I.

Változat Hurcula Liubomyr

1. Móricz Zsigmond alkotói pályaképe.

2. Illyés Gyula költészete, prózája és drámái.

3. Radnóti Miklós alkotói pályaképe.

4. Személytelenítés és hermetizmus lírája. Pilinszky János alkotói pályaképe.

5. Kertész Imre munkássága.

1. Móricz Zsigmond alkotói pályaképe.

Móricz művészetének újszerűsége témaválasztásban, problémaérzékenységében,

ábrázolásmódjában és stílusában egyaránt keresendő. Elsősorban a parasztság és
az úri osztály világát ábrázolta. A falu világát belülről látta, ő fedezte fel
irodalmunkban a falu társadalmi tagozódását éles rétegződését. Elődeivel
szemben akik a vidám parasztság képet alkották Móricz a valós paraszti világot
mutatja be a sok keserűséggel, szegénységgel, kínnal. Ábrázolásmódját a
líraiság és ezzel egyidejűleg a drámaiság jellemzi. Móricz hősei különleges
egyéniségek, mély érzelmekkel, erős szenvedélyekkel, nagyra törő vágyakkal.
Művei cselekményét, a történések jellegzetesen a főszereplő nézőpontjából
látjuk aki mindig színen van. Az író aprólékosan tárja fel a tettek indítékait, a
tudatosult vágyak világát. Vívódó hősei két világ határán élnek: elégedetlenek
önmagukkal és környezetükkel, magányosak és társtlanok. Változtatni, új
világot teremteni azonban nem tudnak.
A magyar Ugar írója
A magyar irodalomnak ez az időszaka csak a romantikusra színezett
parasztképet kedvelte, a népszínműveket, amelyekben a piros arcú menyecskék
jókedvűen táncolnak a patyolatinges férfiakkal. Jókainál a paraszt mellékalak.
Mikszáth a maga romantikus bájával vonta be a tót atyafiakat és a jó palócokat.
Gárdonyi parasztjai bölcsen, elégedetten élik a maguk egyszerű életét.
Tömörkény már a parasztok elesettségéről is tud, de az ő emberei még naívan
együgyűek. Móricz a Hét krajcárban először fogadja leereszkedés nélkül
testvérré a koldust, itt azonosul teljesen a szegény, szenvedő emberekkel. Folyik
a mese az anya és a fia krajcárkeresgéléséről, minden talált krajcárral közelebb
lép Móricz a leírt szegénységhez. Szorongva várjuk, mi lesz a tréfás kergetőzés,
kutatás és kacagás vége. Hátha csoda történik! Átérezzük a szegénység minden
fájdalmát, amely ott húzódik meg a kacagás mögött. De a mesebeli csoda helyett
egy koldus érkezik, a játék egy súlyos drámává mélyül: a koldus adja oda a
hetedik krajcárt. Úgy tűnik, hogy ennél súlyosabban semmi sem fejezheti ki a
nyomort, pedig ez csak az egyik motívum, s ha itt záródna a novella, csattanós
lenne a befejezés. A játék, a kacagás azonban tovább folytatódik, egyre
világosabban érezzük az emberi indulatokat. Az anya fuldokló nevetésekor
kibuggyan a vére, s ráömlik a kisfiú kezére. Nemcsak az anya “drága, szent
vére” ez, hanem ezreké. Ilyen élet jut a szegény embereknek. Idillt és tragédiát,
mosolyt és könnyet egyszerre, együtt látni egyetlen művön keresztül. A Hét
krajcár nyomora még csak a testet törte meg, a lélek ép és egészséges maradt.
Móricz azonban tovább lépett. A naturalista hatások nemcsak sötétebbre
színezték írásai világát, hanem a valóság mélyebb tanulmányozására is
sarkallták. Tragédia című novellája (1909) az örök éhezésről szól. Kis János
egyszer lakott jól, a saját lakodalmán, s most újra itt az alkalom: gazdája
lányának lakodalma. Elgondolja, mennyi mindent fog megenni, aprólékos
pontossággal kigondolt haditervét azonban nem képes végrehajtani. Eltorzult
bosszúja csupán önmagát pusztította el. Célja – ki akarja enni Sarudyt a
vagyonából. Kis János nem klasszikus hős, hanem csak kisember. Az író és az
olvasó vele kapcsolatos érzése több a sajnálatnál: megrendültség és
felháborodás. Ember halálát festeni nem könnyű, egyetlen hamis hang hitelét
veheti az egész műnek. Kis János halálának rajzával igazolódik Móricz
művészete és embersége.
Móricz első regénye a Sárarany (1910). Művészetének, életének legnagyobb
problémáit pendíti itt meg: a magyar Ugar sorsát, hogy mi a sorsa a sárba került
aranynak, a szűkös, kicsinyes viszonyok közé került nagy léleknek. Túri Dani
arca újra és újra kísért majd, faluban és kisvárosban, értelmiségi és dzsentri
hősökben, a jelenben és a történelmi múltban. Túri Dani, a vad, büszke lázadó
tudatlanságában is tehetséges, de kibontakozni képtelen, feltörekvő paraszt. A
Sárarany problémája: a mostoha körülmények között elsikkadó népi tehetség
sorsa. Ez a probléma Móricznál az egész magyar élet megrekedtségének
tükrözőjévé nő.

2. Illyés Gyula költészete, prózája és drámái.

Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek, irodalmi életnek -

Babits mellett - legfontosabb alakja. Nem lehet véletlen, hogy Babits őt jelölte ki
a Nyugat örökség folytatójának. Párizsi évei alatt - francia nyelvű avantgárd
verseivel - az avantgárd antológiák szerzője lesz. A francia fővárosban szerzett
baloldali és nemzetközi kapcsolatai szerény védettséget biztosítanak számára a
kommunista diktatúra időszakában. Hazatérése után felméri, hogy a Trianon
utáni Magyarországon az internacionalista avantgárd nem felel a nemzet
kérdéseire. Miközben a Puszták népével a népi írók mozgalmának egyik
vezetője lesz, a Nyugat vezető munkatársa is, aki a kölcsönös kirekesztés
időszakában - a vitát is vállalva - tesz hitet az egységes nemzeti irodalom
mellett. Az ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom és szabadságharc
emblematikus költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Élete utolsó
évtizedeiben az ötágú síp megszólaltatásán, az anyaországi és a határon túli
magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén fáradozott.
Lírája az avantgárd igézetében indul, de - főleg expresszionista és szürrealista -
kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Első két verskötete
(Nehéz föld 1928; Sarjúrendek 1930) szabad verseinek sodró pátoszában az
avantgárd hatás már a kikristályosodott új látásmód és mondanivaló szolgálatába
áll. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység”
sorsvállalása, „testvér összetartásra” nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő
hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő
bőrének” emléke.
A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata végleg egy sajátos
lírai realizmus: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti
funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és
időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint
kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem
menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen
késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére.
Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő
költeményeiben (Három öreg 1931; Ifjúság 1932; Hősökről beszélek 1933) a
gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége
összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. A Három öreget
Babits méltatta: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba:
nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados lelki szegénység szelleme.
Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül, hogy a
kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül, hogy a népet.”
Ars poeticája valósul meg prózai írásaiban is. Az Oroszország 1934
szovjetunióbeli utazásának élményszerű leírásában „az emberiség jövendőjének
problémáját” vizsgálja.
A Puszták népe 1936 az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és
életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi
összeszövésével. „A Puszták népe bekerült a század legfontosabb epikai alkotási
közé. Irodalmi szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel
átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is
átélte. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik.
Bármily hihetetlennek tűnik is ma, a kortársak számára puszta tényanyagával is
felfedező könyv volt e mű. A magyar társadalom olyan tömegeiről - a
nagybirtok cselédeiről - hozott híradást, amelyről a közvélemény semmit sem
tudott. Az ő mérhetetlen kiszolgáltatottságuk, a cselédsorsnak a 20. században
már elfogadhatatlan embertelensége sokakat döbbentett rá a társadalom radikális
megváltoztatásának szükségességére. Az elbeszélt sorsképlet a változatlanságot,
az életforma merev állandóságát hangsúlyozta, az életrajz szintjén azonban
mégis van változás: lehetővé válik a kiemelkedés. Ez azonban nem
eredményként, hanem problémaként épült a műbe. Aki kivált, az el szokta
veszíteni kapcsolatát a pusztaiakkal.
A hűség, a visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas
évekbeli munkásságában is központi kérdés.” (Vasy Géza)
A Petőfi 1936 a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a
forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.
Szálló egek alatt 1935 és Rend a romokban 1937 című versesköteteiben
értelmileg is megalapozódik illúziótlan, de rendíthetetlen hűsége a szegények, az
alul levők világához és jobbító szándékaihoz. Szatíra, irónia, vallomás és
tényrögzítés kavargó együttese ekkori lírája, amelyben a háború közeledtével és
kitörésével a vezérszólam a „hűtlen jövő” miatti keserűségben is a humánum
hite és óvása (Külön világban 1939; Egy év 1945).
Esszéiben, tanulmányaiban, kritikáiban szintén erről szól; Kora tavasz 1941
című regénye az 1918-19-i forradalmi kort idézi; első drámája, A tű foka 1944 a
néphez való hűség legjobb megoldását keresi. Háborús évekbeli egyéb
munkásságával is a széles nemzeti összefüggés megteremtésére törekszik
legalább a szellemi ellenállás szintjén (a Magyar Csillag szerkesztési elve és
gyakorlata, a Babits emlékkönyv és A francia irodalom kincsestára összeállítása,
műfordításai).
A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét
mozzanatokban is azonosul (Megy az eke, Amikor a Szabadság- hídra a középső
részt fölszerelték); 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a
történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez
szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi
emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban
című regényét (1946). Egyik mintapéldája ez annak a komplex prózaírói
ábrázolásmódnak, amelyben egyszerre van jelen a külső történések egyidejű
lelki lenyomata és kellő időtávlatból való átértékelése, új összefüggésekbe
rendezése; a mű így személyiségrajz, „nevelődési regény”, egyben korkép,
eseménytörténeti tabló és nagyszabású szellemi korrajz is.
Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom
kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950],
1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű
dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz
1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy
„semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.
Drámaírói munkássága ekkor kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti
történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa 1952; Fáklyaláng 1953),
középpontban az intelemmel, hogy a vezetők és vezetettek viszonya
meghatározza a nemzet és a haladás ügyének sikerét.
A nehéz évek művészileg serkentők voltak: a Kézfogások 1956 nagy versek
sora, köztük a nép megszólalási jogát elementáris erővel hirdető Bartókkal.
Az Új versek 1961 az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való
szembenézés tárgyköreit hozza.
A Dőlt vitorla 1965 és a Fekete-fehér 1968 verseitől a tárgyiasság még jobban
átitatódik filozofikummal, a képzettársítások nagyobb ívűek. E jelentős kötetek
azt is bizonyítják, hogy Illyés nem csak a társadalmi kérdésekkel foglakozott
lírájában, hanem minden emberi témával - szerelemmel, természettel, a halállal
-, változatos műformákban és hangon (Testvérek, Szekszárd felé, Kháron
ladikján, Mert szemben ülsz velem..., Félelmetes és varázslatos).
Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi
sorsfordulók tanulságait kutatja (Dózsa György 1956; Különc 1963; Malom a
Séden 1963); a másik a historikus keretben a múlt és a jelen fájó tanulságai
nyomán a hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja (Kegyenc 1963; Tiszták 1971).
Jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba
egyre több bölcseleti mondandót sűrít (Tűvétevők 1953; Bolhabál 1966; Bölcsek
a fán 1972; Bál a pusztán 1972; Homokzsák 1979).
A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig.
A Kháron ladikján 1969 című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor
szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a
mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban 1962, a Beatrice apródjai 1979 és a
befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja 1987 regénysorában vissza-
visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.
Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való
megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai,
népmese-feldolgozásai is. A Pusztulás 1933 a szociális kényszer miatt
bekövetkező népességfogyás drámai rajza, mely közvetlenül is inspirálta a népi
írók mozgalmának kibontakozását. Irodalmi esszéiben elsősorban a kortársakról
(Babits, Kosztolányi, Németh László, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc) vallott
ihletetten, illetve a francia irodalom klasszikusaival (Molière, Racine,
Baudelaire) foglakozott. A Hajszálgyökerek 1971 központi kérdése a nemzeti
érzés jogossága, a nemzetért való felelősség.

3. Radnóti Miklós alkotói pályaképe.

Radnóti Miklós a Nyugat harmadik nemzedékének lírikusa. Költészetét az

avantgárd – elsősorban az expresszionista – öröksége és az újklasszicista
verseszmény határozzák meg, a késő modern kérdésirányok nem jelentkeznek az
életművében.

Első versei a húszas évek végén az avantgárd Kortárs című folyóiratban és a

Jóság antológiában jelentek meg. Korai kötetei a Pogány köszöntő (1930),
Újmódi pásztorok éneke (1931) és a Lábadozó szél (1933), melyek műveit az
újklasszicista verseszmény és az avantgárd hatás alakítja. Antikizáló idill,
bukolikus motívumvilág, erotika, szerepjáték, ódai és elégikus jelleg,
ugyanakkor expresszionalista versnyelv, kötetlen ritmus, rímtelenség jellemzi a
verseket. Fel-feltűnnek a későbbi költészetben megerősödő keresztény
motívumok is. A Pogány köszöntő hol zsoltárszerűen megfogalmazott áhítattal,
hol átesztétizált, természetbe kivetített pogánykodással köszönti kedvesét, de
már a költészetére mindvégig jellemző „variációk szomorúságra” is
megjelennek benne. Második és harmadik kötetében József Attilával
párhuzamosan a proletárköltészet lehetőségeit keresi. Saját eszközöket talál
hozzá, a másoktól sohasem használt, eredeti képek mellett a szabadversek
kiáltásait. A sokszínűség inkább eklektikus hatást kölcsönöz a korai
költészetnek, a pályaszakasz versei kevésbé jelentősek, maga Radnóti is csak 16
verset vesz föl majd ezekből az 1940-es Válogatott versek kötetbe.

Forradalmas reményeinek megtépázása után az Újhold (1935) és különösen a

már címével sokat sejtető Járkálj csak, halálraítélt! (1936) versei, szerelmének
még mindig fölragyogó idilljei ellenére is a megnehezedett politikai helyzet
(Hitler hatalomra jutása) szomorította kedélyét, sőt haláltudattal töltötte el
(Háborús napló). Korán rájött, hogy a „világ új háborúba fordul”, s mihelyt
jóslata beteljesedett, a kollektív élményt a retorikát és érzelgősséget mellőző
együttérzés lírájával kristályosította hitelessé (Lángok lobognak, Emlékeimben).

Költészete új szakaszának alapélményét és a leginkább termékenynek látszó

magyarázóelvét mégsem annyira a halálfélelmekben, mint inkább az óhajtott
szabadság és a jelenvaló rabság kettősségének átélésében kereshetjük. „Szabad
szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig az úton” (Negyedik ecloga).
Az ilyen versei messze túlmutatnak saját világán, egyetemesebb érvényűek, és
számos európai költőtársával vagy akár a szabadság fogalmának új értelmezést
adó francia egzisztencializmussal párhuzamosan az általános korérzést fejezik
ki. A korábbiaknál egyre nagyobb helyet kapnak verseiben a gondolati elemek;
elmélyül az ön-elemzés (Huszonnyolc év), s mindehhez bonyolultabb
szerkezeteket, műfajokat keres. Így amikor a római polgárháborútól
veszélyeztetett idilli pásztorélet költőjének, Vergiliusnak eclogáit fölfedezi,
világukat annyira hasonlónak találja mindahhoz, ami napjaiban körülveszi, hogy
modern folytatásukra szánja el magát. Az antik örökséget szabadon használó
eclogáival és előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremt.
Különösképp akkor, amikor az antikvitástól már eltávolodott XX. századi ember
individualitását, bonyolult érzékenységét, sőt tragédiáit jeleníti meg, és amikor a
pesti kávéház (a „városi berek”), a repülők vagy épp a láger „modern” szavaival
szól róluk. A rövid föllobbanásokat kivéve egyetlen szerelme volt, amelyből az
évek során a költészet történetében ritka hitvesi líra született meg. Széles skálája
a pársoros dicséretektől, a pillanatfelvétel-szerű asszonyportréktól (Együgyű dal
a feleségről) a hosszabb struktúrákig terjed (Tétova óda), hogy ezután a bori
versek (a hazatérés makacs akarását és a szerelem életben tartó erejét kifejező
Levél a hitveshez; a címe ellenére melléje sorolható Erőltetett menet; a láger
valóságát helyenként naturalista pontossággal leíró, de a gyöngédebb líra
hangját sem elfojtó Hetedik ecloga) adjanak még mindig újat a korábbiakhoz, és
polifóniájukkal is fölemeljék költészetének csúcsaira. Oda helyezhetjük el az
utolsó bevonulása előtt még itthon írt Töredék döbbenetes erejű sorait arról a
korról, amelyben nemcsak neki, hanem az utána következő nemzedéknek is
élnie kellett, továbbá a sorsa elvégeztetett voltát bátran fölismerő Gyökér sorait,
végül a korábban még derűs hangú verses levelezőlapjainak (Cartes postales)
könnyedségét alig néhány soros tragédiákká súlyosbító s immár valóban a
közeledő halál fuvallatát érzékeltető és az előbb említettekkel együtt mégis az
alkotóerő ritka csodáját megvalósító négy Razglednicát. Ma már számos idegen
nyelven olvashatók e költemények.

Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc stb.) szóló tanulmányai mellett
különösen az új hangot megütő Ikrek hava emelkedik ki, mely alcíme szerint
ugyan „napló a gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér
halálának elbeszélését, az árvaságra történt rádöbbenését az idősíkok
változtatásával és szabad asszociációival későbbi napjai felé nyitja ki. A néhány
töredékes följegyzés (1934) után 1937 októberétől 1943. március közepéig
vezetett Naplója lapjain jelen idejű közvetlenséggel ír életének eseményeiről,
mindenkori környezetéről és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes
történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékű irodalmi
alkotás.

4. Személytelenítés és hermetizmus lírája. Pilinszky János alkotói

pályaképe.

SZEMÉLYTELENÍTÉS ÉS HERMETIZMUS

Az ötvenes évtized történetében kétségkívül akadt néhány olyan rövid periódus

– így például az 1953 utáni „liberalizálódás” idején –, amikor a pártpolitikai
ideológia lazított valamit a szocialista realizmus nyomán eluralkodó sematizmus
bilincsein. Több-kevesebb fenntartással megtűrt ugyanis olyan műveket,
amelyeknek az irányzati hovatartozása nem volt éppen egyértelmű, de
eszmeiségük legalábbis összeegyeztethetőnek tűnt a Nagy Imre körül
csoportosuló reformkommunisták humanizált értékrendjével, főként azonban
ideológiai elképzeléseivel. Bizonyos értelemben még olyan alkotások is kívül
maradtak a mindent átható irodalompolitikai kontroll szemhatárán, amelyek
különösebb kritikai él nélkül ugyan, de egyértelműen a két világháború közti
népiség vagy az ún. polgári humanizmus hagyományához nyúltak vissza.
Következetesen azonban mindvégig azt a lírai irányzatot utasította el a marxista
irodalomfelfogás, amely a Babits-féle elvont tárgyias poétikát követve a
negyvenes években bontakozott ki valóban korszerű formákban. Ezt a törekvést
Lukács meglehetős gyorsasággal már 1946-ban „világnézeti szolipszizmusként”
bélyegezte meg: „Ha Lengyel Balázs – írja az Újhold vezető szerkesztőjéről –
ezt az individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez
az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint
a ,negyedik nemzedék’ lírájának központi témáját” (Lukács György: Újhold).
Az „izolált én” költészetét – ahogyan Lukács nevezte – a művészetpolitika
gyakorlatilag egy évtizedre tökéletesen kitörölte a magyar irodalom színképéből.
Első versei 1938–39-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia című
lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1946–48-ban az
Újhold társszerkesztője, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz
csoportosulásaihoz is. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től
haláláig az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt
jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A
diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től
1956 júliusáig nem publikálhatott.
Pilinszky János alkotói pályaképe.
Első verseskötete 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel a Szent
István Társulat kiadásában. Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959
szeptemberében jelenhetett meg, az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek
végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A
hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre, idegen nyelvű
köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve a

hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számontartani.
Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt
töltött Párizsban. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben
jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd
1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól nem írt több
verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy
párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig
dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán
három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Első kötetéért 1947-ben
Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első
fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben
megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban
költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar
Írószövetségnek.

Legismertebb művei közé tartozik az Apokrif, a Harbach 1944, a Francia fogoly,

a Ravensbrücki passió, a Négysoros, a Mire megjössz vagy a Harmadnapon.
Lírájában a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember
magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekülés hiábavalóságát,
valamint az élet stációit átható félelmet és rémületet.
A Francia fogoly a magyar költészetben népszerű s kissé lenézett műfajt, az
életképet újítja meg. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus
módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a
lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és
kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni. A Ravensbrücki passióban a
cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó
pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe.
Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai
szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal
való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és
tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

A Harmadnapon című költeményben a passió és a megsemmisítő tábor

képeinek, utalásainak egymásba játszása nem fejeződik be a tragikum
kimondásával, hanem – Pilinszkynél ritka módon – a feltámadás reményét
sugallja.

Az Apokrif a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem

kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet
személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert
motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József
Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú
példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva.
Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre,
a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával
foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként,
passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a
kapcsolat meglétét.

Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó)

versesköteteiben jelentek meg. 1957-től kezdve pedig gyermekeknek is írt
verses meséket (Aranymadár, A nap születése). Drámái először az 1974-es
„Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, közöttük mind
egyfelvonásosakat (Urbi et orbi a testi szenvedésről, Élőképek), mind hosszabb
színművek fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-
tól.

32. Kertész Imre munkássága.

Első regényén, a Sorstalanságon 13 éven át dolgozott. Többszöri visszautasítás

után a mű 1975-ben megjelenhetett ugyan, de a hivatalos kritika hallgatott róla,
igazi jelentősége egy évtizeddel később, a második kiadás után mutatkozott
meg. A fő mű irodalmi fogadtatásával foglalkozik A kudarc (1988) című regény.
Ezt a regényt egy tetralógia második részének szokták tekinteni, amelynek első
része a Sorstalanság, harmadik része az 1996-ban napvilágot látott Kaddis a meg
nem született gyermekért. A Kaddis-ban újra megjelenik Köves György, az
előző két regény főszereplője, s elmondja a kaddisát, halotti imáját a gyerekért,
akit nem hajlandó arra a világra nemzeni, amely megengedte a
megengedhetetlent, Auschwitzot. A tetralógia befejező kötete a legújabb regény,
a Felszámolás (2003)..

Elbeszéléseit A nyomkeresö (1977) és Az angol lobogó (1991) kötetek

tartalmazzák. A Gályanapló (1992) című, szépirodalmi formában megírt napló
az 1961-91-es éveket fogja át, A változás krónikája (1997) az író 1991-95 között
vezetett jegyzeteit tartalmazza. Előadásait és esszéit három kötetben gyűjtötte
össze: A holocaust mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a
kivégzőosztag újratölt (1998), A száműzött nyelv (2001).

A nyolcvanas évektől számos hazai és nemzetközi elismerésben részesült

(József Attila-, Kossuth-, Herder-díj). 2002-ben a Svéd Akadémia az irodalmi
Nobel-díjat – elsőként a magyar írók közül – Kertész Imrének ítélte „egy írói
munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a
történelem barbár önkényével szemben”.