Húsvétra hangoló

Ház kivikszolva, bárányt nem vettünk mert drága. Nem baj, van hús elég. A tojások megfestve,
gyermekek kiferesztve, ablakok tiszták, borok megvásárolva, obligát Facebook-jókívánság csőre
töltve. Minden kész, jöhet az ünnep! Elégedetten nézünk körül, sikerült! Persze közben halálosan
fáradtak lettünk, s félszemünkkel lessük, hogy mikor jön már az az áldott keddi nap, amikor
mehetünk vissza a jól megszokott munkahelyünkre, gyárba, irodába, hétköznapba, s tegyük
magunk mögé ezt a hisztériát. Mert az ünnep tartalom nélkül csupán ennyi: hisztéria. A
megszokás és a gyomor hisztériája. Emiatt válik az egész üressé és értelmetlenné.
S ha nem lenne? Ha egyszer megegyeznénk abban, hogy most, az idén nem tartanánk meg.
Akkor mi lenne? Azt hiszem, hogy semmi… Kicsit zúgolódna mindenki, főleg a bárányárusok,
de aztán lassan-lassan megszoknánk. Az üres dolgok hamar kikopnak. S így kikopna ez a
kiüresedett húsvét-paródia is az életünkből.
Nem azt mondom, hogy nem kell a tiszta ház, a finom falat, a pirostojás. Dehogy nem, sőt! De
nem ez a lényeg! A lényeg az üres sír érthetetlen, bizarr csodájában van. Krisztus feltámadott, a
halált legyőzte, az igazság és élet győzött a zsarnokság és a kilátástalanság felett! Álljunk itt meg
egy szóra, s a nagy futásban csodálkozzunk rá a fenti mondatokra, meg az ünnep lényegére, mert
– legalábbis egyesek úgy gondoljuk, hogy – ez életbevágó dolog!
Húsvét lényege egy út évről-évre történő végigjárása, amely virágvasárnap indul, elvisz a
nagypénteki sötétségbe, beleveszt nagyszombat némaságába, majd onnan kiemel húsvét ragyogó
dicsőségében. Ez nemcsak egy történelmi pillanatra való emlékezés, miszerint kétezer évvel
ezelőtt Jeruzsálemben megölték a kereszténység alapítóját. Nem, ez egy ma zajló folyamat, ami
az életnek, a mi egyéni életünknek az értelméről szól.
Ha pusztán a biológiai, társadalmi perspektívából szemléljük az emberi életet, az egy pár
évtizedes cikázás a bölcsőtől a koporsóba. Nem mondom, van itt sok jó dolog is, de válasz arra a
mindenkiben felmerülő kérdésre, hogy mi mindennek az értelme, nincs. Betonbunker, zakatoló,
sötét vagon így az élet. A semmiből megy a semmi felé. Eltemetnek szép csendesen, majd idővel
fejfánkról lekopik a betű, s döbbenetesen rövid idő múlva már senki sem tudja, hogy jártunk e
föld színén. Ennyi az élet, s a legtöbb, amivel vigasztalhatjuk magunkat, hogy továbbélünk
gyermekeink és unokáink bőrében. A gének átadódnak, oszt vége. „Szaporodjatok és
sokasodjatok” – mondta az Úr a teremtés hajnalán, s a pusztán biológiai és társadalmi
szempontból szemlélt élet valóban eddig jut el.
Ha továbbmegyünk, azt találjuk, hogy e két évszám által meghatározott földi életben bizonyos
nagyon stabil szabályok szerint zajlik az emberek léte. Az erőseknek több mindent szabad és
lehet, mint a gyengéknek. Vannak egyenlőbbek, akiknek valamiért mindig több jár. Ha valaki
bekerül a hatalmasok elit kasztjába, akkor onnantól kezdve ő maga is részesülhet a javakból. Az
erősek aztán kihasználják a gyengéket, sőt őket meg is lopják, és a törvény nem fog lesújtani
rájuk. Így volt, így van és így lesz. Szaporodjatok, sokasodjatok, gyarapodjatok…
Igen ám, de a fenti felszólítást Isten nem az embernek, hanem az állatoknak adta. Az ember léte
– hitünk szerint – sokkal több ennél! Az ember próbál átkandikálni a halálon túlra, keresni léte
értelmét, találni valami többletet, valami önmagában állóan igazat, ami teljessé teszi. A vallásos
ember léte értelmét Istenben leli meg. Isten létét bizonyítani nem tudja, nem is akarja, hiszen
jelenlétét éli, érzi, tapasztalja. Ez az Isten mindenütt ott van, s ő nemcsak mérnöki teremtője,
hanem szerető szüleje minden egyes embernek. Ezt az utóbbi gondolatot Jézus mondta ki. S ha
mi mindnyájan ugyanannak az Istennek vagyunk a gyermekei, akkor a társadalmi létrán elfoglalt
helyünk már nem is tűnik annyira fontosnak. Sőt, meglehetősen viccessé, amolyan farsangos
maskarádévá válik, amint a gazdag pöffeszkedik, a rangos mutogatja nagy komolyan a maga
státusát, miközben lefitymálja a szegényt és elesettet. Nem, mind emberek vagyunk, egyformák
esendőségünkben és ragyogásunkban, egyformán szeretett szülő gyermekei, akik az életnek
nevezett néhány évtized alatt bölcsességet gyűjthetnek önmagukban. Az életben pedig nem a
társadalmi modus vivendi a meghatározó, nem is a biologikum által diktált folyamat, hanem a
mennyei szülőhöz való viszonyunk, amit hitnek nevezünk. E perspektívából az ember léte
kikerekedik, s röppályája kiszalad a Földön töltött néhány évtizedből, az örökkévalóság felé.
A fenti felfedezést, amit Jézus örömhírként hozott, a hatalmasok nem fogadták jó szívvel. Ma
sem fogadnák örömmel… Sőt annyira veszélyesnek tartották, hogy a szószólóját megölték.
Koholt vádakkal elítéltették, s kivégeztették. Szomorú, szomorú, sóhajthatunk, de e történet nem
ér itt véget, hanem hihetetlen módon folytatódik. Húsvétkor a Jézus sírjához igyekvő
asszonyoknak meglepő kérdést tesznek fel: „Miért keresitek a holtak között az élőt?” Az
örömüzenetet, a hitet, az életnek a kiteljesedését nem lehet sem megölni, sem sírba zárni, mert az
kiszabadul onnan, és dicsőségesen hirdeti Isten erejét. Meglehet, hogy az ember Jézust megölték,
a testet elpusztították, de a nemzedékek óta keresztény gyülekezetben élő és működő Krisztust
elpusztítani nem tudták, hiszen ő létezik és hirdeti igazságát.
Húsvétkor gondoljunk csak bele ebbe, s hasonlítsuk össze azzal a valósággal, ami körülöttünk
van! A hatalmasok ugyanúgy háborúznak, fenyegetőznek, dőzsölnek, mint mindig. Az ő
léptékük és értékrendjük továbbra sem képes túlemelkedni a kisstílű játszmákon. Azok viszont,
akik átlátnak a szitán, jól tudják, hogy nem az ő szívükben van az igazság, Isten erősebb, az
igazság győz!
Engedjük idén, hogy ez a felfedezés, a hit botrányos, csodás megnyilvánulása töltse el az
elménket, s ennek örömében töltsük az ünnepet. Akkor nem lesz kongóan üres, és relevanciája
megmarad. S közben ne felejtsünk el jókat enni, locsolni menni, tojást festeni sem.