Írta: Rachel Van Dyke

A mű eredeti címe: Cheater

Text copyright © 2017 by Rachel Van Dyken All rights reserved.
This edition made possible under a license arrangement originating with Amazon
Publishing, www.apub.com.
Eredetileg kiadta: Skyscape, New York
Fordította: Szarvas Szilvia
A szöveget gondozta: Moldova Júlia
Social korrektor: Telek Zsuzsa
Borító: Rácz Tibor
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona
Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 561 724 1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Székely Fanni
Korrektorok: Heiser Kriszta, Szabó-Szász Dorottya
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 Férjemnek, aki kikényszerített a házból,
amikor ezt a könyvet kellett írnom és szerkesztenem – csak
neked köszönhetem, hogy be tudtam fejezni!
 PROLÓGUS

AMIKOR ELMESÉLIK EZT A TÖRTÉNETET, az egyik nézőpont mindig

homályban marad, holott az is ugyanolyan fontos. Senki sem
születik hűtlennek, hanem azzá válik. Azt hiszitek, úgy
működik az egész, hogy ébredéskor úgy döntünk, de szép nap
ez a félrelépésre, hajrá? Hogy a hűtlenségre tesszük fel az
életünket? Hogy szántszándékkal akarunk sok-sok embert
megbántani, csak mert arra hajlik az őrült agyunk?
Hülyeség.
Néha csak úgy megtörténnek a dolgok.
Olykor nem történik meg, aminek meg kellene történnie.
Olykor megtörténik, aminek nem kellene megtörténnie.
Ilyen az élet.
Egy hűtlen élete.
Ez az én történetem. Utálni fogod. Utálni fogsz engem. De
fogsz nevetni és sírni is rajta. S végül mindent megértesz majd.
Megértesz engem, biz’ isten.
Nem születtem hűtlennek, csak azzá váltam, de mindenki
nyerhet megváltást. Hinnem kell benne, hogy nekem is jár a
bocsánat… különben minden hiába.

2012 májusa, a próbavacsora estéje

Beletúrtam vörösesbarna, selymes hajába. Végre vele

lehettem, és az érzéstől elfogott a reszketés. Meleg combja
hozzáért a lábamhoz, majd fölém lendült, meglovagolt,
foglyul ejtett.
Láncra verte az erkölcseimet, minden mozdulatával rabul
ejtett.
A szenvedély ködén át azonban megéreztem, hogy valami
nincs rendben.
Az ő haja nem ilyen vörös, a combja nem ilyen meleg, a
nevetése meg…
– Tudom, hogy kívánsz engem – suttogta szemérmesen, de
ártatlansága megjátszottnak tűnt.
Mi van?
Hirtelen felkapcsolták a villanyt.
A francba, a francba, a francba!
Nem a saját ágyamban voltam, és nem is az övében…
Hibát követtem el, szörnyű hibát. Ha ezt túlélem, soha
többé nem teszek ilyet, fogadkoztam, de hiába. Nem vagyok
szerencsés fajta.
Amint feltépték az ajtót, már tudtam, ki áll a küszöbön, és
azt is, mi lesz a jelenet vége: könnyek vagy vérontás. Esetleg
mindkettő.
Kayla mogyoróbarna tekintete az enyémbe mélyedt, majd
szorosan lehunyta a szemét.
– Nem… – suttogtam. A szám mozgott, de az ajkam néma
maradt, a bánattól – vagy a részegségtől – bénán.
Mondj valamit! – üvöltött a testem, könyörgött, hogy
tegyek már valamit. Mozdulj már, harcolj!
Amikor rádöbbentem, hogy egyetlen rossz lépés elég volt
mindehhez, teljesen lebénultam.
Azt mondják, mindenkinek megvan a maga története.
Az enyém aznap éjjel kezdődött, amikor rajtakaptak az
ágyban a menyasszonyom húgával.
 ELSŐ FEJEZET
LUCAS

– LUCAS THORN… – Jessica ugyanúgy mondta ki a nevem, mint

minden nő a föld színén: izgatottan, vágyakozva, sóhajokkal
átszőve. És persze mindig a teljes nevemen szólított, sose
Luke-nak vagy Lucasnak.
Én Lucas Thorn vagyok. Egyszer egy lány megpróbált
becézni, de a képébe nevettem, és villámgyorsan kiadtam az
útját. Már amúgy is untatott, de persze gond egy szál se: sorba
álltak nálam a nők. Egyikük sem bánta, hogy nem
egyedüliként szerepel a hetente változó hódításaim listáján.
Hétfőnként Mollyn volt a sor, mert a vezetékneve (mi is az?)
H-val kezdődik – tiszta szerencse, mert épp elég nő van az
életemben, és mindent elfelejtek, olyan a memóriám, mint a
szita.
Kedden vagy Tabathán vagy Caryn volt a sor, attól függően,
melyiküknek volt épp műszakja a légitársaságnál, ahol
mindketten dolgoztak. Ritkán osztották be őket ugyanarra a
napra. A jó hír az volt, hogy szobatársak voltak, így sose kellett
pótlékot keresnem, ha valamelyikük be volt osztva. Kinek kell
a macera?
Jessica durcásan lebiggyesztette rózsaszín ajkát. Szájfénye
ragyogásától akaratlanul is megborzongtam, ahogy odaléptem
hozzá, és kezem a kezét súrolta. Nem voltam híve a
kézfogásnak, ahogy az elkötelezett kapcsolatoknak sem.
A kézfogás és az együttjárás számomra túl intim. A szex
csak szex és semmi más, azontúl már igazán nem tudok mit
nyújtani. Így is örülhet, aki velem kezd, mert ritka jó szerencse
éri.
Arrogáns vagyok? Nos, hosszú várólistám van, és nincs
szükségem nyaggatózós utánfutókra az életemben. Volt
szerencsém ehhez, jól meg is égettem magam, de arra legalább
jó volt, hogy megtanuljam: minden csajt alaposan le kell
nyomoznom, mielőtt beengedném őket a magánszférámba.
– Mizu, Jess? – kérdeztem könnyedén. Lassan húztam el a
kezem az övétől, nehogy megijesszem, és azt higgye, megriaszt
az érintése. Vártam, mit válaszol. Jess nem volt nagy dumás.
Motivációs trénerként dolgozott, akkor pihente ki magát,
amikor velem volt. Ez hallgatagságban nyilvánult meg, amit
nem bántam különösebben. A legtöbb nő úgyis túl sokat
locsog, és a sok duma elveszi a helyet meg az időt minden
mástól, amit inkább csinálnék a számmal szex közben.
Jess felsóhajtott.
– Nem vagyok boldog.
Én is sóhajtottam. Három hónapja volt tagja a
társulatomnak; a legtöbb csajnak átlagosan négy hónap után
lett elege, ezért félig-meddig számítottam erre. Jessről mindig
is éreztem, hogy más, mint a többiek. Az amerikai álomra
vágyott: boldog férjre, két gyerekre, egy Bingo nevű kutyára és
egy terepjáróra, focistamatricákkal a hátsó ablakán.
– Beszélgessünk a megállapodásunkról? – Intettem, hogy
üljön le, és várjon meg, amíg hozom a kávét. Még csak az övé
készült el, ezért felkaptam azt, és az asztalunkhoz vittem.
Jess megmarkolta, és egy nagy korttyal meg is itta az
egészet. Nagy, kék szemével a kelleténél kicsit tovább meredt
rám.
– Azt hiszem, kész vagyok felmondani.
– Rendben – mondtam kedvesen, mintha nem zavarna,
hogy a nők ugyanúgy kihasználnak engem, ahogy én őket. – A
mai nappal?
– Igen – bólintott, majd megrázta a fejét, szőke tincsei
repkedtek, ajka remegni kezdett. – Illetve nem… Lucas, talán
lehetne…
 Ekkor felkiáltott a pincér, hogy elkészült a kávém.
– Szavad ne feledd! – mondtam Jessnek, és elindultam a
macchiatómért. Éppen Anna, a csütörtököm pincérkedett.
– Lucas Thorn, teljes életnagyságban! – túrt bele rövid
hajába, majd sóhajtva leeresztette a kezét széles csípőjére.
Izgató, délies akcentusa bizsergetően hatott rám, éppen ott,
ahol kellett.
– Még szép – mosolyodtam el, és gyors, éhes csókot
nyomtam az ajkára. Viszonozta, de rögtön el is tolt. – Mi van?
– Dolgozom! – vörösödött el.
– Jól áll neked a zöld – bókoltam, és komolyan is
gondoltam. Anna ugyan nem szupermodell alkat, a maga
gömbölyded módján mégis gyönyörű. Alacsonyabb, mint a
legtöbb nő, akivel kavarok, de jó a szíve, a szemét pedig
egyszerűen imádtam. Megérdemelne egy csodálatos férfit. Kár,
hogy én nem vagyok az.
– Nekem, ööö… dolgoznom kell – harapott az ajkába, és
majdnem összeütközött egy vendéggel. – Áll még a jövő hét?
– Persze. – Idegesített a bizonytalansága, bár tény, én sem
tettem sokat azért, hogy oldjam. – Mit szólsz egy vacsorához?
– Szuper, tök szuper – ragyogott fel a mosolya. – Jó
mulatást, Lucas Thorn!
Visszafojtottam a nevetésem. Persze, mindig a teljes
nevemet használják.
Illetve… Lucas?
Észre kellett volna vennem, milyen komolyan szólt hozzám
Jess, hiszen a keresztnevemen szólított, először azóta, hogy
néhány hónappal ezelőtt megismerkedtünk egy bárban.
Ahogy megfordultam, még éppen láthattam, ahogy
elmorzsol egy könnycseppet, és a kávéjába mered.
Tehát látta a csókot…
Pedig ismeri a szabályokat!
Nem, nem vagyok hajlandó szégyenkezni a kapcsolataim, az
életmódom miatt.
– Tehát, ott tartottunk, hogy… – ültem le mellé.
Jess rám se nézett, a kávéját fixírozta.
 – Hogy vagy erre képes? – kérdezte, ahogy felkapott egy
zöld szívószálat és enyhén meghajlította. – A hét minden
napjára jut neked egy nő, és soha, egyikbe se szerettél bele?
Soha, de soha?
– Jess… – Őszintén szólva nem volt sok kedvem ehhez a
beszélgetéshez. Jess a kedvenceim közé tartozott, mindig
derűs volt, az ágyban buja, bármit, de tényleg bármit kész volt
kipróbálni. Mégis úgy tűnt, elérkeztünk a végéhez. – Amikor
találkozgatni kezdtünk, mondtam neked, hogy bármikor
leléphetsz, ha zavar az életmódom. Nem kötelez semmiféle
őrült, vérrel jegyzett szerződés, nem vásároltalak meg
mindörökre.
Jess felvont szemöldökkel mért végig.
– Pedig ez nagyon is rád vallana, ugye, tudod?
– Nagyon vicces. – Nem kellett tudnia arról, hogy egyszer
még egy ügyvéd tanácsát is kikértem, érdemes-e szerződést
kötni, ami megvédene a női haragtól, ha valamelyik csaj
kiakadna, de elegendő volt a szóbeli beleegyezés: minden
lánynak tudomásul kellett vennie, hogy több nővel is
randizom, ő csak egy a sok közül. Mindannyiunk
szerencséjére.
– Menj csak – csókoltam meg a kezét, majd teátrálisan
hozzátettem: – Tudod, mindig is a péntekeket szerettem a
legjobban!
– Jaj, hagyd már! – horkant fel nevetve. – Azok után, hogy
láttam a hétfői csajodat…
– Ó, Mollyt? – nevettem. – Mind gyönyörűek vagytok!
– Talán ez a gond. Bármikor felcserélhetőek vagyunk –
vonta össze Jess a szemöldökét. – Lehet, hogy nem ugyanúgy
nézünk ki, más az alkatunk, a bőrszínünk vagy a korunk, de
mind csak egyetlen célt szolgálunk: hogy te jól érezd magad.
Nem mintha veled nem éreznénk jól magunkat… érezném jól
magamat, csak… – Megrázta a fejét. – Olyan zavaros ez az
egész. Mint egy A nagy Ő-évad, ahol a végén nem jössz össze
senkivel!
– Hidd el, nagyon rosszul járnál velem! Már megpróbáltam,
nem lett jó vége. Bennem nem lehet megbízni, ez van.
– És ez engem nagyon elszomorít – állt fel Jess.
– Ne légy szomorú, Jess – mondtam hetykén. – Ilyen az
élet!
– Az élet sokkal több annál, mint hogy mindennap más nőt
döngetsz meg, Lucas.
– Biztos vagy te ebben? – kacsintottam, és szégyentelenül
végigmértem. – Én mindenesetre nagyon élvezem!
– Te disznó!
– Én is szeretlek, szépségem. – Átöleltem és homlokon
csókoltam. – Azért jelentkezz néha, jó?
– Az ég szerelmére, tuti, hogy még ebéd előtt behúzol egy új
pénteki csajt! – csapott a mellkasomra.
– Vagy nem. – Kivettem zsebemből a napszemüvegemet és
feltettem, majd megfogtam a kávéspoharat. – Megengeded,
hogy kikísérjelek?
– Na, tessék…
Kinyitottam neki az ajtót, majd követtem.
– Mi? Mit „na, tessék”?
Tökéletes reggel ragyogott Seattle felett. A nap előbukkant a
vékony felhők mögül, fénye halványan megcsillant Jess arcán.
Szép lány.
– Címeres seggfej vagy, és közben mégis tökéletes úriember
– válaszolt. – Ami a legrosszabb, hogy utálni sem tudlak!
Amikor az előbb megcsókoltad azt a másik lányt, akkor is csak
arra tudtam gondolni, mennyire csinos, és értem, miért tetszik
neked. – A mellkasomba bökött. – Ilyen ez a Lucas Thorn-
hatás: súlytalanná teszed a hűtlenséget!
– Ha nincs titok, és mindenki beleegyezik, gond egy szál se.
– Ebben tévedsz – vont vállat. – Minden pénteken az
enyém voltál, de az összes többi napon másé… Akármekkora
sármőr is vagy, ez nem helyes.
– Nahát, milyen kedves bók! Meg vagyok hatva. – A
zsebembe csúsztattam a kezem. – Mihez kezdesz most?
Férjhez mész? Szülsz egy fészekaljnyi gyereket? Házat veszel?
– Talán – mosolygott melegen.
 – Szuper. Ne felejts el meghívni az esküvődre!
– Tudod mit? – Jess nevetésben tört ki. – Még az is lehet,
hogy tényleg meghívlak.
– Mindannyian meghívnak.
A nevetése elhalt, szomorúan nézett rám.
– Remélem, egy nap megtalálod, amit keresel.
– Szia, Jess! – Megfordultam és nem néztem vissza.
Sohasem nézek vissza.
 MÁSODIK FEJEZET
AVERY

– CSAK MÉG MOST AZ EGYSZER! – könyörögtem könnybe lábadt

szemmel. Borzasztóan kellett ez a gyakornoki állás, mert az
előző cégnél, ahol dolgoztam – egy internetes startupnál –
elbocsátottak tíz alacsonyabb beosztású munkavállalót.
Köztük engem is.
Éppen akkor diplomáztam és még csak három hónapja
dolgoztam ott, ezért ajtót mutattak. Legalább az ajtó jól nézett
ki. Szép piros, és elég nagy, hogy egyszerre hárman is átférjünk
rajta, amikor szó szerint kitaszigáltak minket az épületből. A
nagy kavarodásban elejtettem a szüleimtől kapott,
Gratulálunk az új munkahelyedhez! ajándékkártyával díszített
cserepes növényt, pedig az volt az első, amit sikerült
mostanáig életben tartanom. A kollégám, akivel közös irodán
osztoztunk, sírt.
Mindenki számára szomorú volt az a nap.
Most pedig egy terhes nő magyarázott az új gyakornoki
pozícióm rejtelmeiről a vállalat egyik alelnökének a
csapatában. Sharonnak… vagy Sharie-nek hívták? Amikor
bemutatkozott, az idegességtől meg se jegyeztem a nevét.
Beszélt, de egy szavát se értettem, közben meg attól féltem,
bármelyik pillanatban kidurranhat a hasa. Szánalmas kezdet
volt, ráadásul a terhes kolléganőnek nem maradt elég ideje,
hogy minden feladatomat és teendőmet elmagyarázza.
Megkerülte az íróasztalomat, hogy odajöjjön hozzám.
Hatalmas hasa súrolta az asztallapot.
 – Nem olyan nehéz, Avery! Kávét főzöl, megjavítod a
fénymásológépet, és minden reggel elhozod a ruháit a
tisztítóból. A főnököd az egyik legkezelhetőbb alelnök, néha
még arra is képes, hogy elhozza a saját cuccait és nekem
hozzon kávét! Nem lesz semmi baj. Minden projektben
közvetlenül vele fogsz dolgozni. – Mélyet sóhajtott. – A
nyolchetes gyakornoki időszak végén értékel téged, és ha ügyes
leszel, felvesznek állandó pozícióba!
Ekkor előregörnyedt, megragadta a pult szélét, és kissé
eltorzult az arca.
Jesszusom, csak nem most kezd vajúdni? Itt, az irodában?
Én nem értek az újraélesztéshez! Persze nem mintha neki vagy
a gyereknek szüksége lett volna rá… Basszus, idegbeteg
vagyok.
– Jól érzed magad? – veregettem meg a hátát félszegen.
Gyorsan kiegyenesedett és alig hallhatóan felsóhajtott.
– Mozogni próbál a baba, de nincs sok helye odabent.
– Nem mondod – mosolyogtam feszülten. Icipici nő volt,
csodálkoztam, hogy még nem pukkadt ki. – Ikreket vársz?
Gyilkos tekintete kimerítő válasz volt.
– Csak vicceltem! – mentegetőztem gyorsan.
– Ne hazudj! – vágott vissza. – Ha nem gond, pihenni
szeretnék a szabadságom alatt. Ha kérdésed van, tedd fel
Lucasnak!
– Lucasnak? – Igyekeztem nem túl látványosan borzongani.
Gyűlöltem ezt a nevet, mélységes utálatot, borzalmas
képzettársításokat keltett bennem. Az ebola például kiváló
szinonima rá.
– A főnöködnek – forgatta a szemét a nő. – Remélem, azt
legalább tudod, kinek dolgozol!
Honnan tudnám? Amikor az ügynökség felhívott, hogy a
Grant Learning felvesz fizetett gyakornokokat, azonnal
megcsíptem a lehetőséget, csak gyorsan rákerestem a cégre.
Kétségbe voltam esve, mert szükségem volt a pénzre.
Valamiből fizetnem kellett a lakást, nem akartam
hajléktalanná válni, és az éhezés sem vonzott. Jó, ennyire talán
nem volt súlyos a helyzet, de közel álltam hozzá, és eszem
ágában nem volt hazaköltözni. A családom Marysville-ben él,
és a gondolat, hogy a Seattle belvárosában töltött néhány
hónap után vissza kelljen mennem oda, önéletrajzokkal
felszerelkezve űzött ki az utcára.
Talán még egy vén perverzzel is lefeküdtem volna, ha az
munkához juttat. Jó, perverzzel nem, de vénnel talán.
Anya biztosan ellátná a bajom, ha hallaná a gondolataimat,
de a szüleim egyébként is hajlamosak minden egyes
gyomorforgató részletet megosztani az életükről. Cserébe
elvárták, hogy én is ugyanezt tegyem. A múlt héten kaptam
apától egy fotót, ami a körme mellett növő vadhúst ábrázolta.
Mellette a kérdés: szerinted menjek orvoshoz vele?
Nem válaszoltam, mire ismét elküldte a képet, az alábbi
üzenettel:
Lehet, hogy nem kaptad meg az előző fotót?
Szívderítő volt, hogy ezúttal még nagyobb képet küldött.
A szüleim meglehetősen… érdekesek. A hálószobám még
mindig csurig tele gyerekkori játékállatokkal, a szőnyeg is
ugyanaz a rózsaszín plüss. Rémálmaimban néha felnőttként
térek oda vissza. A babáim életre kelnek és megfojtanak,
miközben segítségért kiáltok, és csak a focicsapat mostanra
már sörpocakot eresztett kapitánya tud megmenteni – feltéve,
ha hozzámegyek és szülök neki tíz gyereket. A srác
Facebookon és Snapchaten is próbált írni nekem. Kedves volt,
annyira kedves, hogy már állandó szerepet kapott a
rémálmaimban.
A hazatérés gondolata, miután friss diplomásként
megcsíptem egy remek állást, szuper fizetéssel, úgy égetett,
mint a darázscsípés. Az, hogy most elölről kellett kezdenem az
egészet, gyilkos hangulatba hozott. Mindent ki kell hoznom
ebből a gyakornoki állásból. Eszem ágában sem volt
hazamenni, a kudarc szót meg egyszerűen száműztem a
szótáramból.
– Nagyszerű! – Sharon, Shannon, Sharie, hogyishívják
összekulcsolta a kezét. – Most írt, hogy útban van az irodába.
Volt egy értekezlete, ami nem szerepelt a naptáramban.
Vállat vontam. Egynél több naptára is van az ürgének?
Végül is alelnök, ha úgy vesszük, logikus.
– Ó, és nehogy beállj a háremébe! – csapott a homlokára a
nő. – Ha próbálkozik, mondj nemet! Volt drogprevenciós
program a sulitokban, ugye? Vagy olyan foglalkozás, ahol
elmondták, hogy ne verődj bandába, és ne add meg magad a
nyomásnak?
– Magántanuló voltam.
Az álla leesett, a szájából egy megrágott, rózsaszín rágógumi
pottyant az asztalra, még mielőtt elkaphatta volna.
Rámutattam a ceruzámmal.
– Azt hiszem, ez a tiéd. És csak vicceltem!
– Hál’ istennek! – legyezte magát, mintha a
magántanulóság egy szinten lenne a szektatagsággal. – Csak
nekem van melegem? Mindjárt megsülök!
Jobbra, majd balra nézett, mintha a legközelebbi ablakot
keresné, amin kiugorhat. Végül is növekszik benne egy ember,
honnan tudhatnám, milyen érzés? Biztosan én is főnék a saját
levemben.
– Nyugodtan menj el – álltam fel és az ajtó felé tereltem. –
Megleszek, tényleg!
– Komolyan mondom: ha fel akar szedni, mondj nemet! –
fenyegetett meg a mutatóujjával. – Aki kíváncsi, hamar
megöregszik, és még rosszabb is történhet vele! Arról nem is
szólva, hogy a főnököd, meg ne próbálj a szereposztó díványról
feljebb ugrani a ranglétrán! Azzal keresztülhúznád a
gyakornoki programodat, ráadásul, ugye értékelni is fog téged
a végén… Hidd el, nem akarod, hogy ne a tényleges
teljesítményed alapján tegye meg! – Elvörösödött. – Mármint
a munkateljesítményed alapján.
Nem tudtam eldönteni, hogy megbántódjak-e, vagy
felháborodjak.
Mire a nő elment, az irodában kezdett beindulni az élet.
Hétfőtől péntekig, kilenctől ötig tartott a munkaidő, maga a
munka pedig nem tűnt nehéznek. Amennyire meg tudtam
ítélni, a cég gyakorlatilag önjáró volt; egy magántulajdonú
oktatóközpont, aminek az egész országban voltak franchise
partnerei. Az én részlegem felelt azért, hogy a városi
iskolákban tanuló, rászoruló gyerekek mellé kiutalják a
megfelelő pedagógusokat. Egyetemi felvételire, vizsgákra is
készítettek fel középiskolás tanulókat, de a fő profiljuk az
általános iskolai hangos és néma olvasás tanítása volt.
Aznap éjjel, amikor utánanéztem a cégnek, talán túl sok
bort ihattam, mert a hitvallásuk még meg is ríkatott.
Hihetetlen, hány gyerek nem tanul meg soha olvasni, és
hányan esnek ki a rendszerből a túlzsúfolt iskolák miatt.
Leültem az íróasztalomhoz, és felírtam az összes jelszót,
amire szükségem lehet. Néha elment mellettem egy-egy
kíváncsi ember. Az egyikük letett az asztalomra egy
papírkupacot, majd elvonult. Ez célzás akart lenni?
Felvettem a papírokat, és vállat vontam. A főnököm
keresztneve szerepelt rajtuk. Eszembe jutott, hogy Sharon…
Sharie… úristen, meg kell kérdeznem a nevét, szóval ő
említette, hogy nyugodtan tegyem le Lucas íróasztalára a neki
szánt dokumentumokat. Mivel Lucas még nem érkezett meg,
ezt akár rögtön meg is tehettem. Odamentem a
sarokirodájához és benyitottam.
Sejthettem volna, hogy a marketingért és
ügyfélkapcsolatokért felelős alelnök nem kereshet rosszul. Az
iroda inkább egy lakásra emlékeztetett: a sarokban
konferenciaasztal, fekete bőrkanapé, sőt, még egy kis bárpult
is nézett a teljes falat betöltő, Seattle belvárosára néző
ablakokra.
Éppen letettem a papírokat az íróasztalára, amikor
megszólalt mögöttem egy mézesmázos, bársonyos hang.
– Segíthetek valamiben?
Akaratlanul is az íróasztalára tévedt a tekintetem, talán
bűntudatom támadt, amiért szájtátva néztem körül a
lenyűgöző irodában. Az íróasztalán álló képet azonban rögtön
észrevettem. El volt fordítva, nem tudtam kivenni az arcot, de
ismerősnek tűnt.
 – Kisasszony? – kérdezte ismét a hang.
Sóhajtva fordultam meg, hogy szemtől szemben álljak Lucas
Thornnal, a férfival, akit nem nevezünk néven. Önkéntelenül is
kiszaladt a számon:
– Csak téged ne!
 HARMADIK FEJEZET
LUCAS

EGYÁLTALÁN NEM HASONLÍTOTT a két nővérére, de a vörösesszőke

haját bárhol felismerném. Számtalanszor operáltam ki
rágógumimaradványokat a tincsei közül, tettem ragtapaszt a
felhorzsolt térdére. Megvigasztaltam, amikor dobta a
szalagavatós táncpartnere, csak mert nem akart vele lefeküdni.
Mégis, a legélénkebben arra emlékszem, hogy nézett rám a
nővérével, Kaylával kötendő, balsorsra ítélt házasságom
előestéjén. A szeméből sugárzott, hogy nem vagyok többé a
hőse, és percek alatt változtam azzá a szörnyeteggé, akinek
mindig is sejtett a világ; hiszen senki sem hitte el, hogy a
sztárfocista, aki azzal a lánnyal vesztette el a szüzességét, akit
feleségül készült venni, majd egész életében hű marad első
szerelméhez. Én azonban elszánt voltam, és hűséges Kaylához.
Szerettem őt, a barátom volt, egész középiskolában
elválaszthatatlanok voltunk. Látványos bukásom senkit sem
ért váratlanul, mert senki sem hitte el, hogy a lelkem mélyén is
ilyen rendes vagyok. Mindig is nagy dobásnak számítottam:
jóképű és elbűvölő vagyok, ezenkívül született vezető. Innen
csak lefelé eshettem, és amikor végül le is zuhantam, senki, de
senki nem kapott el. Mindenkit lefoglalt a tanulság
ismételgetése: „én megmondtam: túl szép, hogy igaz legyen!”
Azután az éjszaka után még a saját szüleim is hátat
fordítottak nekem.
Persze még mindig beszélünk, ha elkerülhetetlen, meg is
látogatjuk egymást, de annyira feszült a viszonyunk, hogy
rágondolni is fáj. „Tönkretettem” a Black családhoz fűződő,
életre szóló barátságukat, és az sem segített sokat, hogy a
húgom Kayla legjobb barátnője volt.
Az utolsó kép, amire emlékszem, mielőtt azon az éjszakán
otthagytam mindent, Kayla zöld szeme volt.
Éjszakánként még mindig kísértett.

Nyeltem, hogy enyhítsek a torkom szárazságán, és vártam,

hogy Avery kinyögjön valamit, ami hosszabb három szónál.
– Befejezted? – vontam fel a szemöldököm. – Már így is
késésben vagyok, nincs időm rögtönzött pszichoterápiát
tartani.
Avery gyilkosan meredt rám, a karját összefonta. Egyszerű,
V kivágású, bőrnadrágba tűrt fekete blúza alatt meredő hetyke
mellének látványától elállt a lélegzetem. Kék, nyitott orrú
magas sarkút viselt. Önkéntelenül is elképzeltem, hogy el
tudná vele látni a bajom, ha hirtelen lekapná és nekem esne
vele.
A lábkörmét feketére festette.
Mi a fenéért bámulom a lábkörmeit?
Még azelőtt eljöttem Marysville-ből, hogy Avery egyetemre
ment volna, és akkoriban nem volt még több vézna,
középiskolás bakfisnál. Most pedig egy kész nő állt előttem.
Baszki.
Gyorsan megkerültem, és az íróasztalomhoz léptem.
– Minek köszönhetem a látogatásod?
A szeme úgy rebbent az ajtó felé, mintha a menekülést
fontolgatná, de végül kicsit lazult a feszült tartása.
– Kirúgtak az előző munkahelyemről, mert túl gyorsan nőtt
a cég, és lapátra tették a fiatalabb kollégákat. A szüleim két
hónapot adtak, hogy találjak új munkát, vagy haza kell
költöznöm, a régi hálószobámba. Abba, amelyik a nővéremé
mellett van. Emlékszel rá, ugye?
 Szóra nyitottam a számat, de Avery nem hagyott beszélni.
– Naná, hogy emlékszel rá, Lucas! – köpte átokként a
nevemet. – Hiszen abba a szobába tévedtél be! Azóta talán új
helyre került az ágy… Illetve várj, nem is! Elégettük, miközben
nagyapa a Bibliára esketett meg minket, hogy a jelenlétében
többé nem mondhatjuk ki a nevedet, különben pokolra jutunk!
– Avery…
– Igen, és épp amellett van az én szobám – vonta össze a
szemöldökét. – Elfogadtam ezt a gyakornoki pozíciót, de
elhiheted: inkább éhezem, mint hogy egy magadfajta
patkánynak dolgozzam! – Nyelt egyet. – Még ha a te mocskos
kezedben van is a jövőbeli karrierem!
– Befejezted? – vigyorodtam el.
– Nem! Talán – fújt. Összefonta a karját, majd sóhajtott,
zöld szeme rám meredt. – Van még számodra a tarsolyomban
egy-két finomság, de azt hiszem, azokat inkább későbbre
tartogatom!
– Tűkön ülve várom – feleltem szárazon. – Nézd, én képes
vagyok munkahelyi keretek között tartani a viszonyunkat, ha
te is. Ennyit megtehetek, hogy megmentselek az éhezéstől. –
Megkerültem az íróasztalt, és végigmértem Averyt. – Nagy kár
lenne, ha… ellaposodnál!
Felháborodva bökött felém. Nahát, ugyanolyan kis
méregzsák, amilyen régen volt! Nem is bánnám, ha
megbüntetne.
– Te… te strici!
– Ez a legjobb, amit ki tudsz találni? Komolyan? –
vigyorogtam szélesen, látva, milyen dühösen hadonászik
Avery. Vajon bemutatni próbál, vagy láthatatlan pókok után
kapkod?
– Tartsd a gatyádban, ami oda való, Lucas! – puffogott. –
Ha még egyszer így méricskélsz, akkor az asztalodhoz
szögezem… a töködet – vörösödött el –, és beindítom a
tűzjelzőt!
– Ha nem pirultál volna el, mint a pipacs, amikor
kimondtad a tök szót, még meg is ijedtem volna – közöltem. –
Hogy tudnál hozzáérni, ha még kimondani sem tudod?
– Te rohadék! – Az ajkát nyaldosta, sarkon fordult,
szerencsére az ajtót is megtalálta, és kiviharzott az irodámból.
Avery Black…
Meg vagyok átkozva.
Még akkor is mosoly ült az ajkamon, amikor néhány perccel
később leültem és próbáltam nem bámulni a kislányt, aki
határozottan megnőtt, nővé cseperedett.
Tíz évvel fiatalabb volt nálam. Meglepetésként érkezett
szülei életébe, és négy évvel ezelőttig a kishúgomként
gondoltam rá… egészen addig az éjszakáig.
Fájdalom hasított a mellkasomba, a gondolataim
legmélyére űztem az emlékeket. Többé nem számítottak,
hiszen életem legnagyobb hibája a legnagyobb
eredményemnek bizonyult.
Nem a megfelelő testvérrel feküdtem le, és ezzel
mindenkinek szívességet tettem.
Kayla sosem lett volna boldog velem. Az a típus volt, aki
egész életét ugyanabban a házban éli le, hozzámegy egy
fociedzőhöz, szül négy gyereket, csak különleges alkalmakkor
iszik alkoholt, és rövidre vágatja a haját, mert az milyen
praktikus. Volt idő, amikor azt hittem, én is erre az életre
vágyom. Talán ezért is ittam le magam azon az éjszakán:
tudtam, hogy tönkretenném Kaylát, ha elvenném, mert már jó
ideje nem volt számára megfelelő a kapcsolatunk. Azt azonban
nem vártam, hogy minden ilyen gyorsan történik.
Ennél sokkal több eszem volt, ha nők kerültek szóba…
legalábbis azt hittem.
Önkéntelen késztetést éreztem, hogy megvakarjam a szívem
felett a mellkasom. Nem vettem róla tudomást, ahogy egyik,
arról az éjszakáról kísértő emlékemről sem. Túl fájdalmas, túl
ostoba volt az egész… mégis, ez hozta el számomra a tökéletes
életet. Miért tépelődnék életem egyetlen hibáján? Vagy a
lányon, aki miatt történt?
– Felvennéd végre azt a vackot? – Avery ismét belépett az
irodámba, az arca lángolt, ahogy a telefonomra bökött. – Már
vagy öt perce csöng egyfolytában!
– Túlzások, túlzások… Ha öt perce csengene, már
hangpostára váltott volna – válaszoltam unottan. – Légy jó
kislány, és hozz egy kávét!
Összevonta a szemöldökét. Látszott, hogy veszekedni akar,
mivel azonban a főnöke voltam, az ajtóra mutattam és vártam,
hogy távozzon.
Hosszan sóhajtva fordult meg, és hagyta el az irodámat, de
rögtön vissza is fordult.
– Még mindig a macchiato a kedvenced? – kérdezte a válla
felett.
– Aha – nyögtem ki minden részletezés nélkül.
Megdöbbentett, hogy emlékszik rá.
Avery gyorsan bólintott, ismét elindult, hogy szinte azonnal
meg is forduljon. Rám se nézve nyújtotta ki felém a kezét.
– Adj rá pénzt – köhécselt színpadiasan. – Mint említettem,
én a hajléktalanság szélén táncolok, és éhezem.
– Hajléktalanság nem került szóba.
– A következő heteket a végkielégítésemből kell kihúznom:
a lakbért, a kaját és az útiköltséget az irodáig.
A zsebembe nyúltam és elővettem egy százdollárost.
– Akkor tartsd meg az aprót!
Habozva meredt Benjamin Franklin arcára, mintha a pénz
elfogadása erkölcsi dilemmát jelentene, és nem csak egy
kedves gesztus lenne a főnökétől. Valakitől, aki egyszer, régen
a barátja volt.
– Szó sem lehet róla – nyalta meg az ajkát. – Ne izgulj, az
utolsó centig visszahozom a harminc ezüstpénzed. Nem is
értem, miért adsz ekkora címletet.
Kizártam a fejemből folyamatos locsogását és megragadtam
a mobilomat.
Két nem fogadott hívás Jesstől.
Baszki, hogy mindig megbánják…
Írtam neki egy rövid üzenetet, amiben biztosítottam:
helyesen döntött. Minden barátnőmet kiismertem, mintha
valami nyavalyás gondolatolvasó lennék! Jess nem engem
hiányolt, hanem azt, amilyennek elképzelt.

Jess: Nem gondoltam volna, hogy ilyen magányos

leszek. Hogyan kezdjek egyáltalán ismerkedni ezek
után?
Én: Természetes, ha félsz. Próbálj kifogni egy forgalmas
időszakot valamelyik bárban, hátha összejön valami,
hiszen tök jó csaj vagy!

Csak nem az én csajom.

Elküldtem az üzenetet, majd fabrikáltam egy szánalmas
kifogást, hogy megbeszélésre kell mennem és késésben
vagyok. Egyik fele sem volt igaz, de Jess ezt nem tudhatta.
Ahogy azt sem, hogy hétfőig a világon semmi dolgom sincs,
leszámítva, hogy át kell futnom a partneriskoláink
marketingjelentéseit.
Péntek volt, és nem volt többé pénteki csajom, akivel
hazamehetnék, aki otthon várna.
Jess szeretett főzni, ezért péntekenként mindig az ő
házában voltunk. Ettünk, ittunk, jót szexeltünk, majd az
éjszaka közepén hazamentem. Tökéletesen működött.
Most azonban homokszem csúszott a gépezetbe, és ez
idegesített, mert úgy akartam a szexet, ahogy más a vizet.
Ha idegesnek éreztem magam, szexeltem. Számomra a szex
volt a jóga. Ha pontos akarok lenni, bármilyen érzelem esetén
szexeltem, most azonban nem volt rá partnerem.
Tollammal az éppen olvasott jelentést kezdtem kocogtatni.
Tíz perccel később még mindig kocogtattam, és még mindig
ugyanazt az oldalt bámultam. Ekkor kivágódott az ajtó, és
beszáguldott Avery. Csak úgy duzzadt az energiától. Erős
kísértést éreztem, hogy altatót tegyek a kávéjába, de lehet,
hogy az is elég, ha hagyom, hogy addig körözzön, amíg össze
nem esik a kimerültségtől.
– Nesze! – tolt az arcomba egy poharat, majd az asztalomra
pergette a visszajárót. – Magamnak is vettem kávét, ha már
ilyen jó teljesítményt nyújtottam. Még valami, vagy
dolgozhatok azon a projektlistán, amit kaptam?
Bassza meg, az ajkára meredtem, és fel se fogtam, mit
kérdezett.
– Beszéljek lassabban? – kérdezte dühösen, majd vontatott
hangon, minden szót hangsúlyozva folytatta, mintha idegen
nyelven beszélne. – Nem stílusom, de ha szeretnéd, füstjeleket
is küldhetek, vagy jelelhetek is, menni fog!
– Ahhoz képest, hogy a dicsérő alelnöki értékelésre hajtasz,
nem kezded valami jól. Korrekt munkaviszonyt tartunk fenn,
megbeszéltük.
Egyből letört a szarva, az arca elkomorodott.
– Valahogy sejtettem – mosolyogtam. – Sajnálom, de
valaki… – kerestem a megfelelő szót – kilépett ma reggel, és ez
felborította a terveim.
– Kicsoda? – billentette oldalra a fejét, és belekortyolt a
hatalmas pohár kávéba. – Fontos munkája volt?
– Meglehetősen… fontos. – Megrántottam az ingem
gallérját, ahogy Avery az alsó ajkára harapott.
– Akkor talán segíthetek. Persze pusztán a „több pénzért
többet dolgozom” elv alapján, és nem azért, mert jó fej vagyok,
és szeretnék neked segíteni, csak mert emlékszem, hogy fogtad
a kezem, amikor vidámparkba mentünk!
– Féltél az óriáskeréken, ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem.
Avery arcából a nyakába futott a vér.
– Az óriáskerék olyan… magas.
– Én is magas vagyok. Félsz tőlem? – hajoltam előre és
ugrásra készen támaszkodtam az íróasztalomra.
– Nem! – bökték ki azok a rózsaszín ajkak egy pillanatnyi
habozás után, majd ő is előrehajolt. – Elmondod végre, miben
segíthetek?
– Avery, azt hiszem… ebben nem szeretnél nekem segíteni –
kuncogtam.
– Miért? Olyan kemény munka?
– Nagyon kemény – köhécseltem. – És gyakran még annál
is keményebb!
– Talán én könnyebben veszem. Lehet, hogy jobb leszek
benne, mint az előző alkalmazottad! – Ismét belekortyolt a
kávéjába. El tudtam képzelni, mit művelnének velem azok az
ajkak. Valószínűleg megölnének. – Bármit megteszek, Lucas,
tényleg!
– Elhiszem – mondtam rekedten. – Nézd meg a
naptáramat, és ellenőrizd, megérkeztek-e a Bellevue Általános
Iskola jelentései!
– Akkor nem segíthetek?
– Így éppen eleget segítesz. – Most már ideje lenne ejteni a
témát, mielőtt még komolyan fontolóra veszem. Ha
megtenném, a családja nem pusztán kinyírna, hanem élve
kötözne a máglyára, és még egész Seattle-t is meghívnák
közönségnek.
– De…
– Avery! – álltam fel. – Menj csak, majd szólok, ha
szükségem van segítségre.
– Hát jó. – Ő is felállt és kisietett az irodámból. Hülye
kamasznak éreztem magam, ahogy himbálózó fenekére
meredtem, amíg nem ült le a saját íróasztalához, épp az
ajtómmal szemben.
Megragadtam az íróasztalom szélét, ahogy rám tört az
ismerős érzés. Négy évvel ezelőtt láttam utoljára, de mintha
tegnap lett volna. Nem kellene így éreznem, mégis sokkal
erősebb hatást tett rám, mint bármelyik nő, akivel
mostanában találkozgatok, pedig amióta besétált, mást se
csinált, csak fenyegetőzött és kiabált velem.
Nyakig ültem a szarban.
Szexre van szükségem, még ma este.
Avery kinyújtózott. Almányi mellei előrefurakodtak, blúza
nyakvonala megfeszült, és csábító dekoltázs villant.
Ma este? Még ebédszünetben kell az a szex. És ha
belegondolok, hogy engem alapvetően nem is a mell indít be!
Felkaptam a telefonom és számba vettem a lehetőségeket.
Általában mérlegeltem az előnyöket és a hátrányokat,
átgondoltan választottam ki a lányokat, de most
kétségbeestem.
Kiválasztottam egyet, akivel néhányszor már találkoztam.
Gyakorlatilag helyettesítőként használtam, még nem
döntöttem el, szeretném-e felvenni az állandó repertoárba.
Avery ekkor lehajolt, hogy felvegyen valamit az asztalról,
bőrnadrágja a fenekére feszült.
Azonnal megnyomtam a hívógombot.
Nadia a második csengésre felvette.
– Lucas Thorn? – szólt bele.
Lucas Thorn, persze, persze, blabla.
– Szia! Van programod ebédre?
– Te – suttogta.
– Ezt akartam hallani.
 NEGYEDIK FEJEZET
AVERY

LUCAS THORN BETEGSÉG, ő a soha fel nem szálló sötétség, a

rohadt szemétláda. És sajnos még mindig jóképű.
Nagy, mogyoróbarna szemével, csokoládébarna, fülére
göndörödő hajával, erős, középen hasadt állával és
szívproblémákkal küzdő, kedves öreg hölgyek kiirtására
alkalmas, elvetemült mosolyával maga volt az ördög.
Összeszorult a gyomrom.
Borzalmas érzés volt végignézni, ahogy valaki, akit hősként
tiszteltél, percek, sőt, másodpercek alatt változik gyűlöletes
emberré. Lucas Thorn négy évvel ezelőtt sétált ki az
életünkből. Nem pusztán a nővérem barátja volt, hanem a
családunk tagja. Középiskola óta együtt voltak, bálkirály és
bálkirálynő, a sztárfocista, aki állami bajnokságokon nyert, és
a pomponlány, aki a dicső győzelem után a kezét fogta.
Én, a könyvmoly, a stréber, szörnyen féltékeny voltam
rájuk. Az „amerikai álom” szótári definíciója mellett Lucas
Thorn és Kayla Black volt az illusztráció, egészen addig a
napig, amiről azóta sem beszélünk, sem az elhidegült, őrült
nővérről, akivel azóta csak ünnepekkor találkoztam.
Lucas Thorn tönkretette a családomat, és én gyűlöltem érte.
Majdnem annyira, mint Brooke-ot, amiért ezt lehetővé tette.
Nagyon szerettem volna Brooke-ot hibáztatni Lucas helyett,
aki mindig megvédett, minden szempontból tökéletesnek tűnt,
most azonban feldühített. Nem csupán feszült és ideges
voltam, hanem annyira mérges, hogy áradt belőlem az indulat,
amit a munkába fojtottam. Válaszoltam az e-mailekre,
felhívtam az iskolákat, ahova Lucasnak jövő héten el kellett
mennie, és átnéztem az új brosúrákat.
És még hol volt az ebédidő?
A kávé segített a produktivitásomon, de a Lucas
közelségéből fakadó adrenalintúltengés valószínűleg még
inkább. A jelenléte úgy felpörgette a szívverésem, mintha
intravénásan kaptam volna a koffeint, szinte vártam, mikor
kezdek Red Bull-reklám módjára körbe-körbe repkedni az
irodában. Majd magyarázhatom, miért nem használom új lány
létemre a széket.
– Helló! – szakította félbe őrült ábrándozásomat egy erős
akcentussal beszélő nő. Megtöröltem a számat, hátha az
államon csorog a kávé, majd felnéztem.
Hullámos haja hosszan örvénylett utána. Barna volt,
selymes, és hirtelen nagyon szerettem volna felugrani, levágni
és a saját fejemre ragasztani – hoppá, talán le kellene állni a
kávéval. Arrébb toltam a poharamat, és az asztalomra
támaszkodtam.
– Jó napot, miben segíthetek?
– Nahát! – bökött rám kuncogva. – Túl fiatal és kicsi vagy,
hogy ekkora irodában dolgozz!
– Ma van a „hozd be a lányod a munkahelyedre” napunk –
kacsintottam. – Apuci olyan büszke rám!
– Á, most még értem! – Biztosan azt akarta mondani, hogy
„most már értem.” Nem beszélte olyan jól a nyelvünket, de
nem zavartatta magát. – Lucas Thornhoz jöttem.
Úgy mondta ki a nevét, hogy legszívesebben az arcába
öntöttem volna a kávémat. Olyan volt, mint egy álomkép.
Csábító, szép. Minden, ami én nem vagyok. Még csak össze
sem hasonlíthatom magamat egy olyan nővel, mint ő.
– Ki keresi?
– Az egyik lány a társulatból. – Persze muszáj volt ehhez
kacsintania, olyan lenézően, hogy megrándult a kezem. – Be
fog engedni!
A fejemben megszólalt a riasztó, a gyomrom csomóba
ugrott.
– Az egyik lány a társulatból? – Hogy mi? Sharon, Sharie,
szóval a terhes nő figyelmeztetett, de nem mertem
megkérdezni a részletekről. Most azonban kíváncsi lettem.
Remegő kézzel emeltem fel a telefont, de ekkor Lucas
elősiklott az irodájából. Rámosolygott a nőre, és kinyújtotta
felé a kezét.
– Lucas Thorn. – A nő a teljes nevét mondta, már megint.
Mintha Lucas nem tudná a saját nevét. – Jól nézel ki.
– Te is, csinibaba – kacsintott rá Lucas. – Parancsolj!
Bevezette az irodába és őszinte sajnálatomra leengedte a
redőnyt, sőt, az ajtót is becsukta.
Nem túl segítőkész, mondhatom.
Az íróasztalomon doboltam, amíg vártam, hogy befejezzék,
de tíz perccel később még nyomuk sem volt. Láttam némi
mozgást – nem derült ki, mit csinálnak, de ahhoz elég volt,
hogy még jobban érdekeljen, miért kellett bezárni az ajtót.
Harminc perc elteltével már mindenfélét kitaláltam. Talán
egy külföldi iskolából jött, ahol segítségre szorulnak a
gyerekek, és meg akarja őket menteni? Lehet, hogy Lucas
kihasználja, ahogy a családommal is tette!
Eltelt negyvenöt perc, és még mindig nem jöttek ki.
Eltűnődtem, ne küldjek-e be mentőexpedíciót. Lucasnak
negyedóra múlva értekezlete volt, amiről elfelejtettem neki
szólni. Vajon bekopoghatok? Vagy inkább telefonáljak?
Ahogy felálltam, kinyílt az irodaajtó. Lucas ingét szinte
feltépték, a gombok az utolsó cérnaszálakon fityegtek. A nő a
szájára tette a kezét és ismét rám kacsintott. A sminkje
elkenődött, csodás haja tiszta kóc volt. Leesett állal néztem,
ahogy a felvonóhoz botladozott – tényleg botladozott! –, majd
megfordult és csókot dobott Lucas felé, közben elővett egy
púdert, hogy rendbe hozza a sminkjét.
– Akkor a jövő pénteken, Lucas Thorn!
– Előléptetlek rendszeres péntekké!
– Köszönöm, hogy betölthetem az állást – vigyorgott a nő.
Összecsapta a púderes dobozt. A hangra összerezzentem.
 – Érdemesnek bizonyultál rá! – szólt utána Lucas. Mosolya
annyira szégyentelen volt, hogy nem is tudtam, mihez kezdjek
magammal vagy a kezemmel.
Bezárult a felvonó ajtaja, én még mindig mereven
bámultam, amikor Lucas a fülembe suttogott.
– Minden rendben lesz?
Felpattantam mellőle. Parfümillata volt, nyaka aranyszínű
bőrét rúzsfoltok és harapásnyomok tarkították. Sírhatnékom
támadt, pedig nem volt jogom dühösnek lenni.
Lucas nem az én problémám, nem az én pasim, csak a
főnököm, de a rúzsfolt és a harapásnyomok látványa fájt,
ahogy a másik nő illata is, aki nem a testvérem, vagy… hogy
őszinte legyek, én. Bárki belezúgott volna, pedig nagyon
mélyre zuhant a hősi piedesztálról, ha már gyors meneteket is
lezavar az irodájában.
– Jól sikerült az értekezlet? – nyaltam meg az ajkam, ahogy
leültem, és igyekeztem nagyon elfoglaltnak tűnni, ahogy a már
átnézett papírokat rendezgettem.
– Szuperül! – veregette meg a hátam, majd elhallgatott,
mintha a vállam felett az időbeosztását nézegetné. – Ha időnk
engedi, átnézzük a másik időbeosztásomat is, de úgy tűnik,
elfejtettél szólni egy megbeszélésről. Ezért most csak inget
váltok, és majd később megbeszéljük.
– Alig várom – mondtam fogcsikorgatva.
– Ha hazudsz, mindig elvörösödsz… és fejjel lefelé tartod a
papírokat – szólt át a válla felett, majd becsukta az irodája
ajtaját.
Dühösen fújtam. A rohadék!
 ÖTÖDIK FEJEZET
LUCAS

A MEGBESZÉLÉS UTÁN akadt néhány szabad órám, és befejeztem

néhány, a jövő hétre tervezett munkát. Öt órára el is
készültem, hogy a tervezettnél korábban elmenjek.
Avery még mindig az íróasztalánál ült, és úgy meredt a
számítógépére, mintha korábban még sose látott volna
hasonlót.
Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy felhívjam Nadiát, és
kiengedjem a felgyűlt feszültséget, amit még mindig a
hátamban éreztem. Nadia elterelte a figyelmemet, pontosan
tudta, mire van szükségem, amint elsötétítettem az irodát.
Ahogy az a szabad, csodálatos nő leszopott az asztalomnál,
mégis bűntudatot éreztem.
Mert Avery ott volt, alig néhány méterre tőlem. Mert sok
mindenért őt hibáztattam. Utáltam a bűntudatot, egyszerűen
gyűlöltem, ami áttételesen azt jelentette, hogy Averyt is
gyűlöltem. Ide vezet négy év ilyen elcseszett állapotban:
gyűlölethez.
– Zavarok? – mutattam a számítógépre. – Vagy éppen
gondolatátvitellel próbálod kikapcsolni?
– Nagyon vicces – morgott. – Lefagyott ez a vacak.
– Csak nem pornót néztél? – Amióta Nadia oldotta a
feszültségemet, könnyebben éreztem magam Avery mellett, és
tudtam, hogy idegesíti, ha ugratom. Túl könnyedén
sértegetett… és közben az egyik legszexibb nő volt, akivel
valaha találkoztam.
 Nem tetszett ez a gondolat.
Avery elborzadva nézett rám.
– Nem, dehogyis, csak…
Küldetés teljesítve.
– Nyugi, csak vicceltem.
Avery tágra nyílt szeméből sugárzott, hogy fütyül rá, viccelni
akartam-e, mert nem voltam vicces.
– Nézzük csak… – hajoltam át előtte. Visszafojtottam a
nevetésem, amikor a széke belenyikorgott a kínos
erőfeszítésbe, hogy távolabb húzza tőlem. Megnyomtam
néhány billentyűt, kiléptettem az alkalmazásokat, majd
újraindítottam. – Kész is.
– Nahát, Lucas Thorn… – Zihálva mondta ki a nevem, de
csak heccelni akart, Nadiát utánozta. – Csak nem vagy még
számítógépzseni is?
– Hagyd abba a szempillarebegtetést, nagyon ijesztő –
torkoltam le. – És nem, nem vagyok számítógépzseni, csak van
annyi eszem, hogy ne nyissak meg húsz böngészőablakot,
miközben a Pandorát hallgatom!
Avery elgondolkodva vakarta meg az állát.
– Tudtam, hogy nem kellett volna létrehoznom azt a One
Direction-csatornát.
– Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc akart lenni.
Dúdolni kezdte a What Makes You Beautiful dallamát, mire
a szájára tettem a kezem.
– Ne, kérlek, ne!
Ellökte a kezem. Olyan meghitt mozdulat volt, hogy nem
tudtam: nevessek-e, emlékeztessem, milyen sokszor ugrattuk
egymást, vagy egyszerűen csak hagyjam ott, hiszen miatta
kénytelen voltam emlékezni.
– Megnézzük azt a rejtélyes „másik időbeosztást”? – kapta
fel a táskáját.
Összevont szemöldökkel néztem vissza rá.
– Szeretnél még ennél is jobban utálni?
– Bármikor tudlak ennél is jobban utálni, ne legyen semmi
kétséged! – mosolyodott el, mintha már maga az ötlet is
felvidítaná.
– Akkor szükség lesz némi alkoholra. Még jó, hogy már
betöltötted a huszonkettőt!
– Igen, csak most kezdődött az életem! Tudtad, hogy már
bicajozni is tudok? Apu a múlt héten vette le a pótkerekeket,
de a zászlócska maradt. Az igazi lányok zászlóval bicikliznek! –
kacsintott rám színpadiasan.
Sóhajtva tettem a kezem a vállára.
– Ha nem cukkollak az életkoroddal, akkor fellazítod ezt a
támadóállást?
– Nem – rázta meg a fejét. – Sajnálom, de olyan, mint egy
magas fal, sőt a kínai nagy fal! Ez véd meg tőled, és csak
atombombával lehetne felrobbantani!
– Ez roppant bátorító – mormoltam. – Menjünk!

Mire leértünk a bárba, már nyüzsögtek ott az emberek. Mikor

végre sikerült asztalt találnom, megmagyarázhatatlan vágyat
éreztem, hogy Avery székét olyan közel húzzam a magaméhoz,
amennyire csak lehet.
– Tehát… – kortyolt bele Avery a borba és az asztalra
támaszkodott. Többsoros karkötőt viselt. Illett hozzá. Mindig
is tűzről pattantabb, nyíltabb volt, mint a testvérei. Mindenre
nyitott benyomást keltett, alaposan rácáfolva a bennem élő
emlékekre. A középiskolában még könyvmoly volt. Akkoriban
nem ivott egy korty alkoholt sem, és szerette otthon tölteni a
hétvégéket.
Miből lesz a cserebogár?
Belekortyoltam a whiskey-kólámba, és azon töprengtem,
hogy magyarázhatnám el neki a randibeosztásom. Nem kellett
minden fájdalmas részletről tudnia, de azt meg kellett értenie,
hogy ha bármelyik lány hívatlanul érkezik az irodámba, akkor
nem szívesen látott vendég. Akadtak, akik nem fogadták el a
szakítást, így volt szerencsém egy-két zaklatóhoz. A legkevésbé
sem vágytam rá, hogy az irodámba vagy akár bárhova utánam
jöjjenek. Az efféle helyzeteket nem kezeltem jól – ugyan kinek
hiányzik az ilyesmi? Mindannyian sírtak, utolsó
próbálkozásként még szerelmet is vallottak. Legutóbb az egyik
azt mondta, terhes. Ez volt az utolsó csepp, különösen azután,
hogy megtudtam: hazudott.
– Akkor mesélnék a másik… beosztásomról – köhögtem
zavartam.
Avery borzas kontyba csavarta vörösesszőke haját és
felsóhajtott.
– Csak nem hétpecsétes titok, vagy igen?
– Olyasmi. – Bassza meg, hogy kezdjem el egyáltalán ezt a
beszélgetést? A kínos nem elég jó szó rá!
– Lucas Thorn! – szólított meg ekkor egy ismerős hang.
A pokolba!
Balra fordultam, Jess állt ott egy férfival. Boldognak tűnt.
– Tudtam, hogy még ma szerzel pénteki pótlást – kacsintott
rám, majd Averyhez fordult.
– Jaj, dehogy, ő…
– Helló! – Avery meg az a nyavalyás jó modora! – Én Avery
vagyok, és te?
– Jess. – Te jó ég, túlzottan is örömmel ismerkedett meg a
lánnyal, akiről azt hitte, az ő pótlása! – Ha mondhatom ezt,
örülök, hogy Lucas ilyen hamar talált valakit! Rosszul jött ez ki
a többi lánnyal is, és neki aztán megvannak a rutinjai, érted? A
szokás rabja!
– Öhm, igen – vetett rám Avery lapos pillantást.
Kiürült az elmém. Semmi sem maradt ott.
– Ha tartod magad ahhoz, hogy csak egy napra a tiéd,
mindenki másnak is lesz esélye. Nem olyan rossz, csak hozzá
kell szokni, mintha megosztanád a pasidat, hiszen
tulajdonképpen ez is történik. És hidd el, működik! Tudom,
hogy őrülten hangzik, de adj neki egy esélyt!
Miért osztogat tanácsokat Averynek?
Jess könnyes szemmel nézett rám.
– Mindig hiányozni fog az érintésed.
 Baszki.
A Jess mellett álló pasas megmerevedett.
– Jaj, ne haragudjatok! Ő a bátyám, Peter.
Ez aztán remek, miért is ne ma legyen a temetésem? Peter
úgy nézett rám, mintha alig várná, hogy holtan essek össze, és
átmenjen rajtam egy teherautó.
Jess megdörzsölte az arcát.
– A Lucas Thornnal töltött idő volt életem egyik legjobb
időszaka. Biztosan te is élvezni fogod! Sok szerencsét! –
veregette meg Avery kezét, majd elment.
Szóra nyitottam a számat, de elnémultam, amikor Avery
egyik kezével nemet intett, a másikkal megragadta a bort és az
utolsó cseppig kiitta. Amikor elment mellettünk a pincér,
megragadta az ingét, amitől a szerencsétlen flótás majdnem az
asztalunkra esett.
– Két pohár whiskey-t kérek! – közölte vele.
Ismét készültem megszólalni, de Avery halkan felhorkant,
megrázta a fejét és ujját az ajkamra tette. A következő három
percben, amíg meg nem érkeztek az italai, így is maradt.
Mindkettőt felhajtotta. Nos, határozottan nem olyan volt,
mint a négy évvel ezelőtti, marysville-i tinédzser. Mély levegőt
vett és a szemembe nézett.
– Kérlek, mondd, hogy hibásak a következtetéseim.
– Talán valóban azok? – köszörültem meg a torkom.
– Mondd, hogy nem futtatsz a hét minden napján másik
csajt! Mondd, hogy nem úgy fekszel le velük és dobod el őket,
mintha zoknit váltanál! Mondd, hogy ez a nő nem azt
feltételezte, hogy én vagyok az új… PÉNTEK! – Az utolsó szóra
egy oktávnyit ugrott felfelé a hangja, mire a körülöttünk álló
asztaloktól felénk fordultak a fejek.
– Tévedsz – vigyorogtam.
Avery mélyen felsóhajtott.
– Mindennap más nővel fekszem le, a vasárnapot kivéve. Az
az Úr napja, ezért akkor találkozom Erinnel, a húgommal. – A
hatás kedvéért ismét elmosolyodtam. – Már ha felveszi a
telefont.
 Avery rám meredt, majd tiszta erőből pofon vágott.
– Mi a franc van, Avery? – szorítottam a kezem a jobb
arcomra és elkáromkodtam magam. – És ha kiesik a fogam?
Ismét ütésre emelte a kezét.
– Mi van, fordítsam oda a másik orcámat is? –
Megfordultam, nehogy megint a jobb arcomra üssön, de
ehelyett elmarta az italomat és kortyolni kezdte.
– Oké, mára elég a piából – feszegettem ki a poharat az ujjai
közül, miközben még mindig próbált inni. A borostyános
barna folyadék kilöttyent az asztalra. – Közveszélyes vagy!
– Én aztán nem, te annál inkább! – törölte meg a száját. –
Szóval van hat csajod… és mindet megcsalod?
Vállat vontam.
– Nem hívnám megcsalásnak, hiszen mind tudnak
egymásról.
– Te vagy a feleségtársak férfikomponense?
– Nem vagyunk házasok – nevettem el magam. – Még csak
az kéne!
Avery tekintetéből egyetértés sugárzott. Még csak az kéne,
mert akkor álmodban fojtanálak meg, vagy tenném az
arcodra a párnát, amíg az a nyomorult, szánalmas tested
végképp el nem ernyed.
– Avery, csak annyit kell tudnod, kikkel randizom éppen,
nehogy kolonc kerüljön közéjük!
– „Kolonc” – ismételte, és olyan erősen csikorgatta a fogait,
hogy megrándult az arca. – Vagyis ne engedjem be az
őrülteket, akik még mindig utánad ácsingóznak?
– Ne vicsorogj ilyen látványosan! – mordultam fel. –
Ijesztő. És ne, ne engedd be őket, vagy elmondom az
igazgatónak, hogy még egy számítógépet sem tudsz
bekapcsolni!
Hanyagul hátradőltem és összefontam a karom, mire Avery
rám meredt.
– Ez… zsarolás!
– Hívd, aminek akarod. A főnököd vagyok, a barátnőim a
beosztásom részét képezik. Shannonnak sosem volt ezzel
problémája!
– Tudtam, hogy s-sel kezdődik a neve! – vágott ököllel az
asztalra.
– Tessék? – vontam fel a szemöldököm.
– Semmi – legyintett rám. – Oké, tehát kordában kell
tartanom a ribancokat. Mint valami beteg társasjátékban!
– Bizonyos értelemben az is. – Megnyaltam az ajkam és
előrehajoltam, nem törődve azzal, hogy sértegeti a
barátnőimet. – Tudd a neveket, a helyszíneket, hogy mit
szeretnek, mit nem, illetve, hogy kapcsolatban vagyok-e még
velük!
Avery álla leesett, mire megragadtam az alkalmat:
megérintettem az állát és felfelé nyomtam, hogy becsukja.
Bőre puha volt, mint a bársony. Pont, ahogy emlékeztem.
Kezem a szükségesnél egy kissé tovább időzött a bőrén,
gondolataim veszélyes területre tévedtek. Kezdtem elveszteni
az eszem. Csak ez lehetett az oka, hogy az ujjam fel-le siklott az
állkapcsán, amíg a szemhéja le nem ereszkedett. Mintha
transzba ringattam volna.
– Nem! – rándult hátra. – Rám aztán nem hat a Lucas
Thorn-féle bűverő!
– Tetszik ez a megfogalmazás – fontam össze a karom
vigyorogva.
– Nahát, meg vagyok lepve – horkant fel és leugrott a
bárszékről. – Rendben, akkor szükségem lesz képekre és a
hozzájuk tartozó nevekre. És tudd, hogy csak azért vagyok
hajlandó erre, mert nem akarok hazaköltözni a szüleimhez és
anya sajtos makaróniját enni!
Mindketten megborzongtunk.
– A legsötétebb óráim kötődnek ahhoz a makarónihoz –
motyogtam.
– Egyszer azt álmodtam, hogy kerget. Nagyon megijedtem!
– Avery megborzongott és zord pillantást vetett rám. – Te még
a makaróninál is rosszabb vagy, Thorn!
A bárpulthoz kísértem, hogy kifizessük a számlát, kezem
természetes mozdulattal siklott a derekára. A blúza felcsúszott
a hasán, feltárva egy kis bőrt, amit nagyon vágytam
megérinteni. Minden porcikája meleg volt az érintésem alatt,
és amikor egy mellettünk álló fickó végigmérte, olyan
védelmezőn karoltam át, ami számomra is idegenül hatott.
Az emlékek nyomban visszarepítettek a múltba.

Alkoholmámorban, egyórányi alvást követően tettem egy

utolsó szánalmas kísérletet, hogy megpróbáljak beszélni vele
egy helyi bárban. Meg kellett magyaráznom, meg kellett
kérlelnem, még ha nem is hallgat meg.
– Avery!
Egy kipattintott, atlétaforma, számomra ismeretlen fickó
átölelte és magához vonta. Még mielőtt tudathattam volna
vele a jelenlétemet, már meg is csókolta, majd a keze a
csípőjére csúszott, ujjai alatt felcsúszott Avery pólója.
Felbugyogott bennem a féltékenység, bár egyáltalán nem
lett volna hozzá jogom, hogy ilyesmit érezzek.
Ökölbe szorult a kezem, a fogamat csikorgattam, majd
észrevettem, hogy tőlem jobbra egy lány kacsingat rám,
ujjával hívogatóan intve. Odamentem hozzá.
Amint láttam, hogy részeg, és nem csak udvarias
csevegésre vágyik, ott akartam hagyni, de mielőtt még észbe
kaphattam volna, megcsókolt. Nem pusztán élveztem…
egyszerűen imádtam azt a pezsgő érzést, hogy néhány
nappal az eljegyzésem felbontása után már egy idegent
csókolok. Hogy ilyen vad izgalomban van részem, miután
megszegtem egy egész életre szóló ígéretet, aminek mindig
hamis csengése volt.
A legjobb az egészben az volt, hogy nem tudtam volna
megbántani senkit, ahogy engem sem tudott volna bántani
senki. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy többé nem
vagyok elkötelezett férfi. Hűtlen férfi lettem.
Sóhajtva hessegettem el az emléket.
Felemeltem a karom és átöleltem a vállát, hogy magamhoz
vonjam, szabad kezemmel pedig a pénztárcámért nyúltam.
– Nem én vagyok a pénteked – morogta Avery az orra alatt.
– Ne merj úgy kezelni, mintha a felségterületed lennék!
– Csak védeni próbállak – vontam vállat. – Tisztában
vagyok vele, hogy a golyó általi halált kockáztatom, ha rád
nyomulok!
– És mi lenne, ha nem kellene félned retorzióktól? – nézett
rám habozva, ártatlanul.
– Miért akarod tudni?
– Fogjuk a beteges kíváncsiságra.
– Akkor nem lenne akadály – vontam vállat. – Egy
szemvillanás alatt dobnám a hétfői csajt, a nyomodba sem
érhet!
Avery színpadiasan megtörölte a szemét, mintha könnyes
lenne.
– Te aztán igazi trófeavadász vagy!
– Hat nő adja nekem önként a trófeáját – suttogtam a
fülébe, ajkam a fülkagylójához ért. – A legtöbb férfi örülhet, ha
csak egy jut neki. Gondolkozz el ezen ma éjjel, amikor egyedül
fekszel otthon, a hideg ágyadban: nekem hat nő jut!
– Hat nő, és mindet megcsalod.
– Ha tudnak róla, nem hűtlenség – mondtam immár
másodszorra. Egy ötvenest csúsztattam a pultosnak, majd
kivezettem Averyt a bárból. Az utcán odaintettem az
ajtónállónak, hogy hívjon neki taxit.
– Nem engedhetem meg magamnak…
– Üzleti megbeszélés volt, állom a fuvart – szakítottam
félbe.
– Miért? Miért csinálod ezt? – tette Avery a kezét a
csípőjére, zöld szeme tágra nyílt.
Ezt még sosem kérdezte meg tőlem senki. Talán senkit sem
érdekelt.
Ekkor megérkezett a taxija.
– Jó éjt, Avery! – köszöntem el tőle. – Viszlát hétfőn!
– Nem is válaszolsz?
Kinyitottam a taxi ajtaját, és szinte betuszkoltam a járműbe.
– A szexért teszem, Avery, a jó szexért!
– Nem hiszek neked – pislogott rám.
– Sajnálom, ha csalódást okozok – mondtam durván. Miért
vagyok vele ilyen kíméletlen? Nem érdekelt. – A pasiknak
néha egyszerűen csak jó szex kell.
Az arcába csaptam az ajtót és nem néztem vissza.
 HATODIK FEJEZET
AVERY

EGÉSZ ÉJJEL AZ ÖRDÖGRŐL, avagy Lucas Thornról álmodtam.

Álmomban gyönyörűnek tűnt, szinte angyalinak, még a ruhája
is fehér volt. Aztán egy székhez kötözött és megetetett anya
borzalmas makarónijával. Ezután érdekes fordulatot vettek az
események, amikor a teste fociegyenruhát és sisakot viselő
kígyóvá változott, majd adott egy almát és azt mondta:
harapjak bele.
Amint megtettem, eltűntek a ruhái.
Biztos vagyok benne, hogy az édenkert rémlett fel előttem.
Az enyhe kifejezés, hogy szarul aludtam, ráadásul még
pénzem sem volt kávéra.
Útban a munkahelyem felé végig Lucas idióta menetrendjén
dühöngtem, ha már volt olyan kedves az éjszaka közepén írni,
hogy szombat reggel fáradjak be az irodába.
Pár perccel azelőtt, hogy megérkeztem, megszólalt a
telefonom. Kayla hívott. Ki más?
Az ajkamra haraptam és a telefont bámultam. Amikor
hívott, egy közös fotónk jelent meg a képernyőn.
Mosolyogtunk rajta. Mindig mosolyogtunk, amíg nem került
szóba esküvő, kutyák, foci, a pomponlányok vagy a
menyasszonyi ruhák. Fogjuk rá, hogy Kayla vidám lány –
mármint, ha úgy bánunk vele, mint a hímes tojással, és úgy
teszünk, mintha rendben lenne, és az élet csodálatos.
Fuj!
Megnyomtam a hívásfogadást.
 – Helló! – köszöntem lelkesen.
– Jaj, de örülök, hogy elértelek! – visított Kayla lelkesen,
reggeli fülemnek kissé túl hangosan. – Figyelj csak, mit szólnál
hozzá, ha meglátogatnálak a hétvégén?
– Ööö… – Pörögtek a gondolataim, hogy valami kifogást
találjak. – Most sajnos nem jó, Kayla! Új munkahelyem van,
lehet, hogy dolgoznom kell.
Persze hazudtam, de semmi szükségem rá, hogy a
nyakamban lihegjen, miközben az exvőlegénye üzenetben
utasítgat, hogyan válasszam el a lejárt szavatosságú csajait az
aktuális feleségtársaktól.
– Ó… – szontyolodott el. – Akkor mit szólnál a jövő
hétvégéhez?
Átmentem az úton, majdnem elcsapott egy minden
bizonnyal félvak taxis, de sikerült felugranom a járdára.
– Beszélhetünk erről holnap? Éppen munkába tartok, és a
főnököm egy komplett seggfej! – Ebben legalább nem
hazudtam. – Nem szeretnék elkésni.
– Jaj, drágám, nagyon sajnálom! Legalább dögös és fiatal?
– Dehogy! Rém ronda és vén, mint az országút! Van néhány
törött foga is, a leheletével meg ölni tudna, csak tegnap kétszer
tartottam vissza a lélegzetemet, és majdnem megfulladtam,
amikor felém hajolt! Túl sok kávét iszik – vigyorogtam egyre
szélesebben. Bárcsak tényleg Lucast írtam volna le! Sajnos ő
nem volt ilyen.
– Szörnyen hangzik! – öklendezett színpadiasan Kayla,
majd elnevette magát. – Nézd inkább úgy, hogy ha elég jól
dolgozol, és kitűnsz a többiek közül, lehetsz te is főnök!
Összegörnyedtem. Maga a puszta gondolat, hogy Lucasszal
kell töltenem a napjaimat, csak hogy állást kaphassak a cégnél,
ideges csomóba rántotta a gyomrom, még a tenyerem is
izzadni kezdett. Majdnem kicsúszott a kezemből a telefon.
Remek.
– Igen, igazad van.
– Később hívlak! Szeretlek, Kisbogár!
Nem tudom, miért, de könnybe lábadt a szemem. Talán
azért, mert Kayla az egyetlen, aki még mindig így hív? Lucas is
így szólított, még a nagy balhé előtt.
Az azt követő események az egész világunkat felborították.
Nem mintha akár előtte a nővéreim nyomába érhettem
volna. Kayla tökéletes volt, Brooke szenvedélyes és vad.
Aztán ott voltam én.
– Szeretlek – nyögtem ki, majd gyorsan letettem, mielőtt
Kayla megkérdezhette volna, jól vagyok-e.
– Büdös a szám, mi? – kérdezte mögöttem egy férfihang.
Egy rekedt, borzalmas férfihang.
Lassan megfordultam, és fohászkodtam, hogy ugye egy
szuperszexi Channing Tatum-hasonmás szólított le, aki rögtön
el is vinne egy kellemes randira, és még steakre is meghívna.
Összefutott a nyál a számban. Annak a steaknek esélye sem
lenne velem szemben.
Tessék, én megmondtam, hogy éhezem. Szükségem van
erre a munkára!
– Thorn, te tüske a körmöm alatt. – Sikerült káromkodás
nélkül kimondanom a vezetéknevét. Király vagyok. – Nem is
vettelek észre.
– Elbűvölő – forgatta a szemét és mosolygott. – Ez lesz az új
állandó jelzőm?
– Maradhatunk a vasvillánál is, ha jobban tetszik… –
rebegtettem a szempillám.
– Vond vissza, vagy nem kapsz ilyet! – lebegtetett meg
szégyenkező szemem előtt egy pohár mokkakávét. – A
kedvenced, még plusz tejszínhabot is kértem rá.
– Magad vagy a sátán – suttogtam rekedten. – Akkor a kávé
az alma! Kóstold meg, Avery! Csak egy korty, és… bumm! A
ruháim el is tűntek, meztelen vagyok! – tapsoltam.
Lucas összevonta a szemöldökét, mosolya elhalványult.
– Azt hiszem, hallucinálok az alváshiánytól – kaptam ki a
kezéből a kávét. – Sajnálom, hogy ördögnek neveztelek, hogy
azt mondtam, büdös a szád, és rosszak a fogaid, és azért is,
hogy kést vágtam beléd!
– Mikor vágtál belém kést?
 – Bocs – vontam vállat. – Néha összekeverem a vidám,
boldog álmokat a hétköznapi élettel.
Lucas hirtelen messzire lépett tőlem.
– Puszta kíváncsiságból érdeklődöm: mellkason vagy hátba
szúrtál?
– Hátba – meredtem rá fenyegetően. – Így szokás, ha
elárulnak! Szépséges metafora a „hátba szúrtál”, igaz?
Lucas felemelte a kezét.
– Értem, értem. Vigyázz, nehogy visszavegyem a kávét,
Kisbogár!
A korty félrement, majdnem Lucas fehér ingére köptem,
mire megveregette, majd megdörzsölte a hátamat.
– Jól vagy?
– Aha… – ziháltam. – Félrement a kávé.
– Hűha, lehet, hogy éppen a koffein ellentétére lenne
szükséged?
– Te meg miért vagy egyáltalán az utcán? A Starbucks előtt,
ahol… hiszen ez az irodánk! El is tévedtem! – vontam össze a
szemöldököm. – Nahát, igazi sportgyalogló vagyok.
Felemeltem a kezem, hogy belecsapjon, de csak a fejét rázta.
– Nem pacsizok veled csak azért, mert sikerült két lábon
járnod, hiába jelent ez számodra nagy eredményt. – Az
aktatáskájára mutatott. – Délelőtt vezetőségi értekezlet lesz,
előtte át kell néznem valamit.
Visszafogtam magam és követtem az épületbe. A liftbe csak
ketten szálltunk be. Szerencsétlen körülmény, de mit is
lehetne várni szombat reggel? Eleve megtépázott idegeimen
tovább táncolt a felvonóban szóló, idegesítő zene.
– Kivel beszéltél az előbb? – kérdezte Lucas, de nem nézett
rám.
Megnyaltam az ajkam.
– A pasimmal.
Szoborrá merevedett.
– A pasiddal?
Persze hazudtam, de mégsem vallhattam be neki, hogy a
megcsalt exmenyasszonyával beszélgettem, ugye?
 – Aha… C-Carlnak hívják. – Szuper, most már dadogok is.
Kösz, Thorn, most már ezzel is kiegészülhet lehengerlő
csevegőtehetségem.
– C-Carl? – mosolyodott el gúnyosan. – Két C-vel?
– Röhögj csak, te bunkó – vontam vállat. – Profi… öhm,
táncos.
– Magyarán egy sztriptíztáncossal jársz?
Természetesen éppen ekkor állt meg a lift, és szállt be két
kedves, csinos kontyot viselő idős hölgy, kezükben helyes
kézitáskával. A cég sok, online oktatásban résztvevő tanárt
alkalmazott. A hölgyek arckifejezését látva biztos voltam
benne, hogy elsősöket tanítanak, és a legszívesebben nekem is
azonnal beírnák a ceruzás kisegyest. Nem mintha nem kaptam
volna elég kisegyest általános iskolában, mert már akkor sem
bírtam befogni a szám.
– Jó reggelt! – mondtam a lehető legkedvesebben.
Nem válaszoltak.
Lucas felemelte a kezét, hogy elrejtse köhögésnek álcázott
nevetését, mire rátapostam a csinos cipőjére. Elkáromkodta
magát, a két idős hölgy szoborrá merevedett.
– Figyelj a szádra, Thorn – mondtam szigorúan. Ekkor
felhangzott a csengő, és kinyílt a liftajtó.
– Bekaphatod, Avery.
Egy felháborodott sóhajt követően a két idős hölgy csak úgy
száguldott kifelé a liftből, majdnem fellökve a cég egyik
postását. Becsukódott a liftajtó. Ismét egyedül maradtunk.
– Összességében érdekesen kezdődik a szombatom. Miért
kell ma itt lennem? Azt hittem, a gyakornokok hétfőtől
péntekig dolgoznak.
– Spontán értekezlet van.
– Nahát, remélem, nem húzza keresztül a szombati terveid!
Lucas ajka csábos mosolyra húzódott.
– A szombati nő nagyon türelmes…
Belekortyoltam a kávéba, majd még egyszer és még egyszer.
Ismét kinyílt a liftajtó.
– Ki a szombati csaj?
 Basszus, miért vagyok ilyen kíváncsi folyton?
– Nem hittem volna, hogy megkérdezed. – Elindult az
irodája felé, az aktatáskát az asztalára tette, majd elővett egy
kupac papírt és átadta nekem.
Az első oldalon ez állt: Hétfő: Molly.
Rövid frizurája volt, állati jól állt neki. Karját tetoválások
borították, az orrában piercing csillogott. Nem igazán volt
mollys, de ettől még gyönyörű volt. A tetkói kiemelték a
szépségét, és szélesen mosolygott. Normálisnak tűnt. Túl jó
volt ennek a patkány Thornnak.
Lapoztam. Kedd: Tabatha és Cary.
– Egy pillanat – vontam össze a szemöldököm. – Két keddi
csajod van?
Lucas átpillantott a vállam felett. Lehelete melengette a
nyakam. Sajnos nem volt vénemberszagú.
– Szobatársak.
Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak.
– És nem bánják a helyzetet?
Erős késztetést éreztem, hogy széttépjem a papírt,
felgyújtsam, és a gatyájába dugjam. Micsoda szégyentelen
gazember!
Lucas gyengéden, nyugodtan válaszolt. Csak azért sem
néztem rá.
– Légikísérőként dolgoznak, sokat utaznak, és egyiküknek
sincs ideje hosszú távú kapcsolatra. Kényelmes nekik ez így.
– Kényelmes? – horkantam fel. – Tehát megdugod őket, és
meg is köszönik?
– Nem. Nem is szexelünk minden alkalommal. Ha tudni
szeretnéd, néha csak pihenni és szórakozni szeretnének…
olyankor vacsorát főzök nekik, megmasszírozom a lábukat.
Néha csak én gondoskodom róluk.
Mikor lett ilyen meleg az irodában? Arcom úgy égett, hogy
már fájt.
– Gondoskodsz róluk – ismételtem fahangon.
– Miért olyan nehéz ezt elhinni? – került meg.
Mereven a papírt bámultam, nehogy bele kelljen néznem a
gyönyörű, mogyoróbarna szempárba.
– Csak… – Mindkét lány melíroztatta a haját, és láthatóan a
rózsaszín rúzst szerették. – Azt hittem, csak szexről szól az
egész.
– Nekem jólesik, ha kényeztethetem őket, elhiheted –
mondta Lucas zordan. – Végül mind meg is akarják hálálni az
ágyban!
Óvatosan hátraléptem, majd gyorsan lapoztam.
– A szerdai csaj olyan… hétköznapinak tűnik.
– Chelsea? Ő tanár – nevetett Lucas.
Ismét majdnem elejtettem a papírkupacot.
– De ez olyan…
– Milyen? – A kezét a papírkupacra tette és lenyomta, így
nem volt más választásom, mint ránézni. – Hétköznapi?
– Tipikust akartam mondani. Tipikus, hogy egy
kiszolgáltatott nővel fekszel le – vigyorogtam szélesen. – Hadd
találjam ki: csak nem itt dolgozik?
– Nem. Egy lerobbant állami iskolában dolgozik, a
létminimum alatt keres, szombatonként pedig egy
ingyenkonyhán önkénteskedik.
Na tessék, most én lettem a bunkó.
– Bocs. – Szó szerint fájt bocsánatot kérni.
– Nem tudhattad.
– Az új pénteket már ismerem. – Próbáltam nem féltékeny
lenni, ahogy Nadia képét néztem. Rögtön lapoztam is a
szombatira.
– Húha! – bámultam a fotót. – Ő… nos, más, mint a
többiek.
– Negyvenéves – mondta gyorsan Lucas. – Igen, Amy
különleges, de mindegyikükben van valami egyedi. Amy
elbűvölő, ellenállhatatlan, szeret túrázni, három kutyája van,
és a Starbucks igazgatóságában dolgozik.
– Remélem, kapsz tőle ingyen kávét – vicceltem.
– Kávéért szexet? Helytelen gondolkodás. Hát semmi
erkölcsi érzéked sincs?
– MOST TÉNYLEG AZ ÉN ERKÖLCSI ÉRZÉKEMET
FIRTATOD? – kiabáltam.
Lucas röhögésben tört ki.
– Ne tépd a hajad, csak tréfáltam. És ne nézz úgy rám, mint
aki mindjárt tökön rúg!
– Pedig boldogan megtenném! – sóhajtottam álmodozva. A
mellkasomhoz emeltem a papírkupacot, és egyértelmű
kézmozdulatot tettem. – Tehát ezeket a csajokat…
– Dugom – fejezte be segítőkészen. – Igen.
– És megcsalod őket.
– Mind tisztában vannak a feltételekkel.
– És mi van a vasárnapokkal? – Nehéz volt nem bámulnom
ezt az embert. Inkább az álla hasadékára meredtem, nehogy a
tökéletes ajkát, vagy a karja izmait nézzem. Ha összefonta a
karját, szinte féltem, hogy szétszakad az inge. Szép ing volt,
puha és fehér. Állj le, Avery, miért bámulod úgy az ingét,
mintha attól akarnál gyereket? Ne légy hülye.
– Vasárnaponként a nővéremmel, Erinnel találkozom –
felelte, de közben kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Csak
képzelem, de tényleg megfeszült inge alatt a bicepsze?
Ha ez nem lett volna elég, még a torkát is megköszörülte, és
sűrűn pislogni kezdett. Gyanakodni kezdtem, hogy nem
teljesen őszinte a testvérével kapcsolatban.
– Aha… – Az az ing tényleg lenyűgözött, egy szál folt sem
volt rajta. Hogy tudja ilyen makulátlanul tartani a sok szex
meg rúzsfolt ellenére? – És most igazat is mondtál?
– Az igazság nélkülözhetetlen, ha hét nővel tartok fenn laza
kapcsolatot.
– Ugyan már! – néztem a szemébe. – Azzal mentegeted ezt
a gusztustalan viselkedést, hogy minden lány tud a másikról,
de nem lehet érzelmek nélkül szexelni! Ez csak mese, mint a
Mikulás vagy a húsvéti nyuszi!
– Basszus, a Mikulás nem létezik? – kacsintott rám. – Hidd
el, egyikük sem bánja. Egyébként sem a te dolgod, hiszen veled
nem kavarok!
Utáltam, amiért ezt kimondta.
Mert rögtön elképzeltem, ahogy megcsókol, a ruháink
szétszóródnak a padlón, és minden iskolás álmom életre kel,
csak hogy rögtön el is haljon visszavonhatatlan szavai hallatán.
Szaggatott levegőt vettem, mire ő megnyalta az ajkát, a
számra meredt.
Nem, ez nem helyes.
Mégis, valahol élveztem az érzést, hogy ismervén az
előzményeket, helytelen az ittlétem, a főnököm irodájában…
de csak nagyon halványan.
Leginkább még mindig szerettem volna a falhoz szegezni, és
a tökein gyakorolni a tekeütést.
Lucas tett felém egy lépést, mire hátraléptem. Meg is állt.
Zsebre vágta a kezét és lustán mosolygott rám.
– Ilyen is ritkán történik.
– Micsoda?
– Hogy egy lány nem felém fut, hanem el tőlem.
– Én nem tartozom a kiskutyáid közé, akik majd meghalnak
egy jutalomfalatért… ráadásul nincs is több nap a héten. –
Vidámságot erőltettem magamra, mintha nem számítana,
hogy egy hazug, hűtlen szemétláda. Nem olyan, amilyennek
ismertem.
– Kár – suttogta.
– Hé, nektek is szól, öt perc múlva megbeszélés!
A váratlan női hangra megugrottam. Lucas egyből átváltott
üzletemberbe.
Az asztalomhoz siettem, és épp időben tömtem bele a
táskámba a papírokat, mire Lucas előbukkant és átvezetett a
konferenciaterembe.
 HETEDIK FEJEZET
LUCAS

UTÁLOM A SZOMBATI ÉRTEKEZLETEKET, felborítják az egész

hetemet. Ma azonban nem bántam, hogy a szabadnapomon be
kell mennem az irodába, nem kis mértékben annak a bizonyos
méregzsáknak köszönhetően, aki éppen egy ronda, nyíllal
átlőtt fejű és szívű pálcikafigurát rajzolt – gondolom, engem.
Fölé egy lángolva zuhanó repülőt firkált, ami kilapítani készült
az említett pálcikaemberkét, majd az emberke fölé írta a
nevem hatalmas, álló betűkkel.
Igazán művészi.
– Lucas!
Felnéztem az asztal végén szónokoló emberre. Bill a
főnököm, illetve mindenki főnöke. Ő alapította a Grant
Learninget. Biztosan nagy bejelentésre készül, ha az összes
alelnököt behívatta.
– Tudom, hogy általában heti négy napban, tíz órát
dolgozol, de szeretném, ha mostantól öt napban, nyolcórás
munkarendben lennél az irodában!
Avery összevonta a szemöldökét.
– Persze, menni fog. – Hirtelen nem is bántam, hogy többet
leszek az irodában. Általában úgyis annyi munkám volt, hogy
ritkán tudtam kivenni a péntekeket.
– Mindenkinek köszönöm, hogy bejöttetek a
szabadnapotokon. Tudom, hogy az utolsó pillanatban szólok,
de híreim vannak az új tanulóappról, amit hallanotok kell!
Előrehajoltam. Az alkalmazás fejlesztése az én ötletem volt,
az egész fejlesztőcsapatot ráállítottam, hogy készítsünk egy
diákoknak szóló appot. Sokban hasonlított az Uberre. Ha egy
diáknak segítségre volt szüksége a házi feladatához,
megnézhette, elérhető-e a közelben tanár. A tanárokat
ellenőriztük, regisztráltuk a rendszerbe, a diák pedig a szülei
engedélyével bármikor kérhette a tanár segítségét. Így azok a
diákok is segítséghez juthattak, akik messze laktak az
intézményeinktől.
– Befejeződött a tesztelés, készen állunk rá, hogy élesítsük
az alkalmazást – mosolyodott el Bill szélesen. – Köszönöm,
hogy irányítottad a fejlesztést, Lucas. Elképesztő
eredményeket értünk el!
Csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől.
– Ez csodálatos – mondtam.
Persze, rohadék vagyok. Nézőponttól függően „csaltam” a
nőket, vagy legalábbis többel jártam egyszerre, de a gyerekeket
szeretem. Imádom őket, mert olyan ártatlanok. Előttük áll az
élet, és én minden segítséget meg akartam nekik adni, amire
szükségük lehetett. Az én szüleim mindent megadtak nekem –
ezt szerettem volna valahogy visszafizetni.
Eszembe jutott Patty és Bill, de a gondolattól is kirázott a
hideg. Túl régóta nem beszéltünk… és ez egyedül az én hibám.
Még most, évekkel később is feszült a viszonyunk. Fájt, hogy a
saját szüleim még mindig engem tartanak felelősnek a
Blackékkel történtek miatt, mintha szándékosan, egymagam
tettem volna tönkre egy húsz évre visszanyúló barátságot.
Tényleg azt hitték, hogy szándékosan akartam tönkretenni
az életüket?
Elkomorodtam, mint mindig, amikor eszembe jutott,
mekkorát hibáztam… és az, hogyan és miért történt. Baszki, ha
Kayla és én összeházasodtunk volna, már a saját gyerekeimet
taníthatnám. Ijesztő gondolat volt, és nem a gyerekek
riasztottak meg, hanem az, hogy egy Kaylához hasonló nő
lehetne a feleségem.
Talán ezért is tetszett az ellentéte mindennek, amit ő
jelentett.
 Averyre tévedt a tekintetem, aki fenyegetőn nézett rám,
majd elhúzta a torka előtt az ujját. Vettem az adást.
– Lucas, a te részleged felel azért, hogy ellátogassatok az
iskolákba, és megtanítsátok az app használatát… a következő
hetekben igen elfoglalt leszel – folytatta Bill. Tehát ezért kell
péntekenként is dolgoznom. – Mivel Shannon szülési
szabadságra ment, a gyakornokod… – Bill szeme Averyt
kereste. – Á, igen. Avery Black, maga kíséri el Lucast az iskolai
látogatásokra, és figyel az időbeosztására, amíg élesítjük az
alkalmazást!
Avery nyelt egyet és határozottan bólintott Bill felé, mintha
azt mondaná: menni fog, megcsinálom, nem okozok csalódást!
Egész életében mindenhez így állt hozzá. Irigyeltem érte,
még ha talán hamis is volt. A magabiztossága mindig
lenyűgözött. Ilyen fiatalon ritka az efféle önbizalom,
különösen, ha azt nézzük, mennyit szívott gyerekkorában a
nővéreivel. Mindig is fiús lány volt.
Most meg?
A domborulatait napokig tudtam volna nézni, bármikor
maga mögé utasította volna a testvéreit.
Ismét azon kaptam magam, hogy bámulom. Vágyom rá, őt
akarom.
Pedig nem a vágyba tört bele legutóbb is a bicskám?
Avery a feje tetején fogta össze vörösesszőke haját, tincsei a
nyakáig értek. Fehér selyemblúzát lazán begyűrte fekete
szaténsortjába, hozzá fekete magas sarkút vett.
Bill még biztosan beszélt, de engem túlzottan lefoglalt, hogy
a volt menyasszonyom kishúga után vágyakozzam. Ősrégi
történet, magam is átéltem… mégsem voltam képes uralkodni
magamon.
Az, hogy a közelében voltam, még rosszabbá tette az
egészet. Valahányszor nem szólt hozzám, a kínok kínját éltem
át. Mindig szeretett beszélni, és élveztem az iskolai
beszámolóit, amikor jómagam épp a munkaerőpiacra
próbáltam belépni. Avery jól fogalmazott, ezenkívül roppant
élénken, olyan lendületesen beszélt, hogy nem egyszer
ráültettem a kezeire, mert elszédültem a hadonászásától. Nem
emlékszem, hogy valaha összefont karokkal beszélgetett volna,
folyton pörgött. Hirtelen elöntött a hála, hogy még mindig
ugyanolyan, mint volt.
Tragédia lett volna, ha megváltozik.
– Ennyi lett volna mára, köszönöm, hogy itt voltatok! –
rekesztette be Bill az ülést.
Avery kitépte a füzetéből a rajzot, majd átadta nekem.
– Rajzoltam valamit, kiteheted a hűtődre!
– Igazán figyelmes – mondtam szárazon. – Másra se
vágyom, mint hogy szembesüljek közelgő halálommal,
valahányszor narancslevet szándékozom inni!
– Látod, tudok kedves is lenni – vigyorgott Avery, mire
felmordultam.
Csendben mentünk vissza az irodába. Délelőtt tíz órára járt
az idő. Amyvel csak délben volt találkozóm innen nem messze,
így volt még némi szabadidőm. Bementem az irodámba és
megnyomtam az entert a klaviatúrán.
– Szükséged van még rám? – nézett be Avery. Majdnem
kiszaladt a számon, hogy feküdjön a kanapéra.
Igaza van, szar alak vagyok, és a pokolban fogok elrohadni…
de csodálatosan nézett ki.
Mérgében összeszűkült a szeme.
– Hagyd ezt abba!
– Mit? – mosolyogtam ádázul. Felkaptam egy tollat és a
számba vettem, mintha szívnám a végét.
Avery hevesen zihálni kezdett, az arca mélyvörösre
színeződött.
– Rám nem hat a Lucas Thorn-féle bűverő, ne is álmodj
róla!
– Dehogynem, csak magadnak sem vallod be!
Bevágtatott az irodámba, rácsapott az íróasztalomra és
olyan mélyen előrehajolt, hogy a blúza alá láttam. Húha,
micsoda mell!
– Ha még egyszer így nézel rám, hashajtót teszek a kávédba,
és minden mosdó ajtaját bezárom!
 – Szinte látom magam előtt – nyaltam meg az ajkam és
kinyújtottam a nyakam, hogy nagy, zöld szemébe nézhessek. –
És nem is igaz.
– Parancsolsz? – csikorgatta a fogát, mintha le akarná
harapni a fejem.
Közelebb hajoltam, ajkam csak centikre volt az övétől.
– Úgysem teszed ezt velem, mert túl kedves vagy hozzá.
Avery elvigyorodott, majd legalább két hét munkáját jelentő
aktát lökött le az íróasztalomról.
– Túl kedves, azt mondod?
– Ez roppant érett húzás volt, Avery! – Káromkodtam egy
sort.
Az ajkába harapott, majd felsóhajtott.
– Ez talán tényleg nem volt okos dolog… tekintve, hogy te
értékeled ki a gyakornoki programomat.
– Késő bánat, már lezúztad az íróasztalom!
Avery szeme könnybe lábadt, majd összevonta a
szemöldökét, orrcimpái kitágultak, állát felszegte.
– Munkakapcsolatban állunk, Lucas. Ha megint
rajtakaplak, hogy a seggemet bámulod, feljelentelek szexuális
zaklatásért!
Egy percig némán meredtem rá, majd a földön heverő
mappákra mutattam.
– Rajtam múlik a munkahelyed, Kisbogár. Érdemes lenne
legközelebb normálisan viselkedned, vagy ki tudja, mire
kényszerítesz így. Nem szívesen adnék rossz értékelést, tudom,
mennyire rosszul viseled, ha nem hozod, amit a többiek.
Ez övön aluli volt, mindketten tudtuk.
Az egész élete arról szólt, hogy megpróbáljon felérni a
nővéreihez, és ezzel sikeresen emlékeztettem is rá. Már
nyitottam a szám, hogy bocsánatot kérjek, de ekkor
megfordult és otthagyott, kifelé menet az egyik kezével
bemutatott, a másikkal búcsút intett.
Ennyit a munkáról. Legalább egy órámba telik ismét
rendszerezni a mappákat, mégis, amikor letérdeltem, hogy
összeszedjem őket, mosolyogtam.
 Avery harcos lélek, szó se róla.

– Szia! – tátogott Amy, és intett, hogy üljek mellé a halványan

megvilágított bokszba. Rövid ujjú, fekete miniruhát viselt,
haját laza lófarokba fogta. Szája és szeme körül apró
mosolyráncok gyűrődtek. A maga érett módján gyönyörű volt.
Avery ezt sosem értené meg.
Baszki, ki kell űznöm Averyt a fejemből, még a végén az
ágyban is az ő nevét kiabálom. Sose nyögdécseltem neveket, de
az volt az érzésem, ha továbbra is így gondolok rá, meg fog
történni. Sok nő megbocsátja a párhuzamos kapcsolatokat, de
abban azért biztos voltam, hogy kihúznám a gyufát, ha a rossz
pillanatban kiáltanám Avery nevét.
– Szia, szépségem! – csókoltam meg. Átkarolta a nyakam,
hogy hozzám simuljon, és izgató előzetest adjon róla, milyen
lesz, ha majd meztelenül fekszik alattam. – Hm, finom vagy.
Amy hihetetlenül jól csókolt, talán ő volt a legjobb mind
közül, ami sokat elárult. Általában nem csókoltam meg a
lányokat, de Amyvel kivételt tettem. Minden élő férfi ezt tette
volna a helyemben.
– Nehéz napod volt? – billentette oldalra a fejét és intett a
pincérnek.
– Semmi kezelhetetlen – kacsintottam.
– Akkor… ebéd, és utána mehetünk hozzám?
– Jól hangzik.
A keze kissé remegett, amikor a vízért nyúlt. Elbűvölten
néztem, ahogy megitta a felét, majd majdnem az asztalra
köpte.
– Nézd, Amy… – fogtam meg a kezét. – Ha ideges vagy,
akkor beszélgethetünk is.
A rohadt életbe, szexre volt szükségem. Ki kellett űznöm
Averyt a fejemből, de nagyon gyorsan.
– Nem, nem. Te nagyon… – Túl hevesen bólogatott ahhoz,
hogy elhiggyem, amit mond. – Jól vagyok, minden rendben.
Olyan türelmes voltál velem, és amióta Sam meghalt, én… –
Könnyek gyűltek a szemébe. – Jó lesz, csak ki kell lépnem a
komfortzónámból!
Összeszorult a szívem, ahogy felálltam és átültem mellé,
hogy átkaroljam.
– Amy, eszem ágában sincs kellemetlen helyzetbe hozni
téged. Mindkettőnknek szörnyű lenne, de neked jutna a
bűntudat is. Azt akarom, hogy szabad légy – csókoltam meg
puha arcát. – Azt szeretném, ha megengednéd, hogy
kényeztesselek, hogy örömöt okozzak, feltételektől mentes
örömöt. Örülnék neki, ha a férjed halála után én lehetnék az
első férfi, akit erre választasz, de ha nem én vagyok erre a
megfelelő, bármikor abbahagyhatjuk. Nem fogok haragudni.
Mi a rohadalom volt abban a vízben? Persze őszintén
beszéltem, de baszki, egy héten belül két csaj is ejt?
– Nem – válaszolt, ezúttal határozottabban, bár a mosolya
bizonytalan volt. – Nem. Nem akarok enni.
A pincér ekkor ért oda, de Amy szavait hallva megtorpant és
elsomfordált.
– Téged akarlak – villant fel izgatottan Amy szeme. – De…
lehet, hogy rossz lesz.
– Azóta eltelt egy kis idő – bólintottam elgondolkodva. –
Egyszerre csak egy lépés, rendben? Megértem, ha félsz.
– Lucas Thorn… – lehelte a nevemet. – Egy nap majd
elmondod nekem, hogy váltál ilyenné… De addig is hálás
leszek érte, még ha nem is lesz jó. Mással aligha tudnék
belekezdeni.
Nem akartam beszélni a múltamról. Ez is közös megegyezés
tárgya volt: a barátnőim nem kérdezhették meg, mi vezetett
idáig.
Sohasem beszéltem erről.
Ha bármelyikük erősködött, akkor egyszerűen kirúgtam, és
kerestem pótlást, de Amy más volt. Neki szüksége volt a lelki
kapcsolatra: arra, hogy valakinek szüksége legyen rá. A férje
hirtelen bekövetkezett haláláig háztartásbeli volt. Új élete
megrémisztette; hozzászokott, hogy egy férfit ellát, az meg
gondoskodik róla. Most pedig ismét dolgozott, ismét randizott.
Tudtam, hogy retteg.
Más volt, mint a többiek.
Az egyik kedvenc báromban ismerkedtem meg vele; rögtön
tudtam, hogy jól mutatna a heti listában. Nem hisztizett, nem
drámázott – szerencsére egyik csajom se –, csak egyszerűen
kedves volt.
Sokat számított nekem a kedvesség, legalább annyira
szükségem volt rá, mint a szexre.
A szokatlan igényeimre ott voltak a szobatárs légikísérők.
– Menjünk – nyújtottam ki a kezem. Amy először csak
nézte, majd megfogta. Kitereltem az ajtón.
A lakásom Belltown szélén, egy luxusépületben volt. A séta
jót fog tenni Amynek, nekünk. Talán kicsit összeszedi magát.
Rögtön szaporává vált a légzése, ahogy megálltam a Volta-
lakópark előtt. Két hálószobás, a Puget Soundra néző lakásom
igazi agglegényálom volt. Noha vállalati alelnökként nagyon jól
kerestem, mégsem tudtam volna kibérelni a tetőtéri lakást, ha
az épület tulajdonosa nem egy régi szerdám lett volna. Monica
néha hiányzott, de azóta férjhez ment, továbblépett. Időnként
küldött képet a kisbabájáról is. Még azután is sokszor hívott
meg vacsorázni, hogy férjhez ment, de miután terhes lett, nem
látogattam meg többször. A férje ugyan megértő volt, de nem
rajongott az életmódomért. Nem tudtam hibáztatni érte, végül
is láttam meztelenül a feleségét, mégis volt képem a hét többi
napján más nőkkel lefeküdni.
Amy keze ökölbe szorult.
– Itt laksz?
– Menjünk be – simogattam meg a hátát. Átvezettem a
hallon, majd gyorsan betereltem a liftbe, és megnyomtam a
nyolcadik emelet gombját.
Húsz másodperccel később kitárult az ajtó, Amy pedig nyelt
egyet.
Kinyitottam a lakásom ajtaját és beengedtem. Az egyik első
nő volt, aki láthatta a lakásom, bár a hálószobámban még ő
sem fordult meg. Oda egyik barátnőm sem lépett be. Az volt az
érzésem, Amy amúgy sem marad sokáig.
– Hűha! – nézett körül Amy. – Micsoda lakás! Olyan
modern! – A szívéhez kapott. – De gyönyörű ez a konyha!
– Szeretek főzni – mosolyogtam.
Visszamosolygott, majd idegesen a füle mögé tűrte a haját.
– Menjünk… a hálószobába?
– Ne – vigyorogtam. – Maradjunk a fényben, hadd lássalak!
– De…
– Amy… – vontam magamhoz. – Hadd csókoljalak meg!
Meg is tettem. Talán fél órán keresztül csókolóztunk, a
kanapén, a padlón, rágördültem, lábát a derekam köré fonta.
Teljesen elmerültem benne, amíg eszembe nem jutott Avery.
Amy megérezte a habozásom.
– Nem kell folytatnunk. Tudom, hogy tapasztalatlan
vagyok, és…
Az ajkammal némítottam el, a kezem felcsúszott a combján.
– Azt hiszem, el tudom érni, hogy ne tépelődj ennyit…
Két percen belül elélvezett a karomban.
A teste hihetetlenül fogékony volt, éhezett egy férfi
figyelmére. Jó érzés volt megadni neki a beteljesülést, mégsem
értettem teljesen a történteket: nem olyan volt, mintha
szexeltünk volna.
Amy ásított.
– Hívok neked egy taxit – kuncogtam.
– Nem, nem, minden rendben, csak… – Újabb ásítás. –
Álmos vagyok.
– Így hat az orgazmus a nőkre, akiknek mindig helyt kellett
állniuk az életben – kacsintottam rá, és talpra állítottam. –
Öntök neked egy pohár bort, amíg várunk.
Homályos, zavaros tekintettel bólintott.
Hívtam neki az Uberen egy kényelmes, fekete szedánt, ami
csak öt percre volt, majd töltöttem neki egy pohár behűtött
bort.
Amikor visszamentem a nappaliba, már az egyik kedvenc
székemen ült, a lábát maga alá gyűrte. A Soundot nézte.
 – Parancsolj – adtam át neki a bort, és vártam az
elkerülhetetlent. Hogy bevallja: csodálatos voltam, mégis
képtelen erre a kapcsolatra.
– Tökéletes vagy – kezdte. Nem nézett rám közben. – Hálás
vagyok, amiért ilyen türelmes voltál velem, hetekig vártál,
amíg döntök… de azt hiszem, én… mást akarok.
Egy könnycsepp gördült le az arcán. A hüvelykujjammal
letöröltem, és belecsókoltam a nyakába.
– Amy, gyönyörű vagy, és normális, hogy így érzel.
Végre rám nézett.
– Nem értem.
– Mit nem értesz?
– Téged. Ezt az egészet, Lucas – rázta meg a fejét. Nahát,
már vártam a keresztnevemet. – Te sokkal több vagy ennél.
– Ebben tévedsz – mosolyogtam szomorúan. – Nem vagyok
több.
– De…
Felálltam.
– Egy percen belül itt a taxid. Ha meggondolod magad…
tudod, hol találsz.
– Köszönöm. – Lábujjhegyre állt és udvarias csókot
nyomott az arcomra. – Remélem, megtalálod a boldogságot,
Lucas. Igazán remélem.
Elment, én pedig a bezáródó ajtóra bámultam. Felhajtottam
a maradék borát, és tovább néztem az ajtót.
– Mi a frász van a levegőben? – motyogtam, majd a
telefonomért nyúltam, hogy felhívjam legjobb barátomat,
Thatchet. Mára nem volt energiám több helyettesítőhöz. Talán
egy pasis estétől kitisztul a fejem, és le tudom rendezni Averyt
is.
Őt akartam hibáztatni, így ezt is tettem. Az ő nyögéseit
akartam hallani, nem Amyét, a rohadt életbe is! Még csak
felizgulnom sem sikerült, mert hiába viselkedett Avery ítélkező
pszichopataként, csak a könnyeire emlékeztem, ahogy rám
nézett, ahogy a hőse a pokol legmélyére bukott, és nem tudta
megmenteni.
 – Mit akarsz? – vette fel vakkantva Thatch a kagylót, ahogy
szokta. – Éppen bemosakodni megyek.
– Dolgozol ma este?
– Még egy mellimplantom van mára.
A mocskos mázlista egész nap csöcsöket tapiz, és ezért még
meg is fizetik.
– Hétkor a szokott helyen?
– Ott leszek.
Letette a telefont. Hál’ istennek ráért, mert a másodperc
tört részére átfutott fejemen a gondolat, hogy felhívjam Averyt.
Bassza meg.
 NYOLCADIK FEJEZET
AVERY

– GYŰLÖLÖM – kortyoltam az italomba, ajkamat

bosszúszomjasan szorítottam szegény szívószálra.
– Oké, oké – vonta fel Austin vigyorogva a szemöldökét. –
Ezt már vagy tizedszerre mondod. Mondtad, amikor erre
sétáltunk, kétszer elmondtad, amíg leültünk, és azóta mindig
mondod, valahányszor kortyolsz egyet. Elhiszed, hogy
felfogtam?
– Miért is vagyunk mi barátok? – tűnődtem fennhangon.
– Mert második óta nem bírjuk levakarni egymást. Nem
most fogok megváltozni, bár manapság annyira elfoglalt
vagyok, hogy szinte levegőt venni sincs időm. –
Lebiggyesztette pirosra rúzsozott ajkát, haját laza kontyba
csavarta, majd előrehajolt. – Lehet, hogy csavargásra adom a
fejem, és földművelésből fogok élni!
– Téged még a cserkészektől is kirúgtak! – mutattam rá. –
Mikor utoljára áramszünet volt nálad, megkérdezted, hogy kell
gyufát gyújtani!
– Csak tudni akartam, jól csinálom-e! – kiáltott
védekezően, halvány bőre elvörösödött.
– Mert félsz a tűztől, valld be! – tört ki belőlem a röhögés.
Felvonta egyik vállát.
– Ez csak amolyan egészséges félelem… tudod, ez a cucc
forró, le ne égjen a ház vagy a szemöldököm! Szimpla
petárdával is lehet tüzet okozni!
– Megértelek, drága, tűztől rettegő barátom – veregettem
meg gyengéden a kezét, mire haragosan nézett rám.
– Mondd csak, mennyire is utálod azt a pasit?
– Ennyire! – tártam szélesre a kezem, és majdnem el is
kaszáltam a mellettünk oldalazó pincérnőt.
A bárpultnál ülve ittunk a bánatunkra. Csak azért egyeztem
bele, mert Austin két kör piára is meghívott. Annyira azért
nem voltam bűntudatos emiatt, gazdagok a szülei, és még
mindig otthon lakik. Persze, ha a szüleimnél lenne három
medence, szauna és teniszpálya, én se költöznék el soha
otthonról, még kísérteni is visszajárnék, de persze nincs ilyen
szerencsém. Nekem csak anya makarónija és a plüssökkel teli,
rémálmaimban kísértő szoba marad. Juhé, de jó nekem!
Kiskoromban azt hittem, valódi a plüssmackóm. Évekkel
később is a ház különböző pontjain találtam rá. Biztosan apa
keze volt a dologban, meg akart ijeszteni a rohadék.
Nagyot ásítottam.
– A gyűlölet kimerítő.
Austin viccesen rám meredt, arca lángba borult.
– Mi az? Miért pirultál el? Kit látsz? – néztem körbe a
tompán megvilágított helyiségben, vajon mi zaklathatta fel, de
csak túlhajtott, gyűrött öltönyben ülő üzletembereket és
néhány, túl élénk rúzst és a feneküket alig takaró szoknyát
viselő lányt láttam.
Austin ismét a szívéhez kapott, tekintete éppen mögém
irányult.
– Mi az? – fordultam volna meg, de megragadta a ruhámat,
és nem engedte.
– Ha barátodként szeretsz, nem fordulsz meg.
– Miért ne? – kérdeztem lassan.
– Mert a világ legszexibb pasija nézett felénk az előbb, és ha
arra nézel, tudni fogja, hogy róla beszélek. Rúzsfoltos a fogam?
Nem kenődött el a sminkem? Szólj, ha bármit látsz, testvér,
mert most odamegyek a pasihoz!
Austin mindig tökéletesen nézett ki, még az egyetemtől
kifacsartan is. Két éven belül meg akarta szerezni a
kereskedelmi mesterdiplomáját. Sötétbarna haja hullámos,
kusza, de lenyűgöző, kék szemei úgy ragyognak, mint a
hatalmas gyémántok.
– Rettenetesen nézel ki. Egyáltalán miért keltél ma fel?
– Köszi! – nyomott puszit a fejemre. Leugrott a bárszékről
és elmasírozott.
Mikor már biztonságosnak ítéltem az eltelt időt,
megfordultam, de olyan sötét volt, hogy nem láttam, kivel
beszél. Az sem segített, hogy Austin magasabb az átlagosnál,
így el is takarta a látványt.
– Húzd már odébb a segged – sziszegtem.
– Nocsak, nocsak, nocsak… magányosan iszogatunk? –
szólalt meg tőlem balra egy ismerős hang.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam pusztán az
elmémmel elriasztani az ördögöt, hátha tényleg el is megy.
Szerezzek még fokhagymát is?
Inkább felkaptam az előttem álló sótartót és szórtam egy
keveset Lucas felé.
Mikor kinyitottam a szemem, vidám mosollyal nézte a
nadrágjára hullott sót.
– Szerintem ez csak vámpírok ellen működik. Vagy talán
boszorkányok ellen?
– És én még azt hittem, minden kisördögre és még magára
a sátánra is hat… Tévedtem – mosolyogtam szélesen és
belekortyoltam a vodka-kólámba. – És nem vagyok egyedül.
Austin kiszúrta a világ legszexibb paliját, és elment levadászni.
Reméljük, nem lesz megint távoltartási végzés a vége!
Lucas rosszallóan nézett rám.
– Még mindig együtt lógsz vele?
Sosem titkolta, hogy nem örül, amiért barátkozom azzal a
lánnyal, aki elsőben lelökött a mászókáról. Még a sebhelyeim
is megvannak.
– Igen, Thorn – bólintottam. – Ilyen a barátság, ha nem
csesznek át, és árulják el a bizalmad. Hűséges, élethosszig tart,
satöbbi. Gimiben volt vagy tizenöt barátságkarkötőnk!
– Tudom én – marta el az italom és akkorát kortyolt, mint
egy disznó. – Mindet nekem kellett levágnom, amikor eltörted
a csuklód és bálnaméretűre dagadt!
– Na! – vettem vissza az italom, de már kiürítette a poharat.
Ugye mekkora tetűláda? – Nem én voltam a hibás, amiért
leestem a tetőről!
– De igen, te voltál a hibás! – emelte meg a hangját. –
Onnan akartál vizet önteni a nyakamba!
– Mert hülyének neveztél!
– Direkt buktál meg matekból, hogy beszélgethess a
focicsapat irányítójával!
Most már egymással szemben álltunk. Nem tudom, mikor
változott át a harag valami mássá, de megéreztem, amikor
megtörtént.
Fogalmam sem volt, hogy reagáljak, ezért hátraugrottam,
mintha Lucas túl forró lett volna, és megégettem volna
magamat azon a tökéletesen kidolgozott mellkason.
A szemét forgatta és intett a pultosnak.
– Nyugi. Nem nyomulok csitrikre.
– Már elnézést… – löktem vállon. – Tényleg csitrinek
neveztél az előbb?
Gyorsan végigmért, de szemében nem volt elismerés.
Mintha nem is egy szűk, lila ruhát viseltem volna, ami
tökéletesen kiemelte a melleim.
– Huszonkét éves vagy. Hol vagy még a felnőttől?
Ebben a pillanatban rengeteg éretlen dologhoz lett volna
kedvem, lehetőleg valamilyen éles tárgy, vagy legalább egy
teherautó bevonásával, amivel átmehettem volna rajta.
Helyette még ostobább megoldást választottam, mert tudtam,
hogy az visszavonulásra készteti Lucast. Kihúztam magam.
– Milyen érdekes – suttogtam halkan. – Valahogy nem úgy
tűnik, hogy a barátom is ezt gondolná, amikor ágyba bújunk!
Lucas kiköpte az imént rendelt italát. Lassan felém fordult,
mogyoróbarna szeme rám meredt.
– Nem.
– Mit nem? Hogy érted azt, hogy nem?
– Nem lenne szabad szexelned.
– Hallod magadat? – nevettem fel. – A poligámia nagyura
szól be nekem? Ez nem pusztán borivás és vizet prédikálás,
annál sokkal rosszabb, még csak hasonlatom sincs rá.
Hülyeség!
– Most már én vagyok a hülye?
– Én legalább nem neveztelek csitrinek.
Elmosolyodott. Nem tetszett. Ismertem ezt a mosolyt. Azt
hitte, nála a labda, holott ez nem így volt.
– Tehát azt akarod, hogy nőként gondoljak rád? Ezt
szeretnéd?
Legalább kétszer kinyitottam és becsuktam a szám, majd
nyeltem egyet és elfordultam.
– Akkor is hülye vagy – suttogtam.
Én vagyok a frappáns visszavágások nagymestere.
Austin éppen ezt a remek pillanatot választotta, hogy egy
pasival a nyomában odalépjen hozzám.
– Rövidet iszunk!
– Én nem kérek.
– Thatch? – köhögött fel Lucas. – Te felcsíptél egy csajt?
A két férfi között járt a tekintetem. Ha Thorn ismeri a
pasast, az rossz hír Austin számára. Megérdemelt volna egy
rendes, kedves pasit, akit hazavihetne, és gyengéden
szeretkezhetne vele, és reggel szemezgethessék a szőlőt, amit a
cseléd hozott nekik. Nem… egy ilyet.
– Ó, helló, Lucas! Bocs, nem láttalak.
– Hogy sikerült a műtét? – kérdezte Lucas, de közben rám
nézett. Ostobán éreztem magam, azt akartam, hogy ne vegyen
rólam tudomást.
Ha ezt ismételgetem, előbb-utóbb el is hiszem, igaz?
– Csak a szokásos. Unalmas – sóhajtott fel Thatch és fülledt
mosolyt küldött felém. Hullámos, szőke haja a válláig ért,
dögös deszkás benyomását keltette. – Téged hogy hívnak?
– Ő a legjobb barátnőm – dorombolt Austin. –
Könyörögtem, hogy jöjjön velem, és… – Ekkor valami
megszállhatta Austint, mert elhallgatott és Lucasra meredt. –
TE!
– Ó, te jó ég… – motyogta Lucas. – Szia, Austin! Jó látni,
hogy kinőtted a babahájad!
– Te bezzeg… ennyi év eltelt, és még mindig nagy az orrod –
rázta meg a fejét Austin. – Jó barátod, Thatch biztosan tud
segíteni!
Lucas fújt egyet, mire Thatch sikeresen álcázta köhögésnek
a nevetését.
– Hát ez óriási! Mind ismeritek egymást?
– Elmondom a rövid verziót – szóltam közbe. – Lucas
majdnem elvette az egyik nővéremet, de a meg nem történt
esküvőt megelőző éjszakán lefeküdt a másik nővéremmel.
Austin és én koszorúslányok lettünk volna, ezért ő is nálunk
aludt. Lucas megpróbált részegen elmenekülni, nehogy a
vietnámi veterán nagyapánk eltángálja, de nagy igyekezetében
összetörte Austin vadonatúj Mercedesét a kocsijával –
vigyorogtam. – Az igazán szórakoztató részeket kihagytam, de,
gondolom, most már el tudod képzelni!
Thatch füttyentett, Lucas azt tátogta felém, hogy „kösz
szépen”, Austin pedig álmodozón felsóhajtott.
– Úgy imádtam azt a kocsit!
– A szüleid biztosan szívesen vettek neked másikat –
mondta Lucas mézesmázosan, egy szemernyi bűntudat nélkül.
Noha igaza volt, úgy éreztem, meg kell védenem a
barátomat, ám Thatch előbb szólt közbe.
– Figyeljetek, itt lakom a közelben. Menjünk haza, és
rendeljünk pizzát! Éhes vagyok, és bármennyire is szeretném
csak Austint hazavinni, biztos vagyok benne, hogy egyikőtök
vagy mindkettőtök holtan végzi, ha a saját kocsitokra
hagyatkoztok. Menjünk!
– Tetszik a pasas, hajrá – suttogtam Austinnak.
– Aranykeze van – tette hozzá Austin.
– És szexi is, jól áll neki a farmer!
– Hall ám téged! – jegyezte meg Lucas.
– Ez is volt a cél – kacsintottam Thatchre és integettem
neki. Austin közben felkapta a táskáját és a kabátját.
Követtem őket, ahogy elhagytuk a zsúfolt bárt. Ha inkább az
üres lakásba megyek, azzal elvesztettem volna a Lucasszal
vívott háborút.
Az egyik cipőm sarka beakadt a járda egyik repedésébe, és
megbotlottam. Lucas elkapta a karom és elkáromkodta magát.
– Vagy tanulj meg járni a magas sarkúban, vagy ne hordd,
Avery!
Ó, itt bizony vér fog folyni, kedves közönség. De még
mennyi!
 KILENCEDIK FEJEZET
LUCAS

– MI A JÓ BÜDÖS FRANCOT CSINÁLSZ? – Nem tudtam eldönteni,

hogy megfojtsam-e Thatchet, vagy leverjem a fejét a
pizzásdobozzal. – Nem jöhetnek ide!
Thatch kézfejével eltakarta ásítását.
– Bocs, öregem, de dög fáradt vagyok. Megismételnéd?
Meglöktem a vállát.
– A francba is! Az a csaj Avery, a kis Avery, akiről tegnap
írtam neked, a csaj meg a legjobb barátnője! Nem kavarhatsz a
barátnőjével úgy, hogy ne halljak róla a munkahelyemen!
Minden áldott nap kénytelen vagyok Averyvel dolgozni, ha
átvágod a barátnőjét, engem fog hibáztatni!
– És ez miért is érdekel? – vonta össze Thatch a
szemöldökét.
– Mert még ennél is sötétebb pokollá teszi az életemet!
Thatch belesett a konyhába. Avery nevetése visszhangzott
az egyedileg készíttetett konyhabútorok között.
– Naná… – vetett rám lenéző pillantást. – Az istenért,
Lucas, a kiscsaj negyedakkora, mint te! Elég, ha ráülsz, és
sugárban hányja ki a pizzát!
– Nahát, akkor így is fogok cselekedni, kösz a bölcs
tanácsot! Ha a munkahelyemen begurulok, akkor csak rá kell
ülnöm az új gyakornokomra?
Thatch csak vállat vont.
– Rettentően segítőkész vagy! – vágtam oda.
– Most mit mondjak? Austin dögös, nekem meg jó ideje
nem jutott numera – vigyorodott el szégyentelenül. –
Egyébként láthatóan nem is zavarja különösebben, hogy az
elmúlt két órában a melleit bámultam. Még a hálószobára is
kíváncsi volt!
– Ez szuper, Thatch! Amíg bent vagytok, még a
képregénygyűjteményedet is megmutathatod neki! – Ismét
meglöktem, de csak nevetgélt, mire elkáromkodtam magam.
Pedig van képregénygyűjteménye. Nem mintha számítana.
– Jobb ötletem van – emelte fel az ujját. – Átszexeljük
magunkat a vasárnapba!
– Jó terv – sóhajtottam fel. – Akkor én el is megyek.
– Eszedbe ne jusson! – tartotta elém a karját. – A másik
csaj a tiéd!
– Avery? – sziszegtem összeszorított foggal. – Nincs az az
isten. Te hívtad meg, te is fogod elküldeni. Én aztán nem
segítek, hogy könnyebben megkaphasd a barátnőjét!
– Szépre műtöm az orrod – kacsintott rám.
– Ne légy aljas, te mocsok!
Thatch felsóhajtott és beletúrt hosszú, borzas, szőke hajába.
Ha nem tudnám, hogy plasztikai sebész, azt hihetném, a
tengerparton éli a nomádok életét, egyetlen társával, egy
szörfdeszkával.
– Mondj neki valami szánalmas kifogást! Például, hogy
feküdjön le időben, hogy frissen kezdhesse a hétfőt!
– Holnap vasárnap.
– Tényleg?
– Thatch…
– Öregem, te egyfolytában átcseszed a csajokat! Csak
maradj a specialitásodnál: takarítsd el ezt a luvnyát, hogy
elkaphassam a másikat! – Thatch melle csak úgy dagadt a
büszkeségtől, amiért ilyen szellemesen sikerült fogalmaznia.
– Nem cseszek át senkit – forgattam a szemem. Hányszor
kell ezt még elmagyaráznom? Még a legjobb barátom se érti!
Avery felhangzó nevetése elterelte a figyelmem. Mindig is
szerettem a nevetését, de most csak a nélküle eltelt négy évre
emlékeztetett. A nevetés, csakúgy, mint az illatok, eszünkbe
juttathat olyan emlékeket, amiket szeretnénk elfelejteni.
– Rendben – sóhajtottam megadóan. – De jössz nekem
eggyel, te melák!
Thatch válaszul mindössze elővett egy üveg vörösbort, és
vállat vont.
– Hé, kisinas! – kiáltottam. – Ideje indulni!
Avery összefont karral dőlt hátra a kanapén, hosszú-hosszú
lábát kinyújtotta. Nem vettem tudomást a szép ívről, ahol
meghajlott a csípője, ahogy a legjobb barátomat is csak
magamban átkoztam el, mikor Avery megnyalta buja ajkát, és
csak ennyit vetett oda válaszul.
– Nem megyek sehova.
– Nem kérdeztem, mit akarsz – indultam el felé. – Késő
van, és bármennyire is utálom bevallani, jövő héten a legjobb
teljesítményedet várom el tőled. Nem venném a lelkemre, ha
kirúgnának, és az utcán élve zsemlét meg félig elrágott csokit
kellene turkálnod a kukából, csak azért, mert nem feküdtél le
időben a szombat esti buli után!
Avery szeme résnyire szűkült.
– Te… te…
– Menj csak – vont vállat Austin, majd boldogan
felsóhajtott. – Thatchnek és nekem úgyis… dolgunk van.
– Ribi – álcázta köhögésnek Avery.
– Csak nem féltékeny vagy? – vágott vissza Austin.
– Van pasija – mondtam mézesmázosan, határozottan,
Averyre, majd Austinra nézve. – Igaz? Mi is a munkája,
férfisztripper?
– Ööö… – Austin elvörösödött és lassan bólintott. – I-igen,
ő. Tényleg!
Nem tudom, mi ütött ekkor belém. Kötekedő kamaszénem
életre kelt, mint egy vámpír éjfélkor. Felnőttnek álcázva
mentem át a szobán, és Avery szájára tapasztottam a kezem.
– Mi is a neve? – kérdeztem.
Avery megpróbált megharapni. Austin tovább motyogott.
Avery tovább harapdált.
– Elfelejtettem, még csak két randijuk volt – nyögte ki végül
Austin.
– Mi? – hördültem fel, és elvettem a kezem, majd Averyre
meredtem. – Két randi után lefeküdtél vele?
Avery felmordult és eltakarta az arcát.
– Nincs jogod haragudni! Minden este más csajjal
henteregsz!
– Kivéve a vasárnapot – kottyant közbe Thatch, ahogy
belépett a nappaliban kialakulófélben levő háborús övezetbe.
– Hálás köszönetem! – sziszegtem összeszorított fogakkal.
Thatch vállat vont, és átadott Austinnak egy pohár bort.
– Megnézed a képregénygyűjteményemet?
Felnyögtem. Avery röhögésben tört ki.
– Manapság ez a divatos szöveg? – állt fel Austin és kacéran
elnevette magát. – Ha még jelmezeid is vannak, azonnal
megyek!
– Te jó ég, hol voltál idáig?
– Azt hiszem, ideje menni – suttogta az ujjaimon át Avery.
Forró ajka melengetett, nyelve a bőrömhöz ért. Hirtelen
soha többé nem akartam kezet mosni.
Averynek és Austinnak hála azonnal lecsökkent a társaság
átlagéletkora. Jövő hétre én is visszafiatalodom, olcsó piákat
vedelek, és végighányom az utcákat. Alig várom!
Thatch elvezette Austint, én Avery felé nyújtottam a kezem.
Természetesen ellökte, mert hálátlan kis dög, de én legalább
felajánlottam a segítségem! Csendben indultunk az ajtó felé.
– Itt ne felejtsd a táskád! – szóltam neki, ahogy kilépett az
ajtón.
Majdnem elbotlott, szinte a pultot is lefejelte, ahogy
megragadta a táskáját és átölelte, majd homályos tekintettel
nézett rám.
– A pokolba is, részeg vagy? – kérdeztem.
– Nem! – mondta kuncogva. Elszámoltam ötig, hogy
megálljam a kísértést, és ne toljam úgy le, hogy sírni kezdjen,
aztán felnyársaljon a cipője sarkára (amiben mellesleg menni
is alig bírt). Ha részeg, akkor nem küldhetem egyszerűen haza.
Vigyáznom kell rá.
 A rohadt életbe is.
– Gyerünk! – mondtam nyersen, de gyengéden öleltem át
és irányítottam a lifthez.
Belém kapaszkodott. A vártnál jobban éreztem magam,
amiért átölelhettem. Amikor közelebb lépett hozzám, a
mellkasomra hajtotta a fejét és ásított.
– Fáradt vagyok.
– Nem csoda. Hajnali egy óra van.
– Akkor még korán van!
– Te jó ég, voltam én valaha ennyire fiatal? – kérdeztem,
bár inkább csak magamtól.
Avery teste szinte teljes súlyával nehezedett rám, ahogy a
lift elindult lefelé.
– Hol laksz? Hívok neked taxit – ráztam meg finoman.
Nem húzódott el. Helyette szorosan átkarolta a nyakam, és
halkan felnyikkant. Megdobbant a szívem. Lehelete
melengette a nyakam, teste puhán simult hozzám.
– Remélem, ezt felírja jó pontként a sorsom – suttogtam
magamban, nehogy felébresszem Averyt. A karomba kaptam,
és hazasétáltam a két utcára levő lakásomba.
Mire hazaértem, már nagyban horkolt, és néhány
percenként azt motyogta:
– Csoki…
Gondolom, azt álmodta, csokik üldözik. Csokit emlegettem
neki, mielőtt elaludt volna. Erős lány volt, úgy kapaszkodott
belém, mintha attól félne, hogy eldobom. Nem is emlékszem,
mikor engedtem meg utoljára egy nőnek, hogy így
kapaszkodjon belém: karja, lába körém fonva, szexre pedig
belátható időn belül nem kerül sor.
Tessék, kellett nekem a szexre gondolni, máris érzem a
hatást, pedig most aztán maradhatott volna békén… Mint egy
téli álmot alvó medve.
Nem kapcsoltam villanyt, ahogy bevittem a vendégszobába
és lefektettem az ágyra. Nem húzom le a cipőjét, nem takarom
be, nem teszek vizet az éjjeliszekrényre, szó sem lehet róla.
Magának kereste a bajt, nem én rángattam bele.
 Vállat vontam, de csak az ajtóig jutottam. Megfordultam,
láttam, hogyan mosolyog álmában. Halk hang hagyta el a
torkát. Káromkodva fejeltem le az ajtókeretet, majd
visszamentem a szobába, levettem Avery cipőjét, és a paplan
alá csúsztattam a lábait. Még egy pohár vizet is hoztam a
fürdőszobából és az ágy mellé tettem.
Kellemetlen érzés volt a lakásomban, az egyik
hálószobámban tudni. Kényelmetlenül feszengve néztem az
aprócska alakot.
Az elmúlt évtizedben vajon hányszor segítettem neki
besurranni a szülei házába, amikor hazajött buliból?
Megtanítottam rá, hogyan kezelje a macskajajt, sőt, ha a
családja elutazott, neki pedig különedzésekre kellett járnia,
nehogy kirúgják a csapatból, azt is megengedtem, hogy máshol
aludjon.
Azt az éjszakát azonban soha, de soha nem engedhetem
vissza a gondolataim közé.
Soha többé!

– Thorn! – kiabálta Avery, ahogy a ház felé csörtetett.

Hétvégére hazajöttem, és a szüleimnél aludtam, akik éppen
az utca túloldalán laktak, Avery családjával szemben. –
Nyisd ki az ajtót!
– Csitt már! – nyitottam ajtót mosolyogva. – Nahát,
Kisbogár, micsoda meglepetés! Gyakran hívatod be magad
idegen pasik házába?
Vállon bokszolt. Tizenhét éves volt, még kamaszosan
vézna, ereje mégis számottevő.
– Félek! Engedj be!
Szélesre tártam az ajtót.
– Fáradj be, hugica.
Rám öltötte a nyelvét és beugrott a házba, majd elterült a
kanapén. Lábát feltette az asztalra és boldogan felsóhajtott.
 – Bocs, de egész hétvégén egyedül vagyok, és valami fura
hangot hallottam!
Bólintottam.
– Biztosan betörő vagy baltás gyilkos. A horrorfilmekben
mindig tudják, mikor vannak otthon a lányok. Szerencsére
ide menekültél.
– Csinálsz nekem pattogatott kukoricát? – A mosolya
levett a lábamról.
– Ugye tudod, hogy vannak, akik dolgoznak, és ritkán
érnek rá szünetet tartani?
Színpadiasan szipogott egyet.
– Te olyan… öreg vagy – morogta.
– Miért is engedtelek be?– morfondíroztam fennhangon.
Avery elnevette magát, hosszú, vörösesszőke haját
lófarokba fogta.
– Azért, mert szeretsz, nem?
– Igaz. – Önkéntelenül is elmosolyodtam. – Szeretlek, de
annyira azért nem, hogy egyedül, a saját két kezemmel
készítsek neked popcornt!
Kinyújtottam a kezem, mire felugrott a kanapéról és
megragadta.
– Verseny a konyháig! – kiáltotta.
Hajnali négyig fenn maradtunk. Horrorfilmeket néztünk,
szennykaját ettünk. Olyan sokat dolgoztam, hogy
megkeressem a pénzt az esküvőre és a nászútra, hogy
magamra már semmi időm nem jutott. Kayla tanárként
dolgozott, mellette a diplomájáért küzdött. Szerettem, de alig
láttam, különösen azóta, hogy a belvárosban vállaltam
munkát, ő pedig még mindig Mill Creekben dolgozott. A
távolság, és az, hogy reggelente korán indultam munkába,
kissé feszültté tette a viszonyunkat.
– Nahát, Thorn… – tette Avery a kezét a vállamra.
Kővé meredtem, de fogalmam sem volt, miért. Hiszen
Averyről van szó, aki mintha a testvérem lenne! Mégis
nagyot nyelve fordultam el, gondosan betakartam fedetlen
lábait és aprócska sortját.
 – Köszi – ásított. – Már kezdtem fázni.
– Csoda, ha nem hűlsz ki teljesen ebben a röhejes
nadrágban!
– Hé! – csapott a hasamra, és nem is húzta vissza a kezét.
– Én tehetek róla, hogy ez a divat!
– Ha te mondod…
Érthetetlen érzések áradtak szét bennem, a fülemben vér
dobolt. Nem, nem, nem vonzódhatok Averyhez!
Tizenhét… tizenhét éves!
Mekkora szemétláda vagyok! Egy éven belül elveszem a
nővérét, és nekem éppen Avery után kell ácsingóznom! Két
éve még fogszabályzója volt, és még mindig olyan nyakigláb,
mint egy gyerek!
Biztosan csak a stressz okozza. Túlhajtottam magam.
Avery felsóhajtott.
– Kidobott a pasim.
– Sajnálom, Kisbogár – öleltem át. – De amúgy sem
érdemelt volna meg téged!
– Igen, ugyanezt mondtam, miután bemostam neki egyet.
Nevetésben törtem ki.
– Kérlek, mondd, hogy az orra is vérzett!
Avery vállat vont.
– Nem kellett volna más csajok körül legyeskednie.
Összerándult a gyomrom.
Én képes lennék ilyesmire?
Megbénított a félelem, mert hirtelen eltűnődtem: ha most
következmények nélkül lefekhetnék Averyvel úgy, hogy Kayla
biztosan nem tudná meg… megtenném?
Egész éjjel kísértett a gondolat. Ahogy Avery a
mellkasomon aludt, megcsókoltam az arcát, majd az ajkát is.
A lelkem mélyén már tudtam a választ.
 TIZEDIK FEJEZET
AVERY

CUPPANTOTTAM. Hű, de cserepes az ajkam! El ne felejtsem, hogy

a hidratálás életet ment. Basszus, miért nem ittam vizet
Thatchnél? Talán azért, mert Austin folyamatosan a vörösbort
öntögette belém, én pedig csak ittam. Oké, vedeltem.
Pislogtam, majd megdörgöltem a szemem. Remek, szinte
összeragadt a szempillaspiráltól. Alig láttam ki alóla.
Ez is Thorn hibája! Elmentem velük Thatchhez, mert nem
akartam, hogy a legjobb barátnőm egyedül állítson be egy
idegen fickó lakásába. Ezután Thorn pizzát rendelt – a
kedvencemet ráadásul, a strici! Oké, itt megbicsaklik a
logikám, hiszen nem kényszerített pizzaevésre és borivásra. De
akkor is!
Szomorú, ha akkor kezdek kedvelni valakit, ha kiderül, hogy
emlékszik rá: szeretem a Hawaii pizzát. Pláne, ha a saját
pizzájáról leszedegeti az ananászt, mert ő viszont utálja.
Túlzottan elkényeztettek. Elkényelmesedtem.
Nem élnék túl az utcán!
Felmordultam, majd nagy nehezen kinyitottam az egyik
szemem.
Sötét volt a szobában. Különös, mert reggel általában a
napfénnyel ébredtem, keletre néző lakásomnak köszönhetően
mindig tudtam, mikor kell felkelnem. Lehet, hogy segítene a
reggeli motivációimon, ha megengedhetném magamnak, hogy
igazi függönyt vegyek, és ne csak azt az ötdolláros, méretre
vágható, sötétítő kartonpapírt. Biztosan megbuktam annak
idején technikából, mert a sötétítő távolról sem fedte rendesen
az ablakot.
– Miért…? – suttogtam rekedten a sötétségbe. Dühös
voltam, amiért Lucas megint kibabrált velem, és az is dühített,
hogy még mindig éreztem az illatát: meleg volt, fűszeres, mint
a whiskey… vagy, mint a palacsinta. Elgondolkodva
szimatoltam: miért érzem palacsinta illatát? Nincs lakótársam.
Nagy nehezen kinyitottam a másik szememet is, és ekkor
jéggé dermedtem. Megállt a szívverésem, a tüdőmből kiszorult
a levegő.
Nem a saját szobámban voltam.
Visítva húztam állig a paplant. Ez nem az én ágyam!
Ekkor az ajtóban megjelent maga az ördög. Inget persze
nem viselt, nehogy eltakarja röhejesen kidolgozott testét.
– Jó reggelt! – mosolyodott el gúnyosan Lucas. – A te
napod is olyan jól indul, mint az enyém?
Mintha felrobbant volna az agyam.
Lucas karizmai az ajtófélfának feszültek, egyik kezében
fakanalat, a másikban tányért tartott. A mennyei illat elért
hozzám is. Megkordult a gyomrom.
– Ügyes volt az a lábas trükk, Avery, de nem kellett volna
annyiszor ráverned a seggemre! Ha apucinak akarsz szólítani,
lelked rajta, de mivel ismerem apádat, inkább ne vedd a szádra
a nevét, amikor elmész!
Olyan tágra nyílt a szemem, hogy már fájt. Nem találtam a
hangom, a hülye gyomrom csak úgy morajlott, Lucas pedig
csak állt, mintha nem épp az imént szexeltünk volna részegen.
Nem is emlékszem rá…
Gyorsan a paplan alá pillantottam. Minden ruhám rajtam
van!
– Csak nyugi – jött oda hozzám és átadott egy tányért. –
Már azelőtt elaludtál, hogy elraboltalak volna. Nem illik egy
hölgyet az utcasarkon hagyni, ezért nem volt más választásom,
mint hogy hazahozzalak.
Morcosan néztem a tányérra.
– Hol a villa?
 Csípőjére csúszott farmere és szépen metszett hasa csak
centikre volt az arcomtól. Nem igazság! Bárcsak meghízna, ő
is, a családja is, a kutyája, a tehene…
– Tessék – vett elő egy villát a farzsebéből. – Gondoltam,
inkább nem adok a kezedbe fegyvert, amíg meg nem
győződöm róla, hogy nem fogsz leszúrni.
Kikaptam a kezéből a villát, de azért még rávertem vele a
kézfejére.
– Basszus! – ugrott hátra. – Tegnap segítettem rajtad.
Megvan, mit jelent, ugye? Segítettem! Azaz tettem valami
kedveset úgy, hogy nem várok érte viszonzást!
A hatalmas tányérnyi palacsinta felett gyilkosul meredtem
rá. Néhány falatot a villámra szúrtam és rögtön a számba
tettem.
– Á, értem, tehát nem szólsz hozzám – kacsintott rám. –
Siess, edd meg a palacsintádat. A nővérem útban van ide, és
egészen biztosan nem akarja Avery Blacket a vendégágyban
találni, mintha… – nyalta meg a száját.
– Blöe… – nyeltem egyet. – Mondd csak ki: mintha a kutya
szájából rángattak volna ki?
– Nem, azt akartam mondani: „mintha alaposan megdugták
volna.” – Nem mosolygott, nem kacsintott, nem csinált
semmit, ami jelezné, hogy viccel, seggfejkedni akar, vagy csak
egyszerűen őszinte. – És szirupos az orrod.
Letörölte, és ott is hagyott.
Úgy bámultam utána, mintha párhuzamos valóságba
csöppentem volna: én vagyok az a Black lány, aki végül Lucas
ágyában kötött ki, ő pedig palacsintát sütöget nekem?
Bűntudat hasított a mellembe, hiszen… olyan sokszor
elképzeltem ezt! Hányszor mértem magam Kaylához, hányszor
éreztem, hogy hozzá képest kevés vagyok? Hát ennyire gyűlöl
engem az ég? Tényleg muszáj a pasinak, akinél esélyem sem
volt, szakadt palacsintákat tolnia a képembe? Aki összetörte a
nővérem szívét, és számtalan életet nyomorított meg?
Nagyjából fél percig töprengtem ezen a talányon, majd
elhessegettem, és megettem a maradék palacsintát. Lucas
mindig is remekül főzött. Újabb ok, hogy utáljam. A seggfejek
nem lehetnének jó szakácsok. Nem lehetnének gazdagok.
Basszus! Szegénységet, sörhasat és himlőhelyes arcot
érdemelne!
Végül nem maradt más választásom, mint kikullogni a
nappaliba. Összekötöttem a hajam, megkerestem a cipőm, és
mezítláb léptem ki a fényre.
Mint egy igazi lúzer.
– Kösz – vetettem oda. A cipőmet a parkettára dobtam,
leöblítettem a tányérom, majd megkerestem a mosogatógépet,
és betettem az edények közé. – A palacsintát, mármint.
Lucas úgy bámult rám a kávéja felett, mintha öt fejet
növesztettem volna.
– Mi van? – vontam vállat. – Miért nézel így rám?
– Jól láttam, hogy elöblítettél egy tányért?
– Bekaphatod.
– Sose szoktál mosogatni!
– Lucas, nagyon szeretném feldugni a seggedbe a teljes
előtörténetünket, aztán lángszóróval meggyújtani, de nem
tehetem, mert nem élném túl a börtönt, ott nincs Starbucks…
de négy év hosszú idő. Megváltoztam. – Felsóhajtottam. –
Mindketten megváltoztunk. Én mérsékelten sikeres
frissdiplomás vagyok, és túl azon, hogy ki kell fizetnem a
villanyszámlát, azt sem tudom, mit akarok, te meg… –
mutattam rá. – Te meg…
– Én meg? – kortyolt bele hosszan a kávéjába. Nem vártam
meg, amíg lenyeli.
– Te meg egy hazug, hűtlen disznó vagy – mondtam
kedvesen, még a szempillámat is rebegtettem hozzá, csak a
hatás kedvéért.
– Nem hűtlenség, ha…
– Persze, persze, szerinted nem hűtlenség, ha mind tudnak
róla. Szerintem így bármikor könnyedén összeszedhetsz
valami nemi betegséget, vagy felcsinálhatsz egy lányt, akit nem
is bírsz, akár szándékosan, hogy kirúghasd a hétfőt, a keddet, a
szerdát, a csütörtököt vagy a szombatot!
 – Mindegyik lányt bírom, és miért hagytad ki a pénteket?
– Ő jó fej volt, tetszett a rúzsa – mosolyodtam el. – Már
látom is: becsúszik egy váratlan terhesség, Nadiácska ide
költözik, behordja az összes cuccát, tamponok lepik el a
fürdőszobádat, és te mindennap a kanapén sírva találod őt,
miközben a kisbaba ordít… – Vidáman felsóhajtottam. –
Tökéletes családi idill!
Lucas egy perc leforgása alatt sápadt halálra.
– Csak nincs valami baj, Thorn?
– A szövegedet leszámítva? – rázta meg a fejét. – Nem,
semmi a világon.
Kopogtak, mire Lucas majdnem elejtette a kávét, és az
ajtóra bámult.
– Bassza meg, korán jött.
– Engedd csak be – vettem fel a táskám. A kanapéra
vetettem magam. – Mi baj lehet? Nem történt semmi, és a
tesód úgyis imád engem.
Dühösen nézett rám.
– Igazad van, el sem tudom képzelni, mi baj lehet. Belép
Erin, évek óta először találkozik veled, látja, hogy nézel ki,
látja, hogyan távozol a lakásomból… Óhatatlanul azt hiszi
majd, hogy ezzel az összes Black lányt kipipáltam. Igazad van,
miért is aggódom?
Elszorult a szívem. Nem értettem, miért, de ilyen a szívek
természete. Hiába hisszük, hogy a miénk jéggé fagyott, mégis
össze-összerándul, ha bántó dolgot hall, különösen, ha észre
sem veszi, hogy valóban bántó megjegyzést hallott.
Ugyanakkor Lucas mégiscsak megígért valamit egy tizenhét
évesnek, amit nem kellett volna megígérnie, majd a nővére
ágyában kötött ki, pocsolyarészegen.
Mély levegőt vettem és elgondolkodtam.
– Majd hazudunk.
– Nahát, hogy én erre nem gondoltam korábban! – meredt
rám haragosan.
– Jegyezd meg, később majd a képedbe fogom vágni, hogy
„én megmondtam”! – Az ajtóhoz csörtettem és szélesre
tártam, majd felkiáltottam: – ERIN!
Lehet, hogy kissé hangosra sikerült az üdvözlésem, mert
Erin riadtan lépett hátra, mintha arra készülnék, hogy rávetem
magam.
– De rég lá-láttalak!
Basszus, miért éppen most kell dadognom? Szedd össze
magad, Avery!
Erin szeme összeszűkült. Félrelökött, felkapta a
legközelebbi, fegyvernek használható tárgyat – éppen a
szegény fakanalat –, és Lucasra támadt.
Állati szórakoztató jelenet volt, csak a popcornt hiányoltam.
– Segíts már! – sikoltotta felém Lucas, ahogy egyik kezével
a fejét, a másikkal a férfiasságát védte.
Ásítva nézegettem a körmeim, gondolkodtam, hogy talán
jógázni kellene, majd egy nyugodt csiga lassúságával
odaléptem melléjük.
– Nyugi, Erin! Hagyd abba – mondtam.
– NINCS NYUGI! MEGÍGÉRTE, HOGY VASÁRNAP NEM
LESZ HELYETTEM MÁS! – Erin odacsapott. – És ami MÉG
ROSSZABB… – újabb csapás –, éppen veled! – Csatt, csatt,
csatt… – Hogy merészelted, Lucas? Megint csalódást okozol
anyának és apának! Nem hiszem el! És éppen vele? Ő ártatlan,
mint a ma született bárány! Azt akarod, hogy anya megint
sírjon miattad?
Erin szünet nélkül csapkodta Lucast, belőlem pedig
majdnem kitört a röhögés, alig tudtam visszatartani. Erin
igazán szépen táncoltatta azt a fakanalat.
– Öhm, ami azt illeti… most csak velem jár! – Lucas elé
álltam, és olyan szorosan karoltam át a nyakát, hogy alig
kapott levegőt.
– Csak veled? – kérdezte Erin és Lucas egyszerre.
– Aha! A mi kis Thornunk jó útra tér, ugye, drágám?
Erin elejtette a kanalat, és könnybe lábadt a szeme.
– Komolyan beszélsz? Nem striciskedsz többé? Nem vered
át szegény ártatlan nőket azzal a bűnrossz dumával, hogy nem
hűtlenség, ha…
 – …tudnak róla – fejeztem be helyette. – Ugye mekkora
marhaság?
– Az nem kifejezés! – mosolyodott el Erin a könnyein
keresztül, és remegő kezével a hajába túrt. – Istenem… sosem
voltam még ilyen boldog! Anya és apa úgy aggódtak miattad,
borzasztóan feldúlta őket az idétlen magánéleted, és még a két
család sem békült ki igazán, amióta… de most minden
megváltozhat! – Csak úgy ragyogott Lucasra. – Tényleg túl
vagy rajta? Hátra tudod hagyni ezt a sorozatrandizást,
hűtlenkedést, vagy mit tudom én, mit? Ha anya és apa
mindent tudtak volna, tuti kinyírnak! – Szemébe újabb
könnyek gyűltek. – Végre megállapodik a kisöcsém!
Kissé bűntudatosan szorítottam rá még jobban Lucas
nyakára.
– Olyan, mintha először járnánk a Holdon, igaz?
Elmorzsolt egy káromkodást, ahogy megfeszült az
érintésemtől.
– Lucas, ne gyerekeskedj már! – mosolygott Erin. – Nem
mondom el a szüleinknek, de annyira büszke vagyok, hogy
rátaláltál a szívedre!
– Képzeld csak el, végig nálam volt! És majdnem eladtuk a
sátánnak!
Mindketten nevetésben törtünk ki, mire Lucas megrezzent.
– Bocsássatok meg – morogta. Ez nem vallott rá.
Általában persze udvariasan viselkedett, de szeretett
játszmázni, vagy legalábbis elégtételt venni az őt ért
atrocitásokért. Most azonban jó színben tüntettem fel a
testvére előtt, és mindkettőnket megmentettem a szégyentől.
Lucas azonban egy szó nélkül sétált ki a szobából.
– Talán utána kellene menni? – Erin összevonta a
szemöldökét, mintha attól félne, hogy megbántódott az öccse.
Hiszen, ha tudná… A pasasnak nem voltak érzései, így
megbántódni sem tudott. Mint Svájc, csak ő érzelmileg volt
semleges.
De azért utána mentem, csak a rend kedvéért.
Arra azonban nem számítottam, hogy Lucas Thornt egy
pánikroham kellős közepén találom a fürdőszobájában, ahogy
a vérző kezére, a szétzúzott tükörre és a mosdókagylón meg a
padlón heverő szilánkokra sem. Mintha sikertelenül akarta
volna kitépni a falból, de dühében inkább beleütött.
– Lucas? – kerültem meg az üvegszilánkokat. A sarokban
ült, vér csorgott a karján, egyenesen a nadrágjára. – Basszus,
te vérzel! Jól vagy?
– Menj innen.
– Lucas…
– Nincs szükségem a segítségedre – nézett rám, a tekintete
üres volt. – Mondd azt Erinnek, hogy elestem, hogy megláttam
az ördögöt a saját tükörképemben, és a démonaimmal
küzdöttem, de ha két percen belül nem takarodsz el a
lakásomból, úgy kirúglak, hogy a lábad sem éri a földet!
– Micsoda? – sziszegtem. – Az imént mentettelek meg!
– Dehogyis! – vakkantott. – Magadat mentetted meg, nem
engem! Velem csak sikerült jól kicseszned, kösz, hogy
feldúltad az életemet!
– Nos… a fagyi előbb-utóbb visszanyal! – horkantottam fel.
Végigmért és azt suttogta:
– Ha te azt tudnád.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
LUCAS

SIKERÜLT MEGGYŐZNÖM A NŐVÉREMET, hogy elestem, és

véletlenül összetörtem a tükröt. Szánalmas kifogás volt, de úgy
tűnt, bevette. Majd néhány órával később átküldött néhány
linket az indulatkezelésről.
Az hiányzott a legkevésbé, hogy fellángoljon a marysville-i
pletykalánc, vagy hogy a szüleim felhívják Avery szüleit,
nehogy lecseréljem az egyik lányukat a másikra… Képzelem,
mire lesznek képesek. Meg voltak számlálva a perceim.
Szeretem a nővéremet, de nála nagyobb pletykafészket nem
hordott még a hátán a föld.
Ami azt jelentette, hogy minden létező szempontból annyi
nekem. Innen nem nyerhetek.
Vagy azt mondom, hogy Averyvel járok, és így mindenkit
boldoggá teszek: helyrehozom a szüleink közt négy éve
fennálló mosolyszünetet – vagy pedig a történelem megismétli
önmagát, és apám hatalmasat csalódik egyetlen fiában, anyám
minden este sírva fekszik le, Avery szülei pedig, akiket
majdnem annyira szerettem, mint a saját szüleimet, ismét
haragudni fognak rám.
A legrosszabb az, hogy a nővérem ebéd után megint sírva
fakadt.
A terhességére fogtam, bár ő állította, hogy nem a baba az
oka, hanem az, hogy végre felnőttem, és másra is gondolok
magamon és a saját érzéseimen kívül. Érdekes, én már rég
felnőttként gondoltam magamra: stabil állásom volt, szép
lakásom, fantasztikus életem, és a hét minden napján más lány
társaságát élveztem.
Mi ez, ha nem felnőttség?
Az biztosan nem az, hogy hazatámogatom a részeg Avery
Blacket, és kikúrálom a gyerekes macskajajból. Eleve nem
kellett volna annyit innia.
Fájt a fejem. Ezt nem úszom meg baj nélkül. Nem tudtam
szabadulni a rossz előérzetemtől.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
LUCAS

HÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB még mindig kínzott a fejfájás. Rohamot

indítottak az agyam mélyében elzárt emlékek, folyamatosan
ismétlődtek a fejemben, mint egy rossz film.
Avery nem tudott róla.
Senki sem tudott róla.
Avery csak annyit tudott, amennyit szerettem volna, hogy
tudjon. Ennyi elég is volt.
Kinéztem a lakás ablakán. Holnap szembe kell néznem vele.
Nem hagyhattam, hogy az idegeimre menjen. Nem tudhatta
meg az igazságot arról az éjszakáról.
Megcsörrent a telefonom.
Anya hívott.
A rohadt életbe…
Kezdődjön a játék.
– Halló?
Ha anyám hívott, mindig felvettem a telefont, mert ha nem
tudott elérni, a rendőrséget hívta. Azt hitte, a nagy, veszélyes,
ijesztő városban élve gyakorlatilag „a pokol bugyraiban
járkálok”, hogy őt idézzem… holott egyórányi autóútra éltem
tőlük.
– Ne ijedj meg, drágám – mondta, és a hangja túlzottan is
lelkes volt ahhoz képest, ahogy hívni szokott. – Most hívott
Erin!
Egy Texas nagyságú szikla nehezedett a gyomromra, a
szívverésem felgyorsult.
 – Gondoltam. – Vajon mekkora esély van rá, hogy éppen
most zuhan le egy meteor, éppen ide, Belltownra, és éppen
erre a szobára?
– Ne haragudj rá, de elkotyogott egy… érdekes hírt!
– Nem meglepő.
– Hiszen ismered Erint!
– Ismerem Erint. – Felsóhajtottam, és az ujjam közé
csíptem az orrom tövét. – Úgy értem, nem az ő hibája…
valószínűleg csak a baba.
Bassza meg, Lucas, ne legyél már bunkó! Nem hibáztathatsz
egy meg sem született gyereket azért, mert az anyja képtelen
tartani a lepcses száját! Bassza meg, a francba is, ÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Remegő kézzel töltöttem magamnak egy kis whiskey-t, a
pohárra meredtem, majd az ajkamhoz emeltem.
– Csak nem iszol?
– Nem. – Még jó, hogy iszom!
– Gondolj a májadra, édesem!
Hah, a májam érdekel a legkevésbé. Ha létezik Isten, akkor
ebben a pillanatban lesújt rám a mennydörgős mennykő.
Szorosan behunytam a szemem. Kénytelen leszek
végigcsinálni ezt a beszélgetést, pedig megesküdtem, hogy
sosem kerül rá sor. Nem akarom, hogy anya felhánytorgassa a
múltat, én szarul érezzem magam, ő pedig sírjon.
– Visszatérve a tárgyra… – kuncogott –, éppen a legkisebb
Black lánnyal kezdesz? Gondolod, hogy ez jó ötlet? Éppen csak
kezd normalizálódni a Black családhoz fűződő viszonyunk!
Ismét szomszédként viselkedünk, még integetünk is
egymásnak. Képzeld, apád a minap rájuk köszönt, és nem
néztek át rajta! – Felsóhajtott. Talán ekkor döbbent rá, hogy
ehhez a visszaköszönéshez is négy év kellett. – Mindegy is, azt
hiszem, ami történt, megtörtént. Talán így ki is békülhetünk
egymással. – Szipogni kezdett. – Nagyon hiányoznak! Tudod,
hogy egy gimnáziumba jártam Tess-szel és Stewarttal!
Igen, tudtam. Mindenki tudta, hogy nemcsak magammal
csesztem ki, hanem egy városszerte közismert barátságot is
összezúztam. A szüleink még utcabálokat is szerveztek együtt,
Avery anyja a keresztanyám! A bűntudat hullámokban tört
rám, úgy éreztem, mindjárt hányok.
– Apád és én olyan büszkék vagyunk rád!
Bumm, bumm. A szívem olyan erősen vert, hogy már fájt.
Na, szép… büszkék. Büszkék rám.
– Tehát büszkék vagytok rám – ismételtem. – Utoljára
akkor mondtad ezt, amikor kitüntetéssel diplomáztam. Talán
ha kétszer hallottam ezt tőled életemben!
A másik alkalom az volt, amikor megkértem Kayla kezét.
– Jaj, ne csináld már a cirkuszt! – Egy pillanatra habozott.
– Szívem, biztosan nem iszol? Erin elmesélte a tükrös
balesetedet.
– Azt hittem, pókot látok – sóhajtottam, és meghúztam a
whiskey-t. – Tudod, hogy félek tőlük.
– Használd azt a kis pókcsapdát, amit kaptál tőlem! Az
megfogja őket, és vissza tudod engedni őket a vadonba.
Mármint a seattle-i belváros vadonjába?
Szülők… Miért?
Egyszerűen nem tudtam mit mondani.
– Mikor vacsorázunk együtt?
Ez már jobb, váltsunk csak témát, bár az Avery-hír után
talán nem a legjobb ötlet a szüleimmel vacsorázni.
Büszkék rám. Büszkék.
Nincs más választásom.
– Kedd este ráérek. – Aznap Cary és Tabatha is repült,
úgysem kapnám meg az áhított és jól megérdemelt szexet,
amit alig várok, amióta Avery Black atombombaként tépte
darabokra az életemet.
– Bumm! – imitáltam robbanást a poharat tartó kezemmel.
Nézzétek, gyerekek, ez itt az agy. Ez történik az aggyal, ha
drogok hatása alatt áll. Vegyétek észre, hogy pontosan
ugyanúgy néz ki, mint Lucas agya, amikor ő és Avery
ugyanabban a szobában tartózkodnak. Lenyűgöző!
– Kedden – suttogta, mintegy saját magának. – Kedden. –
Ismét hosszan habozott. – Kedden?
– Két nap múlva, anya!
 – Ne kiabálj az anyáddal! – mennydörgött apám, és
elrántottam a fülemtől a telefont.
– Szuper, ezek szerint kihangosítottál. – Pisztolyként
nyújtottam ki a mutatóujjam, a fejem felé irányítottam, és
ismét belekortyoltam a pohárba.
– Fiam, csak nem iszol?
– Nem én! – Ismét kortyoltam.
– Tökéletes a kedd! – kiáltotta anya. – Megírjuk, melyik
étterembe megyünk, és mindenképp hozd Averyt is!
Ha a szüleimmel vacsoráztam, menetrendszerűen mindig
ők foglaltak asztalt, én pedig fizettem. Ez volt a minimum,
amit megtehettem, miután annyi fájdalmat okoztam nekik.
Egy pillanat, tényleg Avery nevét mondta?
– Hogy mi a fasz?
– Hogy beszélsz? – dörögte apám.
– Sajnálom, csak úgy értettem… aznap ő nem ér rá –
forgattam a szemem.
– Nem tudja lemondani a programját? – könyörgött anyám
és szipogni kezdett.
– Fiam, ne ríkasd meg anyádat! Nehéz napja volt, Fluffy
halála megviselte…
– Fluffy EGY ÉVE elpusztult!
– De még mindig hiányzik… – szortyogott hangosan anyám.
– Annyira fáj, hiszen Blackéktől kaptam, még mielőtt…
Még mielőtt elcsesztem volna az egészet. Mielőtt
tönkretettem volna a szüleim életét. Mielőtt elköltöztem.
Azt tettem, amit minden hülye tesz, amikor sarokba
szorítják: magamban elátkoztam Averyt, és azt mondtam:
– Biztosan szabaddá tudja tenni magát.
Akkor tettem le a telefont, amikor anyám megkérdezte,
mikor jönnek a gyerekek.
Ágyba vittem a whiskeysüveget.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
AVERY

NEM NAGY DOLOG, csak egy átlagos hétfő. Biztos rosszabbnak

képzelem, mint valójában. Annyira ideges voltam, hogy csak
reggel majdnem kétszer hánytam.
Megfenyegetett, hogy kirúg, de legalábbis olyan rossz
értékelést ad, hogy utána semmiképp sem dolgozhatok a
cégnek. Annyi a hat számjegyű kezdőfizetésnek és a céges
kártyának, amivel még ebédet is vehetnék. Például steaket.
Annyi az üzleti utaknak.
Mintha semmit sem számítana neki, hogy a hajléktalanság
szélén állok!
Túlzok, naná, de akkor is egy seggfej.
Mégsem a fenyegetése volt az utolsó csepp a pohárban,
hanem az arckifejezése. Mintha szellemet látott volna, vagy
egy démon nézett volna szemközt vele, amikor abba a tükörbe
bámult. Ahány bűnt elkövetett, ki tudja, hány kisördög szállta
meg… Szembe kellett néznem az igazsággal: Lucas aljas,
mocskos, hűtlen alak.
Nem is tudom, miért akartam olyan nehezen elhinni,
amikor naponta szembesültem a bizonyítékokkal: a
mobilomról mindennap rám vigyorgott a frissített naptára.
Lucas Thornnak biztosan nem küld az ég első osztályú
védőangyalokat.
A fizetésemig még hátravolt egy hét, így nem vehettem
például kávét se, ami még inkább hozzájárult a
szorongásomhoz, mert teljesen kimerültnek éreztem magam.
 Még feszültebb lettem, amikor Kayla ismét felhívott, és
megkérdezte, mikor látogathatna meg. Ugyan nem az alaszkai
vadonban lakott, hanem Bellinghamben – jó kétórányi
autóútra a belvárostól –, de mivel borzalmas sofőr, és könnyen
elveszti a fejét a sztrádán, minden seattle-i lakosnak jobb, ha
hétvégente Bellinghamben marad.
Egy halk, nyaggató hang emlékeztetett: nem feltétlenül a
vezetési stílusa akaszt ki, hanem az, hogy találkoznom kell
vele.
Személyesen.
A lánnyal, akinek sosem értem a nyomába.
Aki mellett mindig nyilvánvaló is volt, hogy sosem leszek
elég jó.
Aki vidáman parádézott az orrom előtt a barátjával.
Ráadásul mindig annyira kedves volt velem, hogy fogalmam
sem volt, vajon rosszindulatú, vagy egyszerűen csak nem veszi
észre, hogy mindig is bele voltam esve a pasijába.
Négy év eltelt… és még mindig kísértett.
A Kaylával való találkozások csak emlékeztettek mindarra,
amit el akartam felejteni és hátrahagyni. Valahányszor
összefutottunk, mindig játszma lett belőle, így a találkák
végére érzelmileg teljesen kimerültem.
Az iroda épülete komoran magasodott fölém. Hunyorogva
néztem felé, a szememet eltakarva az üvegen visszatükröződő
naptól.
– Mit nézünk? – suttogott Lucas a fülembe.
Felnyikkantam és félreugrottam. Majdnem nekimentem egy
biciklistának, de Lucas még időben elrántott egy kézzel, a
másikkal a kávét fogta.
– Miért vagy ekkora púp a hátamon?
– Miért akarsz kinyírni? – vágtam vissza, mire a szemét
forgatta.
– Menjünk! – mondta és magával vonszolt, de nem az iroda
felé mentünk.
– Ööö, Thorn…
– Komolyan mondom, feldugom ezt a Starbucks poharat a
csoffadt kis fenekedbe, ha nem hallgatsz el, és figyelsz rám,
legalább egyszer!
Befogtam a szám és követtem, de csak azért, mert kimondta
a Starbucks szót, és céltudatosan indult a legközelebbi
létesítmény irányába. Ha elég elesettnek tűnök, vajon meghív
egy kávéra?
Hova süllyedtem?
A szánalomkávéig?
Összegörnyedtem a gondolatra, amikor bementünk az
épületbe. A frissen sütött péksütemények illatától összefutott a
számban a nyál, a gyomrom hangosan megkordult. Éhes
medve vagyok, talán az ivadékaimat is felfalom, tűnés az
utamból, legyenek kedvesek!
Lucas beállt a sorba, utánamentem. Majdnem
megszólaltam, de gondoltam, ha szeretné a hangomat hallani,
akkor azt kifejezné valahogy. Például mond valami ilyesmit:
„lenyűgözne, ha hallatnád csilingelő hangod, Avery.”
Noha nem szólaltam meg, felsóhajtottam, valahányszor
valaki sütőtökkenyeret rendelt, de olyan hangosan, hogy még a
barista is gyanakodva nézett rám. Nyugi, Starbucks, nem fogok
sütőtökkenyeret lopni!
Összefutott a számban a nyál.
Nem, nem vagyok ennyire kétségbeesett, de ha két, talán
három lépést tennék a barista felé, elkiáltanám magam hogy
„Tűz!”, majd méhrajtámadásról kezdenék sikoltozni, talán
elejtené a sütőtökkenyeret. Akkor aztán meg kellene
mentenem, különben a hangyák ennék meg. Minden élőlény
megérdemli a táplálékot, de a sütőtökkenyér túl jó a
hangyáknak. Még felrobbannának az íztől, és az én hibám
lenne, hiszen megmentettem a barista életét a méhektől, ugye?
Azt hiszem, belezavarodtam.
– Miért zihálsz ennyire?
Kizökkentem a sütőtökkenyér-mámorból és megvontam a
vállam.
– Bocs, keveset aludtam.
Diplomatikusan bólintott, majd sorra került. Pedig vett már
kávét a féreg, most még egy kell neki?
– Egy venti macchiatót kérek és egy tejszínes hosszú kávét
meg két…
Oldalba könyököltem.
– Elnézést, három sütőtökkenyeret. Köszönöm!
Átadta a baristának a kártyáját, miközben éhes tekintetem
már a sütőtökkenyeret pásztázta. A barista betette egy
zacskóba és átadta Lucasnak, aki bosszús sóhajjal adta át
nekem.
– Egy falatot azért hagyj nekem is.
– Nem ígérem meg! – Máris könyékig túrtam a szatyorba,
összefutott a nyál számban, ahogy lelkesen követtem Lucast a
pulthoz.
Átvette a kávékat és az egyik asztal felé intett. Leültem, még
több sütőtökkenyeret tömtem a számba, és hörpintettem egy
nagyot a kávéból.
Lucas megrázta a fejét.
– Mindig elfelejtem, hogy rá tudsz indulni a
sütőtökkenyérre.
Nyögve haraptam bele a süteménybe.
– Van egy elméletem.
– Rendben, ki vele – hajolt előre, tökéletes ajkán mosollyal.
Tovább habzsoltam, az sem érdekelt, ha úgy nézek ki, mint
egy kiéhezett vadállat.
– Szerintem a sütőtökkenyér épp olyan függőséget okoz,
mint a kokain.
– Ez az elméleted? Hogy a sütemény drog?
– Olyasmi – sóhajtottam és hátradőltem. – Csak ez sajnos
nem fogyaszt.
A mosolya még szélesebbre húzódott, és felkapott egy kis
darab sütit.
– Érdekel az én elméletem is?
– Igen, épp ebben bíztam. Hogy Lucas elmondja nekem a
saját elméletét, és közben megehetem az ő sütijét is!
Lucas felém tolta a zacskót.
– Boldog karácsonyt! – suttogta.
 – Ó, minden sütőtökök istene! – nyögtem fel megint, mire a
tekintete az ajkamra tévedt.
– Mi az? – töröltem meg a szám. – Van valami az arcomon?
– Nem – fordult el. – Tehát az elméletem az, hogy… a
sütőtökös íz kormányzati összeesküvés, így kiderül, hogyan
lehet piacra vinni egy új ízt és pénzt keresni vele.
– Fuj! – Lefelé mutattam a hüvelykujjammal. – Köszi,
Grincs! Légyszi, ne tedd tönkre az ünnepeket!
Elmosolyodott.
– Régóta tudod, hogy a Télapó nem létezik, mégis minden
szenteste kiteszed neki a sütit, hogy aztán éjszaka leosonhass,
és megehesd az összeset!
– Egy! – számoltam az ujjamon. – Szerintem zseniális
húzás, mert senki sem nyúl hozzájuk, ugyanis félnek, hogy
mérges leszek! Kettő… – emeltem fel még egy ujjam –, amikor
mindenki a karácsonyi sütik eltűnésén sajnálkozik, én tudni
fogom, hogy mind nálam landolt! Olyan, mint… egy
karácsonyi ajándék, amit magamtól kaptam – sóhajtok fel.
– Kivéve azt az egy alkalmat – mosolyog gunyorosan.
– Gonosz fickó! – meredek rá gyilkosan. – Hogy merted
megenni a sütijeimet?
– Finom volt – vont vállat.
De meleg lett ebben a kicsi Starbucksban! Biztosan azért,
mert ablak mellett ülök, a nap melegen süt rám.
Megigazítom ujjatlan blúzomat.
– Ami a szombatot illeti…
Helló, kényelmetlen beszélgetés! Elhelyezkedtem és vártam
az elkerülhetetlent, majd elborzadva döbbentem rá, hogy
meghívott kávéra és süteményre… de közben nem engedett be
az irodába.
Könnybe lábadt a szemem, és megráztam a fejem.
– Lucas, ha az agyadra megyek is, szükségem van erre a
munkára.
Összevonta a szemöldökét, mintha zavarban lenne.
– Ne mondj semmit – nyújtottam ki a kezem. – Mindent
megteszek, Lucas, tényleg mindent, mert meg akarom tartani
ezt a munkát. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a
szüleim mindent megtennének, hogy hazarángassanak, de én
nem akarok hazamenni! Nem puszta dacról van szó… azt
akarják, hogy vegyem át a családi vállalkozást!
Lucas elnevette magát, majd elkomolyodott.
– Ó, tehát komolyan beszélsz!
– Nem fogok csirkét árulni, Thorn!
– Igazság szerint a szüleid igen jövedelmező biohús-
kereskedést visznek, biztosan legalább öt számjegyű fizetést
ajánlanak fel! – Túl önelégülten mosolygott, mégis kedvesnek
kellett hozzá lennem, ha nem akartam, hogy kirúgjon, pedig
olyan szívesen lelöktem volna egy szakadékba.
– Nézd, apa és anya jó fejek, szeretem őket, de Brooke is
otthon lakik, és… – próbálkoztam más taktikával.
– Ki? Brooke? – komorodott el. – Azt hittem, ő Los
Angelesbe ment. Színészkedni, vagy mi.
Nyeltem egyet.
– Vagy mi.
– Avery?
– Nem a megfelelő emberrel feküdt le, rossz társaságba
keveredett, és most boldogan vezeti a szüleim cégének
könyvelését. Utálja az életét, morcos, undok. Szóval nem, nem
akarok hazaköltözni, és igen, nagyon kell ez a munka. Ha
kirúgsz, az is oké, de legalább felmondási idővel rúgj ki, hogy
építhessek egy szép kunyhót az óceán partján. Az utcasarkok
foglaltak, és nem akarom, hogy prostinak nézzenek!
– Befejezted?
– Igen – sóhajtottam. Jobban éreztem magam, de még
mindig remegtem, mintha arra várna, hogy nyugodjak meg,
hogy aztán áthajtson rajtam egy autóbusszal, csak hogy
bocsánatot kérhessen, majd megismételhesse. Ilyen ez a Lucas
Thorn.
– Azt mondtad, bármit megtennél?
Nem tetszett ez a tekintet, ahogyan enyhén felvonta a
szemöldökét, feltárta elbűvölő szemeit… és az a nyavalyás
állgödröcske!
 – Én…
– Azt mondtad, idézem: „Bármit megteszek, Lucas…”
– Nem beszélek ilyen sipítva! – csattantam fel.
– Jaj, dehogynem. – Önelégülten belekortyolt a kávéjába,
majd vállat vont.
– Tehát, ha jól értem: szükséged van rám?
Kényelmetlenül fészkelődtem. Nem néztem a szemébe. A
lábamnál szalvéták álltak halomban, és, nocsak, egy zöld
szívószál is. Talán eltehetném, jó lesz a tengerparti kunyhóhoz.
Nem is hangzik olyan rosszul ez a hajléktalanság. Fürödhetnék
az óceánban, élhetném a vándorok életét.
Egyszer azt olvastam, hogy a szöcskének olyan íze van, mint
a csirkének.
– Avery, nézz rám – mondta Lucas nyugodtan. Lassan
felnéztem a nevetségesen jóképű arcba. – Kedden el kell velem
jönnöd vacsorázni. Ez a feltételem. Ha nem tetszik, elmehetsz.
Ennek hallatán összerándultam.
– Vacsorázni? Ennyi? Ez valami beteg tréfa, Lucas? Tudod,
hogy a kaja a mindenem! Komolyan veszem az evést.
– Igazán? Fogalmam se volt róla. Tényleg!
Lehet, de csak lehet, hogy megtörtént: elaludtam Lucasnál,
és „hamburgert” kiáltva ébredtem. Védelmemre legyen szólva,
hogy elfelejtettem enni fociedzés után, a szüleim pedig megint
elutaztak. Féltem a házunkban, ezért átmentem Lucashoz,
mert ő izmosabb, mint én, és könnyebben le tudja győzni a
szörnyeket. Még játék nuncsakuja is volt!
– Csak egy vacsora? – kérdeztem hunyorogva.
Most rajta volt a feszengés sora.
– Vacsora és udvarias csevegés.
Megfenyegettem az ujjammal.
– Nem bízom benned, Thorn.
– Ó, szörnyen sajnálom. Úgy tűnik, mintha a bizalmadra
pályáznék?
Na, ez szükségtelen gorombáskodás volt!
– Nézd, csak vacsorázz velem kedden, és nem adok rossz
értékelést a gyakornoki időszakodra, sőt, akár még tökéletes
minősítést is kaphatsz.
– Rendben! – mondtam dühösen, szemöldökömet
összevonva. – Hova megyünk?
– Az El Gauchóba.
Elállt a lélegzetem, mire szélesen elmosolyodott.
– Máris összefutott a nyál a szádban?
– Nem, csak… túl sok sütőtökös süteményt ettem.
– Értem.
Csendben néztük egymást.
Egészen addig, amíg két nagyon csinos, Delta Air Lines
egyenruhát viselő lány nem lépett az asztalunkhoz.
– Lucas! – mondták egyszerre. – Csak néhány óránk
maradt, mert elég szerencsétlen a beosztásunk. Indulhatunk?
– Persze. – Lucas felállt, és mindkét lányt csókkal
üdvözölte. Rendes nyelves csókkal.
Leesett az állam, amiért a két lányt egyszerre, egymás szeme
láttára árasztotta el a figyelmével, mintha normális lenne két
emberrel is nyálat cserélni hétfő reggel.
Ráadásul a Starbucksban.
Előttem.
Gyorsan félrenéztem, majd Lucas rám pillantott.
– Avery, bemutatom Tabathát és Caryt.
– Helló – erőltettem magamra egy kínosan vidám mosolyt,
amihez semmi kedvem nem volt. Miért elégedtek meg ezzel a
helyzettel? Egyáltalán hogyan keveredtek bele? Szép lányok
voltak, hajuk, szemük sötét. Csinosak. Nem értettem már
semmit. Az egyik, lány talán negyvenes-negyvenkettes méretet
hordhatott, sok nőt megszégyenítő domborulatokkal
rendelkezett. A másik – nem voltam biztos benne, melyikük
Tabatha és melyikük Cary – kisebb termetű volt, de nem
sokkal. Ha rajtam múlt volna, biztosan így képzelem el az
álomnőt.
Végignéztem magamon és megborzongtam.
Talán ezért mondta, hogy nem jár csitrikkel. Rájöttem,
milyen fiatalnak tűnhetek a szemében: bő csípőnadrágomban
és ujjatlan blúzomban akár fiúnak is elmehettem volna. A
mellem köszönőviszonyban sem volt a két lány méreteivel.
Eszem ágában sem volt belekeveredni Lucas őrült
hálószobatitkaiba, mert csak feszengtem tőle. Lucas Thornt
csak érzelemmentességgel lehetett megfogni, de most már én
is jelen voltam, mert nagyon kíváncsi lettem rá.
Caryben és Tabathában volt valami különleges, jól állt nekik
a magabiztosság.
Ha össze akarnám foglalni életem történetét: Lucas és én
ismét összebarátkoztunk, erre megtudom, hogy egy (két)
másik nő áll az utamban.
Nem mintha ezt valaha beismerném előtte.
Épp elég nehéz magam előtt beismerni.

11934

– Lucas, már ittál – emlékeztettem. Ráadásul sokat ivott. Az

esküvőjük előestéje volt, és sose láttam még ennyit inni.
– Hiba – suttogta. – Hatalmas hiba.
– Milyen hiba? – kérdeztem és átkaroltam a derekát, amíg
visszamentünk a házhoz. Még tartott a buli, de Lucas már
egy pár tequilával ezelőtt is teljesen készen volt.
– Te.
Megbotlottam, és majdnem a garázs falához csapódtam,
amikor hozzám simult.
– Lucas? – érintettem meg az arcát. – Jól vagy?
Rám nézett és a kezébe fogta az arcom. Sötét volt, alig
láttam a szája körvonalait. Máskor mindig mosolygott, de
most komor volt.
– Lucas, Kaylával van baj?
– Kaylával? – horkantott fel. – Azt hiszed, ez Kayláról
szól?
– Holnap elveszed őt.
– Gondolod, nem tudom? – vicsorgott. – Azt hiszed, nem
vagyok teljes tudatában, hogy én vagyok a kiszemelt férj?
 – De…
– Tudom! – csattant fel Lucas. – Tudom, hogy holnap
megházasodom, holott egy éve csak téged akarlak
megcsókolni!
A térdem megroggyant, a szemembe könnyek gyűltek.
– Lucas…
Nagyon régóta szerelmes voltam belé, és most bevallotta,
hogy engem akar csókolni.
De a nővérem jegyese. Az idősebb, csinosabb,
kiegyensúlyozottabb és határozottabb nővéremé.
– Ez hiba – suttogta. – De legalább egyszer, istenem,
legalább egyszer szeretnék hibázni. Rossz ember vagyok?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Csak részeg és zavarodott.
– Csak részeg vagyok – érintette a homlokát az enyémhez.
– De nem zavarodott.
– Lucas… menj és aludd ki magad.
Bólintott, majd figyelmeztetés nélkül megcsókolt, és a
falhoz szorított. Nem tudtam, mit tehetnék. Visszacsókoltam,
majd udvariasan – mindig udvarias voltam – eltoltam
magamtól.
– Sajnálom – horgasztotta le a fejét. – Csak… hibázni
szerettem volna.
– És hogy érzed, helyesen cselekedtél?
– Igen – mosolyodott el újra.
Megdobbant a szívem.
– Lucas, ha nem állsz készen a házasságra…
– Nem állok készen a házasságra – mondta gyorsan.
Álltában megszédült. Kifújtam a levegőt, próbáltam
dühösnek tettetni magam, nehogy kimerültnek, szomorúnak,
dühösnek vagy izgatottnak tűnjek. Csak úgy kavarogtak
bennem az érzelmek. Nem akartam, hogy ez a jövő várja, és
utáltam magam, amiért egyáltalán megfordult a fejemben,
hogy megnyugtatom a Kaylával kötendő házasságával
kapcsolatban, noha tudtam, hogy valóban hibát követ el. Már
egy ideje rosszul állt a szénájuk.
– Rendben, akkor maradj itt, támaszd a falat. Előkészítem
neked a szobámat, jó? Én majd alszom a kanapén. Így nem
kell egy szobában lenned Kaylával, és eldöntheted, mit
akarsz. Mit szólsz? Most aligha szeretnél átmenni a
szüleidhez, és elmenni kocsikázni vagy megvallani
apukádnak, hogy mégse vállalod be.
Bólintott, de szeme tompán fénylett.
– Avery…
– Mi az, Lucas?
– Mindig te voltál a kedvencem a Black nővérek közül.
Mit mondhattam erre? Nem én voltam az a Black nővér,
akinek jegygyűrű volt az ujján. Teljesen elzsibbasztott a
bűntudat, hiszen pontosan azt mondta, amit hallani akartam,
de részeg volt. És a nővéremet készült feleségül venni.

– Délután bent leszel az irodában? – adott barackot Lucas a

fejemre gyengéden. – Magadnál vagy, Avery?
– Öhm – ráztam meg a fejem. – Persze, bocs. Otthon,
munka, kedden vacsora. Kösz.
Olyan gyorsan távoztam a Starbucksból, hogy majdnem
fellöktem egy idős urat, aki éppen a rendelését próbálta leadni.
Lucas Thorn maga az ördög.
Néha azt kívántam, bárcsak ott maradna, ahova való: a
pokolban.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
LUCAS

NEM VOLT IDŐ SZEXRE.

Nem, ez nem igaz, lett volna idő, csak nekem nem volt
kedvem hozzá, de ha ezt bevallom, azzal sok szörnyűséget
beismernék. Talán a világ galaktikus rendje úgy akarta, hogy
fejezzem be a többszörös csajozást… Vagy egyszerűen csak szar
napom volt.
Mostanra már minden arra a napra mutatott vissza, amikor
Avery Black ismét berobbant az életembe a vörösesszőke
hajával, a vizslató tekintetével, magas sarkúban és
csókolnivaló ajkakkal.
Tabatha a nyakamba csókolt, Cary felcsúsztatta a
combomon a kezét. Éppen villásreggeliztünk. Cary ujjait
érezve válaszúthoz értem: vagy hagynom kellett volna, hadd
simogasson, vagy megmondani neki, hogy… hogy nem érzem
jól magam.
Tabatha tovább csókolgatott.
Miféle pasi állít le két csajt, ha ilyen figyelemmel veszik
körbe evés közben?
– Lucas Thorn… – lehelte Cary a jobb fülembe, ahogy
Tabatha a másikat csókolgatta, karjai nem mozogtak.
Szobatársa és legjobb barátja minden tőle telhetőt megtett,
hogy kielégítsen az asztal alatt.
Felrémlett előttem Avery képe.
Nem is a teste… a szeme. És a szemét elképzelve úgy
rándultam félre a két lánytól, mintha pestisesek lettek volna.
 – Hé, hé! – Cary fojtottan felnevetett. – Ennyire erősen
azért nem szorítottam rád!
Rám szorított? Tényleg? Mikor is?
Tabatha nyelve ekkor már ismét a fülemen járt.
– Nekem… nemsokára megbeszélésem van – álltam fel, és
letettem néhány húszdollárost az asztalra. Feléjük fordultam.
Mindketten kipirultak, készen álltak, én meg csak bámultam
rájuk, mint az ökör, ahelyett, hogy bekísértem volna őket a
mosdóba, és szendvicset csináltattam volna magamból. Bassza
meg, mi a baj velem?
Tabatha vállat vont.
– Semmi baj, nekünk is mennünk kell. Jövő héten, a
szokásos időben? Cary dolgozik, én nem. Gyere át hozzánk,
megfőzöm a kedvenc makarónidat!
Elégedetten felmordultam és megpaskoltam a hasam.
– Remekül hangzik.
– Miért érzem úgy, hogy néha inkább a makarónimat
választanád szex helyett? – vonta fel a szemöldökét.
– Talán, mert sosem ettél igazán rossz makarónit. Nem
tudod igazán értékelni a jót!
– Hmm… – Felállt és arcon csókolt. Cary a másik oldalra
nyomott egy csókot, és rácsapott a fenekemre.
– Akkor később, szexi fiú – kuncogott. Egymásba karoltak,
és kisétáltak összeillő egyenruhájukban. Remegve túrtam a
hajamba. Küszöbön állt egy idegösszeomlás, amikor
megcsörrent a telefonom.
– Igen? – szóltam bele. Felkaptam a kabátom és kiléptem az
étteremből.
– Igazi rajongóm a kiscsaj – mondta Thatch, és én
röhögésben törtem ki. – Elkérte a telefonszámomat!
– Anélkül nehezen hívhatná ismét szexrandira a kedves
doktor urat! – vigyorogtam gonoszul, élvezve Thatch
ijedelmét. Azért a figyelmeztetés sem maradt el: – Tudod,
hogy a te hibád, igaz? Ha meghívsz egy csajt a lakásodba,
akkor rögtön elkezdi odalátni magát és a holmijait! Mire észbe
kapsz, már a gyerekedet várja.
 – NEM TERHES! – Thatch ismét elmorzsolt egy
káromkodást. – Tudod, hogy kötődési problémáim vannak!
– Nem is tudtam… igazán meglepő – forgattam a szemem.
– Még te beszélsz, te önző patkány? – sóhajtott Thatch
hangosan. – Szakítasz vele helyettem?
– Nincs az az isten.
– De…
– Nem.
– Lucas Thorn.
– Akkor talán más lenne a helyzet, ha csöcseid lennének, de
így csak kínos, Thatch!
Megnyomtam a lift hívógombját. Amíg várakoztam, Thatch
tirádába kezdett arról, hogy miért nem lehet a szex pusztán
szex.
– Nekem mondod? – horkantottam a telefonba. – Figyelj,
mennem kell. Tartsd észben, hogy Austin Avery legjobb
barátja, ha átvered a csajt, akkor a barátnője engem fog
karókkal kiverni! A lányok pisilni is együtt járnak, és ha ezt is
csapatban teszik, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy
szakítást is együtt fognak helyretenni!
– Ezzel nem sokat segítesz, Lucas. Mondhatni, semmit!
– Vagy… – vontam vállat és megnyomtam az emeletem
gombját. – Legközelebb nyújts borzalmasan rossz
teljesítményt az ágyban! Fejezd be fél perc alatt, és a csúcson
kiáltsd azt, hogy „tarajos sül”, vagy valami ilyesmit!
– Nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, vagy csak
szimplán hülye – mondta Thatch némi habozás után.
– Honnan tudhatod, amíg ki nem próbálod? Gondolj
Kolumbusz Kristófra. Mindenki azt hitte, hogy idióta, amiért
az Újvilágot kereste, és tessék! Bebizonyította, hogy tévednek,
mert a földről kiderült, hogy gömbölyű, drága barátom!
– Jól hallottam, hogy egy felfedezőhöz hasonlítottad
magadat? Mindezt azok után, hogy szerinted egy tarajos sülért
kellene üvöltenem orgazmus közben?
– Most, hogy mondod… – morogtam, ahogy kinyílt a
liftajtó, és kiléptem az emeletemre. – Thatch, bocs, de dolgom
van. Hagyj ki ebből!
– Nem ígérem meg… – kezdte, de én már letettem a
telefont, és mohón kerestem Averyt.
Nem ült az asztalánál, de még alatta sem – belestem az
asztallap alá, mert kitelt volna tőle, hogy hirtelen előugrik és
megijeszt. Persze már nem volt tizenhét éves, de mégiscsak
Averyről van szó… Azért csak benéztem az asztal alá.
Morcosan fordultam meg és indultam az irodám felé, de
ekkor egyenesen Averybe ütköztem, aki az ütközés erejétől
fenékre esett. Mappák repkedtek szanaszét, papírok hevertek a
földön, telitalpú cipője lecsúszott a talpáról, bár a bokáját
átfogó szíj nem engedett.
– Jól vagy? – hajoltam le, hogy megfogjam a kezét, de nem
fogadta el.
– Aha – vörösödött el. – Bocs, csak szortíroztam a
mappákat, és láttam, hogy néhányat más részlegnek szántak,
gondoltam, átviszem őket, és…
A hangja elhalt, és aggódó pillantást vetett rám, mintha
attól félne, hogy bármelyik másodpercben kirúghatom.
Úgy éreztem magam, mint egy seggfej. Derékon ragadtam
és felállítottam.
– Nem foglak kirúgni.
– Oké – motyogta, szempilláján könnyek hintáztak.
– A francba már, Avery!
Rajta töltöttem ki a családom okozta dühöt, ahogy régebben
is – minden jel szerint a távolság és az évek sem változtattak
ezen. Gyakran keltettem benne bűntudatot olyasmiért, ami
nem az ő hibája volt, amire nem volt semmi hatása. Arról nem
is szólva, mennyire vonzódtam hozzá…
Ez már annak idején is hiba volt, és most is az.
Elrántottam a kezem, túlzottan is jól állt a tenyeremben a
dereka.
– Komolyan kérdezem: jól érzed magad?
– Igen – bólintott és hátralépett, majd épp előttem lehajolt,
hogy összeszedje az elejtett papírokat.
Rámeredtem, szám kiszáradt égbe meredő fenekének
látványától. Nem sokon múlt, hogy megragadjam a derekát, és
magamhoz rántsam, levegyem a nadrágom, és…
Na, tessék.
Lucas Thorn, mekkora seggfej vagy te… Munkahelyen
vagyunk! Munkahelyen!
Egy halk, bűntudatos hang emlékeztetett, hogy több lány is
megvolt már a munkahelyen, bár sosem szexeltünk, csak
csókolóztunk, pettingeltünk, kézzel elégítettük ki egymást,
olykor leszoptak. Nem történt olyan, ami túl hosszú ideig
tartott vagy gyanút keltett volna. De akkor miért ábrándozom
egy lányról, aki inkább leszúrna álmomban, semmint
megcsókoljon?
Ráadásul… A rohadt életbe, muszáj így riszálnia a fenekét,
amíg összeszedi a mappákat?
– Figyelj, összeszedem a többi papírt… – szólaltam meg
rekedten.
A válla felett rám pillantott.
– Ez az én munkám, menni fog…
– Figyelmeztetlek, Avery, ha még egy papírt felszedsz, a
bokádig rántom ezt a szoknyát, és ráhajítalak az új, roppant
masszív íróasztalomra!
Avery ijedten felállt. Lesimította a szoknyáját, undok
pillantást vetett rám, majd elviharzott.
Még hogy az őszinteség a legjobb politika…
A cipője hangosan kopogott a parkettán, ahogy
bizonytalanul visszament az íróasztalához. Eltakartam a
számat, és próbáltam nem felnyögni, ahogy Avery kipirult
nyaka még inkább elvörösödött.
Hatással volt rá, amit mondtam, és az arckifejezéséből ítélve
fel is dühödött miatta. Szálegyenes derékkal ült le az
íróasztalához, amikor megszólalt a telefon. Négyszer ejtette el
a kagylót, mire képes volt a füléhez emelni.
– Igen, tessék! – Tekintete az irodám ajtajára tévedt, ahol
álldogáltam. – Igen, szólok neki.
Letette a telefont. Összevontam a szemöldököm, ahogy
ránéztem.
 – Mit jelentsen ez a tekintet?
– Semmi, csak… – sóhajtott fel. – Semmi, csak iskolai
látogatásunk lesz egykor és háromkor. Mindkét suli szeretné
használni az appot, és azt szeretnék, hogy tanítsd meg a
használatát a tanároknak, így ők is betaníthatják a…
– …a diákoknak, értettem – bólintottam hivatalosan és
ránéztem az órámra. – Negyedóra múlva indulunk, igaz?
– Igen – pillantott fel a számítógépről, amíg összeszedtem a
papírokat.
Gyorsan átnéztem az e-mailjeim, lekapcsoltam a lámpát az
irodámban, majd kiléptem a folyosóra. Az iskolai
látogatásokkal elmegy majd a délután.
Avery felugrott az asztalától, felkapta a kabátját és a
táskáját, majd követett a lifthez.
A lift üresen érkezett. Miért üres mindig, ha Averyvel
vagyok? Túl inspirálóan hat férfias ábrándjaimra.
– Azt hittem, a szobatársak kedden kopogtatnak –
köszörülte meg Avery a torkát.
Morcosan néztem rá, és vállat vontam.
– Számodra ez lényegtelen, mivel az én időbeosztásomról
van szó, nem a tiédről. De ha tudni akarod, ma este repülnek,
holnap nem tudunk találkozni.
Avery összerándult.
– Oké – nyögte ki, és maga elé bámult. – A hétfői ettől még
jön ma este, ugye?
– Ugye. – Bár szokásomtól eltérően még nem írtam
Mollynak. Általában már reggel leegyeztetjük az esti tervet.
– Áh.
– Avery, bökd ki, mit akarsz mondani? – mordultam fel.
– Éjfélre meglesz három csaj? Tizenkét órán belül?
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem. Egy sem
lesz meg, különösen, ha a felvonó továbbra is ilyen
csigatempóban mászik lefelé – néztem az órámra. – Tudom,
hogy nem vagy valami fényes véleménnyel rólam, de ebéd
közben nem szoktam szexelni. Csak felzaklatom a többi
éttermi vendéget. Túl sokszor nézegetnek a saját kolbászukra,
ha érted, mit akarok mondani.
Kissé túloztam, de elértem a kívánt hatást. Magam előtt sem
akartam bevallani, de zavart volna, ha Avery tud a szexuális
életem minden egyes nyers részletéről.
Így is levegőért kapkodott.
– Jaj, elnézést kérek. Megsértettem szűzi füleidet? –
szekáltam.
– NEM vagyok szűz! – nézett végre rám, hál’ isten. – Nem
mintha közöd lenne hozzá, de igenis sokszor szexelek!
– Valóban? – fontam össze a karom. – Igenis sokszor?
– Igen, naponta! – bólintott komolyan. – Ma este is fogok!
– Igazán?
– Igen!
– Carllal?
– Kivel?
– Valld be, hogy nem is létezik.
– De IGENIS létezik! – puffogott Avery. Közben kinyílt a
liftajtó. – Ma este randizunk!
– Hol?
– Nem mondom meg. – Kiviharzott a liftből és elindult a
folyosón.
– Oké, oké – emeltem fel a kezem. – Megadom magam, ma
egyébként is sok dolgunk lesz. Kérem a telefonodat!
Összeszűkült a szeme.
– Miért adnám neked oda a telefonomat?
Felsóhajtottam és az égre néztem.
– Így megadhatom a számomat, hogy levadászhassam a
pasit, ha létezik. Mi másért?
Habozva adta át a telefonját.
– De nem piszkálsz rajta semmit, ugye?
– Ugyan.
Felemeltem a telefont, hogy bebizonyítsam: nincs hátsó
szándékom, csak a telefonszámomat gépelem be. Egyúttal
bekapcsoltam a GPS-t és a barátkövető alkalmazást is.
Ezzel nem ártok senkinek.
Igaz?
 – Parancsolj – adtam vissza a telefont.
– Ez jó sokáig tartott! – vonta össze a szemöldökét.
– Zavar? Általában jó pont, ha sokáig tart! – léptem felé,
szinte a falhoz szegezve. Parfümje illata körbevett.
A mobiljával felém mutatott.
– Elég legyen már a disznó dumából!
– Hagyd már ezt az üldözési mániát – tettem a kezem a
derekára. – Most pedig menjünk, mentsük meg a gyerekeket!
– Blöe… – mordult fel, és kioldalazott mellőlem. – Rád
aztán tuti nem mosolygott a jóisten, Thorn!
– Miért? – mosolyogtam vidáman. – Azért nem, mert
szeretem a gyerekeket?
Végigmért, majd gonoszul elmosolyodott.
– Tegnap megátkoztalak.
Ez aztán igazán jólesett.
– Köszönjem meg?
– A szamaradat is megátkoztam!
– Attól tartok, nincs szamaram.
– Azért nincs, mert megátkoztalak! – bólintott. – Ha
hirtelen betoppan az életedbe egy szamár, kezdhetsz félni,
mert az is átkozott lesz, akárcsak a macskád!
– Tényleg megátkoztál egy szegény, ártatlan, képzeletbeli
macskát?
– Hát persze! Minden létező állatot megátkoztam, aminek
esélye van felbukkanni a jövődben! Ja, el ne felejtsem:
imádkoztam, hogy furunkulus nőjön az orrodra, autóbalesetet
szenvedj, és lásd meg a mennyország fényét… Bár, valljuk be,
téged inkább a pokol hívogatna.
Felmordultam.
– Munkatársak vagyunk. Megpróbálnál legalább három
órán keresztül profin viselkedni?
– Oké. – Felvette a kabátját, amíg hívtam egy Ubert, majd
rám nézett reménytől csillogó, zöld szemével. – Akkor most
gyerekeket mentünk?
– Pontosan – suttogtam.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
AVERY

KIBONTOTTAM EGY SÖRT, felhajtottam a felét, majd lecsaptam az

apró konyhaasztalra. Elgondolkodtam, vajon érdemes lenne-e
összebarátkoznom a sarokban lakó pókkal. Bármennyi
rovarirtót szétszórhattam a lakásban, rendre felbukkantak, és
sosem menekültek előlem, csak bámultak, várták, mit lépek,
majd ásítva, legyintve másztak vissza a pokolbéli üregbe,
ahonnan előbújtak.
Lucas Thornban és a pókokban sok a közös vonás.
Hát nem érdekes?
Kaparászni kezdtem a sörösüveg zöld címkéjét és ásítottam.
Hosszú délutánt töltöttünk az iskolákban. Rájöttem,
mennyire örülök, hogy többé nem kell iskolába járnom,
könyveket, szekrényeket és a pubertás kipárolgását szagolnom,
ráadásul kiderült, hogy Lucasszal éppen az egyik
meglátogatott iskolába jártunk.
Persze akkor még más idők jártak, de meglehetősen zavaró
volt látni a képet róla és Kayláról a szalagavatón.
Rég eltemetett emlékek úsztak a felszínre.
Ahogy Kayla Lucas kezét fogja, és a háta mögött rám
kacsint.
Teljesen belezúgtam, áhítoztam gusztustalanul tökéletes
teste iránt. Éjszakánként az én tizenhét éves bőrömet
simogatták ajkai.
Nem tudtam eldönteni, mivel vonom el jobban Lucas
figyelmét: ha eltakarom a vitrint, vagy ha megnyomom a
tűzriasztót. Fogalmam sem volt, hogy kiheverte-e egyáltalán
Kaylát, de most koncentrálnunk kellett.
Lucas javára kellett írnom, hogy egyáltalán nem foglalkozott
a képpel, a hivatását mindennél előrébb helyezte. Tanulhattam
tőle – és ezt utáltam beismerni. Ha munkáról volt szó, minden
mást kizárt. Én eközben leküzdöttem egy kisebbfajta
pánikrohamot, a blúzomat csavargattam, és a néhány sorral
előttünk ülő egykori igazgatómat vizslattam, ahogy az új
alkalmazás tudnivalóit jegyzetelte.
Amikor Lucas kérdezett tőlem valamit, majdnem
megbotlottam a saját cipőmben. Hangosan kellett
válaszolnom, mintha megint visszakerültem volna az
osztályterembe, és ugyanazok a tanárok meredtek rám, akik
négy évvel ezelőtt még tanítottak.
Négy évvel ezelőtt, amikor táskás szemmel, bőgéstől
feldagadt arccal érettségiztem.
Lucasnak is ott kellett volna lennie, de nem jött el – ez
persze érthető, mert nagyapa a kocsiban állt őrt, arra az esetre,
ha felbukkanna, hátha elütheti úgy, hogy sikerüljön balesetnek
álcáznia.
De akkor is…
– Öhm…
Lucas vidáman rám mosolygott.
Megköszörültem a torkom.
– A statisztikák szerint a diákok kilencven százalékkal
nagyobb eséllyel használják az appot a házi feladat megírására,
ha ingyenes hozzáférést biztosítunk. Kutatásaink szerint a
legtöbb gimnazista diák azért nem készíti el a házi feladatait,
mert nagyon elfoglalják őket az iskolán kívüli tevékenységek.
Ezért vagy csak késő este tudnak tanulni, és túl fáradtnak érzik
magukat.
– Köszönöm, Avery – mosolygott ismét Lucas, majd a
tanárok felé fordult. – Befejeződött a tesztelés, ezért
szeretnénk azonnal élesíteni az alkalmazást és megfigyelni,
hogy használják a diákok. Természetesen csak akkor, ha ezt
önök engedélyezik.
 A megbeszélés további része remekül sikerült, de mire
hazaértem, teljesen kimerültem. Talán azért, mert Lucas
mellett kordában kellett tartanom magam… de talán azért,
mert az iskola falai között eszembe jutott, mennyire
elveszettnek éreztem magam, amikor ő már nem állt
mellettem.
Lezuttyantam a konyhai székre, majd felkaptam a sört,
megtettem a nappalimba vezető, nagyjából egyméteres utat,
majd keresztbe tett lábbal leültem a laptopom elé.
Már túl késő volt ahhoz, hogy elmenjek bulizni. Nem
mintha terveztem volna, Carlról is csak hazudtam. Létezik
ember, akit Carlnak hívnak? És ráadásul táncos? Mi jutott
eszembe? Ügyes vagy, Avery, egy balett-táncost találtál ki
Lucasnak. Jól megmondtad a magadét!
Harisnyás Carl… persze a szuperhősök is harisnyát
hordanak, vagyis nincs is akkora különbség.
Megrezzent a telefonom, és Lucas Thorn neve jelent meg a
kijelzőn.
Kinyújtottam a nyelvem, de végül felvettem.
– Itt a kisinas.
– Itt meg a sátán – vágott vissza.
– Jó duma.
– Hogy megy a randi? És az a csodás szex?
– Elég jól… – Körülnéztem az üres lakásban. Az ágyam
mellett, a keleti falon mállott a festék, a helyiségben kínai kaja
és sült krumpli szaga terjengett. Megkordult a gyomrom.
A hűtőben még egy söröm volt, és némi maradék kínai. Alig
volt száz dollárom, és még mindig hátravolt öt nap a fizetésig.
– Csak nem felsóhajtottál?
– Nem – sóhajtottam megint.
– Avery…
– Thorn.
– Őszintén: tényleg Carllal vagy?
– Ööö, az utolsó pillanatban behívták esti próbára. – A
homlokomra csaptam a kezem. Próba, persze.
– Akkor amatőr társulatban dolgozik? – kérdezte Lucas egy
pillanatnyi habozás után. Legalább ő gondolkodik kettőnk
közül.
– IGEN!
– Nem kell kiabálni, Avery!
– Bocs, csak… izgatott lettem. Csípem az amatőr
társulatokat.
– Gondolom – kuncogott Lucas. – Tudod, gondolkodtam,
és…
– Azt is szoktál, Thorn?
Nem figyelt rám, megszakítás nélkül folytatta:
– Éhes vagy?
– Ez valami trükk?
– Talán. Talán nem.
A sarokban lébecoló pók tovább szövögette otthonos
hálóját, én pedig elhelyezkedtem a szoba közepén.
– Én mindig éhes vagyok. – Tessék, ez nem is hangzott
rosszul. Nem derül ki belőle, hogy éhen döglök, csak annyi,
hogy nem lenne ellenemre az evés. Pedig isten a tanúm, egy
egész elefántot fel tudnék most falni.
– Nyisd ki az ajtódat.
Elállt a lélegzetem.
– Csak nem PIZZÁT rendeltél nekem?
– Miért kiabálsz velem folyton?
– A tesóm, az eltévesztett ágy, a felbontott jegyesség, a
striciskedés miatt…
– Mit is mondtál, éhes vagy?
– Igen! – pattantam fel, rohantam az ajtóhoz és
kinyitottam, majd a telefonom után kaptam, mert majdnem a
földre hajítottam.
– Thorn…
– Csak úgy erre jártam – mosolygott.
– Minek? Bűnözőket pofoztál?
Ekkor éles sikoly hasított a folyosó csendjébe. A szám elé
kaptam a kezem, berántottam Lucast a nappaliba, majd az ajtó
minden zárját bezártam.
A sikítás egyre hangosabb lett, én ásítva fordultam meg, és a
döbbent Lucasra néztem.
– Biztos vagy benne, hogy itt nem érhet baj?
– Semmiség – mutattam az ajtóra. – Mr. Thompson néha
megzavarodik, és rossz lakásba megy be, általában akkor,
amikor nők öltözködnek. Utánozhatatlan időzítés!
– Tehát Mr. Thompson egy kukkoló, aki csak úgy besétál
idegenek lakásába? – Lucas két zacskót tartott a kezében. Nem
tudtam levenni róluk a szemem.
– Nem sétál csak úgy be, mármint nem szó szerint. Kinyitja
az ajtót, belép, azt mondja, eltévedt, és rögtön ki is megy.
Ártalmatlan.
– Ezért zárod be az ajtódat.
– Nem ő lesz az a pasi, aki egy év óta először láthat
meztelenül! – nevettem, majd a homlokomra csaptam a
kezem. – Azazhogy…
– Nahááááát! Ezek szerint Carl nem létezik? Mi újság az
amatőr társulattal? Láthatatlan?
– Na, az amatőr társulatok jók!
A Lucas állán mélyülő gödröcske csak kiemelte azt a hülye
mosolyát, ráadásul… gunyoros lett, szexi. Nem voltam
hajlandó szexinek találni, ezért elhitettem magammal, hogy
ostoba, csúf mosolya van.
– Tudom, rendszeresen adományozok néhánynak.
– Nem is te lennél.
– Ezzel mit akarsz mondani?
Nem bírtam tovább. Odamentem hozzá (mivel roppant kicsi
a lakásom, ez nagyjából két méter áthidalását jelentette), és
kirántottam a zacskót a kezéből.
– Mit hoztál?
– Csigavér – fejtette le a kezem a szatyorról. – Megkapod a
kaját, de valamit meg kell érte tenned.
– Nem én! – ráztam meg a fejem. – Ne légy rohadék, tudod,
mennyire imádok enni! Hogy merészelsz szívességet kérni
érte? Nem elég nagy szívesség, hogy veled kell dolgoznom?
Lucas sóhajtott, válla minden egyes lélegzetvételnél
megmoccant, mintha annyira dühös lenne rám, hogy azt már
leplezni sem tudná.
– Inkább kölcsönös elviselésnek nevezném a helyzetet –
morogta.
– Várj csak… és mi van a hétfőddel?
– Mármint Mollyval? – mosolygott nagyképűen. Szerettem
volna képen törölni, majd átküldeni Mr. Thompsonhoz, hadd
játszanak egymással.
– Igen, Mollyval! – próbáltam ismét a zacskóhoz nyúlni.
– Mellesleg remekül nézel ki, csinos ez a hajléktalan sikk.
Ekkor döbbentem rá, mit is viselek: egy régi, még a
középiskolában hordott piros rövidnadrágot és fehér pólót,
„Unikornis vagyok” felirattal. A zoknimon legalább két lyuk
virított. Tényleg úgy néztem ki, mint egy csöves.
Gyorsan ellenőriztem a hajam, de azt legalább
felkontyoltam, nem lógott a képembe… persze, mi mással,
mint egy bársony hajgumival. Felmordultam.
– Tényleg ezt hordod? – mutatott Lucas a hajgumira, majd
röhögésben tört ki. – Meg kell valljam, rendkívül imponáló!
– Kifelé! – intettem az ajtó irányába.
– Miért? – Letette a zacskókat az asztalra, majd felém
fordult. – Csak úgy kirúgsz, kajástul?
– A kaja maradhat, az nem csinált semmit.
– Én igen?
– Te lélegzel!
– Ilyen fiatal létedre milyen karcos vagy!
– Szóval mi van Mollyval?
– Meglátogatják a szülei, és úgy gondolta, nehéz lenne
elmagyarázni nekik, hogy a pasi, akivel találkozgat, más
nőkkel is randizik, és nem fogja egyhamar megkérni a kezét.
Mélyen vallásosak.
– És?
– És azt akarják, hogy Molly szüljön. Sok-sok gyereket.
– Más se hiányzik a világnak, mint hogy egy rakás pici
Lucas Thorn a városra szabaduljon! Mr. Thompson épp elég a
rendőrségnek!
– Nagyon kedves – sóhajtott fel. Megfordult, kihúzta az
egyik székemet és rámutatott. – Foglalj helyet!
– Azt hiszem, jobb lenne, ha…
– Most.
A székhez kullogtam és leültem. Összefontam magam előtt a
karom, amíg Lucas ki nem pakolta a sok-sok doboznyi thai
kaját. Összefutott a számban a nyál, a szemem könnybe borult
a csirkés pad thai tésztából áradó illattól.
Önkéntelenül is felnyögtem.
Lucas ekkor abbahagyta a pakolást, és kővé meredve nézett
rám.
– Mi az? – Nyeltem egyet és felpillantottam a jóképű arcára.
Szeme az enyémbe mélyedt.
– El is felejtettem.
– Mit?
– Hogy hiénaként zabálsz, ha éhes vagy. – Tekintete a
számra tévedt. – Vagy mint egy elégedett fehér cápa.
Az ingujját felgyűrte a könyökéig, felfedve napbarnított
alkarját. Igyekeztem nem bámulni, de kevés sikerrel. Lucas
Thorn közveszélyes, gonosz ember, mert túl jóképű ahhoz,
hogy igaz legyen. Igazságtalan, hogy ehhez a szép külalakhoz
ilyen romlott lélek társuljon.
Nem mintha mindig ilyen lett volna… de akkor is.
Az egyik műanyag villával a csuklómra ütött.
– Még nem! – rázta meg a fejét. – De… türelem. A holnap
estéről van szó… – nyalta meg az ajkát. Hirtelen sokkal
idegesebbnek tűnt, mint amilyennek valaha is láttam. –
Szeretném, ha… kedves lennél.
– Csak ennyi? Szeretnéd, ha kedves lennék hozzád? Vacsora
közben?
Lassan bólintott.
– Igen… légy kedves hozzám vacsora közben. Ne műkedves,
azzal az agyamra mész, hanem annyira, hogy a szemed is
mosolyogjon, a nevetésedbe pedig bele lehessen feledkezni.
Ezt szeretném.
Elfordult és a pókra nézett. Most, hogy már ismeri a Lucas
Thorn-féle bűverőt, tuti, hogy sose kotródik el az a nyolclábú
rohadék.
– Menni fog?
Lassan kifejtettem a villát ökölbe szorított kezéből. Nem
tudom, mi ütött belém, de megfogtam a kezét és
megszorítottam.
– Megígérem, hogy kedves leszek.
– Esküdj – nézett a kezünkre összeszűkült szemmel. – A
thai kajára!
– Komolyan beszélsz?
– Halálosan. – Hangja elhalkult, és olyan közel hajolt, hogy
csak centik választottak el minket egymástól.
– Rendben – vettem mély levegőt. – Esküszöm erre a thai
tésztára, hogy holnap este kedves leszek veled, ahogy
szeretnéd.
– Isten engem úgy segéljen, vagy soha többé nem eszem
thai kaját – vonta fel a szemöldökét. – Mondd ki, vagy nem
kapod meg!
A kedvenc kajám kísértése túl erős volt. Fogcsikorgatva
tettem hozzá:
– Isten engem úgy segéljen, vagy soha többé nem eszem
thai kaját!
– Remek! – mosolyodott el vidáman. – Szükség is lesz rá,
mert a szüleimmel vacsorázunk.
 TIZENHATODIK FEJEZET
LUCAS

A SZÜLEIM CSODÁLATOSAK.
Nagyot kortyoltam a whiskey-ből.
Csodálatosak, mindig mellettem állnak, és szeretnek engem.
A következő korttyal ledöntöttem a whiskey felét. Nagyot
koppant, ahogy a pultra vágtam. Megnéztem, mennyi az idő.
Azaz rosszul mondtam. A szüleim szuperek voltak, amíg
nem tettem tönkre a Blackékhez fűződő viszonyukat, és a
családunkat miattam már nem látták szívesen az éves
függetlenség napi utcabálon.
Az emberek hamar eldöntötték, kinek az oldalára állnak, és
ki lehet, kit soroltak a Thorn oldalra.
Dobpergést kérek: a szüleimet.
A nővérem semleges fél maradt.
Mindebből következően a családom kész volt örömtüzet
gyújtani, amikor meghallották, hogy legalább egy hibámat
jóváteszem.
A világ minden whiskey-je sem lett volna képes
megnyugtatni. A lehető legrosszabb ötletnek tűnt rájuk
szabadítani Averyt úgy, hogy még csak nem is súghatok neki.
A másik lehetőség az… hogy beismerem a hazugságot.
Elmondom, hogy élek – és ismét csalódást okozok nekik. Anya
majd sír, apa kiabál, és pillanatok alatt híre megy, hogy a jó
öreg Lucas Thorn ismét elbukott. Én nem számítok… de a
szüleimet nagyon szeretem. Mellettem álltak életem egyik
legsötétebb időszakában, így a legkevesebb, amit
megtehettem, hogy együtt vacsorázom velük, játszom a jó fiút
Averyvel, és hagyom, hadd higgyék azt, hogy minden rendbe
jött. Később eljátszhatjuk a nagyközönség előtt Averyvel, hogy
kölcsönös beleegyezéssel szakítunk egymással, és még jóban is
maradunk.
– Kér még egyet? – kérdezte a pultos, és már nyúlt is a
tiszta pohárért.
Az ujjaim lecsúsztak a hideg üvegen, és a tiszta, barna
folyadékba bámultam. Hogy történhetett ez meg?
Avery miatt… mi másért.
Kértem még egy italt.
Bassza meg, tudhattam volna, hogy majd segíteni akar.
Megszámolni sem tudom, hányszor siettem a segítségére.
Egyszer meg akart menteni egy macskát. Esküdni mertem
volna, hogy a dögöt megszállta a sátán. Majdnem leharapta az
egyik golyómat, pedig még szükségem volt rá!
Tizenkét éves korában egy egeret akart megmenteni.
Majdnem sikerült is, de sajnos az akkori kutyánk elkapta.
Minden vérben fürdött. Avery nem tehetett róla, hogy a
szomszédok éppen akkor tartották a négyéves kisfiúk
születésnapi partiját. A kertben. A gyerek összes haverjával.
Kit akartam átverni? Avery közveszélyes volt, a
társadalomra és rám is, de nem volt más választásom.
Anya legalább egy tucat üzenetet küldött, nehogy eszembe
jusson lemondani. A tiszta őrület egy pillanatában azon is
elgondolkodtam, hogy lefizetek egy Avery-hasonmást, nehogy
az igazi Avery egy meggondolatlan elszólással mindent
tönkretegyen. Az étterem híres volt a hangulatvilágításáról, a
vendégeknek külön zseblámpát adtak az étlaphoz. Egy
hasonmással minden flottul menne!
Talán.
Ó, nem, dehogyis.
A szüleim túl jól ismerték Averyt.
– Jól van! – szólalt meg mellettem egy hang. – Mielőtt még
megszólalnál, elmondanám, hogy Austin válogatta össze a
cuccaimat! Elfelejtettem, hogy ez egy elegáns hely, és…
 Leesett az állam, ahogy Avery összefonta maga előtt a
karját. A melle kibuggyant piros ruhája kivágásából.
– Az whiskey? – kérdezte. Kikapta a poharat a kezemből, és
egy hajtásra kiitta az italomat, majd a pultra csapta a poharat,
a pultosra kacsintott és rám mutatott. – Még egyet kérek! Apu
fizeti!
– Emlékszel, mit kértem? – csíptem belé. – Légy kedves!
Felugrott, de rejtélyes módon az ölemben landolt.
Kővé meredtem. Ő is.
Egymás szemébe néztünk.
Lehet, hogy máris félrészeg voltam, mert nem löktem a
padlóra, vagy kezdtem vele kiabálni a viselkedése miatt.
Biztos a ruha tette, imádom a pirosat.
Egy árnyalattal sötétebb volt, mint a haja. A vastag pántok
bonyolult labirintusba fonódtak a vállán, le a hátán, egészen a
fenekéig.
Káromkodva szisszentem fel, és vártam, hogy
megmozduljon, mivel azonban Averyről volt szó, nem azt tette,
amit vártam tőle. Ehelyett a fenekét riszálta, és rám nézett a
válla felett.
– Ez elég kedves így?
Ne reagálj, ne reagálj, légy érett, légy te a felnőtt!
A fenekére csaptam, és vállat vontam.
– Egyre kedvesebb vagy – vigyorgott rám gonoszul.
Tudhattam volna, hogy nem okos dolog kekeckedni valakivel,
aki nem használt pótkerekeket, mikor bicajozni tanult. Avery
nem volt hajlandó gyerekalkatrészekkel bajlódni, rögtön teljes
sebességre kapcsolt. Bőven túlnőtt a saját súlycsoportján.
Ma este mégis úgy teszünk, mintha járnánk, mintha nem
történt volna köztünk annyi minden. Mintha néhány nappal
ezelőtt még nem más karjában feküdtem volna.
– Milyen érzés?
A pultos letett elé egy szalvétát, rá az italt. Avery lassan az
ajkához emelte és belekortyolt.
– Mármint a feneked? – kérdeztem rekedten. – Vagy az,
hogy a pultos szerint valószínűleg én vagyok a földkerekség
legparább apukája?
Akkorát nevetett, hogy majdnem ránk köpte az italt.
– Valld be, hogy vicces!
– Nem, nem igazán.
Avery megnyalta az ajkait, és szeme sarkából a pultost
nézte.
– Halálra rémült.
– És te hogy örülsz neki!
Egyik vállát felvonta és ismét kortyolt.
– Szeretem megdöbbenteni az embereket.
Elnevettem magam.
– Igazán? Már azt hittem, viccelsz! Hihetetlenül bárdolatlan
vagy, de már semmin sem lepődök meg, ami veled
kapcsolatos, hiszen láttalak meztelenül futkározni a kerti
locsolófejek között!
Avery szeme összeszűkült.
Ó, a francba!
Óvatosan letette az italát, és megfordult, hogy a szemembe
nézzen. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni buja, hozzám
simuló testét. Szerencsére sötét volt a bárban.
Átkarolta a nyakam, majd, azt hiszem, a jobb lábával
felpattant a bárszékre, és szó szerint meglovagolt, a
szemöldökét kihívóan felhúzva. Megmarkoltam a fenekét és
vártam.
Nem mozdult.
A pultos álla leesett.
– Gratulálok, szegény öreg vendéglátóst most hivatalosan is
a halálba kergetted.
– Ez nem elég – suttogta.
– Avery! – morzsoltam a nevét, mint egy átkot. – Mit
művelsz?
Testének melege élve felperzselt. Melle a mellkasomhoz
simult, egyszer, kétszer, a súrlódás annyira felizgatott, hogy
alig kaptam levegőt.
Ne reagálj, szuggeráltam magam.
A haja függönyként omlott a vállára, majd a nyakamra
nyomta az ajkát.
Megragadtam, ujjam a húsába vájt, minden létező
ösztönöm ellen küzdöttem, nehogy a szájába nyomjam a
nyelvem, a pultra dobjam, letépjem a ruháját, és azonnal
magamévá tegyem.
Úgy éreztem magam, mint egy ősember, sőt, egy őrjöngő
ősember.
Egy őrjöngő, kiéheztetett ősember.
Avery rám kacsintott.
A rohadt életbe.
– Drágám! – szakította félbe a pillanatot egy rikácsoló hang,
éppen, mielőtt ajkunk határozottan összeért volna, de sajnos
egy pszichopata anya nincs tekintettel a személyes térre, vagy
arra, mennyire elkékülhetnek miatta az ember tökei.
Közénk furakodott, és megveregette a vállam.
– Tudtam, hogy ti vagytok azok!
– Megtaláltál minket – mondtam, szánalmasan próbálkozva
időt nyerni. Előbb-utóbb ugyanis fel kellett állnom, és amilyen
az én szerencsém, anyám lenéz, és a látványra meredve
hangosan megkérdezi: „Fiam, nem akarsz ezzel kezdeni
valamit?”
Ekkor meg kellene magyaráznom anyámnak, miért nem
segíthet ezen Avery, persze ismét csak felpörögnék, amíg
Avery az ajkát nyaldossa és a farkamat nézi.
És mivel nem volt kiút… felemeltem a kezem.
– Csak egy perc, anya.
Avery gonoszul mosolygott, anyám még mindig fél méterre
állt. Előrehajoltam, hogy Avery fülébe suttogjak, és virágos
parfümjét beszívva megharaptam a fülcimpáját.
– Ezért még megfizetsz – suttogtam.
– Ó, ne is haragudj, de a heti menetrended betelt – rándult
össze. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a vasárnap az Úr
napja!
Ezzel leugrott az ölemből, lenézett, és gyorsan meg is
fordult, hogy megölelje anyámat.
– Talán foglaljunk helyet, amíg Lucas megoldja ezt a
bosszantó kis problémát… – Ekkor felém fordult. – Ha kérsz
egy kis jeget a következő italodba, az talán segíthet,
mókuskám!
– Köszi, mucika – mondtam fogcsikorgatva. – Mindig olyan
szellemes vagy!
Kuncogva intett le.
– Ezért vagyok, te csődör! Helyetted is az agyad leszek, ha
minden vér alsóbb szintekre vándorol a fejedből!
Anya a szájához kapott. Apám éppen ekkor jelent meg a
színen.
– Alig tudtam leparkolni – morogta, majd a feleségére
nézett. – Sápadtnak tűnsz, Patty!
Figyelme rögtön a szélesen vigyorgó Averyre tévedt. Kitárta
felé a karját, mire Avery szó szerint a nyakába vetette magát.
Miután mindkét szülőmet megölelgette, a hasára csapott.
– Éhes vagyok! Ti nem? Menjünk, üljünk le!
Eloldalazott közöttük, és eltűnt a tömegben. Felhajtottam a
maradék italt és elgondolkodtam, megöljem-e a steakkéssel.
Amikor felnéztem, a pultos rosszalló pillantásával
találkozott a tekintetem. Tisztáznom kellett, hogy Avery nem a
lányom.
– Ő a barátnőm.
Bólintott.
– Nem a lányom.
– Ahogy gondolja, öregem.
– Nem, komolyan beszélek. Egyébként meg egy szörnyű,
bosszúálló, gyűlöletgombóc liba!
Odaszűrődött hozzánk Avery nevetése.
A pultos összevonta a szemöldökét.
– Tényleg nagyon szörnyűnek tűnik.
– Púp a hátamon!
Felemelte a kezét.
– Akkor talán nem kellett volna ilyen romantikus helyre
hoznia!
Megigazítottam az inggalléromat, és elmorzsoltam egy
káromkodást. A pultos halkan füttyentett, majd öntött egy
pohár whiskey-t és felém csúsztatta.
– A ház ajándéka.
– Kösz. – Lehajtottam, megforgattam a nyakam és
elindultam a nevetés felé.
Jártomban földbe gyökerezett a lábam, amikor láttam, hogy
anya megfogja Avery kezét. Istenem, hogy utáltam az
emlékeket… nem bírnak nyugton maradni. A szüleink mindig
is közel álltak egymáshoz. A szüleim még Avery ballagására is
elmentek, bár én otthon maradtam, berúgtam, és a ballagási
meghívóját és a képét bámultam, mint valami lepukkant lúzer.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem, amikor odaértem hozzájuk.
– A mi kis Averynk!
Anyám tényleg a „mi” kis Averynknek titulálta? Ezzel a
birtokos viszonnyal téves elképzeléseket kelthet Averyben, aki
még azt hiheti, sokat jelent nekem. Eszem ágában sem volt
magyarázkodni Blackéknek, miért törtem össze másik lányuk
szívét is… egy egyszerű félreértés miatt. Ami egyébként Avery
hibája volt, ő kotyogott összevissza Erinnek. Miatta kerültem
ebbe a helyzetbe.
– Mr. Thorn, mutatom az asztalukat!
A hostess mosolyogva mért végig, és határozottan hozzá is
ért a nadrágomhoz, amikor szalvétát terített az ölembe. Avery
ekkor a mellkasomba könyökölt.
Jó erősen.
– Ó, te jó ég! – Anya észrevette, és a szájára tette a kezét. –
Minden rendben?
Megragadtam a vizespoharat és nagyot kortyoltam, hogy ne
nekem kelljen válaszolni.
– Tökéletes! – mondta Avery egy kicsit túl hangosan, és
gyilkosan meredt a hostessre. – Csak nem viselem jól, ha más
nők tapizzák a pasimat, különösen a leendő anyósom és
apósom előtt!
Az asztalra köptem a vizet.
Avery mézesmázosan mosolygott.
– A tapizás bunkóság, nem így gondolja?
A hostess elsápadt, és megrázta a fejét.
 – Rögtön, ööö, itt lesz a pincér, hogy felvegye a rendelést. –
Ezzel sarkon fordult, és szó szerint elmenekült, én meg
próbáltam úrrá lenni a szívdobogásomon és nem megfulladni
a saját köpetemben, ahogy a szüleim szeme tágra nyílt.
Csak nem sír anya? A fehér szalvétával törölgette a szemét,
bár nem sok eredménnyel, mert újabb könnycsepp jelent meg
a szemében.
Megérkeztem a pokolba.
Kösz, Avery.
Talán a kedvesség helyett inkább arra kellett volna
megkérnem, hogy ne hazudozzon? Nem gondoltam volna,
hogy képes lehet túl kedvesen viselkedni, de rám cáfolt. A
következmények Damoklész kardjaként lebegtek a fejem felett,
és fogalmam sem volt, hogy hozzam helyre, amit az imént
művelt.
Ahogy a pincér felénk közeledett, apám felállt.
– Pezsgőt kérünk!
– Apa… – ráztam meg a fejem. A pincér szélesen vigyorgott,
hiszen a gatyámat is itt fogom hagyni. – Nem kell pezsgő!
– Még jó, hogy kell! – mennydörögte apám. Szürke,
bozontos szemöldöke külön életre kelt, mint két, szexuálisan
frusztrált hernyó. Bassza meg, Avery! Nem elég a saját
szexuális frusztrációm? – Ünnepelünk!
– Nahát! – ragyogott ránk a pincér. – Mit ünnepelünk?
– A fiamat! – törölt le apám egy könnycseppet. – Elveszi ezt
a csodálatos fiatal hölgyet!
Most Avery kezdett fulladozni. Nem tudtam, mit tehetnék,
csak a hátát veregettem. Amikor elborzadva nézett rám, az
asztal alá csúsztattam a kezem, és erősen megszorítottam a
térdét, közben a fogamat csikorgatva mosolyogtam rá.
– Utállak.
– Az érzés kölcsönös – mosolygott rám, majd lágyan
meglegyintette az arcom.
– Ó, Bill, nézd meg őket! – sóhajtott álmodozva anya. –
Ugye mondtam mindig, mennyire jól illenének egymáshoz?
Apám beszédesen felmordult és elhessegette a pincért, aki
nyilvánvalóan az étlap legdrágább pezsgőjéért indult.
– Valóban, mintha többször is említetted volna Lucasnak,
hogy nem a jó Black nővért veszi el! – nyúlt apa a vizéért.
A maguk gyomorforgató, őrült módján kedvesek és
segítőkészek voltak. Az ő szempontjukból minden rendben
volt. Végre kikötöttem a megfelelő Black lány mellett, aki
mindig is a kedvencük volt, akinek annyi focimeccsét
szurkolták végig.
Végre Avery is megszólalt.
– Azt hiszem, félreértettetek. – Szeme tágra nyílt a
rémülettől. Éppen úgy festett, ahogy éreztem magam.
Mikor munkát kaptam Seattle-ben, és elköltöztem
Marysville-ből, Averynek szembe kellett néznie a tetteim
következményeivel. Addig a családom része volt, utána pedig…
senki. Anyámtól továbbra is minden évben kapott születésnapi
ajándékot. Nekem erről hivatalosan nem kellett tudnom, de
még ettől az apró békejobbgesztustól is sajgott a szívem.
Belecsíptem Avery combjába, és megráztam a fejem.
A szüleim csendben vártak, és mivel anyám félig orvosnak is
képzelte magát, a szájára csapta a kezét, majd felkiáltott:
– LUGAS GYERMEKÉT VÁROD!
– Édes Jézusom… – Körülnéztem, hova menekülhetnék. Az
is megfordult a fejemben, hogy bemászom az asztal alá, és
kihúzok minden csavart, hogy a nehéz fa rám zuhanjon és
kiüssön.
– NEM! – kiabált Avery ugyanolyan hangosan, mint anyám.
Szinte láttam, hogyan pörögnek a gondolatai. Minden
kutyaszorítóból kimászott, és kétség sem fért hozzá, hogy most
is a megoldáson gondolkodik, ami azért nem von le a megtért
fiú státuszomból. Biztosan hallott róla, milyen feszültté vált a
viszonyom a szüleimmel, hiszen nem volt titok. Miért? Miért
tenné ezt értem? Csak vacsorázni hívtam, nem kértem, hogy
megmentsen, mégis éppen erre készült. Vagy legalábbis
megpróbálta.
– Nem, nem, nem, ööö, tudjátok…
Sok sikert, Avery!
 Rám nézett támogatásért, de csak vállat vontam, és
belekortyoltam a vizembe. Mindent figyelembe véve azért
ültünk itt, mert locsogott a nővéremnek. Szó szerint nem
tudtam mást tenni, mint nézni, ahogy kisiklik a vonat.
– Folytasd, édesem, folytasd – kacsintottam rá.
Fenyegetően meredt rám, majd ismét a szüleim felé fordult,
és teátrálisan suttogni kezdett:
– Sajnos nem vagyok terhes, de azért van egy kérdésem. Ne
vegyétek személyeskedésnek, de… a merevedési zavar családi
vonás nálatok?
Félrenyeltem egy jégkockát, mire hátba vágott, majd
megdörzsölte a hátam!
– Csak viccel! – mondtam rekedten. – Csak viccel, csak…
– Jaj, drágám… – sóhajtott fel anyám síri hangon, hangja
elhalkult, és a fejét is lehajtotta, mintha az asztal alá szánná a
gondolatot. – Gondolod, az a… baleset az oka?
A lágyékomra mutatott.
A rohadt életbe, soha többé nem lesz merevedésem.
Kösz, Avery!
Minden jövőbeli szexuális együttlétnek búcsút intve
tapostam Avery lábára olyan erősen, ahogy csak tudtam, mire
elnevette magát és letört egy darab kenyeret.
– Örülök, hogy tudunk beszélgetni!
– Remélem, félrenyeled – mormogtam neki a nyakába
suttogva, mintha becézgetném, és nem épp porcelánszínű
bőrét akarnám egy kicsit megszorongatni.
– Hallhattam én erről a balesetről, Patty? – Persze muszáj
volt rákérdeznie, anyámnak persze muszáj volt válaszolnia.
– Még kisfiú volt, amikor történt!
– Most is az – morogta maga elé Avery.
Ismét megszorítottam a térdét, mire felnyikkant, és elcsórta
a kenyeret a tányéromról.
– Tolvaj – suttogtam.
– Hazug – vágott vissza.
– Nagyon buta történet – folytatta anya. Egyáltalán nem
tűnt fel neki a vele szemben kialakult háborús övezet. –
Imádta azt a játékot, amiben a formákat lyukakba kellett
illeszteni és kitölteni a… tudjátok, a lyukakat!
Ekkor integetni kezdett. A pincér közeledett felénk, hál’
istennek.
– Ez az aktuális közönségkedvencünk, tiszta ízvilágáért még
díjat is nyert…
Nem figyeltem rá, ehelyett gonoszul néztem Averyre, aki
viszonozta a tekintetem.
– Szeretnél játszani, kislány? – simítottam meg az arcát,
hüvelykujjammal az alsó ajkát érintve. – Akkor játsszunk!
– Kösd fel a gatyád! – kacsintott.
A pincér megtöltötte a poharamat. Avery ekkor ismét anya
felé fordult.
– Azt hiszem, tudom, melyik játék az…
– Lucas szerette a lyukakat. – Anya eltakarta a száját, de
hiába, ha egyszer megszólalt, közel s távol hallották. Fájdalmas
volt beismernem, milyen gyakran voltam kínos elbeszéléseinek
a tárgya.
– Ahogy mondod – öntött apa saját magának is egy pohár
pezsgőt és felém emelte.
Te jó ég, az egész üveget meg kellene innom, hogy
elfelejtsem ezt az estét!
– Lucas… – mutatott rám anyám – szerette… – jaj, ne… –
a… – ismét rám mutatott – a lyukakat.
Az utolsó szó hangsúlyától a hideg rázott. Avery levegőért
kapkodott, apa kuncogni kezdett, és öblös hangon hozzátette:
– Sose jöttem rá, hogy sikerült belepasszíroznia azt a pici
kukacát!
Avery szemébe könnyek gyűltek, majd a szüleimmel együtt
nevetett, ahogy még több pezsgőt öntöttem magamnak.
– Édesem, mi ragadt meg ennyire a lyukakban? – könyökölt
belém Avery. – Gondolod, azért, mert szeretsz oda dugni
dolgokat, ahova nem valók? Patty, ezt komolyan kérdezem…
Elmorzsoltam egy káromkodást.
– Lucas hitt az egyenjogú lyukhasználatban. Úgy értem, ha
volt egy alkalmas lyuk, akkor dugott bele valamit – folytatta
Avery, majd egy pillanatra elgondolkodott. – Mondjuk, ha a
hét minden napjára kaphatott volna más lyukat, mindegyiket
megjárta volna?
Anya felsóhajtott.
– Most, hogy mondod, többször is próbálkozott. Először
akkor, amikor…
– Anya! – kiáltottam fel. – Ne haragudjatok, megbocsátotok
egy másodpercre? Avery még nem vette be a savlekötőjét, és
azt hiszem, a kocsiban hagytam. Mindjárt jövünk!
– A savlekötőmet? – kérdezett vissza Avery, de aztán felállt
és kimentette magát. Megragadtam a könyökét, elvezettem a
női mosdó előtt, egyenesen a borospulthoz.
– MI A JÓ BÜDÖS FRANCOT CSINÁLSZ?! – dörögtem
zihálva, ahogy Averyt a legközelebbi falhoz nyomtam. Nem
tudtam eldönteni, mérges vagyok-e, vagy csak szégyellem
magam. – Mi az, hogy egyenjogú lyukhasználat?!
Avery vállat vont, kuncogott, majd két kézzel rántotta meg
az ingem gallérját.
– Tehát mindig is strici voltál!
Felmordultam.
– Te vagy az első nő az életemben, akit fel akarok pofozni.
Vágott egy grimaszt.
– Nézz csak le! Mielőtt még megmozdulhatnál, mindent
szétrúgok a térdemmel, ami kedves számodra! Nem szeretnéd,
hogy a szerdai csaj csalódott legyen, ugye?
– Ha csalódott lesz, akkor egész nap a nyomodban járok, és
mindenkinek elmondom, hogy hatéves korodig nem
fésülködtél, és tizenhét éves korodig fel kellett neked vágni a
hot dogot!
– HA EGYSZER FULLADÁSVESZÉLYES!
Gúnyosan elmosolyodtam.
– A következő pasidat mindenesetre figyelmeztesd, tudja
szegény, hogy mire számítson.
– Te nagyképű barom! – rántotta meg még erősebben a
galléromat. Ajkunk összeért, és mintha elektromosság támadt
volna köztünk.
 – Basssza meg! – törtem ki. Elvesztettem az eszem, ajkam
az ajkára tapadt, és rögtön át is éltem egy enyhébb agyvérzést,
vagy talán orgazmust, amikor félúton találkozott a nyelvünk.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
AVERY

LUCAS THORNT MEGCSÓKOLNI HÜLYE ÖTLET, ez sosem volt vitás.

_ Miért nem tudtunk soha romantikusan csókolózni,
normális randi keretében? Úgy, hogy egyikünk se legyen se
dühös, se részeg, és házasodni se készüljön?
Forró ajka az enyémre tapadt, ujjai a fenekembe vájtak,
majd megragadta a csípőmet. Olyan erősen szorított, hogy az
ujjlenyomatával később akár az iPhone-ját is feloldhatnám. Jó
érzés volt, túl jó.
És nagyon, nagyon rossz.
Éppen a sátánnal csókolóztam.
Ez az, Avery, nyögj csak, akkor abba fogja hagyni!
Áruló karom a nyaka köré fonódott, kezem lesiklott a
mellkasán, és hozzásimultam, ahogy elmélyült a csók.
Pezsgőíze volt, nyelve megpördült az enyém körül, amitől a
lábam majdnem megadta magát, és a lábujjhegyemig
megborzongtam. Helytelen volt, ez nem történhet meg, ez nem
lehet, és nem csak azért, mert ő a főnököm!
Hiszen SZÁNDÉKOLTAN több nővel is lefeküdt, és mind
tudtak róla!
Megcsalta a nővéremet!
Tudtam, mire képes.
Velem nem fogja megtenni.
– Állj! – rántottam el a fejem, majd előrehajoltam, és ismét
megcsókoltam. Egyre hevesebben csókolt, én ismét
visszahúzódtam. – Ne! Úgy értem, abba kellene hagynunk…
 – Aha – simult a keze a mellemre.
Halkan felnyögtem.
– Tíz, tizenegy másodperc múlva.
– Tizenegy másodperc, és abbahagyjuk. – Lángoló
tekintettel vetette magát ismét az ajkamra. Keze a jobb
mellemet masszírozta, majd a fenekemre csúszott.
Megmarkolta, majd erősen rácsapott.
– Oké, oké! – sziszegtem és eltoltam. – Meg tudom
magyarázni.
Lucas úgy zihált, mintha élete edzésén lenne túl.
– Valóban?
– Családi nyomás, részegség és hazugság: tökéletes tripla
kombó a hülyeséghez. Tudod, az agysejteket elpusztítja az… –
Lucas ekkor megnyalta az ajkát. – A-alkohol.
– Mmm.
Ismét felém nyúlt, és én hagytam.
GYENGE VAGYOK!
Következő csókja gyengédebb volt. Mindig is arra vágytam,
hogy Lucas Thorn így csókoljon meg; mintha kedves lennék
neki, mintha számítanék. A saját érdekemben toltam el
magamtól.
A saját érdekemben és az övében is.
A barátság érdekében, ami valaha köztünk volt, és a
jövőbeni barátság érdekében, amit próbáltunk kialakítani.
Minden olyan kaotikus volt, és a csók nem segített. Egyáltalán
nem segített.
– Nem leszek az új kedded.
– Persze hogy nem, a kedd már foglalt – vigyorgott.
Rámeredtem, mire még szélesebbé vált a mosolya.
– A szombati viszont most mondott fel, szóval…
Olyan erővel ütöttem pofon, hogy majdnem lerepültek az
ujjaim. Vicces lett volna, ha egy borospohárban landolnak.
– Mi az isten! – káromkodott hangosan, dühösen, és
majdnem levert egy üveg méregdrága bort. Ha megtette volna,
és tényleg háromezer dollár folyik szét a padlón, meg lett volna
koronázva az esténk.
 – Figyelj csak ide, THORN! – A képébe másztam, ziháló
mellkasom az övéhez ért. – Sosem állok be a ribancaid közé!
Nem érdekel, ha csak úgy maradnál életben, ha
helyettesíteném a szombatodat, akkor sem fogom megtenni.
Nem fogom megtenni. NEM FOGOM MEGTENNI! –
Toppantottam. – Nem, nem és nem!
– Ezt már mondtad. – Elvonta a kezét és felsóhajtott. –
Pedig a szombatira mindig több idő jut…
Vállon löktem.
– HALLOD MAGAD EGYÁLTALÁN?
– ÉS TE? – tárta szét a karját. – Nem tudnál még
hangosabban ordítani?
Szóra nyitottam a szám, mire betapasztotta, és szigorúan
megrázta a fejét.
– Nézd, csak megemlítettem. Jó csók volt, klassz csók,
ismerjük egymást, tetszel, én is tetszem neked. Csak
gondolkodj rajta!
Nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolja. Tényleg azt
hitte, van annyira a béka segge alatt az önértékelésem, hogy
csak úgy bemászom az ágyába, tudván, hogy megcsalta a
nővéremet?
Egy halk hang azt súgta: más is történt abban a távoli
múltban. A hang, amit figyelmen kívül hagytam azon az
éjszakán, amikor Kayla a karjaimban zokogott; valahányszor
hazamentem, és együtt vacsorázott a család, pedig olyan
feszült volt a levegő, hogy a legszívesebben ordítottam volna,
vagy összetörtem volna valamit, csak hogy oldjam a
hangulatot.
Lucas úgy nézett rám, mintha megfontolhatnám az
ajánlatát, mintha egyáltalán megfontolnám, hogy ostobán
bólintva beleegyezem.
Hogy válhat percek alatt semmivé a tisztelet? Darabokra
tört a rózsaszín szemüveg, amin keresztül annyiszor láttam őt.
Pedig már éppen megfordult a fejemben, hogy az agyam
legmélyéről előhúzom azt a szemüveget, és leporolom.
Lucas Thorn már nem az, aki volt, és soha többé nem lesz
az, nem számít, mennyire erősen kívánom az ellenkezőjét. Az
iskolai fotón szereplő fiú, akibe szerelmes voltam, már nem
létezett. A fiú, aki egyetlen, végzetes hibával tett tönkre
mindent.
Még mindig magamat hibáztattam érte, de elhessegettem a
bűntudatot.
Én sem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok az a lány, akiért
Lucas Thorn feladná a sorozatlövő életformát. Ugyanolyan
vagyok, mint az összes többi, akikkel hét közben lébecol: egy
lány, aki bármikor, gond nélkül helyettesíthető.
Fájt a gondolat, jobban, mint kellett volna.
Mert sosem értem sem Lucas, sem a nővéreim nyomába
sem, akik erre úton-útfélen emlékeztettek is. Én csak Avery
voltam, a fiús lány, a dilis lány, aki több fiúval barátkozik, mint
lánnyal. Aki tizenhét évesen kapta az első csókját, és még csak
meg se tudta tartani azt a pasit.
A nővéreim jót akartak nekem, legalábbis ezt hazudtam
magamnak. A baj mindenesetre már megtörtént, és nem volt
egyszerű magabiztossággal helyettesíteni minden
bizonytalanságomat, amikor a fickó, akire mindig is vágytam,
azért javasol légyottot, mert éppen megüresedett nála egy
pozíció.
Hagytam, hogy jobban fájjon, mint amennyire kellett volna,
mert a lelkem mélyén reméltem, hogy Lucas is csak egy
bizonytalan nyomorult, aki a régóta vérző lelki sérüléseit
próbálja tőle telhetően kezelni.
– Nézd… – mondtam, remegő hangom árulkodott az
érzelmeimről. – Be vagy pörögve, és pipa vagy, mert tizenkét
órája nem dugtál, vagy mit tudom én, mióta. Elhiszem, hogy új
helyzet ez neked, úgy randizni egy nővel, hogy nem garantált a
desszert után a happy finish, de ha még egyszer megpróbálsz
az engedélyem nélkül megcsókolni, miközben több más csajt is
futtatsz, akár fényes nappal leszúrlak, bűnösnek vallom
magam, és boldogan leülöm a büntetést. Világos?
Lucas elkomorodott.
– Avery, csak vicceltem! Sosem hoználak ilyen helyzetbe!
Sajnálom, hogy túl messzire mentem.
– Tehát azt mondod, ha én akarnék lenni az új szombatod,
nemet mondanál? – kiabáltam. Miért vagyok mérges?
Lucas hátralépett.
– Hogy mi? – rázta meg a fejét, majd tett egy apró kört, és a
mellkasomba bökött. – Az imént fenyegettél meg mosolyogva,
hogy megölsz, ha csak felajánlom. Megmondtam, hogy csak
vicceltem, és bocsánatot kértem, és most fel vagy háborodva,
mert azt hiszed, nem akarlak?
– IGEN! – tártam szét a karom. – SOHA nem állnék be
szombatnak, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék listapozitív
lenni! Ne sértegess már!
– LEHETETLEN VAGY!
– NŐ VAGYOK! – ordítottam még hangosabban.
Ismét összesimult a mellkasunk.
És ismét csókolóztunk.
Azt hiszem, ezt a csókot már én kezdeményeztem. Nem
mintha számított volna, hiszen mindketten bűnösek voltunk. A
nyelve, istenem, a nyelve… Szentélyt fogok építeni ennek a
szájnak, vagy…
Mi a franc jár a fejemben?
A keze, a nagy keze, ahogy a testemet simogatja, és a
merevedése…
NEEEEEM!
– ÁLLJ! – pofoztam fel megint és hátratántorodtam.
Ezúttal a bal arcát sikerült eltalálnom… legalább nem volt már
féloldalas a pirosság a képén.
Elkáromkodta magát és rám meredt.
– Ez komoly volt?
– Sajnálom. – Eltakartam az arcom és felnevettem. –
Elszaladt velem a ló.
Lucas arca lángolt, ajkai duzzadtak, és még így is úgy nézett
ki, mint egy Armani fehérneműmodell. Hogy csinálja?
– Gyerekek? – visszhangzott Patty hangja a teremben.
– Gyorsan! – vágtam a mellkasára. – Hogy áll a hajam?
Rúzsos az arcom?
 Elvigyorodott. Gonoszul, elvetemülten. Büntetést ígért.
Minden előjel nélkül, hirtelen a hajamba túrt, teljesen
tönkretéve a frizurámat, majd ugyanazzal a lendülettel a
ruhámat is elszakította.
Amikor az anyukája belépett a borospincébe, tudom, mit
látott: egy lányt, aki az imént csábította el az ő tökéletes fiát. A
nagy igyekezetben még a ruhája is elszakadt.
– Ó! – tette a kezét a szájára. – Ó, jaj!
Tett egy apró kört, majd ismét ránk nézett.
– Ne haragudjatok, nem akartam semmit sem
félbeszakítani… de rendelnünk kell!
– Szuper – erőltettem magamra egy mosolyt.
Lucas átkarolta a vállam és kuncogni kezdett.
– Jaj, ne haragudj, anya! Az a babás beszélgetés megtette a
hatását, Avery be is zsongott, és mielőtt még észbe kaphattam
volna, a gatyám…
– Elég lesz, mókuska! – tapasztottam be a száját. – Elég, ha
a borosüvegek… mi… meg az asztal tudja, mi történt itt! Nem
kell világgá kiáltani!
Patty mosolya nem is lehetett volna szélesebb.
– Ó, végre unokáim lesznek!
– Azt hiszem… rendbe hozom a hajamat – intettem a
mögöttem levő női mosdó felé.
Patty bólintott.
Nem mozdultam, mire Lucas megragadta a vállam és
irányba forgatott.
Miután felfrissítettem magam, visszamentem az étterembe.
Lucas várt rám, beképzelt vigyorral az arcán.
– Nem azt mondtad, hogy rendbe hozod a hajad?
Felmordultam és elindultam az asztal felé. Lucas Thorn a
fenekemet csapkodta, mintha egy tehenet terelgetne a
vásárban.
Mielőtt felkel a nap, biztosan kinyírom.
Mosolyogva.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
LUCAS

A VACSORA KATASZTROFÁLISAN SIKERÜLT, mint egy rémes

tévéműsor, amiről azt gondolnánk, ilyen a valóságban úgysem
történik! Álmodik a nyomor.
Nem mintha nem lett volna időm hozzászokni. A lökött
anyám imád hangosan locsogni a szupermarketben, és már
többször összekeverte a síkosítót és a testápolót. Apám veszi a
sört, de sosem issza, így az csak gyűlik a hűtőben, de a
vendégek legalább elámulhatnak a jó ízlésén.
Középiskolás koromban a szüleimet csak Thornékként
emlegették, de távolról sem vidáman vagy felszabadultan. Az
iskolatársaim a hátam mögött susmorogtak, szórakozott
szüleim pedig a saját dobjuk ütemére vonultak be a kertben
tartott Harry Potter-partira, ahol mindenkinek be kellett
öltöznie. Péntekenként pucérbingóestet tartottak. A fődíj egy
indián álomfogó volt.
Nem tudom, hogy a személyiségükből fakadóan voltak
ennyire elvarázsoltak, vagy csak egyszerűen élvezték, ha
másokat sokkolhatnak.
– És mikor lesz az esküvő? – Apa felszúrta a villájára az
utolsó falat brokkolit és a szájába tömte.
Avery a combomba csípett és még meg is rázta kicsit.
Anyám sajnos tanúja volt utolsó csókunk végjátékának, le is
vonta a helytelen következtetést, miszerint annyira
szerelmesek vagyunk, hogy nem tudjuk érintés nélkül
végigülni az estét.
 Részben igaza volt, tényleg nem tudtuk érintés nélkül
végigülni az estét. A horzsolásaim is bizonyítják. Egész vacsora
alatt igyekeztem Averytől távol tartani a steakkéseket. Őt
ismerve még megszúr a saját szüleim előtt, majd közli, hogy a
vér izgatóan hat rám.
Nem is lepődnék meg, amilyen vérszomjas perszóna.
Végre elengedte a combom, levegőhöz jutottam, és
kigondolhattam valami logikus mentséget, amivel
kikászálódhattam ebből a helyzetből. A vacsora során a
szüleim egyre elégedettebbé váltak, és nem is lett volna más
választásom: ha bevallom az igazat, ismét összetörtem volna
őket, ráadásul azzal azt is közöltem volna, hogy az úgymond
jegyességünk nem hozza rendbe a két család viszonyát, és erről
szó sem lehetett. Olyan boldogan néztek minket!
Elképzeltem a lehetséges következményt. Anya sírni kezd,
és azt kérdezgeti, hol rontotta el. Körbejár az étteremben, és
minden asztalhoz leül, hogy elpanaszolja, bünteti az ég: a fia
mindennap más nőt fektet le. A lefektet szót persze jó
hangosan kiabálná, mert az ilyen szavakat sohasem halkan
mondja. Végül elmondaná a balsorssal sújtott éjszaka teljes
történetét, amikor elindultam lefelé a lejtőn. Amikor rosszul
döntöttem, és örökre tönkretettem az életüket.
Apa keresztet vetne, és a tányérját nézné, amíg az életre
nem kel, vagy amíg anya ki nem kíséri az étteremből.
Szó sem lehetett az igazságról. Katasztrofális
következményei lennének.
– Most csak élvezzük egymás társaságát – találtam meg
végre a hangom, majd gesztikulálni kezdtem. – Olyan jó csak
egyszerűen… együtt lenni!
Anya szeme összeszűkült.
– Lucas, utálom, hogy ezt kell mondanom, de harminckét
éves vagy! – Előrehajolt, bár nem halkította le a hangját, sőt,
mély levegőt vett, hogy minden erőt beletehessen a kínálni
tervezett tanácsba. – A TE KORODBAN MÁR DÖGLENEK A
HÍMIVARSEJTEK!
– Kösz, anya – motyogtam. Mellettem Avery rázkódott a
nevetéstől.
– AKKOR HAT? – Anya az égnek emelte a kezét, mintha
reménytelen eset lennék. – Azt akarod, hogy
ELPUSZTULJANAK A HÍMIVARSEJTJEID?
Ez becsapós kérdés? Ha igent mondok, pofon csap? Ha
nemet mondok, bátorítja a szexet?
Néha nehéz választani, melyik úton menjünk tovább.
– Értem, mire gondolsz – szólalt meg Avery. – Súlyos
veszteséget jelentene a világnak, ha egy ilyen díszcsődör, mint
Lucas Thorn, képtelenné válna a szaporodásra!
Ne tetézd, Avery, ne tetézd!
Nem néztem rá, mert ha rápillantottam volna, eszembe jut a
szája íze, és a végén még az asztalra dobom, és a szüleim előtt
teszem magamévá. Anya talán még szurkolna is, és jól eldugná
az óvszert. Hozna egy „Unoka készül” feliratú táblát, és
kipingálná az arcát, mint annak idején a focimeccseimen.
Minden sporteseményen lelkesen szurkoltak, ahol
játszottam.
Anya átnyúlt az asztalon és megfogta Avery kezét.
Megszorították egymás kezét, mintha bensőséges titkot
osztanának meg egymással, de amikor Avery megpróbált
elhúzódni, anya csak még jobban rászorított.
Háhá, csapdába esett!
Hátradőltem és összefontam a karom. Meg kellene
mentenem?
Ugyan.
Avery a szeme sarkából fenyegetően meredt rám, de nem
mozdultam.
– Avery, drágám… – Anya megköszörülte a torkát. –
Bocsáss meg, hogy szóba hozom, de nem tanácsos alkoholt
inni, amikor teherbe próbálsz esni, nemde?
– Igen, Avery, miért iszol? – Elvettem előle a borral teli
poharat és az utolsó cseppig lehajtottam, majd visszatettem elé
üresen. Orrcimpái csak úgy remegtek a dühtől.
A vacsora egyetlen fénypontja az alkohol volt… azt az utolsó
csókot nem számítva.
 Azért sem gondoltam arra a csókra… vagy a kezünk játékára
közben.
A pokolba is.
Avery szólni akart, de anya leintette.
– Figyelj rám, Avery! Elmesélek valamit, ami a Thorn
családban anyáról leányra száll!
– Jegyzeteljen is? – kotyogtam közbe.
– E-mailt is írok, nehogy elfelejtse! – mosolygott anya.
Vigyorogva néztem, hogy lelkesül föl. – Most pedig figyelj: ha
harminc percig a levegőben tartod a lábad, a sperma a méhben
marad!
Apa hevesen gépelni kezdett a telefonján, Avery rákvörösre
pirult, de anya még nem végzett.
– Utána egy ideig még ne használd a mosdót! A kis
hímivarsejtecskéknek el kell érniük a célt! Igazam van, Bill?
– Aham. – Tíz dolcsit tettem volna rá, hogy apának fogalma
sem volt, mit kérdeztek tőle.
– Most pedig meg kell esküdnötök, hogy soha többé nem
használtok óvszert! – komolyodott el hirtelen anya. –
Gondolom, mindkettőtöket megvizsgálták?
Avery ismét megpróbálta elhúzni a kezét, kétségbeesetten
nézett rám.
Anyámnak nyilvánvalóan nem esett le, hogy Avery először
karriert akar építeni, csak aztán állna neki szülni.
– Nos, megesküsztök? – Anya hajthatatlan volt.
– Én, ööö… – Avery nem is tudott volna vörösebbre pirulni.
– Nem voltam mostanában orvosnál, de egészséges vagyok.
– Jaj, drágám, az nem elég – komorult el anyám. – Majd én
elviszlek!
– NEM! – Itt már közbe kellett lépnem, de túl késő volt. Ha
egyszer anyám valamit a fejébe vesz, képtelenség kiverni
belőle. Mint egy elnökválasztáson elinduló politikus: nem
számított, mennyire ostobák az elképzelései, addig lovagolt
rajtuk, amíg végleg darabokra nem hullottak. Bármikor
befuthatott volna az amerikai közéletben, egyem a szívét.
– DE IGEN! – Anya végre elengedte Averyt, és a saját
arcára tette a kezét. – Holnap nem dolgozom, eljövök érted, és
tarthatunk lányos napot! Együtt ebédelünk! Ó-ó! – ugrált
ültében, a szeme könnybe lábadt. – Egész életemben erre a
pillanatra vártam: hogy végre időt tölthessek a lánnyal, akivel
az én Lucasom megállapodik!
– Mintha nem töltöttél volna elég időt Kaylával – vágott
közbe apa. Ezek szerint figyelt.
Vehet még ennél is rosszabb fordulatot ez a vacsora?
– Jaj már, Kayla sose számított – legyintett rá anya. – Egy
édesanya megérzi az ilyesmit! A mi Lucasunk már jó ideje
Averyt figyelgette, amióta csak melleket növesztett a kislány!
Úgy látszik, vehet.
Avery félrenyelte a vizet, én apokalipszisért imádkoztam.
Némán néztük, ahogy anya letöröl néhány könnycseppet a
szeme sarkából.
– Sajnálom, tudom, hogy őrültnek tűnök. Hallom magamat.
Apa bólintott.
– Csak arról van szó… – csapott apa mellkasára, aki
felnézett –, hogy olyan régen nem beszélgettünk a szüleiddel,
és mindig azt hittük… hogy egy család leszünk, tudod? És
amióta… – halkult el a hangja –, amióta megtörtént az az eset,
olyan feszült a viszonyunk, és… – Anya most már sírt. –
Édesanyád volt a legjobb barátom!
Felparázslott bennem a harag. Az, hogy engem hibáztat, és
bennem kelt bűntudatot, belefér, hiszen valóban az én hibám
volt, de most már Averyt is belerángatja, mintha neki sem
lenne más választása!
Mondanom kellett valamit, még ha ezzel be is verem az
utolsó szöget a szüleimhez fűződő kapcsolatom koporsójába.
Elharaptam egy káromkodást.
– Figyeljetek, valamit el kell mondanom…
– Az ajándék! – könyökölt belém Avery. – Az ajándékot a
kocsiban hagytuk!
– Mindent a kocsiban szoktatok hagyni? – jegyezte meg
apám.
– Jaj, drágám, ilyen a szerelem, teljesen szétszórttá válsz!
Emlékezz, amikor mi jegyeztük el egymást, és…
Avery elrángatott az asztaltól. Sebes vágtában távolodtunk
el, egyenesen a borospincébe.
Az emlékek, az emlékek…
– Mi a francot csinálsz? – támadt rám.
– Nézd, vége, nem tudom… – túrtam a hajamba. – Vicces
látni, ahogy kínlódsz, de azt azért nem hagyom, hogy elsüllyedj
a Titanickal!
– A jelen helyzetben te vagy a Titanic? – kérdezte
gyengéden.
– Szállj be a mentőcsónakba! – bólintottam, és a szemébe
néztem. – Talán a te sztoridban még Jacket is meg tudod
menteni, és boldogan élhettek, amíg meg nem haltok!
Avery sóhajtva hajtotta le a fejét, majd belerúgott a
faasztalba.
– Hozz egy üveg bort, azt majd elsózzuk ajándékként.
Úgysem jönnek rá a szüleid!
– Rendben. – Nem tudom, miért, de csalódottságot
éreztem. Talán azt vártam, tesz valamit.
Bár nem meglepő, hiszen megcsaltam a nővérét.
Avery szemében nekem nem járt megbocsátás. Nagyon fájt
ez a tudat.
– Az én szüleim is nehezen viselték – nézett rám könnyes
szemmel. – Nagyon-nagyon nehezen.
Nyelt egyet, és a halántékára szorította a kezét.
– Talán… Istenem, nem hiszem el, hogy ezt mondom, de ha
addig tettetjük, amíg anyukáink ismét szóba nem állnak
egymással, apukáink meg újra együtt mennek horgászni…
– Mindketten nagyon várták az éves horgászkirándulást.
Avery elmosolyodott.
– Emlékszel, hogy pisztrángot dugtam az ágyadba?
– Láttam is, ahogy megteszed. Hozzád is vágtam!
– Akkor még nem voltam túl rafinált.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de most sem vagy az!
– Túl hangosan lépkedek. – Vállat vont, és rám villantotta
szép, kedves mosolyát. Felém nyúlt. – Még néhány napnyi
tettetésbe nem halunk bele, és talán mindent meg is oldana.
– Mégis hogyan? – fogtam meg a kezét.
– Nem kellett volna a szüleimnek megszakítani a
kapcsolatot a szüleiddel. A Blackek és a Thornok olyanok,
mint… a mogyoróvaj és a lekvár!
– Anyámnak hiányzik is a lekvár.
Nevetésben tört ki.
– Oké, hozd csak a bort, és próbáld nem bátorítani anyádat
további hülye vizsgálatokra!
Kéz a kézben mentünk vissza az asztalhoz.
– Tehát, mit szólsz? – Minden tekintet Avery felé fordult,
miközben anya a szemét törölgette a szalvétájával. Tehát végig
sírt, amíg távol voltunk.
– Öhm, nem tudom, főnök úr – nézett rám Avery, szemében
ott volt a könyörgés, hogy néhány napig még tartsunk ki. Végül
is, beleférhet. – Kivehetem a holnapot?
– Szerdán általában úgysincs sok munka. Nyugodtan vegyél
ki szabadságot. Jó szórakozást, lányok!
Avery kurtán bólintott anyám felé, kezét ökölbe szorította
maga mellett.
– Jól hangzik… – suttogta, majd mély levegőt vett. – Ez lesz
életem legszebb napja!
Anya továbbra sem halkította le a hangját.
– Ismerek egy neked való nőgyógyászt! Jóképű, fiatal
fickó…
– Szó sem lehet róla – ráztam meg a fejem, és megnyaltam
száraz ajkam. – Nem nézegetheti fiatal, jóvágású doktor… Mi
van Dr. Byrne-nel? Ő már betöltötte a kilencvenet, igaz?
– Édesem, az a fickó alig lát! – nevetett fel anya. – Képzeld
csak el, nagyítón keresztül nézi a…
– REMEKÜL HANGZIK! – kiáltott fel Avery, és belém
könyökölt.
Anya rám nézett, ajka lassan mosolyra húzódott. Jaj, ne…
Túlságosan is jól ismerem ezt a mosolyt.
Megpördült a gyomrom.
– Lucas… neked is jönnöd kell – fogta meg a vizespoharát.
 Figyelik, hogy nem is kérdez? Csak kijelent, mint egy igazi
anya.
Engedelmes gyermekként nem volt más választásom, csak
bólintani.
– Rendben – mormoltam.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
LUCAS

– FEJTSD EZT MEG NEKEM… – mondta Avery nyugodtan, ahogy

beültünk a kocsiba. – Hogyan vált a szüleiddel közös
vacsorából eljegyzés, házasság, unokák és biztonságos szex,
majd egy nőgyógyászati vizsgálat, amit végignézel te is, és az
anyád is?
Nem tudtam mit válaszolni.
– Ha a nevetés nem megy, sírj nyugodtan. Higgy nekem, én
velük nőttem fel, nem lesz olyan rossz!
Avery kiegyenesedett, zöld szemében gyűlölet csillogott.
– Képes voltál azt mondani, hogy nem lesz olyan rossz!
Azért egyeztem bele, hogy segítsek neked, mert reméltem,
hogy végre békén hagysz!
– Öhm, nos…
– Turkált már VALAHA úgy benned egy fickó, mintha
aranyat mosott volna?
– Nem – nyeltem nagyot, majd motyogva hozzátettem: –
Hál’ istennek.
Beindítottam a kocsit, és elindultunk.
Avery az arcomba csapta a táskát.
– Ez fáj!
– Akkor ne feszülj be ennyire!
– Komolyan?
A rohadt életbe, csoda szép mérgesen. Zihál, az ajkát
összeszorítja, mintha erőt gyűjtene, hogy leordítsa a fejem.
– Nem jó tipp? – húzódtam el tőle. – Tudom is én, valami
jógagyakorlat nem segít?
Leintettem és a zsebembe nyúltam, hogy előhúzzam a
telefonom. Szükségem volt figyelemelterelésre, mielőtt
véletlenül megint megcsókolom, holott már elsőre se kellett
volna.
– NEM IS LENNE RÁ SZÜKSÉG!
– Ne kiabálj! Túlreagálod!
Válaszul Avery ismét meglendítette a táskáját, ezúttal
mellkason találva.
– Anyukád a ma este folyamán legalább tízszer mondta ki a
pénisz szót! Azt mondta, felemelt lábakkal feküdjek az
ágyadban, amíg a lusta disznó hímivarsejtjeid a helyükre nem
úsznak!
– Lusta disznó? – tettem zsebre a telefonom. – A
hímivarsejtjeimről sok mindent el lehet mondani, de nem
lusták! Szerencsésnek mondhatnád magad, ha a méhedben
lebeghetnének!
– Tessék! Még hogy lebegnek? – emelte fel a kezét. – Még
úszni sem tudnak? Eszembe is juttat valamit… Mondd csak,
milyen volt az úszólecke az ötévesekkel? Mennyi idős is voltál?
Tizenkét éves?
– Menj a pokolba – morogtam. – És ne tereld el a témát!
Számtalan nő hálás nekem… a nedveimért!
Avery röhögésben tört ki.
– A nedveidért? A tökéletes, arannyal folyó, lusta Lucas
Thorn-nedvekért? Hallod egyáltalán, amit mondasz?
– Hallom, hát, és minél tovább beszélek veled róla, annál
mélyebb szintre esik az IQ-m – forgattam a szemem. – Csak
menj el arra a vizsgálatra! Elviszlek titeket, te széttárod a
lábad, és megkapod az eredményt. Elmegyünk ebédelni, aztán
kimentjük magunkat, hogy értekezletre kell mennünk. Néhány
hét múlva pedig elmondjuk anyának, hogy szakítunk!
Avery csodás combján dobolt az ujjával. Mit nem adnék, ha
csak egyetlen éjszaka végignyalogathatnám azt a makulátlan
bőrt!
– Utálok orvoshoz menni! Amikor anyád a vizsgálatot
említette, nem gondoltam volna, hogy egy idegennek kell
tárogatnom! – sóhajtott mélyet. – Oké, néhány hetet kibírunk,
és nem a szomszédban laknak. Egyébként is felelős, felnőtt
emberek vagyunk!
– Akik a borospincében kamatyoltak. – Ezt muszáj volt
hozzátennem.
– A szexuális feszültség mégiscsak szexuális feszültség. Nem
mintha a héten nem lenne még elég nőd, aki tudja enyhíteni!
– Valóban. – Késként vágott mellembe a bűntudat, mert
hirtelen arra vágytam: bárcsak az ő ajkait csókolhatnám. Mi a
fene történt velem? – Ők nem taszítanak el.
Az ölébe meredt, majd kinézett az ablakon.
– Vannak lányok, akik nem szeretnek osztozni – suttogta. –
Emlékszel, amikor kiskoromban kekszet tömtem a zsebembe,
hiába kötött ki utána minden ruhám a mosógépben? Nem
azért tettem el a kekszet, mert éhes voltam, csak nem akartam
odaadni másnak, ami az enyém.
– Még mindig nem osztozol senkivel, Kisbogár?
– Legalábbis úgy, ahogy számít, nem – nézett rám vissza. –
Ha egy férfi megszeret, egész valómat megkapja, és nem csak
huszonnégy órára.
Szerencsés flótás lesz az illető. Szerencsés rohadék…
Szerettem volna mást is mondani. Annyi mindent akartam.
A szívem kalapálva tiltakozott a szavak ellen, amiket ki kellett
mondanom, könyörgött, hogy gondolkozzak, mielőtt
megszólalok, de már nagyon régóta nem hallgattam a
szívemre. Már akkor sem, amikor azt súgta, válasszam Averyt,
és szakítsak az egyetlen lánnyal, akivel valaha jártam: a
nővérével.
– Nos, nem kellene kritizálnod, amíg nem tudod, miről
beszélsz – mosolyogtam gunyorosan.
Avery megdermedt, ahogy beálltam az épület elé, ahol
lakott.
– Viszlát holnap, Thorn!
Bevágta a kocsiajtót, sötétségbe borultam. Vajon ismét
hibát követtem el, és megsértettem azt a Black lányt, akit
megesküdtem, hogy sohasem bántok?
 HUSZADIK FEJEZET
AVERY

– AZT ÁLMODTAM, hogy a puszta kezemmel fojtom meg Lucas

Thornt. Mosolyogva ébredtem, de az örömöm csak addig
tartott, amíg rá nem jöttem, hogy még él. A telefonomon
üzenet várt:

40 perc múlva ott vagyok érted.

Miért, kérdezgettem egyre az univerzumot zuhanyozás

közben, öltözködés közben, sminkelés közben, amikor
kezelhetetlen hajam nem volt hajlandó frizurába rendeződni,
és őskáoszba fulladt. Úgy néztem ki, mint valami szexi
Medúzafő. Biztos voltam benne, hogy Lucas be fog szólni.
Mire végre felöltöztem, és indulásra készen álltam, három
perc volt még hátra a szabadságból. Néhány perccel később
nőgyógyászhoz kellett mennem egy ostoba, színlelt eljegyzés
miatt, amire álmomban sem vágytam, de emlékeztem Lucas
arcára vacsora közben. Ismertem ezt a tekintetet. Mély levegőt
vett, lehajtotta a fejét, mintha vallomást akarna tenni, és
ezáltal ismét csalódást okozni a szüleinek. Nem tudom, miért,
de úgy döntöttem, a saját kardomba dőlök, és a pokol mélyére
süllyedek, vele együtt.
Az ajtóra bámultam, és reméltem, sosem hangzik fel a
kopogás. Hátha én lehetnék egy alternatív univerzumban
játszódó film főszereplője, ahol a főhős azt hiszi, minden igazi,
de valójában egy óriási, embergyűlölő számítógép teremtette a
világot.
Behunytam a szemem.
– Neo vagyok, Neo vagyok, Neo vagyok… – mormoltam.
Ekkor kopogtak az ajtómon.
– Miért nem élhetek a nyavalyás Mátrixban? – morogtam,
majd az ajtóhoz botladoztam és kinyitottam.
– Nem értettem, amit az előbb mondtál – szólalt meg
Lucas. Szexibb volt, mint amilyen egy ördögnél indokolt.
Fehér inge frissen vasalt, begyűrve a hajszálcsíkos, eleganciát,
pénzt, férfiasságot sugárzó, tökéletesen szabott nadrágba.
NEM!
Megráztam a fejem.
– Csak azt kívántam, bárcsak a fejedre esne egy hullócsillag.
– Kivettem a kezéből a kávét, és a háta mögé néztem. – Hol a
sütim?
– A kocsiban – forgatta a szemét.
Az orromat ráncolva kortyoltam a kávéba, és kiléptem a
lakásból.
– Tegnap éjjel megöltelek – mosolyogtam győzedelmesen.
Lucas felsóhajtott és becsukta mögöttem az ajtót, a kezét a
derekamra tette, ahogy végigmentünk a halványan
megvilágított folyosón.
– Nahát, mesélj róla! Nagyon kíváncsi vagyok! Egyszerűen
fejbe-lőttél, vagy izgalmasabb megoldáshoz folyamodtál?
Például levágtad a tökömet egy machetével?
– Haha, ne adj ötleteket, Thorn. – Belekortyoltam a kávéba.
A keserű folyadék melege megnyugtatta az idegeim.
Utoljára harmadéves koromban voltam nőgyógyásznál.
Drága is volt, ráadásul azért kellett mennem, mert felelőtlenül
szexeltem egy idegennel, csak hogy végre túl legyek az első
alkalmon. Már csak én voltam szűz a barátaim közül, és azt
hittem, a felnőtté válás része, hogy a lehető legkínosabb
módon válok meg a szüzességemtől, ráadásul életem egyik
legkevésbé romantikus élménye keretében.
Később megtudtam, hogy egy másik lány elkapott valamit a
fiútól. Megesküdtem, hogy többé nem szexelek védekezés
nélkül, és elmentem egy kivizsgálásra. Szerencsére nem
találtak semmit, de az emlék azóta is kísért.
Nem mintha ezt el akarnám mondani Lucasnak. Kinézem
belőle, hogy felhasználja ellenem, és erre semmi szükségem.
Valószínűleg amúgy sem érdeklik a szexuális tapasztalataim,
illetve azok hiánya, hiszen született strici.
– Szállj be! – nyitotta ki az Uber kocsi, egy szép, fekete
Escalade hátsó ajtaját.
Beültem a plüsskárpitos ülésre, felkaptam a még meleg
péksütemények zacskóját, és drogosként szívtam be az
illatukat. Lucas is beszállt, és becsapta az ajtót.
– Gondoltam, egy kis cukor megnyugtatna.
– Visszavonom, amit mondtam – vettem ki a zacskóból egy
cukros fánkot, és le is haraptam a felét. – Nem élveztem,
amikor tegnap éjjel megöltelek. Még sírtam is… egy icipici
könnyet! – Feltartottam két ujjam, apró távolságot jelezve. –
Ekkorát! Alig látszódott, éppen, mint a farkad!
Lucas félrenyelte a kávét.
– Na jó, talán nem olyan pici… de majdnem – könyököltem
az oldalába. – Mindenesetre köszi a fánkot!
Megszorítottam a lábát. Muszáj volt hozzáérnem ahhoz a
röhejesen szép testéhez.
– Hoztam egy szendvicset is. Fehérjét is kell ám enni!
Leintettem.
– Tipikus – horkant fel.
– Mi? – kérdeztem teli szájjal. – Mi a tipikus?
– Vigyáznod kell magadra, feküdj le korán! – mondta
feszülten. – És évente menj el szűrésre!
– Mert aztán tavaly annyira szükségem volt rá – forgattam a
szemem.
A rohadt életbe!
Feszülten vártam, hátha nem tűnt fel neki a nyelvbotlás, de
Lucas Ihorn mellett ültem, aki nem engedte el a szavaim a füle
mellett. Közelebb hajolt, és megnyalta nevetségesen telt ajkait.
– Nocsak, nocsak…
Szemem az állán mélyedő hasadékra tévedt. Eszembe jutott
a csók…
Összeszorítottam a combom, majd keresztbe tettem a
lábam. Szó sem lehet róla, deréktájtól délre a közelembe sem
kerülhet. Sem most, sem a jövőben!
A testem folyton elárult, ha Lucas a közelben volt, de most
nem állt szándékomban engedni.
A cukros fánknak sem volt olyan mesés íze, mint a
nyelvének. A nyelvének, ami más nők szájában járt…
Egyből kihűlt a vágyam. Felé fordultam és vállat vontam.
– Mi az?
Lucas áthatóan nézett rám.
– Valld be, Carl nem létezik – vigyorgott.
– Oké, nem létezik. Most megfogtál, de a tények tények
maradnak: szexuálisan aktív vadmacska vagyok, és alig várom
a következő áldozatomat!
Téptem egy darabot a fánkból, és morgó hangot adtam,
mire Lucas csúnyát káromkodott, és megigazította az inge
gallérját.
– Mi az? – mosolyodtam el. – Mondtam valamit?
– Nem, csak elképzeltem, milyen volna, ha Avery Black
meglovagolna.
Most rajtam volt a fulladozás sora.
A kocsi az irodánktól néhány utcára, egy nagy épület előtt
állt meg, közel a Pike Place Markethez. Szívesen bementem
volna, hogy vegyek virágot és halat, és közben kávézgassak.
A biztonsági övem csatjához nyúltam, amikor Lucas
megérintette a kezem, és a fülembe suttogta:
– Valld be, te is arra gondolsz!
Felsóhajtottam, próbáltam egyenletesen lélegezni.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Hazug – kuncogott melegen, csábítóan. – Igazad lehet:
biztosan vad, kemény és őrült vagy az ágyban. Ha Carl létezne,
talán még féltékeny is lennék rá.
– Álmodozz csak, Lucas! – A hangom rekedt, és ostobán
felajzott volt.
Egymás szemébe néztünk, és előrehajolt. Éppen ekkor nyílt
ki a kocsiajtó.
Összerándultam, letöröltem a számról a cukormáz
maradékát, majd a táskámért nyúltam.
Mindenki előtt ismert okokból botladozva indultam el. A
járáshoz lábak kellenek, és az enyém pudinggá változott. Nem
éreztem a lábam, az arcom. Lucas hibája.
Nehéz volt gyűlölni, mert a vonzalmat nem tudtam
kivédeni. Sok-sok évvel ezelőtt az volt az életcélom, hogy olyan
embert találjak, olyan férfihoz menjek hozzá, amilyen Lucas
Thorn. Nem ahhoz az emberhez, akinek most asszisztálok,
hogy az egész családjának hazudjon, nem is ahhoz, aki minden
este más nővel alszik, hanem ahhoz, aki a kezemet fogta,
mikor horrorfilmet néztem. Ahhoz, aki azon az éjszakán,
amikor rajtakapták a rám hasonlító nővéremmel, megcsókolt,
és olyan ígéretet tett, amihez nem lett volna joga.
Ebben a játszmában én csak gyalog voltam. Lucasnak
olyasvalakire lett volna szüksége, aki megmenti őt önmagától.
Csodálatos… a történelem ismétli önmagát. Akkoriban kész
lettem volna megmenteni, csak mert bele voltam zúgva, és
talán mert azt hittem, engem jobban szeret, mint a nővéremet.
Mivel sosem tudtam kilépni Kayla árnyékából, Lucas miatt
különlegesnek éreztem magam.
Rosszkedvű gondolataim nem sokat segítettek.
A délelőtt borzalmasból pocsékba fordult, amikor Lucas
anyja felugrott a váróban, és üdvözlés gyanánt felkiáltott:
– KISBABÁNK LESZ!
– Fuss! – fogtam meg Lucas kezét. – Még elérhetjük a liftet,
ha rohanunk!
Éppen előttünk csukódott be a liftajtó, mire Lucas
káromkodott.
– Még kiugorhatunk az ablakon, hátha épp akkor megy el az
utcán egy kukásautó – jegyezte meg.
Patty kitárt karral csörtetett felénk, arcán könnyek
csorogtak.
– Benne vagyok – bólintottam őszintén.
Lucas legyőzötten felsóhajtott, amikor az anyja megragadta
a két fülét, és csókot nyomott mindkét arcára, majd felém
fordult, és még hevesebben kezdett zokogni, ahogy elindultunk
a rendelő felé.
Miért sír egyáltalán?
– Mindig is tudtam – törölte meg a szemét. – Nagyon
sajnálom, de mindig te voltál a kedvencem hármótok közül, és
amikor szegény Lucasom megvallotta az irántad való érzéseit…
– Anya! – kiabált Lucas.
Leesett az állam.
– Ó… – takarta el Patty a száját. – Hát nem tudta?
– Nem tudta, hogy imádom ezt a kis hárpiát? – Lucas ekkor
magához vont, barackot nyomott a fejemre, majd mellkason
bökött. Karon ütöttem és ellöktem.
Az anyja zavartan meredt ránk.
Lucas élénkvörösre pirult, majd a recepciós pultja felé
mutatott.
– Averynek biztosan ki kell töltenie egy-két űrlapot.
Patty szeme összeszűkült.
– Hát persze… Elmegyünk érte, te csak ülj le!
– Anya, én nem maradok itt! – nevetett Lucas, és már
hátrált is. – Elkísértem Averyt, de megvárlak titeket a
kocsiban!
– Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét Patty zordan. – Ha
örökre együtt maradtok, mindenben ki kell tartanotok egymás
mellett: egészségben, betegségben!
– De hát Avery teljesen egészséges! – tiltakozott Lucas. –
Nézz csak rá!
Önkéntelenül is pózba vágtam magam.
– Volt már vérszegénysége! – vetette ellen Patty.
Kővé meredtem, és éreztem, hogy izzadság folyik le a
hátamon. Ezt meg honnan tudja? Nem tudhatta meg
máshonnan, csak… jaj, nem, nem, nem, nem! Olyan erősen
szorítottam meg Lucas kezét, hogy szinte leállítottam a
vérkeringését.
Lucas gyanakodva nézett az anyjára.
– Honnan tudod ezt?
 Patty a táskáját babrálta, és megköszörülte a torkát.
– Anya?
Lucas kétségkívül készen állt a menekülésre.
Patty vidáman elmosolyodott.
– Lehet, hogy felhívtam valakit… Csak jót akartam!
Anyák… valahányszor hibát követnek el, azt mindig ezzel a
kijelentéssel akarják igazolni, mintha ettől jogosultak lennének
a manipulációra. Hiszen ők jót akartak! Aha, persze.
– Milyen jó szándékkal? – kérdeztem, és éreztem, hogy az
egész testem elzsibbad. Izzadság gyöngyözött a hátamon
csiklandósan. Remek, egyszerűen remek.
– Hát az eljegyzési vacsora? – válaszolta, kikerülve a
kérdést. – Hozok egy mappát, amin írni tudsz!
Levegőért kapkodtam. Lucas káromkodott, és ebben a
pillanatban úgy tűnt, kész megölni bárkit.
A táskámba nyúltam, megnéztem a telefonom. Öt nem
fogadott hívás anyámtól. Öt.
Az üzeneteket meg se néztem.
– Nem erre gondoltam, amikor tegnap este beleegyeztem,
hogy segítek neked! – vágtam mellkason Lucast a táskámmal,
és gyilkosan meredtem rá. – Fogd már vissza az anyádat!
Pattyre mutattam, aki szó szerint ugrálva közeledett felénk,
kezében az írómappával.
– Te voltál az, aki hülyeségeket beszélt a nővéremnek…
minden baj tőled ered! – morogta Lucas a bajsza alatt.
– Ó, kérlek! – vicsorogtam. – Mintha az én hibám lenne,
hogy a legjobb haverod elrabolta a legjobb barátnőmet, és
mindenkit leitatott!
– Bassza meg, ott kellett volna hagyjalak az út szélén!
Úgy rándultam össze, mintha felpofozott volna.
– Hát ezt kapom, amiért segítek, hogy végre kibékülhess a
családoddal? „Ott kellett volna hagyjalak az út szélén?”
Az anyja már veszélyesen közel volt hozzánk.
Miért csinálom ezt még mindig? Miért hiszem azt, hogy
kedvel engem, miközben valószínűleg úgyis az óráját nézi és
várja, mikor borulhat a következő csaja ölébe!
 – Abban egyeztünk meg… – kezdtem a könnyeimet
visszafojtva –, hogy ezt együtt csináljuk végig, és segítünk
egymásnak. Biztosan részeg voltam, amikor tegnap igent
mondtam. Vagy kitaláljuk, hogy ússzuk meg a partit, vagy
mindenkit kiakasztunk, és megint gyászba borítjuk a
családjainkat. Nagyapa még mindig nem felejtette el, mit
tettél, és biztosíthatlak, még mindig rémálmai vannak a
csatatéri emlékeitől, hidd el, nem akarod, hogy kipécézzen
magának… nagyon erőszakos ember!
– A nagyapád gyerekeknek készít bicikliket – jegyezte meg
Lucas szárazon, előre-hátra billegve a sarkán.
– Mesterlövész volt a vietnámi háborúban.
– Oké – görnyedt össze Lucas. – Most legyünk ezen túl, a
többit később elintézzük.
Túl fáradtan ahhoz, hogy vitatkozzak, bólintottam, majd
kelletlenül átvettem az anyjától a mappát, és elkezdtem
kitölteni az űrlapot.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
LUCAS

NE PÁNIKOLJ!
Ne mutass félelmet!
Egyik oldalamon anyám, a másikon Avery ült. A pokol
legmélyebb bugyrában ültem. Inget kellett váltanom és új
dezodort vennem – ez a márka semmire se jó.
Persze a dezodorokat normál esetben nem családbékítő
helyzetekre tervezik, amikor jóvá akarunk tenni valamit a
létező legnehezebb körülmények között. Esetemben meg
kellett akadályoznom, hogy anyám tudomást szerezzen sajátos
szexuális életemről, közben eljegyzést színleltem az általam
megcsalt exmenyasszonyom kisebb húgával.
Még ha ennyiről lett volna szó, a dezodor talán megtette
volna a hatását, de most egy rohadt nőgyógyászati rendelőben
ültem. Még sajnáltam is, mert nem ilyen helyzetekre találták
ki.
És ott ült velem az anyám.
Az. Anyám.
A recepciós Avery nevét kiáltotta, aki színtiszta gyűlölettel a
szemében nézett rám, majd felállt és megtörölte a kezét a
farmerjében.
Az ápoló végigmért és elmosolyodott. Igyekeztem
visszatartani a mordulásom, mert felismertem ezt a tekintetet:
a nő érdeklődött irántam, nem is burkoltan.
De most a barátnőmmel, izé, menyasszonyommal voltam
itt, és még ha színlelt is az a jegyesség, nem tetszett az ápoló
éhes tekintete.
Kővé meredtem.
Mi a fene?
Hiszen mindig is több nővel jártam egyszerre! Miért támad
most kétségem, ha egyszer nincs is menyasszonyom?
Avery rám nézett, az arca halálsápadt volt. Lassan,
zsibbadtan nyúltam előre és megfogtam a kezét. Később millió
módon próbálom majd ezt megmagyarázni, de most
megcsókoltam az ujjait, és rákacsintottam.
És egyáltalán nem figyeltem az ápolóra, csak azt a nőt
néztem, aki számított.
Anyám persze elrontotta a pillanatot. Közénk tolakodott, és
mindkettőnket átkarolt.
– Nagyon felelősen viselkedtek! – mondta.
– Ugyanerre gondoltam – mondta Avery szárazon. – Milyen
felelősen viselkedsz, Lucas!
Anya feje fölött rámeredtem, és szitkot tátogtam. Avery
egészen a rendelőig vidáman ment tovább, amikor is meglátta
az asztalt, amire fel kell feküdnie. Igazi szörny volt,
fémkengyel állt ki belőle.
– Én kint várok – köhögtem ki egy nevetést, de anyám
elkapta az ingemet.
– Mit képzelsz, hova mész?
Esetlenül néztem rá.
– Anya, tisztelem Avery intim zónáját! Odakinn várok, amíg
az ápoló és az orvos… megvizsgálják!
– Egyetértek – bólintott anya és összefonta a karját. – Ha
szükség van rám, akkor odakint leszek a váróban, és azt az új,
fickós hercegről szóló könyvemet olvasom. Nektek jó mulatást!
Ki is lépett a rendelőből, mielőtt még vitatkozhattam volna.
Csak én és Avery maradtunk, és mindketten riadtan
meredtünk az asztalra.
– Lefizethetnénk a dokit – jegyezte meg Avery.
– Micsoda?
– A többes szám, első személy alatt téged értelek – mondta.
– Fizesd le a dokit, mondd meg neki, hogy ne vetesse le velem
a ruháim! Nem akarok felmászni arra a halálmasinára!
– Avery, én…
– Szét kell tárnom a lábam, Lucas! – nyafogott, majd
aligátor-állkapocshoz hasonló formába rendezte a kezét. –
Aztán fogják azt az izét, összenyomják és bedugják az… izé… –
Rákvörösre pirult. – Tudod, hova, és utána kinyitják! – Két
keze lassan kinyílt. – Szélesre!
Biztosan beteg vagyok, de a lelki szemem előtt megjelenő
kép nem volt rémisztő, sőt… eszembe jutott, hogy
megkérdezem, végignézhetem-e.
Mi a baj velem?
– Lucas! – sziszegett Avery, és csettintett az arcom előtt. –
Figyelj már rám! Mindenem látszani fog!
Megrántottam a gallérom és bólintottam.
– Nyugi már, Avery. Hamarabb vége lesz, mint gondolnád!
Lehajtotta a fejét, felnyüszített, majd megszólalt:
– Oké… Át kell öltöznöm abba a halálraítélt-szerelésbe,
szóval… akár mehetsz is.
Felsóhajtottam.
– Megfordulok, amíg átöltözöl. De legalább az orvost meg
az ápolót megvárom, rendben?
Avery összegörnyedt.
– Nem hiszem el, mekkora bajba kevertél minket!
Ekkor sajnos meg kellett fordulnom, és majdnem elájultam,
amikor meghallottam egy cipzár hangját. Ökölbe szorult a
kezem.
– Még hogy én? Te rúgtál be, aztán hazudtál Erinnek, nem
én!
– Igazad volt. Ott kellett volna hagynod az út szélén, Lucas,
hadd haljak meg!
– Hidd el, meg is tettem volna, de azt mondtad, nem akarsz
prostituáltnak állni. Ha otthagylak egy utcasarkon, nagyon
hamar azon a pályán találtad volna magad, csak az választ el
tőle, hogy éppen nekem dolgozol!
A papír csörgése kíváncsivá tett, átlestem a vállam fölött.
Avery már felmászott az asztalra. Térde kibukkant, kis alakját
teljesen eltakarta a ronda, rózsaszín kórházi köntös.
– Ne… röhögj – sziszegte összeszorított foggal, a rózsaszín
anyagot nézve.
Zsebre vágtam a kezem.
– Eszembe sem jutott a papír alá nézni!
A szemét forgatta.
– Pedig már azt hittem, nem kell egymásnak hazudoznunk.
Az ajkamba haraptam, nehogy elmosolyodjak.
– Oké, három másodpercig röhöghetsz – nézett felfelé. – De
utána abba kell hagynod, és azt kell mondanod, milyen szexi a
lábam!
Felnevettem, majd a térdére tettem a kezem. Meleg volt,
mint az egész teste. Az ujjam remegett az ártatlan érintéstől…
többet akart.
Egymás szemébe néztünk.
– Szexi a lábad.
Avery szája kinyílt. A kezem felfelé csúszott a köntösön.
Ekkor halkan kopogtak az ajtón, majd az orvos benyitott,
mielőtt Avery válaszolhatott volna.
– Avery Black?
A rohadt életbe, az egyik legvonzóbb férfi lépett be, akit
valaha láttam. Kezében mappa, arcán műmosoly. A haja
szőkített, arcán kis gödröcskék, teste nagyon izmos. Bassza
meg, nem!
Az ápoló követte, és udvariasan megállt a sarokban.
Magamon éreztem a perzselő pillantását, de csak Averyre
tudtam figyelni, és arra, hogy reagál Dr. Szőke Hercegre.
– Én vagyok! – Avery gyakorlatilag lepattant az asztalról,
hogy kezet rázhasson az orvossal, de a rohadék csak
mosolygott, és megérintette a vállát. Be is perelhetném
foglalkozáson belüli visszaélésért.
Gyorsan mozdultam, hogy útját álljam az Avery kezéhez
közelítő kéznek.
– Lucas Thorn vagyok.
Összevont szemöldökkel rázta meg a kezem.
– Üdvözlöm.
 Bassza meg, nem meleg, pedig nagyon reméltem, hogy az.
Akkor talán elterelhettem volna a figyelmét Averyről! Szó sem
lehet róla, hogy megérintse őt ott alul… A francba is, mikor lett
itt ekkora hőség?
– Ki lehet nyitni az ablakot? – mutattam az egyikre, és
felgyűrtem az ingemet, mintha nekem kellene könyékig
süllyedni Avery combjai között. A pokolra jutok, ez biztos.
– Nem – nevetett a doktor. – A tizenhatodik emeleten
vagyunk, és az emberek hajlamosak ugrálni!
– Hahaha – bólintottam. – És mi a helyzet azzal, ha
lelöknek valakit? Hallott már hasonló esetről, doktor…?
– Dr. Dupper – mosolygott, és Averyhez fordult. – De
szólítson nyugodtan Dustinnak!
– Nahát, Dustin… – figyeltem, hogy jó hangosan mondjam
ki a nevét –, nem fiatal maga még egy kicsit ahhoz, hogy orvos
legyen?
– Harminchárom éves vagyok – komorodott el az orvos. –
Két és fél éve tettem le a szakvizsgámat. Nem, nem vagyok túl
fiatal. Meg kívánja tekinteni a diplomám a Yale Orvosi
Egyeteméről?
Naná, hogy a Yale-re járt…
– Nem – sziszegtem. Milyen hülye nevezi el a gyerekét
Dustin Duppernek? – Nem, köszönöm, biztos vagyok benne,
hogy kiválóan képzett szakember.
Fizikailag fájt ott tartani a mosolyt az arcomon, amíg a
doktor végigmért. Végre Avery felé fordult.
– Akkor kezdjünk hozzá!
– Oké – nyelt egyet Avery, és Dustin felett rám nézett. –
Lucas, várnál odakinn?
– Nem! – vakkantottam, majd megköszörültem a torkom. –
Úgy értem, nem lennék jó vőlegény, ha megpróbálnám
megúszni a nehéz időket, igaz, mucika?
– De mókuskám… – feszült meg az állkapcsa, és keményen
meredt rám. – Azt mondtad…
– Szeretlek! – bukott ki a számon, mielőtt még
visszafoghattam volna. Testem minden egyes racionális
csontja pánikolni kezdett, a szívem csak úgy vert. Különös
érzés volt. Az agyam azt akarta, hogy meneküljek, de a
szívem… megnyugodott.
Az érzés azonban nem tartott sokáig, mert ahogy
kimondtam ezt a szót, Avery feje hátrahanyatlott, és minden
pajkosság elszállt belőle, mintha minden boldogsághormont
elszívtam volna tőle, és közöltem volna, hogy egyesével ölöm le
a házi kedvenceit.
– Avery? – kérdezte Dustin. – Jól érzi magát?
– Aha – bólintott. – Essünk túl rajta!
Az orvos elmosolyodott, majd a mappájára nézett.
– Rendben. Tehát bejelölte, hogy szexuálisan aktív, igaz?
– Naná, hogy az! – kiáltottam, mire mindketten felém
fordultak.
– Ó, elnézést – visszakoztam, mielőtt még nagyobb hülyét
csinálnék magamból. – Igen, velem, a vőlegényével.
– Lenne olyan szíves? – dörgött rám Dustin, mire
felemeltem a kezem.
Visszafordult Averyhez.
– Szed bármilyen fogamzásgátlót?
Avery megrázta a fejét és nemet suttogott.
– És akar szedni?
Nem túl személyes kérdés ez?
– Igen – válaszolta Avery elgondolkodva. – Azt hiszem, itt
az ideje.
– Állj, állj, állj! – Valóban izzadok? – Kisbogár, azt hiszem,
talán elsietjük ezt a…
– A biztonságos szexet? – nézett rám zavartan az orvos. –
Elsieti a biztonságos szexet a vőlegényével?
Ellenálltam a kísértésnek, hogy megfojtsam.
– Igaza van. Ne is törődjön velem!
Avery a szemét forgatta felém, miközben az orvos kipipált
valamit a listán. Milliónyi kérdést tett fel, és nekem minden
egyes választ végig kellett hallgatnom.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
AVERY

HA ÚJ EMBEREKKEL ISMERKEDÜNK MEG, bemutatkozunk az új

osztályunk előtt, de még akár egy átlag bulin is, a leggyakoribb
kérdés az, hogy mi volt életed legkínosabb pillanata.
Egymásra bízzuk a kínos titkokat, nevetünk, rokon lelkekre
találunk, mert más is átélt szomorú, szerencsétlen
helyzeteket… majd továbblépünk.
A mai nap előtt azt mondtam volna, életem legcikibb
pillanata az volt, amikor véletlenül az egész osztály előtt
villantottam a ballagási ünnepélyen, mert a tangámba
gyűrődött a miniszoknyám. Aznap szerencsére szeles idő volt,
ami még félúton, fölfelé a lépcsőn rádöbbentett, hogy a fél
fenekem kinn van, így lehúzott szoknyával vehettem át az
érettségi bizonyítványt.
Rosszabbul is elsülhetett volna.
Elsőéves koromban nagy sláger volt ez a sztori.
Megnevettettem az embereket, a fiúk flörtöltek velem, és azt
kérdezgették, megvan-e még a szoknya, vagyis határozottan
nem volt rossz felütése. Fogalmam sem volt a megsemmisülés
fogalmáról, jelentéséről, minden csatolt folyományáról.
Egészen a mai napig.
Lucas Thornig, az anyjáig, mostanáig.
– Dőljön hátra és lazítson! Előbb vége lesz, mint gondolná!
– veregette meg a lábamat Dr. Dupper a latexkesztyűs kezével,
majd elhúzta a vizsgálóasztal függönyét. Ez részben eltakart
Lucas elől. Hálás voltam érte.
 Remegve próbáltam vidám gondolatokat előcsalogatni, de
nem sok sikerrel. Lucas kimondta azt a szót, amit még gimis
koromban hallani szerettem volna tőle, és mintha még
komolyan is gondolta volna… Inkább utasítson el rögtön, mint
hogy megízleljem, milyen érzés lenne, ha valóban szeretne,
csak hogy két másodperccel később semmivé zúzza az egészet.
Behunytam a szemem és vártam az elkerülhetetlent, de
Lucas belesett a függöny mögé, hogy a fülembe súgja:
– Holnap már nagyot fogunk ezen nevetni, hidd el!
Kinyitottam az egyik szemem.
– Nem te tárogatsz egy vizsgálóasztalon!
Lenézett a lábamra és elmosolyodott. Semmit se láthatott,
de attól még megijesztett.
– A hajlékonyságod mindenesetre bejön – kacsintott rám,
mire elmosolyodtam.
– Ez minden, amit ki tudsz préselni magadból?
– Csodálatos! – jegyezte meg Dr. Dupper.
Összevontam a szemöldököm és felkönyököltem.
– Parancsol?
Zavartan nézett fel ránk.
– Mindössze megjegyeztem, lenyűgözőnek találom, ha egy
nő figyel a saját egészségére! – kacsintott.
Lucas a függöny másik oldalán káromkodott egyet.
– A keze járjon, ne a szája, doki!
– Legyen kedves, ne mondja meg, hogyan végezzem a
munkámat! – vágott vissza az orvos.
– Lucas… hagyd – ráztam meg lassan a fejem, bár nem
láthatott.
– Azt mondta, „csodálatosak” az intim részeid! – sziszegte
Lucas. Tényleg dühös, csak mert az orvos a munkáját végzi?
– És akkor mi van? – nevettem fel.
– És akkor mi van? – Lucas durván elkáromkodta magát,
majd megragadta a függöny szélét, mintha le akarná tépni. –
Ez szerinted professzionális viselkedés?
– Jól van már, te óriáscsecsemő – veregettem meg a karja
látható részét, majd halkan felnyüszítettem.
 – Mi az? – pillantott be Lucas a függöny mögé, és a
szemembe nézett. – Mi a baj? Mit művel veled az a rohadék?
– Mindkettejüket hallom, csak úgy mellesleg – jegyezte meg
Dr. Dupper érzelemmentesen. – Avery, kérem, engedje el
magát, különben sokkal jobban fog fájni!
– AKKOR NE CSINÁLJA! – kiáltott fel Lucas.
Az orvos nem törődött vele, belém nyomta a fémkacsát.
Megragadtam a papírköntöst és éreztem, hogy kiver a víz.
Ekkorra a függöny már sehol sem volt, Lucas mellettem állt, és
úgy szorongatta a kezem, mintha épp egy gyereket préselnék ki
magamból.
– Mit tehetek? – kérdezte Lucas az ájulás szélén.
– Például elmondhattad volna az igazat, ahelyett, hogy
kényszerítesz arra a tegnapi vacsorára – vicsorogtam.
– Akkor annyi lett volna ennek a csodás csapatépítésnek –
viccelődött. – Milyen kár lett volna!
– Patkány vagy, Thorn, és a pokolban fogsz égni!
– Köszi, mucikám – nyomott barackot a fejemre.
Szitkozódva löktem félre a kezét.
– Mindjárt kész vagyunk! – mondta az orvos nagyjából
ötödszörre.
– Ezt már legalább harmadszorra mondja, ugye? – suttogott
Lucas.
Könnybe lábadt a szemem.
– Soha, soha többé nem megyek nőgyógyászhoz!
Dr. Dupper, a halál orvosa végre kihúzta belőlem azt a
fémvalamit, és felállt.
– Most már felülhet, Avery.
Megtörölgettem magam a papírral, és majdnem sírtam
megkönnyebbülésemben, amíg az orvos a szemembe nem
nézett.
– Nem szeretne valamit elmondani, Avery?
Összevontam a szemöldököm, kirázott a hideg.
– Nem, azt hiszem, nem – mondtam. Lucas szorítása
erősebbé vált a karomon.
Dr. Dupper elnézett kettőnk között.
 – Érintetlen a szűzhártyája.
Hirtelen elöntött az elégedettség, és vigyorogva néztem fel
Lucasra.
– Tudja, a vőlegényem nem valami nagy méret…
Dr. Dupper röhögésben tört ki.
Juszt is megérte ez a nőgyógyászati vizsgálat.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
AVERY

A NŐGYÓGYÁSZKALAND UTÁN úgy döntöttünk, ejtjük a közös

ebédet, és elbúcsúztunk Lucas anyjától. Azt mondtam neki,
hogy sokkos állapotba kerültem, és mivel Lucas is sokkosnak
tűnt, el is hitte. A munkahelyen egész délután fütyörésztem –
nem a csodálatos napindítás miatt, hanem mert azon járt a
fejem, mikor kaphatnék ismét időpontot egy bizonyos
orvosnál. Ehhez csak Lucas Thornt kellene lehúznom a vécén
Dr. Dupper péniszmegnagyobbítási eljárásokat kínáló
brosúráival egyetemben. Sőt, a temetésén majd a
katalógusokkal bélelem ki a koporsóját a virágok helyett.
Tökéletes lesz!
Szerinte persze gonosz vagyok, amiért gúnyt űzök a kis
péniszéből, pedig milyen figyelmes vagyok, nem?
– Mit kérsz ebédre? – támaszkodott Lucas az íróasztalomra.
– Hot dogot? Hamburgert?
– Hm… mégis mekkora az a hot dog? – Gondolkodást
imitáltam, és felemeltem két ujjamat, nagyjából háromcentinyi
távolságot mutatva. – Megvan ekkora? Vaaaaagy… – Növeltem
a távolságot körülbelül öt centire. – Talán ekkora?
– Ezt sosem engeded el, ugye? – nézett rám mogorván.
– Életem egyik legjobb pillanata volt – válaszoltam
kedvesen.
– Örülök, hogy jól szórakoztál. Az a rohadék doktor
pénisznövelő műtéteket reklámozó szórólapokat nyomott a
kezembe, ráadásul őszintén aggodalmaskodott! Milyen
hatással van ez egy férfira? Azt hiszi, nem tudlak kielégíteni?
– És ez miért zavar téged? – nevettem fel. – Nézd más
szempontból: sosem fogsz engem kielégíteni!
– De megtehetném! – mutatott rá. – És tedd már le a kezed,
hihetetlen, milyen keveset tudsz a hot dogokról, főleg az
enyémről!
Felvontam a szemöldököm.
– Ó…
– Vigyázz, kilátszik az ártatlanságod – hajolt felém
suttogva.
– Nem is! – Hű, Avery, ez aztán felnőttes visszavágás volt.
– Vörös lettél!
– Mert meleg van! – A kezemmel legyezgetni kezdtem az
arcom, hogy eltereljem a figyelmét.
Végigmért.
– Aha, értelek. Nagyon meleg, elég meleg, hogy a nyakad is
kivörösödjön… Nahát, honnan van ez a pulóver?
Nem vettem róla tudomást. Úgy tettem, mintha az e-
mailjeimet nézegetném, hátha elmegy, bár nem sokat segített,
hogy az ujjaim remegtek a billentyűzet felett.
– Egy hamburgert kérek. Mára épp eleget beszéltem hot
dogokról.
– Meglesz – bólintott, és elindult a lift felé, majd félúton
megtorpant, és megvakarta a fejét, mintha ideges lenne. – Ha
Chelsea ideér, bekíséred az irodámba?
A kezem megdermedt a billentyűzet felett. Bólintottam és
kinyögtem, hogy persze.
– Köszi!
Szerencsére Lucas megaláztatása az orvosnál elfeledtette
vele a hasonlóan kínos tényt, hogy gyakorlatilag szűz vagyok.
El se tudom képzelni, hogyan zajlana az a beszélgetés, miután
kiderült, hogy valami isteni csoda folytán az egyetlen pasas,
akivel valaha lefeküdtem, képtelen volt rendesen végezni a
dolgát.
Hogy elfoglaljam magam, átnéztem a következő hetek
beosztását. Hetente négyszer mentünk alkalmazást betanítani,
ezen a héten ráadásul még két iskolába el kellett mennünk,
mielőtt befejezhettem volna a munkát. Ez azt jelenti, hogy
életem minden napját Lucasszal kell töltenem, a munkahelyen
és személyes szinten is.
Felsóhajtottam, és igyekeztem bármi másra gondolni, csak
Lucasra nem, ahogy megfogta a kezem, ahogy szerelmet
vallott, ahogy megcsókolt.
A kezemben tartott ceruza kettétört. Majdnem ugyanabban
a pillanatban szólalt meg a telefonom, amikor felnyársaltam a
combomat a ceruzaheggyel.
Kayla.
Ó!
Az első csörgésre felvettem.
– Helló! – szóltam bele zihálva, élesen. – Mi újság?
– Te – szipogott. – Te!
– Én? – Szédülni kezdtem, érezve, hogy bajban vagyok, és
valami rossz fog történni. Tudtam, hogy anyáink előbb-utóbb
beszélgetni fognak, de azt nem gondoltam volna, hogy épp
Kaylához jut el ilyen hamar a hír. – Mi van velem?
– T-te és L-Lucas összeházasodtok? – rikoltott a telefonba.
Nagyon hangosan.
Jaj, ne!
Bárcsak Austinra, Thatchre meg arra a hülye borra
foghatnám, de csakis engem terhel a felelősség. Mert nekem
muszáj volt megmentenem Lucast a szülei haragjától, és ezen
keresztül kibékíteni a szüleinket is!
Gyorsan megpróbáltam kiötölni valami hihető hazugságot.
– Nyugodj meg, Kayla!
– NYUGODJAK MEG?
– Úgy értem, a részleteket nem hallottad, és…
– Megcsalt engem, a saját TESTVÉRÜNKKEL! – sikította.
Eltűnődtem, mit szólna hozzá, ha tudná, hogy mindenki
mást is megcsal. Jobban vagy rosszabbul érezné magát a
tudattól? Nehéz kérdés!
– Kayla… – Vajon lehet még ennél is rosszabb ez a nap? –
Nézd, meg tudom magyarázni… vacsorázzunk ma együtt!
 Tessék, nem elég, hogy egy fillérem sincs, most le kell
ülnöm a nálam mindenben jobb nővéremmel, és meg kell
győznöm, hogy szerelmes vagyok a volt vőlegényébe, aki azóta
megváltozott – bár egyik állítás sem volt igaz.
A szívem megdobbant. Hazudsz.
Volt idő, amikor szerettem, de az már a múlt. Akkor sem
volt több gimis szerelemnél. Basszus, ezért mondják el minden
felvilágosító órán, hogy ne siessük el a szexuális életet! A
férfiak csak megbonyolítják az életet. Az egyik pillanatban
boldog szingliként élem az életem Seattle belvárosában, a
következőben pedig már a családomnak hazudok, és színlelt
eljegyzést tervezgetek, közben meg remélem, hogy randira
hívhatom a csinos doktort, aki mindenemet látta! A fenébe is,
amióta ismét összefutottam a sátánnal, minden gajra megy!
– Avery? – szipogott Kayla. – Ott vagy még?
– Persze! – Sajnos. – Ma este együtt vacsorázunk, jó?
– Oké.
Kaylával szerencsére lehetett beszélni. Olykor. Ő volt a
tökéletes lány. Sose hibázott, hülyén állt neki a piros rúzs.
Csak a kedves szomszéd lány, akinél jobbat kívánni se lehet.
– Hétkor? – És legalább már nem kiabált vagy sírt.
– Tökéletes. – Reszketve tettem le a telefont, és mire
felnéztem, egy csinos, vörös hajú nő állt előttem, aki akár a
rokonom is lehetett volna. Rám vigyorgott.
– Chelsea vagyok! – jelentette be. Vállai úgy mozogtak,
mintha nem bírna a rengeteg energiájával. – Lucas Thorn
szerdája!
– Hát persze – meredtem rá barátságtalanul. Miért hívja
mindenki a teljes nevén? Mindent eszembe juttat, amit el
akarok felejteni.
Chelsea-t láthatóan nem zavarta, hogy mérges vagyok, sőt,
biztos vagyok benne, ha megnézhetném hátulról, akkor a
fenekéből is szivárvány ívelne elő, és törzsi táncot járó, apró
unikornisok ugrálnák körbe.
– Nyugodtan várd meg az irodájában – mondtam
színtelenül.
 Tökéletes, egyenes foga szinte szikrázott, ahogy szökellve
bevonult Lucas irodájába. Nem is kellett útba igazítanom,
ismerte a járást. Vajon hányszor feküdt fel arra az íróasztalra?
Hátradőltem a székemben. Néztem, ahogy Chelsea
kényelmesen elhelyezkedik a bőrkanapén, és előveszi a
telefonját. Addig mocorgott, hogy eltűnt szem elől, így még
hátrébb húztam a székem.
– Valami érdekeset látsz?
Lucas hangjára felpattantam, a székem elvágódott. Tessék,
itt egy újabb égés mára, Lucas Thorn közelében csak úgy
követték egymást.
Basszus, és most már én is teljes néven hivatkozom rá.
Még a levegőben kalimpáló lábakkal felnyögtem, majd nagy
nehezen megtaláltam a kezem és a térdem, és négykézláb
néztem fel a világ legszebb férfijára, akit az Úr erre a világra
átkozott.
– Thorn – sziszegtem szokás szerint. Megfogtam a
kinyújtott kezét, talpra állított, majd mosolyogva nyomott a
kezembe egy zacskót. A fülemhez hajolt.
– Hoztam egy shake-et is, hogy kicsit felpörögj.
– Így már biztosan mindenki engem akar majd.
– Ez érdekes, mert az a hír járja, hogy járatlan az
ösvényed…
Nyeltem egy nagyot.
– Chelsea igazán helyes.
Lucas mosolya elhalványult. Hátralépett.
– Igen, tényleg az.
– Az irodádban vár, a kanapén. Épp Speedy Gonzaleznek
SMS-ezik.
– Hogy kinek?
– Úgy pörög, mint egy betépett légy, és még hangos is!
– Te is ugyanezt tennéd, ha nemsokára letépném rólad a
ruhádat!
Leesett az állam.
De az övé is.
Majd a tarkójára csúsztatta a kezét.
 – Sajnálom, ezt nem kellett volna mondanom.
– Ugyaaan – hecceltem. – Most leülök, megeszem a
kajámat, és nem nézek oda, amíg megcsalod a hétfődet, a
keddedet, a csütörtöködet, a péntekedet és a szombatodat,
oké?
– Oké. – Nem mozdult.
Nem figyeltem rá, beletúrtam a zacskóba. Elég jól ismertem,
tudtam, hogy mondani akar még valamit, de ekkorra tele lett
vele a hócipőm.
Chelsea egy órával később ment el. A haja nem volt kócos, a
szoknyája sem csúszott félre, pedig azt hittem, fordítva veszi
fel, de legalábbis azt, hogy itt-ott meg lesz tépve. Önkéntelenül
is végigvizslattam, hol jelölhette meg Lucas, de nem láttam
semmit.
Még akkor is utána bámultam, amikor bezárult mögötte a
liftajtó.
– Kíváncsi vagy? – kérdezte mögöttem Lucas.
Kihúztam magam. Csak azért sem néztem rá, amíg úgy
tettem, mintha az e-mailjeimre válaszolnék.
– Kitalálom: megcsókolod, nyög, a nevedet sikítja, kevesebb
mint fél óra alatt mindketten megkönnyebbültök, hiszen
valljuk be, a hatékonyság a mindened – majd egy kedves
popsilegyintéssel az útjára küldöd.
Sötét nevetése feldühített.
A harag jó, biztonságban tart. Megerősíti a köztünk levő
falat.
Lucas ekkor visszament az irodájába.
Azt hittem, most már biztonságban vagyok, hogy végleg ott
hagyott, de ekkor megint megjelent, és valamit az
íróasztalomra dobott.
Egy aranyszínű boríték volt az.
Ránéztem, majd a tollammal az asztal szélére toltam.
– Mi ez?
Izmos karjával rákönyökölt az asztalomra, és megvonta
hatalmas vállát.
– Bontsd csak ki!
 Imádom a meglepetéseket, és ezt persze Lucas is tudja. Úgy
téptem fel a borítékot, mintha születésnapom lenne, és
majdnem elsírtam magam, amikor megláttam, mi van benne.
– Tudom, hogy szűkében vagy a pénznek, és csak így tudok
elnézést kérni, és meggyőződni róla, hogy tudsz ma vacsorázni.
Talán a nőgyógyászepizódért is megbocsátasz így.
Rámosolyogtam.
– Ez a kedvenc éttermem!
– Tudom.
– Van steak!
– Más is van, de igen – kuncogott Lucas. – Nyugodtan menj
el korán, és egyél. Rendelj, amit szeretnél.
– Ez az ajándékutalvány háromszáz dollárra szól!
– Aham.
– Lucas, ebből vagy négy vacsora is kijön!
– Aham.
– Te etetsz engem!
Körülnézett, majd ismét rám. A szeme csak úgy csillogott.
– Egy ritka nagy kezű fickó túrt a lábaid közé, ez a
minimum!
Könnyek gyűltek a szemembe. Kedvesen viselkedett, és ez
összezavart. Egyszerre szerettem és utáltam érte. Egészen
addig fel sem fogtam, milyen idegölően hatott rám az egész
színlelt eljegyzés és az, hogy Kaylával kell beszélgetnem.
– Köszönöm.
Mielőtt még átgondolhattam volna, mit teszek, felálltam,
áthajoltam az asztalon és arcon csókoltam. Az arca borostás
volt, kellemesen meleg. Lassan nyelt, ködös, vágytól
fátyolozott szemmel nézett rám.
– Jó szórakozást!
– Nem jössz velem? A héten valamikor, vagy…
Hátralépett, eltűnt arcáról a mosoly.
– Ma este Chelsea-vel találkozom. És a héten az összes
estém foglalt.
– Ó. – Fájt az elutasítás. Jobban belegabalyodtam, mint
hittem. Talán mindig is ilyen mélyen éreztem Lucas iránt,
talán csak most döbbentem rá, mennyire. Akármi is legyen a
helyzet, fájt a felismerés, és a büszkeségemen komoly seb
esett, ahogy Lucas hátralépett, káromkodott, majd az ajtót
bevágva maga mögött bement az irodába.
Egy lépés előre: megmutatta, hogy jó ember, aki érdemes a
megmentésre és a szeretette.
Aztán tíz hatalmas lépés hátra.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
AVERY

ÚGY DÖNTÖTTEM, akár a Lucastól kapott ajándékutalványt is

felhasználhatom az esti vacsorához. Nem volt fölösleges
pénzem, és még mindig egy szűk hét volt hátra a fizetésemig. A
napi három étkezést vészesen kezdte felváltani a reggeli hideg
müzli vagy zabkása, illetve a hűtő mélyén található, furán
szagló doboz tartalma. Vajon mennyi ideig lehet eltartani a
kínai kaját, mielőtt kinyírna?
Összeszedtem magam, és megálltam a Lowell’s, egy seattle-i
étterem előtt. Osztrigától steakig, lazactól kagylóig mindent
lehetett itt kapni. A lényeg, hogy kínáltak húst és halat, más
nem is számított, ezenkívül nem volt túl drága, így talán több
napra is elég lehet az ajándékkártya… feltéve, ha a nővérem
nem rendel két üveg drága bort, hogy alkoholba fojtsa a
bánatát.
Lesimítottam a rövid, fekete koktélruhámat, és ellenőriztem
a szelfikamerával a vörös rúzsomat.
Húztam az időt.
Kayla az… Kayla. Szeretem őt: remek tanár és még jobb
testvér. Mindig olyan akartam lenni, mint ő, csakis az ő
kedvéért próbáltam ki a pomponlány csapatot is. Hamar
kiderült, hogy nincs hozzá elég mozgáskoordinációm, így
helyette ráálltam a labdasportokra. Jobban szerettem a
fejpántokat és a kosárlabdanadrágokat, mint a miniszoknyát
és a sminket.
Én vagyok a fekete bárány, a fiús lány. Felnőve
hátrahagytam a kosárlabdamezt és a pólókat, de valahányszor
megláttam Kaylát vagy Brooke-ot, ismét fogszabályzós, nulla
divatérzékkel rendelkező tinilánynak éreztem magam, aki azt
kívánja, bárcsak a nővéreihez hasonlóan szép és okos lenne.
Tudtam, hogy nem vagyok buta, de a nővéreim valahogy mégis
meg tudtak győzni az ellenkezőjéről.
Kayla soha életében nem követett el nagyobb hibákat, bár
sokat heccelt a bizonytalanságommal – gyakran Lucas előtt.
Úgy tettem, mintha nem zavarna a kuncogása és a csúfolódása,
amikor arról faggatózott, tudom-e egyáltalán, mire való a rúzs.
De a szavai mélyen megbántottak.
Most pedig szembe kellett vele néznem, mintha nagydíjat
nyertem volna, és kénytelen voltam hazudni. Úgy kellett
tennem, mintha Lucas lenne a főnyeremény, és ebben az a
legrosszabb, hogy tényleg az volt. Még benne rejlett a jóság,
gyenge pillanataiban elő-előbukkant, hiába próbálta előlem
elrejteni. Dühe, hűtlensége és szükségtelen gonoszkodása
azonban öklendezésre késztetett.
Úgy kellett tennem, mintha szerelmes lenne belém, holott
ez nem volt igaz, soha nem is volt.
Basszus… fogalmam sem volt, mit mondjak Kaylának!
Az ajkamba haraptam és felhívtam Lucast. Most már
örültem, hogy megadta a számát.
– Máris hiányzom? – búgta, amikor felvette.
A szememet forgattam. Ajkam önkéntelenül is boldog
mosolyra húzódott, a szívem hatalmasat dobbant. Utáltam
magam érte.
– Hogy magyarázom meg ezt az egészet?
– Mit?
– Kaylával fogok vacsorázni.
A teljes némaságot követően Lucas megszólalt:
– Jól értettem, Kaylával fogsz vacsorázni?
– Igen – hunytam be a szemem, és elhessegettem a
fejfájásom. – Meg ne sértődj, de anyád hatalmas
pletykafészek, és fogalma sincs a titok fogalmáról. Felhívta
anyámat, emlékszel? A dühös anyámtól kapott
hangpostaüzenetek alapján anyád alig huszonnégy óra alatt
kibékült velük, és megszervezte az eljegyzési partinkat! Amiről
azt hazudtuk, hogy nem tudunk elmenni, mert Dél-Amerikába
megyünk gyerekeket menteni!
– Erre egyáltalán nem emlékszem.
– Pontosan! – mutattam a levegőbe. – Mert ez volt a
második alkalom, amikor megmentettem a jó híredet, és
később is megköszönheted, nyugi! Sőt, tudod mit? Köszönd
meg egy kiváló gyakorlati értékeléssel! Bőven túlteljesítettem
az elvárásokat, Thorn!
– Dél-Amerikába megyünk?
– Nem, dehogyis. Nincs erre időm, csak mondd meg, mit
mondjak Kaylának, amitől felvidul! Sose tudtam vele
kapcsolatokról beszélgetni, rólad meg aztán végképp nem!
Lucas felsóhajtott.
– Kayla a testvéred. Nincs saját, varázslatos
testvérnyelvetek?
– Dehogyis, te őrült, hogy lenne? Távolról sincs! – csaptam
a homlokomra. – Ne kérdezz hülyeségeket, hanem mondd
meg, mit csináljak!
Lucas ismét felsóhajtott.
– Oké… öhm.
– Ne beszélj ilyen gyorsan, nem tudlak követni!
– Nyugi már, okoska. – Szinte hallottam, hogy forgatja a
szemét. Hangja azonban idegesnek tűnt. – Például… mi lenne,
ha…
– Várok!
– És idegesítesz is, mégis beszélgetek veled!
– Thorn!
– Mindig is vonzódtam hozzád – mondta határozottan,
gördülékenyen. – Nem törődtem az érzelmeimmel, mert
Kaylán kívül sose jártam senkivel, de amikor te és én ismét
találkoztunk a munkahelyen, minden ment magától.
Próbáltunk ellenállni…
– …nagyjából egy napig – fejeztem be. Azt kívántam,
bárcsak igaz lenne, közben jobban gyűlöltem magam, amiért
ilyen gyengévé tesz egy férfi, mint azt be mertem volna magam
előtt vallani. Hiszen minden lánnyal ugyanilyen kedves, akivel
hetente egyszer lefekszik!
– Ahogy mondod – hagyta rám. – Az érzéseket nem lehet
uralni vagy tervezni. Van, ami csak úgy megtörténik.
– Aha. – Miért könnyes a szemem? MIÉRT? – Előfordul.
Felköhögött.
– Ennyi elég lesz, Kisbogár?
Szorosan behunytam a szemem, majd amikor kinyitottam,
már Kayla állt előttem.
– Mennem kell – mondtam a telefonba.
– Egyébként hova mentek…
Letettem a telefont, és mosolyt parancsoltam az arcomra,
ahogy Kaylával félszegen megöleltük egymást.
– Kivel beszéltél? – kérdezte és a kezemben szorongatott
telefonra meredt.
– A vízvezeték-szerelővel – mondtam. – Pucolja a csöveket,
és tudod, mennyire utálom a szakik szerszámait!
Kayla halványan elmosolyodott.
– Akkor se tudnád, mire jó a csavarkulcs, ha automatikusan
felolvasná a használati utasítását – jegyezte meg.
Felemeltem a kezem.
– Nem az én dolgom férfi szerszámokkal játszani! –
közöltem.
– Kellemes helynek tűnik – vont vállat Kayla, és az étterem
felé intett.
– Nagyon jó hely! – Belékaroltam, de megmerevedett, így
emlékeztetve, hogy nem én vagyok a kedvenc testvére, hiszen
semmi közös nem volt bennünk. Én vagyok a számkivetett, a
sportoló, fogszabályzós Kisbogár. Az azonban még kínosabbá
tette volna a helyzetet, ha elhúzódom tőle, így együtt mentünk
be a Lowell’s-be.
Egy kellemes, négyfős sarokasztalnál ültettek le minket.
Elég sötét volt ahhoz, ha Kayla végül rám támad a steakkéssel,
senki sem látja meg a vérfoltokat.
Rendeltünk egy-egy pohár bort. Nem kívántam, de nem
akartam, hogy Kayla egyedül igyon.
Az asztalra meredt. Rézvörös haját szoros kontyba fogta a
tarkóján. Alig festette ki magát, fekete nadrágjában és fekete
blúzában sokkal elegánsabb volt, mint én valaha is leszek. Még
a tanári fizetéséből is úgy öltözött, mint egy milliomosfeleség,
aki csak egy italra ugrott be, miután egész nap a teraszon
csipegette a szőlőt.
– Tehát… te és Lucas? – kortyolt a borba, és a villájára
bámult. Kezdődik…
Mondd, amit Lucas mondott! Magyarázd meg, mintha
valódi lenne, hiába nem az… egyetlen eleme sem.
Valaki az asztalhoz közelített.
– Még nem választottunk – vakkantottam, és fel se néztem
közben.
Akárki is jött, sarkon fordult.
Kayla végre rám nézett. Fájt, hogy a szeme csupa könny,
hogy hazudnom kell neki, csak hogy kibékülhessenek a
családjaink, és az is, hogy legalábbis részben az én hibám ez a
kavarodás. Lucas és én nyakig benne voltunk, mégsem
akartam, hogy Kaylának rossz véleménye legyen róla. A sok-
sok emlék hirtelen elárasztott, egyre nehezebb volt tagadni, mi
történt köztem és Lucas között azon az éjszakán… sok-sok
évvel ezelőtt.
Nem értettem, miért utálom, ha közben nem akarom, hogy
bárki más utálja.
Kayla felsóhajtott, az ajka megremegett.
– Jó ember – mondta. – Azt hiszem… vagyis, tudom, hogy
megijedt, és azt is, hogy miért. A középiskola eleje óta együtt
voltunk, és aznap éjjel berúgott. Nem bocsátok meg neki, de…
Brooke bevallotta, hogy semmi sem történt. Tudtad, hogy
véletlenül ment be Brooke szobájába?
Visszanyeltem egy horkantást.
– Igen, ő… nagyszerű. – És véletlenül MINDEN szobába
bemegy. Talán a saját szobájába is forgóajtó vezet!
– Nem működött volna – szorította meg a pohara szárát.
Féltem, hogy eltöri az üveget, vagy kiönti a bort. – Most már
tudom. Egyébként akkor már jó ideje nem is feküdtünk le
egymással.
– Ööö, Kayla…
– Az nem normális, igaz? – Könnyek csorogtak le az arcán.
– Akkor már hat hónapja nem volt szex! Nem hibáztatlak, de
mindig veled akart lógni! Mindig volt valami focimeccsed,
vagy neki volt olyan munkája, amivel nálad kötött ki, vagy mit
tudom én. Most már igazán nem számít, de végül legjobb
barátok lettetek, engem pedig túlzottan lefoglalt az iskola,
hogy észrevegyem.
Hányinger kerülgetett, mert ha Kayla jól emlékszik, akkor
Lucas azután a bizonyos éjszaka után nem szexelt vele, amikor
majdnem csókolóztunk.
Ez persze bármit jelenthetett… ráadásul új munkahelyre
került, az esküvőjét szervezte, biztos kimerült volt.
Engem pedig megrémítettek a saját érzéseim és az
egymásra vetett pillantásaink, amikor együtt voltunk.
Lehajtottam a maradék bort és bólintottam.
– Elfoglaltak voltatok, és közben megváltoztatok.
– Avery, kérlek, válaszolj őszintén – hajolt előre Kayla. –
Lefeküdtél Lucasszal, amíg együtt voltam vele?
– MICSODA? – kiáltottam fel. – Dehogy, Kayla, hidd el,
SOSEM tettem volna veled ilyet!
– Akkor sosem csókolóztatok? Sosem volt köztetek semmi?
Szóra nyitottam a szám, hogy tiltakozzam, de haboztam.
Azon az éjszakán, amikor minden megváltozott,
csókolóztunk… de Lucas részeg volt.
– Nem – hazudtam, és gyűlöltem magam érte. Gyűlöltem
Lucast, amiért szétszakította a családomat, és miért?
Lelkifurdalás nélkül dugott egyszerre hat vagy hét nővel,
minket meg magunkra hagyott. Engem is magamra hagyott.
– Ne hazudj nekem, Kisbogár. – Kayla arcán ismét
felcsillantak a könnyek.
Már majdnem bevallottam mindent, amikor a szemem
sarkából megláttam az étterembe belépő Lucast. Kayla épp
akkor fordult meg, amikor Chelsea leült mellé. Te jószagú hot
dog, ne, ne…
– JAJ, NE! – kiáltottam és előre megfontolt szándékkal
fellöktem a borospoharamat, hátha a zajra Lucas is felfigyel.
Fel is figyelt, de Kayla is abba az irányba nézett, mint én, és
már túl késő volt: Lucas egy másik nővel vacsorázott, én pedig
Lucas exével.
Basszus.
Lucas javára szólva, mosolyogva állt fel és integetett.
Mondott valamit Chelsea-nek, gondolom, valami olyasmit,
hogy majd kárpótolja – a hálószobában, hol máshol –, amiért
ilyen váratlanul magára hagyja, majd felénk indult. Chelsea
felvette a táskáját és kiment az étteremből.
A fene esne ebbe a fickóba, nincs hozzá joga, hogy ilyen jól
álljon neki a zakó!
Kayla reszketni kezdett. Nem tudtam, kit sajnálok jobban:
őt, Chelsea-t vagy a felénk közelítő sátánt, akinek úgy remegett
az állkapcsa, mintha a fogát csikorgatná.
– Helló… szia, bébi! – nyeltem nagyot és átöleltem.
Zihált, köhögött, majd azt tette, amit Lucas Thorn mindig
tesz, ha egy nő sarokba szorítja: megcsókolt.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
LUCAS

MEGINT BUKTAM EGY NŐT, de hiába kutattam magamban

csalódottság után, nem éreztem – hiszen éppen Avery száját
hódítottam meg a számmal és a nyelvemmel. Még tíz perc, és a
vállamra dobom. Éppen így viselkedik elegáns éttermekben
egy felnőtt férfi: annál az asztalnál dug meg egy lányt, akivel
egyébként nem is randizik, ahol a volt menyasszonya ül.
Fenomenális terv!
– Chelsea itt dolgozik, ő szerezte az ajándékutalványt –
suttogtam Avery fülébe, és mivel már úgyis odahajoltam,
finoman megharaptam. Halkan felnyüszített, karja erősebben
szorította a nyakam. Valóságos volt, nagyon is. Vágytam erre a
valóságra: Avery testére, a domborulatait akartam simogatni,
azt akartam, hogy átölelje a nyakamat… de sajnos lassan
elhúzódott, és lehajtotta a fejét.
– Hiányoztál – mondta.
– Meglepetés! – próbáltam improvizálni. – Gondoltam,
hogy idejöttök, ezért megkértem Chelsea-t, hogy a műsortól
kellő távolságban foglaljon asztalt, hátha közbe kell
avatkoznom!
– Te hős – pislogott Avery, majd Kayla felé bólintott.
Nem akartam Kaylára nézni, nem akartam vele beszélni.
Nem akartam magyarázkodni a nőnek, akit az oltárnál
hagytam cserben, mert a húgába voltam szerelmes.
Bassza meg…
A beismerés majdnem ugyanolyan rossz volt, mintha
hangosan kimondtam volna. Átkaroltam Averyt, és
szembefordultam Kaylával, akinek könnyek csorogtak az
arcán.
Miattam.
Gyűlöltem magam érte.
Még ha Kayla nem is hinne nekem, semmivel sem tudom
mentegetni a történteket, hiszen nem ő kényszerített ilyen
borzalmas tettre. Amit Kaylával szemben elkövettem, arra
nincs mentség. Mindenki azt várta, hogy összeházasodunk, de
már régóta sokat veszekedtünk, és a lelke mélyén biztosan ő is
érezte, hogy távolodunk egymástól. Hogy csak megszokás
miatt vagyunk együtt. Tudtam, hogy ennek nem most jött el az
ideje, de Kaylának éreznie kellett, hogy nem működött volna a
kapcsolatunk.
– Jól nézel ki, Kayla – nyújtottam ki felé a kezem. Habozott,
majd kiegyenesedett ültében, és a bókot elfogadva,
határozottan megrázta a kezem. Mindig is utáltam a
kézfogását. Hiú természetű volt, és figyelemre, hízelgésre volt
szüksége, hogy jól érezze magát. Reméltem, hogy az
üdvözlésem megnyugtatja. Tényleg jól nézett ki, bár Avery
nyomába sem ért.
Megérkezett a kenyereskosár.
Avery éhes oroszlánként vetette rá magát, Kayla pedig apró
darabokat tépett a kenyérből, és a tányérjára tette. Egyet
bekapott, milliószor megrágta, majd végre lenyelte.
Mintha életemben először találkoztam volna vele.
Eltűnődtem, hogy lehettünk olyan sokáig együtt. Már az
eljegyzés előtt is sok-sok különbség állt közénk. Mindig
idegesített, ahogy Kayla eszik, azaz veszekedtem vele, amiért
nem hajlandó enni. Régen azt hitte, a tökéletes alak a
soványságot jelenti; ez a meggyőződése láthatóan most is
megmaradt. Eddig nem tűnt fel, milyen csontos az arca, vagy
hogy lógnak rajta a ruhái. A legtöbb nő biztos irigyelné ezt az
alkatot, de engem csak arra késztetett, hogy végigsimítsam
Avery lábát, majd a combjába markoljak.
– Ez nagyon finom – nyelt Avery. Örömmel harapdálta a
kenyerét, és hatalmasat kortyolt a borából. – Rendeljünk?
– IGEN! – mondtam egy kissé túl hangosan.
– Gyerekek, értékelem ezt a cirkuszt, de kínosan érzem
magam, és nem hiszem, hogy később jobb lesz – görnyedt
össze Kayla. – Egyébként sem volt étvágyam… vacsorázzatok
csak!
Felállt, és intett Averynek.
– Szeretlek, Avery. Később beszélünk.
Ezután rám nézett.
– Lucas. – Azzal sarkon fordult és elment.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miközben Avery a
kenyereskosárra mutatott, és teli szájjal megkérdezte:
– Azt még megeszed?
– Jó étvágyat mind az öthöz! Nehogy hagyjál nekem –
tréfálkoztam, közben a pincér letett elénk két étlapot. Az ajtó
felé pillantottam. – Ez kicsit furcsa volt… Hogy van Kayla?
Avery felhorkant.
– Te hogy érezned magad, ha életedben egyetlen pasid lett
volna, azt hitted, örökké tart, végül egy másik nő ágyából
halászod ki? – Úgy falta azt a kenyeret, mint aki éhen akar
halni. – És mire végre túllennél rajta, a buggyant kishúgod
közbelép, és úgy dönt, neki is kell egy darab…
Egy kenyérért nyúltam, de félrecsapta a kezem.
– Nem kapsz – morgott rám.
Sóhajtva dőltem előre.
– Gondolod, nem tudom, mekkora fájdalmat okoztam? –
kérdeztem halkan. – Borzalmas volt másnap azzal a pokoli
macskajajjal felébredni. Eszem ágában sem volt bántani őt,
nem is… Nézd, függetlenül attól, hogy álltak köztünk a dolgok,
Kayla nem érdemelte meg ezt.
Avery szájából kiesett egy falat kenyér.
– Ezt komolyan gondolod?
– Persze – forgattam a szemem, a hangomban sikertelenül
igyekeztem elnyomni a fájdalmat. – Nem vagyok szörnyeteg,
és azt hittem, ennél jobban ismersz engem!
Találkozott a tekintetünk, köztünk lengett négy év minden
kimondatlan szava.
Elfordultam, és hálát éreztem, amiért Kayla elment, mert
így volt időm együtt vacsorázni a lánnyal, akivel valójában
találkozni akartam ezen a szerda estén: Averyvel.
A francba is, ebből már nem mászom ki.
Ki sem láttam a magam ásta lyukból. Az a csók minden
gátat átszakított, minél jobban eltoltam magamtól, annál
mélyebben sértettem meg. Ha szóba hoztam a barátnőimet,
Avery az esetek nagy részében készséggel megfojtott volna.
Mégis áradt belőle a méltóság és a vadság, amit olyan
ellenállhatatlannak és csodálatra méltónak találtam, hogy
önkéntelenül is többet akartam.
Egy pincér közelített felénk.
– Steaket kérünk – kacsintottam Averyre. – Két nagy
steaket, krumplipürét, a ház salátáját és…
– Kukoricát! – tette hozzá Avery, és egy újabb darab
kenyeret tömött a szájába.
– Hallotta a hölgyet – kuncogtam, és odanyújtottam a
pincérnek az étlapot.
– Hozhatok valamit inni, uram? – kérdezte.
– Nem, köszönöm. – Tiszta fejjel akartam gondolkodni, de
a csók után már félrészegnek éreztem magam Avery szájától…
ami most éppen a kenyértől dudorodott.
Felvontam a szemöldököm.
– Idegből eszem – mondta védekezően. – Kösz, hogy
idejöttél, így Kayla is hisz nekünk, de most már nyugodtan
mehetsz Chelsea után. Biztos nagyon mérges!
Mint annyiszor a társaságában, most is seggfejnek éreztem
magam.
– Chelsea azt hitte, csoportos orgia lesz. De azért olyan nagy
csalódást nem okoztam neki, mert azt mondtam, téged nem
vonz a szex, és még mindig sportmelltartót hordasz.
– De drága vagy! – rúgott belém Avery az asztal alatt, mire
összerándultam.
– Erre nem volt szükség!
– Beszóltál a mellemre. Jobb, ha tudod, hogy ez érzékeny
terület!
Lenyeltem egy káromkodást, és a vizemért nyúltam. Avery
fiatal, tapasztalatlan; minden bizonnyal nem kihívásnak
szánta a szavait, mégis fészkelődnöm kellett az asztal alatt,
hogy elrejtsem az izgalmam.
– Ez hülyén jött ki – pirult rózsaszínűre az arca.
– Szerintem meg tökéletesen – támaszkodtam az asztalra. –
Beszélgessünk csak erről!
– Sajnálom, de nem megy! Én nem vagyok a megszokott
szerdád, tökmindegy, hogy nálad vagy nálam kötünk ki, az
intim testrészeim neked tabuk!
– Akkor ne hívd fel a figyelmem a melledre, mert még téves
következtetésre jutok!
Nyelt egyet, szeme az ajkamra tévedt.
– Ha ideges vagyok, értelmetlenségeket hadoválok. Ne is
figyelj rám az este további részében. Mi lenne, ha lelépnénk, és
elfelejtenénk ezt az egészet?
– Itt maradunk – öleltem át, mire előregörnyedt.
– De…
Úgy döntöttem, témát váltok, és az utolsó darab kenyérért
nyúltam.
– Láttam, nem ment jól a beszélgetés Kaylával.
Vállat vont.
– Ha őszinte akarok lenni, szarul sikerült, bár legalább nem
kellett megmagyaráznom az életviteled, vagy hogy miért egy
másik lánnyal randizol! – Morcosan nézett rám, de közben
tűzvörössé pirult. – Nem akartam, hogy haragudjon rád,
csak… Úgy értem, én utállak, ezt tudod, igaz?
– Valóban? – Szívem lassú dobbanással várt a válaszára. –
Szeretnél utálni, de képtelen vagy rá.
Avery bólintott.
– Tehát valójában bírsz engem?
– Hol vagyunk, a gimiben?
– Fogalmam sincs, én már régen jártam oda, de te
mindössze öt éve, szóval…
Mellkason vágott, mire elkaptam a kezét, izgága ujjait a
nyakamra simítottam, amíg lassan az arcomra nem kúsztak.
– Mondj meg nekem valamit, Thorn. Az igazat akarom
hallani.
Felsóhajtottam, egész testemet átjárta az óvatosság.
– Rendben.
Megnyalta rózsaszín ajkát, és tovább simogatta az
állkapcsom. Alig tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam.
– Miért nem szexeltetek Kaylával az utolsó hónapokban?
A szívem azt súgta, hazudjak, hiszen az elmúlt négy évben is
ezt tettem.
– Mert megcsókoltalak. És a lelkem mélyén tudtam, hogy
ha meg tudok csókolni egy tizenhét éves lányt, ha alig várom,
hogy érted menjek a munkahelyedre, vagy hogy hozzám
fordulj segítségért, ha kidob a barátod, akkor cseszhetem…
mert az agyamban már félreléptem. Akkor is hűtlen voltam,
Avery, most is az vagyok, de most már legalább bevallom.
Amikor Kaylával voltam… csak rád vágytam.
Avery megcsókolt.
A nyögése elveszett a számban, ahogy a hajába túrtam,
megfogtam a fejét, és elmélyítettem a csókot. A nyelvét
szívtam, ő megpróbált az ölembe csúszni.
– Kérjük… – törtem meg a csókot, majd ismét hozzá
hajoltam. – …elvitelre az ételt?
Bólintott és megcsókolt. Amikor hátrahúzódott, zöld szeme
szikrázott. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy
vonzódásom nem puszta belezúgás volt. Nem azért csókoltam
meg négy évvel ezelőtt, mert hiba volt, de jólesett. Vagy azért,
mert tiltott, törvénytelen vagy ostoba cselekedet lett volna.
Azért csókoltam meg, mert valóban szerettem, a
legvalóságosabb érzés volt, amit bárkivel szemben
megtapasztaltam.
Most azonban?
Semmi sem tartott vissza, leszámítva az elmémben suttogó
bűntudatot: még ha nekem is adná a szívét, én sosem tudnám
neki adni az enyémet, hiszen számtalan nő osztozik rajta.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
AVERY

RÉGEN KINEVETTEM az olyan lányokat, akik sutba dobják a józan

észt, rosszul döntenek, majd telesírják a párnájukat, ha a
pasiról kiderül, hogy patkány.
Noha már rég tudtam, mi lesz a vége, én is ugyanilyen
ostoba döntést hoztam. Megcsókoltam, újra és újra, amíg az
ajkunk feldagadt, és a kezem égett a borostájától. Többet
akartam, és a magam szánalmas módján többet is kaptam,
minden bizonnyal még fogok is. Ilyen, ha belezúgsz valakibe.
Ha szerencséd van, a srác eltűnik a balvégen, és találsz mást,
aki elfeledteti veled imádatod tárgyát, amíg nem lesz több,
csak egy távoli emlék, aki talán háromévente eszedbe jut, még
álmodsz is róla, ha túl sokat iszol.
Lucas iránt azonban mindig többet éreztem.
Egyszerű belezúgásként indult, majd hősként kezdtem
tisztelni, és a legjobb barátom lett. Aznap, amikor egymás
szemébe néztünk a kanapén, már tudtam, hogy több is
lehetne.
Ha az eljegyzett nővérem – az én imádni való, csodálatos
nővérem – nem lett volna.
Én is ugyanolyan aljas vagyok, mint Lucas? Bűnös? Én is
hűtlen vagyok?
Nem! – sikította a fejemben egy hang, vagy talán csak a
szívem kiabált olyan hangosan, ahogy csak tudott. A nővérem
elvesztette Lucast, nem foglalkozott vele. Nem becsülte meg,
ami az övé volt – és véget ért a kapcsolatuk.
 Az én esetem más volt. Felnőtt vagyok, és Lucas is az. Nincs
szükségünk engedélyre, hogy megtegyük, amit mások amúgy is
feltételeztek.
Igaz?
Belefájdult a fejem a gondolkodásba. Újra és újra
megcsókolt, éreztem a teste illatát. Megmarkoltam az ingét, és
minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne lovagoljam meg
már a taxiban, mielőtt még a lakásához érnénk.
Mire bejutottunk az épület liftjébe, mindketten ziháltunk.
Bűntudatom tűzforró vággyá hevült: minden egyes
ruhadarabot le akartam tépni arról az izmos testéről, hogy
lássam, ugyanúgy remeg-e az érintésemtől, ahogy én az övétől.
Öt lépés az ajtajáig, és még egy szó sem hangzott el.
Kinyílt az ajtó.
Hangos kattanással becsukódott.
A lakás sötétségbe burkolózott, csak a hold fénye vonta be
ezüsttel a Soundot és a szobát a hatalmas, földig érő ablakokon
keresztül.
Még mindig nem szóltunk egy szót sem.
Nem volt kényelmetlen a csend, ebből gondolhattam volna,
hogy nem egyéjszakás kaland elébe nézünk, és azt sem kell
ellenőrizni, hogy összeillünk-e. Lucas és én is régóta akartuk
ezt, de lehetetlen volt, mert úgy éreztük, az akadályokat nem
tudtuk kikerülni – sem azt az érzést, amit egyikünk sem vallott
volna be fennhangon.
Mostanáig.
A szívem egyre csak próbált figyelmeztetni: más nőkkel is
találkozgat, megcsalta a nővéremet, ez is hűtlenség, semmit
sem számít, mert holnap már mással fekszik le, de ahogy már
említettem, én is kezdtem ostoba lánnyá válni, aki
bolondságokat művel, aki azt hitte, ő más. Aki azt hitte, ő majd
megváltoztatja a férfit.
Az elmém logikus választ adott erre a lehetőségre:
megjelent lelki szemeim előtt a naptára. Eszembe jutott, kivel
találkozott, mielőtt megcsókolt volna.
Meleg kezei a vállamra borultak, majd lassan a csuklómra
kúsztak.
– Olyan puha vagy…
Hátrahajoltam, fejemet a mellkasára hajtottam.
– Mi történik?
– Amióta visszacsókoltál, nem akarom megválaszolni ezt a
kérdést… a saját ép eszem érdekében.
– Tehát beismered, hogy őrültséget csinálunk?
– Igen.
Védd a szíved, védd a szíved! Ne legyél az a lány, ne, ne! –
sikított az agyam, a szívem hangosan kalapált. Megfordultam a
karjában.
– Én leszek a szerdád, de csak ezen a héten, csak ma. Ha
vége, akkor bármi is történt köztünk, bármilyen testrészünk
viszket, akármire vágyunk, nem számít. Kilépek az ajtón,
tovább utáljuk egymást, és soha többé nem beszélünk erről.
Megértetted?
Mondj nemet, kérlek, mondj nemet!
Adj többet egyetlen napnál!
Hadd legyen más, hadd legyen ma fordulópont!
Ehelyett Lucas hűvösen nézett rám.
– Rendben – suttogta.
Nem vagyok más. Ugyanolyan vagyok, mint a többiek, akik
utána áhítoznak, és akiket másnap reggel a felkelő nappal
együtt félredob.
Egyetlen éjszaka.
Egyébként is csak ennyire van szüksége, nem igaz? Úgysem
fogja elkötelezni magát. Nem vesz feleségül, nem ajánlja fel,
hogy teherbe ejt, és apja lesz a gyerekeinknek.
– Biztos vagy ebben, Avery? – simította meg arcomat erős
kezével. – Még dönthetsz máshogy. Megfordulhatsz,
kivonulhatsz, akár be is vághatod az ajtót. Még a steaket is
viheted.
– Azt mondod, elmehetek?
Bólintott.
– Ezt minden lánynak felajánlod?
Ismét bólintott.
 – Van, aki él vele?
– Néha.
– És te mit akarsz, mit tegyek?
Habozott.
– Ezt talán még sosem kérdezték meg tőlem.
Talán mert senkit sem érdekelt, mi rejlik benne, leszámítva
azt, ami a lába között himbálózik.
– Én most megkérdezem – öleltem át a nyakát. – Mit akarsz
te, Thorn?
– Nem mondtad ki a teljes nevem.
– Ha kimondom, még arrogánsabb leszel, és arról szó sem
lehet.
Vigyora elgyengített, annyira, hogy bele kellett
kapaszkodnom. Körbeértünk, hiszen mindig ő volt a
kősziklám. Megbízható, szeretetteljes.
És most?
Övé volt minden hatalom. Lucas Thorn bármikor
elpusztíthatott engem.
– Maradj – csókolta meg gyengéden az alsó ajkam. – Azt
akarom, hogy maradj.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
LUCAS

MEGKÉRDEZTE, MIT AKAROK. Őszintén válaszoltam. Ellopta a

szívemet, az ajtóhoz csapta, még jól meg is taposta, és
mosolyogva tette vissza a mellkasomba.
Nem olyan volt, mint a többi lány, határozottan nem. Nem
is akartam, hogy olyan legyen, és felbosszantott, ahogy közéjük
sorolta magát. Ahogy tervezgette a szexet, mint valami
hétköznapi programot.
Ha tudni akartam, kit tehetek ezért felelőssé, csak a tükörbe
kellett néznem. Hogy rendbe hozzam, csak nemet kellett volna
mondanom.
De mindig is önző voltam, hiszen kutyából nem lesz
szalonna, aki egyszer hűtlen lett, az az is marad… noha most az
egyszer úgy éreztem, valóban hibát követek el.
Hűtlennek éreztem magam, nem őt csaltam meg, hanem
azt, ami köztünk volt. Ahogy a félrelépés többes számúvá
változott, és a „mi” is felbukkant benne, tudhattam, hogy
hibázok, és hogy harcolnom kell. Úgy döntöttem, megadom
neki ezt az éjszakát, hogy hibázom – és remélem, hogy
életemben először jót teszek.
Átölelem, megcsókolom, nyögni és sikoltozni fog, és ha el
akar menni, akkor az ágyhoz láncolom, vizet és ételt adok neki,
hogy életben maradjon, amíg bele nem egyezik, hogy
huszonnégy óránál tovább marad velem.
Nem volt valami jó terv, de más nem jutott eszembe.
Mivel tudta, hogy élek, hiába mondtam volna neki, hogy ő
más. Szerette volna elhinni, de képtelen lett volna rá, és a
kétséget látni a szemében éppen olyan fájdalmas lett volna,
mint ahogy csak egy napot kért, holott egy hetet, egy évet, az
egész életemet neki akartam adni.
Valami rossz történik velem.
Vagy daganat nőtt a mellkasomban, vagy… dobogni kezdett
a szívem. Tudtam, hogy mindvégig a mellemben volt, csak
szüksége volt egy kis meggyőzésre, hogy megmoccanjon, és
végre berúgja magát, mint egy motor. Averyre volt szüksége.
– Gyere, mutatok neked valamit – csókoltam meg az orrát.
– Ezt a többi csaj is beveszi? – forgatta a szemét.
– Ritkán kell megszólalnom, általában már az ajtónál
levetkőznek, és…
Avery befogta a számat, és megrázta a fejét.
– Nem vagy önmagad legjobb reklámja, azt ugye tudod?
Megfogtam a tenyerét, a közepébe csókoltam. Elállt a
lélegzete, amikor ajkam a bőréhez ért.
– Csak vicceltem – suttogtam.
– Nem volt vicces – felelte sóhajtva.
Megfogtam a kezét, és bevezettem a hálószobámba.
– Gyerünk, kérdezz csak!
Avery a nagy ágyra, majd az ablakra, majd rám meredt.
– Ki volt a lakberendeződ?
– Kisbogár, nem erre a kérdésre gondoltam…
– Hány nő járt itt? – tört ki belőle. – Hány nő feküdt ebben
az ágyban?
Fájt, hogy szorosan behunyta a szemét, mintha attól félne,
hogy olyan nagy számot mondok, hogy azután rám nézni sem
tud.
– Egy – csókoltam meg a homlokát. – Bár amikor utoljára
feküdt ebben az ágyban, szétszórt volt, részeg, kiröhögte a
palacsintáimat, és életveszélyesen megfenyegetett.
– Jó fejnek hangzik – vigyorgott rám Avery. – Megadod a
számát?
– Nem rossz csaj.
– Biztosan világbajnok mellei vannak, tudja, hogy kell
moonwalkozni, és tíz órán belül meg tud enni egy egész
tömbnyi sajtot!
– Egy egész tömb sajtot? – ismételtem.
– Borral – tette hozzá mosolyogva, majd ismét az ágyra
nézett. – Miért nem feküdt több nő ebben az ágyban?
– Egyszerű az ok – vontam vállat. – Ez az ágy csak az
enyém.
Avery megfogta a kezem és megszorította.
– Most jön az a rész, amiben megköszönöm, hogy
megosztod velem a nyolcszáz dolláros ágyneműdet? Sajnálom,
de szex előtt nem tudom kifejezni a hálámat!
– Elég lesz utána is – kuncogtam.
– Vagy egyszerűen csak küldj el a pokolba, hadd szaladjak
ki az ajtón!
Ismét megdobbant a szívem.
Fecsegés közben könnyen tudtam úgy tenni, mintha nem
érdekelne, ő pedig pestisként kezelt engem, de megéreztük,
amikor egymásra hangolódtunk. Szavakkal hazudni lehet, és a
köztünk elhangzott szavak segítettek, hogy elkendőzhessük
érintéseink igazságát.
Mert az érintés nem hazudik. Az érintés vallomás is lehet, és
egy vallomásban kénytelenek vagyunk elfogadni az igazságot.
– Jobb, ha most megcsókolsz, mielőtt még több hülyeséget
beszélek, vagy egyszerűen csak itt hagylak – állt Avery
lábujjhegyre és az államra nyomta az ajkát.
– Menni fog. – Nem tudtam eldönteni, hogy izgatottnak,
felajzottnak vagy csalódottnak kellene éreznem magam, amiért
nem küldött el a francba, holott huszonnégy órán belül már
egy másik nővel leszek – ahogy ő is megmondta.
– Nem hűtlenség, ha tudsz róla – ismételte a saját
szavaimat, amit egy hete mondtam neki. Csak magamat
hibáztathattam, pedig akkor még komolyan is gondoltam.
Valóban azt hittem, ha nyíltan játszom, akkor nem cselekszem
rosszul, és mindenki jól jár.
Most már nem így gondolom.
Sosem voltam még a másik oldalon, és ez fájdalmat okozott,
mélyre hatolt, mert tudtam, ha otthagyná az ágyam, csak hogy
máséba feküdjön, börtönbe kerülnék.
Ismét megcsókolta az állam, majd az ajkam. Tudtam, hogy
el kellene utasítanom, hiába rettegünk ettől, beszélnünk
kellene, és… Felnyögtem, ahogy keze az ingem gombjára
tévedt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, és gyengéden megfogtam a
csuklóját.
– Levetkőztetlek, Thorn. Miért, baj?
– Ha megteszem én, meglovagolsz?
Összevonta a szemöldökét, arca lángvörösre gyúlt.
– Oké, ezt megérdemeltem.
– Igen. – Még mindig a csuklóját fogva az ágyhoz vezettem,
amíg már kénytelen volt hátrahanyatlani és a párnákra dőlni.
Ráhajoltam, csuklóját a feje fölé nyomtam.
– Először megcsókolnálak, az mégiscsak udvariasabb,
mintha csak úgy elkezdenél levetkőztetni.
Bólintott, majd nyelt egyet, ahogy hozzáhajoltam. Egy
lélegzetvétel választott el minket.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
AVERY

ROSSZ ÖTLET, ROSSZ ÖTLET.

De jó.
Úristen, ez a nyelve volt?
Akkor…
A térdem megbicsaklott, erős vállába kapaszkodtam,
nehogy összeessem a karjában.
Jó érzés…
A köztünk vibráló feszültség a tetőfokára hágott, és
megborzongtam.
Miért is nem ugrottam már korábban az ágyába? Hiszen ez
csodálatos! Ajka fel-alá járt a nyakamon, lúdbőrzött a hátam.
Keze a ruhám pántjára csúszott és lehúzta a vállamra.
Leírhatatlan, milyen érzékenyen reagált a bőröm, és még csak
a csókoknál tartottunk.
Ahogy ajka a bőrömet simogatta, ahogy engem ölelt,
éreztem, hogy annak, ami megtörténik, sokkal nagyobb
jelentősége lesz, mint bárminek, amit eddig a többi
barátnőjével művelt.
Vagy mindannyiukkal úgy bánt, mintha imádná őket?
Függőséget okozhatott az érintése, sosem éreztem hasonlót.
Ha valaki érintésétől máshogy érzel önmagaddal kapcsolatban,
az már aggodalomra ad okot. Nem voltam többé a fiatal,
tapasztalatlan bakfis, akivel felnőtt.
Lucas Thorn karjaiban én, Avery Black nővé váltam.
– Reszketsz – harapott rá az ajkamra, majd hátrahúzódott,
és levette az ingét.
– Ezt lehetne még egyszer? – sóhajtottam fel. – És kicsit
lassabban?
Szélesen, pimaszul elmosolyodott.
– Attól függ. Ha legközelebb hangosabban nyögsz…
– A hölgyek nem nyögnek, és ha mégis, egy igazi úriember
nem hívná fel rá a figyelmet! – Mozgott az ajkam, de a
tekintetemet nem bírtam elfordítani arról a csodás mellkasról.
– Még jó, hogy nem vagyok úriember – mondta, ahogy
felém lépett.
– Még jó – ismételtem, hangom lihegős, ideges volt. Lucas
lassan a nyakam köré fonta a karját és izmos, forró mellére
húzott.
Felsóhajtottam és ajkam a mellkasára tapadt.
– És most itt maradok kicsit – közöltem, mire hallottam,
ahogy felkuncog, jó érzés volt a nevetés rezgése. Gyűlöltem,
hogy felgyorsul a szívverésem, felforrósodik a fejemtől a
lábujjamig az egész testem, miközben védőn magához ölelt.
Utáltam.
Jaj, dehogy utáltam.
– Ez talán a világ leghosszabb csábítása – mordult fel
Lucas. – Évek óta szeretnélek meztelenül látni, erre majdnem
elájulsz, amikor leveszem az ingemet!
– Évek óta? – Hegyeztem a fülem, vártam a részleteket,
ahogy a hátamat simogatta. Megtalálta a ruhám cipzárját és
lehúzta.
– Évek óta – ismételte. – Évek óta.
– Kétszer… nem, háromszor is mondtad ezt. – Hűvös levegő
érintette a hátam, ahogy Lucas lecsúsztatta a ruhám.
Hátralépett és káromkodott.
– Mi mindent fogok tenni veled, Avery…
Nyeltem egyet.
A szeme elsötétült, mintha lekapcsolták volna benne a
fényt. Az ő területén voltam, itt ő uralkodott, és fogalmam sem
volt, hogyan viselkedjek.
Az utolsó szexuális együttlétem nem sikerült valami jól.
Elsietett volt, elmosódott, kaotikus, kínos. Utána csak az egyik
zoknimat találtam meg.
– Szólj, ha valami fáj – figyelmeztetett Lucas, mintha
lecsapni készülne, majd egy gonosz mosollyal felkapott a
csípőmnél fogva, és még feljebb dobott az ágyon, mint valami
szuperhős.
Szeretném mondani, hogy szörnyű volt, hogy Lucas Thorn
szar az ágyban, hogy közben akár a bevásárlólistámat is
megírhattam volna, de nem. Hazudnék.
Visszapattantam az ágyról.
– Ne mozogj! – szólt rám.
Megnyaltam az ajkam és lenyűgözve néztem, ahogy a
padlóra dobja a fekete nadrágját. Egyszerű, fekete bokszeralsó
volt rajta, de még ebben is szexi volt – nem is ő lenne. A fejét
oldalra hajtotta, keze végigsiklott a jobb lábamon, az ujjaival
lehúzta a tangámat, majd a padlóra dobta. Melltartó nem volt
rajtam, így már meztelenül feküdtem előtte.
Nem siettük el, nem vetkőztünk le, szexeltünk, és ugrottuk
át rögtön az egymásra bámulós részt.
Lucas nem sietett.
Ismét megsimogatta a lábam, majd a nyakába emelte, és
pimaszul rám mosolygott.
– Gyönyörű vagy – mondta.
Tiltakoztam volna, de nem találtam a hangom.
Egymás szemébe néztünk, és majdnem elájultam, amikor
lehajolt.
Kinyitottam a szám, mert azt hittem, meg fog csókolni.
– Thorn! – kiáltottam. – Nem kell…
Rögtön belém fagytak a szavak, ahogy rám tapadt, és a
nyelve megpördült. Forróság ömlött végig rajtam, az egész
testem felhevült, majd kihűlt, csak hogy ismét felforrósodjon.
Lucas úgy varázsolt, ahogy egyszerű, farokkal rendelkező
emberek erre nem lehetnek képesek! Véletlenül fejbe csaptam,
és kaptam is a lehetőségen, hogy a hajába túrjak.
Kapaszkodtam az életemért, és próbáltam nem megőrülni,
ahogy elnyelte minden porcikámat, mintha a kedvenc
csokoládéja lennék.
Felkapta a fejét.
– Mondtál valamit?
– Semmit – sóhajtottam, és alig vártam, hogy folytassa. – A
világon semmit. Néma vagyok, nem tudok beszélni.
Elengedtem a haját és felsóhajtottam, ahogy a szemembe
nézett.
– Némaságra nincs szükség. – Ezzel ismét eltűnt.
Az izmaim megfeszültek, majd elernyedtek. Nyelvéhez az
ujjai is csatlakoztak, amíg úgy nem éreztem, hogy felrobbanok.
Tűz perzselte az ereimet, ott égett a legerősebben, ahol Lucas
nyelve járt, nyalt és az ujjaival játszadozott. Elhomályosult a
szoba, és rádöbbentem, hogy egy ideje elfelejtettem levegőt
venni. Mikor végre felsóhajtottam, a karom és a lábam
elernyedt. Ez a Lucas Thorn-hatás? Agyvérzést idéz elő a
barátnőinél?
Ismét elengedtem a haját, ahogy tűzforró szenvedély
parázslott végig rajtam és rázta meg a testem.
– THORN! – sikítottam fel.
A nevemet mormolta a bőrömbe, amibe beleremegtem,
mintha az én nevem lenne a legszebb a világon. Mikor ismét
kimondta a nevem, megráztak a kis utóhullámok.
Ismét elvesztem a vágyamban, boldogan ott maradtam
volna örökre.
Vagy legalább addig, amíg Thorn el nem fárad. Meglepő, de
valamire mégiscsak jó a szája!
– Thorn!
Hagyja abba… vagy folytassa! De legalább kétpercnyi
szünetet adjon, mielőtt elvesztem a fejem. Éppen, amikor úgy
éreztem, nem bírok többet, felemelte a fejét.
– Nem bírom tovább – közölte nyersen.
– Hál’ istennek! – Ugyanakkor hajolt felém, amikor én is
felé, a szánk egymásra tapadt, nyelvünk örvénylett, szinte a
fogaink is összekoccantak. Éreztem az ajkán a saját ízemet, és
csak még jobban vágytam rá. A homályos távolban felrémlett
előttem: ez mégiscsak Lucas Thorn. Lucas Thorn, aki
összetörte a nővérem szívét, aki hűtlen, aki gonosz, de mégis,
annyira jó…
Különösen izgató volt a csókunk hangja, ahogy az
ágyneműbe hanyatlottunk. Lucas felhördült, amikor letéptem
róla az alsónadrágot, és lerugdostam a lábain.
– Mi van, elfogyott a türelem? – ugratott két csók között.
– El! – mondtam, és még szenvedélyesebben csókoltam,
ujjaim a hátába vájtak, ahogy testünk összesimult. A combjaim
közt ébredő éhség felfelé nyomta a csípőm, a combjához
simultam.
Egész éjjel csókoltam volna, és nem fáradtam volna bele, de
mégis többet akartam.
Hozzám simult, megfogta a mellem.
– Nem is töltöttem még időt…
– Most ne! – löktem félre a kezét. A testem veszettül
kívánta a beteljesülést, amit ajka korábban kínált.
– Sajnálom – ragadta meg a fenekem, és a térdéhez húzott.
– Nem figyeltem.
– Csend legyen! – löktem meg a mellkasát.
Felsóhajtott, majd kuncogott.
– Micsoda dühös békülős szex, és még csak nem is
veszekedtünk… remek.
– Ha meg akarsz kötözni, mondd, de egyébként folytasd
már! – kacsintottam, és átkaroltam a nyakát, majd
átlendítettem rajta a lábam és meglovagoltam. Pezsgett
bennem a vágy. Eleve érzékeny mellbimbóim
megkeményedtek, ahogy a melléhez simultak, és egész testem
libabőrös lett.
– Ha azzal itt tarthatnálak, megtenném – vallotta be. Egy
pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról, majd felnyögött, a
homlokát az enyémhez támasztotta, merevedését a
combomhoz simította.
– Benned akarok lenni, érezni akarlak…
A gyönyörre váró lüktetés végigömlött a testemen,
bólintottam.
– Avery… – hördült fel, mikor csípőmet az övéhez
simítottam, hogy csillapítsam a lábaim közt égő vágyakozást.
– Igen?
– Szólj… szólj, ha fáj – mondta akadozva.
A számmal némítottam el, reméltem, hogy el sem kezdődik
a múltbéli szexuális tapasztalataimról szóló beszélgetés, majd
magamat is meglepve oda irányítottam, ahol annyira vágytam
rá. Nem mintha egy hozzá hasonló pasinak szüksége lett volna
segítségre.
De én akartam irányítani, mert akkor magamat védem…
Védekezés, basszuskulcs!
– THORN! – rándultam el tőle, noha a testem lüktető
vággyal tiltakozott. Mintha szándékosan kelletném magam. –
Óvszer!
– Bassza meg… – meredt rám iszonyodva. – Avery, teljesen
elfeledkeztem róla!
Egy részem elszontyolodott, de nem kérdeztem meg, hogy
ez mégis milyen gyakran történik meg. Amikor elhúzódtam
tőle, hogy utat adjak az éjjeliszekrényéhez, láttam, hogy
reszket.
Annyira akartam őt, hogy készen álltam meghalni is.
– Lassabban nem megy? – szóltam utána, testem lüktetett a
várakozástól. Egy piknikkosarat cipelő hangya is gyorsabban
ment volna.
Lucas nevetésben tört ki, a szemében égő fény mutatta,
hogy jól szórakozik.
– Gondoltam, így jobb lesz… hogy te is úgy vágyj rám, ahogy
én vágyom rád, amióta becipelted azt az izmos kis fenekedet az
irodámba!
Levegőért kapkodtam. Rohadjon meg, életemben nem
voltam még ennyire bepörögve.
– Tehát lassú leszek. – Elővett egy óvszert az éjjeliszekrénye
fiókjából és elindult felém. A csomagolás megnyikordult,
ahogy kibontotta. – Olyan lassú leszek, ahogy csak kitelik
tőlem, mert egy olyan nőt, mint Avery Black, ki kell élvezni!
Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem kellene ilyesmit
mondania nekem, mert a gyengédsége hallatán azt akartam,
ami nem volt az enyém. Miatta többre vágytam, mint hogy
szerda legyek.
Könnyek gyűltek a szemembe. Elfordultam, amíg végül az
agyam mélyére száműztem az érzelmeimet. Majd később
ráérek telesírni egy tábla csokit és nagykanállal enni
bánatomban a fagyit.
Lucas az ágy fölé térdelt, megcsókolt, majd lassan
lenyomott a matracra. A keze megragadta a kezem, a
nyakamat csókolta, nyelve az állkapcsomat simította, majd
szélesebbre tárta a lábam. Éreztem, hogy belém hatol, kitölt,
kitágít.
Ismerős, jó érzés volt. Mintha hazaértem volna.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
LUCAS

HIBA VOLT, mert olyan jó érzés volt.

Más nőkkel könnyedén tárgyiasítottam a helyzetet.
Könnyen megmagyaráztam magamnak, hogy kölcsönösen
kielégítő kapcsolatban vagyunk, ahol én is kielégítem őt, ő is
kielégít engem, de végül mindketten továbblépünk.
Barom voltam.
És ahogy Avery szorossága körbevett, már tudtam, hogy
ennek rossz vége lesz. A szex megváltoztat minket, össze
fogom törni a szívét.
Ha képes lettem volna logikusan gondolkodni, akkor abba
kellett volna hagynom. Próbáltam visszahúzódni, de az a
boszorkány a derekamra kulcsolta a lábát, rabul ejtve a
legtökéletesebb pokolban, ahol valaha jártam, ahol a belőle
áradó meleg szinte megfojtott; édes halált hozott, majd rám
szorított, elengedett és ismét rám szorított. Az arcából ítélve
szándékos volt. Rám szorított, elengedett, szorított, elengedett,
olyan ritmust diktálva, amit követnem kellett. Ha ellazult,
előrelöktem, ha szorított, hátrahúzódtam. Ki és be. Innen nem
volt visszaút, többé nem volt helye a logikus gondolkodásnak,
csak a gyönyör maradt.
Így én is maradtam.
Igyekeztem uralkodni magamon, de ha olyan emberrel
szeretkezünk, aki iránt érzünk is valamit, nincs határ.
Avery felnyögött.
A szemébe néztem, erősebben löktem.
 Avery még hangosabban nyögött, ajka szétnyílt.
Megcsókoltam, testem az övébe mélyedt, ahogy
megragadtam a csípőjét, és felhorzsoltam a száját, nehogy
valaha is elfelejtse, hogy én tettem, hogy mi tettük – együtt.
– Thorn…
Hátrahúzódtam, összeszorítottam az állkapcsom, hogy
tovább tartson a pillanat. Azt hinné az ember, annyi
tapasztalattal, amennyi mögöttem áll, ez csak önfegyelem
kérdése.
Ha a megfelelő nővel történik, nincs önfegyelem sem.
Még egy lökés, és a hátamba karmolt. Olyan hangosan
sikoltotta a nevemet, hogy biztos lehettem benne, egy-két
szomszéd ezt nem hagyja majd annyiban.
Avery Black nevével az ajkamon élveztem el. Lehajtottam a
fejem, megcsókoltam, hogy elnyeljem a nyögéseit, és éreztem,
ahogy összehúzódik.
Többé sose lesz ugyanaz a szívem – amikor elhúzódtunk
egymástól, esküdtem volna, hogy kitépi a még lüktető
húsdarabot a mellkasomból és a kezében fogja.
Nélküle üresnek éreztem magam… talán mindig is az
voltam.
A pillanat összetört, amikor elsírta magát.
Még mindig benne voltam… és ő sírt!
– Fájt? – Ügyeltem rá, hogy gyengédnek, ne rémültnek
hangozzak. Ugye nem okoztam neki sérülést?
Megrázta a fejét, és még keservesebb sírásra fakadt, csak
úgy ömlöttek a könnyei duzzadt ajkára. Hiába sírt, azt
gondoltam, nem is lehetne gyönyörűbb.
– Avery, beszélj hozzám! Nem tudok segíteni, ha nem
mondod el, mi a baj! – Letöröltem a könnyeit és vártam.
– Azt kívánom, bárcsak egy seggfej lennél – szipogott. –
Nem tudod gyorsan felvenni megint a sértegetős modorodat?
– Még mindig benned vagyok, éppen most szeretkeztünk –
mondtam lassan, és ebben a szeretkezésben elvesztem,
elájultam, minél előbb újra akartam kezdeni. – Azt akarod,
hogy sértegesselek?
 Gyorsan bólintott, majd a matracra vágott.
– A francba is, Thorn! – kiáltott rám. – Sérts meg!
– Ööö… – köhögtem. – Aprócska vagy?
Avery a mellbimbómba pöckölt.
– Hé! – söpörtem félre a kezét. – Miféle szex utáni
szertartás ez?
Mosolyogva vont vállat.
– Csak emlékeztetőre volt szükségem.
– Emlékeztetőre? – ismételtem. – Arról, hogyan okozz
fájdalmat?
– Nem – komorodott el. – Emlékeztetnem kellett magam,
hogy nem vagyok más.
– Igazán jó játék ez, Kisbogár! Rébuszokban beszélsz, és
megütsz, ha azt teszem, amit kérsz…
– Hagyjuk! – hessegetett el. – Egyébként is dög nehéz vagy!
– Ezt izomzatnak hívják – forgattam a szemem, ahogy
elhúzódtam tőle és a tollpárnákra hanyatlottam.
A fejem alá tettem a kezem, nehogy kísértésbe essek,
megragadjam Averyt és felkérjem egy újabb körre.
Felkérjem.
Mikor kértem utoljára?
– Thorn?
– Hm?
Avery felém fészkelődött, amíg arcát a könyökhajlatomra
fektette, kezét a mellkasomra tette.
– Megteszel nekem egy szívességet?
– Attól függ. Elmondod, miért sírtál?
– Mert lány vagyok.
– Nő vagy – javítottam ki. – Milyen szívességet kérnél?
– Megehetjük az ágyban a steaket?
– Mármint ne az asztalnál? – mosolyodtam el önkéntelenül
is. – Á, már értem, mire megy ki a játék… ágyba kéred a húst!
Hozzám vágott egy párnát, majd még egyet. A másodikba
már nevetve beleütöttem, hogy az ő arcába csapódjon.
– THORN! – kiáltott fel.
– De jó hallani a nevem! Ha tudnád, hányszor kiáltottad,
miközben…
Ismét elnémított a párna, majd megpróbált megfojtani egy
csodás alakú boszorka, aki öt perccel ezelőtt még a karomban
sírt.
Így jobban tetszett.
– Meg akarsz verni? – nevettem. – Ha nem akarod, hogy
kikösselek az ágyhoz, fejezd be a fickándozást!
A szeme megvillant, én felhördültem.
– Mi van? – vont vállat, és szégyenlősen nézett rám. –
Biztosan jó vagy csomózásban.
– Hm… majd talán a steak után. – Amikor kipattant az
ágyból és felvette a padlóról az ingemet, már bármikor kész
lettem volna könyörögni ezért a testért.
– Beleegyezem a feltételbe.
Kidobtam az óvszert és a csomagolást, felvettem az
alsónadrágom. Avery közben úgy meredt rám, hogy az álla
szinte a padlót verte.
– Avery? – csettintettem az arca előtt. – Steak?
A tekintete nem fordult el a farkamról.
– Téged is meg tudnálak enni. – Lassan a szemembe nézett
és kacsintott. – De kezdhetjük a steakkel!
– Ne csigázz! – A testemet mágnesként vonzotta az övé.
Vállat vont és kiment a szobából. Én ott maradtam egyedül,
izgatottan és zavartan.
 HARMINCADIK FEJEZET
AVERY

CSAK LAZÁN. Semmi erőlködés. Simán menni fog életem legjobb

szeretkezése után, bár ezzel nem mondok sokat, ismervén az
egyetlen korábbi, katasztrofális kimenetelű próbálkozásomat.
Az azonban már a múlté volt, a testem még mindig
felforrósodott Lucas kezének, a csípőmnek vagy a szájának
emlékére.
Te jó ég, micsoda száj!
Felsóhajtottam, és a konyhai mosogatópultnak
támaszkodtam. Csak egy kis levegő kell, és minden rendben
lesz.
Levegő és steak, ebben a sorrendben.
Lejárt a mikró, de mire odaértem, Lucas már kivette a
tányért és megterített – szinte meztelenül. A teste csillogott az
izzadságtól. Gyönyörű volt.
Hogy kerültem én ide?
Ja, igen, a borral kezdődött az egész… a legtöbb ostoba
döntés alkohollal kezdődik és végződik.
Ma este azonban teljesen józan voltam, mégis ágyba bújtam
az ördöggel. És ami a legrosszabb: élveztem is.
– Avery… – Lucas fel sem nézett a steakről. – Vagy négy
perce bámulsz, és hiába hízelgő, kezdek kicsit félni. Túl sokat
nézegeted a kést is, szóval volnál kedves idevonszolni azt a
csinos kis fenekedet és nekilátni az ételnek, mielőtt
herevédőnek kell használnom a tányért?
A szememet forgatva indultam felé, szexin és magabiztosan,
gondoltam én.
Ha eleget tettetem, valósággá válik. Csak ne sírjam el
magam.
Tépelődtem, többet akarjak-e belőle, vagy ötöljek ki valami
szánalmas indokot, amire hivatkozva elhúzhatom a csíkot. Egy
alkalom hihetetlen volt, de a második már méreg lenne.
Öngyilkosság. Biztos voltam benne, hogy még egy alkalom
megölne. Összezúzna.
Lucas megveregette maga mellett a bárszéket. Felmásztam
mellé, beszívtam a steak illatát, és behunytam a szemem,
ahogy a bors és a fűszerek aromája betöltötte az orrom.
Lucas egy villát adott a kezembe, mire kinyitottam a
szemem.
– Még fegyvert is adsz nekem?
– Csak nézd meg, hova szúrsz vele, Kisbogár – kacsintott
rám.
Vigyorogva szúrtam fel a villára egy darab húst, majd a
számba tömtem. A steak felmelegítve is isteni volt.
– Tehát… – kapott be Lucas egy falatot.
Én is bekaptam egy falatot.
Úgy tűnt, minden rendben. Normális a hangulat.
Hagyd, Avery, Lucasnak nincs szüksége a normálisra! Neki
minden este más nő kell…
Majdnem félrenyeltem a steaket, a fél poharamat kiittam,
mire leöblítettem.
– Tehát… – nyaltam meg az ajkam.
Lucas tekintete a számra tévedt. Előrehajolt, egyik ujjával
megtörölte.
– Mindig is úgy ettél, mint egy kismalac.
– Úgy állok az ételhez, ahogy más az élethez: kicsattanó
energiával!
Szexi ajka megrebbent, és nemsokára el is mosolyodott.
– Ez tetszik.
– Szeretek enni, na – vontam vállat.
A keze a karomra siklott, fel, majd le. Harapni lehetett volna
a feszültséget.
 – Basszus… – Megcsókolt, és a fenekemnél fogva emelt fel a
bárszékről, hogy a pultra emeljen. Visszanyeltem egy
szisszenést, ahogy bőröm alatt éreztem a hideg gránitot.
Lucas feltépte az inget. Egy gomb elrepült a fülem mellett,
és koppanva landolt a padlón. Öt másodperc sem telt el, és
ismét bennem volt, a nevemet kiáltotta, ahogy a körmeim
felszántották a hátát, és még többért könyörögtem.
El akartam fordulni, mire majdnem lecsúsztam a pultról, de
Lucas felemelt és a kanapéhoz vitt, és gyengéden lefektetett,
mintha így akart volna bocsánatot kérni, amiért ilyen nyers.
Túlzottan is lefoglalt a csókolózás ahhoz, hogy érdekeljen.
Lefoglalt, hogy megízleljem őt, és gyűlöljem magam, amiért
hagyom, hogy megtörténjen, amikor megígértem magamnak,
hogy csak egy alkalomról lehet szó. Megígértem magamnak,
hogy én nem leszek a háreme tagja.
Túl gyorsan lett vége.
Izzadságcseppek hullottak a mellemre a homlokáról.
Mindketten levegőért kapkodtunk, és egymást néztük. A csend
szinte fülsiketítő volt.
Vártam, hogy megszólaljon.
– Bocs a karmolásokért – suttogtam.
– Higgy nekem, nem is éreztem őket – mondta rekedten.
– Valóban? – incselkedtem.
– Tudod, hogy értem – komolyodott el, majd sápadtan
elhúzódott tőlem. – Avery, beszélnünk kell…
– Nem – ráztam meg hevesen a fejem. – Nincs beszéd,
emlékszel? Megegyeztünk, hogy nem beszélünk róla.
– De…
– Sőt, azt hiszem, mennem kell. Késő van, és… – ásítottam
fel –, holnap nagy napod van, hiszen csütörtök lesz…
– Avery…
– És csütörtökön mindig…
– Azt hiszem, többé nem áll a csütörtök – fonta össze a
karját.
– Ó, te szegény… – Még gyakorolnom kell a hamis nevetést.
– Azt hiszem, megyek is.
 Lucas felkapott és a hálószobába cipelt. Egész úton a hátát
vertem.
– Tegyél le!
– Tessék! – dobott le az ágyra, és összefonta a karját. – Itt
maradsz éjszakára!
– Lucas! – Miért ilyen kedves? Most a levegőnél is nagyobb
szükségem lett volna rá, hogy seggfej legyen! – Minden oké,
bánj velem nyugodtan úgy, ahogy velük!
Orrcimpái kitágultak, ahogy mellém feküdt, a hasamra
gördített, és erősen a fenekemre csapott.
– Ha még egyszer valamelyik lányhoz hasonlítod magad,
akkor még nyomot is hagyok rajtad!
– Thorn! – kiáltottam fel. – Nem vagyok gyerek!
– Tudom jól – nevetett fel.
– Ha nem volnál ilyen arrogáns seggfej, akkor talán még azt
is elismerném, hogy most nagyon szexi vagy ezzel a domináns
viselkedéssel!
– Beteljesült az életcélom… Avery Black szexinek nevezett!
– Tudod, hogy szexi vagy. Pont ez a probléma.
– Vagy a megoldás? Nézőpont kérdése, Kisbogár.
A szememet forgattam és leparancsoltam az arcomról a
mosolyt. Semmi szükség nem volt rá, hogy még bátorítsam is.
– Ha itt alszom, akkor le akarok zuhanyozni.
Felállt az ágyról és kinyújtotta a kezét.
– Gyere!
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
LUCAS

– SZIA! – SZIPOGOTT AVERY. A szemében könnyek csillogtak,

mosolynak árnyéka sem volt az arcán. – Anya tudni szeretné,
szükséged van-e valamire a ma esti próbavacsora előtt.
– Mi a baj, Kisbogár! – nyitottam ki a szúnyoghálót és
nekitámaszkodtam.
– Utálom a férfiakat… téged, nagyapát és apát kivéve.
Oké, a te apukádat is kedvelem, a kutyám is jó fej, ő legalább
nem hág meg minden szukát, ami a nyomába kerül, mint az a
rohadék… – Könnyekben tört ki. – Jaj, sajnálom, hiszen
holnap házasodsz, és…
Letörölte a könnyeit, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Látod! Jól vagyok. Kérsz valamit! Hozok kávét a
Starbucksból. Elintézem, amit szeretnél. Elhoztad már a
szmokingod!
Összevontam a szemöldököm.
– Avery!
Pislogva nézett fel rám.
– Tényleg anyukád küldött?
– Valami olyasmit mondott, hogy „menj ki a házból,
mielőtt megint kiakasztod a nővéredet” – felelte remegő
hangon Avery.
Felhorkantam. Nem hiszem el. Szeretem az anyját, az
egész családját szeretem, de, különösen az utóbbi időben,
Kayla szeretett úgy tenni, mintha minden róla szólna. Az
esküvő közeledtével szó szerint elviselhetetlenné vált, főleg
Averyvel viselkedett durván.
A francba is, öt perc hiányzott, hogy lefújjam az esküvőt,
de már megérkeztek a vendégek… Mit tehettem volna?
Bevallom Kaylának, hogy rosszul érzem magam? Hogy már
nem olyan, mint régen?
Hogy Averyt közelebb érzem magamhoz, mint őt?
Hogy ha Avery rám mosolyog, van értelme a napomnak?
Amikor Kayla azt mondta, nincs rám ideje, és úgy éreztem,
mintha egy kő gördülne le a vállamról, és első
mozdulatommal rögtön Averyt hívtam?
Kész katasztrófa lenne a végeredmény.
Sóhajtva nyitottam ki a szúnyoghálót. Avery a karomba
bújt, arca csupa takony és könny. Majd megszakadt a szívem,
amikor még hevesebben kezdett zokogni.
– Nem is voltam belé szerelmes… de megcsalt Desiree-vel!
Austin látta őket múlt éjjel a Taco Bellben…
Elmosolyodtam. Bárcsak megint középiskolás lehetnék…
– Avery, tényleg egy olyan pasi után sírsz, aki képes a
Taco Bellben kavarni egy csajjal?
Felemelte a fejét, és rám vigyorgott.
– Tudod, hogy imádok enni, Thorn… na de a Taco Bell? –
Az orrát ráncolta. – És hol a méltóság? A sikk? „Ha eszel
abból a tacóból, engem nem csókolsz meg, az fix!”
– Ez már beszéd – nevettem el magam, és ismét
megöleltem. – Megígérem, hogy találsz olyat, aki meglátja a
valódi értékeidet. Ő nem fog megcsalni.
Megfeszült a testem, mert tudtam, hogy nem én leszek az.
– Esküszöl?
– Esküszöm. – Megcsókoltam a feje búbját. Küzdöttem a
késztetéssel, nehogy lejjebb hajoljak. Gyönyörű zöld szeme
csak úgy villogott. Megbízott bennem, fogalma sem volt a
bennem dúló viharról.
Helyesen akartam cselekedni, pedig olyan jónak tűnt a
helytelen út…
Abban a pillanatban ismét megállt az idő. Őt öleltem, és
többet akartam.
 A pólómba kapaszkodott.
Csak tizenhét éves, még néhány napig be sem tölti a
tizennyolcat…
– Gyere be – hívtam, pedig tudtam, hogy ezzel táplálom a
már eleve elharapózó lángot. Mikor előttem ment be a
szüleim házába, többnek láttam futó flörtnél.
Ő volt a jövőm… egy nappal azelőtt, hogy feleségül kellett
volna vennem a nővérét.

– Thorn! – vágott pofon Avery. – Esküszöm a steak istenére,

hogy ha tovább horkolsz, az alsógatyáddal fojtalak meg!
Laposakat pislogtam, álomittasan és az álmomtól keltett
szapora légzéstől.
– He?
– Te. Meghalsz. Steak istene. Alsógatya – morgott Avery és
mellém fészkelődött. – Csak hogy tudd, azért bújok melléd,
mert hidegvérű pszichopata vagy, aki nem hisz a fűtésben!
Az órára néztem.
– Miért kiabálsz velem hajnali háromkor? Ilyen veled lakni?
A visításodra kell felébrednem, ahogy a pokollal és gyilkos
kajákkal fenyegetőzöl?
– Gyilkos kaják? Mi?
– Halál – ismételtem síri hangon. – Steak?
– Aludj tovább, Thorn.
– Már aludtam, amíg fel nem keltett egy pokolfajzat –
morogtam.
Avery ásított.
– Hagyd abba a nyavalygást, és tessék szépen megint
takarót játszani nekem!
Averyvel a karomban, arcomon mosollyal aludtam el…
életemben először, mert sosem aludtam együtt a lányokkal,
bár ezt Avery nem tudhatta.
Lefeküdtem velük, de sosem aludtam velük. Sosem öleltem
át őket, sosem képzeltem többet, mint ami a nekik kiszabott
huszonnégy órába belefért.
Kayla óta most először fordult ez elő, de Kaylával sem
töltöttek el ilyen érzések. Távolról sem.
Most… boldog voltam.

Túl hamar szólalt meg az ébresztő. Imádkoztam, hogy álljon

meg az idő.
Megdörzsöltem az arcom, kidörzsöltem szememből a csipát,
majd az alvó Averyre pillantottam. A szája nyitva volt, egyik
lábát átvetette a lábamon, a másik az ágy másik felére nyúlt át.
Láthatóan ugyanúgy aludt, ahogyan evett: fesztelenül.
– Kisbogár, ideje felkelni – suttogtam.
– Még alszom – rázta meg a fejét.
– Jó lenne… de dolgoznunk kell – mondtam.
A munka említésére kirobbant az ágyból, és majdnem az
ablakomnak ütközött. A függönybe kapaszkodva próbálta
visszanyerni az egyensúlyát, de az megadta magát, és Averyvel
együtt a földre zuhant, ő közben végig az anyagot szorongatta.
– Hoppá… – motyogta kábultan. – Sajnálom, nem
ébredtem valami jól.
– Látom – mutattam szegény, megtépett függönyömre.
Elengedte a szövetet, átlépett a karnison, és ismételten
felém bólintott.
– Csütörtök van, azt hiszem.
– Igen. – Próbáltam nem mosolyogni. Miért bólogat ennyit?
– Akkor… búcsút veszek tőled – nyújtotta ki a kezét.
Elvigyorodtam.
– És mennyire utálod magad, amiért kimondtad ezt?
– Nagyon – vörösödött el. – És most kezet rá!
– Mégis mire?
– Hogy soha többé nem beszélünk a múlt éjszakáról!
Elé álltam.
 – Inkább nem egyezem bele, de köszönöm a felajánlást!
– MEGÍGÉRTED!
– Ez a te problémád, nem az enyém.
– De…
– Azt hiszem, a fenekedről készült képekkel tapétázom ki az
irodámat. Talán a képernyővédőm is a rólad készült fotó lesz
az ingemben…
– Te tényleg maga vagy a sátán! – Ökölbe szorította a kezét,
kapkodva igyekezett felvenni a ruháját. – Nem hiszem, hogy
azt képzeltem, köztünk maradnak a történtek!
– Köztünk is maradnak – mondtam egyszerűen.
– Akkor meg mit…
– Csak azt mondom, hogy nyugodtan menj ki az ajtón…
akkor majd máskor beszéljük meg a történteket. És… Avery?
– Mi van? – csikorgatta a fogát.
– Még a hét vége előtt ismét az ágyamban leszel!
– Arra ne számíts!
Vállat vontam.
– Nem vagy más, csak egy rémálomból szalajtott
hímringyó! Nem fekszem le veled, miután… – Felnézett, és a
farkamra mutatott. – Az egész városon átmentél!
– Ez rosszulesett. – Tényleg rosszulesett, de nem akartam,
hogy lássa. – Miért érdekel? Nem azt mondtad, hogy egyetlen
napról van szó?
Ezzel megfogtam!
– Pontosan – bólintott. – Egyetlen nap!
A zsebemben megrezzent a telefon. Gyorsan elolvastam a
rövid üzenetet és elmosolyodtam.
– Nos, nézzenek csak oda, még az univerzum is az én
oldalamon áll! Nincs többé csütörtököm!
Nincs is annál jobb, mint amikor SMS-ben ejtik az embert.
– De… – szűkült össze a szeme. – Most hülyéskedsz velem?
– Tudod, mi lenne csodás? – Nem törődtem a haragjával. –
Mi lenne, ha este elmennénk hamburgerezni?
– TE OCSMÁNY EMBER! – ordított rám Avery. – Hogy
mersz marhahússal az ágyadba csalogatni?
 – És extra adag sajttal, például… – Az államat vakarva
próbáltam emlékezni, melyik a kedvence. – Svájci sajttal?
Leesett az álla.
– És extra adag sült krumpli!
Avery feje lehorgadt.
– Van szósz a sült krumplihoz?
– Hülyének nézel? Persze hogy van szósz a sült krumplihoz.
Megköszörülte a torkát, a csípőjére tette a kezét, lesimította
a ruháját, majd ismét csípőre tette a kezét.
– Gyere értem hétre!
Aranyos volt, ahogy megpróbált eltipegni mellettem,
megállt, hátralépett, majd ártatlanul lábujjhegyre állt és arcon
csókolt.
– Köszönöm a steaket!
Még órákkal később, az irodában is éreztem a csókja tüzét.
Délután, amikor a telefonomra és az öt nem fogadott hívásra
meredtem – mind anyámtól –, végre elhalt a láng.

Anya: BAJ VAN!

 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
AVERY

– LEFEKÜDTEM A SÁTÁNNAL – suttogtam, miközben befogtam

Austin fülét, és reméltem, nem ismétli meg a szavaim a tömött
Starbucksban.
– Mi? – húzta össze a szemét, ahogy ide-oda járt a tekintete
köztem és örökké a kezében tartott iPhone-ja között. A
telefonja néhány percenként felvillant, amikor új üzenete
érkezett.
A szememet forgattam.
– Válaszolj annak a bunkó pasidnak, de utána rám figyelj!
– Csak egy perc. – Felemelte a kezét, és veszett tempóban
kezdett gépelni, majd őrült mosolyt villantott a képernyőre.
Majdnem meg is csókolta a mobilját. – Olyan cuki!
– Aham… – Belekortyoltam a kávémba. Idegesített, hogy a
legjobb barátom öt másodpercet sem bír rám szánni, hogy
végigsegítsen életem első életközép előtti válságán – ez az volt!
Hülyén döntöttem, kétszer is, és a pokolba vezető úton jártam,
mert Lucas meggyőzött, hogy ismét igent mondjak?
Lehajtottam a kávét.
Austin keze ekkor a kezemre siklott. Elhúzta a számtól a
kávéspoharat, mire a folyadék végigömlött az államon.
– Jaj, drágám, nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy… Ezt
kortyolgatni kell, nem ledönteni! – Átnyújtott egy szalvétát. –
Mi történt?
– Nem tudom! – vinnyogtam. – Illetve, tudom, mi történt…
nem tudom kiverni a fejemből, ahogy azt sem, hogy ismét
megtettem, mert a még több szextől minden jobb lesz!
Az utolsó félmondatot már üvöltöttem, mire egy vendég
megsemmisítően nézett rám. Üdvözlően emeltem felé a
kávémat, de nem örült neki.
Austin egy pillanatig hallgatott, aztán előrehajolt.
– Volnál kedves ezt megismételni…?
– AUSTIN!
– Azt mondtad: „szex”.
– Igen – bólintottam lassan. – Amikor egy férfi és egy nő
vonzónak találják egymást, beindulnak a hormonok,
termelődnek a nedvek, és egy meztelen mellkas látványa
teljesen összezavarja a logikus gondolkodást… Úristen, Austin,
az a mellkas!
– Állj, állj! Ki a pasi?
– Mondtam már, hogy a sátán!
A szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Te jószagú atyaég, lefeküdtél Lucas Thornnal?
Hozzánk lépett a barista, és letette Austin elé a rendelt
süteményt, majd rám nézett.
– Ismered Lucas Thornt?
– Én, ööö… – Kézbe vettem a poharat, hogy némi időt
nyerjek. – Ő a főnököm!
Pislogott egyet.
– Lefeküdtél a főnököddel?
– Ne is haragudj, de te ki vagy? – kérdeztem kedvesen.
– Én voltam a csütörtökje – nyújtott kezet.
Kénytelen voltam megrázni.
– És te ki vagy? – kérdezte. Kedves volt, de nemrég még ő
bújt ágyba azzal a férfival, akivel éjszaka együtt voltam! Nem a
legjobb napindítás, csak ismét eszembe juttatta, mekkora
káosz van a fejemben.
– Én senki sem vagyok – feleltem végül. – Egyik naphoz
sem kötődöm. Persze nem olyan rossz, mármint neked biztos
jó, éljenek a nők!
Austin bokán rúgott az asztal alatt.
A barista felnevetett.
 – Ha ez vigasztal, csak egy hétig bírtam, aztán
megmondtam neki, hogy nekem ez nem megy – mosolygott. –
Tegyél magadnak egy szívességet, és neki is: ne engedd, hogy
rád ragassza egy hétköznap címkéjét! Ha mégis megpróbálja,
nem neked való.
– Köszi – nyögtem rekedten, remegő hangon. Mire a barista
otthagyott minket, már egy gyűrött, barna szalvétával
törölgettem a szemem. Austin úgy meredt rám, mintha öt fejet
növesztettem volna.
– Lefeküdtél vele… – mondta. Már megint. Mintha nem
tudtam volna magamtól is, mi történt tegnap éjjel.
– Igen.
– És most fura mellkasfantáziáid vannak!
Elvigyorodtam.
– Ha te azt tudnád…
– Nem fogom, mert nem érdekelnek a részletek, de… –
Előrehajolt. – Találkozol vele megint? Nem akarok én lenni a
vészmadár, aki óva int, hogy ne tedd…
– Akkor ne ints óva.
– De… – Megveregette a szalvétát tartó kezemet. – Thatch
szerint az a fickó sosem fogja magát elkötelezni senkivel.
Ráadásul a családod agyvérzést kap! És mi lesz Kaylával?
Átgondoltad a következményeket?
Lehajtottam a fejem.
– Ööö, nos, hogy rövidre zárjam a sztorit… Amikor te és
Thatch összejöttetek, Lucas hazavitt engem, hogy ne raboljon
el senki a sötét utcákon… aztán szó szót követett, és a nővére
meglátott a lakásában.
Austin szeme tágra nyílt.
– Ugye jó a vége a sztorinak? – Felemelte a kezét, és
összefonta maga előtt az ujjait.
– A múlt éjszaka az volt – motyogtam, majd hangosan
felsóhajtottam. – Nem akartam, hogy a nővére a legrosszabbat
feltételezze róla, tudod? A balhé óta sosem békültek ki igazán a
családjaink.
– Értem – mondta lassan Austin. – A balhé, amikor
rajtakapták a másik testvéreddel az ágyban!
Az utolsó szavakat már kiáltva mondta. Eltakartam a száját,
hogy elhallgattassam.
– Nézd, nem felejtettem el, mi történt, de most ez a helyzet.
Nem fog örökké tartani. Ha a szüleink ismét összejárnak, és
mindenki boldog, elhárítottuk a krízist!
Ó, bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Austin lassan megrázta a fejét.
– Csakhogy te lefeküdtél vele. Hazudtál, hogy megvédd, ami
még csak-csak, bár nem helyes… de lefeküdni vele? Amikor
TUDOD, ki ő?
– És ha mostantól ilyen vagyok? – kérdeztem, és nyeglén
vállat vontam. – És ha le akarom vágni a hajam, rózsaszínre
festeni, orrpiercinget csináltatni, és szexelni orrba-szájba,
kötöttségek nélkül?
A legjobb barátom túl jól ismert. Tudta, hogy védekezés
címén csak a bizonytalanságom visít teli torokból, a mellkasát
verve.
– Az már nem te lennél, Avery – adta át nekem a sütijét.
Csak egy igaz barát láthatta, hogy éhes bociszemekkel meredek
a zacskóra, várva, hogy átlebegjen hozzám az édesség. –
Eszedbe ne jusson megváltozni, csak mert egy pasi jól néz ki
meztelenül!
– De még milyen jól… – nyüszítettem.
Austin felemelte a kezét.
– Nézd, tudom, hogy mindig odavoltál Lucasért… melyik
lány nem koslatott utána a gimiben? Vagy ha már itt tartunk,
melyik tanár nem?
Beleegyezőn bólintottam.
Austin sóhajtott, és lehalkított hangon folytatta:
– De… azt hiszem, ez rossz ötlet. Nemes szándék, hogy ki
akarod békíteni a családjaitokat, de most átléptél egy igen
látványos határt… Lucas pedig nem alkuszik, neki minden kell!
Visszanyeltem a könnyeim. Austinnak talán igaza van, és
utáltam ennek még a lehetőségét is. Utáltam, hogy én is ettől
tartok.
 – Vagy… talán most minden megváltozik – szegtem fel az
állam.
Néhány pillanatnyi csend után Austin hosszan felsóhajtott,
és témát váltott.
– Figyu, órára kell mennem, utána meg Thatchcsel
találkozom. – A szemében ábrándozás csillant. A szutyok. –
Szabaddá teszi a délutánját, hogy színházba mehessünk!
– Nahát, milyen édes ez a Thatch – mondtam gúnyosan,
hogy bosszút álljak, amiért még fokozta a Lucasszal fennálló
helyzet miatti idegességemet. – Tudod, hogy nagy sumák,
ugye? Ugyan nem a sátán, de legalább a féltestvére!
Austin tekintete mit sem vesztett az álmodozó csillogásból.
– Te nem ismered őt úgy, mint én! Megváltozott!
Tessék csak ránk nézni… két idióta.
– Ha te mondod…
– Én, hát! – állt fel. – Csak azért szidod Thatchet, mert az új
szexpartnered képtelen a gatyájában tartani a szerszámát!
Szájtátva meredtem rá.
– Ez övön aluli volt, Austin! Nem akarok veszekedni! –
Elszorult a torkom. – Csak azt szeretném, hogy a legjobb
barátom, aki a legjobban ismer engem, megmondja, mit
tegyek!
– Ez nem így működik, édesem – tette fel Austin a
napszemüvegét. – Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy minden
rendben van, de képtelen vagyok rá! Ugyanolyan régóta
ismerem Lucast, mint te. Már nem az, aki a gimiben volt.
Megváltozott, Avery! Az a Lucas, akibe belezúgtál, nem
ugyanaz, mint akivel lefeküdtél! Olyan, mint egy fogságba
esett tigris, ami végre kiszabadult a dzsungelbe. Gondolod,
hogy önként menne vissza a ketrecbe? Hidd el, nem számít,
milyen jól néz ki az oroszlánidomár, nem fogja megszokni.
Csak megszökik!
– Akkor most tigris vagy oroszlán?
Rám legyintett.
– Macska, macska, egykutya. A lényeg ugyanaz: miért
állapodna meg egy pasi, ha nem kötelező? Ingyen megkapja a
tejet és a tehenet is!
– Tehát most még kövérnek is nevezel?
– Elmegyek. Jó étvágyat a sütihez!
– Jó étvágyat a pasihoz! – morogtam. Ha lehetséges,
rosszabbul éreztem magam, mint előtte.
Persze nem volt olyan szerencsém, hogy ennyiben
maradjon; új tetőpontra hágott a napom.
Üzenetem érkezett.

Thorn: S. O. S.! S.O.S.! Vörös riasztás!

A szememet forgatva írtam vissza neki.

Én: Ne pánikolj, kommunikálj értelmesen!

Thorn: Anyáink!

Ez az egyetlen szó elég volt, hogy görcsbe ránduljon a

gyomrom. Ha jól olvastam az üzenetet, többes számban állt az
anya szó: anyáink. Ez csak egyet jelenthetett: ők ketten
túljutottak a telefonhíváson, és már a világuralmat
tervezgették.
Az én anyám és az ő anyja.
Te jó isten.
Lassan gépelve írtam vissza.

Én: Apokalipszis.
Thorn: Lehet, hogy meg kell rendeznünk a halálunkat!
Én: Ismerem a megfelelő embereket.
Thorn: 5 perc múlva megbeszélés az irodámban!
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
LUCAS

– EZ A FEL-ALÁ CSALINKÁZÁS csak még idegesebbé tesz! Hagyd

már abba!
Nem törődtem Avery kérésével, továbbra is fel-le járkáltam
az irodámban, és az anyámmal folytatott telefonbeszélgetésen
járt az eszem.
– Szia, anya! Apa hogy van?
– Mégis lesz parti! – sikított. – Bill, fejezd már be! Azt
mondtam, hagyd abba! Jaj, az apád, hiszen ismered, milyen
bolond tud lenni csütörtökönként… Köztünk szólva szerintem
azért, mert túl közel van a szombathoz, és a szombatról…
– ANYA! – Azt hittem, mindjárt felrobban a fejem. Hideg
veríték gyöngyözött a tarkómon. – Hogy érted, hogy mégis lesz
parti?
– Jaj, amit írtam? – sóhajtott fel. – Nem szeretnék
belemenni a részletekbe, de Avery anyukájának gondjai
akadtak most, hogy Brooke megint otthon lakik, és szüksége
lenne némi vidámságra, szóval…
Már attól felment a vérnyomásom, hogy eszembe jutott az a
szemét Brooke. Mindig is sunyi és manipulatív volt. Részben
őt hibáztattam a történtekért, hiába volt az én hibám. Ha
Kayla és Brooke közé szorultam, nem sok választott el az
idegösszeomlástól.
– Hagyd abba! – Anya úgy vihorászott, mintha le akarna
csapni valamit – minden bizonnyal az apámat. – Múlt héten
beszélgettünk, és elég… feszült hangulatú volt, de ma reggel
megint összefutottunk séta közben. Megint beszélgettünk, és
olyan jó volt, mint a régi szép időkben!
Elfacsarodott a szívem.
– Annyira hiányzott – szipogott anya. – Megöleltük
egymást, és persze hamar te és Avery lettetek a téma.
Megemlítettem, hogy megünnepelhetnénk az események
alakulását, szívesen rendeznék egy partit! Nemcsak a ti
tiszteletetekre, hanem a családok kibékülésének örömére is!
A pokolba is!
Anya színpadiasan felsóhajtott.
– Tudom, hogy azt mondtátok, nem szeretnétek partit, és
hogy hosszú eljegyzési időszakot terveztek, de őszintén
mondom, nem értem, miért ne mennétek bele! Így
jóvátehetnénk a történteket! Ahogy megmondtam Tessnek,
hogy mi lennénk a házigazdák, sírva fakadt!
– Az örömtől?
– Az biztos, hogy nem a bánattól! – A háttérben valami
zörgő hang hallatszott. – Bill, hagyd már abba! Adom a fiadat!
– Szia, apa!
– Fiam, rögtön megértenél, ha látnád, mit visel az anyád!
– Kérlek, el ne mondd…
– Csak egy kötényt… csak egy kötényt.
– A csirkéset? – rándultam össze.
– Azt, aminek egy hatalmas…
– Kakasminta van a hátán, igen – kuncogott apa. – Csodás
nap ez, fiam! Megláttam a teliholdat!
– Csitt már, te hamis! – kuncogott anya. – A parti
szombaton lesz, nincs visszaút! Gondolj arra, hány embert
teszel boldoggá! A legjobbat még nem is említettem: mindenki
ott lesz, még Avery nagypapája is!
Éreztem, hogy elzsibbadok, majd elöntött a forróság.
– Igazán? – Hogy a francba sikerült ezt ilyen gyorsan
összehozniuk?
– Igen, és még Kayla is ott lesz! Tess azt mondta, Kayla
nagyon örül nektek! Hát nem kedves tőle? Tesst idézve
konkrétan azt mondta, hogy nagyon szép pár vagytok!
 – Csak nem? – Erősen kételkedtem benne, hogy Kayla
valóban ezt mondta volna, és még ha tényleg pontosan idézte
is őt Tess, aligha hallotta meg Kayla hangjában a nyilvánvaló
szarkazmust. Nem ismerte úgy Kaylát, de még Brooke-ot sem,
mint én.
Mindkettejükben vannak olyan jellemvonások, amik
Averyből hiányoznak.
Letettem a telefont, és üzenetet írtam Averynek: öt perc
múlva legyen az irodámban.

– Szerinted komolyan gondolta a partit? – kérdezte Avery,

közben ronggyá rágott egy zöld Starbucks szívószálat, ahogy a
széken dobolt az ujjaival. – Színlelhetnénk autóbalesetet!
– Mégiscsak eljátsszuk a halálunkat? – morogtam.
Avery kiköpte a szívószálat.
– Kayla, Brooke, anya, apa, nagyapa meg a puskái és a te
vidám családod. Mindenki egy fedél alatt… Igen, Thorn, én
inkább a halált választom. Gond?
– Dehogyis! – dühöngtem.
Nehezen ment a gondolkodás így, hogy Avery fekete
ceruzaszoknyája felcsúszott a combján. Nem hordott
harisnyát, csak magas szárú, bőrszínű cipőt, amiről
óhatatlanul eszembe jutott rózsaszín bőrének emléke. Rövid
topja fedetlenül hagyott egy csíkot a hasából, a szemének
fekete tussal adott hangsúlyt. Kevés választott el attól, hogy
mindent hátrahagyva, szó nélkül megcsókoljam.
– Thorn! – csettintett. – Rám nézz, te Casanova!
Pislogtam. Amíg meg nem szólalt, le sem esett, hogy a
melleit bámultam, utána pedig már képtelen voltam
elfordulni.
Avery sóhajtva dobta a szívószálat a maga melletti székre, és
odajött hozzám. Csípője lassan ringott, szinte transzba estem
tőle.
 – Mit fogunk most tenni? – lehelte reszketve.
Ösztönösen magamhoz öleltem, és megsimogattam a hátát.
– Hadműveletet indítunk.
– Óóó… – remegett meg a karomban. Imádtam. – Tehát
háborúzunk?
– Mi más választásunk lenne? – bólintottam.
Megmerevedett a teste.
– Bevallhatnánk az igazat.
– Szuper, akkor kezdem is! – mosolyogtam. – Helló,
mindenki! Nem vagyunk jegyesek, unokát sem fogunk
egyhamar csinálni, ez csak egy ártatlan tréfa volt, ami kicsit
túlburjánzott az eredeti célján. Csak hogy megnyugodjatok:
tegnap éjjel már láttuk egymást meztelenül! Kétszer is! A
lányotok orgazmusa az egyik legszexibb látvány volt, amit
valaha átéltem! Ó, helló, nagypapi, magát is rég láttam!
– Oké, értelek. – Avery paradicsomvörösre pirult. –
Valóban?
– Mit valóban?
Elkapta a tekintetét, és összefonta a karját, így távolabb
került tőlem.
– Valóban ez volt a legszexibb dolog, amit láttál? – nézett
végre rám.
Magamhoz vontam, forrón megcsókoltam. A fenekére
siklott a kezem és szorosan megmarkoltam, majd a füléhez
hajoltam.
– A legszexibb dolog, amit valaha volt szerencsém látni.
– Ó… – vörösödött el még jobban.
– Ámde! Több kutatási anyagra van szükségem a témában –
sóhajtottam fel. – Az első alkalom úgy elröppent, hogy torzak
is lehetnek az eredmények!
– Milyen tudományos rizsát lök valaki, csak hogy megint
láthassa a mellemet – vigyorodott el.
– Mondd csak, jobban bejön a tudományos Lucas, mint a
domináns Lucas?
– Majd még eldöntöm– ragadta meg a vállam, de
megingott.
 – Nyugodtan megcsókolhatsz – suttogtam, és ujjammal
megérintettem az állát.
Megremegett az arca. Mi történt? Egy másodperccel ezelőtt
nevetett, most meg úgy nézett ki, mint aki mindjárt
könnyekben tör ki!
– Nem – nyelt egyet és elhúzódott. – Csak egyetlen alkalom
volt. Ma már csütörtök van!
– Avery?
– Hm?
Olyan bizonytalannak tűnt önmagát ölelve, ahogy nem
engedett magához közel. Gyűlöltem, hogy nem tudom, mi az
oka, bár feltételezhettem, hogy én… de fogalmam sem volt,
hogy hozzam helyre.
– Folytassuk a munkát. Majd este megbeszéljük!
Bólintott, gyorsan felkapta a megnyomorított szívószálat, a
válla felett vetett rám egy utolsó, vágyakozó pillantást, majd
kiment az irodából.
Ahogy becsukta az ajtót, káromkodást leheltem magam elé,
és próbáltam összeszedni magam. Már készen álltam rá, hogy
leengedjem a redőnyöket, és megtegyek Averyvel mindent, ami
csak eszembe juthatott.
Morogva kerültem meg az íróasztalomat, és leültem
bőrfotelembe. Közben a halántékomat masszíroztam.
Mégis, hogyan nézzek szembe a családjával?
A telefonomon megszólalt a naptár emlékeztetője, hogy új
csütörtöki lányt kell találnom – és hogy foglaljak péntekre
asztalt Nadiának és magamnak.
Az univerzum a maga módján emlékeztet számtalan
bűnömre.
Ekkor emelt hangú szóváltás zaja szivárgott be az irodámba.
– Azt mondtam, elfoglalt, ne… – hallottam Avery hangját.
Bekopogtak az ajtómon, majd fel is tépték: Nadia állt ott,
rám mosolygott. Bűnök, mi?
– Bár már beengedted magad, de szabad… – mondtam.
Avery legalább már nem tűnt szomorúnak, ehelyett
láthatóan szívesen leszúrt volna a legközelebbi, kezébe kerülő
éles tárggyal.
– Hiányoztál, Lucas Thorn – dorombolta Nadia. Vörös
rúzsa olyan volt, mint a mágnes: az ajkára terelte a figyelmet,
majd lejjebb, a testét alig takaró fekete ruha alatt hullámzó
mellére.
Dühösen álltam fel.
– Nem vártalak mára, Nadia.
– Kellemes meglepetés vagyok, nem? – fonta össze a karját.
– Csütörtök van, nem péntek! – mondtam élesen.
Ajkát durcásan lebiggyesztette, majd leengedte a karját, és
csípőjét riszálva közelebb lépett.
– Magányos voltam.
– Tudod, hogy ez nem így működik, Nadia.
Berúgta maga mögött az ajtót, és felvonta a szemöldökét.
– Mondtál te nekem valaha nemet, Lucas Thorn?
Majdnem rávágtam, hogy „ebben a pillanatban.” Ehelyett
csak sóhajtottam és a szék felé intettem.
– Most, hogy mondod… Ülj le, beszélnünk kell.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
AVERY

AHOGY BECSUKÓDOTT AZ AJTÓ, remegni kezdtem a dühtől. Tutira

elintézek valami hirtelen baleseti halált ennek a féregnek, ha
percekkel azután, hogy engem csókolt, hozzá mer érni ahhoz a
tyúkhoz!
Megbántottnak és megalázottnak éreztem magam, és a két
érzés egyszerre szinte elviselhetetlen volt. A gyomrom
háborgott.
Tíz perccel később még mindig benn volt nála az a banya.
Hoztam magamnak egy üveg vizet a konyhából, majd lassan
az íróasztalomhoz mentem, remélve, hogy addigra már nyitva
lesz Lucas ajtaja, a szépséges némber pedig eltakarodik, de
minden ugyanúgy nézett ki.
Megnéztem Lucas munkahelyi és ribancnaptárát is.
Egyikben sem állt találkozó Nadiával, ráadásul csütörtök volt!
Nem tudja a nő, hol a helye? Melyik a kijelölt napja?
Ugyanakkor tudtam, ha nekem jutna egy nap vele, én is
többet akarnék. Talán most is csak baráti megbeszélés zajlik,
és Nadia csak több időért könyörög… bár ez sem elfogadható,
hiszen akkor még mindig találkozgatnának.
Felmordultam és előrehajoltam, a fejemet a számítógépem
billentyűzetére támasztottam. Imádkoztam, hogy szólaljon
meg a telefon, hadd legyen valami kifogásom, hogy
félbeszakítsam a nagytanácsot…
Egy órával később végre kinyílt az ajtó. Már éppen be
akartam indítani a tűzriasztót.
 Nadia gyilkos tekintettel meredt rám. Szerencsére volt
annyi eszem, hogy a lehető legtávolabb húzzam az ajtótól a
székemet.
Nadia ekkor megfordult és undorító, nyitott szájas csókot
nyomott Lucas ajkára, aki nem nyúlt hozzá, de el se tolta
magától.
– Viszlát, Lucas Thorn!
Nadia felvont szemöldökkel nézett rám, a kezével
megtörölte a száját.
Lehet, hogy rossz ember vagyok, de minden erőmmel
szurkoltam, hogy szakadjon le a lift, és Nadia a hatalmas
mellein leszánkázva landoljon az előcsarnokban.
Elmosolyodtam a gondolatra.
– Sajnálom – szólalt meg Lucas fáradtan.
Nem álltam készen az ajkán virító rúzsfoltra. Láttam a
csókot, na de a rúzs, ami még emlékeztetett is rá? Az
agyammal képtelen voltam feldolgozni a történteket, bár
nagyon szerettem volna, ha lett volna bármi indok, minden
rendben lenne. Továbbléphetünk, folytathatjuk, együtt
ugrathatunk a naplementébe, és mehetünk piknikezni.
Lucas ajkán azonban egy másik nő rúzsa piroslott.
Aki egy órán át benn volt az irodában, Lucas pedig
bűntudatosnak látszott.
Ismertem ezt a tekintetet. Sokáig kísértett. Amikor utoljára
láttam az arcán, a nem megfelelő Black nővér szobájából
bukdácsolt elő.
Hál’ istennek, ekkor megszólalt a telefon. Kapkodva
nyúltam a kagylóért, siettemben elejtettem, majd a fülemhez
nyomtam.
– Lucas Thorn irodája, miben segíthetek? – szóltam bele.
– Halló, itt Molly! Beszélhetek Lucas Thornnal?
Remek, ha egy pofon nem is lett volna elég…
Összeszorítottam a fogam.
– Egy perc türelmét kérem.
Kétszer az asztalhoz vágtam a kagylót, majd kedvesen
átszóltam a vállam felett:
 – A hétfőd keres!
– Majd visszahívom. – Lucas a rúzst törölgette a szájáról.
Felé nyújtottam a telefont, de megrázta a fejét. Ekkor
sóhajtva, minden magyarázat nélkül letettem a telefont.
– Avery! – kiáltott rám Lucas. – Mit művelsz? Nem
csaphatod rá csak úgy a kagylót a hívókra!
– Pedig megtettem! – szúrtam vissza. – Segíthetek másban
is, Mr. Thorn, vagy dolgozhatok végre?
– Nem… – Megrázta a fejét. – Nem történt semmi.
– Ahogy akarod. Én dolgozom.
– Kisbogár…
– Ne, ebbe most nem akarok belemenni! Ha elfelejtetted
volna, szükségem van erre a pozícióra!
Lucas káromkodott, sarkon fordult, és bevágta az irodája
ajtaját. Hunyorogtam, amikor hirtelen felrántotta a redőnyt,
így beláttam az irodába, de nem tudtam eldönteni,
megnyugtatóan vagy felkavaróan hat-e rám a látvány.
Az egyik széke fellökve hevert, papírok hevertek szanaszét.
Iszonyú munka lesz összeszedni. Elmosolyodtam, és úgy
döntöttem, élvezem a lelki szemeim előtt megjelenő képet,
ahogy Lucas Thorn térden állva takarítja fel a bűnei
következményeit.

A nap további részében nem vettem róla tudomást. A

munkaidő végére egyvalamit megtanultam: Lucas Thornt nem
könnyű ignorálni, egyáltalán nem. Amíg megpróbáltam nem
törődni vele, nem is jöttem rá, milyen kisugárzása van, és
milyen kellemes illata. A parfümje nem volt tolakodó, csak
éppen annyira, hogy kis ízelítőt adjon. Persze így óhatatlanul
rám tört a vágy, hogy előrehajoljak, és még mélyebben szívjam
be az illatát.
Tehát most már arról álmodozom, hogy szagolgatom? Ez
nem tesz jót az idegállapotomnak…
 A legrosszabb az egészben, hogy még csak ebédidő volt.
Nem mehettem el, hiszen még dolgoztam – a rohadék
ráadásul thai kaját rendelt, és a hallban ette meg, éppen velem
szemben, olyan lassan, ahogy csak lehetett. Közben a…
nyelvével az ajkát nyaldosta.
– Éhes vagy? – kérdezte.
– Nem. – A gyomrom, mintegy tiltakozásul, megkordult. A
szív útjai kifürkészhetetlenek, de a gyomrom thai kaját akart,
és bármikor leordította volna a szívemet, hogy ételhez jusson.
– Biztosan? – Basszus, hagyjon már békén!
– Van nálam fehérjeszelet. – A gyomrom dühödten
morgott. Nyugi, gyomrocskám, engem sem hoz lázba az a
rágós izé.
– Csak mert rendeltem egy plusz adagot.
Tarts ki, Avery! Nem fog kajával elcsábítani!
– Szereted a mogyorószószt, igaz?
Összerándultam, a szemem tágra nyílt, a számban
összefutott a nyál.
– Nem.
– Csak mert ki akarom dobni, szóval…
– Ne! – kiáltottam fel és odarohantam, készen arra, hogy
mentsem a mogyorószószt, és feláldozzam az életem, ha kell,
erre megbotlottam a saját lábamban, felbuktam a székemben,
és éppenhogy megmentettem a szószt, mielőtt kidobta volna.
– Úgy kéne mérni az idődet, hogy valaki eléd tart egy sült
szalonnacsíkot – poénkodott.
Tökéletes arcára, röhejesen szép mellkasára és szexi
mosolyára meredtem. Imádkoztam, hogy az összes foga
hulljon ki, egyet kivéve, mert akkor csúfolhatnák
Fogklopsznak. Mint Küklopsz, csak egy foggal.
Megráztam a fejem. Kezd elpárologni a vércukrom.
– Avery, ülj le – nézett rám könyörögve.
– Állok.
– Oké – adott át egy doboz thai kaját és egy villát.
– Oké – ismételtem, mint egy hatéves, mire Lucas
felsóhajtott.
 Csendben ettünk.
Állva faltam, nyögdécseltem, szinte kinyaltam a dobozt.
Lucas ülve nézett engem. Normális esetben vigyáztam volna,
hogy ne ragadjon a fél kajám a képemre, de a mai nap nem
volt normális. Ma van az a csütörtök, amikor a péntek bejött az
irodába, és emlékeztetett rá, miért volt rossz ötlet lefeküdni
Lucas Thornnal.
– Nem történt semmi.
– Semmi közöm hozzá.
– Szakítottam vele.
Na, ez már érdekelt.
– Biztosan hamar találsz pótlást, ez sose jelent neked
problémát.
– Nagyon érdekes… amióta megismertelek, sorra veszítem
el a nőket.
– Nem fogom interjúztatni a leendő ribancaidat, Thorn.
Nem érdekel, hogy úgy csókolsz, mint egy isten. Nem fogsz
megint elcsábítani! – babráltam a kezemmel.
– Még egy hamburgerre se?
– NE VESZTEGESS MEG KAJÁVAL!
– NE VÁDOLJ HŰTLENKEDÉSSEL!
Egymással szemben álltunk… már megint. Hogy
történhetett ez?
Megragadta a kezem, berángatott az irodába, bevágta az
ajtót, amitől a redőnyök is megugrottak az ablakon, majd
megcsókolt.
Mogyorószósz íze volt. Nyalogattam, hiszen ilyenkor ezt
teszik az éhező nők.
Alacsony vércukorszint, rossz döntések, thai kaja és persze
Lucas Thorn…
Nem létezik, hogy kaja után ilyen jó íze legyen valakinek.
Megsimogattam az arcát, és ahogy elbűvölő szemébe néztem,
végigömlött rajtam a vágy.
Felsóhajtott.
– Én nem csókoltam meg őt.
– De ő igen. – Utáltam, hogy ilyen bizonytalan a hangom. –
Tudod, hogy nem számít.
– De számít, nagyon is számít – rázott meg. Sóhajtva
próbáltam elhúzódni, de a karjába zárt. Tehetetlen voltam.
– Ma ugyan csütörtök van, de holnap péntek.
– Többé nem találkozom Nadiával.
Mély levegőt vettem, hogy úrrá legyek felgyorsuló
pulzusomon.
– És már szombati nőd sincs… Menjünk esetleg egy
hajléktalanszállásra, toborozni?
Keményen a fenekemre vágott.
– Miért vagy mindig ilyen lehetetlen?
– Én? Lehetetlen? Mindössze etetned kell, én nyugodt,
átgondolt, összeszedett vagyok, közben persze szexi és
méltóságteljes is, ha kell.
Végigmért, majd egy újabb csókkal némított el és
elengedett.
– Ezt még nem zártuk le.
– Mit? – rejtettem el magam mögé a reszkető kezem. –
Nincs mit lezárni, Thorn. Megbeszéltük, hogy egy nap, semmi
több!
– Ma este még tartozom egy hamburgerrel!
– Csak eszünk, és kenyeret törünk, Thorn. Szex nem lesz, le
is állíthatod a mocskos agyadat.
– Ha nem viselnél ilyen szűk szoknyát, az agyam sem
funkcionálna ilyen állati szinten, Kisbogár!
Utáltam, mennyire felvidított a megjegyzése, de ez csak
addig tartott, amíg az íróasztalomhoz nem értem, és ismét a
naptárára nem néztem.
Csak unatkozott. Szex kellett neki, én pedig a rendelkezésre
álltam, mint kényelmes megoldás.
Semmi több.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
LUCAS

– OTT, OTT, IGEN! – nyögtem, és kivert a veríték. – Egy kicsit

balra. Nem, jobbra! Balra!
– Megbuktál elsőben, amikor az irányokat tanultátok? –
kérdezte Avery. – Csak nyögd már ki, hol van?
– Éppen ott voltál, bassza meg!
– Jobbra vagy balra?
– JOBBRA! – Az éjjeliszekrényre mutattam, nem mintha
Avery ezt láthatta volna. Győzedelmesen felkiáltott – nyilván
elfeledkezett róla, hogy épp az asztal alatt görnyed, én meg
remekül szórakozom. A lábra állási kísérletben jól beverte a
fejét. Méltón megünnepelte, hogy sikerült megtalálnia az
elejtett érmét.
– Au! – dörzsölte meg a fejét, majd hozzám vágta az érmét.
– Ha fej, akkor halált színlelünk, ha írás, akkor összeszedjük
magunkat, és elhitetjük velük, hogy tényleg együtt vagyunk.
Eszünk, beszélgetünk, integetünk, csókolózunk, hogy
fotózhassanak, és… – Tágra nyílt a szeme. – Basszus, nincs
gyűrűm!
– Még csak nem is dobtuk fel a pénzt! – Megpróbáltam
magamhoz húzni, de hiába.
– Hagyd abba! – lökte félre a kezem. – Elfelejtetted, hogy ez
nem téma?
– Folyton kiröppen a fejemből.
– A fütykösöd biztos örül!
– Szerintem ez rossz ötlet.
 – Köszönöm! – tárta szét a karját. – Végre megértettem,
hogy a szex mindig rossz ötlet!
Ismét felé nyúltam, de megint ellökött.
– Nem a szexről beszélek. A szex mindig jó alternatíva.
Hazamenni erre az állítólagos eljegyzési partira… az a rossz
ötlet!
Avery szemét bánat ködösítette.
– Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy feldobunk egy érmét.
– Nem, te döntöttél úgy, hogy feldobsz egy érmét, miután
megetettelek hamburgerrel, és közölted, hogy a marhahús
inspirálóan hat rád!
Avery vállat vont.
– Kajasugallat. Ez nálam a kajasugallat, Thorn.
Morogva tettem a kezemre az érmét.
– Oké. Kész vagy?
– Sosem gondoltam bele, hogy meg kell terveznem a saját
halálomat… nem, nem állok készen, Thorn, de van más
választásunk? Azt mondtad, anyám sírt! Sírt és a te anyádat
ölelgette! Végre egymásra találtak, szent a béke! Ha most
elcsesszük, nekünk annyi, te is tudod! Akkor visszatérünk a
kiindulópontra, azt fogják hinni, hogy befolyásoltál, és… –
Avery most már pánikolt. – Kayla megint utálni fog, és ez nem
igazságos, amikor…
Nyeltem egyet és elfordultam.
Amikor minden két emberen múlik.
Kimondatlanul lebegett felettünk az igazság.
– Az, hogy ragaszkodtunk a tervhez, dominóhatást idézett
elő – mondtam, de megrázta a fejét. – Elmenni erre a partira,
és tovább tettetni… Mikor utoljára igent mondtunk egyikünk
anyjának, te kiterítve hevertél a doki vizsgálóasztalán, és…
– Ott voltam, Thorn, nem kell eszembe juttatnod! – takarta
el a számat a kezével. A bőrének kókuszillata volt. – És ne nézz
úgy rám, mint aki meg akar enni!
– Pedig meg akarlak enni.
– Lucas…
– Most már csak Lucas?
 – Dobd már fel azt a rohadt érmét!
Visszatartottam a lélegzetem, és feldobtam azt a szart.
Amikor a földre esett, Avery és én fölé hajoltunk, és egyszerre
sóhajtottunk fel megkönnyebbülten.
– Írás! – mondtuk egyszerre. Megragadtam a kezét, és
ujjammal gyengéden megsimítottam a bőrét.
Mire rám nézett, már könnyes volt a szeme.
– Ha idáig eljutottunk, már nem tudhatják meg az igazat.
– Az igazat. – Mi is az igazság? Hogy kezdek beleszeretni?
Hogy fogalmam sincs, mit csinálok? Hogy egy hűtlen
szemétláda vagyok, aki már régóta szerelmes volt Averybe,
pedig a nővére kezét kértem meg?
Avery megszorította a kezem.
– Maradjunk a „gyakornokod voltam, a dolgok mentek a
maguk útján” sztorinál… – rágta a körmét. – Szerelem volt
első látásra! Kihegyeztem a ceruzáidat, megjavítottam a
fénymásológépet, és a pihenőszobában nevettünk egy jót. –
Szinte már delíriumba ringatta magát. – Végül csókolóztunk,
kész. Nem vagyok terhes, előbb-utóbb összeházasodunk, azért
nincs gyűrűm, mert az olyan hétköznapi. Kész is vagyunk!
– Nahát, te aztán mindenre gondoltál!
– Igen – sóhajtott fel. Elégedettnek tűnt. – Tényleg.
– De, Kisbogár… alig egy hete dolgozol nálunk.
– A francba!
– Hacsak nem veszünk bele titkos randikat is, ezt a részt
nehéz lesz eladni, mert úgy tűnik, mintha túl gyorsra vennénk
a tempót. Lehet, hogy a szüleimnél működött, de őket
túlzottan lefoglalta az unoka gondolata, nem törődtek az eltelt
idővel!
– Akkor másik mese kell. – Az arca ellágyult, egészen
őzikeszemű benyomást keltett így. – Gyerünk már, Thorn, te
egyfolytában hűtlenkedsz, értesz az ilyesmihez! Hogyan
menjünk neki? Hogy tehetjük hihetővé, hogyan tehetünk
mindenkit boldoggá, és békíthetjük ki a családjainkat? Nem
fogod még egyszer tönkretenni őket, ezt garantálom!
– Én tettem őket tönkre? És mit tett Brooke? Semmit?
 Avery levegőért kapkodott!
– El akartad csábítani!
– Micsoda? – szisszentem fel. – Mit mondtál?
– El akartad őt csábítani… a szobájában! Percekkel azután,
hogy megcsókoltál!
– Részeg voltam! Nem a jó szobába mentem, csak a vörös
hajat láttam, és azt hittem…
Bassza meg, túl messzire mentem. A francba, a francba!
Vissza, vissza!
– Mit hittél?
– Tehát mese kell? – parancsoltam műmosolyt az arcomra.
– Szerintem mondjuk azt, hogy…
– Mit… hittél? – Megragadta és megrántotta a pólóm.
Felhördülve fordultam el tőle, a földet bámultam.
– A tökrészeg agyammal azt hittem, te vagy az. Te, és nem
Brooke… szóval igen. A másik testvért terveztem elcsábítani.
Tessék, kimondtam. Most már gyűlölhet.
– Azt hitted, az én ágyamba mászol be?
– Gondoltam, beszélek veled, megkérdezlek, te mit érzel…
és aztán összeszedem a bátorságot, hogy mindent lemondjak.
Ha nem sikerült volna, akkor sem állok az oltár elé.
A köztünk lebegő csend régen túlnyúlt a kényelmetlenség
határán. Egyre elviselhetetlenebb lett a feszültség.
– Csak azért érezted így, mert részeg voltál.
– Nem, Kisbogár, nem azért éreztem így, mert részeg
voltam.
Avery némán várt. A fogaim közt fújtam ki a levegőt, és
végre bevallottam az igazat.
– Addig még csak a barátom voltál, majd teljesen
megváltoztak az érzéseim irántad. Akartalak, mindig is téged
akartalak. Még akkor is, amikor helytelennek tűnt, amikor
csak tizenhét éves voltál, akkor is téged akartalak.
– És most?
Megcsókoltam, de nem csókolt vissza, legalábbis elsőre.
Majd lassan átölelte a nyakam, ajka kinyílt, és már tudtam,
milyen lenne, ha Avery Blackhez tartoznék.
 – Maradj itt – hallottam magam, ahogy a forró csókok
szünetében könyörgök. – Maradj!
– Rossz szokás vagy te, Thorn – mondta zihálva. Zöld
szeme ragyogott. – Függőség, amit nem tudok leküzdeni!
Minden egyes csók részegebbé tesz a korábbinál, amíg el nem
mosódik a határ helyes és helytelen között.
– Ez helyes – biztattam, és már a falhoz nyomtam,
nyelvemmel széttárva a száját. Érintésem alatt elolvadt a teste.
Ha az öröklétig ízlelném is, akkor is mindig az ő szájára
vágynék.
Keze a mellkasomra siklott, és eltolt, néhány centi
távolságot teremtve.
– És a hétfőd?
– Kapja be a hétfő. – A pólója alá csúsztattam a kezem, és
lassan lehúztam róla. – Én a mai napról beszélek. Belefér?
Bólintott.
– Hál’ isten, mert különben ragasztót, kötelet, az ágyamat
és infravörös mozgásérzékelőt kellett volna alkalmaznom.
– Elegáns megoldás. – Már indultam volna az ágy felé, de
Avery kérdő tekintete megállított. Ha még kérdése van, akkor
készen kell állnom, hogy válaszolok rá. – Csak egy kérdés.
Vártam.
– Képes vagy egyáltalán a megállapodásra?
Nem tudtam, mit felelhetnék.
– Thorn?
– Őszintén? Fogalmam sincs. Amikor utoljára
megpróbáltam, másba szerettem bele: egy zöld szemű,
vörösesszőke hajú lányba, akinek olyan illata volt, mint a
szőlős rágóguminak, és a keresztnevemen szólított. Vele úgy
éreztem, élek. Azt hiszem, ő az egyetlen, akinek a hatására
megváltozhat egy hűtlen. Ez az igazság… ennyit tudok
mondani.
Gyors csókot nyomott az ajkamra.
– Megelégszem vele.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
AVERY

ELTAKARTAM AZ ÁSÍTÁSOM a kezemmel. A szemem bepárásodott

kissé, duplán, majd triplán láttam magam körül a világot.
– Két hónappal ezelőtt találkoztunk, a Starbucksban.
Sorban álltál, ocsmány dolgokat kiabáltál az éppen betanuló
öreg hölgynek. Én, a jelenet hőse, közbeléptem, pofán
csaptalak, és mindketten börtönben kötöttünk ki, ahol össze is
jöttünk.
Lucas lefelé mutató hüvelykujjával jelezte nemtetszését.
Hasizmai ragyogtak az éjjeli lámpa lágy fénye alatt.
– Van valami oka annak, hogy minden történetedben te
vagy a hős, engem pedig vagy megcsonkítanak, vagy dutyiba
zárnak, vagy kis híján meggyilkolnak?
Kuncogtam.
– Az volt a kedvencem, amikor megtámadtak téged az
utcán, és a kungfutudásommal mentettelek meg.
Gonosz mosolya láttán megpördült a gyomrom.
– Valld be, a Kung Fu Pandában látottaknál többet nem
tudsz a kungfuról! Azt is csak azért nézted meg, mert a panda
rokon lélek, hiszen folyton eszik!
Leesett az állam.
– Jöhet a következő! – nyomta meg a piros csipogót, amit
az egyik társasjátékából loptam ki, és még ásított is hozzá. – És
ha nem bánod, a következő sztoriban az összes fogamat
megtartanám.
– A hibáktól lesz az ember emberi!
 – Kisbogár, az egyik mesében koronát viseltél… Most találj
ki valami valóságosabbat, ha lehet!
– Oké, oké… – térdeltem fel, és felé kúsztam a nagy
franciaágyon. A mosolya elhalványult, perzselő tekintet
váltotta fel, amitől (megint) majdnem ráugrottam, ami
(megint) majdnem elterelte a figyelmem, és (megint) nem
sikerült hihető történetet fabrikálnom.
– Mi lenne, ha… – nyaltam meg az ajkam és elvigyorodtam.
– Megvan a tökéletes mese!
– Igazán? – csókolt a nyakamba. Megborzongtam. –
Megosztod velem is, vagy inkább magadban tartod, és majd
élesben hozod rám a frászt? Vigyázz, mit felelsz, én már öreg
vagyok! A meglepetések öregítik az embert, Kisbogár!
– Sztriptíztáncos vagy, mint Carl. Hétvégente a seggedet
rázva keresel pluszpénzt, amit aztán gyerekeknek
adományozol, mert olyan aranyszívű vagy te, Lucas Thorn! –
utánoztam a hanglejtést, ahogy a többi nője ejtette a nevét.
Mérgesen nézett rám.
– Vagy… – emeltem fel az egyik kezem –, maradhatunk egy
részigazságnál.
– Figyelek.
– Az szuper, nagyon jó lenne, ha nem is csókolgatnál
közben, mert összeakad a nyelvem, és az egódat amúgy sem
kell tovább növelni! Láttam, ahogy ma este magadat csodáltad
a tükörben, hagyd abba!
A nyakamba nevetett, én pedig eltűnődtem, túlélném-e, ha
Lucas Thorn kilépne az életemből.
Megint.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
LUCAS

POKOLIAN TELT A MUNKAIDŐ, leginkább azért, mert próbáltam

nem Averyt bámulni és elképzelni őt meztelenül.
Túl gyorsan repült az idő, szó szerint csak pislogtam egyet,
és máris felvirradt szombat, a parti napja. Az azt megelőző két
éjszakát jórészt ébren töltöttük, nem tudtam betelni vele, és
meg akartam jelölni, mielőtt mindenkivel szembenéznénk.
Ennek köszönhetően elkéstünk, mivel Avery nálam aludt,
de haza kellett mennie, hogy átöltözzön valami illőbb ruhába.
Amíg rá vártam, mélyen sóhajtottam, a kormányon doboltam,
és hallgattam a lágy zenét.
Közben vagy tucatszor igazítottam meg a nyakkendőmet,
ebből legalább hatszor majdnem meg is fojtottam magam.
– Bocsi! – nyílt ki a kocsiajtó, és Avery ugrott be mellém,
izgató parfümillat lengte körül. – Nem találtam a magas
sarkúmat, aztán rájöttem, hogy felemás cipőt vettem fel, és…
Amíg el nem hallgatott, rá sem döbbentem, hogy hangosan
káromkodom.
– Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.
– Nagyon csinos vagy – sóhajtottam feszülten. Megráztam a
fejem, a szám teljesen kiszáradt. – Szép a ruhád, és… szűk.
Avery dühösen nézett rám.
– Úgy értve, hogy ideje lazítanom a kapcsolatot lelki
társammal, a pandával, vagy olyan értelemben, hogy hűha,
mintha rád öntötték volna, csak így tovább, tessék, egy fánk
jutalomból?
 – Az utóbbi. – Előrehajoltam és megcsókoltam.
Megkönnyebbültem, amikor a hajamba túrt, és a nevemet
suttogta. – Hiányoztál.
– Nyolc… talán kilenc percig voltam távol!
– Ha képes leszel nyolc percen belül elkészülni, én indulok
az elnökségért.
– Szavazzatok Thornra! – csókolt a nyakamba, majd
beszívta a fülcimpámat. – Komolyra fordítva a szót, indulnunk
kell! Máris késésben vagyunk, rólam pedig szakad a víz!
– Nem csak rólad – morogtam. Beindítottam a kocsit, és
besoroltam a belvárosi forgalomba. – Bár rólam inkább a
hideg verejték.
– Ez jól hangzik, Thorn! Mesélj még a hideg verejtékedről!
A szemem sarkából a karcsú alakot tanulmányoztam, és
próbáltam magam emlékeztetni, miért is vállaltuk be mindezt.
– Van egy ötletem – állítottam félre a kocsit a leállósávra, és
kikapcsoltam a zenét. – Mi lenne, ha nem találnánk ki semmit,
hanem csak egyszerűen közölnénk velük, hogy semmi közük
hozzá?
Avery szeme pajkosan villogott, ajka gyönyörű mosolyra
húzódott.
– Nahát, Thorn, ez a legokosabb dolog, amit valaha
mondtál!
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez bók akart lenni.
– Úgysem fogok arra rászokni, hogy hízelegjek neked,
szóval a helyedben megbecsülném, amit kapok. Egy koldus ne
válogasson!
Először mérgesen néztem rá, aztán elnevettem magam.
– Oké.
A kezemért nyúlt, és éreztem, hogy minden rendben van.
Már ha a rendben azt jelenti, hogy hatalmas lépést teszek
vissza a múltba, amit inkább elfelejtenék, és mindenkivel
szembenézek, akinek csak fájdalmat okoztam azzal, hogy
korábban nem vallottam meg a mellettem ülő lány iránti
érzelmeimet már a kezdet kezdetén – jóval előbb, mint a
próbavacsora estéjén.
 Vagy azt, hogy elcseszett próbálkozásként ugrom az ágyába,
mert annyira nyomorultul éreztem magam, hogy a nővére
kezét kértem meg.
Sajnos az autóút nem tartott sokáig, ami azt jelentette, hogy
inkább előbb, mint utóbb értünk gyerekkori otthonom elé.
Leállítottam a kocsit, Avery elengedte a kezem.
– Csak egy traumatikus élmény a családjainkkal – mondta,
inkább magának, mint nekem. – Utána minden megy a
régiben, és nem bolygatjuk, ami köztünk van, jó?
– Tehát nem bolygatjuk? – Meglepődtem, hogy nem akar
túlanalizálni minden apró részletet, belenézni a telefonomba,
vagy összeroskadni, amiért sosem mondtam, hogy mostantól
csak ő létezik.
– Nem. – A keze remegett az ölében. – Ha tovább is
gondolok, mint a mai nap, akkor megijedek. Nem azért, mert
félnék az elköteleződéstől, hanem mert…
– Félsz tőlem – fejeztem be helyette.
Nem tagadta, hiszen ez volt az igazság. Lehet, hogy túl nyers
volt az őszinteség, de legalább mindketten tudtuk, mire
számítsunk.
Avery csendje a fejünk felett lógott. Tökéletes pillanat lett
volna, hogy megvalljam az érzéseim, hogy szeretem… de nem
voltam biztos benne, hogy nem fogom-e megcsalni.
És ez borzasztó volt, szörnyű embernek éreztem magam.
Nem tudtam, mi a hibás bennem, amiért nem kezdtem
kapcsolatokba, nehogy megbántsak valakit… még ha az a
valaki én is voltam.
– Thorn? – Avery szeme csupa szomorúság volt, amiről
csakis én tehettem. – Koncentráljunk a mai napra.
– A mai nap – ismételtem. Ajkamhoz emeltem a kezét, és
megcsókoltam sima, kókuszillatú bőrét. – Menni fog.
– Menjünk, keressük meg a kivégzőosztagot! – fújt egyet.
– Meg se lepődnék, ha nagyapád áthozta volna a fegyvereit,
csak hogy előttem tisztogathassa őket!
– Csak nyugi, bal szemére már teljesen vak. Aligha találna el
mozgó célpontot.
 – Ezt jó tudni, Avery, akkor majd cikcakkban futok!
A nevetése nem vigasztalt. Összekulcsolt kézzel indultunk
gyermekkori otthonom felé.
Különös érzés volt úgy belépni a házba, hogy Avery nem a
barátomként állt mellettem. Eltűnődtem, nem kellene-e
lelkesebbnek tűnnöm a színlelt eljegyzés kapcsán.
Jó nagy kavarodást okoztunk, ráadásul a világ legrosszabb
bűntársa lépdelt mellettem. Avery akkor se tudott volna
hazudni, ha az élete múlt volna rajta, az esetek nyolcvan
százalékában csak azért veszekedett velem, mert olyan kedve
volt. Most pedig egy egész estén át kellett szerelmesnek
tettetni magunkat, és olyan embereknek hazudni, akik a
legjobban ismertek minket. Ugyan, mi baj történhetne?
Bármi.
– LUCAS! – sivította a nevem anyám, mintha nem néhány
nappal ezelőtt találkoztunk volna. Megölelt, apa közben
üdvözlően emelte felém a sörét, majd tovább beszélgetett
Lewisszal, Avery nagyapjával.
– Anya – pusziltam meg puha arcát és hátraléptem, amíg
tetőtől talpig végigmérte Averyt, majd hangos, vonyító
sírásban tört ki. – Anya!
Avery ijedten nézett rám.
– Hagyd, hadd sírja ki magát – sóhajtottam és felnéztem a
plafonra. – Nahát, új a csillár?
– Tegnap szereltem fel – ölelte át apa anyát, és a kezébe
nyomott egy papír zsebkendőt.
– Ne haragudjatok, gyerekek, csak… hát megtörténik,
valóban megtörténik! – Hozzám hajolt, és azt suttogta: – Mint
a régi szép időkben! Nagyon izgatottak vagyunk!
– Mi is! – mondta Avery fojtottan. Könyörgő tekintetet
vetettem rá, mire gyorsan megölelte anyámat, majd egymásba
karoltak és elvonultak, otthagyva engem apámmal és az igen
mérgesnek tűnő Lewis papával.
– Lewis… – bólintottam, és a kezemet nyújtottam felé.
Csak bámult rám és fintorgott.
– Vietnámban megöltük az árulókat.
 Milyen érdekes… mesélj még, papi, hogyan gyilkoltál meg
embereket kevesebbért is, mint amit én tettem négy éve?
– És mi mind nagyon hálásak vagyunk a hazának tett
szolgálataidért.
Felmordult. A jó szemére mutatott, majd rám.
– Ne hidd, hogy nem tartalak szemmel!
Még jó, hogy félvak.
– Figyellek, fiacskám! – Medvemordulásra emlékeztető
hangot hallatott, majd örömteli csendben hagyott magamra
engem és apát.
– Csak nem rózsaszín inget viselt? – kérdeztem, amint
hallótávolságon kívül ért.
– Szegény ördög nem tudja megkülönböztetni a rózsaszínt a
kéktől – sóhajtott apa. – Az élénk színeket egyébként is
könnyebb észrevenni. A múlt héten elmaradt Tess mellől a
szupermarketben, de szerencsére megtalálta, mert sárga pólót
viselt, és minden szembejövőnek a Vietnámban bevetett vegyi
fegyverekről próbált hadoválni.
– Milyen… kedves tőle. – Pontosan ezért jártam haza ritkán.
Mindkét család minden tagja megérte a pénzét, épp ezért kár,
hogy sokáig nem jártak össze. Akárhogy is nézzük,
összetartoznak. Mindkettőnk apja dilis kissé, anyáink
hangosak, és mindkettőnknek egyetlen nagyszülője maradt
életben, akik mindig a régi szép idők után siránkoznak, amikor
minden fillérekbe került. Benzin? Fillérekbe került. A cipő?
Szintúgy. Hús? Fillérek, fillérek!
Lewis szerint minden fillérekbe került, amiből egyenesen
következett, hogy manapság szerinte minden túl drága.
Felsóhajtottam, és elindultam a konyhából szivárgó hangos
fecsegést követve. Felkészültem rá, hogy négy év óta először
találkozom a Black család többi tagjával.
Először Tesst láttam meg. Rövid, fekete ruhát, nyakában
gyöngy nyakláncot viselt, apró testét kutyamintás kötény
fedte. Olvasószemüvegét a fejére tolta, kezében egy pohár
fehérbort tartott.
– Lucas Thorn… – húzta fel egyik, majd a másik kihúzott
szemöldökét. Összeszorította vörösre rúzsozott ajkát, és
elindult felém.
A konyha elnémult.
– Örülök, hogy látlak – üdvözölt, mosolya feszült volt. Meg
is értettem. Mikor utoljára láttam, keservesen zokogott, és
Kaylát ölelte, miután Brooke megvallotta, hogy megcsókoltam
őt. Ez még azelőtt volt, hogy lefújtam az esküvőt.
Olyan szorosan öleltem meg, ahogy tudtam, remélve, hogy
legalább így tudtára adhatom, mennyire sajnálom. A
karomban ellazult és arcon csókolt.
– Nem mondhatom, hogy nagyon meg vagyok lepve. Avery
és te mindig közel álltatok egymáshoz. – Hangjában nem volt
vádló él, de nem voltam benne biztos, hogy kedves és őszinte
vagy passzív-agresszív épp. – Nem lepődtem meg a jó híren!
Istenem, ugye a jó hír alatt a házasságot érti, és nem valami
egyéb marhaságot, amiről hazudnom kell?
Avery mentett meg. Átkarolta a derekamat, és vállat vont.
– Köszi, anya. Mi is alig hittük el, hogy egymásra találtunk!
– Azám! – visszhangzott a konyhában egy ismerős hang. –
Majd elpusztulunk a kíváncsiságtól, hogy megtudjuk, hogyan
történt.
Brooke lehajtotta a borát, és olyan áthatóan fixírozott
engem és Averyt, hogy a legszívesebben egyszerre fojtottam
volna meg, és rohantam volna világgá. Haját harsány vörösre
festette, amitől durvának tűnt az arca. Sötét szemfestéke és
köldöktől fenékig kivágott, fehér ruhája sem segített sokat a
megjelenésén; annyira nem takart semmit, hogy akár a
sarokra is kiállhatott volna benne.
– Ez titok – nézett rám Avery. – Szeretnénk megtartani
magunknak.
Meg tudtam volna csókolni ezért a mentésért.
Meg is tettem. Szenvedélyesen.
Felnyögött a csókban, ahogy átöleltem a szüleink
konyhájában, és minden, még lebegő kérdést kisöpörtem az
ablakon. Nesze neked, te undok boszorkány!
Mikor szétváltunk, Avery zihált. Szerettem volna a
sajttányér mellől felcsipegetni. Arca csinos, rózsaszín
árnyalatban pompázott, majd a mellkasomra fektette a fejét.
– Bocsánat – mondta nevetve. – Elkapott a hév!
Tess boldogan sóhajtott, és töltött még bort.
– Ez annyira csodálatos! – mondta. – Mindig is szerettük
volna, ha Lucas a családunk részévé válik, és ez most
megvalósul!
– Hurrá! – jegyezte meg Brooke cinikusan a bárpult mellől.
Már a nyelvemen volt, hogy elhallgattassam, ám ekkor
Kayla lépett elő. Ruhája még a húgáénál is botrányosabb volt:
vörös színű, hasig vágott. Hozzá magas sarkút és füstös, sötét
sminket viselt, így téve teljessé a megjelenését.
Mi a frász bajuk van Avery testvéreinek?
– Nahát, ez milyen ismerős! – ütögette meg Brooke az állát.
– Várjatok, csak testvért kell váltani! – Felsóhajtott. – Talán
legközelebb én is sorra kerülök. A mi csókunk nem tartott
olyan sokáig, mint amit most előadtatok!
Micsoda szuka!
Mindenki felhördült a konyhában, Avery pedig Brooke felé
vetette magát, de visszatartottam. Körmei a karomba vájtak,
valószínűleg így töltötte ki a haragját, ahelyett, hogy a nővére
szemét kaparta volna ki.
– Brooke, elég legyen! – csóválta Avery apja a fejét.
– Én mégis mit tettem? – kérdezte Brooke ártatlanul. –
Csak viccelődtem!
– A francot! – vicsorogtam.
Brooke szeme tágra nyílt. Helyes. Untig eleget hallgattam a
hülyeségét a gimiben, amikor Averyt és Kaylát is csúfolta.
– Kérj bocsánatot! – követeltem a karomat összefonva.
Ismét elnémult a konyha.
– Most – mordult fel Avery.
Brooke sóhajtva, mesterkélt mosollyal kacsintott a húgára.
– Csak vicceltem, Kisbogár – mondta. – Szerencsés vagy,
hogy Lucas Thorn az ágyadat melegíti, csak figyelj, hogy a
helyes ágyba essen. Senki sem szeretné újra átélni a
történteket, igaz?
 Ezzel ki is ment a konyhából. Dühösen és bűntudatosan
néztem utána. Igaza volt. Tényleg a rossz szobába mentem, és
tényleg a menyasszonyom húgát kerestem a menyasszonyom
helyett. Tévedtem, és újra és újra megfizetem az árát… ahogy
Avery is. Még dühösebb lettem, hiszen meg akartam őt védeni.
Szeretni akartam.
És a szeme ekkor megtelt könnyel.
– Gyere ide – öleltem át. – Ne is figyelj rá.
Tudtam, hogy közönségünk van, de csak azzal törődtem,
hogy Avery ne vegye a lelkére, amit a nővére mondott. Brooke-
nak fogalma sem volt, mennyire célba talált a megjegyzése.
Hiszen hűtlen voltam. Tudtam ezt, és Avery is tudta. Úgy is
nézett rám, mintha tudná, hogy egy lépésre állok attól, hogy
hátrahagyjam azt, ami köztünk van, noha ezt szerettem volna a
legkevésbé.
– Menjünk ki a levegőre! – fogtam meg a kezét. Felkaptam
két teli borospoharat, és kitolakodtam Brooke és Kayla mellett,
akik már nagyban pusmogtak, legalábbis távolról úgy tűnt; bár
Kayla a könnyeit törölgette.
Ez maga volt a földi pokol.
– Boldog eljegyzést – motyogta Avery. – Tudod, ha ez most
valódi lenne, nagyon mérges lennék.
Megdermedtem.
– Az eljegyzés vagy mi ketten?
– Az eljegyzés – állt meg. – Azt tudom, hogy te létezel,
hiszen le szoktam veled feküdni.
Sóhajtva csókoltam meg a fejét.
– Ha mindenki ideért, akkor kimentjük magunkat, és
elmegyünk – mondta határozottan Avery. – Austin és Thatch
már tervezgetik, milyen indokot találjanak ki.
El is felejtettem, hogy ők is jönnek, de nem baj, legalább
lesz még egy személy a bulin Averyn és anyáinkon kívül, aki
nem akar engem kinyírni.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
AVERY

– HÉ, ÉLSZ MÉG? – csókolta meg Lucas a halántékom.

– Még igen, de ha szemmel ölni lehetne… – Letettem a
borospoharam, és megfordultam, hogy ne kelljen állnom
Brooke mérges tekintetét.
Lucas megfogta a kezem.
– Brooke boldogtalan, Avery. A boldogtalan emberek
mindenki mást is boldogtalanná tesznek maguk körül.
Megfordultam és friss szemmel néztem a nővéremre.
– De vajon mindig ilyen gonosz volt, vagy csak nemrég lett
ilyen?
– Egy udvarias Lucas azt mondaná, hogy nemrég vált
ilyenné, mert biztosan nehéz élete volt. Szegény Brooke,
nagyon sajnálom. Menjünk, adjunk barackot a fejére!
– Eh, máris elegem van az udvarias Lucasból.
– Szerencse, mert nekem is – zúgott mély hangja a
fülemben, ahogy ölbe vett. – A seggfej Lucas Thorn, akit még
kedvelsz is, teljes őszinteséggel megvallaná, hogy a nővéred
mindig is kegyetlen volt. A középiskolában bárkibe belekötött,
aki nála gyengébb volt, és mindig úgy viselkedett, mintha
tartozna neki a világ. Áradt belőle a felsőbbrendűség, és
láthatóan gondjai is vannak, mert kénytelen volt hazaköltözni
a szüleidhez. – Kezét az arcomra tette. – Mellesleg te mindig is
csinosabb voltál, és a hajad vörös árnyalata is valódi. A
köztetek dúló harcot nem te fogod megnyerni, mert mindig
találsz valamilyen okot, amivel igazolhatod az undokságait.
Hiába kér bocsánatot, hiába próbálja elnyerni a szereteted, ha
utána megint széttapossa.
Csodálkozva meredtem rá.
– Te tényleg nem akartad elcsábítani!
Az ajkamra meredt.
– Higgy nekem, Avery: a szádat, a testedet, téged, Avery
Black, csak téged akartalak azon az éjszakán.
– Meg egy kis vizet – tette hozzá mosolyogva.
– Igen, meg egy kis vizet – nevetett fel vakkantva.
– Talán működhetne – motyogtam hirtelen. – Tudom, hogy
nem téma a többi nap, de…
Szájával némított el, majd suttogva kijelentette:
– Működik.
– Jelen idő?
Lucas bólintott.
Megragadtam a kezét, és elvezettem. Tudtam, hogy Brooke
tekintete követi minden léptünket. Ahogy elértünk Lucas régi
szobájához, kinyitottam az ajtót, belöktem Lucast, bezártam az
ajtót és vártam.
– Mire gondolsz, Kisbogár? – kérdezte vágytól égő
szemmel.
A karjába ugrottam, esélye sem volt megszólalni, mert
ahogy visszanyerte az egyensúlyát, már csókolóztunk, tüzes
vággyal simogattuk egymást.
– Hogy jön le ez a rohadt ruha? – káromkodott a nyakam
bőrébe, ahogy vakon tapogatózott a ruhám cipzárja után. Jót
szórakoztam a dühöngésén, végül könnyedén megpaskoltam
az arcát.
– Ha megengeded…
Lucas Thorn, basszus. Már teljes néven emlegettem a
fejemben, mert nem volt más választásom: el kellett fogadnom
a teljes nevét, mert rabul ejtette a szívem, mert annyira
tökéletes volt, hogy belefájdult a fejem.
Behajlította az ujját és intett, hogy forduljak meg.
Keze a hátamhoz ért, ujjai végigfutottak a cipzáron, majd
lassan felhúzta a combomról szoros ruhámat.
 – Improvizálok – suttogta.
– Látom – sziszegtem, ahogy a hűvös levegő a combom
hátoldalát érte. Lucas keze a csípőmre csúszott, és lassan
magához vont.
Borzongva hajtottam hátra a fejem, felszegtem az állam,
hogy fogadjam éhes csókját, miközben keze elöl, a ruhámon
járt fel-alá. Szinte izgatóbb volt, mint meztelenül, ahogy a
selymes, bőrömhöz simuló anyagot simogatta.
Ijesztően vágytam rá, mert ez nem csak fizikai vágy volt,
annál sokkal több, több, mint amit el tudtam képzelni egy férfi
iránt, akit régen gyűlöltem. Egy férfi iránt, aki minden
szándékától függetlenül megérdemelte ezt a gyűlöletet.
– Ígérj meg nekem valamit! – suttogtam, ahogy keze
átsiklott a bordámon, és megfogta a mellem. Felnyögtem,
ahogy masszírozott és izgatott, ahogy saját izgalmának
bizonyítéka a hátamhoz simult. Kétségbeesetten vágytam rá,
de szükségem volt a szavaira.
– Bármit – mondta.
– Minden napot megkapok – mondtam ki.
A keze lehanyatlott, mellkason vágott az elutasítás.
Ekkor ismét átölelt, én szégyenkezve hajtottam le a fejem.
Megtettem a lehetetlent: beleszerettem Lucas Thornba.
Mekkora idióta vagyok.
– Nézz rám – suttogta.
Megráztam a fejem.
Nem.
– Kisbogár… – simította meg az állkapcsom. – Évek óta
téged akarlak. Gondolod, hogy félrelöknélek egy hétfői
Mollyért vagy egy utaskísérős keddért?
– Igen – sóhajtottam. – Nem. – Összegörnyedtem. – Talán.
– Még nem bízol bennem – vette tudomásul. – Tartozom
annyi őszinteséggel, hogy bevalljam: én sem bízom
magamban. Tégy meg mindkettőnknek egy szívességet!
Szeme tiszta volt, álla jellegzetes hasadéka csak még
vonzóbbá tette az ajkát. Miért nem mehet könnyen? Miért ne
lehetne csak szex?
 – Milyen szívességet?
A mellkasomra szorította a kezét.
– Tartsd meg, amíg kétségtelenül biztos nem vagy benne,
hogy biztonságban lesz a kezemben.
Összevont szemmel néztem le: a szívemre tette a kezét.
Derengeni kezdett a felismerés.
– És ha már nem teljesen az enyém?
Csend.
– Lucas…
Gyengéden, majd szenvedélyesen megcsókolt, ahogy a
karjába vett, a testünk összesimult. A nadrágja gombjáért
nyúltam, minden anyagot téptem, amit csak értem, hogy
gyorsabban megkapjam, amit akarok.
– Basszus, Avery… – csókolt meg hevesen. – Mit tettél
velem?
A nadrágja végre a lábánál hevert. Amikor felnéztem rá,
olyan nyers szenvedélyt láttam a szemében, hogy majdnem
kiszaladtam a szobából. Most a valódi Lucas Thorn meredt
rám, nem a hűtlen. Nem az, aki azt mondta, benne nem lehet
bízni.
A valódi.
És az enyém volt.
Felé nyúltam, megsimítottam a hasát. Éles levegővétele
felgyorsította a szívverésem. Lejjebb siklott a kezem, és
megragadtam, lassan fel-le mozgattam a kezem, közben
gyengéden masszíroztam.
Szitkozódott, az ajkamra harapott, majd felemelt a fiókos
szekrényre. Vadul megvillant a szeme, ahogy széttárta a
lábamat, testünk eggyé vált, és egyetlen heves lökéssel
magáévá tett.
Elállt a lélegzetem, de a nyögésem elveszett a csókjában.
A nevét kiáltottam, de eltakarta a számat. A feszültség
meredeken nőtt, ahogy mindketten mozogtunk. A szoba
pézsmaillattal telt meg, még erősebben izzadtam. Éppen akkor
vált elviselhetetlenné a nyomás, amikor Lucas megmerevedett,
és szaggatott ritmusban járt bennem ki-be. Tehetetlen
kiáltásomat mély csókkal fojtotta le. Ahogy az orgazmus
hullámain lebegtünk, már tudtam, hogy késő: az övé vagyok.
Mindig is az övé voltam, de erre csak most döbbentem rá.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
LUCAS

MÉG MINDIG NEM BÍZTAM magamban eléggé. És ha fájdalmat

okozok neki? Mégis… szeretem. Elképzelni, hogy Avery Black
megint sír miattam, pokoli volt.
Alaposan megharapdálta a vállam, majd összerándult, a
tekintetében iszonyat ült.
– Mennyire voltunk hangosak?
– Semennyire – hazudtam. – Csak mint a templomi
egérkék!
Köhögtem, mire összevonta a szemöldökét.
– Szerintem hagyjuk ki ebből azokat a kedves egérkéket,
Thorn.
Mosolyt villantottam rá, majd lesegítettem a szekrényről.
Megigazítottam az ingem, Avery pedig lehúzta a combjára a
ruháját, de nem sok eredménnyel. A ruházatunk rendben volt,
de a képünk annál árulkodóbb maradt. Avery az ajkára
harapott, ahogy igyekezett nem mosolyogni; arca vöröslött,
szája piros volt. A haja úgy nézett ki, mintha kapaszkodónak
használtam volna, miközben szeretkeztem vele.
– Jól nézel ki – mondtam gyorsan. – És senki nem hallott
semmit, csak viselkedj nyugodtan! – tettem hozzá, holott
biztos voltam benne, hogy még az utca végén lakó szomszédok
is hallottak minket. – Viselkedj nyugodtan, jó? Tekintve, miről
beszélünk, nehéz lesz.
– Ha nem lenne olyan jó rád nézni, most bemosnék neked a
hazugságaidért – mutatott rám, majd mellkason bökött. –
Megőrzöm a méltóságom, és elmegyek még egy pohár borért!
– Tetszik a terv.
A mellkasomba bokszolt. Kinyitotta az ajtót, majd ismét
becsapta.
– Avery?
– Anyák – suttogta, mint egy átkot.
– Hogy érted, hogy „anyák”?
– Itt vannak!
Ekkor bekopogtak az ajtón, mire Avery hátrálni kezdett.
A szememet forgattam.
– Mitől félsz, mit csinálnak? Hogy szobafogságot kapsz?
Szélesen vigyorogva nyitottam ki az ajtót, a fejemben
pörögtek a gondolatok, hogyan köszöntsem Avery anyukáját.
„Milyen szép napunk van!”, „Éppen olyan csinos vagy, mint a
lányod!” Egyik sem tűnt megfelelőnek, miután a lányával
szexeltem a gyerekkori komódomon.
– Lucas Thorn! – toppantott anyám. – Vendégeink vannak!
– Mi csak, ööö… – szólt közbe Avery. – Kerestünk valamit…
A hangja elhalt. Szép mentés, Avery!
– Pontosan tudom, mit kerestél, kisasszony! – dörzsölte
meg Tess a halántékát. – El sem hiszem, hogy így viselkedtek!
Te! – mutatott rám. – Tartsd a gatyádban a szerszámod!
Maximumra kellett tekernünk a zenét, hogy elkerüljük a kínos
kérdéseket! Apád még a serpenyőket is a földre dobálta, csak
hogy zajongjon!
Megremegett a szám, mire anyám a karomba bokszolt.
– Ez nem vicces, fiam!
– Tényleg nem az – bólintott Avery zordan. – Sajnálom,
amiért hagytam, hogy a fiad becsábítson a szexbarlangjába!
Tess az égre emelte a tekintetét, én Averybe könyököltem.
– Te szegény, szerencsétlen lány – mondta anya
szarkazmussal átitatott hangon. – Biztosan ezért visítottad úgy
a nevét! Mérges voltál, és féltél!
– Lucas olyan… ijesztő!
– Minden Thorn férfi ilyen a hálószobában…
Felmordultam és felemeltem a kezem.
 – Kezd kicsit kényelmetlen irányt venni ez a beszélgetés!
Menjünk, etessük meg a vendégeket, szórakozzunk, és tegyünk
úgy, mintha ez nem történt volna meg!
– Rocko aligha tud úgy tenni – sóhajtott anya. – Szegény
kutya a sarokban vonyított, és megpróbálta meghágni apád
lábát!
– Rocko mindig mindent meghág!
– De ennek most te voltál az oka!
Miattam hágta meg egy kutya az apámat? Te jó ég, alkoholt
ide!
– Avery – ragadtam meg a kezét. – Menjünk, hagyjuk
anyáinkra a cselszövést!
Mosoly bujkált a szám sarkában. Jó volt ismét együtt látni a
két anyát, még ha időzíteni nem is tudtak.
Kikerültük őket, és a konyha felé indultunk. A zene szinte
fájdalmasan hangosan szólt. Avery felkapott két pohár bort, és
az egyiket odaadta nekem, majd kikapta a kezemből és
mindkettőbe belekortyolt.
– Kisbogár, ugyanaz a kettő!
Ekkor elsápadt. Összevontam a szemöldököm, de valaki
megveregette a vállam.
Vannak pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy valami
nem stimmel az univerzum rendjében. Ebben a pillanatban
libabőrös lettem, és ahogy viszonylagos csend támadt a
szobában, tudtam, ha megfordulok, azzal minden megváltozik
– mégis megtettem.
Mollyval, a hétfői lánnyal néztem szemközt, aki Brooke
Blackbe karolva közeledett felénk.
 NEGYVENEDIK FEJEZET
AVERY

MEGDERMEDTEM.
A testem szerencsétlen időpontot választott, hogy az árulóm
legyen, de megtörtént. Dermedten néztem vissza Brooke-ra,
aki felsőbbrendű élvezettel mért végig, majd elmosolyodott.
Jobban fájt, mint azt sejtette volna – hiszen a testvérem volt!
Miért élvezi, hogy bánthat! Négy évvel ezelőtt, azon az
éjszakán hittem Brooke-nak: hogy Lucas csábította el őt, és szó
szerint könyörgött, hadd fekhessen le vele.
Valóban Lucas tette tönkre a családom?
Talán, amit én egyszerű testvérféltékenységnek hittem, több
volt annál: mélyebb és gyűlölettel átszőtt. Talán könnyebb volt
Lucasra hárítani a felelősséget, mint hogy felelősséget
vállaljunk a testvéri kapcsolat állapotáért.
Én is bűnös voltam, mert ahogy megláttam a bizonyítékot,
kivágtam Lucast az életemből, pedig egy igazi barát, aki tiszta
szívből szereti a barátját, megkérdezte volna, miért tette, amit
tett. De legalábbis meghallgatja az ő álláspontját is.
Könyörgött, hadd magyarázza meg, én azt kiabáltam, hogy
soha többé nem akarom látni. Igen, azért, mert megcsalta a
nővéremet, de közben engem is – a szívemben éreztem.
– Lucas Thorn – szólította meg Molly tisztelettel, kacér
sóhajjal. – Azt hiszem, ideje gratulálnom!
Jaj, ne!
– Köszönöm. – Lucas vakon a kezemért nyúlt, de
mindkettőben poharat tartottam. Az egyikből felhajtottam a
bort, és az asztalra tettem, majd megfogtam a kezét és
megszorítottam.
Molly rám nézett.
– Nahát, de érdekes!
– Mi érdekes? – kérdeztem. Mérsékelten unott
hangnemnek szántam, de már ébredezett bennem az iszonyat.
A családunk rájön az igazságra!
Lucas nem olyan, amilyennek hiszik… és mégis. Tud olyan
lenni.
Most már magamat is összezavarom…
A szívem mélyén tudtam, hogy többé nem hűtlen. Ha egy
férfi úgy néz egy nőre, ahogy ő néz rám, nem tart mellette hét
plusz barátnőt. Ugye?
– Talán egy bő hete láttalak utoljára!
Osztottam, szoroztam és magamba roskadtam. Ez azt
jelenti, hogy Lucas lefeküdt ezzel a csajjal néhány nappal
azelőtt, hogy dolgozni kezdtem neki, és megkezdtük a
flörtpartit.
A kezem megmerevedett a kezében.
– Biztos vagy ebben? – Lucas dühösnek tűnt. – Szerintem
sokkal korábban láthattál! Nem mintha lényeges lenne, hiszen
láthatóan továbbléptem!
– Igen, láthatóan – vonta fel Molly a szemöldökét, majd
felém bólintott. – Majd még beszélünk. Lucas, tudod, hol
találsz, ha elunnád magad, márpedig biztosan így lesz! Valljuk
be, szükséged van némi változatosságra! A magunkfajták így
működnek!
– Kérlek, menj innen – vicsorgott Lucas.
Molly vállat vont, és Brooke-kal a nyomában elsétált.
Azt hittem, ezzel túl vagyunk a legrosszabbon, de Brooke
hirtelen hozzám hajolt, és a fülembe suttogott:
– Kár, hogy csak egy napot kapsz a héten, igaz, hugi?
Leszegtem a fejem, hogy ha kell, megvédhessen! Lucast és
magamat is, de tudtam, hogy hiába. Körülöttem nevettek és
ünnepeltek az emberek, én pedig elveszettnek éreztem magam,
mint a színésznő, aki tévedésből kapott szerepet.
 Észrevettem a sarokban álló Kaylát. Szinte tüntetően viselte
a sértettségét, mint a sündisznók a tüskéiket. Úgy nézett rám,
mintha betolakodó lennék. Istenem… úgy nézett rám, mintha
én lennék a hűtlen!
Felsóhajtottam, ahogy eszembe jutottak a Lucasszal közös,
kínos emlékek, minden lopott pillanatunk, minden majdnem-
csókunk, végül az esküvőt megelőző éjszakán váltott csók.
Éppen olyan voltam, mint ő: nem tettem semmit, hogy
ellökjem, mert szerettem.
Ezzel a szeretettel igazoltam minden tettem, holott hibát
követtem el, most pedig már túl késő volt. Nem Lucas Thorn
tette tönkre a családomat, és nem is Brooke, hanem az én
tetteim, az én megszállottságom, a szerelmem egy férfi iránt,
aki sose volt az enyém. Ezáltal Lucas Thornt is tönkretettem.
Én tettem hűtlenné.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
LUCAS

– AVERY… – szorítottam meg a kezét. – Jól vagy?

Nem mozdult, elsápadt, tágra nyílt szemében borzalom
tükröződött, mintha valami szörnyűségnek lett volna tanúja,
holott ez nem volt igaz. Tudott Mollyról, és ha ki is tudódik az
igazság, nem számított, hiszen őt szerettem. Már nem
magamra koncentráltam, hanem rá: hogy megvédjem, hogy
gondoskodjak róla, még ha a szüleimnek fájdalmat is okozok,
ha bevallom a valóságot. Ez a hazugság az én tükörképem volt,
az én hibáimat, az én jellememet tükrözte, nem Averyt.
Molly látványa éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem,
amit kellett volna: szánalmat éreztem.
És haragot, magam ellen, amiért azt hittem, hogy Averyt
megcsalnám vagy cserben hagynám. Mollyt látva
megerősödött a hitem, hogy nem tenném meg. Még a
telefonom is felforrósodott a zsebemben… a telefon, ami a
„másik” naptáramat tartalmazta.
Istenem, mekkora seggfej vagyok!
– I-igen – bólintott félszegen Avery. – Csak friss levegőre
van szükségem.
– Kikísérlek.
– Egyedül megyek – engedte el a kezem. – Csak egy perc.
Ismét utána nyúltam, ujjam meleg bőrét érintette, de
megrázta a fejét.
Eszem ágában sem volt megszégyeníteni a családja előtt,
ezért hagytam, hadd menjen. Reméltem, nem követek el épp
óriási hibát, ahogy néztem lassú lépteit, és hagytam, hogy
elmenjen tőlem.
– Hé, haver! – Thatch hangjára kibillentem az Avery iránti
különös aggodalomból. – Sose mondtad, hogy ilyen jó csaj ez a
Kayla!
Kaylára néztem, aki inkább teljes káosznak tűnt, mint jó
csajnak, és vállat vontam.
– Átszabták itt-ott.
Thatch szeme kigyúlt.
– Igazán?
– Dehogyis, te seggfej! Megtennéd, hogy nem pörögsz be
ennyire, valahányszor megemlítem, hogy ismerek egy
plasztikai sebészetért rajongó lányt?
– Ez a munkám!
– Kár, hogy nem vagy benne jobb!
– Mitől vagy olyan savanyú, mint a napon felejtett lótrágya?
– lökött vállon. – Az eljegyzési partidon vagy, a
menyasszonyod meg egy dögös spiné, aki még szeret is veled
szexelni!
– Hurrá.
– És ami még jobb, mellette van vagy öt pótlékod!
Megdermedtem.
– Mit mondtál?
– Vagy hat? Sose tudom pontosan. – Bekapott egy kekszet
és ropogtatva lenyelte. – Nem is számít, hiszen naptárban
vezeted az időpontjaidat!
– Thatch…
– Mi van?
– Kuss legyen!
Erre átkarolt.
– Mi dühít ennyire? Megvan a csaj, akivel megállapodnál,
plusz még néhány, aki rajong is érted! Nem látom a problémát,
Thorn!
– A probléma az, hogy ez hűtlenség.
– Nem hűtlenség, ha tudnak egymásról, és a
menyasszonyod tud róluk! – vont vállat, mintha értelmes,
logikus beszélgetést folytatnánk, holott a saját szavaim mintha
a seggembe haraptak volna.
Felmordultam.
– Thatch, nem fogok többet találkozni a többi lánnyal.
– De miért? – nézett rám értetlenül.
– Mert… – csikorgattam a fogam, majd felüvöltöttem: –
SZERETEM ŐT!
Talán egy kissé túl hangosan – elhalt körülöttem a
csevegések zaja, majd a jobbomon néhány nő boldogan
felsóhajtott.
Kayla bűntudatosan nézett a padlóra, és megpróbálta
elkapni Brooke-ot, akinek rögtön felcsillant a szeme, és csípőre
tett kézzel felém lépett.
– Beszélnem kell veled! – közölte.
– Hallgatlak.
– Négyszemközt!
– Az már korábban is megtörtént – vicsorogtam. – Kösz, de
kihagyom.
– Jöhet Thatch is – bólintott Thatch felé, és úgy mérte végig
sebész barátomat, hogy legszívesebben megfojtottam volna.
– Oké.
Hárman mentünk ki a konyhából, és az egyik
vendégszobába léptünk be. Éppen becsuktam volna az ajtót,
amikor Kayla követett minket. Mi folyik itt?
Thatch szerencsére ott volt velem, hogy támogasson.
Lassan hátráltam, és Brooke-ra meredtem.
– Fogd rövidre! – vakkantottam.
– Tudjuk, mit művelsz.
– És pontosan mit is? – fontam össze a karom.
– A kishúgunk mögé bújsz, hogy visszanyerd az arcod a
szüleid előtt, te hűtlen féreg! Kutyából nem lesz szalonna!
Összerándultam. Thatch csak vállat vont.
– Nem is tévedtek nagyot – motyogta.
– Kinek az oldalán állsz, Thatch? – meredtem rá mérgesen.
– Helló! Én Kayla vagyok – lépett előre Kayla, és Thatch
kezet rázott vele.
 Mi a fene folyik itt? Azt hittem, megfojtom. Austinnal jár,
vele jött ide is! Austin jobbat érdemel egy olyan pasinál, aki
képtelen a hűségre!
Te jó ég, teljesen elpuhultam, de a rohadt életbe, hiszen egy
kocsival jöttek a buliba.
Micsoda patkány!
– Nos, ööö… – Thatch lelép Kaylával! Hihetetlen. Az agyam
egy távoli, szégyenletes mélységében emlékeztettem magam,
hogy én is ilyen voltam. Még egy nappal ezelőtt is. – Hagyunk
titeket, hadd beszélgessetek!
Kayla megszorította Thatch kezét, és rákacsintott. Thatch
Kayla kezére meredt, arcán érzelmek egész sokasága –
legyőzöttség, harag – vonult át, mintha nem lenne választása.
Mi a fene volt ez?
Ahogy kiléptek az ajtón, Brooke ziháló mellkassal lépett oda
hozzám.
– Valld be: kihasználod Averyt.
– Nem használom ki – mondtam fáradtan. – Szeretem őt.
Nem téged, nem Kaylát, hanem Averyt.
– Avery egy gyerek! – tört ki nevetésben Brooke, majd
felszegte az állát. – Elfelejted, hogy az én hálószobámba, az én
ágyamba bújtál?
– ÖSSZEKEVERTELEK AVERYVEL! – kiáltottam.
Brooke hátratántorodott.
– Mit mondtál?
Megcsíptem az orrom.
– Összekevertelek Averyvel.
– De…
– Brooke, barátként mondom, hogy szedd össze magad.
Ilyen hisztire senki sem kíváncsi. Túl öreg vagy ahhoz, hogy
így kavard a szart!
Lehajtotta a fejét, és egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
– Tudom. Igazad van.
Bassza meg, miért ríkatok meg minden nőt?
– Ne sírj már!
Erre zokogva omlott a mellemre. Megveregettem a hátát, de
nem öleltem meg, mert nem bíztam benne.
Jól is tettem, mert nemsokára felpillantott rám
műszempillái alól, megragadta az arcom, majd a száját az
enyémre tapasztotta.
– Nohát! – rebbentett szét minket Molly hangja. –
Bocsánat! Rossz szobába jöttünk, ugye, Avery!
Avery ránk meredt. Tudtam, hogy nézünk ki, hogy
bűnösnek tűnök.
Brooke hirtelen pofon vágott.
– Hogy merészelsz megcsókolni? Sajnálom, Avery, de…
Avery a nővéréhez csörtetett, felemelte az öklét, és mielőtt
még megállíthattam volna, képen törölte Brooke-ot, majd
belemarkolt a hajába, és tépni kezdte.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
AVERY

NEM AKARTAM ELHINNI, hogy a testvérem képes ilyen

gonoszságra, de az arcából ítélve, miután bemostam neki
egyet, hibáztam. Úgy meredt rám, mint egy kígyó, a szeme
bepárásodott, és a mellkasomba bökött.
– Te sem vagy jobb a többinél! – köpte.
– Kérsz még egyet, Brooke? Van az a kár, amit még Thatch
barátunk sem tud helyrepofozni!
– De ostoba kölyök vagy te! – horkantott Brooke. – Nézz
csak rá!
Mindenki Lucas felé fordult, ő engem nézett. Az állkapcsa
megfeszült, arcán kidagadtak az erek, mintha visszafojtana
valamit. Talán csak a késztetést, hogy velem együtt verje lilára
a nővéremet.
Brooke felé sóhajtottam.
– Csak a férfit látom, akit szeretek.
Brooke felnevetett.
– Csak nem?
Bólintottam. Hirtelen védtelennek, sérülékenynek éreztem
magam, mintha meztelenre vetkőztem volna az egyetlen
ember előtt, aki képes lenne engem bántani, még ha korábban
minden a végítélet felé mutatott, akkor is.
– Nem tehet róla, Avery – sóhajtott Brooke. – Kutyából
nem lesz szalonna! Azt hiszed, te más vagy. Minden nő ezt
hiszi, aki megpróbálta behálózni Lucas Thornt!
– Te már csak tudod, igaz? Takarodj ki innen, mielőtt az
ablakon doblak ki! – fenyegetőztem.
Felemelte a kezét.
– Megbízol benne, pedig ő le se mondta a jövő heti találkáit!
Kérdezd csak meg Mollyt – még mindig áll a hétfői találka! –
Brooke ekkor Lucas felé fordult. – Mindig így csinálja!
Vacsora, mozi, nevetés, majd vad, őrült szex a nő lakásán. Sose
csókolja meg, és megígéri, hogy telefonál, de csak az esedékes
találka előtti napon. Lucas Thorn egy dzsigoló, és téged is
becsapott!
Elszorult a szívem.
Lucas meggyőzött az ellenkezőjéről. Azt mondta,
foglalkozzunk a mával. Beleegyeztem, hogy egyszerre csak egy
napra koncentrálunk, és figyelmen kívül hagytam azt az
egyszerű tényt, hogy sosem kötelezte el magát. Sose mondta,
hogy csak én vagyok neki.
Kaptam néhány napot, ahogy a többiek is.
Brooke kiment a szobából, én pedig elsírtam magam.

Lucas átölelt.
– Jól vagy?
Megráztam a fejem. Nem.
Elkáromkodta magát, és megcsókolta a fejemet. Miért
éreztem magam ilyen jól a karjában? Mintha az öröklét
fogadott volna… mégis, Brooke tirádájára semmit sem
válaszolt.
– Valld be az igazat, Thorn – suttogtam. – Lemondtad a
többi randidat?
A keze megállt a hátamon.
– Lucas Thorn. – Ugyanúgy suttogtam a nevét, mint a
többiek: őrült vággyal.
Hirtelen rádöbbentem: mind a teljes nevén szólítják, hiszen
elérhetetlen.
Piedesztálra kell helyezni, mert csak így tudnak
szembenézni az elkerülhetetlennel. Ha ő „Lucas Thorn”,
persze hogy előbb-utóbb rám un. Lucasként vagy Thornként
csak egy személy, akihez közel lehet kerülni.
– Még nem beszéltem velük, Avery, de esküszöm, hogy
megteszem!
Behunytam a szemem, hogy útját álljam a dühös
könnyeknek.
– Még… nem beszéltél velük?
– Avery, nézz rám! – sóhajtott fel.
Megtettem, amit kért, és közben rettegtem, mit látok majd a
szemeiben, de tiszta volt a tekintete. Sem zavar, sem bűntudat,
semmi nem volt bennük, amit Lucastól vártam volna, hiszen
sosem volt képes bármit is érezni egyetlen személy iránt.
– Téged akarlak. Csak téged!
– Rendben. – A gondolataim összezavarodtak. – Én most…
Megmondanád a szüleimnek, hogy rosszul lettem? Austin
majd hazavisz, nem kell fuvaroznod.
– Meg a francokat! – Lucas megragadta a vállam, ujja a
bőrömbe vájt. – Szeretnéd, hogy inkább hazudjak? Persze
hogy félek, sosem volt részem hasonlóban! Nem ítélheted meg
a múltam alapján a jövőnket!
– A múltnak az a lényege, hogy a múltban is maradjon, így
lehet csak továbblépni… De te, Lucas Thorn, te nem léptél
tovább. Megragadtál a múltad és a jövőnk között, és ez nem
igazságos, egyikünk számára sem.
– Szeretlek! – Szorosabbá vált a fogása. – Avery, szeretlek!
Majd meghasadt a szívem. Vajon látja, milyen nehéz ez
nekem? Hogy a karjában lehetek? Hogy el kell mennem, holott
csak megcsókolni szeretném és könyörögni: mondja, hogy
szeret? Újra és újra? De ha szeretünk valamit, akkor el is kell
engednünk…
– Bizonyítsd be – bólintottam.
Elengedett és sarkon fordult. Félszeg mozdulatai nem
ragadozószerűen, ijesztően kifinomult fickóra vallottak.
– Ez őrület! – túrt a hajába. – Az egész őrület! Nem hiszem
el, hogy Brooke-ra hallgatsz! – Fel-alá járkált. – Avery, nem
tudom, hogy bizonyítsam be! Ha tudnám, megtenném!
Mondd, mit csináljak, hiszen nem veszíthetlek el téged!
A szemébe könnyek gyűltek.
– Éppen erről beszélek! – nyeltem vissza a zokogást. –
Fájdalmat okozol, és nem is tudsz róla! Annyira torz az
erkölcsi érzéked, hogy fel sem fogod, mennyire megbántasz!
– Mégis hogyan bántalak meg én TÉGED?
Ha már fájdalom… Lüktetni kezdett a fejem. Végül
kinyújtottam a kezem.
– Kérem a telefonodat.
Összevonta a szemöldökét.
– Miért?
– Thorn…
Káromkodva vette elő a telefonját és felém hajította. Két
kézzel kaptam el, és feloldottam a képernyőt.
Tizenöt új üzenete volt, mind más lánytól.
– Ez – mutattam a képernyőre. – Ez bánt.
– Avery, nem is válaszoltam nekik!
– Ne azért válassz, mert elvárom, azért csak meg fogsz
vetni. Azt akarom, hogy a saját döntésedből hagyd hátra ezt az
életet, de most képtelen vagy így dönteni. Azt hiszed, hogy
igen, de csak kényelemből, mert a biztonság kedvéért van
valaki melletted! Nem fogok úgy várni rád otthon, hogy egy
nap egy másik nő parfümjét érzem rajtad! Nekem te kellesz,
nem egy napra, nem öt napra, hanem örökre!
A fejéhez vágtam a telefont, és kimentem a szobából, csak
hogy egyenesen a harmadik világháborúba csöppenjek a
nappaliban. A visító Austin lenyűgöző satuba fogta Brooke
fejét a könyökével. Lewis papa úgy tapsolt, mintha
táncolnának, anyám megpróbálta szétválasztani Brooke-ot és
Austint. Thatch a közelben állt. Bűntudat és mérhetetlen
szomorúság sugárzott róla, de miért is?
Hozzá csörtettem és meglöktem.
– Mi a fenét csináltál? – üvöltöttem rá.
– Semmit, én…
Austin elengedte Brooke-ot.
 – MÉG HOGY SEMMIT?
Thatch jókor hátrált meg.
– Austin, megbeszéltük, hogy nem csak egymással
randizunk! Megbeszéltük…
– EGY HETE! – kiabált Austin. – Én azt mondtam, hogy
többet akarok, te pedig beleegyeztél!
– És ebből hogy következik, hogy csak egymással
randizunk? – Thatch leengedte a kezét, és Austin felé nyúlt. –
Amikor azt mondtad, többet akarsz, szabadnapot vettem ki,
hogy együtt lehessünk, és boldognak tűntél. Nem vagy boldog?
– De, repesek! – törölte le Austin a könnyeit. – Ugrálok az
örömtől, amiért ez a ribanc lenyomta a nyelvét a torkodon!
Brooke lángvörösre pirult. Hogy sikerült máris csókig jutnia
Thatchcsel? Minden pasit sarokba szorít? És hol van Kayla?
Puszta kézzel meg tudtam volna fojtani Brooke-ot, és lehet,
hogy meg is tettem volna, ha Lucas nem jelenik meg a
nappaliban.
Képtelen voltam vele szembenézni, ma nem. És holnap sem.
Kimentem a szobából, és odasúgtam neki:
– Felmondom a gyakornoki pozíciót.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET
LUCAS

MIUTÁN AVERY ÉS AUSTIN ELMENT, lenyugodtak a kedélyek, de

beletelt néhány üveg borba, hogy mindenki elfelejtse: hirtelen
már nincs mellettem Avery, a lány, akivel jöttem. A lány, akit
feleségül kellene vennem.
Kimentettem, hazudtam, hogy valami rejtélyes betegség
támadta meg, azért tűnt úgy, mintha sírt is volna. Azt tettem,
ami a legjobban ment: adtam Lucas Thornt. Utáltam, hogy
mindenki hisz nekem: annyira jól hazudok, és annyira el
akarják hinni az emberek a hazugságaimat, hogy nem is
idegeskedtem emiatt. Bármilyen hazugságot meg tudtam
volna magyarázni, és elhitetni magammal meg a
környezetemmel, hogy az az igazság. Most először hittem el
magamról, amit Avery mondott: maga vagyok az ördög, aki
még ahhoz is büszke, hogy a lány után menjen, aki
megválthatja, megmentheti önmagától és a poklok mélyétől.
Fintorogtam és belekortyoltam egy üveg sörbe.
Thatch Austin után ment, de tudtam, hogy elkésett.
Elcseszte.
Tudtam, hogy el fogja, de szerettem volna, ha másként
alakul, mert Austin megérdemelte volna, hogy jó vége legyen a
történetnek, még ha nem is bírtam különösebben.
– Nem beteg, igaz? – szakította félbe komor gondolataimat
Kayla hangja. Letettem az üveget, és kezdtem feltápászkodni.
– Maradj csak!
Káromkodva huppantam vissza a székre, és kinéztem a
hatalmas tölgyfára. Avery gyerekkorában leesett róla.
Mostanáig csend volt odakint.
– Nem akarok beszélgetni, Kayla – mondtam. – Nem most
és nem így.
– Jól leplezi a bánatát – ült le mellém. – Segítettem Brooke-
nak. Nekem kellett elterelni Thatch figyelmét és kicsábítani a
szobából.
– Micsoda? – sziszegtem, ahogy tudatosult bennem az
árulás. – Miért segítettél egyáltalán Brooke-nak? Tudod, hogy
nem komplett! Mindig is féltékeny volt rád, és, mint a
mellékelt ábra mutatja, Averyre is!
– Sérült a lelke – sóhajtott fel Kayla. – És mivel az én
lelkem is az… Mindannyian döntünk néha rosszul. Én akkor
döntöttem rosszul, amikor hazajöttem, miután veletek
találkoztam, és álomba sírtam magam.
Összerándultam.
– Brooke bejött a szobámba, és mesélt nekem a… ööö
naptáradról. Mint kiderült, ő és Molly ugyanabba az
edzőterembe járnak. Innentől már maguktól zajlottak az
események… Brooke beszélgetni kezdett vele.
– Hogy rohadna meg! – szorult ökölbe a kezem.
– Dühös voltam rád, dühös voltam Averyre, amiért
hazudott, és Brooke megpendítette, hogy nem is szereted
Averyt. Talán még mindig engem szeretsz, csak esélyt kell rá
adni, hogy bebizonyíthasd! – Keserűen felnevetett. – És
tessék, mi lett a vége? Úgy nézek ki, mint egy prosti, Brooke
eljátszotta a bizalmamat, mert magának akart téged – és
csodák csodája, te tényleg szereted Averyt.
– Barátilag mondom, Kayla, hogy ez a ruha borzalmas.
Égesd el! Lewis papa kétszer is majdnem szívrohamot kapott!
Kayla halkan, ismerősen felnevetett. Évekkel ezelőtt még
ezért a nevetésért éltem. Különös, hogy barátokként tudunk
egymás mellett ülni.
Ám ekkor eszembe jutott Avery, és ismét elkáromkodtam
magam.
– Szereted őt.
 – Igen.
– Tudod, Lucas, bárcsak tudnálak gyűlölni!
– Bár annyi dollárom lenne, ahányszor ezt mondták
nekem… gazdag ember lennék – meredtem a cipőmre.
– Valahol bók, hogy seggfejként éled az életed, és mégis
kedvelni akarnak a nők.
– Foglalkozásként kellene űznöm – süppedtem hátra a
székemben. Bosszantott a szívem: pokolian fájt. Hogyan fájhat
így? Pedig fájt, és borzasztó volt.
– Kezdd az elején – suttogta Kayla.
– Nekem dolgozik… dolgozott – javítottam magam.
– Nem úgy értem.
A magabiztosságom szertefoszlott, ahogy a tölgyfát néztem,
és elöntöttek az emlékek.
– A haja ragadott meg.
– A haja? – ismételte Kayla.
– Imádtam a haját. Amikor hazajött egy nyári táborból,
tizenhét éves lett, és több hónap is eltelt, amióta utoljára
láttam. Épp akkor kezdtem az első igazi munkahelyemen, te
már egyetemre mentél, Avery pedig bekopogott, és gofritésztát
kunyerált.
– Rá vall – nevetett Kayla.
– Igen… a fél veséjét felajánlotta érte – kuncogtam. –
Persze alkudoztam vele, és közöltem, hogy én is kérek a
kajából, amit alkot. Morgott valamit, hogy milyen mohó
vagyok, bevonult a konyhába, mintha az övé lenne, és sütni
kezdett.
Lábai hosszúak, a sortja nagyon rövid volt, topja lecsúszott
napsütötte válláról.
– Lassan táncolni kezdett a tévében játszott zenére, majd
rám nézett, és azt mondta: „Hozzá tudnék szokni ehhez,
Thorn!” – Felsóhajtottam. – Ő teljesen máshogy értette, mint
én. A nap egyenesen arra a gyönyörű, vörösesszőke hajára
sütött, és csak egyvalamire tudtam gondolni: „Istenem, többet
is megadnék, mint a vesémet, ha megállíthatnám az időt, és
Avery örökké nálam maradna…”
 – De jegyesek voltunk – gyűltek könnyek Kayla szemébe.
– Igen – mondtam tompán. – Nem is foglalkoztam az
érzéssel, azt hittem, csak beparáztam, és majd elmúlik ez az
érzés is, hiszen csak egy lány volt, aki hirtelen felnőtt. Egy éjjel
majdnem megcsókoltam… És megijedtem, mert csak veled
voltam korábban, hiszen nyolcadik óta jártunk. Azt mondtam
magamnak, csak azért vonzódom Averyhez, mert pasi vagyok,
ilyenek vagyunk.
– És rosszabb lett? – kérdezte Kayla.
– Sokkal rosszabb – mordultam fel, ahogy a lelki szemeim
előtt felrebbent az összes pillanat, amikor majdnem átöleltem
Averyt, és elképzeltem, milyen lenne megcsókolni. – A
próbavacsora estéje volt a fordulópont. Rájöttem, hogy nem
fog menni, nem vehetlek úgy feleségül, hogy a húgodat
szeretem! Gyáva voltam. Mondanom kellett volna valamit, de
továbbra is győzködtem magam, hogy majd elmúlik. Mikor
megláttam abban a ruhában… – Káromkodtam, és ökölbe
szorult a kezem. – Inni kezdtem, mert miért ne ágyazzak meg
a jó döntéseknek! Mikor később találkoztam vele aznap este,
már szinte az eszméletlenségig berúgtam. Visszasegített a
házhoz, és én megcsókoltam, olyan szenvedélyesen, hogy
biztosan megijesztettem… De visszacsókolt, és néhány
másodpercre azt hittem, enyém a lány, akit mindig is
akartam… de ekkor ellökött, és úgy nézett rám, mintha
elárultam volna. A szemében benne volt: „akarlak, de nem
így.”
Gyűlöltem visszagondolni arra az éjszakára.
Mennyi hibát követtem el!
– Avery után akartam menni a szobájába, hogy bocsánatot
kérjek. Azt hittem, senkinek nem tűnik fel, de hangos voltam,
részeg… és persze Brooke nem lenne Brooke, ha nem
bátorított volna. Mire rájöttem, hogy nem ő Avery, túl késő
volt.
Egy ideig csendben ültünk. A szél eső illatát hozta.
– És most megint ellököd magadtól – mondta végül.
– Hogy mi? – pislogtam. – Kimaradt az a rész, amikor
bevallottam, hogy tulajdonképpen egy éven keresztül csaltam
érzelmileg a menyasszonyomat? Ha téged is megcsaltalak…
– Nem szerettél engem – harapott Kayla az alsó ajkára. –
Nem úgy. Nem emlékszem, mikor néztél rám úgy, ahogy
Averyre nézel. Az a nyers vágyódás, ami mellett a világ
elhalványul…
Elnehezedett a szívem.
– Utána kell menned.
– Szerintem időre van szüksége, mielőtt bezörgetek hozzá.
– De hülyék a férfiak! – forgatta a szemét Kayla.
– Mondja a lány, aki prostinak öltözött.
Kayla dühösen rám meredt, majd elnevette magát.
– Lucas, nincs szüksége időre! Azt szeretné, ha utána
mennél, ha az a férfi lennél, akibe beleszeretett: a magabiztos
Lucas Thorn! Ne ijesszen meg egy lány, aki feleakkora, mint
te! Növessz tököt, és menj utána! A pasik amúgy nem a
vadászatot szeretik?
– Azt hiszem, én jobban élvezem az elkapást – vallottam be.
Kayla felállt, felém nyújtotta a kezét.
– Barátok vagyunk?
Megfogtam a kezét.
– Barátok vagyunk.
Kezet ráztunk, és ekkor valami a helyére került. Minden
focimeccsemen, minden együtt töltött pillanatban barátként
voltunk együtt. Mindig is így volt. Szerettem Kaylát, de
barátként.
Averybe pedig úgy voltam szerelmes, ahogy egy férfi
szerethet egy nőt: vakon, őrülten. Nem számított a világ, ha
nem volt velem.
– Mondd meg a szüleimnek…
– Oké, oké – legyintett rám Kayla. – Szerintem még mindig
azért drukkolnak, nehogy Austin visszajöjjön, és kinyírja
Brooke-ot, de ha elvonul a vihar, megmondom nekik, hogy
elmentél a szíved hölgye után.
– Köszi, Kayla.
Könnyek gyűltek a szemébe, bólintott.
– Menj utána!
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
AVERY

TÚL SZOMORÚ VOLTAM AHHOZ, hogy mérges legyek.

Bárcsak mérges lehetnék! Akkor minden gond nélkül
szétrúghatnám a valagát, de a kocsija még mindig a szülei háza
előtt állt, és biztos voltam benne, hogy nekem nem lenne attól
Jobb, ha kiszúrnám a kerekeit. Amilyen a szerencsém, még azt
is elszúrnám, és letartóztatnának, aztán maga az ördög teszi le
értem az óvadékot.
Austin keservesen sírt.
– Akarsz beszélni róla? – kérdeztem. A fülemben dobolt a
saját szívverésem, ahogy próbáltam felé terelni a beszélgetés
témáját. El rólam.
– Azt hittem, ő más! – sírt, és a kormányt csapkodta.
Átsorolt a másik sávba, majd egyenesbe hozta a kocsit. –
Megígérte!
Nem tudtam, mit mondhatnék, hogyan segíthetnék neki.
Ugyanabban a cipőben jártunk, csak ő az egyikben, én a
másikban. Én küszködtem, hogy teljes szívből megbízzak
Lucasban, Austinnak pedig fékeznie kellett magát, hogy ne
képzelje el, hányféle módon mérgezné meg Thatchet, amiért az
más nőre is rátette a mancsát.
– Tessék – dobta oda a telefonját. – Nem tudom elviselni a
folytonos csörgést… Kikapcsolnád?
– Biztos vagy benne? – néztem rá, hogy komolyan gondolja-
e.
– Egészen biztos – remegett meg az ajka. – Tudod, mi a
legrosszabb?
Egy ujjmozdulattal kikapcsoltam a telefont.
– Mi?
– Ő vetette fel, hogy ne randizzunk mással! Ő! Én azt
mondtam neki, hogy nem állok készen komoly kapcsolatra,
mert még suliba járok, erre rózsát vett nekem, elvitt
vacsorázni, és azt kérdezte, továbbléphetnénk-e? Van kulcsom
a lakásához! És most? Idegenekkel csókolózik, oda teszi a
farkát, ahova akarja? Egymással játszik ez a két féreg, vagy mi?
– Bárcsak tudnám! – suttogtam. – Hidd el, bárcsak
tudnám!
Itt vége is szakadt a mélyenszántó beszélgetésnek.
Mindketten túl dühösek voltunk ahhoz, hogy bármit is
mondjunk, amíg egy mérföldre nem lehettünk az
albérletemtől, és ezt az utolsó szakaszt is csak sírással és a
férfiak szidalmazásával töltöttük. Amikor kitett a ház előtt,
összeölelkeztünk, majd azt tettük, amit ilyenkor a legjobb
barátok: megegyeztünk, hogy többé nem pasizunk, és hogy
holnap betegre esszük magunkat fagyival.
Austin nem hozott magával váltóruhát, és tanulnia kellett
egy fontos vizsgára, így egyedül maradtam a Kukucska Tom
szomszéddal és a pókkal, aminek még mindig nem sikerült
megdöglenie.
Nahát, végre egy kisállat, milyen kedves!
– Szia, pók!
Bekapcsoltam a laptopom, és végigpörgettem néhány
tévéadót. A hűtőm üres volt. Nem volt se jégkrémem, se
borom, se vizem. De, vizem volt. Nemsokára megjön a
fizetésem, de mivel most mondtam fel, az is lesz az egyetlen.
Avery, de hülye vagy…
Pénzre van szükségem!
Ráadásul egy pasi miatt mondtam fel… nem akárki miatt.
Szipogtam, majd felüvöltöttem:
– ROHADJ MEG, LUCAS THORN! Rohadjon meg a
tökéletes hajad meg az a hülye hasadék az álladon! Remélem,
nő rajta egy hatalmas anyajegy, egyetlen szál szőrrel, amit nem
lehet kihúzni!
A pók visszamenekült a falrepedésbe. Megijesztettem az
állatkámat.
Valaki bedörömbölt az ajtón. Összegörnyedve vártam, hogy
abbahagyja, de nem hagyta.
Végül kinyitottam az ajtót.
A háziúr volt az, és nem tűnt boldognak.
– Felszólítást kaptál, Avery.
– Felszólítást? – vontam össze a szemöldököm. – Milyen
felszólítást?
– A bérleti díjról!
– Kifizettem a bérleti díjat!
– A múlt havit, igen! De az e havival három hete tartozol!
Ez lehetetlen, hiszen kiszámoltam! Nem, nem, nem, ez nem
lehet!
– Van is valaki, aki azonnal beköltözne, tehát… – A háziúr a
sarkán hintázott. – Egy napod van összecsomagolni és
kiköltözni!
Szuper. Egy nap alatt összecsomagolom a laptopomat és a
pókomat, semmi gáz. Csak egy dobozt kell találnom,
felállítanom az utcán és imádkozni, nehogy eleredjen az eső.
Könnyek gyűltek a szemembe.
– Nem, nincs sírás, Avery! – rázta meg a háziúr a fejét. – Ez
üzlet! Hetek óta az ajtódon lóg a felszólítás! Itt a vége!
Ezzel el is sétált.
Az ajtómra néztem.
Valóban ott voltak a felszólítások – egy másik értesítés alatt,
hogy az épületet felújítják. Az elmúlt napokban pedig
egyébként sem tartózkodtam sokat a lakásban, mert az
ördögnél laktam.
Megkordult a gyomrom. Ennem kellett volna valamit azon a
partin…
A földre rogytam a még nyitott ajtóban, és sírva fakadtam.
Közeledő lépteket hallottam, de nem néztem fel. Tessék,
Mr. Thompson, szép látvány! Most látja utoljára Avery
Blacket…
 – Avery – lehelte a nevem Lucas. – Kisbogár, mi történt?
Megsérültél?
– Mindenhol – motyogtam könnyes ujjaimon át. – Nem
meglepő, ha a férfi, akit szeretsz, egy féreg, és ráadásul most
dobtak ki a lakásodból!
– Hogy mi? – Lépett át rajtam.
– Kidobtak, vagyis hajléktalan lettem, és… hé! – szorult
ökölbe a kezem. – Mit képzelsz, mit csinálsz?
Nem válaszolt, csak beletúrt az egyetlen szekrényembe,
kivett két táskát, és az ágyra dobálta a ruháimat, vállfástul.
– Thorn!
Nem válaszolt. Bement a konyhába, benyitott minden egyes
szekrénybe és elkomorodott.
– Van bármi a hűtőben? – kérdezte a válla felett.
A gyomrom hangosan megkordult.
– Ez válasz is a kérdésemre…
– Nem lehetsz itt, nem akarlak látni! – Kevés híja volt, hogy
nekiugorjak annak a kidolgozott testének, és addig verjem,
amíg el nem takarodik.
Egyszer csak megállt. Nem mosolygott, csak megállt a szoba
közepén, és rám nézett.
Kényelmetlenül feszengtem.
– Van más bútorod a futonon kívül?
Elszégyelltem magam.
– Nem, nem volt időm…
– Jó. – Visszament a hálószobámba, az ágytakaróba
göngyölte a ruháim, majd rátette az ágyneműt, a két párnát
pedig hozzám vágta.
– Menjünk, a bútorért később visszajövök.
– Nem megyek veled sehova – maradtam a helyemen.
Lucas felsóhajtott.
– Választhatsz köztem vagy az utcai kartondoboz között, de
úgy hallottam, azt nemrég elfoglalta egy hajléktalan, a
kiskocsijával együtt. Te döntesz!
Belegondoltam. Jó lenne a doboz, senki sem zavarna, csak
néha-néha egy másik hajléktalan. Esetleg egy patkány.
 – Kisbogár… – nézett rám Lucas könyörögve. – Hadd
vigyázzak rád!
Kihúztam magam.
– Ez nem jelent semmit.
– Oké.
– Csak ideiglenes megoldás.
– Ahogy akarod.
– És nem alszom az ágyadban!
– Megkértelek rá?
Hé, ez fájt.
– N-nem.
– Alhatsz a vendégszobában.
– Oké. – Könny szúrta a szemem. Tehát lakhatok a
kínzókamrában, amíg Mollyt szórakoztatja… Azt hiszem,
inkább a hajléktalanság.
Húzódozva követtem a kocsijáig.
Néma út vezetett a lakásáig. Mire mindent kicsomagoltam a
vendégszobában, olyan elviselhetetlenné vált a feszültség, hogy
rosszul lettem. De az is lehet, hogy a gyomrom már saját
magát ette.
Lucas legalább egyedül hagyott, amíg elraktam a ruháimat.
Fél órával később bekopogott, és még mindig szó nélkül
intett, hogy kövessem. Mekkora buli… egyáltalán nem vagyok
ideges. Talán öt másodperc választott el az
idegösszeroppanástól, és az állítólag nem túl vonzó.
A konyhában thai kaja illata szállt.
Összefutott a számban a nyál. A reggelizőpulthoz ültem, és
könnyekben törtem ki. Ideges voltam, az étel étvágygerjesztő
volt. Nem a herceg mentette meg a hercegnőt, hanem a seggfej
a hajléktalan lányt.
Miért nekem jutott ez az elcseszett sztori?
MIÉRT?
– Egyél! – utasított Lucas, és a kezembe nyomott egy villát.
Nem volt szükségem győzködésre, akkor is nekiestem volna az
ételnek, ha egy vak nagymamától lopta volna el. Az éhség
mindig legyűrt.
 Teli szájjal, egyszerre nyeltem és kérdeztem:
– Te nem eszel?
Közömbösen nézett rám:
– Gondoltam, előbb te egyél.
– Nem – ráztam meg a fejem, és bűntudatosan néztem az
ételt. – Úgy értem, nincs gáz, ehetünk együtt.
Erre a végszóra megcsörrent a telefonja, éppen mellettem.
Utál engem az univerzum. Molly írt.
Majdnem visszajött az étel.
– Nem veszed fel? – kérdeztem könnyes szemmel, ahogy a
hülye telefonra mutattam.
– Nem, nem fogom – suttogta.
– Majd később?
– Később se.
– Thorn…
– Kisbogár…
Ezek az ostoba könnyek! Minél jobban próbáltam
visszafojtani, annál inkább fennállt a veszély, hogy elsírom
magam.
– Tudod, hogy szeretlek. – Lucas szavai szíven ütöttek,
eleve a szakadék szélén táncoló józan eszem komoly ütést
kapott.
– És ez elég? – kérdeztem, inkább magamtól, mint tőle.
– Rohadtul remélem. – Ezzel meg is fordult, elment, a
hálószobája ajtaját halkan becsukva maga mögött.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
LUCAS

TÚL FÁRADT VOLT A BESZÉLGETÉSHEZ. Ismertem a nőket. Nem

érdemes beszélgetni egy nővel, aki mentálisan és érzelmileg is
annyira ki van merülve, hogy majdnem arccal esik a thai
tésztájába.
Ebből következően rémesen szarul aludtam, még a
kanapéra is kiköltöztem, hátha hallom a lélegzetvételét.
Igen, hallani akartam. Még akár a horkolását is.
Tágra nyílt szemmel bámultam a plafonra.
Vasárnap volt, ami általában a húgom napja. Anyám persze
folyamatosan hívogatott, hogy miért kellett a legjobb
haveromnak ilyen cirkuszt rendeznie egy ilyen boldog napon?
Megkérdezte, hogy van Avery, és hogy miért ment el, de nem
válaszoltam rá. Helyette azt mondtam, hagyja, hogy mindent
magunk intézzünk. Kivételesen tiszteletben tartotta a
kérésemet.
Elnézést kértem, és innentől kezdve nem vettem fel a
telefont, ha hívott.
A mai nap Averyről szólt.
Nyolckor felébredtem, és főztem kávét.
Kilenckor végre előmászott a szobájából, és pontosan úgy
nézett ki, ahogy éreztem magam: a szeme alatt sötét karikák,
az arca sápadt.
– Azt kérem – mutatott Avery a kezemben tartott csészére,
mire a szememet forgatva átadtam neki. Van, ami nem
változik, akármilyen mérgesek is vagyunk a másikra.
 – Szívesen – mondtam mézesmázosan.
Felmordult, és dühösen meredt a csészéjébe.
– Bocs, elfelejtettem. Reggel nincs duma!
Avery bólintott, majd ásított.
– Gondoltam, ma elmehetnénk a piacra.
Semmi válasz.
– Vehetnénk estére ételt.
Összevonta a szemöldökét.
– És a jövő hétre.
Leesett az álla.
– Gondoltam, ez lehetne egy új szokás. Bevásárolni hétfőre,
keddre, szerdára…
Felemelte a kezét.
– Ismerem a hét napjait, Thorn.
Elmosolyodtam.
– Pedig olyan jó tervem volt, és milyen jól átgondolt
beszédem! – sóhajtottam. – De sajnos nem tudlak komolyan
venni ebben a Star Trek-pólóban meg a rózsaszín
rövidnacidban!
Végignézett magán és elpirult.
– Ez az én pólóm? – kérdeztem.
– Talán…
– Hm…
– Miért soroltad a hét napjait?
– Miért hordod a pólómat?
– Mert elloptam.
– Azért soroltam a hét napjait, mert úgy gondolom,
egyértelműen ki kell nyilvánítanom a szándékaimat. Miért
loptad el a pólóm?
– És mégis mik a szándékaid, Thorn? – vont vállat. – És ha
mindenáron tudnod kell, a póló kényelmes, és seggfejszaga
van.
Belevigyorgott a csészéjébe, én felnevettem.
– Rossz, sőt alantas szándékaim vannak – mozdultam felé.
– Hétfőnként tetőtől talpig végignyalom a tested, így köszönök
reggelente! És mégis milyen szaga van a seggfejnek?
 – És kedden? – nyelt Avery. – A seggfejnek olyan szaga van,
mint Lucas Thornnak – egy és ugyanaz a kettő…
– A kedd a meztelen nap. Nem viselhetünk ruhát, szóval
bocs, de nem csórhatod el a pólóimat sem! És kösz a bókot az
illatomról.
Avery letette a bárpultra a kávéját, és összefonta a karját.
– És ha nem akarok meztelen lenni?
– Én már szavaztam, te vesztettél. Kihagytad az egész
értekezletet, nincs szavad!
Óvatos lépést tett felém.
– Minden napra terved van? Ezt akarod mondani?
– Rendbe tettem a naptáramat – néztem a szemébe. –
Minden napra beírtalak, vastag betűvel… és tudod, mennyire
utálok áthúzni bejegyzéseket?
– Dilis vagy.
– Igen.
– Azt mondod, mindennap?
Lenyeltem az idegességem.
– Nappal és éjszaka.
– Hűha, még az éjszakákat is megkapom? Meg vagyok
lepve, hiszen általában senki sem fekhet Lucas Thorn ágyába!
Átköltözhetek a vendégszobából?
– Kivételt tettem – suttogtam. – A kivétel minden napot
keresztülhúzott, minden más nőt.
– Helyes – párásodott el a tekintete. – Örülök.
– Én is.
Soha nem tudtam felkészülni Avery Black csókjára, ami
ismét bizonyítást nyert, amikor a karomba vetette magát, és
megcsókolt, csak hogy hátralépjen és felpofozzon.
– Ha még egyszer csalódást okozol, kiszúrom a kocsid
kerekeit – suttogta.
– Oookééé – mondtam lassan. – Miért érzem úgy, hogy
ettől függetlenül is meg akarod tenni, csak hogy elmondhasd,
megtetted?
Oldalra billentette a fejét, és gonoszul rám vigyorgott.
– Csak egyetlen kereket, jó?
 – Dehogyis! Ebben a kapcsolatban nem lesz kerékszúrás! –
Megcsókoltam. Kávéíze volt. Olyan íze volt, mintha az enyém
lenne.
Megszakította a csókot.
– És mi van Thatch kerekeivel?
Elgondolkodtam.
– Épp most vett egy új Audit…
Avery vigyora még szélesebbé vált.
– Persze csak Austinért tenném. Nem azért, mert annyira
be lennék indulva a kerékhasogatásra!
Ismét megcsókoltam, mire felnevetett.
– Igen, az para lenne.
– Úgy van.
Egymás szemébe néztünk. Avery a nyakamra csúsztatta a
tenyerét, majd a fejemre, hogy újra és újra magához húzzon.
Éhesen csókoltam, nemcsak a szavaimmal akartam
bizonyítani, hanem a testemmel is.
– Talán tarthatnánk meztelen szombatokat, és mehetnénk
akkor kiszúrni a kerekeit – mondta a csókok között.
– Gondolatolvasó vagy – mondtam nyersen, ahogy
fészkelődött a karomban, így párolgófélben volt a türelmem,
amit éjszaka összeszedtem. Minden órában be akartam hozzá
törni, és mindig meggyőztem magam, hogy ez rossz ötlet. Nem
akartam, hogy azt higgye, csak a teste kell, amikor az egész
valóját akarom.
– Nincs több hűtlenség – szívta be az alsó ajkam és
ráharapott.
Elkáromkodtam magam.
– Nincs több hűtlenség, de főleg azért, mert megijedtem
tőled, és most vetetted fel, hogy kiszúrod a legjobb barátom
kerekeit. Aztán megharaptál, nem is beszélve a nyakamon
matató hosszú körmeidről!
– Upsz! – lehelte. – Sajnálom, valami elterelte a figyelmem.
– Mi?
– Ez – bökött ujjával állam hasadékába. – Bárcsak
seggállnak hívhatnálak! – Sóhajtva futtatta végig az ujját a
nyakamon, és beakasztotta a pólóm gallérjába. – De ez ahhoz
túl szexi.
– És ez elszomorít?
– Az emberek a hibáiktól emberek, ugye, Thorn?
– Én vagyok az egyik legesendőbb ember, akivel valaha
kapcsolatba kerültél… Beleszerettem a menyasszonyom
kishúgába, és az esküvő előtt őt akartam elcsábítani!
Egy percig mintha gondolkozott volna, majd megszólalt:
– Ami azt illeti, voltam olyan gyenge, hogy ha próbálkoztál
volna, nem álltam volna ellen.
– Az tönkretett volna minket.
Avery bólintott.
– Így csak engem tett tönkre – mondtam.
– Engem is – bólintott ismét Avery.
Sóhajtva hajoltam előre, a homlokunk összeért.
– Annyira sajnálom, Kisbogár!
Könnyekben úszott a szeme.
– El akarom égetni a telefonod. Nem, nem is! Dobd a
telefont egy hordóba, gyújtsd fel és átkozd meg! Valami
ilyesmi varázsigével: „ha még egyszer bármelyik nőt felhívom,
vagy félrelépek, gyulladjon meg a tököm, és essen le a farkam!”
– Volt időd ezen gondolkodni, igaz? – borzongtam meg.
– Csak olyan tucatszor, de még mindig nem elég jó az átok.
– Milyen kár! – erőltettem ki egy nevetést.
– Tudom… – biggyesztette durcásan az ajkát. Pontosan
ezért szerettem.
– Gyere! – hajoltam előre, és a karomba kaptam, majd
őrültként vágtattam be a hálószobába. Az ágyra dobtam, és
sebesen vetkőzni kezdtem.
Avery csak tátott szájjal bámult. Tapsoltam, hogy magamra
vonjam a figyelmét, mire megugrott.
– Hagyd a bámulást, és vetkőzz, Kisbogár!
– Csak nem a barátnőd vagyok? – vigyorgott.
– Muszáj ezt most megbeszélni? Ezernyi dolog van, amit
szívesebben csinálnék a számmal!
– Thorn…
 Lassan felé indultam, lépésről lépésre, majd megragadtam a
lábát, az ágy szélére húztam, és lerántottam róla a sortját és a
pólóját.
– Cuki zoknid van – motyogtam.
– Thorn!
– Igen, igen. – Minden ruhát lehántottam a tökéletes
testéről, és a combjai közé térdeltem. – A barátnőm vagy!
– És egy nap elveszel feleségül! – szegte fel az állát.
– Egy nap… – Beléhatoltam, és azonnal megszűnt a
feszültség. – Nemsokára… elveszlek feleségül.
– Hamarosan? – kérdezte nyögve, ahogy a feje
hátrahanyatlott az ágyra.
– Hamarosan – ígértem meg.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET
AVERY

LUCAS DÜHÖS LETT, mert áthelyeztettem magam egy másik

alelnökhöz. Nem akartam Lucas privát szextitkárnője lenni.
Még csak egy nap telt el az ismételt munkába állásom óta, és
máris olyan volt, mint egy hatalmas, morcos medve.
Valahányszor aláírattam vele valamit, duzzogva nézett rám,
mint egy gyerek. Kétszer írt üzenetet, hogy menjek át az
irodájába, és zárjam be az ajtót. Kétszer mondtam nemet,
szmájlival kísérve.

Lucas: Haldoklom. Meg fogsz ölni. Emlékszel az átokra,

amiben leesik a farkam?
Én: Túl fogod élni.
Lucas: Ez a büntetés a naptárért?
Én: Igen, pontosan.
Lucas: Alászálltam a pokolra!

Elvigyorodtam, és eltettem a telefonom, majd felnéztem,

hogy beküldjem a következő lányt.
– Molly? – szólítottam meg. – Most bemehet Lucas
Thornhoz!
Gyilkosan meredt rám, én pedig szinte ugorva léptem az
ajtóhoz.
– Lucas, megjött a következő vendéged.
– Köszönöm – felelte összeszorított fogakkal.
Integettem, majd visszaültem az íróasztalhoz. Felkaptam
egy darab gumicukrot. Éppen ekkor nyílt ki a liftajtó, és
besétáltak az utaskísérők.
– Korán jöttetek, de nyugodtan üljetek le! Lucas mindjárt
végez!
Óvatosan méregettek. Helyes.
Éppen takarítottam. Lucas azt hitte, elég, ha felhívja a
lányokat, és tudatja velük, hogy megállapodik, de én ismerem
a nőket, és nem akartam, hogy kísértésekkel legyen tele az
élete. Így új telefont vett, új telefonszámmal, és minden nővel
leült beszélni, akit megcsalt. És bocsánatot kért tőlük.
Hölgyeim és uraim, tessék, Lucas Thorn, az év hűtlene, a
hónap hímringyója megtalálta a szívét! Kérnénk egy kis tapsot!
– Miért tapsolsz? – kérdezte az egyik utaskísérő.
– Bocsánat – vigyorogtam. – Csak szeretek itt dolgozni, és
ma van a titkárnők napja!
Persze hazudtam, de kit érdekel? Hadd nézzenek rám ferde
szemmel, hiszen én loptam el Lucas Thorn szívét, és azóta sem
adtam vissza.
Amilyen jól éreztem magam, még cukorkával is
megkínáltam őket. Persze nem kértek, mert vigyázni kell a
kalóriákkal. Nem baj, több marad nekem és az új, bólogató
fejű pandafigurának, amit lelki társként kaptam a barátomtól.
Megveregettem a fejét, mire bólogatni kezdett.
Megmondtam Lucasnak, hogy nem leszek többé a
gyakornoka; vegyen fel egy kedves, idősebb hölgyet, aki már
nagyon unja a nyugdíjas létet. Nem mintha nem bíznék meg
benne, csak tudom, milyen hatással van a nőkre.
Ez a szuperképessége.
Kinyílt az ajtó, Molly zokogva lépett ki. Felé nyújtottam egy
doboz papír zsebkendőt. Lucas ekkor kikiáltott az irodájából:
– A következőt!
Az utaskísérők nem tűntek boldognak. Persze ki örül annak,
ha dobják?
Nem tudtam leparancsolni a mosolyt az arcomról. Talán ott
is marad, ha Austin nem ír nekem.
 Aus n: Ez egy szörnyeteg!
Én: Ki?
Aus n: THATCH! Hűtlen, aljas, szemét rohadék, és ha
még egyszer látom, meg fogom fojtani!
Én: Igyunk később?
Aus n: Nem. Órám van. Bocsi.

Sóhajtva tettem le a telefonom. Hülye Thatch meg a hülye

félrelépései. Miért kell mindenhova bedugnia a farkát?
Lucas irodájának ajtaja kivágódott, és kisétált rajta a két
utaskísérő. Megőrizték a méltóságukat, nem zokogtak, csak
tiszteletteljes mosollyal néztek rám.
Lucas izmos karjával az íróasztalomra támaszkodott.
Lassan felnéztem rá.
– Nos, uram?
– Kész vagyok – vigyorgott.
– Minden lány megvolt? A helyettesítők is?
– Ha nem lennének füleid, körbevigyorognád a fejed.
– Vigyorogni, én?
Felemelte az állam.
– Szeretlek, Avery Black.
– Én is szeretlek.
Már majdnem megcsókolt, amikor hátrébb löktem a
székem.
– Mi van?
– Szeretsz eléggé, hogy beszélj Thatchcsel? Miért töri össze
Austin szívét, miért csalja meg?
– Hogy mit csinált? – sóhajtott fel Lucas. – Thatch nagy
nőcsábász, de nem hűtlenkedik.
– Pedig megtette. Megcsalta Austint.
Lucasnak volt pofája visszakérdezni:
– Szándékosan?
– NEM LEHET VÉLETLENÜL FÉLRELÉPNI!
– Hűha! – emelte fel a kezét, és hátralépett. – Persze,
persze, igazad van. Felhívom, rendelek ebédet, otthon meg
készítek neked habfürdőt, hogy legyen időd magadra is!
Ekkor bement az irodájába, és bezárta az ajtót.
Mi történt?
Felrezgett a telefonom.

Lucas: Szeretlek. Ha szeretsz valakit, hagyod nyerni… ha

nem is minden csatát, de legalábbis a fontosakat.
Felhívom Thatchet. Nem védeni akarom, akármit is te ,
vagy nem te , de biztosan volt rá oka. Most annyit
tegyél meg – ha beleegyezel –, hogy foglalj asztalt
estére. Az első igazi randinkra!

A telefonra vigyorogtam.

Én: Legyen o , ahol minden elkezdődö .

Lucas: Tökéletesen egyetértek.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elérkeztem a legnehezebb részhez: mindenkinek köszönetet
szeretnék mondani, aki segített a könyv megírásában. Minél
több könyvem jelenik meg, annál nehezebb ez a rész, és nem
szeretném, ha sablonszöveggé válna, mert mindenkinek
őszintén, szívből hálás vagyok, aki lehetővé teszi, hogy írjak.
Hálás vagyok Istennek, hogy azzal foglalkozhatom, amivel
szeretek, a férjemnek, aki akkor is támogat, ha hosszú órákig
dolgozom, és elviszi Thort sétálni, ha egyedül szeretnék lenni,
hogy játsszak a fejemben a karaktereimmel (hűha, ez parásan
hangzik, mégis igaz).
Köszönöm Ericának, csodálatos ügynökömnek.
Valószínűleg fogalma sincs, mennyire fantasztikus, és hogy
mennyire szeretem. Egyszer még kényszeríteni fogom, hogy
fogadjon örökbe, és így kénytelen lesz vérrokonnak hívni. Vagy
azzal túl messzire mennék?
Mindenkinek köszönöm a Skyscape-nél, amiért ismét
minden hitüket és bizalmukat egy új sorozatba vetették. Ők a
legjobb kiadó, akikkel valaha együtt dolgoztam.
Megtiszteltetés, hogy a szerzőitek közé sorolhatom magam, és
remélem, még sok könyvet írhatok nektek!
Jill, drága asszisztensem és „családom”! Köszönöm, hogy
mindig készen állsz a nevemben szembenézni a világgal.
Nélküled elvesznék!
Kit hagyok még ki? Minél hosszabb a köszönetnyilvánítás,
annál több ember marad ki! Drága olvasóim, imádlak titeket!
Nektek köszönhetően foglalkozhatom azzal, amit szeretek!
A bloggereknek ugyanezt üzenem. Hálás vagyok a
folyamatos támogatásért! Tudom, hogy sokatoknak ez hálátlan
munka, és nem kaptok érte fizetést. Nagyon sokat jelent
számomra, hogy szakítotok időt a napotokból arra, hogy
támogassatok engem!
A Rockin Readersnek: ti vagytok a legjobb rajongócsapat!
Ha csatlakoznál hozzájuk, keresd a Rachel’s New Rockin
Readers csoportot a Facebookon.
Mindenkinek, aki elolvasta A hűtlen-t: remélem, nem olyan
volt, amilyenre számítottatok. Remélem, mosolyogtatok,
nevettetek, feldühödtetek, jól szórakoztatok. Remélem, jó
érzéseket keltett bennetek, és még többet akartok. Jó hírem
van: Thatch sztorija következik! Alig várom, hogy
megmutathassam, hogy alakul az élete!

Ha szeretnétek, kövessetek:
Facebookon: Rachel Van Dyken
Instagramon: @RachVD
Twitteren: @RachVD

Sok-sok ölelést küldök!

RVD
 A SZERZŐRŐL
RACHEL VAN DYKEN a könnyed szerelmi történetek mestere.
Több regénye is bestsellerlistás, többek között a New York
Times, a Wall Street Journal és a USA Today listáin is
szerepeltek a könyvei. Imádja a Starbucksot, a Swedish Fish
gumicukrot és A nagy Ő valóságshow-t. Idahóban él férjével,
fiával és két bokszerükkel.
Írói útja itt követhető: www.RachelVanDykenAuthor.com és
www.facebook.com/rachelvandyken.
 MÉLTATÁSOK
Imádtam, imádtam, imádtam ezt a könyvet! Lucas Thorn
lenyűgöző, odáig vagyok az elfojtott szenvedélyért! Az egyik
kedvenc könyvem idén, megy az 5 csillag!
Ilsa Madden-Mills, goodreads.com

Nem tudtam letenni ezt a könyvet. Rachel Van Dyken ismét

bizonyított! Nagyon szeretem a stílusát, mindenképpen
ajánlom a könyvet!
Heaven Scheuring, goodreads.com

Ez volt az első könyvem az írónőtől. De miért? Miért nem

olvastam hamarabb tőle?
Vivuska, moly.hu

Remek könyv volt! RVD nagyon jó a romantikus

komédiákban!
Ashley, goodreads.com

A Hűtlen a félrelépés-történetek antitézise! Ne ijesszen meg a

cím, nyugodtan vesd bele magad, hogy ki ne maradj a sok
fejcsóválásból, nevetésből és megható jelenetből!
White Heot Reads, goodreads.com