meg, vagy ne akasztatott
volna fel valakit. Úgy tetszett, miközben imáit mormolta, egyre dühösebbé vált. Ilyenkor így kiáltott
fel: akasszátok fel azt az embert! Vagy: döfjétek bele lándzsáitokat! A seregben elterjedt egy mondás:
óvakodjatok Montmorency Miatyánkjaitól!
A fiatal Henry csodálta ezt az embert. Ami a katonát illeti, annyira megörült, hogy a király helyett
a herceget látja, hogy képtelen volt elrejteni az örömét. A páviai csata óta, ahányszor a király
megjelent, a katonákat félelem kerítette hatalmába. Azt mondták, Ferencet balszerencse üldözi; a
szentek akarata, hogy mindig vesztesen kerüljön ki egy csatából. Sőt, mi több, a királyból hiányzik az
vezéri vonás, ami annyi vele azonos rangú embernek sajátja. Jó katonává akart válni, és kész volt
teljesen alávetni magát Montmorency utasításainak.
Ám Ferencre nem kellett sokáig várni; nem sokkal fia után ő is megérkezett Avignonba. Most a
király viszonylag szerencsés volt, és az ország is biztonságban volt - bár ezt nem a hadseregnek
köszönhette. A spanyol sereg - hála Montmorency taktikájának, miszerint minden falut és várost ki
kell fosztani, éhezett -, ezer és ezer katona haldoklott. Csak egy út maradt - a visszavonulás.
Ferenc, mint mindig, most is habozott. Vajon vegyék üldözőbe a menekülő spanyol sereget? A
király vissza akart térni Lyonba; ki akarta deríteni, mi igaz a pletykákból, miszerint legidősebb fiát
megmérgezték.
így a háborús időszakban pillanatnyi nyugalmi helyzet alakult ki.
Henry a következő szavakkal búcsúzott el Montmo-rencytől: - Történjék bármi, életem végéig
ugyanolyan jó barátja leszek, mint bárki más.
A katona arcon csókolta a fiút. Henry kezdte megtanulni, mi a különbség egy herceg és a
trónörökös között; a király első- és másodszülött fia között.
Montecuculi börtöncellájában várta kínzóit. Órákon át csak imádkozott, hogy legyen elég ereje
kibírni a rá váró kínvallatást.
Milyen könnyű elképzelni, hogy valaki mártír; és milyen ijesztő a valóság! Csodálatos elképzelni,
ahogy az ember bátran és dacosan vonul a kivégzőhelyre, hiszen mindezt a hazájáért teszi! Ezzel
szemben a valóság? Megalázó kínvallatás, amelynek során az embert elkísérik a halál kapujához,
majd kegyetlenül visszahozzák az életbe csak azért, hogy ezt az utat újra és újra megtegye, lássa,
milyen gyenge a teste. Elképzeli, ahogy azt kiáltja: nem beszélek! Végül azonban csak nyög és hörög
kínjában.
Izzadságcseppek gördültek le Montecuculi csinos arcán; emberek léptek be a cellába, orvos is jött
velük. Ez az orvos fogja megvizsgálni - megállapítja, mennyi kínzást bír el a teste, meddig gyötörhetik
anélkül, hogy meghalna, és magával vinné a trónörökös halálának rejtélyét.
 Székeket és asztalokat hoztak be, míg az orvos a vizsgálatot végezte; Montecuculi a rettegéstől
öklendezve nézte, amint két szakadtán öltözött férfi pallókat és szorítóvasakat hoz be a cellába.
- Nos, milyen állapotban van? - kérdezte egy hivatalnokféle ember, és kiterítette papírjait az
asztalon.
Az orvos nem válaszolt, ám Montecuculi így is tudta, mit jelent a komor bólintás. Néhány perc
múlva az orvos átment a szomszédos helyiségbe; ott fog maradni arra az esetre, ha netán szükség
lenne rá a kínvallatás során.
Most feketébe öltözött ember lépett a grófhoz.
- Sebastiano di Montecuculi, ha nem ad kielégítő válaszokat a kérdéseimre, kötelességem
kínzásnak alávetni magát... a legkülönbözőbb kínzásoknak - mondta.
Montecuculit remegés fogta el. Tudta, mit jelentenek ezek a szavak. Tudta, mire valók a pallók és
szorítóvasak; spanyolcsizma néven ismerte őket az egész ország,
Ebbe a csizmába kerülnek majd bele a lábai, és ezzel kezdődik a vallatása.
A cellán kívülről mozgolódás hallatszott, és amikor a csillogó kövekkel ékesített ruhát viselő,
magas férfi belépett, mindenki megszakította a készülődést, és mélyen meghajolt. A király arcán
fájdalom tükröződött; elvesztett fiát siratta, és megesküdött, hogy megbosz-szulja halálát. Azért jött a
börtönbe, hogy saját fülével hallja annak a férfinak a vallomását, aki - és erről szentül meg volt
győződve - meggyilkolta a gyermekét.
- Minden elő van készítve? - kérdezte, és leült a számára bevitt székre.
- Sire, már csak az ön utasítására várunk! Kínvallatója, akiénél kegyetlenebb arcot a gróf még
nem látott, megkötözte Montecuculit. Amikor a férfi végzett, két segédje beleillesztette a fogoly
mindkét lábát a rettenetes csizmákba, amelyeket aztán egy csavar segítségével megszorítottak.
- Erősebben! - kiáltott rájuk a vallató. A gróf testét kínzó fájdalom járta át; a csizmák olyan
erősen elszorították a lábait, hogy a vér kipréselődött belőlük, fel, teste többi részébe. Felüvöltött és
elájult. Amikor magához tért, az orvos ott állt mellette, és ecetet tartott az orra alá.
- Nem rossz kezdet! - kiáltott fel vallatója. - Gyáva firenzeiek! Szép képeket festenek, de
elájulnak, mielőtt megkezdődne a vallatás! Beszélj, fiacskám, ne kelljen urunknak több időt
pazarolnia rád ebben a lyukban.
- Várni kell keveset, mielőtt újra megszorítják a csizmát - mondta az orvos. - Beletelik néhány
percbe, míg a vér visszatér a lábaiba.
Ferenc közelebb húzta székét.
- Tudjuk, hogy parancsot követett, gróf uram! Bolond vagy, ha azok helyett szenvedsz, akik
valóban rászolgáltak, hogy itt üljenek.
- Nincs mit mondanom, Sire - válaszolta Montecuculi.
Ferenc azonban egészen addig próbálta meggyőzni, hogy beszéljen, amíg meg nem hallotta, hogy
ideje megszorítani az első csizmát.
- Kinek az utasítására mérgezted meg a Dauphint? -kérdezte a magas, fekete ruhás férfi.
Montecuculi megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni.
Az egyik ember elölről tartotta a lábát, míg a másik hátulról, a bokájánál. A csizmát még
szorosabbra húzták, mint előzőleg; recsegés hallatszott, amint a vas összezúzta a csontokat.
Montecuculi elájult a fájdalomtól.
Megint magához térítették, és feltették ugyanazokat a kérdéseket. Mikor a fiatalember ránézett a
csizmákra, tudta, soha többé nem lesz képes járni.
 - Beszélj, te bolond! - kiáltott rá a fekete ruhás férfi. - Ez még csak a szokványos kikérdezés
volt. A különleges csak most következik. Beszélj! Miért véded az uradat?
Az orvos föléje hajolt; most sem szólt semmit, csak komoran bólintott. A gróf fiatal és egészséges;
nagyon valószínű, hogy nem fog belehalni a további kínzásba. Ma nyugodtan folytathatják a vallatást,
és ha nem bírják rá, hogy beszéljen, később még próbálkozhatnak a vízzel történő kikérdezéssel.
Montecuculi csak egy dologra tudott gondolni: meggyötört testének nemsokára még nagyobb
kínokat kell kiállnia. Úgy tetszett számára, mintha élet és halál között lebegne. Ám sikerült
véghezvinnie, amit eltervezett; hála neki, Franciaországnak Medici lesz a királynéja. Ha elárulná
úrnőjét, azzal meg is ölné, az ő eddigi szenvedése pedig hiábavaló lenne. Az emberek nem tartanák
ártatlannak. Szálláshelyén mérget találtak; ez, és a tény, hogy itáliai, elég ahhoz, hogy bűnösnek
bélyegezzék. Nem mer Catherine és asztrológusai ellen vallani; ám ha egyre kegyetlenebb kínzásnak
vetik alá, nem tudja, képes lesz-e továbbra is hallgatni. Mint vallátói mondták, még csak a szokásos
eljárást tapasztalta meg. A java még hátravan. Mártír akart lenni, meg akart halni Itáliáért, de hogyan
viselje el a kínt? Érzi, hogy ellenállása kezd megtörni.
A király összefont karokkal hátradőlt a székében; egy percre sem vette le sötét szemét az itáliai
arcáról.
Az emberek készen álltak a folytatásra.
Ferenc fölemelte kezét. - Beszélj! - szólalt meg kedves hangon. - Miért szenvednél tovább? Úgyis
elérkezik a pillanat, amikor vallani fogsz.
Montecuculi kinyitotta a száját; kereste a szavakat, ám azok cserbenhagyták. Képtelen volt
gondolkodni.
A király megvonta a vállát. Az emberek csak az intésére vártak.
A kín, rettegés és fájdalom legyűrte a grófot. Bárcsak vége lenne... bárcsak meghalnék, gondolta.
Ekkor a királyra emelte szinte élettelen szemét, és beszélni kezdett.
Catherine egyedül volt szobájában; idegesen járkált föl-alá. Montecuculit éppen vallatták. Vajon
beszél? -kérdezte magától a lány. Hogyan állja ki, amíg válogatott kínzásoknak vetik alá, hogy ne
valljon? És mi lesz, ha Cosmo és Lorenzo Ruggierit is elfogják? Ok ketten nem bírnák ki a kínzást;
vallatóik kikényszerítenék belőlük, amit tudni akarnak.
Őt fogják vádolni, hiszen az egész ország kész arra, hogy bármelyik pillanatban bűnösnek kiáltsák
ki. Vajon mit tennének a hercegnővel, aki gyilkosságra bujtogatott?
Bolond ez a férfi! Meggondolatlan őrült! Talán azt gondolta, hogy minden következmény nélkül
megölheti a trónörököst? Hogy nem fogják kivallatni? Nem azt akarta, hogy Montecuculi gyilkoljon.
Nem a nagyravágyás vezérelte, amikor a gróffal beszélt. A férfi félreértette. Bolond! Azt hitte, hogy
majd csak úgy eltávolíthatja a Dauphint az útból.
Most pedig... a férje a trónörökös. És ha sikerül megmenekülnie, Franciaország királynéja lesz.
Csoda! Valami rosszul sikerült. Csupán szerelemre vágyott, helyette azonban koronát kap.
Az emberek már gyanakodnak rá. Tegnap még hercegnő volt, ma azonban már a trónörökös
felesége! A király legidősebb fiának halálát pedig titok övezi. Suttognak róla, figyelik és gyanúsítják.
Csak arra várnak, hogy az itáliai gróf valljon.
Vajon mi vár rá? Biztosan száműzik Franciaországból; nem fogják eltűrni, hogy egy itáliai gyilkos
az országukban maradjon.
O, Montecuculi, te bolond! Te és a te őrült mártírságod! Mindez mire volt jó? Hova vezetett? És
mi történik majd velem?
 A tükörbe nézett; falfehér, kétségbeesett arc nézett vissza rá. Ha most elveszítem Henryt,
könyörögni fogok a halálért, gondolta. Nem tudok nélküle élni.
Az egész udvar összegyűlt. Nagy látványosság volt készülőben, amelyen az ország összes magas
rangú embere jelen lesz. A lelátókat már felállították; az aranyszövettel bevont királyi sátron
megcsillant a napfény.
Catherine a szobájában volt, ahová behallatszott az emberek kiabálása. Nagy körültekintéssel
választotta ki öltözetét; ruhája igazgyöngyökkel volt kivarrva, a derékrészen pedig rubinkövek
csillogtak. Milyen sápadt! Finom bőre, mely gyertyafénynél annyira vonzó, a napfényben fakónak,
viaszszínűnek tetszett. Az utóbbi hetekben megváltozott, és ez a változás leginkább az arcán látszott
meg. Igaz, csak számára volt látható, az emberek mit sem sejtettek belőle. Szája halvány mosolyra
húzódott, szeme pedig ragyogott. A kínok kínját állta ki, amikor meghallotta, hogy Montecuculit
letartóztatták, és rettegve gondolt arra, vajon mit vall a férfi. A szentek azonban kegyesek voltak
Catherine de Medi-cihez. Bölcsességet ültettek a szenvedő férfi fejébe, aki kitalált egy hihető
történetet, és ezzel megmentette hercegnéje életét. Azt mondta a vallatóinak és a királynak, hogy két
spanyol tábornoktól kapott utasítást. Micsoda ötlet! Hogyan is érhetnék el a franciák azt a két embert?
Továbbá azt is elmondta, hogy a király összes fiát, magát Ferencet is meg kellett volna mérgeznie.
Okos! Montecuculi mégsem olyan ostoba, mint gondolta.
Az emberek azonban még mindig azt hiszik, köze van a trónörökös halálához. Itáliai, aki ezzel sok
mindent nyerhet; ez a szemükben már elég indok a gyilkosságra. Ártatlan vagyok, bizonygatta magának
Cathe-rine. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy szegény Francois-t eltávolítsam az
útból.
Felharsantak a trombiták, és ekkor Henry lépett be, hogy a helyére vezesse Catherine-t; ilyen
eseményen nem ülhet a szeretője mellett. Ragyogó öltözete nemesi külsőt kölcsönzött neki, ám
szemöldökét szigorúan összehúzta, ami nem kerülte el Catherine figyelmét.
- Mindenhol csak a sugdolózást hallani - szólalt meg, miközben arcán leplezetlen undorral nézett
feleségére. - Bárcsak élne a bátyám! Miért akarták azok az emberek elpusztítani a családomat?
Catherine közelebb lépett hozzá, és a karjára tette a kezét. - Ki tudhatja, milyen terveket forgatnak
a fejükben?
-Azt beszélik, az itáliai hazudott - mondta Henry, és elfordult feleségétől.
- Mindig beszélnek valamiről.
- Bárcsak ne rendezne ebből apám ekkora látványosságot! Vagy legalább neked és nekem ne
kellene jelen lennünk!
-Miért?
Henry most visszafordult feléje, ismét ránézett. Felesége szemébe nézett, mely, úgy tetszett,
megváltozott: ravasz és titokzatos lett. Ugy érezte, ezek a szemek most még jobban taszítják, mint
máskor. Az utóbbi időben már kezdett hozzászokni a látványukhoz, ám bátyja titokzatos halála óta
megint csak undort érzett, rá sem tudott nézni a feleségére. Nem értette Catherine-t; és mégis, hogyan
ne vegyen tudomást arról, hogy Párizstól Lyonon át, egész Franciaországban a lányról sugdolózik
mindenki? Különös ez a lány... a felesége. Ha társaságban vannak, hűvösen viselkedik, ám amikor
magukra maradnak, egészen más emberré változik. Most, hogy nemsokára egy ember szörnyű halálát
kell végignézniük, Catherine csillogó szemmel kapaszkodik bele a ruhaujjába. Nem, nem érti ezt a
lányt. Csak azt tudja, hogy amikor együtt vannak, úgy érzi, muszáj elmenekülnie - az ölelő karoktól, a
kérlelő szemektől és ajkaktól, melyek forrók és túlságosan nedvesek, amikor az ő húsához tapadnak.
 - Miért? - kérdezett vissza türelmetlenül. - Nagyon jól tudod, miért. Te és én nagyon sokat
nyerünk bátyám halálával. Ha élne, még mindig csak herceg lennék, te pedig hercegné; így azonban,
hacsak nem vár ránk is egy méregpohár, egy nap Franciaország királya és királynéja leszünk.
Catherine azon a csábító, rekedtes hangon válaszolt, melyet csak férjének tartogatott: - Úgy érzem,
a férjem egy nap csodálatos királya lesz Franciaországnak... a legnagyobb királya.
- A férjed boldogabb lenne, ha trónörökösnek született volna, nem pedig halott bátyjától örökli a
koronát.
Henry hirtelen ismét elfordult; félt, hogy amit az emberek suttognak, igaz. Elszörnyedve vette
észre, hogy el tudná hinni a szóbeszédet.
- Gyere - szólt Catherine-hoz hűvösen. - Ne késsünk, különben apám haragjával kell
szembenéznünk!
Elfoglalták helyüket a királyi sátorban. Catherine tisztában volt azzal, hogy minden szem
rászegeződik. Ekkor selyem és brokát halk suhogását hallotta, majd emberek suttogó hangját.
Diane a királyné hölgyei között foglalt helyet, dölyfösen és varázslatosan szépen. Catherine
érezte, hogy könny szökik a szemébe, és tudta, hamarosan elveszíti hűvös magabiztosságát. Nem
igazság, hogy ez az asz-szony ennyire idős, ugyanakkor még mindig gyönyörű. Milyen esélyei lehetnek
ellene a szerelem terén tapasztalatlan, fiatal lánynak? Ó, Montecuculü, kiáltott fel magában, lehet,
hogy királyné leszek, pedig csak szerető férjre és gyermekekre vágytam!
Közelebb hajolt férjéhez. Csak ő képzelte, vagy Henry tényleg elhúzódott tőle? Imádattal nézett
Diane-ra; olyan tekintettel, amilyenre Catherine mindig is vágyott.
Gyűlölöm ezt a nőt, gondolta a lány. O, Szűzanya, mennyire gyűlölöm! Segíts nekem... segíts
elpusztítani! Küldjél rá valami szörnyű betegséget, ami örök életére elcsúfítja. Veszítse el
büszkeségét!... Öld meg, hogy az, akit szeretek, végre az enyém lehessen! Királyné szeretnék lenni, és
feleség, akit szeretnek. Ha ezt megkapnám, egész életemben téged szolgálnálak. ... Soha többé nem
vétkeznék. Szűzanya, kérlek, segíts!
O, Henry! Miért szeretlek ennyire? Én, akit óvtak, akiről mindig gondoskodtak... miért szeretlek
ennyire, amikor egy boszorkány teljesen a hatalmában tart téged?
Megszólaltak a trombiták, és mindenki felállt; így várta, hogy a király és királyné ünnepélyesen
bevonuljon.
Ferenc fáradtnak látszott. Egyszerre gyászolta fia halálát és Provence pusztulását. Catherine,
miközben nézte, azért imádkozott, hogy apósa ne higgyen a pletykáknak.
Hátradőlt székében, mert kihozták a meggyötört foglyot. Ez a felismerhetetlenségig megkínzott
ember valóban az egykor jóképű Montecuculi? Nem tud járni, mert lábát péppé zúzta a
spanyolcsizma. Valamikor szép barna arcbőre most fakó sárga; néhány hét alatt a fiatalemberből
aggastyán lett.
Catherine azonban megnyugvással látta, hogy a gróf megőrizte nemesi méltóságát. Megtörték,
megszámlálhatatlanul sok sebből vérzik, ám fején ott a mártírok koronája. Tudja, milyen szörnyű halál
vár rá, mégis beletörődéssel várja; talán mert úgy érzi, a legrémesebb megpróbáltatáson már túl van.
Négy erős férfi négy tüzes paripát vezetett elő; minden erejükre szükségük volt, hogy meg tudják
tartani az állatokat. Catherine lelki szemei előtt megjelent egy kép, amikor a Medici palotában,
nagynénje és a bíboros társaságában végig kellett néznie egy hűséges barátja halálát. Akkor semmi
érzelmet nem árult el az arca. Most is vigyáznia kell. Ezen a napon még több múlik azon, hogy
elhiszik-e közömbösségét.
 A gróf karját és lábát egy-egy lóhoz kötötték. Elérkezett a pillanat... A fiatal lányok izgalomtól
tágra nyílt szemekkel hajoltak előre székeikben; a fiatalemberek visszatartott lélegzettel figyeltek.
Most!
Felharsantak a trombiták. A négy megrémült ló négy irányba indult; vadállati üvöltés hallatszott,
majd néma csend lett, melyet csak a lovak patáinak kopogása tört meg. Catherine látta, amint az
állatok a mező felé vágtatnak; mindegyikük maga után vonszolta a halott Sebastiano di Montecuculi
testének egy darabját.
Most már biztonságban van. A gróf nem árulhatja el. Francois halott, helyette azonban ott van
Henry. És a csillogó trón, amely az új trónörökös itáliai feleségére vár.
 A szerelemgyerek

A három nő végignézte a szörnyű látványosságot, és tudta, hogy élete mindörökre megváltozik.

Anne d'Etampes aggódva hagyta el a kerti pavilont. Tíz éven keresztül tartotta hatalmában a
francia királyt, és rajta keresztül Franciaországot. Senki nem volt fon-tosabb nála. Még olyanok is a
király gyönyörű szeretőjének kegyét keresték, mint Montmorency és Lotharin-gia bíborosa. Nem elég,
hogy ő volt az udvar leggyönyörűbb nője, de a legokosabbnak is ő számított. Ferenc is mindig azt
állította, hogy az okosak között ő a legszebb, a legszebbek között pedig a legbölcsebb. De már úgy
látta, hogy hatalma ez idáig is csak hajszálon múlt: a király életétől függött.
A király és az új trónörökös, azt mondják, tűz és víz; annyira különböznek egymástól, amennyire
két francia ember képes. Ám egy dologban mégis megegyeztek. Ferencet egész életében a nők
irányították, de olyan okosan és óvatosan, hogy soha nem vette észre. Fiatal korában az anyja
kormányozta, később pedig a nővére. Az ő helyüket Madám de Chateaubriand vette át, akit maga
Anne váltott le. Ebben a négy nőben is volt valami közös: mindannyian nagyon okosak voltak; Ferenc
nem tűrte volna el, ha ostobák veszik körül. Ennyit Ferencről. És Henrik? Ő teljesen más személyiség.
Gyermekként nem voltak szerető szülei, helyette spanyol testőrök gúnyolódtak vele. De a kellő
pillanatban feltűnt mellette egy nő, aki rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Ferenc oly
nagyra értékelt a szeretőiben - szép volt és okos. Henrik a nő hatása alá került, de sokkal jobban, mint
Ferenccel ez valaha is megtörtént. Ez a nő pedig Diane de Poitiers volt.
A gyűlölet Anne és Diane között több volt egyszerű féltékenységnél. Mindkettő túlságosan okos
volt, hogy pusztán arra legyen féltékeny, melyiküket tartják szebbnek. Kivéve, ha a szépség
fegyvernek számított a minél nagyobb hatalom megszerzéséhez. És a hatalomért mindenre képesek
voltak. .
Kettőjük közül Anne volt az érzékibb. Az udvarbéli költők és művészek mind jó barátainak
számítottak, akik vele együtt rendkívüli módon érdeklődtek az Európában egyre jobban terjedő új hit
iránt. Anne szenvedélyesen szerette volna, ha a reformáció Franciaországot is eléri. És sokan mások
is így gondolkodtak. Többek között a Kis Társaság hölgyei, akik az ország egyik legbefolyásosabb
közösségének számítottak. Azután ott volt Anne nagybátyja, Melun érseke és Chabot de Brion
admirális. Az admirális több volt egyszerű támogatónál, a nemek egyenjogúságának is híve volt. Anne
ezek után úgy látta, ha Ferenc többé nem lesz hűséges hozzá, akkor neki sincs oka hasonló
elkötelezettségre.
Diane az új hit ellensége volt, megesküdött, hogy harcolni fog ellene minden erejével.
Montmorency, aki most a trónörökös legközelebbi barátja volt, maga is Diane-nal értett egyet.
Lotharingia bíborosa is őt támogatta, három unokaöccsével együtt, akik maguk is tettre készek és
ambiciózusak voltak: Francois, Charles és Claude, Guise hercegének fiai. Ilyen támogatókkal a háta
mögött Diane erősnek érezhette magát még az udvar legbefolyásosabb hölgyével szemben is.
Miközben Anne ezeken a dolgokon gondolkodott, újra eszébe ötlött a dilemma, vajon melyik
ellensége tette bele a mérget a trónörökös poharába.
 De semmi mást nem lehetett tenni, mint várakozni és figyelni, azonnal kihasználni az alkalmat, ha
lehetőség adódik a visszavágásra. A trónörökös fiatal, az a nő pedig már nem. Henrik felesége, a kis
olasz pedig egyszerűen elbűvölő.
Ahogy Henrik visszakísérte Catherine-t a lakosztályukba, a felesége is azon a változáson
gondolkodott, amely hamarosan bekövetkezik az életében. Arca azonban semmiféle érzelmet nem
tükrözött. Semmi jelét nem mutatta, hogy az előzőleg látott jelenetek bármiféle érzést váltottak volna
ki belőle. Henrik arca ezzel ellentétben sárgászöld színezetű volt. Ő is látott már halált korábban,
ilyen borzalmas kivégzést is, de ez sokkal mélyebben érintette meg, mint bármi más ezelőtt. Azt
kívánta, bár soha ne kellett volna tanulságot levonnia a bátyja halálából. Catherine odafordult hozzá,
mihelyt ketten maradtak:
- Mennyire örülök, hogy ennek a borzalomnak vége van.
A férje nem szólt semmit, csak odament az ablakhoz, és kibámult rajta. Biztosan így vélekedik ő
is, gondolta magában Catherine. Nem is olyan régen még csak herceg volt, most pedig trónörökös,
karnyújtásnyira a koronától. Titokban biztosan ő is örül.
Odament hozzá, és karjára tette a kezét. Biztos volt benne, hogy a férje észre sem vette az
érintését, mert nem húzódott el. Majd Catherine megszólalt:
- Most, hogy megbosszultuk a tragédiát, próbáljunk meg elfeledkezni róla.
- Ezt nem tudom elfelejteni - válaszolta Henrik, amikor feléje fordult -, egyszerűen nem vagyok
képes rá. A bátyám volt, akivel oly sokat voltam együtt... még a börtönben is. Annyira szerettük
egymást. Soha nem fogom elfelejteni.
Az ajka remegett, arcvonásai ellágyultak az emlékek hatására. Catherine megpróbálta mindezt a
maga javára fordítani.
- 0, Henrik, annyira megértelek! A bátyád volt és nagyon szeretted, de most már abba kellene
hagynod a gyászt, és előre kellene tekintened. Itt van a feleséged is, aki annyira szeret... alig várja,
hogy igazából is a feleséged legyen.
Catherine azonnal rájött, hogy hibát követett el. Ravaszul tudott intrikálni, de a szerelem terén már
kevésbé volt ügyes. A cselszövés természetes volt a számára, de a szerelem, főleg hogy ilyen hirtelen
jött, már ismeretlen terepnek számított. Henrik kiszabadította magát.
- Bárcsak tudnám, ki volt a gyilkosa - szeme baljós fénnyel ragyogott, ahogy Catherine szemébe
nézett.
Catherine szempillája megrebbent, ahogy a férje ránézett, és ezt, sajnos, a férfi is meglátta.
Henrik gyorsan elfordult, mintha akkora távolságot akarna kettőjük között tartani, amekkorát csak
lehet, mert ha a felesége közelében tartózkodik, nem tud megszabadulni szörnyű gyanújától.
- Henrik... Henrik! Hová mégy? - bár Catherine nagyon is tudta, hová tart a férje. Ennek a tudata
szinte elborította az agyát, és azzal fenyegetett, hogy hosszú évek alatt begyakorolt önuralmát is
elveszíti, ami pedig a legnagyobb fegyverének számított. Henrik hidegen válaszolt:
- Nem hiszem, hogy kötelességem lenne beszámolni arról, mit teszek.
- Már megint hozzá mégy, igaz? Már megint! A feleségedet bezzeg magára hagyod ilyen napon...
csak hogy a szeretőddel lehess.
Catherine látta, ahogy a vér kifut Henrik arcából, a szája pedig a jól ismert keskeny csíkká
vékonyodik, amit már olyan jól ismert.
- Elfeledkezel magadról! Már korábban is megmondtam, hogy a kormányzóné nem a szeretőm.
De a legjobb barátom, akinek nyugalma enyhülést ad nekem is, és akihez elmenekülhetek attól, akinek
a rendszeres nyavalygásait el kell viselnem.
Ezzel elsietett. Catherine csak bámult utána. A férfi hazudott! Az a nő a szeretője! Annyira
Henrikre vall, ahogy ebben az ügyben hazudott, mert úgy gondolta, ez így nemes és lovagias! De már
nagyon fiatalon is igen nemesen és lovagiasan viselkedett.
A szerelmes Catherine képes volt megfeledkezni új rangjáról, mert minden gondolatát betöltötte
Henrik, a szeretője és a kapcsolatuk.
- Meg fogom tudni, hogy igazat beszélt-e - fogadkozott magában. - Még ha magamnak kell
elrejtőznöm a nő lakosztályában, akkor is utána fogok járni.
Diane, aki hölgyei kíséretében hagyta el a pavilont, szintén újonnan szerzett fontosságáról
gondolkodott.
Amikor a lakosztályba értek, mindannyian letérdeltek, hogy imádkozzanak a báró lelkéért. Amikor
az ima véget ért, Diane megparancsolta, hogy vetkőztessék le. A látottaktól rosszul érzi magát, és
pihenni kíván, ezért hagyják magára, mondta.
Miközben megszabadították a ruháitól, közelebbről szemügyre vette a körülötte tevékenykedőket.
Annette, Marié és Thérese mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettek iránta, de nem lehet, hogy most
még többet is lát a szemükben? Lehet, hogy már rájöttek, milyen változás fog bekövetkezni az
életében. Bár ami azt illeti, eléggé buták lennének, ha nem jöttek volna rá.
- Hozd ide, kérlek, azt a díszpárnát, Thérese! Köszönöm - mindig nagyon udvariasan bánt velük,
és tudta, hogy ezek a lányok még szeretnék is, ha kicsit nem tartanának tőle. Azt is gondolták róla,
hogy jósnő. - Csak terítsd rám azt a takarót, Annette! Azt szeretném, ha most senki sem zavarna.
A lányok kicsit tétováztak.
- Igen? - Diane közben ékszerekkel gazdagon díszített, hosszú fehér ujjait tanulmányozta. Jobb
kezének egyik ujján rubint viselt, Henrik ajándékát.
- És ha Monsieur d'Orléans kívánja zavarni, Madame?
Diane fölemelte a szemöldökét, és Annette gyorsan pislogott egyet szégyenében.
- Kérem, bocsásson meg, Madame! Úgy értettem, hogy Monsieur Dauphin, a trónörökös.
- Ha ő lenne, akkor kérlek, tudassátok velem. Majd akkor nyilatkozom, hogy látni kívánom-e.
Mindenki más számára, ezt ne felejtsétek el, nem vagyok elérhető.
Amikor ott hagyták, tisztában volt azzal, hogy róla suttognak egymás között: arról, hogy egyáltalán
nem változott meg a viselkedése a szeretője iránt most, hogy az a trón várományosává lépett elő.
Egyáltalán nem gondolt arra, hogy egy napon ő lehet Franciaország legbefolyásosabb asszonya,
amikor a király parancsára felajánlotta barátságát a hercegnek. A király mostanában egyáltalán nem
érezte jól magát. E s ha eltávozik közülük, akkor Henrik, az ő Henrikje dicsőségesen lép a trónra.
Akkor majd ő fog dönteni arról, kik legyenek a férfi segítségére, ki kaphasson meg bizonyos
hivatalokat.
Akkor majd Madame d'Etampes-nak el kell tűnnie az udvarból, annak a szégyentelen szajhának
fizetnie kell mindazért a rágalomért, amit róla, Diane de Poitiers-ről terjesztett. Milyen boldog lesz ez
a pillanat! Diane csukott szemhéja mögött elképzelte, ahogy a fiatal király mellett áll, és a sápadt
jelentéktelen olasz lányka, a felesége meghajol a király előtt. Milyen szerencse, hogy az a lány
annyira félénk. Némelyik feleségnek megvan az a kellemetlen szokása, hogy felhívja magára a
figyelmet.
Kinek a parancsára mérgezhette meg Montecuculi a fiatal François-t? Igaz lenne, hogy valamelyik
magas rangú spanyol generálistól jött az utasítás? Lehetséges. Az emberek arra is gyanakodtak, hogy
Henrik olasz feleségének a keze is benne van a dologban. De készek voltak bármelyik olaszt ezzel
meggyanúsítani, és ugyan ki törődött ezzel a mellőzött kislánnyal? Mindenfélét hallottak a
mérgezésekről és az erőszakról Itáliában, és hajlandók voltak minden olaszról azt gondolni, hogy
gyilkos. Kopogás riasztotta fel gondolataiból.
- Madame, a trónörökös van itt.
- Öt perc múlva vezessétek be - adta ki az utasítást Diane.
A szolgálói egymásra néztek. Az úrnőjük még csak nem is tétovázott azon, hogy megvárassa a
Dauphint. Őt, aki már majdnem király!
Diane elővette a kézitükrét, és belenézett. Gyönyörű nő tekintett vissza rá. Egyáltalán nem
lepődött meg azon, hogy bűbájossággal gyanúsítják. Semmi jele a fáradtságnak, a bőre frissebb és
fiatalosabb, mint valaha, a szeme élénken ragyog. Hátravetette a haját, és letette a tükröt. Az ajtó
pontosan öt perc után kinyílt, és belépett Henrik, a trónörökös. Odalépett az ágyhoz, és letérdelt.
- Kedvesem - szólalt meg. Majd megcsókolta Diane kezét a szokásos szenvedéllyel. Már nem
volt a régi, csendes fiú, türelmetlen szeretővé érett. De még mindig nem feledkezett meg arról, hogy
istennőjének tekintse, bármilyen magasra emelkedett hirtelen.
A férfi fölemelkedett és az ágya szélére ült. Diane tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta.
- Lehetsz Franciaország trónörököse - kezdte -, de soha ne feledd, hogy az én Henrikem is vagy.
- Franciaország trónörököse! - válaszolta a férfi -Nekem nem jelent semmit. De amikor azt
mondod, hogy a tied vagyok, akkor én vagyok a legboldogabb férfi Franciaországban.
Diane lágyan felnevetett: - Á! Sikerült végre megtanítani a gáláns beszédre!
Henrik a nőre nézett, és egy mozdulattal, amely any-nyira emlékeztette arra a fiúra, aki még nem is
olyan régen volt, beletemette arcát fehér szatén köntösébe.
Nem szólalt meg azonnal: - Diane, ki parancsolhatta meg annak a fiatal fiúnak, hogy mérgezze meg
a bátyámat? Bárcsak megtudhatnám!
Ahogy Diane lenézett a fekete fejre, azon gondolkodott, vajon Henrik tud-e valamit, egyáltalán
van-e gyanúsítottja?
- Henrik - suttogta -, nem gyanúsítasz valakit, aki esetleg megtehette?
Amikor a trónörökös fölemelte a fejét, egyszerűen csak annyit mondott:
- Vannak néhányan, akiknek előnyük származhatott belőle. Itt vagyok például mindjárt én is.
Diane tovább gondolkodott: Nem, semmit nem sejt. Semmivel nem tud többet, mint én. Ha mégis
tudna valamit, biztosan elmondaná. Közöttünk nincsenek titkok.,
- ígérd meg, szerelmem, hogy a jövőben soha nem iszol meg semmit figyelmetlenül. Először
mindent, érted, mindent kóstoltass meg, mielőtt bármilyen ételt a szádhoz emelsz.
-Az az érzésem, hogy biztonságban vagyok, Diane!
Ezen mondat után Henrik közelebb húzódott hozzá, mintha minden rosszat ki akarna törölni az
életéből, és csak az általa nyújtható boldogságról ábrándozna.
- Most már felejtsük el ezeket a dolgokat! Francois meghalt. Semmi nem hozhatja már vissza.
Kérem az Istent, ha mindez így rendeltetett, hogy én viseljem majd egykor Franciaország koronáját,
legyen erőm méltósággal viselni. És ha nem leszek rá méltó, remélem, akad majd, aki elveszi tőlem.
Diane hirtelen magához ölelte. Most már biztosan tudta, hogy a férfinak nem volt része testvére
meggyilkolásában. Azt is tudta, hogy szerencsés nő, amiért ilyen szeretője van. Mivel gyakorlatias is
volt, mialatt a jövendő király karjában feküdt, nem tudta megállni, hogy ne töprengjen tovább arról a
csodálatos jövőről, amely Franciaország koronázatlan királynőjeként vár rá.
 A következő év tavaszára a trónörökös halálával kapcsolatos találgatások lecsendesedtek. Az
egyik gyanúsított tábornok meghalt egy ütközetben, mieíőtt vád alá helyezhették volna, a többiek ellen
pedig semmilyen komoly bizonyíték nem volt. Egy ideig arról folyt a vita, nem kellene-e a többiek
ellen is pert indítani, de ezt az ötletet ejtették. A spanyolok gúnyolódtak az ügyön, de a franciák is
csak ímmel-ámmal akartak valamit lépni. Mivel azonban semmiféle gyanúsítgatás nem hozhatta vissza
a fiatal Francois-t a halálból, a király is jobbnak látta, ha megfeledkeznek a dologról.
Catherine tudta, hogy sokan sugdolóznak az „olasz nővel" kapcsolatban, ahogyan
Franciaországban őt nevezték. Sokak szerint neki is volt némi köze ahhoz, hogy most a férje lehet a
francia korona örököse.
Catherine fiatal szolgálólányát használta arra, hogy kémkedjen a számára. Szegény, kicsi bolond
Mada-lenna! O bezzeg félt az asszonyától, mert meglátott benne olyan dolgokat, amelyeket mások
soha nem tapasztalhattak, mivel nem éltek olyan közel úrnőjükhöz. A lányt elbűvölte mindez, de
bűvölete a kígyó zsákmányának kábulatához hasonlított. Sokszor kellett különleges parancsokat
teljesítenie, ami igencsak furcsa helyekre vitte el. Egyszer el kellett rejtőznie Diane lakosztályában,
amikor éppen a trónörökös látogatását várta, és részletesen be kellett számolnia mindenről, ami
közöttük történt. A lány rettegett attól, hogy felfedezhetik. El sem tudta képzelni, mit tett volna vele a
Dauphin vagy Diane, ha rájönnek, hogy elbújt az egyik szekrényben. De még jobban rettegett az
úrnőjétől, és a feladatokat igen nagy körültekintéssel és gondossággal oldotta meg. Madalenna nem
tudta volna megmondani, miért rettegett annyira úrnőjétől. Lehetséges, hogy a mosolya és tökéletes
viselkedése mögött rejtőző szenvedélytől félt, egyike volt a látszólagos közömbösség mögött
megbúvó, lángoló szerelme a trónörökös iránt. Catherine imádott mindenről tudni, amit nem az ő
fülének és szemének szántak. Kíváncsi volt, ahelyett, hogy bűnösnek érezte volna magát. És ahol
alázatnak kellett volna lennie, ott végtelen büszkeség lappangott. Madalenna mindezzel tisztában volt,
ezért félt. Emlékezett, hogyan csillogott a szeme úrnőjének, amikor elmesélte, mit látott-hallott a
szekrényben elrejtőzve. Szája keskeny vonallá szűkült, minden kényes részletre kíváncsi volt, mintha
csak kínozni akarná magát. Kényelmetlen érzés volt, gondolta Madalenna. Gyakran vetett keresztet, ha
úrnője eszébe jutott.
A király rendkívüli módon örült, hogy Henrik éppen távol jár az udvartól, és Piemontban
tartózkodik. A franciák elfoglalták Artois-t, és sikeres hadjáratot fejezhettek be. De az unalom
gyorsan úrrá lett a királyon, és nem sok idő múlva újra azon katonáival értett egyet, akiknek hiányzott
az udvari élet. Nem beszélve szeretőjének bájáról és sziporkázó elméjéről. Véget is vetett a
háborúsdinak és szélnek eresztette a katonáit, egy helyőrség kivételével. A Piemontban állomásozok
vezére Montmorency és a trónörökös, Henrik lett. A király pedig visszatért Párizsba, ahol az udvar
újra megünnepelhette hazatérését.
Eljött a nyár, és Fontainebleau szebb volt, mint valaha, Ferenc pedig kielégíthetetlenebb, mint
valaha. Csak itt találhatott némi megnyugvást, kedvenc szobrai és festményei között. Idejének jó részét
lakomával és sze-relmeskedéssel töltötte, vagy éppen csodálatos festményeit bámulta - Leonardo
Giocondája, Michelangelo Lédája és Tiziano Magdalenája is közöttük volt. Amikor belefáradt a
festményekbe, bálokat és színházi előadásokat, vagy kerti mulatságokat és vacsorákat rendezett. Néha
kilovagolt a környező erdőkbe, ahol napokat töltött a Kis Társaság hölgyeivel.
Catherine sem volt nyugodtabb a királynál, de senki nem vette észre rajta. Amikor a király
kilovagolt a vadászatra, gyakran mögötte vágtatott. Ferenc szerette megmutatni neki a különböző
mesterek munkáit, szívesen hallgatta olasz beszédét, és gyakran beszélgettek Firenzéről is.
 De Catherine annyira szerelmes volt a férjébe, hogy a király barátságát azonnal elcserélte volna
Henrikére.
Róla álmodott éjjel-nappal, és bár amíg Piemontban tartózkodott, nem tudta meglátogatni Diane-t,
alig várta a visszatérését.
Madalenna szállította a friss híreket Catherine-nak. Bár ezek olyan értesülések voltak, gondolta a
lány keserűen, amelyeket egyáltalán nem kellett volna meghallania.
- Asszonyom, a trónörököst behálózták. Azt mondják, egy olasz leány, egy piemonti kereskedő
lánya csábította el. Azt állítják róla, nagyon fiatal és nagyon szép is, a trónörökös pedig gyakran
meglátogatja...
Catherine megragadta a lány csuklóját. Volt valami tűz a szemében, ami mindig megjelent, amikor
Henrikről volt szó.
- Mondjad már, Madalenna, ne várakoztass! Miről van szó?
- Azt is pletykálják, hogy a lány terhes. És... és a Dauphin igencsak boldog.
Catherine elengedte a szolgáló kezét. Odasétált az ablakhoz, és kinézett. Nem akarta, hogy
Madalenna lássa a könnyeket a szemében. Azt kell gondolnia, hogy erős, kegyetlen is, ha a szükség
úgy hozza, de mindig erős. Miért is kellett beleszeretnie? Az udvarban bezzeg erről folyik a pletyka,
örömmel csámcsognak az új híren, ami tovább gyötri Catherine de Medici amúgy is megkínzott szívét.
De legalább a férje távol van attól a vén nőszemélytől, a csábítójától! Igaz, nem a feleségéhez tért
meg, aki oly szenvedélyesen szereti, hogy ha csak eszébe jut, minden önuralmát elveszíti. 0, milyen
megalázó! Éz már mindörökre így lesz? Ráadásul a lány a hazájából való - és fiatalabb is nála!
Piemonti kereskedő lánya. A felesége, Catherine a nemes Medici ház tagja, a jövendő királyné -
mégsem képes szeretni! 0 bezzeg nem lehet viselős a gyermekével. Becsukta a szemét, és behunyta a
szemét, hogy visszatartsa a könnyeit.
Madalenna megrettent:
-Asszonyom, én... én azt gondoltam, hogy... hogy tudnia kellene róla. Remélem, nem tettem
rosszul, hogy elmondtam.
- Nem megmondtam, hogy mindenről tudni akarok? Most pedig, Madalenna, mondj el mindent
részletesen! Mit beszélnek az udvarnál a férjemmel és új szeretőjével kapcsolatban?
- Nem... nem tudom.
- Ne félj, Madalenna! Csak akkor remegj, ha nem vagy őszinte, ha eltitkolsz valamit.
- Nevetnek... nevetnek a kormányzónén. Catherine hangos nevetésben tört ki, amit azonnal
visszafojtott.
- Igen? Tényleg?
- Néhányan azt állítják, hogy Diane nem is volt soha a trónörökös valódi szeretője, inkább csak
anyáskodott felette, tanácsokkal látta el. Mivel csak jó barátja Henriknek, a kapcsolatuk ezek után sem
fog megváltozni.
Catherine közel hajolt a lányhoz: - De mi nem így gondoljuk, ugye, Madalenna? Akik így
gondolják, azoknak a szobalányai félénk kis egerek, akik soha nem lennének képesek szekrénybe
bújva kilesni a valóságot.
Madalenna elpirult, és hátrább lépett. Ez olyan megnyilvánulása volt úrnőjének, ami igazán
megrémisztette: hangos nevetése, hirtelen érzelmi kitörései, amelyekről a lakosztályán kívül senki
nem tudott.
- Csak az ön kedvéért tettem, az ön parancsára, Madame!
 - Soha ne felejtsd el, Madalenna, hogy amikor parancsra dolgozol, akkor a magad kedvére is
csinálod. Ha megtalálnának - mondjuk egy szekrényben elbújva -, ugyancsak lenne mit mesélned!
Nem kétséges, hogy amikor a trónörökös hazatér Piemontból, újból szükség lesz arra, hogy elrejtőzz
egy másik szekrényben.
Catherine újra felnevetett, és belecsippentett a lány arcába: - Ne félj, gyermekem, minden rendben
lesz! A jutalmad is meglesz mindenért, mert nem foglak elengedni magam mellől. Biztosan nem
akarnál visszatérni Firenzébe, Madalenna! Ott nagyon kegyetlen az élet. Még soha nem láttad a
rokonomat, Alessandrót. Bárki, kedvesem, aki el akar menni innen Firenzébe, az megőrült. Ki tenne
ilyet, ha itt is maradhat. Ne félj, itt fogsz maradni! Most pedig azt is mondd el, mit hallottál rólam!
Madalenna nagyot nyelt, és lenézett a padlóra: - Az emberek azt kérdezgetik egymástól, hogyan
lehetséges, hogy teherbe tudta ejteni azt a leányt, a feleségét pedig még ennyi idő után sem?
- Van még valami?
-Azt is mondják, hogy kedveli az olaszokat...
- A kereskedőket, mi? Azt nem állítják, hogy a kereskedő felesége után rákapott a
„kereskedelemre"?
Madalenna csak bólintott.
- De ugye nem a trónörökös felesége, akin igazán mulatnak, Madalenna? Ugye Diane az? Ugye...?
- Madame d'Etampes igencsak örül, mert bált fognak rendezni a király tiszteletére - vágott bele
más témába szolgálólány, hogy kicsit elterelje úrnője figyelmét.
- Persze! A piemontiak tiszteletére! - nevetett föl erre Catherine.
De amikor végre elbocsátotta a lányt, zokogott, bár még mindig egyenes háttal ülve, hátha akkor
jobban vissza tudja tartani a könnyeit. A lány neve Filippa volt, korábban hallotta másoktól, bár nem
tudta, miért emlegetik. Csak így: Filippa, a piemonti. Megpróbálta elképzelni, ahogy Henrik keskeny
ajka csókolgatja a gyönyörű arcot; a lány sötét hajú, igazi olasz szépség. Az olaszok szenvedélyes és
gyors szeretők voltak, ő maga is pontosan ilyen heves, követelőző szerelmet érzett.
Milyen kegyetlen az élet! És még kegyetlenebb, mert a lány olasz és annyira fiatal. Hol rontottam
el? Egyre csak ezt kérdezte magától újra és újra. Miért kellett a férjének közönséges származású
földijébe beleszeretnie, amikor itt van a nemes felesége?
De amikor csatlakozott a bálozókhoz, és innen is, onnan is hallotta a sugdolózókat, a ravasz
célozgatásokat, tréfákat, kicsit felvidult, mert úgy gondolta, ezek inkább Diane-nak és Diane-ról
szólnak, mint róla.
Henrik már hazafelé tartott. Catherine napjai izgatott várakozásban teltek, hol a remény felhői
között járt, hol meg a reménytelenség poklában.
Sok időt töltött a folyóparti kis házacskában, ahol különleges parfümöket készítettek számára.
Egyre jobban hozzászokott a különböző szépítőszerek használatához. Elhatározta, hogy Henrik másik
Catherine-t fog találni, amikor megérkezik.
El lehet csábítani. A kis piemonti bebizonyította. El fogja hódítani attól a lánytól, ahogy az a lány
is megszerezte magának Diane-tól.
Catherine egyre csinosabb lett. Csábító illat lengte körül, amelyet a Ruggieri testvérek készítettek
csakis az ő számára. Erezte, hogy egyre jobb a kedve, amikor meghallotta a trombiták és kürtök
jelzését, amint Henrik és kísérete végiglovagolt a főváros utcáin.
Vadul dobogó szívvel ment le a Bastille udvarára, ahol a király ünnepélyesen fogadta a fiát. A
falakat az ünnep tiszteletére a legszebb kárpitokkal fedték be, és a nagytermet fáklyák százai
világították meg. Először lakoma következett, majd a bál.
Ferenc, aki imádta az ünnepségeket, már hetek óta nem nézett ki ilyen fiatalosnak, és messze
kiragyogott a kíséretéből.
Henrik a trombiták hangjára lépett be. Azonnal odament a királyhoz, aki melegen megölelte, és
mindkét orcáját megcsókolta.
- Itt van kedves lányunk is - ölelte át gyengéden a király Catherine-t, és úgy tolta maga elé -,
szerető feleséged, aki, talán szükségtelen is mondanom, alig várta a napot, hogy újra itthon
üdvözölhessen.
Catherine szerényen fölemelte a fejét, és felnézett férjére, szíve pedig vadul dobogott káprázatos
ruhája alatt. Majd szétfeszítette a fűzőjét. De semmi örömet nem fedezett fel férje arcán. Azzal áltatta
magát, hogy csak jól palástolja az érzelmeit, és a szégyent próbálja elrejteni, amelynek híre megelőzte
jöttét.
- Henrik... - suttogta olyan halkan, hogy más ne hallhassa, csak a férje.
De az nem Válaszolt. Hátralépett, felkészült arra, hogy másokat is üdvözölhessen, akik sorra
elébe léptek, letérdeltek és kezet csókoltak jövendőbeli uralkodójuknak.
Hamarosan sor került Diane-ra is, aki letérdelt a Dau-phin előtt. Nem csak Catherine figyelte
őket; ravasz szemek követték kettőjük minden mozdulatát, gyűrűvel ékesített ujjak böktek meg
gyengéden selyembe burkolt derekakat. Még maga a király és Madame d'Etam-pes is kíváncsi volt,
hogyan üdvözlik egymást.
És most... Diane. Catherine még soha nem látta olyan gyönyörűnek, mint ebben a pillanatban,
gyöngyökkel díszített fekete-fehér ruhájában. Hollófekete hajába is gyöngyök voltak belefonva.
Szerényen, mégis magabiztosan viselkedett, de pillanatra sem feledkezett meg arról, mekkora
figyelmet szentelnek mások is ennek a pillanatnak.
Amennyire Diane képes volt elrejteni az érzéseit, annál kevésbé volt rá képes a Dauphin. Elpirult,
szeme lázasan csillogott, azoknak, akik közel álltak, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a trónörökös
éppen olyan szerelmes Diane-ba, mint elutazása előtt. De Henrik szeme másról is mesélt: egyfajta
szégyenről és kétségbeesésről. Halk kuncogás hallatszott valahonnan, de a király szigorú pillantása
ennek azonnal megálljt parancsolt, bár belülről maga Ferenc is élvezte a jelenetet. Henrik úgy
viselkedett, mint a bűnbánó férj.
Diane mosolyogva emelkedett föl. Éppen úgy elmondott néhány köszöntő szót, ahogy a többiek is,
azután elfordult, és minden figyelmét Guise herceg legidősebb fiának szentelte. A trónörökös
szenvedő szemmel követte minden mozdulatát.
A király maga mellé ültette a fiát, mert sok mindent meg kellett beszéljen vele bizonyos katonai
ügyekkel kapcsolatban.
Ezzel a komédiának vége szakadt.
Az utána következő lakomán Henriknek az udvari etikett szabályai szerint a felesége mellett kellett
ülnie, Diane pedig a királynő hölgyei között foglalt helyet. De mindenkinek - és Catherine-nak
mindenkinél jobban - feltűnt, hogy férje szeme állandóan a fekete-fehér ruhás Diane királynői
figurájára téved. A nő nagyon boldognak tetszett, ahogy a királynővel és a többi hölggyel beszélgetett
arról a jótékonysági tervezetről, amelyet hamarosan meg is kívántak valósítani.
A lakoma után úgy látszott, Diane kerüli a Dauphint, mert egyfolytában maga mellett tartotta örök
szövetségeseit, a Guise testvéreket.
Catherine megragadta az első kínálkozó alkalmat, hogy ott hagyja a mulatságot, majd magához
rendelte Madalennát. A lány szeme kikerekedett a félelemtől. Rettenetesen félt a trónörökös
visszatérésétől, mert tudta, mi vár majd rá.
- Menj! - parancsolta neki Catherine, sápadt arccal és csillogó szemmel. - Rejtőzz el Diane
lakosztályában! Meg ne találjanak! Mindent tudni akarok arról, ami közöttük történik!
Diane-nak nem kellett sokat várakoznia, amikor visz-szatért a lakosztályába, Henrik hamarosan
követte. Diane titokzatosan mosolygott magában, amikor a hölgyei megkérdezték, segítsenek-e neki
levetkőzni.
- Még nem szükséges, Marié! Azt hiszem, ma este lesznek még látogatóim.
Alig fejezte be a mondatot, máris kopogtattak az ajtón.
- Marié, ha a trónörökös az, mondd meg neki, hogy fogadom. Vezesd be, és hagyj minket
magunkra!
Henrik bátortalanul lépett a szobába, ami Diane-t egyből arra a félszeg fiúra emlékeztette, akivel
egykoron a kertben találkozott először és a lovakról beszélgettek.
Az asszony még mindig mosolyogva ölelésre tárta karját. A szolgálók szép lassan visszavonultak,
és halkan becsukták maguk mögött az ajtót.
- Annyira boldog vagyok, hogy végre újra itthon vagy - üdvözölte Henriket.
- Hát igen... De rongy alak vagyok - válaszolta a trónörökös.
- Henrik, ne tedd ezt! Kérlek, ne térdelj le előttem! Inkább nekem kellene ugyanezt tennem.
Gyere, ülj ide mellém, ahogy azelőtt is, és mesélj el mindent!
- Diane, te már úgyis tudsz mindent.
- Úgy érted, arról az olasz lánykáról Piemontban? Henrik nem bírta tovább, a szavak csak úgy
ömlöttek
belőle: - Minden igaz, Diane! Amit beszélnek, az mind úgy volt. Még én sem értem, de biztosan az
ördög szállt meg.
- Henrik, ne okold magad, kérlek! Szereted azt a nőt?
- Szeretem?! Csak egyvalakit szeretek, és egyvalakit szerettem egész életemben. Ezt is tudtam
mindvégig. De olyan magányos voltam, és annyira hiányoztál. Az ő haja is hollófekete, és éppúgy
göndörödött, ahogy a tiéd. Diane, nem voltál velem, és mintegy az árnyékodat próbáltam megtalálni.
De Diane csak mosolygott rá, és Henrik magában azon gondolkodott, hogyan hihette valaha is azt,
hogy egy olasz lányka Diane helyébe léphet. A világon senki nem érhetett fel vele.
- Édesem - kezdte a nő lágyan és szelíden -, nincs okod a szomorúságra! Egy ideig távol voltál,
de most már újra itt vagy. Ez az esemény a véleményem szerint megéri az ünneplést.
- Akkor tehát megbocsátasz? Meg tudod érteni, mi történt velem? Csak múló kaland volt - gyors
fellángolás, ami azonnal ellobbant, mihelyt az érzékek kielégül-tek. Csak a te hiányod sodort ebbe a
végzetes tévedésbe.
- Én mindvégig biztos voltam, hogy kettőnk számára csak egyféle szerelem létezik: az egymás
iránt érzett szerelem. - Diane végre átölelte a férfit. - Nem is kell megbocsátásról beszélni,
szerelmem, mert nincs mit megbocsátanom. Mások voltak, akik mindenfélét ösz-szehordtak, mint
például Madame d'Etampes is, ez néha olyan megalázó dolog volt számomra.
- Hogy gyűlölöm azt a nőt. Hogy merészeltek téged megalázni, főleg, hogy mindennek én voltam
az oka, ez megint lelkiismeret-furdalással tölt el. Gyűlölöm érte magam. Bárcsak meghaltam volna
valamelyik ütközetben még azelőtt, hogy mindez megtörtént.
De Diane újra megcsókolta, gyengéden, mint amikor még a kapcsolatuk kezdetén jártak. Henrik
szerelme inkább heves volt és szenvedélyes, a nőé lágy, érzelmes, inkább anyai.
- Most én lennék magányos, ha meghaltál volna. Ez az egyetlen dolog, amit nem lettem volna
képes elviselni, vagy azt, hogy soha nem jössz vissza hozzám.
Mindketten leültek, szorosan átölelték egymást.
- Diane, tényleg megbocsátasz nekem, mintha mi sem történt volna?
- Kedvesem, nincs mit megbocsátanom. Minden úgy történt, ahogy azt eredetileg gondoltam, és
ahogyan te is elmesélted. Csak apróság volt, semmi más. Egyedül voltál, az a csinos lányka pedig
elszórakoztatott. Én csak hálás lehetek neki, hogy amíg távol voltál, sikerült felvidítania. De ugye nem
szeretnéd elhozatni ide, Párizsba?
-Nem!
- Már nem szereted?
- Nekem csak egy szerelmem van, és örökre egy is marad.
- Többé már nem vágyakozol utána?
- Amikor rájöttem, mit tettem, soha többé nem akartam látni. Ó, Diane, egyetlen szerelmem,
elfelejthetjük ezt valaha is?
- Ezt azért nehéz lenne, mert azt is hallottam, hogy a lánynak gyermeke fog születni.
Erre Henrik elpirult, Diane pedig fölnevetett:
- Henrik, hogy is feledkezhettél meg a rangodról? Az a gyermek, akár fiú, akár lány,
Franciaország királyának a leszármazottja. Elfelejtetted?
- Ég az arcom a szégyentől. Te annyira jó vagy és nemes. Olyan megértő vagy irántam, megérted
az őrültségemet, gonoszságomat és a szégyenemet. Ha veled vagyok, akkor nem tudok más lenni, mint
boldog, annak ellenére is, hogy én voltam az, aki beszennyezte a kapcsolatunkat.
Diane összecsapta a kezét és a szeme ragyogott. A mosolya szélesebb volt mint valaha, mert
közben arra gondolt, hogy az udvarban hamarosan tapasztalni fogják, túl korán ittak a medve bőrére.
Nagy elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy inkább Henrik legkedvesebb, mélyen szeretett
barátjának fogják ezentúl inkább tartani, mint a szeretőjének. Hiszen ő volt Henrik életében az első
fontos személy, mintegy lelki társa.
- Kedvesem - szólalt meg újból Diane -, a gyermeket megfelelő nevelésben kell részesíteni,
rangjának megfelelő oktatást kell kapnia.
- Rangjának megfelelő!
- Kedvesem, ő a te gyermeked, ettől máris rendkívüli fontossággal bír számomra. Henrik,
megengeded, hogy a kezembe vegyem ezt a dolgot? Ha megszületik a gyermek, Franciaországba kell
hozatni. Szeretném magam ellenőrizni a fejlődését.
- Diane, olyan csodálatos vagy!
- Nem, nem vagyok az - felelte a nő könnyedén -, de szeretlek, és azt szeretném, hogy újra
becsülni tudd magad.
Henrik átölelte Diane-t, miközben megszólalt: -Annyiszor álmodoztam rólad, még akkor is,
amikor vele voltam.
Diane könnyedén Henrik felé húzódott. Most egyelőre nem volt szüksége a józanságára. Készen
állt, hogy Henrik bocsánatkérését fogadja, ami - tapasztalatból tudta - hamarosan tüzes szenvedélybe
fog átcsapni.
Catherine nem is látta a férjét másnapig. Madalennának sikerült kiosonnia Diane lakosztályából,
amikor a szerelmesek aludtak, így Catherine-nak sem kellett sokat várnia, hogy mindenről részletesen
beszámolhasson.
Catherine az éjszakát néma zokogással töltötte. Már rájött, hogy hiába reménykedett. Az a ravasz
boszorkány csak rámosolygott a férjére, és máris sikerült újra elbűvölnie.
Amikor másnap Henrikkel találkozott, kipirult volt és győzedelmes. Diane fekete-fehér színeit
viselte, és úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy vétkezett, de kis félrelépését megbocsátották.
Az udvar minden eddiginél jobban elismerte Diane győzedelmet. Ettől Catherine utálata csak
fokozódott. Madame d'Etampes csalódott volt, sőt mi több, egyre jobban aggódott.
Mihelyt a kis olasz lányka megszülte Henrik gyermekét, Diane sem késlekedett betartani adott
szavát. Elhozatta a gyermeket, és lépéseket tett jövendőbeli nevelését illetően. A gyermek kislány
volt, és sokak legnagyobb megrökönyödésére, vagy csak meglepetésére a Diane nevet kapta.
 A rémült trónörökösné

A feszültség kitapintható volt Loches-ben. Mindenki érezte, Anne d'Etampes-től a legszegényebb

konyhai kisegítőig. Diane folyamatosan tanácskozott barátaival, a Guise testvérekkel, és sokaknak úgy
tetszett, még fennebb hordta az orrát. Most már tisztán látta magát, mint a trón mögötti hatalom
birtokosát. Catherine kifelé igen szerénynek mutatkozott, belül azonban megújult erőt érzett. Úgy
gondolta, hogy az a két nő, aki annyival többnek gondolja magát mindannyiuknál, már nem sokáig
maradhat jelenlegi helyzetében. Serkentően hatott Catherine-re, hogy beleavatkozhat mások sorsába,
még úgy is, hogy mindenki jelentéktelennek gondolta, és csak az árnyékban munkálkodhatott.
Jeges decemberi szél süvített a lecsupaszított ágak között a palota kertjében és a hó is esni
kezdett. A király betegen feküdt; sokan azt gondolták, nem is fogja már elhagyni a betegágyát.
Nemcsak az udvarban ütötte fel fejét a nyugtalanság, de az egész országban érezhető volt. Ám
nemcsak a király betegsége volt, ami hozzájárult ehhez a feszültséghez. A trónörökös, a testvére,
Orléans hercege, Montmorency és egy csapat nemes dél felé lovagolt, hogy üdvözölje Károly spanyol
királyt Franciaországban. Á király betegsége és Ferenc ellenségének, a spanyol királynak
franciaországi barátságos megjelenése sokakat várakozásra és spekulációra kényszerített, mások
Párizstól Le Havre-ig és Marseilles-ig a látogatás jelentőségét próbálták kitalálni.
A vakbuzgó A nne de Montmorencynek volt köszönhető V. Károly úgymond barátságos
viselkedése. A király betegségére hivatkozva számos új javaslatot tett az együttműködésre. Ezek a
javaslatok pedig előnyösnek és előrelátónak bizonyultak. Megszakította a barátságot Angliával, a
német hercegekkel, a törökökkel és Cléves hercegével. Elhitette Ferenccel, hogy egy szövetség a
spanyolokkal akár Milánót is jelentheti neki, ami Kelemen halálával elveszett a francia király
számára, csakúgy, mint azok a területek, amelyeket a Medici lány házassága hozott. Ferencet
egyébként mindig elbűvölte Milánó neve. így amikor V. Károlynak Spanyolországból Flandriába
kellett mennie, hogy lázongó alattvalóit lecsillapítsa, mi sem volt barátságosabb gesztus Ferenc
részéről, mint felajánlani a lehetőséget a csapatok békés átkelésére Franciaországon, ami Károlynak
jelentős idő és pénz megtakarítását jelentette.
A felajánlást elfogadták, ám mindkét oldal kicsit kényszeredetten érezte magát. Henrik
meglehetősen komoran lovagolt a találkozó felé, bármennyire tisztelte és becsülte barátját,
Montmorencyt. Károly barátként üdvözlését nehezen tudta megemészteni, mert folyton egykori
fogvatartóját látta a spanyol királyban.
Udvaroncok tárgyalták palotaszerte a tűzhelyek körül melegedve a spanyol király érkezését és a
francia király esetleges jobblétre szenderülését. A palotában búskomor hangulat uralkodott. A magas
sziklán álló Loches, sötét történelmével, szenvedéssel és fájdalommal teli történeteivel mintha maga
is erősítette volna ezt az érzést. Föld alatti börtöneivel, kínzókamráival, bűzlő celláival és
kazamatáival nem kellemes francia kastély benyomását keltette a látogatóiban. Nem volt tagja az
udvarnak, aki ne várta volna a boldog visszatérést Fontainebleau-ba. A király betegsége miatt a nagy
ünnepléseknek vége szakadt, és a fiatal hölgyek, akiket a király eddig figyelmével tüntetett ki és
kegyeivel halmozott el, most a palota különböző sarkaiban búslakodtak. Ferenc udvara elveszítette
életerejét, mert a király beteg volt.

Catherine egy széken ült, a kezét a tűzhöz tartotta, miközben a róla keringő híreket hallgatta.
A fiatal Guy de Chabot, Seigneur de Jarnac fia vidám, jóképű fickó volt, a végletekig
nyughatatlan. Amilyen gyakran csak lehetett, élt is képességeivel, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, ha
szerelemről volt szó, csakúgy mint Montmorency, ha katonáskodásról. Guy éppen a jóképű
testőrkapitánnyal beszélgetett, Christian de Nancayval, aki hozzá hasonlóan vélekedett az életről.
Catherine úgy tett, mintha nem is figyelne rájuk.
-A király - kezdte Chabot - jobban megválogathatná a szeretőit. Ezt a mostani betegséget is La
Feron-niére hozta rá.
- Barátom - suttogta de Nancay -, az igazság szól belőled. A nő is éppúgy beteg.
- Kétségtelen, hogy királyunknak vannak ellenségei, de azt is meg kell érteni, hogy azok az apák
és férjek, akiknek a lányát és feleségét elcsábította, nem ugyanakkora lelkesedéssel rajonganak érte,
mint a korábban említett hölgyek. Bármennyire is meglepő, lehetnek időszakok, amikor ezek a
módszerek kellemetlenséghez vezethetnek. Azt hallottam, a La Feronniére férje rendezte úgy, hogy a
nő átadja a betegséget a királynak.
De Nancay pattintott egyet az ujjával: - Istenem! A király ettől a betegségtől évekig szenvedett.
Csak a régi baja újult ki megint, figyeld meg.
Tudták, hogy Catherine hallja őket, de törődtek is vele! A csendes kis egérkével senki sem
törődött.
Anne d'Etampes ért oda a két fickóhoz, akik azonnal óvatosabbá váltak. A pletykák szerint
mindkettő a szeretője volt. A férfiak meghajoltak, megcsókolták Anne kezét. Catherine meglehetősen
viccesnek találta, ahogyan megpróbálták egymást túllicitálni a nő előtt. Anne mindkettő felé sokat
ígérő, felületes mosolyát villantotta. Kétségtelenül ők voltak az udvar legjóképűbb tagjai, és Anne
imádta a jóképű fickókat.
Catherine figyelte őket, ahogy viccelődnek, nevetgélnek és gondtalanul flörtölnek. Anne
ellenállhatatlanul gyönyörű volt, csak a gondos és közeli megfigyelőnek tűnhetett fel, mint amilyen
Catherine is volt, hogy rendkívüli módon aggódik.
Diane is megérkezett a tűz közelébe, vele volt Francois de Guise és Marót, a költő. Marguerite
hercegnő, a király lánya csatlakozott hozzájuk. Ahogy letelepedtek, Catherine a csoport tagjai között
találta magát.
A feszültség egyre növekedett. Mindig így történt, amikor a két nő, akiket az udvar is rivális
királynőként tartott számon, egymás közelébe került.
Diane csodálatosan nézett ki fekete-fehérben, ujján az a rubingyűrű csillogott, amit Henriktől
kapott, és kétségtelenül eljövendő királynőként látta magát. Anne kékben volt, ami tökéletesen
kiemelte szőkeségét, ráadásul sokkal szebbnek és sugárzóbbnak tetszett, mint Diane. A lemenő nap
sugarai gyakran sokkal impozán-sabbak, mint a felkelőé, gondolta Catherine, ahogy figyelmesen
szemlélte a kibontakozó jelenetet, nehogy valami lényegeset elmulasszon.
- Milyen hűséges követőkre talált de Nancay és de Chabot uraságokban - kezdte a beszélgetést
ravaszul Diane. - Ők mindig a maga oldalán állnak.
-Ami azt illeti, ebben bizonyos vagyok - vágott vissza Anne. - Viszont attól tartok, egyesek
irigylik a felém áradó mosolyukat.
 - Hát azt nagyon rosszul teszik! - kiáltott fel Diane. - Mindig is azt mondtam, hogy Madame la
Duchesse d'Etampes nagyon jól megszolgált minden kegyért.
-Asszonyom végtelenül kegyes. Egyébként én is épp ezt akartam mondani önről.
A kis társaság feszengett. Pár pillanaton belül mindenkinek színt kell vallania, és ez mindig
veszélyes területnek számított. De Chabot gyorsan más témára váltott, V. Károly jövetelére. Azt
állította, alig várja már ennek az alaknak a látogatását.
- Milyen furcsa - szólalt meg Marguerite hercegnő -, hogy Károly apám vendégeként érkezik - az
az ember, aki túszként tartotta fogva az apámat, majd a testvéreimet. Én ezt már fel nem foghatom.
- Igen, de mindez már régen történt. Kormányzóné, te mindannyiunknál jobban emlékszel rá
feleségként és anyaként. Én alig nőttem ki a gyerekkorból.
- De azért neked sincsen okod a panaszra, Madame d'Etampes, te is nagyon tehetséges voltál,
mert Madame de Chateaubriand féltékeny volt rád a királya miatt.
- Nekünk, franciáknak mégis igen kellemetlen, hogy spanyolok tapossák földjeinket, még akkor
is, ha most éppen barátként érkeznek - próbálkozott megint Guise.
- De még kellemetlenebb ez a spanyolok számára -vetette közbe a poéta Marót.
- Bárcsak minél hamarabb ideérnének! Mennyire elegem van már a várakozásból! - Anne
nevetett, ahogy ezt mondta, de belül egyáltalán nem így érzett. A kormányzóné tolakodó stílusa mindig
zavarta, mindig azt éreztette vele, hogy az ő befolyása már a végét járja.
-Azt gondoltam, hogy Madame d'Etampes számára sem a nappalok, sem az éjszakák nem lehetnek
unalmasak - mondta halkan Diane.
- Az igaz, hogy vidámsággal a szívemben születtem, de azért nem ártana, ha végre ideérnének
már. Alig várom, hogy megnézhessem Károlyt magamnak - ekkor észrevette, hogy Catherine is ott ül
közöttük. - És a mi kis trónörökösnénk is biztosan szeretné már a férjét újra a közelében tudni, ugye
így van?
Catherine csak megvonta a vállát.
- Mi ez? - kiáltott fel Anne. - így viselkedik egy kötelességtudó feleség?
Catherine nem tudta, mi ütött belé. Egészen mostanáig Henrikről álmodozott, és most tudatosult
benne, hogy ott van Diane, akit annyira gyűlöl. Hirtelen arra is ráébredt, hogy Anne segítségével talán
visszavághatna neki, így a haragját gyorsan újra a szokásos álca mögé rejtette. Még nevetést is
sikerült magából kikényszerí-tenie.
- Kötelességtudó? - mondta keserűen. - Hogy lehetnék kötelességtudó? Kérdezzék meg a
kormányzónét, akivel a férjem a nappalait és az éjszakáit tölti.
Anne boldog volt, de a többiek is mosolyogtak. A kis Medici képes volt Diane-t úgy zavarba
hozni, ahogy Anne d'Etampes soha.
Diane, a legnagyobb meglepetésére, még kissé el is pirult. Ki nem állhatta, ha valaki a Henrik és
közte levő szerelmi viszonyra célozgatott. Azt szerette volna, ha mindenki azt gondolja, hogy ő csak
Henrik lelki tanácsadója.
Anne kuncogott kicsit: - Talán adhatunk a szegény, elhanyagolt feleség szavára. - Odament
Catherine-hoz, és átkarolta. - Kedvesem, fáj a szívem érted. De ne bánkódj, vissza fog még térni
hozzád, mert olyan szép vagy, kedves és fiatal!
- Sajnálom, Madame la Dauphine, hogy elhanyagoltnak érzi magát. Ha majd visszatér a
trónörökös, rábeszélem, hogy ne hagyja önt olyan gyakran egyedül -válaszolt Diane, majd
fölemelkedett a székéből, és elhagyta a termet. Egy ideig csönd volt, de pár másodperc múlva
mindenki a spanyolok fogadásáról kezdett beszélgetni.
Catherine tudta, hogy nem helyesen cselekedett. Diane biztosan el akarja majd távolítani, miután
rájött, hogy nem az az engedelmes kis feleség, akinek korábban hitte, ezért Catherine még időben
vissza akart vágni. Diane azért viselte el, mert meg volt győződve jelen-téktelenségéről. De senki nem
sérthette meg őt büntetlenül.
Catherine éppen ettől félt. Az élet túl nehéz volt, óvatosan kellett viselkednie, hiszen mindenki
figyelte, minden szónak és mozdulatnak jelentése volt. Elég volt egy figyelmetlen pillanat és az eddigi
évek minden munkája kárba veszett.
Henrik visszatért Loches-ba, és Catherine félelme csak erősödött. Neki semmi örömet nem
jelentettek a vendégek számára rendezett gazdag fogadások, bálok, mulatságok, színházi előadások és
lovagi tornák. Henrik szemében remény csillogott, amikor ránézett: annak a reménye, hogy netalán
megfeledkezik magáról, és megszabadulhat tőle mindörökre.
Az udvar végre elhagyta Loches-t, és kocsikon Párizsba indult. A spanyolokat fenséges
bevonulási ceremónia fogadta, de Catherine mindezt közömbösen nézte. Mit érdekelték őt mások
életének jelenetei, amikor a saját életéről volt szó? A spanyolok bevonulását a királlyal és a
királynéval együtt figyelte a Rue Saint-Antoine-on, a Hotel Montmorency ablakaiból. Bár nem Károly
spanyol király érdekelte igazán, hanem egy fiatalember, aki mellette lovagolt - a férje, aki mostanában
már utálta, és azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg tőle. Minthogy Catherine barátságtalanul
viselkedett a szeretőjével nem, a férje most már komolyan fontolgatja ezt a lépést. Figyelte, ahogy a
feszengő Károlynak átnyújtanak a város nevében egy óriási, Herkulest ábrázoló ezüstfigurát aranyból
készült oroszlánbőrrel a vállán. A Notre Dame-ban hallotta, ahogy a Te Deumot eléneklik a számára,
de mindezek a ceremóniák semmilyen hatással nem voltak rá, mert semmi másra nem tudott gondolni,
mint hogy mi lesz vele.
Az egész udvar azon nevetett, hogy az egyik vadászat alkalmával a fiatal és rendetlen orléans-i
herceg felpattant arra a lóra, amelyiken V. Károly lovagolt, és üdvözlésképpen felkiáltott:
- Ó királyi fenség, kegyes rabtartóm!
Károly, aki úgy érezte, végre eljött az a pillanat, amelytől mindig is rettegett, nagy káromkodások
közepette - önmagát átkozta, hogy ellenséges földre lépett -vágtába ugratta a lovát, és ellovagolt az
erdőbe, miközben a fiatal herceg végig a nyakában csüngött. A spanyol király rettenetesen bosszús
volt, amikor megtudta, hogy a tréfát maga a fiú eszelte ki, és francia vendéglátói milyen jól
szórakoztak rajta. De Catherine szívében nem volt helye a nevetésnek, mert egyre csak a végzetén
rágódott.
A vidámság és ünneplés ellenére az udvarban élő férfiak és nők találtak időt arra, hogy
sugdolózzanak, és pletykáikban szerepelt a trónörökös kis olasz felesége is.
Catherine álmatlanul töltötte éjszakáit, tudván, hogy valahol talán most is őróla sugdolóznak. Igaz,
hogy máris a válását tervezgetik?
Nem olyan rég hallott Alessandro haláláról. Az egyik homályos eredetű rokona gyilkolta meg, aki
tettével azonnal a firenzeiek kedvencévé vált. A csalétek a gyilkos testvére volt.
Milyen veszélyes is az életünk nekünk, Medicieknek, gondolta. Kelemen, Ippolito, Alessandro -
mindannyian hirtelen haltak meg, utóbbi kettőt bizonyosan meggyilkolták. Egyáltalán érezhette ő maga
nagyobb biztonságban az életét?
Valószínűleg nem gyilkolnák meg; bár Catherine úgy gondolta, a halál még mindig jobb lenne,
mint amit tenni akarnak vele.
 V. Károly nagynénjére gondolt, akit ugyanúgy Cathe-rine-nak hívtak, mint őt - Aragóniái
Katalinra, Anglia királyának a feleségére. Tőle elvált a király, mert nem tudott neki fiút szülni. Majd
újra, látszólag ugyanezért az okért VIII. Henrik második feleségét lefejezték, mert nem voltak eléggé
befolyásosak a rokonai, hogy megvédjék.
Neki, Catherine de Medicinek sincsenek befolyásos rokonai, hogy megvédjék.
Meggyilkolni persze nem fogják, bár az sem érdekelné. Henrik el fog tőle válni, el fogja magától
taszítani és soha nem látja többé.
- Milyen hosszú évek óta házasok már - mondogatták egymás között az emberek -, és még
mindig nem született gyermek a frigyükből! Mi haszna van ilyen feleségnek a trón számára? Csak a
válás lehet ezért a méltó büntetés egy Medicinek. A férje alkalmas a gyermeknemzésre, ezt már
bebizonyította a piemonti kalandjával.
Catherine sokat sírt, de amikor egyedül volt, őrjöngött is. Mégis, hogyan szüljön gyerekeket, ha
szinte sohasem látja a férjét!
Azt sem gondolta volna, hogy képes lesz Diane-t minden eddiginél jobban gyűlölni. De a spanyol
király látogatása alatt rájött, hogy ez az érzése fokozódik.
Ferencnek sikerült újra legyűrnie a betegséget. Talán a spanyol király látogatásának hatására
szóba hozta Catherine viszonyát Henrikkel, amikor a hercegné mellette lovagolt a Kis Társaság
kíséretében.
Anne a kastélyban maradt aznap délután, fáradtságára hivatkozott. Ferencnek hiányzott, helyette
kis menyét kérte meg, hogy mellette lovagoljon, mert kötelességének érezte, hogy néhány szót váltson
vele. Ez kellemetlen kötelességet jelentett, és minél hamarabb túl akart esni rajta. Már hét éve
házasok és még mindig nincs gyerekük! Ami előnyös az orléans-i hercegnek, az katasztrofális
Franciaország trónörökösének.
- Catherine, sajnálatos, hogy ilyen dolgokról kell beszéljek veled, de... Már olyan régóta vagytok
házasok, és még mindig nincs gyereketek. Mivel tudnád ezt magyarázni? N

- En csak egy dolgot tudok, Sire - válaszolta szomorúan Catherine -, ha a trónörökös velem is
annyi időt töltene, mint a kormányzónéval...
A király felsóhajtott: - Ez a fiú mindig megharagít. Mennyire rá vall! O a trónörökös, de a
szeretője kedvéért a kötelezettségeit hajlamos nagyon is könnyedén venni. Ez megbocsáthatatlan!
- Sire, én azt reméltem, hogy a szenvedélye az iránt a nő iránt nem tart sokáig.
- Nála ezt nem lehet tudni, vele minden lehetséges. Catherine lányom, valamit tenni kellene. Hét
év nagyon hosszú idő. Először én is azt gondoltam, hogy nem képes gyermekeket nemzeni, de azután
Piemont-ban bizonyított. Nem hagyhatod, hogy egy hazádbéli közönséges származású nő lekörözzön,
gyermekem!
Azzal a lovára csapott, és elvágtatott. Catherine már egyáltalán nem érezte, hogy vele kellene
tartania, hogy szórakoztassa. A király hangja most jóval kevésbé volt kegyes, mint korábban. Nem
hagyhatod, hogy... hallotta újra magában, és kétségkívül megállapította, hogy a király kihangsúlyozta
ezeket a szavakat. Mindez azt jelentette, ha hamarosan nem esik teherbe, nem maradhat Henrik
felesége.
Ha pedig el kellene válnom Henriktől, nem kívánok tovább élni, döntötte el Catherine. A király
kissé morcosnak tetszett ma. Lehet, hogy máris a válás mellett döntött?
Nem kellett volna aggódnia. Ferenc nem is gondolkodott tovább az ő dolgáról. Nem érezte
annyira jól magát, hogy örömét lelje a lovaglásban, helyette újra ifjúsága letűnt napjain elmélkedett.
Anne is eszébe jutott, vajon miért nem kísérte el ma délután.
Olyan szép és fiatal nő, mint Anne, mit érezhet az idősödő férfi iránt, mint amilyen ő is? A szerető
érzéseiben nem lehet annyira megbízni, mint az anyáéban vagy a nővérében. Margit, Navarra
királynéja őt támogatta, Anna saját magát. Most eszébe jutottak azok az évek, amikor éppen csak
nyiladozott a szerelme Anne iránt, aki magának követelte azokat az ékszereket, amelyeket korábbi
szeretőjének, Madame de Chafeau-briandnak ajándékozott. Bár nem az értékük miatt, indokolta Anne,
de a belevésett mondások miatt, amelyeket éppen a király testvére tervezett. Ő pedig annyira Anne
hatása alá került, hogy megkérte régi szeretőjét, adja vissza az ékszereket. De Anne hoppon maradt,
mert a nő beolvasztatta az ékszereket. Csodálta is volt szeretőjét ezért a tettéért, de Anne iszonyatosan
megharagudott rá is, nemcsak a nőre. Anne mindig fenséges volt, mindig biztos volt magában. Még
mindig nagyon szép, és sokan csodálták az udvarnál. Ennek így is kellett lennie, mert neki, mármint
Ferencnek, mindenből a legjobb járt. Bár gyakran azon gondolkodott, hogy az iránta való rajongás
mennyire fejeződik ki, ha nincs jelen. Majd a gondolatai Chabot de Brionra, Christian de Nancayre,
Guy de Chabotra és másokra terelődtek. Még a költő, Marót is eszébe jutott!
Mégis, habár nem bízott meg benne teljesen, boldogtalannak érezte magát Anne nélkül. Ha mégis
hűtlenséggel vádolná meg, a nő azonnal visszavágna azzal, hogy ő sem különb nála. Franciaországban
a nemek egyenrangúnak számítottak az udvarnál. Egyetlen férfi sem merte volna szóvá tenni, hogy a
szeretőjének szeretői vannak.
Mivel a király nem talált semmi élvezetet a vadászatban szeretője nélkül, elhatározta, hogy
rövidre fogja a délutáni időtöltést, és visszatér a palotába.
Ahogy megérkezett, elindult egyenesen Anne lakosztálya felé. Az előszobák egyikében ott találta
Mademoiselle de Colliers-t, aki csak dadogott a meglepetéstől, és igencsak zavartnak tűnt. Nem is
beszélve arról, hogy megpróbálta visszatartani! Gyorsan félre is söpörte a nőt, és egyenesen benyitott
Anne hálószobájába, ahol Christian de Nancay próbálta éppen magára rángatni a ruháit. Anne csak
egy ezüstös köntöst viselt, a haja rendezetlenül omlott a vállára, teljesen kiborult. Mademoiselle de
Colliers futva jött be a szobába. A lány sokkal jobban meg volt rémülve, mint a rajtakapott pár.
Ferencnek vörös volt az arca az indulattól, a szíve meg vadul kalapált; azonnal felmérte a
helyzetet. A délután fülledt volt és meleg, a lány rémült volt, mert figyelnie kellett volna az ablakból a
király visszatértét, de elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor már késő volt, hogy asszonyát
figyelmeztesse.
Az ilyen szituáció szórakoztató tud lenni - ha mással történik meg.
Anne bűnös volt, csak rá kellett nézni. De Nancay úgy nézett ki, mint aki tudja, a karrierjének
ezennel vége. A lány pedig annyira magánkívül volt, hogy a király lába elé térdelt, és úgy bámult fel
királyára nagy, kerek szemekkel.
A király odalépett az ablakhoz és a testőrökért küldetett. Szándékosan a hátát mutatta a három
embernek a szobában, és az udvart bámulta némán. Túlságosan betegnek érezte magát ahhoz, hogy
haragra gerjedjen. Már korábban is gyanított ilyesfélét. Gondolatban ösz-szehasonlította öreg, beteg,
megfáradt önmagát ezzel az életerős, fiatal testőrkapitánnyal. Tíz évvel ezelőtt ez nem történhetett
volna meg. De még öt éve sem. Mindent tökéletesen értett. Nem lett volna értelme Anne-t hibáztatni,
hogy megpróbált jól szórakozni ezzel a fiatal és jóképű fickóval, amíg a másik, a fárasztó és idős
éppen távol volt. Ő is ugyanígy tett volna. Túlságosan tisztán látta az esetet ahhoz, hogy igazán nagy
haragra gerjedjen.
Minden hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy a fickót bebörtönözze, és Anne-t is elküldhetné. De
minek? Hogy találhatna a helyébe valakit, aki maga nélkülözhetetlen volt? Anne elveszítené a
pozícióját, ő pedig boldogtalan lenne nélküle.
Megérkeztek a testőrök. A király megfordult, arcára mérges kifejezést erőltetett, amikor rámutatott
a kapitányra:
- Tartóztassák le ezt az embert! Hadd merengjen el börtönében, mennyire rosszul tette, hogy be
merészelt lépni úrnője hálószobájába kíséret nélkül!
A testőrök megragadták a fiatal de Nancay-t, aki kicsit legalább belülről megkönnyebbült.
- Kelj fel - fordult a lányhoz Ferenc -, és hagyj magunkra!
A lány hálásan kiiramodott a szobából.
Ferenc ezután Anne-hez fordult: - Azt hiszem, egyetértesz velem abban, hogy a lehető legnagyobb
diszkrécióval intéztem el ezt az ügyet, ami rólad viszont nem mondható el.
Az eset persze kitudódott. Mindenki tisztában volt azzal, ki a győztese ennek a kis közjátéknak: de
Nancay volt a kedvenc szeretője hetekig. Szánalmas történetek keringtek az udvarban, nemcsak
Christian de Nancay-ről - akit egyébként hamarosan áthelyeztek -, de azokról a nemes ifjakról is, akik
Madame d'Etampes körül legyeskedtek; ezek a történetek persze mind Diane köreiből keltek szárnyra.
Catherine túl mélyen el volt foglalva a saját problémáival, így nem sok figyelmet szentelt a király
és a trónörökös szeretője közötti villongásokra addig, amíg rá nem jött, hogy mindezt a saját maga
javára fordíthatja.
Anne a barátjának számított, gyakran voltak együtt. Nem is volt nehéz néhány gondolatot elültetnie
az asz-szony fejében. Catherine a következőkkel kezdte, amikor újból együtt lovagoltak a Kis
Társasággal.
-A király annyira szereti az orléans-i herceget! Szerintem nem sok idő kell, hogy megváltoztassa
az öröklési sorrendet a fiatalabb herceg javára. Biztos vagyok benne, hogy azt kívánja, bárcsak
Charles volna az idősebb, és Henrik a fiatalabb.
Anne gyors pillantást vetett a lányra. Hogy ez milyen buta kis nő! Pontosan úgy gondolkodott,
ahogy Catherine elvárta tőle. A kis buta liba! És a gondolatait még ki is mondja. Hát az ilyen csere
nem lehetséges... Vagy mégis? Vajon rá tudná-e venni Ferencet arra, hogy a fiatalabb fiát nevezze ki
trónörökösnek? Franciaország törvényei megengednék-e, hogy ilyet tegyen a királya, és önhatalmúlag
megváltoztassa az öröklés sorrendjét? De ha meg lehet tenni, akkor meg is kell tenni. Anne d'Etampes
számára a világ minden kincsét megérné, ha Charles, Orléans hercege lenne Franciaország királya
Henrik, a Dauphin helyett. Ha Charles ülne a trónon, Madame Diane de Poitiers semmilyen
befolyással nem rendelkezhetne többé. Meg persze ez a kis olasz feleség sem. Tényleg nagyon buta,
hogy ezt az ötletét olyannak mondta el, aki egyedül képes a befolyásán keresztül mindezt véghez vinni.
Anne nem tudott arról, mennyire hevesen vert Cathe-rine szíve a beszélgetésük alatt. Arra sem jött
rá, hogy az olasz lány tisztában van azzal, hogy a szavainak milyen hatása lesz.
Catherine mindenre el volt szánva, és a terv, úgy tetszett, működött. Most már minden Madame
d'Etam-pes-on múlott, aki szokatlan érdeklődéssel fordult a fiatal orléans-i herceg felé, és talán
Diane-nak sem kell sok idő, hogy rájöjjön, Catherine-nak mindenképpen szülnie kell egy trónörököst.
Hogy mindenről időben értesüljön, Madalennát elküldte kémkedni, így Catherine nem sokról
maradt le. Ő maga Diane-t és Anne-t tartotta szemmel. Már biztos volt abban, hogy egyedül is sokkal
okosabb mindkettőjüknél. Diane egyelőre még nem jött rá, Anne miért olyan kedves Charles-hoz. Bár
nemsokára mindent megért majd, és akkor Henrik el fog jönni hozzá, hogy végre teherbe ejtse.
Mennyire izgalmas volt így, az árnyékban munkálkodni! Mennyire ostoba volt az a két nő, aki
nyíltan kimutatta a másik iránt érzett ellenszenvét! Catherine csendben figyelte minden lépésüket, és
befelé mosolygott.
Diane addig munkálkodott, míg sikerült Chabot de Brion admirális karrierjét derékba törnie.
Persze a férfi a zsebét állami pénzzel töltögette, de Diane szemében sokkal nagyobb bűnnek számított,
hogy az admirális titkos támogatója és szeretője Anne-nek. Elismerésre méltó ügyességgel érte el
Diane, hogy száműzzék az udvartól, mielőtt Anne ezt meg tudta volna akadályozni. Anne
természetesnek vette, hogy azonnal meg kell torolnia ezt a sérelmet, és nem mást akart kegyvesztetté
tenni, mint a nagyszerű Montmorencyt.
Erre azért nem lett volna képes, ha a dolgok nem játszanak olyan pontosan a kezére. Ferenc
általában megpróbálta az asszonyokat megakadályozni abban, hogy villongásaik megosszák az udvart.
Meg is fogadta, hogy mihelyt javul az egészsége, véget vet ennek a rivalizálásnak. Ott volt a katolikus
párt, akik Diane-t támogatták! A protestánsok pártja meg Anne-t! Hát majd megmutatja nekik, hogy itt
csak egy párt, és csakis egyetlen párt létezik - a király pártja!
Ferenc hamarosan arra is rájött, hogy a spanyol királynak esze ágában sincs betartani az ígéreteit,
amelyeket franciaországi látogatásakor tett. Az egyik Milánó jövőbeli hovatartozása volt, amiért
megengedték hadserege számára az átvonulást francia földön. A másik fölvetése az volt, hogy az
orléans-i herceg elvehetne Ausztriai Ferdinánd lányát. A beleegyezését kimutatandó átengedi Milánót
és a hercegséget a francia királynak, hogy annak semmi kifogása ne lehessen. Hogyan állíthatta, hogy
a király Milánót fogja megkapni a fiáért cserébe! De azután, hogy átvonult az országán, és
Flandriában rendet teremtett, megváltoztatta a szándékát. Most már nem volt annyira szüksége a
franciák támogatására, és így már hűvösebben javasolta, hogy Ferencnek újra kellene gondolnia a
Milánóval kapcsolatos követeléseit, cserébe a legidősebb lányát adná hozzá az orléans-i herceghez,
és a lány hozománya Németalföld lenne Károly halála után.
Milánó puszta említése mindig igen érzékenyen érintette Ferencet. Már maga a gondolat, hogy a
régen vágyott területet már megint mézesmadzagként húzták el az orra előtt, végtelenül dühössé tette.
Amikor az a hír is eljutott hozzá, hogy V. Károly Milánót a fiának, Phi-lipnek adományozta, Anne
éppen mellette volt, és a fülébe susogott néhány jól megválasztott mondatot:
- Szinte bizonyosra vehetjük, hogy Montmorency tudott Károly terveiről a legeslegelejétől, de
szándékosan titokban tartotta. Nem akarta, hogy Milánót az orléans-i herceg kapja meg, nehogy
túlságosan erőssé váljon, és konkurenciát jelentsen a testvérének, a Dauphinnek. Montmorency nem
önnek dolgozik, ez szinte biztos, hanem a trónörökösnek, Henriknek. Hát nem látja fenséged, hogy
mennyire jó barátok? Sire, képes ön tétlenül nézni, ahogy azok ketten ön ellen dolgoznak?
Mindezek eredményeképpen Ferenc vidéki birtokára száműzte az egykor oly kedvelt
Montmorencyt, Franciaország nagy hadvezérét, Diane és Henrik legnagyobb felháborodására, és
Anne legnagyobb örömére.
Most Anne nyerte meg a nagyobb csatát.
De a versengésnek nem szakadt vége, és ezzel a háttérben burkolt vallásháború kezdődött
Franciaországban.
Catherine most már egyre inkább tanúja volt annak, hogy Anne d'Etampes az orléans-i herceg
barátságát keresi.
Az egész udvar a trónörökös szerencsétlen házasságáról beszélt. Mi értelme van olyan
kapcsolatnak, amelyből nem származik gyermek? Nem kellett volna már régen elválniuk?
Bár nyilvánvalóan mindez az olasz nő hibája. Henrik bizonyított Piemontban.
 Nyilvánvaló volt, hogy Diane gerjesztette ezeket a pletykákat. Az olasz nő visszavágott neki
egyszer, és Madame d'Etampes jó barátságban van vele. Ezek a tények önmagukban elegendők voltak,
hogy Catherine ne számítson többé Henrik jelentéktelen feleségének, így Diane mindenképp meg akart
tőle szabadulni.
Anne együttérzéséről biztosította Catherine-t, sejtette vele, hogy majd szól az érdekében a
királynál. Catherine tudta, hogy meg is fogja tenni, mert egyezett az érdekeivel, hogy a trónörökösnek
a házassága továbbra is gyermektelen maradjon. Ha Henrik elválna és újból házasodna, az
gyermekáldást is jelenthetne, és akkor Ferenc soha nem nevezne meg új trónörököst. A tervet most
már Anne is magáénak tartotta, csak Diane rájöjjön minél hamarabb, mert akkor azonnal abbahagyná a
válás ösztönzését Henriknél.
A kifelé mindig nyugalmat mutató Catherine belsejében egyre magasabbra hágott a feszültség.
Már látta magát elvált asszonyként, akit - miután majdnem tíz éven keresztül Franciaország
trónörökösének a felesége volt - száműznek vissza Itáliába. Huszonhárom éves volt, és kilenc éve
harcolt a férje szerelméért, talán mégsem most kell elbuknia.
Most nem zokogott, helyette visszanézett a múltba, hogy meglássa a hibákat, amelyeket elkövetett.
Soha nem kellett volna kimutatnia a valódi érzelmeit Henriknek, azt, hogy mennyire szerelmes belé.
Tudhatta volna, ha a férje másik asszonyba szerelmes, ez lepereg róla. De honnan tudhatta volna,
hiszen még gyermek volt. Semmit nem tudott az emberi kapcsolatokról vagy a szerelemről.
- Szent Szűz! - kiáltott fel. - Bárcsak visszatérhetnék a múltba, amikor még menyasszony voltam!
Mennyire másként viselkednék!
De mi haszna volt az újrakezdés lehetőségén merengeni!? Ilyen csodák nem szoktak történni. Az
olyan csodák történnek csak meg, amelyekről magunk gondoskodunk. Valamit tenni kellene. De mit?
Ölje meg Diane-t? Örömmel megtette volna. Mi sem lett volna nagyobb boldogság számára, mint
összeállítani valamilyen mérget, ami a riválisa halálát okozná. De mire lenne az jó? Még mindig nem
merészelt ilyesmire gondolni, még ennyi év után sem, hogy újabb gyilkosság gyanújába keveredjen.
Sokan voltak az udvarnál, akik nem felejtkeztek el az elsőszülött haláláról. Csak óvatosan, csak
vigyázva! De valamit mégis tennie kell! Csodára van szükség!
Mégis hogyan? Catherine már szinte magánkívül volt félelemtől és a reménytelenségtől.
Szenvedélyesen szerette ezt az országot, a férje iránt érzett szerelemhez képest
kiegyensúlyozottabban, de legalább olyan mélyen. Ha személybe vagyunk szerelmesek, az mindig
gyengeséget és kiszolgáltatottságot jelent, még akkor is, ha ezt a szerelmet viszonozzák. A szeretett
személy megváltozhat vagy akár meg is halhat; de az ország iránt érzett szenvedély nem jár ilyen
kockázattal, mert maga az ország nem viszonozza ezeket az érzelmeket.
Amboise, Blois, Chenonceaux. Látta maga előtt a kastélyok örök panorámáját. Majd Párizsra, a
Szajnára és a Notre Dame-ra gondolt. Megjelent a szemei előtt Les Tournelles kastélya, a fáklyákkal
kivilágított Bastille, a Louvre és a káprázatos Fontainebleau. Hogyan hagyhatná el ezeket a csodálatos
helyeket a komor Medici palota vagy a befalazott kolostor kedvéért? Soha!
Ki tudna segíteni? Volt valaki, akinek a kezében volt a végső döntés. Mindig jó szándékkal volt
iránta, mindig lovagiasan bánt vele. Már csak halvány reménye maradt, semmi más.
Catherine egy pillantást vetett az arcára a tükörben, és látta rajta a szenvedés mély nyomait. Ne
emiatt aggódj!, szólt magához. Ezúttal ez lesz a fegyvered.
Végre elszánta magát a cselekvésre, és már egyáltalán nem tétovázott. Úgyis minden ki fog derülni
igen hamar. Most a király érzéseivel hazardírozott. Minden attól függ, hogy a király mennyire akarja a
válásukat. Ha már döntött, akkor senki és semmi nem lesz képes elhatározását megváltoztatni.
Elindult a király lakosztálya felé, de előre küldött egy küldöncöt, arra kérvén az uralkodót,
kegyeskedjék őt egyedül fogadni. Az egyik fogadószobában kellett várakoznia, amely éppoly
fényűzően volt berendezve, mint a király többi lakrésze is. Ujjai végigsimították a függönyök vastag
bársonyát; a világon sehol nem lehetett ilyen gazdagságot találni, mint itt, a francia udvarban. Ez volt
a világ legvidámabb, legszórakoztatóbb, legművészibb udvara. A nők nem csak csinos díszeknek
számítottak, amelyek a férfiak szórakoztatására kellettek, itt a férfiakkal egyenrangúan vették ki
részüket az udvari életből. Ez volt az az otthon, amelyet megszeretett, és itt akart élni a jövőben is.
- Szent Szűz, segíts nekem! - fohászkodott. - Inkább haljak meg, mint hogy elszakítsanak attól a
férfitól, akit szeretek és az országtól, amelyet imádok.
A királyt még vagy egy órán keresztül lefoglalták a miniszterei és az államügyek, mielőtt
Catherine-t bevezették volna elé. 0 meghajolt, esedezve ráemelte szemét és könyörgött, hadd
beszéljen a királlyal négyszemközt.
Azok a kedves, táskás, fáradt szemek azonnal megértették jövetelének célját. A király intett a
teremben tartózkodóknak, Lotharingia bíborosának, a kincstárnokának és a többi nemesnek is, hogy
azonnal távozzanak.
- Egyedül szeretnék maradni a lányommal - közölte. Catherine hálásan, de félszegen
rámosolygott, amit a
király viszonzott. De akkor a király észrevette, hogy az udvari bolondja, Briandas még mindig a
szobában van, mintegy kivételezett személynek gondolván magát. Rákiáltott:
- Te is kifelé, Briandas!
- Sire? Úgy gondoltam, kegyelmességed jobban szeremé, ha maradnék a leány gardedámjaként -
okvetetlenkedett a fickó.
Ferenc csak intett, hogy végre takarodjon kifelé, amit a bohóc meg is tett gyors, de ironikus
meghajlás kíséretében.
- Édes kicsi Catherine-om! - szólt lágy, érzéki hangon a király, amelytől azonnal eleredtek
Catherine könnyei.
Ritkán esett meg, hogy Ferenc közömbösen volt képes tűrni egy nő fájdalmát.
- Catherine, édesem, mi a baj?
A lány letérdelt és megcsókolta a király lábát. Ferenc felemelte a lányfejét és aggódva nézett
könnyáztatta szemébe. Elővette illatosított zsebkendőjét, hogy letörölje Catherine könnyeit.
De a lány csak zokogott: - Kegyed annyira jó. Nem is tudnék tovább élni, ha nem szolgálhatnám
felségedet.
Na, ez elbűvölően hangzott, gondolta magában Ferenc. Milyen édes. Ez a lány mindig képes volt a
szavait gondosan megválogatni. Úgy hangzottak, mint egy szerelmi vallomás - plátói persze. A
szerelmek legké-nyelmesebbike. Éppen most vallotta be, mennyire imádja az apját, ami annál is
izgatóbban hangzott, mivel a lány nem a saját véréből való volt.
- Mondj el mindent, kedvesem! ígérem, mindent megteszek, ami csak rajtam áll, hogy segítsek
neked.
- Sire, szeretett kegyes királyom, kérem, bocsásson meg nekem ezért a bizalmaskodásért! Csak az
elbocsátástól való félelem késztetett erre a végzetes lépésre, és a félelem, hogy többé nem lehetek az
ön sugárzó közelében. Ez adja nekem a bátorságot, hogy szólni merészeljek problémámról.
Végzetesen megszerettem ezt a földet, annak nagyszerű és kegyes királyán keresztül. Itt mindig olyan
boldog voltam. Az igaz, hogy nincsen gyermekem, és hogy a férjemet megbabonázva tartja valaki, aki
akár az anyja is lehetne. Ezek nagy tragédiák, de ahányszor felséged az elmúlt években
megajándékozott egy mosolyával, mindig végtelenül boldognak érezhettem magam. Mert a magam
módján talán szerezhettem egy kis örömet a királyomnak, és az életem mégiscsak ért egy keveset. Nem
azért jöttem, hogy könyörögjek valami olyanért, amit ön nem tud nekem nyújtani, de ha ön nem lett
volna, ezek a boldog pillanatok sem lehetnének a birtokomban.
- Csak mondj el mindent bátran, gyermekem!
- Ha felséged úgy akarja, akkor kolostorba vonulok, habár a szívem meg fog szakadni. Ha úgy
kívánja, akkor itt maradok, hogy önt szolgáljam, és én leszek Franciaország legboldogabb asszonya.
De Sire, bármit is parancsol, én minden erőmmel azon leszek, hogy végrehajtsam parancsait. Még
akkor is, ha elküld magától és ezzel élve eltemet. De eléggé okos vagyok, hogy tudjam, számomra
nem lehet nagyobb öröm, mint az, hogy akaratának teljesítésével önt szolgálhatom.
Catherine újra a király lába elé rogyott, és keservesen zokogott, mert ugyanakkor belülről
igencsak nagy rémületet érzett. De érezte, ahogy a király felemeli, az ölébe ülteti és gyengéden
ringatni kezdi, mintha gyerek volna. A reménye visszatért, oly sugárzón, mint ahogy azok a rubintok és
zafírok ragyogtak, amelyek a király öltözetét díszítették.
Ferenc fejében gyorsan követték egymást a gondolatok. Már majdnem elhatározta magát a válással
kapcsolatban. Ahogy a lány szeméből kitörölte a könnyeket, egyre a fia járt az eszében. Ha Henriknek
csak annyi esze van, hogy olyan asszonnyal tölti az idejét, aki túl öreg a gyerekszüléshez, és aki
egyébként is csak fattya-kat szülhetne neki, maradjon a fiú gyermektelen. Akkor majd Henrik halála
után a fiatal Charles, ha még életben lesz, örökölheti a trónt.
Milyen kellemes érzés volt a lovagiasat alakítani, amikor igazából nem is kívánt akkora
erőfeszítést. Az ő kedves lányát is sikerült megbékítenie, aki oly nagy érdeklődést mutatott iránta,
ugyanakkor Anne kedvére is tehetett. Kevesen mondhatták el magukról, hogy egyszerre két nőt is ki
tudtak elégíteni.
- Kedves gyermekem - kezdett bele a király -, az ég rendelte úgy, hogy te legyél a trónörökös
felesége, és ezzel az én menyem. Ki vagyok én, hogy mindezt megváltoztathassam? Nyugodj meg,
kedvesem, talán nincs is oly távol az az idő, ami majd megadja neked és a trónörökösnek azt a kegyet,
ami után mindketten annyira áhítoztok.
Catherine fölemelte a szemét, amely örömtől ragyogott, bár a könnyek még elhomályosították. Az
agyában egymást kergették a gondolatok. Ez egyelőre csak haladék volt, jól tudta, de legalább még
egy évet kapott. És ki tudja, mi történik egy hosszú év alatt.
Catherine megragadta a király kezét, és elborította csókokkal. Okkal tűnt szétszórtnak és túl
közvetlennek, mert azt akarta, hogy a viszony közvetlenebbé váljon közte és a király között, és
elmondhassa neki, mennyire csodálja uralkodóját.
Majd azért könyörgött, hogy a király bocsásson meg neki mindezért a közvetlenségért,
számtalanszor köszönetet mondott jóságáért. Nem kért Ferenctől mást, mint hogy a közelében
lehessen, hogy mindennap láthassa, meghallgathassa verseit és dalait.
Catherine egészen elámult saját magán. Mennyire higgadt tudott maradni, milyen jól eljátszotta ezt
a kis színjátékot. Minden szó, amit kimondott, a helyén volt. Mennyire szomorú és tragikus, hogy ő,
aki ilyen jól becserkészte az okos apát, az ostoba fiúval szemben kénytelen ennyire megalázkodni.
Végre a király elbocsátotta. Catherine a végletekig biztosította rajongásáról, a király pedig
feltétlen figyelméről.
 A katolikus pártiak vereséget szenvedtek, a király újabb esélyt adott a trónörökösnének.
Diane gyanakodott. Már észrevette Anne növekvő érdeklődését az orléans-i herceg iránt. A király
is szokatlan figyelemmel tüntette ki a fiatalabb fiút, míg idősebb fia iránti ellenszenve egyre jobban
kiütközött. Ferenc egyelőre elvetette a válás gondolatát - ez mindenki számára nyilvánvaló volt.
Vajon ez azt jelenti, hogy Anne arra próbálja rávenni a királyt, változtassa meg az öröklés sorrendjét,
és a fiatalabb fiút helyezze az idősebb elébe? Hát ilyen még nem történt soha Franciaország
történelme során. De ki tudja, a betegeskedő király mit fog tenni, hogy szíve hölgyének akaratát
teljesítse.
Diane rájött, mi legyen a következő lépés. Minden hatalmát be kell vetnie, hogy Henrik meddő
házasságát végre áldásossá varázsolja. Azonnal látni akarta a trónörökösnét.
Catherine a lakosztályában fogadta, ahol először Itá-liáról és a művészetekről beszélgettek
meglehetősen közömbösen. De Catherine sejtette, hogy férjének szeretője nem ok nélkül látogatta
meg. Minden izgalma ellenére megalázottnak érezte magát.
Ahogy a ragyogó szépségű arcot nézte, Catherine agyában vadabbnál vadabb gondolatok
száguldoztak. Azt találta ki, mi lenne, ha felbérelne pár férfit, aki betörne az asszony hálószobájába,
amíg az alszik, és kegyetlen módon összekaszabolják, sőt, akár meg is gyilkolják.
Gyűlölöm! Csak erre tudott Catherine gondolni, miközben ártatlanul mosolygott. Azt sem tudja,
hogy Madalenna mindent látott, ami közte és Henrik között történt. Azt hiszi, el tudja velem hitetni,
hogy Henrikkel csak plátói a barátságuk. Mindent láttam Madalenna szemével. Bárcsak én is
láthatnám őket együtt a saját szememmel!
- Madame - szólalt meg Diane újra -, ön tisztában van a Henrik és köztem levő barátsággal. Ez
a barátság már olyan régi, hogy szinte anyai érzéseket táplálok iránta.
Egy buja, léha és feslett anya barátsága, gondolta Catherine keserűen.
- A barátságunk akkor kezdődött, amikor Henrik még nagyon fiatal volt, és addig fog tartani,
amíg a halál el nem választ. Mivel én vagyok az idősebb, szinte biztos, hogy én megyek majd el
hamarabb.
Bárcsak már holnap megtörténne! Mennyire örülnék, ha látnám, hogy átdöfik a szívedet és a
véredtől mocskos az a fekete-fehér ruhád! Gyönyörű ábrázatodat meg a halál kínja csúfítaná el! Nem
fogok nyugodni addig, amíg Cosmo és Lorenzo nem talál valamilyen mérget, amelytől lassú és
kegyetlen halállal fogsz eltávozni az élők sorából, de a jelekből természetes nyavalyára lehet majd
következtetni.
- Jól ismerem a trónörököst, minden gondolatát, még akkor is, ha nem osztja meg őket velem. És
most, kedves barátném, mindennél fontosabb, hogy végre gyermeketek szülessen. Én vagyok egyben a
te legjobb barátod is, azért merészelem ezt neked elmondani.
- Madame, ön nem mondott nekem ezzel semmi újat. Az egész udvar tudja, hogy minden éjszaka
gyermekért imádkozom.
- A Dauphin nagyon kevés időt tölt veled - mosolyodott el Diane -, az ő jelenléte biztosabb
megoldást jelentene, mint az imák.
Itt egy pillanatra szünetet tartott, Catherine is erőt vett magán, és nem szólalt meg, de a gondolatai
szabadon csapongtak. Ugyan miért nincs velem éjszakánként a trónörökös? Mert elcsábítottad tőlem!
Hogy mennyire utállak! Bárcsak lenne valamilyen mérgem, milyen boldogan leerőszakolnám a
torkodon!
Milyen együgyű ez a nő, gondolta magában Diane. Már bánom, hogy gondolkodtam az
eltávolításán. Az a kis kitörése igazán semmiség volt, amúgy lehetett rá számítani. Csak azért csinálta,
mert fontosabbnak akart tetszeni az ellenségeim szemében. Már látom, hogy ő a megfelelő feleség
Henrik számára. Mindenképpen el kell érni, hogy gyerekeik szülessenek.
Diane maga elé képzelte a születendő gyermekeket, akiknek a nevelését természetesen ő felügyeli
majd. O fogja kiválasztani a dadáikat, később a nevelőiket is. Legalább annyira az ő gyermekei
lesznek majd, mint az apjuké.
- Madame, azt hiszem, tudom, mi az oka, hogy a trónörökös annyira mellőzi az ön hálószobáját.
Kérem, bocsásson meg a szókimondásáért annak, aki mindenáron az ön barátja kíván maradni. De a
segítő szándék vezérel, az, hogy a gyerekszobák az ön egészséges utódaiktól legyenek hangosak.
Catherine egyszerűen meghajtotta a fejét, nehogy az utálat bármiféle jele látszódjék az arcán.
- Hát jó, akkor megosztom önnel a dolgot. Amikor a trónörökös meglátogatja, ne tűnjön föl túl
odaadónak. Ön rajong Henrikért, ezzel is tisztában vagyok, de azzal is, hogy csak nagyon ritkán
látogatja meg önt. Hadd gondolja csak azt, hogy már ön is hozzá hasonlóan érez... csak a kötelességét
teljesíti, nem a vágy hajtja. Szerintem így sokkal gyakrabban fogja majd meglátogatni.
Catherine mélyen elpirult, de nem a dolog kényes volta miatt - ahogy Diane gondolta -, hanem
dühében. Tehát Henrik mindenről beszámolt ennek a nőnek, még szenvedélyes kirohanásairól is, hogy
szerelmet vallott a férjének, a könnyeiről, a vágyairól. Mindent elmondott az ellenségének!
Alig bírta megállni, hogy arcul ne csapja az öntelt nőszemélyt. De nem szabad elfelejtenie, hogy a
király csak haladékot adott számára. Nem maradhat meg a jelenlegi pozíciójában, ha nem esik
hamarosan teherbe. És a gyűlölt ellenség ehhez hozzá tudja segíteni. Nem kell mást tennie, mint
mosolyogva tűrni a megaláztatást. Tiszteletet tettetni, amikor csak gyűlöletet és megvetést érez. Kis
keserű megaláztatás mindössze az eljövendő egyeduralomért cserébe. Ha megszerzi, boldogan
ráborítja erre a nőre az asztalt, és minden megaláztatást kamatostul fizet majd vissza.
Tehát a lány szerény mosollyal és pirosló orcával hallgatta végig férje szeretőjének tanácsait.
Azon az éjszakán a trónörökös is meglátogatta. A szenvedélye nem volt heves, de Catherine úgy
gondolta, jobb, hogy így történt, mintha el sem jött volna. És ettől kezdve Henrik minden éjszaka eljött
a feleségéhez a szeretője parancsára.
Catherine megfogadta Diane tanácsát, és úgy találta, hogy egy idő után Henrik majdnem barátian
viselkedik vele. Önmagát, de Catherine-t is vigasztalva így szólt:
- Ez szükséges dolog, meg kell tenni, mert kötelezettségeink vannak. Ha végre terhes leszel, kicsit
hosz-szabb időt kihagyhatunk, mielőtt hozzálátnánk a következőhöz.
Micsoda ígéret a reménytelenül szerelmes lány számára! Amikor elment a férje, gyakran reggelig
sírt.
Kevesebb mint egy év telt el a királynál tett emlékezetes látogatása után, és az udvar végre
örömteli hírtől volt hangos.
- A trónörökösné kisbabát vár! Imádkozzunk a szentekhez, hogy fiút szüljön!
Háromszáz fáklyahordó jelölte ki a király útját a szállásától a Mathurin rend templomáig. A
fáklyák nappali fénybe borították a teret. A menet élén nemesek százai vonultak, a király és a
trónörökös udvartartásának tagjai. Ott volt Navarra királya, a hercegek az orléans-i herceg, Charles
vezetésével, a velencei követ, a pápai legátus és más magas rangú egyházi méltóságok. Utánuk a
királyné a hercegnőkkel Margitnak, a király lányának vezetésével; Madame d'Etampes - akin nem
látszott a bosszúság - mind közül a legkápráztatóbb öltözéket hordta, és mindenki másnál szebb volt.
Ezen hölgyek csoportja vitte a királyi újszülöttet is.
 A templom belsejét a legfinomabb királyi drapériával borították, a közepén kör alakú dobogó állt,
ezüstös csillogású anyaggal takarva. Itt várakozott Bourbon bíboros, hogy megkezdje a keresztelési
ceremóniát.
Alighogy a menet elérte a templomot, a király kivált kíséretéből; az őt éljenző tömeg kiabálása az
alapjáig megremegtette a templomot, ahogy méltóságteljesen mosolyogva fogadta alattvalói hódolatát.
A király kívánt a gyermek keresztapja lenni, akit róla neveztek el.
A kör alakú emelvényen állt az orléans-i herceg is, a második keresztapa, és Marguerite, a
keresztanya. A gyermek szinte elveszett gazdagon díszített keresztelő ruházatában. Ez az aprócska,
vörös, kis ráncos arcú teremtmény lesz majd Franciaország királya egykoron.
Amikor vége lett a keresztelőnek, a gyermeket az udvar hölgyeinek kíséretében visszavitték a
palotába. Az ünnepségsorozat pedig, amelynek ilyen jelentős esemény után következnie kellett,
hamarosan elkezdődött. Volt táncos mulattság, álarcosbál, színházi előadás, hogy megünnepeljék a
Valois család újabb tagjának születését. A kis Ferenc egészségére ivott mindenki.
De senki nem volt boldogabb az édesanyjánál. Csodálattal telve nézte az apróságot, aki a
biztonságot jelentette számára az udvarnál. Óvatosan a karjába vette. Az ő kicsi Ferencé, Henrik
kisfia!
De ebben a pillanatban a félelem is újra belehasított. Olyan kicsinek és törékenynek tetszett. Még
több fiúra lesz szükség, hogy az édesanyjuk biztonságban érezhesse magát.
 Lyuk a padlóban

Április volt Fontainebleau-ban. A trónörökösné gazdagon díszített ágyában feküdt. A szeme fakó,
világos haja szétterült a párnán, halvány bőre szinte sárgás színt öltött a napfényben; másról nem is
lehetett észrevenni, hogy csak az imént esett át a vajúdáson. Erős volt és fiatal, a szülés nem jelentett
számára megerőltetést.
Egyáltalán nem volt elégedetlen, bár nem bánta volna, ha az újszülött Elisabeth is esetleg fiúnak
születik. De lesznek majd fiúk is, még sok-sok gyermek. Hagyta, hogy az arca cinikus kifejezést
öltsön, mert Mada-lenna annyira el volt merülve a kézimunkájában, hogy úgysem vette volna észre az
úrnője arcára kiülő érzelmeket. Diane kijelentette, hogy a trónörökösnek szüksége van utódokra - és
minden az akaratának megfelelően történt. Catherine pedig két gyermeke születésével végre
bebizonyíthatta, hogy nem terméketlen feleség.
Milyen szerencsésnek érezte magát, amikor férjének szeretője végre engedélyezte, hogy
gyermekeik lehessenek. A trónörökös rendszeresen fölkereste a lakosztályában - ahogy a szeretője
elrendelte -, mint az engedelmes diák, aki ugyan nem szeret iskolába járni, de azért ha kelletlenül is,
de teljesíti a kötelességét.
Nem volt értelme ezen tovább keseregni, helyette Catherine inkább csak gratulálhatott magának.
Már volt egy fia és egy lánya, a válás a terméketlenségére hivatkozva többé fel sem merülhetett.
Franciaországban mindenütt - népszerűtlensége ellenére is - úgy gondoltak rá, mint az eljövendő
királynéra. Bár még mindig csak az olasz nőként emlegették, akkor is ő volt a trónörökös felesége, és
egyre jobban a szívébe fogadta Franciaország.
Henrikből kitűnő katona vált az elmúlt pár évben. A király nem akart hosszan hadat viselni V.
Károly ellen, és ebben Henriknek is nagy szerepe volt. Nem volt ugyan nagy képzelőereje, de egy
oroszlán bátorságával rendelkezett. Szigorú volt és következetes, egyben emberséges is; az a fajta
vezető, akit az emberei tétovázás nélkül követnek. Nem beszélve arról, hogy apjának is bizonyítani
kívánta tehetségét, így ritkán esett meg, hogy félbehagyott valamit. A katonái rajongtak érte, és az
ország józanabbik felének sem volt kifogása majdani királya ellen. Ám Franciaország ugyanúgy
kedvelte buja, ámde kedves és művészetkedvelő jelenlegi királyát is. Mindenki remélte, hogy még
sokáig élvezheti az élet nyújtotta örömöket. Az emberek örömmel beszéltek arról, mekkora művészeti
gyűjteménnyel rendelkezik, és a világ leghíresebb művészei dolgoznak számára, hogy a palotái még
szebbek legyenek. Elvezettel tárgyaltak arról is, milyen erotikus örömökben volt része királyuknak, a
gyönyörű nőkről, akik oly sok élvezetet nyújtottak számára tükrökkel borított lakosztályában. Ám
Ferenc szórakozásai költségesek voltak, és a józanabbak egyáltalán nem bánták, hogy eljövendő
királyuk nem örökölte apjának ezt a kedvtelését.
Bizonyos értelemben az erkölcs visszatérését várták. Igaz, a trónörökösnek szeretője volt, de ez a
viszony inkább hasonlított férj és feleség kapcsolatára. Az emberek egyáltalán nem a szeretője miatt
hibáztatták Henriket, hanem azért, hogy a felesége olasz nő. A jó franciák szemében ez elegendő okot
nyújtott arra, hogy francia szeretőt válasszon magának. Hát igen, Franciaország elégedett lehetett
eljövendő királyával.
Catherine is elégedett volt a férjével - őrülten és szenvedélyesen imádta. A szerelme csak
erősödött, amióta gyakrabban találkozott vele. O, milyen gyötrő volt arra gondolnia, hogy mindez
csak azért történhet, mert Diane meghagyta férjének, mit tegyen.
De most már itt voltak számára a gyermekei.
- Madalenna! - szólt rá a szolgálólányára. - Hozd ide nekem a gyermekemet!
Madalenna fölkelt, odalépett a bölcsőhöz, és kiemelte a kisbabát, aki alig látszott a sok csipke és
szalag között.
Catherine arca ellágyult, ahogy a gyermeket odavitte a szolgálólány. Mindkét kezét kinyújtotta a
kis Elisa-beth felé, és szorosan magához ölelte.
- Hát nem lélegzetelállítóan csodálatos, Madalenna?
- Gyönyörű kisbaba - lelkendezett a lány is.
- Úgy nézem, mintha kicsit hasonlítana az apjára.
- Még túl korai, hogy ilyet állítsunk, asszonyom -válaszolta Madalenna.
- De, igen! Nézd az orrát!
- Úgy gondolja, asszonyom, hogy az orra Valois?

- Te is úgy látod? Lehetséges. De a szeme bizonyosan Medici.

- Madame, a szépségét csak növelni fogja, ha a szemét a Mediciektől örökölte.
Catherine megcsókolta a pici arcocskát: - De azt is remélem, hogy az orrát a Mediciektől
örökölte, mert szerintem amíg a Valoise-k büszke és nemes orra bőven megfelel egy férfinak, addig
egy nő számára kicsit túl hangsúlyos lenne. Te nem így gondolod, Madalenna?
Madalenna vidáman fölnevetett. Olyan boldog volt, hogy asszonyával ilyen dolgokról
beszélgethetett. Mintha a trónörökösné egyszerűen csak boldog anya lenne, nem az a hideg és rémisztő
nőszemély, aki azokra a titkos küldetésekre kényszerítette.
- Menj el a gyerekszobába, Madalenna - szólt most Catherine -, és hozd ide hozzám a kis
Francois-t is. Mindkét gyermekemet magam mellett szeretném tudni. Mond meg a fiamnak, hogy
szeretném megmutatni neki a kishúgát.
Madalenna pár pillanat múlva visszatért a kis herceggel, aki alig múlt kétéves, és aprócska és
vékonyka volt a korához képest. El is kényeztették nagyszerű és kedveit nagyapja miatt, aki után a
Ferenc nevet kapta. Maga a király is kedvelte unokáját, így az udvarban ez a többieknek is követendő
példa volt.
- Gyere ide, Francois, kedvesem - szólalt meg az anyja. A gyermek odalépett, majd megállt az
ágya szélénél, nagy szemét ráemelte az anyjára. Félelemmel vegyes tisztelettel nézett fel rá. Catherine
sokkal jobban szeretett volna rajongást látni a fia tekintetében. Furcsának tűnt, hogy ugyanazt a
kényelmetlen viszonyt vélte felfedezni kettejük között, ami a trónörököshöz fűződő viszonyára
voltjellemző.
- Nézd, kicsim, ő a kishúgod!
De a fia nem sokáig bámulta a kisbabát, szemét minduntalan az anyjára vetette.
- Hát nem gyönyörű a kishúgod, hercegem? - szólalt meg Madalenna is. Catherine egyből
észrevette, hogy a fiú a szolgálólányra teljesen természetesen mosolyog. Miért van, hogy a többiekkel
olyan közvetlen, csak vele viselkedik ilyen furcsán? Talán azért, mert a gyerekszobában is ilyen
tisztelettel beszélnek róla? De hát ő tényleg az eljövendő királyné. Mégsem lehet ez a valódi ok,
valami másnak kell itt lennie. A kis Francois egyáltalán nem fél az apjától. Ha Henrik közelében van,
össze-vissza mászkál rajta, nevet, a szakállát húzogatja. Már azt is látta, amikor megpróbálta a
nagyapja kabátjáról leszedni a drágaköveket, amiért csak kis arclegyintést kapott, és Ferenc feldobta
a levegőbe.
- Hah! A kis tolvaj! Tehát te vagy, aki megpróbálta ellopni a koronaékszert! Most megvagy!
Elkaptalak!
Ezzel szemben az anyja közelében furcsán viselkedett, és Catherine nem tudott rájönni, miért.
- Madalenna! Tedd a kis herceget ide mellém, az ágyra!
A kisfiú kényelmetlenül feszengett, ezt Catherine észrevette. Látszott rajta, hogy az anyja
lenyűgözi, mégis fél tőle, és nem mer hozzá közeledni.
- Francois, annyira örülök, hogy te is itt lehetsz közöttünk. Te, a kicsi húgod és a... mamád. Hát
nem, kicsim?
A kisfiú bólintott, közben az egyik rubinkövet bámulta az ujján.
- Hát nem gyönyörű ékszer? A papától kaptam -Catherine lehúzta az ujjáról, és odaadta a fiának.
A kicsi egyből elmosolyodott:
- Szép - szólalt meg és megpróbálta felhúzni a kisujj ára.
- Hát kisfiam, egyelőre még nőnöd kell kicsit. De aztán nagyon sok ilyen szép ékszered lehet. -
Már látta maga előtt felnőttként, aki szeretettel tekint az anyjára. Azt nem tudta elviselni, hogy
Franciaország királyaként gondoljon rá, mert ez azt jelentette volna, hogy Henrik nincs már életben.
Nem tudta elképzelni a világot Henrik nélkül, az iránta érzett szerelme és annak minden kínja
ellenére.
De azért levette a gyűrűit, és odaadta őket Francois-nak, hogy játsszon vele. Közben pedig arra
gondolt, hogy előbb-utóbb rá tudná venni a kisfiút, hogy őt is szeresse. A gyerek már nem is félt tőle
annyira. Ott nevetgélt mellette, ahogy az egyik gyűrű kipattant a kezéből, és elgurult az ágyon.
- Túl nagy. Ezek mind túl nagyok Francois-nak. Catherine átölelte és szenvedélyesen
megcsókolta, de
hirtelen megérezte, hogy a fia megmerevedik. Azonnal elengedte, és keserűen azon töprengett,
miért olyan nehéz mások számára, hogy szeressék - még a saját gyermeke számára is.
Figyelmeztette magát, hogy ne látsszon túlságosan hevesnek Francois számára.
- Próbáld fel ezt is - szólalt meg, és levette zafírgyűrűjét a másik ujjáról.
A kisfiú a gyűrűkkel játszott, amikor belépett Diane.
- Remélem, meg fogja bocsátani nekem, Madame, hogy csak így betörtem.
Catherine arcán az a jól begyakorolt mosoly látszott, amelyet Diane számára tartogatott, de a
gyűlölet belülről marta a szívét. Hogy merészel ez a nő csak így, minden bejelentés nélkül betörni a
lakosztályába? Hogy merészeli? Bár ezt könnyű volt megválaszolni. Minden örömöt, amit ettől a
helytől kapott, Diane adagolta a számára nagy kegyesen.
- A férje ma este szeretkezni fog önnel. Azon leszek, hogy átjöjjön.
Szeretkezni! Inkább gyereket csinálni! - gondolta magában Catherine. Én semmit sem jelentek a
számára, Diane a mindene. Mit meg nem adnék érte, hogy holtan lássam! - Oly jó önt itt látni,
Madame! És milyen jól néz ki ma is - válaszolta hangosan.
Diane fenségességének tudatában lépett közelebb az ágyához, és megcsókolta Catherine kezét.
- Ön viszont, és ezt sajnálattal kell megállapítanom, nincs valami jó színben. Már megint
kifárasztotta magát - közben Diane odapillantott Madalennára. - Azt az utasítást adtam, hogy a
trónörökösnének ma délután aludnia kell.
- Nem kell őt okolnia, csak úrnőjének engedelmeskedett, amikor a fiamat áthozta.
Diane egyszerre volt szigorú és játékos amikor csettintett egyet a nyelvével: - Nagyon rosszul
teszi, hogy így kifárasztja magát. A kis Francois-nak pedig a gyerekszobában kellett volna maradnia.
Mostanában nem érezte túl jól magát, és nem szeretném, ha a folyosókon elkapna valamilyen
betegséget. Szervusz, kicsim!
A kisfiú egyből elmosolyodott:
- Nézd! - kiáltott fel, és felmutatta egyik gyűrűvel ékesített ujját.
- Hát ez nagyon szép. De mit csináltál a mamád gyűrűivel?
Catherine úgy érezte, mindjárt könnyekben tör ki, amikor látta, hogyan néz a kis Francois Diane-
ra. Mintha ő lenne az anyja.
- Gyere, menjünk! Visszamegyünk a meleg szobács-kádba - indította el a gyereket Diane. - Ha jó
leszel, akkor mesélek neked valami szépet. Madalenna, jól takard be az asszonyodat, és tedd vissza a
kisbabát a bölcsőbe! A trónörökösné nem fáraszthatja ennyire ki magát. O, igen, tudom, hogy már
sokkal jobban érzi magát - ez már Catherine-nak szólt. - De nem akarjuk ugye, hogy a további
élvezeteket elrontsa Madame Elisabeth érkezése.
Ezzel fölvette a kis Francois-t, és Catherine azt is észrevette, hogy a kisfiú mekkora örömmel
hagyta ott a gyűrűket, csak hogy Diane-nal mehessen. Az anyja szerette volna kitépni a keze közül, és
ráordítani: - A férjem már úgyis a tiéd! A gyerekemet hagyd meg nekem!
De ehelyett csak elmosolyodott és halkan megjegyezte:
- Ön túl sokat tesz értem... és a családomért.
Diane, ha meg is érzett valamit a mögöttes gondolatokból, tudta, mikor kell azokat figyelmen kívül
hagynia.
- Ami azt illeti, szerencsés vagyok, hogy önt és a trónörököst szolgálhatom. Most pedig
búcsúzzunk: „Au revoir", mama - igen, így viselkedik egy okos kisfiú.
Lehet, hogy csak Catherine képzelődött, de mintha úgy látta volna, hogy a fiúcska
megkönnyebbülten mondta ki a búcsúszavakat. Amint Francois és Diane elhagyta a szobát, Madalenna
kötelességtudóan visszarakta a kis Elisabethet a bölcsőjébe, Catherine pedig visszadőlt a párnáira. A
száján a jól begyakorolt mosoly látszott, amikor arra gondolt, mennyire gyűlöli férje szeretőjét.
Madalenna csendben kézimunkázott az ablaknál, a kisbaba aludt, és ahogy a délután lassan estébe
fordult, Catherine még mindig azon gondolkodott, mennyire utálja ellenségét.
Mihelyt jobban érezte magát, Catherine elhagyta Fon-tainebleau-t, és csatlakozott az udvarhoz
Saint-Ger-main-en-Laye-ben. Amikor odaért, azonnal Cosmo és Lorenzo Ruggieriért küldetett. Azt
mondta, hogy lányának horoszkópjáról kíván tárgyalni. Amikor pedig a jósok megérkeztek, mindenkit
kiküldött a szobájából.
- Beszéljünk olaszul - kívánta Catherine -, és halkan. Amit mondani kívánok, azt más nem
hallhatja.
A fivérek alig várták, hogy folytassa.
- Hogyan tudnék megszabadulni egy ellenségemtől úgy, hogy közben rám senki ne gyanakodjék?
A két testvér először egymásra nézett, csak utána pillantottak Catherine-ra. Az arcukra aggódás ült
ki. Cosmo szólalt meg először:
- Hercegné, csak egy olyan ellensége van, akitől nem tud úgy megszabadulni, hogy még véletlenül
se önt gyanúsítsák. Róla beszélünk?
 A nő nem válaszolt. Tudta, hogy Cosmónak igaza van, de féltékenységén kívánt könnyíteni, amikor
szóba hozta a lehetetlent.
- Nem számít a neve! - jelentette ki felsőbbségesen, amikor végre megszólalt.
- Bocsánatáért esedezem úrnőm - kezdte komolyan Lorenzo -, de szerintünk igenis számít, hogy
kicsoda az illető.
- Vannak mérgezett parfümjeitek - vetette fel Catherine.
- Veszélyes! - vetette közbe azonnal Cosmo. - Nagyon könnyen kerülhetnek nem megfelelő kézbe.
- Ajakírok - javasolta a nő.
- Legalább olyan veszélyesek, mint a parfüm - válaszolta Lorenzo -, nagyon könnyen
visszavezethetők arra, aki készítette.
-A különleges méreggel átitatott kesztyű, amelyet az áldozatnak csak fel kell húznia, és már meg is
halt.
A férfiak bólintottak, de némák maradtak. Az ajkukat szorosan összepréselték, szájuk keskeny
vonal volt.
- És a könyvek - Catherine nem hagyta abba. - Nem kell mást tenni, mint lapozgatni kicsit őket, a
méreg máris felszívódik az ujjakon keresztül, és az áldozat már meg is halt. Mi Itáliában tudjuk,
hogyan kell az ilyen dolgokat elintézni.
- Ezért van az, hogy nekünk, olaszoknak még óvato-sabbaknak kell lennünk - válaszolta Cosmo. -
Minket nem szeretnek errefelé.
- Azt gondoltam, nekem dolgoztok.
- Felesküdtünk a szolgálatára, asszonyom - válaszolta Cosmo.
- Teljes szívünkkel és tudásunkkal - folytatta a mondatot Lorenzo.
- De ne felejtse el, asszonyom, mindig óvatosan kell eljárni - fejezte be Cosmo.
- Kedves hölgyem, ha azzal a bizonyos személlyel történne valami, minden ujj önre mutatna.
Mindenki tisztában van azzal, milyen szerepet tölt be az a bizonyos személy, és mennyire
megszégyenítette önt. Még ha természetes halállal halna is meg holnap, akkor is lennének jó néhányan,
akik azonnal önt gyanúsítanák. Inkább arra kellene megkérnie bennünket, hogy mindenáron tartsuk
életben azt a bizonyos személyt.
Catherine maga elé bámult: - Értem, és igazatok van, kedves barátaim! De most már beszéljünk a
lányom jövőjéről!
A testvérek egyből megkönnyebbültek. Ismerték az úrnőjük látszólag nyugodt arca mögött
megbúvó vad indulatokat. Gyakran féltek attól, hogy a nő hirtelen cselekvésre kényszeríti őket. A
trónörökös, Francois halálakor rendkívüli módon aggódtak. Attól féltek, hogy bármelyik pillanatban
letartóztathatják őket, és vallatásnak vetik alá. A trónörökösnétől nagy ostobaság lenne, ha
megpróbálná eltávolítani a kormányzónét.
- Lássuk akkor! Jó házasságot fog kötni a lányom? De igazából egyáltalán nem érdekelte a lánya
jövője.
Számára csak a férje számított. Henrik örökre megutálna, ha bármi történne Diane-nal, és bármi
legyen is az ok, őt tenné érte felelőssé.
Milyen ostoba dolog a szerelem, ami semmi mást nem hozott számára, mint szenvedést és
féltékenységet. Bárcsak meg lehetne fékezni azokat az érzelmeket, amelyeket a férje iránt érzett.
Micsoda kegyetlenség, hogy Catherine de Medici, aki annyira okos, oly sok mindenben tehetséges,
ebben a dologban mégsem képes megoldást találni.
 Nem is igazán figyelt a fivérekre. Legszívesebben rájuk kiáltott volna, hogy mindez egyáltalán
nem érdekli, és annyira szereti a férjét, hogy a többieknek már nem maradt hely... még a gyermekeinek
sem igazán.
Hamarosan elbocsátotta őket, mert arról nem akartak beszélni, hogyan lehetne eltenni láb alól
Diane-t. Majd bezárkózott a hálótermébe, és megpróbált pihenni.
Magában megpróbált néhány dolgot megfogadni a jövőre nézve. Ezután csak Henrik hibáit fogja
észrevenni. A közömbösséget közömbösséggel fogja viszonozni. Mi lenne, ha keresne magának
szeretőt? Fölnevetett. A tiszteletet vagy a félelmet ki tudná kényszeríteni... na de a szerelmet? Szerette
őt egyáltalán valaki? Ippolito? Kétségtelen, hogy úgy gondolta, mivel mindketten Mediciek,
összeillenének, jól tudnának uralkodni együtt. De soha senki nem szerette. Egyedül volt. Még a
legutolsó szolgálólánynak is van szeretője. Még azoknak is, akik a folyóparti nyomornegyedekben
élnek. Franciaország eljövendő királynéjának pedig az a végzete, hogy soha ne találja meg a
szerelmet.
- Hol rontottam el? - egyre csak ezt a kérdezte magától, ahogy figyelte az árnyékok
hosszabbodását.
Mennyire magányosnak érezte magát! A hölgyei magára hagyták éjszakára, és Henrik sem jött.
Keserűen fölnevetett. A gyermeke még csak néhány hetes, egyelőre korai lenne az idő újabb
fogantatásra.
Álomtalanul feküdt az ágyában, és hallgatta, ahogy a palota is lassan álomba merül. Hallotta a
hangokat a kertben. Lehet, hogy éppen néhány szerelmes időzik odalent? Halk csosszanás a folyosón.
Szeretők találkozása? Ajtócsapódás, majd megreccsen egy padlódeszka. A palota tele van
szerelmespárokkal. A király és Madame d'Etampes, a többi udvarhölgy. Az udvaroncok... minden
nemes úr és nemes hölgy. Még talán Madalenna is. Titkos találkák vagy éppen köztudottak, mint a
férje és Diane légyottjai. Az ő kapcsolatuk már annyira régi és elfogadott, hogy már-már házasságnak
számít.
Újra kesernyésen felnevetett, de inkább fölkelt. Fölvett egy gazdagon díszített bársony köntöst, és
hátravetette hosszú, világos haját. Az nem lehet, hogy engem mindenki utáljon. Legalább húsz évvel
vagyok fiatalabb nála, bármit állít az a nőszemély az életkoráról. Miért hagy mindenki magamra?
Miért?
Ebben a kastélyban Diane szobái éppen az ő lakrésze alatt helyezkedtek el. Ennek nagyon örült,
amikor megtudta, mert megvalósíthatott egy olyan gondolatot, amit már régóta meg kívánt tenni.
Nem sokkal Elisabeth születése előtt elhívatta azt az olasz mestert, aki a Ruggieri fivérek
szolgálatában állott. A mesterrel fúratott egy lyukat a padlón, amely egyben Diane mennyezetét
jelentette. A munkát akkor végezték el, mikor az udvar éppen Les Tournelles-ben volt, és olyan
gondossággal, hogy csak az láthatta volna a lyukat a plafonban, aki tudta, mit kell keresnie, mert olyan
jól sikerült elrejteni a mennyezet mintázatában. A figyelmetlen szemet megtévesztették a gazdag
virágmotívumok. Catherine szobájában pedig szőnyeg fedte, amelyre rá volt téve az íróasztala.
Épphogy képes volt elmozdítani az asztalt. Utána egyszerűen föl kellett emelnie a szőnyeget, a szemét
a lyukra illesztenie, és szinte mindent láthatott, ami a szobában történt.
Férjének és szeretőjének látványa gyötrelmesen érintette, de egyben magával ragadta. Amíg látta
őket együtt, képtelen volt levenni róluk a szemét.
A kémlelőlyukon keresztül másik, új Henriket és Diane-t láthatott. Néha nevetve gondolt arra,
hogy még a legintimebb titkukat is megosztják vele; de az esetek többségében inkább zokogott. Tudta
azt is, hogy sokkal boldogabb nő lehetne, ha visszahívná az olasz mestert, és betömetné a lyukat a
padlóban. De újra és újra visz-szatért az önkínzásnak ehhez a formájához.
Ma este megint együtt voltak: a férje sötét hajával és ruganyos testével, és Diane, tejfehér bőrével
és hollófekete hajával.
Catherine keservesen zokogott, de végignézett mindent, egészen addig, amíg azok lent végül
álomba szenderültek.
Catherine semmi esélyét nem látta annak, hogy megszabaduljon ellenségétől. Biztos volt abban,
hogy Henrik a sírig hűséges lesz Diane-hoz. Bárcsak rá tudná venni Anne d'Etampes a királyt, hogy
elüldözze az udvartól!
A feszültség eközben egyre növekedett a király és a trónörökös között. A háború egyelőre
szünetelt Spanyolország és Franciaország között a crépy-i békeszerződés megkötésével. Az udvarban
jelen lévő két párt, a katolikus és a protestáns különbözőképpen értékelte a békeszerződést. A király
egyetértett vele, a trónörökös pedig ellene volt. Henrik úgy gondolta, ha engedték volna tovább
harcolni, akkor bebizonyíthatta volna, hogy csapatai legalább olyan erősek, mint a spanyoloké. De
Anne, a fiatal orléans-i herceg és Ferenc örült a békeszerződésnek, ami két menyasszony közötti
választást biztosított a hercegnek: V. Károly lánya, Mária vagy az unokahúga, ausztriai Ferdinánd
lánya között. Négy hónapot kapott, hogy lehetősége legyen a választásra.
V. Károly lányával megkapná Németalföldet Károly halála után, az unokahúggal viszont Milánót,
de csak akkor, ha örökös születik.
Henrik kijelentette, hogy ezek az eredmények ugyanazok, mint amiben már amúgy is
megállapodtak korábban, így mit nyertek egyáltalán ezzel a háborúval, amely már olyan régóta
húzódott? A fiának igaza volt, ezt még Ferenc is belátta, de maga a háború ténye miatt aggódott.
Szerette volna, ha a fiatal Charles végre megállapodik, és megházasodik. Anne is azt hajtogatta, hogy
a trónörökös csak azért emel kifogást a békeszerződés ellen, mert nem szeretné túl erős pozícióban
látni a testvérét.
Diane és Henrik lakosztálya lett a katolikus párt főhadiszállása. Egy este, nem sokkal a crépy-i
békeszerződés aláírása után Diane és Henrik vidáman vacsorázott legközelebbi barátai társaságában.
Catherine nem ment el a vacsorára, a szobájában maradt. Már korábban fejfájásra panaszkodott,
így kimentette magát. Madalennát küldte el, hogy hallgatózzon a függöny mögül, és minden szót
jegyezzen meg, amely a vacsora alatt elhangzik.
Catherine izgatottan várakozott. Annak ellenére, hogy utálta, Madalenna nagyon jó munkát végzett.
Mást nem is mert volna tenni. Catherine-nak csak elő kellett vennie hideg mosolyát, amellyel mindig
meg tudta rémiszteni a lányt. Catherine de Medici lehet, hogy nem tudja, hogyan kell más emberek
szeretetét elnyernie, de biztosan tudja, hogyan kell őket engedelmességre kényszeríteni.
Remélte, hogy Madalennának lesz némi jelentenivalója. Hátha Diane véletlenül mond valamit,
ami megfelelő tolmácsolással a király elleni összeesküvés gyanúját vetné fel. Micsoda boldogság
lenne, ha végre száműznék. De Henrik biztosan oda is követné. A trónörökösnek azonban kötelességei
vannak az udvarnál, amelyeket nem hanyagolhat el. Catherine alig bírta megállni, hogy ne beszéljen a
férje iránti szerelméről és Diane iránti végtelen gyűlöletéről Anne-nek. Diane iránti érzéseik miatt
hűséges szövetségesek lehettek volna. De
Catherine még tétovázott, arra emlékeztetvén magát, hogy senkinek nem árulhatja el igazi érzéseit,
mert a háttérből sokkal könnyebben lehet irányítani másokat.
Madalenna lélekszakadva rohant hozzá. Catherine egyből felpattant a székéből.
 - Madalenna! Miért hagytad el a helyedet?
- Madame, Monsieur de Vieilleville éppen most hagyta el a trónörökös asztalát. Azt mondta, nem
kíván többé a trónörökös társaságában lenni. Jó kis helyzet van kialakulóban... és...
- Miféle helyzet? - Catherine alig bírt magával. -Mit hallottál?
- Akkor kezdődött, amikor a királyról kezdtek beszélni, hogy régebben milyen nagyszerű ember
volt, és szomorú, hogy ez már nincs így, a múlt hónapban is mennyire meggyengült az egészsége...
- Igen, igen. Ezt mind tudjuk.
- Utána a trónörökös azzal folytatta, ha majd ő lesz a király, akkor visszahozatja Anne de
Montmorencyt, ami után mindenki tapsolt az asztalnál. Utána azt mondta Monsieur Brissacnak, hogy ő
lesz az íjászok fővezére, és Monsieur de Saint-André kancellár.
- Micsoda baklövés! - kiáltott fel Catherine. - Mi lesz, ha mindez a király fülébe jut?
- Erről beszélt nekik Monsieur de Vieilleville is. Azt mondta, hogy a trónörökös előre iszik a
medve bőrére. Azután pedig engedélyt kért, hogy távozhasson.
- Nagyon ügyes voltál, Madalenna! Azt hiszem, hogy a trónörökös és a kormányzóné eléggé
bajban van. Annyit megígérhetek, hogy ezért száműzni fogják őket az udvarból... Neked nem is kell
már visszamenned. Maradj itt! Senkinek ne beszélj semmiről, mert kérdezősködni kezdenének, hogy
mindezt hol hallottad. És akkor, kicsi Madalenna, nehezen tudnád a dolgot megindokolni.
Madalenna hirtelen elpirult, amikor Catherine rámosolygott. Az asszony gyorsan kisurrant arra a
folyosóra, amely a lakosztályát összekötötte Henrikével, majd leült az egyik ablakmélyedésbe, és
csendesen várakozott.
Nem is kellett sokáig várnia, amikor megpillantotta a király bolondját, Briandast, aki éppen akkor
lopakodott ki csendesen a trónörökös lakosztályából.
- Szép jó napot, Briandas! - szólította meg a bolondot. - Ugy viselkedsz, mint aki valami rosszban
sántikál. Milyen titkokat sikerült ott bent megtudnod?
A kis fickó alig tudott válaszolni a meglepetéstől.
- Titkokat? Milyen titkokat, Madame laDauphine? Catherine ravaszul visszakérdezett: - És te
milyen
posztot fogsz majd betölteni az udvarban, amikor én leszek a francia királyné?
- Éles fülei vannak, asszonyom!
- A hírek gyorsan száguldanak a palotában, bolond -Catherine közben gyönyörű fehér ujjait
nézegette. -Szerinted Saint-André jobb kancellár lesz mint Saint-Pol? - Majd tovább vizsgálgatta az
ujjait. - Nem is tudom, hogy a király hogyan fog ezekre a dolgokra válaszolni. Attól félek, nem fog
örülni azoknak, akik megtapsolták azokat az urakat. Majd még előfordulhat, hogy már azelőtt elvesztik
a fejüket, mielőtt megkaphatnák e rangokat. Mit gondolsz, bohóc?
- Én is így gondolom. Egy fej nélküli embernek nem sok haszna lenne ezekből a posztokból.
- Mindenki, aki ott volt, gyanús lenne.
- Úgy gondolja, Madame? Szerintem igaza van. Csak az olyan alázatos ember, mint én, lehetne
biztonságban.
- Nem túl bölcs dolog túlságosan alázatosnak lenni, Briandas! Én magam is alázatos vagyok, de
ha ott lettem volna annál az asztalnál, azonnal tudnám, mi a dolgom, ahelyett, hogy itt cseverésznék.
- Mit kellene tennem, Madame la Dauphine? -Azonnal a királyhoz mennék, és biztosítanám arról,
hogy hűséges vagyok hozzá. A királytól jobban tartanék, mint attól, aki majd csak lesz király. Mert
ha most veszíted el a fejed, számodra mindegy, hogy később ki kapja a koronát.
 - Látom, hogy ön a szívén viseli a sorsomat, Madame!
- A gyengék és az elesettek támogatója vagyok.
A bolond szeme meglágyult, amikor mélyen meghajolt. Catherine figyelte, ahogy a bolond
elkacsázik a király lakosztálya felé.
Anne-nál vacsorázott Ferenc, Lotharingia püspökének és számos, a korona szolgálatában álló
nemesnek a társaságában, beleértve Monsieur de Taist, az íjászok vezérét és Saint-Pol grófot.
A bolond minden tisztelet nélkül szólította meg a királyt.
-Az Isten óvjon, Valois Ferenc! - kiáltott fel. Ferenc meglepődött az effajta tiszteletlenségen, még
ha a bolondjától jött is, azonnal tudni akarta az okát.
- Hát azért - kezdte Briandas ravaszul -, mert többé már nem vagy király. Ezt éppen most tudtam
meg. És ön, Monsieur de Tais többé nem az íjászok feje, ugyanis Brissac vette át a helyét. Ön meg
Saint-Pol gróf úr, már nem kancellár, mert Saint-André lett az ön helyett. Montmorency hamarosan
vissza fog térni közénk. Te már letűnt király vagy Valois Ferenc. Isten a tanúm rá, hogy halott ember
vagy.
A király fölemelkedett. A bolondot megragadta a nyakánál, és keményen megrázta a kis embert.
- Nemesi szavamra - kiáltott fel. - Ezt meg kell indokolnod, vagy a kardomat a szívedbe döföm!
Beszélj, ember, ha túl akarod élni a következő percet!
-A király halott! - kiáltotta Briandas. - Éljen soká az új király, Valois Henrik!
A király arca egészen ellilult.
A bolond folytatta: - A saját fülemmel hallottam. Henrik király és Diane királyné már a trónon
érzi magát.
Ferencnek most már végképp elege lett az össze-vissza beszédből, és ráparancsolt a bolondra,
hogy részletesen számoljon be mindenről, amit hallott. Amikor Briandas befejezte, a király haragosan
emelkedett fel.
Anne fölnevetett: - Szóval hangosan ki merte mondani a bűnös gondolatait. Fogadni mernék, hogy
mindez Madame Diane ötlete volt. Már alig várja, hogy királyné lehessen.
Ferencet nem volt szükséges tovább hergelni. Cathe-rine, aki a bolond elbeszélése alatt szép
csendben megérkezett a terembe, látta, hogy a király már így is eléggé dühös. Csak magában nevetett,
amikor meghallotta Anne szavait Diane-ről. Most már biztosan nem lesz helye az udvarnál Henrik
szeretőjének. A trónörökös pedig úgysem maradhat sokáig távol az udvartól.
Ferenc meg akarta mutatni Henriknek, mennyire is halott. Azonnal a testőrkapitányért kiáltott, és
negyven íjászt rendelt maga mellé. Kísérete élén sietve elindult fia lakosztálya felé, hogy
visszavágjon a történtekért.
De Diane kémei legalább annyira fürgék voltak, mint Catherine-éi. így Henriket tíz perccel azelőtt
figyelmeztették, hogy az apja belépett a lakosztályába vezető ajtón. O és Diane azonnal elindult Anet-
be.
Tehát amikor a király az íjászokkal a sarkában berúgta a fia lakosztályába vezető ajtót, már senki
nem volt ott, a szolgák éppen a lakoma maradványait takarították. Ferenc megragadta a legelső
szolgát, és addig rázta, amíg annak is ugyanolyan lila lett az arca, mint az övé.
- Hol van az urad? - ordította. - Beszélj, mert különben azonnal elvágom a torkodat!
- Sire... én uram, királyom... elment... már tíz perce.
Ferenc elhajította a fickót.
- Tehát elmenekült. Nagyon jól tette, és azok is, akik alig várják már, hogy az utódaink lehessenek.
El velük... minddel!
Majd a király odafordult a körülötte idegesen remegő lakájokhoz, miközben kivont kardjával
hadonászott. Intett az íjászoknak, akik elkezdték kergetni a szerencsétlen lakájokat, akiknek már csak
egy gondolatuk maradt: hogyan tudnának elrejtőzni a király haragja elől. Az egyetlen menekülési
útvonal az volt számukra, ha kiugrálnak a kertre nyíló ablakon. A király pedig az íjászokkal utánuk
dobáltatta a vacsora maradványait. Mivel a királyi harag nem akart csillapodni, az étel maradéka után
következtek a poharak, tányérok és a díszek, majd a székek, asztalok és a tükrök is kirepültek az
ablakon. Azután a király összehasogatta a falakat borító drága tapétákat, mert haragja most az egyszer
felülkerekedett művészet- és szépségszeretetén.
Ahogy egyre-másra hasogatta a drága anyagot, egyfolytában a fülébe csengtek bolondjának szavai:
- Isten áldjon, Valois Ferenc! Isten a tanúm rá, hogy halott vagy, Valois Ferenc!
Bár azzal is tisztában volt, hogy ha fiatalabb lenne, akkor közel nem lett volna ennyire dühös. De
annyira közelinek érezte már a sírt, hogy annak az említése is szokatlanul feldühítette.
Boldogtalan volt.
Catherine sem volt boldog. Úgy tűnt, sikerült eltávo-lítania Diane-t, de tudnia kellett volna azt is,
hogy magával viszi a férjét.
A francia király szomorú volt. Egyszerűen nem volt képes megbocsátást találni a fia számára a
szívében. Olyan fiú számára nem volt megbocsátás, aki ennyire várta az apja halálát. Henrik még
körülbelül négy hétig nem mert mutatkozni az udvarnál, ez idő alatt Anet-ban tartózkodott. A két
kastély között sűrű üzenetváltás kezdődött, a végén a megbántott király hajlandó volt belátni, hogy
kénytelen kibékülni az örökösével. Ezek után még kevésbé törődött Henrikkel, helyette a fiatal
Charles-t tartotta maga mellett, és jobban kötődött hozzá, mint valaha.
Henrik hasznosnak bizonyult az apja számára, lévén jó katona. A spanyolokkal kötött béke ugyanis
nem jelentette azt, hogy az angolokkal is békében kell élniük. Tehát Henrik visszatérhetett rövid
száműzetéséből, hogy kisegítse az apját a csatornán túli ellenséggel szemben.
Tett egy vad kísérletet Sussex partjainak elfoglalására, majd egy másikat, hogy megszerezze
Wight szigetét, de mindkettő megbukott. De megpróbálta Bou-logne-t is visszaszerezni az angoloktól.
Ferenc életének egyik legnagyobb tragédiája is ekkor történt, valahol Abbeville környékén.
Az augusztus nagyon meleg volt, és a fülledt utcák ontották magukból a bűzt. Nem sok kellett, hogy
hamarosan szélvészként terjedjen a hír: a pestis megérkezett Abbeville-be!
Ferenc azon nyomban kiadta az utasítást, hogy senki nem léphet be a városba. Tudta azt is, hogy
ezennel a hadjáratnak is vége. Hadsereg ellen lehetséges harcolni, de a pestis ellen a győzelemnek
még csak esélye sincsen. Amilyen gyorsan csak lehet, békét kell kötnie az angolokkal,
szövetségeseket kell találnia, és meg kell erősítenie minden erődöt Franciaországban.
Luxuskivitelű tábori ágyában fekve - mert még a tábori körülmények között is ragaszkodott díszes
ágyához - szomorúan azon gondolkodott, hogy uralkodása, amely oly magasra ívelt, most a hanyatlás
jeleit mutatja. Vajon Józan Henrik fiának sikerül-e majd mindent visszaszereznie, amit az apja
elveszített?
Amíg a király ágyában merengett a jövőn, újabb hírek érkeztek, amelyeket megtudván a fiatal és
jóképű d'Enghien grófnak nem maradt más választása, mint azonnal audienciát kérni őfelségétől.
Amikor a fiatal nemes belépett, a király azonnal látta, hogy rázza a zokogás.
Letérdelt királya előtt, de nem lépett közelebb Ferenchez. Ettől a mértéktartástól Ferenc még
jobban megijedt, és szörnyű balsejtelem kezdte gyötörni.
 - Mi történt, uram? - tudakolta a király.
A fiatal nemes kutatott a szavak után, de erejéből csak zokogásra futotta. A király először igen
keményen, aztán kicsit gyengédebben megparancsolta, hogy végre mondja el, miért van ott.
- Sire, a múlt éjszaka bent voltam a városban.
- Micsoda? - ordított fel a király. - Nem hallottad a parancsomat?
- Sire, az orléans-i herceg parancsának engedelmeskedtem.
A király szárazon elmosolyodott. A fiatal Charles óvatlan és vakmerő, biztosan kijelentette, hogy
neki senki és semmi nem árthat, még a pestis sem. Micsoda vakmerő fiú, még a csínytevései ellenére
is. De ez most igen komoly helyzet. Ezért bűnhődnie kell. De mi lehet a baj ezzel a fickóval - a
kedvencével? Miért térdel előtte a fiatal d'Enghien és zokog, mint egy kislány?
Ferenc kezdte kényelmetlenül érezni magát, de megparancsolta a nemesnek, hogy folytassa.
- Bementünk egy kereskedő házába, Sire!
- Na! Gyerünk, gyerünk! - biztatta Ferenc.
- Volt ott egy lány - a kereskedő lánya. A herceg már többször találkozott vele, és igencsak
kedvelte.
-És?
-Meghalt, Sire... pestisben.
- Idióták! - dühöngött a király. - És még ide mersz jönni, hogy a hülyeségeteket még el is meséld!
Nemesi szavamra, ezért fizetni fogsz! Ezért börtönnel lakolsz! Te ostoba!
- Ez még nem minden, felség! Amikor odaértünk a házukhoz, a halottszállító éppen akkor vitte el,
és... a herceg mindezek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy menjünk be a házba. Úgy gondolta, hogy az
apa csak el akarja rejteni a lányát előlünk, Sire!
Ferencet hirtelen heves hányinger kapta el. Már rájött, hogy a gróf iszonyatos hírt akar vele
közölni, de nagyon óvatosan és finoman. Ferenc kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de szavak nem
jöttek ki rajta.
- Ott voltunk a lány ágyánál, Sire, amelyben meghalt. De a herceg még mindig nem hitt a
szemének, azt hitte, a lány még mindig az ágyban rejtőzik, és a kardjával belehasított a huzatokba.
Sire, a halott lány ágyneműjéből származó tollak beterítették az egész szobát... minket is teljesen
elborítottak... A lány nem sokkal azelőtt ebben az ágyban halt bele a pestisbe!
- O, Istenem! - Ferenc szinte hörögte a szavakat. Már nem mert ránézni a fiatalemberre.
- Felség, úgy tűnt, mintha a lány apja mindvégig figyelt volna bennünket, de azt hiszem, valójában
már ő is régen halott volt.
Ferenc végre fölemelkedett az ágyról, és türelmetlenül így szólt:
- Hagyd abba az össze-vissza beszédet, te idióta! Hol a fiam?
D'Enghien fölemelkedett, és elállta a király útját.
- Sire, nem mehet oda! Felség, ne merészeljen odamenni!
Ferenc egyszerűen félrelökte a fiatal nemest. Érezte, hogy az izzadság végigfolyik a tenyerében,
amint fiatalabb fiának a szállása felé haladt. Azok, akik a sátor kijáratánál várakoztak, megpróbálták
elállni az útját. Rájuk ordított hát, hogy ő a király, engedelmeskedjenek az akaratának. Álljanak félre,
vagy viseljék a következményeket!
0, Istenem, micsoda balsors. Ott feküdt legkedvesebb fia, Charles, aki előző nap még olyan
kedvesen mosolygott rá.
- Charles! - kiáltott fel megtörten a király. - Édes fiam! Milyen butaságot műveltél már megint? -
de a hangja megbicsaklott, amikor látta fia tekintetén, hogy meg sem ismeri.
D'Enghien is belépett a sátorba, és megállt a király mögött. Némán rázta a zokogás.
- A püspök is a szavunkat vette, hogy azonnal elhagyjuk a várost - szólalt meg halkan, mintha
magában beszélne. - És igaza volt, amikor azt állította, hogy a halállal táncolunk...
Ferenc odafordult hozzá: - Valamit tennünk kell! -kiáltotta el magát. - Hol vannak az orvosok?
De ahogy d'Enghien ráemelte kipirosodott szemét, a királynak be kellett látnia, hogy nem maradt
remény a fia számára.
Mit ér az élete annak, aki fiatal és nagyszerű volt egykoron, de most már öreg és megkeseredett;
akinek már nem maradt szeretet az életében, pedig a teste minden lélegzetvételével követeli?
Még az Isten is elhagyta. Szerencsétlen volt a csatában. Akit szeretett, mind elvette tőle. Még az is
elhagyta, amelyiknek a viselkedése egyfolytában bosz-szantotta. A szeretője megcsalta, de már nem
maradt sem ereje, sem vágya, hogy másikat keressen. Már a vadászat is fárasztotta. Mi maradt az
életből a beteg és öreg ember számára, aki egykoron oly virgonc és fiatal volt?
Fia elvesztését gyászolva tért vissza Párizsba. De még mindig ő volt a király, és emlékeztetnie
kellett magát, hogy Charles már nem tud gazdag házassággal több dicsőséget hozni Franciaországnak,
és Milánó megint akkor csúszott ki a keze közül, amikor úgy érezte, éppen készül megragadni.
Franciaország és Spanyolország tehát újból háborúzni fog egymással.
Az angolokkal megtörtént a békekötés, az erődöket megerősítették, új szövetségeket kötöttek, mert
Ferenc arra készült, hogy hamarosan újra benyújtja igényét Milánóra a spanyol királynál.
De a fia annyira hiányzott Ferencnek, hogy a háború ügyével is csak fél szívvel foglalkozott.
A fiatal d'Enghien grófot szinte állandóan maga mellett tartotta, hogy bármikor beszélhessen vele
a fiáról. A gróf mindenki másnál jobban ismerte Charles-t, hiszen a legjobb barátok voltak, és Ferenc
számtalanszor elmeséltette vele fia utolsó óráinak történetét. Ferenc látta maga előtt a tavernákat, ahol
férfiak és nők együtt próbáltak néhány vidám órát eltölteni haláluk előtt. Látta, ahogy a halottaskocsi
végignyikorog az utcákon, és a pap megy előtte, holtakért és haldoklókért imádkozva. Hallotta a
harangzúgást, de mindenekelőtt a legélesebben az a jelenet égett az agyába, ahogy a halott lány
szobájában elborítják a tollak a fiát és kísérőit. Látta, amint a fia kiabál, követelőzik a lány után, majd
ahogy beleszúrja kardját az ágyneműbe, és a tollak beborítanak mindenkit, mintha hóviharba kerültek
volna.
- Te és én mindenki másnál jobban szerettük - Ferenc nem győzte ezt elismételni a fiatal grófnak. -
Senki mással nem tudnék róla beszélgetni, csak veled.
D'Enghien gróf szinte nélkülözhetetlenné vált a király számára, így személyes szolgálatába
szegődött. Néhány hónap alatt bizonyos mértékben sikerült azt az űrt betöltenie a szívében, amely a fia
halála után keletkezett. Ferenc keserűen vette tudomásul, milyen megnyugtató számára ennek a
fiatalembernek a jelenléte, míg a saját megmaradt egyetlen fia mennyire nem jelent semmit a számára.
Elisabeth már majdnem egyéves volt, amikor lassan elérkezett az ideje újabb gyermek
nemzésének. Henrik, természetesen Diane utasítására, újra rendszeresen látogatta éjjelente. Catherine
ilyenkor mindig gondosan készült férje fogadására: beparfümözte magát, virágot tett a hajába,
legcsábítóbb hálóruháját viselte.
Henrik lassan hozzászokott a dologhoz, és sokkal toleránsabb lett. Már nem azt a visszataszító
fiatal lányt látta benne, aki a testvére halálakor érkezett. Nem kedvelte Catherine-t, de megtanulta nem
utálni. Catherine számára már az is nagy előrelépést jelentett, hogy a gyűlölettől eljutottak a
közömbösségig. Csak időre van szüksége - az idő az ő oldalán állt, nem Diane-én -, és eljön az a nap
is, amikor a férje teljesen az övé lesz. Már nem kell attól félnie, hogy eltaszítják, és az életét nem
élheti le a férje mellett. Bár még egy ideig úgy kell tennie, mintha közömbösen érintené, hogy
egyelőre szinte csak névleg Henrik felesége, a valóságban inkább Diane tölti be ezt a szerepet. Nem
is beszélve a gyerekekről, akiket ugyan ő szült, de Diane viseli gondjukat, ő tervezi meg a jövőjüket.
Emiatt nem szomorkodhat, mert a kiságyuk mellett is Diane virraszt, amikor betegek. De először
Diane-hoz rohan oda a fiatal Francois, ha bántja valami, vagy ha éppen szeretne megtudni valamit.
Nem szabadna azon sem keseregnie, hogy a kis Elisabeth milyen boldog, amikor az illatos fekete-
fehér ruhás nőnek az ölébe ülhet.
Jobb lesz, ha inkább csendben figyel, és várakozik, hogy megragadhasson bármilyen esélyt, ami
Diane bukását jelentheti, és akkor végre még közelebb kerülhet Henrikhez. Bármit megtett volna, csak
eljöjjön végre ez az esemény; semmi nem kerülte el a figyelmét, bármennyire valószínűtlen eséllyel
járjon is.
Nemsokára megérkezik Henrik. Ilyenkor először mindig eltölt egy órát Diane-nal, mielőtt elindul
hozzá. Az a hab a tortán, gondolta keserűen Catherine. A férje alig várta, hogy bejelentse, újra terhes,
és a kötelességből teljesített látogatásai végre megint abbamaradhatnának. És akkor újra elmehetne
Diane-nal Anet-be, a valódi otthonába, ahol egyáltalán nem kellene a feleségére gondolnia.
Még ha úgy is lenne, akkor sem mondaná el Henriknek egy ideig, gondolta Catherine, addig
próbálná eltitkolni, amíg nyilvánvalóan nem látszanak a terhesség jelei a testén.
Miről beszélhetne neki ma este, hogy kicsit tovább tartsa a szokásosnál? Hogyan tudná neki
bebizonyítani, hogy van ő is olyan okos, vagy még okosabb mint Diane? Sokkal jobban tudna egy
férfin és egy országon uralkodni.
A királyi udvarra gondolt. A legnagyobb hír mostanában Madame d'Etampes románca volt Guy de
Chabot-val, aki az egyik legelbűvölőbb férfinak számított. A felesége Anne d'Etampes egyik húga
volt, de a király kedvenc szeretőjét ez nem zavarta csöppet sem. Hogyan csinálja Anne? Hogyan
képes a férfiakat így magához láncolni? Catherine egyfolytában erről gondolkodott. A kicsapongásai
ellenére a király továbbra is őt tüntette ki kegyeivel. És itt van maga, Catherine, aki hűséges, mindent
megadna, hogy elnyerje a férje kegyeit. De ő bezzeg mellőzött és elhagyatott!
Henrik megérkezett. Catherine visszahanyatlott a párnáira, és vágyakozva figyelte a férjét. Milyen
sokat változott, amióta először találkozott vele Marseilles-ben, milyen félénk, visszahúzódó fiú volt
akkoriban! Mostanra viszont igazi férfi lett belőle, a trón örököse! Méltóságteljes, bár kicsit lassú, de
mindenképpen tiszteletet parancsoló. Fekete hajában megjelentek az első ősz szálak, bár még csak
huszonhét éves volt.
Catherine elhatározta, hogy ma este beszélni fog vele Anne d'Etampes-ről és a szeretőjéről.
Mindenképpen biztosítani akarta Henriket arról, hogy bármennyire jó viszonyban van Anne-nal, senki
mást nem akar szolgálni, csak a férjét. A férje jelenlétében mindig elfogta a megalázkodás. Szerette
volna elmondani neki, ha úgy kívánja, akkor még Diane-t is hajlandó szolgálni. Érezte, hogy a régi
bizalmatlanság újból közéjük férkőzik. Alig volt képes megállni, hogy ne fogja vissza magát, és ne
valljon be mindent Henriknek azzal kapcsolatban, hogyan szokta elküldeni Madalennát, hogy
kémkedjen az udvarban. Még azt is felajánlotta volna, hogy minden kémét Henrik rendelkezésére
bocsátja - mert nem Madalenna volt az egyetlen. De időben megzabolázta a nyelvét.
- Hát nem botrányos Madame d'Etampes viselkedése? - kezdett bele Catherine nagy nehezen. -
Az egész udvar a legutóbbi szerelmi viszonyáról beszél.
Henrik úgy emelte meg a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy mindennél mélyebben undorodik
azon asszony nevének még az említésétől is, aki számára a legellenszenvesebb nő Franciaországban.
- És Guy de Chabot? Hogyan képes követni Anne d'Etampes fényűző életmódját? A király nagyon
elkényeztette kedvenc hölgyét, attól tartok.
Henriket soha nem érdekelték igazán a pletykák, még az ellenségeiről szólók sem, így most sem
válaszolt. Levetette a kabátját, és rátette egy szék karfájára. Amikor a feleségét meg kellett látogatnia,
nem szerette a szolgák segítségét igénybe venni. Nem is beszélve arról, hogy mindent, ami
kapcsolatban volt ezekkel a látogatásokkal, ugyanazzal a szenvedő arckifejezéssel csinált végig. Ugy
lépett be Catherine lakosztályába, mintha bordélyba látogatott volna. Diane-nál bezzeg természetesen
viselkedett, mintha otthon lenne.
Catherine is rájött erre, és azonnal elöntötte a düh, de megtanulta gyorsan elrejteni az ilyen
érzéseket, bár mindig emlékeztette magát arra, hogy minden sértésért meg fog egyszer fizetni.
Lehet, hogy Henriket nem érdekelték a pletykák, de azért látszott rajta, hogy a Catherine által
elmondottak szöget ütöttek a fejébe. Vajon honnan van de Chabot-nak pénze erre a fényűző
életmódra? Majd biztosan el fogja ismételni Catherine szavait Diane-nak, aki azonnal rá fog jönni,
hogy ezt fel lehet használni Anne ellen. Végül hátha mégis Anne lesz, aki a maga finom módján majd
Diane-ra borítja az asztalt? Legalábbis Catherine ezt várta, de minden azon múlott, hogy Dia-ne ezt a
kis információt alkalmasnak találja-e majd egy kis károkozásra.
- Az apja, Seigneur de Jarnac, maga is igen előnyös házasságot kötött, úgy tudom - folytatta a
gondolatmenetét immár hangosan Catherine. - Ez a gazdag mostoha is igen fiatal és elbűvölő. Lehet,
hogy éppen ő teszi lehetővé a fiatal de Chabot számára a fényűző életmódot az udvarnál.
Catherine várakozón nézett Henrikre, mintha csak azt akarná mondani: - Látod, nekem is
megvannak a módjaim, hogy kitaláljam, mi folyik körülöttem. Ha hozzám csatlakoznál, drágám, és
velem kötnéd össze a sorsodat, én is mindent megadnék neked.
- Mennyire rá vall - vetette közbe Henrik. - Igazán olyan fickónak látszik, aki képes az ilyet
elfogadni.
Majd elfújta a gyertyákat, és odalépett Catherine ágyához.
A nő megborzongott, mint mindig és megpróbált nem gondolni arra, hogy mit látott a padlóba vájt
lyukon keresztül Saint-Germainben.
Az izgalom szele lengte be az udvart. A király is éppen erről beszélgetett új kedvencével,
d'Enghiennel. Madame d'Etampes és szeretője, de Chabot egyaránt mérgesek voltak, de aggódtak is.
Catherine, látszólag ártatlanul, élvezettel figyelte a dolgok alakulását. Most éppen a kedvenc szerepét
játszhatta. Láthatatlanul sikerült veszedelmet okoznia, most pedig nem kell mást tennie, mint figyelni
az eseményeket, és a többieknek fogalmuk sincs, hogy neki is része van a dologban.
Az ügyben de Chabot és a trónörökös egyaránt benne voltak. A következőképp történt a dolog.
Henrik egy udvari összejövetelen egyszer csak szembe találta magát de Chabot-val, miközben
mindkettőjüket körbevették a hölgyek és urak mindkét párt - a katolikus és protestáns - részéről. De
Chabot ruhája legalább olyan gazdag és pazar volt, mint Henriké. A trónörökös szokatlan és heves
dühöt érzett magában fellobbanni. Itt van ez a kis mitugrász senkifia, aki nem szégyell viszonyt
folytatni a király szeretőjével, akit egyébként a legjobban utál a világon, lévén a nő Diane ellensége
is.
Henriknek most eszébe jutottak Catherine szavai, és rögtön meg is kérdezte:
- Hogy lehetséges az, hogy te, de Chabot ilyen fényűzést engedhetsz meg magadnak? Pedig tudom,
hogy nem rendelkezel igazán nagy jövedelemmel.
 De Chabot-t készületlenül érte Henrik kérdése, és igencsak zavarba jött:
- Sir, a mostohaanyám ellát mindennel, amire szükségem van. Ő a legkedvesebb hölgy számomra
a világon.
Henrik megrántotta a vállát, és elfordult.
Alighogy Diane meghallotta, mi történt, rájött, mennyire rosszul választotta meg de Chabot a
szavait. Azonnal meglátta benne, hogyan lehetne minél nagyobb botrányt okozni, és ezzel megbántani
Anne d'E-tampes-ot és a szeretőjét.
Diane a pletykákat a katolikus párton keresztül indította el.
- Ó, de Chabot nyíltan beismerte a trónörökösnek, hogy a mostohaanyja milyen kedves barátjának
számít.
- És a nő még el is tartja. Hát eléggé jóképű férfi, annyi biztos. Az apja pedig igencsak
gyengekezű ember lehet.
Ahogy de Chabot meghallotta, hogy a szavait milyen módon értették félre, azonnal hazasietett apja
kastélyába, ahol sikerült az öreget meggyőznie, hogy semmi alapja sincs a pletykáknak. Majd amikor
visszatért, megfogadta, hogy ezt a szégyent meg fogja torolni.
Most a katolikus párt került nehéz és kellemetlen helyzetbe. Diane soha nem gondolta volna, hogy
ez a fiatal és forróvérű férfi kijelenti, hogy nem nyugszik addig, amíg szemtől szembe nem kerül
rágalmazójával. Az sem érdekelte, hogy ezzel a trónörökös jó hírnevét veszélyezteti.
Catherine mindezen jót nevetett, amikor egyedül volt. Henrik megalázó helyzetbe került. És ki
miatt? Diane miatt. 0 indította el a rosszindulatú pletykát, ami miatt most de Chabot párbajt követel.
Az emberek mindenütt azt beszélték, hogy Madame Diane engesztelhetetlen gyűlölete Anne d'Etampes
iránt igen kellemetlen helyzetbe hozta Henriket. És egyikük sem sejtette, hogy Catherine hintette el a
botrány magvait.
Kibírhatatlan. Az az ostoba de Chabot, Diane-t okolva mindenért, mindenáron vért akart látni. De
törvényellenes volt a trónörököst párbajra kihívni. Annak a bolondnak tudnia kellett volna. Nem lett
volna szabad hagyni, hogy a fickó elégtételt követeljen. Bár Henrik neve egyszer sem hangzott el,
mindenki tudta, kinek szól a kihívás.
Diane-nak tehát egy lovagot kellett találnia, aki kiáll az ügyéért, és ahogy gondolkodott, az eszébe
jutott Francois de Vivonne: igen jóképű katona volt, és nagy karrier állt még előtte. Azt beszélték, ő a
legjobb kardvívó és birkózó az országban. Egykoron a király kegyeltjének számított, de törekvő
ember volt, így inkább a felkelő nap fényében szeretett tündökölni, és igyekezett elkerülni a lenyugvó
nap égető sugarait. Éppen őrá volt szükség, aki örömmel ragadná meg az alkalmat, hogy elnyerje egy
jövendő király kegyeit.
Diane meg is látogatta, és elmondta neki a kívánságát. Még aznap este, amikor a társaság már
megvacsorázott és a terem tömve volt nemes urakkal és hölgyeikkel, Vivonne odasétált de Chabot-
hoz, és megragadta a karjánál fogva.
- Monsieur de Chabot! - kezdte jól hallhatóan. - A / fülembe jutott, hogy szívesen megvédené a
becsületéi az ellen, aki merészelte azt bemocskolni.
Hirtelen mindenki elcsendesedett a teremben. De Chabot először elvörösödött, utána pedig
elsápadt. A szemöldökét összevonva még a király is előrébb hajolt a székében. Anne d'Etampes is
elsápadt, Henrik pedig elpirult. Catherine, akit szintén megleptek az események, azt kívánta, bárcsak
hangosan nevethetne az egész jeleneten.
De Chabot végre összeszedte magát, és megszólalt: -Az az igazság, hogy hazugságokat
terjesztettek rólam. És addig nem nyugszom, amíg igazságot nem szolgáltatnak nekem, és meg nem
bosszulom a rágalmakat.
Henrik, ha lehetséges, még mélyebben elpirult, de Catherine szomorúan vette észre, hogy
szemével megint Diane-t keresi, éppen úgy, mint fiatal korában, ha nem volt biztos valamiben. Mit
nem adna érte, ha őrá is így tekintene.
Vivonne most már biztos lehetett abban, hogy mindenki őket figyeli, így megtörte a csendet:
- Én vagyok a te embered, de Chabot! Én voltam az, akiről úgy gondolod, olyasmit terjesztettem,
ami nem felel meg a valóságnak.
Chabot a kardjához kapott, miközben megszólalt: -Te hazug!
Vivonne kardja azonnal keresztezte az övét.
- Én igazat szóltam. Gyerünk, ha már azzal büszkélkedtél, hogy addig nem nyugszol, amíg a
rágalmakat meg nem bosszulod! Itt a lehetőség...
Ekkor a király fölemelkedett a székéből.
- Állj! Mindketten jöjjenek ide, uraim! Hogy merészelnek kardot rántani ilyen meggondolatlanul a
mi jelenlétünkben?
Azok ketten visszadugták a kardjukat, és a király elé léptek.
- Többet nem akarok erről a dologról hallani! Parancsolom! Ha értékes önöknek a szabadságuk,
akkor távozzanak békében.
A két férfi meghajolt, majd elvegyült a tömegben. Anne-re pillantva Ferenc látta, hogy a nő egy
pillanatra elvesztette a józanságát. Egyszerűen megrémült. Anne szerelmes volt, és szerelmét az
ország legjobb párbajozója hívta ki. Mindenki tudta, hogy biztos halál vár arra, aki Vivonne-nal
készül párbajozni.
Catherine nagyon is megértette Anne érzelmeit, ahogy az asszonyt figyelte, mert ő is szerelmes
volt.
Látta, ahogy Anne ránéz Diane-ra, és az engesztelhetetlen gyűlölet megvillan a szemében. Diane
szerényen mosolygott, azt hitte, hogy ő nyert. De eljön még az a nap, Diane, gondolta Catherine, ami
számodra nem fog győzelmet hozni, sem dicsőséget; csak szégyent és vereséget.
- Elég volt ebből az ostobaságból! - elégelte meg a csendet Ferenc. - Hívjátok be a zenészeket és
kezdődjék a tánc!
Anne föl-alá járkált a királyi magánlakosztályban, miközben Ferenc az ágyban fekve figyelte. A
nő hullámos szőke haja összekuszálódva omlott a vállára, az egyik díszként belerakott virág
lecsúszott a füle mögé. Izgatottsága csak még szebbé varázsolta a király szemében. Anne többé már
nem volt fiatalnak mondható, de nem veszítette el szépségét és báját. A király mégis szerette így látni,
ilyen aggódónak és rémültnek; ez olyan sebezhetővé és egyben emberivé tette a szeretőjét. De Chabot
fiatalsága valószínűleg kielégülést nyújt neki, de a nő már régen rájött, hogy a királyi hatalom sokkal
fontosabb, mert csak ennek segítségével lehet élvezni az életet, ha a fiatalság már nem hozható vissza.
A király Anne változatos hangulataira gondolt az élet különböző helyzeteiben: milyen vidám is
volt a szerelmük első hónapjaiban. Teljesen megigézte fiatal, tökéletes testével és éles eszével; új
izgalmakat hozott a számára, pedig azt gondolta magáról, hogy már mindent megtapasztalt. De azóta
megöregedett, és a kor támadott. Elkövetkezett az a pillanat, amikor már nem menekülhetett a szörny
elől. Újra Anne-re gondolt -neki egyelőre sikerült megőrizni fiatalos energiáit Chabot és Nancay
segítségével. A király abban sem kételkedett, ha megkérdezné, más nevek is említésre kerülhetnének.
De nem akart tudni róluk. A nő életének része volt, és nem tudott meglenni nélküle. Királyibbnak
érezte, ha inkább szemet huny olyan dolgok felett, amelyeken már úgysem lenne ereje változtatni.
Bizonyos dolgokra egy ideje már nem igazán volt képes, de egyszerűen nem tudott mást tenni, mint
vállrándítással tudomásul venni. Ez az öregkor tragédiája, gondolta magában Ferenc. Ugyanolyan
tragédia egy király és egy koldus számára is. Ki hitte volna húsz évvel ezelőtt, hogy én, I. Ferenc
egész Franciaország erejével a hátam mögött el fogom tűrni, hogy egy nő megcsaljon, miközben saját
magamat is megcsalom.
Henrik, ott a vízen túl - ugyan mit tenne a helyemben? Hagyta volna magát így megtéveszteni?
Soha! Ferencnek eszébe jutott egy másik Anne, akivel az angol király fiatalon flörtölt, és akit el akart
csábítani. Később látta Calais-ban a büszke és gyönyörű, sötét szemű nőt, akinek királynőséget
ígértek. Az az Anne elveszítette a fejét, mert a király azt hitte róla - vagy csak azt akarta hinni róla,
hogy megcsalja. Azután ott volt a kis Catherine Howard is, akire Henrik később szemet vetett, de még
ő sem volt képes a nyakán tartani a fejét. Ha most a francia király hasonlítana az angolra, akkor talán
Anne sem merne ennyire nyíltan szeretőket tartani. Hát akkor mi van? Most szomorkodnia vagy
örülnie kellene? Ferenc, a franciák első embere nem VIII. Henrik, az angolok királya. Két dolog
viszont közös volt bennük mostanában: az öregség és a betegség. Azt hallotta, hogy Henrik jelenlegi
társa inkább az ápolónője, mint a felesége. Hát igen. Neki, Ferencnek is rengeteg hibája volt, de a
képmutatás legalább nem volt közöttük. Az, hogy ilyen tisztán tudta megítélni önmagát és helyzetét,
már majdnem hibának bizonyult, de mindenféleképpen sok kellemetlenséggel járt.
Megkérte Anne-t, hogy jöjjön közelebb, és igazítsa el az illatosított párnákat körülötte.
- így már jobb? Kényelmesebben érzed magad, kedvesem? - kérdezte.
A király megfogta a kezét, és megcsókolta: - Már hány éve is annak, hogy ennyire szeretlek? Még
azelőtt kezdődött, hogy Spanyolországban a börtönben raboskodtam.
A nő arca ellágyult, és a király azon gondolkodott, vajon emlékszik-e még azoknak a napoknak a
szenvedélyére.
- Verseket írtál nekem a spanyol börtönből. Soha nem fogom őket elfelejteni.
- Hivatásos költő biztosan jobban csinálta volna. Például Marót.
- Marót mindenki számára ír. A verseid legnagyobb értéke abban rejlik, hogy egy szerelmes férfi
írta őket a szeretőjének.
Anne kisimította a király haját a homlokából és megszólalt:
- Kedvesem, az a párbaj nem valósulhat meg.
- Miért nem? - Végül is beadhatná a derekát, de úgy gondolta, hogy először kicsit megijeszti
Anne-t. - Az embereknek szükségük van a szórakozásra. Nem szoktam mindig azt állítani, hogy
gondoskodnom kell a szórakoztatásukról? - rámosolygott a nőre. - Olyan nehezen tudok kitalálni
mostanában új dolgokat, ez pedig tökéletes, kidolgozott szórakozási lehetőség. Nyilvános párbaj. Mi
lehetne ennél jobb?
- De ez gyilkosság.
- Az embereim nagyon fogják élvezni, hogy végre egy kis vér folyik. Gondolj bele, kedvesem!
Lesznek, akik majd de Chabot-ra, mások meg Vivonne-ra fogadnak. Fogadás! Párbaj! Fogadok, hogy
Monsieur Vi-vonne lesz a győztes. Kétségkívül igaz, szerelmem, hogy Franciaország legjobb
bajvívója. De én sokkal jobb voltam... egykoron. Na hagyjuk! Megöregedtem, mások vették át a
helyemet... igen, mások a helyemet.
A nő szeme összeszűkült, és némán parázslott. Anne jól tudta, hogy a király de Chabot-val való
viszonyára gondol, vagy de Nancay-re, amikor rajtakapta őket. Jó szórakozásnak találná, ha a
szeretőjét Franciaország legjobb párbajozója gyilkolná meg, így Vivonne venne elégtételt a király és
a trónörökös nevében is. -Akkor is gyilkosságnak számítana - ismételte meg.
- Ugyan már, kedvesem! Nem vagy eléggé jó véleménnyel de Chabot-ról. Nem olyan gyáva és
szerencsétlen az a fickó; nem fog kardot félretéve az életéért könyörögni, mihelyt meglátja Vivonne
kivont pengéjét.
- Hát nem gyáva, az biztos - Anne ezzel egyetértett.
- Hát akkor biztosan mindent megtesz majd a becsületéért - válaszolta a király.
- Hát persze, de ez akkor is gyilkosság.
- Ne aggódj, kedvesem! Az a fiatal bolond hívta ki maga ellen a sorsot. Kit érdekel, ha tényleg az
anyja a szeretője? Kit érdekel?
- A mostohaanyja!
- Anya... mostohaanya... engem nem érdekel. De annak a fickónak nem kellett volna ennyire
ostobán viselkednie. Nem kellett volna mindenáron bosszút esküdnie.
- Szerintem természetes volt a részéről.
- Milyen nagylelkű vagy, hogy így véded azt az embert, kedvesem! Miért akarod annyira
megkímélni az életét?
Anne kicsit felvonta a szemöldökét: - A Valois ház érdekében.
A király is felvonta a szemöldökét: - Hogyan?
- Sire, ugye tisztában vagy azzal, hogy ez nem Vivonne személyes ügye, hanem a trónörökösé?
- És mi van, ha így van?
- A királyi házat alacsonyítja le, ha hagyja, hogy más legyen a kihívó.
- De ez a fiatal fickó elégtételt akar.
- Olyan fiatal és forróvérű.
A király ravaszul a nőre bámult: - Hát ebben biztos vagyok. Talán ez az oka, hogy olyan könnyen
talál magának pártfogókat.
- Ferenc, tiltsd meg ezt a párbajt! Ehhez a párviadalhoz nem adhatod a beleegyezésedet. Kérve
kérlek, ne egyezz bele!
A nő kék szeme könnyel telt meg; a király látta, milyen hevesen dobog a szíve a gazdagon hímzett
ruha alatt. Szegény Anne! Tényleg nagyon szereti azt a szegény ördögöt. Úgy könyörög az életéért,
mint egykor Madame de Chateaubriand ékszereiért.
Anne odaereszkedett a király mellé, megfogta az ékszerekkel díszített kezet és megcsókolta, majd
a király mellére hajtotta a fejét.
Furcsa, folytatta a gondolkodást magában Ferenc, a királynak a szeretője könyörög az életéért
annak az embernek, akivel őt megcsalta. Micsoda helyzet! Olyanfajta, amit Marguerite szívesen
felhasznált volna történetei egyikében.
A király lassan elhúzta a kezét Anne torka előtt, mintha csak a gyönyörű fejét akarta volna
elválasztani büszke vállától.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte.
- Öreg barátomra gondoltam éppen, Anglia királyára - válaszolta.
A nő hirtelen fölnevetett, azzal a fajta kacagással, amit a király annyira kedvelt, és ami jelezte,
hogy mindent megértett: Ferenc tisztában van azzal, hogy de Chabot a szeretője, és az életéért
könyörög, mert nem tudna meglenni nélküle. Most már a király is nevetett.
- Kedves Ferencem! - szólalt meg Anne. - Bárcsak újra elölről tudnánk kezdeni az életünket!
Bárcsak ez lenne az első nap, amikor találkoztunk. Emlékszel?
Igen, emlékezett. Nem volt még soha, akit ennyire szeretett volna, mint ezt a nőt, Anne d'Heilly-t.
Igaz, hogy egyre öregebb és nem sok van hátra az életéből. Ezt Anne is látta, amikor a szemébe nézett,
a jövőt, amire még gondolni sem mert.
Anne hevesen átölelte: - Ferenc... legyünk boldogok újra!
Ez a nő oly sokat adott neki, és még olyan sokat fog kapni tőle. Nem kért mást cserébe, mint a
szeretője életét. Hogyan tudná ezt a világ leglovagiasabb embere megtagadni tőle?
Az év pár utolsó hónapjában a királyi udvaron különös feszültség lett úrrá. A régi rend haldoklott.
Az emberek azt találgatták, milyen változások lesznek, ha új király kerül a trónra.
Anne egy időre megkönnyebbült, mert sikerült megmentenie szerelme életét; Ferenc nem
engedélyezte a párbajt de Chabot és Vivonne között. Bár tudta, hogy ez a nyugalom nem tarthat sokáig.
A király egyre gyakrabban volt beteg, már nem volt képes pár napnál tovább megmaradni egy helyen.
Gyakran járt vadászni, bár a lovagláshoz már nem volt ereje, de mindig menni akart. Ha nem volt jól
az adott napon, akkor lovaglás helyett odavitette magát. Anne mindennap imádkozott a gyógyulásáért.
A protestáns pártiak aggódtak, a katolikusok pedig bizakodók voltak.
Catherine egyszerűen izgatott volt a de Chabot affér miatt, amelyet teljes egészében ő okozott. Úgy
érezte, ha igazán akarná, ezekből az emberekből bábut csinálhatna, és ő lehetne a bábmester, aki
irányítja őket.
Hatalomra vágyott, és addig fog próbálkozni, amíg meg nem szerzi. Bár a férje és gyermekei
szerelme megtagadtatott tőle, de így legalább nyugodtan munkálkodhat hatalmának növelésén. Már
régen megtanult a sötétben dolgozni.
Figyelte, ahogy a király minden egyes nappal gyengébb lesz. De ő kedves volt hozzá, együtt érző,
és mindig nagy lelkesedéssel mutatta ki szolgálatkészségét. Es mosolygott, amikor arra emlékezett,
kénytelen volt kibékülni Diane-nal, hogy gyermekei születhessenek. De most, hogy már voltak
örökösök, nem kell úgy aggódnia, mint szegény Anne d'Etampes-nak a király halála utáni jövőjéért. A
gyermekei, akikre annyira vágyott, jelentették számára a biztonságot, amelyért egykor könyörögnie
kellett Ferencnek.
Az udvar folyton változtatta a székhelyét a király nyughatatlansága miatt. Egy hetet Blois-ban
töltöttek, a következőt Amboise-ban, amely után Loches következett és Saint-Germain, majd vissza
Les Tournelles-be és Fontainebleau-ba... És kezdődött minden elölről.
Már február volt, az udvar leutazott egészen Nantes-ig, éppen a La Roche-Guyon kastélyban
pihent. Kénytelenek voltak egy ideig itt maradni, mert erősen havazott, és az ég szürkéje nem
kecsegtetett semmi javulással. A kandallókban óriási tüzek lobogtak. Anne, Catherine és a Kis
Társaság többi tagja egyfolytában azon tanakodott, mivel űzhetnék el a király rosszkedvét.
Álarcosbálokat és különböző előadásokat találtak ki; vagy éppen kockáztak, kártyáztak. Voltak
bálok, amikor azon versengtek, ki tud extravagánsabb és furcsább ruhában megjelenni. De a királynak
semmi nem tetszett igazán. Gyűlölte, hogy kénytelen maradni akkor, amikor éppen szeretne
továbbmenni. A király hangulatát -mint mindig - a környezete is híven tükrözte. Kis csoportokban
beszélgettek melankolikusan arról, hogyan lehetne ezeken az unalmas állapotokon javítani. Ügy
viselkednek, mint az elkényeztetett gyerekek, akiknek túl sok a játékuk - gondolta Catherine. Őt
személyesen nem különösebben érdekelte, hogy a hó miatt ennek a kastélynak a fogságába kerültek. Itt
volt Henrik és itt volt Diane is. Számára nem volt sok különbség, hogy Les Tournelles-ben vagy
Loches-ban voltak, Fontaine-bleau-ben vagy La Roche-Guyonban. Még mindig rettenetesen
szenvedett, amikor a trónörökös Diane-nal szerelmeskedett, amiről nagyon jól tudott. De Catherine
még mindig nem adta fel a reményt, amikor a különböző ceremóniák rendje megkövetelte, hogy a
trónörökös mellett üljön, vagy együtt kellett táncolniuk; és ott voltak a keserédes éjszakák, amikor a
férje kötelességtudóan meglátogatta. A féltékenység mellett még maradt némi remény, és ezek az
érzések egyike sem változott az idővel vagy a hellyel.
A hó egyre magasabbra tornyozódott az udvaron, a falak tövében nőtt a hótömeg. Áz öreg kastély
még soha nem tűnt ilyen komornak. A király egyre kibírhatat-lanabb lett, mind gyakrabban
mérgelődött olyan dolgok felett, amelyeket máskor jó tréfának tartott.
Délidő volt, az udvar éppen túl volt az ebéden. Mindenki jól belakott, az öregebbek csendesen
ejtőztek, a fiatalok egymást ugratták. A fiatal d'Enghien azt javasolta a királynak, pihenjen le ebéd
után, és hogy ne legyen egyedül, elvihetne valamelyik jelenlevő szép hölgyet is magával vagy éppen
kettőt is. A király nem igazán kapott az ajánlaton.
A gróf szomorúan mormolta maga elé, hogy már a király sem a régi.
- Gyere ide, Catherine, gyermekem - szólalt meg Ferenc -, és ülj ide mellém. Nem jut eszedbe
valamilyen játék, amivel le tudnánk magunkról rázni ezt a tespedt-séget? Minden kastélyom közül azt
hiszem, ezt utalom a legjobban.
Catherine ránézett Anne-ra, aki a király másik oldalán foglalt helyet. Anne megvonta a vállát,
inkább aggódó volt a tekintete. A király betegnek látszott ma.
- Sire, azt hiszem nem tehetünk mást, mint figyeljük a hóesést, é s hálát adunk az égnek, hogy
innen tehetjük, a kastély meleg termeiből.
- Ez a gyermek azt akarja, hogy imádkozzam. Bezzeg, amikor fiatal voltam, milyen jót
hógolyóztunk ilyen időben!
- Sire, tegyük most is azt! Hógolyózzunk egyet! - kiáltott fel Catherine.
- Hát legyen. De én túl öreg vagyok, hogy részt vegyek benne.
- Legalább olyan jó szórakozás figyelni a hógolyó-zókat, mint részt venni benne - biztosította
Anne a királyt. - Gyerünk, lusta emberek, a király azt parancsolja, hogy harcoljatok... fegyverezzétek
fel magatokat!
- Hógolyókkal! És induljon a hócsata. Ez olyan szórakoztató lesz! - kiáltotta Catherine is.
Amíg Ferenc elhelyezkedett az ablakoknál Cathe-rine-nal, Anne-nal, Diane-nal, a többi hölggyel
meg a társaság idősebb férfi tagjaival, addig a fiatal férfiak le-özönlöttek az udvarra.
Catherine, ahogy a csatát figyelte, magában mosolygott. Még itt a játékban is látszott, hogy két párt
van. D'Enghien volt a vezetője a protestánsoknak, őt támogatták a király és Anne. A katolikusok és
Diane nevében - Henriket sem felejthetjük ki - indult csatába a jóképű és gőgös Francois de Guise. Ez
utóbbi nem tett mást, mint a grófot támadta igen hevesen hógolyóival. Henrik mint trónörökös távol
tartotta magát a játéktól. A két fiatal, d'Enghien és de Guise volt a csata hőse. Diane erősen figyelte
őket, Catherine pedig Diane-t.
- Bravó, grófom! - kiáltott fel a király, amikor a kedvence pontosan célzott egyik-másik
hógolyóval.
- Bravó, de Guise! - kiáltotta Diane is eléggé ostobán, amikor de Guise-nek is sikerült egy-egy
lövése.
Még itt is, amikor körülvették a királyt, jól meg lehetett különböztetni a két pártot. Csak egy
ember maradt csendben - a legbölcsebb, maga Catherine, akit mindenki más alázatosnak és
együgyűnek gondolt, pedig törekvőbb volt bárki másnál.
 Katolikusok a protestánsok ellen; a d'Etampes pártiak a Diane-t támogatók ellen. De Vivonne de
Chabot ellen. A bolondok, gondolta Catherine, beszállnak valaki más harcába. A bölcsek a maguk
számára dolgoznak.
A királynak feltűnt, hogy menye eddig meg sem szólalt a hócsata alatt. Közelebb intette magához
Cathe-rine-t, és megszólalt:
- Mondd, Catherine, te kinek szurkolsz, az én elbűvölő grófomnak, vagy annak a jóképű,
gazember Guise-nek?
- Én a győztesnek szurkolok, Sire - válaszolt Catherine -, mert ő az erősebb.
Ferenc megragadta a csuklóját, és belenézett a nő szemébe: - Azt hiszem, nagy bölcsesség lakozik
gyönyörű sötét szemeid mögött. Egyetértek én is: hadd csatázzanak hógolyókkal, megfelelő fegyvernek
látszik ilyen vita eldöntéséhez.
És a csata tovább folytatódott, túl izgalmas volt ahhoz, hogy lefújják. Még a király is
megfeledkezett a melankóliájáról. Catherine hangosan nevetett, amikor de Guise megcsúszott, és
hosszan szánkózott a havon. De amikor Diane ránézett a hideg szemeivel, akkor legalább olyan
hangosan nevetett, amikor d'Enghien elmerült egy különösen nagy hókupacban. Catherine szeme
találkozott Diane-éval, és Diane elmosolyodott. Te, Diane, most biztosan azt gondolod, hogy én nem
számítok, túlságosan együgyű vagyok ahhoz, hogy részt vegyek a kicsinyes vitáitokban. Ilyen senkinek,
mint én vagyok, ez egyszerű hógolyócsata, semmi több.
- Milyen nagyszerű játék, ugye, Madame? - kérdezte Diane.
- A legnagyszerűbb mulatság - válaszolta Catherine. Közben pedig azt gondolta: semmi nincs
megbocsát-
va. Mindent, még a legapróbb megaláztatást is megjegyzem. És egy nap mindenért fizetni fogsz,
kormány zóné!
A csata újból fellángolt. Az egyik férfi talált egy követ, és azt is elhajította. A másik talált egy
ivókupát, amelyet az udvaron felejtettek, és az ellenfél felé dobta. Hamarosan kicsordult az első
csepp vér. A nézők erre hangos nevetéssel és tapssal válaszoltak.
Most egy szék repült ki az egyik ablakon, majd következtek a többiek.
- Na gyerünk! Támadás! - kiabálta Ferenc.
Senki másnak nem tűnt fel, csak Catherine-nak, hogy Francois de Guise szép csendesen eltűnik a
hógolyócsatából. Csak ő jött rá, hogy valami jelentős dolog fog történni. Bárcsak el tudna osonni,
hogy valakit a fickó után küldhessen!
Most már mindenféle dolog repkedett kifelé az ablakokból. Egy porcelántál széttört az egyik
fiatalember fején, aki azonnal eszméletlenül terült el a havon.
- Hozzátok be a sérülteket! - kiáltotta el magát Ferenc.
Még akkor is, amikor ezt parancsolta, mindenféle edények és tálak szálltak kifelé, azután pedig
székek és asztalok következtek.
A király hangosan hahotázott.
- Micsoda furcsa fordulat a csatában! - kiabálta Anne is.
De a komédia hirtelen tragédiába torkollott. Cathe-rine-nak már nem volt kétsége afelől, hová
tűnhetett Monsieur de Guise.
Hirtelen egy felsőbb emeleti ablakból nehéz komód indult meg kifelé. D'Enghien gróf közvetlenül
ezen ablak alatt állt. Figyelmeztető kiáltások harsantak, még a király is kiabált, de d'Enghien már nem
tudott elugra-ni, habár látta a felé zuhanó tárgyat. A komód ráesett, és a vére szerteszét fröccsent a
fehér hóra.
Ez a szomorú év nagyon elkeserítette a királyt. Úgy érezte, már nem sokat tartogat számára az élet.
-Alig maradt valaki, aki kedves a számomra, és őket is elviszik tőlem. Amikor végre
megkedveltem a legidősebb fiamat, Francois-t, hirtelen és rejtélyesen meghalt. A legkedvesebb fiam,
Charles a pestis áldozata lett. És most ez a csinos fiú is, aki bizonyos mértékig betöltötte halott fiaim
emlékét a szívemben, áldozattá vált egy buta játékban.
A király úgy gondolta, a szomorúságra legjobb gyógyír a vidámság. Újabb hosszú vándorlás
következett egyik kastélyból a másikba. Minden gyorsabb lett, egyre gazdagabb ételek kerültek az
asztalokra, a borok egyre erősebbek voltak és egyre szebbek lettek a király környezetében mutatkozó
nők. Az udvari morál is lazult, a ruhákon egyre több drágakő tündökölt. A király azt akarta, hogy a
gyémántok tündöklése eltakarja szemének fásult csillogását, gallérján a rubinok ragyogása pedig
életet kölcsönözzön arcának. Bor és mulatság, nők és szerelem, zene és költészet - minden az ő
szórakoztatását szolgálta. Még mindig az övé volt a legcsillogóbb és legimpozánsabb udvar
Európában.
Február volt, pontosan egy év telt el a gróf halála óta. És a hideg, havas február a férfi halálára
emlékeztette a királyt.
Az udvar Saint-Germain-en-Laye-ban tartózkodott. A vacsoraasztal főhelyén Ferenc ült jobbján a
királyné, bal oldalán pedig Anne foglalt helyet.
Catherine az asztalnál ülve arra gondolt, hogy mostanában semmiféleképpen nem szeretett volna
helyet cserélni a királlyal. Ferencnek már leáldozóban volt a napja, mások készültek átvenni a helyét
a hatalomban: Henrik és Diane. De mi lesz Catherine de Medicivel?
Amikor véget ért a vacsora és a többiek táncoltak, Catherine azt bizonygatta magának, hogy az övé
lesz a legragyogóbb felemelkedés. Sikeresen álcázta magát addig, amíg elérkezik a megfelelő idő.
Azután csillaga fényesen fog ragyogni, de nemcsak a franciák, hanem egész Európa egén.
Kint nagy pelyhekben hullt a hó. Bent a kastélyban szinte elviselhetetlen volt a hőség. A nők egyre
több ruhadarabtól szabadultak meg, a szemek fényesen ragyogtak a fáklyák fényében. Anne a király
mellett ült, és ott volt Catherine is. Egyikük sem akart táncolni. Catherine kezét alázatosan az ölében
tartva, tudatában volt annak, hogy Henrik valamit sugdos Diane fülébe, mialatt barátaik és támogatóik
körében ültek, de semmi jelét nem adta, hogy látta őket. Anne-t figyelte, amint egy vörös férfival
táncol; Anne szeméből sütött a féltékenység. A király tudatában volt Anne féltékenységének. Catherine
jólesően vette tudomásul, hogy a király és szeretője most megtapasztalja ugyanazt a keserű érzést,
amely őt is gyötri. Elégedettséggel töltötte el, hogy a hosszú évek alatt szerzett gyakorlata segít
elrejteni a valódi érzéseit, sokkal jobban, mint ahogy a királynak és a szeretőjének sikerült.
Egy szolga érkezett, valamilyen üzenettel, amíg a többiek táncoltak. A király engedélyét kérte,
hogy beszélhessen. Amikor megkapta, bejelentette az angol király halálát.
Ferenc maga elé bámult: - Szóval meghalt.... Most már halott.
A király odaszólt az egyik szolgának, és a hírvivőt a gondjaira bízta.
- Már egy ideje vártam ezt a hírt. Régóta beteg volt.
- Egy régi ellenségeskedés vége - válaszolta Anne. -Kíváncsi vagyok, hogyan néz szembe a
bíróval. Rendeznünk kellene erről egy jelenetet: az angol király és a végső ítélet. Mit gondolsz,
drágám?
De Ferenc néma maradt. Anne összecsapta a kezét, és újra megszólalt:
- Ez elszomorít téged. Igaz, drágám?
 A király elmosolyodott: - Abban a korban vagyunk. Öreg barátom, régi ellenségem. Ő ment el
előbb, de én is hamarosan követni fogom.
- Remélem, felség, hogy ez még sokáig nem fog megtörténni - szólalt meg Catherine is.
- Ó igen, az én kis kedvencem! De ne aggódj, egyszer mindannyiunknak mennie kell, és én csak
egy-két lépéssel hamarabb megyek el, mint te vagy Anne!
Anne szorosan összeszorította az ajkait: - Kérlek, ne beszéljünk most erről!
- Kérlek benneteket, kedveseim, ne aggódjatok -kérte Ferenc. - Catherine, kedvesem, most már
biztonságban vagy. Van egy fiad és egy lányod. Gondoskodj arról, hogy még több legyen! Rólad pedig
beszélni fogok Henrikkel, kedves Anne! A fiam jó és becsületes ember. Nem fogja hagyni, hogy
bántódásod essék!
Anne szája furcsa grimaszba rándult. 0!, gondolta Catherine, Anne nem Henriktől fél igazán.
Olyan sokáig adott tanácsot a királynak, hogyan bánjon másokkal, most pedig ő szorul kegyelemre,
mert másik nő vezeti az eljövendő király kezét. És az új király az én férjem. Anne most mindenért meg
fog fizetni, amit az elmúlt években elkövetett. És egy napon Diane is megfizet majd mindenért.
A mulatság kissé elkomorodott az angol király halálának a hírére.
- Jól emlékszem rá - merengett Ferenc -, találkoztam vele többször is. Nagy, vörös és akaratos...
bár nagy ember volt... fiatal korában nehéz volt nála jóképűbb embert találni, ha valakinek tetszett ez
a típus. Egyszer legyőztem egy birkózóversenyen, és komolyan mondom, embert még olyan dühösnek
soha nem láttam. Olyanok voltunk együtt, mint a bika és a párduc. Egy reggel még reggeli előtt
meglátogattam, és két vállra fektettem. Majd viccesen a rabtartómnak neveztem, és a saját kezemmel
nyújtottam át neki az ingét. Látnotok kellett volna az arcát, kedveseim! Amikor a fiam, Charles
felugrott a spanyol uralkodó lovára, újra eszembe jutott a két jelenet hasonlósága, és azonnal az angol
királyra gondoltam.
- Ferenc, nem kellene annyit keseregned Henrik halálán - mondta Anne. - Nem volt a barátod.
- Furcsa érzés. Az életünk mintha összefonódott volna, és most már halott. Ugyanaz a betegség
vitte el, ami velem is végezni fog. Sok közös vonásunk volt. A saját országunkban mindketten
egyeduralkodók voltunk. Mindketten imádtuk a nőket. Bár én is imádom őket, mégis több türelemmel
bántam az általam szeretett nőkkel, mint ahogy Henrik valaha is tette. Ö oltárhoz, majd ágyba vezette
őket, utána pedig a vérpadra. Én az elsőt és az utolsót mellőztem.
- Szörnyeteg volt - válaszolta Anne. - Nem érdemli meg, hogy bánkódjunk miatta! A felesége
csak boldog lehet, ebben biztos vagyok. Még mindig megvan a feje, hála az égnek, hogy a férje időben
halt meg.
- Azt mondják - jegyezte meg halkan Catherine -, hogy a felesége boldogan ápolta. Azt is
mondták, sokkal biztonságosabb volt a király ápolójának lenni, mint a feleségének.
- Mégis, bármennyire is tehetséges volt a betegápolásban a jó asszony, nem volt könnyű dolga,
hogy a nyakán tartsa a fejét - Anne beszéd közben a királyra mosolygott. - Jöjj, Sire, hagyd el végre a
bánatod! Játsszuk azt, amit a múlt héten! Milyen jót nevettél akkor. Kicsit felidézzük a múlt hetet,
azután pedig lehet, hogy tudok egy-két új trükköt mutatni.
- Igen, már alig várom, drágám! És engedd meg, hogy Catherine segítsen neked!
így játszottak egy ideig, és a király jól szórakozott. De sokaknak feltűnt, hogy a szokásosnál
hamarabb vonult vissza a lakosztályába. És amikor végre ott volt, az imái a szokásosnál hosszabbra
nyúltak. Ugy látszott, az angol király halála elé vetítette a jövőjét.
Catherine éppen gyönyörű ruháját tervezgette a jelmezbálra. Kirké lesz.
 - Viseljünk álarcot - könyörgött Anne-nak. - Az olyan izgalmas! Nem tudhatod, éppen kivel
táncolsz.
Anne beleegyezett, és hagyta, hogy Catherine intézzen mindent. Szegény Anne! Napról napra
szomorúbb; a király egyre gyengébb.
A jelmezbál Ferenc ötlete volt.
- Karnevál! - kiáltott fel. - A legvidámabb, amit valaha rendeztünk.
így akart fittyet hányni a halálnak.
Míg a ruháját tervezte, Catherine azon gondolkodott, vajon mi lesz vele, ha a király meghal.
Franciaország királynéja... legalábbis névleg. Valójában Diane lesz a királyné. Ő meg reménykedhet.
Kirké lesz, vidám és határozott. Tudni fogja, melyik jelmezben rejtőzik a férje; számtalan kéme van,
akik ezt kideríthetik. Majd Kirké odamegy hozzá, és felébreszti benne a vágyat. Ennél a gondolatnál
azonban nevetnie kellett. Mintha ez lehetséges lenne! De miért is ne? Egyszer egy kis piemontinak
sikerült magába bolondítania Henriket. Talán öntsön szerelmi bájitalt a borába? Nem, már nem hisz
ezekben a báj italokban. Ám amíg varrogatott és a bálra gondolt, melyre Saint-Germainben kerül sor,
tovább álmodozott és reménykedett.
Lázasan várta, hogy ott legyenek. Chevreuse-ön és Limours-on keresztül Rochefort-ba utaztak, a
király pedig mindvégig kitartóan harcolt a halál ellen. Másról sem beszélt hol Anne-nak, hol pedig
Catherine-nak.
Arról beszélt, mit sikerült elérnie; elmesélte menyének, hogyan változtatta meg az ország arcát.
Mesélt a kastélyokról, amelyeket átépíttetett, és azokról is, amelyeket ő maga tervezett. Megújította
Franciaország szellemi életét, mondta Catherine-nak.
- Catherine, sok rossz dolgot cselekedtem, de azért némi jót is - mondta megindultan. - Én vagyok
az, aki fölkeltette az emberek érdeklődését a tanulás iránt... azt az érdeklődést, amely előttem
haldoklott. Én teremtettem meg az új életet. Én vetettem el a magot, majd én voltam az, aki gyengéden
nevelgette a hajtást. Vajon észreveszi-e majd a világ, ha eltávozom az élők sorából? Mit gondolsz,
Catherine, elfelejtik-e Páviát, és azt, mit veszített Franciaország? Vajon elfelejtik-e a tükrökkel
körbevett medencéket, a fekete selymeket, amelyek tökéletes hátterül szolgáltak az ország legfehérebb
lábaihoz? O, kislányom, mondd meg, vajon úgy emlékeznek-e majd rám az emberek, mint tanulni
vágyó emberre, vagy mint kéjencre?
Catherine vele együtt sírt, mert eszébe jutott a pillanat, amikor először találkozott ezzel a
csodálatos emberrel... most pedig az idősödő férfit látja csak.
Szegény, szomorú király! De az öreg királyoknak át kell adniuk a helyüket a fiataloknak; ez az élet
rendje.
Amint Ferenc előtt térdelt, és forró könnyei a férfi kezére hulltak, a férjére gondolt; a férfira, aki
álarca mögül szenvedélytől lángoló szemekkel nézi Kirkét.
Ám amint Saint-Germain felé haladtak, a király hirtelen meggondolta magát, és úgy döntött, rövid
időre megállnak a rambouillet-i kastélynál; néhány napos vadászatot óhajt tartani a Kis Társasággal.
Akkor tehát néhány napig még álmodozni fogok, gondolta Catherine. Tudta, hogy Kirké sohasem
lesz képes elcsábítani a férfit szeretőjétől; mégis, amíg Rambouillet-ben vannak, legalább úgy tehet,
mintha hinne ebben.
Anne-nak nem tetszett, hogy késlekednek.
- Ferenc, Saint-Germainben sokkal kényelmesebben lehetnénk. Rambouillet nem több, mint egy a
sok vadászterületed közül.
 - Kényelem? - kiáltott fel a király, mert ezen a napon kicsit jobban érezte magát. - Nem
kényelemre vágyom, hanem arra, hogy jót vadászhassak.
Ám mire odaértek, ismét kimerült, és ágyba kellett fektetni. Amint hátradőlt a párnákon, úrrá lett
rajta a búskomorság. Vajon elhagyja még valaha ezt a helyet?
Az ágyban fekve hirtelen úgy érezte, körül kell, hogy vegyék a barátai, az udvar legnagyszerűbb
emberei. Anne is menjen oda, és Lotharingia bíborosa is; az ösz-szes fiatal ember, Henrik fia,
Catherine, és a Guise-ek is, Saint-Pol és Saint-André. Jöjjenek a zenészek is, játsszanak!
Sokkal boldogabb volt, amikor nem volt egyedül. Ferenc bálteremmé változtatta a hálószobáját.
Hamarosan azonban ismét kimerült.
- Szeretném, ha idejönne a testvérem - suttogta Anne-nak. - Túlságosan ritkán látom őt.
- Navarra királynéja maga is betegágyhoz van láncolva - mondta az asszony, és hangját sírás
fojtogatta.
- Akkor ne is mondjátok neki, hogy szerettem volna látni... biztosan azonnal idejönne, akármilyen
rosszul is van. Szeretett testvérem, édes Margit, várható volt, hogy amint én ágynak esem, veled
ugyanaz történik. A szentek vigyázzanak rád, drága testvérem!
- Kedvesem, kérlek, hadd küldjem el ezeket az embereket, hogy aludni tudjál.
A király elmosolyodott, és bólintott.
Reggel jobban érezte magát és kijelentette, hogy készen áll a vadászatra.
Anne könyörögve kérte, hogy ne menjen. Catherine és a Kis Társaság többi tagja is kérlelte, ám
Ferenc nem hallgatott rájuk. Csak mosolygott a gyönyörű arcokra; becézte az egyiket, viccelődött a
másikkal. Feltétlenül el kell mennie vadászni. Nem tudja megmagyarázni, de úgy érzi, a halál az ajtó,
a függönyök mögül les rá. Az angol királyt már elragadta, ám őt nem fogja... még nem.
Ferencet nem lehetett meggyőzni. Betegesen sápadt arccal, égő szemekkel ugrott fel a nyeregbe.
Azt akarta, hogy Anne mellette lovagoljon, és hogy Catherine is a közelében maradjon. A
vadászkürtök hangjánál és a kutyák csaholásánál nem is létezik szebb muzsika, mondta, és Catherine
úgy látta, a mellette lovagoló férfi nem idős királynak érzi magát, hanem ereje teljében lévő
fiatalembernek.
A Kis Társaság Ferenc köré gyűlt. Féltek; ezen a márciusi napon a halál volt a leggyorsabb
vadász Rambouillet erdejében, és az összes nő érezte, hogy a Társaságnak ez az utolsó vadászata.
Ferenc azon az éjszakán lázasan vergődött; állandóan beszélt, és úgy látta, mintha a múlt
szellemei állták volna körül az ágyát. Édesanyja, szavojai Luise, aki imádta őt; szeretett testvére,
Navarrai Margit; a két alázatos királyné, Claude és Eleonore; legkedvesebb szeretői, chateaubriand-i
Françoise é s Anne d'Etampes, és a fiai, François és Charles. Szinte érezte maga körül a madridi
börtön falait, és ismét átélte a győzelem dicsőségét és a megalázó vereséget.
Amikor visszanyerte eszméletét, erőltetett mosollyal a botrányokról kezdett beszélni.
- Igen, barátaim, botrányos életem volt. De most, halálom előtt megjavulok.
Papok ültek az ágya mellé, ő pedig mohón itta minden szavukat.
- Látnom kell a fiamat - szólalt meg végül. - Hozzátok ide a trónörököst!
Henrik félszegen lépett apja betegágyához; apjához, akinek a szeretetére annyira vágyott, ám
akinek csak a megvetését nyerte el, és akit ezért viszonzásul ő sem tudott szeretni.
Letérdelt az ágy mellé, Ferenc pedig minden ellenérzéséről megfeledkezve rámosolygott.
- Fiam... egyetlen fiam... drága Henrik... Henrik hiába kereste a megfelelő szavakat. Szeme
azonban könnytől ragyogott, és ez többet mondott bármennyi szónál. Ferenc zavart volt. Vajon
milyen tanácsot adhat a fiának? Imádkozott, hogy Henrik ne kövesse el azokat a hibákat, amelyeket ő,
sajnos, elkövetett.
- Henrik, a gyermekeknek szüleik erényeit kell szem előtt tartaniuk, és el kell kerülniük azokat a
hibákat, amelyekbe ők beleestek.
- Igen, apám!
-A franciák a legjobb emberek a világon, ezért kedvesen kell velük bánnod; hiszen amikor a
királyuknak szüksége van rájuk, semmit nem tagadnak meg tőle. Éppen ezért okosan bánj velük, ne
fordítsd őket magad ellen azzal, hogy fölöslegesen magas adókkal sújtod őket...
A király arcán izzadságcseppek folytak le; mindent elmosódottan látott maga körül. Fia arcát is
egyre messzebbről látta. Ekkor azokra a veszélyekre gondolt, amelyek Henrikre leselkednek. Látta a
két csoportot, amely két részre szakíthatja országát; a vallásos ellenségeskedést, amely most még csak
gyenge hajtás, ám hamarosan hatalmas fává nőhet, amely vérontást és fájdalmat terem.
- Szűzanya, kérlek, óvd meg a fiamat - könyörgött. - Kérlek, add, hogy akik körülötte lesznek, jó
és megbízható tanácsokkal lássák el.
Lelki szemei előtt látta Diane-t, amint a fiút vezeti. Még élénken emlékezett arra a hólabdázásra,
amely oly ártatlan játékként kezdődött, ám oly csúnyán végződött. Általában szórakoztatta, ha az
asszonyok vitatkoztak, ám ez most más volt. Diane és Anne egymás ellen... vajon mi lesz a vége?
Szörnyű vérontás. Fiatal barátja, d'Enghien grófja pedig az országot sújtó polgárháború első
összecsapása során életét vesztette.
- Henrik... fiam... miért csak most találtunk egymásra, amikor már késő? Fiam, légy óvatos...
figyelj a körülötted lévőkre... vannak, akik...
Henriknek ekkor már egészen közel kellett hajolnia apjához, ha hallani akarta a szavait.
- Vigyázz a Guise-ekkel... megpróbálják majd megszerezni a koronát! A Guise és a Valois-ház
ellenségek. Fiam, hajolj közelebb... Ne hagyd, hogy az asszonyok irányítsanak... én elkövettem ezt a
hibát. Tanulj belőle! Kérlek, tartsd meg magad körül a minisztereimet, ők becsületes, jó emberek! És
ne hozd vissza Montmo-rencyt! 0 tőled és népedtől is elvesz mindent... Ami pedig Anne-t illeti,
kérlek, bánj vele kedvesen!. Hiszen megérdemli. A nőkkel óvatosan kell bánni. Azt azonban ne hagyd,
hogy irányítsanak... úgy, ahogy azt bolond apáddal tették...
A király szeme csillogott; szavait most már képtelenség volt kivenni.
- Apám - hajolt hozzá közel Henrik -, kérlek, add rám áldásodat!
A királynak még volt annyi ideje, hogy magához ölelje fiát, mielőtt örökre távozott.
Ferenc betegágyban fekvő testvérét rossz előérzet gyötörte Béarnnál. A testvére veszélyben van,
szüksége van rá, ő pedig nem tud odamenni! Felkelt az ágyból, és készülődni kezdett; Rambouillet-be
akart utazni. Már éppen útra kelt volna, amikor meghozták neki a szomorú hírt.
Magát okolta, hogy halála pillanatában távol volt testvérétől. Élete a vége felé közeleg, hiszen
maga Ferenc jelentette számára az életet. Zárdába fog vonulni, mert lelke csak ott békélhet meg, ott
találhat gyógyírt a fájdalmára. Szeretett testvére, a király halott. És ő is.
Anne a szobájában várta Diane bosszúját. Már csak napok kérdése; Diane nem fog sokáig várni.
Henrik, bár szomorú volt, megkönnyebbült, amikor apja meghalt. Most már soha többé nem fog
dadogni. Az emberek másképp néznek rá; letérdelnek előtte, és hűséget esküsznek neki. Már azelőtt
teljesítik minden kívánságát, mielőtt azok megfogalmazódnának benne.
Diane, aki kívülről nyugodtnak mutatta magát, belül örvendezett. Végre elérkezett az ő ideje. Most
már nem csupán a trónörökös szeretője; most már az ország első asszonya.
 Az új király Saint-Germainbe utazott, hogy elrendezze apja temetését; Catherine itteni
lakosztályában azon gondolkodott, vajon milyen változást hoz életében apósa halála. A harmadik
gyermekével várandós, ám ezt egy ideig még titokban kell tartania férje előtt.
Már van egy fia és egy lánya, és úton van a harmadik gyermek... ő pedig Franciaország királynéja.
Milyen büszke lenne rá Kelemen, ha még élne!
Igen, most már biztos, hogy övé Franciaország trónja; mégis, annyi minden hiányzik a teljes
boldogságához!
Beillatosította magát, szépen felöltözött és várt. Ám a férje nem érkezett meg, és amikor Catherine
már biztosan tudta, hogy fölösleges tovább várnia, bezárta az ajtót, elhúzta az asztalt és a szőnyeget,
majd lenézett.
Látta őket; ahogy átölelik egymást, hallotta gyengéd suttogásukat és érzékelte szenvedélyüket.
Ezen a napon elérkezett, amire oly régóta vágyott; és mégis, itt kémkedik férje és Diane után,
kínozza magát. De egy napon majd övé lesz a hatalom... elvégre ő ajándékozza meg gyermekekkel a
királyt. O adja neki Franciaország leendő királyait és királynőit.
Mégis, amint férjét és szeretőjét nézte, Catherine arcán megállíthatatlanul folytak végig a könnyek.
 Két királyné

Franciaország királynéja! De vajon megváltozott ettől bármi is? Hiszen valójában Diane került az
ország trónjára, nem pedig Medici Katalin. Mindenhol látni az egymásba fonódó iniciálékat, ám ezek
nem felesége nevét jelzik, amint azt el lehetne várni, hanem a szeretőjéét. Két egymásra csúsztatott D
betű - az egyik fordított -, amelyeket vízszintes vonal köt össze - így alkotnak H betűt. A betűket
bevésték a falakba, ráhímezték a zászlókra, és ha mindez még nem lenne elég, Henrik ruháit is ezek
díszítették.
Katalin továbbra is mosolygott, senki nem gondolta volna, hogy belül legyőzhetetlen vágyat érez,
hogy elpusztítsa ezeket az egymásba fonódó betűket. Úgy tett, mint ahogy sokan mások körülötte - az
iniciálékat H betűnek és két C-nek olvasta, nem pedig két D-nek. így kevésbé érezte megalázónak a
helyzetet.
Méltóságteljesen járt az udvarban, és semmi jelét sem adta annak, hogy belülről boldogtalanság
gyötri. Saját emberei vették körül, és ügyelt arra, hogy senkinek semmi kifogása ne lehessen ellenük.
Minden asz-szony és férfi tisztelettel tekintett úrnőjére, aki megfejthetetlen talány volt számukra. Nem
értették, hogy egy ember, akit állandóan megaláznak, hogyan képes megőrizni hűvös méltóságát. Hol a
végletekig szigorú volt; ilyenkor a legkisebb helytelen viselkedést is azonnal megtorolta. Máskor
azonban a legdurvább tréfán is hangosan nevetett. Franciaország királynéja idegen volt; ezt senki nem
felejtette el, és senki nem volt képes szeretni az asszonyt. Katalin tudta, hogyan gondolnak rá az
emberek, ám azt mondogatta magának, hogy őt ez nem érdekli. Az egész földön mindössze egy ember
volt, aki érdekelte, és hitte, hogy a türelem majd meghozza gyümölcsét. Igen, türelmesnek kell lennie.
Nagyon türelmesnek. Ő tud várni. Istennek hála, mostanra már megtanulta, hogyan kell.
Amíg várakozott, más elfoglaltság után nézett. A királyné sok mindent megtehet, amit a trónörökös
felesége nem. Ferenc elmesélte, milyen változtatásokat hajtott végre a kastélyán. Olyan embernek
találta menyét, aki képes őt megérteni, ezért sok mindenre megtanította. Volt egy kastély, amelyet az
összes többinél jobban szeretett; amint először megpillantotta, a hatása alá került. Ahányszor csak ott
tartózkodott az udvar, Katalin eljátszadozott a gondolattal, vajon mit változtatna az épületen, ha az
övé lenne. A chenonceaux-i kastély valóban lenyűgöző látványt nyújtott; egyedülálló volt, mert egy
folyó felett átívelő hídra épült. Úgy tetszett, hogy a víz felett lebegne, mint tündérpalota; tornyát fák
ölelték körbe védelmezőén. Alatta vízililiomok úsztak, szikrázó fehér falait pedig nád és sás
simogatta.
Ferenc tovább akarta szépíteni legszebb kastélyát, ám a sors közbeszólt. Henrik, a király pedig
mással van elfoglalva. Miért ne szórakozhatna a királyné kedve szerint?
Katalinnak nagy öröme telt a tervezgetésben.
Mindeközben igyekezett érdeklődést mutatni férje dolgai iránt, és csendben, türelmesen azon
dolgozott, hogy elcsábítsa Diane-tól. Henrik szerette a zenét. Leginkább az egyházi énekeket kedvelte,
így Katalin boldogan kutatott fel régi darabokat és íratott újakat. Azonban Diane is érdeklődött a
művészetek eme ága iránt, és bárki bármit mutathatott Henriknek, az nem vetekedhetett azzal, amit ő
ajánlott neki.
Katalin kitűnő lovas volt, és amikor nem volt áldott állapotban, minden vadászaton részt vett.
Bátorságával és ügyességével még férje csodálatát is kivívta, míg Diane sokszor a kastélyban maradt,
ott várta a vadászatról hazatérő királyt. Milyen fájdalmas volt Katalinnak látni azt a szenvedélyt,
amellyel szeretőjét üdvözölte Henrik!
A király éjjelente változatlanul fölkereste feleségét, mert Katalinnak sikerült titokban tartania
előtte újabb terhességét.
Henriket most, hogy király lett, tisztelték az emberek. Mindenki a legnagyobb titoktartással kezelte
éjjeli látogatásait, mintha nem is sejtették volna, hogy uruk szeretője Diane. Királyként sokkal többre
tartották, mint amikor még csak trónörökös volt. Hajnalban kelt, és ahogy kinyitotta a szemét,
udvartartása élénk mozgolódásba kezdett. A legelőkelőbb nemesemberek várakoztak szobája előtt,
hogy beléphessenek és tisztelegjenek neki; a legmagasabb rangú ember adta fel rá az ingét. Amint
fölkelt, első útja a szobájában álló oltárhoz vezetett; itt imádkozott a jelenlévők körében. Attól a
pillanattól, hogy felült ágyán, cimbalom és klavikord, kürt és lant kényeztették füleit még imádkozás
közben is.
Az imát üzleti dolgok követték, utána pedig következhetett az étkezés. Nem volt nagyétkű; az
emberek azt beszélték, amíg Spanyolországban raboskodott, elfelejtett enni. Az étkezés művészet,
amit alattvalói felháborodására sosem volt képes elsajátítani, pedig a francia cuisine jó úton haladt,
hogy a leghíresebbé váljon a világon. Mindez azonban cseppet sem látszott meg egészségén; erős
volt, és miután végzett az államügyekkel, a nap hátralévő részét a sportnak szentelte. Általában
vadászni ment - ez volt legkedvesebb időtöltése -, de sok időt töltött a teniszpályán is; minden
porcikájában sportember volt. Mindenkit utasított, hogy amíg játszanak, felejtsék el, hogy ő a király;
az emberek nyíltan megbeszélték, ha hibázott, amikor pedig vége lett a játéknak, Henrik is csatlakozott
a beszélgetéshez. Senki nem félt győzni a király ellen, mert az sosem sértődött meg. Sőt, mi több,
szerette összemérni a tudását nála jobb játékosokkal.
Esténként lakomát rendeztek és táncoltak. A király tanácsadói szerint nem lett volna tanácsos, ha
az udvari élet unalmasabb, mint Ferenc uralkodása alatt volt. Mindenkinek tudnia kell, hogy a francia
udvar még mindig ugyanaz a francia udvar - gazdag, fényűző és ha kell, erőszakos. Bár lehetséges,
hogy a táncok most kevésbé feltűnőek, az etikett pedig szigorúbb.
Mindezek után a királyt visszavezették lakosztályába. Szegény Henrik! Udvaroncai jelenlétében
kellett levetkőznie, míg kamarása ellenőrizte, jól van-e megvetve az ágy. Amikor a király
kényelmesen elhelyezkedett, a szertartásmester behozta a palota kulcsait, és a párna alá helyezte őket.
A király csak ekkor indult szeretője lakosztályába. Henrik számára nehezebb volt az élet, mint
Ferenc számára, aki nem törődött az illemmel, és ha úgy kívánta, habozás nélkül megparancsolta
udvaroncainak, hogy hozzanak a lakosztályába tíz asszonyt. Henrik azonban mindig meggyőződött
arról, hogy egyedül van, csak azután indult szeretőjéhez.
Katalin nagyon szerette férjét; szerette kimértségéért, tartózkodásáért és azért, mert jó
cselekedeteket akart véghezvinni. Milyen furcsa az élet! Olyan férfit szeret teljes szívéből, aki minden
tekintetben az ellentéte.
Henrik ezen a kora nyári éjszakán szokásos, komor arccal lépett be felesége szobájába. Milyen
elszánt és kötelességtudó, gondolta Katalin. Már két gyermekük született, és fölnevetett magában, mert
ő már tudta, hogy még az év vége előtt megszületik a harmadik. Tegnap, amikor emberei körében ült,
majdnem elájult, csak vasfegyelmének köszönhette, hogy nem így történt. Nem az az ember, akit
minden apró gyengélkedés legyűr; tegnap is képes volt figyelmen kívül hagyni a rátörő rosszullétet.
Nem is tehet mást, mert különben az emberek elkezdenek pletykálni. A királyné ismét terhes! Akkor
pedig hónapokra búcsút inthet férjének, a szerelemnek... vagyis az éjszakáknak.
Henrik szomorú volt; nemrég vett részt apja temetésén, és a halál mindig felkavaróan hatott rá.
Ugy döntött, testvéreit, Francois-t és Charles-t ugyanakkor temeti el Szent Denis-be, amikor apjukat.
Látványos temetés volt, nem sajnálták a pénzt és a fáradságot.
A bennük fekvő férfiak dombormű képmásai díszítették a koporsókat, amelyeket Párizs falain
kívülre, a Notre Dame des Champ-hoz vitték. Az emberek mind kivonultak az utcákra, hogy
végignézzék a gyászmenetet.
Katalin elgondolkodott; sok fiúgyermek örülne, és azt mondaná: az apám és bátyám halott, én
pedig király vagyok. De nem így az ő férje.
Henrik az ágyon ült, és a temetésről beszélt. Mindig társalgott, mielőtt elfújta volna a gyertyákat.
Ragaszkodott a szokásaihoz, és szerette volna, ha a feleségével eltöltött idő természetesnek tűnik.
Nem akarta megbántani Katalint, nem akarta, hogy úgy érezze, a férje másra sem gondol, amikor vele
van, mint a mielőbbi távozásra.
Soha semmi jelét nem adta, se szavakkal, se tekintettel, hogy bejelentést vár feleségétől. Olyan
udvarias! Nem csoda, hogy Katalin annyira szerette. Ugyanakkor képtelen volt bármit tettetni. Nyitott
könyv volt, és olyan okos asszony, mint Katalin, könnyedén kiolvasott belőle mindent.
Tehát Henrik beszélgetett keveset, idegesen játszott a felesége asztalán álldogáló üvegcsékkel,
majd később, újabb rövid társalgás után elhagyta a szobát. Ezek a beszélgetések mindig ugyanannyi
ideig tartottak. Katalin keserű, fájdalmas hangon nevetett fel.
Vajon hány kis Valois-nak kell megszületnie, hogy Henrik azt mondja, ennyi elég? Mikor
teljesedik be végre a boldog álom - hogy Diane öreg és ráncos lesz, vagy ami még jobb, halott?
Mikor jön el az idő, amikor a király nem kötelességből keresi fel királynéját, hanem azért, mert
szereti?
- Szomorú vagy, Henrik - mondta férjének.
A férfi elmosolyodott; félénk, kisfiús mosoly volt ez.
- Még mindig a temetésre gondolok - válaszolta.
- Nagyon megható volt.
-Az apám... nincs többé. Két testvéremet pedig életük legszebb korszakában ragadta el a halál.
Katalin nem akarta, hogy férje halott testvéreire terelődjön a beszélgetés. Vajon Henrik rá is
gondol, a feleségére? Vagy csak François-ra? A gyanút nem könnyű elaltatni, nem hagyja nyugodni az
embert.
- Charles nem volt a barátod, Henrik!
- Igazad van - válaszolta a férje. - Amikor néztem a temetést, és gyászoltam apámat és
testvéreimet, mellettem állt Saint-André és Vieilleville. Amikor észrevették fájdalmamat, Saint-
André ragaszkodott hozzá, hogy Vieilleville elmeséljen nekem valamit, ami még évekkel ezelőtt,
Angoulême-nél történt. Vieilleville elmesélte, így szólt hozzám: Emlékszik Sire, arra a napra, mikor
La Châtaigneraie, Dandouin és Dampierre ostobaságának köszönhetően ön és François, aki akkor még
trónörökös volt, beleestek a Charente-be? Igen, emlékeztem, és ezt meg is mondtam neki. Ekkor
elmesélte, hogyan vitték meg apámnak a hírt, hogy megfulladtunk, és apám mekkora fájdalmat érzett.
A bátyám, Charles azonban mérhetetlenül örült. Amikor pedig meghallotta, hogy mégiscsak
megmenekültünk, hirtelen láz teperte le, amit az orvosok hirtelen kedélyállapot-változással
magyaráztak; hatalmas boldogságát mély bánat váltotta fel. Igen, Charles valóban nem volt a barátom.
Katalin a könyökére támaszkodott. - Henrik, ha élne, és elvette volna a császár lányát vagy
unokahúgát, most veszélyes ellenséged lenne.
- Ez igaz.
- Éppen ezért nem kellene bánkódnod. Az apád, Ferenc halott, de nem fiatalon távozott, és élete
minden egyes percét kiélvezte! Franciaországnak pedig még nem volt olyan csodálatos uralkodója,
mint amilyen te leszel. És nagyon szeretném, hogy a fiatal Francois azon a napon, amikor majd a
fejére kerül a korona, ugyanolyan legyen, mint az apja. Ám ez a nap még nagyon messze van.
- Jó és hűséges feleségem vagy, Katalin - mondta a király, és szavai boldoggá tették az asszonyt.
Meghódítom, gondolta magában. Csak óvatosnak kell lennem!
De milyen nehezére esett óvatosnak lennie, amikor férjével volt! Ha másról volt szó, nem esett
nehezére okosnak és ravasznak lenni. Ám férje teljesen összezavarta, felizgatta; a józan ész ilyenkor
cserbenhagyta.
Nem tudta megállni, hogy ne említse meg Madame d'Etampes-ot, aki gyorsan hagyta el az udvart,
ám akinek a sorsa még nem dőlt el.
Katalin nagyon szerette volna, ha Anne-t békében hagyják. Nem mintha különösképpen érdekelte
volna az asszony; nem törődött mással, csak magával és Henrikkel. De ha Diane az ő, Katalin
közbenjárására miatt vallana kudarcot, és nem sikerülne bosszút állnia riválisán, az valóban nagy
győzelem lenne! „Jó és hűséges feleségem vagy, Katalin!" Ezek a szavak legalább olyan részegítően
hatottak volna rá, mint a legjobb francia bor.
- Az apádra gondoltam, Henrik, és arra a szerencsétlen asszonyra, akit szeretett. Megboldogult
atyád könyörögve kért, hogy légy elnéző vele. Ugye tiszteletben tartod kérését?
Ám alighogy a mondat végére ért, Katalin tudta, hogy nem kellett volna beszélnie.
- Nem bölcs dolog ilyen embert támogatnod - válaszolta komoran a férje. - Megtudtam, hogy az a
nő legalább annyira ellenségem volt, mint Charles bátyám. Charles az ő segítségével lépett
kapcsolatba az ifjú spanyol Philippel, akivel megállapodott, hogy amint trónra kerülök, megtámadnak.
Bátyám megígérte annak az asszonynak, hogy ha sikerül feleségül vennie az infánsnőt, megteszi
Németalföld kormányzóasszonyává. Az a nő pedig cserébe pénzzel segítette.
- Értem...
- Látod, nem is tudod, mi történik... így nem kellene az ellenségeim érdekeit képviselned.
- Henrik, ha tudtam volna, hogy az az asszony ilyen bűnt követett el... ha tudtam volna, hogy
ellened szövetkezett...
Katalin izgalmában felugrott az ágyról, és elindult férje felé, amikor hirtelen megszédült; hiába
igyekezett, Henrik észrevette, mi történt. Végül is, állandóan ezeket a jeleket kereste feleségén.
- Katalin, úgy látom, nem vagy jól.
- De igen... semmi bajom, ne aggódj - válaszolta idegesen a fiatalasszony.
- Hadd segítselek vissza az ágyadba! Behívom a szolgálókat.
- Henrik... kérlek, ne csinálj ebből gondot! Csak megszédültem... bárkivel előfordulhat.
Férje arcán bizonytalan mosoly jelent meg, amikor félve megkérdezte: - Katalin... lehetséges,
hogy...
Ekkor már gyengéden, ám határozottan mosolygott. Istenem, milyen jóképű, gondolta az asszony.
Henrik elégedett vele, ő pedig szeretné, ha férjét mindig ilyennek láthatná.
Most már nem játszhat tovább, nem titkolózhat. De nem is akar. Csak boldoggá akarja tenni a
férfit, akit annyira szeret.
- Igen, azt hiszem, lehetséges. Elégedett vagy, Henrik?
- Hogy elégedett? Nem, boldog vagyok. Drágám, ebben reménykedtem!
Most, hogy férjét boldognak látta, mérhetetlen öröm töltötte el; még akkor is, ha tudta, Henrik
számára ez azt jelenti, egy darabig megint nem kell eleget tennie házastársi kötelességének.
Franciaország koronázatlan királynéja - a legirigyel-tebb pozíció, amibe becsvágyó asszony
kerülhet! Milyen boldog nap volt Diane számára, amikor Ferenc megparancsolta neki, legyen a fia
barátja!
Lakosztálya, ahol Henriket fogadta, fényűzőbb volt, mint a királyné szobái.
- Milyen gyönyörű vagy! - kiáltott fel a férfi, majd letérdelt, és megcsókolta szeretője kezét.
Az asszony csak mosolygott; ujjai a nyakát körbeölelő ékszerrel játszadoztak, amely nemrég még
Anne d'Etampes szépségét emelte ki. Az asszony még Ferenctől kapta ajándékba, és Diane nem bánta
volna, ha Anne látja, kihez került.
Az asszony királynői mozdulattal bocsátotta el szolgálóit; egyedül akart maradni Henrikkel.
Leültek az egyik ablakhoz, és a férfi szorosan átölelte szeretője derekát.
- Kitűnő híreim vannak számodra, kedvesem - szólt az asszonyhoz. - Katalin állapotos!
- De hát ez csodálatos! Valóban, mostanában én is úgy láttam, mintha...
- Csak elájult, én pedig kitaláltam, mi lehet az oka.
Diane bólintott. A ravasz kis Katalin megpróbálta titokban tartani. Szegény, kicsi királyné,
gondolta az asz-szony, és felnevetett. Mennyivel boldogabb lenne egy olyan királyné, mint ő! Milyen
jó érzés sajnálni Franciaország királynéját!
Henriknek nem voltak titkai Diane előtt.
- Megpróbált pár jó szót szólni Anne d'Etampes érdekében - mondta.
Diane e szavak hallatán felkapta a fejét.
- Milyen ostoba dolog volt tőle! - fejezte be a férfi a megkezdett gondolatot.
Az asszony mosolygott, azonban belül ideges volt. Maga előtt látta a királyné szelíd arcát - a sötét
szemek kedvesen ragyogtak, ám arca kifürkészhetetlen volt. Katalin sosem merne szövetkezni Diane
régi ellenségével... vagy talán mégis? Az asszony a király felé fordult, és megcsókolta; ám amikor az
átölelte, gondolatban már ismét messze járt. A királyt nehezebb irányítani, mint a trónörököst -
okosabbnak és elővigyázatosabbnak kell lennie. Henrik érzelgős ember, és megígérte apjának a
halálos ágyánál, hogy megóvja Anne d'Etampes-ot. Diane dühösen gondolt arra a pillanatra, amikor
szeretője kedves, gyengéd hangvételű levelet küldött a Limours-ba költöző asszonynak, melyben
tudatta vele, hogy a király meghalt. Ebben rejtve utalt arra, hogy Anne esetleg visszatérhet az
udvarhoz. Henrik ígéretet tett apjának, amit be is akart tartani. Jó ember, de nagyon könnyen
kiismerhető. Nagyszerű szerető, és a barátairól sem feledkezik meg sohasem. Anne de Montmorencyt
is visszafogadta kegyeibe; így most neki, Diane-nak szemmel kell tartania a katonát, nehogy
túlságosan jó pozícióba kerüljön. Ám pillanatnyilag a férfinak elszámolnivalója van Anne d'Etampes-
pal, így neki szövetségese.
Szegény, naiv Henrik! Fel kell nyitni a szemét; látnia kell, hogyan szövetkezett ellene Ferenc
szeretője és Charles. Meg kell vele értetni, hogy fel van mentve a halálos ágynál tett ígérete alól,
hiszen azt olyan embernek tette, akit cseppet sem érdekelt, milyen kétszínű asszony a szeretője. Anne
minden tulajdonát elkobozták, szolgáit tömlöcbe vetették; férje pedig, aki maga is hasznot húzott
feleségének a megboldogult királlyal folytatott viszonyából, most csalással vádolta az asz-szonyt, aki
így szintén börtönbe került.
Diane úgy érezte, Anne d'Etampes most alaposan megfizet mindenért, amit Normandia
kormányzójának özvegye ellen követett el. És tessék,jön ez a kis szelíd királyné, és kiáll azért az
asszonyért.
Majd megtanítja, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába! Katalinnak meg kell értenie, hogy
csak addig tarthatja meg jelenlegi helyzetét, amíg hajlandó meghajolni Franciaország koronázatlan
királynéja előtt.
- Remélem, elmesélted a királynénak, milyen szerepe volt Madame d'Etampes-nak az
összeesküvésben? -fordult Henrikhez.
- Igen, elmondtam. Úgy láttam, elszomorodik, bár csak annyit mondott, hogy meglepték a
hallottak.
Nos, valóban meg is lepődhet, gondolta Diane. Katalinnak már régen meg kellett volna értenie,
hogy csakis tőle, Henrik szeretőjétől függ, mikor lehet a királyi párnak gyermeke.
Diane úgy érezte, meg kell leckéztetnie Katalint. Úgy gondolta, a királyné kezdi elbízni magát új
helyzetében. Végül is, gondolta Diane, Henrik felesége csak Medici, itáliai kereskedők
leszármazottja. O azonban Franciaország magas rangú asszonya, akinek nemesi vér folyik az ereiben.
Igen, Katalinnak meg kell értenie, hogy a hely, amelyet elfoglal, valójában őt, Diane de Poitiers-t
illetné meg. Valamint azt is, hogy teljes mértékben a király szeretőjétől függ, meddig élvezheti a
királynék kiváltságos helyzetét.
Az asszony biztosra vette, hogy a leghatásosabb lecke az, amit mások is látnak. Ezért olyan
alkalmat választott, amikor sok szemtanú előtt szégyenítheti meg Katalint.
Ez egyike volt azoknak az összejöveteleknek, amelyeket a királyné rendszeresen tartott. Henrik
nem volt jelen; azonban a kiváló társaságban ott volt Diane, Marguerite, a király testvére,
Montmorency és Francois de Guise.
Diane először is megkérdezte a királynét, lenne-e olyan kedves valamikor megmutatni neki a
chenon-ceaux-i kastély átépítésének terveit.
- Természetesen - válaszolta Katalin. - Örömömre szolgálna, ha elmondaná a véleményét. Bár
sajnos nem értek hozzá annyira, mint kedves megboldogult apósom értett, és attól félek, a terveim még
igencsak fejlesztésre szorulnak.
- Madame, én akkor is szívesen látnám őket.
Guy de Chabot, az ostoba férfi, aki egyszer a magát és mostohaanyját érintő botrány során Diane
ellensége volt, most így szólt:
- Talán a kormányzónénak lenne néhány javaslata bájos királynénk terveivel kapcsolatban?
- Talán igen, Monsieur de Chabot - válaszolta hűvösen Diane, akit dühített a férfi modora.
Egyszer már úgy viselkedett, mint egy ostoba bolond; az asszony biztos volt benne, hogy ez ismét
megtörténhet. De Cha-bot-nak már észre kellett volna vennie, nem sok hiányzik ahhoz, hogy végképp
kiessen Henrik kegyéből. Azzal, hogy tiszteletlenül bánik a király szeretőjével, csak ront a helyzetén.
Diane ismét Katalinoz fordult.
- Azt gondoltam, talán megváltoztatom a déli homlokzatot, és megépíttetném azt a kilenc
boltívet, amit Thomas Bohier tervezett meg... harminc évvel ezelőtt, ha nem tévedek.
Katalint elragadta a lelkesedés; mindig ez történt, amikor Chenonceaux-ra gondolt. Boldogsággal
töltötte el a tervezgetés, különösen, hogy szinte nem múlt el úgy nap, hogy ne szenvedett volna az őt
ért állandó megaláztatástól.
 Marguerite, aki nagyon okos volt, és bármilyen témáról képes volt érdekes társalgást folytatni,
most bekapcsolódott a beszélgetésbe. A király testvére kedves teremtés volt, most is öröm töltötte el,
hogy felélénkülni látta sógornője általában halvány arcát. Montmorency is elmondta a véleményét; ám
az okos de Guise már tudta, mi következik, ezért csak csendben hallgatott.
- Hamarosan szeretném elkezdeni a munkálatokat -folytatta lelkesen Katalin. - A legnagyobb
művészeket hívom meg Chenonceaux-ba. A kerteket majd virágok szegélyezik, és mindenhol díszes
grották és szökőkutak lesznek.
Diane nem halogatta tovább a nagy pillanatot.
- Őszintén remélem, felséged gyakran meglátogatja majd azt a helyet - mondta hűvös hangon.
Katalin az asszonyra nézett, mindössze alig észrevehető szemrebbenés árulta el, hogy mit érez.
Alig bírta türtőztetni magát. Csak nagy erőfeszítés árán sikerült leengedve tartania kezét;
legszívesebben pofonnal törölte volna le ellensége arcáról a nyugodt, elbűvölő mosolyt.
Kegyetlen, keserű megaláztatás. Diane tudja, menynyire a szívéhez nőtt Chenonceaux, és
szándékosan csalta őt csapdába. Hagyta, hogy Katalint elragadják az érzelmei, hogy kimondja -
szeretné, ha övé lenne ez a hely; azután az összes jelenlévő előtt tudtára adta, hogy az ő tervei teljesen
mások... teljesen mások, mint Franciaország igazi királynéjának tervei.
Soha, még sohasem gyűlöltem annyira ezt a nőt, mint most, gondolta Katalin. Még akkor sem,
amikor Saint-Germainben kilestem azon a lyukon keresztül.
- Nos... - kérdezte a királyné, és gyűlölte magát határozatlanságáért. Látta Francois de Guise
alattomos tekintetét, a döbbenetet Marguerite arcán és de Chabot együtt érző mosolyát.
- A király volt olyan jó és nekem ajándékozta Chenonceaux kastélyát - mondta Diane. -
Elismerése jeléül, hiszen megboldogult férjem oly sokat tett az országért.
Csak csodálni lehetett az eleganciát, ahogyan Katalin királyné gratulált Diane kormányzónénak
ahhoz a birtokhoz, amely számára minden bizonnyal a legkedvesebb az országban.
Nocsak, gondolta Diane, az itáliai nő méltósággal fogadja a leckéztetést.
Katalin pedig azt gondolta: egy nap mindenért megfizetek. Nem menekülhet, Madame!
- Monsieur, olyan lehangolt ma!
Guy de Chabot e szavak hallatán rádöbbent, hogy a táncban, amelyben oly sűrűn cserélődnek a
párok, hirtelen Katalin királyné mellé került.
- Igen, igaza van, felség - mondta lehajtott fejjel a férfi. - De remélem, viselkedésem nem sértő.
- Nem, azonban jobban örülnék, ha mosolyogni látnám.
De Chabot elmosolyodott.
- De nem erőltetett mosolyra gondoltam - mondta Katalin.
Közelebb kellett lépniük egymáshoz, a királyné pedig kihasználta a helyzet adta lehetőséget.
- Ne csüggedjen, Monsieur - mondta a férfinak. -Van megoldás.
Guy de Chabot pár pillanatig a királyné szemébe nézett; valójában még sohasem nézte meg
közelről az asszonyt. Ajka mosolyra húzódott, tekintete nyugodt; mégis, ez a nyugalom mintha csak a
felszín lenne, ami valami egészen mást rejt. Valamit, ami még nem fejlődött ki teljesen... mintha egy
kígyó... Bolond vagyok, gondolta a férfi. Az idegességtől, a halálfélelemtől már képzelődöm.
Zavart tekintetéből látszott, nem érti az asszony szavait.
- Ön fél de Vivonne-tól - suttogta Katalin. - Nem érdemes. Mint mondtam, van kiút.
Ismét eltávolodtak egymástól, így már nem suttoghattak tovább. De Chabot szíve hevesebben
kezdett verni. Igaz, fél. Rettenetesen fél. Nem gyáva, de most a halállal néz farkasszemet. Nemsokára
halálos küzdelemben kerül majd szembe de Vivonne-nal, kihívójával; Henrik király beleegyezését
adta ahhoz, amit Anne d'Etampes kérésére Ferenc nem engedélyezett. De Vivonne a legjobb
kardforgató egész Franciaországban, vele vívni egyenlő volt a halállal. .
Az ember képes érzemelket tettetni, úgy viselkedni, mintha cseppet sem félne; ám ez a csendes
királyné észrevett valamit az arcán, amiről azt hitte, sikerült eltitkolnia. Fiatal vagyok, gondolta a
férfi, nem akarok meghalni.
Milyen vidám kalandnak tűnt szeretni a király ke-gyencnőjét; sok férfi volt Ferenc előtt a sorban,
és utána is néhányan. És most? Az a gyönyörű, kívánatos asszony börtönben sínylődik, neki pedig
párbajoznia kell, ami nem kétséges, hogyan ér véget.
És ebben az elkeseredett helyzetben hirtelen azt mondja a királyné, hogy ismeri a kiutat. Mit
tudhat a szerény kis Katalin? A király és befolyásos szeretője azt akarja, hogy meghaljon. Mégis,
hogyan menthetné meg őt a királyné? Hiszen alig nagyobb a hatalma, mint az övé. Nemrég még látta,
hogyan alázza meg Madame Diane...
És akkor hirtelen megérezte... Igen, a királyné valóban erős. A remény visszaköltözött a szívébe,
ugyanakkor meg is borzongott. Olyan érzés volt, mint amikor valaki hirtelen megijeszti az embert a
sötétben. A királyné beszélt hozzá; ugyanakkor nem az ő szeme nézett rá, hanem egy kígyóé, aki
türelmesen csak arra vár, mikor mélyesztheti áldozatába méregfogát.
Egy ideig nem volt alkalma beszélni az asszonnyal. Folyatódott a tánc; pajkos tekintetű, fiatal lány
lett új partnere, aki szemmel láthatóan boldog volt, hogy a férfival került párba. A gondolat, hogy már
nem sokáig lesz az élők sorában, de Chabot-t még vonzóbbá tette a nők szemében. A férfi azonban
nem tudott másra gondolni, csakis a királynéra.
Arra gondolt, milyen szerényen viselkedett az asz-szony abban a kényes helyzetben.
Természetellenes, hogy a felséges királyné ilyen nyugodtan fogadta a megaláztatást. De valóban olyan
nyugodt volt, amilyennek tűnt? Kezdte úgy érezni, a királyné fölemelt előtte egy függönyt, és egy
pillanatig látni engedte eddig titkolt oldalát. De Chabot megértette: már teljesen világos. A király és
Madame Diane elhatározta, hogy neki meg kell halnia. Régi ellenségük szeretője volt;
amikor a király még csak trónörökös volt, ezzel szerzett neki néhány kellemetlen pillanatot. Most
pedig meg kell fizetnie minden ostobaságáért. De mi történik, ha a várakozással ellentétben nem de
Vivonne nyeri a párbajt, hanem ő? Milyen meglepetés lenne annak a tömegnek, aki arra vár, hogy
lássa meghalni! És micsoda szégyen lenne a királynak és szeretőjének! Ebben az ügyben a szálakat
Diane mozgatja; talán még az is lehetséges, hogy a királyt mindez olyan kellemetlenül érinti majd,
hogy megutálja azt az embert, aki most az első az életében. Igen, meg kell tudnia, pontosan mire
gondolt a királyné. Lehet, hogy valóban győzelemmé változtathatja a vereséget és életté a halált.
A férfi a tánc közben már nem látta többé Katalint, de az este folyamán lehetősége nyílt a közelébe
kerülni. Kérdőn nézett az asszonyra, és hamarosan meg is kapta a választ.
- Holnap este. Álarcban. A Ruggieri testvérek házában a folyónál. De Chabot bólintott.
Reménnyel telve várta a találkozót, és nehezére esett nyugodtan végigsétálni Párizs utcáin. Sötét
köpenybe kellett burkolóznia, hogy eltakarja feltűnő udvari öltözetét; biztos, hogy már este lesz, mire
visszaindul, és nem akar rablókkal találkozni. Katalin azt mondta, álarcban menjen. A köpenynek és
álarcnak köszönhetően senki nem fog tudomást szerezni arról, hogy de Chabot és a királyné az itáliai
csillagászoknál találkozott.
Egy gondolat futott végig az agyán - mi van, ha ennek a találkozónak semmi köze a párbajhoz?
Vonzó férfi, sok asszonynak megakad rajta a szeme. Nem, biztosan nem csupán szerelmi kalandról
van szó! Medici Katalinnal?!
Hirtelen kezdte kellemetlenül érezni magát; legszívesebben visszafordult volna.
Képtelenség, mondta magának. De valóban az? Azt beszélték, amint teherbe esett a királyné,
Henrik tudomást sem vett róla. Az emberek csak nevettek rajta. Micsoda kis halovány teremtés a mi
királynénk, mondták. Itáliai, még sincs benne semmi tűz. Mégis, amikor táncoltak, és Katalin szemébe
nézett, mintha más nőt látott volna... egyáltalán nem azt, akit az udvar ismer. Lehetséges lenne, hogy
eszében sincs segíteni neki, csak szeretőjének akarja, mint már annyi asszony előtte?
Megállt, mert megérkezett a folyóhoz. Ott volt az itáliai boszorkánymesterek házánál; pár percig
habozott, nem tudta megtenni azt a pár lépést az ajtóig.
Úgy tetszett, mintha egyszerre többen is azt suttognák a fülébe: ne feledd François-t, a
trónörököst...
Nem ismeri a királynét... senki nem ismeri a királynét. Mégis, egy pillanatig úgy gondolta, látta,
milyen is valójában az a csodálatos, sötét szem - hideg és kérlelhetetlen, akár a kígyó szeme.
Most már érti, a király miért nem képes szeretni a feleségét. Ha nem tudná biztosan, hogy meghal,
hacsak nem történik valami csoda, most azonnal visszafordulna.
Ehelyett azonban megrázta magát, és határozottan megindult a Ruggieri fivérek házának bejárata
felé.
Tűző nyári nap perzselte a magas tornyaival a ragyogó kék ég felé nyújtózkodó Párizs utcáit. A
Bastille és a Conciergerie hatalmas falai mellett emberek gyülekeztek; a Szajna déli partján vonultak
végig, a kollégiumok és zárdák mellett, míg a Saint Geneviève dombon diákok és művészek, banditák
és csavargók ereszkedtek le sietősen. Szerették volna már maguk mögött tudni a város falait,
melyektől nem messze, Saint-Ger-main-en-Laye-nál hamarosan óriási látványosság veszi kezdetét.
Bűvészek és erőművészek szórakoztatták a tömeget. Vidám, érzelmes és pajzán dalokat lehetett
hallani, melyek közül nem egy a kegyvesztett Madame d'Etampes-ot volt hivatott kigúnyolni. Most
senki nem merte azokat a dalokat énekelni, amelyek Diane de Poitiers-ről szóltak, és annak idején
Ferenc szeretőjének a megbízásából dúdolt mindenki. Nem! Diane azóta magas pozícióba került.
Akkor hát éltessük őt, mondta a nép. Madame d'Etampes azonban cseppet sem kedves a király
szemében, sőt... hát tiporjuk el! Ha meglátták volna az asszonyt, akár halálra is kövezték volna.
A halál már a közelben járt; az emberek azért gyűltek össze, hogy lássák, amint egy ember életét
veszti. Nemesi vér fogja vörösre festeni a mező füvét, és ezt nem csak ők nézik végig, de királyuk is,
valamint az itáliai nő, és Madame Diane de Poitiers is, aki, bár hivatalosan nem birtokolta a címet,
mégis Franciaország igazi királynéja. Itt lesz a hatalmas Anne de Montmorency is, és a király több
főtanácsadója; az összes olyan ember, akinek a nevét az egész ország ismeri.
Nem meglepő, hogy emberek ezrei vonultak ki Párizs mellé, hogy láthassák két bátor és nemes
férfi küzdelmét.
A nap két főszereplője de Chabot és de Vivonne lesz. Hogy miért fognak párbajozni, nem fontos;
csak maga a nagy esemény számít, amely már egy ideje állandó beszédtéma az emberek között. Azt
beszélték, de Vivonne, aki mindenki szerint meg fogja nyerni a párbajt, a király nevében ránt kardot;
de Chabot pedig állítólag Madame d'Etampes szeretője volt, mielőtt az asszony kegyvesztetté vált
volna.
Ezen a júliusi éjszakán a tömeg izgatottan várakozott a mezőkön, melyek körbekerítették azt a
bizonyos területet, ahol hamarosan sor kerül az összecsapásra. Volt, aki fogadást kötött, és volt, aki
mások zsebét ürítette ki; a füvön férfiak és asszonyok sokasága különböző módon ütötte el a még
hátralevő időt.
Amint a nap felragyogott az égen, nemesek és gyönyörű ruhákba öltözött hölgyek kezdték
elfoglalni helyüket az arany- és ezüstszínű sátrakban, melyeken mindenhol jól láthatók voltak a
francia liliomok. Montmorency is megérkezett csakúgy, mint a Guise testvérek, bíborosok, püspökök,
a főkamarás - az udvar ösz-szes jelentős személyisége. Majd megjelentek a királyné udvarhölgyei.
A mező egyik oldalán álltak a párbajozok sátrai. A győzelmében biztos kihívó fél sátrában már
mindent előkészítettek az ünnepléshez. De Vivonne az udvar leggazdagabb embereinek legszebb
tányérjait kérte kölcsön; azt suttogták, hogy a legkülönfélébb levesektől, vadhúsoktól, sültektől,
édességektől és gyümölcsöktől roskadoztak az asztalok, és természetesen több hordó bor várt arra,
hogy a párbaj után elfogyasszák. Valóban, a sátor előtt elhaladók orrát igen kellemes illatok csapták
meg. Mindenki biztosra vette, hogy az összecsapásból de Vivonne kerül ki győztesen. O a király
embere; de Chabot-ról pedig azt tartották, a kellő lelkesedés nélkül áll ki kihívója ellen.
A tömeg elragadtatással nézte a Montmorency sátra mellett álldogáló öt alakot; mindegyik
feketébe volt öltözve, arcukat álarc takarta. Az öt ember a hóhér volt és segédei. Amikor de Chabot
holtan terül el a földön, az ő dolguk lesz odavonszolni őt a bitófához, mint közönséges gonosztevőt.
Lenyűgöző látvány lesz, minden várakozást megér. Egyetlen tolvaj, szajha, bűvész, kereskedő vagy
diák sem volt a hatalmas tömegben, aki ne értett volna egyet ezzel.
Végül a királyi pár is megjelent - most már valóban kezdődhet a mulatság. Megszólaltak a
harsonák, és a királyi társaság, élén Henrikkel, kilépett a tömeg elé. Mindenhonnan éljenzés
hallatszott. Az emberek szerették királyukat; bár egyesek sóhajtva jegyezték meg, hogy sajnos külső és
viselkedés tekintetében egyaránt nem lépett megboldogult apja nyomába. Azonban mások, akik nem
ismerhették az elbűvölő Ferencet, azt állították, senki sem lehet jobb ember, mint erkölcsös királyuk,
aki oly hűséges szeretőjéhez.
Az asszony ott ült mellette, mintha valóban ő lenne a felesége, a királyné. Ez is csak azt
bizonyította, Henrik mennyire szereti az asszonyt, hiszen senki más kedvéért nem volt hajlandó
megszegni az etikettet. Diane vele együtt fogadta a tömeg ünneplését és kedvesen mosolygott.
Gyönyörű fekete-fehér ruhájában olyan vonzó és tiszta volt, hogy a többi hölgy színes ruhái
ízléstelenül rikítónak hatottak.
És akkor megjelent a királyné. A tömeg elhallgatott, senki nem éltette az itáliai nőt. Lehet, hogy a
királynak és a szeretőjének szóló tapssal is azt akarták érzékeltetni, mennyire ellenükre van az idegen
asszony.
- Francois, a trónörökös! - suttogták az emberek, akik nem felejtettek.
Ezek a szavak nem kerülték el Katalin figyelmét. Eljön még a nap, amikor az én nevemet
kiabálják, gondolta magában. Eljön az az idő, amikor minden tekintetben elismernek királynéjuknak.
Igen, Katalin bízott benne, hogy valóban elérkezik majd az a nap.
Erezte magában a gyermekét. Itt ülök, gondolta, sápadtan és némán, és az emberek azt hiszik, más
sem jár az eszemben, mint a születendő gyermekem. Nem is sejtik, hogy nem azért várok ilyen
nyugodtan, mert türelmesnek születtem, hanem mert megtanultam, hogy az legyek. Meg sem fordul a
fejükben, hogy most csak azért várják ezt a párbajt, mert én akartam, hogy a dolgok így alakuljanak.
Mosolygott, és kezét gyöngyökkel díszített mellkendőjére fektette.
- Felség, jól érzi magát? - kérdezte Madalenna.
- Elég jól, köszönöm! Csak kicsit gyenge vagyok. De ez ilyenkor természetes.
Állapota nem kerülte el a tömeg figyelmét; valójában nagyon kevés dolog volt, amiről az emberek
nem tudtak. Azt is látták, ahogy Madalenna aggódva fordul úrnője felé.
Katalin legszívesebben feléjük fordult volna, hogy így szóljon hozzájuk: látjátok, ez a nő a minden
figyelemmel kitüntetett szerető, ám mégiscsak én vagyok az, aki uralkodótok gyermekét hordozza.
Csakis én ajándékozhatom meg királyokkal és királynékkal.
Ekkor előlépett Guinne heroldja, és belefújt harsonájába; selyemköntöse visszaverte a csillogó
napsugarakat. Hirtelen néma csend lett, a tömeg izgatottan várta, hogy az esemény, amelyet annyira
vártak, végre kezdetét vegye.
- Felséges uralkodónk, a király engedélyével a mai napon, július hónap tizedikén halálos
párbajban méri össze erejét a kihívó fél, Francois de Vivonne és a kihívott Guy de Chabot. Itt, önök
előtt, összecsapásukkal döntik el a köztük fennálló becsületbeli kérdést. A király nevében ezennel
kijelentem, hogy a jelenlévők közül senki sem segítheti, vagy akadályozhatja a küzdő feleket. Ha
mégis így tesz, tettéért halállal fizet.
Amint a herold befejezte beszédét, a nép hatalmas éljenzésben tört ki. Az izgatottság tetőfokára
hágott; már csak néhány perc, és kezdetét veszi a párbaj.
De Vivonne kilépett a sátrából, első segédje - Diane egyik pártfogoltja - és legalább ötszáz főt
számláló társaság kíséretében. A segédek mindegyike uruk színeit viselte - a pirosat és fehéret. A nap
hőse előtt vitték kardját, pajzsát, valamint zászlaját, amelyet Szent Ferenc képe díszített. A férfi
körbesétált a mezőn, míg a tömeg hangosan éltette; ezután visszament sátrába, hogy átadja a helyet a
fekete-fehér ruhás de Chabot-nak, aki a saját segédjével, és sokkal kisebb kíséretével szintén
körbesétált a nézők előtt.
A következő lépés a fegyverek ellenőrzése volt, melyeket, mint kihívott, de Chabot választhatott
meg. Ez némi vitához vezetett, és beszédtémát adott az embereknek a délutánra.
Nagy volt a hőség, ám Katalin ebből szinte semmit nem érzékelt. Elhatározta, hogy ezen a napon
győzedelmeskedik ellensége felett. Ma Henrik kevésbé lesz megelégedve szeretőjével, mint általában.
Tudja, nem fogja azonnal visszaszerezni a férjét Diane-tól, ám szép lassan eléri, hogy a férfi ott
hagyja az asszonyt, és visz-szatér hozzá, hűségesen várakozó feleségéhez.
Diane előrehajolt székén; dühös volt a késlekedés miatt. Mi történt? Szerette volna, ha a párbaj
minél hamarabb véget ér, hogy végre a földön lássa ellenségét; a férfi halála elrettentő példa lesz
mindenki számára, aki szembe mer szállni a király szeretőjével.
Madame, remélem, nagy meglepetésben lesz ma része, gondolta Katalin, amint ellenségét nézte.
A fegyverek kiválasztása során támadt késlekedés csak a kezdet. Milyen jó érzés volt, amikor
fölvette azt a kopott, mindent eltakaró sötét köpenyt, és megindult a Ruggieri fivérek házába, hogy
találkozzon de Chabot-val. A párbajhoz valójában nem a férfi választja ki a fegyvert, hanem ő,
Katalin. De Chabot órákat töltött abban a házban - vívóleckéket vett egy itáliai mestertől. Hah,
nevetett fel Katalin, nagyon sok olyan dolog van, amire mi, itáliaiak képesek vagyunk, a franciák
azonban nem. Sokkal jobban tudjuk, mint ők, hogyan kell eltávolítani azokat, akik az utunkban állnak!
Milyen kellemes most fáradtan hátradőlni a széken, pontosan tudva, hogy miért késlekednek a
fegyverválasztással, míg Diane előrehajolva, idegesen próbálja kitalálni, vajon miért nem kezdődik
még a párbaj.
De Chabot kijelentette, hogy talpon akar vívni, páncélban, kezében pajzzsal; fegyvernek kétélű
kardot és régi típusú, rövid tőrt választott. De Vivonne-t teljesen elképesztette a döntése, és kezdte
kényelmetlenül érezni magát.
Diane is egyre idegesebb lett. Montmorencyre vár a feladat, hogy levezényelje a párbajt, és a
végső döntés is az övé. Es most itt ül ez a komor arcú öreg bolond, aki elhatározta, hogy igazságos
lesz.
Katalin legszívesebben hangosan fölnevetett volna; már a további terveket szövögette. A király
szeretője és kedvenc tanácsadója idővel majd ellenségekké válnak, és vetélkedni fognak Henrik
kegyeiért. Akkor végre eljön az ő ideje, és kihasználhatja a helyzetet.
Míg Katalin így gondolkodott, Diane legnagyobb elégedetlenségére Montmorency úgy döntött,
akármilyen meglepő de Chabot választása, tiszteletben kell tartani.
A mezőnek mind a négy sarka felől egy-egy kikiáltó indult meg, és a következő szavakat intézték a
tömeghez: Nemesek, lovagok, és minden jelenlévő! A király nevében megparancsolom, amint a viadal
kezdetét veszi, teljes csendet kérünk, senki ne beszéljen, köhögjön, köpködjön; továbbá kezével,
lábával, de még a szemével se tegyen olyan mozdulatot, amely segítheti vagy akadályozhatja a küzdő
feleket! Ha bárki a küzdőtérre lép, vagy az imént elhangzottak ellenében cselekszik, az életével fizet
érte.
Ezután először de Vivonne, majd de Chabot kísérőivel újra körbevonult a mezőn, majd
bársonypárnára térdelve egy pap előtt megesküdtek, hogy becsületük védelmében párbajoznak,
valamint hogy a győzelem érdekében sem bűbáj hoz, sem más boszorkánysághoz nem folyamodnak,
csakis istenbe vetett hitükre és fegyvereikre hagyatkozva küzdenek meg egymással.
Ekkor az ellenfeleket a mező közepére vezették, ahol megkapták kardjukat, tőrjüket a
derékszíjukon lógó tokba helyezték, míg a normann herold így kiáltott fel: Kezdődjék a párviadal!
Elérkezett a várva várt pillanat. A két fél lassan elindult egymás felé.
Katalin érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Sápadt volt, ám ezt leszámítva semmi jelét
nem adta mérhetetlen izgalmának.
Tudta, hogy de Vivonne nem elégedett. A fegyverek, amelyeket ellenfele választott, túl
ormótlanok voltak számára, aki a könnyen használható, elegáns tőrökhöz szokott. Ez egyszer túljártak
az eszén. Igen, gondolta az asszony. Ha de Chabot most is úgy fog vívni, mint az itáliai mester ellen a
Ruggieri fivérek házában, minden úgy alakul majd, ahogy eltervezte.
Hozott magával néhány varázsigét, amelyek biztossá tehetik a győzelmet; ám miután a két férfi
megesküdött a pap előtt, ő is letett ezek használatáról. A természetfeletti erők, ha nem bánik velük
elég óvatosan, még ellene fordulhatnak.
De Vivonne ellenfele felé ugrott; a tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte, amint de Chabot fejét
célozta. Ám a férfi tudta, mit kell tennie.
0, szeretett Itáliám, gondolta Katalin. Most megmutathatod Franciaországnak, hogyan kell
harcolni!
De Chabot úgy tett, mintha kardjával akarná kivédeni a vágást; ám ugyanebben a pillanatban a
pajzsát fölemelte, majd lehajolva kardját de Vivonne térdébe döfte.
Bravó, bravó, kiáltott fel magában Katalin, miközben a megdöbbent Henrik és Diane felé
sandított. A szúrás nem volt komoly, ám a gőgös de Vivonne-t, Franciaország legjobb bajvívóját
teljesen váratlanul érte; amint hátratántorodott, de Chabot újabb, immár sokkal erő-sebb csapást mért
ugyanarra a pontra.
Vége, örvendezett Katalin. És igaza volt.
De Vivonne térde szét volt roncsolva; a férfi üvöltve vonszolta magát, kardja kihullott a kezéből,
és vére elborította a füvet.
A tömeg felüvöltött; a párbaj véget ért. A győztes: de Chabot... és Medici Katalin. Ám az én
győzelmem a nagyobb, gondolta Katalin, mert arról senki más nem tud, csak én és de Chabot.
A tömeg némán, mozdulatlanul várakozott. Mi lesz most? Vajon de Chabot megöli kihívóját, és
átadja a hóhérnak, vagy megkíméli az életét, ha de Vivonne elismeri, hogy hazudott?
De Chabot maga válaszolta meg a ki nem mondott kérdést.
- De Vivonne, add vissza a becsületemet, és kérd Isten és királyod bocsánatát, mert rosszat
cselekedtél.
A legyőzött azonban, bár szörnyű kínokat állt ki, még eléggé tudatánál volt, semhogy elveszítse
büszkeségét. Megpróbált fölkelni, ám szétroncsolt lába nem bírta el, így azon nyomban vissza is
hanyatlott a fűre.
Ekkor elérkezett a pillanat, amelyre Katalin annyira várt. De Chabot ott hagyta ellenfelét, és
letérdelt a király előtt.
- Sire, kérem, ismerje el becsületességemet! Ezennel átadom de Vivonne-t. Ne érje sérelem se
őt, se családját azért, amit tett! Sorsa ezennel a te kezedben van, uram!
Henrik még sohasem érezte magát ennyire kínosan. Most itt ül, legyőzve egész udvara és népe
előtt; hiszen de Vivonne ügye egyben az övé is, és a legyőzött férfi valójában az ő becsületéért
párbajozott.
Katalin győzelme teljes volt. Nos, kedvesem, gondolta magában, vajon ki hozott téged ebbe a
kellemetlen helyzetbe? Ki indította el ezt a botrányt? Nézz csak arra, aki melletted ül! Ő a bűnös,
csakis ő tehet minderről! Diane-t gyűlöld, ne pedig de Chabot-t. Ó, szerelmem, miért fecsérelnél
ennyi időt olyan nőre, aki csak ármánykodik, azt is ügyetlenül? Hiszen itt vár rád a feleséged, az okos
királyné, akivel együtt legyőzhetnéd Franciaország összes férfiját és asszonyát.
Katalin még most is, amikor Henrik tanácstalanul és megszégyenülve ült a helyén, szerelmes
szemekkel nézte a férfit.
Vesztettél, Henrik, gondolta. Ismerd el a vereséged! Ó, drága bolondom, ne habozz! Talán
elfelejtetted, hogy egész Párizs téged figyel? Nem tudod, hogy a tömeg egyik pillanatban még gyűlöl
valakit, a másikban pedig már hősként imádja? Es az a hős, de Chabot most itt áll előtted. Ne áruld el
magad, inkább Diane-t hibáztasd! Őt gyűlöld! Ám az emberek előtt maradj méltóságteljes, nemes!
A király azonban nem mondott semmit.
A tömegben sugdolózás támadt. Mit jelent mindez? Itt áll a győztes. Igaz, meglepően alakult a
párbaj, de hát ki nem szereti a meglepetéseket? Vajon miért nem beszél a király? De Chabot magasra
emelt fővel visszasétált ellenfeléhez, aki gyűlöletéből erőt merítve felállt, és rá akarta vetni magát a
férfira, aki egy életre tönkretette.
- Ne mozdulj, de Vivonne, különben megöllek! -mondta de Chabot.
- Ölj meg, fejezd be, amit félbehagytál!
De Chabot még egyszer a király elé lépett, és kérte, hogy Henrik adja vissza a becsületét. Henrik
azonban még mindig nem szólalt meg.
Ekkor Montmorency is letérdelt a király előtt. Diane remegő kézzel markolt bele Henrik ruhájába.
A király most nem viselkedhet ostobán! Ekkora tömeg előtt nem! Az évek során oly nehezen kivívott
népszerűséget pillanatok alatt elveszítheti.
Meg kell adni a győztesnek, ami jár neki, suttogta szeretője fülébe.
- Teljesítetted a kötelességedet, de Chabot - kezdte nagy sokára a király. - Ezennel visszanyerted
a becsületedet!
Henrik, amint kimondta az utolsó szót, hirtelen fölkelt a helyéről. Felharsantak a trombiták, a
király pedig Diane, a királyné, valamint kísérőik társaságában elhagyta a sátrat.
Katalin boldog volt; ritkán fordul elő, hogy egy király ennyire kényelmetlen helyzetbe kerüljön.
Bárcsak megtudhatná, ki is az igazi oka mindennek!
A királyné visszavonult a lakosztályába; amint leült, meghallotta, hogy hölgyei izgatottan
beszélgetnek.
Vajon miről folyhat a társalgás? És mit beszél a tömeg... azok az emberek, akik az egész éjszakát a
szabad ég alatt töltötték, csak hogy láthassák a nagy összecsapást? Azért mentek oda, hogy meghalni
lássanak egy embert, ehelyett annak lehettek tanúi, ahogy királyuk elfeledkezik arról, ki is valójában.
Később azonban fölnevetett; ugyan, mit érdekli őt az emberek véleménye? Nem az a fontos, hogy
mit mondtak, hanem hogy mit tettek. Berontottak de Vivonne sátrába, és egy morzsa nem sok, annyit
sem hagytak az asztalokon. Még a drága, kölcsönkért tányérokat is elvitték.
Ha halált nem is láthatott a tömeg, legalább jól szórakozott. Lehet, hogy Henrik határozatlansága
nem is zavarta őket... lehet, hogy minden tervezgetés ellenére ő, Katalin, csöppet sem került közelebb
a céljához, hogy visszaszerezze férjét.
Már nem bírom tovább, sírt párnájába temetkezve. Nem tudom tovább elviselni ezeket a
magányos éjszakákat! Ha így nem nyerhetek, majd megpróbálom másképp!
Néhány nappal később de Vivonne meghalt. Ha akart volna, akár tovább is élhetett volna, ám
letépte lábáról a kötést, és nem engedte, hogy az orvosok ellássák a sebét. Alig tűnt fel az
embereknek, hogy eltávozott.
A de Chabot és de Vivonne ügy véget ért. A királyné azonban hirtelen nagy érdeklődéssel fordult
a mérgek felé; fiókos szekrényében számtalan könyv, recept, por és méreg rejtőzött.
Novemberben újabb kislány jött a világra. Henrik anyja után a Claude nevet kapta.
Henrik feleségénél tett éjszakai látogatásai ismét mindennapossá váltak. Fiakat kell nemzenie; a
négyéves kicsi Francois beteges gyermek. Katalin, amikor Diane engedélyt adott rá, aggódva
vigyázott rá.
Henriket nyáron, Rheimsben koronázták meg, Katalinnak azonban még nem került korona a fejére.
Ez nem ellene irányuló sértés volt; francia szokás szerint a királynékat nem a királyokkal egy időben
koronázzák, így neki még várnia kell a nagy napra.
A ceremóniát követő ünnepségen Katalin végig azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg
Diane-tól. Kell valami lassan ölő méreg, mondta Cosmo és Lorenzo Ruggierinek. Már nem sokáig
lesz képes elviselni a vetélytársától elszenvedett megaláztatásokat. Muszáj megszabadulnia attól a
nőtől! Talán nem tudják, hogy Saint-Germainben kileste férjét és Diane-t?
A fivérek megrázták a fejüket. A legnagyobb tisztelettel kérték Katalint, deszkázza be azt a lyukat
a padlóban, és ne gyötörje magát, ne gondoljon többé a király és Diane közti viszonyra. Sajnos, nem
tudnak segíteni ... nem mernek segíteni. Még ha természetes halállal halna is meg Diane, akkor is a
királynét gyanúsítanák. Márpedig akkor mindenkit, aki a köréhez tartozik, tömlöcbe zárnának és
kínvallatásnak vetnének alá.
Katalin megértette, mit akarnak mondani a fivérek. Ha Diane meghalna, ők azonnal, lóhalálában
menekülnének Franciaországból.
Nem, többet nem gondolhat erre... így nem szabadulhat meg az asszonytól.
Amint a testvéreket hallgatta, rájött, nincs más választása, mint követni a tanácsukat. Mégis úgy
érezte, képtelen nem gondolni Henrikre és a szeretőjére, és továbbra is azon gondolkodott, hogyan
oldhatná meg a helyzetet.
 Diane nem kímélte a királynét. Gyakran fogadta a királyt és társaságát Chenonceaux-ban; ilyenkor
egy alkalommal sem mulasztotta el megmutatni Katalinnak, milyen szépítéseket végzett a kastélyon.
Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy Katalin ne öntsön mérget vetélytársnője serlegébe.
Diane egymás után aratta győzelmeit. Nem csak Chenonceaux-t kapta ajándékba a királytól;
számtalan ékszere is volt, valamint birtokai. És mindegyik győzelme nagyobb volt az előzőnél.
Az utóbbi időben a trónörökös házasságát kezdte tervezgetni.
A de Guise család házasság révén kapcsolatban állt vele; legidősebb lánya az egyik de Guise
testvér felesége. Diane szeretett volna segíteni ennek a remek, becsvágyó családnak, hogy magasabb
pozícióba kerülhessen.
Az asszonynak szokása volt, hogy ha eltervezett valamit, audienciát kért a királyi pártól; ekkor
eléjük tárta kérését, megvitatta velük, és kicsalta a király beleegyezését. Azt a beleegyezést, amelyet
Henrik képtelen volt megtagadni tőle, és amelyet Katalinnak nem állt hatalmában megadni.
Ugyanígy tett akkor is, amikor a király és Katalin ismét meglátogatta őt Chenonceaux-ban; most a
kis dau-phin házasságára vonatkozó terveit kívánta megosztani velük. Bár Henrik és Katalin a királyi
pár, mégis úgy tetszett, ők járulnak a nő színe elé, nem pedig fordítva.
- Köszönöm, hogy felségetek voltak olyan nagylelkűek és hajlandók fogadni - kezdte alázatos
mosollyal. - Szeretett örökösünk jövőjéről szerettem volna beszélni. Ki lenne számára jobb
jövendőbeli, mint a kis Stuart Mária, Skócia királynője?
- Skócia királynője! - kiáltott fel Katalin. - Akinek az anyja francia volt!
- Csak nincs valami kifogása felségednek? - kérdezte Diane, és szája mosolyra húzódott.
- Francia asszony, a de Guise testvérek nővére -folytatta halkan Katalin. - Őfelsége a király talán
úgy gondolja, ez a család túlságosan nagyratörő. Ha abból a házból egy gyermek előtt az a jövő állna,
hogy valamikor majd Franciaország királynőjévé válik, még elragadtatnák magukat... pedig már most
is túlságosan nagyra tartják magukat.
- Elég furcsa helyekről kerülnek ki királynék - vágott vissza dühösen Diane.
Ekkor Henrik közbevágott:
- Nyugodjunk meg, és beszéljük meg, mit is tehetnénk! Előbb vagy utóbb mindenképp találnunk
kell egy menyasszonyt a fiú számára.
- De hát még gyerek - tiltakozott Katalin.
- A királyok és királynék között már a bölcsőben megköttetik a házasság - mondta Diane.
Katalin összeszorította a száját, nehogy még olyat mondjon, amit később megbánna. Tehát így
lehet nagyobb hatalomra szert tenni. Diane és a de Guise család Franciaországot akarja irányítani. A
de Guise-ek először Diane-on, majd később unokahúgukon keresztül fognak uralkodni.
- Azt mondják, nem csak okos, de elbűvölő is az a kislány - fordult Diane a királyhoz, míg
Katalinról szinte tudomást sem vett. - Gondoljon csak bele, felség, micsoda pompás házasság lenne ez
az ország számára! Képzelje el, mi mindent hozhatna nekünk ez a kislány!
- Skócia! - kiáltott fel Katalin. - Mindenki szerint szegény ország.
- Valóban, felségednek igaza van - nevetett fel Diane elbűvölő hangon. - Valóban szegény az az
ország. De még így sem lenne rossz a francia királysághoz csatolni. Am van egy dolog, ami még ennél
is fontosabb. Sire, megengedi, hogy beszéljek?
- Kedves barátném, kérem, hogy beszéljen! - válaszolta a király. - Tudom, milyen bölcs, ezért
kész vagyok teljes figyelmemet önnek szentelni.
Katalin észrevette, férje milyen imádattal csügg az asszonyon. Már majdnem könnyekre fakadt, és
legszívesebben könyörgött volna Diane-nak, engedje el Henriket, a férfinak pedig, hogy árulja el, mit
tegyen, hogy végre elnyerje a szerelmét.
Végül azonban legyőzte magában ezt a vágyat. Nem, nem viselkedhet ilyen ostobán!
- Annak a kislánynak joga van az angol trónhoz -mondta Diane. - Ráadásul nem is akármilyen
joga.
- Hogyan? - kiáltott fel Katalin. - Hiszen már egy fiatal király ül azon a trónon.
-Az a fiatal király, felség, csak jelentéktelen kis senki - nevetett fel az asszony. - Termetre kicsi,
arca sápadt; azt hallottam, vért köp, a haja pedig már most hullik.
Katalin tudta, semmi értelme harcolnia ellenük. Henrik szeme csak úgy ragyogott; tetszett neki a
skót házasság ötlete... ha másért nem, hát azért, mert Diane ja-vasojta.
- És ha meghal, ki kerül Anglia trónjára? - folytatta Diane. - Két nő jöhet szóba - Mary és
Elizabeth. Mindketten törvénytelenek. Sőt, mi több, a saját apjuk állította ezt róluk! A kis Mary Stuart
azonban, bár nincs annyira közel a trónhoz, legalább a szent nászágyon fogant. Értik, mit akarok
mondani?
- Kezdem egyre inkább úgy látni, hogy ez tökéletes házasság lenne a kis Francois számára -
válaszolta Henrik.
- Igen, tökéletes - mondta halkan Katalin.
Diane azzal a leereszkedő mosollyal nézett rá, amelyet Katalin mindennél jobban gyűlölt. De
igaza van, gondolta. Franciaország csakis jól járhat ezzel a házassággal. Itt lesz Skócia, talán még
Anglia is. Nem lenne okos dolog hagyni, hogy a személyes harag tönkretegyen ilyen lehetőséget.
Franciaország olyan hatalmas lehet, mint még soha... és a Guise-ek is.
így a skót házassággal kapcsolatos tárgyalások megkezdődtek.
Francois boldogan hallotta, hogy felesége lesz; alig várta, hogy találkozzon jövendőbelijével.
Nagyon sok értékes tárgyát félretette. - Ezeket Marynek adom -mondta Katalinnak. Elisabeth
féltékenyen figyelte testvérét.
- Mamán, nekem nem lehet skót feleségem? - kérdezte az anyját.
- Nem, drágám - ölelte meg a lányát Katalin -, de ha eljön az ideje, találunk neked egy jóképű
férjet.
Katalin annyi időt töltött a gyermekeivel, amennyit csak tudott. Azért volt rá lehetősége, mert
Diane-t éppen más dolgok foglalták le. Ám amellett, hogy a gyermekeivel volt, és felügyelte a
nevelésüket, az sem hagyta hidegen, mi történik az országban.
A vallási háborúk új, minden eddiginél véresebb fordulatot vettek. Kálvin János a pokol tüzéről
prédikált Genfben, és tömegek követték; Franciaországban is sok titkos támogatója akadt. Már Ferenc
idejében is voltak bátor emberek, akik az életüket is hajlandók voltak kockára tenni. Megrongálták a
templomok díszítéseit, mert úgy vélték, a katolikusok bálványimádók. Most ismét hallani lehetett a
templomok megszentség-telenítéséről; Henrik pedig, aki magáénak mondhatja Diane támogatását,
hithűbb katolikus, mint Ferenc, aki mellett a reformátusok ügyét támogató Anne d'Etam-pes állt.
Katalin csak megvonta a vállát; nem nagyon érdekelték ezek a változások. Őt az élet megtanította,
hogy nem létezik más vallás, mint saját magunk előbbre jutása. Azt akarja, hogy amíg csak él, hatalma
legyen; azt akarja, hogy az idők végezetéig Valois-Medici uralkodók kövessék egymást a francia
trónon. Mire jó ez a vallási ellenségeskedés? Van, aki a katolikus egyházban hisz és van, aki Kálvint
követi. De mi a különbség? Az egyik a pompában és a gyönyörű szertartásban hisz, a másik pedig a
puritánságban. Ki tudja, melyik való inkább kedvére Istennek? A katolikusok üldözik a
protestánsokat; ám mindez csak azért van így, mert ők a hatalmasabbak. Ha lehetőséget kapnának rá, a
protestánsok ugyanúgy kínoznák és gyilkolnák a katolikusokat. Itt van Kálvin: nem akar mást, mint
elbitorolni a pápa helyét. Mit is mond? Engedelmeskedned kell nekem, és csakis nekem. Legalább
olyan szigorú és kegyetlen, mint bármely katolikus.
Mégis, mi a vallás, gondolta Katalin, miközben lánya haját fésülte. Igen, vizsgáljuk csak meg az
egyház szabályait ugyanúgy, ahogy azt az udvarnál uralkodó törvényekkel tesszük. De hogy mi a jó és
mi a rossz? Számomra az a jó, ha Franciaországot irányíthatom. És Diane-nak, Henriknek és a Guise-
eknek szintén jó, ha irányíthatják az országot. De ha ők uralkodnak, akkor mi lesz velem? Ha én
uralkodom, az nekem jó, nekik azonban rossz. Hát, így próbálja meg eldönteni az ember, mi a jó és mi
a rossz.
Nem! Csendben kell maradni, nem szabad állást foglalni. Kivéve akkor, ha ebből hasznunk lehet.
Nem kell állást foglalni; egyik oldal olyan, mint a másik.
Ám az egyenes Henrik, a szenvedélyes Montmorency és a buzgó katolikus Diane homlokegyenest
másképp látják a helyzetet, mint ő. Számukra a katolikus hit az egyetlen igaz hit. Ők nem képesek úgy
látni a dolgokat, hogy az jó legyen nekik. Nem tudják azt mondani, ha ez jó a számunkra, akkor ez a
dolog jó.
Bárcsak Henrik hallgatna rám!, gondolta Katalin. Annyira szeretnék segíteni neki!
Az, hogy megemelte a sóadót, nem tüntette fel Henriket jó színben a nép előtt. Miért nem beszéli
meg vele az állam ügyeit? Hiszen ő a felesége! A válasz egyszerű - unalmasnak tartja, és nem hiszi,
hogy képes lenne tanácsot adni. És ez nem is fog változni... addig biztosan nem, amíg Diane él. Kell
lennie megoldásnak. .. biztosan van valami módja annak, hogy megszabaduljon ellenségétől. Ahány
írás született a mérgekről, ő mindet el fogja olvasni; minden látnokot és mágust magához rendel majd.
Csak akad majd valami megoldás! Okosabb, mint vetélytársa; mégis arra van kárhoztatva, hogy
színleljen, másnak mutassa magát, mint aki valójában.
Most ismét, mint már oly sokszor, azt kezdte bizonygatni magának, hogy megszabadulni attól a
nőtől, akit gyűlöl, nem is bűn. Ha többé nem Diane, hanem ő lenne Henrik tanácsadója, Franciaország
sokkal boldogabb lenne.
Szűzanya, tégy csodát!, fohászkodott.
A sóadó problémája hat évvel ezelőtt merült fel, amikor még Ferenc ült a trónon. Ám ő sokkal
okosabban kezelte ezt az ügyet, mint a fia.
Ha hallgatna rám, könyörögnék neki, hogy vegyen példát az apjáról, gondolta az asszony.
Ferenc uralkodása alatt La Rochelle városában fellázadtak a sóadó - a gabelle - ellen. A lakosok
megtagadták a fizetést, sőt, meg is támadták az adószedőket. Ferenc bölcs volt, és személyesen
látogatta meg a várost; kedvességével elbűvölte, és a saját oldalára állította az embereket.
Mosolyogva sétált közöttük, és megnyugtatta őket, hogy nincs mitől félniük. Megbocsátja nekik, amit
az embereivel tettek. La Rochelle lakosai vérontásra számítottak, arra, hogy kifosztják, majd felégetik
városukat; ehelyett elbűvölő királyuk személyesen látogatta meg őket, és kedvesen mosolyogva
beszélt hozzájuk. Igaz, bírságot kellett fizetniük a támadásért, és az adó is megmaradt; mégis, miután a
király távozott, kedvesen beszéltek róla, és rövid időre a rájuk nehezedő adóról is megfeledkeztek.
Igen, így kell intézni a gabelle ügyét. Mégis, Henrik annyira másképp viselkedik ilyen
helyzetekben, mint az apja.
Délen felkelés tört ki,'és a városok egymás után csatlakoztak a tiltakozókhoz. Amikor az
adószedők beléptek egy városba, elfogták őket és bántalmazták. Co-gnac-tól nem messze a
feldühödött emberek egy adószedőt a folyóba vetettek.
Koldusokkal és rablókkal bővültek a lázadók sorai; a felkelés elért egészen a Gironde partjáig.
Ez már nem is felkelés volt, hanem kisebb fajta polgárháború.
O, miért is nem hallgat a király a feleségére? Miért nem ad a véleményére? Ha éppen nem Diane-
ra figyel, akkor az öreg, mogorva Montmorencyre. Ez az öregember pedig úgy oldotta meg a felkelés
problémáját, hogy katonái élére állt, és míg imáit mormolta, azon gondolkodott, vajon milyen
büntetést érdemelnek azok, akik merészeltek fellázadni királyuk ellen.
Tehát Montmorency tíz századdal vonult Bordeauxhoz.
Más szembeszállni egy hadsereggel és más feldúlni és kifosztani egy védtelen várost; ezért a
csavargók elmenekültek, és magukra hagyták a tisztességes polgárokat, hadd nézzenek szembe
egyedül a hadvezér bosz-szújával.
Milyen kegyetlenül bánt el Montmorency az emberekkel! Nem elégedett meg az akasztással!
Mindenkinek meg akarta mutatni, mit érdemel az, aki szembe mer szállni a király akaratával.
Bordeaux lakosait térdre kényszerítette az utcákon, úgy kellett bocsánatért könyörögniük; súlyos
bírságot vetett ki rájuk, majd kiválasztott százötven vezetőt, akiknek a büntetése halál volt.
Azokat a lázadókat, akik az adószedőt a folyóba vetették, külön erre a célra rakott tűzbe dobatta.
- Veszett kutyák! - kiabálta. - Menjetek csak, süssétek meg a Charente halait, melyeket már
megsóztatok királyotok egyik emberének a testével!
Ám Montmorencynek ez nem volt elég, úgy gondolta, a tűzhalál túlságosan könnyű halál. Majd ő
megmutatja ezeknek a bolondoknak. Volt, akit lovakkal tépetett szét, volt, akit kerékbe töretett.
Másokat arccal lefelé kiköttetett a vérpadra, a hóhér pedig addig verte a végtagjaikat egy vasrúddal,
amíg azok teljesen össze nem roncsolódtak; a lázadó polgároknak pedig mindezt végig kellett nézniük.
- Henrik király egyáltalán nem olyan, mint az apja volt - suttogták szerte az országban.
Katalin tudta, mi az emberek véleménye; köpenyének csuklyáját arcába húzva ment ki az utcára,
úgy vegyült az emberek közé. Senki nem sejtette, hogy a csendes, telt asszony valójában a
királynőjük. Katalin így megtudhatta, mit gondolnak és hogyan éreznek az emberek.
Szerette ezeket a titkos utakat, mert ilyenkor úgy érezte, hatalma van. Elhatározta, akármi is
történik vele a jövőben, ezt a szokását megtartja.
Meggyőzte magát, hogy Diane meggyilkolása jótett lenne, nem pedig bűn. Továbbra is csodáért
imádkozott a szűzhöz.
Borzalom és halál Bordeaux-ban! Pompa és mulatság Lyonban. Katalin már alig várta ezt az
utazást; Lyonban végre minden bizonnyal elismerik Franciaország királynéjának. Vidéken az emberek
biztosan másképp bánnak majd vele, mint a párizsiak.
A király Piemontban és Torinóban volt, ahol hadseregét látogatta meg, Katalin és Diane pedig
kíséretével együtt Lyonba utazott, hogy ott találkozzon Henrikkel. Katalin élvezte az utat, mert ha csak
rövid időre is, de úgy érezte, valóban királyné. Sőt, mi több, ismét állapotos volt; a következő év
elejére várta gyermekét.
Diane az úton csendes volt. A gyerekek Saint-Ger-mainben voltak, ott várták a kis skót királynőt;
így Katalinnak nem kellett átélnie azt a kínzó féltékenységet, amely akkor kerítette hatalmába, ha
gyermekei mellett látta gyűlölt vetélytársnőjét. Henrik pedig Itáliából érkezik Lyonba, így szerencsére
azt sem kell végignéznie, hogyan bámulják egymást epekedve Diane-nal.
Ez már mindig így marad, gondolta Katalin, hacsak nem sikerül megszereznem azt, ami jog szerint
engem illetne meg. Szüzanya, kérlek, tégy csodát!
 Szeptember volt, és Katalinnak úgy tűnt, még sohasem látta ennyire szépnek az ősz színeit. Nagyon
jó hangulatban volt. Lyon lakossága már várja, hogy üdvözölhesse királyát és királynéját - jó
emberek, Franciaország gerincét képezik. Szeretettel fogadják majd a királynét, a király szeretője
pedig kénytelen lesz viszszahúzódni a háttérbe. Vajon Diane tudja ezt? És ha igen, vajon érdekli-e?
De mily szomorú! Amint Henrik csatlakozott hozzájuk Ainay-nál, minden ugyanolyan lett, mint
korábban: alig szólt a feleségéhez, minden figyelmét Diane-nak szentelte. Régen találkoztak, így sok
mindenről kellett beszélniük, és sok időt kellett áldozniuk szerelmüknek.
Bár Katalin nem látta őket, fantáziája élénk volt. A gondolat kínozta, szinte az őrületbe kergette.
Mit számít, milyen kedvesek a lyoniak, ha férje szerelme nem lehet az övé?
Henrik és Diane hidegnek gondolják őt. Bárcsak tudnák! Az ő szemükben nem más, mint egy gép...
amely gyermekeket hoz a világra. Mert a sors úgy hozta, hogy a király felesége lett. Milyen kegyetlen!
Milyen közönséges és megalázó! Szinte hallotta, amint Henrik így szól az asszonyhoz: a királyné
megint várandós. Hála istennek, most egy ideig ismét nem kell meglátogatnom éjszakánként!
Megölöm azt a nőt, gondolta Katalin. Kell lennie méregnek, amelynek olyan a hatása, mint az
öregedésnek. Szűzanya, kérlek, add kezembe azt a szert!
Bár forrt a dühtől, a józan ész egy percre sem hagyta magára. Ha bármi történne Diane-nal, te
lennél az első, akit gyanúsítanának, mondta magában. Emlékezz csak Francois-ra, hiszen az emberek
még nem felejtették el! Légy óvatos! Megszabadulhatsz bárkitől, aki az utadban áll, de Diane-tól
nem... legalábbis egyelőre nem. Mert megtörténhet, hogy nem csak vetélytársadtól szabadulsz meg, de
a férjedet is elveszíted.
Hatalmas, gyönyörűen feldíszített gondolával hajóztak le a Rhone-on Vaise-ig; az üléseket azok a
H-val egybefonódó D betűk díszítették, amelyekről a tapintatosabb emberek azt állították, hogy két C.
Katalin keserűen gondolt arra, hogy a gondolát a király utasításai alapján építették, ezért láthatók
rajta ezek a betűk.
Vaise-nél sátor volt felállítva számukra; Katalin akárhová nézett, mindenhol azokat a bizonyos
betűket látta. És ezek a betűk szerte az országban azt suttogták: ha a király kedvére akarunk tenni, nem
a királyné előtt kell tiszteletet tanúsítanunk, hanem a szeretője előtt.
Amikor beléptek a városba, mesterséges erdő fogadta őket, amelyet kifejezetten az ő fogadásukra
emeltek a lakosok. Ügyes ötlet volt, ám Katalin tetszését nem nyerte el. Amint odaértek az erdő
széléhez, nimfák csapata indult meg feléjük: a város és környékének legszebb lányai. Vezetőjük, mind
közül a leggyönyörűbb, tegezt és íjat tartott a kezében - egyértelmű volt, hogy Dianát, a vadászat
istennőjét testesíti meg. Megszelídített oroszlánt vezetett ezüstláncon, és arra kérte a királyt, fogadja
el az állatot Lyon polgáraitól.
Én pedig a királyné, gondolta Katalin, nem vagyok más, mint Diane kísérője, hiába mutatnak az
emberek tiszteletet.
Ám ami ez után következett, még rosszabb volt. Még hátravolt, hogy a hatalmas árkádok alatt, a
lobogó zászlók között bevonuljanak a városba. A tömeg kiabálását hallva Katalin, aki gyémántokkal
díszített ruhájában, összetörve ült nyitott kocsijában, tudta, hogy az üdvrivalgás nem neki szól, hanem
a mögötte lovagoló, gyönyörű fekete-fehér ruhába öltözött Diane-nak.
Lyon lakosai pontosan tisztában voltak azzal, mit várnak el tőlük. Amikor előreléptek, hogy
üdvözöljék a két asszonyt, először Diane-nak csókoltak kezet, csak azután Katalinnak.
A királyné összehúzott szemekkel nézett végig rajtuk. Francia királynénak még sosem volt része
ekkora nyilvános megaláztatásban.
 Miután győzedelmesen végigutazta a francia városokat, a királyi társaság Saint-Germainbe indult.
Katalin ebben a kastélyban boldogtalanabb volt, mint bárhol máshol; mégis, amikor megtudta,
hogy ide utaznak, alig várta, hogy megérkezzenek, és elvonulhasson a lakosztályába. Ezen a helyen
állta ki a legnagyobb kínokat; mindenhol máshol csak elképzelte a szerelmeseket - itt azonban látta
őket.
Mindenki nagyon kíváncsi volt Skócia kis királynőjére, aki most a királyi gyermekekkel együtt
Saint-Ger-mainben lakott. Az utazók, amíg csak meg nem érkeztek, róla beszélgettek.
Amikor a kastélyhoz értek, a szokásos fogadásban volt részük, ami mindig kijárt a királynak,
akárhova ment. És ez alkalommal is Diane-nak adták meg azt a tiszteletet, ami a királynét illette
volna.
Amilyen gyorsan és észrevétlenül csak lehet, Katalin elindult a gyermekekhez.
A gyerekek felügyeletével megbízott nők mélyen meghajoltak előtte.
- Hogy vannak a gyermekek? Hogyan viselkedtek, amíg távol voltunk? - kérdezte tőlük Katalin.
- Felség, a kicsi nagyon jól van, csakúgy, mint Elisa-beth kisasszony.
- És az ifjú herceg?
- O nincs annyira jól, de a kis királyné érkezésének a híre felvidította.
Katalin belépett az első szobába, ahol három gyermek játszott. Francois és Elisabeth azzal a
furcsa, bizonytalan mosollyal nézett rá, amely akkor ült ki az arcukra, amikor anyjukat látták.
- Jó napot, drágáim - mondta Katalin.
- Jó napot, Mamán - köszönt vissza Francois. Ötéves korához képest kis termetű fiú volt. A kis
Elisabeth három és fél éves volt.
Katalin ekkor az új jövevény felé pillantott. Mary Stuart a legelbűvölőbb kislány volt, akit valaha
látott; világos haja laza hullámokban omlott alá, kék szeme csak úgy ragyogott szív alakú arcocskáján.
Tehát ő a kis Mary Stuart. Nem csoda, hogy a híre megelőzte, hiszen olyan gyönyörű gyermek!
Elbűvölő! Es Katalin tudta, hogy nem egyszerűen az arca az, ami ilyen hatással van az emberekre.
A gyermek mélyen, méltóságteljesen meghajolt, majd a feszélyezettség legkisebb jele nélkül
elindult, hogy köszöntse Franciaország királynéját. Méltóságteljesen lépkedett felé, mintha sejtené,
hogy egyszer ő is ugyanazt a rangot fogja birtokolni, mint amit ez az asz-szony itt előtte.
Hatéves volt - kicsit idősebb, mint Francois -, és még a vak is láthatta, hogy a rövid idő alatt, amit
a kastélyban töltött, a rabszolgájává tette a herceget. A fiú máris beleszeretett. De talán így van
rendjén, hiszen össze fognak házasodni.
- Üdvözöllek Franciaországban, drágám - szólította meg Katalin a kislányt, aki tökéletes francia
nyelven köszönte meg a királyné kedvességét.
- Remélem, kellemesen utaztál - folytatta az asz-szony.
- O, igen! Azonban nem sokkal azután, hogy elindultunk Clyde-ból, egy angol lovascsapat eredt a
nyomunkba, ám sikerült megmenekülnünk. Nagyon izgalmas volt!
A kislány szeme ragyogott, miközben mesélt. Lehetséges, hogy még csak hatéves? Idősebbnek
látszott, mint Francois, nem is egy évvel. Katalin észrevette, hogy Elisabeth is mindig a nyomában
van, és amikor Mary nevet, ő is kacag. Ügy tűnt, jobb nevelésben volt része, mint a hercegnek. Nos,
mostantól kezdve együtt fognak nevelkedni, hiszen a király megparancsolta, hogy Mary Stuartot úgy
neveljék fel, mint francia hercegnőt.
Bár a gyermekek francia nyelven beszélgettek, Mary teljesen magabiztosan viselkedett; talán
kicsit még zsarnokian is, gondolta Katalin. A kislány mozdulatai mintha azt sugallták volna:^te vagy a
királyné, de én vagyok a jövendőbeli királyné. Királyok lánya vagyok, te azonban csak egyszerű
kereskedőcsaládba születtél.
Nem, ez nem lehet. Katalint mindig is érzékenyen érintette a származása. Túl sok megaláztatásban
volt már része, valószínűleg ezért gondolta ezt a kislányról; a teljesen lényegtelen dolgoknak is túl
nagy jelentőséget tulajdonít.
A gyermek nevelőnőjéért küldetett; csinos, vörös hajú özvegy volt, IV. Jakab lánya. Lady
Flemingnek hívták, és kijelentette, hogy mindenben rendelkezésére áll Franciaország királynéjának.
Katalin beszélt vele a gyermekekről, és elmagyarázta neki, hogy nagyrészt ő felügyeli a
nevelésüket. Lady Fleming arcán mintha szemtelen mosoly jelent volna meg; mintha máris tudta volna,
hogy a királyné csak azt teheti, amire engedélyt kapott Madame Diane-tól. Igen, csak túl érzékeny
vagyok, gondolta Katalin. Csak a lyoni megaláztatások miatt képzelődöm.
- Csak várja az utasításaimat - mondta a nevelőnőnek, majd elbocsátotta.
- És most, kedveseim, meséljétek el, mit csináltatok, amíg a királyt és engem vártatok - fordult a
gyermekekhez.
Francois már éppen válaszolni akart, ám Mary megelőzte. Játszottak, mondta, az ő irányítása
alapján, és olyan könyveket olvastak, amiket ő hozott magával. Attól tart, Francois latintudása nem
kielégítő, Elisabe-thé pedig még annál is rosszabb.
- Úgy látom, nagyon tanult fiatal lány vagy - mondta Katalin, ami szemmel láthatóan nagyon
jólesett Skócia kis királynőjének.
Katalin ezután a skót udvarról kérdezte a kislányt, aki készségesen válaszolgatott, míg Francois és
Elisa-beth csodálattal figyelte. A herceg időről időre azt mondta: „Mamán, Mary azt mondta...", vagy
„Mary, meséld el édesanyámnak, hogyan szoktál otthon lovagolni...". Elisabeth is egyre csak Mary
nevét ismételgette, és húsos kis kezeivel az idősebb kislány ruhájába kapaszkodott.
Elbűvölő gyermek, gondolta Katalin. De nem fog ártani, ha tanul egy kis alázatot.
Ekkor Henrik és Diane lépett a szobába. A szolgálók térdre borultak előttük, a kis Mary Stuart
pedig bájosan meghajolt.
- Lépj ide, kicsi Mary, hadd lássalak - szólította meg a kislányt Henrik.
Mary megilletődve emelte a királyra gyönyörű kék szemét. Lehet, hogy ő Franciaország jövendő
királynéja, de ez a férfi itt előtte a király.
Milyen jóképű, gondolta Katalin, amikor meglátta férjét fekete bársonyöltözékében. Szeme ekkor
a fekete bársony kalapra tévedt, melyen gyémántból voltak kivarrva a híres betűk.
Henrik ideges volt; gyenge alkatú fiát összehasonlította a bájos kislánnyal. Szegény fiú! Ha eddig
betegesnek látszott, most, a lány mellett tízszer olyan rosszul nézett ki.
Kétségtelen, a király tudta, hogyan kell bánni a gyerekekkel, akik ösztönösen feléje fordultak.
Henrik most úgy tűnt, elfeledkezett méltóságáról: letérdelt, keze közé fogta a gyönyörű kis arcot, és
mindkét oldalról megcsókolta.
- Szavamra, mi ketten szeretni fogjuk egymást -mondta a kislánynak, aki boldogan elpirult - már
most szerette a királyt.
Henrik széket kért, és a szolgálók azonnal behozták azt, amit a gyerekek lakosztályában tartottak
arra az esetre, ha a király ellátogatna hozzájuk. A férfi leült, és rámutatott Diane-ra.
A meghajlás... a tiszteletadás. Az asszony híre Skóciába is eljutott, és az okos kislány tudta, hajó
benyomást akar tenni a királyra, nem a királyné előtt kell hódolnia, hanem Madame Diane előtt.
- Üdvözlöm, felség - szólította meg az asszony. -Boldoggá tesz, hogy láthatom, és rendkívül
örülök, hogy máris elnyerte a trónörökös barátságát.
- Ó, igen, a herceg szeret engem - válaszolta köny-nyedén a kislány. - Ugye, Francois?
- Igen, Mary!
- Es annyira magányos lenne, ha elutaznék. Ezt ő mondta.
A kisfiú egyetértőn bólintott.
- Elisabeth is szomorú lenne - mondta selypítve a kislány, Diane pedig a karjába kapta és
megcsókolta. Francois felmászott apja térdére, a másikat pedig megütögette - így hívta maga mellé
Maryt.
Henrik mindkét gyermeket magához ölelte.
- És most, kedveseim, meséljétek el, mit csináltatok, amíg távol voltam?
A gyerekek csak beszéltek és nevettek. Mary tágra nyílt szemmel mesélte el veszélyekkel teli
utazását, Henrik hangosan nevetett, amikor meghallotta, hogyan menekült el a kislány az angol katonák
elől. Diane, aki még mindig karjában tartotta a kis Elisabethet, szintén csatlakozott hozzájuk. Katalin
hirtelen rádöbbent, hogy Mary Stuart nem is az a méltóságteljes királynő, akinek képzelte, hanem csak
egy hatéves kislány.
Am ebben a családias körben neki, Katalinnak nincs helye.
Észrevétlenül elosont, és odalépett a kis Claude bölcsőjéhez. A csecsemő legalább örül neki:
gügyögött és nevetett, amikor föléje hajolt. Katalin odanyújtotta neki az ujját, a gyermek pedig tágra
nyílt szemmel nézte a ragyogó ékszert, majd nevetve nyújtotta kezét.
- Legalább te szereted édesanyádat, kicsi Claude -mondta az asszony.
Ám tudta, hogy hamarosan ez a gyermeke is felnő, elfordul tőle, és Diane-t fogja szeretni... hacsak
nem történik valami csoda.
A király egyre inkább Diane befolyása alá került. A Valentinois hercegnője címet adományozta
neki, még nagyobb és gazdagabb birtokokkal. Henrik úgy vélte, az asszony annyira jó katolikus, hogy
a protestánsok elkobzott javai méltán illetik meg, csakúgy, mint azok a pénzek, amiket a zsidók időről
időre fizetnek.
Katalin megvetette magát, amiért másra sem tud gondolni, mint a gyűlöletre, mégsem tehetett
ellene semmit. Miért nem talál módot Diane megölésére? Milyen bolond dolog is a szerelem; hiszen
csakis Henrik iránt érzett szerelme akadályozza meg abban, hogy kipróbálja egyiket a számos méreg
közül, melyek a szekrényében vannak elrejtve. Néha úgy érezte, még azt is hajlandó megkockáztatni,
hogy a férje meggyűlöli, csak legyen már vége az állandó megaláztatásnak. Azonban tudta, hogy
Henrik iránt érzett szerelme erősebb, mint a gyűlölet, melyet Diane iránt táplál. Ez okozta számára a
legnagyobb problémát. Míg a helyzet változatlan maradt, ott voltak azok az időszakok, amikor éppen
nem volt várandós; ilyenkor megosztozhatott a férjén Diane-nal. Máskor azonban be kellett érnie az
álmodozással. Ám ha vetélytársa meghal, őt fogják gyanúsítani, és akkor még annyit sem láthatja
Henriket, mint most.
Néha megpróbálta rábírni a Ruggieri fivéreket, hogy segítsenek neki, ám azok kitartottak a
véleményük mellett; nem mertek kockáztatni. Könyörögtek neki, hogy próbáljon ésszerű lenni, ám ez
nem olyan könnyű. Diane csakis azért volt még életben, mert Katalin any-nyira szerette a férjét.
A következő év elején megszületett a fia, Louis, és ugyanazon év júniusában a királyné fejére
végre felkerült a korona. A koronaékszereket azonban Diane viselte, és a pénzérméken az ő arcát
lehetett látni a királyé mellett.
A koronázás utáni ünnepléstől kimerülve Katalin az ágyán feküdt, és vágyakozva gondolt férjére.
Maga előtt látta Henriket, ragyogó páncélban, melyet ezüstszínű tunika takart; kardhüvelyét rubinok és
gyémántok ékesítették. Milyen méltósággal ülte meg fehér ménjét, míg feje felett, prüszkölő lovak
hátán álló férfiak feszítették ki az arany francia liliomokkal díszített kék bársony baldachint.
Olyan előkelő volt, fenséges! Nem meglepő, hogy az emberek ennyire szeretik.
Katalin a kezét tördelte. Bárcsak... bárcsak megtenném! Igen, meg fogom tenni! Nem érdekel, mi
történik utána. Nem nézem tovább, ahogy majomszeretettel csügg azon a nőn, és neki adja mindazt,
ami jog szerint engem illeme meg!
Az éjszaka leple alatt, képzeletben már nagyon sokszor megmérgezte Diane-t; például fehér port
hintett az ételére. Látta maga előtt, amint az asszony könyvet olvas, amelynek lapjai olyan méreggel
voltak átitatva, amely a bőrön keresztül szívódik fel, vagy olyan kesztyűt húz fel, amely korábban
Cosmo és Lorenzo kezei között is megfordult.
Reggel azonban az óvatosság és a józan ész kéz a kézben léptek be szobájába; és bár képtelen volt
szabadulni a gondolattól, amely már szinte megszállottsággá fejlődött, mely egész életén keresztül
elkíséri, jól tudta, még nem jött el a cselekvés ideje.
Az udvarban uralkodó vidámságot nézve Katalin úgy érezte, gyönyörűen hímzett színes lepel rejti
a borzalmakat; hiszen az egész országban dúlt a szörnyű vallásháború. A parlament létrehozta a Tüzes
Kamarát, a különleges testületet, amely kifejezetten az hugenották ügyeivel foglalkozott. Henrik
kevésbé volt kegyetlen, mint sokan körülötte, és nem akarta, hogy az embereket megkínozzák, majd
máglyán égessék meg; bár meg volt győződve arról, hogy a más vallási nézeteket vallók megérdemlik
ezt a sorsot. Ugyanakkor olyan férfiak és nők vették körül, akik büntetést követeltek az eretnekek
számára. Közöttük voltak például a ravasz de Guise-ek, akiknek a hatalma, amióta unokahúguk, Mary
Stuart Franciaországba érkezett, jelentősen megerősödött; valamint ott volt a kegyetlenségéről hírhedt
Montmorency és Diane is.
Kálvinnak ekkor már sok követője akadt, és a protestantizmus országos méreteket kezdett ölteni.
Voltak városok, ahol a protestánsok voltak többségben, és Diane nem győzte hangsúlyozni Henriknek,
hogy ahol ezek az emberek vannak többségben, ott a katolikusoknak kell elszenvedniük az üldöztetést.
Erős kézre van szükségünk, mondták a katolikusok. Kegyelmet nem ismerve vissza kell szorítani a
protestantizmust.
Katalin a saját gondolataival volt elfoglalva, úgy érezte, mindez tőle nagyon távol történik. Nem
nyilvánított véleményt, senki pártját nem fogta, hacsak nem származott előnye abból, hogy kivételt tesz
valakivel. Ha a protestánsok segíthetnek a Diane ellen vívott harcában, akkor neki is segítenie kell.
Ám ha a katolikusok lehetnek segítségére ebben az ügyben, akkor Katalin melléjük áll.
Figyelj és várj, amíg el nem jön a megfelelő pillanat - ez lehetne a jelszava.
Ez a pillanat el is érkezett, ő pedig nem habozott megragadni a lehetőséget.
Henrik ideges volt; barátai tudták, hogyan kell meggyőzni, hogy az eretnekégetés szükséges dolog.
Bár Diane is ezt a nézetet vallotta, Henrik nem érezte, hogy ettől könnyebb lenne a helyzete. Egy
óvatlan pillanatban el is árulta magát; azt mondta, kész meghallgatni, mit mondana neki a másik fél
követe. Annak a férfinak nem lenne mitől tartania, szabadon beszélhetne, nem büntetnék meg
szavaiért.
A királynak eme kijelentése után Diane és barátai kellemetlen helyzetbe kerültek. A protestánsok
között vannak igen okos emberek, és már maga az, hogy a király a megkérdezésük nélkül nyilatkozott,
megdöbbentő volt.
Katalin azonban örült. Lehet, hogy ez Diane hatalmának a csökkenését jelenti? Lehet, hogy a
király végre önállóan fog dönteni, az asszony nélkül? Ettől a perctől kezdve éberen figyelt, hátha
módja lesz mindezt a maga javára fordítani.
Henrik azt mondta, rengeteg fogoly ül börtönben, kínzás és kivégzés vár rájuk; ám egy közülük
elmondhatja az álláspontját. Egy fogoly! Tehát erről van szó, a helyzet mit sem változott. Ezt is
biztosan Diane javasolta a királynak. Henriknek Kálvint vagy más fontos embert kellene maga elé
rendelnie, nem pedig egy egyszerű foglyot. Ezek szerint férje még mindig teljesen Diane befolyása
alatt áll.
így Diane barátaival, a Guise-ekkel a király elé vezette emberét. A férfit a király, valamint több
férfi és nő jelenlétében hallgatták meg.
Katalin az összetört embert nézte; szegény szabó, aki nem kapott jó nevelést. Mégis, minél tovább
nézte a szerencsétlent, az asszony kezdte úgy érezni, Diane és barátai ezúttal nem voltak olyan okosak,
mint képzelték.
Szíve egyre hevesebben vert; mindössze ez árulkodott izgalmáról. Ez a fogoly az eszmék embere.
Nem tévedés. Tekintete lángol; itt áll, a félelem legcsekélyebb jele nélkül, mint aki teljesen biztos az
igazában, és abban, hogy ezek a férfiak és nők vele szemben tévednek. Azonnal Montecuculi jutott
eszébe, és az, hogy az ilyen férfiakat hogyan használják fel azok, akik csupán a hatalmukat akarják
megtartani. Az olyan embereket, mint Montecuculi és ez a szabó, a Diane- és a de Guise-félék mindig
kihasználják... még ő, Katalin is ezt tette. Ám most okosabb, mint vetélytársa és annak barátai. Ha a
helyükben lenne, biztosan nem fanatikust hozatott volna ide, hogy ellenük beszéljen.
A szabó összetörtnek látszott szakadt ruháiban; ezt csak még jobban kiemelte, hogy a többi
jelenlévő díszesebbnél díszesebb ruhákban ült a teremben. Milyen őrültség azt képzelni, hogy ilyen
ember megrémül vagy megilletődik ekkora pompa láttán! Hiszen számára nem létezik gyönyörűbb
hely, mint a mennyország, ahova az egyetlen út az igaz hiten keresztül vezet.
Ékesszólóan beszélt, értelmes embernek bizonyult, szavai nem maradtak hatás nélkül. A
szenvedélyt és bátorságot lehetetlen nem csodálni, márpedig ebben a szabóban mindkettő kétségkívül
megtalálható, gondolta Henrik. Még akkor is, ha a nézetei helytelenek.
Katalin remegett. Itt az idő, hogy rákényszerítse akaratát a férfira ugyanúgy, ahogy azt
Madalennával is tette. Katalin olyan erő birtokában volt, amit maga sem igazán értett. Időnként tiszta
látomásai voltak olyan dolgokról, amelyek csak később történtek meg. Furcsa adomány ez, amit nem
tudott irányítani. Azonban volt egy másik képessége, amit, úgy gondolta, már sokkal jobban képes
uralni: el tudta érni, hogy az emberek azt tegyék, amit ő akar.
Milyen izgalmas rákényszeríteni másokra az akaratát! Most azt szerette volna, ha a szabó úgy látja
őt, mint szegény, semmibe vett királynét, akit a fekete-fehér ruhás, dölyfös szajha állandóan megaláz.
Kétségtelen, hogy a férfi már most is így látja, ám gondolatai messze járnak a királytól, annak
feleségétől és szeretőjétől. Márpedig el kell érnie, hogy ők jelenjenek meg a férfi elméjében. Katalin
azt akarta, hogy a szabó ott, ennyi ember előtt Diane-ra támadjon... még ha csak szavakkal is.
Elkapta a férfi tekintetét, és néhány másodpercig nem engedte el. Kényszerítette magát, hogy a
fogoly szemével lásson - kívülről lássa magát, az elhanyagolt feleséget, akit férje megcsal. Olyan
embernek látta magát, akinek hatalma van, és a protestánsokat támogatja.
Erezte, hogy tenyere izzad; majdnem elájult, annyira erősen összpontosított.
Ekkor Diane föltett egy kérdést a szabónak - elérkezett a pillanat.
-Asszonyom - kiáltott fel a férfi, ahogy a király szeretőjéhez fordult -, foglalkozzon csak azzal,
hogyan sikerült az országot fertővé változtatnia, és ne ártsa bele magát olyan szent dolgokba, mint
Isten igazsága!
A kirohanást követő néma csend pillanatokig tartott, mégis, Katalinnak úgy tetszett, mintha órák
teltek volna el. A király fölkelt a helyéről; arca vörös volt a dühtől. Diane-t megsértették! Henrik, aki
ezerszer megalázta feleségét, nem tűrte, hogy szeretőjét akárcsak egy rossz szóval illessék.
Mindenki arra várt, hogy a király végre megszólaljon. Diane magasra emelt fejével dölyfösebbnek
tűnt, mint valaha. Katalin összeszedte minden erejét, és úgy tett, mintha ő is meg lenne botránkozva
azon, hogy egy egyszerű szabó így mer beszélni Valentinois hercegnőjével. A férfi nem jött zavarba;
makacsul, a mennyezetre szegezett tekintettel állt az emberek előtt. Semmi nem érdekelte, mert
szilárdan hitt abban, hogy Isten és összes angyalai az ő oldalán állnak.
És amíg a király próbálta megtalálni a szükséges szavakat, amelyekkel kifejezheti a férfi iránt
érzett gyűlöletét, két őr sietett oda, és megragadták a szabót.
- Fogjátok meg! - kiáltott fel végül a király. - Élve fog elégni a Rue Saint-Antoine-on, én pedig
végignézem a halálát.
A szabó csak nevetett hátravetett fejjel.
A szenteket hívta tanúnak, hadd lássák a becstelen király kicsinyes bosszúját... olyan királyét, aki
nem sokkal korábban még sértetlenséget ígért neki. Talán azt képzelik, árthatnak neki azzal, hogy
szerencsétlen testét megkínozzák? Számára a halál megváltás. Akár százszor is meghalna az igaz
hitért!
Katalin nézte, amint a férfit kihurcolják, és tudta, Henrik már megbánta, hogy így ítélkezett. Ez
volt a második alkalom, hogy nyilvánosan megszégyenült. És nem másnak köszönhette, mint Diane-
nak. De vajon rájön-e erre? Vajon érez-e majd haragot az asszony iránt? Vagy ez is csak kis
győzelem, amely sehová sem vezet?
Katalin figyelte, ahogy a férje fel-alá járkál a szobában. A nyitott ablakon keresztül lábak
csoszogása és fojtott beszélgetések zaja hallatszott be.
A szerencsétlen társaság majdnem elérte a célját.
Katalin elfoglalta a helyét férje mellett az ablaknál. A király már bánta, hogy a szabót máglyára
küldte.
Katalin, mivel mindig tartott attól, hogy nem helyesen viselkedik Henrik mellett, nem tudta,
odasúgja-e neki a következőket:
- Diane miatt szenvedünk. Ha nem szól közbe, nem kellene most itt állnod az ablaknál, és látnod
azt a szerencsétlent elégni. 0 mindennek az oka. Hát nem látod, ha a királynédra hallgattál volna,
akkor ez nem következik be? Én soha nem hoztalak volna ilyen kellemetlen helyzetbe. Soha nem
hagytam volna, hogy úgy megszégyenítsenek a de Vivonne-de Chabot ügy kapcsán. 0, drágám, miért
nem tudsz bölcsebb lenni, és miért nem szereted jobban a feleségedet? Akkor nem kényszerülne arra,
hogy megszégyenítő helyzetekbe keverjen téged.
De nem ejtheti magát csapdába megint azzal, hogy teljesen kitárulkozik a férjének. így lágyan csak
annyit szólt:
- Most kötözik a máglyára a szabót.
- Katalin - szólalt meg Henrik -, olyan furcsa ez az ember.
- Igen - válaszolt a felesége.
-A viselkedése... ahogyan néz... te érted?
- Igen. A mártírok viselkednek így. Henrik összerázkódott.
- Most gyújtják meg a kanócokat - közvetítette a látványt Katalin. - Hamarosan az Égi Bíró előtt
mondhatja el kifogásait. Vajon ott hogyan fog viselkedni?
- Istenem, lát bennünket!
Az asszony hátrébb lépett; a máglyáról a szabó ugyanolyan jól látta a királyt, mint a király őt. A
férfi elkapta Henrik tekintetét, és nem eresztette. Farkasszemet néztek - a díszes öltözetű király és az
egyszerű szabó.
Katalin a tüzet nézte, mely már belekapott a fahasábokba, és megállíthatatlanul, kegyetlenül
kúszott fel a mártír szakadt ingén. Várta, a férfi mikor üvölt fel fájdalmában, ám egy hang nem sok,
annyi sem hagyta el a száját. Mások szívettépően sikoltoztak volna, de nem a szabó.
Ajka mozgott; Istenhez imádkozott, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a királyról.
- Csak engem néz - suttogta Henrik rekedten, és Katalin érezte, ahogy férje felé nyújtja remegő
kezeit.
- Fordulj el, kedvesem!
- Nem tudok - mondta elkeseredetten a férfi.
Az asszony keresztet vetett. Olyan volt, mintha a szabó megbabonázta volna a királyt, aki el akart
futni az ablaktól, kizárni a szenvedő mártírt, ám képtelen volt erre, és tudta, a látvány egész hátralévő
életében kísérteni fogja.
Katalin azonban szinte teljesen megfeledkezett a szabóról, hiszen férje most nála keres
megnyugvást, az ő kezét fogja. A nagy győzelmekhez a kicsiken keresztül vezet az út, gondolta a
királyné. Egy kis csoda egy nagyobbnak lehet az előhírnöke.
Henrik némán imádkozott; kérte a szenteket, óvják meg. És mindvégig a szabót nézte, míg egy
végső, hirtelen reccsenéssel össze nem dőlt a máglya, és a mártír arca el nem tűnt az egekbe csapó
lángokban.
 Meggondolatlan király

Katalin Saint-Germainben pihent; újabb gyermeknek adott életet - a kis Charles Maximiliannak.
Most már három fia volt: Francois, Louis, aki még bátyjánál is betegesebb volt, és Charles.
Boldog asszonynak kellett volna éreznie magát, hiszen a termékenység, amiért annyit imádkozott,
megadatott neki; ám a féltékenység továbbra is mardosta.
Ezen a reggelen hallotta, hogy asszonyok beszélgetnek az ablaka alatt, így odaosont és hallgatózni
kezdett.
- A király Anet-ba ment.
- Anet-ba? Ilyenkor? Pedig a felesége és újszülött fia mellett lenne a helye!
Katalin bár nem látta, biztos volt benne, hogy a többi nő csak megvonja a vállát, vagy ami még
rosszabb, gonoszul elmosolyodik.
- O, igen, az a szokás, hogy a király ilyenkor a királynéval van. És a mi királyunk általában tudja
is, mi a helyes és mi nem. De ha Madame de Valentinois hívja... hát igen, az egészen más eset.
- Szegény Katalin királyné! Milyen szomorú lehet, hogy ennyire elhanyagolja a férje!
- A királyné? - a hang ekkor annyira elhalkult, hogy Katalin semmit sem hallott. Aztán ismét: -
Valami... nincs rendben a királynéval. Nem hiszem, hogy érdekli.
Katalinból keserű nevetés szakadt fel. Valóban nem érdekli! Valami furcsa? Lehet, hogy igazuk
van. De milyen kegyetlen dolog is az, ha a királynén már a szolgálói is szánakoznak!
Az az anet-i nő szándékosan csalta el Henriket éppen most. Ezek szerint felesleges elhúzni az
asztalt és a szőnyeget, a lenti szobában úgysincs senki. Ehelyett a királyné inkább imádkozott, és
keservesen sírt; az ima, amit mormolt, így hangzott: Szűzanya, kérlek, tégy csodát!
Lehet, hogy ez az a várva várt csoda?
Madalenna hozta meg a hírt. - Felség, híreim vannak -
mondta. - De Valentinois hercegnője beteg.
Beteg! Katalin szíve hirtelen hevesebben kezdett verni. Igen, imái mégsem voltak hiábavalók, a
Szűzanya végre meghallgatta!
- A király Anet-ban van, Madalenna - mondta hölgyének.
- Igen, valóban ott van, de azt beszélik, a hercegnő tényleg nagyon beteg.
Katalin személyesen kereste fel a Ruggieri fivéreket. Alkonyatkor, csuklyáját magára véve indult
a folyóparti házhoz; mint minden gyermeke születése után, most is nagyon hamar felkelt az ágyból.
Amint belépett, tudta, hogy Cosmo és Lorenzo már értesült a történtekről. Komoly kifejezés ült
arcukon; úgy néztek rá, mintha azt gondolnák, az ő keze van a dologban, hogy minden figyelmeztetésük
ellenére Katalin megmérgezte Valentinois hercegnőjét.
A királynénak nem tetszett, hogy a fivérek bezártak minden ajtót, elsötétítettek minden ablakot, és
mindenkit kiküldtek a szobából; féltek asszonyuk megszállottságától.
- Úgy látom, már hallottátok, mi történt - szólalt meg Katalin, némi megvetéssel a hangjában.
- Szomorú hír ez... - mondta Cosmo.
 - Szerintem inkább jó... Sok év óta ez a legjobb, amit hallottam.
- Felség, kérem, maradjon nyugodt - könyörgött a férfi. - A hercegné rosszul van, és ennek senki
nem tudja az okát. A szóbeszéd olyan sebesen terjed, akár a tűz szeles éjszakán.
Katalin az asztalon dobolt ujjaival.
- Ó, igen, igen! Tudom, lesznek, akik majd azt mondják, én öntöttem valamit a borába, szórtam az
ételébe, vagy kentem könyve lapjaira. Engem fognak vádolni.
- Mindannyiunk számára jobb lenne, ha a hercegnő felépülne.
- Nem, számomra nem! - kiáltott fel Katalin, és először az egyik, majd a másik fivérre emelte
tekintetét. -Lorenzo, Cosmo, mindent megadnék, csak holtan láthassam azt a nőt!
- Asszonyom, az utcákon már most suttognak az emberek.
- És mi van, ha suttognak? Mindig suttogni fognak! Akkor is rám mutogattak, amikor a
trónörököst megmérgezték. De én mondom nektek, nem állt szándékomban megmérgezni őt... mégis
engem vádoltak.
- Azok, akiknek a halála számunkra előnyös lenne, életben kell, hogy maradjanak - mondta
Lorenzo.
- De hát egy napon meg fog halni. Miért ne lehetne az a nap a mai? - Katalin nem vette le róluk a
tekintetét. - Nektek itt mindenetek megvan, amire szükség lehet. Vannak mérgeitek... lassan ölő
mérgeitek. Lorenzo, kérlek, add ide a szekrényetek kulcsát!
- Felség, testvérem és én bármit megteszünk, azt azonban nem engedhetjük, hogy a saját vesztét
okozza!
A Ruggieri fivérek között Katalin úgy érezte, nem kell titkolnia az érzéseit; és most hisztérikus
sírásban tört ki - mérhetetlen fájdalmat és megalázottságot érzett.
- Úgy érted, ti nem akartok elveszni! - kiáltott fel dühösen. - Hát erről van szó! Rettegtek a
spanyolcsizmától, a vízpróbától... és a kínhaláltól! Valójában nem engem féltetek, hanem magatokat.
Mit veszíthetnék Diane halálával? Semmit! Csak nyerhetek vele! Nem távolíthatnak el, hiszen én
vagyok a király gyermekeinek az anyja... Franciaország jövendőbeli királyának az anyja. Most pedig
megparancsolom, adjátok ide a kulcsot!
A két testvér rettegve nézett egymásra.
- Asszonyom - kezdte Lorenzo kétségbeesetten -, könyörögve kérem...
- Itt én parancsolok! - nyújtotta ki a kezét Katalin. Cosmo bólintott, Lorenzo pedig ezüstláncot
vett elő
zekéje alól, rajta a kulccsal.
Katalin mohón kikapta a férfi kezéből, és sietve a szekrény felé indult. Az asztrológusok némán,
mozdulatlanul nézték.
Katalin csak állt a szekrény előtt és az üvegcséket nézte; a mérgek egytől egyig halálosak. A
Ruggieri fivérek kérésére megosztották vele titkos tudásuk egy részét, így az asszony számára nem
voltak ismeretlenek ezek a szubsztanciák.
- Lorenzo, adjál nekem valamit - mondta Katalin. -Valami íztelent.
A két férfi még ekkor sem mozdult; a rémülettől tágra nyílt szemmel néztek a királynéra.
Gondolatban hol ebben a szobában voltak, hol a Conciergerie vallató-kamrájában.
- Ezt - mondta az asszony és rátette a kezét egy üvegre.
Lorenzo egy lépést tett feléje.
- Felség, ezt nem teheti. Attól tartok, másokat kell megtisztelnie a bizalmával.
 - Már vannak barátaim.
- A csizma még a legerősebb barátságot is tönkreteheti - mondta a férfi.
- Csak a kínvallatásra tudtok gondolni? Mit gondoltok, én nem a kínok kínját álltam ki saint-
germaini lakosztályomban?
-Asszonyom, engedje meg, hogy megszüntessük azt a lyukat a padlóban! Hiba volt kivájni!
Katalin érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és eszébe jutott, mikor a fivérek még kisfiúk
voltak és az ő barátai. Még most is a barátai, akik nem csak a saját életüket féltik, de az övét is. Bölcs
emberek.
A két férfi látta habozását, Katalin pedig tudta, hogy megkönnyebbültek. Lehet, hogy ő is
megkönnyebbült. Érezte, hogy a szenvedély vihara elvonult. Most ismét a nyugodt Katalin lesz, aki
oly sikeresen sajátította el a türelem művészetét, és aki képes volt kivárni, kihasználni a sötétség
nyújtotta előnyöket.
- Van egy gyűrű, amit a hercegnő mindig visel -mondta Cosmo. - Azt beszélik, különleges gyűrű.
- Ismerem. Hatalmas rubin, amit a király adott Va-lentinois hercegnőnek még barátságuk elején.
- Miért van az, hogy bármit visel, ez a gyűrű mindig rajta van? - kérdezte Lorenzo. - Könnyen
lehet, hogy abban rejlik a varázsereje. Nem természetes, hogy olyan fiatal férfi, mint a király, hűséges
maradjon egy idősödő asszonyhoz. Ezt csak varázslat útján lehet elérni. Lehet, hogy az a gyűrű rejti
mindenre a választ.
- Bárcsak megkaparinthatnánk - mondta Cosmo.
- Biztosan nem lehetetlen - vágott közbe Katalin, és figyelmét már nem a szekrény foglalta le.
- Felség, az az asszony egy percre sem válik meg attól a gyűrűtől.
- Ara ha beteg, esetleg lehetséges, hogy... Ha az egyik barátom segítene... Igen, kezdem azt hinni,
hogy valóban varázserő rejtőzhet abban az ékszerben.
A testvérek izgatottak lettek. Lorenzo remegő kezekkel fordította el a szekrény kulcsát;
ráakasztotta a láncra, és visszagombolta zekéjét. Most már mindkét férfi megnyugodott.
Katalin a bezárt szekrényt nézte, és azon gondolkodott, miért hagyta elterelni figyelmét a
mérgekről. A válasz egyszerű: a máglya magas. Diane halálával nem biztos, hogy elnyerné férje
szerelmét... sőt, inkább csak azt érné el, hogy Henrik végképp meggyűlölné.
Ideje, hogy másképpen szeressen.
Diane nagyon rosszul érezte magát. Életében először volt beteg, és ettől megrettent. Sápadt és
vékony lett, el sem tudta képzelni, mi lehet betegségének oka.
Kedvetlen volt, senkinek a társaságára nem vágyott.
A király, akárcsak az odaadó férj, ragaszkodott hozzá, hogy az asszony mellett maradjon;
rettenetesen aggódott érte. .
Diane nagyon nehéznek találta, hogy továbbra is aktív életet éljen; már nem volt olyan erős, hogy
reggelente kilovagoljon. Úgy érezte, már nem képes szórakoztatni a királyt, és kérte Henriket, hogy
látogatásait ne nyújtsa annyira hosszúra.
A tükörbe nézett, és alig ismert magára. Biztos volt benne, hogy a király még így is odaadó
szeretője, hiszen a világon a legkedvesebb és legtiszteletreméltóbb ember; de senki nem szeret sokáig
beteg ember mellett maradni.
Eldöntötte, nem tartja maga mellett Henriket. Egy napon, amikor a férfi az ágya mellett ült, így
szólt hozzá:
- Henrik, biztosan fárasztó számodra állandóan itt ülni mellettem.
 - Kedvesem, hogyan lenne ez fárasztó? Hiszen veled vagyok.
- Henrik, drágám, ez már nem az az élet, amit annyira szerettünk.
- De hamarosan újra az lesz - mondta szerelmes hangon a király.
- Nem tesz jót neked, ha itt maradsz, kedvesem!
- Sehol sem vagyok annyira boldog, mint melletted -tiltakozott Henrik. - Hiszem, hogy hamarosan
felépülsz ebből a titokzatos betegségből. Már alig várom, hogy ismét a régi Diane-om legyél.
Túlságosan öreg vagyok ahhoz, hogy méltósággal viseljem a betegséget, gondolta az asszony.
Henrik nem láthat sápadtnak és fásultnak. Sokkal jobb, ha még most hagy el. Hiszek neki, de sokkal
gyorsabban felépülnék, ha nem kellene amiatt aggódnom, hogy ilyennek lát.
Elhatározta, hogy erős lesz, és elküldi szeretőjét. Egy szolgáló gyógyteát hozott be, amit Henrik
legjobb orvosai írtak fel neki.
- Bocsánat, Sire - szólalt meg, amikor meglátta a királyt, és mélyen meghajolt. - Ideje, hogy
asszonyom bevegye az orvosságát. Bocsánatáért esedezem, hogy megzavartam a társalgásukat.
- Semmi baj, Marié - mondta Diane. - Add csak ide, majd beveszem ezt a szörnyűséget!
Az utolsó cseppig kiitta a folyadékot, majd visszaadta a poharat.
- Ha az ember meg akar gyógyulni, bármire képes -mondta. - Talán többet is ihatnék ebből.
A szolgáló meghajolt és távozott.
- Ezt az asszonyt még nem láttam Anet-ban - szólalt meg a király. - Bár, ha belegondolok,
ismerős az arca.
- A királyné küldte hozzám. Igen jó véleménnyel van Marie-ról. Azt mondják, jártas a különböző
orvosságok kikeverésében, és orvosaid is ügyes asszonynak tartják.
- Örülök, hogy Katalin ilyen figyelmes volt.
- Igen, a feleséged figyelmes, nekem pedig jó barátom - mondta Diane. - Biztosra veszem, hogy
távollétemben a gyerekekkel is nagyon jól elboldogul. Az a nőszemély, Fleming elég ostoba.
Túlságosan ostoba ahhoz, hogy rábízzuk a kis skót királynő nevelését.
Henrik nem szólt egy szót sem, Diane figyelmét pedig elkerülte a szemében megjelenő, enyhén
zavart kifejezés.
- Igen, a kis Mária hajlamos a szemtelenségre, nem gondolod? - folytatta az asszony.
A király még most sem válaszolt, Diane pedig rámosolygott.
- Nem gondolod, hogy hajlamos a szemtelenkedés-re? - ismételte meg a kérdést.
- Kiről is beszélsz, kedvesem?
- A kis Stuart Máriáról - válaszolta meglepetten az asszony.
- Ó, igen... Nagyon kedves, talpraesett kislány... el lehet rontani.

- Henrik, kedvesem...
- Igen, drágám?

- Nem kellene itt maradnod. Vissza kell térned az udvarhoz. Elfelejted, hogy ennek az országnak
a királya vagy.
- Nincs szívem itt hagyni téged, amikor ilyen állapotban vagy - mondta a férfi.
- De muszáj lesz, kedvesem! Nem helyes, hogy miattam elhanyagolod a kötelességed. Már
mindent megadtál, amire csak vágyhattam. Henrik, könyörgök, térj vissza az udvarhoz! Míg itt vagy,
nem jöhetek rendbe, mert csak idegeskedem. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy távol tartalak a
kötelességedtől. Menj el! Menj el, de írj mindennap! Én pedig gyorsan felépülök, hiszen másra sem
vágyom, mint hogy újra veled lehessek.
A király megrázta a fejét, és szenvedélyesen kijelentette, hogy nem képes magára hagyni az
asszonyt. O jelent számára mindent, és a kedvéért kész mindent és mindenkit elhanyagolni.
Ám végül mint általában, most is Diane-é volt az utolsó szó; és amikor a király távozott, az
asszony valóban nagyon rosszul lett. Ám erről már nem értesítette szeretőjét.
Marié, az ápolónő pedig, akit Katalin küldött, továbbra is odaadóan gondoskodott róla.
Mire a király visszatért az udvarba, a kis Louis meghalt. Henrik szomorú volt, de hát már kicsi
kora óta gyengélkedett, és a tragédiára számítani lehetett. Olyan volt az élete, mint alig pislákoló
gyertyaláng, amely bármelyik pillanatban kialudhat.
Az udvarnál komor hangulat uralkodott. A fiatal herceg halála, és szeretője betegsége miatt
Henrik búskomorrá vált. Katalin azonban titokban örvendezett. Louis halála várható volt, és gyermeke
iránti szeretete csak halvány árnyéka volt annak a szenvedélyes szerelemnek, amit férje iránt érez.
Louis halott, Henrik azonban visszatért; a varázserővel bíró rubingyűrü pedig végre nála van.
Katalin gondosan elzárta az ékszert; a király nem láthatja meg. Azonban amikor férje vele van, neki
viselnie kell azt a gyűrűt. Megszállottan hitt a rubin varázserejében, és ezt a hitét a Ruggieri fivérek
csak megerősítették. Szíve mélyén tudta, mit gondolnak az asztrológusok: foglalkozzon csak a
gyűrűvel, akkor legalább nem jut eszébe az ő szekrényük.
Egy héttel Louis halála után Henrik felkereste; nagyon udvariasan és kedvesen viselkedett.
Kétségtelen, hogy azt mondja magában: szegény Katalin! Elvesztette a gyermekét... pedig mi más jut
neki, mint a gyerekek?
Leült a székre, mely mindig ki volt készítve a számára. Katalin férjére nézett. Milyen vonzó
gyémántokkal díszített fekete bársonyöltözetében, gondolta. Őszülő haja és szakálla idősebbnek
mutatja, de méltóságot is kölcsönöz neki. Henrik fehér, gyűrűkkel teli kezét a szék gyönyörű textillel
bevont karfáján nyugtatta, míg fejét a francia liliomokkal díszített ezüst brokáttal kipárnázott
háttámlának támasztotta. Katalin végignézett a gyönyörű függönyökkel díszített szobán, a hatalmas
ágyon, melynek baldachinja bíborszínnel volt kihímezve, a bútorokon, melyek vagyont értek, közben
arra gondolt, mennyire boldog lenne, ha Henrik szeretné őt.
- Szomorúnak tűnsz, drágám - szólalt meg, majd odalépett a férfihoz, és félénken a vállára tette
kezét. Vágyott rá, hogy férje megérintse, ám Henrik mozdulatlan maradt. Ekkor eszébe jutott a gyűrű,
mely ott rejtözik fiókja mélyén. A fiók nincs kulcsra zárva; nem kell mást tennie, mint kivennie onnan,
és az ujjára csúsztatni.
- A fiunkra gondolok - mondta Henrik. Nem tette hozzá, hogy és Anet-ra. Katalin azonban tudta,
férje mire gondol, és keserűség öntötte el.
- Tudom, kedvesem! Szomorú elveszíteni a gyermeket, főleg fiút.
Megszorította férje vállát; most már képes volt visz-szafogni azt az őrült szenvedélyt, melyet
akkor érzett, amikor a férfi a közelében volt. Most nem borult Henrik nyakába, és nem kezdett az
iránta érzett égető vágyról beszélni.
- Szegény kicsi Louis - mormogta a király. - Szinte fölöslegesen jött a világra, hiszen olyan hamar
távozott.
Föl kell venni a gyűrűt... most jött el az idő. Henrik nem fogja észrevenni, hiszen sosem szokta
figyelni, mit visel. Bárcsak olyan szerelmes lenne belé, mint Diane-ba! Megszédült a gondolattól,
hogy férje kezébe fogja a kezét, és sorban végigcsókolja az ujjait. Tulajdonképpen mit számít, ha
észre is veszi a gyűrűt? A varázsékszer addigra már megteszi hatását.
- Addig sírtam, amíg el nem apadtak a könnyeim -mondta férjének, közben odalépett a fiókhoz,
kivette a gyűrűt és az ujjára húzta.
Szíve majd' kiugrott, mikor visszament a király székéhez. Henrik nem mozdult, csak meredten
nézett maga elé. Biztosan kell kis idő, mire a gyűrű varázsereje hatni kezd, gondolta Katalin.
- Drágám, nem bánkódhatunk!
A szék mögött állva úgy érezte, az izgalom a torkát szorongatja. Végigsimított férje őszülő haján;
a hatalmas rubin visszaverte a gyertya lángját.
Henrik zavartan felköhögött, majd felkelt. Az ablakhoz sétált, és ahogy bizonytalanul ott állt,
alakja árnyékot vetett a függönyre; Katalin úgy érezte, meghal a vágytól.
Férje semmit nem változott; nem vágyott rá, hogy megérintse Katalint. Az asszony nyíltan
kimutatott vágya most is, mint mindig, csak zavarba hozta.
Nagyon lassan hat a varázs.
Katalin megforgatta a gyűrűt.
- Francois nem olyan erős, mint szeretném - mondta Henriknek. - Több fiút kellene szülnöm.
A férfi komoran bólintott, mintha csak arra gondolna, vajon mikor ér már véget a kötelező
látogatás.
Katalin semmi változást nem tapasztalt. Henrik ismét leült, és az asztalon álló üvegekkel kezdett
játszadozni. Az asszony látta a tükörben komor, zavart arcát.
Lefeküdt az ágyra, és a gyűrűt csavargatva, szemében könnyekkel várta férjét.
Egy októberi napon, pár héttel a kis Louis halála után, Anne de Montmorency audienciát kért a
királynétól.
Katalin nagyon kíváncsi volt, vajon mit akarhat tőle a szigorú öregember. Sosem szerette igazán
Mont-morencyt; még csak fel sem nézett rá. Véleménye szerint nem volt jó katona. A férfi az előző
király uralkodása alatt elvesztette becsületét, és ha nem vigyáz, ez ismét megtörténhet. Nyíltan
gúnyolja Diane-t, ami nagy hiba. Azt kellene tennie, amit a bölcs emberek tesznek - a sötétben
támadni az asszonyt. Előbb vagy utóbb a király szeretője és a parancsnok össze fog csapni. Szegény,
bolond ember, gondolta Katalin. Nyilvánvaló, hogy ki fog győztesként kikerülni abból a csatából. Ha
Montmorency nem akarja elveszíteni a pozícióját, jobb, ha úgy tesz, mintha Diane szövetségese lenne.
Minden ellenszenve ellenére kíváncsi volt, mit akar mondani a férfi. Katalin boldogtalan volt; a
rubingyűrű hatástalannak bizonyult. Teljes hétig hordta az ujján, a király érzései mégsem változtak
meg. Felébredt a remény, majd ugyanolyan gyorsan el is múlt. Katalin pedig először szörnyű dühöt
érzett, hiszen - ebben biztos volt - a Ruggieri fivérek szándékosan vezették félre. Később azonban
belátta, hogy igazuk van, egyelőre semmit nem tehet. Még várnia kell Diane elpusztításával. Most a
mérgeknél kevésbé hatásos módszerekhez kell folyamodnia... legalábbis egy ideig.
A folyóba akarta vetni a gyűrűt, ám végül a józan ész felülkerekedett indulatán. Visszaküldte az
ékszert Anet-ba, ahol Marie majd megtalálja a módját, hogy visszacsúsztassa Diane ujjára.
Azonban valami jó is volt ebben a sajnálatos esetben: Diane állapota nem javult, ezért a király
még mindig nem látogathatta meg.
Montmorency látogatása legalább megtöri ezt az egyhangúságot, gondolta Katalin, és
megparancsolta, hogy engedjék be a férfit.
A parancsnok a kezébe fogta a királyné kezét, és mélyen meghajolt. Azért jött, hogy kifejezze
hódolatát az új gyermek előtt, mondta. Amint a gyerekszobába vezette a férfit, és nézte, ahogy a katona
durva ujjaival megérinti a békésen alvó Charles homlokát, az asszony tudta, hogy a látogatás célja
nem pusztán legújabb gyermeke.
- Parancsnok, ő még túl fiatal ahhoz, hogy értékelni tudja az ön tiszteletadását - mondta
Montmorencynek. - Jöjjön, nézze meg a többi gyermeket! Örülni fognak, hogy láthatják.
François és Elisabeth meghajolt a férfi előtt, Mária azonban szemtelenül büszkén viselkedett vele.
Montmorency, miután néhány kedves szót szólt a gyermekekhez, Katalinhoz fordult, és a kellemes
délutáni időre hivatkozva megkérdezte, mi lenne, ha sétálnának egyet a kertben, ahol zavartalanul
beszélgethetnek.
Utolsó szavai izgatottá tették az asszonyt, mert azonnal tudta, hogy a parancsnok olyasmiről akar
vele beszélni, amit nem szeretne, ha bárki más hallana. így a királyné, akit mindig is érdekeltek az
összeesküvések, és aki most arra gondolt, hogy a férfi mondanivalójának köze lehet a gyengélkedő
Diane-hoz, azonnal beleegyezett az ötletbe.
Amint az elzárt kertben sétáltak, Montmorency így szólt:
- Felséged, gondolom, egyetért velem abban, hogy mióta egyesek elhagyni kényszerültek ezt a
helyet, sokkal békésebben telnek a napok.
- Kinek a távolléte tette nyugodtabbá, parancsnok? -kérdezte óvatosan az asszony.
A férfi mindig is büszke volt becsületességére és őszinteségére; nem szeretett köntörfalazni.
- Valentinois hercegnőjéről beszélek, felség, aki anet-i kastélyában kénytelen raboskodni -
mondta.
- Ezek szerint, uram, ön örül Madame Diane távollétének.
Montmorency összerezdült. Istenem, csak nem fogja megjátszani a királyné, hogy meglepődött,
gondolta. Ez a nő őrült. Milyen szerény és alázatos! Csak mosolyogva ül, és semmi jelét nem adja
gyűlöletének, pedig Diane legalább akkora ellensége neki, mint Spanyolország Franciaországnak.
Milyen se hús, se hal teremtmény ez az asszony! De még az ilyen is érezhet némi féltékenységet.
- Igen, valóban nem vagyok szomorú, asszonyom -mondta nyersen. - Madame Diane az utóbbi
időben túlságosan uralkodóan viselkedett.
Katalin boldog volt. Kellemes érzés a maga oldalán tudni a francia seregek főparancsnokát. De
nem árt, ha óvatos, és valódi érzéseit még a barátai előtt sem mutatja ki.
- Úgy gondolja? - kérdezte nyugodt hangon a férfit.
- Igen, asszonyom! Beszélhetek őszintén?
- Kérem, parancsnok!
- Nos, a király, úgy látszik, nagyon beleszeretett ebbe az asszonyba - kezdte Montmorency. -
Azonban a király is csak ember. Valentinois hercegnő pillanatnyilag gyengélkedik, így nem
szórakoztathatja. Miért ne tehetné ezt meg valaki más?
Valóban, miért ne, gondolta Katalin. Miért ne tehetné meg ezt a vágyakozó és féltékeny királyné?
- Ez valóban ésszerűen hangzik, parancsnok - válaszolta hűvösen.
- A király olyan ember, akinek segítő kezekre van szüksége. Magától nem hajszolja az
élvezeteket.
- Segítő kezekre! - nevetett fel hirtelen Katalin, ám azonnal megbánta, hiszen most titkolt énje
került felszínre, amit oly kitartóan rejtegetett az emberek elől.
- Ismétlem, asszonyom, segítségre van szüksége. Van egy nő, akit a király vonzónak tart, aki, ha
lehetősége lenne rá, átvehetné madame Diane helyét.
- Valóban? - kérdezte a királyné, akinek egyre inkább nehezére esett elrejtenie az érzéseit; a
féltékenység és keserűség elemi erővel tört fel belőle. Ez a férfi nem jöhet rá, mit érzek, gondolta
magában. Senki nem jöhet rá.
Montmorency egyre türelmetlenebb lett. Elég a ker-telésből, gondolta. Ha elhatároztuk, hogy
nyíltan beszélünk, miért játszadozunk egymással?
- A skót asszonyra gondolok, Lady Flemingre. A király érdeklődik iránta.
- Lady Fleming?! De hát idős nő!
- A király kedveli az idős nőket - válaszolta Montmorency. - Mindenesetre ez az asszony
fiatalabb, mint a hercegnő.
Katalin lehunyta a szemét, és elfordult a férfitól. Nem láthatja meg a könnyeket a szememben,
gondolta.
- Igen, valóban, a király észrevette, de azt hittem, csak azért, mert szívén viseli a kis skót
királyné sorsát - mondta bizonytalan hangon. - Véleményem szerint csakis ezért beszélgetett azzal az
asszonnyal.
- Lady Fleming vonzó nő, felség! Más, mint a mi asszonyaink, mert... mert idegen. A király pedig
csak ember. Az udvarnál mindenkit elbűvölt a kis skót királyné. Vajon miért? Szép, akár egy
festmény, varázslatos. De ez nem minden. O... más. A vér, ami az ereiben csörgedezik, félig francia,
félig skót. A mássága az, ami igazán vonzóvá teszi az emberek szemében. A király, kis segítséggel,
beleszerethet Lady Flemingbe. Felségednek is érdeke, hogy összeboronáljuk egy butácska nővel, és
így elszakítsuk Anet agyafúrt úrnőjétől.
Katalin szeme ezeknél a szavaknál már csillogott. Rövid viszony a bolond skót özveggyel...
szakítás Diane-nal... és aztán? Hűséges és megbocsátó felesége, gyermekei anyja várni fog rá. így
végre megtörténhet a csoda, amit még a gyűrű sem volt képes megadni neki.
- Rendezhetnénk álarcosbált - mondta hangosan, szinte fulladozva a nevetéstől. - A király lehetne
az özvegy partnere... a bor, a zene pedig... és az, hogy a hercegnő távol van...
- A többit pedig majd elvégzi az a Fleming - bólintott Montmorency. - Úgyis csak alkalomra vár.
Lehet, hogy amikor társalogtak, a király fejében csak a kis Mária nevelése járt, ám az biztos, hogy az
asszony a királyra gondolt.
- Majd megfontolom, Monsieur de Montmorency -mondta a királyné. - És most, kérem, kísérjen
vissza a lakosztályomba!
Az udvarban nem volt olyan ember, aki értette volna, mi történt - a főparancsnok javaslatára
álarcosbált rendeznek! Mi jöhet még ezután? A mogorva öreg katona mulatságot tervez! Vajon mi
lehet emögött?
A királyné lesz a háziasszony; a távol levő Madame Diane helyét fogja bitorolni! Vajon mit
találhatott ki a durva Montmorency és a szelíd Katalin?
Abban azonban mindenki egyetértett, hogy ilyen még nem történt az udvarnál. A királyné fogja
kiválasztani, milyen alakok szerepelnek majd a bálon, és titokban közli mindenkivel, milyen jelmezt
vegye magára.
így egyedül ő fogja tudni, melyik álarc mögött ki rejtőzik, és ékszerrel fogja megjutalmazni a
legjobb jelmez gazdáját. Mindenkinek titokban kell tartania, minek öltözik be; ilyen álarcosbált még
nem rendeztek az udvarnál, így izgalmas lesz, amikor éjfélkor kiderül, melyik álarc mögött ki rejtőzik.
A királyné magához hívatta Lady Fleminget.
Az asszony meghajolt, és Katalin észrevette, hogy kissé zavarban van. Lehetséges, hogy Henrik
már most több kedvességet tanúsít iránta, mint illik? Nem, ez valószínűtlen.
 Katalin mindenkit kiküldött szobájából.
Míg beszélt, nem kínálta hellyel az asszonyt; helyette alaposan, tetőtől talpig végigmérte. Nem
volt csúnya - vörös haj, nagy szemek és enyhén nyitott ajkak, amelyektől arca kifejezéstelen. Idomai
teltek; gyengének és elveszettnek tűnik, ami, gondolta Katalin, csak még vonzóbbá teszi Henrik
szemében. Ám a szerelemért a végsőkig képes elmenni.
Csak ő képzeli, vagy tényleg van valami pimaszság abban, ahogy az asszony itt áll előtte?
Idősebb, mint ő. Hihetetlen, sőt, dühítő! Mégis, mit tudnak ezek a nők, amit ő nem?
- Felség, látni kívánt? - kérdezte Lady Fleming.
- Igen, a jelmezéről óhajtok beszélni. Hiszen tudja, mi a tervem.
- Igen, Madame!
- Androméda lesz - folytatta a királyné. - Ugye ismeri a történetét? Odaláncolták egy sziklához,
és felajánlották a szörnynek. Ekkor megjelent Perszeusz, kezében a medúza fejével, amely kővé
változtatta a szörnyet. Kiszabadította Andromédát, és nőül vette.
- Igen, Madame, tudom.
- Ha bármi problémája lenne a jelmezével, bármikor felkereshet.
- Köszönöm, felség! Nagyon hálás vagyok önnek.
- Lenne még valami - mondta Katalin. - Akkor lenne igazán érdekes ez a jelmezbál, ha ön
mindvégig Perszeusz mellett maradna. Az, hogy melyik jelmez kit rejt, nagy titok, ám önnek elárulom
ezt a titkot. Mindjárt megérti, mindezt miért teszem. Perszeuszt nagyon magas rangú személy fogja
életre kelteni... nagyon magas rangú. Én pedig nem szeretném, ha ön, mondjuk úgy, túlzottan
közvetlenül viselkedne vele... az meggondolatlanság volna.
Hogy csillog a szeme, gondolta a királyné. Micsoda buja nőszemély! Pontosan tudja, mit
jelentenek az imént elhangzott szavak. 0 legalább úgy vágyik a királyra, mint én.
Legszívesebben arcul ütötte volna a skót asszonyt.
- Felséges asszonyom, nyugodtan számíthat rám!
Valóban felséges és kegyes vagyok, gondolta komoran Katalin, hiszen épp most engedem át a
férjemet egy mohó némbernek. És, Madame Fleming, tudom, hogy magára bízhatom a szerepet, amit a
főparancsnok önre osztott.
- Most távozhat, Lady Fleming - szólt hozzá hangosan. - És ne feledje, ha bármit szeretne
megbeszélni a jelmezzel kapcsolatban, nyugodtan felkereshet.
- Asszonyom nagyon jó hozzám.
Katalin a hajbókolva távozó asszony után nézett. Negédes bolond! Alig várja, hogy elcsábíthassa
a királyt.
Miért engedem mindezt, kérdezte magától. Miért nem én viselem majd az Androméda-jelmezt?
Miért nem a királyné csábítja el saját férjét a betegeskedő hercegnőtől? Mert a királyné erre nem
képes. A király túlságosan jól ismeri. Nincs az a jelmez és maszk, amely megtéveszthetné. Különben
is, mint azt Montmorency is mondta, és Lady Fleming maga is tudja, Henrik vonzódik ehhez a vörös
hajú, ostoba nőhöz. Csak kevéske borra és zenére - no meg szeretője távollétére - van szüksége
ahhoz, hogy meggondolatlanságot kövessen el.
A király Perszeusz jelmezében jelent meg; páncélja ezüst szövetből készült. Őszülő haja el volt
rejtve, és a selyemálarcán vágott két résen keresztül nézte a mulató társaságot.
Mióta Diane betegen feküdt Anet-ban, Henrik még semmit nem élvezett ennyire, mint ezt a bált.
Szeretője miatt érzett fájdalma is enyhült, mert az elmúlt napokban egyre jobb híreket kapott az
asszony felől.
Andromeda szorosan mellette állt. A király izgatott volt. Tudta, kit rejt a jelmez; látta a paróka
alól előbújó vörös tincset. Sőt mi több, furcsán, akadozva beszélte a franciát, ami azon nyomban
elárulta. A skót nevelőnő kissé nehezen, ám annál elbüvölőbben beszélte a számára idegen nyelvet.
A zenét Katalin választotta - itáliai zenét. Finom zene, amely képes érzéki gondolatokat ébreszteni
egy általában nyugodt férfi fejében.
Andromeda vidáman flörtölt; úgy tett, mintha nem is sejtené, ki lehet a partnere. Henrik azon vette
észre magát, hogy bár félénken, de válaszol a kihívásra, és ezt élvezettel teszi. Végül is szórakoztató
dolog úgy bolondozni, hogy közben senki nem ismeri fel.
- Mennyire boldog vagyok, hogy én lehetek Andromeda, hiszen ön Perszeusz! - súgta a fülébe az
asz-szony.
Miközben táncoltak, testével szorosan hozzásimult. Henrik már rég érezte magát ilyen fiatalnak.
Eszébe jutott az az elbűvölő fiatal lány Piemontban; most újra átélt mindent... a szenvedélyt, az
uralhatatlan vágyat, hogy megcsókolja a lányt, és szeretkezzen vele.
Diane képe homályosabbá vált, bár sosem fog teljesen eltűnni.
Ez a mai este semmiség, mondta magának. Diane meg fogja érteni. Ez csak jelmezbál, amit a
királyné rendezett számára, hogy feledje a kisfia halála és szeretője betegsége miatt érzett fájdalmát.
Nem több, mint jelentéktelen bál.
A felhevült, ragaszkodó Androméda kedvesen társalgott vele. Ujjai az övéi köré simultak, és
amikor feléje fordította arcát, egyértelműen csókra várt. Ő pedig azon kapta magát, hogy lehajol, és
megcsókolja a nő édes ajkait, miközben magában magyarázkodott: hidd el, Diane, ez semmiség! Csak
ostoba álarcosbál. A királyné rendezte, mert olyan zaklatott voltam... miattad.
- Úgy érzem, a fejembe szállt a bor - suttogta Androméda. - És önnek... Perszeusz?
- Nekem is - válaszolta a férfi.
Valóban érzem már a hatását, gondolta. Katalin gondoskodott róla, hogy a poharam mindig tele
legyen.
Androméda ekkor a nevetgélő Daphnéra mutatott, aki Apollóval haladt el mellettük.
- Nem gondolja, hogy Apolló mintha Monsieur de Guise-re hasonlítana? - kérdezte halkan
Androméda.
- De igen, határozottan.
- Vannak, akik bármit tesznek, képtelenek eltitkolni, kik is valójában - nevetett az asszony, majd
gyorsan hozzátette: - És ha nem tévedünk, és Apolló valóban Francois de Guise, kétlem, hogy
Daphnénak lenne ideje borostyánná változnia, mielőtt Apolló elérné célját.
Henrik fölnevetett, közben azon gondolkodott, vajon mi történhetett vele.
Diane képe egyre homályosodott. Mikor Henrik rágondolt, biztosra vette, hogy az asszony
megbocsátja ezt a kis flörtöt, hiszen a vidám skót asszony semmit nem jelent számára. Csak azért
viselkedik így a nővel, mert szomorú Diane távolléte miatt, és szeretné kicsit jobban érezni magát.
A király nem akart emlékezni rá, hogy piemonti hűtlenkedését ugyanígy magyarázta.
- Kimerültem a sok tánctól - szólalt meg Androméda. - Pihenjünk keveset!
Az asszony maga után húzta, és kellemes volt tudni, hogy a táncoló tömeg nem is sejti, hogy
királya távozott közülük.
A fő terem mellett, egy kis várószobában Lady Fleming hirtelen átölelte Henrik nyakát, és
szenvedélyesen megcsókolta. A férfi selyemálarca útjában volt, ezért kacagva levette.
 - Talán túlságosan szemtelenül viselkedtem, nem? -kérdezte kihívóan, válaszra várva.
-Nem... egyáltalán nem! - mondta a király akadozva, majd viszonozta a csókot.
Ekkor rádöbbent, hogy már az első pillanattól kezdve vonzódott a skót nevelőnőhöz, mégpedig
nem azért, mert szívén viselte a kis királynő sorsát; az asszony vörös haja, fehér bőre vonzotta, és
viselkedése, amely annyira más, mint a franciáké. Tudta, hogy az asszony is vonzódik hozzá;
pillantása semmi kétséget sem hagyott efelől.
Lady Fleming apró, fehér keze az arcát simogatta, és Henrik érezte, hogy szíve hevesebben kezd
verni.
- Tudom, hol lehetnénk zavartalanul kettesben - suttogta az asszony.
A királyné ide-oda sétált a táncolók között; semmi nem kerülte el éber tekintetét. Látta őket
elhagyni a termet, ám lelki szemeivel most is követte minden mozdulatukat.
Dühös volt; gyűlölet, féltékenység és ravaszság harcolt egymással szívében. Vajon helyesen
cselekedett? Nem ugyanolyan fájdalmas a skót asszonnyal látni férjét, mint Diane-nal?
De türelmesnek kell lennie. Henrik hamarosan ráun arra az ostoba teremtésre. A legkisebb jónak
is örülni kell. Gondolj arra, hogy a király nem maradt hűséges Diane-hoz!, mondta magában.
Mindenki őt nézi. Milyen bolond ez a nő!, gondolják. Megrendezte a legnagyobb álarcosbált, amit
ez az ország valaha látott, és ő maga mégsem vesz részt rajta. Miért nem öltözött be például
Psychének, a király pedig Cupidónak? Madame d'Etampes ezt tette volna.
Katalin királynő minden bizonnyal nem szereti a megaláztatást, és most, hogy az a szörnyű
Valentinois hercegnője nincs itt, eljött az ő ideje.
Ok nem tudják, milyen kevéssé érdeklem Henriket, gondolta Katalin. A Szűzanyának legyen hála,
rajta kívül senki nem volt tanúja a megalázó éjszakai látogatásoknak.
Gyűlöli ezt a bált! Fáj a feje; mikor lesz végre éjfél?
Mekkora ostobaság volt Henrik borába önteni azt a szerelmi bájitalt! Dé vajon tényleg a bájital
hatott így, vagy a nevelőnő vörös haja és fehér bőre? Hiszen milyen sokszor nyúlt már báj italhoz,
hogy Henrik beleszeressen!
Újra és újra megkérdezte magától, miért engedte át férjét ennek az ostoba nőnek ahelyett, hogy
maga csábította volna el Diane-tól. Választ azonban nem talált.
Elérkezett az éjfél.
Katalin örült, amikor látta, hogy a király és partnernője visszatér a terembe. Már megtörtént;
érezte a köztük vibráló feszültségből. Megalázottnak érezte magát; az okos és gyönyörű Diane
esetében mindez érthető volt, na de hogy ez a vörös hajú, félig nyitott szájú némber?
De mégis megtörtént, és Katalin rájuk nézve tudta, hogy ismét meg fog történni.
- Le az álarcokkal! - kiáltotta el magát, majd hallgatta a meglepett kiáltásokat és nevetéseket: hát
ön az? Nem is sejtettem!
Perszeusz és Androméda úgy néztek egymásra, mintha nem csak a bor hatott volna rájuk
mámorítón.
Montmorency terve csodásan bevált, gondolta Katalin. Túlságosan jól.
- Szeretném, ha Lady Fleming idejönne - szólt hangosan.
Az asszony összerezzent; elpirult, egészen vörös haja tövéig, mely most, hogy levetette álarcát,
lazán hullott a vállára.
Az összes szem Lady Flemingre szegeződött; Kataliné hidegen csillogott. Tudja, és most le fog
leplezni, gondolta a bűnös nevelőnő. Itt... mindenki előtt. Megbüntet, és soha többé nem láthatom a
királyt. Olyan furcsán néz rám, megrémít. Olyan a szeme, akár a kígyóé.
- Lady Fleming, nagyszerűen szerepelt ma este -szólt Katalin.
A nevelőnőnek torkán akadt a szó, térde remegett. A királyné még mindig nem vette le róla
jéghideg tekintetét.
- A legkiválóbb pár a teremben Androméda és Per-szeusz.
Mindenki hangosan tapsolt; ekkor már tudták, ki rejtőzött Perszeusz álarca mögött.
- Képtelen voltam levenni önökről a tekintetem -mondta a királyné, és nézte, ahogy e szavak
hallatán Lady Fleming arcába szökik a vér.
- Felség... nagyon megtisztelő öntől... - dadogta a bűnös nő.
-A díj az öné, Lady Fleming - mondta Katalin, majd levette ujjáról a gyűrűt, és ráhúzta férje új
szeretőjének remegő ujjára.
Az ostoba nevelőnő nagyképűen viselkedett, és ezt mindenki észrevette az udvarnál.
Az emberek azt suttogták, felemelkedését Diane távollétének köszönheti. Vajon mi történik majd,
ha Madame Diane visszatér, kérdezték halkan. Vajon elküldik Lady Fleminget, vagy éppen
ellenkezőleg, a király a vörös hajú asszonyt részesíti majd előnyben?
Már a kis Stuart Mária is, akinek igencsak éles szeme van, arról sugdolózik a fiatal Francois-val,
hogy nevelőnője szerelmes. Azt mondta a hercegnek, vallomásra kell bírniuk az asszonyt.
Katalin egyszer, amikor belépett a gyerekek szobájába, meghallotta, amint azok éppen a nevelőnőt
kínozták.
- Márpedig nem figyel ránk - mondta Mary. - Gondolatban igen messze jár... szerintem a
szeretőjénél.
- Csitt! - hallatszott Lady Fleming hangja. - Nem lenne szabad ilyeneket mondania.
- Márpedig ezt mondom! Be kell vallania az igazat, ugye, Francois?
- Igen, feltétlenül! - jelentette ki a herceg.
- Elég legyen, felség! Úgy látom, hajlamos elfelejteni, hogy tanulunk.
- Inkább ön az, aki elfelejti, kivel is beszél! Feltettünk egy kérdést, és megparancsoljuk, hogy
válaszoljon. Lady Fleming, ne feledje, egy nap Francois lesz a király, én pedig a királyné! Ha
kérdezünk, elvárjuk, hogy válaszoljon. És ha nem válaszol, vagy nem adja meg nekünk a tiszteletet,
ami rangunk szerint kijárna nekünk, akkor... nos, akkor... - a pimasz kis teremtés egy pillanatra
elhallgatott, majd vészjóslóan így fejezte be: - Amikor a trónon leszünk, erre emlékezni fogunk!
- Velem nem bánhatnak így - mondta az ostoba asz-szony.

- Van szeretője? Van szeretője? - hajtogatta Francois.

- És mi van, ha azt válaszolom, hogy igen?
- Van? - követelőzött Mária.
- Nos... igen - válaszolta végül a nevelőnő.
Katalin undorral az arcán fordult el. Ideje véget venni ennek az őrültségnek, gondolta. Hát nem
érti ez az ostoba nőszemély, hogy csakis akkor lehet a király szeretője, ha mindez titokban marad?
Egy nap - ahogy Katalin azt várta - Lady Fleming maga érte el, hogy mindennek vége szakadjon.
Az asszony megbízott Madalennában.
A királyné hangos nevetésre fakadt, amikor Mada-lenna mindezt elmondta neki. Hogy pont őt
választotta a nevelőnő bizalmasának!
- Megkérdezte, hogy tudok-e titkot tartani - mesélte hölgye.
 - Te pedig azt válaszoltad, hogy igen. Ekkor elmondta neked, hogy a király éjjelente
meglátogatja. És te elmondtad neki, hogy mindezt már tudod? Hogy ott voltál a szobában, és tanúja
voltál bujálkodásuknak?
- Nem, semmit nem mondtam.
- Helyesen tetted - mondta Katalin. - Gyere, Mada-lenna, nem vesztegethetünk több időt. És mit
mondott az a nő?
- Nagyon odafigyeltem arra, amit mondott, így minden egyes szavára emlékszem. Azt mondta:
„Áldott legyen az isten! Gyermeket várok."
- Gyermeket?! - kiáltott fel Katalin. - Biztosan ezt mondta?
- Igen, felség! Azt mondta: „A király gyermeke, és én boldog vagyok. Nem is lehetnék
egészségesebb. Azt hiszem, varázserő rejlik a királyi vérben, attól érzem ilyen jól magam."
Katalin az ablaknál állt, és a kertet nézte. Egy gyerek. Ez már sokkal több, mint amit Montmorency
eltervezett, gondolta.
Ha jobban belegondol, a király kezd ráunni erre az ostoba teremtésre. Henrik az utóbbi időben
egyre idegesebb; valószínűleg Diane-ra gondol. Nem akarja majd bevallani neki, hogy hűtlen volt. És
ki tudja, lehet, hogy a betegsége után az asszony már nem lesz olyan szép és okos, mint régen. Lehet,
hogy Montmorency terve sikerrel végződött. Lehet, hogy Lady Fleming tökéletesen játszotta a neki
szánt szerepet, most pedig elérkezett az idő, hogy a királyné közbelépjen.
Á hírek szerint Diane állapota gyorsan javult. Katalinnak gyorsan kell cselekednie, mielőtt a
hercegnő visszatér az udvarhoz. Nem felejtheti el, hogyan leckéztette meg az asszony a piemonti eset
során. Meg kell értetnie a királlyal, hogy ha kellemetlen helyzetbe kerül, ő ugyanúgy képes segíteni
neki, mint a szeretője.
Katalin azonnal férje keresésére indult, és a gyerekek szobájában talált rá.
- Henrik, beszélni szeretnék veled - mondta a férfinak. - Fontos dologról van szó.
- Nemsokára utánad megyek a lakosztályodba - válaszolta Henrik.
- O, Sire, kérem, ne hagyjon itt bennünket - kérlelte Mary. - Még olyan rövid ideje van itt!
Katalin ellenséges pillantást vetett a kis királynőre. Őt nem bűvölte el úgy a gyermek, mint
mindenki mást. A királyné szemében a szépség és előkelőség nem volt mentség a szemtelen
viselkedésre.
Tévedsz, kis királynőcském, ha azt hiszed, hogy büntetlenül provokálhatsz engem, gondolta az
asszony.
A pimasz gyermek szinte kihívóan emelte a királyra szemét, úgy kérlelte, hogy ne foglalkozzon
felesége kérésével.
Henrik szeretetteljesen megsimogatta a gyermek aranyhaját.
- Nos, rendben! De csak pár perc. Azután meg kell hallgatnom, miről óhajt beszélni a királyné.
Katalin dühösen kiviharzott a szobából. Stuart Máriával meg kell értetni, hogy nem viselkedhet
mindig így. A herceget már sikerült teljesen a hatalmába kerítenie. Francois számára most már senki
más nem létezett a világon, csakis imádott Máriája.
A király nem váratta sokáig. Mielőtt beszédébe kezdett, Katalin meggyőződött róla, hogy senki
nem hallja őket.
- Nyugtalanító híreket kaptam, Henrik - kezdte. Férje felvonta a szemöldökét.
- Lady Flemingről van szó - folytatta az asszony. A királynak e szavak hallatán arcába szökött a
vér.
 - A skót asszonyról? - kérdezte.
Katalin bólintott. Ám nem akarta elszomorítani férjét azzal, hogy elmondja: tud az éjjeli
találkákról. Henrik szereti elrejteni gyengeségét a kíváncsi szemek elől.
Talán nem azt akarta, hogy az emberek azt higgyék, csupán plátói kapcsolat fűzi Diane-hoz? Most
mindenekelőtt éreztetnie kell férjével, hogy rá mindig számíthat, történjék bármi.
- Igen, róla! Egyik hölgyemnek titokban elmondta, hogy gyermeket vár.
Henrik úgy húzódott hátra, mint akit arcul csaptak. Nyilvánvaló volt, hogy szerelmi kalandjának
erről a fejleményéről mit sem tudott.
- Katalin - próbálta menteni, ami még menthető -, egy nevelőnő magánügyei nem tartoznak ránk.
Henrik most cseppet sem nemesemberhez illően viselkedett. Olyan helyzetbe került, amit gyűlölt,
és mivel nem számíthatott arra, hogy majd az eszessége kihúzza a bajból, mérges lett, sőt kicsinyes.
Ám Katalin így talán még inkább szerette.
- Valóban, nem kellene foglalkoznunk vele - mondta az asszony -, de megtudtam, hogy az udvar
egyik magas rangú emberétől esett teherbe.
- Ezek szerint volt olyan diszkrét, és nem árulta el a nevét - könnyebbült meg Henrik.
- Egyelőre még nem lett botrány az ügyből. Megparancsoltam hölgyemnek, hogy egy szót se
szóljon minderről, és azt hiszem, engedelmeskedni fog.
- Nem tetszik ez nekem - mondta a férfi összeszorított ajkakkal. - Nem szeretem, mikor ilyen
ügyekről pletykálnak az udvarnál.
Katalin odalépett hozzá, és határozottan férje karjára tette kezét.
- Drága férjem, bennem megbízhatsz. Ha rajtam múlik, ez az ügy nem kerül nyilvánosságra.
Szeme azt sugallta: hát nem tudod, hogy bármit megteszek, amit csak kérsz? Bízz bennem! Hadd
mondjam el, mekkora szenvedéllyel szeretlek! Úgy szeretnék végre mindenkitől megszabadulni, és
élvezni a szerelmedet!
Henrik azonban elfordult.
- Igen, kérlek, gondoskodj róla, hogy erről senki se szerezzen tudomást - mondta zavartan.
Kiment a szobából, és Katalin tudta, hogy ezúttal is kudarcot vallott. Lehet, hogy nem mondott
eleget? Nem buta asszony, ám ha szerelemről van, nem számíthat saját eszére.
•
Néhány nappal később Diane levelet küldött a királynak, amelyben tudatta vele, hogy kész
visszatérni az udvarhoz. Henrik Anet-ba vágtatott, hogy együtt érkezzenek meg.
A skót asszony esetéről ekkorra már mindenki tudott. Míg Diane távol van, a királynak szüksége
van egy kis szórakozásra, suttogták az emberek. De nem volt butaság ilyen ostoba nőt választania? De
most majd kiderül, mit szól mindehhez Madame Diane. Lehet, hogy a király már nem szereti olyan
odaadóan az idősödő hercegnőt? Erről aligha lehet szó, hiszen azonnal Anet-ba vágtatott. Azonban a
betegség tönkreteheti az asszony szépségét.
Milyen érdekes helyzet: Diane királyi szeretője oldalán tér vissza, a skót nő pedig, ahogy
domborodik a hasa, úgy válik egyre fontosabbá... legalábbis a saját szemében.
Bár Diane de Poitiers lefogyott és sápadtabb lett, sokan úgy vélték, mit sem veszített szépségéből.
És ami a legfontosabb, nyilvánvaló volt a király odaadása iránta.
Amint Katalin mérhetetlen fájdalommal a szívében nézte őket, némi bűntudatot vett észre férje
viselkedésében; azonnal tudta, hogy Henrik még nem vallotta be félrelépését.
De mit számít ez? Katalin végre megértette - Mont-morencyvel csak az idejüket pazarolták.
Semmi nem állhat a király és a hercegnő közé... sem a vörös hajú nevelőnő, sem egy okos asszony
tervei nem vethetnek véget annak a szerelmi viszonynak, amelynél erősebbet még nem látott
Franciaország.
Akkor is, Diane-nak némi kellemetlenségben lesz része, és ha már a terv nem sikerült, legalább
így kapjak elégtételt, gondolta Katalin.
Diane mit sem vesztett ravaszságából; amint megtudta, mi történt, a királyné volt az első, akit
fölkeresett.
- Hallottam, hogy Lady Fleming hamarosan anyai örömök elé néz - mondta.
- Én is így hallottam - mosolyodott el szerényen Katalin.
- Az az asszony bolond - folytatta a hercegnő. - Túl sokat beszél. Felséged tudja, hogy annak a
gyermeknek a király az apja?
- Igen, azt rebesgetik. Attól tartok, ez mindkettőnk számára sajnálatos eset.
- Amikor egy ostoba nő elkezd beszélni, az mindenkit, akinek köze van az ügyhöz, rosszul érint.
Azt hiszem, felség, ragaszkodnia kellene hozzá, hogy elbocsássak az udvartól.
- Igen... Beszélt már erről a királlyal?
Diane megvonta a vállát, mintha azt mondaná, ez az ügy nem érdemes arra, hogy megvitassák a
királlyal. Milyen okos nő! így Henrik tudtára adja, hogy csöppet sem érdekli a férfi félrelépése,
hiszen mindez akkor történt, amikor elérhetetlen volt a számára. Most ugyanazt teszi, mint a piemonti
eset után. Milyen egyszerű megtartani egy szeretőt, ha nem mutatod ki teljesen a vágyad, hanem
nyugodt vagy, sőt hűvös.
- A király szerette Lady Fleminget - mondta alattomosan a királyné. - Kétségtelen, hogy azért
viselkedett olyan magabiztosan az az asszony.
- Madame, pillanatnyi fellángolás még nem ok arra, hogy a király meggondolatlanul cselekedjen.
Milyen okos, gondolta Katalin. Hiszen Diane is magabiztosan viselkedett, ám mindig tudta, hol a
határ.
- Lehet, hogy a király nem egyezik bele - folytatta Katalin gonoszul. - Talán az udvarnál akarja
tartani.
- Nem, nem akarja.
A két asszony kitartóan nézte egymást. Azt teszed, amit mondanak neked, gondolta Franciaország
koronázatlan királynéja. A király azért szórakozott egy keveset, mert én nem voltam itt. Ne felejtsd el,
te nem akadályozhatod meg, hogy kalandokba bonyolódjon! Ám most visszatértem, és az a
jelentéktelen kis nevelőnő el fog tűnni az életéből.
Katalin lehunyta a szemét; attól tartott, elárulja... mennyire gyűlöli ezt a nőt.
- Madame, semmi kétségem afelől, hogy ugyanolyan jól ismeri a király lelkét, mint a testét -
szaladt ki a száján.
Milyen ostobaságot követett el, döbbent rá a következő pillanatban. De én vagyok a királyné,
gondolta. Diane ezt nem felejtheti el.
A hercegnő árnyalattal sápadtabb lett, ám haragjának nem volt más árulkodó jele.
- Mint felséged tudja, én odaadóan szolgálom a királyt, önt és gyermekeiket - mondta kimérten. -
Ezért vagyunk olyan nagyszerű barátok.
A királyné beszél így az udvarhölgyeivel. Mégis, mit tehet ellene? Hiszen az összes mosolyt, amit
férjétől kapott, Diane-nak köszönheti. Úgy érzi, ismét várandós - Diane-nak köszönhetően. És az
udvarnál megszerzett viszonylag erős helyzetét vajon kinek köszönheti? Szintén Diane-nak.
Akármennyire gyűlöli, erről nem feledkezhet meg.
Ekkor a hercegnőre nézett.
- Madame, mint mindig, most is igaza van. Mindenki a skót asszonyról beszél. Gondoskodom
róla, hogy minél hamarabb távozzon az udvartól.
- Az jó lesz - mosolygott Diane. - Vigyáznunk kell, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, elvégre
tudjuk, kinek a gyermekét hordja a szíve alatt. Ám amilyen gyorsan csak lehet, le kell zárnunk ezt az
ügyet.
A beszélgetés véget ért. Az összeesküvés kudarcba fulladt. Soha többé nem lesz már okosan
megrendezett álarcosbál, és Androméda sem lesz, hogy elcsábítsa Perszeuszt.
Henrik biztos volt abban, hogy szeretője megértette hűtlenségét és megbocsátott neki. Az asszony
még örült is, hogy egy ideig helyettesítette valaki. Hiszen az ő szerelmük nem pusztán a testiségről
szól. Henrik örült, hogy így meg tudta magyarázni bolond félrelépését, és még odaadóbban szerette
Diane-t, mint eddig bármikor.
Az asszony ugyan megbocsátott királyi szeretőjének, másnak azonban nem. Kémei figyelmét nem
kerülte el, amikor a parancsnok és a királyné a kertben sétált; a bált pedig e beszélgetés után
rendezték. És talán nem ezen az estén került a nevelőnő a király mellé? Diane tudta, hogyan bánjon el
a parancsnokkal, csakúgy, mint a királynéval.
Az egész udvarnak meg akarta mutatni, mennyire nem érdekli ez a félrelépés, ezért az emberek
eszébe juttatta Henrik másik rövid afférját - a királyi gyermekek közé hozatta a férfi piemonti
kalandjának gyümölcsét, aki gyönyörű kislány volt, és jobban hasonlított Henrikre, mint bármely
törvényes gyermeke. Tizennégy éves, elbűvölő fiatal lány volt. A Franciaországi Diane nevet viselte,
és kitűnő példája volt annak, mi válhat egy gyermekből, akinek a nevelését Valentinois hercegnője
felügyeli.
Fölösleges ilyen asszony ellen harcolni, törődött bele Katalin.
És amikor Saint-Germainbe érkeztek, újra elkezdődtek a keserves esték, a leskelődés a padlón
keresztül.
Következő év szeptemberében fontos dolog történt -Katalin újabb fiúgyermeknek adott életet.
Semmi különös nincs egy gyermek születésében, gondolhatnánk; a királyné már hatot hozott a világra,
és ezek közül öt életben maradt. Igaz, most fia született, de hát már van neki kettő.
Mégis, volt valami ebben a gyermekben, ami mélyen érintette az asszonyt. Lehet, hogy a közte és
az apja között észrevehető hasonlóság? Nagyobb, egészségesebb gyermek, mint Francois vagy
Charles... vagy mint a halott Louis. Katalin furcsa megérzésének köszönhetően már most tudta, hogy ez
a gyermek fontosabb lesz számára, mint a többi.
Nagy pompa közepette keresztelték meg, mint a királyi család többi tagját. Az Edward Alexander
nevet kapta, ám anyja az első pillanattól kezdve Henrynak hívta, és később mindenki ezen a néven
ismerte.
-Azért hívom így, mert annyira hasonlít az apjára! -mondta Katalin.
Jobban kényeztette, mint bármelyik másik gyermekét, és a fiú is jobban ragaszkodott hozzá, mint
testvérei. Ritkábbá vált a kémkedés, a leskelődés, és Katalin már alig ment ki az utcára, az emberek
közé. Bizonyos mértékben a kis Henry kárpótolta mindazért a fájdalomért, amit az idős Henrik okozott
neki. Imádta a gyermeket, aki feléje nyújtotta a karját, és sírt, ha Diane a kezébe vette. Nem nézett
nagyra nyílt, csodálkozó tekintettel apjára, viszont annál jobban ragaszkodott az anyjához.
Végre eljött Katalin életében a második szerelem; ez a gyermek nem okozott neki fájdalmat,
hanem megnyugtatta, és az anyjától kapott szeretetet szeretettel viszonozta.
 Nostradamus álma

Már huszonhárom éve voltak házasok; mégis, csöppet sem halványodott Katalin szerelme férje
iránt. Még mindig fiatalnak érezte magát - csak harminchét éves volt -, de már kicsit hízni kezdett; az
elmúlt tizenhárom évben tíz gyermeket szült. Éppolyan szerelmes volt Henrikbe, mint fiatal korában.
Katalin tudta - mert ezt is megérezte -, hogy több gyermeke már nem lesz. Ebben az évben
ikerlányoknak adott életet; a kicsi Jeanne néhány órával a születése után meghalt, néhány hónappal
később Victorie is követte. De az ikrek és a kis Henry születése között még két gyermeke született
Katalinnak. Az egyik, Margót, már hároméves volt, és legalább olyan elbűvölő, mint a fiatal Stuart
Mária. Nem egészen egy évvel Margót után pedig megszületett Hercule. De most már elég lesz a
gyermekekből. Ideje megpihenni. Három gyermekét elveszítette, de maradt még hét, közülük négy fiú.
Úgy érezte, nyugodtan gratulálhat magának a gyermekeivel kapcsolatban. Habár Ferenc, a
trónörökös, igen nagy gondot okozott Henriknek és neki is. A kisfiú himlőfertőzést kapott, és a
felépülése után amúgy is gyenge szervezete még törékenyebb lett. A fiú alacsony növésű, a tanórákon
pedig kicsit lassú gondolkodású volt; ezen felül minden téren teljesen a kis skót királynő befolyása
alá került. Tizenhárom éves volt, de nem látszott többnek tizenegynél. A lány pedig tizennégy, de
kinézett tizenhétnek. A kis Charles, aki hatéves volt, imádta Máriát, és féltékeny volt, mert a lány a
bátyjához megy majd feleségül. Charles, úgy tetszett, nagyon tehetséges a zenében; szeretett Máriának
lanton játszani, vagy éppen verseket felolvasni. A lány örömmel hallgatta - a kis kacér mindig készen
állt a csábításra, melyre számtalan lehetősége nyílt a francia udvarnál. A kislány viselkedése
tűrhetetlen lett volna, de bájos volt és aranyos. Katalin számára, akit férjén és Henry fián kívül senki
nem tudott elbűvölni, gyakran volt szinte elviselhetetlen; az asszony mégis eltűrte a kislányt, mert azt
akarta, hogy a jövőben, amikor szükséges lesz, Stuart Mária hallgasson a szavára.
Katalin mérsékelten, a maga módján szerette lányait, Elisabeth-et és Claude-ot, mert csinos,
elbűvölő kislányok voltak. Velük szemben a kis Margót már háromévesen sokkal erősebb
személyiségnek mutatkozott. Jó volt ránézni; fiatal kora ellenére méltóságteljesen tudott viselkedni,
könnyedén elnyerte apja és Diane szívét is. Mindenki másnál bátrabban viselkedett az anyjával
szemben - kivéve persze Henriket. Katalin igazán becsülte ezt a lányát, ám gyermekei közül csak a kis
Henry tudta kivívni igaz szeretetét.
Kedvenc gyermeke most ötéves, és kétségkívül Medici. Csakis az övé. Katalin azonban minden
szeretete ellenére nem tudta legyőzni afölött érzett szomorúságát, hogy Henry csupán a harmadik fia
és nem az első. Mindent megadott volna, hogy ezt a fiát lássa trónörökösként. A kisfiú csodálatos
volt: gyönyörű formájú keze anyjáéra hasonlított, arcvonásai olaszosak, szemei pedig ragyogó Medici
szemek voltak. A fiú, bátyjaival ellentétben, nem szerette a vadászatot, habár jól lovagolt, amiről
Katalin többször is megbizonyosodott. Nem a bátorság hiánya miatt nem szeretett részt venni a vad
üldözésében vagy a különböző szabadtéri sportokban. A szellemi erőpróbákat jobban szerette a
fizikaiaknál. Udvarias volt és tisztelettudó.
Mindenkinek feltűnt, mennyire szereti Katalin ezt a gyermekét; éppen úgy, mint a férjét. Ha így
érzett valaki iránt, hajlamos volt minden óvatosságáról megfeledkezni.
-A királyné úgy félti a kicsi Henryt, mint a szeme világát! - mondogatták az udvarnál. És ez igaz is
volt.
Gyakran magához ölelte, és hallgatta selypegését. Ha a kisfiú megmutatta új kabátkáját - mert őt
jobban érdekelték a finom öltözetek, mint húgait -, vagy a kiskutyáit, olyankor mindig ezt gondolta
magában: - 0, én édes kisfiam, te igazi Medicinek születtél! Bárcsak segíthetnék rajtad, hogy te lehess
a francia trón örököse!
A jövőre gondolva lelki szemeivel látta a fiát, ahogy elfoglalja a trónt. Vajon az igazságot látja? -
kérdezte magától. Ám végül soha nem volt képes eldönteni, hogy amit látott, az jóslat vagy csak a
képzelete játszik vele.
- Bárcsak ő lehetne a király! - sóhajtotta, de később ez a mondat már így hangzott: - 0 lesz a
király!
Nagyon szeretett volna a jövőbe látni, és amikor tudomást szerzett egy bizonyos prófétáról,
elhívatta az udvarba.
A férfi feketeszakállú zsidó volt, Michel de Nostre-dame Provence-ból, de a nevét, akárcsak más
tudósok, a latin hagyományok szerint megváltoztatta, így a világ Nostradamusként ismerte. Mielőtt
fölfedezte különleges képességeit, orvos volt. Montpellier-ben tanult ugyanabban az időben, mint a
fürge észjárású szerzetes, Francois Rabelais.
Katalin elmondta a férfinak, hogy szeretne többet tudni gyermekei jövőjéről, majd elindultak a
királyi gyerekszobák felé. Az udvar éppen Blois-ban tartózkodott, így a jóst is ott helyezték el, a
gyermekek lakosztálya közelében.
Sokat beszélgettek, és Katalin egyre jobban értékelte ezt az embert tudásáért, és kezdte tisztelni
jóságáért. Nostradamus nagyon okos beszélgetőtársnak bizonyult; az asszony ezért is élvezte annyira a
társaságát.
A férfi gyorsan rájött, hogy habár azért hívatták ide, hogy a királyi gyermekek jövőjét kutassa, a
kis Henry jövője volt az egyetlen dolog, ami Katalint igazán érdekelte. Ezt el is mondta neki, az
asszony pedig egyetértett vele.
- Csak Henryval törődjön, a többi nem fontos -mondta neki.
Nostradamus így is cselekedett. Néhány hét után jelentkezett, hogy hírei vannak Katalin számára,
azonban kérte az asszonyt, hogy minden maradjon kettejük között, mert fontos és kényes dolgokat
szeretne közölni vele.
A férfi utálta az erőszakot, mert mint orvos, a nyomornegyedekben túl sokszor nézett szembe a
halállal; ezeken a helyeken gyakran kellett segítenie pestises betegeken, és gyógyítás közben vastag
köpönyeget és maszkot viselt, hogy elkerülje a fertőzést. Kész volt szembenézni a veszéllyel, ha ezzel
életeket menthetett meg. Gyűlölt mindent, ami az emberi életre tört.
Katalin a szobájában találkozott vele, ahol a férfi a számításait végezte.
- A fiáról, Henryról szeretnék önnel beszélni, felség - kezdte Nostradamus.
Az asszony azt válaszolta, hogy semmi sem szolgálna nagyobb örömére.
- De nagyon kérem, Madame, amiről most szó lesz, maradjon közöttünk. Azt hiszem, sikerült
belepillantanom a jövőbe: a fia egy napon koronát fog viselni.
Katalint e szavak hallatán nagy boldogság töltötte el, és megígérte, hogy senkinek nem mondja el,
amiről most értesült. De amikor megint egyedül maradt, eszébe jutottak azok az életek, amelyek
elválasztják a fiát a koronától. Henrik - férje, akit annyira szeret - volt az első, és a gondolat, hogy
egyszer talán a fia, Henry fogja követni, szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott számára. A fiát is
imádja, de ezt a fajta szeretetet össze sem lehet hasonlítani azzal, amit a férje iránt érez. Mégis, a
fiatal Henry bizonyos kárpótlást jelent olyan dolgokért, amelyeket ő sohasem kaphatott meg. De,
bizonygatta magának, a király még fiatal, erős és egészséges - erősebb és egészségesebb, mint
bármelyik gyermeke -, és sok év áll még előtte. Most azonban nem a királyra kell gondolnom... a kis
Henry jövője fontos a számomra.
És ott van még Ferenc, aztán Charles következik, csak utánuk jön Henry. Velük vajon mi lesz?
Még fiatalok, csak pár évvel idősebbek Henrynál. De mégis... Nostradamus azt mondta, egy napon
Henry fogja viselni a koronát.
Katalin a jövőbelátás megszállottja lett. A Ruggieri testvéreknek is megparancsolta, derítsék ki,
tényleg sikerült-e megpillantania valamit a jövőből Nostrada-musnak, vagy csak azt mondta
Katalinnak, amit hinni akart! A testvérek lelkesen dolgoztak, és örültek, hogy úrnőjük végre nem férje
szeretőjével foglalkozik, hanem kedvenc fiának jövőjével.
Végül a két férfi ugyanarra az eredményre jutott, mint Nostradamus: Franciaország koronáját
valóban Henry fogja viselni.
Ezután Katalin szeme gyakran ragyogott, amikor rápillantott Francois himlőhelyes arcára, vagy a
kis Charles-t figyelte játék közben. Mindkét fia rosszul eszik és gyorsan elfárad.
Katalin figyelemmel kísérte azt is, gyermekei hogyan haladnak tanulmányaikkal. Mindegyikük
gyorsan nőtt. Az elmúlt évben Francois, mint trónörökös, saját háztartást kapott; hamarosan azt teheti
majd, amit minden másnál jobban akart a világon: feleségül veheti Stuart Máriát.
Milyen beteges, gondolta Katalin. Már valószínűleg nem tart ki sokáig. Nostradamus azt jósolta,
hogy Henry fogja viselni a koronát, és ebben a Ruggierik is megerősítették. Ám lehet, hogy Francois
nem is annyira beteg, mint amilyennek látszik. Most éppen nem is figyel, annyira izgatottá válik, ha
Stuart Mária ott van a közelében; alig várja már, hogy elvehesse. Mária pedig szívesen fogadja a
közeledését, még ha nincs is túl jó állapotban a fiú.
Mindannyian félelemmel vegyes tisztelettel néztek Katalinra - még az ifjú skót királynő is. Nem
kellett mást tennie, mint rájuk emelnie tekintetét, és már engedelmeskedtek is neki. Most szigorúan
odaszólt Máriának, aki éppen Francois felé fordult, hogy valamit a fülébe súgjon.
- Mária, fordítsd le ezt itt nekem, kérlek!
Mária gyorsan és ügyesen lefordította a latin szöveget. Rendkívül okos teremtés volt; nem volt
könnyű hibát találni benne. Francois és Charles megbabonázva figyelte.
Hát, van is mit csodálniuk rajta, vélekedett Katalin. De vajon ez örökké így lesz? Katalin úgy
gondolta, igen; és maga a kislány is így hitte. Mikor a szöveg végére ért, az izgalomtól piros arccal
nézett a többiekre.
- Bravó! - kiáltott fel Francois.
- Maradj csöndben, fiam - mondta éles hangon Katalin. - Volt benne egy hiba.
- Nem is volt! - tiltakozott Mária.
- De igen - mutatott rá a szövegre Katalin.
Mária dühös volt, csakúgy, mint Francois és Charles. Még Elisabeth és Claude is Mária oldalára
álltak, igaz, kevésbé nyíltan, mint testvéreik.
- Nagyon ügyes voltál, Mária - szólalt meg végül Katalin. - De nem annyira, mint gondolod. Ha
kicsit lassabban és gondosabban fordítottál volna, jobban sikerült volna. Emlékezz arra, hogy a túl
nagy büszkeség gyakran rosszul végződik.
 A lány elpirult és újra kezdte a fordítást, amely ezúttal szóról szóra tökéletes volt. Kétség nem
férhetett hozzá, hogy rendkívül okos kislány.
- Köszönöm. Most ti, idősebbek, elmehettek. Henryt és Margot-t fogom meghallgatni.
Azonban, amíg fiatalabb gyermekeit tanítgatta, figyelte, ahogy az idősebbek az egyik sarokban
sugdolóznak. Francois odafigyelt Mária minden szavára, és közben a lány kezét fogta. Ha akarta, sem
tudta volna elrejteni rajongását. Charles éppen ezért gyűlölte a bátyját; Francois-é lesz a
megtiszteltetés, hogy elveheti Máriát. Ha ő, Charles született volna elsőnek, most ő állhatna a lány
mellett.
Szegény kicsi hercegeim, gondolta Katalin. Arra születtek, hogy irigykedjenek, féljenek és
gyűlöljenek. Stuart Mária pedig arra, hogy bajt hozzon a körülötte lévőkre... és valószínűleg saját
magára is. A gyermeknek meg kellene tanulnia, hogy a többiek számára soha nem lesz olyan fontos,
mint önmaga számára.
Katalin előtt most két legszeretettebb gyermeke állt. Bár néha úgy gondolta, hogy minden
figyelmét csak ez a fiatalabb fiú, Henry, na és persze az idősebb Henrik köti le, nem tudta nem
észrevenni, hogy milyen okos, szép és ügyes ez a kislánya is. Nagy örömet okozott neki figyelni és
hallgatni a kis hároméves csintalan viselkedését, megdicsérni a szépségét, és arra gondolni, hogy ez a
kislány az ő gyermeke.
Am miközben Henryt az ölébe ültette, s egyik kezével átölelte Margot-t, figyelme minduntalan
visszakanyarodott az idősebbekhez. Úgy tűnt, csak a kicsikre figyel, de valójában a sarokban
beszélgető gyermekeket hallgatta.
Mária az ablakpárkányon ült, Francois pedig zsámolyon foglalt helyet mellette; Mária kezét fogta,
amelyet a lány lazán tartott az ölében, mialatt a fiú őt csodálta. Charles a padlón feküdt, és a másik
kettőt figyelte kitartóan. Claude és Elisabeth a közelben üldögélt egy-egy zsámolyon.
Mária a vallásról beszélt, Katalin pedig a homlokát ráncolva hallgatta; úgy gondolta, ez a téma
nem gyermekeknek való.
Az utóbbi három évben sok vér folyt Franciaország földjén. Henrik a szabó halála után
megfogadta, hogy nem néz végig több égetést; ám a király fogadalma még nem mentette meg az
embereket, a máglyahaláltól. A rendkívüli büntető törvényszék sem tétlenkedett ezekben az időkben:
eretnekek töltötték meg a Conciergerie penészes celláit és a kegyetlen Bastille-t. A kínzókamra falai
visszaverték a megkínzottak hörgését. Ezreket hagytak magukra, hogy megküzdjenek a patkányokkal,
vagy éhhalált haljanak a kazamatákban. Rengeteg áldozatot kerékbe törtek, vad lovakkal tépettek szét.
Mások testét fogókkal tépkedték, majd sebeikbe forró ólmot öntöttek; és voltak, akiket lassú
máglyahalálra ítéltek. Az áldozatok nyelvét kivágták, így azok nem imádkozhattak, és nem
énekelhettek szent himnuszokat, nem váltottak ki szánalmat a kivégzésükre összegyűlt vérszomjas
tömegből. Mindez a szörnyűség a király parancsára történt, az Anyaszentegyház nevében.
A kis katolikus Mária - akit a nagybátyjai, a Guise-ek támogatnak - pedig ezekről a dolgokról
kezdett beszélni lelkes hallgatóságának.
Katalin ekkor odahívta őket magához.
- Ilyen dolgokról nem helyes beszélni - figyelmeztette őket komolyan.
- És miért nem helyes ilyen dolgokról beszélni? -kérdezte Mária.
- Szeretném, ha tudnátok, hogy ez nagyon helytelen viselkedés, rossz modorra vall, ha
kellemetlen dolgokról beszélgetünk.
- Madame - szólalt meg Mária ravaszul -, ön szerint nem helyes, ha meg akarunk szabadulni
országunkban az eretnekektől?
- Én azt mondtam, hogy ezek a dolgok nem gyermekekhez valók. Téged csak ez a része
érdekeljen! Menjetek, és ne feledkezzetek meg róla, ezennel megtiltom, hogy erről a témáról
társalogjatok!
Ahogy elmentek, Stuart Mária, amilyen szemtelen hangnemben csak merte, a legújabb táncról
kezdett beszélni. Mindezt szándékosan hangosan tette, mintha csak arról akarna megbizonyosodni,
hogy a királyné minden szavát hallja. Szinte elviselhetetlen volt, és ami még rosszabb, a két fiú és a
két lány még örült is neki.
Katalin hirtelen arra gondolt, hogy a lányt rá kellene fektetnie egy zsámolyra, és meg kellene
vesszőznie, hogy többé eszébe se jusson szemtelenül viselkedni. A többieknek pedig végig kellene
nézniük megszégyenülését. Vajon valóban meg tudná tenni? Nem, nem lehet! A királyné méltóságán
aluli lenne, ha megvesszőzné az utódját.
Katalin azokat az órákat szerette legjobban, amelyeket saját kis társaságában tölthetett. Ez idő
alatt valóban királynőnek érezte magát.
Ezt a kis összejövetelt Henrik és Diane engedélyezte neki kegyesen - jutalmul, mert olyan szerény
és elnéző feleség vált belőle. Az udvarban kihirdetésre került, hogy a királyné fogadóórájában
fogadja az udvar férfijait és asszonyait, hogy jobban megismerhesse őket; ezen alkalmakkor
valamilyen könnyed témáról társalognak, mint például a művészetek vagy a kultúra. Nagy
megtiszteltetésnek számított a meghívottak között lenni, és mellőzöttnek érezhette magát, akit kizártak
a Királyné Köréből.
A király is gyakran megjelent ezeken a találkozókon. Úgy tekintett ezekre az órákra, mint
kötelességre, melynek eleget kell tennie. Csak akkor maradt távol, ha Anet-ban, az „otthonában"
tartózkodott, vagy éppen vadászaton vett részt, amelyen többnyire maga Katalin is megjelent.
Természetesen Diane, mint a királyné első udvarhölgye, szintén jelen volt az összejöveteleken.
Montmorency is rendszeres látogató volt, habár kijelentette, hogy kényelmetlenül érzi magát egy hölgy
termeiben, és csak azért teszi tiszteletét, mert jó elbeszélgetni az asszonnyal a királyi gyermekek
fejlődéséről. A Guise-ek is eljöttek; Katalin örült a jelenlétüknek, bár egyben tartott is tőlük.
Tisztában volt azzal, milyen hataloméhes emberek, és hogy mindenben feltétel nélkül támogatják
unokahúgukat, Stuart Máriát. Katalin borzadva gondolt Francois-ra, akit a lány már rabszolgájává tett,
és Máriára, mint nagybátyjai eszközére. Hála az égnek, Francois-nak még sok ideje van, mire
Máriával az oldalán a trónra kerülhet. A király életerős, egyik fia sem veheti fel vele a versenyt
egészség dolgában. Katalinnak gyakran eszébe jutott I. Ferenc és saját apja is; mindkét férfit ugyanaz
a rettentő betegség vitte el. O maga és Henrik egészségesek, de vajon elkerülhetik-e, hogy gyermekeik
örököljék a betegséget? A fiatal Francois és Charles eléggé gyöngécske. Kicsi Henryja bezzeg nem,
gondolta mosolyogva, és újra megérkezett korábbi gondolataihoz.
Kellemes érzésekkel és élvezettel nézett végig kis körén. Itt vitatkozik a két költő, Ronsard és
Joachim du Bellay, a három Coligny testvér egyike pedig lelkesen beszélget Marguerite-tel, akinek
még mindig nem találtak férjet, noha már harminc is elmúlt. A gyönyörű Anne d'Este, az olasz hölgy,
akit Francois de Guise vett el, a másik két Coligny testvérrel társalog. Az udvar minden fontos
személyisége tanácsosnak látta, hogy megjelenjen a királyné körében.
Egyetlen dolog volt, amit Katalin nem tudott elérni: hogy Diane távol maradjon. Minden
győzedelme keserűséggé változott, amikor körbefordulván meglátta ellenségét. Ahogy a megjelenők
üdvözlését fogadta, Katalin nem tudta elkerülni, hogy a múlt eseményei eszébe jussanak: kis
epizódok, jelenetek a saint-germaini lakosztálya alatt található hálószobából. A szenvedélyes
szerelem gyöngéd pillanatai mind beleégtek elméjébe. Sok olyan dolog van, amit képtelen
megbocsátani Diane-nak. Katalin soha nem tudta elfejteni, hogy pár évvel ezelőtt,- amikor Henriknek
személyesen is háborúba kellett vonulnia, ki kellett jelölnie egy régenst. A tradíció úgy kívánta, hogy
a királyné legyen az, ám férje, valószínűleg Diane javaslatára, több tanácsadót kinevezett mellé, és
ezzel szinte minden hatalmától megfosztotta. Katalin tiltakozás nélkül elfogadta ezt az állapotot, de
csak azért, mert nem akarta, hogy az emberek megtudják, a király a szeretője parancsára mennyire
megalázza őt. Ezt soha nem fogja elfelejteni! Soha! Majdnem annyira megalázottnak érezte magát,
mint amikor a padlóba fúrt lyukon keresztül nézte a szerelmeseket.
Montmorency odalépett hozzá. Valamilyen új orvosságot hozott a kis Hercule-nek, mert hallotta,
hogy a gyermek gyengélkedik.
- Monsieur, ön túl jó hozzánk! Az elefántfog, amit a múltkor hozott, igazán hasznosnak bizonyult
Charles számára.
- Remélem, jól feloldotta, Madame!
- Igen, természetesen.
- Ez azonban speciális gyógynövény. Már kipróbáltam a szolgáimon - mondta a férfi.
Montmorency a szemét Diane-on tartotta; az asszony éppen az egyik Guise-zel és Stuart Máriával
beszélgetett a trónörökös társaságában. O és Diane ellenségnek számított, bár a király erről mit sem
tudott. Az asszony soha nem felejtette el, hogy a parancsnok milyen szerepetjátszott a skót nevelőnő
ügyében.
Katalin odafordult a mellette álló Francois de Vendőme-hoz. Melegen rámosolygott - a férfi
elnyerte királynéja pártfogását.
Nagyon jóképű férfi volt - ami azt illeti, egyike a legjóképűbbeknek az udvarnál -, és mert a
Bourbonokkal volt rokonságban, királyi vér folyt az ereiben. Mindig nagyon tiszteletteljesen
viselkedett a királynéval szemben, de ami mindennél fontosabb, hidegen bánt Diane-nal. Mindez még
arra az időre nyúlik vissza, amikor Diane férjet keresett a lányainak. Francois de Vendőme-ot
származása miatt megfelelő partinak tartotta. A férfi, aki a Chartres püspökének megbízottja címet is
viselte, kereken visszautasította az ajánlatot, így a lányt végül az egyik Guise vette nőül. Ezért a
tettéért Katalin nagyon megkedvelte a férfit, aki cserébe mindig a legtiszteletteljesebb hódolattal
fordult királynéja felé. A királyné most is boldog volt, hogy a társaságban láthatja a férfit.
Montmorency arrébb lépett, megadva a lehetőséget Vendőme-nak, hogy Katalin mellé ülhessen. A
fiatal férfi igen szórakoztatónak bizonyult. Mindig jól értesült volt és ismerte a legújabb pletykákat;
már nemegyszer megnyugtatta a büszkeségében megsértett királynét. Az emberek időről időre feléjük
pillantottak, és a nő tudta, most éppen azt találgatják, vajon ez nem szerelmi affér kezdete-e - habár ez
idáig még semmi ilyesfélét nem tapasztaltak királynéjuk életében.
- Felséged elbűvölően szép ma este - szólalt meg a sármos férfi, és egyre közelebb hajolt
Katalinhoz. Az asszony próbált úgy tenni, mintha az egészből semmit nem venne észre. Bár senki nem
hibáztathatná még akkor sem, ha érdekelnék a férfi bókjai, hiszen mindeddig semmi másban nem volt
része a francia udvarnál, csak megaláztatásban.
- Úgy látszik, szegény öreg Montmorency nyugtalan ma este.
- Hát, a fia ügye nem egyszerű eset. Az öreg szeretné, ha a fiú többre vinné, de a fiút, a szentek
vigyázzanak rá, csak a szerelem érdekli.
- Bátor az a fiú - mondta Katalin.
 - Amit mi bátorságnak hívunk, Madame, az az öreg hadvezér szemében ostobaság.
Katalin elmosolyodott. Az egész udvart jelenleg a Montmorency affér foglalkoztatta. A király
felajánlotta hadvezér fiának balkézről született lánya, Francia Diane kezét, ám a fiú már házasságot
ígért Katalin egyik udvarhölgyének. Montmorency rettentően feldühödött, mert a fiának ez a lépése
csökkentette a család esélyeit arra, hogy még szorosabbra fűzzék kapcsolatukat a királyi családdal.
Azt a lányt, akit a fia el akart venni, bezárva tartatta egy kolostorban, és a pápa engedélyére várt, hogy
felbonthassák az eljegyzést.
- Hát igen - folytatta Vendőme -, ez kétségkívül nagy kísértés. Az öreg hadvezér magánkívül
lenne az örömtől, ha a fia ilyen előkelő házasságot köthetne. Őt is meg lehet érteni.
- Van, aki az öreggel ért egyet és van, aki a fiával. Nem ez a fiú lenne az első, aki visszautasított
ilyen előnyös házasságot.
Ekkor egymásra mosolyogtak. Katalin ezzel Ven-dőme-ra célzott, aki nem vette el Diane lányát.
- Madame - suttogta a férfi -, van itt valaki, aki nagyon örül a hadvezér bosszúságának.
Újból összemosolyogtak, cinkosán, mindentudóan. Nagyon kellemes volt olyasvalakivel
beszélgetni, aki már bizonyította, hogy nem kívánja Diane-t szolgálni.
- Milyen jól leplezik ellenszenvüket a király előtt! -jegyezte meg Vendőme.
A királyné csak hallgatott, és azon tűnődött, hogy a férfi esetleg túl messzire ment. Vendőme soha
nem gondolta volna, hogy az öregedő Diane ilyen sokáig meg tudja majd tartani befolyását az
udvarnál. Bár haja ezüstösen csillog, a király számára még mindig ő a legszebb asszony, és ez így is
marad, míg a halál el nem szakítja őket egymástól. Vendőme mégis biztos volt benne, hogy okosan
döntött, amikor a csendes királyné bizalmát választotta, nem pedig Diane-ét. Ő tud várni, a királyné
pedig még mindig fiatal. Amikor belenézett a kedves, sötét szemekbe, észrevett valamit, amit mások
nem: Katalin egyáltalán nem az a jelentéktelen személyiség, akinek a többiek gondolják. Eszébe jutott
a trónörökös, Francois halála, ami révén Katalin királynévá lett. Ó, Kígyóasz-szony, gondolta, vajon
tudod, mi történt akkor? Ám bármennyire ravasz és óvatos is Katalin, mégiscsak mellőzött feleség. Ő
pedig, bár nem gazdag, de jóképű; származásának, jó modorának és nem utolsósorban a
szerencséjének köszönhetően mindig is sikeres volt a nőknél.
- Hogy még mindig milyen gyönyörű fekete-fehér ruhájában! - szólalt meg Katalin. - Állítom,
ezek a színek sokkal jobban illenek az ősz hajához, mint korábban a feketéhez.
- Igen, valóban szép. És milyen jó egészségnek örvend! Biztosan valamiféle varázslatnak
köszönheti... Ám még az sem képes megállítani az időt, legfeljebb lelassíthatja.
- Igen. Eléggé sokat öregedett azóta, amióta először megláttam. - mondta, és amikor a férfi kicsit
közelebb hajolt hozzá, arrébb húzódott.
- Bocsánatáért esedezem, Madame - mentegetőzött Vendőme -, de egy röpke pillanatra
megfeledkeztem arról, hogy a királynéval beszélek.
Katalin elfordult, mintha megsértődött volna, de a férfi érezte, hogy az asszony valójában igen jól
érzi magát a társaságában. Hirtelen azon kezdett gondolkodni, vajon mi lenne, ha viszonyt kezdene a
királynéval. Biztos volt benne, hogy ez igencsak gyümölcsöző kapcsolat lenne; a Bourbonoknak
minden lehetőséget meg kell ragadniuk, hiszen a király és annak négy fia választja el őket a tróntól.
Katalin, aki túlságosan okos volt, hogy ne jöjjön rá, valójában mi is Vendőme valódi szándéka,
most azon kezdett el gondolkodni, hogyan használhatná fel a férfit saját céljai elérésére. Diane
kétségtelenül öregszik, a király pedig nem briliáns elme. Ráadásul mindig is idegenkedett a
feleségétől. Vajon felfigyelne arra, ha az udvar egyik legcsinosabb nemese érdeklődne utána?
 Ez megér hosszabb elmélkedést. Ezért végül úgy döntött, hagyja, hogy Vendőme mellette
maradjon. Úgy tett, mintha valóban megérintenék a férfi szebbnél szebb hízelgő szavai.
Közben figyelte a két szerelmest - Francois-t és Máriát -, akik az egyik ablakmélyedésben ültek.
Francois de Guise és Lotharingia püspöke még mindig velük van; a két ravasz férfi vidáman
beszélget, a gyerekek pedig hangosan kacagnak szavaikon. A fiatal herceg csodálkozó szemekkel
nézte Francois de Guise sebhelyekkel borított arcát. Vajon miről beszélhetett nekik a gróf? Biztosan
Metzről, ahol megfutamította a spanyolokat. Vagy párizsi bevonulásáról, ahol az emberek hó-
dolatukat fejezték ki előtte? Ahogyan most a fiatal Francois is tenni készül. Ez az alattomos férfi a
jobb orcáján húzódó szörnyű sebről kapta a Sebhelyes Arcú nevet. A rettenetes Guise báró,
Franciaország legnagyszerűbb katonája, Párizs példaképe, akinek családjánál nincs aljasabb az egész
országban, az eljövendő francia királyné nagybátyjának mondhatja magát. A koronázás pillanatától
kezdve a Guise fivérek jelentik majd az erőt és a hatalmat a korona mögött. Most is, miközben
beszélt, híveket és támogatókat gyűjtött.
A testvére pedig, Lotharingia püspöke, mindenben a segítségére van. Kegyetlensége nem ismer
határt; hataloméhes és okos, célratörő és gátlástalan ember, aki az egyház védelme alatt saját
céljainak elérésére törekedett. Mindig készen áll, hogy odaillő idézetet mondjon a Bibliából vagy
valamelyik klasszikustól, akiket igen jól ismer. És ez a férfi, na meg Francois de Guise áll majd a
skót királynő és a fiatal trónörökös mögött, arra várva, hogy a király meghaljon. Akkor majd ezeken a
gyerekeken keresztül uralhatják Franciaországot. Nézzük csak, vajon melyiküket akarják most
megkörnyékezni?, kérdezte magában Katalin. A sápatag és beteges trónörököst, vagy a fénylő, hosszú
hajú lányt, akinek mosolyánál keresve sem találni szebbet egész Franciaországban? A ravasz
nagybácsik valószínűleg az unokahúgukon keresztül fognak majd uralkodni. A lány rajong értük, és
nem lesz majd nehéz irányítania a fülig szerelmes herceget.
Katalin hirtelen felállt. Döntött: nem hagyhatja, hogy az a beszélgetés folytatódjon.
- Játsszunk valamilyen játékot - vetette fel. - Például pall-mallt!
A nők és férfiak is részt vettek a játékban; sokkal jobb volt így, mintha veszélyes párbeszédbe
keveredtek volna.
Stuart Mária szeme találkozott jövendő anyósáéval. A lány keményen összeszorította a száját.
Tudta, hogy a nagybátyjaival folytatott vidám beszélgetést, amelyet annyira élvezett, szándékosan
szakították meg.
Vagy úgy, gondolta Mária. A királyné féltékeny. A trónörökös és én az ország legfontosabb
embereivel vesszük körbe magunkat, és ez dühíti. A kereskedő lánya fél attól, hogy elveszíti még azt a
kevés méltóságát is, ami megmaradt neki.
Katalin észrevette a lány duzzogását, és magában jót nevetett. Az a kis buta Stuart Mária! Azt
gondolja, hogy mindez neki szól, szépsége és bája elkápráztatta a nagybácsikat. Még nem jött rá, hogy
az ilyen aljas embereknek, mint a Guise-ek, fontosabb dolguk is van, mint a gyönyörű nők csodálása.
A király ugyanolyan lelkesen játszott, mint máskor; ilyenkor a többiek szinte megfeledkeztek arról,
hogy királyukkal játszanak, hiszen maga Henrik is csak egynek érezte magát közülük.
Katalin a játékosok között sétált, és így meghallott egy rossz időben elejtett megjegyzést.
- Nem szereti, ha fiatal férfiak jobban érdeklődnek Francois és énirántam mint iránta - mondta
Mária. -De mit is várhatnánk egy kereskedő lányától?
Katalin arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Nem válaszolt, de jól megjegyezte, amit hallott.
Ahogy férjét figyelte, el is feledkezett a lányról. Még mindig bízott benne, hogy egy nap majd
sikerül elhódítania a királyt Diane-tól.
, Lehet, hogy a féltékenységet kellene felhasználnia? Es ha igen, mekkora szenvedélyt lehet ezzel
felébreszteni?
Számító tekintete a terem sarkában álló Vendöme magas, jóképű alakja felé tévedt.
Katalint szolgálói éppen legidősebb fia esküvőjére öltöztették lakosztályában. Hallotta, ahogy a
harangok városszerte csengnek-bongnak és az emberek vidáman kiáltoznak az utcákon.
Ahogy a feje fölé emelték ékszerekkel gazdagon díszített ruháját, azokra az eseményekre gondolt,
amelyek oly gyorsan követték egymást az utóbbi néhány hónapban, és elvezettek a házassághoz,
amelyet sem a király, sem Diane, de még Katalin sem akart ilyen hamar. Francois és Mária még
gyerekek; az egyik tizennégy, a másik tizenöt éves. Őrülten szerelmesek egymásba - legalábbis a fiú
Máriába -, és a lány is kész gyengéd, szerető feleségként viselkedni.
Az elmúlt néhány hónap alatt Stuart Mária rokonsága nagyobb hatalomra tett szert. Párizs hőse
majdnem Párizs királya lett. Diane, aki eddig azon munkálkodott, hogy hatalmukat erősítse, most
megrettent hirtelen jött népszerűségük láttán. Még Montmorencyvel való ellenségeskedését is
felfüggesztette, csak hogy megakadályozza a Guise-ek további emelkedését.
Az ország folyamatosan háborúban állt, és most mind az angolok, mind a spanyolok Franciaország
ellenfeleinek számítottak. A spanyol király Anglia királynőjét vette nőül, így a két ország szövetségre
lépett. A spanyolok elérték Saint-Quentint, bekerítették, és megadásra kényszerítették. A város Fülöp
király embereinek kezére került; Montmorencyt elfogták, és tömlöcbe vetették. Egész Franciaország
kétségbe volt esve; Párizs utcáin kisebb zavargások törtek ki.
Katalin most, hogy ékszerei visszakacsintottak rá, már képes volt mosolyogni; a katasztrófát
sikerült győzelemmé változtatnia. Henrik távollétében megint őt nevezték ki régenssé; most sikerült
félresöpörnie azokat, akik mindenben csak ellentmondtak volna neki, és megmutatnia a párizsiaknak
azt a nőt, aki eddig a közömbösség álarca mögött rejtőzött. Tisztán látta, hogy Párizst fel kell rázni a
letargiából és rettegésből, mert ha nem így történik, az egész ország elvész. Ezért megjelent a
Parlament előtt, és pénzt kért a hadsereg számára, valamint határozottan kijelentette: nem juthat a nép
fülébe, hogy elvesztették a háborút. Annyira elegánsan beszélt, olyan ügyesen támasztotta alá
mondanivalóját érvekkel, és annyira bátran viselkedett, hogy még azoknak a jó szándékát is elnyerte,
akik eddig csak egy senkit láttak benne; mindezt pedig úgy, hogy végig meg tudta őrizni szokásos
nyugodtságát. Párizs reménykedni kezdett, a hadsereg pedig megkapta az újabb támogatást. Katalinnak
igaza volt, a háború még nem veszett el.
Francois de Guise, a Sebhelyes Arcú, esélyt látott az ország megmentésére, és arra, hogy újabb
érdemeket szerezzen magának. Visszavette Calais-t az angoloktól. Bár Calais csak kisváros, a
győzelem erkölcsi hatása mégis óriási volt. Ezzel az angolokat sikerült kétszáz hosszú év után kiverni
Franciaországból. A megaláztatás véget ért, többé nem tapossák angol lábak ezt a földet.
Ki törődik azzal, hogy a hadvezér Montmorency éppen fogoly, ha itt van Francois de Guise, aki
megvívja a franciák számára az ütközeteket?
A spanyolok nem tudtak további területeket elfoglalni Saint-Quentin vonala mögött; csapataikat a
franciák szétverték, és visszavonulásra kényszerítették. Mindenki számára világossá vált, hogy a
királyné bátor fellépése - amikor pénzt kért a hadsereg számára a háború folytatásához - megmentette
Franciaországot egy szerencsétlen és szükségtelen behódolástól.
Mindezekre visszagondolva, Katalin elmosolyodott: végre elérte, amire annyira vágyott. Többé
már nem fognak rá úgy tekinteni, mint egy kereskedőcsalád jelentéktelen sarjára. Most már a király is
tisztelettel bánik vele. És a fiatal Vendőme készen áll arra, hogy ennél is többet nyújtson, és csak a
királyné intésére vár, hogy mindezt bebizonyíthassa. Katalin köszönetet mondott az összes szenteknek
a csodáért Saint-Quentinben.
A nap hőse azonban kétségtelenül Francois de Guise, aki tettéért nagy elismerést érdemel. Henrik
először is díszes keleti maszkot adott át neki a Rue Saint-An-toine-on. A maszk csodás, színes és
drága; igazán méltó ajándék a Sebhelyes Arcú számára, vélekedtek a párizsiak. De a törekvő herceg a
keleti maszknál nagyobb elismerést akart. Ő és testvére, a püspök, egyre sürgették unokahúguk és a
trónörökös házasságát. A király és Diane is tisztában voltak, mekkora a törekvő Guise-ek
népszerűsége - amihez Calais bevétele is nagyban hozzájárult -, így beleegyeztek a házasság minél
hamarabbi megkötésébe.
- Hozzátok ide a gyöngysoraimat! - parancsolta Katalin. A szolgálók gondosan elrendezték nyaka
körül az ékszereket.
- Most pedig küldjétek be a gyermekeimet, hadd lássam őket! - rendelkezett.
Mindegyik gyermek megérkezett, kivéve a vőlegényt, akit a saját szállásán készítettek elő az
esküvőre.
Katalin először Elisabethet és Claude-ot vette szemügyre, és megdicsérte csinos külsejüket.
- Kedveseim, látom, nagyon izgatottak vagytok a testvéretek esküvőjének napján. Úgy érzem,
nektek is hamarosan vőlegényről kell gondoskodnunk. Mit szóltok hozzá?
- Nekem is! - furakodott előre a kis Margót, aki nem volt képes kivárni a sorát.
- Hát, ha találunk valakit, aki hajlandó lesz a rosszaságodat elviselni, Mademoiselle Margót... -
válaszolta az anyja, aki megpróbált szigorúnak mutatkozni, bár ez igencsak nehezére esett, ha lánya
ragyogó arcocskájára nézett.

- Pedig olyan könnyű férjet találni a hercegnőknek -válaszolta az ötéves, eleven gyermek. - Azt
hiszem, ez az én számomra sem jelenthet gondot.
- Én nem vagyok ebben olyan biztos - szólalt meg Elisabeth. - A papa testvérének, Marguerite
nagynéninek nincs férje, pedig ő is hercegnő.
- Csitt, gyerekek! Nem illik így beszélni! - csendesítette őket Katalin. - Akármennyire izgatottak
vagytok az esküvő miatt, a jó modorról nem feledkezhettek meg!
Ekkor legkedvesebb fia felé fordult. A fiú azzal a titkos mosolyával nézett rá, amit csak
egymásnak tartogattak.
- És hogy van az én kis Henrym ma reggel? Izgatott? Szeretné, ha ez már a saját esküvője lenne?
A kisfiú egy lépést tett feléje; mozdulatai kecsesek voltak, inkább egy lányéra emlékeztettek. A
többek észrevették, hogy őt nem szidják meg, ha nem adta meg a kötelező tiszteletet a királynénak,
még ha az az anyjuk is..
Katalin lehajolt, és megcsókolta a gyermeket, először az egyik, majd a másik orcáján. Már
hétéves, és minden nappal csak egyre szebb és kecsesebb lesz, gondolta. O, én édesem, mennyivel
jobban örülnék, ha ez a mai nap a te esküvőd napja lenne, nem pedig bátyádé! Te biztosan nem
törődnél jobban azzal a világos hajú szépséggel, mint anyáddal!
- Én inkább új csatot szeretnék a kabátomra, mama -válaszolt Henry igen komolyan. - Láttam egy
gyönyörűt. Aranyból volt, zafír foglalattal.
- Tehát inkább ékszert szeretnél, én kis büszke pá-vácskám?
Katalin eldöntötte magában, hogy fia születésnapjára megrendeli azt a csatot.
 A kisfiú megmutatta az új kabátját is. Remélte, hogy az anyja is csodásnak találja majd.
- Ugye szebb, mint Hercule vagy Charles kabátja? -kérdezte. 0 maga rendelte meg rajta a
változtatásokat.
Katalin gyengéden megcsípte a fiú orcáját.
- Akkor hát inkább szabó szeretnél lenni?
Ekkor azonban eszébe jutott, hogy többi gyermeke is ott van mellettük. Megkérte Charlest,
forduljon körbe, hogy az ő öltözékét is lássa. Buta, sértett kisfiú! Mérges és féltékeny, mert Mária a
bátyjához megy hozzá. A szeme vörös a sírástól. Hogy lehet egy tizenegy éves fiú ennyire ostoba,
hogy azt gondolja, elvesztette élete szerelmét?
A négyéves kis Hercule nagyon szép gyermek volt, ám Margót még nála is elbüvölőbb volt
vidámságával, életerejével, rózsás orcácskájával és csillogó szemével. A kislány nem bírta ki, hogy
ne pörögjön-forogjon, bókoljon és a kis Hercule-lel kéz a kézben ne játssza el, hogy ők a
menyasszony és a vőlegény, ahogy meghajolnak a tömeg felé. Azonban akárki akármit mondott,
Katalinnak a kedvence Henry volt. A gyerekek annyira viccesek voltak, hogy az asszony is hangosan
elnevette magát.
- Most már elég a mulatságból, nem feledkezhetünk meg az időről - figyelmeztetett végül
mindenkit. -Nem késhetünk el!
- Vigyétek ki őket, és ügyeljetek, hogy készen álljanak, amikor elérkezik az idő - intett a
szolgálóknak.
A királyi család az éjszakát Párizs püspökének palotájában töltötte; innen galéria vezetett
közvetlenül a Notre Dame nyugati bejáratához. A falakat díszes arannyal és ezüsttel varrott kárpitok
díszítették, melyekről lépten-nyomon francia liliomok köszöntek vissza.
Eljött az idő, hogy csatlakozzanak a galérián keresztül a Notre Dame-ba tartó menethez. A király
emberei haladtak az élen, majd őket követték a hercegek, bíborosok, érsekek és más egyházi
személyek, a pápai küldöttség a trónörökössel és öccseivel, és a Bourbon hercegek. Mögöttük vonult
maga Stuart Mária, fényesen ragyogó szemekkel, hosszú uszályú, fehér ruhában.
Göndör, világos hajában aranyból készült, drágakövekkel ékesített korona csillogott. Az
embereknek még a lélegzete is elállt; képtelenek voltak levenni szemüket a menyasszonyról, akit a
király vezetett a Notre Dame felé.
Mögöttük haladt az anyakirályné és udvarhölgyei.
Katalin éberen figyelt; pillantását semmi nem kerülhette el. Azonnal észrevette, hogy Francois de
Guise még a szokásosnál is gazdagabban díszített ruházatában, arcán a jól ismert sebhellyel, büszkén
fölemelt fővel vonult. Montmorency helyét vette át a király kíséretében. Katalin elismeréssel adózott
a férfi tehetségének, amellyel az emberekkel bánt. De Guise megengedte a köznépnek, hogy az
ünnepélyre felállított állványzatról figyelje az esküvőt.
- Éljen a Sebhelyes Arcú! - kiabálta a tömeg. Igen, a férfi nagyon is jól tudja, hogyan bánjon a
párizsi pórnéppel; az emberek bálványozzák, már szinte királyuknak tekintik.
De Bourbon bíboros üdvözölte a templomba belépő királyi családot. Ahogy megkezdődött a
szertartás, arany és ezüst pénzérméket szórtak a tömegbe. Még a templomba is behallatszott a tömeg
kiabálása; egyszer azoké, akiknek sikerült egy-két pénzérmét megragadniuk, máskor pedig azoké, akik
elégedetlenségüknek adtak hangot, mert nem jutott nekik, vagy mert féltek, hogy a tömeg eltapossa
őket. A szertartás végéig alig csillapodott a zűrzavar, és a hangok közé egyre többször keveredett a
sérültek jajkiáltása.
 Katalin megkönnyebbült, amikor elhagyták a templomot, mert ekkorra a tömeg már a kikiáltók
ellen fordult, megfenyegetvén őket, hogy ha nem folytatják a pénzszórást, szörnyű dolgoknak néznek
elébe.
A püspöki palotában már várta őket a lakoma, majd a király vezette táncba először az ifjú
feleséget. Ahogy figyelte őket, Katalinnak saját esküvője jutott eszébe, és a nagyszerű király, a
kedves, ám kissé dülledt szemű
Ferenc, aki ekkor közölte vele, hogy többé már nem az olasz Caterina, hanem a francia Catherine.
Gombócot érzett a torkában; ez annak a szegény, tapasztalatlan lánynak szólt Olaszországból. Ha
akkor olyan bölcs lett volna, mint most, rengeteg szenvedéstől kímélhette volna meg magát.
Francois, a nap főszereplője meghajolt anyja előtt, és felkérte táncolni.
Katalin rámosolygott a fiára.
- Gyere, kedves trónörökösöm, táncoljunk!
Most már minden szem négyüket figyelte - a királyt és Máriát, Katalint és Francois-t. Ilyen
alkalmakkor az anyakirályné úgy érezte, boldog, mert az emberek úgy tekintenek rá, ahogyan
megérdemli.
- Csodásan festesz ma, fiam - szólalt meg, és valóban így is érezte.
- Ez életem legboldogabb napja - felelte az ifjú férj.
- Nagyon szerencsésnek mondhatod magad, fiam! Szerelmes vagy a feleségedbe. Ez csodálatos
dolog, főleg, ha érzelmeid viszonzásra találnak.
A fiú szánakozva nézett az asszonyra. Mindent értett. Az anyja most saját házasságára gondol, a
férje iránti szerelmére és a király szeretőjére. Szegény mama, mondta magában, és elcsodálkozott -
még soha nem gondolt rá így, sajnálattal.
De a saját élete ebben a pillanatban oly sok csodával kecsegtetett, hogy nem ért rá mások
fájdalmával törődni. Katalin látta, hogy fia pillanatra sem veszi le szemét elbűvölő, fiatal feleségéről.
- Fiam, neked Máriával kellene táncolnod - nevetett fel.
- Mama, mondd meg nekem, láttál bárkit is, aki eny-nyire csinos?
- Nem, nem hiszem. De mondok neked valamit, Monsieur Dauphin! A húgod, Margót, lehet, hogy
még szebb lesz.
- Nem, az nem lehet, kedves mama!
Katalin rámosolygott; örült, hogy fiát boldognak látja. Szegény fiú, hadd élvezze ki házassága
minden percét, hiszen úgysem fog sokáig élni. Valószínűleg így kell lennie, mert különben hogyan
adhatná át a helyét először Charles-nak, utána pedig Henrynak? Szegény fiú, nincs mit tenni, ennek így
kell lennie!
Nem sokkal négy után a bál véget ért. A társaságnak át kellett kelnie a Szajnán az Igazságügyi
Palotába; a nap második ünnepsége még hátravan. A király és a hercegek büszke paripákon vonultak,
míg a királyné és Stuart Mária nyitott hintóban, a hercegnők és az udvarhölgyek pedig különböző
díszes kocsikon követték őket. Az út végig gazdagon fel volt díszítve, ahol csak lehet, természetesen
francia liliommal.
A vacsorát az Igazságügyi Palotában szolgálták fel. A város elöljárói olyan gyönyörűen
feldíszítették a palotát, hogy az emberek csak ámuldoztak, és azt mondták, az elíziumi mezők sem
lehetnek szebbek. Minden fogás tálalását kellemes muzsika előzte meg, a vendégek egyre vidámabbak
lettek, egyre hangosabban nevettek és beszélgettek.
A vacsorát újabb bál követte.
 Vendőme a királynét kérte fel. Katalint is magával ragadta az általános jókedv; a megivott bortól
kipirosodott és izgatottá vált, és a világot olyan szépnek látta, mint eddig soha életében. Még a
remény is jobban lángolt szívében, mint valaha.
Szemét pillanatra sem vette le a királyról; Henrik is izgatottnak és boldognak látszott, mintha csak
újra élték volna ifjúságuk napjait. Míg ő él, másnak nem lesz helye a szívemben, gondolta Katalin. És
míg az ő szíve nem az enyém, semmi másra nem tudok gondolni.
- Milyen ragyogó királyné lesz a kis skót lányból -szólalt meg.
- A mostani királynénak senki nem érhet a nyomába - válaszolta a bortól a szokásosnál jobban
csillogó szemekkel Vendőme.
Katalin csak nevetett; nem volt ellenére a dolog, így nem küldte el a férfit. Megengedte neki, hogy
tánc közben mindvégig fogja a kezét, és biztos volt benne, hogy ezt sokan észrevették.
De vajon Henriknek is szemet szúrt? Remélte, hogy igen.
A király megbecsülését már elnyerte, amikor sikerült gyorsan megoldania a Saint-Quentin ügyet.
Vajon féltékenységét is felébresztheti? Egyáltalán észreveszi-e, hogy Vendôme érdeklődik iránta, és
kívánatosnak tartja?
Katalin az este folyamán mindössze három emberrel táncolt: a királlyal, a trónörökössel, és
Vendôme-mal.
Mikor a bál után visszatértek a Louvre-ba, Katalin belenézett a tükrébe, és elégedetten állapította
meg, hogy szeme csillog, arca pedig kipirult. Remélte, hogy nemcsak ő látja magát legalább tíz évvel
fiatalabbnak.
Azon töprengett, vajon a király meglátogatja-e az éjszaka folyamán? Elképzelte, ahogy Henrik
dühöngeni kezd, és felelősségre vonja Vendôme miatt. Gondolatban boldogan kérdezte férjétől: -
Henrik, ez azt jelenti, hogy féltékeny vagy?
Katalin nem sokat aludt azon az éjszakán; egészen a hajnali órákig reménykedett, hogy a király
mégis meglátogatja. Ám hiába várt, mint annyi más éjszakán, férje most sem jött el. Az asszony
mégsem adta fel a reményt.
- Az egyik esküvő után következik a másik - szólalt meg Katalin, amikor legidősebb lánya
megjelent előtte.
Szegény kicsi Elisabeth! Milyen apró; csak tizennégy éves - fiatal még ahhoz, hogy asszony
legyen.
Katalin azért hívatta magához lányát, mert ő maga szerette volna megosztani vele a hírt.
- Kedves, szeretett lányom! A házasságodról akarok veled beszélni - kezdte.
A lány nagy, sötét szeme az anyjára szegeződött.
Kezdek elgyengülni, gondolta magában Katalin, és egyre nyugtalanabbnak érezte magát. Eszébe
jutott az a réges-régi pillanat, amikor a Szentatya magához hívatott egy lányt, aki körülbelül annyi
idős lehetett, mint most Elisabeth, és az esküvőjéről kezdett neki beszélni.
- Igen, szeretett anyám?
- Ugye tudod, most, hogy Francois már megházasodott, most te következel?
A szegény kislány csak nyelt egyet: - Igen, kedves anyám!
- Ugyan már, ne ess így kétségbe, hiszen nagyszerű híreim vannak a számodra. Kitűnő házassági
ajánlatot kaptál.
Á kislány eltöprengett. Vajon ki lehet az? Sorra vette azokat a fiatalembereket, akiket ismert.
Talán valamelyik Bourbon lesz, hiszen az ő ereikben királyi vér folyik. Vagy lehet, hogy valamelyik
Guise; ők mostanában nagyobb hatalommal bírnak, mint eddig bármikor. És ott van Guise herceg fia -
a fiatal Henry. Kicsit ijesztő, ugyanakkor izgalmas lehetőség. A fiatal Henry valószínűleg az apja
nyomdokaiba fog lépni.
- 0, kedves mamám - tört ki belőle hirtelen -, ne hagyj kétségek között! Mondd meg végre, ki az!
Kicsoda?...
- Gyermekem, Spanyolországba fogsz utazni. Fülöpnek, Spanyolország királyának leszel a
felesége.
A lányka elfehéredett; úgy látszott, menten elájul. Spanyolországba?! De hát az olyan messze van!
A spanyol király pedig idős ember!
- Lányom, mintha nem értenéd, milyen nagy megtiszteltetés ért.
- De kedves mama - suttogta Elisabeth az az ország nagyon messze van innen.
- Ne beszélj butaságokat! - válaszolta Katalin, és erőltetetten fölnevetett. - Gondolj arra, hogy
királyné lesz belőled... annak az országnak a királynéja, amelyet sokan Európa legnagyszerűbb
birodalmának tartanak. Csak gondolj bele!
- De én akkor sem akarok oda menni - kiáltott fel kétségbeesetten Elisabeth.
- Nem akarsz spanyol királyné lenni?
- Nem, mama! Én inkább francia hercegnő szeretnék maradni.
- Micsoda? És olyan vénkisasszony akarsz maradni, mint Marguerite nagynénéd?
- Hát, most már hamarosan ő is férjhez megy. Miért nem várhatok addig, amíg olyan idős leszek,
mint ő most?
- Mert neked, kedvesem, az a sorsod, hogy Spanyolország királynéja légy.
- De hát gyűlölöm a spanyol királyt!
- Pszt! Csend legyen! Csak ennyit tudsz mondani azok után, hogy annyit törődtem veled, hogy
támogattalak, és megtanítottam neked, hogyan kell egy hercegnőnek viselkednie?
- De mama, hiszen Fülöp öreg ember!
- Még alig múlt harminc.
- És különben is, már van felesége... Anglia királynője - tiltakozott tovább a lány.
- Talán nem tudod, hogy meghalt?
- De igen, azonban azt is hallottam, hogy a király az új királynőt készül elvenni.
- Nos most, hogy már ismered a pletykákat jobb, ha az igazságot is hallod. Te leszel az, lányom,
aki hozzámegy Fülöp királyhoz.
- Mama... - folytatta Elisabeth, majd hangjában belenyugvással kérdezte: - Mégis, mikor?
- Ne aggódj, hamarosan minden elrendeződik.
- Éppen ettől félek, anyám! Vajon... ő jön el értem? Vagy engem küldtök hozzá?
- Itt lesz az esküvőd, a Notre Dame-ban, éppúgy mint Francois-é.
- Akkor... tehát ő jön el hozzám?
Katalin kisimította lánya haját kipirosodott arcából. -Ugyan, kislányom, már hogy jönne?
Szerinted Spanyolország kegyes királya ideutazna pusztán azért, hogy lássa a menyasszonyát? Nem,
majd ideküld valakit maga helyett... Alva hercegét. Ugye élvezted Francois esküvőjét? Hát most itt az
idő, te következel.
Elisabeth anyja lábához vetette magát: - O, mama, mama, én ezt nem akarom... nem akarok innen
elmenni! Nem akarom egy öregember miatt elhagyni az otthonom!
Katalin meghatódottan emelte fel lányát. Odavezette égy díványhoz, leültette, és gyengéden
átölelte a vállát. Ahogy ott ültek, úgy beszélt vele, mint még egyetlen gyermekével sem, kivéve talán
Henryt. Mesélt neki a saját gyerekkoráról és hataloméhes, törekvő rokonáról, a pápáról. Mesélt a
zárdáról, a Murate-ról, amelynek falain kívül a csőcselék azt követelte, dobják oda a katonáknak,
hogy azok hadd töltsék kedvüket rajta. Végül arról is mesélt, hogyan érkezett meg Franciaországba -
mennyire rettegett ettől az utazástól, és azután mennyire megszerette ezt a földet.
Elisabeth figyelt; anyja szavai hallatán némileg megnyugodott.
- De hát Spanyolország az a hely, ahol az apámat börtönben tartották - mondta már csendesebben.
- Ott töltötte életének legboldogtalanabb éveit.
- Kedvesem, mi nem választhatunk. Nekünk tűrnünk és engedelmeskednünk kell.
- Igen, mama!
- Hidd el, már nagyon sokan átélték azt a bánatot, amit most te. Ám még az is lehet, hogy
megkedveled Fülöp királyt... tudod, velem is így történt. Nincs a világon jobb ember, mint a te drága
apád, de hidd el, egykoron ugyanúgy éreztem iránta, mint ahogy most te érzel Fülöp iránt.
- Remélem, igazad van, mama... mégis rossz előérzetem van ezzel a házassággal kapcsolatban.
Katalin gyengéden megsimogatta a lányát; őt magát is kétségek gyötörték.
A király, amint belépett felesége lakosztályába, intett a szolgáknak, hogy távozhatnak.
- Henrik, beszélni szeretnék veled - szólt Katalin.
Amikor az asszony felé fordult a király, arcát megvilágította a napfény. Sokat öregedett Saint-
Quentin óta, állapította meg magában Katalin. És ifjúságát nem velem, hanem Diane-nal osztotta meg.
- Elisabeth-ről kellene beszélnünk.
- Igen, Elisabeth - ismételte meg a férfi lánya nevét, és láthatóan nagy kő gördült le szívéről.
- Egyre sápadtabb és szomorúbb lesz - folytatta Katalin. - Attól tartok, meg fog betegedni. Hiszen
tudod, soha nem volt túl jó az egészsége.
- Kegyetlenség, ha egy gyermek ilyen hirtelen tudja meg, hogy hamarosan férjhez kell mennie -
szólalt meg Henrik elgondolkozva. - Olyan kiábrándító lehet - mondta, és arra a napra gondolt,
amikor közölték vele, hogy egy itáliai nőt kell elvennie.
Katalin képtelen volt távol tartani magát a férfitól; odalépett hozzá, és belekarolt.
- Mi nagyon is jól tudjuk, mit érezhet most szegénykém... Nem igaz, Henrik?
- Igen. Nagyon is.
- Es idővel rádöbbentünk, hogy mindez nem is olyan rossz, mint ahogy azt az elején gondoltuk -
szorította meg Katalin a férje karját.
- Igen, így van.
Katalin felnevetett, és arcát Henrik vállára hajtotta. -Mi nagyon szerencsések vagyunk, Henrik!
Ekkor a király teste megrándult. Talán az a pillanat jutott eszébe, amikor Katalin megfeledkezett
minden óvatosságról, és könyörgött neki, hogy viszonozza szenvedélyes szerelmét? Hát semmi nem
változott, jött rá Katalin, és hirtelen keserűség öntötte el szívét.
De mégis, Henrik most már biztosan máshogy érez iránta. Régebben egyszerűen jelentéktelennek
gondolta, átnézett rajta, de most már tisztában van vele, hogy erős is tud lenni... akár a minisztereit is
engedelmességre tudja kényszeríteni. Saint-Quentin volt a választóvonal múlt és jelen között.
Katalin mereven állt férje mögött.
- Akkor sehogyan sem tudunk a lányunkon segíteni? - kérdezte.
Henrik megrázta a fejét: - Szegény gyermek - suttogta.
-Túl fog rajta jutni. Csak azért fél ennyire, mert még fiatal.
 - Igen, túl fog rajta jutni - ismételte meg a férfi.
- Ugy, ahogy előtte már sokan mások is.
Mikor a király elindult az ajtó felé, Katalin hirtelen megszólalt:
- Henrik, hallottam valamit.
A király megtorpant, és várta, hogy Katalin folytassa.
- El fogsz ámulni. Mit gondolsz, kiről lehet szó? -nevetett fel könnyedén.
- Nem tudom, el sem tudom képzelni... - fordult feléje Henrik, szemében félelemmel vegyes
várakozással. - Csak nem... ugye nem Elisabeth az?
Katalin megint felnevetett, ám ezúttal keserűen.
- O, nem, nem a lányunkról van szó! A pletykák... nos, a pletykák rólam szólnak.
- Rólad? Hogy érted ezt? - nézett rá értetlenül Henrik.
- Nem vetted észre, hogy egy fiatalember, Francois de Vendőme...
Henrik még mindig nem értette: - Mi van vele?
- Mostanában igen sok figyelmet szentel nekem. Henrik arca elkomorodott: - A fiatal Vendőme!
Jobb
lesz, ha ennek utánajárunk. A Bourbonok igencsak megbízhatatlanok. Biztos lehetsz benne, hogy
rajtad keresztül akarja elérni a céljait.
Milyen őrjítő! A királynak még csak eszébe sem jutott, hogy a fiatalember esetleg viszonyt akar
kezdeni királynéjával. Biztosan arra gondolt, hogy Vendôme tisztséget akar az udvarnál. Katalin tudta,
nincs értelme tovább erőltetni a beszélgetést, ám szívéből képtelen volt kiirtani a reményt.
- Néhányan azt gondolják, hogy az a bolond... szerelmes belém.
Henrik csodálkozó szemekkel nézett rá: - Nem hinném. Tudom, hogy te meg tudsz birkózni ilyen
helyzettel. De vigyázz, a Bourbonok álnok társaság, mindig csak azt nézik, miből húzhatnának hasznot.
- Bárcsak bizonyos lehetnék benne, hogy ez így is van - válaszolta Katalin dühösen. A király
gondolatai azonban már máshol jártak, még csak észre sem vette, hogy a felesége mérges.
Amikor a férfi elment, Katalin dühösen fel-alá járkált a szobájában. Semmi sem változott, Henrik
ugyanúgy érez iránta, mint korábban. Szó sincs szerelemről; a férje épp csak elviseli, mint ahogy
eddig is. Talán kicsit jobban becsüli, de ez minden. Nem, neki nem a megbecsülésére van szüksége.
Hát jó, akkor majd kicsit bátorítani fogja Monsieur de Vendóme-ot! Egy kis flört csak jót fog
tenni. Az emberek legalább beszélni fognak róla, és akkor végre Henriknek is kinyílik a szeme. Csak
egy kis flört, semmi több. Számára csak egy férfi létezik, csak őt kívánja, és ez már sosem lesz
másként. Csak úgy képes elviselni az életet, ha nem hagyja kihűlni a reményt... a reményt, hogy
egyszer megpillantja férje szemében a vágyat. Kopogás hallatszott, és ez visszarántotta a valóságba.
Szolga lépett be; levelet hozott a számára.
Katalinnak elég volt futó pillantást vetnie a papírra, hogy tudja, ki a levél küldője; szíve egyből
hevesebben kezdett dobogni. Az üzenet Provence-ból érkezett, Nostradamustól.
Katalin gyorsan elbocsátotta a szolgát, és leült, hogy elolvassa az asztrológus levelét.
Amint újra és újra elolvasta, rossz előérzete támadt. Nostradamus bevallotta, hogy sokáig
habozott, de végül arra a következtetésre jutott, hogy kötelessége megírni ezt a levelet. Az utóbbi
időben volt egy visszatérő álma, amelynek szereplője a király és a királyné volt.
Evekkel ezelőtt látott valami hasonlót, és az akkora hatással volt rá, hogy fel is jegyezte magának.
Most ez az álom visszatért. Két oroszlánt látott harcolni, egy fiatalt és egy öreget. A fiatal oroszlán
legyőzte az öreget, majd kivájta a szemét. Az öreg oroszlán sokáig szenvedett, rettenetes kínok között
múlt ki. Ezt az álmot látta most újra meg újra.
Katalin, aki komolyan hitt az asztrológusok erejében és képességében, hogy a jövőbe látnak,
mélyen elgondolkodott a levélen. A királyi címeren oroszlán látható, ezért Nostradamus úgy gondolta,
az öreg oroszlán a királyt jelképezi. A jós abban is biztos volt, hogy az uralkodót valamiféle veszély
fenyegeti. Könyörgött a királynénak, hogy nagyon vigyázzon férjére, nehogy végzetes szerencsétlenség
érje.
Katalint a hírre mély szomorúság kerítette hatalmába. Nostradamus látta a Henriket jelképező
öreg oroszlánt meghalni. Ha ez valódi, a jövőbe látó jóslat, akkor a földön nincs olyan ember, aki
meg tudná menteni a királyt. A végzet ellen nincs mit tenni.
De vajon kit jelképezhet a fiatalabb oroszlán? Spanyolországot? Vagy talán Angliát? Képtelenség.
Egyikük sem mondható fiatal országnak. Az is lehet, hogy az oroszlán nem Henriket, hanem magát
Franciaországot jelenti. Akkor az álom azt jelenti, hogy az ország van veszélyben. Igen, ez a
valószínűbb magyarázat. Lehet, hogy mindez azzal a háborúval kezdődött, Saint-Quentin ostromához
vezetett és a Château Cambrésis-i békekötéssel ért véget, amely - kétség nem férhet hozzá -
Franciaország számára nagy veszteséggel járt. De
Guise végig ellene volt; a szerződésről azt mondta, a király annyit veszített egy nap alatt, hogy
húsz év sem lenne elég a visszaszerzéséhez. Csak egy tollvonás, és Henrik elveszítette az összes
itáliai területet, amit Franciaországnak az utóbbi harminc év során sikerült elfoglalnia. És mi az
eredmény? Elisabeth házassága Fülöppel és Marguerite házassága a savoyai herceggel. A király
aggódott, hogy újabb háború készül kitörni Itáliával, és mindenáron szerette volna kiszabadítani
hadvezérét, Montmorencyt a börtönből. Legalább az angolokat kiverték francia földről... legyen ez
elég Franciaországnak. Henrik kijelentette, hogy Itália csak csapda, amely már az apja és V. Károly
uralkodása óta megfosztja az országot kincseitől és bátor fiaitól.
Az országban mindenki bosszankodott a békeszerződések miatt. Bizonyára Nostradamus első
látomását is ez okozta, ennek a háborúnak a következményeit jelképezheti a sebeit nyalogató oroszlán.
De mi következhet ezután? Spanyolország vagy Anglia ellen fog harcolni az ország?
Katalin, bár kínzó szomorúság gyötörte, senkinek nem beszélt Nostradamus jóslatáról. Elisabeth
is úgy járkált a palotában, mintha csak árnyéka lenne önmagának. Már nem nevetett vidáman, mint
régebben, és mosolya is csak halvány utánzata volt annak, ami egykor oly sugárzóvá tette bájos arcát.
Katalin sokat mutatkozott az ifjú Vendőme társaságában, és különböző kiváltságokban részesítette.
Megengedte neki, hogy amikor a szokásos társaság összegyűlt, a férfi mellette üljön, és
megkülönböztetett figyelemmel hallgatta széptevését.
Eközben lázas előkészületek folytak - közelgett a spanyol házasság időpontja. Ám Katalin még így
sem tudott megszabadulni balsejtelmeitől.
A külső kerületekből egyre több ember érkezett Párizsba. A tömeg táncolt; vidám férfiak,
asszonyok és gyermekek hangjától voltak hangosak a Szajna menti utcák. A nagyobb épületeken
mindenütt spanyol vagy francia zászlók lengedeztek a könnyű szellőben.
Nagyszerű látvány volt, ahogyan Alva hercege ötszáz embere élén belovagolt a városba. A
herceget kivéve mindannyian fekete, sárga és piros színeket viseltek. Micsoda előkelő, tiszteletet
parancsoló férfi, gondolták a párizsiak. Kár, hogy ilyen napon teljesen feketébe öltözött. Jobbján
Egmont gróf lovagolt, balján pedig Orange hercege, akiket a tömeg gyanúsan méregetett. Még nem is
olyan régen ez a két férfi hadsereget vezetett a franciák ellen. Az egyszerű nép nehezen értette meg
kormányának politikáját és királyának titkos terveit.
 Ez az esküvő sokban különbözött az előzőtől, melyen szeretett trónörökösük és a világ legszebb
lánya kelt egybe. Mindketten oly elragadóak voltak, annyira szeremivalók és szerelmesek egymásba!
Mielőtt összeházasodtak, együtt nőttek fel boldogságban. Mindig jó érzés olyanokat látni, akik igazán
szeretik egymást. Most pedig itt van ez a hallgatag, feketébe öltözött spanyol, hogy a király nevében
elvegye a kis hercegkisasszonyt. Egy férfi, akinek a kezéhez oly sok francia hős vére tapad, aki csak
azért van itt, hogy olyan király nevében mondja el az eskü szövegét, aki túl fontosnak tartja magát
ahhoz, hogy személyesen jelen legyen az esküvőjén.
Spanyol Fülöp! Sokak számára csak kísértet, aki már kétszer házasodott, és a szóbeszéd szerint
annyira megalázóan bánt Anglia királynőjével, hogy az teljesen összetört, népe pedig meggyűlölte és
magára hagyta. A második királynő vörös hajú, rendkívül lobbanékony asszony volt, és mindent
megtett, hogy bosszút álljon a nővérét ért sérelemért. Behálózta Fülöpöt, majd egy ideig áltatta, végül
jót nevetett a férfin. Mivel Fülöp nem kapta meg angliai Erzsébetet, hát megkérte franciaországi
Elisabeth kezét.
Ezúttal senki nem érezte úgy, hogy boldog esküvő lesz.
Szinte még véget sem ért Elisabeth esküvője, máris a király testvéréé, Marguerite-é következett.
Ha a menyasszonyok nem is, de legalább a közemberekjói érezték magukat a két esküvőn - így
legalább kiszabadulhattak a mindennapi élet egyhangúságából, és ha csak rövid időre is, de
elfeledkezhettek a fárasztó munkáról. Sokan hangosan éljeneztek, és a levegőbe dobálták kalapjukat,
amikor a hercegnő megjelent apja oldalán. Csillogó ezüstruhát viselt, nyakában pedig vékony
aranyláncon óriási gyöngy ragyogott - a jövendőbelijétől kapott ajándék. Katalin szerette volna, ha
lányának nem kell a gyöngyöt viselnie; azt beszélték, hogy az ékszer szerencsétlenséget hoz
viselőjére. Az etikettet azonban mégsem sérthette meg azzal, hogy megtiltja Elisabethnek a férje
ajándékának viselését.
A folyó ezüstösen csillogott a júniusi napfényben; a harangok megszólaltak, ezzel jelezve a
tömegnek, hogy megkezdődött az esküvő. Trombiták és szárnykürtök harsantak, amikor a fiatal lány
kipirulva kilépett a templomból; csak a legközelebb állók láthatták szemében az elkeseredettséget.
- Vive la Reine d'Espagne! Éljen Spanyolország királynéja! - kiabálta a tömeg. Elvégre, ez az
esküvő békét jelent Spanyolországgal... Nem lesz több háború. Ilyen körülmények között nagyon
könnyű volt elfeledkezni arról a fiatal lányról, akinek el kell hagynia az otthonát, hogy a Pireneusokon
átkelve megérkezzen Spanyolországba... idegen földre, ahol élete hátralevő részét olyan ember
feleségeként kell majd leélnie, akit eddig még sohasem látott, és akinek csak a hidegségéről és
számító kegyetlenségéről hallott.
A harangok egyre csak zúgtak, az emberek kiabáltak, az utcákon pedig mindenütt szólt a zene. Az
esküvői menet elindult az Igazságügyi Palotába, ahol hatalmas lakoma vár rájuk, és ahonnan majd
továbbmennek a Louvre-ba.
Katalin figyelte a királyt, ahogy a lányával táncolt. Hát soha nem fogok megszabadulni ettől a
vágyakozástól, kérdezte magától. Soha nem leszek képes túltenni magam ezen a szenvedélyen és
fájdalmon?
Henrik már rég nem tűnt ilyen boldognak. Béke... legalábbis egy időre, gondolta. Szövetség a régi
ellenséggel - ez a legjobb módja annak, hogy elejét vegyük a problémáknak. Már elege volt a
háborúkból; Itália megszerzése az apja vágya volt, amelyhez ő nem ragaszkodik mindenáron. Mikor
az emberek visszaemlékeznek rá, az jut majd eszükbe, hogy az ő uralkodása alatt sikerült kiűzni az
országból az angolokat. Ez legalább feledteti majd az azincourt-i vereség szégyenét. Igen, most
boldog. De vajon hogyan érez kicsi lánya, Elisabeth? Szegény gyermek eléggé meg van rettenve.
Persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ki nem félne, ha a hatalmas Fülöphöz kellene feleségül
mennie? Mindenesetre meg kell vele értemi, mekkora megtiszteltetés érte.
A király gyengéd, megnyugtató hangon beszélt lányához, aki megpróbált rámosolyogni. Elisabeth
mindig is nagyon szerette apját.
Henrik is szerette legidősebb lányát, ahogy minden gyermekét, és azzal vigasztalta magát, hogy a
királyi családok sarjai nem maguk választják jövendőbelijüket. Kétségtelen, hogy Elisabeth a fiatal
de Guise-hez szeretett volna hozzámenni, mint ahogy Franciaország szinte minden hölgye. A sors
azonban Fülöpöt szánta párjául... hozzá kell mennie, ahogy neki, Henriknek is el kellett vennie
Katalint.
A távol lévő vőlegény tiszteletére eltáncolták az előkelő passemento de Espaiíát. Eközben a
királyné Alva hercegét tüntette ki társaságával.
Katalin egész este, amíg táncolt vagy Vendóme-mal beszélgetett, érezte a gonosz jelenlétét.
Képtelen volt szabadulni Nostradamus jóslatától.
Az ünneplésnek még nem volt vége; Savoya hercege is megérkezett Párizsba, hogy elvegye a
király húgát. Hatalmas pompa közepette vonult be a városba. Kíséretének minden tagja vörös
szaténba és cipőbe öltözött, fekete köpenyük arany szegélye csak úgy ragyogott.
Egyik pazar ünnepség követte a másikat; Savoya hercege nem érezheti úgy, hogy az ő esküvője
kevésbé fontos, mint az azt megelőző volt.
A Rue Saint-Antoine-on, közel a Les Tournelles-hez, arénát állítottak fel; a szertartás után lovagi
tornán szórakozhatnak majd a vendégek.
Katalin a lakosztályában tartózkodott, onnan hallgatta az előkészületekkel együtt járó hangzavart.
A szűnni nem akaró kalapácsütések zajától egyre idegesebbé vált; a kellemetlen érzés, amely
Nostradamus levelének olvasásakor hatalmába kerítette, mást percről percre kínzóbbá vált. Azt
gondolta, ezek az emberek nem is nézőteret készítenek elő, hanem inkább kivég-zőhelyet állítanak fel.
Nem kellett volna hagynom, hogy Nostradamus így felidegesítsen. Ez az álom ostobaság, nem jelent
semmit. Én pedig fölöslegesen izgatom magam.
Június tizenharmadika volt, és ragyogóan sütött a nap. Henrik eljött Katalinhoz, hogy elkísérje a
lovagi tornára. Még mindig nagyon jóképű, állapította meg Katalin. A király egyre izgatottabban
várta, milyen élményekkel szolgál majd ez a nap. Szinte kisfiús lelkesedéssel rajongott a sportokért,
kevés dolgot élvezett jobban, mint a lovagi tornát.
Henrik már türelmetlen volt, Katalin mégis szerette volna visszatartani. Körbenézett, és úgy
érezte, még sosem látott ilyen élesen; mintha minden sokkal élesebben rajzolódna ki, mint általában.
Amint ott állt az ablaknál és a tömeget figyelte, különböző képek villantak fel előtte, szívében pedig
ellentétes érzelmek harcoltak. Dühös volt, féltékeny, gyengéd és szenvedélyes. Alig bírta türtőztetni
magát; legszívesebben odarohant volna férjéhez, karjába vetette volna magát, úgy könyörgött volna
csókjáért. Vágyott rá, hogy Henrik úgy szeresse, mint még sosem... azzal a szenvedéllyel és hévvel,
amivel Diane-t szerette. Katalinnak könnyek gyűltek a szemébe. Eszébe jutott a nap, amikor Henrik
mellette állt és együtt nézték végig a szabó kínszenvedéseit és máglyahalálát; akkor férje egész idő
alatt szorosan fogta a kezét, Katalin pedig, miközben nyugtatni próbálta, úgy érezte, hogy még
sohasem voltak ilyen közel egymáshoz.
- Gyere, induljunk - sürgette Henrik. - Az emberek már türelmetlenkednek, alig várják, hogy
megkezdődjék a torna. Hallod, milyen hangosak? Minket szólítanak.
 Katalin odaszaladt hozzá, és megragadta a kezét. A férfi meglepetten nézett rá.
- Henrik, ne menj oda... maradj itt velem!
A király úgy nézett rá, mint egy őrültre. Katalin hirtelen fölnevetett, és leengedte a kezét.
- Katalin, nem értem! Maradjak itt? De hát miért?
- Valóban, ezt nem értheted! - kiáltott fel az asszony hevesen. - Hiszen sohasem értetted.
A király hátrébb lépett, Katalin pedig hirtelen megrémült. Már megint milyen ostobán viselkedett.
Hát még mindig nem képes uralkodni az érzésein?
- Milyen bolond is vagyok! Ma nem vagyok önmagam. Ne haragudj, de annyira aggódom,
Henrik... szörnyen félek.
A király meghökkent, de már nem aggódott. A felesége valóban csak félti. Szerencsére ez nem
egyike azoknak a szenvedélyes kirohanásainak, melyekkel annyira zavarba tudja hozni.
Katalin tétovázott. Nem, ez nem az a pillanat, amikor nyugodtan beszélhetne neki a jós álmáról,
gondolta. Ehelyett inkább így szólt:
-A lányunk... nagyon szerencsétlennek látszik. Ez az, ami annyira aggaszt. Megrémít.
Arcára valóban rettegés ült ki, de valójában nem Elisabethért aggódott. Mindenesetre jobb, ha
férje azt hiszi, lányuk miatt ilyen zaklatott, így legalább megpróbálja majd megnyugtatni.
- El fog múlni, Katalin! Csak azért érzel így, mert a lányunk még gyermek.
- De hiszen rettenetesen néz ki szegény.
- Valóban, kedvesem, de mi már tudjuk, amit ő még nem... tudjuk, hogy az érzelmek idővel
változnak, és ellenszenve, amit most férje iránt érez, hamarosan elmúlik.
Katalin továbbra is szenvedélyesen beszélt - mindent megtett, hogy Henriket feltartóztassa.
- Mit tudunk egyáltalán Fülöpről? - kérdezte.
- Azt, hogy Spanyolország királya, és egyben Európa leghatalmasabb uralkodója... nekünk pedig
büszkének kell lennünk, hogy a mi lányunkat választotta.
Katalin szorosan magához ölelte férjét.
- Henrik, olyan jó vagy! Higgadt és bölcs vagy, mindig megfontoltan cselekszel... nem úgy, mint
én.
Katalin remegő keze a király kabátját simogatta, amikor felnézett rá, látta, hogy a király
jóindulatúan mosolyog. O nem tudta, hogy ez a kirohanás a szenvedélyes asszony szerelmi aggódása
volt, csupán azt hihette, hogy az anya aggódását hallja.
- Katalin, természetes, hogy aggódsz, de nem várhatunk tovább. Indulnunk kell végre az arénába!
Hát nem hallod, milyen türelmetlenül várják már a lovagi torna kezdetét?
Amikor elhagyták a palotát, és a trombiták érkezésüket jelezve felharsantak, a tömeg hangos
ujjongásban tört ki.
- Vive le Roi! Vive la Reine! - kiabálták az emberek. Igen, gondolta Katalin. Éljen soká a király
és éljen
soká a királyné... és a Szent Szűz szerelmére, legyen már vége ennek a tornának!
A nap folyamán Katalin kellemetlen érzései mit sem változtak. A nap forrón sütött rájuk, amint az
emelvényen ültek Savoya hercege és több udvarhölgy társaságában. Ám akármekkora volt a hőség,
nem volt kínzóbb, mint Diane iránt érzett gyűlölete. Az asszony ott ült, egészen közel hozzájuk,
magasra emelt fejjel; pontosan tudatában volt annak, hogy a király még mindig ugyanolyan hévvel
szereti, mint kapcsolatuk kezdetén.
Henrik volt a nap hőse. Ez így is van rendjén, gondolta Katalin. Káprázatos bemutatót tartott,
amikor megülte azt a tüzes lovat, amelyet Savoya hercegétől kapott ajándékba.
Ellenfelének fiatal kapitányt választott a skót gárdából, Montgomeryt, a nemes külsejű, fiatal és
okos harcost.
Mikor a fiatal skót kiütötte nyergéből a királyt, Katalint egy pillanatra szörnyű rettegés fogta el. A
tömeg felhördült, ő pedig előrehajolt, még levegőt is alig mert venni; magában imát mormolt. A király
azonban felkelt a földről.
- Éljen! - kiabálták hű alattvalói, amikor elszántan megindult ellenfele felé.
- Hurrá! Vive le Roi! - hallatszott mindenhonnan, mert most a királynak sikerült a skótot kiverni
a nyeregből, övé volt a győzelem.
Katalin érezte, hogy tenyere verítékben úszik, annyira ideges volt. Ugyan, ez csak sport, próbálta
magát megnyugtatni, miközben a tömeg üdvrivalgását hallgatta. De hát természetes, hogy
Franciaország királya legyőzi idegen ellenfelét.
Áz összecsapás után Henrik az emelvény felé indult, majd Diane közelében foglalt helyet. Amíg
frissítőket szolgáltak fel, a párviadal minden részletét megbeszélte Savoya hercegével és a körülötte
ülő hölgyekkel. Montgomeryt is meg akarta dicsérni, amiért olyan ügyesen harcolt, így odahívatta
körükbe.
- Nagyon jól harcolt, ön értékes ellenfél - dicsérte meg Henrik a fiatalembert.
Montgomery meghajolt.
- Jöjjön, frissüljön fel kissé a körünkben - invitálta a király.
Montgomery megköszönte, hogy ekkora kegyben lehet része.
Miközben a fiatal férfit figyelte, a király hirtelen megszólalt:
- Azt gondolom, ha mással küzd, biztosan ön győz. Montgomery enyhén elpirult.
- Nem hiszem, Sire, nem értek olyan jól a harchoz! Felséged ellen senki nem nyerhet!
Megjegyzését a herceg és a hölgyek hangos tapssal fogadták, de Katalin, aki már jól ismerte
férjét, azonnal észrevette, hogy Henriket valami nem hagyja nyugodni. Igen, biztos, hogy valami
bántja. A fiatal Montgomery ereje teljében lévő fiatalember, Henrik pedig erős férfi ugyan, ám
mégiscsak negyvenéves.
- Az igazi sportban nem adunk előnyt egyik félnek sem. Különben a királyi babérokat sem
viselhetném méltósággal.
Montgomery nem tudta, mit válaszoljon, a király pedig azonnal bejelentette, hogy még naplemente
előtt újabb mérkőzést kíván vívni vele. - Sire, nagyon meleg van, és becsülettel küzdöttél. Miért nem
halasztód el ezt a menetet holnap reggelig?
- Mert türelmetlenül várom, hogy újra szembenézhessek ezzel a fiatalemberrel - mosolyodott el
Henrik. - Nem tudok holnapig várni. Az embereim pedig örülni fognak, hogy újra küzdeni látnak. Jó
és hűséges nézőseregem van, az én feladatom pedig az, hogy szolgáljam őket.
A fiatal skót izgatott volt. Rendkívüli módon félt attól, hogy ha esetleg győz, az emberek ellene
fordulnak. Még fiatal, a király pedig már öregszik; igen kényes helyzetbe került.
Megpróbálta kimenteni magát, így azonban Henrik csak még biztosabb lett benne, hogy ha a
fiatalember akarta volna, könnyedén legyőzi őt.
- Jöjjön - mondta a király most már türelmetlenül -, és mutassa meg, mit tud.
Az uralkodónak nem lehetett ellentmondani. A két férfi egyszerre vonult be a küzdőtérre.
Az izgatott tömeg újra felzúgott; az utána beálló síri csöndben a versenyzők szembefordultak
egymással, és felemelték kopjáikat. Ebben a pillanatban egy kisfiú -sápadt arcú, beesett szemű -
előrefurakodott, és hangosan, szinte bántó hangon elkiáltotta magát:
- Sire, ne tedd!
A tömeg felszisszent. Azután valaki megragadta a fiút, és elráncigálta onnan. Katalin, aki
ugyanúgy érezte, hogy nemsokára komoly baj történik, szintén fölemelkedett ültéből. Hirtelen
megtántorodott, ám Diane rögtön mögötte termett, és karjánál fogva megtartotta.
- A királyné rosszul érzi magát - jutott el Katalinhoz Diane hangja. - Segítségre van szüksége...
Már késő, semmit sem tehetünk, gondolta, és szemével férjét kereste.
Az ütközet pillanatokon belül lezajlott.
Montgomery közvetlenül a sisak alatt, a nyakán találta el a királyt; kopjája eltört, és egy szilánkja
a felcsúszott sisakrostélyon keresztül ellenfele szemébe fúródott. Henrik a fájdalomtól félájultan
próbálta felnyitni sisakját. A tömeg néma csendben, mozdulatlanul figyelte, ahogy a király végül
előredől, és leesik lováról.
Emberei azon nyomban ott teremtek, és azonnal hozzáláttak, hogy kiszabadítsák páncéljából.
Katalin ekkor már állt, látta, ahogy a szeretett arc megsérül; egy pillanatra a király vérrel borított
arcát is megpillantotta, majd a következő pillanatban Henrik eszméletét vesztve zuhant emberei
karjába. Diane ott állt a királyné mellett. Rémülettől megkövült arca még ruhája fehérjénél is
halványabb volt.
A király haldoklott; az acél a szemébe szaladt, és már nem volt mit tenni. Franciaország legjobb
orvosai, gyógyszerészei és tudós emberei gyülekeztek betegágyánál. Még a spanyol Fülöp is elküldte
kiváló sebészét, Vesaliust, ám a királyon ő sem segíthetett.
Henrik fetrengett a fájdalomtól, amikor heves láz tört ki rajta, és egyre csak azt hajtogatta: nem
szabad Mont-gomeryt hibáztatni.
Az emberek már így is róla beszéltek; azt mondták, a fiatalember protestáns, akit felbéreltek, hogy
párbajozzon a királlyal. Ám Henrik egyre csak azt ismételgette: mindenkinek emlékeznie kell arra,
hogy Montgomery mennyire nem akart részt venni a lovagi tornán, és senki nem büntetheti meg csak
azért, mert engedelmeskedett királyának.
Henrik elvesztette eszméletét; rózsavízzel és ecettel sem tudták már magához téríteni.
Párizs, amely nemrég még a vidámság városa volt, most hirtelen gyászba borult; az emberek a Les
Tour-nelles-nél vártak, hátha hallanak valami hírt.
Az orvosok mindent megtettek; kitisztították a sebet, amelyből még néhány szilánkot is el tudtak
távolítani, rebarbarával és kamillával borogatták, és még eret is vágtak rajta. Mégsem tudtak segíteni.
Ahogy teltek-múltak a napok, a király egyre kevésbé érezte a fájdalmat. Elvesztette az eszméletét,
és többé már nem tért magához.
A királyné kétségbeesetten járkált le-föl a szobájában; magához kérette gyermekeit, sorban
megölelte őket, majd ismét elküldte, hogy ne lássák a szemébe gyűlő könnyeket.
Ó, kedvesem!, gondolta. Eddig ő vett el tőlem... most meg a halál?
Milyen kegyetlen az élet! Katalin látta, ahogy Diane egyre öregebb lesz, és várta a napot, amikor
férje végre az övé lesz. Most pedig a halállal kell versengenie, és kétsége sincs afelől, ki kerül ki
győztesen a Henrikért vívott harcból... hiszen látomásai nem szokták megcsalni. Ahogy az ágyon
feküdt, eszébe jutott a nap, amikor először látta férjét - a szégyenlős, mogorva fiút, aki elhatározta,
hogy gyűlölni fogja őt. Eszébe jutottak az esti látogatások, melyekre Diane küldte Henriket, a férfi
iránt érzett szenvedélye, mely egyre nőtt, majd egyszer csak napról napra halványabbá vált.
Es Diane? Katalin hirtelen fölnevetett. Ó, Madame, mondta magában, ön volt a mindene. Ám most
maga is elveszített mindent.
Az emberek, akik fel akarták vidítani, folyamatosan hozták a legfrissebb híreket. „A király kicsit
jobban van. Úgy tűnik, kicsit elcsendesült." Jobban van? Furcsa ösztönének köszönhetően ő tudja,
hogy Henrik már sosem tér magához.
Üzenetet küldött Diane-nak, mely nem hagyott kétséget határozottsága felől. A koronaékszereket
azonnal szolgáltassa vissza, és velük együtt minden ajándékot, amit a királytól kapott. „Semmit nem
tarthat meg... pontosan tudom, miket ajándékozott önnek a férjem."
Amikor a hercegnő megkapta az üzenetet, fájdalomtól elgyötört arcát az üzenet kézbesítőjére
emelte, és keserűen elmosolyodott. Rádöbbent, hogy valójában sohasem ismerte a királynét. Vannak
néhányan az udvarnál, akik Kígyóasszonynak nevezik Katalint, és Diane most rájött, hogy azok az
emberek jobban ismerik Henrik özvegyét, mint ő.
- Hogy így bánnak velem, csak nem azt jelenti, hogy a király halott? - kérdezte.
- Nem, asszonyom, de mindenki azt mondja, hogy már nincs sok ideje hátra.
- Míg csak kicsit is pislákol benne az élet lángja, azt akarom, hogy az ellenségeim tudják: nem
félek tőlük, és nem engedelmeskedem nekik - mondta határozott hangon az asszony. - Ha pedig
meghal, én sem óhajtok tovább élni, és minden, amit ellenem tesznek, csak ajándék lehet ahhoz a
fájdalomhoz képest, ami érezni fogok. így nem félek ellenségeimtől, akár él még királyom, akár halott.
Amikor Katalin megkapta a választ, érezte, hogy vetélytársa ezúttal is győzedelmeskedett.
Egész testét sírás rázta. Soha többé nem látja! Sosem nézheti már szívében féltékenységgel,
hogyan hajol közelebb Diane-hoz. Sosem fog más férfit szeretni. A szerelme Henrikkel együtt meghal,
és sírba kerül.
Stuart Mária, bár siratta apósát, képtelen volt elrejteni a szemében csillogó izgatott várakozást.
Néhány nap múlva ő lesz Franciaország királynéja! A fiatal Fran-cois-t, aki annyira szerette apját,
most körbevették a hajbókoló Guise-ek, és a kis okos Mária is a koronáról suttogott fülébe; nem
csoda, hogy a herceg, bár nagy volt a fájdalma, izgalommal tekintett a jövőbe.
Mostantól fogva a Guise-ek fogják irányítani az országot, nem pedig az anyakirályné, gondolta
Katalin, és rádöbbent, a hatalomra majdnem ugyanolyan erősen vágyik, mint a szerelemre. Sosem
felejtem el, hogy mindezt Stuart Máriának köszönhetem!
Henrik, gyere vissza hozzám!, zokogta. Adj még egy esélyt! Diane már öreg, én azonban nem.
Sosem ismertem meg, milyen egy férfi igaz szerelme, és ha most itt hagysz, sosem fogom megtudni!
A királyné képtelen uralkodni a fájdalmán, suttogták az udvarban.
A király testét bebalzsamozták és ólomkoporsóba fektették. A koporsót nagy ünnepélyesség és
gyász közepette a Notre Dame-hoz vitték, majd onnan a Saint-Denis-hez; az ország összes magas
rangú embere elkíserte a királyt utolsó útjára. Lotharingia bíborosa tartotta a szentbeszédet, miközben
a koporsót leengedték a sírboltba.
Montmorency eltörte marsallbotját, és darabjait a koporsóra szórta; e jelenet láttán mindenki
szemébe könny gyűlt.
Ekkor felhangzott a mindenki számára ismerős szertartásos kiáltás: Meghalt a király. Éljen a
király!
Felharsogtak a trombiták; a szertartás véget ért. Henrik a sírban volt, és a beteges, ragyavert
Ferenc került Franciaország trónjára.
Katalin lakosztályának falait és mennyezetét csakúgy, mint ágyát és szentélyét, fekete szövet
borította. Szobájában mindössze két viaszgyertya égett. Az asszony maga is gyászba öltözött; fekete
köntösét gyászfátyol fedte.
Szinte képtelen volt uralkodni hirtelen rátörő fájdalmán. Igaz, volt egy látomása, mely valami
szörnyűséget jósolt, ám azt nem hitte volna, hogy ez Henrik halála lesz.
Teljes szívéből szerette férjét, és most nem maradt számára más, mint a bosszú.
Diane! Szemet szemért, fogat fogért! Majdnem harminc éven át kellett tűrnöm a megaláztatást,
gondolta Katalin. A padlóba vájt lyukon keresztül néztelek, amint azt a férfit ölelted, akiért én majd'
elepedtem. Láttam, hogy Lyon polgárai előbb csókolnak kezet neked, mint nekem, és hallottam, hogy
Franciaország királynéjának szólítanak, pedig ez a cím az enyém volt. Ám most Madame, minden
megváltozik! Az ön napjai véget értek. A fájdalom és szenvedés után eljött az én időm.
Hirtelen felkelt ágyáról, szekrényéhez lépett, és kinyitotta a titkos fiókot. Legyen hosszadalmas a
halála, gondolta. Legyen fájdalmas, hogy elégtételt vehessek a hosszú évekig tartó szenvedésért.
Henrik már kezdett megszeretni, suttogta. Saint-Quentinben kellemesen érezte magát, még a kis
körhöz is csatlakozott. Idővel elcsábítottam volna az idős özvegytől. De mindent elvesztettem, csak a
bosszú éltet.
Diane azt mondta, nem fél az ellenségeitől, és minden, amit ártó szándékkal tesznek ellene,
számára csak jobb lehet, mint a fájdalom, melyet most átél. Lehet, hogy valóban az lenne számára a
legnagyobb büntetés, ha egyedül kellene élnie tovább. Különben is, ha most hirtelen valami méreg a
halálát okozná, mindenki az anyakirálynét vádolná.
Lehet, hogy ha házassága első éveiben okosan cselekszik, férje az övé lett volna. Ám a szerelem
gyengévé tette. Most, hogy szerelme nincs többé, képes lesz hideg fejjel megtervezni mindent.
Az ágyra vetette magát, és keservesen sírt. Udvarhölgyei attól féltek, beleőrül a fájdalomba, ezért
beküldték hozzá azt, akiről úgy gondolták, képes megnyugtatni asszonyukat.
A kis Henry csodálkozó szemekkel nézte anyját; Katalin kitárta karját, a kisfiú pedig odaszaladt
hozzá. Az asszony keze közé fogta gyermeke arcát, és gyengéden megcsókolta. Ekkor eszébe jutott,
hogy van még valaki, akit szeret, és elmosolyodott.
Itt van ez a kisfiú, és itt van Franciaország. Es itt a remény, hogy megszerzi a hatalmat.
Diane Henriken keresztül uralkodott. Most miért ne uralkodhatna ő a fián keresztül?
Sápadt arcán könnyek folytak végig; kisfia elővett egy illatosított zsebkendőt, anyja ölébe ült, és
gyengéden megtörölte könnyáztatta arcát.
Vendőme az utóbbi időben kihívóan viselkedett az emberekkel, az anyakirálynéhoz azonban
kedves volt.
Katalin halott férjét gyászolva járkált az udvarban. Szomorú volt, mégis ravasz; látszólag
búskomorságba süllyedt, tekintetét mégsem kerülte el semmi.
Sikerült uralkodnia Diane iránt érzett gyűlöletén; rájött, hogy az asszony számára, aki mindig is az
udvar legcsillogóbb ékköve volt, a száműzetés nagyobb büntetés, mint a halál. Szolgáltassa csak
vissza az ajándékba kapott ékszereket, a chenonceaux-i kastélyt engedje át az anyakirálynénak, aki
cserébe kegyesen felajánlja neki a chaumont-i kastélyt, melyről amúgy is mindig úgy gondolta, hogy
csak bajt hoz rá. Akkor aztán száműzni lehet Anet-ba. Nem feledkezhet meg arról sem, hogy bár a
Guise-ek most, hogy Henrik meghalt, már nem sok hasznát vehetik Madame de Poitiers-nek, mégsem
vennék jó néven, ha valaki megmérgezné az asszonyt. Ez a család, bár látszólag tiszteli Katalint, aki
fia korából kifolyólag tulajdonképpen régensnő, egy percig sem habozna megvádolni őt, ha valaha
befolyásos és nagy hatalmú rokonuk titokzatos körülmények között hirtelen halálát lelné.
Katalin fájdalma enyhült, amikor terveket kezdett szőni a jövőre. Azon gondolkodott, vajon
hogyan használhatná fel az embereket saját céljainak eléréséhez. Célja most a hatalom megszerzése
volt, nem pedig egy férfi szerelme, így mindent sokkal józanabbul tudott mérlegelni.
Legnagyobb ellenségei a Guise-ek, akik arra készültek, hogy a fiatal királyon és királynén
keresztül majd uralni fogják az országot.
Amikor eszébe jutott a bátor Vendőme, elmosolyodott. Azt hitte, nem lesz többé szüksége a
fiatalemberre, akit csak arra használt, hogy Henriket féltékennyé tegye. Am most rádöbbent, hogy ez
nem így van: a férfi becsvágyó, és ami még fontosabb, Bourbon. A Bourbonok pedig ősi ellenségei a
Guise-eknek.
Az anyakirályné miért ne szövetkezhetne titokban a Bourbon-házzal? Miért ne kérhetné a
segítségüket a Guise-ek ellen? Ha ők nem lesznek hatalmon, már semmi nem állhat a fiatal király és
királyné, valamint az anyakirályné közé. Stuart Mária még gyermek; ha távol kerül ármánykodó
unokatestvéreitől, már köny-nyen lehet irányítani.
Katalin megengedte Vendöme-nak, hogy titokban meglátogassa, és még terveinek egy részét is
megosztotta vele.
- Szeretném, ha kézbesítené leveleimet Condé hercegnek - mondta Katalin.
A férfin látszott, hogy elgondolkodik; Condé herceg a Bourbon-ház feje, így Vendőme tudni vélte,
mindez mit jelent.
-Akár az életemet is odaadnám önért - válaszolta, és kezet csókolt Katalinnak. - Szolgálataimért
remélhetek némi jutalmat?
- Monsieur, királynéktól nem szokás jutalmat kérni.
- Madame, ezt nem a királynétól kérem, hanem egy asszonytól.
Katalin sokat sejtetően elmosolyodott. Alig várta, hogy a férfi visszatérjen a válasszal.
Helyette azonban más érkezett.
Egy apród jelent meg, aki azt az üzenetet hozta, hogy de Guise herceg beszélni szeretne vele,
amilyen hamar csak lehet. Az asszony engedélyt adott, hogy elé vezessék a férfit.
A gyertyák lángja megremegett, amint az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Ott állt előtte a férfi -
fölényesen, sebhely csúfította arcán mosollyal.
- Felséged bocsánatáért esedezem - kezdte -, de... hazaárulás történt.
Katalin nyugodtan figyelt, rezzenéstelen arca semmit nem árult el.
- Chartres püspökének megbízottját letartóztatták.
- Valóban? Mégis miért?

- Olyan iratok voltak a birtokában, amelyek alapján hazaárulással vádolhatjuk.

- Pontosan milyen iratokról van szó? - kérdezte Katalin.
- Condé herceghez írt levelekről, asszonyom!
- Összeesküvésről lenne szó?
- Attól tartok, igen - válaszolta a férfi. - A Bastille-ba fogjuk zárni.
- Nem emlékszem, hogy erre parancsot adtam volna. A herceg mélyen meghajolt.
- Asszonyom, úgy gondoltuk, ezzel csak önt szabadítjuk meg a fölösleges vesződségtől. Itt van a
parancs, a király aláírása szerepel rajta.
Katalin bólintott. Legyőzték. Tudta, hogy a Guise-ek elleni csatája legalább olyan hosszadalmas
és fárasztó lesz, mint a Diane-nal vívott harc. A hatalmat csöppet sem könnyebb megszerezni, mint a
szerelmet.
 Katalin a köpenyébe burkolózva, csuklyáját mélyen arcába húzva sietett a Bastille felé. Az
alkonyati órákat választotta látogatása időpontjául, mert mindennél fon-tosabb volt, hogy senki ne
ismerje fel. Megborzongott, ahogy felnézett a magas tornyokra és a fenyegető bástyákra.
Szinte beleolvadva a falba, köpönyeges alak közeledett felé, és amint megszólalt, Katalin tudta,
hogy a férfi felismerte őt.
- Asszonyom, minden el van rendezve.
Kis ajtón át sötét folyosóra jutottak, majd fölmentek egy lépcsőn, ahonnan újabb folyosó
kezdődött. Katalin érezte a tömlöcök jellegzetes szagát - doh, mocsok, öregség, izzadság, vér és halál
szaga keveredett a levegőben.
Alatta, a cellákban férfiak patkányokkal küzdöttek az életükért. Nem messze tőle olyan asszonyok
és férfiak voltak, akikről már mindenki rég megfeledkezett. Ám voltak olyan cellák is, ahol a
foglyoknak télen elviselhetetlen hideget, nyáron pedig tikkasztó meleget kellett elviselniük, és
amelyek olyan alacsonyak voltak, hogy képtelenség volt bennük felállni. A vallatócellák is részei
voltak ennek a borzalmas épületnek; itt számtalan asszony és férfi állt ki elviselhetetlen kínokat a
spanyolcsizmában, vagy a vízpróba során. Chartres püspökének megbízottját azonban nem ezeknek a
celláknak az egyikében helyezték el; a Bastille viszonylag kényelmesebb helyiségében raboskodott,
hiszen befolyásos barátai voltak. Sőt, mi több, a férfi nem felejtette el megemlíteni, hogy az
anyakirályné is ezen jó barátai közé tartozik.
Holnap Vendőme-ot szabadon engedik; ez volt az oka annak, hogy Katalin úgy döntött, felkeresi.
Vezetője most megállt egy nehéz, hatalmas ajtó előtt; amikor kinyitotta, újabb ajtó tárult fel
mögötte.
- Lépjen be, asszonyom - mondta a férfi, amikor kinyitotta -, én majd idekint várok. Ha
lehetséges, ne maradjon tovább tizenöt percnél! Megjelenhet egy őr, és akkor nehéz lesz
megmagyarázni, miért van itt.
- Értem - bólintott Katalin.
Vendőme felállt, amint az asszony benyitott a cellába. Odalépett az asszonyhoz, és szenvedélyesen
megcsókolta a kezét. Katalin az ablakon beszűrődő halvány fényben tanulmányozta a férfi arcát. Az
ablak kicsi volt, kint pedig már majdnem teljesen besötétedett, így nem sokat látott, mégis, úgy
gondolta, a börtönben eltöltött három hónap nyomot hagyott rajta.
- Nagyon jó, hogy eljött... Katalin - szólalt meg a férfi.
Az asszony meglepődött, amikor a keresztnevét hallotta, ám Vendőme ebből semmit sem vett
észre.
- Holnap szabadon bocsátják.
- Holnap? - kérdezte elfúló hangon a rab. - És ezt önnek köszönhetem... királyném!
Letérdelt, és kezébe fogta az asszony kezét.
Milyen erőszakos, gondolta Katalin. Mindig is nagy sikere volt a nőknél. Azt képzeli, senki nem
képes neki ellenállni; ám még nem tudja, hogy Medici Katalin nem hétköznapi asszony. Nem is sejti,
hogy csak azért volt szükségem rá, hogy Henriket féltékennyé tegyem, és amikor a levelekkel kudarcot
vallott, úgy döntöttem, többé már nem veszem hasznát. Meg sem fordul a fejében, hogy szabadságát a
Guise-eknek köszönheti, akik azt tervezik, majd követik, és így eljutnak másokhoz. Nem tudhatja, hogy
a királyné semmit nem akar kevésbé, mint hogy ő kiszabaduljon.
Az asszony hátralépett, nekidőlt a hideg kőfalnak.
- Hogyan jutott be? - kérdezte alig hallhatóan a férfi.
 - Sokan vannak, akik engem szolgálnak - felelte Katalin.
- Igen... igen, tudom.
- Amint kiszabadul innen, figyelni fogják. Jó lenne, ha mihelyst lehet, elhagyná Franciaországot.
A férfi olyan közel lépett hozzá, hogy Katalin arcán érezte forró leheletét.
- Elhagyjam az országot... magát? Erre képtelen vagyok!
- Ez az egyetlen bölcs dolog, amit most tehet.
A anyakirályné hallotta, hogy Vendőme zihálva kapkodja a levegőt.
- Lehetséges, hogy meg akar szabadulni tőlem? -kérdezte a férfi elkeseredett hangon, és Katalin
megértette, hogy nem fog engedelmeskedni. Inkább vállalja a kockázatot, legyen az bármilyen nagy.
De miért tenne máshogy? Bátor, nagyratörő férfi, aki mindenre fel van készülve, csak a száműzetésre
nem.
- Gyanakodni fognak magára... figyelni fogják -mondta.
- Csak nem gondolja, hogy megijedek egy kis veszélytől?
- Azt hiszem, okosabban tenné, ha elmenne. Például Itáliába - próbálta meggyőzni Katalin.
-Azt hiszem, az én életem itt van... ön mellett... A férfi közelebb lépett hozzá.
- Még sok tennivaló vár ránk - suttogta. - A király, a maga fia még fiatal. A kis királyné... nos, ő
is gyerek. Maga és én... néhány ember segítségével támogathatjuk a protestánsokat a törekvő Guise-
ekkel szemben. Vannak híreim, én sem töltöttem semmittevéssel az időt. Néhány tervet is elindítottam.
A protestánsok már a kezünkben vannak, csak vezetőre várnak.
- És ön lenne a vezérük - állapította Katalin teljesen érzelemmentes hangon.
- Ön Franciaország régense. Itt az alkalom, hogy ön uralkodjon ezen az országon.
- És ön... nekem dolgozna... engem szolgálna... nem számít, milyen veszélyes?
-Az ön szolgálata az egyetlen, amit követni kívánok. Ugye nem akar elküldeni magától? Az udvar
már tanúja volt mély és gyengéd kapcsolatunknak. Katalin, a mi nevünk már összeforrt. Sok titkot
tudnék még mesélni...
Katalin fölnevetett: - Mi egyszerűen csak jó barátok voltunk.
- De ki hinné ezt el? Látja tehát, mennyire élek-ha-lok magáért. Önnek mindenáron maga mellett
kell engem tartania, mert annyira szerelmes vagyok önbe, hogy mindent és mindenkit
megakadályoznék, hogy a kettőnk útjába álljon.
- Hallgasson ide - szólalt meg Katalin -, mert most nem merek tovább maradni. Holnap ön ki fog
szabadulni, akkor majd titokban találkoznunk kell. Ne feledje, a Guise-ek kémei mindenütt ott
lehetnek, és az ön minden lépését figyelik. De jöjjön, ha tud, ugyanebben az órában a Ruggieri fivérek
házába. Ismeri a helyet? Közel van a folyóhoz.
- Ugyanebben az órában - ismételte meg a férfi. -Igen, ismerem a helyet.
- Ott fogok önre várni, és egy serleg jó itáliai vörösbor mellett megbeszélhetjük a jövőt.
A férfi meg akarta csókolni az ajkát, de a nő előkelően csak a kezét nyújtotta a csókra. A férfi
mélyen meghajolt, és Katalin gyorsan kiosont a cellából.
Katalin a szobájában üldögélt. Egyértelműen kinyilvánította, hogy egyedül kíván maradni.
Belenézett a tükörbe; hízásnak indult nőt látott, aki egyre kevésbé látszott nőiesnek, és soha nem volt
szépnek mondható, még fiatalon sem. A bőre vastag volt, sápatag, szája lefelé görbült, csak sötét
szeme világított.
A mai nap nagyon fontos volt az életében. Három hónapja veszítette el szerelmét, és számára
meglepő módon mostanra túltette magát ezen a tragédián. Most a jövő felé kell tekintenie! Tegnap
alkonyatkor elment a folyóparti házhoz, ahol találkozott a nagyratörő álmokat dédelgető
fiatalemberrel, aki mindenáron a szeretője akart lenni. A chartres-i püspök megbízottja komoly
terveket szövögetett a jövőre nézve.
Katalin nyugodtan, kedvesen, érzelemteljesen beszélt hozzá borozgatás közben. Együtt
tervezgették a hataloméhes Guise-ek legyőzését; Megbeszélték, hogy ismét találkoznak, ezen az
éjjelen. Az anyakirályné elmosolyodott; érezte, hogy a kínzó fájdalom szép lassan elmúlik. Még annyi
mindent kell tennie. Tekintete a szoba sarkában álló szekrénykére tévedt. Rajta kívül senki nem
ismeri, milyen titkokat rejt ez a szekrény; a Medici Katalin ellenségeire váró halál lakik benne.
Évekig tervezgette a Diane elleni gyilkosságot; de most, hogy képes higgadtan gondolkodni,
rádöbbent, nincs értelme megölni az asszonyt. Mégis éveken keresztül bővítette szekrénye tartalmát,
és mostanra a gyilkosság élete részévé vált. Szolgájává, aki csak a parancsára vár.
Nem olyan boldog, mint lehetett volna, ha elnyeri Henrik szerelmét, de az utóbbi időben különös
izgalom kerítette hatalmába. Tudja, hogy keserű és nehéz harc vár rá, erős páncéllal felvértezve vonul
a csatába.
A látszólag mindenkinél nagyobb hatalommal bíró Guise-ek ellen fog harcolni. A betegeskedő
Ferenc ül most a királyi széken. Vajon meddig fog még élni? Őt
Charles követi majd, ám a trónörökös még kisfiú, a neveléséről majd az anyja gondoskodik.
Itáliai nevelőt fogad majd mellé. Ekkor egy arc rajzolódott ki Katalin előtt. Igen, már tudja ki lesz az
a nevelő; Charles olyan nevelést fog kapni, ami más számára talán természetellenesnek tűnhet. Még
nem eléggé kiforrott egyéniség; irigy... de még formálható. Nem szeretné, hogy Charles megnősüljön...
De ha mégis, semmiképpen sem születhetnek gyermekei. Míg ő ül a trónon, anyja uralkodik helyette.
Charles után szeretett Henryja következik, aki majd örömmel engedelmeskedik az anyja akaratának.
Megérdemlem a hatalmat, gondolta Katalin, és minden erőmmel harcolni fogok érte. Elvégre a
megaláztatásokkal teli évek során volt alkalmam megtanulni, hogyan harcoljak. Igen, már alig várom,
hogy elkezdődjék a háború.
Madalenna kopogtatott az ajtón.
- Lépj be!
Madalenna szeme tágra nyílt, arca falnál is fehérebb volt.
- Beszélni óhajtasz velem, Madalenna?
- Szörnyű híreket hozok, asszonyom - válaszolta az udvarhölgy.
-Mi történt?
- Madame, Monsieur Vendőme-ot tegnap szabadon engedték.
- Ez olyan szörnyű hír?
- Ó, asszonyom... még nem mondtam el mindent. Tegnap éjszaka... meghalt. Kint volt a városban,
és amikor hazaért, rosszul lett. Pontban éjfélkor halt meg.
Madalenna rettegve figyelte úrnőjét, aki zsebkendőt emelt szeméhez.
- Madame - dadogta az udvarhölgy -, hadd fejezzem ki legmélyebb együttérzésemet.
- Most elmehetsz, Madalenna! Hagyj magamra... kérlek...
Amint az ajtó bezárult, Katalin a szája elé emelte a zsebkendőt, úgy próbálta elnyomni egész testét
rázó nevetését.
Még hogy együttérzés! Talán ebben a kastélyban az egyik nő sajnálja a másikat, ha az elveszíti
szeretőjét?
Szegény Vendőme, gondolta Katalin. Ezennel véget ért a flörtöd királynéddal csakúgy, mint a
fényes karrier, amit terveztél. Te vagy az első, aki megtanulta, mekkora ostobaság nem teljesíteni
Medici Katalin óhaját.
Katalin boldog volt. A gyilkosság gondolata éveken keresztül üldözte, ám most már képes
uralkodni rajta. Mostanra sok mindent megértett. Nagyszerű jövő vár rá, és kész elvenni azt, ami
megilleti. Eddig érzelmeinek a rabja volt - forrófejű, szenvedélyes, épp ezért sok hibát követett el. Ez
volt a szerelmes Medici Katalin.
Ám most már szabad - a szerelmes, mellőzött királyné a múlté.