4. A kommunikáció típusai.

A nyelvi kommunikáció formái: élőbeszéd és írás

A kommunikációs folyamatot különböző szempontok szerint vizsgálhatjuk, s az egyes szempontok

szerint a kommunikációnak számos típusát tartjuk számon.

4.1. A kommunikáció típusai a résztvevők szerint

A résztvevők szerint beszélünk személyközi (interperszonális) kommunikációról, melyen két ember
– általában közvetlen – információcseréjét értjük. Az interperszonális kommunikáció jellemző
műfaja a párbeszéd (dialógus), melynek során a beszélő és a hallgató szerepe folyamatosan váltakozik.
A csoportos kommunikációban több egyén vesz részt, s a társalgás szervezése bonyolult szabályozás
szerint történik. A megszólalás, a szó átvétele és átadása kisebb csoporton belül általában nem verbális
irányítással, inkább spontán módon működik. A csoportközi kommunikáció általában a csoportok
képviselőinek közvetítésével történik (jellemző példája a különböző országok közötti diplomáciai
képviselet). Napjainkban a tömegkommunikáció szerepe és hatása került a figyelem előterébe;
általában az egyirányú információközvetítés jellemzi, melynek során az üzenetet fogadó közönségnek
közvetlen visszajelzésre nincs módja. A tömegkommunikációs csatornák (közvetítők, médiumok), a
sajtó, rádió és televízió összefoglaló neve: a média. A tömegtájékoztatás jellemző sajátossága, hogy a
közölt üzenetek hatóköre pontosan nem határozható meg: elvileg mindazokhoz eljuthat, akik az adott
médiumot birtokolják.

Az intraperszonális kommunikáció (autokommunikáció) a kölcsönösség alapelvét oly módon sérti,

hogy a feladó és a címzett ugyanaz a személy. Az autokommunikációnak az önmagunkkal folytatott
párbeszédnél jellemzőbb módjai is lehetnek: a munkafolyamatok szervezéséhez hangosan kimondott
tervező vagy irányító mondatok, följegyzések stb. A kommunikációs folyamat résztvevőinek száma
összefügg a térbeli közelség (proxemitás) mértékével, a különböző érzékelési területek, valamint a
visszajelzések (feedback) szerepével. A résztvevők számának függvényében növekszik a térbeli
távolság, a mesterséges közvetítő csatornák szerepe, illetve csökken a visszajelzés lehetősége.

4.2. A kommunikáció típusai a közléshelyzet alapján

A közléshelyzet alapján közvetlen és közvetett kommunikációt különböztetünk meg. A közvetlen
kommunikáció jellemzője, hogy a partnerek ugyanazon szituációban (térben és időben) egyszerre
vannak jelen, s a kommunikációs folyamatban saját szervezetük működtetésén kívül egyéb eszközt
nem szükséges igénybe venniük. Amikor a felek bármilyen technikai eszköz alkalmazásával a tér- és
időbeli távolságot vagy egyéb akadályt áthidalva kerülnek kapcsolatba egymással, közvetett
kommunikációról beszélünk. A közvetítő eszközök felhasználása igen sokféle lehet; a közvetett
kommunikáció hagyományai a felhasznált anyagoknak (papiruszra, selyemlegyezőre, márványra
rögzített üzenetek) vagy a társadalom hagyományrendszerének (az üdvözlés és tiszteletadás módjai)
stb. köszönhetően kultúránként eltérő.

4.3. A kommunikáció típusai a folyamat iránya szerint

A kommunikációs folyamat iránya szerint lehet egyirányú és kétirányú. Egyirányú
információáramlásról akkor beszélünk, amikor a partnerek szerepe a kommunikációs folyamatban
nem váltakozik, illetve nincs mód visszajelzésre (vagy csak késleltetett visszajelzésre, egy másik
csatorna igénybevételével). A kétirányú tranzakció során, amikor a partnerek a kommunikációs
folyamatban mindkét szerepet váltakozva betöltik, a jelzések és visszajelzések – verbális és/vagy
nonverbális területen – folyamatosan áramlanak.

4.4. A kommunikáció típusai a felek viszonya alapján

A felek viszonya alapján a kommunikáció lehet egyenrangú, amikor a partnerek között nincs alá-
fölérendeltség, illetve egyenlőtlen, amikor a partnerek között hierarchikus viszony van. A hierarchia
alapú kommunikáció demokratikus társadalmakban is gyakoribb, mivel nemcsak a társadalmi rang,
hanem a nemek és az életkor is meghatározza a társas interakciót; különösen a megszólítások és
üdvözlések terén érvényesülnek bonyolult társadalmi és kulturális hatások.

4.5. A kommunikáció típusai a társadalmi normák alapján

A társadalmi normák alapján, amelyek meghatározzák az érintkezés szabályozottságát, formális és
informális érintkezésről beszélhetünk. Formális az érintkezés, amikor a felek közötti érintkezés
hivatalos, illetve a társadalmi szokásrendet (illem, protokoll), a közösségi élet írott vagy íratlan
szabályait tiszteletben tartják; informális, amikor a felek közvetlen, magánjellegű, gyakran spontán,
közvetlen érintkezését nem a közösségi normák irányítják.

4.6. A beszéd és az írás

A természetes nyelvek szándékos felhasználása terén a beszédet tekintjük elsődlegesnek mind az
egyedfejlődés, mind az emberiség története során: az írás alkalmazása az ontogenezis és a filogenezis
folyamán egyaránt fejlettebb szintet feltételez. A nyelvhasználók körében lehetnek írástudatlan
egyének, illetve a nyelvek között létezhetnek írásbeliség nélküli nyelvek, a hangzó beszéd alkalmazása
nélkül viszont nyelvi kommunikációról sem az egyén, sem a nyelvek szintjén nem beszélhetünk – a
nyelv elsődleges létformája tehát az élőbeszéd.

A beszédhez az egészséges, működőképes emberi szervezeten kívül egyéb eszközre nincs szükség, a
közvetett kommunikáció, a jelhagyás viszont mindig eszközhöz kötött. Az üzenetek, ismeretek
rögzítésének legelterjedtebb formája az írás. A különböző írásmódok kialakulásának közös indítéka,
hogy az emberi emlékezetnél tartósabb, megbízhatóbb és maradandóbb formában rögzítsék az
 információt. A beszélt és az írott nyelv, a szóbeli és írásbeli kommunikáció közötti különbség több
kiindulási szempontból közelíthető meg:
SZEMPONT BESZÉD
BESZÉDHELYZET  a résztvevők kompetenciáján
kívül más eszközre nincs
szükség;
 információk többféle forrásból,
különböző érzékletek
észleléséből;
 a közös jelenlétből adódó
folyamatos visszajelzési
lehetőség;
 a téma behatárolását nem
nyelvi megoldások segítik
TERVEZÉS,  spontaneitás, rögtönzés;
KIVITELEZÉS  folyamatos és azonnali
módosítás, helyreigazítás
FELELŐSSÉG  a partnerek együttműködése
segíti a kommunikáció
sikerességét;
 az élőszó nem időtálló
produktum, a kimondás
pillanatában meg is szűnik;
 a visszajelzésnek megfelelő
módosítás, javítás lehetséges
(azonnali döntés)
NYELV-  hangzó beszéd
HASZNÁLAT (akusztikai inger);
 változatos kifejezőeszközök;
 informális, kötetlen
szóhasználat;
 lazább mondatszerkesztés
TAGOLÁS,  prozódiai tagolás, szünetek,
KIEMELÉS akusztikai lezárás;
 szupraszegmentális (hanglejtés,
hangsúly) és paralingvisztikai
eszközök, térközszabályozás
ÍRÁS
 feltételekhez (eszközhöz és
anyaghoz) kötött folyamat;
 a nyelvi és vizuális
információk kizárólagossága;
 a visszajelzés tér- vagy
időbeli távolságból adódó
korlátozottsága;
 a nyelvi eszközök használata
és értelmezése pontosságot,
körültekintést követel
 előzetes tervezés;
 utólagos ellenőrzés
(átolvasás): javítás, törlés,
betoldás, átszerkesztés
 a kommunikáció sikere a
szövegalkotó felelőssége;
 a nyelvi közlemény
tárgyiasult, a dekódolási
folyamat ismételhető;
 a kész szövegmű utólagos
változtatására, törlésre
(visszavonásra) nincs mód
 grafikus jelek
(vizuális inger);
 egységes hangnem;
 választékos szóhasználat;
 jólformáltság, gondos
mondatszerkesztés
 bekezdések, nagybetűs
mondatkezdet, mondatzáró és
-tagoló írásjelek;
 a kiemelés eszközei:
betűforma, -méret, aláhúzás

Az élőbeszéd auditív, az írás vizuális ingerekkel él. Az idők során a technikai fejlődés lehetővé
tette a beszéd rögzítésének és továbbításának egyéb módjait is, amelyek a hangzó beszédet
gyorsabban, tökéletesebben (változatlan formában) képesek eljuttatni a megfelelő címzetthez (telefon,
hangfelvétel).

A hangzó üzenet a kimondással egyidejűleg meg is szűnik, míg a rögzített üzenet maradandó. Az
élőbeszéd térhez, időhöz, beszélő személyhez kötött jelenség, az írás viszont a keletkezési szituációtól
függetleníthető, tárgyiasult dolog. A hangzó üzenet változatosabb, nonverbális információkban
gazdagabb, gyakran spontán, ösztönös megnyilvánulás; az írás viszont pontosabb, gondosan, tudatosan
szerkesztett, az író személyétől elváló üzenet. Az írás a szupraszegmentális jelenségeket nem, illetve
csak igen csökevényesen tudja visszaadni: az élőszót meghatározó nonverbális jellemzőkre – bizonyos
mértékig – az írásjelekből következtethetünk. Az írásjelek grafikus jelek, melyeknek egy része a
funkcióról kapta a nevét: kérdőjel, felkiáltójel, gondolatjel, idézőjel stb. Az írásjelek elnevezése lehet
hasonlóság alapú, pl. idézőjel – „macskaköröm” (nem maga a jel ikonikus, csupán az elnevezés); a
pont és a vessző sem funkcióra utaló elnevezés (akkor ugyanis lezárójelről és tagolójelről beszélnénk).

A jelentésrögzítő írás történetileg több stádiumon keresztül jutott el a hangrögzítő írásig: képírás –
fogalomírás – szótagírás – hangjelölő írás. A hangjelölő írásnak a grafémák egymásra következésének
iránya alapján is különböző típusai vannak: az európai kultúrákban balról jobbra írunk és olvasunk (pl.
görög, latin vagy cirill betűs írás); de történhet a jelek kódolása és dekódolása egyéb irányok szerint is:
jobbról balra (héber), illetve fölülről lefelé, alulról fölfelé. A titkosírások egyik gyakori eljárása épp a
jelek sorrendiségének, irányának bonyolult (a megszokottól eltérő) meghatározása.

A magyar írás latin betűs, hangjelölő írás. A számfogalmakat jelölő grafémák (számjegyek) arab
eredetűek, a római számokat ma már ritkán használjuk. Az írást szabályozó elvek és konvenciók
összessége a helyesírás, melynek alapelvei A magyar nyelv helyesírási szabályzata szerint: a kiejtés
szerinti elv, a szóelemző írásmód, a hagyomány szerinti írás és az egyszerűsítés elve.

A kiejtés viszonylag pontos rögzítése a fonetikus írás. A mindennapi ejtésmódra és az egyéni

ejtésváltozatokra csak közvetve utalnak a betűk, illetve az írásjelek. A latin nyelv hangrendszeréből
hiányzó beszédhangokat a magyar írás a magánhangzók esetében mellékjelekkel, a mássalhangzók
körében betűkapcsolattal jelöli. Az egyes nemzetek írásmódjában eltérő hagyományok alakultak ki: a
magyar írásban sz betűkapcsolattal jelölt hangértéknek Európában általában s betűjel felel meg; a
lengyel írás a magyar s-nek megfelelő hangot sz, a német sch, az angol általában sh betűkapcsolattal
jelöli. Nyelvjárási szövegek lejegyzésére a köznyelvi fonémákat jelölő grafémákon kívül a
nyelvjárásokban még élő hangok, valamint bizonyos hangtani helyzetekben előforduló
fonémavariánsok jelölésére szintén használnak egyezményes jeleket. Az egyes nyelvek írásmódja
közötti különbségek áthidalására egyezményes nemzetközi hangjelöléseket alkalmazhatunk, pl. Setälä
finn nyelvész fonetikai jelölése, a Nemzetközi Írásszövetség jelölése (International Phonetic Alphabet:
IPhA), melynek ma már többféle változata is van.