2.

tétel
Állam- és társadalom az Árpádok korában
A magyar állam históriájában a történelem sodrása 1848-ig két fő államstruktúrát munkált ki: a
patrimonális és a rendi monarchiát.

Magyarországon a hűbériség klasszikus modellje nem honosodott meg. Szent István és utódai államát
így nem is nevezhetjük hűbéri (feudális) monarchiának, hanem a patrimonális monarchia megnevezést
alkalmazzuk rá.

A patrimonális kormányforma olyan állami berendezkedést jelentett, amiben a király hatalma a királyi
földbirtokokon nyugodott. Az uralkodó volt az ország legjelentősebb földbirtokosa, aki az ország lakott
területének mintegy kétharmadát ténylegesen ellenőrzése alá vonta.

A magyar patrimonális államban a korabeli keresztény európai monarchiák jellemző mintája nyomán a
király hatalma magánhatalom volt, a kormányzat működését pedig a primitív államüzem kifejezéssel írja
le a jogtörténet-tudomány.

Az uralkodó úgy kormányozta országát, ahogy egy földesúr igazgatja birtokát, hatalmának így
intézményes közjogi akadályai nem, csupán erkölcsi és gyakorlati korlátai voltak. A király maga alkotta a
törvényeket, a királyi vármegyék rendszerén keresztül neki alárendelve épült ki a közigazgatás, és ő volt
az ország legfőbb bírája is, akitől minden alsóbb bírói hatalom eredt.

Az állandó székhellyel nem rendelkező, utazó udvar leginkább úgy működött, mintha maga is vármegye
lett volna, élén az udvar ispánjával, a nádorral. Ugyanakkor a Magyar Királyság a korabeli Európa más
feudális monarchiához mérten igen jól szervezettnek számított. A királyi földbirtokok mérete és így az
országterülethez viszonyított aránya Szent István urakodását követően folyamatosan csökkent.

Figyelemmel arra, hogy a királyi legitimáció egy fő alapja az volt, hogy a mindenkori uralkodó Árpád
egyenes ági leszármazottja, aki a királyi hatalmat személyesen és egyedül gyakorolta, a korszak állam
struktúrájának jellemzésére a Bónis György által javasolt személyes királyság megnevezés használata is
indolkolt lehet.