Ker Dukey & K.

Webster

Csinos új babácska
Pretty New Doll
 Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a
szereplők, a helyszínek és az események a szerző kép-
zeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel
és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusz-
tán csak a véletlen műve.
 Figyelmeztetés:

Ahhoz, hogy teljes mértékben élvezhesd ezt a köte-

tet, el kellett olvasod az Elveszett babácskák után az
Ellopott babácskákat is, és bizonyára annyira elcse-
szett vagy, hogy még többet akarsz.

Ez a könyv megrázó jeleneteket tartalmaz, amik

reakciót válthatnak ki az érzékeny olvasókból, de ha
idegösszeomlás nélkül elolvastad és túlélted az első
két kötetet, akkor nem lesz gond… talán.

Kérjük, hogy olvasd körültekintően, és ne írj a cse-

lekményről a nyilvános értékelésnél, hogy a többiek is
folyamatában élhessék át a történetet. Ne feledd, hogy
akik előre lelövik a poént, azok kivívják Benny harag-
ját…

Nagyon köszönjük, hogy olvasod és támogatod ezt

az izgalmas sorozatunkat!
 (K)AJÁNLÁS
Az összes kis babácskának, aki nagyon-nagyon be-
teg, Aki mindenáron akart még több bennys történe-
tet: K & K nekiült, mert persze azonnal vette a lapot,
És egy igazán durva, kemény sztorit alkotott.
Úgyhogy mindketten csak gépeltek, gépeltek, gé-
peltek, Remélve, hogy a sztorijuk megüti az eddigi
mértéket.
Úgyhogy szaladj csak, babácska, irány az ágy, És
fel ne kelj, amíg el nem olvastad ezt a históriát!
 „Különbséget tudok tenni jó és rossz között, de
egyszerűen csak tetszik, hogy a rossz milyen ér-
zés.
Ez az impulzus, ez a késztetés erősebb min-
dennél.”
– Benny –

(Ker Dukey és K. Webster: Elveszett babács-

kák)
 PROLÓGUS

Benny

Feszül a bőr a jobb vállamon, korlátoz a mozgás-

ban. A fantomfájdalom ott lebeg a múltbéli sebek fö-
lött, miközben lehajolok kitépni egy fűszálat. Ugyan-
abban a testhelyzetben kuporgok immár négy órája.
A régi otthonomtól – otthonunktól – néhány mé-
ternyire időzöm: figyelek, várok, vágyakozom.
Letekerem a vizespalack kupakját, felhajtom belő-
le a folyadékot, a maradékot pedig ráöntöm a fejem-
re, és élvezem az enyhülést, amit nyújt ebben a hő-
ségben.
Könyörtelenül süt a nap, eszembe juttatja azt a
napot, amikor először megláttam a mocskos kis ba-
bácskámat. Olyan fiatal volt, üde arcú, tökéletes!
Szép kis babácska.
Amikor épp a megfelelő szögből csillant meg a
napfény a verejtéktől nedves fürtjein, úgy festett a
haja, mintha aranyszínben játszana. Nyári ruhája
úgy rátapadt az apró testére, mintha csak a bőre lett
volna, kiemelve a tökéletes kis alakját.
És ott volt a húga…
Tönkrement babácska.
Végighúzta a pici kezét a műalkotásaimon, és
visszhangzott a nyögése a forró levegőben, ahogy
magához szorította az egyik kedvenc babámat, bele-
kapaszkodott a tökéletes porcelánba.
– Szép baba a szép babának – szólaltam meg akkor
lágyan.
Egyszerre pillantottak fel rám, amitől a torkom-
ban dobogott a szívem.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
A baba már feledésbe merült, mert mindketten
engem fürkésztek, ahogy levigyorogtam rájuk.
– Nincs elég pénze a babára – vetette oda a tökéle-
tes kis babácskám résnyire szűkült szemmel, ám a
kipirult arca elárulta. Rögtön tudta, kihez tartozik, és
én is tudtam, hogy ő az enyém.
Milyen könnyű volt megszerezni, amit akartam, és
milyen könnyen tönkretett minket néhány év múlva!
Olyan sokat változott azóta. Túl gyorsan teltek el
az esztendők. Nem tölthettem vele elég időt.
Az emlékkép szertefoszlik, miközben felszáll egy
madárraj a ház romjai mögötti fáról. Azzal a türe-
lemmel várakozom itt, amit az évek során hagytam
magamban kifejlődni. Messzire jutottam az éjszaka
óta, amikor végzett velem.
Még csak el sem takarította az árulása nyomait. El
sem jöttek megkeresni a maradványaimat.
Csak itt hagyott meghalni, és azt hitte, hogy ennyi.
Kurva nagyot tévedett. Mindketten tévedtek.
 Amatőrök.

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

– Mit csinálsz? – kérdezem homlokráncolva, miköz-

ben őt fürkészem. Dacosnak tűnik, van a tekintetében
valami tisztaság, szinte már békesség. Ránk zárta az
ajtót.
– Szembesítem magunkat azzal, amit tettünk – szi-
szegi. – Azért zárkóztunk be ide, hogy vezekeljünk.
Vezekelni? Mi a szar? Nem érti. Meg kellett ölnöm
Macyt.
Tönkrement. Túl labilis és veszélyes lett ahhoz,
hogy a közelemben tartsam.
Őt is szerettem a magam módján. Miért nem érti
meg?
Behunyom a szemem, és elkezdem csapkodni az ar-
comat az öklömmel, hogy elcsitítsam az ordítást az
elmémben.
– De tönkrement. Nem tudtuk helyrehozni – prése-
lem ki az összeszorított fogaim között.
– Rohadtul te vagy tönkremenve, Benny – morog
vissza rám. – TELJESEN KIVAGY.
Megdermednek a csontjaim, a vérem pedig mintha
cementként sűrűsödne össze az ereimben.
– Ne merj ilyet mondani!
 Felszakad belőle a zokogás, és remeg a térde.
– Nálunk van az apád – veti oda könnyzápor köze-
pette. – Évek óta erőszakolja a kislányokat, te meg
csak úgy hagytad, hogy élje a perverz életét. Mind-
azok után, amit Bethanyvel tett – kiáltja, és vádlón
felém bök az ujjával. Rámeredek az ítélkező kezére.
Akár kést is tarthatna benne, olyan erő rejlik a szavai
élében.
Bethany szent, ő pedig arra használta fel, hogy fáj-
dalmat okozzon nekem, mert ő is fájdalommal küsz-
ködött, de majd megtanulja, hogy nincs szüksége
Macyre. Itt vagyok neki én, és nekünk ez minden, ami
kell. Együtt örökre elleszünk.
Apámnak megvolt a haszna, viszont rá sem volt
szükségünk.
Megöltem volna a kedvéért, ha ez lett volna az ára
annak, hogy hazajöjjön, ám ehhez már túl késő. Vál-
tozott a széljárás, a hullámok pedig túl hevesek ah-
hoz, hogy irányítsam őket.
– Hasznos volt – érvelek.
– Undorodom tőled – vágja hozzám, ám ez csak mú-
ló harag.
Majd elmúlik.
– Nos, ez változni fog – csitítom, és teszek felé egy
lépést.
– Nem – csattan fel. Feltartja a tenyerét, hogy meg-
állítson. Most nincs rajta a bilincs, ami a csuklóját dí-
szítette egykor.
 – Ma este véget ér, mocskos kis babácska – figyel-
meztetem.
– Igazad van – kapja fel a fejét egy durva kacaj kí-
séretében. – Véget ér.
Lehajolok, hogy elővegyem a fecskendőt a zoknim-
ból.
– Mi a fene az? – int felé, ahogy felegyenesedem.
Hunyorogva nézek a pisztolyra a kezében, aztán a
rácsok mögötti térre.
A srác eltűnt.
Nincs egyedül.
Hogy a francba árulhatott el?
– Nem egyedül jöttél? – kérdezem hitetlenkedve.
Megszegi a szabályokat, márpedig tudja, hogy mi tör-
ténik, ha megszegi a szabályokat.
– Soha többé nem leszek egyedül – jegyzi meg gú-
nyosan. – Dillon a részemmé vált. Ő az, akihez tarto-
zom. Sohasem te voltál az, Benjamin.
Pff! Hogy meri előttem kimondani a nevét?
Hozzám tartozik. Ő az én babám. Az én babácskám!
Megfeszül az állkapcsom, mert a testem összes iz-
ma megfeszül az indulattól.
– Sohasem foglak kiengedni ebből a cellából – ígé-
rem neki dorgálásképp. – Soha.
– Nálam van a pisztoly – mozdítja meg a kezét,
benne a fegyverrel. – Többé már nincs hatalmad fölöt-
tem.
 – Ha kieresztesz egy tárat, akkor is odamegyek, és
beléd nyomom ezt – közlöm bujkáló mosollyal. – Mi
együtt járunk. Az örökkévalóság elég lesz ahhoz, hogy
rájöjj: engem szeretsz.
Megrándulnak a szeme körül az izmok, miközben
fontolóra veszi a lehetőségeit.
Nincs opció! Összetartozunk, te is tudod!
Elindulok felé, de kibukik belőle valami, amitől
megszédülök.
– Terhes vagyok.
Lehanyatlik a karom, hiszen a vallomása új távla-
tokat nyit meg előttem. Hangos durranás üti mega
fülemet, és mintha lángoló tűz marna a vállamba,
amitől hátratántorodom.
Bakker!
– A rohadt életbe! – mordulok fel. – Te kurvára
meglőttél!
A tű koppan a padlón, ahogy az egyensúlyomat el-
veszítve az ágyra zuhanok.
– Baromi jól látod – ballag felém büszkén, hogy az-
tán a csizmájával összetiporja a tűt.
A kisbabám van benne – a mi kisbabánk.
– Terhes vagy? Csináltunk egy gyereket…?
Hideg bilincs kattan a csuklómon, én pedig csak né-
zem őt, kábulatba esve a hírtől.
A másik kezemet is megbilincseli, a vállamban pe-
dig tompa fájdalom lüktet, ahogy lenyom a földre.
Kisbabánk lesz.
 A háta mögött kinyílik az ajtó, és az a büdös disznó
Dillon lép be rajta. Hogy meri megzavarni a pillana-
tunkat?
Lassan fogom kinyírni, hogy minden egyes vágásnál
érezze a haragomat.
Nem veszi el tőlünk ezt a pillanatot.
– A kisbabánk – mormolom a gyönyörű babámra
felnézve.
Dillon megkerüli őt, és eltakarja előlem, miközben
felemeli a tönkrement, halott babát az ágyról, aztán
kisétál, hogy kettesben hagyjon bennünket, ahogy il-
lik.
– A baba nem tőled van, Benny – veti oda nekem. –
Az élet vége előtt nem lehet meghalni. Nem számít,
hányféleképpen próbáltad megölni a lelkemet a ször-
nyűségeiddel, sohasem fog sikerülni.
Pokolra való vagy. Lejárt az időd itt a földön. Ez a
kisbaba maga az élet. Nincs benne semmi sem belőled.
Szóra nyílik a szám, de túl erős fájdalom rántja ösz-
sze a zsigereimet, és megfoszt a hangomtól. Hazudik.
Ezt nem gondolhatja komolyan.
Elindul kifelé a szobából – hátrálva, és rám fogja a
fegyvert.
Nincs szüksége a pisztolyra; egyébként is megölt a
szavaival.
Amint becsukódik és kulcsra záródik az ajtó, újra
felbukkan Dillon, és rátapasztja a gusztustalan száját
a babácskám fejére.
 – Minden rendben – mondja a fazonnak. – Ura va-
gyok a helyzetnek.
– Tudom – motyogja, mielőtt eloldalog, hogy ket-
tesben hagyja őt azzal, akihez valójában tartozik.
A babácskám tudja, hogy ki a mestere, és hogy a mi
kisbabánk növekszik a méhében.
– Hazudsz – közlöm vele. Visszatért az erőm, így
megrántom a hülye bilincset, amivel azt hiszi, hogy
kordában tud tartani.
Butus kis babácska.
Nagy nehezen talpra állok, miközben bosszantó
fájdalom sugárzik a vállamba a lyukból, amit ejtett
rajtam.
Rákényszerítem a testem a mozgásra, ő pedig lesúj-
tó tekintettel néz le rám.
Játszmázik, ami nem tetszik.
– Engedj ki, baszki! – mordulok rá parancsolóan. –
Most rögtön!
A kacaj, ami előtör belőle, a húgára emlékeztet.
Őrülten cseng, mintha kezdené elveszíteni a józan
eszét. A pasas tönkreteszi.
Megváltoztatta. De észhez fog térni. Tudom.
– Nincs hatalmad. Itt hagylak megrohadni. Pont
úgy, ahogy te tetted velünk. Remélem, hogy a kishú-
gom vérének szaga addig fog kísérteni, amíg éhen
nem halsz.
Nem meri megtenni.
Megint megrántom a bilincset.
 – Kurvára engedj ki! – indulok meg az ajtó felé,
hogy nekivessem magam. Nem moccan, de tudtam,
hogy nem fog. Ezek az ajtók áthatolhatatlanok. Úgy
építettem meg őket, hogy biztosan odabent tartsák a
babáimat.
– Azt mondtam, hogy engedj ki! – szólok rá újra.
– Te sem engedtél ki soha – csuklik el a hangja. –
Szia, Benny.
Azzal magamra hagy, de tudja, hogy elmegyek
majd érte. Ezért nem ölt meg. A hadoválása ellenére –
a méreg ellenére, amit Szarházi Nyomozó adott be
neki, hogy másképp gondolja – szeret engem, és azt
akarja, hogy elmenjek érte.
– Gyere vissza, mocskos babácska! – kiabálom, mi-
közben szándékosan kificamítom a hüvelykujjamat és
leküzdöm magamról a bilincset. Belemar a húsomba,
véres nyomot hagy a kezemen, az égő érzés pedig csak
szítja a dühömet.
Az a helyzet ezzel a szobával, hogy a húgáé volt,
nem pedig az övé.
A tönkrement babácskám csak akkor kapott szoba-
fogságot büntetés gyanánt, ha rossz babácska volt.
Egyébként szabadon kószálhatott. Csak akkor vettem
el a kulcsát, ha megbüntettem.
Az apró helyiséget secperc alatt átkutatva megtalá-
lom a kis félszemű babát, aminek olló áll ki a törzsé-
ből.
 A nyakában ott egy apró lánc, rajta a szoba kulcsá-
val.
A tönkrement babácskám még holtában is hűséges,
a mesterét szolgálja.
Odamegyek az ajtóhoz, kinyitom, elhúzom a reteszt
és megdermedek. Hamu és égő fa szaga csapja meg az
orromat, méghozzá olyan erővel, hogy a torkomat is
marja. Felforrósodik a padló a talpam alatt, miközben
narancsszínű lángok csapnak fel az egész ház mentén.
Tűz vesz körül, és elpusztít mindent, amit felépítet-
tem.
Hogy tehette? Ez az ő otthona is.
Azt hiszi, be vagyok zárva ide.
Meg akar ölni.
Nem. Nem tud. Nem fog.
A lángoló harag elnyeli a házat, és a bőrömet nyal-
dossa, ahogy átverekszem magam a dühöngő poklon
a hívogatóan hűvös kinti levegő felé.
Üveg csörömpöl, és elgyötört fa nyikorog körülöt-
tem mindenfelé.
A sűrű, halálos füst teljesen bekerít, miközben egy
ablak felé rohanok, hogy áttörjek rajta.
A szilánkok belemarnak a sérült karomba, de szinte
már alig érzem a fájdalmat. A szívfájdalmat. A mocs-
kos kis babácskám miatti fájdalmat.
Ott fekszem a füvön, és az égboltra meredek, ahogy
a felszálló fekete füst éjszakát varázsol a nappalból –
csupán néhány méternyire a pusztulástól, a marad-
ványaitól annak, ami valaha az otthonom volt.
Véget vetett az életemnek.
A szép kis babácskám megölt engem.

Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak az em-

lékképtől, és végignézek a pusztítás nyomain.
Ez az én sírom. Ahol kísértek, és ahová ő eljön.
Nem számít, mivel győzködi magát, vagy a pasas mi-
vel győzködi, ő az enyém, és mindig az enyém ma-
rad. A pecsét, amit a lelkén hagytam, idehívja.
Ide fog jönni. Tudom.
Tavaly visszatért, és láttam – láttam, ahogy köny-
nyek gyűlnek és hullnak, amit természetellenes, ne-
vetésbe fúló zokogás követett. Megrázta a fejét, az-
tán a füle mögé simította a haját, miközben közölte a
tájjal, hogy ő szabad.
Rávettem magam, hogy ne vigyem vissza oda, ahol
soha többé nem találnák meg.
Olyan sokat változott, hogy szinte olyan volt,
mintha egy idegent néznék. A késztetés viszont… Be-
lém hasított a hirtelen birtokvágy, hogy visszave-
gyem, ami az enyém. De nem volt egyedül. A kendő-
szerű valamiben a mellkasára kötött csecsemő ott
tartott az árnyékban megdermedve.
 Aztán az a köcsög is megjelent, elvette tőle a gye-
reket, és odarakta a száját, ahol az enyémnek kellett
volna lennie.
Hozzáért a kreol bőrhöz, amit túl sok napfény ért,
pedig nem az övé volt, hogy megfogja. Valamit bele-
suttogott a fülébe, és olyan mosolyt csalt elő vele,
amilyet csak nekem lett volna szabad.
Csessze meg! Az övé lehet az összes mosolya.
Majd enyémek lesznek a könnyei, a nyögései, a
könyörgése és a fájdalma.
Gyöngyözik a fejbőröm a milliméteresre nyírt ha-
jam alatt, a fa ágai csak kevéske enyhülést adnak a
déli hőségben. A szakállam egy kicsit jobban meg-
nőtt, mint ahogy általában hordtam, de a nőknek
mintha tetszene az arcszőrzet.
Mágnesként vonzza a szórakozni vágyó ribanco-
kat. Azokat a nőket is vonzza, akik a durvább fajta
szexet szeretik. A fájdalomért könyörgő kurvák csak
feldühítenek, hogy megtegyem velük.
A szexnek levezetésnek kellene lennie, de csak ki-
szabadulásért ordít tőle a bennem lakozó bestia.
Nem tudom nélküle kiereszteni a gőzt.
A ribancok nem méltók rá. Nem adnak kielégülést.
Egyik sem az én babám.
A csinos kis babácskám.
A régi házam – az otthonunk – fekete, rothadó ma-
radványai mintha gúnyolódnának velem, ahogy las-
san és gyötrelmesen telik az idő.
 A telek érintetlen.
Zabolátlan, vad növények borították egészen mos-
tanáig.
Régi emlékek öntik el az agyamat, és könyörög-
nek, hogy gyökeret verhessenek, aztán rabságban
tartsanak itt.
Szellemek kísértenek, amikor visszajövök ide. Még
mindig látszik a sárga szalag némelyik túlburjánzott
bokron, ahol a rendőrség a telek minden szegletét
felásta, hogy elvigyék, ami nem az övék.
Felbolygatták a múltat.
Az apám gondolata tör utat magának a fejemben.
Az árulásai.
Utálom, hogy nem kerülhetek a közelébe, hogy vé-
get vessek a kibaszott nyomorult létezésének.
Hallottam, hogy brutális a börtön egy zsarunak, de
kinek a mércéje szerint?
Rosszabb módokat is tudnék neki a szenvedésre.
Megérdemli, hogy szenvedjen – hogy abban a po-
kolban éljen, amit teremtett.
Egy autó távoli motorhangjának rezgése érződik a
légkörben.
Megmozdul körülöttem a levegő, szinte üdvözölve
az érzést, amit az ő látványa vált ki belőlem. Felkiált
a lelkem; könyörög neki, hogy beszéljen hozzám.
Hallanom kell őt, éreznem kell őt, benne kell lennem.
 Újra békére kell lelnem – arra a békére, amit ő ho-
zott el nekem, amikor nem menekült, nem árult el,
és rohadtul nem nyírt ki.
Az életem utána egy merő felébredés. Az, hogy rá-
találtam Tannerre, mindent megváltoztatott a szá-
momra, de attól még a jelenléte, vagyis a hiánya
mindennap ott ólálkodik a gondolataimban.

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Apám mindig gondoskodott róla, hogy felkészüljek,

mire eljön az ideje annak, hogy változtassak – az ideje
annak, hogy lelépjek.
Következményekkel és kockázattal járt annak lenni,
aki vagyok.
A fűből felkelve tiltakozik a bőröm, ráfeszül a tér-
demre.
Kivagyok, segítségre van szükségem.
Bosszant, hogy segítséget kérjek, de éppen most
omlott össze a szemem láttára az életem – szó szerint.
Az apám kompromittáló helyzetbe került, tehát ha
odamegyek, akkor hozzá hasonló bilincsben köthetek
ki, viszont ez olyan kockázat, amit kénytelen leszek
vállalni. Nincs más hely, ahová mehetnék.
 Apámnak semmi oka nem volt rá, hogy kincset ad-
jon a kezükbe, márpedig apám szerint ez az ember
pontosan az.
Gyalog megteszek néhány kilométert nyugat felé
onnan, ahol a régi házunk állt, és bemegyek a bozó-
tosba a „B” betűvel megjelölt fához. Végre megtalá-
lom a követ ugyanolyan kis vésett jelzéssel, és lehajo-
lok, hogy kiássam a földből. A hűvös levegő szinte csípi
a fedetlen, gyulladt húst a karomon és a vállamon. A
lőtt seb semmi ahhoz a szaghoz képest, amikor az
ember érzi, hogy megsül a saját bőre. Akaratlanul
reszket a testem, a tekintetem pedig elhomályosul
ásás közben. Megreped a körmöm, ahogy a száraz
földet kaparom.
Sóhajt csal az ajkaimra a megkönnyebbülés, ami-
kor az ujjbegyeim egy sporttáska bőrfogantyújához
érnek. Kirántom a földből, és levegőért kapkodva ösz-
szeesem.
Vízre van szükségem.
Összegyűjtöm az erőmet, hogy felüljek, aztán kihú-
zom a cipzárt, és belenézek a táskába. Több ezer dol-
lárnyi bankjegy néz vissza rám, kötegekbe rendezve.
Harmincezer nem lesz elég hosszú távon, de kez-
detnek megteszi.
A tetején heverő kártyától libabőrös leszek.
Nem vagyok hozzászokva, hogy szükségem legyen
másokra, vagy muszáj legyen rájuk hagyatkoznom,
ám változnak az idők.
 A változást a mocskos kis babácskám kényszerítette
ki.
A feltöltőkártyás telefonban már ott az elmentett
szám, a kártyán pedig csak ennyi áll: TANNER.
Egyik kezem a hívás gombon, a másikkal pedig a
füvet markolom úgy, hogy a beszakadt körmöm a te-
nyerembe vájjon.
Kicsöng.
Kicsöng.
Kicsöng.
– Mondaná a nevet? – kéri egy női hang.
– Tanner – válaszolom rekedten. A sérülések megvi-
selik a testemet.
– Kérem, tartsa.
Kicseszett zenét hallok a vonalban.
Mi a franc?
I stand alone – duruzsolja egy hang, gitárkísérettel.
Vagyis „egyedül állok”. Milyen ironikus!
Elnémul a zene, és egy férfihang szól bele a telefon-
ba.
– Hol vagy?
Mély és nyugodt a hangja. Úgy beszél, mintha csak
egy hétköznapi baráti csevej lenne.
– Küldök érted egy kocsit, de tudnom kell, hol vagy.
– Két-három mérföldre a házunktól…
Leteszi, mielőtt megadhatnám neki a címet.
Nem tetszik, de gyengülök, és az éjszaka sötétje
megfoszt a tudatomtól.
 ~

Éber álmok között sodródom, miközben hangok

űzik el a testemet körülvevő lángokat.
Vízcseppek szabadítanak ki az alvás fogságából.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
Kipattan a szemem, és előrelendülök. Víz hullámzik
és loccsan körülöttem.
Egy kádban vagyok.
– Nyugodj meg! – parancsol rám egy hang. Ugyan-
az a hang, mint a telefonban.
Tekintély zendül a hangjában, és azon kapom ma-
gam, hogy megtorpanva felmérem az új környezetem.
Sötét csempék burkolják a falat egészen a mennyeze-
tig. Hatalmas tükör uralja a teret. Meztelenül ülök egy
óriási sarokkádban. A víz zavaros és hideg.
Az előttem álló férfira emelem a tekintetem, aki en-
gem fürkész.
Magas, öltöny és nyakkendő van rajta. Puccos kö-
csög.
Egy istenverte randira akar vinni?
Mi a fene?
Ki ez a fazon?
Fájdalom sugárzik az egész hátamba, alig kapok
tőle levegőt.
 A férfi, Tanner, továbbra is csak néz.
Sötét és dús a haja, se nem hosszú, se nem rövid, és
hátrafésülte az arcából. Olyan színű a szeme, mint a
lángok, amik közül az előbb menekültem meg.
Telt ajka félmosolyra húzódik.
– Szerintem mi még sohasem találkoztunk – közli,
mintha tudná, ki és mi vagyok. – Jövök az apádnak jó
néhány szívességgel.
Alig látható biccentéssel bámul. Még nem tudja,
hogy az apám nem tudja tovább biztosítani azokat a
„szívességeket”. Onnan nem, ahol most van.
Vajon akkor nem segítene nekem, ha tudná?
Bakker, nem számít. Nemsokára eltűnök, és megta-
lálom a magam útját, ahogy mindig is tettem.
– A doktornő bármelyik pillanatban visszaérhet –
biztat. – Ő majd bekötözi a sebeidet. A töltényt már
eltávolította a válladból, és minden tőle telhetőt meg-
tett, hogy megakadályozza a hegesedést, de attól tar-
tok, elkerülhetetlen, hogy maradjon valami nyoma.
Remélem, nem vagy hiú ember.
Lejjebb rebbennek a szempillái, ahogy oldalra bic-
centi a fejét.
Kíváncsi, borostyánszínű szempár néz velem far-
kasszemet.
– Miért bámulsz engem? – mordulok rá. Meztele-
nebbnek érzem magam, mint valaha, aminek semmi
köze a testi pőreséghez.
 Nem úgy fixíroz, mintha dugni akarna velem. Va-
lami más van a tekintetében… Talán csodálkozás?
Egyik lábáról a másikra áll, aztán leül a kád szélére,
és belemártja a kezét a vízbe, hogy átengedje az ujjai
között.
– Csodállak. Nagyon különleges vagy, és alig várom,
hogy segítsek neked kihozni magadból a legjobbat.
Többé már nem vagy egyedül – mondja olyan bizo-
nyossággal, amihez nem vagyok hozzászokva. – Jó ba-
rátok leszünk, Benny.

Egy autó motorjának hangja hasít a levegőbe, ami-

től összeszorul a szívem, és visszaránt a jelenbe.
Amikor megáll, látom, hogy Dillon szarláda traga-
csa az.
Lejjebb húzódva nekilapulok a fa törzsének, ami
eltakar. A régi hegek szinte ordítva tiltakoznak, én
pedig hagyom, hogy a fájdalom idehorgonyozzon a
pillanathoz.
A sebhelyeim állandóan emlékeztetnek a mocskos
kis babácskámra meg az árulására.
Egy új ember születésének nyomai, aki abból a
tűzből lépett elő, amiben ő ott hagyott engem.
Megrándul a kezem a hirtelen jött késztetéstől,
hogy gyilkoljak: őt, a pasast, magamat. De sohasem
teszem meg, és nem tudom megmondani, miért.
Évek teltek el azóta, hogy az enyém volt, a hiánya
pedig olyan magányossá teszi, hogy az űrt senki más
nem töltheti be.
Hozzám tartozik.
Mindig is hozzám fog tartozni.
Nem győzöm eleget látni, követni, figyelni. El kell
merülnöm ebben a pillanatban, mindent belevésni
az emlékezetembe későbbre – emlékeztetni maga-
mat arra, hogy ő már nem az a mocskos kis babács-
ka, akit a saját kezemmel formáltam.
Tönkretették… Ez a pasas tette tönkre.
Kinyílik az anyósülés melletti ajtó, és farmernad-
rágba bújtatott lábak lépnek ki – azé a lányé, akit is-
mertem egykor.
Lehajolva beszól valamit az ablakon, de nem hal-
lom, mit mond.
Csak valami motyogásféle, nincs értelme. Meglib-
ben a haja a határozott léptektől, amikkel beletrap-
pol a sűrű bozótosba, hogy átküzdje magát a célja
felé.
Neki egy feledésbe merült temető ez a hely, ne-
kem viszont az otthonom. Nekem. Nekünk.
Düh fortyog bennem a felszín alatt, versenyre kel
a vágyódással, a keserűséggel és a csalódottsággal.
Megáll, és hullámzik a mellkasa. A dudorodó hasa,
ami újabb élettel van tele – nem tőlem –, szinte gú-
nyolódik velem.
 Egy gyors mozdulattal itt és most véget vethetnék
az egésznek. Kiolthatnám az életét, aztán a sajátomat
is. Milyen tökéletes „kapd be” lenne annak a pöcsfej-
nek, aki azt hiszi, hogy rég eltűntem!
A babácskám új verziója viszont számomra is vál-
tozást hozott.
Már nem vagyok ugyanaz az ember, mint régen.
Nem cselekszem irracionálisan. Minden lépést át-
gondolok.
Megcsillan a napfény az új vörös tincsein.
Utálom.
Nem kellene festenie a haját. Természetellenes és
olcsó hatást kelt. Szélesebb a csípője, teltebb az alak-
ja. Az anyaság megváltoztatta a testét – ez a pasas
annyira megváltoztatta az én tökéletes babácská-
mat! Kurvára gyűlölöm azt a szarházi disznót. Le-
nyúznám a bőrt a testéről, hogy magamra húzzam,
miközben visszakefélem magam a helyemre.
A babácskám hangos sóhaja megüti a fülemet, és
borzongás fut tőle végig a gerincemen. Tekintete az
egykori életünk elszenesedett maradványain pihen,
az enyém viszont rajta, egy kis bozótosból a hátsó
kertben, egy elég messzi fa alól. Nem vehet észre,
hacsak nem keres szándékosan.
Pillantásom a látóterén kívül eső kocsira vándo-
rol.
Az a faszfej Dillon kiszállt, fülén a telefonjával. Mi-
lyen egyszerű lenne meglepetésszerűen lecsapni rá,
mögé osonni, elvágni a torkát, és vörösre festeni vele
az aszfaltot!
Igazi vörösbe boríthatnám a babám haját – vérvö-
rösbe.
A farkam megrándul és megkeményedik a gondo-
lattól.
A lehúzódó hátsó ablak magára vonja a figyelmem,
ismét borzongás fut tőle végig a gerincemen. Apró
ujjak jelennek meg, zakatol a szívem.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Egy gyerek ujjai. Megragadom a babát az ajándék-
ból, amit itt szeretnék hagyni a mocskos babács-
kámnak. Annyira látnom kell a gyereket, hogy bele-
szédülök.
Úgy mozgok a túlburjánzott fűben meglapulva,
akár egy halálos mérgű kígyó. A hülye állítólagos
nyomozó jó nyolclépésnyivel odébb ment, és fel-alá
járkálva rázza a fejét.
Arról hadovál valakinek, hogy az illető nem végzi
jól a munkáját. Holott ő a nem jól elvégzett munka
királya.
Összeszorul a gyomrom a hátsó ablak felé köze-
ledve. Figyelek arra, hogy Dillon milyen távol van, és
mennyire lát rá a kocsira.
Ártatlan mosoly ragyog rám az ablakrés mögül.
 Kissé zöldben játszó barna szemek bámulnak visz-
sza rám olyan hosszú pillákkal, akár a szitakötő
szárnyai.
– Iszoj? – gügyögi, és felém tart egy üveget, mell-
bimbószerű valamivel a végén.
– Pont úgy nézel ki, mint az anyukád – mormolom
lenyűgözve.
Vihogva felém nyújtja a karjait.
Simán elvihetném. Vajon milyen messzire jutnék?
Micsoda büntetés lenne a mocskos babácskám-
nak!
Helyette átadom az ajándékomat és elpárolgok,
amíg még másra figyel. Visszavonulok az árnyékba,
és hagyom, hogy a zakatoló szívem szétpumpálja az
adrenalint a zsigereimben. A mocskos babácskám
szája mosolyra húzódik, de mégis leolvad róla, ahogy
körülnéz. Láthatóan megborzong, aztán dudaszó ha-
sít a levegőbe, mire odafordul. Elindul, aztán kocsiaj-
tó csapódását hallom.
Még erősebben markolom a táskámból elővett
kést.
Várok. Várakozom.
Felcsendül a dal a levegőben, én pedig dúdolom,
miközben a baba énekel.

Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj,

Hívta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan,
hajjajaj.
 Az orvos megjelent a táskájával, hajjajaj,
És olyan hangosan kopogott, hogy ajjajjaj.
Fejcsóválva nézett rá a babácskára, hajjajaj:
„Miss Polly, dugja szegényt gyorsan az ágyba,
hajjajaj!”
Írt fel neki orvosságot, hogy meggyógyuljon
majd, majd, majd.
„Reggel visszajövök megvizsgálni majd, majd,
majd!”

Izzad a kést markoló tenyerem. Olyan szorosan

fogom, hogy a részemmé vált. A kocsi motorja köhög
egyet, aztán felbődülve távolodni kezd. Nem fordul-
nak vissza. Nem gondolják, hogy én voltam.
Hogy is származhatna tőlem az ajándék?
Én már nem létezem többé.
Halk nyögés hallatszik alólam, és haj terül szét a
csizmám felső részén.
Elkerekedett, pánikba esett szempár bámul fel
rám, jobbra-balra mozgó fejjel: nem, nem, nem.
De, de, de.
Lenyúlok, hogy a másik kezemmel megragadjam
az igénytelen haját, és erőfeszítés nélkül felemeljem
a kitekeredett pózból. Tovább maradt kiütve, mint
hittem. Egyáltalán nem való arra, hogy a babácskám
legyen: goromba a szája és tág a puncija.
Beszívom a levegőt az orromon, és hagyom, hogy
eluralkodjon rajtam a nagy pillanat ereje, majd be-
lemártom a kést a mellkasába. Úgy csusszan bele,
mint egy kemény steakbe, ami inkább még nyers. A
szájpecek mögött sikoltozva vonaglik előre-hátra,
szorosan hátrakötözött kézzel. A második szúrás,
aztán a harmadik inkább már egyfajta remegést vált
ki belőle, egyre kevésbé küszködik.
A filigrán testét meglovagolva lehajolok, szinte
hozzáér az orrom az ajkához. A félelemnek összeté-
veszthetetlen illata van, és amikor ilyen közel a halál,
látszik a szemükben. Gyönyörű velük lenni az élet és
a halál határán: érezni, ahogy összerándul a testük
az utolsó lélegzetért erőlködve, amit a lelkükkel
együtt lehelnek ki.
Amikor mozdulatlanná válik, végighúzom a keze-
met a mellkasát díszítő vértócsán, hogy kifessem ve-
le a száját.
Eszembe jut a kislány és az ajándék, amit néhány
perccel korábban adtam neki.
Felemelem a babát, hogy bedugjam az ablak résén.
A gyerek megfogja a babát, ragacsos kis ujjával hoz-
záérve az enyémhez.
– Baba – gügyögi, nyál borította alsó ajakkal.
– Igen, ez egy baba – vigyorgok le rá úgy, ahogy az
anyjára vigyorogtam oly sok éve. – Szép baba a szép
babának.
 ELSŐ FEJEZET

Benny

A szórakozóhely ajtaján belépve biccentek a kido-

bónak. Itt, a Barlangban mindenki Tanner barátja-
ként ismer. Ha az ember Tanner barátja, akkor nem
szarakodik vele senki. Fülledt mosolyú szőke rebeg-
teti rám a szempilláit, amikor elhaladok mellette, de
nem érdekel. Semmi nincs nála, amire vevő lennék,
és nem tudja, hogy ez mekkora szerencséje.
Különleges az ízlésem.
Sajátos.
Rendhagyó, ahogy Tanner mindig mondja. Jelent-
sen ez kurvára bármit is.
Szóval Miss Szőkeség – a nagy műmellével meg a
ribancos ruhájával – nem az esetem. Talán ha ked-
vem szottyanna fojtogatni. De nem szottyan. Nincs
kedvem kikefélni magamból a gondolatot, hogy a
mocskos kis babácskám újabb életet hordoz magá-
ban, ami nem tőlem van. Nincs kedvem kikefélni
magamból a dühöt, a keserűséget és az undort.
A termen keresztülsétálva egyenesen a VIP-
helyiség felé veszem az irányt. Úgy tűnik, hogy
Tanner mindig azt foglalja le.
 Sohasem kérdeztem, mert a kapcsolatunk nem
olyan jellegű, de szerintem itt ő a tulaj, és több másik
szórakozóhelye is van.
Miután rám talált, idehozott. Azt mondta, hogy ez
a játszóterem.
Hogy kérjek és megadatik.
Viszont kértem, és mintha nem tudná megszerez-
ni, ami nekem kell.
Mert én csak őt akarom. A babácskámat.
És semmi sincs ingyen ezen a világon.
Megint forrni kezd bennem a düh, amikor eszem-
be jut a szép kis babácskám, akit hagytam lelépni.
Nem telik el úgy nap, hogy ne gyötrődnék miatta.
Néha elképzelem, hogy ő és a kis babácskája is az
enyém. Egy család vagyunk, ha úgy tetszik.
Csak aztán beszivárog a valóság, és elrontja az is-
tenverte fantáziálást.
A kinti világban töltött idő megváltoztatott. Meg-
ismertette velem a szabályokat, amik sohasem érde-
keltek, és sohasem tartottam be őket, ám akkor kap-
hatom meg végül, amit akarok, ha meghúzom ma-
gam.
Úgyhogy most többnyire engedelmeskedem. A tü-
relem a kulcs, hogy ne reagáljak azonnal, és ne csi-
náljak semmi hülyeséget, ami miatt kinyírnak vagy
bezárnak a drága jó édesapám mellé.
Nem tudom megszerezni őt.
Még nem.
 Lehet, hogy pszichopata vagyok, de nem hülye.
Húgyagyú Nyomozó folyton rajta tartja a szemét
mindkettőjükön.
Terveznem kell és felkészülnöm.
– Benjamin – szólal meg egy mély, ismerős hang,
amint félrehúzom a menő VIP-terembe vezető vörös
bársonyfüggönyt, ahol Tanner lebzsel. Az első alka-
lommal, amikor elkövette azt a hibát, hogy a becene-
vemen szólított, Bennynek, látta a lángoló tekinte-
temet, úgyhogy mielőtt egyáltalán megszólalhattam
volna, lecsitított, és azóta Benjaminnak hív. Nem be-
széltünk róla, de a leggyengébb pillanatomban, ami-
kor abban a hideg fürdőkádban ültem, mintha bele-
látott volna a fejembe.
– Új ember lettél, Benjamin. Erősebb és hatalma-
sabb, nálad az irányítás. Legyőzted a halált, kiszakad-
tál az anyaméhből, ahol olyan sok évig éltél. Az a ház
fojtogatott téged. Foglyul ejtett. Az ember, aki vagy,
átváltozik azzá a szörnyeteggé, akivé lenned kell. Ki-
szabadul a ketrecből, megszabadul a béklyóitól, és
szabadon járhat-kelhet, portyázhat, ahogy a kedve
tartja. Benny halott. Benjamin felemelkedik.
Készen álltam rá, hogy elvágjam ennek a hátbor-
zongató köcsögnek a torkát, de természetesen ezt is
megelőzte. Mintha Tanner mindig három lépéssel
előttem járna. Amikor felhagytam vele, hogy kitalál-
jam, hányféleképpen ölhetném meg, elkezdett taní-
tani. Így, hogy már nem az otthonom biztonságában
rejtőztem, megannyi észrevétlen veszélynek voltam
kitéve.
Megmutatta, hogyan élhetek olyan szörnyeteg-
ként, amilyen vagyok – a világ szeme láttára.
Tannernek sok barátja van befolyásos pozícióban,
akik mind akarnak valamit, amit csak ő tud nekik
megszerezni. És amikor eljön az ideje, kér valamit
cserébe?
– Ezt-azt – válaszolja mindig, eszelős vigyorral és
csillogó szemmel.
De nem sok olyan emberrel tölt időt, aki zavarná a
köreimet.
Magányos farkasok vagyunk, akiknek keresztezte
egymást az útjuk újholdkor, és olyan kötelék alakult
ki közöttünk, amiről sohasem hittem volna, hogy le-
hetséges.
Lett egy barátom.
– Gyere, barátom! – adja ki az utasítást, és félretol
egy csinos, meztelen barna nőt az öléből, aki szó
nélkül kislisszol a VIP-teremből. Tanner öltönyt visel
– esküszöm, hogy ez az istenverte páncélja –, és egy
pohár sötét italt tart lustán a kezében. Az egyébként
lángoló borostyánszeme tompán csillog attól a szar-
tól, amit ma estére benyomott.
A terembe lépve elfoglalom a vele szemben álló
puha fotelt, ami mellett egy pohár whisky vár rám.
Tanner mintha mindig tudná, hogy mikor jövök.
 – Milyen volt Amy? – kérdezi az italát kortyolva,
felvont szemöldökkel.
Megvonaglok Amy gondolatától. Tanner újabb
ajándéka. Az ajándékai sohasem olyanok, amilyet
akarok. Az elvárásaim egy részének megfelelnek
ugyan, de sohasem eléggé. Egyszer sem hozott ne-
kem olyan nőt, aki mindennek megfelelt volna a lis-
támról.
Ez azért van, mert a csinos kis babácskám az
egyetlen, akinek valaha sikerült.
Szerintem Tanner is tudja ezt. A babácskám elégí-
tette ki a legmélyebb sóvárgásaimat is.
– A gyilkos homlokráncolásodból ítélve nem volt
kielégítő – jegyzi meg gúnyos félmosollyal. – Csaló-
dást okozott, hmm?
Megfeszül az állkapcsom, és végighúzom a keze-
met a tüskésre nyírt hajamon. Nem tudom, mit gon-
doljak erről az új kinézetről, de Tanner szerint mu-
száj nagyjából félévente változtatnom a megjelené-
semen. Valami kicseszett oknál fogva megbízom eb-
ben a fickóban. Még egyszer sem okozott csalódást.
– Mondhatjuk – mordulok fel.
– Ezt nem tűrhetjük, igaz? – teszi le kuncogva a
poharát. – Ezúttal mi volt a baj? Nem elég fiatal?
Nem elég sötét a haja?
Nem elég szűk a puncija?
Rohadtul mind a három.
És nem az én mocskos kis babácskám.
 Szép kis babácska.
Eszembe jut, hogy milyen gyönyörű volt Amy,
amikor kifolyt a vére az erdő talajára.
– Csak nem volt… elég – ismerem be, ahogy kifú-
jom magam.
– Mit csináltál a hullával? Olyan kibaszott nagy fel-
fordulás volt, mint legutóbb?
Most rajtam a gúnyos félmosoly sora. Nos, ki kel-
lett már húznia néhányszor a csávából, amikor elve-
szítettem a fejem.
– Elintéztem. Nem túl mély a sír, de nem megy on-
nan sehova.
Egy hatalmas „kapjátok be” üzenetként hagytam
ott a mocskos babácskámnak meg a testőrének. A
hely, ahová azért jár, hogy engem gyászoljon, tönk-
rement babácskák temetője.
És még ők hívják magukat nyomozónak?
Hát basszátok meg mindketten!
– Tudod, hogy szeretem a kihívásokat – dől előre
Tanner, és résnyire szűkült szemmel néz rám. – Ép-
pen ezért… van számodra egy meglepetésem – emeli
fel a kezét, hogy csettintsen hármat az ujjaival.
Gyermekdalszerű zene csendül fel, amilyet legin-
kább egy ékszerdobozból vagy egy vásárban várna
az ember, aztán szétnyílik a függöny. Egy fiatal nő
lép be a terembe, mire azonnal megkeményedik a
farkam a farmer rejtekében.
Kicsi… pont, ahogy szeretem.
 Apró cicik.
Rózsaszín miniruha.
Rohadtul a legteltebb ajak, amit valaha láttam, de
bakker, legalább valódi.
Hatalmas kék szemek, de túl közel ülnek egymás-
hoz.
Fintorra húzódik a szám. A szeme egyáltalán nem
stimmel. A farkam is leereszt a látványtól. Mégis fé-
lénken odajön hozzám, kezével a miniruha alját
igazgatva.
– Ülj a Szörnyeteg ölébe! – parancsol rá jéghideg
hangon Tanner. Mindenki engedelmeskedik neki,
amikor ezt a hangnemet üti meg, beleértve engem is.
Ez a lány egyetértően bólint.
– Igenis, Mester.
Szörnyeteg és Mester.
Tanner szerint különlegesek vagyunk. Senki sem
olyan, mint mi. Egy csapat vagyunk. Időbe telt, hogy
megbízzak benne, de most már hiszek neki.
A lány habozik, de meglovagolja a combomat. Te-
nyere végigszánkázik elöl a szűk pólómon, egészen a
vállamig.
– Hunyd be a szemed! – csattanok fel. Durvábban
cseng a hangom, mint Tanneré.
A lány megdermed, ám engedelmeskedik. Jó ba-
bácska.
Hagyom, hogy a kezem a kis fenekére tévedjen,
mielőtt felhúzom a ruhát a csípőjéig. Amikor megint
lejjebb ér a kezem, érzem, hogy alul nincs rajta
semmi. Eluralkodik rajtam a bosszúság. A jó babács-
kák csipkebugyit hordanak. Nem olyan ribancok,
mint Miss Szőkeség odakint.
– Hol a bugyid? – kérem számon, és akkorát csa-
pok a seggére, hogy felsikkant.
Gyorsan oldalra kapja a fejét, hogy rápillantson
Tannerre, aki csak vállat von, és int neki, hogy for-
duljon vissza.
– Ne rám nézz, babácska! Itt ő irányít téged.
Tannernek elsötétül a tekintete, amikor a lányé-
ban észreveszi a bimbózó félelmet.
A baba biztos érzi bennem az ördögöt, ami azt sut-
togja, hogy hányféleképpen kaszabolhatnám fel, el-
nyújtva a kivérzést, élvezkedve a könnyein. Megint
találkozik a tekintetünk, és aggodalmat látok tükrö-
ződni az óceánkék szemében. A rettegésétől megint
megkeményedik a farkam. Talán kihozhatok ebből
valamit.
– Szopj le, baba! – vetem oda, miközben a földre
taszítom. A puffanás, amivel a lábamnál landol, csak
fokozza az izgalmamat.
A sóvárgásom, hogy fájdalmat okozzak, csak gya-
rapodott a haragommal és a keserűségemmel az
évek alatt. Az embernek, akit megöltek, fétise volt,
ezt már tudom. De az embernek, aki a hamvakból
kelt életre, már szükséglete van: egy sötét, mélyen
gyökerező késztetése, amit csak az éhségének csilla-
pításával lehet kielégíteni.
A baba akcióba lép – a kurvák mindig, ha pénzről
van szó –, és fürgén lehúzza a sliccemet, ahogy elém
térdel. Így, hogy lehajtja a fejét, a sötét haja pedig
függönyként takarja az arcát, szinte olyan, mint a
csinos kis babácskám. Sajog a farkam a megköny-
nyebbülésért. Oldalról belemarkolok a hajába, mit
sem törődve a meglepett sikkantásával, és ráhúzom
a farkamra, ahogy az megrándul a kezében.
Érzem Tanner tekintetét. Mindenen rajta tartja a
szemét.
Mindent figyel. Mindent kritizál. Mindig segít,
amikor már hullámzik a szar. Nem tudom, miért ba-
rátkozott össze velem, de nem mondanám, hogy za-
var. Jó, hogy van valaki, aki nagyjából megért.
A csinos pótbabácska úgy kezdi el szopni a vastag
farkamat, mintha már ezerszer csinálta volna. Talán
csinálta is. Tannernél mindig rendelkezésre állnak a
kurvák a klub elülső részében, ahol a visszafogott
baromság folyik – az álca ahhoz, amit valójában kí-
nál. Képbe kell kerülni nála ahhoz, hogy tudja az
ember, hogyan férjen hozzá a világának sötétebb ol-
dalához.
Egyszer jött egy férfi, aki Robertet kereste. Tanner
fogadta, én pedig később megkérdeztem, hogy az il-
lető miért hívta Robertnek, ha nem is az a neve. Ne-
kem azt mondta, hogy Tanner. Annak a pasasnak
Robert. Lucynek, a bár menedzserének Cassian.
Franc tudja, melyik név az igazi, ha bármelyik is az,
és emiatt van biztonságban. Névtelenül.
A szopás visszatereli a figyelmemet a farokimádó
babára. A rettegése rég eltűnt, ahogy próbál nekem
örömet okozni. Milyen rohadtul lelkes! Ez inkább
zavar, mintsem hogy beindítana, úgyhogy lankadni
kezd a farkam.
Amikor felnéz rám a kék szemével, mintegy rá-
kérdezve, hogy miért puhulok másodpercről má-
sodpercre egyre jobban, kurvára eldurran az agyam.
– Hitvány baba vagy – csattanok fel, és torkon ra-
gadom.
Felrántom apró testét az ölembe, a szorításom ha-
lálossá válik, a hülye kurva pedig mardossa a csuk-
lómat.
Tanner, a hű barát, egy szóval sem tiltakozik. Csak
néz, résnyire szűkült szemmel és bujkáló mosollyal.
A hitvány babának rózsaszínre vált az arca, aztán
pirosra, végül gyönyörű sötétlilára, miközben vadul
kapkod a levegőért.
Meg kellett volna kérdeznie, hogy mit akarok, nem
pedig pénzéhes kurvának lenni. Ez az első, akiben
akárcsak egy szemernyi potenciál lett volna.
Amikor eleresztem a nyakát, könnyek gyűlnek a
tengerkék szemébe, hogy kiáradjanak onnan. A nya-
kához kapva zihál, próbál levegőhöz jutni.
– Rohadék! – veti oda epésen.
 Milyen tökös a kis romlott baba!
Csakhogy én kurvára tökösebb vagyok.
Megint térdre lököm, megragadom a fejét, és visz-
szanyomom a farkamat a szájába. Olyan mélyre,
hogy öklendezve küszködik a szabadulásért. Amikor
lecsap a fogával, elmosolyodom. Kis kurva!
Hátralököm, szemből a nyakába ülök, és egyik ke-
zemmel átfogom a csöpp nyakát, a másikkal pedig
megtámaszkodom rajta.
A nyakát szorongatva nyomom le a torkán a far-
kamat újra és újra. Vonaglik és reszket alattam,
igyekszik nagyobbra nyitni a száját, hogy levegőhöz
jusson, így nem tud túl buzgó lenni a fogaival.
Haldoklik.
Teljes erőből dugom az arcát, előrelendítve a csí-
pőmet, és addig szorítom a nyakát, amíg reccsenést
nem hallok a kezem alatt. Elernyed a teste, miután
összezúzódott a légcsöve, nekem pedig megfeszül-
nek a golyóim a közelgő feloldozástól. Elönt a forró-
ság, az ágyékomból kiindulva egészen a hátamig, és
elhúzódom a szájától, hogy ondócsíkokkal borítsam
be a tágra nyílt, halott szemét.
Felállva a hóna alá nyúlok, hogy könnyedén fel-
emeljem.
Elernyed a teste a kezemben, és most először igazi
babának tűnik. Hülye halott baba, mint az összes
többi.
 Kurvára undorodom tőle, úgyhogy messzire hají-
tom magamtól. A feje émelyítő koppanással vágódik
neki a dohányzóasztal sarkának. Arccal a földre zu-
han, én meg csak bámulom, ahogy szivárogni kezd a
vér a koponyája hátsó részéből. Nem lüktet úgy,
mintha még mindig lélegezne. Inkább csak csordo-
gál, mint egy felborított ketchupos üveg tartalma.
Na, ez…
Ettől már feláll a farkam.
A mozdulatlan testét meglovagolva végighúzom a
kezemet hátul a fején, aztán a farkamon, hogy síkosí-
tónak használjam a tökéletes vérét.
– Ez az, Benjamin – dicsér Tanner. – Engedd sza-
badjára a szörnyet. Engedj a késztetésnek.
A szavai eljutnak a tudatomig, és megfosztanak a
józan eszem maradékától is. A bennem lakozó bestia
dühöng a sóvárgástól.
Babácska.
Babácska.
Csinos kis babácska.
Megint a magamévá fogom tenni.
Csak meg kell szereznem.
Semelyik másik baba nem jó helyette.
A golyóim vadul összerándulnak, megadom ma-
gam a kétségbeesett orgazmusnak. Ezer éve nem
tudtam úgy eljutni a csúcsra, hogy kielégüljek. Most
pedig egymás után kétszer.
 Ámulva nézem, ahogy vastag csíkokban lövell ki
belőlem az ondó a véres fejére. Még mindig bámu-
lom, amikor Tanner letérdel elém. Végighúzza az uj-
ját a baba arcán lecsorgó vér nyomán, hogy aztán
felemelje a kezét a fényre.
– Még mindig a régi babádat akarod. Ez nem vál-
tozott, hmm? – kérdezi a véres ujjbegyét nézegetve.
– Nem – ismerem be. Ingerültség szorongatja a
mellkasomat.
Nem a régi babámról van szó, hanem az egyetlen-
ről, aki valaha is elég volt.
– Akkor talán meg kéne szerezned. Ő elégíti ki iga-
zán a benned lakozó szörnyet, ugye? – néz rám a
lángoló borostyánszemével, miközben lenyalja a hit-
vány baba vérét az ujjáról.
– Ő az egyetlen.
És Tanner tudja.
Egy ideig jó voltam, és tudtam, hogy a kockázat fe-
lülmúlná a nyereséget, ha megpróbálnám visszasze-
rezni a mocskos babácskámat. Az, hogy eltűntem, a
legjobb döntés volt nekem az újrakezdéshez.
A tiszta laphoz.
A lehetőségek kíváncsivá tettek egy darabig. A
nők, akiket Tanner ajándékozott nekem, elterelték a
figyelmemet. Mostanra viszont eluralkodott rajtam a
sóvárgás, és azon kaptam magam, hogy mindent
tudni akarok a mocskos kis babácskámról.
 Tudom: a késztetés, hogy megszerezzem, túl erős
ahhoz, hogy még sokáig tagadjam. Nyilván Tanner is
tudja.
– Akkor menj és szerezd meg, Benjamin – közli
egyetlen bólintással. – Megérdemled őt. Majd intézek
egy házat kettőtöknek valami biztonságos helyen, de
ki kell iktatnod Scott nyomozót. Máskülönben prob-
lémát fog jelenteni. Muszáj úgy kinéznie, mint a bal-
eset, amit megbeszéltünk. Amint ez megoldódik,
hagyni fogod, hogy a babácskád gyászoljon. Így végül
mindenki el fogja hinni körülötte a levelét, miszerint
azért ment el, hogy elmeneküljön a lesújtó emlékek
elől.
Türelem.
Türelmet kell gyakorolnom.
Kurvára megőrjít ugyan, de tudom, hogy igaza
van.
Vigyorogva, oldalra biccentett fejjel fürkészi az ar-
comat. Az elmúlt három évben ezt csinálta.
– Hová megyünk majd? – érdeklődöm kíváncsian,
hogy vajon hol leszünk elég messze ahhoz, hogy el-
titkoljuk az elrablásának tényét. Mintha csak fogta
volna magát, hogy lelépjen.
– Ó, nem mész te sehová, barátom. Semmi sincs
ingyen, és attól tartok, hogy nem akarok elbúcsúzni
tőled. Túlságosan megkedveltelek ahhoz, hogy hagy-
jalak eltűnni. Nem hiányoznék neked, Benjamin?
 Hiányozna-e? Nem, ha meglenne a babácskám. De
nincsenek meg az erőforrásaim a babácskám vissza-
szerzésének kivitelezéséhez, így Tanner a mentő-
övem. Ha bármire szükségem van, biztosítja. Készen
állok rá, hogy egyedül csináljam megint?
Nem.
– Hiányozna a közösen eltöltött idő – vallom be, az
ondóval borított halott baba felé biccentve.
– Az biztos – szakad fel Tannerből egy harsány ka-
caj, aztán kinéz oldalra. – Wilson! – kiált a vörös füg-
göny előtt őrt álló fazonnak. – Intézz egy teljes elta-
karítást egy főre.
A halott babácska hamarosan feloldódik egy vö-
dör savban.

Eltelt már néhány nap, ám folyton Tanner szavai

visszhangoznak a fejemben. „Akkor menj és szerezd
meg, Benjamin! Megérdemled őt.” Eddig valahogy
mindig sikerült meggyőznöm magam, hogy marad-
jak távol. Rengeteg kifogásom volt.
Valaki talán felismer.
Elkaphatnak.
Hová vinném?
És ami a legrosszabb: mi van, ha már nem izgat fel
többé?
 Ha nincs előttem a csinos kis babácskám, mint cél,
akkor megszűnök létezni. Olyan ember vagyok, aki
kétségbeesetten sóvárog valami után, ami nem való-
di. Ami nem kézzelfogható.
De mi van, ha meglátom őt, és újra eluralkodnak
rajtam azok az érzések? Mindent elsöpörnek. Telje-
sen.
„Akkor menj és szerezd meg, Benjamin! Megérdem-
led őt.”
Nincs több halogatás. Tanner gondoskodik róla,
hogy legyen egy hely csak kettőnknek. Biztonságban.
Ezért követtem a babácskámat az elmúlt napok-
ban. Mindjárt itt az idő. Figyelem, ahogy elviszi a
gyerekét az óvodába.
Figyelem, ahogy bemegy a rendőrségre dolgozni.
Figyelem, amikor kimegy az esetekhez. És figyelem,
amikor ő meg a faszfej férje együtt, családként megy
haza. Kurvára mosolyognak, miközben vacsorát főz-
nek és megetetik a családot.
Minden este egyre dühösebben jövök haza. Ro-
hadtul nincs tervem, de azt akarom, hogy Dillon
szenvedjen – úgy szenvedjen, hogy muszáj baleset-
nek tűnnie.
A babácskám gyászolni fogja, de amint újra benne
leszek, megint rájön majd, hogy annak a pasasnak
sohasem lett volna szabad hozzányúlnia. Hozzám
tartozik. Hozzám. Mindig is én voltam az, akihez tar-
tozik.
 Robot üzemmódban követem, méghozzá annyira,
hogy kis híján elhúzok mellette, amikor kiteszi az
irányjelzőt, hogy letérjen egy olyan környékre, ami
biztosan nem hozzá való.
Bujkáló mosollyal megállapítom, hogy a lúzer férje
valószínűleg nem tudja kielégíteni. Biztos valami hü-
lye köcsöggel kefél, akit ki fogok nyírni abban a pil-
lanatban, amint lelép tőle.
Vagy talán egy ügyvéddel találkozik, hogy intézze
a válást.
Na, ettől a gondolattól fülig ér a szám.
Ám abban a pillanatban, amikor tudatosul ben-
nem, hol áll meg, leolvad a mosoly az arcomról.
Miért van itt?
Ez az apám régi háza; itt lakott, mielőtt börtönbe
zárták. Ahol az új feleségével lakott. Akit azután vett
el, hogy az anyámat őrületbe kergette. Engem soha-
sem hozott ide, de olvastam a csinos doktornőről, a
megszégyenült és kegyvesztett rendőrkapitány fele-
ségéről. Tanner adta meg nekem a címet.
Azt mondta, hogy keressem fel a nőt, és öljem
meg, ha ez lezárást jelent majd nekem az anyámmal
kapcsolatban. Bosszút miatta.
De nem kellett bosszút állnom az anyám iránti
tiszteletből.
Kurvára nem érdemelte meg. Elvette tőlem az én
Bethanymet.
 Ha nem tette volna meg, talán teljesen másképp
alakul az életem.
Más lennék.
Nem. Csessze meg a doktornő és az anyám is!
Elhajtok a ház előtt, de nem veszem le a tekinte-
temet a szép kis babácskámról, ahogy kiveszi a gye-
rekét a kocsiból. Mire kinyílik a bejárati ajtó, már
meg is fordultam és leparkoltam néhány háznyira
tőlük. A csinos kis babácskám még mindig a gyerek-
üléssel szórakozik, amikor egy lány indul feléjük a
lépcsőről.
Bethany?
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Lelassul az idő, ahogy a csinos kis babácskám felé
tart.
Hosszú barna haja meglibben a szélben. Nem mo-
solyog. Pont olyan komoly az arckifejezése, mint
amilyen a nővéremé volt.
De ő valójában nem a nővérem – az én Bethanym.
Lehet, hogy apa elrejtette, meggyógyította, hely-
rehozta, és egész végig távol tartotta tőlem?
Nem.
Nem.
Nem.
Láttam holtan. Rohadtul én temettem el. Ez valami
trükk.
 Vicsorogva előveszem a telefont a zsebemből –
amihez Tanner ragaszkodott, hogy hordjam magam-
nál –, és a kamerát megnyitva teljesen ráközelítek.
Bethany a kezével védi a szemét a késő délutáni,
lassan lenyugvó nap fényétől. Virágmintás, rövid ru-
ha van rajta, amitől fiatalabbnak tűnik, mint ameny-
nyinek hinném. Illik a filigrán alkatához. Az egész
testem lüktet az izgalomtól és a félelemtől. Küzd
bennem a felajzottság és az értetlenség. Az arcvoná-
sai aprók, és nyögés szakad fel belőlem, amikor elő-
jönnek a hétéves önmagam látomásai.
A nővérem, Bethany, akit olyan brutálisan elvett
tőlem az apám, amikor még olyan kicsi voltam, és az
új Bethanym, akiből az anyám űzte ki a fényt. Ez a
lány kettejük gyönyörű elegye.
Hogyan lehetséges ez?
Annyi idő után visszatért hozzám. Apa hazudott
nekem, amikor azt mondta, hogy pótolja Bethanyt.
Soha nem is tűnt el.
Apám mindig egy beteg, önző gazember volt, és
megtartotta magának.
A mocskos kis babácskám odaadja a gyerekét az
én Bethanymnek, aztán visszaszáll a kocsiba és el-
hajt.
És én?
Én bámulom a múltat, a jelent, a csodát.
Nézem, ahogy Bethany bemegy, és megpróbálok
türelmesen várakozni, ami nagyjából háromnegyed
órán át sikerül. Aztán kurvára megkattanok az izga-
lomtól. Kiszállok a kocsiból, és odamegyek a ház
melletti fasorhoz.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Figyelek rá, hogy észrevétlenül osonjak végig,
mígnem a falnál találom magam, a friss alkonyatba
burkolózva.
Megragadom a garázsba vezető oldalsó ajtó kilin-
csét, ami a legnagyobb örömömre ki is nyílik. Köny-
nyedén beslisszolok a garázsba. A házba vezető ajtó-
hoz érve már óvatosabb vagyok.
Résnyire nyitom csak, hogy bekukucskálhassak.
Bethany nekem háttal áll a konyhában, és valamit
kavargat a tűzhelyen. Kicsit jobban kinyitom az ajtót,
mire a Spongyabob hangja szűrődik ki egy másik
szobából. Egy kislány énekli a főcímdalt.
Miért vigyáz az én Bethanym a mocskos kis ba-
bácskám gyerekére?
Bethany mindjárt megfordul, így gyorsan becsu-
kom az ajtót, és rátapasztom a fülemet. Hallom,
ahogy sürög-forog a konyhában. Miután beáll a
csend, megint benyitok.
Már nincs ott a konyhában, ezért kihasználom az
alkalmat, hogy belopakodjak. A sarkon bekukucskál-
va látom, hogy az étkezőben van. A sötét haja még
mindig elrejti az arcát, miközben evőeszközöket tesz
ki az asztalra. A kislány gyümölcslevet szürcsöl, és a
rajzfilm zenéjére mozog.
Meghúzom magam a sarkon túl, és a szemközti
falra szerelt tükörből figyelem tovább.
– Edd meg az összes makarónit, M. J., aztán játsz-
hatunk beöltözőset – mondja Bethany. Nem emlé-
keztem rá, hogy ennyire lágy és gyerekes a hangja.
Megmozdul tőle bennem valami. Jobb, mint amilyen-
re emlékeztem. A kislány izgatottan felsikkant, és
nekilát az evésnek.
Bethany hátrafordul, hogy ránézzen az órára, aka-
dálytalan rálátást biztosítva nekem az arcára.
Ugyanaz a pisze orr.
Szeplőkkel tarkított orca. Telt, tökéletes ajkak. Ha-
talmas mogyoróbarna szemek, barna és zöld árnya-
latok makulátlan keveréke. A két kedvenc
Bethanym, mindez tökéletesen babaszerű formába
öntve.
Szinte azonnal feláll a farkam.
Hiányzott az összes Bethany, akiket apám hozott,
aztán elvett tőlem. De mind közül az hiányzott a leg-
jobban, amelyiknek itt áll a tökéletes mása, ebben a
házban. Megdörzsölöm a farkamat, miközben az új-
jászületett hibátlan alakját bámulom.
Gyönyörű. Olyan régóta szerettem és sóvárogtam
érte…
Most pedig végre itt van.
 Rezegni kezd a telefon a zsebemben, amitől meg-
dermedek.
Bethany a homlokát ráncolva fülel, de máris visz-
szahátrálok a garázsba, így nem bukok le. Kilépek az
oldalsó ajtón, és visszahúzom a belemet a kocsim-
hoz. Beszállok, de eszeveszetten dobog a szívem.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Itt van Bethany.
Van egy nem fogadott hívásom és egy üzenetem
Tannertől.

Tanner: Hol vagy?

Megdörzsölöm az arcom, mielőtt válaszolok a ba-

rátomnak.

Én: Megtaláltam az én Bethanymet.

Három pont mozog, miközben pötyög.

Tanner: Mármint a nővéredet?

Tanner ismeri valamennyire a múltamat, de csak

azokat a részeket, amikről úgy döntöttem, megosz-
tom vele.
 Én: Igen.

A Bethanyk, akik jöttek-mentek, igazából nem vol-

tak a vér szerinti testvéreim. Megkapták a nevét és a
testvér címkét, amitől kevésbé éreztem magam
egyedül az üres világban. Ez itt az igazi.

Tanner: Rossz ötletnek tűnik, hogy megkeresd.

Nem akarom elveszíteni a barátomat azért, mert
tesz valami irracionálisat. Emlékezz rá, hogy most
már szabad vagy. Ne hagyd, hogy megint ketrecbe
zárjanak. A tervezés a kulcs mindenhez, amit csi-
nálsz.

Mosolygok, mert kibaszott extázisban vagyok. Vi-

szont igaza van. Nem csörtethetek be csak úgy, hogy
közöljem: én vagyok az öccse, ezért hozzám tartozik
és elhozom.
Legalábbis… még nem.
Először otthont kell teremtenem neki.
Aztán visszajövök a nővéremért.
Az én Bethanym!
A tökéletes új babám.

Én: Igazad van, nem fogom elcseszni.

Tanner: Persze hogy nem fogod, Benjamin.
 A házat bámulva – ami világítótoronynak tűnik a
sötétben – lehúzom a sliccem. Előbukkan a sajgó
farkam és a sóvárgó kezembe csusszan, amit vadul
mozgatni kezdek, ahogy nézem, miközben ő az abla-
kokon túl jön-megy.
Megtaláltam.
Kibaszottul megtaláltam.
Tanner mindig is azt mondta, hogy okkal éltem
túl. Már megvan a terv, csak türelmesnek kell len-
nem. Igaza van.
Bethany itt várt rám, hogy megtaláljam. És én
megtaláltam.
Durva orgazmus kerít hatalmába, miközben
Bethanyre gondolok, ami egyszerre mocskos és eu-
fórikus érzés. A mama azt mondta, hogy nem lehetek
vele olyan. De mi akartuk.
Bethany mindennél jobban akarta, és én nem fo-
gok neki megint csalódást okozni. Csak amikor újra
meglátom a mocskos kis babácskám kocsiját, akkor
esik le a tantusz.
Nem követtem.
Nem gondoltam rá.
Kurvára nem voltam a megszállottja.
Nem őt akartam.
A vágy és a düh semmivé foszlott, amikor Bethany
kijött abból a házból.
Évek óta először, amióta ismerem a mocskos kis
babácskámat, elraboltam és szerettem őt, most nem
körülötte forogtak a gondolataim. Csillapodott a fáj-
dalom, ami eddig minden egyes nappal csak egyre
erősebb lett, és szabadnak éreztem magam. Szaba-
dabbnak, mint valaha.
Bethany visszatért. A vágy, hogy lássam őt, felülír-
ta a másik vágyat, hogy kövessem a mocskos kis ba-
bácskámat.
Elmosolyodom.
Hogyan is tudtam volna ellenállni?

Ködösek a gondolataim Bethany miatt, amikor

Lucy, Tanner szórakozóhelyének bármenedzsere
hoz nekem még egy italt.
Szőke haját csinos lófarokba fogta. Lucy magas és
jók a mellei, de nem az esetem. Mindig körülöttem
lebzsel, a késének hegyével a bárpultot piszkálva,
pedig tudja, ki és mi vagyok.
Bármelyik másik nő visszakozna, de ő nem.
Bár nem is egy átlagos nő.
Szadista. A kibaszott késeinek megszállottja.
A szuka nagyjából arra a szőke kis pszichopatára
emlékeztet a Kill Bill filmekből, amiket Tanner néze-
tett meg velem. Talán Uma Thurman volt? Kicsi és
vékony, de gonosz, mint az állat.
 – Van itt neked még valami – közli egy félmosoly
kíséretében, aztán felém tolja az italt az asztalon, és
egy noteszt.
– Mi ez?
– Néhány weboldal, ami talán tetszeni fog. Van egy
új ismerősöm, aki olyasmit kínál, ami szerintem be-
jönne neked – kacsint rám, aztán elsomfordál, hogy
kiszolgáljon egy vendéget.
Vajon miért erőltette meg magát, hogy a kicseszett
szükségleteimmel foglalkozzon?
Paranoia üti fel bennem az ocsmány fejét.
Mindenkinek megvan az ára, és ha azt hiszi, hogy
hagyni fogom, hogy megfejtsen engem a késes ját-
szadozásával, és a játékszerévé váljak, akkor téved.
Rögeszmésen sokat foglalkozik a sebhelyeimmel
és a fájdalomküszöbömmel. Bármit és mindent fel-
ajánlott, hogy az alárendeltje legyek egy napra. Kat-
tant a ribanc, ha azt hiszi, hogy valaha is rávesz, hogy
fejet hajtsak neki.
Átlapozom a noteszt, aztán odacsal a kíváncsiság a
számítógépemhez.

– Nagyon utána fogok nézni a nővérednek – ígéri

Tanner, amikor belép a kis irodámba, és felemeli a
noteszt az íróasztalomról. – Nem tettek róla említést
az újságok az apád letartóztatásakor.
 Kaptam egy új személyit, egy irodát, meg tulaj-
donképpen egy pozíciót is.
Hála Tannernek.
Mindenért hála Tannernek.
– Mi ez? – lapoz bele a noteszbe.
– Semmi – kapom ki a kezéből a homlokomat rán-
colva.
– Nem vagyunk barátok? – kérdezi lángoló tekin-
tettel.
– De igen – válaszolom megfeszülő állkapoccsal, és
megropogtatom a nyakam.
Kiszedi a noteszt a markomból, hogy megint bele-
lapozzon, és rámeredjen a nemrég odaírt webcímek-
re.
– Ezek mind szörnyűek – mordul fel.
– Tudom – értek egyet vele. – A jókat még mindig
keresem.
Fog egy tollat, és odafirkant vele egy címet.
– Ez új. Nem könnyű megtalálni, mert olyan per-
verz szarságok vannak rajta, amiket a világ nagy ré-
sze nem bír el.
Használd ezt a logint, és hajrá.
Amíg megszerzem az én Bethanymet, muszáj ki-
elégítenem a belülről mardosó szükségleteimet.
Küszködök és összezavarodtam. Olyan sokáig a csi-
nos kis babácskám állt nálam a középpontban, de
most…
 – Nézzük meg – javasolja Tenner. – Van itt egy,
ami szerintem különösen tetszeni fog neked. Tegnap
este találtam, és kicsit utánanéztem – nyalja meg a
száját az előttem lévő laptop oldalát megpaskolva.
Megnyitom a weboldalt, aztán félrehúzódom, hogy
be tudja írni a keresőmezőbe: Pretty New Doll. Csi-
nos új baba.
Megint áll a farkam. És amikor betölt az oldal, kéj
járja át minden idegszálamat.
PrettyNewDoll a csaj felhasználóneve. Összeszorul
a gyomrom.
Pont, mint az én csinos kis babácskám…
Hullámos vörös haja van, ami kiemeli a világos ar-
cát. A ruhái tökéletesek, mintha kézzel varrták volna
őket, és megdobban a büszkeségtől a szívem. Lejjebb
görgetve örömmel látom a behajolós képét, amin ki-
látszik a fehér csipkebugyija.
Tökéletes babácska.
Az oltári ronda haját leszámítva minden hibátlan
rajta.
A hosszú szempillái takarásában nem lehet tudni,
milyen színű a szeme, de nem zavar. Már attól is fel-
izgulok, ha ránézek erre a babára. Filigrán, porcelán-
szerű, tökéletes.
– Úgy tűnik, hogy élőben is bejelentkezik néha, de
nem szexet nyom, csak izgatja a nézőket. Az egész
fétisközösség odavan ezért a lányért. Tegnap este
kaptam meg az oldal linkjét. Hiába nem tol
szexműsort, mégis mindenki a megszállottja, bármi-
lyen fétise is van – meséli Tanner eszelős vigyorral. –
Kapni szeretnék egy árajánlatot, hogy a tiéd lehes-
sen. Megmozgatok néhány szálat, hogy meg tudom-e
szerezni a számodra.
Mindenkinek megvan az ára. De mivel türelmetlen
vagy, most be kell érned ennyivel. Mi a véleményed?
– kérdezi.
– Akarom.
– Hát persze hogy akarod, barátom – kuncog. – És
a tiéd is lesz. Meglátjuk, mit tudok kideríteni róla. Az
eddigiek alapján még az is lehet, hogy kurvára Kíná-
ban van.
Újra megropogtatom a nyakamat, aztán előreha-
jolva megcsodálom a porcelánszerű bőrét.
– Akkor megkeressük. Akárhol is van, akarom őt.
– Megtaláljuk – teszi a vállamra a kezét. – Addig is
kérek tőled egy szívességet.
Bólintok, miközben átböngészem a baba képeit.
Tanner időről időre kér valami szívességet, de soha-
sem olyasmit, amit ne tudnék megoldani. Őszintén
szólva rohadtul élvezem, ha szívességet tehetek ne-
ki.
Elővesz a zsebéből egy fényképet, és lecsapja az
asztalra.
– A hátulján van a cím. Intézd el! Ma este.
A csinos új babácskának várnia kell.
 De nem sokáig. Nemsokára az enyém lesz, és a nő-
vérem is.
Megint tökéletes lesz az élet. Odalapozok egy üres
oldalhoz a noteszemben, és nekilátok lekörmölni
mindent, ami ahhoz kell, hogy építsek egy cellát a
vágyaim tárgyainak – a korábbinál sokkal jobbat.
Miután befejezem, Tanner kitépi a jegyzetlapot, és
zsebre vágja.
– Megvakarod a hátamat, és én is a tiédet. Elinté-
zünk egymásnak ezt-azt.
Tanner-nyelven ez azt jelenti, hogy beszerzi ne-
kem a szarságaimat, ha elintézem neki, amit akar.
Felállok, és a kapucnis pulóveremért nyúlok. Kife-
lé menet felmarkolom a késemet.
Kivagyok, úgyhogy készen állok egy kis vérontás-
ra.
Tannernek szívességet tenni jó.
 MÁSODIK FEJEZET

Dillon

Rengeteg bűnügyi helyszínt láttam már, részese is

voltam néhánynak, ám egyiktől sem fordult fel a
gyomrom annyira, mint ettől.
Most tényleg egy kibaszott pöcsöt látok magam
előtt?
Ki a fenét húzott fel ez a szerencsétlen feldarabolt
fazon?
– Mi a helyzet? – biccentek egy egyenruhásnak,
akit nem ismerek.
Felém nyújt egy maszkot, amit ki is kapok a kezé-
ből, hogy eltakarjam az orrom.
– Gyilkosság – vágja rá.
Kurvára nem mondod? Tiszta Sherlock. Ilyet senki
sem tehet saját magával, és balesetnek sem mond-
hatja.
„Bocs, megcsúszott, és a késemen landolt, miközben
éppen kebabot csináltam. Nem vettem észre, hogy
nem csirke, csak amikor már darabokban volt.”
Kicseszett idióta.
Résnyire szűkült szemmel nézek rá, amitől az
egyenruhás zsaruk általában észbe kapnak. Ő vi-
szont csak áll, és tátott szájjal néz, mint hal a sza-
tyorban.
 – És?
– Nincs nyoma erőszakos behatolásnak – válaszol-
ja lassan. – Szóval feltételezhető, hogy ismerte a
gyilkost.
– Nem azért fizetnek, hogy feltételezésekbe bo-
csátkozz, és összetaposd a bűnügyi helyszínemet –
mutatok rá a véres húsdarabra a cipőjén.
Gyorsan lenéz, mire elkerekedik a szeme, és ösz-
szerándul a teste, aztán odaszalad egy kukához,
hogy kiadja a gyomortartalmát. A húsdarab, ami
egyébként fülkagylónak látszik, még mindig ott van
a cipője sarkán.
– Kurvára ne mozogj! – kiabálok rá.
– Valaki zacskózza már be a fület! – rikkantja Mar-
cus a fejét csóválva, miközben odajön hozzám. – A
szomszéd nem hallott semmit. Azt mondta, hogy a
pasas neve Maximus Law. Van egy szórakozóhelye a
belvárosban, a Rebel’s Reds.
Ismerem a helyet. Egy pöcegödör, ahol rohadt
szadisták élvezkednek.
– Konkurencia? – vetem fel. A klubtulajok, főleg a
neccesebb helyeken, nyakig benne vannak az alvi-
lágban, és összecsaphatnak egymással.
– Marha nagy lehetett az ellenszenv – fintorodik el
Marcus.
– Ez nem csak egy figyelmeztetés vagy üzenet – ál-
lapítom meg. – Valaki élvezte, hogy feldarabolja a
holttestet. Elnyújtotta az öldöklést. Itt minden négy-
zetcentimétert vér borít.
– Ez a…? – kérdezi Marcus elfúló hangon, a földön
heverő testrészre mutatva.
– Aha – válaszolom. – Állítsuk fel az időrendet a
halál beálltáig, aztán induljunk ki abból.
– Már rajta vagyunk – bólint Marcus, miután meg-
rázta a fejét, hogy kitisztuljon. – A CSI már itt van.
Gyere, csekkoljuk le a helyszínt.
Örömmel.
– Mindenkinek a vallomását vegyük fel a házból!
Valakinek látnia kellett valamit, még akkor is, ha
nem tudatosult benne – kiáltom oda az egyenruhá-
soknak, akik éppen lezárják a folyosót.
– Irány a klub? – kérdezi Marcus.
– Úgy tűnik.
Ennyit arról, hogy elviszem a lányokat vacsorázni.
Előveszem a telefont a zsebemből, és felhívom Ja-
de-et, hogy halljam az édes hangját.
Nem számít, hány év telt el, még mindig nem tu-
dok betelni vele. Már a hangjától is megnyugszik a
lelkem.
Csörr.
Csörr.
– Szia, szívem – leheli a vonalba, és máris érzem,
hogy ellazulok.
– Mi volt a dokinál?
 Hat hónapos terhes, de még mindig nem hajlandó
visszavenni vagy felfogadni egy dadát.
Részmunkaidőben dolgozik a kapitányságon, ami-
óta M. J. megszületett. Nehéz volt hozzászokni, hogy
nincs mindig a közelemben, ám minden képzelete-
met felülmúlta a tudat, hogy hozzá és a gyerme-
künkhöz térek haza minden este. Szép az élet.
Kibaszottul szép.
– Rendben volt. Éppen úton vagyok M. J.-ért.
– Hogy vannak az ikrek?
– Elise az egyetemen, úgyhogy csak Elizabeth van
ott – sóhajtja. – Úgy tűnik, hogy jól van, de nála soha-
sem lehet tudni.
– Hétvégén rájuk nézek – ajánlom fel, mert tudom,
hogy aggódik a lányokért.
– Köszönöm. Tudom, hogy elfoglalt vagy, de…
– Nem kell megköszönnöd vagy magyarázkodnod.
Nekem is fontosak, és nem gond.
Maryann, az ikrek anyja és Stanton – most már –
exfelesége gyakran utazik, ráadásul új és sűrű idő-
beosztásban dolgozik a kórházban. Orvosi konferen-
ciákra meg ilyen baromságokra jár, úgyhogy a lá-
nyok lényegében magukra maradtak így tizenkilenc
évesen.
– Oké – suttogja, nekem pedig megrándul a far-
kam, mert eszembe jut, hogy milyen, amikor sóvá-
rogva kapkod a levegőért.
 – Későn érek haza ma este, de próbálj meg ébren
maradni a kedvemért, jó?
– Mmm-hmm – helyesel. – És ha elalszom, akkor
kérlek, ébressz fel.
Igen, a csajom pont annyira vágyik rám, mint én
rá.
Hétszentség, hogy fel fogom ébreszteni.
– Szeretlek – mondom neki, mielőtt leteszem. Nem
foglalkozom Marcus szarevő vigyorával, amit rám
villant.
Biztosra veszem, hogy fehérítteti a fogát a köcsög-
je. Korombeli, de sokkal kisimultabb a képe, mint az
én gyűrött pofám.
Láttam, ahogy Jade egyszer-kétszer megnézte a
seggét, amikor levette a zakóját.
– Olyan aranyosak vagytok, skacok – sóhajt fel
drámai szempilla-rebegtetéssel.
Gyorsan belebokszolok egyet a karjába, mire a lá-
nyos szarság rögtön abbamarad.
– Felhagysz a nőies viselkedéssel, James, és szer-
zel magadnak egy nőt?
Marcus James nyomozó tavaly lett szingli, miután
egy évtizedet töltött el egy nő mellett. A hosszúra
nyúlt munkaórák és a kevés otthon töltött idő valami
gazdag fószer karjaiba üldözte az exét. Marcus né-
hány hét után kidobta. A csaj a fülét-farkát behúzva
rohant vissza hozzá, csak arra nem számított, hogy a
kollégám az érzéseit teljesen félretéve nem lesz haj-
landó megbocsátani neki.
Marcus még jobban belevetette magát a munkába,
de tapasztalatból tudom – és az összes többi nyomo-
zó is ugyanezt fogja mondani –, hogy kell valaki, aki-
hez hazamehet az ember, hogy elfeledtesse a sok
szart, és megmutassa, mi a jó a világban, így a rossz
nem fertőz vagy ront meg bennünket.
– Tényleg találkozgatok valakivel – von vállat, mi-
közben kinyitja a kocsiajtót, és bepötyögi a GPS-be
az irányítószámot.
Mi a franc?
– Kivel és mióta? – pillantok rá néhányszor, mi-
közben kihajtok a forgalomba. Várom, hogy csöpög-
tesse az istenverte infót. Minden napot együtt töltök
ezzel a seggfejjel, de egyszer sem említett nőt.
– Még nagyon friss, és fiatalabb nálam – emeli fel
megadóan a kezét. – Nem tudom, mi lesz belőle, de…
– De mi, te állat?
– De jó érzés. Hosszú idő óta először jól érzem
magam.
Na, ha ettől nem vigyorgok úgy, mint egy kicse-
szett tinilány, akkor semmitől. De ki ez a csaj?
– Hány éves? – érdeklődöm.
– Huszonöt.
– Az jó kor – jegyzem meg. – A nőknek huszonöt
éves korukban a legnagyobb a szexuális étvágyuk.
 Érzem, ahogy résnyire szűkült szemmel néz rám,
mintha lézerrel ütne lyukat oldalról a fejembe.
– Mi van? – vetem oda.
– Ezt meg honnan a fenéből tudod?
– Nyomozó vagyok. Az a dolgom, hogy tudjam a
fontos dolgokat – vágok vissza.
Hahotázni kezd, amitől én is.
Miután lenyugszik, tovább faggatom.
– Szóval hogy hívják?
– Lisa – pillant rám mosolyogva.
– Vacsorázhatnánk együtt valamikor – javaslom.
– Szerintem is – bólint Marcus.
Na, hát ez jó jel. Biztos olyan csaj, akit érdemes
megtartani.
Lelassítok, aztán beállok egy parkolóhelyre a
Rebel’s Reds mögé. Egy dús keblű nő vörös sziluettje
villog a bejárat fölött.
– Eredeti – horkant fel Marcus a cégérre nézve.
Az ajtón túl egy testes férfi áll, aki lesújtó pillan-
tással fogad minket.
– Tagsági kártya? – mordul fel.
– Itt van – mutatom meg neki a jelvényemet, és
egy önelégült pillantással leszerelem.
– Morris, itt vannak a fakabátok – szól hátra a
bárpult felé a szemét forgatva.
Visszacsöppentem a kilencvenes évekbe? Azt hit-
tem, hogy már senki sem hív minket fakabátnak.
 Odamegyek Morrishoz, és neki is megvillantom a
jelvényemet, mielőtt visszadugom a farzsebembe.
– Tudunk beszélni valahol?
– A tulaj még nem jött meg – közli vontatottan.
Még mindig a pultot nézi, amit épp egy ronggyal tö-
rölgetett.
– Nem is fog bejönni – préseli ki a foga között
Marcus, és kitépi a rongyot a pasas kezéből, hogy
félredobja. – Kábé harminc darabban hever otthon.
– M-mi van? – dadogja Morris, aki már nekünk
szenteli a teljes figyelmét.
– Mikor látta utoljára Mr. Law-t?
– Tegnap este – ráncolja a homlokát karba font
kézzel. – Éjjel kettő körül ment el. Magával vitte az
egyik lányt – teszi hozzá a teremben körülnézve.
Félmeztelen nők bámészkodnak mindenfelé, akikre
öregemberek csorgatják a nyálukat a székből, mi-
közben minden mozdulatukat figyelik, és meztelen
csajok tekeregnek a rudakon úgy, mintha a vérükben
lenne.
Nincs nagy tömeg, mégis rossz és fülledt a levegő.
A sötétszürke falakon tükörbetétek sorakoznak,
előttük kerek kanapékkal és ágyakkal. Mintha min-
den PVC-ből készült volna. Könnyű takarítani. Olcsó,
és nem olyan emberről árulkodik, aki ölne a ver-
senyszellem miatt.
 – Scarlet! – bődül fel Morris, mire a sok vörös pul-
tos közül felnéz az egyik, és cuppant egyet a szájával.
– Ki ment el Maxszel tegnap este?
– Az új áruból az egyik – pillant hátra a válla fölött
a szemét forgatva. – Úgy szólította Max, hogy Jessica
Rabbit. Ha engem kérdezel, szarul néz ki.
Új áru?
Morris elsápad.
– Nőket vásárol? – kérdezem felvont szemöldök-
kel.
– Én arról nem tudok semmit – von vállat Morris.
– Csak a bárban dolgozom.
– Ja, persze – vetem oda. – Merre van Law irodája?
Morris poharakkal matat, továbbra is leszegett fej-
jel, mire Marcus lecsap a pultra az öklével.
– Azt akarja, hogy bezárjuk a helyet, és vigyünk be
mindenkit kihallgatni?
– Hátul van – válaszolja Marcus, miután összerez-
zent és kifújta magát. – A kód nyolc-egy-hat.
Rajtakapom, hogy a méretes seggfejre pillant az
ajtónál.
Aggódik, hogy mit fogunk találni Law irodájában,
de még jobban aggódik, hogy bevisszük, így megúsz-
szuk anélkül, hogy házkutatási engedélyre lenne
szükség.
Követem Marcust a pult mögötti ajtón át. Az iro-
dához vezető folyosó falait mélyvörösre festették, és
régi idők zenészeinek portréival díszítették. Jobbról
kétszárnyú ajtó nyílik, amin Marcus bedugja a fejét.
– Mi a franc? – motyogja, és besomfordál.
Én is bemegyek a nyomában, aztán megállok. Ket-
recek – kibaszott kutyaketrecek, bennük meztelen
nőkkel. Nyolcat számolok össze. Marcus rögtön oda-
siet, és megpróbálja kinyitni őket, de lakattal vannak
lezárva. Eszembe jut Jade meg az a beteg pöcs, úgy-
hogy megremegek a forrongó dühtől.
– Hívj erősítést! – vetem oda, mielőtt sarkon for-
dulok, és kimegyek a szobából.
Visszabaktatok a báron keresztül, aztán körülné-
zek. Morris sehol. Kiférkőzöm a nagydarab állat mel-
lett az ajtón, odakocogok a kocsimhoz, felnyitom a
csomagtartót, és matatni kezdek benne az erővágó-
ért. Amikor megint belépek a klubba, a nagydarab
fazon szóra nyitja az ostoba száját.
– Fizetnek nekik érte, fakabát. Nincs törvénysze-
gés.
Mekkora egy hülye fasz!
Ökölbe szorítom a kezemet, és nagyot lendítve
megcélzom a veséjét. Hétrét görnyed a fájdalomtól,
aztán megragadom az izzadt, húsos fejét, miközben
felemelem a térdemet, hogy közelebbről megismer-
hesse. Lepattan róla, majd lerogy a padlóra. Lehet,
hogy a mérete alkalmassá teszi, hogy egy szórako-
zóhelyen őrködjön, én viszont mindennap szembe-
kerülök ilyen szarjankókkal.
 – Rendőrségi túlkapás! – panaszolja a törött orrát
markolászva.
– Kurvára elestél – mordulok rá.
Marcus éppen erősítést hív telefonon, amikor be-
megyek az irodába. Mindegyik lány a ketrecének aj-
tajánál kuporog.
Egyesével levágom az összes lakatot, a lányok pe-
dig szelíden és óvatosan kimásznak.
Páran közülük nagyon fiatalnak látszanak. Leg-
többjük még simán tinédzser.
– Minden rendben. Biztonságban vagytok – nyug-
tatom meg őket a jelvényemet felmutatva. – Elmon-
danátok, hogy mit kerestek itt?
Egy szőke lány elkerekedett szemekkel néz fel
rám. A kezével a mellét takarja, keresztbe tett lábak-
kal – nem egy prostiktól megszokott testtartás, ami-
től csak még jobban összeszorul a zakatoló szívem.
Ezek a nők nem önszántukból vannak itt.
Lehet, hogy az a köcsög tényleg megérdemelte,
amit kapott.
– Já zaplatyil za azartnyije igri mojéva otsza – böki
ki az előttem álló lány.
Mi ez? Ruszki?
– Nem tudok oroszul – jelzem neki.
– Férfi megvennyi én – magyarázza esetlenül, erős
akcentussal.
Most vált sokkal bonyolultabbá ez az ügy.
 – Fogd a telefont, hívj ide egy tolmácsot, meg a
belbiztonságiakat.
– Rajta vagyok.
– És Marcus… – folytatom, mire hátranéz a válla
fölött. – Zárjuk le ezt az átkozott helyet.

Elfordítom a kulcsot, mire sötétség fogad az ott-

honunk folyosóján. Aprócska fény szűrődik ki a
konyhából, nekem pedig mosolyra húzódik a szám
széle.
Tudom, hogy kaja és sör vár odakészítve. A
mikróról látom, hogy hány óra van, és felsóhajtok.
Bőven elmúlt éjjel egy, és én csak most érek haza.
Örülök, hogy Jade nem várt meg ébren. Ez a terhes-
ség – mint az előző – nem éppen a legkönnyebb a
szervezete számára. Csoda, hogy ilyen könnyen meg-
fogant ennyi sebbel a méhszáján. A várandósságai
fokozott kockázattal járnak, de a fenébe is, megéri.
Semmihez sem hasonlítható, amikor a nő, akit sze-
retsz, a gyereketeket várja.
Eszembe jutnak a nők, akiket ma este megmentet-
tünk.
Mindet Oroszországból csempészték. Maximusnál
voltak nevek és telefonszámok egy noteszben, a
pénzügyei pedig mind lekövethetőek. Amatőr volt,
úgyhogy semmi kétség, miért ölték meg.
 A körök, amikbe beférkőzött, nem szeretik az el-
varratlan szálakat és a gondatlan vásárlókat. Kocká-
zatosak, elkaphatják miattuk a bűnözőket. Holnap
újabb kihallgatások várnak rám a személyzet tagjai-
val, a klubban működő kamerarendszer pedig re-
mélhetőleg szolgál majd néhány információmorzsá-
val, amin elindulhatunk. Általában ha egy Maximus-
féle szarházit kiiktatnak, egyetlen álmatlan éjszakám
sincs a gyilkosa miatt aggódva. De ahogy megcsonkí-
tották, és a csempészett nők körülményei… Tudom,
hogy mindez egy nagyobb halhoz fog vezetni, és ta-
lán további nőket is megmenthetünk így. Az ember-
kereskedők igazi söpredék, szóval megéri annyi ál-
matlan éjszakát eltölteni a levadászásukkal, ameny-
nyit kell.
A fasírt illatától megkordul a gyomrom. Leteke-
rem a sör kupakját, és kortyolok belőle egy nagyot,
mielőtt befalom az ételt. Éppen leöblítem a tányé-
romat a mosogatónál, amikor kis kezek ölelik át a
derekamat.
– Mintha hallottam volna, amikor hazajöttél – sut-
togja Jade a hátamnak.
Megfordulva közelebb húzom magamhoz, és mo-
soly terül szét az arcomon, amikor meglátom a pisz-
tolyát a pulton.
Védelmező anyamaci, amitől jobban beindulok,
mint azt jólesik bevallani.
 – Ne haragudj, hogy felébresztettelek – nyomok
egy csókot a feje búbjára.
– Én kértelek rá – vigyorog bele a mellkasomba,
kettőnk között a dudorodó hasával.
Az ölelésből kibontakozva oldalra biccenti a fejét,
és felnéz rám.
– Szia – mormolja.
Bakker, imádom ezt a nőt. Most jóval nyugodtabb
a terhessége alatt – így, hogy Benny már halott, és
nem üldözi az állandó félelem, hogy el fog jönni érte,
vagy ami még rosszabb, M. J.-ért. Persze érthető, ha
még most is aggódik, hiába hogy az az őrült már
nincs többé, hiszen a szorongás feltépheti a régi se-
beket.
Nemrég találtunk M. J.-nél egy elcseszett babát,
amiből hirtelen megszólalt egy dal a kocsi hátsó ülé-
sén, miután éppen megvolt az éves látogatásunk az
emlékhelyén – a jelöletlen sírnál, ahol Jade vele
együtt porig égette a börtönt, ahová bezárta.
Kis híján mindketten rálőttünk arra a rohadt ba-
bára. Jade annak az állatnak a szellemét vádolta meg,
hogy szórakozik vele. Akár vicces is lett volna, ha
nem szorul össze a szívem annyira a rettegésétől.
Egy gyors telefonhívás viszont megnyugtatta a lel-
két: az anyám azt mondta, úgy rémlik neki, ő vette
M. J.-nek a babát, legutóbb, amikor vigyázott rá. Az
anyám folyton olyan szarokat vásárol neki, amire
nincs is szüksége. A fenébe is, mindannyian folyton
olyan szarokat vásárolunk neki, amire nincs is szük-
sége.
– Szia, bébi – mormolom az illatát magamba szív-
va.
– Kemény napod volt?
– Igen, olyan – válaszolom neki. Tudom, hogy pon-
tosan megérti, mit jelent ez. Neki is vannak ilyen
napjai.
– Hadd tegyem jobbá – harap az ajkára, miközben
az övemmel matat. Aztán lehúzza a sliccemet, és
térdre ereszkedik.
A hóna alá nyúlva felemelem.
– Hideg a padló. Hadd foglalkozzak inkább én ve-
led.
Kurvára nem akarom, hogy a terhes feleségem a
hideg kőre térdelve szopjon le.
Felemelem a konyhapultra, és szétnyitom a kön-
tösét.
Meztelen alatta, a kreol bőre puha és bársonyos, a
feszes melle pedig könyörög, hogy szívogassam.
Imádom, hogy sötétebbek a mellbimbói, amikor ter-
hes. A pocakja úgy néz ki, mintha megevett volna egy
kis dinnyét. Gyengéden lefelé nyomom a vállát, mire
hátradől a könyökére támaszkodva. A puncija nyíló
virágként tárul fel, ahogy széttárja nekem a lábát.
Csillognak az ajkai odalent az izgalomtól, amitől
folyni kezd a nyálam.
 Lehajolok, hogy megkóstoljam, apró nyelvcsapá-
sokkal izgatva a csiklóját. Megrándul az öle, amikor
behatolok a nyelvemmel az éhes kis lyukba. Felfelé
vándorló kezemmel megmarkolom a tökéletes mel-
leit, hogy két ujjal összecsippentsem a bimbóit.
Hozzám nyomja a csípőjét, amiből tudom: azt
akarja, hogy a csiklójával foglalkozzak. Újra és újra
végighúzom a nyelvemet a lüktető pontocskán, és
keményen szívni kezdem, miközben két ujjamat be-
lémártom. Be is hajlítom őket, hogy éppen a megfe-
lelő helyen érjek hozzá. Addig ujjazom, amíg össze
nem rándul a puncija, és hangosan lihegni kezd.
– Pont ott… Jaj, baszki, kurvára ne hagyd abba! –
nyögi.
Amikor az orgazmusa elönti a kezemet, az a világ
legszexibb dolga. Megőrülök tőle. Minden egyes al-
kalommal.
Elhúzódom tőle az arcommal, hogy megfogjam a
farkamat, és egy határozott mozdulattal beléhatol-
jak. Mindkét combját átkarolva közelebb húzom ma-
gamhoz, hogy a feneke a pult széléig csússzon, és
elmerülök benne. Közben a mellét cirógatja, amitől
betonkemény leszek. Belenyomulok a satuszűk pun-
cijába, hogy kimért mozdulatokkal közeledjek a for-
ró és nedves megkönnyebbülés felé.
Pont erre volt szükségem egy ilyen nap után, mint
a mai.
 Összehúzódnak a golyóim a gyorsan érkező or-
gazmustól.
Mielőtt felrobbannék, elhúzódom tőle, és hagyom,
hogy a gyönyörű hasára spricceljen az ondó.
Mindketten levegőért kapkodunk kielégülve, ránk
férne egy alapos zuhanyozás.
– Talán vehetnénk egy jó kis fürdőt – javasolja,
mintha olvasna a gondolataimban.
Kurva jól hangzik.
 HARMADIK FEJEZET

Benny

Ordítós volt.
Rohadtul felbosszantott vele.
A félelem sokkal izgalmasabb, amikor néma – csak
a szemükben látszik, meg a reszkető húsukban. A
lány váratlanul jött, a félelme pedig tökéletes volt.
Dermedten állt, ahogy lemészároltam a férfit, aki
nem tudom, kije volt, míg végül túl sok lett neki, és
elájult. Nem számítottam arra, hogy az ernyedt tes-
tével térek vissza – általában nem is csináltam ilyet –
, mégis itt vagyok, és itt van ő is.
A nyíló zár Tanner érkezésére figyelmeztet. Raj-
tam kívül ő az egyetlen, akinek van kulcsa a laká-
somhoz, vagyis az ő lakásához.
Súlyos léptekkel közeledik, és megáll mellettem.
Átjárja a levegőt az illata, és megváltozik a légkör,
amikor érzékelem, hogy meglátta a lányt. Barna ha-
jú, fiatal, csinos, és kerekebb, mint amilyet egyéb-
ként szeretek, de volt valami a hallgatásában – ami-
kor először meglátott, és végignézte, ahogy megölöm
azt az embert –, ami felkeltette az érdeklődésemet.
Nem volt neki új az erőszak… a halál.
– Ki ez? – kérdezi karba font kézzel, a kanapémon
alvó nőt fürkészve.
 – Ott volt a lakásban, ahová kiadtad nekem a me-
lót.
– És úgy döntöttél, hogy elhozod magaddal? – rán-
colja a homlokát.
– Pazarlásnak tűnt volna ott helyben végezni vele.
Tanner tesz néhány lépést a kanapé felé, aztán fél-
resimítja az alvó lány haját az arcából.
– Csinos.
Igen, az.
– Tudod a szabályokat.
Igen, tudom. Nem rabolunk el vagy ölünk meg
senkit csak úgy. Ha eltűnik és keresni fogják, akkor
megtalálhatnak minket.
– Ébreszd fel!
Megfogom az italt, amit pillanatokkal korábban
tettem le az asztalra, és ráöntöm az alvó csajra.
Nyögés visszhangzik a lakásban, ahogy gyorsan fe-
lül.
Elkerekedik a szeme, amikor meglát engem.
Tanner mellém lép, mire a lány halványzöld tekinte-
te rávetődik, aztán vissza rám.
– Ki vagy? – kérdezi Tanner azon a kellemes han-
gon, amit akkor használ, ha óvatos vagy távolságtar-
tó.
– Dina – hangzik a válasz erős akcentussal. Úgy
mondja, hogy „Dííná”.
– Mit kerestél Maximusnál?
 Összevonja a szemöldökét a halott ember nevének
hallatán.
– A férfinál, akivel ma este voltál – pontosít
Tanner, és előrehajolva kinyújtja a kezét, hogy a lány
füle mögé simítson egy kósza hajtincset.
– Ő a gazdám – suttogja Dina.
– A most érkezett szállítmányhoz tartoztál? – bic-
centi oldalra a fejét Tanner, és a lány alakját tanul-
mányozza: szűk fekete ruha van rajta, ami alig takar-
ja a fenekét. Térdelve ül, lazán tartott karokkal. Nem
rezzen össze az érintéstől.
– Igen.
– Jó az angolod?
– Anyám angol születésű volt – bólint vállat vonva.
– A gazdád halott – magyarázza Tanner csevegő
hangon.
A zöld szempár rám szegeződik, és megint bólint.
– Szeretnél szabad lenni, Dina, vagy egy új mestert
szeretnél? – simogatja meg az arcát Tanner, aztán
megragadja az állát, hogy a szemébe nézzen. A lány-
nak szaporán hullámzani kezd a mellkasa. Tanner
bedugja a hüvelykujját a szájába, és körbesimítja
odabent. Kihúzza, majd felfedezi vele a fekete ruha
nyakvonalát, hogy aztán két kézzel megragadja és
rántson rajta egyet. Reccsenés hallatszik, és az anyag
már cafatokban lóg, felfedve a bőrt alatta. A lány ap-
ró, kerek mellein rózsaszínű bimbók díszelegnek –
illenek az ajka árnyalatához. Kerekded hasát anyaje-
gyek tarkítják. Nincs rajta bugyi, de csak a vénusz-
dombja látszik, a vágat az összezárt combjai között
rejtőzik.
– Szét akarod tenni a lábad nekem? – teszi fel a
kérdést Tanner, ám olyan tekintéllyel, hogy sokkal
inkább parancsnak tűnik. Még a legszemérmeseb-
beknek is nehezükre esne nemet mondani ennek a
pasasnak.
Ez olyasmi, amit csodálok benne.
A lány fészkelődik a kanapén, hogy széttárja a lá-
bát.
Olyan rózsaszín a puncija, mint a bimbói. Virág
alakú a csiklója, mintha tulipán ülne éppen az ajkain
túl. Sokat használták, ami látszik a viselkedésén és a
puncija nyílásán.
– Meg akarlak szagolni. Szabad? – érdeklődik
Tanner, de megint inkább kijelentést tesz. Azt a vá-
laszt kapja, amit megszokott: sóvárgó, ám nem telje-
sen határozott bólintást.
Nedvesség csillog a lány combjai között. Sohasem
lenne belőle jó babácska, viszont pont ezért hoztam
ide. Hogy eljátsszon Tannerrel. Két szörnyeteg szö-
vetsége.
Tanner fél térdre ereszkedve magába szívja az il-
latát.
– Egy mocskos kis kurva vagy, aki azt akarja, hogy
tele legyen a puncija? – leheli behunyt szemmel, az-
tán kinyitja, és borostyánszínű lángok táncolnak a
pupillái körül. – Szeretnéd, hogy megdugjalak?
Bólint. Igen. Mindig igen.
– Nem! – csattan fel Tanner. – Használj szavakat!
A csaj rám pillant, aztán megint Tannerre. Égővö-
rös az arca.
Tanner úgy felkacag, hogy csak úgy visszhangzik a
szobában.
– Azt akarod, hogy mindketten megdugjuk a csö-
pögő lyukaidat? Milyen egy mocskos ribanc vagy te.
Tanner a csuklójánál fogva lerántja a kanapéról,
így egymásnak ütközik a testük.
– Szörnyeteg, melyik lyukat kéred? – fordul szem-
be velem, a lány pedig nekem háttal van.
– A seggét – vetem oda.
Tanner arcán eszelős vigyor terül szét. Lehúzza az
öltönynadrágjának sliccét, és előveszi a vastag, ke-
mény farkát.
Szélesebb, mint az enyém, de nekem hosszabb. Fél
kézzel sikerül felhúznia a kotont, hogy megvédje
magát a mocskos, valószínűleg nemi betegségeket
hordozó pinától.
– Nem tudjuk, hány látogatót üdvözölt már ez a
punci – gúnyolódik a lány válla fölött, és odadob egy
gumit nekem is.
Felemeli a lányt a törzsénél fogva – az a dereka
köré fonja a lábát – majd egy erőteljes mozdulattal
magára húzza. A fájdalmas nyögéstől felpezsdül a
vérem. Elkapja a csaj nyakát, és feljebb húzza az ál-
lát, hogy kénytelen legyen ránézni.
– Azt akarom, hogy vérezz. Akarsz vérezni nekem?
– duruzsolja Tanner a kanapéhoz sétálva, és lerogy
rá.
– Igen – kiáltja a csaj, fel-le mozogva rajta.
Tanner hátradőlve elereszti a nyakát, és meglazít-
ja a nyakkendőjét, aztán le is veszi. Észbe kapok,
úgyhogy én is akcióba lépek. Megragadom a nyak-
kendőt, hogy hátrakössem a lány kezét a fenekéhez.
Felgyorsul a pulzusom attól, ahogy mozog rajta, és
riszálja a csípőjét.
Kiszabadítom a lüktető farkamat, és felhúzom a
síkosítós gumit. Kibújok a pólómból, aztán megfo-
gom a csizmámba rejtett kést, mielőtt lerúgom a
lábbelit, meg a farmeremet is.
Tanner megint elkapja a lány nyakát, aminél fogva
maga felé húzza, így nem férek hozzá a seggéhez.
Megmarkolom a kést, hogy végighúzzam a bal csuk-
lóján, aztán a jobbon. Az ajkáról felszakadó lélegzet-
től és a vonaglásától még jobban feláll a farkam. Vö-
rös patak kezd folyni lefelé a segge partján, és azon
kapom magam, hogy széttárom a fenekét: így a lyu-
kát is beborítja.
– Fáj – nyüszít fel. Próbál leszállni Tannerről.
– Hát persze – mordul fel Tanner. – Minden jó szex
fáj – szorítja meg még jobban a torkát, amitől fel-
szisszen.
 Belemártom az ujjaimat a Tanner lába közé csö-
pögő vérbe, ami már a kanapéra is kifolyt, ahol a
térdem pihen. Bekenem vele a farkamat, mielőtt be-
nyomulok a szűk segglyukába. Hörög és nyöszörög
az összeszűkült légutain keresztül, amennyire
Tanner engedi. Egyre kevésbé küszködik, miközben
egyre gyengül a vérveszteségtől. A farkammal ér-
zem, ahogy kitágul az izomgyűrű.
– Érezlek – morogja Tanner, amikor előrelendítem
az ölemet.
A vékony fal, ami elválasztja a farkamat az övétől,
hihetetlen súrlódást biztosít. Minden csupa vér, to-
csog benne az újra és újra egymásnak csapódó tes-
tünk, és szinte egy kép rajzolódik ki tőle a csaj hátán.
Elernyed Tanneren, a feje pedig oldalra bicsaklik,
ahogy Tanner két kézzel gondosan fogja a nyakát,
közel tartva magához az arcát.
– Érzem az ízén, ahogy haldoklik – lihegi. Eszelős
tűz lángol a borostyánszínű szemében, ahogy rám
néz.
A szívem csak úgy zakatol a ketrecében, az
agyamra pedig sötét köd borul. A magasba emelem a
pengét, ahogy egyre durvábban nyomulok belé. Be-
levágom a kést a puha húsába, és élvezem, ahogy
felhasítja.
– Még egyszer – parancsol rám Tanner kéjtől csil-
logó szemmel.
 A késem újra és újra megismétli a mozdulatot,
amíg ki nem robban belőlem az orgazmus. Kihúzom
a puhuló farkamat, lerántom a gumit, és odahajítom
az asztalra, mielőtt leveszem a hullát Tannerről.
– Így szebb – állapítja meg. Nézi, ahogy ledobom a
földre.
Megborzong a testem a bennem ordító bestia ere-
jétől. Ha szabadjára engedem, leírhatatlan megré-
szegülés jön, amiből órákba telik kijózanodni.
A teljesen meztelen, Dina váladékaitól ragacsos
testem csak úgy bizsereg Tanner előtt. Szorosan
markolom a kést, aminek ott a vér a hegyén.
Tanner felül. A sliccén keresztül kilóg a még min-
dig álló farka.
Találkozik a tekintetünk egy hosszúra nyúlt, kéj-
sóvár pillanatra. Amikor a bestia tombol, akkor a
rögeszmém és a fókuszom elhomályosul. Olyan só-
várgás fűti a testemet, aminek nem vagyok ura. Ösz-
tönösen ég bennem.
– Nem élveztél el – állapítom meg olyan sötéten
túlfűtött hangon, mintha nem is én lennék.
– Nem – válaszolja. Megrándul a farka, de nem
nyúl hozzá.
– Nem indított be? – dörzsölöm meg öntudatlanul
a mellkasomat. Élvezem, hogy Dina ragacsos vére
borítja a bőrömet.
Megvillan és elsötétül a borostyánszínű szeme,
követi vele a mozdulatomat.
 – Az utolsó leheletének hangja, meg a látvány,
ahogy beborítja a vére a testedet… Az indít be.
Megint megrándul a farka, miközben lassan végig-
járatja a tekintetét rajtam.
Még mindig csak próbálom megfejteni Tannert.
Nem meleg, de biztos nem is heteró. Szerintem bi-
szex vagy ilyesmi.
Kétségtelenül a kettő között valahol. Nem is tu-
dom, van-e megnevezés arra, hogy ő micsoda.
Tannernek szokatlan az ízlése és a preferenciája –
mint nekem.
Farkasszemet néz velem, és lustán megfogja a vas-
tag farkát, hogy lassan verni kezdje. Mintha jobban
élvezné a látványt, mint magát a szexet.
A gyilkolás utáni részegség nem vált ki belőlem
dührohamot, mint régen. Ha nem a tökéletes babát
keresem, hogy aztán csalódjak, amikor a préda nem
felel meg ennek az elvárásnak, akkor eufórikusnak
találom egy élet kioltását.
Az, hogy együtt ölünk Tannerrel, büszkeséggel töl-
ti el a bennem lakozó szörnyeteget azért, mert ilyen
hatással vagyok rá.
A barátok segítik egymást; a mesterek pedig bár-
milyen eszközzel magukhoz csalják az áldozataikat.
Leeresztem a véres kezemet a lankadt farkamhoz,
ő pedig érdeklődve nézi, ahogy szétkenem odalent a
vért. Abban a pillanatban nekem is feláll, amikor be-
pacsmagolom a csaj égővörös maradványaival.
 Tanner előrehajol, és végighúzza a kezét az alha-
samon, hogy letörölje vele a vért. Az érintésétől vá-
ratlan borzongás fut végig a gerincemen. Aztán neki-
lát kiverni a farkát a véres markával.
Felveszem a ritmusát, miközben állom a kemény
pillantását.
Nem vagyok meleg, és nem a férfiakat szeretem,
de Tanner többet segített nekem, mint amennyit va-
laha is képes leszek viszonozni. Megtehetem, hogy
felismerem, mire gerjed, és alkalmazkodom hozzá.
Arról nem is beszélve, hogy ez csak megerősíti a kö-
teléket, amire szükségem van.
Testvérek vagyunk.
Legjobb barátok.
Társak.
Mester és Szörnyeteg. Csak… ő még nem tudja a
szerepeket.
Hátradőlve felgyorsulnak a mozdulatai. Amikor
behunyt szemmel torokhangon felmordul, megszó-
lítja vele a bennem lakozó bestiát. Kirobban belőle
az orgazmus, az enyém pedig lefelé árad ki, ahogy
ott állok, és eláztatom vele a nadrágját.
Nem tehetek róla, vad birtokvágy uralkodik el raj-
tam a gondolattól, hogy megjelöltem úgy, ahogy
nagyjából egy állat tenné a másikkal.
Azt hiszi, hogy rám talált, és a kis védence lettem.
De nem tudom, rájött-e, hogy én vagyok a gyűjtő.
Mint a babák, akiket én teremtettem és imádtam:
megtalálom, ami tetszik, hogy tökéletesre formáljam
és megtartsam. Kurvára megtartom, és nem enge-
dem el soha.
Tanner az enyém.
Őt is meg fogom tartani.
Legjobb barát, fivér vagy istenverte ügyintéző?
Bármilyen minőség köt össze bennünket, azt az
utat fogom követni, hogy biztosan megtartsam. És
ahogy gyakran emlékeztet is rá, muszáj türelmet
gyakorolnom. Arra, hogy megkapjam, amit akarok,
rá kell szánnom az időt – és nem követhetek el egy
hibát sem.
Az, hogy segítek Tannernek eljutni a csúcsra a
szokatlan vágyainak való megfeleléssel, csupán egy
újabb lépés a tervem megvalósítása felé. Szeretem,
amikor szüksége van rám. Akár egy olyan egyszerű
dologban is, mint hogy segítek neki eljutni a csúcsra.
A szükségletei gyarapodni fognak, és valami irányít-
hatatlanná növik ki magukat. Gondoskodni fogok ró-
la, hogy így legyen. Ő a gyűjteményem része – az éle-
tem azon darabjainak egyike, amik a végső boldog-
ságomhoz vezetnek.
Mert ki ne lenne boldog, ha egy helyen tudhatná a
legjobb barátját, a rég elvesztett nővérét és a ked-
venc babácskáját?
A való életben ezt családnak hívják.
Nekem ez az.
 NEGYEDIK FEJEZET

Elizabeth

Szeretem, ha néznek.
Ez beteg dolog. Perverzió. Rajongás a figyelem
iránt.
Nem olyasvalami, ami a születésem óta elkísér, és
nem is egy buta pszichés gond, amit a kattant apám-
tól örököltem volna. A probléma, amivel küszködöm,
kizárólag annak tudható be, hogy mindenben keve-
sebb vagyok, mint az ikertestvérem, Elise.
Ő brillírozik a tanulmányaiban. Én bukdácsolok.
Úgy ragadnak rá a pasik, mint méhek a
mézesbödönre. Engem többnyire észre sem vesznek.
Ő vicces, okos és karizmatikus. Én komor vagyok
és visszahúzódó.
Rengeteg időt töltök el azzal, hogy figyelem, és azt
kívánom, bárcsak olyan lehetnék, mint ő, de mindig
hiábavaló az erőfeszítés. Nem vagyunk egyformák.
Két lány, akik ugyanazon a méhen osztoztak kilenc
hónapon át – de akkor sem lehetnénk különbözőb-
bek, ha akarnánk.
Külsőre ugyanolyanok vagyunk.
Ugyanaz a hosszú, sötétbarna haj. Ugyanaz a kicsit
pisze orr, szeplőkkel tarkítva. Ugyanaz a mogyoró-
barna szempár. Még a szánk is ugyanolyan mosolyra
húzódik.
Ennek ellenére ő jobban tetszik a pasiknak. Diva-
tosan öltözködik, erősen sminkel, és olyan nyüzsgő
természete van, hogy sokat nevet.
És én?
Engem úgy látnak, mint az ő csöndes, furcsa test-
vérét.
Én bújtam ki először az anyánkból, mégis úgy ke-
zelnek, mintha sokkal fiatalabb lennék nála.
Ő a fény, én pedig az általa vetett árnyék.
Így hát amikor valóban figyelmet kapok, akkor lu-
bickolok benne. Mint a nap meleg sugaraiban. Leg-
szívesebben befeküdnék alá, hogy a fényében alud-
jak. A legfigyelmesebb emberek az életemben Dillon,
Jade és a kis M. J. Olyan, mintha inkább az ő család-
jukhoz tartoznék, mintsem a sajátomhoz.
Miután apát bűnösnek találták sok nő megerősza-
kolása és meggyilkolása miatt, az én családom szét-
szakadt.
Anya nem volt hajlandó megbeszélni velünk a
bűntetteket, de tele volt velük a híradó, az újságok
meg az internet. Nem menekülhetett el előle, mint
ahogy mi sem. Bezárta a klinikáját, miután már nem
jöttek a páciensek, és elkezdett a kórházban dolgoz-
ni. Hosszú és brutális lett a munkaideje, mert próbált
bizonyítani magának: egyben tartani mindent anya-
gilag, hiszen már egy fizetésből járat egyetemre két
gyereket. A tesómat pedig lefoglalja, hogy ő legyen
Miss Népszerű Egyetemista. A fekete folt, amit apánk
ejtett az életünkön, neki meg sem kottyant, rám vi-
szont felvonják a szemöldöküket az emberek, és su-
tyorognak, amikor elmegyek mellettük.
Gyűlölködő megjegyzéseket vágtak hozzám az
apámról, meg kérdéseket egy fiútestvérről, akiről azt
sem tudtam, hogy létezik.
Egyvalamit megtanultam: a színtiszta sötétségen
is megvannak a hézagok, amiken át beszüremlik a
fény. Ez az egyik oka annak, hogy halasztok egy fél-
évet. Nem bírom, hogy folyton ítélkező tekintetek
szegeződnek rám. Otthon legalább megszabadulok
az egésztől.
Ha az ember eltávolodik az anyjától és a húgától,
akkor felmerül benne, hogy talán az öröklött génál-
lomány másik fele érvényesül benne inkább, ami
ijesztő kilátás.
Így amikor Dillon és Jade meghív vacsorára, min-
dig megyek.
Amikor megkérnek, hogy vigyázzak M. J.-re, min-
dig megteszem.
Amikor egyszerűen csak érdeklődnek és megkér-
dezik, hogy vagyok, mindig elcsevegek velük.
A figyelem, amit most érzek, egyáltalán nem olyan,
mint az ő meleg, napsugárra hasonlító szeretetük. Ez
más. Mintha hűvös szellő csapná meg a verejtéktől
nedves nyakam. Borzongás fut tőle végig a gerince-
men.
Sötét és baljós. Ijesztő. De attól még… Valaki figyel
rám.
Mindig úgy érzem, hogy néznek. Öntudatlanul, so-
hasem direkt. De semmi baj nincs ezzel. És mivel tet-
szik, hiába nem tűnik helyénvalónak, általában lehe-
tővé is teszem, hogy nézzenek. Sohasem hittem vol-
na, hogy ennyi olyan ember van, mint ő.
A hálószobám ablaka nyitva.
A függönyt olykor meglibbenti egy kis légáramlat.
Sötét van odakint, de a szobámban világos.
Reflektorfényben vagyok. Az egyszemélyes műsor
sztárja.
– Biztos, hogy nem akarsz kimozdulni ma este? –
kérdezi Elise a homlokát ráncolva, miközben engem
fürkész.
– Biztos – felelem egy kis erőltetett mosollyal.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy picit elernyed a vál-
la a válaszomtól.
Kötelességtudatból hív, de imádja, hogy mindig
nemet mondok.
– Jason érdeklődött felőled – lép be a szobámba,
hogy mögém álljon a fésülködőasztalnál. Jason? Fúj.
Találkozik a tekintetünk, miközben az egyik haj-
tincsemet piszkálja. A szemét füstösre elkent fekete
kontúr keretezi, a pilláit pedig sötétre festette. Elise
mostanában idősebbnek látszik. Egzotikusabbnak.
Nőnek.
Rápillantok a saját sápadt, természetes bőrömre
meg a lebiggyesztett ajkamra.
Én csak egy gyerek vagyok.
– Jason nem az esetem – közlöm vele bosszús
hangon.
Legutóbb, amikor beadtam a derekam, és elmen-
tem vele meg a barátaival, Jason megpróbált
letaperolni a moziban. Bűzlött a szája a sós vajtól,
kirázott tőle a hideg. Persze, szeretem, ha figyelnek
rám, de nem egy arrogáns stréber, aki azt hiszi, hogy
le tudja kapni a félénk, kétségbeesett lányt.
Megvan a mércém. Meg az ízlésem.
A moziízű srácok nem tetszenek.
Nekem valami sötétebb, érettebb, dekadensebb
jön be – minden, ami Jasonben nincs meg.
– Rendben – sóhajtja Elise. – Anya össze akar futni
velünk szombaton pedikűrre. Napi tizenhat órákat
dolgozik, és bent alszik a kórházban. Egy darabig
tényleg csak így tudunk találkozni vele. Ne okozz
neki csalódást, jó?
Nem én vagyok az, akinek tele van programokkal
a naptárja…
Habár ma estére akad egy-két tervem…
Utálom, hogy úgy mondja, hogy anya a kórházban
marad, mintha nem tudnám. Csak én lakom a ház-
ban, és többször látom anyát, mint ő. Elise a campu-
son él. Ez csak egy újabb szurkálódás a részéről. Az
én tökéletes ikertestvérem folyton szurkálódik.
Csengetnek, mire Elise gyorsan elhúzódik tőlem,
és vigyor terül szét a magasan ívelt járomcsontjáig.
– Lehet, hogy a barátnőm van itt értem.
Kami, Elise új legjobb barátnője érdekes, és úgy
tűnik, hogy jobban hasonlít rám, ám Elise annyira el
van foglalva saját magával, hogy szerintem észre
sem vette, milyen alternatív zenét hallgat Kami, és
milyen vékony hegek tarkítják az alkarját a vagdo-
sástól. Elise nem látja a részleteket – nem úgy, mint
én.
Én szeretem tanulmányozni az embereket, és rá-
jönni, mi mozgatja őket.
Elcsörtet, és a színpad megint teljesen az enyém.
Gyorsan a nyitott ablakra tekintek, és próbálok ki-
látni rajta. Sehol egy mozgó alak. Semmi. De érzem
magamon azt a tekintetet.
Mindig. Biztos, hogy valamelyik nap követtek,
amikor hazasétáltam egy kis bevásárlás után. Súlyos
léptek zaja hallatszott mögöttem, de valahányszor
hátranéztem, üres utca látványa fogadott.
– Van odakint valaki? – suttogom az utcát fürkész-
ve.
Mosoly bujkál a szám sarkában, amíg meg nem
hallom odalentről Elise nevetését. Dillon mély hang-
ját hallom a lépcső aljából, és melegség járja át a szí-
vemet. Vajon Jade és M. J. is vele van?
 – Sohasem megy ki a házból – panaszolja Elise
olyan lágy hangon, mintha nem hallanám így is a
nagy száját.
– Úgy biztonságosabb – morogja vissza Dillon.
Belevigyorgok a tükörbe.
Mindig számíthatok Dillonra, hogy megvéd en-
gem.
– Nincs mitől tartani. Talán lenne társasági élete,
ha akár egyszer is eljönne velem, de… – mormolja
Elise olyan halkan, hogy alig értem, amit mond. –
Utána tudnál járni ennek?
Tudom, hogy hatással voltak rá az apánk dolgai
meg az a teremtmény, ami tőle született, de kezd el-
fajulni a helyzet. A többiek mondták nekem a suli-
ban, szóval még csak nem is próbálja eltitkolni…
Érthetetlen suttogásra vált a hangja, engem pedig
zavar, hogy nem hallok többet.
A húgom felsóhajt, amikor megint megszólal a
csengő. Nem tehetek róla: örülök, hogy félbeszakí-
tották.
– Szia, Dé! Itt vannak értem. Küldök egy puszit M.
J.-nek.
Becsukódik a bejárati ajtó, aztán csizmás léptek
zaja hallatszik a lépcső felől. Dillon hatalmas alakja
áll meg az ajtómban. Papírt szorongat a markában,
aztán az ingzsebébe gyömöszöli. Egyenesen munká-
ból jöhetett. Elegáns fehér ing van rajta, ami úgy rá-
simul az izmaira, hogy zakatol tőle a szívem. Nadrág-
ja rátapad a szálkás combjára, és látom a jelvényé-
nek körvonalait a zsebében.
Zsaru vagy, vagy csak örülsz, hogy látsz?
– Min somolyogsz? – kérdezi nevetve, vállát az aj-
tófélfának vetve.
– A puszta gondolatán annak, hogy Elise szerint
bárhová is elmennék Jason Farokverő Bronsonnal –
hazudom.
Felvonja a szemöldökét, de nem dorgál meg a fül-
lentés miatt.
Ez az egyik hátránya annak, ha az ember nyomo-
zóval barátkozik: neki és a feleségének túl jók a
megérzései.
– Az a faszfej, akinek elkalandozott a keze múltkor
a moziban?
Dillon mindent lát velem kapcsolatban, és min-
denre emlékszik. Emiatt az egyik kedvenc ember az
életemben.
– Az. Hogy van Jade? Éreztem rugdosni a babát,
amikor legutóbb itt járt – fordulok meg az íróasztal
mögötti székemben, és kis mosolyra húzódik a szám.
Vigyorogva átsétál a szobámon, egyenesen az ab-
lakhoz.
Felgyorsul a pulzusom. Mi van, ha elijeszti azokat
a szemeket?
Majdnem hangosan felsóhajtok, amikor becsukja
az ablakot.
Összehúzza a függönyt, aztán felém fordul.
 – Jól van – ráncolja a homlokát, amiből látom,
hogy valami aggasztja. Én is észreveszek dolgokat.
– Mi a baj?
– Nem kéne nyitva hagynod az ablakot. Pláne, ha
egyedül vagy a házban.
– Nem vagyok egyedül – vonom fel a szemöldö-
köm. – Itt vagy – cukkolom. – Igazából mi a baj?
– Nagyon hajmeresztő szarságot láttam tegnap –
feszül meg az álla, és szorul ökölbe a keze. – Kurvára
aggódom, hogy történni fog valami veled vagy Elise-
szel. Anyukád soha nincs itthon, ti meg tök egyedül
vagytok – dörzsöli meg a borostás arcát. – Főleg te.
Elég közel kerültünk egymáshoz, amióta apát bör-
tönbe zárták. Az ember ilyenkor rájön, hogy nem fel-
tétlenül a vér szerinti az igazi családja. Hanem azok,
akik törődnek vele, szeretik és mellette vannak.
– Tizenkilenc éves vagyok – emlékeztetem. Kézbe
veszek egy tollat, és elkezdek rajzolgatni a noteszbe,
ami annyi titkot rejt.
Dillon kurtán bólint egyet, de viharos a tekintete.
Kényelmetlenül érzem magam attól, ahogy min-
dent végigmér a szobámban. Amikor a szekrényem-
re néz, zavarba jövök.
– Elmondanád, ha valami baj lenne, ugye, tökmag?
– vonja fel a szemöldökét a gardróbom felé tartva. –
Például ha füveznél.
 Horkantva felnevetek, és csak forgatom a szeme-
met. Néha az apám jut róla eszembe, de sohasem
terhelném ilyen kétes bókkal.
– Dilinyós vagy. Nem füvezek. És igen, elmonda-
nám neked, ha valami baj lenne.
De most nagyjából minden rendben.
Folyton a gardróbra pillant kíváncsiságtól csillogó
szemmel, és ott is ragad a tekintete. Látom, hogy na-
gyon be akar kukucskálni, de nem adok neki enge-
délyt arra, amit annyira szeretne.
– Maradsz vacsorára? Megmelegíthetem a karajt
és a krumplipürét, amit csináltam.
Korog a gyomra, amin felkacagok.
– Bármennyire is szeretném elfogadni a meghí-
vást, megígértem Jade-nek, hogy benézek hozzád,
aztán hazavonszolom a nagy seggem. M. J. hisztizni
szokott neki, ha nem vagyok ott felolvasni az esti
mesét.
A gardróbom iránti kíváncsiságról megfeledkezve
odajön hozzám, én pedig felállok, hogy átöleljem.
Ujjbegyeivel végigjárja a firkákat a notesz tetején.
Úgy felpezsdül a vérem és remeg a testem, mintha
megmozdulna alattam a föld. Nyelek egyet, és ráve-
szem magam a lazításra.
– Esetleg vasárnap, ha ráértek, gyertek át, és me-
gint megmutathatjátok, hogy kell használni a grillsü-
tőt. Legutóbb majdnem felgyújtottam a házat, de
meghalok egy kis grillezett házi hamburgerért.
 Kedvtelve néz rám. Látom a szemében, hogy úgy
tekint rám, mintha a kishúga lennék. És Elise árnyé-
kával szemben teljesen más Dillon árnyékában lenni.
Ő szeret védelmezni, tanítani és formálni engem,
miután nem sokan vannak az életemben, akik ezt
megtehetik értem. Vágyom a figyelmére, a megerősí-
tésére, a támogatására.
– Persze, tökmag.
Lekísérem, még egyszer átölelem, és magamba
szívom a verejték és az arcszesz illatának keverékét.
Elindul a kocsijához, én pedig integetek neki. Mintha
erősödne az érzés, hogy figyelnek. Még a tarkómon
is felállnak tőle a pihék. Miután Dillon elhajt, körül-
nézek a sötétben, azokat a szemeket keresve.
Nem látok semmit, amitől kicsit elszontyolodom.
Becsukom az ajtót, kulcsra is zárom. Ugyanígy teszek
a szobám ajtajával is.
Nem mintha bárkitől is félnék. Így, hogy már
egyedül vagyok, szabadon önmagam lehetek.
A notesz fölött időzik a kezem, amit olyan gondat-
lanul elöl hagytam, hogy bárki belekukucskálhatott
volna. Belelapozok, és kinyitom ott, ahová hatalmas
betűkkel azt körmöltem: BENNY

Csak az a két kép van róla, amit a médiában hasz-

náltak, amikor próbálták elkapni, meg amin kiskorá-
ban szerepel az apánkkal. A fantomképe hátborzon-
gató. Van valami a sötét és üres tekintetében. Néha
rámeredek a képre, mintha életre akarnám kelteni
csupán azért, hogy feltehessek néhány kérdést a bá-
tyámnak. Újságkivágásokat is odaragasztottam az
oldalakra. Lelassul a szívverésem, ahogy lapozva le-
nézek a sírkő köré rajzolt lángjaimra. Eszembe jut a
nap, amikor értesültem Benjamin létezéséről, ami-
kor Elise felvilágosított a végzetéről.

CSAKNEM HÁROM ÉVE…

Elise ugyanúgy órákra jár, és úgy tesz, mintha min-

den rendben lenne, miközben az a csúf igazság, hogy –
nálunk legalábbis – semmi sincs rendben. Tekintetek
követnek, ahogy átmegyek az udvaron, és ledobom a
táskámat a kibírhatatlan hőség elől árnyat adó ha-
talmas fa alá. A bőröm tiltakozik a nap ellen, szó sze-
rint. Haragosvörös lesz tőle. Mindig is a világos bőr-
színem volt az egyik dolog, amit szerettem magamon.
Egészen addig, amíg el nem kezdtem a gimit, ahol a
fiúk kigúnyoltak.
Vámpír.
Tejesüveg.
A kulturáltabb diákok pedig beérték a „gésalány-
nyal”, mintha az sértés lenne. A bőrfehérítés millió
dolláros üzlet Ázsiában.
 Kizökkenek a töprengésből, amikor egy lány, akit
Műribanc 1. néven ismerek, leül mellém.
A barátnői – Műribanc 2. és 3. – mellette állnak,
mintha a személyi testőrei lennének.
A homlokomhoz emelem a kezem, hogy védjem a
napfénytől, és végignézek a tökéletes vonásain. Kék
szem, göndör szőke tincsek a szép ovális arca körül,
telt alsó ajak vékonyabb felsővel.
Félmosolyra húzódik a szája, aztán megszólal. Fe-
lém nyújt egy iPadet, amit nem is vettem észre nála.
– Na, tudod, hogy hol van a bátyád? Mármint kül-
dött neked titokban üzeneteket, hogy jelezze, hogy jól
van?
Jaj, istenem! Valaki másnak hisz engem. Szóra nyi-
tom a számat, de nem jön ki belőle hang.
Felemeli a kezét, hogy meglóbálja az orrom előtt.
– Halló, Föld hívja…
Felnéz az egyik barátnőjére, aki vállat vonva tátog-
ja: „Beck?”
– Becket – fejezi be újra felém fordulva.
Nem veszi észre a lesújtó pillantásomat, amikor
rám mered.
– A nevem Beth. Elizabeth – vágok vissza.
– Mindegy – forgatja a szemét, és megérinti a kijel-
zőt, az iPaden, ami időközben az ölembe került.
Lejjebb vándorol a tekintetem a megnyitott webol-
dalra.
 A gyilkos rendőrfőnök, Steve Stanton eltüntette a
még mindig szökésben lévő a borzalmas bűntettei-
nek nyomait.
A sajtóban „Babagyilkos”-nak nevezett Benjamin
Stantont számos nő meggyilkolásáért körözi a rend-
őrség, illetve egy nyomozónő elrablásáért és fogság-
ba ejtéséért is keresik.
Mit tudunk eddig?
Benjamin a gyalázatos erőszaktevő és gyilkos,
Steve Stanton egyetlen a, aki az első feleségétől,
Patricia Stantontól született. Az asszony állítólag
azon áldozatok egyike, akiknek maradványait a Ste-
ve Stanton nevén lévő birtokon ásták ki. A babaké-
szítő kézműves Patricia hatására alakult ki ában a
csodálat, majd megszállottság a porcelánbabák iránt.

Mielőtt tovább olvashatnék, kikapják a kezemből az

iPadet.
– Szóval… Keres téged? – vigyorog rám Műribanc 1.
Ez most komoly?
– Miért?
Vállat von, a barátnői pedig vihognak.
– Csak… Ez olyan szexi.
– Ez nem igaz – rázom a fejemet. – Nekem nincs bá-
tyám.
– Ez egy hiteles forrás, Becka. Egy bloggerlány, de
az infói bennfentestől vannak.
 – Bethnek hívnak, és nem érdekel, kitől vannak az
infói.
– Azt írja, hogy beöltöztette és megdugta az áldo-
zatait. Ha nem voltak jók, akkor megölte őket.
Még több vihogás a barátnőitől.
– Szerintem én szuper baba lennék – duruzsolja.
Ez megőrült.
– Tehát azt akarod, hogy megerőszakoljanak és
megöljenek?
Ha igaz, amit mond, akkor szeretné, hogy ez történ-
jen vele?
– Engem nem ölne meg, te butus. Én lennék neki a
tökéletes baba.
– Lehet, hogy szarul néz ki – veti fel az egyik barát-
nője.
Műribanc 1. fújtatva hátraveti a haját, és lesújtó
pillantással néz fel rá.
– Megmondtam neked, Kate. Láttam a kiszivárgott
fantomképet, mielőtt levették, és irtó jó pasi.
– Ó, tényleg, elfelejtettem – visszakozik a barátnő.
– Mindez egyáltalán nem fontos – bököm ki. – Ne-
kem nincs bátyám. Elég egy gyilkos a családban. De
azért köszi. Ha valaha is összefutok vele, akkor biztos
megadom neki a címed.
Felállok, felkapom a hátizsákomat, de nagyjából
tízlépésnyire jutok, amikor utánam szól.
– Tudod a címem?
Idióta.
 Izzad a tenyerem, és zakatol a szívem. Meg kell ta-
lálnom Elise-t. Fel kell hívnom Jade-et vagy Dillont,
vagy mindkettőjüket.
Elise-t a lányvécében találom, ahogy éppen cuppant
egyet a frissen kifestett szájával, miközben a haját ke-
félgeti.
– Wendy Hudson odajött hozzám az előbb – vetem
oda neki.
Leereszti a hajkefét, és találkozik a tekintetünk a
tükörben.
– Azt hitte, hogy te vagy én? – kérdezi a ruhámat
végigmérve.
– Nem. A bátyánkról akart infót.
Elise elsápadva fordul felém.
Jaj, istenem! Akkor igaz.
– Mit mondott?
– Miért fontos? Hogyhogy nem tűnsz meglepettnek
egy kicseszett fiútestvér említésétől?
Erre befogja a számat, és körülnéz az üres mosdó-
ban.
– Anyának csúszott ki a száján, és rákérdeztem ná-
la.
Bevallotta, hogy apánknak volt már előttünk is egy
családja.
– Családja vagy fia? – szorul össze a gyomrom, hogy
aztán kavarogni kezdjen.
– Szerintem csak egy fia – von vállat, mintha az idő-
járásról vagy valami jelentéktelen dologról beszélne.
 – És ő is gyilkos? – suttogom, és a karomat a dere-
kam köré fonva összehúzom magam.
– Anya azt mondta, hogy tönkretette őt a két hábo-
rodott szülő, így már kiskorától fogva rossz volt a
mentális állapota. A környezete tette ilyenné.
Ó, istenem!
Zavarodottság küzd helyért a fejemben a többi ér-
zéssel.
Van egy bátyám?
Nem, egy újabb gyilkos.
Egy sérült bátyám?
Nem, egy zakkant gyilkos.
Egészen mostanáig magára hagyták?
Vagy ő akarta, hogy magára hagyják, és gyil-
kolhasson?
Elhagyta az apánk?
Hogy felneveljen minket?
Milyen volt az anyja?
Mi lett volna, ha nekünk is ő az anyánk? Akkor
olyanok lennénk, mint ő?
Miért lett ilyen… ilyen gyilkos?
– És szabadon jár-kel? – kérdezem.
– Nem, ne ijedj meg – fogja meg a vállamat sztoikus
arckifejezéssel. – Ez már nem folytatódhat, Beth.
Válasz helyett csak várom, hogy folytassa.
– Dillon mondta anyának, hogy ne aggódjon amiatt,
hogy szabadon jár-kel. Meghalt. Egy tűzesetben, de
nem jelentették be, szóval csak kevesen tudnak róla.
 A lábam magától indul el, hiába szól utánam.
– Beth… Beth?!
Elhaladok Wendy mellett a folyosón, és visszafordu-
lok, hogy elkapjam a karját. Leesik az álla, aztán nyü-
szíteni kezd, amikor odavonszolom a szekrényekhez.
– Csak azért, mert szóltam hozzád odakint, még
nem jöhetsz oda hozzám a folyosón – suttogja körül-
nézve.
Ez most komoly?
– Tudni akarom a nevét annak, aki azt a blogot írja.
Karba fonja a kezét a tökéletes formájú mellei előtt,
még jobban kinyomva őket a kasmírpulóvere V alakú
nyakkivágásán.
Félmosoly kíséretében hátraveti a haját és felszegi
az állát.
– Szóval igaz?
– Wendy – sziszegem.
– Névtelen a blog, hogy ne lehessen megtalálni vagy
megbüntetni azért, amit ír.
– Hogy hívják?
– Miből gondolod, hogy tudom?
– Wendy!
– Megkaphatod az e-mail-címét, de lehet, hogy nem
válaszol.
A hátizsákomba nyúlva adok neki egy tollat meg
egy jegyzetfüzetet. Ciccegve lekörmöli a címet, aztán
vissza sem nézve tovalibben.
 – Beth – suttogja felém hangosan Elise a tanterem
ajtajából, ahol nyelvtanóránk van.
– Mi van?
– Mit csinálsz? Óránk van.
– Nekem nincs.
Azzal kimegyek az udvarra, onnan pedig haza,
hogy írjak ennek a bloggernek.

Az e-mailt szorongatom, amit csaknem három éve

kaptam válaszul a névtelen bloggertől. A dokumen-
tum, amit a profilozó készített Benjaminról, amikor
még nem tudták, kicsoda.

Magának való, talán egyszülős családból,

mindkét szülő iránt táplált dühvel.
Elhagyatottsági problémák. Vágyakozás az el-
fogadás és a szeretet iránt. Tudja, hogy amit tesz,
az rossz, ám a késztetés túl mélyen gyökerezik,
valószínűleg bántalmazó szülő miatt.

Nem sokat tévedtek. Belegondolok, hogy milyen

terheket cipelhetett. A cselekedetei, hogy életeket
oltott ki, elfogadhatatlanok, de felnőve semmi mást
nem látott. A szülei ugyanazt csinálták, és nem tit-
kolták. Helyette úgy osztották meg az őrültséget,
mintha az lett volna a normális. Vajon így bármelyi-
künkből ez lett volna? Vagy ez olyan beteg dolog,
ami veleszületett a rossz gének miatt? Genetika vagy
neveltetés?
Sohasem fogjuk megtudni.
Nekem aznap megváltozott az életem. Megváltoz-
tam és rátaláltam önmagamra.
Kihúzom a függönyt, hogy újra kinyissam az abla-
kot. Hűlt egy kicsit a levegő, megborzongok tőle.
Mindig úgy érzem, hogy néznek. Mindig. Jobban ösz-
szehúzom a köntösömet, és odamegyek a gardró-
bomhoz. Kinyitom és belebámulok. Ott, a nagy szek-
rénybe vannak bezárva a titkaim – olyan titkok,
amik feszültséget okoznának, ha Dillon vagy Elise
tudomást szerezne róluk.
Eláll a lélegzetem az izgalomtól, ahogy a köntösöm
zsebéből előveszem a kulcsot, és kinyitom a
mahagóniszekrény két ajtaját. Lehet, hogy a csalá-
dom és a barátaim előtt egyszerűen és unalmasan
öltözöm, ám ha egyedül vagyok, szeretek csinos ru-
hákat hordani. Szeretem a fodrokat és a csipkét.
Imádom, hogy milyen egyszerű átváltozni valaki
mássá.
Azt a fehér ruhát választom, amiről eszembe jut,
hogy ötéves korunkban anya felöltöztetett bennün-
ket Elise-szel, hogy odaüljünk a húsvéti nyuszi ölébe.
Elise ordított a rémülettől, én viszont imádtam a
nagy, lelkes nyuszit. Hozzábújtam a puha szőréhez,
és odavoltam azért, ahogy magához ölelt.
 Kioldom a köntösöm megkötőjét. Hagyom, hogy a
lábamnál landoljon a padlón. Egyszerű, fehér mell-
tartó van rajtam. A bugyimat magam készítettem,
csipkés fodrokat varrtam az aljára. Egyszerűen
imádnivaló. Azt akarom, hogy mindenki lássa, főleg a
képzeletbeli szemek odakint. Amióta csak az esze-
met tudom, szeretem megalkotni a saját stílusomat,
ami odáig vezetett, hogy magam készítem a ruhái-
mat.
Zakatoló szívvel veszem le a fehér ruhát a vállfá-
ról, és belebújok. A mellrésze visszafogott, nem mu-
tat túl sokat, ám elég rövid ahhoz, hogy amolyan ár-
tatlanul kislányosnak és egy kicsit szexinek érezzem
magam. Kihúzom az egyik fiókot, hogy elővegyek egy
pár fehér térdzoknit. Amint felhúzom a hosszú lá-
bamra, megcsodálom, ahogy rásimul a bőrömre az
anyag.
Fehér vagyok, de a térdzokni még fehérebb. Meg-
keresem a csillogó fekete pántos cipőmet, belebújok,
aztán kontyba tekerem a hosszú, sötét tincseimet, és
rögzítem őket. A kedvenc parókám a kézzel készült
ruháim mellett lóg, és eljátszom a vörös tincsekkel,
mielőtt felveszem. Miután a helyére kerül, jöhet né-
mi smink.
Még egyszer az ablakra téved a tekintetem. Valaki
van odakint. Szó szerint érzem, ahogy a tekintetével
végignyaldossa a testem lágy vonalait. Elönt tőle a
forróság, de úgy, hogy nem kifejezetten éget, hanem
inkább bizserget. Néha azt kívánom, hogy bárki is
van odakint, mutassa meg az arcát, másszon be az
ablakon, és mutassa meg, hogy nem vagyok annyira
egyedül, mint ahogy érzem magam.
Egy olyan férfinak a szelleme kísért, akit sohasem
ismertem.
Jó félórát töltök a sminkeléssel: kiemelem a fiatal-
ságomat, és a lebiggyedő ajkaimra összpontosítok. A
műszempilla mindig a legnehezebb, de végül sikerült
felragasztanom. Megrebegtetem, akár egy pillangó a
szárnyait, így árnyékot vetnek a rózsás orcámra. A
tükörképemre pillantva félénk mosolyra húzódik a
szám.
Mindjárt kész.
Előveszem a laptopomat, és leteszem a fésülködő-
asztalra, miután elpakoltam róla a sminkcuccokat. A
belépés beletelik néhány percbe, de végül oda jutok,
ahová akartam. Ahol én vagyok a műsorom sztárja.
Ahol több ezer ember várja ezt a pillanatot – a pilla-
natot velem.
Próbálom csitítani a zakatoló szívem, de nem
megy. A pezsdítő várakozás izgalma tart életben. Az
élet túl üres, unalmas és szomorú ezek nélkül a pil-
lanatok nélkül. Kitöltenek bennem egy olyan űrt, ami
akkor keletkezett, amikor az apánkat börtönbe zár-
ták. Mindenki megtette a lehető legtöbbet, hogy ne
kerüljünk reflektorfénybe, és sikerült is nekik. Azt
viszont nem tudták megakadályozni, hogy mindent
végignézzek a hírekben. Hogy mit csinált az apám.
Mit csinált a féltestvérem.
Az összes borzalmat. A furcsa fétiseket. A foglyo-
kat. A gyilkosságokat. Apám börtönbe került, a fél-
testvéremet pedig élve elégették Dillon szerint. Te-
hát meghalt, és elvileg minden rossz dolog is meg-
halt vele együtt.
De van, ami a halála után született.
Van, ami öröklődik.
Megnyomom a gombot, ami belelök a világomba.
A mai este más lesz. Nem csak csendben fogok ülni,
vagy képeket készíteni a követőimnek, hogy meg-
nézzék.
– Helló – cincogok lágy, kislányos hangon. – Ki
akar elénekelni nekem egy altatódalt? – biggyesztem
le az ajkamat, és látom a felhasználónevek százaitól
érkező kommenteket. Olyan gyorsan özönlenek,
hogy el sem bírom olvasni őket. – Senki – hazudom
az ajkamra harapva. – Úgy tűnik, hogy akkor ma-
gamnak kell énekelnem egyet.
Felvillan az új privát üzenetet jelző értesítés, és
nézem, ahogy a benne szereplő szám pillanatokon
belül megsokszorozódik.
Néha, amikor úgy érzem, hogy senki sem lát, meg-
nyitom őket, és elolvasom az összes csodáló levelet.
Van köztük olyan, amelyik mocskos és perverz. A
többi aranyos és atyáskodó.
Mindegyikük azt ígéri, hogy gondoskodna rólam.
 Miss Pollynak beteg lett a babácskája, hajjajaj, Hív-
ta hát az orvost, hogy jöjjön gyorsan, hajjajaj.
Az orvos megjelent a táskájával, hajjajaj, És olyan
hangosan kopogott, hogy ajjajjaj.
Fejcsóválva nézett rá a babácskára, hajjajaj:
„Miss Polly, dugja szegényt gyorsan az ágyba,
hajjajaj!”
Írt fel neki orvosságot, hogy meggyógyuljon majd,
majd, majd.
„Reggel visszajövök megvizsgálni majd, majd,
majd!”
 ÖTÖDIK FEJEZET

Benny

Ámulva nézem a monitort. Tanner elment, isten

tudja, mit csinálni. Azt mondta, hogy hoz majd va-
csorát, ezért kihasználom az alkalmat, hogy őt néz-
zem.
Pretty New Doll. Csinos új babácska.
A vágy, hogy lássam az én Bethanymet, mindent
elsöprő volt, de ha Tanner az embernek szenteli a
figyelmét, akkor nem illik lerázni a saját szükségle-
tek kedvéért. Miután megdugtuk és megöltük Dinát,
whiskyt ittunk, és beszélgettünk a nővérem meg-
szerzésére irányuló terveimről. A kukkolás és a
farokverés a kocsimban nem volt napirenden – leg-
alábbis nem ma estére.
Szóval arra nincs időm, hogy lássam őt, de arra
van, hogy meglátogassam a csodálatom legújabb
tárgyát. Csinos új babácskát. A weboldalt megnyitva
nagyon örültem, hogy éppen élőzik.
Nézem a vastag ajkait: duzzadtak és tökéletesek.
Nem egyenesen a kamerába néz, úgyhogy legszíve-
sebben átnyúlnék a kijelzőn, hogy megemeljem az
állát. Milyen hibátlan! Fehér bőr, ami élesen elüt a
rózsaszín ajkától meg az arcpírjától. A vörös förte-
lem a fején drótszerűnek látszik; biztosan nem a sa-
játja. Annak mennie kell. Szétnyílnak az ajkai, és
mormol valamit, amitől eláll a lélegzetem.
A szívverésem.
A lelkem.
Énekével a sötét lelkem olyan bugyrait szólítja
meg, amikről nem tudom, akarom-e, hogy megszólít-
sák őket. Mintha fogná a szörnyű emlékeket az
anyámról, és átváltoztatná őket valami megnyugta-
tóvá. Édesen énekelt szavai úgy elárasztanak, mint a
meleg nyári eső.
Ez nem lehet igaz. Ez a dal. Ő maga. Az ajkaira sze-
gezem a tekintetemet, és vadul hullámzik a mellka-
som a lihegéstől.
Ez a csinos új babácska órákig szophatná a farka-
mat.
Sohasem unnám meg a látványt, ahogy a telt ajkai
kivörösödnek, miközben fel-le járatja őket rajtam.
Az ölemben ülve énekelhetne nekem, én pedig be-
nyúlnék a pamutbugyija alá, amihez ragaszkodnék,
hogy viselje.
Az előbbi forró zuhany után egy törülközőt teker-
tem a derekamra. Most, hogy ezt az új babát nézem a
monitoron, a figyelemért kiált a farkam. Összerán-
dul, lüktet, és rohadt dühösen kandikál ki a törülkö-
ző alól, mint egy piton a bokorban, amelyik lecsapni
készül – hogy kurvára felfaljon valamit.
A csinos új babácska mond valami olyasmit, hogy
jó kislány az orvos kedvéért, és le kell feküdnie. Nem
kapok levegőt, amikor a kamerának háttal bemászik
az ágyba. Hosszú vörös haja hullámokban omlik a
hátára, kis híján leér a fenekéig.
Négykézláb mászva elindul a párnák felé, és abban
a kegyben részesülök, hogy megpillanthatom a ruhá-
ja és a térdzoknija között kivillanó fehér húsát.
– Vajon mikor jön az orvos, hogy sokkal jobban
érezzem magam? – töpreng hangosan. Előrehajol,
hogy megpaskolja a párnáit, a ruhája pedig annyira
felhúzódik, hogy kilátszik a fehér csipkés bugyija.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
– Baszki! – mordulok fel.
A markomban köt ki a farkam, és durván verni
kezdem.
Milyen tökéletes baba! A ruhája. Az arca.
Kibaszottul mindene.
Ki akarom tépni a vörös haját – ez az egy dolog,
ami nem stimmel rajta –, de ezen lehet változtatni,
amint Tanner előkeríti nekem. Hadovált valamit a
Luke nevű hackeréről meg az IP-címekről, ami ne-
kem semmit sem jelent. Én csak az ígéretet hallot-
tam ki belőle. Egy kicseszett esküt. És ha Tanner jó
valamiben, akkor abban biztosan, hogy tartja a sza-
vát.
Jobban teszi, ha tényleg tartja.
 Le sem veszem a tekintetem a baba szexi seggéről,
miközben a kezemet kúrom. Nemsokára benne le-
szek. Hallanom kell, ahogy kérlel, könyörög, meg a
rohadt énekét. Ahogy a nevemet nyögi. Meg fogom
becsteleníteni, és elveszem az ártatlanságát.
Kopogtatás hallatszik a szobájának ajtaján, mire
felsikkant.
– Elhagytam a pénztárcámat – kiáltja a túloldalról
egy női hang. – Elizabeth, nálad felejtettem?
Elizabeth.
A csinos új babácska gyorsan rápillant a kamerá-
ra, s most először végre rendesen láthatom az isme-
rős szempárt a műpillák alatt. Süt a lebukás miatti
ijedtség és bűntudat a gyönyörű mogyoróbarna te-
kintetében, ami kétségkívül tökéletes. Hirtelen elél-
vezek, és forrón a mellkasomra lövellek.
– Elizabeth! – kiabálja megint a nő.
– Nincs itt – veti oda a csinos új babácska, immár
nem kislányos hangon. Ismerősen cseng. Hallottam
már. És ez az arc… azok a szemek.
Bethany.
Nem.
De!
Egy szóval sem mond többet, csak odasiet a gép-
hez. Kihagy a szívverésem, aztán eszeveszettül zaka-
tolni kezd. Előrenyúl, hogy azonnal leállítsa az élő
közvetítést.
 Behunyt szemmel újra és újra lejátszom a hangját,
hogy biztos legyek benne, de tudom, hogy biztos va-
gyok. Tudtam: van valami oka annak, hogy ennyire
vonz ez az új baba.
Bethany.
Bethany.
Bethany.
A nő Elizabethnek hívta.
Elizabeth az én Bethanym.
Bakker!
– Tessék – mormolja Tanner, és odadob nekem
egy rongyot, hogy megtöröljem magam.
Felé kapom a fejemet, mert egy kissé megdöbbent
a látványa.
Annyira belefeledkeztem abba, amit csinálok,
hogy nem hallottam bejönni.
– Ő az – bököm ki, miközben letörlöm a ragacsot a
mellkasomról és felállok. Az ernyedt farkamra téved
a tekintete, és megrándul a szája széle. Sohasem tu-
dom, mi lakozik éppen a borostyánszínű szempár
mögött.
– Tudom – mered rám unott arccal, és megigazítja
a nyakkendőjét.
Felkapom a farmeremet a földről, hogy gyorsan
belebújjak.
Miután felhúztam a sliccem, keresztbe fonom az
izmos karjaimat a tetovált mellkasom előtt.
 – Hogy a fenébe érted, hogy tudod? – nézek rá
csúnyán.
Szórakozik velem?
Azt hiszi, hogy az agymenései rabszolgája vagyok?
Kemény tekintete ellágyul, és a homlokát ráncolva
leül az ágyam szélére.
– Egész végig tudtam. Nem nehéz megtudni vala-
kinek az IP-címét. Attól a pillanattól kezdve, hogy
először megláttam, már tudtam a hollétét.
Az árulása olyan érzés, mintha kést vágnának be-
lém.
– Remélem, ebből valami jó fog kisülni, Tanner –
fújtatom megfeszült állkapoccsal. – Folytasd!
Neki is megkeményednek a vonásai, és megvillan
a szeme a dühtől, ami mindig ott lappang benne.
– Rájöttem, hogy ő az. A te Bethanyd. Nagyon jól
ismertem Stantont, Benjamin, így tudtam, hogy van
felesége – sóhajt fel bosszúsan. Nem olyan összesze-
dett, mint egyébként, szóval kíváncsi vagyok, mi a
franc baja lehet.
– Miért nem mondtad el nekem, az isten verje
meg? – forrongok.
Megint feláll, és olyan tekintély árad belőle, ami
mintha köpenyként ölelné körül. A pillanatnyi se-
bezhetőség oda.
– Tartsd észben, kivel beszélsz! – csattan fel hul-
lámzó mellkassal. – Azért nem mondtam el neked,
mert kurvára elmegy az eszed a babáidtól meg a
múltadtól. Ráadásul biztosra akartam menni. Segíte-
ni akartam megoldani neked ezt a dolgot.
Azért, baszki, hogy meglepjelek vele, te seggfej –
húzódik félmosolyra a szája. – Meglepetés lett volna.
Ma este nem vagyok vevő a szemérmes játékaira.
– Hagytad, hogy nézzem őt. Kell nekem. Most
azonnal meg kell szereznem – mutatok rá a monitor-
ra. – Nem látod? Nekem csinálja ezt. Ez rohadtul a
sors keze. Bethany tudja, hogy odavagyok a babá-
kért, hogy odavagyok érte. Tökéletes babává válto-
zott a kedvemért. Az én kedvemért! Így kiált segítsé-
gért.
Bethany azt akarja, hogy megtaláljam és hazahoz-
zam.
Elénekelte a dalt.
– Azt hiszi, hogy meghaltál, Szörnyeteg – sötétül el
Tanner tekintete.
– Akkor kinek a kedvéért csinálja ezt? – meredek
rá tátott szájjal, miután pofán vág a jéghideg valóság.
– Gondolom, hogy a nézőkért – von vállat. – De le-
het, hogy a maga módján tiszteli az emlékedet.
– A francba ezzel! – bődülök fel. – Az én kedvemért
csinálja.
Honnan tudod, mit gondol? Akár reménykedhet is
benne, hogy még élek. Miért feltételezné az ellenke-
zőjét?
– Kami szerint nem. Tudják, hogy bennégtél a tűz-
ben – közli tárgyilagosan Tanner.
 – Ki a fasz az a Kami? – teszek felé egy fenyegető
lépést, ökölbe szorult kézzel. – A lány, aki bekiabált
neki élőzés közben?
Valami megvillan Tanner szemében, én pedig
megjegyzem, hogy később majd eltöprengek rajta,
mi volt az. Amikor éppen nem leszek kiakadva, mert
meg kell találnom Bethanyt.
– Nem, Kami az üzlettársam. Felbéreltem a csajt,
hogy összebarátkozzon Elise-szel. Információgyűj-
tésre. Mindezt érted, Szörnyeteg – lép közelebb hoz-
zám huncut vigyorral. – Tudod, hogy te vagy a ked-
vencem.
– Ki az az Elise?
Tanner éppen whiskyt tölt magának, és felhor-
kantva megemeli a poharát.
– Jaj, Benjamin – mondja úgy, mintha tudnom ké-
ne az egész szarságról. – Elise Elizabethnek, vagyis a
te Bethanydnek az ikertestvére.
Eltátom a számat, aztán becsukom. Káosz tör ki a
fejemben a gondolattól, hogy kettő van belőlük.
– Ne izgasd fel magad túlzottan, Szörnyeteg! Egy-
más szöges ellentétei. Elise nem húzná sokáig az irá-
nyításod alatt.
– Bethanyt akarom – vicsorgok.
– Tudom – fogja meg a vállamat Tanner. – Hama-
rosan.
Megígérem.
 Nem enyhül a szorítás a mellkasomban, de vala-
mennyire tényleg ellazulok.
– Jó. A cellák még úgysem készültek el, viszont be-
szélni akarok ezzel a Kamival. Muszáj beszélnem ve-
le.
– Ez megoldható – feleli résnyire szűkült szemmel,
mintha belelátna a fejembe.
– Most – pontosítok. – Add meg a címét! Megláto-
gatom.
– Oké – morogja. – De nem kell hozzá messzire
menned. A klubban lakik. Gyere!

Követem Tannert egy hosszú folyosón keresztül a

Barlangba.
Nem értem, mire gondolt, amikor azt mondta,
hogy a csaj itt lakik. Remegnek a falak a zenétől, de
hátul halkabb. Ekkor döbbenek rá, hogy még soha-
sem jártam az épületnek ezen a részén. Tanner egy
olyan helyiségbe vezet, ami csupán irodának tűnik,
ám sokkal több annál.
A szoba elülső részét hatalmas íróasztal foglalja el,
ami egy nagy és átlátszó dobozra néz. Benne átlátszó
műanyag ággyal.
Az egyik sarkában ott egy vécé, de semmi más. A
doboz ajtaján reteszlyuk látszik, és mindenfelől ka-
merák szegeződnek rá.
 Végigjáratom a tekintetemet a szoba többi részén,
és észreveszem a kis bőrkanapét tőlem jobbra, ahol
egy filigrán szőke lány ül, rózsaszín csíkokkal a hajá-
ban, a telefonját nyomkodva. Az ajkára harapva üze-
netet pötyög éppen, mit sem törődve a két zsarnok-
kal, akik az imént léptek be a szobába.
Legszívesebben kitépném a kezéből a telefont,
hogy válaszokat követeljek, ám Tanner visszakap-
csolt „én vagyok a világegyetem kibaszott ura”
üzemmódba, így meghúzom magam.
Egyelőre.
– Kami – szólal meg üdvözlés gyanánt halkan, de
tekintélyt árasztva.
A lány leveszi a tekintetét az apró kijelzőről, és
lusta, négyszemköztinek szánt mosoly terül szét az
arcán, mintha nem állnék ott, mint egy fasz, vála-
szokra várva. Felmordulok, hátha Tanner veszi az
adást, és kettesbe kapcsol.
– Van valami fejlemény Elise-szel?
– Azon túl, hogy részeg, és éppen egy olyan öreg
csávóval smárol a Vogue táncparkettjén, aki akár az
apja is lehetne?
Nem, nincs semmi új – válaszolja unott sóhajjal. –
Vele fog hazamenni, szóval vettem a lapot és eljöt-
tem – teszi hozzá, és kitör belőle a vihogás.
Olyan a rohadt nevetése, mint amikor valaki vé-
gighúzza a körmét a táblán. Kicseszettül az idegeim-
re megy ez a ribanc, így minden önuralmamra szük-
ség van ahhoz, hogy ne menjek neki: ne kapjam el a
vézna nyakát, és ne csapjam neki a mögötte álló
könyvespolcnak.
– Mindent tudnom kell, amit Bethanyről tudsz –
csattanok fel, mert eláraszt a düh.
– Ki az a Bethany? – fintorog értetlenül.
Most már csillagokat látok a dühtől.
– Elizabeth – pontosít Tanner, és kinyújtja a kezét,
hogy ne induljak meg előre. Könnyed és megnyugta-
tó a hangja. Utálom, hogy ilyen baszottul kedves és
türelmes a csajjal. Ki a fene ez, és miért nem említet-
te Tanner, hogy lakik itt egy nő?
– Mit akarsz tudni?
– Mindent – mordulok fel.
– Félénk – feleli felállva, és zsebre vágja a telefon-
ját. – Kicsit az a stréber fajta. Elise szerint rejteget
valami sötét titkot, de nem árulja el, mi az. Nyilván
tudom, hogy Elizabeth fent van egy fétises webolda-
lon, de Elise nem tudja, hogy tudom. Nincs túl sok
minden, amit elmondhatnék. Utálja azt a Jason nevű
srácot. Úgy tűnik, hogy Elise folyton próbálja össze-
hozni őket, de Elizabeth állandóan leszereli a pró-
bálkozásait.
– Ő az enyém – sziszegem, ahogy odasétálok hoz-
zá.
Meg se rezzen a ribanc, amivel felhúzza az agyam.
Mintha vasból lennének a dudái. Legszívesebben le-
tépném őket, és megmutatnám, hogy miért kell fél-
nie az olyanoktól, amilyen én vagyok.
– Jól van, haver. Én csak az infók miatt vagyok ott,
hogy hazahozzam őket a Főnöknek – von vállat. – Ez
minden.
Nem.
EZ NEM MINDEN.
– Mindent tudnom kell – ismétlem halk, de halálos
hangon. – Hagyd ezt a becsomagolt verziót, és mesélj
el róla mindent!
– Ez minden – utasít vissza.
Ez a picsa…
Megragadom a kis torkát, és úgy megszorítom,
mint az állat.
Már majdnem nekivágom a mögötte álló polcnak,
amikor felemeli a karját, és kivételes erővel lesújt
vele az enyémre.
Lehanyatlik tőle a kezem. Annyira ledöbbenek a
fordulaton, hogy felkészületlenül ér, amikor két te-
nyerével a vállamhoz kapva hátralök, a térdével pe-
dig megcélozza a gyomorszájamat.
Levegőért kapkodok.
A kurva életbe!
Harcos.
Ez jó móka lesz.
Kiköpöm a savat, ami feljött miatta a gyomromból,
és teljes erőből megindulok felé. Elmosolyodik, ami
kiemeli, hogy milyen szép az arca – vagyis milyen
szép volt, mert mindjárt végzek vele. Mielőtt viszont
a közelébe érnék, Tanner durván hátraránt. Megbot-
lok és elveszítem az egyensúlyomat, így könnyedén
le tud teríteni a földre. Úgy leszerel, mintha egy ro-
hadt pszichopata lennék.
Tanner mindig összeszedett, jókedvű és laza. Néha
ott bujkál benne a sötétség, de még sohasem láttam,
hogy eldobná az agyát. Soha. A lángoló tekintete
most sokkoló.
– NE NYÚLJ AZ ÜZLETTÁRSAMHOZ – veti oda ne-
kem, miközben megmarkolja a pólómat. – Megértet-
ted, barátom? – teszi hozzá úgy, hogy minden elgyö-
tört levegővétellel lüktet egyet a nyakán kidülledő
vaskos ér.
– Megértettem, barátom – vágok vissza. A dühöm
még nagyon is a felszínen van. – Most pedig kurvára
szállj le rólam!
Mi a jó büdös franc?
Mégis mióta akar engem pórázra kötni?
Mióta nyilvánít érinthetetlennek bárkit is?
Összevissza cikáznak a gondolataim, megint nem
tudok eligazodni. Kicsit vérzik, de a szája szinte mo-
solyra húzódik.
Játékosan megpaskolja az arcomat, aztán feláll és
felém nyújtja a kezét. Amint újra talpra állok, lesújtó
pillantást vetek Kamira.
Ennek a lánynak mennie kell. Tanner védelmezi,
ami nekem nem tetszik. Lefogott engem előtte, és
megmutatta a hatalmát fölöttem, hogy neki tegyen
szívességet.
Tanner engem védelmez.
És ő az enyém.
Az én saját mesterbabám, aki a halál kaszájával
arat.
A hülye szőke a rózsaszínes hajával meg csupán
figyelemelterelés. Egy akadály a tervemben. Kemé-
nyen megdolgoztam érte, hogy én legyek Tanner
kedvence. Nem hiányzik valaki, aki félrelök a pie-
desztálról.
És mivel jobb játékos vagyok ennél a csöcsösnél itt
a szobában, olyan közel húzódom Tanner hátához,
hogy érezzem a teste melegét, és a vállára hajtom a
homlokom.
– Egyszerűen szükségem van rá – sóhajtok fel fáj-
dalmasan, csak neki szánva a szavaimat.
Lazul az eddigi merev testtartása, én pedig maga-
mon kívül vagyok az örömtől, hogy milyen könnyen
be tudom lopni magam Tanner szívébe. Feláll tőle a
farkam. Finom csípőmozdulattal hozzápréselem a
merevedésemet, hogy emlékeztessem rá: továbbra is
mi vagyunk egy csapat. Nem ez a szuka. Hanem
Tanner és én. Mester és Szörnyeteg. Hadd öljem meg
őt a kedvedért – üzenem a mozdulataimmal.
– Kami – szólal meg elgyötörten. – Ne legyél visz-
szafogott.
Szükségünk van a részletekre. Az összesre.
 Rápillantok Tanner válla fölött, és látom, hogy fel-
húzza az orrát. Szóval direkt próbált felhúzni ez a
ribanc. Lehet, hogy úgy kedveli Tannert, ahogy ő so-
hasem lesz képes teljes mértékben viszonozni. Elját-
szom vele, hogy jó fej vagyok, mint ahogy eljátszom
Tannerrel is.
– Ha én akadályozlak abban, hogy leszopd, akkor
felőlem szopd nyugodtan – mondom neki hűvösen,
arra célozva, hogy kurva. – De ez a szarság fontos, és
válaszokra van szükségem.
Még mindig kemény a farkam, főleg ha elképze-
lem, hogy Tanner lenyomja a farkát a csaj torkán,
amíg az meg nem fullad. Szégyentelenül odadörgö-
löm magam Tanner fenekéhez, miközben állom a
luvnya tekintetét. A kihívóan megvillanó kék szeme
mindent elárul róla, amit tudnom kell.
Kurvára akarja Tannert.
Állj sorba, te picsa! Ő az enyém, és még csak dug-
nom sem kell vele.
– Ha már itt tartunk… – morogja Tanner, és távo-
labb lép tőlem. – Miért nem szopod le a drága bará-
tomat? Neki van most fájdalmas merevedése.
Bakker!
Néha elfelejtem, hogy Tanner milyen jó megfigye-
lő. Nehéz legyőzni a saját térfelén. Pláne, ha tudja,
hogy valaki csak játssza az agyát előtte. Egy teszt a
javaslata, hogy szopjon le engem a csaj. Folyton tesz-
tel a pasas.
 És Kamit is teszteli.
– Senkinek sem vagyok a kurvája, Cassian – rán-
colja a homlokát fájdalmasan, és leszegett pillantás-
sal ökölbe szorítja a kezét. Unott hangon beszél, de
ugyanolyan kamu a dumája, mint a melle. Lemenne
kurvába Tanner kedvéért. Nem újdonság, hogy más-
hogy hívja – ugyanúgy, ahogy Lucy –, viszont ezt
megjegyzem későbbi átgondolásra. – De Elizabethről
örömmel beszélek.
A szememet forgatva leülök a bőrkanapéra.
– Na, ha már te nem szopsz le ma este, akkor kér-
lek, legalább folytasd – motyogom. – Talán később
majd találok valakit, aki bekapja a farkamat.
Ezúttal Tannernek szól a kihívás, ráadásul bogarat
ültetek a csaj fülébe, hogy az ő drága „főnöke” fogja
megtenni helyette.
Az ember elhinti a magot, aztán nézi, ahogy kinő
és felfordulást okoz.
A faszkalap Tanner csak nevet rajta.
– Ideje mesélni, Kami – ül le mellém ellazulva. –
De jó legyen ám!
 HATODIK FEJEZET

Elizabeth

Arra riadok fel, hogy dörömbölnek a bejárati aj-

tón. Gyorsan felülök az ágyban, és fülelve próbálok
rájönni, hogy nem csak álmodtam-e.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Zakatoló szívvel ragadom meg a telefonomat,
hogy megnyissam Dillon kontaktját, aztán elidőzik a
hüvelykujjam a hívás gomb fölött. Bármi lehet. Ne
legyél paranoiás.
Óvatosan elindulok lefelé a lépcsőn. Olyan, mintha
minden árnyék engem figyelne, és valahányszor
megreccsen egy padlódeszka, összeszorul a gyom-
rom.
– Ki az? – kérdezem rekedten, de semmi válasz.
Leteszem a telefont a kisasztalra, felkapcsolom a
lámpát, és felkapom az egyik esernyőt – amelyiknek
fémből készült hegye van – az ajtó melletti kosárból.
Ha elég erőset döfök vele, fájni fog.
Kikukucskálok a kémlelőlyukon, ám csak az utca
eltorzított képét látom.
Elhúzom a reteszt, kivágom az ajtót, és a magasba
emelem az esernyőt. Készen állok, hogy lesújtsak a
kínzóra egy rózsaszín, virágmintás, vízálló anyagból
készült bottal. Elise-nek muszáj, hogy mindig, min-
dene rózsaszín és virágmintás legyen. Mi lenne, ha
tényleg használnom kellene?
– Hogyan halt meg?
– Mellkason szúrták egy rózsaszín, virágmintás es-
ernyővel.
Nevetek magamban a túlzott paranoiámon, mert
csak a sötét éjszakát látom magam előtt. Biztos csak
a szelet hallottam.
– Mit művelsz? – harsan fel egy sikoly, és megfor-
dulva nekivágom az esernyőt a zilált külsejű Elise-
nek. – Mi a franc? – nyüszít fel, nekem pedig hullám-
zik a mellkasom a sokktól.
Szerintem most öregedtem tíz évet.
– Mit keresel itt? – vetem oda, miközben besüvít a
szél a nyitott ajtón, és az arcomba fújja a hajamat.
Amint végre levegőhöz jutok, végignézek rajta.
Borzas a haja, összevissza áll. Puffadt és vörös az ar-
ca az elkenődött fekete szemfesték csíkjai alatt.
– Szakítanom kellett a barátommal – szipogja a
karját dörzsölgetve ott, ahol eltaláltam.
– A barátoddal?
A fejét rázva odamegy a kanapéhoz, hogy ledobja
magát.
– Hosszú történet, egy káosz az egész.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezem a homlokomat
ráncolva.
 – Minek? Hogy kárörvendhess, amiért nem vagyok
olyan tökéletes, mint amilyennek hiszel? – sziszegi
résnyire szűkült szemmel.
– Senki sem tökéletes, Elise – tájékoztatom.
– Hát te biztos nem vagy az – puffog.
– Ez meg mit jelentsen? – vetek rá lesújtó pillan-
tást karba font kézzel.
Felkacag, de semmi vidámság nincs benne.
– Ó, hagyjuk már, Beth! – kezdi gúnyos mosollyal.
Kissé bizonytalan a hangja, amiről eszembe jut, hogy
talán ivott. – Mi a francot csináltál ma este? Megint
olyan ruha volt rajtad?
Tudod, milyen beteges a mániád?
Meghűl a vér az ereimben, mert a testvérem né-
hányszor berontott már a szobámba, és látott a kü-
lönleges ruháimban, kisminkelve. Ez magánügy, és
utálom, hogy tud róla.
– Ez nem mánia – szisszenek fel. – Így érzem ma-
gam közelebb hozzá. Az élethez. Hogy ne csak az űrt
érezzem odabent. Neked mindig könnyű volt az élet,
de nem mindenki ugyanúgy élte meg a dolgokat,
mint te.
– Szóval az én hibám, hogy nem vagyok depis cso-
dabogár, mint te? – áll fel, és a fejét rázza.
– Mondd csak, te hogy érzed magad valójában, te
képmutató picsa? – vágom hozzá gúnyosan.
– Mi a fene az? – pillant a hátam mögé, és elsápad.
A még mindig nyitva álló ajtó felé mutat, én pedig
követem a tekintetét. Egy csomag hever az ajtóban,
barna papírba tekerve.
Hunyorogva próbálom kivenni a rajta díszelgő
szavakat.

Szép baba a szép babának…

Odacsörtetek a csomaghoz, felkapom, bevágom az

ajtót, ráhúzom a reteszt, és felszaladok a szobámba.
– Elizabeth, mi a franc az? – kiabálja Elise, de ma
estére már elég volt belőle.
Kicsomagolom a küldeményt, miközben vetekszik
bennem egymással az izgalom és a félelem.
Egy porcelánbaba mered rám. Tökéletes részle-
tekkel.
Göndörített haj, apró kalappal a fején. A ruhája ki-
vételes mestermunka. Megint rápillantok a dobozra,
hátha van benne üzenet. Nem találok benne semmit,
de attól még kísértést érzek, hogy megköszönjem az
ajándékozónak – még akkor is, ha házhoz hozta. Itt
nem a félelem győz, mert eluralkodik rajtam a hála.
Valaki észrevett engem.
Valaki figyel rám.
Elhatározom, hogy felveszem a ruhámat és tökéle-
tesen kifestem az arcomat, mielőtt belenézek a ka-
merába, széles és hálás mosollyal.
– Szeretnék köszönetet mondani annak, aki a gyö-
nyörű ajándékot küldte – rebegtetem pajkosan a
szempilláimat. – A babának már van egy saját ba-
bácskája, méghozzá tökéletes – dobok egy puszit a
kamerának, aztán kilépek.
Még mindig szárnyalok az adrenalintól, miközben
lemosom a sminkemet. Miután tiszta lettem, feleme-
lem a babát az ágyról, lesöpröm az összes bekerete-
zett képet az egyik polcomról a kukába, és odate-
szem őt előre és középre. Visszabújok az ágyba, és
addig bámulom, amíg el nem alszom, hogy arról az
emberről álmodjak, akit sohasem ismerhettem meg.

A dörömbölés nem akar abbamaradni.

– Kopj le! – ordítom, és egy párnát hajítok a szo-
bám ajtaja felé.
– Ne csináld már, Beth! – nyavalyogja Elise. – Ne
legyél rám dühös. Ne haragudj azért, amit tegnap es-
te mondtam. Részeg voltam és ki voltam akadva.
Jaj, istenem! Nem érdekel. Aludni akarok még.
– Nem megyünk el kávézni? Még oda is hajlandó
vagyok beülni, amelyik abban a könyvesboltban van,
amit annyira szeretsz. Meghívlak. Bármilyen köny-
vet választhatsz.
– Bármilyen könyvet? – ülök fel a szememet dör-
zsölgetve.
– Igen, ha olcsóbb, mint huszonkét dollár ötven
cent – nevet.
 Vágok egy grimaszt, aztán kikászálódom az ágy-
ból, és magamra kapok valamit. Kinyitom az ajtót, és
látom, hogy Elise-nek egyetlen hajtincse sem lóg ki a
sorból. Most szőke csíkok vannak benne, pedig teg-
nap este nagyon nem így nézett ki.
Egyetlen vörös folt sincs a bőrén. Valami varázs-
krémet használ, vagy mi?
– Mikor csináltad ezt a hajaddal?
– Ma délelőtt elmentem a szalonba – mondja az
ajkára harapva. – Változásra volt szükségem.
Ma délelőtt? Mi a franc?
– Hány óra van?
– Mindjárt dél, te lustaság. Induljunk el még ebéd-
idő előtt.

A kávé illata elnyomja a könyvekét, mégis az an-

tikvár kötetek jelentik a legnagyobb vonzerőt a pol-
cokon. Imádom a viseltes oldalakat, amik elárulják,
hogy milyen sok ember szerette és élte át a történe-
tet. Mielőtt feloldozásra leltem abban, hogy gyönyö-
rű babává változom a nézőim előtt, az olvasásba
menekültem. Otthagyom Elise-t, hogy megrendelje
az italokat, és a sorok között elindulva végighúzom
az ujjam a könyvek gerincén.
 Mosolygok magamban. Legszívesebben építenék
egy kuckót a polcok belsejébe, és elélnék benne egy
darabig.
Egy régi Jane Austen-regény lapjait böngészve
megfeledkezem az időről. Korog a gyomrom, és rá-
döbbenek, milyen régóta otthagytam Elise-t.
A sorok között haladva meglátok egy magas férfit.
Háttal áll nekem, és a polcok közötti résen keresztül
leskelődik valaki után a túloldalon. Pillangók röp-
ködnek a gyomromban. A bámulás gondolata elindít
bennem valamit – még akkor is, ha a megfigyelő nem
irántam érdeklődik. Halkan mögé lépek, az illata pe-
dig megcsapja az orromat. Beleszédülök, olyan erős:
verejték valami citrusos aromával keveredve, és va-
lami más…
Szappan, amilyet a kórházban használnak. Lehet,
hogy sebész?
A testéből úgy árad a forróság, mint valami erőtér.
A pillantását követve elfojtok egy keserű kacajt. Hát
persze, hogy Elise-t nézi.
– Épp most törték össze a szívét, szóval bánj vele
óvatosan – jegyzem meg viccesen, amitől összerez-
zen. Felém fordulva elkerekedik a szeme és leesik az
álla. A legáthatóbb barna szempár, amit valaha lát-
tam. Fájdalmas. Sebzett. Szomorú.
Mindezek az érzések azonnal szertefoszlanak,
mert átveszi a helyüket az érdeklődés. Szétárad
bennem a forróság tőle. Van benne valami ismerős.
Lehet, hogy sebész ott, ahol anya dolgozik. Biztos,
hogy láttam már valahol. Tökéletes metszésű az ar-
ca, bájosan halovány szeplőkkel az orrán. A tüskésre
nyírt haja alól kilátszanak a tetoválások, amik a nya-
kát borítva eltűnnek a pólójában. Tekintetem a mell-
kasára téved, és csorogni kezd a nyálam. Vajon ott is
tele van tetoválásokkal?
– Helló – intek neki esetlenül. – Ő a húgom.
Csak bámul anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyná
a száját.
Szóval lehet, hogy egy fura fazon.
Egy gyönyörű, könyvimádó, mennyei illatú fura
fazon.
– Jó, oké – pirulok el. Sarkon fordulok, hogy ott-
hagyjam, de utánam nyúl. Van nála valami éles, ami-
vel felsérti az ujjamat, amikor megragadja a keze-
met. – Au! – húzódom el tőle, mire leereszti a kezét.
Rápillantok az ominózus tárgyra. A kulcscsomója.
Van rajta egy hegyes kulcs, a hegyén egy cseppel a
véremből.
– Ne haragudj – préseli ki magából mély, síri han-
gon.
A szívem kötelességtudóan megdobban, amivel
emlékeztet rá, hogy nő vagyok, ő pedig férfi. Egy le-
nyűgöző, széles vállú, magas férfi.
Felém nyúlva megfogja a kezemet. Megigéz az
érintésének melege. Színtiszta ámulatba esve, cso-
dálkozva nézem, ahogy az ajkához emeli az ujjamat,
hogy megcsókolja az apró sebet, és résnyire nyitja a
száját, hogy leszopogassa. A nyelve durván ér hozzá
a bőrömhöz, a gondolataimat pedig piszkos képek
töltik be arról, hogy máshol érzem a nyelvét… Érzé-
kenyebb helyeken.
Földbe gyökerezett a lábam, képtelen vagyok
megmoccanni.
Leereszti a kezemet, aztán szexi mosolyt villant
rám.
– Tessék. Így már jobb.
– Ööö… köszönöm – motyogom.
– Gyönyörű vagy – leheli.
Magamhoz térek, így a testem is visszatér a kéj-
vágy kábulatából.
– Mondja ezt az a pasas, aki a húgomat kukkolja ti-
tokban – incselkedem vele.
– Nem – csattan fel határozottan. El is fintorodik,
mintha undorodna. – Ő nem jó. A kisugárzása, a sző-
kesége, a viselkedése… Az egész nincs rendjén. De
te… – tér vissza a mosolya, és már a szeme is derű-
sen csillog. – Te tökéletes vagy.
Elkerekedik a szemem és a szám is. Nem jutok
szóhoz.
– Még találkozunk – jelenti ki csak úgy. Nem kér-
dés volt, hanem ígéret.
Zúg a fejem, ahogy mellettem elhaladva a kijárat
felé veszi az irányt.
 Elise-hez sietve megbotlok, és felsikkantok, ami-
kor összeütközöm valakivel. Döbbenten felnyögök a
múló fájdalomtól, amikor forró folyadék loccsan elöl
a ruhámra.
Lassan felnézek a szexi szőke lányra, aki felhúzott
orral szemléli a kárt, amit okozott.
– Bocsi – motyogja a mélyen kivágott felsőjében
hullámzó dekoltázzsal.
Csak bámulok utána, miközben elmenekül az ajtó
felé.
Köszi, béna Barbie ribi!
– Tönkretetted a ruhámat – szólok utána, bár nem
hallja.
Néhányan rám pillantanak némán ítélkezve, és
szemügyre veszik a foltos ruhámat. A barna pecsét
már örökre beszennyezi a makulátlan anyagot. Nem
foglalkozom vele, hogy bámulnak, mert nem az én
hibám volt.
Dühösen odacsörtetek a tesómhoz.
– Láttad ezt? – sziszegem a ruhám felé intve,
mintha attól varázsütésre eltűnne a folt. – Mennünk
kell – adom oda neki a kis könyvkupacot, amit ösz-
szegyűjtöttem. – Most rögtön, Elise – csattanok fel,
mert a jó hangulatomnak annyi.
– Nem is olyan vészes – próbál biztatni, de nagyon
erős a késztetés, hogy levegyem a foltos ruhát és át-
öltözzek. A szükségesnél több pénzt nyomok a kezé-
be, és ragaszkodom hozzá, hogy elvitelre kérje az
italokat.
Amint kiérek a kocsihoz, eláll a lélegzetem a meg-
lepetéstől, mert újabb porcelánbaba vár rám. Ez nem
olyan extra, mint az első, de attól még tetszik. A fol-
tos ruhám már nem jelent gondot, ahogy felkapom a
babát és magamhoz ölelem. A lelkem mélyén re-
ménykedem benne, hogy a lélegzetelállító fickótól
van a könyvesboltból. Álmodozhat az ember lánya.
 HETEDIK FEJEZET

Benny

Tanner elfoglalt. Mit csinál? Leszarom. Legalább

rohadtul levegőhöz jutok. Még mindig forr bennem a
düh a felszín alatt a Kami-féle fordulat miatt. Három
éve vagyok Tanner mellett, elvégzem neki a piszkos
munkát, és olyan köteléket érzek, amiről nem tud-
tam, hogy képes vagyok rá – de ő mégis rejtélyesebb,
mint egy Victoria’s Secret-bolt.
Majd’ meghaltam azért, hogy lássam, mi a helyzet
az én Bethanymmel. Tegnap este végképp szükség
volt minden önuralmamra, hogy ne kapjam fel az aj-
tóból, és ne vonszoljam a kocsimhoz. Kicseszettül
csodálatos volt a selyemszerű hálóingében, ami alig
takarta a fenekét. Szürreálisnak tűnt, ahogy ajtót
nyitott, és láthattam őt a maga valójában.
Legszívesebben letéptem volna a csipkés bugyiját,
hogy hozzányomjam a farkamat a fenékvágatához.
Hogy érezzem a makulátlan bőrét a sajátomon.
Hogy megszerezzem.
Megszerezzem.
Kurvára megszerezzem.
Hozzám tartozik. A sors keze. Újjászületés.
De bölcsebb vagyok, méghozzá Tanner miatt.
Okosabban lépek, méghozzá Tanner miatt.
 Abszolút megérte a várakozás. A kibaszott türe-
lem. Hogy visszafogtam magam, pedig semmi mást
nem akartam, csak megragadni, megragadni és meg-
ragadni.
Babát csinált magából.
Csak az én kedvemért.
És bejelentkezett élőben.
Csak az én kedvemért.
Megjött az értesítés a telefonomra, és néztem,
ahogy az én édes Bethanym, az átkozottul csinos új
babám egyenesen a kamerába néz, bele a rohadt lel-
kembe, és hozzám beszél. Ahogy csókot dob nekem,
ami egyenesen a farkam hegyén landol.
Gyorsan elővettem és kivertem. Újra és újra meg-
nézem a videót, amíg ki nem lövöm a patronomat a
gyönyörű arcára a monitoron.
És a legjobb hír, hogy Tanner szerint van egy iker-
testvére is.
A saját szememmel is láttam, bár sötét volt, és ta-
karásban állt Bethany mögött. A lány egy bőgő rom-
halmaz volt. A két Bethany civakodásának látványa
olyan lenyűgöző volt, mint a kurva élet.
Egy álom. Túl szép, hogy igaz legyen. A fájdalom,
ami szüntelenül lüktet a mellkasomban, elsöprő
mértéket öltött.
Kettő.
Kettő.
Kettő.
 Az enyém.
Kami továbbra is visszafogta magát, miután
Tanner tekintélyes pillantással rávette, hogy bocsát-
kozzon részletekbe.
Egyszer majd kivágom a nyelvét, és megtaposom a
csizmámmal. Ha nem akar beszélni, akkor én majd
gondoskodom róla, hogy marhára ne is tudjon be-
szélni. Amit viszont elmondott, az szívmelengető
volt.
Elizabeth könyvmoly. Csendes. Félénk. Aprólékos
és összeszedett. Gyermeki. Ártatlan.
Elise népszerű lány. Hangos. Nyitott. Hebehurgya
és szétesett.
Nőies. Nem annyira ártatlan.
Ugyanannak a csillogó érmének a két oldala.
Mindkét oldalát akarom.
Mindkettőjüket akarom, az isten verje meg.
Kami baromságokról hadovált tovább. Sok infója
van Elise-ről. Hogy mit szeret, mit nem, a kedvenc
ételei, zenéi… Mindet megjegyeztem, ám ez az
Elizabethről szóló listámhoz képest erősen hiányos-
nak bizonyult. Felhúztam rajta az agyam.
Sóvárogni kezdtem, hogy magamtól jöjjek rá a hi-
ányzó dolgokra.
Amikor láttam, hogy a két lány együtt indult el
otthonról ma reggel, követtem őket a furcsa és alul-
árazott vintage könyvesboltba. Elise úgy libbent be,
hogy zavaró szőke csíkok díszelegtek a hajában, amit
korábban nem vettem észre, Elizabeth pedig szelí-
den követte. Elise tépett farmerban volt és a vállát
szabadon hagyó pulóverben, ami túl sokat mutatott
belőle. Elizabeth egyszerű, visszafogott, hosszú ujjú
fehér ruhát viselt. Romlatlan volt. A térdzokni ízléses
kiegészítőnek bizonyult. A halvány rózsaszín hajpánt
a gyönyörű sötét hajában még ízlésesebbnek. A hi-
bátlan fekete alkalmi cipőjétől felállt a farkam.
Nehéz volt beosonnom a boltba az ajtó fölé szerelt
idióta csengő miatt, de végül sikerült befurakodnom
egy nő mögött, aki három zajos gyerekkel jött. Az
emberek annyira felfigyeltek az üvöltő kicsire, hogy
észre sem vették, amikor bementem. A nő kihátrált a
boltból, miután sok vendég bosszús pillantást vetett
rájuk.
Most éppen Elizabethet keresem, de Elise-t talá-
lom meg előbb. Az egyik polc legfelső során keresz-
tül kukucskálok.
Riszálja a fenekét, ahogy a táblára kiírt italválasz-
ték felé int, és flörtöl a pultos sráccal. Legszíveseb-
ben megfojtanám a seggfejt a túlfűtött pillantás mi-
att, amit Elise-re vet. Közben Elizabethet keresem a
tekintetemmel.
– Épp most törték össze a szívét, szóval bánj vele
óvatosan.
Édes és ismerős a hang. Gyorsan megfordulva a
sóvárgásom tárgyával találom szemben magam.
Csinos új babácska.
 Bethany.
Az enyém.
Baromira lélegzetelállító. Ott állok, és tátott szájjal
bámulom őt. Nem akarok pislogni, hátha akkor eltű-
nik. Ráharap a húsos alsó ajkára, ami szívogatásért
kiált, tekintetével pedig végigjárja a nyakamat, aztán
a mellkasomat. Pír jelenik meg a nyakán, ahogy a ré-
gi sebhelyeimet elfedő új tetoválásokat vizslatja.
Tanner úgy gondolta, hogy a tetoválások segíte-
nek majd a külsőm megváltoztatásában. Szerintem
egyszerűen csak feláll neki a tetkóktól.
Bethany pislogva magához tér és integet nekem,
mire a karcsú ujjaira téved a tekintetem, meg az
édes, rágógumi-rózsaszín körmeire.
– Helló, ő a húgom.
Én meg a bátyád vagyok.
Meg akarom ragadni a kis állát, hogy odarántsam
a számhoz.
Magamba akarom szívni az illatát, nyalogatni és
szívogatni őt, és megdugni.
Akarom. Akarom. Kurvára akarom.
– Jó, oké – terjed szét a pír az arcán is, aztán sar-
kon fordul, hogy elmenjen.
Ne olyan gyorsan, csinos új babácska!
Utánakapok a kezemmel.
Akarom. Akarom. Kurvára akarom.
– Au! – rezzen össze az érintésemtől, mire elenge-
dem.
 Szitkozódom magamban, amikor meglátom, hogy
megszúrta a kulcscsomóm. Az élénkvörös és
kicseszettül fantasztikus vére rózsaként nyiladozik a
tiszta bőrén.
Akarom. Akarom. Kurvára akarom.
– Ne haragudj – mondom neki remegő hangon,
mint egy rohadt idióta, de nem érdekel. Itt áll előt-
tem az álmom, az ártatlanság mintaképe. Az életre
kelt tökély.
Felhúzza az orrát és kinyitja a száját. Mogyoró-
barna szemében kéjvágy csillan. Kíváncsiság. Izga-
lom. Érdeklődés. Az én édes drága babámnak mar-
hára kifejező szeme van. Eszembe jut, hogy vajon
milyen lesz, amikor magam alá gyűröm, és behatolok
a farkammal az érintetlen puncijába. Elég egyetlen
félénk, de túlfűtött pillantás ettől a lánytól, és már
tudom is, hogy szűz. Csak rám várt. Azt akarja, hogy
én vegyem el a szüzességét. Azt akarja, hogy félre-
húzzam a fodros bugyiját, és sikolyt csalogassak elő
belőle. Szó szerint könyörög érte a tekintetével. Így
kellett volna történnie olyan sok évvel ezelőtt.
Az utálat újabb hulláma önt el az apám és az
anyám iránt.
Odanyúlok, hogy megfogjam az apró kezét. Hűvös
a bőre.
Addig csókolnám, amíg fel nem forrósodik. Mintha
rohadtul megigéztem volna, csak nézi, ahogy a
számhoz emelem a vékony ujjacskáját. Megcsókolom
az apró rózsasziromnyi vért, amitől fellobban ben-
nem a tűz. Sosem tapasztalt éhség kezd mardosni
belülről.
Akarom. Akarom. Kurvára akarom.
Szinte felemészt a késztetés, hogy a magamévá te-
gyem.
Majdnem elfeledtet velem mindent, amire Tanner
valaha is megtanított.
Majdnem.
A forrón csillogó barna szemébe nézve leszopoga-
tom az édes, fémes ízű vért az ujjáról. De ez nem
elég. Ki akarom szívni az összes vért a testéből, mint
egy kibaszott vámpír, hogy saját magammal töltsem
be a helyét.
Akarom. Akarom. Kurvára akarom.
Eláll a lélegzete, amikor megnyalom. Halk, de so-
katmondó nyögést hallat. A nyalogatás egy ígéret.
Sokkal többet ígér, amit a saját világa megadhat ne-
ki. Nemsokára megmentelek, Bethanym – üzeni a
nyelvem. Minden akaraterőmre szükség van ahhoz,
hogy eltoljam a kezét a mohó számtól, de elengedem
őt, hiába akarom ketrecbe zárni örökre.
– Tessék. Így már jobb.
Ismét égővörösre gyúl az arca. Az én édes
Bethanym imádja a mosolyomat. Állati nagy mosolyt
villantok majd rá, miközben újra és újra és újra
megdugom.
 – Ööö… köszönöm – mondja levegőért kapkodva.
Szinte zavarban van. Marhára imádnivaló.
– Gyönyörű vagy.
Megrándul a szája széle, megpróbál elfojtani egy
mosolyt. A csinos új babácska imádja, ha rá figyel-
nek. Szó szerint ragyog, a fenébe is. Lenyűgöző. Mint
a kurva napfény.
– Mondja ezt az a pasas, aki a húgomat kukkolja ti-
tokban – viccelődik, miután nyelt egyet.
A szavaitól meghűl a vér az ereimben. A másik
lány – az ikertestvére – egy semmi hozzá képest. Egy
nagy büdös semmi.
Elizabeth abszolút tökéletes. A másik lány sérült
és selejtes, használt és tönkretett. Helyre kell hozni.
De ez?
Ennek nem kell semmi… csak én.
– Nem – felelem megfeszülő állkapoccsal. – Ő nem
jó. A kisugárzása, a szőkesége, a viselkedése… Az
egész nincs rendjén. De te… – vigyorgok rá megint,
mert imádom, ahogy reagál rá. – Te tökéletes vagy.
Mintha egyenesen belém látna a kifejező mogyo-
róbarna szemével. Egy röpke pillanatra megijedek,
hogy látni fogja a sötét, mocskos és szégyellnivaló
részeimet, amikkel nem akarok szembenézni. A ku-
darcaimat. A gyerekes rögeszméimet. A perverziói-
mat és a hibáimat.
De mintha semmit sem érzékelne belőlük.
Engem lát.
 És én is kurvára látom őt.
– Még találkozunk – búcsúzom olyan sokatmondó
ígérettel, hogy szinte vibrál tőle a levegő. Vetek egy
utolsó pillantást az angyalra a könyvesboltban, mie-
lőtt elosonok. Ez egy felderítő akció lett volna, hogy
bepillantást nyerjek az életükbe, és igazi infót gyűjt-
sek – olyat, amit az a ribanc Kami nem tudott meg-
adni. Ehelyett egyenesen belefutottam a csinos új
babácskámba. Az ártatlan kis teremtés rajtakapott a
rosszaságomon.
Semmi ítélkezés.
Semmi düh.
El volt bűvölve.
Melegség járja át a szívemet a kocsim felé menet.
Beszállok, és bosszúsan látom, hogy Tanner renge-
tegszer keresett telefonon.

Tanner: Megnéztem, hogy állnak a celláid. Szerin-

tem tetszeni fognak neked.
Tanner: Hol vagy?
Tanner: Szörnyeteg…
Tanner: Rohadt életbe, leskelődsz utánuk, ugye?
Tanner: Ne rabold el őket.
Tanner: Kurvára ne rabold el őket.
Tanner: Hallod, ha tönkreteszed az egészet, mert
kibaszottul képtelen vagy a türelemre…
 Baromi boldogan vigyorgok a kijelzőre. Olyan ez a
nap, mint egy adag heroin egyenesen a vénába lőve.
Bizsergek az izgalomtól. A farkam életre kelt a vágy-
tól, hogy birtokoljam és magamévá tegyem a csinos
új babácskámat.

Én: Nem raboltam el őket. Kiugrottam egy kávé-

ért. Nyugodj le, haver!
Tanner: Jó ú.

Az eufória alábbhagy, és ráncolom a homlokomat.

Új tervet kell kitalálnom. Visszanézek a könyvesbolt-
ra, amitől visszatér a mosolyom is. Elise ballag ki a
boltból, egyik kezében egy könyvet markolva, a má-
sikban pedig egy elviteles kávét.
Elizabeth pedig már a kocsiban ülve várja. Elise
beszáll, aztán mozog a feje, ahogy dumál; gyakorlati-
lag saját magával beszélget.
Elizabeth, a csinos új babácskám még mindig a ve-
lem töltött pillanatban él. A válla fölött hátranézve
vizslatja az autókat, mintha engem keresne. Engem
keres a mogyoróbarna szemével. Besüt a nap az ab-
lakon, megvilágítja a bársonyosan fehér arcát. A telt
ajkainak mosolya olyan ajándék, ami csak nekem
szól.
Bármennyire is le akarom húzni az ablakot, hogy
odahívjam a kocsimhoz, berántsam és most azonnal
elraboljam, visszafogom magam. Épphogy. Előresze-
gett pillantással rátaposok a gázpedálra, mielőtt
megszegném az összes szabályt, és tönkretennék
mindent.
Rá megéri várni.

– Eltitkolsz előlem valamit – jegyzi meg Tanner

némi éllel, miközben whiskyt kortyol a vasmarokkal
tartott vizespohárból.
Mindene nyugalmat sugároz, nekem viszont nem
kerülik el a figyelmemet a borostyánszínű szemében
táncoló lángok, és az sem, hogy elfehéredett büty-
kökkel szorítja a poharat.
– Nem – hazudom higgadtnak szánt hangon.
Igyekszem rezzenéstelenül állni a tekintetét.
Nincs joga felróni, hogy eltitkolunk dolgokat egy-
más elől.
Akarsz beszélni Kamiról? Seggfej.
Egy pillanatra farkasszemet néz velem, aztán kör-
belötyköli az italt a pohárban, és felhajtja a maradé-
kot. Csettint egyet, és egy másodperc múlva egy
gömbölyded barna lányt löknek be a szobába, aki az
egyensúlyát visszanyerve odaszambázik hozzánk.
Nem érdekel, de a farkam félárbócon áll, amióta
megízleltem Bethanyt. A hosszú barna haj és a telt
ajkak látványa szinte elég, hogy úgy tegyek, mintha ő
lenne az.
 Ha pont jól hunyorgok…
Előrenyúlva felkapom az üveg whiskyt az asztal-
ról, és meghúzom. Csak iszom, iszom és iszom.
Tanner úgy meglepődik, hogy elkerekedik a szeme,
ahogy a piát nyakalom.
Amint elkezd marni belülről az alkohol, hátradő-
lök, és hátrahajtom a fejemet a támlára. Lehúzom a
sliccemet, hogy kiszabadítsam a sajtó farkamat a
fogságából, majd behunyt szemmel magamhoz nyú-
lok. Tanner rajtam tartja a szemét – nem kell látnom,
hogy tudjam. Mindig ezt csinálja. Ez a kis műsor neki
szól. Egy kicseszett figyelemelterelés. Emlékeztető,
hogy mi egy csapat vagyunk. Hogy pont annyira
szüksége van rám, mint nekem rá. Hogy még inkább
szüksége legyen rám. A francba Kamival.
– Édes, a barátom farka törődést igényel – morog-
ja a nőnek, mielőtt ellöki az öléből. Egy röpke pilla-
natra találkozik a tekintetünk.
A csajnak csilingelnek a karkötői, miközben felém
tart. A szemében aggodalom csillan. Jók az ösztönei,
de tudja, miért van itt. A szesz életre kelt a zsigere-
imben. És amíg behunyva tartom a szemem, úgy te-
hetek, mintha. Ezért úgy is teszek.
Elképzelhetem, hogy ez a hülye ribanc az én
Bethanym, amíg az igazi nincs alattam. A farkam ösz-
szerándul a markomban a gondolattól, hogy bele-
nyomom majd, és megsemmisítem vele a szűzhár-
tyáját. Csoszogást hallok. Feltépnek egy kotonos ta-
sakot.
Meglep, hogy egy erős kéz kerül az enyémre, hogy
ne mozgassam. Tanner felhúzza rám a gumit.
– A barátok vigyáznak egymásra – biztat vágytól
elcsukló hangon.
Nagy nehezen kinyitom a szemem, hogy belenéz-
zek az övébe.
Ha az ördögnek lenne szeme, akkor olyan lenne,
mint Tanneré.
Tűz, harag és kibaszott vadság tükröződik a bo-
rostyán galaxisban.
– Kösz, Mester – válaszolom neki, és sokatmondó-
an megnyalom az ajkamat.
Elsötétül a tekintete a benne bujkáló gonosztól,
nekem pedig eszembe jut, hogy érzett-e már így férfi
iránt valaha. A vágyat, hogy érintsen – ahelyett, hogy
őt érintenék. Tannerben nincs semmi megadó, és ha
azt hinné, hogy bennem van, akkor biztosra veszem,
hogy megpróbálna rávenni, hogy lehajoljak és ural-
kodhasson rajtam.
Szó sem lehet róla, barátom.
Itt én vagyok az uralkodó.
– Szívesen, Szörnyeteg – ül le a fotelem karfájára,
csettint egyet, a barna lány pedig engedelmeskedik.
Jó kis kurva módjára meglovagol, az alkohol pedig
gyorsan és durván beüt nálam. A ködös állapotom-
ban könnyebb az én Bethanymnek nézni. Az elme
uralkodik az anyag fölött. Fel akarja húzni a pólómat,
amiben segítek neki: kibújok belőle, és odadobom
Tannernek, aki csöndben figyel.
A barna hajú lánynak kitágul a pupillája, amikor
végignéz a mellkasom és a törzsem egész jobb olda-
lát beborító tetoválásokon. Az alattuk lévő hegektől
kiemelkednek a szörnyeteg pikkelyei, szinte mintha
minden egyes lélegzetvételemmel megmozdulna a
bőrömön.
– Mondd, hogy kerestél engem – követelem a fe-
szes mellét markolászva. Édes az illata. Nem tökéle-
tes, de kellemes.
Ráereszkedik a farkamra, mire felmordulok. Olyan
érzés, mintha prosti lenne. Baromi tág. Tönkreteszi a
vágyképemet, és eluralkodik rajtam a késztetés,
hogy végezzek vele. Meg akarom semmisíteni ezt a
rossz, tönkretett babácskát.
– Ne gondolkodj, Szörnyeteg – szólal meg Tanner
lágyan, mintha meleg takarót vonna körém a hang-
jával. – Csak tegyél úgy, mintha. Már nem kell sokáig
várnod. Nemsokára csak a tiéd lesz. Szopogathatod,
megdughatod és gondoskodhatsz róla, hogy vérez-
zen.
Felnyögök, amikor felidézem az édes-fémes ízét.
Ahogy elállt a lélegzete, amikor leszopogattam a
szegény sérült ujját. Ha végre az enyém lesz, megint
meg akarom ízlelni a vérét. Miután elveszem az ár-
tatlanságát, talán felnyalom majd a tökéletes punci-
jából csöpögő maradékot, egészen az alma formájú
fenekéig.
– Ez az – bátorít Tanner. Most már mögöttem áll,
hogy erős és szakavatott mozdulatokkal kimasszí-
rozza a vállamból a görcsöket, amikről nem is tud-
tam, hogy ott vannak. Mintha ő lenne az ördög, a bal
fülembe suttog. Ám ahelyett, hogy a józan ész szavát
suttogná a jobba, oda is sötét dolgok jutnak.
– Tedd magadévá! Használd!
Megemelkedik a csípőm, hogy mélyebbre hatoljak
a mondvacsinált babácskámban, Tanner pedig a bal
fülemhez ér a fogával. Két hatalmas tenyér kerül a
mellizmomra, mielőtt megfogják a kezemet, és ráte-
szik a lány mellére. Jól megszorítom, ami fájdalmas
sikolyt vált ki. Tanner forró leheletével a fülemben –
és a tenyerével, amivel pont olyan mohón akar hoz-
zám nyúlni, mint én a lányhoz – hagyom, hogy el-
uralkodjon rajtam az alkohol. Hagyom, hogy a barna
hajú csaj segítsen a vágykép megélésében. Hagyom,
hogy eluraljon a kéj.
– Fordulj meg – mondja rekedten Tanner pa-
rancsként a lánynak, aki kétségtelenül meghallotta.
A gyakorlott prosti anélkül fordul háttal nekem,
hogy kiesne a ritmusból, és ugyanúgy fel-le mozog
rajtam. Nem akarok ránézni a fenekére. Félek, hogy
megtörik a varázs, ha kinyitom a szemem.
– Ujjazd meg a csinos új babácskád seggét – utasít
Tanner.
 Forró leheletétől megrándul a farkam a tág lyuk-
ban.
Két ujjal odanyúlok Tanner szájához, aki bekapja
és készségesen ízlelgetni kezdi. Fogadni mernék,
hogy ha arra kérném, hogy kapja be a farkam, akkor
letérdelne elém.
A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.
Leszopná és istenítené a farkam.
Uralkodnék rajta.
Már most is uralkodom.
Uralkodom rajta, mert kétségbeesetten többet
akar, de sohasem fogja kérni. Az én feladatom, hogy
incselkedjek vele, elcsábítsam és lassan magamhoz
vonzzam. Azt akarom, hogy letérdeljen, de nem
azért, hogy leszopjon. Azt akarom, hogy annyira
akarja, hogy fejet hajtson előttem. Térdre akarom
kényszeríteni, ez a rögeszmém.
HOGY KURVÁRA LETÉRDELJENEK ELÉM.
Azt akarom, hogy alattam legyenek, és úgy simo-
gassam, dicsérjem és imádjam őket.
Ha Tanner fölött is így uralkodnék, az hozzájárul-
na a kielégülésemhez. Milyen hatalmat adna a ke-
zembe!
Egy cuppanással kirántom az ujjaimat a szájából,
és megtalálom az utat a barna lány fenekéhez. Fi-
gyelmeztetés nélkül hatolok belé két ujjal, amitől
felnyöszörög, de amilyen mohó ribanc, még fokozza
is a tempót, ahogy mozog rajtam.
 Használt a feneke, elernyed az ujjaim körül. Még
kettőt bedugok síkosító nélkül, jó erősen. Fájdalmas
nyögés szakad fel belőle, de előredől, hogy jobban
hozzáférjek. A hüvelykujjamat átfogva ökölbe szorí-
tom a kezemet, és csuklóig belé nyomulok. Olyan
hang tör elő belőle, ami nem az élvezeté. Kurvára fáj
neki.
Helyes. Nagyon bejön, hogy magamra húzom, mint
egy bábmester a hitvány bábját.
– Jó fiú – leheli a nyakamba Tanner. – Tanul az én
szörnyetegem. Elvenni. Uralkodni.
A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.
Jobbra fordítom a fejemet, hogy hozzáférjen a
nyakamhoz. Ez egy felajánlás a részemről. Egy mor-
zsa. Egy kibaszott kóstoló abból, amire a legjobban
vágyik. Picit habozik, aztán odatapasztja a telt ajkát
a nyakam és a vállam találkozásához.
Csókra és szívogatásra számítok, de fájdalom ha-
tol át az alkohol és a kéj ködén. Belém mélyeszti a
fogát, megharap, amitől melegség folyik le a nya-
kamból a mellkasomra. Kiéhezett bestia. Rám volt
kiéhezve. Pont úgy, ahogy kell. De megjelöl engem.
Átveszi a tulajdonjogot.
Az az én dolgom, köcsög.
Úgy kefélem a ribanc seggét az öklömmel, hogy
kénytelen legyen abban a ritmusban mozogni a far-
kamon. Vér és egy kis szar csorog le a könyökömig.
Annyira el kell élveznem, hogy megfeszülnek a go-
lyóim. Sokkal, de sokkal jobb lenne, ha az én
Bethanymet kapnám meg, ám a várakozás nem tart
örökké.
Nemsokára.
Nemsokára, csinos új babácskám.
Nemsokára.
Tanner éhes szája nem elégszik meg csupán a
nyakammal.
Többet akar. A nyakamnál időzik a fogával, ujjai
pedig belevájnak az arcomba, hogy elfordítsa a feje-
met. Egy forró pillanat erejéig összeér a leheletünk.
Megkockáztatom, hogy kinyitom a szememet, és
örülök, hogy megtettem. Olyan eszelős sóvárgás tük-
röződik a tekintetében, hogy átbillenek tőle.
Imádom, hogy hatalmam van fölötte. Milyen egy-
szerű! Micsoda függőség! Rá akarja tapasztani a szá-
ját az enyémre, hogy felnyársaljon a nyelvével, és
benyomuljon a számba. A behatolás erőteljes és kö-
vetelőző lenne, amilyen maga Tanner, az én a kis
mesterbabám az életének valamennyi területén. De
azért képletesen fogva tartom a tökénél.
– Baszki! – dörmögi úgy, hogy a szánk szinte ösz-
szeér. – Baszki, Szörnyeteg!
Attól, ahogy morogva kiejti a szavakat, és közben
elképzelem, ahogy a babácskám teste kénytelen fel-
le mozogni a farkamon, végre átbillenek. Lecsukódik
a szemem, és őt látom.
Elizabeth.
 Az én Bethanym.
Csinos új babácska.
Egy gyönyörűség csupa fehérben.
Egy kibaszott hercegnő.
Az én királynőm.
Csak élvezek, élvezek és élvezek, kitöltve a riban-
cot egy másik iránt érzett vágyaimmal. Alig lövell-
tem ki az utolsó cseppeket, amikor lerántják rólam a
barna lányt. Kivagyok az italtól meg a fantáziálástól,
de az egész karomat vér és szar borítja. Rohadt gusz-
tustalan kurva.
A Szörnyeteg jóllakott.
És a Mester még mindig éhes.
Egy rántással megfordítja a csajt, hogy térdre lök-
je a lábam között.
– Vedd le a gumit, és szopd tisztára – veti oda, mi-
közben brutálisan belemarkol a hajába.
A farkam már elernyedt, de a fájdalmas sikoltástól
megint kezd felállni. A csaj esetlenül leszedi rólam a
kotont, Tanner pedig elengedi őt, amíg félig letolja a
nadrágját, és magára húz egy másik gumit. Tanner
farkasszemet néz velem, megemeli a lány csípőjét, és
mélyen behatol a bejáratott puncijába.
Megelégedéssel tölt el a tudat, hogy érezni akarja,
hol járt az előbb a farkam. A női sikoltozás vágóhídra
vitt disznó hangjára emlékeztet. Tanner megint be-
lemarkol a hajába, hogy rányomja őt a farkamra.
 Szórakoztat és beindít, hogy milyen brutálisan
bánik vele. Ez a csaj nem igazi. Egy kibaszott kurva.
Egy tág pina. Egy rémálom, miközben én csak az ál-
momra tudok összpontosítani.
Tanner olyan keményen keféli, hogy sikoltozik a
kemény farkammal a szájában, a vibrálástól pedig
megfeszülnek a golyóim. Feláll tőle a szőr a fedetlen
hasamon. A sikolyok felébresztik bennem a bestiát.
Feldühítik. Feltüzelik.
– Tetszik? – mormolja a kéjtől megvadult tekintet-
tel. – Örülsz, Szörnyeteg? – kérdezi engem fürkészve.
Akkor fogok örülni, ha térden állva istenítesz majd
engem, Mester.
– Fogd le a kezét!
Parancsa inkább könyörgésnek hangzik, így min-
den akaraterőmre szükség van ahhoz, hogy ne vil-
lantsak rá gúnyos félmosolyt. Inkább engedelmes-
kedve megragadom a csaj mindkét csuklóját, Tanner
pedig előveszi a kést a zakójának zsebéből. Kinyitja a
kést, és egyenesen rám mered. Elveszítette a fejét.
Elveszítette az önuralmát, és úgy dühöng, mint a
bestia, ami olyan gyakran eluralkodik rajtam. Kéj,
düh és féltékenység lángol a szemében, miközben
kissé megemeli a ribanc fejét, hogy ne legyen útban a
farkam, aztán oldalról belemártja a kést a nyakába.
Könyörtelenül átvágja a nyaki ütőeret, kihúzza a
pengét, majd felbődül, amikor a sebből úgy kezd
spriccelni a vér, akár egy sóvárgó punciból az or-
gazmus nedvei. Rajtam tartja a szemét, amíg a csaj a
farkamnál hörögve még jobban rám hanyatlik. A vé-
rének melege kéjes vízesésként vesz körül, én pedig
visszarakom a farkamat a szájába így, hogy alig tud
tiltakozni, mert szinte már halott meg minden.
Ráélvezek a nyakára.
Jesszus, de még mekkorát élvezek! Tannernek úgy
lángol a tekintete, mint a pokol tüze, amikor a kré-
mes ondómmal beszennyezem az általa ejtett sebből
kifolyó vért.
Tanner is elélvez.
Úgy nyögünk, mint két vadállat, miközben kivér-
zik közöttünk a prédánk.
A tekintete egy követelés. Enyém. Enyém. Enyém.
Tanner megszállottsága veszélyes. Ha nem tudja
kordában tartani, elég ahhoz, hogy veszélybe sodor-
ja a csinos új babácskámat. Vissza kell vennem. Rö-
vid pórázon tartani.
Megtanítani a mesternek, hogyan ne legyen kiba-
szott szörnyeteg.
Időbe telik.
Türelmet kell gyakorolnod.
Tanner mondta ezt, nem én.
Én csak betartom ezeket az egyszerű szabályokat.
Én fogok győzni.
Az enyém lesz mind.
A tökéletes, drága babácskáim.
Az enyémek.
 Tanner kihúzza a farkát a halott prostiból, és lazán
a földre löki. A csaj arca a combomon végigkúszva
zuhan a padlóra, hogy a lábam között landoljon.
Tanner eszelős tekintete a véráztatta farkamra sze-
geződik, meg a kemény combjaim között csordogáló
égővörös patakra. Megindul, mint egy bika a kicse-
szett viadalon, hogy mohó, sóvár kezekkel belenyúl-
jon a mocsokba.
Ondó.
Vér.
Nyál.
Úgy mártja bele az ujjait a patakba, mintha ki
akarná vele festeni a nyomorult falat. Félrerúgja a
halott babát a súlyos csizmájával, hogy odalépjen a
helyére.
Úgy áll fölöttem, mint egy dühöngő sárkány, és be-
lefeledkezik a vérembe, a magomba, belém. Én pedig
hagyom. Megengedem neki, hogy élvezze ezt a kao-
tikus pillanatot: figyelem a légzését, a megfeszülő
állkapcsát, a megvillanó tekintetét.
Megszállottság.
Irántam.
A Mester csak egyvalaki előtt hajt fejet.
Megint megrándul a farkam, Tanner keze pedig
már nem kíváncsi, hanem eltökélt. Hátradőlve élve-
zem, ahogy imádja a vért, bekeni vele a hasamat és a
mellkasomat, aztán a farkamat is, ami még mindig
csöpög a kamu baba vérétől. Olyan heves gyönyör
árad szét bennem, aminek semmi köze az elélvezés-
hez, viszont nagyon is sok köze van a birtokvágyhoz.
Leveszi rólam a kezét, hogy megmarkolja a saját
kemény farkát. Újra és újra végighúzza rajta a kezét,
amíg vastag, sűrű ívekben ki nem spriccel belőle az
ondó. Összerezzenek, mert a farkamon landol.
Erre megfeszül a háta.
Gyorsan. Hirtelen. Élesen.
Visszacsöppenek a valóságba. Átázott alattam a
vértől a fotel kárpitja. A pólómmal gyorsan letörlöm
magamról a bélyegét.
Egyikünk sem szól egy szót sem, miközben egy-
szer csak elengedi a farkát, mintha megégette volna
vele a kezét. Az ördögöt nem lehet megégetni, te
csacska. Felegyenesedve kihúzza magát, felrántja a
nadrágját, és lesújtó pillantással néz rám.
Visszakozik.
Pedig nekem az kell, hogy maradjon.
Ezért meghúzom a pórázt.
Húzom. Húzom. Húzom. Pont úgy, ahogy ő akarja
húzogatni a méretes farkamat.
Belenyúlok a hasamon szétkent vérbe, hogy aztán
leszopogassam az ujjamról. Szinte keresztülhatol
rajtam Tanner lángoló tekintete.
A vörös a kedvenc színe. Én vagyok a kedvenc szí-
ne.
Vörös. Vörös. Vörös.
 Amikor majd felsorakoztatom egymás mellett az
összes babácskámat, gondoskodni fogok róla, hogy
neki legyen egy szép vörös nyakkendője.
– Elmegyünk gofrizni? Baromi éhes vagyok – szó-
lalok meg, mintha mi sem történt volna, és nem lett
volna a tanúja a visszautasításomnak, hogy uralkod-
jon rajtam.
A szörnyetegeknek nincsenek érzéseik.
A szörnyetegek nem akarnak hatalmat.
A szörnyetegek nem akarnak túljárni a mesterük
eszén.
Tekintélyt sugározva kihúzza magát és ellazítja a
vállát. Amit csak szeretnél, Mester, hogy jobban érezd
magad. Huncut mosolyt erőltet magára, de tudom,
hogy ez nehéz, miután felfedte a gyenge pontját a
bestiája előtt. Odatartotta a legnagyobb ütőerét,
hogy belemélyesszem a fogamat. Egy mester semmi
más, csak főnökösködő öltönyös egy bestiához ké-
pest, aki felfal és gyilkol.
– Te fizetsz, seggfej! – morogja.
Mindketten felkacagunk, ezúttal egyáltalán nem
erőltetetten.
Tanner mindig üzletel.
 NYOLCADIK FEJEZET

Dillon

Nincs annyi kávé a világon, amennyi segítene ma

megőrizni az éberségemet.
– Kemény volt az éjszaka? – fújja ki magát Marcus,
és ledobja magát a székemre, így kénytelen vagyok a
homlokomat ráncolva az íróasztalom sarkára ülni.
Gyorsan végignézek a menő öltönyén. Indulni akar a
választásokon, vagy mi a szar? – forgatom a szeme-
met.
– Jade a terhesség szörnyen kancás időszakában
jár – motyogom, mire felvonja a szemöldökét szinte
a feje búbjáig.
– Van ilyen?
– Hát a farkam egyetért abban, hogy van. Rohadtul
kisebesedett, annyit lovagol rajtam.
Erre felkap egy tollat és hozzám vágja.
– Mi a franc? – kapom el.
– Egyetlen férfinak sem szabad arra panaszkod-
nia, hogy túl sok puncit kap – zsörtölődik. – Csinálj
meg egy rakás papírmunkát, aztán picsogj nekem!
Az arcára pillantva feltűnik, hogy táskák jelentek
meg a szeme alatt.
– Te itt voltál egész éjszaka?
 Hátratolja a széket, hogy nyújtózkodjon egyet, és
megdörzsöli az arcát, mielőtt válaszol.
– Nem úgy alakult az estém, ahogy terveztem,
ezért bejöttem, hogy haladjak a hely dolgozóival ké-
szült interjúkkal.
– Van valami, amit el akarsz mondani?
– Úgy nézek én ki, mint egy kiskamasz lány, aki-
nek beszélnie kell az érzéseiről? – forgatja a szemét.
– Pont úgy beszélsz – rúgom bokán. – Szeretek
hallani a társasági életed felől, de most az interjúkra
gondoltam.
– Bocs, a fenébe – dől előre erőtlen mosollyal. –
Csak fáradt vagyok.
– Semmi gond – válaszolom morogva. Üdv a klub-
ban.
– Az egyik táncos. Mondott valamit egy férfiról,
akit egy másik helyről ismert. Az illető bement, és
volt egy heves beszélgetése Mr. Law-val. A lány azt
mondta, hogy csak azért találkozott vele, mert éppen
a beszélgetés közben ment be az irodába.
– Nevet említett nekünk?
Marcus megfog egy mappát, amit biztos ő tett az
íróasztalomra, hogy belenézzen.
– Név nincs, de cím igen, egy Barlang nevű helyé.
Azt mondta, hogy ott is jelentkezett munkára, csak
elutasították.
– Gondolod, hogy egyszerűen kiakadt, és így akar
visszavágni? – mordulok fel.
 – Akárhogy is, ez az egyetlen nyom, szóval megéri
utánajárni.
– Lecsekkoltad a helyet?
– Aha. A tulaj neve Cassian Harris.
– Előélet? – állok fel, hogy belebújjak a zakómba
és felkapjam a slusszkulcsomat.
– Semmi – ered a nyomomba Marcus, és felveszi a
tempómat.
– Még csak egy parkolási bírsága sem volt.
Patyolattiszta.
– Túl tiszta, vagy csak a társadalom krémjéhez tar-
tozik? – kérdezem felhorkantva.
– Menjünk, derítsük ki.

A Barlangnak egészen más a légköre, mint a másik

helyé, amelyik az eszelős gyilkos áldozatáé volt. Egy
nő üdvözöl minket a bejáratnál, és kéri a kártyánkat
meg hogy jelentkezzünk be, mint valami wellnessbe
vagy hasonló szarba.
Miután megmutatom neki a jelvényemet, moso-
lyogva odakísér minket a fal mellett álló, valódi bőr-
ből készült kanapékhoz.
– Ha helyet foglalnak, értesítem a menedzsmentet,
hogy itt vannak – mondja ragyogó mosollyal, és
mindkettőnket itallal kínál, amíg várakozunk.
 – Köszönöm… – felelem. Nem tudom, van-e valami
oka annak, hogy ilyen udvarias. A dolgozók többnyi-
re tartózkodóak, amikor megmutatjuk a jelvényün-
ket. Marcus leül, én pedig úgy döntök, hogy követem
a példáját. Kettő kétszárnyú ajtót látok, az „üdvözlő-
pult” két oldalán. Eltöprengek, hogy mi lehet rajtuk
túl.
A padló mintha repedezett üvegből lenne, és visz-
szaveri a plafonról lelógó hatalmas csillár fényét, ra-
gyogásba burkolva az egész előteret. Férfiak érkez-
nek ezerdolláros öltönyben, majd eltűnnek a hatal-
mas fekete ajtók mögött. Találkozik a tekintetem
Marcuséval, aki bólint. Egy ilyen helynek megvan a
maga vendégköre, és nem nagyon kellene foglalkoz-
nia egy olyan klubbal, mint amilyen a Rebel’s Reds.
Kétlem, hogy valójában bármi rivalizálás lenne kö-
zöttük. Kinyílik mellettem egy tükörhatású ajtó, ami
a fal és a padló burkolatára hasonlít.
Annyira jól álcázták, hogy eddig észre sem vettem.
– Nyomozók – áll elém egy magas, jól öltözött férfi.
Előbb nekem nyújt kezet, aztán Marcusnak. A hangja
mély, tekintélyt parancsoló. A viselkedésében nyo-
ma sincs idegességnek.
Higgadt és összeszedett, amivel baromira felhúzza
az agyamat.
– Szeretnének bejönni az irodámba?
– Igen, köszönjük – válaszolja Marcus kettőnk he-
lyett, és követjük ugyanazon az ajtón át, ahonnan ki-
jött. A tükörfal folytatódik végig a hosszú folyosón,
amin végigjáratom a tekintetemet, miközben elhala-
dunk néhány ajtó előtt, és végül belép az egyiken.
Az iroda kicsi, és nincs benne semmi személyes.
Semmi családi fénykép. Semmi számítógép vagy más
műszaki cikk.
Teljesen üres, leszámítva egy asztalt, két oldalán
székekkel.
Helyet foglal, és int nekünk, hogy mi is tegyünk
így.
– Kérhetnénk egy megerősítést, hogy kicsoda ön?
– veszi elő Marcus a jegyzetfüzetét és egy ceruzát.
A pasas oldalra biccentett fejjel fürkész minket.
Mézszínű a szeme, de semmi édes nincs abban,
ahogy végigmér az átható tekintetével, mintha a ve-
sénkbe látna.
– Enyém ez az intézmény – közli, és az asztalra
könyökölve összekulcsolja a kezét.
– Tehát maga Cassian Harris? – pontosítok.
– Igen.
– Mr. Harris, Maximus Law meggyilkolásának
ügyében nyomozunk. Elmondaná nekünk, hogy
honnan ismeri őt? – kérdezi Marcus.
Gondolatban elmosolyodom azon, hogy Marcus
így tette fel a kérdést. Nem úgy, hogy ismeri-e, ha-
nem hogy honnan ismeri.
– Elnézést, de hátrányban érzem magam – jegyzi
meg Mr.
 Harris. Mosolyog, de a tekintete üres. A hatodik
érzékem miatt borzongás fut végig a gerincemen.
– Hátrányban? – visszhangozza Marcus.
– Igen. Önök tudják, hogy ki vagyok, én viszont
nem kaptam tájékoztatást, hogy önök kik.
Tapló.
Előveszem a jelvényemet, és lecsapom elé az asz-
talra. Mély érdeklődéssel veszi szemügyre, majd
megrándul a szája széle, amitől még a húgy is felforr
bennem. Nagy játékos. Még szerencse, hogy fejben jó
vagyok, és szoktam nagymenőkkel játszmázni.
Marcusszal nem foglalkozik, amikor felmutatja a
jelvényét, csak engem figyel.
– Scott nyomozó, mit tehetek önért?
Zsebre vágom a jelvényemet, és hátradőlök a szé-
ken, hogy megmutassam neki: nem hoz zavarba a kis
műsorával.
– Válaszolhat a kérdésre. Honnan ismeri Maximus
Law-t?
– Hogy érti, hogy ismertem Maximus Law-t?
Egy morgást elfojtva inkább a félmosoly mellett
döntök.
Legszívesebben beleverném a fejét az istenverte
asztalba.
– Okunk van feltételezni, hogy találkozott vele a
halálának estéjén.
Hátradől, megpaskolja a homlokát az ujjával, és
azt kérdezi:
 – Melyik este halt meg?
Ravaszabb a köcsög, mint gondoltam.
– Tizenkilencedikén – feleli helyettem Marcus.
– Hát tizenkilencedikén egész nap és egész éjszaka
itt voltam.
– Nem kell megnéznie a naptárát? – préselem ki a
fogaim között.
– Tudom követni a napokat, nyomozó – méreget
úgy, hogy megcsillan a szokatlan színű szeme. – Ti-
zenkilencedike csütörtökre esett, és csütörtökön-
ként átnézem a könyvelést, aztán egy meleg testben
ellazulva töltöm az estét.
Visszafogom magam, hogy ne forgassam a sze-
memet.
– Van valaki, aki megerősíthetné ezt?
– Természetesen – terül szét eszelős vigyor az ar-
cán. Előveszi a telefont a zsebéből, tárcsáz egy szá-
mot, és a füléhez emeli a készüléket.
– Kami, a „B” irodába. Most.
– Amíg várakozunk, lenne szíves elárulni, miért
mondta egy tanú, hogy látta magát a Rebel’s
Redsben?
– Ezt egy tanú mondta, Scott nyomozó? – ejti ki
úgy a nevemet, mintha szitokszó lenne. – Nem bűn-
cselekmény meglátogatni egy másik intézményt.
Csupán felvásárlási lehetőségek után kutattam. Sze-
retnék terjeszkedni.
 – Tehát azért volt ott, hogy megvásárolja a klubot?
– kérem számon. Fogytán a türelmem.
– Nem, éppen ellenkezőleg – int nemet az ujjával a
fejét rázva.
– Az a hely szinte még a rápazarolt időt sem érte
meg, így megköszöntem Mr. Law-nak és távoztam.
– Tisztában volt vele, hogy Mr. Law nőkereskede-
lemben érintett?
Vakmerő kérdés a nyomozás ennyire korai szaka-
szában, de látni akarom az arckifejezését… ami vi-
szont nem árulja el, hogy tudta-e vagy sem.
Kinyílik az ajtó, és egy fiatal lány lép be rajta ujjat-
lan felsőben és nadrágban. Filigrán csaj, rózsaszín
csíkok vannak a hajában, a szeme pedig hatalmas és
kifejező. Rögtön odamegy Harrishez, hogy az ölébe
ülve szembeforduljon velünk.
Kurvára hátborzongató.
– Meg tudná mondani, hol járt tizenkilencedikén,
csütörtökön? – kérdezi Marcus abban a reményben,
hogy megfoghatja Harrist, ha nem rögtön azt kérdezi
a lánytól, hogy vele volt-e.
– Ki a fasz maga? – vonja fel a szemöldökét, a vi-
selkedésétől pedig kitör belőlem a nevetés. Jade jut
róla eszembe, amikor elkezdtünk együtt dolgozni.
Marcus összehúzza magát, és sokatmondó pillan-
tást vet rám.
Nem szereti a nyers, nagyszájú nőket. Jobban tet-
szik neki, ha egy csaj csajként viselkedik.
 Harris átkarolja a lány derekát, bedugja a kezét a
nadrágjába, és eltűnnek az ujjai a medencecsontja
alatt. A lány felnyög, amikor a puncijához ér, Marcus
pedig fészkelődik, mert kezdi magát kellemetlenül
érezni. Harris hatalmi játszmát vív. Úgy gondolja,
hogy ezzel akadályozhat minket, és rávehet arra,
hogy lépjünk le. De bolond, ha azt hiszi, hogy nem
ismerem az ilyen taktikákat.
– Hol voltam, Kami? Ne legyél szégyenlős! – in-
cselkedik vele.
– Velem volt.
Kihúzza a kezét a csaj nadrágjából, eltolja magától,
és rácsap a fenekére, mielőtt intene neki, hogy elme-
het.
– Szükségünk van a nevére és egy tanúvallomásra,
hogy megerősítse az alibit. Csak formaság – tájékoz-
tatja Marcus, amitől Harrisnek még jobban résnyire
szűkül a szeme.
– Remélem, ennél több felhatalmazásuk is van ar-
ra, hogy itt legyenek – jelenti ki unott hangon.
– Mi csak követjük az összes nyomot, és kihúzzuk
a lehetséges gyanúsítottakat – vetem oda mosolyog-
va.
– Nos, Scott nyomozó, én üzletember vagyok, nem
gyilkos. Ha Mr. Law nőkkel kereskedett, akkor több
mint valószínű, hogy egy megállapodás csúszott fél-
re. Kényes üzlet, és nem az a fajta, amibe belenyúl-
nék.
 Felállok. Marcus követi a példámat, és kezet nyújt
Harrisnek.
– Köszönjük, hogy időt szánt ránk.
– Örömmel segítek, ahogy csak tudok.
Kifelé menet Marcus elővesz egy zsebkendőt, és a
homlokát ráncolva megtörli vele a kezét. Szívesen
beszólnék neki, amiért ilyen öregemberes takony-
rongyot hord magánál, de látom rajta, hogy kivan.
– Nem jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam
neki… – borzong meg a fejét rázva.
– Csak egy punci volt, Marcus, Nem vírus.
– Honnan a francból tudjam, hogy mit hordoz? –
csattan fel. – Nyilván itt dolgozik. Isten tudja, hány
férfi nyúl hozzá odalent.
– Azzal nem szállsz be a kocsiba – biccentek a
puncirongy felé, útban a kocsihoz.
– A nagypapámé – morogja. – Nyolcvannyolc éves.
Nem dobhatom ki – vágja zsebre a homlokát ráncol-
va.
– Akkor jó ideje most fog a legközelebb jutni egy
puncihoz – vigyorgok.
– Baszki, haver! – csatolja be a biztonsági övet. –
Szóval ez kudarc volt.
Végigmérem a klub hatalmas épületét. Óriási, és
még csak lehetőségünk sem nyílt körülnézni oda-
bent. Biztos, hogy valami nem stimmel azzal a kö-
csöggel. A pénz meg egy ilyen hely vezetése nagyon
alfává tud tenni egy férfit. Remélem, hogy csupán
ennyi az egész. A megérzéseim viszont azt súgják,
hogy sokkal több is van még mögötte, így nem utol-
jára találkoztunk vele.

Baromi hosszú volt a nap, de még mindig nem ta-

láltunk semmit. Egész délután Cassian Harris meg a
kapcsolatai után kutakodtam. Minél mélyebbre ás-
tam, annál gyanúsabb lett, hogy semmi sincs erről a
fazonról. Nincs múltja. Nincsenek kapcsolatai. Ott a
neve még néhány ingatlan tulajdonlapján, de ennyi.
Még a bennfentesek és az olyan körökben mozgók
számára is ismeretlen a Cassian név. Van egy biro-
dalma, viszont senki sem ismeri. Az emberek külön-
böző neveket adtak meg válaszként arra, hogy sze-
rintük kié a hely, és senki sem tudta megerősíteni,
hogy ugyanarról a pasasról van szó, akivel beszél-
tünk. Aki névtelen marad és különböző neveket
használ, annak mindig akad valami rejtegetnivalója.
Nem fogom ilyen hamar elengedni azt a köcsögöt.
Rezeg a telefon a zsebemben. Jade-től jött üzenet.

Jade: Otthagytuk M. J. babáját Bethnél, és sír érte,

de én vacsorát főzök éppen. Beugranál érte hazafelé
jövet, kérlek?
 Elfordítom a kulcsot, írok egy gyors választ, aztán
az ikrek otthona felé veszem az irányt.
Éppen lemegy a nap. Imádom ezt az időszakot,
mielőtt leszáll az éjszaka. Eszembe jut Scarlet, aki a
Rebel’s Redsben dolgozik, és megemlítette, hogy fel-
ismerte a Barlang tulajdonosát. A fazon inkább tűnik
szellemnek, mintsem olyasvalakinek, aki maga megy
el kérdezősködni. De akkor az a lány vajon miért em-
lékezett rá?
Holnap mutatok neki egy fényképet Cassian
Harrisről, hogy kiderüljön, róla beszélt-e egyáltalán.
Lehet, hogy valaki más volt az a klubból. Lehet, hogy
semmiség.
Akárhogy is, kurvára rá fogok jönni.
 KILENCEDIK FEJEZET

Benny

Tanner belép az irodába, amit megengedett, hogy

használjak, és szinte tüzet okád. Nagyon ritkán lá-
tom, hogy elveszíti a megszokott higgadtságát.
– Várok egy visszahívást, aztán lesz neked egy fel-
adatom ma estére – veti oda.
Eszembe jut Dillon, akit láttam az előtérben fel-
szerelt kamerákon keresztül. Amikor először kiszúr-
tam, felgyorsult a pulzusom, szinte ki akart ugrani a
helyéről a szívem. Rögtön odakaptam a hűséges ké-
semhez, és erővel kellett lenyugtatnom magam, hogy
ne masírozzak ki, és ne rendezzek vérfürdőt Tanner
klubjának előterében.
Dillon látványa elhozta a felismerést, hogy mosta-
nában nem tévedtek a gondolataim a mocskos ba-
bácskámra. Egyszer sem jutott eszembe. Bethany
foglalta el az összes helyet. Befészkelte magát a bő-
röm alá, és tisztává varázsolt: kimosta belőlem a
késztetést, hogy visszaszerezzem a mocskos kis ba-
bácskámat.
Aki mindig is hozzám fog tartozni. Még mindig
szeretem őt, és el fogom rabolni, de már nem csak
ezen jár az eszem folyton.
 Mintha kiszabadult volna a szívem az egykori szo-
rításából.
Nagyon különleges volt, és tökéletes, de fájdalmat
okozott nekem azzal, hogy elmenekült, és túl sok-
szor kényszerített rá dolgokra. Nem hinném, hogy
valaha is magam mögött tudom hagyni, hogy mennyi
mindennel tartozik nekem. Az árulásának megvan az
ára, így majd meg kell érte fizetnie. De egyelőre…
Egyelőre nem oltom ki az életét. Békén hagyom,
amíg el nem jön a megfelelő időpont. Az én drága
Bethanymet fogom elrabolni, és kizárom a külvilá-
got, hogy bezárkózzunk – együtt.
– Benjamin? Hallottál egy szót is abból, amit
mondtam?
Nem.
– Igen. Van egy feladatod a számomra.
– Apádat mindig is remek volt a szövetségesem-
nek tudni, de nem ő az egyetlen bennfentesem. Az
informátorom figyelmeztetett, hogy valaki látott en-
gem a Rebel’s Redsben, és az illető kiöntötte a szívét
az ügyön dolgozó nyomozóknak. Meg fogja adni ne-
kem a nevét és a címét annak a lepcses szájú picsá-
nak, aki nyomozókat küldött a kicseszett biztonsá-
gos szentélyembe – feszül meg az állkapcsa. – Ja, és
Benjamin…
Figyelek rá, mert élvezem a belőle áradó haragot,
amivel mintha beburkolna engem is.
 – A nyelvét akarom. Csináld úgy, hogy fájjon. Ez
nem az élvezetről szól.
– Megjegyeztem.

Várom, hogy elöntsön az izgalom a mocskos ba-

bácskám láttán.
A düh.
A borzongás.
Az elsöprő vágy és sóvárgás.
Helyette viszont olyan érzés, mintha sav mardos-
ná a szívemet attól, hogy milyen volt egykor, és mit
művelt velem.
Könnyedén leveszem róla a tekintetemet, hogy in-
kább az én lélegzetelállító Bethanymre nézzek. Ép-
pen búcsút int a mocskos babácskának, aztán meg-
torpanva körülnéz. A dereka köré fonja a karját, és
ahelyett, hogy bemenne a házba, kisétál a járdán ke-
resztül az utcára.
Beindítom a motort, és lassan követni kezdem. Li-
la ruhájának libbenő anyaga minden lépésnél simo-
gatja a testét, a szél pedig felkapja sötét és bárso-
nyos tincseit, hogy a vállára és az arcába fújja őket.
Jó húszpercnyi séta után megérkezik a kisváros
központjába, és megáll egy mozi előtt. Odakint tö-
meg gyűlt össze, és felismerem a rossz Bethanyt kö-
zöttük. Langaléta, nyáladzó mosolyú fiú lép előre,
hogy üdvözölje a tökéletes új babácskámat, ő pedig
elhúzódik tőle. A homlokát ráncolva hátralép, hogy
ne érje el a srác. Az ikertestvérére pillant, aki csak
vállat von.
– Ne csináld már, Beth – tátogja.
Bethanyt szemlátomást felzaklatta a csúnya fiú
látványa. Egy pillanat alatt megváltozott tőle a visel-
kedése.
– Cseszd meg, Elise! – kiabálja Bethany, majd sar-
kon fordulva letesz a terveiről.
Kiszállok a kocsiból, és elindulok a szemközti jár-
dán, ő pedig az úttesten átkelve egyenesen felém
tart. Leszegett fejjel a cipőjét bámulja. Tudom, hogy
nem vesz észre, amikor szinte belém ütközik. Csak
az utolsó pillanatban kerül el anélkül, hogy felnézne.
Elálló lélegzettel fontolgatom, hogy utánanyúlok, ám
ekkor – mintha megérezné – megáll, és hátranéz a
válla fölött.
Farkasszemet néz velem a mogyoróbarna szemé-
vel. Mintha teljesen megállna az idő, ahogy a két lé-
lek egymást keresi, megtalálja és összekapcsolódik.
– Könyvesbolti kukkoló? – kérdezi csodálkozva.
Széles mosolyra húzódik a szája, csak miattam. A he-
lyére kerül a világ, ahogy a bennem lakozó kisfiú vi-
szonozza a mosolyát.
– Gyönyörűen vérző lány – válaszolom, aztán za-
varba jövök, mert elsápad az arca. Egy szempillantás
múlva dallamos nevetés tör elő belőle, ami lenyűgö-
ző.
– Ez új.
Visszanéz az út túloldalán összegyűlt tömegre, az-
tán megint rám. Kezd lemenni a nap, és eszembe jut
a nő, akit elvileg meg kell ölnöm, és vele együtt a cí-
me meg a munkabeosztása is.
Tanner parancsa az volt, hogy most intézzem el,
de most ráér.
Van fontosabb dolgom is.
– Merre mész? – kérdezem.
– Haza – kulcsolja össze a kezét, és az ajkába ha-
rap. – Azt hiszem – von vállat, és felnéz rám a dús
pillái alól.
– Elkísérhetlek? – érdeklődöm az ajkát bámulva
egy hosszúra nyúlt pillanatig.
– Ööö… persze – leheli. Tökéletes vörös szín ül ki a
porcelánfehér bőrre az arcán, majd a nyakán is.
Felé nyújtom a kezemet, és amikor megfogja a ki-
csi és puha kezével, olyan elégedettség járja át a szí-
vem, amilyet talán még sohasem éreztem. Szinte
minden mozdulatnál megcsap az illata, mintha az
ízét is érezném.
Édes és zamatos.
– Imádom a bőröd színét – mondom neki, és az
összekulcsolt kezünket felemelve megcsókolom az
övét. Elkerekedett szemmel néz fel rám.
 – A tesóm szerint barnulnom kellene – válaszolja
egy félmosoly kíséretében.
– Nem. Eszedbe ne jusson – közlöm, durvábban,
mint szántam. Aggódom, hogy elijesztem, de helyet-
te azt látom, hogy kedvtelve fürkész engem.
– Nem fogok, megígérem – biztat lágy hangon,
szinte levegőért kapkodva.
– A testvéred túlzottan igyekszik, hogy olyan le-
gyen, mint ők – szorítom meg a kezét.
– Mint kik? – vonja össze a szemöldökét értetle-
nül.
– Mint mindenki más. Ő úgy el tudna veszni a tö-
megben, hogy senki sem venné észre, téged vi-
szont… – nézem átható pillantással Bethanyt. – A te
szépséged éles kontraszt. Minden tekintetben töké-
letes. Olyan vagy, mint egy vadonatúj porcelánbaba,
amit még sohasem vettek ki a csomagolásból.
Eláll a lélegzete, amitől önkéntelenül megállok.
Kiveszi a kezét az enyémből, maga köré fonja a kar-
ját, és óvatosan rám mosolyog. Kérdések ülnek a
nyelve hegyén, mégis visszafogja magát, és nem teszi
fel őket. Résnyire szűkült szemmel vizslat.
Vajon rájött, hogy tőlem kapta a babát?
– Valami rosszat mondtam?
– Nem – rázza a fejét. – Csak… Itt lakom – biccent a
házra mögötte. Annyira belefeledkeztem, hogy észre
sem vettem, milyen gyorsan vagy milyen sokáig sé-
táltunk.
 – Ó – felelem halovány mosollyal. Nem akarom,
hogy bemenjen. Örökre a közelében akarok maradni.
Az enyém lesz.
Az enyém.
Az enyém.
– Behívnálak egy kávéra, de az anyám itthon van.
Felnézek a sötét házra. Maradéktalanul tisztában
vagyok vele, hogy éppen senki sem tartózkodik ben-
ne. Nem akarja, hogy bemenjek. Megijesztettem? A
porcelánbabás hasonlat biztos sokat elárult neki, és
most elijesztettem. Eluralkodik rajtam a csalódott-
ság.
– Talán majd máskor? – javaslom.
Biztos, hogy lesz következő alkalom, csinos új ba-
bácska.
– Van telefonod? – bukik ki belőle, ahogy sarkon
fordulok.
Repes a szívem.
– Igen – veszem elő a zsebemből a telefont. Oda-
adom neki, és reménykedem, hogy nem néz bele,
csak elmenti a számát.
Táncolnak a hüvelykujjai a kijelző fölött, aztán
visszaadja. Az elmentett névjegy láttán úgy érzem,
hogy mindjárt felrobbanok.
Egyfelől itt akarok állni mellette örökre. Másfelől
viszont el akarom rabolni, és elzárni a világ elől.
 Baba
1-555-433-5212

Tudja. Bethany biztos tudja, hogy én adtam neki a

babát.
Zsebre vágom a telefonomat, és mintha boldogság
áradna szét a zsigereimben, miközben odanyúlok,
hogy a két tenyerem közé fogjam az arcát. Eláll a lé-
legzete, amikor odahajolok a telt, vastag ajkához. Át-
fogja a csuklómat, és résnyire nyílik a szája, az
enyémben pedig érzem a gyümölcsös leheletének
ízét.
Felszakad belőle egy sóhaj, ahogy behunyja a
szemét.
Megízlelem – behatolok a nyelvemmel a várakozó,
sóvárgó szájába, hogy minden zugát felfedezzem és
felfaljam. Meleg és hívogató, a farkam pedig meg-
rándul a tudattól, hogy a puncija is pont ilyen nedves
lesz, pont ilyen forró… Pont ilyen kibaszottul tökéle-
tes.
Apró melle hozzápréselődik az alkaromhoz, ami-
től legszívesebben letépném a ruháját, és magamévá
tenném itt, a rohadt gyepen. Az apám gyepén. Úgy
tervezem, hogy írok neki egy levelet, amikor ma este
hazaérek. Ideje, hogy meséljek a fejleményekről, drá-
ga apuci.
 Kocsiajtó csapódik, Bethany pedig kikerül a keze-
im közül. A hátam mögé pillantva megdermed.
– Ó, szia Dillon – hápogja.
Minden egyes izmom megfeszül.
Baszki.
Baszki.
Baszki.
Tudom, hogy nem maradna más választásom,
mint megölni őt és most rögtön elrabolni Bethanyt –
holott még nem áll rá készen a terv –, ezért nem for-
dulok meg.
– Majd hívlak – suttogom a fülébe, mielőtt elindu-
lok vissza a kocsimhoz.
– Nem akarsz bemutatkozni? – kiabálja Dillon mö-
göttem, de én csak megyek tovább, és remélem, hogy
nem követ. – Hé! – szól utánam. – Mi ütött belé? –
hallom a hangját, de már halkabban, távolabbról.
Nem követ, én pedig nem csesztem el mindent azzal,
hogy felülírtam a tervet. A szabályokat. Tanner sza-
bályait.

A Rebel’s Redset figyelem. Ma este nyit újra, miu-

tán bezárták a zsaruk. Volt valami nyomozás a tulaj
ellen szexkereskedelem miatt. Nem tudom pontosan.
Nem tudom, de nem is érdekel.
 Sohasem kérdezek részleteket Tannertől azokról
az emberekről, akiknek megkér az elintézésére. En-
nek a helynek a főnökével is ez a helyzet. Tanner
mondta, hogy öljem meg Law-t, így megtettem.
Ellenőrzöm, hogy vannak-e kamerák, vagyis még
fontosabb, hogy hol nincsenek. Tanner azt akarja,
hogy a lehető legfájdalmasabb legyen ennek a nőnek.
Azt állítja, hogy ő köpött be minket a zsaruknak, de
az új babácskám megízlelése óta alig várom, hogy
hazamehessek, és elintézzem a tomboló farkamat.
Amiről Tanner nem tud, az nem fájhat neki. Majd
azt mondom, hogy lenyomtam a farkamat a csaj tor-
kára, mielőtt kivágtam a nyelvét, és belefullasztot-
tam a saját vérébe.
A parkolón átosonva odalapulok az épület falához,
aztán beslisszolok egy nyitott ajtó mögé a klub há-
tuljánál. Ránézek az órámra. Várom, hogy végezzen.
Kijön egy pasas, aki arról beszél a telefonba, hogy
az új fazon, aki átvette a helyet, egy fasz. Elszív két
cigarettát, miközben nyafog és picsog, nekem pedig
eszembe jut, hogy megölöm, csak hogy ne kelljen be-
szívnom az undorító füstöt. Éppen, amikor fel aka-
rom hívni a figyelmét a jelenlétemre, megint be-
megy.
– Szia, Jack – mondja egy női hang, a tulajdonosa
pedig kilép az éjszakába.
Ő az. A nő a fényképről, amit Tanner adott nekem.
 Mögé surranok, kétoldalt elkapom a fejét, és kitö-
röm a nyakát, mielőtt befejezhetné az ijedt nyöször-
gést. Előveszem a zsebemből a kést, odahajolok az
elterült teste fölé, kihúzom a nyitott szájából a nyel-
vét, és kivágom, hogy belerakjam egy kis műanyag
tasakba. Kinyitom az egyik kukát, aztán beledobom a
csajt. Először nem akar rácsukódni a fedél, így meg
kell birkóznom vele, és erőből lejjebb nyomni. Már
majdnem sikerül lelépnem, amikor Jack visszatér.
Szemügyre vesz, az arcára pedig értetlenkedés ül ki,
mielőtt a véres pólómra téved a tekintete, utána pe-
dig a zacskóra a kezemben.
Bakker!
Kiesik a szájából a cigi, én pedig gyorsan lépek:
előrántom a kést a zsebemből, hogy nyakon szúrjam
vele. Elkerekedett szemmel kap oda a spriccelő seb-
hez. Aztán elveszi onnan a kezét, hogy hitetlenkedve
meredjen a vérre, végül betontömbként rogy le a
földre. Őt nehezebb feladat lenne bedobni a kukába
– nem is vállalom. Maradhat.
Visszamegyek a kocsimhoz, és rátaposok a gázpe-
dálra.

– Lucy! – vetem oda a digitális kijelzőnek. A hátsó

bejáraton át lépek be a Barlangba, és kibújok a ruhá-
imból az apró, plafonig csempézett szobában. Az ajtó
fölött felvillan a lámpa, aztán bejön egy takarító, aki
bezacskózza a cuccaimat. Kimegyek az ajtón, aztán a
folyosón át a hátsó irodába, aminek azóta tudok a
létezéséről, hogy Tanner odavitt találkozni az ő Ka-
mijával. A csajnak még a nevétől is rossz ízt érzek a
számban.
– Benjamin, oda nem kéne bemenned – nyafogja
Lucy, és utánam rohan. Megállok, mire a léptei is el-
némulnak mögöttem. Hátravetek egy figyelmeztető
pillantást a vállam fölött. Látszik a világító kék sze-
mében a késztetés, hogy meg akar állítani – mintha
bármikor is képes lenne rá –, de megtorpant a lesúj-
tó pillantásom miatt.
– Én szóltam – mormolja, és megadóan felemeli
mindkét tenyerét.
Berontok az ajtón, és odadobom a zacskót a halott
lány nyelvével.
A furcsa üvegdobozban ott van Kami, egy szál ru-
ha nélkül.
Zúzódások és vágások borítják a testét, amin lát-
szik a fájdalom és a vér. A melle nekinyomódik az
üvegnek, miközben Tanner a punciját keféli… és ő is
meztelen. Még sohasem láttam, hogy az összes ruhá-
ját levette volna. Nyers erőtől feszül meg újra és újra
a teste. Napbarnított bőr fedi a kemény izmokat, az
alkarja pedig Kami nyaka köré fonódik, mintha így
fogná le. A csaj pedig sikoltozik a gyönyörtől, a sok
sérülés ellenére.
 Megpillant engem az üveg mögül, mire a duzzadt
szája ördögi mosolyra húzódik.
– Egy olcsó ribanc vagy. Kibaszottul utálok veled
dugni.
Undorodom tőled, te mocskos kurva! – kiabálja
Tanner, miközben vadul keféli, szinte felemeli a
földről. Annyira átengedte magát a kéjnek, hogy ész-
re sem veszi, hogy ott vagyok a szobában. Összeszo-
rul a szívem, mert semmivé foszlik az összes vélt ha-
talmam fölötte. Szinte gúnyosan nevetek magamon.
Nem uralkodom Tanner fölött. Kami uralkodik.
Tanner kihúzza belőle a farkát, és szembe fordítja
magával, hogy visszakézből pofon vágja. A csaj vért
köp, ahogy oldalra bicsaklik a feje. Felemeli a kezét,
hogy megtorolja a mozdulatot, de nincs benne elég
lendület. Fáradt és ő a gyengébb. Tanner lángoló te-
kintettel néz rá. Átfogja a kis nyakát, hogy felemelje
a földről, és odanyomja az üveghez, így Kami feje
sokkal magasabbra kerül, mint az övé. Nyomokat
pillantok meg Tanner testén – vágásokat, zúzódáso-
kat, körömnyomokat. A dugócellájuk padlóján fegy-
verek hevernek szanaszét: kések, gumibotok és
szexjátékok.
– Én győztem – közli Tanner, amikor Kami abba-
hagyja a küzdelmet a szorításában, és kezd eler-
nyedni. – El ne fáradj még nekem, drága kis kínkur-
vám.
 Azzal elengedi a csajt, aki egy puffanással ér föl-
det.
Összerándul a teste, ahogy még több vért köp.
– Kitörted az egyik fogam – bukik ki belőle.
– Majd kérek neked egy időpontot a fogdokinál –
vigyorog le rá Tanner. – Most pedig hagyd abba a
rohadt nyafogást, és nyisd ki a mocskos szád.
Kaminak szétnyílnak az ajkai, Tanner pedig meg-
markolja a vastag és kemény farkát. Még sohasem
láttam ennyire keménynek, kidüllednek rajta az
erek. Félig lecsukódik a szeme, ahogy a lányt nézi, és
járni kezd a keze közben.
– Dugd meg a ribanclyukad a kedvemért, Kami.
Most én győztem.
Kami a földre támaszkodva magához húz egy lila
műfarkat.
Vért köp a hegyére, aztán leereszti a lába közé.
Először mintha tiltakozna, aztán a mély nyögései ha-
sonlítani kezdenek Tanneréhez. A bőrön csúszkáló
bőr meg a rohadt nedves punci cuppogásának zaja
betölti a szobát, csak úgy visszhangzik a falak között.
Baszki, de utálom a csajt.
Mindent tönkretettek.
Olyan jól éreztem magam.
Tanner egyenesen belelövell Kami várakozó szá-
jába. Az utolsó cseppet is kifeji magából, aztán befog-
ja a lány száját.
 – Nyeld le, ahogy egy jó kislánynak kell. Hadd
uraljalak kívül-belül.
Bassza meg Kami!
Bassza meg Tanner!
Kimegyek a szobából.
Otthagyom őket.
Otthagyom Tannert.
 TIZEDIK FEJEZET

Elizabeth

Bizsergek.
Felhők között szárnyalok.
Az a csók. JAJ, ISTENEM! Minden benne volt. Még
sohasem csókoltak ilyen hevesen, mint ha én lennék
a legfontosabb ember a világon. Lángolt a vágytól a
barna szeme, én pedig azt akartam, hogy azok a lán-
gok nyaldossák és égessék a bőrömet.
Dillon, szegénykém, tényleg tönkretette a varázs-
latos pillanatomat.
Oda sem figyeltem, amikor Dillonnal csevegtünk.
Még csak arra sem emlékszem, mit mondott. Valami
olyasmit, hogy beugrott, hogy Jade ne aggódjon ér-
tem, amiért megint egyedül lézengek a házban. Sze-
rencsém, hogy anya nem sokkal utána érkezett.
Dillon vele is elbeszélgetett egy picit, én meg csak
úgy tettem, mintha hallgatnám őket. Valójában egy
szót sem hallottam. Kábulatban voltam. Három má-
sodpercenként kétségbeesetten nézegettem a tele-
fonomat, miközben Dillon résnyire szűkült szemmel
figyelt. Tudtam, hogy kíváncsi az új udvarlómra, de
nem árultam el neki semmit. Egy lány sohasem be-
szél a magánéletéről. És ez ahhoz túl különlegesnek
tűnt. Meg akartam tartani magamnak. Ha beszélek
róla, az emberek talán ítélkeznek majd, és beárnyé-
kolják a zsigereimen végigáramló eufóriát. Olvastam
olyanokról, akik között megvolt az a fajta azonnali
kapocs, mint némelyik szerelmes regényben. Mindig
is tisztában voltam vele, hogy kitaláció – csupán
szóbeszéd, hogy lehetséges. De ha a gerincemen vé-
gigfutó borzongás és az egész idegrendszeremet
vigyázzba állító, áramütésszerű érzés nem bizonyí-
ték egy ilyenfajta kapocsra, akkor nem tudom, mi
lehetne az.
Egy hosszú, forró zuhany után – miközben újra és
újra felidéztem a csókunkat – bezárkózom a szo-
bámba. Nincs nem fogadott hívásom vagy üzenetem.
Csalódottság nyilall belém.
Sóhajtva kinyitom a szobám ablakát, hogy kihajol-
jak rajta.
Megcsap a meleg légáramlat, szétfújja a köntösö-
met, és kivillantja a mellemet a kertünket övező sö-
tét fáknak. Az ajkamra harapva összehúzom maga-
mon a köntöst. Még mindig a sötétséget fürkészem,
amikor rezeg a telefonom. Odasietek és leülök az
ágyra.

Elise: Nagyon megbántottad Jasont azzal, hogy

úgy elrohantál. Rendes srác, akinek tényleg tetszel.
Bárcsak adnál neki egy esélyt!
 A csalódottság után erőteljes bosszúság uralkodik
el rajtam, miközben bepötyögöm a választ.

Én: Nem az esetem.

Elise: MILYEN az eseted?

Behunyt szemmel felidézem a mai csókot. Úgy falt

engem, ahogy Jason sohasem lenne képes.

Én: Magas. Sötét hajú. Tetovált. Jóképű. Érett.

Olyan, aki úgy csókol, mintha én lennék a mindene.

Mozog a három kis pont, ahogy írja a válaszát.

Szinte látom, ahogy a szemét forgatja.

Elise: Sok szerencsét. Olyan pasi nem létezik.

Legszívesebben elmondanám neki, hogy léteznek,

hogy ma este csókolóztam eggyel, de inkább elvetem
az ötletet. Elise csak elrontaná a jókedvemet. Tönk-
retenné a pillanatomat a „nővéri” tanácsaival meg a
mindentudásával.

Én: Attól még nem érdekel Jason. Soha nem is fog,

szóval hagyjuk. Jó éjt.
 A tekintetem az íróasztalomra téved, és kidülled a
szemem, amikor észreveszem, hogy egy új baba ül a
másik kettő mellett.
A szobámban járt. Dillon eldobná az agyát, ha
megtudná… Pont ezért sohasem tudhatja meg. Elönt
a forróság. Hidegrázást kellene kapnom attól, hogy
egy új baba van a szobámban, de én aranyosnak tar-
tom. Három baba a kukkolómtól. A könyvesbolti
kukkolómtól. Legalábbis remélem, hogy tőle.
Elise sokáig nem válaszol. Amikor újra rezeg a te-
lefonom, arra számítok, hogy tőle jött üzenet, helyet-
te viszont egy ismeretlen számról. Úgy repes a szí-
vem, akár egy pillangó szárnya a virág fölött, amire
annyira vágyik leszállni.

Ismeretlen: Bárcsak soha ne ért volna véget a

csókunk.

Forróság árad szét bennem, mintha lángoló tűz elé

léptem volna. Visszamegyek az ablakhoz, és kinézek
a fákra.
Hunyorogva keresem a mozgást. Mintha látnék
valami fehéret, de valószínűleg csak káprázik a sze-
mem.
Csalódottan ülök vissza az ágyra.

Én: Nekem is elképesztően jó volt. Mi a neved?

Ismeretlen: A barátaim Szörnyetegnek hívnak.
 Összeráncolom a homlokom. Messze nem egy
szörnyeteg.
Olyan, mint a szexi őrangyalok a romantikus re-
gényekben.
Hatalmas és erős alfahím. Fájdalmasan jóképű.
Árad belőle a védelmező ösztön. Talán csak egy szó-
játék az igazi nevével, vagy csúnya gyerek volt, aki
felcseperedve tökéletes lett, jól beintve azoknak,
akik nem adtak neki esélyt a másfajta kinézete miatt.
Én megtalálom a másságban a szépséget.

Én: Hogyan szólíthatlak?

El akarok különülni azoktól, akiket a barátainak

nevez. Olyan saját és különleges becenéven akarom
szólítani, ami csak a kettőnké.

Ismeretlen: Mi nem vagyunk barátok?

Én: Többen reménykedtem…
Ismeretlen: Legközelebb, amikor találkozunk,
elmondom, és akkor tudni fogod, hogyan szólíts,
amikor a nevemet nyögöd.

Ha eddig még nem voltam zavarban, akkor most

igen. A képek, ahogy mi ketten meztelenül vagyunk
egy ágyban, halk nyögést csalnak elő belőlem. Nem
akarom, hogy megtudja, mennyire tapasztalatlan va-
gyok, vagy hogy milyen hatással vannak rám az üze-
netei, ezért igyekszem lazára venni.

Én: Figyelsz engem?

Ismeretlen: Bárcsak gyelnélek. Sajnos teljesen
egyedül vagyok, csak a képzeletemmel.

A homlokomat ráncolva megállapítom, hogy a fe-

hér villanás, amit láttam, biztos az én képzeletem
szüleménye volt.

Én: El tudod képzelni, ahogy nyögök, Mester?

Küldés. Jaj, istenem!

Én: Mester*

A jó életbe!

Én: Szörnyeteg! Szörnyeteg! Jaj, istenem! Nem tu-

dom, miért írtam ezt.

Legszívesebben összekuporodva elbújnék a taka-

ró alatt. Úgy vágtat a szívem, mint egy vadló, ami
szelídítésre vár odabent.

Ismeretlen: Beszélni akarok veled.

 Éppen elmentem a számát a telefonomba, amikor
az megcsörren a kezemben.
– Halló? – cincogok bele kissé remegő hangon.
– Szia, Baba.
Neki mély, öblös, rekedtes a hangja.
Reagál rá a testem. Lángba borulnak tőle a zsige-
reim. Fejre állnak. Mintha áramütés érne tőle.
Még mindig szégyellem magam, amiért Babaként
mentettem el nála a számomat ahelyett, hogy a ne-
vemet írtam volna be, de felébredt bennem a kíván-
csiság a megjegyzései miatt, hogy vajon ő ajándékoz-
ta-e nekem a babákat. Azért is írtam Babát, mert
még nem igazán álltam készen rá, hogy eláruljam
neki a nevemet, és tetszett az ötlet, hogy elbújhatok
a babaszerepem mögé. Találónak tűnt akkor. Most
viszont… nem vagyok annyira biztos benne. Úgy ér-
zem magam miatta, mint egy gyerek. Ő sokkal idő-
sebb nálam, így eszembe jut, hogy talán ostoba kis-
lánynak tart. Beleborzongok, hogy csalódtam ma-
gamban.
– Szia, Szörnyeteg.
Mindketten elhallgatunk egy pillanatra, és szeren-
csétlenül érzem magam. Úgy világít az önbizalomhi-
ányom, mint valami fényreklám.
– Ööö… – szólalok meg.
– Hívj Mesternek, babácska! Szeretem hallgatni,
ahogy levegőt veszel.
Kihagy a szívem.
 – Mélyebbnek hat a hangod telefonon. Olyan,
mintha megbizsergetne. Mintha bennem lenne.
Legszívesebben pofon vágnám magam, amiért
ilyen hülyeséget mondtam. Felmordulok zavarom-
ban.
– Mmm, csinos babácska – mormolja. – Tetszik az
ötlet, hogy benned legyek.
A torkomra forr a szó, és forró izgalom árasztja el
a testem.
Milyen egyenes! Ismerem Jasont, aki ugyancsak
egyenes, de teljesen másképp. Szörnyeteggel… vagy-
is Mesterrel az a helyzet, hogy szeretném, ha mocs-
kos dolgokat mondana nekem. Ha megcsókolna és
megérintene.
– De… Még csak nem is ismerlek – lehelem, mi-
közben megfeszülnek és bizseregnek az izmaim. Új
érzések kelnek táncra a hasamban.
– Szerintem ismersz – feleli olyan hangon, hogy
szerintem a babára céloz. Kuncog, és lángra lobban a
testem a vágytól. – Alaposan meg fogsz ismerni, ha-
marosan. Ezt megígérhetem neked.
– Randizni fogunk? – harapok rá az ajkamra.
– Nagyon is randizni fogunk. Megint meg foglak
csókolni, Baba. Nem csak három másodpercet fogok
eltölteni azzal, hogy felfedezzem az édes kis szádat.
Azóta sóvárgok utánad, hogy beszéltünk a könyves-
boltban. Tudom, hogy te is ugyanígy érzel.
 Olyan önelégült a hangja. Olyan magabiztos. És
teljesen igaza van. Mi ez?
Túlcsordulnak bennem az érzelmek, és úgy felka-
varnak, mint az óceánt a vihar. Kaotikus és uralha-
tatlan ereje van. Nem tudok harcolni ellene. Nem is
fogok. Egyszerűen nem akarok.
– Az jó lenne – motyogom, de megint gyerekesnek
hallom a szavaimat.
– Tudom.
– Milyen biztos vagy magadban – vihogok, és ki-
csit csillapodik bennem a feszültség.
– Az vagyok. Az embernek néha mindent elsöprő
érzése támad, Baba. Te ilyen mindent elsöprő érzés
vagy. Mintha te csordogálnál az ereimben. A mar-
kodban tartod az idegeimet.
Életre keltetted a magányos lelkemet. Annyira
akarlak, mint még soha, semmit egész életemben –
sötétül el a hangszíne.
Ugyanúgy beszél, mint a könyveim szereplői. Al-
fahímeknek hívják őket. Mind főnökösködő, maga-
biztos és szexi. Domináns.
Míg Elise buta fiúcskákkal foglalkozik, nálam egy
igazi férfi van a vonal túlvégén. Egy férfi, aki a magá-
évá akar engem tenni.
– Mi lesz, ha nem vagyok elég? – kérdezem alig
hallható suttogással.
– Te vagy a minden – morogja.
 Még sohasem mordultak rám ilyen birtokló hang-
nemben.
Eldobom tőle az agyamat, és nem józan gondolata-
im támadnak.
– Találkozni akarok veled, most – bukik ki belő-
lem, és az ablakra téved a tekintetem. Talán odakint
van. Vágyálom.
Megint felmordul.
– Nemsokára. Megígérem.
Nem értem, mi ez a sóvárgás, ami a hatalmába ke-
rít.
Felemészt. Megront. Felzaklat. Felizgat.
– Mikor?
Jaj, istenem! Milyen sóvárgó a hangom.
– Holnap – ígéri.
– Oké – válaszolom elfúló hangon, amit utálok.
Nem csoda, hogy nem teljesítek olyan jól
pasifronton, mint a húgom. Még telefonon is alig tu-
dok úgy beszélni egy potenciális jelölttel, hogy ne
jönne ki belőlem a pszichopata.
– Baba – morogja rekedten. – Küldj nekem egy ké-
pet magadról.
Elönt a forróság.
– Most zuhanyoztam. Összevissza áll a hajam.
Semmi smink nincs rajtam.
Nem szól semmit, csak a szaggatott lélegzetvételét
hallani.
Egy pillanatra megrettenek, hogy elijesztettem.
 – Kérlek – mondja szinte szomorúan. Könyörögve.
Pont úgy sóvárog, ahogy én. Csak nekem mutatja ki
ezt az érzést. Csak nekem.
– Oké – nyelek egyet.
Kihangosítom a telefont, magam felé fordítom, és
elfintorodom, amikor meglátom a tükörképemet. A
hajam vizes és kócos. Az arcom sápadt és püffedt. De
aztán észreveszem, hogy kikandikál a köntösből a
mellbimbóm. Olyan szögbe állítom a kamerát, hogy
alig látszódjon, és elmosolyodom, mielőtt elkészítem
a képet. Huncut egy érzés lefényképezni a mellbim-
bómat. Azt akarom, hogy véletlennek higgye.
Mielőtt meggondolhatnám magam, megnyomom a
küldés gombot, és hallom, hogy rezeg nála a telefon.
– Megmondtam neked, hogy bénán nézek ki – sut-
togom.
Újabb morgás hallatszik a vonal túloldalán. Annyi-
ra mélyre hatol bennem, hogy olyan részeimen lesz
úrrá, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.
– Válts át arra a Facetime-izére, amit ezek a tele-
fonok tudnak.
A szexi követelése nem enged teret a tiltakozás-
nak. És nem is akarok tiltakozni. Látni akarom őt.
Sóvárogva megnyomom a gombot, mire másodper-
ceken belül megjelenik előttem a szép metszésű ar-
ca.
De dühös.
Ráncolja a homlokát.
 Bosszús.
– Mérges vagy.
Ráharap az ajkára, én pedig nem tehetek róla, de
ugyanígy teszek.
– Nem vagyok mérges – biztat, pedig olyan, mint-
ha megrándulna az állkapcsa a dühtől. – Mutasd a
többit.
– T-tessék? – játszom az ostobát.
Ellágyul a pillantása és elmosolyodik. Olyan vigyor
terül szét az arcán, ami kisfiússá varázsolja, és átme-
lengeti a szívemet.
– Olyan vagyok, mint egy függő, Baba. Nem ad-
hatsz nekem egy kis adagot úgy, hogy nem számítasz
rá, hogy még több után sóvárgok majd. Túl akarom
magam adagolni veled. Szükségem van rá. Hadd áll-
jak be tőled, szépségem.
Teljesen elveszek attól, hogy ilyen mocskos dol-
gokért könyörög nekem. Azon kapom magam, hogy
meglazítom a köntösöm megkötőjét, és felfedem a
mellemet. Ahhoz viszont nincs merszem, hogy meg-
mutassam neki.
Mi van, ha nem tetszik majd neki, amit lát?
Mi van, ha túl kicsi a mellem?
Mi van, ha leteszi?
– Kérlek – könyörög megint úgy, hogy lángra gyúl
tőle a szívem.
Behunyt szemmel leeresztem a telefont, és meg-
mutatom a mellemet. Hallom, hogy eláll a lélegzete,
és ez elárulja, hogy tetszik neki, amit lát. Én is szag-
gatottan, elgyötörten veszem a levegőt.
– Még többet, Baba!
Megint a szemébe nézek a kamerán keresztül. Éh-
ség és sötétség csillan a szemében. Annyira beindít,
hogy alig bírom ki.
– T-te is mutasd magad – szegezem neki a vágytól
rekedten.
Hallottam már horrorsztorikat, hogy lányok
ilyesmit csináltak és megégették magukat, de az arc-
kifejezéséből és a vágyakozó hangjából meg az egész
lényemet átjáró sóvárgásból ítélve ez valami több.
Ez az, amikor két lélek egymásért nyúl. Mint a mág-
nes, úgy vonzódnak egymáshoz.
– Alkudozunk? – kuncog.
– Igen – bólintok az ajkamat megnyalva. – Csak így
igazságos.
– Megmutatom a farkamat, te pedig megmutatod a
tökéletes puncidat?
Hangos nyögés szakad fel belőlem, mielőtt vissza-
foghatnám magam. A torkomra forr a szó, ahogy
döbbenten figyelem őt. A meztelen mellkasára gon-
doltam, vagy ilyesmire. De most, hogy felajánlotta a
farkát, kíváncsi lettem rá. Vajon hosszú? Vastag?
Eres? Piercinges? Nem beszéltünk a koráról, de
nyilvánvaló, hogy sokkal idősebb nálam, és ilyen
külsővel valószínűleg sok nővel volt már. Nem aka-
rom, hogy naiv kislánynak higgyen. Azt akarom,
hogy szexinek gondoljon, és olyannak, aki képes tar-
tani vele a lépést.
– Oké – válaszolom neki, miközben érzem, hogy
zavarban vagyok.
– Milyen jó kislány vagy, Baba – morogja.
A bókja úgy átmelenget, akár a napfény. Forrón.
Ragyogva.
Erőt adva. Legszívesebben magamba szívnám, és
alatta feküdnék egész nap. Ledobja a telefont, így a
mennyezeti ventilátort látom a szobájában, amíg
mocorog. Aztán rugós matrac nyikorgását hallom.
Megint megfogja a telefont, és megpillantom a teto-
vált mellkasát és a nyakát. Odalent elönt a forróság,
és halkan felnyüszítek. A nyakán kezdődő tetoválás a
vállán és a mellkasán keresztül leér egészen az olda-
láig: a bestia a bordáit markolássza a karmaival.
Ezért hívják Szörnyetegnek? Mert ez a tetoválás
pont azt ábrázolja, egy tomboló bestiát, aki vele
együtt mozog. Ez a brutalitás döbbenetes kontraszt-
ban áll a szépségével.
– Készen állok – suttogom.
– Helyes – jelenti ki. – Mert most, hogy elkezdtük,
már nem tudok leállni.
Fel sem fogom a szavait. Csak belefeledkezem eb-
be a szemérmetlen pillanatba vele.
Amikor látom, hogy egyre lejjebb halad a kamerá-
val a gyönyörű ívű mellkasán, leesik az állam. Még
sohasem láttam ilyen tökéletesre formált férfitestet
a valóságban. Olyan az alkata, akár egy modellé. Ki-
dolgozott és hibátlan. De van benne valami sötét.
Mint egy gyönyörű modell-bűnöző. Ismerős is, mint-
ha lélekben már találkoztunk volna. Még mindig a
hasára ácsingózom, amikor megpillantom a farka tö-
vét.
Vastag és eres – pont, amilyennek elképzeltem. A
sötét szőr körülötte rövidre nyírva. Csorog a nyálam.
Tudom, hogy elkerekedett a szemem a csodálkozás-
tól. Tartanom kellene tőle, talán félnem is, de meg-
vadít a hatalmam, hogy ennyire felállt neki miattam
– hogy ilyen vakmerőn és mohón látni akar.
Hajlandó megosztani magát. Milyen sebezhető.
Milyen lenyűgöző. Mennyire az enyém!
– Még többet – nyöszörgök, mert látni akarom az
egészet.
Megint az arcát látom, de akármilyen szexi a sza-
kálla, inkább a farka érdekel.
– Mutasd meg a puncidat! Nedves?
– Nem tudom – felelem elfúló hangon.
– Mutasd meg! – követeli erőszakosan.
Engedelmeskedem a szavainak. Jesszusom, de
még mennyire, hogy engedelmeskedem!
Lassan leeresztem a telefont, hogy a kamera vé-
gigjárja a testemet, és megállok, amikor a meztelen
puncimhoz érek. A nyögéseitől lüktetni kezdek oda-
lent.
 – Nedves vagy? – kérdezi megint öblös és rekedt
hangon.
– Mutasd meg, amit látni akarok – alkudozom. – És
akkor megmutatom.
Olyan szögbe állítom a kijelzőt, hogy lássam, és
felnyöszörgök a látványtól. Erős kezével teljesen át-
fogja a vastag farkát.
Kőkemény. A hegye csillog. Lassan mozgatja rajta
a kezét, mire azon kapom magam, hogy csak bámu-
lom, ahogy az alkarján kidüllednek az erek minden
egyes mozdulattól.
– Olyan hatalmas vagy – suttogom.
– Mutasd meg az édes puncidat, Baba!
Szavaival mintha benzint locsolna a bennem tom-
boló lángokra. Lejjebb nyomom a telefont, és meg-
mutatom neki, amit kért.
– Még! Tedd szét a lábad, és mutasd meg, milyen
nedves vagy! – morogja. Zajosan veszi a levegőt, mi-
közben tovább mozgatja a kezét.
Széttárom a combomat, amitől teljesen zavarban
vagyok, ugyanakkor huncutnak, szexinek és nőies-
nek érzem magam.
Engedelmeskedem neki. Már kis híján felemelem a
telefont, hogy újra lássam a farkát, amikor rám rivall.
– Ujjakat. Befelé. Most, Baba! – parancsolja.
Beleszédülök abba, ahogy mondja. Ez mocskos és
őrült dolog, alig ismerem. A fenébe is, még a nevét
sem tudom. Mégis itt tartok, hogy olyan részeimet
mutatom meg neki, amiket még soha senki nem lá-
tott, nem érintett. Lenyúlok a szabad kezemmel a
nedves nyíláshoz.
– Még! Több ujjat abba a csinos punciba. Azt aka-
rom, hogy eluralkodjon rajtad a vágy.
Szó szerint vicsorogva beszél, mert elveszítette a
fejét. Mintha elpattannának az idegei. Patt! Patt!
Patt! Erősnek érzem magam attól, hogy ilyen hatal-
mam van egy férfi fölött. Fölötte.
Még egy ujjammal behatolok.
– Hármat – sziszegi.
– Ahhoz túl szűk – suttogom. – Fáj.
– Tedd be három ujjadat a lyukadba, Baba! Most
azonnal. Az fog fájni, amikor beléd nyomom a far-
kamat, szóval muszáj, hogy szépen felkészítsd ma-
gad.
Felnyögök a szavaitól. Meg akar dugni. Szörnyeteg
meg akar dugni engem. Bizsergek a vágytól és az iz-
galomtól. Mintha csak egy álom lenne, hogy a
legszexibb pasi veszi el a szüzességem, akivel valaha
találkoztam. Életre kelt fantázia.
Behatolok a harmadik ujjammal is, és felsikoltok.
Fáj. Nem tudom, hogy fog oda beférni az óriási farka.
– Baszki! – morogja. – A rohadt életbe, olyan töké-
letes vagy.
– Köszönöm – felelem a bókjától ragyogva.
 – Vedd ki a nedves ujjaidat, és nyúlj a csiklódhoz!
Hallani akarom, ahogy nyögsz, Baba, miközben a
nyitott, remegő lyukadat nézem.
Nyugtalan, sőt kétségbeesett a hangja. Megint át-
jár a hatalom érzése.
Kihúzom a nedves ujjaimat a sajgó puncimból, és
elkezdem simogatni a csiklómat. Nehéz egyik ke-
zemmel tartani a telefont, amíg a másikkal masztur-
bálok, de minden tőlem telhetőt megteszek a kedvé-
ért. Lecsukódik a szemem, és belefeledkezem a pil-
lanatba, miközben elképzelem, hogy rajtam van. Ural
engem. Harapdálja a nyakamat, ahogy belém hatol.
Nem telik bele sok időbe, mire olyan orgazmus sö-
pör el, ami csak miatta lehetséges. Még sohasem volt
ilyen jó orgazmusom. Nem volt olyan, amelyik tor-
kon ragadta volna a lelkemet, hogy felrázza.
– Mester! – kiáltok fel. Az egész testem megfeszül
a gyönyörtől. Összerándul a puncim, és együtt lüktet
a zakatoló szívemmel.
– Hadd lássam az arcodat! – utasít nyersen.
Felrántom a telefont, és megint a farkát bámulom:
a hegyét, miközben éppen kiveri. Hamarosan fel-
nyög, aztán belespriccel a kamerába. Ez a legeroti-
kusabb dolog, amit életemben láttam.
Lecsukódik a szemem, amíg letörli a telefonját.
Most, hogy kielégültem, nekitámasztom a telefont a
párnának, és oldalt fekve összehúzom magam. Kezd
úrrá lenni rajtam az álmosság, és fenyeget, hogy ma-
ga alá gyűr.
– Olyan gyönyörű vagy. Énekelj nekem egy dalt,
Baba!
Eléneklem neki az egyik kedvenc altatódalomat.
Azt, amelyik Miss Pollyról szól. Csukott szemmel is
hallom az elgyötört légzését, mintha felhőként ölelne
körül, hogy birtokba vegyen.
Olyan heves! Még sohasem volt dolgom ilyen em-
berrel. Ő más.
Különleges. Az enyém.
Pislogva kinyílik a szemem a gondolattól.
Ellágyult tekintettel figyel engem. Az arckifejezé-
sétől olvadozik a szívem.
– Hiszel a sorsban? – kérdezem felsóhajtva.
Bólint, és valami keserűségféle csillan a szemében.
– A sors adott vissza téged nekem.
– Hogy érted ezt?
– A sors intézte úgy, hogy egymásba botlottunk a
könyvesboltban – magyarázza egy fejrázás után mo-
solyogva.
– A sors tudja, mit csinál – állapítom meg ásítva.
– Tartsd mocskosan az ujjaidat a kedvemért, Baba
– mormolja. – De most azt akarom, hogy aludj. Szük-
séged van a pihenésre.
– Miért? – ásítok megint. Alig bírom nyitva tartani
a szemem.
– Mert eljövök érted.
 – Tényleg? – pislogok borzongva.
– Nagyon hamar eljövök érted. Nagyon jók le-
szünk együtt.
Nem lesz menekülés.
A heves hanglejtése valami sokkal sötétebbet sej-
tet egy egyszerű randinál vagy egyéjszakás kaland-
nál. De én túl sokat látok bele mindenbe. Az elmém
máris összerakott egy képet, hogy Mester és az ő
Babája egy pár. Elneveztem a három leendő gyer-
mekünket. Gondolatban már felvettem a nevét, amit
nem is tudok.
– Alig várom – biztatom. Bármit is akar, benne va-
gyok.
Bármiben benne vagyok, hogy ilyen birtokvággyal
bámuljon rám.
– Nem kell sokáig várnod.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Benny

– Öltözz fel! – rivall rám Tanner. – Tíz perc múlva

indulunk.
Álmosan megdörzsölöm a szemem és összeszorí-
tom a fogam.
Úgy terveztem, hogy felkelek, és megtalálom a
módját, hogy találkozzak Bethanyvel. Bosszant, hogy
Tannernek van valami hülye feladata a számomra
így hajnalban, mielőtt esélyem lenne beszélni a ba-
bácskámmal.
Egy gyors zuhanyozás és fogmosás közben önkén-
telenül eszembe jutnak teste fehér és bársonyos vo-
nalai. Még sohasem láttam semmit, ami ilyen gyö-
nyörű lett volna. Tegnap este kissé elveszítettem a
fejem. Dolgokat követeltem tőle, mielőtt egyáltalán
uralkodhattam volna magamon.
De az én csinos új babácskám engedelmeskedett a
parancsaimnak.
Megmutatta a tökéletes húsát, és gondoskodott
róla, hogy elélvezzen.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen enge-
dékeny lesz.
Mintha direkt nekem találták volna ki – a két ösz-
szeillő ember végre egymásra talált.
 Kurvára a megszállottja lettem.
Sötét, szaggatott farmert húzok szűk fekete
Metallica-pólóval és csizmával. A szobámból kilépve
az ajtó mellett találom Tannert, a falnak dőlve, két
Starbucks kávéval a kezében.
Nyugodt a tekintete. Csillapodott a feszültség,
amit mostanában éreztem áradni belőle.
Ez felhúzza az agyam.
Megváltozott közöttünk a légkör. Kami a hibás,
egyszerűen tudom. Ha megtalálnám a módját annak,
hogy elvágjam a torkát és elrejtsem a hulláját
Tanner tudta nélkül, akkor megtenném. Talán
egyébként is. Gondolkodni fogok rajta.
Némán sétálunk ki a fekete Cadillac Escalade-
jához. Már jó tíz perce vezet, mire megszólal.
– Úgy hallom, jól sikerült a feladat – mondja úgy,
hogy az úton tartja a tekintetét.
Annyi minden történt azóta, hogy beletelik egy
másodpercbe, hogy felvegyem a fonalat.
– Aha. Úgy visított a ribanc, mint valami beszorult
malac, amikor lefűrészeltem a nyelvét – bámulok ki
az ablakon oldalra fordulva, hogy ne lássa a kamu-
zást az arcomon.
– Hmm… És a másik fazon csak járulékos veszte-
ség volt?
– A tanúkat el kell tenni láb alól. A Tanner Klub el-
ső számú szabálya.
Felhorkant, én pedig mosolygok.
 – Van egy ajándékom a számodra, Benjamin. Va-
lami, amiért keményen megdolgoztál, hogy kiérde-
meld – jelenti ki büszkén.
– Ha újabb baba, akkor nem érdekel – lazul el a
vállam, ahogy nekidőlök a bőrtámlának.
– Jobb – biztat. – Sokkal jobb.
Csak megyünk és megyünk. Nem tudom, mennyi
idő telik el, de legalább egy órája elhagytuk a várost,
amikor lekanyarodunk egy földútra, amit lombos fák
szegélyeznek kétoldalt.
Kezdek ideges lenni.
Azért hozott el ide, hogy megöljön?
Kicseszettül megpróbálhatja. Mások is megpróbál-
ták már, de kudarcot vallottak.
Á, nem. Ha Tanner holtan akarna látni, akkor
megpróbálta volna elvágni a torkomat álmomban, a
takarítói pedig elintézték volna a hullámat.
Még jó darabig megyünk a földúton. Kezdek fel-
élénkülni az izgalomtól. Bizsergek, és nem tudom,
hogy a kávétól, vagy attól, ami jön, esetleg mindket-
tőtől. Végül megállunk egy konténerház előtt. Régi és
lepukkant. Csalódottság nyilall belém. Valami jobbra
számítottam.
– Ne duzzogj, Benjamin! Nem ez a meglepetésed.
Összeszorítom a fogam, de bólintok. Leparkol a
kocsival, és kiszáll. Nem illik az öltönyében az erdei
tájba. Követem őt, és bemegyünk a konténerház mö-
gé. Amikor meglátom a földből kiemelkedő betonal-
kalmatosságot, rajta egy ajtóval, megint izgalom
uralkodik el rajtam.
– Mi ez? – kérdezem.
– Nézd meg, Szörnyeteg – dob oda nekem egy ko-
ponyás kulcstartóra fűzött kulcsot. – Csak a tiéd –
teszi hozzá eszelős vigyorral, ám nem kerüli el a fi-
gyelmemet, hogy némi bizonytalanság villan a tekin-
tetében. Azt akarja, hogy tetsszen nekem, bármi is
ez. Máris tetszik.
Kinyitom és leveszem a lakatot, lehajítom a fűbe,
és feltépem a rozsdás ajtót. Nyikorogva tiltakozik,
aztán örömmel látom, hogy lépcső vezet a föld mé-
lyére, nem pedig létra.
– Mi a fasz ez? – csodálkozom hangosan.
– Egy bunker. Egy olyan fazontól vettem a telket,
aki biztos volt benne, hogy jön a világvége. Marhára
felkészült rá az öreg – válaszolja Tanner. Az apám is
fel volt készülve. – Meghalt, és ez most az enyém. A
tiéd. Ez az ajándékom a számodra.
Hátravigyorgok rá a vállam fölött, mielőtt lecsör-
tetek a lépcsőn, ami legalább hat méterrel levisz a
föld alá. Tanner utánam jön, és megnyom egy kap-
csolót a falon. Fénybe borul a bunker, én pedig eldo-
bom az agyam. Ez nem valami vihar előli menedék-
hely vagy raktár a kacatoknak. Ez egy otthon. Valaki
úgy tervezhette, hogy itt fog lakni, ha szar megy a
ventilátorba.
 Először egy igazi nappaliban és konyhában talá-
lom magam.
Kanapé. Állítható támlájú szék. Hűtő. Asztal. Mi-
csoda munka!
Úgy örülök, mint egy gyerek karácsonykor, mi-
közben felfedezem a tágas helyet. Konzervek, víz és
mindenféle ellátmány sorakozik a polcokon, amerre
csak a szem ellát.
Találok egy hálószobát franciaággyal. Hatalmas
szoba, a farkam pedig megrándul a gondolattól, hogy
Bethany meztelenül terül el a takarón.
– Imádom – mordulok fel. – Kibaszottul fantaszti-
kus!
– Még el sem jutottunk a legjobb részhez – árulja
el. – Erre.
Tanner elcsoszog előttem, aztán végigcaplat egy
hosszú folyosón. A végére érve benyit egy ajtón. Mi-
után belépek mögötte, vigyorgok. Én nem pont így
csináltam volna, de határozottan jó. Három masszív
cella egymás mellett, nagyjából olyanok, mint ame-
lyikben Kamit dugta. Plexiből vagy ilyesmiből van-
nak, vastagok és látszólag áthatolhatatlanok.
Mindegyik cellát hatalmas lakat védi, a tetején pe-
dig kis kör alakú lyukak biztosítják a légáramlást.
Mindegyikben ott egy összehajtogatott takaró, egy
kutyatál és egy vödör a pisiléshez.
A cellák körül padlótól plafonig csempe borít
mindent, a halogénizzók pedig zümmögve pislákol-
nak. A hatalmas szoba közepén ott egy lefolyó. Ha
eldurvulnak a dolgok, elég egy gyors slagozás, és
máris kész a takarítás.
– Mi a véleményed? – kérdezi Tanner széles vi-
gyorral. – Ezt a részét csak neked csináltattam.
Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy neki
vajon tetszeni fog-e a saját cellája, de nem teszem.
Majd akkor, amikor őt már biztonságban tudom
odabent, és a szeme láttára belezem ki Kamit, meg-
kérdezem.
– Tökéletes. Most elmegyek érte – kerülöm meg,
hogy elinduljak az én Bethanymért.
– Lassíts, gyilkos! – kapja el a bicepszemet a fejét
rázva. – Nem szólíthatod le csak úgy a lányt. Kell egy
terv. Ez nem terv.
– Van tervem – vágok vissza. – El fogom hívni
randira. Aztán elhozom ide. Önként fog jönni.
Bethany akar engem.
– Mióta? – szűkül résnyire a borostyánszínű sze-
me, ahogy fürkész engem.
Ledermedek és megfeszül az állkapcsom.
– Talán ha nem lettél volna annyira elfoglalva Ka-
mival, lett volna lehetőségem elmondani neked.
Lángoló tekintettel nézünk egymással farkassze-
met.
– Mondd, miről maradtam le – kéri lágyan, mégis
rideg hangon.
 – Megcsókoltam. Belebotlottam és megcsókoltam
– felelem bujkáló mosollyal. Nem árulom el neki,
hogy telefonszexeltünk, és azt sem, hogy leskelőd-
tem utána a könyvesboltban. Nem árulom el neki az
ajándék baba dolgot, és hogy szerintem tudja, hogy
én küldtem. Azt pedig végképp nem árulom el, hogy
kis híján elkapott a kibaszott Dillon Scott.
– Furcsa.
– Miért olyan furcsa? – vonom fel a szemöldököm.
– Csak olyan homályosnak tűnik.
Nyílegyenesen belenézek a szemébe.
– Tegnap botlottam bele. Amikor felpillantott,
megvolt a vonzalom. Megkérdeztem, hogy hazakí-
sérhetem-e. Érezte, hogy kapocs van közöttünk,
Tanner. Láttam a szemében. Szóval hazakísértem,
megcsókoltam a szép kis száját, és elkértem a szá-
mát.
– Milyen cuki – húzódik mosolyra a szája.
– Fogd be! – lököm meg. – Ő más. Erős pillanat
volt.
– Azt lefogadom.
Nem foglalkozom vele. Folytatom a hely bejárását,
felfedezését. Olyan rohadt tökéletes, hogy el sem hi-
szem.
Tanner végre távozik a bunkerből, én pedig ki-
használom az alkalmat, hogy felhívjam Bethanyt.
– Halló – szól bele lágy és kibaszottul szexi han-
gon.
 – Jó reggelt, szépség.
Felsóhajt, amitől életre kel a farkam.
– Jó reggelt. Nem számítottam ébresztő hívásra –
mondja, a hangjában egyértelműen mosoly bujkál.
Legszívesebben megcsókolnám.
– Minden reggel hallani fogod a hangomat – köz-
löm vele.
Nemsokára úgy fogom ébreszteni, hogy mélyen
benne lesz a farkam, és végighúzom a nyakán a fo-
gamat.
Kuncog, amitől eszembe jut, hogy vajon milyen ér-
zés lenne, ha a torkáig nyomnám a farkam. Átrez-
getné a hangja?
Elélvezhetnék az édes kacajától?
– Anya elutazott három napra egy konferenciára,
amiről most szóltak neki. Le kellett mondani a pedi-
kűrt meg minden. Elise pedig minden pénteken el-
megy bulizni. Arra gondoltam…
Elhallgat, mintha bizonytalan lenne.
– Arra gondoltam, hogy talán átjöhetnél – folytatja
mégis. – Jól főzök. Csinálhatnék neked vacsorát, és…
Desszert gyanánt megetetnélek a farkammal.
– Hmm, és? – kérdezem a vágytól rekedten.
– Meglátjuk, hogy utána mi lesz. Megnézünk egy
filmet, vagy…
– Dugunk?
– Mester! – sikkant fel.
– Igen, csinos babácskám?
 Felsóhajt.
A sóhajai egyenesen a farkamig hatolnak.
– Szűz vagyok. Nem tudom, hogy… mármint… sze-
retném, hogy…
Gondoltam, hogy az, de így is zene füleimnek, hogy
nekem tartogatta magát. Várt, és örökké csak az én
farkamat, az én szerelmemet fogja ismerni. Ez kiba-
szott nagy hatással van rám.
– Lassítsunk? – javaslom szinte nyögve.
Csak a kicseszett holttestemen át.
– Talán.
Még csak ennyit sem tud válaszolni anélkül, hogy
hazudna. A babácskám éppen annyira akarja ezt,
mint én. Azt akarja, hogy a magamévá tegyem és
magam mellett tartsam. Hogy dugjam és szeressem.
– Megteszem, ami tőlem telik – kamuzom neki. –
És ezer éve nem ettem házikosztot – folytatom, de
ezzel már nem hazudok.
– De leginkább csak látni akarlak.
Újabb igazság.
– Én is látni akarlak. Hétkor jó? – érdeklődik. –
Szeretném, ha lenne elég időm elmenni, hogy vásá-
roljak valami szépet, amit felvehetek.
Nem akarom, hogy bármi új legyen rajta. Azt aka-
rom, hogy olyasmit vegyen fel, amit maga készített.
– Biztos vagyok benne, hogy akad valami szép a
szekrényedben. Ne vegyél semmit! Lepj meg valami
egyszerűvel! A fehér a kedvenc színem.
 Tiszta, mint a hó. Érintetlen, mint az én Bethanym
szűz puncija. És amikor majd lecsöpög a combján az
ártatlanságának a nyoma, beszennyezi a tökéletes
ruhát. Gyönyörű lesz.
– Biztos?
– Abszolút – biztatom. – Úgyis lekerül majd.
– Mester! – kiált fel, aztán elneveti magát. – Las-
san, tudod.
Ó, tudom én, csak leszarom.
– Hát persze, Baba.
Végül letesszük a telefont, és arra eszmélek, hogy
Tanner meglepetten, felvont szemöldökkel néz.
– Szükséged van a segítségemre abban, hogy ide-
hozd?
– Nem, de kötélre tényleg szükségem lenne – vi-
gyorgok rá. – Tudsz nekem szerezni?
– Azt hittem, hogy ide fogod csalni. Akar téged,
nem?
– Arra kell a kötél, hogy itt tartsam. Az ágyamban.
Az én édes Bethanym nem megy sehova.
– Itt az én Szörnyetegem – állapítja meg ördögi
kacajjal. – Szerzek neked kötelet.

Nagyon lassan telik a nap. Időtöltés végett – miu-

tán Tanner hazahozott – elsétáltam egy postaládá-
hoz, hogy küldjek egy kedves „bekaphatod” levelet
az apámnak, ráadásként egy képpel az új babámról,
csak hogy szívassam a vén köcsögöt.
Tudni fogja, hogy nálam van, és nem tehet ellene
semmit.
Vicces, amikor visszacsap a karma.
Betévedek egy régiségboltba a klub környékén,
ahol mindenféle szart árulnak. Kihalt a hely, csak há-
tul matat valaki.
Régi csecsebecsék. Ezeréves bútorok. Poros köny-
vek. A hátsó sarokban meglátok egy antik fésülkö-
dőasztalt. Apró, mintha egy fiatal lánynak tervezték
volna. Tökéletes arra, hogy a babácskám kibabásítsa
magát. A tükör még ép, gazdagon díszített kerettel,
és egyetlen fiók van alatta, de jóval meghaladja a
költségvetésemet. Kérhetnék pénzt Tannertől, de
akkor megtudná, hogy ajándékot veszek a csinos új
babácskámnak. Egyedül kell ezt megoldanom.
Még mindig a fésülködőasztalt csodálom, amikor
egy idősebb nő rám kiált egy létráról.
– Segíthetek valamiben, fiatalember?
– Mennyire fix az ára ennek a fésülködőasztalnak?
Nincs háromszáz dollárom – ismerem be.
Megigazít néhány könyvet a polcon, és letörli ró-
luk a port egy ronggyal.
– Azért foglalkozom ezzel, hogy pénzt csináljak
belőle, nem pedig azért, hogy bukjak vele.
Ja, hát én meg azzal foglalkozom, hogy biztosan
elég pénzem legyen megtartani a csinos új babácská-
mat, és nem azzal, hogy a túlárazott cuccaidra költ-
sek.
– Kétszázat adok érte. Összesen ennyi van nálam.
Kamu. De szerencséje lesz, ha beveszi.
– Háromszáz – tűri be a rongyot a derékszíjába. –
Ha nem engedheti meg magának az itteni árakat, ak-
kor kérem, szaladjon át a szupermarketbe.
Zavar a kritikus hozzáállása. Odamegyek a létrá-
hoz, és felnézve lesújtó pillantást vetek rá.
– Kétszáz.
A homlokát ráncolva tekint le rám.
– Háromszáz – szorítja össze a ráncos száját.
Makacs vén ribanc.
– Kétszáz – ragadom meg a létra alját.
– Három… ááá!
Úgy feldühít ennek a vén szatyornak a viselkedé-
se, hogy izomból megrántom a létrát egy pillanat
alatt. Az egyensúlyát elveszítve a kőpadlóra zuhan, a
feje pedig óriásit koppan.
Ámulva nézem, ahogy vértócsa gyűlik körülötte.
Ezt nem lehet megunni.
Megrázom a fejem, hogy kizökkenjek a kábulatból.
Nem akartam ilyet csinálni. Kikapom a rongyot az
öve alól, és letörlöm vele a létrát ott, ahol hozzányúl-
tam, aztán zsebre vágom. Felemelem a fésülködőasz-
talt, hogy kiosonjak vele a hátsó kijáraton. Az épüle-
tek mögött hosszabb az út, mert a bútort cipelve ke-
rülgetnem kell a kukákat meg az ilyen szarokat, de
végül hazaérek vele. Később majd elviszem a végle-
ges helyére.
Egy pillanatra aggódni kezdek, amiért a Barlang-
hoz ilyen közel vonzom a rendőröket, de szerintem
balesetnek fogják hinni. Az ócska régiségboltnak
még csak számítógépes rendszere sem volt. Minden
régi volt benne, szóval biztos vagyok benne, hogy
kamerát sem szereltek fel.
Az öreglány leesett a létráról, és betörte a fejét.
Ügy lezárva.
Nem fognak gyanítani semmit.

Én: Farkaséhes vagyok.

Baba: Rám vagy a híres spagettimre?
Én: Seggfej vagyok, ha azt mondom, hogy mind-
kettőre?
Baba: Igazából aranyos, hogy azt akarod, hogy
főzzek neked.
Én: Egyáltalán nem aranyos az, amire most gon-
dolok. Van már hét óra?
Baba: Milyen türelmetlen vagy. Éppen most ve-
szem meg a hozzávalókat.

Legszívesebben elárulnám neki, hogy tudom, mert

két sorral mögötte vagyok a boltban, ahogy követem,
de visszafogom magam.
 Én: Vettem neked egy ajándékot.

Izgatott sikkantást hallok a bolt mélyéről, amitől

úgy vigyorgok, mint egy kicseszett idióta.

Baba: Tényleg?! Ez olyan édes. Mi az?

Én: Meglepetés.
Baba: Utálom a meglepetéseket.

Szinte látom, ahogy lebiggyeszti az ajkát. Azok az

ajkak nemsokára a farkam köré cuppannak. Megta-
nulja majd szeretni a meglepetéseket… Készülök ne-
ki néhánnyal.

Én: Ezt szeretni fogod.

A sarkon kikukucskálva örömmel látom, hogy

égővörös arccal bámulja a telefonját. Fehér, csipkés
ruhát húzott a kedvemért. Ártatlan, de rövid. A térd-
zokni állati szexi. Úgy fest, mint egy kislány női test-
ben. Fájdalmasan megfeszül a farkam a farmerban.

Baba: Mi a véleményed a csokitortáról? Az enyé-

mért megőrülnek.
Én: Csorog a nyálam…
Baba: Rossz Mester.
 Mosolyogva kezdi el tolni a kocsit a cukrászati
alapanyagokhoz. Éppen utánalesek, amikor egy
nagy, langaléta köcsög a nevét kiáltja.
– Elizabeth? Te vagy az? Alig ismertelek fel. Bak-
ker, milyen dögös ez a cucc – dörmögi a srác, aki a
szőke hajába túrva huncut mosolyt villant rá. Nincs
egyedül. Két másik fiú is emelgeti mögötte a szemöl-
dökét, ők viszont elindulnak egy rekesz sörrel a
kasszához, és hátrakiabálnak, hogy Randyéknél majd
találkoznak.
Morgás tör elő a torkomból a birtokvágytól.
– Helló, Jason – veti oda hűvösen a babácskám,
miközben levesz a polcról egy doboz sűrített tejet. –
Örülök, hogy találkozunk, de sietek. Randim lesz.
Megdobban a szívem a szavaitól, ám ez a pöcs
nem tágít.
– Elszórakoztathatlak a randiig. Kivoltam, amiért
nem maradtál tegnap este megnézni a filmet –
mondja a kölyök megjátszott szomorúsággal. A hü-
lyéjének harmatgyengén dudorodik a nadrágja. Áll
neki az én babácskámra.
– Kösz, nem – veti oda Bethany. – Most pedig, ha
nem haragszol… – indul el a srác mellett, aki viszont
úgy megragadja a karját, hogy felnyöszörög tőle.
Összeszorított fogakkal markolom a telefonomat,
de úgy, hogy félek, hogy eltörik. Le akarom szerelni
róla, de nem avatkozhatok be, hiszen tudom, hogy
kamerák vannak. A baseballsapka most eltakarja az
arcomat, viszont ha lemészárolom ezt a hülye pöcs-
fejet a cukrászati osztályon, az kelthet némi gyanút.
– Ezután beülhetnénk a kocsimba. Te. Én. Meg ez a
ruha… – motyogja, miközben felemeli hátul a szok-
nyarészt.
Ennek a faszarcnak meg kell halnia. Elindulok a
polc mentén, mert már nem érdekel a lebukás, de
émelyítő reccsenést hallok.
Jason nyögve tántorodik hátra, a babácskám pedig
elsiet tőle.
Amikor találkozik a tekintetem a srácéval, értetle-
nül néz rám, és letörli a vért a homlokáról. A sűrített
tej konzervdoboza ott gurul a lábánál.
Az én édes, tüzes babácskám jól megadta ennek a
köcsögnek, ami jár.
Még soha életemben nem voltam ennyire büszke.
Gúnyos félmosollyal otthagyom, és kiosonok ott,
ahol Bethany éppen fizet a kasszánál. Miután beül-
tem a kocsiba, figyelem, ahogy két zacskóval a kezé-
ben kisétál. Rohadtul utána akarok menni. Meggyő-
ződni róla, hogy épségben hazaér. Bakker, attól a ru-
hától megáll a forgalom, vagy elrabolhatják miatta,
vagy valami ilyesmi, márpedig az én babácskámat
nem fogja elrabolni senki – csak én.
Ám ennél sürgősebb elintéznivalóm is akad.
Megrándul a farkam.
Ezzel sem foglalkozom.
 Megint a boltra tekintek, és várom, hogy előkerül-
jön Jason.
Odamegy a csillogó piros Mustangjához, beszáll,
én pedig egészen a lakásáig követem. Egyáltalán
nem figyel a külvilágra, csak próbálja elállítani a vér-
zést a homlokán.
Ó, fiacskám, ennél rohadtul jobban fogsz vérezni,
amiért hozzányúltál a babácskámhoz.
Mögé lopakodom, ahogy felmegy a lépcsőn és be-
nyit a lakásba, majd beosonok, mielőtt becsukódhat-
na mögötte az ajtó. Úgy siet a nyomorult a fürdőszo-
bába, hogy még csak észre sem veszi, hogy követem.
Óvatos vagyok, hátha nem a saját lakása, és lehetnek
benne mások is, de csend honol, amíg meg nem hal-
lom a káromkodását. És azt, hogy kinyitja a zuhany-
csapot.
A hálószobába lépve leülök az íróasztalhoz. Egy
gyors egérmozdulattól életre kel a számítógép, s
amit látok, az marhára felcseszi az agyamat.
Ő.
Az én Bethanym.
Fényképek.
Rengeteg fénykép.
Ez csak a köcsög saját lakása lehet.
A legtöbb fotó a babácskámról és Elise-ről van, va-
lószínűleg a Facebookról lopva, a többit viszont a
tudta nélkül készítette róla. A mozi sötétjében.
Ahogy a vásznat nézi a homlokát ráncolva. Képek ar-
ról, hogy a srác keze ott van a combján. Sok-sok sö-
tét, szemcsés kép a combjáról. A kurva anyját!
Mindet törlöm. Nem akarom, hogy képei legyenek
róla, amit mások is megtalálhatnak, ha átkutatják a
holmijait. Miután meggyőződtem róla, hogy kitöröl-
tem az életéből, becsörtetek a fürdőszobába. A zu-
hanyfüggöny nincs teljesen behúzva, a lúzer pedig
éppen a középszerű farkát veri, kétségtelenül
Bethany csinos ruhájára gondolva. Szétárad bennem
a düh.
– Ő az enyém – vicsorgok a függönyt félrerántva.
A faszkalapnak elkerekedik a szeme, és meglepet-
ten felnyöszörög. Megragadom az állkapcsánál fog-
va, hogy kirántsam a zuhany alól. Megcsúszik, ám a
brutális fogásom megakadályozza, hogy eltaknyol-
jon.
– Azt hitted, hogy büntetés nélkül hozzányúlhatsz
ahhoz, ami az enyém? – sziszegem, direkt halkan,
mert tudom, hogy szomszédok vannak mindenfelé.
– N-nem. F-fogalmam sincs, m-miről b-beszélsz –
dadogja.
Tökön térdelem, mire picsogva felnyüszít, és sik-
kant egyet, amikor belököm a szobájába.
– Vedd fel a kibaszott ruhádat, mielőtt megnyú-
zom a farkadat, és odakapcsozom a homlokodra.
– N-nem f-fogsz megerőszakolni és megölni? –
kérdezi csodálkozva.
Perverz.
 – Megerőszakolni? – vonyítok fel a nevetéstől. –
Álmaidban, hülye fasz.
Lesújtó pillantást vet rám, amitől felmegy bennem
a pumpa.
– Hacsak nem azt szeretnéd, csinifiú – vicsorgok,
és rávetem magam. Küszködik, de sikerül arccal lefe-
lé lenyomnom a földre.
– A seggedben akarod érezni a nagy és félelmetes
pasas farkát?
– N-nem – zokogja. Reszket alattam. – K-kérlek.
Felnevetek, rideg és sötét hangon.
– Nem vagyok buzi, te seggfej. Szerelmes vagyok
abba a nőbe, akiről azt hitted, hogy hozzányúlhatsz.
– Elizabethbe? A barátja vagy?
– A mestere vagyok.
– Ne haragudj – préseli ki magából. – Sohasem
említett téged.
Rezeg a telefonom, mert hívnak. Felkapok egy pó-
lót a földről, és beletömöm a szájába, miközben meg-
lovagolom. Miután meggyőződtem róla, hogy csönd-
ben lesz, felveszem a telefont.
– Rossz hírem van – mondja szomorúan Bethany.
– Elejtettem a zacskót a tojással. Úgy tűnik, hogy
nem lesz csokitorta.
Úgy hangzik, mintha teljesen felzaklatná ez a tény.
– Majd máskor megsütöd nekem, Babácska. Én vi-
szont viszem a te desszertedet, jó?
 – Mintha azt mondtad volna, hogy lassítunk – ne-
veti el magát, mintha ellazulna.
– Én nagyon lassan fogom elfogyasztani a desszer-
temet, szépségem. Olyan lassan, hogy könyörögni
fogsz, hogy gyorsítsak.
– Lehet, hogy túl sok leszel nekem – áll el a léleg-
zete.
– És sohasem foglak megunni.
A hülye pöcs vergődik és nyöszörög alattam, ezért
a könyökömet használom, hogy halántékon vágjam
vele. Anélkül ütöm ki a szerencsétlent, hogy nyomot
hagynék rajta.
– Két óra múlva találkozunk – mondja a babács-
kám boldogan.
– Aztán meglátjuk, mit hoz az este.
Az este azt fogja hozni, hogy egyenesen a bunke-
remben kötünk ki, ahol azzal töltöm majd az éjsza-
kát, hogy öntudatlanra kefélem.
– Nemsokára találkozunk, Baba.
Letesszük, én pedig iparkodni kezdek. Éppen any-
nyi időm van, hogy elintézzem ezt a nyomorultat, és
visszaérjek a babácskámhoz.
Gyorsan megnyitom a jegyzettömböt a gépén, és
bepötyögöm: Sajnálom, de egyszerűen nem bírom
ezt tovább csinálni.

Miután megvolt, és letöröltem az ujjlenyomatomat

a billentyűzetről, odavonszolom őt az ablakhoz. Egy
pillantással felmérem, hogy a második emeleti lakás
elég magasan van-e, majd fejjel előre átlököm a kor-
láton. Jóleső puffanással landol.
Jövök érted, csinos új babácska…
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Dillon

– Ugyanaz a pasas? – kérdezi Marcus a halott férfi-

ra lenézve, akinek ötcentis vágás tátong a nyakán.
Visszajöttünk a Rebel’s Redsbe, miután kora reggel
hívtak minket egy gyilkossághoz.
Még mindig dühös vagyok, amiért ilyen hamar új-
ranyitott a hely. Kiderült, hogy nem Mr. Law-é volt
az épület. Ő csak a klubot vezette, és az emberkeres-
kedelmi ügyei nem az üzleti kapcsolatokon keresztül
zajlottak. Tehát jogilag nem akadályozhattuk meg,
hogy a tulaj új menedzsert nevezzen ki, és ugyanúgy
üzemeltesse tovább a helyet, mint eddig.
Kurvára hihetetlen.
Most reggel hét óra van, nekünk pedig egy olyan
bűnügyi helyszín jutott, ahol a halál beálltának be-
csült időpontja alapján nagyjából tíz órája történhe-
tett a cselekmény.
– Véletlen? – teszi hozzá Marcus.
Nem hiszek a véletlenekben ebben a munkában.
Ez lett volna az első megállóm ma, hogy kikérdez-
zem Scarletet, a szemtanút, aki szerint Harris itt járt
Law meggyilkolásának napján. Nem számítottam rá,
hogy egy újabb gyilkosság miatt leszek itt. Ez most
más. Egyetlen vágás, gyors munka, nincs más sérü-
lés.
Csizmanyomok látszanak a vértócsában a feje kö-
rül, amiket vagy az az ember hagyott, aki rátalált,
vagy pedig az, aki megölte.
Ha a gyilkos volt, akkor semmiképpen sem lehe-
tett ugyanaz az arc, aki a Law-gyilkosságot követte
el. Nem lehetett ennyire körültekintő az egyik eset-
ben, és annyira felelőtlen a másikban.
– Már tudom is, hogy mire gondolsz, de ez a fickó
talán baleset volt. Lehet, hogy valaki más volt a cél-
pont, vagy a gyilkos itt dolgozik, és ez a fazon rájött
vagy megfenyegette? – özönlenek Marcusból a felté-
telezések.
– Kukákat átnézni, hátha kidobta a gyilkos a fegy-
vert – adom ki az utasításokat kiabálva. – Mindent
kérek, amit csak tudni lehet az áldozatról, és senki
sem megy el innen, amíg nincs meg az összes vallo-
más a dolgozóktól. Kell a tegnap este műszakban lé-
vők teljes listája.
Egy pillanatra sem veszem le a tekintetemet a
holttestről, ahogy minden porcikáját átvizsgálom, és
a környezetét is. Az első szemrevételezés nagyon
fontos. A bűnügyi helyszínelést nagyon könnyű el-
szúrni: egy apróság, amit figyelmen kívül hagyunk a
nyomozás elején, később kulcsfontosságú lehet a
gyanúsítotthoz vezető nyomok szempontjából. Az
áldozat mellett jobbra van egy kis vértócsa, körülöt-
te néhány cseppel. A cseppek nem oda vezetnek,
ahol összeesett.
– Marcus – szólok oda, miközben a társam éppen
az egyik alkalmazottal beszél.
A különálló vércseppekre mutatok. Acélszürke te-
kintetével szemügyre veszi a kis tócsát és a spricce-
lés irányát.
– Még egy áldozat? – motyogja a gondolataimat
megfogalmazva, mire ijedt sikkantás hallatszik a há-
tunk mögül.
Az egyik kuka teteje gyorsan visszacsukódik, Josey
pedig elsápadva a szája elé kapja a kezét, és a fejét
rázza. A lány Marcusék családi barátja, aki nyomo-
zónak tanul. Marcus ragaszkodott hozzá, hogy ve-
lünk jöjjön, de szólt neki, hogy ne nyúljon semmihez.
Mintha Josey hallgatna rá. Ez a harmadik alkalom,
hogy elhoztuk magunkkal, de ha rajtam múlik, akkor
marhára az utolsó.
Továbbra is a fejét rázza, és a kuka felé mutat.
Nyilvánvaló, hogy nem fog tudni megszólalni, így
Marcus fújtatva odamegy, hogy felemelje a kuka fe-
delét.
– Francba! – szitkozódik hátralépve. A könyökhaj-
latába dugja az orrát, hogy ne érezze a szagot. A tár-
sam olyan öltönyben jár, mintha a Mad Men ben
vagy valami hasonló baromságban szerepelne, de
most egyáltalán nem tűnik olyan összeszedettnek,
ahogy eltántorog a kuka mellől.
 Mély lélegzetet véve megteszem a néhány lépést,
és felkészülök rá, hogy mi lehet odabent. Legyek
szálldosnak és zümmögnek, és a szemeteszsákok és
az ételmaradékok között – amiket kidobtak az em-
berek – ott egy vörös hajú nő.
Scarlet.
Bakker!

Huszonhárom éves. A nyelvét kivágták, és elvit-

ték… minek?
Szuvenír gyanánt? Ezek a gyilkosságok személyes
ügyek, és a klub a közös pont, ami üzleti versengésre
vagy belső viszályra utal.
Miért vágták ki a nyelvét?
Beszélt velünk, és kiadta nekünk Cassiant.
Vajon ő volt az, és így akart bosszút állni?
Honnan tudta volna, hogy Scarlet beszélt?
Elém tesznek egy gőzölgő kávét, és csak ekkor tu-
datosul bennem, mekkora nyüzsgés van a kapitány-
ságon, én pedig az íróasztalomnál ülök a gondolata-
imba merülve. Josey mosolyog rám az asztal túlolda-
láról.
– Na, van valami nyom? – kérdezi, mire összevo-
nom a szemöldökömet.
Mintha megosztanám vele.
 Bátor teremtés, de fiatal és naiv. Ez a női nyomo-
zóknál nem mindig szerencsés.
– Hoztam neked kávét – fixírozza a poharat, amit
néhány másodperccel korábban letett elém.
– Mi az, borravalót vársz? – vágok vissza az aszta-
lomon tartott befőttesüvegbe nyúlva, hogy odadob-
jak elé egy ötcentest.
– Ne vágj hozzám pénzt, nem vagyok
sztriptíztáncos – csattan fel. Próbál sértődöttnek
tűnni, de kihívó a hanglejtése.
– Azt mondod, hogy csak ötcenteseket vágnának
hozzád, ha az lennél? – horkantok fel, mire elsápad,
és látszik rajta, hogy szörnyen elszégyelli magát.
Vastagabb bőrre lesz szüksége ahhoz, hogy egy férfi-
ak uralta pályán dolgozzon. Mielőtt megismertem
Jade-et, mielőtt jött M. J., hagytam volna, hadd főjön
a levében és tanuljon belőle. Csak azért, mert nő,
nem kell megkímélni a szívatástól, amiben az összes
többi újonc részesül mifelénk.
A kissé megremegő állkapcsától, ahogy próbálja
tartani magát, mégis seggfejnek érzem magam. Ha
Jade itt lenne, akkor biztos, hogy rögtön tökön rúgott
volna, amiért nem kímélem a lányt.
– Josey, csak hülyülök veled. Köszönöm a kávét, de
nem oszthatok meg veled információt. Most pedig,
ha segíteni akarsz, akkor begépelhetsz nekem vala-
mennyit ebből a szarból – adok neki némi papír-
munkát, amitől kis mosoly ül ki az arcára.
 Remek. Most úgy a nyomomban marad, mint va-
lami lábszag.
Az újoncok mindig túlzottan lelkesednek értem.
Pedig azt szeretem, ha a kollégáim már rutinosak,
csöndesek, és ott vannak egy szavak nélküli italra
vagy beszélgetésre egy kemény nap után, ha bármi-
kor szükségem van rá.
Megőrjít a légkondi zúgása a fejem fölött, a gyom-
rom pedig korogva könyörög kajáért. Felállok, meg-
kerülöm az asztalomat, de meg is torpanok, amikor
az igencsak terhes feleségem besétál az ajtón. Nad-
rágkosztüm van rajta, és első látásra nem is tűnne fel
a blézer alatt rejlő pocakja annak, aki nem tudja,
hogy ott van. A bőre ragyog, és tökéletes mennyisé-
gű súlyt szedett fel ahhoz, hogy járás közben picit
pattogjon a feneke. Bakker, folyton feláll tőle a far-
kam – még akkor is, ha néhány óra telik el, amióta
legutóbb láttam. Az emberek szeretettel és tisztelet-
tel üdvözlik. Hiányzik nekik. Volt idő, amikor szinte
ki sem tette a lábát innen, és kinevettem, amiért szó
szerint itt élt.
– Jól áll neki a terhesség – jegyzi meg a hátam mö-
gött Josey izgatottan.
Mi a francért kellett felállni a helyéről, hogy a ter-
hes feleségemet bámulja?
A vállam fölött hátrapillantva látom, hogy vágya-
kozva nézi, amint Jade éppen Roberts nyomozóval
beszélget arról, hogy M.
 J. a jövő héten kezd majd el egy kreatív mozgásfej-
lesztő foglalkozást. Jade azt szajkózza, hogy jól fog
jönni neki, amikor már belevághat a harcművésze-
tekbe. Szerintem még túl kicsi hozzá, Jade szerint vi-
szont nem, és az anyamacival nem állok le vitatkoz-
ni. Egyszer megpróbáltam, aztán egy hétig szenved-
tek a golyóim, mert szexmegvonásban részesített.
Kínzás volt.
– Úgy néz ki, mint Gal Gadot – szólal meg újra
Josey.
– Ki? – motyogom.
Josey rácsap a karomra, így kénytelen vagyok rá-
nézni. Tátott szájjal hunyorog rám. Mi a fene?
– Wonder Woman? Jesszusom, te barlangban élsz,
öreg? – zsörtölődik.
– Én nem barlangban élek, hanem a valóságban.
Csak azok a szuperhősök számítanak, akik kidolgoz-
zák a belüket, hogy elkapják a rosszfiúkat.
Erre a szemét forgatva felhorkant.
– Szia, bébi – vigyorog rám a közeledő Jade. Szét-
tárom a karomat, hogy magamhoz öleljem.
– Nem számítottam rá, hogy itt látlak ma – mor-
molom bele a fülébe, hogy alatta megharapdáljam
kicsit. Ettől ellazul a teste, és szorosabban hozzám
bújik. Aztán elhúzódik tőlem, és huncutul pofon vág,
miközben a még mindig mellettem álló Josey-ra pil-
lant, aki úgy ólálkodik körülöttünk, mint egy isten-
verte kukkoló.
 – Szia – mosolyog rá Jade, mire Josey szinte elol-
vad a gyönyörűségtől.
Mi a büdös franc? Josey-nak feláll a feleségemtől?
– Emlékszel Marcus Josey-jára? – mordulok fel.
Josey előrelép, hogy átölelje a gyanútlan Jade-et,
aki esetlenül felemeli és leereszti a karját.
– Hát persze – mormolja, de elkerekedett szemek-
kel néz rám Josey válla fölött, mintha azt kérdezné a
tekintetével, hogy „ez meg kicsoda?”.
– Egyébként nem vagyok Marcus Josey-ja. Csak
simán Josey.
Egyedülálló – teszi hozzá zavarában.
Résnyire szűkült szemmel rámeredek, aztán Jade-
et karon fogva kimasírozok az irodából.
– Na, ő viszont Dillon Jade-je. Házas – szólok hátra
a vállam fölött.
Becsukom az iroda ajtaját, és az üvegen át még
egyszer rápillantok Josey-ra, aki gúnyos félmosolyt
villant rám, majd visszatér a tőlem kapott papír-
munkához.
– Okkal jöttem be – mondja nekem Jade, miközben
beletúr a táskájába, amihez még mindig nem szok-
tam hozzá, hogy magánál hordja. M. J. előtt utálta a
táskákat, de anyukaként folyton telerakja őket
popsitörlővel, cumival és rágcsálnivalóval – még ak-
kor is, ha nincs vele M. J.
– Tessék – sóhajt fel, és az ajkára harap aggodal-
mában.
 Széthajtogatom a papírt. A homlokomat ráncolva
megállapítom, hogy ez a weboldal címe, amit Elise
adott meg egy ideje, de nem volt időm ránézni.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, Dillon.
– Mi ez? – vonom össze a szemöldökömet. Nem
vagyok biztos benne, hogy tudni akarom.
– Egy fétisoldal.
Jaj, istenem! Végképp nem hiányzik, hogy azt a
lányt, akire még mindig úgy gondolok, hogy copfot
és fogszabályzót hord, villantani – vagy ki tudja, mit
művelni – lássam egy perverz weboldalon.
– Rosszabb, mint amire gondolsz – téved Jade te-
kintete a padlóra.
Kurvára kétlem.
– Folytasd – sürgetem. Reszelős a hangom a bosz-
szúságtól. – Mondd el, mert az baromira fix, hogy
nem fogom megnézni.
Jade felsóhajtva kihúz egy széket, hogy leüljön.
Nekilát képzeletbeli szöszöket lesöpörni a nadrágjá-
ról.
– Jade! A fenébe is, te nő.
– Babák, Dillon – néz a szemembe úgy, hogy rette-
gés csillan az övében.
A babák szótól meghűl a vér az ereimben. Ökölbe
szorul a kezem.
– Micsoda?
– Beöltözik babának – mondja, és az ajkába harap,
miközben gondterhelten ráncolja a homlokát.
 Mi a fasz?
Bakker!
Jézusmária!
A rohadt életbe!
– Nem csinál szexuális jellegű dolgokat. Csak el-
játssza, hogy egy baba – magyarázza Jade remegő
hangon. – Hátborzongató, és annyira hasonlít…
– Ki ne mondd a nevét – bukik ki belőlem.
Jade fészkelődik ültében.
– Beszélni fogok vele – biztatom az idegtől beállt
nyakamat dörzsölgetve. – Meglátjuk, honnan jön ez a
hülyeség.
– Van valaki, aki hozzászólásokat ír – teszi rá a ke-
zét az enyémre. – Dollkeeper a felhasználóneve. Ba-
bagyűjtő.
– És?
– Úgy említi a „bátyját”, mintha tudná
Elizebethről, hogy kicsoda. De ami még fontosabb,
mintha azt is tudná, hogy ki a bátyja. Dicsőíti a bűn-
cselekményeket, Ben…
– Ne mondd ki a nevét! – szakítom félbe, hogy rá-
szóljak. – Nem érdemes rá, hogy a szádra vedd, bébi.
– Tartok tőle, hogy ha rájött, hogy kicsoda, akkor
megtudhatja, hol lakik, és eldurvulhatnak a dolgok –
öleli át a hasát a szabad kezével. – Kinyomtattam az
összes kommentjét.
A megszállottság határát súrolja, hogy az összes
képéhez meg mindenéhez ír valamit.
 Megcirógatom az arcát, és a füle mögé simítom a
haját.
– Utána fogok nézni annak, amit mondtál.
– Még a sírból is kísért az a szemétláda – fújja ki
magát egyszerre dühösen és ijedten.
Nem számít, mennyire lépünk tovább, mindig is
kísérteni fog.
Mint egy kicseszett vírus, ami arra vár, hogy le-
gyengüljön az ember immunrendszere.

Jade már több mint egy órája elment, hogy elvigye

M. J.-t az unokahúgomhoz, Jasmine-hoz látogatóba,
de az étvágyamat is elvitte magával. Még mindig
nem tudom rávenni magam, hogy belépjek arra a
weboldalra, így ezt a lépést átugorva egyenesen a
forráshoz fordulok.
– D! – kiabálja Marcus, amitől ráloccsantom az in-
gemre a hideg kávét. Pompás. Eltökéltség tükröződik
a megkeményedett arcvonásain, ahogy felém tart.
Kinőtt a borostája, amitől egy kicsit gyűröttebbnek
látszik a szokásosnál. Be akarok szólni neki, mert
alapjáraton olyan szépfiús, de tudom, hogy most
megjárja a poklot. Ezért most az egyszer ráharapok a
nyelvemre. – Támadt egy ötletem.
 – Gratulálok – mordulok fel. Fogok néhány zseb-
kendőt, hogy törölgetni kezdjem a tűzijáték módjára
szétterülő barna foltot a fehér ingemről.
A szemét forgatva átnyújtja nekem Scarlett, vagyis
Jinan Anderson vallomását.
– Azt mondta, hogy a Barlang tulajdonosa volt az,
aki az állásinterjút csinálta vele. Ez, miután megis-
mertük, nagyon szokatlannak tűnt. Többnyire a bár
menedzsere intézi az ilyesmit.
– Igen. Mire jutottál?
Átnyújt nekem még egy papírt.
– Mi ez?
– Jelentkezési lap – válaszolja vigyorogva.
Felvonom a szemöldökömet, hogy pontosítson.
– A Barlangba. Azt mondom, küldjünk oda valakit.
Egy ismeretlent, hogy bepillantást nyerjünk.
Josey-ra pillant, aki éppen egy biztosítótűvel pisz-
kálja a körme alól a koszt.
– Bakker, nem.
– Ne csináld már! Tökéletes terv.
– Nem.
– D! – próbálkozik a szívszorító kiskutyanézéssel,
ami a csajoknál működik, de ennél ismerhetne job-
ban is. Nem dőlök be a hülye taktikájának.
– Ő még csak nem is nyomozó – vetem oda.
– Pontosan. Ezért tökéletes.
Csörög a vezetékes telefon az asztalomon, Marcus
pedig odahajol, hogy felvegye.
 – Oké. Aha. Nem. Várj meg minket! – mondja a hí-
vónak, aztán leteszi, és megint felém fordul. – Hulla a
belvárosban. A srác kiesett, kiugrott vagy kilökték a
másodikon az ablakból.
– És?
– Mills azt mondja, hogy látni akarod majd.
Mi a fenét jelentsen ez?
– Rendben, de maradj a fenekeden Josey-val. Nem
hiányzik, hogy még egy helyszínelésbe belerondít-
son. És Marcus… – bődülök fel. – Ti ketten ne találja-
tok ki újabb okosságokat, amíg vissza nem érek.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Elizabeth

Mosolyra húzódik a szám, ahogy kezdik betölteni

a levegőt az illatok. Ráteszem a fedőt a fazékra, és
még egy utolsót keverek a salátán. Nagyon sokáig
készülődtem. Mester nem akarta ugyan, hogy fárad-
jak, mégis szükségét éreztem, hogy azonosuljak az-
zal, ami vagyok… aminek szólít. A legszebb babás
sminket tettem fel, és csinos ruhába bújtam – fehér-
be, hozzáillő bugyival. A zoknim eltakarja a térdem,
az egyszerű pántos cipőm pedig frissen polírozva
csillog.
Visszavezet az utam az újabb ajándékhoz, ami az
ajtó előtt várt, amikor hazaértem a bevásárlásból.
Még egy csodálatos baba. Habár egyik sem olyan lé-
legzetelállító, mint az első, amit tőle kaptam. Az a
kedvencem. Bukfencezik a gyomrom a gondolattól,
hogy megkérdezzem a Mestertől, valóban ő ír-e ne-
kem Dollkeeper felhasználónévvel, és ő küldi-e az
ajándékokat. Így áll össze leginkább a kép – ez lehet
az oka annak, hogy ilyen gyorsan haladnak a dolgok
a megismerkedésünk óta. Így egy ideje már elkez-
dődhetett a dolog. De hát ez azt jelenti, hogy valóban
megkeresett. Keresett és megtalált. Bevette magát az
életembe. Örömteli borzongás fut végig rajtam.
 Üzenethang harsan a pulton heverő telefonom fe-
lől.

Mester: Nemsokára ott vagyok. Legyél kész.

Megdobban a szívem, és meg egyszer végignézek

magamon a tükörben. Megmozdul a kilincs, körülöt-
tem pedig tapintani lehet a feszültséget.
Ahogy kinyílik a faajtó, összeszorul a gyomrom.
Elise libben be rajta, nyomában a barátaival. Sokan
vannak. Tetőtől talpig végigmér, aztán karon ragad,
hogy berántson a hátsó szobába, félre a még mindig
beáradó emberek szeme elől.
Elenged, és még egyszer végigjáratja rajtam a te-
kintetét.
– Ennek véget kell vetni! Nézz magadra! Úgy nézel
ki, mint egy pornós kislány.
Mi a franc az a pornós kislány?
– Baba vagyok – helyesbítek.
– Nem, Beth, te ember vagy. Aki sérült lett, miután
értesült a beteg, perverz bátyánk létezéséről, meg az
ő babafétiséről.
– Ez nem arról szól – hazudom. Pedig valójában
pont ezzel kezdődött ez a mélyről jövő megszállott-
ság.
– Semmi tisztelet nincs benned azok iránt, akiket
megölt? A nők iránt, akiket elrabolt? Jade iránt, az ég
szerelmére? – kiabálja, mire mardosni kezd a szé-
gyen.
Ez nem olyan. Nekik nem volt választásuk. Ez nem
a halott bátyám kedvéért van. Ez… Ez értem van.
És a Mesterért.
– Mit keresel itt egyáltalán? Nem a koliban kéne
lenned? – csattanok fel. A bosszúság véget vet a pil-
lanatokkal ezelőtti szárnyalásomnak.
Összerezzen a szavaim erejétől.
– Tudod, hogy igyekszem elkerülni a pasit, akivel
jártam. Oda fog menni, hogy megkeressen, de egy kis
időre van szükségem.
– Hát legalább megkérdezhettél volna – feleselek.
Mindent tönkre fog tenni, mint mindig.
– Ez az én otthonom is. Csak szeretek a koliban
lenni. És ami azt illeti, tényleg megkérdeztem anyá-
tól.
Hát persze. A tökéletes kis Elise természetesen
megkérdezte anyucitól.
– Ki ez a sok ember?
– Rendezek egy kis bulit. Anya csak vasárnap jön
haza. Azt mondta, hogy rendben van. Szükségem van
erre, Beth. Ne legyél már hisztis.
Én? Én ne legyek hisztis? – üvöltenék rá legszíve-
sebben teli torokból.
– És Beth… – szólal meg az ajtóban megállva. –
Jason is meg van híva, úgyhogy legyél kedves.
 – Cseszd meg, Elise! – visítom, ahogy összecsap
bennem a düh, a tehetetlenség és a fájdalom. Hogy
tudja a saját húgom ennyire erőltetni ezt a hülye,
ronda, taperolós faszfej Jason témát?
Tátva marad a szája, mint egy felfújható gumiba-
bának egy fura vén figura farkára várva. Kitör belő-
lem a kuncogás a gondolattól, és mellette elsietve
felmarkolom a telefonom.
Könyörögnöm kell a Mesternek, hogy elvigyen in-
nen. Elise-től.
Mindenkitől.
Amikor megint nyílik a bejárati ajtó, és Dillon áll
ott komoly arccal, összeszorul a szívem, és görcsbe
rándul a gyomrom, hogy vajon mitől lettek ilyenek
az egyébként tökéletes vonásai.
– Mi az? – lehelem, és rossz hírre számítok.
A homlokát ráncolva becsukja az ajtót, és végignéz
a most már nyüzsgő konyhán.
– Vacsorapartit szerveztetek?
Egy különleges vacsorám lett volna. Aminek any-
nyi.
Rohadt Elise.
Elise rázza a fejét, hogy nem, és bekíséri őt a hátsó
szobába.
Utánuk megyek, és becsukom az ajtót.
– Mi az, D? Megijesztesz.
– Most jövök a belvárosból – válaszolja elgyötör-
ten. – Úgy gondoljuk, öngyilkosság történt.
 Jaj, istenem! Ki az? Miért vagy itt, a fenébe is?
– Sajnálom, Elise – folytatja. – Egy srác, akivel lát-
talak már együtt lófrálni. Jason Bronson.
A húgom döbbent nyögése visszhangzik a beállt
csöndben.
Dillon rám néz, de én semmit sem tudok mondani
neki. Utáltam Jasont. Nem kívántam a halálát, de
nem érzek iránta másképp azért, mert meghalt.
Számomra érdektelen a hír. Nem érzek semmit.
– Miért? – kérdezi Elise a sokktól remegő hangon.
– Ki tudja, szívem. Általában egy csomó olyan do-
log miatt szokott lenni, amiket könnyedén lehetett
volna orvosolni, ha az illető megkapja a segítséget,
amire szemlátomást szüksége lett volna. Senkit sem
lehet hibáztatni érte – jelenti ki Dillon, miközben
szinte odaszegez engem a tekintetével.
– Ez minden? – kérdezem. Szörnyen le akarok
lépni, hogy felhívhassam a Mestert.
– Elizabeth – zihálja Elise, és ítélkező pillantást vet
rám a könnybe lábadt szemével.
– A te barátod volt, nem az enyém – emlékezte-
tem.
– Olyan szívtelen vagy! Ki vagy te? – ordítja, és a
tenyerét lendítve nekem jön. Az ütés gyorsan törté-
nik, mintha lángnyelvek nyaldosnák meg hirtelen az
arcomat, a fejem pedig oldalra rándul az erőhatástól.
Ribanc!
 Tombolni kezd bennem a düh, akár egy borzalma-
san éhes oroszlán, aki könyörög, hogy engedjem
szabadon és széttéphesse a torkát. Unom már őt,
kurvára unom.
Csillapíthatatlanná fajul a haragom, és eluralkodik
rajtam a késztetés, hogy kitépjem a hülye műhaját,
Dillon viszont lefogja az izmos karjával, mielőtt rea-
gálhatnék. Egyetlen védelmező mozdulattal keresz-
tülhúzza a vad tervemet. Azt hiszi, hogy engem véd
tőle. Pedig valójában őt kell megvédeni tőlem.
– Nézz rá! – kiabálja Elise, undorral a hangjában. –
Ez a hátborzongató babadolog. Teljesen elfajult. Va-
laki a múltkor lefényképezett, mert azt hitte, hogy én
vagyok ez a… Ez a…
– Ez a micsoda? – vágok vissza ordítva a kényes-
kedő kirohanására.
– Ez a gyilkosimádó bababuzi – veti oda nekem.
– Elég volt! – rikkantja Dillon, mire a tesóm abba-
hagyja a vergődést a karjában, és belezokog a mell-
kasába. Most komolyan, ki a hisztis?
– Beszélni akarok veled, Beth. Erről az egészről.
De nem ma este. Szerintem egyikőtöknek haza kel-
lene jönnie velem, hogy békén hagyja a másikat ma
estére.
Tizenkilenc éves vagyok, az ég szerelmére. Bár-
mennyire is értékelem, hogy vigyáz rám – vagyis
ránk –, nem az apánk.
 – Nem – jelentem ki keserűen. Nekem van egy
hely, ahová mehetek. Felkapom a telefonomat, és fel-
iszkolok a lépcsőn.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Benny

Néhány saroknyira parkolok le, és elindulok a há-

zuk felé.
Éppen lelépek az úttestre, hogy átkeljek rajta,
amikor látom, hogy egy csapatnyi ember odasétál az
ajtóhoz és bemegy.
Mi a franc?
Egy szót sem szólt arról, hogy nem csak kettesben
lennénk.
Írok neki egy üzenetet, de nem kapok választ. Vé-
gigfut a gerincemen a harag.
Szórakozik velem? Nem, nem tenne ilyet.
Rám dudálnak.
Fénybe borul a lábam, és egy pillanatra el is vakí-
tanak a fényszórók, a dudaszó pedig kis híján meg-
süketít. Eltakarom a szememet, hogy védjem a fény-
től, és visszalépek az úttestről, hogy az autó elférjen,
majd fedezékbe vonulok egy nagy fa mellett. To-
vábbra is a házon tartom a szemem. Figyelek, és re-
ménykedem, hogy válaszol, így nem kell bemennem
jelenetet rendezni. A kocsi, amelyik kis híján elütött,
megáll a ház előtt.
Ekkor ismerem fel, hogy kié.
A kibaszott Dilloné.
 Mi van ezzel a fazonnal, hogy majdnem megtudta,
hogy még mindig dobog a szívem?
Belém nyilall a düh. Miért van itt? Egy másik ba-
bámtól is feláll neki?
Miért nem nyírtam még ki ezt a rohadt
tenyérbemászó faszt?
Rövid ideig van csak bent, és nemsokára egyedül
távozik.
Felgyullad a villany a babácskám szobájában, aki
az ablakhoz lép, kitárja, és mélyen magába szívja a
levegőt. A füléhez tartja a kezét, és egy másodperc
múlva felvillan a neve a telefonom kijelzőjén.
– Baba? – lehelem.
– Mester, a húgom tönkretett mindent. Utálom.
Utálok itt lenni. Sajnálom, de mehetnék én hozzád? –
szipogja, nekem pedig belesajdul a lelkem, hogy ma-
gamhoz ölelhessem. Hová a fenébe vihetném, ahol
biztonságos és diszkrét? Eszembe jut Tanner megle-
petése, és felsóhajtok.
– Várlak. Pakolj össze egy táskába! Gyere ki és sé-
tálj fel két saroknyira! Látni fogod, hogy egy fekete
Mustang várakozik ott.
Hajtsd le a fejed! – adom ki az utasításokat.
Bizseregni kezdek az izgatottságtól. Alig tudok
nyugton maradni, miközben várom. Amikor meglá-
tom rohanni az utcán, marhára nem diszkréten, a
kezében lóbált hátizsákkal, késztetést érzek, hogy
felkapjam és belökjem a hátsó ülésre, hogy ne csinál-
jon jelenetet. De amint meglátom az arcát a fényszó-
róim kereszttüzében, megfájdul a szívem. A szép
sminkjének annyi. Fekete szemfesték folyik le a ró-
zsaszín arcán, az orra égővörös, zamatos rózsaszín
ajkai pedig szétnyílnak, ahogy zokog. Libeg a fehér
ruhája futás közben, felfedve a tejfehér combját a
térdzoknija fölött. Pici a melle, de még így is rohad-
tul szexi, ahogy fut.
Fuss, fuss, fuss, Baba! Egyenesen a várakozó karja-
imba.
Ahogy közelebb ér, belém ütközik, és apró terme-
te ellenére kis híján felborít. Még sohasem találkoz-
tam ilyen sóvárgással és túláradó érzéssel. A tor-
komban dobogó szívvel kapom a karjaimba a kis tes-
tét. Megcsókolom a feje búbját, és magamba szívom
az édes illatát. Úgy zokog a mellemen, akár egy gye-
rek, és úgy szorít, mintha félne elengedni.
Én sohasem fogom elengedni.
– Csitt – duruzsolom a haját simogatva. Életre kelt
a farkam, mert odanyomódik a hasához. De úgy tű-
nik, hogy nem zavarja.
Továbbra is magához szorít. – Szálljunk be a ko-
csiba, és ott elmondhatod, mi történt.
Odakísérem, és mivel egy kicseszett úriember va-
gyok, ha Bethanyről van szó, ki is nyitom neki az aj-
tót. Hiába lenne csinos, ahogy csípőig felhúzódik a
ruhája, ha belökném a hátsó ülésre, végül segítek
neki beszállni az anyósülésre, és bedobom a háti-
zsákját a lába közé.
Amikor becsatolom a biztonsági övét, találkozik a
tekintetünk. Csillog a szeme.
A csodálattól.
A vágyakozástól.
A megkönnyebbüléstől.
A forróságtól.
A tekintetében érzelmek egész tárháza látszik, és
az összes az irántam érzett vágya körül forog. Letör-
löm a szemfestékes könnyáztatta arcát, aztán meg-
csókolom a pisze orrát, mielőtt becsukom az ajtót, és
bepattanok a volán mögé. A kocsi motorja hangos,
szinte ágyúdörgésszerű, amikor padlógázt nyomok.
Diszkrétebbnek kellene lennem, de nem bírok.
Kurvára elveszítem a fejemet Bethany közelében.
Az illata.
A szomorúság hangjai a szájából.
Ahogy betöltik a kocsit a kimondatlan szavai,
amiknek szinte érzem az ízét.
Odanyúlok, hogy megszorítsam a combját és meg-
fogjam a kezét. Megszorítja az enyémet, kétségbe-
esetten, a farkam pedig nekifeszül a farmerem slic-
cének. Azt akarom, hogy ott markoljon meg, ám be
kell érnem ennyivel – egyelőre.
– Utálom a nővéremet – bukik ki belőle. – Önző,
ítélkező, elkényeztetett picsa.
 – Folytasd, Baba. Engedd ki magadból – kacsintok
rá.
Félénk a mosolya, de csak nekem tartogatta.
– Sohasem érdekli, hogy én mit akarok. Ma este
semmi mást nem akartam, mint egy tökéletes vacso-
rát veled.
A számhoz emelem a kezét, hogy megcsókoljam.
Hogy is ne tenném?
– Mindent meg fogok adni neked, amire szükséged
van, és még többet – biztatom. Ráharapok a bütyké-
re, majd nyomok rá egy puszit, hogy csillapítsam ve-
le az enyhe fájdalmat. Végül leteszem az ölembe az
összekulcsolt kezünket.
Tovább csicsereg arról, hogy mennyire utálja a
nővérét, amitől én is megutálom a csajt. Akár a tor-
kát is elvágnám úgy, hogy Bethany lábánál hever, ha
ezzel örömet szereznék a babácskámnak.
Tapicskolhatna a vértócsában, összemocskolhatná
vele a csillogó cipőjét, nekem pedig felállna a farkam
a sikkantásaitól.
Majd a megfelelő időben.
Most az a legfontosabb, hogy hazavigyem
Bethanyt – oda, ahová tartozik. Hogy biztonságba
helyezzem a kíváncsi tekintetektől és a picsogó hú-
gától. Távol az olyan köcsögöktől, mint Dillon, akik
rohadtul beleártották magukat az életébe.
 Hosszú az út, így egy idő után elalszik. Szegény-
kémen annyira eluralkodtak az érzelmek, hogy ki-
merült tőlük. Ki kell pihennie magát későbbre.
Örülök, hogy átalussza az út utolsó szakaszát. Még
akkor is szunyókál, amikor már leállítottam a mo-
tort. Arra pattan ki a szeme, hogy kinyitom neki az
ajtót, és ölbe kapom, de aztán megpuszilom az orrát,
és ellazul. Beletelik némi ügyetlenkedésbe, de sike-
rül kinyitni a bunker ajtaját. Amikor eljöttem innen,
ügyeltem rá, hogy bekapcsolva hagyjam a légkondit.
Lehűlt a levegő odalent, és aggódom, hogy fázni fog a
fodros ruhájában. Lefektetem az ágyra, és végre fel-
ébred. Korog a gyomra, amin kuncogni kezdek.
– Mi lenne, ha pihennél, és csinálnék neked valami
ennivalót? – ajánlom fel.
– Mennyei vacsorát főztem neked – ráncolja a
homlokát. – Annyira csalódott vagyok.
Leülök mellé, a két tenyerem közé fogom az arcát.
– Minden hozzávalót megveszek, amire szükséged
van, hogy holnap este megfőzd újra. Megígérem.
Most pedig maradj nyugton.
Bólint, a tekintete pedig álmatagra vált – ugyan-
úgy bámul, mint a telefonszex után. Megrándul a
farkam a nadrágban, de most nem foglalkozom vele.
Az én drága új babácskám éhes.
Kisétálok a szobából, és a konyha felé veszem az
irányt.
 Meglepve látom, hogy tele van a hűtő olyan dol-
gokkal, amikről Tanner tudja, hogy szeretem őket.
Ha itt lenne, átadnám neki az elismerésemet. Később
majd mindenképpen megteszem.
Nem vagyok valami nagy szakács, de sikerül ösz-
szedobnom egy gyors vacsorát: rántotta és
krumplilángos, mellé almaszósszal. Töltök neki egy
hatalmas pohár tejet, ami kis híján túlcsordul, de
még időben észreveszem. Remélem, így fognak ma-
radni a dolgok, és sohasem kell éheztetéssel fegyel-
meznem.
Nem, ő Bethany. Nem próbál majd elmenekülni.
Menekülni.
Menekülni.
Menekülni.
Maradni akar.
Az enyém.
Az enyém.
Az enyém.
Megfogom a polc és a konyhaszekrény közé du-
gott két tálca közül az egyiket, ráteszem a vacsoráját,
és szemügyre veszem az összképet.
Úgy látom, valami hiányzik. Megpillantom a bor-
zalmas fekete rózsacsokrot, amit Tanner hagyott a
konyhaasztalon üdvözlőajándék gyanánt. A csokor-
hoz lépek, és kirántom belőle a legnagyobb rózsát.
Fájdalom nyilall a tenyerembe, ahogy belém marnak
a tövisek, de csak mosolyogni tudok.
 Teszek róla, hogy jó legyen neki.
Kurva jó.
Leteszem a rózsát a tálcára, és beviszem a háló-
szobánkba.
Bethany szemérmesen ül az ágy szélén, és egy
kompakt tükör segítségével törli le az elkenődött
smink maradványait.
Találkozik a tekintetünk, és mosolyt villant rám.
Amint meglátja a tálcát, amit leteszek az ágyra, még
jobban fülig ér a szája.
– Ó, köszönöm – sikkant fel kipirult arccal. – Ez
olyan kedves tőled.
Leülök mellé az ágyra, és megfogom a kezét. Eláll
a lélegzete, amikor összekenem a véremmel a tenye-
rét.
– Vérzel – állapítja meg rekedten. A szájához emeli
a kezemet, hogy csókokat leheljen a sérült bőrömre.
Megigéz, ahogy a telt ajkait mélyvörösre festi a vé-
rem. Legszívesebben az egész testét bekenném vele,
és addig dugnám, amíg meg nem halok.
– Nem baj – válaszolom reszelős hangon, a farme-
remben lüktető farokkal.
Összevonja a szemöldökét, amikor nagy nehezen
elhúzom tőle a kezemet, és megfogom a kanalat.
Halmozok rá egy kis tojást, és bólintva felé nyúlok
vele.
– Nyisd ki, Baba!
 Tiltakozás nélkül szétnyílnak a véres ajkai. Marhá-
ra tökéletes.
Marhára az enyém. Megetetem a rántottával.
Egyik falattal a másik után. Aztán a
krumplilángossal. A tekintetünk egy pillanatra sem
szakad el egymástól.
– Szomjas vagyok – leheli, mire felemelem a pohár
tejet.
Mohón issza, és egy apró csepp kiszökik a szája
sarkánál, hogy az állára csorogjon. Közelebb hajolva
kinyújtom a nyelvemet, mintha éhes macskaként le-
fetyelnék bele egy tálka meleg tejbe.
Miután elhúzódom tőle, felém nyújtja a félig ki-
ürült poharat, és lángol a tekintete a vágytól. Lete-
szem a poharat a tálcára, és nekiállok megetetni az
almaszósszal. Egy falat leesik a finoman dudorodó
dekoltázsára, a ruha nyakvonala fölé. Ledobom a ka-
nalat a tányérra, hogy odanyúljak, és megfogjam az
oldalát.
Közelebb hajolok, mire rögtön eláll a lélegzete.
Izgatott.
Rohadtul izgatott.
Mintha én hamarosan megadnék neki mindent,
amire életében valaha vágyott.
Szó szerint érzem, ahogy a szíve egy ritmusra za-
katol az enyémmel.
A sóvárgása – az irántam érzett kicseszett vágya-
kozása – ellenállhatatlan.
 Lenyalom az édes almaszószcseppet, ám amint
megízlelem, képtelen vagyok eltávolodni tőle. Addig
szívogatom a húsát, amíg könyörögve felnyöszörög.
– Még mindig éhes vagy?
– Nem-nem – vágja rá.
Ekkor húzódom el tőle, hogy huncutul rávigyorog-
jak.
– Helyezd magad kényelembe. Egy pillanat, és
visszajövök.
Összeszedem a maradékot, határozott léptekkel
kiviszem a konyhába, leteszem a tálcát, és megfogom
a kötelet, amit Tanner hozott, mielőtt elindultam
vissza az én Bethanymért.
Mire visszaérek a szobába, már kibújt a cipőjéből,
és a térdzoknijával matat az ágy mellett állva.
– Azt hagyd magadon! – parancsolok rá, miközben
ledobom a kötelet a lábam elé.
– És most? – bólint égővörös arccal.
Odasétálok hozzá, és megcsodálom a vérfoltot,
amit a kezem hagyott oldalt a fehér ruháján.
– Vedd le a bugyidat.
Leveszi rólam a mogyoróbarna tekintetét. Milyen
félénk az én tökéletes babácskám. De engedelmes is.
Benyúl a ruhája alá, és elkezdi lehúzni magáról a bu-
gyit. Mielőtt messzire jutna vele, letérdelek elé, hogy
átvegyem az irányítást.
 Érzem az illatán, hogy mennyire felizgult, és köd
borul tőle az agyamra. Eszembe jut az én Bethanym
oly sok évvel korábbról.
Amikor kíváncsiak voltunk, és szerelmesek. Mie-
lőtt az anyám tönkretett mindent.
Az a Bethany, aki itt áll előttem, szebb. Tökélete-
sebb. Nem manipulál, és nem túl erős ahhoz, hogy
ezzel ártson magának.
Ez a babácska lágy, engedelmes és az enyém.
– Akarod, hogy levegyem a ruhámat? – suttogja
reszketve.
– Nagyon is tetszik rajtad ez a ruha, Baba – nézek
fel forró félmosollyal. – Bele akarok markolni, mi-
közben duglak.
– Ez a valóság – nyögi égővörös arccal. – Ez tény-
leg megtörténik.
Felállok, így már fölé tornyosulok. Fiatal még, na-
gyon fiatal, de nem vagyok perverz. Tudom, hogy
felnőtt nő a fodros ruha meg a csipkés bugyi ellené-
re.
– Izgatott vagyok – sikkant fel.
Beletúrok a bársonyos barna hajába, és hátrahú-
zom a fejét, hogy rám meredjen a nagy mogyoróbar-
na szemével.
– Akarod, hogy felvegyem a parókát?
Micsoda?
– Elhoztam magammal a hátizsákban – mutat a
földön hagyott táskájára.
 – Szóval tudod, hogy láttam a weboldalt? – kérde-
zem a vágytól rekedten.
– Gondoltam, hogy nagy valószínűséggel igen –
von vállat.
Bizonytalanság csillan a szemében. Ezt baromira
helyre kell tennem.
– Soha többé ne vedd fel azt a parókát! Égesd el! –
mordulok fel, aztán rátapasztom a számat az övére.
Abban a pillanatban, amikor felnyög, falni kezdem a
durcás ajkát. Megmarkolja a pólómat, és elgyötörten
veszi a levegőt, miközben csak falom tovább. Közénk
nyúlva a ruhája alá vándorol a kezem, hogy megfog-
jam a punciját.
Szó szerint csöpög a sóvárgástól.
Bethany akar engem.
Végighúzom az ujjamat a vágaton, és elidőzöm a
csiklóján.
Vágyakozva felnyög, az öle pedig előrelendül, az
érintésemért könyörögve. Felrakom a lábamat az
ágy szélére, aztán ráteszem az övét, hogy kitárulkoz-
zon előttem. Aztán odahajolok a ruha alá, hogy meg-
találjam a sikamlós középpontját. Az érintetlen pun-
cija nem tátong úgy, mint a ribancoké, akikhez hoz-
zászoktam. Még előttem kitárulkozva is olyan szűk,
mint eddig, és ezt csak megerősíti, amikor egy ujjal
belé hatolok.
– Jaj, istenem! – nyög fel.
 – Csitt – mormolom az ajkára. – Muszáj, hogy
érezzelek.
Mindenedet.
Nyöszörgése zene a farkamnak, ami nekifeszülve
követel magának figyelmet. A csiklóját simogatom a
hüvelykujjammal, és élvezem, ahogy körbe-körbe
mozgatja a csípőjét a kezem ritmusát követve. Any-
nyira lefoglal, hogy örömet szerezzek neki, hogy
felmordulok, amikor a nadrágomon keresztül hoz-
záér a farkamhoz.
Kissé elhúzódva csúnyán nézek rá. A kemény te-
kintetem kíváncsi és bizonytalan szempárral talál-
kozik. Sőt, félénkkel. Ő egyáltalán nem olyan, mint a
határozott kurvák. Bethany örömet akar szerezni
nekem, de úgy tűnik, nem tudja, hogyan csinálja…
Vagy talán tart tőle, hogy nem fog nekem tetszeni.
Felnyögök, és tüzes pillantást vetek rá, hogy a tud-
tára adjam: kurvára tetszik.
Durva akarok lenni. Fájdalmat okozva akarom a
magamévá tenni. Követni az ösztöneimet. Szabadjá-
ra engedni a bennem lakó szörnyet. De tudom, hogy
vele másmilyennek kell lennem.
Ő más, mint előtte bárki.
– Az enyém vagy, Baba – emlékeztetem rá, mert
marhára nem akarom, hogy elfelejtse.
– A tiéd – helyesel levegőért kapkodva. – Azt aka-
rom, hogy te legyél az. Hogy veled veszítsem el a
szüzességem.
 – Nem veszítesz el semmit – mordulok fel, még
egy ujjal behatolva a szűk testébe. – Én veszem el.
Hozzám tartozik.
Még jobban úszik a puncija a vágytól, még jobban
beindult a titokzatos szavaimtól. Minden egyes kéz-
mozdulatomnál, ahogy belényomom a két ujjamat,
és körüljárom a csiklóját a hüvelykujjammal, egyre
jobban elveszíti a fejét. Megmarkolja a pólómat az
egyik kezével, a másikkal pedig ügyetlenül simogatja
nadrágon keresztül a farkamat. Nem elég. Benne
akarok lenni.
– Élvezz el, Baba. Olyan kibaszottul kívánlak, hogy
nem tudok örökké várni.
Felnyögve oldalra biccenti a fejét, feltárva előttem
a karcsú, fehér nyakát. Mint egy vacsorázni készülő
vámpír, rávetem magam, és összevissza harapdálom
a bőrét. Felsikolt, én pedig a vér fémes ízét érzem a
számban. Ahelyett, hogy sírna vagy ordítana velem,
elélvez.
Baszki, de még mennyire, hogy elélvez.
Vadul remeg a teste, a puncija pedig halálosan
összeszorul az ujjaim körül. Még akkor is simoga-
tom, amikor már csillapodik az orgazmusa. A térde –
az az egy lába, amelyiken állt – megadja magát, de
elkapom őt. Leveszem a lábamat az ágyról, és fino-
man hanyatt lököm rajta, ahonnan ámuldozva bámul
fel rám.
– Megharaptál.
 – Gyönyörűen vérzel.
Erre ragyogó mosolyt villant rám. Kibaszottul rám
mosolyog.
A rohadt életbe, tökéletes!
Hátranyúlok a tarkómhoz, hogy megragadjam a
pólómat, és egyetlen gyors mozdulattal kibújjak be-
lőle. Az ajkára harapva végigjáratja a tekintetét a te-
tovált testemen. Tanner vezetett be a gyúrás világá-
ba, amikor megismertem, és abba, hogy hogyan tu-
dom fitten tartani magam. Mindig is eleve szálkás és
izmos voltam, de most már olyan, mintha kőből fa-
ragtak volna.
Minden egyes izmom erősebb, mint régen. Puszta
kézzel tudok nyakat törni.
– Ez annyira sokkal jobb élőben – leheli.
A kis harapásból szivárgó vért látva kénytelen va-
gyok egyetérteni vele. Élőben érezhetem az illatát.
Az ízét is, kurvára.
Egész testemben remegek ugyanattól az érzéstől,
ami akkor jön, ha meg akarok ölni valakit. Mindent
felemésztő, részegítő, agyeldobós érzés. Csakhogy
nem az életére akarok törni, hanem a puncijára. Be-
lülről akarom széttépni, és otthagyni a nyomomat
mindenén. Visszatekintve hülyén érzem magam, ha
a Jade iránti odaadásom szintjére gondolok. Alig tu-
dok rágondolni mostanság anélkül, hogy ne gúnyo-
lódna rajtam a bennem lakó szörny. Fiatalabb és
szemellenzős voltam akkoriban. Azt hittem, hogy ő a
legjobb Bethany-pótlék, ő van legközelebb ahhoz,
amilyenem valaha lehet. De kibaszottul nagyot té-
vedtem. Tudnom kellett volna, hogy a sors megadja
nekem az én igazi Bethanymet. Az én tökéletes ba-
bácskámat.
Most semmi mást nem látok, csak Bethanyt.
Annyira tökéletes, hogy az összes korábbi próbál-
kozásom hatalmas kudarcnak tűnik.
Morogva rávetem magam, és fájdalmasan össze-
ütközik a fogunk. Eltépem a ruháját, pedig nem aka-
rom, hogy levegye.
Ezernyi jelenet kavarog a fejemben. Annyi min-
dent akarok csinálni vele, hogy megőrjít.
– Mester – leheli, és két tenyere közé veszi az ar-
comat. – Maradj velem. Azt akarom, hogy rám figyelj.
A kérése sokkal inkább kétségbeesett könyörgés.
Annyira akarja, hogy szeressem… Szinte már túl sok
neki. Mélyen belenézek a szemébe, miközben felhú-
zom a ruháját a csípőjére.
– Megőrjítesz – vallom be döbbent suttogással.
A mosolyától fényre derül az egész rohadt szoba.
Az övemmel és a sliccemmel matatok. Abban a pilla-
natban, ahogy megragadom a farkamat, rámeredek.
– Nem tudom lassan, lágyan vagy gyengéden csi-
nálni.
Kurvára fájdalmat akarok neked okozni – feszül
meg az állkapcsom. Utálom, hogy ilyen brutálisan
őszinte típus vagyok.
 – Tetszett, amikor megharaptál – sötétedik el a
mogyoróbarna szeme. – Nem vagyok porcelánbaba,
Mester. A te babád vagyok.
Nem tudsz összetörni.
A kihívó hangja szinte sírva fakasztja a farkamat a
sóvárgástól. Morogva odateszem a vágytól sikamlós
puncijához.
Annyi babát összetörtem már. Tönkretettem,
megöltem őket.
De ezt nem fogom. Ez mindegyiknél jobb. Örökre
megtartom.
Az enyém.
Az enyém.
Az enyém.
– Nem tudod, mit kérsz – válaszolom síri hangon.
– Nem tudsz fájdalmat OKOZNIIIII – visítja az
utolsó szót, amikor egy erőteljes mozdulattal beha-
tolok a szűk nyílásába. A körmei belemélyednek a
vállamba, és könnycseppek csordulnak ki a szemé-
ből. A fogaim odatalálnak a nyakához, és bekapom
ott, ahol tudom, hogy kék-zöld foltot fogok hagyni a
makulátlan bőrén. Lecsukódik a szeme, reszket a
teste.
– Nézz rám – lehelem a remegő ajkára.
Parancsszóra kipattan a szeme.
– Gyönyörű vagy, és még sohasem voltam olyan
nővel, akivel olyan jó lett volna, mint veled.
 Ellágyulnak a vonásai a szavaimtól. Édes kicsi
Bethany baba.
Szereti, ha bókolnak neki.
– Nedves a puncid, és baromi szűk a lüktető far-
kam körül.
Csak nekem tartogattad, ugye? Megéreztél engem.
Figyeltél és vártál. Mindig is téged kerestelek… Csu-
pán idő kérdése volt, hogy megtaláljalak.
– Csókolj meg – könyörög, és csuklik egyet. – Kér-
lek.
Az állkapcsát elengedve végighúzom a kezemet a
ruhája mellrészén. Összeér a szánk, de még csókolni
sem tudom finoman, mert annál jobban kell éreznem
az ízét. Nyöszörög, amikor a fogammal felsértem az
alsó ajkát, de nem panaszkodik. A milliméteresre
nyírt hajamra teszi a kezét, hogy végighúzza a kör-
meit a fejbőrömön. Szerintem bőven volt ideje meg-
szokni a farkam méretét, ezért keményen belényo-
mulok, miközben vadul csókolózunk.
Gumi nélkül dugom, mert ő az enyém.
Keményen dugom, mert ő az enyém.
Addig dugom, hogy fájjon neki, mert ő az enyém.
Feszültnek érzem a testét magam alatt, ezért oda-
nyúlok a csiklójához. Szeretem, amikor annyira vá-
gyik rám, hogy elcsöppen. Amikor sikamlós az édes
szeméremajkai között.
– Jaj, istenem! – sikolt fel. – Ez… ez… jobb – lihegi.
Nem, Baba, ez kibaszottul csodálatos.
 Hamarosan fékezhetetlenül remegni kezd, és a
puncijával csak úgy szorítja a farkamat, ahogy küsz-
ködik a gyönyörrel és a fájdalommal. Belefeledke-
zem az én Bethanymbe. A csúcsra érve felbődülök,
és mélyen belespriccelek a babácskámba.
Beborítom őt a férfiesszenciámmal, a magamévá
teszem.
– A nevem Beth – suttogja a fülembe.
– Tudom – nyalom meg a véres nyakát mosolyog-
va.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Elizabeth

Az egész testem ég. Ordítva tiltakoznak az izmaim.

Sajog a húsom a harapástól és a súrlódástól. Úgy pö-
rög az agyam, hogy szinte füstöl. Ő az. Mester, Ször-
nyeteg, vagy bármi legyen is az igazi neve. Heves, és
szerintem teljesen odavan értem. A gondolattól fel-
felé görbül a szám széle.
Amikor elhúzódik tőlem, kíváncsian bámul. Mint-
ha keresne valamit a szememben. Talán habozást?
Megbánást? Hát ezeket nem fogja megtalálni. Telje-
sen magával ragadott. Még sohasem éreztem magam
ennyire az egekben, sohasem akartak és csodáltak
ennyire. Persze, vannak rajongóim – ha úgy tetszik –
a fétisoldalamon, de ez más.
Ezt érzem minden porcikámban.
Fáj a szívem és vérzik az agyam.
Ami a zsigereimben áramlik, az veszélyes. Hogy
rá-e vagy rám, azt nem tudom.
– Most, hogy már voltam benned, és éreztem a
szád ízét, nem fogok tudni leállni. Nem fogok leállni
– szólal meg szinte rideg hangon. Mintha ez egy
vészjósló fenyegetés lenne.
Megborzongok.
 – Senki sem kérte, hogy állj le – közlöm vele bát-
ran.
– Azt akarom, hogy levedd a ruhádat, és mindene-
det lássam – hunyorog rám a barna szemével.
A sajgó ajkamra harapva bólintok. Mindenem fáj
és gyűrött, de máris izgatottan várom, hogy újra a
magáévá tegyen. Folyik belőlem a nedve, és tetszik
az érzés. Zakatol a szívem. Nem használtunk óvszert.
Eszembe jut, hogy bárcsak ne szednék tablettát. Bár-
csak meglenne a lehetőség rá, hogy több kössön ösz-
sze bennünket ennél a mindent elsöprő kapcsolat-
nál. Rögtön kiverem a fejemből ezt a hülye gondola-
tot, amint megfogalmazódott.
Elise-nek igaza van, beteg vagyok.
Ezek nem logikus gondolatok.
De… Mégsem tudok tenni az ellen, hogy itt cikáz-
zanak a fejemben. Az ellen pedig végképp nem, hogy
kimondjam őket.
– Így akarok veled lenni mindig – suttogom szé-
gyenkezve.
Ráncolja a homlokát, és tudom, hogy elrontottam.
Túl lelkes vagyok. Túlságosan megszállott. Túlságo-
san megrészegített az osztatlan figyelme. Megrésze-
gültem a birtokvágyától.
– Itt akarsz maradni? – vonja fel a sötét szemöldö-
két, és remegni kezd a combom a sóvárgástól.
– Igen.
 Tényleg vele akarok maradni. Örökre. Hogy soha
többé ne legyek magányos.
Mindketten megdermedünk a válaszomtól, mert
olyan, mintha más helyzetben mondtam volna ki ne-
ki az igent. Nem tehetek róla, hogy eszembe jut ez a
kislányos fantáziakép, miután lefeküdtem egy férfi-
val, akit még csak nem is ismerek.
De, ismerem.
Össze vagyok zavarodva, mégis minden olyan tisz-
ta, amikor ránézek. Életemben először most látok
igazán.
Felül, aztán lekászálódik az ágyról. Közelről már
látom, hogy a gyönyörű tetoválásai elhalványult he-
geket takarnak. Mi tett benne ekkora kárt? Talán egy
autóbaleset? Meg akarom kérdezni tőle, de úgy dön-
tök, hogy majd később beszélgetünk.
Most azt akarom, hogy még érintsen és kóstolgas-
son.
Elise egyszer mesélt nekem a szexről. Azt mondta,
hogy az első alkalom borzasztó és fájdalmas. Utób-
biban igaza volt, de én semmi borzasztót nem talál-
tam a fájdalomban. Attól érzi az ember, hogy él. Az
köt össze a pillanattal, így lehet rá emlékezni, majd
újra és újra feleleveníteni.
Lerúgja magáról a maradék ruhát is, miközben fel-
fal a tekintetével. A karomat felemelve várom, hogy
levetkőztessen.
 A morgása amolyan helyeslő hang. Miután lekerült
a ruhám, szemügyre veszi a fedetlen mellemet. A ba-
bák nem hordanak melltartót.
– Nem mész sehová – jelenti ki tömören, és szinte
dühösen megrándul az állkapcsa.
– Ki fogsz kötözni? – bólintok a sarokban heverő
kötélre pillantva.
Még jobban elönt a forróság odalent. Biztos tetszik
neki az ötlet. A még mindig síkos, ernyedt farka újra
életre kel, én pedig nem hiszem el, hogy az a nagy
valami volt bennem. Égek attól, ahogy a magáévá
tett, de még többre vágyom ebből az érzésből.
– Feküdj hanyatt. Csukd be a szemed. Énekelj ne-
kem valamit – veti oda nekem.
Úgy teszek, ahogy mondja, és eléneklem az altató-
dalt, amit úgy tűnik, hogy annyira szeret. Nem va-
gyok valami jó énekes, de nagyon odafigyelek, így
eltalálom a hangokat, és nem csuklik el a hangom. Az
erőteljes, mezítlábas léptei elárulják, hogy fel-alá
járkál. Résnyire nyitom a szememet, hogy kilessek,
és kihagy a szívverésem. A hajába túrva nézi az ösz-
szemocskolt combomat.
A derékszíjához nyúl, hogy megmarkolja, mielőtt
odalép az ágyhoz.
– Tedd szét a lábad! – bődül fel. – Ne hagyd abba
az éneklést!
Reszketni kezdek a tépelődéstől. Vajon tudom ke-
zelni azt, hogy ő ilyen?
 Csatt!
Jaj, istenem!
Aucs!
Csatt!
Fájdalom. Forró, perzselő fájdalom nyilall a fedet-
len puncimba.
– Ne haragudj – szabadkozik szinte zokogva, mi-
közben újra lesújt rám.
Apró sikkantás szakad fel belőlem, és a világ ösz-
szes akaraterejére szükségem van ahhoz, hogy ne
zárjam össze a lábam teljesen, és ne védjem magam
tőle. Hogy ne mondjak neki nemet.
De nem fogok. Nem tudok.
A puffanás, ahogy térdre rogy és fejbe vágja ma-
gát, egyenesen a lelkemig hatol. Eszembe jutnak a
testére tetovált szörny alatt rejtőző sebhelyek. Le-
het, hogy bántották, és úgy sérült meg. Végül is
mindannyian sérültek vagyunk valamennyire. Ez
nem egy rossz dolog.
– Engedd, hogy kiáradjon belőled a sötétség, Mes-
ter! – bukik ki belőlem bátorításképpen. – Fürdess
meg benne! Fullassz bele! Kibírom.
Úgy hatnak a szavaim, mint olaj a tűzre. Összeszo-
rítom a szememet, neki pedig eláll a lélegzete. A ke-
zével mintha istenítené a bőrömet, ahogy mindkét
bokámat odakötözi az ágy két sarkához. Fogalmam
sincs, mihez kötöz oda tulajdonképpen – talán az
ágykerethez odalent? –, de nem is érdekel. Imádom,
hogy még mindig nedves a puncim az élvezéstől, és
bizsereg az öv nyomától.
Nem törtem meg. Nem gyengültem el. Nem mond-
tam neki nemet.
Megtart. Tényleg meg fog tartani engem.
Most a csuklómat kötözi meg, de nem rögzíti oda
semmihez. A fejem fölött, a párnán pihen mindkét
kezem, és remélem, hogy jól mutat előtte a mellem.
Nem merem kinyitni a szemem, hogy megnézzem.
Tovább éneklem a dalát, ám a torkomra forr a szó.
Érzem magamon a száját.
JAJ, ISTENEM!
Kipattan a szemem, és döbbenten látom, hogy
odalent nyalogat. Puha, mégis határozott nyelvével
lenyalja rólam a fájdalmat. Rám néz a sötét szemé-
vel, és egyetlen pillantással odaszegez. Ural engem.
Olyan ígéretet tesz vele, amit nem értek, de szeret-
ném. A varázslat, amit a nyelvével csinál, nem e vilá-
gi, és enyhíti a néhány perccel korábbi égő érzést.
Gyógyít.
Hánykolódva könyörgök, mert még sohasem érez-
tem ilyet.
Bizsergés fut tőle végig a gerincemen, és lüktetve
összeszorulnak az izmaim ott, ahol keményen belém
hatolt a farkával. Milyen könnyedén sikerül neki!
Nem értem. Nem is akarom megérteni. Csak annyit
tudok, hogy imádom. Imádok mindent, ami ezzel az
új és titokzatos férfival kapcsolatos az életemben.
 A fájdalmat.
Az élvezetet.
A felcsillanó kis fényt az egyre növekvő sötétségé-
ben.
Még mindig reszketek az orgazmustól, amikor le-
kászálódik az ágyról és eltűnik. Pillanatokon belül
egy nagy késsel kerül elő.
– Az… Az meg minek? – suttogom. Tartanom kel-
lene tőle, hogy feldarabol és felfal, vagy ilyesmi, nem
pedig azon törni a fejem, hogy milyen gusztusos lát-
ványt nyújt ezzel a gonosz csillogással a szemében.
Nem azon kellene gondolkodnom, hogy megint
megdug-e.
– A véredet akarom – jelenti ki olvadt csokoládé-
színű, meleg és hívogató tekintettel.
– Az összeset?
Felkacag, de meglepően kisfiús hangon, amitől
megfeszülnek az izmaim odalent.
– Nem, Baba. Csak akarok belőle. Rajtad. Maga-
mon. Azt akarom, hogy az enyém legyen. Mindened.
Hogy minden rosszat jóvá tegyek.
– Meg fogsz vágni? – érdeklődöm a szavaitól elol-
vadva.
– Meg foglak jelölni, hogy mindenki tudja, hogy az
enyém vagy – közli birtokvágytól fűtve.
– Akarom, hogy tudják, hogy a tiéd vagyok – nyö-
szörgök fel.
Fogalmam sincs, kikről beszélek, de attól még igaz.
 – Hunyd be a szemed! – mormolja, és felmászik az
ágyra a széttett lábam közé.
Engedelmeskedem, mire egy simogatással jutal-
maz a hasamon. Várom, hogy mikor vág meg a pen-
gével, helyette viszont lassan belém nyomja a farkát.
Gyengéd és óvatos, amitől könnyek szöknek a csu-
kott szemembe.
Mi a baj velem? Hogyan eshettem bele ennyire és
ilyen gyorsan valakibe, aki még a nevét sem árulta el
nekem?
Arra jutok, hogy semmi baj nincs velem. Semmi.
Boldog vagyok, és csak ez számít. A boldogságot ke-
resem, amióta csak az eszemet tudom, de ez az első
alkalom, hogy úgy érzem, megtaláltam a helyem eb-
ben a világban.
– A farkamnak benned van a helye – mondja kur-
tán és reszelős hangon. – Állandóan dugni foglak.
Az ágyon térdelve a combjára emelte a fenekemet.
Minden porcikám sajog és kegyelemért könyörög
odalent, de nem akarom, hogy megjutalmazzon a ke-
gyelmével. Azt akarom, hogy fájjon. Hogy érezzem
őt. Hogy sokáig érezzem a fájdalmat, amit okoz ne-
kem, és ebből tudjam, kihez tartozom.
– Minden lyukad az enyém lesz. A szűk segged és a
rohadtul tökéletes szád is.
– Akarom – nyöszörgöm mosolyogva. – Szeretem,
hogy annyira kitöltesz, hogy az már fáj.
 Odanyomja a tenyere alsó részét a csiklómhoz,
amitől felnyögök. Nem tudom, hogy a kéjtől vagy a
fájdalomtól.
– Maradj nyugton, tartsd csukva a szép kis sze-
med, és hagyd, hogy véreztesselek.
Az első vágás lesokkol, pokolian fáj – mintha egy
kis láng nyaldosná a bőrömet. Kicsordul néhány
könnycsepp, ahogy a köldököm fölött balra megse-
bez. Gyötrőek a lassú mozdulatai.
Vér csorog le az oldalamon, csiklandoz. Könnyek
folynak a szememből, és jól ráharapok az ajkamra,
hogy ne zokogjak fel.
Megjelöl. Nem akarom, hogy abbahagyja.
Azt akarom, hogy a magáévá tegyen.
Elise biztosan azt gondolná, hogy most megőrül-
tem.
Vajon tényleg?
Hirtelen kizökkenek a gondolatmenetből és a fáj-
dalomból.
Így, hogy bennem van a kőkemény farka, a kezével
pedig örömet szerez nekem, könnyű figyelmen kívül
hagyni a fájdalmat, miközben belevés valamit a ha-
samba. Óvatosan, nagy műgonddal csinálja, ezt ér-
zem. Nem vág túl mélyen, és biztos mozdulatokkal
halad.
– Az én babám vagy. A mindenem. Az én
Bethanym – mormolja.
 Megszédülök a szavaitól és az ostromától. Össze-
szorul a szívem a csalódottságtól, amiért más néven
szólított. Egy röpke, féltékeny pillanat erejéig
eszembe jut, hogy vajon más lányokkal is csinál-e
ilyet, vagy egyszerűen csak félreértett, amikor el-
mondtam neki az igazi nevemet.
– Enyém – vicsorogja olyan éllel, mint amilyen a
pengéé.
Rám nehezedik a testével, a bőre végigsiklik az
enyémen, a véremben tocsogva. Felnyögök, amikor
végighúzza a kezét a megviselt hasamon, és tovább
simogatja a csiklómat, ám ezúttal az ujjaival. Minden
túl heves, de mégsem elég. Kefél és gyötör engem,
mégis ennél több kell.
– Mester – könyörgök neki. – Muszáj…
A kés hegye megszúrja a nyakamat ott, ahol meg-
harapott. Fáj, de messze nem úgy, mint a hasam.
Tetszik az égő érzés. Azon kapom magam, hogy vá-
gyom rá. Hogy keresem.
– Nem, Baba – leheli bele a számba, és brutális
erővel belém hatol. – Túl sok lesz. Ez nem arról szól,
hogy hegeket hagyjak a tökéletes, fehér bőrödön.
Elhúzza a kést, amitől felnyöszörgök, de aztán ér-
zem magamon a száját a kés helyén. A nyelvével a
vágásnál kalandozva szomjazza a véremet. Szédülök
és lebegek a szerelemtől. Összecsippenti a csiklómat,
és úgy megcsavarja, hogy kis híján elájulok a gyö-
nyörű fájdalomtól. Sajog. Jó érzés.
 Nem elég.
Felsikoltok, amikor olyan mélyre hatol bennem,
hogy nem tudom, lesz-e valaha nem a részem. Meg-
rándul alatta a testem, és megrészegülök a bennem
szétáradó endorfintól. Ettől ő is eljut a csúcsra, és
megint mélyen belém élvez. Azon kapom magam,
hogy azt kívánom: bárcsak beragadna az ajtó, és itt
ragadnék vele. Hogy teljesen megtöltsön a nedvével,
amíg bele nem fulladunk az egymás iránt érzett sze-
relembe. Ha nem veszem be a tablettát, akkor biztos,
hogy lesz a szerelmünknek gyümölcse. Elveszítettem
a realitásérzékemet, de nem érdekel.
Ő magával húz a sötétbe, én pedig hagyom. Ma-
gamba szívom az egészet – remélem, bele fogok ful-
ladni.
Sötétség. Gyönyörű fekete semmi.
Hirtelen felriadva körülnézek, ám ő már nincs itt a
szobában.
Fehér kötözőpólya fedi a hasamat, és már nincs
megkötözve a csuklóm meg a bokám. Helyette a
nyakamban találom a súlyos kötelet. A sajgó nya-
kamhoz érve érzem, hogy ott is le van ragasztva a
seb. Az ágy tiszta vér, ami darabokban rászáradt.
Órákig alhattam. Mosolyra fakaszt a gondolat. Ki-
kászálódom az ágyból, és rácsodálkozom, hogy a kö-
tél másik vége az ágy lábához van kötve. Olyan hosz-
szú, hogy bőven enged járkálni.
 Remegő lábakkal kimegyek a szobából, végig a fo-
lyosón, és a konyhaasztalnál ülve találom őt, amint
éppen egy laptopot bámul.
– Szia – szólalok meg rekedten.
Rám néz a sötét szemével. Kedvtelve bámul. Hul-
lámokban tör rám tőle az izgalom.
– Szia.
– Miért jöttél ki? – kérdezem kissé sértődötten.
Feláll és odajön hozzám. Csupán egy lazán a csípő-
jére eresztett farmer fedi a fantasztikus testét. Cso-
rog a nyálam tőle.
Átölel az erős karjával és ringatni kezd, hogy köz-
ben csókokkal halmozza el a fejem búbját.
– Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha is
volt szerencsém látni. És már annyiféleképpen él-
vezhettelek, hogy meg sem tudom számolni. Csak
még többre vágyom tőle – morogja. Tenyere a mez-
telen fenekemre téved, és meg is ragadja. – Hogy ér-
zed magad? Elég sok vért vesztettél.
– Kicsit szédelgek – ismerem be olyan hangon,
mintha kudarcot vallottam volna.
A kuncogása mintha bennem visszhangozna.
– Ne borulj ki emiatt, Bethany. Hozok neked vala-
mi édességet, hogy felvidítsalak.
Olyan imádnivaló, hogy ki sem javítom. Igazából
majdnem eltalálta. És tetszik ez a név. Leültet egy
székre, aztán elkezd sürögni-forogni a konyhában.
Közben a fenekét csodálom.
 Lehűlt a bőröm és megborzongok, de szeretek ki-
tárulkozni előtte. Végül megtalálja a kólát, és tölt be-
lőle egy pohárba.
Leteszi elém, és kibont egy csomag zabkekszet.
– Ez a kedvencem – jegyzem meg széles vigyorral.
– Köszönöm.
Felcsillan a barna szeme valami olyan érzéstől,
amit gyakrabban szeretnék látni. Csodálat. Szerelem.
Vágy. Sóvárgás.
Annyi minden kavarog a meleg tekintetében. Azt
akarom, hogy mindez nekem szóljon, mindig.
– Mi a neved? – kérdezem.
Elkomorul az arca, én pedig némán megdorgálom
magam, amiért tönkretettem a pillanatot.
– A maga idejében, Baba.
Ráharapok az ajkamra. Csalódott vagyok, mert
visszaül a laptopjához. Már nem rám figyel, ami fáj.
Vissza akarom kapni a figyelmét.
– Tetszik, amikor Bethanynek hívsz.
– Tetszik, hogy úgy hordod azt a kötelet a véres
nyakadban, mint egy nyakláncot – pillant rám me-
gint. – Kibaszottul gyönyörű.
Elolvadok a bóktól.
– Feláll tőle a farkad?
– Bakker, fel – mered rám olvadt csokoládéra em-
lékeztető szemekkel.
– Helyes.
 Visszafordul a laptopjához, mire eluralkodik raj-
tam a késztetés, hogy elvonjam a figyelmét. Felállok
a székről, és megfogom a kezét.
– Akarom, hogy még fájdalmat okozz nekem. Tet-
szik.
Tudom, hogy ezekkel a szavakkal provokálom, és
pontosan ezt szeretném elérni.
Megmarkolja a kötelet, a csuklója köré tekeri, és
úgy megrántja, hogy kis híján az ölébe zuhanok.
– Hol akarod, hogy fájjon?
– Mindenhol.
– A maga idejében – morogja, és végignéz az ösz-
szes vágáson és zúzódáson, amit okozott nekem. –
Tetszel meztelenül, de jobban szeretem, ha a babáim
csinosan fel vannak öltözve.
– Babáid, így, többes számban? – suttogom a hom-
lokomat ráncolva.
– Csak te, Bethany – biztat. – Te vagy az egyetlen.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Benny

– Babáid, így, többes számban? – nyafogja elszon-

tyolodva.
– Csak te, Bethany. Te vagy az egyetlen.
Egyelőre. Még nem mesélek neki a Tanner nevű
dühös fiúbabámról, akivel még mindig nem döntöt-
tem el, mit csináljak.
– Hoztam neked valamit.
Elkerekedett szemekkel ráharap az ajkára, és el-
fintorodik, amikor felszakad ott az apró seb, és oda-
gyűlik egy vércsepp.
Rávetem magam, akár egy vérszomjas állat, hogy
lenyaljam.
Fontolóra veszem, hogy lefektetem az asztalra és
megint belenyomom a farkamat, de folyton rezeg a
telefon a zsebemben, amióta beült az ölembe. Elvon-
ja a figyelmemet, és annyira bosszant, hogy kis híján
megőrülök tőle.
– Vedd fel a telefonod! – vihogja a számba. – De
előbb mondd meg, hol az ajándékom!
Mosolyogva biccentek a lopott fésülködőasztal fe-
lé.
 Felpattan az ölemből, és odasiet, hogy szemügyre
vegye. A fiókban talál majd egypár bugyit, amit kéz-
zel készítettem, csak neki.
Leveszem a tekintetemet a tökéletes, hibátlan há-
táról. Feláll a farkam a dekorálásért kiáltó üres vá-
szon látványától. Amikor néhány órája elkezdett
énekelni a hálószobában, elözönlöttek a kaotikus
emlékek.
A lába közötti nedvek követelték, hogy leszidjam
és megbüntessem a mocskos babácskát.
Ám azzal, hogy nem tiltakozott, nyitott volt a fe-
gyelmezésre, és elfogadta, ki vagyok, visszahozott a
régi énembe torkolló szakadék széléről.
Megint rezegni kezd a telefonom, úgyhogy előrán-
tom a zsebemből.
– Mi van? – bődülök fel.
– Szia, Szörnyeteg – üdvözöl Tanner lazán és
szemrebbenés nélkül. – Azt hittem, jobb kedved lesz
a mozgalmas estéd után.
Hogy szuperál az új kégli? Nos… Sejtem, Mester.
Bumm.
Bumm.
Bumm.
Nem tudok megszólalni. Gondolkodni. Levegőt
venni.
Végignézek a szobán, és minden sarokban kere-
sem a kamerákat, amiket bizonyára felszerelt ide-
lent.
 Köcsög.
Hülye kémkedő pöcs.
Mintha önálló életre kelne bennem a harag, és
üvölteni kezdene a csonjaimnak feszülő bőröm alatt.
– Ne nézegess, Szörnyeteg – mondja fülbemászóan
sötét kuncogással. – Mindenhol vannak kamerák, a
te biztonságod érdekében.
Sokkal inkább azért, hogy rohadtul szemmel tart-
son engem.
– Az új babád meglehetősen impozáns – áradozik.
– Élveztem, hogy együtt láttalak titeket. Szórakoztat,
hogy az én nevemen szólít téged, amikor benne
vagy. Jaj, Mester…
Falhoz vágom a telefonomat, Bethany pedig meg-
ijed, amikor üvegszilánkeső kíséretében darabokra
hullik a becsapódástól.
– Ki volt az? – suttogja hangosan felém, miközben
a szívéhez kap.
Odaszaladok hozzá, hogy eltakarjam őt.
– Nem számít. Öltözz fel! – mutatok a szakadt,
tönkrement ruhájára dühtől hullámzó mellkassal. –
Most rögtön.
– Miért?
– Elmegyünk. Hazaviszlek. Dolgom van.
– De nem akarok… – szöknek könnyek a nagy mo-
gyoróbarna szemébe.
– Tudnod kell, hogy amit mondok neked, az nem
vita tárgya – emelem fel a kezemet, hogy félbeszakít-
sam. – Én vagyok a gazdád, és azt fogod tenni, amit
mondok neked.
Engedelmesen bólint, de kicsordulnak a szemébe
gyűlt könnycseppek.
– Vissza fogok menni érted – ígérem ellágyulva.
Ráfér a megnyugtatás erre a babára. – Csak előtte el
kell intéznem pár dolgot, jó?
– Jó.

Csendes az autóutunk Bethanyék házáig. Az ösz-

szes tervemen változtatnom kell. Ez a betolakodás
tűrhetetlen. Tanner nem fog házi kedvencnek tartani
engem a játékaihoz a saját örömére.
Kurvára ki van zárva.
Hajnali négy óra van, mire odaérünk
Bethanyékhez. A villany lekapcsolva, a ház sötétség-
be burkolózik.
– Be akarsz jönni? – kérdezi gyámoltalanul.
– Nem lehet, Baba.
– Valami rosszat tettem? – kérdezi a kezét tördel-
ve és az ölébe bámulva.
– Nem – tör elő belőlem egy sóhaj. A hóna alá nyú-
lok, hogy az ölembe ültessem megnyugtatásképpen.
Úgy bújik hozzám, mint egy kisnyuszi, és elégedetten
dúdolni kezd. Behunyt szemmel magamhoz ölelem.
 Fullasztó hőségre riadok fel, és összeszorul a szí-
vem a pániktól. Vakító napfény árad be az ablako-
kon. Minden porcikám verejtékben úszik; úgy folyik
rólam a víz, mintha ruhában fürödtem volna. Olyan
sűrű és párás a levegő, mint egy szaunában, én pedig
kétségbeesetten próbálom magamba szívni. Körül-
nézve rádöbbenek, hol vagyok. A rohadt kocsimban.
Zakatolni kezd a szívem. A kurva életbe! Itt aludtunk
el, mindenki szeme láttára. Bárki megláthatott min-
ket.
Baromi nagy hülyeség volt! Bethany mocorogni
kezd az ölemben, és lustán kinyitja a szemét.
Lehúzom az összes ablakot, bekapcsolom a
légkondit, és ránézek az órára.
Kilenc harminc.
Baszki! Baszki! Baszki!
Cikáznak a gondolataim, hogy lehettem ennyire
gondatlan.
Ha bárki is meglátott minket és kihívta a zsaru-
kat… Be sem tudom fejezni ezt a mondatot anélkül,
hogy marhára megkattannék tőle.
– Most menned kell – fejtem le az izzadt testét az
enyémről.
Körbepillantva ásít egyet.
– Oké. Köszönöm az új ajándékot. Az a fésülködő-
asztal gyönyörű. Legközelebb magammal hozom a
többi ajándékodat, hogy rárakjam.
 Bizonytalanul mondja, mintha arra lenne kíváncsi,
hogy vissza akarom-e vinni oda.
– A babát?
– Mindet – vágja rá, miközben az arcomat fürkészi
értetlenkedve.
Hogy a fenébe érti, hogy mindet? Tőlem csak
egyet kapott. A neten találtam, én adtam el koráb-
ban.
– Tőlem egyet kaptál. Egy nagyon különleges, kéz-
zel készítettet, amelyiknek olyan bársonyos barna
haja van, mint neked – magyarázom neki. Onnan tu-
dom, hogy én csináltam. – A parókáját kézzel varr-
ták, adományozott emberi hajból – folytatom. Ez
nem teljesen igaz, de a halottaknak már úgysincs
szükségük a hajukra, ezért szeretek adományozás-
ként gondolni rá. – Több babát is kaptál?
– A többi nem tőled van? – vonja össze a szemöl-
dökét ajakbiggyesztve.
– Mi a faszról beszélsz, Baba? – kérdezem, mert
próbára teszi az egyébként is megviselt idegeimet. –
Hogy érted azt, hogy a többi?
– Valaki ajándékokat hagy nekem – feleli némi
fészkelődés után az ülésen. – Azt hittem, hogy biztos
tőled van az összes.
– Hogyhogy nem tudod, kitől kapod őket? – szege-
zem neki kemény, vádló hangon.
– Mert csak úgy felbukkannak a házban.
Mint az a baba, amit tőlem kapott.
 A rohadt életbe! Ha Tanner újabb játéka ez a hü-
lyeség, akkor teljesen el fogom veszíteni a fejemet
vele szemben. Incselkedik velem, hogy öljem meg.
– Van egy pasas a fétisoldalamon, aki mindig jön
és kommentel – teszi hozzá. – Talán ő az.
– Soha többé nem csinálod azt a szart – jelentem
ki komolyan.
– Te az én babácskám vagy. Csak én nézegethet-
lek.
Várom, hogy lesz-e bármi hiszti, de semmi. Csak
egy engedelmes bólintás.
– Emlékszel a felhasználónevére?
Benyúl a hátizsákjába a telefonjáért. Fürgén járó
hüvelykujjakkal megnyitja az oldalt, és átadja nekem
a telefont.
Ránagyított az oldalra, egyenesen a felhasználó-
névre.

Dollkeeper

Néhány méternyire tőlünk kinyílik a ház bejárati

ajtaja.
Kibaszott Kami lép ki rajta, és egy élénk rózsaszín
Mini Cooperhez kocog oda.
– Ő Elise legjobb barátnője – suttogja az ülésen lej-
jebb húzódva.
Ó, tudom, ki ez.
 Elhajt az idióta kislányos kocsijával, én pedig né-
mán szidom magam, amiért kihagytam egy lehető-
séget a jó öreg bosszúra.
Mindent a maga idejében.
– Aggódnom kellene amiatt, aki a cuccokat küldi?
Tudja, hol lakom. Járt a szobámban.
Megint a drága kis babácskámra figyelek, és a két
tenyerem közé fogom az arcát.
– Majd én elintézem.
Nem kérdezi meg, hogy ez mit jelent, amitől csak
még jobban akarom őt.
– Pihenj egy kicsit. Később visszajövök érted.

Mire megérkezem a Barlangba, Tanner már felké-

szült rám. A nekem kijelölt irodában ülve találom,
megadóan feltartott kezekkel.
– Nyalogasd csak a sebeidet, Szörnyeteg! Nem fo-
gom végighallgatni a puffogásodat egy olyan apróság
miatt, hogy biztonsági rendszert szereltettem be.
Muszáj átlépned a huszonegyedik századba – ontja
rám a védekezős dumáját, amiből látszik a taktikája.
Micsoda magyarázkodás! Micsoda védekezés! Mi-
lyen szánalmas!
Megráncigálta a szörnyeteg bajszát, aztán meg
összeszarta magát, amikor elszakadt a pórázon a
lánc.
 A mellkasomhoz tartott kézzel rámosolygok. Ösz-
szezavarom a szerencsétlen gazfickót.
– Örülök, hogy tetszett a műsor – vonok vállat.
Odamegyek hozzá, és félretolom a lábát az asztalom-
ról, hogy rakja le a földre.
A higgadt álarcnak annyi, mert bizalmatlanság
csillan a szemében. Feláll, én pedig elfoglalom a he-
lyet, amit előmelegített nekem. Itt ülhetett már egy
jó ideje.
Nálam van a hatalom, nem nála.
Valamit hozzám vág. Elkapom, mielőtt pofán
csapna.
Fogy a türelmem a játszmái meg az uralkodási
kényszere iránt. Nemsokára – állapítom meg ma-
gamban.
– Mi ez? – kérem számon.
Vigyorogva vállat von. Az egykori laza, összesze-
dett stílusa, amit úgy öltött magára körülöttem,
mintha a sajátja lenne, egyre jobban szétesik.
– Hol marad a móka? Nyisd ki! Örülj neki! Nemso-
kára lesz egy megbeszélésem, úgyhogy megyek a
dolgomra.
Azzal kisétál, és becsukja maga mögött az ajtót.
A megbeszélései igazából állásinterjúk. Valamiért
szereti betölteni az első állomás szerepét bárkinek,
aki belép a klubjába. A diszkréció nagyon fontos
mindenkinél, aki Tannernek dolgozik. Megvan az
oka annak, hogy miért nem szaglásztak eddig a ható-
ságok a hely után. Megfontoltan dönt, hogy kinek
engedi meg, hogy neki dolgozzon, a nagylelkű fizetés
pedig elárulja, hogy miért olyan hűségesek az alkal-
mazottai. A módszerei gondoskodnak a vendégek
öröméről, mert tudják, hogy a személyazonosságuk
és a fétiseik titokban maradnak a tulaj által saját ke-
zűleg kiválasztott munkatársak jóvoltából.
Láttam már Tannert akcióban. Még közülünk a
legjobbak számára is nyugtalanító tud lenni, mintha
hagymahéjként hántaná le rólunk egyesével a sze-
mélyiségünk rétegeit.
Az interjúalanyok olykor a székig sem jutnak el,
máris kihúzza őket.
Szereti a hatalmat, és úgy vezeti a birodalmát,
ahogyan egy igazi vezetőhöz illik, ám elkövetett egy
hibát.
Én volnék az a hiba.
Engem senki sem ural. Én vagyok a saját magam
mestere, és az övé is. Csak még nem tudja.
Majd megtudja.
Nemsokára.
Feltépem a hatalmas borítékot, amit hozzám vá-
gott. Fejjel lefelé fordítom, mire kiesik belőle egy te-
lefon.
Egy új nekem? Gyorsan megoldotta.
Megfogom és szemügyre veszem a kis kütyüt.
Semmi más nincs rajta eltárolva, csak egy videó.
Még több játék, Tanner?
 Rányomok a lejátszásra, és összeszorul a gyom-
rom.
Egy zuhanyzó, vagy valami olyasmi, ahol egy pu-
cér vén faszt rúgnak szét, a lábakból ítélve több em-
ber.
– Mutasd meg a kamerának! – adja ki az utasítást
valaki.
Csoszogás hallatszik, mielőtt az egész képernyőt
elfoglalná az összetört, összevert arca annak, akit
egykor papának szólítottam.
– Engedd el! – követeli ugyanaz a hang. Puffanás-
sal ér földet.
A kép távolodik, és megjelenik hátul egy férfinak a
törzse, aki a hajába markolva hátrahúzza a fejét.
– Tedd szét nekem a lábát! – morogja valaki más,
és benyomja a farkát az apám szájába, miközben a
másik a seggébe hatol be.
Hörögve bukik előre, ahogy ostromolják. Nem tu-
dom, mi a szarért kellett látnom ezt, vagy mi a célja
az egésznek. Már éppen le akarom állítani a videót,
amikor a drága édesapám torkán lenyomott farok
gazdája hátrébb lép, majd újra és újra nyakon szúrja
egy csavarhúzónak tűnő valamivel.
Nekem kellett volna megölnöm. Mi a francért csi-
nálta ezt Tanner? Miért pont most, ráadásul anélkül,
hogy megkérdezett volna előtte?
A hatalom miatt.
 Hogy megmutassa: uralkodik fölöttem – figyelmez-
tet a bennem lakozó szörnyeteg felbődülve.
Már kiterveltem a büntetését, amiért kémkedik a
babácskám után, mégis eluralkodik rajtam a vad
késztetés, hogy beleordítsak az arcába. Megfeszül
tőle minden idegszálam.
Grrrrrr!
Keresztülhajítom a telefont a szobán. A falhoz
csapódva ezer darabra törik, akárcsak a sajátom,
miután tegnap este fogadtam a hívását.
Felállok az asztaltól, hogy az ajtón kilépve végig-
masírozzak a folyosón. Nem foglalkozom a Tanner
interjúztató irodája előtt álló Lucyvel, rögtön benyi-
tok. A barna hajú nővel sem foglalkozom, aki az író-
asztala előtt ül. Tannernek fellángol a tekintete, mi-
közben az irodát átszelve felé tartok.
– Ez nem megfelelő időpont, Szörnyeteg – mordul
fel, és felállva odalép hozzám, hogy szinte egymás-
nak feszüljön a mellkasunk. Mindketten levegőért
kapkodunk, mint két sárkány, ami arra vár, hogy
szárnyra keljen és mindent hamuvá égessen maga
mögött.
– Mi a fene volt ez? – kérem számon vicsorogva.
– Máskor, Szörnyeteg – néz velem farkasszemet.
Próbálja a tekintetével átadni, hogy mi a szar jár a
fejében.
Hát képzeld el, hogy nem vagyok gondolatolvasó, te
seggfej.
 – Nem vagyok a kibaszott Szörnyeteged – ordítom.
A harag formálja a szavaimat. – Tudni akarom, hogy
a fenébe gondoltad – teszem hozzá arra számítva,
hogy a dermedten ülő látogató felpattan a székről, és
kirohan, hogy ne ragadjon benne a mindjárt kitörő
pokolban.
– Én hogy gondoltam? – nevet fel komoran. Leha-
jol, és előhalászik valamit az íróasztala alatt heverő
aktatáskából.
Hozzácsap egy borítékot a mellemhez: azt, ame-
lyiket napokkal ezelőtt adtam fel az apámnak, hogy
eldicsekedjek az új babácskámmal.
Köcsög!
Tudnom kellett volna, hogy Tannernek odáig elér
a keze.
Mindenhová elér.
– Azt tettem, amit tennem kellett, nehogy kiderül-
jön, mi az igazság veled kapcsolatban. Azt hitted…
Hirtelen elhallgat mondat közben, és odafordul a
jelentéktelen csajhoz, aki még mindig ott ül velünk
szemben.
– Kifelé! – parancsol rá, mire az felpattan és kisiet
az ajtón.
Tanner újra felém fordulva mellbe bök az ujjával.
– Azt hitted, hogy csak úgy elüldögél majd az in-
fón? És nem hív fel senkit, például a kibaszott Dillon
Scottot? Tudtad, hogy azokat a lányokat használták
fel ellene, hogy rávegyék, hogy beszéljen? Szerette
őket, és nem hagyta volna, hogy megtartsd.
Zúg a fejem ettől az információtól. Nem gondol-
kodtam józanul, amikor elküldtem a levelet. Tanner
viszont a hátam mögött kinyírta anélkül, hogy meg-
kérdezett volna. Hatalmi lépés volt, hogy kordában
tartson vele. Hogy emlékeztessen, ki ennek a sötét
alvilágnak a királya, ahová behozott és ahol bizton-
ságban tartott.
Tényleg szabad vagyok?
Biztonságban vagyok?
A magam szörnyetege vagyok?
Ha valaki mindig mozgatja a szálakat, akkor nem.
Valaki ököllel veri az ajtót, magára vonva Tanner
figyelmét.
– Mi van? – veti oda összeszorított fogakkal. Fel-
zaklattam a bestiát. Helyes.
Lucy lép be gyorsan, hosszú szőke haja hullámok-
ban omlik az ujjatlan piros bőrtopjából kibuggyanó
hatalmas melleire.
– Kami visszajött.
Tannernek elernyed az állkapcsa a megkönnyeb-
büléstől. Egy bólintással tudomásul veszi a hírt, mire
Lucy sarkon fordul és kimegy, ám előtte még aggódó
pillantást vet rám.
– Ráállítottam Luke-ot, hogy kövesse a nőt, aki
előtt kis híján elárultad a személyazonosságodat.
Lehet, hogy ezt helyre kell hoznod – csattan fel
Tanner.
– Semmi olyan nem hangzott el, amiből levonhat-
na bármilyen következtetést.
Kurvára paranoiás. Senki sem tudja, hogy élek.
Kétlem, hogy egy random nő hallott egyáltalán a ba-
bás gyilkosról, nemhogy azt hinné, én vagyok az.
Tanner túlzásba esett, nekem pedig nincs időm ül-
dözni egy idiótát csupán azért, mert ő azt mondja,
hogy veszélyt jelent. Igazából csak utálja, hogy a csaj
látott egymásnak feszülni két szörnyet, és nem ő volt
kettőnk közül a győztes. Látszik a gyengesége velem
szemben.
– Eltöltök egy kis időt Kamival, és nem akarom,
hogy zavarjanak – jelenti ki, és faképnél hagy.
Hát… cseszd meg!
Csessze meg Kami!
Csesszétek meg mindketten!

– Elegem van. El akarok veled rejtőzni örökre. Mi-

ért nem mehetünk csak úgy? – kérdezi kissé nyöszö-
rögve a vonal túlsó végén.
Meg kell tanulnia, hol a helye mellettem. Ez az
ajakbiggyesztős hülyeség csak akkor működik, ha
előttem áll, és megharaphatom az ominózus ajkát.
 – Keresnének téged az emberek – magyarázom
morogva. – Nem törődnének bele, hogy csak úgy fog-
tad magad, és ok nélkül eltűntél. Vannak, akik tö-
rődnek veled, például az a nyomozó. Ő úgyis megta-
lálna, vagy legalábbis megpróbálná.
Néhány másodpercnyi hallgatás után zsörtölődve
sóhajt bele a telefonba.
– Igazad van. Elise olyan lenne, mint egy gumi-
csontot rágó kutya, aki mindenkit megőrjít.
Nem kérdez rá, honnan tudom, hogy van egy
nyomozó barátja, aminek örülök. Máris tanulja az
erőviszonyokat a babácska és az ő mestere között. El
fogom vinni őt, távol mindentől, de minél kevesebb
olyasmit tud, amit véletlenül elszólhat az ikertestvé-
re előtt, annál jobb.
– Pihenj egy kicsit, babácska – mondom neki sötét
ígérettel a hangomban. – Szükség lesz később az
energiádra.
Megnyomom a hívás vége gombot, és ledobom az
asztalra a legújabb telefont.
Szóltam Lucynek, hogy vegye el az egyik
pultosfiúét. A laptopon dobolok az ujjaimmal, amit
Tanner hagyott nyitva a színpadias távozásakor.
Most úgyis túlságosan belefeledkezik Kamiba ahhoz,
hogy egyáltalán eszébe jusson.
Látni akarom, hogy néznek ki annak a csajnak a
belei.
 Ahogy a vére ott csillog a kezemen és a kedvenc
késemen.
Mindegyik kamera képéhez jelszóval védetten le-
het hozzáférni, de az egyiket már megnyitotta, így az
látszik.
Rákattintok az apró képre, hogy kinagyítsam tel-
jes képernyőre: a cellák, amiket azért épített, hogy
odavigyem a babáimat. A nyilakra kattintva még
több látószög bukkan fel. Mindenhol ott vannak a
kamerák. Nézni akarta a babácskámat az ágyamban
és a cellájában is. Pedig van, ami szent. Csak az
enyém.
A beállításoknál kitörlöm az összes kameraképet,
egy kivételével, aztán átnevezem a parancsikont,
hogy hasonlítson egy másik fájlra a közelben.
Elmosolyodom. Kiskoromtól kezdve romlott va-
gyok, Tanner.
Engem nem lehet megszelídíteni, vagy fogni és va-
laki másnak az ízlésére átformálni. A szörnyeteg már
évekkel ezelőtt megölte a mesterét. Sohasem kötheti
pórázra egy másik.
Tanner irodájából kilépve a bár felé veszem az
irányt.
– Whiskyt, tisztán! – közlöm a pultossal.
Egy meleg test préselődik hozzám. Odafordulok,
hogy elküldjem a francba, bárki is az, de Lucy komor
arca néz vissza rám, telt rózsaszín ajkait összeszo-
rítva.
 – Cassian magánkívül van – hunyorog rám a kék
szemével. – Téged keres.
– Már végzett is a kis kedvencével? – forrongok, és
felhajtom az egész pohárnyi elém rakott italt.
A borostyánszínű italról eszembe jut az ember, aki
engem keres. Hadd keressen. Hadd jöjjön ő hozzám.
– Azt hittem, te vagy a kis kedvence – vág vissza
Lucy, undorral a hangjában.
Túl fürgén mozdulok meg ahhoz, hogy elővegye a
kését, amivel folyton játszik.
– Mit mondtál? – markolom meg a vékony torkát,
hogy nekinyomjam az egyik oszlopnak.
Nem küszködik a szorításom ellen.
– K-Kaminak el kellett mennie – böki ki. – Elise
sírva hívta amiatt, hogy milyen állapotban van a nő-
vére.
Elengedem, mire levegőért kapkodva dörzsölgeti
a kezem nyomát.
– Hogy érted azt, hogy milyen állapotban van?
– Úgy tűnik, hogy az új barátja durván bánt vele,
de nem beszél róla.
Elise, az örök drámakirálynő.
Aki épp most tett nekem egy szívességet a tudtán
kívül.
– Benjamin! – üvölti Tanner. Nem csak az én fi-
gyelmemet vonja magára vele. Micsoda hanyagság
tőle.
 Anélkül távozom a bárból, hogy még egy szót
szólnék Lucyhez, és követem Tannert hátra az irodá-
jába. Izomból lecsukja a laptopját, nekem pedig feláll
a szőr a hátamon, és kiélesednek az érzékeim. Ideges
táncot járnak a zsigereim, mert várom, hogy észre-
vette-e, mit baszakodtam a számítógépével.
Úgy sugárzik belőle a düh, mintha robbanni ké-
szülő atombomba lenne.
– Luke hívott – szólal meg végül, mire ellazulok.
Nem vette észre.
– És?
Luke a csicska, aki elvégzi a pancsermunkát, pél-
dául követi és szemmel tartja az embereket. Számí-
tógépek feltörésében is marha jó a gyerek.
– A nő miatt, akit éppen interjúvoltam, amikor be-
jöttél, és levágtad azt a hisztit.
Hagyom, hogy a sértés gyarapítsa a szarságok
gyűjteményét, amiket Tanner azért csinált, hogy fel-
húzzon vele, és később megfizessen érte.
– Bökd ki! – mordulok rá.
– Ne csináld! – tartja fel figyelmeztetőleg az ujját. –
Ez most komoly. A csaj Marcus James kocsijába szállt
be, aki Dillon Scott társa.
Lőttek a fellengzős stílusomnak.
Baszki!
A rohadt életbe!
Francba! Baszki!
– Zsaru? Ő is?
 – Úgy tűnik – rándul meg Tanner állkapcsa. – Luke
éppen utánanéz a rendszerben, de ez nem tűnik sze-
rencsésnek.
Megropogtatom a nyakamat, és lesújtó pillantást
vetek rá.
– Semmiképpen sem ismerhetett fel, sőt egyálta-
lán nem is érdeklődhet utánam. Dillon elvileg kinyírt
engem. Neki sincs oka mást gondolni.
– Remélheted is, hogy így van – mondja Tanner. –
Várom, hogy hívjon a bennfentesem a kapitányság-
ról, ha van bármi infó. El kell majd intézni a csajt,
Benjamin.
Ja, mint mindenkit. Semmi kétség, hogy eleve mi-
ért küldték ide. Biztos Dillon „Szimatoljuk ki a bűnö-
zőket” Scott ötlete volt.
Tanner bárkit eltesz láb alól, aki veszélyt jelent rá,
akár a legcsekélyebb mértékben is. Annak ellenére,
hogy ettől csak sárosabbnak tűnik majd – vagy úgy,
mintha lenne rejtegetnivalója –, ezt a lányt is rögtön
el fogja intézni.
– Van egy találkozóm, hogy átvegyem Law máso-
dik szállítmányát. Azt akarom, hogy elintézd a nőt,
mire visszaérek.
Átküldöm majd az infót, amire szükséged lesz.
Kérsz másik telefont? – néz rám a homlokát ráncol-
va.
– Nem, Lucytől kaptam egyet. A számot kérd el tő-
le.
Azzal lelépek.
Dolgom van.
Vár a móka.
A bosszú.
A babák, akiket meg kell büntetni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Dillon

Jade-nél téves riasztás volt, mintha beindult volna

a szülés.
Valami Braxton Hicks-összehúzódás nevű barom-
ság, vagy ilyesmi. Csak annyit tudok, hogy egy szem-
hunyásnyit sem aludtam, úgy aggódtam érte és a
születendő gyermekünkért.
Végképp nem akartam otthagyni reggel, pedig
megvádolt, hogy basáskodom fölötte. Így hát mo-
solyt csal az arcomra az anyámtól kapott üzenet, mi-
szerint megérkezett hozzánk, hogy ott töltse a napot.
Őt nem merné basáskodással vádolni Jade, szóval
lehet tippelni, ki hívta azonnal erősítés gyanánt,
amint kiléptem a házból.
A kapitányságra besétálva összeszorul a gyom-
rom, amikor Marcus elszánt tekintettel felém csör-
tet. Az egyébként hátranyalt sötét haja – amitől úgy
szokott kinézni, mint a celeb pöcsök a tévében –
most belelóg a szemébe. Egyáltalán nem tűnik ösz-
szeszedettnek. Látszik a pánik a szürke szemében.
– Még a kávémat sem ittam meg – figyelmeztetem.
– Josey hülyeséget csinált, engedély nélkül – néz
hátra megvetően a válla fölött Josey-ra, aki egy bög-
re mögé bújva húzza meg magát. Fogadni mernék,
hogy rohadt kávé van abban a bögrében.
Marcust megkerülve egyenesen odamegyek a
lányhoz, kiveszem a bögrét a kezéből, és az ajtóra
mutatok.
– Menj haza!
– Még nem is hallottad, mit csináltam – forgatja a
szemét, miután elsápad.
– Nem kell hallanom. Utána is ez lenne a reakcióm.
– Rendben – fújtat egyet. – De jó voltam, és meg
fogod köszönni, amikor rájössz majd.
Marcus íróasztala előtt elhaladva felkapja a bléze-
rét, aztán eltűnik a kétszárnyú ajtón túl.
– Sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy bármit is
megtenne rábólintás nélkül – sóhajtja Marcus a sötét
hajába túrva. Így már legalább tudom, mitől áll ösz-
szevissza.
– Szarul nézel ki – kortyolok bele az elkobzott
bögrébe. A kávé kurva keserű, és pont jólesik.
Erre megfeszül a borostás állkapcsa, fájdalmas pil-
lantást vet rám.
– Lisa még mindig nem veszi fel nekem a telefont,
és napok óta nem ment vissza a lakására.
Szegény ördögnek összetörhetett a szíve.
Együttérzek a sráccal.
– Mi van a munkahelyével? – javaslom. – Ugorj be
oda!
 – Iskolába jár – ismeri be a szégyentől elvörösö-
dött arccal. – Azt hittem, meséltem neked.
– Azt mondtad, hogy huszonöt éves – mormolom.
– Jaj, annyi – vágja rá védekezésképpen. – Utazga-
tott egy kicsit, ezért később kezdte az egyetemet.
Máris untat a sztori.
– Na, és mit csinált Josey? – kérdezem most, hogy
már koffeinhez jutott a szervezetem.
– Elment a Barlangba – fintorodik el Marcus.
Jesszusom!
– Azt mondta, hogy egy Tanner nevű fazon inter-
júvolta, aki az orra előtt vitatkozott egy pasassal,
akit Szörnyetegnek szólított.
Ki a fasz az a Tanner?
– És azt mondta, diszkréten lőtt egypár képet,
hogy kiderüljön, hogy a mi Cassian Harrisünk-e az ő
Tannere.
Ki az, aki Szörnyetegnek hív valakit?
– Scott! – kiabálja Graham, az informatikus az iro-
dájából, és int, hogy menjek oda.
Miért ilyen kicseszett furák az informatikusok?
Biztos túl okosak ahhoz, hogy az emberekkel is jól
tudjanak bánni.
– Szerezd meg a képeket! – vetem oda Marcusnak,
aki azonnal telefont ragad, és szól Josey-nak, hogy
küldje át a fotókat e-mailben.
– Mit találtál? – kérdezem Grahamtől, ahogy le-
ülök az asztalához.
 – Van az az IP-cím, aminek kérted, hogy nézzek
utána…
– Aha – bólintok, hogy folytassa. Meg kell nyugtat-
nom a feleségemet, és megtalálnom azt a perverz
alakot, aki a kis Beth megszállottja.
– Egy itteni számítógéphez tartozik – bök az ujjá-
val a monitorra.
Ez marhára képtelenség.
Ellenőrzöm, hogy biztosan jól látom-e.
A Barlang.
Jézusmária!
Rezeg a telefonom, úgyhogy előveszem a zsebem-
ből. Elise neve világít a kijelzőn.
– Szia, kiscsaj.
– Dillon, tudnánk találkozni úgy, hogy nem ná-
lunk? Annyira aggódom Beth miatt. Úgy volt, hogy
átjön a barátnőm, Kami, de nem jött. Nem tudom,
mit csináljak – hadarja Elise. – Nem akarom ezzel
terhelni anyát, mert olyan sok a munkája, és…
– Nyugodj meg, Elise – szakítom félbe. – Találkoz-
zunk Rosa kávézójában a Fő út és a Harmadik utca
sarkán.
– Jó – sóhajt fel megkönnyebbülve. – Köszönöm.
– Húsz perc múlva?
– Rendben. Szia.
A fenébe is, ha így folytatják az életem női, akkor
idejekorán sírba fognak tenni.
– Marcus, induljunk!
 ~

– Elárulod, hová megyünk? – kérdezi a szemét

dörzsölgetve a társam. Olyan feszült, mint az állat.
Ennek a pasasnak rendbe kell tennie a szerelmi éle-
tét és kész.
– El kell ugranom, hogy összefussak Elise-szel, az-
tán meglátogatjuk Harris urat a Barlangban.
– Találtál valamit? – kapja fel a fejét az ülésen
fészkelődve.
– Nézd meg az első képet a galériában! – adom
oda neki a telefont a zsebemből.
Elveszi a telefont, és babrálni kezd vele.
– Aranyos, de nem értem – mutatja felém a kijel-
zőt, rajta M. J.-vel, amint éppen Jade magas sarkújá-
ban tipeg és az ő hatalmas táskáját vonszolja. A hom-
lokomat ráncolva kikapom a kezéből a telefont. Le-
parkolok a kávézó előtt, és egy kézmozdulattal meg-
nyitom a következő fotót, hogy visszaadjam Marcus-
nak a Dollkeeper nevű felhasználó kommentjeivel
Beth egyik képe alatt.
– A felhasználó a Barlangból lép be – közlöm vele.
– Ez mennyire durva? Minden út ehhez a Harris ne-
vű pasashoz vezet. Biztos megvan az oka.
Kiszállva megteszem a néhány lépést a kávézó fe-
lé, de megállok, amikor látom, hogy Marcus még
mindig a kocsiban ül, és a telefonomat bámulja.
 A rohadt életbe! Ha a kis Beth képére csorgatja a
nyálát, akkor tökön fogom rúgni.
Éppen akkor nyílik ki a kocsiajtó, amikor Elise két
elviteles kávéval kilép a kávézóból. Meglát és elvi-
gyorodik.
– Ez valami vicc? – ordítja Marcus a telefonomat
felemelve.
Elise kezéből kiesik a két kávé, szétloccsan a beto-
non, én pedig döbbenten felkiáltok, mert ráfröccsen
a lábamra a baromi forró lötty.
A kávépocsolyáról lassan felnézek Elise-re, aki a
szája elé kapta mindkét kezét. Követem a pillantását
a döbbent Marcus felé.
– Mi folyik itt? – kérdezem aggódva.
– Ezt nem nekem kéne megkérdeznem? – mondja
Marcus hitetlenkedve, miközben remeg a hangja a
dühtől. – Mi a franc ez? És honnan ismered Lisát?
Még mindig felém nyújtja a telefonomat és hoz-
zám beszél, de Elise-t bámulja.
Marhára össze vagyok zavarodva. Olyan érzés,
mintha alkonyzónába keveredtem volna, ahol kurvá-
ra nem áll össze semmiféle kép.
– A-annyira s-sajnálom, M-Marcus – dadogja Elise,
és könnyek szöknek a mogyoróbarna szemébe.
Felváltva nézek egyikről a másikra.
– Marcus, ő itt Elise, vagyis Stanton ikerlányai,
Elise és Elizabeth közül az egyik – magyarázom. Leg-
szívesebben felráznám, hogy térjen már végre ész-
hez.
Eltátja a száját, aztán becsukja. Eltorzul az arca a
fájdalomtól, hétrét görnyed, majd felegyenesedve
elfordul és szitkozódni kezd.
– Jobb, ha valaki elkezd beszélni – mordulok fel.
– Hazudtam neked. Amikor megláttalak, és nem
ismertél fel…
Fájt, de aztán izgatott lettem. Tízéves korom óta
beléd voltam zúgva – bukik ki Elise-ből, aki erőteljes
kézmozdulatokkal kíséri a szavait.
– Hogyhogy nem ismerted fel? – kérdezem kábul-
tan.
Marcus csípőre tett kézzel és fátyolos tekintettel
bámulja.
Aztán megrázza a fejét és rám néz.
– Az ikrek úgy tizenhárom évesek lehettek, ami-
kor legutóbb láttam őket, de ezt is úgy értem, hogy
csak egy pillanatra, amikor elsétáltak mellettem a
kapitányságon – mondja Marcus, és elkerekedik a
szeme, mintha most jött volna rá valamire. – Jaj, is-
tenem! Igazából hány éves vagy? Jaj, istenem, Lisa…
Lisa…
Ilyen kurvára nincs. Marcus és Elise? A társam az
apja lehetne ennek a lánynak, ha fiatalon alapított
volna családot.
Talán középiskolás fejjel, de mégis. Bakker, hogy-
hogy nem tudta?
 – Tizenkilenc éves vagyok. Nagykorú. Olyat nem
tettem volna veled… – biztatja, mire felfordul a
gyomrom, mert nem kívánt képek özönlik el a gon-
dolataimat Marcusról és a kis Elise-ről.
Jade teljesen ki fog akadni ezen. Imádja Marcust,
és annyira boldog volt, hogy végre továbblép! Nem
volt szívem elmondani neki, hogy annyira azért nem
tökéletes a kép.
– Marhára nem tudok mit kezdeni ezzel. Ez kész
őrület – csattan fel Marcus, és elsötétül a szürke
szeme a dühtől. – Olyan messzire mentél ezzel, hogy
nincsenek is rád szavaim így hirtelen.
Elise-ből egy pillanatra kitör a zokogás.
– A kocsiban leszek – mordul rám Marcus, aztán
bevágja a kocsiajtót.
Remek.
A kávézó egyik pultosa kidugja a fejét az ajtón, és
rámered az összetört Elise-re.
– Majd én feltakarítom. Kérsz helyettük másikat?
– Nem. Köszönjük, nagyon kedves – szólok oda,
mielőtt elindulok Elise-szel a pocsolya mellől, és to-
vábbmegyünk a járdán, távolabb Marcus lesújtó pil-
lantása elől. – Azt sem tudom, hol kezdjem, Elise.
– Sajnálom. Azért vetettem véget neki, mert azt
akarta, hogy találkozzak veled, és tudtam, hogy túl
messzire mentem – meséli csukladozva, és véletle-
nül még horkant is egyet.
 – Már az elején is túl messzire mentél, amikor
megtévesztetted a kicsinyes hazugságokkal – csip-
pentem össze az orrnyergemet tehetetlenségemben.
– Te is haragszol rám?
Csesszék meg a lányok! Ha M. J. kamaszodik majd,
sohasem fogom szem elől téveszteni. Ez a szarság
már túl sok. A lányok igazi kis ördögfiókák.
– Nem vagyok boldog – mormolom. – Menj haza,
Elise! Munka után benézek, és akkor majd beszé-
lünk. Mindannyian.
Bólint, én pedig átölelem, és gyors puszit nyomok
a feje búbjára, mielőtt otthagyom, hogy rendbe szed-
je magát.
Kinyitom a kocsiajtót, behuppanok az ülésre, és
egy darabig csak hallgatok. Marcus a fejét rázva visz-
szaadja a telefonomat.
– Hogy lehettem ekkora kibaszott hülye? Ennyire
vak?
– Ez nekem új terület, haver – vonom meg a vál-
lamat egy mély sóhajtással. – Nem tudom, mit gon-
dolt, és igazából azt sem tudom, én hogyan érzem
magam ettől az egésztől. Csak azt tudom, hogy ba-
romi fura.
– Úgy érzem magam, mint valami perverz – nyel
egyet Marcus, hogy aztán rám szegezze a fájdalmas
tekintetét. – Ő még csak egy gyerek. A huszonöt év is
gond volt, de azt hittem, hogy megéri, tudod? És
most… Bakker! – püföli a műszerfalat az öklével. –
Húsz évvel idősebb vagyok nála, az ég szerelmére.
– Ha túl leszel a sokkon, akkor majd átgondolha-
tod a dolgokat józanul. Átvert téged, Marcus. Nem te
vagy a hibás.
Megfeszül az állkapcsa, és kinéz az ablakon. Nem
foglalkozik a többi mondandómmal a témával kap-
csolatban.

Megérkezünk a Barlangba, de Marcus még mindig

nem tért magához. Nemrég vettem fel a háromórás
ebédszünete után, amit azért tartott, hogy össze-
szedje magát. Így nekem is volt lehetőségem haza-
menni Jade-hez és M. J.-hez, és egyszer velük ebé-
delni végre. Szólni akartam Marcusnak, hogy vegyen
ki szabadságot a nap hátralévő részére, de szüksé-
gem lesz a hideg fejére, amikor bemegyünk ide. Har-
ris az agyamra megy: legszívesebben addig fojtogat-
nám, amíg ki nem jön a seggén a puccos stílusa.
– Tudnának itt várakozni? – kérdezi egy fiatal nő
idegesen, élénkvörös arccal. Zavarban van, túl mély
neki a víz. – Hol van Lucy? – sziszegi egy másik al-
kalmazottnak, aki vállat von.
– Nem tudom. Csak később jön vissza – válaszolja
neki a férfi.
 A vörös arcú nő a plafonra függeszti a tekintetét,
és leakaszt egy adóvevőt a derékszíjáról.
– Melyik szobát mondta? – kérdezi a vonal túlsó
végén lévőt.
Marcus fújtatva leveszi róla a tekintetét, és a srác-
ra néz, aki éppen elhalad mellettünk egy tálcával.
– Hé, haver, láttad Szörnyeteget mostanában? –
kérdezi Marcus, ám a hangjából meg a habozásából
tudom, hogy hülyén érzi magát, amiért a Szörnyeteg
nevet használta.
A srác a mögöttem lévő ajtóra pillant, majd Mar-
cusra.
– Nem hinném, hogy már visszajött volna. Elné-
zést, de kik maguk?
– Mindegy – válaszolok helyette. – Menj csak, kö-
lyök!
A fiú végigmér engem, aztán Marcust is, és kifújja
magát, mielőtt eltűnik a folyosón.
A most már fel-alá járkáló csajra nézek, aki né-
hány méterre tőlünk lelkesen magyaráz az adóvevő-
be.
Lenyomom a mögöttem lévő kilincset, és rávi-
gyorgok Marcusra, amikor észreveszem, hogy simán
nyílik az ajtó.
Óvatosan kinyitom, beosonok rajta, és felmérem
az egyszerűen berendezett helyiséget a középszerű
íróasztallal. Semmi személyes fénykép. Megpillantok
a földön egy összetört mobiltelefont. Odanyúlok,
hogy zsebre vágjam a SIM-kártyát, mielőtt Marcus az
ajtóban állva szól, hogy menjek oda.
Még át sem lépem a küszöböt, amikor a nő elém
áll, és résnyire szűkült szemmel néz rám.
– Ez nem az az iroda – veti oda.
– Elnézést, az én hibám – mondom gúnyos
félmosollyal.
– Jó, mindegy.
Továbbkísér bennünket a folyosón, egy másik he-
lyiségbe; egy másik irodába, mint amelyikben elő-
ször beszéltünk Cassiannal.
Ez is nagyjából ugyanúgy van berendezve, csak
sokkal nagyobb.
– Uraim, mit tehetek önökért? – kérdezi a székből
felállva, és int nekünk, hogy foglaljunk helyet. Miu-
tán leültünk, ő is visszaül.
A tekintete közöttünk és az előtte lévő laptop kö-
zött vándorol.
Éppen ki akarom nyitni a számat, amikor megfe-
szül a teste.
Reszkető kézzel húzza magához közelebb a kijel-
zőt, aztán felpattan, és úgy elrohan mellettünk, mint
valami tasmán ördög.
– Mi a fene ez az egész? – teszi fel Marcus az én fe-
jemen is átfutó kérdést.
Felállok, és az asztal mögé lépve ránézek a moni-
torra, ami kiakasztotta. Egy nő fekszik meztelenül,
vérben úszva egy üvegkalitkának tűnő valamiben.
Harris nyomába eredek, hogy megkeressem. Lárma
árulkodik a hollétéről. Egy másik szobában ordít, az-
tán kiviharzik az ajtón. Egy üres üvegkalitkát pillan-
tok meg a mögötte bevágódó ajtó résén keresztül.
– Mi a franc az a számítógépén? – mordulok fel,
ahogy elcsörtet mellettem. Elkapom a grabancát,
hogy ne tudjon továbbmenni. Érzem, hogy kőke-
mény a teste. Van súlya, így nem könnyű odamanő-
verezni, ahová szeretném.
– Eresszen el most azonnal, mielőtt megbánná,
hogy egyáltalán egy levegőt szívott velem – dühöng
a haragtól teljesen eltorzult arccal. Egyáltalán nem is
látszik embernek.
– Nem megy el, amíg nem kapok választ – figyel-
meztetem.
– Akkor tartóztasson le, nyomozó, vagy vegye le
rólam a kezét.
Elengedem, mire megrándítja a vállát és alul meg-
rántja a zakóját, hogy megigazítsa magán. Már el is
tűnik szem elől, mielőtt követhetném.
– D! – szólít meg Marcus rohadt komoly ábrázat-
tal.
– Mi van?
– Josey lakása. Betörtek hozzá, és nincs ott. Dula-
kodás nyomai látszanak – közli elfehéredett arccal.
– Nézd meg a képeket, amiket átküldött e-mailben
– vágom rá, és futásnak eredek, hogy kijussak erről
az istenverte helyről.
 A kocsi felé menet máris a telefonommal babrálok,
hogy kiszedjem belőle a SIM-kártyát, és berakjam a
helyére azt, amelyiket az irodában találtam, hátha
lesz rajta valami érdemleges, ami miatt bevihetjük
Cassiant a kapitányságra.
Ki kell vallatnom. Meg kell törnöm. Hogy megtud-
jam, miért kerül elő folyton a neve mostanában a hü-
lye klubjával együtt.
– Üres – dörmögöm, és bevágom a kocsiajtót.
Megnyitom az üzeneteket. Semmi. Névjegyek? Sem-
mi. Galéria? Egy videó.
Rákattintok, és kis híján kihányom a belemet.
Hogy a fenébe nem jelentették ezt nekünk?
Kikapom Marcus kezéből a telefonját, és tárcsá-
zom a börtön számát, hogy négy különböző részle-
gen kapcsoljanak keresztül, mire végre elérem a
megfelelőt. Hárítgatjátok a felelősséget, seggfejek?
– Egy rab felől szeretnék érdeklődni. Steve
Stanton. Sürgős.
A nő bosszús hangot hallat a vonal túlsó végén.
– Sajnálom, Scott nyomozó. Stanton már nem ra-
boskodik itt.
A részleteket faxon átküldtük az osztályára.
Kinyomom, és legszívesebben elhajítanám a ro-
hadt telefont.
Megjelenik a kijelzőn az e-mail, amit Marcus ép-
pen készült megnyitni, a fotók pedig szinte rám me-
rednek az apró előnézeti képekről. Mintha sav mar-
dosná tőlük a zsigereimet.
Nem.
Nem.
Képtelenség.
Nem.
A képet felnagyítva alig hallom, hogy Marcus a
háttérben a nevemet mondja.
A kibaszott világ kifordul a négy sarkából.
Nem.
Nem.
Nem.
Álmodom. Benne rekedtem egy kibaszott rém-
álomban, ami újra és újra megjelenik.
Barna szempár – amit sohasem fogok elfelejteni.
Benny.
Másmilyen, mégis ugyanaz. Új, tüskésre nyírt haj.
Borostás arc. Tetoválások.
Nem.
Nem.
Nem.
Szörnyeteg. A videó Stantonról és a telefon az iro-
dájából. Az összes nyom, ami a Barlanghoz vezet.
A Szörnyeteg kurvára Benny.
Hogyhogy?
– Hívd fel Elise-t! Mondd meg neki, hogy vigye el
otthonról Bethet, és menjenek be a kapitányságra! –
adom ki az utasítást úgy, mintha a távolból hallanám
a saját hangom.
– Mi a fasz folyik itt? – üvölti Marcus.
– Ő az. Benny az – dadogom. Elejtem a telefont, és
beindítom a motort. – Oda kell mennem Jade-hez.
Marcus máris telefonál, és kiabálva osztogatja a
parancsokat.
– Elise, fogd a nővéredet, és gyertek be hozzám a
kapitányságra! – mondja, majd szitkozódik. – Nem, a
fenébe is, most azonnal! – teszi hozzá, és elhallgat. –
Hogy érted ezt? Na, hát akkor írj neki, hogy találkoz-
zatok!
Marcus rám pillant. Az arcára kiült félelem, értet-
lenség és ijedtség keveréke pont az, amit én is érzek.
– Elise nincs otthon. Fel fogja hívni Bethet.
Bakker!
Felkapom Marcus telefonját, hogy tárcsázzam
Beth számát.
Csak kicsöng. Gyorsan írok neki egy üzenetet.

Én: Az új barátod Benny. A kicseszett bátyád, aki

veszélyes. Hagyd el a házat most. Küldök érted egy
egységet.

– Hívd ki az egyenruhásokat Elizabethék házához!

– sürgetem meg Marcust a házunk felé száguldva. A
padkára felhajtva gyorsan üresbe kapcsolok, onnan
rohanok az ajtóhoz, amin berontok, mert nincs
kulcsra zárva.
Jade úgy gondolja, hogy biztonságos.
Hogy mindig biztonságban lesz.
Mert megöltük őt.
De nem öltük meg.
Bakker!
– Dillon! – sikolt fel Jade, és megdorgál, amiért be-
rontottam a házba és megijesztettem. Felkapom a
felém totyogó M. J.-t, aztán magamhoz szorítom Ja-
de-et.
Hagyja, mert érzi, hogy szükségem van rá. Muszáj
éreznem és magamba szívnom az illatát.
– Megijesztesz, bébi. Mi az? – leheli a mellkasom-
ra. Nem akarom elmondani neki. Tönkretenni vele.
Összetörni. De nem hazudhatok neki. Mindjárt ösz-
szedől körülötte a világ, és nem tudom, képes leszek-
e megtalálni őt a romok alatt, hogy visszahozzam
onnan.
– Dillon – sürget elfúló hangon.
Bakker! Annyira sajnálom, bébi!
– Benny az.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Benny, vagyis Benjamin, azaz Ször-

nyeteg

Átküldöm a linket Tannernek, és elmosolyodom a

most már véres Kami fölött. A kamerakép szerint az
irodájában van a csaj, de nem ott van. Itt van a bun-
kerben, amit Tanner nekem épített, és kicseszett
kémkamerákkal töltött meg. Könnyű volt elrabolni a
ribancot. Lehet, hogy harcos, de kicsi, nekem pedig
bőven akad tapasztalatom a vadócokkal.
A mocskos babácskám szeretett próbára tenni és
küzdeni ellenem.
Eszembe jut, amikor Kami rájött, mi történik vele,
és ki rabolta el. Kurvára a legszörnyűbb rémálma va-
lósult meg.
– Engedj ki innen, most! – sikoltja, ököllel püfölve
az átlátszó falat.
– Nem – kekeckedem vele.
– Cassian ezt nem fogja annyiban hagyni. Az övé
vagyok.
Válaszul felhorkantok.
– Nos, ő meg az enyém, és rosszalkodott.
Kami rugdos és kiabál még egy kicsit, én pedig für-
dőzöm a dühében. Fogy az ereje a kirohanástól. Ahogy
néz, amikor hallja a fenyegető szavakat, miszerint az
ő Cassianja nem fogja megvédeni tőlem…
Felkészülök rá, hogy kinyissam a cellaajtót és be-
lépjek.
Nekem ront bokszmeccsre emelt kezekkel. Kár,
hogy nekem nem ellenfél. Beviszek egy brutális ütést
oldalról a fejére, amivel kiütöm a vézna seggét. Úgy
zuhan a földre, mint egy darab hús a hentes késére
várva.
Leveszem róla az összes ruhát, és végignézek a
sebhelyekkel tarkított testén. Frissek és régiek is
vannak rajta. A különböző színű zúzódások miatt
olyan a bőre, mint egy foltokból varrt takaró. Nyö-
szörög és kipattan a szeme. Értetlenül ráncolja a
homlokát, mielőtt vészjóslóan kitágul a pupillája.
Felém rúg egyet.
Ügyes próbálkozás, ribi.
Elkapom a lábát, és addig csavarom, amíg csontok
reccsenését nem hallom. Nem e világi az ordítás,
ahogy felüvölt fájdalmában. A hülye picsa próbál el-
mászni tőlem, de most már sánta. A sérült bokája
miatt csak húzza maga után a lábát.
Lassúak és fájdalmasak a mozdulatai. Megoldom,
hogy soha ne tudjon elmenekülni. Megragadom a
másik lábát, és azt is kicsavarom. A húsa mélyéről
hallatszó reccsenéstől olyan öröm járja át a szíve-
met, hogy gyorsabban ver. Úgy zokog, hogy még há-
nyás is fröccsen a cellája falára. Két törött bokával
már nem fog tudni rugdosni. És ha továbbra is úgy
viselkedik, mint egy gonosz szuka, akkor a két csuk-
lóját is el fogom törni.
Látja a haragot és a gyűlölködést a szememben,
ezért elhúzódik tőlem. Baromi bátor volt, amikor a
drága Tannere úgy loholt utána, mint egy elveszett
kiskutya. Nem ellenfél sem nekem, sem pedig a ha-
ragomnak.
Ez a két seggfej kibaszott velem.
Most én fogok kibaszni velük.
– M-mit f-fogsz csinálni? – kér számon könnyekkel
küszködve.
A harci ösztön még mindig ott munkál benne a fel-
szín alatt. Azt akarom, hogy teljesen eltűnjön. Dara-
bonként fogom kitépni belőle.
– Azt hiszed, hogy meg foglak erőszakolni, te
mocskos kurva?
Megerőszakolom a használt picsádat? – kérdezem
csodálkozva.
– Baszd meg! – sötétül el a tekintete.
Megragadom a torkát és megszorítom. Felém kap
a karmaival, de háromszor keményen odacsapom a
cella falához, mire elernyed a markomban. Elenge-
dem a nyakát, és a silány testére meredek. Folyik a
vér hátul a fejéből, összekeni vele a plexit. Előrán-
tom a kést az övemből, és végighúzom a combja bel-
ső oldalán, hogy térjen magához. Nem mély a vágás,
de elég ahhoz, hogy kiserkenjen a vére, és emlékez-
tesse a helyzet komolyságára.
Elkerekedett szemmel próbál elhúzódni tőlem.
Nincs hová menni, Buta Baba.
Végighúzom a bal tenyeremet a véres combján, és
szitkozódni kezd, mielőtt megint rohadtul bevadul.
Megragadom, megfordítom, és arccal lefelé odasze-
gezem a padlóhoz.
– Vesztettél – vicsorgom a fülébe, miközben vo-
naglik.
– Ki fog nyírni – veti oda nekem. – Baszd meg!
Erre röhögve odanyomom a térdemet a combja
közé.
Sikoltozva dobálja magát. A penge aljánál megfo-
gom a kést, a nyelével pedig izgatni kezdem a punci-
ját.
– Mi az, Buta Baba? Azt akarod, hogy megdugja-
lak?
Ez a ribanc olyan vadóc, mint amilyen a mocskos
kis babácskám volt egykor. Pokoli nagy patáliát csap,
aminek rögtön vége, amint benyomom a kés nyelét a
retkes lyukába.
Elgyötört hang tör elő belőle, ami elégedettséggel
tölti el a lelkemet.
– Ilyen érzés a vereség – lehelem bele a hajába,
miközben durván kefélem a késsel. A penge beleváj
a tenyerembe. Biztos, hogy megvágja a kezemet, de
örülök a fájdalomnak. Újra elernyed a teste.
 Buta Baba elájult a francba.
Most már nem olyan kemény csaj.
Bosszúsan felmordulva kirántom a kést a puncijá-
ból, és lebámulok rá. Minden tiszta vér a combjától,
ami már a használt lyukából is szivárog. Vigyorgok,
mert tudom, hogy Tanner rohadt dühös lesz a gon-
dolattól, hogy vajon járt-e benne a farkam.
A farkamat Bethanynek tartogatom, de Tannernek
nem kell erről tudnia.
Odanyúlok, hogy végighúzzam az ujjamat a véres
combján.
Amikor kinyújtom a nyelvemet, hogy megnyaljam
a fémes aromáját, összeráncolom a homlokomat.
Nem olyan kurva finom, mint a csinos új babácskám.
Bethany édes, de bűnös.
Decens. Tökéletes.
Ez a hülye ribanc meg olyan ízű, mint az összes
többi.
Tudván, hogy Tanner mostanra már biztosan rá-
jött a kameracserére, és errefelé tart, bezárom Buta
Baba celláját, és kimegyek, hogy behozzam a másik
babámat, aki a csomagtartóban vár rám. Alig várom,
hogy lássam Tanner arcát, amikor meglátja a drága-
látos nőjét az új cellában, amit ő épített, és a megle-
pődését, amikor rádöbben, hogy mellette kell majd
élnie. Mérges Baba garantáltan dühös lesz. Hangosan
felnevetek, mert elképzelem a haragosvörös képét.
 Miután ma bedrogoztam Kamit és bedobtam a
csomagtartóba, elmentem a zsarulányért. Könnyű
volt elrabolni. Túl könnyű ahhoz képest, hogy zsaru.
Kami mellé dobtam be, de még mindig teljesen ki
volt ütve, mire ideértem a bunkeremhez, így egysze-
rűbb volt lehoznom ide a vadóc ribit, mert nem kel-
lett aggódnom a zsarulány miatt.
Zsaru Baba mocorog, amikor kinyitom a csomag-
tartót, de nem annyira, hogy problémát jelentsen.
Felnyalábolom és leviszem a jobb oldali cellába, a
középsőt üresen hagyva.
Lefektetem a földre. Fontolóra veszem, hogy csak
úgy poénból szétvagdosom, de hatásosabb „kapd be”
üzenete lesz, ha életben marad, amíg ő megjön.
Az órámra nézve kihúzom magam. Tanner nem-
sokára itt lesz.
Érzem. Ez az! A pillanat, amikor megmutathatom
nekik, hogy ki itt az igazi játékos, kié a hatalom.
Elhelyezkedem a cellaszoba ajtaja mellett, az
egyik konzervekkel megrakott polc mögött, és vá-
rom a megfelelő pillanatot a támadásra. Gyorsan
írok egy üzenetet a babácskámnak, hogy ma este in-
dulunk és legyen kész. Nem válaszol azonnal, de re-
mélem, hogy azért, mert alszik, így kipiheni magát,
és készen áll majd, hogy még többet szeretkezzek
vele. Azt hittem, hogy rögtönöznöm kell majd vele,
de ő nem olyan, mint a többiek. Őt nem kell elzárni.
Hűséges.
 Tökéletes. Az enyém. És egyáltalán nem kell a cel-
lájában lennie, ha ez így is marad.
Zakatolni kezd a szívem, amikor meghallom, hogy
nyílik a zár, aztán a léptek zaját. Kami nevét kiabálja.
Tényleg baromira szereti azt a ribancot. Remélem,
tetszeni fog neki a látvány most, hogy kezelésbe vet-
tem. Megérdemli. Átlépett egy határt.
Szereted a játszmákat? Szereted nézni?
Nem vesz észre a rejtekhelyemen, olyan eszeve-
szettül keresi a csajt. Megáll a celláknál. Püfölni kez-
di az öklével azt, amelyikben Kami hever elterülve,
de ez meg sem kottyan a vastag üvegnek.
– Kami! – szólal meg elfúló hangon, engem pedig
forró napfény módjára jár át a büszkeség. Próbálja
kinyitni az ajtót a kulcsával, de nem megy neki. Tud-
hatná a seggfej, hogy az első dolgom volt lecserélni a
zárakat. Odalépek mögé, és hátulról meglököm. Any-
nyira belemerült a nyomorába, hogy váratlanul éri,
így megbotlik, és betántorog a középső cellába. Le-
esik neki a tantusz, amikor csörömpölve becsukódik
az ajtó és kattan a zár, az átlátszó falon keresztül pe-
dig én nézek vissza rá.
– Most már annyit nézheted a drágalátos Kamidat,
amennyit csak szeretnéd – mondom gúnyos
félmosollyal.
Rácsap az öklével a szomszéd cellától elválasztó
falra, de az ellen sincs esélye.
 – Ne csináld ezt, Benjamin! Mindent megadtam
neked – zihálja behunyt szemmel.
– De nem ingyen, igaz? Neked az egész egy játék
volt, és megvan az ára is.
– Miért bántottad Kamit? – feszül meg az állkap-
csa. – Meg is…
– Hogy megerőszakoltam-e? – kérdezem bujkáló
mosollyal. – Ő volt az ára. Az adósságod. Azt hitted,
hogy játszhatsz a babámmal, és hagyni fogom? Ennél
jobban ismersz.
– Segítettem neked, hogy megszerezd! – üvölti. Az
önuralom álarcának annyi.
– Úgy, hogy kémkedtél utánam? Hogy kurvára be-
avatkoztál?
Mi van az ajándékokkal és az üzenetekkel? A gusz-
tustalan hozzászólásokkal az oldalán? Azt hitted,
nem fogom megtudni, hogy te voltál? – ordítom. – A
saját embereddel, Luke-kal nyomoztattam le az IP-
címet.
Odamasírozok az asztalhoz az iPadért, és odacsa-
pom a cella falához.
– A klubhoz vezetett. Hozzád!
Megvonaglik az arca, aztán az összes ránc kisimul,
a jéghideg tekintetétől pedig én is megdermedek be-
lül.
– Az nem az enyém, Szörnyeteg.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Elizabeth

– Anya hamarabb hazaér az útjáról – háborog

Elise, miközben vörös arcán forró könnyek folynak
végig.
Én nem leszek itt.
Vele leszek.
Amikor az előbb beszéltem vele telefonon, meg-
ígérte, hogy nem kell sokáig várnom.
– Jó neki – vetem oda.
Ettől csak még jobban sír a húgom.
– N-nagyon átbillentél, Beth. Először a weboldal,
aztán az a sok babának öltözés nyilvánosan, most
meg… Lett valami szadista barátod, aki bántalmaz.
Segítségre van szükséged.
– Te terhes vagy, vagy mi? – sziszegem dühösen. –
Mostanság mást se csinálsz, baszki, csak sírsz.
Elkerekedik a mogyoróbarna szeme a szörnyül-
ködéstől.
Lehet, hogy ikrek közötti telepátia, de van egy
olyan érzésem, hogy talán a fején találtam a szöget.
Pont úgy, ahogy ő is kitalálta, hogy a barátom szadis-
ta. Ösztönösen odanyúlok a kötéshez a nyakamon,
ami folyton átvérzik. Amikor anya hazaér, lehet,
hogy össze kell varrnia nekem.
 – Kegyetlen lettél – zokogja Elise.
– Én? – tátom el a számat. – Te mindig is kegyetlen
voltál.
Talán kinőtt a gerincem, és már nem akarok a hü-
lye árnyékodban élni.
Megvonaglik az arca, mintha megütöttem volna.
Ha folytatja ezt a szarakodást, akkor tényleg meg fo-
gom ütni. Nem bírom tovább nézni a sírását. Felvi-
harzok a szobámba, és elkezdem bedobálni a
holmijaimat a rózsaszín gurulós bőröndömbe.
Most, hogy már tudom, hogy a többi baba nem a
Mestertől jött, nem kellenek. A szép, selymes barna
hajút csomagolom be, a többit viszont otthagyom. A
jegyzetfüzetemet, a sok kézzel készített ruhámat és a
sminkcuccaimat is bedobom. Amit nem teszek el, az
a fogamzásgátlóm. Nem akarom szedni többé. Elise
zokogását hallom, de már nem foglalkozom vele.
Olyan, mintha telefonon beszélne valakivel. Biztos
Dillonnak dumál ki engem.
Rezeg a telefonom, és felmordulok. Dillonra szá-
mítok, de Jade-től kaptam üzenetet.

Jade: Arra gondoltam, hogy csak mi ketten elme-

hetnénk ebédelni valamelyik nap, mielőtt jön a baba.
Csajos beszélgetés. Dillon kezd átkapcsolni apuka
üzemmódba, és tudom, hogy az bosszantó tud lenni.
Szeretnék találkozni veled, és kényeztetés gyanánt
meghívni valami különleges helyre.
 Imádom Jade-et. Tényleg. De átlátok a szitán. Több
oldalról támadnak. Afféle beavatkozás. Nem érdekel.

Én: Persze. Jól hangzik.

Inkább hazudok, mintsem hogy megmondjam ne-

ki, hogy nem jövök vissza. Soha. Nemsokára itt lesz
értem a Mester, és együtt leszünk a bunkerében, tá-
vol az ítélkező világtól. Szeretkezni fogunk, és telje-
sen az övé leszek. Örökre. Végre hallom, ahogy be-
vágódik a bejárati ajtó, és felbődül Elise kocsijának
motorja a ház előtt. Így, hogy már nincs itt, felsóhaj-
tok a megkönnyebbüléstől.
Levonszolom a bőröndömet, és az ajtó mellé te-
szem.
Indulásra kész akarok lenni abban a pillanatban,
amikor a Mester megáll a kocsival.
Megijedek, mert csengetnek, de egy szempillantás
múlva már bujkáló mosollyal igazítom meg a ruhá-
mat, és felkészülök rá, hogy lássam. Ajtót nyitok, de
szomorú vagyok, hogy még nem ért ide.
– Elizabeth Stanton? – kérdezi egy csinos szőke
nő.
– Én vagyok az – ráncolom a homlokomat. – Is-
merjük egymást?
– Szörnyeteg barátja vagyok – csillan fel a kék
szeme a ragyogó mosolyától. – Kicsit feltartják most
a barátai, és engem kért meg, hogy jöjjek érted. Ké-
szen állsz? – int az ajtóban álló bőrönd felé.
– Ööö… igen – uralkodik el rajtam a nyugtalanság.
– Nem mondta, hogy értem küld valakit.
Előveszem a telefonomat, hogy írjak neki, de a nő
egy kacajjal leállít.
– Ismered a férfiakat. Lószart se tudnak megter-
vezni. Ne aggódj! – suttogja derűsen csillogó kék
szemmel. – Minden titkodat ismerem, Csinos új ba-
bácska. És a titkaid biztonságban vannak nálam.
– Ó… – motyogom.
Felém nyúl, mire összerezzenek, ő pedig csak
kuncog.
– Hadd nézzem meg, szívem. Csúnyának tűnik.
Megdermedek, miközben leveszi a kötést a nya-
kamról.
Elsötétül a tekintete, és éhesen megnyalja a kéjsó-
vár ajkait.
– Ezt a sebet el kell látni – dugja bele az ujját a
lyukba, amitől felkiáltok. – Mély.
Reszkető kézzel lépek távolabb tőle. Forró vér
csorog le oldalt a nyakamon, rácsöppen a dekoltá-
zsomra. Rezegni kezd a telefonom, és azonnal meg-
nézem az üzenetet. Remélem, a Mester írja, hogy
már úton van. De amit látok, attól összezavarodom.
Leesik az állam a sokktól.
 Az új barátod Benny. A kicseszett bátyád, aki ve-
szélyes.
Hagyd el a házat most. Küldök érted egy egységet.

Benny?
Benny meghalt. Benn égett a…
Gyorsabban cikáznak a gondolataim, mint ahogy
zakatol a szívem.
A sebhelyek a szörnytetoválás alatt?
Nem autóbalesetből származnak.
Égési sérülések. A szörnyeteg égési sérüléseket
takar.
Jaj, istenem!
A bátyám.
A Mester az Benny?
Pislogok néhányat a döbbenettől. Várom, hogy jöj-
jön az undor. A düh. A fájdalom. De nem érzek sem-
mi ilyet.
Lefeküdtem a bátyámmal? Ettől rosszul kellene
éreznem magam… ugye?
Könnyek szöknek a szemembe, mégsem csillapo-
dik a vágyakozás a szívemben. Minden egy nagy zűr-
zavarrá és érthetetlenné változott egy szempillantás
alatt. Ha a Mester – ööö… Benny – itt lenne, azt
mondaná, hogy nyugodjak meg.
Megígérné, hogy elintéz mindent. Kibogoz min-
dent.
 Rátapasztaná a száját az enyémre, és úgy falna,
ahogy eddig.
Természetes lenne, és gyönyörű.
Lelki társak vagyunk.
Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor
azt hiszem, a lelkem mélyén nem lepődtem meg. Il-
lene, de amint értesültem a létezéséről, változást
éreztem magamban. Valami feljött. A lelkem megér-
tette, hogy a sohasem látott bátyám sokkal több egy
bátynál. Felismertem a tekintetét. Tudtam, hogy a
megszállottsága irántam olyan mély, hogy fel sem
tudom fogni. Minden jel erre mutatott. De azt mond-
ták nekem, hogy meghalt. Talán kellett, hogy én is
erről győzködjem magam, vagy talán tényleg meg-
halt bizonyos értelemben. És hozzám hasonlóan fel-
éledt.
Életben van.
És ő az én Mesterem. Az enyém, én pedig az övé
vagyok.
Nekünk együtt kell lennünk.
Nagyot dobban a szívem.
– Induljunk, drágám! – szólal meg a nő keményen.
– Fogy az idő.
Megint rezeg a telefonom.

Mester: Ma este indulunk. Legyél kész.

 A nő tekintete a telefonomra vándorol, az állkap-
csa megfeszül. Összeszorul a gyomrom a félelemtől.
Felnézek rá, és látom, hogy az előttem álló csinos
szőke teremtés egy túl élesnek tűnő késsel játszik.
Minek az neki? Amikor a Mesternél – ööö… Bennynél
– volt a kés, nem féltem. Megbíztam benne. De ez a
csaj? Késztetést érzek rá, hogy elmeneküljek. Most
rögtön.
– Ne gondolkodj rajta! – csattan fel. Eltűnt a ked-
ves, csevegő álarca. – Szállj be a kocsiba, különben
akkora lyukat vágok a mellkasodra, mint Texas, és a
mohó kis kezembe veszem a dobogó szívedet.
Félelmemben nyelek egyet, és folyni kezdenek a
könnyeim.
Nem ő küldte ide.
– K-ki vagy te?
Elbűvölő mosolyt villant rám. Túl elbűvölőt egy
pszichopatához képest, aki megfenyegetett, hogy ki-
vágja a szívemet.
– Szólíts Dollkeepernek.
Kihagy a szívverésem a szavaitól. Ő a kukkoló. A
hozzászóló.
A szőke villanás a fák között, amikor kinéztem az
ablakon. Az, aki az összes többi babát hozta, és bent
járt a szobámban. Jaj, istenem… Az a nő, aki leöntött
kávéval a könyvesboltban.
– A barátaim Lucynek hívnak.
 Mielőtt felfoghatnám, mi történik, kirepül a tele-
fon a kezemből, csörömpölve az ajtó előtt landol,
Lucy pedig a hajamnál fogva rángat a várakozó ko-
csijához.
Jaj, istenem!
Jaj, istenem!
Benny, gyere és mentsd meg a babácskádat, mie-
lőtt túl késő…

Folytatása következik…

Pretty Broken Dolls – Tönkretett babácskák

Hamarosan jön!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ Ker Dukey ~

Hatalmas köszönet neked! Az olvasónak. Benny és

a babái felkeltették az érdeklődésedet, így nem
hagytad őt nyugodni. Ha nem nyaggatsz folyton még
több Bennyért, akkor ez a fantasztikus történet csak
itt ólálkodna a fejünkben, megugatva és harapdálva
minket.
Az embernek néha meg kell vakarnia, ahol viszket,
és reménykedni benne, hogy nem lesz sebes.
Websterrel mindig könnyű és vidám a közös írás,
habár ő az esetek 99 százalékában elképesztően
kancás, és egyáltalán nem bánja, ha időről időre
megfürdetem egy kis hideg vízben.
A családom, mint mindig, nagy áldozatot hoz ér-
tem, hogy írással tölthessem az időt, és nem győzöm
elégszer megköszönni nekik, amiért azt csinálhatom,
amit szeretek, és amikor hívnak a hangok, akkor át-
ülnek a hátsó ülésre.
Ezek a könyvek nem maguktól teremnek, úgyhogy
NAGY köszönet Monicának (@wordnerdediting),
amiért elkísér bennünket ezen az úton, és úgy szívja
magába a történetet, mintha a sajátja lenne.
Óriási köszönet Webster csapatának a borító be-
mutatásának megszervezéséért és az első olvasó-
kért. A Webster készítette borító tökéletes, mint
mindig.
Köszönet Stacey-nek a @champagneformats-tól,
aki mindig gyönyörűre és hozzánk illőre formáljs a
két „K” könyveit, valahányszor próbára tesszük a
szerencsénket, és új kötettel lepjük meg.
Köszönet az összes elképesztő bloggernek, akik
megosztják, hogy mennyire szeretik a könyveinket.
Nélkületek küszködés lenne eljuttatni őket a kíván-
csi olvasók kezébe.
Köszönet mindenkinek, aki időt szán egy értékelés
megírására. El sem tudom mondani, milyen fontosak
a visszajelzések, szóval köszönöm nektek.
Nagy pacsi a csodás „Dukey’s darKER souls” cso-
portomnak: köszönök minden szeretetet és támoga-
tást.
Külön kiemelném Nicky Price-t, aki mozgásban
tartja a gépezetet.
És Terrie-t, az asszisztensemet, aki engem tart
mozgásban.
Mindannyian csodálatosak vagytok. Szeretlek ti-
teket.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

~ K. Webster ~

Hatalmas köszönet Ker Dukey-nek, amiért újabb

könyvet akart írni velem. Úgy érzem, hogy jól össze-
hoztuk a harmadik kötetet.
Remekül elszórakoztunk és úgy röhögtünk, mint
két boszorkány, valahányszor káoszt és zűrzavart
teremtettünk.
Köszönöm, hogy olyan csodabogár vagy, mint én.
Azt is köszönöm, hogy hagytad, hogy kivegyem a
hosszas litániákat, amiket folyton bele akartál csem-
pészni a kéziratba. És talán azt is köszi, hogy a fe-
jemre koppintottál, valahányszor túlzottan – vagy
túl gyakran – szabadjára engedtem a kattant énemet.
Nagyon örülök, hogy így kiegyensúlyozzuk egy-
mást. Alig várom az újabb közös munkákat veled,
hogy terrorizálhassunk mindenkit a széles, gonosz
vigyorral a képünkön. Szeretlek, csajszi!
Köszönet a férjemnek, Mattnek. Te mindig ott
vagy, hogy szeress és támogass engem. Nem tudom
elégszer megköszönni.
Mindig a te kedvenc babád leszek.
Szeretnék ÓRIÁSI köszönetet mondani az összes
támogató babácskának a világon. A morbid kíváncsi-
ságotok, a még többre szomjazásotok, és a gonoszte-
vők iránti szeretetetek vitte ezt a sorozatot akkora
sikerre. Benny mindegyik kis babácskáját szereti. Le-
gyetek továbbra is jó babácskák, és akkor lehet, hogy
még többet adunk nektek az imádott Benjaminotok-
ból.
Szeretlek titeket, skacok, amiért ennyire szuperek
vagytok és ennyire izgultok a szereplőinkért! (Érde-
kesség: a Csinos új babácska fejezetcímei bizonyos
értelemben mind az „új” szó szinonimái.)
Hatalmas köszönet Elizabeth Clintonnak, Ella
Stewartnak és Misty Walkernek. Köszönöm, hogy
mindig ilyen segítőkészek vagytok, és gyorsan elol-
vassátok a dolgaimat, bármi van.
Nagyszerű barátnők vagytok!
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki
előolvasóként vagy a szerkesztésben segített ennél a
könyvnél.
Mindannyian megadtátok a remek visszajelzése-
ket és segítséget, amire szükségem volt a folytatás-
hoz. Mind hasznos ötletekkel szolgáltatok, hogy job-
bá tegyem a történeteimet, és hihetetlenül biztatta-
tok. Nagyra értékelem az összes megjegyzéseteket
és javaslatotokat.
Nagy köszönet az író barátaimnak, akik felajánlot-
ták a támogatásukat és a barátságukat. Fogalmatok
sincs, milyen sokat jelent ez nekem.
Köszönet az összes blogger barátomnak – kicsik-
nek és nagyoknak –, amiért tűzön-vízen át mindig
megosztjátok a cuccaimat. Mind királyok vagytok!
#AllBlogsMatter Különösen hálás vagyok a „Krazy
for K. Webster Books” olvasói csoportomnak. Csodá-
latosak vagytok, hölgyeim, a támogatásotokkal és a
barátságotokkal. Mindegyikőtök fantasztikusan segí-
tőkész és gondoskodó. Imádom, hogy mind együtt
lehetünk fura könyvmolyok.
Hatalmas köszönet Monicának a Word Nerd
Editingtől, hogy újabb drága babácskás könyvünk
gondját viselte és olyan tökéletessé tette, amilyenné
csak lehetett!
Köszönet Stacey Blake-nek, amiért GYÖNYÖRŰVÉ
varázsolta ezt a könyvet, mint mindig! Szeretlek!
Nagy köszönet a PR-osomnak, Nicole
Blanchardnak. Mesés vagy abban, amit csinálsz, és
segítesz nekem jó úton haladni!
Ugyancsak nagy köszönet a hölgyeknek odaát a
Hype PR-nál!
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban köszönöm
az összes csodás olvasómnak, akik hajlandóak elol-
vasni a sztorijaimat, és annyira örömüket lelik a sze-
replőkben, mint én. Ez jelenti nekem a világot!
 A SZERZŐKRŐL

KER DUKEY

A könyveim egytől egyig a sötétebb romantikus

regények sorába tartoznak: körömrágósak, tele fe-
szültséggel. Azt tanácsolom az olvasóimnak, mielőtt
belekezdenek valamelyik kötetembe, hogy készülje-
nek fel a váratlanra.
Mindig is szenvedélyem volt a történetmesélés,
akár dalszövegeken, akár esti meséken keresztül
gyermekkorunkban a testvéreimmel.
Anya mindig könyvet adott a kezembe annak ide-
jén, és átadta az olvasás iránti szeretetét, amivel arra
inspirált, hogy magam is vágjak bele az írásba. Álta-
lában van valami sötét az írásaimban. Nem minden
szerelmi történet csupa fény; némelyik a sötétben
születik, de éppen olyan erőteljes és megéri az elme-
sélést.
Amikor éppen nem veszek el a szereplők világá-
ban, szeretem együtt tölteni az időt a családommal.
Anya vagyok, ami első helyen áll az életemben, de
amikor van egy kis szabadidőm, imádok koncertekre
vagy könyves eseményekre járni a húgommal.

Hírlevél feliratkozás:
www.facebook.com/KerDukeyauthor
Kapcsolatfelvétel:
Ker: Kerryduke34@gmail.com
Ker asszisztense: terriesin@gmail.com
 A SZERZŐKRŐL

K. WEBSTER

K. Webster többtucatnyi szerelmes regény szerző-

je több műfajból, beleértve a tabu, sötét, kortárs, tör-
ténelmi, paranormális, misztikus és erotikus
szerelmesregényeket is.
Amikor éppen nem a férjével tölti közösen az időt,
akivel hosszú-hosszú évek óta együtt vannak, avagy
a két imádni való gyermekükkel, akkor a közösségi
médián keresztül tartja a kapcsolatot az olvasóival.
Szenvedélyei közé tartozik az íráson kívül az olva-
sás és a képi ábrázolás is. K-t mindig a számítógép
előtt lehet megtalálni, amint éppen a soron követke-
ző ötletét megvalósítva akcióba lép. Alig várja a na-
pot, amikor szélesvásznú változatban láthatja majd
az egyik kötetét.
Iratkozz fel K. Webster hírlevelére, hogy havi két-
szer értesülj a hírekről az új könyvekkel és exkluzív
tartalmakkal kapcsolatban. A feliratkozáshoz csak
ide kell ellátogatnod:

Facebook: www.facebook.com/authorkwebster
Blog: authorkwebster.wordpress.com/
Twitter: twitter.com/KristiWebster
E-mail: kristi@authorkwebster.com
 Goodreads:
www.goodreads.com/user/show/10439773-k-
webster
 MÉLTATÁSOK

„Hatalmas rajongója vagyok Bennynek, így amikor

megtudtam, hogy K. Webster és Ker Dukey megírja
ennek a sorozatnak a harmadik kötetét, majdnem
szívrohamot kaptam!”
Jessica Chatterbooks Book Blog – goodreads.com

„Az aberráltság egy olyan szintjét hozza ebben a

részben az írónőpáros, ami megkérdőjelezteti veled
a saját épelméjűségedet. Ilyen az, amikor az ember
tudja, hogy nem szabadna szeretnie egy ennyire sö-
tét sorozatot, mégis imádja minden egyes beteg so-
rát… Valami nálam sincs rendben a toronyban,
ugyanis sajnálatos módon (vagyis inkább marhára
nem) én is a rajongótábort erősítem.”
Black_widow – moly.hu

„Ez nagyon brutális volt, sötét és szadista, simán

felülmúlta az előző két részt. Benny visszatért, és itt
van még vele Tanner is.
Ketten együtt nagyon durvák.”
Mrs_Curran_Lennart – moly.hu

„Undorodtam? Persze. Abba akartam hagyni? De-

hogy! A leendő olvasóknak üzenem: Vigyázz és ké-
szülj, mert ilyen felkavaró könyvet még sosem olvas-
tál!”
Szilvi00 – moly.hu

„Eddig is őrült volt, de most Ker Dukey és K.

Webster egészen elképesztő magasságba emelte ná-
la az őrület határát. Vajon melyik lesz most erősebb:
a Jade iránti megszállottsága és Dillon iránti bosszú-
szomja, vagy talál magának egy új játékszert?”
Naiva – moly.hu

„Benny, te beteg állat!!! Mégis mi a szent sz@r volt

ez? A Csinos új babácska olyan mértékben kimerítet-
te a beteg szó fogalmát, hogy erre nem tudok mit
mondani… Az idejét nem tudom megmondani, en-
gem mikor akasztott ki utoljára ennyire valami, de
ez most kiverte nálam a biztosítékot. Vagyis hát nem
az egész, hanem főleg az új babácska szála… Eddig
azt gondoltam, hogy még nem érte el az abszolút be-
teg és fertő szintet a történet. Hát nem is, mert az
most történt meg.
Elismerésem a két írónőé, mert tényleg alkottak
egy izgalmas, durva és elmebeteg sztorit, remek csa-
varokkal, amit a kiakadásom ellenére is végigolvas-
tam végül, de most itt meghúzom a vonalat.”
felícia97 – moly.hu
 „Olvastatok már valaha sötét és mocskosul beteg
könyvet? Haha, gondoljátok át újra!”
:D” Ms_thebetty – moly.hu