Anyegin, a felesleges ember – A „spleen” jelenség

Miközben olvastam a könyvet, végig azon gondolkoztam, hogy milyen fura, hogy Puskin
Anyegint választotta főhősének. Márpedig pozitív értelemben érdekes, mivel szerintem 100
évvel korábban, a romantika előtt nem így tett volna. Természetesen a regény teljes egészében
más lett volna akkor, de ez egy nagyon szembetűnően új dolog.

Az első lélektani regények (Werther szerelme és halála, Fanni hagyományai) a felvilágosodás

irodalmában jelentek meg, de ezelőtt elképzelhetetlen lett volna egy olyan főszereplő mint
Anyegin, illetve az elbeszélés és a cselekmény is máshogy működött volna. Itt arra gondolok,
hogy a korábbi regényekben a karaktereket inkább cselekedeteik alapján ismerhettük meg és a
történetek is sokkal eseménydúsabbak voltak. Az Anyegin egésze tulajdonképpen egy belső
évődésről szól, ennek különböző változataiban, Anyegint a szerelem vagy épp a spleen
emészti fel. Valamint a szereplők gondolataiba teljesen beleláthatunk és részletesen
megismerhetjük azokat.

Visszatérve, hogy miért tartom érdekesnek Puskin karakterválasztását. Szerintem Jevgenyij

Anyegin mondhatni „unalmas”, de pont ettől izgalmas. Már semmit nem élvez, különc, egy
komor ember, aki senkit nem enged magához igazán közel. Egy ilyen főszereplővel nem sokat
lehetne kezdeni egy átlagos, például kalandregényben és nem is nagyon találkozhatunk
hasonló karakterrel (legalábbis azelőttről biztosan nem). De így, hogy az elbeszélő
mindentudó és beleláthatunk Anyegin fejébe, valamint megjelenik Tatjána, aki kicsit hasonló
jellem, érdekessé válik.

Valamilyen szinten hasonlíthatjuk Anyegint Goethe Faustjához. A két mű időben egymáshoz

nagyon közel jelentek meg, mindössze egy év különbséggel de Goethe, aki az egyik
legjelentősebb személy volt akkor, már előtte is foglalkozott a Faust-témával. Így
gondolhatjuk Puskin főszereplője valamilyen lenyomata volt ennek a jelenség. A kapcsolatot
a két szereplő közt abban látom, hogy mindkettőjük számára elérhetetlen a boldogság, annak
ellenére, hogy Faust például mindent létező tudással bír, Anyeginnek pedig tulajdonképpen
mindene megvan. A nagy különbség az, hogy Puskin műve ezt sokkal hétköznapibb
szemszögből közelíti meg. A „spleen”-t nevezi meg ennek a reménytelen állapotnak az
okaként, ami egy rendkívül érdekes jelenség mivel Anyegin emiatt válik tulajdonképpen
felesleges emberré, emiatt vesztegeti el az életét mert már semmi nem érdekli, semmiben nem
talál örömöt. A spleen máig létező dolog és valószínűleg örökké az is marad, habár ma már
inkább hívják depressziónak, de ettől a mű is releváns marad. Különös, mert Anyegin esete
teljesen reménytelennek tűnik, mert az olvasó is úgy gondolja, hogy Anyegin létének már egy
jó ideje semmi célja. Gazdag, művelt, az emberek keresnék a társaságát valamint ha akarná,
nők sokasága venné körül.

Végül mégis talál egy valamit, amiben örömét leli és megszerzése végre célt ad életének. Ez
pedig Tatjána. Levele szerint már első találkozásuk után, amikor Tatjána vallott neki
szerelmet már így érzett, csak nem ismerte fel és kicsit talán meg is rémisztette ez az idegen
gondolat. Mivel Tatjána visszautasítja, feltételezhető, hogy Anyegin élete hátralevő részében
továbbra is feleslegesen tengődik, de ezt már nem tudjuk meg.

Anyegin személyét nem a cselekedetei tették jelentőssé hanem ez a jelenség és, hogy ennek
mi tudott véget venni. Valamint az is rendkívül érdekes, hogy Tatjána szimpatikusnak találta
őt. Az olvasót mindenképp gondolkodásra készteti és valószínűleg sokak számára teljesen
elképzelhetetlen, hogy együttérezzen Anyeginnel. Érthetetlen, hogy mi hiányozhat az életéből
és, hogy hogy lehetne rajta segíteni. Azért tartom fontosnak, hogy Puskin megalkotta Anyegin
személyét, mert így ha az olvasó később az életében találkozik ezzel a rendkívül gyakori
hozzáállással, jelenséggel, sokkal könnyebben fogja megérteni.

Összeségében Anyegin lehet, hogy egy viszonylag felesleges ember volt, és nem váltotta meg
a világot, de mint karakter és irodalmi szempontból érdekes volt.