3.

tétel
Rendek és a rendiség a magyar társadalomfejlődésben
A magyar társadalom az uralkodók és az egyház akarata és aktív cselekvőpolitikájának hatására
viszonylag gyors ütemben alakult át. A szabad magyarok azon része, akik nem tartoznak a
privilegizáltakhoz, saját vagy nemzetiségi birtokokon, leköltözéssel nagybirtokon vagy a királyi földeken
találtak megélhetést.

A rabszolgaság lassú megszűnése a szolgastátus kiszélesedésével járt együtt, s a gazdasági

jelentőségüket vesztett szegény szabad magyarokkal együtt képezték az alávetett népességet.

A feudális nagybirtok modellje és a jobbágyrendszer kialakulása a 14. Századig váratott magára.

Megkérdőjelezhetetlenül rögzítette státuszát az egyház, ami oroszlánrészt vállalt az államszervezés
teendőiből.

A 13. Századra kirajzolódtak a főpapi, a főúri rend és a köznemesség körvonalai.

A rendi-képviseleti állam a patrimonális monarchia maradványain épült fel. Semmiképpen nem a korai
állam összeomlásáról s egy, a helyébe emelt új állammodellről van szó, hanem egy folyamatban elbomló
patrimonális és ugyanebben a folyamatban kibontakozó rendi hatalom jelenségéről.

A patrimonális állam felbomlásának oka a patrimonális szemlélet elenyészése. A király egyre kevésbé
viselkedhetett földesúr módjára, egyre több kompromisszumra kényszerült, egyre nagyobb szüksége
volt támogatókra és szövetségesekre. Ennek hatására növekedett a főurak hatalma. Egyre nagyobb
mértékben avatkozott be a bárói rend a politikai-kormányzati döntésekbe, a királyi tanács jellege is
megváltozott. A király a tanács megkérdezése nélkül csak azzal a kockázattal hozhatott döntéseket, hogy
a megbízhatóságon alapuló országos és udvari tisztségek örökletessé váltak.

A rendek kialakulása megelőzte a rendi állam megalapítását, rendiségről is csak a rendek fejlődésének
bizonyos pontján beszélhetünk. A rend a feudális társadalom lényeges vonásokban azonos jogállású,
örökletesen kiváltságolt elemeit tömörítette, melyek érdekeiknek politikai síkon is hangot adtak. A
rendek politikai hatalmukat sajátos rendi intézményeiken keresztül érvényesítették. A rendek tagjaik
jogállása lehet politikai, gazdasági jogok és jogi jellegű privilégiumok.

A jogi, politikai és az ideológiai szolgáltatásokért nyújtott uralkodói privilégiumok nem lehettek vita
tárgyai: azokat a Nyugaton már kialakult helyzet határozta meg. Az egyház már ekkor megszerezte az
immunitást, vagyis a királyi beavatkozástól való mentességet valamennyi birtokára. A holt kéz, melynek
értelmében az egyház tulajdonába juttatott világi földek többé vissza nem vehetők, korán kialakult jog. A
papok rendje bírta az ítélkezési kiváltságot, eszerint klerikus fölött csak szentszék ítélhetett.

A főurak, bárók rendjének bázisa a tartományúri hatalom erősödtével és kiépültével, a királyi hatalom
hanyatlásával, a tisztségek örökössé válásával alakult ki. A bárók természetes igénnyel léptek fel: egyre
terjeszkedő uradalmaik fölött ők is mentességet, bíráskodási jogot akartak szerezni, sőt a vérhatalom
jogát is maguknak vindikálták. Küzdöttek a politikai pozíciókért, a kiráyli apparátus hatalmi
csomópontjainak ellenőrzéséért.
A szabad királyi városi polgárok jelentősége uralkodóink minden központi törekvése ellenére kicsiny
maradt. A városi polgárok kiváltságainak java része kollektív privilégium, személyes rendi jogaik, némi
kivétellel, pedig csak a városon belül érvényesültek.

A rendek és a királyi hatalom ellen már megpróbálták érvényesíteni közös érdekeiket, megszervezni
befolyásukat, hatalmukat. Még nem alakultak ki a rendi monarchia ismérvei és állami
intézményrendszere. A rendiség a 13. Századtól, a rendi állam a 15. Századtól számítható.

A rendi monarchia nem volt más, mint egy olyan, intézményes értelemben is korlátozott monrachia,
amiben az uralkodó és a rendek két egymással összekapcsolt, de egymástól megkülönbözetett hatalmi
központot képviseltek, azaz a szuverenitás megoszlott a politikai testben.

A rendi monarchia lényege, hogy az uralkodó az országot rendekkel közösen kormányozza, azaz a
főhatalom megoszlik a király és a rendek között. Mindkét félnek megvannak a maga eszközei a másik
oldal sakkban tartására. A király már nem egyedül adta ki a dekrétumokat, korlátozta őt a főrendek
tanácsa vagy valamiféle országos gyűlés.

A király a törvényalkotásban döntő szerepet játszott ugyan, propozíciók formájában az országgyűlés elé
terjesztette javaslatait, de a rendek döntöttek az elfogadásukról. Határozatai azonban akkor
emelkedhettek csak törvényerőre, ha azokat az uralkodó szentesítette.