R alf Dahrendorf

Egy új rend nyomában

Előadások
a szabadság politikájáról
a 2 1 .században

Napvilág Kiadó
 RALF DAHRENDORF
EGY ÚJ REND NYOMÁBAN
Előadások a szabadság politikájáról a 21. században
 Ralf D ahrendorf

Egy új rend nyomában

Előadások
a szabadság politikájáról
a 21. században

BUDAPEST
 Megjelent

VDIZrri KULTURÁLIS ÖRÖKSE«

MINISZTÉRIUMA

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

és a Politikatörténeti Alapítvány
támogatásával

A fordítás alapját képező kiadás

Auf der Suche nach einer neuen Ordnung. Vorlesungen zur Politik
der Freiheit im 21. Jahrhundert
München, Verlag C. H. Beck, 3. Auflage, 2003

Fordította:
HARMATHY VERONIKA

A fordítást szakmailag ellenőrizte és szerkesztette:

GELLÉRINÉ LÁZÁR MÁRTA

ISBN 963 9350 52 4

Kiadja a Napvilág Kiadó

1054 Budapest, Alkotmány u. 2.
kiado@napvilagkiado.hu
Első magyar nyelvű kiadás: 2004

Copyright © by Verlag C. H. Beck, München, 2003

Hungarian translation © Harmathy Veronika, 2004
Hungarian edition © Napvilág Kiadó

All rights reserved

Printed in Hungary
 Tartalom

Elöljáróban........................................................................ 7

I. Még sosem volt ilyen jó dolgunk

Az életesélyekről ................................................... 11
„Jólétet mindenkinek” ........................................ 11
De: mi van boldogsággal? .................................... 14
De: így lesz-e mindörökké? .................................... 17
De: mindenki szám ára? ........................................ 20
A piaci liberalizmus alapkellékei ....................... 24

II. Zabolátlan világ. Globalizáció és anómia ........... 28

A remény kora - a félelem k o r a ........................... 28
Zabolátlan v ilá g ................................................... 32
Glokalizáció ....................................................... 34
Az etnikai tisztogatás ........................................... 36
A ligatúrákról ....................................................... 39
Az anómiából kivezető utak ................................ 43

III. Tőke - munka nélkül. Az élet társadalmi

helyreállításáról és az életesélyekről ................... 50
A szabadság birodalma ........................................ 50
Amikor a munka társadalma kifogy
a munkából ....................................................... 53
A tudás társadalma, avagy a meritokrácia ....... 58
Csak tőke ................................................................ 61
A munka m int társadalmi kontroll ................... 65
A szabadság valódi birodalma ........................... 67

5
 IV. Harc nélküli osztályok, osztályok nélküli harc
A modern társadalmi konfliktus........................... 72
Új egyenlőtlenség.................................................... 72
Konfliktus és sza b a d sá g ....................................... 76
A z alsóosztály és a rem ény ................................... 78
Konfliktusok az osztályharc u tá n ....................... 81
A harmadik világ ................................................ 87
A hosszú időtartam ............................................... 89

V. A liberális berendezkedés veszélyeztetettsége:

demokratikus dilemmák ....................................... 94
Demokrácia............................................................. 94
...és liberális berendezkedés ........... 96
A demokratikus osztályharc szétmorzsolódása ... 99
A glokalizációról újból ....................................... 102
Európai demokrácia ........................................... 105
Globalizáció ........................................................ 109
Tekintélyelvű veszélyek és liberális válaszok ....... 112

VI. Az emberiség egyetemes történetének eszméje

világpolgári szem szögből....................................... 116
A kozmopolita kihívás ....................................... 116
Kant, nem Rousseau ............................................ 119
Amerika ................................................................ 121
A demokrácia é p íté s e ........................................... 125
Van lehetőség a h aladásra ................................... 128

Névmutató........................................................................ 133

6
 Elöljáróban

Azt a hat előadást, amely egymással összefüggésben

most könyv formájában jelenik meg, 2001 végén és
2002 elején tartottam a Krupp Alapítvány bábáskodá­
sával az esseni Kultúratudományi Intézetben. Mivel
ezek az előadások a jelenkor szociális és politikai
elemzésével foglalkoznak, lehetetlen, hogy ne befo­
lyásolják a korjellemzők. Az első előadás alkalmával
éppen nyolc héttel voltunk 2001. szeptember 11. után.
Az ikertornyok öngyilkos merénylők által végrehajtott
lerombolása választóvonalat jelöl. Amerika számára a
Nine-Eleven (a kilencedik hónap tizenegyedik napja)
talán még a japánok 1941-es Pearl Harbor-i tám adásá­
nál is nagyobb megrázkódtatást jelentett magának a
legnagyobb világhatalomnak a sebezhetőségét illető­
en. A terrorizmushoz inkább hozzáedződött Európá­
ban sem kevésbé súlyosak az indirekt következmé­
nyek. A demokráciák hirtelen háborúról kezdtek be­
szélni - és nem csak beszélni. Az, hogy egyidejűleg vé­
get ért egy hosszan tartó gazdasági fellendülés, sőt ki­
derült róla, hogy részben csupán csalóka szappanbu­
borék volt, nem sokat javított a közvélekedésen.
A szinte már túláradó optimizmus időszaka után sok
helyütt felütötte fejét a félelem.

7
 Sokakat új kérdések foglalkoztatnak. Mégiscsak lé­
tezik olyasmi, mint a kultúrák harca? Vége lesz-e vala­
ha is a terrorizmus elleni háborúnak? Visszafordítha­
tó-e vajon a sokat em legetett globalizáció annak új le­
hetőségeivel egyetemben? Minek kell történnie ah­
hoz, hogy a fejlett világ nemzetgazdaságai tartósan ki­
heverjék az új gazdaság összeomlása okozta sokkot?
Ezek az előadások szabadság politikájáról egy zabo­
látlan világban nem oldanak meg ilyen rejtélyeket.
A napi aktualitás különben is csak kísérőzenéül szol­
gál, nem pedig tém ául. Tárgyuk sokkal inkább az a kí­
sérlet, hogy keresztülhatolva a 21. század küszöbén ál­
ló világ zűrzavarán, néhány ösvényt vágjunk a megér­
tés érdekében.
A „globalizáció” szóval nem írható le teljes mérték­
ben kielégítően ez a világ. Én mindenekelőtt elszaba­
du lt világnak, runaw ay worldnek (ahogy Anthony
Giddens jellemezte), gátlás nélküli világnak nevezem.
Szót kell ejtenünk nyughatatlanságának és szabálynél­
küliségének következményeiről, az emberi élet újrafo­
galmazásáról, az új egyenlőtlenségekről és összeütkö­
zésekről, a veszélybe sodródott és újonnan keletkező
politikai intézményekről, valamint a jövőbe vetett re­
ményekről is.
Ezen a még feltérképezetlen tájon át egy szabad­
ságra beállított iránytű mutatja majd az utat. Az álta­
lam értelmezett szabadság a témája az első előadás­
nak. Ez a szabadság nem állapotként értendő, vagyis a
beteljesülés puszta lehetőségeként, hanem az élet esé­
lyeit megvalósító tevékenységként. Általános témám a
tevékeny szabadság.
Ebből már nagyjából kivehető az a nézőpont, amely
ezeket az előadásokat is irányítja, mégpedig a társada­
lomtudomány és politika, illetve az elemzés és a cse­
lekvés határmezsgyéjén mozgó dolgok nézőpontja. Az
úgynevezett tudományos közösség nagy céhéből már

8
régen kiléptem anélkül, hogy bármely más szervezet­
hez csatlakoztam volna. Általában idegenkedem m in­
denfajta törzsi kötöttségtől. Kari Popperrel szólva:
„Minél inkább próbáljuk m agunkat alávetni törzsi m á­
giának, annál bizonyosabb, hogy az inkvizíciónál, a
titkosrendőrségen és egy rom antizált gengsztervilág­
ban végezzük.” (Manapság ezt terrorizmusnak nevez­
nénk.) Popperrel egyetértésben szembehelyezkedem
ezzel: „Előre kell mennünk az ismeretlenbe, a kétsé­
gesbe és a bizonytalanba, miközben a parancsolatként
rendelkezésre álló értelmünket arra használjuk, hogy
egyszerre teremtsünk biztonságot és szabadságot.” Ez
a tettvágy azt is jelenti, hogy a következő elemzések
mindennek ellenére sem öltenek komor színeket, h a­
nem - épp ellenkezőleg - a reményből táplálkoznak.
Különösen igaz ez az első előadásra, de az azt követők­
re és a legutolsóra sem kevésbé.
Még egyszer mondjuk el, hogy előadásokról van
szó. A könyvváltozat kedvéért nem változtattam sem ­
mit azok stílusán. A hat előadás összefügg egymással,
de önállóan is megállják helyüket. Hálás voltam, hogy
Essen és tágabb környékének polgárai készek voltak
meghallgatni, és kérdéseikkel gazdagították az érvelés
menetét. Nem túlzás azt állítani, hogy az ezekből az
előadásokból adódó találkozások megváltoztatták az
életem. Jörn Rüsen professzor és intézeti munkatársai
szóval és tettel is segítettek. Asszisztensnőm, Edith
Emmenegger ismét gondoskodott arról, hogy a szép
célok meg is valósuljanak. A C. H. Beck kiadó és m in­
denekelőtt Ernst-Peter Wieckenberg és Detlef Felken a
tőlük megszokott gondossággal kísérték figyelemmel
a könyv megjelentetését.

London, 2002 októbere

R. D.

9
 I.
Még sosem volt ilyen jó dolgunk
Az életesélyekről

„JÓLÉTET MINDENKINEK”

1957. július 20-án az éppen miniszterelnökké válasz­

tott brit politikus, Harold Macmillan beszédet mondott
a bedfordi futballstadionban, s ez mindenekelőtt egyik
kijelentése miatt vonult be a történelembe: „Legyünk
őszinték, országunkban a legtöbb embernek még so­
sem volt ilyen jó dolga. Nézzetek csak szét az ország­
ban, a nagy városokban, a kis falvakban, és olyan jólé­
tet fogtok tapasztalni, amilyen az én életem során ed­
dig még sosem volt tapasztalható - valóban soha ennek
az országnak a történetében.” A politikusok szeretnek
azzal büszkélkedni, hogy „kényelmetlen igazságokat”
mondanak ki; ezért ritkán beszélnek úgy, mint Harold
Macmillan, hiszen az övé úgyszólván egy „kényelmes
igazság”. Ugyanebben az évben, 1957-ben Konrad
Adenauer valamivel óvatosabban fogalmazott; ő első­
sorban nem kívánt „semmiféle kísérletet”. Valójában a
szeptemberi választásokon szerzett abszolút többségét
nem utolsósorban a gazdasági minisztere, Ludwig
Erhard által ígért - és egyre inkább meg is teremtett -
„mindenkire kiterjedő jólétnek” köszönhette.
Amennyiben 1957-ben igaz volt a „kényelmes igaz­
ság”, mennyivel inkább érvényes fél évszázaddal ké­

11
sőbb, hogy sosem volt ilyen jó dolgunk! Az 1950-es
évek óta eltelt évtizedek változásainak dimenzióját
annak is fel kell ismernie, aki meglehetős szkepszissel
ítéli meg a makroökonómia számait. 1950 és 2000 kö­
zött számos fejlett országban több mint négyszeresére
nőtt az egy főre jutó társadalmi össztermék, és az évi
20 ezer dollár körüli értékkel meglepő csúcsot ért el.
Még a lassabban fejlődő Nagy-Britanniában is meg­
duplázódott az egy főre jutó jövedelem a Harold
Macmillan és Tony Blair miniszterelnöksége között el­
telt időszakban.
Az egy főre jutó társadalm i össztermék semmi eset­
re sem az egyedüli fokmérője ennek A közgazdászok
javasoltak egy humán fejlettségi m utatót (Human
Development Index, HDI), amely a jövedelmet, az isko­
lai végzettséget és a várható élettartam o t m éri.1
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szerveze­
tének (OECD) tagországaiban az 1950-es évek óta ez a
mutató is csaknem mindenhol legalább 50%-kal emel­
kedett. A nők társadalmi helyzetének jelentős javulá­
sa, a társadalmi közreműködés esélyeinek általános
emelkedése, a munkanap, a munkaév és a munkában
töltött időszak lerövidülése, a jóléti állam kiépülése, a
mindenki számára elérhető infrastruktúra javulása és
egyéb pozitív minőségi változások lényegesen megnö­
velték sokak életesélyeit. Eddig még sosem voltak
hasznát tekintve ekkora távú életesélyei ilyen sok em­
bernek, mint ma.
Az életesélyek kibontakozása nem volt lineáris fo­
lyamat. Voltak nagy nekilendülések és megtorpaná­
sok. Az 1913. évet megelőző évtizedek az egy főre jutó
jövedelem első megkétszereződésével fogadták a mo-

1 A HDI elgondolását és az egyéb itt feltüntetett számokat ille­

tően lásd S chulze , Max-Stephan (ed.): Western Europe. Economic
and Social Change since 1945. London/New York, 1999, Longman,
elsősorban 384., 22.4 táblázat.

12
dernizációs folyamatot. A II. világháború után követ­
kezett be a voltaképpeni gazdasági csoda, amely 1973-
ig, az olajválság évéig tartott. Aztán jött az a folyamat,
amelyet a „globalizáció” szóval jellemzünk, és annak
az erőnek a segítségével indult be az 1989-es forradal­
mi évben, amikor a hidegháború arcvonalainak fel­
bomlása világszerte áttörést biztosított többek között
az információs korszak technikai lehetőségei számára.
Az információhoz való hozzájutás egyenlő lehetőségé­
nek először a pénzügyi piacon, majd a szolgáltatáso­
kat illetően, végül pedig a m odern nemzetgazdaságok
számos területén is ösztönző volt a hatása. A század-
forduló táján végképp minden mértéket átlépett a glo­
balizáció folyamata; az új évszázad első éveinek vég­
rehajtott javítgatásai azonban nem változtatták meg
lényegesen az összképet.
Legyünk tehát őszinték, a legtöbbünknek még so­
sem ment ilyen jól a sora. Ezt hallva azonban m inden­
ki várja a nagybetűs „de”-t, ami az ilyen kijelentéseket
feltétlenül követni szokta. Macmillan esetében ezt a
„de”-t inflációnak hívták. Sok jó tanácsot kapott, hogy
felhívják figyelmét a veszélyre. A globalizáció többek
közt valóban megszabadító válasz volt az inflációnak
és stagnálásnak ama keverékére, amelyben Mancur
Olson amerikai közgazdász az 1980-as évek elején
még a „nemzetek” - meglátása szerint fenyegető - „ha­
nyatlásának” okát látta.2 Olson nyilvánvalóan alábe­
csülte az immár hivatalban lévő nem ortodox politiku­
sok, Margaret Thatcher és Ronald Reagan folytatta,
nyitást és bátorítást célzó politika hatását, nem is be­
szélve a már düledező kommunista világban ham aro­
san bekövetkező glasznoszty (nyitás) és peresztrojka
(átalakulás) folyamatairól.

2 O lson , Mancur: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Gaz­

dasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Budapest,
1987, KJK.

13
 M indazonáltal az a „de”, amelyet én képviselek, to­
vább m egy ennél. Egészen pontosan három „de”-t sze­
retnék hozzáfűzni ahhoz a tételhez, mely szerint még
sosem volt ilyen jó dolgunk.

DE: MI VAN A BOLDOGSÁGGAL?

Az első „de” a fogalmak tisztázására szolgál. Sosem

volt m ég ilyen jó dolgunk - de boldogabbak is vagyunk
ezáltal? A közcselekvés célja sokáig az volt, hogy a leg­
nagyobb boldogság adassék meg a legnagyobb töme­
gek szám ára; az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat­
ban a happiness, vagyis a boldogság az élethez és sza­
badsághoz való jog mellett szerepel. Igencsak kétséges
azonban, hogy 2001-ben az emberek négyszer olyan
boldogok, mint 1957-ben voltak. A boldogságra és bol­
dogtalanságra vonatkozó emberi tapasztalatok inkább
azt a népi bölcsességet támasztják alá, miszerint az
élet a fent és lent örökös váltakozása, mintsem a köz­
gazdászok jóléti mutatóit.
A boldogság/boldogulás a személyes tapasztalat
(meg) nem mérhető voltától eltekintve is nyugtalanító
kérdéseket vet fel. Olykor az a benyomásunk, hogy az
em berek szubjektív jóléte akkor a legnagyobb, ha jo­
gaikért és vágyaikért harcolniuk kell, méghozzá külö­
nösen akkor, ha a kis, néha pedig nagy előrelépések
azt m utatják, hogy a harc kimenetelét illetően van ki­
látásuk a sikerre. Maga a demokrácia is akkor volt ta­
lán a legszebb, amikor használni lehetett a még durva
eszközeit, hogy kiteljesítsék és finomítsák azt, vagyis
kiterjesztették a választójogot mindkét nem polgárai­
ra, és erősítették a hatalom birtokosai feletti ellenőr­
zést. H a elérjük, amire vágytunk, az inkább a fásult­
ságnak, sőt bizonyos fokú csalódásnak adja át a helyét.

14
 Ha a jólét, sőt jómód nem elegendő annak leméré-
sére, mennyire megy jól a sorunk, és a boldogság tú l­
ságosan személyes és kevéssé mérhető, milyen más fo­
galom segíthetne minket tovább? A válaszom az elő­
adások során végig így hangzik: ez a szabadság. Ez a
vezéreszméje az emberi dolgok minden előrehaladá­
sának. De vajon jól használható, vagy akár számszerű­
síthető mércéje-e ez annak, hogy milyen jól megy so­
runk?
Amartya Sen indiai Nobel-díjas közgazdász meg­
próbálkozott a válasszal. Kettős a kérdés, amelyet fel­
tesz: mi a célja a (gazdasági és társadalmi) fejlődés­
nek? És: milyen feltételek mellett teljesül a sikeres fej­
lődés? Válasza mindkét kérdésre így hangzik: szabad­
ság, vagy még inkább - és lényeges a különbség - sza­
badságok. „E felfogás szerint a fejlődés az emberi sza­
badságok kiterjesztésének folyamata.”3 A szabadság­
nak tehát egyrészt „konstitutív” szerepe van, azaz nö­
vekedésén mérhető a fejlődés sikere, másrészt pedig
„instrumentális” a szerepe, vagyis csak a szabadság,
pontosabban csak bizonyos szabadságok révén lehet­
séges a fejlődés. Ennek kapcsán mindig felmerül Sen
közismert tétele is, mely szerint az éhínség szinte so­
sem szabad országokban üti fel a fejét, különösen ott
nem, ahol létezik sajtó- és véleményszabadság, m ert a
katasztrófák oka lényegében nem az, hogy rendelke­
zésre állnak-e az élelmiszerek, hanem a hozzáférhető­
ségük kérdése, és ezáltal az érintettek azon jogai, am e­
lyek a szabadság bizonyos feltételei mellett érvénye­
sülnek.4
Sen elmélete alapvető jelentőségű az itt felvetett fo­
lyamatok szempontjából. Azonban a szabadság szó és

3 S en , Amartya: Development as Freedom. New York, 1999,

Knopf.
4 S en , Amartya: Poverty and Famines. An Essay on Entitlement
and Deprivation. Oxford, 1997, Clarendon Press.

15
különösen annak többes számú alakja, a „szabadsá­
gok” használatát illetően helyénvalók a kételyek. Már
a „konstitutív” és „instrumentális” szabadság megkü­
lönböztetése is tartalm atlan kijelentésekhez vezethet:
a szabadság a szabadság kiterjesztését eredményezi.
Ezenkívül a többes szám használata zavart keltő, bár
Roosevelt elnök a maga „négy szabadságával” szalon­
képessé tette. A szabadság mint vezető érték sem nem
jóm ód, sem nem társadalm i részvétel, sem nem ke­
mény munka, sem nem jó képzettség, de még csak
nem is igazságosság. A szabadság semmivel össze nem
téveszthető alapjelentése a mentesség a kényszertől és
az önálló cselekvésre biztatás.
Ezen okokból alkalmasabbnak tűnik számomra egy
másik fogalom az emberi jólét leírására és mérésére,
m égpedig az életesélyek fogalma. Ezzel inkább csak
Sen szóhasználatát változtatjuk meg, nem pedig az el­
m életét. Az életesélyek elsősorban opciók, vagyis vá­
lasztási lehetőségek. (A következő előadáson ezeket
kiegészítem egy további, bonyolultabb elemmel, még­
hozzá a mély kötődésekkel vagy ligatúrákkal.) Az op­
ciók először is jogok (entitlements), ahogy Sen nevezi.
Ilyen jog a választójog. Ez azonban tartalm atlan ma­
rad, ha nincs több jelölt vagy nincsenek pártok, ame­
lyek közül választani lehet. Az opciók másik oldala
ezért egyfajta választék (provisions) megléte. Az opci­
ók esélyek, azaz lehet velük élni, vagy nem .5 Az, hogy
még sosem volt ilyen jó dolgunk, azt jelenti tehát,
hogy az emberek valós választási lehetőségekkel ren­
delkeznek.

5 A fogalom pontosabb magyarázatát lásd a Der moderne

soziale Konflikt. Essay zur Politik der Freiheit c. munkámban (Stutt­
gart, 1992, DVA, 39-450.

16
 DE: ÍGY LESZ-E MINDÖRÖKKÉ?

Ez vezet a kiindulási tételemet relativizáló második

„de”-hez. Ez egy mondatban így foglalható össze: a
történelem nem követ semmiféle előre meghatározott
tervet. „A történelemnek nincs értelm e” - fogalmaz
Kari Popper, majd rögtön hozzáteszi, hogy mi ad h a­
tunk, sőt kell, hogy adjunk neki értelmet, például azt,
hogy a legnagyobb tömegek számára a legnagyobb
életesélyek nyíljanak meg.6 Időközben kiderült, hogy
Francis Fukuyama tételéből, miszerint a hidegháború
végével egyben elérkezett a „történelem vége” is, nem
sokra futja. „A liberális eszme győztesnek bizonyult” -
írja Fukuyama.7 Mivel immár elérkeztünk ahhoz a
ponthoz, „amelyen nem tudunk elképzelni egy, a mi­
enkétől szubsztanciálisan eltérő világot, és a jövő be­
látható vagy nyilvánvaló módon nem hozhat alapvető
változást fennálló rendünkben, szemügyre kell ven­
nünk annak a lehetőségét, hogy maga a történelem is
véget ért”. Tehát nemcsak hogy jobb dolgunk van,
mint valaha, hanem a „vég nélküli felhalmozás” folya­
matában ezután is mindig csak jobb lehet.
Francis Fukuyama nyilván nem sejtette, hogy egy
évtizeddel később A történelem vége helyett sokan in­
kább Sámuel Huntington A civilizációk összecsapása cí­
mű művét forgatják majd.8 Bármi legyen is az, amit
nem tudunk elképzelni, sok millió ember egészen más
jövőt tart kívánatosnak vagy akár kívánandónak, mint
az amerikai. Éppenséggel meg is fordíthatnánk
Fukuyama tételét. Az 1989-es forradalom, vagyis a

6 P o pper , Kari: A nyitott társadalom és ellenségei. 2. kötet: Hamis

próféták. Budapest, 2001, Balassi.
7 F ukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Buda­
pest, 1994, Európa, 105.
8 H u ntington , Sámuel: A civilizációk összecsapása és a világrend
átalakulása. Budapest, 1998, Európa.

17
kommunizmus összeomlása adott formában nem a vé­
ge, hanem a kezdete volt a történelemnek. Csak a
rendszerek makacs szem beszegülésének feloldása
után tudtak kibontakozni a globalizáció erői. 1989
m egnyitotta a jövő sokáig elzárt, vagy legalábbis be­
szorult kapuját. Egy új globális osztály bújt ki ezen a
kapun, és azóta hangadó csoport gyanánt önállósítot­
ta m agát.
Fukuyama tételei a hegeli eszmék második felönté­
séből származnak. A történelem nek létezik tervszerű
m enete; útja belső szükségszerűség szerint vezet elő­
re; egy világszellem m utatja az utat per aspera ad
astra, mindamellett, hogy a hegelisták csillagai az
idők során különböző neveket vettek fel: az állam (po­
rosz) erkölcsi eszméje, a kommunista végső társada­
lom, a liberális eszme. De mi van akkor, ha a történe­
lem nek nincs tervszerű menete? Régi keletű és még
m indig közkeletű az örök visszatérésbe vetett hit. Lé­
teznek egyéb, történelemről alkotott elképzelések is,
amelyekben nincs haladás, köztük nagy konzervatívok
előkelő pesszimizmusa, amelynek Michael Oakeshott
a d o tt hangot az am úgy fejlődésorientált London
School of Economicsban tartott szenzációs székfogla­
lóján 1951-ben. A politika Oakeshott szerint olyan,
m intha parttalan és feneketlen vizeken vitorláznánk;
„nincs sem menedéket nyújtó kikötő, sem tengerfenék
a horgony számára, sem kiindulási pont, sem konkrét
cél”.9 Csak egyet tehetünk, hogy a nyílt tengeren bizto­
sítjuk az akadálytalan hajózást. A világszellem törté­
nelm en át vezető útján hozzá kell ma fűzni a kétely
em lített változataihoz egy posztmodern variációt is,
am elynek értelmében nem az a lényeg, mit teszünk.
Anything goes, minden elképzelhető, hiszen a történe­
lem úgyis puszta kitaláció, hazugság.
9 O akeshott , Michael: Political Education. Cambridge, Bowes &
Bowes, 1951, 7. és 22.

18
 Ezek az elméletek legalább megmutatják, hogy
nem is olyan egyszerű dolog, ami a történelem erede­
tét és célját illeti. Engem mindenesetre nem tu d tak el­
téríteni Poppertől és az előtte járó Kanttól. Én javítha­
tatlan felvilágosító vagyok, és ennyiben inkább a 18.
században érzem otthon magamat. Azokat az új kísér­
leteket, amelyeket még a tévedések sem bátortalaníta-
nak el, a nemzeteknek a piac láthatatlan keze által sza­
vatolt jólétét hirdető amerikai alkotmány, valam int az
ember önnön kiskorúságából való kilábalása ösztönzi.
Miféle kísérletekről van szó? Nos azokról, melyeknek
célja annak elősegítése, hogy több ember szám ára
több életesély teremtődjön.
Egy dolgot illetően azonban számomra, mint sokak
számára is, elveszett a kései 18. század hangulata: a
dolgok történhetnek egészen másként is. A felvilágo­
sodás, a jólét és a demokrácia semmi esetre sem olyan
folyamatok, amelyek mindenféle ellenállás dacára és
alkalmankénti hanyatlás ellenére is mintegy maguktól
bontakoznak ki, a végén pedig érvényre jutnak. Még a
modernizáció, az örökölt pozícióktól a megszerzett
pozíciókig vezető út (from status to contract) sem
olyan erő, ami a végén lefegyverezné az ellenállást.
Csak a legnagyobb körültekintéssel állítsunk olyat,
hogy mások még nem érték el azt a szintet, amelyen mi
állunk. Talán soha nem is fogják elérni. Lehet, hogy
minden vívmányunkat újra lerombolja egy külső el­
lenség, vagy saját cselekvésünk öngyilkos potenciálja.
Az élethez kellő környezet lerombolása, a nukleáris
veszély és a vesztesek gyűlölete példa erre. Az, hogy a
történelem nyitott, nem csak egyik irányban érvényes.
Azért, hogy több életesély teremjen több em ber szá­
mára, tennünk is kell valamit. A szabadság mindig te­
vékenységet jelent.

19
 DE: MINDENKI SZÁMÁRA?

Ez elvezet a harmadik és legfontosabb „de”-hez, amely

ahhoz a tételhez fűzendő, mely szerint még sosem volt
ilyen jó sorunk. Ki az a „mi”, akiről itt szó van? Semmi­
képp sem minden ember, még csak nem is minden, az
OECD-be szerveződött fejlett országbeli és főleg nem
minden „harmadik világbeli”. A 21. század kezdetén
nem is lehetne nagyobb feladata a szabadság politiká­
jának, mint hogy a sikeresek életesélyeit lehetőleg
minden OECD-tagországban és a világ lehetőleg minél
több országában elérhetővé tegye. Nincs azonban fel­
adat, amely ennél nehezebb és veszélyesebb lenne.
Ismertek ugyan a hagyományos szegénység korlá­
tolt esélyeitől a liberális jóléti társadalmak lehetősé­
geiig vezető út nehézségei, ez a tudás azonban még
mindig nem honosodott meg mindenhol a politikai
cselekvésben. Nem a pénzforrások átadása teszi gaz­
daggá a szegény országokat. Nincs az az elképzelhető
pénzmennyiség, amely Afganisztánból Amerikai Egye­
sült Államokat varázsolna. Meglehet, az Amartya Sen-
féle „szabadságok” fogalmilag kétségesek, a lényeget
tekintve azonban a fejlődés nélkülözhetetlen feltét­
elei. A politikai szabadságokat és a társadalm i esélye­
ket éppúgy felölelik, m int a társadalmi biztonság vé­
dőhálóit. David Landes gazdaságtörténész példam u­
tató világossággal fogalmazta meg a növekvő és fejlő­
dő társadalmak intézményi feltételeit.10 Ide sorolan­
dók a tulajdon- és személyes szabadságjogok, a szer­
ződéses megállapodásokba vetett bizalom éppúgy,
mint a szilárd és nem korrupt kormányok, amelyek
meghallják a polgárok panaszait és kívánságait. Ezek­
ről a dolgokról időközben a nemzetközi szervezetek is

10 La nd es , David S.: Wealth and Powerty of Nations: Why some

are so Rich and some so Poore. New York, 1998, Norton.

20
értesültek, gyakran mégis túl türelmetlenek, vagy túl
rövid távú a gondolkodásuk is ahhoz, hogy e szerint
cselekednének.
Van itt azonban egy másik, még fontosabb szem ­
pont, amelyről többnyire nem beszélnek, mégpedig
azoknak a veszélyeknek a tudata, amelyek a fejlődés
folyamataival járnak. A kommunizmus drámai végét
követően 1989-ben írtam egy könyvecskét, melynek
címét Edmund Burke-től kölcsönöztem: Elmélkedések
az európai forradalomról. A könyv egyik tétele sem ta ­
lált akkora visszhangra, mint az, amely szerint nem
vezet egyenes út a meghiúsult tervgazdaságtól a m ű­
ködő piacgazdaságig.11 Ez az út sokkal inkább a sira­
lom völgyén át vezet. A legtöbb ember életfeltételei
romlanak, mielőtt javulnának. Egyébként Németor­
szág is átélte ezt a hullámvölgyet 1948 után; Adenauer
szövetségi kancellár csökönyös állhatatossága - és a
koreai háború - nélkül valószínűleg elfogadták volna
a Bundestagban valamelyik, Erhard gazdasági minisz­
ter ellen indítványozott bizalmatlansági indítványt; és
az 1953. évi Bundestag-választásoknak is lehetett vol­
na más a kimenetele. Ekkor villant fel a veszély. A sira­
lom völgyén át vezető út sokáig tart, tovább, mint egy
parlamenti választási ciklus. Ezért valószínű, hogy ké­
telkedni kezdenek azok, akik megtértek a demokráci­
ához (hogy ismét a posztkommunista világot em lít­
sük). Nem lenne szükségszerű, hogy a demokráciának
jólétet kell eredményeznie? Mivel szemmel láthatóan
nem így van, leadhatók a voksok a korábbi kommunis­
tákra vagy más kétes származású erőkre is. Ezáltal
azonban működésbe lép az ördögi kör, amely végül
egyformán veszélyezteti mind a piacgazdaságot, mind

11 D a hrend o rf , Ralf: Betrachtungen über die Revolution in

Europa. Stuttgart, 1990, DVA, 74 skk. („Vornehmlich von Politik,
Ökonomie und den Wegen in die Freiheit”.)

21
 a demokráciát. Szerencséje van annak az országnak,
amelyik - Lengyelországhoz hasonlóan - úgy vészeli
át a demokratikus háborgásokat, hogy nem rombolja
le közben a gazdasági fejlődés Sen- vagy Landes-féle -
vagy lengyel részről Leszek Balcerowicz-féle - érte­
lem ben vett feltételeit! A csődöt m ondott kényszergaz­
daságtól a szabadságig vezető út az egyik szempont, a
prem odern gazdasági és szociális struktúrákról a mo­
dernig vezető út pedig egy másik, és ez az út jóval ve­
szélyesebb. John Kenneth Galbraith a maga indiai ta­
pasztalatai alapján úgy érvelt, hogy a „szegénység
prem odern ciklusa” a maga módján elviselhető.12 Az
em berek ezt túlélhetik, sőt akár életminőségükön is ja ­
víthatnak. Az előrejutáshoz és a nagyobb életesély ki­
harcolásához azonban meg kell törni a ciklust. Meg is
fog szakadni, mihelyt az első fiatalok eladják a kecske­
tejet a legközelebbi piacon, a bevételből pedig tran­
zisztoros rádiót vásárolnak. Ez ugyanis megzavarja
eddig megszokott életmódjukat, és egyszersmind fel­
csillantja egy távoli, csillogó világ reményét.
A modernitás irányába megtett első lépés rendsze­
rint egybeesik egy újabb ínségbe vezető úttal. Gondol­
ju n k csak a korai angol munkásságról szóló tudósítá­
sokra, a munkásházakra, a ginlebujokra, a betegsé­
gekre és a bűnözésre. A mai fejlődő országokban ha­
sonló a helyzet. Akik a szegénység ciklusában élő falut
elhagyták, először a nagyvárosok perem ére, ínségszál­
lásokra, bádogviskókba érkeznek. Gyakran sokáig ott
is maradnak, csak alkalmanként dolgoznak, és nincs
túl sok kilátásuk. Még nem léteznek azok a struktúrák,
am elyek felfoghatnák őket, sem a munkaerőpiacon,
sem pedig a társadalmi élet egyéb területein. A korai
modernizáció ezen áldozatainak többsége fiatal férfi.
Mivel nincs sem sok vesztenivalójuk, sem túl nagy re-
12 G albraith , John Kenneth: The Nature of Masspowerty. Har­
vard UP, 1979

22
ményük, játszi könnyedséggel esnek áldozatul a csábí­
tóknak. Ők a nacionalista vagy fundamentalista nép-
ámítók tartalékserege. Ugyanakkor minden olyan kul­
tusz gyűjtőtégelyei is, amelyek mártíromságot ígér­
nek. Közöttük tenyészik a terrorizmus, ami szinte ki­
vétel nélkül idős férfiak által elcsábított fiatal férfiak
foglalatossága.
Az, amit tehát olyan könnyedén fejlődésnek nevez­
zünk, olyan folyamat, amely sokak számára eleinte
gyökértelenné válást jelent, és amiről az adott sza­
kaszban nem tudható egyértelműen, hogy vajon a kí­
vánt célhoz vezet-e. A terrorizmus és a mártíromság
semmiképpen sem tartós állapot, azonban átcsaphat
mindenfajta színezetű diktatórikus rezsimbe - lásd
Irak és Irán, Észak-Korea és Burma -, vagy akár nem
kormányzati erők, drogkartellek, maffiák és terrorcso­
portok uralmába. A harmadik világban a globalizáció
vesztesei nem lázadnak fel a győztesek ellen, ők in­
kább valamiféle fejlődés kezdeti stádiumának áldoza­
tai, akik számára még túlságosan messze van az egy­
aránt gyűlölt és áhított cél, „Amerika”.
Ez nem érv a növekedés és fejlődés ellen. Érv azon­
ban egy újfajta körültekintés mellett minden olyan kí­
sérlet esetén, amikor a fejlődési folyamatokat külső
hatás révén hozzák mozgásba és mozdítják elő. A fej­
lesztéspolitikának sokkal inkább a tartós fejlődés
Landes és főként Sen által felsorolt feltételeire kellene
összpontosítania, nem pedig egyes vállalkozók vagy
akár gazdasági ágazatok látványos sikereire. Az anya­
gi segítség nem is annyira a befektetésekhez szükséges
- e téren megbízható a piac - , mint inkább azoknak a
bebiztosításához, akik esetén félő, hogy bennragad­
nak a siralom völgyében. Nekik nem csupán alapbizto­
sításra van szükségük, hanem mindenekelőtt távlatra,
vagyis eligazításra egy reményteljes jövő felé vezető
úton.

23
 Ezt könnyebb kimondani, mint megtenni, annál is
inkább, mivel nyilvánvalóan nem vagyunk abban a
helyzetben, hogy saját életterünkben ilyen feltételeket
terem tsünk. A magasan fejlett országok sem akármi­
lyen szegénységi problémával küzdenek, hanem a fia­
tal férfiak szegénységi problémájával, akik nem tud­
ják, m erre tovább, és akik éppen ezért szolgálatkész
áldozatai mindenféle csábítónak, hacsak nem foglal­
kozásszerűen saját szakállukra űzik a bűnözést. A kö­
vetkező előadások többféle nézőpontból is visszatér­
nek m ajd a témára. A fékevesztett világ sok veszélynek
teszi ki a liberális rendet. A munka mint az élet alapja
sokak számára elvesztette konstruktív erejét. A globa­
lizáció új esélyeit új egyenlőtlenségek kísérik, és jó
okot szolgáltatnak a társadalmi konfliktusok új formá­
ihoz. A szabadság alkotmánya (ahogy mi ismerjük) és
különösen a demokrácia a szabályozott konfliktusok
során beköszöntő újnak többé már nem forrása.

A PIACI LIBERALIZMUS ALAPKELLÉKEI

Ideje megállnunk, mielőtt teljesen szem elől téveszt­

jük, hogy sosem volt még ilyen jó dolgunk, mint ma­
napság. Soha korábban nem rendelkezett ily sok em­
ber ily nagy életesélyekkel, mint mostanában. Ez a ki­
indulópont a számomra elsősorban lényeges szabad­
ság politikája szempontjából. Ennek ígérete, hogy az
életesélyek kibővítésének minden új mozzanata üd­
vözlendő dolog, még akkor is, ha ez eleinte nem szol­
gálja mindenki javát. Eleinte tehát az új társadalmi és
gazdasági erők globalizációnak nevezett feltörése is
üdvözlendő dolog volt. A szabadság politikája, amely
m ellett síkra szállók, mindenesetre nem a status quo
látszólag biztonságos pontjaihoz való ragaszkodás po­

24
 litikája. A szabadság politikája üdvözli az új lehetősé­
geket, és segít ezek kibontakozásában.
A remény eme kiindulópontja azonban a szabadság
politikájának csupán csak első lépése. A második lépés
a cselekvés. A szabadság nem puha párna, amelyen ki­
pihenhetjük magunkat, vagy áldozhatunk passzív él­
vezeteknek. A szabadság mindig aktivitásra sarkall. Ez
az aktivitás korántsem magától értetődik. Ebben a te­
kintetben még a két nagy liberális, Kari Popper és
Friedrich von Hayek is túlságosan szerény volt, hogy
azt ne mondjam, passzív. A nyitott társadalom lehető­
vé teszi a kísérletezést és a tévedést, valamint ezek
helyreigazítását. De mi van akkor, ha már senki sem
próbálja ki az új utakat? És mi van akkor, ha a közös­
ség életében való aktív közreműködést apátia váltja
fel? Közel voltunk, talán még vagyunk is ehhez az álla­
pothoz. Legkedvezőbb esetben - és még az is elég
rossz - mindez azt jelenti, hogy egyfajta kényszerű te­
kintélyuralomba süllyedünk. A polgárok alszanak, az
uralmon levők pedig azt tesznek, amit akarnak. Leg­
rosszabb esetben semmittevésünk miránk magunkra
üt vissza, akár egy újfajta erőszak formájában, beleért­
ve a terrorizmust is. Ennyiből jó, hogy az események
újra felébresztik az aktív szabadság iránti igényt.
A tevékeny szabadság esetében természetesen nem
öncélú aktivitásról van szó. A legfelsőbb cél a sikere­
sek életesélyeinek elérhetővé tétele mindenki más szá­
mára. A szabadságból nem lehet előjog, ez pedig azt
jelenti, hogy a szabadság politikájának egyik törvénye,
hogy minél több ember, elvileg minden ember hozzá­
jusson azokhoz a jogokhoz és ahhoz a kínálathoz,
amelyeket mi magunk már élvezünk. Utaltam már ar­
ra, hogy ez nehéz feladat. Ahhoz, hogy ezt megoldjuk,
nem lesz elég búcsúcédula vásárlása. Szükség van a
belátásra, a fantáziára, a türelemre, a kitartásra és
mindenekelőtt az emberi jólét javítását célzó fáradha­

25
tatlan kísérletekre. Ez éppúgy érvényes a gazdag or­
szágban élő kirekesztettekre, m int a szegény
országokbeli nagy többségre.
A tevékeny szabadság céljával egyenlő mértékben
lényegesek azok az eszközök is, amelyekkel ezt a célt
elérjük. Az előadások során főképp kettőről esik majd
több szó. Egyik ilyen eszköz azoknak a szabályoknak
összessége, amelyek által intézményes formát ölt a
szabadság, tehát a szabadság alkotmánya. Ezek a sza­
bályok a jogállamnál és a demokrácia játékszabályai­
nál kezdődnek, és egészen azokig a világméretű sza­
bályokig tartanak, amelyeknek értelm ét már Kant is
felismerte Az emberiség egyetemes történetének eszméje
világpolgári szemszögből című művében. A szabadság
m int cél elérésének másik eszköze kevésbé ismert,
ezért alaposabb értekezést igényel; ez az az életesélye­
ket felölelő alapellátottság, amihez elvileg mindenki­
nek, tehát minden egyes embernek joga van.
Mióta a francia forradalom reklámszakemberei be­
fogták egymás mellé a szabadságot, az egyenlőséget
és a testvériséget, azóta egyre-másra esküdöznek,
hogy a három dolog összeegyeztethető. Bevallom, en­
gem nem győz meg ez a harmonizáló látomás. Végté­
re is liberálisok, szocialisták és kommunisták nem egy­
kutya, még egy úgynevezett „harmadik út” kegyes
pontatlanságának jegyében sem. A társadalmi viszo­
nyokat tekintve főképp a szabadság és az egyenlőség
jelöl két különböző szemléleti irányt. Aki elsősorban
egyenlőséget akar, az útközben gyakran megfeledke­
zik a szabadságról.
Ennek persze az ellenkezője is igaz. Valójában úgy
gondolom, hogy az egyenlőtlenség a szabadság része.
Egy szabad társadalom nagy játékteret enged az em­
beri különbségeknek, és nemcsak a fajtabéli, hanem a
rangbeli különbségeknek is. A szabadsággal össze­
egyeztethető egyenlőtlenség határa ott húzódik, ahol

26
a kedvezményezettek elvitathatják a hátrányos hely­
zetűek részvételi jogait, illetve a hátrányos helyzetűek
teljesen kiszorulnak a részvételből a társadalmi, gaz­
dasági és politikai folyamatban. Mindkét esetben csu­
pán csak az segít, ha az alapellátottság mindenki szá­
mára biztosított. Ide tartoznak minden polgár alapjo­
gai, de az életfeltételek alapszínvonala és talán a ga­
rantált minimáljövedelem is, de mindenképpen ide so­
rolhatók bizonyos mindenki számára hozzáférhető
közszolgáltatások.
Sámuel Brittan és Adair Turner, akikhez ezúttal
igazodom, „RML”-ről (Redistributive Market Libe­
ralism), vagyis újraelosztó piaci liberalizmusról be­
szélnek. Az újraelosztás fogalma félrevezető lehet.
Brittan és Turner mindenekelőtt arra gondolnak, hogy
sem az öröklési igények, sem a piac nem eredményezi
a javak szükségszerűen helyes elosztását. Ez ellen nem
használ a prédikáció, de a piac tönkretétele végképp
nem. Sokkal inkább „olyan szabályok keretére - ha
szükséges, beleértve az újraelosztó adókat és transzfe­
reket is - van szükség, amelyek révén rá lehet bírni a
piacgazdaságot, hogy messzebbre ható célokat és ér­
telmet szolgáljon”.13 Ha már mindenképp szükség van
egy szószörnyetegre, erre a pozícióra az újraelosztó pi­
aci liberalizmussal szemben az alapfelszereltségű pia­
ci liberalizmust részesíteném előnyben.
Sosem volt még ilyen jó dolgunk, de még jobb dol­
gunk is lehet, nekünk és főképp azoknak, akik még
nem élvezik a mi életesélyeinket. Fel vagyunk tehát
szólítva a tevékeny szabadságra, mert másképp is for­
dulhat a dolog, és ha tétlenek maradunk - a veszély nő.

13 Brittan , Sámuel: Capitalism with a Human Face. London,

1995, Fontana Press; T urner , Adair: Just Capital. The Liberal
Econom. London, 2001, Macmillan; idézet B rittan , Samuel:
Essays, Moral, Political and Economic c. művéből (Edinburgh,
1998, Edinburgh UP, 24.)

27
 II.
Zabolátlan világ
Globalizáció és anómia

A REMÉNY KORA - A FÉLELEM KORA

Amikor az elkérgesedett struktúrákat új erők zúzzák

szét, mindez eleinte a remény forrása. Mindenképpen
igaz ez annak a felvilágosító szándéknak a nézőpont­
jából, amely több életesélyt biztosítana több ember
szám ára. Ilyen új erő az, amit rendszerint globalizá­
ciónak nevezünk. Azok a struktúrák, amelyeket felté­
p e tt, nem csupán a hidegháború m egm erevedett
frontjai voltak, hanem egyidejűleg a stagflációnak és a
társadalom megmerevedésének azon kapcsolata is,
am elyben Mancur Olson amerikai közgazdász 1982-
ben még a régi Nyugat nemzetei előtt álló bukás nyo­
mós okát gyanította. A globalizáció egyet jelentett a
szabadulással a m últ század időközben csaknem elfe­
lejtett ’70-es éveinek mozdulatlanságából.
Azóta elegendő tapasztalatot gyűjtöttünk a globali­
záció napos és árnyoldaláról, hogy megküzdhessük a
fogalm at kísérő két veszéllyel: a pontatlanság és az eu­
fória veszélyével. Kezdjük a fogalom pontatlanságá­
val: a világ mint a gazdálkodás és kommunikáció tere­
pe m ár 1989 előtt is létezett. Telefonösszeköttetésbe
léphettünk Tokióval, átrepülhettünk Los Angelesbe az
Északi-sark fölött, egész évben vásárolhattunk epret,

28
 és kereskedhettünk amerikai részvényekkel London­
ban vagy Frankfurtban. Legalábbis a régi Nyugaton
megtehettük mindezt, vagyis abban a világban, amely
a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezeté­
nek (OECD) tagsága által jól definiálható. 1989 mégis
határvonalat jelent. Egyszer csak nagy számban csat­
lakozott sok, az OECD-hez nem tartozó ország; szinte
az egész világ OECD-világgá vált. Mindamellett a nyi­
tás, a glasznoszty az információközvetítő technológiák
és az ezeken alapuló gazdasági tevékenységek robba­
násszerű kibontakozásához vezetett. Határok om lot­
tak le: az idő és a tér határai.
Az információ határtalan közvetítésének esélyeiből
elsőként azok húzhattak hasznot, akik a pénzzel, a tő ­
kével dolgoznak. A globális piacok eleinte elsősorban
pénzügyi piacok voltak. Egyre újabb és összetettebb
eszközöket találtak fel, hogy egyrészt ott tegyék elér­
hetővé a tőkét, ahol kereslet van rá, másrészt hogy ki­
próbálják azt a mutatványt, hogy a közvetítők csökke­
nő kockázat mellett növekvő nyereségre tegyenek
szert. Elérkezett Soros György nagy pillanata.
A magyar-brit-amerikai nagytőkés személye azért
olyan érdekes, mert pompásan tudott játszani a globá­
lis pénzügyi tranzakciók zongoráján, kellő kétkedést
tanúsított azzal szemben, majd pedig csaknem teljes
nyereségét arra fordította, hogy azoknak segítsen,
akik ilyen vagy olyan okból el voltak zárva az új esé­
lyektől. Soros személyében a globalizáció új világának
szempontjai testesülnek meg; egyszerre spekuláns, a
kor filozofáló bírálója és segítő emberbarát.
Ezáltal egyébként Soros másoknál jobban fel volt
vértezve az eufória azon veszélyeivel szemben, am e­
lyeket az információ globalizációja hordozott m agá­
ban. Voltak persze más információfüggő gazdasági
ágazatok is. Az utazás - bármilyen célú utazás - és
minden, ami ezzel összefügg, a nyereség számos új

29
esélyét tette lehetővé. A leomló határok a koncentrá­
ció lehetőségeit jelentették a média területén. Maguk
az információs rendszerek általában a globális gyara­
podás reményét táplálták. Egész „új gazdasági élet”
keletkezett elsősorban e terület körül, és vele együtt
egy „új piac” is. Amikor ez történt, a fogyasztók elvárá­
sai m ár messzemenően ki voltak elégítve. Az informá­
ciós rendszerek globalizációját meglovagolok vagy túl
sokat akartak túl gyorsan, vagy túlléptek azon, ami az
új erőkből egyáltalán megvalósítható volt. A gyanús
fellendülést (boom) ezért összeomlás (crash) követte,
miközben mindkettő túlzás volt, amelynek jelentősége
csak kellő távlatból érthető meg.
Érvelésem egyik alaptétele, hogy nincs olyan világ­
szellem, amely a történelm et a veszteségekre való te­
kintet nélkül bizonyos célok felé vezeti, és nincs a fel­
tartóztathatatlan technikai fejlődésnek belső szükség-
szerűsége. Könnyen lehet, hogy a sokat emlegetett
globalizáció csak epizódnak bizonyul, a kapitalizmus
kevés tartós következménnyel járó átm eneti tévútjá-
nak. Az is lehet, hogy az 1989-ben eltávolított határok
új m ódon és más helyeken újra kinőnek. Egy ilyen fej­
lem ény első jeleiről még lesz szó. A globális osztály,
am elynek Soros György először utat m utatott, majd
megleckéztetett, újra eltűnhet a történelem süllyesz­
tőjében, anélkül hogy valaha is megszilárdította volna
hatalm át.
A m últ században mindenesetre diadalt ült. Né­
mely győzelem ezek közül gyanús volt, némelyik kiér­
dem elt, néhány pedig mindannyiunk számára életve­
szélyes. A gyanús vívmányok közé sorolom például a
„Y2K” fura történetét, amely a 2000-es év számítógé­
pes angolságú rövidítése. A szakértők szörnyű dolgo­
kat jósoltak arra az esetre, ha a számítógépek az 1999-
es évről a 2000-re való átállás közben hirtelen fel­
m ondják a szolgálatot. A felvonók elakadnak menet

30
 közben, a repülők lezuhannak az égből, és a világ min­
den pénzt termelő kommunikációja megszakad, ha
nem adunk ki dollármilliárdokat további szakértők al­
kalmazására. A végén az egészből csak ők húztak
hasznot, és az olyan országok, mint Görögország -
Észak-Koreáról nem is beszélve -, amelyek keveset
vagy semmit nem fordítottak a kérdésre, és az infor­
mációtechnikai túszejtőkről egyszerűen nem vettek
tudomást.
Az érdemtelen diadalok nem is annyira az inform á­
ciós szakembereknek, mint inkább azoknak róható fel,
akik előbbiek gazdasági fellendülését meglovagolva
saját pecsenyéjüket sütögették. Egyszer csak m inde­
nért a globalizációt tették felelőssé - a vidéki postahi­
vatalok bezárásáért, a nagyvárosi mentőszolgálat le­
építéséért, a rögzített könyvárak megszüntetéséért és
sok minden másért. A globalizáció lett a nagy alibi,
többnyire a zsugorodó szolgáltatásokkal együtt járó
növekvő nyereségek számára. Mert a globalizáció
mindig is egyet jelentett az egyre inkább nyereségköz­
pontú kapitalizmus bátorításával, amely letépte a
korporalista kötöttség, a hosszú távú felelősség és a
társadalmi kötelezettség láncait.
Túl későn jött a felismerés, hogy a határok feloldá­
sa korlátozott információ mellett gonosz, sőt pusztító
célokra is használható. A világméretű kábítószer-ke­
reskedelem virágzása némileg összefügg a globali­
zációval. A maffia tevékenysége már nem korlátozódik
Kalábriára vagy Szicíliára, hanem polip módjára ter­
jeszkedik például Oroszországból kiindulva egész Eu­
rópában. A globális emberkereskedelem olyan m érete­
ket öltött, ami messze felülmúlja a rabszolgaság m in­
den történelmi tapasztalatát. Ehhez jött végül a terro­
rizmus globalizációja. Szaudiakat, algériaiakat és liba­
noniakat észrevétlenül képezhettek ki afgán táborok­
ban, majd küldhették hamburgi műszaki egyetemre

31
vagy kaliforniai pilótakiképzésre, hogy végül Boston­
ból m enetrend szerint induló repülőket kormányozza­
nak a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba. Ez is
globalizáció, és azt a pontot jelöli, ahol az 1990-es
évek reményei félelembe csaptak át. Az új erőkben rej­
lő nagy esélyből nagy fenyegetés válik.

ZABOLÁTLAN VILÁG

Némelyeknek örömteli látvány, sokak számára azon­

ban inkább fenyegető képzet tehát, hogy az új erők
szétzúzzák az elkérgesedett struktúrákat. Vannak még
más, hasonlóan ellentmondásos aktuális fogalmak.
A kockázati társadalom Ulrich Beck számára esély, a
többség számára azonban különösen kockázatos. A ru­
galmasság kedvelt politikai követelés, főképp a munka­
erőpiac számára, az érintettek azonban többnyire bi­
zonytalanságként értelmezik. Bármi legyen is az embe­
rek hozzáállása, annyi azonban biztos, hogy a változás
kora, ahogyan azt megéljük, egyszersmind a felbomlás
kora is. Amikor új jön, a régi pedig megy, a megszokot­
ta t áldozzuk fel a még bizonytalan kedvéért.
Ilyen felbomlás határozta meg kezdeteitől fogva a
modernizáció folyamatát (amelyre ma újra szívesen és
gyakran hivatkoznak). From status to contract, az
öröklött igénytől a szerződésben szabályozott meg­
egyezésig - Henry Maine brit jogász képlete mindig is
a legvilágosabb megfogalmazásának tűnt annak, mit
is jelent a modernség. Max Weber ezt a rendiség fel­
bom lásaként és a hagyományos uralom törvényes
vagy racionális uralomba való átvezetéseként jelle­
m ezte. Ez a fajta felbomlás felszabadítja az embereket,
és egyidejűleg megfosztja őket a hagyományos kötő­
dések megbízhatóságától.

32
 Néhány szerző és sok ember úgy véli, hogy a globa­
lizáció korában különösen felgyorsult tempóban éljük
meg az ilyen folyamatot. Anthony Giddens a Runaway
World (A fékevesztett világ) címet adta a „Hogyan ala­
kítja át életünket a globalizáció?” témában tartott
BBC-előadásainak. Németül ugyanez „A bilincseiből
szabadult világ” (Die entfesselte Welt) címen jelent
meg. Lenne még néhány fordulat, melyek közül azon­
ban egyik sem igazán találó: sarkaiból kifordult, zabo­
látlan világ, magából kifordult, minket magával raga­
dó, korlátlanul tovaszáguldó világ. Én magam az „áll­
hatatlan világ” mellett döntöttem, mert számomra
úgy tűnik, az állhatatlanság m indkét értelmében is­
mertetőjegye: nem lehet megállítani, és nincs benne
semmi állhatatosság vagy tartás.
Aligha tudjuk megállni, hogy ne emlékeztessünk a
Marx és Engels Kommunista kiáltványa ban szereplő,
és alkalmanként újból idézett drámai elemzésre.
[A burzsoázia] „szétrombolt minden hűbéri, patriarchális,
idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri
kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához
fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember kö­
zött, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénz-
fizetést«...” (M ÉM , 4 . 4 4 4 .)
[A korszakot] „... az összes társadalmi állapotok szakadat­
lan megrendítése, az örökös bizonytalanság és mozgás külön­
bözteti meg. Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a
nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel
együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok el­
avulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami
rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentség-
telenítenek...” (MÉM, 4. 444-445.)

Van abban valami megnyugtató, hogy ez több mint

160 évvel ezelőtt elmondható volt. Nem jött el a világ­
vége, még ha a háborúk és népirtás szörnyű évszáza­
dát tudjuk is magunk mögött. Amúgy is hangsúlyoz­
nunk kell továbbra is, hogy a változás e folyamataiban

33
egészen közel áll egymáshoz a felszabadulás és a fe­
nyegetettség. Az állhatatlan világ egyben olyan világ
is, amelyben az emberek meg tudnak állni a saját lábu­
kon. A runaway world ellentéte a stagnant world.
Ugyan ki akarna leláncolt világban élni, megfékezve
és korlátozva?
Van mégis egy pont, ahol a szabadság anómiává faj­
zik el. Azt a kifejezést használom, amelyet Émile
Dürkheim francia szociológus alkotott meg 1897-ben
az öngyilkosság okainak elemzése során. Az öngyilkos­
ság egyik oka Dürkheim szerint m inden szabály
(nomoi) szétesése, a szabály nélküli és ezért állhatatlan
világ. Aki megélte az anómiát, nem fog meggondolatla­
nul bánni a szóval. Engem arra a nácik eltűnése és a
szovjetek 1945-ös berlini bevonulása közötti rövid pil­
lanatra emlékeztet, amikor teljesen védtelenül foszto­
gattuk a közeli földalatti megálló boltsorát, és mindent
elvittünk, ami mozdítható volt. Erről Németországban
vagy valahol másutt Európában szó sem lehet 2001-
ben. A megszokott struktúrák felbomlása mégis olyan
m éreteket öltött, hogy az sokakat nyugtalanít.
A globalizációval karöltve éljük meg a jog és rend szét­
esését mind saját országunkban, mind világszerte. Ez
korunk meghatározó témája lehetne még, de már ma is
a szabadság mindennemű politikájának legnehezebb
vizsgája. Ebben az állhatatlan világban ugyanis az em­
berek új kötöttségeket keresnek, és ez nagy kérdéseket
vet fel, ha mindenekelőtt szabadságot akarunk.

GLOKALIZÁCIÓ

Hadd kezdjem egy viszonylag ártatlan fejtegetéssel.

N éhány megfigyelő észrevette, hogy az általunk
globalizációnak nevezett folyamat valójában kettős fo­
lyamat. Míg bizonyos gazdasági tevékenységeknek

34
egyre nagyobb térre van szükségük a kibontakozás­
hoz, és közben minden földhözragadtságukat elvesz­
tik, az emberek egyre kisebb tereket keresnek, melyek­
ben otthon érzik magukat és kifejleszthetik a hovatar­
tozás érzését. „Globálisan gondolkozz, lokálisan csele­
kedj!” - ez a szlogen meghonosodott a politikai rek­
lámban. A körülöttünk, sőt talán bennünk is játszódó
kettős folyamatnak neve is van: glo/calizáció, vagyis
egyszerre globalizáció és lokalizáció.
Még a globális osztály azon tagjai is, akik rendsze­
rint Szöult Chicagóval összekötő repülőjáratokat derí­
tenek fel és a legújabb számítógépes vírus m iatt ag­
gódnak, lelkendezve mesélnek dordogne-i vagy kenti
vityillójukról, és arról álmodoznak, hogy a globális fa­
lut egy nap majd teljesen felcserélik egy valódira. Eb­
ben önmagában véve még nincs is semmi rossz, pár
dolog azért mégis elvész a globális világ ritka és a lo­
kális világ túlságosan is sűrű levegője között félúton.
A civilizált közösségek akkor mutatják a legnagyobb
erejüket, ha felvesznek bizonyos nagyságrendet. Nem
feltétlenül kell ehhez Amerikai Egyesült Államoknak
lenni, Svájc is bőven elég. A falunak vagy még inkább
a városnak ott a helye, ahol a modernség született, de
a közösség még önmagában nem elég ahhoz, hogy
összekössön hazát és szabadságot.
A faluhoz való vonzódásnál még egy fokkal proble­
matikusabb a régióhoz, egy nagyobb közösség szűk ré­
széhez mint a hovatartozás helyéhez fűződő vonza­
lom. Ez sem mindig igaz és nem ilyen egyszerű. Én is
megszerettem a Fekete-erdő déli részén fekvő
Bonndorf lakóközösségét, és m ár rég megszoktam,
hogy a fúvószenekar minden egyes koncertje után
buzgón eléneklik a Badeni-dalt. így adják a baden-
württembergi (székes)főváros „stuttgartijainak” tu d ­
tára, hogy nem mindig ők dirigálnak, vagy még inkább
hogy olykor bizony nem szeretik a parancsolgatásu-

35
kát. Ez azonban enyhe változata egy gyakran nagyon
is virulens jelenségnek, amelyet előszeretettel nevez­
nek az észak-olasz regionalisták vezetője után Bossi-
jelenségnek.
Az a „Padánia”, amelyet Umberto Bossi akar létre­
hozni, nem létezik. Ez csak a demagóg politikus kita-
lációja, aki ennek révén szít gyűlölködést Rómával
szemben. A globalizált világban mégis virágzanak az
ilyen agyszülemények. Kitalálóiknak hatalm at, azok
híveinek pedig a valahová tartozás illúzióját biztosít­
ják. Néha, mint a svájci Jura kanton létrehozásának
esetében is, teljesíthet egy közösség ilyen kívánságo­
kat, anélkül hogy túl sok kárt okozna. Gyakoribb azon­
ban, hogy először vannak a konfliktusok, akár olyanok
is, amelyeket terror kísér, aztán a korábban jól műkö­
dő közösségek szétválnak, majd pedig jön a nagy csa­
lódás az elszakadtak számára, akik egy vezért és an­
nak funkcionáriusait követték, és szabadságukkal,
gyakran akár jólétükkel fizettek ezért.

AZ ETNIKAI TISZTOGATÁS

Az önrendelkezés nagy félreértése is a globalizáció

mellékterméke. Az önrendelkezésnek azt kellene jelen­
tenie, hogy az emberek részt vállalnak a saját sorsukat
érintő döntésekben, vagyis hogy demokratikus körül­
mények között élnek. Az önrendelkezés azonban gyak­
ran azt jelenti, hogy emberek olyan határok között él­
nek, amelyeket nem is annyira a történelem, mint in­
kább politikai ambíciókkal rendelkező amatőr történé­
szek húztak. Egy független Szlovákia, független Qué­
bec, független Baszkföld nem több szabadságot jelent,
hanem több hatalmat a regionális demagógok és po­
tentátok kezében. Ahogy Ernest Gellner ismételten
meggyőzően hangsúlyozta, ez nem a történelmi jogok,

36
 hanem nagyon is modern hatalmi igények kifejeződé­
se. Nem utolsó sorban a modern kor sújtotta polgárok
mozgósítását szolgálja. Állítólag egy korábbi korszak
idillikus viszonyait adja vissza nekik, valójában azon­
ban újabb függőségeket teremt számukra.
Ide közbe kell iktassunk egy megfigyelést, amely
nyugtalanítja, sőt megzavarja a liberálisokat; a sze­
memben ez a m últ század nagy csalódásának indítéka.
Sokakkal együtt azt reméltem, hogy a civilizált, de­
mokratikus közösségek lehetővé teszik a különböző
származású, meggyőződésű és beállítottságú emberek
számára a polgárként való békés együttélést. A polgá­
rok közös státusa tulajdonképpen teljesen összeegyez­
tethető etnikai eredetük, vallási nézeteik és társadalmi
helyzetük egyéb, mélyen gyökerező szempontjainak
sokféleségével. Ma azonban mégis úgy néz ki, hogy a
közösségnek éppen ez a sokrétűsége nem fedezhető
fel. Még azokban a társadalmakban is, ahol mindenki
nagyvonalú polgári jogokat élvez, lehetőleg homogén
egységekre bomlanak a csoportok.
Volt idő, amikor a separate but equal, vagyis az
„egyenlő jogokat élvezve, mégis külön” nagyon is anti-
liberális célnak tűnt. Mi a together and equal, az
„együtt és egyenlőségben” világát akartuk, az egyenjo­
gú polgárként való együttélés világát, lehetőleg alapo­
san vegyítve minden csoportot közös iskolákban, min­
den lakónegyedben, barátságok, sőt házasság és több­
nemzetiségű családok révén. Ma már sok helyütt re­
ménykednünk kell, hogy legalább a separat but equal
minimálprogram még elérhető, mert a csoportok szét­
válása és elkülönülése elkerülhetetlennek tűnik. Ké­
zenfekvőnek látszik a feltevés, hogy ez a tendencia is
hozzájárult a hontalanság kialakulásához az állhatat­
lan világban.
Példában nincs hiány. Ha majd egyszer megírják a
Nyugat balkáni intervencióinak történetét, az nyugta­

37
lanító tényekre deríthet fényt. Az a dicséretes próbál­
kozás, hogy az etnikai csoportok békés együttélését
nemzetközi rendőri erők segítségével biztosítsák, szin­
te mindenütt azzal végződött, hogy az immár külön­
vált csoportok között húzódó határokat intervenciós
erők őrzik. A jó szándék és a megfelelő valóság stabili­
zálása között ott van az etnikai tisztogatás, a maga
többé-kevésbé véres, de mindig brutális és fájdalmas
eszközeivel. Az emberek, úgy tűnik, a magukfajták kö­
zött akarnak élni, m ert csak ott érzik magukat bizton­
ságban a veszélyekkel teli, határokat nem ismerő világ
láttán.
Ez lényegében érvényes mindarra a sokféle etnikai
konfliktusra is, amelyek Európában és máshol törtek
ki. írek, baszkok, korzikaiak magukban akarnak élni
még akkor is, ha ezért szabadsággal és jóléttel kell is fi­
zetniük. A kisebbség védelme már nem elég; saját ál­
lam kell nekik, egy független Skócia, vagy csatlakozni
az anyaországhoz, ha m ár a magyar miniszterelnök 15
millió magyar kormányfőjének kiáltja ki magát, akik
közül ugyan csak tízmillió él az ország mostani határa­
in belül.
Az etnikailag homogén haza utáni vágy egyébként
nemcsak nagyban, a gyakran terrorral társuló konflik­
tusokban figyelhető meg, hanem kicsiben is. Az úgy­
nevezett multikulturális társadalmak igazából csak
statisztikailag multikulturálisak, a valóságban bámu­
latos ügyességgel válnak szét a különböző kultúrák.
Az sem olyan meglepő, hogy a Kelet-Berlinben maradt
ősberlini családok elköltöznek, ha gyerekeik osztályá­
ban rajtuk kívül csak török származású újberliniek
vannak. Londonban, a talán legjobban működő
multikulturális városban mégiscsak mindenki ponto­
san tudja, hol laknak a nyugat-indiaiak, a bangladesi­
ek és a kínaiak. Az összetartozás és haza a legtöbb em­
ber számára hom ogenitást jelent.

38
 Mi hamis van ebben? Nem lehet, hogy a multikul­
turális eszménnyel volt baj, amikor gyerekeket bu­
szokkal távoli iskolákba vittek, hogy államilag oldják
meg az amúgy külön élő csoportok keveredését? Vol­
tak nagyon is demokratikus és liberális országok
messzemenően homogén népességgel, például Svéd­
ország. Akkor jöttek az első bevándorlók; és amikor
Olof Palme svéd miniszterelnököt egy merénylet során
megölték, a többség első reakciója az volt: „Biztos a
kurdok voltak” (akikből pár száz volt Stockholmban).
A valóság azonban az, bár néhányan ezt nem szeretik,
hogy az emberiség nem különül tisztán azonosítható
csoportokra szerte a Földön, a globalizáció korában
még kevésbé, m int valaha.
A homogenitás, az etnikailag „tiszta” közösségek
keresése ilyen körülmények között két dolgot eredm é­
nyez, amelyek egyformán veszélyeztetik a szabadsá­
got. Az ilyen közösségek hajlamosak a befelé irányuló
intoleranciára. Japán homogén, éppen ezért nem le­
het az országban koreai, de mivel mégis vannak, el­
nyomják őket. Ugyanakkor az állítólag homogén kö­
zösségek hajlamosak a kifelé irányuló protekcioniz­
mus és agresszió keverékére. Úgy viselkednek, mintha
állandóan védelmezniük kéne területüket, leginkább
oly módon, hogy bővítik azt. A homogén nemzetek vi­
lágában (a fogalom klasszikus etnikai értelmében) a
szabadság és a béke egyaránt veszélyben van.

A LIGATÚRÁKRÓL

Ez visszavezet ahhoz a kérdéshez, mi is a célja a sza­

badság politikájának. A legnagyobb életesélyek bizto­
sítása a legnagyobb tömegek számára, hangzik a vála­
szom. Az életesélyek elsősorban választási lehetősé­
gek, opciók. Két dolgot követelnek meg: részvételi jo ­

39
got, illetve a tevékenységek és a javak választható kí­
nálatát. Kell hogy az embereknek lehessen és legyen
lehetőségük a választásra. Első pillantásra ez elég is,
éppen elég feladatot ad a polgárjogok bővítését, a jólét
és a társadalmi pluralitás kiterjesztését illetően. Az op­
ciók önmagukban mégsem elegendők.
A választási lehetőségeknek értelme kell, hogy le­
gyen. Ez azonban csak akkor van így, ha be vannak
ágyazva bizonyos mértékadó értékszemléletbe. Ez az
anything goes posztm odern hozzáállásának, vagyis
mindenfajta opció alapvető tetszőlegességének igen­
csak fenyegetően gyenge pontja. Ha semmi nem múlik
azon, mit választunk - melyik politikai pártot, mely er­
kölcsi tartást, a felismerés mely elméletét vagy akár
mely fogyasztási cikkeket -, ha tehát minden egyfor­
ma, akkor nemcsak hogy minden mindegy lesz, de ál­
talános célnélküliség és tájékozódásképtelenség kö­
vetkezik be. Ez nem az abszolút szabadságról szőtt
álom, Rousseau Árkádiája; ebben a helyzetben sokkal
valószínűbb Hobbes elmélete, hogy mindenki minden­
ki ellen harcol, ami egyben felhívás a trónbitorlóknak,
hogy a rendteremtő hatalom szerepében tetszelegve
zsarnoki uralmat hozzanak létre. Az anómia az a pont,
ahol a legnagyobb szabadság a legnagyobb rabságba
csap át.
Az életesélyekre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy
az opciók önmagukban nem elégségesek; az én szó-
használatom ban azokat ligatúráknak kell kísérniük.
A ligatúrák mély kötések, melyeknek megléte értelmet
ad a választási lehetőségeknek. Ezek kötőanyag mód­
já ra összetartják a társadalmat. Leírhatjuk ezeket úgy
is, m int azon norm áknak a szubjektív belső oldala,
amelyek a szociális struktúrák biztosítékai.
A ligatúrák (m int ahogy az opciók is) nem önma­
gukban kívánatosak vagy bírálandók. A modernség,
így érveltem, m aga is „kilábolás a m agunk okozta kis-

40
 körűségből”,* vagyis az emberek által okozott függő­
ségekből, amelyek korlátozzák a választási lehetősé­
geket. Csupán egyetlen szempontból legalább vázlato­
san körüljárandó ez a téma. A vallás nem csak a szó-
használatot tekintve a társadalmi ligatúra egyik for­
mája. Ez még nem minden, ami a vallásról elm ondha­
tó, de mégis egy szempont. A vallások azonban csak
akkor jelentenek ligatúrákat egy szabad társadalom
számára, ha nem támasztanak korlátlan igényt, amely
az opciókat beszűkíti, végül pedig le is rombolja. Ez a
vallási fundamentalizmus problémája, legyen szó akár
katolikus, ortodox zsidó vagy iszlám fundamentaliz­
musról. Ezen esetek mindegyikében a jog istenhittől
független hiányzó - vagy ha úgy tetszik, világi - voltá­
ban rejlik a lényeg. Az írországi válási tilalom, a polgá­
ri házasságkötés tilalma Izraelben és a Nigéria bizo­
nyos területein bevezetett saria** mind példák az
illiberális ligatúrákra.
Az anómia által fenyegetett társadalmakban talán
nem meglepő, hogy a tájékozatlan emberek lelkesed­
nek az abszolút, totális ligatúrákért. Ez azonban épp­
úgy rombolja a szabadságot, mint az ideológiailag
megalapozott politikai zsarnokság. Azok a mély köté­
sek, amelyekért szót emelek, tág teret engednek a pol­
gárok jogainak és azon választási lehetőségek kínála­
tának, melyeknek hozzáférhetőségét az előbbiek biz­
tosítják. Ugyanakkor fel is vértezik az embereket, hogy
ne álljanak tehetetlenül ezzel a kínálattal szemben.
Véget vetnek a tetszőlegességnek anélkül, hogy eköz­
ben újabb kiskorúságot eredményeznének. Csak az

* Kant , Immanuel: Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?

(V idrányi Katalin fordítása.) In: Immanuel Ka n t : Történetfilozófiai
írások, Budapest, 1997, Ictus Kiadó. (A ford.)
** A muzulmánok Mohamed által alapított jogrendszere,
amely rituális előírásokat is tartalmaz; saria (arab) = szent tör­
vény. (A ford.)

41
tud a fogalom legteljesebb értelmében élni saját opci­
óival, aki döntéseit mélyebbről, vagyis a divatos köté­
seken túli szilárdságból meríti.
A jog és rend témája az a pont, ahol számos modern
társadalomban a ligatúrák kérdése akuttá válik. Az
anómia, mindenféle cselekvés tetszőleges volta olyan
világba vezet el, ahol ember embernek farkasa (hogy
még egyszer idézzük Hobbest). Semmi sem jellem­
zőbb a struktúrák felbomlására, mint az állandó ve­
szélyérzet. Lehet, hogy ezt néhol eltúlozzák; Európá­
ban sokakat egész életükben a korábbiakhoz hasonló­
an nem érint a bűnözés terjedése. A normanélküliség
veszélyeitől való félelem mégis az életérzés része lett,
ráadásul ez a kiút lehetőségeit illető tanácstalansággal
párosul.
Ebben a helyzetben nagyon is természetes, hogy so­
kakra nagy hatást gyakorolnak a hathatós receptek:
nagyobb rendőri jelenlét az utakon, szigorúbb bírósá­
gi ítéletek, keményebb bánásmód a büntetendőkkel
szemben. Az sem tagadható, hogy bizonyos mértékű
posztm odern viselkedés mélyen beférkőzött a közin­
tézményekbe: nem üldözik ugyanis a viszonylag jelen­
téktelen törvényszegést. New York polgármestere,
Giuliani bebizonyította, milyen hatásos, ha a kisstílű
bűnözőket azon nyomban üldözőbe veszik. De alapjá­
ban véve a holnapra jogot és rendet ígérő pártok vá­
lasztói is tudják, hogy a dolog nem ilyen egyszerű.
A társadalmak belső rendjét m egterem tő ligatúrák
nem pótolhatók több rendőrrel és börtönlakóval.
Mindaddig, amíg a többség félrenéz, sőt odébbáll, ha
m ellettük bűncselekmény történik, az anómia ve­
szélye uralkodik, m ögötte pedig ott leselkedik a dikta­
túra.

42
 AZ ANÓMIÁBÓL KIVEZETŐ UTAK

Felmerül ezután a kérdés, mit tehetünk, hogy sikere­

sen leküzdjük a modernizációt és globalizációt kísérő
anómia jeleit, anélkül hogy közben kockára tennénk a
szabadságot. Ez bizonyos mértékig a modern társadal­
mak nagy kérdése, főképp az európai, azon belül is az
észak- és kelet-európai társadalmaké. A sokat szidott
Amerikai Egyesült Államok ismeri ugyanis a
Tocqueville által oly behatóan ábrázolt polgári társa­
dalmak erősségeit. Olyasmit is ismernek, mint a civil
vallás. Ha a fenyegetettség komolyra fordul, az ország
oly mértékben fog össze, ami Európa nagy részén el­
képzelhetetlen. A hosszú sorokban kígyózó New York­
iak, akik a Világkereskedelmi Központ romjainak elta­
karításában akarnak segédkezni, és akik könnyek közt
ölelkeznek az áldozatok hozzátartozói számára rende­
zett ökumenikus ünnepségen - ezek a képek egy Euró­
pában nem egykönnyen megismételhető történetet
mesélnek.
Mégis az Egyesült Államokra is érvényes, hogy még
nem láttuk a szociális struktúrák felbomlási folyama­
tának végét. Az anómia és zsarnokság, vagy legalább­
is antiliberalizmus dialektikája még jó darabig el fog
minket kísérni. Új ligatúrák nem keletkeznek egyik
napról a másikra; mivel mély kötésekről van szó, növe­
kedésükhöz időre van szükség. Mivel mindezen túl az
emberekben és azok közösségeiben kell gyökeret ver­
niük, kikerülik a pusztán politikai akciót még akkor is,
ha annak jelzés értéke van, meg képes akadályozni a
további felbomlást, és megteremtheti új kötések kez­
deményeit. A politika itt a szabadság politikáját jelen­
ti, vagyis olyan ligatúrák életre hívását, amelyek nem
lerombolják, hanem erősítik az opciókat.
Mi hát a teendő? Tömören összefoglalva: intézmé­
nyeket kell építenünk. A liberálisok számára ez megle­

43
pő alapelvnek tűnhet; de a szabadság csak a szabadság
alkotm ányában válik valóra. Az emberek „magányos
együttléte” (így jellemezte Kant egy fokkal kevésbé
vérszomjasán a Hobbes-féle természetes állapotot) in­
tézm ényeket kíván, am elyek termékennyé teszik a ki­
békíthetetlen ellentéteket azáltal, hogy rendezett
irányba terelik azokat. Ez nem jelenti azt, hogy folyton
intézményeket kell építgetnünk. Még csak azt sem,
hogy egyre több törvényre van szükségünk. Sokkal in­
kább azt, hogy olyan törvényeket és norm ákat alko­
tunk, amelyek teljes értelm ükben érvényesek, és ezál­
tal kifejtik azt az összekötő hatást, ami a ligatúrák lé­
nyege.
Jogról és rendről beszéltem. Ennek egyik feltétele a
norm ák hatálya, ez pedig csak akkor biztosított, ha
nincsenek jogi oázisok, hogy az adóoázisok párhuza­
m át használjuk. A no-go areas eredeti értelemben azok
a földrajzi körzetek, ahol az elvileg hatályos jogot a
gyakorlatban nem kényszerítik ki. Senki sem megy
ezekbe a körzetekbe, m ég a rendőrség sem. Átvitt ér­
telem ben a törvénybe ütköző magatartás egész terüle­
teit is nevezhetjük jogi oázisoknak. Jó példa erre az ár­
nyékgazdaság, de a kisstílű bűnözés is, amelyet alig-
alig tartanak nyilván, és még kevésbé üldözik. Kezdő­
dik az ablaküveg betörésével és folytatódik a zsebtol­
vajlással, utcai rablással és betöréssel. Az ifjúság is
nagy jogi oázissá vált, hiszen ők a felelősek a legtöbb
bűncselekményért. Az ilyen jogi no-go aredk aláaknáz­
zák az intézményeket és velük a közösségi kapcsolato­
kat. Ezen esetek mindegyikében vagy a jogot kell meg­
változtatni, vagy a védett területeket kell bevonni a jog
hatékony érvényének világába.
A politika más értelem ben is létrehozhat ligatúrá­
kat. Nyilván fellendíti az egyének közötti versengést,
ám a polgárok szolidaritását is; legjobb esetben akár
m in d k ettő t egyszerre a megfelelő egyensúlyban.

44
A gazdaság- és szociálpolitikának itt különleges a fel­
adata. Most, a globalizáció korában az egyik közép­
ponti kérdés az, miképp célozható meg a szükséges
versenyképesség anélkül, hogy feleslegesen lerombol­
nánk a társadalmi összefogást. Vannak olyan gazdasá­
gi vállalatok, amelyeknek többek közt összetartó h a tá ­
sa van, például olyan cégek, amelyek egy egész térsé­
get uralnak (ilyenek voltak hosszú ideig az autós cé­
gek is); vannak olyan iparágak, amelyek különböző
gazdasági ágak összefonódásán alapulnak, és ennyi­
ben társadalm i szövedékeket terem tenek (például
Parma és környékének paradicsomültetvényei). És te r­
mészetüknél fogva vannak szolidaritást kifejező válla­
latok, mint a nyilvános takarékszövetkezetek. Ezek
mindegyike változik a globális piacok követelményei­
nek megfelelően, de nem kell teljesen elveszíteniük
összetartó erejüket.
Ez a szociálpolitikára is igaz. A gazdasági, dem og­
ráfiai és demokratikus fejlemények megkövetelik a
szociálpolitika elérhetetlen ígéreteinek reform ját.
Ezek a reformok azonban nem vezethetnek egyszerű­
en erősebb individualizációhoz. Bizonyos szociálpoli­
tikai intézkedéseknek van egy drága, de egyben é rté ­
kes mellékhatása, így például a „nemzedéki szerző­
dés”, vagy a betegek és egészségesek közötti szerző­
dés. Anómiával végződik, ha ezeket a szerződéseket
könnyelműen felbontják, és új, költséges problémákat
vet fel, a jog és rend kérdéseit.
A modern gazdasági társadalom opcióit a szüksé­
ges ligatúrákkal kiegészítő összes társadalmi kötés kö­
zül legfontosabb a civil társadalomé. A civil társada­
lom olyan életközösségek alkotó káosza, amelyekbe
önszántukból tartozunk. Az államnak nem kell sem
létrehoznia, sem irányítania ezeket a közösségeket;
még csak nem is gazdasági nyereség reményében ala­
kulnak, céljaik éppolyan sokrétűek, m int az emberi in­

45
dítékok, néha az indioszinkrázis jelei, m int a bélyeg­
gyűjtés, máskor erkölcsnemesítők, m int az irodalmi
vagy filozófiai klubok, olykor megörvendeztetik a
résztvevőket és közönségüket, mint a fúvószenekarok
vagy színtársulatok, m egint máskor közhasznúak,
m int az idősek, szegények, hajléktalanok önkéntes
gondozása. A részvétel a civil társadalom közösségei­
ben igazolja és erősíti a ligatúrákat. Ilyen módon olyan
háló keletkezik, amelyen az emberek nem tudnak át­
esni, és ezzel együtt létrejön a szabadság infrastruktú­
rája.
Civil társadalmakat nem lehet csak úgy létrehozni,
főleg nem fölülről, állami intézkedésekkel. Létrejöttü­
ket mindenesetre meg lehet könnyíteni jogi szabályo­
zással, adókedvezményekkel, munka alóli felmentés­
sel. A civil társadalmak ezért olyan szociális viselkedés
kifejeződései, amelyet elsődlegesen nem a hatalom és
engedelmesség, és nem is a nyereség és az érdek szab
meg. Ez egy nemcsak az opciókat, hanem a ligatúrákat
is nagyra becsülő társadalom közös értékítéleteinek
kevéssé kézzel fogható, mégis oly fontos témájához
vezet el. A modern társadalmaknak terhűkre van az a
tém a, a „posztmoderneknek” pedig még inkább, mert
bárm ely tetszőleges pluralizmus színes sokféleségét
elég jónak tartják. Valójában azonban más a helyzet.
Közös értékrend hiányában az anómia bacilusa vala­
mennyi fent említett m ódon terjed.
Ezzel kapcsolatban Németországban korán felbuk­
kant az alkotmányos patriotizmus gondolata. A foga­
lom segítő módon em lékeztet a társadalmi kötődések
intézményes alapjaira. Mégis gyakran tettem fel ma­
gam nak a kérdést, hogy az alkotmányos patriotizmus
vajon nem egy közös értékrend túlságosan is vékony
és vérszegény formája-e. A politikai filozófusok köré­
ben kialakult az új etikai vita, amely továbbvezet (hét).
Ide tartozik Avishai Margalit „tisztességes társadal­

46
 ma”, amelyben senkit sem aláznak meg. Nemrégiben
még jobban elmélyítette Margalit ezt a gondolatot az
„emlékezés etikája” tém ában tarto tt Horkheimer-
előadásai révén, amelyekben az „etikai közösségeket”
a közös emlékekből vezeti le. Michael Walzer a tole­
rancia és a különb(öző)ségekkel való együttélés régi
témáját vetette fel On Toleration c. művében („a tole­
rancia lehetővé teszi a különbözést; a különbségek
szükségessé teszik a toleranciát”). Tony Judt, francia
szerzők nyomán, a felelősség erényével foglalkozik
(The Barden of Responsibility) .*** A bizalom (trust) és
a bizalom alapjának kérdését pedig egy sor angolszász
szerző választotta témájául.
A lista még bővíthető. A maga módján azt tükrözi,
hogy ebben a zabolátlan világban általánosan elter­
jedt dolog a kapaszkodók keresése. Ugyanakkor a gon­
dolkodás meghatározott irányát is megmutatja: tisz­
tesség, emberi méltóság, korrektség, türelem, bizalom
és felelősség. De ugyan hogy jönnek ahhoz ezek az
idézett szerzők, hogy ezeket az értékeket bármely fó­
rumon is közös ügyünkké tegyék? Milyen út vezet pél­
dául a nagyon is olvasható és elgondolkoztató köny­
vektől a biotudományra és annak alkalmazásaira,
vagy a globális terrorizmus hatékony és tartós leküz­
désére irányuló égetően sürgős kérdésekben hozott el­
fogadható döntésekig? Mi teszi vezető kultúrává jelen­
tős szerzők kulturális ideáit?
Amennyiben nem osztjuk azt a reményt, hogy egy
észrevétlen, mindazonáltal irányítatlan és mindenféle
hatalomtól mentes vita mintegy önmagától elvezethet

*** M argalit, Avishai: Ethik der Erinnerung. Max-Horkheimer-

Vorlesungen. Frankfurt/M., 2000, Fischer, (The Ethic of Moral,
2002, Oxford UP); W alzer , Michael: On Toleration. New Haven,
1997, Yale UP; J udt , Tony: The Burden of Responsibilit. Blum, Ca­
mus, Aron, and the French twentieth century. Chicago, 1998, Chica­
go UP. (A szerk.)

47
általánosan elfogadott szabályokhoz és értékekhez,
csak egy válasz marad: kell egy hangadó. Ez a gondo­
lat Németországban sokkolóan hat; és már Nagy-Bri-
tanniában, ahol azért még van realitása, sem sokan
pártolják. Természetesen nem hatalmi szóra gondo­
lok, amelyet mindannyiunkra rákényszerítenek, sok­
kal inkább egy tekintéllyel bíró szerv által megadott
hangra. Történhet intézmények révén; a Német Szö­
vetségi Alkotmánybíróság a német viszonyok szem­
pontjából egészen jól meg is közelíti ezt. A Német
Nyelvészeti és Irodalmi Akadémia azonban nem egy
Académie Frangaise. Még csak Oxfordja és Cambrid-
ge-e sincs Németországnak (mint ahogy a legtöbb
kontinentális európai országnak sem). Lehet vitatkoz­
ni az államegyházról, amelynek püspökei ex officio
bent ülnek a Brit Felsőházban; a genetikai vitában fon­
tos volt képviselőik jelenléte, és egyiküket, Oxford
püspökét, még az őssejtkutatás bizottságának elnöké­
vé is megválasztották. A párizsi értelmiségiek és a leg­
különbözőbb politikai irányzatok londoni think
tankjei (az ötletcsoportok) ezt a szerepet töltik be. Ők
mindannyian értékekről vitatkoznak, méghozzá oly
módon, ami legalábbis a köztudatban ébren tartja an­
nak parancsolatát, hogy nem feladható ezen értékek
keresése. Kevés rosszabb dolog van a zabolátlan világ
tetszőlegességénél, mert rövid az út az anómiától a
zsarnokságig.
Mégis vannak reménysugarak. 2001. szeptember
11., azaz a New York-i terrormerénylet témája és an­
nak következményei önkéntelenül is végigkísérték ezt
az előadást. A merényletet követő hetekben többen
hangoztatták azon reményüket, hogy a rosszból a vé­
gén talán még valami jó is kisülhet. Alkalmanként fel­
ismerhettük ennek első jeleit. Egyik ilyen a Nyugat új­
rafelfedezése. Minden töredékességükben egyszer
csak szemünk elé kerülnek azok az értékek, amelyek

48
nem amerikaiak vagy európaiak, hanem szélesebb kö­
rű igényeket fogalmaznak meg. Elvileg ezeknek m in­
den emberre nézve érvényesnek kellene lenniük, még­
is azon országokból erednek, amelyek a modernizáció
tisztítótüzén már átestek, és ezért ismerik mind az
anómia, mind a zsarnokság veszélyeit. Azok az épüle­
tek, amelyeket emelünk, lerombolhatok; azok az in­
tézmények, amelyekben élünk, veszélyeztethetők és
megrendíthetők; de azok az értékek is, amelyek által
vezettetjük magunkat, tartósak. Ez kezdetnek min­
denesetre megteszi.

49
 III.
Tőke - munka nélkül
Az élet társadalmi helyreállításáról és
az életesélyekről

A SZABADSÁG BIRODALMA

A tőke harm adik kötetében - tehát nem valamelyik if­

júkori idealista írásában - Marx néhány figyelemre­
méltó m ondatot ír örök témájáról, a munkáról; ponto­
sabban a „többletmunkáról”, vagyis a munkások telje­
sítményének azon részéről, ami a kapitalistának válik
hasznára. Ez a többletmunka azonban a kapitalista
rendszerben (írja Marx) nem csupán több munkaidőt
jelent, hanem nagyobb hatásfokú m unkát és maga­
sabb termelékenységet is:
„A társadalom valódi gazdagsága és újratermelési folyama­
tának állandó bővítési lehetősége tehát nem a többletmunka
hosszától, hanem termelékenységétől és azoknak a termelési
feltételeknek többé vagy kevésbé gazdag tartalmától függ,
amelyek között ez a munka végbemegy. A szabadság birodal­
ma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a mun­
ka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a
birodalom tehát a dolog természeténél fogva túl van a tulaj­
donképpeni anyagi termelés szféráján. Miként a vadembernek
küzdenie kell a természettel, hogy szükségleteit kielégítse,
hogy életét fenntartsa és újratermelje, ugyanúgy kell küzdenie
a civilizált embernek is, s ezt kell tennie minden társadalmi
formában és minden lehetséges termelési módban. Az ember
fejlődésével együtt bővül a természeti szükségszerűség e biro­
dalma, mert bővülnek a szükségletek; de ugyanakkor gyara-

50
 podnak a termelőerők is, melyek e szükségleteket kielégítik.
A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a
társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályoz­
zák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyag­
cseréjüket, ahelyett hogy az mint vak hatalom uralkodna raj­
tuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással az embe­
ri természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek
között hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség biro­
dalma. Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely ön­
cél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szük­
ségszerűség e birodalmán mint bázisán virágozhat ki. Az alap-
feltétel a munkanap megrövidítése.”1

A lakonikus utolsó mondat már-már sokkolóan

hat, a magasröptű gondolatoktól egyenesen a gya­
korlati világba visz. A kissé bonyolult nyelvezet el­
lenére is világosan kivehető Marx alapgondolata.
A munka világa mindig a szükségszerűség birodal­
ma. Kialakíthatók ugyan emberhez méltó körülmé­
nyek, de mégiscsak a kényszerűség világa marad.
A kapitalizmus megengedi a munka révén nyújtott
teljesítmény, a munkatermelékenység rendkívüli
fokozását. A végén a kevesebb munka nagyobb tel­
jesítményt eredményez, így lerövidülhet a m unka­
idő, anélkül hogy a „termelés” (ahogy Marx korsze­
rűen nevezi), tehát az, amit manapság „ o u tp u t­
nak nevezünk, és vele a társadalmi össztermék
csorbát szenvedjen. Ezzel kitárul „a szabadság iga­
zi birodalma”. Az emberek időt nyernek, hogy
(A német ideológia fiatal Marxának nyelvén szólva):

„...ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután

halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kri­
tizáljak, ahogy éppen kedvem tartja - anélkül, hogy valaha va­
dásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék.”2

1 M arx, Kari: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Harmadik

kötet: A tőkés termelés összfolyamata. MÉM, 25., 772-773.
2 Marx, Karl - Friedrich E ngels : A német ideológia. MÉM 3.,
36-37.

51
 Ezek olyan gondolati alakzatok, amelyek még ma is
élnek, sőt idővel közkinccsé váltak. Kell hogy legyen
munka, mindenféle okokból - hogy fenntartsuk ma­
gunkat valamiből, hogy mozgásban tartsuk a gazdasá­
gi folyamatot, hogy az adók segítségével finanszíroz­
zuk a közszolgáltatásokat és hogy társadalmi önazo­
nosságot szerezzünk. De az, aminek meg kell lennie,
csak egy része az életnek; és egyre fontosabbá válik a
másik rész, ami lehet. Munka után kezdődik a szabad­
idő, a szórakozás. És így jutunk lépésről lépésre a
munka társadalmából a szabadidő társadalmába és
még tovább, az élvezetek társadalmába. A szabadság
birodalma legyőzte a szükségszerűség birodalmát...
Legalábbis ez az alkalmazott Marx, aki birtokában
van a kapitalista világ életérzésének és használatos
nyelvezetének. A továbbiakban mindazonáltal úgy fo­
gok érvelni, hogy ezekkel a nemcsak hogy közkeletű,
de könnyen is érthető elképzelésekkel sok baj van.
A legújabb fejlemények nemcsak hogy lefokozták, de
alá is aknázták a munka társadalmát. A tudás társadal­
ma, amiről sokan úgy vélik, hogy a munka társadal­
m át követte, a munka m odern világából való, és soka­
kat érintő tudatos kizárásnak bizonyul. E mögött egy
még meg nem értett ellentmondás húzódik meg; a
bérmunka és a tőke többé már nem kapcsolódik elvá­
laszthatatlanul össze egymással, a tőke ugyanis a so­
kaság munkája nélkül is gyarapszik. Ezáltal a munka a
társadalmi ellenőrzés tematikája lesz, vagyis egyfajta,
a dolgok természetén kívül eső szolgaság válik belőle
a szükségszerűség birodalmában, és ezért egyben
uralmi eszközzé is.
Mi hát a megfejtése ennek a rejtélynek? Nekifutot­
tak már páran: Hannah Arendt, Robert Heilbroner, de
még nem találtak kielégítő választ. A kielégítő válasz­
nak búcsút kell mondania a két birodalom marxi meg­
különböztetésének. A szabadság oszthatatlan; az em-

52
béri élet tevékenységeinek minden szférájában jelen
van, vagy mindegyikben veszélyben forog.

AMIKOR A MUNKA TÁRSADALMA KIFOGY

A MUNKÁBÓL

Ez jókora program egyelőadásra; mégis ennek a „sza­

badság politikája egy elszabadult világban” - témájú
sorozatnak az összefüggésében központi helyet tölt
be. Hol is kezdjem? „Az alapfeltétel a munkanap meg­
rövidítése.” Ha valamelyik marxi követelés megvaló­
sult A tőke megjelenését követő évszázadban, akkor ez
biztosan. Ma már aligha emlékszik valaki, milyen for­
radalmi is volt egykor a 48 órás munkahét és a 8 órás
munkanap követelése. A munkaidő, a munkanap, a
munkahét, a munkaév és a munkában töltött élet zsu­
gorodása drámai méreteket öltött - és a következmé­
nyek is drámaiak.
Ha a témában folytatott gazdag kutatást pár egy­
szerű mondattal akarom összefoglalni, akkor két dol­
got kell előrebocsátani. Először is az általános áttekin­
tés nem m indenütt érvényes. Az úgynevezett fejlődő
országokra semmiképp sem igaz; de a fejlett világban
is fontos különbségek vannak. Japán és Nagy-Britan-
nia lényegesen más képet mutat, mint a kontinentális
Európa. Főképp azonban az Egyesült Államok sokkal
nagyobb m értékben m unkatársadalom , m int az
OECD-világ egyéb országai. Ez pedig másodjára is
óvatosságra int. Sem itt, sem pedig az elemzés során
máshol nem tételezzük fel, hogy a fejlődés csak egy
irányba mozoghat. Nincs olyan történelmi szükségsze­
rűség, amelynek védtelenül vagyunk kiszolgáltatva; a
dolgok mindig egészen máshogy is alakulhatnak, mint
ahogy a múlt században ténylegesen megestek.

53
 Mindenesetre nem férhet kétség azokhoz a drámai
változásokhoz, amelyek a munkában töltött életről, a
munkaévről, a munkanapról és a munkakörülmények­
ről olvashatók le:

• Ami a munkában töltött életet illeti, a várható élet­

tartam jelentős növekedése kéz a kézben járt a mun­
kában töltött élet éppoly jelentős rövidülésével. A mű­
velődés esélyeinek bővülése azt jelenti, hogy a munká­
ba lépés sokak számára kitolódott: átlagosan kevéssel
a 20. életév betöltése előtt következik be. Ugyanakkor
a nyugdíjazás intézményét is igencsak kibővítették a
korai nyugdíjazással; számos országban az 55-64 év
közöttieknek m ár csak legfeljebb az 50%-a aktív, a ná­
luk idősebbekről m ár nem is beszélve. Ha a nagyvona­
lúan definiált fogyatékosokat és egyéb nem keresőket
is hozzászámoljuk, akkor a 70 éves kort meghaladó
várható élettartam mellett átlagosan 35 év munkavi­
szonyjön ki.
• A munkaév számos fejlődésnek köszönhetően
egyre rövidebb lett. Az ötnapos munkahét azt jelenti,
hogy a legtöbben 104 napot nem dolgoznak évente.
A munkaszüneti napok még egy tucattal megnövelik
ezt a számot. A törvényben előírt vagy szerződésben
rögzített szabadnapigény sokak számára csaknem 30
napot tesz ki. Egy-két influenza vagy más betegség
szinte már részévé vált egy szokványos munkaévnek,
így aztán szakmai munkára nem sokkal több mint az
év napjainak fele marad.
• A munkanapok (és munkahetek) szintén lerövi­
dültek. Ez különösen ott nyom sokat a latba, ahol a na­
pi munka korán kezdődik és koncentráltan végzik, te­
hát nem tölti ki az egész napot.

A szükségszerűség birodalma tehát - ha ugyan er­

ről van szó - jelentősen összezsugorodott. Ez az általá­

54
nosítás mint olyan persze csak egy kisebbségre igaz.
Az eredmény mégis elgondolkoztató, hogy tehát a
szakmai munka már csak a fél életet, ebben az idő­
szakban is csak az év felét és abban megint csak az em ­
ber ébren töltött idejének felét teszi ki.
Ehhez hozzá kell fűznünk még a munkaviszonyok
változását. A „normamunkaviszonyok” - így nevezi
ezeket Meinhard Miegei3 -, vagyis az egész napos
munkára és határozatlan munkaidőre kötött szerződé­
sek ugyan még mindig a hivatás gyakorlásának legel­
terjedtebb formái, de már manapság is a dolgozók
több mint fele más munkaviszonyban van. Részidős
munka, önállóság (beleértve a „kényszerönállóságot”
is), határozott idejű foglalkoztatás, nem teljesen ön­
kéntelen munkanélküliség és a legkülönbözőbb típu­
sok keverékei (amelyek kiagyalására az emberek, kü­
lönösen a nők, meglepő képzelőerőt fejlesztettek ki)
határozzák meg többnyire az összképet.
Mi marad hát a szükségszerűség birodalmából?
Hannah Arendt beszélt elsőként a „munkájából kifo­
gyott munkatársadalomról”.4 Azóta sokan átvették ezt
a megfogalmazást, beleértve Jeremy Rifkin nagy hatá­
sú művét, a The End. of Work címűt is.5 Annyiban én
magam sem vagyok teljesen ártatlan ebben a történet­
ben, hogy az 1982-es bambergi szociológusnapon elő­
adást tartottam Wenn der Arbeitsgesellschaft die Arbeit

3 Bajorország és Szászország Szabad Államok Jövőjének Kér­

déseivel Foglalkozó Bizottság [Meinhard M iegel] : Erwerbstätigkeit
und Arbeitslosigkeit in Deutschland. Entwicklung, Ursachen und
Massnahmen. 1. Teil: Entwicklung von Erwerbstätigkeit und
Arbeitslosigkeit in Deutschland und anderen frühindustrialisierten
Ländern. Bonn, 1996, 1-2.
4 A rendt , Hannah: Vita activa oder Vom tätigen Lebe. Mün-
chen/Zürich, 1996, Piper, 8. fejezet, 13.; lásd még 16. fejezetet.
5 R ifkin , Jeremy: The end of Work: the Decline of the Global La­
bor Force and the Dawn of the Post-Market. New York, 1995,
Putmans.

55
ausgeht6 [Amikor a munkatársadalom kifogy a munká­
ból] címmel. Az ilyen elemzések hátterében álló tétel
bizonyos módon folytatása annak a marxi elemzésnek,
amely a termelékenység fokozását vizsgálja a munka­
nap egyidejű lerövidítése mellett. A végsőkig eltúlozva
ez annyit jelent, hogy a technikai eszközök segítségével
a többség munkája majdhogy nem fölöslegessé válik a
nép jólétének megteremtése szempontjából.
A közgazdászok sose tudtak megbarátkozni ezzel a
tétellel. Részben jogosan utalva arra, hogy még így is
van épp elég tennivaló, részben pedig a növekedésre,
inflációra és foglalkoztatottságra vonatkozó elmélete­
iket féltve gúnyolódtak a munka végnapjain. Annyiban
igazat adnék a közgazdász-kritikusoknak, hogy a
m unka végnapjainak tétele félrevezető lehet. Akkor is
elég tere lesz még az emberi tevékenységnek, amikor a
normamunkaviszonyok csak egy kisebbséget érintő je ­
lenséggé válnak. A fogalom legtágabb értelmében te­
hát nem fogyunk ki a munkából. A munkatársadalom
azonban eléri határait. A rendelkezésre álló munka
fajtája és mennyisége nem lesz elég ahhoz, hogy struk­
turálja a társadalmakat. Ezzel a munka az egyéni létet
strukturáló erejét is elveszti. Nem túl realista dolog
többé abból kiindulnunk, hogy a m unkára való felké­
szülés, a munkavégzés, a munka kipihenése és egyide­
jűleg felkészülés a további munkára, és végül a nyug­
állomány mint a munkában töltött élet megérdemelt
fizetsége életünk szerkezeti elemei. Ezzel együtt a tá r­
sadalm i intézmények is megváltoztatják jellegüket és
jelentőségüket.
Ez nagyon konkrét dolgokkal kezdődik, amelyek a
közgazdászokat is foglalkoztatják. Egyre inkább értel­

6 D ahrendorf , Ralf: Wenn der Arbeitsgesellschaft die Arbeit

ausgeht. I: M atthes , Joachim (Hrsg.: Krise der Arbeitsgesellschaft?
Verhandlungen des 21. Deutschen Soziologentags in Bamberg 1982.
Frankfurt/New York, 1983, Campus, 25-37.

56
mét veszti már a produktivitás munkatermelékenység­
ként való mérése is, annál is inkább, mert könnyen le­
het, hogy a jövőben éppen azokra az egyszerű szolgál­
tatásokra lesz szükség, amelyeknek termelékenysége
szinte nem is fokozható, m ialatt a fogyasztási cikkek
gépesített termelésének termelékenysége végtelenné
válik. Adórendszereink még mindig a bér- és jövede­
lemadó központi szerepén nyugszanak, pedig a m un­
kából származó jövedelem jelentősége egyre cseké­
lyebb. Az, hogy a termelékenység növekedésének tu­
lajdonképpeni forrását, vagyis a tőkét nem adóztatják
meg szignifikáns módon, hosszú távon nem tartható
fenn abban az esetben, ha olyan nyilvános infrastruk­
túrát akarunk, amely egyenlő mértékben támogatja a
munkát és a szabadidőt.
A munkatársadalom leáldozásának további társa­
dalmi és gazdasági következményei sem kevésbé drá­
maiak. A képzésnek többet kell jelentenie, mint puszta
felkészülésnek a hivatás gyakorlására; az ráhangolódás
egyben az önálló felelősségvállalás hosszú szakaszaival
tarkított összetett életre. A munkás évek során adódó
szabadidő megkívánja az önálló kezdeményezőkészsé­
get és -képességet. Vagy engedjük át ezt a kezdeménye­
zést teljes mértékben az elektronikus médiának és uta­
zási irodáknak? Az aktív életből való, gyakran idő előt­
ti kiválást követő 20-30 év nagy kérdése joggal foglal­
koztatja nem pusztán az érintetteket. Még a munkanél­
küliség is változtatja arculatát, hiszen maga is a m un­
katársadalom terméke; társadalomtörténészek, köztük
Alexander Keyssar, rámutattak, hogyan is jött létre a
munkanélküliség azáltal, hogy a munkát adó közpon­
tok - a gyárak - különváltak az élet egyéb területeitől.
Mit jelent azonban a munkanélküliség, ha a m unkatár­
sadalom elveszti meghatározó erejét?7
7 Key ssa r , Alexander: Out of Work. The first century of
unemployment in Massachusetts, Cambridge, 1986, Cambridge UP.

57
 Nem ez az egyetlen nyitott kérdés. Tény, hogy még
nem tudjuk, mi strukturálja az egyéni létet és a közös­
séget, ha a normamunkaviszonyban folytatott hivatás
m ár nem teszi ezt meg.

A TUDÁS TÁRSADALMA,
AVAGY A MERITOKRÁCIA

Van néhány válasz erre a kérdésre, ezek azonban csak

részben kielégítők. Mindenekelőtt az a tétel terjedt el,
hogy az ipari forradalom óta tartó időszak m unkatár­
sadalm ából a tudás társadalm a felé mozdultunk el.
M einhard Miegei a társadalm i közgazdászok óvatos­
ságával állította fel ezt a tételt; az angolszász szerzők
lényegesen kevésbé óvatosak. Manuel Castells számá­
ra például az információ új gazdaságtana a megoldás
az osztályok és azok harcainak klasszikus problémái­
ra, és egyáltalán az egyenlőtlenségre, sőt még az ura­
lom ra is. Az információs gazdaságtan az alapja a
network societynek, a hálózati társadalomnak, amely­
ben nem az uralom, hanem kapcsolódási körök hatá­
rozzák meg a társadalmi struktúrákat éppúgy, mint az
önazonosságot. Az információ tehát az új termelőerő,
méghozzá nem mint felhasználási eszköz, hanem mint
új információ forrása.8
Anthony Giddens fenntartás nélkül osztja ezen né­
zet globalizációs optimizmusát. „Marx úgy vélte, hogy
a munkásosztály meg tudná ásni a kapitalizmus sírját,
de kiderült, hogy a kapitalizmus ásta meg a munkás-
osztályét.” A régi osztályokat az információ univerzá­
lis esélye váltotta fel. „Az információ és tudás lett a ter­
m elés eszköze, melyek helyettesítik a fizikai munka
szám os fajtáját.” Ezt Giddens egy olyan beszélgetés so­
8 C astells, Manuel: The Rise of the Network-society. Cambridge,
1996, Blackwell. A trilógia első része: Az információs korszak.

58
rán mondta, melyet egy óvatosabb közgazdásszal,
Will Huttonnal folytatott, aki nem igazán hisz a nagy
előrelépésben. Nem is hagyja magát Giddens „új öko­
nómiájának” dicsérete által elcsábítani: „A Microsoft
könyvelési értéke köztudottan csekély az egész válla­
lat piaci értékéhez képest.”910Nem tartott sokáig, míg e
vidám tudomány „van”-ját „volt”-ra kellett cserélni.
A tudás társadalmának magasztalásában a követke­
ző lépés természetszerűleg a művelődés jelentőségé­
nek hangsúlyozása. Az oktatási és nevelési intézmé­
nyek nyilvánvalóan középponti szerepet töltenek be az
információ mint termelőerő erősítése szempontjából.
Ezzel összefüggésben a meritokrácia szó - elsősorban
Nagy-Britanniában - afféle jelszó lett, de egyben kívá­
natos cél is. A meritokrácia újmunkáspárti hívei min­
denesetre megint csak figyelmen kívül hagyták a törté­
nelmet, ezúttal Michael Young régimunkáspárti kollé­
gájuk először 1958-ban megjelent könyvét A meritokrá­
cia felemelkedéséről.™ Young könyve egyfajta disztópia,
vagyis negatív utópia volt Orwell vagy Huxley módjá­
ra. A 2033. év fiktív nézőpontjából ábrázolja azoknak a
kitalált és meritokráciába torkolló fejlődését, akik a te­
hetséget összekötik a teljesítménnyel. A meritokraták
az arisztokraták és gerontokraták, azaz a származásuk­
nál és életkoruknál fogva hatalmaskodók helyére lép­
nek, és úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van,
amíg azt a kényelmetlen felfedezést nem teszik, hogy
nincs mindenki a meritokrácia fedélzetén, és ráadásul
meritokratikus eszközökkel sem lehet mindent meg­
oldani. „Az emberek végül is nem tehetségük egyezése,
hanem különbözősége m iatt figyelemre méltók.”11

9 H utton , Will - Anthony G iddens (eds.): On the Edge: Living

with Global Capitalism. London, 2000, J. Cape.
10 Young , Michael: The Rise of the Meritocracy. London 1958,
Thames & Hudson, különösen 92. oldal.
11 Uo.

59
így jön létre hamarosan a meritokrácián belül két osz­
tály. Young „csapatokról” beszél, akárcsak ha harci csa­
patok lennének. Van egyrészt az „úttörőcsapat”, amely
azokból áll, akik nem elég jók a meritokráciához. Ők
végzik mindazt a fizikai munkát, amely bizonyos kész­
ségeket kíván, és am ely mindenekelőtt nélkülözhetet­
len. Aztán vannak olyanok is, akik az úttörőcsapatok­
hoz sem elég jók. Ők „háztartási kisegítőcsapatokat”
(Home Help Corps) alkotnak és olyan teljesen szemé­
lyes szolgáltatásokat végeznek, amelyekhez más hozzá
sem akar nyúlni, és amelyek nélkül mégsem működik
semmi.
Young ezt az új osztálytársadalm at kíséri nyomon
megmerevedésén keresztül egészen a forradalomig.
Érdemes elolvasni a könyvet, amelynek alaptézisét
m ás szerzők mindenféle negatív utópia nélkül ábrá­
zolták. Adair Turner, az igencsak gyakorlatias közgaz­
dász nem idegenkedik a tudás társadalmától vagy a
meritokráciától, de nincsenek is túlzott elvárásai vele
szemben. Inkább az új high-tech- és a régi high-touch-
gazdaság különbözőségét hangsúlyozza, vagyis az in­
formációs világ csúcstechnológiája és a jó öreg szol­
gáltatások közötti különbséget, mely utóbbiban meg
kellett ragadni és érinteni a dolgokat és az embereket.
Beszélhetnénk képernyő- és érintésökonómiáról is.
„Az új ökonómia teh át nem csupán high-tech, más szó­
val tudásvezérelt. Keveréke a high-technek és a high-
touchnak, a ritka levegőnek és a kézzel fogható reali­
tásnak, a tudásvezérelt és az egyszerű régi szakmák­
nak, amely munkákat szintén el kell végezni.”12 Turner
m ég hozzáfűzi, hogy ez az egész nem is olyan újsütetű
dolog.

12 T urner , Adair: Just Capital. The Liberal Economy. London,

2001, Macmillan, 2. fejezet.

60
 Ha jobban megnézzük, a tudás társadalma tehát
nem tölti ki az anómia űrjét, melyet a széthullott m un­
katársadalom hagy maga után. Létrejönnek persze
olyan tevékenységek, amelyek egyre nagyobb m érték­
ben tudásalapúak, vagy legalábbis az információkkal
való érintkezésen nyugodnak. Ezek egyébként gyak­
ran azok a szakmák, amelyekre nem érvényes a m un­
kanap lerövidülésére vonatkozó általánosítás. A tudás
társadalmának meritokrata mesterei hosszú órákon át
dolgoznak heti hat vagy hét napon, nem is igen m en­
nek szabadságra, de ez csak egy pár évig megy így,
amíg energiájuk fogytán nem lesz és tudásuk el nem
avul. A high-tech világának többi dolgozója szám ára a
munkával kapcsolatos elsődleges probléma az, hogy
nem adja meg nekik azt a kielégülést (és gyakran azt a
fizetést sem), amelyet keresnek. Mindenképpen nyi­
tott kérdés tehát, hogy a tudás társadalma hatékony
követője lehet-e a munka társadalmának, de az biztos,
hogy a meritokrácia formájában új feszültségeket kell
eredményezzen, melyek bajosan szolgálják a tömegek
életesélyeit.

CSAK TŐKE

Adair Turner általam idézett könyvének eredeti angol

címe Just Capital. A könyv a szabadság politikai gazda­
ságtana, vagy ahogy a szerző az alcímben jellemzi, „li­
berális ökonómiáról” szóló mű. Ezen Turner éppen­
séggel nem az úgynevezett tiszta kapitalizm us
újliberális gazdaságtanát érti. Fő tételeinek egyike is
inkább az, hogy sokkal több játéktér áll a kapitalizmus
válfajainak rendelkezésére, mint amennyit a naiv glo-
balizációs elmélet lehetővé tesz. Nem kell mindenki­
nek az amerikai vagy éppen egyetlen európai m odellt
követnie ahhoz, hogy helyt álljon a globális piacokon.

61
A nemzeti politika is több opcióval rendelkezik, mint
amennyiről az elkerülhetetlen globális kényszerek hí­
vei tudom ást vesznek. A szabadság itt is, éppúgy mint
bárhol, sokféleséget jelent.
A könyv címe, Just Capital, kétértelmű. A kapitaliz­
mus lehet igazságos; ez az egyik jelentés. A másik je­
lentés az, hogy már csak a tőke van. Ennek szeretnék
egy kicsit utánajárni a m agam (tehát nem Turner)
módján. A tőke és a m unka elválaszthatatlan összetar­
tozásának gondolata végigkíséri a kapitalizmus elmé­
leteit Adam Smithtől és Kari Marxtól egészen John
Maynard Keynesig és m ég tovább. Adam Smith kicsi­
ben m utatja be, miképpen követeli meg mindannyi­
unk életkörülményeinek javulása a tőkeképződés és a
term előm unka szövetségét. Az improduktív (nem ter­
melő) munkának (ami egyébként emlékeztet Turner
hig/i-touch-munkájára) van ugyan társadalmi haszna,
azonban, mint olyan, nem eredményez növekvő jólé­
tet. Marx ugyanezeket a körülményeket hangsúlyozza
egy vitatott fordulatban. „Egy olyan osztály létezése,
melynek semmije sincs, csak munkaképessége, a tőke
szükségszerű előfeltétele.”13 A tőke mindazonáltal fel­
tétele is a munkások életképességének. Keynes makro
szinten vizsgálja ezt, és an n ak keresi a módját, hogy az
állam látható keze biztosítsa a teljes foglalkoztatást,
m ert annak híján veszélyes destabilizáció veszi kezde­
tét. Emiatt nevezték Keynest a kapitalizmus megmen-
tőjének.
A globalizáció korának /úg/i-tec/i-kapitalizmusára
mindez m ár csak kis részben igaz. A teljes foglalkozta­
tás is elveszti egykori jelentőségét. A jogi értelemben
munkaképes emberek egyharmada nem tartozik a
foglalkoztatottak közé; anélkül, hogy a régi értelem­
ben munkanélkülinek számítana. Még a munkanélkü-

13 Marx, Kari: Bérmunka és tőke. Munkabér. MÉM, 6. 386-412.

62
liek is találnak mindenféle kiutat, kezdve az állami tá­
mogatás ügyes felhasználásától a feketemunkán át
egészen a családi munkáig. A politikusok még a fégi
m unkatársadalmi nyelvezetet használják, de ezzel
már nem lehet választásokat nyerni. A high-tech-
ökonómia és annak növekedése számára nélkülözhe­
tő vé vált a munkaképes emberek többsége.
Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán élhetnének a
munkaerőpiacon túl. Az új technológiák hullámain
meggazdagodott globális osztálynak szüksége van
mindenféle segítőre és alkalmazottra. Némelyek közü­
lük, mint szinte minden intézmény IT-alkalmazot-
tainak serege, mindenképpen produktív munkaerőnek
mondhatók. Sokan mások a kényelmet vagy éppen szó­
rakozást szolgálják, lásd sofőr, szolgálati személyzet, a
magánjacht kapitánya és legénysége és a golftanár. Eh­
hez jön még az „úttörőcsapat” és a háztartási kisegítők
csapatának számos képviselője. Ide tartoznak még so­
kan a biztonsági szolgálatoktól kezdve az idősek gon­
dozásával foglalkozó ápolókig, a vízvezeték-szerelők­
től és kertészektől az óvónőkig és ápolónőkig.
Az úgynevezett szolgáltató társadalom már régóta
félrevezető elnevezés. Van egy high-tech és egy high-
touch része. A bankok és biztosítók az előbbibe, a sze­
mélyes szolgáltatások pedig utóbbiba tartoznak.
A gazdaság növekedése szempontjából csak előbbiek­
re van szükség. A tőke mintegy önállósította magát eb­
ben a világban; munkára, pláne bérmunkára egyre ke­
vésbé van szükség. Másfelől viszont, az érintés világá­
ban a munka önállósította magát; fix tőke, még a gé­
peknek is csak korlátolt szerepe van. Ez azonban azt
jelenti, hogy a kapitalizmus jövője szempontjából a
munka - és a dolgozók - nagy része nélkülözhetővé
vált. Munka nélkül elképzelhető tőke, sőt sok helyütt
megközelítőleg valós dolog is. Ugyanez érvényes a tő­
ke nélküli munkára.

63
 Ilyen tőke nélküli munkát lehet szerezni, de a dolog
nélküle is működik. A háztartási kisegítők csapata el­
vileg nélkülözhető. Háztartási alkalmazottak sok he­
lyen m ár egyáltalán nem léteznek (vagy ha igen - és
erre a témára még visszatérünk akkor majdnem
hogy rabszolgaként tartva, például ilyenek az útlevél
nélküli illegális bevándorlók). Amerikában az embe­
rek szívesen szállíttatják házhoz a pizzát, pucoltatják
ki a cipőjüket és mosatják le az autójukat; Európában
a többség maga hozza el a pizzáját, útközben beugrik
egy autómosóba, ami pedig a cipőjükkel történik, az
szemmel nem látható. Az európai csináld-magad-
piacok is magyarázatot adnak az Egyesült Államoké­
nál alacsonyabb foglalkoztatási helyzetre.
így aztán a bérmunka és -tőke sajátos különválása
folyik. Egyszerűen nem igaz már az állítás, hogy a tő­
kének szükséges feltétele egy olyan osztály megléte,
amelynek semmije sincs, csak a munkaereje. A tőkére
és annak rejtélyes gyarapodására sokkal inkább igaz
az, am it a tudás társadalm ának prókátorai hangoztat­
nak. „Az új információs fejlődésmód esetében a term e­
lékenység forrása a tudás fejlődésének, az információ-
feldolgozásnak és a jelközlésnek a technológiájában
rejlik.”14 Ez ráadásul nem más, m int a „saját farkába
harapó kígyó” esete (cummulative feedback loop), ami
azt jelenti, hogy a tudás alkalmazása teremti meg a tu ­
dás további fejlődésének eszközét. Nem vagyok benne
biztos, hogy jól el tudnám képzelni ezeket a folyama­
tokat, de az nyilvánvaló, hogy az őket működtető háló­
zatok mások, m int a bérmunka és tőke régi, csaknem
sorsszerű összekapcsolódása.
De ismételten hozzá kell fűznöm, hogy ez legjobb
esetben is csak a történet fele. A munka nélküli tőke
egyben tőke nélküli munkát is jelent. Ez a munka

14 C astells: i. m. 17.

64
azonban az információra és a technológiára összpon­
tosító társadalomban visszatér nemcsak a tevékeny­
ség, hanem a függőség, a fejlett ipari társadaloménál
primitívebb formáihoz. Az információs kapitalizmus
meghasonlott világot teremt.

A MUNKA MINT TÁRSADALMI KONTROLL

Ha megpróbáljuk visszahozni a valóság talajára ezeket

az általánosításokat és elvonatkoztatásokat, két dolog
tűnik fel. Az egyik, hogy a munka világa is olyan adok-
kapok (patchwork) jelleget öltött, mint ami a fenti elem­
zést is jellemzi. A munka régi világa és annak letisztult
szerkezeti egységei - képzés, munka és szabadidő,
nyugállomány - a többség számára már csak emlék, de
az emlék visszhangja még nem ült el. Éppúgy érvényes
ez a fiatalok indítékaira, mint az adórendszerre és a tár­
sadalmi struktúrákra. Manuel Castells hálózati társa­
dalma egyelőre még elvont ábrándkép, miközben
ugyanez igaz Ulrich Beck polgári munkájára egy világ­
polgári társadalom keretében.15 Meinhard Miegei job­
ban megközelíti a valóságot azzal a kissé szemtelen fel­
tevésével, miszerint a legtöbb ember (ahogy ő mondta:
a legtöbb német) semmire sem törekszik jobban egy sta­
bil munkahelynél, és ha ez megvan, mindent elkövet,
hogy az ezzel járó munkát csökkentse.16
A másik szembetűnő valóság az, hogy a nyilvános
és politikai beszédek színterén a munka egyre sajáto­
sabb szerepet tölt be. A vállalatok örvendezve hirde­
tik, hogy a Saar-vidéken vagy Észak-Walesben 400 új

15 V ö. B eck, Ulrich: Die Zukunft von Arbeit und Demokratie.

Frankfurt am Main, 2000, Suhrkamp; UŐ: Schöne neue Arbeitswelt.
Vision: Weltbürgergesellschaft. Frankfurt/New York, 2000,
Campus.
16Lásd 3. jegyzet.

65
munkahelyet teremtenek, mintha legalábbis ez lenne
vállalatuk célja. (Amikor pár évvel később m unkahe­
lyeket, sőt néha szolgáltatásokat építenek le, hogy a
nyereséget növeljék, nem csapnak ekkora lármát.)
A politikusok már-már gyanús hévvel ragaszkodnak
ahhoz a szándékukhoz, hogy mindenkit munkához ju ­
tassanak. Különösen feltűnő ez a „harmadik út” politi­
kusai esetében, akik szüntelenül a munka középponti
szerepét hangsúlyozzák. Az előtérben gyakran a jogok
és kötelességek szükséges egyensúlya áll. Tony
Giddens „az új politika legfőbb mottójáról” beszél: „fe­
lelősség nélkül nincsenek jogok”.17
Ez látszólag elfogadható, mégis veszélyes és főleg
illiberális tézis. Vannak jogok, és vannak kötelességek
és felelősségek. A polgár (citoyen vagy citizen) mind­
kettővel rendelkezik. A kettő azonban egymástól füg­
getlen. A véleményszabadságot nem tehetjük függővé
az adófizetéstől, a választójogot pedig a jószomszédi
viszonytól. Ezért olyan romboló hatású a szabadság
szempontjából az a politika, amelyik ragaszkodik ah­
hoz, hogy a munkanélküliek ne kapjanak támogatást,
amennyiben nem keresnek aktívan munkát, sőt to-
vábbmenve, a fogyatékosok és kismamák se igényel­
hessenek állami segítséget, ha nem dolgoznak.
Anthony Giddens - akit már többször is idéztem -
nagyon is tudatában van a munka világában bekövet­
kezett változásoknak; m aga is a „munka társadalmán
túli” világról beszél (még ha idézőjelben is). Az Új
Munkáspárt (New Labour) és az „új közép” hívei azon­
ban egyenesen megszállottjai a munka szükségszerű­
ségének. A munka számukra az első számú polgári kö­
telesség. Ha jól odafigyelünk, felfedezhetjük, hogy a
munka mint hivatásgyakorlás számukra nem a jövede­
lem, a társadalmi identitás és a gazdasági növekedés
17 G iddens , Anthony: Where now for New Labour? Cambridge,
2002, Polity Press: 11. és 79.

66
forrása, hanem a társadalmi ellenőrzés eszköze. Ha
nem jut mindenki munkához, a világ végképp tartha­
tatlanná válik. A társadalom csak akkor tartható to­
vábbra is össze és ezáltal kontrollálható, ha mindenki­
nek van munkája.
Nem is olyan érthetetlen az effajta elképzelés.
A munka nélküli fiatal férfiak a modern társadalmak
egyik legveszélyesebb elemévé váltak. Fogékonyak min­
denféle fundamentalizmusra, beleértve azokat is, ame­
lyek elfogadhatóvá teszik számukra a mártírhalált. Min­
denütt felelőssé tehetők az olyan kellemetlen bűntettek
és bűncselekmények nagy részéért, amelyek jog és rend
után kiáltanak. Az nem is igen kérdéses, hogy jó lenne,
ha valami értelmes tennivalójuk lenne. De éppen ez az:
olyasmi, amit ők is értelmesnek ítélnek. A munka mint
kényszerintézkedés nem oldja meg a fékevesztett fiatal­
emberek kérdését. Még a hadkötelezettség - már ahol
még megvan - sem éri el ezt a hatást.
A kezeik közül kicsúszó munkatársadalom nem
csak az uralmon lévőket nyugtalanítja. A család, a la­
kóközösség és az egyház meggyengülése után a m un­
ka világa volt úgyszólván az utolsó támasz. Az ebben
az előadásban általam alapul vett tézisek furcsa per­
verziója lenne azonban, ha a szükségszerűség birodal­
mát úgymond fegyverként használnánk a szabadság
birodalmának korlátozása érdekében. Ne feledjük a
náci koncentrációs és haláltáborok kapui fölött olvas­
ható mottó cinizmusát: „Arbeit machtfrei - A munka
szabaddá tesz”.

A SZABADSÁG VALÓDI BIRODALMA

Aki mindeddig követte megfigyeléseimet, elemzései­

met és kétségeimet, felteszi magának a kérdést: hova
vezet ez az utazás? Gondolati utazásról van szó, de

67
ezen belül egyben valós világban élő valóságos embe­
rek életelképzelésének utazásáról is. A cél mindemel­
lett világos: úgy hívják, szabadság. De milyen szabad­
ság? És hogyan érhetjük el?
Marx első pillantása oly kézenfekvő megkülönböz­
tetéseit érő kritika a „birodalmak” különválasztására
és em ellett főképp a munka alapvetően nem szabad bi­
rodalm ának feltételezésére irányul. A munka társadal­
m ának felemelkedése és hanyatlása új lehetőségeket
nyit meg számunkra. Sok szerző próbálta már megha­
tározni ezeket. Közülük hárm an azért említésre mél­
tók, m ert tévedéseik is utat mutatnak a válaszhoz.
M indhárman foglalkoztak - akárcsak én itt - a munká­
ból kifogyó munkatársadalommal.
Hannah Arendtről esett m ár szó. Elemzését három
fajta emberi tevékenység megkülönböztetésével kezdi,
melyeket „munkának”, „előállításnak” és „cselekvés­
nek” nevez. (A Human Condition angol eredetijében
szereplő fogalmak még zavarosabbak: labour, work és
action.) A munka biztosítja a túlélést; az előállítás tar­
tós termékeket hoz létre; a cselekvés pedig - Hannah
A rendt főképp politikai cselekvést ért ezen - „megte­
rem ti a feltételeket a nemzedékek folytonossága, az
emlékezés és ezzel együtt a történelem számára”.18
M ár a definíciók is világosan m utatják, hogy
A rendt a tevékenységek egyfajta rangsorát feltételezi.
Ebben Arisztotelészt követi, ámbár az ő vita activáját
tágabban értelmezi, a vita contemplativáról pedig fur­
csam ód csak a könyve legvégén tesz említést. Míg
azonban Arisztotelész megkülönböztetésében valami­
lyen osztálystruktúrát feltételez - a rabszolgáknak
dolgozniuk kell, hogy a szabadok elmélkedhessenek-,
addig Hannah Arendt úgy látja, hogy az elmúlt két év­
század egyre nagyobb felszabadulást hozott mindenki
szám ára a munka és az előállítás, labour és work alól.
18 Arendt: i. m. 16. és 18.

68
 Ezáltal az emberek szabaddá válnak a vita activa, va­
gyis a politikai közügyekben való polgári tevékenység
számára. Összpontosítani tudnak a közösségi dolgok
alakítására.
Lényegét tekintve tehát megtartja a marxi m egkü­
lönböztetést. Igaz ez Ulrich Beckre is, aki azonban a
társadalom tényleges fejlődéseit jobban megközelítve
érvel. „A hézagosság, lazaság, külsőségektől való el­
szakadás betörését” hangsúlyozza a „teljes foglalkoz­
tatottság társadalmának nyugati bástyáiba”. Ez kriti­
kus fejlődés, ami mégis lehetővé teszi, hogy „felfedez­
zük: a jövedelemszerző munka hiánya időben való bő-
velkedést jelent”. Majd később: „A munka társadalm á­
nak ellentétele az egyének politikai társadalmának, az
aktív polgári társadalomnak a helyi erősítése.” A jöve­
delemszerző munka mellett így létrejön az, amit Beck
előszeretettel nevez „polgári munkának”, „mint alter­
natív cselekvési és azonossági forrás”.19
Ilyen módon Beck összekapcsolja Kari Marxot és
Hannah Arendtet. Megmarad a birodalmak különvá­
lasztásánál, azonban az egyik „lazulásában” a másik
esélyét látja, a szabadság birodalmának esélyét a nyil­
vános politikai cselekvésre. A politika e rendkívüli
helyzete talán nagyon is ném et remény. (Jürgen
Habermas társalgási vita etikáját is áthatja.) Hogy az
áüagpolgár ezzel valójában mit tud kezdeni, azt ne fir­
tassuk. Mindenekelőtt azonban Beck is valami egész
másban keresi a szabadságot, mindenképpen túl a
munka társadalmán.
A harmadik, ebben az összefüggésben m eghatáro­
zó szerző, a politikai - vagy mondjuk inkább úgy, hogy
filozófiai - közgazdász, Robert Heilbroner más úton
jár. Egyik rendkívül bonyolult kis írásában (ami erede­
tileg előadás volt) a munka aktusával (The Act of
Work) foglalkozik. A kapitalizmus a dolgozók kímélet­
19 Castells: i. m. 17.

69
len függőségét, a jobbágyságot eltörölte a munkaszer­
ződés által, mely az egész társadalmat behálózó mun­
kaerőpiacon köttetik. Ez persze nem az Adam Smith
által hangsúlyozott „tökéletes” vagy „természetes”
szabadság; annak szükségszerűsége, hogy az ember
m unkát találjon, még mindig függőséget és „többlet-
m unkát” jelentett. Ugyanakkor beindult a kapitaliz­
musban egy folyamat, amely a dolgozók függőségét
egyre inkább csökkentette, és ezáltal megváltoztatta
indíttatásukat. Most m ár azért dolgoznak, hogy bizo­
nyítsanak és hogy sikert érjenek el. Bizonyára feltűnik
„egy m unka nélküli világ csábító látom ása”, de ennél
valószerűbb egy másik kilátás: „nem egy igyekezet és
fáradozás nélküli társadalom , hanem egy szolgai igye­
kezet és alárendelt fáradozás nélküli társadalom ”.20
„Egy m unka nélküli világ képzelődés, méghozzá ve­
szélyes képzelődés.” Egy uralom és alárendeltség nél­
küli világ azonban elképzelhető. „Válhat-e a munka, a
társadalm i alárendeltség első és talán legalapvetőbb
formája a társadalmi felelősség első és leginkább füg­
getlen formájává?”
Heilbroner ezen elemzésében is fellelhetők Arendt
és Beck téziseinek nyomai. Önmaguk felett rendelke­
ző, nagykorú emberek, akik olyan társadalm at alakíta­
nak ki, amely legjobb lehetőségeiket erősíti - ez egy­
ben Heilbroner látom ása is. Az ő megközelítése azon­
ban egy döntő szempontból más. Válaszokat csak úgy
találunk, mondja, „ha a munkán belül lehetséges sza­
badság megteremtésén fáradozunk, nem pedig a mun­
kától való mentesség megteremtésén”.21
Meglehet, hogy a munka társadalmának felbomlá­
sa csak múló remény volt. Újra és újra emlékeztetnem
kell arra, hogy a történelemben nincs szükségszerű

20 H eilbroner , Robert L.: The Act of Work, Washington, 1958,

Library of Congress, 22.
21 Uo. 24.

70
 haladás. Az is lehet azonban, hogy az emberi élet ki­
alakításának üj lehetőségei jelentek meg, amelyek leg­
alábbis megengedik, hogy a megvalósult szabadságra
példákat hozzunk. Ebben az összefüggésben nagyra
értékelem a tevékenység fogalmát. A szabadság a tevé­
kenységként, vagyis autonóm, önmaga felett rendel­
kező, cselekvésként értelmezett élet. Ez a fajta tevé­
kenység azonban nem a szabadidőben kezdődik, vagy
egyáltalán a munkán túl, hanem magában a m unká­
ban. Az, amit mi munkának nevezünk, vagyis a jöve­
delemszerző munka tehát része a tevékenység folyto­
nos folyamatának, amelyhez éppúgy hozzátartoznak a
képzési tapasztalatok és a bárminemű célból mások­
kal létrehozott társulások, mint a hobbik és szabad­
idős elfoglaltságok (jóllehet mindkét kifejezés olyan
korból származik, amely elhagyta útközben az élette­
vékenység egységét).
Az élet mint tevékenység - ez nem üres eszmény. Ez
bizonyos mértékig korábbi életformák visszanyerése
egy rendkívüli mértékben felfokozott jóléti szinten, a
múlt gyakran durva függőségei nélkül. Egyébként le­
hetséges, hogy a nőknek kevésbé okozna nehézséget,
mint a férfiaknak, hogy az életüket sokféle dimenzióra
kiterjedő egyetlen tevékenységként tervezzék meg. De
fiatal férfiak körében is jócskán akadnak olyanok, akik
szabadon kötik össze a szakképzést, a sportot, a fúvós-
zenekart, a barátságokat, sőt még egy kis politikát is
tesznek mellé. A munka társadalmának leáldozása te­
hát nem jelenti a munka leáldozását, és főleg nem a
cselekvését; de hogy ez egyben a szabadon végzett te­
vékenység társadalm ának kezdete is legyen, az nem
jön magától, ahhoz a mi folytonos fáradozásunkra is
szükség van.

71
 IV.
Harc nélküli osztályok,
osztályok nélküli harc
A modern társadalmi konfliktus

ÚJ EGYENLŐTLENSÉG

Ez az előadás-sorozat Macmillan brit miniszterelnök

1957-es merész megállapításával kezdődött: We have
never had it so good - Még sosem volt ilyen jó dolgunk.
Ha ez helyénvaló volt az ’50-es években, mennyivel in­
kább igaz fél évszázaddal később! Hogy boldogabbak
vagyunk-e a szüléinknél vagy nagyszülőinknél, az más
kérdés, de hogy az életszínvonalunk magasabb, mint
korábban valaha, ahhoz nem fér kétség. A közgazdász­
ok által jólétnek, jó közérzetnek vagy jól-létnek (well­
being) nevezett valami is példa nélküli magasságokat
ért el. Sőt életesélyeink is nagyobbak, m int a korábbi
nemzedékeké. Jól tesszük, ha ezeket az egyszerű té­
nyeket nem söpörjük félre és nem felejtjük el.
Ugyanakkor senkit sem lepett meg, hogy ezt a kije­
lentést több nagybetűs „de” felvezetéseként használ­
tam, melyek közül a legnagyobb az az egyszerű kis kér­
dés, hogy kik azok a „mi”, akiknek olyan jól megy a so­
ra. Egészen biztos, hogy nem a földön élő összes em­
berről van itt szó. Nézőpontjaink globalizációja mesz-
szemenően tudatosította, hogy a nagy gazdagság és a
mélységes szegénység két nagyon is közelálló jelenség.
Afganisztánban a világ leggazdagabb országa háború­

72
zott a legszegényebbel. Minden egyes agyafúrt ameri­
kai bomba egymillió afgán egy napra jutó jövedelmé­
nek felelt meg; a bombázás egy hete alatt az érintett or­
szág több mint egy évre jutó társadalmi össztermékét
zúdították le pusztító fegyverek formájában.
Ez ugyan nem érv a terrorizmus katonai leküzdése
ellen, mégis elgondolkodtató. Az egyik fél anélkül,
hogy jóléte csorbulna, egy hét alatt elkölthet egy halá­
los tűzijátékra annyit, amennyit a másik nem tud egy
év alatt sem megkeresni. Központi témám most nem is
a harmadik világ (ha ugyan van még értelme ennek az
elnevezésnek). Itt most elsősorban a Gazdasági
Együttműködési és Fejlesztési Szervezetébe (OECD)
tömörült gazdag országokról van szó. A szegények
azonban akaratlanul is belekeverednek, főképp, ha a
modern világ érdekellentéteiről esik szó. Az OECD-
országok a világ népességének nem sokkal több mint
10%-át teszik ki; a skála másik végén pedig nemcsak
az indiaiak és kínaiak többsége tartozik a mindenféle
mércével szegénynek mondhatók táborába, hanem
több millió más ázsiai, latin-amerikai és főleg afrikai
is. Az Egyesült Nemzetek Egyetemének Gazdasági In­
tézete (UNU/WIDER) arra a következtetésre jutott,
hogy 1,2 milliárd ember - a világ népességének egy
ötödé - szegénységben él.1
Az ENSZ Milleniumi Csúcstalálkozója ennek a
számnak a felezését tűzte ki programjául 2015-ig; a
Gazdasági Intézet azonban jelenleg ennek inkább az
ellenkezőjét tapasztalja, a szám még tovább emelke­
dik. Mi ennek az oka? Egy „technológiai változás és
globalizáció uralta világban elkerülhetetlen” az egyen­
lőtlenség növekedése? Az UNU Gazdasági Intézete ta-
gadóan felel a kérdésre, és utal azokra az országokra,

1 C o rnia , Giovanni Andrea - Julius C ourt : Inequality, Growth

and Poverty in the Era of Liberalization and Globalization. Helsinki,
2001, UNU/WIDER.

73
ahol csekély az egyenlőtlenség és magas a növekedés -
ilyen Kanada és Tajvan. Ezek azonban kivételek. Ah­
hoz, hogy az alapvető folyamatokat és az ezekből ere­
dő konfliktusokat megértsük, valóban jobban tesszük,
ha a gazdagokkal, vagyis az OECD-országokkal kezd­
jük.
A tényékhez nem fér kétség; Adair Turner egy köz­
gazdász körültekintésével és pontosságával fogalmaz­
za meg őket (2000-ben):
„Az elmúlt 25 év valóban szinte az összes fejlett társada­
lomban vagy növekvő egyenlőtlenségre utaló erős tendenciát
produkált (ott, ahol a munkaerőpiacok meglehetősen szaba­
dok), vagy (ott, ahol a munkaerőpiacok rugalmatlanok) az
alulképzettek esetében a munkanélküliek arányának tartós nö­
vekedését”2

Az USA és Nagy-Britannia az első csoportba tarto­

zik, és éppen ezért különösen drámai fejleményeket
m utat. Az Amerikai Egyesült Államokban már a 80-as
években több mint 100%-kal növekedett a legjobban
keresők 1%-ának reálbére, mialatt a keresők alsó
20% -ának reálbére 10%-kal csökkent. A szegények
még szegényebbek lettek, míg a gazdagok szu­
pergazdagokká léptek elő. Hogy itt nem egyszerűen a
történelm i fejlődések továbbításáról van szó, az nyil­
vánvalóvá válik, ha alaposabban szemügyre vesszük
az újgazdagokat.3 A 2000. év 500 legjobban kereső
em beréből - még az ötszázadiknak is 1,5 millió angol
font éves jövedelme volt - 181-en, vagyis 36%-uk a
szórakoztatóiparban, sportban vagy a médiában tevé­
kenykedett. Ezek a népszerű hírességek vélhetőleg tar-

2 T urner , Adair: Just Capital. The Liberal Economy. London,

2001, Macmillan, 83.
3 Az itt következő adatok a The Sunday Times Magazine (Lon­
don) 20 0 0 .1 1.19-i számának fizetéslistáján („Pay List 2000”) ala­
pulnak.

74
tósan gazdagok. És a többiek? Az 500-ból, a királynőt
is beleértve, csupán nyolcán tartoznak a régi nemesek
közé. 152-en, vagyis 30%-uk a számítástechnika,
pénzügyi szolgáltatások és telekommunikáció terüle­
tén keresik kenyerüket, és ki tudja, mennyire tartós az
ő gazdagságuk. De amíg tart, addig igaz az, hogy az
újgazdagok bár meghatározó hatást gyakorolnak a
társadalom uralkodó értékeire, mégis a maguk részé­
ről „el vannak oldozva a társadalom közös kultúrájá­
tól” (ahogy Raymond Plant fogalmaz).4
És a szegények? Itt aztán nem sokat ér a némelyek
által használt „viszonylagos szegénység” fogalma.
Nem szükségszerűen társadalmi probléma, hogy em ­
berek hazájuk átlagjövedelmének kevesebb mint felé­
vel rendelkeznek, főképp hogy e mérce szerint a defi­
níció értelmében mindig vannak szegények. Egy brit
vizsgálat valamivel elgondolkodtatóbb adatokat tett
közzé.5 A brit felnőttek 25%-a nem rendelkezik sem ­
miféle megtakarítással. 14%-uk nincs abban a helyzet­
ben, hogy lakását jó állapotban tartsa. 20%-uknak
nincs pénze utazásra, nem túl távoli rokonlátogatásra.
5%-uknak nincs ruhája hideg vagy rossz időre. 10%-
uk nem engedhet meg magának egy pohár sört a ven­
déglőben. így jön létre ma a reformvitát uraló „szociá­
lis kirekesztés” képe.
Ezek a szűkös adatok nem sokat bizonyítanak; jól
szemléltetik azonban előadásom kiindulási tételét.
Azoknak a társadalmi és gazdasági folyamatoknak,
amelyeket előszeretettel címkéznek globalizációnak,
közismerten vannak tehát nyertesei és vesztesei. Ezek
a folyamatok szinte minden OECD-országban a jöve­
delem fokozódó egyenlőtlenségét eredményezték.
Jobbik esetben ez azt jelenti, hogy az alsóbb csoportok

4 P lant , Raymond: The Rich. Kiadatlan kézirat.

5 G o rd o n , David et al.: Poverty and Social Exclusion in Britain.
York, 2000, Joseph Rowntree Foundation.

75
jövedelm e stagnál, míg a felsőbb csoportoké jelentő­
sen nő; rosszabb esetben a fejlődési vonalak nemcsak
hogy széttartanak, de a felsőbb és alsóbb csoportok
esetében akár 10-20%-kal is m utathatnak az ellenkező
irányba. Mialatt a gazdagok (sokkal) gazdagabbak
lesznek, a szegények m ég szegényebbekké válnak.
Tartható-e ez a helyzet, vagy konfliktusokat fog szülni,
és veszélyezteti a szabadságot?

KONFLIKTUS ÉS SZABADSÁG

Ez igazából két kérdés. Az egyik: el tudjuk-e fogadni

ezt az új egyenlőtlenséget? A másik: ez az új egyenlőt­
lenség vajon új ellentéteket szül majd? Egyik kérdés
sem olyan egyszerű, m int amilyennek néhányan gon­
dolnák. Túlságosan is gyakran híresztelik az egyenlőt­
lenség tényét abban a biztos tudatban, hogy az majd
egyfajta hát bizony!-hatást vált ki: nézzetek ide, mi­
lyen rosszul állnak a dolgok, ennek aztán nem lehet jó
vége! Aki ilyesmit vár tőlem , csalódni fog. A szabadság
politikája, amely mellett síkra szállók, többet kíván
meg, m int pusztán kényelmetlen társadalmi tények
sokkhatását.
Hogy az egyenlőtlenséggel kezdjem és azon belül is
a leggazdagabbakkal: a Sunday Times, amelynek brit
listáját már idéztem, közzéteszi a legnagyobb jövedel­
m ű kontinentális európaiak listáját is. íme a 2000. év
tizenkét vezető multimilliárdosa: Giorgio Armani,
M ichael Schumacher, Julio Iglesias, Luciano Pavarotti,
Jósé Carreras, Placido Domingo, Rik Smits, Martina
Hingis, Thomas Gottschalk, Ralf Schumacher, Anna
Kurnyikova, Claudia Schiffer. Mit lehet erre mondani?
Elviselhetetlen számunkra az ő gazdagságuk? Szerin­
tem nem. Meg kellene őket akadályozni abban, hogy
ennyit keressenek? Feltételezem, hogy többé-kevésbé

76
előírásszerűén fizetnek adót. Mi mást kifogásolhat­
nánk? Az ember felteheti m agának a kérdést, hogy egy
jó társadalom eszményképe-e az a társadalom, amely­
ben a drága tenorok, a sportoló fiatal hölgyek és a
gyors srácok a hangadók - de ugyan ki játszhatná el a
döntőbíró szerepét?
Az establishment milliárdosai - a királyi család, a
médiacárok, a régi bankárok - bizonyos mértékig ne­
hezebb kérdések elé állítanak, mivel az ő gazdagságuk
olyan függőségeket szül, amelyekre nem terjed ki a de­
mokratikus ellenőrzés. Az egyenlőtlenséggel kapcso­
latban az én alaptézisem is a következő: az egyenlőt­
lenségek elviselhetők, ha és amíg nem hozzák a győz­
teseket olyan helyzetbe, hogy akadályozzanak máso­
kat a teljes társadalmi részvételben, vagy pedig, a sze­
génység esetében, nem akadályozzák az embereket
abban, hogy éljenek polgári jogaikkal. Ez nagy teret
enged a jólét különbségei számára, de nem ad alkal­
mat arra, hogy a médiacár miniszterelnökként érvé­
nyesüljön, és hogy a szegénység szociális kirekesztést
eredményezzen.
De ez még csak az egyszerűbb következtetés, ami a
következő érvelés szempontjából ráadásul nem is
olyan lényeges. Mi a helyzet az egyenlőtlenség szülte
új konfliktusokkal? Elterjedt az a nézet, mely szerint
az egyre növekvő egyenlőtlenség egészen odáig vezet­
het, sőt odáig kell vezetnie, hogy a szegények fellázad­
nak a gazdagok ellen. Ekkor elkezdődik a 19. és 20.
század nagy ellentéteinek - az osztályharcoknak - az
ismétlődése. A folyamat vége ha nem is forradalom, de
legalábbis nagy átrendeződés.
Bármilyen kézenfekvőnek is tűnik első pillantásra
ez a feltevés, valójában az egész úgy, ahogy van, téves.
A múlt osztályharca nem a legszegényebbeket állította
a leggazdagabbakkal szembe, hanem a gazdagság
megteremtéséhez nélkülözhetetlen munkásokat a nö­

77
vekedésből legnagyobb hasznot húzókkal. Az osztály-
harc nem is akkor volt a leghevesebb, amikor a sze­
génység a legnagyobb volt, hanem amikor a dolgok
kezdtek jóra fordulni. Nem forradalmat idézett elő,
hanem az érintettek élethelyzetének fokozatos javulá­
sát. Az osztályharc végül elveszítette meghatározó
alapját, magukat az egymásba akaszkodó osztályokat.
Egy korábbi előadásomban m ár rám utattam arra, ho­
gyan jö tt létre a bérmunka és tőke sorsszerű kapcsola­
tából olyan társadalmi és gazdasági rend, amelyben a
tőke bérm unka nélkül is gyarapodhat.
Ezek a múlt ellentétei. Ezek voltak a szabadság al­
kotmányának, kiváltképp a parlamentáris demokráci­
ának a nagy erőpróbái. Ahol ez a parlamentáris de­
mokrácia megszilárdult, ott az 1929-es nagy gazdasá­
gi válság sem tartóztatta fel az átrendeződés folyama­
tát. Sőt John Maynard Keynes - vagy az Egyesült Álla­
m okban Roosevelt elnök - segítségével talán még meg
is gyorsította azt. Ez azonban, ahogy már említettem,
történelem . Az a kérdés, hogy a régi osztályharc helyé­
re új lépett-e, vagy fog-e ezután lépni. Továbbá az is
kérdés, hogy a liberális rend képes-e megzabolázni és
a szükséges változásokra nézve gyümölcsözővé tenni a
felszabadult konfliktusenergiákat. Ez egyrészt a (té­
m ánkul szolgáló) társadalmi erők kérdése, másrészt a
politikai intézményeké (melyekről a következő elő­
adásban lesz szó).

AZ ALSÓOSZTÁLY ÉS A REMÉNY

Amikor manapság szegénységről esik szó, szinte azon­

nal színre lép egy olyan fogalom, amely - legalábbis
egy ideig - divatban volt, ez pedig az alsóosztály
(underclass) fogalma. Ez azokat jellemzi, akiknek az
OECD-országokban legrosszabbul megy a sora, vagyis

78
azt az 5, talán 10%-ot, akik minden kritérium szerint
szegénynek számítanak. William Julius Wilson am eri­
kai szociológus vezette be a fogalmat, majd el is vetet­
te.6 Igazából nem is osztályról van szó, azaz potenciá­
lisan szervezett társadalmi erőről, hanem egy tisztán
nem körvonalazódó embertömegről. Wilson mostmár
truly disadvantaged, „valódi hátrányos helyzetűekről”
beszél. Mások, főleg Nagy-Britanniában, a „társadalmi
kirekesztés”, vagyis hiányzás, esetleg a társadalmi fo­
lyamatban való részvétel lehetetlenségének már emlí­
tett szempontját hangsúlyozzák.
Nem olyan könnyű az ilyen értelemben vett társa­
dalmi kirekesztés pontosabb meghatározása. Az idé­
zett szegénységet vizsgáló brit tanulmány a kirekesz­
tés négy dimenzióját különbözteti meg: „elszegénye­
dés, vagyis kirekesztés a méltányos jövedelemből és
megélhetésből; kirekesztés a munkaerőpiacról; kire­
kesztés a szolgáltatásokból; illetve kirekesztés a társa­
dalmi kapcsolatokból.”7 A definíció bizonyos kérdése­
ket megválaszolatlanul hagy: akkor is társadalmilag
kirekesztettnek számítanak-e a munkanélküliek, ha a
munkanélküli-segélyt Mallorcára utaltatják? A beteg-
biztosítással nem rendelkező amerikaiak milliói is
m indannyian kirekesztettek? Igaz m indazonáltal,
hogy az OECD-országokban manapság nemcsak a
vesztesek, de az elveszettek jelentős kategóriája is lé­
tezik, olyan embereké, akik nem hisznek abban, hogy
a bevásárlóközpontok, politikai választások, polgári
kezdeményezések vagy akár nyilvános ünnepségek é r­
tük is vannak. Bár a társadalomban élnek, nem tartoz­
nak a társadalomhoz.
6 W ilson , William Julius: The Truly Disadvantaged. The Inner
City, the Underclass, and Public Policy. Chicago/London, 1987,
University of Chicago Press. Az „alsóosztály” fogalmának történe­
téhez lásd Der moderne soziale Konflikt. Essay zur Politik der
Freiheit c. munkámat is. Stuttgart, 1992, DVA, 221-228.
7 Lásd 5. jegyzet.

79
 Ez a talán 10%-ot felölelő kategória kétségkívül tár­
sadalm i problémát jelent. Egy társadalom sem enged­
heti meg magának, hogy 10%-ot kirekesszen az esé­
lyeiből anélkül, hogy erkölcsi károkat ne szenvedne.
Pontosan itt van azonban a döntő pont. Az alsóosztály
nem jelent gazdasági fenyegetést; nincsenek meg azok
a tevékenységek, amelyeket tagjai a társadalom egé­
szének javára folytathatnának. Az alsóosztály nem je­
lent közvetlen fizikai fenyegetést sem abban az érte­
lem ben, hogy szerveződik és a Reichstag vagy a West­
m inster parlament elé menetel. Az alsóosztály a többi­
ek erkölcsi vádlója, azoké, akiknek többé-kevésbé si­
került. (Ez analóg m ódon egyébként a világ szegény
országainak legszegényebbjeire is igaz.) Ha civilizált
közösségben akarunk élni, meg kell tenni, amit csak
tudunk, hogy a kirekesztetteket visszahozzuk a társa­
dalm i életesély világába.
Akármi is késztette W. J. Wilsont arra, hogy az alsó­
osztály fogalmát elhagyja, egy jó ok mindenképp van
rá: ti. nem szigorúan vett osztályról van itt szó. Az osz­
tályok olyan társadalmi csoportosulások, amelyek ér­
dekeik képviseletére összeszerveződhetnek, és ezt
rendszerint meg is teszik. A társadalmilag kirekesztet­
tek azonban a m arienthali munkanélküliekre hasonlí­
tanak, akikről Paul Lazarsfeld és Marie Jahoda írt egy
ragyogó korai tanulm ányban:8 inkább közönyösek,
m int aktívak; helyzetüket sorsként élik meg, méghoz­
zá egyéni és nem kollektív sorsként, amitől éppen
ezért csak egyénileg - például lottónyeremény által -,
nem pedig kollektíván szabadulhatnak meg.
És még egy másik értelem ben véve sem a hátrányos
helyzetű, elnyomott osztály tagjai: esetükben ugyanis
hiányzik a siker reménye. Tudatosan beszéltem lottó­

8 Lazarsfeld , Paul Felix - Marie J ahoda : Marienthal: szociográ­

fiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Budapest, 1999, Új
Mandátum Könyvkiadó.

80
nyereményről, amiről a kirekesztettek közül néhányan
álmodnak. Csak egy meglepő szerencsés véletlen se­
gíthet rajtuk, egyfajta isteni beavatkozás, de semmi­
képpen sem olyasmi, amit a siker reményében maguk
is megpróbálhatnának. Ez a döntő különbség a tö rté­
nelmi osztályharchoz képest: a szervezett munkás-
mozgalom követeléseinek volt esélye a sikerre. Voltak
visszaesések és vereségek, de azt is megtapasztalták,
hogy a 64 órás munkahéttől a 48 órás munkahétig
vagy a háromosztályos választójogtól az általános vá­
lasztójogig vezető út nem volt teljesen kilátástalan.
A legszélsőségesebb szegénység - a teljes kirekesztett­
ség - pillanata egyben az apátia pillanata is; társadal­
mi konfliktus csak akkor kezdődik, amikor a sötétség­
ben felcsillan a remény fénysugara.

KONFLIKTUSOK AZ OSZTÁLYHARC UTÁN

Nos, az alsóosztály társadalmi kirekesztése nem az

egyedüli bizonyítéka annak, hogy a globalizáció új te r­
melőerői megszabadulnak a vesztesektől. A nyertesek
- alkalomadtán globális osztálynak neveztem őket -
csupán viszonylag kis kategória, nem sokkal nagyobb,
mint az alsóosztály a siker skálájának másik végén.
Ezeknek a győzteseknek - és erről is volt már szó - se­
gítőkből és haszonélvezőkből álló kísérete van, ami a
számítástechnikusoktól a háztartási alkalmazottakig
terjed, és éppúgy felöleli a személyi testőröket, mint a
luxusjacht kapitányát és a nyári rezidencia gondnokát
a világ valamelyik szép kis szegletén. Ha mindezt ösz-
szeadjuk, akkor a globalizáció nyerteseinek jelentős
rétege jön ki eredményül. Mellettük azonban még
mindig ott van egy ennél is nagyobb réteg, azoké,
akiknek ugyan félig-meddig elviselhető a megélheté­
se, de akik a jólét új lehetőségeiből nem igazán része­

81
sültek. Bizonyos értelem ben ők a tulajdonképpeni kár­
vallottak. Elvileg ők lehetnének az átalakulás motorja,
a változást sürgető osztály.
Mégsem azok. Legalábbis nincs jele annak, hogy
akik a globális hajszában pórul jártak, szervezetekbe
tömörülnének. Talán inkább úgy kéne mondanom,
hogy nincs jele hosszú távra tervezett szervezkedés­
nek. Bizonyos szempontból ugyanis a „seattle-iek”, az
úgynevezett „globalizációellenzők” m eghatározott
helyzetekre nézvést szervezett veszteseknek, ponto­
sabban nem nyerteseknek mondhatók. De bármilyen
erősnek tűnhetnek is internetes hálózataik, megnyil­
vánulásaik helyzetfüggőek, nem túl nagy lélegzetvéte-
lűek, és alapjában véve nélkülözik a tartós érdekhely­
zetet és az érdekvezérelt célkitűzést.
Van tehát egy lappangó konfliktusforrás, amely
azonban nem a globális hatalom ellen irányuló nagy
mozgalomban találja meg kifejeződési formáját. Ho­
gyan is jellem ezhetnénk egy ilyen mozgalmat? Helyi
mozgalom? Nemzeti mozgalom? Társadalmi mozga­
lom? Van néhány olyan elem, amely emlékeztet né­
mely kétes mozgalomra egy évszázaddal ezelőttről.
Érdemes újra elolvasni Fritz Stern A kultúrpesszi-
mizmus mint politikai veszély című könyvét.9 Ősök so­
rát vonultatja fel, és ez a sor Moeller van den Bruck
A harmadik birodalom című romantikus látomásától
annak jóval kevésbé romantikus harm adik birodalom­
beli megtestesüléséig vezet. Az itt vázolt helyzetben
latens módon benne rejlik a fasizmus veszélye.
Az előtérben mégis más fejlődések állnak, közöttük
kiváltképp az az egy, amelyet a konfliktus egyénítésé-
nek nevezek majd. Talán túlságosan is hozzászoktunk
ahhoz, hogy társadalm i nézeteltérés esetén mindig

9 S te r n , F ritz: Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine

Analyse nationaler Ideologie in Deutschlan. München, 1986, dtv.

82
azonnal a szakszervezetekre és a szocialista pártokra
gondoljunk. Ezek azonban valójában csak akkor lép­
nek színre, ha az egyes emberek közül sokaknak egyi­
dejűleg és ugyanazon oknál fogva lehetetlen saját erő­
feszítésből beváltaniuk reményeiket. Hiszen a teljesü-
letlen kívánságokra adott szokványos első reakció
nem az, hogy szervezetet alapítunk, hanem hogy ma­
gunk teszünk valamit. A nyitott társadalmak ehhez
minden esélyt és ösztönzést megadnak; az életesélyek
a lényegük, és azok megragadása számukra napi való­
ság.
Ez derűlátóan hangzik, így is kell lennie, de ez csak
egy része a valóságnak. Az egyén társadalmi mobilitá­
sa, a társadalmi felemelkedés a társadalmi konfliktus­
energiák kifejezésének egyik formája. W erner
Sombart hangsúlyozta ezt egyik kis írásában, amely a
sokatmondó Miért nincs az Egyesült Államokban szo­
cializmus? címet viseli.10 Válasza így hangzott: azért,
m ert mindenki számára adottak a „korlátlan lehetősé­
gek”, a „nyitott határ”, vagyis az esély, hogy saját sor­
sán javítson. Hogy ez mindig és mindenkire nézve -
éppenséggel a nők esetében is - igaz volt-e, ne firtas­
suk; mindenesetre ez volt az uralkodó ideológia, és ar­
ra ösztönözte az embereket, hogy inkább bízzanak a
saját öklükben, mint a szervezett munkásmozgalom
kollektív ökölrázásában.
Ennek a magatartásnak egyik változata kétségkívül
ma is jellemző számos OECD-országra. Példákban
nincs hiány; gondoljunk csak a legjobban keresők lis­
tájára, amelyet már idéztem. Nemrégiben felkerestem
egy ifjúsági központot az északkelet-angliai Sunder­
land egyik szegénynegyedében. Volt ott mindenféle
műhely, ahol néhányan kézműves mesterséget tanul­

10 S ombart , Werner: Warum gibt es in den Vereinigten Staaten

keinen Sozialismus? Darmstadt, 1969, Wissenschaftliche
Buchgesellschaft.

83
tak vagy gyakoroltak. De mindenekelőtt volt egy pop­
zene felvételére alkalmas stúdió, ez 24 órán át tartott
nyitva és mindig foglalt volt. A fiatalok izgatottan me­
séltek egy együttesről, amelyik itt hozta létre első sike­
res CD-jét, és maguk is pop-milliárdos hírnévről ál­
m odnak.
Ha gyors hírnévhez nem is, gyors pénzhez más mó­
don is lehet jutni. A konfliktus egyénítésének - az osz­
tály nélküli társadalmi konfliktusnak - van egy másik,
kellemetlen oldala is. Ez pedig a bűnözés. Előadásaim
során m ár kétszer is felmerült ez a téma. A fékevesztett
világ az egyes embereket megtartó ligatúrákkal és kap­
csolatokkal nem rendelkező világ; és ezzel együtt a jog
és a rend is problematikussá válik. A munka lankadó
társadalm a sokakat, főleg fiatal férfiakat utasít az ajtó
elé; legalábbis ezek az emberek nem találnak olyan te­
vékenységet, amelynek értelme lenne számukra. Ezért
aztán igen kedvezőek a feltételek egyfajta marginális
életvitel kialakulásához, és egyre inkább a jog és tör­
vény rendjén túli életmódhoz is. A bűnözés is a társa­
dalmi konfliktusok egyénítésének egyik formája.
Ez a skála sokkal nagyobb terjedelmű, m int azt a
„bűnözés” egyszerű kifejezése sejteni engedné. A kis­
stílű bűnözés - táskalopás, zsebtolvajlás, autó- és la­
kásfeltörés - az érintettekre nézve gyakran igen kelle­
m etlen, a tetteseknek azonban csak szerény megélhe­
tést biztosít. Ez nem ritkán oda vezet, hogy galerikbe
állnak és nagyravágyóbb vállalkozásokba fognak,
m int például a bankrablás. Akkor aztán hamarosan
színre lép az a két szó, amely korunkban a konfliktus
ilyen értelmű felfogásában mérvadó: kábítószer és
maffia. A kábítószer-gazdaság minden kisvárosba el­
ágazó párhuzamos világgazdasággá vált. Részben sa­
já t berkein belül, részben pedig a kábítószer-gazdasá­
gon túl létrejött egy párhuzamos globális osztály, ame­
lyet számos ország maffiózói alkotnak. Ez nem egy

84
összetartó vagy akár szervezett világméretű osztály;
épp ellenkezőleg, a maffiacsoportok körében gyakori­
ak a befolyási övezetek miatti vérre menő érdekellen­
tétek. Egyetlen közös vonásuk az a képességük, hogy
az állami, vagyis törvényes hatalom helyébe a szemé­
lyes hatalmat helyezzék, azt pedig gazdasági nyere­
ségre váltsák.
A kábítószernek és maffiának köze van az osztályok
nélküli konfliktus további két megjelenési formájához.
Egyik az opting out, vagyis az uralkodó viszonyok le­
küzdése azok tagadása révén. Az ember elhagyja az ál­
tala nem kedvelt társadalmat, legalábbis lélekben.
A drogfogyasztás még az ártalmatlanabbik változata
az opting outnak; az ember csak egy időre hagyja el a
társadalmat, pár órára, ez a pár óra azonban gyakori
ismétlés esetén magát az életet is megkérdőjelezi. Már
eleve kevésbé ártalmatlan a szervezett opting out, ami
mindenekelőtt zárt típusú szervezetek, „totális intéz­
mények” tagságát jelenti. Jonestown jut az ember
eszébe, amikor az önmaga által kinevezett lelkész, Jo­
nes 900 híve követett el tömeges öngyilkosságot Guya­
nában.
Innen már csak egy lépés a második jelenség, ame­
lyet ebben az összefüggésben említeni kell, ez pedig a
terrorizmus. Ezen elsősorban olyan terrorizmust ér­
tek, amelynek természeténél fogva célja a mártírhalál.
Andreas Baader és Ulrike Meinhof éppoly kevéssé re­
mélhették, hogy megbuktatják a német szövetségi kor­
mányt, mint Oszama bin Laden az Egyesült Államok
kormányát. Azonban mindkét eset m egm ozgatta
azoknak a fantáziáját, akik alapvetően elleneznek
mindent, és akik oly kevéssé érzik magukat tágabb
környezetük részének, hogy készek feláldozni életüket
a közvetlen szövetség érdekében.
A „cipőbombás” Richard Reid története igen tanul­
ságos példa. Dél-Londonban született angol anyától és

85
jam aikai apától, m ár az iskola befejezése előtt beleke­
veredett az immorális utcai életbe. Többszöri bírói
megrovás után m inősített lopás m iatt börtönbe került.
O tt aztán aktív m uzulm ánok karolták fel; ők azon ke­
vesek közé tartoznak, akik a büntetésüket töltő elítél­
teknek segítenek visszailleszkedni a társadalomba.
Szabadlábra helyezése után egy ideig hívő és igen elis­
m ert tagja volt a brixtoni mecsetnek. Aztán hittársai
észrevették, hogy nagyon elment radikalista irányba.
Reid figyelmeztette őket, hogy többet kell tenni az
uralkodó hatalom ellen. Egy nap aztán eltűnt; ma már
tudjuk, hogy az Al-Kaidánál talált támogatókra, akik
közel-keleti utakat biztosítottak számára. Aztán eljött
az a nap, amikor kibiztosított robbanószerrel a cipőjé­
ben még épp idejében elcsípték egy American Airlines
gépen, amelynek utasai megkötözték, amíg az Egye­
sült Államok rendőrsége Bostonban őrizetbe nem vet­
te. Itt minden együtt van: hátrányos helyzetű háttér;
alsóbb osztálybeli ifjúság; kisebb, majd nagyobb fokú
bűnözés; vallási közösség a társadalom peremén;
m ajd fanatizmus és a terror felvállalása.
Igen hamar, m ár 2001. szeptember 11-ét követően
tu d tá k azok, akik hadat üzentek a terrorizmusnak,
hogy ez hosszú és nehéz harc lesz. Nincs konkrét ellen­
ség, aki felsorakoztatja a csapatait vagy akár mozgó­
sítja légvédelmét. Az ellentét sokkal inkább szétszórt,
ezért mindenütt jelen lévő. Bizonyos fokig ez a mo­
d e rn társadalmi konfliktus általános alapvonása. Mi­
lyen egyszerű is volt az osztályharc a globalizált világ
uralkodó hatalmát ellenzők egyéni, kiszámíthatatlan
és sokáig láthatatlan kifejezési formáihoz képest!
Szakszervezetek és vállalkozói szövetségek bérharca,
reform erek és reakciósok parlam enti csatározása;
majdhogynem idilli a terrorizmushoz, maffiahatalom­
hoz és a kis- és nagystílű bűnözéshez képest.

86
 A HARMADIK VILÁG

Ezen az előadáson elsősorban az OECD-országokról és

azok gondjairól esik szó. Ezek azonban olyan közelről
érintenek fontos nemzetközi ellentéteket, hogy he­
lyénvaló megjegyzést fűznünk hozzájuk. Kárvallottak
nemcsak a világ fejlett országaiban vannak, akadnak
egész nemzetek, sőt régiók is, melyeket ezzel a foga­
lommal jellemezhetünk. Ráadásul itt is igaz, hogy az
elmúlt évtizedekben kinyílt az egyenlőtlenség ollója; a
népjólét különbségei nagyobbak lettek, nem kisebbek.
A második, a kommunista országok világa ugyan szin­
te teljesen eltűnt, de a harmadik világ megmaradt, és
vele együtt, ha Afrikának a Szaharától délre eső terü­
leteire gondolunk, úgyszólván az elveszett remény ne­
gyedik világa is.
Ezzel egy időben az egész Földön elterjedtek az el­
ső világ - sokan azt mondanák: Amerika - jelképei, és
velük együtt azok az elvárások is, hogy ezeket ki-ki
még saját életében élvezhesse. Oszama bin Laden
agyafúrt videokamerákon keresztül osztogatja utasí­
tásait; Tanzánia csúcstechnológiás katonai radarrend­
szert vásárol a maga 30 repülőgépe szám ára; a
McDonalds meg amúgy is ott van mindenütt. Lehet,
hogy ezek egyelőre még csak a gazdagság szigetei a
szegénység tengerében, de azok az emberek, akik ezt
látják, mindent akarnak, méghozzá azonnal, vagy leg­
alábbis hamarosan, a közeljövőben. Ez persze nem
működik, hacsak nem windfalls, egy váratlan nyere­
mény segítségével, annak a lottónyereménynek a se­
gítségével, amelyikbe a szegények szerte a világon
minden reményüket vetik.
A fejlődés és a szabadság nagy kérdései önálló
elemzést igényelnek, ehhez nem elegendő ez a fórum.
A szabad fejlődéshez idő kell, sok idő, és azon belül is
főként türelem. Az embereknek késznek kell lenniük

87
arra, hogy saját titkos vágyaikat háttérbe szorítsák, és
m indenekelőtt takarékoskodjanak és dolgozzanak.
Ugyanakkor a posztm odern világ azon értékeinek nem
ez a legmeghatározóbb ismertetőjegye, amely értékek
éppen ellenkezőleg, teljességgel a pillanatra összpon­
tosítanak. A leggazdagabbak példáján már láttuk: a
sport és a popzene sztárjai csak múló hírnevük pillana­
tában sorolhatók a gazdagok közé; tíz év alatt valószí­
nűleg feledésbe merülnek, és lehet, hogy hála rossz -
és szintén pénzéhes - tanácsadóiknak, újra elszegé­
nyednek.
Lottónyeremények vannak. Az Öböl-országok a
m aguk olajával a nemzetközi szinten legszembetű­
nőbb példák. Kuvait vezeti az egy főre jutó társadalmi
össztermék világranglistáját, pedig polgárai közül
csak kevesen mozdították meg ezért a kisujjukat. Aki­
nek nincs olaja, az manapság gyakran kábítószerrel
próbálkozik. Kolumbiának, Burmának és persze Afga­
nisztánnak a kábítószer-előállítás és -kereskedelem a
legfőbb bevételi forrása. Ebben tehát nem különböz­
nek egymástól az államok és az egyének, és mindkettő
esetében nehéz megtalálni a kiutat.
Ahol nincs meg a kábítószerek nyújtotta gyors meg­
gazdagodás lehetősége, ott a globalizáció a lappangó
konfliktusok levezetésére más kiutat talált: a kiván­
dorlást. Miért kéne két emberöltőnyi ideig otthon spó­
rolni és dolgozni, ha ennek gyümölcsét Vancouverben
vagy Londonban (talán) már holnap is élvezhetjük?
De ha nem is Vancouver vagy London, akkor még min­
dig ott van Sanghaj és Varsó. A társadalmon belüli mo­
bilitás világméretű ellenpárja a migráció. Megoldja a
származási országok problémáit, és újakat teremt a
célországokban.
A belső és külső ellentétek közötti párhuzam meg­
húzása tovább is folytatható. A világközösségtől való
elzárkózásra (opting out) aligha akad példa; Észak-Ko-

88
rea már csaknem teljesen magára maradt. De nagyon
is létezik a terrorizmus, a hadviselés posztmodern for­
mája. Sehol sem olyan szembeötlő a régi és új ellenté­
tek konfrontációja, mint a Közel-Keleten: Izrael klasz-
szikus módon dolgozott meg a jólétéért, külső segít­
séggel ugyan, de főképp polgárainak tanulásra és
tényleges munkára való hajlandósága révén. A palesz­
tinok ezzel szemben egyfajta folytonos várakozó állás­
ponton maradtak. Egyeseknek sikerült Izraelben egy
bizonyos jólétet elérni, de a nagy többség a világ kár­
vallottjai közé tartozik. Ellentétben 1948-cal, amikor
Izrael túlélése volt a tét, és 1967-tel, amikor egy tart­
ható területi megoldás keresése váltotta ki az összetű­
zést, a második intifáda egyfajta szimbolikus háború­
vá vált, amelyet az alább vázolt problematika véresen
dokumentál: Izrael jelképezi a győzteseket, főképp
Amerikát, a palesztinok pedig a veszteseket, főképp a
moszlimokat mindenütt a világon; itt fegyelmezett
hadsereg és demokratikus állam, ott öngyilkos terro­
risták és korrupt személyi hatalom. Csak csodálni le­
het azokat, akiknek van merszük ennek a konfliktus­
nak kapcsán tartós megoldást célzó tárgyalásokhoz.

A HOSSZÚ IDŐTARTAM*

De mégiscsak a megoldások keresése a témám, még­

hozzá a liberális megoldásoké. Ami a Közel-Keletet il­
leti, elsősorban olyan megoldásokra építek, amelyek
odalent, az egymással együtt élni kényszerülő embe­

* A z eredetiben: La longue durée: utalás Fernand B raudel para­

digmaértékű tanulmányára, amellyel világszerte ösztönzést adott
a logitudinális történeti elemzéseknek. Vö. Histoire et sciences
sociales. La longue durée. Annales, E. S. C., 1958. Magyarul: A tör­
ténelem és a társadalomtudományok: a hosszú időtartam. Száza­
dok, 1972. (Aszerk.)

89
reknél kezdődnek. Vannak szervezetek, amelyek aktí­
van fellépnek a zsidó és arab izraeliek, illetve izraeliek
és palesztinok jogaiért. Előbbi esetben a New Israel
Fund, utóbbiban a Physicians for Human Rights szol­
gálnak hathatós példával. A következő lépés ezután
közös projektek létrehozása olyan formán, amit Simon
Perez és Hasszán trónörökös sok éve képvisel már. Kü­
lönösen sürgető az öntözés és általában a vízellátás te­
rületén való együttműködés. Választ tehát nem csak
az államférfiak adnak, habár a fegyvereknek hallgat­
niuk kell, hogy egyáltalán lehetséges legyen a válasz.
Pillantsunk vissza azonban még egyszer az OECD-
országokhoz és az egyenlőtlenség nagy kérdéseihez,
valamint az egyenlőtlenségnek az újfajta társadalmi
konfliktusok szempontjából fontos következményei­
hez. Először is, ami az egyenlőtlenséget illeti, a sza­
badság politikájának elvei egyszerűek: az egyenlőtlen­
ség akkor elviselhető vagy ösztönöz egyáltalán az élet­
esélyek növelésére, ha mindenki számára létezik egy
garantált alapszint, és ha senki sem használhatja a
gazdagságát arra, hogy mások részvételi esélyeit meg­
nyirbálja. A gyakorlatban persze ezek az elvek további
kifejtést igényelnek. Meg kell határozni a mindenkire
kiterjedő alapstátust, amelyhez lényeges segítséget
nyújtott a polgári jövedelemről - a garantált alapjöve­
delemről - szóló vita. Másrészt pedig nemcsak és talán
nem is elsősorban az adók átgondolandók, hanem a
gazdasági és politikai hatalom viszonya is, vagyis a
mások életesélyeire gyakorolt befolyási övezetek szét­
választása.
Ha rátérünk a konfliktusokra, világossá válik, hogy
a holnap világában nem annak intézményes kana-
lizásáról lesz szó. Ilyen könnyen nem leszünk úrrá a
helyzetfüggő, kiszámíthatatlan és szélsőséges esetben
terrorizmussá fajuló konfliktusokon. A megoldásban
sem a parlam entáris intézmények, sem pedig a

90
 kerékasztalok sem segítenek. Legalábbis nem mindig
segítenek, és ha igen, gyakran akkor sem hosszú távra.
Elengedhetetlenül szükség van ellenben arra, hogy le­
fektessünk bizonyos szabályokat, melyekhez minden­
kinek tartania kell magát, jogi szabályokat, a törvény
erejét. Ez egyébként nemzetközileg éppúgy érvényes,
mint az egyes országokon belül; de most itt elsősorban
a jogállamról beszélünk.
Sokáig kicsit kellemetlen érzésem volt Kari Popper
Nyitott társadalom című művét olvasva, az első kötet
utolsó mondatánál. Miközben az ismeretlenbe m e­
gyünk, mondja Popper, használnunk kell az értelmün­
ket, „to plan for both security and freedom”. A ném et
fordítások egyike még ront a helyzeten, amikor tervet
készített velünk „nemcsak a biztonságra, hanem a sza­
badságra is”. Úgy gondolom, hogy Poppert elsősorban
a szabadság foglalkoztatta, de a nácik által üldözött és
Új-Zélandra emigrált tudósnak a háború kellős köze­
pén jó érzéke volt a biztonsághoz, külső és belső biz­
tonsághoz, talán bizonyos mértékig a társadalmi biz­
tonsághoz is.
Ma már jobban megértem azt a megfogalmazást,
hogy „biztonság és szabadság”. Azt azonban még hoz­
záfűzném (elsősorban a belső biztonságra való tekin­
tettel), hogy: biztonság szabadságban. Azok a jogi sza­
bályozások, amelyek megteremtik annak feltételét,
hogy szabadon élhessünk, nem veszélyeztethetik m a­
guk is a szabadságot? Ez mérlegelés kérdése. Minden
jog korlátozza a szabadságot. A kérdés az, hogy vajon
ezek a korlátozások hol sértik meg az intézményesen
értelmezett szabadság lényegét? Előzetes letartózta­
tás? Védőőrizet? Mindenki magánszférájának kitere­
getése? Kivétel nélkül minden közigazgatási akta bírói
felülvizsgálata? E kérdések megválaszolásához nincs
képlet, létezik viszont annak szükségessége, hogy nyil­
vánosan és mérlegelve tárgyaljuk meg mindezeket.

91
Ebben áll a parlamentek egyik döntő feladata - hajlok
rá, hogy azt mondjam, egyik örök feladata, tekintettel
a parlam entek oly sok más szerepbeli gyengülésére.
Ezek az alapelvekre való célozgatások már utalnak
a szabadság legnehezebb témájára, tekintettel az új
egyenlőtlenségre és a társadalm i konfliktusok modern
kifejezési formáira. Javaslataim egyike intézmények
létrehozása volt, tekintve a jog és rend tematikáját.
Hogy egy fokkal általánosabban fejezzem ki magam:
tetteink maradandósága érdekében szükségünk van
az értelem erősítésére. Ironikusan beszéltem a pop­
sztár-milliomosokról, és feltettem a kérdést, vajon ma­
radandó társadalmi erő-e egyáltalán a globális osztály.
Aztán enyhe aggodalommal jellemeztem a tiltakozá­
sok helyzeti jellegét. Szeptember 11. is olyan szeptem­
ber 11., amelyhez nincsen fogható, még ha követték is
további támadások. Már a „seattle-iek” kifejezés is el­
túlozza a „globalizációellenzők” demonstrációinak
tartósságát. Olyan, m intha világunk m inden összetű­
zése - mint ahogy talán minden diadala is - csak az
adott pillanatra vonatkozna, pontok egy alaktalan és
strukturálatlan ponttengerben.
A nagy kérdés tehát az, hogyan terem thetünk meg­
őrizhető, tartós struktúrákat ebben a zabolátlan világ­
ban. Még a társadalmi konfliktusok struktúráit is
előnyben kell részesítenünk a pontszerű tapasztalattal
szemben. A maradandó dolgok értéke újjáélesztésre
szorul. Ez szükséges óvatossággal értendő. Nem szol­
gál rá a tartósságra minden, ami régi. Másrészről
azonban éppoly téves dolog minden régit vakon elvet­
ni. Az, hogy kultúránk nagy irodalma lényegében „ha­
lott fehér férfiaktól” ered - és hogy éppen ezért „élő
színesbőrű nők” művei felé kéne fordulnunk -, elég
idétlen javaslat még akkor is, ha elismerjük, hogy a
maradandóság nem összekeverendő a hagyományos
hatalm i igényekkel. Aki néhány hónap alatt hatalmas

92
sátrat emel és „dómnak” nevezi el, az attól még nem
épített katedrálist, pedig talán szükségünk lenne egy-
pár új katedrálisra. Ezzel még nem adtunk világos vá­
laszt egy nagy kérdésre, de talán jelzi az irányt. Termé­
szetes környezetünket tekintve szívesen beszélünk ta r­
tósságról, de ugyanakkor társadalmi világunk is igény­
li a tartósságot, mert csak ezzel együtt fejlődhet az a
szabadság, amely többet jelent, m int a szabadidő élve­
zetének hétvégéje.

93
 V.
A liberális berendezkedés
veszélyeztetettsége:
demokratikus dilemmák

DEMOKRÁCIA ...

A parlamentáris demokráciának szép és világos a mo­

dellje. Két politikai csoportosulás gyűlésezik egy képvi­
selőházban. Az egyik, valamivel nagyobb csoport alkot­
ja a kormányt, míg a másik, kisebb csoport az ellenzé­
ket. Mindkettő m ögött széles társadalmi rétegek állnak.
Ezeknek egyike nagyjából elégedett a fennálló körül­
ményekkel, ezért óvatos alkalmazkodással megpróbál­
ja megőrizni azokat, míg a másik változásokkal próbál
javítani igencsak bizonytalan élethelyzetén. Meghatá­
rozott rendszeres időközönként választásokat tartanak.
Ezeken kiderül, hogy a két csoportosulás peremén elto­
lódások történtek; némelyek számára a kormány túl so­
kat, vagy túl keveset tett, és ezért szavazatukat a másik
oldalnak adják. Az eddigi ellenzék tehát a képviselőház
másik oldalára költözik, helyét pedig az eddigi kor­
m ány foglalja el. A brit parlamentben a két csoport szó
szerint ezt teszi; a mindenkori kormány a képviselőház
elnökétől jobbra ül, az ellenzék pedig balra.
Ennyit a modellről; a valóság azonban mindig is
bonyolultabb volt ennél. Legalábbis majdnem mindig:
a máltai parlam entben az elmúlt évtizedekben ponto­
san úgy történt m inden, mint a modellben, és a min-

94
denkori kormánynak csupán egyetlen szavazatnyi
többsége volt a parlamentben. De még a Westminster­
ben sem egészen ilyen jól áttekinthető a dolog; van
harmadik, negyedik, ötödik párt, akad közöttük kicsi,
vagy fontos, mint az északír csoportok, és legalábbis a
20. század első felében sor került pártszakadásokra és
főképp koalíciókra is. Más intézményes rendelkezések
módosítják a képet, főképp ha az államhatalmi funkci­
ók szétválasztásának amerikai modelljét követik, így
aztán olykor a választott kormány és a választott par­
lament együttélése, de főleg konfrontációja határozza
meg a politika képét.
Még fontosabb az a tény, hogy a kontinentális Euró­
pában (és a világ számos egyéb részén) nem álltak a po­
litikai struktúrák mögött homogén, kétosztályos társa­
dalmak. A politikai rendet általában más erők határoz­
ták meg. Lehetnek ezek vallási csoportosulások; a wei-
mari köztársaságban majd egy évtizedig volt meghatá­
rozó a Katolikus Centrumpárt. Lehetnek ezek az erők
regionális képviseletek is; a katalánok zavarják a spa­
nyol demokrácia képét. Újabban antipárt-pártok jöttek
divatba, elsősorban a skandináv országokban és Hol­
landiában. Európa keleti és délkeleti részén veszélyez­
tetett társadalmi csoportok szerveződnek, mint például
a kisgazdák vagy a régi nomenklatúra maradványai.
Az efféle bonyodalmak nem szokatlanok, mindig is
zavarták a demokrácia tiszta képét. Éppen ezért min­
dig is fontos volt a kérdés feltevése, mi is a szándékunk
azokkal az intézményekkel, amelyek Máltán és né­
melykor Westminsterben is olyan egyértelműen kifeje­
ződnek. Véleményem szerint három dologról van szó.
Először is a demokráciának lehetővé kell tennie (Kari
Popper találó megfogalmazásában), hogy a kormá­
nyoktól vérontás nélkül szabaduljunk meg.1 Lehetővé
1 P o pper , Karl: Bemerkungen zu Theorie und Praxis des
demokratischen Staates. München, 1988, Bank Hofmann AG, 13.

95
teszi a békés átalakulást a hatalmasok lecserélése ré­
vén. Másodszor a demokrácia megteremti a hatalma­
sok állandó ellenőrzését szolgáló fórumot. Azokat a
törvényeket, amelyeket emezek alkotnak, a parla­
m entben gondos vizsgálatnak vetik alá. A kormány-
pártiak minden cselekvésére vannak ellensúlyok -
még ha csak ellenérvek is -, gyakran akár a hatalmi
ágak intézményesen rögzített egyensúlyának (checks
and balances) rögzítésével is. Harmadszor a demokrá­
cia lehetővé teszi a választók és polgárok számára,
hogy érdekeiket és preferenciáikat belevihessék a poli­
tikai folyamatba. Ez egyrészt közvetlenül a választáso­
kon történik, főként azonban közvetett módon, a kép­
viselők vitái során. A parlament a népet képviseli.

... ÉS LIBERÁLIS BERENDEZKEDÉS

Az 1989-es forradalm at követő évek a modellek fény­

kora volt Európa posztkommunista országaiban. Köz­
gazdászok utaztak Kelet-Európa fővárosaiba, hogy a
helyszínen megvalósítsák a piacgazdaság azon mo­
delljét, amelyet néhányan „washingtoni konszenzus”-
nak is neveznek, vagyis a kapitalizmusnak a Világbank
és a Nemzetközi Valutaalap által képviselt modelljét.
Politológusok és politikusok követték őket, hogy az al­
kotmányokba a „Westminster-modell” kerüljön be.
Ezen kísérletek eredménye kijózanító volt. Az első
esetben, a gazdaság esetében félresiklott néhány he­
lyen a fejlődés - például korrupciót és maffia kialaku­
lását eredményezve - és nincs felismerhető kiút. Másik
esetben, a politikai alkotmány esetében, csalódás lett
úrrá az embereken. Időközben sokan rájöttek a dolog
m iértjére. Ott, ahol a modellek valamelyest működ­
nek, olyan feltételek vannak, amelyeket repülővel sie­
tősen érkező szakértő csoportok nem képesek megte­

96
remteni, mivel ezeknek hosszú időre van szükségük a
kiérlelődésre.
A gazdasági rendről itt nem esik szó közvetlenül.
Érdemes azonban óvatosságra intenünk. A piacgazda­
ságnak és a demokratikus rendnek vannak bizonyos
közös jegyeik. Hogy ismét Popper nyelvén szóljak,
mindkettő a bizonytalanba vetett vázlat, amely kísér­
letre és tévedésre, nem pedig tervezésre és Jó in d u la­
tú” diktátorokra hagyatkozik. Ezért aztán mindkettő
ugyanazon talajból táplálkozik. Mégis különbözők.
Számos új demokrácia egyik nagy tévedése - egyéb­
ként a német weimari köztársaságé is - abban az elvá­
rásban rejlett, hogy a politikai demokrácia szükségsze­
rűen, sőt automatikusan meghozza a gazdasági jólétet
is. Erről valóban nincs szó. Mindkettő saját fáradozást
igényel. Aki elvárásaiban összekeveri ezeket, könnyen
elveszítheti mindkettőt: miután a gazdaság nem virág­
zik, a demokrácia is csorbát szenved. Ez is emlékeztet
a nagy gazdasági válság utáni weimari köztársaságra,
mialatt azokban az országokban, amelyekben a d e­
mokrácia erősebben vert gyökeret - például Nagy-Bri-
tanniában és az Amerikai Egyesült Államokban - a
mélyreható gazdasági csapások sem idéztek elő politi­
kai válságot.
A demokráciának, hogy három feladatának eleget
tegyen, a liberális rendben kell gyökereznie. Ehhez
sokféle intézmény és erény tartozik. Beszélhetnénk
polgári érzületről, politikai műveltségről, vagy arról a
témáról, amelyik a Német Szövetségi Köztársaság első
miniszterelnökét, Theodor Heusst* a leginkább foglal­
koztatta: a demokráciához demokratákra van szükség.
A demokrácia életforma. A demokráciának elsősorban
két előfeltételét szeretném legalább nevén nevezni, mi-

* Theodor Heuss német politikus (1884-1963) 1948/49-ben a

német Szabaddemokrata Párt (FDP) megalapítója, 1949-1959 kö­
zött a Német Szövetségi Köztársaság első elnöke. (A szerk.)

97
vel a liberális berendezkedés lényegéhez tartoznak,
ezek pedig a polgári társadalom és a jog uralma.
A ném et köznyelvben egyébként m indkét fogalmat
súlyos következményekkel járó tévedés terheli, még­
pedig az állammal való kapcsolatuk. A ném et „polgár”
szó kétértelműsége - egyrészt mint bourgeois, más­
részt mint citoyen - sokakat arra késztet, hogy állam­
polgárról beszéljenek, pedig éppen a mindenféle álla­
mi szerepeken túli polgárról van szó. A különleges né­
met joghagyomány, amelynek kezdetét nem egy Mag­
na Charta, hanem az államigazgatás jelentette, a jog
uralm ának (rule of law) helyére a jogállam ot helyezte.
A polgári társadalom a szabad társulások társadal­
ma. Az emberek összefognak érdekeik és vonzalmaik
érvényesítésére. A szövetkezés jó öreg fogalma inkább
jellemzi ezt, mint a társaság vagy a közösség. A szövet­
kezések mint emberi kapcsolatok az élet világához tar­
toznak, mivel ezek valóban léteznek, az állam és a po­
litika pedig nem is oly általánosan mérvadó. A polgári
társadalom kapcsolatrendszere nélkül a politikai de­
mokrácia vagy a levegőben lebeg, vagy pedig túl ma­
gas követelmények elé állítják. A működő demokrácia
egyik lényegi eleme, hogy a polgárok ne mindent tőle
várjanak el. Megbízható keretet kell szabnia, egyéb­
iránt pedig magára kell bíznia a polgári társadalmat -
mint ahogy a polgári társadalom sem kiálthat állandó­
an állami szabályokért vagy adókért. Ez különösen
azokban az országokban nehéz feladat, ahol az állam
mindig is jelen volt, és a polgári társulásokat sokáig
csak funkcionárius rendezvények formájában tűrte.
A liberális rend másik, nem kevésbé összetett felté­
tele a jog uralma. Ez sem automatikus következménye
a demokratikus eljárásoknak. Az Amerikai Egyesült
Államok évtizedekig olyan demokrácia volt - nyomok­
ban a mai napig az - , ahol a jog uralma csak bizonyos
feltételek mellett jött létre. Ott van másrészről Porosz­

98
ország, amely már jóval a demokratikus intézmények
térhódítása előtt ismerte legalábbis a jogállamot, és bi­
zonyos tekintetben a jog uralmát is. A liberális rend
mindkettőt megköveteli. Friedrich von Hayek joggal
szentelt különleges figyelmet a jog szerepének fő mű­
vében, A szabadság alkotmányában.2 Sőt a következő
elemzések arra a következtetésre juttatnak, hogy ahol
a demokrácia csődöt mond, ott a jog uralma (rule o f
law) nélkülözhetetlen visszavonuló pozíciót tölt be.
Mert mindazok a szép dolgok, amelyekről eddig
szó esett, nemcsak hogy nem magától értetődőek, de a
21. század küszöbén el is vannak nyomva. A követke­
zőkben azokról a fejleményekről lesz szó, amelyek
erősen megkérdőjelezik a demokrácia intézményeit,
és legalábbis provokálják a liberális berendezkedést.
Ezen előadások hallgatói számára nem jelentenek új­
donságot ezek a fejlemények; legtöbbjükről már esett
szó korábban fejtegetett összefüggésekben. Új azon­
ban az a kétely, amelyet ezek a fejlemények ébreszte­
nek azon képességet illetően, hogy meg tudjuk-e őriz­
ni a demokráciát és a szabadság alkotmányát; vala­
mint új a szükségszerűség is, hogy a liberális beren­
dezkedés első alapszabályaira hivatkozzunk.

A DEMOKRATIKUS OSZTÁLYHARC
SZÉTMORZSOLÓDÁSA

Az első számításba veendő fejlemény azoknak a struk­

túráknak a felbomlása, melyek (Theodor Geiger sza­
vaival élve) a demokratikus osztályharc hordozói vol­
tak.3A 19. és a 20. század klasszikus demokráciája mö­

2 H ayek, F. A. von: Die Verfassung der Freiheit. Tübingen, 1971,

J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 13. fejezet.
3 G eiger , Theodor: Die Klassengesellschaft als Schmelztiege.
Köln/Hagen, 1949, Verlag Gustav Kiepenheuer, 182-195.

99
gött a társadalom csoportokra tagozódása bújt meg: a
status quo megőrzésében, illetve annak megváltoztatá­
sában érdekelt csoportoké. Konzervatívok és liberáli­
sok, később konzervatívok (beleértve sok korábbi libe­
rálist) és szocialisták vitáztak egymással először az u t­
cán, később a parlamentben. Amilyen mértékben azon­
ban a reformerek érvényesítették követeléseiket, olyan
m értékben veszített erejéből a vita. A 19. század azok­
nak a liberálisoknak a százada volt, akik a 20. század­
ban más csoportokba olvadtak; a 20. század pedig azo-
ké a szociáldemokratáké, akik végül egy nagy, szinte
m indenkit felölelő politikai közép részeivé váltak.
A folyamatnak szám os következménye volt. A pár­
tok először biztos szavazóikat veszítették el, majd pe­
dig általában a szavazóikat. A 20. század közepén még
számos ország szavazóinak több mint 90%-a szavazott
a két jól megkülönböztethető politikai tábor egyikére;
fél évszázaddal később m ár csak 70% az arány, és sza­
vazataik semmiképpen sem jelentenek biztos nyerést a
pártoknak. A nagy p árto k taglétszáma lecsökkent és a
bizonytalan szavazók száma egyre nőtt. Még a koráb­
bi fellegvárakban is váltakozik a többség. Ez ugyanan­
nak a folyamatnak a része, hogy a pártok programjai
alig-alig különböznek egymástól. Mindenki „harma­
dik u ta t” keres, amely annál ködösebb lesz, minél ke­
vésbé van meg az a m ásik két út, amely a harmadikat
meghatározná.
Az individualizáció ezen folyamatát egy másik kö­
veti: egyre inkább tém a- és helyzetközpontú a politika
folyamata. Vannak persze örökzöld témák, mint a ter­
m észeti környezet megmentése, de minél többen tűzik
a zászlajukra, annál inkább eltolódnak a polgári kez­
deményezés tematikájától a politikai napirend közép­
pontja felé. A pártfelépítés labilitását tekintve az egy-
tém ás pártoknak korlátozott az élettartam a, mivel
egyik csoportosulás sem akarja elszalasztani az ilyen

100
témák érdekében összegyűlt választói szavazatok esé­
lyét. A helyzetközpontúság tehát perdöntővé válik.
Ezáltal azonban a politika és főként a parlamenti
választás olyan lesz, mint a lutri. Az embereket egy
adott pillanatban foglalkoztató dolgok dönthetnek el
választásokat. Ennek során kimondott szórakoztató­
ipari elemek állhatnak az előtérben, mint amilyen a je ­
löltek vonzereje (vagy épp az ellenkezője). Mérvadóvá
válhatnak éppen aktuális trendek, akár a konjunktú­
ráé, akár a nemzetközi kapcsolatoké. A meggyő-
ződésálapú döntéshozás amúgy is csekély. Némelyek
már a szavazóhelyiség elhagyása után egy órával más­
ként voksolnának. Nem kell azonban búslakodniuk.
Bárkit választottak is meg, az figyelmesen lesi majd a
közvélemény-kutatókat, hacsak nem tartanak a meg­
választottak maguk is úgynevezett fókuszcsoportokat,
amelyek a csoportos véleménynyilvánítás állandó
„reprezentatív” folyamatában megmondják a kormá­
nyon lévőknek, mi az, ami az embereknek bejön, és mi
nem. Némely országban bizonyos hírközlési fórumok
töltik be ezt a szerepet. Mindenesetre nem a parla­
ment az a hely, ahol vállalnák ezt a feladatot.
Az éppen kormányon lévők figyelmét term észete­
sen nem kerülik el ezek a folyamatok; talán éppen a
napi közhangulatra hegyezett nagy fülük miatt válasz­
tották meg őket. Korunk minden ismert kormányfője
elhanyagolja parlamentjét egyfajta közvetlen népsze­
rűség javára. Egyesek újfajta intézményekkel kacér­
kodnak, amelyek elvükké teszik e rossz szokást. Egyre
kedveltebbek a referendumok, népszavazások. Az
adók többé már nem a polgári kötelesség kifejeződési
formái, amelyeknek felhasználásáról alapos vitát kö­
vetően dönt a parlament, hanem nagyon is célirányo­
sak. A benzinadót útépítésre, a nyugdíjjárulékot pedig
öregségi ellátásra fordítják, míg az ebből következő
automatizmus fölöslegessé nem tesz mindenféle vitát.

101
 Vannak olyan figurák, akik mesterien tudnak ját­
szani az új politika zongoráján. Ilyen volt Clinton el­
nök; Blair miniszterelnök pedig megpróbálja utánacsi­
nálni. Vannak mások, akik a helyzeti politika új for­
m áinak köszönhetően választásokat nyernek, a siker
kezelésének képességéről azonban még nem tettek ta­
núbizonyságot. Köztük van Berlusconi miniszterelnök
és Rudolph Giuliani utódja, New York új polgármeste­
re, Bloomberg. Ezen új hatalmasságok játékfelülete
mindazonáltal csak akkor nevezhető demokratikus­
nak, ha elmossuk a népuralom és a nép kisajátítása kö­
zötti határt. A parlamentek és a makacs viták mentén
húzódó helyzet- és hangulatközpontú politika megen­
gedi persze a változást, ám csak kevés megbízható ha­
talm i egyensúlyt ismer, és a népakarat benyújtásának
szabályait annyira szigorúan rögzíti, így a választók
egyre inkább elfordulnak a közügyektől. A populista
urak és a korábbi pártok önállósult apparátusai egy új
nom enklatúra parancsuralmára szövetkeznek.

A GLOKALIZÁCIÓRÓL ÚJBÓL

Az efféle politikai és társadalmi fejlemények egy olyan

korban zajlanak, amikor a demokrácia más hatásokra
am úgy is nyomás alá kerül. Ezek közül legfontosabb a
demokratikus kormány klasszikus színtere, a nemzeti
állam csökkenő jelentősége. Nagy témánknak két, para­
dox módon összetartozó nézőpontja van: a döntések tá­
volabbi, határesetben globális terekbe vándorlása - és
az olyan politikai egységekre történő egyidejű inverzió,
amelyek kisebbek, némelyek véleménye szerint inti-
m ebbek és mindenképpen koherensebbek, mint a nem­
zetállamok. Ezt a kettős tendenciát mint glo/calizációt
itt m ár jellemeztük. Két nézőpontja eddig megválaszo­
latlan kérdéseket tesz fel a demokrácia jövőjét illetően.

102
 Első pillantásra az inverzió okoz kisebb gondot.
Akár azt is állíthatnánk, hogy a demokrácia hazája a
lakóközösség, a város. Igaz mindenesetre, hogy a
6500 lelket számláló Fekete-erdei Bonndorf városká­
ban nagyjából működik a demokrácia. Ha az emberek
változást akarnak, akkor beszélnek róla, szélsőséges
esetben pedig ellátják az újraválasztott polgármester
baját, vagy (ahogy a szomszéd településeken történt)
leváltják. A hatalmi ágak egyensúlya mindenütt léte­
zik, a községi tanácsban, de az egyesületekben, gyűlé­
seken, vendéglőkben is. Ilyenkor a népé és a polgáro­
ké a szó, és ha nem is nyitja ki mindenki a száját, az
uralkodó hangulatot nem rejtik véka alá. A m aguk
módján tehát folyamatosan alkalmazzák helyi vi­
szonylatban a demokrácia elveit.
A következő nagyobb városban, Freiburgban ez
már közismerten nehezebb dolog. Már az egyetem, az
ipar és a hagyományos polgárság nem mindig szeren­
csés összekapcsolása is próbára teszi a városi dem ok­
ráciát. A városatyáknak különleges képességekkel kell
rendelkezniük, ha a csoportok közötti párbeszédet
fenn kívánják tartani, és cselekvésre akarnak buzdíta­
ni. Freiburgban ilyen szempontból jó kézzel nyúltak a
problémához. Térjünk át azonban az egészen nagy vá­
rosokra, a metropoliszokra, a megapoliszokra akkor
aztán végképp nehézkessé válik a helyi demokrácia
működésének kérdése. Londonban sok éven át fára­
doztam azon, hogy elérjük az egyik polgármester köz­
vetlen megválasztását. Amikor ez néhány évvel ezelőtt
sikerült, és a szükséges törvény hatályba lépett, kez­
dődtek a csalódások. Már a választáson való 25%-os
részvételi arány ténye is szánalmas volt. Azóta London
polgárai nem sokat láttak az egyébként médiabarát
polgármesterükből. Ugyanakkor viszont figyelemre
méltó teljesítményt nyújtott New York polgármestere,
Giuliani mind hivatalba lépésekor (a kisstílű bűnözés-

103
sei szemben meghirdetett „zéró toleranciával”), mind
pedig leköszönésekor (a Világkereskedelmi Központot
ért és a várost mélyen sokkoló terrortám adás jelképes
legyőzésével).
A lakói számára valódi életegységeket megtestesítő
városok tehát igenis lehetnek az élő demokrácia színte­
rei. A községi autonómia Németország számos részén
valóban a demokrácia egyik legerősebb támasza. Nem
érvényes ez azonban azokra a nagyobb egységekre,
amelyek ma gyakran állnak az önállósági törekvések
középpontjában. Nem érvényes a régiókra sem - így fo­
gom őket nevezni, megkockáztatva, hogy a „nemzeti”
régiók hívei (Skóciáé és Katalóniáé, Padániáé* és Ba­
jorországé) kipellengéreznek. Nem érvényes egyéb­
ként a német szövetségi államok többségére sem - ha
ugyan megjegyezhetem ezt anélkül, hogy minden érin­
tettet magam ellen fordítanék.
A gyakran vehemensen, nem ritkán pedig erősza­
kosan hirdetett új regionalizmus a lokalizmustól elté­
rően mindig demokráciaellenes. Többnyire nem a de­
mokratikus önrendelkezés vágyának köszönheti léte­
zését, hanem az etnikai (nyelvi, vallási) homogenitás
kívánságának. Elsődleges elve a kirekesztés, kifelé az
„idegen” szomszédokkal szemben, befelé a nem kevés­
bé „idegen” kisebbségekkel szemben. A fejlődés hajtó­
ereje nem valódi népmozgalom, hanem a demagógok
révén történő, illetve a funkcionáriusok érdekei által
vezérelt mozgósítás. Amennyiben sikerül a kísérlet, az
aktivistáknak nagyobb haszna származik belőle, mint
a népnek. Demokráciáról nem is esik többé túl sok szó,
hiszen ha az ember végre már skót vagy katalán, min­
den más - a hatalmi ágak egyensúlya, az élbolyban
történő változások, sőt még a nép részvétele is - má­
sodrangúvá válik.
* Az észak-itáliai függetlenséget követelő ipari komplexum
(Lombard Párt) által elképzelt állam neve. (A szerk.)

104
 A glokalizációnak mint regionalizálódásnak nem­
csak a demokráciára nézve vannak következményei,
hanem a békés együttélésre is. A „balkánosodás” egyik
új formája lehet az eredmény, amelynek során számos,
állítólag homogén térség biztosítja be magát kifelé,
befelé pedig mindenkit elnyomnak, aki nem illik az et­
nikailag tiszta képbe. Ilyenkor szinte elkerülhetetle­
nek a határvillongások, és a rendszer nem demokrati­
kus, hanem demagóg jellegét tekintve, nagyon is való­
színű az erőszak alkalmazása a célok érvényesítése ér­
dekében.
Ha most a nemzetállamok dicséretét zengjük -
márpedig ők a demokrácia otthonai és az a burok,
amelyben a liberális rend fejlődik-, akkor döntő jelen­
tőségű a definíciós elem. Legalább elvileg sokszínű,
heterogén államokról van szó, tehát nem olyanokról,
amelyekben egyetlen etnikai „nemzet” szava dönt.
Ennyiben modellértékű az Amerikai Egyesült Államok
és India példája. Nem mindenütt olyan drámai a hete­
rogenitás, mint ezekben az országokban. A bevándor­
lás több helyütt kései próbára teszi a demokráciát.
Mégis olyan közösségekről van esetükben szó, ame­
lyek nem teszik elvükké a homogenitást, hanem felkí­
nálják polgárjogaikat sokféle származású és sokféle
érdeklődésű embernek. Az emberi civilizáció egyik
nagy vívmánya az ezekben a nemzetállamokban fellel­
hető liberális berendezkedés.

EURÓPAI DEMOKRÁCIA

Nem tagadhatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben fontos

döntések indultak útnak a nemzetállamokból kifelé,
nagyobb, gyakran szétszórt terekbe. Az európaiak szá­
mára itt lép színre az a legalább látszólag jól körülhatá­
rolt tér, amelyet ma Európai Uniónak hívnak. Ebben a

105
térben kellene beigazolódnia a nemzetállamon túli de­
mokráciának. Egy demokratikus Európai Unió alapjá­
ban véve akár modellje is lehetne a szabadság alkotmá­
nyának a demokratizálódás korában. Azonban még­
sem az. Larry Siedentop a következő egyszerű mondat­
tal indítja az európai demokráciáról szóló jelentékeny
könyvét: „Európában veszélyben van a demokratikus
törvényesség.”4 Sok európaiban alakul ki az a kénysze­
rű benyomás, teszi még hozzá, hogy az európai egység
vagy a piac feltartóztathatatlan erőinek eredménye,
vagy pedig „a demokratikus ellenőrzés alól kibújó eli­
tek mesterkedésének következménye”.
Valóban nem tagadható, hogy sem az európai egy­
ség céljainak, sem pedig módszereinek nem sok köze
van a demokráciához. Háborúk megakadályozása Eu­
rópában, a tett szabadságának általános megalapozá­
sa, beleszólni a nagyok dolgába - meglehet, dicséretes
célok, de a demokrácia itt szóba sem kerül. Egy olyan
döntési struktúra, amelyben egy kinevezett bizottság­
nak van javaslattételi monopóliuma és ahol nemzeti
miniszterek (akiket gyakran nagykövetek és más hiva­
talnokok helyettesítenek) tanácsa hozza a döntéseket
- ez bizony igen távol áll azoktól a demokratikus alap­
elvektől, amelyekről a tagok prédikálnak másoknak,
köztük a csatlakozni kívánó jelölteknek. Helyt kell ad­
junk a keserű tréfának: ha az Európai Unió uniós tag­
ságért folyamodna, el kellene, hogy utasítsák a hiá­
nyos demokratikus rend okán.
Nos, időközben van már persze olyan, hogy Euró­
pai Parlament. „Gyűlésként” látott napvilágot, amely a
nemzeti parlamentek alkalmanként összejövő képvi­
selőiből állt, és nem volt semmivel sem több befolyása,
m int például a NATO Parlamenti Gyűlésének. Időköz­
ben megalakult az EU-ban egy állandó parlament köz-
4 S ied en to p , Larry: Demokratie in Europa. Stuttgart, 2002,
Klett-Cotta, 7.

106
vétlenül választott képviselők részvételével, akiknek
bizonyos beleszólási joga van az európai törvényhozás
legtöbb területén. De tulajdonképpen ez minden.
A parlament nem dönthet saját üléseiről, az adókról és
ezzel együtt saját költségvetéséről sem, a bizottság pe­
dig (amely egyébként nem egy kormány) az egész par­
lamentet egészében leválthatja, amikor is a kormá­
nyoknak joguk van újra kinevezni őket.
Az Európai Parlament nem szolgált rá a nevére.
Szerepköre rendkívül korlátozott és a kormányoktól
kölcsönzött. Legfőképpen azonban nehezen utasítha­
tó el a demokratikus törvényességét illető kétely. Nem
véletlen, hogy legalább 50 képviselő sosem jelenik
meg a parlamentben, mások ritkán, mint ahogy az
sem véletlen, hogy sok tagállamban kevesebb mint
50%, néhol csupán 25% adja le szavazatát az európai
parlamenti választások során. A mai napig nincs meg
az az államot alkotó nép, amelyik nélkül a demokrácia
elveszti alapját. A demokratikus intézmények demos
hiányában nem érdemlik meg a nevüket, márpedig
Európának nincs „európai népe, európai nyelve, euró­
pai közvéleménye és mindenki által kötelező érvényű­
nek elfogadott mércéje az állami hatásköröket illető­
en”. Ismét Larry Siedentopot idéztem .5 És mivel néhá-
nyan úgy vélik, hogy mindez talán csak „még nincs
így5’, de nemsokára, például a Konvent javaslatára
életbe lép majd az Európai „Alkotmány”*, hadd te­
gyem hozzá még Siedentop következő megfigyelését:
„Az európaiság új retorikája ellenére Európa paradox
módon sosem volt annyira nemzeti kultúrákra szaka­
dozva, mint m a.”

5 Uo. 198.
* Hosszú vita után 2004. október 29-én Rómában aláírták az
Európai Unió Alkotmányát, ám annak életbe lépéséhez
valamennyitagország (parlamenti vagy népszavazás utján törté­
nő) jóváhagyása szükséges.

107
 Siedentop ugyan kritikus szándékkal ír, de koránt­
sem Európa-ellenesen. Éppen ezért egyetértene a fi­
renzei Európa Egyetem elnökéhez, Yves Ményhez ha­
sonló határozottabb európaiakkal abban, hogy igenis
vannak ellenőrző mechanizmusai az európai dönté­
seknek.6 Az Európai Unió jogközösség, melyben dön­
tő szerepe van a törvényszéknek. Egyre fontosabb sze­
repet tölt be az EU számvevőszéke. A Miniszteri Ta­
nács vitái maguk is tartalm aznak ellenőrző elemeket,
m ert a tanács tagjai saját nemzeti parlamentjeiknek
tartoznak felelősséggel. Mivel ideális demokrácia
am úgy sem létezik, az Európai Unió csak a már létező
form ákat egészítette ki egy új változattal, mégpedig
olyannal, amely több hatalmi egyensúlyi elemet tar­
talm az, mint a legtöbb nemzeti alkotmány.
Ez talán túlságosan is francia nézőpont. A döntések
ellenőrzése csupán egyike a demokrácia azon három
elemének, amelyekből kiindultam. Európai szinten
sokkal nehezebb az erőszakmentes változás felfedezé­
se. Az Európai Szén- és Acélközösség alapítása óta el­
telt 50 év alatt is csak egyszer váltották le félig-meddig
a bizottságot. Hogy az európai döntési folyamatba mi­
lyen módon terjesztik be a nép véleményét, az igen­
csak nyitott kérdés, ha nem akarjuk feltételezni, hogy
a választás győzteseinek európai magatartására nézve
a nemzeti választások lesznek a mérvadók. Az Európai
Unió nem egy demokrácia, és még az alkotmányszer­
ződést követően sincs útban afelé. Inkább azoknak a
demokratikus dilemmáknak a tünete, amelyek a libe­
rális berendezkedést nyomasztják.

6 M ény, Yves et al. (eds.): Adjusting to Europe. The Impact of the

European Union on National Institutions and Policies. Routledge:
London/New York, 1996.

108
 GLOBALIZÁCIÓ

Egy dolgot azonban nem tagadhatunk: az EU rávilágít

azokra a problémákra - és lehetséges megoldásokra
amelyekkel abban a világban találkozunk, ahol egyre
több döntés születik a nem zetállam határain túl.
A pénzügyi piacokon zajló gyors mozgások még a
nagy valuták értékét is csökkentik, mint ahogy az a n ­
gol font 1993-as példája is mutatja. Munkahelyek és
vele együtt életesélyek tízezrei múlnak a világvállala­
tok befektetési döntésein. Messze ható következmé­
nyei vannak annak, hogy a nemzetközi közösség (és a
Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank) hajlandó-e
támogatni egy országot. Ugyanez igaz a Világkereske­
delmi Szervezet megállapodásaira. És mégis, ezeknek
a döntési folyamatoknak egyike sem demokratikus
semmiféle elfogadható értelemben.
A globalizáció tehát mindig egyszersmind demok­
ráciadeficitet is jelent. Nincsenek eljárások a döntés­
hozók leváltására. Nincsenek kiszámítható ellenőrzési
mechanizmusok, hatalmi kiegyensúlyozottság. Vég­
képp nincs olyan rendező elv, amelynek alapján az
érintettek - a világ népességéről nem is beszélve - ér­
dekei és véleményei bekerülhessenek a döntésekbe. És
hogy rögtön hozzátegyem, nincsenek is a globális d e­
mokráciát célzó kezdeményezések. Figyelemre méltó
az olyan szervezetek lelkesedése, mint a Troy Davis ál­
tal kezdeményezett World Democracy Campaign; de a
világparlamentről és a világkormányról alkotott elkép­
zelésnek egyelőre nemhogy a fantázia, de az utópia bi­
rodalmában, más szóval a mindenféle gyakorlatiassá­
got nélkülöző fantázia világában a helye.7
Ez azt jelenti, hogy nem m arad más hátra, mint tu ­
domásul venni a demokrácia leáldozását és együtt él­
7 T roy, Davis: Appel pour une démocratie mondiale. Paris,
Desclée de Brouwer, 1998.

109
ni ezzel a végeredménnyel? Ez azért vajmi kevés vol­
na. Inkább arról van szó, hogy a demokrácia elveinek
szám talan másodrangú alkalmazását kell erőltetnünk,
anélkül hogy megelégednénk az eredménnyel. Erre
azért van példa.
A liberális berendezkedés két pilléren nyugszik: a
dem okrácián és a jog uralmán. Utóbbi akár nemzetkö­
zileg is továbbfejleszthető. Világviszonylatban még ki­
vételt jelentenek a kötelező jogi szabályozások és a ha­
tékony szankciók. Kételkedhetünk abban, hogy léte­
zik-e m ár szigorú értelem ben vett nemzetközi jog, a
népek közjoga. De kétségtelenül m egvannak ennek a
gyökerei. Kezdve az Egyesült Nemzetek Alkotmányá­
tól, a hozzá tartozó „törvényszékkel”, a nemzetközi
büntetőjog csíráin át egészen azokig a szabályozáso­
kig, amelyek bizonyos kordában tartják a kereskedel­
met és tőkeforgalmat.
Az USA alkotmánya 22. pótcikkelyében megszabja,
hogy az elnököket csak egyszer lehet újraválasztani,
így erőszakmentesen tették meg szabálynak a változ­
tatást. Nem volna helytelen hasonló szabályozást be­
vezetni legalább a nemzetközi szervezetek esetében.
Valóban, ott gyakran m ár egy hivatali időszak is elég,
a csúcspozíciók határidőhöz kötését pedig minden­
képpen intézményesíteni kellene.
A nemzetközi döntések ellenőrzésének vannak
olyan módszerei, amelyeket mindezidáig nem megfe­
lelően fejlesztettek. Ide tartoznak a tágabb értelemben
vett elszámolási form ák is. Megvalósítható módszer
lenne, ha ellenszakértők, tehát olyanok, akik maguk
nem részesei a dolognak, de érdekeltek benne, rend­
szeresen vizsgálati jelentéseket írnának. Felmerülhet­
ne akár egy állandó, tagjait rendszeresen változtatha­
tó ellenőrző tanács gondolata is.
A globalizáció egyik hajtóereje, az információk ren­
delkezésre állása egyszersmind esélyt ad az ellenőr­

110
zésre. Valószínűleg a nyilvánosság jelenti az ellenőri­
zetlen globális hatalom korlátozásának legfontosabb
módszerét. Van mód ennek szisztematikus megterem­
tésére; jó példa erre az Organisation Transparency
International, amely szervezet nemzetközi viszonylat­
ban tárja fel módszeresen a korrupciót és a csalást.
Voltaképpen ez az egyik funkciója azoknak a nem kor­
mányzati szervezeteknek (NGO), amelyeket már csak
ezért sem használhatnak fel saját céljaikra kormányok
és kormányszervezetek.
És a nép? A demokrácia elveinek másodrangú al­
kalmazásáról beszéltem, de ezek nem vezetnek valós
demokráciához. Ez azt jelenti, hogy ideiglenesen a
többé-kevésbé spontán tiltakozás az egyedüli módszer
a népakarat kifejezésére. Ezt a népakaratot néhányan
„seattle-iek”-nek nevezik, mivel ők a seattle-i világke­
reskedelmi találkozó tüntetői, akik időközben Geno­
vában, Washingtonban, Davosban és másutt is m egta­
lálták a hozzájuk hasonlókat, és az ATTAC* nevű szer­
vezet égisze alatt létrehozták szócsövüket is. Ezen cso­
portok spontaneitása persze nem minden kétségen fe­
lüli. Ráadásul támadási irányuk, sőt motivációjuk is
gyakran meglehetősen zavaros, módszereik pedig
nem helyénvalók. Nem hagyhatjuk azonban figyel­
men kívül, hogy ezek a demonstrációk számos kívülál­
ló körében csendes helyeslésre találnak, amiből leg­
alábbis leolvasható, hogy az emberek nem hajlandók
egyszerűen elfogadni, hogy a globalizáció folyamata
megfosztja őket részvételi jogaiktól.

* ATTAC: Association pour une Taxation des Transactions

financiéres pour l’Aide des Citoyens (Szövetség a pénzügyi tranzak­
ciók megadóztatására, a polgárok megsegítése érdekében). A szer­
vezet szimbóluma 1V°. (Aszerk.)

111
 TEKINTÉLYELVŰ VESZÉLYEK ÉS LIBERÁLIS
VÁLASZOK

Ezen megfontolások mérlege kijózanító és bizonyos te­

kintetben nyugtalanító. Az 1989. év forradalm át köve­
tő demokrácia diadalától meglehetősen távol, minde­
nütt veszélyeztetett állapotba került a demokrácia. Ha
nevet akarunk adni ennek a nyomásnak, akkor tekin­
télyelvűség irányába m utató alaptendenciákról be­
szélhetünk. A tekintélyelvűség nem totalitarizmus.
A totalitárius rendszerek azon alapulnak, hogy az erő­
szakszervezet erősítése céljából mindenki állandóan
mozgósítható. A tekintélyelvű kormányt ezzel szem­
ben a polgárok apátiája élteti, akik saját „privát” érde­
keiket hajszolják, míg egy nómenklatúra saját hatalma
fenntartásának céljára igazítja a közérdeket. Ez a nó­
m enklatúra a pártapparátusokéhoz és a nemzetközi
szervezetekéhez hasonló funkcionáriusokból áll. Erő­
sen emlékeztet az „alárendeltség vasszelencéjének”
felügyelőire és őreire, am it Max Weber m ár csaknem
egy évszázaddal ezelőtt is a bürokrata uralom termé­
kének tartott.8
Ezeknek a tendenciáknak azonban cseppet sem va­
gyunk védtelenül kiszolgáltatva. Egész előadásom so­
rán folyamatosan igyekeztem megoldási javaslatokra
is utalni. Mivel a szabadság politikájáról van szó, ezek
közül a kezdeményezések közül főként hárm at kell is­
m ét kiemelnem.

Először. Európa és a glokalizáció kettős tendenciá­

jának ellenére a nemzetállam és a klasszikus szabású

8 W eber , Max: Die Protestantische Ethik I. Eine Aufsatzsam­

mlung. Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus Mohn. 1979,188. Ma­
gyarul: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme: Vallásszocioló­
giai írások. Budapest, 1982, Gondolat.

112
parlamentáris demokrácia marad a szabadság alkot­
mányának gerince. Gyakran túl könnyelműen beszél­
nek a nemzetállam leáldozásáról. Az egyes emberek
életesélyei szempontjából mérvadó politikák valóban
mindig is nemzetállami politikák voltak. Igaz ez a tár­
sadalompolitika egész területére; igaz az oktatáspoli­
tikára és általában a kultúrpolitikára is; még a gazda­
sági rend politikájának keretében is jelentős mozgás­
terük van a nemzetállamoknak. Ez azt jelenti, hogy
Németország, Franciaország, Spanyolország, Nagy-
Britannia, de Hollandia, Dánia és más országok is je ­
lentékeny játéktereket őriznek meg. (Adair Turner a
gazdasági és pénzügyi politika szempontjából jelle­
mezte ezeket a játéktereket.9) Ezzel együtt a nemzeti
parlamentek is megőrzik fontos szerepüket. A jövőben
is bennük kell beigazolódnia a demokrácia erejének.
A funkcionáriusokból álló „választott diktatúra” tehát
éppen nemzeti keretek között akadályozandó meg.

Másodszor. Ismét beszélnünk kell a liberális rend

két oszlopáról. A jog uralma a szabadság alkotmányá­
nak másik oldala. Az is ki van téve bizonyos veszélyek­
nek. A maga részéről funkcionáriusok, de legalábbis
bírák uralmává válhat. Alá lehet ásni a glokalizáció
fent vázolt fejlődései révén is. Nem is olyan rég joggal
utaltak arra szerzők, hogy bizalom (trust) nélkül a leg­
jobb jogrendszer sem ér semmit; a zabolátlan világ
azonban nem éppen bizalomkeltő.10Ez tehát nem több
mint utalás, m int irányjelző, ha már olyan erősen
hangsúlyozzuk itt a jog uralmát.

9 T urner , Adair: Just Capital. The Liberal Economy. London,

2001, Macmillan.
10 G rote , Claudia von - Meinolf D ierkes (eds.): Between Under­
standing and Trust. The Public, Science and Technology, Amsterdam,
2000, Harwood; H artm ann , Martin - Claus O f fe (Hrsg.):
Vertrauen. Die Grundlagen sozialen Zusammenhalt., Frankfurt/

113
 Harmadszor pedig. Ez az a pont, ahol el kell zenge­
ni a polgári társadalom dicshimnuszát. A polgári tár­
sadalom azoknak a szabad és rendszerint önkéntes
társulásoknak a világa, amelyekbe azért tömörülünk
másokkal együtt, hogy közös érdeklődési körünket
ápoljuk. Lehet az egy fúvószenekar vagy egy hagyo­
mányőrző egyesület, lehet beteg idős emberek gondo­
zására alakult szövetség, vagy gazdaságilag fejletlen
országokat támogató segélyszervezet Ruandában -
széles a skála, a lehetőségek száma korlátlan, és a tár­
sulások nem eredményeznek kiformált társadalmat.
A polgári társadalom, természetéből következően, az
alkotó káosz.

Ezt elsősorban az európai kontinensen kell hangsú­

lyozni, ahol a polgári társadalom társulásai gyakran
nagyon közel, talán túlságosan is közel állnak az ál­
lamhoz. Ez újabban egyre erőteljesebben érvényes
Nagy-Britanniára is. Az úgynevezett „harmadik szek­
tort” részben a gazdaság „második szektora”, főként
azonban az állam „első szektora” használja fel saját
céljaira. A foglalkoztatáspolitika kormányprogramjai
állandó feladatokkal látják el az önkéntes egyesülete­
ket; az egészségügyben „önkéntesek” százezreit fog­
lalkoztatják. Az NGO-k így elvesztik szükséges függet­
lenségüket és ezzel együtt az erőt ahhoz, hogy szem-
beszálljanak a kor tekintélyelvű tendenciáival.
így aztán végül ez az elemzés is visszatér az éber és
aktív polgárnőhöz/polgárhoz. Ezeken az előadásokon
már többször szót emeltem a tevékeny szabadság mel-

New York, 2001, Campus; S chmalz -B runs , Rainer - Reinhard Z intl

(Hrsg.): Politisches Vertrauen. Soziale Grundlagen reflexiver
Kooperatio. Baden-Baden, 2002, Nomos. Az Onora O’Neill brit fi­
lozófus által tartott BBC Reith Lectures 2002 ’On Trust’ számos to­
vábbi utalást tartalmaz. Az előadások a BBC Publications kereté­
ben jelennek meg a későbbiekben.

114
lett. Ez nem magától értetődő dolog. Különösen igaz
ez a közszférában. Demokraták hiányában a demokrá­
cia önmagát pusztítja el. Új dolgok keresése, a hamis­
ságok felfedésének és megszüntetésének megkísérlése
olyan polgári kötelességek, amelyeket, ha elhanyago­
lunk, csak szabadsággal fizethetünk.
Ez nem az egész élet átpolitizálásáért tartott védő­
beszéd. A polgári társadalom csak nagyon tág értelem­
ben véve politikus, vagy másképp megfogalmazva, a
politikai cselekvés csak egy kis része a polgári tevé­
kenységnek. Ez a tevékenység mellett szóló védőbe­
széd. Az új autoritarizm us másik oldala a couch
potatos, vagyis azon tévénézők társadalma, akik nap­
jaikat a pamlagon ülve töltik chipset rágcsálva, és
hagyják, hogy a képernyőn olyan világ dolgai essenek
meg, amelynek többé már nem részesei, és hamarosan
nem is tudnak már részesei lenni.

115
 VI.
Az emberiség egyetemes
történetének eszméje
világpolgári szemszögből

A KOZMOPOLITA KIHÍVÁS

A szabadság politikája egy zabolátlan világban című té­

m akörben tartott hatodik és egyben utolsó előadásom
tém ái a távoli célokhoz vezető lehetséges utak, az áll­
hatatlan világ civilizálódása, a világpolgári társada­
lom és a tevékeny szabadság. Miután mindazokat,
akik oly türelmesen és kedvesen végighallgattak, elka­
lauzoltam a közgazdaságtan mélységein és a szocioló­
gia félmagaslatain keresztül egészen a politikatudo­
mány erdőhatáráig, ütött a filozófia - vagy ami még
rosszabb: történelemfilozófia - órája. Hova lesz ez az
utazás, amelyhez megpróbáltam néhány irányjelzőt
adni? Nem is tudnám jobban körülírni a kérdésben rej­
lő szándékot, mint Immanuel Kant 1784-ből való írá­
sának címével: Idee zu einer allgemeinen Geschichte in
weltbürgerlicher Absicht (Az emberiség egyetemes tör­
téneténekeszm éje világpolgári szemszögből).1
A globalizáció divatos címszava kezdettől fogva vé­
gigkísérte fontolgatásaimat. Az egyik világ valóságos­

1 Ka n t , Immanuel: Az emberiség egyetemes történetének esz­

méje világpolgári szemszögből (Vidrányi Katalin fordítása). In:
Immanuel Ka n t : Történetfilozófiai írások. Budapest, 1997, Ictus Ki­
adó.

116
sága sem nem olyan új, sem pedig olyan mindenen á t­
ható, ahogy azt a globalizáció pártolói és ellenzői sze­
retnék, azonban jelentős következményei vannak az
információ egyidejű rendelkezésre állásának (szinte)
mindenütt a Földön. A globalizáció jegyében megvál­
tozott a gazdaság, a társadalom és a politika. Egy új
globális osztály testesíti meg a nem is sejtett gazdagsá­
gok reményét; és nemcsak ezekből a reményekből, h a­
nem a hatékony demokratikus részvételből való kire­
kesztés is könnyen robbanó gyűlölködést szít. Helyt
adhatunk (ahogy Anthony Giddens is teszi) a kozmo-
politaság és fundamentalizmus között feszülő új ellen­
tétnek: a győztesek tapasztalatukat egyfajta világpol­
gári társadalom elvének teszik meg, a vesztesek pedig
ősi abszolútumokba kapaszkodnak, amelyekért ké­
szek akár öngyilkos merényletek vértanúságának vál­
lalására is.
Mindvégig úgy érveltem, hogy nem létezik világ­
szellem, amely a történelmet ellenállhatatlanul egyik
vagy másik vég felé vezeti. Mi, emberek vagyunk azok,
akik értelmet tulajdonítunk a történelemnek; és mi va­
gyunk azok is, akik az életesélyeket kibővítik vagy el­
pusztítják. Az alternatívák valószínűleg prózaiabbak
annál, m int amennyire azt a drám ai képzelet
megkívánná. Azok számára, akik hozzám hasonlóan
inkább Kantot és Poppert, mint Rousseau-t, Hegelt
vagy Marxot követik, a cselekvés szemszögéből sem
egy akármilyen Árkádia utópiája, sem pedig az embe­
riség önpusztításának rémálma nem jelent használha­
tó vezérfonalat. Tűzhetünk azonban magunk elé célo­
kat, és kis fáradsággal közelebb is juthatunk ezekhez.
Ilyen célnak nevezi Kant „az általánosan jogszerű
polgári társadalmat”. Ebben a társadalomban az „igaz­
ságos polgári alkotmány” révén van megzabolázva a
Hobbes-féle természetes állapot „vad szabadsága”,
vagyis mindenki harca mindenki ellen, ezáltal pedig

117
legalábbis lehetővé vált a „legnagyobb szabadság”,
amely egy társadalomban csak megvalósulhat.2
A globalizáció legalább potenciálisan egy lépéssel
közelebb visz minket ehhez a célhoz, m ert „mit segít
az, hogy az egyes em berek egy-egy közösség kialakítá­
sán dolgoznak”?3 A tökéletes polgári alkotmány meg­
felelő világalkotmányt feltételez, és amíg ez egyelőre
csak nyers tervezet (Kant ezt a 18. században mond­
ja!), „addig legalább rem élnünk engedi, hogy az átala­
kulás forradalmai után egyszer végre létrejön az, ami
a term észet legfőbb célja, nevezetesen az általános vi­
lágpolgári állapot, m int azon anyaöl, amelyben az em­
beriség minden eredeti képessége kifejlődhet”.4
Tehát mégiscsak utópia? Sőt a közvetlenül előttünk
álló jövőt hirdető utópia? Ennek Anthony Giddensnél
is vannak jelei, aki a globalizáció ábrázolását azzal a
következtetéssel zárja, hogy „a globalizáció olyasmit
terem t, ami eddig sohasem létezett: globális kozmo­
polita társadalmat”. Mi vagyunk az első nemzedék
tagjai, akik ebben a társadalomban élnek. Körvonalai
még nincsenek élesen kirajzolódva, de nem is tudatos
cselekvés révén jön létre, hanem tervezés nélkül, anar­
chikus módon. Ha azonban intézm ényeinket a
term észetadta trendekhez igazítjuk, valós alakot ölt a
kozmopolitizmus.
Ulrich Beck ugyanebben reménykedik, de jóval óva­
tosabban fejezi ki magát; olvasta Kantot. Ideen zu einer
republikanischen Moderne in weltbürgerlicher Absicht
(A republikánus modernség eszméi világpolgári szem­
szögből) című műve - címének dacára - Kant másik rö­
vid írására vonatkozik: Zum ewigen Frieden5 (Az örök
2 Idézeteket lásd uo. Ötödik tétel, 48-49.
3 Uo. Hetedik tétel, 50-51.
4 Uo. Nyolcadik tétel, 56.
5 Ka n t , Immanuel: Az ö r ö k békéről (M esterházi Miklós fordítá­
sa). In: Immanuel Kant : Történetfilozófiai írások. Budapest, 1997,
Ictus Kiadó.

118
békéről). „Egy bájosan faragott filozófusnémetségbe
csomagolt radikális-pacifista pamfletét” lát benne. Két
dologra tanítja az írás: meg kell találni a „béke lehető­
ségének” feltételeit, és egyetemessé kell tenni az
„alapjogokat”. Ez a „nemzetállami demokráciák koz­
mopolita kihívása, ami a második évezred végén, 200
évvel Kant írásának megjelenése után időszerűbb,
mint valaha.”

KANT, NEM ROUSSEAU

Még ha rokonszenvezünk is ilyen alapgondolatokkal,

marad egy ellenvetés, mely visszavezet Kanthoz. A koz­
mopolita remény legtöbb híve egy konfliktusmentes vi­
lág árkádiai képét festi meg többé-kevésbé kifejezően.
Kant nem ezt teszi. Őt az érdekli, hogy „létrejöjjön az
államok általános biztonságának világpolgári állapota
- amely azonban nem mentes teljesen a veszélyektől,
nehogy az emberiség erői elszunnyadjanak”.6Az Embe­
riség egyetemes története Negyedik tételében Kant emlé­
kezetes képekkel részletezi ezt a gondolatot. A haladás
forrását az emberi adottságok és képességek társada­
lomban fellelhető ellentmondása, „antagonizmusa”, az
emberek „társiadan társiassága” alkotja.
„[Konfliktus nélkül] a tökéletes egyetértés, elégedettség és
kölcsönös szeretet árkádiai pásztoréletében örökre csírájában
rejtve maradna az összes tehetség. Az emberek jámboran, mint
legelő juhaik, aligha emelhetnék létük értékét barmukénál ma­
gasabb fokra, nem tölthetnék ki azt a teret, amelyet a teremtés
eszes természetüknek megfelelő céljuk számára nyitva hagyott.”

A következő mondatokat is idéznem kell még, mert

ezek az alapjai a szabadság politikájának, az én értel­
mezésemben és képviseletemben:

6Az emberiség egyetemes története... Hetedik tétel, 53.

119
 „Hála hát a természetnek az összeférhetetlenségért, a
rosszakarón versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom- és
hírvágyért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadnának az
em ber rendkívüli természeti adottságai. Az ember egyetértésre
törekszik, de a természet jobban tudja, mi tesz jót az emberi
nemnek, s viszályt akar.”7
E rnst Cassirer Kant-biográfiájában8 „a teljes szelle­
mi fejlődés fontos határmezsgyéjének” jelöli meg az
„Emberiség egyetemes történetét”. „Kant még Rous­
seau nyelvét beszéli: de gondolatainak rendszeres és
m ódszeres megindoklásakor túllép Rousseau-n.”
H agyjuk most Rousseau nyelvének kérdését, így bizto­
san igaz, hogy Rousseau-nak Kant írása előtt több mint
húsz évvel megjelent fontos művei - A társadalmi szer­
ződés és az Émile - alapvetően más szellemi alapállás­
ból táplálkoznak. Az örökké mozdulatlan Árkádia
álom képe járja át őket. Kant ezzel szemben realista és
aktivista. Annak a m ozdulatlan világnak az unalma,
ahol minden probléma meg van oldva - a történelem
vége - nemcsak hogy tévesnek tűnik számára, de elvi­
selhetetlennek és főként felelőtlennek is: amit mi, em­
berek tudunk, akarnunk is kell, és meg kell próbálnunk
m egtenni: A „tökéletes egyetértés, elégedettség és köl­
csönös szeretet” idillje a szabadság végét, az entrópiát
jelenti.
Nem vagyok biztos abban, hogy a kozmopolitizmus
m inden hirdetője teljesen magáévá tette ezt a kanti
gondolatot. Kortárs szerzők körében - Ulrich Beck,
Jü rg en Habermas esetében - félreismerhetetlen egy­
fajta rousseau-i ismétlődés. Ezzel azonban megdől egy
olyan kikötés, amely Kant számára döntő, még ha egy
kissé el is mossa azt néha a „természeti cél” említésé­
vel. Kant nem állítja, hogy a világpolgári állapot hol­
nap vagy száz év múlva beköszönt, vagy hogy egyálta­
lán valaha is beköszönt - csupán „világpolgári szem­
7 Idézeteket lásd uo. Negyedik tétel, 48.
8 C assirer , Ernst: Kants’s Leben und Lehre. Berlin, 1918, 238.

120
szögről” beszél. A világpolgári társadalom elősegítésé­
nek akarata kell kísérje cselekedetünket. Ha komolyan
akarjuk azt a szabadságot, amelyben egyedül kibonta­
k ozhatnak- Kant úgy mondja, tökéletesen és célszerű­
en „kifejlődhetnek” - lehetőségeink, akkor cselekede­
tünkben minden emberre kiterjedően végig kell gon:
dőlnünk az „általánosan jogszerű polgári társadalom ”
célját.
Hadd fordítsam le ezt a gondolatot a saját nyelvem­
re, majd hadd világítsam meg néhány alkalmazása ré­
vén! A vita activa, avagy nyilvános tevékenység legm a­
gasabb célja a szabadság. A szabadság oszthatatlan.
Éppen ezért mindaddig tökéletlen, ameddig létezik
előjog. Arisztotelész „urai” természetesen szabadok
voltak, de nagy ára volt annak, hogy urakként - a szó
mindkét értelmében: vagyis az asszonyok nélkül, de
ugyanakkor rabszolgáikkal - élvezték szabadságukat.
Mások rovására, más szóval egy nem szabad társada­
lomban voltak szabadok. A liberális berendezkedés
azonban egy minden polgárra kiterjedő rendet jelent.
Majd akkor beszélhetünk szabad társadalomról, ha ez
a liberális rend helyreállt.

AMERIKA

Ugyanez igaz világszerte. Jeane Kirkpatrick amerikai

történész (majd később ENSZ-nagykövet) nem volt
éppen Arisztotelész nőben, de 1979-ből származó Dik­
tatúrák és kettős mérce című tanulmánya9 is tartalm az
egy előjogokat védő tézist. A demokrácia és a jogállam
a kisszámú civilizált számára van kitalálva - mondja.
Hiábavaló igyekezet lenne, ha mindenkire ki akarnánk

9 Könyv alakban lásd Kirkpatrick, Jeane J.: Dictaturship and

Double Standatds. Rationalism and Reason in Politics. New York,
1982, Simon and Schuster.

121
terjeszteni. Éppen ezért az amerikai külpolitika szá­
m ára időpocsékolás volna, ha el akarnánk vinni má­
soknak a szabadság áldásait. Csak az számít, ki van
Amerika mellett, és ki van ellene. így teszik meg elvük­
ké a kettős mércét és m orált.
Ez a doktrína Amerikában sem közzététele idő­
pontjában, sem pedig m a nem közkeletű. Sokan vol­
tak, akik az ellenkező véleményt képviselték. Ez már
csak gyakorlati okokból is így volt és így van. Az Ame­
rikával rokonszenvező diktátorok gyakran igen meg­
b íz h atatla n fickók, m íg a dem okráciák megtűrik
ugyan az Amerika-ellenes demonstrációkat, de nem
gondolnak háborúskodásra. Itt azonban még fonto­
sabb az alapvető gondolati hiba. A szabadság mint elő­
jog nemcsak hogy veszélyben forog, de önmagában tö­
kéletlen is. Ez a szabadság úgyszólván a megszálló ha­
talm ak szabadsága. Csak akkor nem lenne elviselhe­
tetlen jogbitorlás, ha megpróbálná önm agát megszün­
tetni. Bármilyen indítékai is voltak Németország nyu­
gati megszálló hatalm ainak a II. világháború után, az,
hogy hegemóniájukról fokozatosan lemondtak, hoz­
zájárult ahhoz, hogy a megszállt országban szilárd
alapokra helyezzék a liberális berendezkedést.
Kínálkozik az alkalom, hogy Kant gyakran poroszo­
sán ridegnek csúfolt kategorikus imperatívuszát átala­
kítsuk: „Cselekedj úgy, hogy a cselekvés parancsa egy­
szersm ind általánosan jogszerű világpolgári alkot­
m ány elvéül szolgálhasson!” Más szóval bármilyen tá­
volinak vagy elérhetetlennek tűnik is a cél, mégis min­
dig szem előtt kell tartanunk, ha bizonyos gyakorlati­
as elgondolásokat követünk. Cselekvésünknek nem
szabad megnehezítenie - vagy akár elzárnia - a liberá­
lis világalkotmány felé vezető utat.
A 21. század küszöbének világában nem könnyű
beváltani ezt az imperatívuszt. Egykori és talán jöven­
dő nagyhatalmak világát éljük, de csupán egyetlen

122
szuperhatalomét. Ha nem ringatjuk magunkat hata­
lomtól mentes világról szóló beszélgetések keltette
harmónia utópikus álmaiba, az Amerikai Egyesült Ál­
lamok nevű szuperhatalom fogja feltenni a világrend
döntő kérdéseit a közeljövőben. Valamennyit segít,
hogy maga is demokratikus hatalom, amelyik ráadá­
sul hűséges marad alapítóinak - vagyis a felvilágoso­
dás azon világának, ami itt Kant felvetése révén köz­
ponti helyet tölt be - értékeihez; ugyanakkor ez sem­
mit sem változtat a hatalom világszerte egyenlőtlen el­
oszlásán. Az egyik világhatalom egyoldalú politikája,
más szóval Jeane Kirkpatrick elméleteinek alkalmazá­
sa akadályt jelent az itt képviselt liberális rend felé ve­
zető úton.
Példában nincs hiány. Élénken él még emlékeze­
tünkben, hogy az USA vonakodott ratifikálni a kiotói
egyezményt vagy a Nemzetközi Bíróság létrehozásáról
szóló szerződést. A terrorizmus elleni harcra szövetke­
zett úgynevezett „háborús koalíciónak” egyértelmű ha­
talmi fölénye van, ami a korábbi katonai akciók során is
érvényesült már, és nagyon határozottan érvényesül az
Irakhoz való hozzáállásban. Ezeket a tényeket szem
előtt tartva, mit jelent számunkra, különösen nekünk,
európaiaknak a kategorikus imperatívusz? Úgy vélem,
nem az USA-tól való elhatárolódást, és még kevésbé
Amerika-ellenes érzelmektől vezérelt cselekvést. Még
csak nem is - és ezt néhányan csak nehezen tudják el­
fogadni - egyfajta ellenhatalom felállítására tett kísér­
letet. Ez mindenképp meghiúsul, mert puszta nagyság­
ból még nem lesz hatalom, még akkor sem, ha Európa
népességének vagy társadalmi össztermékének adatai
oly hatásosnak tűnnek is. Biztos, hogy Európából nem
lesz saját érdekszférájú és összehasonlítható fajsúlyú
második szuperhatalom. Ez éppoly mesterkélt, m int az
a pénzérme, amelyik csak úgy üresen van, és amelyen
nincs rajta valós monumentum vagy képmás.

123
 Az előre vezető út csak akkor lesz járható, ha azzal
kezdődik, hogy vonakodás nélkül fogadjuk el az USA-
t szövetségesünknek. Ezt nem tehetjük azonban szá­
mításból; a közös értékek elismeréséből kell fakadnia.
A következő lépés, hogy bírókra keljünk ezzel a hata­
lommal a felvilágosodás alkalmazása érdekében, va­
gyis hatékonyan érvényesítsük a közös értékeket a
közvetlen érdekek háttérbe szorítása mellett. Ez épp­
úgy érvényes a G uantanam óban fogva tarto tt fegyve­
resekre, mint a nemzetközi bíráskodásra vagy termé­
szeti környezetünk megmentésére; érvényes azonban
a terrorizmus elleni harcra és a tömegpusztító fegyve­
rek agresszív birtokosai ellen irányuló preventív hábo­
rúra is,* tehát a közös értékek megóvására alakult „ko­
alíciókra”. Ez az elfogadás és egyszersmind befolyáso­
lás a jogon és védekezésen túl is érvényes. Az egyik
nagyhatalmat ráadásul az is erősíti még, hogy olyan
gazdasági rend érdekében lép fel, amely a globalizáció
korában sokoldalúan bevált. Az úgynevezett washing­
toni egyezmény form ájában ez a neoliberális beren­
dezkedés vált olyan nemzetközi szervezetek vezérfo­
nalává, mint a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világke­
reskedelmi Szervezet. Valóban több változatot tesz le­
hetővé, mint azt dogm atikus képviselői vélik, de
ugyanannak az elvnek a változatait jelentik.
Mindezt számos európai ember fülét bántó világos­
sággal mondom, mivel minden részében meggyőző­
nek tűnik számomra a kanti kezdeményezés. A világ­
polgári társadalomra ösztönző kategorikus imperatí­
vusz mögött nem egy egyenlő felek között folyó har­
monikus tartós párbeszéd zajlik. Az a világ, amelyről
itt szó van, távol áll Rousseau vagy Habermas világá­
tól. A vezérfonalam szövegéből egyszer m ár idézett
m ondat megérdemli, hogy megismételjük: „Hála hát a
természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszakarón
* A kéziratot a szerző 2002 végén zárta le. (A szerk.)

124
versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom- és hír­
vágyért!” Hogy ki vagy mi az itt megidézett „term é­
szet”, ne firtassuk, de még az irigység is cselekvésre
ösztönöz, a tulajdon és a hatalom pedig kulcsok egy
olyan világhoz, amely haladásra törekszik. Aki nekilát,
hogy ennek véget vessen, nemcsak csődöt fog m onda­
ni, de Árkádia helyett inkább ellenőrizhetetlen zsar­
nokságban végzi majd.

A DEMOKRÁCIA ÉPÍTÉSE

Ez persze még nem minden, ami szándékainkról és le­

hetőségeinkről elmondható, még csak Európa tém áját
sem merítettük ki. A szuperhatalom hajlamos türel­
metlenné válni, ha már nem arról van szó, hogy terro ­
ristákat rakétákkal fojtsanak meg barlangjaikban.
A törvényes, sőt végül akár demokratikus rend tartós
intézményeinek nehezebb és hosszadalmasabb felépí­
tési munkálatait másoknak engedi át. Ez sem másod­
rangú feladat, még ha a katonai akciót követi is. A ta r­
tós béke végül úgyis azon múlik, hogy a világ lehetőleg
minél több helyén létezzenek törvényes, az országok
polgárai által elfogadott liberális berendezkedések. Én
igenis rokonszenvezek a néhány (egyébként nem utol­
sósorban amerikai) aktivista által létrehozott World
Democracy Campaign szervezettel; a globális demok­
ratikus intézmények azonban nem tűnnek számomra
kivitelezhető tervnek. Míg a világdemokrácia utópia, a
demokráciák világa nem az.
Itt is, mint ahogy egyébként is, legfontosabb, hogy
példát adjunk a sikerre. Aki az összes, az egész világot
érintő kérdést egyszerre akarja megoldani, végül
egyet sem old meg. Európai szemszögből Törökország
jövője tűnik számomra a lehetséges siker kulcsának.
Ha nem is kozmopoliták és fundamentalisták küzde-

125
nek Törökországban a hatalomért, de az iszlám felvi­
lágosult és „premodern” hívei. Törökország ráadásul a
m odern ipari állam és egy hanyatlással fenyegető,
gyökereit vesztett feudális társadalom között ingado­
zik. Európa számára a döntő kérdés nem is annyira Tö­
rökország EU-tagsága, hanem az, hogy közvetlen
szomszédságunkban hozzá tudunk-e járulni ahhoz,
hogy egy sikeres modernizációs modellt létrejöttét tá­
mogassunk, anélkül hogy új függőségeket teremtsünk.
Vannak más lehetőségek is arra, hogy a szuperhata­
lommal szóba álljunk, de egyszersmind saját ösztönzé­
seket adjunk a világ liberális berendezkedése számára.
Nem kell, hogy a „washingtoni egyezmény” legyen az
utolsó szó a gazdaság- és szociálpolitika terén. Ebben a
szabadság politikájának a 21. századra kidolgozott váz­
latában mindig is hangsúlyoztam, hogy a
globalizációnak nem kell, sőt nem is szabad uniformi-
zálódást jelentenie. A gazdasági kultúrának vannak
más formái is, mint amilyeneket a chicagói neoliberális
szcenáriók előirányoznak. A szabadság feltételei mel­
lett fennálló gazdasági siker és társadalmi összetartás
viszonya igencsak különböző válaszokat tesz lehetővé.
Olaszország, Németország, Nagy-Britannia, de Korea,
Japán és más egyéb országok is hozzátették a magukét
a liberális gazdaság-társadalomhoz, és ezek a hozzájá­
rulások a globális piacok viharai közepette is képesek
megállni a helyüket. A szuperhatalom megléte még
nem jelenti azt, hogy annak berendezkedési elvei min­
den dologban és m indenütt uralkodnának.
Ez még a világalkotmány azon lényegi kérdéseire is
igaz, amelyek a jogszabályok érvényesítésével és a
hozzá tartozó intézményekkel foglalkoznak. A multi­
laterális berendezkedések mindig a gyengék vágyál­
mai, de a gyengék olykor rá tudják bírni az erőseket,
hogy alávessék m agukat ilyen berendezkedéseknek.
Az Egyesült Nemzetek 1945-ös alapítása valószínűleg

126
megismételhetetlen példa volt, olyan korszakban tör­
tént, amikor a világ hatalmi struktúrái mozgásban vol­
tak, és még az aránylag leghatalmasabbak is előnyöket
reméltek a sokoldalú cselekvéstől. A diffúz hatalmi vi­
szonyok helyét ma a közös értékekre való figyelmezte­
tésnek kell felváltania, miközben az is szerepet játsz­
hat, hogy a multilaterális megegyezések valamiféle­
képp még idejében megfékezik a lehetséges jövendő
hatalmi vetélytársakat.
Világdemokrácia sohasem lesz, legalábbis a szó
szoros értelmében. A jog világuralma azonban leg­
alább elképzelhető. Még nagyon távol állunk ettől; a
nemzetközi jog még mindig közelebb áll erkölcsi köve­
telményekhez, mint hatályos szabályokhoz, amelyek­
nek be nem tartása megbízható szankciókat von maga
után. Megvannak azonban ezen szabályok létrejötté­
nek vagy megteremtésének a kezdeményei. Néha m a­
guk a bűnösök keresik az erényes utat, mivel végül
csakis az erény teremti meg a szükséges megbízható­
ságot; gondolok itt a világ pénzügyi piacának szerep­
lőire. A guantanamói foglyok státusának kérdése is in­
kább erősíti a szabályok hatályát - jelen esetben a fog­
va tartottakkal való mindenfajta bánásmódét. Mind­
az, ami a világszerte érvényben lévő jog - legyen az
magánjog, büntetőjog vagy szőkébb értelemben vett
nemzetközi jog - erősödését eredményezi, m inden­
esetre összhangban van a kiindulópontunkul szolgáló
kategorikus imperatívusszal.
Mindezek nagy és részben távoli, látomásszerű fel­
adatok. A világpolgári szemszögből való cselekvés
azonban nem korlátozódik ezekre. Éppen ellenkező­
leg: mindig akkor válik fontossá, ha kitekintünk a szá­
munkra ismerős közösség határain túlra. A menekül­
tek és bevándorlók ebben a vonatkozásban sajátos kér­
déseket vetnek fel. Olyan alapelvek szerint bánunk ve­
lük, amelyek a jog világpolgári alkotmányának elve­

127
ként szolgálhatnak? Nem egyszerű a válasz. A zabolát­
lan világban kapaszkodót jelentő kultúrák integritása
is lehet jog. Egyszerűbb, legalábbis elméletben, a vi­
lágkereskedelem alapelveinek kérdése. Amennyiben
ezekkel visszaélnek, hogy a gazdagokat a szegények
rovására tovább gazdagítsák, az már mindenképpen
sérti a kategorikus imperatívuszt. Akkor sem kéne er­
ről megfeledkeznünk, amikor a mezőgazdasági termé­
kekkel vagy textíliákkal való kereskedelemről esik szó.
Azután arra is emlékeztetnünk kell, hogy itt egyálta­
lán nem csak a kormányon lévők kereskedelméről van
szó. A világpolgári társadalom kategorikus imperatí­
vusza nem kevésbé érvényes a számos, és éppenséggel
akár kis NGO-ra is, de közülünk mindenkire.
Azt még nem tudom, hogy Ulrich Beckkel vállvetve
követelni fogom-e, hogy „Világ világpolgárai, egyesül­
jetek!”, de Beckhez hasonlóan én is egy kényelmetlen
világpolgárság érdekében emelek szót, amely mindig
számol konfliktusokkal. A világpolgári társadalom
nem idill, hanem olyan világ, ahol a konfliktusokat
(Beck szavaival élve) „elismerik és ugyanakkor egyez­
ményes, intézményesített szabályok alapján szembe is
néznek velük”. Csupán az „egyezményes” szóra ten­
nék egy aprócska, bár potenciálisan súlyos következ­
ményekkel járó megjegyzést. Az egyezmények érvé­
nye csak addig tart, amíg szankcionáló hatalom áll
mögöttük. A hatalmat nem fogjuk eltörölni, és ahe­
lyett hogy megpróbálnánk ezt, inkább arra kellene
összpontosítanunk, hogy megzabolázzuk.

VAN LEHETŐSÉG A HALADÁSRA

Vajon sikerül ez nekünk? Előbbre jutunk-e egyáltalán

egy jobb világba vezető úton? Ennek az előadásciklus­
nak az elején Harold Macmillan 1957-ből származó

128
 szavai álltak: „Sosem volt még ilyen jó dolgunk.” Az­
óta többnyire azokról a „ha”-król és „de”-kről esett szó,
melyeknek ezt a kijelentést kísérniük kell, ahol is a
„de”-k az elemzésre, a „ha”-k pedig a liberális remé­
nyekre vonatkoznak. Most, a gondolatbeli utazás vé­
gén azonban újra egyenesen fel kell tennünk a kér­
dést: „vajon állhatatosan a jobb iránt halad-e előre az
emberi nem?”10
Ez a megfogalmazás is Kanttól származik, azonban
m ár egy olyan időszakból, amikor már valamivel
szkeptikusabb volt, mint az Emberiség egyetemes törté­
netének papírra vetésekor, hiszen időközben lezajlott
Párizsban a forradalom, az első napok reményeitől a
thermidorig és guillotine-ig, valamint Bonaparte tá­
bornok első hadjárataival ízelítőt adott a napóleoni
imperializmusból. Mivel Kant a „jobbat” mindig a ha­
talom jog által való korlátozásaként értette, 1798-ban
már nem volt olyan biztos abban, mint 1784-ben, hogy
az értelem vezérfonala valós kilátást is nyit a jövőre,
arról már nem is beszélve, hogy „az államforma meg-
javulásának szabályos menete földrészünkön [...]
egykor valószínűleg minden más földrésznek törvé­
nyeket fog adni”.11
Mi, akiknek nemcsak egy forradalom sorsfordulata
játszódik le a szemünk előtt annak áldozataival, ha­
nem a 20. század is, annak hallatlan öldöklésével
együtt, alaposan megnehezítjük a saját dolgunkat.
A két világháború, de főképp a holokauszt, Sztálin és
Mao rémuralma és a népirtó afrikai háborúk m iatt az
ember vonakodik egyáltalán a szájára venni a haladás

10 Ka nt , Immanuel: A fakultások vitája három szakaszban.

(M esterházi Miklós fordítása). Második szakasz. A filozófiai és jo­
gi fakultás vitája. Az újólag föltett kérdés: vajon állhatatosan a
jobb iránt halad-e előre az emberi nem? In: Immanuel Kant : Törté­
netfilozófiai írások. Budapest, 1997, Ictus Kiadó.
11Az emberiség egyetemes története... Kilencedik tétel, 57.

129
szót. M indenesetre nem fogunk „a jobb iránt való áll­
hatatos előrehaladásról” beszélni.
A túlélőknek azonban megvan a maguk joga, ami­
hez Kant eszméinek vizsgálata is hozzátartozik. 1798-
ban is a zt jövendölte, hogy „fokozatosan alábbhagy a
hatalm asok erőszakoskodása, és erősbödik a törvény
követésének hajlama”, kevesebb lesz a perlekedés és
több a jótékonykodás, több lesz abból is, amit ma biza­
lom nak (trust) nevezünk, „az adott szót illetően na­
gyobb megbízhatóság”, ami végül „átterjed a népeket
egymáshoz fűző külső kapcsolatokra, míg világpolgári
társadalm at nem alkotnak”. Kant úgy mondja, „átter­
jed”, nem pedig „átterjedhet”, de nyomban le is szöge­
zi, „nem szabad túl sok reményt táplálnunk az embe­
reknek a mind jobb iránt tett lépései felől”,12 végül
még ékelődik is a ,jobb”-on. Kant egy orvosról mesél,
„ki is betegeit a közeli gyógyulás ígéretével vigasztalta
nap nap után”, s akitől egyik barátja ezt kérdezi:
„Hogy s m int viseled betegségedet, barátom?” „Hogy
is viselném? Belepusztulok a szüntelen jobbulásba!”13
Elemzésem összefüggésében a jobbulás: több élet­
esélyt jelen t több embernek. Ezt a kezdetekkor még
opcióként definiáltam, vagyis egyrészt jogigények
funkciójaként, másrészt alternatívák kínálataként. Ha
a jelenkor számos norma alapján legsikeresebb társa­
dalm át vesszük - úgymond az első világot -, az itt élők
közül sokaknak az életesélyei a történelem során soha
eddig nem tapasztalt szintet értek el. Ebből legalábbis
az következik, hogy az életesélyekben való bővelkedés
az OECD-világ számos részén mércéket állít a 21. szá­
zad küszöbén. A sokak számára megadatott nagy élet­
esélyek nemcsak hogy elképzelhetők, de ma m ár való­
ságosak is. Nem utópia tehát.

12 Idézeteket lásd A fakultások vitája... Második szakasz, 9. fe­

jezet, 430.
13 Uo. Lezárás, 432.

130
 Sokkal nehezebb kérdés azonban, hogy vajon h á­
nyán élvezik ezeket az esélyeket, vagy még inkább,
hogy hányán nem. Björn Lomborg14 dán statisztika­
professzor százalékos adatok segítségével előre kikal­
kulálja a valóságot, amikor például azt mondja: „Az
éhezők száma a fejlődő országokban az elmúlt 30 év
során 35%-ról 18%-ra esett vissza, 2030-ban pedig
már csak 6% lesz.” Abszolút számokkal kifejezve m ár
egészen más színezetet kap ez a kép, és hogy mi törté­
nik a következő 30 év alatt, az még a statisztikus előtt
is titok. Mégis vannak indítékaink, melyekkel alátá­
maszthatjuk a tételt, hogy több embernek több élet­
esélye van, mint valaha. A 1989-es forradalom és a
globalizáció eladdig elzárt ajtókat tárt föl.
Ami az ilyen kijelentések során megrövidül, az nem
más, mint a zabolátlan világ, amely a másik témám
volt. Az életesélyeknek csak akkor van értelmük, ha az
opciók megmaradnak a szolidaritás, a hovatartozás és
az összetartozás koordinátái közé ágyazódva. Ha a
társadalom széthullik, és anómia köszönt be, minden
választási lehetőség semmivé válik. Ha minden egy­
formán elfogadható, azt is jelenti, hogy minden mind­
egy. Ebből a szempontból az elmúlt évtizedek törté­
nelme kevéssé biztató. Még a kozmopolitizmus is,
amiről ezen az utolsó előadáson szó volt, teljesen
absztrakt kötődéseket hoz létre, amelyek nem biztos,
hogy kapaszkodót nyújthatnak. Amennyire jól hang­
zik a világpolgári társadalom, oly erővel kell megkér­
deznünk azt is, hogy milyen ligatúrákat hoz ez létre, és
hogy egyáltalán összetart-e ez a társadalom. Ebben a
tekintetben sem vagyok annyira pesszimista, mint
azok, akik az abszolút kapcsolatok és igények szalma­
szála után nyúlnak. Kant úgy véli (hogy utoljára még
idézzem), hogy az erkölcsösség, „a jóval való együttér­
14 Lomborg , Björn: Apocalypse No! The skeptical Enviromentalist.
Cambridge, Cambridge UP, 2001.

131
zés” ereje az emberek „szenvedélyét”, sőt „elragadta-
tottságát” is mozgósítja, ezért kötőanyagként szolgál­
hat a jog viszonylagos hidegsége szám ára.12 Talán ma­
ga a társiatlan társiasság az, ami mindig társaságot,
sőt szövetséget szül. Az anómia nem ta rt sokáig, és ha
van elég védekezőerőnk, hogy megakadályozzuk a
zsarnokságba való átcsapását, akkor a társiasság erői
olyan struktúrákat hoznak majd létre, amelyekben a
társiatlan antagonizmusok gyümölcsözőkké válhat­
nak az új fejleményeket tekintve.
Mindebből azonban semmi sem történik meg m a­
gától. Egészen m ásként is fordulhat a dolog. Főként
akkor kerül veszélybe az életesélyek növelése és vele
együtt a szabadság, ha felhagyunk azzal, hogy új dol­
gokat próbáljunk ki, kockáztatva a tévedést. A tevé­
keny szabadság - am i mellett mindig újra szót eme­
lek - m arad tehát a legfőbb maxima.

12 Uo. 6. fejezet, 423.

132
 Névmutató
A Baszkföld, baszkok 36, 38
Adenauer, Konrad 11, 21
Afganisztán, afgánok 20, 31,
72, 88
Afrika, afrikaiak 73, 87, 129
Algéria 31
Al-Kaida 86
Amerikai Egyesült Államok
(Amerika, USA) 13, 19, 20,
23, 28, 35, 43, 53, 61, 64,
74, 78, 85-87, 89, 95, 97,
98, 105, 110, 122-125
Arednt, Hannah 52, 55, 68,
69, 70
Arisztotelész 68, 121
Armani, Giorgio 76
ATTAC (Association pour une
Taxation des Transactions
financiéres pour l’Aide des
Citoyens) 111
Ázsia 73
B Cornia, Giovanni Andrea 73
Baader, Andreas 85
Baden-Württemberg 35
Bajorország 55,104
Balcerowicz, Leszek 22
Balkán 37
Banglades 38
Beck, Ulrich 32, 65, 69, 70,
118, 120,128
Bedford 11
Berlin, berlini 34,
Berlusconi, Silvio 102
Blair, Tony 12, 102
Bloomberg, Michael 102
Bonndorf 35,103
Bossi, Umberto 36
Boston 32, 86
Braudel, Fernand 89
Brittan, Samuel 27
Brixton 86
Burke, Edmund 21
Burma 23, 88
c
Carreras, Jósé 76
Cassirer, Ernst 120
Castells, Manuel 58, 64, 65, 69
Chicago 35,
Clinton, Bill 102
Court, Julius 73
D
Dahrendorf, Ralf 21, 56
Dánia, dánok 113,131,
Davos 111
133
Dél-London 85,
Dierkes, Meinolf 113
Domingo, Placido 76
Dordogne 35,
Dürkheim, Émile 34
E Gottschalk, Thomas 76
Egyesült Nemzetek Szervezete
(United Nations
Organization - ENSZ) 73,
110, 126
Egyesült Nemzetek Szervezete
Egyeteme (UNU/WIDER)
73
Engels, Friedrich 33, 51
Erhard, Ludwig 11
Európa, európaiak 31, 34, 38,
42, 48, 53, 61, 64, 95, 96,
105-108, 112,123,125,
126
Európai Parlament 106,107
Európai Szén- és Acélközösség
108
Európai Unió (EU) 105-108
Észak-Európa 43
Észak-írország 95
Észak-Itália 36, 104
Északkelet-Anglia 83
Észak-Korea 23, 31, 88-89
Észak-Wales 65
F Huxley, Aldous 59
Firenze 108
Franciaország, franciák 34, 47,
113
Frankfurt am Main 29
Freiburg 103
Fukuyama, Francis 17,18
G Izrael, izraeliek 41, 89
Galbraith, John Kenneth 22
Gazdasági Együttműködési és
Fejlesztési Szervezet l.
OECD
Geiger, Theodor 99
134
Gellner, Ernest 36
Genova 111
Giddens, Anthony 58, 59, 66,
117,118
Giuliani, Rudolph 42,102,103
Gordon, David 75
Görögország 31
Grote, Claudia von 113
Guantanamo 124, 127
Guyana 85
H
Habermas, Jürgen 69,120,
124
Hamburg 31
Hartmann, Martin 113
Hasszán, Kronprinz von
Jordanien 90
Hayek, Friedrich A. von 25, 99
Hegel, Georg Wilhelm
Friedrich 117
Heilbroner, Robert L. 53, 69,
70
Heuss, Theodor 97
Hingis, Martina 76
Hobbes, Thomas 40, 44,117
Hollandia 95, 113
Horkheimer, Max 47
Huntington, Samuel 17
Hutton, Will 59
I
Iglesias, Julio 76
India, indiaiak 15, 73
Irak 23
Irán 23
Írország, írek 38, 41
J
Jahoda, Marie 81
Jamanika 86
Japán 39, 53, 126
Jones, Jim 85 Mallorca 79
Jonestown 85 Málta 94, 95
Judt, Tony 47 Mao Ce-tung 129
Jura kanton (Svájc) 36 Margalit, Avishai 46, 47
Marienthal 80
K Marx, Kari 33, 50-52, 58, 62,
Kalábria 31 69, 117
Kalifornia 31 Mathes, Joachim 56
Kanada 74 Meinhof, Ulrike 85
Kant, Immanuel 19, 26, 41, 44, Mény, Yves 108
116-123, 129-131 Miegei, Meinhard 55, 58, 65
Katalónia, katalánok 95, 104 Moeller van den Bruck, Arthur
Kelet-Berlin 38 82
Kelet-Európa 43, 95, 96
Kent 35 N
Keynes, John Maynard 62 Nagy-Britannia (Anglia, britek,
Keyssar, Alexander 57 angolok) 12, 32, 48, 53,
Kínák 38, 73 59, 61, 68, 72, 74, 75, 79,
Kirkpatrick, Jeane J. 121, 123 85, 94, 97, 113, 114, 126
Kolumbia 88 Napoleon, Bonaparte 129
Korea, koreaiak 21,126 NATO (North Atlantic Treaty
Korzika 38 Organization - Észak­
Közel-Kelet 86, 89 atlanti Szervezet) 106
kurdok 39 Németország (NSZK, Weimari
Kurnyikova, Anna 76 Köztársaság), németek 21,
Kuvait 88 34, 46, 48, 91, 95, 97, 98,
Kiotó 123 104, 113, 122, 126
Nemzetközi Valutaalap 96,
L 109, 124
bin Laden, Oszama 85, 87 New York 42, 43, 48, 102, 103
Landes, David S. 20, 22, 23 NGO (Non Governmental
Latin-Amerika 73 Organisation) 111, 114,
Lazarsfeld, Paul Felix 80 128
Lengyelország, lengyelek 22 Nigéria 41
Libanon 31 Nyugat-India 38
Lomborg, Björn 131
London 29, 38, 48, 88, 103 o
Los Angeles 28 O’Neill, Onara 114
Oakeshott, Michael 18
M OECD (Organisation for
Macmillan, Harold 11-13, 72, Economic Cooperation and
128 Development) 12, 20, 29,
Magyarország 38 53, 73-75, 78, 79, 83, 87,
Maine, Henry 32 90, 130

135
Offe, Claus 113 Schumacher, Ralf 76
Olaszország 126 Seattle 82, 92, 111
Olson, Mancur 13, 28 Sen, Amartya 15,16, 20, 22,
Organisation Transparency 23
International 111 Siedentop, Larry 106-108
Oroszország 31 Skandinávia (skandináv
Orvell, George 59 országok) 95
Oxford 48 Skócia 38,104
Öböl-országok 88 Smith, Adam 62, 70
Smits, Rik 76
P Sombart, Werner 83
palesztinok 89 Soros György 29, 30
Palme, Olof 39 Spanyolország, spanyolok 95,
Párizs 48, 113
Parma 45 Stern, Fritz 82
Pavarotti, Luciano 76 Stockholm 39
Perez, Simon 90 Sunderland 83
Plant, Raymond 75 Svájc, svájciak 35, 36
Popper, Karl 17, 19, 25, 91, 95, Svédország 39
97, 117
Poroszország, poroszok 18, sz
98-99 Szahara 87
Szaúd-Arábia 31
Q Szicília 31
Szlovákia 36
Québec 36
Szöul 35
Sztálin, Joszif Visszarionovics
R (Dzsugasvili) 129
Reagan, Ronald 13
Reid, Richard 85 T
Rifkin, Jeremy 55
Tajvan 74
Róma 36, 107
Tanzánia 87
Roosevelt, Franklin D. 16
Thatcher, Margaret 13
Rousseau, Jean-Jacques 40,
Tocqueville, Alexis de 43
117, 119, 120, 124
Tokió 28
Ruanda 114
Törökország 125, 126
Troy, Davis 109
s Turner, Adair 27, 60-62, 74,
Saar-vidék 65 113
Sanghaj 88
Schiffer, Claudia 76 V
Schmalz-Bruns, Rainer 114
Vancouver 88
Schulze, Max-Stephan 12
Varsó 88
Schumacher, Michael 76
Világbank (IBRD) 96, 109

136
Világkereskedelmi Központ Wilson, William Julius 79, 80
(World Trade Center) 32, World Democracy Campaign
43,104 109, 125
Világkereskedelmi Szervezet
109,124 Y
Young, Michael 59, 60
w
Walzer, Michael 47
Washington 111,
z
Zintl, Reinhard 114
Weber, Max 32, 112
Weimari Köztársaság 1.
Németország

137
A kiadásért felelős a Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója
Olvasószerkesztő: Zappe Lászlóné
Borító: BGLM
Szedés, tördelés: Volos Bt., Mogyoród
Nyomás, kötés: AlfadatPress, Tatabánya
Felelős vezető: W. Csorna Éva ügyvezető igazgató
Megjelent: 12,5 (A/5) ív terjedelemben
HU ISSN 1586-684X
 A SOROZAT ELŐZŐ KÖTETE

hogy századok mértékével

mérjem a jelent"
(Polányi Károly levele
Károlyi Mihályhoz,
London, 1946. április 15.)

Polányi Károly szociológus, gazdaságtörténész (1886-1964) a ma­

gyar polgári liberális mozgalom aktív résztvevője. 1908-ban a Ga­
lilei Kör első elnöke, folyóiratának, a Szabadgondolatnak szer­
kesztője. 1919 utáni bécsi emigrációjában az Österreichischer
Volkswirt rovatvezetője, a Bécsi Magyar Újság munkatársa. Már
1933-ban elemzése jelent meg A világgazdasági válság mechaniz­
musai címen, majd 1935-ben a A fasizmus lényegéről.
1933 és 1946 között Angliában élt és működött, többek között
Oxfordban tanított. Károlyi Mihály Új Demokratikus Magyaror­
szágért mozgalmának egyik képvielője az Angliai Magyar Tanács­
ban. 1947-1953 között a New York-i Columbia Egyetem tanára,
majd Kanadában telepedett le, ahol elméleti művein dolgozott.
Nevéhez több tudományos testület működése kapcsolódik szerte
a világon mind a mai napig..
Fő műve A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai
gyökerei, amely gazdaságtörténeti és elméleti nézeteinek eszenci­
ája.. Itt nem is annyira a természetesnek tekinthető óriási ismeret-
anyag a meglepő, hanem a feldolgozás, az előadás módja. Gondo­
latait hihetetlen meggyőzőerővel fejti ki, s az olvasó úgy érzi,
mintha a szerző egyenesen hozzá szólna. Jó példa erre az angliai
szegénytörvényekkel kapcsolatos ma is aktuális gondolatsora: mi
legyen a sorsa a gazdasági fejlődés kárvallottjainak, üdvözítő meg­
oldás-e a megkülönböztetés nélküli segélyezés, vagy van más, a
társadalom számára hasznosabb megoldás is? Hatalmas közgaz­
dasági, szociológiai, kulturális antropológiai tény- és ismeretanya­
got feldolgozva és értékelve kitér olyan ma divatba jött problémák­
ra, mint a természeti környezet állapota és romlása, a globalizált
kereskedelem veszélyei, az emberi kapcsolatok alakulása a fo­
gyasztóivá váló társadalomban. A mű, amelyet szerzője 1944-ben
kezdett el írni, bámulatosan korszerű mind a mai napig, és paran­
csoló logikája mellett is fordulatos és élvezetes olvasmánya lehet
szakembernek és „laikusnak” egyaránt.
Az új, átdolgozott magyar kiadást Joseph E. Stiglitz, a világhí­
rű Nobel-djas közgazdászn, Polányi Károly nagy tisztelőjének
előszava indítja.
Ralf D ahrendorf könyvvé
form ált előadásaiban sorra
veszi, milyen veszélyek fe­
nyegetik a liberális beren­
dezkedést a dem okratikus
alkotmányéi országokban, és
mi akadályozza m egszilár­
d u lását azokban, amelyek
ezt alig vagy egyáltalán nem
ismerték. A nyugati dem ok­
ráciákban a szabadságot a
demokratikus akaratnyilvánítás alól kibújó globalizáció
és az új antiliberális regionalizmus veszélyezteti, de fe­
nyegető a politikai autoritarizm us és annak egyik hajtó­
ereje, a polgári közömbösség is. A posztkommunista vi­
lágban az éppen a demokratikus útra megtértek kezdtek
ismét kételkedni, mert a jólét, amelyről azt hitték, hogy
kéz a kézben jár a demokratikus alkotmányossággal,
csak nem akar beköszönteni. Végül a „harmadik világ”
országaiban a demokratizálódás folyamatainak éppen
nagy ígéretei és csekély előrehaladása válthat ki veszé­
lyes ellenmozgalmakat egészen a vallási fundamentaliz­
musig és terrorizmusig.
Ez a könyv a szociológus szakmai kompetenciájából
és a politikus gyakorlati tapasztalataiból született, pon­
tosak elemzései, tám adhatatlanok ítéletei, és a klasszi­
kus értelem ben vett szabadelvűség alapján kellő bátor­
ságot m utat a válságból kivezető utat illetően.

Lord Ralf Dahrendorf szociológus 1929-ben született

Németországban, 1974 és 1984 között a London School
of Economics igazgatója, 1987-1997 között a St.
A nthony College vezetője és az oxfordi egyetem
rektorhelyettese. 1993 óta Clare Market of Westminster
City bárója, a Brit Felsőház tagja. Legjelentősebb mun­
kái: Homo sociologus (1958); Osztály és osztálykonfliktus
az ipari társadalomban (1959); Társadalom és demokrá­
cia Németországban (1965); A modern társadalmi konf­
liktus (1988); Reflexiók az európai forradalomra (1989);
Erkölcsök, forradalom és civil társadalom (1997).