Üvegváros kimaradt jelenet

Clary és Jace a Wayland birtokon

A dörej lassan semmivé foszlott, ahogyan füst oszlik szét a levegőben, és riadt
madarak csiripelése vette át a helyét. Clary látta őket Jace válla fölött, ahogy
kíváncsian keringtek odafent a sötét égen.

- Jace – szólt halkan. – Azt hiszem, vége.

A fiú kicsit elhúzódott, feltámaszkodott a könyökére, és lenézett Claryre. Elég közel

voltak egymáshoz, hogy a lány még a sötétben is látta saját tükörképét Jace
szemében; a fiú arcát ellepte a korom és a por, inge gallérja elszakadt.

Clary ösztönösen kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével finoman beletúrt a fiú hajába,
Jace teste megfeszült, tekintete elkomorodott.

- Volt néhány fűszál a hajadban – mondta a lány. Kiszáradt a szája, ereiben énekelt az
adrenalin, és nem csak a veszély miatt, amiben az előbb volt. Mindaz, ami történt – az
angyal, az összedőlt ház – közel sem tűnt olyan valóságosnak, mint amit Jace
szemében látott.

- Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a fiú.

Clary keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. – Miért?

- Tudod, miért – szólt Jace, és aztán folytatta: - Te is láttad, amit én, igaz? A múltat,
az angyalt. A szüleinket.

- Láttam.

- Tudod, mi történt.

- Sok minden történt, Jace –

 
- Nem értem – a szavakat elkínzott suttogásként lehelte. – Démonvérem van, Clary.
Démonvér. Ennyit te is megértettél, ugye?
 
- Ez nem jelent semmit. Valentine őrült volt. Csak hencegett…
 
- És Jocelyn? Ő is őrült volt? – a tekintete a lányéba mélyedt, mint egy arany fúró. –
Tudom, mit próbált Valentine tenni. Hibrideket próbált létrehozni – angyal/ember,
és démon/ember. Te vagy az előbbi, Clary, én pedig az utóbbi. Részben szörnyeteg
vagyok. Részben az, amit olyan keményen próbáltam elpusztítani.   
 
- Nem igaz. Nem lehet igaz. Nincs semmi értelme…
 
- Bizony van. – Dühödt elkeseredettség sugárzott Jace arcáról. Clary látta az
ezüstláncot csupasz nyaka körül, amint fehéren verte vissza a csillagok fényét. – Ez
mindent megmagyaráz.
 
Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy érezte, ahogy a fű az arcát csiklandozza. – Úgy
érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy
hűséges, rettenthetetlen, becsületes és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem
igaz?
 
- Megmagyarázza – folytatta színtelen hangon a fiú -, hogy miért érzek irántad úgy,
ahogy.
 
- Ezt meg hogy érted?
 
Egy hosszú pillanatra a fiú csendben volt, és lenézett rá – olyan hosszú ideig, hogy
Clary kíváncsi volt, hogy egyáltalán tervezi-e, hogy megszólaljon, vagy a pillantása
elég volt. Végül tehetetlenül bámult Jace-re. A pillantásuk úgy kapcsolódott össze,
mint a fogaskerekek. Többé nem tudott elfordulni, mint ahogy lélegezni sem tudott
volna vízzel a tüdejében.
 
- A húgom vagy – szólt végül a fiú. – A húgom, a vérem, a családom. Az lenne a
dolgom, hogy megvédjelek… - Hangtalanul, szomorúan nevetett fel. – Hogy
megvédjelek az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják tenni veled, amit én.
 
Clarynek elakadt a lélegzete. Jace még mindig lenézett rá, de az arckifejezése
megváltozott – olyan volt az arca, amilyennek még sosem látta azelőtt, fáradt, halálos,
majdnem ragadozó fény csillant a szemében. Clary hirtelen és hevesen tudatára
ébredt Jace testének kemény nyomására az ő testén, a fiú csípőcsontja az övére
szorult, és a lány mindenhol fájdalmat érzett, ahol nem érintette őt, majdhogynem
fizikai fájdalmat.
 
Amit tenni akarok veled, mondta az előbb Jace. Clary nem másra gondolni, csak arra,
hogy mennyire akarja őt, hagyta, hogy az ujjai lekússzanak a fiú arcán az ajkaiig,
megrajzolta szájának körvonalát a mutatóujja végével.
 
Jace a lélegzete elakadásával jutalmazta a lányt, és a hirtelen elsötétedő szemeivel. A
fiú nem mozdult.
 
- Mi az pontosan, amit tenni akarsz velem? – suttogta Clary.
 
A fény Jace szemében már lángokká változott. Lassan lehajtotta a fejét, míg az ajkai
Clary fülén voltak. Amikor beszélt, a lány érezte, hogy a lélegzete csiklandozza a bőrét,
és megborzongott. – Megmutathatom.
 
Clary nem mondott semmit. Még ha össze tudta volna szedni kusza gondolatait, hogy
szavakba öntse őket, akkor sem akarta azt mondani, hogy hagyja abba. Belefáradt,
hogy folyton nemet mondjon neki – hogy soha ne engedje magának, hogy azt érezze,
amit teljes szívéből érezni akar. Bármi áron…
 
Érezte Jace mosolyát, ajkait a fülén. – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj
– suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a fiú a halántékához
érintette az ajkát, elérve, hogy megborzongjon. – Vagy most. – Végigkísérte
arccsontja vonalát a leggyengédebb csókokkal, pillangó csókokkal. – Vagy most. – A
szája Clary állkapcsának vonalát követte. – Vagy most. - Ajka a lány ajkához simult, a
szavakat már az ő szájába mondta. – Most – suttogta, és megcsókolta.
 
Ajkai nyomása először szelíd volt, kutakodó. De amikor Clary azonnal válaszolt –
karjait Jace köré fonta, kezével pedig a hajába túrt -, érezte, hogy az óvatos feszültség
a testében valami mássá változik. Jace hirtelen hevesebben csókolta, ajkát az övére
nyomta. Clary vért érzett a szájában, de nem érdekelte. Kövek nyomódtak a hátába, és
a válla fájt az eséstől, de ezek sem érdekelték. Csak Jace létezett. Minden, amit érzett,
remélt, lélegzett, akart és látott, Jace volt. Semmi más nem számított. 
 
A fiú megtörte a csókot, visszahúzódott, Clary pedig kelletlen tiltakozás lágy hangját
adta ki. Jace ajka duzzadt volt, szemei óriásiak és sötétek, majdnem feketék a vágytól.
Kinyúlt a lány kabátjának gombjaiért, próbálta kigombolni az elsőt, de a kezei olyan
erősen remegtek, hogy nem sikerült neki. Clary az övére tette a kezét, magában pedig
csodálkozott, hogy ő milyen nyugodt – neki is úgy kellett volna remegnie, mint a
fiúnak?
 
- Hagyd, majd én – mondta Clary.
 
Jace megnyugodott. Nézte, amíg a lány kigombolta a kabátot, az ujjai olyan gyorsak
voltak, amilyen gyorsak csak lehettek. A kabát végül lehullott. Alatta csak Amatis
egyik vékony blúzát viselte, az éjszakai hideg levegő megcsapta az anyagon keresztül,
és Clary zihálni kezdett. Felemelte a kezeit. – Gyere vissza! – suttogta. – Csókolj meg
újra.
 
Jace fojtott hangott adott ki, és a karjaiba vetette magát, mint amikor valaki a
levegőért jön, miután majdnem megfulladt. Megcsókolta a szemét, az arcát, a nyakát,
mielőtt visszatért az ajkaihoz: a csókjuk most őrjöngő volt, majdnem ügyetlen a láztól
– annyira nem volt jellemző Jace-re, aki soha nem kapkodott, és nem sietett
semmivel… A köztük lévő kabát nélkül, Clary érezte a fiú forróságát, az égést a
pólóikon keresztül. Jace kezei átfogták, a melltartója kapcsa alatt, végigkúsztak Clary
gerincén, az érintése csak úgy perzselte meztelen bőrét. Még többet akart a fiú
érintéséből, a kezeiből rajta, bőréből az ő bőrén – mindenhol meg akarta érinteni,
tartani akarta, amikor ő is úgy reszket, ahogyan most ő -, és nem akart több helyet
kettejük között.
 
Clary lehúzta a fiú dzsekijét, aztán hirtelen már a pólója is lent volt. Kezeik felfedezték
egymás testét: Clary lefuttatta az ujjait Jace hátán, és érezte a fiú puha bőre alatt
megbúvó kemény izmokat, és valamit, amit nem várt, pedig számíthatott volna rá –
hegeket, amik vékony sávokként feküdtek a bőrén. A tökéletlenség jelének kellett
volna tartania ezeket a sebhelyeket, de ő nem így érezte. Ezek a hegek Jace
történetének jelei voltak, a bőrébe vágva: gyilkolással és harccal teli életének
domború, topografikus térképe.
 
Végigsimított a csillag alakú hegen Jace vállán, és felemelkedett, hogy az utat az
ajkaival is megtegye. Valami hideg a kulcscsontjának ütközött. Meglepett kiáltással
húzódott vissza.
 
Jace felemelkedett a könyökére, hogy lenézzen rá. - Mi az? – A hangja lassú volt,
majdnem bódult. – Fájdalmat okoztam?
 
- Nem igazán. Csak ez volt az. – Felnyúlt, és megérintette a fiú nyakában lógó
ezüstláncot, rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Jéghideg volt, ahogy hozzáért.
 
Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok mintázatával. De hiszen ő ismeri ezt a
gyűrűt!
 
A Morgenstern-gyűrű. Valentine-é volt, és Valentine továbbadta Jace-nek, hiszen
mindig apáról fiúra szállt.
 
- Ne haragudj! – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai
hegyével végigsimította a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy rajtam van ez a vacak.
 
Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace, ne!