Ady Endre: Új versek

Ady Endre a magyar modern líra megteremtője. Hatott rá a szimbolizmus, a szecesszió és az

impresszionizmus, később pedig az egzisztencializmus. Ez verseiben is megfigyelhető. Személyiségébe
beleivódott a vátesz- és költészettudat, a büszkeség, a gőg, önérzet és a dac. Verseire jellemzőek a
gyakori ismétlések, párhuzamok és ellentétek. Témakörei változatosak, sokszínűek: sajátok
önértelmezés, énlíra, magyarság sorsának kérdése, a szerelem, a halál, és a pénz motívuma, a létharc
kifejezése, a hit kérdése, politikai és forradalmi művek.

Harmadik verskötete az Új versek 1906-ban jelent meg. Vezérverse a Góg és Magóg fia vagyok én.
Ez egy dacos, lázadó alkotás, a lírai én, mint váteszköltő jelenik meg. A Párizsból hazatért költő
érzései ambivalensek a magyarsággal kapcsolatban: az elmaradottság ténye => bírálat, de közben
sorsközösség vállalása => szándék a megmentésre => cselekvésre késztetés.

A kötet utolsó részének cimpadó verse A magyar Ugaron című tájvers. A vers szakit a
hagyományos tájköltészettel, helyette a táj itt egy látomás, egy vízió. Az ugar egy megműveletlen,
pihentetett fölt, amely a magyarságot, annak műveletlenségét és elmaradottságát jelképezi. A
lehetőségek és a valóság ellentétére épül a vers: a virág, az ős, szűzi föld, a szent humusz áll szemben
az elvadult tájjal, vad mezővel, a dudával, a gizgazokkal, a vad indákkal. Egymással szemben áll a
provincializmus, azaz a feudális maradvány, és az igazi értékek, a kultúra, a művészi lét kiteljesedése.
A vers 1-2. versszakában a lírai én az általa teremtett szimbolikus tájjal egyszerre jelenik meg, ő a
cselekvő (ismerem, gázolok, lehajolok). A 3-4. strófában az Ugar cselekszik (gyűrűznek, lehúz, altat,
befed). Az értékekre, műveltségre, kiteljesedésre vágyó lírai én sorsa a meg nem érettség, az ebbe
való beletörődés, a reménytelenség, majd a bukás.

(((A Harc a Nagyúrral is ennek a kötetnek a verse KELL EGY JOBB BEVEZETES))). Ez a vers a létharc,
a pénzmotívum verse. A pénzt a disznófejű nagyúr mitikus alakja szimbolizálja. A helyszín jelképes: az
élet és a halál partja alkonyatkor. A vers beszélője az életet a maga teljességében akarja megélni, ez a
vágy pedig egyszerre tisztátalan (mert mindenáron a vágyai beteljésítésére tör) és áldott (mivel az
Élet teljessége érték): „Az én belsőm fekély, galád. / Az én szivem mégis az áldott: / Az Élet marta fel,
a Vágy”. Ezt a vágyakozást álmainak szépsége (a költő-lét) önmagában nem igazolhatja. A mitikussá
növesztett küzdelem pénzért folyik, amely elengedhetetlen a vágy beteljesedéséhez. A Nagyúr
visszautasítása az élettől, lehetőségektől való elzárása, egyfajta gyilkosság. A sürgetést és
vágyakozást, a küzdelem intenzitását fejezik ki:

- az ismétlések (pl. megöl, aranyon, engem, nekem, idegen)

- a halmozás (pl. „téptem, cibáltam”)
- az ellentétek (pl. serte védi <-> fekély)
- a hangutánzó szavak (pl. zúgó, zihál, nyöszörögtem, csörgött)

Érdekes megfigyelni a lírai én eszközeit, mellyel színesíti a verset, ezzel az olvasási élményt javítva.

- hízelgés: simogatja a sertéstestet (undora ellenére)

- kitárulkozás: meglékeli a fejét (szürreális kép)
- könyörgés: térdre rogyva rimánkodik aranyért
- érvelés: „Az én jahtomra vár a tenger…”(utazástoposz)
- sértegetés: „Neked minden álmod süket”
- harc: húsába vájja a kezét, tépi, cibálja a szörnyet (válasz: megalázó nevetés)

A vers végénm kiderül, hogy a cél elérhetetlen, a harc örökké tart, erre utal az „ezer este”
időmegjelölés, valamint az, hogy múlt időből jelen időre vált át a vers:
„És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.”