Fordította

Alföldi Zsófia
Elizabeth Adler
Párizsi randevú
Budapest, 2007
Párizs fényei, Provence ízei és a Cőte dAzur színei egy életre szóló
szerelmes utazáson.
Párizs a világ legromantikusabb városa, a szenvedélyek földje. Lara
Lewis egykor úgy hitte, hogy férjével a szerelem legszebb napjait élte
át Párizsban. Jó pár év elteltével romantikus kalandot tervez: újraélni
a nászútjukat, meglátogatni a régi kedves helyeket, felmelegíteni a kihűlőben lévő
kapcsolatot. Am felmerül a gyanú, hogy férje viszonyt
kezdett az asszisztensével, így Lara vakmerő lépésre szánja el magát:
új útitársat választ, egy fiatal férfit, akit még alig ismer. így indul
szenvedélyes kalandjuk Franciaországon át, melynek végére kiderül,
hogy az emlékek ereje, vagy az új fellángolás győz-e Lara szíve felett.
Elizabeth Adler számos, pazar helyszíneken játszódó romantikus
regény világhírű szerzője Toszkána és Amalfi után most a szerelmes
szívek városába kalauzol minket, egy olyan asszony szenvedélyes
útjára, akit az igaz szerelem eddig a pillanatig egész életében elkerült.
A fordírás alapjául szolgáló mű:
Elizaberh Adler: The Lasr Time Saw Paris
A szerzőtől az Ulpius-báz Könyvkiadónál megjelent:
Toszkánai nyár
Riviéra Hotel
Ház Amalfin
Copyrighr 2001 by Elizabeth Adler
Hungárián translation Alföldi Zsófia, 2007
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007
www.ulpiushaz.hu
ISBN 978 963 9752 15
Minden nőnek, aki szeretne Lara útján járni
És minden férfinak, aki átélte
és tanult belőle
Külön köszönet Dexter Rosennek, a vizslának,
aki ma is mindenhová magával viszi a kék takaróját
Első fejezet
JLara Lewis körülnézett gyönyörű San Franciscó-i otthonának tágas hálószobájában.
Elvakították a nap kora reggeli
sugarai, amelyeket visszavert a magas velencei tükör, gyorsan újra behunyta a szemét, és
eltűnődött, vajon mitől szorult össze a gyomra, alighogy felébredt. Aztán eszébe jutott.
Ma lett negyvenöt éves.
Szorosan becsukott szemmel felidézte a képet. A kiváló sebész felesége, két felnőtt gyerek
édesanyja. A tökéletes orvosfeleség, aki annak szentelte az életét, hogy támogassa a férjét
és a családját, és most hirtelen azon kapta magát, hogy középkorú.
Valahányszor belenézett, tisztán látta magát az antik velencei tükörben túlságosan
gömbölyded, túlságosan megereszkedett formák, hátrafogott, hullámos, sötét fürtjei látni
engedték a beszédes rajzolatokat a homlokán. Lara felsóhajtott
jóval hathatósabb segítségre volt szüksége egy botoxinjekciónál.
Lara Lewis, a tudomány doktora nem létezett Lara Lewis,
a híres újságíró nem létezett nem létezett az a Lara Lewis sem,
aki tutajjal ereszkedik le a tajtékos zugokon nem létezett
Lara, aki repülőgépen száll, vagy hegyet mászik Nepálban
megannyi nő, akivé valaha válni szeretett volna. Ö csak dr.
Lewis felesége volt.
Elizabeth Adler
Amikor huszonöt évvel ezelőtt hozzáment Bilihez, fiatal,
karcsú, életvidám és törekvő volt, és ha Bilinek hinni lehet,
gyönyörű is. Különös, gondolta gyötrődve, hogy a negyvenöt éves, túlságosan kerekded, prűd
doktorfeleség külseje mögött még most is a csinos, fiatal nő szíve dobog, aki az élet
ajándékai után sóvárog.
Megfordult, Bilit kereste, de a drága párnahuzaton csak a
kis mélyedést pillantotta meg a feje helyén. Hallotta a víz zubogását. Bili nem énekelt a
zuhany alatt. Már nem. Már zenét sem hallgatott. Legalábbis vele nem.
Amikor először találkoztak, Bili Lewis elkápráztatta, és
még most is ugyanígy hatott rá. Mintha hipnotizálta volna,
elbűvölte, meghódította. Uralkodik rajta, intették a barátai.
Bili még mindig karcsú, jó kiállású férfi volt, remek formában. Sötétbarna hajába megnyerő,
ősz csíkok keveredtek,
pontosan úgy, ahogyan az egy ötvenhárom éves férfi esetében természetes, és még előkelőbb
megjelenést kölcsönöztek
neki. Méretre szabott öltönyt viselt, méregdrága angol ingét
arany mandzsettagomb és csuklójának állandó tartozékaként súlyos Rolex aranyóra
egészítette ki. Larában homályosan felmerült a gondolat, hogy talán még a műtéteknél sem
veszi le. Persze nyilván muszáj.
Újra felsóhajtott. Bili nem olyan ember volt, akinek nemet lehet mondani. Az emberek
körbeudvarolták, csodálták, nem sajnálták a fáradságot, hogy a kedvében járjanak.
A nemzetközi hírű szívsebész közismerten úttörő jelentőségű
munkát végzett a szívátültetések területén, különösen gyerekekre specializálódott. Nem arra
figyelmeztetnek a színészek, hogy az ember soha ne versengjen gyerekekkel? Velük
szemben nincs esélye a győzelemre. Nos, az ő esetében ez
nyilván igaz volt. Lara határozottan hátul állt Bili fontossági
listáján.
Ma - a születésnapján - Bili Pekingbe utazik, és Melissa
Kenney-t is magával viszi. A magas, karcsú, okos, szőke
Melissát. Aki a harmincas évei elején jár. És aki gyermekgyógyász specialista.
Lara szíve még jobban összeszorult, amikor Melissára gondolt. Ösztöne azt súgta, hogy
Bilinek viszonya van a nővel.
Mi mást jelentenének azok a sürgős hívások az éjszaka kellős közepén a kórházból. Mi másért
nyúlnának a konferenciák a hétvégékbe? Mi mást jelenthetne a férfi szórakozott
pillantása, az, ahogy türelmetlenül lesi az óráját, hogy meg se
hallja, amit mond neki, hogy nem figyel rá? Őt már észre sem
veszi.
Fájdalmasan belehasított a magány, a párnába temette az
arcát. Újdonsült középkorúként sebezhetőnek érezte magát.
Bili volt az egyetlen férfi az életében, az ő egyetlen szerelme.
Megrémítette a gondolat, hogy elveszítheti. Fogalma sem
volt, miként birkózna meg a helyzettel, ha valaki más lépne
be az életébe, az ágyába. Kinek kellene egy elhízott, eldobott, magányos exfeleség?
Rémülten kiugrott az ágyból, mintha könnyebben szembenézhetne a dolgokkal, ha két lábbal
áll a földön, és Bili épp
ekkor lépett be a hálószobába.
Lara zavartan huzigálta magán a rózsaszín pamut hálóinget. Megigazgatta összekuszált haját,
és azt kívánta, bárcsak
korábban fölkelt volna, hogy illatos és csinos legyen, noha
halványan még rémlett neki az az idő, amikor Bili feléje fordult az ágyban, és arról beszélt,
milyen finoman illatozik az
alvástól, a múlt esti parfüm nyomaitól és a nőiességtől, amely
egészen begerjeszti.
Bili már indulásra készen állt a sötét öltönyében, az arany
mandzsettagombjaival és az elmaradhatatlan aranyórájával.
Lara váratlanul feltörő vággyal suttogta:
- Én is veled akarok menni. - Gondolatban gyorsan
számba vett néhány cuccot, amit egy szempillantás, akár öt
perc alatt összepakolhatna garbót kapna magára, és úton a
reptér felé kisminkelhetné magát...
- Lara, mondtam már, Peking nem a te világod. - Bili
mély hangjában olyasféle túlzott türelem bujkált, mint amikor valaki nagyon igyekszik
uralkodni az ingerültségén.
Nem elég kényelmes - tette hozzá. - Nem szereted a kajájukat két napig egyfolytában
unatkoznál és panaszkodnál.
- Hát panaszkodtam én valaha is? - vágott vissza Lara
méltatlankodva. - Különben is azt mondják, Pekingben tök
jó a kaja, még Starbucks is van. - A férfi pillantásából tudta,
hogy megint rosszat mondott.
- Ne butáskodj! - Bili megigazgatta a tükör előtt a kék
selyemnyakkendő csomóját.
Új nyakkendő, gondolta Lara, és ráismert a divatos tervező stílusára. Kíváncsi lett volna, kitől
kapta. Hogy kiköszörülje a csorbát, reménykedve folytatta:
- Legalább ott lesz Franciaország, amikor visszajössz.
Bili hátrasimította a haját, és elismerően újra megigazgatta az új nyakkendőt.
- Miféle Franciaország?
Nyilvánvalóan fogalma sem volt, miről beszél a felesége.
Lara szíve összeszorult az nem lehet, hogy elfelejtette.
- A második nászutunk. Mondtam, hogy pontosan
ugyanolyanra terveztem, mint amilyen először volt. A párizsi
Ritzben fogunk megszállni, méghozzá ugyanabban a szobában, aztán délre utazunk a
Földközi-tengerhez, pont úgy,
mint a múltkor, ugyanazokba a kis fogadókba, éttermekbe
és kávézókba megyünk.
Izgatottan összecsapta a tenyerét erre a második nászútra
tette fel a jövőjüket, ezzel akarta elszakítani Bilit Melissától,
ettől várta, hogy életük majd visszatér a régi kerékvágásba,
amikor még fiatalok voltak és szerették egymást.
- Hja, persze, nagyszerű lesz. - Bili nemigen emlékezett a
tervre, és különösen nem is érdekelte.
Megszólalt a csengő, Lara pedig ugrott egyet ijedtében.
- Megjött a limó. - Bili fogta a táskát, amit Lara előző este
csomagolt be neki. Végül megfordult és ránézett. - Majd elfelejtettem. Boldog születésnapot. -
Keskeny szalaggal átkötött dobozkát húzott elő a zsebéből, átnyújtotta, és máris az
ajtó felé fordult. Aztán eszébe jutott még valami, sietős puszit nyomott az asszony hajára, és
kivágtázott a szobából.
- Hívj fel, ha megérkeztél! - Lara hangja visszhangot vert
az üres szobában.
Hallotta férje lépteit a lépcsőn, aztán a bejárati ajtó csapódását. Az ablakhoz szaladt. A sofőr
mosolyogva jó reggelt intett, szélesre tárta a kocsi ajtaját, Lara pedig megpillantotta a
hosszú, selyemharisnyába és elegáns magas sarkú szandálba
bújtatott lábat. Nagyot dobbant a szíve. Látta már ezt a lábat.
A limuzin már rég eltűnt a szeme elől, de ő még mindig
ott állt a függönyt markolva.
Az ágyra huppant, és kibontotta a születésnapi ajándékát.
Bili többnyire egy frissen megjelent regénnyel, néha virággal
lepte meg, amit nyilván a titkárnőjével vetetett meg. De ez
most valami más volt.
Kikerekedett szemmel, döbbenten bámult a vékony, csillogó gyémántokkal kirakott nyakékre,
középen a szerelmi
kötést jelképező masnival. Kicsi volt, visszafogott, és tökéletes ízlésről tanúskodott.
Egy kegyetlen pillanatig azon tűnődött, vajon nem a rossz
ajándékot adta-e oda Bili, amit eredetileg a hosszú, selyemharisnyás lábú Melissának szánt.
Nem a kényszerű akadályt
jelképezi a szerelmi kötés? Talán Bili bocsánatkérésnek szánta, a jövőjük szimbólumának.
Kisöpörte hosszú, kócos haját
az arcából, a nyakára csatolta a vékony, csillogó szerzeményt,
és megnézte a tükörben.
A hitszegő tükör megmutatta a ragyogó nyakéket, és fölötte az ő festetlen, negyvenöt éves,
reggeli arcát. Egyenes,
fekete szemöldöke alól ugyanaz az aranybarna szem nézett
vissza rá, csak most már apró ráncokkal körülvéve. Az arc és
az áll körvonala ugyanolyan volt - esetleg egy kicsit megereszkedett? Buja, érzéki ajka
megfeszült az aggodalomtól,
és ezen a reggelen még egy fehér hajszál is keveredett valaha
fényes, sötétbarna fürtjei közé.
Régi önmagát keresve fürkészte arcát a tükörben, és nem
találta. Az arcán legördült egy könnycsepp, a kesernyésen sós
ízt érezve suttogta:
-Jaj, Lara, LaraLewis. Hová tűntél? Hová lettek az álmaid? A terveid? A reményeid? Mi lett
belőled?
Valahol menet közben, az élet útvesztőjében elveszítette
önmagát.
Eltűnődött, vajon ő egyedül érez-e így? Vagy rajta kívül
sok száz, talán sok ezer nő?
Akik elvesztek.
Második fejezet
JLiara a kávézó asztala mellett a barátnői mosolygós arcát
nézte, miközben a Boldog szülinap-ot énekelték, és elpirult, amikor a pincér letette elé az
apró, friss ibolyákkal borított csokitortát, amelynek közepén egyetlen gyertya égett.
Kényelmetlenül feszengett, kívülállónak, ódivatúnak érezte
magát a hátrafogott hajával, pedáns, orvosfeleség-kosztümjében, a kicsit túlságosan hosszú
szoknyában, a kicsit túlságosan lapos sarkú cipőben.
- Az ember azt gondolná, negyvenöt évesen már túljutottál a kislányos piruláson - ugratta
Susie.
- Végül is ez nem olyan, mint az első csók - kontrázott
Vanessa.
- Azzal a nagydarab gimis daliával, Löttyedt Moxonnal
toldotta meg vigyorogva Delia.
- Te jó ég, emlékszel Löttyedt Moxonra? - visítozták
mindannyian.
Lara bólintott.
- Emlékszem hát. A biciklim volt a vízválasztó. Épp kinyitottam a versenybringámon a
lakatot... vad rózsaszín
volt, ezüstcsillagokkal... amikor elkapott. - Lara összeborzadt. - Legszívesebben ott helyben
elsüllyedtem volna...
- Mert vajon ki állt mögötted...
- Buzz Johnson - nevetett Lara. - A Madison gimi John
Travoltája, életem nagy szerelme. Legalábbis akkor azt hittem. És Buzz látta a csókot. De
még ennél is szörnyűbb volt
Löttyedt Moxon nyirkos szája... pfúúúj... - Megint összeborzadt az emléktől.
- Mi más miatt nevezték volna Löttyedtnek, ha nem a vizenyős szája miatt? - kérdezte Vannie.
- Mert - pillantott hátra Delia, hogy megbizonyosodjon
róla, senki sem hallgatózik, és ezt suttogta jól érthetően:
melle volt. - Erre valamennyien hangos hahotában törtek ki.
- Aligha lenne túl boldog John W. Moxon, a republikánus képviselő, ha a szavazói ilyen
személyes dolgokat tudnának meg róla - mondta Susie. - Különben is csak a felesége
tudhatja biztosan.
Még akkor is kuncogtak, amikor Lara elfújta a gyertyát.
Négy egyenlő darabra vágta a csöpp tortát, és körbekínálta.
- Lehet, hogy Löttyedtnek mellkisebbítő műtétje volt
mélázott Delia. - Tudjátok, a férfiak manapság gyakran csináltatnak ilyesmit.
-Jézusom, Delia, épp sutit eszem - fintorgott Susie. Különben is miféle pasi csinálna ilyesmit.
- Egy cicis pasi - válaszolta Vannie, és majd megfulladt a
süteménytől. Visítottak a röhögéstől, miközben Delia erősen
hátba veregette.
Larának a könnye is kicsordult a nevetéstől, de ahogy végignézett a barátnőin, végül majdnem
tényleg elsírta magát.
Egy örökkévalóság óta ismerte őket. Persze nem voltak már
kislányok, de valahogy elkerülte őket a múlt nosztalgikus
köde. Elmondhatatlanul régi és erős volt a barátságuk, éveken és kalandokon ívelt át.
Ugyanahhoz a korosztályhoz tartoztak, csupán néhány
hónap volt közöttük. A családok ismerték egymást, együtt
homokoztak az óvodában, egy napon kezdték el az igazi iskolát, amikor felszálltak a kis,
sárga iskolabuszra, és nem engedték, hogy a szüleik elkísérjék őket, egy test, egy lélek voltak,
nyolc lábbal és négy snoopys uzsonnástáskával.
Néha egymásnál aludtak, együtt randiztak, születésnapi
bulikat tartottak, egyszerre érettségiztek, csavarogtak, és
tudtak mindegyikük elfuserált kalandjairól. Megosztották
egymással a titkaikat, a szexuális tapasztalataikat, főiskolájukat, munkahelyüket,
házasságukat és babáikat. Eletük őserdei liánként fonódtak össze, és néha maguk sem tudták,
hol
kezdődik az egyik, és hol végződik a másik.
Két szőke és két barna. Susie unalmas barnának indult,
aztán később melírozott mézszínűvé változott, ami jól illett
napsütötte bőréhez. Ö volt a sportos, a teniszező, az úszóbajnok, és mostanában golfozott is.
Ma is vékony volt, és karcsú,
folyton ügyködött, pedig már húsz éve élt egy építész feleségeként, és egy fészekalja tinédzser
mászkált a házukban.
Vannie természetes szépség volt aranyszőke hajjal, hatalmas, zöld szemmel, hosszú combbal,
karcsú, mégis érzékien
gömbölyödő formákkal. A gimiben megvadultak tőle a srácok, mégis ő ment férjhez utoljára,
és amikor végre eljutott
idáig, mindenkit meglepett a választása. Vannie a főiskolai
angolprofesszorához, egy alacsony, enyhén kopaszodó emberkéhez ment feleségül, aki
tweedzakót és szemüveget viselt, és aki - mint mondta - nem a testéért, hanem az eszéért
szerette. A lányok azt mondták, remélik, hogy a testéért is,
de igazság szerint a gyönyörű Vannie volt közöttük a szemérmes, a hölgy, aki gyöngyöt,
kasmírpulóvert, rakott szoknyát
és papucscipőt visel. Vannie sugárzóan szép menyasszony
volt, ahogy három barátnőjétől övezve, parfümtől illatozó,
ropogós taft- és tubarózsafelhőben végigsétált a templomi
padsorok között. A házasság szilárdnak bizonyult, de sajnos
kiderült, hogy Vannie-nek nem lehet gyereke. Ezért a férjével örökbe fogadtak két vietnami
kisbabát, akiket istenítettek, és akik mostanra már egyetemista korba értek. Vannie
még ma is olyan, mint Grace Kelly.
Deliának sötétbarna haja, olajbarna bőre, csillogó barna
szeme és szicíliai anyjától örökölt olaszos temperamentuma
van.
- Én vagyok az egyetlen idegen a kaliforniai Masonvilleben - panaszkodott lánykorában félig
tréfásan. Deliát semmi
sem gyűrhette maga alá, még a két évvel ezelőtti, fenyegető
mellrák sem, amitől kihullott a haja, ami kimerítette, és szörnyű fájdalmat okozott neki, és
amit csak a saját erejének, a
barátainak és kiterjedt családja támogatásának köszönhetően élt túl. Delia lábadozott, és már
nyoma sem volt a rettentő szörnynek, ahogy gúnyolódva nevezte. De újonnan
serkedő, rövid hajával új nő lett, aki minden másodpercet
igyekezett kiélvezni.
Lara félénk volt és befelé forduló. Az egyetlen, aki túl mélyen átérezte a dolgokat,
összeszedte a kóbor macskákat és a
sérült madarakat. A többiek szerint Lara lelke oly sokszor sérült tizenéves korában, hogy kész
csoda, hogy nem lehelte ki
akkor és ott. Lara mindig az igaz szerelmet kereste, és szelíd, csinos megjelenése - ábrándos,
Audrey Hepburnre emlékeztető szemöldöke, borostyánszín szeme, repkedő, sötét,
göndör prerafaelita fürtjei és félénk viselkedése miatt minden
fiú fülig szerelmes volt belé. De Lara mindig azt szerette, akit
nem kaphatott meg, aki másért epekedett. Végül húszévesen
találkozott Bili Lewisszal, és a felesége lett.
Körüljáratta tekintetét legkedvesebb barátnőin. Nem akarta elmondani, de kibukott belőle.
- Azt hiszem, Bilinek viszonya van.
A három szempár döbbenten elkerekedett.
- Te... jóisten... - suttogta Susie.
- Ez lehetetlen - csóválta a fejét Delia.
- Bili, az kizárt - közölte határozottan Vannie.
- Melissa Kenney az - mondta Lara. - Az új gyerekorvos a
St. Markban.
Delia ismerte. A férje ugyanabban a kórházban volt ortopédsebész. Melissa Kenney szőke
volt és vonzó. Melissa rúzsa
a nap végén is mindig tökéletes volt, fehér orvosi köpenye
úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, és soha nem gyűrődött össze.
- Miből gondolod, hogy igaz, Lar? Mondta valaki?
Lara gyámoltalanul vállat vont.
- Honnan tudja egy nő az ilyesmit? A sok, indokolatlanul
távol töltött időből, a késő éjszakai vészhívásokból. Abból,
ahogy Bili állandóan idegesen fel-alá járkál a hálószobában,
és az óráját nézi, aztán kibámul az ablakon, mint aki alig várja, hogy végre valahol másutt
legyen. Rám néz, de már nem
is lát...
- Drágám, ilyesmi időnként minden pasival előfordul.
Vannie bátorítóan meglapogatta Lara kézfejét. - Végtére is
már húsz éve vagytok házasok. Gyakorlatilag gyerekkorotok
óta.
- Különben is, Bili nem feledkezett meg a születésnapodról - tette hozzá Delia. - És ez az első,
amit a pasik elfelejtenek, ha viszonyuk van.
Lara megérintette a nyakláncot, és eszébe jutott, hogyan
adta oda Bili, mintha utólag jutott volna eszébe. A fém hideg
volt az ujja alatt.
- Lehet, hogy búcsúajándék - mondta bizonytalanul mint nyugdíjazáskor az emlék aranyóra.
- Lar, ez nem igaz - mondta gyorsan Vannie. - Bili sohasem tenne veled ilyet.
Lara pillantása találkozott az asztal másik oldalán ülő
Susie metsző tekintetével.
- Eddig miért nem mondtad el nekünk? Azt hittem, mindent megosztunk egymással. Nem így
egyeztünk meg?
Annak idején apró arany biztosítótűvel karcolták meg a
csuklójukat, és a kiserkedő vérrel pecsételték meg gyerekkori
esküjüket. Lara emlékezett rá, hogyan sírt Susie a fájdalomtól. Susie szeme most a
barátnőjéért érzett fájdalom miatt
telt meg könnyekkel.
- Hogy miért nem mondtam el? - Lara újra vállat vont,
ezúttal megadóan. - Gondolom, szégyelltem.
- Szégyellted? Ezt kellene éreznie a nőnek, amikor a férje
félrelép? Szégyenkeznünk kellene? - Delia megsértődött. - Ennél már jobban ismerhetnél
minket, Lara.
-Jaj, istenem, annyira, de annyira nehéz. -Lara lehajtotta
a fejét, haja eltakarta a könnyeit.
A barátnők döbbenten néztek össze. Ezúttal senki nem
tudta, mit mondjon. Lara volt a legönzetlenebb teremtés, akit
ismertek. Százszázalékosan magát adta. Mindenét odaadta annak, akinek szüksége volt rá.
Mindig ott állt a gyerekei és az
önző disznó Bili mellett, aki kihasználta a jóságát és a kedvességét. Nem volt szent, csak
jólelkű. Együtt éreztek vele. Valamennyi félrehajított nő közül Lara volt a legvédtelenebb.
-Reggel felébredtem - suttogta Lara-, és egyszercsak
negyvenöt éves lettem. Tudtam, hogy valahol útközben elveszítettem önmagamat. Senkinek
éreztem magam. Egy nagy
nullának.
- Te az vagy, aki mindig is voltál - ölelte át szeretettel
Vannie. - Te nem vagy más. Csak... - Hirtelen elnémította
a belső hang, amely azt suttogta: Bili Lewis az, aki megváltozott. Megváltoztatta a siker és a
munkája iránti odaadása.
Lara felnevelte a gyerekeket, és őrizte az otthon melegét, miközben Bili teljes gőzzel építette
a karrierjét. - Házassági tanácsadóra lenne szükséged, szívem - jelentette ki határozottan. -
Hogy észre térítse Bilit.
- Vagy inkább agykurkászra - javasolta Susie.
- Pokolba velük! Neked csak egy jó kis bevásárló nap kell.
- Delia mérgesen az asztalra csapott az öklével, mire a poharak összekoccantak. - Tolj ki Bill-
lel. Menjünk és költsük el a
pénzét. Ha tényleg Pekingben van Melissa Kenney-vel, akkor megérdemli. Gyerünk! Vegyél
Gucci és Armani cuccokat. Cipőket és szexis fehérneműt. Hadd érezze meg a zsebe a
gazembernek. Lefogadom, ha meglát talpig kicicomázva, a
legjobb olasz cuccokban és La Perla alsóneműben, az a kurva
Melissa labdába sem rúghat majd melletted.
Lara a bánata ellenére elnevette magát. De a vásárlás nem
az ő műfaja. Nem szeretett kiöltözni. Megrázta a fejét, könnyben úszó, barna szeme megtelt
melegséggel.
- Mi lenne velem nélkületek - mondta.
Nem kérdés volt, hanem kijelentés, és a lányok egyszerre
nyújtották a bal kezüket az asztal közepe felé, hogy szorosan
összekapaszkodjanak.
- Egy mindenkiért, mindenki egyért - skandálták a szavakat, amelyeket Alexander Dumas-tól,
A három testőrből
kölcsönöztek, amikor hétévesen vérrel pecsételték meg a szövetségüket.
Lara odaintette a pincért, és rendelt még négy Margaritát,
majd bűntudatosan hozzáfűzte:
- Szívesebben innék tequilát tisztán, de gondolom, az
rosszul nézne ki.
Olyan komolyan mondta, hogy a többiek elnevették magukat.
- Ugyan, Lara, mit érdekel minket, hogy mit szólnak mások? - háborgott Delia. - Szerintem
elértük azt a kort, amikor végre önmagunkat adhatjuk.
Hát, én is elértem, gondolta bánatosan Lara a jeges Margaritát szürcsölve. Jaj, Bili, én is
elértem!
Lara, miközben hazafelé hajtott Pacific Heights-i üres otthonába, megpillantott egy piros
fürdőruhát az egyik üzlet kirakatában. Alul magasan felvágott, fölül mélyen kivágott,
leheletnyi darab volt. Szexis. Hirtelen ötlettől hajtva besietett
az üzletbe, lekapta az állványról, és bevonult a próbafülkébe.
Sóhajtva nézegette magát a tükörben. Túl gömbölyű, túl kövér hozzá. Lehet, hogy túl öreg is.
De pont jó egy olyan negyvenöt évesnek, akinek bátorításra van szüksége. Vakmerően
megvette - megajándékozta vele magát.
Felvidulva hajtott haza. Dexter, az öreg vizsla már az ajtóban várta babakék pokrócával.
Kölyökkora óta mindenhová
magával cipelte, és semmi sem téríthette el ettől a szokásától.
Odaadta neki, ő pedig megpaskolta az ebet, összeborzolta
puha bundáját, és sürgött-forgott körülötte.
- Jó fiú vagy, ugye, öreg Dex? - Dex társaságában legalább nem kongott a ház az ürességtől.
Az eb követte a konyhába, ahol megtöltötte a tálkáját száraz eledellel, aztán odatette a kávét.
A hideg gránitpultnak
támaszkodva, összefont karral várta, hogy elkészüljön. Tíz
magányos nap állt előtte. A jótékonysági munka a helyi öregek otthonában heti két délelőttjét
foglalta le, találkozókat,
ebédeket és összejöveteleket szervezett a többségében nyolcvan feletti lakóknak. Aztán ott
volt még az adománygyűjtő
bizottság szerda délutánonkénti ülése meg a tenisz Susie-val
a klubban. Ez minden.
Hirtelen élesen megcsörrent a telefon. A fia volt a vonalban. A huszonhárom éves Josh, aki
Bostonban tanul, az orvosi egyetemen. Aki pontos mása a hajdani Bilinek, és ugyanolyan
idealista módon közelíti meg választott hivatását. Josh
is gyógyító akar lenni, akár az apja, és Larának szemernyi
kétsége sem volt, hogy sikerülni fog neki.
- Csak boldog születésnapot akartam kívánni, mama
mondta, és Lara megköszönte a levelezőlapot meg az ajándékot, a csinos kendőt, amit nyilván
a barátnője segített kiválasztani.
Egy darabig arról csevegtek, milyen elfoglalt a fiú, milyen
nehezek a kurzusok, milyen borzalmas a bostoni időjárás, aztán Josh megkérdezte, mivel tölti
Lara az estét.
Lara összeszorult szívvel gondolt az előtte álló hosszú, magányos, üres órákra.
- Tudom már, elmegyünk Dexszel a tengerparti házba
határozta el. - Ott mindig jobban érzem magam. Valójában
úgy értette, hogy kevésbé magányosnak.
- Mulass jól. Hiányzol, mama. Szeretlek. Nemsokára beszélünk - köszönt el Josh. Aztán
letette a kagylót.
Minnie két perccel később telefonált, és Lara eltűnődött,
vajon Josh felhívta-e, hogy emlékeztesse a születésnapjára.
Minnie huszonegy éves, csinos, élénk lány. Los Angelesben
él, és mozicsillag akar lenni.
- Boldog születésnapot, drága mama - énekelte a telefonba. - Nem kérdezem, hány éves vagy,
mert tudom, hogy bizonyos kor után ez udvariatlanságnak számít. Gondolom,
legszívesebben elfeledkeznél róla.
Nevetve beszélt, és Lara elmosolyodott.
- Pontosan tudod, hány éves vagyok, mert huszonnégy
voltam, amikor megszülettél.
- Bocs, hogy elfelejtettem a képeslapot meg az ajándékot,
mama - mondta Minnie bűnbánón. - Máris kiszaladok, és
veszek neked valami pompás, szexi cuccot.
Lara rájött, hogy aznap már másodszor hallja, hogy valami
szexisre van szüksége.
- Mit kaptál apától?
Lara beszámolt a gyémánt nyakékről, és Minnie meglepett, éles sikítása hallatán kénytelen
volt eltartani a fülétől a
kagylót.
- Tyű, mama, le vagyok nyűgözve! Általában egy csokor
rózsát vagy új regényt kapsz. Mi ütött belé, csak nem lelkiismeret-furdalás gyötöri valami
miatt?
Lara szíve nagyot dobbant, de aztán hallotta, hogy a lánya
kacag. Persze, Minnie nem tudhatja. Honnan is tudná?...
- Mikor látogatsz meg? - kérdezte Lara, és remélte, hogy
nem hangzik túl bánatosnak.
- Hamarosan, amint el tudok szabadulni, mama. Igyekszem, megígérem.
Elbúcsúztak egymástól, és Lara letette a telefont. Kikapcsolta a kávéfőzőt, kitöltötte a kávét,
de már nem kívánta.
Kibámult a konyhaablakon, nézte a meglepően kék San
Franciscó-i délutánt. Minnie persze nem fog hamarosan hazajönni. Mindkét gyerek kirepült a
fészekből. Josh nyakig ül
a munkában, Minnie pedig fürdik a napfényben és a csillogásban. Mindkettejüknek a
legjobbakat kívánta.
Dexter megbökte a kezét, mire ő lenézett rá. A kutya
aranyszínű szeméből feltétlen szeretet áradt, ő pedig lehajolt,
és puszit nyomott a puha buksijára.
- Tudod, mit fogunk csinálni, te meg én, Dex? - kérdezte. - Kimegyünk a nyaralóba.
Mindennap hosszú sétákat teszünk, esténként pedig csak szundikálunk a tűz mellett, és
hallgatjuk az óceánt. - Dex izgatottan ugatott, Lara pedig
elnevette magát. A nyaraló és a séta kétségtelenül szerves részét alkotta a kutya szótárának.
Nyomában az ebbel felszaladt a lépcsőn, néhány dolgot
behajigált egy táskába, összeszedett némi élelmiszert a hűtőből, és a fehér kabrió
csomagtartójába tette egy dobozba.
Dexter már az anyósülésen trónolt, ő pedig beült mellé, és a
fejébe nyomott egy Forty-Niners feliratú baseballsapkát.
Miközben dél felé kihajtottak a városból Carmel és Big
Sur irányába, a rádióból régi Beach Boys slágerek áradtak, és
a szél belekapott a hajába, végre megkönnyebbült. A parton
jobban érzi majd magát. Mindig is így volt.
Harmadik fejezet
A
jL sziklás hegyfokon álló ház a Csendes-óceánra nézett, és
a menedékük volt. Amikor húsz évvel ezelőtt megpillantották ezt az olcsó, lerobbant helyet,
azonnal beleszerettek, és
megvették a hétvégekre, pedig akkor még nem engedhették
meg maguknak. Az évek során rendbe hozták, és ma már
életük legjobb üzletének tartották. A gyerekek hosszú, boldog nyarakat töltöttek itt, Bili ide
menekült a kimerítő munka elől, Larának pedig menedéket jelentett a nehéz, magányos
időszakokban. Például most.
A kis, fehér zsalus, szürke zsindelyes házat dudvás kis kert
övezte, ahonnan falépcső vezetett le a partra. Itt minden egyszerű volt és könnyed. Parti stílus,
szokta mondani Lara a
karbantartás hiányára utalva. Krémszínű vászon védőhuzattal letakart régi kanapék nagy, kék
árnyalatú párnák tengeri háncsból font zöld szőnyegek a világos parkettán jókora
kandalló, antik, világosra lakkozott fenyőfa kandallópárkány, amelyet egy igazi nantucketi
hajóskapitány házából
szereztek, függönyök helyett zsalugáterek. Tágas, szellős,
modern konyha, a központi hálószoba a tetőtérben ferde
mennyezettel, kandallóval, a sziklás óceánra néző erkéllyel.
Az ágyat egyszerű, fehér ágytakaró borította, az ablak közelében kényelmes, régi
ülőalkalmatosság állt. Az egyszerű,
kényelmes berendezés úgy illett Larához, akár egy régi, megszokott ruhadarab. Sokkal inkább
otthon érezte magát itt,
mint Pacific Heightsben, a nagy házban.
Ugyanígy érzett Dex is. Már kint is volt az autóból, beszaladt a kapun, átrobogott a teraszon,
le a lépcsőn, a partra,
mielőtt Lara kinyitotta volna a kocsi ajtaját. Nevetve cipelte
be a táskát a házba.
Épp lement a nap. Kinyitott egy üveg Duboeuf Morgont,
mellé poharat, francia Vignotte sajtot és Carmelben vásárolt
ropogós bagettet tett egy tálcára, amelyet kivitt a teraszra.
Dex ugrándozva közeledett felfelé a lépcsőn, és tengeri fürdőzése után megrázva magát
beterítette Larát az óceán
cseppjeivel. Aztán zihálva mellé ült, ő pedig bort kortyolgatva, kenyeret és sajtot csipegetve
nézte a naplementét. Eszébe
jutottak a piknikek Bill-lel, amikor a nászútjukon végighajtottak a francia vidéken - huszonöt
évvel ezelőtt, amikor
még egészen fiatal lány volt. Milyen boldogok is voltak, és
milyen gyönyörűnek láttak minden napot Franciaországban,
abban a varázslatos országban...
Felsóhajtott, visszavitte a tálcát a konyhába, bedugaszolta
a borosüveget, kiöblítette a poharat, és a mosogatógépbe tette a tányért. Hirtelen hűvös szél
támadt, úgyhogy Lara becsukta az ablakot, összegyűrt újságpapírt helyezett a rostélyra,
halomba rakott némi aprófát meg rönköt, és begyújtott.
Térden állva melengette a tűz előtt a kezét, hallgatta a rönkök pattogását és a hullámok
moraját a part felől. Dexter
végzett a vacsorájával, és becaplatott a konyhából. A szőnyegre pottyantotta a pokrócát,
óvatosan addig nyomkodta
nagy mancsával, míg el nem érte a kutyaelégedettség rejtélyes szintjét, aztán lustán ráhuppant,
és lehunyta a szemét.
Lara lekuporodott a kanapéra, és maga alá húzta a lábát.
Vállára borított egy puha, kék pokrócot, és ledőlt a párnára.
Csend telepedett rájuk, mindketten perceken belül elaludtak.
Mire Lara felébredt, elaludt a tűz, és lehűlt a ház. Fogalma
sem volt, meddig alhatott, és meglepetten látta, hogy az óra
éjjeli 2.30-at mutat. Tökéletesen éber volt, de a lefekvésen
kívül nem akadt más dolga. Reggel korán majd felkel, és végez egy kis házimunkát. Egy
nyaralóban mindig akad valami
tennivaló: meszelés, apróbb javítások, csöpögő csapok és hasonlók.
Kiengedte Dextert egy gyors futkosásra, megvárta, míg viszszajön, aztán a kutyával a
sarkában felvánszorgott a keskeny
lépcsőn.
Kihámozta magát a ruhából, gyorsan lezuhanyozott, hogy
felmelegedjen, kopott zoknit és régi szürke pólót vett fel,
majd bemászott a mennyezetig érő, baldachinos ágyba, amelyet a keskeny lépcső és óriási
mérete miatt annak idején az
erkélyen és a francia ablakon emeltek be.
Eloltotta a villanyt, összekuporodott a takaró alatt, és várta, hogy szeme hozzászokjon a
sötétséghez. Hallotta Dex
lihegését, a központi fűtőrendszer zümmögését, amint jólesően meleg hullámokat eregetett a
levegőbe, és az óceán
mormolását. Általában altatódalként hatott rá, ma éjszaka
azonban nem tudta elaltatni.
A félhold sugara a sima, érintetlen párnára hullott, ahol
Bili fejének kellett volna nyugodnia. Nézte egy darabig, és
eltűnődött, vajon hol alhat most. Hogy vajon Melissával
van-e éppen. Mintha ólomnehezék nyomta volna a mellkasát, negyvenöt éves arcát
beletemette a monogramjával ellátott, olasz pamutpárnába, amely olyan sima volt, akár a
selyem, de kétszer olyan drága. Dühösen arra gondolt, hogy a
nőket fel kellene világosítani a monogramos ágyhuzat jelentőségéről. Ezt is figyelmeztető
felirattal kellene ellátni, akár a
cigarettás dobozokat: Vigyázat, talán nem tart örökké.
Ifjú házasként őt meg Bilit az olcsó, sok mosástól kifakult
flanel ágynemű melegítette, amikor a régi, kétszobás lakás
ócska fűtőrendszere felmondta a szolgálatot.
Bili akkoriban a chicagói Cook Megyei Kórházban volt rezidens, Lara pedig unalmas
állásával küszködött. Nagyon
szegények és nagyon boldogok voltak. Elöntötte a nosztalgia
hulláma, felidézte a penész szagát, amely mindig megcsapta
az orrukat, amikor kinyitották a bérházi lakás ajtaját, és az
örökös spagettiszagot mert az volt az egyetlen főtt étel, amit
el tudtak készíteni. Eszébe jutott, milyen érzés volt Bili átfagyott, meztelen teste, amikor
becsúszott mellé a keskeny
ágyra. Lara teste forró volt a flanel alatt, de Bilié még hideg,
miután a havas utcákon hazatért a kórházi éjszakai ügyeletből. Emlékezett, hogy bebújt a
karja közé, akár egy nyuszi, és
beszívta bőre mámorító illatát, amelyben keveredett a szappan, a kórházi fertőtlenítő és a
citrusos kölni illata a jól ismert, pézsmás, szexis férfiszaggal. Nem beszélgettek. Bili
nem akarta felébreszteni, ő pedig azt akarta, hogy pár értékes
órán át ölelje, mielőtt a kimerítő kórházi ügyelet újra elszakítaná tőle. Hacsak nem
szeretkeztek, mint oly gyakran. Aztán
már nem volt szükség szavakra. Szorosan egymáshoz simuló
testük, egymást ölelő karjuk és egymást kereső ajkuk mindent elmondott. Ugye? Néha Lara
arra gondolt, hogy emlékei elég álomszernek.
Ébren hevert a holdfényes szobában, csupán Dexter lélegzése utalt társaságra, és Larát
hirtelen elborították az emlékek. Mindig fiatal nőként gondolt magára, de most egy nála
fiatalabb vette át a helyét. Zavarba ejtette az öregedés gondolata, és félt szembenézni a lesben
álló lehetőséggel, hogy
esetleg Bili nélkül kell megöregednie.
Magára borította régi köntösét, az ablakhoz sétált, és a
holdvilágos óceánt nézte, amely acélszürkén fénylett az ezüstös ködben, és tette a dolgát, mint
mindig: nekilódult, majd
lágyan visszahúzódott. Örökké, szüntelenül. Ahogyan már
réges-régen, Lara születése előtt, és ahogyan még sokáig, akkor is, amikor Lara már
eltávozott. Ezen az éjszakán valahogy nem vigasztalta a tenger hangja.
Arra az időre gondolt, amikor először találkozott Bill-lel.
A fiú magas volt, szikár, barna és nagyon vonzó. Az orvosira
járt, és a szomszédban lakott. Lara kövérkés, göndör hajú tini
volt, egy kurta szia kivételével ahhoz is túl félénk, hogy
megszólaljon, amikor elment mellette. Más korosztálynak
tartotta Bilit, aki nem az ő köreihez, nem az ő életéhez tartozott.
A fiú a házuk előtti tornác lépcsőjén ült, és könnyek gördültek végig az arcán. Lara hallotta,
hogy meghalt az édesanyja. Elöntötte a részvét, és leült mellé. Megfogta a kezét, és
megszorította. Kis idő múlva Bili letörölte a könnyeit. Egy
hosszúra nyúlt pillanatig a szemébe nézett, aztán könnyedén
megpuszilta. Aztán elment.
Amikor legközelebb találkoztak, Lara már tizenhét éves
volt, egy északnyugati főiskolára járt, Bili pedig kórházi
bentlakó orvos volt a Cookban. Lara számára ez szerelem volt
második látásra. Találkozgattak, együtt jártak, és csak azért
nem veszítette el a szüzességét az anyja Buick Riviérájának
hátsó ülésén, mert túlságosan meg volt rémülve, Bili pedig
úriemberként viselkedett. Egy héttel a diploma után házasodtak össze.
Négy évvel később Lara már a hitves szerepét alakította,
egész nap a helyi, sötét sajtóirodában robotolt, hogy kifizesse
a bérleti díjat, aztán éjszakázott, hogy segítsen Bilinek a tanulásban. Vég nélkül főzte a
bolognai spagettit, intézte a
számlákat, elhárította a hitelezőket, és támasza volt a férjének. Aztán eljátszotta a
kétgyermekes anya, sőt az apa szerePártzsi randevú
pét is, hisz Bili folyton távol volt. Olyan elfoglalt életet élt,
annyira tele volt a gyerekekkel, a traumákkal, a társasági eseményekkel, hogy nem látta előre
a változást.
Nézte az ezüstös óceánt, és Bilire gondolt, aki Pekingben
van a csinos, szőke Melissával. Arra gondolt, hogy nyilván a
közelség és az orvosi hivatás iránt érzett szenvedély vonzotta
őket egymáshoz, őt pedig kiközösítették varázslatos, okos,
elfoglalt világukból. Hogy is vehetné fel a versenyt? Mit kellene nyújtania? Neki a túlságosan
megszokott teste, egy élet
emléke és egy elveszett világ volt mindene.
A nyakára tette a kezét, és megérintette az apró gyémánt
szerelmi masnit. Nem azt mondják, hogy ez az összetartó köteléket jelképezi? Vajon Bili is
erre gondolt, amikor átadta?
Reménykedve felsóhajtott. Mindenesetre nem veszi le, amíg
haza nem jön. Talizmánként hordja, és reméli, hogy visszahozza hozzá.
Már pirkadt, amikor lement, főzött magának egy csésze
Earl Grey teát - koffeinmenteset, pedig úgysem tudott aludni, ezért maga sem tudta, minek is
törődik ilyesmivel. Kivitte
a teraszra a gőzölgő csészét, a korlátnak támaszkodott, és a
hajnali dagályt nézte.
Eltűnődött, vajon hány óra lehet most Pekingben. Hívj
fel, amint megérkezel, mondta Bilinek, és hirtelen rátört az
aggodalom a gyatra repülőgépek, a bizonytalan időjárás, a
légi irányítás megbízhatatlansága miatt. Olyasmik miatt
idegeskedett, amikkel soha nem törődött, ha ő utazott. Kíváncsi volt, Bilinek eszébe jut-e
egyáltalán.
A gondolatai visszatértek a tervezett utazásra. Hónapokkal ezelőtt állt elő a javaslattal, és azt
hitte, Bilinek tetszik az
ötlet.
A nászútjuk élete legfelhőtlenebb három hete volt, amikor
a gondolatait még áthatotta az ártatlanság, a fiatalság magatói értetődő volt, s minden élmény
új és friss. Az anyja nászajándékaként repülővel utaztak Párizsba, és a Ritzben szálltak meg.
Párizsból leutaztak a Loire menti kastélyokhoz,
aztán Franciaország középső részén át Dordogne-ba mentek.
Keresztül-kasul bejárták a vidéket, majd Avignonban kötöttek ki, és délnek folytatták útjukat
a kék Földközi-tenger és
az állandó napsütés vidékére.
Világosan emlékezett a városokra és falvakra, amelyekben
jártak, a szállodákra és fogadókra, amelyekben megszálltak,
az éttermekre, amelyekben ettek, még azokra a helyekre is,
ahol piknikeztek. Minden óraműpontossággal működött:
tökéletes helyszínek, tökéletes időzítés. Tökéletes szeretkezések. Bili volt az első és egyetlen
szeretője.
Három héttel később Nizzából repültek haza szerelemmel
telve, ételtől és bortól jóllakottan, a szemük káprázott a kastélyok, romok, folyók és a valaha
látott legkékebb tenger látványától. Eletük legtökéletesebb időszaka volt ez.
Már az idejét sem tudta, mikor sikerült utoljára három napot, nemhogy három hetet együtt
tölteniük. Hamarosan
azonban megismétlik a mézesheteiket Franciaországban, és
arra számított, hogy ez az utazás visszahozza a régi, megszokott Bilit.
Negyedik fejezet
jfmikor végre oszlani kezdett a hideg, reggeli köd, és csak
levendulaszínű párafoszlányokat hagyott maga után, Lara
szólt Dexnek, és hosszú sétára indultak a keskeny parti sávon, amelyet a dagály nem lepett el.
Mire visszaértek, már
magasan járt a nap, és hőség ígérkezett. Lara lezuhanyozott,
fehér vászonsortot és fekete pólót húzott, meztelen lábát papucscipőbe bújtatta, betaszigálta
Dexet a kocsiba, és elautózott Carmelbe újságért, egy csésze kávéért és citromos, mákkal
megszórt muffinért.
Carmel szép, fákkal árnyékolt Ocean Avenue-ja már megtelt lassan sétáló turistákkal, és Lara
ugyanilyen lassan poroszkált, benézett a régiség- és ajándékboltok, ruhaüzletek,
művészeti galériák kirakatán, végül egy kávéháznál kötött
ki, ahol dupla adag cappuccinót ivott, és a muffin nagy részét
a lábánál boldogan ücsörgő Dex falta fel. Lara tudta, hogy
nem tesz jót neki, de úgy gondolta, a fenébe is, minden élőlénynek szüksége van néha egy kis
tiltott élvezetre. Még a
kutyának is.
Vett egy USA Todayt, hogy legyen tévéműsora, és a
Pilgrims Way könyvesboltban böngészett, ahol megvette az
új Michelin útikönyvet Franciaországról, aztaz életrajzot,
amit már rég el akart olvasni, és Noel Coward Naplók című
művét. Mások naplóját olvasgatni olyan, mintha belelesnénk
az életükbe, és ő azt kérdezte magában, most kukkoló lett-e
ahelyett, hogy részt venne az életben. Feldühítette a gondolat, kivonult a könyvesboltból, és
bement egy élelmiszerboltba, ahol dacosan püspökkenyeret, barnacukrot, banánt és
egy liter tejet vett. Visszament az autóhoz, és lassan ráhajtott
a főútra.
A házat betöltötte a napfény meg a tenger csobogása, és
Lara felszaladt, hogy felvegye az új, piros fürdőruhát. Sápadt
bőrét tizenöt faktoros naptejjel kente be, hosszú, hullámos
haját lófarokba fogta, aztán kritikusan szemlélte a tükörképét, tudni akarta, hogyan fest a
fürdőruhában nappali világosságnál, nem pedig a hízelgő áruházi tükörben, amely - esküdni
mert volna rá - több kilóval kevesebbnek mutatta.
Látta napfényre szomjazó fehér bőrét, a fölösleges kilókat, a
felsőből kibuggyanó, kerek mellét, a csípőnél túl magasan
felvágott részt, amely többet engedett látni, mint gondolta.
Vállat vont. Ki a csudát érdekel, úgysem látja senki. Felragadta a törülközőt meg a Naplókat,
és kiment a teraszra.
Épp a napra húzta a tikfából készült napozóágyat, amikor
a fa baljóslatúan megreccsent. Éles, hasadó hang volt, és döbbenten figyelte, ahogy a szék
hátsó kerekei besüllyednek a
hirtelen keletkezett lyukba. Dex hátraugrott, és úgy ugatott,
mintha a lyuk valami élőlény lenne, ő pedig elnevette magát.
De azért veszélyes volt, talán az egész terasz elkorhadt. Megpróbálta felidézni, mikor
javíttatták utoljára, de olyan rég lehetett, hogy nem is emlékezett rá.
Sóhajtva bement a házba, fellapozta a Sárga Oldalakat, és
felhívott néhány szakembert. Egyikük sem tudta egy-két héten belül elvállalni a javítást.
- Legjobb, ha felhív egy vállalkozót - mondta a második.
- Próbálja meg Dan Hollandét. Megbízható, és talán tud
magán segíteni.
Dan Hollandét nem sikerült elérnie, de egy kellemes hang
közölte a telefonban, hogy visszahívja, ha üzenetet hagy. így
is tett, aztán újra kiment, óvatos ugrálással kiválasztott egy
biztonságosnak tűnő sarkot, odahúzott egy másik napozóágyat, ráterítette a törülközőt, és
megkönnyebbült sóhajjal
lefeküdt. Végre.
A mellette álló kisasztalra tette a telefont, a diétás kólát és
a Naplókat, árnyékos szalmakalapot húzott a lófarokra, és a
tengert nézte. Eltűnődött, vajon mikor telefonál Bili. Ha telefonál egyáltalán. Ha eszébe jut
egyáltalán...
A hosszú nap lassan telt. Este lesétált Dexszel a partra. A kutya úszott, ő pedig egy régi, zöld
labdát dobált neki. Olyan
messzire elsétáltak, hogy megfájdult a lábikrája, mire visszafordultak, és fáradtan
poroszkáltak hazafelé.
Homoknyomokat hagyva maga után a konyhába ment,
adott egy tál vizet a kutyusnak, és megtörölgette egy régi törölközővel. Dex elégedetten a
hátára gördült, aztán a szilánkos
szélű lyukat gondosan elkerülve utánacaplatott a teraszra.
Már majdnem öt óra volt. Pelikánok húztak el fölöttük, szoborszerű mozdulatlansággal
lovagolták meg a szelet, a csöndet csak a szürke-fehér sirályok rikoltozása törte meg. Lara a
terasz korlátjára dőlt, a szél a hajába kapott, hallgatta az óceán mormolását, és nézte a
sziklának csapódó hullámfröccsöket. Várta, hogy megszólaljon a telefon.
Ehelyett azonban a csengő szólalt meg.
Lara megnézte, ki az, és döbbenten bámult a mosolygó
fiatalemberre. Magas, karcsú teste napsütötte, világos juharfa színében játszott, egyenes szálú,
világosbarna hajába, amely
mélykék szemébe hullott, világosabb csíkokat fakított a nap.
Lara látta a vénák vonalát erős nyakán, és az ér enyhe lüktetését a nyelőcső alján, ahol finom,
aranyló szőrszálak göndörödtek elő a fehér póló nyakkivágásából.
Néma csönd telepedett közéjük. Larának hirtelen eszébe
jutott a túl kicsi, piros fürdőruha, a túl bőségesen szemlére
bocsátott hajlataival meg a hozzá nem illő gyémánt nyakék,
és legszívesebben beszaladt volna, hogy hatalmas inggel takarja el sápadt meztelenségét.
-Jó napot, Dan Holland vagyok - szólalt meg a férfi.
A terasz miatt hívott. Errefelé vitt az utam, hát gondoltam,
akár be is nézhetek, hogy megnézzem, mit tehetek.
- Ja, a terasz. Hát persze. - Lara összeszedte hirtelen megcsappant bátorságát, beljebb invitálta
a férfit, és megmutatta
neki a lyukat. Amíg a fiatalember szemügyre vette, ő felszaladt, és felvett egy inget. Mire
leért, Dan Holland a lyuk mellett térdelt, és csavarhúzóval döfködte a fát. Körbesétált,
ugrándozott, felmérte az anyag rugalmasságát.
- Alul is meg kellene néznem, ha nem bánja - mondta udvariasan.
Lara figyelte, ahogy leszalad a falépcsőn. Tetszettek neki a
mozdulatai, a könnyed léptei. A férfi jól érezte magát a bőrében, az erős magabiztosság
légköre vette körül. Lara biztos
volt benne, hogy tudja, mit csinál, és ösztönösen érezte, hogy
bízik a munkájában.
Dan visszajött a lépcsőn, és sajnálkozva, lassan, vontatottan megszólalt.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Ms. Lewis,
de elég sok a korhadt gerenda. Szerintem jó pár éve nem nyúltak hozzá. Pár alsó tartógerendát
ki kell cserélni, ráadásul vannak szárazra korhadt foltok is. Úgy tűnik, a széleknél még nem
terjedt tovább, mert ott jobban védve van az esőtől és a széltől.
Mindenesetre, attól tartok, ez rossz hír, asszonyom.
Mindezt mosolyogva mondta, kék szeme köré ráncok
gyűltek, és Lara arra gondolt, milyen fehérek a fogai a szabadban végzett munka során
cserződött bőréhez képest.
- Sejtettem, hogy rossz hír lesz - sóhajtotta. - Meghívhatom egy hideg italra, Mr. Holland?
Kólát vagy inkább sört
kér?
- Köszönöm, Ms. Lewis, de már úton kéne lennem. - Komótosan visszatette a csavarhúzót a
csípőjén fityegő szerszámos övre.
Hát persze hogy mennie kell, gondolta csalódottan Lara.
Egy ilyen fiatalember nyilván nagyon elfoglalt...
- Mondja csak, mekkora a kár? - Lara kurtán, üzletiesen
beszélt, miközben a férfi elmagyarázta, mi a tennivaló, és
megígérte, hogy elkészíti az árajánlatot. - Köszönöm, hogy
beugrott. Nagyra értékelem - szólt utána Lara, és figyelte,
ahogy a férfi beszáll az élénkpiros, poros Ford kisteherautóba, melynek oldalán a Dániel
Holland Építési Vállalkozó felirat
díszelgett. Hátul fekete labrador lapult, lógó nyelvvel lihegett a hőségben. Dan Holland intett,
majd por- és kipufogófelhőbe burkolózva elhúzott.
Lara kíváncsi volt, hány éves lehet. Ahhoz mindenesetre
elég fiatal, hogy asszonyomnak nevezze őt. Kíváncsi volt a feleségére is, mert egy ilyen
jóképű fickónak nyilván van. Talán
gyerekei is...
A kitartóan csörömpölő telefon visszatérítette a valóságba.
- Szia. Gondoltam, kint vagy a strandon.
Bili volt a vonalban. Mégiscsak felhívta.
- Tehát szerencsésen megérkeztél - mondta elég idétlenül, hiszen a válasz nyilvánvaló volt.
- Az utazás rendben volt - válaszolta Bili. - Egy kicsit dobált ugyan a gép, de ez manapság
természetes. Na igen, Peking valami egészen más, ilyesmit máshol nem láthat az ember...
Most már nem is fogok, gondolta Lara szomorúan.
Bili elmesélte, mennyire elfoglalt, hogy maga a kínai elnök jött el az új kórház avatására,
hogy róla nevezték el a
szívsebészeti szárnyat...
- Ami a francia utat illeti - mondta bizonytalan hangon azt el kell halasztanunk.
Lara szíve a torkában dobogott. Összezavarodtak a gondolatai, a megdöbbenéstől nem találta
a megfelelő szavakat.
- De, Bili - hebegte végül -, három hét múlva indulunk.
A jegyek az íróasztal fiókjában vannak. Elintéztem az összes
szállodai foglalást, kocsit béreltem, még az éttermeket is lefoglaltam.
Jaj, istenem, kérlek, mondja, hogy rendben van, imádkozott magában. Mondja, hogy
megoldja. Arra számítottam,
hogy ez az utazás elszakítja Melissától, és újra sínre rakja az
életünket.
- Most itt kell maradnom, ez fontos - mondta Bili hirtelen nagyon határozottan.
Pontosabb, mint én, gondolta lehangoltan Lara, miközben
Bili a számtalan okot sorolta, amiért szükség van rá, és arról
beszélt, hogy hazafelé menet még megáll Indiában, hogy
megnézze az új gyerekkórházat Delhiben, és felajánlja a segítségét. Lara tiltakozása önzésnek
hatott volna. Elvégre a
férje gyerekek életét menti meg.
- Hamarosan újra hívlak - fejezte be kurtán Bili. - Minden rendben? A gyerekek jól vannak?
- Persze - suttogta Lara. - Minden rendben.
- Akkor jó. - Bili hosszú hallgatás után hozzátette. - Sajnálom, Lara. Majd elmegyünk máskor.
Lara letette a kagylót, és zsibbadtan visszasétált a málló
teraszra. Épp most estek darabokra az élete alapjai.
Miféle nő vagyok én tulajdonképpen, tette fel magában a
néma kérdést, elnyúlt a teraszon, és a sötétedő óceánt bámulta, most, hogy már nem vagyok
feleség és segítőtárs? Most,
hogy nem vagyok többé anya? Nem vagyok többé szerető?
Ki az a Lara Lewis?
Csak azt tudta, hogy valahol útközben, a hétköznapok
szürkeségében elveszítette önmagát.
Ötödik fejezet
aniel Holland átlagos embernek tartotta magát. Olyan
férfi volt, aki a kezét is, a fejét is használja, és sikeresen vezette kisvállalkozását. Július
negyedikén és a munka ünnepén
kibontotta az amerikai zászlót, karácsonykor kivilágította a
zsindelyes háztetőt, hogy a télapó szánja odataláljon, és mindenszentek előestéjén kivájt
sütőtököt állított a verandára.
A kis, tengerparti városban, Carmelben született egy építési vállalkozó legidősebb fiaként, és
még most is ott élt.
Amikor a szülei fiatalon meghaltak, Dan, a legidősebb nevelte tovább az öccsét meg a húgát.
Troy orvosi egyetemen tanult, és feltett szándéka volt, hogy feljebb jusson a társadalmi
ranglétrán, gyönyörű húga pedig ösztöndíjjal végezte el a főiskolát, megnyerte a helyi
szépségversenyt, és nyáron együtt
dolgozott a testvéreivel, néha még a légkalapácsot is használta, de általában a teherautóval
szállította a felszerelést, fűrészelt, kalapált és fúrt.
Mint rangidős, Dan volt az első a főiskolai listán, de ő nem
élt az alkalommal.
- Fogadok, hogy én lennék a család szégyene, papa
mondta. - Én veled szeretnék együtt dolgozni. - A főiskola
látogatása helyett ezért elsajátította az építés és tervezés
alapelemeit, és most tervrajz alapján fel tudott építeni egy
házat. Büszke volt rá, büszke volt a teljesítményére, és imádta a munkáját. A kisebb
feladatokat is szerette, amelyeket általában szívességként végzett el valamelyik havernál,
vagy
mint a mait Ms. Lewisnál. Ez életben tartotta a kétkezi munkás és a vállalkozó közti
kapcsolatot.
Hirtelen kifordult a keskeny, kövezetlen útra, amely az
otthonának nevezett kis parti házhoz vezetett, és leparkolt
előtte. Ült egy darabig, Ms. Lewisra gondolt, arra, milyen
volt abban a szexis, piros fürdőruhában, amely talán egy
cseppet szűk volt. És az idétlen gyémánt nyakékre, amelyet
mindehhez viselt. Meztelen lábát és pirosra lakkozott lábkörmét homokszemcsék borították,
hosszú, fehér, karcsú combja volt. Haját összeborzolta a szél, barna szeme visszaverte a
napsugarakat, és ettől a csillogó topáz színében játszott.
Dan széles mosollyal kászálódott ki az autóból, füttyentett a kutyának, aki túlcsorduló
energiával loholt végig az
úton. Egész sokat megtudott Ms. Lewisról ahhoz képest,
hogy milyen rövid ideig tartózkodott nála. Más volt, mint
azok a nők, akikkel általában találkozott, vagyis a helyiek,
akikkel együtt nőtt föl, és a nyaralók, akik a városból érkeztek, drága borokat hoztak
magukkal, sipító hangon beszéltek, és telve voltak városi modorossággal. Ez az asszony nem
hasonlított rájuk. Félénk és ideges volt, mint aki nem teljesen
biztos önmagában. Lustán eltűnődött, vajon miért, mi történhetett, ami ilyen sérülékennyé
tette.
Belépett a naptól kifakult burkolatú házba, amelyben
egyedül élt, hacsak Hallie vagy Troy nem jött haza az iskolai
szünidőben. Enni adott a kutyának, feltette Bob Dylantől a
Til Feli in Lőve With You-t, levetkőzött, és megnyitotta
a zuhany csapját.
Dan nem foglalkozott a jó külsejével, csak az érdekelte,
hogy hasonlítson az apjára. Nyers, egészséges, igazi, szabad
ég alatt dolgozó férfi legyen. Erőteljesen sikálta erős, karcsú
testét, az életére gondolt, amely anyja és apja halála után
nem volt könnyű, mert rá hárult testvérei taníttatásának felelőssége. Mosolyogva gondolt
rájuk. Értük érdemes élni.
Mielőtt elment otthonról, leült, összeírta aMs. Lewis teraszán végzendő munkákat, és
költségbecslést csatolt hozzá.
Reggel első dolga lesz, hogy beadja neki. Nem volt szükség
komoly javításokra, bár nyilvánvalóan komollyá válik a helyzet, ha most nem törődnek vele.
Igénybe vesz pár napot, és
össze kell egyeztetnie a többi megbízásával.
Miközben San Francisco felé hajtott, hogy a barátnőjével
találkozzon, még mindig Ms. Lewisra gondolt, és azon tűnődött, mit keres a nő egyedül a
nyaralóban. Van-e férje? Ms.
Lewis kétségtelenül befészkelte magát a gondolataiba. Volt
benne valami, abban a piros fürdőruhában....
Hatodik fejezet
xVmikor másnap kora reggel Dan bekopogott az ajtaján,
Lara nem a piros fürdőruhában volt. Épphogy kibújt az ágyból, és elnyűtt rózsaszín, bolyhos
fürdőköpenyt viselt. A haját még meg sem fésülte, gőzölgő kávésbögrét szorongatott.
Dan fáradtnak látta.
- Remélem, jól aludt - mondta udvariasan, amikor a nő
behívta. - A tengeri levegőtől az embert már korán, vacsora
után elnyomja az álom.
Lara fáradtan vállat vont.
- Engem nem. Gondolom, túlságosan hozzászoktam.
Kivett a konyhaszekrényből egy bögrét. - Kávét?
- Köszönöm, kérek. - Dan kettejük közé, a konyhaasztalra tette a tervezetet. - Én így
gondoltam, Ms. Lewis. Becslésem szerint három-négy napi munka elég lenne, de már
elvállaltam egy nagyobb munkát feljebb, a parton, és attól
tartok, csak délutánonként tudok önnél dolgozni. így tovább tart majd, de legalább túllesz
rajta.
- Rendben van. - Lara két korty kávé között a becslést tanulmányozta. - Nekem korrektnek
tűnik, Mr. Holland.
- Általában Dannek szólítanak.
Lara rámosolygott, és megmutatta gyönyörű, apró, fehér
fogait. A férfi arra gondolt, mennyire megváltozik a nő arca,
ha mosolyog, és rájött, hogy korábban szomorúnak tűnt.
- Gondolom, mindenkit ismer a környéken. - Lara kávét
töltött, és a férfi elé tolta a cukrot.
- Carmelben születtem, és ott is nőttem fel, asszonyom.
A vidámság újra topázszínű fényeket varázsolt a nő szemébe.
- Kérem, ha én Dannek szólítom, akkor az a minimum,
hogy maga is Ms. Lewisnak vagy Larának nevez, amikor egyszerre több órát tölt majd a
teraszomon. Mindenesetre, ha lehet, inkább ne hívjon asszonyomnak.
- Ahogy akarja. - Dan visszamosolygott rá. - Lara. Szép
név, Ms. Lewis. Mint a Doktor Zsivágóbn.
Lara vállat vont.
- Valójában az enyém előbb volt, mint a film. A keresztanyám után kaptam a nevemet.
- Vannak gyerekei? - Dan két kanál cukrot tett a kávéba,
és megkeverte.
- Van egy huszonegy éves lányom, aki filmsztár akar lenni
L. A.-ben. Es egy huszonhárom éves fiam, aki Bostonban jár
orvosira.
- Akár az öcsém. Csak Troy az Emoryn tanul. - Dan belekortyolt a kávéba, és a nőt nézte.
- Nős? - Lara belepirult a kérdésbe. Nem akart ilyen személyes kérdést feltenni, csak úgy
kicsúszott a száján.
- Nem, nincs feleségem.
- Még nincs - tette hozzá gyorsan Lara.
- Még nincs - mosolygott a férfi. - A húgom harmadéves
főiskolás. Amikor hazajönnek, mind a ketten velem laknak.
- Észrevette a nő meglepetését, és hozzátette: - A mama
meg a papa tíz évvel ezelőtt meghalt. Én voltam a legidősebb, ezért nekem kellett vigyáznom
rájuk. Ügyelnem kellett rá, hogy elmenjenek az iskolába, távol tartsák magukat a
kábítószerektől, elvégezzék az egyetemet. - Vállat vont.
Harminckét éves vagyok, nem sokkal idősebb, mint ők, de
Párizst randevú
valahogy inkább az apjuknak érzem magam, mint a bátyjuknak. Gondolom, az
élettapasztalataim egészen mások, mint
nekik. - Kék szeme mosolyogva tekintett rá a kávésbögre
pereme mögül. - Az ő korukban én már házakat építettem.
Megköszönte a kávét, és közölte, hogy most már indul.
- Itt leszek, mondjuk, délután fél öt és öt között, Ms.
Lewis - mondta udvariasan. - Majd ebédszünetben felszedem a faanyagot.
- Akkor viszlát - mondta Lara, és figyelte, ahogy a férfi
beszáll a piros teherautóba. -Jó kutya - tette hozzá, amikor
a fekete labrador jelképesen megugatta.
- Ez itt Milton. Kóbor kutya volt, és pár évvel ezelőtt a
küszöbömön kötött ki. Azért neveztem el Miltonnak, mert
amikor otthonra talált, szerintem az elveszettnek hitt paradicsomot találta meg. Az otthonunk
ott van, ahol a szívünk,
igaz, Miit?
Lara megvárta, amíg a teherautó ráfordul az országútra.
Amikor becsukta az ajtót, rájött, napok óta először esett
meg, hogy nem gondolt Bilire, és hogy alig várja a fél ötöt,
amikor a jóképű Dan Holland visszatér. Legalább lesz kivel
beszélgetnem, győzte meg önmagát.
Hosszú, parti sétát tett a hideg, szürke kora reggelen, és
gondolatai visszatértek a valósághoz meg a lemondott második nászúthoz. Bili hangján úgy
hallatszott, mintha nem is
érdekelné, a bűnbánatról már nem is szólva. Majd elmegyünk
máskor, közölte rém lazán. Hát nem tudja, neki mennyit jelent ez? Vajon Bilinek mennyit
jelent? Hát nem tudja, milyen
gondosan megtervezett mindent, és mennyi idejébe került?
Eszébe jutottak a férje íróasztalának felső, bal oldali fiókjában várakozó jegyek. Halványan
átfutott az agyán, hogy felhívja a Deltát, és lemondja a foglalást, és persze az összes szállodát
meg fogadót is. Rengeteg kutatásba került, mire huszonöt év után újra megtalálta mindet,
nyomon követte az
útvonalat a régi fotóalbum alapján, ahová eltett minden kávéházi és éttermi számlát, étlapot,
kis koktélszalvétákat a bárok nevével. Képeslapokat őrzött a városkákról és a kis szállodákról,
még egy kis térképet is készített az útvonalaikról.
Mindez olyan elbűvölő, olyan más volt - olyan csodálatos.
-Jaj, Bili, te gazember - siránkozott. - Miért tetted ezt
velem? Velünk? Miért?
Csupán a ködös, szürke égen sikló sirályok rikoltása és a
partnak csapódó hullámok szakadatlan robaja válaszolt.
Felvette a telefont. Beszélnie kell Deliával.
- Gondoltam, hogy a parton vagy - mondta Delia. - Tegnap este otthon hívtalak. Amikor nem
vetted fel, arra gondoltunk, hogy csak ott lehetsz. Elhatároztuk, hogy nem zavarunk.
Lara a gondjai ellenére is elmosolyodott. Delia életerős, vidám hangja mindig jobb kedvre
derítette.
- Kösz, de elviseltem volna egy kis zavarást. Az egyetlen,
akivel a sirályokon kívül beszélgettem, egy helyi építési vállalkozó, aki rendbe hozza a
teraszt. És Bili.
- Tehát felhívott? - Delia hangja elbizonytalanodott, miközben feltette a nyomasztó kérdést.
- Fel. Azt mondta, nem tud eljönni a francia útra. Túl elfoglalt.
- Lemondta a második nászutatokat? - kérdezte Delia dühtől remegő hangon. - De hiszen
majdnem egy évig tervezgetted rohadtul időt kellett volna szakítania rá.
- Azt hiszem, az igazság az, hogy nem akar jönni. - Kisöpörte hosszú, szélfútta haját a
szeméből, és a sírás határán
folytatta. -Jaj, Delia, mit csináljak?
- Melissa még mindig vele van? Úgy értem, biztos vagy
benne, Lar?
- Tudom, hogy ott van. És Bili azt mondta, Indiába kell
mennie, Delhibe, hogy megnézzen valami új gyermekintézményt. - Remegő hangon tette
hozzá: - Nem tudom, egyedül megy-e.
Delia hosszú ideig hallgatott, aztán amikor végiggondolta, így szólt:
- Harcolni akarsz, Lara? Vagy egyszerűen félreállsz, és hagyod, hogy megkaparintsa? Ez a
terved?
- Nincs semmiféle tervem. Egyelőre próbálom felfogni.
Szóval, mit tehetnék, Delia? Ha Bili annyira akarja, úgyis el
fog hagyni. - Hirtelen rátört a harag. - És a francba, nem tudom kell-e nekem egyáltalán egy
olyan fickó, aki más nők
után koslat.
Delia nevetése betöltötte a vonalat.
- Okos kislány, Lara. Egy kis düh sosem árt. Egye meg a
fene a gazembert, amikor hazajön. Küldd le a pályáról, és gázolj át rajta. Aztán majd
meglátjuk.
Lara elnevette magát, és elköszöntek egymástól. Deliának
igaza van. Változtatnia kell a hozzáállásán. Először is összeszedi a bátorságát, és beleveti
magát a jéghideg óceánba.
Felvette a régi, fekete fürdőruháját, és Dexszel a sarkában leszaladt a lépcsőn a partra. Félig
az elragadtatástól, félig a sokktól sikoltozva, belemerült a jeges hullámokba. Úszott egy kicsit,
aztán kitántorgott a vízből, és kirázta a tengervizet a hajából.
- Ilyenkor, Dex - lihegte -, egy kis friss levegőre van
szükség, hogy kitisztuljanak a ködös gondolataim. -A kutya
erőteljesen megrázta magát, jéghideg cseppeket szórt a gazdájára, aki visított és nevetett. -
Versenyezzünk a házig
kiáltotta, és nekivágott a meredek, homokos lejtőnek.
Először Dex ért oda, Lara pedig szuszogva, lihegve, tengervizet csepegtetve mászott fel a
lépcsőn a teraszhoz. Ott
egyenesen Dan Holland mélykék szemébe nézett.
- Sajnálom, ha megijesztettem - mentegetőzött a férfi.
Csak beugrottam az épületfával. Amikor senki sem nyitott
ajtót a csengetésre, gondoltam, nincs itthon, és bejöttem az
oldalsó kapun. Remélem, nem baj.
Évek óta nem nézett így férfi a szemébe. Talán soha. Bili
biztosan nem. Elakadt a lélegzete. A teraszon akkurátusan
felhalmozott faanyagra nézett.
- Nem, dehogy. Persze hogy nem. Ha nem vagyok itthon, jöjjön be nyugodtan.
- Nagyszerű. Köszönöm. Akkor fél öt tájban visszajövök.
- Lara még mindig a legfelső lépcsőfokon állt, amikor Dan
elment.
A férfi a terasz szélén megtorpant, kezét a fakapun nyugtatta.
- Kérdezhetek valamit?
Lara bólintott.
- Mindig gyémánt nyakéket hord, ha úszni megy?
Az arcán ülő zavart kifejezéstől Lara elnevette magát.
- Mindig - válaszolta negédesen, és megérintette a szerelmi kötést.
Hallotta, hogy Dan Holland is nevet, miközben becsukja
a kaput, és folytatja útját.
Hetedik fejezet
JLJL férfi pontban délután 4.52-kor lépett be az oldalkapun.
Lara nem ellenőrizte a régi órán, de percnyi pontossággal
tudta az időt. Persze azzal áltatta magát, hogy nem a férfit
várta, és ezt bizonyítandó füttyentett Dexternek, hogy máris
sétálni vigye a partra. Legnagyobb meglepetésére Dan fekete
labradorja előbukkant a semmiből, és mellé ügetett.
- Sajnálom - kiáltotta Dan a teraszról. Lara a kezével ernyőt formált a szeme előtt, és felnézett
rá. - Ha füttyöt hall,
ő megy - kiáltotta a férfi. - Szerintem bárkit a gazdájának tekint, ha sétáról van szó.
- Nem baj, ha velünk jön?
- Ha biztos nem bánja.
- Én nem, és nyilván Dex se. - A két kutyus sebesen eltűnt a távolban. Lara leszaladt a
homokon, és Dex nevét kiáltozta, de a kutya nem reagált, túl jól érezte magát. Szerencsére
Dex kihasználja a lehetőséget, gondolta. A boldogság
mulandó, még a kutyusok világában is.
Már alacsonyan járt a nap az égen, amikor Lara visszatért,
és addigra a terasz deszkázatának a fele hiányzott.
- Amíg nem cserélem ki a deszkákat, vigyáznia kell
figyelmeztette Dan. - A kutyára is ügyeljen nem szeretném,
ha eltörné a lábát.
- Vigyázni fogok. - A férfi levette az ingét a munkához,
mellkasán izzadságcseppek csorogtak lefelé. Olyan szikár és
izmos volt, hogy Lara meg tudta volna számlálni a bordáit,
ha akarja. Hirtelen sápadtnak és kövérnek érezte magát.
Hozhatok egy hideg italt? - kérdezte gyorsan. - Esetleg egy
sört?
r- Egy sör jólesne. - Dan megtörölte a nyakát egy rongydarabbal, és elkezdte közelebb
rakodni az épületfát ahhoz a
részhez, ahol majd másnap pótolja a deszkát.
Lara magán érezte a pillantását, és azt kívánta, bárcsak kisebb lenne a feneke a fehér
vászonsortban, majd besietett a
házba. Ostoba nőszemély, korholta saját magát gondolatban, mit érdekel téged?
Igenis, érdekel, kiáltotta valaki a lelke mélyén. Érdekel. Újra
harmincéves akarok lenni, vékony és gyönyörű, hosszú, szőke hajat
akarok, és ropogósra vasalt orvosi köpenyt, és gyerekek életét akarom
hősiesen megmenteni...
Dan udvarias mosollyal vette át a sört.
- Hagytam egy sarkot, ahová ülhet - mondta. - Megígérem, igyekszem minél gyorsabban
befejezni.
- Nem érdekes. - Lara leült a napozóágyra, és feltette a lábát. - Üljön le. És meséljen valamit
magáról.
A férfi leült.
- Mire kíváncsi? - Hátravetett fejjel kortyolta a sört.
Lara elbűvölten nézte az erős, sima, lüktető nyakat.
- Hát, nem is tudom - mondta, és összeszedte a bátorságát. - Gondolom, csak tudni szeretném,
ki maga. Mi érdekli? Milyen az élete?
Dan a szemét forgatta.
- Ez ám a feladat, Ms. Lewis. Azt hiszem, az utolsó kérdésre a legegyszerűbb a válasz.
Legalábbis egy lélekbúvár segítsége nélkül. - Nevetett Lara pirulásán. - Azt hittem, a pirulás
már kiment a divatból. De a világért sem szeretném
zavarba hozni.
- Ne haragudjon. Felejtse el a kérdést. - Zavartan huzigálta combtőig felcsúszott sortját.
Biztosan összement.
Dan belefogott.
- Van egy kis házam a parton. Persze nem olyan nagy,
mint ez. - Végigfutott a tekintete a friss, szürke zsindelyen és
a takarékos, mégis stílusos berendezésen. - Csak egy ötven
négyzetméteres alpesi ház, amit fokozatosan hozok rendbe.
- Amikor marad ideje a túlórában végzett munka után.
Lara azon tűnődött, vajon csak képzeli, vagy tényleg reszket
közöttük a levegő, amikor találkozik a pillantásuk. Nyilván
téved. Dan Holland csak azért van ott, hogy elvégezze a
munkát, és nem azért, mert a társaságára vágyott.
- Egyedül élek ott Miittel, eltekintve az iskolai szünetektől, amikor a hely hirtelen majd
szétreped a srácoktól meg a
barátaiktól. Az ember hozzászokik az egyedülléthez - tette
hozzá elgondolkodva. - A csöndhöz és ahhoz, hogy csak magára kell gondolnia. Általában
felteszek valami zenét, és mivel egyedül vagyok, olyan hangosan hallgatom, ahogy akarom.
Olyan hangosan, hogy kiárad az éjszakába. Szeretek
kint üldögélni a sötétben, hagyom, hogy átjárjanak a hangok, hallgatom, ahogy
összekeverednek a tenger morajával.
Van ebben valami elsöprő. - Vállat vont. - Mindegy, belém
furakszik. Kitisztítja a lelkemet.
- Nem hiszem, hogy szüksége lenne dilidokira, Mr. Holland - mondta meggyőződéssel Lara. -
Szerintem pontosan
tudja, kicsoda, micsoda és mit szeret.
A férfi nevetése betöltötte a sötétedő partot.
- Dan a nevem. És bár ilyen egyszerű lenne! Nem vagyok
bonyolult fickó. Szeretem, amit csinálok, és ez része annak,
ami vagyok. Mostanában Montereyben építek egy mexikói
kajáidat, és Carmel környékén, a hegyek között dolgozom
egy új állattenyésztő farmon, egy helyi építésszel. Rendesen
keresek. Nem sokat, de eleget ahhoz, hogy elégedett legyek,
kifizessem a házamat, néhány halásztúrát tegyek Mexikóba,
és néhány hétvégét síeléssel töltsek. A Nagy-Medve-tónál.
Vállat vont. - Ez minden.
- Mi van a barátnőjével?
Dan kötekedőn felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
- Brittnek hívják. Egy ideig úgy gondoltam, ő az igazi.
Most - húzta fel a vállát - már nem vagyok biztos benne. Tíz
hónapja járunk. A Berkeley-n tanul.
Lara arra gondolt, hogy tudhatta volna.
- Lefogadom, hogy gyönyörű.
- Igen, tényleg gyönyörű. És nagyravágyó. Nem a karriervadász értelemben. Az nem Britt
stílusa. Inkább ami az
anyagi dolgokat illeti. Néha úgy érzem, hogy nálam jobb
anyagi perspektívákra utazik. - Lustán felnevetett. - Nem
hibáztatom érte.
- Akkor miért marad vele?
- Gondolom, mert bizonyos értelemben erőpróbát jelent.
- Nem tette hozzá, hogy azért is, mert az ágyban vadmacska,
hiszen tudta, hogy ettől Ms. Lewis újra elvörösödne. Egy pillanatra az eszébe ötlött, mennyire
lehet Ms. Lewis vad az
ágyban. Érdekes és egyáltalán nem odaillő gondolat volt.
Nem vagyok biztos benne, mit akarok az élettől - folytatta
elgondolkodva. - Csak azt tudom, hogy még nem találtam
meg. - Mélyen Lara szemébe nézett. - És maga?
- A, én nagyon átlagos asszony vagyok. Egy anya... tudja, hogy van az.
- Mivel tölti a napjait?
- A férjem szívsebész-specialista. Sokszor műt gyerekeket. Most épp Pekingben van, aztán
továbbmegy Indiába.
- Ez a férje. És maga?
Lara zavartan vállat vont.
- Rendbe teszem a házat, öregeket segítek, teniszezem a
barátnőimmel. Ilyesmi.
- Tehát amikkel gazdag nők töltik az idejüket.
- Nem vagyok gazdag. - Lara védekezni kezdett. - Úgy
értem... a fenébe is, tudja, hogy értem. - Danre meredt.
- Azt hiszem, értem, Ms. Lewis. - Letette a sörösüveget,
és felállt. - Későre jár. Ideje mennem.
Füttyentett, mire a kutyája rohanvást érkezett a lépcsőn a
partról.
- Holnap ilyentájt jövök - mondta, és a kapu nagy csendüléssel csukódott be mögötte.
Lara megitta a maradék borát, és megborzongott. A napnyugtával újra lehűlt a levegő.
Bement, és becsukta az ablakokat. Tüzet rakott a kandallóban, megvárta, amíg a hasábok
lángra kapnak, aztán felment zuhanyozni.
- Kellett nekem kérdezősködnöm, igaz, Dex? - kérdezte,
és halkan, bizonytalanul felkacagott.
Készített magának egy gyermekded vigaszszendvicset,
barna cukorral összetört banánt tett egy szelet fehérkenyérre,
aztán az elnyűtt, rózsaszín fürdőköpenyben a Noel Cowardféle NaplókkA a tűzhöz telepedett,
hogy neki is jusson a más
életéből. Eszébe jutott, hogy talán Dan Hollandnek igaza
van. Egyedül az ember azt eszik, amit akar, és akkor, amikor
kedve szottyan. Azt teheti, amit akar. Azzal lehet, akivel
akar.
Szomorúan arra gondolt, milyen szörnyen magányos dolog, amikor nincs mit várnia egy
pohár tejen és müzlin kívül.
Azon tűnődött, vajon Dan ma este is találkozik-e a gyönyörű, fiatal diáklánnyal.
Nyolcadik fejezet
ásnap délután, amikor Dan megérkezett, Lara a piros
fürdőruhában volt, hogy bizonyítsa magának, mennyire nem
jelent semmit. Fölöslegesen izgatta magát, a férfi szinte rá
sem nézett.
Lara a terasz egyik sarkában ült, a nagy, zöld napernyő
alatt, és olvasást színlelt, míg Dan a másik oldalon ügyködött,
és halkan fütyörészett munka közben. Levette a pólóját, és
csak egy régi, szürke sortot viselt. Lara kíváncsi volt, mit szólnának a barátnői, ha látnák. Dan
Holland kétségtelenül dögös
volt. Csakhogy fiatal, emlékeztette magát Lara. Ő pedig a
negyvenes évei közepén járó asszony, akit a férje épp lecserélni
készül egy fiatalabb változatra. Lehet, hogy be kéne mutatnia
Dannek Melissát, ellenállhatatlanul vonzódnának egymáshoz,
mintha tükörbe néznének, a szép a széphez. Visszakapná a férjét, és megoldaná Dan Holland
szerelmi életét.
Csakhogy ezt ő nem akarta. Nem akarta Dánt bemutatni
senkinek, még a barátnőinek sem. Az ő titka volt, ott akarta
tartani a teraszán, hogy nézhesse. Sűrű, napszítta, egyenes
szálú haját, amely a szemébe hullott, az aranybarnára sült,
szabad levegőn edződött kaliforniai testét, a több mint egy
évtized kemény munkájával formált izmait. Dan lustán kinyújtÓ2ott, és annyira férfias volt,
hogy Larának elállt a lélegzete.
A férfi megfordult és rámosolygott.
- Le kell hűlnöm - mondta, és elfutott mellette, le a lépcsőn, a partra. Olyan csodálatos
magabiztossággal vetette
magát a habok közé, ahogy a fiatalok és edzettek, akik tudják, hogy testük bármit megtesz,
amit kérnek tőle, Lara pedig nézte, milyen könnyedén úszik a lenyugvó nap vörös-arany
csíkjában, eggyé válva a vízzel.
Amikor visszajött, Lara sörrel várta. A rövid sort úgy simult rá, mintha második bőre lenne.
- Hozok törülközőt - mondta Lara, és gyorsan elkapta a
pillantását. - Ha szeretne átöltözni, van itt Bilinek egy régi
sortja is.
Dan felvette az üveg sört, és nagyot húzott belőle.
- Köszönöm, Ms. Lewis, de ne fáradjon. Ebben a hőségben pár perc alatt megszáradok, és már
megyek is.
Lara a napozóágyra hanyatlott, az óceánt nézte, és azt kívánta, bár tovább maradna a férfi.
- Milyen volt a tegnap este Britt-tel?
- Britt... Azt hiszem, olyan volt, mint máskor. - Dan a
terasz korlátjának támaszkodott, és összefonta a karját. - Elfelejtettem, mit mondtam róla.
- Hogy fiatal, gyönyörű és költséges, és hogy talán gazdagabb pasit keres.
Dan köszönetképpen megemelte felé az üveget.
- Ez Britt dióhéjban. - Összefonódott a pillantásuk. - És
maga mit csinált tegnap este?
- Felvettem a fürdőköpenyemet, banános szendvicset ettem fehér kenyérrel, és valaki másnak
az életéről olvastam
válaszolt Lara őszintén.
- Valószínűleg szórakoztatóbb volt, mint az én estém. - Dan
letette az üres üveget, és nekiállt összeszedni a szerszámait.
Mennem kell, Ms. Lewis. Holnap ilyenkor megfelel önnek?
- Hát persze. Amikor csak akarja. Ha nem lennék itt, a
kapu mindig nyitva áll. - Már megígérte magának, hogy
nem lesz itt, amikor Dan másnap megjön. Biztos, hogy nem.
És a következő napon sem.
Ott ült a félig felszedett teraszon, és rátelepedett a csönd.
Besötétedett. Nem látszottak az égen a csillagok. Szórakozottan simogatta Dex fejét, Bilire
gondolt, és arra, hogy mit
fog csinálni. Talán téved, és Bili egyedül megy Indiába. Neki
mindig is a munka volt az első, végtére is életeket segít megmenteni. Gyerekek életét. Vajon
nem ő az önző, amiért azt
akarja, hogy Franciaországba menjen vele?
Am amikor elképzelte Bilit Melissával, felfordult a gyomra. Kiközösítettnek, elhagyatottnak,
a múltjához tartozónak
érezte magát. Nem bírta tovább. Tudnia kell az igazat.
Megragadta a telefont, felhívta a kórházat, és a gyerekosztályt kérte. Az ügyeletes ápolónő
közölte, hogy dr. Melissa
Kenney Kínában van. Igen, úgy volt, hogy jövő héten jön
haza, de valami közbejött. Indián keresztül tér haza, és még
egypár hétig nem lesz elérhető.
Lara letette a telefont, a kanapéra hanyatlott, és az üres
kandallót bámulta, de nem látott semmit. Nehéz volt a szíve
a fájdalomtól, és a végtelen mélység húzta maga felé. Elrabolták az életét, és nem tehetett
ellene semmit.
Nem érzékelte az idő múlását, fogalma sem volt, mennyi
ideje ül már ott, amikor Dex szűkülésére tért magához, és rájött, hogy majd megfagy. Az órája
fél kilencet mutatott. Kiengedte a kutyust, és fáradtan körülnézett az üres házban.
Átkozottul néma volt. És magányos. Lara nem bírta tovább a
csöndet, felszaladt, pulóverbe és szoknyába bújt, lapos bőrszandált húzott, fogta a
kocsikulcsot, és az ajtó felé indult.
Eszébe jutott, hogy bele se nézett a tükörbe, megfordult,
újra felszaladt, megfésülködött, és gondosan kirúzsozta magát. Melissa Kenney ellophatta a
férjét, de kutya legyen, ha
hagyja, hogy az a kurva a büszkeségétől is megfossza. Az ajtóhoz sietett, majd újra vissza a
fésülködőasztalhoz, és magára fújt egy kis Ceylon kölnit, amit Deliától kapott, és mostanában
a kedvence volt.
Carmelbe hajtott, és céltalanul kószált a póráz végén boldogan lihegő Dexszel, majd
nemsokára egy kocsma előtt találta magát. Egy fához kötözte a kutyát, bement és leült.
Még soha nem járt egyedül kocsmában, zavartan, egyenesen
maga elé meredt, és nem nézett a többi vendégre.
- Mit hozhatok, hölgyem?
A pincérnek egyenes szálú, vörös haja volt, és Lara szerint
nem látszott többnek huszonkét évesnél. Ernyedten eltűnődött, hogy talán az ifjak
összeesküvésének áldozata, és ő az
egyetlen, aki rossz korban született. Merészen tequilát rendelt jéggel.
Nagyot kortyolt, és köhögni kezdett, amikor az ital tűzként égette a nyelőcsövét. Ezúttal
legalább volt hozzá bátorsága, hogy megrendelje.
Megakadt a szeme egy ősz hajú férfin a kocsma végében.
A férfi feléje emelte a poharát, mire ő gyorsan elkapta a tekintetét. Felhajtotta a tequilát, és
újat rendelt. A csapos letette elé
az italt, és közelebb tolta hozzá a sós mogyorót. Lara ezúttal
csak kortyolgatta az italt, és üres tekintettel bámult a pult mögötti tükörbe azon tűnődve, mit
kezdjen újsütetű szabadságával. Mert most már nem volt kétsége, hogy Bili elhagyta.
Dan az utcán sétálva először a kocsma elé kikötött kutyát
vette észre.
- Dexter? - érdeklődött.
Dex elragadtatott buffogással válaszolt, Dan lehajolt, hogy
megsimogassa, és megpillantotta Lara Lewist, aki egyedül
ült a bárpultnál. Sápadt, de szép volt a kék pulóverben, sötét
haja lágy csigákban keretezte az arcát. Az első gondolata az
volt, hogy bemegy és üdvözli, de volt valami a nő leeresztett
vállában, a tükörben látszó kifejezéstelen tekintetében, ami
visszatartotta. Olyan volt, mint aki egyedül akar maradni.
Megveregette Dex fejét, és továbbállt.
Később a házát betöltő zene harsogásában Dan a teraszon
járkált, és Ms. Lewisra gondolt. Nem olyan nő, akiről azt
gondolná, hogy egyedül iszogat kocsmákban, de hát teli van
ellentmondásokkal. Elég szemérmes ahhoz, hogy elpiruljon,
ugyanakkor makacsul ragaszkodik a véleményéhez. Szinte
semmit sem mondott magáról. Mintha rejtegetni akarna valamit, ugyanakkor átlátszóan
őszinte. Dan nagyon érdekes
asszonynak tartotta. Nem tudta a piros fürdőruhás képét kiverni a fejéből.
- Ma valahogy másnak látszik - jegyezte meg Dan másnap
délután.
Ezt Lara is tudta. Korábban megnézte magát a tükörben,
és látta az igazságot: a sötét karikákat a szeme alatt, a puffadtságot, az apró ráncokat. Nem
volt rajta festék, meztelen
volt az arca, és az érzései láthatóan megjelentek a tekintetében. Semmit nem tudott elleplezni
az idegen elől.
- Nem aludtam - mondta kurtán.
A férfi bólintott.
- Nekem úgy tűnik, nem sokat alszik. Talán fel kéne keresnie valakit ezzel.
Lara rövid, éles, ugató nevetést hallatott.
- Úgy érti, egy orvost? Köszönöm, de megvan a saját
diagnózisom. És nincs szükségem segítségre.
Dan elfordult, és csöndben tovább dolgozott. Lara sóhajtott. Nem akart durva lenni, de az
elutasítás gonosszá teszi a
Párizst randevú
nőket. Hátradőlt a napozóágyon, nem is próbált úgy tenni,
mintha olvasna, leplezetlenül figyelte a férfit.
Egy óra telt el így, teljes csendben. Dan még csak rá sem pillantott. Amikor Lara nem bírta
tovább, halkan megszólalt.
- Sajnálom, ha durva voltam.
Dan épp egy széles deszkát fűrészelt. Befejezte, amit csinált, aztán felnézett rá.
- Semmi baj, Ms. Lewis.
Larából hatalmas, őszinte sóhaj tört föl.
- Mikor szólít végre Larának? Elvégre én is Dannek szólítom.
- Rendben, Lara.
Dan folytatta a munkát, és Lara újra sóhajtott. Újabb óra
telt el, és a nap megkezdte lassú hanyatlását. Lara megkínálta Dánt egy pohár borral, de ő
inkább sört kért, és hogy a nőnek ne kelljen felkelnie, ő maga hozta ki a konyhából.
A felnyitott üveggel tért vissza, és odament az asszonyhoz.
Lara arra gondolt, milyen kényelmesen és könnyedén mozog. Nyoma sem volt benne Bili
sietségének. Nem volt benne feszültség, nem vonta össze a szemöldökét, nem ugrált fel,
hogy felvegye a telefont. Mintha minden idejét csak rá szánta
volna.
Dan hátradőlt a széken, kényelmesen keresztbe rakta a lábát, tökéletesen otthon érezte magát,
tökéletesen laza volt.
A szemében mosoly bujkált.
Lara keresztbe fonta a karját, kényelmetlenül érezte magát a férfi pillantásától.
- Mit néz?
Dan megvonta a vállát.
- Magát.
- Igazán nem sok néznivaló van rajtam. - Úgy vetette
hátra hosszú haját, mint egy félénk tinédzser.
- Tényleg?
Dan most ránevetett. Lara felkelt, és feltett egy Bob
Dylan-lemezt, amely ifjúkora zenéje volt.
- A kedvencem - mondta Dan, és felcsavarta a hangerőt.
Dylan zavarba ejtő hangja epedve szállt a szürkületben,
Larát bámulatba ejtette, hogy milyen erőteljes a zene hangzása a szabadban, ahogy az óceán
fölé száll.
- Még soha nem hallgattam így - mondta.
- Csak így lehet. És szerencséje van, hogy nincsenek szomszédai, akik panaszkodhatnának.
- Szeretem a magányt.
- Ezért volt egyedül a kocsmában tegnap este? - Dan hallotta, ahogy Lara hirtelen levegő után
kap, és elnevette magát. - Hölgyem, ha egyedül akar bemenni egy kocsmába, ne
hagyja kint a kutyáját. Végzetesen áruló jel.
Lara akaratlanul elnevette magát.
- Rossz hírt kaptam - magyarázkodott.
- A doki egy darabig nem jön vissza, ugye?
Lara dölyfösen nézett rá.
- Mi maga, látnók? Mondtam, hogy Pekingben van. Most
tovább kell mennie Delhibe. Fontos ember a szakmájában.
Dan bólintott.
- Persze. Értem. Az öcsém idegsebésznek készül. Másra se
tud gondolni.
- Sajnálom szegény feleségét. - Lara arca mozdulatlan
volt, de Dan hallotta a hangjában a keserűséget. Belekortyolt
a sörbe.
- Troy még nem tervezi a nősülést.
- És maga feleségül veszi Brittet?
- Nem.
- Miért? - Háttal állt a férfinak, a partra vetődő hullámokat nézte.
- Mert nem vagyok bele szerelmes.
- Nem? - Lara megpördült. - Mégis honnan tudja, mi a
szerelem?
- Lara, én nem tudom. Csak remélem, hogy egy nap lesz
olyan szerencsém, és rátalálok.
Lenyugodott a nap, és hömpölyögni kezdett a pára. Lara
csak egy régi, szürke melegítőnadrágot és pólót viselt, és
megdörzsölte a karját, hogy ne fázzon.
- Ideje indulnom - mondta Dan, és nem nézett az órájára.
- Persze. Nyilván dolga van... Későre jár.
- Észre se vettem.
Dan még mindig ült, és sejtelmesen mosolygott.
Volt valami a szemében, az arckifejezésében, amin Lara
nem ismerte ki magát.
- Mondta már valaki, hogy maga milyen gyönyörű aszszony, Ms. Lewis?
Lara rámeredt. Zavartan hátrált egy lépést, idegesen végigfuttatta kezét a lötyögő melegítőn.
- Én... nem... nos... - Érezte az arcába toluló forróságot,
ahogy elpirult.
Dan egy hosszú pillanatig nézte, aztán megfordult, és a
konyhába ment. A pultra tette az üres sörösüveget.
- Pedig kellett volna - szólt hátra. Lara hallotta, ahogy
füttyent a kutyának, aztán elmentek.
Lara kábultan a székre rogyott. Ostoba, mondta magában
mérgesen. Egy férfi bókol neked, te pedig sokkot kapsz. Milyenszánalmas vagy,
- Baszd meg, Bili. - Öklével a szék karfájára csapott.
Nélküled megyek Párizsba. Az összes pénzedet méregdrága
francia ruhákra és pezsgőre költöm. Bulizni fogok.
Nagy, remegő sóhaj tört fel belőle. Ez egyszer ő hozza meg
a döntést a saját életéről. Ezúttal nem csak anya és nem csak
jó barát lesz. Nem csupán Melissa Kenney vetélytársa a férje
szeretetéért vívott harcban.
Ő Lara Lewis, negyvenöt éves, önálló nő, aki Párizsba
megy.
A szíve hevesen dobogni kezdett a gondolatra.
Kilencedik fejezet
annie egy órával később telefonált, és amikor Lara elmondta neki a döntését, aggodalmasan
közölte:
- Ezt meg kell beszélnem a többiekkel. Úgy értem, Lara. .. Te... egyedül... Párizsban. Ez
valahogy nem tűnik helyénvalónak.
- Sokkal jobb, mint egyedül Carmelben - vágott vissza
Lara sokkal magabiztosabban, mint ahogy valójában érezte
magát. - És annál is jobb, mint ha ülök és várom, hogy dr.
Melissa Kenney hajlandó-e visszaadni a férjemet. Amiben
valahogy kételkedem.
- Nem akarod visszakapni?
Vannie hangja szomorkás volt, mintha az első barátnői
férj elvesztésén elmélkedne. Lara pontosan tudta, mit érez.
Mindig is egy banda, egy csapat voltak, és most az egész omladozni kezdett, ami a
biztonságukat veszélyeztette.
- Nem is tudom, Vannie - válaszolta. - Pillanatnyilag
annyira... - A megfelelő szót kereste. - .. .annyira sebzett vagyok. Bili hazudott nekem.
Feláldozta a feleségét, a terveinket, az életünket ezért a Melissáért. Mit mondhatnék? -
Fásultan vállat vont.
Utána Susie telefonált.
- Ha már ragaszkodsz ehhez a rohadt úthoz, akkor legalább engedd meg, hogy valamelyikünk
veled menjen
mondta szigorúan, de Lara makacskodott.
- Deliának mi a véleménye? - kérdezte.
- Delia szerint el kellene menned, de amint látod, ő van
kisebbségben.
Lara elnevette magát.
- Az én szavazatom is számít. Kettő-kettő.
- Akkor kié a döntő szavazat? A gyerekeidé?
Lara úgy érezte, mindjárt elsüllyed szégyenében. Önző
módon csak magára és a fájdalmára gondolt, és eszébe sem
jutott, hogyan érintheti a szakítása Josht és Minnie-t.
Delia volt a következő, aki felhívta.
- Jól van, tehát, mikor indulunk?
- Indulunk?
- Nous. Les deux femmes seules. Együtt Párizs városában.
Azért remélem, jobban beszélsz franciául, mint én.
Lara nevetett.
- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, madame, de egyedül utazom.
- Nem lenne sokkal szórakoztatóbb, ha ketten mennénk?
- Én nem szórakozni megyek, Delia. - Lara hirtelen rájött,
mire van szüksége. - Hanem magam miatt. - Elgondolkodott egy kicsit a mondottakon. - Nem
tudom pontosan,
hogy magyarázzam, de ez egy... önfeltáró utazás. Ezt egyedül kell végigcsinálnom.
Delia azonnal megértette.
- Mikor indulsz? - kérdezte.
- Néhány hét múlva. Hamarosan.
- Természetesen meglátogatlak, mielőtt elutazol. És remélem, megtalálod a megoldást, Lar -
tette hozzá halkan.
Tizedik fejezet
an Holland még soha nem találkozott olyan nővel, mint
amilyen Lara Lewis. Nagyon zárkózott volt, nem mondott
magáról semmit - csak amit kifejező arca és hatalmas, szomorú szeme elárult. Az ártatlanság
légköre lengte körül, ami
teljesen hiányzott a fiatal lányokból, akiket Dan ismert,
gyengéd volt, és sérülékeny, mintha nem növesztett volna
olyan kőkemény páncélt, amilyenre manapság a nőknek
szükségük van. Dan fiatal nőismerőseit a szarok rá hozzáállás jellemezte, mintha az élet
mindent tálcán nyújtana nekik,
és ők nagy kegyesen elfogadnák. Vonzotta Lara kedvessége,
tetszett neki a félénksége, csodálta az intelligenciáját.
Esténként, miután befejezte a munkát a teraszon, szívesen
elidőzött egy sör mellett, miközben jelentéktelen dolgokról
csevegtek. Carmelről, az életéről, Lara gyerekeiről. Néha
hosszú hallgatásba burkolóztak, ami többet mondott minden szónál.
Újabb hét telt el. Dan a terasz egyik végében dolgozott,
Lara a másik végében ült és olvasott, s bár Dan a munkájára
összpontosított, a szeme sarkából mégis figyelte a nőt. Tetszett neki, ahogy a melle kibukik a
piros fürdőruhából, tetszett a hosszú lába és a kerek csípője. Lara hátradőlt, lehunyta
a szemét, a könyv a hasán nyugodott. Bőre enyhén fénylett
az izzadságtól, és a Hawaiian Tropic kókuszos illata áradt belőle. Legszívesebben
megérintette volna...
Napnyugtáig dolgozott, aztán Lara szokás szerint meghívta egy sörre. Egymással szemben
ültek az alkonyatban,
figyelték a vándorút ját megkezdő ezüstös holdat. Lara hoszszú, fehér szoknyába és blúzba
öltözött át, puha, kék kardigánt borított a vállára, hosszú, karcsú lábát aranyszínű saruba
bújtatta. Fülében aranykarikák csillogtak, és Dan érezte
Lara enyhén fűszeres, finom parfümjének diszkrét illatát.
- Még pár nap, és elkészülök - mondta halkan.
Lara bólintott, úgy gondolta, jobb ez így. De azért hiányozni fog. Bizony, hiányozni fog. Volt
Danben valami valóságos, amihez kétségbeesetten ragaszkodott.
- Itt marad vacsorára? - Megpróbált lezser lenni, mintha
az ötlet váratlanul pattant volna ki a fejéből, de igazság szerint aznap reggel Carmelbe ment,
és bevásárolt, mert tudta,
hogy meg fogja hívni a férfit. - Vettem ezt-azt a városban:
van pulyka, káposztasaláta, krumplipüré, szósz...
- Jó kis házi kaja.
A férfi ránevetett, ő pedig sértődötten megjegyezte:
- Nem muszáj maradnia.
- Persze. De maradni szeretnék. És köszönöm a meghívást. Szeretem a pulykát meg a
krumplipürét. És kedvelem a
társaságát.
Lara félénken mosolygott.
- Elég magányos az élet errefelé.
- Gondolom, ez készteti arra, hogy egyedül járjon a kocsmába - mondta Dan, és elnevette
magát attól, ahogy a nő rábámult.
Visszamentek a házba, ahol Lara illatos gyertyákat gyújtott, amelyek rozmaring- meg
kakukkfűaromát árasztottak,
és Provence-ra emlékeztették, amikor sok évvel ezelőtt ott
járt. Hála istennek, Dan soha nem tudja meg, milyen sokat
gyötrődött az este miatt. Hogy mit vegyen fel, hogy milyen
bort és ételeket válasszon, hogy az étkezőben vagy a konyhában egyenek-e. Végül a konyha
mellett döntött, mert az kevésbé tűnt megtervezettnek.
- Miért csinálom ezt? - kérdezte magában enyhe, be nem
vallott izgalommal. Mégis mit gondolok? Ez veszélyes...
Feltett egy CD-t - Bili Evans szimfonikus zenekarral lágy, hullámzó zongoraszóval, húros
hangszerekkel, amelyek
a tenger hangjára emlékeztettek. Amikor megfordult, Dan
ott állt az ajtóban, és őt nézte.
A feszültség láthatatlan szikrái csak úgy pattogtak közöttük, a levegő mintha remegett volna
az elnyúló csöndben.
- Ez gyönyörű - szólalt meg halkan Dan.
Lara idegesen hellyel kínálta, szedett neki az ételből, és
megkérte, hogy töltsön bort. A gyerekeikről beszélgettek,
könyvekről, művészetről és zenéről, mindenről, csak arról
nem, ami köztük volt. Aztán Dan meglepte azzal, hogy bevallotta, valaha voltak álmai.
Nevetett magán, miközben mesélte.
- Azt gondoltam, szobrász leszek. Tudja, amolyan modern Michelangelo, Carrarába utazom,
hogy kiválasszam a
magam értékes márványtömbjét a nagy kőbányában, és kifaragjam a hideg
padlásműtermemben.
- Akkor miért nem lett az?
Dan vállat vont.
- A sors keze másfelé vezetett. Nem maradt időm az álmokra. Most már csak hobbi, és
gondolom, soha nem jutok
el Carrarába, hogy kiválasszam azt a márványt. De ahogy
mondani szokták, ilyen az élet. - Elmosolyodott. - És boldog
ember vagyok.
- Irigylem.
A férfi kitartóan nézte.
- Nem kell senkit irigyelnie.
Lara kerülte a tekintetét, és az edények leszedésével buzgólkodott. Dan megfogta a kezét, és
megállította.
- Ezt elintézheti később. Menjünk, sétáljunk egyet a parton.
Hűvös volt odakint, és Lara begombolta a szvetterét, miközben mezítláb kószáltak a parton,
csak a fogyó hold és a
csillogóan foszforeszkáló hullámok világították meg útjukat.
Lara olyannyira tudatában volt Dan mellette haladó, sötét
alakjának, az illatának, a közelségének, hogy amikor a férfi
megfogta a kezét, áramütés hasított a gyomorszájába, és
képtelen volt ránézni.
Dan gyengéden maga felé fordította, a haja alá nyúlt, megfogta a tarkóját, és magához húzta.
Lara hallotta, ahogy a vére
végigszáguld a vénáin, miközben átadta magát egy másik világ vonzásának, ahol csak az
számított, hogy Dan milyen érzéseket kelt benne. Érzékiséget. Elevenséget. Nőiességet.
A férfi bedugta kezét a kék kardigán alá.
- Nem tudom kiverni a fejemből. Hazamegyek, és magára gondolok, azon tűnődöm, kicsoda,
milyen ember...
Ez annyira nem volt helyénvaló, annyira nem volt Larára
jellemző, hogy nyilván megőrült... Durván ellökte magától
a férfit.
- Nincs mit tudni rólam.
Dan a vállára tette a kezét, és maga felé fordította.
- Már megint - mondta elkeseredetten. - Miért, Lara? Mi
a baj? Mi történt magával?
- Nem tudom... Nem, ez így nem igaz, tudom. - Hirtelen kibukott belőle minden Biliről és
Melissáról, arról, hogyan hullott darabokra az élete. Hogy éveken át csak Biliért
élt ő volt az ifjú szerető, a feleség, a segítőtárs, az anya. Most
mindezt elrabolták tőle. És egy nagy nullává alacsonyították.
Egy senkivé.
Dan közelebb húzta magához, és vigasztalóan simogatta a
hátát.
- Bili miatt érzed magad értéktelennek. Ő nem olyannak
lát téged, amilyennek a többi férfi. Ahogyan én látlak. Hogy
ki vagy valójában, hogy mennyire gyönyörű vagy. - A vállára
tette a kezét. Érezte, hogy Lara remeg. Magához szorította, a
nő melle a mellkasához préselődött, ágyékuk összeért.
Lara semmi másra nem tudott gondolni, csak a pillanatnyi
érzéseire. A forróságra a belsejében, arra, hogy mennyire
szüksége van rá, az égető vágyra, hogy még közelebb legyen
Danhez. Be akarta lélegezni, meg akarta érinteni, meg akarta ízlelni...
Mintha nem lennének csontjai, valahol az űrben lebegett,
miközben a hűvös homokra ereszkedtek. Érezte, ahogy a férfi
kemény munkáskeze végigsimít az arcán, majd ujja gyengéden végigfut az arccsontján, és
könnyedén megérinti a szemöldökét. Ajkuk összeért, a férfi szinte itta őt, amitől neki elakadt
a lélegzete.
Dan irányított, kigombolta a blúzát, lehúzta a karjáról, és
félmeztelenül a puha homokra fektette. A hold gyöngyházfénnyel vonta be Lara bőrét, lilára
festette a mellbimbóját,
beezüstözte enyhén szétnyíló ajkát, halvány fénnyel világította meg félig lehunyt szemét.
Súlytalannak érezte magát a
férfi karja között, gátlásai szertefoszlottak.
Dan könnyedén kibújt a ruhájából, és olyan szép volt,
amilyennek Lara elképzelte. Keskeny csípejű, ruganyos, kemény. Mellkasát arany szőrszálak
borították, s amikor fölébe
hajolt, napsugár és tengeri szél illata áradt belőle.
Dan megcsókolta a mellét, a mellbimbóját ízlelgette, belélegezte az illatát, Lara pedig még
közelebb húzódott a férfihoz, fiatal, erős nyaka köré fonta a karját, mintha attól félne,
hogy elfut, még mielőtt betelne vele.
- Gyönyörű asszony - suttogta Dan a fülébe. - Édes, gyönyörű asszony, van neked fogalmad
róla, hogy milyen szép
vagy? Hogy milyen forró az érintésed, milyen csábos az illatod?
Lara ágyéka lüktetett a vágytól. Dan gyöngéden simogatta csípője hajlatát, kusza, sötét szőrét,
illatos nyirkosságát.
Aztán nyelve felfedezőútra indult, mohón ízlelte a testét.
A paradicsomba repítette.
Amikor Lara már nem bírta tovább, Dan elhelyezkedett
fölötte, csupán centiméterek választották el tőle, és a szemébe nézett.
- Rettenetesen kívánlak - suttogta. - Mondd el, mit szeretnél, Lara... - Az asszony fülébe
csúsztatta a nyelvét.
Lara nyöszörgött nyílt, szívből jövő, leplezetlen hangon.
És elveszett. Az erotika nyelvének különös korlátai közé került. Hogy mondhatná másképp,
hogy itt érints meg, milyen
más szavakkal lehet kifejezni, hogy szeress, vagy hogy add a
kezed, az ajkad, ölelj, csókolj, jaj, kérlek, kérlek... A költészet nem a szavaikban, hanem a
testükben fejeződött ki, abban, amit Dan tett vele, és amit - meglepő módon - ő tett
Dannel. Azt kérdezte magában, ki ez az asszony? Tényleg
volna? Rövid, halk kiáltásait az újdonság ereje tompította.
Elveszett a teste reakcióiban, amelyek létezéséről korábban
fogalma sem volt.
Lenyúlt, hogy megérintse a férfit, érezte a keménységét
meg a lüktetését, ami elárulta neki, hogy éppen úgy kívánja,
ahogyan ő. Bátran magába irányította, egy pillanatig sem
lett volna képes tovább várni. De kiáltásai fojtottak voltak,
mintha félne önmagától vagy attól, hogy valaki meghallja.
Korábban soha nem érezte, hogy kiáltania kéne. Most legszívesebben sikoltozott volna,
belemélyesztette volna a körmét
a férfiba, megragadta és markolta volna, miközben a hatalmas hullámoktól remeg alatta a
part.
Utána Dan remegve feküdt rajta. Kitárt keze a férfi kezében izzadságtól síkos testét nyomta
Dan teste, mégsem akaródzott megmozdulnia. Azt szerette volna, ha ez a pillanat
soha nem ér véget. Mert tudta, ha ez soha nem ismétlődik
meg köztük, ő akkor sem lesz a régi többé.
Amikor lassacskán visszatértek a valóságba, az esti levegőt
hirtelen hűvösnek érezték. Dan felültette és ráadta a kardigánját, mintha kislány volna, és
addig ügyetlenkedett az
apró gyöngyház gombokkal, míg végül segítenie kellett neki. Dan hátrasimította Lara kócos,
homokos haját, és a két
keze közé fogta az arcát.
- Nem vagyok benne biztos, hogy mi a szerelem - mondta halkan -, de valahogy úgy érzem,
rátaláltam.
Lara lelkének legmélyéről feltört a boldogság színtiszta
sugara, lehajtotta a fejét, és a férfihoz támasztotta.
- Én sem tudom, mi a szerelem - suttogta. - Csak azt tudom, hogy akarom, ami ma este
történt.
Dan felsegítette, magához húzta, és újra megcsókolta.
Nevetve rázták ki a homokot a ruhájukból. Dan segített felvenni a szoknyáját, ő pedig
ragaszkodott hozzá, hogy begombolja a férfin a farmert, közben végigfuttatta a kezét a
szelíd duzzanaton, amelyet most már ismert, és e percben a
sajátjának nevezett. Lehajolt, hogy a farmeren keresztül megcsókolja, mire a férfi felnyögött.
- Kedvesem, szerelmem, ne csináld, különben sohasem
megyünk haza. És nézd csak, jön a dagály.
Az óceán a csaholó kutyákkal együtt megindult feléjük.
Dan megragadta a kezét, és futottak, csúszkáltak és botladoztak az egyre keskenyedő parton,
négykézláb másztak és
összegabalyodtak, homokosak és nedvesek voltak, szex-, szerelem- és tengerillatuk volt, így
mentek fel a lépcsőn a teraszra, aztán be a házba.
Megcsörrent a telefon.
Lara megdermedt. Tudta, hogy Bili hívja.
Dan meglepetten meredt rá, amikor a telefon belesivított
a csendbe. A part vad, megállíthatatlan, csábos szirénje eltűnt. Lara arcából kiszaladt a vér,
megdermedt a félelemtől.
Néhány csörgés után a telefon elhallgatott, de csengése még
ott visszhangzott a feszült csöndben.
Lara Dan felé fordult, szeméből kétségbeesés sugárzott.
- Mit csináljak? Mit művelek? - A lépcső felé sietett, el a
férfitól, de ő megragadta a karját.
- Miért futsz el tőlem? - Kiáltotta dühösen, amiért az
asszonyt megrémítették a történtek. - A fenébe, csak azt tetted, amit tenni akartál. Ugyanúgy,
ahogy az önző, hűtlen
férjed is.
- Jaj, mit tudsz te erről? - kiáltotta dühösen Lara. - Honnan is tudhatnád, mi van két ember
között huszonöt év házasság után? Honnan is tudnád, mit érzek?
Elkapta a karját, szeme szikrázott a dühtől. Dan rámeredt, elnémult a döbbenettől, a nő
bűntudatát árulásnak
érezte. Aztán halkan megszólalt.
- Igazad van.
Összeszedte homokos cipőjét, és az ajtó felé indult.
- Sajnálom, Lara - mondta fagyosan. - De ez a te sarad,
nem az enyém.
Kinyitotta az ajtót, és vissza se nézett, egyszerűen kisétált
az életéből. Ö pedig csak állt ott ostobán, és hagyta elmenni.
Tizenegyedik fejezet
ásnap délután Dan nem jött dolgozni, Lara pedig a kialvatlanságtól kimerülten fel-alá rótta a
házat, majd szétvetette a bűntudat a történtek miatt - és minden apró részletre
emlékezett.
Összezavarodva vitte le Dexet sétálni a partra. Amikor
odaért, ahol Dannel szeretkezett, a testük nyomát kereste a
homokban, de a hullámok már elmosták. A pillanat mindörökre eltűnt.
Besötétedett, mire visszaért. Nem volt nyoma, hogy Dan
ott járt volna, senki sem csúsztatott be üzenetet az ajtó alatt.
Nem hibáztathatta. Valami gyönyörűt tett tönkre, és soha
nem látja többé a férfit.
Megcsörrent a telefon, ezúttal odaugrott, hogy felvegye.
- Hívtalak tegnap este, de gondolom, nem voltál otthon.
- Bili hangja olyan volt, mintha a világ másik feléről beszélt
volna, ami persze így is volt. A vonal recsegése leplezte Lara
remegő hangját, miközben azt hazudta, hogy fájt a feje, ezért
korán ágyba bújt, és kikapcsolta a telefont.
- Mi újság? - Egy hajtincset idegesen az ujjára tekert, aztán hagyta kibomlani, és várta, hogy a
férje közölje, nem jön
vissza.
- Minden rendben - mondta Bili. Hosszú szünet után
szólalt meg. - Lara.
- Igen?
- Valamit meg kell beszélnünk, ha hazamegyek. - Fojtott, halk hangon beszélt, és Lara arra
gondolt, vajon Melissa
ott áll-e mellette, hogy bátorítsa.
- Melissa Kenney-ről? - Maga is meglepődött, hogy milyen nyugodt a hangja.
Bili döbbent csend után végre összeszedte magát.
- Nem tudtam, hogy tudod.
Nem tudod, te ostoba, hogy huszonöt év házasság után
mindent tudok rólad? Ismerem minden gondolatodat, minden mozdulatodat. Olyan jól
ismerlek, hogy akár te is lehetnék.
- Elutazom Franciaországba, egyedül.
- Lara. Szerintem nem kellene elmenned. Franciaországba semmiképp...
- Hagyjam ki a második nászutunkat?
- Feltétlenül menj el nyaralni. De menj máshová. Mondjuk egy hajóútra... Vidd magaddal
valamelyik barátnődet.
Hajóútra, gondolta keserűen Lara. Az elváltak jutalma.
- Egyedül megyek, Bili - mondta fagyosan. - Méghozzá
Párizsba. Értesítelek, ha megjöttem. - Azzal letette a telefont.
Remegve rogyott egy székre. A könnyek szúrták a szemét.
Pár pillanat múlva újra megszólalt a telefon. Kényszerítette
magát, hogy ne vegye fel. Pár másodperccel később a készülék elnémult.
A Lara által oly jól ismert süket csönd telepedett a házra.
Az előző esti hamu már kihűlt a kandallóban, a gyertyák leégtek, a virágok lekonyultak.
Talpra ugrott, felszaladt, és
gyorsan összecsomagolt. A fehér szoknya és a blúz gyűrötten
hevert a gardróbszekrény alján. Felemelte a blúzt, és az arcához tartotta, hátha érzi rajta Dan
illatát, de nem. A szenynyeskosárba hajította, megragadta a táskát, kiáltott Dexnek,
bezárta a házat, és felhúzta a fehér kabrió tetejét.
Visszaautózott San Franciscóba, sebesen végighajtott a sötétedő utcán, és nem is gondolt rá,
mit művel. Csak arra gondolt, hogy el kell mennie.
Kedvetlenül lézengett a nagy, Pacific Heights-i házban,
ahol oly sok évet töltött Bill-lel, ahol felnevelték a gyerekeket, ahol együtt éltek, s amely most
ridegnek, idegennek és
ellenségesnek tűnt. Mire jó a családi ház család nélkül? Nem
civakodnak benne gyerekek, nem ijesztgetik egymást nincs
felfordulás, könny és kacagás. A tévében nem mennek hangos rajzfilmek, nincs fülsiketítő
zene, nincsenek kólát és pizzát pusztító tinik.
Amikor a gyerekek kirepültek a fészekből, nem maradt
dolga. És most Bili is elment. Meg a szerelme is. Az élete
egyetlen hét leforgása alatt a feje tetejére állt.
Tizenkettedik fejezet
-Lzek után már csak jobb jöhet - jelentette ki Susie határozottan.
A lányok Susie hatalmas farmján ültek a fenyőfából készült étkezőasztal körül, amely a
kaszálón legelésző lovakra
nézett, és az ötödik csésze kávét itták - koffeintartalmút,
mert Delia azt mondta:
- A pokolba is, ma szükségünk van rá.
Összeröffenést tartottak.
- A férfiak szemetek. - Delia lenyelt egy marék vitamint,
és leöblítette koffeinnel.
- Különösen Bili Lewis. - Susie Larára meredt, aki a kis
kávésbögre fölé görnyedt, az asztalra könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta, nem festette ki
magát, sötétbarna haját
öregesen hátrafésülte, sápadt volt és zavarodott. - Amiatt a
csalfa gazember miatt néhány hét alatt éveket öregedtél.
- Muszáj elmenned arra az útra? - kérdezte szelíden Vannie.
- Annyi ott az emléked, csak még több fájdalmat okozol magadnak.
- Nem mondtam el nektek mindent. - Lara a kávéjába
bámult, mintha Vannie-t meg se hallotta volna. - Találkoztam valakivel. Tegnap este a parton
szeretkeztünk. Ez volt a
legszebb dolog életemben.
Döbbent csönd követte a bejelentést a barátnők egymásra néztek, aztán vissza Larára.
Úgy beszélt, mint aki álmodik.
- Nem tudtam, hogy ilyen is lehet. Magával ragadott.
Nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok. Semmi mást nem akartam, csak Dánt és azt, amit velem
csinált, meg amit én műveltem vele.
A barátnők felvont szemöldökkel néztek össze.
- Az én hibám volt. - Lara hangja megremegett. - Amikor
megkértem, hogy maradjon vacsorára, tudtam, mit csinálok.
Tudtam, hogy kívánom, bár ezt még magamnak sem vallottam be. De ott volt minden
tettemben a gyertyáktól kezdve a
boron át a fehér szoknyámig és az arany szandálomig.
- Lotyó! - vigyorodott el csodálattal Delia.
- Szóval, mikor találkozhatunk a szeretőddel? - Susie bort
töltött, és kihozta a csokis sutit. - Vészhelyzetre - magyarázta, miközben a többiek
szkeptikusan néztek rá. - Különben
is ez csak a gyerekek után maradt.
Mivel csupán maradékról volt szó, egyikük sem állt ellen a
kísértésnek.
- Muszáj volt elmondanom - mondta Lara vigasztaló kalóriákkal teli szájjal.
- Hát persze hogy el kellett mondanod - válaszolt Delia.
- Ez a legizgalmasabb hír, amit évek óta hallottam. Egyébként pedig Bilit vigye el az ördög.
Az a házasságtörő pali
pont olyan kurvát érdemel, mint amilyen Melissa Kenney.
Mesélj inkább a szeretődről. Ki az?
- Dan Hollandnek hívják. - Lara szeme elhomályosult,
sóhajtott az emlék hatására, amelyet a név kimondása máris
felidézett. - Ő az a fickó, aki a teraszt javította a tengerparti
házban. - Bűntudatosan pillantott a többiekre. - És harminckét éves.
A barátnőknek leesett az álluk.
-Jézusom - zihálta Susie -, egy építési vállalkozó?
- És gyönyörű. - Lara elengedte a füle mellett a megjegyzést. - És az eddigi legjobb szeretőm.
- Hát, az nem nagy kunszt, Ms. Lara Lewis - horkant fel
Delia. - Összesen kettőből.
Vannie azonban kinyújtotta a kezét, és megszorította a Laráét.
- Örülök, hogy találkoztál vele, Lara. Pontosan rá van
most szükséged.
A többiek döbbenten fordultak felé. Vannie, a szűz - ez
volt a gúnyneve, és most ő az, aki jóváhagyja Lara szórakozását a mesteremberrel.
- Mit tudsz te erről? - érdeklődött Delia.
- Többet, mint gondolnád. - Vannie álszemérmes kis
mosolyt küldött feléjük, ők pedig meglepetten bámultak rá.
- Kösz az érdeklődést, a szexuális életem rendben van. És tudom, miért van szüksége Larának
most egy férfira. Bili elhanyagolta ő pedig normális, csinos nő. És ha Dan Holland
olyan jó, amilyennek mondja, akkor le a kalappal.
- Hmm!... - Susie elképedve visszasüppedt a párnák közé.
- Koszi, hogy ezt megosztottad velünk, Vannie. Majd erre
gondolok, ha legközelebb veled és Lucasszal ebédelek.
- Jól van, tehát Lara segítségért fordult hozzánk, és eddig
még nem oldottunk meg semmit - türelmetlenkedett Delia.
A tények a következők. Először: Bili kiszállt, és Lara nem biztos benne, vissza akarja-e kapni
egyáltalán, ha vissza akarna
kúszni. Másodszor: Larának szeretője van, akivel fantasztikusan érzi magát, és aki nagy
segítség abban, hogy túljusson a
válságon. Szerintem szavazzunk. Megtartsa-e Lara a szeretőjét, és adjon magának egy
lehetőséget? Vagy egyedül utazzon
Franciaországba, érezze magát nyomorultul, és a múlt emlékein rágódjon? Dan? Vagy
Franciaország?
- Dan. - Három kéz emelkedett a magasba, és három
mosolygó arc fordult Lara felé.
- Késő - mondta ő boldogtalanul. - Elszúrtam. Elment.
- Mit csináltál?
Lara elmesélte a telefoncsörgést, hogy tudta, Bili keresi,
hogy milyen zavarodott és bűntudatos volt, és hogy Dan bepöccent.
- Aztán fogta a cipőjét, és elment - fejezte be.
-Jézusom, akkor sohasem fejezi be a teraszodat. - A gyakorlatias Susie a vállát vonogatta, a
többiek pedig rámeredtek.
- Az utolsó szavai ezek voltak: De ez a te sarad, Lara, nem
az enyém. - Lara morcosan újabb szelet süteményt vett.
Hát, ez a vége Dan Hollandnek - mondta, és lenyalta az ujjáról a csokoládét. - Úgyhogy
marad Párizs. Egyedül. Ez a helyzet.
Vannie elvette előle a süteményestálat.
- Nincs szükséged ennyi vigasztaló kalóriára. Eszedbe jutott már valaha az a szó, hogy
sajnálom? Bocsánatkérésre van
szükség. Elvégre rossz passzban voltál.
Lara megrázta a fejét.
- Vége - jelentette ki olyan megmásíthatatlan hangsúlylyal, hogy a többiek tudták, igaza van.
- Akkor meg, a fenébe is, nincs vesztenivaló időnk.
Delia belebújtatta a lábát a szandálba, és hátralökte a széket. A többiek kíváncsian néztek rá.
- Nem hagyhatjuk, hogy Lara így menjen Párizsba, igaz?
Megfordultak, szemügyre vették Larát, aki a régi, Rolling
Stones feliratú pulóverében meg kopott farmerében, kócos
hajjal ült, és még egy kis szájfény sem volt rajta.
Lara végignézett magán. Tudta, hogy slampos, és a középkorúság meredélyének szélén
tántorog. Aztán Delia talpra rántotta.
- Szállj szembe a fehérköpenyes szexszimbólummal - mondta szigorúan. - Gondolj a
Vészhelyzetre. Nem győzhetsz.
Néhány szexis új ruha nélkül semmiképpen. Siessünk, lányok, megyünk vásárolni.
Tizenharmadik fejezet
jC új ruhák Lara gardróbjában lógtak, a cipők és a szandálok szép rendben sorakoztak
alattuk. A drága táskát még
ki sem bontotta szép kis huzatából, és új fehérneműje, vagyis
inkább együttese, amely gyökeresen különbözött apamutcuccoktól, amiket általában hordott,
csupa csipke és tanga
volt. A tanga megrémítette, de Delia azt mondta:
- Ez a második nászutad, és ha egyedül mégy, akkor sem
tudhatod, mi fog történni. - Feltartotta a miniatűr csipkedarabot. - Ez a tanga teljesen
megváltoztat - tette hozzá ünnepélyesen. Lara kérdőn nézett rá. - Természetesen a legjobb
értelemben - kuncogott Delia.
Lara személy szerint úgy gondolta, hogy a feneke túl
nagynak látszik a tangában, különben is kételkedett benne,
hogy valaha képes lenne megszokni, de a barátnői nagyon
lelkesek voltak, és annyira örültek az átalakításnak. Ki akarták csinosítani. De kinek?
Bili nem hívta vissza. És Dan Holland sem. Még pár nap,
és Párizsba utazik. Ott lakik majd a Ritzben teljesen egyedül,
egy fényűző szobában - ugyanabban a szállodában, ahol ő és
Bili a nászútjukon megszálltak. Magányosan ebédel majd
egy híres, háromcsillagos étteremben. Egyedül hajt majd végig a Loire mentén, megnézi a
kastélyokat, ugyanazokban a
kis fogadókban száll meg, ugyanazokban a kávéházakban és
bisztrókban eszik, ahol együtt evett Bill-lel.
Egyedül fog piknikezni Limoges közelében, a tó partján, ahol
ő és Bili együtt etették a kacsákat. Egyedül száll meg abban a
kis szállóban Bergerac közelében, amelynek falait a Dordogne
folyó mossa, és ahol a fürdőkádból lehet látni az úszkáló
hattyúkat. Keresztülhajt Avignon vidékén, Provence kapuján.
Felfedezi a hegyi falvakat. Egyedül száll meg egy régi tanyaházban, ott vacsorázik, megint
csak egyedül, a töltött cukkinit
és a cavailloni dinnyét édes Baumes de Venise borral öblíti le.
Egyedül hajt tovább délre, a tengerpartra, a Riviérára.
Ugyanazokon a helyeken jár majd, ugyanazokon a partokon
napozik, ugyanazokban a kávéházakban időzik a valószínűtlenül kék estéken. Egyedül.
Nem akart elmenni. Annyira nem akart, hogy már nyúlt a
telefon után, készen arra, hogy lemondja az utat. Aztán az új
ruhákra esett a pillantása, és eszébe jutott, hogy milyen magabiztosan beszélt a barátnői előtt.
Megérintette a kis gyémánt nyakéket, amelyet még mindig viselt, a talizmánt, amelynek
vissza kellett volna hoznia
Bilit. Bili nem jött vissza, mégsem akarta levetni. Talán még
mindig reménykedik? Annak ellenére, amit Dan Holland
iránt érez?
A szakításuk óta nem fordult elő, hogy pár percnél tovább ki
tudta volna verni a fejéből Dánt. Rá gondolt, amikor sorban
állt a szupermarketben. Ő járt a fejében, amikor az öregeknek rendezett előadást figyelte.
Azon tűnődött, hol lehet, és
mit csinálhat éppen, amikor az előadás után segített felszolgálni az ebédet.
Erős, kemény kezére gondolt, amikor az ő kerekded formáit szappanozta a zuhany alatt, és
amikor meztelenül szemügyre vette magát a tükörben, azokat a hibákat kereste, amiket a férfi
észrevehetett rajta. Meg is találta.
Aztán az ágyban a rajta fekvő fiatal, izmos testről álmodott, a vágytól átforrósodva és
nedvesen ébredt, kívánta a
férfit.
A San Franciscó-i házban egyre bezártabban érezte magát.
Keze a telefonkagylón pihent. Kívülről tudta Dan számát.
Türelmetlenül felkiáltott, és elfordult. Régi farmert és pólót
húzott, majd szólt Dexnek. A kutya megragadta a takaróját,
és boldogan mellé telepedett az anyósülésre.
Napnyugtakor hajtott fel a keskeny, poros úton Dan Holland házához, egy kis, napszítta,
alpesi típusú faházhoz,
amely előtt csinos kis kert díszelgett, mögötte pedig az óceán
morajlott.
Lara nézte a karókerítést, az illatos jázmint, amely lelkesen tekergett a terasz korlátján, a
rózsákat és a tengeri kagylókkal szegélyezett kis ösvényt. Dan nyilvánvalóan régimódi
férfi volt.
Lara határozatlanul ült az autóban. Hagyd itt, Lara. Menj
el. Hagyd, hadd menjen, túl fiatal, az öccse a fiaddal egyidős.
Ennek a kapcsolatnak nincs jövője.
Végül mégis kiszállt az autóból, és felsétált a kagyló szegélyezte ösvényen. Egy rézláncon
lógó, régi hajóharang volt
a csengő. Lara meghúzta, és hallotta, hogy megszólal a házban. Miközben várakozott, a
jázmin illatához a kiáradó zene
hangja keveredett.
Lara bekopogott az ajtón, résnyire nyitotta, bekukucskált
és beszólt:
- Halló! Van itt valaki?
Hatalmas szoba magasodott a tetőgerendákig, felül galériával. A puhának tűnő díványokat
sötétkék védőhuzat és
skótkockás szövet fedte, aztán volt ott még egy kopott kávézoasztal, egy nagyképernyős tévé,
amely elég nagy volt, hogy
Dan kényelmesen élvezhesse rajta a sportközvetítéseket. Egy
fenyőfa asztal hat székkel, egy tengeri háncsból készült szőnyeg- egy magas, fehér korsó,
benne hajló fűzfaágak. Minden
kifogástalan. Mintha egy nő lakna itt, gondolta Lara.
Bizonytalanul kilépett a hátsó ajtón, és az óceánra néző,
árnyékos belső udvarban találta magát. A kinti hangszóróból
egy bossa nova gitár lágy hangjai áradtak felé. És akkor észrevette őket, neki háttal álltak az
oldaludvarra vezető bolthajtásban.
A nő szőke volt, és karcsú. Dan karja szeretettel nyugodott a nő vállán. Miközben nézte, Dan
puszit nyomott a nő
szőke hajára, és Lara hallotta a nevetését, miután a nő mondott valamit.
Megfordult, hogy elszökjön. Nem kellene itt lennie...
Nem lett volna szabad ide jönnie... Most már tudta, hogy
nem jelent semmit a férfinak... Jaj, istenem, ki kell jutnia innét.
- Lara!
Lebukott. Megalázottan fordult meg, hogy szembenézzen
velük.
- Isten hozott. - Dan mosolyogva megfogta a kezét.
Lara pillantása találkozott a nőével. Erős, egészségtől ragyogó asszony volt, mint aki sok időt
tölt a szabadban. Egyidős lehetett Larával.
- Engedd meg, hogy bemutassam a nagynénémet, Jesst
mondta Dan. - Az anyám húga, ő tartja rendben a lakásomat.
Jess nagynéni megrázta a kezét, és beljebb tessékelte.
- Egyedül nem lenne képes rendben tartani.
- Lara jó barátom. - Dan könnyedén, lazán beszélt.
Carmel közelében van háza, a parton.
Párizst randevú
- Az szép - mosolygott Jess nagynéni. - Gyönyörű vidék,
jó lehet ott lakni.
- Az. Köszönöm. Tényleg jó. - Lara nem találta a szavakat. Dan még mindig fogta a kezét, és
ő tudta, hogy a nagynéni ezzel tisztában van.
- Hát, nekem mennem kell - mondta élénken Jess nagynéni. - Meg kell etetnem a gyerekeket.
És a lovakat meg a
kutyákat, a macskákról és hörcsögökről nem is szólva. - Nevetve beszélt, mintha mindez
valami élvezetes gyakorlat része lenne elfoglalt életében. Az élet része, amelyet nyilvánvalóan
nagyon élvez, gondolta irigykedve Lara.
Amikor elment, Lara megfordult és Danre nézett.
- Azt mondtad, ez az én saram. Azért jöttem, hogy megmondjam, mennyire sajnálom.
Tévedtem. Különben pedig
nem tudom, képes vagyok-e nélküled élni.
Az utolsó mondatot nem akarta kimondani - csak kibukott belőle, ahogy a nagy igazságok
szoktak.
Dan keze a vállán volt, és Lara felemelte az arcát, amelyet
hosszú haja keretezett.
- Amióta otthagytalak, egy pillanatra sem tudtalak elfelejteni - mondta halkan a férfi.
- De ebből nem lehet semmi. - Lara azt akarta, hogy Dan
tudja ezt, hogy tisztában legyen vele, nem vár tőle semmit.
Túl öreg vagyok hozzád. Nézz rám. Ugyanannyi idős vagyok, mint a nagynénéd, Jess. Nézz
rám, Dan. Látnod kell az
igazat.
- Mindig is tudtam, mi az igazság. - Meglepettnek tűnt,
amiért Lara egyáltalán megemlíti.
Lara magába szívta az erős, fiatal arc minden részletét, az
alig látható, aranyszín borostát az állán, határozott, érzéki ajkát, egyenes orrát és erős nyakát,
szemöldöke széles vonalát,
mélyen ülő szemének sötét, intenzív kékjét, amely a kócos,
napszítta lobonc alól csillant ki. Olyan szép volt, hogy Lara
meg akarta érinteni, szeretkezni akart vele, azt akarta, hogy
a férfi birtokba vegye.
- Már csak három napunk van - mondta, mert elhatározta, hogy világossá teszi a helyzetet -,
aztán elutazom Párizsba.
Dan döbbenten eltolta magától.
- Azért jöttél ide, hogy közöld velem, elutazol a férjeddel?
És engedélyezel nekem... nekünk... három napot?
Jaj, istenem, már megint veszekednek Lara egyáltalán
nem így gondolta.
- Nem, nem, egyedül megyek. Olyan régen tervezem ezt
az utat. El kell mennem.
Erre Dan újra átkarolta. Teste forró volt, haja a szél friss illatát árasztotta. Lara nem tudta, mi
készteti erre, de váratlanul megszólalt.
- Gyere velem Párizsba, Dan - suttogta, mire a férfi lehajolt, hogy megcsókolja.
Olyan szorosan összebújtak, mintha egy test lennének. Dan
felkapta, és felvitte a lépcsőn. A hálószoba az óceánra nézett.
Lara érezte a szélesre tárt ablakon beáramló sós levegőt, miközben Dan lefektette az
egyszemélyes fenyőfa ágyra. A fehér lepedő hűvös, a férfi aranybarna bőre forró volt, amikor
hozzáért.
- Soha senki nem hiányzott annyira, mint te. Mintha egy
testrészemtől fosztottak volna meg - motyogta Dan, miközben Lara ajkát harapdálta. -
Mondtam neked aznap este,
hogy azt hiszem, rájöttem, mi a szerelem. Hiszel nekem?
A valóság nagyon távolivá vált. Csak ők ketten léteztek, a
testük, a hűvösség és a forróság.
- Hiszek.
A férfi átölelte karizmai oldalt összepréselték a mellét.
Erezte az aranyszínű szőrzetet a testén, a csodás, csodás súlyt,
amint ránehezedik.
- Jaj, istenem, olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél
hozzám - suttogta Dan. - Azt hittem, még mindig Bilit szereted. Azt hittem, visszajött, és te
mindent megbocsátottál
neki.
- Én pedig azt hittem, elveszed a gyönyörű Brittet...
De aztán teljesen elfeledkezett Brittről. Semmi mást nem
akart, csak érezni a forró, aranybarna bőrt a keze alatt, bevezetni a férfit a testébe, érezni
szeretkező testük lassú ritmusát, az enyhe tengeri szellőt, amely beáradt az ablakon, és
lehűtötte forróságtól perzselő bőrüket.
Amikor a férfi végre benne volt, már nem létezett más,
csak az érzések, a reszkető idegvégződések, a szerelem összevegyülő verítéke. Nem akart
semmi mást, csak Dan Holland
karjában lenni.
Tizennegyedik fejezet
Ö is vele megy - újságolta másnap a telefonban Vannie
Susie-nak.
- Bili? - kérdezte Susie zavartan.
- Természetesen nem, te ostoba. A szép mesterember.
Dan Holland.
- Jézusom, magával viszi? Párizsba?
- Nem, majd Des Moines-ba! - Vannie-t türelmetlenné
tette az izgalom. - Lara ma reggel telefonált, és azt mondta,
ne kísérjük ki a repülőtérre, mert nem lesz egyedül.
- Akkor most mit csináljunk?
- Reméltem, hogy te majd megmondod - sóhajtott Vannie.
- Felhívom Deliát. Mindjárt visszahívlak.
- Nocsak, nocsak, nocsak - mondogatta Delia, miközben
beszéltek, és Vannie szinte maga előtt látta a széles mosolyt
az arcán. Kitalálhatta volna, mire szavaz Delia.
- Akkor most mit csináljunk? - kérdezte aggodalmasan.
- Mit csinálnánk? Drágám, egyszerűen minden jót kívánunk a barátnőnknek, és reméljük,
hogy remekül érzi majd
magát a rossz erkölcsű Párizsban, Franciaország többi részéről nem is beszélve. - Delia
izgatott volt. - Biztosan emlékszel az eredeti, sötét forgatókönyvre, ugye? A második nászútra
meg a hűtlen Bilire? Lara ugyanazt az utat járja végig
egyedül, kávéházról kávéházra, hotelszobáról hotelszobára.
Most legalább nem kell aggódnunk, hogy kiugrik az ablakon, mert a túl sok emlék megfekszi
a gyomrát. Ne feledd,
mindig azt mondta, hogy a nászútja élete legboldogabb időszaka volt. Hogy minden
óraműpontossággal működött. Tökéletes szállodák, tökéletes helyek, tökéletes idő. Tökéletes
férj.
- Hát, gondolom, most legalább lesz mivel összehasonlítania.
- Most ott van Dan Holland, akivel megosztja - javította
ki Delia. - Kíváncsi lennék, tudja-e a pasi, mibe csöppent
tette hozzá elgondolkozva. - Úgy értem, szerinted Lara beszélt neki a második nászútról? És
vajon tisztában van vele a
pasi, mennyi tökélynek kell megfelelnie ezen az úton? - Felnevetett. - Ez érdekesnek
ígérkezik, Vannie. Kiderül az igazság a múltról a jaj-de-tökéletes emlékek közül. És fény
derül
az igazságra a jelenben is a jaj-de-csodás Danről. És a végén
tette hozzá halkan -, vajon rátalál-e Lara a nőre, aki ő valójában?
Tizenötödik fejezet
A
jLx. zsúfolt, zajos San Franciscó-i repülőtér teli volt fáradt,
síró gyerekekkel és aggódó szülőkkel. Lara és Dan türelmesen várakozott a pultnál a
beszállókártyákkal.
- A párizsi járatra túlfoglalás van. - A Delta jegykezelője
morcosan vizsgálgatta a számítógépet. - El tudnak menni a
cincinnati járattal.
Lara döbbent tekintete találkozott Dan pillantásával. Cincinnati szörnyen messze van
Párizstól.
- A járatra két óra múlva, tíz óra negyvenötkor lehet felszállni, a harmincnyolcas kapunál.
- De hogy lehet ez? - érdeklődött idegesen Lara. - Hat
hónapja foglaltam le a jegyeket.
Dan felvonta a szemöldökét.
-Jobb, ha túlteszed magad rajta, kicsim. Úgysem jutsz
semmire.
A tisztviselő türelmetlenül felragasztotta a matricákat a
három csomagra.
-Nekem semmi közöm a foglalásokhoz, asszonyom.
Most először nézett Larára. - Feltételezem, el akar menni a
cincinnati járattal.
Van választása? Különben is miért van az, tűnődött Lara,
miközben a papírjait visszatette a táskájába, és elsétáltak a
pulttól, hogy elüssék valamivel a fennmaradó két órát, hogy
a pultos ügyintéző azt éreztette vele, még neki kéne hálásnak
lennie, amiért rajta lehet a párizsi helyett a cincinnati járaton.
- Ohio - mondta Dan, és vidáman megszorította a karját.
- Ott még nem jártam.
- Én sem - válaszolta Lara bánatos kis sóhajjal, miközben
Dan a Starbucks kávézó felé terelte.
- Vegyünk újságot, igyunk kávét, beszélgessünk Párizsról
és azokról a csodálatos helyekről, amiket meg akarunk nézni
- tette hozzá Dan.
- És tegyünk úgy, mintha még nem is lennénk a reptéren
- jegyezte meg szomorkásán Lara egy órával, három csésze
kávéval és egy meglehetősen kemény áfonyás muffinnal később. Mostanra a párizsi járaton
kellene ülniük, kéz a kézben,
talán pezsgőt kortyolgatva, a levegőben, úton álmaik földjére. És az emlékek felé. Felmerült
benne az a sanda gyanú,
hogy Bilit nem merték volna lepöckölni a gépről.
Félálomban volt, feje Dan vállán nyugodott, amikor bejelentették, hogy a cincinnati járat
késik. Ugyanebben a pillanatban Larának eszébe jutott, hogy mivel Bili törzsutas kilométereit
használta, első osztályon utaztak, és így igénybe
vehették volna az első osztályú klubváró szolgáltatásait. Micsoda idióta volt. Igazság szerint
korábban soha nem repült
egyedül. Sőt valójában alig repült egyáltalán. Mindig Bill-lel
utazott, az ő jegyével.
Dan áttörte magát a tömegen a pult felé, közben óvatosan
kikerült egy földön játszadozó gyereket. Meg akarta kérdezni, mekkora késés várható, és el
akarta magyarázni, milyen
fontos, hogy elérjék a párizsi csatlakozást.
Tíz perccel később tért vissza a nyomasztó hírrel, miszerint a gép fél óra múlva száll fel,
vagyis csak negyven percük
marad, hogy elérjék a párizsi csatlakozást.
Leereszkedett Lara mellé a kemény fémülőkére, és kinyújtóztatta hosszú lábát.
- Azt mondták, semmi gond, ilyesmi rendszeresen előfordul.
Lara szkeptikus pillantást vetett rá, ő pedig biztatóan
megfogta a kezét.
- Minden rendben lesz, szívem - ígérte. - Rendben eljutunk Párizsba.
Ujabb félóra telt el. Már dél volt, és még mindig a San
Franciscó-i reptéren vesztegeltek. Lara mélyebbre csúszott a
kemény széken, és már épp a romantikus vakáció végén elmélkedett, amikor végre szólították
a járat utasait, ők pedig
a jegykezelők és légikisasszonyok által terelgetett, hálás birkákként meneteltek fel a
fedélzetre.
- A párizsi járattal megyünk tovább - mondta Lara a csinos, szőke légikísérőnek, aki
megkínálta egy pohár pezsgővel. - De máris késésben vagyunk, és attól félünk, hogy
lemaradunk róla.
- Ne aggódjon, gyakran előfordul ilyesmi - nyugtatta a
légikísérő. - El fogják érni.
Becsukták a repülőgép ajtóit, a gép a kifutóra gurult, végül elindultak Cincinnati felé, és Lara
csak remélhette, hogy
a nőnek igaza van.
Cincinnati felé közeledve rázóssá vált a repülés. Heves viharok tomboltak a légtérben, és ők
szorosan bekötve ereszkedtek a vastag, szürke felhőrétegen átküzdve magukat egészen
a hibátlan leszállásig. Dan megragadta Lara kezét, és mire a
légikisasszony bejelentette az érkezést, már talpon voltak.
- Az átszálló utasokat megkérem, figyeljék piros kabátos
képviselőinket, akik a kapunál várják önöket. - A szőke légikisasszony fáradtan rájuk
mosolygott, miközben elrohantak
mellette az épületbe.
Csupán egyetlen piros zakós kísérőt találtak, akit aggodalmas utasok vettek körül.
- Párizs - kiáltotta Lara kétségbeesetten. - Kérem...
A férfi a szemébe nézett.
- A párizsi gép már felszállt.
- Felszállt? - Értetlenül bámultak rá.
- Menjenek az információs pulthoz ők talán elintézik,
hogy Londonon vagy Frankfurton át eljussanak Párizsba.
- Frankfurton át? - Lara szókincse ennyire korlátozódott,
de szerencsére szitokszavak még nem vegyültek bele, és már
át is vágtak a terminálon, hogy megkeressék az információs
pultot.
- Hát nem érti? - panaszkodott a közönyös pultosnak, aki
nyilvánvalóan korábban is hallott már ilyesmit, méghozzá
túlságosan is sokszor. - Hat hónappal ezelőtt foglaltam le a
jegyet. Most a párizsi járaton kellene ülnöm.
- Hölgyem, sajnos nem én határozom meg az időjárást
mondta fagyosan a férfi. - Talán fel tudjuk juttatni önöket a
ma esti, tizenegy negyvenötös frankfurti gépre. így elkaphatják a Lufthansa párizsi járatát. És
egy óra tizenötkor már
Párizsban lehetnek.
Lara kétségbeesett pillantást vetett Danre.
- De ez azt jelenti, hogy egy egész napot elveszítünk.
A pultos közönyösen vállat vont.
- Ha akarják, várhatnak holnap estig, és meglátjuk, el
tudnak-e menni a közvetlen járattal.
- Hogy érti azt, hogy meglátjuk, el tudunk-e menni vele?
- érdeklődött Dan.
A pultos a számítógép képernyőjét tanulmányozta.
- A következő hétre minden járat foglalt, uram. Várólistára tudjuk venni önöket. Azonban van
két szabad helyünk a
tizenegy negyvenötös frankfurti járatra, az egyik első osztályra, a másik turista osztályra szól.
Elviszik vagy sem, nekem mindegy. De azt is meg kell mondanom, hogy az időjárás miatt
olyan sok járatot töröltek, és olyan sok késik, hogy
Cincinnatiben nincs szállodai hely.
Némán néztek össze. Tízórás repülés áll előttük Frankfurtig, és még csak egymás mellé sem
ülhetnek.
- Rendben, kérjük - sóhajtott Dan.
Vigasztalón átölelte Larát, úgy mentek fel a váróterembe,
hogy további hat órát töltsenek el a felszállás előtt.
- Sajnálom, drágám. Hamarosan Párizsban leszünk, meglátod.
A váróban ücsörögtek, unalmukban szendvicset majszoltak,
ittak egy újabb csésze kávét, és nézték a baljóslatú égen csapkodó villámokat. Olyan kimerült
vagyok, gondolta Lara, és a
fene egye meg, még mindig csak Cincinnatiben vagyok.
Nem túl jó kezdet egy romantikus utazáshoz. Lopott pillantást vetett Danre, aki elmélyülten
nézte a tévében a baseballmeccset. Ez nyilván isten büntetése a házasságtörésért,
gondolta, és különösen azért, hogy a szeretőmet viszem magammal a második nászutamra.
Nem lett volna szabad eljönnöm Carmelből, és nem kellett volna megkérnem, hogy jöjjön
velem. Ráadásul pontosan tudta, hogy ez Bill-lel soha
nem fordulhatott volna elő.
Eltelt pár óra. Dan elment, hogy érdeklődjön a pultnál.
Hosszasan értekezett az ügyeletes hölggyel, majd mosolyogva tért vissza a nap első
csodájával. Kaptak egymás mellé helyet az első osztályon.
A második csoda akkor történt, amikor végre bemondták
a járatot, a harmadik pedig akkor, amikor az idő ellenére is
időben szálltak fel.
Boldogan mosolyogtak egymásra, miközben maguk mögött hagyták Cincinnatit.
- Végre - sóhajtotta Lara megkönnyebbülten.
A végre szó rendszeressé vált a beszélgetéseinkben, gondolta. Tizenkét órával azután, hogy
elindultunk otthonról,
végre úton vagyunk Európa felé. Félresöpörte az agyában
motoszkáló, kínzó gondolatot, hogy mostanra már Párizsban
kellene lenniük. Dannel volt, és Párizs felé tartottak.
Illetve, nem egészen, de legalább úton voltak Európa felé.
Még akkor is, ha csak Frankfurt volt az útirány.
Tizenhatodik fejezet
.Lara a tízórás repülőutat ébren töltötte, Dan pedig egész
idő alatt nyugtalanul szunyókált mellette. Lara szeretettel
pillantott rá. Annyira fiatalnak tűnt.
Tudta, el kellett volna mondania, hogy eredetileg ez lett
volna a második nászútja, de valahogy jobbnak látta, ha a
férfi nem tud róla, és most már késő volt.
Eszébe jutott, amikor legutóbb Európába repült, újdonsült férje oldalán.
Egy nappal korábban házasodtak össze, Lara hagyományos fehérben - könnyű, hosszú,
atlaszselyem ruha volt
hosszú uszállyal, amelyet négy koszorúslánynak kellett tartania. Emlékezett rá, hogy 36-os
méret volt, és bár sajnos ma
már semmiképp nem férne bele, a lánya, Minníe biztosan fel
tudná venni. Lara fényes, sötétbarna haját kontyba fogták, és
illatos gardéniakoszorút tűztek rá, ezért ívelt szemöldökével,
aranybarna szemével és frissen tündöklő fiatalságával még
inkább Audrey Hepburnre emlékeztetett.
Bili, akit addig csak fehér orvosi köpenyben vagy farmerben és pulóverben látott, olyan volt a
szürke zsakettben a lenyalt hajával, gomblyukában fehér rózsabimbóval, mint valami jóképű,
idegen fiatalember.
Anyja ragaszkodott a felhajtáshoz: a háromszáz vendég
fogadásához egy évvel korábban lefoglalták a helyi klubot, a
kis unokahúgai voltak a koszorúslányok, és a barátnői is
mind megjelentek. Ebéd, tánc, esküvői torta, pezsgő, fényképek és tósztok. Mire mindez
véget ért, alig várták Bill-lel,
hogy a szállodai szobába menekülhessenek, és nemcsak azért,
hogy egymás karjába omoljanak. Hanem mert alig várták,
hogy ágyba kerüljenek. Kimerítette őket a nagy esküvő előtti hetek feszültsége, aztán másnap
Bili végigaludta a párizsi
repülőutat, éppen úgy, mint most Dan.
Lara túlságosan izgatott volt, és olyan örömmámorban
úszott, hogy egyetlen percet sem akart elvesztegetni. Pezsgőt kortyolgatott, és
kötelességtudóan megette a légi ebéd
utolsó morzsáját is, mert nem emlékezett rá, hogy evett volna bármit az esküvőjén, és
farkaséhes volt. A filmet nézte,
miközben rajta kívül mindenki más aludt a gépen. Még ma is
emlékezett arra a filmre. Egy őrült háziasszony naplója.
Keserű mosollyal gondolta, hogy talán ómen volt. Az eljövendő események előrejelzése. Ha
tudta volna az igazságot: a
vég nélküli heteket, amikor Bili távol volt, és ő egyedül kínlódott a két kisgyerekkel. Amikor
a gyerekek eldugították a
lefolyót, elárasztották a fürdőszobát, és a víz lezúdult a lépcsőn, ő pedig pánikba esett, mert
nem tudta, hol van a főcsap és amikor Minnie fejbe vágta Josht egy játék vonattal,
és minden csupa vér volt, és ő lélekszakadva rohant a kórházba, hogy összevarrják amikor
esedékessé vált a lakbér, és ő a
centeket számolgatta, és olcsó hamburgeren éltek, hogy
összekaparja. Abban az időben sikerrel pályázhatott volna az
őrült háziasszony szerepére.
Akkoriban Bili nem keresett sokat. Folyton dolgozott,
alig volt otthon, az ő életét pedig a gyerekei foglalták le, meg
az az erőfeszítés, hogy ingatag anyagi helyzetüket egyensúlyban tartsa. De akkoriban
boldogok voltak. Vagy mégsem?
Most, hogy visszaidézte a stresszt és a fiatal vállára nehezedő,
nyomasztó felelősséget, Lara el sem tudta képzelni, miért.
Tekintete Dan alvó arcán nyugodott. A férfi feje lecsuklott, ő pedig közelebb húzódott, hogy a
vállára támaszkodhasson. Látta, hogy mindenki alszik, vagy filmet néz, és
örült, hogy senki sem veszi észre a szeretője iránti rajongását,
és nem foglalkozik a korkülönbséggel. Aztán könyörtelenül
emlékeztette magát, hogy nem kéne azzal foglalkoznia, mit
gondolnak mások. Csakhogy mégis azt teszed, suttogta a halk,
alattomos belső hang. Különben is, tényleg belehabarodott?
Vagy szerelmes? Honnan sejthette volna?
Miközben a gép egyenletes tempóban haladt Frankfurt
felé, Lara felidézte, hogyan érkeztek meg Bill-lel a párizsi
Ritzbe. Emlékezett, milyen izgatott volt, hogy a híres hotelben száll meg, ahol Ernest
Hemingway martinit iszogatott
egy bárban a rue Cambonon, és ahol a háború után felszabadította Párizst. Ahol Chanel a
széles lépcsősoros, nagy lakosztályban lakott. Chanel ott mutatta be a kollekcióját, miközben
félig elrejtőzve ült a lépcsőn, dühödten cigarettázott,
és az új divatra adott reakciókat leste. Koronás fők, könnyűvérű nők és mozicsillagok szálltak
meg a luxushotelben, és
évekkel később a gyönyörű Diana hercegnő itt fogyasztotta
el utolsó vacsoráját. A Ritz bevonult a történelembe, és Lara
úgy dagonyázott ebben a luxusban, mint egy boldog fóka.
Vagy nem így volt?
Valahonnan a lelke mélyéről előásott egy sok éve eltemetett emléket a rettenetes
kimerültségről. Még csak húszéves
volt, és Chicagónál sohasem utazott messzebb kaliforniai otthonától. Bili élete huszonnyolc
évének java részét az iskolában vagy a kórházban töltötte. Két éretlen, vidéki fiatal egy
idegen országban. Bizonytalanok voltak magukban és egymásban. Lara túlérzékeny volt, Bili
pedig szeszélyes. A háztetőkre néző szobájuk valószínűleg az egész szálloda legkisebb
szobája volt.
- Les toits de Paris - mondta Bili franciatudását fitogtatva, és ez valamiért iszonyatosan
idegesítette Larát. Miért kell
mindig ilyen nagyképűnek, ilyen tudálékosnak lennie? Lara
úgy bámult rá, mint egy másik bolygóról érkezett idegenre.
Aznap éjjel a külön Bili által kért Üt matrimonial két szélén aludtak: dühösek voltak,
feszültek, egymást hibáztatták,
a házasságot még mindig nem hálták el, és Lara annyira szeretett volna hazamenni, hogy
kitört belőle a zokogás.
Akkor hogy lehetséges, hogy annyi éven át úgy emlékezett rá, mint ami tökéletes volt?
Emlékeiben csak azok a tények maradtak meg, hogy virág állt a szobában, rézből volt
az ágy, gyönyörű, aranybrokát függönyök lógtak a karnisokról, a bútorzatot aranyfestékkel
festették, és az apró balkonról a csillagokat látta.
Másnap Bili útikönyvvel a kezében mindenhová elrángatta. Lara arra gondolt, ezzel az erővel
akár a homlokukra is írhatnák, hogy amerikai turisták. Ő legszívesebben minden
apró butikot átböngészett volna, beült volna a kis kávéházakba, hogy csodás francia italokat
szürcsöljön, mint amilyen
a ricard vagy a pastis, amiknek a nevét hatalmas, sárga hamutartókon látta a szabadtéri
asztalok közepén. Erezni akarta Franciaországot, Bili viszont látni akarta. Ez volt a különbség
köztük. Csakhogy Bili tervet kovácsolt, amit meg is
akart valósítani.
A harmadik napra Lara alig állt a lábán. Minden lábujján
hatalmas vízhólyagok éktelenkedtek, és aznap este Párizs
egyik legelőkelőbb éttermébe készültek. Ez lett volna az utazás fénypontja.
Lara órákig áztatta feldagadt lábát a jeges vízben, és
már-már attól tartott, hogy lefagy, majd megpróbálta bepréselni a fekete, magas sarkú
szarvasbőr cipőbe, amely illett az
alkalomra vásárolt, elegáns, fekete ruhához. Minden hiába
csupán az edzőcipőjébe volt képes belebújni. Legszívesebben
ágyban maradt volna, és hozatott volna valamit a szobapincérrel, de Bili hallani sem akart
róla.
- Vedd fel az edzőcipődet, Lara- rendelkezett türelmetlenül. - Elmegyünk a Tour dArgent-ba.
Minden fej felé fordult, amikor megalázottan besántikált
az elegáns étterembe a quai de la Tournelle-en, látta, hogy
mosolyognak, és összesúgnak a háta mögött. A főúr azonban
tele volt gall vonzerővel, és rokonszenvezett a fiatalokkal.
- Vízhólyagok - magyarázta Lara suttogva, és majd elsüllyedt zavarában.
- Ó, asszonyom, Párizs kegyetlenül bánik a lábbal - mormolta megértően a férfi, és az ablak
melletti asztalhoz vezette
őket, ahonnan rendkívüli kilátás nyílt a Notre-Dame-ra.
Az étel akkoriban más volt, különösen a francia konyha,
tele vajjal és tejszínnel, selymesen gazdag ízvilággal. Lara
diák volt, mielőtt férjhez ment, takarékosan élt, pizzát és
hamburgert evett, Bili pedig csóró, szigorló orvosként dolgozott egy kórházban, és azon élt,
amit a kórházi büfé kínált.
Bili most bőkezűen rendelt.
- Libamájpástétommal kezdünk - döntött, anélkül hogy
megkérdezte volna. - És hozzá egy pohár sauternes-t kérünk.
A fiatal Lara csak nézett rá tágra nyílt, elhomályosult
szemmel, lenyűgözte a férje hirtelen támadt tudása a francia
konyháról. Még azt is tudta, milyen bort kell rendelnie.
- Aztán mit kérjünk? - nézett rá Bili érdeklődve. Lara kisöpörte hosszú, barna haját a
szeméből, és futólag áttanulmányozta az ékes franciasággal írt étlapot.
- Monsieur, természetesen meg kell kóstolniuk a kacsát
ajánlotta segítőkészen a pincér. - A Tour dArgent híres a kacsajáról. Utána ajánlhatok esetleg
zöldsalátát egy kis sajttal.
És aztán persze desszertet.
Az italos pincér jelentette a következő akadályt, miközben
Bili dühödten tanulmányozta az itallapot, az áraktól a fejébe
tódult a vér, és olyan italt keresett, amelyet elbírt a pénztárcájuk.
- A monsieur és a madame talán nászúton vannak? - Az
italos tökéletesen mérte fel a helyzetet. - Akkor természetesen pezsgőt kell inniuk. - Ezért Bili
persze pezsgőt rendelt, és
az árát sem volt hajlandó megnézni.
Áldomást ittak egymásra, kortyolgatták a finom, buborékos italt, és Lara emlékezett rá, hogy
arra gondolt, milyen jóképű és választékos fiú ez a Bili. Az ő orvos férje. Még most is
a szájában érezte a selymesen sima májpástétom ízét, amely
lecsúszott a torkán, és utána az aranyszínű ital költséges
édességét.
Mire végeztek a salátával, elfogyott a pezsgő, ezért Bili elővigyázatlanul rendelt egy üveg
vörösbort, valami Cháteau-t.
Sötét, nehéz, drága bor volt, és emlékezett rá, hogy az italos
pincér a gyertya lángja fölött töltötte ki.
Még most is érezte az egyben sült kacsa illatát, amikor
kihozták az asztalukhoz, hogy megcsodálhassák sercegő,
bronzszínű bőrét, és emlékezett a kis, számozott címkére a
lábán, amely igazolta, hogy különleges körülmények között
tartották, és hogy csak korlátozott számban kapható, akár a
jó bor.
A sorszám Lara eszébe juttatta, hogy a kacsa valaha élő teremtmény volt. Maga előtt látta,
amint körültotyogja a falusi tavacskát, a lábán már ott a cetli, és nem is sejti, hogy a sorsa
megpecsételődött. Gyorsan kortyolt egyet a borból, és
megpróbált másfelé nézni, amikor a pincér felszeletelte a kacsát. Akaratlanul látnia kellett,
ahogy a tetem darabjait egy
hatalmas ezüstprésbe helyezi, és kinyomja véres levét. Lara
nagyot nyelt, amikor a pincér diadalmasan megmutatta a
tálat.
Képtelen volt enni a kacsából, a falat egyszerűen megakadt a torkán. Bili a világfi vadonatúj
szerepében jeges megvetéssel szemlélte félszegségét. Egyre zavaróbb csend telepedett
közéjük, és a pincér újratöltötte a poharakat.
Kényszerítette magát, hogy megegye a penetráns szagú
sajtokat, amelyeket borral öblített le, mivel nem mert nemet
mondani. Mindketten falták a desszertként felszolgált csokoládés édességet.
Lara a Ritz fürdőszobájának márványpadlóján töltötte az
éjszakát, és hányt, Bili merev részegen, felöltözve aludt, és
hangosan hortyogott a lit matrimonialban.
Lara gyűlölte aznap éjjel, hiszen ő nyomorult és magányos
volt a fagyos fürdőszobában. A férje, az orvos, azt sem tudta,
hogy beteg. Azt kívánta, bár soha ne ment volna hozzá. Újra
hányt, és a könnyeivel küszködve arra gondolt, bár meghalna.
Másnap reggel Bili ragyogó formában és korán ébredt.
Lara az ágyban feküdt, és pokolian érezte magát.
- Vár az autó, drágám - szólt ki Bili vidáman a fürdőből.
-Jobb lesz, ha igyekszel ma a Loire-hoz megyünk, és megnézünk néhány kastélyt.
Lara nyöszörögve kikászálódott az ágyból, még mindig kimerült és beteg volt, feje kóválygott
a bortól. Ahogy Bilit ismerte, végig kell nézniük azoknak az átkozott kastélyoknak
minden egyes centiméterét.
- Nem maradhatnánk itt még egy napot? Csak te meg
én? Hozathatnánk kávét, és lazíthatnánk.
Bili kidugta a fejét a fürdőszoba ajtaján, nedves haját törölgette.
- Megőrültél, Lara? Franciaországban vagyunk. Nincs idő
lazítani. Különben is kinek kell a szobaszerviz?
- Nekem - gondolta Lara boldogtalanul, miközben vízhólyagos lábujjait tanulmányozta, és
arra gondolt, hogy legalább üldögélhet pár órát a kocsiban. Ö lesz a navigátor, és
Bili ül a volánnál. Bili pedig gyorsan és türelmetlenül vezetett.
Maga a pokol volt kijutni Párizsból minden úton hatalmas dugó lassította a forgalmat. A
térképet franciául írták, a
nevek kuszák voltak, és aznap reggel hatszor is eltévedtek,
mert a Toutes Directions feliratot követték, amely sehová
sem vezetett. Tours volt az úti céljuk, de valahol Le Mans közelében kötöttek ki, és közben
egyetlen kastélyt sem láttak.
Bili dühöngött, Lara duzzogott, és közölte, hogy nem az ő hibája, és hogy nem lenne szabad
ilyen gonoszul viselkednie
vele. Ahelyett, hogy éltek volna az alkalommal, kerestek volna egy kis szállodát, és
ottmaradtak volna, Bili ragaszkodott
az eredeti úti tervhez, és visszamentek Tours-ba.
Besötétedett, és természetesen újra eltévedtek. A végén
majdnem ugyanott lyukadtak ki, ahonnan elindultak. Éjszakára a Laurent-ba menekültek, egy
családi szállodába Louéban, Le Mans közelében, ami gyakorlatilag szembejött velük.
Csinos, polgári szálláshely volt saját étteremmel. Addigra
farkaséhesek voltak, az étel a maga csodás francia módján
egyszerű: a bresse-i csirke ínycsiklandó, a tarte tátin fenséges,
a dunyhás ágy pedig melegen fogadta a kimerült, mézesheteit töltő párt.
Igazság szerint Lara meglepetten csak most ébredt rá, hogy
Párizsban végig veszekedtek Bill-lel. Hogy ő lerészegedett,
hogy a hotel személyzete fennhordta az orrát, és lenézték az
éretlen, fiatal amerikai tahókat, és hogy többnyire még a szeretkezéshez is túl kimerültek
voltak.
Akkor hogyan élhetett Párizs ennyi éven át az emlékezetében úgy, mint a tökéletes idill
helyszíne? Csóválta a fejét, elképesztette, milyen játékokat űz az emlékezet az emberrel,
ha úgy akarja.
Ezúttal legalább, gondolta, már nem lehet rosszabb.
Tizenhetedik fejezet
an kinyitotta a szemét. Elfordította a fejét, és Lara profilját nézte, amely kámeának tűnt a
repülő tompa fényében.
Az asszony gondolataiba mélyedt, és olyan szomorúság áradt
belőle, hogy Dan eltűnődött, vajon jól tette-e, hogy elmegy vele
Franciaországba. Lehet, hogy már megbánta? Talán zavarja a
korkülönbség? Vagy egyszerűen idegesíti a folytonos késés, és
magát hibáztatja? Ha elég jól ismeri, márpedig úgy gondolta,
hogy így van, akkor mindhárom okról együtt van szó.
Kezébe fogta Lara állát, és maga felé fordította az arcát.
- A szerelem - mondta komolyan - mindent túlél, amit a
Delta légitársaság elszúrt.
Lara felkacagott, hirtelen kizökkent bánatos hangulatából,
Dan pedig megragadta a karját, és megcsókolta puha ajkát.
- Túl régen csináltam már ilyet. - Végigsimította Lara arcát, és ujját végigfuttatta az ajka
vonalán.
Felkapcsolták a mennyezeti világítást, és ők vonakodva
szétváltak.
- Hölgyeim és uraim - közölte a légikísérő gépiesen üres
hangja -, hamarosan felszolgáljuk a reggelit, mielőtt leszállunk Frankfurtban.
Lara kimerültségtől dadogva közölte:
- Nem hiszem, hogy elbírnék még egy csésze kávéval.
- Vagy még egy csontszáraz zsemlével...
- Még egy tejszínhabos, cukrozott gyümölcsös fagyiról
már nem is beszélve. - Lara bűntudatosan gondolt arra, hogy
már kettőt is megevett egyet a repülőgépen Cincinnati felé,
egyet pedig ezen a járaton, és csak azon imádkozott, hogy ne
kínálják meg egy harmadikkal a párizsi gépen, mert a sok izgalom valahogy felőrölte minden
akaraterejét. A légitársaságok foglya volt, szolga, aki engedelmesen megette, amit
elé tettek, függetlenül annak kalóriatartalmától vagy attól,
hogy ízlik-e neki. Legalább addig is csinál valamit. Ráadásul
a bortól megfájdult a feje.
Felszolgálták a reggelit, aztán gyorsan el is takarították
a romokat. Kiegyenesítették a széktámlákat, ellenőrizték,
hogy jól be vannak-e kötve, aztán a gép leszállt Frankfurtban.
- Az átszálló utasokat a kapunál a piros zakójukról felismerhető alkalmazottaink várják
felvilágosítással. Köszönjük,
hogy a Deltát választották - mondta fáradtan a légikísérő.
Lara az órájára nézett huszonkét órája hagyták el San
Franciscót, és még csak Frankfurtban voltak. Vágyakozva
gondolt arra, hogy mostanra a Ritz csodás szobájában kellene
lenniük.
A terminálnál semmiféle piros zakós alkalmazott nem állt.
A frankfurti repülőtér olyan kihalt volt, mint az iskolai büfé
ebéd után, és olyan sterilen tiszta és csillogó, akár egy műtő.
Dan elővette a papírfecnit, amit a reptéri ügyintézőtől kapott Cincinnatiban, a Lufthansa
párizsi járatának a számával.
Megnézte a felszálló járatok kijelzőjét.
- Tizenöt percünk van - állapította meg, és újra megragadta Lara kezét. Elszáguldottak a
csillogó Escada ruhaköltemények, bőrkabátok, Longchamps táskák, üres kávézók
végtelen kirakatsora előtt, és persze az ő kapujuk a terminál
túlsó végén volt. Csupán pár percük maradt.
A Lufthansa pultja mögött a szőke hölgy piros keretes
szemüvegében rosszallóan nézett rájuk, mintha megbocsáthatatlan lenne a késésük. Dan
levegő után kapkodva átadta a
papírt a foglalással. A hölgy homlokráncolva tanulmányozta,
és a számítógép billentyűzetén kopácsolt, miközben Lara
idegesen egyik lábáról a másikra állt. Ha a nő nem siet, bezárják a repülőgép ajtaját.
Az alkalmazott visszaadta a papírt.
- Önöknek nincs foglalásuk erre a járatra - közölte.
Legnagyobb meglepetésére Lara kuncogni kezdett. Ez
volt az utolsó csepp a pohárban. Dan rávigyorgott, aztán
mindketten hahotázni kezdtek. A nő meglepetten meredt
rájuk, Lara pedig a kimerültségtől és a nevetéstől elgyengülve a pultra támaszkodott.
- Ez már sok - csuklotta. - Egyszerűen túl sok.
- Nézze - magyarázta Dan olyan meggyőzően, ahogy
csak tellett tőle. - Hosszú ideje vagyunk úton... két hosszú
repülőúton vagyunk túl. Már tegnap Párizsban kellett volna
lennünk. Nem tudna feljuttatni minket arra a járatra?
A legszebb mosolyát villantotta a szőkére. - Kérem - rimánkodott. - Igazán értékelném.
A nő tétován elmosolyodott, aztán visszafordult a számítógéphez.
- Talán szerencséjük van. Úgy tűnik, egy pár nem jött el.
- Az órájára nézett. - Most már késő, hogy ideérjenek - tette
hozzá, és gyorsan kiállította a beszállókártyát.
Felsiettek a gépre, és kimerülten lerogytak a helyükre. Az
ajtókat bezárták, feldübörögtek a motorok.
- Végre - sóhajtott fel Lara.
- Végre - mosolygott Dan. - Úton vagyunk.
Lara lelkesen mosolygott. Úgy érezte magát, mint Éva a
Paradicsom kapujában. Tudta, hogy Párizs lesz az ő Édenkertjük.
Tizennyolcadik fejezet
on csak a képzelete játszott vele, vagy a Charles de Gaulle
érkezési oldala tényleg más hangulatot árasztott? Először is a
levegőt vastagon megülte a cígarettabűz, aztán ott volt az a
könnyed, elegáns sürgölődés, ami az emberek mozgását jellemezte, meg azok a kis, városi
kutyusok, amelyek a lábak és
a csomagok mögül lestek rá. És ott volt az a gyönyörű nyelv,
amelyen még az egyszerű Bonjour, madame is úgy hangzott,
mintha énekelnék.
A 22-es futószalagnál várták a csomagjaikat. Lara belekarolt Danbe.
- Hé - suttogta. - Párizsban vagyunk.
A férfi rámosolygott.
- Sose gondoltam volna.
Lara az órájára pillantott.
- Huszonöt órával ezelőtt még Kaliforniában voltunk.
Ennyi idő alatt akár Ausztráliába is eljuthattunk volna.
- Szívesebben vagyok Párizsban. Veled - tette hozzá Dan.
A futószalag körözni kezdett. Csomagok bukkantak fel a
nyílásból, elúsztak mellettük, az utasok gyorsan leemelték
őket. Lara könnyedén ráismerhetett fekete bőröndjére, mert
viiágossárga cédulákat ragasztott rá, a Dáné pedig sötétzöld
vászonból volt. Aggodalmas homlokráncolással figyelte a néhány csomagot, amely a
harmadik vagy negyedik kör után
még a futószalagon maradt. Pár perccel később a szalagot leállították.
- Istenem, ezt nem hiszem el - jajgatott, amikor derengeni
kezdett benne, hogy ő ugyan Párizsban van, de nincs mit felvennie.
- Minden rendben lesz, drágám, majd én elintézem
nyugtatgatta Dan. - Csak ülj le ide, ne idegeskedj, és ne
mozdulj el innen.
Lara figyelte a hatalmas csomagterem túlsó végében álló
információs pult felé ügető férfit. Zsigereiben érezte, hogy
reménytelen a dolog. Akárhol lehetett a csomagjuk. San
Franciscóban, Cincinnatiben, Frankfurtban, vagy akár Kínában is Bilinél.
- Hát nem érti? - magyarázta Dan az Air Francé tisztviselőjének az elveszett poggyászok
pultjánál. - Nincs ruhánk.
Semmink.
A nő sajnálkozva nézett a jóképű, fiatal amerikaira, és átadott neki egy kék, cipzáras kistáskát,
olyasmit, amit a légitársaságok a hosszú utazásokon adnak az utasaiknak, csak ez
nagyobb volt.
- Tessék - mondta részvevő mosollyal. - Ebben minden
benne van, amire szüksége lehet. - Amikor Dan közölte,
hogy ebben kételkedik, a szemébe nézett, és így folytatta:
- Bízzon bennem, msieur. Egyébként a Lufthansa járatok
normalement a terminálra érkeznek. Talán ott is meg kéne
nézniük a csomagjukat.
Dan visszaloholt, hogy szóljon Larának, aki közben teljesen elszontyolodott, aztán újra
elrohant, hogy megkeresse a
terminált, és otthagyta őt a kihalt csomagteremben.
Lara nézte, ahogy eltűnik egy távoli sarkon, és szomorúan
gondolt az új, szexis hálóingére meg a csinos, új ruhájára és
arra, milyen jó lesz majd a Ritz ágyában, ha végre odaérnek.
Már majdnem huszonhat órája voltak úton, és azóta nem
aludt. Kimerült volt, gyenge, és szédült. Félig bóbiskolva
várta, hogy Dan visszatérjen.
Dannek úgy tűnt, a terminál legalább két kilométerre
van, és úgy képzelte, a franciáknál nyilván ez a közelben.
Amikor végre megtalálta, a sarokban felhalmozott csomagok felé vette az irányt. Egyik sem
az övék volt. Elkapott egy
arra tévedt légitársasági alkalmazottat, és megpróbálta neki
elmagyarázni a problémát. Az illető látszólag megértette,
bár ő nem beszélt franciául. Azt tanácsolta, próbálkozzon a
terminálon. A terminálon azonban Non, non, msieur tiltakozással fogadták.
- Talán az A terminálon.
Az A terminálon Dan megállt, és felmérte a helyzetet. Az
idő múlt. A csomagok nem kerültek elő. Ő otthagyta Larát
egyedül, hogy várjon. Vissza kell mennie hozzá. Megfordult,
hogy ugyanazon az úton visszamenjen, de mindenfelé ugyanazt látta: ugyanazokat a világos
folyosókat, ugyanazokat a hirdetéseket, ugyanazokat a sehová sem vezető, végtelenbe vesző
folyosókat. Nem emlékezett rá, merről jött. Lara pedig csak ül
ott, rá vár, és azt hiszi, csodát tesz az elveszett csomagokkal...
Elcsípett egy újabb reptéri munkást, és megkérdezte, melyik terminálra érkezett a frankfurti
járat, és újra csak a terminált nevezték meg. Csalódottan a homlokára csapott.
- Nem - magyarázta lassan, artikulált angolsággal.
Nem a terminál volt az. Egy másik, hatalmas terminál volt.
A huszonkettes futószalagnál voltunk.
A férfi vállat vont.
- De hisz nincs is huszonkettes futószalag, msieur. Ön téved. Kérdezze meg az információs
pultnál.
Az információs pult előtt hosszú sor kígyózott. Dan egy
pillanatig arra gondolt, hogy előretolakszik, és elmagyarázza, milyen sürgős ügyben jár, mert
elveszítette Larát, aki teljesen egyedül van, és rá vár. Hogy huszonhét órája vannak
úton, és hogy már egy órája otthagyta...
Ő következett. Udvariasan megvárta, míg az előző utas
odébbment, aztán elindult, hogy fellépjen a pulthoz. Valakinek a könyökét érezte a bordái
között, ahogy odébb lökték.
Megpördült, vak düh és aggodalom öntötte el, gyilkos hangulatba került. Egy apáca volt az.
Egy szürke köpenyes apáca tolakodott elé, és a könyökével kilökte a sorból. 0 pedig
legszívesebben
megölte volna. Isten bocsássa meg, gondolta rémülten, és elnézően az apácára mosolygott.
- Msieur - mondta az információs. - Nem tudom, miről
beszél. Nincs huszonkettes futószalag. Itt az összes terminál,
A, , , D. Nyilván téved.
Dan ökölbe szorított kézzel ráütött a pultra, mire az ügyintéző rémülten összerezzent.
- Hogy tévedhetnék? - ordította. - A barátnőm ott ül, és
rám vár a huszonkettes futószalagnál. A Lufthansa gépe oda
érkezett. Elvesztették a csomagjainkat. Ott volt huszonkét futószalag. ..
Az ügyintéző nyugtalanul bámult az őrült férfira.
- Miért nem keresi hangosbemondón a hölgyet? - javasolta alig hallhatóan.
Hát persze. Ez neki miért nem jutott eszébe? A fáradtság
nyilván elvette a józan eszét. Csakhogy gyorsan rájött, nincs
közös értesítési rendszer minden terminálnak saját bemondója van. Végigment minden
terminálon, és kerestette. Lehet, hogy tényleg megbolondult? Lehet, hogy csak képzelte a
22-es futószalagot? Kiverte a víz, a szíve kalapált. Elvesztette
Larát. Istenem, micsoda hülye! Mit gondolhat róla Lara?
Hogy otthagyta, hogy eltévedt - a vidéki fiú külföldön amikor először jár Párizsban. Tudta,
hogy a híres orvos férjjel
soha nem történne ilyesmi, soha nem veszítené el a feleségét a
Charles de Gaulle reptéren, hanem egy várakozó limuzinba
ültetné Larát, ami elsuhan vele a Ritzbe...
Észrevette az alkalmazottat, akitől első ízben kért felvilágosítást, és megragadta a
kabáthajtókájánál fogva.
- Nehogy megint azt mondja, hogy megőrültem - morogta
összeszorított foggal. - Van még egy terminál. Tudom, hogy
a Lufthansa járata ott szállt le. Huszonkét futószalag volt. Ott
van a barátnőm, és rám vár...
A férfi a szemét forgatta, vállat vont, és hátratolta a sapkáját a fején.
- Akkor a msieur nyilván az új terminálra gondol. Miért
nem ezzel kezdte? - Franciásan kissé megvonta a vállát,
mintha nyilvánvaló volna. - Persze - mondta -, senki sem
megy oda.
Dan elengedte a férfit, gondosan kisimogatta a hajtókáját,
és elnézést kért, amiért dühöngött. Aztán elrohant az terminál felé.
- Eltévedt - gondolta rémülten Lara. - Nem lett volna szabad így elengednem. A férfiak
mindig eltévednek. Ez nem
Los Angeles vagy San Francisco, nem beszéli a nyelvet, senkisem fogja megérteni.
Újra az órájára nézett. Másfél óra telt el. Gyökeret eresztett az ülésen. Nem mert felállni, hogy
megkeresse, itt kell
maradnia. Legalább egyiküknek ott kell maradnia, ahonnan
elindultak, különben soha nem találják meg egymást... Soha
nem találnak egymásra...
Dan látta, hogy még mindig ott ül az aggodalomtól feszülten a fémpadon. Lara hallotta a futó
lépéseket, talpra ugrott, Dan kitárt karjába vetette magát, és megkönnyebbülten felkiáltott.
Dan magához szorította.
-Jaj, istenem, olyan boldog vagyok, hogy megtaláltalak.
Úgy sajnálom, olyan nagyon sajnálom, azt hittem, megőrülök,
azt mondták, nem létezik huszonkettes futószalag, azt hittem, soha többé nem talállak meg...
- Tudtam, hogy eltévedtél. - Lara olyan szorosan hozzásimult, hogy Dan érezte a szíve
kalapálását.
- Csak arra tudtam gondolni, hogy itt ülsz és vársz...
Lara megfogta a férfi kezét, és érezte, hogy remeg.
- Semmi baj.
- Volt ott egy apáca, elém tolakodott az információs pultnál, és legszívesebben megöltem
volna.
Lara elvigyorodott.
-Jó, hogy nem tetted meg. Azt hallottam, a francia börtönök nem túl kényelmesek.
- Meg tudsz valaha bocsátani? - Dan még közelebb húzta.
- Nincs mit megbocsátanom.
- Egyébként - motyogta a csókok közepette Dan - senki
sem tudja, hol vannak a csomagjaink.
Lara kissé felhúzta a vállát, éppen úgy, ahogy a párizsiak
szokták.
- Nem érdekes - mondta ismét. - Megtaláltuk egymást.
Tizenkilencedik fejezet
jTVmikor végre kijutottak a terminálból, boldogan fedeztek
fel egy taxit.
- Le Rifá sil vous platt - mondta Lara a sofőrnek, és kimerülten hátradőlt. El sem tudta hinni,
hogy tényleg itt vannak. - Mennyi látnivaló - állapította meg, miközben áttörtek a kusza
forgalmon.
- Hol vannak a híres szökőkutak? - kérdezte Dan.
- A szökőkutak? - Lara kérdőn nézett rá, arra gondolt, talán összekeverte Párizst Rómával.
Aztán átmentek egy hídon, és átverekedték magukat a
varázslatos város utcáin.
Párizs. Napsugárnyalábok az impozáns, szürke épületeken
csapott tetős padlásszobák apró ablakokkal elegáns lakhelyek
magas, zöld zsalugáterekkel, árnyas fák a Champs Élysées-n, a
régi kőhidak kerek lámpaburái zaj és forgalom. A sétálók a
boulevard-okon kivétel nélkül jó lábú, elegáns nők, jó magaviseletű kiskutyák, utcai árusok
színes, feltűnően friss és bő választékkal az ablakokból kiáradó zene és az avatatlan tekintetek
elől a lakókat védelmező csipkefüggönyök. Gyakorlatilag
minden sarkon aranyozott szobrok a Louvre krémszínű kövezete aranyozott hegyű
vaskerítések és szalmakalapos, tengerészblúzos gyerekek, akik egy sorban sétálnak egy apáca
mögött, mint a kiskacsák. A 6. és 7. kerület falusias jellege a
keskeny, macskaköves utcák, az erős fakapuk mögött rejtőző
udvarok a jó étel és a finom parfüm illata. Járdára települt kávézók kis, kerek asztalokkal és
nádfonatú székekkel, ahol a
semmittevők üldögélnek, nagy krémkávékat vagy magas pohárból halvány színű italokat
iszogatnak, mintha a világ minden ideje az övék volna. Sötét kis butikok és elegáns éttermek
parkok és szökőkutak, a Szajna varázslatos artériája, amelynek
vize úgy folyik, akár az éltető vér, mert Párizs olyan város, ahol
az élet az utcákon zajlik.
Párizs. Lara emlékei sűrűn és töményen visszatértek, akár
az édes, friss tejszín. Mintha az évek során a szíve mindvégig
itt élt volna, míg a másik, kevésbé jelentős része Kaliforniában maradt.
A taxi a hatalmas szálló elé kanyarodott, és Lara mély,
szívből jövő sóhajjal fogadta a feléjük siető portást. Mintha
hazaérkezett volna. Fejek fordultak feléjük, miközben csomagok nélkül, gyűrötten
végigvonultak az elegáns, vörös
szőnyeggel borított halion, elhaladtak a hosszú vitrinszigetek
mellett - amelyekben drága ékszereket és költséges butikok
kínálatát lehetett látni. Mostanra azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy azzal törődjön, mit
szólnak az emberek a megjelenéséhez. Vagy ahhoz, hogy mennyivel fiatalabb nála Dan.
A szobájuk fényűző tisztasága után sóvárgott, egy forró fürdő után, amely életet lehel az
utazástól meggyötört lelkébe.
- Msieur, madame? - A portás hibátlan, sötét öltönyben,
kellemes mosollyal fogadta őket.
- Foglalásunk van. Mrs. Lewis San Franciscóból.
Lara arcát megszépítette a mosoly. Körülnézett az elegáns
előcsarnokban, miközben a portás a foglalási listát nézte.
Motyogott valamit a kollégájának, aztán így szólt:
- Bocsásson meg egy percre, madame, megnézem a számítógépet.
Lara megszorította Dan kezét.
- Hát nem csodálatos? - suttogta.
- Nagyszerűen néz ki - válaszolta a férfi, de Lara észrevette, hogy nem mosolyog, és
eltűnődött, hogy azért-e, mert
tudja, milyen drága ez a hely. Ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a saját részét. Lara
megértette, hogy ez nála önbecsülés
kérdése, és végül beleegyezett, kivéve az ilyen nagy szállodákat, amelyekről tudta, hogy
úgysem engedheti meg magának.
A portás visszajött, zavartnak tűnt.
- Sajnálom, madame Lewis, de a foglalása tegnapelőttre
szólt. Mivel nem érkezett meg, a szobát kiadtuk egy másik
vendégnek.
- Tegnapelőttre? - Lara kérdőn nézett. - De hát hogy lehet az? Itt a visszaigazoláson
tizenhetedike van.
- Ma tizenkilencedike van, madame.
Larának eszébe jutott az elvesztegetett nap.
- Lekéstük a csatlakozást - magyarázta. Majd tétován
hozzátette: - Az időjárás miatt. - És akkor rájött, hogy az
utazási iroda megfeledkezett a kilencórás időeltérésről, és
ahelyett, hogy a következő napot jelölte volna meg, ugyanarra a napra kérte a foglalást,
amikor ők elindultak Kaliforniából.
- Én értem, de minket nem értesítettek a késésről. Nagyon sajnálom, ilyesmi nem szokott a
Ritzben megtörténni,
madame.
Annyira idegesnek tűnt, hogy Lara megsajnálta.
- Semmi gond - mondta. - Másik szoba is megfelel.
A férfi sokatmondóan megvonta a vállát:
-Je suis desolé, madame, de Divathét van. Párizsban ilyenkor
minden szálloda tele van. Már felhívtam önöknek a többi szállodát - vonta meg újra a vállát
bánatosan -, de sehol semmi.
Dan vigasztalón átölelte Lara megroggyant vállát.
- Rendben. Majd keresünk valamit - mondta. - Gyere,
Lara, ne aggódj.
Az utcán tanácstalanul egymásra néztek, aztán Dan megszólalt:
- Ha már hontalanok lettünk Párizsban, igyunk egy üveg
pezsgőt.
Lara időeltolódástól kába agya hirtelen felélénkült, csaknem gondtalan mosoly terült szét az
arcán, miközben belekarolt Danbe, majd befordultak a sarkon a rue Cambonra, és
betértek a híres Ritz bárba.
A meghitt, faburkolatú bár tömve volt komoly, öltönyös
üzletemberekkel és csacsogó, elegáns hölgyekkel. Lara tudatában volt, milyen zilált a
megjelenésük, és arra gondolt,
mennyire zavarban lenne Bili feleségeként. De az új Lara valahogy túltette magát ezen.
Párizsban voltak. És a Ritzben.
- Itt ült Hemingway - mondta mámorosan Dannek, miközben a házi készítésű sült krumplit
majszolták. - Lehet,
hogy pont azon a széken, amelyiken most te ülsz.
- Micsoda megtiszteltetés. - Dan kérdőn felvonta a szemöldökét. - Ki ült a te székeden?
- Hm, talán Chanel. Esetleg Eisenhower vagy Jack Kennedy vagy szegény Diana hercegnő.
- Tehát jó társaságba kerültünk.
Lara nevetett. Nevetségesen boldognak érezte magát, pedig a szállóban nem volt szobájuk, sőt
talán egész Párizsban
sem. Lustán iszogatta a pezsgőt, mintha töménytelen idejük
lenne dönteni.
- Mihez kezdünk most?
- A pályaudvarok közelében mindig vannak szállodák
mondta Dan. - Lefogadom, hogy a divatmajmoló tömeg
nem ott száll meg.
Ráérősen megitták az italukat, aztán Dan kifizette a csillagászati ötven dollárt, és fogtak egy
taxit, hogy a Gare du
Nord-hoz menjenek.
- Arrettez iá, msieur, sil vous platt. - Lara átbukdácsolt a
néhány francia szón, és a taxisofőr engedelmesen megállt egy
magas, kopott, szürke épület előtt, amelyen zöld neonfelirat
hirdette: Hotel Zorro, Chambres a Louer.
Olcsó garniszálló volt, amilyen a világ minden táján található apályaudvarok közelében.
Apró, cingár, zsíros hajú emberke pillantott fel a Francé Soirból, amikor beléptek. Fekete
pulóverén lyuk tátongott, az alsó ajkára tapadt cigarettacsikkről hamu lógott.
Lara megkérdezte:
- Avez-vous une chambrepour cesoir, msieur? - A férfi kelletlenül bólintott, és a szürke
műanyag pulton át elétolt egy hatalmas fémbilétával ellátott kulcsot. Elmotyogta az árat, és
Lara zavart pillantását látva leírta egy darab papírra.
- A, rendben. - Lara fogta a kulcsot, és az apró lift felé indult.
- Madame! - szólalt meg végül a férfi. Felemelte a kezét,
és türelmetlenül összedörzsölte az ujjait. - En avance, madame.
Dan megértette az összedörzsölt ujjak nemzetközi üzenetét, és átadta a szükséges
pénzösszeget.
A lift apró fémkalitkájában összepréselődve, lassan nyikorogva haladtak fölfelé. Lara
tekintete nyugtalanul kereste a
Dánét, amikor a liftajtó kinyílt, és egy ablaktalan folyosón
találták magukat, amelyen kopott, piros mintás szőnyegek
és kétoldalt kopott, barnára mázolt ajtók voltak. Az automata világítás időzítését túl rövidre
állították, ezért egyszer
vissza kellett menniük, hogy felkapcsolják a villanyt, aztán
futtában keresték az ajtót, mielőtt újra elaludt.

A 37. szoba nem volt valami gyönyörű. Talán háromszor

három méteres lehetett, a maszatos ablakon elszürkült csipkefüggöny lógott, a keskeny ágy a
közepén besüppedt, és a
mennyezeti lámpa túl harsányan világított. A műanyag zuhanyfülke olyan közel volt, hogy az
ágyból egyenesen a zuhanyozóba lehetett ugrani. Egy másik, keskeny fülkében kapott helyet a
vécé és a mosdó. Határozottan nem az Édenkert
volt.
Lara undorral nézett körül, és azon tanakodott, hogy
könnyek közt az ágyra vesse-e magát, vagy egyszerűen hazamenjen a legközelebbi járattal.
Dan szeretett volna kitalálni
valamit, ami segít.
Lara az órájára nézett. Este 8.30 volt, párizsi idő szerint.
Már el is felejtette, hány óra lehet Kaliforniában. Talán egy
nappal korábban, de várjunk csak egy percet, nem kilenc óra
a különbség? Abbahagyta a számolgatást. Csak annyit tudott, hogy vagy aludni kell, az igazán
kimerültek vég nélküli, ájult álmába zuhanni, vagy akcióba kell lendülni. Danre
nézett. A férfi széttárta a karját, ő pedig belevetette magát.
- Történetesen van foglalásunk abba a helyes kis étterembe, amiről hallottam - mondta csókok
között -, ahol a bor isteni, sőt még annál is csodásabb, és korlátlanul fogyasztható.
Az étel pedig ízletes.
- De nincs nálunk tiszta fehérnemű - vigyorgott Dan.
És tudod, mit mondott mindig az anyukád.
Lara vágyakozva nyalta meg a férfi ajkát.
- Erre csak egy válasz lehetséges, Dan Holland - mondta,
és hallotta a férfi nevetését, miközben kibontakozott az öleléséből, és levette a ruhát, amelyet
mintha már egy örökkévalóság óta viselt volna, aztán belépett az apró zuhanyfülkébe.
Dannek hirtelen eszébe jutott a kis, kék, cipzáras Air
Francé táska.
- Az a nő azt mondta, minden van benne, amire itt szükségem lehet.
Előhúzott egy hatalmas, fehér, a bal oldalán Air Francé feliratos pólót, fogkrémet és fogkefét,
amitől Lara boldogan felkiáltott egy csomag papír zsebkendőt, pamuttörlőket és
szappant. Megnézte a táska tartalmának utolsó darabját, aztán felnézett Larára.
Elmosolyodott.
- Tökéletesen igazat mondott. - Felmutatott egy óvszert.
- Csak a franciák képesek ilyesmire gondolni.
Lara hangos hahotában tört ki.
- Magnum... Leplusgrand, EXTRA. Honnan tudta a méretet? Megmérték a válladat, vagy mi?
- Dan hirtelen újra
megragadta, az ágyra estek, és rázta őket a nevetés. Az élet
végül is édes volt Párizsban.
Harminc óra és negyven perce hagyták el Kaliforniát, azóta egy szemhunyást sem aludtak, és
most egymással szemben ültek az apró, kőfalú Les Bouchons de Frangois Clerkben,
a keskeny, macskaköves rue Hotel Colbert-en, a Notre Damemal szemben, a folyó túloldalán.
Lara körülnézett, és arra gondolt, hogy a Les Bouchons
pont olyan, amilyennek egy párizsi étteremnek lennie kell
kicsi, bensőséges, meghitt -, és a többi vendég, úgy tűnt, észre sem veszi gyűrött
megjelenésüket, vagy ha igen, akkor
nem törődnek vele. Mert annyira elmélyednek a saját világukban, gondolta Lara: az ételek
ízlelgetésében, a borkóstolásban, a beszélgetésben, vagy csak a franciák veleszületett
udvariassága miatt van az egész.
A fehér kötényes pincér Roederer Cristalt töltött a magas
poharakba. Egyenesen a kemencéből hozott egy kosár péksüteményt, amelynek illatát a két
veterán légikosztfogyasztó
mennyeinek érezte.
Larának eszébe jutott, hogy nincs rajta bugyi, és izegnimozogni kezdett, nem tudta biztosan
eldönteni, hogy ez
most kényelmes vagy kényelmetlen. Eltűnődött, vajon válhat-e a melltartó- és
bugyinélküliség életmóddá.
- Otthon soha nem merném kitenni a lábamat fehérnemű
nélkül - közölte bizalmasan. - Még soha nem tettem ilyet,
legalábbis hároméves korom óta, amikor a Disneylandben a
tóba pottyantam a Csipkerózsika-túra során, de akkor nemigen érdekelt. És tudod mit, most,
felnőttként sem érdekel.
Dan megsimogatta az asszony fáradt, csinos arcát, tekintetük csak a szerelmesekre jellemző
pillantásban forrt Össze,
és Larára emelte a poharát.
- Tényleg itt vagyok veled? - motyogta. - Vagy csak álmodom? Ez tényleg Párizs?
- Ez Párizs - válaszolta Lara, és még mindig Dánt nézte.
Mindenki Párizsról álmodik.
Pezsgőt iszogattak, fogták egymás kezét, és Lara arra gondolt, mennyire más nőnek érzi most
magát.
Amikor visszatértek a lélektelen, pályaudvar melletti szobába, Dan közölte, hogy ez bizony
minőségi visszaesés, mire
Lara azt válaszolta, olyan ez a hely, mint ahol órára szoktak
fizetni, és hogy úgy érzi magát, mint egy éjszakai pillangó,
Dan meg erre azt válaszolta, az jó, és megcsókolta a fertelmes
kis liftben, hogy meggyőződjön róla, még ébren van-e, és különben is kívánta. Aztán
megnyomta a folyosói világítás
gombját, és kuncogva futottak végig a kopott folyosón a szobájukhoz, hogy odaérjenek,
mielőtt elalszik a villany.
Lara a zárt ajtónak támaszkodott, és huncut mosollyal nézett a férfira. Annyira tetszett neki,
legszívesebben megette
volna desszertnek.
Csurgó víz hangját hallották felülről. A mennyezetre néztek, aztán kérdőn pillantottak
egymásra. Rájöttek, hogy valaki odafent a fürdőszobát használja.
- Nyilván ezek Párizs híres szökőkútjai - suttogta Dan,
majd az ágyra hanyatlottak, visítottak a röhögéstől, míg végül a fenti lakó a padlón dörömbölt,
hogy fogják be végre.
Még akkor is nevettek, amikor Dan szeretkezni kezdett
vele. Nem tudták elfojtani a szenvedély zajait, de úgy tűnt, a
franciákat az ilyesmi nem zavarja.
Másnap délutánig el sem mozdultak a keskeny, besüppedt
ágyról, az igazak álmát aludták, és úgy szeretkeztek, mintha
ez lett volna az utolsó napjuk. És ki tudja, gondolta félálomban Lara, talán Párizsban az is.
Huszadik fejezet
ÁVJL ásnap reggel még mindig nem volt hír a csomagjaikról,
bár a Delta úgy vélte, talán Cincinnatiben maradtak, ezért a
Boulevard St. Germainre mentek, egyenesen a Monoprix-be,
egy olcsó, mindenes áruházba a rue de Rennes-en, ahol alsóneműt, sajtot és háztartási
szereket vettek a fürdőruhát és
szemeteszsákot vásároló asszonyok között.
Legalább van bugyim, gondolta Lara megkönnyebbülten,
bár igazság szerint már egészen megszokta a hiányát. Aztán
ráakadtak egy gyönyörű kis fehérneműbutikra. Lara elmosolyodott, és Deliára gondolt,
miközben belépett. Most vesz
valami igazán dögöset.
Apró, elegáns üzlet volt, teli olyan csipkés kombinékkal,
amilyeneket a franciák szemlátomást rendkívüli módon kedveltek. A tangákat és leheletnyi
melltartókat lelencekre emlékeztető modelleken mutatták be, akik, gondolta Lara kétségek
között, semmi hasonlatosságot nem mutattak az
kerekded alakjával.
Az ösztövéren elegáns eladó fagyos pillantással mérte végig, és határozottan piacképtelennek
minősítette.
- Bonjour, madame - köszöntötte távolságtartóan.
- Bonjour, madame - válaszolta Lara. - Néhány melltartóra
lenne szükségem. - Lassan beszélt, hátha a nő csak franciául
ért.
Az eladó tekintete helytelenítően pásztázta végig Lara dús
keblét.
- De milyen méretben, madame?
Lara tudta, hogy a franciák centiméterben mérnek, de
nem emlékezett a pontos méretre. Inkább az amerikai méretet mondta meg neki.
- Harmincnyolcas. - A nő szeme tágra nyílt a döbbenettől. - És kosár - tette hozzá Lara.
A nő nagy levegőt vett, szemöldöke megvetően felemelkedett, és megrázta a fejét.
- Oh, mais non, madame. - Rosszallóan csücsörített. - Non!
Pas ici. Nem. Itt nincs.
Lara elnevette magát. Annyira irreális, annyira idétlen,
annyira tökéletesen párizsi volt.
- Képzeld, kikosaraztak a melltartóüzletben - mesélte
Dannek az utcán, még mindig nevetve.
Később nagyobb szerencsével járt, kiárusítást talált a Max
Stúdióban a rue des Saints Péres-en, ahol szerencsésen felmarkolt egy halvány krémszínű,
kétrészes együttest, vászonnadrágot, néhány egyszerű pólót és blúzt. Most, hogy ráérzett a
kiárusítások ízére, végigvonszolta Dánt a Boulevard St.
Germainen, és mindenhol a Soldes feliratot kereste. Sonia
Rykiel elegáns butikja előtt földbe gyökerezett a lába, megigézve meredt egy fényes,
selyemzsorzsett ruhára, krémszínű
alapon sötét rózsaszínű virágokkal. Ujjatlan ruha volt, a vállán fodrokkal, mély kivágással,
felhőként úszó szoknyával.
Lara vágyakozó sóhajjal arra gondolt, ez maga a párizsi nyár.
Meg kellett kapnia, és pontosan tudta, hová fogja felvenni.
Ma este a híres étteremben viseli majd, ahová hónapokkal
korábban asztalt foglalt, amikor még úgy volt, hogy Bíll-lel
jön Párizsba. Meglepetten ébredt rá, annyira jól érzi magát,
hogy egészen megfeledkezett Biliről.
Kit érdekel az a hűtlen csirkefogó, gondolta párizsias kis
vállrándítással, nyilván ő sem gondol rám. Azzal bevonult az
üzletbe, és tizenöt perccel később ragyogva bukkant elő a ruhával.
Utána nekiindultak, hogy Dannek vegyenek ruhát. Lara
egy gyönyörű, sötétkék inget javasolt, amely, mint mondta,
illik a szeméhez, és hozzá sárga-kék nyakkendőt, amelyet saját kezűleg választott ki, bár Dan
esküdözött, hogy soha nem
fogja hordani, aztán a férfi választott egy szép, fekete vászonöltönyt és egy pár könnyű, puha
cipőt az elegáns Westonsban, ahol, mint Lara Deliától hallotta, Franciaország legelegánsabb
cipőit lehet kapni.
Két órával később lerogytak a Café Les Deux Magots utcai
asztala mellé, krémkávét ittak és croissant-t csipegettek.
Mint Lara mondta, felkészülnek az emlékezetes lakomára,
amely aznap este vár rájuk.
Huszonegyedik fejezet
xl-znap este, miközben az utálatos, szűk szobában felöltöztek a vacsorához, Lara magát
nézegette a kis, foltos tükörben. A könnyű ruha riasztóan tapadt az idomaira, ő pedig
bizonytalanul simítgatta a csípőjén, és arra gondolt, hogy az
üzletben nem tűnt ennyire feszesnek, és hogy illik-e a rózsaszín egy olyan korú nőhöz, mint ő.
A szív alakú kivágás látni
engedte a melle felső hajlatát, a lebbenős szoknya pedig túl
sokat mutatott a lábából. Alatta a Monoprix-ben vásárolt kis
csipke melltartót viselte, amely csodákat művelt, a csipketangában pedig meztelennek érezte
magát, és többé-kevésbé
az is volt. Az új, magas sarkú cipőben, ha egy kicsit lötyögött
is, magasabbnak és elegánsabbnak tűnt.
Behajlította a térdét, megpróbálta elkapni az összhatást a
faragott, barna öltözőasztalon álló homályos tükörben. Dan
arca bukkant fel a válla fölött. A nyakkendőt igazgatta, amit
neki vett, és Lara bűntudatosan arra gondolt, hogy Melissa is
nyakkendőt adott Bilinek. Vajon ez valamilyen szeretői szabály? - tűnődött.
- Csak a te kedvedért veszem fel a nyakkendőt - mondta
Dan. - Nem kell a tükörben nézegetned magad - tette hozzá, és puszit nyomott a feje búbjára,
miközben Lara berakta a
fülébe az apró gyöngy és gyémánt fülbevalót, és még egyszer
végigsimította hátrafésült haját. - Csodásan nézel ki.
Lara feléje fordult, még mindig bizonytalanul új önmagában, mire Dan zavartan megrázta a
fejét.
- Tényleg ugyanaz a nő vagy, akivel bejöttem ide?
Lara nevetve megcsókolta, megigazította az új selyem
nyakkendőt, és megcsodálta a férfit.
- Nocsak, milyen jóképű vagy - mondta.
A férfi visszamosolygott rá.
- Olyan fene sikkesek vagyunk, nem tudom, hogy Párizs
felkészült-e erre - mondta, és kéz a kézben végigfutottak a
kopott folyosón, mielőtt elaludt volna a villany. Még akkor is
nevettek, amikor leintettek egy taxit, és elindultak az étterembe, amiről Lara úgy vélte, hogy
párizsi tartózkodásuk
fénypontja lesz.
Lara nem lett volna képes újra szembe nézni a Tour dArgentnal, ahová Bill-lel ment, így
inkább Lucas Cartonnál foglalt
asztalt, egy háromcsillagos étteremben, a 8. kerületben, a
Place Madeleine-en. A századfordulós étterem gyönyörű volt
az érett szecessziós faburkolatával meg a magas tükreivel.
Hosszú asztalok sorakoztak a régi, metszett üveggel és lelógó
zöld növényes kaspókkal díszített lambéria előtt.
Az ajtó körül egy csomó mozdulatlan arcú, fehér kötényes, fiatal pincér csellengett, miközben
a mosolytalan főpincér ellenőrizte a foglalást. Egy pillantással végigmérte, majd
egy távoli, konyha melletti asztalhoz vezette őket. Lara idegesen pillantott Danre. Tudta, hogy
Bili reklamált volna a
rossz asztal miatt, de úgy tűnt, Dan észre sem veszi.
A mosolytalan, fiatal pincérek körülvették őket, és hatalmas, fehér szalvétát terítettek az
ölükbe. Lara ugyanazt a csodás és drága Veuve Cliquot La Grand Dame-ot rendelte az
italos pincértől, amit Bili a Tour dArgent-ban, bár természetesen ezt Dan nem tudhatta.
Szempillái alól figyelte a férfit, és remélte, hogy nem tette
rosszul, amikor ilyen elegáns, konzervatív étterembe hozta.
Nem volt biztos benne sokkal inkább Bili egyéniségéhez illett, mint a Danéhez. Sóhajtott, és
feltette a kis, aranykeretes
szemüveget, amelyet negyvenéves kora óta kénytelen volt
hordani, ha olyasmit akart elolvasni, amit nem hatalmas betűkkel írtak, és az étlapra fordította
a figyelmét.
Dan arra gondolt, milyen csinos ebben a kis szemüvegben.
Megcsapta az orrát egy fuvallat a parfümből, amikor Lara
felnézett. Kérdőn rámosolygott, ő pedig az asztal fölött megfogta a kezét.
- Éppen rád gondoltam - mondta.
- Csak nem felejtettél el máris? - mosolygott Lara az
olyan nők újdonsült magabiztosságával, akik tudják, hogy
szeretik őket.
Találkozott a pillantásuk.
- Nem, Ms. Lewis. Nem tudnám.
Lara érezte a testében szétáradó forróságot, és a vágytól
hirtelen elállt a lélegzete. Összefonódott kezük apró elektromos rezgéseket váltott, amitől
elgyengült a térde. Olyan
volt, mintha magukban lettek volna a zsúfolt étteremben,
kettesben egész Párizsban. Az italos visszajött, és ők vonakodva elengedték egymás kezét. A
férfi megtöltött egy poharat, és Dan felé nyújtotta.
Dan megkóstolta a pezsgőt, de tekintete még mindig
Larán csüggött.
- Csodás - mondta. Sem neki, sem az italosnak nem volt
kétsége afelől, hogy nem a borra, hanem a nőre.
A pincér hozta a hatalmas étlapokat, amely teli volt olyan
fogásokkal, mint amilyen a tepsiben sült békacomb és a kakukkfűvel ízesített burgonya
tintahalas raviolival. Dan nem
talált ismerős fogást, ezért feladta, és megkérte Larát, hogy
válasszon mindkettőjüknek.
Körülnézett a gyönyörű teremben, és feszülten érzékelte a
többi vendég komoly arcát és suttogó hangját. Mintha senki
sem érezné jól magát ebben az étkezés művészetének szentelt
templomban. Megráncigálta a nyakkendőjét, nem idevalónak, túlságosan amerikainak érezte
magát. Aztán ledobta az
étlapot, amely feldöntötte a poharát.
Zavartan nézte a szétterjedő pezsgőtócsát és a kristályszilánkokat a makulátlanul fehér
abroszon.
- Elnézést - motyogta, miközben a megvető pincérek köréjük gyűltek. Tudta, hogy nem lett
volna szabad ide jönnie
ez Lara férjének a stílusa, nem az övé. Bili soha nem törné
össze a pezsgőspoharát. Bili ide tartozik. Olyan hely ez, ahová Larának Bill-lel kellett volna
eljönnie.
A néma pincérek a szabadkozásáról tudomást sem véve
söpörték össze a törött üveget, feltörölték és felitatták a pezsgőt, friss szalvétát terítettek a
nedves foltra, új poharat hoztak, és pezsgőt töltöttek.
- Semmi baj, Dan, nem számít - mondta Lara hirtelen feszélyezetten. A férfi ajka keskeny
vonallá szűkült, a szeme fémesen villogott. Lara tudta, hogy Dan azt kérdi magában,
miért hozta ilyen előkelő helyre, ami annyira nem vall rájuk.
Nyilván azt gondolja, Lara fel akar vágni előtte, a kékgalléros
fickó előtt, pedig ő Bili felesége, kifinomult, nagyvilági aszszony. Lara szomorúan arra
gondolt, hogy ő egyáltalán nem
ezt akarta.
Sóhajtva az étlapra fordította a figyelmét, és tudta, hogy
ezek a fogások nem Dannek valók. Egyszerűbbnek tűnt kezdetnek levest rendelni aztán, mivel
annyira más volt a hangzása, főételként borjúmirigyet kért folyami rákkal és megpirított
pattogatott kukoricával.
Némán vártak az ételre. Lara a többi vacsorázót figyelte,
Dan pedig összevont szemöldökkel bámulta az érintetlen
pezsgőt.
Amikor végre megérkezett az étel, az adagok finomak, a
tálalás pompás volt, de teljesen idegen Dántól. Hozzá sem
ért a borjúmirigyhez.
Végül olyan feszült lett köztük a csend, hogy Larának az
jutott eszébe, a többi vendég suttogása határozottan élénknek tűnik. Jaj, istenem, gondolta, ez
pont olyan, mint a Tour
dArgent-beli fiaskó Bill-lel. Csak most felcserélődtek a szerepek. Most én vagyok Bili!
Boldogtalanul bámulta a desszertet, a minimalista dekadencia krémes megnyilvánulását. Dan
az édességet tanulmányozta a tányérján, aztán hűvösen a szemébe nézett.
- Szeretném, ha tudnád, ez az utolsó alkalom, hogy ötvendolláros Napóleont rendeltem -
mondta. Intett a pincérnek, hogy hozza a számlát. Amikor megjött a számla, hirtelen
megkaparintotta Larától. Főbekólintó hatszáz dollár volt.
Zöld Amex-kártyával fizetett.
Lara nem tudta, mit tegyen, ezért nem tiltakozott.
Huszonkettedik fejezet
axira vártak az étterem előtt. Lara szíve a torkában dobogott. Szeme sarkából látta, hogy Dan
közönyösen hátat fordít neki. Kezét a világosbarna nadrág zsebébe dugta, amely
még mindig magán viselte a kiömlött pezsgő nyomát, és céltalanul babrált az apróval. Jaj,
istenem, gondolta Lara, máris
csődöt mondtam. Párizs véget ért, mielőtt elkezdődött volna.
Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy ketten lesznek a kopott hotelszobában, és nem beszélnek
egymással, ezért hirtelen ötlettől vezérelve Lara arra kérte a taxisofőrt, hogy vigye
őket a St. Germainre, a Café Flore-ba. 0 a taxi egyik sarkában ült, Dan a másikban. Egyikük
sem szólt egy szót sem.
A bal parti utcák zsúfoltak voltak, a kávéházak dugig teltek. Lara lecsapott egy távozó pár
utcai asztalára, és hálásan
ült le a kis nádszékre. Dan vele szemben foglalt helyet. Találkozott a tekintetük. A férfié
olyan volt, mint a kék kvarc.
Lara bánatosan nézett vissza rá, és szembesült a szörnyű
valósággal, hogy nem mondhatja meg neki az igazat. Nem
vallhatja be, azért vitte a háromcsillagos, előkelő étterembe,
hogy felelevenítse azt a hajdani estét, amikor nászúton volt
Bill-lel.
- Nagyon sajnálom - mondta halkan. - Tudom, hogy
utáltad, és nem hibáztatlak érte.
- Nincs semmi baj.
A buzgó pincér letörölte a kis márványasztalt, és a közepére tett egy tányért.
Lara tudta, hogy Dan mennyire éhes, ezért pirítóst és italt
rendelt.
Amikor végre megérkezett a sonkás-sajtos pirítós és egy
pohár konyak, Dan végignézett a kínálaton, majd Larára pillantott, és lassan megjelent az
arcán az a bizonyos mosoly,
amely olyan elbűvölővé tette.
- Na, most Párizsban vagyunk - mondta. - Az én városomban.
Lara megkönnyebbülten kiengedte az eddig benntartott
levegőt, és eltűnődött, talán mégiscsak szól valami a régi
megszokott házastársi rutin mellett. Szeretőnek lenni olyasmi volt, mintha új játékot kellene
megtanulnia: mások a szabályok. Neki is meg kell változnia.
Dan elpusztította a szendvicset, aztán rendelt még egyet.
Bizonytalan jó érzés töltötte el, megfogta az asszony kezét,
iszogatta a konyakot, nézte a járdán előadásukat tartó zsonglőröket és tűznyelőket meg a kis,
bukfencező terriereket.
Később, amikor az előkelő étterembeli katasztrófát remélhetőleg már maguk mögött tudták, a
bal part utcáin csatangoltak. Lara megállt, hogy megcsodálja a rue des Saints
Péres-en a Maud Frizon gyönyörű cipőit, aztán meglátott egy
áttetsző szövettel bevont ruhát Angelo Tarlazzinál, és rögtön
tudta, hogy tökéletesen illene a lányára, Minnie-re, aztán beleszeretett egy egész kirakatnyi
gyönyörű fehérneműbe az apró
Sabbia Rosában, különösen a selyem- és csipke-harisnyatartóba, amelynek pasztell
barackszíne volt, és pillekönnyűnek látszott. Irigykedve közölte Dannel, hogy még soha nem
volt
ilyen fehérneműje, és hogy túlságosan drága, különben sem
lenne az ő méretében, ennek ellenére sokáig csodálta.
Végigsétáltak a rue Cherche-Midi sikkes butikjai előtt, és
hosszan időztek a Debauve Gallais kirakata előtt a rue
Napóleonon, megkísértették őket az ízletesnek tűnő csokoládék, aztán boldogan
végigsodródtak a rue Jacobon, a régiségboltok, kis kávéházak és apró szállodák mellett.
Dan megtorpant az Hotel dAngleterre előtt, benézett az
üvegajtón, egyenesen a pult mögött álló ősz, szigorú hölgyre.
Jelentőségteljesen Larára pillantott.
- Várj meg itt - mondta, azzal bement.
Lara figyelte, ahogy nekitámaszkodik a pultnak, beszél a
portással, aki nyilvánvalóan vasmarokkal irányítja a helyet.
Szemmel láthatóan szoba után érdeklődött, de a nő felvont
szemöldökkel, vállvonogatva rázta a fejét. Ezzel az erővel azt is
kérhetné, hogy hozza le neki a csillagokat, gondolta Lara, majd
sóhajtva elfordult, és a koszos kis szállodai szobájukra gondolt
a vékony falaival és az elszáguldó vonatok hangjára. Párizs
nem erről szól, főleg nem két szerelmesnek, akik a paradicsomot keresik. Borúsan azon
tűnődött, hogyan élheti ezt túl egy
szerelem. Úgy, ahogy az előkelő éttermet, gondolta.
Amikor kinyílt az üvegajtó, megfordult. Dan karon ragadta, és befelé húzta.
- Isten hozta Párizsban, asszonyom - mondta diadalittas
mosollyal.
Lara nem tudta, hogyan sikerült Dannek elintéznie, amikor még franciául sem beszél, a portás
pedig nem tudott angolul, de úgy gondolta, nyilván a jó öreg amerikai vonzerő
győzött. A szigorú hölgy az eresz alatti szobát adta nekik
kék csíkos tapétával, sötét gerendákkal, régi kövekkel, egy
antik, grifflábú fürdőkáddal, csipkefüggönyökkel és a csak
Franciaországra jellemző magas, spalettás ablakokkal.
- Ez maga a mennyország - kiáltotta Lara, és próbaképpen a lit matrimoniahz vetette magát.
- Ez Párizs - mondta Dan nevetve.
- Ez Dan - gondolta Lara szerelmesen.
Dan taxit fogott, és visszament a pályaudvari szállodába a
cuccaikért, közben Lara felfedező utat tett új szállásukon.
Kinyitotta a spalettákat, és látta, hogy szobájuk virágos
belső kertre néz, ahol kis kerek asztalok és székek állnak, s
ahol másnap reggel elmerülhetnek a tejeskávé gyönyöreiben.
Megágyazott, felrázta a párnákat, szemügyre vette a piperefelszerelést a fürdőszobában,
melynek kőfalai és még a forradalom idejéből származó fagerendái voltak, és borzongató
izgalommal olvasta a szállodai ismertetőben, hogy hajdan ez az
épület szolgált angol követségként.
Vizet engedett, beleöntötte a kis fiola illatos olajat a vízbe,
levette szép ruháját, a Monoprix fehérneműjét, és feltűzte a
haját. Elmerült az illatos buborékok közt, és épp arra gondolt, milyen isteni érzés ez, amikor
Dan megjött.
A férfi keresztbefont karral az ajtónak támaszkodott, és
nézte, ő pedig a várakozás borzongásával arra gondolt, milyen pokoli jóképű, elbűvölő és
szexi, és te jóisten, mennyire kívánja. Évek óta nem érzett ilyet nem emlékezett rá, hogy
Bilit valaha így kívánta volna.
- Olyan vagy, mint egy igazi francia nő - mondta Dan.
Lara kacéran rámosolygott, és végigsimított a testén.
- Honnan tudtad, hol vagyok?
- Egyszerű. Követtem az elszórt csipke alsóneműket és a
francia parfüm illatát. - Kioldotta a nyakkendőjét, odasétált
hozzá, és kigombolta az ingét. Lehúzta magáról, és a földre
hajította. Lara megigézve nézte, ahogy Dan lehúzza a nadrágja cipzárját, és meztelenül áll
előtte. Lüktető erekciója elárulta, mennyire kívánja... Bilinél évek óta nem tapasztalt
ilyet... valójában hosszú ideje semmit nem tapasztalt, és kíváncsi lett volna rá, ez olyan
szeretős dolog-e, és Bilire is így
hat-e Melissa, hogy ilyen feszes, erőteljes és felkészült lesz-e
tőle... a fiatal nőtől. Dan pedig fiatal férfi, és mindig erekciója támadt, amikor csak Larára
nézett... ahogy azelőtt Bilinek
is... vagy nem?
Lara megrázta a fejét most semmi más nem számított,
csak a szeretője. A szerelme
- Van hely kettőnknek abban a kádban? - kérdezte Dan,
és ő a megkönnyebbüléstől, hogy a szerelem visszatért, nevetve fogadta be maga mellé.
A hab Lara mellére tapadt, a buborékok kipukkadtak Dan
finom, szőke mellszőrzetén, amikor a testük összeért. Lara bőre sima volt Dan keze alatt,
selymesebb a selyemnél, hosszú,
barna, lágyan hullámzó haja kiszabadult a csatból, és úszva
terült szét a vízen. A férfi arra gondolt, hogy olyan, mint egy
prerafaelita szűz egy festményen, csakhogy forró és élettel
teli, s ahogy megpróbálta a karjában tartani, kisiklott közüle,
akár egy angolna, ő meg csak csókolta az ajkát, a haját, a
szemhéját, finoman végigfuttatta nyelvét a fülén, le a nyakán, majd tovább a kis gyémánt
nyakláncon túl, amit mindig
viselt.
A vágytól őrjöngve kisegítette a fürdőkádból, törülközőbe
burkolta, és az ágyba cipelte.
Gyengéd ujjai végigvándoroltak az asszony domborulatain, keze végigsiklott kerekded testén,
megcsókolta lágy hajlatait. Valaha azt mondta Larának, nem tudja, mi a szerelem.
Most, hogy egymás mellett feküdtek, ismét feltette magának a kérdést.
Lara tisztában volt vele, hogy Dan őszinte, becsületes fickó, aki egyszerű életet él. A férfi úgy
vélte, épp ez az, amit a
nő akar, hogy hasonlítanak egymásra. De Lara úgy lépett be
abba az előkelő étterembe, mint aki oda tartozik, és ő hirtelen meglátta benne a másik nőt.
Vajon ez az igazi Lara Lewis?
Vagy a másik, lágyabb asszony az, a szemében aggodalmas
kifejezéssel, túl szűk, piros fürdőruhában, aki egyedül sétál a
parton a kutyájával?
Vajon ez csak kaland? Vagy csupán szex? Csábítás? Párizs? Számít ez most egyáltalán?
Akármi is, legyen.
Miközben cirógatta, tudatában volt, hogy Lara puha, érzéki teste nem olyan, mint a Britté
vagy más huszon-egynéhány évesé, akit ismert. De hát nem épp ezt szereti benne?
De igen, válaszolta meg a saját kérdését, és magához szorította az asszonyt. Egy elsöprő igen.
Lara karja a nyaka köré
kulcsolódott, a combja úgy szorította, mintha soha többé
nem akarná elengedni. Testük felforrósodott. Igen, gondolta
Dan, és még mélyebbre hatolt az asszonyba.
- Igen, szeretlek, Lara - kiáltott fel önkéntelenül, miközben
egyetlen nagy, remegő, földrengető pillanatban forrtak
össze.
Huszonharmadik fejezet
ásnap kora reggel felkeltek, nagyon franciának érezték
magukat, a reggeli tejeskávét hörpölték, vajas croissantmajszoltak hozzá a kis belső udvaron,
és a többi vendéget lestek, akik udvarias Bonjour, msieur, dame-nxú köszöntötték
őket.
Aztán az utcán Lara azon nevetett, hogy Dan úgy szimatolt a levegőbe, akár a tavaszi rét füvét
legelésző sóvár, fiatal
paripa.
Dan arca boldogan felderült.
- Nem érzed? - Behunyta a szemét, és beszívta az utca
vége felől, a pékségből szálló cukros vaníliaillatot az illatszerbolt erős illatát a friss pamutnak
a túloldali bababoltból
áradó illatát és a sarki étterem felől érkező fokhagymás illatot. Mindez összekeveredett a
csokoládébolt keserédes és a
régiségbolt dohos szagával. És mindehhez, gondolta Lara, ott
van még a szex bódító aromája.
- Ez tényleg Párizs - mondta Dan, felkapta Larát, körbeforgatta, Lara pedig hátravetette a
fejét, úgy nevetett az
őrültségén.
A hátuk mögött taps csattant. Lara pironkodva nézett az
elegánsan öltözött középkorú férfi és nő szemébe, akik udvariasan várták, hogy
továbbhaladhassanak a keskeny járdán.
- Bravó, mes amis - mondta a férfi, miközben ők félreálltak.
Az asszony tekintete azonban sokatmondóan találkozott a
Laráéval, cinkos pillantást váltottak: csodálat, irigység és helyeslés volt a tekintetében.
Lara mosolyogva figyelte, ahogy elsétál. Tudja, gondolta.
Ö is volt ilyen helyzetben. Ő is érezte ugyanezt. Hirtelen úgy
érezte, mintha egy különleges női klub tagjává vált volna.
A Les Halles felé tartó metróval a Pompidou központhoz
mentek. A modern stílusú múzeum előtti hatalmas tér tele
volt turistákkal, olcsó kézimunkát kínáló árusokkal, ripacsokkal és mindenféle utcai
komédiásokkal. Nem tetszett
nekik, így átsétáltak a közeli utcákba és sikátorokba, míg végül újra megéheztek. Lara azt
mondta, biztos a párizsi levegő
az oka Dan szerint inkább a szerelem. Belebotlottak egy
apró bisztróba a rue de lArbre Secen. Chez la Vieille volt a
neve. Az Öreg Hölgy Étterme.
Tulajdonképpen két nő is volt, az egyik a konyhában, a
másik az étkezdében, de egyikük sem öreg.
Az apró, utcára nyíló épület a tizenhatodik századból maradt, még az eredeti fekete-fehér
padlóburkolattal és repedezett kőfalakkal, amelyek minden repedésére címkét ragasztottak, és
ráírták, hogy ellenőrizték és megfelelőnek találták. Dan remélte, ez azt jelenti, hogy a falak
nem készülnek
összedőlni. A konyha jobbra volt, az apró, mindössze hét asztalt számláló étkező pedig balra.
Sülő bárány és csirke, fűszer
és fokhagyma illata szállt a konyha felől. Ég és föld választotta el az elegáns, háromcsillagos
Lucas Cartontól, és pontosan
az volt, amit Párizsban kerestek.
Az elragadó, anyáskodó, virágos ruhás, csinosan göndörödő hajú tulajdonos elmondta, hogy
az apró étkezde 1958 óta
működik, és hogy amikor Adrienne, a névadó nyugdíjba
ment, sokáig várt, mire kiválasztotta a méltó utódot. Most
viselte gondját a vendégeknek az étkezdében, míg a fiatal női
szakács tartotta fenn a La Vieille Adrienne jó hírét.
Az asszony a szárnyai alá vette őket, hozott nekik egy
üveg pezsgőt, hogy igyanak a sonkaszeletek, a libamáj és a
kemencében sült, még forró bagett mellé. Lara azon tűnődött, mit tesz mindez a hízásra
hajlamos derekával, de aztán
lázadozva arra gondolt, hogy évekig zellerszáron és répán élt
mindhiába. Nem most van itt az ideje, hogy fogyókúrára
gondoljon. Párizsban van egy férfival, aki éppúgy szereti a jó
ételeket, mint ő maga.
Eszébe jutott az előző esti katasztrófa, és megkönnyebbülten arra gondolt, hogy mindez már a
múlté. Most már tudta,
mit szeret Dan. Mosolyogva a keze után nyúlt. Dan nem Bili.
Ö a saját maga ura. Lara megtanulta az új játék egyik szabályát.
A hölgy javasolta, hogy próbálják ki a Pere Púig, Cuvee de
la Nymphe márkájú rozét. Azt mondta, tökéletes az ilyen
forró napokra. És hozzá naturellement egy üveg Badoit.
Hatalmas cserépedényben házi készítésű pástétomot tett
az asztal közepére, hogy szolgálják ki magukat, és egy óriási
tál olajban és fűszerekben gazdag tomates farciés-t. Azután
sült tintahal következett, könnyű, mint a pehely, és lédús
ratatouille, majd heringfiié borban párolva... és még sok-sok
minden. Finom, házi ételek voltak, és Lara meg Dan egyetértett benne, hogy pont éhes
szerelmeseknek valók.
A következő fogás a ravioli dhommard en bisque volt, könynyű, zamatos, friss tengeri rákkal
teli, paradicsomos szószban. Azután a bárány, amely zamatosán szétolvadt a szájukban, maga
után hagyva a rozmaring utóízét, és hozzá sült
krumpli. Még több bor saláta sajttál aztán fényes, karamellizált tarte tátin csokoládékrémmel
és egy mély tál édes,
borban párolt friss szilva, amelyet szintén eléjük tettek, hogy
annyit egyenek, amennyit csak akarnak.
A beszélgetés moraja közepette kék szivarfüst szállt a régi
gerendák felé, és a madame visszasietett egy apró kupica fűszeres illatú gyomorkeserűvel, a
ház specialitásával.
Dan elégedetten felsóhajtott.
- Ez megérte a fáradságot - mondta nevetve egy csésze
erős feketekávé mellett. Lara is nevetett. Nem azt mondják
mindig, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az
út? Most már kezdte elhinni.
Párizs mintha beborította, átölelte és arcon csókolta volna
őket. Akár az isten hozta a szerelmeseket lángoló feliratát is elhelyezhették volna, amely illett
a szemükben csillogó szikrákhoz. Megegyeztek abban, hogy ha szerelmesekről van szó,
semmi sem hasonlítható Párizshoz. Ez az ő napjuk volt.
Sétáltak a fákkal szegélyezett Champs Élysées-n kirakatot néztek az elegáns St. Honorén
meglátogatták a Galerié
de Jeu de Paume-ot, és megnézték az impresszionisták gyűjteményét. Boldog turistaként
kávéházakban és borozókban
üldögéltek, kézen fogva sétáltak, és sokat nevettek. Olyan
ez, gondolta Lara, mintha újra fiatal lennék. Csakhogy első
alkalommal, amikor tényleg fiatal volt, nem érezte ilyen jól
magát.
A Louvre-ban majdnem elveszítette Dánt.
Besétáltak a csodálatos, macskaköves udvarra, átmentek
, M. Pei üvegpiramisán, és bementek a pazar szoborgalériába. Dan olyan volt, mint aki rátalált
a Paradicsomra. Keze
arra vágyott, hogy megérinthesse a márványdarabokat, hogy
érezze a finom hajlatokat meg görbületeket, és azon tűnődött, hogyan tudtak a művészek
ennyi érzelmet kifaragni
egyetlen élettelen kődarabból.
- Az ember itt elveszítheti az álmait - mondta Larának,
aki őt figyelte, amint a Psyche réarméepar la baiser de lamourx,
egy gyönyörű fiatal nő márványszobrát nézi, aki kimerülten
hanyatlik hátra a szerelem csókja után, amelyet a legenda
szerint az éjszaka folyamán őt meglátogató Cupidótól kapott. - Antonio Canova, Velence,
1757-1822 - olvasta
Dan sóhajtva a fémtábla feliratát. - Én soha nem lennék ilyen
nagyszerű.
- Honnan tudod? Sohasem próbáltad.
- Hidd el, tudom. Talán nem is baj, hogy az öcsémre meg
a húgomra kellett vigyáznom. Ez megkímélt a bukott művész kudarcától. Ne aggódj - tette
hozzá, mert észrevette
Lara szemében az aggodalmat. - Nem veszítettem el az álmaimat. Csupán rátaláltam a
nagyságra, ez minden.
Körülnéztek a múzeum boltjában, vettek egy képeslapot
a szoborról, és Dan azt mondta, bekeretezted, hogy soha ne
felejtse el ezt a napot.
De csakugyan emlékezni fogsz? - kérdezte Lara fejében a bizonytalan, álnok hangocska.
Vagy elfelejted, akár Bili, túlságosan hamar, túl hamar...
Huszonnegyedik fejezet
ZJLznap este egymástól eltelve, kéz a kézben sétáltak a Szajna partján, kihajoltak a Pont Neuf
korlátján, és nézték az elhaladó bateaii-mouche-okt. A fényesen kivilágított, vidám
hajók tömve voltak vacsorázó turistákkal, akik a látnivalókat
bámulták.
Kicsivel később a hatalmas Notre Dame-ban találták magukat, ahol lenyűgözve nézték a
napnyugtában ragyogó,
vibráló rozettákat. A fenségesség, a magasba törő boltívek, a
visszhangzó ősi kövek a béke és szemlélődés világába röpítették őket. Turisták sétáltak körbe,
hívők térdeltek lehajtott
fejjel. Lara áldozati gyertyát gyújtott, majd letérdelt Dan
mellé.
Hallgass meg, istenem, intézte egyenesen Hozzá a szavait,
nem érzem magam vétkesnek, de ha az vagyok, bocsáss meg
nekem. Én csupán megragadom a boldogságot, és elveszem,
amit kapok... kérlek, segíts, hogy rájöjjek magammal és
Bill-lel kapcsolatban az igazságra. És Dannel is...
Már szürkült, amikor kijöttek. A folyó túloldalán Lara
meglátta a Tour dArgent fényeit. Amíg nem látta, eszébe
sem jutott, hogy ott van. Hirtelen felmerült benne az ifjú Bili
képe, amint határozottan megrendeli a drága pezsgőt, eszébe
jutott a kacsa, és a szíve megfájdult a két ártatlan fiatalért,
akik valaha voltak. Most már biztosan tudta, hogy Bili csak
el akarta kápráztatni. Jaj, Bili, gondolta bánatosan, mi történt velünk?
Átsétáltak a Pont de la Tournelle-en az Isle St. Louis-ra, a
Szajna közepén fekvő apró szigetre, bekukucskáltak az ősi
kőházak udvarára a quai dAnjou-n, eltöprengtek, milyen hírességek és milliomosok élhetnek
itt, aztán végigbandukoltak a rue St. Louis-en-1Isle-en, megcsodálták a bababoltot,
az autószalont és az édességboltokat az ékszerekhez hasonlatos süteményeikkel. A
Berthillonnál beálltak a hosszú sorba,
aztán a fagylaltot nyalogatva őgyelegtek az utcán Lara fügéset, Dan csokoládés nugátot és
gesztenyést evett, s azt állította, hogy életében nem kóstolt még ilyen finomságot.
Később a Le Flore en lIsle szabadtéri asztalánál ültek, és
fehérbort iszogattak, a hajókat és a világ folyását szemlélték.
Végül, amikor besötétedett, fogtak egy taxit, visszamentek a
szállodába, és fáradtan ágyba zuhantak. Szerelmesen, egymás karjában.
Lara arra gondolt, ez volt élete legszebb napja, és behunyta a szemét.
Eltekintve azoktól a napoktól, amikor a gyerekeid megszülettek,
emlékeztette rá a halk belső hangocska.
Na és akkor mi van, kérdezte magában bűntudatosan, miért kell mindig minősítő záradék a
boldogsághoz? Miért nem
tudod egyszerűen elfogadni, amit kapsz, és a lehető legtöbbet kihozni belőle?
A következő volt az utolsó napjuk Párizsban. Korán felkeltek,
barangoltak az utcákon, mint két izgatott gyerek, még mindig örömmámorban úsztak attól,
hogy milyen franciás minden, a tökéletes kis macskaköves Place de Furstembourg- tói, az
elbűvölő, spalettás épületektől, a kecses, karcsú fáktól, a ragyogó selymekkel, bársonnyal és
brokáttal teli kirakatoktól, a
rue de Buci szabadtéri piacától, ahol megálltak a kék vászonernyős standoknál, hogy
megkóstolják a friss dinnyét és az apró,
édes sárgabarackot. Megszaglászták a jellegzetes szagú sajtokat, megcsodálták a pompás
sonkákat, és levegő után kapkodtak a fantasztikusan kiállított, jégre helyezett osztrigák előtt,
amelyek több változatban léteztek, mint gondolták volna. Álmélkodtak a kellemesen szúrós
szagú, szürke, apró tengeri rákok és a tucatnyi hal előtt, amelyek között volt hatalmas és
vérengző kinézetű, éles fogú, merev bajszú, és volt apró, aranyés rózsaszínű, de mindegyik
friss, fényes és tiszta szemű.
A sülő cukrászsütemények édes illata átcsábította őket az
utca túloldalára, ahol megcsodálták a gyümölcskosarakat a kirakatban, amelyek olyan
tökéletesek voltak, mintha egy Martha Stewart magazin fotójáról léptek volna elő.
Megpróbáltak
választani a bűnre csábító chocholat daquoise és a málnás mille
feuilk között. Mivel képtelenek voltak ellenállni, mindkettőt
megvették, és boldogan felfalták a sarki kávézóban, aztán apró
csészében felszolgált, méregerős presszókávéval öblítették le.
Dan felajánlotta, hogy készít egy fotót Laráról, amint mosolyogva és sminktelenül falatozik.
A pincér kedvesen vállalta, hogy lefényképezi kettőjüket, mire Lara Dan karjába omlott, mint
a macska, aki megette a tejfelt, mondta, amikor
megpillantotta a képet.
Sétát tettek a Luxembourg-kertben, elidőztek a kis butikokban, és Lara helyes fülbevalókat
talált a barátnőinek a rue
de Rennes-i Biche de Berre-ben, kis aranykarikákat apró
gyöngyökkel. Végül elfáradtak, és taxival visszamentek a
szállodába, ahol - micsoda jó hír - a csomagjaik várták őket.
Tényleg Cincinnatiben maradtak, ahogy mondták.
Öt óra volt, Larának fájt a lába. Lerángatta magáról a
szoknyát, és ásítozva az ágyra feküdt. Dan betakarta egy
pokróccal, megcsókolta, és így szólt:
- Mindjárt visszajövök.
- Hová mégy?
- Sétálok egyet.
Lara magára húzta a pokrócot, a szeme már csukva.
- De egész nap sétáltunk.
Dan nevetett.
- Igen, de ez itt Párizs, nincs idő aludni. - Aztán bezárult
az ajtó.
Lara az emlékezete mélyéről homályosan hallotta Bili szavait: Megőrültél, Lara?
Franciaországban vagyunk. Nincs idő lazítani. ..
Pontosan úgy, ahogy Maci Laci mondta, gondolta hirtelen
aggodalommal. Újra a déja vu.
Lara arra ébredt, hogy Dan énekel a fürdőszobában. Még ki
sem nyitotta a szemét, de elmosolyodott. Bili soha nem énekelt a zuhany alatt, ahhoz őt
mindig túlságosan lefoglalták a
gondolatai. Megfordult, és érzett valamit a párnáján. Kinyitotta a szemét, és a szép, masnival
ellátott dobozra meredt.
Megkönnyebbülten állapította meg, hogy mégsem déja vu
volt, Dan csak meg akarta lepni.
Kioldotta a masnit, kinyitotta a dobozt, és eltávolította a
fehér selyempapírt. Az a tökéletes kis kombiné volt a dobozban, amit annyira megcsodált a
Sabbia Rosában, amelyik
könnyű volt, mint a pehely, és nagyon halvány, barackszínű
selyemből és csipkéből készült. Gyönyörű volt, és tudta,
hogy egy kisebb vagyonba kerülhetett.
Hallotta Dan halk fütyörészését, ugyanúgy, mint amikor
a teraszon dolgozott. Kicsusszant az ágyból, felvette a kombinát, a lágy selyem simán lesiklott
a mellén. Soha nem volt
még kombinéje, és ez a darab olyan könnyű és puha volt,
hogy szinte észre sem vette. Átkutatta a szekrény alját, megtalálta a vadonatúj, magas sarkú
cipőjét, és felvette.
Csábos pózban a fürdőszoba ajtajának támaszkodott.
- Gondoltam, bemutatom neked az ajándékodat.
Dan nevető szeme észrevette, hogy a selyem alatt nem visel semmit, és a magas sarkú cipőben
hosszú és karcsú a lába.
Nagyon, nagyon kívánatos volt.
- Nos, nagyon kedves, köszönöm, asszonyom. Nagyra értékelem.
- Imádom, ez gyönyörű ajándék - mondta Lara.
- Olyan, amit mindketten élvezünk.
Danből szappan, sampon és a saját illata áradt, amikor a
karjába kapta Larát, és visszavitte az ágyra.
- Késő van - tiltakozott Lara félszívvel. - Le kell zuhanyoznom, és fel kell öltöznöm.
- Majd én segítek. - Dan már a fülcimpáját harapdálta, a
keze a selyem alá csúszott... megfeledkeztek az időről és arról, hogy Párizsban vannak.
Lara ösztönösen szeretkezett, nem voltak csábítási trükkjei, mert soha nem tanulta ezt a
művészetet. Egyszerűen tette, amit érzett, érintette, ízlelte, szerette a másikat. Azt suttogta,
szereti Dan erős testét, és hogy kívánja. Aztán a végső
pillanatban, túl a csúcson, nevetett, kinyújtóztatta forró,
nedves combját a férfin, akár egy elégedett kóbor macska.
Pár órával később lezuhanyoztak és felöltöztek a vacsorához.
Ezt az estét Dan intézte, a Bofinger-be foglalt asztalt, amely
a legrégibb, a párizsiak és a turisták körében egyaránt népszerű söröző-étterem.
Fogták egymás kezét, és megigézve nézték a taxi ablakából a párizsi estét, sebesen áthajtottak
a szép, régimódi lámpákkal megvilágított kőhídon, körbementek a Place de la
Concorde-on, ahol a forradalom idején a nyaktilót felállították, és lefejezték Marié Antoinette-
et, XIV. Lajost és Robespierre-t.
A sofőr a forgalmat átkozva behajtott a mellékutcákba és
sikátorokba, nyomta a dudát, és szitkokat szórt mindazokra,
akik annyira bolondok, hogy az útjába kerülnek, ők pedig
hálásak voltak, amiért végül egy darabban érkeztek meg.
A Bofinger híres volt csodálatos, századfordulós festett
üveg mennyezetéről, magas tükreiről és tulipán alakú fali
gyertyatartóiról, intarziás falburkolatáról és metszett üvegeiről. A hely elegáns volt, mégis
fesztelen és barátságos.
Lara a falnak háttal ült, és kedvenc párizsi mulatságával
töltötte az időt, figyelte az embereket, miközben Dan vele
szemben az itallapot tanulmányozta.
- Brouillyt kérünk - mondta a pincérnek. - Hűtve. És egy
üveg Eviant.
Lara meglepett csodálattal jegyezte meg.
- Gyorsan tanul, Mr. Holland.
- Megkérdeztem a szállodai hölgyet, hogy mit ajánl - vallotta be Dan.
Lara nevetett.
- A! És mit javasolt még?
- Tenger gyümölcseit mindenképpen. Az egyik legjobb
étel. Azonkívül jó még a choucroute garnie és a sült homár.
- Mindet kérem - döntött szemérmetlenül Lara.
Iszogatta a hideg, világos, könnyű vörösbort, és az arcokat
figyelte, Dan pedig az étlapot tanulmányozta. Velük szemben elegáns, idősebb nő ült.
Egyedül. Az asztal melletti zsúrkocsin ezüstszínű vödörben pezsgő állt.
- Nyilván francia - gondolta Lara a nő könnyed eleganciáját irigyelve. És ahogy a franciák
mondják, elért már egy bizonyos kort. Platinacsíkokkal tarkított aranyszőke haja tökéletes
volt. Arccsontja akár a mozisztároké, a szeme olyan kék,
mint Dáné. Magas volt, és karcsú a sárga, méretre szabott
kabátban meg a rövid, fekete szoknyában, formás lábán tűsarkú cipő. Füstszürke és sárga
sifonsála és a háromsoros
gyöngy nyakpánt elegánsan díszítette a nyakát.
Lara kitalálta, hogy a sál és a gyöngyök segítségével az idősödő asszony a kor tagadhatatlan
jeleit próbálja elfedni.
A sikkes francia nő nyugtalanul tekingetett körbe. Elkapta a pincér pillantását, mondott neki
valamit, aztán idegesen
az órájára nézett.
- Késik a fickó - mondta Dan, aki a tükörből figyelte a
nőt.
- Mitől vagy annyira biztos benne, hogy férfira vár? - kérdezte Lara méltatlankodva. - Lehet,
hogy a lányát várja.
Vagy egy barátnőjét.
Dan gunyorosan felvonta a szemöldökét.
- Csak mert ennyire kicsípte magát? De hisz ez Párizs
mondta Lara.
Maga sem tudta pontosan, miért védi a nőt, talán mert valahogy nem tűnt helyénvalónak,
hogy ennyire leplezetlenül
kimutatja az aggodalmát, a félelmét, hogy a férfi esetleg nem
jön el.
Én ezt soha nem tenném, gondolta. Aztán eszébe jutott,
hogy amikor Dan a rue Jacobon a karjába kapta, milyen leplezetlen élvezetet érzett, és
ahogyan az elhaladó házaspár
megtapsolta őket. Visszaidézte az asszony cinkos mosolyát,
amellyel tudtára adta, milyen szerencsés, hogy egy ilyen jóképű fiatalemberrel lehet. És arra
gondolt, dehogynem tenném. Ez a Lara Lewis megtenné.
A nő felpattant. Idegesen az ajtóhoz ment, kilesett, visszasétált, és újra leült. Elkapta Lara
pillantását, sóhajtott, picit
védekezőn megrántotta a vállát.
Aztán hirtelen ott volt. A nő felé ügetett, a kabátja franciásan panyókára vetve, sötétbarna
haját összekócolta a szél.
Eleven volt és vonzó. És, állapította meg Lara, miközben picit összeszorult a szíve, nagyon
fiatal.
A nő arca felderült. A következő pillanatban már talpon
volt, és átölelte a férfit. Itt van, megjött a szeretője.
- Mon amour... - kiáltotta, és minden meg volt bocsátva.
Larának megfagyott a vér az ereiben, miközben a bort
itta. Istenem, tűnődött, én is ilyen vagyok? Az ostoba, öregecske nő egy fiatalabb férfival?
- Nézd, milyen aranyosak - mosolygott Dan.
- Aranyosak? - ismételte elképedve Lara. Rájött, hogy
Dan egészen másképp látta a rövid jelenetet. Nem figyelt a
korkülönbségre csak azt látta, hogy a nőt boldoggá teszi a
szerelme érkezése. Csak ez számított.
Lara az asztal fölött megfogta a kezét, és az apró elektromos impulzusok áramolni kezdtek
közöttük. Ő is örült a másik nő szerencséjének. Örült, hogy megjött a szerelme. Örült
a percnek. Mert nagyon jól tudta, milyen mulandó a boldogság.
- Ragadd meg a napot - mondta, és felemelték a poharukat a nő és a szeretője egészségére.
Vagy csak ragadd meg a
pillanatot, tette hozzá gondolatban, és hirtelen hálás volt
minden pillanatért, amit kapott. - Tudtad, hogy az osztriga
vágyserkentő? - Lara lecsúsztatott a torkán egy darab sós
osztrigát.
- Gondolod, szükséged van rá?
Lara szélesen elmosolyodott, és vett egy újabbat.
- Nem, de szeretem.
- Én is. Szerinted ez micsoda? - Dan egy kerek, zöld valamivel töltött kagylót nézegetett.
- Tengeri sün? - találgatott Lara.
- Megkóstolod?
Lara megrázta a fejét.
- Nagyon gyanúsan néz ki. Meghagyom neked.
- Hát, köszönöm. - Dan kikanalazta, és a szájába tette.
Finom - mondta a szemét forgatva -, ha szereted a vizenyősen pépes dolgokat.
Lara nevetve jegyezte meg.
- Elég az evésből. Itt az ideje egy kis kulturálódásnak.
- Kultúra? Hát nem jártuk be a Louvre-t, a Rodin Múzeumot és a Jeu de Paume-ot?
- A Berthillont, a Sonia Rykielt, a Tarlazzit, a La Maison
du Chocolat-t és a Sabbia Rosát is. - Az asszony boldogan sóhajtott, végigsimította a
mellkasát, és a finom, drága, barackszínű selyemkombinére gondolt a fekete pulóver alatt.
Ezekről szól Párizs - mondta álmodozva.
Párizs az ő Édenkertjük. Párizs tökéletes. Hogyan lehetne
még ennél is jobb?
Huszonötödik fejezet
em lehet - gondolta másnap reggel komoran. Először is
esik. Nem a jó öreg zápor volt, hanem amolyan istenesen bibliai felhőszakadás. Dan az apró,
bérelt Renault 106-os kormányánál ült. A bébikék, háromajtós, ötsebességes kisautónak
szűk ülései voltak, és sehol a légkondi. Lara nem ezt a járgányt
kérte, de a kölcsönző alkalmazottja azt mondta, ez az egy szabad masinája van, mivel rossz
időpontot választottak - már
megint -, és szerencséjük van, hogy egyáltalán kapnak.
Lara térképpel a kezében meregette a szemét, hogy átlásson az ázó szélvédőn, de nem látott
mást, csak az előttük lévő
piros hátsó lámpákat.
- Szólj, ha be kell fordulnom. - Dan szeme az útra tapadt.
Megdöbbentette a párizsi sofőrök vadsága, ahogy keresztül-kasul haladtak előtte. Sebességet
váltott, és érezte, hogy
az autó ugrik egyet. A harmadik kört tették meg ugyanabban a körforgalomban, és Lara még
mindig nem tudta, melyik utcánál kell letérniük, Dan pedig nem tudta megfelelően kezelni a
sebességváltót.
- A francba - mondta Lara megsemmisülten -, csak menjünk ki innen, tökmindegy, hol.
Dan jobbra húzott az apró Renault-val, és káromkodott,
amikor egy másik jármű eléje vágott, és vízzel borította be a
szélvédőt. Élesen rákanyarodott egy szűk utcára. Mögöttük
dudaszó harsant.
- Ráfeküdt a dudára a rohadék - mondta Dan felpaprikázva. - Mi a franc baja van? Különben
is minek jön a fenekembe?
Lara megfordult. A vén Citroen teherautó sofőrje az öklét
rázta felé, és Lara tudta, hogy a szájával ocsmány káromkodásokat formál. Idegesen
kikukucskált a mögöttük halomba
rakott csomagok fölött, hogy megnézze, mi a baj.
- Te... jó... ég... Dan - mondta lassan. - Azt hiszem,
jobb lesz, ha megállsz.
- Miért szerezzek ekkora örömöt annak az idiótának?
kérdezte Dan immár tajtékozva. - Már öt perce nyomja a dudát, de átkozott legyek, ha odébb
megyek.
- Dan... - Lara a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa. - Dan, meg kell állnod.
A férfi a szeme sarkából rápillantott, és kelletlenül félreállt
a keskeny utcán, amelynek mindkét oldalán sűrűn parkoltak
az autók, de Lara pillantása arra késztette, hogy megfogadja
a tanácsát. Fékezett, és hallotta a hátsó lökhárító reccsenését.
- Ó, basszus - nyögte. - Most nézd meg, mit csináltál.
Lara visszanézett rá.
- Mielőtt engem hibáztatsz, Mr. Holland, azt javaslom,
szállj ki, és nézd meg, te mit csináltál.
Dan dohogva kiszállt, és becsapta az ajtót.
Lara megnézte a helyszínt. A régi Citroen elülső lökhárítója összeakadt a kis Renault hátsó
lökhárítójával. És amennyire a sofőr viselkedéséből következtetett, azóta, hogy Dan kijött a
körforgalomból. Már majd öt perce mentek a hozzájuk
ragadt Citroennel és ingerült sofőrjével.
Lara kikukkantott az esőben ázó ablakon. A sofőr gyors,
dühös franciasággal kiabált Dannel. Még az öklét is rázta.
Dan keresztbe font karral, dühösen nézett vissza rá. Az eső
végigfolyt az orrán, és a kézfejével dühösen letörölte.
- Nyilvánvalóan rám hajtott - mondta elég ésszerűen, hiszen másképp hogyan akadhatott
volna fönn a Citroen a hátsó lökhárítón?
- Non, non, non. - A francia hatalmas termetű férfi volt.
Látszólag harcra készen felemelte az öklét. - Nincs ráhajtás.
Mögöttük, a keskeny úton eposzi méretű dugó képződött.
A tülkölés dühös hangokkal és az eső zuhogásával keveredett. Aztán felhangzott a rendőrségi
autó éles vijjogása.
- Ez az idióta azt állítja, hogy az én hibám - mondta Dan
méltatlankodva.
- És az? - kérdezte Lara saját maga által ésszerűnek vélt
hanghordozással, bár titokban arra gondolt, hogy talán mégis Dan hibája.
Dan úgy bámult, mintha árulást követett volna el.
- Természetesen nem. Úgy vezetnek, mint az őrültek, te
is láthattad. Ő jött rám!
A két csendőr közeledett, a képit szigorúan a szemükbe
húzták, fekete esőköpenyük fontoskodva örvénylett.
- Msieur, madame, félre kell húzódniuk - utasította őket
az első csendőr.
- Persze - morogta Dan zárt szájjal. - Csak mutassa meg,
hová.
A keskeny utca egész hosszában szorosan egymás mögött
parkoltak az autók, és nyilvánvaló volt, hogy nincs hová félreállni. Közben a Citroen sofőrje
haragos horkantások és
gesztikulálások közepette a másik csendőrt örvendeztette
meg a történtek általa alkotott verziójával és a tourists
américains aljasságával. Lara elgyengülve vette észre, hogy a
csendőr mindent leír apró jegyzetfüzetébe.
Dan megmutatta az első csendőrnek a Renault hátulját a
szorosan ráakadt Citroennel. A csendőr újra elővette a jegyzetfüzetet.
- Votre nom, votrepermis, carte dassurance, et votrepassport, sil
vous piait, monsieur.
Lara előszedte a kesztyűtartóból az iratokat, és átadta őket
Dannek.
- Minden rendben?
Dan vállat vont.
- Honnan tudjam? Épp elég nehézséget jelent, hogy megértsem, mit karattyol.
A Citroent a fém lehasításával leemelték a lökhárítójukról.
Tíz perccel később Dan visszaszállt az autóba.
- A csirkefogó megpróbálta azt állítani, hogy az én hibám
- füstölgött még mindig.
- Akkor nem csuknak minket börtönbe? - Lara szája sarkában mosoly bujkált.
- Tudod, megvolt a kockázata. Ha hittek volna neki, már
ott lennék.
- Akkor más szemmel nézhetnéd Párizst. - Lara képtelen
volt visszafojtani a kuncogást, egyszerűen kitört belőle.
Dan zavartan leste a szeme sarkából.
- Mi a fene olyan átkozottul vicces? Hogy egy börtöncella
belsejéből nézegethettem volna Párizst? Hah! Érdekes humora van, asszonyom.
- Ne nevezz asszonyomnak - csattant fel Lara dühösen,
amiért Dan még mindig haragszik, és nem veszi észre a történtek humoros oldalát.
- Elnézést, Mrs. Lewis.
Lara döbbenten belesüppedt az ülésébe. Mintha pofon
ütötték volna. Dan még soha nem szólította Mrs. Lewisnak.
Mindig Ms. Lewist mondott. Vajon szándékosan volt epés,
hogy emlékeztesse rá, kicsoda, hogy nem Mrs. Dan Holland?
A csodás, romantikus utazás hirtelen jelentéktelennek és
üresnek tűnt, legszívesebben sírt volna, de tudta, hogy nem
teheti, nem engedheti, hogy a férfi lássa, mennyire megbántotta. Remek, gondolta
szerencsétlenül, a történelem ismétli
önmagát. Pontosan ugyanez történt Bill-lel. Eltévedtünk...
veszekedtünk... nem szóltunk egymáshoz...
A homályból Toutes Directions tábla bukkant elő.
- Kövesd - mondta Lara morcosan. Fogalma sem volt,
hová vezet, de minden jobb volt, mint körbecsatangolni Párizs hátsó utcáiban, a raktárak és a
soha nem látott, omladozó
épületek között.
A Périphérique-en voltak, Párizs körgyűrűjén. Lara megkönnyebbülten arra gondolt, innen
biztos, hogy képes lesz
megtalálni a megfelelő kijáratot Tours felé. Hamarosan egy
kedves, meleg szállodai szobában lesznek, és ha Dan lezuhanyozott, talán észre tér, és képes
lesz a humoros oldaláról
nézni az eseményeket.
A szája sarka mosolyra görbült, amikor felidézte a feléjük
- a két esőáztatta, dühös criminel américan felé - trappoló
fliceket, miközben a Citroen sofőrje harcra készen, felemelt
ököllel állt.
- Én elég mulatságosnak találtam - mondta dacosan kuncogva. - Azt hittem, ott helyben leterít
az öklével.
Dan ajka bánatos mosolyra görbült.
- Számoltam vele, hogy vagy a kórházban, vagy a börtönben kötök ki.
- Ezt senki nem fogja elhinni - kapkodott Lara levegő
után a hangos hahotázástól. - Soha, egymillió év alatt sem...
Dan átható pillantást vetett rá.
- Egy pillanatra azt hittem, az ő oldalán állsz.
- Kicsoda, én? - Lara tágra nyílt szemmel, ártatlanul nézett ti.-Soha. Nyilvánvalóan a másik
fickó volt a hibás. - De
mosolygott, miközben ezt mondta. Szinte hallotta Delia
hangját: tanulsz, Lara!
Huszonhatodik fejezet
ár vagy két órája a körgyűrűn voltak.
- Másodszor szalasztóm el ezt a feliratot - mondta Dan.
Rátért a kijárati sávra, és félrehúzódott. - Add azt a térképet.
Lara szó nélkül átadta neki.
- Istenem, ez annyira egyszerű, mit nem láttál rajta? Pont
itt van nézd. - Megmutatta az útvonalat a térképen, aztán
Lara tehetetlenségén felháborodva újra elindult.
Lara dacos némasággal bámult ki az ablakon. Nem tudta,
miért nem látta, egyszerűen nem látta, ez minden. Arra gondolt, talán nemcsak Bili, hanem
minden férfi ilyen. Mindannyian egy szempillantás alatt képesek térképet olvasni
miközben egy csöndes utcában állnak. Huh, gondolta, csak
adj a férfinak egy térképet, amikor az autó száztíz kilométeres sebességgel száguld az
autópályán, a feliratok csak egy
pillanatra villannak fel, és a sofőr azonnali választ vár. Na,
kezdődnek a problémák. Természetesen előre meg kellett
volna terveznie az útvonalat, de akkor sem volt rá semmi
szükség, hogy Dan ilyen gonosz legyen. Végtére is jó irányba
mennek.
- Nem tudom elhinni, hogy két órát töltöttünk azon az
úton - mondta Dan -, amikor csak a térképre kellett volna
ránézned.
- Én néztem - csattant fel Lara. - Csak próbáld meg kibetűzni az apró betűs feliratot száztíz
kilométeres sebességnél.
- Fel kellene tenned a szemüvegedet.
- Már rajtam van.
Lara dühösen nézte az esőáztatta mezőket, miközben a
keskeny vidéki úton áthajtottak a pocsolyákon.
Fél óra telt el egyetlen szó nélkül.
- Miért a mellékutakon megyünk? - kérdezte végül Lara.
- A Tours felé tartó főúton kellene lennünk.
- Inkább a mellékutakon megyek.
- Inkább festői útvonalat választod? Egy ilyen napon?
Lara döbbenten emelte fel a kezét.
Dan makacsul előreszegte az állát, tekintete rendíthetetlenül a kanyargós, falusi útra tapadt.
- Csak bízd rám, Lara, rendben? - szólt fagyos hanghordozással. - Rájöttem, hogy erre kisebb
a forgalom.
- Hát persze hogy kisebb. Ebben az időben senki nem jár
a mellékutakon. Nézd, ott egy benzinkút. Kérdezzük meg a
helyes irányt.
- Késő. Már túlmentünk rajta.
- Akkor fordulj meg, a fenébe is - mondta Lara bőszen.
Persze csak akkor, ha nem tudod, merre járunk.
Dan vállat vont.
- Kifogott rajtam.
- Miért van az, hogy a férfiak soha nem akarnak megállni,
hogy útbaigazítást kérjenek? - érdeklődött Lara összeszorított foggal. -Tudod, hogy ez a
készség hiányzik az erősebbik
nemből?
A kocsiban rideg csend uralkodott. Ez volna az igazi szerelem? - tűnődött Lara. Semmi
romantika, virág, parfüm, magas sarok vagy szex. Csak veszekedés és makacskodás, a józan
érvek visszautasítása - az én részemről éppúgy, mint a Dánéről. Igen, természetesen rám is
éppúgy igaz. Én pont olyan
csökönyös vagyok, mint ő. Ráadásul én nő vagyok - ami még
rosszabb, legalábbis egy férfi szemében. Nem hiszik el, hogy
ésszerűen cselekszünk. Különösen, ha autóról van szó.
Lopva vetett egy pillantást Danre. A férfi arca mozdulatlan volt, ajkát összeszorította. Lara
bizonytalanul azzal győzködte magát, hogy csupán rojtosak az idegeik az idegen országban
való vezetés feszültségétől, a balesettől, a véget nem
érő esőtől. De a kétség felmerült az agyában, akár a vulkán
első moraja, és a remegés minden egyes néma, sivár és esőáztatta kilométerrel erősebbé vált.
Rémülten kérdezte magában, vajon nem követett-e el hibát? Nagy, hatalmas, szörnyű
tévedést? Végzetes tévedést?
Várjunk csak egy percet, hisz mindössze hetekkel ezelőtt
még úgy gondolta, hogy a Bill-lel kötött házassága nyeri el a
Szarvashiba-díjat.
Még jobban összekucorodott a kopott ülésben. Gondolatai kétségbeesetten forogtak a remegő
vulkán körül, és azon
tűnődött, mikor tör ki, és vet véget ennek az úgynevezett romantikus idillnek. Megfeszítette
az állát, és összeszorította a
fogát, nehogy elbőgje magát. Vágyakozva gondolt haza, a
magány békességére a kutyája társaságában, ahol nincs veszekedés, nincsenek
hangulatingadozások - nincsenek tévedések. Most semmi mást nem akart, csak a parti házban
lenni. Csak ő meg Dex, és ott nézi a naplementét. Pedig pár
órával ezelőtt még annyira imádta Dánt, hogy képtelen volt
távol tartani tőle a kezét, és nem tudta elképzelni nélküle az
életét.
Nincs másra szükség, barátnőm, mint ésszerű viselkedésre, súgta
a belső hang. Igen, de tudod, mit, rosszul vagyok tőle, és belefáradtam a nagy ésszerűségbe.
Ha ez a szerelem, akkor vajon akarom én ezt? Igen, igen, akarom, a fene egye meg!
Jaj, ne légy már ilyen makacs, Lara. Nézz szembe vele: persze
hogy akarod.
Eltelt egy újabb félóra, és egy falufélébe jutottak - a kopár, kihalt út mentén elszórva álltak a
sík, átázott mezőkkel
szegélyezett házak. Dan belelépett a fékbe, és befordult egy
boltív alatt a düledező ház előtti füves udvarra. A kerekek
alól sár és kotkodácsoló tyúkok spricceltek szét, egy sárgás
szemű fekete kutya ugatott, és vicsorgott feléjük.
- Tűnj el - csattant fel Dan, kiszállt az autóból, és a kutya
lesunyt fejjel eloldalgott az útjából.
- Tehát most már nemcsak a nőkkel, hanem az állatokkal
is gonosz vagy - állapította meg Lara. Dan megfordult és rábámult. Lara állta a tekintetét. -
Egyébként hová készülsz?
Dan a kézzel írott feliratra mutatott a bejáratnál. Gites.
Chambre a Louer. Kiadó szoba! Komolyan gondolja, hogy
maradnak éjszakára? Lara undorodva bámulta az udvart.
Tengernyi sár és tehénlepény, a romos, öreg, szürke kőház
határozottan balra dőlt, és látszólag összeomlani készült.
Látta az esőfüggönyön át, amint Dan a sovány, barátságtalan
kinézetű asszonnyal beszél, akinek kifejezéstelen arcát hátrafogott, acélszürke haj keretezte.
Az asszony eltűnt a házban, és egy kulccsal tért vissza. Kopott kabátot terített fekete
öltözékére, és Dannel a nyomában, csoszogva befordult a sarkon. Dan pár perc múlva
visszatért.
- Legalább hetven kilométerre vagyunk Tours-tól, és az
idő egyre rosszabb - mondta. Itt maradunk éjszakára.
Némi habozás után mogorván kinyögte. - Sajnálom, Lara.
Lara némán bámult rá a szempillái alól, és a belső hang tanácsára sem bocsátott meg.
Dan a ház mögé hajtott a Renault-val, és megállt egy lepusztult csűr előtt. A düledező
kőfalakba apró ablakokat
vágtak, és a tetőről elég sok cserép hiányzott. Lara még mindig némán követte a házba.
A szoba mennyezetét a tetőgerendák alkották, és a franciák által közkedvelt kis lit
matrimoniahú rendezték be, ha
egyáltalán ez a megfelelő kifejezés rá. Az ágyat narancssárga
és barna huzattal takarták le, amely illett a narancssárga-barna poliészter függönyökhöz. Az
ágy és a fenyőfa asztalka
nyilvánvalóan sok éven át szolgált a tulajdonos hálószobájában, mielőtt megérkeztek a
könnyelmű turisták és a jobb
idők. Lara kitalálta, hogy most csillogó, új hálószobabútoruk
van a helyi diszkontáruházból. Volt még egy gyenge asztal,
egy pár régi nádszék és az egyenetlen kőpadlón egy viseltes,
színehagyott szőnyeg. A miniatűr gáztűzhely hasztalan lövellt langyos gőzfelhőket a jeges
szobába.
Lara vágyakozva gondolt az édes kis Hotel de Groisonra
Tours-ban, amely melegen és barátságosan várt rájuk. Mérgesen belerúgott az asztal lábába,
aztán felkiáltott fájdalmában, fél lábon ugrált, dühös volt, elkeseredett, fáradt és még
fázott is.
- Remek - morogta. - Úgy tűnik, tökéletes éjszakánk lesz.
Dan a zsebébe süllyesztette a kezét.
- Ugyan már, Lara, nem törődhetnél bele? Mondtam
már, hogy sajnálom.
Lara baljóslatú pillantást vetett rá még mindig csöpögött
róla a víz a kőre. Elfordult, és kinyitotta a táskáját.
- Zuhanyozz le jó meleg vízzel, és vegyél fel valami szárazat.
Kinyitotta a bőröndjét, és levetkőzött. Alig várta a forró
fürdőt. Talán ez lesz a nap egyetlen fénypontja. Elővette, és
bekapcsolta a kis hordozható rádiót.
Tina Turner énekelt: Mi köze ennek a szerelemhez?
Tényleg, mi? - tűnődött Lara bosszúsan. Még mindig ezen
gondolkozott, amikor Dan előbukkant az apró fürdőszobából. Hihetetlenül kis, kék törülközőt
tartott, még fázósabbnak és nedvesebbnek tűnt, mint korábban.
- Felejtsd el a zuhanyt - mondta. - Nincs meleg víz.
Lara megrökönyödve bámult rá. Mostanra Tours-ban lehetnének, meleg vízben
fürödhetnének, tiszta ruhát vehetnének, egy barátságos kis étteremben vacsorázhatnának...
Dühösen bevágta a bőrönd fedelét. Már későn hallotta meg a zár
kattanását, és eszébe jutott, hogy a kulcs a bőröndben maradt, a csinosan hajtogatott ruhák
tetején. Morogva ledobta
magát az ósdi fonott székre.
Reccsenés hallatszott, és az ülőke megadta magát. A szék
felbillent, és ő a földön találta magát, a feneke bepréselődött
az ülőkébe, a lába a levegőben kalimpált. Visított a dühtől és
az elkeseredettségtől, nevetségesen, megalázottan állt talpra,
és torkig volt az egésszel.
- Bassza meg - kiáltotta, mivel ez az egyetlen kifejezés tűnt
helyénvalónak. - Bassza meg, bassza meg, bassza meg,..
Dan gúnykacaja visszaverődött a jeges tetőgerendákról.
- Nem gondoltam volna, hogy a fülem hallatára kimondod ezt, Ms. Lewis.
Lara rámeredt. A férfi meztelen volt, és olyan gyönyörű,
hogy majdnem megbocsátott neki. Majdnem - de mégsem.
- Az egész a te hibád - jelentette ki mérgesen.
Dan letérdelt elé, egyik kezével fölemelte, a másik kezével
eltolta a törött széket. Lara olyan hirtelen szabadult ki, hogy
Dan hátraesett, ő pedig rárogyott.
Lara meghallotta a nyíló ajtót. Elfordították a fejüket, és a
tekintetük a háziasszonyéval találkozott.
Madame Defarge a csupasz nőt bámulta, aki szétvetett
lábbal ült a pucér férfin. Aztán így szólt nagy méltósággal:
- Msieur, dame, hoztam önöknek egy kis házi főzésű calvadost. Hogy semlegesítse a hideget.
Lara érezte, hogy a forróság nemcsak az arcát, de egész
meztelen testét elönti. Dan mellkasába temette a fejét. Hallotta, ahogy a nő leteszi a tálcát az
asztalra, aztán az ajtó becsukódott Madame Defarge mögött.
-Te... jó. ..ég - jajveszékelt Lara rémülten. - Mit gondolhat rólunk? Soha többé nem leszek
képes a szemébe nézni.
Fel akart tápászkodni, de Dan még erősebben szorította.
A nevetéstől remegett a mellkasa, ő pedig ránézett, és hirtelen ő is meglátta a helyzet humoros
oldalát. Ide-oda gurultak
a szőnyegen, még mindig egymás karjában, és rázkódtak a
nevetéstől.
Dan kitörölte a nevetés könnyeit a szeméből.
- Téged tényleg érdekel, mit gondol Madame Defarge?
Hisz soha többé nem találkozol vele. Különben is valószínűleg látott már ilyet.
- Olyat, mint te, biztos nem látott. Evekig rólad fog álmodni. - Lara mohón a karjába simult. -
Tudom, hogy soha
nem látott olyan csupasz pasit, mint te.
- Nem? Mégis honnan tudod?
- Mert még én sem láttam. Pedig én és a barátnőim nagyvilági nők vagyunk.
Dan hangos hahotázásától Lara újra leült, de a férfi talpra
állította.
- Gyerünk, nagyvilági nő, igyunk egy csepp lélekmelegítő calvadost.
Töltött a zavaros, barnászöld löttyből. Lara bizalmatlanul
méregette.
- Santé- köszöntötte Dan az egészségedre francia megfelelőjével, amit már megtanult.
Kiürítették a poharaikat.
Lara a torkára szorította a kezét. Kidülledt szemmel, némán
meredtek egymásra.
- Tűz - kapkodott Lara levegő után -, ez tüzes víz... Jaj,
istenem, mindjárt meghalok.
Dan fulladozva kitámolygott, hogy hozzon neki egy pohár
vizet. Lara egyetlen kortyra felhajtotta, aztán még mindig
köhögve, rémülten kijelentette:
-Jaj, istenem, elfelejtettem. Nem lett volna szabad csapvizet innunk.
- Ne izgulj, nincs olyan baktérium, ami ezt a calvadost
túlélné.
-Dan!
- Igen?
- Bezártam a bőröndbe a kulcsomat.
Dan felsóhajtott, miközben áthúzta a pulóvert a fején.
- Ha nekem kell kinyitnom, akkor tönkreteszem.
Lara bizonytalanul méregette a szép új bőröndöt.
- Tudod, mit, szerzünk egy lakatost, ha Tours-ba érünk.
- Dan az ágyra lökte a táskáját. - Addig is szolgáld ki magad.
Lara átválogatta a ruhákat, kivett egy pólót, egy szürke
pulóvert meg egy pár fehér sportzoknit, és köszönetet mondott az égieknek az edzőcipőért,
miközben bekötötte. Hoszszú, barna haját szárazra törölte, és egy Lakers feliratú
baseballsapka alá gyűrte. Úgy festett, mint a Michelin-baba.
- Készen áll a vacsorára, Mr. Holland?
Pillantása a férfi bűntudatos tekintetével találkozott.
- A következő a helyzet. Madame Defarge nem főz.
- Talán jobb is, ha az étele olyan, mint a calvados. - Lara
egy leheletnyi Bobbi Brown rúzst kent a szájára, és az apró
tükörben tanulmányozta a hatást. - Keresünk egy kávéházat
a faluban.
- Ami azt illeti, a faluban nincs kávéház.
Lara megpördült.
- Viszont van egy bár. A madame azt mondta, ott ehetünk valamit.
Lara megkönnyebbülten nekidőlt.
- Akkor gyerünk, Mr. Holland.
- Remélem, nem túl puccos, mert akkor nem engednek
be minket.
- Én nem aggódnék emiatt - mondta Dan sötéten.
Megálltak a Bar Jurassic bejáratánál, és végignéztek a bíbor-türkiz műanyag berendezésen. A
bárpult körül a csempézett padlót bokáig mogyoróhéj borította. Francia popzene
harsogott a wurlitzerből, és a tüskehajú, fekete bőrdzsekis,
helyi suhancok megfordultak a bíborszínű műanyag bárszékeken, hogy megbámulják őket.
Tudhattuk volna a kint álló
motorokból, gondolta Lara, és visszanézett a sűrű, kék cigarettafüstben.
- Bonsoir, messieurs - mondta Dan udvariasan.
- Bsoir. - A tulaj szúrós tekintetű, mogorva öreg volt, aki
úgy festett, mintha a markában lenne az egész lármás vendégsereg. - Quest-ce que vouz
voulez, msieur, dame? - Szemöldöke kérdőn megemelkedett.
Lara kénytelen volt előkaparni valamit franciául.
- Vouz servez le diner, msieur?
A tulaj vállat vont, és a mögötte lógó táblára mutatott.
- Seulement les sandwiches.
Az egész bár az akadozó párbeszédre figyelt.
- Oké, egy szendvicset - egyezett bele Dan. - Mije van?
A patron hátraparancsolta a bőrdzsekis vendégeket, hogy
láthassák a pult kirakatát.
- Dujambon. Ou du fromage.
-Jambon et fromage, silvous piait, monsieur. - Lara iszonyú
éhes volt. - Et vous avez du vin?
A férfi egy üveget és két vastag falú poharat tett a műanyag borítású pultra.
Fogták a bort meg a poharakat, a szeméten átgázolva hátramentek, és helyet foglaltak a
bárpulttól legtávolabb eső
asztalnál. Az üvegen nem volt címke, és a bornak olyan íze
volt, mintha tegnap készült volna. Azért megitták.
Kpatron megérkezett a szendviccsel - egy hosszában felvágott egész bagettel. Belül egy
vékony szelet sonka és egy vékony szelet sajt árválkodott. A kenyéren nem volt vaj. Lara és
Dan összenézett.
- Gondolom, ez a francia szendvics - mondta Lara kétkedőn.
Vajat kért a tulajtól. Kpatron úgy nézett rá, mint egy őrült
külföldire.
- Pas du beurre, madame.
Lara beleharapott a száraz kenyérbe. Újra összenézett
Dannel.
- Nem is olyan rossz - mondta, és nagyot nyelt.
Dan hátralökte a széket. A bárhoz sétált, és beszélt a tulajjal. Egy tubus mustárral tért vissza,
és letette Lara elé.
- Szalvéta?
- Minden nem lehet, Ms. Lewis.
- Nekem nem kell minden - suttogta Lara, és Dan keze
után nyúlt. Tekintetük összekapcsolódott, ezért észre sem
vették, hogy társaságot kaptak.
- Amerika melyik részéről jöttek?
Felnéztek a négy hetyke fiatalemberre, akik Lara szerint
túlságosan közel álltak az asztalukhoz. Egyforma, fémszegecses bőrdzsekit viseltek, hajukat
ugyanolyan rövidre nyíratták, ugyanolyan tetoválásuk és kékesfekete, borostás álluk
volt. Áradt belőlük a pimaszság.
- Hűha - suttogta Dan Larának. - A Pokol Angyalainak
helyi kiadása. - Aztán a fiúkhoz fordult: - San Franciscóból
jöttünk, barátaim - mondta, mire a fakó arcok földerültek.
- Kaliforniából?
Dan egy pillanatra mintha álmokat látott volna felcsillanni az italtól vöröslő szemekben.
-Jártak már ott? - Ivott egy korty bort, és jóindulatúan
nézett a fickókra.
Mindannyian vállat vontak.
- Mais non, non... Talán majd egyszer - kockáztatta meg
angolul a legmagasabbik. Lekapta Lara baseballsapkáját,
akinek a szeme kikerekedett a rémülettől.
- Lakers - mondta csodálattal.
Dan levette a saját baseballsapkáját, és odaadta a magas
fickónak, akit a főnöknek vélt.
- A Forty-Niners - magyarázta -, San Francisco futballcsapata. A tiéd, barátom. - A tulajhoz
fordult. - Cognac, sil
vousplatt, pour mes amis. És most jó éjszakát.
Lara még mindig éhesen megragadta a szendvics maradékát, és a zsebébe süllyesztette. Dan
már ki is menekítette,
miközben a konyakra valót a pultra tette.
- Merci, monsieur. - A köszönet az esős éjszakában érte utol
őket. - Et bon voyage.
- Csak tudnod kell, hogyan kezeld az ilyesmit - mondta
Dan önelégülten, miközben beszálltak a Renault-ba. Aztán
elnevette magát. - Azt hittem, letarolnak minket a helyiek,
pedig csak a baseballsapkánkat akarták. Szegény kölykök
tette hozzá, mert eszébe jutott az álmuk, amely soha nem fog
valóra válni.
- Tudod, hogy jó ember vagy? - Lara a vállára hajtotta a
fejét, miközben Dan vezetett.
Dan gyengéden ránézett.
- Napközben még nem így gondoltad.
- Hát persze. Akkor utáltalak.
Dan nevetett. Lara nagyon ellentmondásos személyiség
volt, és ő ezt tudta.
Aznap éjjel úgy simultak egymáshoz a régi, keskeny ágyon,
mint az egymást melegítő állatok. Lara szeme csukva volt, és
Dan azon tűnődött, vajon alszik-e. Mosolyogva gondolt viszsza a katasztrofális napra, és hogy
a végén hogyan fordult
mégis jóra. Ahogy ezen az úton mindig. Arra gondolt, hogy
ez Lara miatt van. Miatta, mert topázszínű szemének egyetlen pillantásától elgyengül a térde.
Tényleg a topáz a megfelelő szín? Nem inkább a kvarc, különösen, amikor csillog a
nap fényében? Az alkonyati homályban borostyán, a gyertya
fényénél réz.
Mulatott önmagán, a kétkezi munkáson, az építőmesteren, aki a szerelme szeméről úgy
álmodozik, akár egy költő.
A szerelme. Nem egyszerűen a szeretője. Mert Lara nem
puszta hódítás. Befészkelte magát a gondolatai közé, az álmaiba, és valahogy a szívébe is.
Különben is, mi a szerelem?
kérdezte magában. Aztán elmosolyodott, eszébe jutott a piros fürdőruha, Lara félénksége, a
veszekedéseik, a nevetése.
Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz...
Az ötödikes angoltanára, Mrs. Purley most büszke lenne rá,
amiért Browning Portugál szonettjeiből idéz... Most már tudta, hogy ez szerelem.
Összeszámolta, mi mindent szeret Larában: az édes arckifejezését, a lassan megjelenő
mosolyát, amelytől a szája bal
sarkánál apró gödröcske jelent meg. Szerette a kissé félénk
Babits Mihály fordítása.
viselkedését, a kislányt az érett nő testében. Szerette a mellét,
amelynek emelkedő íve selymes tapintású. Szerette az aszszony fűszeres ízét a nyirkos bőrét,
rajta az izzadság halvány,
gyöngyházfényű ragyogását szeretkezés után. És istenem,
mennyire szeretett vele szeretkezni. Ilyenkor minden teli van
szenvedéllyel és tűzzel, és semmi más nem számít, csak hogy
Lara hogy érzi magát a keze alatt, és hogy mit művelnek egymással. És utána a kimerült,
gyengéd csend, miközben a szívük együtt dübörög, majd fokozatosan lecsillapodik, és úgy
érzik, hogy valami távoli helyen épp most találtak rá egy másik lélekre, akit oly nagyon
kerestek.
Ez a lényeg. Larával lelki társak. Az élete részévé vált,
beengedte a világába, és most már nem akarta többé elhagyni. Bármi legyen az a
megmagyarázhatatlan dolog, amit szerelemnek neveznek, örömmel fogadta.
Hajnalodott, és Lara ébren feküdt Dan mellett. A férfi kissé
horkolt, ő pedig elmosolyodott a megnyugtató hang hallatán. Egy férfi az ágyában, aki őt
öleli, és elégedetten horkol.
A szürke fény áthatolt a narancsszínű függönyökön, de
még nem volt képes átadni a napfény színeit a hideg szobának. Lara borzongva Dan combjára
csúsztatta a lábát, és közelebb húzódott hozzá, hogy a meleg átjárja kihűlt testét.
Édes istenem, gondolta, miközben közvetlen közelről nézte a férfi alvó arcát, kérlek, vigyázz
rá. Ne engedd, hogy elhagyjon... most, hogy megtaláltam. Tudod, mit, istenem,
már el is felejtettem, milyen érzés. Rájöttem, milyen nevetni,
oktalanul viselkedni, őrültnek és csábosnak lenni milyen
fiatalnak lenni, amit még Bili mellett sem tudtam elérni,
amikor még tényleg fiatal voltam. Kérlek, hadd szeressem, ha
csak rövid ideig is...
Huszonhetedik fejezet
J.VJ.ásnap este tíz órakor már kényelmesen bekvártélyozták
magukat Tours elbűvölő kis szállodájában, az Hotel de
Groisonban. Felfedezték a várost, korán megvacsoráztak, és
most Dan úgy aludt a gyönyörű kertre néző, szép kis szobában, mint egy hulla.
Lara a lenti, nyilvános telefonról hívta fel Deliát, részben
mert nem akarta zavarni Dánt, részben pedig mert tudta,
Delia azt szeretné, hogy meséljen, ő pedig nem tudott mindenről pontosan beszámolni, ha
közben Dan körülötte sertepertélt.
Tárcsázott, és hallotta a csengést, elképzelte, ahogy Delia
rohan, hogy felvegye. Delia mindig mindenhová sietett, állandóan mozgásban volt, legalábbis
amíg a kemoterápia egy
kicsit le nem lassította.
- Na végre, hogy megvagy. - Deliának a lélegzete is elakadt az izgalomtól. - Alig vártuk, hogy
megtudjuk, mi újság. Vannie szerint olyanok vagyunk, mint egy görög kórus,
a háttérben jajgatunk, aggódunk, és tragédiákat jósolunk.
Tehát? Milyen?
- Egész jó.
-Jó? Miféle jelző ez? Legalábbis szuperlatívuszokat vártam. Talán nagyszerű. Vagy még jobb
a fantasztikus.
Mind a ketten nevettek.
- Tudod, hogy értem - mondta Lara hirtelen elszégyellve
magát a legjobb barátnője előtt.
- Nem, nem tudom, hogy érted. Te tudod, hogy érted?
Lara sóhajtott.
- Állandóan veszekszünk - vallotta be. - Legalábbis tegnap veszekedtünk. És egyszer
Párizsban. Nagyon összevesztünk.
- Az jó legalább nem tökéletes. Na, akkor gyanakodnék.
- De néha... többnyire... csodálatos.
Hallotta Delia megkönnyebbült sóhaját.
- Hála istennek. Legalább elfeledteti veled azt a gazember
Bilit.
- Delia - Lara tétovázott, hogy bevallja-e, de mégiscsak a
legjobb barátnője volt. - Tudod, nem verte ki a fejemből
Bilit. Legalábbis nem teljesen. Folyton olyan dolgok jutnak
eszembe, amiket együtt csináltunk.
- Hát persze. Elvégre ugyanazon az úton mentek végig,
nem? Ugyanazokra a helyekre látogattok, ugyanazokban a
hotelekben szálltok meg. Mégis mit vártál?
- De az a furcsa, hogy most úgy emlékszem, ahogy valóban történt. Nem a kifényezett,
aranyozott variációra, amit
az évek során kialakítottam. És tudod, mit, Delia? Hátborzongató, hogy ez az út Dannel néha
ugyanolyan, mint amikor Bill-lel voltam, akár ugyanazzal az emberrel is lehetnék.
- Csakhogy nem vagy. És egy dolgot ne felejts el, drágám:
a férfiak egyformák Különböznek tőlünk, nőktől, akik természetesen a saját fejünkkel
gondolkodunk. Ők bizonyos
körülményekre ugyanúgy reagálnak.
- Mintha megnyomnál rajtuk egy gombot, és figyelnéd,
mi történik - mondta csodálkozva Lara. Például miért nem
állnak meg és kérnek útbaigazítást? Miért nem olvasnak térképet? Miért megy fel az
agyvizük, ha elkövetünk egy aprócska hibát?
Delia nevetett.
- Te jó ég, úti problémák, igaz? Mesélj Párizsról.
- Párizs csodálatos volt. Többnyire - tette hozzá Lara,
mert eszébe jutott a Lucas Carton. - Delia, jól éreztem magam, amikor az utcákat jártam
Dannel. Végig egymás kezét
fogtuk. Mellette olyan... olyan gyönyörűnek érzem magam.
Párizstól is gyönyörűnek érzem magam. Delia, nekem nem
hormonpótlásra, hanem a nőiségem visszaszerzésére van szükségem. Csak adjanak nekem
abból a flörtpirulából, amit a
francia nők használnak, és nem számít többé a kor. Már el is
felejtettem, milyen érzés. Néha el sem hiszem, hogy én vagyok az, aki olyan... szégyentelenül
viselkedik.
- Tehát csak szex van köztetek, igaz?
- Igen... nem... szóval, honnan tudjam? Pillanatnyilag
csak erre tudok gondolni. Ha arra gondolok, hogy élek, és
többé nincs velem, nemcsak a szívem szorul össze, hanem mindenem: a szívem, a
vonzalmam, minden. Szóval, Delia, honnan
tudhatná az ember? Szerinted szeret? Legalább egy picikét?
- Nem mondta? Lara, sokkal jobban kell bíznod önmagádban. Nem hagyhatod, hogy Bili
elvegye az önbizalmadat.
- Lehet, hogy most szeret - mondta még mindig bizonytalanul Lara. - De mi van, ha csak
múló hóbort vagyok
neki... egy nyári kaland? Talán ha hazamegyünk, visszatér
Britthez...
Delia felsóhajtott.
- Látom, még nem jöttél rá, ki is vagy valójában.
- Még keresem magam. Bárcsak ne botlanék mindenhol
Bili emlékébe.
- Igen? Eszedbe jut Bili? Az a tetű, aki Pekingben dekkol
Melissa Kenneyvel? - Delia azt kívánta, bár ott lehetne,
hogy jól megrázza és magához térítse. - Te pedig... hol is
vagy most?... valahol Franciaországban Dannel. A csodás
szeretőddel. Emlékszel még rá?
- Sohasem tudnám elfelejteni - mondta egyszerűen Lara.
- Nagyszerű. Akkor térjünk rá a fontos dolgokra. Vásároltál Párizsban?
- Vettem neked egy fülbevalót, aranykarika, apró igazgyöngyökkel kirakva. A többieknek is
fülbevalót vettem.
Vettem egy ruhát Minnie-nek és egy pulóvert Joshnak. Ja, és
egy csodás régi metszetet Párizsról... azt hiszem, ez minden.
- Semmit nem vettél magadnak?
- Alsóneműt. A légitársaság elkeverte a csomagjainkat.
- Istenem! És, mit vettél még?
- Delia, nem volt túl sok időnk.
- Hú - horkant fel Delia. - El sem tudom képzelni, mi
mást csinálhattatok...
Lara nevetett.
- Tényleg, vettem egy rózsaszín virágos ruhát. És tölcséres fagyit ettünk az Isle St. Louis-n,
sétáltunk a bal parton,
múzeumokban voltunk, és túl sok finomságot ettünk. Fogadok, hogy legalább három kilót
híztam.
- Megéri, szívem. Csak így tovább.
- Rendben. Jobb, ha most megyek. Üdvözlöm a lányokat,
Delia. És szeretlek.
A vonalban hallatszott, ahogy Delia puszit cuppant.
- En is szeretlek, drágám. Jelentkezz, ne feledd, majd
meghalunk, hogy megtudjuk, hogy mennek a dolgaid.
Másnap reggel a Loire völgyét felhőtakaró borította, amely
további esőt ígért, mégis korán elindultak Chambord és Blois
felé.
Akkor is esett, amikor Lara Bill-lel volt itt. Emlékezett rá,
hogy átfagyva, átázva nézték a varázslatos Cháteau du
Chambord-t a vízfüggönyön át. Olyan volt, akár valami szellemkastély, amely a múltból
dereng elő, és Larát visszavitte
az időben, elképzelte a páncélos lovagokat a lovaikkal az udvaron, és Lajos királyt, vagy talán
Károly volt az, amint
aranykoronájával a fején rohamra ösztökéli a katonáit. De
Bili, az orvos, hangosan elmélkedett a higiéniáról és a minden fényt meg pompát nélkülöző
életfeltételekről, amitől
visszazökkent a jelenbe. Őt annyira lenyűgözte a csoda, hogy
1498-ban már képesek voltak ilyesmit építeni, de Bili csupán
az árnyékszékekkel foglalkozott.
Igazság szerint, ahogy most visszaemlékezett, ő is tanult
egyet-mást a vécékről. Épp itt, a Loire mentén történt.
Megálltak egy kisváros mellett, a benzinkútnál. Míg Bili
tankolt, Lara a mosdóba sietett. Kitárta az ajtót, és döbbenten meredt a betonpadlóra,
amelynek közepén lyuk tátongott, és a két, hatalmas lábat formázó lemezre.
- Te jó ég - motyogta undorodva. De dolga volt. Óvatosan a lyuk fölé egyensúlyozta magát,
aztán körülnézett, és a
vízöblítést kereste. Talált egy fogantyút, és megnyomta.
Minden szögből víz áradt felé. Sikítozva, lábujjhegyen táncolt, és megpróbálta elkerülni a víz
átcsapott a cipőjén, és ráfröccsent a lábára. Rémülten rohant ki.
Bili egyetlen pillantást vetett döbbent arcára. Felvonta a
szemöldökét, szája sarka lefelé görbült, mintha azt mondta
volna: most meg mit műveltél? De ki is mondta.
- Most meg mit műveltél, Lara? Csak vécére mentél.
- Láttad te azt a vécét? - kérdezte ő dühösen. - A középkorból származik, ez... ez undorító.
Bili még csak el sem mosolyodott, pedig Lara nevetett,
amikor később az eszébe jutott a jelenet. Bili csupán sóhajtott.
- Nekem nem okozott gondot.
- Persze, neked nem, ugye? - dühöngött Lara. - Mr. Bukfenc mindent tud.
A nap hátralévő részében nem szóltak egymáshoz.
Aznap reggel Dan és Lara a frissen vásárolt nagy, bordó-zöld
csíkos ernyő menedékébe húzódott egymást átkarolva.
- Az ember csak csodálkozik, hogy építhették ezeket a helyeket - ámuldozott Dan, az
építőmester, és áhítatosan megérintette a kopott köveket, megvizsgálta a födémgerendákat,
megcsodálta a tömör tölgyfa ajtókat, akár egy szerelmes
férfi. - Szinte látlak, ahogy kihajolsz a toronyablakon - tette
hozzá -, és leengeded a hosszú hajfonatodat, mint a szerelmét csalogató Raponc.
Lara sötétbarna hajában kristályként gyöngyöztek az esőcseppek, borostyánszín szeme a
férfira mosolygott. Arca kipirult a széltől, ajka puha volt a szerelemtől. Pulóverbe és
élénkpiros anorákba csomagolva olyan volt, mint az a gömbölyded tini, aki elmondása szerint
valaha lehetett.
- Mondtam már, Ms. Lewis, asszonyom, Lara... hogy te
sokkal szebb vagy, mint Chambord? Vagy akár Blois? Vagy
Chenonceau vagy Amboise? Vagy a meztelen nő az ágyamban tegnap éjjel?
Lara elvörösödött.
- Az eső elhomályosítja a látásodat. Nézz rám, ez vagyok én.
- Mindkettő te vagy. - Dan lecsókolta az esőcseppeket a
szempillájáról, az orra hegyéről, beletemette az arcát az aszszony illatos nyakába, és érezte
egy apró ér lüktetését. - Gyönyörű vagy, Lara Lewis - motyogta. - Soha ne feledd.
Nem fogom, mondta Lara magában, és beleveszett a férfi
karjába, a csókjaiba. Csordultig telt boldogsággal, és elraktározta a szavait az emlékezetében.
Sohasem fogom elfelejteni,
amit mondtál.
Huszonnyolcadik fejezet
JD lois-ban ültek egy apró moziban, és egy régi, feliratozás
nélküli Gérard Depardieu-filmet néztek, csak hogy meneküljenek az eső és a szél elől.
- Mire gondolsz? - suttogta Dan az asszony fülébe.
Lara a vásznat bámulta, ahol egy vadász épp viharba került.
- A napsütésre - suttogta vissza.
- Mit szólnál, ha elhúznánk innen? Délre?
Lara Dan felé fordult, és ránézett.
- Reméltem, hogy ezt fogod mondani.
Hátulról mérges pisszegés hallatszott, és az emberek feléjük fordultak. Megragadták egymás
kezét, és végigbotorkáltak a soron, a sötétben belebotlottak a lábakba, és úgy kuncogtak, mint
a vásott gyerekek.
Lara annak idején nem a Holiday Innben szállt meg Billlel. Valójában meg sem álltak Blois-
ban, de az időre való tekintettel Lara hajlandó volt egy kicsit eltérni a nászutas menetrendtől,
és különben is ez volt az első szálloda, amit a
Gault útikönyvben talált. A célnak megfelelt, kényelmes
volt, ráadásul meleg. Ha holnap délre mennek, kihagyják
Villandry híres kertjeit és Azay-le-Rideau mesés kastélyát, de
valahogy úgy gondolta, egyszer még úgyis visszajönnek.
Mialatt ő a Holiday Inn apró kádjában ázott, Dan elmélyülten tanulmányozta a térképet, és
végigkövette az útvonalat Poitiers-n és Angouléme-en át lefelé, Bergeracba.
- Különben, miért megyünk ilyen kacifántos útvonalon?
- kérdezte, amikor Lara törölközőbe bugyolálva megjelent,
és hosszú, nedves haja úgy borult a vállára, mint hínár a sellőre. - Lehetnénk Provence-ban, a
napon. Tényleg, hagyjuk itt
a kocsit, és repüljünk Marseille-be.
- Nem ez a lényeg - tiltakozott Lara rémülten, hogy esetleg Dan meg akarja változtatni a
nászút útvonalát. - Ez nem
az az útvonal, amit mi... amit én elterveztem. Különben is
tette gyorsan hozzá -, már túl bonyolult lenne lemondani az
összes foglalást, és repülőre szállni. Tudom, hogy élvezni fogod a látványt.
Dan azt válaszolta, nagyon reméli, hogy igaza van, és
hogy eláll az eső. Közben hívta a szobaszervizt, és marhasültet rendelt egy fél üveg helyi
Saumurrel. A fehérbor ugyan
nem illik a marhához, de úgy gondolta, akkor is meg kellene
kóstolniuk, hisz ez a környék nevezetessége. Ráadásnak kért
egy szelet almás lepényt vaníliafagylalttal.
A kis asztalnál ültek. Lara fehér törülközőből turbánt csavart vizes hajára, és a kék
pamutköntösét viselte bolyhos papuccsal. Dan szürke melegítőnadrágban és fehér pólóban
volt. A tévéből a Canal Plus francia nyelvű hírekkel bombázta őket.
- Akár egy idős házaspár - vigyorgott Dan.
Lara is pontosan erre gondolt, de nem merte kimondani.
- Lelkifurdalásom van, amiért Franciaországban egy Holiday Innben szállunk meg - mondta.
- Jobb, mint Madame Defarge csűrje.
Lara ezzel kénytelen volt egyetérteni.
A vékony hússzelet, amelyet a franciák saignant néven emlegetnek, és amelyet egyetlen
percig sütnek - ha ez rá a
megfelelő szó - mindkét oldalán, félig nyers volt, még szivárgott belőle a vér, a krumpli pedig
vizenyősre sikeredett. Az almás lepény viszont első pillantásra is maga a csoda. Több volt
egyszerű almás süteménynél, pithiviers-ként ismerik ezt a pehelykönnyű, leveles tésztát,
amelyet gazdagon rétegeztek mandulás krémmel, és cukrozott almaszeletekből koncentrikus
köröket raktak a tetejére. A vaníliafagylalt nem volt olyan jó, mint
a Berthillonban, de nem bánták. A Saumurrel öblítették le, amiről kiderült, hogy édes, sűrű, és
tökéletesen illik a desszerthez.
Vacsora után Dan megszárította Lara haját. Simogatta a
lágy hullámokat, és szétterítette Lara vállán, hogy jobban
megcsodálhassa.
- Akár a selyem - mondta, és puszit nyomott az asszony
feje búbjára. - Gyönyörű.
Lara megborzongott a boldogságtól. Aznap Dán már másodszor mondta, hogy gyönyörű.
Meztelenül, párnáknak dőlve ültek az ágyban, a takarót
az állukig felhúzták, és egy riportot néztek, amely nyilván
nagyon régen készült a francia énekessel és világfival, Serge
Gainsbourg-ral. Lara tudta, hogy régi, mert Gainsbourg már
sok évvel ezelőtt meghalt. Persze franciául beszéltek, de már
megszokták, és élvezték a zenét. Végül eloltották a villanyt,
megcsókolták egymást, és lejjebb csúsztak a takaró alá. Elcsöndesedtek. Befelé fordultak.
Tényleg azt gondolja, hogy gyönyörű vagyok? - tűnődött
Lara.
Hogy gondolhatja, hogy gyönyörű vagy? - emlékeztette a gonosz kis hang a lelke mélyén, a
másik énje, vagy csak a valóságérzéke? Soha nem voltál egy szépség. Túlsúlyos tini voltál,
aki
csak a főiskolán fogyott le, mert utálta a menzát. Akkor voltál a csúcson, amikor hozzámentél
Bilihez, és még csak húszéves voltál. Most
minden reggel tükörbe nézel, és láthatod az igazságot.
De a hajam, gondolta védekezőn, azt mondta, hogy a hajam is szép.
Persze. Ezt elismerem, folytatta a gonosz belső hangocska, de
nézz szembe vele, nem vagy már kislány. Ez a második nászutad,
csak épp nem az első fickóval. Nem azzal, akivel együtt öregedtél
meg. Akivel összeértetek, hogy úgy mondjam, mert ugyanaz az évjárat vagytok. Sok minden
köt össze benneteket, és nem veszed annyira
észre a hiányosságait, mert mindkettőtöknek ugyanolyanok vannak.
Csakhogy Bili lecserélt téged egy fiatalabb, fürgébb modellre. Te pedig itt vagy
Franciaországban egy fiatal szeretővel, aki nyilván látja a hibáidat. Ráadásul mióta itt
vagytok, meghíztál - most már
nem férsz bele abba a piros fürdőruhába se...
Lara álmatlanul hánykolódott Dan karjában, Dan pedig
odébbgurult, hogy helyet adjon neki.
- Minden rendben? - suttogta, és hátat fordított.
- Persze, minden.
Na tessék, látod? - mondta az ördögi kis hang diadalmasan.
Nem akar veled szeretkezni. Nem kellett volna fürdőköpenyben meg
házi papucsban mutatkoznod. Jobban szereti, ha a Sabbia Rosa van
rajtad, meg a gyíkbőr magas sarkú. A fiatal férfiak a belevaló nőket
szeretik, nem az olyan asszonyokat, akik az anyjukra emlékeztetik
őket.
Larának összeszorult a szíve. És amikor visszamennek Kaliforniába, Dan majd udvariasan
elköszön, és közli, hogy jó
mulatság volt, és soha nem felejtelek el, aztán feleségül veszi
a gyönyörű, szőke Brittet, aki olyan fiatal, hogy Larának a lánya lehetne.
Sóhajtott. Ha az egész csak egy gyors, romantikus kaland,
legalább megmaradnak az emlékei.
Dan meghallotta a sóhajt, és elgondolkodott rajta, hogy
Lara Bilire gondol-e. Talán arra vágyik, hogy inkább a férje
feküdjön mellette az ágyban. Összeráncolta a homlokát.
Nem ismerte Bili Lewist, de egyáltalán nem tetszett neki,
amit róla hallott. Tudta, hogy Bili nem érdemel meg egy
olyan nőt, mint amilyen Lara. Ő különleges és más, mint a
többi csupa meglepetés.
Most például, tűnődött, vajon miért tűnik olyan távolinak.
Miért olyan néha, mintha befelé fordulna, és őt kizárná. Bizonytalan - nem kell hozzá
zseninek lenni, hogy észrevegye és Dan nem tudta, hogyan érhetné el, hogy jobban érezze
magát a saját bőrében. Rájött, hogy ez történik egy nővel, ha a
férje otthagyja valaki másért, bár ő nem látta ezt valami remek
házasságnak. Lara azt mondta, Bili alig van otthon.
Vajon Bili szerette valaha? Dan úgy gondolta, bizonyára,
amikor még fiatalok voltak - legszívesebben belerúgott volna saját magába ezért az utolsó
gondolatért. Lara mindig fiatal marad olyan fajta. Komolyan gondolta, amikor azt mondta
neki, hogy gyönyörű. Az ő szemében sokkal szebb volt,
mint a sovány, kemény testű, fiatal Britt a műmellével és
harminchatos méretével. Lara igazi nő, kerekded, nőies, ahol
kell, ott karcsú, a megfelelő helyeken természetes hajlatokkal. Még ha régimódi fickónak
tartják is ezért, Dan éppen ezt
szerette benne.
- Lara, ébren vagy? - kérdezte halkan.
- Igen. -Lara hangja tompán szólt a feje búbjáig felhúzott
takaró alól.
- Tudod, mit? - kérdezte Dan. - Te meg én nagyon sokban hasonlítunk. Az életünk bizonyos
értelemben párhuzamosan alakult. Mindketten egyedül neveltünk fel gyerekeket, otthont
teremtettünk nekik, jó szülők módjára áldozatokat hoztunk értük. Ez normális, természetes.
Csak egy
olyan embernek nem az, mint amilyen Bili.
Dan maga sem tudta, miért említette meg Bilit, hacsak
nem azért, mert dühítette, hogy Lara piedesztálra emeli a férjét: a híres, öntelt sebészt, akit
annyira lefoglal a karrierje,
hogy a saját feleségével és a saját gyerekeivel sem törődik.
- Bili elfoglalt ember életeket ment - mondta Lara, és
hirtelen rájött, hány éve hajtogatja ugyanezt. És el is hitte.
Reflexszerűen védelmezte Bilit. - Mindig is tartózkodó ember volt - tette hozzá, és eszébe
jutott, amikor először találkoztak, amikor a kezét fogta, miközben Bili a halott anyját
siratta. Még akkor sem osztotta meg vele őszintén az érzéseit.
Lara volt az, aki megosztotta vele. - Amikor Josh megszületett, Bili éppen egy orvosi
konferencián volt. Tudta, hogy
mindenórás vagyok, de azt mondta, sokkal fontosabb, hogy
Atlantában legyen. - Lara vállat vont és hozzátette. - Biztos
vagyok benne, hogy szükség volt rá. - De most mégis elgondolkozott rajta.
- Bili nem akarta látni a gyereke születését? - döbbent
meg Dan. -A saját fiát? Nem volt ott, hogy segítsen neked?
Jézusom, hány éves voltál? Huszonegy vagy huszonkettő?
Hisz még te magad is gyerek voltál!
- Nem volt semmi baj. A barátnőim velem voltak. És természetesen az anyám is.
- Kik a barátnőid?
Mindketten felültek. Dan átkarolta Lara vállát, Lara pedig a férfi mellkasára hajtotta a fejét.
Dan meleg teste enyhe
kölniillatot árasztott.
- A barátnőim Vannie, Susie és Delia. - Mosolyogva mesélte el a történeteiket. Beszámolt a
csípős megjegyzéseikről,
a humorukról, a hűségükről. -Nem tudom, mihez kezdenék
nélkülük - fejezte be bűntudatosan, mert bár Delíával beszélt telefonon, a többieknek még egy
képeslapot sem küldött.
Dan megfogta Lara állát.
- Beszéltél nekik rólunk?
- Beszéltem.
- És mit szóltak a barátnőid? - Nem tudta, miért olyan
fontos neki, hogy Lara legjobb barátnői elfogadják, de fontos
volt.
Lara felnevetett.
- Azt mondták: mindent bele, Lara.
Dan is elnevette magát.
- Elválsz Bilitől? - kérdezte váratlanul, minden átmenet
nélkül.
Lara lélegzete elakadt.
- Ezen még nem gondolkoztam.
- Nem élheted örökké ilyen átmeneti állapotban az életedet - mondta Dan hirtelen. - Előbb-
utóbb döntést kell hoznod.
Lara idegesen hátrasöpörte a haját, romantikus hangulata
elszállt.
- Különben miért is folytatjuk mi ezt a beszélgetést az éjszaka kellős közepén?
- Nem tudok aludni. - Dan ledobta magáról a takarót, és
az ablakhoz sétált. Kibámult Blois szunnyadó városára.
Lara kis ideig figyelte, és eltűnődött, mit válaszolhatna
neki a válással kapcsolatban. Aztán megfordult, és a takaró
alá temette a fejét. A fene enné meg, gondolta magában.
Nem akarok erre gondolni, nem akarok idáig elmenni. Most
nem. Még nem.
Huszonkilencedik fejezet
ásnap kora reggel bepréselődtek az ütött-kopott kis
Renault-ba, végigsüvítettek az autóúton, egyik kilométert a
másik után tették meg a kihalt vidéken, gondozott pihenőhelyek mellett húztak el, ahol
játszóterek voltak a gyerekeknek, az éttermekben kávét, rágcsálnivalót és gyorsételeket
szolgáltak fel.
Az előző esti beszélgetés még lezáratlanul ott lebegett
köztük. De mi köze van Dannek Bilihez? - gondolta Lara aggodalmasan. Nem az ő dolga,
semmi köze hozzá.
Jaj, dehogyis nincs, vágott vissza a kis hang. Férjezett asszony
vagy, és neki joga van aggódnia amiatt, hogy mit gondol a férjed. És
esetleg mit csinál. Bili válópert indíthat, és Dánt nevezheti meg válóokként.
Tyű! Lara mélyen beszívta a levegőt. Soha nem gondolt
úgy magára, mint vétkes félre. Nem én vagyok az, győzködte magát méltatlankodva. Először
Bili volt hűtlen. Ö hozta
meg a döntést. Ha nem tette volna, most nem lennék itt egy
idegennel. A férjemmel lennék itt.
Egy idegennel? Hát ezt gondolod róla? A kisördög nem hagyta békén ezen a reggelen. Eszébe
jutottak a teraszon töltött
hosszú délutánok, amikor Dánt figyelte munka közben, és
csodálta kidolgozott, fiatal, barnára sült testét. Az apró
elektromos szikrákra gondolt, amelyek úgy cikáztak köztük,
akár a villámok. Megtették cikcakkos útjukat Dantől az
lelkéig-testéig. A szívéig. Vajon az elektromos kisülés szerelmet jelent? - tűnődött.
Több óra némaságban töltött utazás után megálltak egy
út menti kávézónál. Egymással szemben ültek a piros műanyag bokszban, iszogatták a
meglepően jó kávét, és osztoztak egy viszonylag ehető croissant-on.
Dan ránézett az asztal fölött. Lara túlméretezett kék garbót és farmert viselt, sötétbarna haját
hátul lófarokba fogta.
Imádnivalónak és félénknek tűnt a tágra nyílt szemével.
- Sajnálom, Lara.
Kezük találkozott a croissant-os tányér fölött.
- Nem akartalak Bill-lel piszkálni. Csak... - Elgondolkodott rajta, pontosan mi is zavarja. - Az
utunkban áll - mondta ki végül. - Valahogy mindig ott van.
- Nem mindig - mondta halkan Lara, és megszorította
Dan kezét. - De én is sajnálom. Felejtsük el Bilit. Nyaralunk,
jól kéne éreznünk magunkat.
- Én jól érzem magam - mondta Dan, és csodálkozva
megcsóválta a fejét -, annak ellenére, hogy te milyen elviselhetetlen vagy.
- És te milyen imádnivaló.
Dan végre elnevette magát, és Lara vele nevetett.
- Én nem pont így jellemezném magamat - válaszolta.
- Nem, de fogadok, hogy Britt igen. - Lara beharapta az
ajkát. Azt kívánta, bárcsak hallgatott volna.
Dan szemében még mindig ott csillogott a vidámság.
- Ne kezdjük elölről, rendben?
- Persze. És még egyszer elnézést kérek. - Visszatértek a
békés mederbe. Boldogan.
Később az autóúton zúgtak, és Lara hirtelen ismerős feliratot vett észre. Limoges. Tökéletesen
emlékezett rá.
-Jaj, Dan, itt le kell térnünk! - kiáltott fel izgatottan.
Valahol itt van az a tó emlékszem, hattyúk úsznak rajta.
- Honnan emlékszel? - kérdezte meglepetten Dan.
Lara túl későn kapcsolt, hogy Dan nem tudhatja, ő már
korábban is járt ott. Gyorsan hozzátette:
- Én már voltam itt egyszer, évekkel ezelőtt. Utazgattam
egy kicsit, amikor még fiatalabb voltam.
- Akkor ez amolyan nosztalgia nálad?
Lara bűntudatosan elmosolyodott.
- Gondolom, csak visszaemlékszem a fiatalságomra. De
majd meglátod, remek hely a piknikezéshez.
Végül nem a Limoges határán fekvő tónál fogyasztották el az
ételt, mert Lara nem találta. A térképet bújta, míg Dan köröket tett, de végül megelégelte.
- A fenébe is együnk a kocsiban. - így aztán lehúzódtak a
mellékút szélére, és a hosszú, vékony, ficelle nevű kenyeret
majszolták, hozzá egy darab Gruyére sajtot ettek, amit pár
kilométernyire vásároltak egy kis falu aprócska boltjában, és
Evian ásványvízzel öblítették le.
Amikor útra keltek, Lara kinézett az ablakon a gomolygó
ködre, amely a nedves, barna szántóföldek fölött lebegett.
Nem pontosan itt, ezen a nyárfákkal szegélyezett úton történt, hogy otthagyta Bilit? Az emlék
úgy hasított belé, akár a
kés pengéje. Hogyan is felejthette el?
Természetesen ez nem lehet ugyanaz a nyárfaszegélyes út,
de nagyon hasonlít arra. Tökéletes részletességgel idézte fel a
jelenetet. Egy leomlott kőfalon ültek, ami egy régi híd maradványa volt, kenyeret és sajtot
ettek, mint most. Eleredt az
eső, és a barna papírzacskóba csomagolt étel átnedvesedett.
Bili sürgölődött és szervezkedett.
- Szállj be a kocsiba - parancsolta, és összecsomagolta az
ételt. - El fogunk ázni.
Lara azonban késlekedett, elbűvölte a tavon elétáruló jelenet. A szénszürke tavon két
meglepően fehér hattyú három
apró, barna csibével a nyomában feléjük siklott. A borús ég
ráborult a szomorúfüzekre, amelynek hosszú, zsenge, zöld
ágai úsztak a hirtelen támadt szélben, akár egy lány hosszú,
finom haja.
Lara kihalászta a fényképezőgépet a táskájából, és elkattintotta, közben nevetett a közeledő
hattyúkon.
- Felkészültem a premier plánra - kiáltotta oda vidáman
Bilinek.
- Gyere már, Lara. Megázol. - Bili morcosan visszamasírozott az autóhoz.
Lara az esőről tudomást sem véve, boldogan fényképezett.
Amikor végre visszament az autóhoz, Bili már beindított
motorral a kormánynál ült. Ránézett, aztán a fényképezőgépre, és csípősen megjegyezte:
- Lara, nem vetted le a lencsevédőt.
Lara a gépre bámult. A fenébe, igaza van. Mint mindig. És
ő egy egész tekercs filmet elfényképezett letakart lencsével.
Felmordult. Hátrapillantva látta, hogy a hattyúk még ott
vannak, tehát még elkaphatja a jelenetet.
- Vissza kell mennem, hogy lefényképezzem.
- Ugyan már, Lara. Láttál már hattyúkat. Csak jussunk
végre ki az esőből, és menjünk.
- Nyárspolgár - mondta Lara megvetően. - Ezek a képek
gyönyörű francia emlékek lesznek. Megmutathatjuk őket a
gyerekeinknek és az unokáinknak, amikor mindent elmesélünk eposzi utazásunkról.
- Hát persze - mondta Bili, tudomást sem véve arról,
amit Lara mondott. - Csak menjünk már.
Lara felkapta a zacskót a kenyérrel meg a sajttal, hátat fordított, és visszament a tóhoz, hogy
megetesse a hattyúkat.
Azok körülötte verdestek a szárnyukkal, a csibék csipogtak,
és hiába próbáltak felkapaszkodni a lejtőn. Lara elbűvölten
fényképezett.
Bili ráfeküdt a dudára.
- Lara - kiabálta -, az isten szerelmére, gyere már.
- Ez nemcsak a te nászutad, hanem az enyém is, Bili Lewis
- kiáltotta vissza Lara. - Mondd, mit számít, ha tíz perccel
később indulunk el?
- Besötétedik, te idióta, és úgy kell áthajtanom ezen az istenverte vidéken, hogy fogalmam
sincs, hol járok, mert te
képtelen vagy kiismerni magad a rohadt térképeden.
- Mit mondtál? - Lara a férfi felé masírozott. A hattyúk
utánatotyogtak, és mérges hangokat hallattak, a mohóságtól
még a csibékről is megfeledkeztek.
- Hatkor kellett volna indulnunk - bámult rá Bili. - De te
persze sokáig akartál aludni. Aztán azt mondtad, reggelizzünk. Aztán eltévedtél... nem is
egyszer, háromszor.
- Mi a baj azzal, ha valaki soká alszik? - kiáltott vissza
Lara. - Mi a baj a reggelizéssel? Nem munkába megyünk, az
istenit neki. Nyaralunk.
- Van egy útitervünk - makacskodott Bili. - Ahhoz szándékozom tartani magam.
- Akkor tartsd magad hozzá egyedül, dr. Lewis. - Lara
hozzávágta a Michelin térképet. De rosszul célzott, eltalálta a
műszerfalat, és hallotta, hogy szétszakad. - És navigáld saját
magad. Csak próbálj meg térképet olvasni, miközben két keréken veszed be a kanyarokat
száztíz mérföldes sebességgel.
- Kilométeres - javította ki Bili a fogát csikorgatva.
- Aááá. ..baszd meg. - Lara dühösen eltrappolt az úton.
A szél felerősödött, átfújt a kapucnis pólóján, az eső pedig
ömlött. Ő még mindig füstölögve lépkedett. Miért olyan átkozottul komoly mindig Bili? Miért
képtelen időt szánni rá,
hogy ő megcsodálja a hattyúkat? Különben is mi baja van?
Ö meg a kibaszott útiterve. Minden gondolata akörül forog,
hogy A-ból B-be jussanak, pedig az lenne a lényeg, hogy élvezzék Franciaországot, és nem
az, hogy átvágjanak rajta
anélkül, hogy egyetlen pillantást vetnének rá. Hogyan vádolhatja azzal, hogy háromszor
eltévedt? Ma csak kétszer fordult elő, és mind a kétszer csak egy kicsit, akkor is csak azért,
mert a francia körforgalom olyan idétlen... Soha többé nem
akarta látni menjen és panaszkodjon másnak. Neki elege
van.
Nekidőlt a szélnek, és csak menetelt tovább. Teljesen átázott. Nyomorultul érezte magát.
Lelohadt a harci kedve.
Hallotta a közeledő kocsit a háta mögött, a kis francia autók
jellegzetes töftöfjét. Lassított, de nem nézett hátra. Megfogadta, hogy csak akkor száll be, ha
Bili könyörög neki. De először bocsánatot kell kérnie. Azután talán meggondolja...
A kocsi egyenesen elhajtott mellette. Lara döbbenten bámult utána. Eltűnt a szeme elől, és ő
egyedül volt a sűrűsödő
szürkületben. A keskeny, fákkal szegélyezett út végtelenbe
veszően nyúlt el előtte, a szél hátborzongatóan susogott a fák
közt, fehér köd terjengett a nedves barna mezőkön. Nem volt
emberlakta hely, sehol egy ház, ahol füst gomolygott volna hívogatóan a kéményből. Még a
hattyúk is visszamentek a tóra a
csibéikkel. A széltől eltekintve néma csend vette körül.
Lara a könnyeivel küszködve, lehajtott fejjel ment tovább.
- Baszd meg, Bili Lewis - motyogta. - Soha többé nem
akarlak látni, soha...
És mihez kezdesz nélküle? - érdeklődött gonoszkodva a halk
belső hang. Hová mégy? Ez az út a végtelenbe tart, amióta itt
vagy, egyetlen autó sem ment el melletted. Egyedül vagy valahol
Franciaországban, és ő nem jön vissza érted. Talán csak azt kaptad,
amit megérdemeltél lehet, hogy igaza van, és nem kellett volna megállnod hattyút etetni,
amikor sötétedett, és el kellett érnetek a következő várost.
Lara dühösen dobbantott.
- Nem tévedtem. Jogom volt megetetni azokat a rohadt
hattyúkat.
Kicsordultak a könnyek a szeméből, legördültek hideg arcán. Gyorsan felszárította őket az
éles szél, amely csípte az arcát. Szipogva vonult az üres úton. Soha nem érezte magát
ennyire magányosnak. Elhagyatott volt.
Úgy egy kilométert gyalogolhatott, amikor meglátta a
kocsit, amely egy újabb szántóföldre vezető, sáros kapubejáratnál parkolt. Látta, hogy Bili
bent ül a meleg, száraz kocsiban keresztbe font karral, és őt nézi. Tudomást sem véve
róla, egyenesen elment mellette az út túloldalán.
- Lara! Az isten szerelmére. - A férfi kidugta a fejét az ablakon. - Szállj be!
Lara megpördült, és nagyot köpött.
- Miért? - sziszegte. - Hogy az újdonsült, szerető férjem
bebizonyíthassa, mennyire törődik velem? Hah! - Folytatta a
magányos menetelést, és fülelt, hogy mikor hallja meg a kocsi motorját a háta mögött.
Semmi. A könnyektől elhomályosult szemmel ment tovább.
- Lara! - Bili utolérte, megragadta a karját, és magához
húzta. - Istenem, Lara, mit művelsz? - sóhajtotta. - Miért
veszekszünk? Csak aggódtam, hogy civilizált helyre érjünk
még sötétedés előtt, mielőtt megint eltévedünk.
Lara egy pillanatra fontolóra vette, hogy vitába száll a
megint eltévedünk kifejezéssel, aztán okosan letett róla.
- Én pedig csak le akartam fényképezni a hattyúkat - válaszolta, és a hangja beleveszett Bili
vállába. - Annyira sajnálom, Bili. - Átölelte a férfit, újra biztonságban volt férfias,
anorákos mellkasán.
Csak aznap este jött rá, már az ágyban, amikor melegben
és biztonságban feküdt a férje mellett a szállodában, amelyet
Bili javasolt. Hogy Bili nem kért bocsánatot.
- Elaludtál. - Dan hangjában mosoly bujkált. - Ébredj, és
nézd meg, mit találtam.
Lara körülnézett. Egy kis, kőből épült fogadó bejáratánál
álltak. A nyitott ajtón át látta, hogy tűz ég a hatalmas kandallóban, valahonnan
edénycsörömpölés hallatszott, és finom
étel illata érződött.
- Rájöttem, hogy semmi értelme továbbmenni ebben a
rossz időben, amikor itt ez a fantasztikus kis hely.
- Hogy találtad? - kérdezte Lara csodálattal.
- Hm, tulajdonképpen belebotlottam. - Dan széles vigyorral halászta ki a csomagjaikat
hátulról. - Nem a Holiday
Inn, hölgyem, de igazi francia hely.
- Méghozzáo - tette hozzá Lara, és követte Dánt az apró
szálló hívogató bejáratán át, miközben eszébe jutott, hogy
miután összevesztek Bill-lel, amit az emlékezete mind a mai
napig kényelmesen a tudatalattija mélyére száműzött, Bili
még mindig azt javasolta, hogy keressék meg a szállót, ahová
a foglalásuk szólt.
Megint elcsodálkozott, hogyan emlékezhetett édesdeden
idilli képekre kettejükről a tóparton, amint hattyúkat etetnek a kék ég alatt, nevetnek és
szeretkeznek a csodás francia
nászúton.
Kezdte azt hinni, jó dolog, hogy Bili nem jött vele. Ha a
dolgok még nem borították el őket eléggé, ezek az emlékek
egész biztos kegyetlen tréfát űztek volna velük.
Harmincadik fejezet
ásnap késő délután Lalinde-ban, Bergerac közelében, a
tizennegyedik században épült Hotel Le Cháteau árnyékos
kőteraszán ültek, amelyet valami csoda folytán Lara nehézségek nélkül megtalált. A
Dordogne folyó lustán hömpölygött
a vadréce- és fajdcsapatokkal, alkalmi kajakosokkal és pecásokkal. A fiatal pincér kinyitott
egy üveg Ruinart pezsgőt, az
ég egyetlen aprócska bárányfelhőtől eltekintve elképesztően
azúrkék volt, és a nap egész nap sütött.
Larából elégedett sóhaj tört föl.
- Tökéletes - motyogta, és megfogta pezsgőt. Köszöntésre emelte a poharát. - Ránk. És a rég
várt napsütésre.
Dan tekintete találkozott az övével.
- Ránk. És köszönet a fantasztikus navigációért.
Lara közönyösen megvonta a vállát.
- Nincs mit, msieur. Mindennap ezt teszem. Álmomban.
- Néha én is pont így érzem - helyeselt Dan. - Most már
csak egy aprócska gond van.
Ugyanaz volt a probléma, mint a Ritzben - az előző éjszakára szólt a foglalásuk. Lara rájött,
hogy így megy majd az
egész út során, és hogy kénytelen lesz igénybe venni a tulajdonosok segítségét, hogy felhívják
a többi szállodát, ahol
foglalásuk van, és megkérjék őket a módosításra.
- Ha a többi vendég nem érkezik meg hatig, elfoglalhatjuk a szobájukat - mondta Lara
optimistán. Nem volt hajlandó aggodalmaskodni, ahhoz túl jól érezte magát. A nap
forrón sütött, a pezsgő hideg volt, és a pazar színekben pompázó folyó szinte a lábukat
nyaldosta.
Hét órát töltöttek az úton, és Dánt ámulatba ejtette, hogy
Lara olyan friss a gyűrött, halványkék pamutoverallban,
mint egy százszorszép. Haját a feje tetején fogta össze a meleg miatt, és egy leheletnyi
szájfénytől eltekintve nem volt
rajta smink. Sápadt bőrét rózsaszínre festette a nap, sötét,
seprűs szempillája pikáns megjelenést kölcsönzött neki, amitől Dan begerjedt.
Vágyakozva nézett Larára.
- Bárcsak a hálószobában lennénk.
Lara érezte a mágneses vonzást, és elmosolyodott.
- Idd meg a pezsgőt. Arra is lesz elég időd.
- Persze, ha van szobánk.
- Még mindig ott a kocsi hátsó ülése.
- Egy Renault 106-osban?
Lara vele együtt nevetett.
- Ne izgulj, minden rendben lesz - mondta magabiztosan. Egyszerűen érezte, hogy ez azon
napok egyike, amikor
minden sikerül.
Ha az ember a kis hotel szűk, barátságos előcsarnokára, a
tölgyfából készült csigalépcsőre nézett, nem tudta volna kitalálni, hogy a tizenharmadik
században börtönként üzemelt. Aztán a tizenkilencedik században újjáépítették az
apró, tornyos kastélyt, amelynek mindössze nyolc szobája
volt, és inkább egy mellékutcában álló nagypolgári házra hasonlított a Dordogne folyó
mentén, Lalinde városában.
Amióta Lara Bill-lel itt járt, megváltozott, mert az új főszakács lett a tulajdonos, és épült egy
kis úszómedence is,
amelyet sziklák és növények szegélyeztek művészi elrendezésben. A két kis sárga étkezőt
francia nagypolgári ízlés szerint rendezték be, és az étlapon olyan gazdag, ízletes helyi
finomságok sorakoztak, mint amilyen a libamájpástétom meg
a zsírjában eltett kacsahús.
Lara elégedetten hátradőlt a széken, és arra gondolt, milyen dühös lenne Bili az összekutyult
foglalások miatt, és milyen idegesen járkálna föl-alá. Vagy ami még rosszabb, viszszamenne a
kocsihoz, hogy másik szálláshelyet keressen.
- Minden megoldódik. - Úgy tűnt, ez Dan filozófiája, és
igaza is volt. Végtére is a legrosszabb esetben mindig ott van
a pályaudvar környéki szálloda. - Mit nem adnék, ha tudnám, mi jár a fejében, madame -
mondta Dan.
- Eszembe jutott a pályaudvari szálloda a Gare du Nord
mellett, meg az elhaladó vonatok zaja.
- És Párizs híres szökőkútjai.
Épp hangosan nevettek, amikor a portás feléjük sietett, és
közölte velük, hogy a vendégek telefonáltak, és lemondták a
foglalást, ezért övék lehet a szoba.
- Nagyszerű időzítés - mondta Dan.
- Mondtam, hogy bízz bennem.
- Bárhol, kivéve az autóban - helyeselt Dan. Összefonódott a pillantásuk, megszűnt körülöttük
a világ. Dan megfogta Lara kezét, és adott egy puszit az arcára. - Tekintsd
előlegnek...
Még mindig nevetve mentek fel a tölgyfa lépcsőn a harmadik emeletre, aztán a homályos,
tágas folyosón a szobájuk
felé indultak.
Szerencsére nem ugyanazt a szobát kapták, amelyikben
Bill-lel laktak. Lara kinyitotta a befelé nyíló, magas ablakot
meg a zöld zsalut, és lenézett a kőfal mellett folyó
Dordogne-ra. Azokra a hajdani férfiakra gondolt, akiket ide
börtönöztek be, és akik nyilván reményvesztetten nézték a
túlpartot meg a szabadságot. Nem maradt semmi rossz nyoma a múltnak az egyszerű, napos
szobában, amelyben a vidám keleti szőnyegek és a régimódi bútorok úgy festettek,
mintha valakinek a nagymamája hagyta volna örökül. Akárcsak a nagy, dunnás ágy. Itt
kötöttek ki, amikor Dan a karjába kapta, és elragadta a kilátástól Larát.
Lara beletörődött már kerekded alkatába. Tudta, hogy
Dannek tetszik a teste, hisz oly sokszor elmondta. Azt gondolta, hogy többé nem akar miatta
húsz évvel fiatalabbnak
látszani... nos, talán öt év azért megtenné. Pillanatnyilag
nem számított a kora, az idő megállt, amikor Dan úgy fordította, hogy ő kerüljön felülre. Lara
kényelmesen elnyúlt, élvezte a hatalmát, miközben érezte magán a férfi keménységét, és
titkos kis mosoly jelent meg a szája szögletében, az
olyan asszony mosolya, aki tudja, hogy a férfi kívánja. És ezúttal ő keríti a hatalmába és teszi
a magáévá.
Meglovagolta, és egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt, míg a pillantásuk összefonódott.
Végigfuttatta a kezét
Dan erős nyakán, aztán a mellkasán, incselkedő ujjai alatt
érezte feszülő izmait, és tudta, hogy a férfi mennyire kívánja.
- Gyönyörű - motyogta Lara, és apró, könnyű csókokkal
követte ujjai nyomát. - Sohasem láttam még ilyen szépet.
Dan keze rácsúszott Lara mellbimbójára, ő pedig hátravetette a fejét, nyöszörgött a
gyönyörtől, hozzápréselődött a
férfi kemény ágyékához, muszáj volt megérintenie Dánt,
muszáj volt megérintenie saját magát, a teste minden idegszálával érezni akarta, mi történik
vele, velük.
Dan vesszeje hatalmasan, erősen állt, amikor Lara a kezébe vette és fölébe helyezkedett. A
férfi remegett alatta, megragadta a csípőjét, miközben ő mozgott - istenem, jaj, istenem,
hallotta Lara a motyogását -, és az asszony érezte, hogy ebben az édes pillanatban a férfi sorsa
az ő kezében van.
Összegabalyodtak a nagy, puha ágyban, akár az állatok,
aztán Dan került felülre, felfedezte, ízlelgette...
- Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire - suttogta
Lara, miközben Dan még mindig ölelte. Érezte a földindulás
remegését, amely átjárta a férfi testét.
- Nyisd ki a szemed, Lara, nézz rám - biztatta. A gátlások
utolsó fátyla is lehullott róla, miközben elmerült a férfi pillantásában, és testének érzéki
ösztökélésére túljutott a csúcson.
Azután összefonódva feküdtek. Dan bőre nedves volt az
izzadságtól, Lara a nyelvén érezte a sós ízt. Hátrasimította a
férfi sötétszőke fürtjeit, és még mindig ölelték egymást, még
mindig az érzékek világában jártak.
- Édes Dan - suttogta. - Szeretlek.
Miközben Dánt figyelte, aki meztelenül besétált a kis torony
fürdőszobájába, Lara azt kérdezte magában, tényleg szereti-e.
Vagy szerelmes belé? Mi a különbség?
Persze hogy van különbség, szólt belülről a kisördög, épp amikor a legkevésbé volt szüksége
rá. Beletemette a fejét a párnába, és befogta a fülét, mintha meg akarna tőle szabadulni.
Hogyan szerethetne téged? Hisz alig ismer. Ez egy klasszikus nyári
kaland, Lara, igaz? Közelség, gondtalan nyaralás...
Azért nem egészen gondtalan, gondolta. Azért vagyok itt,
hogy megtaláljam önmagamat. Hogy megbékéljek magammal Bili nélkül, férj nélkül. Hogy
újrakezdjem.
Egyedül, emlékeztette a mardosó hang.
Egyedül, sóhajtotta. Ha muszáj.
Szóval, még mindig abban reménykedsz, hogy Dan nem
megy egyenesen vissza Britthez, amikor hazaértek? Ugyan
már, Lara, miért nem nősz már fel? Hány éves is vagy most?
Sohasem tanulsz?
A fenébe, miből tanulhatnék? Hisz ez csak a második alkalom.. . tulajdonképpen újonc
vagyok.
Átkozottul igazad van, kis hölgy. Csakhogy nem ezzel a
fickóval. Nem Dannel. Neki valószínűleg több barátnője
volt, mint ahányszor te meleg ételt ettél...
- Lara - szólt ki Dan a toronyszoba fürdőjéből, ő pedig
odaszaladt hozzá. Dan kihajolt az apró, boltíves ablakon, és
Lara megtorpant, hogy megszemlélje az izmos, fiatal test
hosszú vonalait, a feszes feneket, a keskeny csípőt, az izmos
lábat. A félmeztelenül a szabad levegőn végzett munkától juharszirup színű volt a bőre a
sortja derekáig, aztán a combja
közepétől lefelé, és aranyszínű haja alatt a választékánál. Lara
gyorsan rátette a kezét a kalapáló szívére, amely a fizikai erőfeszítéstől lódult meg, attól,
ahogy a teste Danre reagált.
Olyan, gondolta Lara gombóccal a torkában, mint egy hatalmas, arany medve.
Dan megfordult, észrevette, és felé nyújtotta a kezét.
- Ezt látnod kell.
A nap lenyugodni készült a folyó túloldalán, hullámos vörösre égette a barna vizet,
bíborszínre festette a távoli part fáinak csúcsát, aranyszínű csíkot húzott a közelgő sötétség
püspöklila felhői mögé. Odalent, a folyó közepén, akár egy
Corot-festményen, két hattyú úszott fejedelmien, büszkén,
a nagy folyó uraiként, fehér tollúk rózsaszínes árnyalatot kapott és mályvaszínbe fordult,
amikor a nap végül lebukott a
horizont mögé.
- Sohasem felejtem el ezt a pillanatot, amíg csak élek
mondta halkan Dan. - A szeretkezésünk, a hattyúk és te itt
velem. Ez... - A megfelelő kifejezést kereste. - Tökéletes
mondta áhítatosan. - Igen, az. Tökéletes.
Ez egyszer nem volt mondanivalója még a zsémbes kis
hangnak sem, amely vagy Lara lelkiismerete, vagy a másik
énje volt.
Harmincegyedik fejezet
an a párnáknak támaszkodott az ágyon, keze a feje
alatt, az estére készülődő Larát figyelte. Dan öt perc alatt lezuhanyozott, tiszta inget és
nadrágot öltött, de tudta, hogy
még egy olyan nőnek is, aki annyira nem törődik a külsejével,
mint Lara, legalább harminc percre van szüksége, az olyannak pedig, mint Britt,
végtelenségig tart a készülődés.
Dan bőre hűs volt a zuhanytól, Lara ismerős parfümje
csiklandozta az orrát, már előre látta a folyóra néző teraszon
az egyszerű ételt egy üveg fehérborral, és ez jó érzéssel töltötte el. Mi mást nyújthat még az
élet egy férfinak?
Lara nyakán gyémántok csillogtak, amelyek jól illettek a
bal keze gyűrűsujját díszítő gyémántos karikagyűrűhöz
amit Dan ugyan észrevett, de nem tett szóvá. Lara még nem
vette le.
Vajon ez azt jelenti, hogy Bili Lewis még a színen van?
Hirtelen szorongva összeráncolta a homlokát. Gondolni sem
akart erre. Az a másik élet oly távolinak tűnt, messze volt
még ahhoz is, hogy fontolóra vegye. Mégis kénytelen volt
feltenni magának a kérdést: vajon Bili szereti Larát? Úgy szereti, ahogyan az elvárható,
amikor az ember tudja, hogy ez az
igazi? Amikor tudja, hogy ő az egyetlen, az örökre szóló? Egy
életre a párja, a barátja, a társa, a szeretője?
Igen, szereti. De hogyan szereti? És miért?
Az egyik kérdésre könnyű volt a válasz: Lara kivételes nő.
Gyönyörű, intelligens, sebzett. A szó hagyományos értelmében szelíd és gyenge. Vajon
egyszerűen azért vette a karjába a
parton azon az első estén, hogy megvigasztalja? A fenébe,
nem - már első alkalommal kívánta, amint meglátta abban a
szűk fürdőruhában.
Még sohasem találkozott hozzá hasonlóval, akit annyira
érintetlenül hagy a mindennapok anyagiassága, amely meghatározó a legtöbb fiatal nő
életében, akikkel járt. Az igazság
az, gondolta magában, hogy Larát egyszerűen nem érdekli az
ilyesmi. Vagy mégis? Elvégre olyan asszony, akinek két háza
van, sikeres férje és olyan élete, amilyet a legtöbb nő irigyelne. Bili jóval többet ad Larának,
legalábbis anyagilag, mint
amire ő valaha is képes lenne.
Ez bizony aggasztotta. Vajon van neki és Larának közös
jövője az ő sallangmentes, egyszerű életében? Képes lenne
Lara mindent feladni egy helyi mesterember kedvéért? És mi
a helyzet a gyerekeivel? Elég idősek hozzá, hogy nehezteljenek, amiért elveszítik az anyjukat
egy kékgalléros fickó miatt, aki minden este porosan és izzadtan tér meg szerény otthonába,
nem pedig a Pacific Heights-i palotába a legfrissebb
divat szerint szabott öltönyben és márkás nyakkendőben.
Mélységesen zavaró gondolat volt.
Tekintete Larán pihent, aki még mindig a tükör előtt illegette magát. Dan elmosolyodott, egy
Eric Clapton-szám sorai jutottak az eszébe. Az, amelyben a muzsikus szerelme készülődik,
kifesti magát, megfésüli hosszú, szőke haját, aztán
megkérdi: jól nézek ki? Mire ő azt válaszolja, hogy csodálatos ma este.
Tudta, hogy Lara azon tűnődik, elég csinos-e. És hogy Eric
Clapton jól megértette ezt. Lara is csodásan néz ki ma este,
bár Dan mindig abban a túl szűk, piros fürdőruhában látta
maga előtt, kibuggyanó kebellel, az arcán félénk és zavart kifejezéssel.
Lara még csak nem is gyanította, mekkora vonzereje van,
és hogy Dan épp emiatt szeretett bele. A férfi most rögtön a
karjába akarta kapni, hogy csókokkal borítsa, de tudta, hogy
az asszony fél órát töltött szépítkezéssel, és jobb lesz, ha vigyáz, nehogy tönkretegye. Persze
fogadott volna, hogy Lara
nem bánná, csak nevetne, és visszacsókolná, aztán újra kirúzsozná magát.
Dan lelki szeme előtt megjelent Bili a legutolsó divat szerinti öltönyben, nyakkendőben. Neki
egyetlen nyakkendője
volt, azt is Larától kapta. Azt a nyakkendőt viselte a párizsi
étteremben azon a katasztrofálisan sikerült estén, és nagy az
esélye, hogy soha többet nem veszi fel. Kivéve talán az esküvőjére...
Jézus, már megint ide jutott. Bezárult a kör. Vajon Lara
meg ő komolyan gondolja? Még nem tudta a választ, egy dologban azonban biztos volt:
szereti. És nem akarta elveszíteni.
Lara ránézett a barátjára, aki igen vonzó volt a fehér, lezser
vászoningben, feltűrt ingujjal, a zuhanytól még nedvesen
csillogó aranyló hajjal. Nézte ragyogó, kék szemét, határozott vonású ajkát, amely tudta,
hogyan izgathatja, hogyan
ízlelje őt, a kezét, amely jobban ismerte a testét, mint
maga. Bill-lel soha nem élt át ilyen bizalmas közelséget, soha
nem ismert még férfit úgy, mint Dánt, bármilyen rövid ideje
ismerte is. Nem az idő számít, gondolta, hanem az érzelem.
Az ember egyszerűen érzi, mi a helyes. És ez annyira jó. Mosolygott, mikor kéz a kézben
lesétáltak a tölgyfalépcsőn, és
kimentek a teraszra.
Lara rózsaszín virágos ruhát viselt - a párizsi ruháját,
ahogy nevezte, és ezen az estén nem aggodalmaskodott, illik-e a korához. Tökéletes öltözék
volt egy nyári vacsorához a
teraszon: könnyű, csinos, szexis.
A széles, barna folyó előttük hömpölygött, az étterem
tömve volt helyiekkel és vendégekkel - emitt angol szót vélt
felfedezni, amott franciát. De ő és Dan ezen az estén csöndes
volt. Az elégedettség meghitten, kényelmesen beterítette őket,
akár egy puha takaró. Nem volt szükségük másra. A nyugalom hangulata és a rózsaszín
hattyúk képe még ott lebegett
az olvadt aranyszínű folyón. Egy üveg helyi vörösbor, a
Pécharment elűzte a leheletnyi szomorúságot, amit a hátralévő napok visszaszámolása
okozott. Pontosan tizenkét napjuk
maradt.
Ez olyan este, gondolta, miközben Dan barna kezét fogta,
hogy az ember szeretné, bár soha ne érne véget.
Egymás mellett feküdtek a nagy, régimódi ágyban, Lara átvetette a lábát a férfién, akinek a
karja az ő válla alatt nyugodott. A szorgos Dordogne folyó megnyugtatóan locsogott a
kőfal mentén, valahol a túlparti erdőben bagoly huhogott,
ami Larát szellemekre, démonokra és boszorkányokra emlékeztette. Biztonságban volt a
szerelme karjában, ezért nem
félt és elaludt.
Dan sokáig nézte sima, alvó arcát. Gyengédséggel telve
gondolt az együtt töltött estére, arra, hogy Lara milyen volt,
mit mondott, a boldog mosolyra, amely a szemében csillogott. Dan nekitámaszkodott a
párnáknak, karja még Lara
köré fonódott, az Eric Clapton-szám utolsó sorai még mindig
a fejében zsongtak. Lara csodásan festett ezen az estén.
Harminckettedik fejezet
ásnap reggel tízkor mentek vissza a kocsihoz, nehéz
csomagjaikat újból bezsúfolták hátra, és Larának megint
eszébe jutott, hogy túl sok mindent csomagolt be. Biztos volt
benne, hogy meglenne azokkal a cuccokkal is, amiket Párizsban vett, akár örökre elveszhettek
volna a csomagjai.
- Kezdem úgy érezni magam, mintha távolsági buszon
utaznék - panaszkodott. - Még fel sem fedeztük a vidéket,
pedig olyan szép.
Dan vállat vont.
- Én csak az útitervedet követem, Ms. Lewis.
Lara döbbenten nézett rá. Most neki volt útiterve. Nem
Bilinek. Neki, a lusta Larának, aki semmi mást nem akart,
csak az érintetlen francia falvakban kószálni. Lézengeni az
apró tereken, bonjour-t biccenteni az udvarias, iskolaköpenyes gyerekeknek és beszélgetni -
már amennyire korlátozott franciasága engedi - az asszonyokkal a pékségben, miközben
eldönti, melyik finomság lenne a legjobb egy nagy
krémkávé mellé. Neki, aki csak a macskaköves utcákat és a
nagykapus udvarokat, romantikus, balkonos házakat, poros
régiségboltokat akarta felfedezni, meg a quincaillerie-ket, a vasés fémáruüzleteket, mert
imádta a név hangzását, és a sötét,
régimódi boltokat, amelyek kátrány, fűrészpor és kötél szagát árasztják. Olyan lett, mint Bili.
. Ez a helyzet. Gondolatban szétszórta a menetrendet a
szélben, és tett egy újabb lépést a szabadság felé, a kötelékek
közül, amelyek még mindig gúzsba kötötték.
- Csatangoljunk egy darabig vidéken - mondta. - Nézzünk meg néhány középkori városkát,
ahol valaha Oroszlánszívű Richárd uralkodott, keressünk egy kis helyet egy távoli,
félreeső vidéken, ahol megalhatunk.
Beszálltak a poros Renault-ba, és elindultak az orruk után.
Lara remélte, hogy végre kezdetét veszi a kaland, elégedett volt magával, ábrándos szemmel,
az örömtől pezsegve
indult el. Sikerül-e Bilit végre maga mögött hagynia?
A Dordogne vidéke az ősi vízimalmok földje, amelyek nyugodt kis mellékfolyók mellett
gubbasztanak tornyos dúcokon
turbékoló galambok gubbasztanak középkori, kőből épült
városok olyan szűk sikátorokkal, hogy a házak mintha egymásnak dőlnének. Kolostorudvarok
és városok, amelyekben
valaha angol királyok uralkodtak. Varázslatos, misztikus, álombeli helyek, amelyeket nem
özönlöttek el a turisták.
- Ez Franciaország - szorította meg Dan karját Lara, ő pedig feléje fordult, szélesen
elmosolyodott, és ettől az arca kisfiúsán felderült. Lara is mosolygott, és eszébe jutott, hogy
Dan
nem is olyan régen még tényleg kisfiú volt. De ma még a
korkülönbség sem tudta lehangolni. Sütött a nap, a sövényen
madarak daloltak, és Lara észrevett egy apró, tornyos kastélyt a meredek lejtős, zöld dombok
tetején, aztán kuszán elnyúló formákat látott gágogó libákkal, bugyirózsaszínű malacokkal.
Megnézték a nyüzsgő, szombati piacot Bergeracban, ahol mindent lehetett kapni a helyi
kecskesajttól a friss
farmtermékeken, a libamájpástétomon és az aszalt szilván át
a régiségekig és a vásznakig.
Larán volt a vezetés sora, keskeny, vidéki utakon kanyarogtak, szőlőskertek és apró falvak
mellett haladtak el
amelyek inkább elszórtan álló, fakó kőházak voltak, nem
elég nagyok ahhoz, hogy elnyerjék a falu nevet -, régi vízimalmok mellett, amelyek a
borongós barna folyóból ködlöttek elő, végül behajtottak Beaumont óvárosának főterére.
Annyira tökéletes volt, hogy akár egy film háttérdíszlete is
lehetett volna a Uníversal Cityben: régi, oszlopos, szabadtéri
piac különböző századokban épült házak, padlásszobák, piros zsindelyes háztetők régi
fagerendákkal feldúcolt falak
mézszínű kövek templomtorony, egy kék ponyvatetős stand
rekeszekben halomba rakott zöldségekkel és gyümölcsökkel
illatozó cukrászda, pár kávéház zöld, műanyag székekkel
rengeteg kocsi, amelyek hanyag eleganciával parkoltak a tér
közepén.
A tér kihalt volt, eltekintve attól a férfitól, aki a kávézó sarkában újságot olvasott, és
Gauloise-t szívott. Néhány kutya
lebzselt a kapualjakban, és szinte fel sem néztek, amikor Lara
meg Dan elbandukolt mellettük. Szokás szerint megálltak az
élelmiszerbolt előtt, friss paradicsomot és hagymás lepényt
vettek, amit aztán egy kávéház sarkában ettek meg, és amihez
Lara nagy krémkávét, Dan pedig Stella Artois-t ivott.
Dan elégedetten sóhajtott.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy ez Franciaország, lehet, hogy faképnél hagylak - mondta.
Ezen Lara jót nevetett.
Aztán újra a kocsiban ültek, végigdöcögtek a kátyús utakon, és olyan furcsa nevű falvakon
hajtottak keresztül, mint
amilyen Naussannes, Issigeac és Nojals-en-Clotte.
Két mellékút kereszteződésében jártak, amikor Lara megpillantotta a házat. Megállította a
kocsit, a házra bámult, és
azonnal beleszeretett.
Félig a fák közt rejtőzött, egy kis domb tetején, sápadt
aranyszínű kőből épült, a tetejénpigeonnier, azaz szögletes torony, ahol a régi időkben a
parasztok saját fogyasztásra galambokat neveltek.
Jó megjelenésű, őszülő hajú férfi jött le a kanyargós felhajtón, egyik kezében élénkpiros
fűrész. Rövidnadrágot, edzőcipőt és baseballsapkát viselt Elveszett Labdák Nyugdíjas
Golfklub felirattal, napbarnított volt, friss és nagyon amerikai.
- Jó napot! - emelte üdvözlésre a kezét.
- Jó napot! Épp a házát csodáljuk - kiáltott fel Dan. - Ez
aztán a pazar hely.
- Látniuk kellett volna, mielőtt a feleségem kézbe vette.
A hálószobánk helyén tehenek kérődztek. - Kezet nyújtott.
- Jerry Shoup vagyok.
- Lara Lewis, Dan Holland. - Kiszálltak az autóból, és kezet ráztak.
- Honnan jöttek?
- San Franciscóból - mosolygott rá Lara. A férfi barátságos volt és laza. - Ez minden amerikai
álma, csodás otthonná
alakítani egy régi birtokot a francia vidék kellős közepén.
Jerry nevetett.
- Alom, az sok van. Csakhogy itt vannak a francia törvények és szabályozások, a
helyhatóságok, a körzetek, és jobban kell ismerni a helyi politikát, mint magát az építkezést.
Ha az ember el akar érni valamit, jó viszonyban kell lennie a
polgármesterrel.
A szomszédos birtok felé intett az út mentén.
- Az a hely eladó volt. Az egyik barátunk vette meg. A lányuk, aki építész, eljött Los
Angelesből, hogy megtervezze a
régi farmház kibővítését. Mindent elterveztek, mindent előkészítettek. A gazdák szövetsége
közölte velük, hogy a szabályok szerint hatvan napot kell várniuk az üzlet lezárásáig,
mert minden helyi gazda vételi opcióval rendelkezik. Nem
volt gond egyetlen helyi gazda sem akarta a területet. A hatvanadik nap este hat óra volt. Már
épp pezsgőt akartunk
bontani, hogy megünnepeljük az új otthonukat, amikor telefonhívás érkezett a helyi
ügyvédtől, a noíaire-től. Egy gazda
érkezett a városon kívülről, és igényt tartott a tulajdonra.
Nem volt mit tenni. Elsőbbségi joga volt. - Vállat vont.
- Hát, így megy ez. Gondolom, egyszerűen szerencse kell
hozzá.
Larát nem érdekelték a problémák, beleszeretett a helybe.
A nap lemenőben, a csöndet csak a méhek zümmögése és az
énekesmadarak repdesése törte meg. A hely mesés volt,
olyan álom, amelyből hamarosan felébred, és újra a poros Renault-ban találja magát, úton egy
másik város felé.
Dan megkérdezte Jerryt, hogyan talált rá erre a helyre.
- Egy barátunknak szőlője van errefelé, meglehetősen jó
bergeraci bort termel. Erre hajtottunk, és a feleségem egyszer csak azt kérte, hogy álljak meg.
Hát megálltam. - Szélesen mosolygott. - Nem volt itt más, csak egy halom düledező, régi ház
libákkal, malacokkal, csirkékkel és száradó ruhákkal. Beszéltünk az itt lakó idős házaspárral.
Alig várták,
hogy elmenjenek innen, modern helyet akartak a város közelében, hideg-meleg vízzel, és,
gondolom, fürdőszobával. Akkor és ott megkötöttük az üzletet, és kezet ráztunk. Aztán
hazamentünk, és azt mondtam a nejemnek: Tudod, mit?
Nem vagyunk normálisak. Ő pedig azt válaszolta: Soha
nem is voltunk.
Lara nevetett.
- Rokonszenves asszony lehet.
- Jöjjenek be, ismerkedjenek meg vele! - javasolta Jerry.
Megmutatja maguknak a házat. Igazán büszkék vagyunk rá.
Red Shoup magas, vékony, vonzó asszony volt, vörös hajjal, mint a neve is utalt rá. Sárga
sortban, nagy szalmakalapban a virágágyásokat gazolta az udvarban.
- Jó napot! - köszöntötte őket, és széles mosollyal közeledett. - Sajnálom, nem adok kezet, egy
kicsit gazos vagyok.
De azért isten hozta magukat. - A férjére pillantott. - Hol
találtad őket?
- Épp a házadat csodálták. Gondoltam, szükségük lehet
egy pohár borra és egy kis idegenvezetésre.
Red hangosan, szívből nevetett, és ez őket is mosolyra
késztette.
- Rendben, akkor csak sorjában. A nagy, régi pajta maguk mögött most a főépület. Amikor
először láttuk, omladoztak a falak, nem volt teteje, és még benne laktak a disznók. A kis, jobb
oldali ház volt eredetileg a birtok lakóháza,
ahol az asszony és a férje élt, mielőtt jobb és modernebb lakásba költöztek volna
Bergeracban. Most ez a vendégház. Az
udvar túloldalán zpigeonnier volt az első épület, amit átalakítottunk, hogy legyen hol laknunk,
míg elkészülnek a fontosabb munkák az istállón. Az udvar távolabbi felén álló régi
pékség most Jerry irodája és az én játéktermem egy biliárdasztallal. Arra pedig - intett
elegánsan -, a kilenclyukú golfpálya van. Az Elveszett Labdák Nyugdíjas Golfklub, ahogy
Jerry nevezi. Kicsit göröngyös, de ő építette a fiainkkal, és
homokcsapdákkal egészítették ki. Én pedig az úszómedencét
terveztem, és betoncsöveket használtunk hozzá.
A hosszú, keskeny medence két egyenlő részre osztotta a
házat, és olyan volt, mintha az Otthon Magazinból lépett volna elő itt, a francia vidék kellős
közepén. Dan elmondta,
hogy ő építőmester, és hogy minden tisztelete a Jerryéké.
- Egyszerűnek hangzik, igaz? - mosolygott Red. - Az
ember soha nem tudhatja, mi az igazság - tette hozzá elérzékenyülve, és betessékelte őket a
régi istállóba.
Felbámultak a tíz méter magas, szarufás mennyezetre a
kőfalakra, a colombage-tz, a tömör mészkő kemencére a falusi
konyhára, amely a nyitott étkezőre nyílt megnézték a régiségeket, a szőnyegeket és a
virágokat. Lara sóhajtott, és megkérdezte, nincs-e véletlenül kiadó szobájuk.
Red nevetett.
- Sajnos fizetővendég nincs, bár szokás szerint teltház van.
A hátsó teraszról hangokat hallottak, és hamarosan bemutatták őket a négy jóképű felnőtt
gyereknek és egy halom
unokának. Hűtött fehérbort, frissen készült limonádét, kétszersültes és mogyorós tálkákat
hoztak, meg vastagra szeletelt helyi kolbászt.
Az egyik lány, egy igazi szépség, festőállvány mellett állt,
és valami egzotikus, egészen szép képet festett. Egy másik
elegáns lány a medencénél felügyelt a gyerekekre, a két jóképű fiú pedig csatlakozott
hozzájuk a teraszon a mesébe illő
megjelenésű fiatal ázsiai lánnyal, akit egyikük a feleségeként
mutatott be.
Red megkérdezte, hol szállnak meg, és amikor Lara bevallotta, hogy fogalmuk sincs, azt
mondta, tud egy helyet.
Larának úgy tűnt, hogy percek alatt megoldották a helyzetet. A helyi kastélyban szállásolták
el őket, és megbeszélték, hogy Shoupékkal vacsoráznak.
Felkanyarogtak a kis dombra a kastélyhoz, egy poros, járda
nélküli helyen parkoltak, aztán átsétáltak egy fahídon a keskeny vízfolyás fölött, ahol
hatalmas, fekete kutya terpeszkedett. Felemelte a fejét, izgatottan felugatott, aztán
megnyugodott.
Az angol patron eléjük sietett.
- Nem a mi kutyánk - mentegetőzött. - Legalábbis nem
az volt. Örökbe fogadott minket, most már területen belül
érzi magát, és a sajátjának tekinti a helyet.
Hosszú, magas helyiségben találták magukat, ahol hatalmas, tölgyfa ebédlőasztal állt. A
kőfalakon gobelinek lógtak,
és az egyik oldalon Lara hatalmas konyhát fedezett fel rézedényekkel, amelyek egy állványon
lógtak a roppant méretű
fapult fölött. Fönt újabb hatalmas helyiség volt festett gerendákkal, címerpajzzsal,
perzsaszőnyegekkel és elegáns berendezéssel. Lara szerint valahol azon túl lehettek a család
szobái.
A kövezett udvar túloldalán megmutatták nekik a szálláshelyüket, felmentek egy csigalépcsőn
a kis, kerek toronyba.
Olyan volt, mintha valakinek az otthonában lettek volna, a
rézágyat virágos, angol ágytakaró borította hozzáillő könynyű, virágdíszes függönnyel.
- Ne feledjék, aperitif és szendvics hatkor a teraszon - biccentett a tulaj, és távozott.
Később a teraszon találkoztak a többi vendéggel egy málnaízű, egzotikus ital mellett.
- Mindennap más koktélt keverünk - mondta apatron, és
elbűvölő felesége egy tálca olajbogyót meg a kemencében
frissen sült sajtos lepényt hozott.
A nap épp lebukott a völgyben, Lara látta az alattuk kígyózó úton elhaladó autókat, és hallotta
egy magányos birka
bégetését a domboldalon. A vendégek - mind angolok - barátságosan köréjük gyűltek,
megkérdezték, honnan jöttek,
és hogy tetszik-e nekik Franciaország, közben szigorúan az
ivadékaikon tartották a szemüket, akik veszélyesen közel kerültek a medence széléhez.
Egy megviselt külsejű fiatal anyuka, aki nyomott mintás
szoknyát és csíkos pólót viselt, nagyot sóhajtva mesélte:
- Sarah már kétszer is beleesett. És mindig akkor, amikor
már megfürdettem, és épp vacsorázni készültünk. - Dan felhívta a figyelmét, hogy szerinte
nagy valószínűséggel Sarah
most is ugyanerre készül.
Fél nyolckor volt a vacsoraidő. Lara a nagy ebédlő tiszteletére újra a párizsi ruhájába és
gyíkbőr szandálba öltözött.
- Gyönyörű - suttogta Dan, és elmosolyodott, mert eszébe jutott a melegítőbe és több réteg
ruhába burkolózott
gömbölyű asszony Madame Defarge jéghideg fogadójában.
Red és Jerry Shoup hatkor érkezett többedmagával, aztán
még két pár vendég jött. Larával, Dannel, a tulajjal és a feleségével tizennégyen ültek a
hosszú asztalnál.
Valaki cordon bleu-t készített, Lara már nem emlékezett,
férfi volt-e vagy nő, de az étel finom volt, egyszerű, és elegánsan tálalták. Folyt a bor, a
beszélgetést viccek és fel-felcsattanó nevetések fűszerezték. Az egész olyan volt, mint egy
kedves angol vacsora.
Ellátták őket tanácsokkal, hogy hová menjenek és mit
nézzenek meg. Azt mondták, Monpazier-t feltétlenül látniuk kell. A tizenharmadik századi
kis, erődítménnyel ellátott
falut I. Edward építtette, aki Kasztíliai Eleonórát vette feleségül. Tökéletes állapotban maradt
fenn, és Franciaország száz
legszebb falva közt tartották számon.
Aztán épp az ellenkező irányban, Sarlat után természetesen ott van Domme, ami valószínűleg
a legszebb az összes
dordogne-i falu közül.
Nem hagyhatják ki a grófnő kastélyát a közelben, az út
mentén, Lot vidékén. Ö készíti a legfinomabb aszalt szilvát
a híres ageni szilvát. Olyan a csomagolása, mint a legfinomabb csokoládéé, és a Harrodsban
kapható. Természetesen
jobb, amikor szezonja van, de a grófnőnek mindig vannak eladásra szánt dobozai.
Aztán ott a Moulin de Mouléde, a kis vízimalom Montflanquin mellett, ahol a gazdasszony
finom ebédet szolgál fel,
és az összes helybeli ott étkezik.
- Akár örökre is itt maradhatnánk - mondta Lara-, olyan
sok itt a látnivaló.
- Akkor miért nem maradnak? - Red Shoup ravasz, kék
pillantása megpihent a párocskán. Rámosolygott Larára.
Ne eressze el, drágám - suttogta. - Ez a fickó egy drágakő.
Már megint cinkos pillantást váltottak az asszonyok. És a
mosoly megkönnyebbülést hozott Lara már amúgy is könynyű szívének, és ő szinte már
lebegett. Tudta, hogy jól döntött, és megfelelően cselekedett. Egy kicsit sem hiányzik neki
Bili. Legalábbis ma este nem.
- Miért nem veszünk itt egy birtokot? - kérdezte lelkesedéstől túlcsordultan, amikor később
Dannel felfelé kapaszkodtak a csigalépcsőn. Szinte látta magukat egy elbűvölő
toronyban, a fák közt, kilátással a völgyekben kanyargó hatalmas folyóra. Szája elé kapta a
kezét, hogy elhallgattassa
magát, tudta, hogy amit mond, az mivel jár. - Az ital beszél
belőlem - szabadkozott. - Felejtsd el, amit mondtam.
- Miért kéne elfelejtenem? - Dan mögötte ment a lépcsőn keze becsúszott a szoknyája alá, és
Lara nevetett.
- Mit gondolnak majd a szomszédok? - suttogta olvadozva.
- Madame Defarge után mit számít?
Dan felvitte a lépcső tetejéig, és a kulccsal babrált, ő pedig
nevetve hozzásimult. Lara nemsokára meztelen volt, Dan pedig rajta.
- Nyikorog az ágy - suttogta Lara.
Dan felemelte a fejét.
- Erdekei?
Lara megrázta a fejét.
- Csöppet sem. - Újra nevetett, miközben a nyikorgó rugókon szeretkeztek.
San Francisco - és a valóság - a távolba veszett...
Harmincharmadik fejezet
XVét nappal később újra úton voltak, rátértek a Deux
Mers, azaz a Két tenger autópályára, időnként megálltak,
és előkeresték az autópályadíjhoz szükséges frankokat, aztán
száguldottak tovább. Maguk mögött hagyták Shoupékat, a
Dordogne-t és Monpazier-t, a hátsó ülésen a grófnő három
doboz ageni aszalt szilvája búslakodott.
Együtt énekelték a rádióból szóló Stones-számot, a Brown
Sugar-t Lara tinédzserként hallotta először Dan akkor még
gyerek volt.
- Vigyél el táncolni ma este - mondta hirtelen az asszony.
- Táncolni szeretnék veled.
Dan ránézett, mosolyra késztette Lara lelkesedése.
- Rendben - bólintott rá.
Hűha, most aztán úgy viselkedsz, mint egy tinédzser, térítette
vissza a földre a gonosz hangocska. Bill-lel mikor táncoltál?
Soha, gondolta felszabadultan Lara. Bill-lel soha nem táncoltam. Mindig túl komoly volt
hozzá. Most viszont táncolni
akarok, úgyhogy...
Feltűnt Carcassonne kőfala, amely a domb tetején csillogott a napfényben, bástyáinak és
tornyainak körvonala kirajzolódott a kék ég háttere előtt.
- Ez délibáb - sóhajtott Lara csodálattal. - Ez nem lehet
igaz.
A következő kijárónál letértek a sztrádáról, és fölpöfögtek
a hegyre. Az egyetlen bejárat a felvonóhídon át vezetett.
A falon kívül kellett hagyniuk az autót, és kéz a kézben sétáltak át a hídon.
Középkori erődítményvárosban találták magukat, a macskaköves utcák olyan keskenyek
voltak, hogy a falhoz kellett
lapulniuk, ha el akarták engedni azt a néhány autót, amelyek
árut szállítottak. Felmásztak a bástyákra, végigballagtak a lőrések mellett, elképzelték a régi
iáők lovagjait, amint a lovak
hátán közelgő ellenségeiket figyelték, akik lobogó zászlóval
átkeltek az Aude folyón, és felhúzott íjakkal, kilövésre kész
nyílvesszőkkel felvágtattak a hegyre. Carcassonne védői ekkor
dézsákból forró olajjal öntöttek le őket.
Lara a kis Nikont kattogtatta ezúttal nem adott okot a
gúnyolódásra a lencsevédővel, Ean a tömör kőfalat csodálta,
és azon tűnődött, hogyan építhették meg gépek nélkül.
Puszta emberi erővel, gondolta, úgy, hogy több száz ember
dolgozott egyszerre.
A Dame Carcas Hotelben találtak szobát, amelyben hatalmas cseresznyefa ágy állt, és virágos
volt a tapéta. Lezuhanyoztak, aztán felfedezték a várost, elidőztek egy szabadtéri kávézó
citromos limonádéja mellett, és nézték a világ folyását.
Később találtak egy bisztrót, ahol cassoulet-t, libapörköltet
ettek toulouse-i kolbásszal és sűrű, paradicsomszószos fehérbabbal. Házi készítésű
cserépedényben tálalták, amely füstösen megpirult a fatüzelésű kemencében, és helyi, karcos
vörösborral, vin du pays-vel öblítették le. Lara a mennyországban érezte magát, amíg Dan
hirtelen meg nem szólalt.
- Szóval elhagyod Bilit?
Mit mondhatna erre? Hogy még nem tudja? Hogy először
meg kéne találnia önmagát? Hogy meg kell tudnia az igazságot arról, ki ő valójában?
- Muszáj most erről beszélnünk? - kérdezte hízelegve.
Olyan szép ez az este, most nem akarok semmi másra gondolni magunkon kívül. Rajtad kívül.
- Valamikor gondolnod kell rá, Lara. Tudnom kell. - Lara
látta, hogy a férfi halálosan komoly, és nem tudta, mit gondoljon, ígéretet akar? Ő egyszerűen
nem tudott ezzel megbirkózni.
- Majd - válaszolta. - De nem most, nem ezen a varázslatos estén.
Ostoba, mormolta a belső hang. Te ostoba nőszemély...
Kézen fogva mentek vissza a szállodába, és Lara hálásan
gondolt rá, hogy úgy tűnik, minden újra rendben van. Magasan a dombok fölött az ég tintakék
volt, apró csillagokkal telehintve.
- Mintha isten egy ecsetet hajított volna oda - mondta álmodozva. A keskeny utcákon fa
füstjét, Armagnac és muskátli illatát lehetett érezni. A levegő megfoghatatlan titkokat
sejtetett. Lara arra gondolt, hogy Franciaországban nem
kell múzeumba menni, ha az ember a történelmet keresi
benne él. Ott van az utcákon, ahol az ember végigsétál, ott
van a régi kőfalakban, a századfordulós sörözőkben, az ősrégi
tartógerendákban éjszaka, az ember ágya fölött. Franciaországban, gondolta Lara, a múlt a
jelen része.
Ugyanez a helyzet, ébredt rá kis idő múlva, a saját múltjával. Visszatért, hogy kísértse.
Lara ébren hánykolódott. A cassoulet megfeküdte a gyomrát.
Elfordította a fejét, hogy megnézze Dánt, aki fél lábát rajta átvetve, összegömbölyödve aludt.
Ajka enyhén nyitva volt, haja
ezüstösen fénylett a nyitott ablakon bekúszó holdfényben.
Lara felkönyökölt, úgy nézte a férfit, most először fedezte
fel az apró ráncokat a szeme körül, az alig látható mélyedéseket a szemöldöke között, az
aranyszínű borostát az állán.
Olyan sebezhetőnek tűnt, hogy egészen elérzékenyült tőle.
Rátört a bűntudat, amiért a tudtán kívül figyeli, ezért kicsúszott az ágyból, és az ablakhoz
ment. Kinézett az éjszakai
égre, amelynek fekete szövetén hatalmasan világított az opálos hold. Az ősi város aludt. Lara
nyugtalanul arra gondolt,
hogy rajta kívül mindenki alszik. Megfordult, és Danre nézett. A férfi most a hátán feküdt, és
enyhén horkolt.
Larából magányos sóhaj tört föl, lábujjhegyen a fürdőszobába óvakodott, és bevett egy
Zantacot, hogy csillapítsa a
cassoulet okozta háborgást. Talált egy gyűrött Herald
Tribune-t, amelyet Dan az egyik kávézóból hozott el, és az
ablak mellé ült vele. A hold olyan erős fényt árasztott, hogy
olvasni tudott mellette, és kisimította az oldalakat, majd közönyösen nézte a főcímeket egy
vonatszerencsétlenségről és a
tőzsdepiacról. Úgy tűnt, semmi, ami a világban folyik, nem
érinti meg az ő elvarázsolt életét kizökkent az idő a fallal körülvett város felvonóhídján túl. A
világ meglesz nélküle még
egypár hétig.
Már egypár bét sincs hátra, emlékeztette a belső hang.
Mennyi is van? Tíz nap?
Lara megborzongott, és összébb húzta magán a fürdőköpenyt. Nem akart a valóságra
gondolni.
A következő oldal közepén megpillantotta a fényképet.
A híres orvos és asszisztense új szárnyat nyit meg a pekingi szívkórházban - olvasta a
képaláírást.
Egy pillanatig nem is értette. Aztán belenyilallt. Keze remegni kezdett, miközben Bili és
Melissa Kenney képét nézte. Bili nyilvánvalóan nem tudta, hogy fényképezik. Vagy
nem is érdekelte. Átölelte Melissa vállát, ajka a nő fülét súrolta. .. mintha épp megcsókolni
készülne, gondolta Lara hányingerrel küszködve.
A képen a világhírű San Franciscó-i szívsebész, dr. William
H. Lewis a helyettesével, dr. Melissa Kenney gyermekorvossal, a kínai kormány vendégeként
vett részt Pekingben, az új
szívközpont megnyitóján. Dr. Lewis gyermekeken végzett
életmentő szív- és tüdőátültetésekkel, valamint úttörő módszerével vált híressé. A pár innen
Új-Delhibe utazik, ahol dr.
Lewis részt vállal az új gyermeksebészeti kórház megtervezésében. Számomra a munkám a
legfontosabb dolog a világon
- mondja dr. Lewis. - Elsősorban ezért lettem orvos, hogy
életeket, gyermekéleteket mentsek. Ennél nagyobb megnyugvással semmi sem töltheti el az
embert. Fantasztikus hivatásnak tartom.
Larában egy pillanat alatt kipukkadtak a boldogság könnyű
buborékai, akár egy kiszúrt léggömb. Düh fojtogatta, szomorúság markolt a szívébe,
elborította az önsajnálat, és a féltékenység kegyetlen savként marta a gyomrát. Dan nem
létezett. Franciaország nem létezett. Most csupán Bili és a
múlt létezett. Az együtt leélt huszonöt év, a hajdani fiatalságuk, a gyerekeik. És a saját
fájdalma. A nő, akivé lett, darabokra hullt, olyan anyagtalanná vált, mint amilyennek a másik
énje mindvégig tartotta.
Amikor végre összeszedte az erejét, kiment a sötét előcsarnokba.
Az álmos fiatal éjjeli portás úgy meredt rá, mintha kísértetet látna. Kiegyenesedett a széken,
majd felállt, és hátrasimította a haját.
- Madame?
- Telefon? - kérdezte Lara, aki ebben a helyzetben képtelen volt franciául gondolkodni, de
szerencsére a szó ugyanaz
volt mindkét nyelven.
A férfi egy kis fülkére mutatott a lépcső alatt.
Lara belépett, becsukta az ajtót, és lerogyott a kárpitozott
kis ülőkére. Automatikusan Delia számát tárcsázta. A barátnőire volt szüksége.
Rossz volt a vonal, amikor Delia felvette, mintha ezer kilométernyi óceán zúgott volna benne.
- Szia - mondta Delia. - Nem hallottunk rólad, gondoltuk, az a jó hír, ha nincs hír, és olyan jól
érzed magad, hogy
mi eszedbe sem jutunk. És nem is gondolsz ránk.
- Delia, Carcassonne-ban vagyok.
- Úgy hangzik, mint valami finom francia étel.
- Jaj, Delia! - Lara hangja elcsuklott. - Épp most láttam
Bili képét a Herald Tribune-ban. Az asszisztensével volt, és
úgy nézett ki, mintha épp meg akarná csókolni.
Delia hangja bizonytalanul küzdötte át magát a vonalon.
- Mit törődsz vele, Lar? Fogadok, hogy neked is kijutott a
csókokból.
- Nem ez a lényeg...
Lara hangja elcsuklott, ezért Delia gyorsan megkérdezte:
- Jól van, hát mi a lényeg? Nyilván van valami, ha vetted
a fáradságot, és felhívtál, hogy elmondd.
Szóval... hát, ez csak azt bizonyítja, hogy igaz, ugye?
- De, drágám, eddig is tudtad, hogy igaz. Nem hagyhatod, hogy egy vacak kép, amin együtt
látod őket, visszavigyen a startvonalra. Ne feledd, ezen az utazáson önmagadat
keresed... nem azért mentél, hogy Bili és a kurvája után
kémkedj.
- De Delia, én tényleg a startvonalon vagyok. Persze tudtam, hogy Bili a nővel van, de hogy a
képen úgy állt mellette,
mintha összetartoznának, ez hirtelen kézzelfoghatóvá tette
az egészet. Delia, én megdolgoztam ezért a szerepért. Én jó feleség voltam. Nekem kellene ott
lennem Bili oldalán, és velem
kellene megosztania a sikereit, amikor a világ a gyerekek védőszentjeként ünnepli. Én nem
akarom elvenni tőle ezt a szerepet ő tényleg majdnem szent. A fenébe, Delia, én csak azt
mondom, hogy engem kellene szeretnie. Semmi másra nem
tudok gondolni, csak arra, hogy vele van. És a gyerekeimre
meg arra, hogy mit fognak gondolni, amikor az apjuk elmondja nekik, hogy elhagyott minket
egy másik nőért. Mi
lesz velem, ha visszamegyek, és újra az egyszerű, öreg Lara
Lewis leszek?
- Hát nem érted? - kérdezte Delia türelmetlenül, amiért
bunkósbottal kell Larát ráébresztenie az igazságra. - Igen,
igazságtalanság történt veled. De ugyanez megtörténik nők
millióival. Ismerd be, te és Bili már évek óta nem szeretitek
egymást.
Lara hallgatott, Delia pedig szigorúan folytatta:
- Remélem, nem sírsz, Lar, mert ideje, hogy számba vedd,
mennyi áldásos dolog származott ebből a kapcsolatból. Van
két nagyszerű gyereked, akik elég nagyok és függetlenek ahhoz, hogy megbirkózzanak a
helyzettel. Még csak negyvenöt
éves vagy, és jól tartod magad, bár beismerem, hogy leadhatnál néhány kilót. És van egy
pasid, aki bolondul érted. Úgyhogy gyerünk, Lar, az isten szerelmére, engedd végre el magad.
Támadj fel, mielőtt elvesztem a türelmemet.
Lara bánatosan elmosolyodott.
- Úgy hallom, már el is vesztetted.
Deliának azonban mindenre volt válasza, ami Larát bántotta, még az összetört szívére is.
- Az az érzésem, hogy új cipőre van szükséged. Szexisre,
magas sarokkal, kivágott orral, olyan drágára, amilyet csak
találsz. Indulás, barátnőm.
Lara megígérte, hogy megveszi a cipőt, és hallotta, hogy
Delia megkönnyebbült sóhaja visszhangot ver a tengerentúli
vonalban, mintha az óceán hullámai mormolnának, miközben elköszönnek egymástól.
Mire visszabújt az ágyba, teljesen átfagyott. Olyan csöndben
maradt, amennyire csak tudott, nehogy megzavarja Dánt, és
hajnalhasadtáig a virágos tapétát bámulta. Nem a cipőre
vagy Deliára gondolt, de még csak nem is Danre. Bilire gondolt.

Harmincnegyedik fejezet
jfl-mikor másnap reggel Dan felébredt, Lara nem volt mellette. Sehol egy üzenet, és
kifestetlen, reggeli arca nem kukucskált be a fürdőszoba ajtaján. Dan gyorsan magára kapta
a ruháját, és leszaladt, hogy megkeresse. Aztán észrevette a
szálloda előtti kis téren, a kávéház szabadtéri teraszán.
Még csak fél kilenc volt, de mát tűzött a nap. Lara viszont
hűvösnek tűnt a fehér vászonsortban és a fekete-fehér csíkos
ingben, a bokája fölött apró csomóval megkötött fekete saruban. Dan úgy gondolta, hogy az
utca végén álló boltban vette.
Hatalmas, sötét napszemüveget viselt, amit még nem látott
rajta, hiszen általában kis, rózsaszínes árnyalatú, fémkeretes
szemüveget hordott. A levegőbe bámult, és üres kávéscsésze
állt előtte.
A fémlábú szék hangosan csikorgott a kőburkolaton, amikor Dan leült mellé, Lara pedig
összehúzta a szemöldökét,
mintha a zaj a fejébe hasítana.
- Bocsánat - mondta Dan. - És bonjour, Lara. - Lara ránézett, de Dan a hatalmas
napszemüvegtől nem látta a szemét.
- Szia, Dan - válaszolt, mintha rá számított volna a legkevésbé.
Dan intett a pincérnek, croissant-t és kávét rendelt, Larának pedig a szokásos nagy krémkávét.
- Nem - mondta Lara. - Még egy eszpresszót kérek.
Duplát, legyen szíves.
Dan meglepetten nézett rá, Lara pedig továbbra is a levegőbe meredt, és a gondolataiba
mélyedt. Nem volt kifestve,
még szájfényt sem kent magára, amit pedig mindig használt,
nehogy kicserepesedjen az ajka.
A pincér visszajött a kávéval és a croissant-nal. Baljóslatú
vállrándítással nézett fel az égre.
- Ma, msieur, dame - mondta -, jön a misztrál. Nemsokára érezni fogják.
Dan hallott már a hírhedett misztrálról, a viharos erejű
szélről, amely az orosz sztyeppékról érkezik, és felerősödik,
miközben átsüvít a Rhone völgyén, egészen Dél-Franciaországig.
- Annyira szörnyű?
A pincér megint vállat vont, úgy tűnt, a franciáknál ez a
beszéd szerves részét alkotja.
- Elég rossz, msieur. Rossz az üzletnek. Rossz a családoknak, rossz a... - A megfelelő angol
szót kereste. - ...a harmóniának. Érti?
- A harmóniának? - ismételte Dan.
- Megőrjíti az embereket. - A pincér megkopogtatta ujjával a fejét. - Misztrálkor nagyon
óvatosnak kell lenni.
- Majd óvatos leszek - ígérte Dan, miközben a szél első
rohama átsöpört a téren, elfújta a papírszalvétákat, és megrángatta a masszív állványon álló
ernyőket.
Lara mintha észre sem vette volna a beszélgetést. Megitta
a kávét, amely már a negyedik adagja lehetett, és hirtelen felpattant.
- Megyek csomagolni. Te maradj csak, élvezd a napsütést. Ne fáradj - emelte fel a kezét. -
Majd én elintézem.
Tíz perccel később, amikor Dan visszatért az épületbe, lent
találta a csomagokkal Larát, aki már a számlát is kifizette.
- Azt hittem, tetszik neked ez a hely - mondta Dan meglepetten. - Most meg alig várod, hogy
elmenjünk.
Lara vállat vont, és úgy nézett körül az előtérben, mintha
először látná. A londiner kigurította a csomagjaikat a kocsihoz, amelybe Lara némán beült.
Talán megőrjítette a misztrál, gondolta Dan, és felhúzta
az ablakot, hogy kizárja a viharos szelet. Vagy megjött neki.
Vagy a telihold hat így rá.
- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte, miután már félórája
némán autóztak.
- Jól vagyok. - Lara besüppedt a kemény kis ülésbe, még
mindig rajta volt a sötét napszemüveg, kifürkészhetetlen
volt, mint Kleopátra.
Avignon felé tartottak az A 6l-esen. A pápák városába.
Dan mindent elolvasott Provence-ról, és tetszett neki, amit
olvasott. Az éles sziklák, erős fények földje volt ez, kedvelték
a művészek, olyan száraz és nyers volt, mint az ő Kaliforniája,
tele szőlővel, napraforgóval, szarvasgombával és olajbogyóval, a valószínűtlenül kék ég
magasában lebegő sólymokkal.
Vezetés közben azon gondolkozott, milyen meglepő, hogy
mennyi Franciaország létezik - ráadásul teljesen beépítetlenül. Egyik kilométert tették meg a
másik után, és semmi
mást nem látott, csak fákkal szegélyezett, zöld mezőket.
Nem tudta, hogy Franciaország ilyen mérhetetlenül nagy,
ilyen szabad, ilyen levegős és ilyen fenemód gyönyörű. Larára
pillantott. Ö nem nézte a tájat. Összeszorította az ajkát, és
egyenesen maga elé bámult.
Dan beletúrt a zsebébe, elővett egy tízfrankos érmét, és
Lara térdére tette.
- Emelem a tétet - mondta sóhajtva. - Tíz frank a gondolataidért. - Lara még mindig hallgatott.
- A hallgatástól
meggazdagodhatsz - mondta Dan.
- Fáj a fejem. Nem tudtam aludni...
Dan aggodalmasan fürkészte az asszony arcát, közben lassított, és beállt a sztrádakapu előtt
várakozó autók mögé.
- Talán nem kellett volna annyi kávét innod.
Lara közönyösen és fáradtan vállat vont.
- Vegyél be Advilt.
- Már bevettem.
Az út tovább tartott, mint gondolta. Lara nem törődött a
navigálással, ezért Dan kénytelen volt időnként megállni,
hogy megnézze a térképet, és végül eltévedtek valahol Montpellier külvárosában. Dan megállt
egy szabadtéri kávézó
előtt, leültek, rendeltek két Oranginát és két croque monsieur-t.
Dan szomjasan felhajtotta a hideg, szénsavas italt, és rendelt
még egyet, miközben Larát figyelte, aki nagy napszemüvege
mögött maga volt a néma talány.
Lara észre sem vette, hogy Dan figyeli. Bili, Melissa és India körül jártak a gondolatai. Meg
hogy milyen zűrös az élete. Teljesen összezavarodott, megint ott tart, ahol az egész
elkezdődött.
Dan gondosan levágta a kenyér héját, aztán négy háromszögre vágta a kenyeret.
- Egyél valamit - kínálgatta. - Úgy nézel ki, mint akinek
szüksége van rá.
Lara engedelmesen enni kezdett. Az ételtől egy kicsit jobban érezte magát. Nem lelkében,
amely még mindig fájt, hanem testében érezte erősebbnek magát, és legalább képes
volt botladozás nélkül visszamenni az autóhoz.
Lara beült a kormány mögé, és az út Avignonig tartó utolsó
szakaszán ő vezetett, anélkül hogy eltévedtek volna. A légkondicionálás nélküli autóban
pokoli volt a forróság, és szinte tapintani lehetett a csendet.
Amikor végül megérkeztek Avignonba, a szálloda egyáltalán nem az az édes kis francia hotel
volt, amelyre Lara emlékezett. Szörnyen nézett ki, barátságtalan volt, üzleties és
kétes tisztaságú. A mocskos, hámló zsalugátereket szorosan
bezárták a misztrál miatt, a vakolat rétegekben mállott.
Tényleg itt szállt meg Bill-lel? Megint tévedett? Otthon még
megvoltak a számlák, amik ezt bizonyították így találta
meg valamennyi szállodát és éttermet. Bili mindent eltett.
Meg kell hagyni, rendszerető ember.
Dan kiszállt az autóból.
- Megyek, bejelentkezem - mondta.
Lara szeméből kicsordult egy könnycsepp. Rájött az igazságra. A nászútja mégsem volt az a
csodálatos utazás, amire
emlékezett. Annyi éven át, mindvégig hazudott önmagának.
És most ő az, aki idehozta kettejüket, aki ragaszkodik az útitervhez. Pontosan olyan, mint az a
gazember Bili. Mert gazember, ugye?
Igen, de még mindig érdekel, piszkálta már megint a belső
hang. Még mindig ő az a férfi, akibe tizenhét évesen beleszerettél,
még mindig ő az a fickó, akihez feleségül mentél, a gyerekeid apja, a
boldogságod záloga, az övé a szíved..,
Dan beszállt az autóba. Nem vette észre a sötét szemüveg
mögött a könnyeket.
- Nem tetszene neked. - Csak ennyit mondott. - Gyere,
drágám, menjünk máshová. Majd én vezetek.
Míg Dan a szűk utak labirintusában bolyongott, Lara,
anélkül hogy valóban látta volna, az ősi kastély szilárd kőfalait bámulta, ahol a tizennegyedik
században hét pápa is lakott Róma helyett. Felőle akár Pittsburghban is lehettek volna.
Végül az Hotel du Mirande-ban, egy bérházból átalakított, kitűnő kis szállodában kötöttek ki,
amelyet gyönyörű
régiségekkel és művészeti alkotásokkal rendeztek be. Az ablak az óváros tetőire nézett,
amelyek ékszerként ragyogtak a
lemenő nap fényében, de Larát nem érdekelte. Túlságosan lefoglalták a problémái. Az élete
merő ámítás a kincsként őrzött múlt nem is létezett, nincs se jelene, se jövője.
Miután lerakták a bőröndjeiket, és a londiner elmagyarázta, mit hol találnak, Dan melléje
kuporodott az ágyban.
-Jól van, Lara, halljuk - mondta. Lara finoman ívelt
szemöldöke alól nagy, karikás szemmel nézett rá.
- Azt hiszem, köztünk mindennek vége, Dan!
Dan rámeredt. Olyan hatalmas gombóc képződött a torkában, hogy nem bírt megszólalni. Az
asszony úgy nézett rá,
mint egy idegenre. Ő pedig úgy nézett Larára, mintha épp
most lőtte volna le. Megroggyant a válla, erős munkáskeze
élettelenül hevert az ölében. Lehajtotta a fejét.
- Megtudhatom, mi az oka? - kérdezte végül.
- Bili.
- De Bili mindvégig itt volt. Már akkor is, amikor találkoztunk. Ott volt, amikor egymásba
szerettünk. Ott volt,
amikor eljöttünk erre az útra. Miért éppen most? Mi történt,
Lara?
Lara megint vállat vont, kerülte a pillantását, nem válaszolt.
- Az isten szerelmére, Lara, nincs hozzá jogom, hogy
megtudjam?
Acélosan kemény hangja megdöbbentette Larát. A szívére
szorította a kezét, nehogy kiugorjon a helyéből. Minden
könnyedség elszállt belőle, fel sem tudta idézni, mit érzett
azon a napon, Shoupék házában, amikor annyira könnyű volt
a boldogságtól, hogy úgy érezte, mintha lebegne.
Odasétált az asztalhoz, kivette a Herald Tribune-t a táskájából, és odaadta a férfinak.
Dan megnézte Bili meg a szeretője fényképét, és gyorsan
átfutotta a szöveget.
- Na és? - Nem értette.
- Hát nem látod? Az ott Bili... a nőjével Indiában. Olyan,
mintha épp meg akarná csókolni...
Dan döbbenten nézett rá.
- Ne mondd azt nekem, hogy most kezded el játszani a
féltékeny feleséget.
Lara hallotta a férfi hangjában a megvetést, és árulása elismeréseként bólintott.
- Sajnálom, nem tehetek róla. Féltékeny vagyok. Beismerem.
-Jó, de szerinted Bili hogy érezné magát, ha látná a fényképet, ami kettőnkről készült
Párizsban? Azt, amelyiket a
pincér csinált, ahol úgy nézel, mint a macska, aki tejfölhöz
jutott, én pedig átkarollak? Ö vajon féltékeny lenne?
Lara kétségbeesetten az ágyra vetette magát.
- Fogalmad sincs, milyen ez. Huszonöt év az életemből,
az ő életéből... Annyi közös ügyünk van, egy egész élet dolgai... Nehéz nem féltékenykedni,
nem megsértődni.
- Tehát most azt tervezed, hogy örökké sértett leszel,
ugye? A mártíromságot választod, míg Bili szórakozik. Remek. Nem tudtam, hogy nemcsak
féltékeny, hanem mazochista is vagy. Ráadásul még mindig szerelmes a férjedbe.
Dan zsebre dugta a kezét, úgy nézett rá.
- Én ezzel nem tudok mit kezdeni, Lara. Nem tudom, mit
csináljak. Végig kell gondolnom.
Lara követte a tekintetével, ahogy az ajtóhoz megy.
- Hová készülsz?
- Sétálni, inni... jaj, istenem, fogalmam sincs...
Dan elment, csöndben behúzta maga mögött az ajtót, és
Lara kétségbeesetten arra gondolt, hogy a lelke egy darabját
is magával viszi. Azt a darabját, amely nem tartozik a Bili mellett
töltött huszonöt évhez, tette hozzá gonoszkodva a lelkiismerete.
Lara számtalan kérdést feltett magának Dan távozása után,
állt a zuhany alatt, a hideg víz fájó fejére, összezárt szemhéjára, a testére csorgott, amely
megszülte Bili két gyerekét, a
testére, amelyet Bili már nem kívánt.
A büszkeségednek fáj, te ostoba, mondta a belső hang, és ezzel
meglepte. Mikor szeretkeztél utoljára Bill-lel? Mikor nézett rád
utoljára úgy, ahogy Dan? Mikor helyezte utoljára előtérbe a te érzéseidet a sajátjaival
szemben? Mikor jelent meg utoljára olyan eseményen, amely neked volt fontos, és nem neki?
Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és meglátod, mennyire összezsugorodik az a
huszonöt év, drágám. Talán hat-hét évre, amikor még azt hitted, boldog
vagy - legalábbis úgy gondoltad, hogy egyszer majd boldog leszel. És
most képes lennél feladni Dan szerelmét, a saját boldogságodat az
önző Bili kedvéért, aki egyáltalán nem törődik veled? És talán soha
nem is fog. Ostoba... ostoba... ostoba vagy, Lara Lewis...
Dan a szabadtéri kávézó asztalánál ült, a harmadik vagy talán a negyedik pohár pastis mellett,
amikor meglátta.
Azt a fehér szoknyát és blúzt vette fel, amit az első estén
viselt, amikor a parton szeretkeztek. Aranyszandál volt rajta,
fülében aranykarika, a tarkóján kontyban fogta össze a zuhanyozástól még vizes haját.
Olyan, gondolta mogorván Dan, mint egy spanyol nemesasszony Goya udvari festményein,
amiket a Louvre-ban
látott. Hűvös, nyugodt, sima homlokú.
- Hála istennek, megtaláltalak - mondta Lara.
Dan kihúzott neki egy széket, és jeges udvariassággal várta, hogy leüljön.
- Kérjek neked valamit?
- Egy pohár vörösbort, légy szíves.
Dan intett a pincérnek, megrendelte a bort, aztán némán
ült, a nő hosszú, szandálos lábát, csillogó sötétvörösre lakkozott körmét nézte.
- Bocsáss meg, Dan. - Nagy, topázszínű szemével Audrey
Hepburnösen nézett rá. - Nem volt igazam abban, amit
mondtam - mondta csöndesen.
- Ha arra célzói, hát abban tényleg nem. - Dan ivott egy
korty pastist.
A pincér meghozta a Cotes du Rhőne-t a hölgynek. Letette elé, és kiegészítette a kistányéron
fekvő rágcsálnivalót.
- Nem könnyű az embernek maga mögött hagynia a fél
életét. Dan, kérlek, próbálj megérteni. - Rimánkodó pillantást vetett rá.
- Megértem.
A férfi a sértettség és büszkeség áthatolhatatlan fala mögé
vonult vissza.
- Megbántottalak, és nem tudom, miért. Nem tudom,
hogyan kérjelek, hogy bocsáss meg. Csak annyit mondhatok,
hogy sajnálom. Feltettem magamnak azokat a kérdéseket,
amelyeket te is feltettél nekem, és igazad van. Meg kell békélnem a múltammal, tudnom kell
az igazat, és nem szabad
azzal áltatnom magam, hogy a házasságom végig idilli időszak volt, amikor a boldog családot
játszottuk. Mindig úgy
gondoltam, hogy a nászutam csodálatos volt, de most már
tudom... - Éppen időben hallgatott el.
- Mi az, amit most már tudsz a nászutadról?
Lara keresztbe tett ujjal hazudott.
- Most már tudom, hogy a nászutamnak ilyennek kellett
volna lennie. Amilyen ez az utazás. - Úgy bámult a pohár vörösborba, mintha megbűvölné az
ital. Könnyek gyűltek a
szemébe.
- Soha többé ne tedd ezt velem, Lara - mondta csendesen
Dan. - Fogalmad sincs, mit éltem át az elmúlt pár órában.
Larát már nem érdekelte, ki látja, végigfolytak a könnyek
az arcán, és lecsöppentek az álláról.
- Megígérem.
A férfi az ajkához emelte a kezét.
- Csak te meg én, Lara - mondta. - Csak ez számít. Csak
te meg én.
Larának eszébe jutott a nő a párizsi presszóban, az elegáns,
korosodó francia nő a fiatal szeretőjével, ahogy az arca felderült, amikor meglátta a férfit. Ő is
ugyanezt a ragyogást érezte most a saját arcán, és végre megértette. Azt a nőt nem érdekelte,
ki látja, ki figyel oda. Szerelmes volt, és semmi más
nem számított.
Egymás derekát átkarolva sétáltak vissza a Mirande-ba, és
összefonódva huppantak a nagy, puha, kényelmes ágyra. Túl
kimerültek voltak a szeretkezéshez, és mély álomba zuhantak.
Harmincötödik fejezet
JLVJLaguk mögött hagyták Avignont és a szörnyű veszekedést. Egy sivár úton jártak
Cavaillon mellett, az NlOO-ast, a
Luberonba, Provence egyik legszebb részébe vezető utat keresték.
A kocsi lehúzott ablakain beáradt a forró levegő és a por a
száraz cserjésből, amelyet az út egyik oldalán emelkedő tömör mészkősziklák tarkítottak.
Időnként áruházakat, kávéházakat, panziókat és pizzázókat reklámozó csiricsáré hirdetőtáblák
bukkantak fel, és Lara szomorúan arra gondolt,
nem sok itt a látnivaló. Aztán a franciáknak megint sikerült.
Újra csak ugyanaz a csoda történt.
Egy csupasz szikla tetején középkori falu állt templomtoronnyal és bástyákkal. Úgy
rajzolódott elő a kék ég előterében, akár Artúr király lovagjainak története egy festett képen.
Dan buzgón kerülgette a lassú traktorokat, a hatalmas teherautókat és a gyors motorosokat,
akiknek mintha az lett
volna az életcéljuk, hogy őt megelőzzék, lehetőleg a rossz oldalon, és csak tőlük
centiméterekre. Balra kormányozta a
Renault-t egy teherautó kerekei alól, amelynek fából készült
utánfutóját zsúfolásig megrakták az édes illatú cavailloni
dinnyével, aztán ráfordult a Gordes-ba vezető szerpentinre.
A domboldalon elszórtan álló, fakó házcsoportok mellett haladtak el. Apró szőlőskerteket
hagytak maguk mögött, majd
Village des Bories-t a maga jellegzetes, régi, kerek, kőből
épült pásztorkunyhóival. Az apró tanyákon libák gágogtak.
A távolban ott magasodott a zöld Luberon-hegység, és a levegő olyan tiszta volt, mint a
legtisztább forrásvíz. Méhek
zümmögtek a nőszirmokon, tátikákon, levendulákon. A pálmalevelek susogtak a misztrálban,
fölöttük a leghalványabb
világoskék volt az ég.
Lara magába szívott mindent, és mámoros volt, mintha
bort ivott volna. Táskájában két könyv lapult: M. F. K. Fisher
Két város Provence-ban és Laurence Wylie Falu a Vaucluse-ben
című műve. Mindkettőt el akarta olvasni, miközben dél felé
haladtak, de valahogy soha nem jutott rá idő. Most megfogadta, hogy elolvassa. Valójában
felolvasta Dannek, hogy
együtt élvezhessék. Fisher könyve egy fiatal, kétgyermekes
amerikai nőről szólt, aki az ötvenes években elhagyta Amerikát meg az elhidegült férjét vajon
a történetükben rejlő hasonlóságok miatt vette meg a könyvet? - tűnődött Lara, és
Aix-en-Provence-ba költözött. Emlékezetes képet festett az
emberekről és a településekről - a helybéliekről, művészekről, kávéházakról, templomokról és
a tájról leírta milyen érzés szegénynek lenni egy idegen országban, és mégis épülni a
szabadon áradó szépségből és kultúrából. A Falu a Vaucluseben igaz történet volt a régi idők
életéről, amikor a turisták
még nem fedezték fel Provence gyönyörűségeit és csáberejét.
Végigsétáltak Gordes keskeny sikátorain, csúszkáltak a síkos macskaköveken, átnéztek az
alacsony kőfal fölött a távoli
völgyre, belestek az apró, sötét üzletekbe, ahol Provence különleges, napsárga, kobaltkék és
sötétvörös mintás kézműves
termékeit árulták. Dan szép szövetből készült levendulazsákocskát vett neki, amire Lara azt
mondta, nyárillata van,
pedig egy Gordes-ot ábrázoló, régi szépiafotót vett Dannek,
még az átépítés előtti időszakból, amikor a magukfajták
ajándékot vásárolni jártak ide.
Elégedetten ültek le egy kávéházi napernyő alá a Place du
Cháteau-n, nizzai salátát és egy üveg helyi rozét rendeltek.
Az iram itt határozottan lelassult. Az élet egyszerűbb a
gyorsforgalmi úttól, a nagy éttermektől és a végtelen sztrádáktól távol. Boldogan fogták
egymás kezét. Sápadt bőrüket
melengette a nap, a misztrál uszálya meglebegtette a zöld ernyő peremét, belekapott Lara
hosszú hajába, ők pedig beszippantották a fokhagyma, rozmaring, sülő kenyér és édes,
lédús dinnye illatát.
- Te akarod mondani, vagy mondjam én? - kérdezte Lara
széles mosollyal.
- Ez - mutatott körbe széles mozdulattal Dan - Provence. Egészen más világ, mint
Franciaország, ennek saját
lelke van.
Lara örült, hogy a férfi is érzi. Újra egyek voltak. Együtt.
Egy csapat. Lara és Dan az egész világ ellen, és a fene egye
meg Bili Lewist meg a kurváját. Larának eszébe jutottak
Delia bölcs szavai, és eltűnődött, hol tudna errefelé tűsarkú
cipőt venni frissiben meglelt függetlensége és új, nőies magabiztossága szimbólumaként.
Továbbhajtottak a csöndes, szélfútta vidéki utakon, amelyek mentén a sövénykerítéseket apró,
bíborszínű íriszek,
pompás, kék ördögszemek, élénksárga rekettyék borították.
Kis, fekete-fehér madarak szelték a levegőt a szélvédő előtt,
apró, barna nyuszik menekültek a kerekek elől, sólymok lebegtek zsákmányra lesve a fehér
sziklák fölött.
Sénanque ősi apátságánál szinte tapintható volt a csend,
akárcsak a szerzetesek szelleme, akik évszázadokkal korábban imádkoztak itt. Az egyszerű,
dísztelen épületben, a hűvös kerengőkben kószáltak, ahol a járda kőlapjait istenfélő
lábak léptei fényesítették évtizedeken át. Az apátság meg a
környező levendulaföldek visszavitték őket az időben egy békésebb, befelé fordulóbb világba.
Egy darabig csak ültek, és
hagyták, hogy a hely békéje átjárja a lelküket.
Gordes-ba visszatérve már túl fáradtak voltak ahhoz,
hogy továbbmenjenek, ezért megszálltak az Hotel la Bastideban.
A szálloda részben az eredeti erőd köveiből épült egy függőleges szikla meredélyén, ahonnan
a völgyre és arra a kanyargós útra nyílt kilátás, ahol ők is felpöfögtek a kis Renault-val. A
délutáni hőségből érkezőkre a hűs előcsarnok
nyugtatóan és frissítően hatott. Szobájukban magas, gerendás mennyezet, csempézett padló és
szövettapéta volt. A zsalugáterek a távoli völgyre néztek, ahol seregélyek ezrei gyülekeztek a
fák tetején, csiviteltek és énekeltek a szürkületben.
Lara felsóhajtott a gyönyörűségtől, majd elfordult az ablaktól, egyenesen Dan kitárt karjába.
- Koszos vagyok - tiltakozott két csók közt. - Melegem
van, megizzadtam...
- Szeretem a felhevült, izzadt asszonyomat, a port pedig
észre sem veszem. - Dan a mellét csókolgatta, mire Lara nevetve hátravetette a fejét. Miért,
jaj, miért hitte mindig azt,
hogy a szeretkezés olyan komoly dolog? Miért nem tudta,
hogy örömteli, és az ember közben nevethet is? Együtt nevethetnek, miközben szeretkeznek.
A nagy ágy ritka élvezetet jelentett, nem nyikorogtak a
rugói, csak nagy, puha párnák, ropogós fehér lepedők voltak
benne, meg a felhevült testük, bár Lara agyán egy pillanatra
átcikázott az aggasztó gondolat, hogy Dan keze biztosan kövérebbnek érzi biztos volt benne,
hogy legalább három kilót
hízott.
De Dánt ez nem érdekelte, szerette a kerekdedségét, a
sima bőrét, a hosszú végtagjait, a selymes érzést, amikor beletemette arcát a puhaságába. Dan
Lara alá csúsztatta a kezét, majd a szájához emelte az asszonyt, ebben a pillanatban
csak Lara testének enyhén egzotikus illata számított... Lara
vonaglott a nyelve alatt, mire Dan még erősebben markolta,
és még szédítőbb magasságokba röpítette, amíg Lara már sikoltozott a gyönyörtől, aztán
felkiáltott, ne, ne, elég... nem bírom. Aztán Dan a magáévá tette. Megint.
Aznap este a tizenkettedik századi, boltíves pincében a többletkilók gondolata nem vette el
Lara kedvét a vacsorától.
A gyertyafény reszketett a krémszínű kőfalakon, az asztalokon mélykék vázákban sárga
rózsacsokrok illatoztak, és apró
falatkák csábítottak evésre. Hűvös és elegáns, mégis kényelmes és zsúfolt hely volt. Sok
vacsoravendég tűnt párizsinak, a
vidékhez megfelelőnek ítélt, a japán haikuhoz hasonlóan puritán, fehér vagy fekete
selyemruhákban jöttek, és ékszereiken csillogtak a gyémántok. Akadt néhány hozzájuk
hasonló
turista is, akik olyan bódult arckifejezéssel néztek körül,
mintha egy másik világba csöppentek volna, vagy talán - de
csak talán - ez volna a Paradicsom.
Ezen az estén Lara tökéletesen más volt, mint az a valahai
szomorú, bizonytalan nő Carmelben. Hosszú, sötétbarna haját kibontva viselte, pedig ilyet
már hosszú évek óta nem tett,
mert túl fiatalosnak tartotta. Különös ragyogás vette körül,
amelyet újonnan megszerzett magabiztossága kölcsönzött
neki. Olyan volt, mint egy olyan asszony, aki épp az imént
szeretkezett.
Akár az a fiatal nő a szomszéd asztalnál, gondolta Lara,
miközben a nőt figyelte. Első pillantásra jelentéktelennek
tűnt. Erős orra, túl szögletes álla, kis kerek szemüvege volt.
De a társaságában lévő három férfi szemlátomást tökéletesen
a hatása alá került. Csüggtek minden szaván, és a mosolya
felderítette a szobát.
Lara hirtelen rájött, hogy a lány külseje nem érdekes. Az
orra olyan, amilyen, az álla szintén, de a magabiztosságához
és a nőiességéhez kétség sem férhet. A vonzereje a sajátja.
Lara irigykedve figyelte.
- Nézd, hogy elbűvöl mindenkit - súgta oda Dannek.
Mind a hatása alá kerültek.
- Boszorkány, akárcsak te - bólintott Dan, és megcsókolta a kezét, ő pedig mosolygott, mert
korábban soha nem
gondolt magára úgy, mint boszorkányra. Már nem az a Lara
Lewis volt, akit ismert, legalábbis nem a régi, a megszokott
Lara.
Dan helyi rozét rendelt, és apró kagylót csípős szósszal
meg ropogósra sült kenyérrel, amiért Lara teljesen odavolt,
és annyira ízlett nekik, hogy kétszer is rendeltek belőle. Aztán a helyi bárány következett
Sisteron meredek lejtőiről,
fokhagymagerezdekkel tűzdelt apróra szeletelt hús, amely
rózsás volt, mint a naplemente, csak kétszer olyan finom, és
krémesen sima krumplipürével szolgálták fel, amelyet édes
vajjal meg tejföllel kevertek ki, és sokkal jobb volt, mint a
nagymama főztje. Ezután a helyi sajtokból összeállított tál
következett, hozzá pedig egy pohár fűszeres, finom
Chateauneuf du Papé, Le Vieux Telegraphe.
Vacsora után felsétáltak a Place du Cháteau-ra, beültek a
Renaissance kávézóba, és kávét iszogattak a csillagok alatt,
amelyek jobban ragyogtak, mint az elegáns párizsiak hatalmas gyémántjai. A misztrál
elvonult, csupán enyhe fuvallatot hagyott maga után, amely meglebbentette Lara hosszú
haját. Kellemes nemzetközi mormolás vette körül őket:
provence-i dialektus, gyors párizsi karattyolás, az angol nők
sivító hangja, a németek torokhangú nevetése. A valóságtól
elrugaszkodott világba kerültek, olyan királyságba, amely
varázslatosabb volt a Disneylandnél is.
Dan képtelen volt elhinni, hogy tényleg ott van.
- Nem kéne inkább Montereyben lennem, és a mexikói
éttermen dolgoznom? Vagy Carmel hegyei között építkeznem? Ez tényleg igaz?
- Megcsíplek, ha akarod - nevetett Lara, de pontosan
tudta, mit érezhet Dan. Ez a hegyi falu olyan távol állt az igazi életüktől, Dan hétköznapjaitól
és munkájától, az ő magányos San Franciscó-i otthonától, a kallódó életétől, mintha új
élet kezdetét ígérte volna.
Késő éjszakáig lődörögtek. Dannel könnyű volt beszélgetni, igazán figyelt rá, megpróbálta
megérteni, és a gondolatok
csak úgy kibuktak Lara száján anélkül, hogy előre átgondolta
volna őket olyasmik, amikre évek óta nem gondolt, csak ott
lapultak a tudata mélyén. Mesélt a férfinak arról, mennyire
csodálta az apját, mesélt a saját elszigeteltségéről, amikor
apja hosszú haldoklás után tüdőrákban meghalt, és ő még
csak tizenhat éves volt. Beszélt anyjáról, aki újra férjhez
ment, Floridába költözött, és magára hagyta az ifjú házas
Larát, akinek senki nem adott tanácsot, és senki nem segített. Beszélt arról, hogy nem tudott
valami sokat a szexről,
csak amit a barátnőitől összeszedegetett. Elmondta, hogy
soha nem ismert mást Billen kívül, soha nem ismert olyan
férfit, akinek ragadozó keze lett volna, és akinek az érzékei az
ő testére irányultak volna úgy, ahogyan Delia beszélt róla.
- Egyikünk anyja sem beszélt a szexről - mondta. - Az
ilyesmit nem tartották illendő témának a külvárosban.
Elmondta, mit érzett az otthonával, a gyerekeivel, a félelmeivel és a reményeivel
kapcsolatban. Apránként elmesélte
az egész életét.
Aznap éjjel úgy aludtak el, ahogy mostanában mindig, egymást átkarolva, mintha a nagy ágy
kicsi volna, és a zsalugátereket szélesre tárták a csillagos éjszakának meg a hűvös szellőnek.
Lara napsütésről, borról és szerelemről álmodott.
Lara lemondta a foglalásokat, szándékosan kerülte a szállodákat, amelyekben Bill-lel szállt
meg, eldöntötte, hogy háttérbe szorítja őt és közös életüket. Másnap újra lepöfögtek a
hegyről, mentek egy darabig, párszor eltévedtek, végül egy
falucskában lyukadtak ki - csak pár ház és istálló sorakozott
a keskeny út mentén. Egy jelzőtábla azt mutatta, hogy
Joucas-ba érkeztek, és ők kíváncsian követték a másik jelzést, amely a Mas des Herbes
Blanches-ra mutatott.
Amikor megtalálták, mézszínű provence-i tanyaházat láttak, amelyet szállodává alakítottak át,
és amely oly jól illett a
tájba, mintha csak belőle nőtt volna ki. Az alacsony, terrakotta cseréptetők különböző szögben
álltak, az udvari terasz
egy mélykék úszómedencére és egy parkszerű területre nézett, ahol a szálloda névadói, az
herbes blanches, a fehér füvek
nőttek.
Lara első ízben csomagolt ki, amióta elhagyták Párizst.
Felakasztotta az összegyűrődött ruhákat, volt, amit a mosodába és vasalásra küldött, hogy
aztán újra becsomagolja és
összegyűrje, amikor út közben, az esti átöltözések alkalmával
egy váltás ruhát keres. Az utazásnak nemcsak varázsai voltak, hanem hátrányai is.
Azután a közeli kisvárosba, Aptba hajtottak. A hajnali
piac még teljes lendülettel működött, és ők azonnal elvesztek
Provence illataiban: a rozmaring, a kakukkfű, a menta terjengő aromájában, a tucatnyi
különböző fajta olajbogyó erős
szagában, a dinnyék édes illatában, amely összekeveredett a
pizzásbódé felől érkező, csábító szagokkal. Vettek egy dinynyét, és megették, leve végigfolyt
az állukon, közben figyelték a helyi asszonyokat, ahogyan átválogatják a zöldséget és
gyümölcsöt, míg meg nem találják a tökéletes példányt. Az
élő csirkék és hápogó kacsák mellett pöttyös, barna héjú tojások mutogatták magukat a
kosarakban, mindent átjárt a sajtok átható szaga - krémesen fehér, kerek kecske- és juhsajtoké
meg azoké, amelyek legalább százévesnek tűntek kemény, fekete kérgükkel. Voltak ott apró,
frissen szedett fejes
saláták és kis póréhagymák sárga cukkinik, dudoros, zöldes-piros paradicsomok hatalmas,
fehér retkek, apró, lila
padlizsánok és kövér pirospaprikák.
Egy másik standon disznóhús sült, amelynek illata kísértésbe vitte őket, és nagy karéj friss
kenyérrel kóstolták meg a
zamatos szeleteket.
Bonnieux középkori falvában biciklit meg bukósisakot béreltek, és a Luberon-hegység zöld
dombjai közé kerekeztek,
átvágtak az apró, széljárta Ménerbes-en, és időnként csapatostul hagyták el őket a sárga-
fekete kerékpáros ruhát viselő
biciklisták, akár a méhrajok.
Larának fájt a lábikrája, a nap perzselt, és ő arra gondolt,
bárcsak több naptejet kent volna magára. Végül átizzadva,
kimerülten, leégve szálltak le a biciklikről egy tölgyes árnyékában, ahol mókázva a földre
vetették magukat.
Lara nyöszörögve széttárta a karját.
- Miért is jutott ilyesmi az eszembe? Még a szobabiciklit
sem használtam évek óta.
Dan a hátán feküdt, karját a feje alá tette.
- Nézd a jó oldalát: visszafelé végig lefelé megyünk.
Megmasszírozta Lara sajgó lábizmait, míg végül Lara már
nem bírta tovább, és akkor megcsókolta a naptól kipirosodott térdét, és felhúzta a földről. A
vad kakukkfű mámorító
illatot árasztva morzsolódott össze a talpuk alatt, miközben
mélyen besétáltak az erdőbe. Egy idő után megálltak, kéz a
kézben hallgatták a csendet. A föléjük boruló lombokon zöldes fény szivárgott át, mintha
hatalmas, szabadtéri katedrálisba léptek volna. Fokozatosan tudatára ébredtek az élet
hangjainak. Egy apró állatka futott át az aljnövényzeten, láthatatlan szárnyak suhogtak,
valahol egy madár fütyült a távolban kutya ugatott. Egyetértettek abban, hogy varázslatos
és bámulatba ejtő a táj.
Amikor végül visszatértek oda, ahol a biciklit hagyták,
nagy puffanással érkeztek vissza a valóságba. A biciklik eltűntek.
- Ellopták - sóhajtott Dan.
- Most mit csináljunk? - Lara megigazította a sortját, melege volt, ragadt a bőre, és ahogy
várható volt, meg is éhezett.
- Találd ki - mondta Dan. Megfogta a kezét, és elindultak lefelé a meredek dombról. Amikor
elérték az utat, jobbra
és balra pillantgattak. Az út üres volt, mint egy futballpálya,
ha nincs bajnokság.
- Jobb, ha elindulunk - javasolta Dan. - Ha jön egy autó,
emeld fel a hüvelykujjadat.
- Úgy érted, stoppoljunk? - hitetlenkedett Lara pontosan
arra intette a lányát, hogy ezt soha ne tegye.
- Tudsz jobbat? Fogjam a mobilt, és hívjak taxit? Ugyan
már, Lara, persze hogy stoppolunk. És máris elkezdhetsz
imádkozni, hogy gyorsan jöjjön erre egy autó, mert úgy emlékszem, Ménerbes elég messze
van.
Lara leszegett fejjel masírozott, dühös volt magára, amiért
olyan naiv volt, hogy őrizetlenül hagyták és még le sem lakatolták a bicikliket. Kaliforniában
soha nem tenne ilyet.
Tizenkettő és két óra között egész Provence bezár és ebédelni megy. Tudta, hogy ilyenkor
épeszű paraszt vagy üzletember nem utazik. A napi ajánlatot fogyasztják a helyi étteremben,
és egy üveg vöröset isznak rá, amit a bonnieuxszövetkezetből hoznak. A déli nap a fejére
tűzött, és azt kívánta, bár hosszú ujjú blúzban lenne, s nem ujjatlan topban.
- Most merre? - kérdezte Dan, amikor útelágazáshoz értek.
Larának körülbelül akkora irányérzéke volt, mint egy vaktában elforgatott jelzőtáblának.
- Jobbra - mondta határozottan, és tovább gyalogoltak
lefelé egy újabb üres, fehér földúton.
- Gyerünk, Lara. - Lara lankadni kezdett, és Dan sürgette. - Ilyen tempóban soha nem érünk
oda.
Lara arra gondolt, hogy ez az út nagyon ismerős, de végül
is minden vidéki út egyforma. Mégis pont olyan volt, mint
az, amin Bili végighajtott egyszer, amikor egy apró éttermet
keresett, amelyről jókat hallott, és amelyet mindenáron meg
akart találni. Bili kitartó volt, akár Dexter, soha semmit nem
adott fel.
Különösen, ha gyerekek életéről van szó, emlékeztette hirtelen
a belső hang. Soha nem adja fel egyetlen gyerek esetében sem. Ettől
olyan híres orvos.
Igaz, ismerte be Lara némán. Bár a saját gyerekeinek már
egyáltalán nem volt ilyen jó apja. Igaz, ők soha nem betegedtek meg, legalábbis súlyosan,
mint a páciensei.
Lara annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem
vette, amikor az út összeszűkült, és puha szegélye itt-ott omladozott. Egészen addig nem vette
észre, amíg meg nem botlott.
- Aú! Most nézd meg, mit csináltam! - kiáltotta meglepetten, amiért azon kapta magát, hogy a
köves árokban ül.
Dan odasietetett, hogy felsegítse.
-Jól vagy?
Lara ránehezedett a lábára, kipróbálta, aztán hirtelen újra
leült. Pokolian fájt.
- Azt hiszem, kificamodott. - Kétségbeesetten nézte a lábát, amelyre hirtelen túl szűk lett a
tornacipő. - Sajnálom
tette hozzá, és felnézett Danre.
- Hogy érted ezt? Én sajnálom. Hiszen te sérültél meg.
Nézd, nyilvánvalóan nem tudsz tovább jönni ezzel a lábbal.
Megyek, és idehozom az autót. Te csak maradj itt, és várj
meg.
Dan egy lombos tölgyfa árnyékába támogatta.
- Itt legalább nem süt rád a nap - mondta, és megsimogatta a haját, mint egy gyereknek. - Ne
aggódj, drágám,
visszajövök, mielőtt észrevennéd, hogy elmentem.
- Mire tízig számolok? - kérdezte Lara mosolyogva, mert
eszébe jutott, hogy ugyanezt ígérte a gyerekeinek, amikor kicsik voltak, és a tíz egy
örökkévalóságnak tűnt. Mint most is.
Dan összefont karral állt, és ránézett.
- Sietek - ígérte. Megpuszilta az asszony felfelé fordított
arcát, és kocogni kezdett lefelé a forróságtól csillogó úton.
Amikor eltűnt a szeme elől, Larának eszébe jutott a 22-es
szállítószalag a Charles de Gaulle-on. Valahányszor a férfi így
eltűnt, mindig azon aggódott, nehogy déjá vu-t éljen át
megint.
Harminchatodik fejezet
JLarába hirtelen belehasított, hogy egyedül van egy kis, kihalt mellékúton, valahol Provence-
ban. Csak a szűnni nem
akaró szél zúgása hallatszott, amint átsüvített a tölgyek között. Még a madarak is pihenni
tértek.
Gondterhelten a biciklitolvajokra gondolt. Mi lesz, ha
visszajönnek és kirabolják? Nem mintha lenne mit ellopni
tőle, kivéve talán a régi óráját. Ja és a nyakláncát. Végigfuttatta ujját a gyémántokon talán le
kéne vennie és el kéne
dugnia a zsebében... de megfogadta, hogy nem veszi le,
amíg Bili vissza nem tér. Ez volt a talizmánja, ami majd
visszahozza.
Nos, eddig nem működött túl jól a talizmán, emlékeztette szúrósan a belső hang.
Jaj, istenem, már megint ugyanott tart? Beismeri, hogy
még mindig a férfit akarja?
Lerántotta az edzőcipőt, és szemügyre vette duzzadt lábát.
Bokája bíborszínt öltött, és későn jött rá, esélye sincs, hogy
visszavegye a cipőjét.
- JaJ nagyon fáj - mondta mogorván. - Megismétlődik a
Tour dArgent, csak akkor a legjobb fekete ruhámban voltam, most meg mezítláb, és nem
magas sarkúban. - Morcosan vizsgálgatta a lábát, és eltűnődött, mit tenne ebben a
helyzetben az orvos férje.
Lenézett a buja, zöld völgybe. Nem ezen az úton voltatok
Bill-lel? - lepte meg a belső hang. Emlékszel a pipacsmezőre?
És megint visszautazott az időben.
Bili és Lara kanyargós, fövenyes úton haladt, az éttermet keresték. Jobbra sziklák emelkedtek.
Balra lágyan zöldellt a
völgy. Akár egyedül is lehettek volna a világon. Nem dolgoztak parasztok a szőlőben, senki
nem sétáltatott kutyákat,
nem előzték meg őket autók. Aztán a semmiből eléjük tárult
a völgy a piros pipacsokkal, amelyek pompás, vörös, keleti
szőnyegként csillogtak a szellőben.
Megigézve kanyarogtak lefelé a völgybe. Levették a cipőjüket, mezítláb, kéz a kézben
szaladtak át a derékig érő pipacsok között, elsüllyedtek köztük.
Lara a hátán fekve látta a piros szirmokat, amelyek olyan
finomak voltak, mint a pillangó szárnya, és lebegtek az enyhe fuvallatban érezte az
összepréselt fű illatát, a virágpor
csiklandozta az orrát, hallotta a kövér poszméhek zümmögését, az apró szárnyak suhogását, a
mezei lények káparászását.
Szeretkezés közben eggyé váltak a földdel, a pipacsok eltakarták őket a tekintetek elől, a
természet lágy ölén ölelkeztek.
- Jaj, Bili - suttogta most Lara. - Nem volt olyan rossz,
ugye? Voltak idők, amikor tudtam, hogy szeretsz, és amikor
igazán szerettelek. Ne hagyd, hogy azt higgyem, minden
rossz volt, hogy az a sok év csak ámítás volt, elpazarolt idő
kérlek, ne hagyd... nem bírnám elviselni. Nem bírnék üres
kézzel továbbmenni.
Persze hogy voltak szép idők, gonoszkodott a másik énje. Fél
kezeden megszámolhatod őket, bébi.
Nem igaz, gondolta kétségbeesetten. Sok ilyen volt...
Igen, amikor még hazajött esténként, amikor még nem volt olyan
fene nagy ember a talpnyalói szemében, nem volt annyira öntelt, hogy
ne törődjön senki mással. Lehet, hogy épp most Melissával szeretkezik valami kínai
rizsföldön. Lehet, hogy Melissa is úgy gondolja,
ahogy régebben te. Hé, hisz ennek az embernek van egy másik oldala, egy érzékeny, sima,
sokkal szeretőbb oldala...
Lara visszazökkent az álmodozásból. A hideg széltől megborzongott a gerince, és libabőrös
lett a karja. A hőmérséklet
legalább húsz fokot zuhant. A tömör, fekete felhők gyorsan
gyülekeztek a hegyek csúcsán.
Lara idegesen végignézett az üres úton, és azért imádkozott, hogy Dan siessen.
Figyelte a hegyeken átbukó felhőket, látta, hogy az eső
zuhog a távoli meredélyeken, aztán a vakító, neonfényű villámot egy másodperccel később
fülsiketítő dörgés követte.
Egy magányos ciprus hatalmas sistergéssel lángba borult.
Te jó ég, gondolta, ez veszélyes. Ki kell jutnom innen. Körülnézett, meglátott egy letört ágat,
maga felé húzta, és amikor egy kis skorpió beszaladt az aljnövényzetbe, felsikoltott.
Sikerült talpra küzdenie magát, és sérült lábát óvatosan a
földre tette. Persze továbbra is pokolian fájt.
Mit vártál? - gonoszkodott a hang. Csodás gyógyulást, hogy
leszaladhass az útra, és elfuthass a vihar elől? Késő, nézd csak, mi
közeleg.
Egybefüggő esőfüggöny csapkodta napégette vállát, és elvakította. Egy pillanat alatt átázott.
Egy elgörbült ágra támaszkodva lefelé ugrált az úton, amerre Dan elment.
- Kutya legyek, ha ellenállás nélkül hagyom, hogy belém
csapjon a villám - motyogta. - Most nem, épp most, amikor
rátaláltam...
Hosszú, vizes haja szétterült a vállán, az eső lecsöpögött az
orra hegyén. A villám veszélyesen közel csapott be, és ő a másodperceket számolta. Még csak
háromnál tartott, amikor a
mennydörgés akkorát csattant, hogy rémületében gyorsabban bicegett tovább.
Üveggolyó nagyságú jégdarabok kezdtek hullani. Tömören pattantak le a fejéről, és ő nem
vette észre a teherautó
fényszóróját, amíg közvetlenül ott nem volt, és nem hallotta
a kocsit, ahogy megfarol.
- Madame, qest-ce que vous voulez ici? - kérdezte egy rémült
hang. - Viens, viens vite...
Lara vakon reménykedve kinyújtotta a kezét.
- Au secours, monsieur - mondta, és eszébe jutott az ideülő,
hasznos mondat a Berlitz útikönyvből. - Kérem, segítsen!
- Ah, madame... - A férfi félig átemelte az úton, aztán fellökte a teherautóra. Lara vetett egy
pillantást a rózsaszín és
zöld színárnyalatú bidékre és vécécsészékre. - Merde - mondta a megmentője, és ezen kívül
néhány olyan kifejezés is elhagyta a száját, amit Lara szerencsére nem értett, aztán lassan
elindult a viharban.
Lara éppen úgy nézett a férfira, ahogy az őrá: ő a sáros idegen boszorkány átázott sortban és
könnyű topban, fél lába cipőben, a másik lába mezítelen, bíborszínű és dagadt. A férfi
alacsony, szúrós szemű francia munkásember volt világoskék
overallban, elnyűtt, keskeny karimás, terepszínű, zöld kalapban.
- Touriste.
Nem kérdés volt, hanem kijelentés, de Lara udvariasan válaszolt.
- Oui, monsieur. Américain.
- Mit keres egyedül a viharban? - kérdezte a férfi, természetesen franciául. - És mi történt a
lábával?
Lara megtett minden tőle telhetőt, hogy elmagyarázza,
mi történt, és hogy Ménerbes-be tartott lefelé az úton, remélve, hogy összetalálkozik a
férjével.
- Ó - magyarázta a férfi -, a madame a rossz irányba indult. Most megyünk Ménerbes-be. Ott
majd utánanézek,
hol gyógyítják meg a lábát - tette hozzá kedvesebben.
Nem fest valami jól.
Lara a lábára nézett. Tényleg nem festett jól. Sőt egyenesen
szörnyen festett. Sóhajtva kibámult a szélvédőn. A jégesőből
újra eső lett, a villámlást és mennydörgést maguk mögött
hagyták. Amikor befordultak a völgyre néző, sáros parkolóba, Lara megpillantotta Dánt.
A férfi is észrevette, feltépte a teherautó ajtaját, és a karjába kapta az asszonyt.
- Istenem, Lara, el se hiszem, hogy ott hagytalak abban a
viharban. - Lara megmentője udvariasan várt, egyik kezében
a kopott kalapot markolta, a másikkal kopasz fejét vakarta.
- A hölgy lábát el kell látni, msieur- szakította félbe az érzelmi kitörést. - Rosszul néz ki.
- Rosszul? - Dan Lara dagadt bokájára nézett, aztán megragadta a férfi kezét, és megrázta.
- Merci, monsieur... monsieur... - A teherautó oldalán díszelgő feliratra pillantott: Pierre
Etienne Garnier, Equipement
Sanitaire. - Merci, Monsieur Garnier. Merci mindkettőnk nevében. Un cognac, monsieur, - Az
apró sarki bár felé intett, és
Monsieur Garnier némi udvarias tiltakozás után beleegyezett
egy kis marcba., csak hogy az eső hidegét csillapítsa. Az időjárás a hegyekben
kiszámíthatatlan, az egyik percben süt a
nap, a másikban meg, puff, mintegy varázsütésre havazik,
mennydörög vagy jégeső esik.
Larát két oldalról támogatva beléptek a bárba, és azonnal
a figyelem középpontjába kerültek. Rémült hangok hallatszottak gyors, provence-i
tájszólásban a madame lábát illetően, majd tiszta törlőruhába csomagolt jeget hoztak,
konyakot szolgáltak fel, a borostás, idősebb törzsvendégek tanácsokat osztogattak, és hálásak
voltak az eseményért, mert a
vihar félbeszakította a szokásos délutáni pétanque-jukat.
- Szorosan fáslizza be a bokáját, madame - mondta valaki. - De előtte áztassa jeges vízbe a
kötést. A ficamra a hideg
az egyetlen orvosság. Egy-két nap, és olyan lesz, mint újkorában.
Mosolyogva megköszönték, Dan marcot rendelt mindenkinek, és az entante cordiale
internationale közepette taxiba tették őket, hogy visszajussanak Bonnieux-be, a
biciklikölcsönzőhöz meg a kocsijukhoz.
Harminchetedik fejezet
jT. Mas-ba visszatérve Larához kihívták dr. Montand-t.
Nagyon fiatal volt, hangtalanul közlekedett vastag gumitalpú cipőjében, mintha csak a
levegőben járna, és idegeskedett,
mint a kezdő bába az első szülésnél. Mereven nézte Lara lábát, amely most már leginkább a
szupermarket csemegerészlegében megvásárolható mortadellára hasonlított, mert fehér
foltok tarkították sötét rózsaszínjét.
Randa, malacszínű, rugalmas rögzítőzoknit húzott a bokájára, és Lara mélabúsan arra gondolt,
ezzel minden lehetőségét elvesztette annak, hogy valaha újra elegánsan jelenjen
meg. Ezután az orvos két párnát tett a lába alá, és felírt egy
krémet a leégésre.
Lara kezdte élvezni a rá irányuló figyelmet. A szállodaigazgató virágot és betegeknek való
finom ételeket küldött a
szobájukba, egy üveg finom helyi rozé kíséretében a szobalányok körülötte nyüzsögtek, és
gondoskodtak róla, hogy
kényelmesen feküdjön Dan aggodalmaskodva körüldongta,
és érdeklődött, ne vigye-e kórházba.
Jeges zacskókba bugyolált bokájával egyedül aludt a külön ágyban, amelyet Dan azért kért
neki, hogy ne zavarja.
Larának hiányzott a férfi közelsége. Aznap éjjel mégis valahogy Biliről és a pipacsmezőről
álmodott.
Amikor másnap reggel felébredt, tudta, hogy meg kell találnia azt a mezőt. Hirtelen ez lett a
legfontosabb dolog az életében. Tudnia kellett, hogy tényleg ott volt Bill-lel, hogy
együtt feküdtek azon a mezőn, hogy a szívük valaha egy
ütemre vert, hogy a testük szenvedélyesen fonódott össze.
Tudnia kellett, hogy valaha tényleg szerették egymást, és
hogy az élete elmúlt huszonöt éve nem csupán ábránd volt.
Ott vannak a gyerekeid, emlékeztette a belső izng.Josh és
Minnie nem ábrándkép, hanem a szerelmetek gyümölcse. Nem kell
látnod azt a mezőt...
De igen, mondta magában. Tudnom kell, hogy létezik.
Hogy létezem... Meg kell találnom magamat. Szüksége volt
a barátnőire, beszélnie kellett velük, szüksége volt a bátorításukra, hogy igaza van. így aztán,
amíg Dan úszni ment, felhívta Susie-t.
- Ne keresd meg azt a mezőt, Lara - mondta Susie szigorúan. - Felejtsd el. A valóság nem a
múlt, hanem az, ahol
most vagy. Hogy ki vagy most. Hogy mi vagy most.
Lara vonakodva beismerte, hogy Susie-nak igaza van.
- Nem keresem meg - ígérte. De amint letette a telefont,
szomorúan arra gondolt, most már soha nem tudja meg, szerette-e valaha Bili.
Dan ragaszkodott hozzá, hogy a napot kényelmes henyéléssel töltsék a medence partján, ahol
Lara fel tudta polcolni a
lábát. Lara felhúzta a piros fürdőruhát, aztán kétségbeesetten
nézte magát a tükörben. Megvolt az ára annak, hogy végigzabálta Franciaországot, és ez most
megmutatkozott. Mindenhol kitüremkedett a fürdőruhából. Összeszorult a szíve,
ha a Riviérára gondolt, ami még csak ezután következett,
meg a gyönyörű, bikinis lányokra. Megfogadta, hogy nem
eszik mást, csak gyümölcsöt, és talán egy kis salátát, aztán
sokkal visszafogottabb, fehér fürdőruhát húzott fekete szóknyacskával, amely jótékonyan
takarta túlságosan terjedelmes
csípőjét, és Dan segítségével kibicegett a teraszra.
Provence-ban a csend különleges. Talán az árnyékos Luberon-hegység teszi, amely körülzárja
a falvakat és völgyeket, és elszigeteli őket az autópályák, a repülőgépek, a szirénák zajától.
Lara elnyúlt a medence melletti napozóágyon,
behunyta a szemét, és szinte hallotta a csendet. Időnként eljutott hozzá egy hangfoszlány a
völgyből, hallotta egy kecske
mekegését az alacsony dombok közül, egy távoli templomharang kongását.
Mégis nyugtalan volt, legszívesebben kocsiba pattant volna, hogy megtalálja a titkos helyet.
Úgy gondolta, pontosan
tudja, hol van...
Másnap reggel a lába még vörös és dagadt volt, mégis azt javasolta, menjenek tovább. Olyan
sietve hajigálta a ruhákat a
bőröndökbe, hogy meglepte vele Dánt, majd határozottan
rájuk csapta a tetejüket.
- Hallottam egy kis étteremről - mondta. - Ha sietünk,
ebédre pont odaérünk. - Megszegte a Susie-nak tett ígéretét,
és ezt pontosan tudta.
Egy órája voltak úton, körbejárták a környéket, ahol semmiféle jel nem utalt lakókra, sehol
egy tanya, étteremről nem is
beszélve. Sziklás szerpentineken kanyarogtak, Lara kilesett
az ablakon, mintha valami értékeset veszített volna el. Hogyan mondhatná el Dannek, hogy
azt az álmot keresi, amikor ő meg Bili még fiatal volt, és az élet teli volt ígéretekkel?
Hány ígéret vált valóra közülük? - kérdezte a hang. És ha ez
az álom igaz volt, akkor miért érzed, hogy az élet mégis rászedett?
Nem az fáj valahol a lelked mélyén, hogy nélkülözhető vagy? Az elfeledett nő. Az elveszett
nő.
- Miért csináljuk ezt, Lara? - kérdezte végül Dan, amikor
elege lett. - Miért olyan fontos ez a hely? Nem értem.
- Úgy emlékszem, gyönyörű.
Dan meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Nem tudtam, hogy már jártál ott.
- Még nem jártam ott. - Ez a hazugság határát súrolta,
ezért keresztbe tette az ujját.
- Arra emlékszem, hogy mondták, itt van valahol. Egy pipacsmezőnek is kell itt lennie...
Újabb hajtűkanyart hagytak maguk mögött, és Lara lekukucskált a völgybe. Néhány pipacs
pettyezte a földet, de nem
volt annyi, hogy virágszőnyeget alkottak volna. Itt történt,
ezen a helyen, ugye? Vagy talán a következő kanyar után? Istenem, valahol itt volt. Biztosan
tudta az volt a nászútja, a
Bill-lel töltött élete fénypontja.
De nem lehetett biztos benne, hogy ugyanaz a hely sohasem találták meg Bill-lel azt a kis,
falusi éttermet, és most
meg Dan sem találja...
Most már sohasem tudja meg az igazságot.
Harmincnyolcadik fejezet
ásnap reggel megváltozott a hangulata, és megint szerelmes lett. Beleszeretett az Aix nevű
kisvárosba, amely Provence szívét és lelkét testesítette meg.
A platánok baldachinja két sorban árnyékot vetett a széles
sétányra meg a méltóságteljes, lapos homlokzatú, tizenhetedik és tízennyolcadik századi,
városi lakóházakra a főutcában, a díszes ivókutakban végződő Cours Mirabeau-n.
A misztrál maradványai üdvözlésképpen lefröcskölték őket,
amikor elmentek a szökőkút mellett, ahol régen libériás inasok vitték a gyaloghintójában
Medici Máriát ahol van Gogh
sétált ahol Frédéric Mistral, a költő, akiről a szél a nevét kapta, a szabadtéri kávézókban
ücsörgött ahol Cézanne és de
Sade iszogathatta az opálos abszintot.
Az árnyékos fasorok apró, napsütötte, macskaköves terekbe torkolltak, ahol számtalan kis
butik foglalta a helyet a régi
épületek szép kőhomlokzata mögött. A városkát a báj és az
elegancia légköre lengte be, és az életöröm, a mai és fiatal kedélyesen keveredett az elnyűtt
öreggel. A soknemzetiségű és
soknyelvű helyi egyetemisták élénk színű kis Vespákon pózoltak, a lányok haja lobogott a
szélben, a keskeny csípejű
fickók szájszegletéből szándékoltan lazán lógott a cigaretta.
A napon dióbarnára cserzett bőrű parasztgazdák fogyasztották bőségesen a fanyar vörösbort.
Ok egy napra érkeztek a
városba, baszksapkájukat kackiásan a bal szemükre húzták, a
feleségek legjobb fekete ruhájukban a kirakatokat nézték, és
talán újabb, a most viselthez nagyon hasonló fekete ruhát kerestek. A helyi üzletemberek a
kávéházakban ebédeltek, ahol
évek óta törzsvendégek voltak, ünnepélyesen olvasták a napilapokat, az iskolások, akik
délutánra kiszabadultak, a gyalogosok között cikáztak, elbotlottak a saját lábukban, és
hangos sértéseket vágtak egymás fejéhez. Az út túloldalán
kövér, vörösessárga macska napozott a kis kovácsoltvas erkélyen, akár valami színpadon. Az
élénk színekbe öltözött, leégett, gyűrött, sötét napszemüveges turisták képeslapokat
írtak haza Bárcsak ti is itt lehetnétek szöveggel.
Dan és Lara a Café Deux Garcons-ban csatlakozott a tömeghez. Itt Lara végre megpihentette
a lábát, limonádét
ivott, és napraforgós képeslapot írt a barátnőinek, Dan pedig
legurított egy jeges Stella Artois-t, és nézte az embereket,
akik boldogan lopták a napot. Úgy gondolta, egy ilyen nap
Provence-ban pontosan erre való.
- Egyszer még visszajövünk ide - mondta optimistán
Larának. Lara mosolyogva nézett föl a képeslapról. - Velem
jössz, Lara?
- Veled jövök, ha megkérsz rá.
- Most azonnal megkérlek. Szükségem van a beleegyezésedre.
Lara levette az olvasószemüveget. Dan mélykék tekintete
összefonódott az övével, megszűnt körülöttük a tömeg, a
Vespák berregése, a flörtölő diákok zaja. Az előző este kétségei szertefoszlottak.
- Megígérem. Visszajövök veled ide, Dan. Egyszer.
Dan Lara forró arcához nyomta az ajkát. Mennyire szerette a sokféle illatát: a parfümjét, a
bőre finomságát, a napsütötte liliomra emlékeztető nyirkos illatot, amely a sötétbarna
hajtömeg alól, a nyakszirtjéről áradt, a teste finom aromáját
az ő egyedi ízét.
Pillantásuk még mindig egymásba fonódott, és Lara mosolyogva olvasott a gondolataiban.
- Nincs szobánk. Aixben nem állunk meg, emlékszel?
- Maradjunk, élvezzük a varázst. Élvezzük egymást.
- Jól van - egyezett bele boldogan Lara, összeszedte, és a
táskájába tömte a képeslapokat. Elvégre nem az övék a világ
minden ideje? Legalábbis a mai napon.
Le Négre-Coste Szálloda a Cours Mirabeau egyik tizennyolcadik századi épületében volt.
Egyszerű, régimódi francia stílusban rendezték be, és az öreg, kalickaszerű lift nyikorogva
ment fel az esőcsatorna alatt elhelyezkedő szobájukhoz. Elbűvölten kukucskáltak ki az
ablakon a platánfák csúcsára.
Aztán becsukták a zsalugátert, és a franciaágyra vetették
magukat.
- Felejtsük el a kaliforniai duplaágyat, ezentúl csak ilyenben akarok aludni. - Dan ajka az
asszony nyakszirtjéről a
szemhéjára vándorolt, aztán az orra hegyére, a puhán várakozó ajkára. - Nagyon meg tudnám
ezt szokni. Csak az a lényeg, hogy te is hozzátartozz. Egy matrimonial, egy Lara
Lewis.
Lara beleharapott Dan ajkába, magába itta a férfit. Testük
felforrósodott a melegtől, tekintetük ábrándos volt a vágytól, kezük behajlítva hízelkedett,
tovasiklott, megtorpant,
cirógatott.
- Mesélj a többiekről - nézett Lara féltékenyen a férfi szemébe. - Tudni akarom, kiket szerettél
és milyenek voltak.
Dan a fejét csóválta Lara bizonytalan volt, mint mindig.
- Senki sem volt hozzád fogható. Esküszöm. Soha senki
iránt nem éreztem ezt, senkit sem kívántam így. Több ez
puszta szexnél vagy szenvedélynél... szükségem van rád.
Nem hiszem, hogy tudnék élni nélküled, Lara Lewis.
Lara halkan felsóhajtott.
- Szeress engem, Lara. - Dan az asszony kerek mellébe temette az arcát. - Mondd, hogy
szeretsz.
- Szeretlek - suttogta Lara.
Dan a napégette részeket elkerülve követte Lara testét az
odalenti halványabb, titkosabb részek felé.
- Mennyire más neked idősebb nővel lenni? - érdeklődött
közben Lara, féltékenyen a férfi régi életére.
- Nincs senki más, csak te, Lara - motyogta Dan -, csak
te. Nem gondolok senki másra...
És miközben összefonódott és eggyé vált a testük, Lara
végre hitt neki.
Később egymás karjában feküdtek, lábukat átvetették egymáson, a lélek és a test utazásától
elkábultak. Kielégültek.
Eltekintve attól, piszkálta Larát a kis hangocska, hogy már
csak hat nap van hátra... Csupán hat nap a Paradicsomban. Aztán mi lesz? Most azt mondja,
szeret. Lássuk, mi történik, ha már
otthon lesztek.
Lara sóhajtott, és eltűnődött, vajon képes lesz-e valaha
megtanulni, hogyan élvezze a pillanat boldogságát. Igazi hitetlen Tamás volt, mindig
kérdések merültek fel benne, mindig időkorlátokat szabott. Mindig attól rettegett, hogy
elveszíti, amije van.
Aznap este felhívta Deliát, ezúttal azonban nem titkolta el
Dan elől. A férfi az ablaknál állt, a kávézóból felszüremlő nevetést hallgatta, Lara pedig
tárcsázott, és várta, hogy Delia
felvegye a telefont.
Csak csöngött, csöngött, és már épp le akarta tenni, amikor Delia álmos hangon beleszólt:
- Halló!
- Én vagyok, Lara - mondta mosolyogva.
- Lara, milyen a második nászutad? Hogy mennek a dolgok?
- Remekül - mondta Lara tartózkodóan.
Delia szívből jövő kacagása visszhangzott a telefonban.
- Gondolom, egy tartózkodó remekül jobb, mint egy pusztíjól. Beleszerettél?
Lara a zöld zsalus ablakban nyújtózkodó magas Danre pillantott. Már attól is bizseregni
kezdett a tarkója, ha ránézett.
Dan csak bokszeralsót viselt. Izmos háta a csípőjéig keskenyedett, látta valamennyi
kidudorodó csigolyáját a gerinc
vonalában, a sima, bronzszínű bőrét.
- Bele - vallotta be. - Szerelmes vagyok.
Elmondta Deliának, hogy Aixben voltak, és holnap a Cote
dAzurön lesznek.
- Erről jut eszembe - folytatta -, megváltoztattam az útitervet. Nem ugyanazokban a
hotelekben szállunk meg, úgyhogy nem tudsz felhívni.
Delia meglepetten füttyentett.
- Úgy érted, hogy eltértél a második nászút útvonalától?
- Nem teljesen. - Larának eszébe jutott a szívszaggató
kutatás a pipacsmező, álmai mezeje után. - Ugyanazokra a
helyekre megyünk. De most minden annyira más. Néha...
- Tétován Danre pillantott.
- Mi van néha?
- Néha azon tűnődöm, mi az igazság az életemmel kapcsolatban.
- Az az igazság az életeddel kapcsolatban, Lara Lewis,
hogy negyvenöt éves vagy, vonzó, néha gyönyörű, és néha
halványabb másoknál. Intelligens vagy, van két nagyszerű
gyereked, akik szeretnek, akárcsak Dex, aki most itt van
mellettem, és biztos vagyok benne, hogy nagy puszit küld
neked. És az az igazság, hogy Bili Lewis Pekingben vagy Indiában van a szeretőjével, te
pedig Provence-ban vagy a tiéddel. Mit szólsz az analízishez?
Lara szélesen elmosolyodott.
- Bíztam benne, hogy te eligazodsz a szövevényes kérdésekben.
- Nehogy azt mondd, hogy még mindig a doktor után sóvárogsz. - Delia hangja hitetlenkedve
csengett.
Lara nagyot sóhajtott.
- Néha... Tudod, olyan nehéz.
-Tudom, tudom - huszonöt év után... Figyelj, barátnőm, megvetted már azt a tűsarkút, amit
mondtam? Úgy
hallom, szükséged van rá. Fokozd az önbizalmadat. Mindig
is remek lábad volt - nevetett Delia.
- Megveszem, amint Cannes-ba érünk.
- Rendben. Mutass be a barátodnak.
- Mi van?
- Add oda neki a telefont. Üdvözölni szeretném.
- Ha ellenőrizni akarod...
- Dehogyis, csak azt akarom mondani: szia, szerető, hallom, remek vagy az ágyban...
Lara elnevette magát.
- Dan! - Átadta a telefonkagylót. - A barátnőm, Delia
üdvözölni szeretne.
Dan meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán átvette a
telefont.
- Halló, Delia barátnő. - Hallgatott egy darabig. - Igen,
persze. Ez igaz. Nem felejtem el. - Hátravetette a fejét, és nevetett. - Ez igaz.
Lara idegesen nézte.
- Mit mond? - A telefonkagyló után nyúlt, de Dan tantaluszi kínokat okozva elkapta előle.
- Hé, figyelj csak, Delia - mondta még mindig mosolyogva-, fussunk össze majd otthon. Sokat
hallottam rólad, és ez
után a beszélgetés után olyan, mintha már ismernélek... oké,
oké, nagyszerű - mondta bólogatva. - Akkor otthon találkozunk, barátnő.
Lara kikapta a kezéből a telefont.
- Mit mondott neked?
- A, semmit - mondta Dan önelégülten. - Csak ezt-azt.
- Delia, miben mesterkedsz?
- Csak szóltam rólad néhány jó szót, drágám. Ne aggódj.
Lara felmordult.
- Jól van, vettem az adást.
- Mindenkinek szüksége van egy kis reklámra - mondta
Delia -, és neked többre, mint az átlagnak.
- Kösz, de biztosan tudom, hogy elvagyok nélküle.
- Talán mégsem. Sose lehet tudni - mondta dacosan
Delia. - És ne feledd el holnap megvenni a kivágott orrú tűsarkút. Természetesen feketét,
valamilyen tiszta fekete harisnyával. Nem harisnyanadrággal, az megfojtja az erotikát.
Talán egy kis csipke-harisnyatartó...
- Ilyesmi még létezik? - kérdezte vidáman Lara.
- Biztos vagyok benne, hogy Franciaországban létezik...
csak gondolj azokra a szexis nőkre.
Lara elgondolkodott.
- Holnap megveszem - ígérte, aztán egy szeretlekkel és
egy viszláttal elköszönt.
Dan feléje fordult az ablaktól.
- Szimpatikusnak hangzott a barátnőd. És ravasznak.
Lara gyanakodva összehúzta a szemöldökét.
- Mit mondott neked?
Dan vállat vont.
- A, nem sokat, ezt-azt, tudod, amolyan átlagos csevegés
volt.
- Nem, nem volt az. Azonnal mondd el, mit mondott,
Dan.
- Megígértem neki, hogy nem mondom el.
- Hááá! - Lara az ágyra vetette magát. - Az őrületbe kergetsz. Most aztán egész éjszaka ezen
törhetem a fejem.
- Csak pár családi titkot árult el - vigyorgott Dan. - Tudod, hogy nem írtál haza semmit, meg
hogy milyen jó, hogy
a szárnyaim alá veszlek... ilyesmiket.
Lara nevetett, Dan pedig rávetette magát, és a feje fölött
lefogta a karját.
- Nem, tényleg, nagyszerűnek tűnt - mormogta csókok
közt. - Alig várom, hogy találkozzunk.
- Minden barátnőm nagyszerű. - Lara viszonozta a csókokat.
- Éhes vagy? - kérdezte Dan.
- Mmmmmnnn...
- Akkor gyerünk, együnk valamit. - A kezénél fogva felhúzta az asszonyt.
- Csak fel akarom hívni Minnie-t és Josht...
Dan vonakodva elengedte. De Lara megrázta a fejét nem
akarta elrontani a pillanatot. Majd később felhívja őket.
Harminckilencedik fejezet
ásnap kora reggel már úton voltak. Még alig múlt fél
hét, az utcán sápadtan derengett a napfény. A Cours Mirabeau mentén az utcai kávézók
épphogy kinyitottak, kirakták
a székeket, elrendezték az asztalokat. Ittak egy nagy krémkávét, és ettek egy croissant-t a
Deux Gargons-ban, ahol előző este omlettet vacsoráztak, mert - mint Lara mondta
ennyi finom étel után csak főtt tojásra és pirítósra vágyott, és
az omlett állt ehhez legközelebb.
Az A8-E80-as provence-i autóút keletre kanyarodott Aixtől, zöld hegyek, tanyasi utak,
szőlőhegyek mellett haladtak
a Varon át a Riviéra felé. A forgalom megvetően zúgott el a
kis Renault mellett - az ő apró, forró Renault-juk mellett
mennyire szerette volna Lara, ha sikerül légkondicionált autót kapnia -, amely egyszerre fújta
be rájuk a benzingőzt és a
meleget. Vagy becsukták az ablakot, és megsültek, vagy kinyitották, és megfulladtak. Izzadva
folytatták az utat, türelmesen sorban álltak az autópálya-kapuknál, és időnként
megálltak egy Oranginára az út menti kávézóknál, hogy leöblítsék a benzin ízét.
Grimaud-ba értek.
- Csak tíz kilométerre van St. Tropez - mondta Lara a térképet fürkészve, és azért imádkozott,
nehogy megint tévedjen. Aztán azt mondta Dannek, hogy jobbra menjen bal helyett, és
valahogy a St. Tropez-i út helyett a Cogolin felé
vezető úton találták magukat. Aztán számtalanszor megkerülték ugyanazt a körforgalmat,
mielőtt rájöttek könyörgök,
könyörgök, mondta némán Lara, melyik a St. Tropez-ba vezető parti út.
- Állj - kiáltott fel hirtelen Lara, és a kocsi hatalmas fékcsikorgással megállt. -Jaj, Dan -
zihálta elképedve. - Nézd!
Nézd csak!
A Földközi-tenger olyan volt, akár valami varázslat, mint
oázis a sivatagban, megnyugtatta a lelket a hosszú, rázós,
benzinbűzös utazás után, az őrült autósokkal vívott harcok
után. Olyan kék volt, mint a nyaralási prospektusok képein,
és ragyogott a délutáni napfényben. Akár egy megvalósult
álom.
A La Figuiére kis szálloda volt St. Tropez mellett pár kilométerre, a ramatuelle-i úton, amely
békésen állt egy szőlőskert közepén. Pontosan ezt keresték, ezeket a stukkókkal díszített
villákat. Mindegyik más színű volt - rózsaszín, okker,
fehér, kék, krémszínű -, és csendesen álltak a kertben. A virágos terasz türkizkék
úszómedencéhez vezetett, amelyet
méhekkel körülzsongott illatos levendulabokrok vettek körül. Miután szemügyre vették
hűvös, kövezett padlós szobájukat, ledobták magukról a sortot és a pólót, felhúzták a
fürdőruhát, és egyenesen a medencébe vetették magukat.
Sikítozva bukkantak a felszínre. A medence vize lélegzetelállítóan hideg volt, és olyan
frissítő, mint a jeges limonádé
egy forró délutánon. Jó hír volt, hogy Lara bokája jobban
volt.
Később, miután lehűltek és lezuhanyoztak, az elnyűtt,
sárpettyes kis Renault-val St. Tropez-be hajtottak.
Lara megbámulta a csillogó Porschékat, Ferrarikat, RollsRoyce-okat, amelyek a Quai Jean
Jaures-n parkoltak a hatalmas, ragyogóan fehér jachtok előtt. Minden csillogott, a rakparton
álló kocsiktól kezdve a jachtok rézszerelvényein át a
tagbaszakadt, öreg milliomosok sapkájának aranyzsinóros
szegélyéig, akik a pompás, hosszú hajú, rövid nadrágos fiatal
lányokat nézték az út túloldaláról, a Café Sénéquier-ből.
- Talán le kellene mosatnunk az autót - mondta lenyűgözve Lara.
Éhesek voltak, ezért a La Gorille teraszán kötöttek ki a
Quai Suffrenen, ahol jéghideg St. Tropez-i rozét ittak, moules
mariniers-t ettek a világ legjobb sült krumplijával, és nézték
az arra járó, gyönyörű embereket.
Később a városban kószáltak, végigbotladoztak a macskaköves sikátorokon, a száradó ruhák
alatt, bekukucskáltak a
gyöngyfüggönyös ajtókon és csipkefüggönyös ablakokon,
benéztek az apró, mozgalmas diszkókba és a még apróbb butikokba, ahol leheletnyi bikiniket
és szexis francia fehérneműt árultak, végül rábukkantak egy kávéházra a Place des
Lices-en, ahol boldogan szürcsölték a cappuccinót.
Aznap este, amikor Lara behunyta a szemét, a kis hang
figyelmeztette: Már csak öt nap. De rögtön álomba merült,
ezért nem hallotta.
Negyvenedik fejezet
Müy en pompás - gondolta Lara másnap kora reggel amikor az ember kinyitja a zsalukat, és a
lombos, zsenge szőlőtőkék sorát látja, amelyekről úgy csüngenek az apró, zöld
fürtök meg a kövér, lila fügék, mint a karácsonyfadíszek. Milyen csodálatos ropogós bagettet
reggelizni, amely csak percekkel előbb került ki a kemencéből, finom sárga vajjal, aminek
csak Franciaországban van ilyen íze, eperdzsemmel púpozottan megrakva, amelyben több a
gyümölcsdarab, mint a
lekvár. Mindezt egy virágos teraszon, az énekesmadarak csicsergése és a tenger moraja
mellett, miközben hatalmas csészéből kortyolgatjuk a tejeskávét.
Cannes-ról, új útitervük következő állomásáról eszébe jutott, hogy még annak idején, a
mézeshetei alatt is nyüzsgő
szex- és bevásárlóközpont volt. Bilinek tetszett. Jobban meggondolva a dolgot, sztárokra
vadászott, és remélte, hogy vethet egy pillantást Brigitte Bardot-ra, Catherine Deneuve-re
vagy Grace hercegnőre. Ő közben ostobán, naivan csak Bilit
nézte.
Bili azt javasolta, hogy igyanak valamit a város legpompásabb étterme, a Carlton teraszán,
közvetlenül a tengerparton. A Cannes-i Filmfesztivál idején ez a showbusiness irányítóinak és
bennfenteseinek a gyűjtőhelye, de akkor az összes
irányító és bennfentes a hozzájuk hasonló turista volt, akik
idegesen várták az elegáns hely számláját, meg néhány leendő sztár, aki arra várt, hogy
felfedezzék.
Természetesen ő és Bili nem engedhette meg magának,
hogy a Carltonban maradjanak. Az ő szállodájuk a tengertől
egy háztömbnyire volt, egy mellékutcában. Lara szerint aranyos hely volt a zöld,
vászonernyős ablakaival, az apró, fémrácsos balkonokkal, a zöldre festett zsalukkal. Egy kis
kertben állt, és Lara nagyon franciásnak találta, de Bili elégedetlen volt, és Lara érezte, hogy a
Carltonban szeretne lenni, a
gazdagokkal. Most, hogy erre gondolt, ráébredt, Bilinek
mindig is kitűzött célja volt, hogy pénzt halmozzon fel ráadásul mindig gondoskodott róla,
hogy első osztályon repüljön a kiruccanásaira Pekingbe, Rióba vagy Londonba.
Miért tartott huszonöt évig, tűnődött Lara, hogy rájöjjön,
Bili Lewis sznob. Hogy nincs ideje a nála kisebbekre. Hogy
sokkal inkább a saját hírnevével törődik, mint azzal, hogy ott
legyen a felesége és a gyerekei mellett.
Megérintette a kis gyémánt nyakláncot, és feltette magának a kérdést, vajon a rossz
lelkiismerete adatta-e oda vele.
Miért van az, tette fel magában a kérdést fáradtan, hogy
az önfeltárásom ellenére még mindig ingadozom, hogy törődjek-e vele, vagy gazembernek
tartsam? Pedig szeretem
Dánt. Vagy nem?
Úton Cannes felé Lara egy kis butikban miniszoknyát, lenge
topot és nagyon francia bikinit választott a lányának és Dan
húgának. Ezenkívül vett egy egyszerű, halványzöld fürdőruhát, amiről tudta, hogy jobban áll,
mint a píros, mert egy
számmal nagyobb volt. A szűk próbafülkében belepréselte
magát, és megnézte a tükörben. Úgy érezte magát, mint egy
rubensi hajadon, csupa mell meg fenék, és mindez még mindig rózsaszín a leégéstől. Csak azt
remélte, hogy a következő
pár napban az új, zöld fürdőruha és a Lancaster napolaj hatására bronzbőrű, dél-francia
tündérré változik, mint azokban
a televíziós műsorokban, ahol a nők először túl kövérek és
slamposak, aztán egy fél óra múlva apoltán és karcsún kerülnek elő, vörös ajakkal, igézően
sminkelt szemmel, előnyös, új
ruhában.
Lassan hajtottak a parti úton St. Maximé felé, és Lara idegesen nézte a térképet.
- Oké, itt, a 24-esen fordultunk be a szárazföld felé...
Jaj, nem, ez a 25-ÖS - javította ki magát gyorsan. Danből
sóhaj tört föl, megfordult, és addig körözött a körforgalomban, míg végül megtalálták a
provence-i autópályához viszszavezető utat.
Hamarosan a körgyűrűre hajtottak, és Cannes külvárosi
körforgalmában kanyarogtak a híres Croisette felé.
A hosszú tengerparti sugárutat egyik oldalon hatalmas
szállodák, egyedileg tervezett butikok és kávéházak szegélyezték, a másik oldalon terült el a
széles, homokos plage,
amelyet végeláthatatlanul borítottak a napellenzős parti bárok, a csíkos napozóágyak és a
félmeztelen testek. Fehérkabátos pincérek járták a partot tálcáikkal, amelyeken magas
poharakban hideg italokat szolgáltak fel a drága szállodák elkényeztetett vendégeinek, és
palackos vizet a kiskutyáiknak,
akik lihegve ücsörögtek a napernyők árnyékában.
Dan talált egy aprócska parkolóhelyet egy türkizkék Harley mellett, előkecmeregtek a
Renault-ból, és kéz a kézben
kószáltak a Croisette-en, nézték az arany ékszerektől csillogó
francia matrónákat, a fürgén szaladgáló, kis, barackszínű
pudlikat, amelyek színben tökéletesen illettek a gazdáikhoz.
Nézték a hátizsákos fiatalokat, akik menet közben pizzát
majszoltak a padokon üldögélő öregembereket, akik ráncosak és barnák voltak a több
évtizedes napsütéstől, csíkos
matrózpólót és papucscipőt viseltek, a fejükön fickósan félrecsapott svájcisapkával a bosszús,
fiatal anyákat, akik a gyerekeket és a kutyákat üldözték a sápadt nyaralókat a naphiányos
északi országokból, akik színes törülközőket szorongatva a part felé tartottak.
Lara a Carlton közelében, egy butikban pillantotta meg a
cipőt. Toronymagas sarok, hátul pánt, fekete selyem, és nagyon drága. Az új én jelképe.
Szabadulása a múltból.
- Ezt meg kell szereznem - mondta, és eszébe jutott
Delia. A harisnyatartónál viszont már megvonta a határt, és
inkább csipkés szélű harisnyát vett, olyat, amelyik magától
fönnmarad, viszont elszorítja az ember vérkeringését. De kit
érdekel a vérkeringés?, gondolta, miközben boldogan lépkedett a butik drága szürke
szőnyegén a magas sarkúban, amikor az amourit az ember fejében.
Nagyon vakmerő lettél, ugye, emlékeztette a lelkiismeret
hangja. Ne feledd, férjezett asszony vagy, negyvenöt éves, két felnőtt
gyerek anyja...
Nem, nem az vagyok, gondolta magabiztosan. Lara Lewis
vagyok, Dan Holland szeretője, és Franciaországban nyaralok.
Csakhogy emellett még azt is mondta:
- Igyunk valamit a Carltonban. - Azzal győzködte magát, hogy meg kell tennie, hogy
emlékezzen rá, milyen volt,
amikor Bill-lel járt itt.
Délelőtt fél tizenkettőkor a terasz már zsúfolt volt. Az
ezüstös hajú férfiak tökéletes vászonöltönyben, panamakalapban, hatalmas, búvárórának
látszó aranyórában tárgyaltak az üzletről. Az asszonyok drága, fehér ruhában, ragyogóan
bronzszínű vállal, gondosan ápolt frizurával, még a
Laráénál is nagyobb, sötét szemüvegben a vásárlásról beszélgettek.
Miután leültek, Dan Kir Royale-t rendelt.
- Messze kerültünk a carmeli Ocean Avenue-tól - mondta mosolyogva.
- Azt mondják, az utazás szélesíti a látókört.
- Élvezem a szélesedő látókörömet. Alig várom, hogy elmondjam Hallie-nek, hogy itt ültem a
Carlton teraszán, Mel
Gibson mellett. - Lara a nyakát nyújtogatta. - Megvagy!
nevetett Dan, aztán áthajolt az asztalon, és Lara szemébe nézett. - Ez a mi Franciaországunk?
Olyan közel volt az arca, hogy akár meg is csókolhatták
volna egymást.
- Ez az a Franciaország, amit szeretünk, és amit meg akarunk ismerni? - suttogta vissza Lara.
Mindketten megrázták a fejüket.
- Akkor hol találjuk? - Dan ránézett az elvárosiasodott
hedonistákra. - Hol találjuk a tespedést, a hideg rozét, a csalogányt és a lit matrimonialx?.
- Menjünk, keressük meg - mondta Lara.
Negyvenegyedik fejezet
il kis Renault mintha önállóan választotta volna ki az utat
a Cap dAntibes felé Lara nem navigált, Dan pedig csak haladt az árral. Aztán váratlanul
maguk mögött hagyták a forgalmat, és egy csöndes úton találták magukat, amely az öböl
mentén haladt.
Jobbra tőlük rózsaszínre vakolt villák rejtőztek az árnyékos fenyőfák között. Balra egypár
könnyű versenycsónak
úszott a lágyan fodrozódó tengeren, a pecások lustán várakoztak horgászbotjaik mellett. A
Plage de la Garoupe keskeny parti sáv volt, amely az öböl hajlatát szegélyezte, kis kávézók,
nyugágyak sorakoztak rajta, és a stégeken gyönyörűen lebarnult testek hevertek.
Megálltak a legutolsó kávézónál egy pohár rozéra, jókedvűen üldögéltek, meztelen
lábujjukkal a meleg homokot túrták. A déli hőségtől napernyő védte őket, a levegőben
keveredett a tenger, a napsütés, az erős szagú fenyők, a bazsalikom, az érett paradicsom, a
bor, a citrom és a napolaj illata.
Elvarázsolva fürdőruhát húztak, és berohantak a tengerbe.
Apró, ezüstszínű halak rajzottak a bokájuk körül, miközben
ők a horizont felé úsztak. A part puszta árnyékká vált, csak a
tiszta kék ég volt fölöttük a rikoltozó sirályokkal, alattuk pedig a kristálytiszta tenger. A víz
úgy simogatta a bőrüket,
mint a hűvös selyem, miközben a hátukon lebegve emelgették
őket a tükörsima kis hullámok. Csak ők ketten voltak az egész
világon. Dan hirtelen elkapta Larát, és megcsókolta. Úgy buktak a hullámok alá, akár két
játékos fóka, aztán köpködve és
nevetve bukkantak elő, és lustán visszatempóztak a partra.
Aznap délután a városka mellékutcáin kóboroltak, élelmiszert, újságot, salátát, pompásan
illatozó sült csirkét, pálcikás, tölcséres és kelyhes fagylaltot, kis hálókban strandlabdát
árusító üzletek mellett mentek el, végül ráakadtak az Auberge
du Gardiole-ra, a kis, szögletes, bíborszínű virágokkal futtatott családi szállodára a fenyőfák
között, Chambre a Louer felirattal.
Lara közölte, hogy pontosan ezt keresték, mert kicsi, barátságos és nagyon francia.
Szerencséjükre maradt még egy szabad szobájuk. A második emeleten volt, pici, fürdőszoba a
folyosó végén, de nagyon tetszett nekik. A nagy, puha, ágyon kőkemény hengerpárna hevert,
amelyet a franciák traversinnek neveznek, és
amelytől elgémberedik az ember nyaka, ha megpróbál aludni
rajta. Nem tudták, hogy a titok a hatalmas mahagóniszekrényben rejtőzik, ahol rejtélyes
módon a párnákat tárolják.
A tapéta virágos volt, akár az ágynemű, bár nem egyezett a
mintájuk, a mozaiklapok hűsen simultak a talpukhoz. Az ablak ezúttal hatalmas,
négyszögletes teraszra nézett, amely a
szőlőtőkék mögött rejtőzött, és csak a zöld szőnyeg mögül
kivillanó fehér asztalokat és dézsába ültetett sötét rózsaszínű
muskátlikat látták.
Lara elfordult az ablaktól, és Dan karjába vetette magát.
- Hogy lehetek már megint éhes?
-Rám?
Lara megrázta a fejét. Ezúttal nem.
- Farkaséhes vagyok. Üzemanyagra van szükségem, hideg rozéra és táncra...
- Táncra. - Dan elgondolkodva nézett rá. - Kérdezzük
meg patront, hová mehetnénk.
Lara lezuhanyozott, a meleg miatt feltűzte a haját,
könnyű, fehér szoknyát vett, hozzá pedig ujjatlan, fekete topot, amely meztelenül hagyta a
vállát és a gyémánt nyakéket.
Kétkedve nézegette a nyakláncot. Nem volna itt az ideje,
hogy levegye? Elvégre Bili nem tért vissza hozzá. És ő se
Bilihez. Hiszen tudta, hogy szereti Dánt. Mégis tétovázott.
Nem tudta rászánni magát, hogy levegye. Még nem.
A szálloda teraszán álló kis, fehér asztalokat és székeket
már elfoglalták a vendégek, akik mintha valamennyien franciák lettek volna, udvarias
bonsoir, msieur, dame-raú üdvözölték őket, mikor elhaladtak mellettük. Néhányuk kis
kutyákkal érkezett, amelyek diszkréten hevertek az asztal alatt, és
francia kutyához méltóan viselkedtek. Lara észrevette, hogy
a legtöbb francia szálloda a vendégek kutyáit is ellátja, és külön költség fejében etetik is őket.
Lara arra gondolt, hogy
mekkora felfordulást okozna itt Dex, ha vadulva és csaholva
rohangálna körbe. Hirtelen szörnyen hiányzott neki.
Bementek Antibes óvárosába, amelynek faláról a gyönyörű Bai des Anges-ra látni, s amely
álmos, régi halászfalu pálmafákkal, platánokkal, péíanque-pzlyíkka.1, meredek, macskaköves
utcákkal és főtérrel. Szabadtéri kávéházak és az
emeleti ablakokból kilógatott, száradó ruhák tarkították rikoltoztak a sirályok, a tenger sós
illata érződött, s a fakó rózsaszín házak árnyékokat vetettek, miközben a nap a Földközi-
tengerbe lebukott.
Lara és Dan minden pórusával magába szívta az élményt,
hogy majd távol innét, a hideg téli estéken, amikor köd gomolyog a Csendes-óceán felett,
elmondhassák: Emlékszel?
Emlékszel, milyen bársonyosan simogatta a levegő a bőrünket? Emlékszel a különleges
fehérbor, a Bellet zamatára a
Nizza fölötti hegyekből? Emlékszel a kis bisztróra, ahol ettünk? Clafoutis-nak hívták, és
olajbogyóból meg szardellából készült tapanade-ot ettünk, igazi provence-i ízűt, finom
kenyérrel. Apró, friss rouget-z ettünk tökéletesre grillezve, és
a salátát a legjobb olívaolajjal meg friss citromlével szórták
meg, a banoni sajtot pedig kis, gesztenyefalevélből készült
batyukba csomagolták, és pálmahánccsal kötötték át. Aztán
jött a dafoutis, amiről a bisztrót elnevezték, a pudingos sodó
lédús, fekete cseresznyéből, amely finoman szétolvadt az ember szájában...
Később, hogy a kontrasztot is lássák, Jüan les Pins-be.
Citroenek, Harleyk, Renault-k, Kawasakik, Vespák és biciklik álltak szorosan egymás mellett
a tengerparton. Zajos fiatalok cikáztak az úton, nevetve, hadonászva tértek ki a forgalom elől,
a meleg estében tucatnyi diszkóból harsogott a
fülsiketítő zene.
Dan maga után húzta Larát egy kis parti bárba, ahol a
táncparkettet és a zsúpfedeles tetőt három vibráló fény világította meg. Legalább száz test
vonaglott a hangos zenére.
A tömeg szélén helyezkedtek el, a tenger közelében, átölelték egymást, és táncoltak.
Felcsendült egy szerelmes dal. Jane Birkin csábos francia
suttogással énekelte aje taime-et, az ősrégi szerelmi dicshimnuszt, amelyet akkori szerelme,
Serge Gainsbourg írt neki, az
a férfi, akit az esős Blois-ban a tévében láttak. Azóta Jane
Birkinnek felnőtt lányai vannak, Gainsbourg meghalt, de ez
a dal tovább él nemzedékeken át, szól a fiatal, romantikára
vágyó nyaralóknak a Cőte dAzur csillagai alatt.
A melegtől és a zsúfoltságtól kimerülve végül otthagyták a
táncparkettet, hogy egy szabadtéri kávézóból az utca eseményeit figyeljék, kávét
szürcsöljenek, és egymás kezét fogják.
- Csodálatos nap volt. - Dan megszorította Lara kezét.
- Igen, az volt - suttogta Lara a mélykék szemben elveszve, és azt szerette volna, ha soha nem
érne véget.
A fogadó lit matrimonialíbz. ölelve Larát, Dan hangokat
hallott a sötét éjszakában. Kinyitotta a szemét, és figyelt. Ránézett az asszonyra, aki a karja
hajlatában aludt. Hosszú haja
eltakarta az arcát, ő pedig gyengéden elsimította az ujjával.
- Lara - suttogta - hallod? A fülemüle.
Lara elmosolyodott álmában, még jobban hozzábújt, Dan
pedig hátradőlt a párnán, és hallgatta a madár édes énekét.
Lara olyan ártatlan volt, ő tanította meg szeretkezni. Most az
övé volt, szerelemre készen. Dan tudta, hogy végre megtalálta, amit keresett.
Másnap hajnalban keltek, egyetlen percet sem akartak elveszíteni az utolsó néhány napból.
Korán Antibes-be hajtottak,
hogy elérjék a piacot, egy bódénál állva vékony, édes palacsintát reggelizetek, apró friss
málnával töltve, vaníliás cukorral megszórva.
A piac igazi kincsestár volt, nemcsak gyönyörű gyümölcsöket, zöldségeket és virágokat
árultak, de a drágakövek
színeiben pompázó üveggyöngy nyakláncokat, sikkes, fehér
vászonruhákat - ugyanolyanokat, amilyeneket Párizsban lehet kapni, mondta a fiatal eladó
Larának testhezálló selyemnadrágokat, puha ingeket tucatnyi különböző színben. Voltak ott
pólók, cipők, szandálok, övek és táskák, szalmakalapok és sálak, és Larának remek alkalma
nyílt arra, hogy
ajándékokat válasszon a barátnőinek, saját és Dan gyerekeinek is.
Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Hallie és Troy
nem Dan gyerekei, hanem az öccse és a húga. És egyszer végre azt is elfelejtette, hogy Dan
mennyivel fiatalabb nála.
Nem számított többé. Franciaországban csupán egy szerelmes pár voltak a sok közül.
Dan eltűnt, valamilyen rejtélyes vásárlást bonyolított,
Larában pedig feltámadt a bátorság, és vett egy nagyon rövid, fehér szoknyát akkora
slicceléssel, amiről tudta, hogy
egészen a fenekéig ér, és ami pompásan fest a napbarnított
lábon, a feszes, lehúzott vállú fekete toppal - ami egyrészt
nagyon szexis, másrészt olyasmi, amit soha nem mert volna
felvenni a másik életében, Mrs. Bili Lewisként.
Dan kis, barna papírzacskóval tért vissza, de nem árulta el,
mit vett. Visszamentek a szerzeményekkel az autóhoz, és
Lara aggódni kezdett a vámvizsgálat miatt. Dan csak nevetett, de neki eszébe jutottak a
Párizsban vásárolt cuccok, a
grófnő ageni szilvája a monogramos dobozokban, amelyek
Dordogne óta a kocsi hátsó ülésén szomorkodnak. És eszébe
jutott a régi metszet Gordes-ból meg a drága, fekete tűsarkú,
bár ha felveszi, akkor talán nem veszi észre a vámtisztviselő.
Később felsétáltak az erődfal poros ösvényén, megálltak,
és megcsodálták a bájos nevű Angyalok öblének lélegzetelállító kilátását és a több
kilométernyi, fenyvesekkel szegélyezett, homokos völgyet, amely meredeken lejtett a
kékeszöld
víz felé, a korallszínű, zsindelyes háztetőket, a pasztell árnyalatú házakat, amelyek ragyogtak
a napfényben.
Az apró kastély valaha a nemes Grimaldi család tulajdona
volt, most Picasso múzeuma, és a hűvös csarnokokon végigsétálni olyan, mintha az ember
egy másik, sokkal békésebb
világba lépne. A magas, fehér falakon apró ablakok engedték
be a sápadt fénysugarakat. Üres volt, ezért kényelmesen sétálhattak körbe, élvezhették a
hűvöst és Picassót.
Lara azt javasolta, hogy menjenek Nizzába, mert mint
mondta, Dannek látnia kell a tájat, amit Matisse az ablakából festett meg.
Épp véget ért a napi piac a Cours Saleyán. Ebédre francia
stílusú pizzát ettek a zsúfolt Safari kávéházban kecskesajttal,
bazsalikommal, édes, lédús paradicsommal, s közben nézték
az árusokat, amint a város nevezetességeit, a hatalmas virágcsokrokat rakodták: szegfű- és
rózsacsokrokat, amelyek mámorító illatát belélegezték a socca, a forró, vékony,
csicseriborsóval töltött lepény illatával együtt, amit a piaci bódéknál
árultak, valamint afraises des bois, az apró erdei szamóca édes
illatát is. Képtelenek voltak ellenállni, ezért vettek egy doboz
szamócát, és menet közben felfalták. Lara arra gondolt, hogy
fraises des bois-t enni olyan, mintha pézsmaillatú parfümöt lélegezne be. Átjárta az ínyét, az
illata felszállt az orrába, beterítette a két szeme közötti agyterületet, és a feje búbjáig hatolt.
Felemelő volt. Kikerekedett a szeme az élvezettől.
A tengerparti, pálmák és gazdagon díszített szállodák szegélyezte Promenade des Anglaise az
angolokról kapta a nevét, akik az első külföldiként jöttek az akkoriban aprócska
halászkikötőbe, hogy elmeneküljenek a hideg, ködös, északi
tél elől. Lent apró hullámok csobogtak a durva kavicsos parton. A Matisse-kiállítást a Cimiez-
hegy tetején, egy villában
helyezték el, a római aréna mellett, és mire felkapaszkodtak,
bezárt. így aztán beleuntak a civilizáció élvezeteibe, és visszatértek költeménybe illő
menedékhelyükre meg a strandra.
Lara elégedetten arra gondolt, milyen szép nap volt ez.
Dan boldog, és ő is. Szerelmesek, és semmi más nem számít.
Vihar előtti csend, vágott közbe gonoszkodva a kis hang.
És bár Lara még nem sejtette, ezúttal igaza volt.
Negyvenkettedik fejezet
.LVJL ásnap a Plage de la Garoupe-on Lara a rózsaszín törölközőn feküdt, amelyet a zöld
napernyő alatt terített le a párnázott napozóágyra.
A kávézóban divatbemutatót tartottak, és a csinos modellek végigvonultak a strandon,
megálltak előttük, közölték a
tervező nevét, és hogy a ruhák megvásárolhatók a helyi butikokban, a vonzó francia lányok
pedig félmeztelenül, aranybarnára sülve odaszaladtak, és kérdéseket tettek fel. Az egyik
csinos lány megbotlott Dan lábában, és bájosan mentegetőzött. Lara pillantása Danre tévedt.
A férfi arcán a csodálat kifejezése ült.
Larába belehasított a féltékenység, mintha gyomorszájon
vágták volna. Magára borította a rózsaszín törölközőt, hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy
ne is lássa, hogyan folytatódik a kis jelenet.
Már csak egy nap van hátra, emlékeztette a belső hang. Már
csak egyetlen nap az egész életedből...
Félig lecsukott szemhéja alól Lara látta, hogyan mosolyognak a francia lányok a jóképű
amerikai fiatalemberre, és hogyan rebegtetik a szempilláikat. Meztelen, barna keblük kemény
volt, mint az öklömnyi cavailloni dinnye, szemtelen,
bronzszínű hátsójuk feszes, akár a strandlabda, keskeny derekukon hullámzó aranyláncot
viseltek. Hosszú, napszítta szőke hajukat dobálták, magas hangon, kedves franciasággal
csiviteltek a divatról, és kérték az amerikai msieur-t, hogy
bocsásson meg, amiért a lábára léptek. Dan nevetve viszonozta a flörtölést.
Lara hirtelen érezte a korát. Dundi volt, nem illett ide, egy
másik világhoz tartozott. A világoszöld fürdőruha fölé kötötte a rózsaszín törülközőt, amiről
azt hitte, vékonyabbnak,
franciásabbnak mutatja, és kimérten a kávéház teraszára vonult. Megfordult, és visszanézett.
Dan észre sem vette a távozását. Egypár csinos, fiatal lány guggolt a lábánál, hosszú hajukba
túrtak, kacéran kacagtak. Lara még távolról is látta,
hogy ráhajtottak Danre.
Isten nyilvánvalóan minden remek, kacérkodó gént a
francia nőkre pazarolt, gondolta, és elkeseredetten leült.
Ő sohasem értett az ilyesmihez.
Hé, várj egy percet, emlékeztette a belső hang, neked esélyed
sincs ilyen játékokra. Tizenhét éves korodtól Bill-lel vagy, ezek a lányok is ilyen korúak
lehetnek most. Komoly vagy és elkötelezett a te
életedből kimaradtak a mókás idők, a fiúkkal való kacérkodások, a
tapasztalatszerzés, a tanulás. Ezért egész életedben tapasztalatlan
maradtál.
Szívószállal itta a jeges kólát, a divatbemutató véget ért, és
Dan végre elindult, hogy megkeresse. Végigsimított a karján, leporolta róla a ráragadt, finom
homokszemeket.
-Jól vagy?
- Remekül - válaszolta hűvösen Lara.
- Ugyan, Lara, mi a baj?
Lara vállat vont, zárkózottan felhúzta az orrát.
- Semmi baj. Csak egy hideg italra vágytam.
- Miért nem szóltál, hogy jöjjek veled?
- Nagyon elfoglalt voltál.
Dannek szemet szúrt az asszony tartózkodó arckifejezése,
az él a hangjában, meg hogy egyenesen elnéz mellette, a tenger felé. Apró mosoly jelent meg
a szája sarkában.
- Te féltékeny vagy - mondta hitetlenkedve.
- Féltékeny? Hah... mégis kire?
Magadnak keresed a bajt, barátnőm, figyelmeztette a belső
hang. Miért nem hagyod békén? Ebből csak balhé lesz...
- Mondjuk a gyönyörű fiatal teremtésekre a parton.
Dan ránevetett.
- Azokra, akik fele annyi idősek, mint én?
Dan hátradőlt a széken.
- Hát erről van szó. - Már nem mosolygott. - Ideje lenne
túltenned magad ezen, Lara.
- És mégis hogyan csináljam? Fordítsam vissza az időt?
Dan a fejét fogta, és felsóhajtott.
- Hidd el, ez semmit nem jelent, ők sem jelentenek nekem
semmit.
Dan jól ismerte a duzzogást. Csak a jó ég tudja, milyen
gyakran tapasztalta Brittnél és a saját húgánál. Olyan adottság ez, amivel a nők, együtt
születnek. Amikor az ember épp
azt hiszi, minden rendben, ők a feje tetejére állítanak mindent.
- Épp lemegy a nap - próbált témát váltani.
Lara szeme a tengerre villant, de Dan tudta, hogy nem látja a rózsaszínre festett vizet és a
parton végigkúszó, okkersárga árnyékokat.
Lara sötétbarna szempílláinak sűrű függönye alól nézett
fel rá. A nap lebukott, és Lara megborzongott.
- Visszamegyek a szállodába - mondta fagyosan, és méltóságteljesen levonult a partra, hogy
összeszedje a dolgait.
- Nehogy megvárj! - kiáltott utána mérgesen Dan. - Én
majd valahogy visszajutok.
Ostoba, rótta meg Larát a belső hang, miközben bepakolta
a cuccokat a strandtáskába. Ostoba, bolond, hülye. A büszkeség
nem vigasztal meg az üres ágyban.
Negyvenharmadik fejezet
JLrfara épp zuhanyozott, amikor meghallotta a telefon csörgését. Tudta, hogy Minnie az, mert
korábban felhívta, és meghagyta neki a számot. Magára tekerte a törülközőt, és szaladt,
hogy felvegye a telefont, de Dan már megjött, és felvette.
- Szia, mama - csicseregte Minnie. - Milyen a második
nászút apa nélkül? Remélem, van olyan jó, mint az első volt.
Dan egy hosszú pillanatig az ajtóban álló, törülközőt szorongató Larát bámulta.
- Egy pillanat, rögtön adom anyádat - mondta csendesen. Jeges pillantással adta át a
telefonkagylót.
- Szia, Minnie - mondta ellágyulva Lara.
- Hé, mama, ki vette fel a telefont? Azt hittem, egyedül
vagy.
- Nem, nem vagyok egyedül. - Aggodalmasan Danre nézett, aki zsebre dugott kézzel bámult
ki az ablakon. - Hogy
vagy, Minnie? Csak hallani akartam a hangodat.
- Akkor most hallod, mama. Megkaptam az üzenetedet,
és előre köszönöm az ajándékokat. Remélem, nem lesz problémád a vámvizsgálatnál. -
Minnie gondtalanul, fiatalon kacagott. .. mint a lányok a parton.
Miközben a szokásos szeretlekkel és nemsokára találkozunk-kal elköszönt, arra gondolt, majd
később beszél
Danről Minnie-nek.
Dan megfordult és ránézett. Lara az arckifejezésétől rémülten a szívére tette a kezét. Dan
keresztbe font karral, terpeszben állt.
- Mi az a második nászút?
Jaj, istenem, gondolta Lara, Minnie kiengedte a szellemet
a palackból. Nem akarta becsapni a férfit, csak úgy gondolta,
jobb, ha nem tudja.
- Szóval, igaz - mondta fagyosan Dan.
- Igen, igaz. - Larának a vizes haja az arcába hullott,
ahogy bólogatott, és felemelte a kezét, hogy hátrasimítsa.
- Minden hely, ahol voltunk, a szállodák, ahol megszálltunk, a kávéházak, a nevezetességek.
Mindezt már egyszer
végigcsináltad Bill-lel.
- Nem úgy van, ahogy gondolod.
- És amikor Bili közölte, hogy nem jön el a második
nászútjára, arra gondoltál, hogy esetleg engem is elvihetsz
helyette. Becsaptál, Lara. Komolyan, hülyét csináltál belőlem. Azt hittem, ez a mi felfedező
utunk, nem pedig a férjed
emlékének a felelevenítése. Most már értem a hangulatváltozásokat, a kereséseket...
- Ez nem... nem azt csináltam... úgy értem, ez igenis a
mi felfedező utunk, Dan, tényleg az...
Hogy ismerhetné be, hogy a férfinak igaza van, hogy az út
minden lépése Bilire és a nászútjuk idejére emlékeztette? De
az út minden egyes lépésén megbuktak az emlékei Bill-lel
kapcsolatban.
Kivéve a pipacsmezőt, emlékeztette a belső hang.
- Mit akartál tőlem? - kérdezte Dan. - Csak változatosságot jelentettem neked? Én, a durva,
tanulatlan fickó? A kétkezi munkás, aki csak arra van, hogy csodáljon téged? - Lara
elnevette volna magát, ha Dan nem beszél halálosan komolyan. - Miért nem mondtad el?
Legalább lett volna választásom.
- De olyan csodálatos volt, minden olyan jól ment...
Dan hitetlenkedve meredt rá.
- Elmegyek - mondta jeges hangon. - Nem tudom, mikor jövök vissza.
Halkan becsukta az ajtót maga mögött, és Lara hallotta a
lépteit, amint lemegy az előcsarnokba.
Lara az ágyra hanyatlott, és maga elé bámult. A kis hangnak ezúttal nem volt
hozzáfűznivalója, és nem adott tanácsot. A lelkiismerete sztrájkba lépett, szégyellte őt, és
eltűnt
- akárcsak Dan.
Negyvennegyedik fejezet
.Diztosan megbolondult. Miért ül így itt? Talpra ugrott
utána kell mennie, meg kell találnia, el kell mondania, menynyire sajnálja, bocsánatért kell
könyörögnie. Magára kapott
valamit, és lerohant az előcsarnokba. Rohant lefelé a lépcsőn,
félretolta az útjába kerülő vendégeket, és azt kiáltotta:
-Je mexcuse... Elnézést...
Eszelős tekintettel pásztázta a teraszt. Vizes haja a vállára
lógott, és foltokat hagyott a pólóján. Az asztaloknál a vacsorához könnyen öltözött tucatnyi
vendég ült, és az aperitifet
iszogatták, mielőtt nekiláttak volna az evésnek. Dan nem
volt köztük.
Lara visszasietetett az előcsarnokon keresztül, megcsúszott, elnézést kért a vendégektől,
kirohant az ajtón, és errearra nézegetett az utcán. Dannek nyoma sem volt. A babakék Renault
a szokásos helyén állt. A kulcsot kereste a zsebében, de az a szobában maradt.
Felszaladt, megragadta a kulcsot, és lesietett. A Renault
köhögött, amikor beletaposott a gázba, és beindította a motort. Idegesen a homlokára csapott,
és értékes másodperceket vesztegetett el, mielőtt újra próbálkozott. A motor köpködött, aztán
beindult.
- A francba, miért nincs a franciáknak automata sebváltójuk? - motyogta, és túl gyorsan
váltott sebességet, ezért aztán bakugrásokkal pattogott le az úton, miközben
összeösszekoccant a foga. Az út megfelelő oldalán halad egyáltalán? Bízott benne, de nem
emlékezett pontosan... annyira
megrémült attól, hogy elvesztette Dánt.
A parti kávézóknál gyertyafény mellett szolgálták fel a vacsorát. Békés, romantikus jelenet
volt, amelynek ő is a részese lehetne, ha nem ilyen önző bolond. Kiszállt, és végignézett
az asztalokon. Minden kávézóba benézett. Természetesen
egyikben sem találta Dánt.
Végigportyázta a mellékutcákat a kis Renault-val. Közben besötétedett, és ő lassan hajtott,
minden járókelőt megnézett, mindenkit megbámult a kávézók kerthelyiségében és
az üzletekben.
Biztosan visszament a fogadóba. Talán azt hiszi, hogy
Lara elment, hogy otthagyta, hogy nem érdekli. Csikorgó
gumikkal fordult be a sarkon, és egy utolsó zökkenéssel behajtott a parkolóba. Kiszállt és
futásnak eredt. Tompa puffanást hallott, aztán üvegcsörömpölést. Megfordult, és visszanézett
a Renault-ra. A kocsi kicsúszott a parkolóból, neki az
egyenetlen kőfalnak, és összetört a fényszórója. Basszus. Újra
elindult. Mit számít ez most?...
Visszaviharzott a kerten át, átvágott a kihalt előcsarnokon, kétségbeesett pillantást vetett a
majdnem teljesen üres
teraszra. Duplán vette a lépcsőfokokat, végigfutott a folyosón, és feltépte az ajtót.
A szoba üres volt.
Lerogyott az ágyra.
- Jaj, istenem - imádkozott -, hol lehet? Rosszul tettem,
hogy nem mondtam el neki, és délután sem volt igazam, beismerem. Csak mondd meg, hol
van, hogy bocsánatot kérhessek.
Éles, átható francia csörgéssel megszólalt a telefon. Egy
pillanatig fel sem fogta. Aztán:
- Ez lesz, köszönöm, istenem. Ez ő lesz... - Felkapta a kagylót.
- Lara?
Megroggyant a térde, és az ágyra hanyatlott.
- Lara? Ott vagy? - ismételte a türelmetlen hang.
- Itt vagyok, Bili. - Fojtogatta a csalódottság.
- Hogy vagy, Lara? - A férfi hűvös és összeszedett volt,
mint mindig, pontosan tudta, mit akar mondani és miért telefonál. - Minnie megadta a
számodat.
- A, tényleg?
- Azt mondta, jól érzed magad.
Lara megpróbált vidámnak tűnni. Emelt hangon válaszolt.
- Nagyszerűen érzem magam, fantasztikusan. Párizs, strand,
napfény, ruhák.
- És az útitársad?
Lara döbbenten hallgatott.
- Megtudtam, hogy nem egyedül utaztál, Lara.
- Akkor, gondolom, most egálban vagyunk - csattant fel
Lara. - Apropó, milyen volt Pekingben?
- Remek. Jó munkát végeztem, szert tettem néhány értékes kapcsolatra.
- Azt elhiszem - mondta Lara csípősen, és tudta, hogy
Bili igazából ezért ment oda.
- Korábban jöttem haza. - Váratlanul bizonytalannak
tűnt. - Rád gondoltam, Lara. Arra gondoltam, ami kettőnk
között történt.
- Úgy érted, amit tettél - vágott vissza Lara. - Melissával.
- Igen, amit tettem. Elismerem, Lara. És sajnálom. Szívből sajnálom, Azért hívlak, hogy ezt
elmondjam. Hiányzol.
Olyan furcsa a ház nélküled... Bármikor hazajöttem, te mindig itt voltál...
Larának derengeni kezdett az igazság.
- Melissa dobott, ugye?
- Nem. Nos, mondjuk úgy, hogy nézeteltérésünk támadt.
- Ugyan már, Bili, ismerd be.
- Hát, Melissa talált valaki mást - bólintott rá Bili -, egy
olajmágnást Texasból. Istenem, az a pasi az apja lehetne.
- És te nem?
A vonal másik végéről nem érkezett válasz.
- Mit akarsz tőlem, Bili? - kérdezte végül Lara.
- Vissza akarlak kapni, Lara. Szükségem van rád. Hajlandó vagyok megbocsátani az
eltévelyedésedet. Olyan régen
vagyunk már együtt, és ne feledd, a gyerekekre is gondolnunk kell.
Lara hitetlenkedve felhorkant.
- Bili, nem tudtad, hogy a gyerekek már felnőttek? Késő
papás-mamást játszani. És nincs szükségem a megbocsátásodra. Nagyszerűen érzem magam.
Bili nem vett tudomást a megjegyzésről.
- Párizsba utazom, hogy találkozzunk. Ma este indulok.
Gondoltam, lakhatnánk a Ritzben, mint a nászutunkon, emlékszel?
Lara hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Igen, Bili, emlékszem...
- Holnap délutánra ott vagyok. Felhívom a szállodát, lefoglalom a nászutas lakosztályt...
- Bili - szakította félbe Lara. - Késő. Már évek óta késő.
- Miről beszélsz? - hitetlenkedett Bili, mert Lara még
sohasem mondott neki nemet.
- Vége, Bili. De azért kösz, hogy megpróbáltad - mondta
Lara, és letette a kagylót.
Sokáig ült az ágy szélén, a levegőbe meredt, és újra meg
újra lejátszotta gondolatban a párbeszédet. Épp most közölte
a férjével, akivel huszonöt évet élt együtt, hogy nem megy
vissza hozzá.
Megnézte a kis gyémánt szerelmi masnit a tükörben,
amely ott csillogott a nyakán. Kinyújtotta a kezét, és lekapcsolta a láncot, aztán a tenyerében
tartotta. Nem volt többé
szüksége talizmánra. Nem volt többé szüksége Bilire.
A szoba nagyon csöndes volt. Forró, illatos levegő áradt be
az ablakon, és felidézte benne a nap eseményeit. Valami
megváltozott. Túl nagy a rend, túl üres...
Dan dolgai eltűntek. A ruhái, a hajkeféje, az úti ébresztőórája, amit Hallie-től kapott, a puha
fedelű könyv, amit olvasott...
Lara felnyögött, és a kezébe temette az arcát.
Elhagyott, jelentette ki diadalittasan a belső hang. Nem
megmondtam, hogy így lesz?
Kis idő múlva lement a földszintre, és beszélt a patronnal.
- A monsieur kifizette a számlát - mosolygott a tulajdonos.
- Elnézést kért, amiért ilyen hirtelen kell távoznia, de azt
mondta, a madame még itt marad egy éjszakát.
Lara kifejezéstelenül tekintett az üres jövőbe. Vége. Elveszítette Dánt.
Negyvenötödik fejezet
JLara másnap hajnalban levitte a csomagokat, és búcsút
mondott a tulajdonosnak meg a feleségének.
A poros, kopott, babakék Renault, amely egész Franciaországon átszállította kettejüket
nehézségekkel tűzdelt útjukon, ezúttal első próbálkozásra beindult, és lassan zümmögött
végig a kora reggeli utcákon. A nap megcsillant a
tengeren, az ég tiszta kék volt. Újabb nap a Cőte dAzurön.
Rákanyarodott a Párizs felé tartó sztrádára, ezúttal azonban nem voltak felfedező kerülőutak,
nem volt ücsörgés a romantikus fogadókban, nem volt szeretkezés a pipacsmezőkön.
Folyamatosan nyomta a gázt, átszelte a reggeli kék
ködfátylat, és feltett szándéka volt, hogy nem téved el.
Csak néha állt meg egy kávéra, mert ébernek kellett maradnia, és croissant-ra vagy sonkás
szendvicsre, amely nagyon hasonlított ahhoz, amit ő és Dan a Bar Jurassicban
evett, a Loire mentén, abban az esőáztatta faluban, de úgy
tűnt, az már nagyon régen történt. Az elmúlt pár hét olyan
volt, mint egy álom, a régi élete a kegyetlen valóság, a jövője
bizonytalan.
Jövőjét eltökélten a tudatalattijába száműzte, bekapcsolta
a rádiót, és a vezetésre összpontosított. Istenem, mennyire
hiányzott, hogy mellette üljön Dan, mennyire hiányzott,
hogy elkapja a pillantását, amikor ránéz, és az a kék, kék
szem, ahogy ránevet, csodálja és szereti. Mert szerette, ugye?
Hosszú órákkal később átverekedte magát a kegyetlen párizsi forgalmon. Dühösen ráfeküdt a
dudára, lángolt a tekintete, aztán elmosolyodott, mert hirtelen rájött, hogy a ha
Rómában vagy szituációba keveredett. Franciább lett az
igazi franciáknál.
Párizs szikrázott az alkonyatban, miközben a körforgalomban hajtott, ahol annak idején
balesetet szenvedtek elhaladt a Café Flore előtt, ahol croque monsieur-t ettek a botrányosan
sikerült Lucas Carton-beli vacsora után, ahol konyakot ittak, és nézték az utcai csepűrágókat.
Végigment a rue
Jacobon, ahol Dan a karjába kapta, és megpörgette elhagyta
az Hotel dAngleterre-t, ahol szenvedélyesen szeretkeztek, és
ahol eszébe sem jutott, hogy valaha elhagyja a férfit.
Amikor végül a Ritz elé hajtott, az elegáns portás úgy nyitotta ki a viharvert, babaszínű
Renault ajtaját, mintha Rolls
lenne.
Ez aztán a stílus, gondolta Lara, majd nagy nehezen kiszállt, és kinyújtóztatta hosszú,
elgémberedett lábát. Tudta,
hogy rettenetesen fest, izzadt, poros és elnyűtt, de a portásnak a szeme sem rebbent. Ezúttal a
megfelelő napon érkezett, és még megvolt a szobája.
Nem ugyanaz a szoba volt, amelyben annak idején Bill-lel
laktak. Nem tudta, képes lenne-e elviselni az igazságot, amit
az emlékek esetleg visszahoznak. Elhúzta az aranyszínű selyemfüggönyt, kinézett a gyönyörű
Place Vendome-ra, arra
gondolt, bárcsak Dan is ott lenne vele, és eltűnődött, vajon
hol lehet. Végül lezuhanyozott, és a nagy rézágyra vetette
magát, mert ahhoz is túl fáradt volt, hogy egyen. Pillanatok
alatt elaludt, és aznap éjjel nem álmodott senkivel. Nem álmodott semmit.
Természetesen túl korán ébredt. Halvány, gyöngyházfényű fény szűrődött be a drága
selyemfüggönyön, és Lara félig
megfordult, mintha arra számítana, hogy Dan ott fekszik
mellette. A valóság, hogy most már soha többé nem ébred a
férfi meleg, szerető karja között, úgy sajgott, akár egy seb,
amely soha nem heged be. Egy ideig csak feküdt, visszaemlékezett az együtt töltött éjszakákra
a koszos szállodában, a pályaudvar közelében, és azon tűnődött, Dannek vajon hogy
tetszene a Ritz. A Lucas Carton olyan rossz emlékeket hagyott benne, hogy arra gondolt,
biztosan ezt is utálná.
Később egyedül, magányosan látogatta meg a Rodin Múzeumot, ácsorgott a tömör
márványszobrok előtt, és Danre
gondolt. Végigjárta a múzeum kertjét, de észre sem yette a
pompás, ragyogó napot, az őt körülvevő szépséget, csak átkozta magát az ostobaságáért, hogy
olyan hülye volt.
Toprongyos kis barna kutya szegődött a nyomába.
- Sétálni szeretnél? - kérdezte bágyadt mosollyal. Leült
egy padra, a kutya pedig leült elé és várt. - Ismerlek? - kérdezte, és az eb elragadtatottan
csaholt. - Természetesen ez
francia csaholás - állapította meg, és lehajolt, hogy megsimogassa az állat drótszerű bundáját.
Aztán mosolyogva folytatta. -Jaj, bocsáss meg, úgy énem,párizsi csaholás.
A terriernek sötét vörösesbarna szeme volt. Intelligens tekintet, gondolta Lara. Dörzsölt kis
fickó, még fiatal, de sokat
látott. Lara nevetett magában. Ezt teszi velünk a magány?
A kóbor kutyák lelkivilágát kezdjük el elemezni?
- Tudod, mit, blöki? - kérdezte halkan. - Én vagyok a világ legnagyobb hülyéje. Állítólag ez
az én önfeltáró utazásom. És semmi másra nem jöttem rá, csak arra, hogy hülye
vagyok.
A homlokát ráncolta, Bilire gondolt, a kutyus pedig félrebillentett fejjel várt. Bátorító kis
vinnyogást hallatott.
- Most már látom, milyen keményen igyekezett Bili, hogy
a nászutunkon lenyűgözzön a világfias stílusával. - Lara elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak
a veszekedéseik, civódásaik, szitkaik. - Csak az a baj, hogy Bili többé nem vetette le
ezt a szerepet. Jaj, mennyire szerettem akkoriban, kétség
sem férhet hozzá ő volt az egyetlen férfi, akit valaha is igazán
kívántam. És azt hiszem, a maga módján ő is szeretett engem. - Gondolkozott egy kicsit, aztán
a tekintete újra találkozott az ebével. - De tudod, mit? - kérdezte ünnepélyesen.
- Voltunk-e valaha is igazi barátok? Társak? Megosztottunk-e egymással valamit? Az apró
élvezeteket, a csúcs- és
mélypontokat? A, dehogy. Soha. - Megcsóválta a fejét, és eltűnődött, hány asszony jöhet rá
ugyanerre a keserű igazságra. - Nehogy azt hidd, hogy sírni fogok. - Elszántan szipogott. -
Mert nem fogok. Nem, kérem. Nincs több sírás. - De
a könnyek már legördültek az arcán. - A fenébe is, mi vagyok én, szupernő? Miért ne
sírhatnék, amikor a pasi, akit
szeretek, elhagy, mert megbántottam? Megsértettem az érzéseit. A büszkeségét. Naná, hogy
sírok.
A kutya aggodalmasan nyüszített, miközben a könnyek
áradtak Lara szeméből, lefolytak a nyakán, átáztatták a blúzát.
- Akarod tudni, mire jöttem még rá a felfedező utamon?
szipogta. - Hogy az élet kompromisszumokból áll, fel kell
adnom a régi életemet, és újat kell kialakítanom. Fel kell adnom, amim volt... és elfogadnom,
amit kapok. És ha őszinte
lettem volna saját magamhoz, és nem lettem volna teli hamis
büszkeséggel, akkor talán Dannel együtt néznék a jövőbe.
Jóban, rosszban. Amíg csak tart.
A kutya érdeklődőn a másik oldalra billentette a fejét.
- És tudod, mire jöttem még rá? Az életkor nem számít.
Az idő sem számít. Nem tölthetem az életemet azzal, hogy a
Párizst randevú
jövőtől félek. A jelen éppen elég. - A kiskutya helyeslően felvakkantott, és Lara a könnyein át
ránevetett.
Bement egy kávézóba, vett egy csirkés szendvicset, amelyet a terrier mohón behabzsolt a
járdán. Rá sem nézett, amikor Lara mosolyogva továbbsétált. A múltbeli Lara azt mondta
volna, hogy a kutya csak ételt akart tőle. A jelenlegi Lara
viszont nem. Ez a Lara készen állt rá, hogy elfogadja, amit az
élet nyújt.
Épp belépett a Ritz forgóajtaján, amikor a nevét hallotta,
és megpördült.
A szemében kihunyt a fény, amint meglátta Bilit. A férjét, a
híres sebészt, az előkelő megjelenésű világfit, aki, mint mindig, tökéletesen festett sötét
öltönyében. Azzal a fensőbbséges
kis mosollyal nézett rá, tökéletesen magabiztosan, aminek
nem lehetett ellentmondani. Soha senki nem tett ilyet.
Lara szeme dühösen csillogott.
- Mit keresel itt? Megmondtam, hogy vége.
Bili megfogta a karját, és félrehúzta a kíváncsi londinerek
hallótávolságából.
- Ugyan már, Lara. Megmondtam, hogy eljövök érted, és
én állom a szavam. Különben is, ne feledd, a feleségem vagy.
Lara elrántotta a karját.
- Hah! És mióta érdekel ez téged?
Bili sóhajtott, és a szemét forgatta.
- Megértem, hogy egy kicsit elhanyagoltnak érezted magad beismerem, egy ideje nem mentek
túl jól a dolgok. De
ennek most vége. Én hajlandó vagyok megbocsátani neked... azt hiszem, ez így elég korrekt.
Megígértem neked a
nászutas lakosztályt, és meg is szereztem. Már szóltam, hogy
vigyék át oda a cuccaidat.
Lara hirtelen elfordult tőle, kimérten végigment a drága
csecsebecsékkel teli, csillogó kirakatok mellett a hosszú folyosón. Bili utánasietett, és újra
elkapta a karját.
- Asztalt foglaltam a kedvenc éttermemben. És meg kell
mondanom, nem volt könnyű. Még szerencse, hogy tudják,
ki...
- Bili! - Lara feléje fordult, és ránézett, mellkasa zihált a
fellobbanó haragtól. - Az isten szerelmére, hát sohasem
figyelsz oda rám? Sohasem hallod meg, amit mondok?
Bili rábámult, és most valóban látta őt, az új Larát. Felvonta a szemöldökét a meglepetéstől.
- Meg kell mondanom, ragyogóan nézel ki, Lara. Óriási
haladás. Mindig mondtam, hogy jobban oda kéne figyelned
magadra.
-Jézusom! - Az emberek feléjük fordultak, de Larát ez
nem érdekelte. Ökölbe szorult a keze, legszívesebben behúzott volna egyet Bilinek.
- De kérlek, Lara, mindenki minket néz. - Bili újra megragadta a karját, és visszamentek a
vörös szőnyeggel borított
folyosón. - Apropó, Minnie az üdvözletét küldi. Tudod,
hiányzunk neki, Lara. Igazán hiányzunk neki. Neki is, Joshnak is. Azt akarják, hogy otthon
legyünk, hogy együtt menjünk haza.
Bili a szeme sarkából figyelte a feleségét, és látta, hogy elbizonytalanodik, tudta, hogy az
elevenére tapintott.
- Mi vagyunk nekik a valóság, drágám. Te meg én. Mama
és papa. Mindig ott voltunk nekik, és azt várják tőlünk, hogy
most is ott legyünk. Végtére is, nincs joguk hozzá?
Lara kétkedve nézett rá.
- Ezt Minnie mondta?
- Beszéljük meg vacsora közben - mondta diadalittasan
Bili. -Jobban érzed majd magad, ha eszel valamit.
Negyvenhatodik fejezet
ermészetesen a Lucas Cartonba mentek. A főúr remek
asztalhoz vezette őket, és Lara fásultan arra gondolt, hogy
tudhatta volna. Ez tökéletesen illett Bilihez elemében volt,
amikor egy jó asztalhoz vezették, amikor csúsztak-másztak
előtte.
- Szerencsés ember vagy, Bili, ha neked ennyi elég a boldogsághoz - mondta Lara. Nem vett
tudomást a férje éles
pillantásáról, az asztalt nézte, ahol Dannel ültek, ahol a férfi
kidöntötte a pezsgőt, megdöbbent az áraktól, és gyűlölte az
egészet. Gyűlölte őt, Larát. Sóhajtva vállat vont. Nos, most
két fickó gyűlöli, mert annak ellenére, amit Bili mond, nem
hisz neki.
Bili az étlapot tanulmányozta, tanácskozott a főpincérrel,
és mind a kettőjüknek rendelt. Úgy választotta ki a bort az
italpincérrel, mintha élet-halál kérdése lenne, éppen úgy,
mint huszonöt évvel ezelőtt a Tour dArgent-ban, azon a
szörnyű nászúton. Lara közönyösen hátradőlt. Szándékosan
nem a párizsi ruháját vette fel, mert bármilyen rövid ideig
tartott a dolog, az mégiscsak a Dannel töltött életéhez tartozott. Úgy gondolta, soha többé nem
fogja hordani. Feketében fog járni, akár egy maffiaözvegy.
Az italpincér krugot töltött, és Bili Larára emelte a poharát.
- Ugyan már, Lara, térj magadhoz, azért vagyunk itt,
hogy jól érezzük magunkat. Megint együtt vagyunk Párizsban. Ez a második nászutunk.
Lara visszautasította a pezsgőt.
- Én már túl vagyok a második nászutamon - mondta és emlékeztetlek rá, hogy azt nem veled
töltöttem.
Bili dühösen az égre emelte a tekintetét.
- Miért ennyire nehéz veled? Csak megpróbálom kifejezni
az irántad érzett szerelmemet.
Fájdalmas pillantást vetett rá, mintha ő lett volna az, akit
méltánytalanság ért, és Lara érezte, hogy az inga visszabillen
a férfi oldalára, ahol Bilié az egyetlen nézőpont, ami számít.
- Tudod, Lara, igazán nem kellett volna ilyen messzire
menned - tette hozzá.
- Miről beszélsz? - Lara nem értette, mit akar ezzel.
Bili ivott egy kortyot a kiváló pezsgőből.
- Ugyan, tudom, hogy azt mondtad, valaki mással vagy,
de tényleg azt vártad, hogy el is higgyem? Te egyszerűen
nem vagy az a fajta. Nézz végig magadon, Lara. Középkorú
háziasszony vagy, és... bár én szeretlek... sohasem voltál épp
az a fajta, aki elcsavarja a férfiak fejét... bár meg kell mondanom, ma este igazán nagyon jól
nézel ki.
- Úgy érted, kitaláltam egy szeretőt, csak hogy féltékennyé tegyelek?
Bili mosolyogva vállat vont.
- Ne aggódj. Tökéletesen megértelek. Rosszat tettem, és
úgy érezted, meg kell torolnod.
- Te nagyképű, önelégült fasz! - A szavak dühös sziszegéssel szaladtak ki a száján. - Hogy
merészelsz ilyet mondani
nekem? - Lara feltápászkodott, és a pincér odasietett, hogy
segítsen. Az asszony megragadta a retiküljét, és egy utolsó,
dühödt pillantással kiviharzott a toalettre.
Bili döbbenten nézett utána, aztán intett a pincérnek,
hogy töltse meg a poharát. Larára rájött a hiszti, ez minden.
Egyetlen nő sem szereti megtudni magáról az igazat, még
Melissa sem - Lara pedig, akit egész életében óvott a valóságtól, pláne nem. Gondját viselte,
ellátta jó élete volt. Majd
túljut rajta, és visszatér hozzá. Öt perc, és bocsánatért esedezve jön vissza. És persze ő is
bocsánatot kér. így igazságos, bár
neki nem nagyon van miért. Melissa csupán múló szeszély
volt, még akkor is, ha eleinte kamaszosan komolyan vette.
De a férfiak már csak ilyenek. A szex az első. Aztán jön a kiábrándulás. Körülnézett a
teremben, hogy megnézze, ki van
ott. Ez a hely mindig tele van hírességekkel talán van ott valaki, akit ismer.
Tekintete a fiatalemberre tévedt, aki éppen a főúrral beszélt. Meglepetten látta, hogy felé tart.
Bili felnézett rá, aztán a csokor gyorsan kókadó pipacsra, amit szorongatott.
Nyilván virágárus.
- Hm, nem is tudtam, hogy egy ilyen étteremben megengedik a virágárusítást - mondta
elutasítón.
Dan tudta, hogy Lara a Ritzben lesz, rájött, hogy Bili is ott
van, és megtudta, hol vacsoráznak.
- Larát keresem - mondta. - Tudom, hogy itt van magával.
Bilinek hirtelen derengeni kezdett, hogy Lara nem színészkedett. Alaposan, tetőtől talpig
szemügyre vette ellenfelét, és pontosan felmérte társadalmi helyzetét.
- Hadd mondjam meg, fiam - suttogta rosszindulatúan
-, jobb lesz, ha kitakarodik innét, mielőtt én dobom ki.
- Larára várok - mondta elszántan Dan.
Bili félig felemelkedett a székről.
- Ugyan, maga nem vár, fiam. Tudni akarja, miért? Nézzen csak körül... kérdezze meg
magától, vajon olyan nőhöz
való-e, aki ilyen helyekhez szokott. És hadd mondjak még
valamit. Lara kérte, hogy Párizsba jöjjek ki akar békülni.
- Nem hiszem el - közölte Dan, de a szemében kétségbeesés bujkált.
- Lara az én feleségem, pajtás - mondta Bili, még mindig
rosszindulatúan suttogva. - A gyerekeim anyja, és kutya legyek, ha újra a közelébe engedem.
A fejek feléjük fordultak, a pincérek bajt szimatolva, aggodalmasan keringtek körülöttük. A
főpincér odasietett,
megfogta Dan karját, és sürgette, hogy távozzon. Dan megcsóválta a fejét, képtelen volt
elhinni, amit Bili mondott. Aztán rájött, hogy igaz, eldobta a hervadt pipacsokat, és kiment
az étteremből.
És az életükből is kilépett, legalábbis Bili elégedetten így
gondolta. Figyelmeztette magát, hogy majd bőséges borravalót adjon a főpincérnek, és
köszönetet mondjon, amiért
elsimította a dolgokat. Kielégítően elrendezte ezt az apró
problémát. Lara újra az övé. Unatkozva az arany Rolexre pillantott. Mi a frászt csinál ilyen
sokáig a toaletten?
Lara a tükör előtt állt, és megpróbálta bepúderezni az orrát,
de valahányszor rátette a púdert, a könnyei lemosták. Azon
gondolkodott, hogyan tegye rendbe az életét, hogyan bánjon
Bill-lel, mihez kezdjen Dannel azon tűnődött, hogyan keveredhetett ekkora zűrbe.
A mellette álló nőre pillantott, aki szintén az orrát púderezte. Idősebb nő volt, elegáns, a maga
párizsi módján gyönyörű, vörös haját hátrafésülte sima homlokából és sötétbarna szeméből,
amely már eleget látott, hogy megértse Lara
gondját.
A francia hölgy felvonta a szemöldökét. Mosolygott.
- Ne sírjon - mondta. - Csak tegye fel magában a kérdést, hogy vajon ő megérdemli-e a
könnyeit. Vigasztalóan
Lara vállára tette a kezét, pillantásuk találkozott a tükörben.
- Bátorság, chérie. A férfiak néha olyan... érzéketlenek. Higgye
el, én tudom. - Azzal elmosolyodott, és kiment.
Lara egy székre rogyott. A kezébe támasztotta az állát, és
az arcát bámulta a tükörben. A nőnek igaza van. Miért ontana
könnyeket Bili Lewisért? Nem sírt már miatta eleget? A fenébe, ha valamiért sír, akkor Dan
elvesztése miatt kellene,
azért, mert ostoba volt, és elszalasztott valami szépet.
Amit a kiskutyának mondott a múzeumkertben, az igaz
volt. Most a tükörnek mondta.
- Elvesztettem Bilit, csakhogy őt már régen elvesztettem,
de nem voltam hajlandó észrevenni. És most elvesztettem
Dánt is. Nem maradt más, csak én. Lemondó sóhaj tört fel
belőle. - Most legalább tudom, ki vagyok.
Eltökélten bepúderezte az orrát, felfrissítette a rúzsát, a
vörös hajú francia nőhöz hasonlóan hátrafésülte hosszú haját.
Lassan körbefordult a tükör előtt. A testhezálló, fekete ruha
átkozottul csinos volt rajta - na és ha látszanak benne a plusz
kilók? -, és a fekete magas sarkú hangsúlyozta formás lábát.
Deliának igaza van mindig is jó lába volt. Csinos nő, az életkorával pedig nincs mit kezdeni.
Nagy levegőt vett, kihúzta magát, fölszegte az állát, és magabiztosan kivonult a toalettről.
Készen állt rá, hogy szembeszálljon Bill-lel. A férfi udvariasan felállt, amikor látta,
hogy közeledik, de még mindig ott volt a mi tartott ilyen
sokáig kifejezés az arcán. Lara nagyon jól tudta. Bili nem
szereti, ha megváratják. Hát, ciki!
Lara megtorpant, és a pipacsot fürkészte a földön. Lehajolt, felvette, egyenként gondosan az
asztalra fektette, mintha értékes ékszer lenne.
- Látom, Dan itt járt - mondta, amikor végre képes volt
megszólalni.
- Örömmel értesítelek, hogy kirúgtam a kis szeretődet.
Bili nem vett tudomást Lara gyilkos pillantásáról, nem vette
észre a vészjeleket, hogy Lara a forrásponthoz közelít. - így a
legjobb, és ezt te is tudod. Csak gondolj a gyerekeidre - szónokolt. - Különben is ideje, hogy
befejezd a hülyéskedést, és
a korodnak megfelelően viselkedj. Ülj le, és az isten szerelmére, vacsorázzunk civilizált
emberek módjára.
Lara összeszedte a pipacsokat, és a melléhez szorította.
- Hogy merészelsz kioktatni a viszonyom miatt - kérdezte
fagyosan -, amikor te keféltél az asszisztenseddel? És én tudtam meg utoljára. -Aztán egyetlen
vad mozdulattal lesöpörte a pezsgőspoharakat az asztalról.
Az elegáns étteremben hirtelen megállt az élet. Lara közelebb hajolt Bilihez, és hangosan
beszélt, hogy a férfi egészen
biztosan hallja. El akarok válni. Most. Megértetted?
Sem a kristálypoharak, sem az ezüst evőeszközök csörömpölése nem törte meg a csendet.
Mindenki őket nézte, minden szavukra figyeltek. Még a rátarti pincérek is mozdulatlanná
dermedtek menet közben.
Larának eszébe jutott, hol vannak, és körülnézett. Felvette
a táskáját, felszegte az állát, és még mindig a pipacsokat szorongatva, fejedelmi léptekkel az
ajtóhoz ment, közben apró
biccentésekkel nyugtázta a nők elismerő pillantását.
Bili csak bámult utána, képtelen volt elhinni, hogy a felesége ilyen jelenetet rendezett. Hogy
meri ezt tenni vele?
Hogy merészeli, amikor ő csak megpróbálta megóvni saját
magától? Hogy meri így zavarba hozni? Soha többet nem jöhet ide. Visszahúzódott a
bokszba, hátrasimította a haját,
megigazította makulátlan mandzsettáját, és rápillantott az
arany Rolexre.
- Nők - mondta hangosan a terem felé, és megpróbálta
egy vállrándítással elintézni.
A teremben az összes nő fagyos pillantással méregette.
Negyvenhetedik fejezet
.Lara visszament a Ritzbe, szólt, hogy hozzák le a csomagjait, és kijelentkezett. Beszállt az
autóba, és céltalanul körözött, míg rájött, hogy már vagy tucatszor elment a Café Flore
előtt, és hogy abban reménykedett, hátha ott találja Dánt.
De ő nem volt ott. Végül Lara az Hotel dAngleterre-nél kötött ki, és szobáért könyörgött a
szigorú hölgynek, aztán
egész éjjel ébren hevert, egyedül a lit matrimonialbn. Hajnalban felkelt, felöltözött, felhajtott
egy kávét, aztán beült a kis
Renault-ba, és a reptérre hajtott.
Ég veled, Párizs, gondolta szomorúan, miközben végighajtott a kihalt, kora reggeli utcán.
Visszatér-e valaha? Valahogy nem hitt benne. Szerelme a várossal örökre beteljesületlen
marad.
A reptéren megpróbálta elmagyarázni a kölcsönző tisztviselőjének - franciául - a lökhárító
sérülését és az összetört
fényszórókat, meg hogy természetesen kifizeti - vagy legalábbis a biztosító kifizeti. Egy
csomó levegőbe emelt kéz és
mon Dieu és quelle horreur és les américains után megszabadult a
kulcstól, és kapott egy köteg dokumentumot aláírásra, amelyeket ugyan nem értett, de úgy
gondolta, ezek segítségével
szükség esetén űzőbe vehetik.
Mire befejezte a csatározást a kölcsönzéssel, elmúlt tizenegy. Kimerülten, megviselt
idegekkel úgy döntött, szüksége
van egy italra.
Eletében másodszor ült be egyedül egy bárba. Rámeredt a
villogó neonfeliratra a bár bejárata fölött. PÁRIZS A
SZERELMESEKÉ - hirdette diadalittasan.
Lara rendelt egy Ricard-t. A bárpincér átcsúsztatta a poharat a pulton, Lara pedig mosolygott.
Igen, ez igazán én vagyok, az új Lara Lewis, egyedül egy bárban, egy nagyvilági
nő, gondolta.
Megnézte a faliórát. Tíz perccel múlt tizenegy. A gépbe
csak fél egykor lehet beszállni. Elgondolkodott, mit csináljon
addig ücsöröghet itt, és nézheti a veszteségére emlékeztető
feliratot. Morcosan kortyolt egyet a Ricard-ból, és elfintorodott az erős, ánizsos íztől.
Dan keresztbe font karral állt, és őt nézte. Látta, ahogy
besétál a bárba egyenes háttal, felszegett állal, a tarkóján
kontyba fogott hajjal. A rövid, St. Tropez-i fehér szoknya
volt rajta a szexis, fekete magas sarkúval, amely hangsúlyozta aranybarnára sült lábát. Hűvös
volt, gyönyörű és magabiztos. Dan tétovázott, azon gondolkodott, hol lehet Bili
Lewis, aztán azt mondta magában, ez az utolsó esélye, és elhatározta, hogy él vele.
- Lara!
Lara szíve nagyot dobbant. Nem volt képes megmozdulni, meg sem fordult, hogy lássa Dánt.
- Gondoltam, hogy itt leszel. - Dan közvetlenül Lara
mellett állt, kezét a farmerzsebébe süllyesztette. - Aggódtam érted.
Lara kábultan egyenesen a PÁRIZS A SZERELMESEKÉ
feliratra meredt, amely vég nélkül, újra meg újra kihunyt és
felvillant... Oké, akkor most mondd, hogy sajnálod. Szinte hallotta a barátnői sürgető hangját.
Vagy megint elengeded az ostoba
büszkeséged miatt? Adj magadnak egy esélyt, csak mondd, hogy sajnálod, kérd, hogy
bocsásson meg...
És ha nem akar?
Akkor legalább megpróbáltad. A te életedről van szó, barátnőnk...
Lara megfordult, és találkozott a pillantásuk - az a kék,
kék szem, túl jól ismerte. Tudta, ki ő, tudta, mi ő.
- Sajnálom - suttogta.
- Én is sajnálom - mondta Dan olyan halkan, hogy csak
hallotta. Akár egyedül is lehettek volna a bárban, az egész repülőtéren. - Megbántottalak, de
sohasem állt szándékomban.
- Nem, dehogy. - Lara megrázta a fejét. - Az én hibám
volt. Én bántottalak meg téged.
- Csak a büszkeségemet. - Dan mormogó hangja mintha
becézte volna, akár a Földközi-tenger lágy hullámai.
- Nem akartam elhallgatni előled a második nászutamat.
Én... gondolom, azt hittem, ezzel elrontom a dolgokat. Én
csak veled akartam lenni. - Megremegett a hangja. - Hidd
el, semmi közöm Bilihez.
- Elhiszem.
Dan olyan közel volt, hogy csupán ki kellett nyújtania a
kezét, hogy megfogja az övét. De tudta, hogy reménytelen.
Most az mondja majd, örülök, hogy megismertelek, köszönöm és viszlát.
- Szeretlek, Lara - mondta Dan. - Veled akarom leélni az
életemet. Gondoskodni akarok rólad. Azt akarom, hogy a feleségem légy. - Kérges, meleg
kezébe fogta Lara kezét.
Hozzám jössz, Lara?
Lara nagy, topázszínű szemével csak nézett rá.
- Holtomiglan-holtodiglan? - suttogta.
Dan előhúzott egy gyűrött, barna papírzacskót a zsebéből,
és aranygyűrűt vett ki belőle, apró, kék kővel, amely pontosan olyan színű volt, mint a tenger.
- Antibes-ban vettem a piacon, amikor nem figyeltél
mondta. - Nem nagy dolog, de arra gondoltam, ha igent
mondasz, megteszi, amíg megszerzem a megfelelő gyémántot.
Lara örömkönnyektől csillogó szemmel kinyújtotta a kezét, és Dan az ujjára húzta a gyűrűt.
Egy kicsit bő volt, de
azért megfelelt. Ide-oda forgatta a kezét, úgy csodálta. Tökéletes volt. Danhez hajolt, ajkuk
csókban forrt össze, a fogadalmat megpecsételték.
Taps csattant, ők mosolyogva megfordultak, a bár közönsége pedig bon chance-t és sok
szerencsét kívánt. Mögöttük a
profetikus felirat az igazságot villogta - PÁRIZS A
SZERELMESEKÉ.
Larának még mindig majd kiugrott a szíve.
- Azt hittem, meghalok nélküled.
- Én pedig megjártam a poklot. Hihetetlen, hogy otthagytalak, hogy ilyen önző bolond voltam.
Soha többé nem
leszek ilyen, Lara. Megígérem. - Lara tétovázott, Dan pedig
tűnődött, hogy most mi következik.
- Ami Bilit illeti - kezdte Lara, mert tudta, hogy egyszer
tisztáznia kell a dolgokat. - Ami a nászutat illeti. Most már
tudom, hogy Franciaországba voltam szerelmes, és nem Bilibe. Franciaország napfénnyel és
boldogsággal vonta be az
emlékeimet. - Reménykedve összekulcsolta a kezét. - Érted,
Dan? Mindig is szerelmes voltam Franciaországba.
Dan értette. Megfogta a kezét, megcsókolta a gyűrűt az
ujján, és ezzel megnevettette.
- Visszajövünk - ígérte. - És legközelebb elhozzuk a gyerekeket is.
- Tessék? - Larának elkerekedett a szeme. - Gyerekeket
mondtál?
Dan pimaszul vigyorgott.
- Gondolom, egy fiú meg egy lány jó lenne.
A nevetéstől tehetetlenül egymás karjába hulltak.
Na tessék, végtére is nem vagy még öreg. A belső hangé volt az
utolsó szó. Hamarosan újra anya leszel. Csak ezúttal olyasvalaki
oldalán, aki szeret.
Jól hangzik, gondolta Lara még mindig nevetve, és megcsókolta Dánt.
Annyira lenyűgözték őket az események, hogy nem hallották, amikor bemondták a járatukat, s
még mindig egymást
átkarolva ültek a bárban, és az új életüket tervezgették, amikor a közleményt bemondták a
hangosbeszélőn:
- Kérjük, hogy Madame Lara Lewis és Monsieur Dániel
Holland siessen a hetes kapuhoz, ahol a San Franciscó-i járat
készen áll az indulásra. Ez az utolsó felszólítás Madame Lewis
és Monsieur Holland számára.
Kézen fogva futottak végig a hosszú folyosón. Mire a kapuhoz értek, kifogyott belőlük a
szusz, és egy ideges kísérő
terelte fel őket a gépre. Becsapta mögöttük a gép ajtaját, ők
pedig bűntudatosan a helyükre somfordáltak, a későn jövőkre szegeződő szempárok
kereszttüzében.
Már a lépcsőt is elvitték. Pár pillanat múlva a napfényben
ragyogó Párizs fölött voltak. Aztán a gép a felhők fölé emelkedett, és Párizs eltűnt.
Találkozott a pillantásuk.
- Emlékszel a Casablanca végére? - kérdezte Dan.
Lara kérdőn nézett rá.
- A reptéri jelenetre gondolsz, amikor Ingrid Bergman indulni készül, és azt kérdi Bogarttól:
Mi lesz velünk?
Dan most már mosolygott.
- És Bogart azt válaszolja: Gondolom, nekünk mindig ott lesz Párizs.
- Ez lehetne a sírfeliratunk - mondta Lara nevetve.
Mert tudta, hogy mindegy, milyen messze vannak, nekik mindig ott lesz Párizs.