Rubina Ali

A nyomornegyedből Hollywoodba
Anne Berthod és Divya Dugar
Közreműködésével
Dokumentumregény
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
De mon bidonville a Hollywood, 2009, Oh! Editions
Copyright © Oh! Editions, Paris, 2009.
Hungarian translation © Sárkány Kata, 2010
Borítókép © Philippe Robinet/Oh! Editions
ISBN 978 963 9889 77 4
M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2010
Felelős kiadó a M-érték Kft. ügyvezető igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Csaba Emese
A borítót tervezte Faragó Ágnes

– Ru-bi-na! Az-har! Ay-ush! Nem nagyon értem, mi történik,

messziről hallom a kiabálást, de egyelőre teljesen elveszettnek érzem
magam a félig átaludt, húszórás repülőút után Bombay repülőterének
zajos, nyüzsgő kavarodásában. Mégis egyre tisztábban hallom a
kiáltásokat. Egy biztos: a nevünket hallom, ahogyan hívogatnak
bennünket. És a hangok kintről jönnek. Körülöttem a barátaim, Ayush,
Azhar, Tanay, Ashutosh és Tanvi, a Gettómilliomos más ifjú színészei
szintén azon tanakodnak, hogy mi is történik.
Éppen megérkeztünk Los Angelesből, onnét, ahol az Oscarjainkat
kaptuk. Ezen a február 26-ai csütörtökön első amerikai utániról térek
vissza Bombaybe. Nagyon örülök, hogy viszontláthatom a családomat,
főleg azért, mert még soha nem voltunk távol egymástól ilyen hosszú
ideig. Sejtettem, hogy úgy fogadnak majd, mint valami hírességet, és
láss csodát! Azharral csillogó szemmel nézzük egymást. Tudom, hogy ő
is legalább olyan izgatott, mint én. Ayush is szünet nélkül ugrándozik.
Egy pillanat, és nem is vagyok fáradt, kedvem volna beszélni
mindenkivel! Végre, minden csomagunkat begyűjtöttük, és
türelmetlenül várjuk, hogy kívül legyünk…
– Rubiiiiina! Azhaaaaaar!
– Ayuuuuush! Tanaaaaay!
Az emberek odakint egyre hangosabban kiáltják a nevünket. Azharral
alig várjuk, hogy lássuk őket. Ezzel együtt kissé megrémít ez az egész
ordibálás és a rendőrök. Úgy tűnik, hogy a produkció tagjai a repülőtér
biztonsági szolgálatával foglalatoskodnak. Rendőrök közelítenek
felénk:
– Ne menjetek ki, őrület van odakint, soha nem juttok tovább.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezi a legnagyobb közülünk.
– Várjatok egy kicsit, mindjárt kialakítunk egy folyosót, barikádokat
emelünk, hogy megvédjünk benneteket a tomboló tömegtől, és hogy át
tudjatok menni.
Ennyi ember láttán a rendőrség ugyanolyan meglepettnek látszik,
akárcsak mi. Egyikük odahajol hozzám, és a fülembe súgja:
– Rubina, ez hihetetlen, akár a legnagyobb sztároknak és
politikusoknak, soha nem láttam még ilyen fogadtatást.
De hányan is vannak odakint? Közöttük kell legyen az édesapám és a
családom. Papa nem tudott elkísérni Amerikába, de tudom, hogy kijött
elém, hogy hazavigyen. Nagyon szeretném már viszontlátni a
szeretteimet, a nagymamámat, a nővéremet és a kisöcsémet.
És főként az apámat, aki a legjobban hiányzott. ..
Végre, most mondták, hogy mehetünk. Mintegy tíz rendőr megy az
elsők előtt, mellkasukon géppisztoly. Ayush és én követjük őket. Az
üvegablak mögött zsúfolt tömeg.
A karomba kell csípnem, és ismételgetnem, hogy mindez nem álom,
ez a sok ember értem, Rubina Aliért van itt.
Hűha! Emberek százai és százai! Lökdösődve taposnak egymáson,
csakhogy megpillantsanak. Olyat is látok, aki megmássza a
villanypóznát, hogy semmit ne mulasszon a látványból. És a
látványosság mi vagyunk! A biztonsági szolgálat nehezen bír el
azokkal, akik föntről próbálnak meg lecsapni ránk. Nagy részük
újságíró, hatalmas kamerákkal és kar hosszúságú mikrofonokkal
felvértezve.
– Azhaaar! Rubiiiina!
A reptérről kilépve hallom a fényképezőgépek sorozatos kattogását
és az egyre nyugtalanabb tömeget, néhányan a tömeg mindkét oldaláról
megpróbálnak megszólítani. Ayush-sal visszahúzódunk Tanay, a kamasz
hőst játszó színész mellé, mivel nem tudjuk, hova nézzünk, kire
mosolyogjunk a nyomás alatt. Ám Tanay tekintetével csak a nagyanyját
keresi, aki a tömeg fölé tart egy óriási táblát, rajta hatalmas betűkkel:
„WELCOME TANAY”.
– Erre! Egy kis mosolyt!
– Rubina, milyen volt Amerika? Kivel találkoztál?
– Rubina, csak egy pillanatra… Mindenki úgy üdvözöl, mint a
hősöket, ez hihetetlen! Ehhez képest az Oscar unalmas volt. Úgy érzem,
mintha álomvilágban élnék: én, aki mindig is Bollywoodban szerettem
volna színésznő lenni, alig múltam kilenc, és az álmom mondhatni már
valóra vált. Egyik kezemben a Los Angelesből magammal hozott
plüssállatot szorongatom, a másik alól pedig úgy kukucskálok
egyeseket, mintha legalábbis Shah Rukh Khan[1] lennék, csak lányban.
Azhar is őrült jól szórakozik, nevet, izgatottan hurrázik, és rendkívül
elégedett, hogy máris híres lett. A járdán a hosszú köteleknek hála,
előresietünk az autóhoz, de a rendőrök egyre nehezebben tudják
visszaszorítani a tömeget. A tekintetemmel egyfolytában Abát keresem
(így hívom apámat). Lábujjhegyre állok, azt remélve, hogy
megpillantom az ismerős arcot ebben a sokadalomban, de semmi sem
történik, nem tudom, hol van Aba.
Néhány rajongónak sikerül virágfüzért akasztani a nyakunkba, és
mindenfelől újságírók zaklatnak orrunk alá tartott mikrofonjaikkal.
Engem nem zavar, épp ellenkezőleg, úgy érzem magam, mint egy sztár!
Abban a pillanatban, hogy elérnénk a produkció által bérelt gyönyörű
nagy, fekete Mercedeseket, amelyek hazavisznek, a tömeg hirtelen
áttöri a kordont és kitör a pánik. Mindenhol kiabálnak, de a szavak
elvesznek a tömeg zajában.
Azhart a levegőbe emelik, egy pillanatig nem is látom. Egyszer csak
Aba kiáltását hallom:
– Rubina, meri jaan[2]! (Drágám!)
 Az édesapám karjai közt találom magam, mellkasára bújva: attól
fogva, hogy észrevett, Aba belevetette magát a tömegbe, könyökével
utat tört magának, hogy eljusson hozzám. A rendőrökhöz is odament
megmondani, hogy ő az apukám, de azok nem akartak hinni neki ebben
a tolakodásban, és még le is hordták:
– Haan, aaj to sab Rubina ke hona chahega. (Persze, az… Ma
mindenki Rubina apja akar lenni.)
Karjában megbújva több, mint egy méterrel a föld felett a sokadalom
fölé emelkedem, és újra mosolygok. Sokkal jobb így híresnek érezni
magam most, hogy a papa vigyáz rám. Visz magával, és eljutunk az
autóhoz a nagybátyám kíséretében. Valaki kinyitja az ajtót, és
mindhárman elhelyezkedünk a légkondicionált jármű hátuljában. Az
ablakok zárva, mégis hallom, ahogy kintről szólongatnak. Micsoda
boldogság, hogy ilyen sztár lettem!
Odabent meglepetés vár: Munni, a mostohám, Dilshad, a nagynéném,
és a nagymamám nővére! A viszontlátástól izgatottan felugrom, és
megcsókolom őket. Látom jól a szemükben, hogy büszkék rám, még ha
semmit se mondanak, és ez megmelengeti a szívemet. Munni csodálja a
rózsaszín ruhámat, és az anyagot tapogatja: ez új viselet, Los
Angelesből való. A mellényem illik a lábszárvédőm tengerkékjéhez, és
ezzel az új ruhával igazi amerikai lánynak tűnök… Alig várom, hogy
elmeséljem az utazást! Azhar egy másik Mercedesbe szállt be, az
anyjával. Amikor megindulunk, még mindig kezek és arcok tapadnak a
fekete ablaküvegekre. Az újságírók mögöttünk futnak, de csak addig,
amíg rá nem térünk az autóútra. A kiabálás eltávolodik. Zsong a fejem a
zúgástól, de boldog vagyok, hogy ilyen sok csodálom akadt, akik
követnek. Most hála az autó hűsének és nyugalmának, pihenek. De nem
tart soká… Aba figyelmeztet:
– Meglátod, mindenki téged vár odahaza, mindenfelé újságírók
vannak!
Pillanatnyilag egy rendőrautó kísér bennünket, mögöttünk halad.
Mihelyt azonban megérkezünk Bandrába, a nyomornegyedbe, vissza
fog fordulni, és én kezdhetem elölről a régi életem. Viccesnek találom a
gondolatot, hogy újra a régi viskónkban alszom: alig néhány nappal
ezelőtt még Azharral futkároztam egy hotelszobában, amely tízszer
nagyobb volt, mint az otthonunk. Nem is tudtam, hogy létezhetnek
ekkora szobák is!
Azok után, hogy láttam ezt a sok szépet és hihetetlent, azok után,
hogy kényeztettek, akár egy hercegkisasszonyt, nem nagyon örültem,
hogy vissza kell térnem a nyomornegyed koszos utcáira. Ezzel együtt
alig vártam, hogy újra együtt legyek a barátaimmal, hogy meséljek
nekik az összes filmcsillagról, akikkel a vörös szőnyegen találkoztam!
Elképzelem, hogy Azhar ugyanarra gondol: ő és én egy helyen lakunk,
csak át kell mennem az utca túloldalára, és már náluk is vagyok. Végül
is kicsit hasonlítunk a filmbéli szerepünkre: mi a slum gyermekei
vagyunk, akik mindig álmodoznak.

Slumgirl, a nyomornegyed lánya

Rubina Alinak hívnak. Én azt sem tudom, mikor születtem, de még

az apám sem, csak azt tudom, hogy kilenc éves vagyok, és a bandrai
Baba Kórházban jöttem világra. Mindig is Kelet-Bandra
nyomornegyedében éltem: ez a slum, ahogyan itt nevezzük. Méghozzá a
gettó – mint a Gettómilliomos című filmben – húgy-, sáfrány- és
zsírszagában.
Az én negyedemet Garib Nagarnak nevezik, szó szerint a „szegények
városa”. Ismerem minden zegét-zugát, még a búvóhelyeket is. Nem
tűnik nagynak, mégis mintegy tízezer lakos jut egy négyzetkilométerre.
Házat építeni a gettóban olyan, mint kirakni egy puzzle-t; begyújtunk
mindenféle építőanyagot, acéllemezeket, fadeszkákat, műanyag
ponyvákat, amelyeket a lehető legbiztosabban igyekszünk összetákolni.
A legkisebb négyzetcentimétert is kihasználjuk. A mi földterületünk,
ahol a házunk áll, sem nem Abáé, se nem a nagybátyámé, hanem a
kormány tulajdona. Mégis hosszú ideje ott lakik megannyi ember. Ez a
világom, amelyben élek, néha elég kemény, és igencsak messze áll egy
sztár életvitelétől.
 A nyomornegyedben egy vasút mentén halad a főutca, itt történik
minden, állandó a nyüzsgés. Mi, gyerekek azzal játszunk, hogy
összegyűjtjük a síneken hányódó szemetet és a piszkos tárgyakat, a
felnőttek pedig itt jönnek össze beszélgetni. Az ünnepeket és a közösség
nagy eseményeit is itt tartjuk. Egy csomó különféle kereskedő is van
ebben az utcában: fodrászok, teaárusok, fűszeresek, van egy olyan
helyiség, ahol videojátékokat játszhatunk, de a sínek mentén is vannak
gyümölcs- és zöldségárusok, legyektől hemzsegő húsokat (ami sütés
után kiváló) és egyéb harapnivalókat kínáló hentesek. Vannak még
olyanok, akik közvetlenül a földre telepednek le, egy térítőre pakolják
ki a tojást és a fűszereket. Egyszóval ezen a helyen mindig élénk a
forgalom, és rengeteg időt töltök itt a barátaimmal. Északra egy széles
terület látható, ahol a szemeteskukák vannak, keletre pedig a
pályaudvar, ahová a vonatok érkeznek Bombay külvárosából.
Barátaimmal és az arra őgyelgő gyerekekkel fogócskázunk vagy más
valamit játszunk a kecskék, a tyúkok és a napközben ott tétlenkedő
emberek közt. Ritkán, de néha előfordul, hogy szerelvény megy át a
vasúti pályán, ilyenkor mindenki pánikszerűen igyekszik eltávolítani a
kirakodó asztalokat, száradó ruhát, és a lehető leggyorsabban elhagyni a
síneket, főként az idősebbek, akik a földön szunyókálnak. Már láttam
balesetet… A nyomornegyed hátulja, hát, az valóban mind közül a
legrosszabb, mivel ide érkezik a szennyvíz, egy ganéval és egyéb
mocsokkal teli patakot képezve. Hogy senki ne lábaljon bele, téglákat
és deszkákat tettünk oda, így át lehet lépni rajta, és száraz marad a
lábunk. Mellette emelkedik egy több méter magas kupac tele szeméttel
és szarral.
Amint elhagyjuk a főutcát és elvegyülünk a szűk mellékutak
bádogtetejű házainak labirintusában, minden sötét és nyirkos. A
rovarokkal teli koszos vizet szállító kanális elfoglalja a sikátor felét, az
ereszcsatornák nem tartanak jól, és mindenfelé állati ürülék hever,
egyszóval vigyázni kell, hogy hova lépünk. De én már megszoktam.
Ezzel együtt jobb figyelni, még ha megszoktuk is. Láttam már
gyerekeket beleesni a kanálisba, és akkor annyira nevettem!
A többség nyitva hagyja az ajtót: láthatunk is hét vagy nyolc embert
egy kis ablaktalan helyiségben. Ott esznek, ott alszanak, és ott
tisztálkodnak. Ez is a slum: nyüzsgés az utcákon, a házakban,
mindenhol. Nincs magánélet, mindenki egymás hegyén-hátán él.
Ugyanúgy, ahogy a patkányok, csótányok és a szúnyogok, ezek szintén
minden háztartásban jelen vannak.
Amikor sokkal kisebb voltam, azt gondoltam Bombayről, hogy a
város csak zsúfolt nyomortanyák széles terekkel, kanálisokkal, poshadt
vízzel és ingatag viskókkal teli együttese. Aztán addig néztem a régi
fekete-fehér televíziónkban a szappanoperákat és egyéb filmeket, amíg
végül megértettem, hogy létezik másfajta élet is a mi slumunkon kívül.
Így alakult, hogy elkezdtem egy másik világról, másfajta életről
álmodozni. Tavalyig mindössze kétszer tettem ki a lábam Bandrából:
egyszer a Rádzsasztánban lévő Aj mer Sharifhoz vezető zarándokút
miatt hároméves koromban, egy másik miatt pedig a mostohaanyámmal
Kalkuttába, ez nem is olyan rég volt. Semmilyen emlékem sincs a
rádzsasztáni útról; Kalkuttában pedig a slum, ahonnét a mostohaanyám,
Munni származik, hát az nem valami szuper, hiszen az ő
nyomornegyede talán még a miénknél is undorítóbb. Az egyetlen módja
tehát, hogy megszökjek sivár életem elől az volt, hogy néztem a
tévében a gyönyörű házakat, a hatalmas parkokat és a szép ruhákat.
Minden alkalommal elcsodálkoztam, és álmodoztam: „Woh kya sunaler
duniya hail (Milyen csodálatos világ!)”
Abát, a papámat Rafeeq Qureshi Alinak hívják. Jó magas, fekete
bajsza van és göndör a haja, amit hennával fest, hogy elrejtse az ősz
hajszálait, és hogy ne legyen olyan melege nyáron. Sok férfi tesz hennát
a fejére, hajára, kezére, mivel ennek a növénynek frissítő hatása van. Az
apám egyszerű ember, a férfiak többségével ellentétben nem iszik, nem
dohányzik. Sokan mondják nekem, hogy nagyon hasonlítok apámra.
Amikor nézem magam a tükörben, az a benyomásom, hogy a szemem
akár az övé, ugyanolyan nagy, kerek és kifejező. Egyszerre jelent
mindent a számomra: az apámat és az anyámat. Ő is Bombayben
született, de harminchat évvel ezelőtt és Dharavi nyomornegyedében;
ez Bombay legnagyobb slumja, sokkal nagyobb, mint a miénk. Ott
töltötte élete első éveit. Aztán, ahogy mesélte nekem, nagyon nehéz
gyermekkora volt, mivel sokat bántalmazták a kasztja miatt. Utána a
szüleivel és két bátyjával elment Keralába, India déli részére, mert
onnan származik a családja. A nagyapám azzal kereste a kenyerét, hogy
közvetített a hivatalok és az útlevélkérő emberek közt. Az volt a dolga,
hogy meggyorsítsa a folyamatot, és hogy segítsen összegyűjteni a
hiányzó dokumentumokat, ha egyáltalán voltak. Én nem ismertem már,
mivel harminc évvel ezelőtt meghalt. A nagyanyám nagyon hamar újra
férjhez ment, és visszatértek Bombaybe, Kelet-Bandra
nyomornegyedébe, négy bádogfal közé, víz és villany nélkül.
Azt hiszem, hogy ők nálunk is sokkal szegényebbek voltak, és hogy
az apám nem mindig ehetett, ha éhes volt. Akárcsak én, ő is iskolába
járt, Dharavi egy urdu nyelvű intézményébe. Egy nap bevallott nekem
egy titkot: utált tanulni, és rendszeresen hiányzott az órákról, hogy kint
tekeregjen a barátaival. Se a matek, se az urdu nem érdekelte, mindig
máshol járt az esze, még ha bent ült is az osztályban.
Hirtelen és nagyon korán elkezdett dolgozni, hogy segítsen a
mostohaapjának eltartani a családot. Apám bátyja, Mohiuddin keresett
pénzt elsőként: az ő ötlete volt mozit csinálni a slumban, és bérelt egy
kivetítőt, hogy fizetős előadásokat szervezzen a szomszédságnak.
Gulam, a második báty és Rafeeq, az apám már tizenkét évesen
kocsikat húzott. Azzal is kerestek néhány rúpiát, hogy homokot és
téglát szállítottak. Aztán az apám tanoncnak állt egy ácsmesterhez,
Akhtar Pathanhoz, és segített neki a slum kunyhóinak megépítésénél,
valamint helyrehozni székeket és asztalokat. Mindig nagyon hálás volt
ennek az úrnak, hiszen a mestersége összes csínját-bínját megtanította
neki.
Apám nagyon korán mesélt nekem az első házasságáról
Khursheeddel, a vér szerinti anyámmal. Ő tizennyolc éves volt, anyám
tizenhét. Szomszédok voltak, mindketten muzulmánok, Kursheed apja
pedig összehozta a házasságot. Nagy ünnepséget rendeztek a főutcán,
sok emberrel és távol élő rokonainkkal. Persze ez nem olyan esküvő,
mint a filmekben, csak egy sátrat állítottak fel az egyik placcon, de
ahhoz képest, amit ismertünk a slumunkban, ez maga volt a gálaünnep!
Tíz hónapra rá megvolt az első kislányuk, aki a születése utáni napon
meghalt. Az apám imádja a gyerekeket, szóval igazán nagyon szomorú
volt. Sana, a nővérem három évvel később született a Baba Kórházban,
én pedig négy évvel utána. Aba választotta ki a keresztnevemet. Ez
mindig így van: negyven nappal a születés után összegyűlnek a rokonok
egy szertartáson, és mindenki ajánl egy nevet. Aztán a családfő dönt.
Aba nem hallgatott sem a barátokra, sem a családra: kezdettől fogva, a
szíve mélyén tudta, hogy engem Rubinának hívnak majd.
Egy éves voltam, amikor világra jött az öcsém, Abbas. Nem
emlékeztem rá, még kisbaba voltam. Az ezt követő évben anyám
lelépett egy másik férfival. Papa szerint nem volt nagy veszteség: úgy
tűnt, hogy Kursheed nem szívesen foglalkozik velünk, és mindig azzal
fenyegette a férjét, hogy elhagyja egy másikért. Sokat veszekedtek,
amíg egy napon Aba azt mondta neki:
– Jól van, eredj!
Mostanra hozzáment egy másik kasztból származó férfihoz és Panvel
slumjában él.
Papa mondta, hogy Kursheed szeretett volna viszontlátni bennünket,
de ő megtiltotta, mert nem volt jó anya, máskülönben nem tette volna
meg, hogy elhagy minket. Szóval ezért nincsenek emlékeim róla.
Jóllehet többször is visszajött, hogy lásson bennünket, de apám minden
egyes alkalommal elkergette.
– Soha nem törődtél a gyerekeiddel, nem érdemled meg, hogy
viszontlásd őket. Menj a francba!
Ennek ellenére láttam más férfiakkal beszélgetni, vagy a
szomszédsággal nevetgélni, így megbizonyosodhattam arról, hogy nem
valami nagy jellem.
Amikor elváltak, anyám eladta a házat, és mi apai nagyanyámnál,
Dadinál húztuk meg magunkat. A második emeleten lakott egy sokkal
nagyobb helyiségben, mint a mi előző szobánk. A magaslati létnek az
volt az előnye, hogy nem kellett aggódni az árvíztől. A soha el nem
maradó monszun idején az emésztő kiont, és poshadt víz árasztja el a
házak földszintjét, aminek olyan rémes szaga van! Fúj! Annyira
undorító, még ha megszoktuk is. Három éve volt olyan, hogy a
nagybátyámnál és a nagynénémnél másfél méter magasan állt a víz.
Óriási árvizek voltak Bombayben, nappal és éjszaka egyfolytában esett.
Mindenki otthon maradt abban a reményben, hogy az eső eláll, és a víz
szintje boka alá süllyed. Nagybátyáméknak mindenük tönkrement, ami
a házban volt, értsd az ágy, a matracok, még a hűtő is. A különböző
szennyeződésekkel teli víz annyira koszos volt, hogy az összes elázott
holmit ki kellett dobniuk. Utána pedig, amikor a víz visszavonult,
gusztustalan feketés nyomok maradtak a falon, amit csak sikáltak,
sikáltak és sikáltak.
Különben a nagymamám háza is mindenféle anyagból épült, akárcsak
a többi. A közös helyiségben kifeszítettünk egy öreg ruhadarabot, hogy
elkerítsünk egy kis vizesblokkot, ott mosakodtunk, és mosogattunk a
földön, ugyanabban az egy tálban. Dadi, azaz a nagymamánk egy
kartonokkal alátámasztott fadeszkán főzött. Az óntányérok és poharak a
falnál lévő polcokon álltak felhalmozva, a ruháinkat pedig egy nagy
szekrényben tartottuk. Éjszaka a földre terítettük szövetgyékényeinket,
és egymásnak háttal összehúzódtunk. Hatan aludtunk a szobában: én, a
nővérem, Sana, Abbas öcsém, papa, Dadi és a nagybátyám, Gulam, aki
egyedül élt, amióta a felesége és gyerekei elhagyták az alkoholizmusa
miatt. Aztán egyszer csak velünk maradt. A másik nagybátyám,
Mohiuddin néhány utcára lakott onnét a feleségével, Dilshaddal, az
akkor tizenegy éves Rukshar lányukkal és hétéves Mohsin
unokabátyámmal.
Mivel az anyánk nem volt többé mellettünk, apám gondoskodott
rólunk, de a munka mellett nem nagyon volt ideje rá. Ezért aztán Dadi
és Sana mosdatott, cserélte a pelenkánkat, és készítette el a cumit. Az
öcsém és én még túl kicsik voltunk ahhoz, hogy egyedül lássuk el
magunkat. Reggel a nagyanyám nagyon korán kelt, hogy elinduljon
vizet szerezni egész napra. Szerencséjére pont a háza aljában volt egy
csap, amit a többi szomszéddal együtt használt. A slumban elég
bonyolult a vízkérdés. Csak reggel 5-től délelőtt 10-ig van
hozzáférésünk. Ezért aztán föl kell kelni, és beállni a sorba, hogy annyi
edényt töltsünk meg, amennyivel kihúzzuk másnapig. A vízhordást
követően Dadi reggelit készített nekünk, gyakran maska pavot, ez az
egyik kedvenc édességem, olyan kalácsféle, vagy rántottát
paradicsommal és paprikával, ami kész lakoma! 7-kor keltünk, fogat
mostunk, majd együtt elköltöttük a chait – ez tea cukros tejjel és illatos,
finom fűszerekkel –, aztán az apám 9 körül munkába ment. Az
szerszámaival felszerelkezve állt a fő téren ügyfelekre várva. Ami
Gulam nagybátyámat illeti, nyitott egy pici teás bódét néhány utcányira.
Sanával, amint csak tudtunk, mentünk játszani az utcára a barátainkkal.
Egy nap apám eldöntötte, hogy iskolába küld bennünket. Négy éves
voltam; Sana majdnem nyolc. A barátaink közül nem sokan jártak
iskolába, de Aba ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljunk írni-olvasni
urduul, a Korán nyelvén, így tehát beíratott minket a városi urdu
iskolába, ahová mindennap gyalog mentünk. Az órák reggel 7-től
délután l-ig tartottak. Eleinte viccesnek tartottam hallgatni a tanítónőt,
de aztán hamar ráuntam. Akárcsak az apám gyerekkorában: képtelen
voltam koncentrálni, és csak egyre vágytam, szórakozni. Mihelyt apám
megpróbált velem leckét íratni, ezt válaszoltam neki:
– Mein app par ho mujhe school accha nahi lagta. (Olyan vagyok,
mint te, nem szeretem az iskolát.)
Minden alkalommal annyira mérges lett!
Amint lehetőségem nyílt rá, megszöktem, hogy találkozzam az
osztálytársaimmal a nyomornegyed utcáin. Néha a fáradságot sem
vettem arra, hogy megvárjam az órák végét: egyszerűen nem mentem
be. Amikor hazamentem ebédelni, a sáros ruhámról a nagyanyám
mindjárt tudta, hol jártam… A tengerészkék kantáros ruha, a fehér blúz
és zokni fekete cipővel nem éppen ideális ahhoz, hogy a porban,
koszban, kukák közt játssz!
Sokáig nagyon hosszú hajam volt, a derekamig ért, aztán a
nagyanyám úgy döntött, hogy levágja a túl nagy meleg miatt, és mert
állandóan koszos volt. Nagyon elszomorodtam, szokatlan volt a szép
hosszú hajam nélkül.
– Azt hiszed, jó modorra vall az, hogy a sárban verekszel? És persze
mindezt kinek kell kimosni?
Nagyanyám nagyon gyakran akkor is haragra lobbant, amikor
veszekedtem a szomszédokkal. Azt tudni kell, hogy a slumban lakók
életét a pletykálkodás tölti ki, engem pedig idegesít, hogy a
nagyanyámnak mindent visszamondanak, úgyhogy odavágom a
szomszédoknak, amit gondolok: ne foglalkozzanak azzal, ami nem
tartozik rájuk!
A hülyeségeim miatt Dadi gyakran volt mérges, de soha nem kiabált
sokáig. Jóllehet igyekezett szigorúnak tűnni, azért sokat kényeztetett.
Amikor arra kértem, hogy a kedvenceimet főzze, például biryani csirkét
(imádom a csirkét, főleg így elkészítve, rizzsel és fűszerekkel) vagy
currys joghurtos rizst, végül mindig engedett.
Ellenben soha nem felejtett el panaszkodni Abának, amikor hazaért a
munkából. Igazán dühös lett, jól összeszidott! Nem bírta elviselni, hogy
összekoszolom magam, és hogy mulasztok az iskolában. Még azt is
megtiltotta, hogy kancházzak (ez egy játék golyókkal), pedig az egyik
kedvencem, ahogy egyébként a legtöbb barátomé is. Ráadásul nagyon jó
vagyok benne, és gyakran nyerek. Bandrában kevés a sík terület, de mi
találtunk egyet a főutcán, egy mocsadéktól mentes sarokban, ahol a
partikat játsszuk. Ezen a helyen mindig vannak csapatok, akik éppen
kancháznak, és olyanok, akik a sorukra várnak. A játék abból áll, hogy
meg kell célozni egy golyót a miénkkel, és közben úgy használjuk a
középső ujjúnkat, mint a csúzlinál. A gond csak az, hogy a legjobb
pozícióban akkor vagyunk, ha négykézlábra ereszkedünk. Egyszóval
lehetetlen tisztának maradni.
A kancha ugyanolyan fontos itt a slumban, mint a szintén népszerű
krikett. Mégis a golyó a nyomornegyed játéka. Mindenkinek rengeteg
van, kicsi, nagy, tarkabarka, néha még csillogó is. És egymás között
cserélgetni, az is kedvelt elfoglaltságunk.
– Mit hallok, Rubina?! Megint lógtál az iskolából? Láttalak a sínek
mögött torkoskodni meg golyózni…
– De imádok játszani…
– Bas bahaut ho gaya! (Most már elég legyen!)
– Aba, Aba…
– Épp elég időd van játszani iskola után. És ez nem ok arra, hogy
összepiszkold a ruhádat. A nagyanyádnak anélkül is van elég dolga,
hogy helyrehozza a hülyeségeidet. Hányszor kell még mondanom, hogy
ne henteregj a földön? Ez mocskos, a végén még megbetegszel!
– Thik hai aage se aisa nahin hoga. (Aba, ígérem, soha többé nem
fordul elő.)
Amikor papa felemeli a hangját, szomorú leszek, és addig duzzogok a
sarokban, amíg meg nem békél. Megcsiklandozza a pocakomat, a
lábával a levegőbe repít, és minden el van felejtve. Nagyon meg szokott
szidni, de gyorsan elillan a haragja. Csak egyszer pofozott meg, amikor
meglátta, hogy tiszta sáros lábbal jövök haza: chappal nélkül mentem
el, ez a szandálom, amit mindig hordok. Az is igaz, hogy senki nem mer
mezítláb mászkálni egy nyomornegyedben: ott a szennyvíz, a kisbabák
a földre pisilnek, egyesek oda köpködnek, a kecskeürülék, a kutyaszar
és a mindenfelé heverő fémhulladék közt kicsit veszélyes, tudom, de
mindenáron át kellett sietnem egy barátnőmhöz, hogy megmutassa az új
ruháját. Ha a slumban valaki vesz valamit magának, akkor szinte
kötelező azonnal közszemlére tenni. Én is imádok kérkedni a
sminkemmel, az ékszereimmel és a ruháimmal. Még szebbnek tűnnek,
ha meglátom az irigység sugarát a barátaim szemében.
Apám hetente egyszer a mecsetbe is magával vitt minket arabul
tanulni: havonta tíz rúpiáért beültettek egy terembe, lányok az egyik
oldalon, fiúk a másikon, és hangosan olvastunk egy imádságot a
Koránból. Aba úgy véli, hogy nagyon fontos megtanulnunk olvasni a
Szent Könyvet. Ő nagyon vallásos, és minden pénteken eljár a
mecsetbe. Még ha sok a munkája, akkor is talál alkalmat, hogy
elmenjen imádkozni. Otthon kiakasztott egy Moinuddin Cristhi sírját
ábrázoló fotót, ami a rádzsasztáni Ajmer Sharifból való. Ő az egyik
legnagyobb szentünk. Aba minden év júliusában elmegy a sírjához
ájtatoskodni. A mecsetbeli órákon rengeteg irtó érdekes dolgot
tanultam. Most már tudom, hogy ha egy muzulmán meghal, akkor a
hinduktól eltérően nem elégetik, hanem koporsóba teszik a testét. Ha
hazudunk, Allah gyíkká változtat bennünket, és ha lopunk, akkor
egyenesen a pokolra kerülünk. Ezek olyan dolgok, amiket nem szabad
lazán kezelni.
A nyomornegyedben, nem messze tőlünk, élt egy kábé tizenöt éves
lány. Egyik pénteken, iskola után hazament, és az anyja, aki az ágyon
ülve olvasta a Koránt, azt mondta neki:
– Mosd meg a kezed, és gyere olvasni velem a Koránt.
A lánya fáradt volt, és nem akarta. Bekapcsolta a tévét, nem hallgatva
az anyjára.
– Aree television dekhne se tera bhala nahin hoga (A tévé előtt ülve
nem jutsz előrébb az életben) – mondta az anyja.
Miközben a zenei klipeket nézve elheveredett az ágyon, a lány
véletlenül megrúgta a Szent Könyvet. A következő pillanatban fura,
bronzos színt öltött a bőre, és elkezdett repedezni. Az arca és a teste egy
kövér gyíkéhoz volt hasonlatos. Néhány perc alatt gyíklánnyá változott.
Az anyja halálosan megijedt, és teljesen lebénult. Kiabált és minden
szomszéd odasereglett. Orvosok is jöttek, de senkinek nem sikerült
meggyógyítani. Úgy volt, hogy az anyja egy múzeumnak adományozza,
de a lánya néhány nappal később meghalt. Még az újságok is írtak róla,
nem viccelek! Ettől a történettől libabőrös lettem, ahogy egy csomó
más gyerek. Több napig nem tudtam aludni, azóta figyelek, hogy
tiszteljem a Koránt, és soha nem hazudok. Azaz néha füllentek, ez igaz,
de csak ha szükségem van néhány rúpiára apámtól, vagy ha nem
akarom, hogy megszidjon.
– Aba, tudsz nekem adni tíz rúpiát?
– Mire kell?
– Szeretnék massala chipset venni.
– Megint?
– Éhes vagyok.
Gyakran nassolgatok. Földimogyorót, kekszet, csokit, fűszeres
falatokat, kacha aamot (zöld mangót) nyersen vagy mást, parii purit,
ami nagyon finom sült tésztagolyó fűszeres batáta-töltelékkel: néhány
rúpiáért a negyed minden utcasarkán kapható. A közös étkezések idején
nyilvánvalóan nem vagyok már éhes, még akkor sem, ha Dadi a
kedvencemet főzte, a biryani csirkét. Néha egyszerűen megfeledkezem
az ebédidőről. Amikor nem látnak hazajönni, apám elküld valakit, hogy
keressen meg, és kimeredt szemmel vár a küszöbön.
– Rubina, rendesen kell étkezned. Ha folyton azzal töltöd az időd,
hogy össze-vissza eszel, nem adok neked több pénzt, megértetted?
– Igen, Aba.
Szerencsére hamar elfelejti a fenyegetőzést, és ha kedvesen kérem,
ad nekem néhány bankót: nagyon elkényeztet, és nehezére esik
bármikor is visszautasítani, hiszen mindig is én voltam a kedvence.
Sana, a nővérem egyáltalán nem olyan, mint én. Ő nagyon félénk,
inkább szeret otthon ülni, és soha nem kér semmit. Én meg nem
habozok, hogy kinyissam a számat. Ugyan minek feszengjek, ha
kedvem van valamihez?
– Aba, tudsz nekem adni öt rúpiát?
– Nesze, de ezzel vége.
– Köszönöm, Aba.
Sana és én egyszerre szeretjük, és utáljuk egymást. Civakodunk, és
egymás haját tépjük kis hülyeségek miatt, mint mondjuk egy fülbevaló
vagy körömlakk, mert ő soha nem akarja megosztani velem a cuccait.
Sana mindig is két lábbal járt a földön, míg én inkább álmodozó típus
vagyok. Eléggé különbözőek vagyunk. Abbast, a kisöcsénket azonban
mindig nagy szeretettel vettük körül. Ha bárki is megpróbálja piszkálni,
soha nem riadok vissza egy jó kis verekedéstől. És úgy látom, hogy
Abbas, az én chotum (kicsim) pont olyan, mint én.
Másik kedvelt időtöltésem a bringa. Kelet-Bandrában egy férfi,
Salman (aki egyébként Azhar unokatestvére) két rúpiáért bérbe adja a
biciklijét öt percre. Attól függően, hogy mennyi van a zsebemben,
elmegyek tíz, tizenöt, sőt akár harminc percre is. Imádok a slum körül
tekerni, akkor is, ha valóságos kihívást jelent a kecskék és az árusok
közt szlalomozni, miközben földimogyorót vagy kekszet csipegetek,
amit a kormányra rögzített kosárba teszek. Gyakran megkergetnek az
asszonyok és a földre telepedett árusok, ha hozzáérek a zöldséghez-
gyümölcshöz. A slumban senki sem riad vissza attól, hogy egymást
sértegesse. A férfiak, a nők, de még a gyerekek is naphosszat
szitkozódnak, káromkodnak.
– Marjani, dekh kein chal mere angoor kharab kar diya! (Dögölj
meg, koszos kis kölyök, átgázoltál a szőlőmön!)
Amikor nem bicajozom, akkor a főutcára megyek szórakozni a
barátaimmal, Rubinával, aki a legjobb barátnőm (ez vicces, hogy
ugyanúgy hívnak bennünket), Asával, Fanával, Sohonnal és Luxharral.
Egyidősek vagyunk, és én vagyok a bandafőnök. A főutcában a sínek
oldalán valaki összetákolt egy emelvényt a vallási szertartásokhoz.
Kedvenc ünnepem a Nayaz: tizenegy napon keresztül emelt hangon
olvasnak szentbeszédeket egészen sötétedésig, utána pedig enni adnak a
legszegényebbeknek. Az emberek ezt szeretetből teszik, hogy közelebb
kerüljenek Allahhoz. Ezen a héten sokáig kint maradok a barátaimmal,
azzal az ürüggyel, hogy hallgatjuk a prédikációkat. Persze dumálunk,
nevetgélünk, lökdösődünk, és egymás székét taszigáljuk. Ennek
következtében egy csomó rosszalló és átkozódó tekintet vetül ránk, de
ettől csak jobban kell nevetnünk.
A köztes időben ez a fából készült miniszínpad a hadiszállásunk, és
itt találkozgatunk. Van, hogy kis előadásokat tartunk rajta, vagy csak
leülünk beszélgetni. Bújócskázni is imádok a többi kölyökkel: annyi
szuper rejtekhely van az árusok barakkjai, a szemétdombok és a
zegzugos utcácskák közt. Este áthívjuk egymást otthon játszani vacsora
előtt. Rubina gyakran jön rajzfilmet nézni a nagyanyámhoz. Nem
szeretem az olyan napokat, amikor tönkremegy a tévénk, vagy valaki
rácsatlakozik a kábelünkre, hogy ingyen jusson a csatornákhoz.
Ilyenkor sosem jönnek be jól a programok. A mi negyedünkben nem
zavartatják magukat az emberek, ha a zsinórok megbütyköléséről van
szó, hogy ingyen jussanak áramhoz vagy tévéadáshoz, gyakran
vitatkoznak is emiatt. Néha rosszabbra fordul a dolog, előbb mindennek
elmondják egymást, aztán összeverekednek.
Szerencsére a nagyanyám nem kéri, hogy segítsek odahaza. A
házimunkát soha nem szerettem. Mivel az apám egész nap dolgozik,
senki nem figyel rám. Szóval szabad vagyok, mint a madár, és azt
teszek, amit akarok. Sajnos előbb-utóbb eljut a fülébe:
– Rafeeq, a lányod megint rosszalkodott. – Aab kya kiya? (Mit
csinált?)
– Megütötte a lányomat. Ezen a héten másodszor. ..
– Accha[3]… mindjárt helyre teszem.
Aba nem szereti, ha összetűzésbe kerülök az osztálytársaimmal. Nem
vagyok különösebben bajkeverő, de nem habozok, ha meg kell védeni
magam. Ráadásul leggyakrabban az egész csak a vicc kedvéért van.
Például szeretek hátulról ráijeszteni a többiekre, a felnőttekre is:
meglepetésszerűen rájuk vetem magam, és szorosan a nyakukba
csimpaszkodom, mint egy koala. Az a cél, hogy minél hosszabban ott
maradjak!
Imádom év közben a muzulmán ünnepeket is, amikor rengeteg ember
gyűlik össze minimum három napra. Nekem az év legjobb időszaka,
amikor az Id-Ul-Zuhát[4] és az Id-Ul-Fitrt[5] ünnepeljük. A slumban
mindenfelé karneváli hangulat van. Meglátogatnak a távoli rokonok, és
órákon át tartó lakomát rendezünk. A nők kora reggel nekiállnak a
főzésnek, és végre egyszer a fűszerek, a gőzölgő rizs és a báránysült
finom illata szálldogál az utcákban.
Ezen alkalmakkor az apám nagyon bőkezű. Több pénzt ad, mint
szokott, új ruhákat vesz, meg egy szütyőt, amibe beletehetem az
Idijeimet, a pénzt, amit kapok. Ez a szokás Id-Ul-Fitr idején, hogy a
felnőttek mind adnak egy kis pénzt a fiatalabbaknak, pusztán a szeretet
jeléül. Nagyon szeretem nézni, ahogy erre az időre átalakul a
nyomornegyed. Minden szép díszes, színes lampionok mindenütt, jó
illat van, és senki sem verekszik. Minden lakó olyan, mintha egy nagy
harmonikus család lennénk. Sőt, apám több menetre is befizet az ünnep
idejére felállított körhintán, édességet, fagyit és ilmivel (tamarindával)
teli zsákocskákat vesz nekünk, hogy legyen mit nassolni. Ezek azok a
kizárólagos pillanatok, amikor boldognak, elégedettnek és normálisnak
érzem magam, akár a tévéképernyőn az emberek.

Kilenc éves vagyok, és színésznő akarok lenni

Biztos vagyok abban, hogy nekem és a slum többi lakójának a

televízió az egyik legjobb dolog. Egész kicsi korom óta a lehető legtöbb
időt a tévé előtt töltöttem. Amikor a kábel bejött, határozottan
szórakoztatóbb lett az élet. Fiatalabb koromban csak a Mickey Mouse-t
meg a többi rajzfilmet akartam nézni. Még mindig imádom, főleg
Doraemont és Pokémont, amit állandóan az unokatestvéreimmel és a
nagynénémmel nézek. Egyszer abbamaradt a Doraemon sugárzása,
pedig ez egy nagyon mulatságos műsor, és a nagynéném rendkívül
szomorú volt. Igazi kislány.
Nálunk egy nagyon öreg masina van, és Sana nővéremmel mindig
azon vitatkoztunk, hogy eldöntsük, mit nézzünk. Mivel Sana
sorozatfüggő, szó sem lehetett arról, hogy kihagyjon egy epizódot. Az
ismétléseket is megnézte, és ha egyet is elszalasztott, akkor átment a
barátnőjéhez, hogy megtudja, mi történt. Az egész nyomornegyed a
Saas-Bahu hatása alatt volt (egy jogi sorozat, ami egy mostohaanyáról
és mostohalányáról szól), és az asszonyok a kedvenc szappanoperájuk
idejének megfelelően szervezték az elfoglaltságukat… Ha csatornát
váltottam, kiabálni kezdtünk, és verekedtünk. Sana lökdösött, és
csipkedett, hogy átengedjem a távirányítót, és persze mindig
könnyekkel zárult az ügy. Aztán felnőttem, és én is sorozatfüggő lettem.
És elkezdtem arról álmodozni, hogy belépek ebbe a csillogó világba.
– Woh kya cham chamati duniya hai!… (Milyen csillogással teli
csodás világ!…)
 Áhítattal bámultam a gyönyörű nőket, csodáltam őket minden
ékességükkel, csinos sminkjükkel, a szerelmi történeteikkel és
mindazzal a sok bonyodalommal, ami az életük során megesett velük.
De igazából a mozi volt az, ami a legnagyobb hatást tette rám. Három
órán keresztül mindenről megfeledkeztem. Szerettem a zenés-táncos
filmeket és a drámai történeteket. Fütyültem és kiabáltam, ha a főhős
megverekedett a gonosszal, és ha minden jól végződött. Annak mindig
annyira örültem! Egy filmet nézve állandóan abban reménykedtem,
hogy az én életem is jól végződik, és hogy minden a legjobban alakul.
Apám időnként magával vitt minket a Gaiety Galaxyba, egy bandrai
nagy moziba, és ez mindenki számára ünnep volt. Rendszerint a
vetítővászon előtti első sorba vettünk jegyet, mert úgy nem volt drága.
Persze kitekeredett a nyakunk, ahogy néztük a filmet, de ez nem
izgatott, hiszen teljesen lekötött, ami a vásznon történt meg a minden
oldalról érkező hangok.
Főleg a vígjátékokat, az akciófilmeket és a romantikus filmeket
szeretem. Az egyik kedvencem a Ghajini Aamir Khannal, és azzal a
nagyon szép színésznővel, akit Asinnak hívnak. Mindketten
szuperédesek, és a dalok nagyon jók, még ha nem is tudunk rájuk
táncolni. Aamir Khan, Bollywood egyik legnagyobb sztárja játssza a
főhőst, nagyon gazdag, a főhősnő pedig rendkívül szegény. Szerelmesek
lesznek, és épp összeházasodni készülnek, amikor egy gonosz alak,
Ghajini megöli az asszonyt, a főhőst pedig megsebesíti, aki mindezek
után igyekszik kitörölni az emlékezetét. Mindent elfelejt, ami vele
történt, de mégis meg akarja bosszulni szerelmesét… Vannak nagyon
erőszakos jelenetek, de igazán tetszettek a flashbackek, amelyek a
szerelem történetéről szóltak. A mozivászonban még az is elvarázsol,
hogy úgy érzem, mintha én is a filmben szerepelnék, és hogy mindez
megtörténik velem. Ugyanazokat az érzelmeket élem át, mint a
szereplők, szomorú, vidám vagy éppen dühös vagyok, amikor ők is.
Különben a kedvenc színészem Salman Khan. Nagyon jóképű,
ráadásul szép izmos testű. Az összes filmjében vannak olyan jelenetek,
amikben meztelen felsőtesttel játszik, ezt mindenki imádja. A
nyomornegyedben minden kissrác olyan muszklikat akar, mint Salman
Khané. Nagyon mulatságos, és halálra röhögöm magam, amikor idiótát
játszik a filmekben. Majdnem mindet láttam. Az utolsó a Yavraj and
Partner volt. Különösen szerettem ezt a filmet, akkor is, ha a barátnője,
Katrina Kaif játszik benne.
Ami a nőket illeti, Preity Zinta az ideálom. Úgy vélem, hogy a világ
legnagyobb sztárja, ő is gyönyörű, a világos bőrével, és csupa
gödröcske a mosolya. Nagyon rokonszenvesnek találom, és pontosan
olyan szeretnék lenni, ha megnövök. Preity Zinta utolsó filmje, amit
láttam, a Krrish volt. Bár neki csak egész pici szerepe volt benne. Ez
egy Krishna nevű, különös képességekkel született fiúnak a története. A
képességét az apjától örökölte, aki gyerekkorában találkozott egy
ufóval. Azért, hogy megmentse az őrült tudós által fenyegetett világot,
Krrish szuperhőssé változik. A női főszerepet Priyanka Chopra játssza.
Imádom az utolsó, Fashion című filmjét. Modellekről és az életükről
szól. Nem sokat értettem a történetből, de a dalok szuperjók voltak.
Ruksharral, az unokatestvéremmel betéve tudjuk a film zenéjének
koreográfiáját.
– Jalwa yeh jalwa fashion ka hai yehjalwa. (Varázslat, varázslat,
mindez a divat varázsa.)
Rukshar unokanővéremmel egész délutánokat töltöttünk egy csomó
szám tánckarát utánozva. A szülők távollétében a tévé előtt ismételjük a
mozdulatokat, mert nagyon fontos, hogy egy színésznő jó táncos is
legyen, ráadásul imádok táncolni. Az unokanővérem nagyon jól táncol,
és tanított nekem egy csomó lépést. Ruksharnak a tánc a szenvedélye.
Nem készül színésznőnek, de ha az is akarna lenni, a nagybátyám és a
nagynéném soha nem engedné. Ő már majdnem tizennyolc és a
nagynéném úgy véli, hogy az ő korában nem mehet egyedül szórakozni,
főleg nem táncolni. A nyomornegyedben szinte minden lány férjhez
megy tizennyolc éves kora táján. Ez nem biztos hely a felnőtt
lányoknak. A fiúkat nem nevelik meg, kifütyülik, bosszantják a
lányokat, és csomó durva megjegyzést tesznek rájuk.
A nyomornegyedben sok gyerek álmodozik arról, hogy egy napon
sztár lesz, de én tudtam is, hogy az leszek.
A nagynénémtől három háznyira lakik Parvesh, egy középkorú férfi,
akinek olajos fekete a haja, ki van húzva a szeme és vörös a szája attól,
hogy egész nap paan massalát. (egy fűszert) rágcsál. Nem beszél sokat,
és mivel egyfolytában köpköd, pirosló nyomokat hagy maga után.
Pappu bhainak dolgozik, aki a legtöbb fiatalt és statisztát verbuválja
Bollywoodba. Mondták nekem, hogy mindenfelé vannak alkalmazottai,
akiknek az a feladatuk, hogy különböző szereplőket keressenek,
kövéreket, nagyokat, kicsiket, srácokat, egyetemi hallgatókat és
fehéreket. Parvesh megtalálja a gyerekszereplőket, néha nagyobb fiúkat
is, hogy kisebb szerepeket játsszanak, vagy csak feltűnjenek különböző
filmekben. Több éve ott dolgozik. Természetesen a nagybátyámnak jó
barátja. Kivéve most, mert tudom, hogy a nagybátyám nem túlságosan
kedveli. Megígérte neki, hogy elviszi a fiát, Mohsint egy
meghallgatásra, és ezek után ott helyben másokat választott. Mohsin
kitűnő táncos, ráadásul elég jóképű. Parvesht mindenki ismeri a kisded
játékairól, de senki nem mer neki beszólni, mivel mindenki a kegyeit
keresi, hogy munkát adjon a gyerekének.
Parvesh az utcán szemelt ki engem, amikor három éves voltam.
Apám mondta, hogy nagyon aranyosnak talált, és hogy szerepet ajánlott
egy reklámban: egy AIDS nevű betegség figyelemfelkeltő kampánya
volt, és egy színésszel forgattam, Suniel Shettyvel. De semmire sem
emlékszem az első kamera előtti élményeimről, a reklám pedig már
nem megy a tévében.
Parvesh visszajött apámhoz 2007 októberében, és ez alkalommal
moziszerepet ajánlott nekem. Amikor apám elmondta, ugráltam az
örömtől, akkor is, ha csak egy kis szerep volt, de nem tudtam szebbet
elképzelni, mint hogy sztárokkal forgatok. A meghallgatások után
kiválasztottak. Sajnos a forgatás épp aznap volt, amikor az egyik
szomszédunk esküvője, akit nagyon jól ismertem. Olyan volt, mint a
nővérem, és a világon semmiért nem hagytam volna ki a szertartást,
még egy filmért sem. Ő csak egyszer megy férjhez, én pedig biztos
voltam abban, hogy még csomó alkalmam lesz mozifilmben szerepelni.
Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy nem volt nagy veszteség, ez
csak a kezdet, persze azért kicsit szomorú voltam.
Aztán mégis igazam lett: kevesebb, mint egy hónappal később
Parvesh újra meglátogatott.
– Namaste, Rafeeq.
– Namaste, Parvesh, kaisay ana hua? (Mi szél hozott?)
– Újabb ajánlatom van Rubina számára. Egy angol nyelvű filmben. A
forgatás egyik része Bombay nyomornegyedeiben lesz, és a producerek
a környékről való gyerekeket keresnek.
 Apám oldalán ülve egy szemernyit sem mulasztottam abból, amit
Parvesh mondott. Túlságosan örültem, hogy még egy lehetőséget kapok
a moziban. Elég türelmetlen is voltam. Ez alkalommal nem kérdés,
hogy kihagyom-e. Amikor az apám felém fordult, azt hiszem,
egyfolytában vigyorogtam.
– Karagebi, Rubina? (Megcsinálod, Rubina?)
– Fiain, Aba, kérlek.
– Fhik hai, thik hail (Oké, oké, rendben!)
Néhány nappal később Parvesh értem jött. Nem tudtam mi fog
történni, azt sem, hogy hova megyünk, de rettentő izgatott voltam. A
főutcában láttam a járda mentén parkoló buszt a riksák közt. A
nyomornegyedből több tucat gyerek már ott ült az elején: néhány
barátom, többeket pedig látásból ismertem. Kérdeztem Parveshtől:
– Ők is a meghallgatásra jönnek?
– Igen, ez egy hatalmas külföldi produkció: ezerötszáz gyerek vesz
majd részt benne, én pedig csak azzal az ötvennel foglalkozom, akik az
én körzetemben laknak. Mintegy tizenöten jöttök Kelet-Bandrából.
Rendesen aggódtam, hogy ezerötszáz sráccal vagyok versenyben egy
szerepért a filmben. A busz egy másik szegénynegyedben állt meg, nem
messze a miénktől, és Parvesh újabb gyerekeket szállított fel, aztán
Andheri, Bombay egyik legnagyobb külvárosa felé indultunk. Majdnem
egy óráig tartott az oda út. Parvesh közölte velünk, hogy itt találhatók
Bollywood legnagyobb irodái. Az India Take One produkció stúdiójához
érkeztünk. Azelőtt sose hallottam erről a társaságról. Az elején egy
nagy terembe vezettek minket, ami nagyjából velem egykorú fiúk és
lányok tucatjaival volt tele. Kicsit elveszettnek éreztem magam, és a
környékbeliekkel maradtam. Általános izgatottság uralkodott, mindenki
dumált, de én csak magamban méláztam, mivel állandóan azon járt az
eszem, hogy mit kell majd csinálnunk.
Parvesh így szólt:
– Üljetek le, és várjatok, ahogy név szerint szólítanak benneteket. Ha
éhesek vagy szomjasak vagytok, szolgáljátok ki magatokat. Minden ott
van az asztalon.
Sejtettem, hogy ennyi gyerekkel hosszú lesz a meghallgatás. De
hamarosan jött egy nő, hogy beszéljen velünk. Szüksége volt néhány
percre, amíg mindenki elhallgatott, és rá figyelt.
 – Szervusztok, gyerekek, Loveleennek hívnak, és én irányítom a
válogatást. Tudom, hogy sokan közületek nem beszélnek angolul,
szóval ha van kérdés, bátran tegyétek fel. A meghallgatásra tízes
csoportokban fogunk behívni. Ha halljátok a neveteket, keljetek fel, és
kövessétek azt az embert, aki szólított. Mindenki megértette?
Hangos «Igeeeen!» hallatszott.
Amikor rám került a sor, követtem az alkalmazottat a többi
jelentkezővel. Kicsit ideges voltam. A teremben Loveleen
elmagyarázta, hogy nagyon egyszerű: azt kell elképzelni, mintha egy
hosszú úton futnánk. De figyelem, ez nem verseny, szóval semmi
lökdösődés!
Kicsit meglepetten néztük egymást. A meghallgatásokon általában
párbeszédeket mondattak velünk, vagy megfigyeltek tánc közben. Itt
más volt. Csodálkozva bámultunk egymásra, és az egyik fiú
megkérdezte Loveleen didit[6]:
– Sirf bhagna kain? (Csak futni?)
– Haan, sirf bhagna hain. (Igen, csak futni kell). A jelre indultok.
Készen vagytok?
– Igen!
– Ek, do, teen, chalo! (Egy két, há', rajt!)
Amint megkaptuk a jelet, egyszerre elkezdtünk futni, kicsit
összevissza volt. Csak néhány métert tettünk meg, amikor megállítottak
bennünket.
– Oké, ez nagyon jó volt. Pihenjetek picit, és újrakezdjük. Ez
alkalommal kicsit lassabban fussatok. De ismétlem, ez nem verseny,
ahol a leggyorsabbat keressük. Csak látni akarjuk, ahogy szaladtok.
Ezalatt folytonosan azon gondolkodtam, hogy vajon milyen film
lehet, különböző témákon tanakodva: akció, sport, thriller…
A meghallgatások nem voltak ilyen kemények, mint ez! Háromszor
kellett futnunk, aztán visszamentünk leülni a többiek mellé. Amikor
mindenki lement, Loveleen kijött beszélni velünk.
– Tökéletes volt. Köszönöm, gyerekek. Holnap folytatjuk.
És ez volt minden. Parvesh előre szólt, hogy a válogatás több napig is
eltarthat, és hogy nem lesz egyszerű. Mindannyian elég izgatottak
voltunk attól, hogy vissza kell jönni, ráadásul néhány barátot is
szereztem. Számomra ez nem csak meghallgatás volt, de egyben
lehetőség arra is, hogy szórakozzak.
A busz mindenkit letett a maga negyedében. Amikor hazaértem, a
kisöcsém, Abbas türelmetlenül várta, hogy elmondjam, mi történt.
– Szóval hogy volt? Mit kellett csinálnod?
– Futottam.
– Micsoda?
– Mondom, futottam…és ez minden. Azt hiszem a futásról szól a
film.
Jóllehet Abbas nem volt elégedett a válaszommal, mégis kirohant,
hogy elmesélje a barátainak, és hogy csúfolódjanak velem.
Másnap ugyanabban az órában várt bennünket a busz a
nyomornegyed kapujában. Az elején rátaláltam az előző napi
barátaimra. Szuper! Mindannyiunknak sikerült a meghallgatás, ahol
futni kellett! A stúdióhoz érve a még mindig nagyon kedves Loveleen
várt bennünket.
– Szervusztok, gyerekek. Mindenki jól van? Nem vagytok fáradtak?
– Nem!
– Jól van. Ma is úgy lesz, mint tegnap: szólítani fogunk, de most
kisebb, hármas-négyes csoportokban. Ez alkalommal majd néhány szót
is kell mondanotok. Semmi bonyolult… csak hallás után fejből kell
mondani.
Azon tanakodtam, hogy végeredményben lesz szövegünk, és
örömmel töltött el a tudat, hogy az angol filmekben is vannak
párbeszédek.
Amikor elérkezett az én sorom, azt kérték, hogy három másik
gyerekkel üljek le egy nagy faasztalhoz. Mindenki előtt volt egy üres
tányér. Loveleen gyorsan elmagyarázta a helyzetet.
– Jól van gyerekek, dal chawalt (rizs paprikás lencsével) fogunk
felszolgálni, és meg fogjátok enni. Jusson eszetekbe, hogy úgy kell
befalnotok, mintha régóta nem ettetek volna rendesen.
Mondtam magamban: «Hiszen ez nagyon könnyű!» Ráadásul épp
jókor jött, mivel picit éhes voltam.
– Rubina, néhány falat után azt fogod mondani: «Ha ez az úr
másodszor is telerakja a tányérunkat, akkor valóban nagyon kedves!»
Rendben?
 – Rendben.
Ezerszer is megismételtük a jelenetet, hogy mindenki el tudja
mondani a szövegét.
Másnap visszajöhettem a terembe, akárcsak a következő napokon, és
minden alkalommal újabb szövegeket kellett mondanom. Időről időre
láttuk, ahogy Loveleen a stúdió egyik sarkában gyorsan angolról hindire
fordít egy-egy jelenetet, amit aztán el kell játszanunk. Amint rám került
a sor, mindenről megfeledkeztem magam körül. Még mindig nem
tudtuk, miről szól a film, de teljes szívemmel azon voltam, hogy jól
mondjam a nekem szánt párbeszédeket. Minden olyan könnyűnek tűnt,
mintha csak a saját életemet élném!
Oldott volt a hangulat, és mindenki nagyon kedvesen bánt velünk.
Csomó barátra tettem szert. Ahogy a napok teltek, egyre kevesebb
gyerek csatlakozott a reggeli buszhoz. Örültem, hogy még mindig
versenyben vagyok, és igazán kezdtem hozzászokni a
meghallgatásokhoz. Ott találkoztam Azharuddinnal. Láttam már
korábban a környéken csavarogni, de nem ismertük egymást. Mindenki
Azharnak hívja. Egy évvel volt idősebb nálam, és szintén Kelet-
Bandrában lakott, az utca másik oldalán. A házuk csak néhány
hullámlemezből állt, a tetőn pedig egy sárga ponyva. Vele állandóan
csak nevettünk. Mindig bohóckodott, és soha nem hagyta ki, ha
viccelődhetett. Grimaszolt, és a többieket utánozta. Nagyon jól
szórakoztunk.
Tíz napja jártam a meghallgatásokra, de még mindig nem tudtam,
hogy kiválasztottak-e vagy sem. Parvesh minden egyes látogatásakor
izgalmas híreket hozott, ezért amikor eljött egy délután, azon tűnődtem,
hogy mit fog mondani. Azt mondta, készülődjek, mert a film
rendezőjével fogok találkozni. Kérdésekkel bombáztam Parvesht, de
lecsitított, figyelmeztetve arra, hogy nagyon gyorsan el kell készülnöm.
A főutcában találtam meg, ahol várt rám. A Juhu Beach negyedbe menő
buszra szálltunk. Tőlünk fél órára van, de örültem, hogy meglátom a
tengerpartot, és hogy elmegyünk előtte. Filmekben láttam már a Juhu
Beach-et, meg a barátnőim meséltek róla. Nagyon nagy házak mellett
mentünk el, pont olyanok voltak, mint a sorozatokban, majd gyönyörű
szállodák, elegáns éttermek következtek, végül a busz elkanyarodott, és
észrevettem egy hatalmas homokfövenyt. Tele volt álldogáló, illetve
vízben tapicskoló emberekkel, meg snack-, gola (jégkása-féle) és
cukorkaárusokkal. Kedvem lett volna belemenni a vízbe, és kérlelve
néztem Parvesh-t, de nemet mondott, mivel késésben voltunk.
– Sirf, ek minute? (Csak egy percre?)
– Nahi, chalo. (Nem, mennünk kell.)
A busz a fő kereszteződésnél tett le minket, és még gyalogoltunk,
mielőtt a hatalmas Sun and Sand névre hallgató szállodába értünk, ami
egészen a parton volt.
Egy nagyon nagy ajtó előtt álltunk meg. Nem is gondoltam volna,
hogy létezik ehhez hasonló hely, még inkább lelkesedtem, hogy mindezt
felfedezhetem. Amikor beléptünk, a portás szalutált, mintha fontos
emberek lennénk. Amint betettem a lábamat, éreztem a thandát
(frissességet). Mindenhol légkondicionált volt a levegő. Az előtérben
hihetetlen tisztaság uralkodott. Lehetett látni, ahogy a fény
visszaverődik a hotel csillogó padlóján. Jobb oldalt volt néhány butik,
ahol mindenfélét árultak, csokoládét, arckrémeket, szép nyakláncokat
és csinos gyűrűket.
– Ülj le a kanapéra. Mindjárt jövök.
Leülni? Szó sincs róla! Az volt minden vágyam, hogy egy pillantást
vethessek a környezetre. Nem mindennap jut el az ember ilyen helyre.
Épp készültem megnézni egy gyönyörű teraszt kilátással a partra,
amikor Parvesh visszajött értem.
– Chalo, woh log kamara interzaar kar rahe hain. (Gyerünk, várnak
bennünket.)
Követtem őt a számozott ajtókkal teli hosszú folyosón. Végül az
egyik előtt megálltunk, és Parvesh finoman bekopogott.
– Szabad!
Loveleen várt bent. Mosolygott, de egyúttal komoly is volt az arca. A
meghallgatáson nem nagyon volt alkalmam beszélgetni vele. Nem
gondoltam volna, hogy itt fogom viszontlátni, mindenesetre biztató volt
az ismerős arc jelenléte. Felemelkedett, hogy köszöntsön, majd egy
nagyon barátságos arcú szemüveges férfi elé tolt. Rózsás-fehér bőréről
arra következtettem, hogy nem Bombayből érkezett, még csak nem is
Indiából. Életemben először találkoztam külföldivel. Filmekben persze
már láttam, de ő volt az első, akivel kapcsolatba is kerültem.
 – Danny, íme Rubina. Rubina, bemutatom neked Danny Boyle-t, a
film rendezőjét.
– Namaste.
– Namaste.
Érdeklődve néztem a férfit: magas volt a homloka, és széles a
mosolya. Egy szót sem beszéltem angolul, ő sem hindiül, kivéve hogy
namaste. Mégis, az arca egyszerű és derűs volt, és nyomban
rokonszenvet éreztem iránta. Mondott néhány szót mosolyogva, és
Loveleen fordított.
– Danny chahte hain ki aap barish wala scene kar kein dikhaye.
(Danny szeretné, hogy eljátszd a jelenetet az esőben.)
– Thik hai. (Rendben.)
A meghallgatások alatt többször játszottam ezt a jelenetet Azharral
és Ayush-sal, egy másik, velünk egyidős fiúval. Úgy kellett tennem,
mintha esne, és kétségbeesett arccal odaállnom Azhar és Ayush elé
meggyőzni őket, hogy engedjenek be a menedékükbe. A próbákon
Azhar rengeteget nevetett esdeklő tekintetem láttán. A szoba közepére
álltam, vállamat behúztam, mintha a feltételezett szakadó esőtől
védelmezném magam, és igyekeztem a lehető legszerencsétlenebb
képet vágni. Danny felugrott, és lelkendezve mondta:
– Fantasztikus! Ez valóban jó!
Loveleen őszintén megkönnyebbülve fordított.
– Danny bahaut khush hain. Tumne bahaut accha kiyal (Danny
elégedett, úgy találja, hogy nagyon jól csináltad!)
Boldog voltam. Loveleen váltott néhány szót Parvesh-sel, aztán
Danny azt mondta: «Viszontlátásra, Rubina.», és kimentünk a szobából.
A hotel halljába visszamenet nem kerülte el a figyelmemet a terasz, és
engedélyt kértem Parvesh-től, hogy odamehessek megnézni. Nevetve
válaszolt: «Thik hai!».
Kint volt egy szuper uszoda, tele külföldiekkel, akik a medence körül
aludtak a faágyakon vagy úszkáltak. Sosem láttam azelőtt ilyen
medencét. Fantasztikusan tiszta volt, a víz színe égszínkék, épp csak
egy picit sötétebb. Volt egy másik is, egy sokkal kisebb, teli szanaszét
guruló buborékokkal. Az emberek apró ruhadarabokat hordtak. Nem
gondoltam volna, hogy felnőttek alsóneműben szaladgálhatnak
nyilvános helyeken. Az én negyedemben senki sem öltözik így. De a víz
megigézett, sőt, a partot is láttuk. Csak víz volt, ameddig a szem ellát.
Mivel imádom a vizet, a széléről megközelítettem, és alig vártam,
hogy megmártózhassak benne. Alighogy levettem a chappalomat
(szandálomat), és lábujjaimmal megérintettem a víz felszínét, Parvesh
rohant felém.
– Rubina, mit csinálsz?
– Hát, úszni akartam!
– Sajnálom, de nem lehet. Fürdőruhát kell húzni, hogy bemehess a
medencébe.
– Hohó! Nyugodj meg, Rubina!
Nálunk, amikor a ház mögötti víztárolóban fürdők, mindig rajtam
van a ruhám. Nagyon csalódott voltam, de nem volt választásom.
Visszamentünk a nyomornegyedi busszal, és jóllehet kicsit pipás
voltam, amiért nem úszhattam, mégis irtó nagy kedvem volt elmesélni
az öcsémnek és a barátainak mindazt, amit aznap láttam. Útközben
Parvesh örömmel közölte, hogy beválogattak a filmbe.
– Sach meinf (Igazán?)
– Hain.
– Accha!
Ez őrült jó: végre viszontláthatom magam a mozivásznon.
Elképzelésem sem volt, hogy miről szólhat a történet vagy hogy mi a
szerepem, de mindez egy kicsit sem izgatott: én, Rubina, filmet fogok
csinálni, egy igazit! Alig vártam, hogy elújságoljam Abának. Amint
leszálltam a buszról Bandrában, csak rohantam a sínek mentén. Egy
csomó embert fellökdöstem, akik egyből mondták a magukét, és
keresztülvágtattam, a szemétdombokon is, de nem érdekelt, hiszen
filmben fogok játszani. Parvesh mögöttem szaladt, hogy mindent
elmagyarázzon apámnak. Aba az ajtóban várt, kíváncsi volt, hogy miért
futottam ennyire. Leültetett, hogy levegőhöz jussak. Egyszerre mindent
el akartam neki mesélni, de nem tudtam, annyira izgatott voltam. Végül
sikerült annyit kiböknöm, hogy:
– Aba! Aba! Filmet csinálok!
– Nem hallod, Aba, film!
Majd' megbolondultam örömömben. Elkezdtem körbetáncolni. Aztán
belépett Parvesh mosollyal az ajkán, ami nagyon ritka, és Aba kérdő
tekintettel nézett rá.
– Baddai ho, Rafeeq Bhai, Rubina paanch so bacho mein select ho
gayi hain. (Gratulálok, Rafeeq Bhai, Rubinát ezerötszáz gyerek közül
választották ki.)
Tudtam, hogy apám büszke rám, még ha kicsit kétkedő is volt az
ábrázata.
– Szóval mi is ez a film?
– Angol film.
Akkor még nem lehetett tudni, hogy a film kijön-e Indiában.
Mindegy, a film az film, ha külföldiek, ha indiaiak csinálják, mit sem
változtat a dolgon. A lényeg, hogy játszom benne, és mostantól
színésznő leszek.
– És miről szól?
– Néhány gyerek története, akik nyomornegyedekben nőttek fel.
– Meddig tart a forgatás?
– Csak négy nap. Maximum öt. A héten visszajövök Rubináért.
Parvesh és Aba pénzről beszéltek, de tudtam, hogy nem számít:
annyira boldog voltam, hogy az apám beleegyezett, akkor is, ha csak
száz rúpiát ajánlottak volna fel. Mindenesetre Aba semmit nem tudott a
moziról, fogalma sem volt, hogy megy, és hogy fontos lesz-e a
szerepem. Hirtelen nem volt más választása: minden szempontból
bíznia kellett Parveshben.
A boldogságtól ordítva kérdeztem: «Kya role hain mera?» (Mi lesz a
szerepem?)
– Egy szegény kislányt fogsz játszani. Nem ez a főszerep, de nagyon
fontos. Majd meglátod: rengeteg színészt gyűjtöttek össze ehhez a
filmhez, de csak három gyereket választottak. Azhar is köztük van.
Azhar? Hát, egy kicsit már ismertem, de nem mondhatnám, hogy
túlságosan főhős-szerű arca lenne. Mielőtt Parvesh elindult volna, tudni
akartam a film címét, hogy legyen mivel hencegnem, miközben
elmesélem a barátnőimnek, hogy egy külföldi produkció sztárja leszek!
Meg is kérdeztem:
– Picture ka naam kya hain? (Mi a film címe?)
– Slumdog Millionaire.
– Salim Daag Milli Nair? Micsoda vicces egy cím!
 Nem tudtam, mit jelenthet, de kit érdekel? Annyira jó volt újra a
kamerák előtt lenni és élvezni, amint úgy bánnak az emberrel, mint egy
sztárral.
«Figyelem, felvétel!»
Kész voltam belépni az álmaim világába, igen!

Csöndet, felvétel!

A forgatás 2007 decemberének elején kezdődött. Aznap nagyon

meleg volt, Parvesh-sel, Azharral és az anyukájával együtt szálltunk fel
a buszra. A meghallgatás hosszú napjai után végre valami komolyat is
csinálunk. Ugyanott találkoztunk, ahol a válogatás volt. Loveleen és
Danny várt bennünket. Egy másik velünk egyidős fiúcskát, Ayusht
találtuk még ott. Bombay külvárosából jött. Még senki sem mesélte el,
hogy miről szól a film, sem azt, hogy ki milyen szerepet kap, csak
annyit tudtunk, hogy összefügg Bombay slumjával. Loveleen először is
körbevezetett, megmutatva, hol találjuk az ennivalót, a mosdókat és a
pihenősarkot. Mindenki nagyon figyelmes volt velünk, mintha fontos
emberek lennénk. Utána Loveleen elmagyarázta, hogy mit kell
csinálnunk:
– Szóval ebben a filmben három fontos személy van: Dzsamál, a
főhős, Szalim, a testvére, és a főhősnő Latika. Mindhárman a
gyerekkori énjüket fogjátok megjeleníteni. Ayush, te vagy Dzsamál,
Azhar, te játszod Szalim szerepét, Rubina, te vagy Latika.
Megértettétek?
– Igen, igen, persze.
– Ami a jeleneteket illeti, nagyon egyszerű: nagy részét már többször
vettük a meghallgatásokon. Azt fogjuk kérni, hogy csináljátok
ugyanazt. Egyetlen különbséggel, most egy kamera is ott lesz. Thik hai?
 Persze, hogy menni fog! Ayush, Azhar és én, egyikünk
türelmetlenebb volt, mint a másik, hogy végre megtudjuk, milyen is egy
igazi forgatási jelenet. Másokat is bemutattak a stábból, közülük
Natasha volt a kedvencem. Azonnal a barátnője akartam lenni: mivel ő
a sminkes, megtaníthatná nekem, hogyan legyek olyan szép, mint a
filmekben. Natasha is sokat segített nekünk mindenben. Loveleen
egyfolytában a közelben volt, hogy biztosan minden rendben menjen.
– Ha kérdésetek van, vagy szükségetek lenne bármire, nyugodtan
keressetek meg.
– Mivel kezdünk?
– Először csinálunk néhány próbafelvételt, aztán nekikezdünk egy
vidám jelenetnek. Rubina és Ayush, azt kell mutatnotok, mintha
cinkostársak lennétek, ez egy nagyon tiszta és szép szerelem kezdete,
ami életetek végéig egyesít benneteket, még ha jelenleg nem is
tudjátok.
Egy nagyon tiszta szerelem kezdete? Hm… Nem voltam benne
biztos, hogy tudom, miről is van szó. Ugyanakkor kedvem volt
megpróbálni, hogy egyáltalán lássam. Azelőtt soha nem voltam
filmstúdióban. Annyira sok különböző dologgal foglalkozó ember volt
ott, például ellenőrizték a világítást, egyesek elektromos vezetékekkel
bíbelődtek, mások fel-alá rohangáltak, nem nagyon tudom, miért.
Amikor a stúdió közepén találtam magam tucatnyi kamerával és
fényekkel körülvéve, ideges lettem, és kicsit féltem. Csak addig, amíg
Danny bácsi azt nem mondta:
– Felvétel!
Szóval ez olyan, mintha többé semmi nem létezne körülöttem. Nem
érdekel, hogy minden tekintet rám szegeződik. Azokban a jelenetekben,
ahol nem működtem közre, Ayusht és Azhart néztem. Felfogtam, hogy
fontos a szerepük, de mégis én vagyok a főhősnő. Aztán egyszerre mi
hárman elválaszthatatlanok lettünk. Két felvétel közt futkároztunk,
kérdéseket tettünk fel a kameramanoknak, és fogócskáztunk a díszletek
közt. Kíváncsiak voltunk, mindent tudni akartunk a világításról, a
kamerákról, a kulisszákról… Nagyon jó volt a hangulat a stúdióban, a
stáb irtó kedves volt velünk. Gyakran megkérdezték:
– Nincs szükségetek semmire? Nem vagytok éhesek?
 Soha életemben nem ittam annyi Coca-Colát, és ettem annyi fagyit!
Sok időt töltöttem Natashával: megmutatta az összes cuccát, a
púdereket, a rúzsokat, a szemfestéket, és kipróbálhattam őket.
Dannynek amint volt öt perce, jött velünk játszani. Szeretem a piros
pacsit: Danny az arcom elé tette a kezét tenyérrel lefelé, nekem pedig
meg kellett próbálnom lecsapni, mielőtt elhúzza. Mindig hangos
nevetéssel végződött.
Loveleen minden egyes forgatási jelenet előtt figyelmesen
magyarázott nekünk. Gyakorlatban ez nagyon egyszerű volt: ahogyan ő
is mondta, már többször megcsináltuk a meghallgatásokon. Amikor
elfelejtettük a szövegünket, vagy őrült nevetésbe kezdtünk egy-egy
párbeszéd közben, a stáb nem szidott meg, és Danny igyekezett
megnyugtatni minket:
– Fáradt vagy? Akarsz kicsit pihenni, mielőtt újrakezdjük?
Néha azért egy kicsit nehéz volt és fárasztó. Például az esős jelenet
ismétlése határozottan kevésbé volt szórakoztató: a zuhogó víz
folyamatosan szakadt rám, mint az igazi eső, egy gépezetnek
köszönhetően, ami a díszlet mögé volt rejtve. Pillanatok alatt eláztam.
Aznap, amikor ezt forgattuk, késő volt, és már fáradt voltam. Ayush és
Azhar menedéket talált egy elhagyatott fedél alatt. A filmben nem
messze tőlük mozdulatlanul kellett állnom az esőben, aztán guggolnom,
és motívumokat rajzolnom egy fadarabbal a sárba, mindezt olyan
szerencsétlen ábrázattal, hogy láttára helyet szorítsanak nekem a
menedékükben. Amikor az első cseppek rám estek, a víz meglepően
hatott: jeges volt! Aztán a cseppek igazi záporba torkollottak, mint a
monszuneső. Annyira szakadt, hogy nem tudtam nyitva tartani a
szemem.
– Ennyi!
Ennél a jelnél az asszisztensekhez rohantam, akik azonnal betekertek
egy törülközőbe szárítkozni. A kényelmesen henyélő Ayush és Azhar
csak nevetett az ázott kutya fejemen. Úgy gondoltam, hogy már
megvagyunk, és akkor Loveleen azt mondta:
– Nagyon jó volt, Rubina, de azért még egyszer megcsináljuk,
rendben?
Hú, hát erről szívesen lemondtam volna! A fejemre zuhogó jeges
vízzel együtt, amitől a szemhéjam magától zárult össze; inkább aludni
akartam, vagy csak üldögélni, mint Azhar és Ayush. Ezt a jelenetet
többször is újravettük. Teljesen át voltam fagyva. Amikor Danny bácsi
azt kiáltotta «Ennyi!», egy kicsi elektromos melegítőhöz szaladtam,
amit az egyik asszisztens tett a stúdió oldalába. Kezemet a hősugárzó
fölé tettem, és alighogy elkezdtem átmelegedni, hallottam, amint
Danny elkiáltja magát:
– It was really good! OK... let's do it again!
Néhány angol szót elég hamar megtanultam, és tudtam, hogy Danny
azt mondja: «Újravesszük!» Úgy tettem, mintha nem érteném, csak
hogy egy kis időt nyerjek a melegítő mellett, aztán visszamentem. Ez
volt a forgatás legnehezebb jelenete. Az is az volt, amikor valaki az
ujjaimra zárta az ajtót. De volt egy orvos a stúdióban, aki bekötözte. A
slumban persze csomószor elestünk, és sebeket szereztünk, szóval nem
különösebben izgatott. A többi jelenet egyszerűbb volt. Ayush-sal és
Azharral különösen otthonosan mozogtunk a külső forgatási
helyszíneken, Dharaviban. Ezek hatalmas területek, mindenütt
megannyi ember és árus, könnyű elveszni köztük. Amikor azt kérték,
hogy futkározzunk Dharavi szűk utcácskáiban, még a kameráknak esett
nehezére követni minket. Mezítláb ugrálni egy poshadt vizű
pocsolyában, tehenek és emberek közt rohanni a nem túl széles
átjárókban, már megszoktuk! Olyan volt, mintha bújócskáztunk volna a
házunk előtt, azzal a kivétellel, hogy mindig ugyanazt az utat kellett
végigcsinálni megszámlálhatatlanul sokszor, amíg Danny bácsi meg
nem elégedett a végeredménnyel.
Egy kicsit tényleg olyan volt, mintha azt kérték volna, hogy a saját
életünket játsszuk el. Mindennapos volt a kukák és a kalyibák közt lenni
patkányokkal és csótányokkal, a szabad égre nyíló tetőkkel.
Filmhősként azonban soha nem gyűjtögettem szemetet, nem úgy, mint
Azhar, aki így akart keresni néhány rúpiát. Ami a Danny bácsi által
bemutatott nyilvános vécéket illeti a filmben, ezek az undorító fekália-
tenger fölé emelt facölöpökön álló kis kabinok valóban léteztek
Dharaviban. Az volt az egyik legmulatságosabb jelenet, amikor a
Szalim által bezárt Dzsamál a pottyantón át szökik meg a vécéből. A
vásznon azt látjuk, hogy a kisfiú (Dzsamál) bármit megtenne egy
aláírásért az ideáljától, a sztár Amitabh Bachchantól… kész arra is,
hogy a vécélyukba ugorjon. Amikor Loveleen röviden elmagyarázta
Ayush-nak, az először összeráncolta a szemöldökét: szó sem lehet arról,
hogy beleugorjon egy rakás szarba! Azhar és én csak nevettünk, és
csúfoltuk, amiért ezt kell csinálnia, miközben örültünk neki, hogy
ebben nem játszunk. Loveleen azonban hamarosan megnyugtatta:
– Ne aggódj, Ayush! Tudni akarod, hogy mibe esel? – kérdezte,
miközben nézte, ahogy nevetünk.
– Hát, igen…
– Csokoládéba!
– Valóban?
– Igen, több liter csokiba!
Ayush, aki az elején nem akarta elhinni, rettentő izgatott lett. Az
igazat megvallva mindenki előre nyalogatta a szája szélét. Egyszer csak
Azharral abbahagytuk a nevetést, és sajnálkoztunk, amiért nincs ilyen
jelenetünk. A forgatási jelenethez készülő csokimassza, hát az
eszméletlen volt! Az asszisztensek több kiló csokoládét belefolyattak
egy hatalmas edénybe, aztán olvadásig kavargatták. Több tízméteres
körzetben illatozott, és nekünk csak ahhoz volt kedvünk, hogy
belevessük magunkat, és felfaljuk. Bandrában eszem édességet, de az
általában gyümölcsből van, ritka a csokoládé. Ott annyira jó illata volt,
hogy egész közel maradtam az edényhez. Csak úgy csorgott a nyálam.
Amikor a massza elkészült, kérlelni kezdtük Dannyt, hogy hadd
kóstoljuk meg. Ránk nézett, aztán legyintett.
– Gyerünk, ez az én filmem! Mindenki ehet egy kicsit! – kiabálta,
miközben az edény felé rohant.
A produkció más résztvevői is mind futottak, hogy megtöltsék a
csészéjüket. Mmmm! Isteni volt… Dannynek is ízlett, láttam, ahogy
megnyalja az ujjait, mielőtt újra nekifogott volna a munkának.
– Gyerünk, mindenki a helyére! A massza ne merevedjen meg!
Azharral mindent megadtunk volna, hogy Ayush helyében lehessünk.
Ayush pedig nem győzte kimutatni afölött érzett boldogságát, hogy egy
hordónyi csokoládéba eshet. Olyan megfigyelőhelyet választottunk,
ahol anélkül kísérhettük végig a jelenetet, hogy egyetlen pillanatot is
elmulasztottunk volna. Ayushnak a lyuk fölött guggolva nehezére esett
megőrizni a komolyságát.
– Felvétel!
 Ayush lehajtotta a fejét, és csak nézett a pottyantón át, habozott, hogy
beleugorjon-e, mindazonáltal ez volt az egyetlen lehetősége, ha meg
akarta szerezni a kedvenc sztárja aláírását. Befogta az orrát, ahogyan a
forgatókönyv írta. Azharral majd' meghaltunk a nevetéstől, grimaszait
látva. Aztán rátett még egy lapáttal, mi pedig küzdöttünk, hogy nyugton
maradjunk. Borzasztó volt, mert a jelenetet meglehetősen nehéz volt
megvalósítani, és mindenki tudta, főleg persze Ayush, hogy csak
egyszer kellene megcsinálnia. Ha azért kényszerülnénk újrakezdeni,
mert nevettünk, Danny bizonyosan méregbe gurulna… Hogy ne
halljanak minket, Azhar és én a szánkra tapasztottuk a kezünket. Aztán
Ayush végül ugrott, pontosan a közepébe, összefröcskölve csokoládéval
az odahelyezett kamerákat.
Fájt a hasam, és alig kaptam levegőt, amíg azon erőlködtem, hogy ne
nevessek. Egészen addig a számon tartottam a kezemet, amíg Danny
nem kiáltott: «Ennyi!» Azharral kitört belőlünk a nevetés, képtelenek
voltunk abbahagyni. Ayush, akiről csordogált a csokoládé, nem mert
megmozdulni, miközben az újabb utasításokat várta. Kis barátunk fura
feje láttán még jobban röhögtünk. Végül Danny azt mondta: «Jól van,
szuper volt!» Ayush megkönnyebbülve vetette bele magát a játékba, és
dorombolt, mint egy macska, miközben nyalogatta magát. Ez a
forgatásról őrzött legmulatságosabb emlékem. Ha rágondolok, most is
őrült nevetés fog el, és amikor visszanézem a moziban, annyira
igazinak tűnik!
A forgatás már majdnem két hete kezdődött. Danny nagyon hamar
rájött, hogy öt nap nem lesz elég minden olyan jelenet leforgatásához,
amelyben szerepelünk. A nyomornegyedbéli felvételek nehezebbnek
bizonyultak, mint az előre látható volt, mivel a helyszín állandóan tele
volt emberekkel, akiknek azonban nem kellett volna látszódniuk a
filmben. A kánikula is meghosszabbította a dolgokat, mert naponta
többször is le kellett hűteni a kamerákat jéggel teli tokokba helyezve.
Eredmény: hiába voltunk ott reggeltől estig, egy nap maximum két-
három órát forgattunk.
Fura módon az egyik kedvenc jelenetem (és az apámé is) a vonatos
volt. Papíron nagyon egyszerűnek tűnt: a három főhős, Dzsamál, Szalim
és Latika elmenekülnek egy rettenetes árvaházból, elkerülendő, hogy
vezetőjük megcsonkítsa a lábukat, vagy megvakítsa őket, aztán elküldje
koldulni – ahogyan ez megesik a többi árvával. A gyermekkereskedők
üldözik őket, miközben a sínek mentén futnak, és felugranak a mozgó
vonatra. Dzsamálnak és Szalimnak sikerül, de Latikának nem, lassabb,
mint két barátja. Eléri Szalim kezét, de ő az utolsó pillanatban elengedi.
A forgatáson használt vonat tényleg igazi volt. Amikor megláttam,
nyeltem egy nagyot: nem attól féltem, hogy futunk a vonat mellett,
hanem attól, hogy meg kell fognom valaki kezét, aki rajta van! És ha
egyszer is elbotlok? Loveleen megpróbált nyugtatgatni:
– Ne aggódj, a vonat lassan fog gurulni. Mindenki ott lesz azért, hogy
meg ne sérülj. Abszolút semmit nem kockáztatsz, csak annyi a dolgod,
hogy fuss, és hogy koncentrálj.
Danny hosszan beszélt, mielőtt akcióba lendültünk, hogy mindenki
számára érthető és világos legyen minden. Ami Ayusht és Azhart illeti,
az bizony nehezebb volt: nekik egyenesen a mozgásban lévő vonatra
kellett felmászniuk. Azharnak csak egy dologhoz volt kedve: minél
előbb elkezdeni, mivel nagyon szórakoztatta a dolog. Amikor meglátta,
hogy félek, elkezdett csúfolni.
– Chapati, darr lagta hai trains sein? (Na, süti-fejű, be vagy rezelve
a vonattól?)
Ez már szokásává vált. Azhar kezdettől fogva mindig kihasználta a
lehetőséget, ha beszólhatott. Leggyakrabban persze mindketten
nevettünk, de nem bírta megállni, hogy bosszantson, csak hogy
idegeskedjek.
– Hé, majomfejű, úgyis mindent elrontasz! Ezektől a nevetséges
becenevektől, amelyeket ő ragasztott rám, mindig dühbe gurultam.
Azhar édesanyja sohasem szidta meg a fiát. Mindennap ott volt, de
nem mondott semmit. Megelégedett azzal, hogy egész nap ott ült, és
itta a chait. Nem úgy Danny, aki folyton rendre utasította Azhart, hogy
viselkedjen normálisan, de soha nem volt ingerült.
– Azhar, maradj veszteg. Majd a felvétel végén bolondozz.
Véleményem szerint nem ártott volna meg neki egy alapos dorgálás.
Mindenesetre, ha belém kötött, nem haboztam visszabeszélni és
megvédeni magam.
Ez a vonatos jelenet gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint amilyeneket
a hollywoodi filmekben látunk. A forgatáskor szerencsém volt: egy
felvétel is elegendőnek bizonyult. Sokkal egyszerűbb volt futni a vonat
mellett, mint gondoltam, habár a szandálomban nem volt túl praktikus.
A végére teljesen kifulladtam, ami Azhart további csúfolódásra
késztette. Megbosszultam a mirchis, a paprikás jelenettel. A filmben az
van, hogy a három főhős a koldus gyerekek árvaházába kerül. Az Azhar
által játszott Szalim bátyó a főnök kiskutyája lesz, és mint ilyen, játssza
a keményet, a többiek szerint kicsit túlzott lelkesedéssel. Latika és
Dzsamál tehát úgy dönt, hogy megleckéztetik: megvárják éjjel, hogy
mindenki elaludjon, és csípős paprikát rejtenek az alsónadrágjába. És
képzeljétek, kié a feladat? Latikáé… szóval az enyém! Aáá!
Visszavágtam… Attól a gondolattól, hogy paprikát teszek a fütyijére,
Azhar kevesebbet csúfolódott. Nem volt valami boldog, hogy játszik
ebben a jelenetben. Miközben az asszisztensek előkészültek, Ayush-sal
nem bírtuk abbahagyni a cukkolást.
– Azhar kein pant mein mirchi! (Azhar, tele van a gatyád paprikával!)
– Hé Azhar, szereted az erőset? Kérsz egy kis paprikát?
Mindenki majd' meghalt a röhögéstől Azhart kivéve, aki berzenkedve
kérdezte Loveleent:
– Yeh mirchi bahaut garam toh nahi hain na? (Biztos vagy benne,
hogy ez a paprika nem csíp túlságosan?)
– Persze, Azhar, édes paprikát választottunk. Nem fogod érezni,
ígérem.
Végre mindenki elfoglalta a helyét. A többi gyerekszereplő
végignyúlt a földön, a gyékényeken, egyik a másiknak préselődve.
Azhar középen feküdt, nem valami nyugodtan.
– Csendet, felvétel!
Mindenkinek úgy kellett tenni, mintha aludna, de innen-onnan
hallatszódott az elfojtott nevetés.
– Csitt! Gyerekek, nyugalom, megmondtam, forgatunk!
Mindenkinek nehezére esett megőrizni a komolyságát. Még Azhar is
kuncogott. Kis időbe telt, mire csend lett. A jelenetben Latika felkel,
lábujjhegyen odalopakodik Szalim gyékényéhez, óvatosan becsúsztatja
a pici paprikákat a nadrágjába, majd visszasiet a helyére, várva, hogy
Szalim felébredjen az égető érzés hatására. A végrehajtás közben olyan
ábrázatot kellett öltenem, mint egy összeesküvő, a végén pedig
hangosan pukkadoznom kellett a nevetéstől. Szükségtelen elmondanom,
hogy nem kellett játszanom, és a többieknek sem. Amikor Azhar
fájdalomtól üvöltve kipattant az ágyából, mindenki felkelt, és ujjal
mutogattak rá nevetve. Azhar teljesen meztelenül ugrott fel, és mint egy
őrült, úgy futott a zuhany alá, hogy hideg vizet folyasson a combjai
közé, mialatt az összes színész őt csúfolta.
– Chillies on his willy! Chillies on his willy! (Paprikás a fütyije!
Paprikás a fütyije!)
A forgatókönyvben le volt írva a nevetés, de a valóságban is
mindenki őrülten hahotázott! És el kell ismernem, hogy Azhar
eszméletlen jól játszotta a szenvedőt. Látni kellett volna, hogy milyen
képet vágott, a nagy nyitott szájával meg az elkerekedett szemével!
Annyira vicces volt meztelenül! Ettől kezdve állandóan csak
piszkáltam.
A végén egy táncos jelenetet forgattunk, ahol nagy segítségemre volt
az unokatestvéremmel, Ruksharral való megannyi gyakorlás. Imádtam a
Ringa Ringa dal koreográfiáját csinálni, ahol a síneken táncolva
énekelek: annyira jó volt! Elég volt egyszer meghallgatni a számot,
hogy máris belészeressek, és ahhoz sem kellett sok, hogy kívülről
tudjam a szövegét. Danny számos felvételt készített, mert különböző
gépállásokra volt szüksége. Engem nem zavart, sőt: legalább újra és
újra végigcsinálhattam. Énekeltem és táncoltam, pont úgy, mint a
hollywoodi színésznők. Annyira izgatott voltam, hogy egy olyan film
jelenetében játszom, mint amilyeneket én is szoktam nézni. Arra
gondoltam, hogy a közönség csak ámulni fog, miközben hallgatja a dalt,
és nézi a táncomat.
Amióta csak utánoztam az énekes- és táncosnőket... most végre
megvan az ÉN dalom. Este, mielőtt hazamentem, elsiettem Ruksharhoz,
hogy megmutassam neki a koreográfiát. Ő is ugyanolyan izgatott lett,
mint én. Azonnal megpróbálta a lépéseket mellettem. A nagybátyám és
a nagynéném nevettek rajtunk, ahogyan a szoba közepén táncoltunk. Tíz
nappal később az egész stábbal a Victoria Station-ön forgattuk, ez egy
hatalmas bombayi pályaudvar, a filmet lezáró Jai Ho című szám klipjét.
Hirtelen két dal is lett a tarsolyomban. Az unokatestvéreim mind tudni
akarták a szöveget és a lépéseket, és én rengeteg estét töltöttem velük,
hogy megmutassam, hogyan is kell.
Minden este, hazaérve a forgatásról, elmeséltem a családomnak,
hogy aznap mi történt. A paprikás eset nagyon tetszett a kisöcsémnek,
majd' meghalt a nevetéstől, ha csak elképzelte a mirchivel teli nadrágot,
de főleg azért, mert milyen jó vicc lenne megcsinálni a haverjaival. A
legnagyobb hatást mégis az váltotta ki, amikor elmondtam, hogy
találkoztam Anil Kapoorral. Anil Kapoor egy indiai szupersztár, több
tucat filmet is csinált, amelyek közül rengeteget láttam moziban és
tévében is. Ettől a pillanattól fogva mindannyian meg voltak győződve
arról, hogy egy szuperprodukcióban játszom.
A filmünkben Anil Kapoor játssza Prem Kumart, a „Kaun banega
crorepati?” (Legyen Ön is milliomos!) műsorvezetőjét. Mivel a
forgatás tovább tartott, mint az előre látható volt, Danny a felnőtt
színészekkel kezdte a munkát. Volt, hogy a stúdióban összefutottunk
azokkal, akik az idősebb Dzsamált és Latikát játsszák, Dev Patellel és
Freida Pintóval. Ayush-sal és Azharral imádtuk nézni őket. Így történt,
hogy először élőben láthattam Anil Kapoort. A produkcióban
rekonstruálták a televíziós játék díszletét, a székekkel együtt,
amelyeken az álközönség foglalt helyet. Amikor a kamerák a színpad
közepét filmezték, bárki beülhetett nézni. Ami azt jelenti, hogy nem
voltam egyedül: mindenki látni akarta Anil Kapoort! Ő azonban nem
ismert fel engem: még nem tudta, hogy az én szerepem miért is fontos.
Aznap nem találtam rá alkalmat, hogy autogramot kérjek tőle, de
reméltem, hogy hamarosan fogok. Mindenesetre maga az a tény, hogy
láttam, már az szenzációs volt. Otthon mindenki kérdésekkel
nyaggatott:
– Anil Kapoor, kaisa lagta hai? (Milyen valójában Anil Kapoor?)
– Mast kya? (Jól néz ki?)
– Rubina, toh Anil Kapoor sein baatki? (Rubina, beszéltél Anil
Kapoorral?)
Az apámra és főleg a nagybátyámra is hatással volt a dolog.
– Hát sok előkelő emberrel találkozol! Mondhatni olyan vagy, mint
egy sztár! – mondta papa csodálattal.
A bátyjával Anil Kapoor filmjein nőttek fel. Apám egyik kedvence a
Mr. India, amelyben Anil Kapoornak van valami bigyója, amivel
láthatatlanná tudja tenni magát.
Nagyon szerettem Freida Pintót és Dev Patelt is. Freida irtó kedves
volt hozzám. Sokat viccelődtünk együtt, és különösen az tetszett,
ahogyan néztem, amint előkészült egy-egy jelenetre.
 Apámnak igaza volt. Ez a forgatás olyan volt, mint egy álom, és azt
szerettem volna, ha soha nem ér véget. Nem telt el úgy nap, hogy ne
bolondoztunk volna. Három heti közös munka után Danny összehívott
bennünket, hogy beszéljünk. Loveleen fordított:
– Gyerekek, a forgatás véget ért, minden megvan, amit akartunk.
Mostantól a nagyokkal kell foglalkoznom. Köszönöm nektek, szuperek
voltatok!
–…
Tudtam, hogy ez a nap is eljön, de reméltem, hogy lehetőleg minél
később. Egy hónapig csak a film volt nekünk. Megszoktuk a stúdióbeli
életet. Furcsa volt elhagyni Dannyt, Loveleent, Natashát és a stáb többi
tagját. Mindenki annyira kedves volt… Mélységes szomorúság járt át a
gondolattól, hogy mindezt itt kell hagynom. Az biztos, hiányozni fog a
kamera, meg az a bánásmód, ahogyan sztárként kezeltek bennünket.
– Ó, ne vágjatok ilyen képet! – mondta Danny, miközben átkarolt
minket. Nincs kedvetek megcsodálni magatokat a vásznon?
– De igen!
– Meglátjátok, magatok is csodálkozni fogtok!
– Hum kab milege? (Mikor találkozunk újra?)
– Hamarosan! A forgatás nem ért véget, és én egy ideig még Indiában
maradok. Megígérem, hogy gyakran viszontlátjuk egymást.
A slumba való visszatérés után semmi sem volt olyan, mint azelőtt:
állandóan fagyit, csokit akartam enni, és üdítőket inni. Nehezemre esett
újra elfogadni a bandrai életet.
Szerencsére pár nap múlva értünk jött Parvesh a nyomornegyedbe.
– Danny vár benneteket, szerintem van számotokra egy kis
meglepetése.
Türelmetlenül vártam, hogy találkozzam az új barátaimmal és Danny
bácsival. Ráadásul meglepetés? Senki nem szerzett még nekem
meglepetést! Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az. Amikor december
24-én visszamentünk az India Take One stúdiójába, a Mikulás várt
bennünket!
Láttam már a Mikulást, de csak a tévében. Nálunk nem ünnepeljük
meg a karácsonyt, ez pont olyan nap volt, mint bármelyik, de már
hallottam róla, hogy ez egy olyan ünnep, amikor ajándékokat adnak a
gyerekeknek. Ayush, Azhar és én kaptunk egy csomó színes ceruzát,
édességet és néhány játékot. Néhány nappal később, az újév első napján
Danny megint csak az irodájába kéretett, és újabb ajándékokkal
kedveskedett. Imádok Danny bácsival játszani, és szeretem, hogy
mindig mosolyog. Kaptam játékokat a strandra és foszforeszkáló
matricát, ami világít a sötétben. Nagyon boldog voltam, hiszen ritkán
kapok játékot. Ezen felül örömmel töltött el, hogy Danny nem
feledkezett meg rólunk.

Angolul fogok tanulni

– Senki nem lehetsz Bollywoodban, ha kizárólag hindiül beszélsz.

Aki valamire akarja vinni ebben a szakmában, annak meg kell tanulnia
angolul.
Jó ideje befejeztem a Gettómilliomos forgatását, az életem pedig
olyan lett, mint azelőtt. Mindazonáltal továbbra is nagyon bíztam a
jövőmben.
Danny bácsi már az elején beszélt nekünk az iskola fontosságáról:
számára egyértelmű volt, hogy ez az egyetlen esélyünk, ha ki akarunk
szabadulni a nyomornegyedből, és hogy normális életünk legyen.
Nálunk az unokatestvéremet, Rukshart kivéve senki nem beszél angolul.
Apám az urdut, a Korán nyelvét akarta belénk sulykolni. És mivel az
angol sulik sokkal drágábbak, a slum közelében pedig nem is volt,
eszembe se jutott, hogy oda járhatnék. A Gettó forgatása előtt soha nem
okozott problémát az, hogy nem beszélek angolul. Amikor azonban a
stúdióban mindenki ezt a nyelvet beszélte, szerettem volna érteni, hogy
miről van szó, illetve részt venni a társalgásban.
Akkor jutott el a tudatomig, hogy Dannynek igaza van, mert ahhoz,
hogy valaki színész legyen, és a megfelelő emberekkel találkozzon,
fontos angolul beszélni és jól tanulni. A filmekben látom, hogy
tökéletesen fejezik ki magukat, és jó a modoruk. Senki sem bántja a
másikat, és nem kiabálnak egymással. Kétségtelen, hogy műveltek, sőt,
valószínű, hogy gazdag családból származnak. Egy biztos: soha nem
hallottam még színészről, aki nyomornegyedben nőtt volna fel. Azhar is
tudatában volt annak, hogy ha előbbre akarunk jutni, sokat kell még
tanulnunk. Megértettük, hogy nagyon is erőt kell venni magunkon, és
meg kell javulnunk, ha ki akarunk törni.
Danny bácsi megígérte, hogy amint véget ér a forgatás, beírat minket
egy angol nyelvű iskolába, és tartotta is a szavát. Március elején
bementek Loveleennel az Aseema központba, hogy beírassanak Azhart
és engem. Megtudtam, hogy az Aseema központ egy angol iskola,
kifejezetten a hátrányos helyzetű gyerekeknek, és hogy nagyon híres
intézmény, ahová igen nehéz bekerülni.
Danny kihasználta a nyílt napot, és bejött meglátogatni az épületet.
Találkozott a tanárokkal, érdeklődött az órák felől, és végül meggyőzte
az igazgatót, hogy vegyenek fel minket. Danny bácsi intézte a
formalitásokat, mivel az apám nincs otthon az ilyen ügyekben. Az
iskola új tengerészkék egyenruhát és tankönyveket adott. Csodálattal
töltöttek el az új könyvek, és csak forgattam és forgattam az oldalakat.
Minden angolul volt. Danny még egy riksát is bérelt csak nekünk, hogy
reggelente elvigyen a slumból, és este hazahozzon iskola után. Annak
ellenére, hogy a sofőr ezerötszáz rúpiát kért! Bár azt hiszem, hogy
Dannynek ez meg se kottyant. Loveleen egyébként biztosította apámat:
– Maxima, Danny asszisztense folyamatosan hívni fogja önt, hogy
megbizonyosodjon róla, nincs-e szüksége valamire.
Az urdu iskolával ellentétben itt délután voltak az órák. Már a tanév
elején, június első napjaiban ott várt minket a sofőr 13 órakor a
nyomornegyed bejáratánál, hogy elvigyen az iskolába. Tíz perc alatt ott
voltunk riksával. Az urdu iskolában negyedikes voltam, de mivel
nagyon rosszul tudtam angolul, az igazgató az elsőbe tett vissza[7].
Emlékszem, hogy első nap egyszerre voltam izgatott és ideges.
Azharral mentem, és mi voltunk a legidősebbek az ötven fős
osztályban. Amikor a többiek megtudták, hogy egy filmben játszottunk,
mindjárt megváltozott a véleményük. Sokan közülük kérdéseket tettek
fel. Tudni akarták, hogy nehéz volt-e kamera előtt játszani, miről szól a
film, és főleg azt, hogy találkoztunk-e sztárokkal. Könnyedén
befogadtak, és hamar barátokra is leltünk.
 Azhar soha nem bír csöndben maradni az órákon, miközben én a
feladatomra koncentrálok és szinte nem is beszélgetek a padtársaimmal.
Nem annyira szeretem a matematikát, szemben az angollal, amit
imádok, de csak nekigyürkőztem mindnek. Igyekeztem úgy kifejezni
magam, mint a felnőttek, megtanulni az udvariassági formulákat, és
helyesen viselkedni. És azért is örülök, hogy iskolába járok, mert csomó
új barátom van. Játszunk, és a családunkról beszélgetünk. Mindennap
tanulok valami újat. Otthon, este pedig átismétlem az
unokatestvéreimmel, az öcsémmel és a nővéremmel a bemagolt angol
szavakat. «Good night. Sweet dreams.»
Sumatra, a tanítónő hamar felfigyelt az erőfeszítéseimre, és mivel
elégedett volt a viselkedésemmel és a fejlődésemmel, kinevezett az
osztály felelősének. Amikor kimegy a teremből, átveszem a helyét a
katedrán, és én figyelek mindenkit. Jogom van megbüntetni azt, aki
zavarog az osztályban, vagy aki nem engedelmeskedik nekem. Szívvel-
lélekkel csinálom a dolgomat, és igazán úgy érzem, mintha második
tanítónő lennék.
Ez senkit nem zavar, kivéve persze Azhart, aki minden lehetőséget
megragad a csúfolódásra. A forgatás vége óta már nem vagyunk olyan
jó barátok. A nyomornegyedben előfordul, hogy összefutunk, de
megtartjuk a kellő távolságot.
Az, hogy kineveztek osztályfelelősnek azért is van, mert nagyon jó
jegyeim vannak, majdnem minden tárgyból A-ra állok, ami a tanítónő
szerint nagyon jó. Szinte mindent elértem angolból és matekból. Biztos
vagyok benne, hogy Danny bácsi nagyon büszke lesz rám, amikor
megtudja. Azharnak eközben csak B-i vannak. Nagy elégedettséggel tölt
el, hogy jobb vagyok nála.
Nem felejtettem el, mennyit bosszantott a forgatás alatt, és most még
az iskolában is el kell viselnem! Ő persze továbbra is mindenféle
állatnéven szólít, még az osztályban is. Legjobban az mulattatja, ha
bandarként, majomfejűként kezel. Pfff… ő a majom! A szünetben
mindig összeverekedik a többi fiúval az udvaron.
Legjobb szórakozása abból áll, hogy mindent utánoz, amit mondok,
mint egy papagáj. Ilyenkor annyira feldühít, hogy kedvem lenne
megütni.
– Üljetek le!
 – Üljetek le!
– Azhar, kuss legyen!
– Azhar, kuss legyen!
Annyira tud idegesíteni… Szerencsére itt van Anjali, egy velem
egykorú kislány. Elválaszthatatlanok lettünk, a tanítónő már attól
tartott, hogy egymásról puskázunk a dolgozatok alatt. Azonnal külön
ültünk egy ilyen napon. De nem volt gond, hiszen a maradék időben
együtt játszunk, főleg ugrókötelezünk, vagy csak dumálunk.
Időről időre Maxima felhívta az apámat és engem, hogy
megkérdezze, milyen az iskola, és hogy meggyőződjön afelől, hogy
semmiben nem szenvedek hiányt. Augusztus végén elújságolta, hogy a
Gettómilliomos ki fog jönni az Egyesült Államokban. Akkoriban nem
tudtuk, hogy a film bekerül-e az indiai mozikba, és abban sem voltam
biztos, hogy viszontláthatom magam a filmvásznon. Néha-néha
elénekeltük a Jai Ho-t Ruksharral, aki fejből betanulta a koreográfiát.
Az öccseinket, Abbast és Mohsint is beavattuk. Az unokatesóm, Mohsin
csak egyet akart: meghallgatásokra járni, és filmben játszani, mielőtt
elkezdene az orvosira járni.
Az életem egyébként többé-kevésbé olyan volt, mint azelőtt,
tengődtem a slumban, és játszottam a barátaimmal. Otthon azonban
nem volt valami jó, mivel az apám csúnyán elesett, és nem tudott többé
dolgozni: kitörte a bokáját, amikor leesett a sínek feletti átjáró
lépcsőjén, épp a közelünkben. A szomszédok segítettek átcipelni a
nagymamámhoz: rettentően szenvedett, és teljesen vörös volt. Annyira
elszomorodtam, amikor megláttam, hogy nem bírtam abbahagyni a
sírást. Rengeteg műtétje volt, és a kórházi meg az ápolási költségek
végül szép kis summát tettek ki, negyvenezer rúpiát[8], amit én álltam a
Danny bácsitól kapott járandóságomból. Apám meggyógyult, de a
bokája nem jött rendbe teljesen. Így nem is tudta többé gyakorolni az
ácsmesterséget. Azelőtt a száz-kétszáz rúpia, amit naponta keresett az
építkezéseken, épp csak az ennivaló árát fedezte. Néha többet kapott,
aminek köszönhetően nekünk is kijutott egy kis bijli, áram. Bijli nélkül
nem lehet élni a slumban. Mivel a házakon nincsenek ablakok, nincs
légmozgás, így elég nehéz létezni. Azelőtt nem volt saját áramunk,
mivel néhány rúpiáért rákapcsolódhattunk a szomszédéra, és egy kis
ventilátort használtunk.
 Ezek után igazán nehéz lett az élet. Hat embert kellett eltartani:
engem, a nagymamámat, a nővéremet, az öcsémet, az apámat és Gulam
nagybátyámat, akinek ugyan volt egy teaboltja, de amióta inni kezdett,
nem tette be többé a lábát. Munka híján Aba helyettesítette őt
eladóként, ami segített nekünk túlélni.
Kizárólag egyszerű dolgokat ettünk, mint a dal (lencse) vagy a
chawal (rizs), mivel a hús luxus volt. Az árak csak emelkedtek, a
nagyanyám pedig egyfolytában jajveszékelt. A csirke és a bárányhús
megdrágult, negyvenről száz rúpiára emelkedett kilója, ami azt is
jelentette, hogy kevesebb biryanit ettem. Abának, aki mindig is
gondoskodott a szükségleteinkről, ezt különösen nehéz volt elviselni.
Aztán az apám tavaly évközben találkozott Munnival, kicsit
hamarabb, mint hogy elkezdtem volna járni az angol iskolába.
Muzulmán volt, akárcsak apám, és harmincnégy éves, két évvel
fiatalabb. Amikor az első férje elhagyta, ez nagyon rég volt, három
gyerekével Kalkuttából Bombaybe költözött. Munni megtelepedett,
mert arra gondolt, hogy itt könnyebben talál munkát.
Sok indiai hagyja el a faluját Bombayért a jobb élet reményében.
Mindennap látok újonnan érkező embereket, a szomszédban rokonokat,
akik bármilyen kis munkát elvállalnának. Minden évben egyre több
lakója van a slumnak. Nagyanyám gyakran mondogatja:
– Bombay, sapno ki duniya hai. (Bombay az álmodozók városa.)
Én azonban mindig azon töprengek, hogy vajon hányuknak sikerül
megvalósítani az álmát. Boldog vagyok, hogy több esélyem van, mint a
többieknek.
Munni több éve a negyedünkben lakik, épp a nagybátyám putrija
mellett. Egy gazdag negyedben, egy nagy házban dolgozik Suraiyával,
az idősebb lányával, aki tizenhét éves. Szolgálóként alkalmazzák őket,
takarítanak, mosnak, és zöldséget aprítanak. A többi két gyerek,
Sanjeeda tizennégy éves és Amir, tizenegy, idejük nagy részét a
nagyanyjuknál töltik Kalkutta egyik nyomornegyedében.
Egy este a vacsora végeztével Aba megállított minket, habár épp
játszani indultunk.
– Maradjatok, beszédem van veletek.
– Mi történt?
– Ismeritek Munnit, ugye?
 Persze, hogy ismertük Munnit. Gyakran meglátogatta apámat, és
többször is láttam őket sutyorogni a slamban. Aba barátnőként mutatta
be nekünk.
– Igen, miért?
– Mert elveszem feleségül. Elmagyarázta, hogy az egészet Munni
akarta, és hogy szerinte is jó lenne ez mindannyiunk számára. Sanával
egymásra néztünk: semmi nem szólt ellene, sőt, tulajdonképpen
örültünk neki. A szüleink régóta különváltak, a biológiai anyámra pedig
nem is emlékszem.
Tetszett az ötlet, hogy újra lenne mamám, aki törődik velünk és a
háztartással. Ráadásul Munni kedves volt. – Persze Aba!
Az esküvő néhány hónappal később volt, egy nagy sátorban, egészen
a főutca végén. A nők már kora hajnalban nekiálltak főzni, és mindenütt
a biryani csirke illata terjengett. A család és a szomszédok is ott voltak
ünnepelni. Munni kisebb gyerekei, Sanjeeda és Amir nem tudott eljönni
Kalkuttából, túl drága és hosszú lett volna az út. De Sanával és
Abbasszal megismertük az új nővérünket, Suraiyát. Egész kicsi kora óta
dolgozott, hogy segítse az anyját, mint ahogy sok más gyerek a
slumban. Egy csomó kérdéssel bombáztuk a házról, ahol dolgozott, és a
munkaadóiról. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan élhetnek a
gazdagok. A slumon kívüli élet ámulatba ejtett minket Abbasszal.
Két hónapra rá átköltöztünk Munni házába. Belül minden rózsaszín
volt, és nagyon tiszta. Mindössze egy szoba volt, és sokkal kisebb, mint
Dadié, egy kis utcában a slum szélén, közvetlenül a kanális mellett.
Hátul egy a végtelenségig nyúló szemétdomb volt. A nyomornegyed
ennek a részén nincs csap, ahová vízért lehetne menni. Sanjeeda és
Amir, akik addig Kalkuttában éltek a nagymamájukkal, szintén
odaköltöztek az anyjukhoz Bombaybe. Eredmény: hatan kellett egy
szobában aludnunk. Én mindig Abával és Abbasszal aludtam az egyik
oldalon, amíg a másikon Sanjeeda, Munni és Amir. Ami Sana
nővéremet illeti, ő Dadinál maradt: a szobába be se lehetett lépni,
annyira zsúfoltan voltunk. Az életünk nem igazán változott. A fiúk
dolga volt a vízhordás: hajnali 5-kor kellett kelniük, sorba állniuk, és
több vödör vizet hazahozniuk, hogy elég legyen az egész napra.
Munnival nagyon hamar megértettük egymást, úgy bánt velünk, mintha
a saját gyerekei volnánk. Egyedül a zajongást nem bírta elviselni,
szóval a nagybátyámhoz jártam tévézni.
Régóta kértem apámtól, hogy vigyen magával a Juhu Beach-re. Egy
nap végül Aba mondta, hogy elmegyünk Amirral és Abbasszal. Mind
elbuszoztunk. Amikor leszálltunk az emberektől hemzsegő utcán, ott
volt a tenger, amelyről annyit álmodoztam, s a kézen fogva andalgó
párok és a kacha aammal, kókuszdióval és fűszeres földimogyoróval
teli kordéjük mellett üldögélő családok közt egyenesen a víz felé
iramodtam. Voltak még ott mindenféle színű pálcát kínáló eladók,
hatalmas kirakodóvásárok, ahol a helyi specialitásokat árulták, mint a
pav bhaji (fűszeres zöldség kenyérrel, hagymával és citrommal körítve)
és egyéb harapnivalókat. De én csak a golát akartam megkóstolni, ez
olyan jégkásaszerű fagyi, aminek csupa szirup a közepe. A khala katta –
a szeder ízű a kedvencem. Ezt is választottam. Aztán a víz felé
indultam, jóllehet hallottam apámat, amint mögöttem fut kiabálva:
– Rubina, ne fürödj, veszélyes!
Úgy tettem, mintha nem hallanám, csak rohantam a tengerbe, egyik
kezemben a chappal, másikban a gola. A víz hidege és a lábujjaimat
csiklandó homok simogatása kellemes érzéssel töltött el. Egyszerűen
szuper volt.
– Vigyázz, Rubina, hullámok vannak, veszélyes!
Minden pillanatot ki akartam használni. Messzebbre akartam menni.
Apám azonban tényleg egyre dühösebb lett:
– Rubina, túl messzire mentél! Ha nem jössz vissza tüstént, azonnal
hazamegyünk!
Kijöttem a vízből, jóllehet semmi kedvem nem volt, a nadrágom
csuromvizes szára pedig telement homokkal. Szerettem volna a
hullámokban játszani, és órákig üldögélni a parton, de nem tehettem,
engedelmeskednem kellett.
Néhány nappal később visszatértem a Juhu Beach-re Suraiyával, az új
nővéremmel. Idősebb lévén szabadabb volt. Reméltem, hogy vele
sokkal szórakoztatóbb lesz. Sanjeeda is velünk jött. Indulás előtt Munni
óva intett bennünket, és azt mondta, hogy ne álljunk szóba idegenekkel.
Amint leszálltunk a buszról, vettem néhány szelet sózott zöld mangót,
és a tengerparton sétáltunk. Mivel a Juhu Beach mindig zsúfolt, nem
szúrtuk ki egyből, hogy valaki követ minket, de egy idő után
észrevettünk egy férfit, aki mosolygott ránk, és integetett. Suraiya
ugyan sokkal nagyobb nálam, mégsem tudta, hogy mitévő legyen.
Hirtelen megijedt, mint ilyenkor szokás, aztán megragadta a kezemet és
Sanjeedáét, és elsiettünk. A főutcára érve felszálltunk az első arra járó
buszra. Nem tudom, mit akarhatott tőlünk az a férfi, de bizonyosan
rossz szándékai voltak. Hazaérve semmit sem mertünk elárulni
Munninak. Apámnak sem akartam róla beszélni. Jobban féltem attól,
hogy többé soha nem hagyna egyedül csavarogni a nyomornegyeden
kívül.
Az első babámat is Suraiyától kaptam. Kalkuttából hozta, ahová
Munnival ment meglátogatni a nagymamáját. Ez volt az egyik első
ajándékom, és a slumban meglehetősen ritka, hogy valakinek babája
legyen. Egy fehér bőrű és hosszú, szőke hajú Barbie volt: csodaszép,
mindenhová magammal vittem. Biztos vagyok benne, hogy minden
barátnőm rettenetesen irigykedett. Mindig megpróbáltam változatosan
öltöztetni, és megkértem Dadit, hogy varrjon neki ruhákat az én régi
rongyaimból vagy azokból az anyagokból, amelyeket a földön találtam.
Egyik nap átjött hozzám egy barátnőm sziesztaidőben:
– Alhatok nálatok? Anyukám elment dolgozni, és senki sincs otthon.
– Persze, csak ne csapj zajt, az anyám alszik. Végignyúltam a földön
nem törődve a barátnőmmel, aki szintén mellettem feküdt.
Amikor felkeltem, a Barbie-m, amit mindig a tévé mellett őrzök,
sehol nem volt. Bömbölni kezdtem és kiabálni, hiszen nagyon szomorú
lettem, amiért elvesztettem az egyetlen babámat. Kicsivel később
megláttam a barátnőmet egy másik babával játszani, ami olyannyira
különbözött az enyémtől, hogy alig ismertem rá. Valami förtelmes
sminkkel maszatolta össze, amitől a Barbie-m egy bhotnihoz,
fantomhoz lett hasonlatos. Teljesen ismeretlen göncöket is aggatott rá.
Nagyon dühbe gurultam, és meg akartam bosszulni.
– De hát mit műveltél a babámmal?
– Ez nem a tiéd, ez az enyém. Nem látod, hogy nem ugyanaz?
– Szórakozol velem? Ez az én babám, amit összerondítottál és
átöltöztettél!
– Dehogyis, megbolondultál, vagy mi?
Nem hittem a fülemnek! Munni, aki meghallotta, ahogy ordibálok,
kijött megnézni, hogy mi történt. A barátnőm persze hirtelen gyorsan
elmenekült. Tovább folytattam a kiabálást:
– Jhoti, meri gudiya lekh kar chali gayi! (Ez egy hazug tolvaj, ellopta
a babámat!)
Nagy veszteség volt ez nekem, már csak azért is, mivel soha nem
voltak játékaim, ráadásul megfújták az egyetlen babámat! Gyakran
összetűzésbe kerültem vele, hogy visszaszerezzem a Barbie-mat, de
semmi sem segített. Ez a chorni, ez a kis tolvaj soha nem adta vissza,
én pedig nem álltam szóba vele többé. Az a legdühítőbb, hogy a
második babámat sem tudtam sokáig megtartani. Ezt egy másik
barátnőm találta a szemétdombon, és nekem ajándékozta. A baba elég
rossz állapotban volt, a fele haja hiányzott. Nem törődtem vele:
gyönyörűnek találtam.
Egy nap az egyik szomszédasszonyunk zokogva ért haza.
Jajveszékelt, és a mellkasát fogta, miközben elmagyarázta Munninak,
hogy a húszéves lányát megszállta valami.
– Munni, nem tudok már mit csinálni, át kell jönnöd.
A nyomornegyedben sok a kísértet, mivel vonzzák őket a koszos
helyek. Ezért van az, hogy teli van velük a szemétdomb, épp a házunk
mögött. Az új anyukám nagyon vallásos, és jól ismeri a Koránt. A Szent
Könyvet olvasva képes elűzni a szellemeket. Munni tehát visszakísérte
az asszonyt, hogy megvizsgálja a lányát. Követtem, még ha kicsit
féltem is. De kíváncsi voltam. A szobájukban a lány a földre vetette
magát, és mindenfelé rángatta a fejét a levegőben. Mondhatni megőrült.
Rendkívüli hatással volt rám, főleg a kifehéredett szemgolyói miatt;
azelőtt soha nem láttam ilyet. Rettegve rángattam Munni dupattáját,
kendőjét.
– Munni, kya hua is ladki ko? (Munni, mondd, mi baja ennek a
lánynak?)
– Megszállta egy gonosz szellem. Ha nem űzzük el, meg fog őrülni.
Olyan gyorsan kimentem, ahogy csak a lábam bírta, nem kérdeztem
semmit, lemondtam a látványról is, ahogyan Munni megszabadítja a
lányt a gonosztól: a kísértethistóriák halálosan megrémítettek. Amikor
hazaértem, a babám a szoba egyik sarkában várt. Rettegtem, ahogy a
megszállt lányra gondoltam. Elkezdtem játszani az új babámmal, de
amint megpillantottam az arcát, úgy vettem észre, hogy furcsán néz
rám. Olyan fehér volt a szeme, mint a lánynak! Ijedtemben azonnal a
szoba túlsó sarkába dobtam. Sok olyan szellemes történetet meséltek
már nekem, amely megszállott babákról szól. A szomszédom mindig
mondta, hogy a babákat nagyon könnyen megbabonázzák, különösen, ha
az ember túlságosan ragaszkodik hozzájuk. Ráadásul a babám a
szemétdombról származik, onnét, ahol minden tele van kísértetekkel. A
következő pillanatban kidobtam a ház mögötti szemétkupacra. Ezen a
napon eldöntöttem, hogy soha többé nem lesz babám. Inkább
krikettezem vagy golyózom.
Ettől ugyan összepiszkolom magam, de legalább senki sem költözik a
testembe. Amióta ez történt, annyira féltem, hogy amikor vécére
akartam menni, akkor megkértem valakit, hogy kísérjen ki. Éjjel, a
vécék területén a teljes világítást lekapcsolják, és hallottam már furcsa
zajokat onnét.
Több hétig is eltartott, amíg ismét a szokásos Rubina lettem.
Körülbelül egy év telt el azóta, hogy befejeztem első filmem
forgatását. Úgy éreztem, mintha álmodtam volna, amit csináltam,
annyira rég volt, és mintha szép csendben eltűnt volna.

Bollywood

– Rubiiiina! Gyere!
– Mi van, Aba?
– Gyere azonnal! Maxima van a vonal végén. Azt hiszem, valami
fontosat akar mondani neked!
Épp a ház előtti tócsában játszadoztam. Mivel ezer éve nem
hallottam Maxima felől, biztos fontos volt. Miután lesiklottam egy kis
lejtőn, szaladtam a zavaros vízbe helyezett téglákon ugrálva.
Megragadtam a mobiltelefont, amit az apám nyújtott felém. Nem
sokkal ezelőtt vette, hogy a stáb utol tudjon érni bennünket. Imádom a
mobilokat és az összes játékot, ami benne van. Minden funkciót
ismerek, például hogy hogyan kell fényképet vagy videofelvételt
készíteni. Naphosszat fotózom magam. Nekem a mobil csak olyan, mint
egy játék. Egyébként a legmagasabb pontszámot értem el az
autóversenyes játékon, és biztos vagyok benne, hogy senki se tudna
megverni.
Maxima hívott. Tök szuper!
– Halló?
– Halló, Rubina, hogy vagy?
– Köszönöm, nagyon jól.
– Rubina, a film néhány nap múlva kijön Indiában, és szerveztünk
egy vetítést a stábnak. Végre te is megnézheted. Szeretnéd?
– Ó, igen!
– És ez még nem minden. 22-én lesz a film premierje. A családoddal
együtt meg vagytok híva. Tudod, hogy ez mit jelent?
– Nem.
– Azt, hogy vásárolgatni fogunk! Ez egy nagyon fontos este lesz
rengeteg ismert színésszel és újságíróval. Ott lesz a hírközlő csatorna.
Danny pedig szeretne megajándékozni egy szép ruhával!
A szívem hevesen dobogott, annyira meglepődtem. Sokkhatás ért:
egy szép ruha, végre láthatom a filmet és híres embereket. Ez túl sok
volt. Kiabáltam Abának: «Meri picture Bombay mein bhi nikalageh (A
filmem Bombayben is kijön!)
Két napra rá a produkció csapatából Rakesh jött Azharért és értem,
hogy magával vigyen bennünket vásárolni. Danny korábban elküldött
butikokba, de nem gondoltam volna, hogy még egyszer lesz rá
lehetőségem. Legutóbbi beszerző kőrútunkon két ruhát vettem. Ez
alkalommal is nagyon örültem a shoppingolásnak, de más okból: egy
nagyon különleges eseményre veszek ruhát… Soha nem voltam azelőtt
premieren. Két viseletre volt szükségem, egyik a filmvetítésre, másik a
gálára.
Nagyon szimpi volt, hogy egy igazi mozisztárhoz illő ruhát
választhatok. Rakesh elvitt minket egy sokemeletes, légkondicionált
áruházba. Több tucat szép ruha volt ott, némelyik tele különböző
rakással, és szoknyák meg farmerek is. Minden nagyon sokba került. Az
egyetlen hely, ahova néhanapján elmentem vásárolni az, amelyik
közvetlenül mellettünk volt, de közel s távol nem hasonlított erre.
Olykor-olykor Rukshar bement az összekötő úton Bandrába, hogy
vegyen egy drága ruhát, de ilyen ritkán fordult elő. Azért ebben a
butikban más volt, végigjártam a ruhafogasok sorát, megérintve az
anyagokat. Mindet kedvem lett volna felpróbálni! Azhar, mint mindig,
most is játszotta a hülyét, és romantikus hősként pózolt különböző
színes kabátkákban. Végül hosszas habozás után egy csillogó aranyozott
hímzéssel díszített hosszú zöld ruhát választottam és egy hozzá illő
muszlin dupattát. (sálat) a nyakam köré. Úgy állt, mintha rám öntötték
volna, egy igazi királylány ruha! Azhar is vett egy indiai öltönyt.
Hirtelen annyi minden történt velem… A premier előtt két nappal
értünk jöttek, Abáért, értem, és a többiekért, hogy magukkal vigyenek a
produkció stúdiójába megnézni a filmet a többi színésszel és a stábbal.
Fantasztikusan boldog voltam, hogy viszontláthatom magam a vásznon.
Az összes színész jelen volt, ahogyan azok az emberek is, akikkel egy
hónapot töltöttünk együtt: Rakesh, Loveleen didi, Maxima didi és
természetesen Danny bácsi, aki attól fogva, hogy meglátott, a karjában
tartott. Nem hittem, hogy egy nap viszontlátom Dannyt. Nagyon jó
kedve volt, hogy újra találkoztunk. És én is nagyon örültem. Igazán
kedveltem. Azharral nem találtuk a helyünket: végre megnézhetjük
magunkat a filmvásznon. Amikor lekapcsolták a fényeket, és teljes
csönd lett, nem tudtam, mire számítsak. És aztán egyszer csak ott
voltam, futottam a vonat mellett, kiabáltam, és csípős paprikát
csempésztem Azhar fütyijére. A szemem a vetítővászonra tapadt, de
ezzel egy időben figyeltem az emberek arcát is, hogy lássam a
reakcióikat. Annyira jó volt viszontlátni magam a kivetítőn, miközben
beszéltem, táncoltam, vagy éppen verekedtem. Amikor a végén
elérkezett a számom, majd' megbolondultam örömömben. Ugyanakkor
nem tudtam, hogyan reagáljak.
Minden párbeszéd angolul volt, szóval keveset értettem, de
amennyire lehet, kivettem, hogy mi történik. Dzsamál Malik részt vesz
a «Legyen Ön is milliomos!» (Kaun banega crorepati?) című televíziós
játékban, hogy megtalálja Latikát, a szerelmét. Dzsamál egy
nyomornegyedbéli srác, aki nem számít, hogy nem járt iskolába, mégis
egy csomó mindent tud az életről. Annak köszönhetően, amit megélt, és
amit ebből profitált, az összes kérdésre sikerül válaszolnia, és nyer. Az
a legjobb ebben a filmben, hogy megmutatja: a nyomornegyed fia is
lehet gazdag, ha keményen dolgozik. Persze ez csak film, de mégis
reményt ad. Egészen elképesztő, hogy minden olyan valóságosnak tűnt.
Amikor az esőben guggoltam, azt mondták volna, hogy igazi az eső,
nem pedig egy masina gyártotta, és a végén a táncos jelenet is zseniális
volt. Amikor a fények újra kigyúltak, egy pillanatra visszatértem a
valóságba. Olyan volt, mint az életem, de még annál is jobb! Annyira
boldog voltam, amiért mindebben részt vehettem, hogy szóhoz se
jutottam. Körülöttem a színészek és a stáb ünnepelték magukat és
mindent. Apám rettentő büszke volt rám, láttam a szemében. Mindenki
a vállamat veregette, vagy a karjába kapott, miközben ezt mondta:
«Bahul accha Rubina.» (Igazán csodás, Rubina.)
Egyfolytában olyan furcsa szavakat emlegettek, mint «Golden
Glubs» és «Oskers». Loveleen végül elmagyarázta, minek örültek olyan
nagyon:
– A Gettómilliomos négy Golden Gulobe-ot gyűjtött be tíz napja. Ez
fantasztikus hír!
– A Golden Glubs, yeh kya hota hai? (Mi az a Golden Globe?)
– A Golden Globe egy nagy ceremónia az Egyesült Államokban, ahol
megnevezik az év legjobb filmjeit.
– Az Egyesült Államok, kya hai? (Mi az az Egyesült Államok?)
– Az Egyesült Államok az Amerika… Hollywood!
Amerika? Hallottam már róla, de nem mondott valami sokat.
Kalkuttán kívül csak Borabayt ismertem. Azt hittem, hogy India
fővárosa, de ebben sem voltam biztos. Mindenesetre egy csomó dolgot
valóban nem tudok az idegen országokról. És Amerikáááról csak annyit
tudtam, hogy nagyon messze van. Azért ez a «Golden Glubs» tényleg
nagyon fontos lehet, ha mindenki ennyire örült a teremben. Loveleen
lelkendezve folytatta:
– Alig várom, hogy tudjunk valamit az Oscar jelölésekről!
Nem igazán értettem, hogy ez mit jelent, de nem volt szükséges
erőltetnem a jókedvet, annyira örültem, hogy a filmvásznon vagyok.
Igyekeztem mindent elmesélni a családomnak. Az autóban, ami
hazavitt minket, Azharral be nem állt a szánk.
– Láttad azt a jelenetet, amikor a vonat tetejéről lezuhanok?
– Láttál a Ringa Ringat, táncolni?
 – Láttad Ayusht, amint a kakába esett?
Hazaérve nem bírtam abbahagyni a filmről való beszélgetést az
unokatestvéreimmel, a testvéreimmel, a nagybátyámmal és a
nagynénémmel. Mondtam nekik, hogy majd megnézhetik a moziban.
Minden alkalommal, amikor leadták az előzetest, a nevemet kiabálták:
« Rubina, Rubina!»
A premier előtt meglátogatott néhány újságíró a hírcsatornától. Egy
csomó dolgot kérdeztek tőlem, aztán kérték, hogy pózoljak. Minden túl
gyorsan történt.
Azon a csütörtök reggelen külföldi újságírók is megkerestek. A rövid
interjú után megkérték Azhart és engem, hogy táncoljunk a negyedet
átszelő síneken. Csodálkoztam, hogy ezek az újságírók is hallottak
rólam. Elérkezett a délután, és mindenki összevissza rohangált, nagy
volt a felfordulás. A családom azt kérte, hogy picit pihenjek le, és ne
koszoljam össze magam. Apám, Munni, a nagymamám és Abbas is el
kellett kísérjen a premierre. Munni jó benyomást akart kelteni, ezért
vett magának egy csinos rózsaszín szárit. Amikor felöltöttem a zöld
ruhámat, Sanának elállt a szava, aztán közelebb jött, hogy megérintse a
muszlint, és megnézze az elülső díszítő hímzést. Azt akarta, hogy a
külsőm tökéletes legyen, ezért hamar kölcsönadta az ékszereit.
Kihúztam a szememet, és rúzst tettem a számra. Végre elkészültünk.
Amikor kifelé mentem a nyomornegyedből, mindenki csodálattal
bámult rám.
– Rubina, kya lag tahi. (Rubina, nagyon szép vagy.)
Megbíztuk Parvesht, hogy a premierre juttasson el bennünket, Azhart
és engem az IMAX-be, az egyik legnagyobb bombayi moziba. Pontban
18 órakor kellett volna elindulnunk. Azhar már odakint várt. Egy
gesztenyeszínű hosszú kurtát viselt fehér dupattával. Annyira más volt
ilyen öltözékben! Ő is az anyukájával és az apjával ment a premierre.
Parvesh azt akarta, hogy mindannyian buszra szálljunk, de Azhar apja
tiltakozott. Elkezdett kiabálni, hogy Parvesh azzal a pénzzel tölti meg a
zsebét, amit a produkciótól kapott a szállításért, közben meg fel akar
minket rakni a buszra. Nekem sem volt kedvem egy tömött busszal
odamenni. Féltem, hogy tönkremegy a ruhám és a sminkem. Nem kis
vita árán fogtunk egy Waladába tartó taxit, ez Bombay külvárosa. Két
taxival kellett mennünk, mert csupán egybe nem fértünk volna be. Az
egyikbe Azhar, a családja és Parvesh ült, a másikba pedig mi a
családommal. Több mint másfél órát utaztunk, amíg odaértünk.
Ráadásul szerencsétlenségünkre a mi taxink lerobbant útközben. A sírás
határán álltam, mivel nem akartam elkésni életem legfontosabb napján.
Olyan fél kilenc körül érkeztünk meg.
A mozi előtt hatalmas embertömeg zárta el a bejáratot. Több tucat
fotós és operatőr irányította felénk az objektívet. Ám a stáb egy másik
ajtónál várt minket, és ott mentünk be velük. A családomnak a másik
oldalra kellett érkeznie. Odakint tiszta őrület volt a megannyi
újságíróval, a hatalmas fényképezőgépeikkel meg a mikrofonjaikkal;
aztán beléptem, már mindenki ült, én voltam az utolsó. Szóltak, hogy a
végén az egész stáb fel fog menni a színpadra. Láttam Loveleent,
nagyon csinos volt a sárga szárijában, és Tanay-t, jól állt neki a fekete
velúröltöny, amihez egy lila sálat viselt. Danny közeledett felénk,
átölelte Azhart és engem. Mindenki ugyanolyan türelmetlenül várta az
Oscar jelöléseket. Végül elérkezett a csodálatos pillanat, dholon játszó
zenészek (egy dobszerű hangszer) mentek el előttünk, a csapat pedig
követte őket. Mindenki táncolt, Loveleen didi, Anil Kapoor, Dev Patel,
még Danny bácsi is. Az újságírók a nevemet kiabálták: «Rubina,
Rubina», ettől fogva tudtam, hogy sztár lettem. Később Loveleen
elárulta, hogy a filmünket tíz különböző kategóriában is jelölték az
Oscarra. Egyelőre nem nagyon törődtem vele, ez az én estém, a többi
várhat még.
Kiguvadt szemekkel bámultam, annyi híresség volt ott: Hrithik
Roshan, Imran Khan, Kareena Kapoor, Amrita Rao, Aamir Khan,
Deepika Padukone és sokan mások. Mondhatni Bollywood összes
színésze és színésznője összejött az IMAX-ben, hogy megnézzék a
filmemet. Még a kedvencem, Preity Zinta is ott volt. Egy gyönyörű,
hosszú, fehér ruhát viselt. A férfiak farmerban és pólóban voltak.
Mindenki nagyon jól szórakozott, az emberek beszélgettek, ittak egy
pohárral. Munni először megrettent a sok ismert színész láttán, később
aztán tisztára bezsongott, és azt se tudta, kit fényképezzen.
Úgy éreztem magam, mint egy igazi mozisztár. A teremben a szüleim
Azhar oldalára ültek. Azhar és én egyfolytában forgolódtunk, hogy
lássuk, kik foglalnak helyet mögöttünk. A film végül elkezdődött.
Munni és Aba nagyon figyelmesen, szó nélkül nézett engem a vásznon.
Azharral minden egyes alkalommal nevettünk, amikor feltűntünk. A
film végén újra felgyulladtak a fények, és mindenki hevesen tapsolt.
Azt hittem, hogy a közönség soha nem hagyja abba az éljenzést.
Amikor kiléptünk az ajtón, egy csomó ember a karjába kapott
gratulálni, még olyan sztárok is, mint Kareena Kapoor és Hrithik
Roshan.
– Bravó Rubina, fantasztikus voltál! Csak így tovább!
– Shukria. (Köszönöm.)
Hrithik Roshan beszélt velem? Munni megbabonázva kért tőle
autogramot. Nem mindennap találkozunk hozzá hasonló szupersztárral.
Ezalatt Danny nem győzött bókolni apámnak.
– Szóval maga Rubina apja? Szerencsés ember! Igazi adomány, a
maga lánya. A forgatáson úgy viselkedett, mint aki mindig is ezt
csinálta.
– Köszönöm, uram.
Apám nem beszél angolul, szóval nem értett mindent, de azt látta,
hogy Danny csupa kedveset mesél a lányáról, és egyfolytában
mosolygott. Anil Kapoor is odajött pár szóra apámhoz és hozzám.
– Rubina csodálatos kislány, és rendkívül tehetséges színésznő.
Foglalkozzon vele, tegyen meg érte mindent, hogy tanuljon, és messzire
fog jutni, majd meglátja!
Azt hiszem, ezen a napon apám megértette, hogy ez a film
megváltoztatta az életem.
Másnap a Gettómilliomos hivatalosan is bekerült a moziba, apám
pedig a szomszédunkban lévő Gaiety Galaxybe sietett, hogy újranézze
hindiül. Amikor hazaért, még boldogabb volt, mint a premieren, hiszen
az összes párbeszédet értette. Imádta a történetet, háttérben a
nyomornegyeddel. Olyan volt, mintha a mindennapi életünket látta
volna viszont a filmvásznon. Dharavi nyomornegyede, ahol a filmet
forgatták, nem sokban különbözik Kelet-Bandráétól. Apám attól is
különösen izgatott volt, hogy mit szólnak a többiek a moziban. Büszke
volt, hogy ő az én Abám. Amikor a film kijött, Bombayben mindenütt
ott lógtak a plakátok. Minden utcasarkon volt, egyik hindiül, másik
angolul. A hetedik mennyországban éreztem magam, és nem győztem
hálálkodni érte Allahnak.
 Ez a film egy kicsit más, mint a többi hollywoodi mozi, mert valós
dolgokról szól. Például a hindu és muzulmán szélsőségesek közti
zavargások, amelyeknek során Dzsamál és Szalim anyja a szemük
láttára hal meg. Ilyen összetűzések tényleg előfordultak Bombay
alantas negyedeiben. A születésem előtt történt, de az apám úgy
emlékszik, mintha tegnap lett volna. Még ifjú srác volt, amikor a
hinduk és a muzulmánok összeverekedtek a negyedünkben. Apám
futott, hogy elbújjon, akárcsak a többiek. Némelyiküknél kés volt,
másoknál pisztoly. Aba látott egy férfit, aki épp a közelében kapott golit
(golyót). Három szomszédját is megölték. Kijött a rendőrség, de csak
nagyobb pánikot keltett, és a halottak száma is nőtt. Sok gyerek esett
áldozatul. Ettől a naptól fogva minden visszaállt a normális
kerékvágásba. A hinduk és a muzulmánok minden különösebb gond
nélkül éldegélnek egymás mellett, bár néha van köztük feszültség.
Olykor azon gondolkodom, hogy miért utálják egymást. Ugyanolyanok
vagyunk, ugyanabban az országban lakunk, de azt hiszem, oka, hogy
mindkét közösségben vannak gonosz emberek. Van néhány hindu
barátom, és megünneplem a Diwalit, a Fény ünnepét. A
nyomornegyedben vigyázni kell a petárdákkal, máskülönben hatalmas
tűz lehet, szóval ezen a napon kint durrogtatunk a vasúti sínek mellett.
Ami a fogyatékos gyerekek kereskedelmét illeti, amit a
Gettómilliomosban is látni, az teljesen úgy van. A filmben Dzsamált,
Szalimot és Latikát olyan gyerekkereskedők gyűjtik be, akik nem
átallják megvakítani az árvákat, vagy levágni az egyik lábukat, mielőtt
koldulni küldik őket. Meséltek már nekem hasonló történeteket, de
nálunk ilyen még nem fordult elő senkivel, vagyis sohasem hallottam
róla. Apám mondta, hogy nem szednek össze olyanokat, akiknek vannak
szülei. Az árvák, na, rájuk nézve veszélyes, hiszen ki vannak
szolgáltatva, és az utcán élnek. Aba még sosem látott hasonló filmet,
ami ennyire más lenne, mint a többi. És nem csak az apám találta
izgalmasnak. A premier és a film moziba kerülése után rengeteg
újságíró érdeklődött a nyomornegyedünk felől és irántam. A premier
másnapján spéci autók érkeztek a környékre, a tetejükre kerek
lemezeket erősítettek. A riporterek azt mondták, hogy a forgatási
élményeimről akarnak meginterjúvolni, de igazából az érdekelte őket,
hogy milyen körülmények között élek. Fura volt nézni, ahogy
egyformán izgatottak lettek a kunyhók, a szennyvízelvezető vagy a
szemétdombok láttán. Az elején a szomszédok viccesnek találták
mindezt az újdonságot, az új arcokat, de aztán ők is megszokták.
Minden egyes alkalommal, amikor egy újságírócsapat közelített, a
srácok kiabálva futottak felém a sarokról: «Rubina, tera liya camera aa
raha hai.» (Egy kamera közelít feléd.)
Amikor befejeztem a forgatást, a szomszédaim nem kérdezősködtek.
Ám a Gettómilliomos indiai megjelenése után minden megváltozott.
Már nem csak az unokatestvéreim és a testvéreim táncoltak a Ringa
Ringa és a Jai Ho dallamára. A nyomornegyedben mindenki járta.
Azhar és én rivaldafénybe kerültünk. Olyan volt, minta a világon
mindenki csak rám lett volna kíváncsi. Az összes barátnőm eljött
egymást után, tele kérdésekkel, hogy hogyan készült a film, milyen
sztárokkal találkoztam, és milyen speciális effekteket használtak. A ház
mindig tele volt. Az iskolában elbűvölte a többieket, ahogy láttak
bennünket a vörös szőnyegen. Még Parvesh is nagyon fontos valaki lett,
és egyes szülők gyakorta meglátogatták, hogy vigye magával a
gyerekeiket meghallgatásokra.
Minden nap újabb meglepetéssel szolgált, úgy éreztem, minden
tökéletes. Egyfolytában azon örvendeztem, hogy ilyen híres lettem,
miközben csak egy filmet csináltam.

Életem legszebb napja!

– Rubina, figyelsz? Amerikába fogsz menni! Amerikába, Rubina!

A premier után Loveleen felhívta apámat elújságolni, hogy a
Gettómilliomos egész csapata kiutazik az Oscar átadó ünnepségre. Papa
kissé megrémült az ötlettől, hogy ilyen messzire megyek csak azért,
hogy átvegyek egy díjat. De én már a gondolattól is majd'
megbolondultam, hogy Amerikába utazhatok! Bizonyára teli van fehér
bőrű és aranyhajú emberekkel. Azon töprengtem, hogy Amerikában is
vannak-e olyanfajta nyomornegyedek, mint nálunk. Rengeteg kérdés
kavargott bennem, miközben rettentő izgatott voltam. Apámnak néhány
napba telt, amíg döntésre jutott. Végül megbeszélte a barátaival és a
családtagokkal, és mindannyian egyetértettek abban, hogy ez egy
kihagyhatatlan alkalom. Döntése után az általában nyugodt Aba
képtelen volt nyugton maradni. Még nálam is izgatottabb lett… Arra
gondoltam, hogy Amerika valószínűleg király lehet, ha mindenki olyan
nagy ügyet csinál belőle. Számomra odajutni nemcsak egy állomás, de
újdonság, főként hogy annyi a felfedeznivaló.
– Aba, America kitne dor hai? (Papa, Amerika messze van?)
– Rubina, America saat samundar par hai. (Azt hiszem, vagy hét
óceánt kell átszelni ahhoz, hogy elérd.)
– Szóval hajóval megyünk?
– Nem, repülővel.
– Repülni fogok?
– Igen Rubina, repülni fogsz az égben.
– Sacchi? (Komolyan?)
Ez az! Láttam már repülőket a slum felett szállni. Egy parkban is
voltam Juhuban, ahol őrületesen nagy gépek voltak. Nem ment a motor,
de imádtam bemenni, és azt képzelni, hogy bármelyik pillanatban
felszállhat. Mindig kíváncsi voltam, hogy milyennek látszanak a
dolgok, amikor ott vagyunk fent, az égben. Bizonyosan minden nagyon
kicsi. Arra azonban nem is gondoltam, hogy egy nap esélyem lesz
feljutni az egyik repülő masinára. Tényleg a felhők felett fogok járni!
Az egyetlen, ami idegesített, hogy teljesen egyedül utazom olyan
messzire.
– Aba, eljössz velem?
– Attól tartok, hogy nem lehet a bokám miatt. Még mindig nem jött
rendbe teljesen, és nem akarom, hogy egy olyan messzi országban
akadjanak esetleg gondjaim vele.
– Akkor egyedül megyek?
– Ne aggódj, tudom is, hogy ki fog elkísérni. Gyere velem!
Aba kiment a házból, és én ugrándozva követtem. Az utca végén
jobbra fordultunk apám bátyja, Mohiuddin nagybátyám otthona felé.
Apám belökte a műanyag függönyt, hogy belépjen, és köszöntötte a
bátyját. Épp csak hátul álltam, amikor beléptünk, láttam a
nagybátyámat az ágyon fekve, és éreztem a finom bárányragu illatát,
amit a nagynéném készített. Aba mosolyogva fogott hozzá:
– Mohiuddin, képzeld csak!
– Mondd!
– Amerikába fogsz menni Rubinával.
– Kya? (Micsoda?)
– Holnap reggel érted jövök, mert beszélnünk kell róla. Khuda hajit!
(Gyerünk, jó éjt!)
Nem tudom, mit beszéltek meg másnap. Az elkövetkező napokban én
csak Amerikáról álmodoztam, és a slumban minden gyerek elmesélte,
amit ezzel az országgal kapcsolatban hallott.
Egyik nap a produkcióból két férfi, Rakesh és Adnan megjelent
nálunk, és én örültem nekik, mert ez valószínűleg azt jelentette, hogy
van valami fejlemény az utazással kapcsolatban.
– Jó napot Rafeeq, néhány papírra lenne szükségünk az
útlevélkérelemhez. A bátyád mindent előkészített?
– Patán ahi chalo dekhtay hai. (Nem tudom, menjünk, nézzük meg.)
Mohiuddinnál Aba bemutatta a két urat:
– Mohiuddin, íme Rakesh és Adnan, kellenek nekik a
személyazonossági papírjaid, hogy útlevelet csináltathassanak neked.
– Útlevelet?
– Hát igen, útlevelet. Tudod, hogy Amerikába mehess!
Nagybátyám csak állt tátott szájjal, még mindig nem tért magához a
gondolattól, hogy tényleg Amerikába jön velem. Rakesh aggódva
emlékeztette, hogy nincs vesztenivaló időnk.
– Mohiuddin, gyorsan kell cselekednünk. Az Oscar-díj átadó
ünnepség február 22-én lesz, és az útlevél kiállítási engedély sokáig
tart. Arról nem is beszélve, hogy kérelmezni kell az amerikai vízumot,
és megvenni a repülőjegyeket.
Jól tudtam, mi az az útlevél, de hogy mi fán terem a vízum, arról
fogalmam sem volt. Rakesh elmagyarázta nekem, hogy egy kis
matricáról van szó, amit az útlevélre ragasztanak, ezáltal engedélyt
kapunk, hogy belépjünk Amerikába.
 Azhar szüleinek is időbe telt, amíg eldöntötték, hogy a fiuk elmehet
az anyjával. Összességében mindent nagyon sietősen és pánikszerűen
kellett intézni, Danny pedig joggal hihette, hogy Azharral soha nem
érkezünk meg. Én magam is féltem, hogy nem sikerül időben kiállítani
az útlevelet és a vízumot. A film csapata közbenjárt, hogy
foglalkozzanak a papírokkal. Nekem kissé bonyolult volt, mert nem állt
rendelkezésemre az összes papírom. Nem volt meg a születési
bizonyítványom, de a családom se tudta pontosan a világrajövetelem
napját. Aztán a produkció emberei hirtelen kitalálták, hogy 1999. január
21-én születtem. Elmentem Azharral és a nagybátyámmal az irodába,
ahol átadják az útleveleket, így már nekem is volt. De még ott lebegett
a vízumkérdés február 20-án. Szerencsére, mivel a sors is úgy akarta,
megkaptam, és ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy semmi sem
állíthat meg; megyek AMERIKÁBA. Annyira boldog voltam, mintha
egy másik bolygón lennék. Másnap tiszta őrület volt. Össze kellett rakni
a csomagjainkat, közben meg az újságírók állandóan futkostak a
sarkunkban. Végül elérkezett az indulás napja. És ezen a reggelen,
annak ellenére, hogy néhány óra múlva indultunk a repülőtérre, már
megint jöttek a riporterek Kelet-Bandrába meginterjúvolni.
– Szóval, Rubina, örülsz, hogy mész?
– Nagyon. Annyira türelmetlenül várom!
– Mit idéz fel benned Amerika?
– Nem tudom, de arra számítok, hogy egy csomó fotót készítek, és
majd itthon mutogatom a barátaimnak meg a családomnak.
– Megvetted már a ruhát az ünnepségre?
– Nem, ott helyben vesszük majd meg: amerikai ruha lesz!
– És ön, Mohiuddin, mit fog magára ölteni?
– Alighanem farmert és egy szép pólót! Végül értünk jött a taxi, hogy
kivigyen a nemzetközi repülőtérre. A reptér teljesen más, mint a
buszállomás. Nincsenek annyian, és az emberek nem tolakodnak, hogy
előbbre jussanak. Be kell mutatni a csomagjainkat, és engem még egy
hosszúkás szerkezettel is átvizsgáltak, ami rengeteget csipogott. A
repülőben hamarjában nekiláttam a felfedezésnek. Volt egy pici tévé az
előttünk lévő ülés háttámláján, a fejünk fölött pedig egy gomb. Ha
megnyomjuk ezt a gombot, jön egy légi kísérő, akitől kérhetünk
édességet, üdítőket, vagy amit csak akarunk. Amikor a gép elkezdett
lassan gurulni a kifutópályán, leírhatatlanul boldog voltam. Arcomat az
ablakocskára tapadva néztem, ahogy teljes sebességgel szalad
mellettünk a táj, aztán egyszer csak a szívem a torkomban dobogott:
hatalmas robajlás közepette elhagytuk a talajt.
Nem bírtam megállni, hogy ne sikoltsak egy picit. Mohiuddin
nagybátyám mosolygott, és nyugtatni próbált, bár éreztem, hogy ő is
kissé feszült: neki is ez volt az első alkalom. Azharral aztán izegni-
mozogni kezdtünk. Kipróbáltuk a gombokat, az üléstámla fokozatait, a
televíziócsatornákat. Szuper volt, amikor enni hoztak nekünk, meg
cukorkát a főétkezések közt. A repülő határozottan nagyon mulatságos.
A repülés alatt többen odajöttek hozzám, hogy autogramot kérjenek.
Nem akartam elhinni. Hírességem fölött érzett örömömben nekiláttam
aláírni a nevemet, angolul. Néhány óra múlva, félálomban, éreztem,
hogy közeledünk a talajhoz.
– Mi történik?
– A repülő leszálláshoz készülődik. Amikor földet értünk, sejtelmem
sem volt, hogy mi fog történni. A kijáratnál körbefutkároztuk a fényes
folyosókat.
– Ez már Amerika?
– Nem, ez még Németország. Másik járatra szállunk.
Sosem hallottam még azelőtt Németországról, de másik repülő? Ott
értettem meg, milyen messze is van Amerika.
Ez a repülőtér teljesen más volt, mint a bombayi: minden tisztaságtól
csillogott, mintha új lenne. Egy órával később felszálltunk a második
gépre. Ez alkalommal nem voltam annyira meglepve, amikor a repülő
felszállt, már tudtam, mire számíthatok. Nagyon hosszú volt az út,
tényleg kezdtem elfáradni, és elaludtam. Hosszú órák után a pilóta
közölte, hogy hamarosan leszállunk Los Angelesben. Los Angeles…
Nem ismertem a várost, azelőtt nem is hallottam róla. Loveleen
elmagyarázta nekem:
– Los Angeles Hollywood városa.
– És mi az a Hollywood?
– Olyan, mint Bollywood Bombayben.
– Sok filmet készítenek az amerikaiak?
– Persze, egy csomót!
 A Los Angeles-i repülőteret még a németnél is szebbnek találtam. A
termek és a folyosók: minden hatalmas volt. Megannyi ellenőrzésen
mentünk át, nem akart véget érni. A kijáratnál a produkció egyik
embere várt. Közel huszonnégy órája, hogy elhagytam Bombayt,
mindenki kicsit elveszettnek tűnt az időeltolódástól. Kint egy gyönyörű
fekete-fehér autó várt. A fáradtságom azonnal elszállt. Azelőtt soha
életemben nem láttam ilyen szép autót. A belseje hatalmas, és még egy
kicsi, Coca-Colával teli hűtője is volt! Útközben egy csomó csodálatos
házat láttunk elsuhanni, amelyek jó nagynak tűntek még nagyobb
virágos kertekkel.
Amerikában nem voltak szemétdombok, minden kifogástalan és
tiszta volt. A legérdekesebb, hogy senki nem járt se gyalog, se riksával,
olyan volt, mintha itt mindenkinek lenne autója. Üresnek tűnt
Bombayhez képest. Mintegy fél óra utazás után megérkeztünk a
szállodába. Még annál is szebb volt, mint amelyikben Danny bácsival
találkoztunk Indiában. Amikor beléptünk, szerintem elfelejtettem
levegőt venni, annyira varázslatos volt, de mindannyian megállás nélkül
lelkendeztünk. Elsőként a két medencét figyeltem ki, az egyik
eszméletlen nagy volt. Mielőtt a nagybátyám, vagy Azhar anyja
felocsúdott volna, Azharral lecsaptunk a kisebbikre. Egy pillanat alatt
levetettem a ruháimat, és egy szál bugyiban fejest ugrottam a vízbe. A
víz inkább langyos volt, jóllehet az idő hűvösebbnek tűnt, mint
Bombayben. Különösen a buborékok tetszettek, amelyek a mélyről
feltörve csiklandozták az egész testünket. Annyira jó móka! Azhar
mamája kiabálva futott felénk:
– Azhar, gyere ki a vízből! Még megfázol!
A nagybátyám csak nézett szó nélkül: tudta jól, hogy semmit nem
használna.
Azharral csak ugráltunk a buborékokba anélkül, hogy figyelembe
vettük volna a hotel lakóit, akik olyan tekintettel néztek ránk, mintha
vademberek lennénk. Néhány perc múlva mégis kénytelenek voltunk
otthagyni a medencét.
– Gyerekek, azonnal ki kell jönnötök a vízből. Azhar mamájának
igaza van, meg fogtok fázni. Ha pedig betegek lesztek, akkor nem
fogtok tudni eljönni az esti ünnepségre.
– Ünnepség? Milyen ünnepség?
 – Egy buli, amit a filmes csapat részére szerveztek egy hotelben.
Készülődnötök kell.
Teljesen belelkesültem az ötlettől, hogy buliba megyünk. A helyben
kapott fehér törülközőkbe burkoltak, aztán lifttel mentünk a szobáinkba,
ennek a palotának a negyedik emeletére, ami kifejezetten tetszett.
Különösen azért, mert ez volt az első alkalom, hogy a slumon kívül
aludtam. Azhar szobája, amit az anyjával osztott meg, épp a miénkkel
szemben volt. Igazából ez egy hatalmas szoba volt, olyan nagy, hogy
bicajozni tudtam volna benne; arról nem is beszélve, hogy a vécék
akkorák voltak, mint a slumbéli szobánk, ahol élünk. Egy kis hűtő is
volt. Az illető, aki odakísért bennünket, elmagyarázta:
– A hűtőszekrényben van csokoládé, üdítők és keksz… Ha éhesek
vagytok, szolgáljátok ki magatokat. És ha bármire szükségetek volna,
csak szóljatok. Tárcsázzátok a 9-est, ez a recepció száma.
Maga volt a paradicsom! Mialatt Mohiuddin kicsomagolta a
bőröndöket, hogy elrendezze a holmijainkat, én mindenfelé futkároztam
a szobában, hogy felfedezzem az összes csodát: a fürdőszobában volt
egy kád (életemben először láttam!) és egy csomó, hihetetlenül finom
illatú dolog: sampon, krémes tubusok és egy rakás dolog, amit azonnal
ki kellett próbálnom. Az ablakokban csodás virágokat láttam, fehéreket
és rózsaszíneket. A szobában két nagy ágy állt, amelyeket egy pici
asztalka választott el, rajta egy lámpával. Az ágyak olyan puhák voltak,
hogy ott, helyben azonnal el tudtam volna aludni. Volt egy hatalmas,
papírvékony képernyőjű televízió is: máris rávetettem magam a
távirányítóra, hogy megvizsgáljam a csatornákat. De ebben a
pillanatban valaki kopogtatott az ajtón, egy nő volt az.
– Jó napot kívánok, a nevem Tess. Én fogok veletek foglalkozni az
ittlétetek alatt.
– Jó napot kívánok, Rubina vagyok, ez pedig a nagybátyám,
Mohiuddin.
– Örvendek. Szóval úgy tudom, hogy buli lesz ma este. Hoztam
neked egy csinos ruhát. Meg akarod nézni?
– Igen!
Ez a Tess nagyon kedves volt. Az estére vett nekem egy fantasztikus
rózsaszín kantáros ruhát és egy virágos szandált. Annyira boldog
voltam, mert ugyan a rózsaszín nem a kedvencem, mégiscsak amerikai
viselet volt!
– Úgy gondoltam, hogy ez a szín jól áll neked. Tetszik?
– Imádom!
A szandál kicsit kicsi volt, de sebaj. A buborékos medencében való
fürdőzés után még mindig vizes volt a hajam, de felöltöttem az új
ruhámat, hogy megnézzem a tükörben, és gyönyörködjek magamban.
Tess szólt, hogy ideje indulni, ezért lementünk a hotel várójába, hogy
összefussunk Azharral, Ayush-sal, Tanay-vel, Ashutosh-sal és Tanvival,
a film többi gyerekszereplőjével, akik szintén az Inter Continental
Hotelben kaptak szállást. Beszálltunk az autóba, és egy másik
szállodába vittek bennünket. Ott volt az ünnepség. Amikor odaértünk,
Danny sietett elénk.
– Üdvözöllek benneteket Amerikában!
Külön-külön mindannyiunkat szeretettel megölelt, boldog volt, hogy
viszontlátott.
Utána bemutatta a feleségét és a három gyerekét. A családja nagyon
kedves volt velünk, és a fiai hívtak táncolni, én meg egyfolytában csak
nevettem. A Gettómilliomos egész csapata összegyűlt, néhányan a
családtagjaikkal vagy barátokkal, gondolom. Többen odajöttek hozzám,
hogy autogramot kérjenek. Ezt még mindig elképesztőnek találtam, de
kezdtem hozzászokni. Mindenesetre nekiálltam. Gyümölcslével
kínáltak, de a harapnivalókhoz hozzá se nyúltam: semmi olyanhoz nem
hasonlítottak, amit ismertem, és furán néztek ki. Egy órával később
elkezdtem ásítozni. Olyan érzésem volt, mintha napok óta fent lennék.
Még csak 19 óra volt, de az időeltolódás miatt nekem már elég későnek
tűnt. Danny hamar megértőnek bizonyult, és azt tanácsolta, hogy
induljunk:
– Menjetek aludni gyerekek, holnap formában kell lennetek!
A sofőr visszavitt a hotelbe Azharral, aki éppolyan bágyatag volt,
mint én. Legalább ez egyszer túl fáradt volt ahhoz, hogy cikizzen. A
szobámba érve néztem a fehér lepedővel borított hatalmas ágyat, és egy
kissé félni kezdtem. Még soha nem aludtam egyedül: otthon általában
egymás mellé kucorodunk, erre itt esély sincs, látva a szoba méretét.
Hely volt bőven, nekem szinte már sok is. Megpróbáltam, de nem
bírtam elaludni a nagy ágyban. A matrac, a szoba: minden olyan nagy
volt. A nagybátyám a szomszédos ágyon aludt, de az nem ugyanolyan.
Gondolkodás nélkül átmentem a folyosó túloldalára, és bekopogtam az
ajtón, amelyet Azhar anyja nyitott ki:
– Rubina? Mi van?
– Alhatok magával?
– Persze, gyere be.
Mindhárman egy ágyban aludtunk. Még hármasban is rettegtünk a
hatalmas szobában.
Azhar és a mamája sem szokták még meg, és azért kicsit durva volt
nekik is. Egymáshoz bújtunk, végül a fáradtságtól elcsigázva álomba
merültünk. Másnap reggel nagyon korán keltünk, remek formában.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy Amerikában vagyunk, és hogy ez mit
jelent. Azon nyomban lerobogtunk négy emeletet, hogy a medencébe
vessük magunkat.
Kelet-Bandrában mindennap megfürdöm egy amolyan vízgyűjtő
medencében, mindjárt a szemétdomb mellett. A medence akkora, mint
a házunk, néhány négyzetméter, és két hatalmas, két méter széles cső
megy át rajta. A negyedben minden gyerek itt találkozik, amikor hőség
van. A víz teljesen fekete, és mindig van benne koszos papír vagy
elnyűtt és ottfeledett chappal, ezek ott lebegnek a tetején, de csak itt
tudunk felfrissülni. Kis csövekre erősített lepedőhasítékok segítségével
tudunk belemenni.
Néhány srác föntről ugrik be, hogy mindenkit összefröcsköljön maga
körül. Bandrában a világon semmiért nem hagynám ki a fürdőzést:
imádok a vízben lenni. Nem megyek túl mélyre, de úgy teszek, mintha
fejest ugranék a parttól egy lépésre. Egészen pontosan úgy csinálom,
mint a tévében, összetett kezekkel. Ez azért kell, hogy profi legyek,
amikorra egy nagy villában élek saját medencével! Aslumban nagyon
kevés fiú tud úszni, aki mégis tud, az bizonyára a falujában tanulta.
Egyetlen dologra kell vigyázni a vízgyűjtőben, hogy ne nyeljünk belőle.
Egyszer egy pici belement a számba, és igazán keserű, rossz ízű volt.
Kígyók is vannak az alján, amik megmarhatnak, ha rájuk lépünk.
Néhány asszony pedig itt mossa ki a fehérneműt.
Otthon én soha nem mosakszom: mindig vannak csótányok, ráadásul
kevés a víz, szóval csak nagyon picit szabad használni. Sokkal jobban
szeretek megmártózni a vízgyűjtőben, az sokkal mulatságosabb. Los
Angelesben még klasszabb volt: a víz teljesen átlátszóan tisztállott, a tó
nagyságú medencében. Még a Juhu Beach-nél is jobb volt, ahol nem
tudtunk rendesen megfürödni a hullámok miatt. A szobában csak
egyszer használtam a kádat, hogy megmossam a hajamat. A szálloda
medencéjében ugyanis nem használhattunk se sampont, se szappant,
beleugrálni se volt szabad, amit elég különösnek találtam.
Egész délelőtt a jacuzziban játszottunk. Amióta megtanultam, hogy
mit jelent a «jacuzzi», azóta nem győzöm ismételgetni ezt a fura szót. A
nagybátyám és Azhar anyja hiába győzködött, hogy jöjjünk ki.
Ebben a hotelben több vendéglő van. Az amerikaiak máshogy
táplálkoznak, nincs itt se dal, se chawal, se massala csirke
(fűszerekkel), hanem csak íztelen furcsaságok. Nem voltam képes
megszokni a «pizzát», ami a chapatihoz hasonló, piros szósszal meg
mindenfélével a tetején. Van hosszában csíkozott sült krumplijuk curry
és só nélkül. Otthon is nagyon nehéz eset voltam. A nagyanyám gyakran
bosszankodott:
– Hagyd abba a finnyáskodást, próbáld megbecsülni az ételt, ami a
tányérodon van.
Azért mégis mindig úgy intézte, hogy a kedvenceimet főzze.
Amerikában ezzel ellentétben tényleg nem volt semmi jó, kivéve a
kekszet, a táblás csokoládét és a noodles-t, amit ott csak pastának
hívnak. Még ha nem is elég fűszeres, legalább jó íze van. Kétféle tészta
van, a teljesen fehér, ami nem annyira ízlett, és a másik, amit
kedveltem, piros szósszal és zöldségekkel. Ebéd után elindultunk
Azharral felfedezni a helyet. Aztán kicsivel később Tess eljött hozzánk
a szállodába. A szobámban kibontott egy csomagnyi ruhát, amiből
választanom kellett.
– Tessék, Rubina, mondd, melyiket viselnéd a nagy estéden.
Volt ott vagy húsz, mind hozzá illő cipővel és hajtűvel. Mindegyiket
gondosan megvizsgáltam, egyik szebb volt, mint a másik. Képtelen
voltam dönteni, a legszívesebben mindet fölvettem volna! Végül egy
égszínkék selymet választottam, pont olyan színe volt, mint a medence
vizének. Bár a hozzá való cipő okozott egy kis gondot, mert nem az én
méretem volt. Tessnek fel kellett hívnia valakit, hogy másikat hozzon
nekem.
 – Nehogy elmenj innen, mindjárt jön valaki, aki segít felkészülni.
Rögtön jövök, a többiekkel is foglalkoznom kell.
Nem sokkal később jött egy hölgy. Segített felvenni a gyönyörű
ruhámat, megcsinálni a cipőmet, aztán rám igazította az egészet,
mielőtt megkötözte volna a hátán lévő nagy szalagot. A hajamat szintén
hosszan fésülte, beleillesztve egy ezüstös hajpántot.
– Nem sminkelsz ki?
– Ó nem! Úgy vagy csinos, ahogy vagy! Jobb, ha természetesnek
látszol, hidd el!
Kicsit csalódott lettem: imádom kipingálni a szememet. Persze lehet,
hogy ez Amerikában nem divat. Azt mondta, hogy itt a gyerekek soha
nem sminkelik magukat. Szerencsére indulásom előtt Rukshar csinos
motívumokat festett a kezemre és az alkaromra hennával. A
nagybátyám a magával hozott zakót vette fel: mivel nem vett részt a
nagyteremben lévő ceremónián, szükségtelen volt olyan elegánsnak
lennie, mint nekem. Egyfolytában egy nagy tükörben csodáltam
magam. A hölgy azt tanácsolta, hogy óvatosan üljek le, hogy ne
gyűrjem össze a ruhám az ünnepség előtt. Úgy gondoltam, hogy minden
olyan lesz, mint a bombayi premieren, de Amerikában szemmel
láthatóan semmi sem úgy történik, mint nálunk.
A szálloda halljában találkoztunk. Tanvi, az idősebb Latikát játszó
színésznő rendkívül csinos volt mélyrózsaszín ruhájában. A fiúk mind
fekete szmokingot, fehér inget és csokornyakkendőt viseltek. Még az a
komisz Azhar is átkozottul jól nézett ki… Amíg arra vártunk, hogy
értünk jöjjenek, egy csomó fotót készítettünk az előtér bársonyos
kanapéján. Mindannyian bókoltunk egymásnak. Rengeteg fotót
csináltam különböző pózokban. Néha Azharnál volt a gép, néha nálam.
Egy férfi a hotelből mindnyájunkat lefotózott együtt, Azhart, Ayusht,
Tanay-t, Tanvit és engem: a Gettómilliomos összes gyermekszínészét.
Aztán ez a férfi azt akarta, hogy vele együtt is készüljön fotó rólunk!
Annyira izgatottak voltunk, hogy egyfolytában csak erről a nagy estéről
locsogtunk.
– Gyerekek, itt az autó.
Nem akármilyen autóról van szó. Hosszú volt, és egy minivonathoz
hasonlított sötétített üvegekkel, hogy ne lássanak be, belül pedig
akkora, hogy az egész osztályom befért volna! Soha nem láttam ehhez
hasonlót Bombayben. Mondták is, hogy mi a neve ennek a típusnak,
mert különleges neve van, de már nem emlékszem rá, túl bonyolult. A
nagybátyám és Azhar anyja egy másik autóba szállt be. Útközben ittunk
gyümölcslevet és Coca-Colát azokból a poharakból, amit külön, a mi
kedvünkért helyeztek a minifrigóra… Amikor megérkeztünk a Kodak
Theater elé, oda, ahol az Oscar ceremónia lesz, még annál is többen
voltak, mint a bombayi premieren. A hely hatalmas volt. A kamerák
attól fogva követtek, hogy kiszálltunk a kocsiból. Még az újságírók is
rendkívül csinos ruhát öltöttek. Boldog voltam, és mindenkire
mosolyogtam. Danny és a stáb többi tagja ott várt a vörös szőnyegen.
Akkor megpillantottam Preity Zintát fantasztikus kék szaténruhájában.
Mindenfelé csodálatos, Barbie babához hasonlatos nők voltak. Tanay és
Ashutosh, a két legidősebb közülünk, izgatottságukban elkezdtek
ugrálni.
– Láttátok ezeket a sztárokat? Nem, de láttátok?
Persze feltételeztem, hogy ezek a káprázatos ruhát viselő nők és
szmokingos férfiak hírességek, de egyet sem ismertem közülük.
Igazából még soha életemben nem láttam külföldi filmet. Néha Freida
Pinto és Tanay a fülembe suttogta, hogy ki kicsoda:
– Látod azt a magas szőke nőt, az Nicole Kidman!
– És ő pedig Pénelopé Cruz.
Azhar sem ismerte ezeket az embereket, de ahogy meglátott egy
sztárt, amint kattogtak körülötte a fényképezőgépek, azonnal odament
autogramot kérni. Ekkor találkoztam Angelina Jolie-val, aki gratulált a
Gettómilliomos-béli alakításomhoz. Az örömtől elpirultam, és
kihasználtam az alkalmat, hogy kérjek egy aláírást mire… ő is kért
egyet tőlem! Amikor megláttam A. R. Rahmant, a Gettó zeneszerzőjét,
odamentem hozzá:
– Akartam már önnek mondani, hogy imádom a zenéjét!
– Köszönöm, ez jól esik! Te pedig nagyon jól játszottál, tudod?
Az újságírók is rengeteg bókkal halmoztak el. Egy vonalba
tömörültek, hogy feltegyék a kérdéseiket. Végül mindenki bement a
terembe. A nagybátyám és Azhar anyja egy másik helyiségben,
kivetítőről követték a ceremóniát. A nagyteremben mindannyian együtt
ültünk, és követtük az est szervezőinek minden szavát. Lassanként az
összes kategória győztesét kihirdették, és egyre izgatottabbak lettünk. A
Gettómilliomos már begyűjtött néhány szobrocskát. Az egyik kedvenc
pillanatom az volt, amikor A. R. Rahman fölment a színpadra
elénekelni a Jai Ho-t. Vele énekeltem, de úgy tűnt, hogy rajtam kívül
mindenki mást is rabul ejtett ez a dal, imádták. Nagy örömmel töltött
el, hogy nem egy, de mindjárt két Oscart is kiérdemelt. Azt mondtam
magamban, hogy a dal, amelyet én énekeltem, tényleg híres, ha ilyen
méltón megjutalmazzák.
De tudtam, hogy a legfontosabb a végén jön:
– És most, a legjobb filmnek járó Oscar!
Teljes csönd lett, és az egész csapat azon imádkozott, hogy a
Gettómilliomos legyen az. Négy órája kezdődött a ceremónia, a
várakozás elviselhetetlen volt. Újra végig kellett hallgatni a jelöltek
listáját, végül felbontották a kis borítékot.
– And the winner is…
A feszültség a tetőfokára hágott. Összeszorítottam a számat, és
visszatartottam a lélegzetemet.
– …Slumdog Millionaire!
Mindannyian egyszerre üvöltöttünk a boldogságtól, aztán megöleltük
egymást, amíg Danny föl nem kelt, hogy a színpadra menjen, mi pedig
követtük. A közönség hangosan éljenzett bennünket, és megállás nélkül
tapsolt. Mivel a színpad mélyére kerültem, Dev Patel a magasba emelt,
hogy semmit ne mulasszak el a látványból. Aztán az Oscar kézről kézre
járt, és azon kaptam magam, hogy a magasba lendítem a szobrocskát.
Fantasztikus volt. Én, Rubina Ali, itt vagyok Amerikában, és
magaménak tudhatom a világ egyik legrangosabb elismerését. .. Ami
pedig az Oscarokat illeti, nemcsak egyet nyertünk, de nyolcat
gyűjtöttünk be![9] Az én slumomban minden gyerek arról álmodozik,
hogy színész lesz. Ha egy nyomornegyedbéli kiscsaj kaphat egy Oscart,
az majdnem olyan, mintha egy slumdog milliókat nyerne, nem?
Az este további része olyan gyorsan telt el, hogy nem is nagyon
fogtam fel, mi történik. A ceremónia után mindannyian hivatalosak
voltunk a kormányzó báljára, ami úgy hallottam, hogy igen fontos
esemény. Ittam egy kis pezsgőt, ez volt az első alkalom, hogy
megízleltem az alkoholt... és mégse forgott a fejem. Danny bácsi
kinyitotta az üveget (egy kicsit kifolyatta), és aztán mindenkinek töltött
egy keveset a csapatból. A többiek biztattak, hogy kóstoljam meg,
hiszen a sikerünket ünnepeljük. A vacsoránál Azhar és Dev Patel közt
ültem, aki cukkolt, amikor meglátta a tányér felett bosszankodó
képemet:
– Oké, szóval nem szereted a pizzát?
– Neeem…
– Tök jó, akkor veszek a tiédből egy darabot!
Igazából nem voltam túl éhes. Inkább aludni lett volna kedvem. Az
Oscar-átadás, a színház kijáratában váró villanások, az újságírók
interjúi, a különféle gratulációk és a kormányzó rezidenciájára való
utazás… És még csak most kezdődött az ünnepség: a vacsorát követően
egy estélyre mentünk egy szállodába, aztán elvittek minket egy
másikba, utána még egybe… Minden alkalommal táncoltunk öt percet,
aztán továbbálltunk. A végén már elegem volt. Azhar és Ayush is
ugyanúgy kikészült. Mindenütt újságírók nyomultak, akik velünk
akartak beszélni. Aztán Azhar az egyik pillanatban besokallt, és
feldühödött:
– Könyörgöm, több kérdést ne, aludni akarok! Hagyjanak már végre
békén!
Ami engem illet, én nyugton maradtam, de félálomban
válaszolgattam, és éreztem, amint elnehezül a szemhéjam. Öt buli és
nem tudom megmondani hány interjú után végül hazamentünk
lefeküdni. A szobámban levetettem a szép ruhámat, és átsiettem
Azharékhoz, ahol összekucorodtunk vele és a mamájával. A következő
percben elaludtam.

Amerika!

– Hé gyerekek, mit szólnátok, ha meglátogatnánk Miki egeret?

Másnap reggel elég későn keltünk, kifáradva az Oscar körüli
felhajtásban. Még mindig alig hittem el, hogy mindez velem történik.
Megköszöntem Allahnak, hogy megérhettem egy ilyen napot, mint ez.
Tess bejött a szobába, miközben kérte, hogy siessünk, mivel mind
együtt kellene elindulnunk a vidámparkba, amelyet Disneylandnek
hívnak. Egész nap nincs más dolgunk, mint szórakozni. Még soha nem
voltam vidámparkban, csak abban, ami a Baba Kórház mögött van,
ahová Aba néha elvitt magával hintázni és csúszdázni. Ezzel azt akarom
mondani, hogy fogalmam sem volt, mi vár rám. Mindenesetre örültem,
hogy van egy masti (szórakozásra való) napom.
Egy hollywoodi színészről sem tudtam, hogy kicsoda, de mivel
néztem rajzfilmeket a tévében, az összes Disney hőst ismertem. Jobban
örültem a Miki egérrel és Donald kacsával való találkozásnak, mint
előző este a sztároknak. Minden gyerek elkészült, és elindultunk a
nagybátyámmal, Azhar anyjával, Tess-szel a testőrök kíséretében, akik
azóta követtek, hogy megérkeztünk Los Angelesbe. Nem értettem, hogy
miért van szükségünk testőrökre: ugyan ki akarna minket bántani ebben
a városban? Persze tulajdonképpen sztár vagyok, és a film, amelyben
játszom nyolc Oscart nyert.
Ebédidő tájt megérkeztünk Disneylandbe. Jóllehet tudtam, hogy
hatalmas lesz, de elképzelésem sem volt, hogy mennyire. A park kábé
kétszer akkora, mint a nyomornegyedem, talán még nagyobb is. Minden
egyes Amerikában töltött nap, minden utcasarok meglepetéssel szolgált.
Csodálatos hely, azt is mondhatnánk, hogy itt egyáltalán nem voltak
szegények.
Ez a park semmihez sem hasonlított, amit azelőtt láttam. Belül pedig
egyszerűen földöntúli volt. Vettek nekünk jegyet, és mondták, hogy
mindent annyiszor próbálunk ki, ahányszor csak akarunk. Az volt a
célom, hogy a több tucatnyi masinára mind felszálljak. Miki egér és a
többi rajzfilmfigura ott sétafikált az utcácskákon. Annyira cukik voltak,
hogy kezet fogtam velük. Aztán táncoltam Miki egérrel és Donalddal,
vicces volt. Azt se tudtam merre nézzek, mivel kezdjem. Minden
bijlivel (árammal) működött, nem úgy, mint a hinta, amit lökni kell.
Még soha életemben nem éreztem annyira jól magam, mint a Rolla
Costa nevezetű szerkezeten (hullámvasút). Imádtam! Úgy van, hogy kis
autókban ülve megyünk fel a síneken, és egy övet tesznek ránk, nehogy
kiessünk. Lassan indul, de csak addig, amíg a kis kocsik fel nem érnek
egészen a magasba, aztán hatalmas robajjal lecsusszannak, amitől olyan
érzésünk támad, mintha lezuhannánk. Szuper. Mindenki üvöltött, főleg
a lejtő tetejére érve, aztán akkor, amikor hirtelen teljes sebességgel
siklani kezdtünk. Annyira jól éreztem magam! A nagybátyám, aki
mellettem ült, halálsápadt volt. Miután kiszálltunk, azt hittem hányni
fog, annyira szédült. Amikor pedig azt javasoltam, hogy menjünk még
egyet, határozottan elzárkózott. Ezután még egy hajóra sem akart
felszállni. És Azhar, biztosíthatok mindenkit, hogy amikor kiszállt a kis
vonatból, nem tűnt olyan önteltnek. A hullámvasút rendesen kicsinálta.
Azhar anyja semmit nem próbált ki, főleg azután, hogy egyszer is
végignézte a Rolla Costát.
Azhar Amerikában is megőrizte azt a kellemetlen szokását, hogy
mindenféle idióta nevekkel cikizzen. Persze nagyon sokat nevettünk
együtt, de az idő nagy részében elég idegesítő volt. Imádta hergelni a
környezetét, még az anyja is kezdte elveszíteni a türelmét az állandó
csintalankodás miatt.
– Mama! Ammi, Ammi… Csináld a szellemet, légyszi!
– Azhar elég legyen, maradj veszteg. – Ammi, kérlek!
– Hagyj békén!
– Ammi, Ammi, Ammi, Ammi, a szellemeset!
– Nem!
Néha addig erősködött, hogy az anyja beleegyezett. Olykor én is
ugyanazt fújtam. A szellemesért mindig beszálltam, mert az anyja
tényleg úgy nézett ki, amikor kikerekítette a szemét és addig forgatta,
amíg teljesen fehér nem lett, miközben Azhar körbe-körbe futkosott, és
kiabálta, hogy «Huhuhuhuhhhh». Majd' megbolondultunk a nevetéstől.
Ezzel ellentétben ha «rohadt rotinak[10]» titulált, azonnal leköptem.
Amikor az újságírók meginterjúvoltak, egymás mellett ültünk,
hallottam mit válaszolt:
– Rubina? Ugyan! Nem szeretem, látták, milyen ronda?
Amikor nekem tettek fel kérdéseket Azhar-ról, hasonlóképpen
kommentáltam:
– Azhar? Az a tökfej? Elviselhetetlen. Persze úgy intéztük, hogy a
másik által jól hallhatóan mondjuk ezeket a válogatott gonoszságokat.
Egyszer azonban Azhar azt hitte, hogy másra figyelek, én pedig
hallottam, amint azt mondta:
– Rubina? Igen, nagyon csinosnak találom. És nagyon kedves is.
 Erre én is mondtam egy-két kedves dolgot a kamerának. De ez
minden. Akkor is, ha egyetlen «majomfejű!» vagy «chapati» sem
hangzott el a Rolla Costán… Túlságosan berezelt ahhoz, hogy kinyissa
a száját! Miközben én újra és újra végig akartam menni, azt szerettem
volna, ha a Rolla Costa még gyorsabban menne. Nagyon bírtam a
szellemkastélyt is: minden fekete és ijesztő volt odabent, főleg amikor
a szellem üldözött minket a kardjával! Többször végigmentem, de a
nagybátyámnak nem nagyon tetszett, és nem is értette, hogy mit találok
benne olyan mulatságosnak. Madhurral, aki a felnőtt Szalimot játssza,
kipróbáltunk egy tojásforma szerkezetet, amiben két ülőhely volt. Fel
kellett vennünk egy kabátot, és be kellett kapcsolni a biztonsági öveket.
Aztán a tojáshéj egyre gyorsabban mozgott, úgy összerázott, hogy a
végén fejre álltunk… Minden porcikámat felkavarta, a hajam a
szemembe lógott. Magamban azon tűnődtem, hogy hogyan juthatott
eszébe bárkinek is ilyesmit kitalálni… Van azonban egy gomb, amit
veszély esetén meg lehet nyomni, és akkor a tojás azonnal megáll.
Madhurral egyáltalán nem nyomtuk meg. Viszont hogy kiabáltunk!
Aztán elvittek minket hamburgerezni, ami olyasmi, mint a vada pav,
legalábbis ízre, és sült krumplit enni. Bár én semmit nem ettem.
Amikor olyan este 11 körül visszaértünk a hotelbe, elnyűtt voltam, de
boldog: ritkán szórakoztam ennyit. Imádom Amerikát, valóban az
álmok országa.
Másnap Danny bácsi az egész csapatot kivitte a strandra. A víz
sötéten kéklett, és sokkal tisztábbnak tűnt, mint nálunk, odahaza. Danny
játszott velünk, még a körhintára is felült, mint egy kisfiú. Az
egyiküktől, aki ijesztőnek látszott, elnyertem egy plüssmedvét. Ebédkor
hozzá sem nyúltam a tányéromban lévő chicken rollhoz: számomra
semmitmondó volt. Az ennivaló itt annyira más, én pedig nem szoktam
hozzá ahhoz, ami nem fűszeres. De ennek ellenére is ez a nap, az utolsó,
amit amerikai földön töltöttem, egyszerűen fantasztikus volt. Mindenki
örült és ellazult. Este Tess magával vitt vásárolgatni a városba, egy
nagy épületbe, amiben egy csomó üzlet volt, és mindenütt fények.
Amerikában minden annyira hatalmas… Voltak mulatságos lépcsők is,
amiken mozdulatlanul állhattunk, maguktól vittek fel.
Abból a néhány dollárból, amit Tess adott, vettem egy narancssárga
pólót az apámnak, ez minden, nem volt kedvem többé shoppingolni.
Visszamentem az autóhoz, hogy pihenjek, amíg várakozunk, és egy
pillanat alatt elaludtam. Mire a többiek visszaértek, már mélyen
durmoltam.
Minden gyerek kapott egy piros hátizsákot. Egyáltalán nem
sejtettem, hogy mit tartalmaz, de amikor kinyitottam, nem bírtam
megállni, hogy ne kiáltsak fel, mivel egy fényképezőgép és egy laptop
volt benne… Egy számítógép, értitek? Én leszek az első Kelet-
Bandrában, akinek van. Még nem tudtam, hogy működik, de meg fogom
tanulni. Egyre több remény töltött el a jövőmet illetően. Danny arról is
gondoskodott, hogy a szűk családnak is adjunk valami apróságot.
Azhar, Ayush és én videojátékot is kaptunk.
A rákövetkező nap Danny bácsi eljött a szállodába búcsút venni.
Visszaindultunk Bombay-be, szóval ez volt az utolsó alkalom, hogy
láttam. Nagyon szomorú voltam, amiért itt hagyom, főleg azért, mert
nem tudtam, mikor láthatom viszont. Néhány percig angolul beszélt
hozzám, de Loveleen nem volt ott, hogy fordítson, én pedig nem
értettem mindent. Azt mondtam neki: «Mindent köszönök, Danny
bácsi», aztán elment. Összeszorult a torkom. Ez a négy nap fantasztikus
volt. De biztos vagyok abban, hogy egyszer visszajövök Amerikába, és
még csupa hihetetlen dolgot fogok látni. Ráadásul most már híres
barátaim is vannak itt! Ha nem lett volna az apám, aki visszavárt
Indiába, egész életemben Amerikában maradtam volna.

Oscar girl

Amikor február 26-án landoltunk Bombayben, a hatalmas tömeg és

az újságírók hada a reptéren úgy fogadott, mintha mi lennénk minden
idők legnagyobb sztárjai. Ez ráébresztett az Oscar jelentőségére. A
kiáltások, a fényképezőgépek kattogása, a produkció által bérelt nagy
autók és a rendőrség, akik végigkísértek a városon: mindez hihetetlen
volt. De egyáltalán nem siettem visszamenni a nyomornegyedembe.
Amikor elindultunk a reptérről, apám azt mondta az autóban:
– És ez még semmi ahhoz képest, amit a slumban tartogatnak
számodra. Mindenki benneteket vár, Azhart és téged. Mostantól híresek
vagytok!
Ez kicsit túl gyors volt nekem. Szükségem volt egy kis levegőre,
mielőtt szembeszállók a tömeggel. Tétova tekintetemet látva Aba
leszögezte:
– Ne aggódj, nem megyünk haza azonnal. Előbb eszünk valamit
Bandrában.
Általában soha nem jártunk étterembe, de egy olyan különleges
napon, mint a mai, apám kivételt tett. Sikerült lerázni a minket követő
kocsikat, nem is tudom, hogyan. Elmentünk abba a muzulmán
étterembe, amit nagyon szeretek, mindenki örült, de én egy picit fáradt
voltam, és hiányzott Amerika. Biryani birkát rendeltem: végre valami
rendeset fogok enni és ez a csodafinom biryani meghozta az
étvágyamat. Két pofára zabáltam, és olyan gyorsan, hogy az öcsém
egyfolytában cukkolt:
– America, mein khane ko kuch nahi milal (Semmit nem adtak enni
Amerikában?)
Igazán nem volt kedvem viccelődni, és veszekedtem Abbasszal.
Annyira bedühödtem, hogy az apám és a kisöcsém, még ha akarták is
volna tudni, hogy milyen volt az utam, nem kérdezték. Minden
fárasztott, ami várt rám a slumban és az újságírók, akik nem
tágítottak…
Az étterem után a mecsetbe mentünk. Ugyan nem volt péntek, de az
apám ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian együtt imádkozzunk, és
hogy megköszönjük Allahnak mindazt, amit értünk tett. A mecsetben
nem volt senki. A női részlegben térdelve jólesett imádkozni a
csöndben, és megköszönni Allahnak, hogy kiválasztott, engem. De nem
tartott sokáig a nyugalom. Amint kitettük a lábunkat a mecsetből, hogy
Bandrába induljunk, újságírók egy csapata várt, és egészen a slum
bejáratáig követett. Ott valósággal sokk ért. Nem voltam felkészülve az
efféle fogadtatásra. Mondhatnánk, hogy egész Kelet-Bandra lakossága
odacsődült a sínek mellé, csak hogy engem láthasson. Mindannyian az
autó felé futottak, és körbevettek minket. Kiszállni se tudtunk volna! A
gyerekek körbetáncoltak, és azt kiabálták:
– Rubiiiina! Jai Ho! Jai Ho[11]!
Ott voltak a szomszédaim és a barátaim. Mindenki hangosan
üdvözölt, és úgy nézett rám, mintha valamiféle istennő volnék. Rettentő
boldog voltam, hogy ennyire rajonganak értem. A lépcsőkön lefelé
menet, amelyek a nyomornegyed bejáratát jelzik, éreztem a kezek
érintését. Teljes volt a káosz: az emberek mindannyian közelebb akartak
kerülni, de az újságírók még ennél is szörnyűbbek voltak,
majdhogynem rám ugrottak felülről a hatalmas fényképezőgépeikkel.
Legszívesebben mindet kinyírtam volna, annyira idegesítettek.
Áttapostak rajtam, még levegőt is alig kaptam. Szerencsére az apám
megoldotta a helyzetet, és sikerült átjutnunk, miközben megkértük az
embereket, hogy adjanak utat; végre elértük a nagybátyám házát. Fél
órába telt, pedig általában öt perc. A nyomornegyedben szünidei
hangulat uralkodott, mindenfelől a Gettómilliomos zenéje hallatszott, és
az emberek táncoltak, szóval olyan volt, mint egy nagy ünnep. Csak hát
az utazással eltelt idő meg az átszállás miatt elfáradtam, és el akartam
menekülni a tömeg elől. Azon nyomban megfogalmazódott bennem,
hogy rengetegen élnek Indiában, többen, mint Amerikában.
Amint megérkeztünk a nagybátyám házába, leültem egy ágyra, hogy
mindezt megemésszem, miközben hallottam kintről az emberek
kiabálását, és hogy megpróbálnak bejönni. Egymásra másztak, csak
hogy lássanak. És annyira tolakodtak a bejutásért, hogy ha tovább
folytatják, a nagybátyám kunyhója összeomlik. Megkíséreltem
elmesélni az Oscart és Amerikát, de túl sok újságíró beszélt egyszerre,
és összezavarodtam. Az egyik pillanatban annyira ideges lettem, hogy
megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Azt hiszem, már elegem volt
abból, hogy újra és újra ugyanazokat a sztorikat hajtogatom. Nem
értettem, miért volt ez olyan sürgős, de úgy lehetne megfogalmazni,
hogy megállt volna a világ, ha abbahagyják a fecsegést.
– Milyen volt Amerika? Milyen volt Amerika?
A nagybátyám háza egy olyan utcában van, ami mindössze egy méter
széles, és végigfut rajta a szennycsatorna. Általában jól ismerjük a
szerteágazó utcácskák labirintusát. De az interjúvolás miatti
tolakodásban ezek a riporterek megfeledkeztek a szennyvízről és a
kanálisokról. Egyszer csak meghallottam egy nő sikítását. A másodperc
törtrésze alatt megfordultak, és konstatáltam, hogy az egyikük
megcsúszott a nedves talajon, a lába pedig egyenesen beleért a kosztól
és a folyékony fekáliától sötétlő vízzel teli szennycsatornába, amelynek
a teteje hemzseg a baktériumoktól. Ezért is érdemes odafigyelnünk,
hogy hová lépünk. A hölgy rémisztő ábrázattal húzta ki a lábát a bűzlő
koszfolyamból. Felkiáltott:
– Azonnal meg kell mosakodnom! Van itt víz, szappan? Kérem,
segítsenek gyorsan!
Nem csak undorodott: valóban megijedt, mondhatnánk, majdnem
elájult egyik pillanatról a másikra. Megmosakodott, amennyire tudott
azzal a kis vízzel, amit a nagybátyám adott neki. Ez volt a nap egyetlen
pillanata, amit mulatságosnak találtam. Véleményem szerint
megérdemelte! Egyébként szívesen vettem volna, ha a többiek is
belezuhannak a szarba. Apám aggódott értem, és megpróbálta értésemre
adni, hogy ezek a riporterek csupán azért vannak itt, mert mostantól
fogva fontos valaki lettem. Teszek rá, pihenni akartam.
– Rubina, mitől vagy olyan dühös?
– Nem tudom, nem nagyon értem, hogy mit akarnak tőlem ezek az
emberek.
– Érdekled őket, ez normális.
– De nem tudok mit mondani nekik! Így képtelen vagyok rá!
– Nyugodj meg, kislányom.
A nagybátyám háza előtti utca hemzsegett az újságíróktól, és még két
utcával odébb is sorban álltak. Aba beszélt velük:
– Rubina válaszolni fog minden kérdésükre, de csak egymás után.
A bácsikám ágyán elnyúlva addig beszéltem, amíg képes voltam
elismételni ugyanazt, és amíg ki nem száradt a szám, hogy folytassam.
Csak egy dologhoz volt kedvem: aludni. De mit tehettem volna? Ezek
az emberek nem akartak tágítani. Annyira elegem volt belőlük, hogy
még!
– Rubina miket ettél ott? Kivel találkoztál?
Igazán kételkedtem abban, hogy csak a munkájukat végzik. Az
interjúk közt ki kellett mennem pózolni csak azért, hogy két-három
képet készítsenek. Odakint folyamatos volt a tülekedés, és a várakozók
sora nem csökkent. Egyes újságírók azt várták, hogy apadjon a sor,
majd jöttek kérdezősködni. Akiknek nem sikerült helyet találniuk azzal
foglalatoskodtak, hogy a slumot fotózták, úgy tűnt, hogy ez elbűvölte
őket, természetesen eltekintve az ott élőktől.
Az egyik újságíró beleejtette a fényképezőgépét a szennyvízbe, a
másik a noteszét, egy harmadik a mikrofonját! Megértettem undorukat
azután a luxus után, amit ezekben a napokban megismertem. Még
engem is taszított, hogy viszontlátom a gyomorforgató utcákat.
Este 11 óra felé az apám mindenkit megkért, hogy távozzon, de a
tömeg erősködött: «Kérem, kérem…» Majd' összeestem a
kimerültségtől, és semmit nem tudtam kezdeni az ő «kérem»
felkiáltásaikkal.
– Sajnálom, de Rubinának hosszú napja volt, és szüksége van az
alvásra. A lányom holnap folytatni fogja az interjúkat.
Egyesek dohogva távoztak, mások megértették. Az apám hazavitt
hozzánk, két utcányira, a testvéreim közt ráomlottam a földön lévő
gyékényre anélkül, hogy akár egy szót is váltottam volna a
családommal. Másnap reggel Munni elkészítette a chait 7 óra körül. A
fiúk elmentek vízért a nagyanyámhoz, mint minden reggel. Visszaérve
figyelmeztettek:
– Rubina, woh reporter aa gaye hai. (Rubina, az újságírók már
minditt vannak.)
– Kaun? (Kik?)
– Camera wala, bahaut saare hain. (Az emberek a kamerákkal.
Rengetegen vannak.)
Ezek az alakok valószínűleg mind az agyamra mennek majd, és én
még nem voltam kész arra, hogy odakint pózoljak. A nap úgy telt, akár
az előző: végig interjúval. És a következő is teljesen ugyanolyan volt.
Az apámat és a családomat is rendesen kikérdezték. Mivel a média
képviselői nem tudtak olyan hosszan beszélgetni velem, a családomra is
sort kerítettek. Az utca másik oldalán Azharral ugyanez volt, állandóan
riporterek követték. Mindent tudni akartak az életünkről, a
nyomornegyed mindennapjairól, a nehézségeinkről, az álmainkról.
Bandra lakosságának meglehetősen hízelgő volt látni, hogy érdeklődnek
irántuk.
Az újságírók három napon keresztül filmezték a negyed utcáit és
házait, miközben rengeteg szomszédtól kérdezősködtek. Mikor végre
elmentek, a barátaim átjöhettek hozzám. Mohiuddin nagybátyám
széltében-hosszában elmesélte nekik az utunkat. Sana, Abbas és az
összes haverom, akik mostanáig nem tudtak érdeklődni, rengeteg időt
töltöttek velem. Amerika, a sztárok, akikkel a vörös szőnyegen
találkoztam, hogy zajlott a ceremónia, Disneyland… a legapróbb
részleteket is tudni akarták. Akkor értettem meg igazán, hogy milyen
mérhetetlenül nagy dolog Oscart kapni. Mindenki rettentő büszke volt a
Gettómilliomosra.
A slumban még soha nem hallottak az emberek az Oscarról
mindaddig, amíg az ünnepség éjszakáján oda nem tapadtak a
képernyőre, akárcsak az India és Pakisztán közötti krikettmeccsek
idején. Amikor a két rivális ország közt van meccs, Indiában olyan,
mintha hirtelen mindenki szabadságon lenne. Apám mesélte, hogy a
hangulat teljesen olyan volt az Oscar idején.
A ceremóniát élőben sugározták hajnali 4 órakor. Azok, akiknek van
tévéjük, áthívták a szomszédokat, hiszen senki nem akart lemaradni a
show-ról. Azhar apja még egy régi készüléket is bérelt, amit kihelyezett
a kunyhója elé, hogy minél többen élvezhessék. Ezen a napon
megjelentek az újságírók, mivel látni akarták a lakosok azonnali
reakcióját. A szüleim a nagybátyám és a nagynéném házába mentek a
család többi tagjával együtt, és annyi szomszéd volt ott, amennyi csak
befért.
Izgatottságuk a tetőfokára hágott, még ha nem is értettek angolul, azt
leszámítva, hogy «Slumdog Millionaire» meg néhány szót. Munni
annyira izgult a végeredmény miatt, hogy egész este egy falatot nem
bírt lenyelni. Amikor végül a tévé közölte, hogy a legjobb filmnek járó
Oscar a Gettóé, üdvrivalgás tört ki, mindannyian kiabáltak, és
összeölelkeztek. A családom nagyon boldog volt, hogy látott a színen a
csapat többi tagjával együtt. Nagyon csinosnak találtak. A végén
minden úgy történt, ahogy a filmben, amikor Prem, a «Kaun banega
crorepati?» (Legyen Ön is milliomos!) televíziós vetélkedő
műsorvezetője élőben közli, hogy Dzsamál Malik épp most nyert
húszmillió rúpiát[12]. A slum egyik kislányát látva, amint nemzetközi
elismerésben részesül egy olyan országban, mint Amerika, mindenki
eufórikus állapotba került. A hír olyan gyorsan terjedt, mint a tűz,
legfeljebb néhány perc telt el, és még azok is jöttek gratulálni apámnak,
akik nem látták az adást. Az emberek táncoltak a Jai Ho-ra a film
koreográfiáját improvizálva, az esemény megünneplésére pedig
édességet osztogattak. Másnap apám elrohant a mecsetbe, hogy
kivételes imát mondjon Allahnak, és hogy megköszönje neki, amiért
így megáldott.
Egyetlen este alatt a figyelem középpontjába kerültem. Mostantól
mindenki tudta, hogy mi a nevem, és hogy merre lakom. Az utcán
olyanok szólítottak meg, akiket nem is ismertem, gratuláltak, és
megkérdezték, hogy vagyok. Csomó új barátot szereztem, és senki nem
akart belém kötni. A slum kis hercegnője lettem!
Visszatérésem után néhány nappal apámat igencsak meglepte
Kursheed, a biológiai anyám megjelenése.
– Mit keresel itt?
– Rubinához jöttem, régóta nem láttam.
– És persze most törődsz a lányoddal? Annyi év után? Szó sem lehet
róla, hogy viszontlásd. Takarodj innen!
Anyám másnap visszajött, de nem akartam vele beszélni. Ez az
asszony idegen volt számomra, ráadásul csupán azért érdeklődött
irántam most, mert híres lettem. Csak rivaldafénybe akart kerülni.
– Sajnálom, a lányomnak már van családja.
Az emberek tisztára megbolondultak az Oscaroktól. Az iskolában úgy
fogadtak minket Azharral, mintha hősök lennénk. Mindenki számára
követendő példa lettünk. A tanítónő elmondatta velünk az utazásunk
részleteit az osztály előtt, a tanulók pedig egy csomó kérdést tettek fel.
Az „Oscar-mánia” minden egyes embert bűvkörébe kerített, akivel
találkoztam. Végre nagy sztárok lettünk, szuper!

Az új életem

Az Oscar óta apám új telefonja állandóan csörgött. Külföldi lapok

interjúi vagy munkalehetőségek kapcsán. Azharral épphogy
visszakerültünk az iskolába, máris hiányoznunk kellett néhány óráról
egy másik film miatt. Ez alkalommal a forgatás azonban csak néhány
napig tartott. Egy kis szerep volt a Kai Kisne Dekha? (Who Has Seen
Tomorrow? – Ki látta a holnapot?) című filmben, amelynek még a
történetét sem ismertem. Csak néhány jelenetet kellett megcsinálnunk,
amelyekben Azharral megérkezünk Amerikából az Oscar után. Bombay
repülőterén bombariadó volt. Elég mulatságosnak tartottam saját
magunkat játszani, de ez egy tipikus hollywoodi film volt egy főhőssel,
aki a gonoszt kivéve persze mindenkit megment. Ugyanakkor jó kis
tapasztalat volt, és különben is, imádok a kamera előtt lenni.
Alighogy véget ért a forgatás, Azhart és engem egyenesen Új-Delhibe
vittek, hogy részt vegyünk a stylistok, Ashima és Leena
divatbemutatóján. Az életem tisztára olyan lett, mint a Rolla Costa,
igazi forgószél fontos emberekkel, filmforgatással és most egy
divatbemutatón való közreműködéssel… Sose voltam még bemutatón,
de láttam már a Fashion című filmben, szóval egy kicsit azért
sejtettem, hogy mihez hasonlít. Rettentő izgatott voltam, hogy
játszhatom a manökent, főleg mert imádom a szép ruhákat. Azhar anyja
és az apám elkísért bennünket. Az érkezésünkkor egy ötcsillagos
szálloda gyönyörű kilátással rendelkező hatalmas szobájába vezettek.
Annak ellenére, hogy kezdtem hozzászokni ezekhez a hihetetlen
terekhez, és már nem is leptek meg annyira, szuper volt új helyekre
látogatni, főleg mivel Új-Delhi India fővárosa, legalábbis apám ezt
mondta.
Aba gyorsan lelépett, mert el kellett mennie valakihez. Amint
elment, magamra öltöttem a hálóingemet, és nyugovóra tértem Azharral
meg az anyjával, mint Los Angelesben. Másnap reggel befaltam a
reggelit, hogy minél hamarabb mehessek a medencébe. Kiabálva
szaladtam fel a szobába:
– Azhar!
– Mi van?
– Igyekezz, van medence!
– Szuper! Jövök!
Nem maradtunk soká a vízben, mert apám kiabált:
– Rubina, Azhar, azonnal kifelé a vízből! Sonia Gandhival van
találkozótok!
 Ahogy megfigyeltem apám hangszínét, szó sem lehetett arról, hogy
megbeszélés tárgyává tegyük a dolgot.
Lent egy autó várt bennünket, és gyorsan útnak indultunk, mert soha
ne várassunk meg egy fontos embert. Útközben apám elmondta, hogy
Sonia Gandhi egy nagy neta (politikusnő), és a Kongresszus Párt
elnöke. Több nevezetesség mellett is elmentünk, és az apám
megmutatta az India Gate-et. Az épületet egy nagyon szép park veszi
körül, ahol sokan lebzselnek, és ahol egy tó is van, amin csónakázni
lehet. Úgy találtam, hogy Delhi nem olyan zsúfolt, mint Bombay. Sonia
Gandhi felé menet széles, árnyas fákkal teli utakon haladtunk el.
Végre megérkeztünk ehhez a tekintélyes asszonyhoz egy hatalmas
házba, amelynek minden szögletében katonai őrség állt. Ez természetes,
ha valaki olyan fontos ember, mint Sonia Gandhi. Megannyi biztonsági
ellenőrzésen estünk át, mielőtt bementünk volna, aztán elvezettek
bennünket egy terembe, ahol rengeteg fotós volt. Az elnöknő éppen
olvasott valamit, a kanapéján ült. Alighogy beléptünk, egy csomó kutya
ugrált körülöttünk. Még egy papagájt is láttam! Az egyik biztonsági
ember figyelmeztetett, hogy ne menjünk túl közel a kutyákhoz, mert
megharaphatnak. Annyira óriásiak voltak ezek a kutyák, kábé
háromszor nagyobbak, mint amik a slum utcáin tekeregnek.
A hatalmas állatok legalább akkora hatással voltak Azharra és rám,
mint a csinosan öltözött asszony, aki szélesen mosolyogva közeledett
felénk.
– Rubina, Azhar, üdvözöllek benneteket nálam, örülök, hogy
találkoztunk.
– Jó napot, asszonyom.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Ragaszkodtam hozzá, hogy gratuláljak
a filmben nyújtott alakításotokhoz. Csodás volt.
– Köszönjük, asszonyom.
Egy kézfogás, néhány mosoly, egy fotó, és a találkozó már véget is
ért. Sonia Gandhi igyekezett biztosítani minket afelől, hogy minden jól
fog alakulni, aztán indultunk. Mindenesetre rettentő büszke voltam,
hogy találkoztam egy ilyen fontos politikai személyiséggel. Ráadásul
elmondhatom majd a haveroknak, hogy voltam a házában, ez még annál
is nagyobb szám, hogy beszéltem vele!
 A találkozó után Ashimához és Leenához siettünk próbálni. Ez egy
gigantikus villa volt, kétségkívül a legszebb, amit valaha láttam. A
kertben volt egy saját medencéjük és két óriási elefántszobor. Odabent
minden egyes helyiséget tárgyak, szőnyegek és bútorok díszítettek. A
falak színei varázslatos színben pompáztak: minden tökéletes volt. Még
a tányérok és poharak is passzoltak. Ráadásul Ashima nagyon kedves
hölgy. Amint megérkeztünk, leültetett bennünket, hogy megebédeljünk.
Biryani csirkét készített, nyami! Éhes voltam, és nagyon örültem, hogy
ebéddel kínáltak. Evés után Ashima a szalonba vezetett, hogy
megmutassa, amit viselni fogunk az este. Azharnak egy fekete
sherwanit tervezett, ez egy nyakig begombolt, térdig érő, hosszú
kabátféle, amit hagyományosan házasságkötéskor viselnek vagy
fontosabb alkalmakkor. Azharét piros hímzés díszítette, és egy nadrág is
tartozott hozzá. Az én ruhám persze ennél is sokkal szebb volt! Azonnal
beleszerettem. Ez egy indiai és nyugati stílust elegyítő darab volt, tarka
és nagyon elegáns, egy cigányos szoknya, hosszú és széles, hét vagy
nyolc fodorból készítve, rikító pirossal, égszínkékkel, narancssárgával
meg még egy csomó színnel színezve. Felül egy ezer színű kövekkel
kirakott ujjatlan blúz volt. Ashima elárulta, hogy ez egy egyedi darab,
amit Leenával kifejezetten nekem terveztek. Nem bírtam abbahagyni a
kacagást, annyira boldog voltam. A ruha fantasztikus volt, és nagyon jól
állt.
– Gyerünk, próbáljatok meg mozogni. Este egy pódiumon lesztek
teljes hosszában.
Azon tűnődtem, hogy mi is lehet az a pódium. Ashima elmagyarázta,
hogy ez nagyon egyszerű. Nincs más dolgunk, mint végigmenni a
hosszú színpadon, és a végére érve legalább egyszer pózolni kellene
néhány másodperc erejéig, megfordulni, hogy mindenki láthassa az
öltözeteket minden szögből, aztán visszamenni az ellenkező irányba.
Nem voltam képes a fenekemen maradni, azonnal ki akartam
próbálni. Tettem néhány lépést, csípőre tett kézzel, miközben
megpróbáltam kecses és mosolygós maradni. Ashima utasításait
követve pózoltam, aztán megfordultam úgy, hogy közben a levegőben
röptettem a szoknyámat. Ashima azt mondta:
– Tökéletes, Rubina!
 Eközben Azhar nem látszott valami boldognak. Úgy állt, mint a
cövek, és elfelejtett megfordulni! Nem bírtam megállni, hogy ne
nevessek hangosan. Egyfolytában pörögtem, hogy röptessem magam
körül a szoknyámat.
– Imádom ezt a szoknyát, annyira gyönyörű!
– Örülök, hogy tetszik Rubina. Csodásan áll rajtad.
– Megtarthatom?
– Persze, a tiéd!
– Köszönöm! Nagyon köszönöm!
Biztos vagyok benne, hogy szinte senkinek nincs ilyen szép
szoknyája. Persze a nyomornegyedemben nem fogom tudni viselni, de
majd felpróbálom a barátok előtt, hogy lássanak benne. És ki tudja, az
elegáns estélyek után, amelyeken az utóbbi időkben részt vettem, talán
lesz még alkalmam?
A próba után újságírók interjúvoltak meg minket. Azhar az egyik
elefántszobron üldögélve válaszolt, amit én nem akartam, attól tartva,
hogy összepiszkolom magam. Visszavittek minket a szállodába, hogy
picit pihenjünk. Aztán később egy másik hotelben találtuk magunkat,
ahol a bemutatót tartották. Nagy felhajtást csináltak, mindenki nagyon
szép volt, és csinos ruhát viselt. Amint megérkeztünk, a kulisszák mögé
tereltek, hogy előkészüljünk. Már várt a sminkes. Ő púderezte be az
arcomat, tett piros blush-t az orcámra, és rózsaszín glosst a számra. A
hajamba egy maang tikkát tettek, ez egy pici láncocska, amit a fejbúbon
rögzítenek, és a homlokba lóg, és amire ékszert is lehet aggatni. Ezúttal
egy nagy korallszínű kő volt az, ami a homlokom közepén fityegett,
tökéletessé téve a viseletet. Aztán felöltöttem a szoknyát és a felsőt, így
már csak egy kiegészítő maradt: egy vaskos, tarkabarka kövekkel
kirakott öv. Kész voltam, és egyfolytában a tükörben bámultam magam.
Aztán a másik oldalra futottam, hogy meglessem a manökeneket,
akik készülődtek az öltözőben. Nagyon csinos, rendkívül nyúlánk
lányok voltak magas sarkúban és varázslatos ruhákban, hosszú piros,
kék, zöld selyem- és velúrtógában, illetve flitterrel, gyöngyökkel,
kövekkel díszített kurtát (kaftánt) viselve… Boldog voltam, hogy
láthattam mindezt a sok szép öltözéket. A lányok mosolyogtak rám, és
többen odajöttek, hogy megdicsérjék a ruhámat.
 Amikor a show elkezdődött, a hangulat a tetőfokára hágott, és
mindenki teljes drukkban volt. Azharral egy cseppet izgultunk. Végül
kilöktek minket a pódiumra. Hirtelen a Jai Ho – a bemutató alapzenéje
– első hangjai beindítottak, aztán nem volt megállás. Imádtam az érzést.
A közönség már az első lépéseknél elkezdett tapsolni és kiabálni. A
kifutó végén megpördültem, és megint megpördültem, aztán pózoltam a
fényképészek előtt. Minden újságíró azt mondta: «Még egyet, Rubina!»
Azhar, ő olyan egyenesen tartotta magát, mint egy i betű, az orrát
felvágta, kezét a csípőjére tette, mintha személyesen Amitabh Bachchan
lett volna! Szuper volt a hangulat, mindenki fütyült. Szóval kicsit
táncoltunk a Jai Ho-ra, és az örömteli publikum állva kezdett éljenezni.
A teremben olyanok is voltak, akik torkaszakadtukból énekelték a
szöveget! Kábító volt, azt szerettük volna, hogy soha ne érjen véget.
Folytattuk a pózolást és a táncot, azt hiszem, tovább is maradtunk, mint
kellett volna, mert Ashima és Leena odajött hozzánk, hogy csatlakozzon
az őrült hangulathoz.
Utána újságírók kérdeztek. Tudni akarták, hogy mit gondolunk a
bemutatóról. Aztán egy csomó ember jött gratulálni és autogramot
kérni. Ez volt az első alkalom, hogy annyi ismeretlen megszólított.
Apám imádta a műsort, és nem győzte hajtogatni, hogy milyen
szuper volt. Alig jutott időnk bekapni egy falatot a vacsorából, amit
utána adtak. Fantasztikus divatbemutató volt, Ashima és Leena
örvendezett, és még egyszer megköszönték. Búcsút intettünk,
megígérve, hogy egy nap viszontlátjuk egymást. Aztán visszavittek
minket a szállodába, ahol összepakoltuk a bőröndjeinket, mielőtt
elindultunk volna a repülőtérre, onnét az éjszakai, Bombaybe vezető
repülőútra. Zseniális nap volt. Biztos voltam benne, hogy a családom
otthon nézte a bemutatót, és igyekeztem minél előbb megmutatni a
ruhámat.
Ez alkalommal nem maradtam soká Bandrában, mivel azonnal
indultam Udaipurba, Rádzsasztánba, hogy egy reklámot forgassak
Nicole Kidmannel. Egy üdítőital-reklám volt. Örültem, mert világot
látok, és sok új dolgot tanulok. Emlékeztem erre a tejfehér, tiszta bőrű
magas nőre, akit a vörös szőnyegen láttam Los Angelesben. Amikor
Natasha didi, a Gettómilliomos produkciójából felhívta apámat ezzel a
reklámajánlattal, ugráltam örömömben. Egy hollywoodi csillaggal
fogok forgatni, de Arjun Rampallal is! Ő egy nagy sztár, akit imádok,
főleg az Om Shanti Om című filmben, amelyben Shah Rukh Khan is
szerepel. Ebben a filmben Arjun Rampal játssza a gonoszt. Azhar ez
egyszer nem tartott velem, és ennek nagyon örültem. A nagybátyám
kísért el és az utazás öt napig tartott. Ráadásul a stúdióban ott volt
Natasha didi, a Gettó sminkese, akit nagyon kedveltem. Biztató volt a
tudat, hogy ismerek valakit.
Udaipur reptere sokkal kisebb volt, mint ahol eddig jártam. Egy
egyenruhás férfi várt minket a repülőgép ajtajában. Egyenesen a
forgatás helyszínére vittek, a Taj Lake Palace hotelbe: egy maharadzsa
régi palotájából átalakított luxusszállodába. Pontosan egy tó közepén
volt. Hogy odavigyenek, egy hajó jött értünk. Csinos kis hajó volt,
vászontetővel, mint egy napellenző. Egyszer hajókáztam, amikor Munni
falujába mentünk Kalkuttából. Ez alkalommal azonban magánhajóról
volt szó! Amikor körülnéztem, csak hatalmas és gyönyörű palotákat
láttam. Azokra gondoltam, akik odabent töltik az idejüket: a házak
méretét elnézve biztosan eltévednek benne. Mennyire szerettem volna
bújócskázni, biztos nagyon vicces. Számomra olyan volt ez a hely, mint
egy tündérmese. Arra gondoltam, ha választanom kellene, hogy hol
akarok élni, itt telepednék le.
Ahogy megérkeztem a szállodába, máris megismerkedtem az egész
csapattal az egyik teremben. Natashának annyira örültem, hogy
viszontlátom! Nicole Kidman ott ült egy szófán, hátára hulló aranyszínű
hajjal, picit távolba néző tekintettel. Amint megpillantott, felállt, és
elindult felém; hihetetlenül szép volt hosszú fehér ruhájában.
– Hello, I am so pleased to meet you. How are you?
– Well, thank you.
Az Aseema iskolában töltött pár hónap után tudtam néhány
alapmondatot angolul.
Habár mindig annyira nehéz megérteni az amerikai angolt, mert
teljesen másképp beszélnek, mint a tanítónőm.
Nicole Kidmant elnézve megállapítottam, hogy egy babához hasonlít,
egy igazán nagyon szép babához. Még soha nem találkoztam ilyen
magas emberrel. A slum összes asszonya hozzá képest icipici! A bőre,
az ajka, a keze, minden tökéletes volt rajta. Arra gondoltam, hogy ha
megérinteném, talán össze is piszkolnám. Arjun Rampal, ő is ott volt.
Amikor kezet fogtunk, sok kedveset mondott a Gettómilliomosban
nyújtott alakításommal kapcsolatban, amíg el nem pirultam. Végül a
reklám rendezője is bemutatkozott:
– Jó napot, Shekhar vagyok.
– Jó napot, én pedig Rubina.
– Ó, tudom, már hallottam rólad, tudod! Részemről én még sose
hallottam Shekhar Kapurról, de Natasha didi elárulta, hogy nagy
rendező[13]. Shekhar néhány szóban felvázolta, hogy miről fog szólni
ez a reklám.
– Egy Ridley Scott-féle szpotról van szó, amely egy új gyömbéres
szénsavas üdítőt hirdet. A film csak két perces, és neked nagyon fontos
szereped van benne. Natasha kisminkel, aztán elmondom, mit kell
tenned.
Azon töprengtem, hogy ugyan ki képes hideg gyömbéres üdítőt inni,
de rendben, mindenesetre az amerikaiaknak elég fura ízlésük van, ez
már egyáltalán nem lepett meg. A smink után jött egy hölgy, segített
felölteni a hosszú fekete szoknyát és a piros, gyöngyökkel hímzett kis
blúzt, ami tipikus rádzsasztáni viseletnek tűnt. A fodrász befonta a
hajam és a fejemre egy súlyos, ezüstből való maang tikkát helyezett. A
derekamra szintén egy ezüst övet raktak, a nyakamba láncot lógattak.
Csodás volt együtt. Jobban tetszett a ruhám és a kinézetem, mint Nicole
Kidmané, aki csak egy fehér ruhát viselt és nagyon kevés sminket. A
ruháról való ömlengésemet hallgatva az öltöztetőnő biztosított:
– Tudod, a forgatás végeztével magaddal viheted a ruhát, ha akarod.
– Ó, köszönöm!
Teljesen izgatott lettem, hogy újabb hercegnő ruhám van, csak
nekem. Mostantól már csak stylistok ruhái lógnak a szekrényemben,
nahát! Milyen klassz!
A nagybátyám újra hajóra szállt a környék szépségének és
pompájának bűvöletében. Rukshar röviden ismertette a szerepemet. Épp
csak annyi volt, hogy a táncosok között kellett lépdelnem, miközben
csodálva bámulom őket és Nicole Kidmant. Aztán neki kell nyújtanom
a kezem, és nem túl gyorsan futni, a szálloda egyik folyosóján. Utána
lemegyünk egy lépcsőn, még mindig kézen fogva. Egy platformhoz
érkezünk, előttünk víz, mintha egy hajó lenne. Ott Nicole elengedi a
kezemet, én pedig megérintetem, elkáprázva az ékszereitől és a
szépségétől. Úgy kell tennem, mintha ő maga és a belőle áradó fény
megbabonázna, aztán megérintenem az arcát, megbizonyosodni arról,
hogy valóban létezik, majd abban a pillanatban rámosolyognom,
miközben nézem, ahogy hajóra száll. A jelenet után ismét feltűnök,
amikor ő a gyömbéres üdítőt issza. Mára ez volt minden, a kamera
előtti próbák másnapra maradtak. Tudomásomra jutott, hogy Nicole
Kidman kizárólag este 6 és reggel 6 között hajlandó forgatni, máskor
ugyanis túl sok a paparazzo. Pillanatnyilag épp csak némi információt
kaptunk, majd megszemléltük a helyszíneket. Elég későre járt, mire
elindultam. Nicole Kidmannel ellentétben én nem a tó közepén
elhelyezkedő szállodában aludtam. Már éjszaka volt, amikor
megérkeztünk a hotelbe, amiről azonnal megállapítottam, hogy
gyönyörű, egy palota, varázslatos szobákkal és mindenfelé gyertyákkal.
Két szobát kaptunk, egyet a nagybátyám, egyet én, mindegyikben volt
televízió, csokoládéval és üdítőkkel teli hűtő és egy hatalmas ágy. A
nagybátyám nyugovóra tért, én pedig egyedül maradtam a szobámban.
Ez volt az a pillanat, amikor Azhar nagyon is hiányzott. Ha ő meg az
anyja ott lettek volna, velük aludtam volna. Eléggé féltem, hogy
teljesen egyedül töltöm az éjszakát, de mivel nem volt más
választásom, égve hagytam a lámpát, bemásztam az ágyba és a
másnapra gondoltam, miközben aggodalommal vártam, hogy úrrá
legyen rajtam az álmosság.
Másnap reggel kipattantam az ágyból, megkönnyebbülve, hogy még
élek. Lementem, hogy megreggelizzek a nagybátyámmal.
– Tudod, Rubina, egyáltalán nem sietünk. A forgatás későn kezdődik
és csak déltájban jönnek érted. Addig is mulass jól!
Boldog voltam, hogy kicsit felfedezőútra indulhatok. A hotel reggel
még szebb volt, és szívesen jártam be. Nem a szobám felé fordultam,
hanem a medencés teraszra igyekeztem, ahonnét elképesztő volt a
kilátás. A nap sütött, ideális volt a fürdéshez, szóval egy percet sem
akartam mulasztani. Annyi volt a különbség, hogy itt nem volt jacuzzi,
se kis medence, mint Amerikában. De mivel nem tudok úszni, a víz
pedig mélynek tűnt, el kellett felejtenem a fürdőzést. Nem nagyon
örültem, de cserébe a szobámba siettem, hogy nassoljak és tévézzek.
Végül délután elmentem a tavi palotába. Ott valami hihetetlenül sokáig
unatkoztam, mert a forgatás csak este kezdődött. Rengeteget sétáltam a
hotelben, ami nagyon szép volt, és igazán szuper a tarkabarka
ablakaival. Nagyon szerettem átnézni rajtuk, mert a dolgoknak egész
más színük lett. Adtak enni, de nem volt valami jó, inkább különböző
színű löttyöket vedeltem literszámra. Szerencsére Natasha értem jött,
hogy előkészítsen. Nicole Kidman végre megérkezett. A délután
folyamán egyszer sem keresett meg. Az volt a szokása, hogy csak a
forgatási jelenetére jött le, majd visszasietett a szobájába. Natasha
elmondta:
– Nincs valami jól, azt hiszem, túlságosan melege van. Inkább a
szobájában üldögél.
Ami engem illet, szívesen játszottam, vagy csak dumáltam volna
vele. Ezen az estén szöveget ismételtünk. Azt kérték, hogy
összpontosítsak a kifejezésekre. Egy kicsit táncolnom is kellett az első
jelenetben. Persze főleg profi táncosok voltak ott helyi öltözetben,
sokkal képzettebbek, mint Nicole vagy én. Imádtam nézni, ahogy
forognak. A filmekben mindig a táncos részeket szeretem a legjobban.
Figyelmesen vizsgáltam ezeket a rádzsasztáni táncosnőket, hogy
emlékezzek néhány lépésre, amit majd megtanítok az
unokatestvéreimnek, amikor hazamegyek. Shekhar bácsival
összebarátkoztunk, és nagyon meg volt elégedve a munkámmal. Az
egyetlen, ami rossz volt, hogy olyan sokat kellett várakozni napközben
a forgatásig.
Akárcsak előző este, elég későn értem a szállodámba. Másnap ott
lézengtem, anélkül hogy bármi izgalmasat csináltam volna estig. Ez
alkalommal beöltözve forgattunk. Nicole Kidman ugyanazt a fehér
ruhát viselte, mint első nap. Egy varázslatos, rendkívül finom fehér
anyaggal fedte el a vállát. Csodás ékszerei voltak, Natasha didi pedig
bizonygatta, hogy valódi gyémántok. Két felvétel közt a színésznő
hosszú szüneteket tartott az asszisztensei körében. Rengetegen voltak,
ráadásul vagy egy tucat testőre is volt, és nem szívesen vegyült a csapat
többi tagjával. Amikor ott volt, szinte meg se szólalt. Hamar unatkozni
kezdtem. Az utána következő napok hasonlóan teltek. Nicole Kidman
egész nap a szobájában maradt a nagy meleg miatt, én pedig
egyfolytában sétafikáltam mindenfelé, végül a hotel összes szegletét
megismertem, és néhány alkalmazottal is összebarátkoztam. Az
ennivaló nem jött be, olyan volt, mint amit Amerikában adtak, még az
indiai fogásokból is hiányzott a fűszer, nem volt jóízű. Bizton
állíthatom, hogy a nagyanyám és a nagynéném a világ legjobb
szakácsnői… Végül Coca-Colával és fagyival vigasztalódtam.
Ez az öt nap iszonyú lassúsággal telt, és csak egyet akartam,
befejezni a forgatást és visszamenni a nyomornegyedembe, ami csupa
szórakoztató emberrel van tele.

10

Eladó

Egy nap, jóllehet nem számítottam rá, az apám közölte, hogy valaki
nagyon messziről azért jött, hogy megismerkedjen velem.
– Rubina, egy arab sejk felesége szeretne találkozni veled!
– Aba, mi az a sejk?
– Olyasmi, mint egy nagyon gazdag herceg. Dubaiban élnek. A
felesége szeretne megismerni.
– Dubai? Az meg hol van?
– Nagyon messze van Bombaytől, de nem annyira, mint Amerika.
Örültem, hogy valaki ennyire érdeklődik irántam. Az apám elmondta,
hogy csodálatba ejtettem ezt a nőt, miközben nézett a
Gettómilliomosban. Még sírt is a film láttán. Alkalmasint telefont
ragadott, mielőtt Amerikába indultam, hogy meghívjon néhány napra
Dubaiba a családommal együtt. Aba azonban elutasította, mert nem volt
útlevelünk, és egyáltalán nem ismertük ezt az asszonyt. Nem
látogathatunk meg csak úgy bárkit, mondta papa, akkor sem, ha engem
örömmel töltött volna el egy másik országba utazni. Mindenesetre
büszke voltam, hogy van egy rajongóm, aki mindenre kész, csak hogy
engem lásson. Ez már valami. Mindeddig gratuláltak fontos
politikusok; ismert hollywoodi színészek, a világ minden tájáról
újságírók interjúvoltak meg, de még senki nem jött el ilyen messziről,
csak mert szupernek látott a filmben. Ráadásul tisztában voltam vele,
hogy nem csak egy rajongóról van szó, mint a többiek, hanem egy arab
hercegnőről Dubaiból. Kicsit nehezemre esett elhinni, de az is igaz,
hogy én sem akármilyen sztár vagyok, nagyon is ismert. Apám
mosolygott ledöbbent arckifejezésem láttán.
– Szóval, akarsz vele találkozni?
– Hát persze… Idejön hozzánk?
– Még jobb: a szállodájába invitált meg, egy ötcsillagos szállodába.
– Szuper!
Amerikai utam óta rengeteg nagy szállodában jártam, Bombayben és
másutt is.
Szeretem, hogy minden egyes alkalommal új dolgokat fedezhetek fel,
fura helyeket, és mindig megtalálom a módját, hogy szórakozzak.
Azonnal átrohantam az unokatestvéreimhez, hogy elújságoljam nekik.
Sokat hallottak már a palotákról és a pompáról, ami a vendégeikről is
visszatükröződik. Mohsin ezúttal csak egyet akart: látni mindent.
– Rubina, mondd csak, gondolod, hogy én is veletek mehetnék?
– Nem tudom, kérdezd apádat.
Apám és a nagybátyám minden gond nélkül beleegyezett. Nagyon
örült neki, ő pedig órákat töltött azzal, hogy eldöntse, mit vesz fel.
Ráadásul iszonyú hosszan ott ragadt a tükör előtt, amíg kipróbált egy
csomó frizurát. Kora este értünk oda. Mintha mi sem történt volna, úgy
jöttünk egy csoportban: Aba, a nagybátyám, az unokatestvérem és egy
távoli rokon, Raján nagybácsi. Két riksát kellett fogadnunk. Majd' egy
órába telt, mire elértük a kérdéses helyet, a Leela Hotelt. Igazi palota
volt, hatalmas és sokkal pompázatosabb, mint Juhu. Egy csinos
narancssárga-fehér ruhát vettem fel. A hotel bejáratánál egy fekete
szakállas férfi fogadott bennünket. Úgy mutatkozott be, mint a sejk
személyi titkára, akinek sajnos nem állt módjában eljönni. Nagyon
kedvesen kínált, hogy igyunk valamit, aztán elkísért bennünket a
szobáig, ahol a sejk felesége várt ránk. A szobába nyitva egy burkát[14]
viselő nőt láttam, tehát ez a hercegnő ugyanazt a vallást követi, amit
mi. Végre beszélni fogok a rajongómmal…
– Welcome Rubina, I’m so pleased to meet you!
– Hello!
A hölgy kedves arcú volt. Kérte, hogy foglaljunk helyet a kanapén.
Miközben a többiek leültek, körülnéztem a cifrán díszített hatalmas
szobában.
 Raján bácsi fordított nekünk, mert ő tudott angolul.
– Gyerekek, van valami, aminek örülnétek? Azt rendeltek, amit
akartok.
– Lehet fagyit?
– És eperturmixot?
– Amit csak akartok.
A hercegnő úgy bámult rám, mintha a világ hetedik csodája volnék.
Egyfolytában csak áradozott a Gettómilliomosban nyújtott
alakításomról.
– Ó, Rubina, ha tudnád, mennyire sírtam a film közben! Fantasztikus
voltál.
– Köszönöm.
Elpirultam, nagyon jól esett ezt hallani. A hölgy egy csomó kérdést
tett fel, mindent tudni akart a forgatásról. Aba büszkén mesélt a
válogatásról, amelyet Danny bácsi szervezett Bombay
nyomornegyedeiben, hogy megtalálja a fiatal színészeket a filmjéhez,
és hogy hogyan választottak ki engem ezerötszáz gyerek közül. A hölgy
csodálattal bólogatott. Aztán meghozták a turmixokat. Az
unokatestvéremmel nagyon boldogok voltunk, főként Mohsin, mivel
számára ez volt az első alkalom, hogy efféle helyen járt. Megittuk az
italokat, miközben a többiek Raján bácsinak köszönhetően folytatták a
beszélgetést, majd elkezdtük felfedezni a szobát.
– Hé, láttad a plazmakivetítőt a falon?
– És az ágy, láttál már valaha ekkora ágyat? Én, hát igen, én láttam:
Amerikában, talán még szélesebbek is voltak. Mohsinnal leültünk a
matrac szélére, és ugrándozva tettük próbára a puhaságát. Az arab
hercegnő intett a móka közben, hogy jöjjek és átnyújtott három nagy
doboz csokoládét. Az unokatestvérem azonnal látni akarta, hogy mi az.
Nyomban kinyitottam, és körbekínáltam, nem feledkezve meg
magamról! A hölgy adott még nekem egy aranyszínű láncot is medállal,
és leültetett maga elé, hogy a nyakamba akassza. Nem tudtam, hogy
aranyból van-e, mindenesetre nagyon csinos volt. Pár pillanat múlva
már a tükörben bámultam magam az ékszert csodálva. Apám azonban
hamar kiábrándított:
– Rubina, vedd le!
– De miért?
 – Rubina, kérlek! Nem fogadhatunk el ilyen ajándékot.
– Jó, rendben.
Kissé csalódott voltam, de legalább a csokoládét megtarthattam.
Apámék úgy döntöttek, hogy későre jár, ideje indulni. Teljesen
váratlanul, amikor el akartuk hagyni a szobát, azt kérdeztem a hölgytől:
– Holnap is eljöhetek meglátogatni?
– Hát persze Rubina, gyertek ebédre a családoddal, ha van kedvetek.
– Köszönöm… Akkor holnap!
Ezek az emberek imádnivalóak voltak, és boldognak éreztem magam
attól, amit a sors tartogatott számomra. Aztán meg ritkán van
lehetőségünk kijutni a nyomornegyedből.
Másnap reggel visszamentünk a Leela Hotelbe. Ezúttal Reshma,
Raján bácsi lánya is elkísért, akárcsak Munni, a mostohám, aki a
legszebb fehér salwar kameezét vette fel. Az egyik szomszédunk is
velünk jött, meg kell hagyni, Mohsin mindent elmesélt a barátainak,
amikor visszaértünk, és senki nem akart volna kihagyni egy ilyen
helyet! Én az Amerikában vásárolt farmeromat viseltem. Ahogy előző
nap is, a sejk titkára a hotel lobbyjában várt, hogy a hercegnő
szobájához kísérjen. Mi, nők a szoba egyik oldalába vonultunk, hogy a
férfiak tudjanak beszélni egymás közt. Egyszer csak megragadtam a
távirányítót, és kérdőn néztem a hercegnőre. Nagyon szerettem volna
rajzfilmeket nézni a hatalmas kivetítőn…
– Rajta, szórakozz csak!
Negyedórán belül minden csatornát kipróbáltam: rengeteg volt!
Reshmával tettünk egy kört. Az unokatestvéremet lenyűgözte a szoba
nagysága. Imádtam, amilyen képet vág!
A sejk titkára odaszólt:
– Éhesek vagytok, gyerekek?
– Igeeen!
– Amott van az étterem. Egy hatalmas büfé vár benneteket.
Nekiiramodtam és olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam, aztán
csak csúsztam a csillogó padlón. Egy nagy asztalt foglaltak nekünk az
étterem hátsó részében. A terem közepén volt a hatalmas büféasztal.
Mivel éhes voltam, színültig raktam a tányéromat: mindent meg
akartam kóstolni. Már nem bírtam enni, de ott sorakozott megannyi
ínycsiklandónak látszó desszert, és én nem tudtam megállni, hogy ne
kóstoljam meg az összes süteményt, valamint literszám ittam a
mangólevet. Azt hiszem, hogy még soha életemben nem ettem annyit!
Sokkal-sokkal jobb volt, mint az amerikai szállodákban. Utána, amikor
visszamentünk a hercegnő szobájába, apám és Raján elmélyült
társalgásba kezdett. Hallottam, hogy az apám dühbe gurul, de nem
értettem, miért. Aba úgy döntött, hogy megyünk. Most először tűnt fel,
hogy kényelmetlenül érezte magát. A szállodát elhagyva nem szólt egy
szót sem, én pedig hirtelen rákérdeztem:
– Aba, mi a baj?
– Semmi, azok az emberek ott nem normálisak.
– Miért?
– A szobában azt mondta a titkár, hogy a hercegnőnek nem lehet
gyereke, ezért szeretne örökbe fogadni téged.
– Örökbe fogadni? Minek?
– Azt mondta, ha Dubaiban nősz fel, akkor jó nevelést kapsz, és
csodás életed lesz. Rengeteg pénzt is ajánlott…
– De én nem akarok Dubaiba menni!
– Tudom jól, én is ezt mondtam nekik, hogy egyáltalán nem akarok
megválni a lányomtól!
Akkor megértettem, hogy miért volt olyan dühös az apám. Hazaérve
azonnal átsiettem az unokatestvéreimhez, hogy elmeséljem a
kalandunkat, mivel az én olvasatomban ez is csak olyasmi volt, amivel
felvághatok. Persze azért nem örültem, hogy azok az emberek ilyen
rossz szándékúak. Hallottam már a szomszédomtól és a nagybátyámtól
olyan történeteket, hogy néhány országban a gazdagok megpróbálnak
gyerekeket vásárolni, akiket rabszolgájukká tesznek, vagy prostitúcióra
kényszerítenek. Rettegtem, ha csak erre gondoltam. De mivel nehéz
körülmények közt nevelkedtem, nem esett nehezemre megbirkózni
ezekkel a dolgokkal. Láttam egyéb mocsokságot is, például olyan
lányokat, akiket nagyon fiatalon hozzáadtak öreg férfiakhoz. És minden
egyes alkalommal, amikor koldusgyereket látok, összeszorul a szívem.
Tudom, hogy számukra nagyon kemény összeszedni az ételre valót,
még ha csak egy napi élelemről van is szó. Aztán a slum másik végében
vannak olyanok, akik a csatornában élnek. Le kell mászni, hogy bemenj,
odabent olyan sötét van, mint a kemencében és rettentő büdös is.
Félelmetes, nincs levegő és a szennyvíz mindenfelé csordogál,
csakhogy nekik nincs más lehetőségük. Tudom, hogy nekem
szerencsém van olyan szülőkkel, mint Aba és Munni, akik bármit
megtennének értem. Mégis, ezen az éjszakán rémálmom volt, amelyben
elhagytam a családomat, hogy egy másik országban éljek, ami
egyáltalán nem tetszett. Amikor felébredtem, reszkettem a félelemtől.
Fú! Csak egy rossz álom volt.
Szóval, amikor a rákövetkező vasárnapon kijött hozzánk a rendőrség,
nem is sejtettem, hogy kapcsolatban lehet a sejk feleségével. Nem
értettem, mi történik. Újságírók hada állt sorba, és az apám mobilja
egyfolytában csörgött. A mostohám Munni aggódó képet vágott. Aztán
apámnak leesett, hogy azok az emberek, akikkel találkoztunk, kitaláltak
egy történetet, miszerint ő «azzal a szándékkal ment el a találkozóra,
hogy eladja Rubinát». A rendőrség be akarta kísérni kihallgatni. Szinte
sokkos állapotban volt, de velük ment. Az egész negyed ott tobzódott,
hogy nem maradjon le a látványról. Vasárnap reggelről lévén szó, az
embereknek nem volt sok dolguk, így eljött a várva-várt alkalom, hogy
szórakozzanak kicsit. Minden bizonnyal Kursheed, a biológiai anyám
tett feljelentést, hogy apám helytelenül viselkedett, amikor az
eladásomat tervezgette. Miután vallomást tett, a rendőrség szabadlábra
helyezte Abát. Feszült hangulatban volt. Úgy tűnt, hogy az egész egy
álsejk és a cinkosa műve volt. A családommal mindig bíztunk az
emberekben, de ezeknek csak egy céljuk volt, bemártani minket.
Annyira megharagudtam, hogy legszívesebben mindenkivel
összeverekedtem volna.
– Rubina, ez a nő a Leela Hotelben hamis hercegnő volt. Ezek az
emberek csak úgy tettek, mintha Dubaiból érkeztek volna, valójában
újságírók voltak, akik bosszúságot akartak okozni, írtak egy cikket egy
külföldi újságba[15], és egy videót is terjesztettek az interneten,
amelyben megvádolnak, hogy el akartalak adni. Valaki értesítette
Kursheedet, aki feljelentett, és a felügyeletedet kérte. Ezért akartak
kihallgatni a rendőrök.
Tudtam, hogy ez a jhoti (hazug) hercegnő mit mondott, mert az
újságírók minden részletet kiteregettek. De azok az őrültségek, amiket a
biológiai anyám terjesztett, még jobban feldühítettek.
Teljesen meg van bolondulva! Hihetetlen botrányt csinált a slumban,
miközben ordítva gyalázkodott:
 – Látni akarom a lányomat! Azonnal beszélni akarok Rubinával.
Önkéntelenül elbújtam a kalyibánkban.
– Rubina! Tudom, hogy ott vagy! Gyere ki onnét!
– Nem, nem akarlak látni!
– Rubina, nehogy elhidd, amit rólam állítanak, az apád hazudik!
– Elhagytál, nem vagy többé az anyám!
Az apám nem volt otthon, de a mostohám Munni előjött.
Kursheed még hangosabban kezdett kiabálni:
– A cédája! Tudom, hogy megpróbáltad eladni a lányomat! Ezt nem
úszód meg! Rubina felügyeletét akarom!
Amikor Munni megpróbált válaszolni az őt ért vádaskodásokra,
Kursheed nekiugrott. Akkoriban a mostohaanyám három hónapos terhes
volt, és Kursheed megpróbálta fizikailag bántalmazni. A szomszédok
szeme láttára, valamint egy kamera előtt kaptak hajba a szűk
utcácskában. Rugdosták egymást, és Kursheed erősen meg is ráncigálta
a mostohámat. A szomszédok választották szét őket. A biológiai anyám
azzal vádolta Munnit, hogy fekete mágiával rontott meg. Munni
Nyugat-Bengálból származik, ahol ez nagyon is elterjedt, és Kurseed
feltételezi, hogy ennek köszönhetően sikerült elvetetnie magát a
papával és rám tenni a kezét. Hallottam olyanokról, akik fekete mágiát
gyakorolnak a nyomornegyedekben, mert irigyek a többiekre. Csomó
asszony kifejezetten erre képezi magát. Eléggé félelmetes, mivel
fognak egy darab anyagot vagy egy hajtincset, ami ahhoz az illetőhöz
tartozik, akinek el akarják vetni a szerencséjét. Ez elég általános
Bombayben, de Bengálban, akik ezt az ipart űzik ghȃts-ban élnek
(hamvasztó helyeken), és az a lehető legrosszabb. Végülis nem tudom,
hogy mit művelnek mások, de Munni, ő nem olyan, és szeret bennünket,
az apámat és engem.
Egy pillanat alatt visszabújtam a ház mélyére, feldúlva a jelenettől.
Most, hogy minden bizonnyal kiderült az igazság, az apám tiszta volt. A
biológiai anyámat pedig jobban gyűlöltem, mint valaha.
Néhány héttel később a televízió és az újságok még mindig erről a
képtelen történetről beszéltek, hogy az apám eladott volna. Elkezdtem
megutálni az újságírókat, akik megvádolták a családomat, csak hogy
felfigyeljenek rájuk.
 Végül mindez nagyon megrázott, akárcsak a légből kapott ígéretek,
amelyeket azelőtt kaptam.
Nem vagyok eladó. Azok, akik az ellenkezőjét állítják, hazudnak.
Azért, mert szegények vagyunk, és a slumban élünk, az apám még nem
kész mindenre, pusztán a pénzért. Aba szeret engem, soha nem válna
meg tőlem. Semmiért a világon.

11

Gyűlölöm a patkányokat

Az életem nem sokat változott, kivéve hogy már tudom, létezik egy
sokkal szebb világ a slumomom kívül. Miután megismertem az elegáns
hotelek kényelmét, és úgy kezeltek, mint egy sztárt, visszamentem a
sárba játszani és ábrándozni. A reklám Nicole Kidmannel és a
divatbemutató egyenként majdnem százezer rúpiát[16] hozott. Apám
nem ismerte túl jól ezt a területet, és hirtelenjében tárgyalni se tudott
valami ügyesen. A Gettómilliomosra, épp csak aláírta a szerződést, és
elfogadta, amit ajánlottak. Végeredményben mintegy negyvenezer rúpia
maradt a zsebemben. Még ennyit sem kellett volna keresnem, de mivel
a forgatás késett, a produkció napról napra egyre több pénzt hozott.
Kisebb tiszteletdíjak formájában kaptam meg, négy-ötezer rúpiát
egyszerre. Aztán gyakorlatilag a Gettó teljes bevétele elment az orvosi
költségekre, amikor apám eltörte a bokáját. Biztos vagyok benne, hogy
negyvenezer rúpiánál többet kellett volna adniuk, és hogy Parvesh
profitált apám balesetéből. Szerencsére Danny bácsi közölte, hogy
anyagilag támogat bennünket Azharral, amíg nagykorúak nem leszünk.
Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy Danny tartani fogja a
szavát, ahogyan eddig is tette.
Pillanatnyilag továbbra is egy kis viskóban élek, egyszerű ételeket
eszem, és a vasúti sínek mentén játszom, habár mégis van, amit
megengedhetünk magunknak: egy sík képernyőjű tévé. Megvan még a
régi, de a kép minősége nem olyan jó. Mivel a házam túl kicsi, a sík
képernyőt Mohiuddin nagybátyámnál helyeztük el. Sok időt töltök ott,
és azt hiszem, hogy a mi családunk az egyetlen a negyedben, akinek
ilyen tévéje van.
Aba bankszámlát nyitott a nevemre egy bandrai bankban. Azt akarta,
hogy takarítsam meg a pénzem a jövőmre. Nem tudok valami sokat a
pénzről és a bankokról. Az a nagy különbség, hogy most simán ad
néhány rúpiával többet. Azelőtt nem vettem túl drága holmikat, és
legfeljebb kétszer vagy háromszor jártam butikba évente, ma viszont
sűrűbben látogatom a boltokat, és akár nyolcszáz rúpiás ruhákat is
megveszek magamnak. Mostanában hetente járok a piacra Munnival és
Abával. Minden alkalommal valami csekélységgel térek haza: egy
táskával, egy játékkal vagy egy szoknyával. Aba soha nem engedte
volna meg a film előtt, de azt hiszem, hogy már önállóbban
költekezhetek. Otthon egy műanyag zsákba teszem a cuccaimat, amit
Munni egy kampóval akaszt a falra. Van egy zsák az újaknak, a
régieknek és egy a tervezők darabjainak. Napjában többször
leakasztom, és átöltözöm.
– Mire való ez a sok ruha? Látod, nem is tudsz választani.
Engem nem izgat. Szeretek csinosan járni, és minden színésznő szép
ruhákat hord.
Imádtam Amerikában vásárolgatni, akkor is, ha a boltokban nem volt
túl sok hímzett darab. Egy újságíró elárulta, hogy arra a pólóra, amit
apámnak hoztam Amerikából, az volt írva, hogy «Egy póló
megmentheti a világot». Tudom, hogy a ruhák nem tudják megmenteni
a világot, de az biztos, hogy megváltoztatták az életemet. Amikor jól
vagy felöltözve, az emberek másképp néznek rád. Szeretem, ha
bókolnak a külsőm miatt. Mostanában használok egy speciális krémet
barnulás ellen, de Munni kardoskodik, hogy egy másikat vegyek,
aminek a neve «Fair and Lovely» (Halovány és Csinos). Nem akarok
lebarnulni, mert a hollywoodi színésznők bőre olyan fehér. A
nyomornegyedben is mindenki a világos bőrű lányokat kedveli inkább,
mert azt mondják, hogy ők fogják megtalálni a legjobb férjet.
Egyelőre kicsi vagyok, és azt hordok, amit akarok, de a negyedemben
egy bizonyos kor után a lányok nem hordanak többé nyugati ruhát.
Máskülönben a férfiak kicsúfolják, a fiúk pedig könnyelműnek, léhának
tartják őket. Általában úgy tizenöt éves koruktól burkát hordanak. Azt
hiszem, hogy majd nekem is kötelező lesz, mert az apám ragaszkodik
hozzá. Nagyanyám mindig mondja, hogy egy asszonynak vagy egy
lánynak mindig rendesen el kell takarnia magát. Rukshar unokanővérem
mindig burkát hord, amikor elmegy hazulról iskolába, vagy a barátaival
találkozni. De nem minden muzulmán tesz így. A nagynéném például
normálisan öltözködik. Néha farmert is hord, mert a nagybátyámat nem
zavarja. Apám azt akarja, hogy már tizenkét-tizenhárom éves koromtól
kezdve hordjak burkát. Szeretem persze, de még nem láttam olyan
színésznőt, aki elrejtette volna az arcát. Sose tudom, mit gondoljak
erről: egyrészt szívesen hordok burkát, hogy apám örüljön, ugyanakkor
szeretem mutogatni a ruháimat.
A másik, amit a családom biztosan megtiltana, ha olyan apró
ruhadarabokat viselnék, mint a mai filmszínésznők. Szerencsére ezt
elkerülhetem, ha figyelmesen választom meg a szerepeimet.
Imádom festeni magam, szerintem ezzel minden lány így van.
Nekem már megvan a sminkem, a rúzsom, a púderem és a
körömlakkom, de azelőtt csak Munni holmijai közt turkáltam, hogy
kipróbáljam. Kedvencem a khől, a szemhéjtus. Az ékszereket is
szeretem, de abból nincs sok. Végül apám megígérte, hogy vesz nekem
egy igazi aranyláncot és egy ezüst gyűrűt. Szeretek hennával tetoválni a
kezemre, Rukshar pedig nagyon ügyes ebben: a szomszéd nők járnak is
hozzá, amikor szépek akarnak lenni valamilyen különleges alkalomra.
Az az álmom, hogy egyszer kék kontaktlencsét hordok, és olyan lesz a
szemem, mint a kígyóistennőé.
Néhány héttel ezelőtt Mohsin és Rukshar elment fotózkodni egy
stúdióba. Mohsin el akarja küldeni különböző rendezőkhöz. Ruksharnak
viszont azért van rá szüksége, mert oda kell adnia egy fiú családjának,
hogy nyélbe üssék a házasságukat. Felül egy vastag salwaar kameez van
rajta (nadrág és tunika), mindenféle ékszerrel teli szári és az a bizonyos
kék kontaktlencse… Nemrég Rukshar magával vitt az iskolai évzáró
ünnepségre, mert a barátnői látni akartak. Mivel kicsit sztárnak éreztem
magam a meghívottak közt, ki akartam tűnni, ezért felvettem a csinos
cigányszoknyámat, amit Új-Delhiben viseltem a divatbemutatón. Nem
volt kérdés, hogy elszalasszak egy ilyen alkalmat, ahol kicsit
felvághatok! Az ünnepség csúcs volt, a lányok mind gratuláltak, és
egész este tele voltam csodálókkal. Táncoltam a filmem zenéjére,
ahogy azt mindig mindenhol elvárják tőlem. Persze csak a ruhák és az
emberek felém irányuló viselkedése változtatott meg, különben az
életem pont olyan, mint azelőtt. A nyomornegyed elég kemény tud
lenni, de nincs hova költözni.
Nem ismerek olyat az ittlakók közül, aki ne akarna lakásban élni. Az
a gond, hogy Bombayben nagyon drágák a házak. Apám a minap
mondta az újságot olvasva, hogy egyes házak többe kerülnek a
városunkban, mint New Yorkban vagy Londonban. A film sikere után
sokan ígértek nekünk egyet, de csak szóbeszéd volt. Közvetlenül az
Oscar után a Gettómilliomos produkciós társasága közölte, hogy Danny
bácsi nyitott egy külön számlát rengeteg pénzzel, amelyhez majd
tizennyolc éves korunkban férhetünk hozzá, és hogy venni fog egy-egy
lakást Azharnak és nekem. Egyszerre elkezdtek csúfolni a barátnőim:
– Rubina, hiszen te sztár vagy, mit keresel a nyomornegyedben?
Ám Danny bácsi éppen akkor megérkezett Bombaybe, hogy vegyen
nekünk egy új házat, Azharnak és nekem. Nagyon boldog vagyok, azért
is, mert nem kell elhagynom Bombayt egy másik városért. Ha színésznő
akarok lenni, annak itt kell bekövetkeznie. A meghallgatások és a
forgatások szinte mind Bombayben vannak. Az Oscar után rengetegen
felhívtak gratulálni, nevezetesen olyan fontos emberek, mint a városi
tanács tagjai. Sok mindent ígértek, miközben megköszönték, hogy ilyen
büszkévé tettük az országunkat. Egy bombayi társtulajdonú szervezet is
felajánlotta, hogy ad két tégla- vagy betonfalú épületben lévő lakást. De
semmi nem lett belőle.
Ha odaadnák a lakás kulcsait, azonnal átköltöznék. Egy sokkal jobb
életről álmodozom, amelyben egy csomó dolgot megvalósíthatnék,
mert a slumban minden csak a túlélésről szól. Nagyon hiányoznának a
barátaim, a nagyanyám, az unokatestvéreim, de mindennap jöhetnék
hozzájuk.
Amerikából való visszatérésem óta a slum már egyáltalán nem olyan
biztonságos hely. Néhány hete Ruksharnak, az unokanővéremnek
ellopták délután a mobiltelefonját, amíg aludt: a tolvaj bement, lenyúlta
a mobilt, amit a tévé mellett töltött. Ez volt a születésnapi ajándéka,
egy nagyon drága telefon, amivel még fényképezni is lehet. Az
újságírókkal egyetemben, akik jöttek hozzánk, mindenki azt hitte, hogy
tele vagyunk pénzzel, ezért történt a lopás. A nagynéném, akinek van
néhány arany ékszere, inkább mindig hordja őket, minthogy a
kisszekrényben hagyja. Azelőtt azért nem voltak ilyen gondok.
Mindenki ismerte egymást, és megbízott a másikban. Úgy tűnik, hogy
az ismertségem irigységet keltett. Az emberek azt képzelik, hogy egy
olyan sztár, mint én, bizonyára értékes dolgokat rejteget otthon. Én nem
akarom, hogy azt a néhány apróságomat elvegyék.
Amerika csinos házai, tiszta utcái, amelyeken még egy koszos fecni
se hever a földön, csillogó hotelszobái után elég kemény újból itt élni.
Nem akarok olyan luxust, mint ott, csak egy-két dolgot, amitől jobb a
slumban, olyan, akár egyszerűbb megoldásokat, mint a betonfal,
ablakokat, helyet a cuccaimnak, rendes vécét, ivóvíz csapot és egy
ágyat, amin aludni lehet.
Itt egyre jobban utálok mindent: a civódást, az embereket, akik
lépten-nyomon egymásnak esnek és a fiúkat, akik soha nem hagyják
békén a lányokat. Néha látok férfiakat, akik verik és bántalmazzák a
feleségüket. Nagyon sajnálom őket.
A kukák, a koszos víz és a bogarak, az is annyira elkeserítő. Annyira
sok a csótány, némelyik repül is… és van, hogy beleesik az ételünkbe.
Soha nem dobjuk ki, ami a tányérunkon van, csak a csótányokat. Ha
kétszer ehetünk normálisan egy nap a slumban, az már óriási dolog,
szóval nem engedhetjük meg magunknak, hogy kidobjuk. Néha
rovarirtást tartunk a házban, ami nagyon büdös úgy két-három napig. A
legrosszabb mégis a patkány: rettegek tőlük. Annyi a szennyvíz, a
mocsok és a poshadás, hogy a patkányok igen jól megélnek itt. És
annyira gyorsan szaporodnak! A legkövérebbek a legveszélyesebbek,
van köztük nyúl nagyságú is, ráadásul ők nem félnek tőlünk, hiszen
felmásznak az ágyunkba, a polcokra, a konyhába. Már attól piszkosnak
érzem magam, hogy rájuk nézek, és napjában többet is látok.
Nemrég volt, hogy egy patkány felmászott a vádlimon, miközben az
ajtó lépcsőjén ültem a házunk előtt: üvöltöttem, és reszketni kezdtem.
Munni elhessentette egy törlőronggyal, de már attól is féltem, ha csak
rá gondoltam.
Aztán problémát jelent még a slumban, hogy rengeteg a szúnyog,
senki nem tud mit tenni ellene. Éjszaka, hogy ne csípjenek össze, egy
háló vagy egy anyagdarab van fölöttünk alvás idején, akármilyen
forróság van.
 Minden évben vannak olyan gyerekek, akikkel összejárok, és akiket
elvisz a malária a nyomornegyedben. Néhány éve az apámnak is volt.
Még az ágyból se tudott kikelni a láz miatt, ami csak tartott és tartott
napokig, miközben egyfolytában remegett. A slumban számos betegség
van jelen. Ha el tudunk jutni igazi orvoshoz, nem pedig egy sarlatánhoz,
akkor elég hamar meggyógyulunk. Amikor nem a malária dönt le, akkor
a tífusz. A nagybátyámnak fél éven belül kijutott mindkettő: egyébként
a tífuszt épp akkor kapta el, mielőtt Amerikába mentünk. Nekem eddig
szerencsém volt: soha nem kaptam el egyiket se. Öt- vagy hatéves
koromban voltam súlyos beteg. Azt hiszem, hogy ittam a fertőzött
vízből, és a hasam elkezdett felpuffadni. Nem ismerem a nevét, de azt
tudom, hogy ebbe a betegségbe bele lehet halni. Meg kellett operálni,
hogy kiszippantsák az összes vizet. Két hétig a kórházban maradtam.
Ettől eltekintve soha nem volt semmi komoly bajom. Vagyis minden
évben megfázom monszun idején.
Egész Bombay megáll, ha jön a monszun. Néha napokig csak szakad
és szakad az eső, még a vonatsínek is tele vannak vízzel. A
nyomornegyedekben azonban még sokkal rosszabb, mivel nincs
rendesen kiépítve a csatornarendszer. Néhány évvel ezelőtt egy másik
negyedben összedőltek a dombra épített barakkok a kíméletlen
monszuneső következtében, és egy csomóan meghaltak. Esős időben
térdig ér a víz a negyedünkben. Mindenhol rengeteg a légy és sokan
megbetegszenek. A ponyvák mindig vizesek és minden házban büdös
van. Az elektromosság gyakran hosszú ideig szünetel, és ilyenkor
veszélyes az utcákon közlekedni, mivel összetörhetjük magunkat az
árkokba vagy a kanálisokba botolva. Néhányan megpróbálnak esővizet
gyűjteni, annyira nehéz ivóvízhez jutni, mert a csapok is víz alatt
vannak, vagy eltörtek. Ennivalóból is el kell raktároznunk, mivel
ilyenkor minden sokkal drágább lesz. És mert szinte egy bolt sincs
nyitva, ez megnehezíti mindenki életét. Minden évben abban
reménykedem, hogy megúszom a monszunt a nyomornegyedben.
Ráadásul elviselhetetlen, hogy a vécé valósággal megközelíthetetlen
ezekben a hetekben.
Esik vagy sem, a sarki vécék rettenetes állapotban vannak,
mindazokkal együtt, akik használják... Egy kis betonépítményről van
szó három vécével, ajtó nélkül. Ezek szimpla lyukak a földben,
körülöttük két lépcsőfok, hogy legyen hova tenni a lábat. Saját vödör
vízzel kell jönni, hogy leöntsd. A közterület-fenntartóknak időről időre
ki kellene pucolni, de soha senki nem csinálja meg. Bűzlik a szagtól.
Ráadásul semmit nem lehet látni, mert nincs villany. Mint minden
gyerek, én is szívesebben megyek hátra, a sínek mellé elvégezni a
dolgom. Most már azonban túl nagy vagyok ahhoz, hogy mindenkinek
mutogassam a fenekemet. Ugyanakkor éjszakánként előfordul, hogy a
sínekhez megyek pisilni. Amerikából visszatérve ahhoz a vécéhez
járok, ami tíz perc gyaloglásra van tőlünk. Két rúpiámba kerül, de
legalább tiszta. Ha lenne lakásunk, akkor nem kellene többet eljárnom,
hogy vécére menjek.
Múlt héten a hatóság lebontatta Azharék házát. Minden bizonnyal őt
is megverték, és megölték a harci murgáját (kakasát). Tudom, hogy
nem értesítették előre a családját, csak lerombolták a kis kunyhójukat.
Nagyon sajnáltam, ugyanakkor örültem, hogy ez nem velem vagy a
családommal történt. Ám ez az öröm, hogy fedél van a fejem fölött,
nem tartott sokáig. A hét egyik napján jöttek a vasúti iroda emberei és
gondolkodás nélkül szétzúzták a világomat. Amikor felkeltem,
kiabálást hallottam, aztán kimentem, és láttam a szomszédaimat, amint
a rendőrséggel vitatkoznak. A rendőrök senkire nem hallgattak és
mintegy negyven viskót szétromboltak, köztük az enyémet is. Senki
nem jelezte, hogy kiűztek, és hogy el kellene költöznünk. A
nagybátyám és a nagynéném éppen vásárolni ment, amikor ez történt.
Az apám összeverekedett a rendőrökkel, akik felügyelték a bontási
munkálatokat, és megsérült. Iszonyúan haragudtam az egész világra.
Gondolkodás nélkül pusztítottak, és mi most hová fogunk menni?
Mindezek után tönkretehetik a nyomornegyedemet, mert én nem
veszítettem el a reményt, hogy elmegyünk máshová, oda, ahol minden
sokkal nagyobb és szebb lesz.

12

Jai Ho! (Halleluja!)

 Az elmúlt hat hónapból nagyon sokat tanultunk, papa és én. Azt
hiszem, hogy ezentúl nem fogunk vakon megbízni az emberekben.
A mozi a szenvedélyem, és nagy színésznő akarok lenni. Ha más
nem, akkor űrhajós. Persze az sokkal nehezebb, de tudom, hogy minden
lehetséges, ha keményen dolgozunk. Aztán egy nap szeretnék
Amerikában egyetemre járni, ha az apám beleegyezik. Azt hiszem, hogy
ambiciózusabb vagyok, mint azelőtt. Szeretnék különórákat venni
angolból, hogy fejlődjek.
Ez év márciusában kaptam egy újabb ajánlatot, felkértek ifjú életem
megírására, hogy az emberek jobban megismerjenek. Egy francia kiadó
idejött a slumba és több napot velünk töltött! Enyhén szólva a felhők
felett jártam az ötlettől, hogy megmutathatom a világnak, hogy ki
vagyok valójában. Ám apám nem tudta, mit gondoljon, és eltartott egy
darabig, amíg döntött. Végül aláírtuk a szerződést – egy igazit,
előleggel és szerzői jogokkal –, ő pedig örült, hogy minden a szabályok
szerint megy. Nem találtam túl bonyolultnak, hogy magamról és a
kalandomról beszéljek. Az életkörülményeim miatt mindenki
felhatalmazva érezte magát, hogy azt meséljen a családomról és rólam,
amit akar. Közben meg azt gondoltam, hogy ez a könyv a legjobb
eszköz az igazság feltárására. Semmit nem tudok a külvilágról. És
mivel a külvilági emberek semmit nem tudnak az én mindennapi
életemről, ez a könyv rendkívüli lehetőséget nyújt megmutatni az igazi
Rubina Alit.
Legfőképpen ezért volt kedvem megcsinálni ezt a könyvet. Annak is
nagyon örültem, hogy kizárólag rólam szól. Az érte kapott pénznek
köszönhetően tánc- és énekórákat fogok venni, és egy
drámapedagógushoz is el fogok járni, aki mindent megtanít majd
nekem, amit egy színésznőnek tudnia kell. Tudom, hogy apámnak nincs
sok pénze, de ha megkapom a munkámért járó díjat, akkor jobb életet
biztosíthatok magamnak. Aztán Európába is elmegyek, hogy
bemutassam és reklámozzam a könyvet. Borzasztó kíváncsi vagyok arra
a fura francia építményre, amit Eiffel-toronynak neveznek, és találkozni
szeretnék a barátaimmal, akiket a történetemen való munkálkodás során
ismertem meg. Őszintén remélem, hogy Párizsban jobban főznek, mint
Amerikában. Szóval Párizs figyelem, íme szerény személyem… Az is
örömmel tölt el, hogy láthatom Londont s az összes európai nagyvárost.
Úgy gondolom, hogy számomra az élet csak most kezdődött, és még
rengeteg hullámvasút vár rám.
Remélem, hamarosan otthagyhatom a slumot, hogy normálisan éljek,
mint azok akiket megismertem. Ma messzebbre vágyom, mint azelőtt
és azt hiszem, hogy senki nem tud megakadályozni abban, ha el akarok
jutni a Holdra. Íme, ez vagyok én, Rubina Ali.
Jai Ho!

Bombay, 2009. Május

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

[1] Az indiai George Clooney.

[2] A hindi nyelvű szavakat és mondatokat a kiadó az angol átírás
szerint közli.
[3] Ok, jól van.
[4] Muzulmán ünnep, ami Ibrahim, ismertebb nevén Aid el-Kebir
áldozattételéről emlékezik meg.
[5] A ramadán végét éltető muzulmán ünnep.
[6] Bizalmas hindi kifejezés, amellyel a „nővér” szó helyettesíthető.
[7] Megegyezik a CP-vel (Cours Préparatoire – Előkészítő).
[8] Körülbelül hatszáz euró.
[9] Kategóriák: legjobb operatőr, legjobb vágás, legjobb filmzene
(zeneszerző A. R. Rahman), legjobb hang, legjobb betétdal (jai Ho),
legjobb adaptált forgatókönyv (Simon Beaufoy), legjobb rendező
(Danny Boyle) és legjobb film.
[10] Curryvel töltött palacsinta.
[11] A dal hindi címét úgy lehetne lefordítani, hogy „Halleluja!”.
 [12] Körülbelül 300 000 eurót.
[13] Shekhar Kapur nevezetesen a Bandit Queen és az Eli-zabeth
rendezője, utóbbi Cate Blanchett főszereplésével készült.
[14] Az indiai/pakisztáni burka (az afgánnal szemben) látni engedi az
arcot.
[15] News of the World, 2009. április 19.
[16] Körülbelül 1300 euró.