A feudális társadalom, és a nemesség Nyugat-Európában a 6-7.

században, Magyarországon a
10-11. században alakult ki. A nemesség egy társadalom örökletes kiváltságokkal, és
rendszerint földdel rendelkező uralkodói/hivatalnoki rétege, amely földbirtokainál fogva az
állam igazgatásában, és irányításában vállal szerepet.
A kora feudális elit egyaránt a frank törzsi területeken (Itália, Lombardia), és Magyarországon
a törzsi társadalomból alakult ki. Az átalakuló frank társadalomban a törzsfők és azok
kísérete, továbbá a korábbi római nagybirtokosok, középbirtokosok, és kisbirtokosok alkották
a birtokos nemességet. A törzsfőkből és nagybirtokosokból alakult ki az arisztokrácia, a
királyi kíséretből és középbirtokosokból pedig a kíséret, és a királyi udvarok vezetői. A frank
társadalomban az elszegényedett szabadok, felszabadított rabszolgák, és rabszolgák alkották a
részlegesen, vagy teljesen jogfosztott réteget.
A magyar társadalom I. Szent István uralkodása idején (1000/1001- 1038) kezdte meg
átalakulását nomád törzsi társadalomból letelepedett, feudális társadalommá. Az átalakulás
eredményeként a törzsfők és bevándorló lovagok váltak az előkelő réteggé, a kíséret a vitézi
réteggé, a szabad harcosok pedig a szabadokká. A rabszolgák, és a leigázott népek váltak a
jogfosztott szolgai réteggé. A magyar és frank átalakulás közös pontja a törzsfők uralkodói
réteggé fejlődése, azonban a magyar átalakulásban a birtokméret nem játszott még szerepet,
az előző letelepedetlen életmódnak köszönhetően.
A világi nemesség kialakulását követően a kereszténység felvételével kialakult az egyházi
nemesség is; papokból, és főpapokból. A Frank Birodalomban I. Klodvig uralkodása alatt (6.
század), Magyarországon I. Szent István uralkodása alatt alakult ki az egyházi nemesség.
A feudális társadalom központja, és hatalmat meghatározó része a földbirtok volt. A fejlett
feudalizmus idejétől (10. század) fennálló függőségi viszonyt, és annak rendszerét
hűbériségnek nevezzük. A hűbériség a Frank Birodalomban a 7-8. században, Angliában és
Magyarországon pedig a 11. században alakult ki. A hűbéri láncban a legfőbb hűbérúr
(dominus) az uralkodó, aki kíséret, hűség, vagy szolgáltatás fejében földbirtokot (szolgáltatás
esetén benefícium vagy feudum, szolgáltatáshoz nem kötött esetén allódium) adományoz
hűbéresének (vazallus). Az adományozott hűbéres földbirtokából tovább adományozhatott
saját kíséretért, vagy szolgáltatásért. Az adományozások útján kialakult lánc a hűbéri lánc,
amelynek tagjai az uralkodó, a nagybirtokosok, középbirtokosok, és kisbirtokosok.
Magyarországon és a Frank Birodalomban a hűbéri lánc volt jellemző, Angliában viszont nem
alakult ki, mivel I. Hódító Vilmos a hastings-i csatát (1066) követően közvetlenül
adományozta földjeit alattvalóinak, így megelőzve a hűbéri lánc kialakulását (minden vazallus
közvetlenül a dominusnak tartozott hűséggel és szolgáltatással, nem pedig egy másik
vazallusnak).
A 13. század elejére egyaránt Angliában, Magyarországon, és Franciaországban több
különálló csoportra választódott a nemesi réteg, és kialakultak a rendek. A rendek azonos
jogállású, azonos érdekű, és azonos politikai célú egyének együttesen fellépő csoportja.
Magyarországon II. András (1205- 1235) uralkodása során léptek fel (főnemesség/bárók, a
papságra és polgárságra támaszkodva) együttesen sérelmeik miatt az uralkodói jogok
korlátozásáért 1222-ben, amelynek eredményeképp az uralkodó kényszerből kiadta az
Aranybullát. Az Aranybulla egy a nemesi jogokat (pl.: tiltott a jogtalan elhurcolás; fizetség
nélküli külföldi hadjárat) biztosító és védő okirat volt, 30+1 cikkejjel. Az okirat utolsó cikkeje
volt a forrásban olvasható nemesi ellenállási záradék, amely felhatalmazta Magyarország
rendjeit az urolkodóval szembeni ellenállásra, amennyiben az megszegné az Aranybullában
foglaltakat. Az Aranybulla a rendi összefogás, és az uralkodó hatalmi korlátozásának kezdete
volt. Később I. Nagy Lajos király (1342-1382) az Ősiség törvényével módosította (1351),
amely egységesítette a jobbágyi szolgáltatásokat, bevezette a tizedet, és a nemesi birtokot
elidegeníthetetlenné tette, ezzel megerősítve a köznemesség politikai helyzetét a bárósággal
szemben.
Az angol rendiség egyidejűleg alakult ki a magyar rendiséggel, és hasonló szerkezettel is
rendelkezett. 1215-ben az angol főnemesi, papsági, és polgársági rend I. (Földnélküli) János
uralkodót a Magna Charta Libertatum (Nagy Szabadságlevél) kiadatására kényszerítette
külföldi hadjáratai (pl.: kereszteshadjáratok), és területveszteségei (Anjou) miatt. A forrásban
szereplő cikkej – a nemesi ellenállási záradékhoz hasonlóan – felhatalmazta Anglia 25
választott bárójat arra, hogy katonai erővel ellenálljon a királynak abban az esetben, ha nem
tartaná be a Chartában foglaltakat. A cikkej szükségessé vált 1264-ben, amikor az uralkodó
megsértette a Chartában foglalt rendi jogokat. Simon De Monfort báró felkelést robbantott ki,
és 1265-ben összehívta az első angol rendi gyűlést. A felkelés leverésre került, azonban az
1265-ben összehívott kétkamarás (alsóház, felsőház) rendi gyűlés mintául szolgált az 1295-ös
rendi gyűlésnek, amelyet elsőként hívott össze király (I. Edward), és Angliát rendi
monarchiává alakította (a király a rendekkel szavaztatott meg egy háborúhoz szükséges adót).