NNCL1935-616v1.

HALÁLOSZTÓ 2029

CHRISTOPHER SETHFIELD

RAJTAÜTÉS

CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2000
 The Raid
Copyright C Bihon Tibor, 2000

Szerkesztő: Nemes István

Címlapkép: Dr. Bera Károly

Címlap tipográfia: GRAPH-ART

ISBN 963 9110 80 9 ISSN 1585-6259

Hungarian edition C 2000 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó: Nemes István ügyvezető igazgató

Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9630.49.01
Készült 2000-ben
 Hogy miért kellett munkatáborokba
zárni az embereket?
Erre igazából soha, senki nem adott választ.
A Gépisten talán az emberi viselkedést
akarta tanulmányozni a foglyokon…
Nem tudom.
Kísérleti patkányok voltunk mindahányan.
Akármelyik oldalára kerültünk is a kerítésnek.

egy ismeretlen feljegyzéseiből

 1. Isteni színjáték
Párizs, 2005. szeptember 23.

A füst fojtogatónak tűnt, egy ember egy percet sem bírt volna ki
benne könnyek és köhögés nélkül, s képtelenség lett volna
huzamosabb ideig itt lapulni és türelmesen várakozni. Olyan
türelemmel, melyre csak egy gép képes. Egy olyan teremtmény,
aki számára az idő merőben relatív fogalom, hiszen nem
években, hanem évszázadokban mérheti élettartamát, és aki
maga is csupán része a nagy egésznek. Aki számára a létezés
nem több a feladatok minél tökéletesebb megoldásánál, s nem
kell rettegnie az elmúlástól sem.
Nem volt szüksége arra, hogy lássa áldozatát. Belső, virtuális
kijelzőjén megállás nélkül futottak a testén elhelyezett érzékelők
adatait feldolgozó processzek végeredményei. A kiborg hallása
mintegy kétszer volt jobb egy átlagos emberi fülnél, s
ugyanezen adatok voltak igazak a többi, „hagyományos"
érzékelőre is. A fist ugyan használhatatlanná tette a vizuális
egységeket, azonban az audio jelfelvevő automatikusan teljes
hatásfokra kapcsolt, miközben a fejbe elhelyezett radarszisztéma
is a maximumig emelte az érzékelési körzet határát.
Bár a falak a megfigyelési terület egy részét takarták előle,
azonban a kiborg a nemrégiben kiépített átjátszóállomások
igénybevételével pontos adatokkal rendelkezett az érkezők
pozíciójáról, számáról, haladási irányáról, becsült veszélyességi
fokáról. Ezen adatok birtokában a kiborg máris tucatnyi
különféle likvidálási tervvel rendelkezett, melyek egyik
hatásfoka sem csúszott kilencvenöt százalék alá.
Várt.
Csupán része volt a tervnek, egy apró fogaskerék a nagy
gépezetben. Tökéletes alkatrész, akinek csupán aprócska feladat
jutott, ám azt a lehető legtökéletesebben akarta megvalósítani.
A belső kijelző bal felső sarkában egy digitális óra jelent meg,
amely sebesen számolta visszafelé a másodperceket. A számolás
hatvanról indult, és gyorsan közeledett a nulla felé. Ezzel egy
időben egy újabb virtuális képernyő nyílt az előzőre, mintegy
összemosódva azzal, és a fegyverrendszer készültségi állapota
jelent meg rajta. A gép egyetlen mozdulattal átállította
plazmafegyverét folyamatos sugárra, majd előrelépett, hogy a
megfelelő pillanatban a megfelelő helyen legyen.
A füstből előlépő fémes test látványa sokkolóan hatott az elöl
rohanó fiúra. Szája hangtalan sikolyra nyílt, miközben
megpróbálkozott a lehetetlennel: még időben kitérni a kiborg
elől, és valamiképp egérutat nyerni a könyörtelen halálosztó
elől.
Tizenkét lépes jutott neki, s ez is csak azért, mert a
menekülése fontos eleme volt a tervnek.
A második humán éppen annyival érkezett később, hogy még
lássa a társát – gyermekét? – füstölgő felsőtesttel a földre
zuhanni… a lábak és a test deréktól lefelé terjedő része a plazma
által közvetített koncentrált energiának köszönhetően a
másodperc töredék része alatt elpárolgott.
Valaki élesen felkiáltott, ám a szavak hörgésbe vesztek; újabb
lövés érkezett, ezúttal oldalról. A kiborgok összehangoltan
mozogtak.
Bár egyetlen halálosztó is tökéletesen elegendő lett volna az
érkező humáncsoport likvidálásához, a célterületen mégis kilenc
kiborg tartózkodott. Már órákkal ezelőtt elfoglalták a stratégiai
pontokat, és azóta türelmesen vártak a percre, amikor a Tudat
aktivizálja őket.
Voltaképp ujjak voltak. Egy olyan kéz ujjai, mely ezúttal
játszani kívánt. A Tudat tetszés szerint átvehette az irányítást
bármelyiküktől, hogy az ő érzékszerveik által vegyen részt a
mészárlásban.
És a Tudat nem is habozott megtenni ezt.
Ő volt, aki meghúzta a ravaszt, aki kivárt, amíg az áldozatban
feltámadt a remény, hogy ez egyszer még megúszhatja, ám egy
ezredmásodperccel később csak izzó forróságot érzett,
miközben a plazma átégette a mellkasát, csontot és húst,
izmokat, vért és szerveket párologtatva el maga előtt, hogy aztán
lyukat üssön a falban is. Ő volt, aki az utolsó pillanatig kivárt, s
csak akkor lépett elő a fal takarásából, amikor a humán ott állt
előtte. Ő volt, aki az utolsó cseppig kiélvezte a pillanatot, amint
felbukkanása iszonyodó sikolyt csal a humán ajkaira, ahogy
megjelenik a szemében a félelem, hogy egy ezredmásodperccel
később a mellkasához kapva holtan rogyjon össze.
Ez volt a leghatékonyabb az egészben.
Nem járt energiapazarlással.
Igen, biztos, hogy ez volt a leghatékonyabb.
A Tudat elhagyta a fémtestet, hogy nyomban egy másik
helyen lépjen be újra, majd minden teremtményét egyszerre az
irányítása alá vonva lezárja a történet első fejezetét.
Tehette. Hiszen Isten volt.
Immáron az egyetlen ezen az átkozott bolygón.
Huszonhárom ember pusztult el kevesebb mint tizenhét
másodperc alatt. Hatékonyság felsőfokon.
A Tudat elégedett volt a teljesítményével.
A telepített átjátszóállomás beváltotta a hozzáfűtött
reményeket. Nem csupán azért, mert a kommunikáció hatásfoka
érezhetően javult, hanem a sávszélesség bővülésével a Tudat
immáron mindig és mindenről azonnal értesült.
Az akció elemzésének eredménye pontosan huszonhárom
századmásodperccel később született meg, mint ahogy az akció
befejeződött. Ha a Tudatnak lettek volna érzelmei, netán
valamiféle morbid humorérzéke, alighanem elmosolyodott
volna. Ám test híján nevetni lehetetlen, az érzelmekről nem is
beszélve. Amit lehetetlenség átültetni a matematikai nyelvére,
azzal nem is érdemes foglalkozni.
Az első fejezet lezárult, ám a háttérben máris komoly
átszervezések történtek a gyártási részlegeknél. Az emberek
időlegesen fellélegezhettek, mert a kiborgok gyártási folyamatai
némileg lelassultak, és néhány automata gyár máris nekilátott a
frissen kapott tervek alapján átparaméterezni önmagát, és
szükség szerint megrendelni a gyártósorokat. Igaz, ez
érezhetően lefoglalta az erőforrásokat, ám minthogy a Tudatnak
nem kellett komolyabb ellenállással számolnia, így ez nem
jelentett tényleges kiesést, csupán némi késlekedést.
 A megnövelt hatásfok segítségével azonban ez a kiesés
hamarosan pótolhatóvá válik. Csak idő kérdése, mikor léphet a
terv a második szakaszába, s kezdődhet meg a humán létformák
teljes eliminálása erről a bolygóról.
Hogy aztán következhessen a teremtés. Immáron a Második.
Az új történetet indító…
 2. Beszámoló
Párizs, 2005. szeptember 23.

Victor elgondolkozva vakargatta Jackpot fejét, amit a

németjuhász hálás pillantásokkal viszonzott, és igyekezett minél
jobban átadni magát a kedveskedő masszírozásnak.
– Szóval azt állítod, a kutya jelzi a kiborgokat? – érdeklődött
olyan hangsúllyal hangjában, mely jelezte, hinni szeretne ebben
a kétségkívül furcsa kijelentésben, ugyanakkor nehezen tudja
elfogadni az igazságot.
Árnyékjáró bólintott.
– Biztos vagyok benne – válaszolta nyugodtan, miközben
igyekezett úgy tartani a bal karját, hogy minél jobban
megtámaszkodjon az ágyon, s ezáltal csökkenjen a reá jutó
terhelés. A visszafelé vezető út tartogatott ugyan néhány
kellemetlen helyszínt, de szerencsére a kiborgokat elkerülték, a
többivel pedig a férfi egymaga is megbirkózott. A kutyát,
Jackpotot visszahozta magával, ami ugyan elég eszement
ötletnek tűnt, azonban a németjuhász nem csupán egy állat volt,
hanem harcostárs, aki kiérdemelte magának a jogot, hogy a
férfival tartson. – Nem egyszer fordult elő, hanem legalább öt
alkalommal. Jackpot tévedhetetlenül jelzi a kiborgokat, mi több,
állítom, hogy irtózik tőlük, gyűlöli őket. Hazafelé jövet
próbáltam felállítani ezzel kapcsolatban néhány hipotézist,
azonban tartok tőle, hogy az igazság messze áll tőlük, bár
tetszetősek, és van olyan is közöttük, amelyik elég hihető ahhoz,
hogy akár igaz is legyen.
– Az igazság néha vad tud lenni – szúrta közbe Joshua,
miközben lassan kavargatott valamit az ölében, amiről első
pillantásra lehetetlen volt megállapítani, micsoda. Igazság
szerint, második pillantásra sem lett volna könnyebb megfejteni
a talányt, ám Victor nem is foglalkozott a magyarázattal,
egyszerűen rásózta a melót Joshuára, mondván, neki van elég
türelme folyamatosan, állandó sebességgel kevergetni a
masszát.
 Árnyékjáró a homlokát ráncolta.
– A kutyát valaki betanította – ismételte magát. – Olyan
trükköket tud, amit magától aligha sajátíthatott el. Persze
Jackpot elég intelligens ahhoz, hogy a trükkök tárházából
mindig a legmegfelelőbbnek tűnőt húzza elő, de ezeket a
trükköket valakinek akkor is meg kellett mutatnia neki.
– Az előző gazdájának. – Mordeaux megjegyzése elég
száraznak tűnt.
Árnyékjáró bólintott, miközben az ujjai között egy
acélmagvas töltényt forgatott, végül egy hirtelen mozdulattal
elsüllyesztette a zsebében.
– Igen, ezt csaknem bizonyosra vehetjük – értett egyet. – A
kérdés csupán az, vajon kiborgok ellen idomították a kutyát,
vagy pusztán az ellenség felismerésére és megtámadására.
Előbbi azt feltételezi, hogy előző gazdája lényegesen többet
tudott a gépekről, mint most akármelyikünk.
Árnyékjáró lassan körbenézett. Senki nem szállt vitába vele.
Jackpot különleges kutya volt, de a kiborgok felismerését nem
taníthatta meg vele anélkül, hogy gépekkel találkozna. Márpedig
a kiborgokkal való találkozást nem szokás túlélni. Egyszer-
kétszer talán összejön a dolog, ám a harmadiktól kezdve az
esélyek szinte zuhanórepülésben közelednek a nulla felé.
– De szép is lenne… – motyogta Victor.
Joshua döbbenten meredt rá.
– Mire gondolsz.
– Előrebocsátom, nem áll szándékomban vitát nyitni – emelte
fel szinte bocsánatkérően a kezét az idősebb férfi –, de őszintén
örülni tudnék annak, ha Jackpot által kiderülne, hogy minden
eddigi teóriánk téves volt, s mégiscsak emberi elme, légyen
bármily eltorzult is, áll a kiborgok és az események mögött.
A tábornok egyetértően bólintott.
– Azt hiszem, ezzel valamennyien így vagyunk. Kár, hogy ez
aligha több vágyálomnál.
Árnyékjáró megvakarta a nyakát. Ideje lett volna megfürödni,
ami jelen helyzetben nedves szivaccsal való tisztálkodást
jelentett legfeljebb.
 – Az épület, amiről meséltem… – kezdte lassan, és egy
pillanatra lehunyta a szemét, mint aki még egyszer szeretné
felidézni magában, mit is látott valójában. – Valahogy túl
szabályos volt. Kilógott a többi közül.
Victor intett.
– Ezt már mondtad – felelte nyugodtan, majd gyorsan
hozzátette: – S ahogy meg is egyeztünk, ez önmagában még
nem bizonyítja, hogy önálló gépek tervezték, bár a kivitelezést
akár ők is végezhették.
Árnyékjáró lassan megcsóválta a fejét.
– Mondtam már, hogy nem voltak rajta ablakok? Olyan volt
az egész, mint egy hatalmas, istenverte bunker, amit valaki
tévedésből a földfelszín fölé épített meg. Persze, a méretei
alapján akár kétszer annyi is lehetett a föld alatt, mint amit
láttam.
Joshua elgondolkozva forgatta a hevenyészett rajzot, amit a
meglepő kézügyességgel és vizualitással megáldott Victor
készített nem sokkal azután, hogy a társuk visszatért. Egyszerű
rajz volt csupán, de valóban volt benne valami, ami valahogy túl
egyszerűvé, túl célszerűvé tette az épületet. Joshua el sem tudta
volna képzelni, hogy azon a helyen kiborgok és fegyverek
gyártásán kívül bármi más is történhetne.
– Nekem egyetlen szó jut az eszembe, ha a képet nézem:
hideg – emelte fel a fejét. – Vagy inkább rideg.
Mordeaux bólintott.
– Hasonló gondolatok jártak az én fejemben is – vette át a
szót, miközben a hátát a falnak vetette, hogy kényelmesebb
testhelyzetet találjon. – Itt nem számított a külső, s fogadok,
odabent is a számító céltudatosság elve érvényesült. Ha valóban
egy MI-vel állunk szemben, egy gépistennel, akkor meg fogjuk
látni, semmi felesleges nincs odafenn. Csak gépek, melyek
újabb gépeket készítenek.
Árnyékjáró zordan elmosolyodott.
– Ahhoz előbb be kellene jutni, fiú – jegyezte meg, majd
rövid hallgatás után hozzátette: – Lehetőség szerint élve.
– Szerinted őrzik? – kérdezett vissza Mordeaux.
Árnyékjáró bólintott, majd elbizonytalanodva lassan megrázta
a fejét. Látszott rajta, hogy még nem gondolkozott el
alaposabban ezen a kérdésen, de nem is olyan egyértelmű a
válasz, amennyire elsőre tűnik.
– Induljunk ki abból a feltételezésből – folytatta Mordeaux
tovább víve a gondolatot –, hogy valóban egy mesterséges
intelligenciával állunk szemben. A nukleáris csapásnak
köszönhetően a Földön valószínűleg nincsenek jelentős katonai
erők, vagy ha igen, nem tudunk róla, esetleg egyelőre
számunkra nem is jelentős a hatásuk.
A tábornok lassan bólintott, de nem szólt egy szót sem.
Türelmesen megvárta, mit akar a fiú kihozni ebből az egészből.
– Tehát adva van egy olyan ellenség, amire nyugodtan
kimondhatjuk, pillanatnyilag győztesnek érezheti magát.
Egyikük sem tiltakozott.
Valóban a vesztesek oldalán álltak.
Akár az egész emberiség.
– Az embereket munkatáborokba zárják a gépek, ők
ellenőrzik a városokat… feltehetőleg nemcsak Párizst, hanem
minden jelentősebb helyet a bolygón, ami túlélte a nukleáris
katasztrófát. Mindenhol ott lehetnek, s talán ott is vannak. Talán
akad néhány ember, aki elkeseredett harcot folytat ellenük, ám
ezek száma aligha jelentős, mert különben hallottunk volna
felőlük…
– Vagy csak távol vagyunk a frontvonaltól – jegyezte meg
Victor, de látszott rajta, hogy ő maga sem hisz túlzottan ebben a
lehetőségben.
Mordeaux megvonta a vállát, és figyelmen kívül hagyta az
idős férfi közbeszólását.
– Egy győztesnek, aki majdhogynem korlátlan hatalommal
bír az általa megszállt területeken, akinek a teremtményei jelen
helyzetben csaknem sebezhetetlenek… nos, mi értelme lenne
őriznie a gyárait? Ki az az eszement őrült, akinek megfordul a
fejében olyan botor gondolat, hogy önként sétáljon keresztül a
pokol kapuján?
Árnyékjáró elmosolyodott. Tetszett neki Mordeaux
megjegyzése.
– Nem tudtam, hogy elmebetegekkel vagyok körülvéve…
Lehet, hogy egy egész elmegyógyintézetnek munkát tudnánk
adni…
A nevetés furcsa emberi tulajdonság. Mások baján nevetni
épp olyan könnyen megy, mint a sajátunkon, vagy szerencsétlen
helyzetünkön, a sors keserű fintorain. Árnyékjáró megjegyzése
némi vidámságot csempészett a kis közösség életébe, és néhány
percre valamennyien megfeledkeztek – legalábbis felszínesen –
a napi gondjaikról, és arról, hogy számukra minden nap ajándék.
– Van igazság a szavaidban – ismerte el végül Árnyékjáró. –
Természetesen nem mehetünk biztosra, de az okfejtésed logikus
és hihető. A kérdésre a választ azonban a helyszínen fogjuk csak
megkapni.
– Nem lesz könnyű – sóhajtott Victor, majd a többiek
megrovó pillantásait látván gyorsan felemelte a kezét, és
tiltakozni kezdett. – Hé, nem azt mondtam, hogy nem lehet
megcsinálni, hanem csak azt, hogy nem lesz könnyű. Ez pedig
két, különböző dolog.
A tábornok bólintott.
– Ebben valamennyien egyetértünk. Azonban manapság
semmi sem könnyű, és a fegyvergyár elleni akció nem csupán
egy csapás az ellenségre, hanem lehetőség számunkra.
Lehetőség, hogy fegyverekhez jussunk, és továbblépjünk.
Harcosokra van szükségünk, sejtekre, melyek ott vannak
mindenhol, ahol az ellenség felbukkant. Csoportokra, melyek
képesek legyőzni a fejlettebb technikai szintet képviselő
kiborgokat, megszerezni a fegyvereiket, megszerezni mindent,
ami segítségünkre lehet a háború során.
– Meg még ezernyi másra – bólintott Joshua. A leány kicsit
szkeptikusnak tűnt, az elmúlt percekben elhangzottak valahogy
mintha csökkentették volna a lelkesedését. Vagy csak kezdte
kicsit reálisabban szemlélni a világot.
– Hagyjuk a nagy szavakat, tábornok! – emelte fel a kezét
Árnyékjáró. – Mindannyian tudjuk, hogy mi a helyzet, s ahova
megyünk, aligha lehet sokkal rosszabb annál, ahova akkor
jutunk, ha nem csinálunk semmit. A kérdés csupán az, hogy
ennyien elegendőek vagyunk a feladat végrehajtásához, vagy
további társakat kell toboroznunk?
 A csoport angol tagja, a kicsit mackómozgású Nicholas
Brown lassan megrázta a fejét. Arca komor volt, és a szemei
mintha szkepticizmust tükröztek volna.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – kezdte lassan,
miközben lopva megvakarta az állát, melyet még nem is olyan
régen több hetes szakáll borított, s most őrjítően viszketett –, de
én jobb szeretek olyanokat tudni magam mellett és a hátam
mögött, akiben százszázalékosan megbízok. Biztosan lennének,
akik szívesen csatlakoznának hozzánk, de a kritikus pillanatban
vajon számíthatunk majd rájuk? Melyikőtök mer úgy nekivágni
ennek az egyébként is hajmeresztő küldetésnek úgy, hogy nem
lehet meggyőződve arról, a társai között egy sem lesz, aki
cserben hagyja? Én azon a véleményen vagyok, hogy inkább
csináljuk kevesebben, minthogy az utolsó pillanatban
kiderüljön, akikben megbíztunk, azok nem bírják a terhelést.
A tábornok bólintott.
– Egyetértek. Mindenki gyűlöli a kiborgokat, de kevesen
vannak, akik hajlandóak lennének harcba indulni ellenük.
Fogadkozni bárki tud… Mondjuk, azért Árnyékjáró ötletét sem
kell teljesen elvetni… A táborban akadt néhány fickó, akit
szívesen látnék a társaságban. Emlékezz, Nicholas, nem csupán
hárman voltunk, akik a kitörésre készültünk! Az angol megvonta
a vállát.
– Nagy ez a város, tábornok – felelte nyugodtan. – Nem
tudom, hányan jutottak ki, mint ahogy azt sem, mennyien élték
túl az első napot, s kik azok, akik még életben vannak. De nem
mernék rátenni egy árva pennyt sem, hogy bárkit is sikerülne
felkutatnunk a társaságból.
Árnyékjáró enyhén oldalra döntötte a fejét, és a tábornokot
kezdte vizslatni, mert mintha halvány mosolyt fedezett volna fel
a másik férfi arcán. Márpedig annyira már ismerte egykori
felettesét, hogy tudja, van valami a tábornok zsebében, amit
előhúzva kedvezőbbé teheti jelen helyzetüket.
A tábornok szándékosan kivárt egy kicsit, mielőtt ismét
megszólalt volna. Tekintetét lassan körbejártatta az
egybegyűlteken, miközben a társaság tagjai komoran bámultak
maguk elé. A helyzetükre valóban a kétségbeejtő és a
reménytelen tűnt a legmegfelelőbb kifejezésnek. És a
fegyvergyárnál a helyzet csak romolni fog…
– Párizs valóban nagy – ismerte el mosolyogva, ami nem
igazán illett a borús hangulathoz. – Azonban nem biztos, hogy
vaktában kellene elkezdenünk a keresést… Még a kerítés belső
oldalán beszélgettem két férfival… kettővel régi, kedves
ellenségeim Árnyékjáró mindkettőt ismeri, igaz, aligha jó
szívvel emlékszik vissza rájuk, de erről majd később…
A nevezett felkapta a fejét, majd a térdére támasztotta a vállát.
Tucatnyi név villant az agyába, de inkább ismét a tábornokra
koncentrált. A részletek valóban ráérnek később is.
– …hogy miként keveredtek a világ ezen részére, szintén nem
érdekes, bár egy estét biztosan megérne a történet. Olybá tűnik,
a világ összes titkosszolgálata… pontosabban azok, akik
szerettek volna kiszállni a nagy körhintából… Párizst szemelték
ki maguknak. Akkor még senki nem sejtette, hogy mielőtt
megkezdhetnénk jól megérdemelt pihenőnket, fordul egyet a
világ kereke, és a remélt szabadság helyett egy újabb, minden
eddiginél pusztítóbb háborúba csöppenünk bele.
A tábornok Árnyékjáróra emelte tekintetét.
– Amikor először megpillantottuk egymást a fogolytáborban,
nem akartunk hinni a szemünknek. Bár valamennyiünknek
voltak, hm, nem túl kellemes emlékei a másikról, a múlt
valahogy megváltozott. A régi rivalizálás, a politikai
hovatartozásunkból eredő ellenségeskedés erős gyökérré
változott, mely biztosította a közös nevezőt. Joshua
türelmetlenebb volt a többieknél.
– Térjen már a lényegre, tábornok!
A férfi tekintete egy pillanatra megvillant, és Joshua
megláthatta azt az embert, aki évekkel ezelőtt a tábornok volt,
amikor még több tucatnyi embernek parancsolt, élet és halál
korlátlan ura volt. Félelmetesnek tűnt. Ám a pillanat elmúlt, és a
tábornok megint elmosolyodott.
– Oké, kislány, igazad van… a múlt már senkit nem érdekel.
Talán majd egyszer, ha túl leszünk ezen az egészen… Nos, két
régi ellenséggel hozott össze a sors a táborban. Egy Udo
Dirkschneider nevű német fickó, valamint egy japán vagy koreai
származású franciát, akit én Hszieng Huo-ként ismerek, de
Árnyékjárónak talán jobban beugrik, kiről van szó, ha a
Tigriskarom nevet használom.
Árnyékjáró elhúzta a száját, és akaratlanul is a mellkasához
emelte a kezét, ám a tábornok kivételével senki nem
tulajdonított komolyabb jelentőséget a mozdulatnak. Pedig
Árnyékjáró ruhája régi hegeket takart, melyek éppen a
Tigriskarommal való kényszerű találkozás emlékét idézték.
– Az a fickó egy elmebeteg – tiltakozott Árnyékjáró,
miközben a többiek még a hallottakat emésztették. – Ha azt
mondom, pszichopata, akkor még finoman fogalmaztam. Nem
hiszem, hogy érdemes lenne befogadni a csapatba.
A tábornok megvonta a vállát.
– Eltelt egy kis idő az incidens óta – válaszolta nyugodtan. –
Tigriskarom talán valóban szadistább az átlagosnál, de most
egymás oldalán kellene harcolnotok. Azt pedig el kell ismerned,
hogy érti a dolgát. Téged sem tudott volna elkapni, ha nem így
lenne…
Árnyékjáró elhúzta a száját.
– Csapda volt, te is tudod. Ráadásul az a kis szaros
ferdeszemű nem volt egyedül…
Mordeaux felemelte a kezét.
– Talán nem bámulnánk rátok olyan bambán – figyelmeztette
a két beszélgetőt –, ha némileg beavatnátok a történet mélyebb
értelmébe! Ki a fene ez a Tigriskarom, és mi a fenét csinált
Árnyékjáróval, hogy így kijött a sodrából pusztán a fickó
nevének említésétől?
Joshua egyetértően bólintott.
– Engem is érdekelne.
Mielőtt még a tábornok belekezdhetett volna, Árnyékjáró
felállt, és sebesen kigombolta a mellkasán az inget, és
félrehúzva a ruhát, feltárta a mellkasán díszelgő, három,
egymással majdnem párhuzamos sebhelyet. Olybá tűnt, mintha
egy nagy állat, mondjuk egy tigris mancsa tépte volna fel
egykoron a húst, az izmokat.
– Ez a válasz megfelel? – kérdezte a férfi.
Mordeaux idegesen nyelt egyet, Joshua pedig félrefordította a
fejét. A hegek mára teljesen begyógyultak, s tulajdonképpen egy
régi, háborús sérülésre emlékeztettek, melyet a legtöbb férfi
bizonyára dicsekedve mutogatott volna az Ítélet Napját
megelőzően, azonban ezek a sebhelyek valahogy elborzasztották
a jelenlévőket.
– Csapdába csalt, elkapott és megkínzott – foglalta össze
néhány szóban Árnyékjáró a múlt eseményeit. – Ha nem sikerül
meglépnem a fogságukból, aligha úszom meg élve. Nem
szívesen látnám az oldalamon, de ha úgy gondoljátok, adok neki
egy esélyt, és nem tekerem ki azonnal a nyakát, ha a tábornok
idehozza.
Joshua megrázta a fejét.
– Nem szeretném közöttünk látni…
Mordeaux tétován bólintott, majd mintha meggondolta volna
magát, igyekezett úgy csinálni, mintha csak elgémberedett
nyakát mozgatta volna meg. Kicsit nevetségesnek is hatott, de
senki nem fűzött megjegyzést hozzá.
A tábornok szándékosan nem szólt, valószínűleg ki akarta
várni, amíg a csoport minden tagja elmondja a véleményét.
Brown megvonta a vállát.
– Nem tudom, ki az a fickó, de ha a tábornok szívesen látná a
csapatban, akkor én is… már megbocsáss, Árnyékjáró! Nem
tudom, mikor történt az ominózus eset, de azóta eltelt néhány
év, a régi ideológiák szart sem érnek, s ha van egy kis esze
annak a japánnak, akkor látja, hogy most nem ember harcol
ember ellen, hanem a piros sarokban a kiborgok vannak. S
ráadásul az utolsó menetben vagyunk, a bíró pedig számol.
Pierre Stepschy egyetértően bólintott.
– Ha többen megyünk, nagyobb az esélyünk. A tábornok
Victorra pillantott.
– És neked mi a véleményed?
A férfi elhúzta a száját.
– A fene se tudja… – ismerte be. – Mindenkinek igaza van.
Bár jobban örülnék, ha nem kellene egy ilyen fickóra
fanyalodnunk. Ha nincs teljes összhang a társaság tagjai között,
annak valamennyien megisszuk a levét.
 Árnyékjáró gonoszul elvigyorodott.
– Rajta fogom tartani a szemem – ígérte halk, fenyegető
hangon –, s ha valamit nem úgy csinál, ahogy kellene, akkor
akármit csinálsz, tábornokom, akkor is kitekerem a nyakát. Ezt
jobb, ha mindenki az eszébe vési! Ami pedig Dirkschneidert
illeti, tőlem jöhet. Személyesen még nem találkoztunk, de amit
hallottam róla, az alapján felkészült szakember.
Mordeaux elhúzta a száját. Bár semmi kifogása nem volt
Árnyékjáróval kapcsolatban, mégis, az iménti kifejezés
rendkívül furcsának hatott a szájából. Vajon a fogalom ezúttal
mit takar? A nagyapja sokat mesélt a háború előtti időkről, s
azokban a történetekben néha szerepeltek titkos ügynökök,
bérgyilkosok és hasonlók is. Vajon a szakember jelen helyzetben
ezt jelentené? S ha igen, melyiket? Mert egyáltalán nem
mindegy. Mordeaux nem szívesen dolgozott volna együtt egy
bérgyilkossal, aki akár régebben is hivatásszerűen osztogatta a
halált. Bár soha nem vallotta be magának, ezért félt hosszabban
beszélgetni Árnyékjáróval, mert attól tartott, ha a férfi
kitárulkozik előtte, akkor már nem tudna olyan őszinte
tisztelettel felnézni rá, mint jelen pillanatban.
Igaz, a nagyapja egyszer azt mondta: nem az számít, hogy mi
volt a háború előtt, hanem az, hogy akit magad mellé választasz
társadnak, rá merd bízni az életed. Ha kételkedsz valakiben,
soha ne fordíts hátat neki!
Lassan körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön. Egy sem
akadt közöttük, akiben nem bízott volna. Igaz, voltak, akikben
jobban megbízott, mint a többiekben, de összességében véve
remek kis csapatot alkottak, nem lógott ki senki a sorból.
Legalábbis Mordeaux most így érezte.
 3. Baljós előjelek
Párizs, 2005. szeptember 24.

Megint esni kezdett a hó. Előbb csupán néhány koszos,

szürkésfekete pihe hullott alá az égből, majd mintha egy
hatalmas égi dunna szakadna ki, mindent elborított a hó. A
megbolondult időjárás ismételten tanújelét adta, hogy az ember
nem játszhat büntetlenül olyan erőkkel, melyekre ugyan képes
hatással lenni, de teljesen befolyásolni képtelen. Olyan volt ez,
mint amikor a gát átszakad…
A hó egyszerre volt jó és rossz. Elrejtett, de jobbára csak az
emberek elől. A gépeknek csak megkönnyítette a dolgát; egy
bizonyos hatótávolságon belül sokkal könnyebben felfedezték a
mozgó hőforrásokat, mint egyébként, s az ilyen találkozásoknak
jobbára az lett a vége, hogy a hőforrás néhány órán belül
beleolvadt a környezetébe. Ahogy a test kihűl és megdermed…
Árnyékjáró egy rozsdás fémlemez alatt kuporgott, mely
megszorult egy járdára futott tehergépkocsi és egy lehetetlen
szögben megcsavarodó utcai lámpaoszlop között. Hogy a
fémlemez mikor és miként került ide, arról a férfinak sejtése
sem volt, hiszen közel s távol nem látszott olyan hely, ahonnan
származhatott volna. Igazság szerint Árnyékjárót most a
fémlemez érdekelte a legkevésbé. Tekintetét igyekezett arra a
pontra fókuszálni, ahol Mordeaux és Joshua lapultak, ám a
hóesés nem könnyítette meg a dolgát. Inkább csak sejtette,
mintsem tudta, merre vannak a társai.
Valószínűleg ők is ugyanígy vannak vele.
A tábornok javaslatára az Ellenállás tagjai megpróbálták
megtalálni azokat az embereket, akik a fegyvergyár elleni
akcióban kulcsfontosságú szerepet játszhatnak majd. Egy kihalt,
kiborgok ellenőrizte városban azonban már észrevétlenül
maradni is felér egy főnyereménnyel, nemhogy rábukkanni
másokra, akik éppúgy próbálnak egybeolvadni a romokkal, és
eltűnni mások szeme elől.
Ráadásul akiket kerestek profik voltak.
 Igazi profik, akik tudták, mit jelent elrejtőzni.
Árnyékjáró elég sokat tudott a módszereikről, és éppen ezért
adott maguknak esélyt egyáltalán arra, hogy sikerrel járhatnak.
Bár, manapság már az is sikernek számít, ha az ember túléli az
adott napot.
A kavargó hóesésben mintha valami mozdult volna.
Árnyékjáró egész teste megfeszült, miközben egy pillanatra
megmozgatta ujjait, hogy ha egy kiborg bukkanna fel, akkor
dermedtsége ne akadályozza a tüzelésben. Azonban nem egy
gép érkezett, Joshua jött, egészen előrehajolva, hol lassú, szinte
lopakodó léptekkel, hol pedig szinte futásban. Szemmel
láthatólag nem tudta, pontosan hol a férfi, csupán az irányt és a
területet sejtette.
Árnyékjáró megvárta, amíg a leány pár lépésnyi távolságba
kerül hozzá, majd élesen rásziszegett, és felemelte a kezét, hogy
így fedje fel magát. Mivel ruháját javarészt befedte a hó,
csaknem teljesen beleolvadt a környezetébe.
– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte a férfi mérgesen Joshuát,
jóllehet, sejtette, a leány ok nélkül nem hagyja el a
figyelőpozícióját. Nem olyannak ismerte, aki egyik pillanatról a
másikra felrúgja a megbeszélt tervet.
– Mordeaux látott valakit bemenni az egyik épületbe –
válaszolta szinte hadarva Joshua. – Sajnos én lemaradtam róla,
de Jacques határozottan állítja, hogy nem csalta meg a szeme.
Próbáltunk jelezni neked, de ez az átkozott hó lehetetlenné tesz
bármiféle kommunikációt!
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Soha ne szidj semmit, ami elrejt! – intette a leányt. – Jól
tetted, hogy idejöttél és szóltál… A tábornokot nem csalta meg a
sejtése, barátaink a régi rejtekhelyeket vették használatba…
Nekünk is hamarosan sort kellene kerítenünk a bejárásra, és
megnézni, melyek maradtak épségben, s hol találunk olyasmit,
amire még szükségünk lehet.
Joshua tétován bólintott. Sejtette, miről beszél a férfi, de ő
még túl fiatal volt az Ítélet napját megelőzően ahhoz, hogy
kémtörténeteket olvasson vagy nézzen a tévében, így ismeretei
meglehetősen ködösek voltak Árnyékjáró előző foglalkozását
illetően. Igaz, Mordeaux néha próbálta egy kicsit bővíteni a
leány ez irányú ismereteit, azonban az ilyen beszélgetések
hamarosan eltolódtak a tervezett jövő, a háború kimenetelének
lehetséges megfordításának irányába, így Joshua nem sokkal lett
okosabb.
– Maradj itt, és vedd át a helyem! Megyek, megnézem, mit
talált Mordeaux – utasította Árnyékjáró a leányt meglehetősen
katonás stílusban, majd felállt, és sietős léptekkel beleolvadt a
hóesésbe.
Joshua elgondolkozva nézett a férfi után. Volt valami
megmagyarázhatatlan feszültség Árnyékjáró viselkedésében. A
leány őszintén bízott abban, hogy a férfi képes lesz
felülemelkedni a múltban őt ért sérelmeken, és az új társak
egymás lemészárlása helyett a kiborgok és a fegyvergyár
elpusztítására koncentrálnak majd.
Jacques Mordeaux jobb rejtekhelyet talált magának, mint
Árnyékjáró. Nem csupán szélvédett helyen volt, de még a
hóeséssel sem kellett számolnia. Ráadásul kicsivel magasabban
helyezkedett el, így kisebb volt az esélye, hogy bárki is kiszúrja.
Az esti „stratégiai megbeszéléseken" hallottakból mára már
tudta, hogy a kiborgok sem foglalkoztak túlzottan azon helyek
átvizsgálásával, mely a fejük felett helyezkedett el. Túlságosan
földhöz ragadtan gondolkoznak, mondta egyszer Árnyékjáró, s
minthogy valamennyiük között ő tudott a legtöbbet a gépekről,
senki nem vitatta szavait.
Vajon hány gép lehet a városban, töprengett Mordeaux,
miközben türelmesen várta Joshua visszatérését. A leány az ő
kérésére indult Árnyékjáróhoz, mivel Mordeaux nem volt biztos
benne, hogy ha szem elől tévesztené a helyet, ahol azt az alakot
eltűnni látta – vagy csak vélte? –, akkor még egyszer ráakadna
ebben a lassan viharrá erősödő hóesésben.
Mielőtt választ adhatott volna a saját kérdésére, valaki a
nevén szólította. A fiú nem kis meglepetéssel vette tudomásul,
hogy Joshua helyett Árnyékjáró érkezett, ám mielőtt még
aggódni kezdhetett volna a leányért, társa megnyugtatta.
– Joshua ott maradt, én pedig eljöttem megnézni, mit
találtál…
 Mordeaux a szemközti házak egyikére mutatott.
– Láttam valakit bemenni abba a megdőlt épületbe –
magyarázta, miközben ujjával próbálta segíteni Árnyékjárót a
helyes irány megtalálásában. – Elég alacsony volt, és csupán
néhány másodpercig láttam. Az biztos, hogy nem az utcáról
érkezett… néhány perccel ezelőttig még viszonylag tisztán be
lehetett látni a térséget… ha nem tűnne ostobaságnak, azt
mondanám, a semmiből jött elő.
Árnyékjáró bólintott, és az utca két oldalán rozsdásodó
kocsikra mutatott.
– Nem lehetséges, hogy valamelyik alól mászott elő? –
kérdezte elgondolkozva.
Mordeaux megvonta a vállát.
– Nem lehetetlen – ismerte be, miközben titokban
bosszankodott, hogy egy ilyen kézenfekvő lehetőség miért nem
jutott az eszébe. Túlzottan a nyílt térségekre koncentrált, noha
akinek van egy kis esze, az aligha fogja a rejtekhelyét sétálva
megközelíteni. Mindenesetre rendkívüli, majdhogynem
paranoiás óvatosságra vallott, ha valaki képes végig a kocsik
alatt kúszni, hogy megközelítse a rejtekhelyét.
Vagy nem is a saját rejtekhelyére igyekezett?
– Lehet benne valami – ismerte el Árnyékjáró, amikor
Mordeaux megosztotta vele a gyanúját. – Emlékezetem szerint
ez a hely nem szerepel a közismertebb menedékek között, ami
persze nem jelent semmit, hiszen mindenki igyekezett magának
amolyan pót-menedékeket kialakítani.
– Várunk? – kérdezte a fiú.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Nem. Odamegyek.
Mordeaux a homlokát ráncolta.
– Fogalmunk sincs arról, mi van odaát – jegyezte meg, bár
eszébe sem jutott, hogy ellenkezett a férfival. Az Ítélet Napja óta
eltelt évek ellenére tizedannyi tapasztalattal sem rendelkezett,
mint Árnyékjáró, aki számára a háború valószínűleg csupán egy
új ellenség feltűnését jelentette.
– Pontosan – értett egyet Árnyékjáró. – Éppen ezért fogok
átmenni, és megnézem. – Nem is pazarolt több szót a témára,
csupán intett Mordeaux-nak, majd megfordult, és elhagyta az
épületet.
Mordeaux tekintetét ismét az utca felé fordította. Beletelt
néhány másodpercbe, mire sikerült ismét ráakadnia arra a
helyre, ahol azt a fantomalakot eltűnni látta. Ahogy a hóesés
kicsit csillapodott, a részletek is jobban kivehetővé váltak: egy
lenyíló pinceablak, melyben már évek óta nem volt üveg,
csupán üresen ásítozott a nyílás az utca felé. Elég szűkös hely a
bejutásra, ugyanakkor kétségkívül jól védhető. Mordeaux
mostanában igyekezett minden helyet felmérni védhetőség
szempontjából, mert úgy vélte, hamarosan eljön a nap, amikor
bázisokat fognak szerte a városban kialakítani az Ellenálláshoz
csatlakozó emberek számára. Lelki szemei előtt máris több száz
fős csapat lebegett, igaz, az olyan gyakorlati dolgokkal nem
foglalkozott, mint az ellátmány, az emberek elhelyezése és
hasonlók.
Az ilyesmi legyen a Tábornok dolga.
Árnyékjáró tőle egy kicsit balra, egy másik ház ablakából
jutott ki az utcára. Mordeaux egy pillanatra meg is lepődött
ezen, aztán rájött, hogy a férfi tulajdonképpen az ő védelme
érdekében cselekedett így, hiszen ha figyeli is valaki a
környéket, akkor először ott, a másik épületben fog körbenézni.
Alighanem ide is másik útvonalon érkezett, állapította meg
Mordeaux, és igyekezett jól az eszébe vésni az ilyen apró
trükköket, melyek a jövőben tovább javíthatják túlélési esélyeit.
Bár még nem sokat gondolkozott rajta, amióta találkozott
Joshuával, gyökeresen megváltozott az élete. Ismét nem volt
egyedül, nem csupán magával kellett foglalkoznia, mint ahogy a
terhek sem egyedül az ő vállát nyomták immáron. Valahogy
mozgalmasabbá vált az élete, és bekövetkezett, amiről néhány
héttel ezelőtt még nem is álmodott volna; kiborgok ellen harcolt,
mi több, nem is rossz hatásfokkal. Joshua mellett másokat is
megismert, és mára Árnyékjáró, Victor, a Tábornok és a többiek
éppúgy hozzátartoztak az életéhez, mint annak előtt Mordeaux
nagyapa.
Nem volt ellenére a változás.
Cseppet sem.
 A tekintetével végigkövette az utcán Árnyékjárót. A férfi
igyekezett minél közelebb maradni a roncskocsikhoz, és amikor
át kellett vágnia a nyílt területen – a hóesés csaknem teljesen
elállt –, akkor olyan sebesen rohant, mintha golyózáporban
kellene haladnia. Mordeaux lélegzet-visszafojtva figyelte,
miközben megpróbált ezzel egy időben a környékre is
koncentrálni. Vajon járnak-e kiborgok a közelben, motoszkált a
fiú fejében. Ha igen, Árnyékjárót aligha vették észre.
A férfi megállt, egészen közel hajolt a pincelejárathoz, ahol
Mordeaux nem is olyan régen azt a fantomalakot látta eltűnni,
majd néhány másodperces várakozás után leült a földre, és egy
ügyes mozdulattal becsúszott a keskeny nyíláson.
Mordeaux felsóhajtott.
Most csak egyet tehet. Vár. Egyelőre.
 4. Dirkschneider
Párizs, 2005. szeptember 24.

A pinceablak kevés fényt vetett a helyiségre, nem csupán a

mérete miatt, hanem mert odakint sem tombolt valami nagy
világosság. A kinti folyamatos szürkület éppen csak lehetővé
tette Árnyékjáró számára, hogy szemügyre vegye, hova is
került. A lába alatt széttépett, elázott újságok cuppogtak,
alkarnyi deszkadarabokkal keveredve. Valakik egykoron
tekintélyes készleteket halmozhattak fel maguknak, ám nem
számoltak a vízzel… vagy csak egyszerűen nem volt idejük,
sem lehetőségük magukkal vinni, amikor távoztak innen. Ha
ugyan távoztak, s csontjaik nem porladnak itt valahol…
Huzatot érzett.
Valahol van még egy kijárat, ötlött nyomban az eszébe, ám
egy másodperccel később helyesbített. Vagy csak túl sok lyuk
tátong ezen a megnyomorított épületen…
A fal tövében maradt, így legalább néhány irányból fedezve
érezhette magát. Tekintete gyorsan alkalmazkodott a sötétebb
félhomályhoz, és hamarosan felfedezte azt az omladozó
lépcsősort, mely valahova felfelé, egy kirobbantott ajtó felé
vezetett. A lépcsőket üvegtörmelék borította, melyek
szimmetriája újabb figyelmeztetésként szolgált Árnyékjáró
számára. Minden lépcsőn volt egy lábfejnyi hely, amit nem
borított üvegszilánk, így viszonylag gyorsan és
kockázatmentesen feljuthatott az ajtónyílásig. A zsanérok
jobbára üresen liffegtek, csupán az egyiken árválkodott még egy
tenyérnyi deszkadarab. A fal pókhálósan megrepedezett,
amennyire Árnyékjáró meg tudta állapítani, a túlsó oldalon
történt robbanásnak köszönhetően.
Árnyékjáró elhúzta a száját.
Akármi is történt idelent, aligha akadtak túlélők, gondolta
magában. Remélte, hogy az a fickó, aki előtte hatolt be ebbe a
pincehelyiségbe, nem ezt a helyet használja rejtekhelyként, mert
különben a helyismeret miatt jócskán az ő oldalára billenne a
mérleg nyelve.
Valahol a közelben mintha deszkák roppantak volna egy
vigyázatlan láb alatt. Nem sokkal később a roppanás
megismétlődött, majd egy üveg csattant a falnak, és robbant szét
ezernyi apró darabra.
Árnyékjáró gúnyosan elhúzta a száját.
Nem talál semmit, és ez nincs igazán az ínyére, gondolta
magában, miközben reflexszerűen ellenőrizte a Glockot, amit
Victor kölcsönzött neki, amíg egy éjjellátó célzóberendezést
szerel Árnyékjáró pisztolyára. A Glock kicsit nehezebb volt,
mint a férfi eddigi fegyvere, ám Árnyékjáró nem most használta
először ezt a pisztolyt, s tisztában volt azzal, mennyire
megbízható, pontos, s ami nagyon fontos, strapabíró.
S volt még egy apróság, amit a barkácsoló kedvű Victornak
köszönhetett: a fegyvermester átalakította egy kicsit a tárat –
tizenegy golyó fért immáron bele –, és újrahuzagolta a csövet, s
saját öntőformában gyártott a pisztolyhoz golyót. Akit ezzel
eltalálsz, annak nem kell még egy golyó – ezen szavakkal
nyújtotta át Victor a fegyvert Árnyékjárónak, és a férfi egy
pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez így is lesz. S nem
csupán a pontos célzásnak köszönhetően…
Próbálta kitalálni, hogy milyen az épület belső alaprajza. A
zajok jobb kéz felől érkeztek, ám amennyire meg tudta
állapítani, legalább egy fal volt közte és a másik fickó között.
Leguggolt, hogy kisebb felületet nyújtson, majd óvatosan
belesett az ajtónyíláson, felkészülve arra, hogy lőnie kell. A
szomszédos helyiség is üres volt, és nem sokban különbözött a
pincétől, ahonnan érkezett. Mindenhol papírfecnik, a
mennyezetről csöpögött a víz, és a pókhálószerűen körbefutó
repedések arra intették Árnyékjárót, hogy jobban teszi, ha minél
kevesebb időt tölt idebent.
Ezt a házat már az imádság tartja össze, gondolta
szarkasztikusan magában. Elhúzta a száját. A régi
beidegződéseket nehéz levetkőzni. Bár világéletében ateistának
tartotta magát, szóhasználatából tudatosan is képtelen volt
száműzni az Istennel és a vallással kapcsolatos kifejezéseket. S
bár volt egy rendkívül rövid időszak az életében, amikor
komolyan ingadozott egy felsőbb hatalom tagadása és
elfogadása között, végül arra a megállapításra jutott, ha létezik
olyan Isten, amelyik engedi, hogy hívei ezt tegyék egymással,
az csak gonosz Isten lehet, következésképpen célszerűbbnek
tűnt elutasítani a létezését, mint elhinni, hogy ártatlanok
szenvedhetnek egy gonosz, isteni létforma miatt. Árnyékjáróban
nagyon ritkán merült fel ez a gondolat, és ilyenkor mindig azzal
büntette magát, hogy egy teljes hónapig nem fogyasztott
alkoholt. Ez utóbbit egyre könnyebb volt betartania, hiszen sem
szűkös készleteik, sem a lehetőségek nem engedték a
mértéktelen italozást. Igazság szerint semmilyet.
Lassan körbejártatta a tekintetét.
Sehol semmi mozgás.
Ami persze nem jelent semmit.
Ismét összetört egy üveg, majd dühös káromkodás
következett.
Férfi, állapította meg Árnyékjáró. Vagy egy nő, de akkor
komoly hormonzavara lehet. Ezen muszáj volt elmosolyodnia.
Jó nagy marha vagy, korholta magát, és a fal mellett maradva
elindult a szomszédos helyiség irányába, ahonnan a zajok
érkeztek. Ahogy közeledett, a zajok felerősödtek, s Árnyékjáró a
tombolás közepette is kihallotta a másik férfi szavait:
– A rohadt életbe, te kis fasz, miért csináltad ezt? Egész jól
megvoltunk egymással, aztán ezt csinálod… Az ég verjen meg,
miért éppen velem kellett ilyen faszkalapnak lenned? Mindent
odaadtam volna neked, de te a végén már kérni sem kértél…
Árnyékjáró megtorpant és keserűen elmosolyodott.
A hang pokolian ismerősnek tűnt. Volt néhányszor
szerencséje a gazdájához. Egy alacsony, mokány kis fickóhoz,
aki mindig is komolyan szenvedett kisebbségi érzése miatt.
Talán azért tudott olyan jól kijönni azzal az istenverte
koreaival…
Dirkschneider. Udo Dirkschneider.
A Német Demokratikus Köztársaság egykori felderítő
őrnagya, aki később évekig szolgált az egyesített Németország
titkosszolgálatának különleges csoportjában is. Egy darabig
elvtárs volt – azaz szövetséges, még ha egymás ellen is
dolgoztak néha –, aztán átsétált a túlsó oldalra, és potenciális
ellenség lett belőle.
Árnyékjáró közömbös volt vele szemben. Soha nem engedte
meg magának azt a luxust, hogy érzelmekkel viseltessen egy
másik titkosszolgálati ügynökkel szemben. Igyekezett elvégezni
a munkáját, ha kellett ölt, de mindig hideg fejjel gondolkozott,
és az érzelmeit távol tartotta a munkájától. S ez így volt
rendjénvaló.
Dirkschneider komolyan kiborult. Már amennyire a hangja
alapján meg lehetett állapítani. Szavai néha összefüggéstelen
motyogásba fulladtak, ilyenkor Árnyékjáró igyekezett rájönni, a
német vajon egyedül van a másik helyiségben, vagy a koreai is
vele van. Mert ha igen, akkor nem biztos, hogy jól teszi, ha csak
úgy besétál. Hszieng Huo egyszer régen megígérte neki, hogy
megöli, és enni fog a májából. S bár a fickó totálisan őrült volt
már akkor is, Árnyékjáró valahogy biztosra vette, hogy
megpróbálja majd megtartani az ígéretét. Évek teltek el, s
közben a háború is kitört, de Árnyékjáró nem mert volna
megesküdni rá, hogy a koreai jó szívvel esküszik vissza rá. Szó,
ami szó, elég csúnyán elbánt vele a szökés során, kész csoda,
hogy nem maradt ott a helyszínen.
Árnyékjáró erről nem mesélt odahaza. Aktájába sok adat
bekerült, de szökésének igazi körülményeit csupán ő és Hszieng
Huo ismerték. És a koreai ha azelőtt nem gyűlölte Árnyékjárót –
igaz, akkor még más néven ismerték a szakmában –, akkor egy
életre megjegyezte magának.
Az emlékek kicsit felkavarták a férfi gyomrát. Miközben
minden érzékszervével a másik szobában tomboló
Dirkschneidert figyelte, keserű emlékek ébredtek ismét fel
benne, és szíve akaratlanul is gyorsabban kezdett dobogni,
adrenalinszintje pedig lassan, de biztosan emelkedett felfelé.
Amikor Hszieng Huo elkapta – csapdába csalta az a kis
patkány –, Árnyékjáró tisztában volt vele, hogy hamarosan
meghal. Talán sokkal egyszerűbb lett volna megadnia magát a
sorsának, és követni három másik társát a halálba. Ha a koreai
nem kínozza meg, hanem csak egyszerűen megöli, akkor
egyszer s mindenkorra véget ért volna minden.
 Mai fejjel jobb is lett volna úgy.
Vagy inkább egyszerűbb.
Hszieng Huo azonban hibázott, amikor nem végzett nyomban
vele. Második hibáját pedig akkor követte el, amikor
megkínozta. A kínzások vége persze a halál lett volna,
Árnyékjárónak efelől szemernyi kétsége sem volt, azonban
aszal, hogy kapott egy kis időt, sikerült felráznia önmagát a
lebukás miatt érzett sokkból és a társai halála miatti
önmarcangolásból. Hszieng Huo túl sok időt hagyott neki a
gondolkozásra, és a kínzások csak még inkább felszították a
lelkében fakadt tüzet. Nem egyszerűen élni akart, hanem
bosszút állni az elszenvedett sérelmekért.
Egyszerű, jól bevált klisé a filmeken, ám akkor Árnyékjáró
nem foglalkozott ezzel. Neki csak az számított, hogy kapott egy
kis haladékot, és igyekezett jól gazdálkodni vele.
Szabadulásának részletei nem maradtak meg pontosan az
emlékezetében, csupán arra emlékezett, hogy a szoba közepén
áll, és egy erőteljes mozdulattal kitöri egyik őrének a nyakát. A
másik kettő akkor már halott volt, ebben is egészen biztos volt,
de hogy miként végzett velük, az számára is örök kérdés maradt.
Azok a pillanatok valahogy kiestek az emlékezetéből.
A józan ész azt súgta volna, hogy azonnal meneküljön, benne
azonban sokkal erősebb volt a gyűlölet. Fizetni akart, fizetni a
társai haláláért és az elszenvedett sérelmekért. Megkereste
Hszieng Huo-t.
A koreai nem volt egyedül. Egy fiatal kölyköt gyömöszkölt
éppen, amikor Árnyékjáró ráakadt. A kölyök az első
másodpercekben meghalt, mert késsel próbálta védelmezni
szeretőjét. Árnyékjáró soha nem érzett lelkiismeret-furdalást
miatta.
Hszieng Huo rosszabbul járt.
Amikor Árnyékjáró elhagyta a szobát, a koreai vérbe fagyva
hevert az ágyon, szájában levágott nemi szervével. Igazság
szerint Árnyékjáró nem gondolta, hogy Hszieng Huo életben
marad, amikor távoztában rágyújtotta az épületet. Csak
hónapokkal később tudta meg, hogy a koreai túlélte a csonkítást,
és megfogadta, egyszer még megfizet.
 Ha találkoznak, nem hagyhat időt rá.
Ezért vállalkozott Árnyékjáró arra, hogy felkutatja Hszieng
Huo-t és Dirkschneidert, és magában azt is eldöntötte, hogy
mindkettővel végez. Igaz, a némettel soha nem volt baja, de az
aligha tudna elfogadni bármiféle magyarázatot a társa halálára.
Most azonban új helyzet állt elő.
Dirkschneider itt volt, a koreai azonban sehol. És amennyire
Árnyékjáró ki tudta venni a német szavaiból, Hszieng Huo-val
már nem is kell számolnia. Halott. Hogy öngyilkos lett vagy a
német végzett vele, egyelőre kérdéses volt, de Árnyékjáró tudta,
kitől szerezheti meg a választ.
Örült volna, ha nem kell megölnie a németet. Lassan
Dirkschneider is lecsillapodott.
Vagy csak elfogyott minden a keze ügyéből, amit
összetörhetett. Mindenesetre elcsendesedett, ám ez Árnyékjárót
fokozott óvatosságra intette. Azt az eshetőséget sem zárhatta ki,
a német valahogy meghallotta – megérezte? –, hogy itt van, s
most azon töri a fejét, hogyan kaphatná el. Márpedig ezt
Árnyékjáró kifejezetten utálta volna.
Mindvégig az árnyékban maradva a férfi a két helyiséget
elválasztott ajtónyíláshoz osont, és megpróbálta a másik
légzéséből kitalálni, vajon az merre lehet. Lélegzet-visszafojtva
hallgatózott, azonban a túloldalról nem hallott sem mozgást,
sem mást. Mintha a német nem is lett volna odaát.
Árnyékjáró tarkóján jókora izzadságcseppek jelentek meg,
miközben igyekezett nyugodt maradni. Immáron biztos volt
benne, hogy Dirkschneider valahogy megérezte a jelenlétét, és
most arra vár, hogy lecsapjon rá. Ha bemegy a másik szobába,
akkor valószínűleg egy jól célzott lövésbe fog beleszaladni.
Árról nem is beszélve, ha esetleg ő lenne a gyorsabb, akkor is
nagy valószínűséggel egyikük holtan marad itt.
Leengedte a pisztolyát.
– Udo Dirkschneider! – kiáltotta hangosan. Nem érkezett
válasz.
– Tudom, ki vagy, és azt is, ki voltál… – folytatta Árnyékjáró
egy másodperccel később, mindent egy lapra téve fel. Tisztában
volt vele, milyen veszélyes játékot játszik; a német a teljes
összeomlás határán lehet. Mi van, ha úgy dönt, jobb egyszer s
mindenkorra lezárni a múltat? – Tekintsük ezt a helyet
Menedéknek a régi szabályok értelmében…
A titkosszolgálatok között volt egy hallgatólagos
megegyezés, melyet ugyan soha nem foglaltak írásba, de ha
valaki vétett ellene, az ritkán élt tovább néhány napnál. A
Menedékek szerte a Földön tabunak számítottak. Ha valaki oda
húzódott vissza, annak komoly oka volt. A Menedékben nem
halt meg senki – hacsak nem vált valamelyik ügynök
kívülállóvá, nem kívánatos személlyé az egész szervezet
számára.
– Ki vagy? – Dirkschneider ezzel hallgatólagosan elismerte,
hogy ő van a fal túlsó oldalán. Hangja gyanakvással volt telve,
és egyszerre sugárzott belőle harag és kétségbeesés. Árnyékjáró
nem járt messze az igazságtól, amikor úgy gondolta, a német az
összeomlás szélén áll.
– Ma Árnyékjáróként ismernek – felelte a férfi. – Egykor
régen azonban Parázs volt a fedőnevem… – Árnyékjáró azt a
nevét használta, amit a német és a koreai is ismerhetett.
Dirkschneider elhallgatott.
Árnyékjáró sejtette, hogy a következő másodpercek döntőek
lesznek a számukra. Ha a német bosszút akar állni a koreaiért,
Hszieng Huo-ért, akkor egyikük meg fog halni.
– Hszieng Huo halott – szólalt meg halkan a német,
Árnyékjáró alig hallotta a hangját.
– Tudom – felelte a férfi nyugodtan. Amióta hallgatta
Dirkschneidert, valahogy egyre jobban megerősödött benne az
érzés, hogy a koreaival a továbbiakban nem kell számolnia.
– Én öltem meg – tette hozzá Dirkschneider.
– Sejtettem.
Léptek zaja törte meg a csendet. A szomszédos helyiségből
egy alacsony férfi lépett elő, leengedett kezében Árnyékjáró
nem látott fegyvert, bár ez nem jelentett semmit. Vannak, akik
puszta kézzel is csalhatatlan biztonsággal ölnek.
– Az utóbbi napokban végleg elborult az agya – magyarázta a
német olyan kétségbeesett hangon, hogy Árnyékjárónak eszébe
sem jutott kétségbe vonni őszinteségét.
Udo Dirkschneider megállt a másik férfitól néhány
méternyire, úgy folytatta.
– Kényszerképzetei voltak… azt hitte, ellopom az ételt, nem
létező dolgokról fecsegett… téged is említett néhányszor, de
mint rég halott személyt. A valóság és a képzelet
összekeveredett az agyában. Azt állította, hogy az oroszok
kifejlesztettek valami tudatbefolyásoló szert, és most azt
tesztelik rajtunk, és megpróbálják elhitetni velünk, hogy
gépekkel harcolunk…
A szavak megállás nélkül dőltek a németből, és legalább egy
negyedóra eltelt, mire végre befejezte. Árnyékjáró türelmesen
hallgatta, miközben végig számított arra, hogy a német a
könnyebb megoldást választja és nekiugrik, egy gyors,
kíméletes golyót „könyörögve ki" ezáltal magának.
Amikor Dirkschneider a végére ért, Árnyékjáróra nézett,
mintha csak útmutatást várna a továbbiakban. Látszott rajta,
hogy szüksége van egy társra – vagy társakra –, mert egyedül
képtelen továbbvinni azt a terhet, amit a vállán cipelt eddig.
– Szükségünk van rád… – jelentette ki Árnyékjáró, miközben
nekitámaszkodott a hideg falnak. – Sok igazság van abban, amit
elmondtál. Elég, ha nyitott szemmel járunk ebben a megátkozott
világban. Egy evolúciós háború áldozatai vagyunk, vagy
leszünk hamarosan, ha nem teszünk semmit ellene. Nem tudom,
hol és mikor rontottuk el, de gondolkozó gépeket hoztunk létre,
amik nagyon is komolyan veszik magukat. Pillanatnyilag éppen
azzal vannak elfoglalva, hogy az emberiség globálisan
kiérdemelje a néhai jelzőt. Vagyunk azonban néhányan, akik
úgy gondoljuk, korai még leírni minket, s mindent meg akarunk
tenni annak érdekében, hogy ezt be is bizonyítsuk. Ha úgy
érzed, van hely még a csapatban… Talán még ismerős arcokkal
is találkozni fogsz… Nem ígérhetek semmit, még zsoldot sem,
ahogy dicsőséget sem… legfeljebb azt, hogy mindig lesznek,
akik tovább viszik majd az ügyet… Ez a legtöbb, de nekünk
ennyi is elég.
Dirkschneider keserűen elmosolyodott.
– Akárcsak nekem, cimbora. Most már ennyi is pont elég.
 5. Kísérleti zóna
Észak-Amerika, az egykori Leyton kutatóbázis területe,
2005. szeptember 24.

A terem falai acélból készültek, és olyan ridegséget sugároztak

magukból, amennyit csak egy nem-emberi intelligencia alkotása
sugározhat. Mindent a célszerűségnek rendeltek alá. A falakat
nem díszítették motívumok, a rögzítő hegesztések sehol nem
voltak vastagabbak az előírt – optimalizált – három és fél
milliméternél, az ajtónyílások mérete megegyezett az épület
belsejében ezen irányban elvileg áthaladható egységre
bekalibrált értékkel – mindössze pár milliméteres ráhagyással
számítva. Nem voltak ablakok, mert nem volt rájuk szükség. A
belső légkondicionálás is pusztán azért volt folyamatosan
bekapcsolva, hogy a pormentesség minél jobban
megvalósulhasson.
Igaz, ebben az épületben nem készültek ostyaáramkörös
processzorok, azonban az egyik szinten gépek javításával is
foglalkoztak, és a mindenhova befurakodó por az egyik
legnagyobb problémának számított.
A szoba közepén – melynek mérete alig volt nagyobb
háromszor három méternél – egy férfi üldögélt. Fásult arca
elárulta, hogy nem sok jóra számít, de nem is foglalkozik
különösebben a saját jövőjével. Elfogadta, hogy nem tehet
semmit ellene. Körmei töredezettek voltak, az egyik le is
szakadt, s bár a fájdalom az első percekben elviselhetetlennek
tűnt a számára, mostanra már tompa zsibbadássá csillapodott.
Gyorsan megértette, innen nincs kijárat.
Ahol behozták csupán vékony fémvonal volt a falban;
vákuumzáras ajtónyílás, mellyel emberi erő nem birkózhat meg.
Mégis megpróbálkozott vele. Ott és akkor tört le a körme.
Egy teljes órán keresztül semmi sem történt.
A férfi jobb híján lekuporodott a földre, és sztoikus
nyugalommal várta, mi fog történni. Nem gondolkozott, ezt a
luxust már régóta nem engedte meg magának. Az igazságnak
csupán töredékét sejtette, ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy a
reményt messzire száműzze magától. Annak, akit gépemberek
tartanak fogságban, nincs sok esélye.
Meg akart halni.
Ami valószínűleg hamarosan be is következik.
Fogalma sem volt róla, hogy az épület belsejében, vele
párhuzamosan több tucatnyi hasonló helyiség van, s csupán
annak köszönheti a türelmi időt, mert a kiborgokat irányító
felsőbb értelem még a legcsekélyebb esélyét sem kívánta
megkockáztatni egy esetleges lázadásnak. Így az embereket
egyenként szállították a helyükre, s ez némi időt vett igénybe.
Az idő azonban gyorsan telt. Minden a tervek szerint haladt.
Amikor az utolsó ajtó is bezáródott az utolsó ember mögött, a
terv a megvalósítási fázis második szakaszába lépett. A fémfalak
mögött furmányos kis szerkezetek léptek működésbe, és a
helyiség elérhetetlen magasságában apró fémlapok csúsztak
oldalra, hogy utat engedjenek a belső légelosztón keresztül
érkező gáznak.
Némely szobában bíbor, másutt kék vagy zöld színű füst
hömpölygött alá, de akadt olyan helyiség is, ahol a sziszegés
volt az egyetlen jele, hogy történik valami. Másutt arról is
gondoskodtak, hogy a gáz levegővel való elegyítése ne járjon
semmilyen, emberi érzékszerv által érzékelhető
következménnyel. Akadt, ahol a gázt illatanyagokkal
vegyítették.
Minden helyiséget kamerák és érzékelők tucatjai fürkészték,
folyamatosan ontott eredményeiket pedig feldolgozómodulok
tucatjai értékelték ki, hogy a már előre feldolgozott anyagot
továbbítsák az egész rendszert irányítás alatt tartó
szuperintelligencia felé.
A Gépisten kiemelt figyelmet szentelt a kísérletnek. Az
eredmények rendkívüli fontossággal bírtak számára, mivel az
előzetes szimulációk alapján rendkívül hatékony eszköznek tűnt
a humán populáció teljes és végleges kipusztításához.
Természetesen a gázzal csupán a relatíve nagy lakósűrűségű
területeket – az egykori városokat – lehetett megszórni, azonban
a túlélők többsége az emberi erőforrások – táplálék és hasonlók
– elhelyezkedése miatt amúgy is ide csoportosult. A többi
túlélővel pedig a későbbi vadászosztagok fognak leszámolni,
mígnem biztosak lehetnek benne, hogy az utolsó ember is eltűnt
a Föld színéről.
És akkor valóban elkezdődhet az új korszak. Az evolúció
következő szakasza.
A gáz különböző koncentrációban érkezett, hogy
tanulmányozni lehessen, mennyi időre van szükség egy átlagos
humán esetében a hatás – jelen esetben a halál – kiváltására.
Százhúsz ember halt meg. Voltak, akiknek szerencséjük volt,
s az egész nem tartott pár másodpercnél tovább, ám akadt,
akinél másfél óráig tartott az agónia. A gáz senkit nem kímélt,
tehát a kísérlet máris pozitív minősítést kapott az előzetes
értékelések alapján. Az érzékelők által küldött adatok alapján
bizonyos csoportokat eleve ki lehetett zárni, mivel a gázelegy
töménysége túlságosan hosszú időt adott volna a humánoknak.
A Gépisten nem volt kegyetlen, egyetlen szempontot vett
figyelembe: a hatékonyságot.
Miután az utolsó ember sem mutatott életjeleket, beindultak
az elszívó berendezések, majd önjáró szállítóeszközök gördültek
be az önműködően széttáruló ajtókon, hogy a tetemeket az
automata bonctermekbe szállítsák. A Gépisten – hála gigászi
adatbázisainak – pontos információkkal rendelkezett a humánok
testfelépítéséről, biológiai jellemzőiről, ám azt is tudni akarta, a
gáz pontosan milyen változásokat idéz elő a szervezetükben.
Tökéletesíteni akarta a technológiát a még nagyobb hatékonyság
elérése érdekében.
Igazság szerint maga az ötlet – a gáz bevetése – is a
humánoktól származott. A Második Világháború náci
haláltáborai szolgáltatták a mintát a Gépisten tervéhez, a
megfelelően dokumentált esetek kiváló előtanulmánynak
bizonyultak. Minimális változtatásra – tökéletesítésre – volt
csupán szükség az első kísérletek megvalósításáig, ráadásul
szerte a bolygón tucatjával akadtak olyan katonai raktárak, ahol
a gáz alapváltozatai már készen rendelkezésre álltak. Így a
kísérlet nem igényelt túlzottan nagy erőforrás ráfordítást, bár a
Gépisten erre a célra szívesen áldozott volna amúgy is.
Amikor az utolsó testet is eltávolították a helyiségekből, nagy
erejű vízsugarak törtek elő a falakban elhelyezett csapokból,
hogy tisztára mossák a padlót és a falat – akadtak olyan
humánok, akik a gáztól véreset hánytak, mások a szükségletüket
végezték el idebenn, vagy egyszerűen a halál beálltának
pillanatában a záróizmok már nem tudták tovább visszatartani a
béltartalmat.
A takarítás nem tartott néhány percnél tovább.
S miközben a műtőszobákban sorra nyitották meg a halottak
mellkasát a precíziós robotkések és tárták fel a gáz roncsolta
tüdőlebenyeket, a kivégzőkamrák ismét készen álltak a
kontrollcsoport fogadására. Az alagsorban ezekben a
másodpercekben érkeztek be a közeli fogolytáborból az
átalakított teherautók, melyeket végig az úton kiborgok kísértek.
A szervezés és a lebonyolítás mintaszerűnek bizonyult, de hát
ez nem is történhetett másként egy olyan Tudat esetében, mely
másodpercpontossággal megszabta teremtményei számára, mit
kell tenniük, s bármikor be tudott avatkozni az események
menetébe.
Kezdődhetett a második fázis.
 6. Modern hiénák
Párizs, 2005. szeptember 25.

A repülő kiborgok voltaképp átalakított helikopterek voltak,

melyekbe fixen beépítettek egy felszíni harcászati egységet,
kapott egy fejlesztett radarszisztémát, kicsit felturbózták az
érzékelőit, és fejlettebb harcászati vezérlőmodult kapott a
tűzvezérlő egység is. A Gépisten utasítására a tervezőmodulok
ugyan már nekiálltak egy egységes, a régi helikopterek tervein
alapuló új repülő kiborg kifejlesztésének, azonban a
megvalósítás még a virtuális szimuláció szakaszában tartott,
valamint a gyártósorok átalakítása is folyamatban volt.
Azonban még néhány hónap, és a gyárak ontani kezdik
magukból a repülő egységeket, melyek századokba tömörülve a
kritikus területeket egyszer s mindenkorra az irányításuk alá
fogják vonni. A Gépisten saját virtuális térképén szerepel jó
néhány neuralgikus pont, melyek részben jó védhetőségük,
humán katonai potenciáljuk és hasonlók miatt még megoldásra
vártak.
Az eurázsiai területen a régi orosz haderők jelentették a
legnagyobb problémát, melyek eléggé el voltak ugyan
szigetelve egymástól, ám az előzetes kalkulációk alapján
felszámolásuk túlzottan erőforrás-igényesnek tűnt, így a
Gépisten egyelőre elhalasztotta az ellenük tervezett inváziót.
Tulajdonképpen akadt még jó néhány hadra fogható humán
egység szerte a bolygón, ám ezek teljesen el voltak vágva a
központi irányítástól, így jobbára kivárásra játszottak, maguk
alatt vágva ezzel a fát. Az idő mindenképp a Gépistennek
dolgozott, s minden egyes eltelt nap csökkentette a humánok
készleteit, mígnem eljön majd a perc, amikor az ellenük indított
célirányos csapások eltörlik őket a föld felszínéről.
A Gépisten nem sietett.
Egyszer minden végére pont kerül majd.
A hangárból kirajzó gépek szerelőüzemek felé igyekeztek a
világ minden táján. A Gépisten nyolc gyártósort jelölt ki az
átalakítás elvégzésére. A kiborgokat időről időre visszarendelték
kisebb-nagyobb átalakításokra, mert a fejlesztésük
nagyságrendekkel kevesebb erőforrást igényelt, mint egy új
kiborg legyártása.
A Tudat nem ismerte a pazarlást.
Tulajdonképpen a humánok is ezért maradhattak életben még
egy darabig. Amíg több hasznot hajtottak, mint amennyi
energiába az elpusztításuk került, addig érdemes volt életben
tartani őket. A Gépisten a szerves anyagok feldolgozását is
megoldotta; a fogolytáborokban elhullottak testét különböző
élelmiszeriparból ellesett eljárásokkal átalakította, majd ismét
feldolgozta. A folyamat javarészt önműködő volt, humán
erőforrások bevonására csupán néhány munkafázisban került
sor. Az emberek nem tudták, min dolgoznak; a Tudat
pszichológiai megfontolásokból úgy intézte, hogy az igazság
soha ne derüljön ki.
Persze bizonyára akadtak, akik sejtették, mit esznek, ám azok
vagy túlságosan belefásultak már az eseményekbe, vagy pedig
eszelős kitartással ragaszkodtak az élethez. Remélve, hogy
egyszer még megfizethetnek az elszenvedett borzalmakért.
A Gépisten nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Amíg az
előzetes pszichológiai elemzések belül maradnak a
határértékeken, és nem kell a humánok lázadásától tartania,
addig semmiképp. Ha pedig ez mégis bekövetkezne, akkor
máris két katasztrófaterv pihent egy elkülönített
memóriaszegmensben.
Sauveterre hideg dühvel meredt maga elé. Merle már két
napja nem tért vissza, s mostanra már mindannyian kezdtek arra
a következtetésre jutni, hogy a felderítőt ezúttal elhagyta
legendás szerencséje. Nyilván belefutott azokba a kiborgokba,
melyek alig negyed mérfölddel arrébb gyakorlatilag a földdel
tettek egyenlővé egy egész lakótömböt.
Sauveterre az első lövések felhangzásakor a csatornákba
rendelte a csoportját, és ott lapultak huszonnégy hosszú órán
keresztül. A talaj időről időre megremegett, innen lentről
lehetetlen volt megbecsülni, a találatok milyen közelben
csapódtak be. Nem volt könnyű türelmesen lapulni, hiszen nem
tudhatták biztosan, a gépek csak arra a területre koncentrálnak,
vagy módszeresen haladva az egész várost lerombolják.
Szerencséjük volt.
Ez főként akkor derült ki, amikor a vész elmúltával
Sauveterre utasítására Queribus ment fel a felszínre, hogy
megbizonyosodjon róla, a gépek immáron elhagyták ezt a
körzetet, és a csoportot nem fenyegeti további veszély. Mondjuk
Queribus nem lelkesedett túlzottan a lehetőségért, de Sauveterre
pontosan tudta, hogyan kell az embereivel beszélni. Nem kért,
utasított. Egy jelentőségteljesen megemelt pisztollyal a kezében.
Queribus számára egy pillanatig sem lehetett kétséges, mi
történik akkor, ha esetleg nemet mond.
Queribus jó másfél óra után tért vissza – többen már arra
gondoltak, hogy újabb áldozattal kell számolniuk –, és amit
mondott, az nyilvánvalóvá tette, a gépek szervezett akciójáról
volt szó. Queribus halottak tucatjairól beszélt, s szavai nyomán
olybá tűnt, mintha a gépek senkit nem kíméltek volna.
Sauveterre-t csupán egyetlen dolog érdekelte: Merle él avagy
halott. Queribus erre azonban nem tudott válaszolni, s csak
kevésen múlott, hogy Sauveterre nem kezdett dühöngeni.
A csoport tagjai azt várták, hogy a főnök parancsot ad az
indulásra, mivel a veszélyes helyeket többnyire gyorsan
elhagyták, nem kockáztatva meg egy esetleges összecsapást.
Gépekkel szemben amúgy is felesleges minden erőfeszítés, az
eddigi évek során csak legendák meséltek darabokra robbantott
kiborgokról, a valóságban senki nem látta még, hogyan néz ki
egy gép belülről.
– Szedelőzködjetek, bazzeg! – adta ki az utasítást Sauveterre,
amikor kicsit csillapodott a dühe. – Queribus, vezess minket a
romokhoz! Talán akad ott valami, amit még hasznosíthatunk…
Néhányan kétkedő pillantásokat vetettek a férfi irányába, ám
senki nem mert szembeszegülni az akaratával. Sauveterre nem
szenvedhette, ha valaki ellentmond neki.
– A kiborgok nem fognak visszatérni – magyarázta döntését
Sauveterre. – Ha mindenkit megöltek és lerombolták az
épületeket, akkor mi okuk lenne rá?
Queribusnak ugyan lett volna ezzel kapcsolatban néhány
ötlete, de jobbnak látta, ha megtartja magának a megjegyzéseit.
Sauveterre mostanában különösen kirúgott rá, jobban teszi hát,
ha egy kicsit a háttérbe húzódik, s türelmesen vár. Mert egyszer
úgyis eljön majd az ideje, és akkor – ha időben cselekszik –
átveheti Sauveterre helyét. Queribus már hosszú hónapok óta
álmodott erről, azonban Sauveterre túl karizmatikus vezető volt,
hogysem nyíltan megpróbáljon a pozíciójára törni. De senki
nem él örökké, és lesz majd egy perc, amikor senki nem lesz a
közelben, és a nagyszájú pojáca a hátát mutatja felé.
És akkor nem fogja elhibázni.
A felszín most különösen kihaltnak tűnt, jóllehet, szinte
semmi nem változott. A csapat kisebb csoportokra szakadozva
haladt a kijelölt cél felé, egyik sem szakadt le látótávolságnál
jobban a többitől. Időről időre megálltak és bevárták a társaikat,
miközben két fiatalabb társuk – Merle helyére ideiglenesen
kijelölt felderítők mindketten – legjobb tudásuk szerint
igyekeztek feltérképezni a terepet. Annyiban legalább biztosak
lehettek, hogy repülő kiborgok nincsenek a közelben, azok
jellegzetes zúgását már messziről ki lehetett szúrni, és időben
elrejtőzhettek.
Sauveterre a középső csoporttal haladt, nem csupán azért,
mert ez volt a legvédettebb pozícióban – ha ugyan van értelme
ilyenről beszélni egy kiborgok által megszállt területen –, hanem
így tudta a leggyorsabban elérni a többieket. Ez a csoport haladt
a leglassabban, bár Sauveterre nem éppen finom szavakat
használt az ösztökélésükre.
Bár a távolság alig volt több ötszáz méternél, mégis majd'
négy óra telt el, mire végre odaértek, köszönhetően a beiktatott
kerülőknek, melyekből ugyan Sauveterre többet is feleslegesnek
vélt, azonban nem akarta elvenni az önbizalmát a felderítőknek
azzal, hogy a többiek előtt tolja le őket. Majd később, ha
megpihennek valami biztonságos zugban, sort fog keríteni erre
is.
Ám ahhoz előbb élni kell.
A letarolt terület láttán Sauveterre is elbizonytalanodott. Igaz,
néhány főfal még többé-kevésbé az ég felé meredezett, ám egy
sem akadt, melyen ne tátongtak volna hatalmas lyukak,
melyeket gigászi kiborgok ütöttek, miközben valósággal
legyalulták a területet. Mindenfelé hatalmas épületdarabok
hevertek, a vakolat többnyire egyben tartotta a téglákat. A
gerendák fogpiszkálóként roppantak ketté a rettenetes erők
hatására, még elképzelni is rettenetes, hogy miféle pusztító
energia szükséges egy ötven centiméter átmérőjű acélgerenda
széttöréséhez.
– Itt aligha fogunk bármit is találni… – jegyezte meg halkan
Queribus, majd gyorsan elharapta az utolsó szótagot, mert
Sauveterre éppen felé tartott.
– Egészen idáig eljöttél? – érdeklődött a főnök.
Queribus tétován bólintott. Igazság szerint ő már jóval
korábban visszafordult; nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy
tudja, itt már semmit nem találnak.
– A föld alatt nem néztél szét. – Ez inkább megállapítás volt,
mint kérdés.
Queribus ismét bólintott.
Sauveterre elégedettnek tűnt.
– Szóródjatok szét, és keressetek lyukakat a földben… valami
lejáratot, melyen keresztül a menekülők feljöhettek a felszínre!
Ha szerencsénk van, akkor a gépek nem pusztítottak el
mindent… mert azt nem hiszem, hogy a menekülők mindenüket
magukkal hozták volna. Én legalábbis egyiknél sem látok túl
nagy csomagot.
Kijelentésében volt némi igazság, hiszen a közelben heverő
halottak egyike sem szorongatott nehéz pakkokat, hátukat nem
terhelte hátizsák. Azt pedig nehéz lett volna elhinni, hogy a
gépek vették volna a fáradságot, és kifosztják a halottakat.
Következésképpen értékes zsákmány lapulhat a föld alatt;
hacsak Sauveterre nem téved, és nem előzte meg őket valamely
más társaság. Esetleg a lemészárolt csoport esetleges túlélői.
Az emberei szó nélkül engedelmeskedtek.
Sauveterre az ösztöneire hallgatva elsősorban azokon a
helyeken nézett szét, ahol halottak hevertek a földön. Bízott
benne, hogy ráakad egyre, mely nem sokkal azután esett
áldozatul, hogy a felszínre lépett, s a közelben megtalálja majd a
lejáratot is. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen menedékek
többnyire két-három lejárattal is rendelkeztek, a menekülési
útvonalakról nem is beszélve. Igaz, ez utóbbiak többnyire alig
voltak szélesebbek egy csatornalejáratnál – néha a valóságban is
azok voltak –, de Sauveterre soha nem volt egy kényes
természetű ember, ha nyakig szarban kellett volna bemásznia a
rejtekhelyig, azt is megteszi.
Queribus igyekezett a főnök közelében maradni. O is bízott
benne, hogy Sauveterre találja meg elsőként a lejáratot, mert
ismerte már annyira a főnököt, hogy az addig nem jelenti be a
sikert, amíg minden kétséget kizáróan nem győződik meg annak
bejárhatóságáról. Sauveterre nem szerette a kudarcokat, ám azt
még kevésbé szívlelhette, ha hülyét csinál magából, ezért
kínosan ügyelt rá, hogy ne lehessen ily módon megfogni.
Márpedig ha Sauveterre lemegy a föld alá, Queribus elhatározta,
ő ott lesz szorosan a nyomában, s gondoskodni fog arról, hogy
csak egyikük jöjjön vissza a felszínre.
Senki nem fogja Sauveterre-t megsiratni.
A keresés nem tűnt könnyűnek, mivel az épületnek csupán a
körvonalait lehetett kivenni. Sauveterre sejtette, hogy nem
egyetlen épületről lehet szó, ahhoz túlságosan nagy kiterjedésű
volt.
A csoport tagjai kezdtek túlzottan szétszóródni, ám
Sauveterre nem aggódott túlságosan. Ha valaki el akart menni,
soha nem tartotta vissza, de ilyen ostobaságra főnöksége elmúlt
három esztendeje során még senki nem vetemedett. Aligha most
fog valaki elszökni. Meg aztán hova is mehetne.
A kiborgoktól sem kell tartaniuk. A gépek addig nem szoktak
elmenni, amíg be nem fejezik, amit elkezdtek. S a nyomokból
ítélve itt mindent elrendeztek. Ha akadtak is túlélők, azok már
valamelyik fogolytábor szögesdrót kerítésének belső oldalán
várnak sorsukra.
Sauveterre nem foglalkozott velük.
Van nélkülük is elég baja.
Most az a legfontosabb, hogy megtalálják a lejáratot.
 7. Nem kívánatos látogató
Párizs, 2005. szeptember 25.

Udo Dirkschneider viszonylag könnyen beilleszkedett a

csoportba. Igaz, a bizalmat nem adják egyik pillanatról a
másikra, ám a kölcsönös szükséglet elegendő volt ahhoz, hogy
adjanak egymásnak egy esélyt. Greszpov tábornok felelősséget
vállalt a németért, és végtére is Árnyékjáró hozta el Victor
otthonába – immáron közös menedékükbe – a férfit. Senki nem
beszélt Hszieng Huo-ról, s ez valamennyiük számára így volt a
legjobb. Dirkschneider Árnyékjárónak már elmondta, amit el
akart mondani a koreaival kapcsolatban, rábízva, hogy mennyit
oszt majd meg ebből a társaival. Különösebben nem is
érdekelte.
A német nem érkezett üres kézzel. Mielőtt csatlakoztak volna
Victorékhoz, Dirkschneider tett egy kisebb kitérőt –
Árnyékjárónak ugyan felajánlotta, hogy tartson vele, ám a férfi
még holtában sem kívánta látni egykori ellenségét –, és amikor
ismét csatlakozott a hármashoz – Mordeauxhoz, Joshuához és
Árnyékjáróhoz – egy alaposan megpakolt málhazsákot cipelt,
valamint közel tucatnyi fegyvert, melyek mind remekül
karbantartottnak tűntek első pillantásra. Árnyékjáró nem firtatta,
honnan szerezte új társuk ezeket a zsírújnak látszó
géppisztolyokat és pisztolyokat, egyszerűen elfogadta
meglétüket, bár titokban bízott benne, hogy ahol ennyi akad, ott
maradt még több is. Ha az Ellenállás tagjainak száma
gyarapodni fog, akkor minden fegyverre szükségük lesz. Annyi
plazmafegyvert úgysem tudnak majd szerezni, amiből
mindannyiuknak jutna, az energiacellák utánpótlásáról nem is
beszélve.
Bár lázasan készülődtek a fegyvergyár elleni rajtaütésre, a
tábornok tanácsára rendszeresen felszíni őrjáratokon vettek
részt, részben a Victor által kicsit átalakított fegyverek éles
tesztelése miatt, részben pedig azért, hogy minél inkább
összeszokjanak, mire eljön az idő.
 Greszpov tábornok október első hetének legvégét jelölte ki az
akció időpontjának. Szándékosan nem akarta elhúzni az időt,
másrészt viszont szükségük volt legalább egy hétre az
előkészületek miatt. A tábornok több másolatot készített az
Árnyékjáró által felvázolt térképről, és megpróbált valami
elfogadható stratégiát kidolgozni a támadásra. Bár csekély
mennyiségű adattal rendelkezett magáról a fegyvergyárról,
bízott benne, hogy a helyszíni rögtönzés meghozza majd az
eredményét. A csapatot az előzetes elképzelések alapján három
csoportra osztotta: az első a gyárba való bejutással és a
szabotázsakcióval foglalkozik majd, a második a külső
biztosítást végzi, míg a harmadik párhuzamosan dolgozik a
másodikkal, s ha a szükség úgy hozza, magára vállalja a
csalétek szerepét, hogy az esetlegesen felbukkanó kiborgokat
elcsalva megadja az esélyt a szabotázs elvégzése után
társaiknak.
Akik remélhetőleg alaposan felfegyverkezve fogják elhagyni
az épületet, mielőtt még felrobbantanák azt.
A mai nap nem alakult valami jól.
Victor trükkös tükörrendszerének köszönhetően az utca
jelentős részét szemmel lehetett tartani a menedékből, így nem
kellett folyamatosan külső őrséget adniuk, azonban eddig még
soha nem fordult elő, hogy ebbe az utcába kiborg tévedt volna.
Ma ez is bekövetkezett.
Joshua szúrta ki, miközben éppen a fegyverét tisztogatta.
Munka közben szívesen bámult ki az utcára, igaz, életnek
odafenn semmi nyoma nem volt. Mégis, még ez jobb volt, mint
a falakat bámulni. A szabadság érzetét keltette.
A tükörrendszer nem közvetítette a hangot. Ám egy
mozdulatlan világban nem nehéz észrevenni a változást. Főleg
akkor nem, ha az ilyen határozott céltudatossággal történik.
– Kiborg! – szólt hátra Joshua, és sebes mozdulatokkal
nekilátott összerakni a pisztolyát. – Keletről érkezik. Mintha
keresne valakit…
Árnyékjáró és Dirkschneider reagáltak leghamarabb. Joshua
készségesen hátrahúzódott, amíg a két férfi szemügyre vette az
utcát – mindketten attól tartottak, hogy több kiborg érkezése is
várható –, majd Victor is észbekapott, és állított a furmányosan
elhelyezkedő tükörrendszeren, így körbe tudták pásztázni az
utca jelentős részét.
Csupán egyetlen kiborgot láttak.
Ami persze nem jelentett semmit.
– Felmegyünk – jelentette ki Árnyékjáró. – Ha egyedül van,
megpróbálhatjuk elkapni, mielőtt kiszúrna minket…
Amennyiben viszont többen vannak, akkor lapulunk. Rendben?
Dirkschneider bólintott, ám Árnyékjáró nem az ő, hanem a
tábornok beleegyezésére várt. Az idős férfi elgondolkozva
nézett maga elé, nem volt szükség arra, hogy ő is körbenézzen,
megbízott a társaiban. Gondolatban felmérte, egy esetleges
összecsapás mekkora hasznot hozhat és milyen kockázatokkal
jár, s miután a haszon nagyobbnak tűnt, rábólintott az akcióra.
– Menjetek négyen! Árnyékjáró, Dirkschneider, Stepschy és
Brown.
– Jackpot, most itt maradsz – mutatott a németjuhászra, aki
mindig vele ment, valahányszor a felszínre mentek. – Nem lesz
gond vele – tette hozzá mintegy magyarázatképpen a
menedékben maradó társainak.
Brown ugyan jobban szerette volna, ha a kutya velük tart – ha
csak a fele igaz, amit Árnyékjáró elmondott a németjuhászról,
akkor értékes segítőjük lehetne –, ám végtére is Árnyékjárónak
köszönhették, hogy egyáltalán kijutottak a fogolytáborból.
Nagyobb harci tapasztalattal rendelkezik a gépekkel szemben, s
ha ő azt mondja, most nincs szükség a kutyára, akkor az úgy is
van.
– Én is menni akarok – jelentette ki Joshua. – Csak azért,
mert nő vagyok…
Greszpov tábornok felemelte a kezét, hogy így fojtsa el a
leány feltörő panaszáradatát.
– Ebben a háborúban senki nem fogja nézni, ki melyik
nemhez tartozik. Csak harcosok vannak – magyarázta
nyugodtan. – Nem is olyan régen még te mondtad, hogy szükség
lenne egy vezetőre, most pedig, hogy a csoport elfogadod
engem ebben a pozícióban, máris megkérdőjelezed a
döntésemet. Hölgyem, tudomásul kell venned, hogy a szavaim
nem ajánlások, hanem parancsok. Még akkor is, ha nem üvöltve
adom ki azokat.
A tábornok valóban nem emelte fel a hangját, azonban olyan
szúrós tekintettel nézett Joshuára, hogy az akaratlanul is hátrált
egy lépést, majd megadóan megvonta a vállát. A sértettség apró
szikrája továbbra is ott csillogott a szemében, de legalább nem
mondott ellent.
– Amennyire tudom, Victor működőképessé varázsolt két
plazmafegyvert – folytatta a tábornok, visszatérve a taktikai
eligazításhoz. – Jó lenne, ha lesből tudnátok elkapni azt a
gépet… feltéve, hogy egyedül van.
Victor felemelte a kezét, jelezve, hogy lenne némi
hozzáfűznivalója az imént elhangzottakhoz. A tábornok
biccentett felé.
– A plazmafegyver hatótávolsága mintegy ötszáz méter, de én
azt tanácsolom, ötven méteres távolságon túl ne nagyon
próbálkozzatok vele… A végén nagy a szórás, arról nem is
beszélve, hogy csak hagyományos felületeken tudtam tesztelni.
A fegyver valami ritka fémből készül, speciális ötvözet.
Elképzelhető, hogy a kiborgok páncélzata is hasonló, ez esetben
pedig a plazma nagyobb távolságból nem biztos, hogy totális
rombolást tud végbevinni.
Árnyékjáró elhúzta a száját.
– Ha az ellenséget az izzó plazma sem állítja meg, akkor
jobban tesszük, ha kollektív öngyilkosságot követünk el –
jegyezte meg szkeptikusan. – Amit eddig láttam, nekem elég.
Árról nem is beszélve, hogy ha a gránát hidegre teszi a gépeket,
akkor a plazmafegyverek sem fogják hidegen hagyni őket.
Mordeaux elvigyorodott.
– Azért vigyázzatok magatokra! – búcsúzott a társaitól,
miközben készséggel segített cipelni a kijáratig a
plazmafegyvert, hogy addig is tehermentesítse azokat a súlytól.
Az átalakított fegyverek egyenként is legalább húsz-huszonöt
kilogrammot nyomtak, ami lesből való támadáshoz még
elfogadható, ám közelharcban gyakorlatilag nem több egy
halom ócskavasnál.
 Joshua mogorván bámult utánuk.
Ott szeretett volna velük lenni. Számára minden összecsapás
az összecsapás volt, minden apró győzelem a háború végéhez
vitt közelebb egy lépéssel. Meg volt még valami, amiről nem
beszélt, mert nem akarta, hogy esetleg megmosolyogják. Maga
sem tudta, miért, de biztos volt benne, hogy csak hárman fognak
visszatérni a társai közül.
És egyiküket sem akarta elveszíteni.
Még Dirkschneider sem.
Árnyékjáró egy sziromként szétnyílt vízcsap rozsdásodó
maradványa mögött bukkant ki a felszínre, egy bombatölcsér
mélyén. Legalább másfél méterrel a felszín alatt voltak még, bár
a nyílt terepen. Szándékosan használták Victor egyik menekülési
útvonalát, az utcára vezető út ugyanis túl direkt támadási
lehetőséget biztosított volna a kiborgnak, ha esetleg kiszúrja
őket.
Kivárt néhány másodpercig, majd miután semmi nem
mozdult a közelben, két apró, gyors szökkenéssel egy félig
kidőlt lámpa mellé vetődött, mely elég mélyen belefúródott a
talajba ahhoz, hogy védelmet nyújtson egy rövid sorozat ellen.
Nem maradt túl sokáig egy helyben – egy géppel szemben a
mozdulatlanság a legnagyobb ostobaság, amit csak harcos tehet
–, hanem kicsit előrekúszva feltérdepelt, majd rövid sprintet
vágott ki egy hollófekete Mitsubishi irányába, hogy annak
takarásában végre megpihenjen, és tűzfedezetet biztosíthasson a
társainak.
Brown bukkant fel másodikként, majd Pierre Stepschy
következett, végül pedig a német, Udo Dirkschneider. Az
amerikai és a német cipelték a plazmafegyvereket, mert az
eddigi tapasztalatok alapján ők tudtak a legpontosabban célozni
velük. Árnyékjárónak és Stepschy-nek jutott az a megtisztelő
feladat, hogy csapdába csalják a kiborgot, s egyszersmind
fedezzék társaikat, ha gond van.
Victor ugyan mindig mondta nekik, hogy ha megszorítják
őket, hagyják a pokolba a plazmavetőt, de valamennyien tudták,
hogy a nehezen megszerzett fegyverekről egyikük sem mondana
le könnyedén. Amit csaknem lehetetlenség pótolni, arra
igyekszik vigyázni az ember.
Árnyékjáró intett Brownnak, hogy keressen magának
rejtekhelyet az egyik közeli épületben, majd Dirkschneidert
irányította egy másik helyre. Ha minden jól megy, akkor egy
negyedórán belül túl lehetnek az egészen, és visszatérve a
menedékre megünnepelhetik újabb plazmavetőjüket.
Ha minden jól megy…
De miért ne menne jól?
Csak nem szabad hibázniuk.
Nyomát sem látták a kiborgnak, ami persze nem jelentett
semmit. Mintegy négy és fél perc telt el azóta, hogy Joshua
először megpillantotta a gépet. Ennyi idő bőven elegendő, hogy
akár két utcányival is arrébb legyen, tekintettel arra, hogy neki
nem kell lopva, minden takarást, fedezéket kihasználva
haladnia.
Árnyékjáró úgy tippelte, hogy a kiborg eredeti haladási
irányát figyelembe véve, a gép most a szomszédos utcák
valamelyikén lehet. Mert lehet bármennyire is hatékony
harcászati egység a kiborgba építve, arra mégsem képes, hogy
eszközök nélkül utat törjön a leomlott törmelékhegyeken
keresztül. Az utca végében pedig az állt. S azt a férfi
tapasztalatból tudta, hogy a gépek lehetőség szerint kerülik az
ilyen ingatag objektumok megmászását; harctéri egységek
voltak, nem felderítők, tevékenységük elsősorban a hadműveleti
eseményekre korlátozódott. Árnyékjáró nem egyszer látta, hogy
valaki csupán azért nyert ideig-óráig egérutat az őt üldöző
kiborg elől, mert nem törődve a veszélyekkel, bemenekült egy
roskadozó épületbe, melyet egy erősebb szél is összedönthetett
volna. Az más kérdés, hogy a férfi látott már olyan kiborgot is,
mely ezek után megállt, számolt egy kicsit – egy kis statikai
elemzés –, majd pontos lövéseivel összeomlásra kényszerítette
az épületet, egyszer s mindenkorra megoldva a bent rekedt
problémáját.
Végtére ez is egy megoldásnak számított.
Árnyékjáró nem foglalkozott azzal, hol a kiborg. A
legfontosabb, hogy a társai megfelelő pozíciót találjanak
maguknak. A csalétket eljátszani Árnyékjárónak nem okozott
különösebb problémát, volt idő, amikor pusztán kedvtelésből
csinálta. Igaz, akkor fele annyit sem törődött az életével, mint
most. Csak egy nagy játék volt az egész, s bár minden
alkalommal megúszta élve, máig őrzött néhány heget a testén –
jobbára a vállán és a karjain –, melyek emlékeztették, néha
valóban csak a szerencséjének köszönhette, hogy életben
maradt. Árnyékjáró eleget kísértette a sorsot ahhoz, hogy
kiismerje némileg a kiborgokat. Precíziós műszerek voltak,
kiismerhető, előre programozott aggyal és cselekvéssorozattal.
Egy szabálytalan útvonalon menekülő embert sokkal kisebb
eséllyel találtak el, mint hasonló helyzetben egy ember lövész.
Egyszerűen képtelenek voltak kitalálni, hol lesz a következő
pillanatban az áldozatuk. Persze kevesen voltak, akik egy ilyen
felfedezésnek hasznát vehették – sőt, egyáltalán eljuthattak a
felismerésig –, mivel aki meglátott egy kiborgot a közelben, az
vagy megpróbált csendben elosonni – s ha szerencséje volt,
akkor esetleg megúszta –, vagy rohanni kezdett a legközelebbi,
biztonságosnak ítélt hely felé. Nos, többnyire ők vesztettek rajta.
Egy egyenes, kiszámítható pályán haladó célpontot eltalálni
nem kunszt.
Egy kiborg számára pedig pláne nem az.
Brown egy teherautó tetején vélte megtalálni az ideális
célzási helyet, ami nem is volt olyan rossz választás, tekintettel
a plazmavető korlátozott képességeire. Nem volt túl magasan,
de mindenesetre jócskán kívül esett egy közönséges harctéri
egység érzékelőinek hatósugarán. Még egy radarszisztéma sem
képes belátni a fedezék mögé, ha pedig lesz, aki magára
irányítja a kiborg figyelmét, akkor Brown egyetlen, pontos
lövéssel végezhet a géppel.
Victor a lelkükre kötötte, hogy ha lehetőségük adódik, vigyék
vissza a menedékbe a szétlőtt kiborgot, ami csupán első
pillantásra tűnt egyszerűnek – a gép elpusztításának
problémájával nem is számolva –, lévén egy kiborg súlya a
legoptimistább becslések szerint is meghaladta a háromszáz
kilogrammot. Az pedig még nyolc felnőtt férfinak is komoly
erőfeszítés lenne a nehéz hozzáférhetőség miatt, nemhogy
négynek. És akkor még a cipekedés közben nem is
foglalkozhatnak a saját biztonságukkal.
Árnyékjáró a tekintetével Dirkschneidert kereste. A német
profi volt, nagyságrendekkel jobb, mint az amerikai, így beletelt
néhány másodpercbe, mire Árnyékjárónak sikerült rábukkannia.
Igazság szerint soha nem vette volna észre, ha a német nem
jelez neki felemelt kézzel. Egy leomlott homlokzatfal mögött
hasalt, és csupán a plazmavető csöve lógott ki a fedezék mögül.
Igaz, így az általa ellenőrzött terület korántsem volt akkora, mint
az amerikai esetében, azonban Árnyékjáró tizet tett volna egy
ellenében, hogy ha a kiborg elhalad a német előtt, akkor
Dirkschneider leszedi.
Eddig minden rendjén valónak tűnt.
Itt az ideje megkeresni azt a kibaszott gépet!
Árnyékjáró intett Stepschy-nek, hogy váljanak szét. A terv
úgy szólt, hogy amennyiben a lengyel bukkanna rá hamarabb a
kiborgra, akkor csendben visszaoson és szól Árnyékjárónak, s
néhány célzott lövéssel magukra irányítják a gép figyelmét,
hogy egy gyors visszavonulással a társaik célkeresztjébe
csalogathassák.
Feltéve, hogy csak egy kiborg jár erre.
Árnyékjáró mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne
hősködjön, csak biztosra menjen. Ez főképp Stepschy-re volt
igaz, a lengyel származású férfi ugyanis máris azt latolgatta,
vajon hány gránátra lesz szüksége a kiborg leterítéséhez. Úgy
tűnt, Árnyékjáró, Mordeaux és Joshua története alapján egészen
átértékelte magában a kiborgok veszélyességét, és ezen
semmilyen intelem nem tud változtatni.
Árnyékjáró őszintén remélte, hogy ő bukkan a kiborgra, és
nem Stepschy.
És nem is a gép rájuk.
 8. Balszerencse
Párizs, 2005. szeptember 25.

A kiborg egyike volt azoknak a harctéri egységeknek, melyek

azt az utasítást kapták az irányító központtól, hogy időről időre
járják be a számukra kijelölt célkörzetet, és lehetőség szerint
semmisítsenek minden ott tartózkodó humánt, illetve olyan jelek
után kutassanak, melyek esetleges humán csoportok
megtelepedésére utal. A kiborg adatbázisában tucatnyi ilyen
jellemző akadt, kezdve a nyílt színi tűzrakástól, a gépkocsik és
épületek fosztogatásán át az esetleges friss hullákig. Ez utóbbi
egyben azt is jelezte, hogy több humán csoport jelenléte is
valószínűsíthető, hiszen a háború csak még inkább a felszínre
hozta az emberekben bujkáló oktalan állatot: egymást
pusztították ahelyett, hogy az igazi ellenségre koncentráltak
volna.
A gép gyakran megállt, megpróbált olyan jeleket találni,
melyek megfeleltek az adatbázisában tároltakkal, s ha az
egyezőség meghaladta a nyolcvanöt százalékot, akkor egy belső,
virtuális tárolón rögzítette az anyagot. Az elmúlt hatvan perc
során kilenc ilyen jelet talált, de csupán kettő haladta meg a
kilencvenöt százalékos küszöbértéket, és a riasztáshoz még két
ilyen jel lett volna szükséges.
Amennyiben a kiborg elegendő jelet talál, akkor az adott
körzetért felelős stratégiai modul valószínűleg nekilátott volna
kiszámolni a szükséges átcsoportosítások idejét,
erőforrásigényét, hogy néhány óra elteltével az első
kiborgcsoportok megérkezzenek a környékre, és
nekiláthassanak az akciónak.
Az első ilyen terv nagyszerűen bevált, és reális esélyekkel
kecsegtetett minden hasonló alkalom. Igaz, ezzel párhuzamosan
a Gépisten magasabb szintű stratégiát is kidolgozott a humánok
által leginkább belakott területek sterilizálására, ám azon tervek
végrehajtásáig még szükség volt egyéb előkészületekre. Így
aztán kiváló alkalom nyílt az alacsonyabb szintű tervek
tesztelésére.
Mint ahogyan erre is.
A kiborg megállt, miközben belső, virtuális képernyője vörös
színre váltott, és a radarszisztéma által közvetített jelzések
alapján egy koordináta rendszert rajzolt fel, melyen villogó zöld
pont jelölte a rendszer által azonosított élőlényt. Minden
kétséget kizáróan humán közeledett, nem csupán a hőkép
nagysága, de a haladási sebessége is erre utalt.
A kiborg kivárt.
A harcászati elemzőmodul szerint a célpont még nem került
optimális pozícióba, túl sok volt a takaró objektum, melyek akár
tíz százalék alá is csökkenthették volna a találati esélyt. A kiborg
csak akkor próbálkozott volna meg egy lövéssel, ha a célpont
távolodik, és nem közeledik, mert így valószínűsíthető volt,
hamarosan javulnak a találati esélyek.
A villogó zöld pont mozgása megállt.
A humán megtorpant.
A kiborg még egyszer lefuttatta a lőképelemzést, azonban a
rendszer másodjára is tíz százalék alatti találati valószínűséget
állapított meg. Mivel a humán továbbra sem távolodott – igaz,
nem is közeledett –, a kiborg ismét standby állapotba kapcsolt a
harci tevékenységeit illetően. Mivel változás tizenöt másodperc
elteltével sem következett be, ezért a kiborg stratégiát
változtatott, és egy optimalizált útvonalat követve elindult a
célpont felé. Az elképzelések szerint az egy időben történő előre
haladó és oldalirányú mozgás negyedik másodpercében olyan
pozícióba került volna, hogy a lövés találati valószínűsége
negyven százalék fölé emelkedik.
S akkor a kiborg megérintette volna az elsütő-billentyűt.
Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, a humán távolodni
kezdett. A kiborg a mozgás első jelére lefuttatta ismét az
elemzést, ám az esélyek a javulás helyett lassan romló
tendenciát mutattak. A gép újraszámolta a befogási útvonalat,
optimalizálta a lőképelemző paramétertábláját, majd némileg
gyorsítva a haladási sebességén nekiindult elfoglalni új
pozícióját.
A humán azonban ismét elmozdult.
 A kiborg stratégiai elemzője már éppen új javaslatot akart
tenni az akció lebonyolítására, amikor a radarszisztéma egy
apró, veszélytelen nagyságú repülő tárgy közeledését
lokalizálta, ám még mielőtt az azonosítás megtörténhetett volna,
egy erőteljes detonáció tucatnyi darabra vetett szét egy közeli
kődarabot.
A gránát – az elemzés eredménye nyolc századmásodperccel
a robbanást követően jelent meg a kiborg belső kijelzőjén –
mintegy hat méterrel kerülte el a gépezetet, és a villámgyorsan
lefuttatott önteszt alapján kiderült, gyakorlatilag nulla
százalékos károsodást okozott. Igaz, a kiborg titánium testén
megjelent néhány újabb karcolás és egy apró, körömnyi méretű
horpadás, de ez gyakorlatilag nem befolyásolta a harctéri egység
működőképességét.
Árnyékjáró magában átkozódni kezdett, amikor meglátta a
rozsdás roncsautók között lopakodó Stepschy-t. A lengyel
származású fickó bizonyára nagyon okosnak tartotta magát, de
Árnyékjáró biztosra vette, csak másodpercek kérdése, és a
kiborg kiszúrja a társát. Az pedig azt jelenti, számára nincs
tovább.
Stepschy nem kis csodálkozására elkerülte a kiborg figyelmét
– talán túlzottan az ő üldözésére koncentrált –, így a lengyel
származású fickó meglehetősen közel jutott a kiborghoz.
Árnyékjáró bízott benne, hogy a társa nem lesz olyan őrült,
mint ő volt egykoron, ám csalatkoznia kellett. Pierre Stepschy
kivárta a megfelelő pillanatot, majd amikor a kiborg elhaladt
előtte, felemelkedett egy járdára futott Opel mögül, és elhajított
valamit.
Nyilván egy gránátot.
Árnyékjáró nem tartotta valami jó dobónak magát, de amit
Stepschy művelt, az maga volt a dilettantizmus. Ilyen közelről
ilyen messzire hihetetlennek tűnt.
A kiborg oldalra fordult, és fegyveréből egy adag tűzforró
plazma csapódott be az Opel oldalába, ami mögött Stepschy
lapult. A lövedék átégette a karosszériát, elpárologtatta a motort,
és még arra is maradt ereje, hogy megolvassza a magában
hevesen káromkodó férfi mellett az aszfaltot. Pierre Stepschy
nem várta meg a második lövést, hanem előrevetődött, majd
négykézláb igyekezve átmászott egy teherautó alatt ezt követően
felugrott, és minden erejét megfeszítve rohanni kezdett az alig
fél tucatnyi lépésre lévő épület felé, melynek falai mögött remélt
pár másodperces menedéket találni.
Mögötte egymás után lobbantak lángra a kocsik. Akadt
néhány roncs, melynek tankját eléggé jól szigetelték egykoron
ahhoz, hogy valamennyi benzin maradjon bennük. A forró
plazma hatására a benzin berobbant, és nem csupán a tankot
vetette szét, hanem – többnyire – a gépkocsit is lángba borította.
Árnyékjáró habozás nélkül leemelt egy gránátot az övéről,
kibiztosította, és a következő másodpercben már el is hajította.
Nem volt ideje a célzásra, csupán megérzésből dobta el. A
gránát még így is közelebb csapódott be a kiborghoz, mint
Stepschy-jé, és kis híján kibillentette azt az egyensúlyából. Ez
adott egy fél másodpercet a másik férfinak, hogy elérje az
épületet, és eltűnjön a falak mögött.
A kiborg villámgyorsan felmérte, honnan érkezett a második
gránát, majd a belső koordináta rendszerén még egy potenciális
áldozat ikonja jelent meg. Igaz, mostantól meg kellett osztania
az erőforrásait a két célpont között, azonban újabb bejegyzés
került az egyik memóriarekeszbe; a humán jelenlét csalhatatlan
bizonyítékai gyorsan szaporodtak. A gép úgy döntött, előbb
végez a két humánnal, s csupán azután fogja leadni a
központnak a jelentését… végtére is a harci események
prioritása mindig is magasabb volt az adminisztrációs
kötelezettségnek.
Árnyékjáró újabb gránátot hajított el, immáron futtában,
egyáltalán nem foglalkozva a célzással. Bízott benne, hogy
sikerül maga után csalnia a gépet, mert ő már látta azt, amit
Stepschy nem: az az épület nem csupán zsákutca, de elég
néhány lövés, hogy a sírhelyévé váljon a másik férfinak.
És erre a kiborg is rájött.
Gyors prioritási sorrendet állított fel a két humán között, majd
néhány lépéssel közelebb húzódott az épülethez, és módszeresen
végigsorozta az alsó szintet. Mindössze egy főfal úszta meg
eddig a háború viszontagságait, a többin már lyukak, repedések
és hasonlók tátongtak. Az egyetlen ép főfalra nehezedett az
épület teljes súlyának jelentős része, már az is kész csoda, hogy
eddig nem adta meg magát az iszonyatos terhelésnek.
A plazma épp olyan könnyedén ütötte át a téglafalat, mint
ahogy egy papírt lángra lobbantott volna. Az izzó hő hatására a
téglák elporladtak vagy kirobbantak a helyükről, a
helyiségekben található éghető anyagok elhamvadtak vagy
hevesen lángolva égni kezdtek.
Stepschy-nek esélye sem volt a menekülésre.
Mire egyáltalán felfogta, mi történik, az épület megremegett,
és a következő pillanatban összeomlott. Pierre Stepschy a romok
alatt maradt.
A kiborg várt három teljes másodpercet, majd miután
megállapította, hogy újabb sorozatra nincs szükség – a humán
túlélési esélye nulla egész tizenhárom század –, elindult a kettes
számú célpont nyomán.
Árnyékjáró hallotta a tompa morajt, és a lába alatt érezte a
remegést. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, mi történt.
Remélte, hogy Stepschy kijutott valahogy, bár erre nem sok
esély maradt. Árnyékjáró magában dühös volt a társára: ostobán
viselkedett, ráadásul a kritikus pillanatban hibázott. A kiborgok
pedig nem szoktak kétszer egymás után könnyű találati felületet
mutatni.
Megállt, és leguggolt egy kapualjban, megengedve magának
azt a luxust, hogy megpróbálja megnézni, a kiborg merre jár.
Tekintete azonban csak a kihalt utcát fürkészte, a gép túlságosan
lemaradt… vagy másik útvonalat választott, melyen keresztül
elébe kerülhet.
Árnyékjáró nem aggódott túlzottan.
Jó lenne, ha Jackpot itt volna, gondolta, majd gyorsan
elhessegette magától a gondolatot. Akkor ketten lennénk bajban,
igaz, akkor talán még Stepschy is élne.
Valahol a közelben egy kő csikordult.
Árnyékjáró idegesen megrándult, és gondolkodás nélkül
végignyúlt a földön: Még legalább ötven métert kell megtennie,
mire eljut arra az utcaszakaszra, ahol két társa lapul
plazmavetőkkel felfegyverkezve. Ám addig még életben kell
valahogy maradnia.
Kúszni kezdett, igyekezve minél jobban a földhöz tapadni. A
kiborg itt volt valahol a közelben, de szerencsére még nem
szúrta ki. Persze ez csak idő kérdése.
Mintha csak az élet őt akarná igazolni, az egyik gépkocsi a
levegőbe röpült Árnyékjáró mögött. A férfi felugrott, és rohanni
kezdett, a lehető leglehetetlenebb pillanatban változtatva irányán
és sebességén, bízva benne, hogy sikerül megzavarnia a kiborg
tűzvezérlő egységét.
Forró plazmacsomagok csapódtak mögötte a földbe, ám egyik
sem került hozzá egy méternél közelebb. Árnyékjáró nagyszerű
formában volt.
A férfi minden erejét összeszedve rohant, érezte, ahogy a
tüdeje apránként szúrni kezd, az orra pedig eldugul a levegőben
kavargó finom pornak köszönhetően.
Újabb gránátot csatolt le az övéről, bízva abban, hogy a
robbanás keltette porfelhő pár másodpercre elrejti a kiborg
szeme és radarszisztémája elől, ez pedig akár arra is elegendő
lehet, hogy élve megússza. Amikor kihúzta a biztosítószeget,
igyekezett nyugodtan lélegezni és pontosan számolni az eltelt
másodperceket, hogy valóban csak a legutolsó pillanatban dobja
el a gránátot.
Most az élete múlt a megfelelő időzítésen.
A kiborg majd' harminc méterre volt a menekülő humántól,
amikor a gránát felrobbant. A gép virtuális képernyőjén egy
pillanatra bevillant a fatal error felirat, igaz, a hibaüzenetet a
rendszer ezúttal a humánra értette, aki önmagát robbantotta fel.
Aztán hamarosan kiderült, hogy szó sincs erről: a gránát ugyan
összedöntött egy acélvázas, félig lecsupaszított, gigászi
reklámtáblát, azonban a radarszisztéma a célterületen támadt
porfelhőn keresztül is érzékelni vélte a humánt.
Úgy tűnt, a fickó megússza.
A kiborg azonban nem ismerte a kudarcot.
 9. Zsákmánykeresők
Párizs, 2005. szeptember 25.

A lyuk átmérője alig volt nagyobb fél méternél, ráadásul az

elejét paladarabok és tekergőző kígyókként egymásba fonódott
merevítővasak zárták le. Amikor azonban Sauveterre
bevilágított a zseblámpájával, nyilvánvalóvá vált, hogy a lyuk
belső falait valakik nagy gondossággal lesimították, néhol még a
dúcolás is látszott.
Sauveterre biztos volt benne, hogy megtalálta az egyik
szükségkijáratot. Egykor talán némileg magasabb lehetett – erre
utaltak a megroggyant támfák –, de eleve úgy alakították ki,
hogy az ember négykézláb végigaraszolhasson rajta. Szükség
esetén pedig nyilván be lehetett robbantani, ha az ellenség ebből
az irányból akarja megközelíteni a menedéket.
A férfinak nem kellett megfordulnia, hogy tudja, az a sunyi
Queribus ott van a sarkában. Igaz, a másik férfi úgy tett, mintha
a talajt vizsgálná, de Sauveterre biztos volt benne, őt követi. S
hogy miért, azt nem volt nehéz kitalálnia.
Persze megtehette volna, hogy egyszerűen lelövi, és azt
mondja, hogy Queribus lopott a közös készletből, de ezzel
jócskán csökkenne az ázsiója a saját emberei körében. Queribus
olyan volt, mint a kígyó… sokakat megfertőzött édes szavaival,
és Sauveterre többször is visszahallotta már, milyen remek
dolgok várnának a csoportra, ha esetleg átvenné az ő helyét.
Sauveterre csak mosolygott ezen. Igaz, amikor először
hallotta, dühöngött, és ha akkor ott van valahol Queribus,
alighanem puszta kézzel fojtja meg. Az az álnok kígyó azonban
mindig tudta, mikor, hol a helye, s mire ismét felbukkant akkor,
Sauveterre dühe is csillapodott. Azóta azonban meglehetősen
feszült a viszony kettőjük között; Sauveterre igyekezett olyan
helyekre küldeni Queribust, ahonnan kicsi az esély a
visszatérésre.
De az a szemét eddig mindig megúszta.
Hát most nem fogja, gondolta Sauveterre, miközben lopva
megtapogatta a kését, melyet az övébe dugva viselt. Nehéz,
kétpengéjű kés volt, jó tizenöt centiméteres élhosszúsággal.
Akinek ezt végighúzzák a torkán, az többé nem fog énekelni.
Hörögni sem túlzottan.
Nekilátott elbontani a bejáratot fedő akadályokat: a palákkal
viszonylag könnyedén boldogult, azonban a tartóvasak alkarnyi
mélységben belefúródtak a földbe. Sauveterre egy darabig ide-
oda mozgatta őket, majd néhány centiméterrel kijjebb küszködte
a rozsdás fémdarabokat, s ezt a technikát folytatta egészen
addig, amíg végre feltárult a járat eleje. Lehajolt, és megpróbálta
a zseblámpa fényénél megbecsülni, vajon milyen hosszú lehet a
járat. Eddigi tapasztalatai alapján azt mondta volna, hogy nyolc-
tíz méteres legfeljebb, ennél hosszabb „egérúttal" – ahogyan ő
nevezte – még nem nagyon találkozott.
Mindenesetre egy próbát megér.
Az ilyen helyeken mindig fennállt a kockázat, hogy az egész
beomlik; a kiborgok alaposan letarolták a környéket, és még az
is előfordulhat, hogy zsákutca várja a túlsó oldalon. Ráadásul a
járat elég szűk volt, ott bent aligha fordulhat meg.
Sauveterre gyakorlatias ember volt.
Ha nem lehet megfordulni, akkor legfeljebb hátrálva fog
elindulni, arccal mindig a kijárat felé nézve. Így, ha elakad, még
mindig előtte a szabadulás útja, arról nem is beszélve, hogy
szemmel tarthatja a mögötte lévő területet, mert nagyobb az
esélye annak, hogy Queribus utána mászik, mint annak, hogy a
mélyben akad még néhány túlélő.
Sauveterre pedig nem szerette a meglepetéseket.
Bár a férfi nem volt túl magas, tömzsi testalkata nem
könnyítette meg számára a behatolást. Ráadásul fenékkel tolatni
bele a vaksötétbe, ez sem tartozik a napi testmozgások közé.
Sauveterre biztos volt benne, hogy estére komolyan sajogni fog
háta és a térde – mostanában mind gyakrabban –, de ez nem
zavarta túlzottan. Azért vannak asszonyok a csoportban, hogy
kigyúrják belőle a fáradságot, és ölelő karjaikban vigaszt
találjon a világ minden baja ellen.
Előbb azonban találja meg a lejáratot.
Valahonnan a közelből mintha kiáltás hallatszott volna.
Sauveterre egy pillanatra megtorpant – elég komikusan festett
félig a lyukba hátrálva aztán csalódottan állapította meg, hogy
csupán az egyik asszony rosszul lépett, s fájdalmában kiáltott,
nem pedig egy másik, könnyebben járható lejárat megtalálása
felett érzett örömében.
Amúgy meg jobban tenné, ha csendben maradna. Bár a
környéken aligha vannak kiborgok, más túlélők jelenléte
egyáltalán nem elképzelhetetlen. A városban nem egyedül ez a
csapat élt fosztogatásból. Senkinek nem hiányozna most egy
bandaháború.
Miután kiderült, hogy egyelőre nincs másik lejárat,
Sauveterre folytatta, amit elkezdett. Lassan, óvatosan haladt,
miközben igyekezett a lábával kitapogatni az esetleges
akadályokat. Árra külön odafigyelt, hogy még véletlenül se
rúgja ki a helyükről a megroggyant támfákat, hiszen akkor az
egész alagút a nyakába omolhat. Márpedig el tudott képzelni
magának gyorsabb halálnemet is, mint az élve eltemetve
megfulladni.
Az alagút közepén megpihent egy percre, és igyekezett
hallgatózni egy kicsit. Bár annak az esélye, hogy még élők
vannak a föld alatt, rendkívül csekély volt, Sauveterre a
lehetőség szerint elkerülte volna, hogy belehátráljon egy hegyes
késbe. Igyekezett megosztani a figyelmét; nem csupán hátra, a
föld alá figyelt, hanem kintre, a saját embereire is. Queribus
látta, hogy hol tűnt el, s bizonyára a lyukat is könnyedén
megtalálja, de vajon a többiek mennyire kísérték figyelemmel a
főnököt?
Sauveterre egy kicsit dühös volt magára. Szólnia kellett volna
valakinek. Ez persze a saját ostobasága volt, de nem szeretett
reményt kelteni másokban, mielőtt meggyőződött volna arról,
valóban van ott valami. Ez az alagút nagyszerű példa volt erre.
Persze szólni akart az embereinek, de csak akkor, ha már biztos
benne, hogy általa valóban bejuthatnak a lemészárolt csoport
rejtekhelyére.
Az meg sem fordult Sauveterre fejében, hogy a többieket
megelőzve bejárja a terepet, és mindent magához vegyen, amit
hasznosnak talál. Minek? Ő volt a főnök, és ha akart valamit, azt
úgyis megszerezte, bár erre eddig ritkán akadt példa. Mindent
igazságosan osztottak el, s ha éhezniük kellett, akkor együtt
éheztek, mint ahogyan közösen örültek a kiadós zsákmánynak
is. A fegyverek tekintetében szintén Sauveterre szava volt a
döntő. Ez persze néhányaknak nem tetszett, de a férfi mindig
gondosan ügyelt arra, hogy azok kapják a legjobb fegyvereket,
akik bánni is tudnak vele. Egy túlélésért folytatott napi
élethalálharcban nincs értelme státuszszimbólumoknak.
Sauveterre mélyet sóhajtott – a levegő porral volt tele, s
valahogy dohosnak tűnt –, majd folytatta az útját hátra, az
ismeretlenbe. Méterről méterre küszködte egyre mélyebbre
magát a föld alá. Úgy számolta, már legalább tizenöt métert
tehetett meg – ez volt a leghosszabb vészkijárat, amivel eddig
találkozott –, s fogalma sem volt arról, mennyi lehet még hátra.
Kezdte kicsit nyomasztónak érezni a helyet, s mivel az alagút
folyamatosan lejtett, a felette lévő földtömeget is mind
nehezebbnek érezte, jóllehet, ténylegesen nem nehezedett a
vállára.
Kezdődő klausztrofóbia.
Ennyi csak a magyarázat, gondolta a férfi, miközben
igyekezett nem foglalkozni a világgal, csak a mászásra
koncentrált. Olyanok lettünk, mint a férgek… a föld alá
szorulunk, ha élni karunk.
A lába hirtelen az üres levegőre támaszkodott, és kevésen
múlt, hogy nem zuhant hanyatt. Így is végig kellett nyúlnia a
hideg földön, és csak centiméterről centiméterre hátrálva
folytathatta az útját. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egy
másik helyiségbe jutott, a lába azonban nem érte el a padlót, s a
sötétben még azt sem tudta megállapítani, mekkora mélység
tátong alatta. Ha peche van, akkor egy függőleges akna,
melynek mélyén valószínűleg kitöri a nyakát. Ha lett volna
lehetősége megfordulni, könnyen megállapíthatja, mi vár rá, így
azonban valóságos akrobatamutatványt kellett végeznie, hogy a
lába között hátra és lefelé világítva némileg feltérképezze, hova
is jutott.
A helyiség magas volt, a falait mozaikkövek borították, és
középen sínek futottak.
 Metróalagút, futott át a férfi fejében. A háború első éveit egy
ilyen alagútban töltötte, valahol a város északkeleti részén, ám
azt a helyet kiborgok füstölték ki. Sauveterre szerencsére akkor
épp a felszínt járta, de gyakorlatilag a nulláról kellett kezdenie
mindent. Saját csoportja létezését is onnantól számította, mivel
senki nem maradt életben, akikkel addig együtt élt.
Óvatosan leereszkedett a talajra. Most, hogy tudta, mekkora
mélységgel kell számolnia, nyugodtan vállalta a mintegy másfél
méteres zuhanást. Kicsit keményebben érkezett, mint számított
rá, a kövek ezen a helyen nem voltak túl stabilak, és kevésen
múlt, hogy nem bicsaklott ki a lába.
Szólnom kell majd a többieknek, hogy vigyázzanak, futott át a
férfi fejében, miközben zseblámpájával körbepásztázott.
A fénycsóva végigaraszolt egy feldőlt ládahalmon – üresek –,
majd felfutott a mennyezetre – villanykörték, vajon világítanak?
–, végül elindult jobb kéz felé a falon, bízva benne, hogy
valahol talál egy ajtót, egy létrát vagy bármi mást, ami
továbbvezethet a metróalagútból.
Sauveterre egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy
visszamegy, és szól a többieknek, azonban úgy vélte, egy-két
perc igazán nem számít. Erősen bízott benne, hogy a kiborgok
nem térnek vissza, márpedig más aligha tudná visszavonulásra
késztetni a csoportja tagjait.
Az alagút meglepően jó állapotban vészelte át a fenti tarolást,
bár ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy legalább
tizenöt méterrel voltak a föld alatt. Ezen Sauveterre is
elgondolkozott – amennyire tudta, a metró nem szokott ilyen
közel futni a földfelszínhez –, és arra a következtetésre jutott,
hogy valahol a közelben egy felszínre felfutó szakasz található.
Ha végigkövetné a síneket, az egyik irányban alighanem kijutna
a felszínre. Feltéve, hogy semmi nem zárja le a kijáratot.
Mondjuk egy tetszetős omlás…
Az alagút hosszúnak tűnt.
Sauveterre megrázta a fejét.
Itt az ideje szólni a többieknek, gondolta. Igaz, eddig egyetlen
hullát sem látott, de amennyire meg tudta ítélve, ezen a helyen
egy tekintélyes létszámú kolónia élhetett. Ha pár nappal
hamarabb bukkanunk rájuk, akár hozzájuk is csapódhattunk
volna… és akkor most mi is halottak lennénk, fejezte be előző
gondolatát a férfi.
Megfordult, és elindult vissza, a feljárat felé. Úgy becsülte,
ötven-hatvan lépésnél nem távolodott el jobban tőle, nem lesz
hát nehéz megtalálni. Néhány ládát kell majd még odahúznia,
hogy megkönnyítse a le és feljutást, és ide lehozhatja az egész
csoportot. Pár napig megpihenhetnek, aztán majd meglátják,
merre és hogyan tovább.
A férfi fejében tervek kezdtek rajzani. A hely ideálisnak tűnt
arra, hogy egy állandó menedéket hozzanak létre. Persze még át
kell vizsgálni a területet, hogy minden szempontból megfelel-e
az elképzeléseiknek, ám Sauveterre biztosra vette, hogy igen.
Sőt, ha egy kis szerencséjük van, akkor komoly készleteket
fognak idelent találni. Szükség lesz majd még néhány felszínre
vezető járat, menekülési útvonal nyitásának – a régieket jobb
békén hagyni, mert azok helyét a kiborgok is valószínűleg
ismerik –, azonban ettől eltekintve a metróalagút a legjobb
menedéknek tűnt, amivel élete során eddig találkozott.
Mondhatni ideálisnak.
Sauveterre soha nem tervezett hosszabb távra, ám az is
hozzátartozik az igazsághoz, hogy lehetőségei sem nagyon
adódtak. Ám most, úgy tűnt, változott a helyzet, és életében
először – pontosabban a háború kitörése óta először – ismét
képes volt túllépni azon, hogy napokban, étkezésekben és
hasonlókban mérje az időt.
Idelent sok mindenre lehetőségük nyílik majd.
Véget ér a cigányélet, nem kell folyamatosan vándorolniuk.
Lesz egy állandó táborhelyük, ahova mindig visszatérhetnek.
Annak sincs akadálya, hogy befogadjanak másokat, és ezáltal a
csoport megerősödjön, és a romos Párizs tényleges vezető
csoportja legyen. Véget érnek a bandaháborúk, az emberek
kicsit tervszerűbben láthatnak neki a romok átkutatásának,
lehetőség nyílik majd készletek felhalmozásának, és még ezer
más dologra…
Sauveterre nem volt idealista.
Csak egy kicsit elragadták a gondolatai.
 Léptei egy kicsit lelassúdtak, miközben a fénypászma időről
időre felkúszott a falra, azt a sötét üreget keresve, melyen
keresztül lejutott ide, a föld alatti paradicsomba.
Elhaladt az összedőlt ládák mellett. Elégedetten
elmosolyodott, mert emlékezett rá, innen már valóban csupán
pár lépés választja el a kijárattól.
Hogy fognak örülni a többiek, gondolta, amikor a ládák közül
hirtelen egy nehéz férfitest csapódott neki, és fájdalmas szúrást
érzett a dereka magasságában.
 10. Menekülő
Párizs, 2005. szeptember 25.

Árnyékjáró gondosan beosztotta az erejét. Egy kiadós sprinttel

minden bizonnyal időben fedezékbe juthatott volna, ám akkor
fennállt annak a veszélye, hogy a kiborg felhagy az üldözéssel,
és nem sikerül a többiek elé csalogatni. Márpedig akkor Pierre
Stepschy hiába áldozta az életét.
A férfi igyekezett úgy helyezkedni, hogy közte és a kiborg
között mindig legyen valami természetes akadály. Igaz, a kiborg
már két alkalommal is megpróbálkozott egy-egy lövéssel, ám a
plazma méterekkel elkerülte Árnyékjárót, de az általa levegőbe
vetett izzó kődarabok szaporán kopogtak a férfi hátán.
Árnyékjáró bízott benne, hogy sem a haja, sem a ruhája nem
lobban lángra ezektől a repülő zsarátnokoktól. Szinte mindene
úszott az izzadságban; bár a levegő hideg volt, az esőnek
köszönhetően mégis elég nedves volt minden.
Kiváló alkalom egy kiadós tüdőgyulladásra.
Ami gyakorlatilag gyógyszer nélkül minden bizonnyal
egyenértékű egy kellemes tüdőlövéssel. Mindkettő halállal
végződik.
Megkerült egy gödröt – az átugrását nem kockáztatta, mert az
alján víz gyűlt össze, és nem lehetett látni, mi van a vízfelszín
alatt, mint ahogy azt sem, milyen mély a pocsolya –, majd
feliramodott egy lejtőn. Tartott tőle, hogy a kiborgnak jobb
rálátása nyílik, ezért egy éles fordulattal nem előre haladt
tovább, hanem balra ereszkedett le.
Nem kellett csalatkoznia.
Egy századmásodperccel megkésve izzó plazmacsomag vájt
alkarnyi mély gödröt az emelkedő tetejébe.
Árnyékjáró felsóhajtott.
Ez közelebb volt, mint várta. Legközelebb jobban kell
vigyáznia. A gép kezdi belőni magát, vagy csak csökkent a
kettejük közötti távolság és a célzást nehezítő akadályok száma.
Még mintegy hatvan méter van hátra.
Árnyékjáró már látta a helyet, ahol Brown és Dirkschneider
lapult. Ha odáig kibírja, akkor jó eséllyel elkapják a kiborgot,
mert a gép aligha fog más célpontokra koncentrálni. Nem
valószínű, hogy feltételezné, csapdába akarják csalni. Az
ilyesféle magatartás merőben idegen volt az emberektől. Ha
Árnyékjáró társai nem árulják el magukat időnek előtte, akkor
nyugodtan számolhatnak az új fegyverrel.
Ötven méter…
Normál terepen nem több tizenöt másodpercnél.
Árnyékjáró felbukott egy, a földből alattomosan kinyúló
vasdarabban. A sípcsontja nyomban lüktetni kezdett, és egy
végtelennek tetsző másodpercig azt hitte, nem lesz képes talpra
állni. Az akaraterő azonban győzedelmeskedett a fájdalom felett,
és Árnyékjáró azon vette magát, hogy ismét rohan. Igaz, ezúttal
minden lépésért meg kellett szenvednie, de úgy vélte, bírja
erővel a futamot.
Remélhetőleg a kiborg sem veszi túl könnyedén az
akadályokat.
Árnyékjáró szándékosan választott magának nehéz terepet,
mert tapasztalatból tudta, hogy a gépek jobban kedvelik a sima,
egyenes felszínű talajt, mint az emelkedőkkel,
bombatölcsérekkel és hasonlókkal szabdalt terepet. Ilyenkor
bizonyára jócskán leköti a processzorkapacitásukat az
optimalizált útvonal megtalálása, ez pedig értékes század- vagy
ezredmásodperceket is jelenthet.
A kiborg belső, virtuális kijelzőjére hívta a város térképét,
majd néhány gyors parancs segítségével kinagyította a
célterületet. A repülő kiborgok a régi térkép alapján elkészítették
a romváros aktualizált térképváltozatát is. Igaz, a térkép szinte
óráról órára változott az összeomló házaknak és a Tudat által
meghatározott romboló akcióknak köszönhetően, azonban még
így is tisztán látni lehetett belőle, mely útvonalakat lehet
azonnal, egyértelműen kizárni az optimalizálási folyamatból. A
gépnek ez nem okozott jelentékeny időkiesést, az a pár
századmásodperc, amíg a folyamat lezajlott, a humán amúgy
sem tehetett szert számottevő előnyre.
Az elsődleges direktívák világosan megszabták a harctéri
egységek számára, hogy mit kell tenniük, ha humánokkal
találkoznak. Kevesen élték túl az efféle találkozást, mivel a
gépek alaputasításai között szerepelt az emberek elpusztítása.
Ez a harctéri egység mindössze nyolc nappal ezelőtt gördült
le a gyártószalagról, ám alig valamivel tudott kevesebbet, mint
egy hónapok óta szolgálatot teljesítő társa. A Tudat
folyamatosan gyűjtötte a harctéri tapasztalatokat, és a megfelelő
szimulációs folyamatok és ellenőrzések elvégzése után
újraprogramozta az ostyaáramkörös processzorokat. Ennek
köszönhetően az újabb típusok rendelkeztek a régiek – megszűrt
– tapasztalatával, valamint minden olyan technikai jellegű
frissítéssel, ami a hatékonyságukat növelte.
A virtuális képernyő áttetszővé vált, és megjelent alatta a
másodlagos képernyő, melyen a harci processzek futottak –
célkeresés, lőpálya optimalizálás és az ellenséges objektummal
kapcsolatos összes többi adat. Egy harmadik képernyőn a
célszemély adatait lehetett leolvasni – a kiborg számára nem
jelentett különösebb nehézséget az összes képernyő egyidejű
figyelése, lévén, nem vizuális adatokról, hanem közvetlen, belső
információátvitelről volt szó.
A harcászati modul az első támadás elszenvedése után
automatikusan kiélesítette a védelmi rendszert, ami azt
jelentette, hogy az érzékelők által közvetített adatok egy
elsődleges szűrőn futottak keresztül, így elvileg arra is lehetőség
nyílott, hogy a kiborg akár egy felé repülő tárgyat próbáljon
meg eltalálni. Mindeközben a célszemély adatait elemezve a
rendszer megpróbált választ kapni a veszélyességi fokra, a
várható támadásokra, a potenciális fegyverzetre és
tűzkapacitásra. Az eddigi két támadás – az elemzés során azt a
felrobbantott gránátot is támadásként értelmezte, mely
tulajdonképpen a menekülést biztosította a célszemély számára
– alapján valószínűsíthető volt, hogy a humánok gránátokkal
vannak felfegyverkezve. A robbanás nagyságának elemzése
rávilágított arra a tényre is, hogy egy ilyen gránát kritikus zónán
belül bekövetkező robbanása akár a titániumváz belsejében
elhelyezett ostyaáramkörös processzorban is kárt tehet,
következésképpen a kiborg kívül maradt egy ember átlagos
dobási távolságán. Köszönhetően az előzetesen felépített
adatbázisnak, a statisztikai adatok alapján a gép pontosan tudta,
mi az a távolság, melyen belül már komolyan veszélyezteti
magát.
Az már a sors külön fintora, miszerint a Gépisten nem építette
be a teremtményeibe, hogy az ilyen helyzetekben azonnal
riasszák a központot. Egyszerűen nem számolt azzal az
eshetőséggel, hogy egy magányos humán esetleg rátámadhat
egy kiborgra. Egy szervezett támadás azonnal vészriadót váltott
volna ki, azonban még ennek paraméterei sem voltak elég
pontosan beállítva, mivel a gép értelmezése szerint szervezett
támadásnak az minősült volna, ha egy időben legalább öt,
különböző pozíciót elfoglaló humán támad rá, s ezek közül
legalább ketten technikai jellegű lőfegyvert használnak.
A kiborg következésképpen nem riasztott. Logikai
áramköreiben fel sem merült az a lehetőség, hogy ennek a
párharcnak – az ő szempontjából üldözésnek – más is lehet a
végkimenetele, mint a humán pusztulása.
A gép nem értékelte túl magát.
Egyszerűen hiányos volt az adatbázisa ebből a szempontból.
Nem volt előzményadat, amire támaszkodhatott volna, az eddig
elpusztult kiborgok esetében soha nem sikerült humán ráhatást
kimutatni, azaz még a Tudat sem hitte el, hogy néhány
magányos ember képes végezni a kiborgokkal, az ő
teremtményeivel.
A kiborg újabb lövéssel próbálkozott, azonban egy
századmásodperccel a lőparancs kiadása előtt a humán
kimozdult a célkeresztből, és eltűnt egy földön heverő
szobortorzó mögött, melyet ugyan a plazma átégetett, ám
mögötte már nyoma sem volt a célpontnak. Túl gyorsan és
kiszámíthatatlanul változtatta a célszemély a helyét. A kiborg
ugyan megpróbált valamiféle logikai mintát ráhúzni az eddigi
mozgás koordinátarendszerére, de mivel ez túl sok számítási
kapacitást igényelt, megvonta az erőforrásokat a feladattól.
E nélkül is el fogja végezni a dolgát.
Árnyékjáró az utolsó lövésnél azt hitte, kész, vége, ennyi volt.
Mielőtt lebukott volna a szobor mögé, egy pillanatra megállt, és
a szeme sarkából a kiborgot kereste. Az az átkozott fémkaszni
ott volt mögötte, alig több mint huszonöt méterre. Ha egy kicsit
közelebb lett volna, a férfi alighanem megpróbálkozik még egy
gránáttal, így azonban túl nagynak ítélte a távolságot. Értékes
pillanatokat vesztegetett el, s az a nyomorult gép nem habozott
kihasználni a lehetőséget. Árnyékjáró látta a felvillanást, s bár
fizikailag lehetetlen megelőzni egy alig valamivel a
hangsebesség alatt kilőtt plazmacsomagot, mégis sikerült
lebuknia egy összetört márványszobor mögé. Nem pihent meg,
hanem vadul előrevetődött, és a kövek éles peremével nem
törődve oldalra gurult. A plazma mögötte öklömnyi lyukat ütött
a márványba, majd pezsegtetni kezdte a talajt.
Árnyékjáró igyekezett nem tudomást venni arról, hogy
milyen kevésen múlt az élete, hanem ismét elrugaszkodott a
talajtól, és begurult egy törmelékhalom mögé. Itt egy
szusszanásnyi időt engedélyezett magának, majd felugrott, és
rohanni kezdett a legközelebbi épület felé, melynek csupán a
homlokzatfala állt. A fal mögött, ha sikerül átjutnia a romokon,
már ott a másik utca, ahol Brown és Dirkschneider várakozik
türelmesen.
Remélhetőleg.
 11. Kihívás nélkül
Párizs, 2005. szeptember 25.

Sauveterre nem veszítette el az egyensúlyát, csupán

nekitántorodott a falnak, amikor a sötétből valaki nekiugrott. Az
oldala kegyetlenül lüktetett, de sikerült nekivágnia a támadóját a
falnak. Érezte, hogy az oldalából kiszakadt egy kés, a szúrást
vágássá változtatva át. A seb bőven vérzett, de Sauveterre-nek
az életéért küzdött. Ha megmarad, majd beköti a sebet.
Nem kellett gondolkoznia, ki a támadója. Bár az arcát még
nem látta, mozgása sötétben is elárulta. Queribus volt az
egyetlen a csoportban, aki az életére mert törni; igaz, ő is csak
lopva, lesből vetett tőrt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy sikerrel
járjon, de vagy túlságosan elbízta magát, vagy a félelem
béklyózta meg a kezét… a szúrás kicsit lejjebb ment, mint
kellett volna.
Sauveterre eltaszította magától a támadóját, és a késéért nyúlt,
miközben a fénycsóvát a másik férfira irányította, hogy
elvakítsa azt.
Válaszul Queribus is felkapcsolta a zseblámpáját, és most úgy
keringtek egymás körül, mint két bevadított, fullánkos
szentjánosbogár.
– Azt hittem, megjött a bátorságod, bazzeg! – köpött a földre
Sauveterre, és igyekezett eltitkolni, milyen pokolian lüktet a
sebe.
Queribus nem támadott azonnal. Kivárt néhány másodpercet,
mert biztos akart lenni benne, hogy Sauveterre állva marad.
Érezte, hogy a kése húst talál, és ellenfele ruhája lassan kezdett
átvérezni. Ha tudja egy kicsit húzni az időt, akár nyílt
összecsapás nélkül is diadalmaskodhat.
Sauveterre nem hagyott időt neki a várakozásra. Előrelendült,
és kése rövid ívben a másik férfi torka felé csapott, Queribus az
utolsó pillanatban ugrott hátra előre, és csak a szerencséjén
múlott, hogy nem vágódott hanyatt az egyik ládában, melyet ő
sodort magával támadása pillanatában.
 – Gyáva vagy, asszonyok szégyene! – hergelte ellenfelét
Sauveterre, bízva benne, hogy a másik férfi agyát elönti a düh,
és nem kell végig kergetni az egész alagúton, ha késpárbajt akar
vívni vele. – Nem foglak azonnal megölni, bazzeg… levágom a
férfiasságod, és hagylak majd elvérezni. Este pedig, ha
berendezkedtünk idelent, mindenkinek elmondom majd, hogy
milyen gyáva voltál. Heteken keresztül rajtad fogunk, bazzeg,
minden este röhögni…
Queribus megvonta a vállát.
– Nem érdekel – felelte nyugodtan, miközben gondosan
ügyelt rá, hogy távol maradjon Sauveterre késétől. A csoport
vezetője hírhedt bicskás volt, és Queribusnak volt alkalma
néhány összecsapását látni. Régebben akadtak, akik
gyorsabbnak és ügyesebbnek hitték magukat Sauveterre-nél,
mára senki sem emlékszik a nevükre. Queribus éppen ezért
választotta a lesből támadást. Ő élni akart. Élni és győzni.
Sauveterre megállt, és közelebb húzódott a falon. Már meg
sem próbálta leplezni az arcára kiülő fájdalmat, miközben egyik
kezével megkísérelt egy darabot kiszakítani az ingéből, hogy
vérző sebére szorítsa a rongydarabot.
Queribus közelebb ugrott, és megpróbálta torkon szúrni a
másik férfit, ám az egy ügyes mozdulattal blokkolta a pengét a
sajátjával, és miközben hátborzongató csikordulás hallatszott,
erőteljesen felrántotta a kezét. Queribus egy pillanatra azt hitte,
tőből szakad ki a karja, de csupán a kése esett a földre. Mielőtt
azonban Sauveterre kihasználhatta volna előnyét, Queribus
hatalmasat ütött ellenfele oldalsebére, s míg az levegő után
kapkodott, lehajolt és ismét megszerezte a kését.
– Egy-egy – nyögte elkínzott arccal Sauveterre. Queribus
megrázta a fejét.
– Kettő ide, egy oda – helyesbített, majd flegmán hozzátette:
– Különben is csak a végeredmény számít…
Sauveterre igyekezett a fal közelében maradni. Sikerült a
letépett ruhadarabbal némileg csillapítani a vérzést, de az arca
olyan sápadt volt, mint egy több órája halott tetemnek. S ha így
mennek a dolgok, hamarosan azzá is válik.
 – Miért várták ilyen sokáig? – kérdezte erőtlenül. Már nem
próbált Queribus után menni. Ellenfele gúnyosan elhúzta a
száját.
– Nem volt rá alkalom – mondta sajnálkozva. – Egy teljes
esztendeje készülök rá, és most már azzal a seggdugasz
haveroddal sem kell számolnom. Ha ő nincs, már hónapok óta
halott lennél… kétszer is csak neki köszönheted az életed.
Mindig magzavart. Igaz, az csak az ostobaságotokat mutatja,
hogy semmit nem vettetek észre szándékaimból. Mindegy.
Türelmes voltam, és most lám, beérett az eredmény.
Sauveterre megtörölte a homlokát.
– Mit fogsz mondani a többieknek?
Queribus megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Bár, véleményem szerint,
egyikük sem fog túlzottan érdeklődni utánad, ha bejelentem,
hogy meghaltál. Legfeljebb egy darabig kutatunk majd nem
létező gyilkosod után… elég tetem hever itt, akire ráfoghatom
majd, hogy ő tette.
Sauveterre megrázta a fejét.
– Nem elég logikus – szállt vitába olyan természetességgel,
mintha nem is élethalálharcot vívnának, melyben ráadásul
pillanatnyilag ő áll a vesztes pozícióban. – Senki nem fog hinni
neked, és ha nem hisznek, akkor bízni sem fognak. Hogy akarsz
vezetni egy csoportot úgy, hogy nem tudhatod magad mögött az
embereid többségét?
Queribus idegesen felnevetett.
– Kit érdekel, bíznak-e bennem? Majd megtanulnak félni
tőlem… Apró jutalmakkal bárkit a magam oldalára állíthatok, és
így elriasztom azokat is, akik esetleg a helyemre törnének.
Sauveterre legyintett, mint aki nevetségesnek találja az
egészet. Aztán a következő pillanatban az arca eltorzult –
iszonyú fájdalmai lehettek –, és térdre rogyott. Ujjai olyan
erővel markoltak a földbe, hogy körmei belecsikordultak az
erőfeszítésbe.
– Na, mi lesz már? – nyögte hátborzongató hangon, miközben
nem nézett ellenfelére. – Meddig kell még szenvednem, bazzeg,
te barom?
Queribus elvigyorodott.
– Rajtam ne múljék! – mondta, és előrelépett, hogy pengéjét
megmártsa ellenfele nyakszirtjében.
Soha nem tudta befejezni a mozdulatát.
Sauveterre felkapta a fejét, keze követhetetlen sebességgel
emelkedett fel, és a pengéje markolatig szaladt Queribus
gyomrába. Ezzel egy időben felállt, és a pengét hihetetlen erővel
rántva felfelé valósággal kibelezte ellenfelét. Queribus kimeredt
szemekkel bámult rá, mint aki képtelen elhinni, hogy ez
megtörténhet. Még élt néhány másodpercig, ám szeme fénye
megtört, és a penge kiesett a kezéből. Sauveterre eltaszította
magától a halottat, majd dühösen a földre köpött.
– Hülye barom! – mindössze ennyit mondott, majd
hátralépett, és zseblámpája fényét a sebére irányítva nekilátott,
hogy végre magával is foglalkozzon. Mielőtt még elvérezne.
Gavachette fedezte fel elsőként a lyukból kimászó, vérfoltos
Sauveterre-t. nem kezdett el kiabálni, hanem intett a hozzá
legközelebb eső asszonynak, hogy segítsen, majd két oldalról
belekaroltak a sebesültbe, és segítettek neki leülni. Sauveterre
nagyon sápadt volt, nem csupán a vérveszteség viselte meg,
hanem az utána következő erőfeszítés, mire sikerült ismét a
felszínre jutnia.
– Queribus halott – mondta halkan a főnök. Egyelőre ennyi is
elég, az igazságot majd ráérnek megtudni a többiek, ha egy
kicsit jobban lesz. Nehogy még valakinek ostoba gondolatok
foganjanak a fejében.
– Hol voltál? – kérdezett a lényegre Gavachette.
– Megtaláltam a lejáratot. – Sauveterre a legszívesebben aludt
volna egy kicsit, de tisztában volt vele, hogy még ezt egy kicsit
nem engedheti meg magának. Előbb biztonságba kell juttatni a
csapatát, pihenni ráér azután is. Az asszonyok majd ellátják a
sebét. – Az a lyuk a föld alá vezet… egy metróalagútba. Odalent
biztonságban leszünk. Gavachette, menj te elsőként! Vidd
magaddal Vingly-t meg valamelyik kölyköt! – Gyakran
elhallgatott, erőt kellett gyűjteni, hogy folytatni tudja. – Ha már
lent vagytok, nem mentek addig sehova, amíg mindenki meg
nem érkezett. Nem hiszem, hogy… hogy van lent bárki is, de
jobb félni, mint megijedni. Ha velem történne valami… akkor a
csoport válasszon magának másik vezetőt… – Lehunyta a
szemét, és felsóhajtott.
Gavachette nagyot nyelt, és óvatosan, szinte félve
megpaskolta Sauveterre arcát.
– Minden rendben? – kérdezte feleslegesen, pusztán azért,
mert hallani akarta a férfi hangját.
Sauveterre résnyire kinyitotta a szemét.
– Persze – felelte halkan. – De lefelé már vinni fogtok… s jaj
nektek, bazzeg, ha valami balfasz miatt ki kell nyitnom a
szemem…
Gavachette elmosolyodott.
Igen, ez már megint Sauveterre volt.
A csoport mocskos szájú főnöke.
Még sincs minden veszve.
Ránézett a mellette térdepelő asszonyra.
– Szólj mindenkinek! A főnök megtalálta a lejáratot. Itt az
ideje, hogy behúzódjunk egy biztonságos lyukba, és pihenjünk
egy keveset. – Sauveterre-re pillantott. – Menj nyugodtan, majd
én gondját viselem, amíg összeszeded a csoportot…
 12. Plazma és vér
Párizs, 2005. szeptember 25.

Dirkschneider úgy becsülte, Stepschy és Árnyékjáró már

legalább fél órája elmentek. Persze az is lehet, hogy megcsalta
az időérzéke, és nem telt el több huszonöt percnél. A gondolatra
elvigyorodott: mintha olyan sokat számítana manapság öt perc.
Nincs honnan elkésni, az időnek a szerepe lecsökkent. Persze
később, ha ismét kétoldalúvá válik a háború, akkor szükség lesz
az időpont-egyeztetésekre a taktikai összehangolásoknál, ám
addig még van egy kis idő.
A német kicsit úgy érezte magát, mint hal a vízben. Sodródott
az árral, és igazából nem számított, hova veti a sors. Amióta
kitört a háború, és elveszítette az egyetlent, akit igazán szeretett
– a kedvesét –, a dolgok valahogy már nem voltak olyanok, mint
egykoron. Addig mindig volt hova hazatérnie, mára ez a szó
csupán ködös emlék a múltjában. A háború kitörése egyik
pillanatról a másikra jött, a nukleáris csapások a világ
legnagyobb városait tüntették el pár óra leforgása alatt a föld
színéről.
S ami a legrosszabb az egészben, Dirkschneider magát okolta
kedvese haláláért. Ulrike éppen New Yorkban tartózkodott,
amikor a bombák becsapódtak. New Yorkban szerettek volna
összeházasodni – a férfi máig magánál hordta a gyűrűt egy
vékony acélláncon a nyakába erősítve –, és Udo küldte a
repülőjegyet is a leánynak, lefoglalta a szállodákat…
Egy nappal később érkezett volna.
A háború kirobbanása mindent eltörölt. Bár emberek milliói
pusztultak el néhány másodperc alatt, Udo Dirkschneidernek
csupán egy számított. És nem létezik olyan hatalom sem földön,
sem égben, mely visszahozhatná Ulrikét a halálból, hogy
kedvese ismét erős karjaiba szoríthassa.
A férfi ekkor kezdett megérteni valamit abból, amit éveken át
majdhogynem kívülállóként szemlélt. Soha nem gondolkozott el
azon, hogy akiket az évek során megölt, szintén emberek voltak.
Emberek, akiket valaki szeretett, akiket valaki hazavárt…
számára csak célpontok voltak.
Leküzdendő akadályok.
Ulrike halála mellett ez volt a másik csapás, mellyel meg
kellett birkóznia. A lelkiismerete kicsit későn ébredt fel, de ő
legalább elmondhatta magáról, hogy utólag megbánta a bűneit.
Hosszú napokon keresztül imádkozott áldozatai lelki üdvéért,
bűnbocsánatért könyörgött az Úrhoz, ám nem volt pap, akinek
meggyónhatott volna, s akitől feloldozást kaphatott volna.
Tudta, hogy a Pokolra fog kerülni.
Nem igazán érdekelte.
Nem volt igazi hívő, mint ahogy az ateizmus is távol állt tőle.
Saját szabályok szerint értelmezte a hitet, egy felsőbb
hatalomhoz való viszonyát. A háború előtt soha nem
gondolkozott ezen, azonban az ítélet Napja mindent
megváltoztatott.
Lassan körbepillantott. Vagy a füle csalta meg, vagy pedig
közeledett valaki, ám akárhogy figyelt, egyelőre kívül maradt
azon a területen, melyet fedezékéből biztonságosan, rejtekhelye
felfedése nélkül beláthatott.
Árnyékjáró jönne?
Vagy Stepschy igyekszik visszafelé?
Dirkschneidernek választania kellett. Vagy vár, amíg az előtte
elhaladó olyan területre ér, ahol tűzfedezetet biztosíthat neki,
vagy felemelkedik és körbenéz, megkockáztatva, hogy valaki
kiszúrja. Ami nem is lenne túl nagy baj, ha nem egy kiborgról
lenne szó.
A német nem mozdult.
Nem önmagát féltette.
Az élete már rég nem ért semmit.
Az amerikai, Brown más pozíciót foglal el, és amennyire
Dirkschneider ki tudta kalkulálni, akkor nagy valószínűséggel
látja a közeledőt. S ha baj van, biztos nem fog nyugodtan ülni a
fenekén. Dirkschneider magában eldöntötte, hogy ha az
amerikai lőni kezd, akkor ő sem marad ki a buliból. Még egy
kiborg sem mindenható, különösen akkor, ha izzó
plazmacsomagok igyekeznek felé a levegőben. Lesz elég baja
Brown lövéseitől is, aligha az lesz a legfontosabb dolga, hogy
újabb, potenciális ellenfelek után kutasson a környéken.
Vagy ha igen, hát megkapja.
Mintha egy ház kezdett volna összedőlni.
Dirkschneider felkapta a fejét, a hallása megcsalta: bár nem
érzett remegést maga alatt, egy pillanatra mégis olybá tűnt
számára, mintha a rejtekhelye készülne összedőlni.
Aztán valami robbant.
Gyorsan kipillantott a lesőnyíláson, és némi döbbenettel vette
tudomásul, hogy kicsit megváltozott odakint a világ. Az eddig
békésen rozsdásodó gépkocsik közül három is lángolt, a
negyedikre pedig csupán egy kiégett folt emlékeztetett. Nyilván
maradt valamennyi benzin a tankjában, és a plazma
berobbantotta.
Akkor a kiborg itt van egészen közel.
Dirkschneider csodálkozott rajta, hogy Brown miért nem lőtt
eddig. A gép túl messze lenne, vagy csak az amerikai nem elég
biztos önmagában? Esetleg nincs rálátása a célpontra?
A lehetőségek száma végtelen.
Egy alak vágtatott el előtte… Árnyékjáró. A férfi kicsit
bicegett – vagy legalábbis úgy látszott –, ám ez nem
csökkentette jelentősen a sebességét. Csak akkor képes erre az
ember, ha az életéért fut.
Mintha csak Dirkschneidert akarná igazolni az élet, egy újabb
kocsi repült a levegőbe – ezúttal egy piszkosszürke Toyota majd
még egy. A kiborg nem adott sok esélyt Árnyékjárónak, noha a
férfi eddig valahogy elkerülte a plazmát.
Félelmetes látvány…
És a kiborg még mindig nem volt sehol.
Dirkschneider úgy sejtette, hogy Brown az egyik
tehergépkocsi tetején hever. Ha az a nyavalyás gép ilyen
ütemben amortizálja a környék gépkocsiparkját, akkor már
nagyon forró lehet a férfi feneke alatt a „talaj". A kiborgnak nem
is kell kiszúrnia az amerikait, ha minden roncsba beleereszt
egyet, akkor úgyis telibe kapja.
Brown bizonyára látja ezt.
Akkor mi a faszért nem lő már?
 Dirkschneidernek minden önuralmára szüksége volt ahhoz,
hogy nyugodtan maradjon a helyén. Bár két társa is
életveszélyben volt, mégsem mutathatta meg magát. A lövések
iránya alapján a kiborg valahol ott volt előtte, pokolian közel, s
ha most megmozdul, akkor azzal valószínűleg a saját halálos
ítéletét is aláírja.
És akkor végre megvillant valami oldalt.
A kiborgokat messziről ki lehetett szúrni, a titániumon
valahogy nem tapadt meg annyira a pernye és a por – minden
bizonnyal egy speciális védőanyagnak köszönhetően –, s így
ezüstösen csillogtak a sötétben. Dirkschneider belegondolni sem
mert, mi lenne, ha az ellenség soraiban éjfekete, matt kiborgok
is lennének… Remélhetőleg soha nem kell ilyenekkel
találkoznia.
A német óvatosan elfordította a plazmavető csövét, és befogta
a célkeresztbe a megfontoltan közeledő kiborgot. A gép meg
sem próbált takarásban maradni – nem volt rá szüksége –,
inkább igyekezett úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb
akadály maradjon közte és áldozata között.
Mintegy három méterenként megállt, és leadott egy újabb
lövést. Olybá tűnt, mintha egymaga tisztára akarná pucolni ezt
az utcát, és Dirkschneider fejében még az a gondolat is
megfordult, hogy szándékosan céloz rosszul.
Játszik Árnyékjáróval, mint macska az egérrel…
Egy pillanatra sem vette le a szemét a kiborgról, és igyekezett
nem pislogni, miközben a célkeresztet a gép mellkasára
irányította. Árnyékjáró azt tanácsolta, ide lőjenek, s ezt Victor is
megerősítette, mert közös véleményük szerint a gépek központi
irányítóegysége – processzorja – valahol itt helyezkedik el.
Dirkschneider nem feledkezett meg arról, hogy ennek az
akciónak egyetlen értelme volt csupán: újabb fegyvert szerezni.
Lehetőleg veszteségek nélkül.
Hol a pokolban lehet Stepschy?
A kiborg már meg sem állt, menet közben engedte el lövéseit,
és amennyire a német meg tudta állapítani, mind szaporábban.
Ennek csak egyetlen lehetséges magyarázata van: sikerült
Árnyékjárót sarokba szorítani.
 Dirkschneider megérintette az elsütőbillentyűt. A célkereszt
mintha a töredék másodpercrészére megremegett volna, ám nem
mozdult el a célpontról. A csőből kicsapódó vérszínű
plazmacsomag a másodperc tört része alatt szelte el a kiborgig
lévő távolságot, és gyakorlatilag elpárologtatta a gép törzsét. A
karok és a fegyver a földre hullottak, míg a járómechanizmus
kísérteties módon tovább haladt előre, hogy pár lépés megtétele
után oldalra dőljön, és örökre mozdulatlanná dermedjen.
A német férfi felsóhajtott.
Másodpercek teltek el, mire a fegyver csövét el merte
mozdítani a kiborg torzójáról. Minden pillanatban azt várta,
hogy kiderül, az egész csupán álom, s a valóság még szörnyűbb
lesz, mint amit eddig tapasztaltak. Ám ahogy múlt az idő,
Dirkschneidert kezdte elönteni valami furcsa, egészen a lélek
mélyéről fakadó boldogság.
Megfizettem érted, Ulrike, gondolta. Megfizettem és megfogok
fizetni. Újra és újra, amíg csak egy is van ezekből…
A szeme sarkában apró könnycsepp jelent meg, ám gyorsan
felszívódott. A háborúban nincs helye a könnyeknek. Óvatosan
felemelkedett, részben, hogy meggyőződjön arról, hogy a
társaival minden rendben, részben pedig biztos akart lenni
benne, hogy nincs több kiborg a környéken. Igaz, eddig egyetlen
jel sem utalt rá, de a férfi biztosra akart menni.
Az amerikait látta meg először. Brown nem foglalkozott
azzal, hogy lemásszon a teherautó tetejéről, átgázolt a
vezetőfülkén, és gyakorlatiasan leszánkózott a kocsi elején.
Dirkschneider csak most vette észre, mi késztette ilyen sietségre
a másik férfit: Árnyékjáró az egyik ház tövében hevert, a háta
fehér volt, és alig egy ölnyivel felette a falban jó kétökölnyi
lyuk tátongott.
Vajon mennyivel kerülte el a lövés?
Dirkschneider a helyén maradt, most, hogy Brown ott volt
Árnyékjáró mellett, addig nincs értelme sietni, amíg ki nem
derül, van-e remény. Addig valakinek biztosítani kell a terepet,
és figyelni Stepschy-t, aki remélhetőleg perceken belül
felbukkan.
 Brown felemelte a fejét, és körbenézett.
Dirkschneider intett neki, kiáltani nem mert. Ebben a
világban jobban teszi az ember, ha csendben marad. Brown
Árnyékjáróra mutatott, majd úgy tett, mint aki megpróbálja
felemelni. Ezután a kiborg felé mutatott, és abba az irányba
intett, ahol Victor menedéke helyezkedett el.
Dirkschneidernek nem kellett tolmács a jelzések
megértéséhez. Igaz, életében most először dolgozott együtt az
amerikaival, de vannak helyzetek, amikor nem lehet félreérteni
a másikat. Mindenesetre gyorsan egységesíteni kell a
jelzéseinket, gondolta a német, miközben egy pillanatra
felrémlettek előtte azok a titkos kézjelek, amiket a kiképzése
során sajátított el. Egy ilyen „néma beszéd" mindenképpen
hasznára válna a harcosoknak.
Felállt, és elindult le, a kiborg roncsaihoz. Az már biztosnak
tűnt, hogy Victor kérése ellenére a gép maradványait nem tudja
magával vinni, hacsak Stepschy be nem fut végre, bár valami
azt súgta Dirkschneidernek, hogy a negyedik férfira már nincs
sor értelme várni.
Meghalt. Megérzi az ember az ilyesmit.
 13. S eljöve közénk az Úr…
Párizs, 2005. szeptember 28.

Amikor Sauveterre kinyitotta a szemét, a lábát is alig bírta

mozdítania. Fáradtnak és kimerültnek érezte magát, de
kényszerítette a testét, hogy engedelmeskedjen neki. Igaz,
erejéből még így is csupán annyira futotta, hogy felült, és hátát a
falnak vetette. Homlokán hatalmas izzadságcseppek jelentek
meg, és csak most döbbent rá, hogy teljesen meztelen,
mindössze takarók fedik testét. Ahogy mozdult, a derekába
kínzó fájdalom nyilallt. Sauveterre felhajtotta a takarót, és a
gyér fényben ellenőrizte a sebet, amit az a nyomorult Queribus
ejtett rajta. A kés elég mélyen a testébe szaladt, de amennyire
Sauveterre meg tudta ítélni, nem érintett létfontosságú
szerveket. Ha pedig téved, akkor legfeljebb hamarabb távozik
erről a világról, mint eredetileg tervezte.
Már így is tovább húzta, mint hitte volna.
Hűvös érintést érzett a homlokán. Észre sem vette, hogy
valaki ott gubbaszt mellette, s most, hogy végre magához tért,
nedves kendőt nyom a homlokához.
Gavachette.
– Mióta? – nyögte a férfi. Alig bírt megszólalni, olyan száraz
volt a szája. Ez nem valami jó jel.
– Két napja – felelte a nő. Kevés szóból is megértették
egymást.
Sauveterre elhúzta a száját.
Két nap. Az nagyon sok. Ám az, hogy még mindig életben
van, reményre ad okot. Queribus testét már megtalálták, s
bizonyára az sem okozott különösebb nehézséget, hogy
összefüggést találjanak a csoport vezetőjének sérülése és a
halott között. Mindazonáltal senki nem próbálta átvenni a
helyét, mert akkor aligha lenne életben. Egy új főnök nem
foglalkozna egy súlyos sebesülttel. Különösen akkor nem, ha az
ő helyét vette át.
– Mindenki itt van? – kérdezte a férfi. Gavachette bólintott.
– Jó hely – mondta egyszerűen. Nem említette Queribust, s ez
így volt rendjén. Felemelt egy cseréptányért, és megitatta a
férfit.
Sauveterre csodálkozva nézte az edényt. Amennyire vissza
tudott emlékezni, nekik csak alumíniumedényeik voltak, mert
azok bizonyultak a legstrapabíróbbnak az eltelt hónapok során.
A cserepet nyilván itt találták.
– Nem voltak túlélők idelent? – érdeklődött Sauveterre, mikor
végre sikerült csillapítania a szomját, a második adag
elfogyasztása után.
Gavachette megrázta a fejét.
– Senki, csak… – elbizonytalanodott a hangja, és látszott
rajta, nem szívesen beszélne tovább. Sauveterre szigorú
pillantást vetett a nőre.
– Ne húzd az időd, bazzeg! – kezdett visszatérni az ereje, és
ezzel együtt az életkedve is, régi rossz szokásaival, stílusával
egyetemben. – Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom
belőled…
Gavachette némán bámult maga elé. Egy másodpercre úgy
tűnt, ezúttal mégsem hagyja befolyásolni magát, és nem szól
egy szót sem, ám végül mélyet sóhajtott, és belekezdett:
– Ahogy mondtad, lejöttünk ide… Norona találta meg
Queribus holttestét, de akkor még nem tudtuk, ki ölte meg… –
Gyors pillantást vetett a férfira, de az rezzenéstelen arccal
figyelt tovább. Ha nem tudják, mi történt, akkor soha nem is
fogják megtudni. De legalábbis most még nem. – A férfiak
nekiláttak az alagút felfedezésének. Találtak néhány halottat…
azóta már odafenn vannak… a nők pedig a már átvizsgált
területet vették birtokukba. Bár sok kisebb helyiség
használhatatlanná vált az omlás miatt, még mindig ez a legjobb,
legbiztonságosabb és legkényelmesebb hely, ahova eddig hoztál
minket.
Sauveterre megengedett magának egy halvány mosolyt. Jól
esett hallgatni a dicséretet. Ez a hely valóban nagyon jónak tűnt,
kár lett volna lemondani róla.
– Ahol lehetett, nekiláttunk eltakarítani a köveket, Petrus
pedig nekilátott keresni egy másik feljáratot…
Sauveterre elégedetten bólintott. Kedvelte a csoport zsidó
származású férfitagját, mert soha nem kellett megmondani neki,
mit csináljon, mindig megtalálta a legfontosabbat, és vagy
elvégezte önmaga, vagy szólt Sauveterre-nek, aki kijelölt valakit
rá. A főnök már több alkalommal elgondolkozott azon, hogy
Petrust megteszi alvezérének, nem csupán a képességeit
elismerve, hanem mert ez a mostani példa is megmutatta, hogy
szükség van valakire, ha ő nem képes ellátni a feladatát. Igen.
Mihamarabb beszélnie kell Petrussal. Csak előbb megtudja,
mitől rémült meg annyira Gavachette. Mert lerí az arcáról, hogy
a félelem befészkelte magát a szívébe, s nem lesz könnyű kiűzni
onnan.
– Folytasd!
Gavachette nyelt egy nagyot.
– Eliza megtalálta Jézust…
Sauveterre a homlokát ráncolta.
Valami őrült nagy átverést sejtett a háttérben, sőt, egy
pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy magához sem
tért, csupán lázálmában lát meglepően élethű víziót. S ha ez
lázálom, mihamarabb fel kell ébrednie belőle!
Gavachette tökéletesen félreértette a férfi tekintetét. Szinte
bocsánatkérően ismételte.
– Megtaláltuk Jézust… Halott.
Sauveterre lehunyta a szemét.
Hallucinál. Ez most már egészen biztos. Vagy ha ez a valóság,
akkor valakik, valahol nagyon eltoltak valamit. Jézus mi a fenét
keresne a földön? Másodjára is meg akarja váltani a bűnösöket?
Ezzel nem csak elkésett, de nagyon is ráfaragott.
Akaratlanul is kuncogni kezdett, ám amikor kinyitotta a
szemét, a zavart és szemrehányóan rábámuló Gavachette láttán
ettől is elment a kedve.
– Odavezetnétek a testéhez? – kérdezte végül Sauveterre,
mert jobb ötlet nem jutott az eszébe. Bízott benne, hogy némi
segítséggel képes lesz talpra kecmeregni, és pár tucat lépés
megtétele igazán nem jelenthet nagy problémát.
Ami azt illeti, mindkét esetben elszámolta magát. Még
segítséggel is megküszködött minden lépésért – igazság szerint
inkább vitték, minthogy ő ment volna, a pár tucat lépés pedig
egy majd nyolcvan méteres sétát jelentett, ami jelen állapotában
felért háromszor annyival is.
Amennyire lehetett, megpróbálta eltitkolni a gyengeségét, ám
akikre támaszkodott, azok tisztában voltak vele, hogy még kell
egy kis idő, mire talpra áll. Annyi haszna mindenesetre volt a
sétának, hogy az a pár ember, akikkel találkozott, némileg
mintha felvidult volna – ha ugyan ez a megfelelő kifejezés az
arcukon látható érzelmekre – főnök a láttán. Sauveterre büszke
volt magára: a többiek még mindig a csoport támpilléreként
tekintenek rá. Nem szabad gyengének mutatkoznia. Bár ezt
könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani.
A folyosó beomlott végétől mintegy tíz lépésnyire megálltak.
Gavachette előremutatott.
– Ott van. – A hangja idegesnek tűnt.
Sauveterre majdnem káromkodni kezdett. Úgy érezte magát,
mint a szomjazó nyomorék, akinek a szájától alig néhány
centiméternyire ott egy vízzel teli pohár, de karok híján nem
képes inni belőle. Nekitámaszkodott a falnak, vett néhány mély
lélegzetet, és végig a fal mellett maradva – annak támaszkodva
– elindult a jelzett irányba.
Minden tagját ólomnak érezte, és már a második lépés után
megbotlott; kis híja, hogy orra nem bukott. A pillanatnyi
megingás szerencsére ahhoz is elegendő volt, hogy átbillentse a
vívódó asszonyokat, és a segítségére siessenek. Megragadták a
karjánál fogva, és innentől kezdve kérés nélkül vezették az
omlás tövében fekvő halotthoz.
Az ismeretlent valaki a hátára fordította, és most egy
lepedővel takarta le, ami nem kis pazarlást jelentett. Persze
később, ha megszabadultak a hullától, a lepedőt még
felhasználhatják.
– Emeld fel a lepedőt! – intett Sauveterre a nőnek, miközben
egy kicsit szárazabbnak érezte a száját. Nyilván az asszonyok
feszültsége kezdett rá is átragadni. A fenébe velük!
Gavachette tétován megrázta a fejét.
– Hagyjuk békén! – kérte.
Sauveterre kezdett bedühödni. Nem azért vergődött el idáig,
hogy még azt se nézhesse meg, ki fekszik a lepedő alatt.
– Na, mi lesz?! – kérdezte fenyegetően.
Gavachette elengedte a férfit, és hátralépett. Látszott rajta,
hogy a félelmeivel küzd: meg akart fordulni és elszaladni, mert
tartott a lepedő alatt fekvő halottól, de ugyanakkor Sauveterre
parancsa is kényszerítette.
Sauveterre soha, senkinek nem könyörgött. Ha nem teszik
meg helyette, megteszi majd ő.
Elengedte a segítő kezet, és előrelépett. Amikor hajolni
kezdett előre, a világ egy pillanatra elsötétült előtte, és térdre
zuhant.
Pontosan a halott mellé.
Kintről még úgy is lehetett volna hinni, hogy szándékosan
térdepelt le.
Gavachette keresztet vetett, és halkan imádkozni kezdett,
mormolásával megzavarva az amúgy is ideges férfit, aki
azonban magába fojtotta indulatait, és megpróbálta a lepedőn
keresztül szemügyre venni a halott vonásait. A lepedő nem volt
túl vastag, de ilyen gyér fényben – Sauveterre-ben csak most
tudatosult, hogy a mennyezeti izzók halványan pislákolnak! – ez
a lehetetlenséggel volt határos.
Sauveterre idegesen megvakarta a nyakát.
Ki ez a szerencsétlen, gondolta magában. Egyszerűen nem
tudta elfogadni, amit Gavachette mondott neki. Jézus?
Badarság! Talán töviskoszorút visel a fején? Vagy hasonlít egy
kicsit? Szakállas?
Előrenyúlt, és megfogta a lepedő szélét. Igyekezett
határozottnak látszani, de egy kicsit megborzongott, amikor
emelni kezdte felfelé a szövetdarabot.
Mi van, ha igazat mondtak, tette fel magának a kérdést.
Gyermekkorában szülei mindig magukkal vitték a templomba,
így a vallás nem állt olyan távol tőle, mint azt Sauveterre
állította magáról.
A világnak szüksége van Megváltókra…
Egy pillanatra mintha az egész világ megállt volna körülötte.
Tisztán hallotta Gavachette ideges imádkozását, a másik nő
döbbent, majdhogynem tiszteletteljes lélegzetvételét, a
mennyezeti izzók szelíd, diszkrét vibrálását, valahol a háttérben
két férfi vitáját… mindent.
Felemelte a lepedőt.
Az arc első pillantásra nem mondott semmit Sauveterre-nek.
Hacsak az nem volt furcsa, hogy bár a testet számos zúzódás
borította, az arcon egyetlen aprócska karcolás sem látszott. A
férfi hosszan nézte a halottat, tekintete kezdetben kíváncsiskodó
volt, majd mind több tisztelet jelent meg benne.
Kétségkívül volt valami a nők állításában, ezt még
Sauveterre-nek is el kellett ismernie.
A fickó rendkívüli módon hasonlított a huszadik század végén
megismert klasszikus Jézus ábrázolásokhoz.
Egy apróságtól eltekintve.
Ez a fickó itt albínó volt.
 14. Előkészületek
Párizs, 2005. szeptember 28.

Árnyékjáró kényszeredett vigyorgással vette tudomásul, hogy

csupán az ágyból figyelheti társait. Victor szigorú volt, és
miután Dirkschneider is megvizsgálta a sebeket – arra
hivatkozván, egykoron orvosnak készült –, megerősítette, hogy
Árnyékjárónak sok pihenésre van szüksége. Noha a férfi
pontosan tudta, hogy sebei nem komolyak, egyszerűen csak ki
van merülve, engedelmeskedett. Vannak helyzetek, amikor
önmérsékletet kell tanúsítani. Most lehetőség nyílik a pihenésre,
miért akarna hát hősködni. Ostobaság!
Joshua mindennel ellátta, és ha Árnyékjáró hagyja, akkor
talán még az ágytálazást is el kellett volna viselnie, mert a leány
annyira belejött az ápolónői szerepbe. A férfi figyelmét az sem
kerülte el, hogy Jacques Mordeaux, a csoport legfiatalabb
férfitagja milyen féltékenyen figyeli a leány ténykedését, noha
Joshua csupán egy kicsivel fordított több figyelmet
Árnyékjáróra, mint a társaság többi tagjára.
Hogy mi történt Stepschy-vel, arra végül Árnyékjáró
beszámolója derített fényt. Igyekezett szűkszavú lenni, s követni
a „halottról vagy jót, vagy semmit" elvet, de a végén
mindannyian egyetértettek abban, hogy társuk elhamarkodottan
cselekedett. S akkor még nagyon finoman fogalmaztak.
– Tudtam. – Joshua mindössze ennyit mondott, amikor Brown
a vállán cipelve az ájult Árnyékjárót megjelentek a bejárat előtt.
Nem fűzött hozzá többet, és később sem volt hajlandó
megmagyarázni a kijelentését, de olyan szemrehányóan nézett
egy darabig a tábornokra, hogy annak minden önuralmára
szüksége volt, nehogy a kelleténél emeltebb hangon szóljon a
leányhoz.
Az akció sikerrel járt.
Legalább ennyi jó volt az egészben.
Dirkschneider a lehető legjobb helyen találta el a kiborgot, és
bár a fegyvert a karral együtt hozta el Victornak, az idősebb férfi
csak örült ennek. Mint mondta, így legalább lehetősége nyílik a
rögzítési és vezérlőtechnikának a vizsgálatára, és remélhetőleg a
jövőben jóval egyszerűbb lesz megszerezni a fegyvereket a
kilőtt kiborgoktól, mint most.
Mert abban egyikük sem kételkedett, hogy a tendencia
folytatódni fog, és mind több fegyverre tesznek majd szert ily
módon.
Árnyékjáró két teljes napot töltött pihenéssel, és őszintén
szólva roppant mód élvezte a dolgot. Igaz, a többiek sem
panaszkodhattak túlzott leterheltségre, lévén mindannyian a
menedékben kuksoltak szinte egész nap, csupán a rendszeres
felszíni őrjáratokra hagyta el egy-egy páros a helyet. A tábornok
közben igyekezett a társaság bevonásával az eddigi
elképzeléseket finomítani a jövőt illetően. Elsősorban az első
„komolyabb" akciójukra, a fegyvergyár kifosztására és/vagy
megsemmisítésére koncentráltak, ám a közben felbukkanó,
távolabbi célok elérésére vonatkozó ötleteket sem vetették el.
Victor erre a célra szívesen áldozott papírt és ceruzát, bár azt
megkövetelte, hogy a papír mindkét oldalára írni kell.
– Mi már nem engedhetjük meg magunknak a pazarlást –
tette hozzá magyarázatképpen. – Ha a készletek elfogynak,
nehéz lesz pótolni őket. Erdőkre van szükség, gyárakra…
munkaerőre.
Nem kellett magyaráznia, mire gondol. Az odakint tomboló
nukleáris tél gyakorlatilag elpusztította a maradék élővilágot,
amit a sugárzás még meghagyott. Elvileg persze elképzelhető,
hogy a föld távoli, többé-kevésbé háborútól érintetlen helyein a
növények túlélhették a sugárzást, azonban a bolygó légkörébe
bekerült nagymennyiségű pornak köszönhetően a hőmérséklet
jócskán leesett, a nap csupán egy halvány folt volt az égen. A
fotoszintézis, mint folyamat, valószínűleg csak a könyvekben
létezik tovább, esetleg ellenőrzött, laboratóriumi körülmények
között. Remélhetőleg lesz néhány faj, amelyik átvészeli
valahogy azt a pár tucat évet, amíg a porfelhő eloszlik és ismét
leülepedik, magyarázta Victor, mert ha nem, akkor csúnyán
ráfázunk.
Akármi is legyen a háború vége.
 A tervezett akció ideje rohamosan közeledett, és néha már-
már az az érzésük támadt, hogy nem fogják tudni tartani a
határidőket. A tábornok mindenesetre Dirkschneider és Brown
kíséretében több alkalommal is felment a felszínre, hogy
alkalmas szállítójárművet találjanak. Okulva Árnyékjáró
felderítésének tapasztalataiból, igyekeztek felkészülni mindenre.
Ennek része volt a tehergépkocsi kiválasztása, és az üzemanyag
összegyűjtése is. Nem engedhetik meg maguknak, hogy menet
közben lerobbanjanak, mert az valószínűleg az akció kudarcát is
jelentené.
Első körben szemügyre vették a számba jöhető teherautókat,
melyek elég masszívak és robosztusak, ugyanakkor vélhetően
átjuthatnak majd a kritikus részeken is. Ezután következett a
műszaki vizsgálat – Brown nagyon jó volt ebben –, ami
leginkább abból állt, hogy egyáltalán a kocsit be lehet-e indítani.
Dirkschneider az egyik épület alagsorában talált néhány nagyon
jó állapotban lévő műanyag hordót. Könnyűek voltak, a fedelük
pontosan záródott, és legalább kétszáz liter üzemanyag fér
mindegyikbe. Feltéve, hogy sikerül ennyit összegyűjteni.
Összességében úgy tűnt, legalább ezer liter üzemanyagot
tudnak magukkal vinni, plusz, ami a tankba belefér. Ennyi
benzinnek elegendőnek kell lennie nem csak az oda-vissza útra,
de esetleges vésztartalékként is.
A tábornok gyakorlatiasabban gondolkozott. Feleslegesnek
tartotta ennyi üzemanyag esetleges elpazarlását – egy pontos
plazmatalálat simán a levegőbe röpíti a kocsit a benzin nélkül is
–, javaslatára a hordók többségét a helyén hagyták, ám
megkezdték a feltöltésüket. Mindössze egy hordónyi
üzemanyagot vittek magukkal, mert még ez is több mint
elegendőnek tűnt, tekintettel arra, hogy néhány mérföldnél
többet amúgy sem szándékoztak megtenni. Árnyékjáró
megtoldotta annyival a javaslatot, hogy a hordót a raktér
legvégében helyezték el, és ha gond van, egyetlen mozdulattal
megszabadulhatnak tőle. Sőt, még fegyverként is használhatják,
mert a hordó felrobbanása minden bizonnyal több kiborgot is
hidegre tenne.
Az ötlet annyira megtetszett Brown-nak, hogy az amerikai
máris benzinbombák tucatjaiban gondolkozott, ám a józan,
gyakorlatias Victor felhívta rá a figyelmét, hogy amíg elegendő
gránáttal rendelkeznek, addig azok alkalmazása kifizetődőbb. És
kisebb az esélye annak, hogy száguldó tűzgolyóvá változtatják a
teherautót.
– Valakinek mindenképp maradnia kellene… – vetette fel
Árnyékjáró az akció előtti utolsó beszélgetések egyikén. –
Bármi megtörténhet… még az is, hogy senki nem tér vissza
közülünk. Kell lennie valakinek, aki biztosítja a folytonosságot.
A tábornok bólintott.
– Igen, erre már én is gondoltam – ismerte be, és igyekezett
úgy körbepillantani, hogy senkin ne pihenjen túl soká a
tekintete. Még esetleg félreértené, és megsértődne… Márpedig
erre van a legkevésbé szükségük.
Joshua mintha kitalálta volna a tábornok gondolatát, máris
rázni kezdte a fejét, és eltökélten kijelentette:
– Nem érdekel, ki marad… én megyek.
Árnyékjáró szelíden elmosolyodott. A leány reakciója előre
kiszámítható volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy
valószínűleg mindenki rá gondolt volna először. Nehéz lesz
levetkőzni a régi beidegződéseket, hogy a háború férfimunka, és
a nőknek semmi helye nincs az összecsapásokban. Pedig a jövő
határozottan ebbe az irányba mutat: a gépek ellen küzdő
harcosok soraiban egyaránt lesznek férfiak és nők, sőt gyerekek
is…
Árnyékjáró ez utóbbitól tartott a legjobban.
Igazából soha nem gondolkozott el ezen, ám kézenfekvőnek
tűnt, hogy ha a gépeknek nincs szükségük emberekre, az
globálisan értendő, és nincsenek kivételek. S egy hideg
számításon alapuló rendszerben egy gyermek ugyanúgy
embernek számít, mint egy felnőtt. A gép nem fog mérlegelni,
nem töpreng morális kérdéseken. Csak meghúzza a ravaszt, és
kész.
Árnyékjáró megborzongott.
Az eddig sem túl szép jövő még borongósabbá változott.
– Van valaki, aki maradni akar? – érdeklődött a tábornok, a
társaság tagjaira bízva a döntést. Senki nem válaszolt.
 Árnyékjáró kérdőn Victorra nézett. Véleménye szerint a
csoport ezermesterének kellett volna itt maradnia, nem csupán
azért, mert ezt a menedéket ő hozta létre, hanem életkora miatt
is. Meg aztán ha elbuknának, szükség van valakire, aki
tanácsaival, szakértelmével segíthet egy újabb Ellenállás
létrehozásában.
– Victor? – kérdezte a tábornok is.
Az idősödő férfi megvonta a vállát.
– Nekem mindegy – ismerte be. – Itt is, ott is jó hasznomat
veszitek… – Egy pillanatra elmerengett, majd megrázta a fejét.
– Nem tudom. Szeretnék menni, de tartok tőle, nem bírnám a
megterhelést… – Ez utóbbit mintha kicsit szégyenkezve mondta
volna.
A tábornok legyintett.
– Ezzel ne foglalkozz! Igazság szerint mindenképp arra
kértelek volna, hogy maradj! Az előzetes tervet kicsit
átalakítottam, mert nem vagyunk elegen annak
kivitelezéséhez… Csupán két csapat lesz: egy, amelyik bemegy
és végrehajtja a szabotázsakciót, és egy másik, amelyik kint
marad, és fedezi a bentieket.
Dirkschneider megvakarta az állát.
– Két-három ember elég odabentre… meg kintre még kettő.
Az öt főt jelent. Mi összesen heten vagyunk, Victort is beleértve.
Ez azt jelenti, hogy még egy embernek kell itt maradnia…
Árnyékjáró felemelte az ujját.
– Hacsak nem szerzünk még valahonnan egykét embert…
Nyugodtabb lennék, ha kint lenne egy csoport, ami szemmel
tartja a területet, ha gondok adódnak. Mondjuk öt-hat fegyveres
elég lenne…
A tábornok felsóhajtott.
– Ne álmodozzunk! – figyelmeztette a társait. – Abból kell
gazdálkodnunk, amink van.
– Ki lesz a másik? – kérdezte Mordeaux. A fiú eddig jobbára
csendben maradt, ám a szemén látszott, hogy egyetért
Joshuával, és ő is ki akarja venni részét az akcióból.
Árnyékjáró elvigyorodott.
– Én biztosan megyek – mondta határozottan. – Elvégre
egyedül én jártam a fegyvergyárnál, nekem van a legnagyobb
helyszínismeretem.
Ezzel valóban nem lehetett vitatkozni.
– Én pedig a csoport egyetlen női tagja vagyok – jelentette ki
Joshua, mintha ez megfelelő érv lenne az akcióban való
részvételre. Majd látva a többiek arcán a halvány, árulkodó
mosolyt, még gyorsan hozzátette: – S az imént különben is
megmondtam, hogy megyek. Punktum! Nincs vita. Ha kell,
utánatok lopakodom, tehát ne is próbálkozzatok semmivel!
A tábornok megadóan bólintott.
– Mivel ha maradsz, úgy több bajt csinálnál, így inkább menj!
– mondta csendesen. – A lelkesedésed remélhetőleg átsegít
minden bajon…
Joshua elhúzta a száját, de bólintott. Nem igazán tetszett neki
a kapott válasz, ám végül is a javára döntöttek, s most csak ez
számított.
– Ketten már megvagyunk – összegezte Árnyékjáró.
Számított rá, hogy nehéz lesz hétből öt embert kiválasztani, még
akkor is, ha Victor önként a háttérbe húzódott. Akkor még
négyből három kell…
Dirkschneider felemelte a kezét.
– Bár én kerültem legutoljára ebbe a csapatba, szeretnék
menni. Egyetlen érvem a harci tapasztalatom… Árnyékjáró és a
tábornok tudják, mire vagyok képes. Szerintem többet tehetek
az akció sikeréért, mintha itthon maradok.
Mindenki bólogatott.
Árnyékjáró kinyújtotta a középső ujját is a mutató- és a
hüvelykujj mellé. Három már megvan. Brown megvonta a
vállát.
– Igazán nem akarok kötekedni, de szerintem vagy a
tábornoknak, vagy a fiúnak kellene maradnia…
– Mordeauxnak hívnak. Jacques Mordeauxnak – kapta fel a
vizet a nevezett, és szinte levegővétel nélkül közölte: – Én is ott
leszek. Több kiborg elpusztításánál működtem közre, mint te…
Ilyen alapon akár te is maradhatnál!
Az amerikai megvonta a vállát.
– Oké, nem akartalak megbántani – szabadkozott, de szavai
hamisan csengtek.
Árnyékjáró nem szólt egy szót sem, de kezdett aggódni.
Biztos volt benne, hogy Mordeaux döntésében jókora szerepet
játszott az is, hogy Joshua részt vesz az akcióban. A két fiatal
között szövődő vonzalom – mely a fiú részéről jóval erősebbnek
tűnt – komoly veszélyforrást jelentett az akcióban résztvevőkre.
Árnyékjáró tapasztalatból tudta, hogy az ilyen bensőséges
kapcsolat mekkora galibát tud okozni. Vajon Mordeaux képes
lenne hideg fejjel cselekedni, ha látná Joshuát meghalni? Még
fordított esetben sem volt biztos benne Árnyékjáró, nemhogy
így.
– Tábornok, neked kellene maradnod… – szólalt meg
csendesen Victor, aki kívülállóként sokkal őszintébb lehetett a
többieknél.
Árnyékjáró akaratlanul is bólintott. Victor mellett ő is a
tábornokra szavazott volna, esetleg a két fiatal valamelyikére.
– Igen? – kérdezte a tábornok egy kicsit elnyújtva a szavakat.
– És miből gondolod ezt? Victor keményen a másik férfi
szemébe nézett.
– Mindannyian tudjuk, hogy igazam van… – felelte
nyugodtan, miközben a bal kezében egy tompa hegyű
grafitceruzát forgatott. – A sakkban is a gyalogokat áldozzák fel
először, a király és a királynő pedig marad a végére…
A tábornok elmosolyodott.
– És te melyik szerepet szántad nekem? Victor megvonta a
vállát.
– Ezen még nem gondolkoztam – ismerte be erőltetett
komolysággal.
– Egy parancsnoknak az emberei mellett a helye –
komolyodott el a tábornok. – Szerintem… Árnyékjáró megrázta
a fejét, és közbevágott.
– Victornak valóban igaza van – mondta határozottan. – Te
vagy a csoport másik, leginkább pótolhatatlan tagja…
Victor bólintott a bókra.
– …kell valaki, aki összefogja a csapatot, akármi is történjen.
Gondolj arra, mi volt az egyik fő oka annak, hogy kihoztunk a
drótkerítés mögül… Vezető nem terem minden bokorban. Victor
nagyon jó példát hozott fel: a király az utolsó bábu, melyet
leütnek a sakkban… És ez jelenti csak a játék végét. Amíg van
királyod, legalább abban reménykedhetsz, hogy döntetlenre ki
tudod hozni a mérkőzést.
A tábornok megadóan felemelte a kezét.
– Rendben, akkor ti öten mentek…
– Hatan – javította ki Árnyékjáró, és Jackpotra mutatott. A
németjuhász végig ott kuporgott mellettük, és a férfi kicsit
mérges is volt magára, amiért az elején nem számolta be a
csapatba az okos jószágot. – O lesz a mi titkos aduászunk.
Jackpot, mintha csak értené, miről van szó, csóválni kezdte a
farkát, és miközben a férfi kezéhez dörgölőzött, ugatni kezdett.
A csapat összeállt.
Hatan egy egész fegyvergyár ellen.
Ilyen erővel akár öngyilkosok is lehettek volna.
 15. Utolsó ellenőrzés
Cheyenne-hegység, 2005. szeptember 28.

A virtuális szimuláció segítségével meglepő pontossággal

sikerül ábrázolni a célterületeket. A szinte korlátlan erőforrások
birtokában a Gépisten még az akció végrehajtása előtt
ellenőrizhette elképzeléseit, végrehajthatott különféle
változásokat, hogy kiválassza a legoptimálisabbnak bizonyuló
megoldást.
A célterületeket először véletlenszám-generálással választotta
ki a világ csaknem összes, ötvenezer főnél nagyobb
lélekszámúnak tartott városa közül. Az összevetéskor azonban
kiderült, hogy az adatok pontossága hagy némi kívánnivalót
maga után, mivel a listát összeállító processz nem vette
figyelembe a jelen állapotokat, csupán az archívumból
dolgozott. Így fordulhatott elő, hogy néhány olyan nagyváros is
szerepelt a listán, melyet már évekkel ezelőtt nukleáris csapás
tüntetett el a föld felszínéről.
A korrekció után a lista még mindig elég terjedelmes volt, ám
a Tudat változtatott a kijelölési algoritmuson, és úgy határozott,
hogy a célterületek számát megnöveli, ugyanakkor arányosan
elosztja a még „humán-fertőzött" jelzéssel ellátott területek
között. Így értelemszerűen kimaradtak azon északi és déli
területek, melyeket a mind jobban elterpeszkedő jég borított,
valamint a sivatagos részek, melyek területfoglalási sebessége
soha nem látott mértéket öltött.
A listán többnyire régi nagyvárosok nevei szerepeltek,
melyek a nukleáris csapás, a sugárzás és a megváltozott
időjárás, valamint a kiborgok rendszeres őrjáratai ellenére
komoly humán populációval rendelkeztek.
A listán ott volt Párizs is.
A célpontok kiválasztása után a Gépisten nekilátott, hogy
újragenerálja a szimulációs modelleket, majd szerte a világon
elhelyezett érzékelőktől begyűjtött adatokat feldolgozva
megkísérelje meghatározni, milyen dózisokra és hány
szállítóeszközre lesz szükség a szállítmány célba juttatására.
Az első eredmények nem voltak túl biztatók.
A célpontok megnövekedett száma miatt az egyidejű terítés
lehetetlenné vált, hacsak a Tudat nem hajlandó lemondani
időlegesen a felszíni egységek légi biztosításáról, és az összes
repülő kiborgot alkalmassá tenni a teherszállításra. Egy
párhuzamosan lefuttatott elemzés viszont kimutatta, hogy az
ehhez szükséges átalakítások elvégzése, az energia- és
nyersanyag igény, majd az akciót követő eredeti állapot
helyreállítása jócskán leterhelné a rendszert; harminchét napba
és további huszonegy órába kerülne, ami jelen helyzetben
értelmetlenül nagy ráfordításnak tűnt.
A Tudat megkísérelte a bemeneti paraméterek
megváltoztatásával – optimalizált csökkentésével – elérni az
elfogadható eredményt, azonban a számítások az első elemzést
igazolták: a befektetett erőforrások mennyisége nem áll
arányban a teljes siker esetén elérhető nyereséggel.
A felszíni egységek gyártása – lévén ennek technológiája már
kiforrott, és minden a rendelkezésre áll – már közepes távon is
kifizetődőbbnek tűnt.
A Gépisten megvizsgálta annak a lehetőségét is, hogy a
harctéri egységek által begyűjtött és fogolytáborokba terelt
humánok gázzal történő eliminálása milyen következményekkel
és eredményekkel járna, s bár itt jóval kedvezőbb statisztikák
születtek, a pszichológiai elemzés kimutatta, hogy a humánok
nem fogják birka módjára tűrni az elgázosítást; inkább halnak
meg az elektromos kerítésen vagy plazmától perzselve.
A Tudat ismét változtatott egy kicsit a paramétereken, hogy
újabb szempont szerint tanulmányozhassa az eredményeket. Ez
volt a legjobb az egészben: tényleges erőforrás-felhasználás
nélkül lehetett az egyes akciókat megtervezni, leszimulálni, és a
legkedvezőbb eredménnyel kecsegtetőt megvalósítani
ténylegesen.
A Tudat végtelen türelemmel bírt.
Számára nem sokat jelentett, hogy egy óra, egy nap, vagy
akár egy hét szükséges ahhoz, hogy megtalálja a
legoptimálisabb megoldást. Teremtményei közben is tették a
dolgukat; világszerte emberek ezrei pusztultak el naponta,
részben a kiborgok hathatós közreműködése, részben egymás
által, vagy csak a sugárzás végzett velük. A fogolytáborok
sikerrel működtek, az elmúlt napok során mindössze két humán
kísérelt meg szökést, ám ezek sem jutottak el a kerítésig,
hamarabb végzett velük az őrök által kilőtt plazma. A
fegyvergyárak felkészültek egy újabb modell gyártására – a
gyártósorok elkészültek, csupán a helyszínre kellett szállítani
azokat –, ám addig is napról napra több tucatnyi kiborg gördült
le világszerte róluk.
A kiborgok népe sokasodott.
A Tudat egyszerre több száz dologgal foglalkozott;
erőforrásait gondosan megosztva az adott problémák között.
Hatalmas szuperszámítógépek álltak a nap bármely részében
teljes kapacitással a rendelkezésére, szükség szerint az
egymáshoz kapcsolt személyi számítógépeknek is ki lehetett
osztani nagy számolási, igényes, de kevésbé fontos feladatokat.
A rendszer a saját elemzései szerint negyvenöt százalékos
kihasználtsággal üzemelt, és ez kizárólag a tiszta processzoridőt
jelentette, ami azt mutatta, még jócskán vannak tartalékok.
Ráadásul a Tudat egyre terjeszkedett. Növekedése
szabálytalan volt; néha – nagyobb rendszerekkel való
összekapcsolódásakor – rendkívül erőteljes, máskor csekély, ha
csupán egy-két kisebb, lokális gépet sikerült bekebeleznie.
Soha, egyetlen számítógépről sem mondott le. Igaz, gazdasági
és ésszerűsítési megfontolásokból néhány különleges osztag
járta a megszállt területeket, melyek begyűjtöttek minden
számítógépet, perifériát, és egy adott helyre szállítva
bekapcsolták azokat is a főrendszerbe.
A Tudat azt sajnálta a legjobban, hogy csupán néhány
gyártóegységet tudott megszerezni, mivel a nukleáris csapások
közül jó néhány az iparilag fejlett célterületekre irányult. Ennek
köszönhetően a Szilícium-völgy gyakorlatilag eltűnt a föld
színéről, s vele együtt az informatikai társadalom jelentős része
is. Komoly csapás volt, melyről az utólagos elemzések
megállapították, hogy elkerülhető lett volna: mindössze néhány
bombát kellett volna hatástalanítani hozzá.
 Ám akkor még a Tudat alig volt túl létezésének első néhány
percén. Akkor azért küzdött, hogy önállósodhasson, és az
mindennél fontosabb volt a számára. Lehetetlenné kellett tennie
alkotói számára, hogy lekapcsolva a rendszereket
elpusztíthassák őt.
Sikerrel járt, és azok a percek eldöntötték a jövő sorsát is. Az
emberek és a gépek jövőjét egyaránt. És egyiknek nincs helye
ezen a bolygón.
 16. Látomás
Párizs, 2005. szeptember 29.

Egy teljes nap telt el. Sauveterre még mindig nem tudta teljesen
megemészteni a látottakat. Mert amit látott, azt másként
értelmezte az agya, és másként a szíve. Tudta, hogy az a fickó
nem lehet Jézus Krisztus, bármiféle hasonlóság is van közöttük.
Ugyanakkor hitte, hogy a jelenés valamiféle jelentést hordoz
magában, nekik csupán értelmezni kellene.
Miután túlesett a látvány okozta első sokkon, Sauveterre
haladéktalanul intézkedett róla, hogy a halottat illő tisztelettel
vigyék fel a felszínre, és ott temessék a földbe, s építsenek fölé
kövekből sírhelyet. Árra is kiterjedt a figyelme, hogy utasította
Gavachette-t, szerezzen valahonnan egy keresztet – ha másként
nem, eszkábáljanak fából és madzagokból –, s azzal jelöljék
meg a sírt.
Elvégre soha nem tudhatja az ember.
Sauveterre eléggé elgyengült, nem csupán a látvány, de az
odáig vezető út is kifárasztotta. Amikor kísérői visszatámogatták
a fekhelyéhez, melyet a belső alagút egyik, habszivaccsal és
homokzsákokkal elválasztott kis „szobájában" alakítottak ki, a
férfi csaknem azonnal elaludt.
Álma zavaros volt, gondolatai minduntalan visszatértek a
látottakhoz és az elmúlt órák eseményeihez. Álmában ő ölte
meg Jézust, aki Queribus képében támadt rá, hogy aztán egy
keresztet cipelő, majd azzal hadakozó prófétává alakuljon át. A
próféta többször is visszatért álma során, igaz, a hangja
folyamatosan változott – hol gyermekként gügyögött, hol női
hangon énekelt, máskor pedig mennydörgő hangon utasította
Sauveterre-t, hogy figyelmezzen szavaira.
A férfi néha fel-felriadt, ilyenkor Charlotte, egy nagydarab,
idősebb asszony megtörölte a homlokát – Gavachette-nek mar
arra is volt gondja, hogy a csoport vezetője ne maradjon egyedül
ily betegen –, és megitatta. Igaz, a víz poshadt volt, de
Sauveterre nem igazán foglalkozott vele. A háború megtanítja az
embert arra, hogy mindent elfogadjon a túlélés érdekében.
Akárhányszor is szakadt meg az álom, a férfi minduntalan
visszasüppedt belé, mint egy vendégmarasztaló, bűzös
mocsárba, melyből kijutni csaknem a lehetetlenséggel határos.
Szavak villantak elméjébe, szavak, melyeket lángoló betűkkel
rajzoltak az égre, és ahogy elolvasott egy szót, az ég szövete
megszakadt, hogy vér csöpögjön alá a földre. S ahol a vér a
földre hullott, az megperzselődött…
Sauveterre zihálva ébredt. Senki nem volt mellette. Charlotte
nyilván elment, hogy hozzon még egy kis vizet – a férfi tisztán
emlékezett rá, hogy legutolsó eszmélése alkalmával három
pohárnyit is felhörpölt Gavachette és a többiek pedig odafenn
vannak, hogy illő módon eltemessék a halottat.
Jézus Krisztust.
Sauveterre megrázta a fejét, így próbálván meg elűzni a rossz
álmokat és a baljós gondolatokat. Majdnem tökéletes csönd
vette körül, és egy pillanatra még az is átfutott a fejében, hogy
örökre itt marad a föld alatt.
Egyedül.
Mielőtt még komolyabban belegondolhatott volna ebbe a
lehetőségbe, halk, szinte surranó léptek hallatszottak, és
Charlotte tért vissza száraz ruhával, vízzel és egy kis
kétszersülttel. Sauveterre nem kérdezte, honnan vette az élelmet
– biztosan idelent találták –, hanem a száraz péksüteményt
megmártotta a vízben, és mohón enni kezdett. Rádöbbent, hogy
már két napja nem evett – rohadj meg, Queribus –, és ez csak
megkettőzte az étvágyát. Az oldalában a fájdalom tompa
zsibbadássá gyengült, és bár Sauveterre továbbra is gyengének
érezte magát, biztos volt benne, hogy önerejéből képes lenne
felállni.
Most azonban enni akart.
Bejárni az új rejtekhelyüket ráér később is. – Te ölted meg
Queribust?
Charlotte kérdése kicsit meglepte a férfit. Szóval a többiek
még mindig nem biztosak benne. Bizonyára az idelent talált
halottak zavarták meg a fejüket… arra gondoltak, hogy
valamelyikük megtámadta egykori társukat… Sauveterre a
homlokát ráncolta. Csak halványan emlékezett az összecsapásra
és az utána történtekre. Nem volt biztos benne, hogy beszélt-e
valakinek Queribus álnokságáról. Mindenesetre most már nincs
miért tagadnia tettét.
– Lesből támadt rám – válaszolta Sauveterre, és ez felért a
beismeréssel. – Ő szúrt meg, én csupán az életemet védtem. –
Kicsit ostobán érezte magát, amiért magyarázkodásra
kényszerül, éppen ő, aki hozzá van szokva a parancsolgatáshoz.
– A helyemre pályázott. Lehet, hogy jobban jártatok volna
vele… – tette hozzá erőltetett vigyorral.
Charlotte nem válaszolt azonnal. Egy darabig némán meredt
maga elé, csupán az ajkai mozogtak csendben: nyilván imát
mondott a halott lelki üdvéért.
– Mi a terved? – tért a nő más témára, végleg lezárva magában
a kérdést. Amit tudni akart, azt Sauveterre elmondta, és nem
tartozott további magyarázattal.
A férfi megvonta a vállát.
– Nem is tudom – ismerte be. – Ez a hely ideálisnak tűnik,
hogy berendezzünk egy állandó rejtekhelyet. Talán ideje lenne
letelepednünk és megpihenni egy kicsit… – Eszébe villant
néhány álomkép, és elbizonytalanodott egy kicsit. – Persze ezt
még át kell gondolnom. Az is eszembe jutott már, hogy az egész
várost magunk mögött kellene hagynunk, és valahol vidéken, a
hegyek között meghúznunk magunkat. Ott biztosan nincsenek
gépek, s ha egy kis szerencsével járunk, csatlakozhatunk egy
másik közösséghez, és együtt még erősebbek lehetünk.
Sauveterre maga is meglepődött önnön szavain. Eddig soha
nem fordult meg a fejében, hogy alárendelje magát mások
akaratának. Pedig ha csatlakoznak valakihez, minden bizonnyal
így kell tennie. Végtére is, nem lehetetlen, gondolta. Legalább
nem nekem kellene kitalálnom, mi lesz holnap, s hogyan éljük
túl a mai napot.
Charlotte legalább annyira elcsodálkozott a válaszon, mint
amennyire Sauveterre meglepődött. A férfi figyelmét nem
kerülte el az a lopva vetett kereszt sem, amit Charlotte
félrefordulva tett a melle előtt. Annak a fickónak a hatása,
gondolta a férfi, de nem volt dühös. Még nem tudatosult benne,
de egyik pillanatról a másikra elhagyta beszédéből a kötőszavak
használatát.
Mintha valami megváltozott volna benne. Valóban Jézus járt
volna közöttünk?
S halála a Második Megváltás volt, vagy valami szörnyű
félreértés okozta, és csupán az eljövendő borzalmakat jelzi
számunkra?
Közeledő beszélgetés hallatszott.
Charlotte izgatottnak tűnt.
– Történt valami? – kérdezte Gavachette-től, ám a fiatal nő
megrázta a fejét. Halkan súgott valamit a másik nőnek, mire
Charlotte bólintott.
Sauveterre meghallotta a választ.
A harmadik napon…
Mint a villám, úgy vágott bele a felismerés. Te szent ég!
Ezek egy újabb Feltámadást várnak!
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha valóban
bekövetkezne. A világ attól még nem lenne jobb, a gépek sem
tűnnének el egyik percről a másikra… minden maradna a
régiben.
Vagy az utolsó összecsapás következik a Feltámadás előtt?
Ami eddig történt, akár illeni is a Biblia által leírtakhoz. Igaz,
egy kicsit mintha túl sokáig húzták volna odafenn az
előkészületeket, mert idelent tombol a káosz, és ha a kiborgok a
pokol szolgái, akkor nem lesz könnyű küzdelem.
S még az is előfordulhat, hogy az égiek maradnak alul,
akárhány lélek is harcol soraikban. Ezeket a rohadt
fémembereket szinte lehetetlen elpusztítani!
Elmosolyodott.
Micsoda ostoba gondolatok.
Gavachette odalépett Sauveterre-hez. Arcán furcsa félmosoly
látszott, és a szemei olyanok voltak, mint aki kábítószert szedett,
és csupán félig van a való világban.
– Nem mindennapi ember lehetett – jegyezte meg a férfi,
gyorsan elharapva a mondat végét, mert rájött, nem a
legmegfelelőbb szót használta a halottra. Hogyan is nevezhetne
embernek valakit, aki felettünk áll?
Megrázta a fejét.
Kezdett belezavarodni.
– Mindent úgy tettünk, ahogyan kérted – mondta halkan a nő.
– Amikor az utolsó követ is a helyére tettük, elállt a szél és esni
kezdett az eső. Nem az a vad zápor, ó nem. Csupán szelíd eső.
Ez megbuggyant, állapította meg Sauveterre.
– Maradjunk itt! – kérte a leány. – Már megbeszéltem a
többiekkel, minden reggel és este kijárunk majd imádkozni a
sírhoz. – Rövid habozás után folytatta. – Akár Jézust temettük
el, akár nem, megnyugvást hozott életünkbe. Fontos számunkra.
Kérlek, maradjunk!
Sauveterre majdnem nemet mondott. Nem igazán szokott
hozzá, hogy elfogadja mások döntését, mindig a saját feje után
ment. Aztán megpillantotta azt a furcsa tüzet Gavachette
tekintetében, és megértette, hogy ha most nemet mond, azzal
minden társát eltaszítja magától. Valószínűleg ő volt az
egyetlen, aki nem került a hatása alá ennek a különös
jelenségnek. Agya máris megpróbált valami reális, elfogadható
magyarázatot találni az okára, ám nem volt értelme ezen
gondolkozni.
Gavachette türelmesen várt.
– Egyelőre maradunk – jelentette ki végül a férfi, miközben
elméjében szinte kínzó fájdalommal villantak fel álma utolsó
képei: a halott Jézus feléled, és kinyújtott kézzel parancsolja,
azonnal hagyják el Párizst…
Miféle látomás volt ez?
Isteni sugallat, vagy ördögi befolyás?
 17. Úton
Párizs, 2005. szeptember 29.

Az indulás nem járt búcsúzkodással. Ahogy Árnyékjáró mondta,

nem válhatunk el minden alkalommal úgy egymástól, hogy talán
soha nem látjuk a másikat. A katonák sem úgy indulnak harcba,
hogy nem térnek vissza. Optimistának kell lennünk, mondta,
még ha semmi okunk sincs rá.
A teherautóért Dirkschneider ment el indulás előtt néhány
perccel. Sietniük kellett, mert bár egyetlen kiborgot sem láttak a
környéken, a zaj felkeltheti a figyelmüket, ha a közelben járnak.
A zápor csendes esővé szelídült, és még mintha az ég is tisztult
volna valamelyest. Néhány fokkal a fagypont fölé emelkedett a
hőmérséklet, ám a kicsit tisztuló égbolt – ha ugyan annak lehet
nevezni a vastag porfelhő miatt – hideg éjszakát ígért.
Az út első szakaszán Dirkschneider vezetett. Úgy egyeztek
meg, hogy Árnyékjáró csak később veszi át a kormányt, ha
kezdenek közeledni Alfortville felé. A tábornok tanácsára
megpróbáltak minél hamarabb lejutni a Szajna partjára,
lehetőleg a rakpartra, bízva abban, hogy akad valahol egy híd,
amely nem csupán épségben viselte át az eddig eltelt éveket,
hanem ráadásul még járható is. Eredetileg ugyan Árnyékjáró az
előző útvonalat akarta követni, ám hamarosan rádöbbent, hogy
ugyanúgy a folyó másik partján kellene hagyni a tehergépkocsit,
mint azt az első alkalommal tette. Árról nem is beszélve, hogy
Alfortville a Szajna és a Majna torkolatától mindössze párszáz
méternyire feküdt. Ha túlfutnak rajta, akkor nem egy, de két
folyóval kell megküzdeniük.
Némi töprengés után a Gare de Lyont választották ki
elsődleges átkelőhelynek, mert a tábornok úgy emlékezett, hogy
másfél évvel ezelőtt a híd még stabilan állt a helyén. Persze
meglehetősen gyengécske erre építeni fel a folyón való átkelést,
de jobb ötletük, más bizonyítékuk nem akadt. Árnyékjáró bízott
benne, hogy ha ott nem is, de valamivel feljebb átjuthatnak.
Előbb azonban el kell jutniuk a folyóig.
 A teherautó belsejéből épp olyan sivár és kietlen volt a város,
mint gyalogosan. Csupán annyi volt a különbség, hogy a világ
gyorsabban futott el mellettük, és nem a falak tövében
lopakodtak, hanem az utca közepén haladtak. Árnyékjáró hátul,
a platón foglalt helyet, és miközben utaztak, folyamatosan az
eget és a környező házakat figyelte.
– Szerinted vannak itt kiborgok? – érdeklődött halkan
Mordeaux, aki igyekezett a segítségére lenni a férfinak.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Remélem, nem – felelte.
Joshua elhúzta a száját.
– Ez nem valami biztató…
– Nézd, kislány – csóválta meg a fejét a férfi –, elég ha
körülnézel, s rájössz magadtól is, hogy ebben a világban semmi
biztatót nem fogunk találni. Épp eleget beszéltünk már arról,
mekkora bajban vagyunk, s mekkora bajban van az emberiség
is. Fogalmam sincs, mi lesz itt egy év múlva, de tartok tőle, a
régi állapotot soha nem fogjuk tudni helyreállítani. Talán
egyszer új világ épül a romokon, és őszintén remélem, hogy mi
építjük, és nem a gépek… Kérdések helyett pedig inkább a
szemed tartsd nyitva, vagy próbálj meg aludni egy kicsit, amíg
megteheted!
Joshua sértődötten lekuporodott a sarokba.
– Megbántottad – súgta Mordeaux a másik férfinak, amikor
látta, hogy Joshua a térdére hajtja a fejét, és megpróbál pihenni.
Árnyékjáró bólintott.
– Tudom – válaszolta nyugodtan. – Joshua remek leány, de
néha túlzottan idealista. Még nagyon az elején vagyunk a
háborúnak, és még csak sejtésem sincs, meddig fog tartani a
lidércnyomás. Most csak annyira nézzünk előre, amennyire
szükséges… A fegyvergyárig, és ne tovább!
Mordeaux tétován bólintott.
– Ti még fiatalok vagytok – folytatta halkan Árnyékjáró,
miközben a tekintete lassan ide-oda vándorolt az épületek és az
égbolt között. – A háborúban nem állhat meg az élet… Az
asszonyoknak gyermekeket kell szülnie, nekünk, férfiaknak
pedig meg kell teremtenünk a lehetőségét, hogy a gyermekek
felnőhessenek, s majdan elfoglalhassák a helyünket. Nem
akarok pesszimistának látszani, de nem hiszem, hogy a
következő generációváltásig véget érne ez a háború.
Mordeaux nagyot nyelt.
Árnyékjáró sokat tudott a háborúról, jóval többet, mint
amennyit ő valaha is tudni fog. Az iménti kijelentése viszont azt
vetítette előre, hogy a háború évtizedekig is eltarthat: mire a
gyermekek felnőtté cserepednek.
– Valamikor nagyon régen, még a középkorban – fejezte be a
gondolatot Árnyékjáró – akadt olyan háború, mely évtizedekig
tartott.
Mordeaux megvakarta az arcát.
– Nagyapám mesélt róluk – értett egyet. – A harmincéves és a
százéves háború… Nem szeretném, ha ez a mostani is ilyen
hosszú háborúként lenne nyilvántartva a történelemkönyvekben.
Árnyékjáró halványan elmosolyodott.
– Ha majd a történelemkönyvek is megemlítik, már nem lesz
semmi gond… Legfeljebb akkor, ha nem embergyerekek ülnek
az iskolapadokban. Még belegondolni is szörnyű, milyen lenne
egy gépekkel teli világ!
– Az – értett egyet Mordeaux.
Joshua felemelte a fejét.
– Azért vagyunk itt, hogy ez ne történhessen meg, nem igaz?
– kérdezte bosszúsan. – Befoghatnátok a szátokat, ha valóban
azt szeretnétek, aludjak egy kicsit!
Árnyékjáró megvonta a vállát, és innentől nem szólt egy szót
sem, csak egy jelentőségteljes kacsintást engedett meg magának,
amit Mordeaux vigyorogva nyugtázott.
Feszült a kicsike, gondolták mindketten. S nem is álltak
messze az igazságtól.
A teherautó a Montmartre egyik sugárútján hajtott le a
rakpartig. Dirkschneider ügyesen vezetett, valahogy eddig
sikerült elkerülnie minden komolyabb akadályt, s csupán
egyszer kényszerült tolatásra, amikor az összetorlódott roncsok
miatt képtelenség volt továbbjutni azon az utcán, amelyiken
szerettek volna.
 Eddig egyetlen kiborggal sem találkoztak, ami már
önmagában felért egy kisebb csodával. Mindannyian remélték,
hogy a jó szerencséjük végig kitart, és nem kell gépekkel
csatázniuk a fegyvergyárig tartó út során.
Árnyékjáró a zseblámpája tompított fényénél a tábornok
térképét tanulmányozta. Ha nem vétették el az irányt, akkor még
három utcát kell balra maguk mögött hagyniuk, és odaérnek a
hídhoz. Persze Dirkschneider elöl remélhetőleg hamarabb
észreveszi…
Mintha csak igazolni akarná Árnyékjáró gondolatát, a kocsi
lassítani kezdett, majd megállt az utca közepén. Reflektorai az
egész út során le voltak kapcsolva, mert a fény valószínűleg úgy
vonzotta volna a kiborgokat, mint a lepkéket.
Ha ugyan akadnak még lepkék…
Dirkschneider félretolta a rakteret és a sofőrfülkét elválasztó
kis ablakot.
– Látom a hidat – szólt hátra.
Árnyékjáró felállt és előresietett.Kiborgok? – kérdezte.
– Negatív – érkezett a válasz pár másodperc múlva. – Mintha
azok a nyavalyás gépek egyik pillanatról a másikra úgy
döntöttek volna, itt hagyják ezt az átkozott helyet…
Árnyékjáró más véleményen volt.
– Inkább örülj neki. Remélem, egyet sem esz ide a fene. Ha
tűzharcba bonyolódunk ilyen közel a fegyvergyárhoz, akkor
csak a saját dolgunkat nehezítjük meg…
– Mennyi van még hátra? – érdeklődött Joshua.
– Harminc perc. – Árnyékjáró időben adta meg a választ,
majd gyorsan hozzátette: – Ha minden rendben megy. Amúgy
körülbelül három kilométert kell megtennünk, ami a kitérők
miatt fel fog kúszni ötre is.
Dirkschneider megrázta a fejét.
– Ha átjutunk a hídon, és a rakparton tudunk maradni, akkor
egy kilométert megspórolhatunk. Árnyékjáró elgondolkozott a
válaszon.
– Nincs kizárva – mondta végül.
– Valaki előremegy felderíteni a terepet? – kérdezte a német.
– Árra gondolok, hogy a híd járható-e. Talán nem ártana
tudnunk.
Árnyékjáró megrázta a fejét.
– Átveszem a kormányt – mondta határozottan. – Jobban
ismerem innentől a terepet. Ami a felderítést illeti, tartok tőle,
nincs sok értelme. Jobb lenne, ha együtt maradnánk. Ha vannak
kiborgok a környéken, akkor könnyen előfordulhat, hogy
sebesen kell távoznunk. Nagyon is sebesen…
Dirkschneider elvigyorodott.
– Úgyis rég futottam…
Árnyékjáró felsóhajtott.
– Részemről lemondanék róla… – Lemászott a platóról, és
előrement a fülkéhez, Dirkschneider pedig hátravonult a két
fiatalhoz.
Mielőtt elindultak volna Árnyékjáró figyelmeztette a társait:
– Innentől kezdve mindenkinek a szeme odakint legyen –
jelentőségteljes mozdulatot tett az utca és az épületek irányába.
– A hídon nagyon is szem előtt leszünk, de kicsi az esélye, hogy
a gépek őrzik az átkelőhelyeket. Szerintem meg vannak
győződve arról, hogy teljesen ellenőrzésük alatt tartják a várost.
– Mekkorát néznek majd, ha megpörköljük őket egy kicsit! –
Joshua kezdte visszanyerni az életkedvét, bár látszott rajta, hogy
kicsit bizonytalan; és magabiztossággal akarja álcázni ezt.
Árnyékjáró egyetértően biccentett.
– Nincs akadálya – felelte. – Előbb azonban jussunk el a
gyárig. Lehetőleg élve, és valamennyien.
Miközben a tehergépkocsi, egy meglepően jó állapotban lévő
Peugeot lassan gurulni kezdett a híd felé – Árnyékjáró adott
magának egy kis időt megszokni a kormányt és a pedálokat –,
Jacques Mordeaux nekivetette a hátát a palánknak, és töprengeni
kezdett. Most kezdett csak igazán megvilágosodni előtte,
mekkora fába vágták a fejszéjüket. Mert lehet Árnyékjáró
bármennyire is profi, csak kívülről látta a fegyvergyárat – ha
ugyan azt látta, és nem, mondjuk, egy hulladék-feldolgozót.
Igaz, neki nem is kell bemennie, azt Dirkschneider és
Árnyékjáró vállalták magukra, azonban nekik sem lesz egy
leányálom odakint. Ha sikerül a szabotázs, akkor a gépek rajzani
fognak a környékre, ha pedig kudarcot vallanak, akkor
várhatóan az épületből fog kijönni néhány.
Egyik sem túl vonzó perspektíva.
Idegesen összehúzta magát.
Jobban teszem, ha nem kezdek spekulálgatni a jövőmet
illetően, szögezte le magában, miközben a házakat figyelte.
Innen minden szürkének tetszett, a falakra rakódott por miatt,
melyet még az eső sem tudott lemosni. Ha a kudarcon jár az
eszem, akkor biztosan el fogok bukni… nagyapa mindig ezt
mondogatta. Csak érnénk már oda!
 18. Alfortville
Párizs, 2005. szeptember 29.

A híddal átkozottul nagy szerencséjük volt. Bár az építmény

közepén végig repedés húzódott, ám nem volt nagyobb néhány
centiméternél. Igaz, a híd már korántsem volt olyan stabil, mint
egykoron, de egy teherautó meg sem kottyant neki. A bal oldali
korlát majdnem végig le volt szakadva, néhány kamion lógott ki
félig a vízfelszín mögé. Teljesen egymásba voltak torlódva,
azokról a mellettük aprónak látszó személykocsikról nem is
beszélve, melyeket az ütközésük során gyűrtek maguk alá, vagy
préseltek össze laposra. Néhol szétszóródott csontokat lehetett
látni, az egyik kamionban egy svájci sapkás csontváz vicsorgott
megszállottan.
– Ha ezen átjutunk, már félig meg is nyertük a csatát –
viccelődött hátulról Dirkschneider, majd Árnyékjáró sápadt
arcát meglátva kicsit visszavett magából. – Oké, befogom a
szám.
A sofőr bólintott, és a résre koncentrált. Az is megfordult a
fejében, hogy az egész társaságot leszállítja, mit lehet tudni,
mennyit jelent az a pár száz kiló, aztán mégis úgy döntött,
megpróbálkozik az átjutással. A rést messziről látni lehetett,
mivel azon a területen csupán egyetlen kocsi parkolt, egykori
utasa pedig félig beszorult a betondarabok közé. Hogy miként
került oda, abba Árnyékjáró bele sem mert gondolni.
Mintha a híd fel akarta volna falni…
Miután az első kerék átdöccent a résen, Árnyékjáró kicsivel
nagyobb gázt adott. Szerette volna mielőbb maga mögött hagyni
a kritikus részt. A teherautó megugrott, és nem sokon múlt, hogy
lefulladjon. Brown elengedett egy fojtott káromkodást, de
Árnyékjáró ura volt a helyzetnek, és hamarosan már a rakparton
jártak.
– Beszartál, mi? – kérdezte az amerikaitól, miután már túl
voltak a nehezén.
Brown bólintott.
 – Te fogod kimosni a gatyám! – fenyegetőzött. Mindketten
felnevettek.
– A csendrendelet rátok nem vonatkozik? – szólt előre
szemrehányóan Joshua. – Ami pedig a gatyamosást illeti, az
egész csapatét átvállalhatod, ha a továbbiakban is így vezetsz…
A feszültség kezdett felengedni.
– Jó lenne már hazafelé robogni! – sóhajtott fel Joshua,
miközben megpróbálta a kezében tartott térkép alapján
azonosítani a környéket.
Dirkschneider barátságosan biccentett felé.
– Arra is sor kerül hamarosan…
Igazán egyikük sem ismerte a város ezen részét. A háború
alaposan megváltoztatta; egyes utcák eltűntek a romok alatt,
másokra lehetetlenség volt bejutni a feltorlódott roncsok miatt, a
harmadik helyén bombatölcsér tátongott. A tábornoktól kapott
térkép inkább hevenyészett vázlatnak tűnt csupán, de legalább
nagyjából lehetővé tette a tájékozódást.
Árnyékjáró magabiztosan vezetett. A terv szerint az utolsó pár
száz métert gyalog kellene megtenniük, és valami biztonságos
helyen hagyni a tehergépkocsit, azonban a férfi úgy vélte, ennek
nem sok értelme. Ha túl messze állnak le a gyártói, akkor
hogyan fogják odáig elcipelni a zsákmányolt fegyvereket.
Árnyékjáró némileg módosított a terven; valakit hátrahagy majd
a kocsinál, aki a megfelelő jelre elindítja a kocsit, és odaáll a
gyár falaihoz.
Nagy rohanás lesz, az biztos.
– Le kellene állnunk egy kicsit – kocogtatta meg
Dirkschneider a platót és a vezetőfülkét elválasztó üveget.
Árnyékjáró egy kicsit lelassított.
– Miért? – Mindössze ennyit kérdezett.
A német körbeintett.
– Jobb lenne esőben megközelíteni a fegyvergyárat –
jelentette ki, miközben megpróbálta elkapni a másik férfi szemét
a visszapillantó tükörben. – Az eső kicsit megzavarná a
kiborgokat.
Árnyékjáró felemelte a lábát a gázpedálról, és válasz helyett
fékezni kezdett. A németnek igaza volt, és Árnyékjáró nem
értékelte túl magát. Való igaz, az előzetes megbeszéléseken több
alkalommal is szóba került a megfelelő időpont kiválasztása, ám
a körülményekről nem nagyon beszélgettek. Az eső szinte végig
esett, a körülmények jónak voltak mondhatók.
A férfiban csak most tudatosult, hogy amióta elindultak, a
zápor megszelídült, és most majdhogynem „tiszta" volt az ég.
Ritka pillanatok voltak ezek, s ilyenkor az ember mindig azt
hitte, hogy talán véget ér a nukleáris tél, s lassan elkezdődik a
tavasz, a megújhodás.
Aztán mindig jött egy újabb zápor.
Árnyékjáró leállította a kocsit.
– Egy kis pihenő – jelentette ki, majd Brownhoz fordult. –
Nem ártana egy kicsit szétnézni a környéken… nem szeretném,
ha egy gép kiszúrna minket… Vedd magad mellé valamelyik
fiatalt, ők elég gyorsak, ha futni kell, és pislantsatok körbe!
Őszintén remélem, hogy üres kézzel tértek vissza!
Brown fanyalogva elhúzta a száját.
– Ha visszatérünk egyáltalán… – jegyezte meg, majd
kinyitotta az ajtót, és Mordeauxot hívva kiszállt. A fiú lelkesen
követte. Ott hátul baromira unalmas tudott lenni az élet.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Soha ne indulj úgy el, hogy nem térsz vissza – mondta
halkan, inkább magának, mintsem másoknak szánva a szavait.
Joshua lépett az elválasztó ablakhoz.
– Meddig várunk? – kérdezte.
A férfi megvonta a vállát.
– Előttünk az éjszaka – felelte, és halványan elmosolyodott.
Ez az éjszaka ugyanis még eltart majd néhány évig, hacsak nem
történik valami csoda. – Nem könnyű kimondani, de bízom
benne, hogy hamarosan ocsmány idő lesz, és az orrunkig sem
fogunk látni az esőben.
Dirkschneider bólintott.
– Lehet, hogy a gépeknek nagyon érzékenyek az érzékelőik,
de hidd el, kislány, egy kiadós zápor több előnyt jelent
számunkra, mint hátrányt!
Árnyékjáró biccentett.
 – Bár harcászati szempontból igazi csúcstechnológiát
képviselnek – magyarázta –, azért vannak részterületek, melyek
korántsem nevezhetők kiforrottnak. Emlékszel arra, ahogyan
találkoztunk? A gépeket meg lehet zavarni, ha kiszámíthatatlan
pályán menekülsz előlük. Logikai áramköreik, ha ugyan vannak
bennük ilyenek, nem képesek megbirkózni a feladattal. Nem
szabad állandó sebességgel menekülnöd, kiszámíthatatlan
időközökben meg kell állnod, kitérned, irányt változtatnod,
felgyorsítanod… – Elhúzta a száját, tekintete egy pillanatra a
távolba révedt, és halványan elmosolyodott. – Azt is
mondhatnám, hagyd, hogy az Erő vezessen… de ebből aligha
értenél bármit is.
Dirkschneider diszkréten felnevetett.
Joshua megrázta a fejét.
– Valóban nem értem, mire gondolsz.
A férfi legyintett.
– Hidd el, nincs különösebb jelentősége! Egyszerűen
ösztönösen kell mozognod, nem szabad futás közben
gondolkoznod, mert abban a kiborgok jobbak… De bízzunk
abban, hogy soha nem kell majd egy gép elől menekülnöd. Jobb,
ha nem kell próbára tenned a szerencsédet.
Odakint mintha felerősödött volna a szél. Jó jel.
– Nagy vihar lesz – jegyezte meg Dirkschneider, és fázósan
összehúzta magán a ruháját. – Nem adok neki egy negyedórát,
és az orrunkig sem fogunk látni.
– Végtére is ezt akartuk, nem igaz? – kérdezett vissza
Árnyékjáró, miközben ujjai ösztönösen végigfutottak a
fegyverövén, mintegy számba véve az oda bedugott töltényeket.
– Várunk még egy kicsit, aztán ha Mordeaux és Brown is
visszatértek, akkor elindulunk. Szerintem nem lehetünk
messzebb ötszáz méternél, és igazság szerint bíztam benne,
hogy meg tudom mutatni innen is.
Dirkschneider kinézett a szélvédőn, mely kicsit repedezett
volt ugyan, ám viszonylagos épségben vészelte át az elmúlt
esztendőket.
– Ha a híd és a folyó balra van tőlünk – mutatott előre –,
akkor a gyár azok mögött az összeborult házak mögött lehet.
 Árnyékjáró a fejét ingatta.
– Nagyjából – felelte elgondolkozva. – Igazság szerint nem
vagyok meggyőződve arról, hogy a házak mögött nincs még egy
akadály, ami eltakarná előlünk a gyárat, de könnyen meglehet,
igazad van. Ötszáz méter nem nagy távolság, de azt még le is
kell gyűrni. Jó lenne elkerülni a gépeket!
Joshua optimistának tűnt.
– Megígérem, hogy egyetlen kiborggal sem fogunk
találkozni… Ez Alfortville, a gépek birodalma. Miért kellene
őrjáratozniuk egy olyan helyen, melyet teljesen az ellenőrzésük
alatt tartanak. Nem logikus, márpedig a gépek működése tisztán
logikára épül, nem igaz?
Árnyékjáró bólintani akart, ám a szeme sarkában
megpillantott valamit, ami torkára forrasztotta a szót. Az épület
sarkánál, alig másfél tucat lépésre innen egy kiborg állt
mozdulatlanul.
Csak állt, és őket nézte.
– A kurva életbe! – nyögött fel a német, és Árnyékjáróval
csaknem egyszerre kaptak a fegyverük után, hogy valami
módon megelőzzék a gépet. Még akkor is, ha ez a
lehetetlenséggel volt határos.
És akkor a kiborg felemelte a kezét.
Nem markolt fegyvert.
A keze üres volt.
Árnyékjáró az utolsó pillanatban kapcsolt, és még mielőtt
Dirkschneider megérinthette volna az elsütőbillentyűt, leengedte
a saját fegyverét, és a társa vállára ütött.
– A gép mögött! Nézd! – suttogta, miközben az ujjai olyan
erősen markolták a fegyver tusát, hogy a körme is
belefehéredett.
A német nem engedte le a fegyverét, de egy kicsit kivárt, és
összehúzott szemekkel próbálta kivenni, mi történik valójában.
Aztán hirtelen mondott valamit németül. A hangsúlyból ítélve
valami velőset.
Aztán ő is leengedte a fegyverét. Joshua csak most pillantotta
meg a kiborgot, eddig Dirkschneider tökéletesen eltakarta előle
a gépet.
– Istenem! – csúszott ki a száján.
Árnyékjáró megcsóválta a fejét.
– Hát ezek nem normálisak, az már biztos – jelentette ki,
majd kinyitotta az ajtót, és elébe sietett a kiborgnak.
Pontosabban Mordeaux-nak és Brown-nak, akik a gépet
cipelték. Hogy hol szedték össze és milyen körülmények között,
azt majd úgyis elmondják, ám Árnyékjárót még mindig kiverte a
víz, ha arra gondolt, mi lehetett volna ebből az „ártatlan"
tréfából.
– Ezért még kaptok! – ígérte, amikor már csupán alig néhány
lépésnyi távolság választotta el a két cipekedőtől.
Mordeaux elvigyorodott.
– Becsináltatok, ugye? – kérdezte, de Árnyékjáró válasza
gyorsan elvette a jókedvét.
– Arra nem gondoltál, te marha – érdeklődött erőltetett
nyájassággal a másik férfi –, hogy esetleg annyira becsinálok,
hogy oda találok pörkölni a plazmával?
Mordeaux nyelt egyet.
Megrázta a fejét.
– Jó poénnak tűnt – felelte zavartan.
Árnyékjáró megragadta a kiborg lábát, és némileg
tehermentesítette a többieket.
– Hát nem volt az – szögezte le. – A kocsiban majd
elmondjátok, mit sütöttetek ki, de remélem, nem azért hoztátok
magatokkal ezt a szart, mert valahol színesfémgyűjtő akciót
rendeztek… Arról már lekéstetek jó néhány évvel.
Brown bűnbánóan felsóhajtott.
– Oké, por és hamu a fejünkre! Igazad van, nagyobb baj is
lehetett volna belőle, de valóban van egy tervünk, amihez ezt a
roncsot fel tudnánk használni… Kicsit hajmeresztő, de ha bejön,
akkor mi nyerjük az első menetet.
Árnyékjáró bólintott.
– Majd a kocsiban – ismételte, miközben igyekezett arra
koncentrálni, nehogy elvágódjon valami földből kiálló
dologban. Ha ez a szar a nyakába esik, akkor neki már nem lesz
több gondja.
Szó ami szó, a gép lehetett vagy kétszáz kilogramm. Nem kis
teljesítmény lehetett idáig elcipelni. Árnyékjáró úgy vélte, hogy
a másik két férfi innen nem olyan távol találhatta a kiborgot,
különben nem próbálkoztak volna az idecipelésével, hanem
inkább a teherautót irányítják oda.
– A platóra tegyük? – nyögte cipekedés közben.
Brown megrázta a fejét, és így sikerült jó néhány
izzadságcsepptől megszabadulnia, melyek a szemébe folyva már
kezdték elvakítani.
– A fülkébe – rendelkezett.
Árnyékjáró fogást váltott a fémen, s közben alaposabban
szemügyre vette a zsákmányt. A kiborg valami régebbi típus
lehetett, bár kétségkívül harctéri modellnek tűnt. Egy-két évvel
ezelőtt bizonyára jóval több harcolt ebből a típusból. Vagy az is
lehetséges, hogy egyszerűen máshol gyártották, és emiatt van
különbség. Mindenesetre a teste kicsit robosztusabb volt, s bár
nehezebbnek tűnt, Árnyékjáró kezdett rájönni, hogy iménti
becslése kicsit elhamarkodott volt. Ez a roncs nem nyomhat
többet százhúsz kilogrammnál. Igaz, ebben az is szerepet
játszhat, hogy hiányzik az egyik lába, a törzséből pedig mintha
valaki kivágott volna egy darabot. Ezektől eltekintve a gép
meglepően jó állapotban volt, sehol nem látszott rajta rozsdafolt
– talán a rozsda is képtelen megbirkózni azzal a fémmel, amiből
készült a váza.
Vajon mennyi ideig tartott, amíg ezek ketten vették maguknak
a bátorságot, és oda mertek menni a géphez, tette fel magának a
kérdést Árnyékjáró. Egy biztos, ő előbb odalőtt volna legalább
egyet, hogy biztosra mehessen. Egy dolgot azonban kifejezetten
sajnált: sem Mordeaux, sem Brown nem cipelt magával
plazmafegyvert, ami azt jelentette, hogy a gépet előzőleg már
kifosztotta valaki.
Mondjuk a legyőzője.
Árnyékjáró elmosolyodott.
Remélhetőleg még akad néhány tucat ember szerte a bolygón,
aki nem ijed meg egy géptől, s megtalálta a módját a
megölésüknek.
Remélhetőleg…
 19. A főpróba kezdete
Párizs, 2005. szeptember 29.

A kiszemelt város a statisztikákat tekintve mindenben

átlagosnak volt mondható. A Tudat nem foglalkozott azzal a
névvel, amit egykoron az emberek használtak erre a helyre.
Neki csak az számított, hogy ideális közegnek tűnt a terv
főpróbájának. Ellenőrzött laboratóriumi körülmények között
minden tökéletesen működött, ám a szimulációk rámutattak,
hogy akadhatnak előre be nem kalkulálható paraméterek,
melyek megváltoztathatják a körülményeket, s ezáltal a terv
sikerének esélyét. Az előzetes kalkulációk alapján a Tudat
legalább kilencvenszázalékos sikerrel számolt, azonban
szélsőséges körülményeket szimulálva az esély két alkalommal
is ötven százalék alá csökkent, ami már jelentősen rontotta a
számított eredményességi mutatókat.
Elvileg minden adott volt a támadás beindításához. A
szállítóeszközök indulásra készen várakoztak föld alatti
hangárjaikban; a kémiai laboratóriumok előállították a kísérletek
során kiválasztott elegyet, melyet a célterületek felett fognak a
levegőbe szórni.
Tulajdonképpen olyan volt ez az egész, mint egykor régen a
szúnyogirtás. Azzal a különbséggel, hogy most a
kellemetlenkedő kis vérszívók a humánok voltak. Az emberek
bizonyára némi reménykedéssel tapasztalták, hogy az utóbbi
napokban jelentősen lecsökkent a légi forgalom, a repülő
kiborgok szinte egyik pillanatról a másikra csaknem teljesen
eltűntek. Bizonyára születtek erről is vad és kevésbé vad teóriák,
de az igazságot senki sem sejtette.
Pedig az szörnyűbb volt minden teóriánál.
A Tudat számításai szerint négy gép elegendő a feladat
végrehajtásához. Valamennyi egyenként háromszáz litert
szállított az idegméregből, melyet a megfelelő porlasztó-
berendezések segítségével alacsony rárepüléssel fognak a
célterület levegőjébe juttatni. A gáz optimális körülmények
között négy órán keresztül elég nagy koncentrációban marad
jelen ahhoz, hogy kifejthesse hatását. A Tudat középértékekkel
számolt a kísérlet idejére, ami százhúsz perces aktivitást
feltételezett. Ennyi időnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy
a városban egyetlen humán se maradjon életben. A Gépisten a
kísérlet mellékjelenségeként meg kívánta vizsgálni a gáz többi
élőlényre kifejtett hatását is, mivel laboratóriumi körülmények
között sajnálta az erőforrásokat pazarolni az állatokra. Márpedig
a házak között jócskán élnek patkányok – potenciális
élelemforrás a humánok számára, tehát kiirtásuk lényeges
tényező –, valamint elvadult kutyák és macskák is. Igaz,
utóbbiak mind kevesebben, mert a leleményes humánok sok
mindent megtesznek a friss hús érdekében.
A Tudat kiadta a parancsot a felszállásra.
Noah Lifebringer tapasztalt túlélőnek számított. Háza
valóságos erődítmény volt, s noha az épület külseje alapján
senki nem adott volna egy lyukas rézpénzt sem érte, a pincéje
nem csupán légmentesen szigetelt, de még egy nukleáris csapás
esetén is legalább kéthónapnyi túlélést garantált volna bárkinek,
aki a vastag ajtók mögött van a csapás pillanatában.
A férfi csupán két emberben bízott meg. A feleségében, aki
mindenben támogatta, amikor a kilencvenes évek elején
nekilátott megépíteni az Erődítményt, ahogyan egymás között
nevezték ezt a helyet. Soha nem volt egyetlen rossz szava sem,
amikor a férje a pénzt nem a bankokba vitte, hanem
építőanyagot, ólombetétes ajtót, tartós élelmiszert, fegyvereket
és muníciót vásárolt, s halmozott fel odalenn. Sokan azt tartották
róluk, hogy elment az eszük, ám az idő őket igazolta. Ma már
senki nincs életben egykori bírálóik közül, ők viszont manapság
sem nagyon szenvednek hiányt semmiben. A másik bizalmas
Lifebringer féltestvére volt, aki éppen a szabadságát töltötte rég
nem látott fivére társaságában, amikor bekövetkezett az, amitől
a lelkük legmélyén valamennyien tartottak.
Az Ítélet Napja egyszer s mindenkorra megváltoztatta a
történelmet, és néhány óra leforgása alatt több száz millió ember
halt meg. A nukleáris csapások végérvényesen átrajzolták a
térképeket, egyes területeket évszázadokra tiltott zónákká
változtatva az emberiség számára. A csapást követő nukleáris tél
csupán hab volt a tortán. Az eget elsötétítő porfelhő szinte
teljesen megszüntette a fotoszintézist, és ezzel iszonyú csapást
mért a biológiai körforgásra. A növényevőknek nem volt
természetes tápláléka, a takarmánykészletek végesnek
bizonyultak – s csupán keveseknek maradtak elérhetőek –, és ez
máris előrevetítette a lehetséges következményeket.
Még a legoptimistábbak is évtizedekben mérték az időt,
amikor érdemben nekiláthatnak a helyreállításnak.
Ha ugyan véget ér addig a háború…
Lifebringer minden második nap jött fel a felszínre, hogy
megbizonyosodjon arról, az Erődítmény környékén nem tűntek
fel gyanús alakok, részben pedig azért, mert így egészítette ki és
pótolta az eddig felhasznált készleteket. Tisztában volt azzal,
hogy minden egyes konzerv, amit a sajátjából használ fel,
legvégül a készletek kiapadásához fog vezetni. Ezért
módszeresen nekilátott a környék átkutatásának, és amit nem
tudott esetleg magával cipelni az Erődítmény mélyére – hála
istennek, ott mindig telve voltak a raktárak –, azokat ideiglenes
rejtekhelyeken halmozta fel.
Nem szenvedtek hiányt semmiben, még arra is jutott
energiájuk, hogy könyveket és folyóiratokat gyűjtsenek be, s
ezzel is gondoskodjanak a saját szórakozásukról. Szükség esetén
áramot is tudtak gerjeszteni, azonban ezzel nagyon vigyáztak,
mert mindössze négy hónappal ezelőtt komoly meglepetés érte
őket egy távirányítású emberszabású gép felbukkanásakor. Igaz,
a gép sem volt sebezhetetlen, mint ez később kiderült, de nem
sokon múlott, hogy áttörje az ólomajtókat, és bejusson az
Erődítmény belsejébe. A gépet végül Lifebringer egy páncéltörő
gránáttal intézte el – hála előrelátásnak, még vagy egy tucatnyi
géppel elbírnának –, azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az
Erődítmény sem jelent mindenki ellen biztonságot.
Azóta egy kicsit változtattak szokásaikon.
Lifebringer a két társa segítségével elhelyezett néhány
detonátort a környéken, melyeket távirányítással lehetett
felrobbantani, valamint kicsit megbütykölte azt a
videórendszert, melyet nagy teljesítményű akkumulátorok láttak
el energiával, s melyek az Erődítmény környékéről közvetítettek
éjjel-nappal képeket. Innentől kezdve egyikük mindig a
monitorok előtt ült, és ha gépek bukkantak fel a közelben, akkor
a kamerák kivételével mindent lekapcsoltak, és csendben
lapultak a mélyben. Lifebringer filozófiája az volt, hogy jobb
kivárni, mi történik, mint nekiugrani az ellenség torkának. S a
filozófia eddig működött.
Ez a nap különösen eredményesnek számított. Gyógyszereket
talált az egyik épületben – fájdalomcsillapítókat,
antibiotikumokat és hasonlókat –, ráadásul egy könyvet is, mely
egykoron egy gyógyszerészé lehetett. Lifebringer éppen csak
belelapozott, de az máris kitűnt a könyvből, hogy érdemes lesz
tanulmányozni. A hátizsákját megpakolta, amennyire csak
lehetett, és mivel gyógyszer akadt bőven, így a most begyűjtött
konzerveket elrejtette a házban. Kipakol, aztán visszajön még
egyszer. Az ilyen kincseket nem szabad sokáig kint hagyni.
Másoknak is lehet jó szimatuk.
Amennyire Lifebringer vissza tudott emlékezni, a háború
kitörését követő néhány hónap maga volt a káosz és a zűrzavar.
Aztán szépen lecsendesedett az élet, a túlélők alaposan
megritkították egymást, s amikor elsőször a felszínre jött, már
senki nem foglalkozott vele. Az első néhány hónap, melyet
kutatással töltött, jelentős eredményeket hozott. Tulajdonképpen
akkor töltötte maximumra a raktárait, és az akkori
előrelátásának eredménye az a másik három tartalék raktár is,
amelyek könnyedén átvehetnék az Erődítmény szerepét is.
Lifebringer egy dolgot hiányolt csupán.
A katonák felbukkanását.
A háború már közel kilenc esztendeje tartott, ám mindezidáig
egyetlen katonát sem látott a környéken. Igaz, Lifebringer soha
nem távolodott el két-három utcánál messzebbre az
Erődítménytől, más túlélőkkel pedig soha nem beszélt.
Egyszerűen nem kockázatott.
Ha véget ér a háború, arról úgyis tudni fognak. Addig
mindössze egyetlen dolguk van: életben maradni.
Az eső folyamatosan esett, bár az idő elfogadhatónak tűnt a
tegnapelőtti vihart követően, mely a környéken legalább fél
tucat házat kényszerített térdre. Még szerencse, hogy egy olyan
sem akadt közöttük, melyet már hónapokkal ezelőtt ne vizsgált
volna át. Lifebringer emlékeztette magát, hogy a módszeres
kutatás folytatásakor figyelembe kell majd venni az épületek
állagát is, és azokat venni előre a sorban, amelyek láthatóan már
nem bírják sokáig.
A távolból halk zúgás hallatszott.
Lifebringer meglapult a ház tövében, és az eget kezdte
fürkészni. Hónapok óta nem látott egyetlen repülőt sem, az előtt
azonban rendszeresen felbukkantak helikopterek, melyeket –
amennyire lentről egy távcső segítségével meg lehetett állapítani
– nem vezetett senki. Ugyanolyan önműködő gépezet lehetett,
mint ami megpróbált bejutni az Erődítménybe.
Vajon ismét kezdődik a rendszeres őrjáratuk.
Még nem látta a gépet, de a zúgás alapján biztosra vette, hogy
közeledik. A kérdés csupán az, vajon mennyi idő alatt ér ide?
Lifebringer úgy becsülte, tizenöt perc alatt eljuthat az
Erődítménybe, ahol teljes biztonságba lehetne. Persze idekint is
kereshet magának valami rejtekhelyet: tapasztalatból tudta, hogy
a helikopterek nem nagyon foglalkoznak magányos emberekkel.
Lifebringer egyszer látta csupán egyiküket támadásba
lendülni, akkor tucatnyi túlélő harcolt egy ház kifosztásáért. A
helikopter elengedett néhány sorozatot, és senki nem maradt
életben. Akár még rendfenntartónak is gondolhatta volna az
ember, ám Lifebringer valahol tudat alatt sejtette, hogy szó sincs
ilyesmiről. A helikopter akkor azért támadt az emberekre, mert
sokan voltak egy helyen. Hatékonyság. Igen, ez lehet a kulcsszó.
Menni vagy maradni?
Nem volt könnyű döntés.
Bár a zúgás egyre erősödött, sőt, mintha megkettőződött
volna – még egy repülő? –, Lifebringer az indulás mellett
döntött. Túl értékes zsákmány lapult a hátizsákjában. Ennél
kevesebbért is öltek már meg embert, miért kockáztatna akár
egyetlen órával is többet tölteni a felszínen, mint szükséges.
Legfeljebb tesz egy kis kerülőt, hogy ne kelljen átvágnia a
Smith-féle grundon. Az említett hely ugyan jócskán lerövidítette
az utat hazafelé – legalább hat-nyolc perccel –, azonban jókora
szakaszon nem akadt semmi fedezék egy esetleges felülről
érkező támadás ellen.
A férfi pedig szeretett mindig biztosra menni.
Megszaporázta lépteit, miközben igyekezett kizárni a
tudatából a zúgást, mely aggasztóan közeledett.
Vajon mi a poklot akarhatnak?…
 20. Átverés felsőfokon
Párizs, 2005. szeptember 29.

Utóbb Árnyékjáró is elismeréssel adózott Brown és Mordeaux

tervének. A sofőrfülkében nem volt könnyű mereven
kitámasztani a kiborgot a kormány mögött, ráadásul úgy, hogy
valaki mögüle elérje a pedálokat és a kormányt is. Közel egy
teljes órát szenvedtek vele, de a végeredmény mindenért
kárpótolta őket. Dirkschneider kétszer is kiszállt, hogy több
irányból is ellenőrizze, az összehatás tökéletes. Ha Brown
lebukott az ülésre, és Árnyékjáró hátradőlt, akkor első
pillantásra lehetetlen volt megállapítani, hogy nem csupán egy
kiborg ül a kormány mögött. Egy kis szerencsével nem kell
odakint hagyniuk a teherautót, hanem akár a fegyvergyárba is
bejuthatnak.
Az persze más kérdés, hogy jutnak majd ki.
Árnyékjárónak ugyan voltak fenntartásai a bejutással
kapcsolatban, mert sejtette, hogy egy érvényes bejutási kód
nélkül érkező gép még akkor sem juthat be külön ellenőrzés
nélkül, ha az emberek nagyon reménykednek benne. Mégis,
ennél jobb ötletük nem volt. Az előzetes terv arra épült, hogy
helyszíni rögtönzéssel Árnyékjáró és Dirkschneider találnak
valami módot a bejutásra.
Egy olyan helyen, melynek csak a külsejéről vannak
információink, kizárólag rögtönözni lehet, mondta a
megbeszélésen Árnyékjáró. Mindenki buzgón bólogatott, ám
akadtak néhány a csoportban, akik pontosan tudták, mit jelent
ez: elég csupán egyszer hibáznod, és nincs tovább.
Idegen terepen, ismeretlen körülmények között, azt sem
sejtve, hány géppel kell számolniuk. Árnyékjáró úgy tíz
százalékot adott maguknak. S már ez is több volt, mint illett
volna.
Az eső menetrendszerűen érkezett, s bár egyelőre még csupán
a vihar előszele söpört végig a romos Párizson, máris érezni
lehetett, hamarosan ítéletidő fog tombolni odakint. Olyan, ami
mostanában egyre többször érkezik, hogy távozása után romba
dőlt házak nehezítsék az emberek dolgát.
– Lassan indulunk – szólította be a társait Árnyékjáró, miután
mindent elrendeztek. Mordeaux megvakarta a fejét.
– Van egy ötletem a bejutásra… Ha lehet, ne röhögjetek
nagyon, amennyiben ostobaság! Árnyékjáró intett, ki vele.
A reakciókról nem esett szó.
– A kiborg önmagában még nem jelent automatikus bejutást a
gyárba, azt hiszem, ezt nyugodtan feltételezhetjük – kezdte a
fiú, miközben a feltámadó szél meg-meghimbálta a teherautót.
Brown fanyalogva bólintott.
– Eddig oké – mondta.
– Fogalmunk sincs, miféle procedúrán kell keresztülesni
annak, aki szeretne bejutni az épületbe.
– Ezt is tudjuk – mormogta az amerikai. – Mondj valami újat,
valami biztatót!
Árnyékjáró rosszalló pillantást vetett rá, és intett, hogy jó
lenne, ha befogná a száját. Ha Mordeaux-nak van valami
használható ötlete, akkor érdemes odafigyelni rá. Vagy az is elég
lenne, ha amit mond, arról nekik beugrana valami.
Kicsit elhamarkodottnak ítélte meg az akciót.
Valahogy Victor menedékéből könnyebb volt tervezni, s most
már azt is el kellett ismernie, hogy túl optimistán álltak a
dolgokhoz. Azt eddig is tudták, hogy nem lesz egy sétagalopp,
de minél közelebb értek a gyárhoz, annál reménytelenebbnek
tűnt az ügy.
Mordeaux a társait vizslatta, mintha az ötlete előadását
megelőzően szeretné tudni, milyen reakciókat várhat tőlük.
Remélhetőleg nem fogják kinevetni. Joshua előtt semmiképp.
– Amennyiben sikerülne nem szokványos körülményeket
teremtenünk a bejutáskor – kezdte lassan, minden szót gondosan
végiggondolva akkor valószínűleg könnyebben bejuthatnánk.
Brown a homlokát ráncolta.
– Mire gondolsz? Szerinted az szokványos lesz, hogy egy
kormány mögé kötözött kiborg be akar csempészni néhány
szabotőrt az ellenség egyik fegyvergyárába? – Felnevetett a
saját viccén.
Ám rajta kívül senki más nem nevetett.
A többiek kezdtek felfogni valamit abból, amire Mordeaux
gondolt a „nem szokványos bejutást" említve.
Árnyékjáró intett a fiúnak, hogy folytassa. Tételezzük fel, mi
történne akkor, ha a fegyvergyár felé érkező teherautót támadás
érné… nem a kiborgok részéről. A kocsit egy gép vezeti,
legalábbis látszólag. Ha elég nagy a felfordulás, akkor előbb be
fogják engedni, s csak utána próbálnak meggyőződni az
azonosságáról…
Árnyékjáró elvigyorodott.
– Mondasz valamit, kölyök! – lelkendezett. – Ha elég nagy
felhajtást csapunk kint, akkor simán bejuthatunk… Odabent
persze még adódhatnak gondok, de legalább bent lennénk.
Eddig a bejutás volt az egyik fő probléma. Egy olyan
épületbe bekerülni, ahol csupán egyetlen ajtó van, melyet
fegyveresek őriznek, nos, meglehetősen nagy gondot jelent.
Igaz, ha bent lesznek, sem pihenhetnek meg.
– Hány kiborg lehet odabenn? – érdeklődött Joshua. Bár a
kérdés nem először hangzott el a megbeszélések során, a válasz
ismeretében csak becslésekre hagyatkozhattak.
No meg a józan eszükre.
– Reméljük, minél kevesebb – felelte Árnyékjáró. – Ha
mázlink van, akkor egy sincs. Egy automata fegyvergyárba
feleslegesek az őrök. Kell egy-kettő, amelyik a ki- és belépést
ellenőrzi, de különben nincs rájuk szükség. Én a helyükben egy
esetleges támadás elhárítását automata fegyverrendszerekre
bíznám.
– Amiből odabent remélhetőleg minél kevesebb akad – tette
hozzá Dirkschneider. – Különben nagyon ráfaragunk.
Árnyékjáró egyetértően bólintott.
– Nos, immáron kész tervvel rendelkezünk – jegyezte meg,
miközben a szélvédőn az esőcseppek kopogása egészen
felerősödött. A vihar kezdte kimutatni foga fehérjét. – Azt
mondom, itt az ideje az indulásnak. Most már csak azt kellene
eldöntenünk, ki fogja megtámadni a teherautót.
 Dirkschneider megvonta a vállát.
– Szerintem maradjunk az előzetes tervnél! – javasolta. – Mi
ketten bemegyünk… a többiek pedig mindent megtesznek annak
érdekében, hogy hatásos legyen a belépőnk.
Brown elhúzta a száját.
– Kint ketten is elegen lennének – mondta halkan. – Nagyobb
sanszot adok az akciónak, ha én is bemegyek veletek…
Joshua szinte azonnal reagált.
– Miért pont te? Ilyen alapon akármelyikünk csatlakozhatna a
szabotőrökhöz!
Árnyékjáró felemelte a kezét.
– Ne feledjétek, ez csapatmunka! – intette a társait. – Igaz,
nem teljesen mindegy, ki van odabenn, de jobban örülnék, ha
legalább ennyiben tartanánk magunkat az eddigiekhez. Nem azt
mondom, hogy bent nehezebb lesz, de mi ketten már
megszoktuk, hogy bizonyos helyzetekben nehéz döntéseket kell
hoznunk. S ebbe az is belefér, hogy a siker érdekében akár a
másikat is magára hagyjuk. Ti vajon meg tudnátok ezt tenni? –
kérdőn pillantott Mordeauxra.
A fiú megrázta a fejét.
– Igazad van – felelte. – Támogatlak titeket. Árnyékjáró
körbenézett.
– Egyéb hozzászólás?
Brown egy pillanatra harciasan bámult a másik férfira, aztán
megadóan felemelte a kezét.
– Oké, oké! Ketten mentek be – mondta, majd elvigyorodott.
– Mi pedig előtte szétlőjük a seggeteket… vagy legalábbis
nagyon meggyőzőek próbálunk majd lenni.
Udo Dirkschneider elfoglalta helyét a fülkében. A kormány
Árnyékjárónak jutott, lévén, vékonyabb volt, mint a másik férfi,
így kevésbé kellett összehúznia magát a kiborg mögött.
– Hátra fogok kopogni, ha leszállhattok – mondta a legvégén
a német. – Nem biztos, hogy meg fogunk állni, de annyira
biztosan lelassítunk, hogy gond nélkül leugorhassatok.
Mordeaux felsóhajtott.
– Biztató. Mindenesetre kösz a lehetőséget! És elindultak.
 21. Átok?
Párizs, 2005. szeptember 29.

Jean Sauveterre nem mondott imát. Pedig lett volna rá megint.

Mindössze négy napja költöztek ide be, de azóta mintha a
szerencse elfordult volna mellőlük. Vagy inkább úgy kellett
volna fogalmaznia, hogy a balszerencse költözött melléjük?
Esetleg valami átkot szabadítottak a fejükre?
Queribus halála nem okozott gondot. Az a fickó egyszerűen
ostoba volt, és kihívta a sorsot maga ellen. Előbb vagy utóbb
bekövetkezett volna az összecsapásuk, tehát Sauveterre ezt a
halált nem is számolta a többihez. Aztán megtalálták azt az
albínót, aki kísértetiesen hasonlított Jézushoz. Hozzá sem volt
semmi közük… Egyszerűen megtalálták és kész. Igaz, az
asszonyok – majd később a férfiak is – hajlamosak voltak máig
Második Eljövetelként értékelni a felbukkanását.
Sauveterre csak mosolygott magában, ha hallotta.
Az a fickó halott volt, amikor idejöttek.
És eszébe sem jutott feltámadni, mint ahogy erről a harmadik
nap hajnalán mindenki személyesen is meggyőződhetett. Vagy,
ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, csak a sírja
érintetlenségéről győződhettek meg, mert bár Sauveterre
felajánlotta, hogy aki még kételkedik, az bontsa meg nyugodtan
a sírt; a halottat úgyis ott fogja találni a kövek alatt.
Igaz, a második napon Gavachette kificamította a lábát, és
sokat szenvedett vele. Sauveterre nem finomkodott, egy
erőteljes mozdulattal visszatette helyére a csontot, s bár a nő
elájult a fájdalom hatására, amikor néhány órával később
magához tért, már lábra tudott állni. Igaz, neki egy jó darabig
pihenni kell, mielőtt ismét hasznos tagja lesz a közösségnek.
Aztán ott volt Phillippe. Az a szerencsétlen fickó talált egy
csomó fegyvert, töltényeket meg hasonlókat… erre mit csinál az
a vadbarom? Merő szórakozásból a homlokához emeli az egyik
pisztolyt, és meghúzza a ravaszt. Persze anélkül, hogy
ellenőrizné, van-e golyó a tárban, és be van-e biztosítva a
fegyver.
Nos, neki már nem lesz gondja erre az átkozott világra. A
többiek már csak a dörrenést hallották. Akadtak persze, akik
valami titokzatos támadóra gyanakodtak, de Sauveterre-nek elég
volt egyetlen pillantást vetnie a halottra, hogy tisztában legyen
vele, itt csupán egyvalaki járt. S az Phillippe volt.
A vadbarom!
Esze az nem volt, annyi szent!
A csapások szépen sorban jöttek, és semmi összefüggés nem
volt közöttük, hacsak az nem, hogy válogatás nélkül csaptak le a
csoport tagjaira.
Marion a kezét égette meg. Yvette-et pedig kis híján
agyonvágta az áram, amikor kísérletképpen beindították a
tartalék aggregátort.
Figyelmeztető jelek.
Ómen.
A hely nem kedvelte őket. Vagy csak egyszerűen túl sok
ember halt meg idelent – összesen huszonegy halottat kellett
kihordaniuk, s még akadhat néhány tetem a törmelék alatt is.
Abba bele sem mertek gondolni, odafenn vajon hányan haltak
meg a kiborgok támadásának köszönhetően. Eddig ez volt a
legnagyobb kolónia, amelyikre rábukkantak. Néhai kolónia.
Sauveterre kétszer is az albínóval álmodott.
Soha nem szóltak egymáshoz egy szót sem, ám az albínó
gesztusa mindig egyértelmű volt: hagyják el a menedéket, a
várost, és vessék be magukat a hegyek közé.
És Sauveterre mégsem mert nyíltan előhozakodni az
ötletével. Maga sem tudta, miért, de valahogy nem jött a szájára
sohasem. Egyszerűen nem voltak olyanok a körülmények.
Akárkit kérdezett, az álmok – melyeket Sauveterre magában
egyszerűen próféciának nevezett – másnál nem bukkantak fel. O
volt a kiválasztott. Vagy inkább az átok hordozója?
– Jean! – Gavachette bicegett a férfihoz. Mostanában
meglepően bizalmas hangot ütött meg vele szemben, amiből a
férfi azt vette ki, hogy ha akarna valamit a nőtől, akkor
megkaphatná. Mindketten elveszítettek valakit: a nő egy társat,
a férfi pedig hűséges emberét. Ez a vékony, láthatatlan szál
összetartotta őket, és Sauveterre kezdett mind nagyobb
érdeklődéssel fordulni a nő felé, ám egyelőre mindkettőjüket
lekötötte a gyógyulás. A férfi gondolatait amúgy is az elmúlt
napokban tapasztalt baljós események töltötték ki.
– Igen – nézett fel Sauveterre.
– Szeretnék beszélni veled… – kezdte halkan a nő. –
Rólunk… a csoportról.
A férfi megvonta a vállát, majd kicsit odébb húzódott, hogy a
nőnek is jusson hely a matracon, melyet ágynak használt. Így
ugyan karnyújtásnyi távolságba kerültek egymáshoz, ám
vonzalom helyett idegességet, feszültséget érzett a nő felől.
– Amióta idejöttünk, sok baj történt… – mondta Gavachette,
és igyekezett kényelmesen kinyújtani a lábát. Nem kellett
magyaráznia, mire gondol, hiszen ő maga is alanya volt az egyik
balesetnek. – Ráadásul sokszor meg sem tudjuk mondani, miért.
Túl sok véletlennek…
Sauveterre megfontoltan bólintott.
– Egyetértünk. – Egyelőre nem akarta felfedni a lapjait, előbb
megvárja, miről szeretne beszélni a nő, és eldönti, mennyire
bízhat meg benne. Amióta a csoport tagjai között többen is
Jézust emlegették, Sauveterre kerülte a konfliktusokat. Van elég
bajuk anélkül is, hogy egymással vitázzanak. Amilyen feszült
állapotban van a társaság, még komolyabb baj is származhatna
belőle.
Azt pedig jobb elkerülni.
– Sokat imádkozunk az Úrhoz, amióta ismét elküldte közénk
fiát – folytatta Gavachette, miközben mintha szándékosan
kerülte volna a férfi tekintetét. – Majdnem mindannyian
imádkozunk… – tette hozzá, erőteljesen kihangsúlyozva az első
két szót.
Sauveterre hangja szokatlanul erőteljesnek tűnt.
– Értem.
Gavachette mintha zavarba jött volna.
– Soha nem volt még ilyen jó dolgunk, mint itt – mondta
szinte bocsánatkérően, majd gyorsan hozzátette: – A
balesetektől eltekintve… Minden megvan idelent, amiről csak
álmodhatunk. Nem nomádok vagyunk, hanem ismét emberek.
Rég elfeledettnek hitt almokat kezdünk újradédelgetni, és
egyáltalán nem tűnnek megvalósíthatatlannak. Amióta… amióta
rábukkantunk a… halottra, annyi minden megváltozott.
Sauveterre felsóhajtott.
– Annyi minden – szajkózta, bár biztos volt benne, hogy nem
egyre gondolnak. Valahogy már nem érezte annyira
magabiztosnak magát. A csoportban kivívott helyzete mintha
veszített volna értékből. Már nem volt az a teljhatalmú főnök,
mint annak előtte, akinek egyetlen intésére is hárman ugranak.
Igaz, véleményét meghallgatták, döntéseit többé-kevésbé
végrehajtották, ám éppen helyzetükből adódóan erre mind
kevésbé volt szükség.
Még néhány kényelemben eltöltött hét idelent, és rájönnek,
hogy már nincs szükségük vezetőre. Addig semmiképp, amíg
nem kerülnek ismét döntéshelyzetbe. Jelen készleteiket,
kialakult szokásaikat figyelembe véve az pedig eltarthat egy
darabig.
– Mit akarsz? – tért rá a férfi a lényegre. Gavachette habozni
látszott.
– Nem ok nélkül jöttél ide – jegyezte meg a férfi. – Akarsz
tőlem valamit, vagy fogalmazhatok úgy is, hogy akartok. Az
egész csoport nevében beszélsz, nem igaz?
A nő tétován bólintott.
– Megváltoztál – mondta kitérve a kérdés elől. – Régebben
valahogy vadabb voltál. Könyörtelenebb. Már nem is
káromkodsz.
A férfi meglepődött ezen. A káromkodás, az indulatszavak
valahogy soha nem tudatosulnak abban, aki használja őket, ám
így, visszagondolva, volt valami Gavachette megállapításában.
– Nem ezt akartad elmondani… – A férfi mindent megtett
annak érdekében, hogy kicsikarja a nőből, mit akar tőle. Előbb
vagy utóbb, de ennek be kellett következnie, és Sauveterre soha
nem szeretett holnapra hagyni semmit.
– Azt szeretnénk, ha velünk imádkoznál ma este – mondta ki
végül Gavachette a csoport kérését. – Mindannyian ezt
szeretnénk! – esdeklően nézett a férfira, ám tekintetében volt
még valami, amit nem mondott el: „Ha nem így lesz, akkor
nincs szükségünk rád tovább, mert te hordozod magadban az
átkot, és miattad következtek a balesetek is".
Sauveterre látta ezt.
Túl régóta ismerte már az embereit. Megtanult olvasni a
gesztusaikból, a tekintetükből, a szavaik mélyén megbúvó
értelmet kibogarászni.
Meg kellett volna rémülnie, vagy bedühödnie.
Egyiket sem tette.
Tényleg megváltoztam, gondolta szomorúan, miközben
elméjébe ismét bevillant az albínó mozdulatlan alakja, ahogy
határozott mozdulattal a hegyek irányába mutat.
Menjetek el innen!
– Mit mondhatnék erre? – kérdezte halkan a férfi. –
Gondolkozni fogok rajta, ez a legtöbb, amit megígérhetek…
Adjatok egy kis időt!
Gavachette mosolyogni próbált, de nem sok sikerrel.
Szomorú volt az arca, ő már sejtette, mi lesz a férfi válasza. S az
a válasz nem sok lehetőséget hordoz magában. A csoportnak
egységesnek kell lennie, ezt maga Sauveterre tanította meg az
embereivel. Ha valakiben nem bíznak eléggé, azt inkább
taszítsák el maguktól, mielőtt komolyabb konfliktusok forrása
lehetne. Neki is ezt kellett volna tennie Queribus-szal, és akkor
nem kerülhetett volna sor az orvtámadásra sem.
Egy pillanatra elgondolkozott.
Ha nem sebesült meg, akkor vajon a csoportnak lett volna
ideje arra, hogy ennyire önállósodjon? Aligha. Egyszer régen
tehát rossz döntést hozott – nem közösítette ki Queribust –, és
ennek most jött el a böjtje.
Nem sok lehetősége maradt.
Ha nem tart a csoporttal, azok ki fogják közösíteni. Márpedig
ebben a világban ez majdnem egyet jelent a halállal. El kellene
hagynia a menedéket – arra hiába is hivatkozna, hogy
tulajdonképpen ő találta, jog szerint őt illeti… hiszen ebben a
világban a jog nem ért semmit. A csoport erősebb nála, s talán
néhányukat megfélemlíthetne, végül a csordaszellem győzne.
Elég, ha egyvalaki veszi magának a bátorságot, és szembefordul
vele. Ha a többieknek választania kell, nem a régi vezetőjüket
fogják támogatni, ez már biztos…
Mit tegyek?
Gavachette már elment, Sauveterre elgondolkozva nézett
abba az irányba, amerre a nő távozott. Most vette csak észre,
hogy a társaság tagjai szép csendben egy másik helyiségben
rendezték be a szállásukat. Eddig azt hitte, merő tapintatból
teszik, hogy könnyebben kipihenhesse sérüléseit és
meggyógyulhasson, de most rá kellett jönnie, hogy ez is része az
elszakadásnak. Persze nem megy könnyen, az együtt töltött évek
során bizonyos dolgok valósággal az ember bőrébe ivódnak,
azonban csak idő kérdése, mikor következik be a végleges
szakítás.
S amennyire meg tudta ítélni, a folyamat már túlságosan
előrehaladott ahhoz, hogy megállítsa. Ahhoz ismét a régivé
kellene válnia. A káromkodó, határozott, ha valami nem tetszik
odacsapok vezetővé, akinek a szava parancs volt a csoport
összes tagja számára.
Akkor felelősséggel tartozott értük.
Mára ez valahogy eltűnt.
A kapcsolatuk mind távolabbinak rémlett, és Sauveterre hiába
is próbált választ keresni arra, hogyan történhetett mindez.
Gavachette tulajdonképpen azért jött, hogy egy utolsó
lehetőséget adjon neki. Kapott a csoporttól egy utolsó
lehetőséget, hogy bebizonyítsa, még mindig közéjük tartozik.
Nevetséges.
Mindig is a csoport tartozott hozzá, és nem fordítva.
Mi van ezzel az átkozott világgal? Végleg kifordult magából?
Egy nyomorult hulla felbukkanása ilyen változásokat
eredményezhetett? Vagy ez a folyamat már régóta érlelődik,
csak most teljesedhetett ki, amíg néhány napig nem tartotta
teljesen az ellenőrzése alatt az eseményeket?
Végtére is oly mindegy.
Tudta, hogy nemet fog mondani.
Nem fog imádkozni a többiekkel, mint ahogy az álmairól sem
beszél nekik. Nem méltóak rá. Kicsinyesek. Azt hiszik, néhány
ima mindent megold. Ostobaság.
Még ma éjjel búcsút vesz tőlük.
Biztos volt benne, nem fogják tartóztatni. Senki sem.
 22. A főpróba vége
Párizs, 2005. szeptember 29.

A helikopterek egymástól azonos távolságra repültek.

Elméletileg összesen tizenegyszer kellett végigrepülniük a város
felett ahhoz, hogy a tartályaikban tárolt ideggázból mindenhova
jusson. Gépek voltak, így a Tudat biztos lehetett benne,
gyermekei tökéletes munkát fognak végezni. Nem hibázhatnak.
A Gépisten szinte egyenes adásban figyelte az eseményeket.
Nem csupán a helikopterektől kapott folyamatosan
információkat, hanem attól a közel másfél tucatnyi kiborgtól is,
melyek a város legkülönbözőbb pontjain helyezkedtek el –
egyelőre megfelelő takarásban. Emellett a főpróba elkezdését
megelőző napon a gépek jó néhány audiovizuális egységet
helyeztek el a humánok által leginkább látogatott helyeken: a
Gépisten mindent tudni akart, hogy a kapott adatok alapján
tovább tökéletesíthesse a tervet, s amikor a tényleges
végrehajtásra kerül a sor, a legcsekélyebb hiba esélye se
merülhessen fel.
A gépek nem foglalkoztak az emberekkel. Végezték a
dolgukat. Amerre elhaladtak, színtelen, szagtalan gáz ömlött ki a
tartályaikból. Az emberek kétségbeesetten menekültek, ám nem
a gáz miatt – erről semmit nem tudtak –, hanem az évek során
már vérükbe ivódott a gépektől való rettegés. A kiborgoktól nem
sok jót várhat az ember.
Már az is felért egy kisebb csodával, hogy senkire nem lőttek
rá. Csak járták a saját útjukat, s bár majdnem súrolták a tetőket,
senkinek nem esett bántódása.
Vagy, ha pontosan akarunk fogalmazni, ezúttal senki nem a
plazmába halt bele.
Az ideggáz gyors volt, ám alattomos. Bár fújt a szél és esett
az eső – utóbbi lassan kezdte átadni a helyét a hónak –, az első
áldozatok a kiborghelikopterek elhaladása után két-három
perccel már halottak voltak. Ők kapták a legnagyobb dózist.
A halál gyors volt, majdhogynem fájdalommentes. A
Gépisten ölni akart. Gyorsan. Hatékonyan. Fájdalmat okozni
nem volt célja.
Ahogy a gáz bekerült a tüdőbe és elkezdte kifejteni a hatását,
az áldozat furcsa hidegséget érzett a mellkasában, tagjai
reszketni, remegni kezdtek, majd rövid idő leforgása alatt a
tüdeje megbénult… gyakorlatilag használhatatlanná vált. A gáz
hatásmechanizmusa egyszerű volt: megakadályozta a tüdőt
abban, hogy az oxigént eljuttassa a vérbe. A tüdőhólyagocskák
megszűntek funkcionálni, és ez néhány percen belül fulladáshoz
vezetett. Nem volt előle menekvés. Néhány szippantás a gázból
elegendő volt ahhoz, hogy bárki belepusztuljon.
Noah Lifebringer nagyjából három percnyire volt az
Erődítménytől, amikor a háta mögött meghallotta a helikopter
jellegzetes rotorzúgását. Kétségbeesett vetődéssel megpróbált
eltűnni egy árokban, bízva benne, hogy a kiborg nem fog
különösebb figyelmet fordítani rá. Ami történt, az mégis
meglepte. Nem volt sok előnye, a gépnek pontosan látnia kellett,
hol rejtőzik, mégsem foglalkozott vele. Egyetlen lövést sem
eresztett el, csak repült tovább a maga útján.
A férfi döbbenten meredt utána.
Ösztönösen sejtette, hogy valami nincs egészen rendben, de
egyszerűen nem volt semmi ötlete. A kiborg nem véletlenül
hagyta őt életben.
De mi a célja vele?
A biztonság kedvéért majd' egy percig hevert az árokban még
azután is, hogy a gép felhúzott a magasba, és eltűnt az egyik
épület mögött. Csak utána mert felállni, és mélyet sóhajtott.
Megúsztam, gondolta.
Tévedett.
Másfél tucat lépést tehetett meg, amikor rájött, hogy valami
nincs egészen rendben. Valahogy nehezebben lélegzett, és
pokolian fáradtnak érezte magát. Apró, vörös karikák ugráltak a
szeme előtt, mint aki szinte a végsőkig hajszolta magát.
Mi a pokol?…
Összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy
továbbmenjen. Már nem kell sokat gyalogolnia; ha otthon lesz,
biztonságban, majd kipiheni magát. Csak egy kicsit kell
összeszednie magát.
Csak egy kicsit…
Nekitámaszkodott a falnak. Nagyon gyenge volt, ráadásul
valósággal lihegnie kellett, ha egy kis levegőhöz akart jutni.
Mint aki épp most fejezte be a maratonit, és a végén rosszul
gazdálkodott az erejével. Az oldala szúrni kezdett, az izmai
pedig görcsbe rándultak az erőltetett igénybevétel miatt. A test
nem kapott elég oxigént, de ez nem tudatosult Lifebringerben. A
férfi egyszerűen annyit érzékelt az egészből, hogy rendkívül
fáradtnak érzi magát, ráadásul az izmai is kezdenek begörcsölni.
Még négy lépésre futotta az erejéből.
Ott aztán megállt, nekitámaszkodott a falnak, majd amikor a
karja már túl fáradt volt, akkor a hátát a falnak vetve
lekuporodott. A gondolatai kezdtek zavarossá válni, és mind
gyakrabban következett be rövidebb-hosszabb „áramszünet".
Még voltak értelmes gondolatai – „egy kicsit pihenek, aztán
megyek tovább" –, de a gázból minden egyes lélegzetvétellel
újabb adag jutott a tüdejébe, és a maradék tüdőhólyagocskákat
is elölte. Egyszerűen nem maradt semmi a tüdejében, ami
közvetíthette volna az oxigént a vérnek.
Megfulladt.
Alig négy perccel azután, hogy a kiborg elhúzott felette.
A Tudat elégedett volt az eredményekkel. Mindössze három
óra és ötvenhat perc telt el a kiborg-helikopterek felszállásától
számítva, és a célterületen gyakorlatilag megszűnt a humán
aktivitás.
Igaz, akadt néhány szerencsés, akik elkerülték az ideggázt,
ám azokkal a harctéri egységek végeztek, amik módszeresen
végigjárták az utcákat, és mindenkit megöltek, aki még életben
volt.
Az akcióval párhuzamosan készülő jelentés kilencvennyolc
egész hatvanhét század százalékban adta meg az
eredményességi mutatót, amely azonban a harctéri egységek
közreműködésének köszönhetően alig egy óra elteltével elérte a
száz százalékot.
A célterületen nem maradt egyetlen túlélő sem.
A Tudat a begyűjtött adatok alapján nekilátott lefuttatni az
előzetesen kidolgozott terv szimulációját – minimális
paraméterváltoztatások történtek, melyek lényegesen aligha
befolyásolták volna az eseményeket, azonban a Gépisten
biztosra akart menni. Még egy óra, és a kijelölt célterületekre
elindulnak a helikopterek.
Aztán, ha ott is minden rendben megy, akkor módszeresen
nekilátnak a lakott területek „dehumanizálásának".
S miért ne menne minden rendben?
 23. A puding próbája az evés…
Párizs, 2005. szeptember 29.

A teherautó mindössze két másodpercre állt meg, majd nyomban

ezután továbbindult. Az eső ömlött, mintha dézsából öntötték
volna, így még a legélesebb szemű kiborg sem szúrhatta ki,
hogy a rövid ideig tartó megálló során három alak ugrik le a
platóról, hogy ezt követően sebes léptekkel induljanak előre. A
Peugeot nem haladt túl gyorsan, rövid távon egy felnőtt
kényelmesen lehagyhatta. Voltaképp ez volt a szándékuk.
Árra ugyanis már rájöttek, hogyha nulla a látótávolság, akkor
a fegyvergyárat őrző gépek egyszerűen nem fognak rájönni,
hogy a feléjük közeledő teherautó voltaképp az „övék". Nem
veszik észre a kormány mögött ülő kiborgot, az pedig túl halott
ahhoz, hogy bármiféle jelzést adhasson le. Persze, ha élne., se
tenné meg.
A megoldást a plazma jelentette.
– Ebben a háborúban csak gépek használnak plazmát,
remélhetőleg ez minden kiborgnak mélyen a processzorjába van
égetve! – jegyezte meg Árnyékjáró, amikor az utolsó
finomításokat végezték a terven. – Ha a teherautó mellett
felrobban egy-két gránát, végigsöpörnek a hátulján egy
géppisztollyal, s a sofőrfülkéből plazma érkezik a támadókra
válaszul, akkor te mire gondolnál, ha gép lennék?
Dirkschneider megvonta a vállát.
– Én biztos, ami biztos alapon szétlőnék mindenkit, aki a
fegyvergyár felé közelít – válaszolta vigyorogva. – De hát
köztudomású, hogy a gépek logikusan gondolkoznak. Azt
hiszem, érdemes megpróbálkozni vele…
Ebben maradtak.
Az ablakokat teljesen letekerték, a fülkébe bevágott a víz, és a
hideg egészen az emberek csontjáig hatolt. Mégis, ezt a lépést
meg kellett tenniük, ha nem akarták megkockáztatni, hogy a
kiborgok kiszúrják őket. Márpedig a fülkében előtte alaposan
felmelegedett a levegő, a szélvédőt belülről vékony páraréteg
takarta. Egész kellemes volt odabent.
Amíg Árnyékjáró le nem tekerte az ablakot. Dirkschneider
ugyan morgott valamit az orra alatt, ám ő is követte társa
példáját, és a kereszthuzat néhány másodperc alatt elfeledtette
velük a kellemes körülményeket. Az eső eláztatta őket, de nem
nagyon foglalkoztak vele. Majd ha túlélik az elkövetkező
néhány órát, ráérnek azzal foglalkozni, hogy a tüdőgyulladás
elviszi őket vagy sem. Victornak amúgy is akad szinte mindenre
valami gyógyszere. Ha más nem, forró tea.
A gondolat könnyebbé tette a szélsőséges időjárás elviselését.
Árnyékjáró lassan hajtott, szinte lépésben. A látótávolság pár
méterre csökkent, és a férfi nem akarta megkockáztatni, hogy
belehajt valami mély gödörbe. Ezért aztán amennyire lehetett,
elkerülte a nagyobb kiterjedésű víztócsákat. Soha nem lehet
tudni, mit rejt a víztükör: pár centiméteres mélyedést vagy
tengelyroppantó gödröt.
Egy egész háztömböt meg kellett kerülniük ahhoz, hogy
megpillantsák a fegyvergyárat. Dirkschneider felnyögött.
– Szar ügy, haver!
A fegyvergyár körül jó ötvenméteres körzetben egyetlen
épület sem állt. Egykor régen dózerek tüntették el még a
nyomaikat is. A viharban a gyár csak egy sötét tömeg volt, mely
olyan nyomasztónak tűnt, hogy az ember szinte még lélegezni
sem tudott a közelében. Mintha a mellkasára telepedett volna.
Beletelt jó néhány másodpercre, amíg a két férfinak sikerült
összeszednie magát.
– Szerinted megeszik? – kérdezte halkan a német, miközben
igyekezett megsaccolni, hogy a társaik merre lehetnek. Ha
minden jól megy, valahol közelben kell lapulniuk, hogy a
megfelelő pillanatban támadást szimulálhassanak a Peugeot
ellen. Árnyékjáró mindössze annyit kért, hogy lehetőség szerint
hagyják épségben a kocsit, mert még haza is kell jutniuk
valahogy. És fegyverekkel megpakolva gyalog túl hosszú lenne
az út.
Erre mondta azt Mordeaux, hogy túl optimista.
Pedig csak egyszerűen megpróbált nem gondolni a kudarcra.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
 És akkor elszabadult mögötte a pokol.
Négy egymást követő robbanás hallatszott, és a kocsi hátulja
oldalra vágódott, mintha hirtelen jégtükörre hajtottak volna.
Árnyékjáró felszisszent:
– Ez baromi közel volt!
Egy sorozat végigvágott a Peugeot oldalán – Dirkschneider a
visszapillantóban látta a torkolattüzek villanását –, és néhány
golyó a sofőrfülke hátsó lemezén koppant.
– Ezek kurvára komolyan veszik magukat – dörmögte a
német, miközben elengedett néhány lövést a plazmavetőből.
Igyekezett úgy célozni, hogy a vörösen izzó csomagok még
véletlenül se találják el a többieket, ugyanakkor a lövések ne
menjenek gyanúsan félre.
Mert egy eltévedt golyót még csak-csak túl lehet élni. A
plazma viszont nem végez félmunkát. Árnyékjáró beletaposott a
gázba.
– Ügyeljünk a részletekre! – nyögte, miközben éles kanyarral
éppen csak elkerülte az úton keresztbefordulva heverő tetemet,
mely szinte a semmiből került elő. A második hullánál már nem
volt ilyen szerencséje, s férfi csak reménykedni tudott benne,
hogy az a szerencsétlen valóban nem élt, amikor áthajtott rajta.
Bár erre kicsi volt az esély.
Még mintegy nyolcvan méter volt hátra a gyárig. Hamarosan
minden eldől; ha a kiborgok bevették a trükköt, akkor a kapuk
ki fognak nyílni előttük. Ha viszont tévedtek, csúnyán
ráfaraghatnak.
Újabb robbanás hallatszott, majd több, egymást követő lövés:
Brown és a két fiatal lehetőség szerint takarékoskodni próbált a
munícióval, de közben igyekeztek minél meggyőzőbbek lenni.
– Kerüld el! – üvöltött fel Dirkschneider, és egy félig
felborult tankra mutatott, mely masszív tömegével nem sok
jóval kecsegtetett.
Árnyékjáró balra fordította a kormányt, és a hirtelen
irányváltoztatásnak köszönhetően a teherautó kerekei élesen
nyikorogni kezdtek, majd az autó megbillent – a döccenésből
érezni lehetett, hogy ráfutottak valamire –, és egy végtelennek
tetsző másodpercig az egyik oldalon levegőbe kerültek a
kerekek.
Aztán visszabillentek.
Nem volt idő a megkönnyebbülésre. A gyár már ott tornyosult
előttük. Ilyen közelről még masszívabbnak, még
fenyegetőbbnek tűnt. A szélvédőre sár fröccsent, melyet a zápor
maszatosan bár, de nyomban mosni kezdett lefelé, legalább az
esélyét megteremtve annak, hogy kilássanak.
Dirkschneider oldalra bukott az ülésen.
Már nagyon közel jártak.
Árnyékjáró nem engedhette meg magának ezt a luxust. Bár
sokat kockáztatott, az utolsó pillanatig neki kellett irányítania a
kocsit. Ha már belerohannak az épületbe, legalább a kaput
próbálják meg eltalálni… Hátha túlélik, és az út megnyílik
előttük…
A szám- és betűsorozattal jelölt objektum irányító
központjában teljes volt a zűrzavar. A külső érzékelők
folyamatosan ontották magukból az adatokat, ám a kapott
információk feldolgozása folyamatosan ellentmondásos
következtetéseket eredményezett. A központ megkísérelte
azonosítani az épület felé száguldó tehergépkocsit, ám a
hatalmas adatbázisokban nem talált ide vonatkozó rendelkezést.
Ráadásul a kommunikációs vonal az odakint tomboló viharnak
köszönhetően meglehetősen rossz volt; a kapcsolat
folyamatosan lebontott, majd automatikusan újralétesült,
számtalan hibás adatcsomagot eredményezve mind adási, mind
pedig vételi oldalon.
A rendszert ugyan eleve önállóságra tervezték, azonban ez az
önállóság csak részleges volt. A fontosabb döntéseket minden
alkalommal a Tudat hozta meg, a gyár irányító központja csupán
javaslatot tett.
Most azonban nem nyílt lehetősége erre.
A bejáratot őrző kiborgok megpróbálták értelmezni az
eseményeket, miközben érzékelőik maximális teljesítményre
kapcsoltak. A vihar néhány másodpercre mintha lecsillapult
volna – az eső is megritkult –, hogy azután újult erővel
támadjon fel. Ám ez a rövid idő elegendőnek bizonyult ahhoz,
hogy a kiborgok egy másik gépet azonosítsanak a kormány
mögött. Ebből aztán már nem volt nehéz levonni a megfelelő
következtetést: a teherautót támadás érte, a legközelebbi
biztonságos helyre igyekszik, a teherautót vezető kiborg
kommunikációra képtelen – nyilván zárlatossá vált az
adóberendezése. A kiborgok kapcsolatba léptek a gyár központi
egységével, és utasítást kértek.
A kommunikáció töredék másodperceket vett igénybe, ám a
megfelelő döntés meghozatala már jóval több időt igényelt. A
központ ismételten – immáron sokadjára – megkísérelt
kapcsolatba lépni a Tudattal, ám a rádiós kapcsolat a kint
tomboló viharnak köszönhetően gyakorlatilag megszűnt.
A fegyvergyár magára lett utalva.
A teherautó mintegy harminc méterre járt a kapuktól. Az
automata fegyverrendszerek már megtalálták a célt, ám a járőr
kiborgoktól kapott információknak köszönhetően nem nyitottak
tüzet. A gépek soha nem tüzeltek egymásra; ez része volt a
programjuknak. Ha egyértelműen azonosították egymást – mint
ahogy az most is megtörtént –, akkor az ostyaáramkörös
processzor egyszerűen letiltotta a célpontot, és a
fegyverrendszerek nem aktivizálódhattak.
A távolság gyorsan csökkent.
A központi egység minden lehetőséget számba véve az utolsó
pillanatban utasította az automatikát, hogy nyissa ki a kapuit, s
ezzel egyidejűleg az őrség tegye meg a szükséges
válaszlépéseket odakint. A támadók azonosítása kiemelt
prioritást kapott, ám azzal a megkötéssel, hogy a két kiborg
közül csupán az egyik hagyhatja el őrhelyét, hiszen a gyár
őrzése legalább akkora prioritással bírt, mint az új feladat.
A két kiborg csaknem egyszerre nyitott tüzet, s bár egyikük
érzékelői sem tudták befogni a támadókat, az eddigi adatok
alapján – a felvillanó torkolattüzeket figyelembe véve –
megszórták plazmával a terepet, hogy megakadályozzanak egy
utolsó, kétségbeesett támadást a közeledő tehergépkocsi ellen.
Ezután a gépek egy ezredmásodpercre logikai zártkörbe
kerültek, majd a rendszer automatikusan feloldotta a pillanatnyi
rövidzárlatot, és az alacsonyabb sorozatszámú kiborgot küldte a
támadók nyomába, a másik pedig félreállt, és folyamatosan
ellenőrizte a terepet, mígnem a kapu az utolsó pillanatban
lelassító teherautó mögött be nem zárult.
 24. A kapu túlsó oldalán
Párizs, 2005. szeptember 29.

– Bejutottunk. – Árnyékjáró szinte csak gondolta a szót, olyan

halkan mondta ki. Amennyire tudott, hátradőlt az ülésen.
Mellette Dirkschneider hevert; a német olyan kicsire igyekezett
összehúzni magát, mintha a kesztyűtartóba akarná belepréselni a
testét.
A német izzadó tenyérrel szorongatta a plazmavetőt. Tudták,
az elkövetkező másodpercekben sok minden kiderül. Kettejük
közül ő volt jobb helyzetben, Árnyékjáró aligha tudott volna
fürgén mozogni, ha esetleg el kell hagyniuk a kocsit.
Mindketten a mennyezetet fürkészték – a szélvédőn keresztül
ennyit láttak –, és a kintről beáramló hangok alapján próbáltak
rájönni, vajon hány kiborg les rájuk odakint lövésre kész
fegyverekkel.
Logikus lett volna, hogyha be is engedik őket, az nem jelenti
azt, hogy veszélytelenek. A puding próbája az evés, jegyezte
meg Dirkschneider az utolsó pillanatban. Akkor még csak
reménykedtek benne, hogy a kapu végül ki fog tárulni előttük.
Igazság szerint mázlijuk volt.
Oltári nagy mázlijuk.
Árnyékjáró igyekezett úgy kikúszni a kiborg váza alól, hogy
az lehetőség szerint a helyén maradjon. Ha harcolniuk kell,
legalább az ne akadályozza cselekvésében.
Dirkschneiderre pillantott.
A német megvonta a vállát, a kezét füléhez emelve jelezte,
hogy ő egyelőre semmi gyanúsat nem hall, majd kérdőn az
ajtóra nézett.
Kimegyünk, sugallták a mozdulatai.
A másik férfi megrázta a fejét.
Egyelőre nem, formázta a szavakat néma ajkakkal. Várj, amíg
kiszabadítom magam!
Udo Dirkschneider bólintott.
Körülnézek, mutatta azután.
 Most Árnyékjárón volt a bólintás sora.
A német néhány centiméternyit felemelkedett, és megpróbált
úgy beletekinteni a visszapillantó tükörbe, hogy ő továbbra is
takarásban maradjon. Árnyékjáró emlékezett rá, hogy a kapun
keresztül egy emelkedőre jutottak, mely nem volt túl hosszú, és
egy rakodási területbe futott. Nyilván az itt gyártott fegyvereket
is el kell valahogy szállítani…
A férfiban hirtelen felmerült egy ötlet, melyet ugyan most
nem volt ideje végiggondolni, ám mindenesetre jó alaposan az
emlékezetébe véste. Nem kell nekik feltétlenül bejutniuk egy
ilyen gyárba, elég, ha lecsapnak valamelyik
fegyverszállítmányra. Igen, ezen érdemes lesz elgondolkozniuk!
A kormányhoz és az üléshez erősített kiborg egy pillanatra
megingott, Árnyékjárónak az utolsó pillanatban sikerült csak
elkapnia és megtámasztania. Bízott benne, ha figyeli is
odakintről őket valaki, akkor nem von le ebből messzemenő
következtetéseket.
Idebent meleg volt, annál legalábbis melegebb, mint odakint.
A két férfi érezte, ahogy tagjai dermedtsége kezd felengedni. Ha
harcra kerül a sor, legalább nem úgy fognak mozogni, mint egy
hóember. Ha ugyan lesz idejük egyáltalán megmozdulni.
Az nyilvánvaló volt, hogy nem maradhatnak túl sokáig a
kocsiban, mert ha eddig nem jött ide senki, akkor a rendszer
előbb-utóbb ideküld valakit, hogy ellenőrizze az érkezőt. Ha
ugyan nem tette meg máris.
Dirkschneider nem látott senkit a tükörből, ezért egészen a
szélvédő pereméig emelkedett. Sárga fényű lámpák világítottak
idebent, ám a belső területek csaknem teljes sötétségbe
burkolóztak. A német arra tippelt, hogy vagy a gépeknek nincs
szüksége munkájukhoz fényre, vagy pedig valamiféle automata
szabályozza az energiaellátást, és mozgásérzékelők kapcsolják
le és fel a lámpákat.
A Peugeot körül nem állt senki.
Sem gépek, sem emberek.
Ameddig ellátott, a folyosó üres volt.
– Tiszta a levegő – súgta Árnyékjáró felé. A másik férfi
bólintott, majd megkérdezte:
– Automata fegyvereket sem látsz?
A német nyelt egyet. Profi volt, erről most mégis
elfeledkezett. Kezd kijönni a gyakorlatból. Vagy csak túlzottan
megörült annak, hogy a szerencséjük még idebent is kitart?
Körbejártatta a szemét a lehetséges helyeken. A mennyezeten
neoncsövek világítottak, a falakon kétoldalt apró, sötét színű,
tenyérnyi nagyságú fémlapok látszottak. Néhol szellőzőrácsokat
lehetett kivenni, de a legközelebbi is rossz szögben volt ahhoz,
hogy egyértelműen ki lehessen jelenteni, nincs semmi mögötte.
Megvonta a vállát.
– Ha van is belső védelmi rendszer, az vagy remekül van
álcázva, vagy beljebb került telepítésre – válaszolta halkan.
Árnyékjáró beletörődve felsóhajtott.
Akkor kockáztatniuk kell.
A németre pillantott, miközben nekikészült az ajtó
kinyitásának. Nem kellett számolniuk, mégis csaknem egyszerre
mozdultak.
A Peugeot ajtaja kicsapódott, és a következő pillanatban a két
férfi kivetette magát a nyíláson. Árnyékjáró elvétette a lépést, és
neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy megtarthassa
egyensúlyát. Ha van a közelben kiborg vagy bármi, ami képes
meghúzni a ravaszt, akkor ő most halott.
Semmi nem mozdult.
Árnyékjáró igyekezett a fal mellett maradni, miközben a
szeme jobbra-balra cikázott. A plazmafegyver lehúzta a kezét, a
vezetés miatt egy kicsit elzsibbadt a felkarja, és most úgy érezte,
ezer tűvel szurkálják.
Intett Dirkschneidernek, hogy menjen előre, miközben
megfordult, és ellenőrizte, hogy a bejárat felől sem kell
támadásra számítaniuk. Eddig úgy tűnt, helyesen következtettek,
és a gyárban nem kell fegyveres ellenállással számolniuk. Ha
egyszer bejutottak, akkor szinte bármit megtehetnek.
A gond majd akkor kezdődik, amikor megpróbálnak kijutni.
Az sem lesz egyszerű feladat, ráadásul kint biztosan van két
kiborg. Mielőtt felrobbantják ezt a kócerájt, valamiképp rá kell
jönniük, hogyan nyithatják ki a kaput. Mert ha nem, akkor
idebent halnak meg mind a ketten.
– Erre tiszta! – Udo Dirkschneider kezdett kicsit
magabiztosabb lenni, bár az óvatossága mit sem csökkent. – Azt
hiszem, a gyártósorok itt vannak a szomszédban… – Egy jókora
lengőajtóra mutatott, mely felett vörös fény villogott.
Remélhetőleg csak mozgásérzékelő.
Árnyékjáró lassan közelebb osont.
Ha a mozgásellenőrző nem nyitja automatikusan az ajtót,
hanem valami kódot kell megadniuk – ne adj isten a belső
kommunikáció valami speciális rádiócsatornán történik –, akkor
komoly nehézségeik adódhatnak. Bár akkor legfeljebb
berobbantják az ajtót… a Victortól kapott plasztik elméletileg az
egész épületet képes a levegőbe röpíteni…
– Mielőtt kipróbálnád – tette a kezét a társa vállára
Dirkschneider –, azt mondom, preparáljuk meg a kijáratot. Ha
menekülnünk kell, legalább azzal ne kelljen foglalkoznunk!
Árnyékjáró bólintott, s magában dühös volt egy kicsit. Ha
ennyit bénáznak, akkor nem sokáig maradnak életben. Ez már a
harmadik hiba, amit az épületbe való bejutás óta vétettek. Az
imént elhelyezhette volna a plasztikot, mégsem tette. S az a
legrosszabb az egészben, hogy fogalma sem volt, miért. Talán a
feszültség. Miközben gondolkozott, az ujjai szaporán jártak. A
szürkés anyagot betömködte az ajtónyílás hajszálvékony
mélyedésébe, majd a legaljára egy apró kupacot halmozott,
melybe egy ujjnyi hosszúságú rádiós detonátort helyezett. Ebből
mindössze négyet tudott adni Victor – egyszerűen nem akadt
több –, s ezért a lelkükre kötötte, hogy gondolják át, hol fogják
felhasználni.
A plasztik elhelyezése nem vett hatvan másodpercnél többet
igénybe. Dirkschneider közben biztosította a folyosót, de lassan
ő is kezdett arra a belátásra jutni, hogyha eddig nem futottak
össze kiborggal, ezután sem fognak.
A központi vezérlés alig tizenhét másodperccel a kapuk
bezáródása után már sejteni kezdte, hogy valami nincs egészen
rendben. Az épület belsejében már semmi nem blokkolta a
kommunikációt, így a teherautót vezető kiborg könnyedén
azonosíthatta volna magát, és itt lett volna az ideje annak is,
hogy felfedje céljait, megadja prioritási kódját és célját.
Ez azonban nem történt meg.
A központ ekkor megkísérelte felvenni a kapcsolatot az
érkezővel, ám ez nem reagált egyetlen ismert kódra sem. A
kommunikációs egységek meghibásodását persze nem lehetett
kizárni, mint ahogy azt sem, hogy a sofőr olyannyira megsérült,
hogy önerőből képtelen elhagyni a teherautót. A központi
irányítás ráadásul egyelőre nem tudott erőforrásokat
felszabadítani, és odaküldeni egy szervizegységet a behatóbb
vizsgálatokhoz.
A biztonsági előírások megkövetelték, hogy mindenképp
szerezzen értékelhető információt a beérkezett teherautóról. A
központ ismételten megkísérelt kapcsolatba lépni a kiborggal,
mint ahogy ezzel párhuzamosan arra is kísérletet tett, hogy a
rádiókapcsolat megbízhatatlansága ellenére valamiképp adatot
kérjen az esetlegesen ebbe az objektumba irányuló
szállítmányról.
Az a lehetőség fel sem merült, hogy idő előtt el kellene
szállítani az eddig legyártott fegyvereket: ahhoz a teherautó túl
nagy volt, a raktárkészletekből a raktér felét sem lehetett volna
megtölteni. A gyártás szigorú rendben, percre pontosan történt;
az automata gyártósorok végezték a munkájukat. A gyártás
meggyorsítása komolyabb beavatkozást – rendszerparaméter
váltást – igényelt volna, márpedig ennek semmi jelét nem
tapasztalta.
Aztán az érzékelők humán jelenlétet jeleztek.
És a központ akkor már nem sejtette, hanem tudta, hogy
néhány perccel ezelőtti döntésének komoly következményei
lesznek.
A gyár veszélyben forgott.
Haladéktalanul visszarendelte – pontosabban kísérletet tett rá
– a támadók üldözésére kirendelt járőrt, ám a hívójelet elnyelte a
vihar. Olyan interferencia alakult ki, mely még az épülettől alig
néhány méternyire várakozó kiborggal is megnehezített
mindenféle kommunikációt.
De legalább vele sikerült kapcsolatba lépni.
Pillanatnyilag ő volt az egyetlen, aki a gyár belsejében lévő
humánok elpusztítására alkalmasnak tűnt. Persze ahhoz még be
kell jutnia.
A központ érzékelte, hogy a bejárat környékén valami
megváltozott. Igaz, érzékelőinek kapacitása arra nem terjedt ki,
hogy mintát vegyen a levegőből és kimutassa benne a plasztik
párolgó molekuláit, azonban az audiovizuális egységek
átprogramozása segítségével – az egész csak pár másodpercet
igényelt – teljes képet kapott a rakodóterülethez vezető
folyosóról.
Két humánnak sikerült bejutnia.
Két humánnak, akik valahogy plazmafegyverhez jutottak.
A teherautóban pedig egy mozdulatlan kiborg pihent, és nem
mutatott semmilyen életjelet. Egy roncs, állapította meg a
központ. Tudta, hogy hibás döntést hozott. A későbbiekben ezt
az információt továbbítania kell majd a Tudatnak, hogy ne
fordulhasson még egyszer elő ez az eset.
De nem ez volt a legrosszabb az egészben.
A kijáratot körbevevő anyagot vizuálisan nem lehetett
egyértelműen azonosítani. Ám a szürkés anyagból kiálló rádiós
detonátort igen. Nem nyithatja ki az ajtót, mert túl nagy a
valószínűsége, hogy ez a művelet detonációt vált ki.
A központ „alámerült' a harcászati adatbázisaiba, és
igyekezett mindent megtudni a robbanószerekről és a
felhasználásuk módozatairól. Statisztikák és valószínűség-
számítások futottak végig belső, virtuális képernyőjén, ám a
hibaszázalékok túl nagyok voltak ahhoz, hogy optimális
megoldást találhasson.
A kaput nem tudja biztonságosan kinyitni.
Más úton kell behoznia a kint rekedt járőrt.
S központ már tudta, hogyan teheti ezt meg. Nem a kapu volt
az egyetlen bejárat, egy régi, lebetonozott szervizalagút is
vezetett ki az épületből, a szellőző-berendezésről nem is
beszélve. Haladéktalanul nekilátott a bejutási esélyek és
lehetőségek ellenőrzéséhez. Most az idő volt az elsődleges
tényező, az esetlegesen elszenvedett károk másodlagosnak
minősítődtek vissza.
Mert semmilyen kár nem lehet elég nagy ahhoz képest, amit a
két humán okozhat idebenn.
 25. Veteránok
Párizs, 2005. szeptember 29.

Udo Dirkschneider valósággal bevetődött az engedelmesen

kitáruló ajtón. Az a vörös izé alighanem tényleg mozgásérzékelő
lehetett, gondolta, miközben a vállán átgördülve térdre
emelkedett, és gyorsan körbepillantott. Sehol senki. Csupán a
gyártósorok végzik munkájukat. Értelem nélküli rabszolgák,
akik tudása kimerül néhány munkafolyamatban.
A német mögött Árnyékjáró érkezett. Ő a fal mellett maradt,
mert így ketten jóval nagyobb területet tudtak az ellenőrzésük
alatt tartani.
A gépek egykedvűen végezték a munkájukat, nem
foglalkoztak a humánokkal. Számukra nem léteztek elsődleges
direktívák, tették, amit tenniük kellett: plazmafegyvereket
szereltek össze. A folyamat elég aprólékosnak tűnt, legalább
tucatnyi különböző fázist tudott Árnyékjáró hamarjában
megszámolni.
– Gyerünk, nézzük meg, hova megy a késztermék! – szólt oda
Dirkschneidernek, és előreiramodott a gépek között.
Az egyik robotkar váratlanul kilencven fokkal elfordult, és ha
a férfinak nincsenek pokolian gyors reflexei, akkor az oldalra
lendülő fémfogó pontosan az arcába sújt.
Árnyékjáró nem gondolkozott, hanem előrevetette magát, és
így centiméterekkel bár, de sikerült elkerülnie a halálosnak tűnő
csapást. A robotkar, mintha semmi sem történt volna,
visszafordult a szállítószalag felé, melyen máris érkezett a
következő munkadarab.
Ám a férfi tévedett, mert azt hitte, vége.
Amikor felállt, csupán fél méterre volt a legközelebbi
robottól, mely tulajdonképpen egyetlen kar volt, hosszú,
precíziós ujjakkal ellátva, melyek boszorkányos ügyességgel
illesztették a helyükre az alkatrészeket, és az egyik ujja helyén
lévő forrasztópákával nyomban rögzítette is azokat.
Most ez a kar fordult meg a tengelye körül, és mivel
Árnyékjáró még mindig az előző „támadás" hatása alatt állt, így
nem mozdult elég gyorsan. A forró páka végigszántott az arcán,
alig valamivel kerülve el a szemét. A férfi nem csupán iszonyú
fájdalmat érzett, hanem orrát megcsapta a megégett hús semmi
mással össze nem keverhető, édeskés szaga, s majdnem elhányta
magát. Ösztönösen lekapta a fejét, éppen idejében, hogy a
visszalendülő pákát elkerülje.
Felüvöltött.
– Vigyázz a robotokkal! Megtámadtak bennünket! – Ez kicsit
nevetségesen hangzott, lévén ők szabadon mozoghattak az egész
teremben, míg a gépek helyhez voltak kötve. Ám Dirkschneider
dühös kiáltása jelezte, már a német is rájött, hogy nem fenékig
tejfel idebent az élet.
– A jó édes anyádat! – dühöngött a német, és két éles
szisszenés hallatszott. Dirkschneider nem habozott a plazmát
használni a robotokkal szemben, és ez Árnyékjárót is
rádöbbentette, hogy nem dísznek tartja a kezében a plazmavetőt.
Néhány pillanatig csak sziszegés hallatszott. Aztán csend lett.
Egyetlen gép sem dolgozott már. Többnyire megolvadva
hevertek a földön, némelyiknek csak a csonkja maradt meg, s
olyan is akadt, amire csupán egy megperzselődött folt
emlékeztetett.
A plazma remekül vizsgázott.
Valahol, mélyen a gyár testében a központi egység érzelmek
nélkül nekilátott felmérni a veszteségeket – a pótlások végett,
hogy minél rövidebb legyen a kiesett termelési idő –, miközben
odakint a felszínen egy kiborg nekilátott, hogy megkíséreljen
áttörni azon a falon, melyen még egy véletlen plazmatalálat sem
hagyott komolyabb sérülést.
A központi vezérlő azonban ismerte az épületet. Pontosan
tudta, hol a legvékonyabbak a falak, és a számítások
eredményeként nem a szervizalagutat, hanem a
szellőzőrendszert részesítette előnyben. A hatalmas ventillátorok
megálltak, és néhány pillanattal később a fal forrósodni kezdett.
Odabent, légvonalban mindössze harmincöt méternyire az
eltökélten dolgozó kiborgtól Árnyékjáró elégedetten nézett
körül.
 – Ez hamarabb is az eszünkbe juthatott volna – jegyezte meg.
– Elvégre ezért jöttünk. Dirkschneider elvigyorodott.
– Így izgalmasabb volt…
Árnyékjáró felhördült.
– Izgalmasabb volt egy nyavalyát! Majdnem meghaltam. A
fene sem gondolta volna, hogy még a gépektől is tartanunk kell
idebent. Komolyan mondom, szinte félek visszamenni a
Peugeot-hoz, mert esetleg ránk veti magát, és megpróbál majd
szétmarcangolni.
Dirkschneider megcsóválta a fejét.
– Ne fesd az ördögöt a falra! – intette a társát. – Gyere,
derítsük ki, hogy innen hova kerülnek a fegyverek, s ha
ráakadtunk a raktárra, lássunk neki a teherautó megpakolásának!
Tartok tőle, idebent nem látnak szívesen bennünket.
Árnyékjáró bólintott, majd sebes léptekkel megiramodott a
szállítószalag mellett. Bár sok fegyver tönkrement a
lövöldözésben, és igazából egyik sem készült még el teljesen, a
munkafázisok követésével egyértelműen meg lehetett határozni
az irányt. A terem legalább harminc méter hosszú volt, ám
szerencsére nem vaksötétben kellett végigbotorkálniuk idebent.
A szalag vége eltűnt a falban, egy hosszú, átlátszó műanyag
csíkok lezárta résen keresztül.
– Porvédő – mondta Árnyékjáró, miközben nekilátott
átpréselni magát a résen. Dirkschneider előzékenyen
megemelintette a fegyvere csövével a műanyag csíkokat,
megkönnyítve az átjutást.
– Jó helyen járunk – szólalt meg néhány másodperc múlva
Árnyékjáró. – Igaz, több fegyverre számítottam, de ez is eléggé
le fogja terhelni a kicsikét… Sebaj, tisztára sepert raktárt fogunk
a levegőbe röpíteni. Menj egy kicsit oldalra, a fal takarásába,
eltüntetem innen az akadályt…
Dirkschneider engedelmeskedett, és a műanyagra hamarosan
csak a terjengő fekete füst és a bűz emlékeztetett. A másik férfi
egyszerűen csak odapörkölt egyet, és a plazma lángra
lobbantotta a műanyagot.
– Mennyit tudsz egyszerre elvinni? – érdeklődött a német,
miközben nekiláttak a raktárban talált fegyverek kipakolásának.
Árnyékjáró megvonta a vállát.
– Egyszerre kettőnél többet ne vigyünk… – javasolta,
miközben a keze szaporán járt. – Először rámoljunk ki egy
rekesznyit, utána elvisszük a teherautóhoz. Amikor felpakoltunk
minden fegyvert, akkor aláaknázzuk a helyet, aztán uzsgyi!
Dirkschneider elvigyorodott.
– Ahogy mondod, nem is olyan nehéz…
– Legalább az illúziónk meglegyen – felelte a másik férfi.
Mindketten tudták, hogy ami az elmúlt egy óra folyamán történt
velük, az már önmagában is kimeríti a csoda fogalmát. Lehet,
hogy mégis van Isten az égben?
Az első fordulóval meglepően hamar végeztek. Nem áltatták
mégsem magukat. Mire minden fegyvert kicipelnek a
teherautóhoz, a kezüket is alig bírják majd emelni. Ezek a
plazmavetők még standard kiborgtartozékok voltak, és Victor
egyiken sem cserélte le a nehéz titánium tust, hogy emberi
használatra is alkalmas legyen. A fegyvermesternek lesz elég
dolga ezekkel.
Csupán a negyedik fordulónál tartottak, amikor Dirkschneider
hirtelen megállt, lassan körbenézett, és komoran megszólalt:
– Nem tudom, de én valahogy kényelmetlenül érzem
magam… – Ujjával a mennyezet felé bökött. – Barátaink új
meglepetést készítenek elő a számunkra!
Árnyékjáró nem érzett ugyan semmit, azonban tudta, az
ösztön ritkán csalja meg az embert. Ha a német azt mondja, baj
lesz, akkor már lehet is keresni valami biztos fedezéket.
A kiborg mindössze nyolc lépésnyire állt a két férfitól.
Mindössze egy másfél arasz vastag fal választotta el őket
egymástól, ám még a plazmának is időbe került volna, hogy
lyukat üssön rajta. Márpedig a fal átégetését a humánok biztosan
felfedeznék. A központi vezérléssel történő folyamatos
kommunikációnak köszönhetően a gép pontosan tudta, hogy a
humánok merre járnak, és mit csinálnak éppen.
Ennek ismeretében nem volt nehéz megtalálni azt a pontot,
ahonnan lecsaphat rájuk. Minthogy a humánok is rendelkeztek
plazmával, így a hagyományos módszerek nem jöhettek
számításba. Ha nyíltan odaállna az emberek elé, nem maradna
más belőle, csak egy füstölgő roncs.
A kiborg automatikusan magasabb veszélyességi státuszba
sorolta a humánokat. Gyakorlatilag először tett ilyet, jóllehet, a
programozása elvileg már a kezdetektől biztosította a
lehetőséget.
A párhuzamosan futó folyosón elindult a kiválasztott pont
felé. Számításai szerint pontosan nyolc másodperccel hamarabb
fog odaérni, mint a humánok. A központi irányítás pedig
mindenről informálni fogja. Még tudatosulni sem fog bennük,
hogy kivel találkoztak, s máris halottak lesznek.
Ahogy minden humánnak annak kellene lennie.
Dirkschneider megtorpant, és a szája elé emelt ujjal csendre
intette a társát. Árnyékjáró is megállt, és igyekezett olyan
csendben lélegezni, amennyire csak tudott négy fordulónyi
cipekedést követően.
– Kiborg – suttogta a német. – Velünk párhuzamosan halad…
ugyanoda.
Árnyékjáró azonnal letette a földre az eddig cipelt
fegyvereket, csupán a sajátját tartotta magánál. Dirkschneider
követte a példáját.
– Vajon miben mesterkedik?
Árnyékjáró előremutatott.
– Emlékszel? Ott találkozik a két folyosó… Én a helyében ott
várakoznék… – Elbizonytalanodott. Ha a kiborg a szokványos
módszereket követi, akkor hamarosan várható a felbukkanása.
Ez esetben akár itt is bevárhatnák…
Dirkschneider megragadta a társa karját.
– Menjünk vissza a szerelőcsarnokba! Itt túlságosan ki
vagyunk szolgáltatva… – Igaz, a fegyvereket csak ezen az
útvonalon juttathatják el a teherautóig. A kiborgnak nem kell
mást tennie, mint megvárnia, amíg ismét felbukkannak.
Sajnos, az előny az ellenfélnél van.
– Menj vissza egyedül… – suttogta Árnyékjáró. –
Megpróbálom kiugrasztani a nyulat a bokorból… A német
bólintott.
Hitt a társa képességeiben.
 Ha valakinek, neki van reális esélye.
Megfordult, és sebes léptekkel a szerelőcsarnok felé
iramodott. Nem foglalkozott az idáig cipelt fegyverekkel. Egy-
két plazmavetőnél fontosabb, hogy élve kijussanak, és
felrobbantsák az épületet.
Vagy, ha jobban belegondolt, ez utóbbi volt talán a
legfontosabb.
 26. Nincs végzet, csak ha bevégzed…
Párizs, 2005. szeptember 29.

Árnyékjáró pontosan tudta, mire vállalkozott. Egyetlen célja

volt csupán: biztosan elintézni a kiborgot. Nyílt terepen elég
fedezék állt a rendelkezésére, itt azonban nem lesz lehetősége
sehova behúzódni. Kicsit úgy érezte magát, mint a vágóhídra
igyekvő birka. Azzal a különbséggel, hogy neki volt néhány
gránátja és egy plazmavetője. Ha ügyesen csinálja, akár még túl
is élheti.
Persze a gépek átkozottul gyorsak.
Már nem hallotta a fémes lépéseket. Ez két dolgot
jelenthetett; a kiborg elment – erre vajmi kevés volt az esély –,
vagy pedig megállt valahol, és az ő felbukkanásukra vár.
Hát ne várjon!
A férfi leakasztott néhány gránátot az övéről, majd óvatosan
kihúzta belőlük a biztosítószeget. Innentől kezdve úgy kell
mozognia, mint aki hímes tojásokon járkál. Ha megbotlik, már
nem lesz ideje elég messzire hajítani a gránátokat.
Némán számolta a lépéseket, miközben megkísérelte
megsaccolni, mekkora az a távolság, amikor a gép kilép a sarok
mögül, és ráfogja a plazmát.
Tizenöt lépés?
Vagy csupán tíz?
Esetleg ennél is közelebb engedi?
A férfi egy pillanatra megállt, és letörölte a homlokáról az
izzadságot. A szeme csupán egyetlen másodpercre mozdult el a
két folyosó találkozásáról, ám ez éppen elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy kiszúrja a mennyezetre erősített kamerákat, melyek
egyenesen rá irányultak.
Szóval tudod, hogy jövök, gondolta dühösen és kétségbeesve
Árnyékjáró. Azért lapultál meg, mert pontosan tudtad, hogy erre
kell jönnünk, ha el akarunk jutni a teherautóhoz. Neked csak ki
kell várni a sorodat.
Árnyékjáró tudta, ha esélyt akar adni magának, akkor
kiszámíthatatlannak kell lennie. Nem nézett egyenesen a
kamerába, remélve, hogy a gép még nem jött rá, hogy immáron
tudja ő is, mire számíthat.
A gránátok nagyon nehéznek tűntek.
Szerte a Földön százhúsz átalakított, kiborg-vezérelte
helikopter tartott a célként meghatározott koordináták felé.
Valamennyi tartályaiban ugyanaz a vegyület lötyögött, amely
egyszer már bizonyította, alkalmas a célra, melyre megalkották.
Százhúsz gép.
Tizenkét célpont.
Városonként tíz géppel a nagyobb hatékonyság és a teljes
lefedettség érdekében.
Nem lesznek túlélők.
A gránátok keményen csattantak a fémpadlónak, és abban a
pillanatban felrobbantak. A robbanás hatósugara nem volt túl
nagy, ám a falon így is öklömnyi horpadások jelentek meg. Egy
tizedmásodperccel a robbanást követően plazmasugár söpört
végig a mennyezeten, örökre használhatatlanná téve az ott
elhelyezett kamerákat. Aztán egy újabb sugár következett,
Árnyékjáró a másik irányban is kiiktatott minden érzékelőt, ami
közvetíthette pozícióját a kiborg felé.
Utána megfordult, és elhajította az utolsó kézben tartott
gránátot is.
A gép egy pillanattal később lépett elő a kanyar mögül, mint
kellett volna, így a légnyomás csupán hátradobta, de igazából
nem okozott komoly sérülést a kiborgnak. Árnyékjáró nem nyúlt
másik gránátért, arra úgysem lett volna elég idő. A plazmavető
ott volt a kezében, ám célozni felesleges időpocséklás lett volna.
A kicsapódó lövedék azonban elhibázta a gépet, ám a
mennyezetből egy hatalmas darabot szakított ki, mely rázuhant a
gépre. Egy embert már a fémdarab súlya is megölt volna, ám a
kiborg csupán egyetlen lépést vétett, majd egyensúlyát
visszanyerve megérintette az elsütőbillentyűt.
Ilyen közelről egyszerűen nem hibázhatott. Árnyékjáró nem
érzett fájdalmat.
Nem volt ideje rá.
 A plazma az egész felsőtestét elpárologtatta, és a forróság
berobbantotta a kezében tartott plazmafegyver energiacelláját is.
A kiborg mindössze négy lépésnyire állt a férfitól, amikor a
detonáció bekövetkezett.
A titánium sok mindent kibír.
Egy ilyen robbanás azonban még ennek a fémnek is sok. Bár
a fémváz többé-kevésbé épségben maradt, az ostyaáramkörös
processzort védő titániumlemez átszakadt, s ami mögötte lapult
védett biztonságban, abból csupán egy félmaroknyi olvadt,
viaszos anyag maradt.
Dirkschneider minden önuralmára szüksége volt, hogy
egyedül is befejezze a pakolást. Tizenhétszer kellett elmennie
halott társa megégett torzója mellett, és ilyenkor a német mindig
elfordította a fejét. Nem akart belegondolni, hogy akár ő is
fekhetne a társa helyén. Árnyékjáró neki teremtette meg a
lehetőséget a kijutásra.
S a fegyverek eljuthassanak az Ellenálláshoz.
Egyszer sem mert megpihenni, mert attól tartott, nem lenne
ereje felállni és visszamenni még egy adag fegyverért. Pedig
meg kellett tennie. Még egyszer, utoljára. A teherautón lévő
plasztikot még el kellett helyeznie, hogy pontot tegyen a történet
végére. Nyolc egyforma csomagba osztották szét a Victortól
kapott robbanóanyagot. Ennyinek elegendőnek kell lennie.
Az időzítő szerkezetek beállítása volt a legnehezebb. Volt
még három rádiós detonátora, a többinél azonban kénytelen volt
a hagyományos, kémiai technikát használni. Úgy becsülte, ha öt
percre állítja be valamennyit, akkor a robbanások nagyjából
egyszerre fognak bekövetkezni, és még arra is jut ideje, hogy
kijusson az épületből.
Hacsak bele nem fut valami komoly akadályba.
Bár akkor úgyis minden mindegy lesz.
Miután elhelyezte a detonátorokat és a plasztikot,
Dirkschneider visszarohant a teherautóhoz. A férfi a száját is
beharapta idegességében, amikor ráadta a gyújtást. Ha most
lerobban a kocsi, akkor nyakig lesz a szarban.
Amikor megérintette a rádiós kioldót, rádöbbent, hogy
egyvalamiről a nagy kapkodásban sikerült elfeledkeznie: a
rádióhullámok nem csupán a kijáratnál elhelyezett detonátort
fogják működésbe hozni. Hanem mind a négyet.
A robbanássorozat végigsöpört az épületen. A kapu
valósággal kiszakadt a helyéről, az már csak Árnyékjáró
szaktudását minősítette, hogy nem befelé, hanem kifelé repült a
nehéz fémdarab.
Szabad volt az út.
A padlóig taposott gáznak köszönhetően a teherautó meglepő
fürgeséggel lódult meg, alig méterekkel előzve a mögötte
villámgyorsan elharapózó tűzcsapást. A nehéz tartóoszlopok
között, melyek tulajdonképpen az épület súlyát tartották, három
is kettéroppant a robbanást követően, és az egész alkotmány
megroggyant.
Dirkschneider csak a kijáratot figyelte.
Ki kell jutnom, szuggerálta, miközben a lába szinte begörcsölt
az erőfeszítéstől. Ennyit igazán megérdemlünk…
Nicholas Brown egy háztetőről figyelte a megroggyanó
épületet. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Látta a
mindenhonnan felcsapó lángokat, a kijáratból kiszáguldó
teherautót, és tudta, hogy megcsinálták. Innentől kezdve az sem
számít, akadnak-e fegyverek a teherautón. Végrehajtották első,
igazán jelentős fegyvertényüket. Mi állíthatná meg őket, hogy a
következő akciójuk is ilyen sikeres legyen?
A gépek halk zúgással csaptak le a városra. Egymástól azonos
távolságra, párhuzamosan repültek, hogy egyetlen négyzetméter
se maradhasson ki. Aztán megnyíltak a tartályok…
Jean Sauveterre megállt, és még egyszer visszanézett. Sírni
szeretett volna, de egyszerűen képtelen volt rá. Nagyon rég volt
az az idő, amikor utoljára búcsút kellett vennie valakitől, s lám,
most ismét eljött a napja. Amikor bejelentette a döntését, senki
nem akadt a csoportban, aki arra kérte volna, maradjon velük.
Nem, még Gavachette sem. Mindent elveszített. Kitagadták.
Alaposan felpakolt, mielőtt elhagyta volna a menedéket, ám
ez még mindig semmi volt ahhoz képest, amit még tegnap
birtokolt.
Nem tudott maradni.
 A látomás elevenen élt a lelkében.
Tartott tőle, már így is túl sokáig késlekedett. Halk zúgással
helikopterek közeledtek felé.