Rachel Ward

SZÁMOK
A menekülés

2
 1. fejezet
Vannak helyek, ahol az olyanokat, mint én, meg lehet találni.
Rosszkedvűek, rosszak, unják magukat, magányosak. Olyan srácok, akik
egyszerűen mások. A hét bármelyik napján, ha tudod, mit keresel, akkor
megtalálsz minket: az üzletek háta mögött, a félreeső utcákban, a hidak
alatt a csatornák és a folyók mellett, a garázsok környékén, a pincékben, a
lépcsőházakban. Ezrével vagyunk. Ha ránk akarsz találni, persze. Hát ez
az, a legtöbb ember nem is akar. Ha meglátnak bennünket, inkább
félrefordítják a tekintetüket. Így könnyebb. El ne hidd, hogy mindenkinek
egyforma esélye van. Marhaság. Örülnek, ha az utcán látnak minket.
Örülnek, hogy nem vagyunk ott a suliban, együtt a gyerekeikkel,
megzavarjuk a tanítást, tönkretesszük a szép kis életüket. A tanárok is
örülnek, persze. Gondolod, hogy sajnálkoznak, ha hiányzunk az iskolából?
A fenét! Örülnek neki, nem akarják, hogy az ilyenek ott legyenek az
osztályban. Amúgy meg mi sem akarunk ott lenni.
A legtöbben kisebb bandákban lógnak, ketten, hárman.
Töltik az idejüket. Én meg magam szeretek lenni. Azokat a helyeket
szeretem megtalálni, ahol nincs senki – ahol nem kell ránéznem senkire,
ahol nem kell, hogy lássam a számaikat.
Ezért zavart, amikor leértem a kedvenc helyemre, a kanális partjára,
hogy már volt ott valaki. Persze, ha csak valami idegen lett volna, valami
rozzant csöves vagy narkós, akkor elmentem volna valahová máshová. De
hát ilyen az én szerencsém: pont az egyik srác volt az, McNulty tanár úr
„speciális” osztályából. Az az izgága, magas srác, az a nagyszájú, akit
Spidernek hívnak a többiek. Rám nevetett, amikor meglátott. Odajött
hozzám, és megfenyegetett a mutatóujjával.
– Ejnye-bejnye! Mit csinálsz te itt, kiscsaj?
Csak vállat vontam, és néztem a földet. Persze, nem hagyta annyiban.
– Nem bírtad már nézni az öreg McNulty képét, mi? Én nem
hibáztatlak, Jem, megértelek, tisztára idegbeteg, ja, ki se kéne engedjék
egyáltalán.
Nagy szám ez a Spider. Tök magas, nyurga, meg olyan, tudod, aki
mindig közel áll hozzád, ha veled beszél, aztán nem is érzi, mikor kellene
hátrébb lépnie. Gondolom, ezért keveredik mindig verekedésbe a suliban
is. Állandóan az arcodba mászik, érzed a szagát meg minden, még ha
próbálsz elfordulni vagy félrehúzódni tőle, akkor is ott van. Nem bírja
venni a jeleket, egyszerűen nem veszi észre magát. Az arcát nem láttam
rendesen, mert a kapucnim le volt húzva a szemembe. De persze odadugta

3
a képét, én meg próbáltam ösztönösen elfordítani a fejemet, és akkor a
tekintetünk találkozott. Csak egy pillanatra. Ott volt. A szám. 20091215.
Ettől aztán még rohadtabbul éreztem magamat. Szerencsétlen. Nem sok
esélye maradt, mi? Egy ilyen számmal?
Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom, én vagyok az
egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen
látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak.
Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a
számokat, valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak,
tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És
tudom is, mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.
Mindig is láttam a számokat, már ameddig vissza bírok emlékezni. Azt
hittem, mindenki látja. Sétáltunk az utcán, aztán ha valakinek a szemébe
néztem, ott volt. Mindenkinek a saját száma. Anyám vitt az utcán, én meg
olvastam lefele a számokat az emberek szeméből. Azt hittem, örül neki.
Gondolja, milyen okos lánya van. Ja, persze.
Egyszer mentünk az utcán, siettünk a társadalombiztosítási hivatalba, ott
osztották a segélyt anyámnak minden héten csütörtökön, így aztán a
csütörtök, az mindig jó nap volt. Anyám meg tudott venni mindent a sarki
boltban, és akkor boldog volt, egy pár óráig. És akkor megnyugodott egy
kicsit, beszélgetett is velem, néha még olvasott is. Szóval, ott siettünk az
utcán, én meg nagy boldogan olvastam lefele a számokat a járókelők
szeméből fennhangon.
– Kettő, semmi, egy, kilenc, kettő, egy, négy! Kettő, semmi, négy, hat,
hét, kettő!
Hirtelen az anyám megállt, aztán odafordított szemtől szembe magával.
Leguggolt elém, szorította a karomat, láttam, ahogy az erek kidudorodnak
a karján, meg láttam, persze, a horzsolásokat is, meg a tűszúrások nyomait.
Addig még soha nem tűntek fel ennyire élesen nekem. Aztán nézett,
egyenesen a szemembe, az ingerültségét meg se próbálta leplezni.
– Na, idefigyelj, Jem! Nem tudom, hogy mit művelsz, de ezt most
befejezed. Megfájdul tőle a fejem. Nincs erre semmi szükség. Rendben?
Ne csináld, szóval... a rohadt életbe... fogd be a szádat!
Elárasztott a mérge, a szavainak minden szótagja, mint a dühös darazsak
fullánkja, belém szúródott. És közben egész idő alatt, ahogyan a szemébe
néztem, ott volt a szám. Ott lüktetett, ott nyilallt már benn a fejemben:
20011010.
Négy évvel később néztem azt a fickót a koszos öltönyében, ahogyan
ráírta az űrlapra: A halál időpontja: 2001.10.10. Én találtam meg anyámat
aznap reggel. Magam keltem, mint máskor is, felvettem az iskolai

4
ruhámat, aztán raktam magamnak egy kis csokis pelyhet. Nem öntöttem rá
a tejet, mert tiszta büdös volt, amikor kivettem a hűtőből. Úgyhogy
félretettem a tejesdobozt, és inkább felraktam forrni egy kis vizet. Csak
úgy magában ettem a Coco Pops pelyhet, amíg felforrt a víz. Akkor
csináltam anyámnak egy kávét, és óvatosan bevittem neki. Még ágyban
volt, nekidőlve az ágytámlának. A szeme nyitva volt. Letettem a kávét a
padlóra, a tű mellé.
– Anya? – mondtam neki, pedig tudtam, hogy úgyse válaszol. Nem volt
már ott senki. Anyám elment. És a szám se volt ott. Én emlékeztem anyám
számára, de akkor már nem volt ott az üres tekintetében semmi.
Ott álltam egy pár percig, vagy egy pár óráig, nem is tudom, aztán
lementem az alattunk lakó szomszédhoz, és elmondtam neki. A nő feljött,
hogy megnézze. Mondta, hogy várjak kint, ja, mintha eddig semmit se
láttam volna, hülye tyúk. Még egy fél percet se volt benn, aztán kirohant
hozzám a lépcsőházba, elhányta magát. Megtörölte a száját. Levitt a
lakásába, meg hívta a mentőket. Aztán jött az a sok ember. Az
egyenruhások: ők voltak a rendőrök meg a mentősök. Meg az öltönyösök:
például az a fickó, aki felírta a papírra, hogy mikor halt meg az anyám.
Meg az a nő, aki úgy beszélt velem, mintha idióta lennék. Ő vitt aztán el
onnan, persze. Az egyetlen helyről, amit ismertem.
A kocsijában, mikor az Isten tudja, hova mentünk, végig ezen járt az
eszem, újra meg újra lejátszódott előttem az egész. De most nem láttam a
számokat, csak szavakat. Három szót. A halál időpontja. A halál
időpontja! Bárcsak tudtam volna, hogy a számok ezt jelentik! Ha el tudtam
volna mondani anyámnak, akkor meg tudtam volna állítani ezt az egészet!
Nem is tudom. Mert akkor mi lett volna? Ha anyám tudta volna, hogy csak
hét évet tölthetünk együtt? Amúgy akkor is narkós lett volna. Nem volt
semmi ezen a rohadt földön, ami meg tudta volna állítani. Totál függő volt.
Nem nagyon bírtam már ott lenni a híd alatt Spiderrel. Persze, tudtam
én, hogy a szabadban vagyunk, de mégis úgy éreztem, mintha be lennék
zárva. Mintha csapdába estem volna. Szinte körbezárt, ahogy azzal az
esetlenül hosszú kezével meg a lábával kalimpált, nem bírt megállni,
persze. Meg az a szag. Leugrottam a vontatóútra, aztán otthagytam.
– Most meg hova mész? – úgy kiabált utánam, hogy a betonfalakról
visszhangzott a hangja.
– Csak sétálok – motyogtam.
– Jól van – jött utánam Spider –, megyek én is, aztán útközben
dumálunk. Ja, beszélgetünk.
Ekkor már teljesen mellém ért, túl közel is, hozzáért a karja a
vállamhoz. Én meg csak mentem tovább, lehajtva a fejemet, ráhúzva a

5
kapucnit. Alig láttam ki alóla, néztem a kavicsot meg a szemetet, ahogy az
edzőcipőm talpa alatt mozog. Spider meg ott loholt mellettem. Tök hülyén
nézhettünk ki. Én amúgy is eléggé alacsony vagyok a 15 éves koromhoz
képest, ő meg mint egy ugrándozó fekete zsiráf, úgy ügetett mellettem.
Próbált beszélgetni, de nem bírtam ráfigyelni. Bíztam benne, hogy végre
abbahagyja, aztán lelép végre. Kizárt dolog. Tudod, Spider az a fajta,
akinek szemtől szembe kell megmondani, hogy húzzon a francba, és
valószínűleg még akkor se tűnik el.
– Szóval, te új vagy errefelé, mi? – Csak vállat vontam. – Kirúgtak a
régi sulidból? Rossz kislány voltál, ugye?
Kirúgtak a suliból, aha, meg kivágtak az utolsó „otthonnak” nevezhető
helyről is, ja. Meg az előző helyemről is. Meg ahol azelőtt voltam, onnan
is. Az emberek, úgy tűnik, egyszerűen nem bírnak velem. Azt sem értik,
hogy szükségem van egy kis saját, személyes térre. Mindig csak meg
akarják mondani, hogy mit csináljak. Azt hiszik, hogy minden rendben
lesz, ha betartod a szabályokat, meg ha mindig kezet mosol, meg ha
szépen, illedelmesen beszélsz. Persze. Fogalmuk sincs az egészről.
Spider a zsebében kotorászott.
– Kérsz egy cigit? Van nálam.
– Na, jól van – mondtam. Megálltam, aztán néztem, ahogyan előszed
egy gyűrött cigis dobozt.
Adott egy szálat, meg odatartotta nekem az égő gyújtót. Előrehajoltam a
cigit meggyújtani. Ahogy beszívtam a füstöt, megéreztem Spider szagát is.
A szagtól hátra kellett húzódnom, miközben kifújtam a füstöt, de azért
még valami köszönetfélét el bírtam motyogni.
Előhúzott még egy szálat magának, de úgy, mintha a világon ez lenne a
legfrankóbb dolog, aztán meg azt játszotta, hogy szépen lassan,
színpadiasan fújta ki a füstöt. Nevettem rajta, de közben máson járt az
eszem. Kevesebb, mint három hónapja van hátra. Ennyi. Ez a
szerencsétlen meg ellóg a suliból, hogy itt cigizzen a kanális partján. Ez
lenne a nagybetűs élet, mi?
Volt ott egy rakat vasúti talpfa, arra leültem. A nikotin hatott, már nem
voltam annyira ingerlékeny. De Spidert semmi nem bírta lenyugtatni.
Járkált össze-vissza, felmászott a talpfákra, aztán leugrott, majd
lábujjhegyen egyensúlyozott a kanális partján. Én meg gondoltam
magamban: így fogja végezni a hülyéje. Leugrik valahonnan, aztán kitöri
azt a retkes nyakát.
– Soha nem bírsz nyugton maradni? – kérdeztem.
– Á, dehogy, nem vagyok én szobor. Vagy olyan viaszbábu, ja, mint a
Madame Tussauds-ban, dehogy. Bennem van az energia, haver!

6
 Táncolt egy kicsit nekem, én meg mosolyogtam rajta, nem bírtam
megállni. Évek óta most először volt kedvem valamin nevetni. Spider meg
visszamosolygott rám.
– Tök szép, amikor mosolyogsz – mondta vigyorogva.
Na, ez betette. Nem bírom az ilyen személyes kis megjegyzéseket.
– Menj a fenébe, Spider – mondtam neki. – Húzz el a büdös francba!
– Jól van már, haver! Nem akartam semmit.
– Oké, jól van... de akkor se szeretem az ilyet.
– Persze, mert te nem szeretsz az emberekre még rá se nézni, ugye? –
Csak a vállamat vonogattam. – Az emberek azt hiszik, magadnak való
vagy, ja, mert mindig csak lefele nézel, és senkinek nem bírsz a szemébe
nézni.
– És akkor mi van, csak rám tartozik. Amúgy megvan az oka.
Megfordult, aztán belerúgott egy kavicsot a kanálisba.
– Tök mindegy. Na, idefigyelj, soha nem mondok neked többé semmi
kedveset. Jól van így?
– Jól van – mondtam.
Persze, ekkor már elkezdett szirénázni bennem a riasztó, benn a
fejemben. Mert az egyik részem pont valami ilyesmire vágyott mindennél
jobban a világon – hogy legyen végre valaki, akivel együtt lóghatok, hogy
egy kis időre olyan legyek, mint mindenki más. De a másik részem is ott
sikoltozott benn, hogy húzzak már innen a francba, hogy ne keveredjek
bele semmi ilyesmibe. Először megszoksz valakit, aztán elkezded
kedvelni, meg minden, aztán meg lelép. A végén mindenki lelép. Néztem
Spidert, ahogy ott szökdécselt egyik lábáról a másikra, köveket szedett fel,
aztán hajigálta belefelé a kanálisba. Ne menj bele, Jem, gondoltam. Egy
pár hónap, és vége.
Amikor Spider hátat fordított nekem, halkan feltápászkodtam a rakat
talpfáról, ahol ültem, aztán elkezdtem rohanni. Semmit se szóltam neki,
nem is köszöntem.
Hallottam a hátam mögött, hogy kiabál utánam:
– Hé, hova mész?
Azt akartam, hogy maradjon ott, ahol van, hogy ne kövessen. A hangja
elhalkult, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
– Jól van, menj csak! A suliban úgyis találkozunk!

7
 2. fejezet
McNultynál elszakadt a cérna. Valahol biztos jól felbosszantották.
Bárhogy is volt, a lényeg, hogy marhára ránk szállt. Semmi susmus, nincs
beszélgetés, lehajtod a fejed, a papírt nézed, angoldolgozat, harminc perc.
Az a baj, hogy én meg mindig befordulok, ha valaki meg akarja
mondani nekem, mit csináljak. Aztán nem csinálok semmit, csak el
akarom küldeni őket a jó büdös francba. Majd megcsinálom akkor, amikor
én akarom. Ez amúgy még akkor is így van, ha éppen valami olyasmiről
van szó, amit mondjuk még szeretnék is csinálni. Na, ez az angoldolgozat
speciel nem ilyen volt. Ne érts félre, tudok én olvasni, egész jól, de nem
valami gyorsan. Az agyamnak szüksége van egy kis időre, hogy összerakja
a szavakat. Ha meg igyekszek, és próbálok gyorsan olvasni, akkor az egész
összegabalyodik, a szavak akkor már nem jelentenek semmit se.
Amúgy meg most is próbáltam kihozni magamból, amit lehet. De
tényleg. Karen, a nevelőanyám párszor már elég jól beolvasott nekem,
amiért lógok a suliból. Tudod, hogy megy az ilyen. Ideje, hogy elkezdj
végre tanulni is... fontos, hogy legyen valami végzettséged... az élet nem
játék... Karen beszélt már egy csomó emberrel az ügyemben, bejött a
suliba is, meg beszélt a szociális segítőmmel is, minden ilyen figurával
beszélt, gyaníthatod, hogy kikkel. Gondoltam, nem kellene megint
kiakasztani. Megcsinálom én ezt a dogát, persze, fölégörnyedek egy kicsit,
de aztán legalább nyugtom lesz.
Az osztályban mindenki csendben volt, a változatosság kedvéért.
Érezték McNulty idegbeteg hangulatát, aztán nem akarták túlfeszíteni a
húrt. Kicsit zörgették a papírt, meg sóhajtoztak néha, de amúgy mindenki
csendben ült a helyén és dolgozott, vagy legalábbis úgy tett Ekkor minden
előzetes figyelmeztető jel nélkül valami berobbant a terembe. Kivágódott
az ajtó, majd kiszakadt a zsanér, neki a falnak, Spider meg, mint akit
ágyúból lőttek ki, berontott az osztályba, kis híján felbukott. A szép kis
csendnek annyi volt. Mindenki elkezdett röhögni meg kiabálni neki.
McNulty persze nem volt elragadtatva az egésztől.
– Mit gondolsz te, hogy csak így berontasz az osztályterembe? Menjél
innen kifelé, vissza a folyosóra, fiam, aztán próbálj meg bejönni úgy,
mintha civilizált ember volnál!
Spider tette, mintha összezuhanna, meg egy jól eltúlzott sóhaj
kíséretében a szemét forgatta.
– Oh, uram, hagyja már ezt! Már régen idebenn vagyok, vagy nem?
Megjöttem, itt vagyok, ennyi.

8
 McNulty halk hangon, de nyomatékkal beszélt, tudod, milyen az ilyen,
próbált ura maradni a helyzetnek.
– Azt csinálod, amit mondtam, és akkor elkezdhetjük újra.
– Muszáj ezt, uram? Minek csinálja ezt velem? Nem is kéne, hogy itt
legyek, de én eljöttem, itt vagyok, mert tanulni akarok.
– Kivigyorgott az osztályra, azok meg röhögtek, mint a gép. –
Miért akar nekem ilyen fájdalmat okozni, uram, hogy kiküld?
McNulty vett egy mély lélegzetet.
– Nem tudom, miért döntöttél ma úgy, hogy csatlakozol hozzánk, de itt
vagy, valami idehozott. Szóval, ha valóban csatlakozni akarsz hozzánk, és
remélem, tényleg ez a szándékod, akkor fogod magad, kimész, és szép
csendben, ahogyan megkértelek, visszajössz. Akkor majd folytatjuk az
órát.
Hosszú szünet következett, a tanár meg Spider csak nézték egymást. Az
osztály is elcsendesedett, mindenki várta, hogy mi fog ebből kisülni.
Először Spider csak állt ott, bámulta a tanárt, szinte mozdulatlanul, csak az
egyik lábát rázta. Aztán fogta magát, megfordult, és elindult az ajtó felé.
Minden szempár rátapadt, néztük, ahogy kimegy, becsukja az ajtót maga
után. Most meg mi van? Felhördült az osztály, amikor újra megjelent az
ajtóban, kihúzta magát teljes magasságában, de azért tök laza volt. Megállt
a küszöbön.
– Reggelt, uram! – biccentett oda a tanárnak.
– Jó reggelt, Dawson!
McNulty-nak elég borús volt még azért a képe, nem igazán tudta mire
vélni Spider viselkedését. Aggasztotta, hogy miért volt ilyen könnyű kis
győzelem ez. Letette a dogát, meg papírt és tollat a srác padjára.
– Ülj le, fiam, a helyedre, aztán kezdj hozzá a dolgozathoz?
– Spider odavonszolta magát a padjához, a tanár meg előrement, megállt
és végigmérte az osztályt. – Rendben vagyunk, akkor mindenki
folytathatja. Még huszonöt percig írhatjátok. Aztán majd meglátjuk, mire
vagytok képesek!
De az a feszült légkör már odavolt, Spider érkezése tönkrevágta az
egészet. Az osztály nyüzsgött, fel volt spanolva. Mindenki fészkelődött,
ment a duma a padsorok között, zörögtek a székekkel. McNulty meg
próbált ura maradni a helyzetnek, rászólt egy-egy emberre: Szemek a
papíron! Ne piszkálj sehova! De már vesztes csatában hadakozott.
Ami engem illet, a szavak a papíron összefolytak, táncoltak a betűk a
szemem előtt. Értelmetlen volt az egész, mint valami sorminta, semmi
egyéb. Lehetett volna kínai vagy arab is akár. Az volt a baj, hogy azon
rágódtam, vajon Spider most miattam jött vissza a suliba? Ott, a kanális

9
partján éreztem, kezd kialakulni valami kapcsolatféle közöttünk, na, ez
aztán rendesen megrémített. Kerültem is azóta Spidert, de azt nem
gondoltam volna, hogy esetleg neki is eszébe juthatok. Mostanáig. Mert
megesküdtem volna rá, hogy amikor a padjához vonszolta magát, rám
kacsintott. A pofátlan majom! Mit gondol ez magáról?
A délutáni órán McNulty már besokallt. Ment a háttérzaj, a röhögés, a
duma, mint rendesen, aztán egyszer csak leállított bennünket.
– Na, rendben! Tegyétek el a könyveteket, a tollat is, a papírt is!
Mindenki! Most azonnal!
Mit akar már megint?
– Gyerünk, igyekezzetek! Tegyetek el mindent. Beszélnünk kell
valamiről.
Forgattuk a szemünket, ásítoztunk. Ja, persze, értjük már, most jön a kis
szentbeszéd. Elrámoltuk a cuccunkat a táskába, vagy betömtük a padba
meg a zsebünkbe, aztán vártuk a szokásos cseszegetést: Elfogadhatatlan
viselkedés...magatokkal szúrtok ki... semmi tisztelet... De nem ez történt.
Ehelyett a tanár csak járkált fel-alá a padsorok között, megállt egy-egy
embernél, aztán mindenkinek mondott valami ilyesmit: Munkanélküli.
Pénztáros. Kukás. Mikor mellém ért, meg se állt. Takarító. Ennyit
mondott, aztán ment is tovább. Mikor kész volt mindenkivel, előrement, és
szembefordult velünk.
– Na, oké, ettől hogy éreztétek magatokat?
Néztük magunk előtt a padot, vagy bámultunk kifelé az ablakon. Hát,
pont úgy éreztük magunkat ettől az egésztől, ahogy a tanár akarta. Szarul.
Mindannyian tudtuk nagyon is jól, milyen jövő vár ránk a suli után, nem
kellett, hogy egy ilyen kis faszfej emlékeztessen rá bennünket.
Aztán végre Spider törte meg a csendet.
– Én frankón érzem magam, uram. Ez az egész csak a maga véleménye,
ennyi. Nem jelent ez szart se. Ettől én még azt csinálok, amit akarok, nem
igaz?
– Nem, Dawson, nem. Pont ez a lényege az egésznek, és azt akarom,
hogy erre mindenki odafigyeljen. Per pillanat ezzel a hozzáállással nincs
más hátra, ide juttok. Azonban ha összeszeditek magatokat egy kicsit, ha
koncentráltok, ha az utolsó tanévben még mindent megtesztek, ami tőletek
telik, akkor minden másképpen alakulhat. Ha le tudtok érettségizni, ha jó
lesz a bizonyítványotok, akkor sokkal több mindent elérhettek.
– Anyám is pénztáros a szupermarketben – tette hozzá Charmain, aki
két paddal mögöttem ült.
– Persze, és nincs is ezzel semmi baj, de te, Charmain, te lehetnél a
szupermarket vezetője is, ha akarnál. Nem kell mást tennetek, csak előre

10
nézni, a jövőtök felé, aztán szépen ráébredni, mi is az, amit így elérhettek.
Mit látsz a jövődben, mivel foglalkozol? Na, gyerünk, mondjátok el, mit
fogtok csinálni egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Laura, te
kezded!
És ez így ment körbe az egész teremben. A legtöbben meg igazából
semmit se tudtak mondani. Vagyis hát, annyit tudtak, hogy a jövőbeli
karrierjük nagyjából tényleg az, amit a tanár először rájuk osztott.
Amikor Spiderhez ért, még a lélegzetemet is visszatartottam, úgy
figyeltem. A srác, akinek nincs jövője. Mit is mondhatna? Ő meg, persze,
kész volt a válasszal. Kiegyenesedett, kihúzta magát a székén, aztán
mintha csak valami nagy tömeghez beszélne, úgy kezdett bele:
– Öt év múlva fekete BMW-vel cirkálok majd az utcákon, szól a zene a
kocsimból, a zsebem meg tele lesz pénzzel.
Az osztály röhögött. McNulty meg igyekezett megsemmisítő tekintettel
nézni Spiderre.
– És hogyan, Dawson, hogyan akarod ezt elérni?
– Egy kis ez, egy kis az, uram. Adok-veszek.
Na, erre aztán megváltozott a tanár ábrázata.
– Lopás, Dawson? Kábítószer-kereskedelem? – kérdezte hidegen.
Ingatta hozzá a fejét is. – Szóhoz sem tudok jutni! Törvényszegést akarsz,
Dawson? Nyomorult kis drogdealer akarsz lenni? Ennyit akarsz elérni,
fiam?!
– Ennyit, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy innen közülünk bárki is
szerezzen egy kis pénzt. Magának milyen kocsija van, uram? Az a kis
piros Astra ott a parkolóban? Tanítás? Dolgozik már húsz éve? Tudja, mit
mondok magának: én aztán nem fogok Astrát vezetni, uram, az biztos!
– Na, elég, Dawson, ülj vissza a székedre, és fogd be a szádat! Halljunk
valaki mást! Jem, te például mit tudnál mondani?
Én? Honnan is tudhatnám én, hogy mi fog történni velem? Még azzal
sem vagyok tisztában, hogy egy év múlva vajon hol fogok lakni. Miért kell
ennek a fickónak így kínozni minket, minek gyötrődünk itt a hülye
kérdései miatt? Vettem egy nagy levegőt, aztán amilyen kedvesen csak
tudtam, megszólaltam:
– Én, uram? Én tudom, mit akarok.
– Jó, mondd csak el nekünk!
Direkt belenéztem a tanár szemébe. 20231225. Mennyi idős lehet most?
Negyvennyolc? Negyvenkilenc? Kb. akkor megy majd nyugdíjba. Pont
karácsony napján? Kegyetlen az élet, mi? Szépen tönkrevágja a családja
karácsonyi ünnepeit egy életre. Meg is érdemli, a rohadt szemét.
– Uram – kezdtem –, én pontosan olyan akarok lenni... mint... maga.

11
 Elsőnek még nem értette, ragyogott a feje, húzta mosolyra a száját,
aztán egy másodperc múlva már rájött, hogy szívatom. Lefagyott az arca,
ingatta a fejét. A szája egy vékony vonallá keskenyedett, lehetett látni a
kiálló csontokat, ahogy összeszorította a fogsorát.
– Vegyétek elő a matematikakönyvet! – üvöltötte, de aztán már csak
dünnyögött a bajusza alatt. – Csak vesztegetem itt az időmet veletek. Csak
vesztegetem az időmet.
Az osztályból kifelé jövet Spiderrel összecsaptuk a tenyerünket.
Általában nem szoktam semmi ilyesmit csinálni, de most a kezem úgy
emelkedett a levegőbe, mintha a saját akaratát követte volna.
– Tetszik a stílusod! – mondta, meg bólogatott is hozzá helyeslőleg. –
Jól megadtad neki. Bejött.
– Köszi – mondtam. – Spider?
– Igen?
– Te nem drogozol, ugye?
– Nem hát, semmi komolyat. Csak fel akartam húzni. Még túl könnyen
is ment. Hazafelé mégy?
– Nem még, büntetésben vagyok. – Az órák után vártam mindig egy
néhány percet, hogy a tanulók elhagyják a suli épületét. Karen ugyanis ott
várt kinn a kapunál. Hozott-vitt engem az iskolába meg onnan haza
mindennap, csak addig, amíg ki nem érdemlem a bizalmát, persze. Nehogy
már meglássanak vele.
– Na, helló, akkor majd találkozunk!
– Persze, helló!
Kihajította a táskáját az ajtón, aztán utána száguldott ő is, én meg csak
néztem, ahogy elmegy, és azt gondoltam: Spider, ne drogozz, az Isten
szerelmére. Ez veszélyes.

12
 3. fejezet
Október volt. Tudod az a fajta igazi szürke nap, amikor nincs semmi
fény. Nem is az, hogy csak esett az eső, hanem az eső, az valahogy
mindenütt ott volt, a levegőben, az arcodon, minden mást kizárt. Éreztem,
ahogy átáztatja a kapucnimat, a vállam meg a hátam is fázott már. Lent
voltunk a szupermarket háta mögött, ahol a betonfalak leértek a kanális
partjára.
– Be kellene menni az üzletbe, ott legalább nem esik.
Spider csak a vállát vonogatta meg szipogott. Ma még az ő mozdulatai
is meglassultak. Ez az idő kiszívta belőle is az energiát.
– Nincs pénz. Amúgy meg azok a biztonsági őrök is rám vannak szállva.
– Én nem maradok itt. Hideg van, büdös meg tök unalmas.
– És ezenkívül? – kapta el a tekintetemet Spider.
– Ezenkívül meg szar.
Röhögött rajta, de aztán megfordult, és elindult lefelé az ösvényen.
– Jól van, menjünk el hozzánk! Csak a nagyanyám van otthon, rendes
nagyi!
Egy kicsit elbizonytalanodtam. Belementünk itt valamiféle együtt
lógásba Spiderrel, suli után meg a hétvégéken, mióta Karen lazított egy
kicsit a fegyelmen velem kapcsolatban. Persze, nem lógtunk együtt
állandóan, Spider néha inkább elment bandázni a srácokkal a suliból.
Ezekről csak annyit tudtam, hogy addig bandáztak együtt, amíg ki nem tört
valami veszekedés, vagy akár még verekedés is, aztán egy ideig megint
nem ment velük. A fiúkkal mindig valami ilyesmi történik. Tisztára, mint
az állatoknál, nem? Mint a majmok vagy az oroszlánok: meg kell küzdeni
a pozíciókért, aki az erősebb, az a főnök. Amúgy meg mindegy is, miért
nem volt velük ezen a szombaton, a lényeg, hogy itt volt velem, és
rohadtul untuk magunkat. Nem lehetett semmit se csinálni.
Felmenni valakihez, azért az már nagy szám volt nekem. Még soha
senki nem hívott el magához. Még amikor kicsi voltam, akkor se. Nem
voltam az a fajta kiscsaj, aki a barátnőjével kiugrándozik az
osztályteremből kéz a kézben, aztán csak vihognak állandóan. Hozzánk
elhívni valakit, az meg aztán végképp nem volt összeegyeztethető az
anyám életstílusával.
– Nem is tudom – mondtam vonakodva.
Mint általában, most is aggasztott, hogy valaki ismeretlennel kell majd
találkoznom. Nem tudom ilyenkor, hogy rájuk merjek-e nézni egyáltalán.
Az emberek azt hiszik, hogy valami rejtegetnivalóm van, azért nem nézek

13
a szemükbe. Pedig igazából csak arról van szó, hogy kívül akarok maradni
az életükön. Túl sok az az infó, amit a szemükben látok.
– Ahogy gondolod – mondta Spider, majd a zsebébe gyűrte a kezeit, és
elindult hazafelé egyedül.
Az eső meg idegesítően hullott egyre az arcomba.
– Ne, várj már! – kiáltottam, és utána rohantam. Együtt baktattunk
tovább, kapucni fel, fej le, keresztül a koszos londoni esőn.
Nagyjából öt percbe telt, amíg megérkeztünk, kis bérházi lakás volt a
Park Estate elején. A házsor közepén helyezkedett el, a földszinten, még
egy kis előkertje is volt. A kert az nem volt semmi, egy kis fű meg egy pár
virág, de a csúcs az a sok kis szobor, meg minden, ami benne volt: a
manók meg az állatok. Vicces volt.
– Frankó kis kert! – mondtam félig poénból, félig komolyan. Spider
elhúzta a képét.
– A nagyanyám – mondta. – Tisztára nem normális. Átugrott az
alacsony kis kerítésen, aztán bement a kis szobrok közé. Már lendítette is a
lábát, hogy szétrúgja az egyik különösen csúnya manónak a fejét.
– Ne, ne csináld! – kiáltottam neki. Megállította a lábát. – Tök
aranyosak. Ne bántsd őket!
– Te jó Isten! Te is kezded? – megrázta a fejét.
Spider megvárt a bejárati ajtónál, amíg kinyitottam a kiskaput.
Fémcsőből volt, és hámlott le róla a festék mindenhol. Amikor
végigmentem a kis járdán, csak akkor nyitott be a házba. Nem volt kulcsra
zárva. Spider bekiáltott:
– Csak én vagyok az, nagyi! Itt van egy haverom is!
Elég ideges voltam, néztem Spidert. Azt mondta: haverom. Ez tetszett
nekem.
Volt egy kis keskeny folyosó, az vezetett az előszobába. Ott minden
polcon, minden létező felületen volt valami: kis porcelán állatok, tányérok,
vázák. Voltál már zsibvásárban?
Tudod, ahol a kocsi csomagtartójának a tetejére kipakolnak mindenféle
ócska cuccot. Na, most képzeld el azt a cuccot, ami a zsibvásár végére
megmarad, amit nem vesz meg senki, és akkor képben vagy. Az mind itt
volt. A levegő meg egészen sűrű a cigarettafüsttől. Nem volt nyitva az
ablak, nyilván. A füst a szomszédos szobából gomolygott át. Spider arra
ment, én meg utána. A nagyanyja ott ült a reggelizőpultnál, előtte az újság,
egy csésze tea a keze ügyében, és cigizett. Egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint az unokája. Kicsi volt, fehér, mint én, és sötétlilára festett, rövid tüsi
haja volt. Az arca ráncos, elég kemény vonásokkal. Néztem Spidert, ahogy
odahajol megpuszilni a nagyanyja arcát, gondoltam, hogyha ezt az utcán

14
látom, akkor eszembe se jut, hogy ők egyáltalán egy családba tartozhatnak.
De hát ma már így megy ez, vagy nem? A régi családi fényképek idején ez
másképp volt, tudod: apu, anyu, két gyerek, szépen felöltözve, mindenki
tök egyforma. Volt ilyen egyáltalán? Vagy van még most is valahol? Hát
itt mifelénk ilyen nincs, az biztos. A családok errefelé ilyenek, mint a
Spideré: csak a nagyanyja. Vagy mint az enyém: senki. Színre meg: fekete,
fehér, barna, sárga, akármi. Ez már csak ilyen.
Spider hátrébb állt, hogy a nagyanyja lásson engem is.
– Szia – szólt hozzám. – A nevem Val.
Megpróbáltam lefele nézni, de valamiért egy kicsit felpillantottam, és
akkor ő rögtön a szemembe nézett. Nem tudtam elkapni a tekintetemet.
Hihetetlen szemei voltak: mogyoróbarna szembogár a tiszta szemfehéren,
a sok füst ellenére. És nem is úgy nézett vele, mint mások. Teljesen
befogott a tekintetével, tényleg látott engem. Leolvastam a számát:
2054220. Még negyvenöt év, ennyi dohányzás mellett. Az igen!
– Hát te ki vagy? – kérdezte. A szavai egy kicsit nyersnek tűntek, de
szerintem ő nem így értette.
Meg voltam zavarodva a tekintetétől, még a nevemre sem emlékeztem.
Olyan voltam, mint a nyúl, akit megbénít a kocsi fényszórója.
Spider sietett a segítségemre.
– Ő Jem, nagyi. Megyünk tévét nézni.
– Mindjárt, mindjárt. Ne siessetek annyira. Ülj csak ide egy percre, Jem.
– A fejével biccentett, úgy mutatott a mellette levő székre.
– Nagyi! Hagyjad már! Ne szállj rá!
– Te ebbe ne szólj bele, Terry! Ne is figyelj rá, ülj csak ide!
Megveregette a kezével a széket, apró, ráncos keze volt, meg sárga
behajlott körmei. Engedtem neki, és letettem magam a székre. Spider
nagyanyja nem olyan fajta embernek tűnt, akinek ellent lehet mondani, de
nem csak ezért ültem le mellé. Éreztem a levegőben, hogy valami vibrál
közöttünk, mint az elektromosság. Ijesztő volt, de ugyanakkor izgalmas is.
Még mindig nem tudtam levenni róla a tekintetemet. A széken egy kicsit
feljebb csúsztam, hogy kényelmesebben üljek, ő meg letette a cigijét, és
megfogta a kezemet. Tudod, hogy mennyire utálom az ilyen kontaktust, de
a kezemet nem húztam el. Nem tudtam. És ezt mindketten éreztük, valami
vibrált, ahogy a bőre az enyémhez ért.
Ahogy a száján kifújta a cigifüstöt, a bűz megcsapta az orromat. Kicsit
felkavarodott a gyomrom az egésztől. Szeretem én a cigit, persze, mint
bárki más. De a más bűze, az más. Azt mégse.
– Még soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen lett volna, mint te –
mondta.

15
 Én meg azt gondoltam: Hát persze, hogy nem. De honnan tudja?
– Tudod, mi az az aura? – kérdezte. Erre Spider, aki közben kiment az
előszobába, gúnyosan felhorkant.
– Hagyjad már, nagyi! Hagyd már békén, te vén boszorkány!
– Fogd be a szádat, Terry! – kiáltott neki Val, majd visszafordult
hozzám, és nyugodt hangon, lassan beszélt nekem. A szavait olyan teljesen
befogadtam, mintha nem csak a füleimmel, de az egész testemmel
figyeltem volna rá. – Neked van a legkáprázatosabb aurád, amit valaha is
láttam. Lila és fehér. Teljesen körbevesz. A lila mutatja a spirituális
energiádat, a fehér pedig, hogy képes vagy koncentrálni ezt az energiát. Ez
egészen kivételes, még soha nem láttam senkit, akinek ilyen erőteljes lett
volna az aurája.
Nem igazán fogtam fel, hogy miről is beszél, de érteni akartam.
– Az aurád, Jem, energia, amit magaddal viszel, körülötted vibrál. Az
emberek aurái eltérő színűek. Az aura többet elmond egy emberről, mint
bármi más. Mindenkinek van aurája, de ezt nem mindenki látja. Csak az
olyan szerencsések, mint mi. – Val hunyorított, résnyire nyitott szemmel,
és úgy nézett rám. – Ugye, te is látod, Jem?
– Nem – mondtam őszintén. – Én nem tudom, mi ez az egész.
– Mi lenne, hülyeség! Hülyeséget beszél, annyi az egész! – ordibált be
Spider.
– Na, most már elég legyen, Terry! Fogd be a szádat! – közelebb hajolt
hozzám, és egészen halkan folytatta. – Nekem elmondhatod, Jem. Én
megértelek. Ez az adottság ajándék, de néha olyan, mint egy átok. Sajnos,
néha több mindent megtudunk általa, mint amennyit szeretnénk tudni.
A gyomrom végképp görcsben volt. Val tudta, hogy megy ez az egész.
Most találkoztam életemben először valakivel, aki ezt megértette. Oh,
Istenem, mennyire el akartam neki mondani a titkomat, hát persze, hogy el
akartam mondani végre. De tizenöt évig őrizgetni, az nagy idő. Már totál
az a természetes, hogy nem mondod el. És amúgy azt is tudtam, hogy ha
egyszer elmondom valakinek, még ha az olyan is, mint a Spider
nagyanyja, akkor onnantól kezdve minden megváltozik. És erre még nem
voltam felkészülve. Egyelőre.
– Nem. Nincs semmi – motyogtam, és sikerült végre elvennem a
szememet attól a mindent átható, mindent látó tekintetétől.
Hátradőlt a széken, és sóhajtott. Szinte láttam a leheletét, olyan sűrű
volt.
– Ahogy gondolod – mondta, és meggyújtott még egy szálat. – Most
már tudod, hogy hol találsz meg. Én itt leszek. Én mindig itt vagyok.
Lecsúsztam a székről, és Spider után mentem. Éreztem, hogy Val

16
tekintete belefúródik a hátamba. Spider ott volt kinyúlva keresztben egy
fotelben, a hosszú lábai lógatta lefelé az egyik oldalon, ritmusra mozgott
bokából a lába.
– Ne is figyelj oda rá, Jem! Már évekkel ezelőtt bekattant. Ugye, nagyi?
– kiáltott ki neki. – Sportot, vagy valami mást? – kérdezte, miközben a
csatornákat kapcsolgatta.
Csak vállat vontam, de aztán kiszúrtam egy fekete dobozt a padlón.
– Play Station?
Kikászálódott a fotelből, letelepedett a szőnyegre, és elkezdte rakosgatni
a játékokat.
– Aha, a Nagy Autólopás? – bólintottam. – Nincs ellenem semmi
esélyed, Jem. Gyakoroltam párszor. Baromi jó vagyok benne!
Tényleg az volt. Gondolhattam volna. Az olyan srácok, mint ő, mind
tudják, hogy kell vezetni meg lőni. Ez valami velük született tulajdonság
lehet. Nem akartam én, hogy teljesen lemosson a pályáról, de hát ez benne
volt. Beleadott mindent, gyors volt, agresszív, meg úgy koncentrált,
mintha az élete függene tőle, az egész teste-lelke benne volt a játékban.
Nyomtam én is, de azért állandóan legyőzött.
– Nem is rossz egy lánytól – próbált zrikálni.
Bemutattam neki, Spider meg csak nevetett rajta, és én is kezdtem végre
jól érezni magamat valahol. Néztük egy kicsit a tévét is, de csak tiszta
hülyeség volt benne. Az a rohadt X-Faktor, vagy valami olyasmi. A
szerencsétlenek ezrével állnak sorba órákig, mint a birkák, azt hiszik, majd
pont nekik jön be. Idióták. Még azok is, akik tudnak énekelni. Tényleg azt
hiszik, hogy a világ majd a szívükbe zárja őket? Aztán csak úgy jön a
hírnév, a pénz meg minden? Az ilyen Simon Cowellfélék kiszednek
belőlük annyi pénzt, amennyit nem szégyellnek, aztán mehetnek vissza a
francba, ahonnan jöttek. Ezzel aztán fényes jövőt biztosítottak nekik, mi?
Balfaszok. Amúgy azért elég jót nevettünk rajtuk, Spider meg én. Kiderült,
hogy ugyanazokat a dolgokat találjuk viccesnek. Jó volt ott ülni Spiderrel.
A füstszag ellenére, meg Spider szaga ellenére is. Meg annak ellenére,
hogy tisztában voltam vele, a nagyanyja végig ott gubbaszt a konyhában,
mint valami nagy madár, héja vagy kánya vagy valami. Keselyű. Hallgat
minket. Vár.
– Mennem kellene – mondtam egy kicsit később. Spider felkelt a
székből.
– Elkísérlek.
– Nem, nem kell. Nincs messze.
– Hazavihetnélek kocsival, ha lenne verdám. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Tudok is szerezni egy verdát, ja.

17
 Figyeltem az arcát. Halálkomoly volt. Megpróbált kábítani engem egy
kicsit, gondolom. Elindultam az ajtó felé. Ilyesmibe azért már nem kellene
belekeveredni. Nem kell ez a felhajtás. Hallottam, hogy a nagyanyja a
konyhában szöszmötöl. Becsukta a mikró ajtaját, nyomogatta a gombokat,
beállította rajta az időt.
– Mindjárt kész a vacsorád – mondtam Spidernek. – Majd találkozunk.
Szia!
Az előszobából még beköszöntem a nagyanyjának, de már nem akartam
bemenni hozzá megint beszélgetni. Aztán mégis csak megjelent az arca a
konyhaajtóban. Mintha valami villám siklott volna át a tekintetünk között
újra. Mi van e körül a nő körül?
– Viszlát, kedvesem! – mondta nekem. – Még találkozunk.
És ezt tényleg komolyan is gondolta.

18
 4. fejezet
Azt akarom, hogy írjatok az életetek legjobb napjáról. Most a
helyesírásra és a központozásra sem kell különösebben odafigyelnetek.
Csak gyorsan írjátok le, ami az eszetekbe jut.
Na, még egy szép példa, hogy McNulty milyen rohadt kegyetlen bírt
lenni. Erről a feladatról mindegyikünk csak arra tudott gondolni, milyen
szomorú és kilátástalan az életünk. Mert amúgy mit várt tőlünk? Életem
legjobb napja, amikor az apukám egy új pónit vett nekem? Családi üdülés
a Bahamákon? Én személy szerint nem szerettem visszanézni az életemre.
Mi értelme lett volna? Ami volt, elmúlt, és most már semmit sem lehet
tenni. Lehetetlen dolog kiválasztani egy napot, és azt mondani, ez volt a
legjobb. Már könnyebb lenne kiválasztani a legrosszabbat, arra lenne egy-
két javaslatom. Nem mintha ennek a tanárnak beszélni akarnék
bármelyikről is. Semmi köze hozzá. Arra gondoltam, hogy csak ülök itt
egy darabig a papír felett, aztán úgyse adok be semmit. Mit tud csinálni?
De aztán valami az eszembe ötlött: Nem, nem. Elmondom én neki, hogy
megy ez, ha ezt akarja. Felvettem a tollat, és elkezdtem írni.
– Lejárt az idő! – Hangos tiltakozások zúgtak az osztályban.
– Fejezzétek be az írást. Nem számít, ha nem jutottatok a végére. Most
pedig ahelyett, hogy összegyűjteném a papírokat, arra kérlek benneteket,
olvassátok fel nekem, amit írtatok!
Szabályos lázadás tört ki, ment a kiabálás: Nehogy már! Na, hagyjuk
ezt! Én meg valami hidegséget éreztem legbelül, tudtam, hogy most hibát
követtem el.
– Azt akarom, hogy álljatok fel, és úgy olvassátok el nekünk, amit
írtatok. Senki nem fog kinevetni benneteket. Hiszen mindenkinek ugyanazt
kell majd csinálnia. Na, gyerünk, próbáljuk meg! – Az osztály zúgolódása
végre lecsillapodott. – Amber, te kezded! Gyere ki ide az osztály elé!
Nem? Na, jól van, akkor maradj ott, ahol vagy! Olvasd fel szépen, tisztán
hangsúlyozva, hogy mindannyian jól halljuk!
És így ment körbe végig az egész osztály. Vakációk, születésnapok,
kirándulások. Gondolod, ami megy ilyenkor. Aztán az egyik srác, Joel,
arról beszélt, amikor megszületett a kistestvére, és a teremben egyszerre
más lett a hangulat. Hirtelen mindenki figyelni kezdett, Joel meg előadta,
hogyan segített otthon a fürdőszobában az anyukájának becsavarni egy
ócska törülközőbe a picit. Egy pár lány azt mondta: óóó! Amikor Joel
befejezte, a barátai meg belecsaptak a tenyerébe, amikor visszament a
helyére. Persze, szép tőle, hogy segít, jó dolog ez, de nekem meg a

19
gyomrom is összeszorult a gondolatra. Olyan védtelenek, ártatlanok a
kicsik, és tudni azt, hogy a vég meg van írva már az első napjukon. Ez
nekem túl sok. Én nem csinálok gyereket.
Spider volt a következő. Kivánszorgott az osztály elé, ott állt, billegett
egyik lábáról a másikra, a szeme meg csak a kezében levő papírra tapadt.
Lehetett látni rajta, hogy akárhol, de valahol máshol lenne inkább, csak
nem itt.
– Ó, tanár úr! Muszáj ezt? – kérdezte, a papírt meg lecsapta oldalra, és a
plafont kezdte bámulni.
– Muszáj, fiam – mondta a tanár szigorúan. – Gyerünk, mindenki rád
vár.
És úgy is volt. Az egész osztály feszült csendben leste, hogy mi fog
történni.
– Na, jól van – húzta elő Spider újra a papírt, aztán az arca elé emelte,
úgyhogy nem látott minket és mi sem láttuk őt. – A legjobb napom az volt,
amikor a nagyanyám elvitt a tengerpartra. Frankó neve volt a helynek,
valami olyan, hogy Weston-Super-Izé. Busszal mentünk oda, órákig, de én
elaludtam. Aztán mikor odaértünk, én még soha nem láttam akkora üres
teret életemben. Ott volt a tenger, mérföldekre el lehetett látni, és ott volt
az a hatalmas tengerparti strand. Sült krumplit ettünk, és fagyiztunk, meg
voltak szamarak is. Én is lovagoltam az egyik csacsin, mondhatom, a
legkülönösebb dolgok egyike, amit életemben csináltam, de amúgy tök
klassz. Meg is szálltunk valahol, mert tudom, hogy egy pár napig voltunk
ott, csak én és a nagyanyám. Rohadt jó volt.
Egy páran a hátsó padokban elkezdtek bőgni, mint a vadszamarak, de
csak úgy heccből, nem komolyan. Spider is kiengedett végre, kifújta
magát. Megvolt, visszament a helyére.
Ezután nem sokkal én következtem. A bőröm is bizsergett az egésztől,
minden idegvégződést éreztem. Vártam, hogy McNulty végre az én
nevemet szólítsa.
– Jem, azt hiszem, most te következel.
Ruhátlannak éreztem magam, mikor ki kellett mennem az osztály elé.
Megfordultam, szemlesütve, látni sem akartam, hogy minden szempár rám
tapad. Lehet, hogy ott hirtelen ki kellett volna találnom valamit, úgy tenni,
mintha olyan lennék, mint bárki más. Mesélni nekik valami szép kis
karácsonyról, ajándékokról a fa körül, vagy valami hasonlóról. De nem
vág ennyire az eszem, főleg, ha mindenki rám figyel. Te is ilyen vagy?
Neked is mindig csak utána jut eszedbe, mit kellett volna mondanod
inkább? Valami penge válasz, amivel el lehet hallgattatni mindenkit, ugye?
Ott álltam riadtan, pánikoltam, aztán nem igazán tehettem mást, fel kellett

20
olvasni, amit írtam. Vettem egy mély lélegzetet, aztán nekiláttam.
– A legjobb napom. Felkeltem. Reggeliztem. Eljöttem a suliba. Untam
magam, mint mindig. Arra gondoltam, bárcsak valahol máshol lennék. A
többiek nem is figyeltek rám, nekem meg ez pont meg is felel. Ülni itt a
többi idiótával – marhára különlegesek vagyunk. Csak elszarjuk itt az időt.
A tegnap is ugyanilyen volt, elmúlt. A holnap meg lehet, hogy el se jön.
Nincs más, csak ez a mai nap. Ez a legjobb nap az életemben, meg a
legrosszabb is. Amúgy meg egy rohadt nagy baromság ez az egész.
Nagy némaság volt, amikor abbahagytam. Fel se néztem, csak
nekidőltem a táblának, szinte fájt a tehetetlenség. A csend ott zúgott a
fülemben, teljesen megsüketített. Aztán valaki közbekiabált.
– Fel a fejjel, kicsikém! Lehet, hogy neked aztán tényleg soha sem jön
el az a holnap!
Kitört a szokásos gúnyolódás meg röhögés. De aztán valami olyan robaj
hallatszott, hogy fel kellett néznem. Spider átvetette magát a padokon meg
a székeken. Amikor a hátsó sorban odaért Jordanhoz, a sráchoz, aki beszólt
nekem, hátracsavarta a karját és az öklével az arcába vágott. Az egész
terem felpattant, Jordan visszaütött, végleg felbolydult az osztály, a
verekedők köré gyűlt mindenki. McNulty rohant a terem végébe, próbálta
átverekedni magát a tömegen, húzta szét a vállakat, átpréselte magát a
diákok között.
Én meg csak ott álltam, összesodortam a papírt, de aztán elejtettem, és
kiosontam a folyosóra. Csak egyetlen gondolat járt az agyamban: tűnjek
már innen, valahová, ahol egyedül lehetek. Soha nem akartam visszamenni
abba a kínzókamrába többé. Órákig mászkáltam így, minden cél nélkül,
azokon a helyeken, ahol senki se lát, ahol senki se törődik velem, egészen
addig, amíg bele nem fáradtam, hogy a sötétben botorkáljak.
Amikor Karen házához értem, a konyhán keresztül mentem be.
Gondoltam, már biztos aludni fog, mire hazaérek – éjfél már jóval elmúlt
–, de nem, ott ült a konyhában az asztalnál. Egy csésze teát szorongatott a
két kezében, az arca meg tisztára szürke volt. Neki aztán kijutott a jóból:
csecsemők, kisebb-nagyobb gyerekek, problémás tinédzserek, mint én.
Összesen huszonkét nevelt gyerek. Ez kikészítette teljesen. Megnéztem
újra a számot a szemében: 2012714. Még három éve volt hátra.
– Jem! – kezdte. – Jól vagy? Merre jártál?
– Kint – mondtam. Nem volt kedvem magyarázkodni, magyarázni neki
ezt az egészet. Honnan is kezdhetném?
– Gyere ide, Jem! Ülj le ide! – egyáltalán még dühösnek se látszott, csak
rohadt fáradtnak.
– Le akarok végre feküdni.

21
 Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna nekem valamit, de azután
meggondolta magát, csak egy nagyot sóhajtott, meg bólintott is.
– Jó, persze. Majd reggel is meg tudjuk beszélni. Majd úgyis
megbeszéljük. – Kicsit furcsán hangzott, mint egy fenyegetés.
– Fel kellene hívnom a rendőrséget. Tudod, bejelentettem nekik, hogy
eltűntél. Tessék, vidd ezt magaddal! – Idenyújtotta nekem a teáscsészét,
még majdnem tele volt.
Felmentem az emeletre, letettem a csészét a kisasztalra az ágyam mellé.
Aztán úgy másztam be a paplan alá, ahogy voltam, le sem vetkőztem.
Feltámasztottam a fejemet a párnával, és elvettem a teát az asztalkáról.
Éreztem az édes meleg folyadékot szétáradni a testemben, aztán csak
ekkor jöttem rá, mennyire átfagytam, teljesen hideg vagyok, meg milyen
üres.
Baromi fáradt voltam, de a szememet mégse bírtam lecsukni. Csak
ültem ott egész éjszaka, felhúztam a nyakamig a paplant. Végre a reggeli
fény átszivárgott a függönyön, és valahol az álom meg az ébrenlét határán
még tudomásul vettem, hogy itt van, egy újabb szánalmas nap kezdődött el
megint.

22
 5. fejezet
McNulty osztályában még mindig nagy felfordulás volt a verekedés
miatt. Egyedül kellett szembenéznem az egésszel. Spider el volt tiltva
három hétre. A végén aztán úgy alakult, hogy soha többé nem is ment
iskolába. Gondolom, ha ezt sejti, akkor Jordan nem ússza meg bevert
képpel, monoklival meg felrepedt szájjal. Azt mondták, a rendőrségre is
bevitték Spidert, aha. Meg Jordan is fogadkozott, hogy mit fog tenni vele,
ha megint találkoznak. De egyelőre beérték annyival, hogy velem
szemétkedtek.
– Na, most mit fogsz csinálni? Nincs itt a fiúd, hogy megvédjen, mi?
– Jem és Spider két szerelmes pár!
Persze, megmondtam én nekik, hogy hova húzzanak el, de ettől még
ugyanúgy szemétkedtek tovább. Mint egy falka kutya, ahogy a csontot
marják. Egy pár napig bírtam, de azután elegem lett az egészből.
Elindultam reggel a suliba, mint rendesen, de aztán lecsaptam az utat az
üzletek háta mögött, visszamentem, átvágtam a parkon, le a kanálisig.
Ezután ott lógtam inkább tök egyedül.
Nem kell engem sajnálni emiatt, ez volt az, amihez hozzá voltam
szokva. Mindenütt ugyanígy ment, ahol eddig éltem, minden suliban
ugyanez volt, ahová csak jártam. Egy darabig még el bírja viselni az
ember, de egy ponton túl már nem megy, akkor már le kell róla szakadni,
ott kell hagyni. Vannak amúgy sokan, akik még szeretik is ezt az
elkülönülést, hát én meg aztán végképp. A suliban összezárnak egy csomó
emberrel, ja, mint a csirkéket a keltetőben, én meg, tudod, hogy amúgy se
nagyon bírom az emberek közelségét. Minden sokkal könnyebb, ha
magam maradhatok.
Az elején még az is egész jól ment, hogy ne akadjak össze Spiderrel.
Láttam, persze, egy párszor, de úgy csináltam, hogy ő semmiképpen se
vegyen észre. Feszengtem is emiatt az egész miattam kitört verekedés
miatt ott a suliban. Mert mit gondol, mit csinált ezzel? Mindkettőnket így
le bírt járatni? Mindig szomorú lettem egy kicsit, ha ez az egész az
eszembe jutott. Mert egy pár hétig így azért mégis volt valami
haverféleség az életemben. De, persze, ez is, mint minden, kezdett túl
zavaros lenni a végén, be kellett már fejezni. Ha mást nem, hát egy dolgot
azért ez a Jordan-féle ügy megmutatott nekem, persze, ezt már egyébként
is tudtam: Spider csak bajjal járt, olyan bajjal, amire nekem nem volt
semmi szükségem. Ő azonban valahogy mégis hiányzott nekem.
És tudod, hogy megy ez: ki sem tudtam már zárni az életemből. Mint

23
valami kellemetlen szag, ami mindig ott van körülötted, vagy a rágógumi,
ami rátapad a cipőd talpára. Hát Spider is elég hamar felbukkant az
életemben újra. Most mondhatnád, hogy én nem tudtam lerázni. De azt is,
hogy ennek így kellett lennie, nekünk dolgunk volt egymással.
Amúgy azon a szerdán egy kicsit elbambultam, másra figyeltem. Egy
öreg hajléktalanra. Vagy tíz perccel azelőtt állt nekem, pénzt akart tarhálni,
én meg aztán elkezdtem követni. Figyeltem, ahogy az utca túloldalán
kotorászott egy kukában. A falnak dőlve néztem az öreg csövest, amikor
valami ismerős kesernyés szag csapta meg az orromat, valaki meg a
fülembe kiáltott:
– Na, helló, mit csinálsz te itt?
Én még mindig az öreg főszert figyeltem, így aztán oda sem fordultam
Spiderhez, csak úgy mondtam neki, mintha öt perce váltunk volna el:
– Figyelj, hányadika van ma?
– Mit tudom én. Talán huszonöt?
Az öreg hajléktalan kihúzott valamit a kukából, egy fél hamburger volt
az, papírban. Gyorsan szétnézett, nem akarják-e elvenni tőle, és ekkor a
tekintetünk egy másodpercre megint találkozott. Ott volt a szám. Az
öregember száma: 20091125.
Bevágta a hamburgert a hóna alá, összeszorította a karjait, aztán
elkezdett tiplizni lefelé az utcán. Én meg persze utánamentem.
– Hova mégy? – kiabált utánam Spider. Semmit nem értett.
– Erre akarok menni!
– Minek? – jött utánam a fiú.
Megálltam, fél szemmel végig a tatát figyeltem, ahogy a tömegen
keresztül próbált elosonni. Lehalkítottam a hangomat:
– Azt az öreg fickót akarom követni, azt a pulóverest.
– Mit akarsz te? Nem kell itt kirabolni senkit, Jem! Van pénzem! –
megveregette a zsebét. – Ha kell valamennyi, csak szóljál!
– Nem azért, nem akarom én kirabolni. Csak kövessük, ennyi az egész.
Mintha kémek lennénk – úgy mondtam, mintha csak valami játék lett
volna.
Spider arcán meg az látszott, hogy arra gondolj, nincs ki mind a négy
kerekem. De aztán csak vállat vont, és azt mondta, oké! Szóval,
gyalogoltunk tovább, követtük a tatát, nem túl gyorsan, ugyanabban a
tempóban mentünk, mint ő. Aztán bekanyarodott az egyik mellékutcába,
ott már nem voltak annyian. Körülbelül tíz méterre lehettünk tőle,
megfordult és minket nézett. Tudta, hogy láttam, amikor a hamburgert
kiszedte a kukából. Meg volt zavarodva ettől az egésztől. Megfordult,
aztán igyekezett elhúzni a csíkot.

24
 – Észrevett minket a tata – mondta Spider. – Most akkor mit akarsz
csinálni?
Csak annyit akartam, hogy lássam, mi történik az öreggel. Nem akartam
én megijeszteni a vén főszert, pláne nem így, az élete utolsó napján.
– Maradjunk le egy kicsit! A park felé megy, ugye? Hagyjuk, hadd
menjen oda, aztán majd utána megyünk. Kérsz egy cigit?
Rágyújtottunk, aztán szép lassan sétáltunk a park felé. Az utca végén ott
loholt a tata. Most ért oda, ahol a főút keresztezte az utcát, a túloldalt meg
ott volt a park. Nézte a hónalját, megvan-e még a hamburger, aztán meg
csak nézett visszafelé a válla fölött, hogy követjük-e. Bár frankó messze
voltunk tőle, látszott, hogy minket figyel, és hogy eléggé be van ettől
ijedve. Már pont szólni akartam Spidernek, hogy hagyjuk a fenébe az
öreget, amikor a tata lelépett az útra. Szét se nézett, még mindig hátrafelé
figyelt. Ránk.
A kocsi meg egyből elcsapta, rémisztő volt a csattanás.
Előbb a motorháztetőre zuhant, onnan meg tovább, fel a levegőbe. Pont
olyan volt, mint a biztonságosközlekedés-reklámok a tévében, csak ott
valami bábuféléket használnak, ugye? Ez valódi volt: egy ember teste, a
végtagok összevissza kalimpáltak, a feje előbb előrevágódott, utána hátra,
aztán végül csak ott feküdt az úttesten. Álltunk ott egy jó néhány
másodpercig, fel kellett még fognunk az egészet. Az emberek sikoltoztak,
összegyűlt a tömeg a test körül. Spider elkezdett futni arrafelé.
– Gyere, nézzük meg, mi van vele!
De én nem rohantam utána. Én már nem akartam ebből többet látni.
Mert ha eddig még nem halt meg, akkor majd nemsokára meg fog, éjfél
előtt mindenképpen. Ma volt a napja. Semmit sem tehettünk. Spider ott
volt már az utca végén, próbált átnézni az összecsődült emberek válla
fölött. Odamentem én is. Valaki mellettem ott sikongott, nem bírta
abbahagyni. A barátja elhúzta végre onnan, és a testek közötti résen most
át tudtam nézni. Egy rakat ócska ruhát láttam, volt benne valami. Ez már
nem valaki volt, csak valami. Bárki is volt az öreg egykor, már nem volt
itt. Elment innen, oda, ahová az emberek végül mind elmennek. Oda, ahol
az anyám is volt. A mennyországba? Hát, anyám lehet, hogy mégis inkább
a pokolba került, gondolom. Vagy sehova se. Csak úgy elment, eltűnt.
Megfogtam Spider karját:
– Menjünk innen!
Kikecmergett a tolongásból, és elindultunk a lakásuk felé. Spider le volt
sújtva, rázta a fejét:
– Mi rémisztettük meg, haver! Tőlünk félt annyira, hogy szétnézni sem
tudott.

25
 – Tudom – mondtam nagyon halkan. Spider kimondta azt, ami engem is
kínzott, ott kísértett bennem a gondolat, hogy ezt az egészet mi okoztuk.
Énelőlem menekült oda az öreg a főúthoz. Ha én nem vagyok, akkor most
ott ülne a tata a parkban, enné a kukázott hamburgert. Ennyi. De akkor
meg attól krepált volna be, vagy nem? Félrenyel egy darab húst vagy
zsemlét, aztán megfullad. Vagy szívrohama lett volna. De amúgy ott volt
még egy másik gondolat is bennem, megpróbáltam elnyomni magamban,
de újra és újra a felszínre bukkant: lehet, hogy nem is ez lett volna az élete
utolsó napja. Lehet, hogy csak azért alakult így ez az egész, mert velem
találkozott.
Mielőtt ezeket tisztáztam volna magamban, már ott is voltunk Spiderék
házánál. Megálltam a kapunál.
– Szerintem én inkább visszamegyek Karenhez – mondtam. Kellett
volna egy kis egyedüllét, hogy végiggondoljak mindent.
– Nem, szó sem lehet róla. Be kell jönnöd egy kicsit. Egy ilyen után
nem maradhatsz egyedül.
Volt más okom is amúgy, hogy ne menjek be Spiderékhez. Azok a
mogyoróbarna szemek, amik beleláttak a titkaimba. Úgy is volt, ahogy
gondoltam, Val ott ült a konyhában. Spider odahajolt hozzá, megpuszilta.
– Hamarabb eljöttetek ma az iskolából, mint máskor, ugye?
– kérdezte, miközben ránézett a faliórára.
– Mi van? – Fél egy volt még. – Ja, tudod, hogy el vagyok tiltva. Nagyi,
mi van veled? Nem emlékszel? Jem meg... szóval, ő meg olyan
magántanulóféle – vigyorgott a nagyanyjára, Val meg persze
visszamosolygott rá. Értette ő, miről van szó.
– Most akkor mentek könyvet olvasni, ugye? – A mogyoróbarna
szempár átsiklott rám. Befogott a tekintete, nem tudtam előle elbújni sem.
– Hát, igazából most egy kicsit le kéne, hogy nyugodjunk. Pont most
néztük végig, ahogy egy öreg csávót elütöttek. – Val erre letette a csikket.
– De azért jól van, ugye?
– Meghalt – mondta Spider. – Ott egyből vége volt. A főúton, a park
mellett. Láttuk az egészet. – A hangja egy kicsit elcsuklott, amikor ezt
mondta, nem is olyan érzéketlen fickó amúgy.
Val leszállt a székről, odacsoszogott a teáskannához.
– Értem, üljetek le. Csinálok nektek teát. Finom, édes teát. Most erre
van szükségetek. Ez a szörnyű nagy forgalom. Át se lehet menni rendesen
azon a rohadt nagy úttesten.
A teával kezdett foglalatoskodni, mi meg átnyomultunk a nappaliba.
Kicsit később utánunk jött, hozott három bögrét egy tálcán meg egy
csomag kekszet is. Letette a tálcát egy puffra, ő pedig egy fotelbe

26
telepedett le. Nagyot sóhajtott, miközben leült:
– Nem jó a hátamnak ez a szék. Na, gyerünk, igyunk-igyunk! Úgyhogy
ittunk, én a forró teát kortyolgattam, Spider meg a nagyanyja pedig
mártogatták bele a kekszeket.
– Szóval, csak úgy sétálgattatok, és akkor láttátok ezt az egészet?
Elkaptam Spider tekintetét. Nyugi, egyikünk sem akarta, hogy Val
megtudja, az öreg csöves attól rettegett élete utolsó perceiben, hogy mi
ketten kifosztjuk.
– Aha, így volt.
– Ez nagyon megrázó. Soha sem lehet tudni, mi vár ránk a sarkon túl.
Ez szörnyű!
Spider kiment a budira, otthagyott a pácban, együtt a nagyanyjával. Val
előrecsúszott a fotelben:
– Jem, minden rendben? Felzaklatnak az ilyen dolgok, ugye?
– Aha – bólintottam.
– Láttál már halottat ezelőtt? Vagy ez volt az első alkalom?
Jézusom, most ebbe menjünk bele? Mondanom kellett volna neki, hogy
nem akarok erről beszélni. De, mondtam már, van valami, ami körüllengi
Valt, neki nem lehet ellentmondani. Az ellenállás teljesen hiábavaló.
– Az anyámat láttam – mondtam halkan.
Val ajkai elkerekedtek, mint egy O betű. És úgy bólintott, mintha már
tudta volna mindezt régesrég. Ez azért tetszett – tetszett nekem, hogy nem
jött zavarba, meg nem kezdett el jajgatni, hogy milyen szörnyű is lehetett
nekem. Csak bólintott. Én meg folytattam.
– Én találtam meg. Az ágyában halt meg. Túladagolás. Nem akarta
amúgy. Vagyis, nem hiszem, hogy szándékos volt. Nem volt szerencséje. –
Erre Val megint bólintott.
– Nem volt szerencséje. Mint az én Cyrilemnek. Negyvenegy éves
korában ment el. Szívroham, az Isten megáldja. Senki sem sejtette, hogy
baj lehet. Nem voltak előjelek, semmi. Ott van, nézd csak, ott van a
kandallópárkányon.
Néztem a polcot a tűzhely fölött, a porcelánkutyák meg a réz
gyertyatartók között volt egy bekeretezett fénykép. Olyan flancos,
fényképésznél csináltatott kép volt. Fekete-fehér volt, portré, csak a fej
meg a vállak. Jóképű férfi volt, a szeme csillogott. Egy darab papír
bekeretezve. De volt benne valami erő, ami megfogott, szinte vissza kellett
rá mosolyogni.
– Hozd csak ide, drágám, jó? – Vonakodtam egy kicsit, de odamentem a
kandallóhoz. – Azaz, vedd csak le! – Kinyújtottam a kezemet a kép után. –
Nem, ne a fotót, Jem! – szólt rám Val. – A hamvakat. Ott vannak abban a

27
dobozban, nézd csak!
Mi van…? Hát, igen. A fénykép ott állt egy kemény fa doboz mellett.
Vacakoltam még egy kicsit, de Val rám szólt:
– Azt-azt, vedd le! Ne félj, nem harap!
A nippekből el kellett pakolnom előbb egy párat, hogy hozzáférjek a
fadobozhoz. Meglepően nehéz volt. Vastag, sima fából készült, volt rajta
egy kis fémlap, a tetején:

Cyril Dawson
Meghalt: 1992. január 12-én Élt 41 évet

Odavittem neki, és óvatosan letettem a puffra a tálca mellé. Val

előrehajolt, a kezével végigsimította a doboz tetejét.
– Mindenki azt mondja, szörnyű dolog fiatalon meghalni. De neki
nagyszerű élete volt, egy fiatal ember élete. Nem volt benne semmi
ilyesmi. – Val a kezét a sajgó derekára tette. – Az ő életében nem voltak
ilyen kínzó fájdalmak, nem volt benne a lelassulás, a megöregedés. Nem,
nem. Ő teljes életet élt, úgy élt, mint egy oroszlán, és kihunyt, mint a fény,
olyan hirtelen. Csak ennyi volt, és kész – csattintott az ujjaival. – Nem
olyan rossz dolog ez – visszatette a kezét a dobozra, a hüvelykujjával a réz
lapocskát simogatta. – Csak hát az van, hogy nagyon hiányoznak. Akik
elmennek. Nagyon hiányoznak.
Spider bejött. Eddig az ajtónak támaszkodva hallgatta a nagyanyját,
most átölelte Valt.
– Na, persze! Így próbálja meg felvidítani Jemet a szenilis öreganyám?!
– Majd adok én neked is! – Már lendítette is a kezét, hogy felpofozza az
unokáját, de Spider elkapta a csuklóját, mielőtt az megüthette volna. És
egy cuppanós puszit nyomott Val arcára. Elengedte a nagyanyja kezét, ő
pedig kedvesen megsimogatta a fiú arcát. – Nem rossz gyerek ő, Jem!
Nem rossz fiú. Na, fogd, és tedd vissza a nagyapádat a kandallópárkányra!
– Val – kezdtem, de amúgy nem igazán gondoltam végig, amit mondani
akartam –, milyen volt az aurája? Mármint Cyrilnek.
Val arcán mintha meglepetés tükröződött volna, de aztán mosolygott,
felvillantotta rendezetlen, sárga fogait.
– Tudod, drágám, ezt én is szeretném tudni. De csak azután kezdtem el
érzékelni az emberek auráját, miután ő elment. A bánat lehetett az talán,
ami megnyitotta ezt a spirituális oldalamat is. Nem, azelőtt soha nem
láttam. – És ekkor, szinte egy szemvillanás alatt valahogy megváltozott a
hangja. Nyugodt és mély lett, bensőséges és bizalmas. – De te, Jem, te mit
látsz? – Hátrahúzódtam egy kicsit a kanapén. – Te mit látsz? Tudom, hogy

28
látsz valamit. Mi egyformák vagyunk, Jem. Mindketten tudjuk már,
milyen az, elveszíteni valakit.
Teljesen lefegyverzett. Annyira el akartam neki mondani ezt az egészet,
meg akartam fogni a csontos kezét, érezni az erőt, ami belőle árad.
Tudtam, hogy ő hinne nekem. Vele megoszthatnám a titkomat,
megszabadulhatnék a magánytól és annak a tehernek legalább egy részétől,
amit ez a titok rám rakott. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy
elmondjak neki mindent – és ő vonzott engem magához. Tudtam, hogy
ennek meg kell történnie…
– Nagyi, ha mindenkivel ezt csinálod, akit ide hozok, akkor nem lesz
egy haverom se! Az Isten szerelmére, hagyd már békén! – Spider hangja,
mint a penge, kettévágta a közöttünk vibráló energiaáramlásokat.
Elszakadt a láthatatlan kötelék. Felpattantam a kanapéról. – Gyere, Jem!
Meg akarom mutatni neked az új hifi-met. Gyere már, szét fog robbantani
ez a hangerő, meglátod! – úgyhogy felmentünk a Spider szobájába.
Visszanéztem, amikor kimentem a nappaliból. Val még mindig engem
nézett, a szeme rajtam volt, még akkor is, amikor az ujjaival a dobozban
keresgélt, elővett egy újabb cigit és meggyújtotta.

29
 6. fejezet
A zene dübörgött az egész lépcsőházban. Óvatosan lépkedtem át a
lábakat meg a testeket. Alig vettek észre, ahogy ott kanyarogtam közöttük.
Voltak, akik be voltak lőve, voltak, akiket a zene ritmusa tartott fogva, és
voltak, akik teljesen egymásba feledkeztek. Én meg Spidert kerestem.
– Baz bulit rendez szombaton – mondta, egy nappal azután, hogy az
öreg főszer meghalt. Lent voltunk a kanális partján újra, kövekkel
dobáltunk egy üres konzervdobozt. – Én ott leszek. Hát még szép. Gyere el
te is, tíz után. Harmadik emelet a Nightingale-házban.
Azt se tudtam, mit mondjak erre. Tök lazán mondta, meg teljesen
normálisan, de azért egy bulimeghívás szombat estére gyanúsan úgy
hangzott, mint valami randi. Én meg egyelőre semmi esetre se akartam
belekeveredni valami ilyen tipikus fiú-meg-lány-együtt járnak dologba.
Már most legalább volt egy haverom, akivel együtt lóghattam, de ennél
több azért az még nekem túl nagy lépés lett volna. Amúgy meg, nem
mintha erről bármikor is beszéltem volna, de azért valami rendes hapsira
vártam. Ha gondoltam is rá, ami, persze, igen ritkán fordult elő, akkor
jóképűnek képzeltem el, persze, nem olyan 10-ből 10-esnek, de, mondjuk,
legalább egy 8-asnak. Mondjuk, totál nem olyannak, mint Spider – aki
nyurga volt, meg izgága, és komoly tisztálkodási problémákkal küzdött. És
mindössze néhány hét volt hátra az életéből.
Utána kellett járnom, mit akar tőlem Spider. Vajon azoknak az idiótának
a suliban mégiscsak igazuk volt? Óvatosnak kellett lennem, nem akartam
hülyét csinálni egyikünkből se.
– Spider? – szóltam neki, de a hangom eléggé remegett.
– Igen.
– Tudod, a suliban… Azt meg minek csináltad? Úgy nekimenni
Jordannek.
Spidernek elkerekedett a szeme, összeráncolta a homlokát.
– Tiszteletlen volt veled, Jem. Tudod, amit mondtál, az baromira úgy
van, ez az igazság. Pontosan ez az, ahogy érzel. Semmi joga nem volt
hozzá, hogy ebből viccet csináljon.
– Igen, tudom, igazad is van, Jordan meg egy rohadt bunkó, de azért
neked ehhez semmi közöd. Hülyét csináltál magadból. Meg belőlem is.
– Csak egyszerűen nem akartam annyiban hagyni ezt az egészet.
– Persze, de tudod, nekem nincs szükségem valami bátor lovagra, hogy
jöjjön a fényes páncéljában a megmentésemre. Tudok én magamra
vigyázni. – Spider csak mosolygott rám. Én meg leállítottam. – Figyelj, ez

30
egyáltalán nem vicces. Ettől csak minden még rosszabb lett, mint volt –
tettem hozzá halkan. – Most már állandóan beszólnak, cikiznek téged meg
engem.
Nem nézett rám, a kezeit bámulta. A jobb öklén a horzsolások már
majdnem teljesen begyógyultak. A szám száraz volt, de ezt tisztáznunk
kellett.
– De te tudod, hogy nincs ilyenről szó, hogy „te meg én” együtt, ugye,
Spider?
– Mi van? – nézett fel.
– Szóval, hogy... nem járunk. Csak haverok vagyunk.
– Ja, persze. Csak haverok vagyunk. Az baromi jó.
Volt azért benne valami sértett rosszkedvűség, amikor ezt mondta,
úgyhogy azt éreztem, hogy pont az ellenkezőjét gondolja.
Összeszorult nekem is gyomrom, elátkoztam magamban azt a napot a
híd alatt. Olyan rohadt nehéz nekem az emberekkel. Mi a francnak
keveredtem bele ebbe is?
Spider felkelt, elindult felém, közben kinyújtotta az egyik karját. A
francba, most mindjárt elkezd itt ölelgetni engem. Hát nem igaz, hogy nem
ért semmit?! De ekkor a keze ökölbe szorult, aztán gyengéden
belebokszolt a karomba.
– Figyelj, haver! Tudom én, milyen vagy. Mondtam már, hogy semmi
kedveset nem fogok neked mondani soha. És most meg, hogy ezt is
tisztáztuk, azt is megígérhetem, hogy soha nem is teszek semmi ilyesmit.
Oké? Ha valaki szemétkedik veled, akkor hagyom, hadd csinálja. Ha az
utcán kizsebelnek, én megyek onnan. Ha azt látom, hogy kigyulladt a
ruhád, még le se hugyozlak. Oké?
Nevettem rajta, kicsit meg is könnyebbültem. Így már jobb volt, volt
benne egy kis humor is, de benne volt a távolság is. Amúgy meg igaza
volt, kezdett megismerni engem. Senki más nem lett volna képes ezt így
elmondani nekem, ő meg tudott nevettetni. Azok után, amit mondtam neki.
Már majdnem azon voltam, hogy átölelem. Majdnem meg is tettem. De
azért mégse. Csak a kezünk találkozott. Az öklünket összeütöttük.
– Frankó, haver!
– Aha, Spider! – mondtam. – Frankó.
– Szóval akkor jössz szombaton? Nem randi, te idióta, csak egy buli. A
haverokkal.
– Nem is tudom, még meglátom.

***

31
 Sokat gondolkodtam erről a bulimeghívásról. Attól kezdve, hogy Spider
mondta, egy pár napon keresztül kábé minden a percben, egészen addig,
amíg már mentem felfele a buliba a lépcsőn. Pedig százszor is
eldöntöttem, hogy nem megyek el. Egy csomó minden miatt elég rossz
ötletnek tűnt ez a buli: először is én nem igazán kedveltem az emberek
társaságát, meg aztán engem se igen szerettek. Másodszor meg ez a Baz
elég nagy alvilági figurának számított, veszélyes dolog a társaságában
lenni. Végül meg Karen el se enged. Amúgy meg engem még soha nem
hívtak ezelőtt buliba. Úgyhogy bennem volt, hogy mégiscsak szeretnék ott
lenni, normális lenni már végre, mint mindenki más. Eldöntöttem
magamban, elmegyek, egy kicsit szétnézek, lássam, milyen az ilyen. Nem
kell ott maradni, ha nem tetszik.
Ami meg Karent illeti, amiről nem tud, az nem zavarja. Kiszöktem hát a
konyhaajtón, amíg a tévét nézte a nappaliban. A kezemben vittem ki a
ruhámat meg a cipőmet, hogy ne csapjak zajt az öltözködéssel.
Siettem, fejemen a kapucni. A kezem a zsebemben, fogtam a kést,
éreztem, milyen sima a nyele. A konyhában szedtem össze a kést, vittem
magammal. Nem mintha használni akarnám, nem vagyok én agresszív,
csak azért hoztam el, hogy az önbizalmamat növeljem egy kicsit.
Gondoltam, ha valami baj van, akkor elég a pengét előkapni fenyegetően,
aztán annyira jó lesz, hogy ráijesszek bárkire, és elinaljak. Már csak az,
hogy nálam volt, segített bátornak lennem, hogy kiszökjek az ajtón a
sötétbe. Meg lett még egy kis titkom pluszba.
Baz buliját nem volt nehéz megtalálni: a zene egyre hangosabb lett,
ahogy közeledtem a lépcsőházban meg a gangon. Meg egyre több lett a
betépett fiatal is. Reméltem, még az ajtó előtt meglátom Spidert, de nem
volt szerencsém, be kellett mennem. Hát, amennyi ember ott volt, ez nem
volt a legegyszerűbb. Szabályosan utat kellett törnöm magamnak közöttük.
Abból kiindulva, hogy senkit nem ismertem, meg hogy nem igazán bírom
a fizikai közelséget, ez nem volt semmi. De elhatároztam magamban, hogy
azért is bemegyek. Különben meg a koromhoz képest kicsi vagyok, ez
most segített. Átkígyóztam a testek között. Észre se nagyon vettek, nem
zavartam igazán senkit.
Hát, bent még borzasztóbb volt, mint ahogy gondoltam: rekkenő hőség,
a zene olyan hangos, hogy gondolkodni sem lehet, a rengeteg ember
egymást éri a tánc közben, a testüket meg a hónaljukat nyomják az
arcodhoz. Meg az a szag: a cigi füst, a fű meg az izzadság. És közben
végig ott van az a rengeteg szám az emberek szemében, olyan közel, hogy
el se lehet bújni előlük.
Azt mondják, a várható élettartam egyre hosszabbodik. Hát, gondolom,

32
ez nem vonatkozik ezekre a fiatalokra itt a telepen. Úgy láttam a
szemükből, hogy a legtöbben úgy a negyvenesötvenes éveikig húzzák, jó
páran még addig se. Abba halnak bele, ahogy most élünk, gondolom:
kocsik, piálás, drogok, kilátástalanság. Bárcsak ne látnám ezt így előre a
szemükben, de hát ez nem egy olyan dolog, amit ki lehetne kapcsolni.
Már kábé vagy háromméternyire benn voltam a buli sűrűjében, amikor
bepánikoltam. Beszorultam egy srác közé, akinek a pólója csurom vizes
volt az izzadságtól, meg a csaja közé, aki csupa hajlakk volt, meg parfüm.
Teljesen reménytelen volt továbbmennem, mögöttem meg összezárult a
tömeg. Nem kaptam levegőt, a zene meg annyira hangos volt, hogy úgy
éreztem, már bent van a fejemben, onnan akar kirobbanni, a fülemen,
orromon, számon keresztül. Kezdtem elszédülni, a lábamból meg kiment
az erő, de rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs is szükségem arra, hogy a
lábaimon megállják, mert olyan szorosan tartottak körülöttem a testek,
hogy el sem tudtam esni.
Egy kis rés maradt, azon kiláttam. Egy sárga pólót vettem észre, ismerős
volt rajta a jel, fel és le ugrált, ahogy a póló tulajdonosa a zene ütemére
mozgott. Spider! Vettem egy nagy levegőt, aztán lebuktam, a padlón a
lábak között préseltem át magam feléje. Spider mellett jöttem fel újra a
felszínre, megütögettem a vállát.
Félig megfordult, rám mosolygott, a hosszú karjával átölelte a vállam,
aztán lecsúszott a keze a derekamra a kis megbeszélésünk ellenére, de
most én se tiltakoztam ez ellen. Ahogy magához húzott, újra éreztem azt
az ismerős testszagot, a karja meg segített talpon maradnom, az ölelésében
végre levegőhöz jutottam, és sikerült megnyugodnom.
Folyton beszélt, mindig mondott nekem valamit, de egyszerűen semmit
se hallottam belőle. Odahajolt hozzám, és úgy üvöltött:
– Jó a zene, mi? Tessék, haver!
A másik kezében valami sodrott szál füstölt, azt nyomta most a
kezembe. Amilyen kómás voltam, oda se figyeltem, csak elvettem.
– Gyerünk! – üvöltötte a fülembe. – Jó az anyag.
Néztem a spanglit az ujjaim között, kékes színű füst kanyargott a végén.
Csak fű volt, semmi komolyabb anyag. Aztán eszembe jutott az anyám, az
a furcsa póz, ahogy rátaláltam, amikor meghalt. Így kezdte ő is? Csak egy
kis ártalmatlan fű, ugye? Hát, gondolom, én is ugyanoda jutnék, ahová ő.
Visszaadtam a spanglit Spidernek.
– Mi van? – kérdezte.
– Semmi. Csak elég meleg van itt bent. Azt ‘szem, valamit innom
kellene.
– Azt kéne, hogy levegyed végre ezt a kapucnis pulcsit, Jem! Megsülsz

33
a végén.
Igaza volt. Éreztem, ahogy ömlik rólam az izzadság. Kibújtam a
pulcsiból, próbáltam vigyázni, hogy ne könyököljek le senkit, amikor a
fejemről húzom lefele. Persze, a késről meg elfeledkeztem. Kiesett, le, a
padlóra. Még a lélegzetemet is visszafogtam, úgy vártam, mi lesz. Elég
sokan észrevették a kést, de csak röhögtek.
– Hé, nincs itt erre semmi szükség, becsületes tolvajok vagyunk mi –
mondta valaki. Lehajolt, felvette a késemet, aztán visszaadta nekem.
– Ki ez a csaj veled, Spider? Nagyon kemény!
Összekacsintottak, láttam, hogy röhögnek rajtam, persze.
Tizenöt éves voltam, öt láb magas, ennyi. Nem keltettem nagy
riadalmat. Spider is csak vigyorgott.
– Figyelj, ő Jem. Nem kéne balhéznotok vele. Kicsi, de brutális.
Általában nem szeretem, ha kitárgyalnak engem, de ott, beszorulva a
sok ember közé, más volt a helyzet. Mintha valaki teljesen más lett volna
az, akiről beszéltek. Abszolút nem érdekelt.
Így telt az este, aztán egy fickó odajött hozzánk, valamit mondott
Spidernek. Tiszta tetoválás volt a csávó, de tényleg teljesen beborította a
tetkó. A karját, a nyakát, az arcát, mindenét. Az arcának a tetoválása volt a
legdurvább, totál rémisztő volt. Még sosem láttam ennyire extrém tetkót.
Spider odahajolt hozzám, aztán úgy üvöltötte a fülembe:
– Van egy kis dolgom, Jem. Egy perc, és jövök vissza.
Néztem utánuk, ahogy bementek egy szobába a hátsó részen. Próbáltam
összerakni ezt az egészet. Ez a tetovált fickó jól végigmért, amikor odajött
Spiderhez. Akkor én is a szemébe néztem, a száma még mindig ott
lebegett előttem, az agyam meg zakatolt. Próbáltam értelmezni, amit
láttam. Nem szívtam a Spider spanglijából, de gondolom, azért
valamennyit csak belélegeztem a füstből. Nem forgott úgy az agyam,
ahogyan kellett volna. Nem az, hogy nem bírtam gondolkozni se, csak hát
minden sokkal lassabban ment. 20091211. Mi a büdös francot jelent ez?
Kezdett kitisztulni a fejem. Igen, december 11-e, az idén. Ekkor fog
meghalni a tetovált arcú. Aha, négy nappal Spider előtt. Úristen, mi folyik
itt?
Most, hogy Spider nem volt mellettem, ezek a számok megint elkezdtek
beleégni az agyamba, kezdtem feszült meg ideges lenni újra. Ott lógtam a
Spider új haverjaival, de hát én se ismertem őket, meg ők se ismertek
engem. Becsuktam a szememet, tettem, hogy mennyire rákattantam a
zenére, közben azon gondolkodtam, vajon meddig bírom így, meg hogy
Spider mit csinál majd, ha visszajön.
Aztán valami miatt ki kellett nyitni a szememet. Valami zaj miatt, vagy

34
valaki nekem jött, nem is tudom. A buliban mindenesetre nagy felfordulás
támadt. Egy pár fickó, köztük ez a tetovált arcú, elkezdtek lökdösni
valakit. Kéz, váll, könyök, minden. A dulakodás közepén feléjük
magasodva ott állt Spider. Nem volt kétség, mire megy ki a játék.
Próbálták kikészíteni, lenyomni. Feltartotta a kezét, mintha azt mondaná,
hagyjatok már, srácok, de ott rángatták, mint a hiénák. Magas ez a Spider,
persze, meg minden, de nincs rajta semmi izom. A gyomrom görcsbe
rándult, amikor így megláttam. Olyan védtelen volt.
Egy pár perc múlva kijött még valaki a hátsó szobából. Baseballsapka
volt rajta, meg napszemüveg. Szóval semmi különleges, mégis volt valami
a fickó körül, csak ahogy ment, például. Be se kellett mutatni: ő volt Baz.
Ő volt itt a góré. Mondott valamit a hiénáknak, azok meg végre elengedték
Spidert. Spider megköszönte neki, látszott, hogy meg van zuhanva, a feje
úgy jár fel-alá, mint a bólogató kutyának. Visszajött hozzám.
– Gyere, Jem! Ideje mennünk.
Megfogta a karomat, én meg ahelyett, hogy elrángattam volna, hagytam,
hadd vezessen innen kifelé. Örültem, hogy végre kiszabadulok a buliból.
Már bántam, hogy egyáltalán eljöttem.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Ja, persze, jól hát. Minden frankó. Minden frankó. Csak menjünk már
innen! – még mindig bólogatott a feje, meg motyogott is magában valamit,
miközben átvágtunk a tömegen. Most nem kellett tolakodni, az emberek
utat engedtek nekünk. Az a kis verekedés a sarokban nem maradt
észrevétlen, és Spider benne volt, ezt mindenki tudta.

***

Az éjszakai levegő megdöbbentően hűvös volt azután az izzasztó kamra

után, amit Baz lakásán éltünk át. Csendben mentünk egymás mellett.
Spider nem mutatta semmit jelét annak, hogy beszélni szeretne velem a
dologról, végül aztán rá kellett kérdezzek.
– Amúgy mi a faszt csinálsz te itt, Spider?
– Semmit.
– Figyelj, nem vagyok hülye. Hirtelen, a nagy büdös semmiből, lesz egy
új hifid, meg tele vagy pénzzel, meghívnak ide, a Baz bulijába. Ez a faszi
valami nagymenő gengszter, három héttel ezelőtt le se köpött volna, hogy
megvédjen. Láttam azokat a fickókat körülötted. Mibe keveredtél bele,
mondd! Bajban vagy, Spider?
– Nem, dehogyis, Jem, nem vagyok bajban. Ja, semmi olyanban, amit
ne tudnék megoldani. Ezek csak... szóval… csak nem akarják, hogy

35
elbasszam. De nem fogom. Tuti lesz. Csak annyi, hogy el kell vigyek egy
kis csomagot valahová, egy másikat meg el kell hozni onnan.
– Egy csomagot? – megállt bennem az ütő. – Jézus Mária,
Spider! Mibe vittek ezek bele téged?!
– Csak besegítek egy kicsit, ennyi az egész.
Most értünk oda a főúthoz. Spider gyorsan hátranézett, aztán bevágódott
egy bolt bejáratánál az árkád alá. Engem is odahúzott. Hát, ha valaki látta,
annyira rohadt gyanús volt a mozgása, meg ez az egész, hogy az már
eszméletlen. Annyira látszott rajta. Ha az egész utcáról ki kellett volna
választani egy embert, aki rosszban sántikál, hát tutira Spidert választod ki.
Odalapultam mellé a kapualjban. Lehúzta a dzsekijén a cipzárt. Az éjszaki
levegőben újra megéreztem azt az ismerős testszagot.
– Mit csinálsz?
Rám mosolygott. Olyan mosolygás volt ez, mint amikor valaki már
marhára arra készül, hogy elmondjon egy nagy titkot az életéből. Benyúlt a
dzsekije zsebébe, és kivett egy borítékot. Aztán odahajolt az arcomhoz,
szinte suttogva mondta:
– Kétezer font van a borítékban, Jem!
Kilestem a kapualjból. Senki nem volt a közelben, aki meghallhatta
volna.
– Fogd be a szádat! – mondtam neki.
– De tényleg, Jem. Kétezer. Megbíznak bennem, látod. Rám bízták az
egészet.
– Akkor mi van, ha kirabolnak, vagy valami ilyesmi történik. Itt
hurcolod magaddal ezt a rengeteg pénzt.
Még a sötétben is jól láttam, ahogy vigyorog.
– Nem lesz semmi baj. Itt vagy velem te, Jem! Meg a pengéd, hogy
megvédjen. Te vagy a testőröm.
– Na, húzz a francba, Spider! – Elég hülyének éreztem magam, most,
így, hogy elhoztam azt a tetves konyhakést. – Az van, hogy itt vagyunk az
utcán éjszaka, aztán nem igazán érzem magam biztonságban.
– Nem azért mondom, haver. Király, hogy van késed. Nekem is van.
– Tedd már el azt a rohadt borítékot, Spider! Tedd el, mielőtt valaki
meglátja. Amúgy meg tűnjünk már innen!
Visszarakta végre a zsebébe a borítékot, és elindultunk. Spider úgy ment
mellettem, hogy adta a nagymenőt. Mint a macska, amelyik megette a
tejfölt. Nem akartam lelombozni, de azért azt akartam, hogy gondolja át
ezt az egészet, mielőtt még túlságosan belekeveredik.
– Spider, figyelj, Baz csak kihasznál téged. Bármit is kell tenned, ha
nem lenne kockázatos a dolog, akkor ő maga csinálná. Mert így legalább te

36
leszel az, akit elkapnak. Hm, gondoltál már erre?
– Nem a’, nem a’, fasza lesz. Óvatos vagyok én. Csak egy pár hónapig
csinálom, vagy max. pár évig, utána kiszállok. Ha egy kis pénz van a
zsebedben, akkor eljuthatsz frankó messzire innen.
Hát, beleborzongtam ebbe az egészbe. Nem mész te sehova, haver. Még
egy pár hét itt, aztán annyi. És ettől szomorú lettem, nagyon szomorú. Az
volt a helyzet, hogy amikor Spiderrel így együtt voltam, akkor mindig
valami ilyen furcsa dolog történt velem. Vele más volt. Életemben először
nem csak megfigyelő voltam, hanem résztvevő is. Résztvevője az
eseményeknek. Már kezdtem abban is reménykedni, hogy talán ez a dolog
a számokkal, még ez sem valóságos egyáltalán. Hogy ez az egész csak itt
bent van a fejemben. De tudtam, hogy amúgy meg ez a valóság. Vagy így,
vagy úgy, de két hét, és vége. És Isten ha segít, akkor én megpróbálom
megvédeni Spidert. Sőt ennél is többet akartam. Megmenteni őt.

37
 7. fejezet
Karen, persze, várt rám, mikor hazaértem, meg is kaptam tőle a
szokásos kis szemrehányásokat. Hát hogy mégis tegyek valamit, meg hogy
lenyugtassam valamennyire, visszamentem a suliba, de kábé egy hét
múlva annyi volt az egésznek, nem is kicsit. Őszintén szólva, amúgy azok,
akik korábban szemétkedtek velem, most nagyrészt békén hagytak. Valaki
látott a buliban, aztán ennyi, hogy így kapcsolatba kerültem Bazzal, elég is
volt, hogy elcsendesedjenek. A befolyásos ismerősöm, mi?! Voltak azért
még beszólások meg röhögések, amik Spiderre meg rám vonatkoztak, meg
hogy miféle társaságba járunk, de azért ezek már nem voltak annyira
alattomosak, mintha valami tiszteletféle is került volna az egészbe.
– Ne húzzátok fel Jemet! Gengszter lett belőle, igazi gengszter csaj!
Kezdtem megérteni Spidert. Jobb érzés az, ha nem a legutolsó vagy a
sorban. De amúgy Jordan meg a haverjai azért még mindig ott voltak.
Jordan a buli utáni hétfőn jött először iskolába újra. Távol tartotta magát
tőlem, de tudtam, hogy figyel, csak az alkalomra várt. Három paddal ült
mögöttem, éreztem a tekintetét a tarkómon, szinte viszketett tőle a
fejbőröm.
Az egyik nap aztán nem várt tovább. A délelőtti szünetben pont a
kémiaépület mögött sétáltam, amikor észrevettem, hogy jönnek utánam.
Hátranéztem, hát Jordan két haverja követett. Gondoltam, basszátok meg,
azért se futok el. Aztán csak mentem tovább a sarok felé kicsit sietősebben,
ott meg pont szembetaláltam magam Jordannel. A keze megindult, aztán a
mellkasom közepébe vágott.
– Hova mégy, gengszter?
– Semmi közöd hozzá, baszd meg! Engedjetek el!
– Na, nem, beszélni akarok veled.
Kemény voltam, ahogy beszéltem, de csapdában éreztem magamat. A
szívem majd kiugrott a helyéről. Elkaptak itt, ezen a félreeső helyen. Öten
voltak összesen, esélyem se volt. Hacsak nem hívom segítségül a kis titkos
barátomat. A kezem megszorította a kés markolatát a zsebemben.
– Nem bírlak téged, Jem! Meg nem bírom a fiúdat se.
– Nem is a…
– Kuss legyen! Én beszélek. – Na, ez tetszett neki, élvezte a hatalmát.
Engem meg piszkosul zavart, hogy egy ilyen szemétláda rám állítja a
haverjait, hogy itt szemétkedjenek velem. Tudtam valahol, hogy hagynom
kellene az egészet, rájuk se nézni, nem mondani semmit, kész,
benyomnának egyet-kettőt, annyi. De Jordan annyira irritált, hogy már

38
nem is tudtam normálisan gondolkodni.
Előkaptam a kést, előreszegeztem Jordan felé.
– Te fogd be a szádat! Hallani sem akarlak! Engedjetek, és hagyjatok
békén!
Meg voltak bénulva. Csak a pengét bámulták a kezemben. Kihasználtam
az alkalmat, elléptem Jordan mellett, aki nem mert ellenkezni. Csak egy
röpke másodpercig érezhettem, hogy megszabadultam, aztán
beleszaladtam McNultyba. Egyből elkapta a csuklómat, és olyan erősen
szorította, hogy kiesett belőle a kés a földre. Fogva tartott az egyik
kezével, a másikkal meg zsebkendőt vett elő a zsebéből, úgy hajolt le
felvenni azt a rohadt kést, mint valami zsaru a tévében, hogy rajta
maradjon az ujjlenyomat a bizonyítékon. Lerítt róla a diadalmámor. Most
végre elkapott. Megvolt a bizonyíték is. A rohadék.
– Na, ezt befejezni, mindjárt csengetnek. Mindenki menjen az
osztálytermébe! – üvöltötte. – De te – fordult most hozzám azzal az
önelégült ábrázatával –, te velem jössz!
Még mindig a csuklómat szorongatta, úgy rángatott be az igazgató
irodájába. Nem is vártunk kint az ajtó előtt, ahogy az szokás volt. McNulty
ment egyenesen, húzott engem is magával, keresztül a titkárnő irodáján, és
már kopogott is az igazgató ajtaján. Ment befelé, el volt telve önmaga
fontosságával.
– Igazgató úr, egy súlyos esettel kell most foglalkoznunk. Rajtakaptam a
Jem Marsh nevű tanulót, amint az iskolaudvaron késsel fenyegetett egy
másik diákot.
Letette a kést az asztalára. Az igazgató, aki éppen valami papírokat
irkált aláfelé, látványosan hátrahőkölt a késtől, mintha McNulty valami
időzített bombát rakott volna eléje.
– Igen, igen. Értem – mondta, közben gyorsan rám nézett, utána
McNultyra, aztán megint rám. Felvette a telefont. – Miss Lester, hívja,
kérem, a rendőrséget! Mondja meg nekik, hogy jöjjenek be az iskolába. Itt
van egy tanuló, kés volt nála. Igen.
Köszönöm. És hívja a tanuló gondviselőjét is. Jobb, ha ő is azonnal
bejön.
Na, ezután el is kezdődött: a kérdezősködés, a leckéztetés, a
vádaskodások meg a csalódottság. Nemcsak a rendőrség meg az igazgató
foglakozott velem, behívták Karent meg Sue-t is a családsegítőből. Alig
fért el az a sok ember az irodában.
– Nem hiszem, hogy egyáltalán felfogtad, mekkora nagy bajban vagy
most. Szúrófegyvert hoztál az iskolába, fenyegető viselkedéseddel
megrémítetted a diákokat, ráadásul az osztályban is bomlasztó a

39
viselkedésed, arcátlanság, brutalitás…
És ez így ment a végtelenségig. Leszartam az egészet, csak ültem ott,
amíg ez ment. Azt akartam hinni, hogy ha nem csinálok semmit, csak
szépen csendben maradok, akkor egyszer majd kifogy belőlük a szufla,
aztán elhallgatnak, meg véget ér ez az egész, mintha nem is lett volna
soha. Mondjuk, ezzel nemigen áltathattam magamat. Ott volt előttem a kés
az asztalon – mint egy néma tanúbizonyság. Nagy hiba volt elhozni a
suliba, gondoltam, nagy hiba. Súlyos volt ez az egész ügy. Benne voltam a
szarban rendesen.
Végül aztán arra jutottak, majd a rendőrségen fognak tovább vallatni.
Gondolhatod, micsoda izgalom volt az egész suliban, amikor látták, hogy
rendőrkocsival visznek el. Végig ott állt a sok diák a folyosókon, lógtak
kifele az ablakon. Amikor vittek a kocsihoz, arra gondoltam, kábé most
vagyok itt utoljára. De nem érdekelt ez az egész iskola se, meg a diákok
se. Csak amikor Spiderre gondoltam, akkor éreztem, hogy összeszorul
bennem valami. Ha most engem bezárnak, akkor fogunk-e még mi
egyáltalán találkozni?
A rendőrségen aztán mindent nagyon hivatalosan végigcsináltak.
Bejegyezték az adataimat, megmotoztak, ujjlenyomatot vettek tőlem.
Próbáltak kedvesek lenni:
– Meg kell értened, nagyon veszélyes dolog, ha kés van nálad.
Megtörténhet, hogy ellened fogják használni. Gyere, igyunk egy csésze
teát, és beszéljük meg ezt a dolgot.
Próbáltak fenyegetni:
– Az biztos, hogy vizsgálati fogság vár rád, ha ez a bíróságra kerül.
Könyörtelenül elbánnak ott az ilyen kis bűnözőkkel, mint te.
Nem mentek vele semmire. Felváltva végig ott volt velem vagy Karen
vagy Sue. Ők is megpróbáltak rávenni, hogy beszéljek. Karen mindent
megtett, hogy kihúzzon belőlem valamit, de neki sem volt semmi esélye
megváltoztatni engem. Elég nehezen viselte a kudarcot.
– Jem, nagyon fontos elmondanod nekünk, amit csak tudsz. Én nem
hiszem, hogy valójában agresszív személyiség vagy. Semmi ilyet nem
láttunk rajtad otthon. Történt valami, ugye? Ha elmondod, akkor segítesz
megértenünk ezt az egészet.
Karen kedvessége azért kezdte áttörni a falat, amit magam köré húztam.
Valahogy mégis megérintettek a szavai, gondoltam, talán mégis
meghallgatnak. De hol is kezdjem el? Jordannel, McNultyval vagy
Spiderrel és a bulival? Kezdjem az anyámmal? Kezdjem azzal, hogy
tudom, soha sehol nem vagyunk biztonságban, és azt is, hogy ez az egész
egyszer véget ér, ma, holnap vagy azután? De nem bírtam. Olyan lett

40
volna erről beszélni, mintha egy csigát kiszednénk a házából. Ha
elmondom, annyi. Már nem lesz semmi, ami megvédjen.
Bámultam inkább a padlót, és kizártam magamból Karen hangját is,
próbáltam erős maradni.
Úgy jó öt óra hossza múlva engedtek el, és bíztak újra Karen gondjaira.
Három nap múlva kellett visszamennem a rendőrségre, akkor majd
megmondják, vádolnak-e valamivel. Ráadásul még egy hónapra el is
tiltottak az iskolából. Szóval, valami szobafogságféle várt rám Karen
lakásán, egészen addig, amíg a családsegítőnél eldöntik, mit csináljanak
velem. Úgyhogy ott kellett ülni Karennél, és várni, tudva, hogy valami
újabb költözés jön, még egy „újrakezdés”, valahol, távol ettől a
lakóteleptől, távol Spidertől, az egyetlen barátomtól.
Szóval, csak ott dekkoltam a szobámban. Forrt bennem a düh, amit az
igazságtalanság miatt éreztem. Miért nem Jordant meszelték el, amiért
erőszakoskodott velem? Miért engem kaptak el, amikor csak magamat
védtem? Mért gondolják, hogy a helyzet bármivel is jobb lesz valahol
máshol? Azzal, hogy továbbköltöztetnek, nem oldják meg a problémát.
Csak annyi, hogy nem itt lesz gáz, hanem ott.
Belevágtam az öklömmel az ágyba. Még zajt se nagyon keltett, csak
visszarugózott. Szánalmas egy dolog. Felkeltem, odamentem a fiókos
szekrényhez, lesepertem a karommal mindent a tetejéről. A hajkefém, a
fülbevalók meg egy pár könyv szanaszét repültek a szobában. Ez nem volt
elég. Széttéptem egy pólót. Ez már jobb volt egy kicsit. Darabokra
szaggattam, amit csak bírtam, a többi cuccot meg vadul széthajigáltam. A
CD-lejátszóból üvöltött a Red Hot Chili, megfogtam, elrántottam a faltól.
Kijött a konnektor is, aztán nekivágtam a tükörnek. A tükör persze
darabokra tört, de a CD-játszó még egyben volt. Megint felvettem, most a
falhoz csaptam oda. Kis műanyag darabkák repültek szerteszét, de
nagyrészt még felismerhető volt, nagyjából egyben volt még az egész. De
csak addig, amíg ki nem nyitottam az ablakot, és el nem hajítottam jó
messzire. Mintha valami tejesüveget dobtam volna ki, apró szilánkokra
zúzódott a járdán.
Karen mint a rakéta úgy vágódott be az ajtón. De ahelyett, hogy
őrjöngött volna, meg nagy ordibálást rendez, a düh megfagyasztotta az
egész helyzetet, mikor meglátta, mit műveltem a szobámmal.
– Te kis hülye – kezdte. – Most akkor mi maradt meg még neked?
Ennyit mondott, aztán kiment. Hallgattam a léptei zaját, ahogy a
lépcsőkön dübög lefelé. A falhoz húzódtam, felhúztam a térdemet. Amúgy
se volt sok cuccom, most meg amim volt is, azt is tönkretettem. Nagyjából
mindenem annyi volt összesen, ami ruhát magamon viseltem. Hát, ez nem

41
valami sok.
Már rohadtul belefáradtam abba, hogy ilyen vagyok. Meg abba a sok
szarságba, amivel meg kellett küzdenem az évek során. Abba, hogy nincs
társaságom, hogy teljesen egyedül vagyok. És most amikor végre
kezdenének javulni a dolgok, akkor minden elszaródik megint.
Összegömbölyödve kuporogtam a fal mellett, összehúztam magam. Csak
ültem ott, mint egy darab sötétség.
És akkor egy furcsán megnyugtató gondolat fogalmazódott meg
bennem. Semmim sem volt, szóval, akkor most már bármit megtehettem.
Bármit, amit csak akartam. Semmim nem maradt, amit elveszíthetnék.

42
 8. fejezet
A padlón fekve ébredtem. Körülöttem a sok cucc, amit darabokra
törtem, ami az enyém volt. Még mindig a fejemben volt az elalvás előtti
utolsó gondolat. Semmim nem maradt, amit elveszíthetnék. Mit tehetnek
még velem? Mi mást, mint amit már úgyis terveztek?
Megnéztem az órámat, még járt, pedig be lett zúzva az üvegje. Hat
negyven. Kinyújtóztattam a lábamat, felkeltem, átvágtam a szobán.
Kimentem az ajtón, óvatosan indultam lefelé a lépcsőn. Ittam egy kis
narancslét, csak úgy, a dobozából, aztán benyomtam két szeletet a
kenyérpirítóba. Amikor kilökte, kentem rá egy kis mogyoróvajat, és már
mentem is. Útközben ettem meg a kenyereket.
Odakint még sötét volt. Nem járt túl sok ember az utcán, de megvolt
azért az a megszokott kis londoni háttérzaj. Az mindig ott van. Beugrottam
az egyik ház előtt az előkertbe, elvettem egy üveg tejet. Csak hogy
leöblítsem valamivel a pirítóst.
Már jobban éreztem magam, sokkal jobban, mint már egy jó ideje.
Tudtam, persze, hogy egyszer majd elkapnak, és akkor megleckéztetnek,
megbüntetnek, el is költöztetnek. De most egyelőre még szabad voltam.
Fogtam a kis tejesüvegemet, aztán lementem vele a kanális partjára.
Leültem a vasúti talpfákra, oda, ahol először beszéltem Spiderrel. Az ég
alján most kezdett megjelenni a fény. Egyre világosodott, minden szürke
lett, a házak, a falak, a víz, az ég is. Csinálhattál volna erről valami szép
színes fényképet, de akkor is csak fekete-fehér lett volna az egész. Pont,
mint én, a hangulatom is ilyen volt. Nyugodt voltam, szótlan, tompa, csak
ez a pillanat számított, ahogy ott lógtam.
Mikor megittam a tejet, vagyis hát maradt még benne egy kicsi, de
mindegy, letettem az üveget a kanális partjára, és szedtem egy jó pár
követ. Aztán próbáltam megdobni velük az üveget. Volt, ami mellé ment,
lehetett hallani, amikor a vízbe csobbantak – platty! Amikor eltaláltam, az
üveg illegett-billeget, de csak nem akart beleesni a vízbe. Az
edzőcipőmmel rugdostam a kavicsokat a földön, kerestem köztük egy pár
nagyobbat is. Találtam is néhányat, majd elkezdtem összpontosítani a
dobásra. Az első mellément, belecsobbant a kanálisba. A második pont
elkapta az üveg nyakát, levitte egyből, bele a vízbe. Odamentem
megnézni. Ott imbolygott a vízen, benne egy kis maradék tej lötyögött,
úszott bal felé, lefelé a kanálison, a Temze irányába. Tenni kellett volna
bele valami üzenetet. Eljátszottam egy kicsit ezzel a gondolattal, tetszett.
Valami holland vagy francia kölyök belemászik a vízbe, kiszedi a

43
palackot, benne egy papír, húzgálja kifele, ott az üzenet: Kapd be!
Üdvözlet Angliából.
Már vagy húsz méterre volt tőlem a palack. Félig már azon voltam,
követem az üveget, lássuk, hova lyukadunk ki. De nem igazán így akartam
eltölteni ezt az utolsó néhány órát, amíg még szabad lehettem, mielőtt
elkapnak. El akartam köszönni a haveromtól, szóval, inkább
megfordultam, felmentem a boltokhoz, aztán tovább, Spiderék felé. Még
mindig csak fél nyolc volt, semmi nyoma az életnek.
Odamentem a bejárati ajtóhoz, kezem a csengőn. Nem éreztem magam
teljesen biztosnak ebben a helyzetben. Mintha valami nagy elszántság
lenne benne, úgy tűnhet fel a helyzet. Mintha nekem lenne szükségem
valamire, ezért jövök ilyen korán. Megpróbáltam inkább kinyitni az ajtót,
csak úgy, hátha. A kilincs elmozdult az ujjaim alatt, az ajtó résnyire nyílt,
füst gomolygott ki rajta.
Teljesen kinyitottam az ajtót, bementem. És ott volt, ott ült a konyhában
Val, a székén gubbasztott. Kezében egy csésze tea, a másikban, persze, a
cigi. Jézus Mária, alszik ez a nő egyáltalán?
– Szervusz, drágám! – mondta, mintha csak várt volna. – Gyere beljebb!
– Kicsit beljebb léptem.
– Koránkelő vagy, vagy nem? Bajban vagy? – Bólintottam.
– Van még tea a kannában, hozz egy poharat a mosogatóból. Gyere, ülj
ide mellém!
És így talált ránk Spider is, amikor felkelt, kábé kilenckor. Ültünk
egymás mellett a reggelizőpultnál: Val és én. Már a második kancsó teát
ittuk, közöttünk egy hamutartó meg egy halom csikk. Amikor Spider
kikecmergett a konyhába, melegítőalsó volt rajta, meg egy foltos, régi
póló. A szeme meg úgy be volt gyógyulva, mintha száz évet aludt volna át.
Amúgy még amikor figyel magára, akkor is elég elhanyagolt a külseje,
most meg pláne. Mintha valaki kicsavarta és elhajította volna.
– Mi ez az egész? – kérdezte, mikor kezdte feldolgozni a sokkot, hogy
nem csak a nagyanyját találta otthon ma reggel.
– Jem átjött, mert találkozni akart veled. Egy kicsit benne van a bajban,
ugye, drágám?
– Benne vagyok a szarban, Spider – mondtam, amikor rám nézett. –
Megint el fognak költöztetni. – Éreztem, hogy remeg az állam, amikor a
tekintetünk találkozott. Gyorsan elkaptam a szememet, hülyén éreztem
magamat. És akkor, hála Istennek, Spider valami olyat mondott, ami
kellett.
– Basszák meg, Jem! Gyerünk, menjünk el valahová! Van nálam lecsó,
ne félj! – Val szemei a fiú arcát fürkészték. – Figyelj, itt fognak keresni a

44
környéken. Úgyhogy menjünk be a belvárosba!
Elkezdett lábujjhegyen táncolni, csak úgy vibrált benne az energia.
Összecsapta a két kezét.
– Oké, gyerünk! Tölts nekem egy pohár teát, nagyi, aztán már veszem is
a cipőmet!
– Szerintem van annyi időtök, hogy megmosakodj rendesen és tiszta
ruhát vegyél, Terry! Van egy csomó tiszta holmi a nappaliban.
Spider arcára kiült az agónia meg a lefáradás:
– Jól vagyok így nagyi, ne nyaggass már!
– Dehogy vagy jól, vágni lehet körülötted a levegőt, büdös vagy –
mondta Val, és meggyújtott egy újabb szálat. Aztán hozzám fordult. –
Ezek a fiúk! Mit lehet velük kezdeni?!
Spider igaz, hogy látványosan tiltakozott, de azért mégis kislisszant a
szobából, és amikor visszajött, farmer volt rajta, meg egy tiszta póló.
Kizárt dolog, persze, hogy meg is mosakodott, ilyen rövid idő alatt
képtelenség. Felhajtotta a teáját, aztán odahajolt, és megcsókolta a
nagyanyja arcát.
– Gondolom, most azt kellene mondanom nektek, hogy irány az iskola,
ti haszontalanok! De látom ám, hogy mire készültök, úgyhogy menjetek –
kacsintott azzal a mogyoróbarna szemével –, és érezzétek jól magatokat!
Ha bárki keresne, én semmit se tudok.
Rám nézett. Most nem mosolygott, de a melegség érezhetően ott volt a
tekintetében. Te mázlista disznó, Spider, ilyen nagyanyád van, gondoltam.
Ha nekem lett volna valakim, aki olyan mint Val, az egész totál másképp
alakulhatott volna. Spider felkapta a kapucnis pulcsiját az előszobában,
még visszaszólt, szia, nagyi, majd jövök, és ennyi, már el is tűntünk.
Most már fenn volt egész London, rohant mindenki. Ment a forgalom
teljes gőzzel, mindenütt emberek. Kora reggel még úgy éreztem, enyém a
város, enyém volt a békéje, a nyugalma, csak az enyém. De most Spider
meg én csak két kis hangya voltunk egy többmilliós nagyvárosban, nem
többek. A nap is fenn volt már rendesen. Kezdett olyan igazi napsütéses,
de azért csípős hideg téli nap lenni.
– Nem kell végig gyalog menni, mehetünk metróval is. Vagy hívhatok
taxit is, ha szeretnéd. Csak úgy mondom…
– Mennyid van, Spider?
– 60 font. Az enyém mind – vigyorgott. – Este még majd vissza kell
mennem. Van még egy kis dolgom. De amúgy az egész nap a miénk! –
ahogy mondta, széttárta a karját, meg pörgött is hozzá.
– Na, hova akarsz menni?
– Hát, nem is tudom. Mondjuk Oxford Street?

45
 – Oké. – Kihúzta magát, teljes magasságában, kinyújtotta az egyik
karját nekem, úgy mutatta az utat. Aztán tök hangosan, a legbénább
affektált hangon mondta:– Egy kis könnyed vásárlás, hölgyem. Ez lesz ma
a kedvére való? Az emberek egyből elkezdtek nézni.
– Fogd már be, Spider! – Láttam rajta, hogy egy kicsit elvettem a
kedvét. – Jól van, na, te barom, tök jól hangzik. Gyere, menjünk!
És elkezdtem rohanni a metró felé, ő meg utánam, ott loholt mellettem,
a hosszú lábaival elég könnyen lehagyott, amíg a jegypénztárhoz értünk.
– Kurva nagy rablás ez, haver, ez az, nem más. 16 fontot elkérni azért,
hogy felmenjünk erre az izére.
A karjával meg csak legyintett a London Eye-ra. Ott vibrált benne az
indulat minden porcikájában. Szinte az összes pénzünket elköltöttük már
az Oxford Streeten, megvettünk mindenféle hülye napszemüvegeket meg
kalapokat, Big Macet is ettünk. Aztán meg 60 fonttal nem mész túl sokra
Londonban.
Az emberek elkezdték Spidert bámulni. Hát, gondolom, ha még nem
szoktad meg, akkor Spider tényleg olyan, akin van mit megnézni. Egy több
mint 190 magas fekete fickó, aki az utcán üvöltözik. A sorban állók meg
szépen elkezdték stírölni, ja, mintha ő lenne itt a fő attrakció. Mintha csak
azért lenne itt, hogy szórakozzanak rajta. Gondoltam, mindjárt elkezdenek
pénzt dobálni neki. Egy páran a könyökükkel lökdöstek a mellettük
állókat, összeszorított szájjal kezdtek mondani eztazt Spiderről
egymásnak, kinevették. Tök bunkók voltak, mint Jordan velem.
– Hagyd már abba! – mondtam neki, próbáltam menteni a helyzetet. –
Amúgy se akarok felülni erre a szarra! Menjünk innen!
De ekkor már teljesen be volt indulva.
– Minden csak a rohadt turistákért van itt ebben a városban! És velünk
mi van? Mi van az ilyen normális emberekkel, akiknek nincs 16 fontjuk,
hogy felüljenek erre a vásári buziságra?
A sorban állók közül egy párán kezdték elég kényelmetlenül érezni
magukat, elhúzódtak, kicsit arrébb Spidertől. Nyugtalan pillantásokat
váltottak egymással. Ez tetszett, élveztem, hogy ilyen a reakció. Felrázta
legalább egy kicsit őket.
A szemem végigfutott a soron. Aha, elég kényelmetlenül érezték
magukat. Két kis japán turista, egyforma kék anorákban, kötött sapka,
kesztyű. Pont minket néztek. Csak egy pillanatig. De az elég volt:
leolvastam a számaikat. Mintha áramütés ért volna. Ugyanaz volt a két
szám.
Tök furcsa, gondoltam, a két kis japán ugyanakkor fog meghalni.
Mennyi az esélye, hogy így összekerüljenek? Aztán felfogtam valami mást

46
is, és mintha fejbe vertek volna. 2009128. Ez ma van. Mi a franc ez…?
A szemükbe akartam nézni megint, de Spider szövege már túl sok volt
nekik. Egyszerűen hátat fordítottak, gondolták, hátha elhúzunk már innen.
Lehet, hogy nem is jól láttam a számokat, gondoltam. Meg kell néznem
újra. Elindultam a sor felé, körbe akartam menni, hogy újra a rájuk nézzek.
Spider észre sem vette, hogy leléptem mellőle. Hallottam, hogy ott szidja
az egészet magában, bele volt feledkezve rendesen a káromkodásba.
Rohadt sűrű volt a sor is. Találtam egy kis rést egy hátizsákos fiatal
fickó meg egy öreg nő között. A nőnek vastag gyapjúkabátja volt, meg
valami fonott táska a kezében.
– Bocsánat – mondtam, mikor mentem a nő felé, nem kellett volna
fárasztanom magam vele, már hátrált előlem amúgy is. – Köszi – vetettem
oda neki, amikor átpréseltem magam közöttük.
Kényszeredetten rám mosolygott, de a táskáját odaszorította magához.
Láttam az arcán a riadalmat, a tekintetünk egy pillanatra találkozott.
Megláttam a számot is benne. És meg kellett állnom. Csak bámultam a
nőt. Nem tehettem róla. 2009128.
Ez nem lehet igaz. Mit jelent ez az egész? Kivert a veríték, teljesen, az
egész testemet. Ott álltam, földbe gyökerezett a lábam, és csak bámultam.
Az öregasszony meg levegőért kapkodott. A pupillája is kitágult a
félelemtől.
– Nincs sok pénzem – hebegte. Remegett a hangja, halk volt. A keze
meg csak szorította a fonott táskát, még az ujjai is elfehéredtek.
– Mi van? – kérdeztem.
– Nincs sok pénzem. Hogy egyszer itt lehessek… a nyugdíjamból kellett
összespórolnom a jegyre való pénzt.
Ekkor értettem meg: azt hitte az öregasszony, ki akarom rabolni.
– Nem, dehogy is – mondtam neki, hátrébb is léptem. – Nem kell a
pénze, nem erről van szó. Bocsi.
Ahogy hátráltam, beleütköztem az előtte levő fiatal fickóba. Ahogy
megfordult, a rohadt hátizsákja nekivágódott a hátamnak. Jézus, mindjárt
eltaposnak, gondoltam. Elkezdtem inkább menni visszafelé Spiderhez.
– Bocs, haver – motyogtam neki lehajtott fejjel meg zsebre vágott
kézzel. – Nem akartam.
– Oké, van ez. Ez nem egy probléma. – Törte az angolt, felkaptam rá a
fejemet, kipillantottam a kapucnim alól. Furcsán nézett rám, verejték
gyöngyözött a homlokán. Sötét haja volt, a tövénél nedves az izzadságtól.
– Minden van oké – mondta, bólogatott is hozzá, hogy egyetért velem.
– Persze, minden oké – mondtam én is, és megdöbbentem, hogy bírok
még egyáltalán emberi nyelven megszólalni. Ja, mint egy normális ember.

47
Amúgy meg bent... az az igazi hang ott sikongott, fájdalmas ordításokkal
tépett szét belülről a borzalom. Tudod, neki is ugyanaz a szám volt a
szemében. 2009128.
Valami történni fog ezekkel az emberekkel.
Ma.
Itt.
Megfordultam, és visszabotorkáltam Spiderhez. Még mindig szidta a
London Eye-t, mint a szódás a lovát.
– Spider, mennünk kell! – Rám se figyelt, teljesen elvolt magának, csak
járt a szája. Megragadtam a ruhája ujját. – Kérlek, haver, figyelj rám! El
kell innen tűnnünk! – Nem hallotta meg a félelmet a hangomban? Nem
érezte, hogy remeg a kezem, ahogy a karját fogom?
– Nem megyek én sehova, haver. Még nem végeztem ezzel a hellyel.
– De igen, Spider. Ennyi volt. Már nem számít. Csak az számít, hogy
mennünk kell.
Csak eldumáltunk egymás mellett, és minden egyes másodperc, amit ott
töltöttünk, egy újabb másodperccel közelebb vitt minket is a véghez.
Ahhoz, ami majd végső soron elsöpri ezeket az embereket. A szívem
kalimpált odabent a mellkasomban, mintha szét akarta volna szakítani a
bordáimat.
– Megyek, beszélek itt a góréval, bárki legyen is szolgálatban. Ezt meg
kell mondani nekik, tisztázni kell ezt az ügyet. Ez disznóság, így lenyúlni
az embereket! Nem kéne ezt eltűrnünk…
Egyszerűen rám se figyelt. Esély se volt rá, hogy rávegyem arra, hogy
egy kicsit is figyeljen.
– ...túl sok ilyen szarság van ebben az országban. Úgy bánnak velünk,
mintha csak másodrendű állampolgárok lennénk. Pedig mi…
Végig se gondoltam, csak felemeltem a kezemet, és felpofoztam
hirtelen, elég keményen. De tényleg. Bumm! Megállt végre, totál sokkos
állapotban. A kezét meg az arcához szorította.
– Mi a francért csináltad ezt az egészet?
– Idehallgass végre. El kell innen tűnnünk. Kérlek, húzzunk innen,
Spider! Gyerünk!
Megragadtam a kezét, és húztam, húztam, amíg el nem indult. Futni
kezdtem, Spidert meg húztam magam után. Végre elkezdett futni ő is. A
kezemet is elengedte, simán lesprintelt a hosszú lábaival, a karja kalimpált.
Ötven méter múlva megállt és bevárt engem, aztán együtt kocogtunk,
végig a Temze partján a sétányon, át a Hungerford-hídon. A híd felénél
azért már lelassítottunk, csak úgy, sétálva mentünk át. Aztán meg is
álltunk, néztünk visszafele a London Eye-ra, ahonnan jöttünk. Minden úgy

48
volt, mint eddig, semmi nem történt.
– Most akkor mi van, Jem? Mi volt ez az egész?
– Semmi. Csak idegesítetted az embereket, annyi. Aztán majd
valamelyik hívta volna a zsarukat, annyi. – Hát, ez még akár igaz is
lehetett volna, vagy nem? De ahogy kimondtam, éreztem, hogy ez tök
bénán hangzik, Spidert nem lehetett ennyivel átverni.
– Na, ne, Jem, nem ennyi. Látom rajtad, hogy valami nagy gáz van. Úgy
nézel ki, mint egy szellem, tudod? Rohadt sápadt vagy. Mi bajod van?
Ott álltunk, néztük a Temzét meg a várost. Úgy látszott, hogy minden
haladt a maga rendes menetében: egy teljesen normális nap ez a mai is, én
meg éreztem, hogy hülyét csináltam magamból. Szavak cikáztak keresztül
a fejemen, még nekem se tűnt valóságosnak egyáltalán ez az egész.
Számok, a halál időpontja, katasztrófa...
Nevetségesnek tűnt ez az egész, hülye fantáziálásnak. És biztos az is
volt, csak valami elmetrükk. Megcsalt a képzeletem.
– Nincs amúgy semmi, Spider. Volt valami rossz érzésem, annyi. Rám
jött egy pánikroham. De már minden oké, rendben vagyok, vagyis ha nem
is rendben, de jobban – próbáltam visszafordítani a beszélgetést. – És te?
Bocs, hogy felpofoztalak. – A kezemet az arcára tettem, és ott tartottam
egy pár másodpercig. – Fáj még?
Bánatos arckifejezéssel mosolygott rám.
– Még mindig érzem egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy így be
bírsz nyomni nekem – megrázta a fejét. – Mike Tysonnak is meggyűlne
veled a baja.
– Bocs – mondtam újra.
– Hagyjad már – mosolygott.
És amikor ott álltunk, a híd korlátjára támaszkodva, és néztük a folyót,
akkor hallottuk meg a robbanást. A London Eye darabjai a szemünk előtt
repültek a levegőbe.

49
 9. fejezet
Százszor is láthattad a tévében, úgyhogy tudod, miről beszélek, tudod,
hogy mit láttunk akkor. Hirtelen robbanás rázkódtatta meg a London Eye-
t, mindenfelé szálltak a darabjai, füstfelhők gomolyogtak mindenütt. Az
egyik utasfülke teljesen megsemmisült, több másik megrongálódott,
kifordult a helyéről a robbanás miatt. Az emberek körülöttünk mind
megálltak, mindenki a London Eye-t bámulta. A vízen át még a sikolyokat
is hallottuk az óriáskerék felől.
– Úristen! – mondtuk egyszerre Spiderrel. A hídon levő összes ember
szájából valami hasonló felkiáltás visszhangzott.
Lehet, hogy egy páran imádkozni kezdtek így, de a legtöbb emberből
csak a sokk hatására tört ez elő. Ott álltunk, néztük egy percig, kettőig, a
por leülepedett, a füst eloszlott és a szirénák elkezdtek hangosan
jajveszékelni. Tök bénának éreztem magamat. Mikor elkezdtem végre
kételkedni a számokban, és reméltem, hogy ez az egész nem igaz, hogy
csak valami hülyeség az egész az én fejemben, akkor kellett rájönnöm,
hogy ez nem játék. A számok valódiak – és én vagyok az, aki ismeri az
emberek jövőjének titkát. És mindig is én leszek az. Megremegtem.
– Menjünk innen, Spider! – mondtam. – Menjünk haza!
Bármi is vár rám Karennél, az biztos, hogy jobb, mint végignézni,
London hogy takarítja el a halottait. Megfordultam, hogy elmenjek végre a
hídról, de Spider nem jött utánam.
– Gyere már! – mondtam. – Induljunk!
Még mindig a híd korlátjára hajolt, úgy nézett rám, megdöbbent arccal.
Ahogy nézett, zavartság volt az arcán, zavartság meg vádaskodás. Tudtam,
mi következik. És nem tudtam semmit se tenni, hogy elkerüljem. A
tekintete még mindig összekapcsolódott az enyémmel, úgy vágta hozzám a
szavakat:
– Te tudtad! Te tudtad, hogy így lesz!
Vagy ötméternyire álltunk egymástól. Spider szavai elég hangosak
voltak, meghallottam én is, meg egy csomóan, akik ott álltak. Kezdtek
bámulni minket.
– Fogd be a szádat, Spider! – sziszegtem.
– Nem, nem fogom be! – rázta meg a fejét. – Te tudtál erről az egészről!
Mi a franc folyik itt? – Kiegyenesedett, és elkezdett jönni felém.
– Semmi! Kussolj már!
Elég közel ért hozzám, meg akart ragadni, de elhajoltam, futni kezdtem.
Rengeteg ember volt a hídon, szlalomozni kellett közöttük. Spider ezerrel

50
gyorsabb volt mint én, de nagy volt, meg esetlen. Hallottam magam
mögött, ahogy ordibálnak az emberek, amiért nekik ment. Átértem a
túloldalra, aztán csak úgy vakon nekivágtam az utcáknak. Persze, nem
kellett hozzá sok idő, és Spider utolért. Megragadta a karomat,
megpördített, szembe fordított magával.
– Honnan tudtad, hogy mi fog történni, Jem?
Mind a ketten lihegtünk még a futástól.
– Nem tudtam. Nem tudtam semmit se!
– Nem a faszt! Tudtad, hogy ez lesz. Tudtad, hogy ez lesz. Mi ez az
egész?
Próbáltam kiszabadítani magamat a szorításából, de nem ment. Teljesen
körülzárt, a magassága, az ereje, a szaga, ott volt minden körülöttem, nem
bírtam kitörni. Próbáltam megütni, de már mind a két karomat szorította.
Le akartam fejelni, de észrevette, és eltartott magától. Vasmarokkal tartott
fogva. Nem bírtam. Elkezdtem rugdosni, eltaláltam a sípcsontját.
Megrándult egy kicsit, de nem engedett el.
– Na, nem, haver, elmondod nekem szépen, hogy mi folyik itt! Az
emberek bámultak minket. Abbahagytam a vergődést, megadtam magam
Spider szorításának. Nem akarom egyedül csinálni tovább ezt az egészet,
gondoltam. Nem bírom tovább egyedül.
– Rendben van, Spider – mondtam. – Elmondom, de nem itt. Menjünk
le a kanális partjára.
Elmentünk az Edgware Roadig, onnan meg tovább, az üzletek háta
mögött le, egészen a csatorna partjáig. Végre itt már nem volt senki. De
amúgy minden erőm elhagyott, alig álltam a lábamon is.
– Üljünk már le – mondtam gyenge hangon. Lerogytam egy törött
padra. Hiányzott róla egy fadarab, olyan érzés volt ráülni, mintha mindjárt
kizuhannál. Spider odatelepedett mellém.
– Furcsa színed van, haver. Hajtsd a fejed a térdedre, vagy valami
ilyesmit kell csinálni ilyenkor.
Lehajoltam, valami suhogó hang töltötte be a fülemet. Minden vörös
színnel telt meg, aztán elsötétült a világ.
– Hé, haver! Kelj már fel! – hallottam Spider hangját távolról, valami
alagút végéről.
Mikor kinyitottam a szememet, minden fordítva volt. Egy darabig
eltartott, amíg rájöttem, hogy fekszem. A pad törött része eléggé nyomta
az oldalamat, de a fejem valami párnán feküdt, elég furcsa szagú volt, de
puha. Spider tette a fejem alá a pulcsiját. Ott lépkedett mellettem fel és alá,
a fejét ingatta, a kezét rázta, meg magában motyogott.
– Hé – mondtam alig hallható hangon. Abbahagyta a járkálást, és

51
odaguggolt mellém.
– Jól vagy, haver?
– Aha, gondolom.
Segített, hogy szép lassan felüljek, aztán odaült mellém. Remegtem.
Fogta a pulcsiját, ideadta.
– Tessék! Ezt vedd fel!
– Nem kell, nem fázok. – Nem akartam a büdös pulcsiját rávenni a
ruhámra, meg hogy hozzáérjen a bőrömhöz.
Rázott a hideg. Spider meg a hátam mögött kinyújtotta a karját. Nem
tudtam, mit akar, már éppen meg akartam mondani neki, hogy tudja hova
húzzon el, amikor éreztem, hogy a vállamra teríti a pulcsiját. Bebugyolált.
Az anyám jutott az eszembe, mikor a kanapén rám terítette a plédet, aztán
összebújtunk alatta, mert hideg volt a lakásban. Ilyen volt az egyik jó
napja. Valami szúrta, marta a szememet. Kicsordult a könnyem,
végigcsorgott az arcomon. A francba, bőgtem. Én nem szoktam sírni. Én
nem szoktam ezt csinálni egyáltalán. Szipogtam egyet, és végigtöröltem az
arcom a kezem fejével.
– Na, elmondod akkor, mi van?
Csak néztem a földet magam előtt. Az egész eddigi életemben Spider
volt az, aki a legközelebb állt ahhoz, amit barátnak szoktak nevezni.
Megbízhatok-e benne? Vettem egy mély lélegzetet.
– Aha – válaszoltam. És elmondtam neki.

52
 10. fejezet
Csendben voltunk. Nem valami üres csend volt ez kettőnk között, tele
volt mindenféle gondolatokkal meg érzésekkel, kimondatlan szavakkal,
érzelmekkel. Ott ültünk a kanális partján, hallottuk London hangjait. A
káosz hangjai félmérföldnyi távolságról jutottak el hozzánk: szirénák
vijjogtak, autók dudáltak, helikopterek köröztek az égen. Kábultan ültem,
ott forgott körülöttem minden, ami történt, meg a sokk, hogy végre
elmondtam valakinek. Testben meg fejben is szanaszét voltam esve. Egész
idő alatt rá se néztem Spiderre, a szemem csak a földet bámulta, amíg
kiadtam magamból a szavakat. Annyira valószínűtlen volt ez az egész,
mintha valaki más beszélt volna, nem én.
Spider is csak ült ott előrehajolva, a könyöke a térdén. Figyelt. Ez volt
benne a legfurcsább, mert amióta csak ismertem, mindig pörgött. Most
meg így figyelt. Végighallgatott, kifújta a levegőt, hosszan. Összeszorította
a száját.
– Ez lehetetlen, haver. Ilyen nincs.
Zavartnak tűnt, olyan volt, mintha félne is kicsit.
– De van, Spider. Ez az igazság. Tudtam, hogy valami történni fog, mert
mindenkinek ugyanaz a szám volt a szemében. És történt is.
– Ez akkor is annyira hihetetlen. Kiráz tőle a hideg.
– Tudom. Nekem már tizenöt éve így kell élnem. – Azok a hülye
könnyek megint ott voltak a szememben.
Spider hirtelen a homlokára csapott.
– Az öreg faszi, akit elütöttek, láttad a számát, ugye? Ezért akartad
követni?
Bólintottam. Egy darabig most megint csend volt.
– A nagyanyám is tudja, ugye? Te meg ő ugyanolyanok vagytok, vagy
nem? – megrázta a fejét.
– Egész idő alatt azt hittem, csak hülyeségeket beszél, olyan vicces volt
amúgy is. De ő tudta, hogy valahogy te más vagy. Két boszorkány. A
francba!
Felültem egy kicsit, próbáltam mélyeket lélegezni. Két kacsa úszkált a
kanálisban, két kis barna, jelentéktelen madár. Árral szemben úsztak
felfele, mentek azért rendesen. Milyen könnyű lenne madárnak lenni, vagy
valami állatnak. Élni egyik napról a másikra, nem is nagyon lennél
tudatában annak, hogy élsz, meg annak se, hogy egy napon majd
meghalsz.
Spider felkelt, járkált megint körbe a padon, meg fel-alá a kanális

53
partján a lapos köveken. Motyogott valamit magában, de nem tudtam
megérteni a szavakat. Próbálta bevenni, amit mondtam neki, gondolom.
Felvett egy marék kavicsot, aztán elkezdte dobálni vele a kacsákat. Biztos
el is találta valamelyiket, mert hirtelen a magasba emelkedtek, és kis barna
szárnyukkal csapkodtak a levegőben. Ekkor odafordult hozzám.
– Mindenkinek látod a számát?
Nem néztem rá, néztem inkább a kavicsot. Tudtam, mi fog következni.
– Aha, látom. Ha a szemembe néznek.
– Akkor tudod az enyémet is, mi? – kérdezte halkan. Nem mondtam rá
semmit. – Tudod az enyémet? – kérdezte most már nagyobb nyomatékkal.
– Tudom.
– A francba! Nem tudom, hogy én akarom-e tudni.
Leült a földre, ott kuporgott egy darabig, fogta a fejét. Meg ne kérdezd,
gondoltam. Sose kérdezd meg ezt tőlem, Spider.
– Nem fogom elmondani neked – mondtam gyorsan. – Nem tehetem. Ez
nem helyes. Soha nem fogom elmondani senkinek.
– Mi van? – Rám nézett. A tekintetünk találkozott, és az a rohadt szám
megint ott volt. 20091215. Ki akartam tépni a fejemből, kitörölni, mintha
soha nem is láttam volna.
– Begolyóznál tőle, ha megmondanám. Kikészítene. Nem szabad
elmondanom.
– De mi van, ha valakinek már nincs sok hátra? Ha tudná, mikor hal
meg, akkor még lenne ideje, hogy megtegyen olyan dolgokat, amiket
mindig is meg akart csinálni?
– Igen – mondtam, és nagyot nyeltem –, de az pont olyan lenne, mint
egy halálraítélt élete, nem? Mindennap egy lépéssel közelebb. Nem lehet,
haver. Senki nem élhet így.
Amúgy meg mindannyian így élünk. Mindannyian tudjuk, hogy amikor
felébredünk reggel, akkor egy újabb nappal közelebb kerültünk megint a
halálhoz. Csak becsapjuk magunkat, és úgy teszünk, mintha nem így
lenne.
Spider felállt, vakarta a fejét, rugdosta a kavicsokat bele a vízbe.
– Ezt végig kell gondolnom, haver. Már így is teljesen be vagyok
csavarodva attól, amit mondtál.
– Egy sziréna hangzott fel a közelben. – Menjünk innen.
Visszaadtam neki a pulcsiját, aztán elindultunk a csatorna melletti
gyalogösvényen. Csikorgott a kavics a cipőnk alatt, ahogy ott mentünk a
telegraffitizett falak meg kerítések mellett. A legtöbb épület eléggé le volt
pukkanva, de egy párat szépen felújítottak, aztán puccos irodákat nyomtak
bele, meg éttermeket, borozókat is. Kis fényes szigetek itt a mocsok

54
tengerében. A szirénák is elhallgattak közben, amíg ott mentünk. Furcsa
nagy csend volt valahogy, mintha minden leállt volna.
A lakótelephez közeledve átvágtunk a főút felé. Egy pár ember az utcán
nézte a tévét egy bolt kirakatában, odaálltunk mi is. Egy tucatnyi képernyő
mutatta mind ugyanazt a képet.
A London Eye mozdulatlanul állt, már nem tudott forogni. Hiányzott
belőle egy rész, mintha valaki kiharapta volna. Az egyik utasfülke teljesen
eltűnt, a mellette levők kicsavarodtak, megrongálódtak. Mindenütt
törmelék a földön. De még ha csak törmelék lett volna. Darabokra
szaggatott áldozatok, testrészek, személyes tárgyak, ruhák. A kamera
elidőzött valami széttépett kék anyagon, ennyi maradt valakinek a
kabátjából. Ott csapkodott valami a szélben egy szakadt fonott táska,
szétvitte a robbanás. Szavak siklottak be a közvetítés közben a képernyő
alján:

TERRORTÁMADÁS A LONDON EYE ELLEN…A HALOTTAK ÉS A

SEBESÜLTEK SZÁMA EGYELŐRE NEM ISMERT... A RENDŐRSÉG
FIGYELMEZTETI A LAKOSSÁGOT, KÉSZÜLJÖN FEL TOVÁBBI
TERRORCSELEKMÉNYEK LEHETŐSÉGÉRE…

Rohadt sokáig néztük ott a tévét. Mellettem Spider folytan azt mondta:
A francba, haver! Jézus Mária! A híreket folyamatosan ismételték,
ugyanazokat a képeket játszották le újra és újra. Ahogy ott néztük ezt az
egészet, felkavarodott a gyomrom. Először próbáltam bent tartani, de a
végén az egyik mellékutcában kiadtam magamból. A gyomrom minden
keserű tartalmát görnyedten a földre hánytam. Spider utánam jött.
– Minden rendben, haver?
Öklendeztem még egy kicsit, meg köpködtem, hogy kitisztítsam a
számat.
– Aha, rendben.
Elővettem egy zsebkendőt, megtöröltem a számat.
– Spider?
– Igen?
– Tehettem volna valamit. Tudtam, hogy valami baj lesz. Tudtam volna
őket figyelmeztetni, lezárathattam volna az egész helyet, vagy valami, mit
tudom én!
– Igen, de mi van, ha mondjuk lezáratjuk a London Eye-t, az emberek
meg elmennek metróval, aztán felrobban a metró?
Igaza volt, gondolom. Vagy így, vagy úgy, de ma volt a napja. A mai
nap volt a haláluk napja: a japán házaspárnak, az öregasszonynak a fonott

55
táskával, a hátizsákos turista srácnak is. De azért ott kínzott belül a
gondolat, hogy én megváltoztathattam volna ezt az egészet.
– Akarsz hozzánk jönni? – kérdezte Spider.
– Nem is tudom. Gondolom, igen. – Valami biztonságos helyre akartam
kerülni. Azt kívántam, bárcsak azt mondhatnám: megyek haza. De nem
volt ilyen hely, sehol nem éreztem otthon magamat.
Hirtelen eszembe jutott Sue meg a rendőrség. Isten tudja, ki fog ott várni
rám Karennél. Igen, Spiderékhez menni határozottan jobb ötletnek tűnt.
Úgyhogy inkább arrafelé vettük az irányt.
Amikor odaértünk, beengedtük magunkat.
Val nem ült a megszokott helyén a konyhában, a nappaliban volt a
nagyképernyős tévé előtt.
Amikor meglátta az unokáját az ajtóban, felkelt a székből.
– Terry, te vagy az? Oh! – vissza is esett a fotelbe. – Itt reszkettem
egész délután, mióta a híreket bemondták. Jól vagy?
Spider lehajolt hozzá, hogy megpuszilja az arcát, mint mindig, de most
át is ölelte. Aztán leguggolt a szék mellé, úgy tartotta a karjában szorosan
a nagyanyját.
– Ott voltál, ugye? – kérdezte. – Tudtam. Tudtam.
Az egyik kezét az unokája vállára tette, a másikkal meg odahúzta a fiú
fejét az övéhez, és a nikotinfoltos ujjait a göndör hajába temette.
– Most már minden rendben. Itt már biztonságban vagy, Terry.
Ott tébláboltam az ajtóban. Úgy éreztem, ezt a jelenetet nem kellene
végignéznem, ez csak rájuk tartozik. Kábé egy perc múlva Val észrevett.
– Gyere ide, Jem! Ülj le, drágám! – Leültem mellé, megfogta a kezemet.
– Úgy örülök, hogy látlak benneteket.
Spider elengedte a nagyanyját, aztán leült a sarkára. A karjával
végigtörölte az arcát, de észrevettem, hogy könnyek csillogtak a szemében.
– Ott voltunk. Pont azelőtt, hogy megtörtént, nagyi. Azon
problémáztunk, hogy nem maradt már elég pénzünk felülni, de Jem... –
megállt egy kicsit, rám nézett gyorsan – ... szóval Jem mondta, hogy
mindegy, akkor nem ülünk fel, menjünk onnan. A Hungerford-hídon
voltunk, amikor felrobbant. Láttuk az egészet, nagyi, láttunk mindent.
– Szóval te mentetted meg őt. Te óvtad meg az unokámat. – Most már
mind a két kezemet fogta, és mélyen a szemembe nézett. – Köszönöm.
Köszönöm, hogy visszahoztad őt nekem. Rossz kölyök, de ő jelenti nekem
a világot. Köszönöm, Jem.
Azt se tudtam, mit mondjak.
– Csak szerencsénk volt – motyogtam, de persze Spider nem értette.
– Nem, nagyi! Nem a szerencsén múlt. Jem mentett meg engem, ahogy

56
mondtad. Próbáltam figyelmeztetőleg ránézni, de az egész napi sokk, meg
az otthoni megnyugvás megoldotta a nyelvét.
– Jem olyan, mint te, nagyi. Tudta, hogy valami történni fog.
Fel akartam állni, de Val csak még szorosabban tartotta a kezemet.
– Éreztél valamit, Jem? Mi volt az?
– Csak rossz érzésem volt – ráztam meg a fejemet. – Ennyi. Csak
éreztem, hogy valami baj fog történni. – A tekintete szinte belefúródott az
enyémbe, ahogy ott ült és várt. A szívem veszettül kalimpált, a vér
lüktetett a fülemben, szinte megsüketültem tőle. – Tudtam, hogy emberek
fognak meghalni.
Val sóhajtott egyet, mintha a visszatartott lélegzetét engedte volna most
ki.
– Tudtam, hogy van valami benned, Jem – mondta csendesen. –
Tudtam, hogy rendelkezel valamilyen adottsággal. – Még mindig fogta a
kezemet, kicsit rázogatta, fel-le, mintha nyugtatna vele. – Nem véletlenül
vagy itt, Jem. Megmentetted Terry életét. Köszönöm neked. A szeme
csillogott, én meg azt gondoltam: teljesen félreértitek itt ezt az egészet.
Spider maradhatott volna ott is, ahol volt, akkor se halt volna meg ma.
Csak attól óvtam meg, hogy ne sérüljön meg.
Ma nem halt volna meg. Nem is tudnám megmenteni. Meg akarom
menteni, de nem tudom.
Hamarosan elmegy. És azt hiszitek majd, hogy becsaptalak benneteket.
De ezt azért mégsem mondhattam. Nem mondhattam el nekik, mi vár
Spiderre. Szóval csak ültem ott, és Spider meg Val meg én, mind a hárman
hirtelen elhallgattunk, mert a riporter a tévében megszakította a híreket, és
egy sürgős rendőrségi felhívást tett közzé. A hatóságok két fiatalkorút
kerestek, akiket rövid idővel a robbanás előtt láttak elrohanni a helyszínről.
Mindketten farmernadrágot és kapucnis felsőt viseltek, az egyik keresett
személy rendkívül magas néger fiú, a másik pedig alacsonyabb fehér bőrű
fiatal.
Összeszorult a gyomrom. Bármilyen bajban is voltam még a kés miatt
tegnap, az már nem számított. Spider meg én most már nyakig benne
voltunk. Néztünk egymásra, és Val ekkor megfogta a kezemet, a másik
kezével meg az unokájáét.
– Ti semmit nem csináltatok. Semmivel nem vádolhatnak benneteket –
mondta határozottan. De mindkettőnknek volt már tapasztalata a
rendőrséggel. Nem fognak bevenni valami zavaros történetet, hogy rossz
érzésem volt, és csak azért rohantunk el. Spider rám nézett a nagyanyja
feje fölött, és tudtam, mire gondol. Nem ülhetünk itt, várva, hogy mikor
kapnak el. Itt az idő.

57
Menekülnünk kell.

58
 11. fejezet
Figyelj, egy kicsit még el kell mennem, tudod, mondtam, van még egy
kis dolgom, aztán, amikor visszajövök, indulunk is.
– De... – próbáltam ellenkezni. Spider nem hagyta.
– Kell akkor pénz is, ugye? Te meg összeraknál egy kis kaját, amíg
odaleszek? Jó?
– Jó, de mi van, ha most kapnak el?
– Nem lesz gond – felvette a dzsekijét, rá a kapucnis felsőjére, még egy
sapkát is nyomott a rendezetlen hajára. – Na, mit szólsz? Nem kell
aggódni. Rendben lesz ez, Jem. – Ökölbe szorította a kezét, és kitartotta
nekem. Odanyomtam az öklömet az övéhez. – Nyugi, Jem. Mindjárt
jövök.
Kivágódott az ajtón. Val meg közben csak nézett minket, nem szólt egy
szót sem. Még csak most állt fel a székéről is.
– Rendben lesz minden, Jem. Nincs semmi, ami ellenetek szólna. Nem
csináltatok semmit.
Megvontam a vállamat. Már a kés miatt is elég kemények voltak, ez
meg azért mégis teljesen más tészta.
– Én nem foglak feltartóztatni benneteket, az biztos. Azt kell tennetek,
amit a legjobbnak gondoltok. Nézd csak – mondta, és az ajtó felé indult –,
ha tényleg elindultok, akkor szükségetek lesz másik ruhára is. Keresek egy
párat a szobámban, te pedig nézz szét a konyhában. Vigyétek el, amire
szükségetek lehet.
Bementem a konyhába, és elkezdtem nyitogatni a konyhaszekrény
ajtóit, csak úgy találomra. De hát alig volt ott valami.
Egy pár doboz borsókonzerv, egy kis bab meg valami instant
krumplipürépor. Kivettem egy csomag sós kekszet.
– Megtaláltad a csokis sütit? Van valahol egy csomaggal – mondta Val,
miközben bejött a konyhába, a karján egy halom ruha. – Tessék – mondta
–, próbálj fel néhányat!
Visszavittem a ruhákat a nappaliba, igyekeztem válogatni köztük, de
közben arra gondoltam, inkább meghalok, csak ne kelljen ilyen cuccot
hordanom. Spider nagyanyja is kicsi volt, mint én, úgyhogy a méret az
kábé pont jó volt, de hát először is a cuccok bűzlöttek, rohadt cigiszagúak
voltak, amúgy meg, hogy őszinte legyek, mind elég ocsmány volt.
– Mi az, Jem? Miért húzod az orrod? Nem elég jók a ruhák?
– odajött hozzám. – Figyelj, kelleni fog egy pár póló, meg valami meleg
ruha. Nagyon hideg van odakint éjszaka. Ez a pulóver például jó lesz –

59
kihúzott a kupacból egy nagy rózsaszín garbót –, meg ez a kabát, vagy
valami ilyesmi kellene. Tessék – dobott nekem egy mentazöld, bélelt
anorákot meg egy pár kesztyűt.
– Akkor... akkor felmegyek, felpróbálom.
Felcaplattam a lépcsőn, megleltem a fürdőszobát, aztán lelöktem a
ruhákat a kád szélére. Bezártam magam után az ajtót. Leültem a WC-re,
aztán csak ott ültem rohadt sokáig. Próbáltam végiggondolni, hogy most
mi az, ami eddig történt, meg mi lesz ezután. Úgy nézett ki, hogy a dolgok
csak úgy illannak elfelé, én meg próbálok valamit elkapni belőlük.
Próbálok lépést tartani az eseményekkel, próbálom összetartani ezt az
egészet.
Egy kis idő múlva felkeltem, kibújtam a kapucnis felsőmből, és kezdtem
felpróbálni Val cuccait. Szedtem magamra a ruhákat, meg bámultam
magam a tükörben. Úgy néztem ki, mint aki felveszi a nagyanyja cuccait.
Szörnyű volt. De valamit csak kell csinálni, nem? Azok a mocskok, akik a
múltkor is bevittek, hamar rá fognak jönni, hogy én vagyok az, akit
keresnek. Még akkor is, ha Karen nem szól nekik. Amúgy meg tudtam,
hogy szólni fog. Lesz rendes személyleírás, még fénykép is. Karen csinált
egy csomó fotót rólam az ikrekkel, amikor hozzá kerültem. Egy alacsony,
sovány lányt fognak keresni, hosszú, világos hajjal.
Kinyitottam a fürdőszobaszekrényt a csap felett. Volt ott
fájdalomcsillapító, aranyérkenőcs, görcsoldó meg körömolló is. Nem sokat
gondolkoztam rajta: kivettem az ollót, aztán elkezdtem nyírni a hajamat.
Tök szar volt az olló, csak akkor bírta elvágni a hajamat, ha húztam, ahogy
bírtam. Ott maradt a kezemben a hajtincs, lelöktem a padlóra, úgy
folytattam. Amikor félig kész volt, megnéztem magam a tükörben.
Jézusom, tiszta kopasz voltam. Mi a francot csináltam magammal? Nem
volt túl jó erre menet közben odafigyelni, ha már elkezdtem, akkor végig
kell csinálni. Nem is néztem hát újra a tükörbe addig, amíg teljesen el nem
készültem a hajvágással.
Láttad azt a filmet, hogy Az angol beteg? Kurva unalmas amúgy, ha
engem kérdezel. Karen nézette meg velem egyszer.
Órákig tartott, a hülye tyúk meg a végén kisírta a szemét. Van benne
egy szereplő, az ápolónő, na, az is levágta a haját. Tök jól nézett ki a
lenyírt feje. Csak úgy fogta magát, levágta a haját, végigsimította az
ujjával, és kész. Mint egy modell. Na, hát, én is így csináltam. Csak annyi
a különbség, hogy én nem néztem ki tök jól a levágott hajammal. Elég
súlyos lett. Esélye sincs, hogy ezzel a séróval kimenjek az utcára, ja, pláne
még menekülni. Néztem a levágott hajat a padlón, és felfordult megint a
gyomrom. Nem lehetne valahogy visszaragasztani?

60
 Val kopogott az ajtón.
– Jól vagy, Jem? Minden rendben? Eltoltam a reteszt, és kinyitottam az
ajtót.
– Jézus Mária! – hát igen, tényleg annyira szörnyű volt. – Jó lesz az,
nem is annyira rossz – tette hozzá Val gyorsan. Próbálta enyhíteni a
helyzetet. De mind a ketten tudtuk, a frizurám tragikusra sikerült. –
Szerintem most már le kellene nyírni teljesen. Van is valahol egy régi
hajvágó gépem. Megnézem itt a csap alatt.
Leültetett a konyha közepén egy hokedlire. Úgy éreztem magam, mint
egy kiskatona, akit éppen kopaszra nyírnak, folyton összerezzentem, ha a
gép fülemnél zúgott.
– Ülj nyugodtan, drágám. Nem tudom megcsinálni, ha folyton izegsz-
mozogsz.
Végül hátrébb állt, és úgy csodálta a munkáját.
– Így, ni! Most már sokkal jobb. – A fejemre tettem a kezemet. A hajam
teljesen eltűnt. Éreztem a koponyám alakját is. – Nem lett túl rövid,
drágám, csak négyessel nyírtam. Menj, és nézd meg!
Visszamentem a fürdőszobához. Egy kicsit még álltam kint az ajtaja
előtt, erőt gyűjtöttem, hogy belépjek, és szembenézzek magammal.
A lány a tükörből visszabámult rám. Egy idegen volt. Azt szoktam meg,
hogy az arcomat féligmeddig eltakarja a hajam. Most minden arcvonásom
ott volt, látszott teljesen: a szemem, a szemöldököm, az orrom, a szám, a
fülem, az állkapocs vonala. Kábé úgy néztem ki, mint egy tízéves. Egy
tízéves fiú. Fenyegető ábrázattal néztem a tükörképemre, az meg
ugyanúgy nézett vissza. Lehet, hogy kicsi, de nem jó belekötni. Elég vad
volt. Átható tekintet, erős járomcsontok, látszottak az állkapocs izmai is
oldalt. Úgy is érezhettem volna, hogy lehúzták rólam a felső védőréteget,
de nem, elég erőteljes kinézet volt ez. Tetszett, gondoltam, elleszek vele.
Végigfuttattam a kezemet a rövidre nyírt hajamon, kezdtem élvezni a
tapintását.
Mikor lementem a nappaliba, Spider már ott volt. Leesett az álla, de
tényleg.
– A kurva hétszázát! Csak egy fél órára mentem el. Mit műveltetek? –
Körbejárt, vizsgálgatott, minden szögből megnézett.
– Úristen – nevetett –, baromi jól nézel ki! – Kinyújtotta a kezét, hogy
végigsimítsa a hajamat.
– Takarodj már! – Nem voltam köztulajdon, hogy hozzám nyúlkáljanak.
Visszakozott, felemelte mindkét kezét védekezőleg.
– Oké, oké! – mondta még mindig nevetve. Aztán kijózanodott.
– Figyelj, mennünk kell. Minél hamarabb, annál jobb.

61
 – Hova mentek, Terry? – kérdezte Val.
Spider a lábát húzgálta a szőnyegen, nézett lefele.
– Hát, szerintem, jobb, ha nem tudod, nagyi…
– Jó-jó, de azért majd felhívtok, ugye? Tudassátok velem, hogy rendben
megvagytok.
– Persze, majd megpróbáljuk.
Val összepakolt ezt-azt egy táskába: kaját, hálózsákot, takarót.
Felmentem a felső szintre, hogy összerakjam az „igazi” ruháimat, Val
adott egy reklámszatyrot, abba beletettem a cuccot. Ott álltunk még az
ajtóban kábé egy percig, elég idétlenül, aztán Spider köhögött: Gyere,
ideje, hogy menjünk. Átölelte a nagyanyját, magához szorította. Nem is
akartam arra gondolni, hogy valószínűleg most látják egymást utoljára.
Spider felvette a szatyrokat, aztán mentünk is az ajtón kifele. Val még
megragadta a karomat:
– Jól vigyázz rá, Jem!
A mogyoróbarna tekintetével mélyen a szemembe nézett. Nagyot
nyeltem, de nem bírtam semmit se mondani. Egyszerűen semmit se
ígérhettem.
– Hozd vissza épségben! – El kellett hogy fordítsam a tekintetemet. Val
körme a karomba vájt. – Tudsz valamit, Jem? Tudsz valamit Terryről?
Levegő után kapkodtam, már fájt, ahogy szorított.
– Nem tudok – hazudtam neki.
– Nézz rám, Jem! Tudsz valamit?
Összeszorítottam az ajkamat, úgy ráztam a fejem.
– Oh, Jézusom! – suttogta. – Csak tedd meg, amit megtehetsz, Jem!
Elengedte a karomat. Kimentünk az előszobába, Spider már résnyire
kinyitotta az ajtót, és kilesett rajta.
– Oké – mondta –, tiszta a levegő. Menjünk!
Kivágódott az utcára. Ott parkolt, félig a járdára felállva, egy piros
kocsi. Spider felnyitotta a csomagtartót, aztán behajigálta a csomagokat.
– Mi a… ? Ez a tied? – ámultam el.
– Hát, most már az enyém – mondta vigyorogva. – Gyere, gyorsan szállj
be!
Fel-le járt a tekintete az utcán, mint egy félőrültnek, nézte, jön-e valaki.
Val még kotorászott a zsebében, előhúzott egy ötöst.
– Tessék! – mondta, közben tartotta a kezében az ötöst, és próbálta
odaadni Spidernek. – Tegyétek el!
– Nem, ne aggódj, nagyi! Van pénzem bőven – mondta Spider
mosolyogva, és visszazárta Val ujjait az ötösre.
– Az nem számít, Terry. Ez az enyém, ennyim van. Azt akarom, hogy

62
tedd el. Tessék! – belegyűrte a pénzt az unokája zsebébe.
– De te miből fogsz élni? – Még ebben a nagy rohanásban is volt ideje a
nagyanyjára gondolni.
– Amiatt te ne aggódj, holnap jön a rokkantsági segély. Jól elleszek, ne
félj. Ez a tietek. Vesztek rajta chipset vagy akármit.
– Hát, köszi, nagyi! – megint odahajolt hozzá, hogy átölelje.
– Majd jelentkezünk, nemsoká látjuk egymást.
– Jó, rendben, Terry.
Beszálltunk a kocsiba. Spider a kormánymű alatt kotorászott mindkét
kezével, egészen addig, amíg a kocsi be nem indult. Amikor távolodni
kezdtünk, hátranéztem. Val még mindig ott volt a járdán, és csak nézett
utánunk. A szavai a fülemben csengtek: Csak tedd meg, amit megtehetsz,
Jem!
Meg akartam mondani Spidernek, hogy álljon meg ott, ahol éppen
voltunk. Ki akartam szállni, és elrohanni, csak rohanni, amíg a
szívrohamtól össze nem esek. Vagy amíg el nem kapnak. Valahol legbelül,
mélyen tudtam, hogy igazán semmit se tehetek Spiderért. Az idő
közeledett, már nem volt pár hét sem hátra az életéből. Csak napjai voltak
hátra.
– Kapcsold be a rádiót, keress valami zenét! – törte meg a hangja a
gondolataimat.
Ránéztem. Tele volt energiával, élvezte ezt az egész helyzetet: a
menekülést, ahogy keresztülvágunk a kocsival London utcáin.
Elképzeltem, hogyha kutya lett volna, most a letekert ablakon kidugná a
fejét, a nagy füle meg ott lobogna a szélben. Végigkapcsolgattam a
rádióállomásokat, de tiszta hülyeség volt mindegyiken, úgyhogy
kinyitottam a kesztyűtartót, hogy CD-ket keressek.
Rohadt béna egy választék volt: Bee Gees, Elton John, Dire Straits. Volt
még egy csomó más szarság is a kesztyűtartóban: számlák, egy régi fésű,
papírdarabok. Néztem az egyiket, el akartam lökni, amikor valamin
megakadt a szemem. A tetején ott volt a címzés:

J. P. McNulty részére 24 Crescent Drive Finsbury Park London

– Úristen, Spider! Ez a McNulty kocsija! Pont ezt kellett?

– Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Király, mi? – csillogott a szeme.
– Bementél a suliba?
– Aha, de csak belógtam. Mindenki órán volt. Nem tartott sokáig,
mintha be se lett volna zárva. Ilyen az Astra.
– Azóta már biztos jelentette. Keresni fogják.

63
 – Aha, gondoltam én is. Inkább nem az autópályán kéne menni, ott sok a
rendőrkocsi meg a kamera. Megyünk még vele egy kicsit, aztán otthagyjuk
valahol, és szerzünk másikat.
El voltam ájulva tőle, tök jól végiggondolta az egészet. Közben azért
állandóan a visszapillantó tükörbe pislogott, a kocsi meg ilyenkor mindig
megfarolt egy kicsit.
– Mit csinálsz?
– Csak nézem, nem követnek-e.
– Hallanánk a szirénájukat, nem?
– Nem csak olyan rendőrkocsik vannak. Vannak normális kocsijaik is,
amin nincs jelzés. Van mindenféle.
– Amúgy merre megyünk? – Ezt még nem is kérdeztem tőle, hagytam
irányítani. Úgy tűnt, tudja, mit csinál.
– Hát, szerintem nem sok értelme van elhagyni az országot. Figyelik az
összes kikötőt. A lényeg, hogy mozgásban legyünk, amíg nem találunk
egy frankó helyet, ahol meghúzódhatunk. Gondoltam, mehetnénk
nyugatnak. Akkor a végén a tengerpartra érünk.
Kezdtem érteni. A legjobb napja.
– Az a Weston-valami, hogy is hívják?
– Aha – mosolygott. – Mehetünk oda is, amúgy.
– Ja, de hol a francba van az? – Be kell vallanom, a földrajztudásom
nulla körüli.
– Ott, nyugaton. Bristol után még egy kicsit menni kell, aztán ott van.
Lehet, veszek egy térképet, amikor tankolunk. Nem mintha tudnék
térképet olvasni. Szerinted milyen nehéz lehet?
– Figyelj, akkor ezek szerint van pénzed?
– Persze, van. Van egy csomó – rátette a kezét a zsebére. – Itt van a lé,
meg itt van ez a verda is, és megyünk! – Idétlen üvöltözésbe tört ki, meg
röhögött, mint aki megkergült.
És akkor egy pillanatra én is megfeledkeztem a bombáról, a
rendőrségről meg arról a tényről is, hogy éppen egy lopott kocsiban ülök
egy sráccal, akinek a zsebe tele van kétes eredetű pénzzel. Úgy tűnt, hogy
miután tizenöt évet vártam rá, az életem végre elkezdődött. És ez igazi élet
volt, igazi kaland, és élveztem, hogy ott voltam a kocsiban.

64
 12. fejezet
A Londonból kivezető út olyan volt, mint egy sci-fi film. Fel kellett
menni valami felüljáróra, aztán űrkorszakbeli irodaépületek között
suhantunk tizenöt méterrel a föld felett. Csak a beton, az üveg meg az ég.
Benne voltunk a nagy áramlatban, ahogy a város ontotta magából a
járműveket. Néztem a kocsik hátsó lámpáit előttünk suhanni, és arra
gondoltam, minden kocsiban van egy ember, és megvan nekik is mind a
saját kis történetük. Akik hazafelé tartottak a munkából, örültek, hogy
otthagyhatták a bombarobbanást meg ezt az egész őrültek házát, aztán
mehettek vissza a kettő egész négy tized gyerekükhöz az elővárosokba.
Hát, egynek sincs olyan sztorija, mint nekünk. Két tinédzser menekül a
rendőrség elől egy lopott kocsiban. Mintha egy álom vált volna valóra:
Spider meg én hirtelen sztárok lettünk, filmcsillagok. És ez izgalmas volt,
de veszélyes is. Túl szép, hogy igaz legyen.
Spider meg akart előzni egy furgont, de a semmiből hirtelen ránk
dudáltak vad hangon a külső sávból.
– A francba! – mondta Spider. Elkapta a kormányt, és visszahúzódott a
bal oldali sávba. A kocsi, amelyik ránk dudált, most mellénk ért, a vezetője
átkiabált meg mutogatott
Spidernek.
– Kapd be, öreg! – válaszolt neki Spider. A csávó meg kezdett
beidegesedni.
– Hagyjad már, Spider! Rá se nézz! Az Isten szerelmére, az útra figyelj
inkább! Nekimegyünk valaminek!
Spider tök vadul vezetett, eléggé kiszámíthatatlan módon kormányozta a
járgányt. Végül a másik fickó felgyorsított, mint az idegbeteg, aztán
elhúzott. Megnyugodtam valamennyire.
– Nem kell felhívni magunkra a figyelmet, úgyhogy nyugodj le egy
kicsit!
– Tudom, persze, de ez egy rohadt faszfej volt… Tisztára felhúzott!
– Szerintem nem ezen a forgalmas úton kellene menni, keressünk
valami csendesebbet.
– Oké, kimegyünk a következő kijáratnál. – Láttam rajta, hogy még
mindig pipa egy kicsit, de azért most már legalább két kézzel fogta a
kormányt.
Nem sokkal később ott is volt a jel, mutatta, hogy mindjárt jön a
következő kijárat. Amikor a kihajtóhoz értünk, rohadtul csikorogtak a
fékek. Spider megpróbált lassítani, hogy bevegye a kanyart. Volt valami

65
villogó jel is, meg valami körforgalom, de túl gyorsan jöttünk, úgyhogy
nem láttuk rendesen. Bent a körforgalomban azt se tudtuk, mit tegyünk.
Csak mentünk körbefele, néztük a táblákat: Hounslow... Slough...
Harrow... Jézus Mária, merre menjünk? Már teljesen körbementünk, azt
hittem, már sose szállunk ki. Aztán amikor minden oldalról dudáltak ránk,
Spider hagyta, hogy a forgalom kivigyen bennünket.
– Követtek minket, Jem? Valaki lefordult itt, ahol mi?
– Honnan tudjam?
– Honnan? Nézz a tükörbe, Jem! Nem egy agysebészet! – Láttam, hogy
kiverte a veríték. Tudtam, hogy rohadtul stresszel, de most akkor is
bunkón viselkedett velem.
– Kussolj már! – ordítottam le. – Csak a rohadt lámpájukat látom.
Honnan a faszból tudnám, hogy minket követnek?
Letörölte a homlokáról a verítéket a kezével, bele a hajába.
– Hol vagyunk?
– Nem tudom. Menjünk tovább. Biztos lesz nemsoká valami tábla.
– Hát, ezek a táblák szerintem nem sokat segítenek. Kellene egy térkép.
– Nekem az se segítene, hülye vagyok a térképhez.
– Ezt pedig meg kéne tanuljuk. Te jó Isten! Pihennem kell.
Spider lehajtott egy mellékútra. Lehúzódott. Leállította a motort, majd
kinyújtózott az ülésben, amennyire csak bírt. A kezeivel dörzsölte az arcát,
nehezen lélegzett, az ujjai között.
– A francba! Ez kemény!
– A vezetés?
– Aha. Annyi mindenre kell figyelni, minden jön minden oldalról. Uúh!
A ruhája ujjával megint letörölte az izzadságot a homlokáról, aztán
hátrahajtotta a fejét, a szemét is becsukta.
– Spider – kezdtem lassan –, ugye, vezettél már kocsit korábban is?
– Persze – mondta, de a szeme még mindig csukva volt –, mentem
egyszer egy kört Spencer verdájával az ipartelepen.
– De én azt hittem, hogy te ezt már egy csomószor csináltad, ellopni a
kocsit meg…
– Igen, csináltam is, Jem. De mindig én vagyok az indító, tudod, azt
még nem hagyták, hogy vezessek is.
Ránéztem, elég élesen:
– Hát ezt nem hiszem el… Te tiszta hülye vagy! Keresztülvezettél a
világ egyik legforgalmasabb városán, és azt mondod, még csak egyszer
vezettél kocsit ezelőtt? Úristen…!
Azon vettem észre magamat, hogy röhögök, mint a gép. Hisztérikusan
tört elő belőlem a megkönnyebbülés, hogy túléltük. Spider kinyitotta a

66
szemét.
– Mi van? Most meg mit röhögsz? Itt vagyunk, vagy nem?
Abbahagytam a nevetést, hogy levegőt vegyek.
– Nem téged nevetlek. Tényleg. Nem téged. – Sértődöttnek látszott azért
eléggé. Rátettem a kezemet a karjára, hogy nyugtassam. – Baromi jól
csináltad, fantasztikus voltál. Bámulatos, Spider! De most nézzük meg, mi
van a szatyorban, amit a nagyanyád készített össze. Együnk valamit!
Kiszállt, hátrament a csomagtartóhoz, előrehozta a szatyrot, belökte az
ölembe. Elkezdtem előhalászni belőle a dolgokat. Elég szánalmas volt a
felhozatal. Sós keksz, csokis keksz, egy pár konzerv, de konzervbontó meg
nem volt sehol se. Volt azért egy doboz cigi is, meg valami kemény a
szatyor alján. Próbáltam kivenni, egy üveg volt az. Amikor előhúztam,
Spider arca felderült.
– Na, nem – mondtam neki, és visszatettem a vodkát a szatyorba –,
szerintem ezt most nem kellene.
– Hát, pedig elég szomjas vagyok. Van valami más innivaló?
– Nincs – mondtam, miközben tovább kutattam a szatyorban.
– Hát, ez elég gyenge ellátmány – mondta Spider, aztán elkezdett
röhögni.
– Mi van?
– Csak ezen röhögök! Gyenge ellátmány!
Úgy elkezdett ezen nevetni, hogy abba se bírta hagyni. Ettől meg engem
is elkapott a röhögőgörcs. Azt se tudtam, hogy min röhög, de röhögtem
vele én is. Ott ültünk a kocsiban, röhögtünk, mint két idióta, nem bírtunk
leállni.
Amikor aztán abbahagytuk, minden energia kiment belőlünk, mintha
mindent kiröhögtünk volna magunkból. Csend lett a kocsiban. A valóság
kezdett visszaszivárogni a verdába. Mint amikor valami tök hideget iszol,
aztán érzed, hogyan árad szét lefele a torkodon meg mindenütt. Kétségek
kezdtek gyötörni ezzel az egésszel kapcsolatban. Azt se tudtuk, hogy hová
megyünk, semmi normális cuccot nem hoztunk magunkkal, ráadásul
tudtuk, hogy mindenki minket keres. Nem akartam én kimondani, de nem
bírtam magamban se tartani:
– Lehet, hogy vissza kéne mennünk – kezdtem. – Másképp bánnának
velünk, ha visszamennénk és feladnánk magunkat.
– Én soha nem fogok visszamenni – rázta meg a fejét Spider. – Nem
mehetek.
– Mi az, hogy nem mehetsz? Tudom, persze, hogy kemény lesz egy
kicsit. Kérdezgetni fognak, mit csináltunk, meg hogy miért hoztuk el a
kocsit, de amúgy mi a legrosszabb, amit tehetnek? Bezárnak?

67
 – Nem, Jem, nem a zsarukról van szó. Habár ők tutira bezárnának
engem, az igaz, csak az alkalomra várnak, hogy elkapjanak. De nem, nem
róluk van szó.
Spider benyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzott egy barna borítékot.
Nagy boríték volt, kettébe hajtva. Ideadta.
– Mi ez, Spider?
– Nézd meg.
Kinyitottam a borítékot, és belenéztem. Bankjegyek voltak benne, egy
köteg pénz. Benyúltam érte, és kivettem. Hát az biztos, hogy még soha
életemben nem láttam ennyi pénzt együtt, nemhogy a kezemben tartottam
volna.
– Ez a jövőnk, Jem. Hát, legalábbis az elkövetkező pár hétre elég lesz.
Az egyik kezembe fogtam a pénzt, a hüvelykujjammal meg
végigpörgettem, mint egy könyvet. Százával volt a kezemben a használt
ötös meg tízes. Több ezer font lehetett az összes.
– Mit csináltál, Spider? Bankot raboltál? – kérdeztem halkan.
– Nem adtam le a legutolsót – mondta, és végighúzta a kezét a haján.
– Ez Baz pénze? Kiraboltad Bazt? Úristen, Spider, meg fognak ölni!
Elkezdte rágni az ujja oldalát.
– Nem. Nem, ha nem találnak meg. Ezért nem mehetek vissza. Csak te
és én vagyunk most már, Jem. Nekünk ezt végig kell csinálnunk. Valami
új helyet kell találnunk, és újrakezdenünk.
Becsuktam a szememet. Így már tényleg nem lehetett visszamenni.
Éreztem a kezét a vállamon.
– Jól vagy? – kérdezte, de nem is válaszoltam neki. Mit is mondhatnék?
– Kiteszlek valahol, ha akarod, vagy elviszlek oda, ahova mennél. Én már
nem mehetek vissza, de te igen. Te visszamehetsz, Jem.
Hagytam leülepedni a szavait egy kissé. Ezt tényleg komolyan gondolta.
Elmenne nélkülem is. De én? Én hova mennék vissza? A rendőrségre, a
szociális osztályra, Karenhez? Kinyitottam a szememet, láttam, hogy
bámul rám, engem nézett.
Hány emberrel találkoztam az életemben, aki mást is látott bennem,
mint egy kapucnis, csendes, furcsa lányt? Hány ember volt, aki tényleg
törődött is velem? Spider más volt. Vicces volt, őrült, féktelen, vakmerő.
Tök jó fej volt.
– Nem – mondtam neki. – Jól van ez így. Itt maradok én is, amíg
kocsikázunk. Megnézném azt a Weston-Super-Hogyhívjákot.
Vigyorgott, meg bólogatott is hozzá.
– Menjünk tovább ezen az úton. Találnunk kell egy benzinkutat, ott
veszünk valami normális kaját, meg szerzünk térképet, aztán majd

68
meglátjuk.
– Oké – mondta. – Legyen így.
Visszafordultunk a mellékútról, aztán rátértünk a főútra ismét. Kábé tíz
perc múlva ott is volt a benzinkút, beálltunk az egyik kúthoz. Spider
vacakolt egy darabig, míg megtalálta, melyik kar nyitja a tanksapkát, aztán
teletankolta a kocsit. Mindketten bementünk a shopba, én elmentem a WC-
re, Spider meg összeszedett egy halom cuccot: kólát, chipset, csokit,
szendvicseket. Annyit, hogy egy pár napig elég legyen kettőnknek. Az
emberek kicsit furcsán néztek ránk. A francba, gondoltam, tutira emlékezni
fognak két kölyökre, aki ennyi cuccot vett.
A sor meg fájdalmasan lassan haladt. A pultos srác meg a rádiót
hallgatta közben. A zenét most félbeszakították a hírek.

„A főváros végre kezd magához térni a London Eye-t ért hatalmas

robbanás után... hét halott, számos sebesült... a rendőrség két
fiatalkorú személyt keres, az egyikük nagyon magas, fekete bőrű
fiatalember, a társa alacsonyabb és gyengébb testfelépítésű. „

A bőröm is viszketett ettől az egésztől. Úgy éreztem, mintha egy

hatalmas neontábla lenne a fejem fölött, a nyíl meg mutatna lefelé, rám:
„ITT VANNAK”. Tudtam, hogy Spider is hallotta a híreket, bámult maga
elé, állt az egyik lábáról a másikra, harapdálta az ajkát. Vártam, hogy
valaki mindjárt mond valamit. Aztán megragadnak minket. Kész kínlódás
volt az egész. Minden részem azt kívánta, hogy ledobjam azt a sok cuccot,
aztán húzzak onnan. De leküzdöttem. Csak maradj nyugodtan. Maradj
nyugodtan. Egy fél lépéssel előbbre ment a sor. A híreknek vége volt,
ment megint a zene. Odaértünk a kasszához. A pénztáros fickó ránk se
nézett, kérdezte, hányas kút, meg beütötte a cuccot. Spider fizetett, aztán
húztunk is kifelé.
Ahogy mentünk az ajtó felé, megláttam a kamerát, fent az egyik
sarokban. Egy pillanatra pont belenéztem. Bámult rám vissza a kamera.
Hát, ez az, gondoltam. Most meg lekaptak a rövid hajammal, a hülye kis
anorákban, amit Val adott. Amíg a kocsihoz értem, le is vettem magamról,
aztán behajítottam a hátsó ülésre.
– Oké, menjünk! Tessék, itt a térkép, nézd meg, eligazodsz-e rajta.
Keresd meg, hol vagyunk! – mondta Spider, és idevágott az ölembe egy
bazi nagy térképet.
Próbáltam tiltakozni, de félbeszakított.
– Jem, muszáj eltűnnünk innen. Ez élet-halál kérdése.
Szükség van rá, hogy megtedd! Lapozgattam a térképet, és találtam egy

69
oldalt, ahol Dél-Anglia volt. Próbáltam koncentrálni, hogy kilássak
valamit a sok vonalból, aztán végre megtaláltam Londont. Néztem, tőle
balra mi van. Nagy diadalmámor volt, amikor felfedeztem Bristolt. Egy
csomó út ment Londonból Bristolba, elég lett volna egyet megtalálnunk.
– Menjünk tovább, Spider, amíg nem látunk egy táblát. Ott majd
megtalálom a térképen is, hol vagyunk.
Szóval, így végül is kitaláltunk a városból, itt-ott megálltunk, néztük,
hogy jófelé megyünk-e. Ha rosszfele mentünk, akkor megfordultunk.
Közben én végig a szirénákat figyeltem, meg a tükörben néztem, milyen
kocsik jönnek utánunk, hogy követnek-e esetleg. Mikor aztán végül
megtaláltam, hol vagyunk, akkor odatettem az ujjamat, húztam végig,
ahogy haladtunk tovább.
Basingstoke-ban lejöttünk végre a körgyűrűről, és találtunk egy csendes
kis utcát. Spider kiszállt huggyantani, aztán csaptunk egy kisebbfajta
pikniket a kocsiban: szendviccsel, chipsszel meg kólával.
– Hát, gondolom, végre meg kellene szabadulnunk ettől a verdától, kezd
veszélyes lenni. Azóta már mindenki ezt a piros Astrát keresi – mondta
Spider kajálás közben, a chipsdarabok meg szanaszét hullottak.
– Én már megszerettem – mondtam sajnálkozva.
– Ja, tudom, de még ma este vagy holnap elkapnak, ha nem cseréljük le.
Figyelj, miért nem alszunk egyet valami csendes helyen, aztán kora reggel
majd szerzünk egy másik kocsit. Eléggé ki vagyok dögölve.
Addig mentünk, amíg nem találtunk elhagyott kis utat a városon kívül,
ahol már nem volt közvilágítás. Lehúzódtunk az út szélére. Spider
leállította a motort, meg lekapcsolta a lámpákat is. Koromsötét lett.
Hihetetlenül szokatlan volt nekem.
– Ezt nem szeretem, Spider. Kurva sötét van. Keressünk már egy olyan
helyet, ahol van valami fény. Ez annyira szokatlan.
– Nem lehet. Ahol villanyoszlopok vannak, ott emberek is vannak. Öt
percünk se lenne a lebukásig. Észre sem veszed majd a különbséget, ha
behunyod a szemed. Figyelj, mássz át a hátsó ülésre, ott lefeküdhetsz.
Frankó lesz.
– Te hova mész?
– Sehova. Én majd itt elöl alszok – mondta. A hosszú lába amúgy alig
fért el, a feje meg a plafont érte.
– Nem, Spider, jól vagyok én itt elöl. Hátra tudom hajtani az ülést. Te
meg menj csak hátra, ott kicsivel több a hely.
Hát, nem ellenkezett túl sokat, egyből belement a dologba. Ennyit a
lovagiasságról. Kiszállt a kocsiból, és bevágódott a hátsó ülésre. Keresgélt
egy darabig a cuccok közt, aztán előreadott nekem egy plédet.

70
Beburkolóztam nyakig, fészkelődtem még egy darabig, hogy kényelmes
fekvést találjak. Próbáltam becsukni a szememet, de csak a London Eye
képei jöttek be a tévéből. Az utasfülke helye, a kék anorák darabjai, a
szétszakított fonott szatyor. Láttam magam előtt újra a sort. Az arcokat,
ahogy engem néznek. Kinyitottam a szememet, de nem tudtam
megnyugodni. Nem láttam semmit, semmire sem tudtam rákoncentrálni,
csak az a rohadt sötétség volt körülöttem. Annyira áthatolhatatlan volt a
sötét, hogy bármi megbújhatott odakint. Lehet, hogy ott van egy kurva
nagydarab fickó valami véres késsel egy pár méterre a kocsitól.
Meg se látnánk, amíg ide nem lopózna a kocsihoz, nekinyomná a kezét
meg az eltorzított arcát az ablakhoz, feltépné az ajtót, és…
– Spider, fent vagy?
– Aha – hallottam, ahogy elkezd mocorogni. – Olyan nyúzott vagyok,
de mégse bírok elaludni. Jár az agyam, mintha fel lenne húzva. Le se
tudom állítani.
– Félek, Spider. Nem tetszik nekem ez a hely.
Éreztem, ahogy a kezével előrenyúl az ülés mellett, megveregeti a
karomat. Kivettem az egyik kezemet a takaró alól, megfogtam Spider
kezét, összefontuk az ujjainkat. Olyan volt a keze, mintha legalább kétszer
akkora lenne, mint az enyém. Hosszú ujjai voltak, meg csontos bütykök az
ujjakon. Gyengéden simogatta a hüvelykujjamat az övével. Szavak nélkül
próbált nyugtatni. Gondolom, el is szenderedtem, mert a következő dolog,
amire emlékszem, az a szürke, ezüstös reggeli fény, ahogy betöltötte a
kocsit. Az ablakok be voltak párásodva, Spider meg éppen kászálódott
visszafele a vezetőülésbe.
– Ideje indulni, Jem. Mindjárt keresünk valami fasza kis járgányt, aztán
bele is verünk jó pár mérföldet, mire mindenki felébred.
Megfordult a kocsival, aztán visszahajtottunk az alvó kisvárosba.
Egyszer csak előrevágódtam a szélvédőnek, ahogy Spider hirtelen
beletaposott a fékbe. Egy róka ment át éppen az úttesten, a hajnali
tyúktolvaj. Spider mosolygott, nézte, hogy tűnik el a sövény alatt.
– Örülök, hogy nem ütöttük el. Ő is olyan, mint mi, Jem. Egy tolvaj,
szabadlábon, és korán reggel már keresi, mit lophat el. Tiszteletem, Róka
úr!
Mentünk aztán tovább, és találtunk végre csendes kis külvárosi utcákat,
tele parkoló kocsikkal. Annak ellenére, hogy Isten tudja, hány óra volt,
Spider elég óvatosan járt el. Járt a szeme, figyelte a kocsikat, szimatolt.
Egy kis idő múlva megállt, leparkolt, a fejével meg biccentett az utca túlsó
oldala felé. Ott állt egy nagy kombi.
– Ez lesz az, Jem. Pakold be a cuccokat a szatyrokba. Gyorsan kell

71
csinálnunk, és zaj nélkül.
A nagy csontos mutatóujját a szája elé tartotta, kacsintott. Baromira
élvezte ezt az egészet.

72
 13. fejezet
Maradj itt, majd én körülnézek. Kivágta a kocsi ajtaját, és átrohant az
úttesten. Gyorsan körbeszaladt a kombin, aztán visszajött.
– Tök jó. Nincs riasztó, semmi. Hozzad a cuccot, a plédet is, mindent.
– Egy pillanat.
Benyúltam a kesztyűtartóba, kivettem a McNulty levelét. Kerestem
volna tollat is, de csak egy kis darab ceruzát találtam.
Fogtam, aztán a legkisebb betűkkel, ahogy csak tudtam, ráírtam a levél
sarkára: A VÉG – 20231225. Egy kis búcsúajándék ennek a rohadt
szemétnek.
– Mi a faszt csinálsz? – sürgetett Spider. – Le kell lépnünk, mielőtt
elhúzzák a függönyöket. Gyere már!
Ledobtam a levelet a kocsi padlójára, összeszedtem a cuccot, és
kiszálltam a járgányból. Spider már ott ügyeskedett a kombi ajtajánál,
valami szerszámmal igyekezett kinyitni a zárat. Végre megadóan kattant,
beszállt, kinyitotta nekem a másik ajtót. Körbementem, benyomtam a sok
cuccot a hátsó ülésre. Ahogy szálltam befele, próbáltam minél kisebb zajt
csapni, amikor becsapom az ajtót. Spider megint ott piszkált valamit a
kormánymű alatt, hamar ráadta a gyújtást, és már mentünk is. Szép
csendben csavartunk a kis álmos utcákon.
Baromi sokáig tartott, míg kiértünk Basingstoke-ból. Mint egy rémálom:
mintha direkt úgy tervezték volna az utcákat, hogy örökre csapdába ejtsék
az autósokat. Egy rohadt nagy kört kellett megtennünk a városban, amíg
végre megpillantottunk egy Andover feliratú táblát. Ezt láttam a térképen,
tudtam, hogy Andover az egyik következő város nyugat felé. Amikor már
mentünk kifelé, Spider megnyugodott, felsóhajtott:
– Ebben a kurva Basingstoke-ban kellett volna bombát robbantani, nem
Londonban.
Még csak fél hét volt, de már rengeteg kocsi volt az utakon.
– Kapcsold be a rádiót. Hallgassuk meg, mondanak-e valamit. – kérte
Spider.
Én amúgy nem is igazán akartam tudni erről, azt akartam, hogy a kinti
világ maradjon kint. Hogy csak mi legyünk itt,
Spider meg én, ahogy a kocsiban utazunk. De azért bekapcsoltam a
rádiót, nyomogattam a gombokat, amíg valahol rá nem akadtam a hírekre.

– A londoni bombamerénylet halálos áldozatainak száma az elmúlt

éjszaka tizenegyre emelkedett, a kórházakban további huszonhat

73
 sérültet ápolnak. Két sebesült állapota válságos. Törvényszéki
szakértők bevonásával folyik a helyszín feltárása, a romok között a
merénylők nyomait keresik, valamint a halottak személyazonosságát
igyekszenek megállapítani. A hatóságok továbbra is keresik a két
fiatalkorút, akiket a merénylet helyszínéről a robbanás előtti
percekben láttak elrohanni. A délelőtt folyamán a rendőrség
sajtótájékoztatót tart az üggyel kapcsolatban, ahol közzéteszik a
biztonsági kamerák által készített felvételeket is.

– Kapcsold ki, Jem! A kocsikról úgyse mondtak semmit, ugye? Lehet,

még rá se jöttek.
– Amúgy meg szerintem nem is mondanak be mindent, amit tudnak.
Nem fog ez így sokáig menni. Karen tutira bejelentette, hogy eltűntem,
meg ott vannak a biztonsági kamera felvételei is…
– A legjobb lenne valami rejtekhelyet találni. Letáborozhatnánk valami
erdőben vadkempingezni. Ahol emberekkel találkozunk, az veszélyes
lehet.
Ettől azért elment a kedvem. Mi a fenét tudtunk mi a táborozásról? Két
londoni kölyök?
– Spider, te kempingeztél már valaha?
– Nem, de nem lehet túl bonyolult. Kell, hogy legyen elég kaja meg víz.
Kell takaró is, meg valami védett hely. Tök jó lesz. Mint a kommandósok,
mi?
– Nem kommandózunk, Spider – nevettem.
– Nem, a francokat nem. Vadon fogunk élni. Elkapjuk a vadállatokat,
meg bogyókat gyűjtünk. Ezt tutira meg tudjuk csinálni.
– Ja, aztán holnap estére meg kurvára kórházba kerülünk, ha csak úgy
felszedünk meg megeszünk minden szart. Megmérgezzük magunkat. Ha
előtte nem fagyunk halálra.
Elég komor hangulatban néztem az ablakon át a földek furcsa mintázatát
meg a sövényeket. Kábé annyira tűnt hívogatónak, mint a Mars felszíne.
Sehol egy bolt, nincsenek házak, se emberek, semmi élet.
Az igaz, hogy London egy lepratelep, de mégiscsak valami
civilizációféleség. Nem ilyen végtelen, sáros, unalmas pusztaság.
– Amúgy a kocsiban nem maradhatunk? Leparkolunk vele itt-ott.
– Aha, persze, igazad van. Menjünk most is még egy fél órát kábé, aztán
sötétedésig majd leparkolunk valahol, ahol nem látnak meg. Éjszaka nem
találnak meg olyan könnyen.
Mentünk hát tovább. Kietlen dombok meg farmok voltak itt is, ott is.
Néha felbukkant egy-egy kisebb település, egynéhány házból állt az egész,

74
meg esetleg egy bolt. Volt persze nevük is, de nem igazán lehetett még
falunak sem nevezni őket. Nem volt bennünk igazán semmi sem. Egy pár
háznak szalmateteje volt, mint a sötét középkorban, vagy mit tudom én.
Eszembe jutott a három kismalac, az egyik mese, amit az anyám olvasott
nekem. A hülye kisdisznó szalmából építette a házát, a nagy, csúnya farkas
meg szétrontotta. A farkas a végén meg megfőtt a fazékban, ugye? A
kisdisznók meg boldogan éltek a téglaházban? Nem tudom, miért kell a
gyerekeket ilyen hazugságokkal etetni. Nem telik túl sok időbe, amíg
rájönnek, hogy az életben meg mindig a farkas győz. Az ilyen kis-
disznóknak, mint Spider meg én, nem sok esélyük van.
– Min gondolkodsz?
Ekkor tértem magamhoz. Nem aludtam el, csak elbambultam, szinte
nem is voltam ott a kocsiban.
– A malacokon.
– Malacokat láttál? – és már fordult is hátrafelé, a kocsi meg majdnem
megpördült az úttesten.
– Nem. Figyeld már az utat! Megölsz minket. Amúgy se olyan igazi
malacokra gondoltam, hanem a könyvből, tudod. Ah, mindegy...
Volt az út mentén egy jelzőtábla, piknikezőasztal volt rajta.
Lefordultunk a főútról, meg is találtuk a pihenőhelyet, az útról nem
látszott. Egy teherkocsi parkolt ott, beálltunk mögé. Ittunk egy kis kólát,
meg kekszet ettünk. Ekkor megjelent egy fickó, odasétált a teherkocsi
hátuljához. Megállt rágyújtani, és megnézte, jól le van a kötözve a ponyva
rajta. Egész idő alatt láttuk, hogy minket stíröl. Úgy tett, mintha nem is, de
tudod, hogy van ez: néz a csávó valamit, a szeme sarkából meg figyel
közben. Ösztönösen lecsúsztam az ülésen, onnan figyeltem, ahogy végre
körbement és beszállt a sofőrfülkébe.
– Láttad ezt a fickót?
Spider éppen kipiszkált egy darab kekszet a fogából.
– Mit? Ezt a sofőrt?
– Aha. Látod őt a fülkében?
– Csak a tükörben. Miért?
– Mit csinál?
– Cigi van a szájában, és beszél közben abba a kis rádióhülyeségbe.
Az egész testem libabőrös lett.
– Észrevett minket, Spider. A zsarukat hívja.
– Nem hiszem, ne gazolj már! Ezek a teherautó-sofőrök állandóan
egymással beszélnek.
– De mi van, ha mégis? Akkor mit csinálunk?
– Meg kéne szabadulni ettől a verdától. Szerezzünk egy másikat.

75
Menjünk innen! – Beindította a motort, majd gyorsan váltogatta a
sebességeket, ahogy gyorsult a kocsi. Elértük a főutat. Kezdett egyre
jobban belejönni a vezetésbe.
Hátranéztem. A teherkocsi messze mögöttünk szintén kicammogott az
útra. Követett bennünket.
Ahogy szétnéztem, mindenütt teherkocsik voltak. Egyrészt egy nagy
csomó ott volt előttünk, másrészt meg jöttek szembe, kábé percenként. Ha
tényleg kiszúrt bennünket, és elmondta az összes haverjának, akkor be
voltunk kerítve rendesen. Ezek a teherautósok minden pillanatban
lekövethetik, hol vagyunk. Jött szembe egy, néztem a fülkét, a fickó
elkapta a tekintetemet, csak egy pillanatra, rögtön el is fordult. Rajta volt a
headset, pont beszélt valakivel, amikor elhúzott mellettünk.
– Spider, ki kell szállnunk. Rajtunk vannak. Ez a teherkocsi itt az előbb,
a fickó rám nézett. Láttad?
– Nem láttam, haver. Nézem az utat, ahogy mondtad.
– Figyeld a következőt!
Egy pár perc múlva jött az újabb teherkocsi. A vezetője határozottan
minket bámult, Spider is látta. Káromkodott egyet, a következő
mellékútnál meg lehajtott. Úgy robogtunk egy darabig a mellékúton, hogy
az egyik kezemmel az ajtóba kellett kapaszkodnom, a másikkal meg a
műszerfalon támaszkodni. Imádkoztam, hogy ne jöjjön szembe semmi.
Végre aztán Spider lassított és megállt egy helyen, ahol belefutott az útba
egy keskeny kis ösvény. A kocsinak túl szűk lett volna. Ki volt rakva egy
tábla, zöld színű, az volt ráírva: Tanösvény. Rám jött a szívbaj.
– Szedd össze a cuccot, gyalog megyünk tovább.
– A francot. Hova mennénk? Hogy a…?
– Összeszedjük a cuccot, lemegyünk ezen az ösvényen, pár mérföldet
sétálunk, keresünk egy helyet, ott meghúzzuk magunkat estig, alszunk,
aztán szerzek egy másik kocsit, ahogy csak lehet. Elcsórom egy farmról,
vagy mit tudom én. Gyerünk, szedjük a cuccot!
Belegyűrtünk mindent a reklámszatyrokba. A térképet még gyorsan
végiglapoztam, és kitéptem azokat a lapokat, amik fontosak voltak, ahol
éppen voltunk, meg az utat Westonig.
– Uúh, ez frankó. Ez az előre látás. Ez aztán a csaj!
Spideren megint látszott, hogy elemében van, csak úgy pezsgett benne
az adrenalin. Gondolom, én is fel voltam pörögve a helyzettől, ugyanúgy,
mint ő, de mintha ugyanannak az érmének a két oldala lettünk volna.
Spider izgatott volt, élvezte a kalandot, engem meg a félelem gyötört.
Kezdtek körbezárni minket.
Nem tettünk bele mindent a szatyrokba. A kabátot felvettem, könnyebb

76
volt így, mint cipelni azt is. Spider meg a vállára terítette az egyik plédet.
Még egyszer visszanéztünk a kocsira, és nekivágtunk az ösvénynek.
Isten tudja, minek nézhettünk ki így. Kábé mint két hajléktalan.
Túrázónak nemigen gondoltak volna bennünket, se hátizsákunk nem volt,
se túrabakancsunk. Két kölyök, teleaggatva reklámszatyrokkal.
A szatyrokat cipelni így az ösvényen, az rohadt béna volt. Az egyik
mindig nekiütődött a lábamnak, akármit csináltam. Próbáltam elforgatni,
kezet cserélni, semmi nem jött be. Bummbumm-bumm. A füle vágta a
tenyeremet, egyre jobban fájt. A lábamból meg kezdett kimenni minden
erő. Az ösvény elég egyenetlen volt, hepehupás. Volt két kerékvágás, azon
kisebb-nagyobb kövek is voltak, közte meg fű. Az egyik nyomon kezdem
menni, de kifordult a bokám a köveken, úgyhogy középen folytattam
tovább, a füvön. Egy darabig jó volt, de amikor lejtett, vagy gödör volt,
vagy valami ilyesmi, akkor megint kiment a bokám. És végig ott volt a
bumm-bumm-bumm, az a kurva szatyor. Már annyira idegesített, mintha
kalapáccsal verték volna a térdemet.
Miután a fél délelőtt így telt el, megálltam, és ledobtam a két szatyrot a
földre. Néztem a tenyeremet: tiszta piros volt, meg belevágódtak a csíkok,
a szatyor nyoma. Spider meg csak ment tovább, rólam mintha el is
feledkezett volna. Olyan volt, mintha zenét hallgatna, ment a saját
ritmusában, ingatta hozzá a fejét, rázta a lábát. Persze, nem volt itt
semmilyen zene, csak a saját gondolataival volt tele a feje. Egy pár
másodperc múlva azért rájött, hogy lemaradtam. Megfordult.
– Na, mi van?
– Nem bírok továbbmenni. Elég volt. Nem állhatnánk meg pihenőt
tartani?
– Hatvan perce jövünk – nézte meg az óráját. – Ha addig a kanyarig
visszamennénk, még látnánk a kocsit.
Belerúgtam az egyik szatyorba.
– Akkor se bírom már. Nem szeretek gyalogolni.
– Londonban is mérföldeket szoktunk mászkálni, a kanális partján meg
az utcákon. Mérföldeket, öreg. Ezt is meg bírod csinálni.
– Persze, de London, az London. Az civilizáció. Van járda meg úttest,
minden. Ez meg egy szar. Fáj a bokám. Ez a hülye szatyor meg mindig
nekibaszódik a lábamnak.
– Figyelj – kezdte nyugodtan –, olyan távol kell kerülnünk a kocsitól,
amennyire csak bírunk. És akkor keresünk valami rejtekhelyet. Szerintem
menjünk ezen az ösvényen tovább még egy óra hosszat, és akkor
meglátjuk.
– Nem értesz? NEM TUDOK TOVÁBBMENNI!

77
 Kínomban már ordítottam, lehet, a lábammal még dobbantottam is
hozzá. Aztán felvettem az egyik szatyrot, és két kézzel elhajítottam.
Szépen szállt a levegőben, amíg fenn nem akadt a sövényen, kábé két
méter magasan.
Spider odaugrott hozzám, és a kezét a számra tapasztotta.
– Csss! Mind idejönnek, ha meghallják, te tökfej!
A szeme meg csillogott, a képe vigyorgott. Rajtam nevetett.
Csak nevetett egyre.
Rajtam.
Felkaptam a vizet, nekimentem, ököllel ütöttem, a lábammal rúgtam,
üvöltöttem neki:
– Nehogy még egyszer kinevess! Nehogy még egyszer…!
De Spider ahelyett, hogy meghátrált vagy visszaütött volna,
a karjával meg a lábával körülfogott, szorított, mozdulni sem engedett.
A karomat leszorította oldalt, a lábamat se tudtam mozdítani. Az arcom is
a testéhez nyomódott, éreztem a szagát, és ettől az egésztől valahogy
minden dühöm elpárolgott.
Éreztem, ahogy a harag meg a feszültség elillan a testemből. Az álla a
fejemen volt, úgy álltunk ott még egy darabig mozdulatlanul, és csak
lélegeztünk.
– Jól vagy? – kérdezte nemsokára.
– Nem. – De amúgy jól voltam, vagy legalábbis jobban. Spider
elengedett, ment lehalászni a szatyrot a sövénybokorról.
– Egyél egy kis csokit, aztán menjünk tovább. Hozom én a szatyrokat.
Na, ezt már nem hagyhattam, bennem is van azért némi büszkeség.
– Hozod a francokat! Tudom én vinni a saját cuccomat.
– Akkor jó. Menjünk.
A végén azért kompromisszumot kötöttünk: ő hozta az egyik szatyrot,
amelyik mindig a térdemnek ütődött. És végre elindultunk újra, mentünk
tovább az ösvényen. A fejünk fölött a fény kellemesen szűrődött át az ágak
és a levelek között, a főút felől pedig a szirénák hangja hallatszott.

78
 14. fejezet
Az ösvény vége le volt zárva, egy kapuhoz érkeztünk. Leraktuk a
szatyrokat, és átnéztünk a kapun. Úgy tűnt, hogy az ösvény egyenesen
megy innen tovább, valami legelőn keresztül. Emelkedett meg lejtett itt-ott
a föld, úgyhogy nem látszott, mi van a rét túloldalán, de távolabb tőle még
egy csomó ilyen bekerített legelőt vettünk észre. Ameddig csak a szem
ellátott. Hát, én még soha életemben nem láttam ekkora Isten háta mögötti
nagy semmit.
– Most hova a francba megyünk? – kérdeztem.
– Mindegy, csak legyünk minél távolabb a kocsitól, amit otthagytunk –
vonta meg a vállát Spider.
– Hát, ezen itt nemigen tudunk átvágni – a fejemmel intettem a legelők
felé.
– Miért nem?
– Nézd már meg, te faszfej! Sehol egy fa, vagy sövény, bokor... Ötven
mérföldről észrevesznek.
– Vissza akarsz menni? Ülni a kocsiban, amíg meg nem találnak?
Kirángatnak a verdából, lelöknek a földre, lábakat szét, a fegyvert meg a
tarkónknak nyomják.
– De… mi van? Fegyvert?
– Azt hiszik, terroristák vagyunk.
Lehajtottam a karomra a fejemet, a szememet is becsuktam. Nem
tudtam már, milyennek képzeltem el eredetileg a menekülésünket, de az
biztos, hogy nem ilyennek. Annyira elgyötört voltam, valami kínzó
fáradtság kúszott a lábamba meg a karjaimba.
– Nem maradhatnánk itt egy darabig? – mondtam. A fejem még mindig
le volt hajtva, és a hangomat letompította a ruhám .
ujja

– Még túl közel vagyunk a kocsihoz – rázta meg a fejét Spider. –

Tovább kell mennünk. Nézd csak, ott van egy facsoport a domb tetején.
Ha oda el tudnánk jutni, ott elrejtőzhetnénk sötétedésig.
Felnéztem. Volt ott valami sötét folt az egyik domb tetején, lehetett
vagy húszmérföldnyire.
– Mi van? Arra gondolsz?
– Aha – bólintott –, csak egy fél óra, max. negyven perc odáig. Meg
tudjuk csinálni.
Felvette a szatyrokat, áttette a kapun, aztán ő is átmászott. A hosszú
lábaival ez nem volt túl nehéz. Sóhajtva követtem. A kapu megmozdult a
lábam alatt, én meg sikítottam. Spider röhögött, de kinyújtotta a kezét,

79
hogy segítsen. Belekapaszkodtam, és átlendítettem a másik lábamat is.
Aztán elengedtem Spidert, mindkét kezemet a fakerítés tetejére tettem, úgy
akartam leugrani. Ott lógtam a levegőben, mikor éreztem, hogy valami
puhába tenyereltem bele. Madárszar volt.
– A kurva életbe! – hallottam, hogy Spider meg hangosan röhög
mögöttem. – Nem vicces. Tiszta szar lettem!
Leszálltam valahogy, előbb csak egy lábbal, aztán mikor szilárd talajt
éreztem a lábaim alatt, megfordultam. Láttam, hogy Spider kétrét görnyed,
úgy nevet rajtam. Széjjelröhögte a belét.
– Mi van?
– Életemben nem láttam még ennél viccesebbet. Baromi jó voltál.
– Menj a picsába!
Mentem, hogy belekenem a madárszaros kezemet, de elugrott előlem.
Kergettem egy darabig, körbe a szatyrokon, míg a végén megragadta a
csuklómat, lerántott a földre, és egy fűcsomóba törölte a kezemet. Nagy
része lejött róla, a többit aztán már a nadrágomon elintéztem. Ültünk még
a földön egy kicsit, a mellkasom zilált a kergetőzéstől, ki voltam fulladva.
Nyeltem, ahogy bírtam, a levegőt, amíg a testem le nem nyugodott. Mikor
lehiggadtam, a lélegzésem is visszaállt a normálisra.
Spider az egyik szatyorban keresgélt, előszedett egy üveg kólát a végén.
Ivott belőle, aztán ideadta. Meleg is volt, meg egy kicsit már kiment az
ereje, de olyan volt akkor nekem, mint a nektár. Felszedtük a szatyrokat, és
elindultunk tovább a kis ösvényünkön. Irány a senki földje!
Nem is gondolnád, milyen kellemetlen volt ott menni azon a réten.
Spider mondta ezeket a fegyvereket, nekem meg végig azon járt az eszem,
mikor röpít valami mesterlövész golyót a hátamba. Ahogy távolodtunk a
kaputól, és egyre jobban bent jártunk a legelőn, és annál védtelenebbek
lettünk. Akkor se éreztem volna sebezhetőbbnek magamat, ha meztelenül
kell ott végigmennem. Nem volt körülöttünk semmi, csak a fű meg az ég.
Ekkora bazi nagy eget még soha életemben nem láttam.
Egy olyan nagyvárosban, mint London, nem is bírod érzékelni, mennyit
foglalnak el belőle az épületek. Ha elvennéd a házakat, akkor látnád az
eget is rendesen, akkor látnád, mekkora. Óriási meg üres. Nincs semmi a
fejed meg az űr között. Csak a gravitáció miatt nem lebegünk szépen
felfelé, hogy elszakadjunk a földtől. Kirázott a hideg ettől az egésztől, tök
rémisztő volt. Nem tudtam csinálni semmit, inkább csak bámultam lefelé,
néztem az ösvényt a lábam előtt, úgy lépkedtem.
Előttem ott galoppozott Spider, mint rendesen. Azon kaptam magam,
hogy figyelem a járását. Londonban, a suliban mindig olyan izgága volt,
meg máshol is persze, a telepen meg a kanálisnál. Nem tudta kontrollálni

80
az energiáját ott, az épületek között. Itt meg! A lába szinte falta a
mérföldeket. Úgy tűnt, ez a nyurga, fekete, városi srác itt érzi magát otthon
igazán. Ez volt neki való.
Nekem, mondjuk, nem annyira. Amíg Spider ugrált, én csak
cammogtam. A fejem tele volt ilyen nem bírom... nem akarom... utálom az
egészet... félékkel. Amikor felértünk egy domb tetejére, és gondoltam,
most már közel vagyunk a menedékhez, amit Spider mutatott, akkor
mindig feltűnt egy újabb emelkedő. Olyanok voltak, mint a hullámok,
ameddig csak a szem ellátott.
Végül az egyik bekerített rét szélénél, ahol már fák is voltak,
valahonnan vízcsobogást hallottunk. Spider megállt, lelökte a földre a
szatyrokat.
– Egy perc, és jövök – mondta, és már el is rohant, majd átugrott a
drótkerítésen.
– Mit csinálsz? – kiáltottam neki, de nem is válaszolt, én meg csak
álltam ott, mint egy hülye.
Néztem visszafele, amerről jöttünk. Ha most látnám, hogy jön valaki, ha
követnének, akkor mit csinálnék? Nem volt túl sok időm ezen
gondolkodni, mert Spider már jött is visszafelé. Vigyorgott.
– A lejtő végén van egy folyó, Jem. Ez marha jó. Csak belegázolunk egy
kicsit, egy másik helyen meg kijövünk. Így ha kutyákkal keresnek, azok
nem fognak szimatot, elvesztik a nyomot. Filmekben láttam már ilyet.
– Jó, persze, filmekben már én is láttam ilyet, és akkor mi van? –
Spidert nem bírtam leállítani.
– Gyerünk, áthajítom a szatyrokat, aztán neked is segítek. Odaadtam
neki a cuccot, átdobta, én meg néztem a kerítést.
– Hát, nem is tudom… – mondtam kétkedve.
– Gyere már, mutatom, hogy kell! Az egyik lábadat ideteszed a drótra,
így. A kezedet meg itt az oszlopra, aztán ugorhatsz is. Kész. Én meg majd
itt elkaplak.
Ő már odaát volt, nekem meg nem volt jobb ötletem, úgyhogy
csináltam, ahogy mondta. Meghajlott a súlyom alatt a drót, én meg
megpróbáltam kicsit feljebb kapaszkodni. Ekkor Spider átnyúlt a kerítésen,
megragadott a karom alatt, és átemelt a drót fölött, szépen letett a túloldalt.
Rámosolyogtam, és egymás tenyerébe csaptunk, szép volt! Felkapkodtuk a
cuccokat, aztán nyomultunk be a fák közé.
Elég süppedős volt a talaj, tutira valami folyónak kellett a lejtő alján
lennie. Ott is volt. Kábé négy-öt méter széles, gyors folyású, iszapos.
– Milyen mély lehet? – kérdeztem.
– Nem tudom. Csak egyféleképpen tudhatjuk meg.

81
 Áthajítjuk a cuccot a túlsó partra, én meg bemegyek, megnézem.
– Előbb kellene megnézni. Ha túl mély, akkor át se tudunk menni, nem?
Akkor meg minek hajítjuk át a cuccot előre?
– Jem – mondta komolyan –, úgy gondolom, hogy valahogy át kell
jutnunk. Nem hiszem, hogy lenne más lehetőségünk. Rendben lesz
minden, megígérem.
Felvette az egyik szatyrot, összekötözte a fülét jó szorosra. Elkezdte
lengetni előre-hátra, aztán egyszer csak elengedte. Szépen átrepült a víz
fölött, és a túlparton landolt. Vigyorgott hozzá, aztán nekilátott a többi
szatyornak. Nem is volt semmi baj, egészen a legutolsó dobásig. Valahogy
rosszkor engedte el, a szatyor meg felment rohadt magasra, utána meg
beleesett a vízbe.
– A francba! – leült a földre, és elkezdte, mint a félőrült, húzni lefelé a
cipőjét meg a zokniját. Felgyűrte a farmerjét, aztán bele a vízbe. –
Jesszusom! – visította, magas hangon. – Jéghideg!
A szatyor meg úszott lefelé kábé már vagy tíz métert, de ott megakadt
valamiben a túlsó part közelében. Spider kezdett menni arrafelé, a víz a
térdéig ért.
– A cipőmet lökd át a túlsó partra, Jem! Aztán dobd át a tiédet is. Át
lehet jönni simán. Jéghideg, de amúgy oké – kiáltotta.
Belegyűrtem a zokniját, úgy hajítottam át egyesével a cipőit. Spider meg
ott gázolt a vízben a szatyor felé. Leguggoltam levenni a cipőmet.
– Auuh! – a folyó közepén volt, kalimpált a karjaival. – Csúszik egy
kicsit, Jem! Majd itt vigyázz!
– Jól van! – kiabáltam vissza neki.
Próbáltam kikötni a cipőfűzőmet. Fél füllel hallottam még, ahogy Spider
ott paskolja a vizet, meg káromkodott is, mint ahogy szokott. De nem is
figyeltem rá igazán. Csak amikor végre sikerül levenni a cipőmet meg a
zoknimat, felálltam, hogy átdobom a túlsó partra. A szatyor még mindig
ott volt, ott lebegett a vízen megakadva valamiben. Spider azonban már
nem volt ott. Eltűnt.

82
 15. fejezet
Néztem a túlsó partot. Semmi. Néztem a víz felszínét. Semmi nyomát
nem láttam. Rám zúdult hirtelen ennek az egésznek a valószínűtlensége.
Úgy éreztem, az agyamban valami megkattant: egyedül voltam. Mindig is
egyedül voltam, Spider nem is létezett. Mert ha létezett volna, hogy
tűnhetne így el?
Hirtelen tőlem balra volt valami mozgás a sodródó vízben. Valami a
felszínre jött, egy térd vagy egy könyök, nem is tudom. Spider már
harmincméternyire volt tőlem, sodorta az ár. Elkezdtem rohanni a parton.
Néha láthatóvá vált egy-egy részlet, ahogy a víz dobálta a testét, mint egy
rongybabát. Néha megpillantottam a karját, a hátát, a haját – az arcát nem.
Az arca a víz alatt maradt.
Pánikba estem. Rohantam, ahogy bírtam. Nekem csapódtak a parti fák
ágai, ahogy szaladtam. Végre egy vonalba értem vele. Kiabáltam neki,
ahogy ott rohantam, de nem hallotta. Kapkodtam a fejemet, néztem, mivel
érhetném el. Belekapaszkodtam egy hosszú faágba, de nem bírtam letörni.
Közben Spidert vitte tovább az ár. Miközben arra gondoltam, hogy tud
levegőt venni ott, a vízben, amíg így magatehetetlenül sodródik, elállt
nekem is a lélegzetem. Nem, ez nem történhet meg! Az ő száma
20091215. Ez még majdnem egy hét múlva lesz. Vagy mi a franc van
már? Rohantam utána.
Tíz-tizenöt méterrel elébe vágtam. Nem volt sehol senki, aki a
segítségünkre siethetett volna. Nem volt senki és semmi sem. Nem volt
más választásom. Belevetettem magam a vízbe. Nem az riasztott meg,
hogy mennyire hideg, hanem a sodrás ereje. Borzalmas erővel vágódott
neki a víz a lábamnak. Csak a combomig ért, de megállni is alig bírtam
benne. Onnan a vízből pedig még nehezebb volt megállapítanom, hol van
Spider. Eszeveszetten kutattam mindenfelé a vízben, és akkor végre
megpillantottam, hogy valami közeledik felém. Baloldalt fog elmenni
mellettem, ezért beljebb kell mennem, máskülönben elviszi megint a
sodrás. Lépdeltem a folyó közepe felé, de egyre mélyebb lett a víz.
Nagyon lassan tudtam csak beljebb küzdeni magamat. Dühített a
tehetetlenségem. Spider meg már csak egy pár méternyire volt tőlem. A
rohadt életbe, nem érem el. Előrevetettem magamat. Ott voltam, ahol
lennem kellett, de éreztem, ahogy a lábam csúszik a folyó iszapos alján.
Spider teste nekem ütközött. Elvesztettem az egyensúlyomat, és én is a víz
alá kerültem.
Minden összekeveredett: a fent és a lent, a víz és a levegő, Spider és én.

83
A víz sodort minket, én meg kapaszkodtam a ruhájába, ahogy bírtam.
Bármi is történjem most már, az velünk, kettőnkkel fog megtörténni. Nem
fogom elengedni őt semmi áron. Amikor az arcom a víz fölé került,
sikerült levegőt vennem. A lábammal kerestem a folyó alját, de a sodrás
kegyetlenül vitt tovább minket. Spider magatehetetlenül nehezedett rám,
nekem ütődött, néha maga alá temetett. Ki akartam emelni a fejét a vízből,
de nem lehetett. Én magam is alig bírtam levegőt venni. Miközben Spidert
szorítottam, a hátamra fordultam, így az arcom a felszínre került.
Igyekeztem őt is megfordítani, de nem sikerült. A folyó meg vitt lefelé
bennünket kanyarogva, már azt gondoltam, egészen a tengerig sodorja
majd a testünket, amikor a hátamban hirtelen valami erős fájdalmat
éreztem. Fennakadtunk valamin. Az ütközéskor elengedtem Spidert egy
másodpercre, de sikerült újra megragadnom.
Nem vitt tovább a sodrás, valami köves részbe ütköztünk bele, a folyó
pedig csak áramlott egyre mellettünk. Spider a lábamon feküdt, arccal
lefelé. A hátára fordítottam, megfogtam a hóna alatt, és elkezdtem húzni
kifelé a partra. Nehéz volt a magatehetetlen súly. Mellétérdeltem, és
megrökönyödve néztem rá. A szeme csukva volt. Elment.
Ez nem jól van így. Ez nem így van. Ennek nem így kellett volna
történnie.
– Spider! Kelj fel! – üvöltöttem. – Kelj fel! – Semmi. – Kelj fel! Nem
hagyhatsz itt, baszd meg! Nem teheted ezt velem!
Az öklömmel a mellkasára ütöttem. A szája kinyílt, víz buggyant ki
rajta. Felé hajoltam, és két kézzel kezdtem nyomni. Még több víz jött ki
belőle. Csináltam újra és újra. Megint. Hirtelen egy nagy vízoszlop tört ki
belőle, mint egy bálnából, aztán valami borzalmas hangon végre levegőt
vett a vízzel telt testébe újra.
Mikor a vízsugár feltört, hátraugrottam, most ott kuporogtam a
sarkamon, és úgy figyeltem, ahogy a mellkasa emelkedik a lélegzéstől.
Kinyitotta a szemét. Nézett, próbálta összeszedni magát, aztán azt mondta:
– Miért sírsz, Jem? Mi baj van?
Nem is tudtam, hogy sírok, de amikor a kezem fejével végigtöröltem az
arcomat, forró könnycseppek voltak rajta.
– Semmi – mondtam. – Boldog vagyok.
Becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta.
– Nem értem. Mi történt?
– Beleestél a folyóba. Kiszedtelek.
– Aha – mondta –, akkor azért vagyok ilyen csurom vizes, fázok is.
Nem emlékszek semmire. Mentünk a réten, aztán hirtelen most meg itt
fekszek átázva. Te meg itt sírsz, vagyis bocsi, boldog vagy.

84
 Kezdett felülni, nézett körbe magán, mintha most csöppent volna ide
egy másik bolygóról.
– Figyelj már, te is tiszta víz vagy – mondta, aztán széles vigyor kezdett
szétterülni az arcán. – De mesterséges légzést azért nem adtál nekem, vagy
igen?
– Nem. Fogd be!
– Adtál?
– Nem adtam. Nyomtam a hasadat, amíg ki nem jött a víz, de inkább ne
tettem volna, te hülye állat.
Kinyújtotta a kezét, és végigsimította a borotvált fejemet. Már nem
mosolygott, a helyzet meg teljesen komolyra vált.
– Megmentettél. Megmentetted az életemet. Jézusom, Jem, amíg élek,
nem felejtem el.
Próbáltam lerázni.
– Hagyjad már. Csak azt tettem, amit bárki megtett volna.
– Csak éppen nincs itt senki más, vagy van? Csak te voltál itt. Csak te
menthettél meg. És te megtetted.
– Hagyjuk ezt, oké. Nem egy nagy dolog. Figyelj, most már legalább
azon az oldalán vagyunk a folyónak, ahol lenni kell.
Csak vissza kell menni a cuccért. Száraz ruhát kell vennünk. Én kurvára
fázok.
És ez így is volt. Szabályosan vacogtam, és Spider is. Feltápászkodtunk,
aztán visszaindultunk a folyó mentén felfelé. Spider ment elöl, mit
általában, de most állandóan hátrafordult. Megállt, rám mosolygott, a fejét
ingatta, aztán ment tovább.
Nekem meg egész idő alatt járt az agyam. Szóval akkor igaz: a számok
valódiak. Nem ma volt a napja. De ha én nem lettem volna itt, akkor tutira
megfullad. Már alig élt, amikor kihúztam a partra. Spider jól mondta: én
mentettem meg. Én tartottam életben.
Szédült a fejem. Mi van, ha amúgy ma kellett volna meghalnia, de
miattam másképp alakultak a dolgok? Egy pár hete már az öreg faszi miatt
is bűntudatom volt. Soha nem akartam őt sem bajba sodorni, de az volt a
helyzet, hogy úgy éreztem, mi űztük őt az úttestre, a halálba.
De talán ezek a számok olyanok voltak, mint valami kétélű kard? Mi
van, ha nem csak a halálhoz van közük? Mi van, ha meg is menthetnék
életeket általuk?
És ha most sikerült is Spidert megmentenem, meg tudom-e vajon majd
menteni őt tizenötödikén?

85
86
 16. fejezet
A csomagjaink még mindig ott voltak, ahova dobtuk őket. Spider
kipecázta még a folyóból azt az egyet egy faággal. Kerestünk magunknak
száraz cuccokat. Hátat fordítottunk egymásnak, úgy öltöztünk át. Rohadtul
fáztam – egyszerűen remegtem –, úgyhogy azzal se törődtem, Spider vajon
leskelődik-e. Ahhoz meg túlságosan lekötött a szárítkozás, hogy arra
gondoljak, én is vethetnék rá egy pillantást. A nagy sietségben nem
gondoltam arra, hogy tiszta fehérneműt kérjek Valtól – amúgy bele se
mertem gondolni, milyet adott volna –, szóval a vizes bugyim meg a
melltartóm rajtam maradt. Csak a farmert meg a topot vettem át. Szedtem
magamra annyi száraz réteget, amennyit csak bírtam, Val kabátját
legfelülre. A vizes holmit belegyűrtük egy szatyorba, aztán elindultunk
újra. Fáztunk, megviseltek voltunk, remegtünk.
Amikor elhagytuk a folyót, megint jöttek a dombok meg a lejtők. Mint a
hullámok a tengeren, ameddig a szemünk ellátott. A kis vízi kalandunktól
azonban rohadt fáradt voltam, úgyhogy a lábam olyan volt, mint az ólom.
Alig vonszoltam magam. Talán nem meglepő, de egy kis ruganyosság
azért most Spiderből is hiányzott.
Még mindig az a kis facsoport volt a célunk a domb tetején. Már
kezdtem azt hinni, ez az erdő is olyan, mint a csalóka délibáb: pont eltűnik,
mikor odaérsz. De végül Spider felért az egyik domb tetejére, és
felkiáltott:
– Idenézz! Itt vagyunk!
És tényleg. Ott voltunk. Lebotorkáltunk még a domb túloldalán, aztán
még egy utolsó emelkedő, és kész. Megérkeztünk a kis erdő fedezékébe.
Ledőltem az egyik fa tövébe, onnan néztem vissza. El se hittem, hogy
ekkora utat tettünk meg.
– Nézd már, honnan jöttünk! Nem csoda, hogy ilyen nyúzott vagyok. –
Hátravágtam magam, az sem érdekelt, mire fekszem rá.
– Ha mi is látunk innen mindent, akkor itt minket is megláthatnak.
Menjünk beljebb, ahol már nem vesznek észre.
Nem is tudom, mi lett Spiderrel: mintha bevett volna valami tablettát,
amitől megjött a józan esze. Morogtam még egy kicsit, de felkeltem, és
követtem az erdő sűrűjébe. Vitte az összes cuccot, és keresett egy helyet,
ahol letelepedhettünk. Bár még onnan is ki lehetett látni a legelőkre, ha
felálltál, de ha ültél, akkor a bokrok meg az aljnövényzet teljesen takart.
Jól el voltunk rejtve.
A föld az persze kemény volt, meg egyenetlen. Spider leterítette a

87
plédet, amit hozott. Még így is lehetett érezni a göröngyöket, de azért
puhább volt egy kicsit. Spider egy fatörzsnek vetette a hátát, én meg
feküdtem a hátamon, bámultam a fákat. Elég furcsa volt. Tudtam, hogy a
fatörzsek egyenesek, mégis úgy nézett ki, mintha összehajolnának
felettem, ahogy az ég felé nyúlnak. A háttérfényben feketének látszottak a
leveleik. Csipkeszerű mintát adott ki az egész, elég bonyolult kis minta
volt az. Ahogy néztem, olyan volt, mint a hipnózis. Ha belementél, akkor
olyan volt, mintha minden összekeveredne a fejedben. Azt lehetett érezni,
hogy te vagy fenn, és onnan nézed lent a mélyben a leveleket. A szél meg
az ágak között susogott, csodálatosan megnyugtató volt a hangja.
– El sem hiszem, hogy megcsináltuk – mondtam egy idő múlva.
– Mit?
– Eljöttünk idáig. Gyalog.
– Aha. Nagyon kemény. Mit meg bírunk tenni, ha tényleg muszáj.
Figyelj, mehetnénk gyalog egészen Westonig.
– Mennyire van ide?
– Fogalmam sincs, de elég messzire.
Nyögtem egyet, aztán inkább megint behunytam a szememet, csak a
zajokra figyeltem, csak a zajokra…
Amikor felébredtem, fájt a fejem, a szám is elég undorító volt, belül
kiszáradt, az ajkamnál meg ragadt. Küzdenem kellett egy kicsit, hogy
emlékezni bírjak, hol vagyok, és amikor felültem, még akkor sem voltam
benne biztos, este van, vagy reggel. Az órám szerint öt perccel múlt négy,
ami, gondoltam, délután lehetett, de akár már a következő reggel is. Nem
tudtam. Spider ott horkolt, háttal nekem, összegömbölyödve, mint egy
kisbaba. Oldalról láttam az arcát. Így, ahogy aludt, el lehetett képzelni,
milyen volt kisgyereknek: nyugodt, ártatlan. És akkor egy pillanatra az
ugrott be, vajon milyen lehet anyának lenni. Azért megijedtem tőle. Kizárt
dolog, hogy egyszer én is. Nem tudnék megbirkózni ekkora felelősséggel.
Amúgy meg, hogyan is tudhatnék egy csecsemőre – a gyerekemre –
ránézni, és látni a szemében a halála időpontját, mikor az életét még szinte
el sem kezdte? Vannak emberek, akiknek ez nem való. Én is ilyen voltam.
Nem egy nagy dolog.
Megdörzsöltem a szememet, meg a homlokomat, de a fájdalom, az csak
ott lüktetett benn tovább. Fogtam az egyik szatyrot, keresni akartam
valami innivalót. Jó volt a kóla is, de ittam volna valami meleget. Egy
csésze finom teát vagy forró csokit. Valamit, amivel kicsit kényeztetném
magam. Spider biztos meghallotta, hogy a szatyorban keresgélek, mert
felkelt és felém fordult.
– Mennyi az idő?

88
 – Négy múlt.
– Te jó Isten. Átaludtuk az egész napot – lassan felült. – Uúh, de
elgémberedtem.
Odaadtam neki a kólát.
– Nem is kajáltunk egész nap – húzott egy nagyot az üvegből. – Aah,
így már jobb. Követnek vajon?
– Nem tudom. Nem hallok semmit.
– Na, majd megnézzük. Előbb együnk egy kicsit. – Nekilátott a szatyrok
tartalmának, a chipsnek, a kekszeknek meg a csokinak.
Evés közben felállt, körbejárt a kis erdőben. Kiment a réthez, utána
visszajött, vett még kekszet, aztán elment a másik oldalra.
– Nem látok semmit – mondta, evés közben persze. – Gondoltam, menni
kellene még tovább egy kicsit, de mindjárt tök sötét lesz. Szerintem most
már maradjunk itt éjszakára, aztán korán reggel elindulunk.
Ezzel én sem vitatkoztam. Azt se bántam volna, ha soha nem kell
gyalogolni sehova többé. De most, miután így döntöttünk, hogy itt
maradunk, hirtelen azzal találtuk szembe magunkat, hogy akkor mit is
csináljunk az elkövetkező tizenkét órában. Pihenni, nyugodtam üldögélni
itt lehetetlennek tűnt, az alváson meg épp most estünk túl. Mászkáltunk
egy kicsit az erdőben, nézelődtünk. Egy darabig figyeltem a felhőket.
Olyan lassan mozogtak. Viszont ha kinéztél magadnak egyet, aztán egy
pár másodpercre nem figyeltél rá, már sokkal messzebb volt, messzebb,
mint ahogy gondoltad volna. Egy kicsit magunkra ismertem. Mentünk itt a
legelőn, baromi lassan, vánszorogtunk itt a bolygó felszínén, mint két
bogár, aztán mikor visszanéztünk, láthattuk, hogy mérföldeket tettünk
meg.
– Soha nem láttam még ekkora eget – mondtam. – Kikészít teljesen.
Megyünk itt a legelőn, felettünk meg ez a baromi nagy g.é

– Jó ez, ha már megszoktad egy kicsit. Ez a friss levegő, teleszívod vele

a tüdődet – szétvetette a karjait –, olyan mint a tengernél. Ott van a nagy,
lapos part, a tenger meg az ég. Tetszeni fog neked, Jem! – szembefordult
velem. – Találunk egy frankó kis motelt, aztán csak esszük a fish and
chips-et mindennap. Ki lehet menni a mólóra, a homokba meg írunk majd
mindenfélét. Egyszerűen csak jól érezzük magunkat.
Nekiállt, hogy felmászik egy fára, de elég hamar lecsúszott.
Megpróbálta újra, az eredmény ugyanaz volt. Egyre kevesebb volt a fény,
a színek kezdtek eltűnni teljesen. A levegő hőmérséklete is egyre jobban
lehűlt.
– Mindjárt besötétedik – mondtam remegve. – Akkor mit csinálunk?
– Menni kell aludni.

89
 – Fél öt van.
– Tudom, haver, de mit akarsz csinálni? Tévét nézni?
A valóság kezdett egy kicsit ránk telepedni. Végiggondoltam ezt az
egész hideget meg sötétséget. Nem akartam ott lenni, kint a szabad ég
alatt, a sötétben. A kocsiban is elég nagy kínlódás volt az éjszaka, de
legalább védett helyen voltunk, volt tető a fejünk fölött.
– Ne maradjunk itt, Spider! Keressünk egy másik helyet!
– Nincs időnk, haver. Látsz valami jó helyet? Órákba telne valami
normális helyet találni, közben meg botorkálhatnánk a sötétben. Még
zseblámpánk sincs.
Körülöttünk a világ elvesztette a színeit, fekete-fehér lett. Hamarosan
pedig minden fekete lesz. Fogalmam sem volt, mit hozhat az éjszaka.
Állatokat? Fegyveres embereket, akik ránk vadásznak? Nem is akartam
tudni róla.
– De miért nem hoztunk zseblámpát? Miért? Elég nagy baromság volt
idejönni éjszaka lámpa nélkül!
– És most én vagyok a barom, ugye? Akkor te mi vagy? Nézz már a
tükörbe, Jem! Ketten vagyunk itt, és egyikünk sem hozott zseblámpát.
Nem csak én felejtettem el.
Ordibáltunk még az egymás arcába ezt-azt. Annyira feldühített ez az
egész, hogy idehozott éjszaka, meg hogy ilyen helyzetbe kerültem.
– Hogy nézhetnék tükörbe, amikor nincs itt egy kibaszott tükör se! Mert
kurvára nincs itt semmi!
– Figyel, Jem, egyezzünk meg valamiben. Én holnap reggel elmegyek,
szerzek egy verdát. De addig, ma éjszaka, itt maradunk, rendben?
– Nem akarok itt lenni! Nem érted, te hülye állat! Nem akarok itt lenni!
Azt se tudjuk, mit csinálunk. Fogalmunk sincs az egészről.
– Az Isten szerelmére, Jem! Kikészítesz ezzel a hozzáállással.
Már teljesen a képembe mászott. A szemem előtt lóbálta a kezét.
– Itt már nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek, Jem! Fel kell nőnöd!
Mi van veled? Sokkal keményebb voltál Londonban. Figyelj csak, inkább
elmegyek innen, mielőtt valami rosszat teszek vagy mondok neked.
El is ment, közben rázta a fejét, a kezével meg csapkodott.
– Igen, menj is el, baszd meg, a büdös francba!
– Menj a francba te! – kiabálta vissza, anélkül, hogy hátranézett volna.
Persze, nem tudtunk elmenni távol a másiktól sehová. Mintha egy kis
apró szigeten lettünk volna. Láttam Spidert, ahogy ott áll, a sziluettje
kirajzolódott a tintaszínű ég hátterében. Kiáltani szerettem volna neki,
hogy el ne menj innen, baszd ki! De inkább az ajkamba haraptam,
próbáltam lenyugtatni magamat. Ki akartam zárni a dühös gondolataimat,

90
hogy tiszta fejjel átlássam a helyzetet. Akárhogy is próbáltam nézni, a
helyzet az volt, hogy bajban voltunk. Visszamentem a kis táborhelyünkre,
és lefeküdtem az oldalamra. Magamra húztam a kabátot, és betakaróztam
még a pléddel is.
Ha becsuktam a szememet, holttesteket láttam. Az öreg fickót, ahogy a
levegőben repül, a kék anorák szétszaggatott darabjait, az anyámat. Szóval
inkább nyitva tartottam a szememet. Bámultam a fák ágait, milyen mintát
adnak ki a gallyak meg a levelek. Megláttam egy kis bogarat, kapaszkodott
felfele egy növénynek a szárán. Ott vacakolt, amikor meg a végére ért, a
szár meghajlott a súlya alatt. A bőröm is elkezdett viszketni, amikor arra
gondoltam, bogarak meg pókok szaladgálnak majd a testemen éjszaka. Te
jó Isten, a természet azért néha elég undorító bír lenni.
Hallottam, hogy Spider csörtet visszafelé az aljnövényzetben. Ledobta
magát a közelemben, és elkezdett kutatni az egyik szatyorban, kiszedett
egy másik takarót. Hallottam, ahogy fészkelődik, kényelmes helyet
keresett. Aztán megint kotorászást hallottam, meg valami furcsa fémes
hangot.
Gondoltam, nem fogok beszélgetni vele. Csinálhat, amit akar, nem
érdekel, közben meg minden idegszálammal azon voltam, hogy
megtudjam, mit csinál. Egy kis idő múlva az öngyújtó félreismerhetetlen
hangja kattant, meg valami pislákolt is a sötétben. Halkan sercegett a
cigije, aztán egy mély lélegzet, végül hosszan kifújta a füstöt, elégedetten
sóhajtott hozzá. Mikor felültem, így szólt:
– Gondoltam, hogy nem alszol. Tessék, kell egy slukk?
Parázslott a cigi vége, ahogy idetartotta nekem. Elvettem és
beleszívtam. Volt valami megnyugtató a cigizésben, olyan megszokott,
ismerős, jóleső érzés volt.
– Frankó – mondtam, de nem is annyira a cigire értettem, habár az is
jólesett, hanem annak örültem, hogy sikerült megint kapcsolatba lépnünk
egymással.
Nem gondoltam, hogy megengedhettük volna magunknak, hogy ebben a
helyzetben összevesszünk. Adogattuk egymásnak a csikket egy darabig.
Nem sokat szóltunk, a pillanatnak éltünk. Aztán Spider hirtelen azt
kérdezte:
– Szerinted vannak fekete farmerek?
– Hát, gondolom, nincsenek. Miért?
– Tetszik nekem ez a hely. Szeretem érezni ezt a földet a lábam alatt.
Szeretem, hogy ha itt elnézek a távolba, akkor mérföldekre látni.
Erre jött rá, miután egy napig mászkáltunk itt, a legelőn.
– Ugyan már, Spider. Nem úgy megy az.

91
 – Miért nem? Érettségi kell hozzá, hogy farmer legyél? Diploma kell
hozzá? Vagy fehérnek kell lenni hozzá?
– Nem tudom. Nem tudom, Spider. Gondolom, pénz kell hozzá. Egy
csomó pénz.
– De nem kellene megvenni egy farmot, csak ott dolgoznék. Nem
hiszem, hogy az ilyen munkák, mint ez a Baz körüli lótás-futás lenne a
nagy karrier nekem. Nem ilyen dolgokat akarok csinálni amúgy. Találnom
kell valami mást, valami újat. – Szenvedélyes volt a hangja a sötétben. –
Ez van. Ráléptem az útra. Ráléptünk. Nem akarok visszamenni. Bárhol is
ér véget az utunk, Jem, én új életet akarok kezdeni. Nem akarok
visszazuhanni a régi világomba.
Mélyen megérintett, amit mondott nekem. A szívéből beszélt.
– McNultynak igaza volt – folytatta.
– A fenét volt igaza.
– De igaza volt. Az olyanoknak, mint te meg én, az egész jövőnk már
ott van előre készen, amikor megszületünk. Sorban állás a segélyért,
munkanélküliség, az utca. Ez nem jövő. Én nem akarok ilyen lenni.
– Visszamégy a suliba, érettségizni fogsz? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem, dehogy. Szerintem azzal már elkéstem. De csinálni akarok
valamit. Más akarok lenni. Nem akarok többé csak egy jelentéktelen fekete
srác lenni. Nem akarok statiszta lenni.
Görcsben volt a gyomrom végig attól, amit mondott, de most már fizikai
fájdalommá erősödött ez a görcs. A szívembe markolt, ahogy a jövőjéről
beszélt. Ott ültem, és hallgattam, és tudtam, csak egy hét van hátra az
életéből. Igaza volt, így kellene tennie, ez a helyes út. De most már késő.
Ha a számok igazak. Ha…
Tudtam, közel állok hozzá, hogy megosszam vele a titkomat. El akartam
mondani neki mindent. Talán együtt kitalálhatnánk, mit tegyünk.
Kitalálhatnánk, hogyan változtassuk meg a jövőt. De azt úgysem lehet,
vagy igen?
Soha nem mondhatom el a számát senkinek. Kivéve az olyan
disznóknak, mint McNulty, aki amúgy is biztosan ostobább annál, hogy
rájöjjön, mit jelentett, amit írtam neki. Nagyot nyeltem, próbáltam újra
kontrollálni az érzéseimet. Váltsunk témát. Tereljük inkább másra a szót.
– Hogy van az, hogy te a nagyanyádnál laksz, Spider? Már ha nem
bánod, hogy megkérdeztem.
– Nem baj, haver. Nem titok. Anyám lelépett egy fickóval, amikor még
kicsi voltam. Nem is emlékszek rá. Nem hiszem, hogy hiányzott volna
valami az életemből, a nagyanyám mindig is velem volt.
– Tök jó fej a nagyanyád.

92
 – Aha. Vén boszorkány.
– Nem gondolod, hogy fel kellene hívni? Csak szólni neki, hogy minden
rendben van.
– Nem jó ötlet telefonálni. Lenyomozzák egyből, tudod. A nagyanyám
jól van, vele minden rendben lesz.
Beugrott a kép, ahogy ott állt Val az út szélén, amikor eljöttünk. Ez még
csak tegnap délután lett volna?
– Hallottam, amikor az anyukádról beszéltél a nagyanyámnak – mondta
Spider halkan. – Sajnálom.
– Nem a te hibád.
– Tudom, de…
– Valószínűleg jobb ez így. Tudod eléggé, komplikált volt...
Elhallgattam. Mekkora hazugság ez most megint. Bármilyen életem is lett
volna az anyámmal, azt választottam volna, mert akkor lett volna
otthonom. Nem úgy, mint most. Dobálnak ide-oda. Nem vagyok senkinek
se a gyereke.
Dumáltunk még, órákig. Halk volt a hangunk ott kint, a szabad ég alatt,
de amíg beszélgettünk, a hangunk elűzte a félelmeimet, meg az ismeretlen
szellemeket és szörnyeket, amik ott ólálkodtak az erdő sötétjében
körülöttünk. Egy idő múlva azért kezdtünk egyre hosszabb szüneteket
tartani a mondatok között. Egyre álmosabbak lettünk, el is szenderedtünk
néha a beszélgetés közben.
Valami iszonyatos hang riasztott fel. Kinyitottam a szememet, de nem
számított: ugyanúgy koromsötét volt.
– Spider, hallottad? – kérdeztem suttogva.
– Hát, ezt csak a halottak nem hallották meg.
Bármi is volt ez a hang, most újra hallhattuk. Magas, sivító hang hasított
bele az éjszaka csendjébe. Annyira hangos volt, hogy úgy éreztük,
mindenütt ott van körülöttünk. Már teljesen éber voltam, de még
megmoccanni is féltem. Spider közelebb jött hozzám. Hallottam, ahogy a
zörögnek a levelek, ahogy felém csúszott, utána megéreztem a szagát is.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezte halk hangon, egészen a fülem mellett.
– Nem tudom.
– Hiszel a boszorkányokban?
– Kussolj már! – Hát, ez az. Szó, ami szó, hittem bennük. Meg a
szellemekben és a farkasemberekben is, meg a mindenféle rémisztő
dolgokban, amikkel tele van az éjszaka.
Aztán jött még egy vérfagyasztó sivítás, ez alkalommal azonban hangos
huhogás követte.
– Ez csak egy bagoly, Jem. Sose hallottam még ilyet. A fene a fejét. Hol

93
van egy kő vagy valami?
Keresgélt a földön maga körül, aztán felállt, felhajított valamit a faágak
közé, ott lehetett a bagoly. Hallottam, ahogy a kő elzúgott a levelek között.
Egy pár másodperc múlva megint felhangzott a sivítás, de most már egyre
halkult, a bagoly elrepült valahová máshová. Biztos keresett egy másik fát,
ahol nem dobálják meg kövekkel.
– Ez igen. Igazi vidéki fickó vagy. Jól elzavartad ezt a baglyot is.
– Az az! Tudod, ezek a vidéki fickók mindig vadásznak, meg ráuszítják
a kutyájukat valamire, meg hasonlók. Gondolom, be tudnék illeszkedni.
A bagoly még huhogott párat, de már jó messzire volt tőlünk. Ahogy a
hangja elhalt, éreztük, mennyire egyedül vagyunk ott az erdő sötétjében.
Meg rohadtul fáztunk is, egyre hidegebb volt. Egy éjszakát kibírunk így,
oké. De holnapra ki kell találnunk valamit.
Teljesen éber voltam, úgyhogy alvásról szó sem lehetett.
Csak feküdtem ott, és próbáltam nem gondolni semmire. Azt hittem,
Spider elaludt, de éreztem, hogy a keze közeledik hozzám, megkereste az
enyémet és megfogta. Úgy feküdtünk ott, kéz a kézben. Vártuk, hogy
kivilágosodjon végre az ég. És mindketten ébren voltunk, amikor
meghallottuk az újabb fenyegető hangot, ami megtörte az éjszaka csendjét:
egy helikoptert.

94
 17. fejezet
Hallod ezt? – kérdeztem Spidertől. – Hülye kérdés volt.
– Mm.
– Szerinted ez a helikopter csak úgy…
Tudta, mire gondolok. Hogy ez a helikopter nem miattunk van itt, csak
visz valakit valahová.
– Nem tudom.
Elkezdett kúszni az aljnövényzetben. Még mindig sötét volt. De kezdett
valami kis kékség megjelenni az égen. Néztem visszafelé, arra, amerről
jöttünk tegnap. A helikopter hangja is onnan hallatszott.– Csak köröznek a
levegőben egyelőre, Jem. Meg reflektorral világítanak lefele a földre.
Láttam ott más fényeket is – mondta, miközben visszakúszott hozzám.
Amikor odaért, feltekerte a plédet. – Gyere, Jem! Mennünk kell. Úgy néz
ki, minket keresnek.
– Spider, sötét van. Nincs zseblámpánk sem, tudod.
– Meg kell tennünk, amit csak lehet. Még jobb is, hogy sötétben
leszünk.
– Igen, de akkor is…
Próbáltam tiltakozni, hogy ott van a sár, a kerítés, a szögesdrót meg
minden, de ekkor valami újabb hang ütötte meg a fülünket. Kutyaugatás.
Onnan jött az is, amerről a helikopter. Reflektorok, helikopter, kutyák.
Belém állt a félelem rendesen. Ez szabályos embervadászat. Befogtam a
számat, aztán kezdtem rámolni összefelé a cuccokat.
Kijöttünk az erdőből, nekivágtunk a lejtőnek. Nem láttuk, mi van a
lábunk előtt, hova lépünk. Sietnünk kellett, a talaj meg annyira egyenetlen
volt, hogy állandóan megbotlottunk. Egyszer beleléptem valami tócsába,
de el is vágódtam. Elvesztettem az egyensúlyomat, a szatyor kirepült a
kezemből, én meg vaktában igyekeztem megkapaszkodni valamiben. A
jobb kezemmel megmarkoltam valamit, de élesen belevágott a
tenyerembe. Előrezuhantam, közben valami az arcomnak csapódott.
Elkezdtem ordítani.
– Hol vagy, Jem? – érkezett Spider hangja valahonnan a sötétből.
– Itt vagyok! De nem tudom, hova a francba kerültem!
– Ne mozdulj, jövök.
Amikor visszatalált hozzám, először csak az alakját láttam meg
kibontakozni a sötétben. Ahogy jött közelebb, láttam az arcát is, elég riadt
volt.
– Jézusom, Jem! Valami szögesdrótba estél bele. Gyere…!

95
 Nyújtotta a kezét, és segített felállni. Kapkodtam a levegőt,
káromkodtam is. Spider meg a sebet nézte a jobb tenyeremen.
– Van zsebkendőd, vagy valami? – kérdezte.
Kerestem a zsebemben, találtam is egy használt törlőkendőt. Elvette,
letörölte vele az arcomat. Rohadtul fájt. A kezem is sajgott. Spider a
szatyrokban matatott, elővette az egyik pólóját, csíkokra tépte. Bekötözte
vele a kezemet. Tök jól csinálta, határozottan. Tudta, mit kell tennie, és
meg is tett mindent, mégis bepánikoltam.
– Ezt elbasztam. Ugye, Spider?
– Mi van?
– Így el fognak kapni. Most, hogy a kutyák majd megérzik a vérszagot.
– Nem tudom. Szerintem csak a cápáknál van ez a vér izé. Figyelj, van
egy csomó előnyünk, meg amúgy is a folyó túlsó partján vagyunk.
Megyünk, találunk valami rejtekhelyet. Kész, ennyi. Szerintem be kellene
húzódnunk valami épületbe. Akkor a helikopterről se látnak meg. Van
biztos olyan kamerájuk is, tudod, az a hőérzékelős szar. De szerintem az
épületeken belül nem működik. Na, gyere, viszem én a cuccot. Tudsz
járni?
– Aha, gondolom.
Ment elöl, én meg próbáltam a nyomában maradni. Rohadt sokára lett
világos, mert be volt borulva az ég rendesen. Nézegettem hátrafelé, de a
dombtól meg a kiserdőtől nem láttam semmit. Hülyeség ez az egész.
Tényleg meg akartam pillantani az üldözőinket? Á, dehogy. Inkább
hagytam a francba, és igyekeztem lépést tartani Spiderrel. És csak
mentünk, át a réteken.
Hát, panaszkodtam, hogy tegnap kifáradtam. Ma tízszer rosszabb volt.
Ha a helikopter ránk bukkan, mielőtt találunk valami rejtekhelyet, akkor
annyi. Minden pillanatban vártam, mikor halljuk meg a hangját a hátunk
mögött. Egész délelőtt mentünk keményen. Vastag kabátjainkban
izzadtunk, mint a ló, pedig hideg szél fújt végig. Nem is beszélgettünk,
nem volt mit mondani. Láttunk egynéhány farmot, de az épületek mind
egymás mellett voltak. A házak, az istállók, a csűrök, a pajták. Ezeket
könnyen át tudják kutatni, ilyen helyeken könnyen megtalálnak. Nekünk
valami elhagyatott épületre volt szükségünk.
Egy jó pár óra múlva aztán találtunk egy színt, az egyik rét szélén állt.
Fémből volt a teteje, magas oszlopokból volt a négy lába, oldala nem volt.
Magányosan állt ott, épület sehol, csak egy pár fa. Szénabálák voltak
benne összerakva, hatalmas, sárga téglák, a szín két oldalán szinte
szabályos falat alkottak. Amikor közelebb értünk, láttuk, hogy volt még ott
valami. Egy rozzant drótkerítés mögött tehenek voltak. Felemelték a

96
fejüket a közeledtünkre, elkezdtek bőgni. Én még soha nem voltam
ennyire közel tehenekhez, eddig csak a tévében láttam őket. Nem viccelek.
Tényleg baromi nagy, masszív állatok.
– Na, nem – kezdte Spider –, hát itt nem maradhatunk. Ezekkel együtt!
– El vannak zárva – mondtam. Spider is legalább ugyanannyira
idegenkedett a tehenektől, mint én.
– Aha, de nézd már meg ezt a kerítést, csak egy madzaggal van bekötve.
A tehenek csak néztek bennünket, mintha vártak volna valamit. Ekkor
az egyik megkergült, nekiment a szarvával egy másiknak. Az összes tehén
felbolydult, szétszaladtak, aztán megint elkezdtek csoportosulni előttünk.
Na, ez betette.
– Nem maradhatunk itt. Le fognak gázolni.
– De máshova nem mehetünk, Jem. Legalább itt van egy kis fedezék.
Nézd csak, ha kiszabadulnának, akkor felmászunk a bálákra. Szerinted a
tehenek fel tudnak mászni utánunk?
– Mit tudom én.
Leültünk az egyik bálára, figyeltük a teheneket. Volt egy pár, ami még
mindig minket nézett, de a legtöbb visszament szénát enni. Az egyik
felemelte a farkát, közben persze evett tovább, hátul meg valami barna
folyadékot ürített. Hát, én még ilyet életemben nem láttam. Ösztönösen a
szám elé kaptam a kezemet, az üres gyomrom ugyanis eléggé
felkavarodott. Elfordultam, láttam, hogy Spidernek meg leesett az álla.
Megbabonázva bámulta a tehenet.
– Beteg ez a tehén – mondta, de a szemét le nem vette volna a jószágról.
– Vagy beteg, vagy curryt evett. Én is mikor curryt ettem, uh, de szar
volt…
– Fogd már be! – ennyit bírtam mondani, mielőtt teljesen elfogott a
hányinger.
Összegörnyedve kitámolyogtam a színből. Megálltam egy pár méterrel
arrébb, a kezemet a térdemre támasztottam, és előrehajoltam, hogy
könnyítsék magamon. Szívtam egy kis friss levegőt, de már hallottam is,
hogy Spider jön utánam.
– Jól vagy?
– Nem – mondtam neki. Megéreztem a tenyerét a hátamon.
Otthagyta a kezét egy pár másodpercig, aztán elkezdte mozgatni,
finoman fel és le, igyekezett megnyugtatni. Ahogy arra figyeltem, hogyan
simogatja a kezével a hátamat, a gyomorgörcsöm is kezdett kiengedni.
Amikor már jobban éreztem magam, akkor is úgy maradtam lehajolva.
Nem akartam, hogy elvegye a kezét. Sose rajongtam a fizikai kontaktusért,
de ez jólesett. Meleg volt, megnyugtató.

97
 Amikor végre felegyenesedtem, láttam, hogy Spider ott áll mellettem,
de nem rám figyelt, hanem a távolba bámult. A keze lecsúszott a hátamról.
A legelők felől fújt a szél, egyre élesebben.
– Jobb? – kérdezte, de még a fejét sem fordította el.
– Nem. Vagyis, persze. – Meg akartam köszönni neki, hogy
megnyugtatott, de az olyan intim lett volna. Inkább elnéztem én is arra,
amerre ő, ahonnan jöttünk.
– Mennyi időnk van még? Mielőtt elkapnak minket?
– Nem tudom. Most már nem hallani a helikoptert.
Álltunk ott egy darabig, és figyeltünk, meghalljuk-e a helikopter zaját.
Lehet, hogy csak a szél miatt volt, de tényleg nem hallottuk. Remegni
kezdtem a hidegtől. Spider átkarolt.
– Gyere! Még meg kell találnunk az ideális búvóhelyet. Valahol ott
hátul kellene elrejtőznünk, a bálák mögött.
Most, hogy megint volt mit csinálni, Spider elemében volt. Mint az
Action Man, dobálta a bálákat, rakta őket egymásra, közben mondta
nekem is, mit csináljak. Készített valami alagútfélét, ami a nagy bálarakás
belsejébe vezetett. Egyszer négykézláb ment befele, utána meg jött ki
hátrafelé, mindig húzott magával egy bálát is. A végén odaállt elém, széles
vigyorral.
– Kész. Be lehet fáradni, hölgyem. – Biztos elhúztam a számat, mert így
folytatta. – Jól van, gyerünk befelé, vagy berángatlak.
Négykézlábra ereszkedtem én is, aztán belestem az alagútba. Elkezdtem
kúszni, de a kezem még rendesen sajgott, ahol a drótkerítés felvágta.
Úgyhogy próbáltam a jobb kezemnek csak az ujjaira támaszkodni. Elég
sötét volt bent, de azért lehetett látni. Az alagút nem volt hosszú, öt-hat
méter után egy barlangba értem. Csak akkora hely volt, hogy ketten éppen
elfértünk odabent. Nem volt annyira világos, hogy rendesen lássam
Spidert, de a szagát, azt éreztem. Megizzadt a bálákkal, előtte órákig
gyalogoltunk, ehhez hozzájött az a tény, hogy Isten tudja, mikor fürdött
utoljára – nem számítva a folyóbeli kalandot –, szóval a normál testszaga
most már kezdett világbajnoki méreteket ölteni.
– Na, mit szólsz? Fasza, mi? Csak még egy bálával el kell zárni a
bejáratot, aztán elleszünk itt szépen. Mindjárt megyek is, megpróbálom
bezárni, megnézem, mennyire könnyen megy.
Na, ez már túl sok volt. Csak maga a gondolat, hogy itt leszek
összezárva vele. Mentem is kifele a kis alagúton.
– Jól van az, hagyjad! Majd ráérsz később is bezárni, ha úgy alakul.
Amikor kimásztam, vettem végre egy nagy levegőt. Jólesett. Még a
tehéntrágya is jobb volt, mint Spider testszaga. Kijött ő is. Nem akartam

98
lelombozni, de igazából elég fáradt voltam már, a kezem sajgott, meg
féltem is rendesen, úgyhogy kimondtam, ami az eszembe jutott.
– Spider, ha itt a nyomunkra bukkannak, akkor rábasztunk.
Az arckifejezése rögtön megváltozott. Utáltam is magamat ezért
rendesen.
– Hát, igen, Jem. Ha itt megtalálnak, akkor bizony sarokba leszünk
szorítva. Igen, ez olyan, mint az egérfogó.
Odajött, leült egy bálára mellettem. Előrehajolt, a térdére támaszkodva,
a fejét is lehajtotta. A hangja halk volt, de határozott.
– Én nem adom meg magamat. Én harcolni fogok, Jem.
Tudtam, hogy van nála kés is. És ahogy most beszélt, biztos voltam
benne, hogy használni is fogja. Éreztem, ahogy szétárad bennem a
bizonytalanság.
– Nem éri meg, Spider. Ha tényleg bekerítenek, fel kell adjuk. Mivel
vádolhatnak. A London Eye-nál nem csináltunk semmit. Azt nem kenhetik
ránk. Te elhoztad a Baz pénzét, ezt aligha jelentették be. Elloptunk két
kocsit, ennyi, nem nagy dolog. De ha felveszed velük a harcot, ha leszúrsz
valakit, az már más tészta. Azt rád verik rendesen.
– Jem, bármi lesz is, engem bezárnak. Te rendben leszel, a kocsikat se te
loptad el, hanem én. Van ez a késes sztori a suliban. Ennyi. De a fehér
kislányokkal másként szoktak bánni, ott lesz melletted Karen meg a
szociális munkás is. Semmi priusz, nem lesz gáz. De én? Csak rám néznek,
gondold csak végig, minden rubrikában ott a pipa. A fiatalkori bűnözés
tipikus esete. Nem fognak szarakodni, simán bekasztliznak egy pár
hónapra, vagy egy évre is. – A hajába törölte a kezét. – Nem tudom
megtenni, Jem. Nem akarom, hogy bezárjanak. Nem akarom, hogy én is
olyan srác legyek, akitől sikerül megszabadulnia rendszernek. – Belevágott
az öklével az egyik szalmabálába. Halottam már így beszélni máskor is,
tudtam, mit érez, de amikor ránéztem, az arca teljesen el volt torzulva,
mintha sírással küszködött volna. Dühös volt, persze, de félt is.
– Én nem adom fel magam, Jem. Inkább harcolok, és meghalok.
– Ne mondd ezt! Ne mondj ilyet még egyszer!
Egész idő alatt ezen járt az eszem. így fog vajon bekövetkezni? Rátettem
a kezemet Spider hátára. Mozgattam fel és le. Ahogyan ő csinálta nekem.
Annyira vékony volt. Éreztem a gerince kiálló csontjait a ruhája alatt.
Hirtelen felegyenesedett, a szemembe nézett, és azt kérdezte:
– Ma van a napja, Jem?
– Mi? – Értetlenül bámultam rá, úgy tettem, mintha fogalmam se lenne,
miről beszél.
– Ma van, hogy minden véget ér? Nekem? Te tudod, vagy nem? Mi

99
lesz? Megtalálnak minket? Golyót eresztenek belém is, mint abba a
fickóba a metrón?
– Ezt ne kérdezd tőlem, Spider. – Könnyek szöktek a szemembe. –
Tudod, hogy nem mondhatom el.
– Oh, Jézusom – suttogta.
Mindkét kezét a szájához emelte, mintha imádkozna. Zihálva lélegzett, a
tekintete ide-oda járt, ott volt benne a pánik rendesen. Kínszenvedés volt
nekem így látni őt. Ezt mégsem hagyhattam. Megszegtem hát az íratlan
szabályt.
– Nem ma van, Spider – mondtam halkan. – Figyelsz, rám? Nem ma
van.
Leengedte a kezét. Rám nézett, a szeme vörös volt.
– Köszönöm – mondta, bólintott is hozzá. – Nem kellett volna
megkérdeznem. És nem is fogom többé. Megígérem.
Olyan kisfiús volt, komoly meg ünnepélyes. Át akartam ölelni,
elmondani neki, hogy minden rendben lesz. És akkor eszembe jutott a
nagyanyja, aki megnyugtatta kiskorában, meg az is az eszembe jutott, amit
Val nekem mondott, amikor eljöttünk. Még csak két napja lett volna?
Állandóan ott lüktetett a fejemben. Jól vigyázz rá, Jem! Tartsd őt
biztonságban! Ez már túl sok volt nekem. Most már túlságosan
belementünk.
Ott ültünk a bálákon, és megettük még a kajánkat, ami maradt. Direkt
háttal ültem a teheneknek, hogy ne vegyék el az étvágyamat. Volt még
kettőnknek egy csomag chips, jutott egy-egy szelet csoki is, meg egy pár
korty kóla. Lassan ettünk, próbáltunk jóllakni ennyi kevéssel is. Amikor
lenyeltük az utolsó falatokat, akkor már mindketten tisztában voltunk vele.
Ennyi volt. Minden elfogyott. Nem volt más választásunk. Holnap valamit
tenni kell. Nincs mese.
Hogy így elköltöttük a maradék kajánkat, már tényleg nem volt mihez
kezdeni. Beszélgettünk még egy kicsit, de kifogytunk a mondanivalóból is.
Hiszen tudtuk mind a ketten: bajban vagyunk. Meg elég szarul is éreztük
ettől magunkat. Úgyhogy bekúsztunk a szénaalagúton a barlangba.
Leterítettük a plédeket, és egymástól egy kis távolságra lefeküdtünk végre.
Sötét volt, tényleg baromi sötét, de kábé amúgy öt óra lehetett. Ott
feküdtünk, és dumáltunk is még egy kicsit. Hallgattuk a teheneket. Ha
próbáltál nem arra gondolni, milyen nagy bazi állatok, akkor
tulajdonképpen elég megnyugtató volt ott hallgatni őket. Ahogy fújták ki a
levegőt, ahogy a szénában mozogtak, közben persze állandóan kérődztek.
Néha az egyik fingott egyet. Spider meg majd kiszakadt a röhögéstől.
Vannak emberek, akiket ennyivel is el lehet szórakoztatni.

100
 Nem is tudom, mennyi időt tölthettünk el így. De nem volt kényelmes.
A bálák túl kemények voltak, meg szúrt is a szalma, még a pléden át is. A
bőröm meg viszketett a kétnapos kosztól. A fejbőröm is. Tiszta retkes
voltam, szörnyen éreztem magam.
– Rám férne egy fürdés, vagy legalább egy zuhanyzás – mondtam,
közben a viszkető hátamat próbáltam hozzádörzsölni a bálához.
– Engem nem zavar.
– Hát, azt gondoltam.
– Mi van?
– Rohadt büdös vagy, Spider. Nem azért mondom, haver, de tényleg. Én
is büdös vagyok, gondolom, de engem zavar.
Miközben beszélgettünk, valami háttérzaj kezdett kialakulni. Hallottuk,
hogy valami dobol a fémtetőn. Eleredt az eső. Hihetetlen hangja volt,
ahogy az égi víz megérkezett. Kimásztam a kis alagúton, és leültem egy
bálára. Lehúztam a topomat, és kigomboltam a farmeremet is.
– Te meg mit csinálsz? – dugta ki a fejét az alagútból Spider.
A farmerem meg nem akart lejönni a cipőmtől. Kioldottam a fűzőjét.
– Megyek tisztálkodni. Gyere te is! Gyere ki!
Melltartóban voltam, meg bugyiban. Mezítláb. Kirohantam, az eső
zuhogott. Éreztem a csúszós sarat a lábam alatt, nem is törődtem vele.
Fantasztikus érzés volt. Friss. Jeges kis tűszúrások érték a védtelen
bőrömet. Odatartottam az arcom az esőnek, megdörzsöltem az ujjaimmal,
aztán a fejbőrömet, a hajamat is megmostam, már ha hajnak lehetett
nevezni, ami még a fejemen maradt. Már nem is viszketett egyáltalán.
Lemostam az esővízzel az egész testemet. Ott álltam, kinyitottam a
számat, és elkaptam vele az esőcseppeket.
Most néztem csak vissza a színre. Spider ott állt nekitámaszkodva az
egyik oszlopnak. Mosolygott, és a fejét csóválta.
– Hülye vagy, baszki! – kiabálta. – Hülye vagy!
– Dehogyis! – harsogtam vissza neki. – Ez baromi jó. Gyere, próbáld ki
te is!
– Még mit nem! Nekem elég volt a fürdésből tegnap. Odarohantam
hozzá, közben megcsúsztam a sárban, majdnem elvágódtam, de csak
nevettem rajta. Spider próbált elmenekülni előlem, de megragadtam a
karját, és kihúztam őt is az esőbe. Amikor már ott volt, és kezdett elázni,
akkor beadta a derekát: elkezdte ledobálni magáról a ruháit.
– Hú, te, mit csinálunk mi itt, ez aztán az őrület!
Ott rohangáltam körbe, kinyújtott karral, teljesen belefeledkezve a sötét
éjszakai esőbe. Most már Spider is csak alsónadrágban volt. Óvatosan
odajött hozzám. Fázott is, az látszott rajta, össze volt görnyedve a hidegtől.

101
Annyira vékony volt. Látszottak az izmai, nem mintha gyúrt volna, csak
nem volt rajta semmi háj. Ott állt karba tett kézzel. Direkt nem nézett rám.
Én már túl voltam a szégyenlősségen, az esővel áradó jókedv már régen
lemosta rólam. Ő meg csak ott bénázott.
– Kurva hideg! – kiáltotta. Én meg csak nevettem.
– Felfrissít!
– Olyan, mint a tűszúrás!
– Dörzsöld bele a bőrödbe! Dörzsöld bele a vizet. Baromi jó!
Elkezdte, először az egyik karját, aztán dörzsölte a vállait is.
– Igazad van!
Kezdett belejönni, még a haját is megmosta. Felfelé tartotta az arcát,
mint én, behunyta a szemét. Diadalüvöltést hallatott örömében. Néztem,
ahogy az esővízzel megtisztítja az arcát, a vállait, a mellkasát, az egész
testét. És akkor hirtelen rádöbbentem, mennyire jól néz ki.
Az egész testemet elöntötte ez a felismerés. Olyan volt, mintha most
láttam volna először, és tulajdonképpen így is volt, most láttam meg,
milyen is valójában, a mögött az álarc mögött, amit mindenki lát belőle.
Megláttam, mi van a feltűnősködés, a káromkodás, az agresszió meg az
esetlenség mögött. Észrevette, hogy nézem.
– Mi van? – kérdezte.
– Semmi.
– Kezdesz fázni?
– Nem. Tök jó.
– Mozogj egy kicsit, vagy megfagysz!
Hirtelen felugrott a levegőbe, ugrált körbe-körbe, mint a megszállott,
meg diadalordításokat adott ki. Én is beszálltam, ott táncoltam,
ugrándoztam vele. Szétröhögtük a fejünket. Megragadta a kezemet, úgy
forgatott körbe. Magához húzott, és átfogta a derekamat. Úgy
keringőztünk, mint két betépett. És közben egész idő alatt zuhogott ránk a
megtisztító eső. Őrült, hihetetlen dolog volt.
– Szeretnek az égiek, Jem! – kiáltotta a fülembe.
– Miért mondod ezt?
– Zuhanyozni akartál, és tessék, küldtek egy esőt neked.
– Csak úgy esik. Nincs ott fenn senki.
– Honnan tudod?
– Hát, tizenöt évig nem igazán figyelt rám senki. Miért pont most
kezdenék?
Abbahagytuk a táncot. De Spider még mindig a karjában tartott.
– Én mindig figyelni fogok rád – mondta.
Nagyon jólestek ezek a szavak. De a gyomrom teljesen összeszorult. A

102
szemem is kezdett szúrni. Spidernek nincs már olyan, hogy mindig. Az
egy hét. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa a könnyeimet.
– Én ezt komolyan gondolom, Jem.
– Tudom, tudom – mondtam halkan.
A kezével az államhoz ért, és az arcomat maga felé fordította. Annyival
magasabb volt nálam, hogy a szemem a mellkasával volt egy vonalban.
Hátrahajtotta a fejemet, és lehajolt hozzám.
Nem maradt időm gondolkodni, éreztem, ahogy az ajka a számhoz ér.
Becsuktam a szememet. Éreztem a száját, az orra hozzáért az enyémhez.
Éreztem, hogy hátrébb lép. Kinyitottam a szememet. Ott volt az arca,
közel az enyémhez, és ott volt a szemében a szám is, ahogy mindig is ott
volt. Elengedett, és felemelte mindkét kezét.
– Bocs, Jem! – kezdte. – Sajnálom.
– Ne – mondtam gyorsan. – Ne kérj bocsánatot.
A vállára tettem a kezem, magamhoz húztam, és újra csókolóztunk. És
akkor elvesztünk egymásban, gyengéden újra felfedeztük egymás vonásait,
amiről eddig azt hittük, hogy olyan jól ismerjük. Ott álltunk az éjszakai
esőben, egy teljesen más dimenzióban.

103
 18. fejezet
A pléden feküdtem, ösztönösen keresztbe tettem a karomat magam előtt.
Megpróbált megérinteni, megcsókolni. Tudtam, hogy a karomtól nem tud,
de nehéz volt elvennem. Ha ezt csináljuk, akkor bíznom kell benne,
mondtam magamnak. Felemeltem a karomat a fejem fölé, és a szénára
tettem. Ő pedig csókolgatni kezdett. Csodálatos volt. És megdöbbentő.
Túlságosan új és nagyon különös, annyira, hogy az eszemmel fel sem
foghattam. Mintha kívülről szemléltem volna magunkat, ahogy ott
feküdtünk meztelenül a szénabálák között. Olyan bizarr és bizsergető érzés
lett úrrá rajtam, hogy elnevettem magamat.
Spider megállt, rám nézett. Az arca halálkomoly volt. Még soha nem
láttam ennyire komolynak.
– Te nevetsz.
– Nem – mondtam, de kitört belőlem a kacagás.
– Valamit rosszul csináltam?
– Nem, dehogy! Csak... nem vagyok… még hozzászokva. Bocs.
Már nem nevettem. Láttam, hogy megbántottam.
– Figyelj, tök jó – mondtam. – Csak, tudod, még soha nem csináltam
ilyet. Kicsit zavarban vagyok. De amúgy tök jó. Gyere ide!
A sírás kerülgetett, minden érzelem ott tombolt bennem közvetlenül a
felszín alatt. Odahúztam magamhoz. Megcsókoltam. Próbáltam rávenni a
számmal, hogy visszacsókoljon. Sokkal jobb volt így, amikor
csókolóztunk. Megnyugodtunk tőle. Engem is visszahozott teljesen a
testembe. Ott voltam vele újra. Simogatott, kicsit idegesen, remegett az
ujja. Ügyetlenül tapogatott a sötétben, de megtettük. Igazából. Ott a
pléden, a szénabálák közt, miközben a tehéntrágya szaga ott volt az
orrunkban. A bálák lehet, hogy elmozdultak kicsit közben, de a föld a
helyén maradt. Furcsán mechanikus volt az egész. Mégis, utána mások
lettünk. Nem is a szex miatt, hanem a közelség meg az intimitás miatt.
Betakaróztunk, amennyire csak tudtunk, a két pléddel meg a zöld kabáttal,
és összebújtunk. Az eső megtisztított bennünket, elmosta a kellemetlen
szagokat is. Spider mellére hajtottam a fejemet.
– Csináltad már ezelőtt is? – kérdeztem.
– Aha. Persze. Sokszor. – Ott lógott a kis hazugsága a levegőben. – Na,
oké. Csak egyszer. – Még vártam. – Vagyis hogy most már egyszer
csináltam. Veled.
Rámosolyogtam, és még jobban magamhoz szorítottam. Furcsa, hogy
még most is teljesen tele volt energiával. Az egyik keze a kis rövid

104
hajamat piszkálta, a másikkal meg simogatta a karomat, a hasamat, az
oldalamat. Kicsit arrébb húzódott, hogy szemtől szembe kerüljünk
egymással. Megsimította az arcomat az ujjával.
– Furcsa, de így rövid hajjal még jobban lánynak nézel ki.
Lehet látni az arcodat. – Megcsókolta a homlokomat, az orromat, az
államat. – A csinos arcodat.
Nekem még soha senki nem mondta, hogy csinos vagyok. És biztos
voltam benne, hogy senki se gondolta így.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem mondasz nekem semmi kedveset.
– Persze, megígértem, tudom. De az most már nem érvényes.
– És miért nem? Az ígéret az ígéret, vagy nem?
– De az. Csak az még akkor volt, amikor nem szerettem beléd.
Ezt már sok volt nekem befogadni. Túlságosan szokatlan. Úgyhogy pont
úgy reagáltam, mint ahogy mindig is tettem.
– Menj a rohadt francba!
– Jól van, felejtsd el!
Annyira megbántottam, hogy szinte fizikailag érezni lehetett a
fájdalmat. Úristen, mit tettem?
– Ne haragudj, Spider! Ne haragudj. Én nem tudom, hogy kell ilyenkor
viselkedni.
– Minden rendben, Jem – mondta, de elhúzódott tőlem.
– Dehogy van rendben. Tiszta idióta vagyok.
És ha akkor ott én is azt tudom mondani neki. Hogy szeretem. Ha azt
mondom… Ha meg tudom tenni... Ha…
De ahogy elhúzódott tőlem nem éreztem a teste melegét. És ott azon a
pléden, a hidegben, remegtem is már. Felültem inkább. Elkezdtem keresni
a ruhámat. Szidtam is megint rendesen, hogy nem hoztunk zseblámpát.
Amit leltem, felvettem. Nem volt meg se a melltartóm, se a bugyim. Csak
egy fél pár zoknit találtam, a méretéből ítélve az is a Spideré volt. Volt egy
pulcsi, a farmeremet megtaláltam. A többit majd világosban. Kábé egy
méterre tőlem Spider is ugyanezt csinálta. Úgy éreztem, valami
megszakadt közöttünk. Én öltem meg, mert mindig csak jár a szám.
Ültem a bálán, a térdemet felhúzva, de még így felöltözve is rohadtul
fáztam. De ha jól végiggondoljuk, ha így, ruha nélkül táncolsz az esőben
decemberben, utána meg egy nyitott színben meztelenkedsz a bálákon,
akkor tényleg fázhatsz is.
És még ehhez jött hozzá az éhség. Egy méterre tőlem Spider lefeküdt,
sóhajtott egy nagyot. Lehet, hogy csak egyszerű kilégzés, de nekem benne
volt minden ebben a sóhajtásban: a csalódottság, a düh, a szomorúság. Oda
akartam menni hozzá, de féltem, hogy elküld.

105
 Úgyhogy ott feküdtünk, csendben. Most még a tehenek is csendben
voltak. Ott feküdtek a szalmán, a saját trágyájukban, kérődztek békésen.
Túlságosan fáztam, hogy el tudjak aludni. És nem is akartam így elaludni,
hogy közöttünk van ez a fal. Szükségem volt Spiderre.
– Ébren vagy? – suttogtam. A hangom szinte elveszett a szín sötétjében.
– Aha.
– Megfagyok.
– Tudom. Én is. – Szünet. Hosszú szünet. – Akkor gyere ide!
Odabújtam hozzá, ő pedig átölelt a hosszú karjával.
– Ne haragudj rám – mondtam. – Azért, amit mondtam.
– Oké, Jem! Fogd be a szád. Ez már a múlt.
– Tudom, de… Én nem azt akartam mondani... Én nem akartalak téged
megbántani.
– Tudom, semmi baj. Minden rendben. A szerelmesek mindig
összevesznek, vagy nem?
Megcsókolta az orromat, azután a számat. És hirtelen minden rendben
volt megint. És ahogy ott éreztük az arcunkon egymás leheletét, és az
arcomat a dús, göndör hajába nyomtam, arra gondoltam, szerelmesek, igen,
azok vagyunk.
A kezem még mindig át volt fagyva. Betette a ruhája alá, a meztelen
mellkasára meg a hasára, hogy ott megmelegedjen.
– Nem lenne jó, ha újra tudnánk kezdeni az életünket? – kérdeztem tőle.
– Én úgy érzem, hogy az enyém el lett baszva, mielőtt még elkezdődött
volna.
– Miért? – odafordult hozzám, a kezem körbefonta a testét.
– Mi most éppen újrakezdjük az életünket, Jem! Gondolom, ha nem
futok össze veled, akkor az életem annyi lett volna, hogy fű, drogozás,
kemény cuccok. Börtön. Esetleg kórház. Nekem ennyi lett volna, az tuti.
De te ettől megmentettél engem. Most már én más leszek.
Annyira szorítottam, hogy a körmeimet is belevájtam a hátába. A
könnyeim ömlöttek a szememből.
– Uh, mi az? Ez meg fog látszani. Rajtam hagyod a jeledet?
– Nem, csak szorítani akarlak.
És ő is átölelt. És újra a szex következett, de most már tényleg
szeretkeztünk. Lassan, kedvesen. És én sem csak feküdtem ott, hanem
benne voltam a dologban, mozogtam, csókoltam, simogattam. Olyan volt,
mintha nem is önmagam lennék. Pedig én voltam az. Az igazi énem. És
Spider volt az egyetlen ember, aki ezt az igazi énemet meg tudta találni. Ő
látta, hogy valójában ki vagyok én. És én is láttam őt. És gyönyörű volt.
Utána még ott feküdtem a karjaiban, a mellkasán pihent a fejem. És ő is

106
nyugodt volt, nem is mozdult. Békében és megnyugvásban feküdtünk ott
együtt, és elaludtam, és éreztem a leheletét az arcomon, és a szíve ott
dobogott az enyém mellett.

107
 19. fejezet
Lassan ébredtem fel, még félig az álomban, nem is tudtam, hol kezdődik
a valóság, és meddig tart az álom. Hallottam a neszezéseket a tehenek
felől. Földszagú volt a levegő, meg trágyaszagú is. Az állatok meg a széna
szaga összekeveredett. Az oldalamon feküdtem, ahogy szoktam, de a
hátam most meleg volt. Ott volt valami, ami körbefogott és melegített.
Kinyitottam a szemem, egy szénabálát láttam. Ott volt Spider keze a
derekamon. Ő is az oldalán feküdt, a testemhez simulva.
Éppen pirkadt. A tehenek is kezdtek lábra állni, gondolom, erre keltem
fel én is. Spider karjára tettem a kezemet, és szorosan magamhoz húztam.
Ettől fel is ébredt, és a fejem tetejére adott egy puszit.
– Keljünk fel, reggel van – suttogtam.
– Oké – nyögte Spider. – Csak még öt perc.
Úgyhogy még feküdtünk ott egy darabig. Teljesen éber voltam, az
agyamban lejátszódtak az előző éjszaka eseményei. Igaz volt mindez? És
akkor most már más vagyok? Spider visszaaludt, rám nehezedett a karja.
Éreztem a leheletét a fejbőrömön. Kezdtem aggódni amiatt, hogy ránk
találnak.
Valaki biztos jönni fog a tehenek miatt. Csak nem hagyják itt a jószágot
napokig? Kibújtam Spider karja alól, próbáltam őt is ébreszteni.
– Gyerünk már! Mennünk kell! – Kinyitotta végre a szemét.
– Mi ez a rohanás?
– El kell innen tűnnünk, világos van.
Felültem. Nem is aludtunk a szénabarlangban, kint feküdtünk le a
bálákra. Mindenfelé szétszórt ruhadarabok voltak, a zokni beletaposva a
sárba. Hát ez az, ez volt a valóság.
Összeszedtem a ruháimat, próbáltam megtisztogatni őket, aztán
levetkeztem, hogy rendesen felöltözzek újra. A világos azért zavart egy
kicsit. Felkaptam gyorsan a pólómat, és úgy próbáltam felvenni a
melltartómat alatta.
– Ezt meg miért így csinálod? – kérdezte egy álmos hang. – Már
mindent láttam.
– Tudom, de hideg van. Amúgy meg keljél felfele. Ezt kapd el…!
A zokniját, ami rajtam volt, labdává gyűrtem, és hozzávágtam.
– Oké. Oké!
Mikor kész voltunk az öltözködéssel, nem volt más hátra, mint indulni.
Semmi reggeli, még innivaló se volt. A tehenek felsorakoztak a kerítésnél,
kíváncsian néztek bennünket. A leheletük látszott a hideg reggeli

108
levegőben. Belepakoltuk a plédeket is a szatyrokba, aztán útra keltünk.
Nem volt kérdéses, hogy ma mit csinálunk, szükségünk volt a civilizáció
előnyeire. Nekivágtunk hát az ösvénynek a főút felé. Spider vitte a cuccot.
Az egyik kezébe fogta össze az összes szatyrot, a másikkal meg megfogta
az én kezemet. Így mentünk, kéz a kézben, egymás mellett, nem is
beszélgettünk. Amikor keskenyebb lett az ösvény, Spider előbbre ment
egy kicsit, de nem engedte el a kezemet. Kicsit csepegős, nem? Mintha
szépen belementünk volna egy ilyen tipikus fiú-meg-lány-együtt járnak
dologba. De amúgy nem olyan volt. Mi most már összetartoztunk.
Rendesen.
A főúton, ha hallottunk jönni valami járművet, akkor próbáltunk
stoppolni, bízva abban, hogy nem ismernek ránk. Azon az állásponton
voltunk, hogy ezt meg kellett kockáztatnunk. De amúgy senki nem állt
meg nekünk. Persze, mindenki sietett, úgy száguldoztak, mint a Forma-1-
ben. Félrerántották a kormányt, amikor megpillantottak. Egy páran még
ránk is dudáltak, mintha nem kellene ott gyalogolnunk az út szélén. Hát,
akkor hol menjünk? Az árokban? Faszfej.
Már nem esett, de minden tiszta nyirkos volt, pocsolyák voltak az út
mentén is. A nadrágom is nehezebb lett, ahogy vizes lett az alja. Meg üres
gyomorral a séta se ment úgy, a lábam már egyébként is fáradt volt.
Kimerültem, és az egész testem tiltakozott ez ellen a menetelés ellen.
Végig öklendeztem, de a tegnapi kaja helyett is csak valami keserű, savas
üresség jött fel.
Nyolc húszkor álltunk meg. Leülni nem volt sehova, mert tiszta víz volt
minden. Ott álltunk csak, az úttól pár méternyire, egy kisebb bekötőúton.
Spider letette a cuccot a földre. Volt még egy pár szál cigink, egyet
meggyújtottunk. Csendben adogattuk egymásnak, a fákról meg csepegett a
víz.
– Hát, elég borzasztó ez így, nem? – kérdezte Spider végül. Csak
bólintottam.
– Meg kellene kockáztatni a telefont. Taxit hívni.
– Ugyan, azt egyből lenyomozzák. Akkor vége, Spider.
– Akkor meg mit csináljunk? Itt ragadtunk a semmi közepén.
– Nem tudom. De az biztos, hogy azt lesik, mikor telefonálunk végre,
vagy nem?
– Éhes vagyok, Jem – mondta, és ledobta a csikket a földre.
– Tudom. Én is.
Meggyújtottunk még egy szálat, adtuk ezt is egymásnak. Ennyi
örömünk volt. Egy pár perc múlva hallottuk, hogy jön egy kocsi a
bekötőúton. Egymásra néztünk. Már nem volt időnk elbújni, nem is lett

109
volna értelme. Masszív, négykerék-meghajtásos verda volt. Befékezett,
amikor meglátott, de aztán gurult tovább. Láttam a vezetőjét, ahogy elment
mellettünk. Nő volt, harmincvalamennyi, elég jól nézett ki, a haja hátul
összefogva, a szájában meg egy darab pirítós, mintha csőre lenne. Volt egy
pár gyerek is a hátsó ülésen, úgy néztek ki, mint a játékbabák, abban a
nagy kocsiban.
A nő is megnézett minket. Meglepődött, lehet ideges is volt egy kicsit.
Elment a kereszteződésig, balra akart fordulni. De aztán visszatolatott
hozzánk. Leengedte az ablakot, és kivette a pirítóst a szájából.
– Vártok valakit? – Éles volt a hangja, mintha vádaskodna. Gondolom,
az volt a bűnünk, hogy idegenek voltunk. Meg fiatalok.
– Csak stoppolunk, szeretnénk eljutni a városba. – Blöffölt Spider.
Fogalmunk sem volt, van-e a közelben város egyáltalán.
A nő meg nézett minket kétkedve, a szája elkeskenyedett.
– Értem. Sajnálom, nem tudok segíteni. – Már ment is felfele az ablak, a
kocsi meg indult tovább.
– Hülye picsa! – mondtam. Spider bólintott, és elővett még egy cigit.
A nő három métert ment a kocsijával, megállt, visszatolatott hozzánk.
Közben meg jött egy másik verda hátulról, de nem tudott elmenni, dudált a
nőre rendesen, aztán kielőzte. A nő leeresztette az ablakot.
– Jobb lesz, ha beszálltok – mondta röviden. – Én is a városba megyek.
Tegyétek a holmitokat a csomagtartóba. Az egyikőtöknek hátra kell ülnie,
középre.
Spiderrel egymásra néztünk. Felnyitottuk a hátsó csomagtartót,
behajigáltuk a cuccot. Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, a gyerekek tágra
nyílt szemekkel bámultak rám, mintha az anyukájuknak nem lenne ki mind
a négy kereke. Próbáltam nem a szemükbe nézni. Iszonyatos ez. Látni a
gyerekek számát. Nem bírom.
Amúgy szép kis egyenruhákban voltak, ing, nyakkendő, kardigán,
tudod, a szokásos iskolai cucc. Úgy néztek rám, mintha valami hülye
földönkívüli lennék.
– Hm… bocsi… ide ülhetek…
A fiú, aki hozzám közelebb ült, arrébb rakta a lábát. Bekecmeregtem
középre. A kislány meg, aki a másik oldalon ült szépen, félrehúzódott
tőlem.
Spider becsapta az ajtót, s már ott is ült az első ülésen.
– Köszönjük, nagyon köszönjük, ez tényleg nagyon jókor jött. Tök jó,
frankó ez a kocsi. Nagyon klassz. Király. – Járt a feje, bólogatott hozzá
elismerően. Mondani akartam neki, hogy fogja már be, ne játssza itt az
idiótát. – Nagyon kedves magától! Kibaszott hideg volt már odakint.

110
 A gyereknek mellettem elakadt a lélegzete. Láttam a szemem sarkából a
srácot: elkerekedett a szeme, a száját is nyitva felejtette. A nő meg szép
lassan, megfontoltan rákezdte:
– Na, ide figyelj, szívesen elviszlek benneteket egy darabon, de ilyet
meg ne halljak még egyszer. Ebben a kocsiban nem beszélünk így.
Spider a szájához kapta a kezét.
– Jézus Mária, elnézést. Uúh, bocsánat! Nem akartam. Jól vagytok,
gyerekek? – Hátrafordult hozzájuk mosolyogva. – Nem szép dolog ám így
beszélni, igaz? Nem szép.
Mintha valami kis vinnyogást hallottam volna a kislány felől.
Odanéztem. Marhára meg volt rémülve. Biztos össze is pisilte magát.
Kábé még soha életében nem látott négert, most meg beül a kocsiba egy
ilyen magas, csúnya szájú, fekete csöves. Spider még a legjobb időkben is
olyan volt néha, mint egy hajléktalan, a menekülés viszontagságai meg a
szabadban töltött éjszakák után aztán pláne jól nézett ki. Az idegei se
lehettek rendbe teljesen, mert be nem állt a szája.
– Tényleg, annyira örülünk, hogy felvettek minket. Nagyon hálásak
vagyunk.
– Nem tesz semmit. – Lehetett hallani a nő hangsúlyából, hogy régen
megbánta azt a meggondolatlan pillanatot, és soha többé nem fog ilyet
tenni. – Merre is mentek?
Bele is állt a görcs egyből a gyomromba. Rájöttem, hogy ki kellett volna
találnunk valami sztorit. Két napig kint voltunk magunk a vadonban, de
most hirtelen visszacsöppentünk a valóságba. Spider azért szerencsére nem
pánikolt be, kapásból nyomta a szöveget a nőnek:
– A nagynénémhez megyünk Bristolba, aha, ott lakik Bristolban.
– De hogy kerültetek ide Whiteways-be?
– Hát, igazából stoppal jöttünk, aztán kitettek a főúton, kicsit
gyalogoltunk is.
Amíg dumált, én a nő kajáját néztem. Letette a félig rágott pirítóst a
sebváltó mellé, totál meg is feledkezett róla. Összefutott a számban a nyál.
Le se bírtam venni róla a szememet. Uram Isten! Nem tudtam fékezni
magamat: előrehajoltam, kinyújtottam a kezemet, felvettem, és már dőltem
is hátra, tömtem a számba. Hideg volt, ráadásul meg is volt egy kicsit
rágva, de ez volt a legjobb dolog, amit valaha is kóstoltam. De a gyerek,
ahogy meglátta ezt, elkezdett üvölteni:
– Anyuuuu! Ez a fiú megette a pirítósodat! – visította.
Micsoda? Fiú?
– Nem baj, Freddy – válaszolta neki. – Én már úgysem kértem.
Megtöröltem a számat a ruhám ujjával, még csak most nyeltem le az

111
utolsó falatot. Elbírtam volna még tartogatni a számban egy darabig,
annyira finom volt.
– Bocsánat. Éhes voltam.
– Semmi probléma – mondta feszülten.
A kislány meg elkezdett bőgni, vinnyogni mellettem.
– Jaj, gyerekek. Mindjárt ott vagyunk. Mindjárt.
Nem kellett hozzátennie, hogy hála Istennek! Tudtuk azt mindannyian,
hogy erre gondol. Beértünk a városba. Még csak a külvárosban jártunk, de
baromi jó volt már látni a házakat. Tudni, hogy itt már boltok meg
kávézók is lesznek nemsoká. A nő lehúzódott az út szélére.
– Az iskola erre lesz, úgyhogy itt kiteszlek benneteket. Öt perc gyalog
innen a belváros arrafelé. Ott van az állomás is.
– Köszönjük, igazán kedves, hogy idáig elhoztak.
Kimásztam Freddy mellett. Annyira az üléshez lapult, mintha csak
kétdimenziós lenne. Kiszedtük a cuccot a csomagtartóból, megálltunk a
járdán, a nő meg elhajtott.
– Azért szerencsénk volt, nem? – kérdezte Spider.
– Hm, szerintem az életben nem vesz fel több stoppost.
– Mert miért nem?
– Mindegy. Szerintem nem pont olyanok vagyunk, mint ők.
– Az biztos – nevetett. – Amúgy meg azt hitték, fiú vagy. Rájuk férne
egy szemvizsgálat.
– Figyelj csak, Spider. Szerinted tudták, kik vagyunk?
– Á, dehogy! Fel se vett volna a nő, ha tudja, nem?
Ott zúgott mellettünk a forgalom. Kezdtem érezni, hogy itt még kevésbé
vagyunk biztonságban, mint a legelőkön. Két napig elvágtuk magunkat a
civilizációtól. Mit hallhattak rólunk közben az emberek? Mit láttak a
tévében? Mi volt az újságokban? Elment mellettünk egy kocsi, a vezetője
elővette a telefonját. Mi van. Már hívja is a rendőrséget? Kezdtem egyre
feszültebb lenni.
– Találni kellene egy boltot, aztán tűnni innen a fenébe, Spider. Nem
mászkálhatunk itt összevissza.
– Aha, tudom.
Felszedte a szatyrokat, majd úgy megindult öles léptekkel, hogy alig
bírtam lépést tartani vele, kocogtam a nyomában. Elértük az első üzleteket.
Figyeltünk, hol van valami élelmiszerbolt vagy kajálda. Ki volt rakva a
járdára egy reklámtábla:

Rita kávézó
Frissen készített reggeli ételek, szendvicsek

112
 Helyben sütött pékáru

Spider egyből megállt. Nézte a táblát, megnyalta a szája szélét. Mintha

gondolatolvasó lettem volna: tudtam, mit fog mondani.
– Tudom, Jem, hogy nem kellene itt feltűnősködnünk, aztán beülni egy
ilyen helyre, de azért, Jézus Mária, én baromi éhes vagyok. Szerinted?
Mindketten tisztában voltunk vele, tartanunk kellene magunkat az
eredeti tervünkhöz: valami kis sarki élelmiszerboltban szereznénk egy pár
szendvicset, vizet, müzliszeletet, mit tudom én, keresni egy elhagyatott
garázst vagy valamit, aztán ott leülhetnénk piknikezni nyugodtan. De hát
egyikünk se bírt csak úgy elmenni itt a kajálda mellett.
– Basszák meg! Még a halálraítélt is kap valami utolsó vacsorát, nem
igaz?
Spider arcán széles vigyor terült szét. Még a nyála is kicsordult.
– Ez a beszéd, Jem! – mondta.
Fogta a sok cuccot, és indult is befelé a Rita kávézóba.

113
 20. fejezet
Én ugyan még nem jártam Afrikában, nem láttam, hogyan marcangolják
szét az antilop testét a hiénák, de gondolom, kábé úgy, ahogy Spider
nekilátott a reggelijének. A villájával csak úgy lapátolta befele a kaját a
szájába. Nem állt meg még levegőt venni sem. Rám nézett. Én még hozzá
sem nyúltam a kajámhoz.
– Na, mi van? Ne mondd már, hogy nem vagy éhes! – A szája szélén ott
volt a tojássárgája.
– De, éhes vagyok. Csak egy kicsit még gyönyörködöm benne. Jól néz
ki, nem? Hihetetlen. És tényleg az is volt. Azután, amit a vadonban
átéltünk, ettük a chips-et, a kekszet, a csokit, ez egyszerűen hihetetlen volt.
Nem bírtam betelni a látvánnyal: egy hatalmas tányér, rajta egy pár
kolbász csillog a zsírtól, a tükörtojás maga a tökély, a fehérje tiszta fehér, a
sárgája tiszta sárga, vékony szelet sült szalonnák, sült bab. Mint egy
csendélet.
– Hülye vagy! Egyél már!
A villájával intett a pult mögött álló nőnek, aki, gondolom, Rita lehetett:
– Kaphatnánk egy kis pirítóst a reggelihez?
– Hozom – mondta a nő vidáman. Látszott rajta, hogy olyan, aki örül, ha
az embereknek ízlik a főztje. Levágtam egy kis darabot a kolbászból,
önkéntelenül is felsóhajtottam a jóleső érzéstől, amikor az első falatot a
számba vettem. Aztán elkezdtem szépen bedolgozni az egész tányér
gyönyörűséget. Rita megjelent a pirítóssal. Olyan széle-hossza egy méret
típusú nő volt, akit szinte könnyebb volt átugrani, mint körbefutni. A
hatalmas mellei alig fértek el a kockás ingében, kötény volt rajta,
farmerszoknya meg bolyhos papucs, amin a rózsaszín műszőrt már elég
sok lecseppenő zsírfolt tarkította.
– Hozhatok még teát? – mutatott a kiürült bögréinkre.
– Köszönjük – mondta Spider az asztal szélére tolva a csuprokat. Rita a
pultnál tett-vett, és egy ezüstszínű teáskannával tért vissza, gőzölgött a
finom aranybarna lé, ahogy a poharainkba töltötte. A kávézóban nem volt
senki rajtunk kívül, Rita nem is nagyon sietett vissza a pult mögé.
– Húzós volt az éjszaka? – kérdezte. Nem volt ebben semmi, ahogy
mondta, csak barátságos közeledés.
– Aha – mondtuk egyszerre.
Letette magát egy székre mellettünk.– Nem kellene valakit felhívni,
srácok? Használhatjátok az itteni telefont is, nem kell fizetnetek sem.
Spider letette a villáját a tányérjára.

114
 – Minden oké, van mobilunk is.
Én meg egyből a nagyanyjára gondoltam. Ott ül a széken a konyhában,
a hamutartóban meg már hegyekben áll a csikk. Meg az a tekintet ugrott
be, ahogy ott állt, amikor elbúcsúztunk.
– Ha lenne valaki, valahol, aki híreket vár felőletek, akkor most fel
kellene hívni. Csak annyit mondjatok, hogy veletek minden rendben.
Értesítsétek őket. Fogadjátok el ezt tőlem. Én tudom, milyen az, ülni
otthon, lesni a telefont, hogy végre megszólal-e egyáltalán. Megszakad a
szíve annak, aki hazavár.
Már nem is minket nézett. A szeme révülten bámulta a falat, de hogy
mit látott, azt nehéz lett volna megmondani. Valahol máshol járt,
fájdalmas messzeségben. Csendben voltam, tettem, hogy olvasom az
újságot az asztalon. Nem akartam hallani se semmi ilyen könnyes
történetet. Spider meg csak törölte kifele a tányért a pirítóssal, és nem szólt
semmit. Rita a hallgatásunkat valami beleegyezésfélének fogta fel, és
folytatta:
– Velem is ez történt. Meg az én Shaunie fiammal. Veszekedtünk elég
sokat, de hát mindenki veszekszik a gyerekével, nem? Elrohant olyankor
egy pár órára, akkor jött vissza, amikor lehiggadt. De azt sose gondoltam
volna, hogy itt hagy. – Az arca nedves volt, lehet, hogy csak a konyhai
gőztől, de lehet, hogy az erőfeszítéstől, hogy most elmondja nekünk a
történetét. Megtörölte a kötényével. – És hát ez lett. Elment. Az egyik nap
összevesztünk. Már azt sem tudom, mi volt az oka, és akkor elment. Nem
is nagyon izgattam magam, gondoltam, majd visszajön. Csináltam neki
vacsorát, krumplipürét, sült hússal. Betettem a sütőbe, hogy meleg
maradjon. Ott volt még reggel is, teljesen kimeredt. A krumpli. A hús is,
amit sütöttem neki, nagyon szerette pedig. Hívtam a rendőrséget. Nem is
foglalkoztak velem. Tizenhét éves, persze. Azt csinál, amit akar. Hívtam a
barátait, minden helyet, ahova csak mehetett. Semmi. Eltűnt. Soha többé
nem láttam. Azt se tudom, él-e még, vagy meghalt. – Elcsuklott a hangja.
Hangosan vette a levegőt.
Teljesen zavarba hozott. Bámultam tovább az újságot magam előtt. És
most végre megláttam a főcímet is:

LONDONI BOMBATÁMADÁS – MIÉRT FUTOTTAK EL?

Alatta valami szemcsés kép, biztonsági kamera vette fel: emberek álltak
sorban a pénztárnál. Fent lehetett a plafonon a kamera, mert mindenki
felülről látszott, nem lehetett látni az arcukat, kivéve persze az egyikét, aki
felfele bámult, pont bele a kamerába. Na, az voltam én. Ott, a benzinkúton.

115
Az újságok címlapjára kerültünk. Spidernek volt még egy falat pirítós a
kezében, letette a tányérra.
– Ez borzasztó – mondta. – Nagyon sajnáljuk.
Rita csak bólintott, hogy vette az együttérzést. Spider odaadott neki egy
gyűrött zsebkendőt.
– Tessék.
– Köszönöm, van nekem is valahol.
A köténye zsebében keresgélt, és előhúzott egy lepedőnyi méretű fehér
férfizsebkendőt. Hangosan belefújta az orrát.
– Megváltozik az életed, ha valami ilyesmi történik veled – mondta
halkan. – Már nem is szeretsz elmenni otthonról sehová, csak azt várod,
csörögjön végre a telefon. Nem tudsz aludni rendesen, mert közben
hallgatózol, vajon nem a kulcs csördül-e meg a zárban? Azt hiszed, hogy
már teljesen meg is őrültél, mikor látsz valakit az utcán, és hátulról vagy
oldalról pont úgy néz ki, mint ő. Már mindenkiben őt látod. Hallasz egy
nevetést, ami olyan, mint az övé volt. Odafordulsz, és nincs ott.
– Gyöngyözött a homloka az izzadságtól, beletörölte újra a kötényébe. –
Rátok is vár valaki. Valahol. És azon megy keresztül, amin én mentem
keresztül. Hívjátok fel!
Én is elkezdtem izzadni, de teljesen más oka volt. A szavai ott lebegtek
a levegőben, de én az újságcikket olvastam:

Végre vannak képek a két menekülő fiatalkorúról, akiket néhány

perccel a London Eye-t ért keddi terrorista támadás előtt láttak
elrohanni a helyszínről. A rendőrség hangsúlyozta, egyelőre a két
fiatalt tanúként kívánja meghallgatni, akik fontos információkkal
rendelkezhetnek a merénylet elkövetésével kapcsolatban. Ezúton is
kérik őket, működjenek együtt a hatóságokkal.

Közben Rita is abbahagyta, ott ült a széken, gyűrögette a kötényébe

nedves kezét. Senki nem szólalt meg egy ideig.
– Az a helyzet – kezdte Spider –, hogy lenyomozzák a hívásokat, vagy
nem?
– És nem akarjátok, hogy megtaláljanak, igaz?
Járt a szeme, egyikünkről a másikunkra nézett, én meg arra gondoltam,
de nagy barom volt ez Shaun, hogy itt hagyott egy ilyen anyát. A szemébe
néztem, volt még vagy tizenöt-tizenhat éve hátra. Látja-e még valaha a
fiát? Vagy ez a tizenöt év a szomorú születésnapokkal meg a magányos
karácsonyokkal telik el? Próbáltam nem is gondolni erre, nem lehet ez is
az én bajom.

116
 – Tudjátok mit? Ha meghagyjátok a számot, én felhívom, miután
elmentetek – mondta. – Majd egy pár óra múlva. Vagy holnap, ha úgy
akarjátok. Csak annyit mondok majd, hogy láttalak benneteket, meg hogy
minden rendben.
– Aha – bólintott Spider. – Jó lesz. Akkor már úton leszünk újra.
– Hozok papírt meg tollat. – Felkelt, visszament a pult mögé.
– Tiszta hülye vagy! – sziszegtem Spidernek, odahajolva hozzá az asztal
fölött.
– Mert?
– Meg akarod adni neki a nagyanyád számát?
– Mondta, hogy majd holnap hívja fel. Akkor mi meg már messze
leszünk innen. Jól van ez így, nem?
Nem mondtam neki semmit, csak odatoltam elé az újságot.
– Mi ez a…? – kezdte, de meglátta a képet. – A büdös francba!
Néztünk a pult felé, ott volt Rita, háttal nekünk, kereste a papírt meg a
tollat. Bevágtam az újságot a kabátom zsebébe, aztán egy hang nélkül
összekaptuk a cuccokat, és amilyen csendben csak lehetett, felkeltünk a
székekről, próbáltuk nem nyikorogtatni őket a padlón. Már az ajtóban
voltam, de Spider még mindig ott állt az asztal mellett. Mit akar ez?
Fizetni? Elővette a zsebéből a pénzes borítékját, kitett a tálcák mellé egy
pár ötöst. Jézus Mária, akartam üvölteni neki, erre most nincs idő!
Megfogtam a kilincset, lenyomtam, reméltem, valami csengő nem árul el
minket. Rendben volt, kisurrantam, Spider ott volt mögöttem.
– Nem kell rohanni, Jem. Csak sétáljunk! Nyugi!
Alig tettünk meg egy pár métert, amikor már Rita is kint volt az utcán.
Hallottuk a hangját:
– Mi az? Gyertek vissza! Meggyorsítottuk a lépteinket.
– Ne is nézz vissza, Jem!
Csak menjünk egyenesen előre.
Hát, ha vissza nem is néztem, a lelki szemeim előtt láttam
Ritát, ahogy ott áll a kávézó ajtajában, és nézi, ahogy eltűnünk végre.
Aztán majd visszamegy, felveszi a nedves kezébe a bankjegyeket, amiket
Spider ott hagyott. Leül a székre. Zihál, ahogy levegőt vesz, és Shaunra
gondol…
Aztán majd, ha rájön, hogy elhoztuk az újságot is, akkor összerakja,
mennyi kettő meg kettő, és felveszi a telefont.

117
 21. fejezet
A főutca tele volt rendőrségi besúgóval. Minden járókelő, egy pár szem
meg egy mobiltelefon. Amikor még nem a városban voltunk, hanem
elszigetelve az erdőn-mezőn, kezdtem azt gondolni, hogy az egész csak
valami paranoia, csak a fejemben van ez az egész zűrzavaros menekülés.
Mikor megláttam magamat a címlapon, akkor esett le: ez nem csak ennyi.
Ez itt a kőkemény valóság. Vadásztak ránk. Ahogy ott mentünk, azt
éreztem, ez nem tarthat sokáig. Még egy ilyen álmos kisvárosban, itt, a
semmi közepén, még itt is százával jártak az emberek az utcán. És ezek az
emberek nézték a híreket, olvasták az újságot, használták az internetet.
Volt még egy dolog, ami zavart itt, a városban. Akárhogy is kerültem az
emberek tekintetét, a számok megint ott voltak. Idegenekről árultak el
nekem nagy titkokat, kezembe adták a halálos ítéletüket. Csukott szemmel
akartam járni, hogy kizárjam a számokat. Nem akartam, hogy arra
emlékeztessenek, mindenki meghal egyszer. Mert most már ott volt
mellettem ő. Fogta a kezemet. Spider. Életemben először volt valaki,
akihez ragaszkodtam. Láttam a dátumot az újságon: 2009. december 11.
Mintha arcul ütöttek volna. Már csak négy napunk van.
– Figyelj – mondta Spider sürgetőleg –, vegyünk gyorsan valami kaját,
aztán próbáljunk eltűnni. Nagyon szem előtt vagyunk itt.
Igaza volt. A járókelők közül egy néhányan ügyet sem vetettek ránk, el
voltak foglalva a saját gondolataikkal. De a nagy többség minket bámult.
Gondolom, elég feltűnőek is voltunk. Két szakadt tinédzser, az egyik
nevetségesen magas, a másik meg feleakkora. Meg ahogy a kocsiban is
gondoltam, négert amúgy se nagyon láttak errefelé. Ma legalábbis egyetlen
fekete arcot lehetett csak látni: Spidert. Olyan volt, mint valami tévéfilm,
csak fordítva, tudod, mikor megy egy fehér fickó Afrikába, a faluból meg
szalad elé az összes néger gyerek, és tapogatják a fehér bőrét meg a haját.
Itt is ez volt, csak fordított színekkel, meg azért egyelőre nem rohanták le
Spidert. Csak bámultak, ha odanéztünk, elkapták a tekintetüket. Az egyik
nő jött felénk a járdán, ránk pillantott, a gyerekét meg egyből áthúzta a
másik oldalára, hogy biztonságos távolságban legyen tőlünk. Gondoltam,
mi van, azt hiszed, ráragasztunk valami betegséget, hülye picsa.
Találtunk egy kis üzletet, ahol újságot is árultak. Spider előszedett egy
pár tízest, és engem küldött be. Összeraktam a cuccot, ahogy csak bírtam,
néhány csokit, chips-et, meg hogy valami értelmesebbet is vegyek, vizet,
gyümölcslét, müzliszeletet.
A bolt egy antik üzlet meg egy zöldséges között volt, elég állott szag

118
volt odabent. A padlótól a plafonig állt a polcokon a kaja meg az innivaló,
újságok, magazinok, csomó pornó. Olyan volt, mint egy kis darab London
bezsúfolva ide, ebbe az üzletbe, itt, a semmi közepén. A pénztáros fickó
pont újságot olvasott, mikor bementem. Figyelt azért, ahogy körbejártam.
Leraktam a cuccot a pultra, volt cigi is a fickó mögött, kértem hat
dobozzal. Észrevettem még valamit: volt vagy három-négy zseblámpa is a
polcon. Vettem kettőt, meg elemet is hozzá. Beleraktam a zsákmányt egy
reklámszatyorba, a fickó meg végig figyelt, ahogy a pénzzel
idétlenkedtem. Tudja, gondoltam, ahogy ott álltam, tudja. Elvette a pénzt.
– Kösz – mondta síri hangon, mintha a hangszálait ötven év cigizés
vágta volna tönkre.
Már megfordultam, hogy megyek, amikor utánam szólt:
– Egy pillanat…
Tudtam, hogy vége. Mit fog vajon csinálni velünk? Mindegy, egy ilyen
öreg faszi nem fog engem megállítani. Mentem tovább, vissza se néztem.
– Hé, álljon meg! – kiáltotta utánam. Megfordultam. – Itt hagyta a
visszajárót.
Visszamentem, és egy hang nélkül elvettem tőle. Az utcán odaadtam
Spidernek az egyik szatyrot, hogy hozza. Megfogta a szabadon maradt
kezemet.
– Gyerünk! – mondta. – Tűnjünk el innen!
Bevágtunk egy kis mellékutcába, ami kanyargott összevissza a házak
hátsó részénél, üres telkek mellett, levitt valami kanálispartra. Mentünk
egy darabig a kanális partján, aztán egyszer csak ott volt egy fal, a
túloldalán vonat zakatolt. A kanális egy alagútba futott be, az ösvény a
partján vitt tovább. Egyik oldalán az alagút félkörbe hajló fala volt, a
másik oldalt pedig a korlát, nehogy beleessen valaki a csatornába a
sötétben. Úgyhogy az ösvény elkeskenyedett, csak egy embernek volt elég
hely rajta. Spider elengedte a kezemet.
– Menj előre! Jövök én hátul.
Elég nehezen láttam a sötétben, egyenetlen volt az ösvény. Kifordult
párszor a bokám is. Félúton járhattunk, amikor rámjött az ideg. Egy alak
tűnt fel az alagút túlvégén. Felénk jött. Ahogy közeledtünk egymáshoz,
egyre jobban elzárta előlünk a fényt. Hátranéztem, gondoltam, ott is lesz
valaki: bekerítenek. Tökéletes terep volt, mint egy csapda. Meg se hallja
senki, bármi történik is idebent.
Hátul azonban minden rendben volt. Csak Spider jött mögöttem. Nem
csapda. Csak egy fickó mászkál itt az alagútban. Közeledtünk egymáshoz
a sötétben. Még abban sem voltam biztos, hogy a fickó észrevett engem,
úgy jött ott az ösvény közepén, ha nem húzódik le, akkor pont nekem jön.

119
Csak a körvonalai látszottak a hátulról érkező fény miatt, az arcvonásaiból
semmi nem tudtam kivenni. Még közelebb ért. Biztos néger, azért nem
látom az arcát. De aztán, amikor már hat méter sem volt közöttünk, akkor
megláttam, hogy nem fekete az arca, hanem kék.
Kék, és tele van tetoválva.
Rémülten pördültem meg. ,
– Rohanj, Spider! Rohanj! Rohanj már!
Megérezte a hangomban a rettenetet. Nem is kérdezett semmit, csak
megfordult, és futásnak eredtünk. Hallottam a tetovált arcú lépteit
mögöttem a kavicson. Annyira keskeny volt az alagút, hogy a szatyrok
csak akadályoztak minket a futásban. Nekicsapódtak a falnak meg a
korlátnak. Spider előreengedett.
– Add ide a szatyrot, Jem! Rohanj!
Fogta a szatyrokat, hozzávágta sorban a tetovált fickóhoz. Hallottam
futás közben, ahogy az üldözőnk káromkodik, mikor rálépett a szatyrokra.
Kiértünk a szabad ég alá. Rohantunk vissza, amerről jöttünk egy pár
perccel ezelőtt. A szatyrokkal egy kicsit lelassítottuk, de nem nagyon.
Csörtetett utánunk. Jött, mint egy rögbijátékos, hogy a földbe döngöljön.
– Erre! – kiáltotta Spider, és berántott balra.
Levágtattunk valami lejtőn, ott volt egy újabb ösvény, felvezetett a
vasúti hídra. A híd nagy szegecselt vasrészekből állt, tele volt graffittivel.
– Gyerünk!
Felmentünk a hídra a lépcsőkön. Pont a közepénél jártunk, amikor
elsüvített alattunk egy vonat. Biztosan valami expressz lehetett, úgy
száguldott. Nem hallottunk semmit a vonattól, nem hallottuk a tetovált
arcú lépteit sem.
De amikor lefelé mentünk a túlsó oldalon, megéreztük, hogy döng a híd
a léptei alatt. A nyomunkban volt. A híd egy utcára vezetett, sorházak
voltak az egyik oldalán. A sínek meg a másikon. Ahol házak vannak, ott
embereknek is kellett lenniük. Tanúk előtt meg biztos nem nyír ki minket
ez a tetovált fickó. Vagy igen? Kezdtem üvölteni, sikítani, ahogy csak
bírtam:
– Segítség! Kérem, segítsenek! Hívják a rendőrséget! Segítség! Semmi
reakció. Vagy üresek ezek a házak, vagy pedig, akik hallják, hallani sem
akarják, mit kiabálok, feljebb tekerik inkább a tévé hangerejét. Spider meg
rám kiabált:
– Mit csinálsz, Jem? Hallgass el! Nem kell ide semmi rendőrség! Csak
tűnjünk már innen! Gyerünk!
– Megöl minket, Spider! Segítségre van szükségünk!
Mintha függöny mozdult volna meg az egyik ablakban.

120
 Figyel vajon minket valaki?
– Nem öllek meg benneteket! – hallottuk a tetovált hangját.
– Csak szépen elbeszélgetünk, ennyi az egész.
Visszanéztem a vállam mögött. A nagydarab fickó abbahagyta a futást.
Ott állt az utcán, kicsit előrehajolt, nézett minket, a combjára tette a kezét,
lihegett. Nehezen szedte a levegőt, de a szeme rajtunk volt. Néztem a
számát. Persze. Láttam már ezelőtt is ezt a számot, a buliban. 20091211.
Négy nappal Spider előtt. Ez a dátum volt a mai újságon. Ma volt a napja.
Most már nem csak az adrenalin áradt szét az ereimben, hanem ez a
furcsa felismerés is. Az éberség egy különös fajtája járta át a testemet.
Mintha az ereimben zúgott volna a világ legerősebb drogja. Mit jelent ez
az egész?
Bármi történjen is ma, Spider élve jön ki belőle, a tetovált arcú pedig…
Persze, azt nem tudtam, velem mi lesz. Lehet, hogy csak Spider ússza
meg élve ezt a mai napot. Most már nem futottunk mi sem.
Szembenéztünk vele, ott, az utcán. Nem igazán tudtuk, most mi legyen.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle Spider.
– Tudod te, hogy én mit akarok. Van nálad valami, ami nem a tiéd. A
barátom meg szeretné visszakapni. – A pénz. – Beszéljük meg szépen,
civilizált emberek módjára. Nem kell itt feltűnősködni!
Lassan közeledett hozzánk. A vér a fülemben lüktetett. Ekkor jobbra
valaki kinyitotta az ajtót. Egy középkorú fickó jelent meg, egy nagy kutya
nyakörvet fogta.
– Mi folyik itt? – üvöltött ki.
– Semmi – mondta neki a tetovált. Feltartotta mind a két kezét. – Csak
egy kis családi megbeszélés. A fiú itt egy kis bajba keveredett, aztán
segíteni kellene neki elsimítani a dolgot. Tudja milyen ez. Fiatalok!
A fickó csak nézett, próbálta kihámozni a dolgot.
– Hívjam a rendőrséget?
– Nem kell, öreg. Semmi olyanról nincs itt szó. Lerendezzük, nyugi.
Amíg ez ment, Spider hozzám hajolt, és súgva mondta:
– Hátrafelé!
Lassan megindultunk hátrafelé az utcán. Amikor befejezték a
beszélgetést, már futottunk is. Rohantunk, mint a félőrültek.
– Erre!
A tetovált arcú utánunk futott, de elég sok egérutat nyertünk.
Lekanyarodtunk az utcáról. Spider kibújt a dzsekijéből.
– Mit csinálsz?
– Erre gyere!
Átdobta a kabátját a korláton, bakot tartott a lábamnak, átlendített a

121
kerítés fölött. Elég bénán értem földet, kiment a térdem. Spider is átugrott,
felszedte a dzsekijét, felsegített engem is.
– Jól vagy?
Bólintottam, nem akartam megmondani neki, mennyire fáj.
– Akkor menjünk! – mondta. El is indult lefelé, a lejtő alján voltak a
vasúti sínek.
Próbáltam utána futni, de rettenetes volt. Négykézlábra estem, úgy
kúsztam tovább. Így a súlyom legalább a kezemre nehezedett. Spider csak
most nézett hátra.
– Mi a fenét csinálsz?
Már ott volt a lejtő alján, a síneknél.
– Kiment a térdem. Iszonyatosan fáj – mondtam. Eltorzult az arcom,
ahogy megpróbáltam felállni.
– Miért nem mondtad?
Elkezdett jönni felfelé hozzám, de ekkor egy puffanást hallottunk a
hátunk mögött. Az üldözőnk átugrott a kerítésen. Most már úrrá lett rajtam
a pánik. Eszeveszetten igyekeztem Spider felé, négykézláb, iszonyatosan
sajgó térddel. Előrevetettem magam, hogy meneküljek a tetovált elől, de
éreztem, ahogy egy izmos kar átfogja a derekamat, és szó szerint a
levegőbe emel. A torkomnál valami hideg, kemény dolgot éreztem. A
rohadt állat kése volt az.
Spider előreesett, aztán úgy maradt. Mozdulni sem mert. Mint egy
versenyfutó, aki a rajtra vár.
– Na, ne, haver! Nincs erre semmi szükség. Tedd el azt a kést! Gyere,
beszéljük meg! Biztos, hogy meg tudjuk beszélni ezt a dolgot.
– Most már nincs mit megbeszélni. Csak ideadod szépen a pénzt, én
meg elengedem a csajodat.
Spider felegyenesedett, a tetovált arcú meg még erősebben szorított
magához. Alig kaptam levegőt. Úgy lógtam ott, mint egy rongybaba.
– Ne gyere közelebb!
– Nem, nem, persze, nyugi, haver! – mondta Spider. Hátrált egy kicsit.
– Add oda neki a pénzt, Spider! – mondtam, de mintha nem is az én
hangom lett volna.
– Nem tehetem, Jem. Ez a mi jövőnk. A tiéd és az enyém.
Egy hotelszoba, egy nagy franciaágy. Egy pint sör a pubban, vagy kettő.
Fish and chips a mólón. Hogyan tudnánk mind ezt elérni, ha nem lenne ez
a pénz?
Egy nagy gombóc volt a torkomban. Már előre megvolt minden a
fejében, eltervezte, ezt akarta elérni, ennyit. Jézusom, hát ez nem valami
sok. De még ez sem lesz a miénk soha. Sírni kezdtem. Forró könnyek

122
ömlöttek végig az arcomon, a tehetetlenség meg a vágyakozás könnyei. A
gyűlölet könnyei, ahogyan gyűlöltem az eltékozolt időt. Gyűlöltem azt,
hogy még ennyit sem tehetünk meg, már erre sincs időnk.
– Ne haragudj – mondta. – Sajnálom. Én nem akartam, hogy ez
történjen. Soha nem akartam azt, hogy félj. Igazad van, Jem. Ez csak pénz.
Szerzünk majd máshonnan. Hadd menjen… – Odafordult a tetoválthoz. –
Megkapod a pénzedet. De először engedd el.
– Ez az, ez már beszéd, fiú. De én se most jöttem le a falvédőről. Add
ide előbb a lét, aztán elengedem a lányt.
– Csináljuk egyszerre, jó?
– Nem, nem. Add csak ide szépen a pénzt, aztán elengedem.
Én ismertem Spidert, tudtam, mi fog következni. Láttam az egészet a
lelki szemeim előtt, mintha valami lassított felvétel lenne. A tetovált,
persze, mit sem sejtett. Spider kivette a pénzt a borítékból. Levette róla a
befőttes gumit, ráhúzta a csuklójára. Az összetekert bankjegyeket pedig
elhajította az ég felé.
A tetovált arcú kiengedett a szorításból. Elejtette a kést, és engem is
elengedett. A pénz után vetette magát. Én meg rohantam Spider felé,
félúton találkoztunk. Magához szorított, a hajamat simogatta.
– Minden rendben, Jem! Itt vagy újra velem. Az enyém vagy. –
Remegett azért a hangja, ő is közel állt a síráshoz. – Tűnjünk innen!
Hagyjuk itt a pénzzel együtt!
A levegő tele volt szállingózó bankjegyekkel. Ott landoltak a bokrokon
meg síneken. A tetovált arcú igyekezett összeszedni, amit csak bírt. Mint
egy őrült, még motyogott is magában, ahogy ott járkált a pénz után.
Spiderrel felmentünk a lejtőn, megint átsegített a kerítésen. Vártam, hogy
ő is átmásszon, de nem jött.
– Gyere már, tűnjünk innen! Hagyd békén! Gyere! Ez csak pénz!
– Csak vagy száz fontot szedek össze, annyi kell, Jem, hogy
boldoguljunk.
Átnyúltam a kerítésen, és megragadtam a ruháját.
– Spider, ne menj vissza!
Óvatosan kiszabadította a ruháját a kezem szorításából, és megcsókolta
az ujjaimat.
– Egy perc, és jövök. Elindult lefelé a lejtőn.
– Spider, ne! Ne! – sikítottam.
Amikor leért, a tetovált arcú végigmérte:
– Minek jöttél vissza?
– Elviszem a részemet. Ami engem illet a pénzből.
– Neked már nem jár semmi, köcsög! Menj vissza a csajodhoz, vagy

123
ellátom a bajodat.
– Nem ijedek meg tőled.
– Furcsa. Ezt mondta a nagyanyád is, amikor meglátogattam.
– Mit csináltál?
– Tudni akartam, hol vagy. Kellett egy kis információ. Nem nagyon
akart együttműködni velem a nagyanyád. Csak pofázott nekem. Olyan,
mint te. Még akkor se mondott semmit, amikor ott hagytam…
– Te rohadék! Mit tettél vele?
Spider nekiment, fejjel, bele a tetovált arcú gyomrába. Ledöntötte a
lábáról, együtt hemperegtek a földön. Közben verekedtek, ütötték egymást,
ahol érték. Iszonyatos volt hallgatni ezeket a hangokat.
Körülöttünk azonban már más zajok kezdek érkezni: távolról vonat
zakatolása hallatszott, és szirénák vijjogása, ahogy egyre közeledtek
felénk, mindenfelől.
– Spider! – sikítottam. – Engedd el! El kell tűnnünk! – Azt se tudom,
hogy egyáltalán meghallotta-e.
Hirtelen annyi minden történt egyszerre. Két rendőrautó meg egy furgon
vágódott be az utcába. Csikorogva álltak meg, és egyenruhás férfiak
ugrottak elő a járművekből. A kerítésnél sorakoztak. Közben vagy
ötvenméternyire onnan megjelent egy robogó vonat a síneken.
– Spider, menekülj! – A hangom elképesztően gyenge volt a körülöttem
lévő zűrzavarhoz képest.
Spider nem is hallotta meg, vagy nem figyelt rám. Már nem volt időm
nézni őket tovább. Levetettem magam a földre, elbújtam, felhúztam a
térdemet, átkulcsoltam a karommal, még a szememet is becsuktam,
szorítottam. Körülöttem az emberek kiabáltak, sikoltoztak. Fülsiketítő
fékezéssel állt meg a vonat a síneken. Vártam, amíg a fékek csikorgásának
zaja elül. Tudnom kellett, hogy mi történt.
Először a légzésemet igyekeztem rendbe szedni: három belégzés, majd
három kifelé. Ezután mertem csak odanézni. A kerítésen keresztül láttam a
vonatot. Sikerült megállnia valahogy, az utolsó kocsi volt velem egy
vonalban. A rendőrök elfogták a tetovált arcút, most ott állt bilincsbe
verve. Még mindig hadakozott a rendőrök ellen. Hárman-négyen is alig
tudták lefogni. Spidernek semmi nyoma. Önkéntelenül is utána kutatott a
szemem a vonat alatt. A rendőrség nyilvánvalóan hasonló véleményen
volt. Ott jártak a szerelvény mindkét oldalán fel és alá az egyenruhások, és
tekintgettek be a vonat alá. Száraz volt a szám. Kérlek, ne! Rebegtem
magamnak.
Aztán észrevettem valami mozgást: bokortól bokorig osont. Azt hittem,
egy róka, vagy valamilyen más állat. Amikor újra szemügyre vettem,

124
láttam, hogy egy ember az, négykézláb: Spider volt, jött felfelé a lejtőn.
Ahol már nem voltak bokrok, ott a könyökén kúszott tovább. Felálltam, és
én is arra mentem. Sántítottam, de most nem is törődtem a fájdalommal. A
szemem végig Spideren volt. Végre idenézett. A hüvelykujjamat felemelve
mutattam neki, hogy itt oké a helyzet, visszaintett, hogy ott is. A lejtő
tetején kiegyenesedett, aztán átugrott a kerítésen. Lent meg valaki
felkiáltott:
– Ott van a másik! Gyorsan el kell fogni!
Spider futásnak eredt, én is, amennyire a térdem engedte. Egy darabig
egymás mellett kocogtunk, de aztán ő eltűnt, valami fakerítéstől nem
láttam. A kerítés végén még láttuk egymást, aztán néhány száz méter
múlva futottunk megint össze, ott volt egy közúti híd. Spider megragadta a
kezemet, és felmentünk a hídra. Azt sem tudtuk, hová menjünk, csak
rohantunk, amerre a lábaink vittek minket.

125
 22. fejezet
Már nem volt nálunk semmi, nem lassították nejlonszatyrok a
futásunkat. Csak úgy pezsgett bennünk az adrenalin. Egy-néhány kanyar
után valami parkba értünk. Ez már jobb volt. Csak egy pár ember mászkált
arrafelé: főleg öregasszonyok a kutyáikkal.
Járkáltunk az ösvényeken, kerestük, hol lehetne elbújni. Spider mindig
engem küldött be a bokrok közé.
– Menj be itt, nézz körül!
– Menjél te!
– Ne csináld már! Te vagy az alacsonyabb kettőnk közül. Menjél már!
Derítsd fel a terepet!
Próbáltam magamat átpréselni a bokron, az ágakat félrehajtani az
arcomból.
– Az olyanok, mint te, száz évvel ezelőtt felküldtek az olyanokat, mint
én, kéményt tisztítani. Csak azért, mert kicsi vagyok.
– Nem úgy, haver. Száz évvel ezelőtt az olyanok, mint az a nő, aki
felvett minket a kocsijába, az olyanokkal, mint mi, kitakaríttatták a
házukat, kitisztíttatták a cipőjüket, meg kitöröltették velünk a seggüket.
Pláne velem. Rabszolga lettem volna, az tuti.
Néhány perc keresés után az egyik bokor mögött találtam is egy frankó
helyet. Ha lehajoltál, és átbújtál az alsó ágak alatt, volt bent egy kis üres
hely egy régi téglafal mellett. Elég nagy volt, hogy mind a ketten
elférjünk, a talaj is száraz volt. Senki nem láthatott meg bennünket, egy
darabig jól elleszünk itt.
Ott ültünk egymás mellett, a hátunkat a falnak támasztottuk. Ahogy
letettem a fenekemet, minden erő kiment belőlem. Hihetetlenül fáradt
voltam. Becsuktam a szememet.
– Cigit kérsz?
– Nem. Köszi.
Semmit nem akartam, se gondolkodni, se érezni, látni se. Nem akartam
menekülni és bujkálni többé.
– Jól vagy?
Mintha valami nagy ködös rétegen keresztül érkezett volna meg hozzám
a hangja, alig hallottam. Majdnem elaludtam egy pillanat alatt. Most
kinyitottam a szememet.
– Aha, jól. Csak fáradt vagyok. – Erre átölelt a hosszú karjával.
– Hallottad, mit mondott ez a rohadék.
– A nagyanyádról?

126
 – Igen. Meg kellett volna ölnöm, Jem! Amikor még volt rá sansz.
Teljesen magamon kívül voltam, csak nekimentem. El is feledkeztem a
késemről. Elő kellett volna kapnom, aztán ott helyben leszúrni.
– És az mire lett volna jó? Az, hogy megölöd? Csak még több bajt vettél
volna a nyakadba.
– Nem érdekel! Semmi mást nem érdemel az a rohadék, azért, amit tett.
Nem volt hozzá joga. A nagyanyám semmit nem ártott neki.
– Tudom, de örülök, hogy nem használtad a kést. Amúgy is…
Azt akartam mondani neki, hogy amúgy is meg fog ma halni, de még
épp időben visszafogtam magam. Az biztos, hogy ma meg kell halnia. És
akkor vagy Spider szúrja le, vagy a vonat elé esik, vagy mit tudom én.
Határozottan emlékeztem a számára. 20091211. Ma volt a napja.
Bilincsben vitték el a rendőrök. Mi lesz vele? Túléli a mai napot? Most
azért egy kicsit elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mégis csak az én kis
fejemben van ez a káosz. Lehet, hogy csak én találtam ki ezt az egészet.
Ha így van, ha csak én találtam ki, akkor az király. Akkor szépen
figyelmen kívül hagyhatjuk a számokat végre, vagy akkor
megpróbálhatom megváltoztatni őket, vagy akármi.
Megállíthatnám az órát, amin elketyeg Spider élete. Ha azonban a
számok valódiak, akkor az azt jelenti, hogy Spider nagyanyja rendben van.
Még sok éve van hátra. A dolgok megint kezdtek összekuszálódni a
fejemben. Bármi is volt az igazság, Spidert csak egy módon nyugtathattam
meg.
– Szerintem jól van a nagyanyád.
– Szerinted? Szerinted jól van? Én azt se tudom él-e, hal-e.
– Spider, tudom, hogy rendben van – tettem hozzá.
– A száma miatt, mi?
– Aha.
– De mi van, ha nem te vagy az egyetlen, aki látja ezeket a számokat?
Mi van, ha valaki más is képes rá, csak éppen tök más számokat lát? És mi
van, ha a nagyanyám száma megváltozott?
– Nem szoktak – Vártam egy kicsit, aztán megnéztem Spider számát is
újra. Aha, ott volt, ugyanaz. – Nem szoktak megváltozni.
– Szóval, azt mondod, hogy a halálunk dátuma az fix, attól a naptól
kezdve, hogy megszületünk. Ezt mondod?
Kezdett szarozni velem. Én próbáltam megnyugtatni, hogy jobban
érezze magát, ő meg ilyeneket kérdez. Olyan kérdéseket tett fel, amikre
nem tudtam válaszolni.
– Nem mondok én neked semmit. – Nem bírtam kontrollálni a
hangomat. – Te pofázol itt nekem.

127
 – De azt akarom, hogy beszélj! Mondd el, hogy van ez az egész, mert én
semmit nem értek belőle.
– Miből?
– Abból, hogy minden előre le van rendezve. Tök mindegy, mit
csinálsz, a vége úgyis ugyanaz lesz.
– Hát, lehet, hogy ez így megy. Nem tudom. Megeshet. – Azt akartam,
hogy hagyja már abba, de nem tágított.
– Minden előre megvan írva, mi? Ez azt jelenti?
– Mit tudom én.
– Az a bomba is. Annak fel kellett robbanni akkor, ugye? Meg annak a
disznónak is meg kellett vernie a nagyanyámat. Ez így nem jól van, Jem.
Ez így nem lehet rendben.
Már a hangját is felemelte, majd elvette a kezét is, már nem öle lt át.
Még nagyobbnak tűnt ott a zárt helyen, mint valójában.
– Persze, hogy nincs jól.
– Meg ennek így semmi értelme.
– Ezt mondom én is.
– Mit?
– Hogy semmi értelme. Semminek nincs semmi értelme.
Megszületsz, élsz, meghalsz. Ennyi.
Hát ettől egy kicsit lecsendesedett Spider is. Ültünk ott egymás mellett,
a hátunkkal a falnak támaszkodva, karba tett kézzel mind a ketten. Én
nyugodt voltam, mozdulatlan, Spidernek meg járt a feje, ingatta jobbra-
balra, mozgott vele szinte az egész teste, a vállával lökdöste az enyémet.
Zavaró volt. Most már ismertem. Tudott nyugodt is lenni, amikor minden
rendben volt. Épp ezért volt annyira zavaró a mostani viselkedése. Tele
volt feszültséggel, csak rázkódott tovább. Úgy éreztem, az én hibám. Meg
akartam nyugtatni.
– Spider, figyelj! Lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy tévedek.
Féltem, hogy mit fog mondani. Még mindig nagyon feszült volt, saját
sötét gondolatai tartották fogva. Leültem a sarkamra, vele szemben.
Mindkét kezemet a vállára tettem. Spider! Meg sem hallott engem. A
kezemet az arcához emeltem, de még mindig csak ingatta a fejét.
– Amit mondtam, az nem pont úgy van, Spider.
Végre rám nézett, figyelt. Az arca nem fejezett ki semmit, de ahogy rám
nézett, a tekintete zavart volt, a szemei pedig szomorúságot tükröztek.
– Miért nem?
– Mert ez nem véletlen. Ez nem lehet az. – Vettem egy nagy levegőt. –
Nekem találkoznom kellett veled. És neked találkoznod kellett velem.
Könnyekkel telt meg a szeme. Anélkül, hogy bármit is mondott volna,

128
átölelte a derekamat, magához húzott, és az arcát a vállamba fúrta. Ahogy
ott térdeltem, magamhoz húztam, simogattam a haját, a hátát, és sírtunk
mind a ketten.
Szavakkal el sem mondható, hogyan éreztünk ott akkor, a könnyeink
beszéltek helyettünk. Bennük volt a rettegés és a megnyugvás, a szerelem
és a bánat, minden összekeveredett.
Később, sokkal később kibontakoztunk az ölelésből, felültünk.
Sötétedett. Ott, a bokor mélyén, a levelek között már alig láttam Spidert.
– El kell tűnnünk innen. Szó, ami szó, eléggé felhívtuk magunkra a
figyelmet. Mindenütt keresni fognak a környéken.
– Aha, az biztos.
Nem volt már bennem semmi energia. Fájt a kezem, a térdem meg még
jobban. Nem akartam, persze, hogy megtaláljanak, de olyan könnyű lett
volna most összebújni Spiderrel, elaludni a karjaiban, itt, a bokor alatt, és
csak várni az elkerülhetetlen végzetet.
– Csak úgy tudunk elég gyorsan eltűnni erről a környékről, ha szerzünk
egy újabb verdát.
– És aztán hova megyünk?
– Westonba. Tuti, hogy tök közel vagyunk már. Imádni fogod.
Még a sötétben is lehetett tudni, hogy mosolyog. Én is mosolyogni
akartam vele, de nem ment. Valami hidegség érintett meg legbelül,
szánalmasnak éreztem magamat, és elfogott a rettegés.
– Mit fogunk csinálni Westonban, Spider? Ott is van tévé, nézik az
emberek, olvassák az újságokat is, tudod, a rendőrség ott is a nyomunkban
lesz, kutyákkal meg…
Nem mondott semmit, de az ujját az ajkamra tette, amikor
elhallgattatott, és így folytatta:
– Mondtam már neked, Jem. Először fagyit eszünk a tengerparton, utána
fish and chips-et, meg sétálunk majd a mólón.
Úgy mondta, mint aki mélységesen hisz benne, hogy így is lesz. És
biztosan el is hitte. Megfogtam a kezét, amelyikkel lecsendesített,
tartottam a bal tenyeremben, a jobb kezemmel meg a csontos ujjait
simogattam.
– Mit csinálsz?
– Semmit. Tetszik a kezed.
– A tied olyan puha, finom.
Hozzám hajolt, gyengéden megcsókolt. Aztán mintha hirtelen eldöntött
volna valamit, így szólt:
– Oké, Jem. Tudom, hogy fáradt vagy, úgyhogy maradj itt, de állj
készenlétben. Valószínűleg rohannunk kell majd, amikor visszajövök

129
érted. Szerzek egy verdát, ne aggódj, nem tart soká.
Elkezdett mászni kifelé a bokor alól.
– Spider?
– Igen?
– Vigyázz magadra!
– Hát, persze. De várj rám, oké? Egy pár perc, és jövök.
És elment. A gallyak meg a levelek még egy perc múlva is remegtek
egy kicsit ott, ahol kimászott. Néztem, ahogy mozognak. Egyre sötétedett.
Csak ültem ott. És vártam.

130
 23. fejezet
Készen voltam, feszülten figyeltem minden neszre. Ott ültem, és vártam,
mikor indulhatok. Vártam, mikor hallom meg Spider lépteit, ahogy a
lehullott leveleken át közeledik felém. Vártam, mikor hallom meg a
hangját, ahogy suttogva engem hív. Minden kis zaj különös jelentőséggel
bírt most, a forgalom, ahogy tompán morajlott, az a távoli kiáltás, és
legfőképp a szirénák hangja mindenfelől. Mi a franc történik odakint? Hol
van már Spider?
A két percből tíz lett. A tíz percből húsz. Csak ültem ott a bokor alatt, és
átkulcsoltam a térdemet. Lassan lélegeztem, szinte valami transz
állapotban vártam ott. Mintha felfüggesztettem volna minden
életműködésemet addig, amíg Spider újra el nem jön értem.
Azt sem tudtam, mennyi idő telt el, amíg rájöttem, hogy nem fog vissza
jönni. Gondolom, ez is olyan fokozatosan csepegett be a tudatomba, mint
az eső a bokor levelein át. Mert elkezdett cseperegni a jéghideg eső.
Kezdtem elázni, a talaj is nedves volt már. Valami történt Spiderrel. Nem
tudtam, mi lehetett vele, ezért nem is pánikoltam be, akkor még. De valami
sötétség, ami sötétebb volt a körülöttem lévő éjszakánál, rám telepedett,
már bennem volt. Megborzongtam minden porcikámban. Nem mozdultam,
hangot sem adtam, csak ültem ott összegömbölyödve, és ringattam magam
egy kicsit, előre, hátra.
Biztosan el is aludtam. Egyszer csak a földön fekve találtam magamat.
Egyetlen gondolat volt csak, ami foglalkoztatott: elment. Fáztam, nedves
volt a ruhám, ott feküdtem a koszban. A tenyerembe temettem az arcomat,
az orromat, a számat is. A leheletemmel melegítettem az arcom, ahogy
csak suttogtam egyre: Oh, Istenem! Oh, Istenem! Fogalmam sem volt, mit
csináljak. Még sírni se mertem, annyira rettegtem.
Egy darabig csak a saját suttogva kiejtett szavaimat hallottam. De aztán
kezdtek beszűrődni más hangok is. Valaki jár a bokrok közt!
– Itt kaptuk el az egyiket, a másik sem lehet messze.
– Nem sok terroristát fogtál még életedben, mi?
– Szerinted ezek a kölykök terroristák? Nem mondod!
– Lehet, hogy azok. Attól még, hogy fiatalok.
– Nem tűnt túl értelmesnek az se, akit az állomáshoz vittek.
– Terroristának nem is az kell, hogy értelmesek legyenek. Még jobb is,
ha nem azok. Teletömik a fejüket mindenféle maszlaggal. Ezek a fekete
kölykök meg mindent elhisznek. Te se tudod, mi lesz velük?
Akkor ezért. Ezért nem jött. Elkapták valahol, mikor megpróbált

131
szerezni egy verdát. Elszorult a torkom. Próbáltam nyelni, levegőt venni.
A hangok egyre közelebb voltak már hozzám. Fényeket is láttam,
zseblámpákkal jöttek.
– Még ezt a parkot megcsináljuk, utána lemegyünk a Manor Road-i
iskolához.
– Rendben.
Összehúztam magamat, igyekeztem a falhoz simulni, amennyire csak
lehetett. Ágak csapódtak, levelek zörögtek tőlem néhány méternyire.
Visszatartottam a lélegzetemet, lehet, hogy hülyeség, de nem egyszerű
normálisan gondolkodni, ha sarokba szorítanak.
Hirtelen valami keresztülhasított a bokrokon, harmincnegyven
centiméterre volt az arcomtól. Rám csapta a vizet a levelekről. Egy bot
volt az, botokkal kutatták át a bokrokat.
– Nézd meg alul is, a földön húzd végig?
– Oké.
Megint ott volt a bot, a föld felett egy kicsivel húzták el, végig a bokor
alatt. De még elég messze volt tőlem, szabályos félkört húzott. Jött még
egyszer. Még a hasamat is behúztam, úgy lapultam a falhoz. Egy
centiméterre sem volt talán. A levegőt sem mertem kiengedni. Nem
találtak meg. Hallottam a hangjukat, ahogy egyre távolodnak.
Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam, mindenesetre már vettem
levegőt. Igyekeztem szabályosan lélegezni, az orromon át. Ahogy végre
mertem gondolkodni is, egyre inkább rám tört a pánik. Egyedül voltam.
Teljesen egyedül. Spider meg én, meg a kis kalandunk eddig tartott.
Három napig. Úgy éreztem azonban, mintha mindig is együtt lettünk
volna. Ami az élet, azt belesűrítettük ebbe a néhány napba. És emellett azt
is megtanultam, hogy számíthatok rá. Valljuk be, mióta elmenekültünk
Londonból, nagyrészt ő volt az, aki végiggondolta a dolgokat, és
döntéseket hozott. Most majd magamról kell gondoskodnom.
Lassan felültem a földön. Még most is ügyeltem arra, hogy ne csapjak
zajt. Az a két fickó a botokkal már biztosan elment, de vajon nincsenek-e
többen? Azt tudtam, hogy ez a hely a bokor alatt viszonylag biztonságos.
Itt várakozhatnék, ameddig szükséges. De mire is várhatnék? Spider nem
fog visszajönni.
Megpróbáltam kitalálni, vajon mire számít most Spider. Mit akarhat
tőlem, mit tegyek? De amikor magam elé képzeltem, akkor azt láttam,
hogy verekszik a rendőrökkel, járt a keze-lába, aztán, persze, lefogták.
Nagyon a földhöz teremtették. Láttam a lelki szemeim előtt a horzsolásait,
láttam, ahogy belökik a cellájába. Nem ilyennek akartam látni. Azt
akartam látni, ahogy járja felszabadultan a végtelen réteket. Velem együtt.

132
De a gondolataim mindig visszakanyarodtak az elfogott, megbüntetett
Spiderhez. Nem tudtam kiverni a fejemből. Ez így nem vezethet jóra.
Megőrülök, ha itt maradok. Indulnom kell! Mennem kell!
És ha hű akarok lenni hozzá, ahhoz, amit ketten terveztünk, akkor
Weston felé veszem az útirányt. Spider úgy beszélt Westonról, mint a
Szent Grálról. Hitt benne. Elhitte, hogy a boldog idők ott várnak majd
ránk. És ha ő hitt benne, akkor nekem is hinnem kell! Megyek tovább! Ki
kell tartanom! És remélem, hogy ott, az út végén majd újra találkozunk.
Azt nem tudtam, hogyan lesz ez az egész, de azt tudtam, mikor. December
15. előtt találkoznunk kell! Találkoznunk kell, mielőtt mindennek vége!
Együtt kell lennünk!
Csak addig vártam, amíg a forgalom háttérzaján kívül más nesz már
nem hallatszott. Nem voltak se lépések, se helikopter, se kutyaugatás,
semmi. A fáradtság és a kétségbeesés ideje után éreztem, hogy visszatér
belém az élet. Már azt vártam, mikor bújhatok elő a bokrok közül.
Négykézlábra ereszkedve közelítettem meg a szélső bokrokat. Kidugtam a
fejemet a levelek között, nedvesek voltak a levelek, biztosan az esőtől.
Inkább nem is mertem gondolni arra, hogy a parkban sétáltatott kutyák
hány bokrot jelöltek meg. Elég sötét volt ahhoz, hogy rendesen lássak. A
hinták meg a csúszdák is csak nagy vonalakban látszódtak. Tiszta volt a
levegő. De még vártam egy percet. Szomorúság fogott el, hogy el kell
hagynom a bokrokat, a legutolsó helyet, ahol együtt lehettünk. Csak
képzeltem volna, vagy tényleg éreztem még Spider szagát a levelek
között?
– Isten veled, Spider! – mondtam csendben, magamban. – Majd
Westonban találkozunk!

133
 24. fejezet
Siettem, amilyen gyorsan csak bírtam, át a parkon, a városközpont felé.
Bámultam bele a sötétségbe magam előtt, nem is néztem, hol van valami
veszély. Úgyhogy észre sem vettem az alakokat, akik felém közeledtek a
nedves füvön át, csak amikor már túl késő volt.
– Helló! Mindenki téged keres, az apám is – szólt be egy hang balról.
Fiatal lány hangja volt, elég vidéki akcentussal. Megálltam,
szembefordultam vele.
– És akkor?
Adtam nekik, nem akartam kimutatni a félelmemet. Hárman voltak,
hirtelen bukkantak elő a félhomályból. Körülbelül egyidősek lehettünk.
Farmer volt rajtuk, meg kapucnis pulcsi.
– És akkor szépen túlórázni fog, én meg egy kicsit több zsét tudok majd
lenyúlni tőle a héten.
A két másik csaj meg nevetett. Piercing volt az orrukon meg a
szájukban is. Odajöttek hozzám, és végigmértek. Régebben kábé
elrohantam volna, vagy magamba roskadtan bámultam volna a földet, de
most megálltam egyenesen, aztán néztem vissza rájuk. Ott voltak a
számok, hát persze. Volt még hatvan-hetven évük hátra. Csak a piercing
jelentett egy kis lázadást az életükben, semmi több. Amúgy szép kis
kényelmes jövő várt rájuk. Gondolom, férj meg két egész négy tized
gyerek.
– Nem úgy nézel ki, mint egy terrorista – mondta, aki először
megszólított. – Ti csináltátok?
– Dehogyis, ne viccelj már!
– Akkor meg minek futottatok el?
– Nem szeretjük a zsarukat. Nem azért mondom – tettem hozzá, mert
eszembe jutott az apja.
– Nem számít – mondta szinte mosolyogva. – De az mégis furcsa, ahogy
elmenekültetek a bomba elől.
– Aha. Tudod, ilyen vagyok.
– Hát, nem igazán. Tényleg, milyen vagy?
Nem volt erő m hazudni neki.
– Szóval… én csak... éreztem, hogy valami történni fog.
– És történt is.
– Aha.
– Gyakran megérzed, hogy mi fog történni?
– Hát, mondjuk, elég gyakran.

134
 – Akkor azt is tudod, hogy feladunk-e, vagy sem? – Vártam egy-két
másodpercet. Nem fogok itt könyörögni nekik.
– Szerintem nem adtok fel – mondtam végül nyugodt hangon.
– Aztán miért nem?
– Nem is úgy néztek ki. – Ez bók volt, be is vették.
– Persze, hogy nem. Itt jó helyen vagy – kis szünet. – Ha arra mész, 5
perc, és elkapnak. A városközponton át nem lehet. Túl sok ember van ott.
Amúgy merre akarsz menni?
– Nyugatra kell mennem, Bristol felé.
Westont azért mégsem akartam kifecsegni. Az a mi titkunk.
A Spideré és az enyém.
– Busszal mégy?
– Gyalog.
– Gyalog? Na, ne már! Nem vagy éhes?
Az étkezési szokásaim elég furcsán alakultak mostanában, úgyhogy
tulajdonképpen azt se tudtam, éhes vagyok-e. Amikor visszagondoltam
arra a csodás reggelire Ritánál, úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt lett volna.
– De, egy kicsit éhes vagyok.
– Na, oké, figyelj, van egy ötletem. Menjünk erre, átvágunk a parkon, és
elmegyünk hozzánk.
A másik két lány meg úgy nézett rá, mintha megkattant volna.
– Várj csak! Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte az egyik.
– Fogd be! Nagyon is jó ötlet. Ott biztos, hogy nem fogják keresni.
– De ha mégis, akkor aztán marha nagy bajban leszel.
– Nem fogják. Rendben lesz, nyugi! Gyerünk!
Megfordult, elkezdett átvágni a füvön, ezzel aztán le is zárt minden
további vitát meg akadékoskodást. Mentem utána, jöttek a többiek is. Nem
igazán voltam tisztában vele, vajon mennyire bízhatok meg bennük, de
nem volt más választásom. Egy hang nélkül sétáltunk át a parkon, aztán
kisebb mellékutcák következtek, kertes házak, volt egy játszótér is. Végül
megállt, hozzánk fordult:
– Bemegyek, megnézem, mi a helyzet. Várjatok itt! Befordult a sarkon,
mi hárman meg ott maradtunk, persze nem tudtunk semmit mondani
egymásnak. A két lány láthatólag eléggé tartott tőlem, én meg sokkal
fáradtabb voltam annál, hogy bírjak ezzel törődni.
– Minden oké! Az apám még mindig járőrözik. Téged keresnek. Anya
meg oda van tapadva a tévéképernyőre. Hátul menjünk be.
A másik két lány egymásra nézett.
– Britney, te tiszta hülye vagy! Mi hazamegyünk.
– De tartjátok a szátokat, nem árultok el! – A lányok bólintottak. –

135
Akkor jól van, ahogy gondoljátok, menjetek csak. Egy szót se senkinek!
De komolyan: senkinek!
– Persze, Britney, hallgatni fogunk.
– Akkor holnap, sziasztok!
– Holnap, szia! – eltűntek a sarkon.
– Megbízol bennük? – kérdeztem.
– Persze, nem fognak beköpni. Tudják, hogy kinyírom őket, ha eljár a
szájuk. Úgyhogy nem merik megtenni. Gyere, menjünk be!
Megkerültük a házat, a hátsó ajtó felé vettük az irányt. A konyhán át
mentünk be, Britney szobája a felső szinten volt. Volt egy kis cuki tábla is
az ajtaján, körben rózsákkal, a közepén a felirat: Britney szobája. A tábla
alatt azért volt egykét frissítés is: egy koponya a hozzá tartozó keresztbe
tett csontokkal, meg egy nagy kiírás:

BELÉPNI TILOS!

Bent a falak sötétlilára voltak festve, poszterek voltak kirakva, meg

magazinokból kivágott képek: Kurt Cobain, Foo Fighters, Gallows. Az
ágyon volt egy csomó párna, meg egy fekete bolyhos takaró. Amúgy
nagyon jól nézett ki az egész. Visszagondoltam az én szobámra Karennél,
ahol mindent szétvertem.
– Ülj csak le nyugodtan az ágyra, vagy oda a párnára is akár.
Odatelepedtem az ágy szélére. Kicsit feszengtem. Britney mellém ült.
– Szóval... – kezdte –, én Britney vagyok. És te vagy... Jemma.
– Jem – mondtam.
– Oké.
Itt a szobában már Britney sem tűnt annyira vagánynak, kicsit ideges
volt ő is. Arra gondoltam, ez az egész kemény határozottság, amit a
parkban mutatott, csak álca. Belül ő is ugyanannyira nyugtalan volt, mint
mindenki más.
Olyan volt, mintha évekig ültünk volna ott csendben. Végre Britney
keresett valami zenét. Bekapcsolta, aztán lement kaját csinálni. Egyedül
maradtam a szobájában. Ültem az ágyon, és nézegettem körbe. Nagyon
menő szobája volt. Tetszettek a poszterek is, de ráadásul még volt egy
igazi kis pipereasztal is, rajta mindenféle make up meg ékszerek. Rengeteg
bekeretezett fénykép volt ott. Családi képek. Néhány fotón egy fiúval volt
Britney, fiatalabb volt nála a srác. Az egyik képen még sűrű, göndör hajjal
láttam, a másikon meg kopasz volt, de ugyanaz a széles mosoly mindkét
képen. Szóval, ez a srác csakis Britney öccse lehet.
A központi fűtés ment rendesen. Azután a néhány nap után, amit a

136
szabadban töltöttem, itt majd megfulladtam. Izzadtam is, gondoltam,
iszonyatos szagom lehet. Levettem a kis gyönyörű zöld kabátomat, de ettől
még nem éreztem magam jobban. Kibújtam a pulcsimból is, lelöktem a
földre, a kabátra. Mondhatom, szépen nézett ki a szoba közepén a
ruhakupac. Undorító koszos volt az egész, meg a farmerem is. A cipőm is.
A Britney szobája se volt maga a pedantéria, mégis valahogy nagyon
oda nem illőnek éreztem az egész megjelenésemet. Mint valami kutyaszar
a szőnyegen.
Britney visszajött a szobába. Hozott egy nagy pizzát meg egy üveg
kólát, poharakat is. Mikor megéreztem az illatát, egyből éhes lettem. De
valahogy émelyegtem is. Tartotta nekem a tálcát:
– Sajtos-paradicsomos. Jó lesz? Csak ilyen volt.
– Hogyne. Köszi.
Vettem egy szeletet, de már akkor nem voltam biztos benne, hogy
megbírom-e enni. Britney nekilátott a pizzának, de közben nézett rám.
Haraptam én is egy falatot a végéből. Szép lassan megrágtam, lenyeltem.
Finom volt, szóval, bevágtam az egészet. Vettem még egyet. Ott ültünk,
ettünk, ittunk. Elég bizarr volt. Pont olyan volt a helyzet, ahogy két
tinédzsert elképzelnél, akik ülnek a szobában, pizzát esznek, meg
kóláznak. Csak éppen mi nem nevetgéltünk, meg nem dumáltunk se a
fiúkról, se a make up-ról, semmi. Ültünk ott csendben, és közben próbáltuk
kitalálni, mit is mondhatnánk a másiknak.
Valahol a tudat alatt én még mindig attól tartottam, csapda ez az egész.
Nem is bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá:
– Britney, miért csinálod ezt? Miért segítesz nekem?
Letette a pizzáját a tányérra.
– Én még soha nem találkoztam igazi hírességgel ezelőtt. Jó, mondjuk,
volt itt egy kis kurva az Eastenders-ből egy pár éve karácsonykor, de az
nem volt semmi, az nem számít.
– Híresség? Mi az, hogy híresség?
– Persze, nem úgy, hogy celeb, de azért te most tök híres vagy. Az egész
város rólad beszél, és tulajdonképpen az egész ország. Mindenféle kósza
hírek keringenek rólatok, főleg az interneten. Képek is. Láttak benneteket
itt-ott. Salisbury-től nyugatra pláne, elég sok helyen, aha. Várható volt,
hogy esetleg itt is felbukkantok. Mindenki rátok vadászik.
– Pedig nem csináltunk semmit se.
– Persze, de ezt nem tudják. Még ha nem is voltatok benne a
merényletben, akkor is látnotok kellett valamit, amiért elrohantatok onnan.
Ezt mondják. És akkor tanúskodnotok kell.
– Vett még egy szelet pizzát. – Tényleg, amúgy mit láttatok?

137
 Visszagondoltam arra a délutánra a London Eye-nál. Úgy tűnt, mintha
évekkel ezelőtt lett volna az egész. És azóta annyi minden történt.
Kocsikat loptunk, mérföldeket gyalogoltunk a szabad ég alatt, az erdőben
aludtunk, meg ott a teheneknél, együtt…
– Jól vagy, Jem? Elég furcsa színed van.
Gondolom, a kaja, a fűtés meg a fáradtság így együtt már sok volt,
kezdett forogni körülöttem a szoba.
– Kicsit szédülök.
Britney felpattant az ágyról, és elvette a tányéromat.
– Gyere, feküdj le ide! Így jó lesz.
Lefeküdtem, de csak rosszabb lett. Fel se bírtam kelni, hogy kirohanjak
a WC-be: kijött belőlem minden, a kóla meg a pizza, rá a bolyhos fekete
ágytakaróra. Britney megrémült, hát szó, ami szó, én is. Tök kedves volt
velem, meg minden, én meg így összehányom a szobáját. Felültem végre.
– Bocs. Annyira sajnálom. – Ennyit motyogtam.
– Semmi baj. Hozok valamit.
Britney kiment, én meg kinyitottam az ablakot, próbáltam kiszellőztetni.
Kihajoltam. Jó volt belélegezni a hideg éjszakai levegőt. Visszajött
Britney, hozott egy vödröt meg szivacsot. Elvettem tőle, és próbáltam
letakarítani a cuccot a bolyhos takaróról. Elég reménytelen vállalkozás
volt.
– Figyelj, Jem! Menj el, zuhanyozz le, én meg megpróbálok itt egy
kicsit rendet rakni, jó? Nem kell félni attól sem, hogy anyu meghallja.
Úgyis azt hiszi, én vagyok
Megmutatta, hol a fürdőszoba. Még a zuhanyt is megnyitotta nekem.
– Várj csak. Hozok neked tiszta ruhákat.
Kiment a fürdőből, de már jött is vissza az összehajtogatott ruhákkal.
Hozott egy nagy törülközőt is.
– Siess azért egy kicsit! A tévéműsor még vagy tíz percig tart.
Magamra hagyott. Bezártam az ajtót. A fürdőszoba kezdett megtelni a
gőzzel. Letöröltem a kezemmel a tükröt. Hát, nem is én voltam az, akit ott
láttam. Majdnem kopasz, a szeme alatt karikák, kinéz vagy húszévesnek,
de lehet, hogy huszonötnek. Levetettem a koszos ruháimat, és beálltam a
zuhany alá.
Éreztem a kellemes, meleg vizet a bőrömön. Odatartottam az arcomat is.
Elvettem egy tusfürdőt a polcról, tettem belőle a tenyerembe. Kezdtem
bekenni vele magamat, a kis rövid hajamat is megmostam. Ahogy mostam
le magamról a habot, éreztem, hogy leszek egyre tisztább. Néztem, ahogy
a hab összegyűlik a zuhanytálca alján, és hirtelen az jutott az eszembe,
hogy most őt is lemosom magamról. Szomorú lettem. Az elmúlt

138
huszonnégy órában magammal hordoztam Spider szagát a bőrömön. És ez
most mind eltűnik tekergőzve a lefolyón.
Lezártam a zuhanyt, kiszálltam. Magam köré csavartam a törölközőt.
Halk kopogást hallottam az ajtón.
– Minden oké? – suttogta Britney.
Eltoltam a reteszt, és résnyire nyitottam az ajtót. Az arcunk tök közel
került egymáshoz, mindketten hátraugrottunk egy kicsit.
– Egy perc, és jövök.
Becsuktam az ajtót, majd gyorsan megszárítkoztam és felöltöztem.
Nagyon frankó ruhákat hozott Britney. Olyanokat, amilyeneket én is
szeretek. A méret kicsit nagy volt, de nem túlságosan. Összeszedtem a
koszos ruhámat, meg a törülközőt. Átmentem a Britney szobájába.
Megtette, amit lehetett, de azért elég rendesen látszott a helye, ahová
kidobtam a rókát.
– Bocs, Britney – mondtam újra.
– Semmi baj. Jobban vagy?
– Aha.
– Arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha tudnál itt aludni egy kicsit, és
majd reggel indulnál tovább.
Csak néztem rá. Most mi van? Megőrült? Vagy csak itt akar tartani,
amíg hazaér az apja?
– Nem, kösz. Szerintem indulnom kell.
– Semmit se fogsz látni. Szerintem jobb, ha inkább reggel korán indulsz,
mielőtt anyuék felkelnek.
Igaza volt, de elég furcsa volt elképzelni, hogy ott töltöm az éjszakát
egy rendőr házában.
– Nem jön ide senki? – kérdeztem.
– Nem, nem mernek – mosolygott. – Először is megtiltottam nekik.
Másodszor meg félnek attól, hogy vajon mit találnak itt. Amúgy nem
találnának semmit, se drogot, se óvszert, se tablettákat, még cigit se. Csak
engem. Talán pont ettől félnek. Nem igazán tudnak mit kezdeni a
kamaszokkal, mármint az apám meg az anyám. Maradj csak. Nyugi, itt
tökéletes biztonságban vagy.
Majdnem olyan volt, mintha én tennék szívességet neki azzal, hogy ott
maradok. Úgy tűnt, nincs is igazán tisztában vele, hogy a biztonságom az ő
kezében van. Csak felemeli a hangját, lekiált az anyjának, nekem meg
annyi.
– És a testvéred?
– Ő... ő tavaly halt meg.
A francba, minek jár a szám!

139
 – Ne haragudj! Csak láttam a képeket. Bocsánat.
– Persze, honnan is tudhattad volna.
Hát, gondoltam, a kopasz képről azért valami kitalálhattam volna.
Britney inkább nekilátott ágyazni, kitette a párnákat meg a takarót.
– Mióta nem aludtál ágyban? – kérdezte.
Ezt hirtelen végig kellett gondolnom. Mennyi is?
– Három napja.
A kellemes zuhany, a szoba meg az ágy, minden olyan csábító volt. El
sem tudtam képzelni, hogy kimenjek éjszakázni a hidegbe meg a sötétbe.
– Hát akkor aludj te itt az ágyon, én meg majd itt lent.
Kezdett elhelyezkedni a földön. Volt egy hatalmas ülőpárna, arra feküdt.
Betakarózott.
– Ne viccelj már. Ez a te szobád. Ez nem jó így.
– De, jól van. Neked aludnod kell. Rendesen, ágyban végre.
– De akkor is, így nem tudok. Inkább elmegyek, mint hogy kirúgjalak az
ágyadból. Komolyan.
– Jól van akkor. Gyere, cseréljünk!
Felmászott az ágyra, én meg összehúztam magam a földön. Rögtön meg
is bántam. Rohadt kényelmetlen volt. Britney eloltotta a lámpát.
– Jó éjt! – mondtam.
– Jó éjt, Jem!
A fáradtság kivette az erőmet, és a hányinger kerülgetett megint.
Féltem, hogy megint gáz lesz. Tele volt a fejem az egész nap
eseményeivel. Reggel még Spider karjaiban ébredtem. Úgy tűnt, mintha
évekkel ezelőtt történt volna. Túl sok volt ez nekem.
Az ablakon beszűrődött az utcai lámpák fénye. Ott feküdtem, és tök
furcsa volt az egész. A szemem kipattanva: néztem ezt a szobát. Milyen
lehet ennek a lánynak? Van apja, anyja, tök jó szobája, haverjai, akikkel
lóghat. Meg egy halott testvére. Bármilyen kényelmesnek tűnik is az élet,
ez mindig ott van. A halál elől nem lehet menekülni. A végén
mindannyian…
És Spider? Most vajon hol van? Ott feküdtem, és szinte fájt, hogy nem
tudom, mi van vele. Vele akartam lenni.
Valahol egy ébresztőóra ketyegett, egyenletes ütemben. A hangja
betöltötte a szobát. Mintha kalapáccsal verték volna a fejemet. Még három
nap.

140
 25. fejezet
Ott feküdtem a földön a félhomályban, Britney szobájában. Britney az
ágyon, a szeme csukva. Egyenletesen lélegzett, de nem tudtam
megállapítani, hogy alszik-e, vagy sem. Rohadt kimerült voltam, de nem
bírtam elaludni. Britneyt nem akartam háborgatni, de kész szenvedés volt
ott feküdni. Úgyhogy nagy megnyugvás volt, amikor kábé tizenöt perc
múlva megszólalt:
– Ébren vagy, Jem?
– Aha.
– Én is.
– Egyszerűen nem bírok elaludni.
– Figyelj, gyere fel ide az ágyra! Hozd a párnádat. Elférünk ketten is.
Hát, az biztos, hogy a földön egy percet se aludtam volna, úgyhogy
odafeküdtem Britney mellé. Próbáltam minél kevesebb helyet elfoglalni.
Egy pár nappal ezelőtt ez még nem ment volna, ágyba bújni így, egy
idegen mellé. Ki van zárva. Most már nem okozott problémát. El tudtam
fogadni a fizikai közelséget, meg azt, hogy megbízzak benne.
– Régen így csináltuk az öcsémmel is. Amikor kicsik voltunk.
Bebújtunk együtt az ágyba, anyu meg mesét olvasott nekünk. Neked van
családod, Jem?
– A nevelőanyámmal élek, van két fia is, ikrek.
– És milyen? Már mint a nevelőanyád?
Na, erre kitört belőlem a régi reflex:
– Karen? Egy hülye picsa.
– Tényleg?
És akkor végre elkezdtem gondolkozni Karenről. Amúgy tényleg,
milyen?
– Hát, végül is nem az. Tök kedves, meg minden. Próbál segíteni.
Csak... hogy is mondjam… nem pont ilyen segítségre lenne szükségem. Ő
nem ért meg engem.
És ott a sötétben Britney rábólintott:
– Aha, tudom, hogy megy ez. Szerintem az én szüleim sose voltak
fiatalok, már így születtek, középkorúnak.
– De amúgy nincs velük semmi gond, nem?
– Persze, rendesek, meg hát, amin keresztülmentek. Gondolom, én is
segíthetnék nekik egy kicsit.
– Britney, mondd meg, ha fogjam be a számat, de... de... ha tudtad
volna, hogy csak egy pár évetek van még hátra az öcséddel, akkor más lett

141
volna a helyzet?
Sóhajtott. Gondoltam, hogy ezt nem kellett volna, ez már túl sok volt,
túl intim. De Britney folytatta:
– Hát, tulajdonképpen nagyjából tudtuk, hogy így lesz. Legalábbis a
szüleim. Nekem nem mondták, csak egészen a végén. De nem hiszem, ha
pontosan tudtuk volna, hogy mikor következik be, az olyan sokat
változtatott volna a helyzeten. Már amikor beteg volt, akkor is csináltunk
mindenfélét. Jól éreztük magunkat, ajándékok, elmentünk ide-oda,
vakációzni.
Tudod, ilyen szokásos dolgokat.
Elhallgatott, de nem vágtam közbe. Tudtam, hogy még maradt
mondanivalója.
– És odafigyeltünk a fontos dolgokra. Jim tudta, hogy szeretem őt. És én
is tudtam, hogy szeret engem. Nem olyan hülye módon, hogy szívecskék
meg minden, hanem normálisan, mint két testvér. De persze fel is tudott
húzni, egészen addig... amíg…
– Sajnálom, Britney. Nem kellett volna…
– Semmi baj. Tök jó, ha beszélek róla. A halál normális dolog. Nem
tudom, miért kell mindenkinek falra mászni tőle. Ezzel egyszer
mindenkinek szembe kell nézni, nem? A legtöbb ember már átélte azt,
milyen elveszíteni valakit, mégsem beszélnek róla.
Jó, hogy sötét volt. Könnyebb volt így beszélgetni. Nem annyira
magamra figyeltem, a szavak csak úgy jöttek maguktól. De lehet, hogy
Britneyn múlt az egész. Jó beszélgetőtárs volt. Tudott beszélni, de
hallgatni is, figyelt rám. Úgy éreztem, neki mindent el tudnék mondani.
– Az anyám meghalt. Amikor hétéves voltam. De én valahogy nem így
érzek, mint te. Én csak... nem is tudom... üres vagyok, meg dühös. Mintha
csak úgy itt hagyott volna. Ő akart elmenni innen.
– Beteg volt?
– Nem. Túladagolás. Baleset volt. Vagyis eléggé úgy gondolom, hogy
az volt. Nem hiszem, hogy meg akart volna halni, de amúgy meg azt se
nagyon gondolom, hogy annyira életben akart volna maradni. Csak a
következő adag, csak az számított. Ezt mindig is tudtam, de nem mondtam
soha senkinek. Én nem voltam annyira fontos neki. Nem én voltam az
első, inkább a heroint választotta. Helyettem
– De ő már nem tudott választani, Jem. Te mondtad: függő volt. Ezt már
nem ő irányította. Ő beteg volt, beteg, mint Jim.
– Még mindig utálom, amiért itt hagyott!
– De Jem! Már túl sok idő telt el azóta. Lehet, hogy el kellene ezt
engedned.

142
 Vettem a szavait, és hagytam, hogy érlelődjenek bennem. De azért
olyan volt, mintha túl sok sorozatot nézne. Az élet nem ennyire egyszerű.
Nem olyan könnyű továbblépni, amikor a harag már a lételemeddé vált.
De nem csak ez volt az egyetlen. Itt volt még Spider is. Látni akartam őt,
és megmenteni. És ez megint valami teljesen mást jelentett.
Valami zaj hallatszott lentről. Mindketten összerezzentünk.
– Hazajött az apám. Megyek, megnézem.
Britney kikászálódott az ágyból, felvette a köntösét, és lement az
apjához. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. Felvettem az ébresztőórát,
odatartottam a beszűrődő fényhez. Kettőtizenöt. Felhallatszott a hangjuk a
lépcső felől. Britney lágy hangon burrogott, egy mélyebb basszus kísérte:
az apja. Nem értettem tisztán, miről beszélgettek, csak egy pár szót sikerült
elkapnom, de ki is ugrottam egyből az ágyból. A szívem hevesebben vert.
Odamentem a résnyire nyitva felejtett ajtóhoz.
– …teljesen megvadult… nyolcan voltunk pedig... baromi erős.
Egy kicsit jobban kinyitottam az ajtót, muszáj volt hallanom, mit mond.
A lentről felhallatszódó szavak meg Spider szavai teljesen
összepasszoltak. Ott visszhangzott a fejemben, amit mondott: Én nem
adom meg magam, Jem. Inkább harcolok, és meghalok.
Vajon mit csinált?
– …meghalt a cellában... nyomozás is…
Úristen! Meghalt, ahogy mondta. Mondtam, hogy ne tegye, hogy ennek
nincs értelme. Hogy történhetett ez? Hogy érhet így véget minden? És
három nappal hamarabb? Üvölteni akartam, az sem érdekelt, hogy
megtalálnak. Spider meghalt. Semmim sem maradt. Az egész testem egy
fájdalmas sikoltás volt, vibrált a bőröm. Ez nem lehet! Ez nem igazság!
Elszakítottak minket egymástól, elvették tőlünk azt az utolsó néhány órát,
elvették tőlünk a lehetőséget, hogy elbúcsúzhassunk egymástól. Ezt
elgondolni is iszonyat.
A hangok egyre közelebbről hallatszottak, már ott is voltak az ajtó előtt.
Észre sem vettem, hogy feljöttek a lépcsőn.
– Jó éjt, drágám! Próbálj meg aludni! Megyek, lezuhanyozok.
– Oké, jó éjt, apa!
Britney visszajött a szobába. Egy bögre volt nála. Meghökkent, amikor
meglátott az ajtó mögött. Elkerekedett a szeme, és a mutatóujját az ajkára
tette. Becsukta az ajtót, én meg leültem a földre, a hátamat az ajtónak
támasztottam. Könnyek csorogtak az arcomon. Britney odatelepedett
mellém.
– Mi az? – suttogta.
Nem jött ki belőlem egy szó sem.

143
 Meghalt.
Mindennek vége.
– Figyelj, várj egy percet, utána mondd el, mi van. Az apám zuhanyozni
fog, nem hallja meg, ha beszélgetünk. Addig menjünk vissza az ágyba.
Hoztam neked egy kis teát is, tessék!
Letette a teát a földre, segített feltápászkodni. Leültünk az ágyra. A teát
se bírtam meginni, épp hogy képes voltam még levegőt venni. Ott lüktetett
bennem valami sötét, fájdalmas szomorúság. Egy-két perc telt el. Hallottuk
becsukódni a fürdőszoba ajtaját, aztán beindult a zuhany. Britney közelebb
húzódott hozzám az ágyon, és a lábamra tette a kezét.
– Most már beszélgethetünk, de csak halkan. Na, mi ez az egész?
– Meghalt, nem? Hallottalak. Halott. – Elég elhaló hangon mondtam, de
Britney megértette.
– Nem ő, te kis dili, hanem a másik.
– Milyen másik?
– A másik fickó, akit letartóztattak. Nagydarab, így mondta az apám,
meg tiszta tetoválás.
A tetovált arcú?
– Teljesen megvadult ott bent, a cellájában, kezdett mindent összetörni.
Nyolcan bírták csak lefogni. De közben meghalt.
– Meghalt?
– Nem tudják, hogy valaki megüthette, vagy szívrohama volt, vagy
valami. Most meg minden a feje tetején áll a rendőrségen. Apa is a nyolc
rendőr között volt, akik lefogták a fickót. Úgyhogy most bajban van.
Egyelőre annyi, hogy felfüggesztették.
Szóval a tetovált arcú halt meg, nem Spider. 20091211.
– Britney?
– Igen?
– Tudod, hogy mikor történt ez? Hány órakor?
– Egy kicsivel éjfél előtt. Pont, mielőtt lejárt volna apa műszakja.
Szóval, így kerülnek helyükre a dolgok. Mikor már megint kezdtem
kételkedni a számokban, akkor újra szilárd talajt érezhettem a lábaim alatt.
Igaz, hogy ez fájdalmas és rémálomszerű szilárd talaj volt. De újra
meggyőződhettem róla, hogy a számok valóságosak. Úgyhogy Spider még
élt. De így már tényleg csak három napja volt hátra.
– Jól vagy? – kérdezte Britney.
– Aha, fogjuk rá.
– Hadd öleljelek át!
Nem válaszoltam, de ő hozzám hajolt, és átfogott a karjával. Elég
feszült voltam, megmerevedtem az ölelésében, de nem engedett el.

144
 – Jól van – mondta – Minden rendben lesz. Tessék, idd meg ezt a teát!
Ideadta a kezembe a bögrét. Finom, forró, édes tea volt benne. A
legjobb dolog, amit kóstoltam, ki tudja, már mióta. Megittam az egészet,
aztán bebújtunk a takaró alá. A tea is jólesett, megnyugtatott. Már nem
bírtam gondolni semmire, kimerült voltam rendesen. Az álom hullámai
kezdtek elérni végre.
– Britney? – kezdtem suttogni a sötétbe.
– Hm?
– Köszönöm neked.
– Jól van.
– De komolyan, ez…
– Fogd be. Inkább aludj.
Elmosolyodtam magamban, ez olyan volt, mintha magamat hallanám.
És így aludtam el, egy pillanat alatt. Valami álom nélküli mély alvásba
merültem, egy pár órára elhagytam ezt a világot. És egy rövid időre az
időtlen álom mögött elmaradt ez a világ, ahol, tik-tak, tik-tak, az óra
kegyetlenül ketyeg.

145
 26. fejezet
Felvettem az ébresztőórát, és az arcom elé tartottam. Fél hat lesz. Még
mindig sötét volt, de látszott, hogy már nem sokáig. Mocorogtam az
ágyban, néztem, mennyire gémberedtek el a tagjaim.
– Fent vagy? – kérdezte Britney halkan.
– Aha.
Az volt az igazság, hogy eléggé nehezen mozogtam. Aludtam ugyan egy
pár órát, de fáradt voltam. Émelyegtem is.
– Most nagyon csendben kell lennünk, tudod?
– Oké, persze.
Tulajdonképpen mindketten ruhában aludtunk, úgyhogy nem is kellett
öltözködnünk. Elindultunk a lépcsőn lefelé.
– Megyek én elöl, hogy ne zavarjuk fel Rayt.
Ray? Britney résnyire nyitotta a konyhaajtót, hallottam, hogy suttog
valakinek. Szóval, erről volt szó. Tudhattam volna. Túl szép volt ez az
egész, hogy igaz legyen. Az emberek a végén mindig átvernek. Néztem a
folyosót: szabad az út, a bejárati ajtón még meglóghatok.
– Minden oké, gyere, Jem! – intett Britney a konyhaajtóból.
Még egy pillantást vetettem a bejárati ajtóra, de valami azt súgta, bízzak
meg inkább Britneyben. Elindultam a folyosón a konyha felé. Az ajtón
keresztül szivárgott be a fény, ott állt Britney. Lehajolt, és egy hatalmas
kutya nyakörvet fogta, egy nagy német juhász kutya volt. Én meg nem
nagyom bírom az állatokat. Sose volt háziállatom, nem is tudok róluk túl
sokat. Vannak emberek, akik kényeztetik a házi kedvenceiket, beszélnek
hozzájuk, meg minden. Nekem ez tök furcsa. Nem veszik észre, hogy az
állat az nem ember. Az valami más.
– Csukd be az ajtót magad után – súgta Britney. – Ez apa szolgálati
kutyája, Ray.
Jézus Mária! Itt vagyok összezárva egy háromszor két és fél méteres
konyhában egy kurva nagy rendőrkutyával.
– Tegnap még ő is téged keresett, nem igaz, Ray? Na, most aztán
megtaláltad. Jó kutya! Köszönj neki, Jem! – fordult hozzám Britney. –
Akkor majd megismer.
– Helló! – mondtam a kutyának, de próbáltam nem is nézni a szemébe,
nehogy felhúzzam, vagy valami.
– Nem így! – fojtott el egy nevetést magában Britney. – Simogasd meg!
Itt a vállánál, ne a fejét. Gyerünk, nyugodtan. Ha majd megismer, akkor a
barátjának fog tekinteni.

146
 – Nem fog megharapni?
Britney csak mosolygott, és megrázta a fejét. Megközelítettem, és
vártam, hogy majd elkapja a karomat, és ráharap a masszív állkapcsával.
Lassan előrehajoltam, és rátettem a kezemet a nyakára. Ott tartottam egy
darabig. Éreztem, milyen erős a teste, meleg, tele van élettel. És a szőre
fantasztikus volt, tiszta és puha is. Olyan volt, mintha egy oroszlánt
simogattam volna. Gyengéden mozgattam rajta a kezemet.
– Helló, Ray! Jó kutya vagy.
Persze, a szavaim is ugyanolyan esetlenek voltak, mint a mozdulataim.
A lábamat szaglászta, aztán hirtelen, nagy erővel nekinyomta a pofáját a
farmeremnek, és beledörzsölte, majdnem felborított.
– Ezt most miért csinálja? – kérdeztem.
– Semmi, csak tetszel neki. Rád teszi a szagát. Hagyd csak nyugodtan!
Nem akartam vitába szállni vele, úgyhogy csak tűrtem, hogy
megjelöljön, mintha az övé lennék én is. Nem egy lángelmék ezek a
kutyák. Fogalma sem volt róla, hogy pont azt jelöli meg, akit tegnap
annyira keresett. Britney közben a sarokban tettvett, mire odanéztem,
összekészített egy kis úti csomagot nekem. A kezembe nyomott egy
hátizsákot. Fekete volt, volt rávarrva egy csomó minden, meg tele volt
jelvényekkel.
– Tettem bele ezt-azt. A ruhádat, egy kis kaját, vizet. Van még egy pléd
is, de az nem fért bele. Majd mindjárt rákötözöm ide.
Kihúzta az egyik fiókot, elővett egy gombolyag spárgát, és elkezdte
rákötözni a feltekert plédet a hátizsákra. Azt se tudtam, mit mondjak.
– Ez a te táskád?
– Az iskolatáskám.
– De nem fog kelleni?
– Majd vesznek nekem másikat, csak azt mondom, hogy elszakadt a
szíja. Kész. Nem lesz vele gond.
Fentről ekkor meghallottuk, hogy csapódik a fürdőszoba ajtaja.
Egymásra néztünk. Én már egy másodpercet sem akartam maradni tovább,
de Britney megfogta a karomat.
Öblítés, ajtó nyílik, aztán egy férfihang fentről:
– Ki van ott lenn? Britney, te vagy az?
Britney kinyitotta az ajtót, és kikiabált:
– Minden oké, apa! Csak én vagyok itt. Nyüszített a kutya, elviszem
sétálni.
– Jó, jó. Köszönöm, drágám.
Britney becsukta az ajtót, szépen rákötötte a plédet a táskára, aztán
rákattintotta a pórázt a kutyára. Elindult az ajtó felé, majd intett, hogy

147
kövessem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, megéreztem a kinti
levegő hűvösséget az arcomon. Kicsit idegenül éreztem odabent magam,
meg akartam már ott fulladni. Most meg mentem visszafelé a kinti életbe,
aztán hirtelen minden kényelmetlensége valóságossá vált.
Britney vezetett kis mellékutcákon át. Ő fogta a kutya pórázát, én meg
vittem a hátizsákot. Csendben mentünk. A járda elég keskeny volt,
úgyhogy libasorban: elöl a kutya, utána Britney, legvégül én. Pár perc
kanyargás után egy kerítéshez értünk, volt ott egy kis átjáró, a túloldalán
meg egy rét. Britney leoldotta a kutya nyakörvet, az meg egy pillanat alatt
átugrotta a kerítést. Mi is utána mentünk az átjárón. Így, póráz nélkül még
kiszámíthatatlanabb volt a kutya, rohangált a nyílt mezőn, én meg attól
tartottam, hogy egyszer csak majd észhez tér, és rájön, hogy engem kellene
elfognia.
– Most így oké a kutya?
– Hogy?
– Hát hogy itt rohangál?
– Persze, ezt így szokta. Visszajön, amikor hívom.
– De így biztonságos?
Most már megértette Britney, hogy mit is akarok kérdezni.
– Hogyne, semmi gáz. A barátja vagy, nem fog rád támadni. Elmegy
nyulat kergetni, de először elvégzi a dolgát valahol. Az ösvény majd ott
lesz arra.
Azt hittem, Britney majd visszafordul a rétnél, de jött még velem egy
darabon, a kutya meg szaladgált ide-oda. Már nem sok szót váltottunk – a
múlt éjjel rengeteg mindent elmondtunk egymásnak –, de mégis, jó volt ott
együtt sétálni a réten.
– Hova is mégy? – kérdezte egy idő után.
– Nem igazán mondhatom el neked. Jobb is, ha nem tudod. De nem
azért, mintha nem bíznék meg benned.
– Persze, nem baj, nem azért. Értem, mit mondasz.
– Ez egy olyan hely, amit megbeszéltünk egymással, Spider és én. Most,
persze, őt elkapták, de én azért odamegyek. Oda kell jutnom, nekem,
magamnak. És akkor, úgy gondolom, hiszem és tudom, hogy valahogy
neki is sikerül majd eljutnia oda, és ott találkozunk.
– Remélem, neki is sikerül. Én nagyon szorítok nektek, Jem!
Mentünk még egy darabon, aztán Britney azt mondta:
– Az ott a csatorna. Ha itt tovább mégy, akkor lesz majd egy híd. Menj
át a túlsó partra, ott van az ösvény, azon menj! Az egészen Bath-ig elvezet
majd téged. Kábé vagy tizenkét mérföld. Ideje visszavinnem Rayt, apáék
már biztos fent vannak.

148
 Hát itt voltunk. Előttünk a kerítés. Ezen a helyen búcsúzunk el
egymástól.
– Köszönöm – mondtam neki, és teljes szívemből így éreztem.
– Oké, Jem – elfordította a fejét, nézte a csatornát. – Sok szerencsét!
Mindig emlékezni fogok rád. Annyira jó, hogy megismerhettelek.
Át akartam ölelni, vagy valami, de azt se tudtam, hogyan csináljam úgy,
hogy ne legyen zavaró egyikünknek se. Mintha Britney is ugyanúgy érzett
volna. Néztük egy kicsit a földet, kezdett egy kicsit hülye helyzet lenni.
Biccentettem neki, próbáltam a szemébe nézni.
– Mennem kell – mondtam. – Emlékezni fogok rád, Britney!
És elindultam az ösvény felé. Átmásztam az átjárón a kerítés túloldalára,
és onnan még visszanéztem. Britney nem mozdult, csak nézett utánam.
Intettem neki, ő visszaintett. Olyan jó érzés volt ez az egész. Volt végre
valaki, akitől rendesen búcsút vehettem, nem csak úgy leléptem, anélkül,
hogy bárki is tudta volna. Britney keze még ott volt egy darabig a
levegőben, aztán hívta a kutyát, és megfordult. Én meg igazítottam egyet a
hátizsákon, és elindultam a híd felé.

149
 27. fejezet
Az ösvény a csatorna partján azért némiképp leegyszerűsítette a
dolgokat. Vitt egyenesen Bath felé, nem kellett dönteni, választani, csak
menni szépen. Most, hogy Spidert elkapták, tudtam, hogy előbb-utóbb én
következem. Már nem az volt a kérdés, hogy megtalálnak-e, hanem az,
hogy mikor. Megmondom őszintén, amúgy elég nyugodt voltam emiatt. A
legrosszabb, ami történhet, már megtörtént: elveszítettem Spidert. Itt
maradtam magam, pénz nélkül, a semmi közepén. És túléltem az első
tizenkét órát. Sőt nem csak túléltem: ennél sokkal fontosabb, hogy
szereztem egy barátot. Ez már nem semmi.
Egész nap ott gyalogoltam az ösvényen. A csatornán láttam pár
csónakot, itt-ott házakat. Jöttek futók is, néha meg bicajosok. Nem is
figyeltem rájuk. Lehajtottam a fejemet, kerültem a tekintetüket. Csak
mentem előre.
Furcsa volt, de egész nap csak gyalogoltam, nem is pihentem, nem
rejtőztem el sehová. Gondolom, mindaz, ami érzelmileg megérintett az
elmúlt napokban, meg az étkezések hiánya elég jól meglátszott már rajtam.
Olyan lehettem, mint egy zombi. Csak mentem előre az ösvényen. Annyira
fáradt voltam, hogy még gondolkodni is elfelejtettem. A hátizsák az meg
tényleg nagy ötlet, sokkal könnyebb volt így gyalogolni. Jézusom, Spider
meg én eléggé meg bírtuk nehezíteni a saját dolgunkat a
reklámszatyrokkal. Két ilyen balféket! A szememet meg kezdte marni
valami, ahogy eszembe jutott. Hol lehet most Spider? Mit művelnek vele?
Nem tehettem mást, nekem folytatnom kellett a megkezdett utat, tenni az
egyik lábamat a másik elé, csak tovább és tovább, előre, nyugat felé.
Ahogy közeledtem a városhoz, egyre sűrűbb lett az ösvényen a
forgalom. Jöttek kiránduló családok, biciklis srácok, voltak, akik kutyát
sétáltattak, idős házaspárok egymásba karolva. Szombat délután volt,
mindenki élvezte a sétát a friss levegőn, a téli napsütésben. Próbáltam nem
nézni senkire, de egy kis totyogó gyerek nekijött a lábamnak.
Belekapaszkodott a nadrágomba, és felnézett rám. Éreztem, hogy égnek áll
a kis rövid hajam ettől. Ahogy nézett. Az orrából kilógott a takony, a nagy
barna tágra nyílt szemével meg bámult az arcomba. 205343. A negyvenes
éveiben fog meghalni ez a taknyos kis kölyök, akinek fogalma sincs még
arról, mi az a halál.
Arrébb húztam a lábamat, és leráztam róla a kis golyót, a maszatos
kezével próbált kapaszkodni. A szülei meg ilyen hát-nem-aranyos módon
igyekeztek megnevelni. Mentem tovább, de még két perc múlva is úgy

150
tűnt, hogy érzem a kiskölyök nyirkos kezének nyomát a farmeremen
keresztül.
Kezdtem egyre nyugtalanabb lenni, ez a sok ember már veszélyt
jelentett. Amíg egy-kettő jött az ösvényen, az oké, de ez a tömeg, ez már
más tészta. Már nem ment a gyaloglás se annyira. Kimerültem, meg főleg,
hogy kezdtem félni is. A nap készült lebukni a dombok mögött. És ahogy
sötétedett, a táj is kezdett megváltozni. Egyre több házat láttam a
domboldalakon, közvilágítás fényei gyúltak ki itt-ott, mindennek valami
narancsszínű ragyogást kölcsönözve. Aztán már az út mindkét oldalán ott
magasodtak a házak, ez már Bath lehetett. Jó is volt. Nem akartam egyedül
maradni a sötétben.
Nem azért, mintha féltem volna, vagy valami. Soha nem féltem én
semmitől igazán. Az élet már hétéves koromban hozzám vágta a
legborzalmasabbat. De az elmúlt hónapokban felkavarodott ez az egész,
főleg az elmúlt napokban. Úgyhogy most csak annyit akartam, hogy
találjak egy helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Aludni akartam,
kikapcsolni, kizárni ezt a felkavarodott világot egy rövid időre legalább.
Megborzongtam. Ezt akarta vajon az anyám is, amikor belőtte magát?
Hogy egy pár órára elmenekülhessen ebből a felkavarodott világból? Túl
sok volt neki ez az egész? Az, hogy egyedül kellett gondoskodnia egy
gyerekről? Hogy egy lepukkant lakásban kellett élnie? Hogy mindig
átverték? Erre még soha nem gondoltam így. Kezdtem megérteni őt. Hogy
miért csinálta. Hogy mennyire vonzó ez az állapot, hogy egy rövid időre
így meg lehet feledkezni minden bajról. Én is ezt akartam csinálni: magam
mögött hagyni egy időre ezt az egészet, csak nem úgy, ahogy az anyám…
Érdekes volt ez a hely. Ahonnan én jöttem, ott a csatornák koszosak,
lepukkant gyárak meg raktárak között folynak a külvárosban. De ez a
csatorna teljesen más volt. A partján fehérre festett korlát volt, meg szép,
faragott kövekből rakott hidak.
Nemsokára az ösvény elkanyarodott a vízparttól, belefutott egy
szélesebb útba. Egy domb tetejére érkeztem. Visszanéztem a kanálisra.
Nem láttam sok mindent, csak annyit, hogy csónakok vannak kikötve a
vízen. Nemigen találnék errefelé alkalmas helyet éjszakára. Jobb, ha
megyek a város felé, aztán keresek egy parkot vagy valami elhagyott
kertet.
Úgyhogy mentem tovább az úton, de egy kis idő múlva befordultam
jobbra egy csendes kis mellékutcába. Pont olyan volt, mint valami
kosztümös tévéfilm díszlete, a kövezett járda meg a magas régi házak. Este
volt. Az emberek már villanyt gyújtottak itt-ott, de még nem húzták be a
függönyöket. Be lehetett látni a házakba az ablakokon át. Kábé minden

151
második vagy harmadik házban ment a tévé. Fényesen világítottak a
képernyők az egyre sűrűsödő sötétségben, vonzották a szememet. Láttam
az embereket is, akik ott nézték a tévét, vagy a számítógép előtt ültek,
páran olvastak.
Ettől aztán még magányosabbnak éreztem magamat. Bepillanthattam
mások életébe egy kicsit. A házakban jó meleg lehetett, biztos nem fáztak
úgy, mint én. Meg biztonságban voltak. Ott volt mindenkinek a családja.
Kellemes illatok szűrődtek ki a konyhákból, közeledett a vacsora ideje.
Inkább mentem is tovább. Nem jó azt nézni, másoknak mi mindene van,
amikor neked meg semmid sincs. Találnom kell egy helyet, ahol aludni
tudok.
Egy olyan helyre érkeztem, ahol az út túloldalán már nem voltak házak.
Egy kerítés húzódott ott, mögötte rét volt. Átmentem az úton, aztán addig
mentem a kerítés mellett, amíg találtam egy átjárót. Ahogy átmásztam, az
első dolog, amit megéreztem, az volt, hogy valamibe beleléptem. Csúszott,
meg rohadt büdös volt. Te jó ég, megint tehenek! Ráadásul szabadon a
réten. Mindegy, mentem akkor inkább a kerítés mellett még egy darabon,
legalább az utcai lámpák is világítottak egy kicsit. A rét sarkánál fordulni
kellett a kerítéssel, nekiindultam hát a sötétségnek. Már nem sok mindent
lehetett látni, úgyhogy amikor találtam egy szélvédett kis mélyedést
valami nagy fák alatt, akkor csak arra figyeltem, van-e tehénszar a
környéken. Hát, amennyire meg tudtam állapítani, szerencsére nem volt,
így hát végre ledobtam magam.
Összehúztam magam, mint egy kisbaba, és magamra terítettem Britney
plédjét. Annyira fáztam, hogy a fejemre húztam a takarót. Azt hittem,
esélyem sem lesz, hogy elaludjak. Tele volt a fejem Spiderrel. Mindig csak
Spiderrel. Ő most vajon alszik? Vagy ő is úgy fekszik ébren valahol, mint
én? Figyeltem, hogy emelkedik a mellkasom, amikor veszem a levegőt.
Spidernek hány levegővételre lesz még lehetősége az életében?
De aztán megszűnt a vacogás, és a testem felmelegedett a pléd alatt. A
kinti sötétség is mintha beáramlott volna a fejembe, és végül kizárt onnan
minden aggodalmas gondolatot.

152
 28. fejezet
Ott rohant mögöttem valaki. Engem üldözött, a lélegzését is szinte
hallottam már, sőt éreztem a tarkómon a lihegését. Rohantam, ahogy csak
bírtam. Gyorsabban, mint valaha. Szinte szétszakadt a mellkasom. Mégis
utolért. Nem tudtam hova menni. Nem bírtam semmit se csinálni.
Próbáltam kitépni magam a szorításból. Kinyitottam a szememet. Szürke
fényeket láttam. Hajnalodott.
Csak egy álom volt ez az egész üldözés, de azt a lihegést még mindig
hallottam. Közelről éreztem valami lélegzést, be-ki, be-ki. Spider? Egy
pillanatra az ugrott be, ahogy együtt aludtunk. Óh, Jézusom.
Megfordultam. Egy fekete árny magasodott fölém, valami állat
körbeszaglászott. Tehén? Nem az volt, hanem egy kutya. Egy nagy fekete
kutya. A pofáját most a hátizsákomba nyomta.
Szinte megfagyasztott a rémület. Már szépen összeismerkedett velem
egy rendőrkutya, Ray, akiről kiderült, hogy farkasbőrbe bújt bárány, de én
azért továbbra sem bíztam meg ezekben az állatokban. Ebben meg pláne
nem. Magas, erős csontú, izmos kutya volt. Ekkor egy újabb hang törte
meg a csendet, egy nő hangja:
– Sparky! Gyere ide! Ide hozzám!
A kutya felcsapta a fülét. Meghallotta a gazdáját, de a kenyér, amit
Britney rakott a hátizsákba, érdekesebb volt. A nő közeledett hozzánk:
gumicsizma volt rajta, vastag kabát meg sál. Amikor meglátta, mit csinál a
kutyája, futni kezdett.
– Fúj, Sparky! Rossz kutya! Gyere ide!
A kutya felnézett rá, utána visszadugta a fejét a hátizsákba. Fogytán volt
az ideje, de még gyorsan harapott egyet a zsákmányból. A nő ekkor
megfogta a nyakörvet, és elhúzta onnan.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom. Az étel miatt van. Éhenkórász egy kutya
ez a Sparky. Oh, Istenem, megette az ennivalót? Oh, elnézést.
Elég ideges hangon mondta, affektált is rendesen. De utána csend lett.
Én nem mondtam semmit. Ott feküdtem álmosan, kábultan még. A nő meg
a kutyájával ott állt felettem. Várta, hogy mondok valamit. Nem tudta,
hogy reagálok majd. Felültem, és kicsit legalább félrehúzódtam tőlük.
– Elnézést a korai ébresztőért. A kutya, ugye, megijesztette? Nem harap.
Csak az ennivaló, csak az kell neki. Itt lakom nem messze. Menjünk oda.
Nálam megreggelizhet. Főzök teát is.
Nem is úgy nézett ki, mint aki ezt komolyan gondolja. Csak próbálta
menteni a helyzetet.

153
 – Nem, dehogy – mondtam végre. – Minden rendben.
– Megette az ennivalót. Hozok helyette…
– Nem, ugyan már. Semmi gond.
– Pénz, az sajnos nincs nálam túl sok – kotorászott a zsebében. – De
nézze csak, ebből vehet reggelit.
Egy marék aprót nyújtott felém. Én meg azt akartam, hogy hagyjuk már
a fenébe ezt az egészet. Azt akartam, hogy vigye innen a tetves kutyáját a
középosztálybeli kis nyájasságával meg a sajnálkozó jóindulatával együtt.
– Nem kell a szaros pénze. Minden rendben van, mondtam már. – Na,
ez megtette végre a hatását.
Látványosan hátrahőkölt, szorosabban markolta a kutya pórázát.
– Jó, rendben. Oké, bocsánat.
Hátrálni kezdett, közben lehajolt, és rácsatolta a kutyára a pórázt. Nagy
félkörben megkerülték a helyet, ahol voltam, és átmentek a kapun a
szomszédos mezőre. Ott megálltak egy pillanatra, majd a nő leoldotta a
kutya nyakörvéről a pórázt, és szabadon engedte. A zsebébe nyúlt, és
visszanézett rám. Ekkor a kutya nekiiramodott, és beszáguldozta a mezőt.
A nő meg ment utána. Ahogy néztem ezt az egészet, még
magányosabbnak éreztem magamat, ha egyáltalán ez még lehetséges volt.
A szél teljesen elült, tiszta volt az ég is, halványkék színű. Még látszott
egy-egy csillag. Lejjebb meg egy-két bárányfelhő fodrozódott. Látszott a
város is, mézszínű tornyaival. Még soha nem láttam hasonlót. Mint egy
aranyló sziget a dombok zöld hullámai között. Ott valahol emberek
alusznak, nemsokára felébrednek, finganak, elkezdenek vakarózni,
mennek hugyozni, meg minden. De innen még olyan az egész, mint a
Disneyland.
Azelőtt mindig zavart egy kicsit, hogy ha be kellett mennem a városba.
De most valami különös önbizalomfélét éreztem. Semmi rossz nem
történhet egy ilyen helyen, nem igaz? Feltekertem a plédet, és
visszakötöttem a hátizsákra. Az ujjaim eléggé meg voltak merevedve még
a hidegtől. A ruhám meg elég nyirkos volt. Elindultam a város felé, a nő
meg a kutya után.
Amikor odaértem az átjáróhoz, láttam, hogy ott van egy halom aprópénz
az oszlop tetején. Csak itt hagyta nekem a végén. Beletettem a zsebembe.
Elég retkes egy dolog volt eltenni a pénzét, de mindegy, ott kellett volna
hagyjam. Ez nem olyan volt, mint amikor Britney segített. Nem kell
nekem senkinek a könyöradománya.
Amikor kiértem az útra, még senki sem járt arrafelé. A belváros felé
vettem az útirányt. Egy vasúti híd alatt kellett elmenni, utána rátértem
valami főút félére. Na, itt már visszatértem a 21. századba. Jöttek a kocsik

154
meg a teherautók. Amikor mentem át az úttesten, az egyik rám dudált.
Adta az adrenalint rendesen, a szívem is kalimpált. Ösztönösen rohanni
kezdtem. Honnan a fenéből került ez ide? Itt már észnél kellett lennem.
Futottam még azért vagy egy percig tovább, aztán lelassítottam, átsétáltam
egy hídon egy folyó barnás vize felett. A túlparton szállodák voltak,
szórakozóhelyek meg boltok. Nem igazi boltok, hanem olyanok, ahol le
lehet nyúlni a turistákat. Mindenütt karácsonyi fények voltak, meg
dekorációk. Csillogott-villogott az egész, de semmi nem volt nyitva.
Megnéztem az órámat: tíz perc múlva nyolc óra. Még csak. A
belvárosban alig volt ember: egy pár ablaktisztító, egy fickó, aki a kukákat
ürítette. Néhányan kezdték kinyitni a boltjukat. Akik ott jártak, mind
behúzták a nyakukat a sálukba, hideg volt. Páran cigiztek. Senki nem
figyelt rám. Ez pont a napnak az a szakasza volt, amikor az embereknek
még nem sok kedvük volt másokkal törődni. Ha ilyen korán itt vagy, akkor
vagy valami dolgod van itt, vagy pont rohansz valahová, és persze akkor
csak arra figyelsz.
A térdem még kínlódott egy kicsit, de nem akartam megállni sehol.
Aztán egy lépcsőn csövesek ültek. Reggeli helyett éppen valami piát
töltögettek magukba.
– Szevasz, kicsim! – kiabált utánam az egyik. Felemelte a sörösdobozt,
intett vele nekem.
Basszus, gondoltam, ez azt hiszi, én is olyan vagyok, mint ő. Baráti
üdvözlés egy másik csövesnek. Amúgy meg igaza van. Én is hajléktalan
vagyok.
– Szevasz, öreg! – köszöntem vissza neki.
Elkaptam a tekintetemet, nem akartam a szemébe nézni. Mentem inkább
tovább, átlépve a lépcső alján sorakozó üres sörösdobozokat. Karácsonyi
fények voltak végig errefelé is, az utca végén pedig ott volt végre az
egyetlen hely, ami nyitva volt a városban: a McDonald’s.
Épp volt elég pénzem, hogy vegyek egy pohár teát meg egy tojásos
McMuffint reggelire. Mindig is szerettem azt a jellegzetes McDonald’s-
szagot, de most, amikor vártam a pultnál a fickót, hogy hozza, amit
kértem, émelyegni kezdtem tőle. Elvitelre kértem a cuccot, aztán
kimentem a friss levegőre. Sétáltam visszafelé az utcán. Volt egy nagy
boltív, ami egy térre vezetett, volt ott egy csomó pad meg egy nagy fa a tér
közepén. Pont egy nagy templom előtt voltam, jó lesz ez a hely is, persze.
Leültem egy padra, magam mellé tettem a teámat.
Kibontottam a kaját végre. A tojássárgája csorgott a zsemlén. Letettem
egy kicsit a padra. Felvettem a teát, lepattintottam a fedőt, belekortyoltam.
Forró volt, éreztem a számban, és rájöttem, mennyire hideg van.

155
 Néztem a hatalmas épületet bal kéz felől. A sarkánál volt a kiírás: Bath
Abbey. Apátság. Volt egy hatalmas fából készült ajtó az épület közepén.
Felette óriási boltíves ablak. A két oldalán meg két torony, vízszintes
vonalak voltak faragva a kőbe, végig felfelé a tornyokon. Figurák voltak
rajta mindkét oldalt. Kicsit úgy nézett ki, mintha emberek mászkálnának a
létrán. De amúgy meg tényleg az is volt. Kőlétrák a templomtornyon, a
kőszobrok meg másztak felfele rajta. Néhány szoborról hiányzott már egy-
egy kis rész. De szárnya mindegyiknek volt. Angyalok lennének? Semmi
kétség: felfelé igyekeztek az angyalok a létrán, de akadtak olyanok is, akik
fejjel lefelé voltak. Úgy nézett ki, mintha mindjárt lezuhannának. Mit
bénáznak itt? Nem bírnak repülni?
Megittam a teámat, és néztem tovább a különös faragványokat az
apátság épületén. A tea felmelegített, most már kezdtem megint embernek
érezni magamat Felvettem a McMuffint Tiszta hideg volt, a folyós
tojássárgája is megszilárdult rajta. Beleharaptam, de a gyomrom
felkavarodott egyből. Nem megy. Visszaköptem a falatot a papírba.
Egyre több ember járt az utcán. Errefelé jöttek az apátság oldalánál.
Távolabb láttam kis fabódékat is, valami vásárféle lehetett a belvárosban.
Most már kezdtem észrevenni az emberek pillantásait is, úgy éreztem,
hogy nem vagyok biztonságban. El kellene tűnni innen, valami kevésbé
feltűnő helyre. Majd ott kitalálom, hogyan tovább. Felkeltem a padról, és
hátamra dobtam a táskát. Már éppen indultam, amikor eszembe jutott
valami: a papírpohár meg a muffin.
Visszafordultam értük. Pár méterre volt egy kuka, oda kidobtam mind a
kettőt.
– Nagyon köszönjük – szólt rám egy fiatal srác, hosszú kabát volt rajta,
meg sál –, hogy segít tisztán tartani az apátság környékét.
Felemelte a kezét, kicsit úgy, mintha tisztelegne nekem, aztán ment
tovább a dolgára. Az apátság épületén, a főbejárat mellett volt két kisebb
ajtó. Odament az egyikhez, az övéről meg levett egy hatalmas
kulcscsomót.
Én is elindultam. Balra volt egy keskeny kis utca, ott akartam kimenni a
térről. Az utca végén azonban egy egyenruhás alak állt. Megfordultam, és
visszafelé vettem az irányt a boltív felé, ahol bejöttem a térre. Két öltönyös
fickó indult meg felém. Lehettek volna hivatalnokok is, akik épp a
munkába mennek, de mind a kettő egyenesen engem nézett.
A francba! Akkor erről van szó. Ezek az emberek, akikről azt hittem,
észre sem vesznek, na, persze. Az egyikük mindenesetre felismert, lehet,
hogy többen is. Vagy az a nő a kutyával a réten. A rohadt szemét! Üvölteni
akartam. Nem! Hadd visszhangozzon tőle az egész tér! Körbenéztem,

156
honnan számíthatok még üldözőkre. A fiatal srác a kulcsokkal pont most
ment be az apátságba, zárta befelé maga mögött az ajtót. Odarohantam
hozzá.
– Várjon, várjon! Kérem.
Rám nézett, elég zavart volt. De nem csukta be az orrom előtt az ajtót.
– Kérem, segítsen nekem! Félek. Engedjen be!
Elakadt a hangom. Rám nézett, halványkék szeme volt. Aztán
megpillantotta a hátam mögött az üldözőimet. Egy kicsit még habozott –
nekem éveknek tűnt –, aztán megragadta a karomat, és behúzott az ajtón.
Sötét volt odabent. Elengedett, én meg majdnem elestem. A fickó két
kézzel tudta csak betolni a nehéz ajtót. Nagy csattanással záródott be.
Megmentőm rátolta belülről a reteszt. Odakintről lépések zaját hallottuk,
majd ököllel dörömböltek a súlyos ajtón. Kiabálni kezdtek:
– Nyissák ki! Rendőrség!
Amikor a szemem kezdett hozzászokni a félhomályhoz, láttam, hogy a
fiatal srác a hátával nekitámaszkodik a hatalmas ajtónak, és a kezét a
szájához emelte:
– Mit tettem? – nézett rám megdöbbent arccal. – Úristen, mit tettem?

157
 29. fejezet
Rám nézett.
– Jól vagy?
Bólintottam.
– Tényleg a rendőrség?
A fickókra gondolt, akik az ajtón dörömböltek. Megint bólintottam.
– Akkor be kellene engedni őket, nem?
Becsuktam a szememet. Azután, hogy így megmentett, most ki akar
szolgáltatni a zsaruknak?
– Fáradtnak látszol. Szükséged van egy kis időre? Hogy össze tudd
szedni magad? Nem tudtam, mit ért azon, hogy összeszedni magamat, de,
persze, egy kis időre volt még szükségem.
– Aha, igen.
– Akkor menj be itt, ezen az ajtón. Menj be az apátságba, ott ülj le. Én
meg majd megmondom nekik, mi folyik itt, jó?
Ebben azért nem voltam teljesen biztos.
– Minden rendben lesz. Menj csak!
Megfogtam a nagy fémkilincset, és kinyitottam az apátság belső ajtaját.
Beléptem. Azt hittem, ott majd még sötétebb lesz, de a templom szinte
fényárban úszott. Hihetetlenül magas belső tere volt. Egyenes, fehér színű
kőoszlopok törtek felfelé a mennyezetig, ott fent meg szétnyíltak, úgy
tartották a tetőt, olyanok voltak, mint valami óriási legyezők. Hatalmas
festett üvegablakok voltak a lenti részeken, de feljebb már nem voltak
befestve, ott látszott a gyönyörű világoskék égbolt.
Levettem a hátizsákomat, és leültem az egyik fából készült padra.
Hallottam, hogy az ajtóreteszt valaki félrehúzza, most már bármelyik
percben rám törhettek azok a fickók. Látni se akartam őket. Behunytam a
szememet, csak vártam, mi fog történni. Hallottam hangokat, de a szavakat
nem értettem meg. Aztán az ajtó újra becsapódott, a reteszt pedig
visszatolták a helyére. Lépések zaja közeledett, majd kinyílt a belső ajtó.
– Várnak. Nem nagyon örülnek neki, de várnak. Megmondtam nekik,
hogy menedéket kértél az Úr házában, és ide ők nem jöhetnek be. Kegyes
hazugság – tette hozzá. Elmosolyodott. – A legjobb szándékkal történt.
Kinyitottam a szemem, és néztem rá értetlenül. Eltartott egy ideig, amíg
rájött, hogy fogalmam sincs arról, mit beszél.
– Ezt szeretnéd, nem? Menedéket? Egy biztonságos helyet.
Nem volt túl öreg, még fiatalabb volt, mint ahogy először gondoltam,
legfeljebb a húszas évei végén járhatott. Vékony volt, a haja hullámos,

158
barna, féloldalra volt fésülve. Az ádámcsutkája idegesen járt fel és alá, és
nagyon világos, kék szemei voltak.
– Igen – mormogtam –, valami biztonságos helyet keresek.
Összeráncolta a homlokát:
– És azt megkérdezhetném, hogy miért van a nyomodban a rendőrség?
De, persze, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz.
– Azt hiszik, hogy elkövettem valamit, de amúgy nem is.
– Valami komoly dolgot?
– Azt hiszik, én robbantottam fel a London Eye-t.
Még jobban elképedt.
– Aha, értem. – Nagyot nyelt, az ádámcsutkája meg majd kiugrott a
helyéről. – Szóval, te vagy az a londoni lány, akit mindenki keres. Ez
komoly dolog. Beszélned kell velük – tette hozzá finoman –, hogy tisztázd
ezt az egész dolgot.
– Persze, de úgyse fognak meghallgatni. Csak egy bűnbakot akarnak
találni, hogy lezárhassák ezt az ügyet. Lehetett látni most is, mit műveltek.
Azt hiszik, én voltam, kész, pedig nem. Nem én csináltam.
Felemeltem a hangomat, az meg visszhangzott a hatalmas apátság falai
között.
– Annyi bizonyos, hogy először is ki akarnak majd hallgatni, de nem
mint gyanúsítottat, hanem mint tanút.
– Ránk akarják húzni ezt az egészet. A barátomat már elkapták, és…
– Oké, oké, nyugi! Figyelj! A plébános, a főnököm – tette hozzá
gyorsan – nemsokára idejön a délelőtti istentiszteletre. Én majd mindent
megbeszélek vele. De most rendbe kell tennem a templomot. Jó lenne, ha
itt várakoznál, amíg végzek. De jöhetsz velem is, én nem bánom.
A pad támlája eléggé kényelmetlen volt, nyomta a hátamat. Nem
nagyon akartam már ott ülni. Szóval inkább felkeltem, és követtem, ahogy
tett-vett a templomban. Itt felkapcsolt egy lámpát, ott kinyitott egy ajtót,
gyertyákat gyújtott.
– Máskülönben Simonnak hívnak.
Félig-meddig odafordult hozzám a bemutatkozáskor, és nyújtotta a
kezét. Megfogtam, kezet ráztunk, elég esetlenül. Meleg volt a keze,
különlegesen finom.
– És te vagy…?
– Jem.
– Értem, Jem. Örülök, hogy találkoztunk!
Vicces volt, ahogy tüsténkedett a templomban, biztos ez volt a munkája.
Nem baj. Csak én nem nagyon bírtam komolyan venni. Úgyhogy nem
igazán mondtam neki semmit.

159
 – Nagyon hideg a kezed, Jem. Át lehetsz fagyva. A szabadban aludtál?
– Aha.
Egy olyan helyre értünk a templomban, ahol egy rész le volt választva a
többitől.
– Ülj le itt, a kápolnában, Jem! Itt vannak meleg légbefúvók a padok
alatt. Segítenek kiolvadni. Én meg végigjárom még, amit kell. Jövök is
vissza azonnal, jó?
Leültem, ahova mondta: egy párnázott padra a kápolna szélén. Volt ott
egy asztal, aranykereszt volt rátéve. Középen állt egy kisebb fekete oszlop,
a tetején gyertya. Valami írás futott rajta körbe: Dona nobis pacem.
Fogalmam sem volt, ez mit jelenthet. Minek kell olyan nyelven kiírni
valamit, amit csak a puccos emberek értenek meg? Ez olyan, mintha a
többieknek meg azt mondanák, hogy húzzanak a francba innen.
Olvasgattam még ezeket a különös szavakat, próbáltam kimondani őket
hangosan is. De ekkor észrevettem, hogy valaki ott áll a kápolna ajtajában.
– Csak én vagyok – mondta Simon. – Nem akartalak félbeszakítani,
folytasd nyugodtan az imádkozást.
– Nem imádkoztam – mondtam neki. – Csak elolvastam, ami ide van
írva.
– Igen – mosolygott. – Ezek csodálatos szavak. Hatalmas erejük van.
Arra már nem volt időm, hogy megkérdezzem, hogy akkor mit is
jelentenek, mert valami éles nyikorgó hangot hallottunk. Kinyílt egy ajtó,
visszhangzott az egész templomban. Riadtan néztem Simonra.
– Semmi gond, a plébános lesz az. Várj, megnézem.
Simon visszament a templomba, én meg ott maradtam a kápolnában.
Felálltam, nem bírtam csak ott várni. Meg akartam tudni, mi történik.
Kilestem a faragások között. Egy férfi érkezett. Az egyik oldalajtón jött be.
Nem magas, de erőteljes testfelépítésű volt. Kopaszodott, szemüveget
viselt. Inkább néztem volna banktisztviselőnek, mint plébánosnak. Figyelt
jobbra-balra, a tekintetével a templomot vizsgálta. Simon meg ott
battyogott mellette, csak hallgatta, ahogy a férfi méltatlankodik:
– Az Úr nevére kérdem, Simon, mi folyik itt? Az egész területet
körbevették.
Simon mintegy védekezőleg felemelte a kezét.
– Csak egy gyermek, plébános úr. Csak egy gyermek, aki segítséget kért
az Úrtól. Menedéket a templomunkban.
– Megmotoztak, Simon! Megmotoztak! Csak így jöhettem be a saját
templomomba.
– Uúh... értem.
– Csak semmi somolygás, Simon! Ez komoly dolog. Ennek véget kell

160
vetnünk. Ki kell adnunk a lányt. Hol van most?
Összerezzentem. Behúzódtam az egyik eldugott sarokba.
– A kápolnában van, de… – közeledtek felém a lépteik –, ...de nem
dobhatjuk oda nekik csak úgy! Csak egy gyermek!
– Igen, gyermek, de valószínűleg tömeggyilkos is, Simon. És a saját
templomomban azt teszek, amit helyesnek tartok. Végül is én vagyok a
plébános, vagy nem?
Már nagyon közel jártak a kápolnához.
– A templom az Istené.
Megálltak. Feszült csend lett.
– Hogyan? Nem értem!
Ismertem ezt a hanghordozást. Hát, ez az. Simon most bajban volt, és
akkor én is.
– Úgy értem… azt akarom mondani, ez az Isten háza. Természetesen mi
tartjuk rendben, de nem a miénk. Úgy értem… itt teljesítünk szolgálatot,
de…
Elakadtak a szavai.
– És akkor? Ebből az következik...?
– Az bizonyos… annyi mindenképpen bizonyos, meg kell vizsgálnunk a
szívünket, és azt tennünk, amit Jézus tenne.
Én úgy éreztem, kicsit sántít ez a dolog. Gondoltam, nekem most annyi.
De nem. Simon pontosan tudta, mit kell tennie. Pontosan tudta, mi az az
egyetlen dolog, ami képes megóvni engem.
– És mit tenne Jézus? – kérdezte a plébános, kimért hangon.
– Mit tenne Ő? Hol van a gyermek?
– most már egészen más hangon beszélt.
– Itt vagyok – mondtam, és előléptem.
Végigmért, én meg láttam a jövőjét: van még vagy negyven éve hátra,
nyugodt öregkor, tisztelet, elismertség. Nem tudom, hogy ő milyennek
látott engem, az arca nem árult el semmit, de egy kis idő múlva így szólt:
– Menjünk, imádkozzunk együtt!
Elindult, előrement a kápolnában, majd letérdelt.
– Bocsánat, de én…
Kezdtem volna tiltakozni, de Simon megrázta a fejét, és az ajkára tette
az ujját. Odavitt a plébános mellé, letérdeltünk mi is. A plébános meg
belekezdett az imába. Én nem értettem belőle semmit. Olyan volt, mintha
beszélne valakihez. Kért tőle ezt-azt, de nem volt ott senki sem. Csak mi
hárman. Elhallgatott, csend lett. Fogalmam sem volt, mit illene csinálni.
Összetettem magam előtt a két kezemet, de elég nevetségesnek éreztem ezt
az egész helyzetet. Azt se tudtam, hogy becsukjam a szememet, vagy

161
hagyjam nyitva. Próbáltam lesni, mit csinál Simon meg a plébános. Ott
térdeltek, mint a kisangyalok a karácsonyi képeslapon. A szemük be volt
csukva, elvoltak maguknak. Már kezdett fájni a térdem, főleg az, amelyik
kiment a kerítésnél. Próbáltam kényelmesebb pozícióba helyezkedni.
Órák múlva – de lehet amúgy, hogy csak percek voltak anélkül, hogy
bármit is mondtak volna, kinyitották a szemüket, tök egyszerre. Végre fel
lehetett állni. A plébános odalépett hozzám, és megfogta mind a két
kezemet.
– Gyermek, az Úr háza nyitva áll előtted. Menedéket kerestél az
Istennél, és itt megtaláltad azt. Egyelőre.
A háta mögül Simon arca mosolygott rám.
– De ezt a helyzetet nem lesz könnyű kezelni, nem lesz egyszerű.
Egyikünknek sem. Mindenekelőtt arra kérlek, válaszolj nekem őszintén.
Van-e nálad valami fegyver?
– Semmi – ráztam meg a fejemet.
– Lőfegyver, kés, robbanóanyag? Semmi? – kérdezte újra, közben a
táskámat vizslatta.
– Nincs.
– Nem bánod, ha Simon vagy én azért megbizonyosodunk erről?
Hát bánni bántam, de mit tehettem? Nem is az én cuccom volt, még
Britney adta, ez volt mindenem az egész világon, de nem vitatkozhattam
vele. Kinyitottam a táskát, és kiborítottam a tartalmát a kőpadlóra. Kaja,
amit a kutya megrágott, pár üveg víz, cigi, meg néhány tiszta bugyi
Britneytől.
– Itt tilos dohányozni. Biztos vagyok benne, hogy ezt meg tudod érteni.
Megvontam a vállamat.
– És a zsebeid? Kifordítanád a zsebeidet?
Beledugtam a kezemet a kabátom meg a farmerem zsebeibe, és sorra
kifordítottam őket. Kihullott belőlük egy pár használt zsebkendő, egy
öngyújtó meg egy kis apró. Tizenöt éves voltam, és ez volt minden
vagyonom a világon.
– Attól tartok, hogy meg kell motoznunk.
Ránéztem. Na, erről van szó. A mocskos vénember. Meg akar tapogatni
egy kicsit. Ha most itt ez lesz, én biztos, hogy nem hagyom annyiban. Meg
tudom védeni magamat. Nem sokat néztem ki az öregből.
– Simon – mondta a plébános –, ha kérhetném!
Simon meg tökre zavarba jött ettől az egésztől. Odalépett hozzám.
– Elnézést kérek.
Óvatosan megtapogatta a vállamat, aztán a karom alatt, lefelé a
testemen. Leguggolt, megtapogatta a lábaimat is egy kicsit. Lent kezdte.

162
Elpirult, amikor feljebb ért, a fejét is elfordította. Verejték gyöngyözött a
homlokán, mire befejezte. Elég stresszes helyzet volt. Nem valószínű,
hogy túl sokszor került már ilyen közel nőhöz.
– Minden rendben – mondta –, nem találtam semmit.
– Jó, akkor összeszedheted a holmidat. Simon, meg kellene mutatni a
vendégünknek…
– Jemnek hívják – szólt közbe Simon.
– Szóval meg kellene mutatni Jemnek, hol van a sekrestye. Én meg
beszélek a rendőrséggel. Megmondom nekik, hogy nem tarthatják
ostromzár alatt a templomot. Ki kell nyitnunk, az emberek nemsokára
érkeznek a délelőtti szertartásra.
Elsietett a főbejárat felé. Szerette volna valahogy visszaterelni a nap
menetét a rendes kerékvágásba. Simon mutatott nekem egy kis oldalsó
helyiséget, egy asztal volt benne, néhány szék, volt egy fogas is. Egy
csomó papi ruha lógott róla meg hasonlók.
– Tedd le itt a dolgaidat, Jem.
Elég nehezére esett rám néznie, mióta megmotozott.
– Tudod, mit? Teszek fel forrni egy kis vizet. Tej nincs, sajnos, de azért
tudunk csinálni feketekávét vagy teát. Hozom is a vizet.
Bement a mosdóba, és nyitva felejtette az ajtót. Folyatta a vizet jó
sokáig, aztán hallottam, ahogy a kezét szappanozza, csak utána töltötte tele
a vízforralót. Tudtam én, hogy elég koszos vagyok, hogyne, kint aludtam a
szabadban az elmúlt éjszaka, de úgy éreztem, Simonnak nem csak a sarat
kell lemosnia a kezéről. Amikor visszajött, már mosolygott:
– Így már jobb. Nos, akkor kávét vagy teát?

163
 30. fejezet
Beszélek velük, de van egy feltételem: engedjék el Spidert, a barátomat.
Látnom kell őt. Ő nem csinált semmit. Ha elengedik, akkor beszélek. Ezt
megmondhatja nekik.
A plébános nagyot fújtatott, ahogy kiengedte a levegőt.
– Muszáj itt mindig leragadnunk? Elég nagy bajban van az ifjú hölgy
így is. Ha nem követtek el semmit, ha nincs semmi rejtegetnivalójuk,
akkor nem értem, miért nem lehet szóba állni a rendőrséggel. Semmi
probléma nem lesz, ha elmondják az igazságot.
– Aha, persze – húztam el a számat.
– Nem tetszik nekem ez a hozzáállás. Megdöbbentő dolgok történtek.
Ártatlan emberek haltak meg. Tudnunk kell, mi az igazság. Meg kell
találni a felelősöket. Ez nem nevetség tárgya.
– Én sem nevetek rajta – mondtam –, de nem fogok beszélni. Nem
bízom meg bennük. Miért is bíznék meg? Elvették tőlem a barátomat.
– Ő a gyanúsított – mondta. – Szépen hangsúlyozva, lassan formálta
meg a szavakat, mintha egy kisgyerekhez vagy egy külföldihez beszélne. –
Természetesen ezért tartóztatták le. És természetesen, ha kiderül, hogy
semmit nem tett, és az igazat mondja, akkor el fogják engedni. Talán... –
itt meglágyult a hangja –, ...talán néha nem olyannak ismerjük az
embereket, mint amilyenek valójában. Lehetséges, hogy a... a barátja nem
mondott el mindent. Hogy olyan dologban is benne volt, amiről semmit
se…
– Nem! – kiáltottam rá. Visszhangzott az egész templom a hangomtól. –
Nem erről van szó. Maga is csak olyan, mint a többiek. Kitekerik a
dolgokat, hogy belekeverjék őt valamibe. Nem ő volt az ott a London Eye-
nál se! Hanem én.
Mindketten megdöbbenve néztek rám.
– Folytasd, Jem.
– Nem csináltam semmit, nyugi! Csak tudtam, hogy valami történni fog
ott aznap. Tudtam, hogy emberek fognak meghalni.
– Honnan tudtad?
Gondolom, azt várták, hogy majd bevallom nekik: én rejtettem el a
bombát az egyik utasfülkében.
– Meg tudom mondani a napját annak, hogy mikor halnak meg az
emberek.
Egymásra néztek.
– Meg tudom mondani a plébános úrnak is, Simonnak is, melyik lesz az

164
életük utolsó napja. De nem teszem, ne féljenek. Soha nem fogom
elmondani. Soha nem szabad ezt elmondanom az embereknek. Az nem
lenne helyes. De amikor láttam azt a sok embert ott, Londonban, és láttam,
hogy mindegyiknek ugyanaz a halála napja, akkor megrémültem.
Egyszerűen nem akartam ott lenni, amikor ez bekövetkezik. És
elrohantunk.
– Mit értesz az alatt, hogy látod...? A dátumot látod?
– Igen, ha ránézek valakire, akkor látok egy számot. A szám a fejemben
van bent, meg, persze, valahogy kint is. És ez a szám egy dátum.
– De honnan tudod, hogy mit jelent?
– Láttam már elég embert meghalni. Onnan tudom. Amúgy meg ott, a
London Eye-nál, ott is igazam volt, nem? Ezért kellett elmenekülnünk.
Csak néztek egymásra.
– De miért nem a rendőrségre mentetek? El kellett volna mondani nekik,
amit tudsz.
– Aha, mert ez olyan egyszerű, ugye? Csak elmondjuk, mi az igazság,
aztán minden rendben is van. Lehet, hogy ez itt így megy, de ahonnan én
jövök, ott nem. Meglátnak egy fekete srácot, van nála egy kis pénz, persze,
egyből dealer. Meglátnak egy pár srácot, lógnak valahol, csak úgy, egyből
azt tételezik fel róluk, hogy kifosztják a járókelőket. Ha valami van, kell,
hogy lecsukjanak valakit, és rögtön találnak is. Megvannak előre a
gyanúsítottak, bárki, aki beleillik a képbe, nem számít, mi az igazság.
Minden összekeveredik. Amúgy meg senki se hinne nekem.
– Mindenesetre ez... rendkívüli – mondta a plébános. Fontolgatta, mit is
mondjon. – Mármint, amit állítasz. De ha így hiszel, akkor ezt kell
elmondani a rendőrségnek. Ők majd megvizsgálják a ruhádat, vannak-e
rajta robbanóanyagra utaló nyomok, aztán leellenőrzik ezeket a dolgokat,
amiket mondtál, és tisztázzák az ügyet.
– Persze, megvizsgálják, leellenőrzik, aztán addig-addig vizsgálják,
amíg kitalálnak valamit ellenem, hogy elítélhessenek.
– Nem, dehogyis! – kezdett bedühödni ő is, az öklével az ajtóra csapott.
– Ez nem így működik ebben az országban. Az igazságszolgáltatásnak
megvan a maga saját folyamata: az ellenőrzés és a vizsgálat. Meg kell
bíznod a rendszerben. Végül is ettől működik civilizált módon az
országunk.
Becsuktam a szemeimet. Mit lehet mondani az ilyen embereknek? Két
eset lehetséges: vagy ők is a rendszerhez tartoznak, vagy annyira naivak,
hogy beveszik ezt az egész igazságszolgáltatási marhaságot.
Nem bírtam vitatkozni a plébánossal. Az lett a vége, hogy szépen
beengedte a zsarukat. Meg hoztak egy szociális segítőt is, persze. Az a

165
gondolatom, hogy Simon meg a plébános majd meg fognak védeni engem
ettől az egésztől, már régen szertefoszlott az igazságszolgáltatás civilizált
módjáról tartott kis prédikáció alatt. De ez azért mégis olyan volt, mintha
elárultak volna. Elég kilátástalan helyzet kerekedett az egészből, úgyhogy
nem is mondtam inkább senkinek semmit, csak annyit ismételgettem,
hogy:
– Majd akkor beszélek, ha idehozzák a barátomat. Akkor beszélek, ha
láthatom Spidert.
Próbálkoztak a szokásos dolgokkal: jött a jó zsaru, a rossz zsaru, a
kedves zsaru meg az idegbeteg. Igyekeztek megértőek lenni, aztán
fenyegetőztek. Semmi. Meg se érintett. Hoztak dokit is. Nem beszéltem
azzal se. Biztos voltam benne, ha elkezdek neki beszélni a számokról,
akkor egyből bevágnak a zárt osztályra, lenyugtatóznak kapásból, hogy ne
legyek magamnál.
Valami mozgolódás támadt odakint. Kinyitották az ajtót, egy nőt
engedtek be: Karen volt az. Megmondom őszintén, egy pár másodpercbe
beletelt, mire rájöttem, hol is láttam ezt a nőt ezelőtt. Az elmúlt néhány
nap annyira intenzív volt, és úgy éreztem, mintha egy teljesen más életet
kezdtem volna élni, mióta otthagytam Karen házát.
– Jem! – kiáltotta.
Félig futva tette meg hozzám az utat, közben a karját is kitárta, hogy
átölelhessen. Át is ölelt, és egyszerre megint olyan volt, mintha ott lettem
volna vele a konyhában, a Sherwood Roadon. És mintha megint az lettem
volna, aki még akkor voltam, mielőtt ez az egész elkezdődött.
Tök sokáig tartott a karjában. Olyan volt, mintha tényleg hiányoztam
volna neki. Tele volt az egész érzelemmel, amúgy ezt nem is gondoltam
volna róla. Nem húzódtam el én se tőle.
– Hogy vagy, Jem? Minden rendben? Annyira aggódtam. Bárcsak
szóltál volna…
Fájdalom volt az arcán, törődés.
– Jól vagyok, persze – mondtam, de elárult a remegő hangom.
– Fáradtnak tűnsz, nagyon sápadt vagy.
Megsimogatott.
– Most már minden rendben lesz, Jem. Hazajöhetsz velem. A rendőrség
majd holnap fog tovább kérdezősködni, de én veled leszek. És haza is
mehetünk, rendben?
Haza. Beugrott a Sherwood Road. A lakótelep. Az ikrek. Minden
visszakerül a normális helyére.
– Spider nélkül nem megyek el innen.
– De muszáj, Jem. Annyi mindenen mentél keresztül. Hadd vigyázzak

166
rád most én egy kicsit. Pihenned kell.
– Itt maradok.
– Itt nem maradhatsz. Nem lehet itt maradni senkinek, ez egy templom.
– Én itt maradhatok, és itt is maradok. Addig maradok itt, amíg ide nem
hozzák Spidert. És te sem fogsz elvinni innen. Ezt nem teheted.
Megfogta a karomat a két kezével.
– Senki nem visz téged sehova, ha nem akarod, Jem. Én is csak kérlek
téged. Csak kérlek, hogy gyere haza velem.
Kirángattam a karomat a szorításából. Láttam az arcán egyből, hogy
megbántottam.
– Nem megyek, Karen. Itt maradok.
Sóhajtozott, közben ingatta a fejét.
– Nem vagy te ilyen kemény, Jem. Egy napon majd rájössz. És akkor ott
leszek. Várni foglak.
Összeszedte a táskáját, odament a többiekhez. Nem hallottam, hogy
miről beszélgetnek, de nem is érdekelt. Beszélhettek felőlem arról, amiről
csak akartak. Simon vagy tudatosan, vagy csak úgy véletlenül, de valami
értékes, fontos dologra hívta fel a figyelmemet: menedéket kerestem az
Isten házában. Ez volt az egyetlen fegyverem, hogy megvédjem magamat.
Jöttek megint. Karen, Imogen, így hívták a szociális segítőt, Simon meg
a plébános.
– Egyedül nem maradhatsz itt – mondta a plébános fáradt hangon.
– Aztán miért nem?
– Mert tizenöt éves vagy mindössze, Jem. Ez nem lenne helyes.
– Igen? Napokig egyedül voltam.
– Térj végre észhez, Jem! – vágott közbe Karen.
– Nem megyek innen el! Tudok itt aludni. Biztonságosabb, mint az
utcán, nem?
Néztek egymásra.
– Nekem vissza kellene mennem – mondta Karen. – Most is a
szomszédot kértem meg, hogy vigyázzon az ikrekre, de… szóval, ha
lehetne arról szó, mégis…
Nézett Simonra meg a plébánosra. Azok bólintottak.
– Igen, Karen. Ha itt tud maradni, akkor tudunk készíteni fekvőhelyet,
ahol elalhatnak.
Úgyhogy Karen elkezdett telefonálgatni, meg mentek olyan igazi felnőtt
dumák, mintha ott se lennék. A plébános kezdett aztán arról pofázni, hogy
nehogy itt vandálkodjak a templomban, meg ne rongáljak meg semmit,
meg ilyeneket. Karen szerencsére közbelépett:
– Én is itt leszek vele, tudja. Amúgy sem agresszív természetű. Bajba

167
került az iskolában, az igaz, de csak azért, mert provokálták. Ne féljen, itt
nem lesz semmi megrongálva.
Én meg csak ültem ott, piszkáltam a körmömet. Felnéztem, Karen
elkapta a tekintetemet. Ahogy nézett, tudtam, hogy mind a ketten a
szobámra gondolunk, amit, szó, ami szó, elég rendesen elintéztem. Hát,
igen…
A plébános feleségét Anne-nek hívták, ő hozott nekünk paplanokat meg
párnákat is. Karennel együtt egész kényelmes kis fekvőhelyeket rendeztek
be a sekrestye padlóján. Anne hozott kaját is, szépen be volt csomagolva.
Otthagyta az asztalon. Aztán sorban elbúcsúztak: Anne, a plébános, Simon
is. Simon még tájékoztatta Karent a praktikus tudnivalókról.
Nem nagyon figyeltem oda, halkan is beszélt, de elkaptam valami
olyasmit, hogy:
– …ha bajban lennének, ha tényleg szükség lenne rá, akkor van egy
tartalék kulcscsomó itt a sekrestyében. Az asztal fiókjában. Az oldalajtó
kulcsát sárga ragasztószalaggal jelöltem meg.
– Oké, köszönjük – mondta Karen.
Szép sorba kimentek. Az oldalajtón át hagyták el az apátságot. Sikerült
egy pillantást vetnem a kinti világra. Hatalmas tömeg gyűlt össze odakint,
meg iszonyatosan sok rendőr. Kordonnal zárták le az apátságot, villogtak
rajta a fények, mint a diszkóban. Az emberek kiabáltak. Jézus Mária! Mi
folyik itt?
Simon ment ki utoljára, ott csörgött a kezében a nagy kulcscsomó.
Amikor zárta befelé maga mögött az ajtót, még résnyire visszatartotta egy
kicsit, és beköszönt nekünk:
– Jó éjt, hölgyeim! Aludjanak jól!
Mosolygott ránk. Utána nagy csattanással becsapta az ajtót, és kívülről
ráfordította a kulcsot.
– Na, rendben. Hát itt maradtunk – szólt Karen, szinte vidáman. – Most
pedig lássuk, mit hozott nekünk Anne! Remélem, valami finomat! Olyan,
mint valami kirándulás, nem? Tényleg, Jem, voltál te már valamikor
kirándulni?

168
 31. fejezet
Kicsomagoltuk a kaját. Anne szépen odapakolt nekünk szendvicseket,
házilag készített süteményeket, de chipset is azért.
Karen tett fel főni teát, amikor kész volt, leültünk a bögrékkel az
asztalhoz.
Vártam amúgy, hogy mikor kezd majd vallatni Karen, hogy
magyarázzam meg neki ezt az egészet, de nem. Úgy tűnt, tök jó neki, ha ő
beszélhet. Először az ikrekről fecsegett, utána meg a
– nagy médiafelhajtásról velünk kapcsolatban. Mondta, hogy a
riporterek szó szerint tábort vertek a háza előtt. Azt hittem, majd a
számokról fog kérdezni, vagy az ilyen-olyan híresztelésekről, amik
mentek. De Karen persze pont arra volt kíváncsi inkább, amit talán egy
igazi anya is kérdezett volna:
– Szóval, mi is van veled meg Terryvel. Spider, így hívod, ugye? Nem
csak barátok vagytok, igaz?
Csak én meg nem akartam beszélni Spiderről, főleg nem most, meg
talán nem is vele. De azért arra rájöttem: muszáj, hogy Karen mellém
álljon. Talán még segíthet is, hogy újra lássam Spidert. Szóval, ezúttal nem
mondtam azt neki, hogy törődjön a saját dolgával.
– Haverok vagyunk – mondtam. – Jó haverok.
De ettől meg elöntötte valami forróság az arcomat. Úristen, tök ciki,
hogy így elárulom magamat. Karen is látta, hogy elpirultam. Mosolygott.
– De tetszik neked? – kérdezte sejtelmesen.
Ott lobogott bennem ez az egész. Hát, persze, hogy tetszik nekem. A
nap minden percében rá gondolok. És fáj, hogy nem lehet itt. Szeretem őt.
De ezeket nem mondhatom el, legfeljebb csak neki.
– Aha, tetszik nekem. Igazán – mondtam.
Próbáltam kontrollálni a hangomat. Szerettem volna, ha az arcom
forrósága lehűlne végre.
– És muszáj találkoznom vele. Nagyon fontos, Karen. Látnom kell őt.
Mosolygott rám, megértően, szimpatikusan.
– Tudom, hogy érzel, Jem. Én is voltam fiatal.
Hány ilyen középkorú közhelyet fog még rám zúdítani ma este?
– Látni fogod, Jem. Hamarosan. A rendőrség egyelőre őrizet alatt tartja,
de senki sem gondolja komolyan, hogy ti robbantottátok fel a London Eye-
t. Csak mint tanúkat akarnak kihallgatni benneteket. Persze, aztán ott
vannak még a kocsilopások, meg nem tudom, másba mibe keveredtetek
még bele az elmúlt napokban. Szóval, azokat is tisztázni kell. Meg az sem

169
dőlt még el, hogy azzal a késes üggyel a suliban mi lesz… – sóhajtott. –
Nem mondom, hogy nincs semmi gubanc, mert látod, hogy van, de meg
tudjuk oldani. Csak az kell, hogy próbálj meg együttműködni a
rendőrséggel. Aztán, ha vége, akkor majd találkozhatsz Spiderrel is.
– Az úgy nem lesz jó! – tört ki belőlem.
– Jem, meg kell tanulnod türelmesnek lenni. Tudom, hogy ez nehéz…
– Nincs időnk várni! Tizenötödike előtt találkoznunk kell!
– Ne butáskodj! Mindketten tizenöt évesek vagytok. Még előttetek az
egész élet.
– Nem! Nincs időnk! Nem érted?!
– Nem értem, de jobb lenne, ha elmondanád nekem, miért nincs időtök.
Nem volt más választásom. Elmondtam neki. Beszéltem neki a
számokról, ahogy Spidernek is, akkor, amikor felrobbant a London Eye.
Elég nyugtalannak tűnt, idegesen gyűrögette a csomagolópapírt. Amikor
befejeztem, valami vinnyogó kis zavart nevetésbe tört ki:
– Ugyan már, Jem! Ezt te magad se hiszed el, ugye?
– Nem arról van szó, hogy elhiszem vagy nem. Ez van.
– De ez nem a valóság, Jem! Az élet nem ilyen!
– De ilyen, Karen. Nekem már tizenöt éve ilyen az életem.
– Figyelj, néha a dolgok összezavarodnak. Tudom, hogy mostanában
elég nehéz volt neked. Annyi minden ért, boldogtalanság meg a
változások. Tudtam ezt akkor is, amikor magamhoz vettelek. És amikor a
dolgok ennyire zavarosak, akkor megpróbálunk értelmet adni nekik mi
magunk, ahogy sikerül, csak azért, hogy meg tudjunk birkózni az élet
nehézségeivel…
Még mindig nem értette.
– Karen, ezt nem én találtam ki. Gondolod, hogy így akarok élni?
– Oké, oké. Nyugi. Nem szándékosan találtad ki, persze.
Néha az agyunk különös dolgokat művel. Érzékcsalódásoktól kezdve
mindenféléket.
– Szóval, pszichiáterre van szükségem?
– Nem, hanem egy rendes otthonra. Semmi gond nincs veled, amit a
stabilitás, az otthon biztonsága meg a szeretet ne tudna helyretenni. Én
megpróbálom mindezt megadni neked.
Idegesen járt a szeme. Nézett rám, hogy mi lesz? Ahhoz volt
hozzászokva, hogy az ilyeneket kapásból visszautasítom, és a képébe
vágok valami durvaságot. Az volt a helyzet, hogy bár eléggé zavart most is
ez az egész, láttam, hogy igyekszik. Kezdtem érteni őt. Hogyne, ha valaki
nekem mond el egy ilyen hihetetlen sztorit, én elküldöm a francba, vagy
azt mondom, hülye skizo vagy akármi, biztos, hogy én se hiszem el. Karen

170
világa a megszokásból és a szabályokból állt. Szilárdan állt a 39-es
lábaival a földön. Persze, hogy egy ilyen dolog túlságosan megfoghatatlan
volt neki. Nézett rám, várt, fel volt rá készülve, hogy valami bántó dolgot
mondok majd neki. Ahogy pár héttel ezelőtt biztos meg is tettem volna. De
most már ennek mi értelme lenne?
– Tudom, Karen. Tudom, hogy te megpróbálod.
És összeszorította az ajkait, mosolygott egy kicsit. Ő is érezte, mekkora
erőfeszítésembe került ezt végre elmondanom neki.
– Még egy csésze teát, drágám?
Bólintottam.
– Jó is lesz kinyújtóztatni a lábaimat, amíg fő a tea.
– Oké.
Én meg addig átmentem az apátságba, a hatalmas méretei megint
ámulatba ejtettek. A padló is faragott kövekből állt, különböző alakúak
voltak, feliratokkal. Sírkövek. Ott álltam az egyiken, egy 230 éves síron. A
falakon is láttam ilyeneket. Próbáltam elolvasni a szavakat, amik több száz
évig fennmaradtak, olyan emberek nevei, akikre már senki sem emlékszik.
Mindenütt csontok és szellemek voltak körülöttem. Meg évszámok,
dátumok.
Tetszett ez az őszinteség, hogy nem csak én láttam: ki volt írva
mindenkinek a halála dátuma. A szavak viszont zavartak egy kicsit.
Ilyenek voltak: Elhunyt. Meglelte végső nyughelyét. Magához szólította a
Teremtő. Egy jobb helyre távozott. Megálltam ennél az utolsónál. Mi volt
ez? Csak egy kívánság? Hit? Vagy bizonyosság? Ha én írtam volna meg
ezt a sírkövet, biztos nem írok ilyet rá, csak annyit: Elment. Mert amúgy
ennyi. Ki tudhat ennél biztosabbat?
Eszembe jutott az anyám. Kíváncsi voltam, vajon ő hol van most? Vagy
ami maradt belőle, az hol van? Mi történt, miután engem elvittek azzal a
kocsival hétéves koromban? Eltemették valahol az anyámat, vagy
hamvasztották? Volt-e temetése? Elment rá valaki, ha volt is? Vagy a
narkósokat, a kurvákat meg a csöveseket csak belökik valami gödörbe, ha
meghalnak? Hirtelen rám jött, hogy mennyire kellene, hogy meglegyen a
sírja. Hogy a zűrzavaros élete legalább valahogy normálisan le legyen
zárva.
Aztán elfogott a jeges borzalom. Mi lesz Spiderrel? Hihetetlennek tűnt,
hogy alig több mint huszonnégy óra múlva neki is sírkőre lesz szüksége.
Hogy lehet ez? Hogy érhetne véget egy ilyen élet, ami ennyire tele van
energiával?
Pánikoltam most már rendesen. Spider életét, annak ellenére, amit
Karen gondolt, már csak órákban lehetett mérni, vagy percekben.

171
Annyiszor láttam a számát, és nem változott. Ez teljesen valóságos volt.
Meghal a börtönben vagy valami rendőrségi cellában. Agyonverik vagy
beteg? Lehet, hogy már most is beteg? Valami olyan betegség, amiről
senki nem gondolja, hogy végzetes lehet. Nem várhatok. Valamit tennem
kell.
– Kész a tea – visszhangzott Karen hangja az apátságban.
Visszamentem a sekrestyébe, de csak azon járt az eszem, hogyan
láthatnám őt újra. Megittuk a teát, készülődtünk lefeküdni. Karen még
csevegett kicsit, próbált oldott hangulatot teremteni. Én már, mondjuk,
elég fáradt voltam hozzá. Lefeküdtem. Hagytam, hogy betakarjon.
Hallottam, ahogy még tesz-vesz egy darabig, aztán ő is ágyba bújt.
– Elég kényelmes, nem? – kérdezte, olyan hozzuk-ki-a-legjobbat-a-
dologból hangon.
– Hm… Nem annyira, de azért jobb, mint a sövény alatt aludni.
– Azt csináltátok?
– Azt is.
– Oh, aludjunk most egy kicsit, aztán reggel majd megbeszéljük ezt a
hazamenetelt, hogy végre rendesen ágyban éjszakázhass.
Zajolt még a paplannal egy kicsit, aztán azt mondta:
– Őszintén, Jem, igazad van. Nem hiszem, hogy egy éjszakánál többet
kibírok így. Nagyon kemény a padló.
De aztán öt perc sem telt bele, és hallottam, ahogy mély álomban
szuszog mellettem. Ezt kellett volna nekem is tennem. De ahogy a Karen
lélegzését hallgattam, egyre idegesebb lettem tőle. Meg irigyeltem is.
Hogy bír ez a nő ilyen hamar így elaludni? Nekem tele volt a fejem az
elmúlt napok eseményeivel, meg a következő pár napon rágódtam folyton.
Karen meg rohadt idegesítően szuszogott. Fél óra múlva tudtam, fel kell
kelnem és kimenni innen, vagy itt nyírom ki Karent a helyszínen. Hát, ez a
második lehetőség azért még nekem is durva volt egy kicsi, úgyhogy
ledobtam magamról a paplant.
Emlékeztem, Simon mit mondott a kulcscsomóról. Odamentem az
asztalhoz, és kihúztam a fiókját. Ott is volt a sok kulcs. Kivettem.
Megcsörrentek rendesen, ezért a pulcsimba tekertem a kulcsokat, hogy
Karen fel ne ébredjen. Ezután kimentem a sekrestyéből, vissza az
apátságba.

172
 32. fejezet
Nem volt koromsötét a templomban. Az utcai lámpák fénye beszűrődött
a festett ablakokon át. Amikor a szemem hozzászokott, akkor egész jól ki
lehetett venni mindent: a templomi padokat, a szobrokat, az oszlopokat.
Csak minden egyfajta szürkés árnyalatot kapott.
Tudtam, hogy a túlsó oldalon lévő ajtók meg amik oldalt vannak, azok
kivezetnek az apátságból. De nem akartam elmenni innen, abban ugyanis
biztos voltam, hogy tárgyalni addig tudok a rendőrökkel, amíg az Isten
házában van menedékem. Fel akartam fedezni az apátságot. Odamentem
hát az egyik ajtóhoz az oltár mellett, és kezdtem próbálgatni a kulcsokat.
A harmadik bejött. Kinyitottam az ajtót. Egy kis helyiségbe vezetett,
tele volt limlommal. A túlsó végében volt egy újabb ajtó. Megkerestem,
melyik kulcs nyitja. Amikor sikerült, és kinyitottam a második ajtót is,
akkor láttam, hogy odabent már túlságosan sötét van. Hezitáltam egy
kicsit, de aztán beléptem a sötétségbe. Tapogattam a falat. Valami a kezem
ügyébe került, egy kapcsoló volt az. Felkattintottam, és akkor láttam, hogy
hova kerültem. Csigalépcső vezetett fel a magasba.
Nekiindultam a lépcsőknek, habár még a térdem nem volt teljesen
rendben. Szép lassan azért bírtam lépegetni, az egyik lábamat tettem a
másik után. Előre csak néhány lépcsőfokot lehetett látni, és amikor már
nem látszott a csigalépcső alja, akkor totál olyan érzés volt, mintha valami
végtelen folyamatban lennék benne. Amúgy meg minden tök hideg volt, a
levegő, a falak, de a leghidegebbnek a követ éreztem a zoknimon át. Már
kezdtem arra gondolni, hogy vissza kellene mennem, cipőt húzni meg
kabátot venni, amikor lépcsősor végére értem. Újabb ajtó. A megfelelő
kulcs itt is előkerült, és amikor kitártam az ajtót, megcsapott a hideg
levegő. Mosolyogva léptem ki a süvítő szélbe: kint voltam a templom
tetején.
Nincs különösebb bajom a nagy magasságokkal, se tériszony, se semmi,
de azért itt elfogott egy kis szédülés. Úristen, ez gyönyörű. Csodálatos volt
a város éjszaka. Az utcán összegyűlt kosz innen már nem látszott, csak a
tornyok meg a kémények. Az utcai lámpák narancssárga fényétől valami
különös melegség vette körül a hideg köveket. Az épületek is szinte
magukból sugározták ezt a fényt.
A templom melletti téren elég nagy tömeg volt. Néhányan ültek a
padokon vagy a földön, mások álltak, közöttük ott volt a sok rendőr.
Néztem, mennyi hülye turista. Minek gyűltek itt össze ennyien ilyenkor
éjszaka.

173
 Visszamentem a toronyba, majd kinyitottam egy újabb ajtót. Találtam
egy másik csigalépcsőt, helyiségek nyíltak mindkét oldalán. Bementem az
elsőbe. Egy halom kötelet láttam. Rá se jöttem, mire szolgálnak, amíg meg
nem láttam egy kiírást, egy fénykép alatt volt: Apátsági harangozók, 1954.
Szóval ezek a harangkötelek voltak. Kedvem lett volna eloldani az egyiket,
és belekondítani az éjszaka csendjébe. De aztán inkább nekivágtam a
második csigalépcsőnek. Amikor felértem, egy újabb ajtót találtam.
Sikerült ezt is kinyitnom. Bementem. A helyiség nagyon kicsi volt, és
onnan nem vezetett út már sehová. A hátsó fal egészét egy hatalmas fényes
korong foglalta el, átvilágították az utcai lámpák. Körben a szélén
jelzéseket láttam, és ott volt a két hatalmas mutató is. A toronyóra
hátlapjánál voltam. Mélyedések voltak kétoldalt a falban, úgy voltak
kiképezve, hogy le lehessen ülni. Odatelepedtem én is az egyikre, és
néztem a hatalmas számlapot. Betöltötte az egész helyiséget. Majdnem
akkora volt, mint én. Mosolyogtam, ahogy ott ültem az óralap mögött.
Soha nem voltam még ennél különösebb helyen. Olyan volt, mintha ott
ringatóznék a telihold ölében. Aztán hirtelen kattant egyet az óraszerkezet,
és a percmutató egyet előre lépett. Egy újabb perc telt el. Összeszorult a
gyomrom. Egy újabb perc telt el Spider életéből.
Az egész világon az órák jelzik a másodpercek, a percek és az órák
múlását. Ahogy telik az idő. Ezrével vannak – sőt milliószám – órák az
egész világon. Ha lett volna a kezem ügyében egy tégla, bezúztam volna
vele ezt a hatalmas fehér óralapot, hogy szóródjon szét az összetört üveg,
bele a hideg éjszakába. Szétzúznék minden órát a földön, hogy
megállítsam az időt. De akkor jobb lenne? Ha nem lennének órák, akkor
megállna az idő?
És ahogy ott ültem, rájöttem valamire. Eddig mindig kívül kerestem az
okokat, másokat hibáztattam mindenért. De most felismertem, hogy ennek
az egésznek a közepén, legbelül ott van valaki. Én. Egyedül én láttam a
számokat. Én láttam valami olyat, amit senki más nem képes látni. Az én
szemem látta, az én elmém fogta fel, én voltam az. Akár valódiak voltak,
akár a képzeletem szülöttei. A számok: én vagyok. Én vagyok az összes
szám.
És ha én nem vagyok? Léteznének-e a számok, ha én nem lennék?
Még egyet kattant az óraszerkezet, a percmutató ismét előbbre ugrott,
eltelt egy újabb perc. Menekülnöm kellett innen, úgy éreztem, rögtön
megfulladok, ha csak még egy percet is itt töltök. Felugrottam, kirohantam
a lépcsőkhöz, onnan tovább, csak a templom tetején lassítottam le. Szinte
megdermesztett a jéghideg kinti levegő. Semmi nem volt az apátság lapos
tetején, csak egy üres zászlótartó rúd. Most egy szinttel feljebb voltam,

174
mint amikor először léptem ki a tetőre. Innen még szebb volt a kilátás.
Láttam valami ősrégi fürdőmedencét, alulról volt megvilágítva a vize,
gyönyörű türkizkék színű volt. Aztán közvetlenül alattam egy másikat, az
zöldes színű volt, és szobrok álltak a szélén. Tök olyan volt, mintha innen
a toronyból fejest lehetne ugrani bele. Hát, igen... Ha leugranék innen a
toronyból, vége lenne ennek az egésznek, a fájdalomnak, mindennek. Csak
ezt a kis kőfalat kellene még megmászni, és…
Ekkor lentről valami éles kiáltás hallatszott fel hozzám:
– Ott van! Fenn a tornyon!
Az apátság mellett az összegyűlt tömeg most elkezdett felfelé bámulni.
Mindannyian a torony felé fordították az arcukat. Innen fentről olyanok
voltak, mint a bábuk. És akkor rájöttem, ezek nem turisták. Ezek miattam
vannak itt. Rám várnak.
Valaki sikított. A rémület hozzám is felért a toronyba, megborzongtam.
Félni kezdtem. Mintha megmozdult volna alattam minden, a föld, az
emberek. Kezdtek összevissza mozogni. És kezdett összefolyni minden a
szemeim előtt.
Már állni sem bírtam, leültem. Most mi van? Mit szórakozok itt velük?
Úgyse bírnék innen leugrani. Se erővel, se idegileg nem bírtam már ezt az
egészet. Elindultam vissza, de a lábam annyira remegett, hogy még a
lépcsőn se bírtam rendesen lemenni. Lerogytam, és a fenekemen csúsztam
lefelé. Kúsztam, kínlódtam, amíg vissza nem értem az apátságba.
Bevonszoltam magam a sekrestyébe. Karen ott aludt. Lerogytam mellé a
hevenyészett kis fekvőhelyemre. Fájdalmasan szorítottam össze a
szememet, aludni akartam. Nem akartam semmit se látni, de a számok ott
voltak mégis. Az anyámé, a Karené, az öreg csövesé, akit elütöttek, a
bombamerénylet áldozatainak a száma.
Meg Spideré.

175
 33. fejezet
– Minden rendben, Jem! Csak mi vagyunk. Simon és
Valami női hangot hallottam iszonyatosan messziről, ahogy jöttem fel
az álom mély zöld vizéből a felszínre. Felültem, közben igyekeztem
kitörölni az álmot a szememből, az agyam meg próbálta összerakni újra a
valóság részleteit. Anne az asztalnál tett-vett. Karen is fent volt már.
– Hoztam egy kis gyümölcslét – mondta Anne. – Teszek fel forrni vizet
is, jó? Igyatok egy kis teát! Simon, kérsz te is?
Valami furcsa remegés volt a hangjában. Nem értettem. Próbálta
elrejteni, de az a bizonytalan reszketés ott volt a szavaiban. Mitől félt?
Eléggé zavarban voltam. Ezek az emberek látnak itt az ágyban. Nem jó.
Kidugtam a lábamat a takaró alól, és kikászálódtam az alkalmi ágyamból.
Felálltam, de valami vörös fény villant, aztán egy pillanatra minden
elsötétült. Megmarkoltam az asztal szélét. Meg kellett kapaszkodnom,
hogy el ne essek.
– Egy kicsit gyorsan álltál fel – jegyezte meg Anne.
A karjával igyekezett megtartani, próbált segíteni, hogy megállják.
Furcsa volt az egész. Megtartott, de mintha kerülte volna a fizikai
kontaktust, nem igazán engedett közel magához. Az volt az érzésem, ha
használhatott volna valami szerszámot, mondjuk fogókat, akkor inkább
azzal tartott volna meg.
– Ülj le ide. Biztos nem ettél eleget. Egyél egy kis pirítóst! Tessék! –
mondta, és kibontott egy alufóliás kis csomagot.
Ott sorakozott benne egy rakat pirítós, háromszög alakúra voltak vágva.
De nem bírtam nézni se, egy falatot se bírtam lenyelni belőle. A gyomrom
is felkavarodott, amikor a kajára néztem. Biztos azért, mert még csak pont
most keltem fel. Visszacsomagoltam az alufóliába inkább a cuccot.
– Uúh, nem vagyok éhes. Talán majd később.
– Akkor legalább egy kis teát igyál! Kész is van.
Anne letett elém egy bögrét, töltött Karennek és magának is, és odaült
hozzánk az asztalhoz. Simon állva maradt. Sápadt volt, sokkal sápadtabb,
mint általában. Az ajkát harapdálta, és ráncolta a homlokát. Végül csak
kibökte:
– Jem, láttak tegnap este. A torony tetején.
– Hol? – vágott közbe egyből Karen.
– Jem a tetőn volt, fenn a toronyban. Biztosan elvette a kulcsot a
fiókból. Ez rendkívül veszélyes, Jem. Felmenni oda egymagad. Most
folyik a kérdezősködés. A plébános úr is mindjárt itt lesz.

176
 – Mikor történt ez? – kérdezte Karen.
– Amikor elaludtál. Nekem meg nem jött álom a szememre. Annyi
minden kavargott a fejemben, az elmúlt napok eseményei. Kicsit
körülnéztem, ennyi. Miért, te még soha nem sétálgattál itt egyedül a
templomban? – Ezt a kérdést már Simonnak szegeztem neki.
– De, természetesen – mondta. – Azonban az egészen más. Te még
kiskorú vagy, én pedig már felnőtt, és... felelősségteljes.
Ott állt, billegett egyik lábáról a másikra, tördelte a kezeit. Nehéz lett
volna nála ártatlanabb és sebezhetőbb egyént elképzelni az ő korában. De
amúgy csíptem. Tényleg. Csak ez a szó zavart: felelősségteljes. Kitört
belőlem a nevetés.
Riadt arckifejezéssel nézett rám, elég nagy sokk volt neki, hogy csak
úgy kiröhögöm. És aztán úgy láttam, mintha a nagy halványkék szemei
könnyekkel teltek volna meg. Mit tettem vele? Ő mentett meg, ő adott
menedéket nekem, amikor már semmit se tehettem volna.
– Ne haragudj – mondtam neki –, nem akartalak kinevetni. És nem
kellett volna elvennem a kulcsokat sem a fiókból. Nem állt szándékomban
bajba keverni téged.
Csak nézett, és pislogott még néha fájdalmában.
– Simon, te nagyon kedves voltál hozzám. Benne lennék a nagy szarban,
ha te nem vagy. Erre összerezzent, de csak nézett rám továbbra is.
– Nem tehetek róla, de muszáj volt bejárnom a templomot az elmúlt
éjszaka. Egyszerűen bámulatos, lenyűgöző ez a hely.
– Igen – mondta megenyhült arckifejezéssel –, tényleg az.
Felvette a kulcsokat az asztalról.
– Megyek, leellenőrzöm, hogy sikerült-e minden ajtót visszazárnod, és
megnézem, minden rendben van-e.
Elsietett, Anne pedig töltött még teát a bögrékbe.
– Nemsokára itt lesz a rendőrség – mondta. – Enned kellene valamit,
Jem.
Mondani akartam neki, hagyjon engem békén, majd akkor eszek,
amikor én akarok, de valami azt súgta, jobb, ha inkább csendben maradok.
Anne csak megpróbált kedves lenni hozzám. Úgyhogy nem szóltam
semmit, ami azért tőlem elég nagy dolog. Gondolom, Anne-nek persze ez
sem esett túl jól. Ránéztem. Ott állt, és elég sértődöttnek látszott. Mintha
visszautasítottam volna, vagy valami. Az isten szerelmére, ez csak egy
darab pirítós.
De amúgy volt valami teljesen más dolog is még. Valami sokkal
fontosabb. Tulajdonképpen most találkozott először a tekintetünk. Én
igyekeztem oda se nézni, de ott volt, a napnál világosabban. Anne száma.

177
201068. Kevesebb, mint egy év van hátra az életéből. És ekkor ez az egész
zavaró idegeskedés elkezdett értelmet nyerni. Bizonyos értelemben, lehet,
hogy tudatosan, de lehet, hogy csak ösztönösen, Anne rettegett attól, amit
én tudtam. Csak nézett rám, mint a nyúl, amelyiket megbénította az autó
fényszórója, aztán végül sikerült elfordítania a fejét.
Persze, a rendőrség, az jött vissza rendületlenül, meg jött Imogen is, a
szociális segítő. Jöttek mások is, sötét öltönyös férfiak. Ezek egy darabig
csak ültek ott, csak figyeltek, amíg tartott a vallatás. Karen végig ott volt
velem. Nem sokra jutottunk. Aztán kezdtem rájönni, mit is akarnak
valójában. Persze, kérdezgettek a merénylet napjáról, a London Eye-ról,
Spiderről, de amúgy mást akartak. Valahonnan nyilván tudomást szereztek
a számokról. És most ez következett. Ekkor a rendőrök átengedték a
terepet az öltönyösöknek.
– Hallottunk rólad ezt-azt, Jem. Érdekes dolgokat. Például azt, hogy
miért is rohantatok el a rakpartról ott, a London Eye-nál. Azt mondják,
látod a jövőt. Meg tudod mondani, hogy az emberek mikor halnak meg.
Igaz ez?
Csak néztem magam elé. Nem mondtam semmit. Az egyik fickó
fényképeket vett elő a táskájából.
– Nézd meg ezeket a képeket, és mondd meg nekünk, mit látsz! Mennyi
ideje van hátra ennek? Vagy ennek? Na, meg tudod mondani?
És ez így ment tovább. Addig folytatták, míg végül egyre feszültebbek
lettek, meg kezdett végképp úrrá lenni rajtuk az eredménytelenség érzése.
Na, akkor beszéltem.
– Elmondom maguknak. Mindent elmondok, amit hallani akarnak.
Kezdtek figyelni. Néztek egymásra, diadalmas tekintetekkel.
– Igen, ott voltam a London Eye-nál, és eléggé biztos vagyok abban is,
hogy láttam a fickót, aki a bombát vitte. Beszéltem is vele. Megadhatom a
személyleírását. A tetovált fickóról is tudok beszélni. Elmondhatom, miért
üldözött minket. Még ezekről a képekről is beszélek, ha akarják.
Baromira izgalomba jöttek. Látszott, hogy eléggé felkeltettem az
érdeklődésüket.
– Ezeket mind el tudom mondani maguknak, és el is fogom mondani,
amikor idehozzák a haveromat, Spidert. Vallomást teszek, és aztán kapunk
egy kocsit, egy kis pénzt, kábé ezer font elég lesz, aztán csak annyi kell,
hogy békén hagyjanak, és elmehessünk innen.
Az egyik öltönyös fickó most odahajolt hozzám.
– Nem hiszem, hogy felfogtad, mekkora bajban vagytok a barátoddal
együtt. Nagyon komoly dolgokkal vádolnak benneteket. Nem vagy olyan
helyzetben, hogy alkudozhass.

178
 Nem tudott zavarba hozni. Ezt már ezerszer végiggondoltam. Szükségük
volt rám, arra, hogy beszéljek.
– Én úgy gondolom, hogy igen. Tudom, hogy tisztázni akarják a
merényletet, nem így van? Meg azt is tudni akarják, a miniszterelnöknek
vajon van-e jövője. Nem igaz? Itt lesz-e még tíz év múlva, vagy leteríti
egy fejvadász golyója? Ez érdekli magukat?
– Ezt még meg kell beszélnünk.
Hátratolták a széküket, és kimentek. Karen ott maradt velem.
– Te most mit csinálsz, Jem? – kérdezte ijedten. – Miről beszélsz?
– Megmondtam neked tegnap. Csak nem hittél nekem.
– De Jem! Abba kell hagynod, ezeket a meséket. Ez már több a soknál!
– Nem, Karen. Ezt most már nem hagyhatom abba. Muszáj, hogy
idehozzák Spidert. Sóhajtott. Még bele akart kezdeni valamibe, de kinyílt
az ajtó. Visszajöttek.
– Rendben – mondta az egyik. – Áll az alku.
El se mertem hinni. Győztem.
– Idehozzák Spidert?
Bólintott.
– Miután felvettük jegyzőkönyvbe a vallomást.
– És megkapjuk a kocsit meg a pénzt is, ahogy kértem?
Az öltönyös fickó megint bólintott, de a másik kettő mögötte egymásra
nézett, ebben azért volt valami gyanús.
– Adják írásba! – mondtam gyorsan. – Írják le, írják alá, kész! Úgy lesz
szabályos a megegyezés közöttünk.
És megkaptam. Ott volt. Feketén-fehéren. Le volt írva. Elmondok
mindent a rendőrségnek, amit csak tudni akarnak, és ők idehozzák Spidert
december tizenötödike előtt. És szabadon elhagyhatjuk az apátságot. Nem
valami jól megy nekem az olvasás, úgyhogy jó sokáig tartott, amíg
rendesen kibetűztem, de úgy tűnt, rendben van. Megkértem Karent, hogy
fussa át, de nem vállalta.
– Ez butaság, Jem! Én nem akarok ilyennel foglalkozni.
Megvárta, amíg aláírom, aztán bejelentette, hogy hazamegy az ikrekhez.
– Szükségük van rám. De holnap majd újra eljövök, Jem!
Hosszan megölelt, mielőtt elment.
– Imogen és Anne itt lesznek veled. És ha valamire szükséged lenne,
csak hívj bátran!
– Persze – mondtam neki.
Egy kicsit rossz volt, hogy elmegy. Nem igazán értett meg engem, de
azt láttam, hogy jót akar. Egyedül éreztem magam nélküle. De most már
mindössze annyi volt hátra, hogy elmondjam a rendőrségnek, amit tudni

179
akartak. Meg hogy ők is betartsák az egyezséget.
És akkor itt lesz velem valaki újra. Spider.

180
 34. fejezet
Pontosan azt mondtam el nekik, amit vártak. Volt azért egy-két dolog,
amit elhallgattam. Az speciel egyáltalán nem tartozott rájuk, hogy mi
történt köztem és Spider között. Az csak ránk tartozott. De minden mást
elmondtam. Meg beszéltem nekik a fotókon látható figurákról is.
Beszélgettek velem, közben rögzítették a beszélgetést. Le is írták, aztán
alá kellett írnom. Szépen aláírtam a nevemet. Ez úgy tűnt, rendben is van,
minden a terv szerint haladt.
– És akkor mikor láthatom Spidert? – kérdeztem, amikor aláírtam a
vallomásomat.
– Ezzel kapcsolatban egy-két dolgot még el kell intéznünk. Ugyanis
még mindig tart a kihallgatása. Londonba vitték, a Paddington Green-i
megerősített rendőrőrsre, ott foglalkoznak a terrorista cselekménnyel
vádolt gyanúsítottakkal. A Paddington Greenen a legmagasabb fokú
biztonsági előírások vannak érvényben, különösen nehéz bárkit is kihozni
onnan.
– Nem erről volt szó!
– Nyugalom. Minden rendben lesz. Elviszem a vallomást Londonba,
megnézem, hogy állnak a kihallgatással, és jövök vissza. Hozom
magammal Dawsont.
Szóval még egynéhány óra. Ez ellen nincs mit tenni. Az öltönyös fickók
összeszedték a holmijukat, bevágták a táskájukba, és indultak. Kifelé
menet kezet ráztak velem, mintha valami üzleti partnerek lennénk. Jó jel,
gondoltam. Mutatják, hogy megegyeztek velem. Meg kell bíznom bennük.
Nincs más választásom.
Dél körül járt az idő. Anne hozott kaját, tojást meg pirítóst. Nem evett
velem, de ott tett-vett, mintha várna valamire. Végül aztán azt kérdezte:
– Jem, beszélhetnék veled?
Vállat vontam. Nekem mindegy. Odament az ajtóhoz, becsukta.
Egyedül voltunk a sekrestyében. Csak én meg ő. Rá akar venni, hogy
húzzak innen, mert így is túl sok bajt okozok a férjének, gondoltam. De
nagyot tévedtem.
– Azt mondják... szóval, úgy mondják, hogy meg tudod mondani, mikor
halnak meg az emberek.
Próbáltam rá se nézni. De nem tudtam elkerülni a tekintetét. Annyira
kereste a kontaktust velem. A szám meg persze ott volt. 201068.
– Igen? – fordultam oda hozzá, és közben azt kívántam, bárcsak ne
kérdezné meg tőlem azt, amire annyira kíváncsi lehetett.

181
 – Beteg vagyok, Jem. A betegségemről még nem beszéltem a
férjemnek, Stephennek se. Úgyhogy... kérlek... hogy…
Stephennek hívták a plébánost. Furcsa volt így hallani a nevét, sokkal
emberibb lett tőle. És hát, lehet, hogy tévedtem vele kapcsolatban.
Valóban élni fog még vagy harmincnegyven esztendeig, de az élete
hátralevő részében lehet, hogy mégsem úgy alakulnak majd a dolgok,
ahogy először gondoltam. Lehet, hogy magányos éjszakák várnak rá, és
hideg ételek, üres ház.
– Az a helyzet, hogy tudnom kell. Hogy mennyi időm van. Mert akkor
meg tudom tervezni, hogy mit tegyek. Hogy a gyerekekkel is minden
rendben legyen. Stephenről is gondoskodnom kell.
– Gyerekek? – Ezen újra megdöbbentem.
– Tulajdonképpen már felnőttek. Tizenkilenc és huszonkét évesek. De
szeretnék gondoskodni róla, hogy el tudjanak indulni az életben. Hogy be
tudják fejezni az egyetemet. Hogy rendezzük a diákhitelt, meg a
hasonlókat, tudod.
Biztos látta rajtam, hogy fogalmam sincs, miről beszél, mert idegesen
felnevetett.
– Persze, lehet, hogy az ilyen a gondokat te nem is ismered. De ha
sikerülne lezárni ezeket, akkor boldogabb lennék. Boldogabb... de nem
boldog…
– Nem mondhatom meg. Az nem lenne helyes.
– Szóval akkor tényleg tudod.
Az ajkamba haraptam.
– Tényleg tudod – ismételte. – Máskülönben nem is kellene, hogy féljek
egyáltalán, ugye? Hiszek az örök élet igaz és biztos tudásában...
Könnyek csillogtak a szemében. Féltem, hogy elkezd zokogni.
– Hogy miért nem nyugtat meg ez engem, nem tudom?
Hát, ezt nemigen tőlem kellene megkérdezni. Ott ült. A gondolataiba
merült. Hirtelen eszembe jutott Britney. Hogyan kezelték ők a családban
azt a tényt, hogy a testvére beteg.
– Szerintem el kellene mondani neki.
– Stephennek?
Bólintottam.
– Tudom. De mindig csak halogatom. Mert amíg titok, addig nem is
annyira igaz. Néha úgy teszek, mintha semmi sem lenne. Meg attól félek,
hogy megszakad a szíve, nem bírná elviselni. – Remegett a hangja. –
Tudom, hogy kicsit fellengzős, meg próbál szigorú lenni, de olyan régóta
vagyunk együtt. És jól megértjük egymást. Hogyan tudna boldogulni
nélkülem?

182
 És most már tényleg sírt. Kicsordultak a könnyei. Megtörölte a szemét a
zsebkendőjével, mintha próbálná visszatartani a könnyeit. Vártam, amíg
egy kissé megnyugszik.
– Sajnálom, de nem segíthetek – mondtam. És tényleg sajnáltam. Tök
feleslegesnek éreztem magam, és tehetetlennek.
– Oh, Jem. Hiszen segítettél. Csak az, hogy el tudtam mondani neked,
elviselhetőbbé tette az egészet. Most már könnyebb lesz szembenéznem a
dologgal. Ez megadta nekem a kellő bátorságot.
Megfogta a kezemet. El akartam húzni, de nem tettem. Nem tudtam,
hogy mit is mondjak. Azt akartam, hogy engedjen már el végre, hogy
vigye innen a fájdalmát. Végül megtette. Felállt, megigazította a
szoknyáját. Kinyitotta az ajtót:
– Köszönöm, Jem! Az Isten áldjon meg!
Hát, nem is tudom, szerintem nem csináltam semmit se. Amikor sírt,
akkor az elég megrázó élmény volt, nehéz volt nem sírni vele együtt.
Levegőre lett volna szükségem. Átmentem a sekrestyéből az apátságba.
Elég sokan mászkáltak a templomban. Mintha azt vettem volna észre,
hogy egy csomóan kiszúrtak engem maguknak a tömegből.
Egy pár perc múlva odajött hozzám egy nő, kendővel volt bekötve a
feje. Ekkor már a kápolnában voltam, ott, ahol először melegedtem,
amikor Simon beengedett.
– Elnézést – mondta tök bizonytalanul –, te vagy Jem? Akiről mindenki
beszél?
– Nem tudom – mondtam. – Jem vagyok, de hogy mit beszélnek, arról
fogalmam sincs.
– Benne voltatok a hírekben, ahogy vadásztak rátok. Meg az interneten
az a sok mindenféle sztori, ami kering rólatok.
Ott állt előttem. De remegett a lába.
– Leülök egy kicsit, ha nem baj. Eléggé… fáradt vagyok.
Őszintén szólva, eléggé bántam. Gondoltam, hova fog kilyukadni a
végén. És ahhoz nem igazán volt kedvem. Csak azt akartam, hogy
hagyjanak már békén. Nem mondtam neki semmit, mégis leült. Mellém.
– Az a helyzet – kezdte –, hogy azt mondják, a jövőbe látsz. Látod az
emberek jövőjét. Ezért futottál el a London Eye-tól is.
Rám nézett. Tényleg láttam a jövőjét, legalábbis a végét. Két és fél éve
volt hátra. És arra gondoltam, mennyire hülye vagyok. Soha nem lett volna
szabad elmondanom a számok titkát senkinek. Meg kellett volna őriznem
az életem végéig.
– Ez csak szóbeszéd – motyogtam. – Beszélnek mindenfélét az
emberek.

183
 – De tudsz valamit, ugye? Látom rajtad.
Próbáltam rá se nézni, a nő meg elkezdte levenni a fejéről a kendőt.
Majdnem kopasz volt, iszonyatosan nézett ki. Megérintette a kezemet.
Megfogta. Én meg legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy húzzon a
francba. Egész életemben küszködtem a fizikai kontaktussal, nem akartam
közel kerülni az emberekhez. Aztán Spiderrel végül minden megváltozott.
Vele teljesen más lettem. Úgyhogy már most ezzel a nővel is sokkal
türelmesebb voltam. Nem szóltam semmit, csak finoman elhúztam a
kezemet. Nem akarta elengedni, fogta az ujjaival. Meglátta rajta a sebet,
amit a szögesdrót okozott. Áhítattal kiáltott fel:
– A kereszt jele! Ott van a tenyeredben!
Na, ez már aztán túl sok volt.
– Ne beszéljen itt marhaságot! Szögesdrót vágta szét.
Ott szorongatta a kezemet.
– Kérlek, mondd el, mit tudsz!
Megráztam a fejemet.
– Nem tudok semmit! Sajnálom, nem mondhatok semmit sem!
Felálltam, otthagytam, és amíg a kendőjével vesződött, kimentem a
kápolnából. A főhajóban ott állt Simon, háttal nekem. Egy öregemberrel
beszélt, az meg, amikor meglátott, otthagyta Simont, és megindult felém.
Olyan vékony volt, mint egy csontváz, üveges tekintettel nézett rám.
Igyekeztem elkerülni a tekintetét, de megláttam a számát, ahogy csörtetett
felém. Négy hét volt hátra az életéből.
Tudtam, az arcára volt írva, hogy mit akar tőlem, annyira nyilvánvaló
volt. Egy dátumot akart: az igazságot. És tudtam, hogy nem mondhatom
meg neki. Megfordultam inkább, mielőtt bármit is kérdezhetett volna, és
bevetettem magam a sekrestyébe. Közben meghallottam Simon hangját:
– Hadd segítsünk, uram! Jöjjön, üljön ide! Kér egy kis vizet?
Az egyik templomszolga segítségével leültették az öreget egy padba.
Megnyugodva csuktam be magam mögött a sekrestye ajtaját.

184
 35. fejezet
Szerintem a templomszolgák vagy talán a rendőrség mindenkit távol
tartott a sekrestyétől aznap. Hoztak nekem kaját, lefektettek az ágyba,
betakartak. Feküdtem egész délután. Mikor besötétedett, már csak Anne
volt ott velem. Vállalta, hogy mellettem marad éjszakára is.
Amikor az apátság harangja elütötte a nyolcat, hallottam, hogy valami
edényekkel bajlódik. Megfordultam az ágyon.
– Hoztam neked egy kis levest. Kérsz?
– Nem is tudom.
Kicsit émelyegtem. Lassan felültem.
– Teszek ki neked a tányérba. Majd meglátod, hogy eszel-e belőle.
Leült az asztalhoz, előtte volt a tál. Odaültem én is. Nem igazán voltam
éhes, de megkóstoltam azért egy kis levest. Nagyon ízletes volt. Megettem
az egészet.
– Jó látni, hogy eszel – mondta, amikor befejeztem. – Súlyos terhet
cipelsz magaddal, tudod, ugye? Borzasztóan nehéz lehet.
Bólintottam.
– Bárcsak ne így lenne. Azt szeretném, ha nem látnám a számokat.
– Nagyon nehéz. De talán úgy is tekinthetnéd, mint egy ajándékot.
– Ajándék, amit valaki adott nekem? Biztos, valami iszonyatos dolgot
kellett művelnem, ha ezt kaptam.
– Isten adta a kezedbe ezt az ajándékot. Lehet, hogy nem igazán tűnik
ajándéknak most még neked. De ez ajándék, mindannyiunk számára. –
Fogalmam se volt, mit zagyvál itt össze.
– Nem értem.
– Te tanú vagy. Ott vagy tanúbizonyságként az embereknek, hogy
emlékezzünk rá, mindannyian halandóak vagyunk. Tudnunk kell, hogy a
napjaink meg vannak számlálva. Hogy csak kevés időnk van.
– De tudja ezt mindenki, nem?
– Igen, valahol tudjuk. De szeretnénk elfelejteni, a felejtést választjuk
inkább. Mert nagyon nehéz megbirkóznunk ezzel az egésszel. Erre
segítettél ráébrednem tegnap. Hogy mindannyian inkább a felejtést
választjuk.
– Aha. Igen. Értem. Én nem bírok sehova elmenni, nem bírok senkire
ránézni úgy, hogy ne lennék emlékeztetve erre. Halandóak vagyunk.
Mindannyian. És nekem ez ott lüktet állandóan a szemem előtt. Belefájdul
a fejem, beleszédülök. Úgy érzem, nem tudom feldolgozni ezt az egészet.
– Az Isten szeret téged, Jem. Erőt ad hozzá, hogy elviseld.

185
 Ez már megint sok volt nekem. Az elmúlt hetekben szelídültem ugyan
egy kicsit, de a régi Jem csak ott volt még valahol legbelül.
– Ezt aztán végképp nem bírom összerakni! Ha Isten annyira szeret
engem, akkor miért hagyta, hogy az anyám meghaljon kábítószer-
túladagolásban? Akkor miért dobott oda olyan embereknek, akik nem is
törődtek velem? Miért kellett neki, hogy kificamodjon a bokám? Miért
hagyta, hogy beletenyereljek a madárszarba? Meg hogy kinőjön a pattanás
az államon?
– Isten az élet ajándékát adta neked.
Erre aztán már nem lehetett mit mondani. De sikerült leállítanom
magamat. Nem vágtam a képébe, hogy az élet ajándékát az anyámtól
kaptam, meg az egyik fickótól, akivel húsz fontért lefeküdt. Anne nem ezt
akarta hallani. Én meg most már nem akartam felzaklatni őt. Úgyhogy
szépen csendben maradtam.
Ettünk még egy-egy tányér levest, utána mindketten lefeküdtünk aludni.
Ahogy ott feküdtem, még mindig az a két ember járt a fejemben, akik az
apátságban kérdezősködtek. Meg Anne. Ha lenne rá esélyem megtudni a
halálom időpontját, vajon engem érdekelne? Erre most mit lehet
válaszolni? Miért akarnál úgy élni, hogy tudod, mikor halsz meg? Ez az
egész életedet megváltoztatná. Mi lenne, ha ettől annyira megrémülnél,
hogy öngyilkosságot követnél el a halálod napja előtt? Lehetséges ez?
Lehetséges lenne így kijátszani a számokat? Talán igaza volt Spidernek,
talán mégiscsak meg lehet változtatni őket.
De akárhogy is nézzük, soha nem lenne helyes elmondani az
embereknek a számaikat. Tudtam én ezt ösztönösen, de most, hogy mások
is megismerték a titkomat, ez a kérdés még sokkalta fontosabbá vált, mint
azelőtt. De amúgy meg nem hiszem, hogy olyan sokan meg akarnák tudni
a haláluk dátumát. Ez a gondolat megnyugtatott egy kicsit. Elaludtam.
Másnap reggel ötvenen álltak sorba.
Anne és én reggeliztünk, vagyis Anne reggelizett, én meg ittam egy kis
teát. Ekkor jött be Simon.
– Rengeteg ember vár odakint, Jem.
Pont ezt nem akartam hallani. Fáradt voltam, kimerült. És csak egyetlen
látogatóra vártam: ma vissza kell hozniuk nekem Spidert.
– Mit akarnak? Mit várnak tőlem?
Simon megvonta a vállát.
– Távol tudjuk tartani őket tőled, Jem. Majd figyelünk rájuk.
– Így van – tette hozzá Anne. – Tudjuk, hogyan kell kezelni a
krízishelyzeteket. Összepakolok itt, és azután megyek én is segíteni.
Annyira hétköznapi volt, ahogy Anne kinézett: csak egy pulóver,

186
bársonyszoknya, csizma, rövid, borzalmasan bedauerolt haj. Ennyi. De
egyáltalán nem volt hétköznapi, amit tett. Kész volt rá, hogy ott üljön a
templomban egész nap, és szembenézzen más emberek rettegésével, a
halálfélelemmel, miközben ugyanez emésztette őt is legbelül. Hát, nem
semmi. Tiszteltem érte. Én ezt nem bírnám.
– Az a helyzet, hogy nem találkozhatok velük. Nem akarok. Nem
mondhatok nekik semmit.
– Értjük, Jem. Majd mi foglalkozunk ezzel a helyzettel – mondta Simon,
és már indult is.
Anne még tett-vett az edényekkel, elmosta a bögréket, meg ilyeneket
csinált.
– Tudod – kezdte –, el kell gondolkodnod azon, hogyan tovább. Hogy
hova akarsz menni. Ez nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy itt maradj.
– Annyit biztosan tudok, hogy most egy kis időt a barátommal akarok
tölteni. És utána... utána… nem tudom…
Az volt az igazság, hogy még csak nem is gondoltam arra, milyen lesz
az élet tizenötödike után. Vagyis a mai nap után.
– Karen nemsokára itt lesz. Szerintem az a megállapodás, hogy vissza
kell menned vele Londonba. Ő majd tud segíteni neked a jogi dolgokban,
ha megvádolnak valamivel. Ő figyel rád, Jem. És tényleg törődik veled.
– Én nem megyek vissza Karenhez.
– Tizenöt éves vagy, Jem. Nem élhetsz egyedül. Még nem.
– Hagyjuk már ezt, jó! Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, amíg Spider
ide nem ér!
Ekkor jutott eszembe, hogy Britneyéknél zuhanyoztam utoljára, azóta
nem is nagyon mosdottam. Jól akartam kinézni, amikor megjön Spider.
Úgyhogy nekiálltam tisztálkodni. Ettől kicsit fel is élénkültem. Már alig
vártam, hogy itt legyen velem Spider. Még soha sem vártam semmit
ennyire az életemben.
Mielőtt végeztem, Karen is megjelent a sekrestyében. Ott álltam
mezítláb, a fejemre csavarva egy törölköző, mint egy turbán. Odajött
hozzám, átölelt.
– Szia, Jem! Hogy vagy? Most már jobban nézel ki, mint amikor
elmentem.
Egy kicsit eltartott magától, kinyújtott karral fogta a vállaimat, úgy
nézett rám.
– Az emberek mindenáron látni akarnak téged, Jem. Kész őrület, ami
kezd ott kint kialakulni. Szerintem, jól gondold meg, hogy mit teszel,
mert…
Be sem fejezhette a mondatot. Hirtelen kivágódott a sekrestye ajtaja, és

187
beviharzott rajta egy ilyen nagymenő középkorú fickó. Egyenesen hozzám
jött.
– Helló, Jem! Örülök, hogy végre találkoztunk. Vic Lovell vagyok.
Karent szó szerint félresöpörte. Megragadta a kezemet, és erősen
megrázta. A jelenléte azonnal betöltötte a sekrestyét. Tele volt energiával.
Ő nem azért jött, hogy segítséget kérjen tőlem. Valami egészen más dolog
miatt jött ide. Elkezdett beszélni, még a kabátját sem vette le:
– Na, Jem! Végre itt vagyok, hogy beszéljek veled a jövődről. Amely
jövő, ezt előre megmondhatom, rendkívül fényes. Hihetetlen ajánlatokat
hoztam neked, és ha ezekkel tudsz élni, akkor az egész életedet
megalapozhatod, elfelejtheted az anyagi gondokat. És ezt komolyan
mondom. Elintézzük neked a médiát, a rádiót, a tévét, az interjúkat,
mindent. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik nagyobb magazinnal is
meg tudunk egyezni. Ezek lesznek az elkövetkező néhány hónapban, utána
pedig majd kiadunk egy könyvet, a kiadók máris fogalmazzák az
ajánlataikat. Téged akarnak. Ne aggódj, Jem, nem neked kell majd
megírnod a könyvet sem. Én hozom az embereket, akik tudnak segíteni.
Csak beszélgetsz velük, ők meg majd szépen leírják, megfogalmazzák,
sajtó alá rendezik. Mindent megcsinálnak. Csak egy fontos dolog van itt:
szépen kötünk egy kis szerződést, és én majd mindent elintézek helyetted.
Mert ha ezzel nem foglalkozunk megfelelően, akkor sok mindennek ki
lehetsz majd téve, meg elszalaszthatsz kulcsfontosságú ajánlatokat. De ha
jól végezzük a dolgunkat, akkor egy életre megcsinálod a szerencsédet,
Jem!
Végre abbahagyta. Vigyorgott rám a széles mosolyával, bólogatott is.
– Mi van? – mondtam neki.
– Mit gondolsz erről? Szóval, akkor társak leszünk?
Még mindig szédültem egy kicsit attól a sok képtelenségtől, amit
mondott, úgyhogy megvontam a vállamat:
– Fogalmam sincs.
És akkor megint rákezdte:
– Tudom, hogy talán túl sok ez így most neked egyszerre. Lehet, hogy
nem is igazán értesz mindent abból, amit mondok. De én gazdaggá
tehetlek téged, Jem. Százezrekről beszélünk, fontban. És te fiatal vagy, és
hihetetlenül jó a sztori. Az egész ország erről beszél. Erről van szó, Jem.
Most jött el a te időd. Meg kell ragadnod a pillanatot! Mindent elérhetsz,
amit csak akarsz: ruhák, partik, kocsik, utazás. Csak mondd meg, mi kell,
és már a tiéd is. A világ téged akar. Most minden rólad szól.
– És maga mit akar?
Néztem az elegáns kabátját, a hatalmas arany pecsétgyűrűt az ujján, a

188
csuklóján a Rolex karórát.
– Én segíteni akarok neked.
– És ezért…
– Ezért bizonyos százalékot kapok. Természetesen.
Rám nézett, hideg, szürke szeme volt. Láttam, hogy még mindig van
vagy harminc éve, hogy üzleteljen a mások életével.
– Ez természetesen nem jótékonykodás, Jem. Társak leszünk.
– Menjen a büdös francba!
– Hogyan?
– Menjen a francba. Nem kérek ebből, nem kell a segítsége. Nem kell a
pénze se. Engem nem érdekel a hírnév. Nem arra vágyok, hogy valami
flancos celeb legyek.
Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
– Fogalmad sincs róla, hogy mit beszélsz. Ezt nem hagyhatod csak úgy.
Bolond lennél, ha…
– Tudom, mit csinálok. Azt is tudom, hogy mit akarok. Azt, hogy maga
menjen innen végre!
Feltartotta a kezét.
– Ne siessük el ezt a dolgot, Jem. Most tudom, hogy feszült vagy. Itt van
az édesanyád, beszéljétek meg ezt a dolgot vele kettesben. Csak
nyugodtan. Addig én ott kint leszek.
Ott ült Karen, nézte ezt az egészet. Eszembe jutott a londoni lakása,
ahogy jön le a falról a tapéta. Az egész életét pénz nélkül küszködte végig.
Mit jelentene ez neki? Ha belemennék ebbe a baromságba? Csak pár éve
van hátra, ezt tudtam. Ez a fickó meg elintézhetné, hogy ezek legyenek az
élete legjobb évei.
– Mit gondolsz, Karen?
Megrázta a fejét.
– Tudod, hogy gondolom. Ez már így is túl sok. Ha most elkezdesz
interjúkat adni, meg könyveket írnak rólad, akkor csak még rosszabb lesz.
– De akkor tudnánk szerezni egy nagyobb házat, lenne kert a fiúknak,
meg minden.
– Hát, az tetszene nekik, az biztos – lágyult meg az arca. – De neked
nem kell semmit se szerezned nekem, Jem. Ez teljesen jól van így, ahogy
élünk. Az ő világa, ezé az ügynöké, az nincs, az csak fantázia, az nem a
valóság. Ismerlek, Jem. Te sem erre vágysz, ugye?
Hát lehet, hogy mégiscsak ismert egy kicsit. Rámosolyogtam.
– Hát, persze, hogy nem, Karen. Ez tiszta hülyeség.
Odajött hozzám, átölelt.
– Ebből az egész baromságból nekem nem kell semmi – mondtam neki.

189
– Nem kellett volna elmondanom senkinek, ugye?
– Semmi baj, Jem. Minden rendben lesz.
Még mindig a karjaiban tartott.
– De, úgy érzem, hogy nem. Ez a dolog csak egyre terjed. Beszéltem
róla, és azóta nincs megállás.
– Szerintem te tudod megállítani.
– Hogyan, Karen?
A szemembe nézett komolyan.
– Mondd meg nekik, hogy nem igaz ez az egész. Csak kitaláltad. Mondd
meg nekik, hogy csak te találtad ki.

190
 36. fejezet
Legutóbb akkor kellett kiállnom emberek elé beszélni, amikor a suliban
fel kellett olvasni a fogalmazásomat: A legjobb napom. Mikor is volt? Egy
hónapja? Már nem is emlékeztem pontosan az idejére. A lényeg, hogy ott
álltam az osztály előtt, és elmondtam nekik az igazságot, vagyis ahogy én
láttam a dolgokat. Hát, nem volt valami nagy siker.
Most meg arra készültem, hogy kiállok itt egy halom idegen elé: a
haldoklók elé, az újságírók meg az ügynökök elé, meg az Isten tudja, ki
mindenki elé. És azt fogom mondani nekik, hogy hazudtam. Meg fogom
tagadni az igazságot. Az igazságot, ami az egész életemet végigkísérte.
– Jól van, csináljuk.
Karen még bátorítólag megszorította karomat.
– Jól van, Jem – mondta. – Ez a helyes.
Szerintem valójában Karen soha nem hitt nekem, meg volt róla
győződve, hogy hazudok, és most boldog volt, hogy ezt beismerem.
Kiléptem a sekrestyéből az apátságba. Hát, most már azért többen voltak
ötvennél, százával lehettek a templomban. Amikor megjelentem, kitört a
hangzavar, kezdtek megrohanni.
Karen előrevitt. Ott volt a plébános és Anne.
– Jem beszélni akar az emberekkel. Hol lenne a legalkalmasabb?
– Hát… – kezdte.
Vic Lövell, az ügynök előretolakodott és közbevágott:
– Nem tanácsolom, hogy így tegyen, hogy beszéljen az emberekkel.
Óvatosan kell bánnunk a médiával egy ilyen sztori esetében. Sokkal jobb
lenne ezzel kapcsolatban egyeztetni előre néhány dolgot. Menjünk vissza a
sekrestyébe, és beszéljük meg!
Megfogta a karomat. El akartam rántani, de erősen szorította.
– Vegye le rólam a kezét! Semmi közöm magához! És nem is lesz!
Nézett rám, mintha nem értené, mit mondok.
– Hát, nem fogtad fel, Jem, a lehetőséget, amiről odabent beszéltem
neked?
– Én felfogtam. Csak attól tartok, hogy maga nem fogta fel, amit én
mondtam! Nem érdekel az ajánlata! Vegye le rólam a mocskos kezét, vagy
beleharapok!
Végre elengedett. De nem ment hátrébb. Odahajolt hozzám, és úgy
súgta:
– Nem tudom, hogy pazarolhat el valaki egy ekkora lehetőséget. Vagy
túlságosan naiv vagy, vagy tiszta hülye.

191
 Nem mondta elég halkan, Karen meghallotta.
– Egyik sem! De ő a maga ura! És maga hozza meg a döntéseit. De most
már hagyja békén, érti?!
Erre végre otthagyott minket, de nem ment ki a templomból. Megállt
hátul a tömegben, figyelt.
– Valamit mondani szeretnél, ugye? – kérdezte a plébános.
– Igen. Azt hiszem, itt az ideje… Ideje valamit mondani, hogy ne
raboljam itt feleslegesen az emberek idejét.
Anne nyugtalan pillantást vetett Karenre, de a plébános bólintott.
– Jó. Örülök neki. Ez a zűrzavar már kezd hosszúra nyúlni itt, a
templomban. Innen nyugodtan beszélhetsz.
A kórus helye előtt volt egy lépcső, arra mutatott. Oda kellett volna
állnom, de láttam, hogy onnan azért még nem nagyon fogok látszani.
Felnéztem a szószékre.
– És onnan? Ott van mikrofon is.
Tiszta vörös lett a feje.
– Hát... az teljességgel... elképzelhetetlen, hogy. – kezdte, de aztán
megadta magát. – Jó, ha ezzel egyszer s mindenkorra vége lesz ennek a…
A plébános felkísért a szószékre. Ott álltam mellette, fenn, a szószéken,
a bath-i apátsági templomban. Bekapcsolta a mikrofont, és bemutatott a
tömegnek. Visszhangzott a hangja a templomi padok fölött.
– Hölgyeim és uraim, kérem, foglaljanak helyet. Ifjú... vendégünk... itt,
az apátságban… kíván néhány szót szólni önökhöz.
A karjával intett, hogy lépjek előre a mikrofonhoz, ő pedig lement a
lépcsőn. Moraj futott végig a tömegen. Elkövettem azt a hibát, hogy
felnéztem. Tengernyi ember arca nézett engem, tengernyi dátum. Erre nem
készültem fel. Nem voltak gondosan megválogatott szavaim, előre megírt
beszéd, aminek van eleje, közepe meg vége. Csak arra készültem, hogy
egyetlen dolgot mondok el nekik: egy szemenszedett hazugságot. Vettem
egy nagy levegőt.
– Helló, Jemnek hívnak. De ezt úgyis tudják, ezért vannak itt. – Semmi
reakció. Nyeltem egyet, és folytattam. – Vagyis, az igazság, hogy én nem
is tudom, miért vannak itt. Én csak egy tizenöt éves lány vagyok, ugyanaz,
aki egy hónapja voltam, vagy egy éve, vagy öt éve, amikor senki nem
akart tudni rólam. Hát, gondolom, az a különbség, hogy most mondtam
egy-két dolgot arról, hogy tudom, mikor fognak meghalni az emberek. És
feltételezem, azért vannak itt, mert azt hiszik, hogy majd elmondom
maguknak. De azt kell, hogy mondjam... azt kell mondanom... hogy ez az
egész csak hazugság. Ennyi. Én találtam ki.
Elképedtek, az egész tömeg.

192
 – Csak feltűnősködni akartam. Hát, bejött. Sajnálom. Elnézést kérek
maguktól. Hülyeség volt. Át lettek vágva rendesen. De most már
hazamehetnek. Nincs itt semmi látnivaló.
Elkezdtem jönni lefelé a szószékről a lépcsőn. Az emberek meg
kiabáltak, nem ezt akarták hallani. Dühösek voltak jó páran, de voltak
kétségbeesett sikolyok is. Borzalmas volt.
Megálltam a lépcső közepén, és néztem a tömeget. Ott sikongott a
kendős nő is, akivel tegnap beszéltem. Nem tudtam szabadulni a
gondolattól, hogy becsaptam őt. Meg a többieket is. Visszamentem a
mikrofonhoz.
– Mit várt tőlem? – mondtam neki. Közvetlenül ránéztem a szószékről,
hozzá beszéltem a mikrofonon át, de hirtelen mindenki csendben maradt.
Figyeltek. – Ha ennyire azt akarja, akkor megmondom magának azt,
amiért idejött.
Vártam egy kicsit, az ajkamba haraptam.
– Maga haldoklik.
A szájához kapta a kezét, és riadtan elkerekedett a szeme a sokktól. Ijedt
morajlás futott végig az egész templomon.
– Meg az a fickó is, aki ott áll maga mellett. És az a hátsó. Meg én is.
Mindannyian haldoklunk. Mindenki ebben a templomban, meg a
templomon kívül is. Nem kell, hogy én mondjam ezt meg maguknak. De
van még valami.
Ekkor a templom végében kinyílt az ajtó. Egyenruhás rendőrök jöttek be
rajta.
– Maguk élnek is. Most. Pont most. Ma. Élnek és virulnak. Kaptak egy
újabb napot. Mindannyian kaptunk még egy napot.
Hátul a főhajóban mozgolódás támadt. Valaki közeledett, jött előre a
tömegben. Magas volt, sokkal magasabb, mint a többi ember, szinte
nevetségesen magas. Ingatta a fejét ritmusra. Lehetséges ez? A szívem is
megállt, komolyan mondom, de beszéltem tovább:
– Mindannyian tudjuk, hogy egyszer véget ér ez az egész. De ez nem
nehezedhet ránk úgy, mint valami súlyos teher. Attól még élnünk kell!
Spider megállt, a templom közepén volt. Ott állt, és nézett engem. Ott
volt a képén az a széles hülye vigyora. És most már csak neki beszéltem.
Most már senki más nem volt ott az apátságban. Csak ő.
– Élnünk kell, különösen akkor, ha találunk valakit, aki szeret. Ez a
legfontosabb. Ennél nincs fontosabb dolog a világon. Ha ezt megértjük,
akkor hálásak leszünk minden rohadt percért, amit együtt tölthetünk.
Spider meg magasba lendítette a karját, kurjantott egyet, az emberek
meg elkezdtek tapsolni. Eljöttem a mikrofontól, és leszáguldottam a

193
lépcsőn. Nem érdekelt, hogy hányan néznek, kik fényképeznek, hány
kamera vesz most. Csak rohantam hozzá. A tapsoló, éljenző, összezavart
tömeg közepén majdnem elcsúsztam a kőpadlón. Spider csak ott állt a
templom közepén, tapsolt ő is, aztán szélesre tárta a karjait. Belevetettem
magam, átölelt, megforgatott. Magához szorított, és csak úgy tartott az
ölelésében.
– Na, mi a helyzet, haver? – nevetett. – Csak egy pár napra hagytalak
magadra, te meg máris prédikátor lettél. Gyere – hajolt le hozzám –,
lelkészt még úgyse csókoltam meg soha ezelőtt.
És megcsókolt, gyengéden, ott, mindenki előtt.
– Hiányoztál – suttogta.
– Te is hiányoztál – mondtam neki, és fent a magasban megkondultak az
apátság harangjai.

194
 37. fejezet
Minden rendben van, ugye?
Néztem a szemét, látszik-e rajta valami betegség. Semmi. Csak a szám.
Mint mindig. És nem változott meg.
– Persze, jól vagyok. Csak egy kicsit fáradt. Nem nagyon lehet aludni
ott, a cellában.
Megtörölte a kezével az arcát.
– Végig csak rád gondoltam. Jó lett volna tudni, hogy mi van veled. Azt
nem gondoltam volna, hogy egy templomban kötsz ki.
– Tiszta őrület. Én is folyton rád gondoltam. Azzal volt tele a fejem,
hogy vajon mit csinálsz ott, a cellában. A lényeg, hogy kiengedtek.
Hozzák a kocsit is?
Csak nézett.
– Miről beszélsz? Milyen kocsit?
– Ez volt az egyik feltételem. Téged kellett kihozniuk, és egy kocsit
kértem, meg egy kis pénzt, és csak akkor voltam hajlandó beszélni.
Szóval, ha ez megvan, akkor mehetünk tovább. Weston innen már harminc
mérföldnyire sincs.
– Ah, nem, Jem. Ez most nem így megy. Velem még nem végeztek,
még nem történt meg a vádemelés. Csak egy pár órára hoztak ki – lehet,
hogy a te alkud miatt –, de visznek is vissza. Gondolom, amúgy téged is.
– De megegyeztünk, aláírták a megállapodást. Teljesen törvényes.
– És mit lehet tenni? Beperelni őket? – megrázta a fejét. – Nem bízhatsz
meg senkiben, Jem, tudhatnád. Rajtam kívül, persze.
– De hazudtak. A rohadékok! Akkor most mit csinálunk? Hogy tudunk
lelépni innen?
Sóhajtott.
– Azt hiszem, hogy nem tudunk lelépni, Jem. Van egy pár óránk,
hozzuk ki belőle, amit csak lehet. Ahogy ott fenn mondtad.
– De ez nem igazság, Spider. Akkor már sohasem fog sikerülni. Akkor
soha nem jutunk el Westonba. Ott akartam veled sétálni a mólón, fish
andchips-et enni, ahogy mondtad…
Elcsuklott a hangom. Spider átölelt a hosszú karjaival.
– Nyugodj meg. Nem kell, hogy minden ma történjen meg. Megtehetjük
bármikor. Nézzünk szembe a dolgokkal. Engem most biztos lecsuknak,
valószínűleg téged is. De én tudok várni. Én várni fogok rád. És ha te
is…?
– Persze, hogy várni foglak. Tizenöt évig vártam, hogy megtaláljalak.

195
Tudok várni még tizenötöt, ha az kell, de…
Hogyan is mondhatnám ezt el neki? Elfogyott az időnk. Nincs már több
időnk, csak ez a mai nap van. A holnap nem jön el.
– Mi az, hogy de?
– Csak… az... hogy… nem is tudom. Néha a dolgok annyira
egyszerűek: én szeretlek téged, és te is szeretsz engem. Ennyire van
szükségünk. Bármi is történik, együtt szembe tudunk nézni vele.
Hogy miért nem ennyire egyszerűek a dolgok, tényleg, a valóságban is?
Ő szeretett engem, és én is szerettem őt. De ott volt a szám, és azt láttam
állandóan, hogy Spider ma meg fog halni. És a számok még sohasem
tévedtek. Odabújtam hozzá, éreztem a szagát, és hirtelen rám jött valami.
Spidernek semmi baja nem volt. Nem feküdt összeverve a rendőrségi
cellában, nem volt beteg sem. A tetovált arcú is meghalt, úgyhogy nem
volt senki, aki fegyverrel üldözött volna minket.
Az egyetlen veszélyt én jelentettem. Én hozattam ide 2009. december
15-én: 20091215. Én voltam egyedül az, aki látta a számot Spider
szemében. Amíg én élek, addig a szám is ott lesz. Én voltam a szám, és a
szám nem volt más, mint én. Nem tudom, hogy bárki más ezen a világon
látja-e a számokat. És ha látja is, akkor vajon ugyanazokat a számokat?
Anne-nek igaza volt: én vagyok a tanú. Az elmúlás tanúja.
Csak egyetlen módon lehet kitörölni a szemekből a számokat. Ha nincs,
aki meglássa őket. El kell távolítani azt, aki látja a számokat.
Lassan felálltam, körülnéztem. Gondoltam, hogy a kulcsokat nem rakták
vissza a fiókba a sekrestyében, de Simonnál mindig volt kulcs. Most ott
beszélgetett Anne-nel az egyik oldalfolyosón, a nagy kulcscsomó meg ott
csillogott a derekán. Odarohantam hozzá, megmarkoltam a kulcsokat.
Leakasztottam a csomót az övéről, mielőtt egyáltalán rájött volna, mit
csinálok. Félrelöktem, és odarohantam a toronyba vezető ajtóhoz. Egy
egész kulcscsomó volt nálam, de másodikra eltaláltam, melyik nyitja.
Vissza se néztem, csak feltéptem az ajtót, bementem, becsaptam és
bezártam magam után. Kizártam és magam mögött hagytam mind a
hangokat és a kiabálásokat, azt az egyet is, amelyiket annyira akartam
pedig hallani. Különösen azt az egyet volt nehéz magam mögött hagynom.
Ott volt a fejemben, még akkor is, amikor már a csigalépcsőn
kapaszkodtam felfelé.
– Jem, mi a francot csinálsz? Jem…!
Kiléptem a tetőre. Esett az eső, az arcomba vágott. Bezártam magam
mögött az ajtót, és indultam tovább a toronyba. Egy pár másodperc volt az
egész, de a ruhám teljesen elázott. Amikor a toronyban voltam, akkor már
tudtam, hogy mit kell tennem. Csak mentem felfelé, egészen a harangozok

196
kamrájáig, ott pedig tovább a felfelé vezető lépcsőkhöz. Az utolsó ajtó
bezárásával már nem vesződtem, az előző három vagy négy eléggé
lelassítja majd az üldözőimet. Már régen késő lesz, mire felérnek hozzám.
Nehezen szedtem a levegőt, a lábam is kezdett egyre erőtlenebbé válni.
Megtámasztottam magam a kezeimmel, hogy el ne essek.
Valahonnan messze, lentről kiabálások hallatszottak fel, úgyhogy nem is
néztem lefelé inkább, csak a horizontot bámultam, úgy kapaszkodtam fel a
tetőt övező faragott kőpárkányra. Felálltam a párkányon, és széttártam a
karjaimat.
Láttam lent a medencéket, az embereket is. És most már tudtam, hogy
soha nem lehetek olyan, mint a többi ember. Soha nem leszek más, mint
ami most is vagyok. Egy lány, aki tizenöt évig csak halált és pusztulást
hozott a körülötte élő emberekre. Egy lány, aki elég hülye volt ahhoz,
hogy szerelmes legyen, és elkezdjen hinni a szerelemben. És aki most már
tudta, csak egyetlen módon mentheti meg a fiút, akit szeret.
Talán az is lehet, hogy végig a saját számomat láttam.
Az tükröződött ott Spider szemében.
20091215.
Ez lett hát az a nap, amikor mindennek búcsút kell mondanom.

197
 38. fejezet
A lábujjaimat begörbítettem a cipőmben, mintha az segítene
kapaszkodni a nedves kőpárkányba. Próbáltam szépen, egyenesen állni ott
fenn, hogy méltósággal nézzek szembe a véggel, de a szél meg az eső nem
hagyták. Meglepően nagy erőfeszítésembe került már csak az is, hogy fent
bírjak maradni állva a párkányon. Az eső meg a szél szemből érkezett,
megpróbáltak visszalökni a tetőre. Bele is tudtam hajolni az erős szélbe.
Előredőltem, és nem zuhantam le, megtartott. Persze, ha megváltozott
volna hirtelen a szélirány, akkor hiába igyekeztek volna görcsösen
megkapaszkodni a lábujjaim.
Gondolom, az volt a baj, hogy elkezdtem gondolkodni. Nem csak annyi
volt, hogy felmentem, leugrottam, kész, vége. Hanem ott álltam a
párkányon egy darabig, a fejem meg tele volt mindenfélével.
Visszafújna a szél, ha leugranék? Mennyi ideig tart majd vajon a
zuhanás? Mit fogok érezni, amikor találkozom a földdel? A földre érkezem
meg majd, vagy valamelyik háztetőre? Tényleg ennek kell történnie? Ennyi
volt az életem? Tizenöt év, és nincs tovább?
Igyekeztem összpontosítani újra. A fontos kérdésre: ha most ennek itt
véget vetnék, ha lenne hozzá elég bátorságom, akkor segítenék sok ember
baján? Legfőképpen: megmenteném-e ezzel Spidert? Ha senki nem látná a
számát, akkor az tulajdonképpen nem is létezne?
Meg kellett tennem, méghozzá nagyon szépen. Mintha egy medencébe
ugranék bele. Lábujjhegyre álltam, széttártam a karjaimat, és számoltam.
Számok kísérnek el a végső utamra.
– Három ... kettő…
– Jeeeem!
És visszanéztem. Úristen, ott volt. És rohant felém a lépcsőfeljáró
ajtajából.
– Jem, ne tedd! Kérlek, ne!
A hangja tele volt rettegéssel.
– Ne mozdulj, Spider! Ne gyere ide! Menj el innen! Meg kell tennem!
– De miért? Nem értem! Kérlek… ne tedd! Úristen! Kérlek, ne!
Közben próbált közelebb jönni hozzám.
– Ne gyere ide!
Megállt, felemelte a karjait.
– Nem lesz annyira szörnyű, Jem! Börtön. Kibírjuk. És aztán tiszta
lappal... Újrakezdhetünk mindent. Jem, együtt mindent újrakezdhetünk.
– Nem erről van szó, Spider. Nem tudom megmagyarázni neked.

198
Sajnálom, ne haragudj rám.
Ott billegtem közben egészen a párkány szélén már.
– Nem értem, Jem. Nem értem, miért akarsz elhagyni engem. Miért
csinálod ezt?
Kicsit megint közelebb jött. Ott a szélben és az esőben is megéreztem a
szagát. És emlékeztem mindenre újra, az első találkozásunkra, az együtt
töltött éjszakára.
– Miért akarsz itt hagyni, Jem? Nem értelek. Legalább ennyivel
tartoztam neki. Valami magyarázattal.
– Véget kell vetnem ennek az egésznek. A számoknak. Én vagyok az
egyetlen, aki látja a számokat. A számok bennem vannak. Nem tudok
tőlük megszabadulni. – És már a hangom is elhalkult, inkább csak
magamnak beszéltem, nem neki. – Meg kell tennem. Ez az egyetlen
lehetőség.
Spider nem értett ebből semmit sem.
– Jem, nem kell, hogy vége legyen. Együtt maradhatunk.
Ő volt az egyetlen a világon, aki tudta, mit kell mondania nekem.
Elkezdtem sírni.
– Te is ezt akarod, Jem, igaz? Hogy együtt maradjunk, ugye? Tudom,
hogy ezt akarod. Nem mondhatod azt nekem, hogy nem ezt akarod. Ne
mondd ezt nekem…
És most már ő is sírt. Fájdalmas volt nézni. És túl közel is került
hozzám, ha kinyújtotta volna a hosszú karját, talán már el is ért volna. Ezt
nem akartam. Végig kell csinálnom, amit elkezdtem.
Három... kettő... de... visszatartott még egy gondolat. Ahogy Spider itt
volt, érezni akartam, ahogy átölel. Az esőcseppek és a könnyek
összemosódtak az arcomon és a Spiderén is.
– Nem értem. Nem értelek, haver! Mi összetartozunk. Még mindig itt
vagyunk egymásnak. Te és én, Jem!
– De nem, ez sajnos eddig tartott, és soha nem lehet már boldogan-éltek-
amíg-meg-nem-haltak.
Nem bírta tovább. Lerogyott a földre, összerándult, belemarkolt a borzas
hajába, és zokogott, közben próbált mondani valamit nekem, de egy szót
sem értettem belőle.
Én meg ott álltam közben a párkányon. Le kellett volna ugranom, amíg
nem figyel. De nem tettem. Tudnom kellett, mit akart mondani nekem.
– Mi az, Spider? Mit akarsz mondani nekem?
Rám nézett:
– Nélküled én sem folytatom. Nem marad semmi, ha elmész.
Felállt, és kinyújtotta a kezét.

199
 – Add ide a kezed. Segíts fel. Megyek én is veled.
Ez csak trükk. Gondoltam. Nem is mondtam semmit. Nem csináltam
semmit se.
– Miért nem segítesz? Leugrok én is.
És fellépett. És ott volt. Mellettem. A párkányon. A szél meg fújt, még
erősebben, mint eddig. Spider beleállt a szélbe, előredőlt, az erős szél
megtartotta.
– Úúúúúh! Whoúúúúú! Ez baromi jó! – Elkezdett vigyorogni, ott fenn, a
párkányon. – Ezt nézd!
Ilyen volt, nem tehetett róla.
– Te hülye vagy, Spider! Mindig is tudtam, hogy tiszta hülye vagy!
Megfogta a kezemet.
– Jem, akkor mehetünk? Ha tényleg ezt akarod, akkor én leugrok veled.
És akkor együtt leszünk. Én szeretlek téged, Jem. És nekem nem kell senki
más és semmi más, csak te!
Tudod, milyen ezeket a szavakat hallani? Hallani, hogy akit szeretsz, ezt
mondja neked? Hát, ha nem, akkor remélem, egyszer majd megtudod.
– Nekem csúcs volt az az idő, amit együtt tölthettünk, Jem. Az elmúlt
néhány hét. Az egész életemben ez volt a legjobb. Ne ugorj le nélkülem.
Szeretlek téged!
Tényleg kész volt arra, hogy leugrik. Leugorhattunk volna együtt is, és
akkor beigazolódik a szám, az ő száma, és akkor az enyém is ugyanaz. És
akkor valami teljesen más jutott az eszembe:
A francba ezekkel a számokkal. A francba! Még az is lehet, hogy
Karennek van igaza, és ez az egész csak az én fejemben van.
– Szeretlek, Spider. Veled együtt mindennel kész vagyok szembenézni.
De most menjünk be. Megfagyok.
Rám mosolygott. Elengedte a kezemet, ökölbe szorította.
Összeérintettük az öklünket, mint régen.
– Oké, haver.
– Oké.
Behajlítottam a térdemet, letettem a kezem a párkányra, úgy szálltam le.
Spider meg ott táncolt fent, mint a kanálisnál, amikor először találkoztunk.
– Szállj már le, te idióta! Még kitöröd a nyakadat a végén! Megpördült,
szembenézett velem, vigyorgott rám, le akart ugrani hozzám. Néztünk
egymás szemébe, melegen, megnyugodva, szeretettel. Nem lesz semmi
gond.
És akkor csúszott meg a lába ott, a nedves kövön. Elveszítette az
egyensúlyát. Ott billegett még egy másodpercig, kétségbeesetten
igyekezett megkapaszkodni valamiben. És lezuhant, hátrafelé.

200
 Annyira gyorsan történt az egész. Hihetetlen volt, nem is sikítottam.
Lentről azonban felhallatszódtak hozzám a sikolyok. Néztem, ahogy
zuhan, a keze, a lába, mindenfelé kalimpált. Próbált megkapaszkodni
valamiben.
Nem a földre zuhant. A lenti tetőre esett, háttal. Eltörhetett a gerince
rögtön, mert nem is mozdult. Üres tekintettel nézett most már felfelé.
Eltűnt a szám is.
Egész úton esett, de mikor végre leparkoltunk a kocsival, elállt.
Lesétáltunk a mólóhoz. A tenger felől fújt a szél. A felhők iszonyatos
gyorsasággal száguldoztak az égen. Karen meg folyton azt kérdezgette:
– Jól vagy? Minden rendben?
– Aha, igen, persze.
Nehéz lett volna olyan helyzetet elképzelni, ahol rosszabbul éreztem
volna magamat. Csak azt akartam, hogy hagyjon békén végre egy kicsit.
Lefelé menet félúton Val belém karolt. Ő nem tett fel hülye kérdéseket,
tudta, min mentem keresztül. Megvárt ezzel a dologgal is, amíg kiengedtek
a kórházból. A hamvasztást, persze, megcsinálták nélkülem, de Val
megőrizte az urnát egészen addig, amíg rendbe jöttem, hogy én is itt
lehessek.
Bejárt hozzám az osztályra is. Amikor először jött be, nem tudtam
megszólalni. Nem csak hozzá nem tudtam szólni, hanem senkihez sem. Az
agyam még mindig azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozza ezt az egészet.
Nem tudtam Val szemébe nézni, arra kért, vigyázzak Spiderre. Rám bízta
őt. És én cserbenhagytam. Elvittem magammal, pedig tudtam, hogy többet
nem jön vissza. De Val nem rám haragudott mégsem. Őrá volt mérges.
Nem is értem, miért.
– Mit csinált ez a kerge birka? Biztos, most is feltűnősködött, nem?
Kapnám csak a kezem közé! Kitekerném a nyakát. – Az ölében volt a
keze, benne egy gyújtatlan cigaretta. Remegett a keze. – Nincs itt valami
dohányzásra kijelölt hely, Jem, ahová kimehetnénk? Megölnek ezzel a sok
rendszabállyal.
Bejött újra, annak ellenére, hogy nem beszéltem vele az első
alkalommal, meg annak ellenére, hogy milyen társaságba kerültem a zárt
osztályon: voltak ott csendesek, sikoltozósak, mindenfélék. Második
alkalommal sikerült egy szót mondanom neki. Egész nap ezt az egy szót
igyekeztem megtalálni és kimondani.
– Ssss...sss…
– Mi az, Jem? – Közelebb hajolt hozzám.
– Ssss…sssaj…nálom.
– Drágám, nem a te hibád. Honnan tudtad volna? Mindig is ilyen

201
hajmeresztő dolgokat művelt.
El akartam mondani neki, hogy igenis tudtam. Csak olyan gyorsan
történt mégis. De akkor is meg kellett volna akadályoznom ezt az egészet.
– Találkoztunk még azután is, hogy elmentetek. Bementem hozzá a
rendőrségre. Ott voltam, amikor vallatták. Azt mondta, Weston felé
tartottatok. Megdöbbentem. Nem is gondoltam volna, hogy emlékszik.
Akkor vittem oda, amikor kicsi volt. Egy kis közös nyaralásféle volt.
Annyira örülök, hogy erre emlékezett.
Aztán így folytatta:
– Gondolkodtam, Jem. Ha jobban leszel, elvisszük Westonba. Hogy
rendesen elbúcsúzhassunk tőle. Csak amikor már tényleg jobban leszel.
Nem kell vele sietni.
Csak hát nem nagyon lehetett észrevenni semmi javulást az
állapotomban. Az egyik nap olyan volt, mint a másik. Amikor eltelt
egynéhány hét is, akkor kezdték mondani, hogy most már alakult
valamicskét a helyzet. Beszédben ez azt jelentette, hogy néhány szót össze
tudtam fűzni egyszerűbb mondatokká. Éjszaka továbbra is rémálmok
gyötörtek.
Napközben a nővérek arra bátorítottak, hogy rajzoljak. Nem bántam.
Hoztak papírt, filctollakat, órákig elvoltam vele.
Karen is rendszeresen bejött hozzám. Rendes dolog volt tőle, azok
ellenére, ahogy viselkedtem vele. Az egyik nap azt mondta:
– Jem, az orvosok szerint jót tenne neked a levegőváltozás. Gyere haza
velem, drágám! Hadd gondoskodjak rólad!
A régi szobámat fenntartották nekem.
– Kifestünk, mire hazajössz. Újrakezdhetjük együtt, jó? Milyen színű
szobát szeretnél?
Így kerültem vissza a Sherwood Roadra, egy karamellszínűre festett
szobába. Meleg, világos, mézszínű volt, olyan, mint a bath-i épületek.
Állandóan a szobámban voltam, zenét hallgattam, bámultam a falakat.
Egy nap, amikor Karen iskolába vitte az ikreket, elkezdtem rajzolni.
Elsőnek egy őrzőangyalt rajzoltam az ágyam mellett a falra. Aztán
folytattam. Mindenhová szárnyas lények kerültek. Másztak felfelé
létrákon, vagy zuhantak éppen lefelé. Némelyikről hiányzott egy-egy rész,
az arca, a karja vagy a lába. Az egyiknek nevetségesen hosszú végtagjai
voltak, meg afro haja. Kiterjesztett szárnyakkal szállt a plafon közepén.
Volt egy kis kopaszra nyírt hajú is. Egészen lent, a padló közelében
gubbasztott, felhúzott térdekkel, maga köré tekerte a szárnyait.
Amikor Karen behozta a vacsorát, elejtette a tálcát. A bolognai spagetti
meg szanaszét, rá a frissen festett, szépen kidekorált, karamellszínű

202
falakra. Fogtam egy zsebkendőt, és elkezdtem letörölni a falról.
– Nézd meg, mit csináltál! Tönkreteszed a rajzokat, te hülye kurva!
Hát, így kerültem vissza a zárt osztályra újra. Amikor megint „haza”
mehettem, akkor már harangvirágkékre volt festve az egész szobám.
Egynéhány angyalt még ki lehetett venni a festék alatt. Ennek nagyon
örültem. Kevesebb volt a rémálom, így, hogy tudtam, ott vannak az
angyalok.
Öt-hat hónappal ezután lehetett az, hogy ott álltunk a mólón Westonban.
Val azt mondta:
– Hát, akkor rajta – lecsavarta az urna tetejét. – Akarod te szétszórni,
Jem?
– Hm, nem is tudom. Hogy szokták ezt csinálni?
– Csak borítsd ki. Tartsd kartávolságnyira magadtól, a tenger felé, és
öntsd oda!
Könnyek szöktek a szemembe. Régen sírtam utoljára.
– Nem megy. Nem tudom megtenni. Csináld inkább te, Val!
Összeszorította az ajkát. Odalépett hozzám.
– Várj csak – mondta. – Merről is fúj a szél? Nem akarom, hogy…
Szóval, hogy ránk fújja őt a szél.
Karen megnyalta az ujját.
– Erről fúj. Így kell tartani, és akkor jó lesz.
– Rendben – mondta Val, és nekitámaszkodott a korlátnak. Kinyújtotta a
karját, amennyire csak tudta.
– Isten veled, Terry, kedves! Isten veled, drága fiam.
Az utolsó szavait már alig lehetett hallani. Zokogni kezdett, ahogy
kiborította az urnát. Kihullt belőle a szürke hamu. Nagy része a tengerbe
esett, de a szél ránk is fújt belőle, a hajunkba, a ruhánkra.
– A francba, belement a szemembe. Karen, nem látod?
Hátrébb lépett a korláttól. Az egyik kezében az urna, a másikkal meg a
bal szemét dörzsölte.
– Gyere, Val! Hadd nézzem meg!
Amíg a Val szemével bajlódtak, én csak néztem a hamut a hullámok
tetején, hogyan távolodik egyre tőlünk. Ez volt minden, ami megmaradt
belőle.
Néztem a kabátomat, ahogy szépen kerekedett most már a hasamnál.
Végigsimítottam a kezemmel. Belül éreztem a mocorgást. Nem voltam
benne teljesen biztos, de úgy éreztem, hogy fiú. Mert mindig izgett-
mozgott, mint az apukája.
Egy kis szürke por volt a kabátomon. Lesimítottam az ujjaimmal a
tenyerembe. Spider.

203
 Hogy történhetett meg ez velünk?
Most csak úgy dobjam el?
Szükségem volt rá. Azt akartam, hogy velem legyen.
– Gyere vissza! – kiáltottam a tengernek. – Gyere vissza! Ne hagyj itt
engem!
Karen és Val odaléptek hozzám.
– Jól van, drágám, itt vagyunk – mondta Karen. – Minden rendben.
– Nem érted? Én még nem álltam készen erre az egészre. Én még
mindig nem tudom elengedni.
Val átölelt.
– Ezt nem is lehet. Soha.
Sírtam. És sírtak ők is. Átöleltük egymást, ott, a mólón. Westonban a
tengerparton. A kabátunkat csapkodta a szél. A kezemet összeszorítottam:
ott volt benne egy kis szürke hamu, ami még megmaradt Spiderből.
Nekem.

204
 Öt év múlva
Már nem az olyan helyekre járok, mint ahol régen mindig lógtam. Azt is
lehet mondani, hogy továbbléptem. Manapság inkább játszótereken lehet
látni engem, meg a tengerparton, vagy a közösségi házban. Vagy
várakozok az iskola előtt. De hát ennek így kell lennie. A gyerekekből
egyszer felnőttek lesznek, szülők, mint én. És aztán a mi gyerekeink is
kamaszok lesznek, aztán szülők, és mindig így tovább.
Ma már nem lógok ki annyira a sorból. A Spiderrel töltött idő teljesen
megváltoztatott. És nem csak az ilyen tipikus felnőtt dolgokról van szó,
nem csak a szerelem meg a szex változtatott meg.
Rájöttem, mi hiányzott az életemből tizenöt éven keresztül: hogy
legyenek barátaim. Akikkel lehet együtt nevetni, akikben meg lehet bízni,
és akkor ki lehet nyílni. Megváltozott az egész hozzáállásom az élethez.
Annyira csak a számok tartottak fogva, hogy teljesen megbénították az
életemet. Most már a számokat se látom. A számok miatt nem tudtam élni,
de Spider és a többiek, mind – Britney, Karen, Anne, Val –
megváltoztattak engem. Rájöttem, hogy eddig csak vesztegettem az
időmet.
Lehet, hogy jó lenne, ha most azt mondhatnám, a Spider halála óta eltelt
évek alatt valami nagyon fontosat vittem véghez, mondjuk, agysebész
lettem, vagy tanár, vagy valami, de nem. És talán nem is ez a lényeg.
Először is az történt, hogy Karennel maradtam. És gondoskodtam róla az
agyvérzése után. Tudtam, hogy már csak három éve van hátra, úgyhogy
nem volt nagy meglepetés, amikor bekövetkezett.
Kaptam az önkormányzattól egy lakást. Éppen ott próbáltam meg
berendezkedni, amikor a kórházból hívtak. Karen az utcán esett össze.
Elég komoly volt a dolog. A fél oldala le is bénult. Beszélni sem tudott
rendesen. Teljesen észnél volt, de a szavakat nem tudta megformálni. Azt
még éppen jóváhagyták, hogy én gondoskodjak Karenről. De az ikreket
elvitték. A szociális osztály talált nekik nevelőszülőket, megszakadt a
szívük, gondolom. De azt hagyták, hogy én Karen mellett maradjak.
Kemény volt, nagyon kemény. Megpróbáltam ellátni őket. Ott volt
nekem Adam, de Karent is nekem kellett öltöztetni, etetni, kivinni a WC-
re. Olyan volt, mintha két gyerekem lett volna. Sokszor úgy éreztem, hogy
otthagyok mindent, volt, hogy már össze is csomagoltam. De persze végül
nem tettem meg. Nem tehettem. Azt is tudtam, hogy Karennek nincs már
sok ideje hátra. És azt sem felejthettem el, hogy amikor terhes voltam, ő
állt mellettem egyedül. Meg amikor hazajöttünk Adammel a kórházból. Ő

205
segített. Megmutatott mindent, hogy kell csinálni. Rengeteget
köszönhettem neki.
A vége felé azért már elég rossz volt. Mert a Karen számára nagyon is
jól emlékeztem. Pedig a számokat már régen nem láttam, a terhességem
alatt tűntek el. Bent voltam a pszichiátrián, nyugtatóztak, meg minden.
Nem is tudom, pontosan mikor történt. De egy nap ráébredtem, hogy nem
látom többé a számokat. Először még szomorú is voltam, hogy elveszítek
valamit, ami hozzám tartozott ennyi időn át. De meg is nyugodtam.
Valami olyan dolog szűnt meg fenyegetni engem, amitől rettegtem.
Rettegtem, ha arra gondoltam, hogy amikor megszületik a fiam, és a
szemébe nézek, akkor mit fogok látni. Rettegtem, ha arra gondoltam, hogy
ott látom majd az újszülött gyermekem szemében a halála dátumát. És
akkor rájöttem, hogy ennek vége. És így majd a szemébe nézhetek
nyugodtam a gyermekemnek, és szembenézhetek így már a jövővel is,
bármit is hozzon az. Megszülhetem Spider gyermekét. És együtt élhetünk.
De azokat a számokat, amiket korábban láttam, nem felejtettem el.
Tudtam, Karennek is mikor kell meghalnia. Az utolsó pár hét rendkívül
nehéz volt. Ha kezdett is jobban lenni, akkor újabb agyvérzés vetette
vissza az állapotát. Rémisztő volt. Már azon könyörgött, hogy vessek
véget ennek az egésznek.
– Kérlek... Jem... elég... – gyötrődött a szavakkal, alig tudta kiejteni
őket.
Adam imádta őt. És Karen is nagyon szerette a fiamat.
Ahogy közeledett az utolsó napja, egyre feszültebb lettem. Ha ki kellett
vinnem a WC-re, az szörnyű volt, neki is. Nehezen viselte el ezt a
kiszolgáltatott helyzetet. Talán rosszul csináltam ezt az egészet. Meg
kellett volna kérnem a szociális osztályt, hogy adjanak Karen mellé egy
segítőt. Most, visszatekintve, úgy látom, mindkettőnknek sok volt ez.
Nagyon nehéz volt.
Karen teljesen kikészült. Nagy nehezen megfogott egy párnát,
küszködött vele, az arcára akarta tenni.
– Tartsd... meg… Jem.
– Nem, Karen, ezt ne!
– Kérlek… elég…
Elvettem tőle a párnát. Bejött a szobába Adam.
– Anya, szomjas vagyok.
– Megyek, drágám, csinálok neked teát.
Visszatettem a párnát Karen háta mögé. Kimentem, töltöttem a
cumisüvegbe teát Adamnek meg Karennek is. Tényleg, mintha két
gyerekem lett volna. Bevittem a teát Karen szobájába, odaadtam neki.

206
 – Tessék – mondtam –, most már sokkal jobb. Minden könnyebb, ha
iszunk egy kis finom teát, ugye. Kekszet kérsz?
Bólintott. Belemártottam a kekszet a teába, úgy etettem. És akkor
történt. Elkezdett köhögni, fuldokolni. Leraktam gyorsan mindent,
ütögettem a hátát. Nem kapott levegőt. Nem tudtam rajta segíteni.
Rohantam a nappaliba, vettem fel a telefont. Jött is a mentő. Tíz perc
múlva ott voltak, de akkor már késő volt.
És Adam végignézte az egészet. El kellett volna vinnem onnan, de nem
tudtam rá figyelni, annyira csak Karennel foglalkoztam.
– Mi baja nanának? – kérdezte.
Kivittem a nappaliba, az ölembe ültettem.
– Elment, drágám – mondtam neki. – Meghalt.
– Mint apa?
Tudott az apjáról, beszéltem neki róla. Azt akartam, hogy ismerje, és
tudja, milyen fontos és mennyire különleges volt ő.
– Igen, drágám, mint apa.
Szóval, ez a másik nagy dolog, ami történik velem. Gondoskodom a
fiamról, Adamrő l. Anya lettem, és valahogy apa is egy személyben.
Tudom, hogy sokan vannak így, ma már ez nem annyira különleges dolog.
De az én gyerekkorom nem volt éppen rózsásnak nevezhető, ezért nekem
nagy dolog az, hogy ha ránézek az ötéves fiamra, és azt látom, hogy
minden rendben van. Egészséges és boldog. Ha öt évvel ezelőtt valaki azt
mondja nekem, hogy anya leszek, méghozzá jó anya, akkor kiröhögöm. De
most azt mondom, ez az, amit tényleg jól tudok csinálni. És ez nagyon
fontos. Nekem is, és Adamnek is. És ez nagy dolog, és én büszke vagyok
rá.
Gondolom, mindenki úgy gondolja, hogy különleges a gyereke. De
Adam tényleg az. Először is olyan, mint az apja. Val azt mondja, kiköpött
mása. Tényleg magas is a korához képest, hosszú a keze-lába. Állandóan
izeg-mozog. Arra van szüksége, hogy égesse az energiáit. Mindig történik
körülötte valami, ezért is szoktam elvinni ide-oda annyiszor, a parkba,
játszótérre, kirándulni, a tengerpartra. Ezért költöztünk Westonba, amikor
Karen meghalt. Spidernek igaza volt. Itt óriási tér van. Az ég meg a tenger.
Ott szoktuk tölteni a délutánokat a parton. Szüksége van a mozgásra.
Nehezen tud megülni. Ezt mondta nekem az osztálytanítója is a
sulijában. Jobban szeret felmászni mindenre, meg szaladgálni, mint ott
ülni, és nézni a könyvet. A tanulás nem annyira megy neki. Nem mintha ez
túlságosan zavarna engem. Tudom, hogy egyszer majd úgyis mindent
megért. Mert nem hülye.
Tanulták már az ábécét meg a számokat egytől tízig, le is szokták írni a

207
füzetbe. Adamnek ez nem annyira megy. De a múlt héten történt valami.
Üzentek az iskolából, hogy beszélni szeretnének velem. Oh, mi van már
megint? Gondoltam. De semmi gond nem volt, legalábbis nem olyan
dologról volt szó, mint amire gondoltam. Verekedés vagy pimaszkodás.
Nem.
Bementem az osztályterembe. A tanítónő megmutatott egy rajzot, amit
Adam készített. Nagyon szép volt, élénk színekkel rajzolta, zsírkrétával.
Nyári kép volt. Volt rajta két ember, fogták egymás kezét. Egy nagyobb
meg egy kicsi. Ott álltak a sárga tengerparti homokon. Sütött a nap az
égen, és a két alak mosolygott.
– Beszéltünk már erről, ugye, Adam? Nagyon szép lett ez a kép.
Adam csak bólintott.
– Ő itt az anyukád, ugye? – kérdezte a tanítónő.
– Igen – mondta Adam –, én és anya, ott vagyunk a tengerparton.
– Azt hiszem, hogy Adam keveri egy kicsit a számokat és a betűket –
mondta a tanítónő. – De most már elégedett vagyok azzal, ahogy a
ceruzával bánik.
A képen a magasabbik figura feje felett félkör alakban ott volt valami
írás, mint egy szivárvány.
– Szerintem, azt akartad ide írni, hogy ANYA, ugye, Adam?
– Nem, nem – rázta meg a fejét a fiam. – Mondtam már. Ez nem a neve,
hanem a száma. Ez az anya száma.

208
 TARTALOM
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet

209
38. fejezet
Öt év múlva

210
Tartalomjegyzék
1. fejezet 3
2. fejezet 8
3. fejezet 13
4. fejezet 19
5. fejezet 23
6. fejezet 30
7. fejezet 38
8. fejezet 43
9. fejezet 50
10. fejezet 53
11. fejezet 59
12. fejezet 65
13. fejezet 73
14. fejezet 79
15. fejezet 83
16. fejezet 87
17. fejezet 95
18. fejezet 104
19. fejezet 108
20. fejezet 114
21. fejezet 118
22. fejezet 126
23. fejezet 131
24. fejezet 134
25. fejezet 141
26. fejezet 146
27. fejezet 150

211
28. fejezet 153
29. fejezet 158
30. fejezet 164
31. fejezet 169
32. fejezet 173
33. fejezet 176
34. fejezet 181
35. fejezet 185
36. fejezet 191
37. fejezet 195
38. fejezet 198
Öt év múlva 205

212