A mű eredeti címe: Crocodile Tears

Copyright © 2009 Stormbreaker Productions Ltd

A fordítás a Walker Books 2009. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2010
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár Szerkesztette: Kukucska Zsófia ISBN 978 963 324 000 7
Kiadta az Animus Kiadó 2010-ben
1301 Bp. Pf,: 33
info@animus.hu www.animus.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Főszerkesztő: Gábor Anikó
Borítóterv: Beleznai Kornél
Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.
Nyomta és kötötte az ALFÖLDI NYOMDA Zrt. Debrecenben Felelős vezető: György Géza
vezérigazgató
Krokodilkönnyek: őszintétlen, képmutató siratás. Abból a hitből ered, hogy a krokodilok sírást
tettetve csalják magukhoz áldozatukat… és akkor is sírnak, amikor elfogyasztják.
Tűzcsillag

Ravi Chandrára mesés gazdagság várt.

Már a gondolatba is beleszédült. A következő néhány órában több pénzt fog keresni, mint az
elmúlt húsz évben összesen: fantasztikus summa üti a markát adómentesen, készpénzben. Végre
új életet kezdhet. A felesége kap majd szép ruhákat, autót és igazi gyémántgyűrűt a vacak
aranykarika helyett, amit az esküvőjük óta visel. A két gyereket elviszi a floridai Disneylandbe. Ő
maga pedig elutazik Londonba, és megnézi az indiai krikett csapat meccsét a Lord's-ban – ez régi
álma volt, de nem hitte, hogy egyszer valóra válik.
Mostanáig nem hitte.
Ravi, csakúgy, mint hosszú-hosszú évek óta minden nap, az ablak mellett kuporgott a buszon,
ami munkába vitte. Pokoli hőség volt. A szellőző megint elromlott, s a cég persze nem sietett
megjavítani. A tetejébe június volt, az, az időszak, amit Dél-Indiában agni naks-hatramnak, azaz
tűzcsillagnak neveznek. A nap könyörtelenül szórta forró sugarait, levegőt venni is kínszenvedés
volt. A nyirkos forróság pirkadattól késő estig kitartott, és bűzlött az egész város.
Ha meglesz a pénz, elköltözik. Otthagyja azt a szűk, kétszobás lyukat Peramburban, a város
legforgalmasabb és legzsúfoltabb részében, és választ egy előkelőbb, csendesebb negyedet, ahol
egy kicsit jobban elterpeszkedhet. Lesz hűtőszekrénye tele sörrel, és hatalmas plazmatévéje. Ezek
igazán nem túl nagy igények.
A busz lassított. Ravi olyan sokszor megtette már ezt az utat, hogy becsukott szemmel is tudta
volna, hol járnak. A várost már maguk mögött hagyták. A távolban meredek oldalú, buja zöld
növényzettel borított dombok rajzolódtak ki. Ezzel szemben az a vidék, ahol most a busz járt,
kietlen pusztaság képét mutatta: csak egy-egy magányos pálmafa állt ki itt-ott a köves talajból,
annál több volt viszont körös-körül a távvezetékoszlop, jelezve, hogy Ravi munkahelye már nincs
messze. Még egy perc, és megállnak az első ellenőrzőkapunál.
Ravi üzemmérnök volt. Fényképes azonosító kártyáján ez állt: Ravindra Manpreet Chandra
üzemkezelő. A munkahely, ami felé tartott, az egykor Madrasz néven ismert Csennajtól, India
negyedik legnagyobb városától öt kilométerre-északra elhelyezkedő Jowada atomerőmű volt.
Ravi felemelte tekintetét, és az erőmű sok kilométernyi dróttal övezett hatalmas, színes tömbjeire
nézett. Néha úgy érezte, a Jowadát a drótok teszik azzá, ami. A sok pengedrót, szögesdrót,
drótkerítés és telefondrót. Az elektromos áram, amit itt termeltek, szintúgy több ezer kilométernyi
drótban futott szét India távoli vidékeire. Milyen furcsa belegondolni, hogy ha valaki bekapcsolja
a tévéjét Pondicseriben vagy felkattintja az asztali lámpáját Nelloréban, akkor ezzel a hellyel lép
kapcsolatba.
A busz megállt az ipari kamerákkal és fegyveres őrökkel biztosított ellenőrzőkapunál. A New
Yorkot és Washingtont ért szeptember tizenegyedikéi támadások után a világ ráébredt, hogy az
atomerőművek terroristacélpontok lehetnek, ezért itt is, mint mindenhol, újabb védelmi
vonalakkal és megerősített őrséggel igyekeztek fokozni a biztonságot. Igencsak idegesítő volt a
kezdeti nagy buzgalom, a tudat, hogy tízen ugranak rád, ha csak eltüsszented magad, de aztán
lecsengett a dolog, és az emberek ellustultak. Ott volt például az öreg Suresh, ennek a külső
ellenőrzőpontnak az őre. Mindenkit ismert a buszon, nap, mint nap látta őket, mindig
ugyanakkor: fél nyolckor befelé menet, fél hatkor kifelé jövet. Néha a városban is találkozott a
dolgozókkal, ha a boltokkal teli Rannganatha utcán sétált. Még azt is tudta, kinek ki a felesége, a
barátnője. Eszébe se jutott volna igazoltatni őket vagy ellenőrizni, mit visznek be az erőműbe. Ma
is csak intett a busznak, hogy továbbmehet.
Két perccel később Ravi kiszállt. Alacsony, sovány férfi volt, ragyás arcú, s még a bajsza is testi
hibának tűnt. Már otthon felvette overallját és acélbetétes munkavédelmi bakancsát, s magával
hozta nehéz szerszámosládáját. Senki nem kérdezte meg tőle, miért vitte haza a szerszámokat –
nyilvánvaló magyarázat volt, hogy valamit meg kellett javítania otthon. Vagy éppenséggel
fusizott, azaz néhány plusz rúpiáért megbütykölt ezt vagy azt a szomszédoknak. És hát Ravi
mindig mindenhova szerszámosládával járt. A láda úgy hozzátartozott, mint a keze vagy a lába.
A busz egy téglafal előtt állt meg, nem messze egy masszív acélajtótól. Mint minden ajtót a
Jowadában, ezt is úgy tervezték, hogy adott esetben elzárja a füst és a tűz útját, de akár egy
rakétatámadásnak is ellenálljon. A belépőket itt egy újabb őr és további kamerák figyelték. Az
ajtón túl üres, fehérre meszelt falú folyosó vezetett az öltözőbe, ami az erőmű azon kevés
helyiségeinek egyike volt, ahova nem építettek be légkondicionálót. Ravi kinyitotta a szekrényét
(annak ajtaján Shilpa Shetty hollywoodi sztár képe díszelgett), s elővette belőle a sisakot, a
védőszemüveget, a fülvédőt és a fluoreszkáló mellényt. Ezeken kívül magához vett egy
kulcscsomót is. Ahogy az atomerőművek többségében, a Jowadában is a mechanikus zárakat
részesítették előnyben a kulcskártyás és más típusú elektronikus zárakkal szemben. Ez is a
biztonságot szolgálta: a hagyományos kulcs üzemzavar, áramkimaradás esetén is működik.
Ravi – elmaradhatatlan szerszámosládájával együtt – elindult egy újabb folyosón. Mikor
újoncként először lépett az erőműbe, elámult a tisztaságon, ami itt fogadta. Nem ehhez volt
szokva, hisz az utca, ahol lakott, tele volt szeméttel, sáros kátyúkkal és az autók meg a motoros
riksák között faszekereket húzva ballagó ökrök potyadékával. Ravi befordult a folyosó végén, és
máris megérkezett a következő ellenőrzőponthoz – az utolsóhoz, amin még át kellett haladnia,
hogy beérjen tulajdonképpeni munkahelyére.
Most először szorongás fogta el. Arra gondolt, hogy mi van a ládájában. Arra, hogy mit készül
elkövetni. Mi lesz, ha most lekapcsolják? Akkor börtönbe kerül, jó eséllyel örökre. Hallott már
mendemondákat a Csennaji Központi Börtönről, a szűk, földalatti cellákban senyvedő rabokról és
a börtönkosztról, ami olyan undorító, hogy sok elítélt inkább az éhhalált választja helyette. De
most már késő volt visszakozni. Ha bizonytalankodik vagy egyéb módon gyanússá teszi magát,
akkor biztos lehet benne, hogy kiszúrják.
Masszív forgókereszthez ért, aminek a rúdjai olyan vastagok voltak, mint egy-egy baseballütő. A
kapun egyesével lehetett csak bejutni, s az ember úgy érezte, mintha egy feldolgozógépen
haladna keresztül. Itt már átvilágító gép és fémkereső is volt, no meg további őrök.
– Hé! Ravi!
– Ramesh barátom… Nézted este a krikettet?
– Néztem hát! Micsoda meccs volt!
– Az utolsó pillanatban jöttünk fel. Én már azt hittem, mindennek vége!
Krikett, futball, tenisz, akármi. A sport slágertéma volt az erőmű dolgozói között. Ravi előző
este direkt megnézte a meccset, hogy be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe. Hiába volt
kellemesen hűvös a folyosón, ő verejtékezett. Érezte, hogy gyöngyözik a homloka, gyorsan
megtörölte hát a kézfejével. Egészen biztosan megállítják, és megkérdezik tőle, mit keres még a
kezében a szerszámosláda. Ő is, mint mindenki, tudta, mit ír elő a szabályzat: az ilyesmit ki kell
nyitni, ellenőriztetni kell a tartalmát.
De nem történt semmi. Fél perc múlva Ravi már túl volt a kapun. Senki még csak meg se
szólította. Úgy ment minden, ahogyan remélte. Az őrök nem emelték le a szerszámosláda felső
polcát, így nem is látták meg az alatta rejtőző tíz kiló C4-es plasztik robbanóanyagot.
Ravi eltávolodott a kaputól, majd megállt egy polcsor előtt. Ott elővett egy személyhívóhoz
hasonló kis műanyag dobozkát, az EPD-t, azaz a személyes elektromos dózismérőjét, ami
rögzítette az őt érő sugárzás mennyiségét és figyelmeztette, ha radioaktív anyaggal került
kapcsolatba. A készülék egyúttal a személyi azonosítóját és biztonsági engedélyét is tartalmazta.
A Jowadában négy biztonsági szintet különböztettek meg a sugárfertőzés veszélyének mértéke
szerint. Ravi EPD-jét ezúttal a legmagasabb szintre állították be, mert ma az erőmű szívébe,
magába a reaktorterembe készült.
Ez volt az a hely, ahol a Jowada halálos tüze égett. Magát a reaktort egy nyomás alatt álló tartály
alkotta, amiben hatvanezer darab, egyenként 3,85 méter hosszú, kötegekbe rendezett urán
fűtőanyag-rúd kapott helyet. Éjjel-nappal minden percben húszezer tonna víz zúdult végig a
csöveken, s a keletkező, másodpercenként két tonnányi gőz hajtotta a turbinákat, azok pedig a
generátorokat, amelyek az elektromos áramot termelték. Dióhéjban így működött dolog –
alapjában véve pofonegyszerű rendszer volt.
Az atomerőműnél nincs se biztonságosabb, se veszélyesebb hely a világon. Ott egy baleset olyan
rettenetes következményekkel járhat, hogy egyszerűen nem szabad balesetnek történnie. A
Jowada reaktortermét másfél méter vastag vasbeton falak zárták körül.
A kupolatető mind magasságát, mind átmérőjét tekintve megfelelt egy nagyobbfajta
katedrálisénak. Üzemzavar esetén a reaktort másodpercek alatt le lehetett állítani. Ami a
teremben történt, annak a falakon belül kellett maradnia, semmi sem szivároghatott ki belőle a
külvilágba.
Mind az épület szerkezetébe, mind a működési módjába ezernyi biztonsági elemet iktattak be.
Most egy ember, aki arról álmodozott, hogy krikettmeccset nézhessen Londonban, mind az ezret
félre akarta söpörni.
A dolog hat-héttel korábban, Ravi lakásától egy sarokra kezdődött. Szóba elegyedett az utcán két
férfival, akik közül az egyik európai, a másik Delhibe valósi volt. Az utóbbiról hamar kiderült,
hogy Ravi unokatestvérének, az egyik ötcsillagos hotel konyháján dolgozó Jagdishnak a barátja.
Miután ezt tisztázták, magától értetődő volt, hogy elmennek teázni és szamószát enni – már csak
azért is, mert az európai fizetett.
– Mennyit keresel a Jowadában? Csak tizenötezer rúpiát havonta? Annyiból egy gyerek se élne
meg, neked meg feleséged, családod van! Micsoda gazfickók ezek! Így megrövidíteni a
tisztességes dolgozót! Ideje lenne móresre tanítani őket…
A beszélgetés hamar arra kanyarodott, amerre a két férfi akarta; és az első találkozás végén Ravi
egy hamis Rolexet kapott tőlük ajándékba. Miért is ne? Jagdish többször megvendégelte őket a
konyháról lopott finomságokkal, méltányos hát, hogy ők is jót tegyenek Ravival. A következő
alkalommal, egy héttel később, az ajándék egy iPhone volt
– egy igazi. De ezek az apró dolgok épp csak felcsillantották az igazi nagy gazdagságot, amiben
Ravinak része lehet, ha vállalkozik rá, hogy elvégez egy munkát. A dolog nem veszélytelen.
Áldozatok is lehetnek. – De számodra, barátom, az új életet jelenti majd. A tiéd lehet minden,
amire valaha vágytál…
Ravi Chandra pontosan nyolc órakor belépett a Jowada atomerőmű reaktortermébe.
Öt másik üzemmérnök ment be vele együtt. Egyenként bocsátották be őket a légzsilipen
keresztül, ami egy fehér falú, ívelt folyosó volt, a két végén egy-egy automata tolóajtóval. A
berendezés akár egy űrhajón is lehetett volna, s a működése is hasonló volt. A kijárat nem nyílt ki
addig, amíg a bejárat be nem csukódott. Ez is a tökéletes lezárást szolgálta. Az öt férfi egyforma,
munkavédelmi sisakkal és szemüveggel kiegészített öltözéket viselt. Mind az öten
szerszámosládát cipeltek. A nap folyamán egy sor feladatot kellett elvégezniük, köztük olyan
egyszerűeket is, mint a szelepolajozás vagy az égőcsere. Hiába, időről időre még a legfejlettebb
műszaki berendezések is karbantartásra szorulnak.
A légzsilipből a reaktorterembe lépő alakok szinte elvesztek a túlméretezett környezetben,
hangyává zsugorította őket az élénksárgára festett állványok és függőjárdák, a csörlők, csigák és
kábelek, a gépkolosszusok, a fűtőanyag-szállító tartályok és generátorok dzsungele. A kupola
széle mentén ívlámpák sorakoztak, fényük beragyogta a termet, amelynek közepén létrákkal és
emelvényekkel körülvéve rozsdamentes acéllemezekkel kibélelt üreg tátongott, akár egy tizenkét
méter mély, üres úszómedence. Az volt a reaktor. Százötven tonnás acélteteje alatt uránatomok
milliárdjai hasadtak szét, minden képzeletet felülmúló mennyiségű hőt szabadítva fel. A
teremben négy fémtorony állt őrt. Olyanok voltak, mint egy-egy kisebb űrrakéta – de olyan
rakéták, amelyek sosem fognak repülni. Mindegyiket acélketrec védte és vastag, erős csövek
sokasága kötötte össze a többi terembeli gépezettel. Ezek voltak a reaktorhűtő szivattyúi, ők
tartották keringésben a pokol tüzét féken tartó vizet. Fémburkuk alatt egy-egy ötven tonna súlyú
motor pörgött tizenöt ezres percenkénti fordulatszámmal.
A szivattyúk az égtájakról kapták nevüket: volt egy északi, egy déli, egy keleti és egy nyugati.
Ravi célpontja a déli szivattyú volt.
A reaktortermen átvágva odasietett egy VÉSZKIJÁRAT feliratú ajtóhoz. A két férfi aprólékosan
elmagyarázott neki mindent. A reaktortetőt nem volt értelme támadni: azon semmi sem
hatolhatott át. Szintúgy értelmetlen lett volna bármit is lerombolni a teremben, amíg az le van
zárva. Onnan se robbanás, se kiszabaduló sugárzás nem jutott volna ki. A cél eléréséhez először
is meg kellett nyitni az utat, hogy a nukleáris reaktor ereje kijuthasson börtönéből.
A tervrajz, amit a két férfi mutatott Ravinak, elárulta a megoldást. Ajowadai erődítmény
Achilles-sarka a vészhelyzeti légzsilip volt. Ezt meg se kellett volna építeni. Nem volt rá szükség,
nem használták soha. Az átjáró, ami a reaktorteremből indult, a turbinacsarnok hátsó fala mögött
futott, és a külső kerítés közelében elterülő pusztaságra vezetett ki, egyedül azért épült, hogy a
dolgozók tudják: szükség esetén gyorsan ki tudnak menekülni a létesítmény falai közül. Azonban
ez a folyosó ilyenformán átjárást biztosított a reaktor és a külvilág között – akár egy ágyúcső,
amiből csupán ki kell venni a dugót.
Senki nem vette észre, hogy Ravi odasétál a vészkijárathoz; de ha észreveszik, akkor se szóltak
volna rá. Mindenki csinálta, ami a munkalapján állt, és feltételezte, hogy a többiek is így tesznek.
Ravi kinyitotta a belső ajtó, és kiment a folyosóra. Ott, körülbelül félúton, kapcsolótábla volt
magasan a falra szerelve. Ravi lábujjhegyre állt, és a magával hozott néhány szerszám egyikével
leszerelte a fedőlemezt. Alatta vezetékek kusza szövevényét találta, de nem jött zavarba,
pontosan tudta, mi a dolga. Elvágott két drótot, majd összekötötte egyiket a másikkal. A feladat
egyszerűbb nem is lehetett volna. Azon nyomban kinyílt a külső ajtó, s Ravi megpillantotta a
drótkerítést, azon túl pedig a kék ég egy szeletét. A levegő lustán áramlani kezdett a folyosón.
Valaki valahol, esetleg a vezérlőteremben talán észrevette, hogy mi történt. Lehet, hogy az egyik
konzolon villogni kezdett egy lámpa. De beletelik némi időbe, mire valaki lejön utánanézni a
dolognak, és addigra már túl késő lesz.
Ravi visszament a reaktorterembe, és odasietett a legközelebbi hűtővízszivattyúhoz. Ez volt az
egyetlen módja egy igazán nagyszabású szabotázsakció kivitelezésének. Amit most szándékosan
okozni készült, azt a szakmában HVB-nek, hűtőanyag-vesztéses balesetnek nevezték. HVB állt a
csernobili katasztrófa hátterében, és az vezetett kis híján hasonló tragédiához a pennsylvaniai
Three Mile Islanden is. A vízszivattyút ketrec védte, de Ravinak volt kulcsa a zárhoz. Egyebek
közt ezért is szemelték ki éppen őt a feladatra. Benne találták meg a megfelelő embert, aki bejut a
megfelelő helyre.
Ravi megállt a több mint húsz méter magas henger előtt. A fémfal mögött rejtőző motor
egyenletesen, fülsiketítőén dübörgött. Ravinak kiszáradt a szája, mikor belegondolt, mire készül.
Elment az esze? Mi lesz, ha kinyomozzák, hogy ő tette? De a mérleg másik serpenyőjében ott
volt a krikett, a felesége, Ajala, Disneyland és az egész új élet. A családja ma nem volt
Csennajban. Elküldte őket Bengaluruba, barátokhoz. Ott biztonságban vannak. Értük csinálja ezt.
Muszáj megtennie ezt értük.
 Néhány röpke másodpercig kétesélyes volt a pénzéhség és a félelem küzdelme a lelkében, de
aztán billent a mérleg. Ravi letérdelt, a szerszámosládát elhelyezte a torony tövében, majd
kinyitotta, és leemelte a felső polcot. Az egész ládát kitöltötte a plasztik robbanóanyag meg az
időzítő: egy digitális kijelző, ami tíz percet mutatott, huzalok szövedéke, meg egy kapcsoló.
Tíz perc. Ennyi idő több mint elég ahhoz, hogy még a bomba robbanása előtt elhagyja a
reaktortermet. Arra fog kimenni, amerről bejött, s ha maga mögött hagyta a légzsilipet,
biztonságban lesz. Ha bárki kérdőre vonja, azt mondja, hogy ki kellett mennie vécére. A robbanás
után kitör majd a pánik, megszólalnak a riasztók, megindul az épület jól begyakorolt kiürítése,
mindenki sugárvédelmi öltözetet kap. Ő akkor szépen elvegyül a tömegben, és a többiekkel
együtt elhagyja az erőművet. Sose fognak rájönni, hogy ő helyezte el a bombát. Nem lesz
semmiféle bizonyítékuk ellene.
Emberek fognak odaveszni. Emberek, akiket ismer. Szabad ezt megtennie?
A kapcsoló ott volt az orra előtt. Milyen kicsi… Csak egy kattanás, és megkezdődik a
visszaszámlálás.
Ravi Chandra vett egy nagy levegőt, kinyújtotta mutatóujját, és megnyomta a kapcsolót.
Ez volt élete utolsó mozdulata. Az utcasarkon megismert emberek hazudtak neki. Nem volt
tízperces késleltetés. A kapcsoló megnyomásakor a bomba azonnal felrobbant, miszlikre
szaggatva azt, aki működésbe hozta. Ravi meghalt, mielőtt még tudatosulhatott volna benne,
hogy becsapták, hogy a felesége immár özvegy, hogy a gyerekei sosem fognak Miki egérrel
találkozni. És azt sem láthatta, hogy milyen következményekkel járt, amit művelt.
A bomba a tervnek megfelelően felszakította a hűtővízszivattyú oldalát, és széttörte a keringtető
motort. A szerkezet iszonyatos fémes sikoltással darabokra szakadt. Egy másik üzemmérnök –
az, aki néhány perce még a krikettmeccsről áradozott – azonnal meghalt: a légnyomás hanyatt
lökte, és belezuhant a reaktoraknába. A teremben tartózkodó többi ember először mozdulatlanná
dermedt – arcukra kiült az iszonyat, mikor felfogták, mi történik –, aztán hanyatt-homlok
menekülni kezdtek, fedezéket keresve. Elkéstek vele. Újabb robbanás következett, s a levegő
megtelt repeszekkel, gépek és szerelvények leszakadt darabjaival, amelyek vérszomjas
lövedékekké válva röppentek szanaszét. A két legközelebbi embert szétszabdalták a gyilkos
fémdarabok. A többiek a légzsilip felé futottak.
Egyikük se ért célba. Mostanra megszólaltak a szirénák, villogni kezdtek a lámpák, s közben
folytatódott a halálos láncreakció, fekete-vörös pokollá változtatva a reaktortermet. Egy
elszabadult kábel szikraesőt okádva, ostor módjára csapkodott jobbrabalra. Három további
robbanás következett; csövek szakadtak szét, gomolygó tűzgömbök törtek elő belőlük, majd
velőtrázó robajjal, expresszvonat módjára megérkezett forró gőz. Bekövetkezett a legrosszabb. A
kiszakadt fémdarabok repülő késekként felhasították a csöveket, s bár a reaktort leállító
automatika már beindult, több tonnányi radioaktív gőz szabadult ki. Egy ember, akit telibe talált a
tűzforró áradat, rövid, hátborzongató sikollyal semmivé vált.
A kirobbanó gőz az egész termet betöltötte. Normális körülmények között a betonfalak és a
kupola megfékezték volna, de Ravi Chandra, élete egyik utolsó cselekedeteként, kinyitotta a
vészhelyzeti légzsilipet, így a gőz, akár egy megvadult űrszörnyeteg, utat találva kisüvített a
szabadba. A Jowada atomerőmű minden rendszere leállt, a folyosók kiürültek, a vészhelyzeti
intézkedések mind életbe léptek – de hiába, mert a baj már bekövetkezett.
Csennaj lakosai hatalmas fehér füstfelhőt láttak a magasba emelkedni. Hallották a szirénákat. A
jowadabeli dolgozók telefonáltak rokonaiknak, és rájuk parancsoltak, hogy meneküljenek. A
városban azonnal kitört a pánik. Több mint egymillió férfi, nő és gyerek hagyott ott csapot-papot,
az utcák és utak zsúfolásig megteltek, a forgalom megbénult. Verekedések törtek ki. A
kereszteződésekben percek alatt tucatnyi karambol történt, s mielőtt akár egyetlen ember is
kijuthatott volna Csennajból, már el is érte a várost az északi szél sodorta radioaktív felhő.
Az esti híradók világszerte vezető hírként számoltak be a történtekről.
A becslések szerint legalább százan haltak meg a robbanást követő egy órán belül. A Jowada
atomerőműben is voltak áldozatok, de furcsamód sokkal több ember lelte halálát a fejvesztve
menekülő csennajiak tömegében. Másnap reggel az újságok szalagcímei NUKLEÁRIS
REMALOM-ról adtak hírt – természetesen csupa nagybetűvel. Az indiai hatóságok képviselői
váltig bizonygatták, hogy a gőzfelhő csak alacsony szintű sugárzást hordozott, így nincs ok a
pánikra, de szakértők serege állította ennek az ellenkezőjét.
Huszonnégy órával később elhangoztak az első felhívások Csennaj lakóinak megsegítésére.
További áldozatokról érkeztek jelentések. Megkezdődött az üresen álló magánházak és üzletek
kifosztása.
Az utcákon továbbra is kaotikus állapotok uralkodtak, katonákat kellett bevetni a rend
helyreállítása érdekében. A kórházak megteltek kétségbeesett emberekkel. Egy brit jótékonysági
szervezet, amely ElsőSegély néven hirdette magát, átfogó tervvel állt elő az élelmiszerek és
takarók szétosztására, valamint – ami még fontosabb – arra, hogy Csennaj mind a nyolcmillió
lakosát ellássák kálium-jodát tablettákkal az esetleges sugárbetegség kezelése céljából.
A britek, mint mindig, ezúttal is készségesen a pénztárcájukba nyúltak, és adományaik összege a
hét végén már negyedmillió fontra rúgott.
Persze egy ennél súlyosabb katasztrófa esetén még sokkal, de sokkal több pénz gyűlt volna össze
az áldozatok megsegítésére.
Tükörképek

Alex Rider egy utolsónak szánt, futó pillantást vetett a tükörbe – aztán megállt, és még
egyszer odanézett. Fel kellett tennie magának a kérdést, vajon felismerné-e az utcán a fiút, aki
most a tükörből néz rá. Megvoltak a vékony ajkak, a kissé éles metszésű orr és áll, és megvolt a
szőke haj is, a sötétbarna szemekbe lógó két fürttel. Alex felemelte a kezét, mire a tükörkép is
engedelmesen felemelte a magáét. Az a másik Alex Rider mégis valahogy más volt. Nem az,
akinek ő önmagát ismerte.
Persze ebben ludas lehetett a ruha is, amit viselt. Néhány perc múlva indulnia kellett egy
szilveszteri partira, amit a felső-skóciai Loch Arkaig tó mellett álló kastélyban rendeztek – és a
meghívóból kiderült, hogy a partin a szmoking a kötelező viselet. Alex kénytelen-kelletlen
elment, és kibérelte a szükséges holmikat: egy szmokingkabátot, egy fekete nadrágot és egy fehér
inget, aminek szűk állógallérja belevágott a nyakába. Egyedül a lakkcipőt nem volt hajlandó
felpróbálni se, pedig az eladó váltig győzködte, hogy ehhez az öltözékhez az a megfelelő lábbeli.
Jó lesz a fekete edzőcipő is. Mit csinál belőlem ez a jelmez? Ezen tűnődött Alex, mikor már
tizedszer igazította a helyére a csokornyakkendőt. Egy ifjú James Bondot. Irritáló volt ez a
felismerés, de elkerülhetetlen.
És nem is csak a ruha tette. Önvizsgálatát folytatva Alexnek be kellett látnia, hogy az
elmúlt egy év zűrzavaros történései után jóformán nem is tudja már, hogy kinek – és minek –
tartsa önmagát. Ahogy ott állt a tükör előtt, úgy érezte, mintha épp csak egy másodperce ugrott
volna le a körhintáról, amivé az élete változott. Hiába áll mozdulatlanul, a világ forog körülötte.
Két hónapja Ausztráliában járt – nem vakáción, nem is rokonlátogatáson, hanem,
hihetetlen módon, az ausztrál titkosszolgálat beépített embereként, afgán menekültnek álcázva.
Az volt a dolga, hogy közel férkőzzön a Kígyófej néven ismert embercsempész bandához, de a
bevetés végül ennél sokkal messzebbre vezetett: szembekerült Winston Yu őrnaggyal, és
tudomást szerzett egy hatalmas, pusztító erejű bombáról, amit a földkéreg egy hasadékában
rejtettek el. Ezen kívül találkozott a keresztapjával is, akiről addig csak annyit tudott, hogy
Ashnek hívják. Most, hogy tükörképével farkasszemet nézve Ashre gondolt, furcsa csillanást vett
észre a tekintetétben. Vajon mi az? Harag? Fájdalom? Nem ismerte a szüleit, és abban
reménykedett, hogy Ashtől megtudhat valamit a gyökereiről, arról, hogy honnan jött. De
keresztapjának esze ágában sem volt magyarázatokkal szolgálni, és találkozásuk árulásba és
halálba torkollt.
Hát igen, erről szól ez az egész. Ezt próbálja elmondani az a fiú a tükörben. Még csak
tizennégy nyarat látott, de az utolsó év – az, aminek az elmúltát most ünnepelni készült –
számtalanszor a legutolsónak bizonyulhatott volna. Ha behunyta a szemét, még mindig érezte Yu
őrnagy sétabotjának ütését a halántékán, a Boravízesés pusztító erejét és a verést, amit a bangkoki
thai-box ringben kapott. És ezek csak a legutóbbiak voltak a testi megpróbáltatások hosszú
sorában. Összesen hányszor verték meg, rugdosták össze és ütötték le őt? Hogy a lövésekről ne is
beszéljünk. A sebei begyógyultak, de valahányszor levetkőzött, szembesülnie kellett az
emlékükkel. A sírig el fogja kísérni a heg, ami a Liverpool Street-i háztetőtől tüzelő orvlövész
22-es golyója után maradt. És a fájdalom emléke is. Mondják, az se múlik el soha.
Vajon megváltoztatta őt mindez? Hát persze. Nincs ember, akin az ilyen húsbavágó
kalandok ne hagynának örök nyomot. És mégis…
– Alex! Ne bámuld magad a tükörben, gyere le!
Sabina hangja volt. Alex megfordult, és végignézett a lányon, aki ott állt az ajtóban
ezüstszínű, a nyakánál flitterekkel telezsúfolt ruhában. Hosszúra növesztett sötét haját
hátul összekötötte, és tőle szokatlan módon sminket is viselt: halványkék szemhéjfestéket és
csillogó rózsaszínű rúzst.
– Apa már vár. Indulnunk kell.
– Egy perc és megyek.
Alex újra rántott egyet a csokornyakkendőn; fogalma sem volt, hogy tudná elérni, hogy
végre vízszintes maradjon az a vacak. Nevetségesen néz ki. Ötvenéves kor alatt senkit
nem lenne szabad ilyen göncökbe kényszeríteni. De legalább Sabinának nemet tudott mondani,
aki karácsony óta azzal az ötlettel ostromolta őt, hogy skót szoknyában menjen a partira.
Mindezek ellenére Alex Rider elmúlt hat hete fantasztikusan telt. Először is: Sabina és a
szülei váratlanul Angliába érkeztek. Edward Pleasure újságíró volt. Egy ízben ő is majdnem
életét vesztette, mikor egy Damian Cray nevű popsztár viselt dolgai után nyomozott. Alex
felelősnek érezte magát a történtekért, s mikor az eset után Sabina Amerikába utazott, Alex
biztosra vette, hogy soha többet nem látja a lányt. Most mégis visszatért az életébe, és bár Sabina
egy évvel idősebb volt nála, olyan közel kerültek egymáshoz, mint még soha. Ebben talán az is
szerepet játszott, hogy Sabina azon kevesek egyike volt, akik tudtak Alex és az MI6
kapcsolatáról.
A következő örömöt az jelentette, hogy Pleasure-ék meghívták őt az év végére a házba,
amit a skót felvidék nyugati részén béreltek. A Hawk's Lodge viktoriánus épület volt; nevét, bár
az Héjaszállást is jelenthetett volna, mint kiderült, egy alig ismert költő után kapta. Három
emeletével egy erdő szélén magasodott, s a Ben Nevis biztosított festői hátteret a számára. Az a
fajta ház volt, amihez hozzátartozik a kandallótűz, a forró csokoládé, a régimódi táblás
társasjátékok – és a naponta többször degeszre tömött has. Liz Pleasure, Sabina édesanyja az
érkezésük pillanatától fogva biztosította mindezt. Négyfős társaságuk az elmúlt néhány napban
volt hegyet mászni és horgászni, meglátogattak várromokat és eldugott falvakat, valamint sétáltak
a híres morari fehér homokon. Sabina reménykedett benne, hogy lesz hó – vonzották a Cairn
Gorm-i remek sípályák, hozott is felszerelést magával –, de a csontig hatoló hideg ellenére az ég
néhány kósza pihénél többet mindeddig nem tudott kipréselni magából. Tévé nem volt a házban,
Edward pedig megtiltotta Sabinának, hogy elhozza a Nintendóját, így hát esténként Scrabble-t
játszottak vagy Perudót – ebben a perui hazudós kockajátékban Alex verhetetlennek bizonyult.
Ha valamit, hát hazudni jól meg tanult kalandjai során.
Jack Starbright, aki Alex házvezetőnője és talán legjobb barátja volt, ez idő alatt
Washingtonban tartózkodott. Ő is meghívást kapott Skóciába, de úgy döntött, inkább otthon, a
szüleinél tölti a szilvesztert. Mikor Alex kikísérte őt a taxihoz, átfutott az agyán, hogy eljön majd
a nap, amikor Jack végleg hazaköltözik a tengerentúlra. Hiszen oda köti minden, ott vannak a
szülei, ott él az egész rokonsága. Alexnek fogalma sem volt, mi lesz vele, ha a lány elmegy.
Nagybátyja halála óta Jack viselte gondját, és nem volt senki a láthatáron, aki átvehetné tőle ezt a
szerepet. Amíg arra vártak, hogy a taxis bepakolja a bőröndöket, Jack, mintha olvasott volna a
gondolataiban, átölelte Alexet.
– Fel a fejjel, egy hét múlva találkozunk. Lazíts, és érezd jól magad Skóciában. Örülnék,
ha ép bőrrel megúsznád ezt a szilvesztert. És ne feledd, hatodikán kezdődik a suli.
Ez volt a harmadik ok az örömre. Alexnek az őszi félév jó részében sikerült úgy iskolába
járnia, hogy nem rabolták el, nem lőttek rá, és nem szervezték be egyetlen titkosszolgálathoz
sem. Már-már kezdte megint átlagos iskolásnak érezni magát; ugyanúgy rászóltak, ha
beszélgetett az órán, ugyanolyan kínkeservvel írta a háziját, mint a többiek, és együtt várta
társaival a tanítási nap végét jelző csengetést.
Még egyszer utoljára belenézett a tükörbe. Jacknek igaza volt. Felejtsd el Bondot,
barátom. Elég volt belőle. Az ifjú kém legyen a múlté.
Alex lesétált a lépcsőn a faborításos, meglehetősen nyomasztó skót tájképekkel teleaggatott
hallba. Edward Pleasure és Sabina ott vártak rá. Meg kellett állapítania, hogy az újságíró sokat
öregedett utolsó találkozásuk óta. Az arcán megszaporodtak a ráncok, immár reggeltől estig
szemüveget viselt, és alaposan le is fogyott. A tetejébe sántított is – vastag, fémhegyű sétabotra
támaszkodva járt, aminek kacsafejet mintázó rézfogantyúja volt. A felesége vette egy londoni
régiségboltban, és azzal tréfás megjegyzéssel adta át neki, hogy ezen túl legalább lesz mivel
védekeznie, ha valaki, akiről cikket írt, rá akar támadni.
Alex ezt szerette a legjobban, ebben a családban. A végsőkig összetartottak, és bármi történt,
megőrizték derűjüket. Könnyűnek és kellemesnek találta az együttlétet velük, a betagozódást a
család mindennapjaiba. És jó érzés volt abba a hitbe ringatnia magát, hogy az édes szülei olyan
természetű emberek lehettek, mint Edward és Liz.
A parti kedvéért az újságíró is szmokingot öltött, de Alex rögtön észrevette, hogy valami nincs
rendjén.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Anya nem jön el – felelte csalódott képpel Sabina. Alex meg tudta érteni, hogy a lánynak
kedvét szegte ez a fordulat, főleg miután órákat töltött azzal, hogy kicsípje magát.
– Azt mondja, nincs jól – magyarázta Edward. – De semmi komoly, csak egy kis megfázás.
– Akkor mi is maradjunk itthon – javasolta Sabina.
– Ugyan már, lányom, ne butáskodj! Menjetek csak el, és érezzétek jól magatokat. – Liz
Pleasure jelent meg az egyik ajtóban. Kellemes, könnyed modorú nő volt, akinek hosszú, zilált
haja is a természetét tükrözte: nem sokat törődött a külsejével, és a házirendmentes életmód híve
volt. Most épp kinyúlt pulóvert és farmernadrágot viselt, s egy doboz papírzsebkendőt tartott a
kezében. – Amúgy se rajongok a puccos partikért, ilyen időben meg aztán végképp nincs kedvem
elmenni itthonról.
– De hát csak nem akarsz egyedül szilveszterezni?
– Belefekszem egy kád forró vízbe, és kipróbálom azt a méregdrága fürdőolajat, amit apádtól
kaptam karácsonyra. Azután ágyba bújok. Mire eljön az éjfél, már rég álomországban leszek. –
Liz odalépett Sabinához, és átkarolta. – Hidd el, Sab, jó nekem ez így. Majd holnap
megünnepeljük az újévet, és elmesélhetitek, miről maradtam le.
– De anya, nélküled nem fogjuk jól érezni magunkat.
– Ugyan már, dehogynem. Imádod a partikat. És fantasztikusan nézel ki – apád szintúgy. –
Látszott, hogy Liz Pleasure szándéka megmásíthatatlan. – El kell mennetek. A meghívóitok egy
vagyont érnek. – Sugárzó mosolyt küldött Alex felé. – Rád bízom Sabinát, vigyázz rá! Ne
feledjétek, nincs jobb, mint hogmanay-t ülni egy igazi skót kastélyban. Felejthetetlen lesz,
meglátjátok.
Feleslegesnek tűnt tovább vitatkozni Lizzel. Húsz perccel később Alex már az autóban ült, s a
kanyargós utakon a Loch Arkaig felé robogott. Az idő rosszabbra fordult. A hó, amit Sabina
annyira várt, most megérkezett; pelyhei sűrűn kavarogtak az autólámpák sötétségbe fúródó
fénycsóváiban. Az Inverness reptéren bérelt Nissan X-Trailt Edward Pleasure vezette. Alex örült,
hogy az újságíró négykerék-meghajtású kocsit választott. Az út máris kezdett fehéredni a hótól –
ha így megy tovább, szükség lesz a terepjáró képességeire.
Sabina elterpeszkedett a hátsó ülésen, és iPodja összegubancolódott fülhallgatójával bajlódott.
Alex az anyósülésen ült. Most először maradt magára Edward Pleasure-rel DélFranciaország óta,
és kicsit kényelmetlenül érezte magát. Az újságírónak tudnia kellett az
MI6-ről – Sabina bizonyára mindent elmondott neki. De mindeddig nem beszéltek nyíltan erről,
mintha a férfi udvariatlanságnak érezné a dolog firtatását.
– Jó, hogy itt vagy velünk, Alex – dörmögte Edward. Szándékosan fojtott hangon beszélt, hogy a
Coldplay zenéjét élvező Sabina ne hallja meg. – Sabnek is nagy örömet okoztál vele, hogy
eljöttél.
– Nagyon jól érzem magam – felelte Alex, majd rövid gondolkodás után hozzátette: – De ezt a
ma esti dolgot sajnálom.
Edward elmosolyodott.
– Ha nem akartok, nem kell sokáig maradnunk. De Liznek igaza volt. A skótok szilveszteri
ünnepét, a hogmanayt kár lenne kihagyni. Ez a Kilmore kastély pedig önmagában is nagy szám.
A tizenharmadik században épült, aztán az első jakobita felkelés idején lerombolták, és úgy is
maradt, romokban, amíg Desmond McCain meg nem vette.
– Nem őróla ír cikket mostanában?
– De igen. És elsősorban miatta vagyunk hivatalosak erre a partira. A házigazdánk Desmond
McCain tiszteletes úr. – Edward előrenyúlt, felkattintott egy kapcsolót, hogy meleg levegőt
fúvasson a szélvédőre. Az ablaktörlő szorgalmasan dolgozott, de az üveg egy részén így is
megültek a hópelyhek. A kocsiban – nem úgy, mint odakint – kellemes meleg volt. – Érdekes
ember ez a McCain. Nem ismered a történetét?
– Nem igazán.
– Gondoltam, talán olvastad, ami a lapokban megjelent róla. Egy kelet-londoni árvaházban
nevelkedett. Nem voltak szülei, se rokonai, nem volt senkije. Egy bevásárlókocsiban találtak rá,
egy McCain Chips-es reklámszatyorban. Innen kapta a vezetéknevét. Később nevelőszülőkhöz
került, egy hackney-i házaspárhoz. Akkor jobbra fordult a sorsa. Az iskolában jól teljesített…
legalábbis a sport terén. Tizennyolc éves korára híres bokszoló lett. Kétszer is elnyerte a WBO
középsúlyú bajnoki övét, és mindenki azt hitte, meglesz a mesterhármasa is, de aztán 1983-ban a
Madison Square Gardenben Buddy Sangster az első menetben csúnyán kiütötte.
– Később azzal a Sangsterrel is történt valami, nem? – ráncolta a homlokát Alex. Úgy rémlett
neki, hallotta valahol a nevet.
– Jól emlékszel. Egy évvel később meghalt. Elgázolta a New York-i metró. A temetését a tévé is
közvetítette. Az egyik rajongója száz szál fekete tulipánt küldött neki. Emlékszem, erről is
beszámoltak. .. – Edward megcsóválta a fejét. – Na, mindegy, a lényeg az, hogy Desmond
McCain nem bokszolt többé. Az állkapcsát egy életre elintézték. Meg akarta csináltatni valami
plasztikai sebésszel Las Vegasban, de az illető kontármunkát végzett, és McCain a mai napig
pépes ételeken él. Nem tud rágni. De azért nem tűnt el a színről. A sport után az üzleti életben,
azon belül is az ingatlanfejlesztésben próbált szerencsét, és kiderült, hogy abban sem ügyetlen. A
Temze melletti Rotherhitheben valahogy sikerült rábeszélnie tucatnyi családot, hogy adják el
neki olcsón a házaikat, amiket ő aztán ledózerolt, felhőkarcolókat épített a helyükre, és egy
vagyont keresett.
– Nagyjából akkoriban kezdett el érdeklődni a politika iránt. Több ezer fontot adományozott a
Konzervatív Pártnak, majd váratlanul bejelentette, hogy alsóházi képviselő akar lenni. Persze tárt
karokkal fogadták. Gazdag volt, sikeres – és fekete. Ez utóbbi sem volt elhanyagolható tényező.
És lássatok csodát, sikerült megválasztatnia magát Londonnak egy olyan sarkában, ahol utoljára
valamikor a tizenkilencedik században nyert konzervatív jelölt, és akkor is csak véletlenül. Az
emberek kedvelték őt. Az élettörténete tipikus „rongyokból a ragyogásba” sztori volt, vagy hát az
ő esetében inkább „reklámszatyorból a ragyogásba”. Nagy fölénnyel nyert, és egy évvel később
már a sportminisztériumban ült. Akkor már rebesgetni kezdték, hogy talán ő lesz az első fekete
bőrű miniszterelnökünk.
– És mi jött közbe? Edward sóhajtott.
– Minden! Kiderült, hogy az üzleti dolgai nem mennek olyan rózsásan, mint az emberek hitték.
Egy vagy két ingatlanfejlesztésével kicsúszott a határidőből, és súlyos anyagi gondokkal
küszködött. A bankja a torkát szorongatta, s nagyon úgy tűnt, hogy csődbe megy – aki pedig így
jár, az persze nem lehet parlamenti képviselő többé. Isten tudja, miben reménykedett, de úgy
döntött, felgyújtja az egyik ingatlanát, és bezsebeli a biztosítási pénzt. Így próbált kimászni a
csávából. A kérdéses épület, ami történetesen a Szent Pál-katedrálisra néző huszonnégy emeletes
irodaház volt, egyik éjjel, hipp-hopp, porig égett, másnap pedig McCain beadta az igényét
ötvenmillió fontra. Probléma megoldva.
Éles kanyar felé közeledtek, és Edward Pleasure lassított. A hó most már fehér szőnyeget borított
a magas, fekete fenyőfák szegélyezte útra.
– Legalábbis McCain azt hitte, hogy megoldotta a problémát – folytatta az újságíró. –
Szerencsétlenségére a biztosító rájött, hogy valami bűzlik a dologban, és érdekes kérdésekkel
hozakodtak elő. Például azzal, hogy miért volt kikapcsolva a riasztó. És hogy aznap miért
mehetett haza korábban az összes biztonsági őr? A sajtó is megszellőztetett bizonyos pletykákat –
aztán pedig egyszerre felbukkant a semmiből egy tanú. Kiderült, hogy az épület mélygarázsát
szállásul használta egy hajléktalan, aki akkor is épp ott volt, amikor McCain megjelent harminc
liter benzinnel meg egy öngyújtóval. A pasas örülhetett, hogy élve kijutott az égő házból.
McCaint ezután letartóztatták, lezajlott egy szenzációszámba menő bírósági eljárás, és született
egy ítélet, ami kilenc évre rács mögé küldte McCaint.
Alex, aki szótlanul hallgatta végig a monológot, most megjegyezte:
– Az előbb tiszteletesnek nevezte őt.
– Hát igen, ez is érdekes dolog. McCain addig is eléggé kacskaringós pályafutásában ez volt a
következő kanyar: a börtönben megtért, hívő keresztény lett, aztán elvégzett egy távtanfolyamot,
és a papja lett valami teljesen ismeretlen kisegyháznak. Miután kiengedték – öt éve szabadult –
nem tért vissza se az üzleti életbe, se a politikához. Azt nyilatkozta, hogy hátat akar fordítani
egész addigi, az önzés jegyében telt életének. Ezt bizonyítandó létrehozott egy jótékonysági
szervezetet, aminek az ElsőSegély nevet adta. Gyors segítséget nyújtanak katasztrófa sújtotta
vidékeken világszerte.
– Messze vagyunk még? – hallatszott Sabina hangja a hátsó ülésről. A lány még mindig az
iPodon lógott.
Edward Pleasure felemelte a kezét, és kétszer kitárta ujjait, így jelezve, hogy tíz perc múlva
megérkeznek.
– Meginterjúvolta őt? – érdeklődött Alex.
– Igen. Összehoztam egy nagyobb anyagot róla a GQ-nak. A jövő hónapban jelenik meg.
– És…?
– Ma este találkozhatsz vele, Alex, és megnézheted őt magadnak. Iszonyatos energia van abban
az emberben, és most az egészet a nála kevésbé szerencsések megsegítésére fordítja. Milliókat
gyűjtött össze afrikai éhezőknek, ausztráliai bozóttüzek és malajziai árvizek áldozatainak – de
még azután a baleset után is Dél-Indiában… a Jowadában.
Alex biccentett. Olvasott az esetről annak idején, amikor labdaszedőként dolgozott
Wimbledonban. A lapok címoldalon hozták a sztorit.
– Az atomerőmű…
Edward bólintott.
– Egy ideig úgy tűnt, egész Csennaj kapott a sugárzásból, aztán kiderült, hogy mégsem olyan
nagy a baj. Viszont rengeteg ember meghalt a pánik okozta káoszban. Az ElsőSegély már az eset
másnapján akcióba lendült, sugárgyógyszert adtak a nőknek és a gyerekeknek, segélyeket
osztottak, satöbbi. Rejtély, hogyan tudtak ilyen gyorsan rástartolni a dologra, de hát épp ez a
specialitásuk. A gyors reagálás. Ahogy a nevük is mondja, ők akarnak lenni mindenhol az első
segélyszervezet.
– És ön szerint ez az ember, ez a McCain, kóser?
– Úgy érted… nem gondolom-e, hogy egy újabb Damian Cray-jel van dolgunk? – Edward arcán
halvány mosoly suhant át. Annak idején az őrült Crayt leleplező cikke miatt került veszélybe az
élete. – Hát, voltak kétségeim, amikor először találkoztam vele. Arra gondoltam, akár szélhámos,
akár nem, tory politikus volt, és ez nem a legjobb ajánlólevél. De nem kell aggódnod, Alex.
Alaposan megvizsgáltam azt a segélyszervezetet. Kifaggattam McCaint, és beszéltem
emberekkel, akik jól ismerik őt. A rendőrségnél is érdeklődtem, belenéztem a régi aktákba. Azt
kell mondanom, nem találtam semmi negatívumot, amit megírhatnék róla. Minden jel arra mutat,
hogy egy gazdag emberrel van dolgunk, aki csúnya hibát követett el, és most igyekszik
kiköszörülni a csorbát.
– Hogyhogy kastélya van? Ha egyszer tönkrement…
– Ez jó kérdés. Miután börtönbe került, minden pénzét elvesztette. De befolyásos barátai voltak
– úgy a Cityben, mint a tory pártban –, és azok igyekeztek a hóna alá nyúlni. Hála nekik,
McCainnek sikerült megtartania a Kilmore kastélyt. Van még egy londoni lakása is, ezen kívül
résztulajdonosa egy kenyai vállalkozásnak.
Hirtelen egy autó bukkant fel mellettük az úton. Nem szembe jött velük, hanem előzte a Nissant.
Edward lassított, hogy elengedje, majd elnézte, ahogy a kocsi eltűnik a kavargó hóban.
– Kíváncsi vagyok, milyen benyomást tesz majd rád McCain – dörmögte.
– Ő hívta meg önt?
– Igen. Mikor találkoztunk, említettem neki, hogy Skóciában tervezem tölteni az év végét, és
akkor átadott négy belépőt. Nem kis ajándék, hisz másoknak háromszáz fontért árulták darabját.
Alex halkan füttyentett.
– Persze ezt jótékony adománynak kell tekinteni. Az egész bevételt az ElsőSegély kapja. Sok
gazdag ember lesz ott ma este. Tízezrekkel gazdagítják a szervezetet.
A beszélgetésben rövid szünet állt be. Az út meredeken emelkedni kezdett, és Edward eggyel
alacsonyabb sebességfokozatba kapcsolt.
– Lenne mit megbeszélnünk Damian Crayről – jegyezte meg az újságíró.
 Alex fészkelődni kezdett.
– Nincs mit mondani róla.
– A róla szóló könyvem egymillió példányban kelt el. De nem említettelek benne se téged, se a
szerepedet a történtekben.
– Örülök neki.
– Megmentetted Sabina életét.
– Ő mentette meg az enyémet.
– Adhatok egy jó tanácsot, Alex? – Edward Pleasure-nek az úton kellett tartania a szemét, de
azért most vetett egy gyors pillantást a fiúra. – Tartsd távol magad ezektől a dolgoktól. Az MI6-
től, a titkos ügynöki munkától, minden effélétől. Van némi elképzelésem róla, milyen lehetett az
elmúlt egy éved. Sabina elmesélt ezt-azt, meg hát vannak kapcsolataim a CIA-nál, és hallok
dolgokat. Nem akarom feltétlenül tudni, mi mindenen mentél keresztül, de maradjunk annyiban,
hogy jobban jársz, ha ezután kimaradsz az ilyesmiből.
– Ne aggódjon! Az, az érzésem, nem nagyon érdeklem én már az MI6-et. Még karácsonyi
üdvözletet se küldtek nekem. Az életemnek az a része véget ért. Nem is bánom.
Az út most még meredekebben emelkedett, s már csak az egyik oldalon szegélyezték fák; a
másik irányban szabad kilátás nyílt a mélyben elterülő nagy, fekete víztömegre, ami nem volt
más, mint a Loch Arkaig. Még mindig havazott, de úgy tűnt, mintha a pelyhek nem hullanának
bele a tóba, hanem semmivé válnának a félig befagyott vízfelszín fölött. Azt beszélték, hogy a
tónak saját szörnye van – egy óriási tengeri csikó –, és a fekete vízre lenézve Alex ezt el is tudta
képzelni. A Loch Arkaigot a gleccserek hagyták ott emlékül. Ki a megmondhatója, hogy egy
tizenkilenc kilométer hosszú és helyenként száz méter mély tó milyen titkokat őrzött meg
egymillió éven át?
Míg a mélyben a hatalmas víz terült el, fent, a hó függönyön át-át derengve kirajzolódtak a
Kilmore kastély lenyűgöző körvonalai. A szürke kövekből rakott épület, amelyet a tó fölé hajló
egyik sziklán emeltek, teljes mértékben uralta a tájat. Tornyok, pártázat, keskeny, résszerű
ablakok, szárnyaló boltívek és masszív, barátságtalan kapuk – ránézésre semmi nem volt ebben a
várkastélyban, ami a kényelmet szolgálta volna. Lerítt róla, hogy nincs egyéb funkciója, mint
hirdetni és megvédeni a benne lakók hatalmát. Nehéz volt elképzelni, hogyan rombolhatta le
bárki – de igazából azt is, hogyan építették fel. A Nissan X-Trail a maga 2,2 literes, négyhengeres
turbódízel motorjával is csak némileg küszködve tudta maga mögött hagyni az egyetlen felfelé
vezető út hajtűkanyarjait. A katonák egykor lóháton kaptattak fel itt? És ha fel is értek valahogy,
hogy tudták bevenni azokat az égnek meredő falakat?
A Nissan most utolért egy autósort; a járművek jeges-havas ablakai mögött a partira tartó
emberek sziluettjei rajzolódtak ki. Mikor az utolsó kanyart is maguk mögött hagyták, az út tágas,
nyílt területbe futott bele – itt alakították ki a parkolót a vendégek számára. Az érkező járműveket
fényvisszaverő mellényes alkalmazottak fogadták és irányították buzgó integetéssel a még szabad
helyekre. A főbejárat két oldalán egy-egy fáklya égett – lobogó lángjuk szüntelen csatát vívott a
hópelyhekkel. Télikabátos, arcukat sál mögé rejtő férfiak és nők siettek a parkoló murváját
taposva a bejárat felé. Volt ebben a jelenetben valami hátborzongató, rémálomszerű. Az emberek
mintha nem is egy fényes mulatság részvevői, hanem menekültek lettek volna, akik valamiféle
bizarr természeti csapás elől futnak.
Edward Pleasure leparkolt, Sabina pedig eltette az iPodot.
– Nem kell éjfélig maradnunk – fordult hozzá az apja. – Ha korábban haza akartok menni, csak
szóljatok.
– Olyan kár, hogy anya nem jött el – motyogta Sabina.
– Hát igen. De tudod jól, nem akarná, hogy miatta emésszük magunkat. Mulatni jöttünk, nem
sajnálkozni.
Kiszálltak a kocsiból. Az utastér melege után Alex még kellemetlenebbnek érezte a december éji
fagyos levegőt; hópelyhek szálltak a szemébe, a szél a hajába kapott. Nem volt kabátja,
összehúzta hát magát, és vállát a szélnek vetve kocogni kezdett a bejárat felé. Olyan volt, mintha
a tél minden rosszkedvét erre a tó fölötti sziklatetőre zúdította volna. A fáklyák lángja
kétségbeesetten csapkodott-vonaglott. Valaki kiáltott valamit, de a szél elkapta és magával
sodorta a szavakat.
Alexék végül elérték a boltíves kapubejárót, és azon át egy belső udvarba jutottak, ami legalább
szélvédett volt. A magas falakkal körülvett, szabálytalan alakú téren néhány ágyú állt, közepén
pedig jókora máglya lobogott. Vagy tucatnyi parti vendég gyűlt össze a tűz körül, melegedtek és
nevetve söprögették a havat kabátjuk újáról. Az udvar szemközti oldalán újabb boltíves átjáró
nyílt; faragott sasok díszítették, valamint egy gael nyelvű felirat, amelynek betűi vörösen izzottak
a tűz fényében:
CHA DÉANAR SGRIOS AIR NÁIMHDEAN
GUS AM BITHEAR FIOS AIR CÖIAD
– Az meg mit jelent? – kíváncsiskodott Sabina. Edward megvonta a vállát, de a mellette álló
vendég meghallotta a kérdést, és felelt helyette:
– Ez a Kilmore klán jelmondata – magyarázta. – A kastély az övék volt, háromszáz évig lakták.
– Azt is tudja, mit jelent?
– Hogyne. „Nem győzheted le ellenségeidet, míg nem tudod, kik azok.” – Azzal a vendég
előresietett, és eltűnt a kastélyban.
Alex tűnődve nézett a feliratra. Miért érzi úgy, hogy a jelmondat neki üzen? Aztán elhessegette a
gondolatot. Hamarosan újév kezdődik, és új szabályok lépnek érvénybe. Nincs több ellenség,
mert ő, Alex így döntött.
– Gyere, Alex…
Sabina megfogta a karját, és magával vonszolta őt.
Egy parti a partin

Alex sose vett még részt ehhez fogható rendezvényen.

A Kilmore kastély lovagterme igazán tágas volt, de így is zsúfolásig megtöltötték a vendégek:
öt- vagy hatszáz ember kapott meghívót, s bár a részvétel fejenként háromszáz fontjukba került,
látszólag nem sokan mondtak nemet a megtisztelő invitálásra. Alex perceken belül kiszúrt fél
tucat tévé celebet és szappanopera sztárt, maroknyi politikust, két ünnepelt szakácsot és egy
popénekest. A férfiak mind szmokingban vagy skót szoknyában voltak, a nők pedig selyembe-
bársonyba burkolózva igyekeztek felülmúlni egymást a dekoltázs mélysége, valamint a magukra
aggatott gyöngyök-gyémántok mennyisége terén.
A tömegben felső-skóciai viseletbe öltözött pincérek serege sürgött-forgott, tálcáról kínálva a
jóféle pezsgőt, s a karzaton három dudás fújta hangszerét fáradhatatlanul. A teremben nem volt
villanyvilágítás, helyette két súlyos csilláron több mint száz gyertya égett, és fáklyák lobogtak a
falakra szerelt vastartókban. A lovagterem hátsó falát hatalmas kandalló uralta; a kémény felé
kapkodó lángok fénye táncot járt a padló kőlapjain.
A Kilmore-ok, bár évszázadok óta nem lakták a kastélyt, ezen az estén nagyon is jelen voltak. A
kifüggesztett életnagyságú portrékról marcona, kardos-pajzsos férfiak és büszke tekintetű,
főkötős nők néztek le, s a falakat, a kandallót, de még az ablakokat is a Kilmoreklán címere
díszítette. Az alkóvokban lovagi páncélok, az ajtók és átjárók fölött pedig keresztbe tett kardok
őrködtek. Nem hiányoztak a vadásztrófeák sem: megannyi szarvas, róka és vaddisznó levágott
feje meresztette üvegszemét a vendégekre.
Desmond McCain egy vagyont költhetett a partira – szemlátomást súly fektetett rá, hogy a
meghívottak minőséget kapjanak a pénzükért. A lovagterem egyik végétől a másikig érő
büféasztalon különféle salátákkal teli tálak között jókora marha- és vadhússzeletek, valamint
egészben sült lazacok kínálták magukat, egy nagy ezüsttálon pedig mérges szemű, pirosra sült
malac feküdt, almával a szájában. A vendégeket illatozó puncsos tálak csalogatták, volt több
tucat féle bor és rövidital, malátawhiskyből pedig nem kevesebb, mint ötven fajtát vonultattak fel,
a legkülönbözőbb alakú palackokban. A lovagteremből egy átjáró a tánc-, egy másik a
biliárdterembe vezetett, ahol már javában folyt a házibajnokság. McCainnek valahogy sikerült
bevarázsolnia egy vadonatúj Mini Cooper kabriót a folyosóra – ez volt a tombola fődíja egy
Kawasaki Ultra 260Xjet-ski meg egy kéthetes karib-tengeri luxushajóút mellett. Mindezeket az
ElsőSegély gazdag és bőkezű támogatói ajánlották fel.
Kint még mindig esett a hó, és az éjszakát a szél szikéje hasogatta, de a falakon belül már senki
sem törődött ezzel: ahogy peregtek a percek és közeledett az újév beköszönte, a forró ünnepi
hangulat feledtette a társasággal az ítéletidőt.
Hangulat ide vagy oda, Alex és Sabina nem igazán találták a helyüket a partin. A koruk beli
vendégek – nem sok akadt belőlük – mind száznyolcvan centi magas skót fiatalok voltak, és őket
furcsa idegenekként kezelték. Kettesben ettek hát, aztán elszopogattak egyegy italt, majd
átmentek a táncterembe. Amit ott folyt, az se dobta fel őket: felnőttek tipegtek és forogtak olyan
zenékre, amelyek még az ő születésük előtt íródtak.
– Tele van a hócipőm ezzel – jelentette ki Sabina, mikor a zenekar belekezdett egy Abba-
slágerbe.
Alex hasonlóan érzett. A táncparkett közepén három kopasz, skót szoknyás pasas böködte
lelkesen a levegőt a Money, money, money ritmusára. Alex az órájára nézett. Még csak tíz perccel
múlt tizenegy.
– Szerintem még nem mehetünk haza, Sabina.
– Nem tudod, merre lehet apa?
– Egy politikussal láttam beszélgetni.
– Biztos sztorira vadászik. Jellemző rá.
– Ne morogj már! Ez egy több száz éves kastély. Menjünk, fedezzük fel!
Kifurakodtak a táncteremből, és a legközelebbi folyosó felé vették útjukat. Az elkanyarodott, s
szinte egy csapásra elvágta a zenét meg a parti zsivaját. Egy elágazásnál újabb folyosó indult, ezt
fali-szőnyegek és aranykeretes, századok során megfeketedett, súlyos tükrök ékesítették. Végül
egy lépcsőhöz értek, ami az egyik toronyba vezetett fel. Nemsokára kőmellvédek között találták
magukat, az éjszaka fehérrel pöttyözött feketeségében.
– Máris jobban vagyok – szólt Sabina. – Fulladoztam odabent.
– Nem fázol? – Alex látta, hogy a hópelyhek puhán megtelepednek a lány meztelen vállán és
nyakán.
– Egy percig kibírom.
– Tessék. – Alex levette szmokingkabátját, és átnyújtotta Sabinának.
– Kösz.
Sabina bebújt a kabátba. Hallgattak egy sort.
– Bár ne kellene hazamennem Amerikába!
A mondat kizökkentette szemlélődő hangulatából Alexet. El is felejtette, hogy Sabina néhány
nap múlva elutazik. Beiratkozott egy iskolába San Franciscóban, ahol a család lakott, vagyis nem
volt rá esély, hogy egyhamar viszontlátják egymást. Rossz lesz, ha Sabina elmegy. Megszokta a
lány közelségét.
 – A húsvéti szünetben talán meg tudlak látogatni. –Jártál már San Franciscóban?
– Egyszer. A nagybátyám magával vitt egy üzleti útjára. Legalább is ő annak nevezte.
Valószínűleg akkor is valaki vagy valami után kémkedett a CIA-nak.
– Szoktál Damian Crayre gondolni?
– Nem. – Alex a fejét rázta. Váratlanul érte a kérdés. Rápillantott Sabinára, és meglepve látta,
hogy a lány szinte dühösen néz rá.
– Én igen. Nagyon sokat. Borzalmas volt. Az, az őrült ember! És ahogy meghalt! Soha nem
fogom elfelejteni.
Hát igen, Sabina ott volt a legvégén, sőt, volt is némi szerepe Cray nem mindennapi halálában.
– Azt mondtad, befejezed ezt a dolgot – folytatta szemrehányóan a lány. – Hogy nem játszod
többet a kémet…
– Eddig se önként csináltam – felelte Alex. – De apádnak is mondtam már: tényleg
abbahagytam. Több ilyen történet nem lesz. Sabina sóhajtott.
– San Francisco tök jó hely – tért vissza az előző témára. – Pöpec boltok vannak, tuti jó kaják. A
klíma is szuper. De azért hiányozni szokott Anglia. – Szünetet tartott. – Meg te is.
– Kiutazom majd hozzád, ígérem!
– Ajánlom is…
Pár perce voltak csak a szabad ég alatt, de ilyen időben még ez is sok volt. Sabina haját fehérre
pöttyözte a hó. – Menjünk le – javasolta Alex.
– Jó. Keressük meg apát, és húzzunk el innen! Haza akarok menni a házba anyához. Én
körülnézek a nagyteremben, te keresd a többi helyen. Szerintem nagyon gáz ez a parti. Ha
legalább normális lábuk lenne ezeknek a szoknyás pasasoknak…
Sabina visszaadta Alexnek a kabátját, lementek a torony csigalépcsőjén, majd elváltak, hogy
megkeressék Edward Pleasure-t. Alex a folyosón elsiető lány után nézett, aztán elindult az
ellenkező irányba a néhai Kilmore-ősök komor portréi között. Nem értette, hogyan választhat
valaki lakásul egy ilyen helyet. Lehet, hogy Desmond McCainnek a segítő-osztogató énje mellett
van egy rejtegető-rejtőzködő énje is.
Alex most beszélgetések halk zaját, pohárcsendülést és egy nő nevetését hallotta. Egy kétszárnyú
ajtóhoz ért, ami minden jel szerint a kastély könyvtárszobájába nyílt. Odabent több száz évesnek
tűnő, nyilván sosem olvasott, bőrkötéses könyvek sorakoztak magas polcokon. Alex gyors,
pásztázó pillantással megállapította, hogy itt játéktermet alakítottak ki: több kártya- és egy
rulettasztalnál fehér inges, mellényes-csokornyakkendős krupiék dolgoztak. A rulett golyó épp
begördült az egyik számozott rekeszbe, a játékosok nevettek és tapsoltak, a krupié bejelentette: –
Tizennyolc, piros, páros… – és besöpörte-kiosztotta a zsetonokat. Vagy száz ember tartózkodott
a teremben különböző játékokba merülve, többségük italt tartott a kezében, s egy vagy két szivar
is égett. Ez volt az egyetlen helyiség a kastélyban, ahol megengedett volt a dohányzás, s a fejek
fölött vékony felhőrétegként lebegett a füst.
Alex nem akart bemenni. Egy-egy pillantást vetett a zöld posztón csusszanó kártyalapokra, a
rulett asztalon újra gyülekező zseton tornyocskákra, az álldogáló férfiakra és nőkre, meg azokra,
akik ültek, s előredőlve, az izgalomtól kipirult arccal követték a játékot. A legnagyobb csoport a
terem túlsó végében álló asztal körül gyűlt össze. Ott hatan játszottak valamit, s egyikük éppen
veszített. Az illető eldobta kártyalapjait, majd kedveszegetten felállt, s így megürült egy hely az
asztal mellett. A nyertes ugyanakkor nevetett; mély, zengő hangja meleg hullámként hömpölygött
végig a termen.
Desmond McCain. Csak ő lehetett az. Alex akkor is ráismert volna, ha nem ő az egyetlen fekete
bőrű férfi a helyiségben. A szék, amin McCain elterpeszkedett, egy nagy ablak előtt állt, ami
keretbe foglalta őt, mintha egy óriási festmény központi alakja lenne. Alex önkéntelenül elindult
felé. Eleget hallott McCainről ahhoz, hogy kedve legyen alaposabban megnézni magának az ősi
Kilmore kastély modern urát.
McCain összeszedte kártyáit, amelyek szinte eltűntek lapátkezében. Hatalmas ember volt, olyan
erőteljes kisugárzással, ami szinte mágnesként vonzotta Alexet. Tompán fénylő kerek, kopasz
feje olyan benyomást keltett, mintha soha nem is nőtt volna rajta haj. A szürke egy különös
árnyalatát mutató szeme sötéten parázslott, s a mosolya – nos, az szemkápráztató volt. Ő is
szmokingot viselt, de rajta – sokakkal ellentétben – természetesnek hatott ez az öltözék, mintha a
mindennapi viselete volna.
Öblös whiskys pohár állt az asztalon McCain előtt; azt most felemelte, de úgy ivott belőle,
mintha koktél volna: szívószállal, amit a szája sarkába dugott. Alexnak beugrott, mit mesélt
Edward Pleasure McCain sportsérüléséről. A történet tehát igaz. Ez az ember akkora ütést kapott,
hogy állkapcsa kiugrott a helyéből, és az orvosi műhiba véglegesítette a kóros állapotot. Olyan
volt, mintha valaki lefotózta volna McCain fejét, majd vízszintesen elvágta és néhány
milliméteres eltolódással ragasztotta volna újra össze a képet, elmozdítva a férfi száját a szemei
és az orra alól.
McCain mondott valamit, aztán elfordította fejét, és megint nevetett. Ekkor pillantotta meg Alex
az ezüst feszületet, amit a férfi nem a nyakában, hanem a fülcimpáján viselt. – A kereszt csupán
egy centiméteres volt, mégsem lehetett nem észrevenni a sötét bőrön – McCain tehát olyan
ember, aki nyíltan vállalja hitét, és szinte provokálja a vitát róla.
Alex közelebb lépett az asztalhoz. Az ott ülők a póker Texas hold-'em nevű változatát játszották,
vagyis öt, mindenki számára látható, közös lappal kombinálták saját kártyáikat. A játék
kimondottan magas tétekkel folyt, ezt Alex rögtön megállapította az asztalon elszórt színes
zsetonok számából és jelöléséből: csupa ötvenes meg százas, de még ötszáz fontos is akadt
köztük. A zsetonokat pénzért, névértéken árulták a kastély kaszinójában azzal, hogy a bevétel egy
része az ElsőSegélyt gazdagítja.
Alex érezte a feszültséget a levegőben. Lapok csusszannak az asztalon, majd néhány perc
elteltével több ezer font cserél gazdát. Az is látszott, hogy pillanatnyilag McCain vezet. Jókora
halom zseton gyűlt össze előtte, és csak egy játékostársa, egy borzas, ősz hajú, húsos arcú férfi
tudta többé-kevésbé tartani vele a tempót.
McCain most felnézett, és észrevette Alexet. Arcán azonnal mosoly jelent meg – abból a
hívogató fajtából, ami azt sugallja, hogy két ember réges-rég ismeri egymást.
– Jó estét – zendült a házigazda hangja. – Üdvözöllek a Kilmore Kaszinóban. Hanem úgy nézem,
egy kicsit fiatal vagy még az efféle játékhoz. Megtudhatnám a nevedet?
– Alex Rider vagyok.
– Én pedig Desmond McCain. Épp az utolsó partira készülünk. Nincs kedved beszállni, fiam? A
játék jótékony célú, ne törődjünk hát most a törvényes korhatárral.
McCain a megürült székre mutatott. Kiugrott állkapcsával nem tudta tökéletesen kiejteni az f és r
hangokat, s Alexnek az volt a benyomása, hogy általában is kissé nehezére esik a beszéd.
– Érdekes volt a ma esti lapjárás. No de lássuk, akar-e még mondani nekünk valamit a kártya
éjfél előtt.
Alex tudta, hogy hibát követ el. Az lett volna a dolga, hogy megkeresse Edward Pleasure-t.
Ebben egyeztek meg Sabinával. Haza akarnak menni. De McCain invitálásának ebben a
helyzetben kihívás íze volt. Ha meghátrál, bátortalan kis taknyosként fogják elkönyvelni.
Az előző partit McCain nyerte; most szépen feltornyozta zsetonjait, köztük azokat, amelyek az
imént kiesett játékostól szálltak át rá. Alex leült az üres székre.
– Helyes! – mosolygott a házigazda. – Ismered a Texas hold'em szabályait?
Alex bólintott.
 – Itt nem babra megy a játék. Kétszáz a beugró, és ötven font a legkisebb tét. Elhoztad a
zsebpénzedet?
Néhányan nevettek. Alex nem törődött velük.
– Egyáltalán nem hoztam pénzt – felelte.
– Nem baj, a beugrót elengedjük, én meg hitelezek neked. Ez az utolsó parti, úgyhogy ötszáz
bőven elég lesz. – Alex elé tolta a zsetonokat. – Ha többen vagyunk, izgalmasabb a játék, te meg,
ha ügyes vagy, megnyerheted egy új PlayStation árát!
Alexszel együtt most újra hatan ültek az asztalnál: három férfi, két nő és ő. McCain szomszédja
egy fekete hajú nő volt – ismerős volt Alexnek, úgy vélte, talán tévé bemondónő lehet. Mellette
egy idősebb férfi ült, aki szálegyenes tartásával nyugállományú katona benyomását keltette, és
rezzenéstelen arccal koncentrált. Közte és Alex között foglalt helyet az ősz férfi – habitusa
alapján Alex könyvelőnek vagy bankárnak nézte –, s a kört egy vörös hajú skót nő zárta, aki
szorgalmasan kortyolgatta a pezsgőt, bár szemlátomást máris többet ivott a kelleténél.
A krupié kevert, majd minden játékosnak kiosztott két-két, színével lefelé fordított kártyát. Alex
nem volt teljesen kezdő a pókerben: nagybátyjával, Ian Riderrel és Jack Starbrighttal jó néhány
partit játszott le olyan korában, amikor más gyerekek Postás Pat kalandjain izgulnak. Tudta, hogy
a Texas hold'em lényege a blöffölés. Az ember lapkombinációkra vár: párra, drillre, fullra, sorra
és így tovább. A dologban kulcsszerepet játszik a két rejtett lapja, amelyek lehetnek
fantasztikusak és lehetnek értéktelenek – a lényeg az, hogy senki ne sejtse, mifélék.
Alex figyelte McCaint, aki hüvelykujjával megemelte lapjai sarkát, és elmosolyodott – nem is
próbálta titkolni elégedettségét. Persze az is elképzelhető volt, hogy csak blöfföl, de Alex olyan
embernek nézte, akinek a ravaszsága nem terjed ki érzelmeinek leplezésére. Biztató kártyái
lehettek: magas lapok vagy egy pár. Alex most megnézte saját kártyáit – azok nem voltak túl
izgalmasak. Egykedvű arcot vágott.
– Na, lássuk – szólt McCain. Elkezdődött a licitálás.
Alex kölcsönkapott zsetonjaira pillantott, és arra gondolt, hogy hasznosabban is el tudna költeni
ötszáz fontot. McCain száz fonttal kezdte a licitet, mire a tévé bemondónő azonnal bedobta
lapjait.
– Maga ellen nincs értelme játszani, Desmond – jelentette ki erős skót akcentussal. – Mindig
nyer.
– „Mind futunk a versenypályán – felelte McCain –, de csak egy veszi el a jutalmat.” Pál első
levele a korinthus beliekhez, kilencedik rész, huszonnegyedik vers. – A katonához fordult. –
Maga tartja, Hamilton?
Hamilton is bedobta. A könyvelő, Alex és a vörös hajú nő betoltak egy-egy százfontos zsetont.
A krupié harminchoz közeledő sápadt, mosolytalan fiatalember volt. Szemlátomást zavarta, hogy
egy gyerek is ül az asztalnál, de azért kitette a három nyílt kártyát – a jlopot
–, és várta a következő licitkört.
Mikor az utolsó nyílt lap is az asztalra került, Alex az alábbi leosztást látta maga előtt a zöld
posztón.
J♦7♣ A♥ 9♥j♥
Háromszáz fontjába került, hogy idáig eljusson – McCain ellen játszva. Hárman maradtak
a partiban. A másik nő is kiszállt, Alexre, a könyvelőre és McCainre hagyva a csata megvívását.
Az a tény, hogy a treff ászon kívül immár egy bubi pár is volt az asztalon, még izgalmasabbá
tette a partit. McCain kíváncsi volt, akar-e még mondani valamit a kártya aznap este – hát a
kártya most kiabált. Ha ez igazi kaszinó lett volna még többjátékossal, a tétekből több százezer
font is összegyűlhetett volna – de még így is drága partinak ígérkezett. Alexnek csak kétszáz
fontja maradt, míg a könyvelő és McCain előtt egész zsetonhegy állt. Az is nyilvánvaló volt
azonban, hogy itt nemcsak a pénzről van szó. McCain nyugodt volt, mosolygott, de nagyon is
nyerni akart. Ez az ő partija, az ő kastélya, az ő estéje – legyen az övé a végső győzelem is.
Ezt a teremben tartózkodó többi vendég is érezte. Alex észrevette, hogy a rulett kerék már nem
forog. Mindenki a kártyaasztal köré gyűlt, hogy megnézze ezt a különös versenyt
– a két férfit, a tinédzserfiút és az öt papír téglalapot, amelyek a lefordított kártyákkal
kombinálva a diadalt vagy a bukást jelenthették.
– Érdekes leosztás – dörmögte McCain. – Ha valakinek van egy ásza, az már két pár. El lehet
vinni vele az egész kupacot…
Ezt vajon miért mondta? Tűnődött el Alex. A két pár nem olyan ritka a pókerben. Minek szót
fecsérelni rá? Talán beugratásnak szánta? El akarja terelni az ellenfelek figyelmét? Lehet, hogy
három egyformája van?
– Van egy ötletem – folytatta McCain. – Ez az este utolsó partija, tegyük egy kicsit
izgalmasabbá.
Színpadiasan felemelte a kezét, majd összeérintette hüvelykujjait, két tenyerét az asztalra
fektette, és előretolta az összes zsetonját. A tornyok egymásra borultak, s a kibicek mozgolódni
kezdtek az izgalomtól. Ez az emelés legalább tizenötezer fonttal növelte a tétet. Egy-két ember
tapsolt, és mindenki tudta, mit jelent McCain mozdulata. Mindent vagy semmit. Ettől fogva ez
olyan parti volt, amit egy komoly pókerjátékos élete végéig sem felejt el.
– Megkönnyíteni az ellenfelek dolgát – szólt McCain, és fél kézzel végigsimított az állán, mintha
a helyére akarná igazítani. – Ezt a tétet egyikük sem tudja tartani, de ma jótékonykodó
kedvemben vagyok. – Elmosolyodott saját tréfáján. – Ha felteszik az összes zsetonjukat, úgy
tekintem, hogy tartják a tétet.
A könyvelő dobolt az asztalon az ujjával.
– Most úgy csinál, mintha magánál volna a harmadik bubi? –tanakodott hangosan. Préselt
orrhangon beszélt, és apró, seszínű szeme ide-oda ugrált az asztalon fekvő lapok és McCain arca
között. Alex látta rajta, hogy rosszul fog dönteni.
– Szerintem blöfföl – folytatta a spekulálást a könyvelő. – Meg akar ijeszteni minket. Sajnálom,
de nem fog sikerülni.
Azzal betolta saját kupacát az asztal közepére, összekeverve zsetonjait McCainéivel. Durván
tízezer fonttal növelte a játék tétjét.
Összesen huszonötezer font. E pillanatban már senki nem gondolt jótékonykodásra. Egy mesés
összeg sorsa múlott most az asztalon heverő néhány kártyalapon.
Alex a saját zsetonjaira nézett. Azok szánalmasan kevésnek tűntek a nagy halomhoz képest, de
McCain ajánlata őrá is vonatkozott.
– Tartom.
– Kitűnő! – McCain a könyvelő felé biccentett. – Lássuk, mije van, Leo.
A könyvelő megfordította két lapját, s a kibicek tömegén elismerő moraj futott végig. Nála volt
még egy ász – a káró – és a pikk kettes. Ez az asztali lapokkal kombinálva egy ászpárt és egy
bubi párt jelentett. McCain ezt valóban csak három egyforma lappal tudta felülmúlni.
Most Alexnek kellett volna megmutatnia lapjait, de McCain nem törődött vele.
– Nagyon sovány, Leo! – kurjantott fel. – A kezembe adta magát az Isten, Sámuel könyve,
huszonharmadik rész.
Az ezüst feszület megvillant, mikor McCain előredőlt, és megfogta kártyáit. Utána egy
pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd egyenként megfordította a lapokat.
Az első kártya a treff bubi volt. Három egyforma. Leo veszített. De az igazi diadal csak most
következett. McCain megmutatta a másik lapját is, ami szintén egy fekete figura, a pikk bubi volt.
A nézők ujjongásban törtek ki. A Texas hold'em pókerben a négy egyforma esélye négy
ezeregyszáz-hatvannégy az egyhez. McCainnek hihetetlen szerencséje volt. Ami történt, azt
majdhogynem csodának lehetett nevezni.
Alex most már értette, miért beszélt McCain csupán a két párról. Értéktelenebbnek tüntette fel a
lapját a valóságosnál, hogy ellenfeleit felbátorítsa. És a taktikája, legalább is részben, bevált.
– Négy katonával megnyertem a csatát! – harsogta McCain, s az örömtől ragyogó szemmel
elkezdte besöpörni a zsetonokat.
– És az én lapjaim? – szólt közbe halkan Alex.
– A lapjaid? – pislogott McCain. Alexről már teljesen megfeledkezett. Most még egyszer az
asztalra pillantott, hogy legyőzze pillanatnyi elbizonytalanodását. Négy bubit semmi sem
überelhet… Semmi. McCain megnyugodott.
– Bocsáss meg, Alex – szólt. – Neked kellett volna másodikként terítened. De bepótoljuk, hisz
mind kíváncsiak vagyunk a lapjaidra. Nos, mid van?
Alex várt. Tudta, hogy mindenki őrá figyel, de valami okból fontos volt neki, hogy McCain még
inkább megjegyezze ezt a pillanatot. Talán csak azért, mert nem szerette, ha eleve legyőzöttnek
tekintik.
Megmutatott egy kőr nyolcast. Azután egy kőr tízest.
Hosszú, néma másodpercekig tartott, mire az emberek felfogták, mi történt. Aztán a döbbenet
moraja hangzott fel. A kőr hetes, kilences és bubi az asztalon volt. Ezek Alex lapjaival egyszínű
sort, flöst alkottak: hét, nyolc, kilenc, tíz, bubi. A póker szabályai szerint pedig a flös erősebb a
négy egyformánál.
Alex nyert.
McCain mozdulatlanná dermedt, még a kezét se vette le a zsetonokról. Alex tekintete pedig a
jókora rakásra siklott. Ez mind az övé! Néhány perc alatt több pénzt nyert, mint amennyit valaha
életében a magáénak mondhatott. Furcsamód mégis bánta, amit tett. McCain a házigazdája. Úgy
volt kitalálva, hogy ezen az estén ő legyen a király. Erre fel most elveszített huszonötezer fontot
olyasvalaki ellenében, aki az ő pénzéből ült lejátszani. Mi több, a barátai szeme láttára
megleckéztette őt egy vadidegen tizennégy éves fiú. Hogy fogja ezt lenyelni?
Alex felpillantott. McCain lángoló haraggal a szemében meredt rá az asztal túloldaláról.
– Sajnálom…
McCain összecsapta két kezét, mintha meg akarná törni a pillanat szörnyű varázsát. Ugyanakkor
hátradőlt és öblös nevetés szakadt fel belőle.
– így járnak az elbizakodottak! – harsogta, hogy mindenki hallja. – Beleestem a saját csapdámba,
és megvert egy gyerek, akiről azt se tudom, miért hívtam meg ma estére. Fejet hajtok! Szabályos
csatában győztél le, Alex. – Két hatalmas kezével eltolta magától a zsetonokat, mintha undorodna
tőlük. – A krupiétői megkapod a pénzedet. Le merném fogadni, hogy e pillanatban te vagy a
leggazdagabb tizenhárom éves gyerek Skóciában.
– Tizennégy éves vagyok – pontosította Alex. – És nem akarom megtartani a pénzt. Lemondok
róla az ElsőSegély javára.
A körülállók lelkes tapssal jutalmazták a bejelentést. McCain felállt.
– Igazán nagylelkű vagy – szólt. – Támogatod a pénzemből a segélyszervezetemet! –
Tréfálkozott, de szavainak éle volt. – ígérem, jó célra fordítjuk az adományodat.
McCain otthagyta az asztalt, s távoztában néhányan vállon veregették. Alex még egyszer
rápillantott ellenfele kártyáira: a katonákra, ahogy McCain nevezte őket. A hosszú hajú, tarka
tunikás, mellben elvágott és önmaguk tükörképéhez ragasztott alakok csúnyák voltak, afféle
torzszülöttek.
Marcona katonák az ő bátor, piros szívei ellen… De ez semmit nem jelent, hisz csak kártyákról
van szó. Kártyákról, amelyeket a krupié most besöpört, és eltüntetett a pakliban.
Túl a terepen

Huszonötezer font!
Alex a lovagterem felé menet végig az elmúlt percek eseményein töprengett. Rengeteg pénzről
mondott le gondolkodás nélkül. Legalább egy részét meg kellett volna tartania, vehetett volna
belőle valamit Jacknek vagy Sabinának. Dühösen megrázta a fejét. Nem. Ez az este a
jótékonykodásról szól. Az a pénz más pénze, sose volt az övé. Maga előtt látta Desmond McCain
haragos pillantását, amivel a felfedett flösre reagált. Lehet, hogy McCain keresztényként született
újjá, de továbbra sem szereti, ha legyőzik – Alex kételkedett benne, hogy valaha is újabb
meghívást kap a Kilmore kastélyba.
Sabina eltűnt, viszont Alex összefutott Edward Pleasure-rel a kastély számos folyosójának
egyikén. Az újságíró a botjára támaszkodva állt, és eszmecserét folytatott valakivel a Black
Berryjén. A háta mögött csigalépcső vezetett fel egy felsőbb emeletre.
Alex közeledtére Edward befejezte a beszélgetést.
– Liz volt az – tájékoztatta a fiút. – Még mindig nincs jobban, úgyhogy szerintem tényleg ideje
lenne hazaindulnunk.
– Felőlem mehetünk – felelte Alex. – Sabina se érzi jól magát itt. Fél tizenkettő volt. Még szűk
harminc perc, és jön, az éjféli visszaszámlálás, a léggömbök, a pezsgő és a kórusban elénekelt
Auld hang Syne, azután pedig – a beharangozás szerint – a legnagyobb tűzijáték Skóciában. A
vendégek már el is kezdtek visszaszállingózni a lovagterembe. Alex nem bánta, hogy lemarad a
parti fénypontjáról. Volt ebben a kastélyban valami, ami zavarta, nyugtalanította – talán az, hogy
olyan régi és úgy gubbaszt a tó fölötti sziklán, mintha el akarna rejtőzni a huszonegyedik század
elől. Jobban jár az ember, ha nem itt éri az újév.
– Hol van Sabina? – kérdezte Edward.
– Elment megkeresni önt.
– Akkor legjobb lesz, ha itt maradunk, és megvárjuk. Előbb-utóbb csak előkerül.
Alex fülét megütötte a táncteremből kiszűrődő zene – most már Michael Jacksont játszottak.
Még néhány vendég sietett el mellettük. Egyikük felismerte őt a kaszinószobából, és
rámosolygott. Azután megint kettesben maradtak Edwarddal.
– Na és várod már, hogy kezdődjön az iskola? – kérdezte az újságíró, csak hogy megtörje a
csendet.
– Igen, várom. – Saját válasza legalább annyira meglepte Alexet, mint a kérdés. Tényleg örült
neki, hogy iskolába járhat, mert ez a biztonságot jelentette számára. Az iskolában olyannak
érezhette magát, mint a többiek.
– Mit is mondtál, miről kell dolgozatot írnod?
Alex magával hozta a szünidei házi feladatát Skóciába, hogy a sok lazítás után megpróbálja
utolérni magát. – A GM-növényekről.
– „GM”?
– Génmódosított. Földrajzból tanultuk, hogy a tudósok át tudják programozni a termesztett
növényeket úgy, hogy egy csomó dologban másfélék legyenek. – Alex megpróbálta előásni
emlékezetéből az őszi félévben tanultakat. – Károly herceg sokat beszél erről a dologról, mert
attól fél, hogy véletlenül katasztrófát fognak okozni ezzel.
– A génmódosított növényeknél az igazi gondot az előállító cégek jelentik – vélekedett Edward.
– Hallottál már a terminátor génről?
Alex a fejét rázta.
– A terminátor gént azért építik be a növénybe, hogy meddővé tegyék. Hogy ne tudjon
szaporodni. Így ha az ember megint búzát vagy árpát, vagy egyebet akar vetni, megint fizetnie
kell a cégnek a vetőmagért. Érted, mi ennek a jelentősége? Aki uralja a géneket, az előbb-utóbb
az egész bolygót uralni fogja. Ez jó téma, lehet, hogy nekem is írnom kéne róla. A génmódosított
élelmiszerek igazából azért veszélyesek…
Ekkor léptek hangzottak fel a csigalépcsőn, és váratlanul megjelent a lefelé tartó Desmond
McCain. A kártyaasztalnál Alexnek nem tűnt fel, mennyire nagy termetű a házigazda. Több mint
két méter magas volt, válla széles, karja, mint a rönkfa – úgy festett, mint egy beöltözött
amerikaifoci-játékos. Élettörténete alapján legalább ötvenévesnek kellett lennie, de sokkal
fiatalabbnak látszott. Nyilván ügyelt a kondíciójára.
És riadt volt.
Próbálta eltitkolni, de az érzés kiült az arcára. Tekintete kissé ködös volt, görbe szája megfeszült.
Elkaphatott néhány mondatot Alexék beszélgetéséből, és valamin felizgatta magát. De min?
Hiszen csak egy házi dolgozatról csevegtek.
Edward Pleasure megfordult.
– McCain tiszteletes úr! – örvendezett.
– Mr. Pleasure… – McCain megállt. Alex látta az arcán, hogy oszt és szoroz, felméri a helyzetet.
Közben igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Végül továbbindult, s maga mögött hagyta az
utolsó lépcsőfokokat.
– Nagyon örülök, hogy el tudott jönni az én kis rendezvényemre
– szólt, majd Alexre mutatott. – Jól sejtem, hogy együtt vannak?
– Igen. Megismerkedtek talán?
– Pár perce lejátszottunk Alexszel egy partit. – McCain erőltetetten mosolygott. – Ha tudtam
volna, hogy önnel érkezett, talán óvatosabban licitáltam volna. Alex megkopasztott. – Most már
egy szinten álltak mind a hárman, de McCain így is két vendége fölé magasodott. – Hogy halad a
cikkel? – kérdezte.
– Készen van.
– Remélem, nem rejtett el benne kellemetlen meglepetéseket.
– Hamarosan meggyőződhet róla. A jövő hónapban megjelenik.
– Már le is adta?
– Még nem.
– Alig várom, hogy elolvashassam. – McCain úgy fürkészte az újságírót, mintha bele akarna
látni a gondolataiba. Egy hosszú pillanatig hallgattak. Aztán McCain pislogott, és arca
közönyössé vált.
– Most bocsássanak meg, de beszédet kell tartanom – szólt. –Nagyon köszönöm, hogy
megtisztelték a Kilmore kastélyt. Örülök, hogy újra találkoztunk, és örülök, hogy megismertelek,
Alex.
Azzal McCain lendületesen továbbindult a lovagterem irányába. Edward Pleasure megzavarodva
nézett utána.
– Ez meg mi volt? Alex vállat vont.
– Nem tudom. – Habozott. – Mintha valami felzaklatta volna.
– Nekem is úgy tűnt.
– Talán attól fél, hogy ön valami rosszat ír róla.
– Pedig attól nem kell tartania. Mondtam neked, hogy nem találtam semmi negatívumot róla. Ez
az ember áldás a világnak. A mai este is ezt mutatja. Megmozgatott egy seregnyi embert, és
fáradhatatlanul gyűjti az adományokat. Ez az élete…
Edward elhallgatott, mert ekkor feltűnt a folyosón a sietve közeledő Sabina.
– Apa! Már mindenütt kerestelek! Edward Pleasure átölelte lányát.
 – Elindulunk, jó? Anya még mindig ébren van. Koccinthatunk vele, amikor hazaérünk.
A kabátjukat a főbejáratnál adták le, így nem volt választásuk, át kellett menniük a lovagtermen.
Immár minden vendég odagyűlt: pezsgőspohárral a kézben néztek a karzat felé, ahol korábban a
dudások játszottak, s ahova most McCaint várták. Alex, Sabina és Edward csak hátakat láttak,
miközben a kijárat felé tartottak a félig üres büféasztal mentén.
Hirtelen fanfar hangzott fel – a hátsó falnál magányos trombitás állt, hangszere aranyosan
csillogott a gyertyafényben. A hangok zengve röppentek szét a teremben, s a vendégek
elcsendesedtek. Minden arcra várakozás ült ki.
McCain megjelent a karzaton, két oldalán egy-egy dudással, akik a díszkíséretét alkották. Alex
első bizarr gondolata az volt, hogy házigazdájuk dalolni készül – de aztán a dudások
hátrahúzódtak, és McCain egyedül nézett le a vendégseregre.
– Köszönöm valamennyiüknek, hogy elfogadták a meghívásomat – szólalt meg öblös
basszushangon. – ígérem, rövid leszek. Pontosan húsz perc múlva itt az éjfél, és akkor indul csak
be istenigazából a parti. Azokat, akik az egész éjszakát velünk töltik, a hagyományokhoz híven
haggisszd, répával és krumplival kínáljuk, majd búcsúzóul jó skót reggelit kapnak. És persze
hajnalig folyni fog a pezsgő.
Néhányan lelkesen tapsoltak. Az invitálásból kiderült, hogy napkeltéig mindenkit szívesen látnak
a kastélyban.
– Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat – folytatta McCain. – De a vidámság perceiben
sem szabad elfeledkeznünk róla, mennyi szörnyűség történik nap mint nap a világban, és hány
millió ember szorul a segítségünkre. Szeretném elmondani, hogy a belépők és a tombolajegyek
ára, a csendes árverés bevétele, valamint az önkéntes adományok mesés összeggel, négyszáz-
hetvenötezer fonttal gazdagították az ElsőSegélyt.
A vendégek megint tapsoltak, s Alex elszégyellte magát. McCain messzemenően jóvátette
minden esetleges múltbeli bűnét. Az egész este a rászorulók megsegítéséről szólt, és ezt ő, Alex,
ha akaratlanul és csekély mértékben is, de megzavarta.
McCain felemelte a kezét.
– Még nem tudom, mire fordítjuk ezt a pénzt, de köszönöm Istennek, hogy rendelkezhetünk vele.
– Úgy mondta ki az „Isten” szót, mintha ő és a Teremtő jó barátok lennének. – Most, az óévben
szörnyű árvizek pusztítottak Malajziában, Guatemalában kitört egy vulkán, legutóbb pedig történt
egy baleset az indiai Jowada atomerőműben, ami még sokkal, de sokkal, súlyosabb
következményekkel is járhatott volna. Mi ott is elsőként értünk a helyszínre, és a pénzünket
közvetlenül a rászorulóknak juttattuk el. A szeretet a tökéletesség kötele, amint azt Pál a kolossé
bélieknek írja. És a következő csapást, a világ bármely részén sújtson is le, mi tettre készen
várjuk…
Edward Pleasure időközben megszerezte a kabátokat – Sabina már fel is vette a magáét
–, s az egyik pincér ajtót nyitott a könyörtelen éjszaka hóförgetegére. Ideje volt indulni. Alex
még egyszer hátrapillantott, s úgy vette észre, hogy a karzaton álló Desmond McCain, mit sem
törődve hatszáz vendégével, őrá mereszti a szemét.
– Alex? – szólt rá Sabina.
Néhány másodperc múlva maguk mögött hagyták a kastély melegét, s futva indultak a kocsi felé,
amit Edward Pleasure már a távkapcsolóval kinyitott. Az indexlámpák barátságos narancssárga
villanással köszöntötték őket. A hó egész idő alatt kitartóan esett, s már vastagon borította a talajt
és a parkoló autókat. Nem sok hiányzott hozzá, hogy Sabina megkaphassa az áhított síelését.
Bekászálódtak a Nissan X-Trailbe, és sietve becsukták az ajtókat. Alex megint arra gondolt,
milyen szerencse, hogy terepjárót béreltek. Másként most bajban lennének.
– Micsoda éjszaka! – dörmögte Edward Pleasure, mintegy Alex gondolatát visszhangozva.
Elfordította az indítókulcsot – a motor megnyugtatóan felbrummogott –, majd megkereste a fűtés
állító-gombját, és maximális teljesítményre forgatta. Alex ezúttal is az anyósülésre, Sabina pedig
hátulra szállt be. – Attól tartok, az úton ér minket az újév. Legalább egy órába telik, mire ilyen
időben hazaérünk.
– Nem baj. – Sabina már neki is látott a fülhallgató kibogozásának. – A hideg futkározott a
hátamon ettől a partitól.
– Azt hittem, szeretsz bulizni.
– Szeretek, de nem olyan helyen, ahol mindenki legalább száz évvel öregebb nálam.
A friss hó ropogott a parkolóból kihajtó Nissan kerekei alatt. A havazás most átmenetileg elállt, s
ezt Edward Pleasure örömmel nyugtázta. Így valamivel jobban fog látni, miközben
lekormányozza az autót a tó melletti főútra vezető, behavazott szerpentinen. Alex vetett még egy
búcsúpillantást a Kilmore kastély hatalmas tömbjére. Látta a lovagterem táncoló lángok fényétől
izzó ablakait, és elképzelte, mi történik hamarosan odabent: McCain befejezi szónoklatát,
léggömbök röppennek a mennyezet felé, a vendégek puszilkodnak és énekelnek, még több
pezsgőt isznak, és áttáncolják magukat az újévbe. Örült, hogy korán eljöttek. Skóciában nagyon
jól érezte magát, de a partin, ahogy Sabina, ő se találta a helyét. Most meglazította és levette
csokornyakkendőjét. Jobb lett volna, ha el sem jönnek otthonról.
A baleset annyira hirtelen, annyira váratlanul következett be, hogy felfogni se volt idejük, mi
történik velük. Alex agya állóképek sorozataként rögzítette a hegyről lefelé vezető útjukat.
Edward Pleasure sebességet váltott, és a kocsi kissé felgyorsult. Mekkora sebességgel mentek?
Negyven kilométer per óránál biztosan nem többel. A lámpák a sötétségbe fúrták
fényszablyáikat. Sabina mondott valamit, és Alex hátrafordult, hogy válaszoljon.
Akkor hallotta a pukkanást. Távolról érkező hangnak tűnt, de ez csak érzékcsalódás lehetett.
Nyilván a motorban történt valami. A kocsi megremegett, majd oldalra rándult. Sabina
felsikoltott.
Teljességgel tehetetlenek voltak. Mintha egy óriási kéz elkapta és kicsiny játékszerként
megperdítette volna az autót. Alex érezte, hogy a kerekek csúsznak az úton. Edward megpróbálta
kikormányozni a kocsit, de hiába. Az irányíthatatlanná vált autó megpördült, az éjszakai ég
száguldani kezdett körülöttük, aztán a kerekek alól eltűnt a hóborította aszfalt, és Alexbe
belehasított a rémisztő tudat, hogy lesodródtak az útról, s a levegőben vannak, magasan a Loch
Arkaig fekete, fagyos vize fölött.
Egy fél másodpercig mintha mozdulatlanul lebegtek volna.
Aztán a kocsi előredőlt, és jött a zuhanás.
Pezsgő és halál

Nem volt megállás, csak fékezhetetlen szabadesés és tehetetlenség. Az Alex fejében

rögzült utolsó kép az volt, hogy Edward Pleasure tágra nyílt szemmel mered előre és megfeszült
kézzel markolja a kormányt, mintha áramütés érte volna. Odakint a feje tetejére állt a világ. A
fényszórók támolygó kört rajzoltak a tóra, ami az egész szélvédőt betöltve, megállíthatatlanul
rohant feléjük.
Belezuhantak a vízbe. A becsapódás rettenetes volt, egyszerre rántotta őket előre és hátra.
Alexben tudatosult, hogy a tavat vékony jégréteg borította – hallotta és érezte, ahogy a kocsi
szétrobbantja. Olyan volt, mintha egy tükröt áttörve valamely másik dimenzióba érkeztek volna.
Az autó egyetlen másodpercig sem lebegett a vízen; a zuhanás lendületétől hajtva belefúródott a
folyékony feketeségbe, mintha a víz polipkarokkal megragadta és magába rántotta volna. Az
addig érvényes valóság – Skócia, a kastély, a szilveszteréj – úgy eltűnt, mintha sose létezett
volna, s a helyét átvette… a semmi. A kocsiban minden fény kialudt, akárha vasfüggöny
ereszkedett volna az ablakok elé. Alex sose hitte volna, hogy létezik a földön ilyen tökéletes
sötétség.
Valami nekifeszült a testének, mintha agyon akarná nyomni. Pánik fogta el, két öklével
csapkodni kezdett, hogy megszabaduljon a támadótól. Nem kapott levegőt. Mi ez az ólomsúlyú
valami, ami az ülésbe préseli? Honnan került a kocsiba? Gondolkoznia kell, higgadtan, le kell
győznie a vakrémületet. A légzsák. Hát persze. Nyilván kirobbant a becsapódás pillanatában.
Levegő. Levegőre lesz szüksége. A kocsi még mindig süllyedt, egyre mélyebbre és
mélyebbre. Alex semmit sem látott, de érezte a növekvő nyomást a fülében. A dobhártyája egyre
jobban megfeszült, egyre jobban fájt. Milyen mély lehet a tó? A skóciai tavaknál a több száz
méteres mélység sem ritka. Addig fognak süllyedni, amíg a fenékre nem érnek,
és ott aztán meghalnak. Ami pár másodperce még egy húszezer fontos luxusautó volt, az
immár hármuk vaskoporsója.
Tompa puffanás és kis zökkenés – a kerekek az iszapos tófenéknek ütköztek. Alex minden
porcikájával érezte a sötétség tonnányi súlyát. A kocsi már nem mozgott, és ennek örülni kellett.
De milyen mélyen lehetnek? És ami a legfontosabb: mennyi idejük maradt? Az autó néhány
percnél tovább nem tud ellenállni a külső nyomásnak. Alex már hallotta is a csobogást, és érezte
a lábán a vizet, ami bizonyára a szellőzőcsöveken át ömlött be az utastérbe. Jeges volt a víz,
zsibbasztóan hideg, és már a bokájáig ért. Úgy érezte, mintha semmivé válna a lába, szép lassan,
centiméterről centiméterre.
– Alex?
Sabina hangja volt; a hátsó ülésről érkezett, de mintha kilométeres távolságból szólt volna. –Jól
vagy, Sabina?
– Igen. Azt hiszem. És apa?
Edward Pleasure-nek hangját se hallották, mióta az autó lesodródott az útról. Alex most
tapogatózni kezdett, és rátalált. Az újságíró a légzsákra dőlve ült ernyedten, mozdulatlanul..,
Talán csak elvesztette az eszméletét, talán súlyosan megsérült, de talán már nem is él. Alex nem
tudta megállapítani, milyen állapotban van, hisz semmit sem látott. Visszahúzta a kezét, és az
arca elé tartotta, olyan közel, hogy hozzáért az orrához. Azt se látta. Képtelen volt nyugodtan
lélegezni. Kétségbeesetten dörömbölt a szíve, mintha ugyanúgy bezárva érezné magát, mint ő
maga ebben a kocsiban.
Nyelt egy nagyot, és kipréselte magából:
– Apád nincs eszméleténél.
– Mi történt? – Hallatszott, hogy Sabinát a sírás fojtogatja, de minden erejével igyekszik
összeszedni magát.
– Nem tudom.
– Mi csináljunk?
Bár a tó fenekén néma csendnek kellett volna lennie, mindenfelől zajok hatoltak Alex fülébe. A
hirtelen lehűlő motor pengő és kongó hangokat hallatott; a Nissan nyikorgott a hatalmas külső
nyomással küzdve, a tóból pedig furcsa, kísértetiesen tompa hangok érkeztek. De a legrémisztőbb
zaj a beáramló víz csobogása volt.
A kocsiban kitartóan, megállíthatatlanul emelkedett a vízszint. Alex azon kapta magát, hogy a
bénító fagyosság a térdébe harap – pedig megesküdött volna rá, hogy pillanatokkal korábban még
csak a bokájáig ért a víz. Itt a tó fenekén az idő is másként működött. A percek órákká váltak, de
másodpercekben mérték egy élet hosszát. Motozás zaja hallatszott hátulról, majd megint
megszólalt Sabina:
– Alex… az ajtó be van zárva.
 – Ne is próbáld kinyitni!
Hasztalan gondolatok kergették egymást Alex fejében. A Nissanban talán automatikus lezáró
rendszer működik. Ha az ajtókat elektromos zár blokkolja, lehetetlen kinyitni őket. De nincs is
értelme elhagyni a kocsit. Meghalnak kint is, bent is.
– Mit csináljunk?
Alex még mindig nem látott semmit. Vakon a feje fölé nyúlt, s keze a tetőnek ütközött. Hol a
tükör fölötti belső világítás kapcsolója? Megtalálta, felkattintotta a lámpát. Semmi. Hát persze. A
víztől zárlatos lett a kocsi minden áramköre. De ekkor jött egy emlék: Edward Pleasure
megnézett egy térképet, mikor elindultak a Hawk's Lodge-ból – és egy zseblámpát használt.
Vajon hova tette?
Alex félretuszkolta a légzsákot, ami mindezidáig nagy labdaként ült az ölében, majd kitapogatta
a kesztyűtartót. Valahogy sikerült kinyitnia, s attól fogva még gyorsabban ömlött a víz a kocsiba.
Szent isten… Néhány percük van, semmiképp se több. A víz már az üléspárnán felül ért, Alex
combja között áramlott, és hihetetlenül hideg volt. Deréktól lefelé elveszítette a testét. Már a hasa
is elzsibbadt. Hamarosan víz alá kerül a feje.
De megtalálta, amit keresett. Egy nehéz, gumiborítású rúd akadt a kezébe: Edward zseblámpája.
Bekapcsolta, és hatalmas megkönnyebbülésére fénynyaláb hasított a sötétségbe.
Alex sok drámai helyzetet élt át az elmúlt évben, de amit most a zseblámpa bizonytalan fényénél
látott, örökre beleégett az emlékezetébe. Egy lidérces álomban találta magát. Csapdában, ahonnan
nincs menekvés.
Az autó már félig megtelt fekete, olajszerűen sűrűnek tetsző vízzel, ami a szellőzőnyílásokon át,
két egyenletes sugárban ömlött az utastérbe. Az ablakokon túli világot a vaksötét semmi töltötte
be, s maga az üveg sem tűnt üvegnek többé. Ha élve eltemetik őket, akkor sem festett volna
másként a helyzet. A két légzsák majdnem teljesen betöltötte a kocsi első felét. Vérző seb mutatta
Edward Pleasure halántékán, hogy hol érte az ütés, amitől eszméletét vesztette. Alex kicsatolta a
biztonsági övét, és hátrafordult. Soha nem látta még ilyen rémültnek Sabinát. A lány felhúzta a
lábát – hiába, mert a víz már az egész hátsó ülést elborította –, s ázott estélyi ruhájában vadul
remegett a hidegtől és félelemtől.
A sírjukban ültek egyedül, magukra maradva. Nyilván senki nem látta, hogy az autó lesodródott
az útról. Soha senki nem fog rájuk találni, még holtukban sem. A világ azt fogja hinni, hogy
köddé váltak.
– Alex… – Sabina mint a megmentőjükre, úgy meredt a zseblámpára. – Mi történt? – kérdezte
újra.
– Nem tudom. Irányíthatatlanná vált a kocsi. –És apa…?
– Ne, aggódj, lélegzik.
A zseblámpa kihagyott, s egy fél másodpercig teljes sötétség borult rájuk. Nem romolhat el!
Alex úgy szorongatta a lámpát, mintha akaraterejével működésre tudná bírni az elemeket.
– Ki kell nyitnunk az egyik ablakot.
– Minek?
– Hogy kiegyenlítődjön a külső és a belső nyomás. Akkor kinyílnak az ajtók.
– Igen, mi meg vízbe fulladunk.
– Nem. – Alex a fejét rázta. – Nem süllyedtünk olyan sokat. Húsz méternél mélyebben nem
lehetünk.
– Húsz méter nagyon sok.
Alex teleszívta a tüdejét levegővel. Tudta, hogy nem sokszor teheti már meg ezt. A vízszint
gyorsan emelkedett, mind több levegőt szorítva ki az utastérből. A beáramlás megszűnik ugyan,
amint a víz ellepi a szellőzőnyílásokat, de attól kezdve egy zárt buborékban fognak ülni, ahol
igen hamar elfogy az oxigén. Sabina téved: nem vízbe fognak fulladni, hanem saját kilélegzett
szén-dioxidjukba.
– Ki kell jutnunk a kocsiból, hogy kiúszhassunk a felszínre – vonta le a következtetést Alex. –
Nincs sok időnk.
– És mi lesz apával?
– Őt bízd rám.
– De hogy nyitjuk ki az ablakot?
A Nissan minden ablaka elektromos emelővel volt felszerelve, márpedig ilyen nagy külső
nyomás mellett a motorok akkor se tudták volna megmozdítani az üvegtáblákat, ha az
akkumulátor valami csoda folytán képes lett volna még áramot leadni. Ki kell törniük az üveget.
Alexnek átfutott az agyán, hogy felemeli a lábát, és a cipője sarkával belerúg az ablakba, de
rögtön el is vetette az ötletet: nem tudna a megfelelő szögbe helyezkedni, és nem is lenne elég
ereje hozzá, hogy elbánjon az edzett üveggel.
Egy kalapács vagy balta kellene. Vagy bármi, ami nehéz és fémből van. Tűzoltó készülék? Nincs
a kocsiban. Golfütő? Edward Pleasure hozott magával golffelszerelést, de ezen az estén Hawk's
Lod-ge-ban hagyta, nem tette be a kocsiba.
Aztán jött az ötlet.
– Sabina, hol van apád sétabotja?
– Itt, nálam.
– Add ide! – Alex hallotta a rettegést saját hangjában. Ahogy teltek a másodpercek, nőttön nőtt
benne a pánik.
Sabina nem húzta az időt, előredugta a sétabotot, és Alex gyorsan megvizsgálta a lámpa
fényénél. A kacsacsőrt mintázó fogantyú fémből volt, alkalmasnak tűnt arra, hogy kalapács
gyanánt használják – de a nyele, maga a bot túl hosszú volt. Rövidíteni kellett rajta, hogy a szűk
helyen meglendíthesse. De hogyan törje el?
– Fogd meg! – Sabina kezébe nyomta a lámpát. – Világíts nekem!
– Mit akarsz csinálni?
Alex nem válaszolt. Emelőrúd módjára átdugta a sétabotot a kormányon, majd minden erejét és
felsőteste egész súlyát beleadva előrelendült ültében. Az erős farúd nyekergett, de nem tört el. A
víz már Alex mellkasáig ért. Mintha a halál markolta volna jeges kezével a testét. Újra
előrelendült, és ezúttal sikerrel járt: a bot kettétört.
Nem volt vesztegetni való idő. Alex jól megmarkolta a hevenyészett kalapács fél méteresre
rövidült nyelét.
– Kitöröm az ablakot! – kiáltotta hátra Sabinának. – Vegyél nagy levegőt! Amint ellep minket a
víz, ki tudjuk nyitni az ajtót!
Sabina bólogatott. Túlságosan fázott, vagy túlságosan félt ahhoz, hogy beszélni tudjon.
Alex felkészült az ütésre – aztán eszébe jutott még valami, amit akkor tanult, mikor még a
nagybátyjával búvárkodtak.
– Ne tartsd bent végig a levegőt! – utasította Sabinát. Ez volt a búvárbalesetek leggyakoribb oka.
Ha Sabina emelkedés közben visszatartja a levegőt, a nyomásváltozás kilyukasztja a tüdejét. –
Ússz, amilyen gyorsan csak tudsz! És közben dúdolj!
– Mit dúdoljak, Alex? hzAuld hang Syrae-t?
Alex közel állt hozzá, hogy elmosolyodjon. Csak Sabina volt képes rá, hogy ilyen helyzetben
viccelődjön.
– Mindegy, mit dúdolsz – felelte. – Lassan fújd kifelé a levegőt, az a lényeg.
Alex kikapcsolta Edward biztonsági övét, és megbizonyosodott róla, hogy a vezetőoldali ajtó
nincs bezárva belülről. A vízszint emelkedése lelassult, de nem sok oxigén maradt már a
számukra. Alex jól megmarkolta a törött sétabotot, meglendítette, és teljes erőből rácsapott vele
az utas oldali ablakra, annak is a felső részére. A kacsacsőr éles koppanással ütközött az üvegnek.
Sabina odavilágított a lámpával. Pókhálószerű repedések jelentek meg az ablakon, néhány csepp
víz is bepréselődött, de az üveg kitartott. Csak képzelődöm, vagy máris légszomjam van? –
gondolta Alex, miközben másodszor, majd harmadszor is lecsapott az ablakra.
A harmadik ütéstől szétrobbant az üveg, s Alexet abban a szempillantásban kilökte az ülésből a
betóduló víz. A zseblámpa kialudt, és olyan hirtelen lett újra koromsötét, hogy Alex először azt
hitte, elvesztette az eszméletét. De nem, magánál van, hisz tud gondolkodni. Vajon sikerült-e
Sabinának kinyitnia az ajtót? A lányért már nem tehetett semmit, önmagát kellett kiszabadítania –
és Edward Pleasure-t.
Vakon tapogatózva megkereste az ajtó kilincsét. Be kellett látnia, hogy alábecsülte a betóduló
víz erejét – úgy érezte, mintha acélpántok szorítanák a mellkasát, s minden erejére szüksége volt,
hogy a tüdejében tartsa a levegőt. Közben meghúzta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Habozás nélkül
oldalra lendült hát, és kirúgta magát a kocsiból.
Ott lebegett a koromsötétben, és fogta az ajtót. Tudta, ha elengedi, többet nem találja meg a
kocsit, és akkor Edward Pleasure megfullad. A jeges víz tépte-marta az arcát, de nem törődött
vele. Az ajtókeretbe kapaszkodva átlökte magát a kocsi teteje fölött a túloldalra, s ott keresni
kezdte a kilincset. A tüdeje máris követelni kezdte az újabb adag oxigént. Belülről kellett volna
kinyitnia az ajtót, értékes másodperceket nyert volna vele.
Csapkodó keze a visszapillantó tükörnek ütközött, de a zsibbasztó hidegben nem érzett
fájdalmat. Aztán egyszerre a markában volt a kilincs, s csak meg kellett húznia. Az ajtó kinyílt. A
felhajtóerő húzta őt, s rugdosva tudta csak a kocsi mellett tartani magát. Benyúlt az utastérbe, és
átkarolta Edward Pleasure ernyedt testét, de nem tudta kihúzni. Az újságíró beszorult a
kormánykerék és az ülés közé.
A tüdeje levegőért sikított, a felszín húsz méter messze volt, és Alexben megszólalt az életösztön
sátáni, kísértő hangja. Hagyd itt! Magaddal törődj! Majd azt mondod Sabinának, hogy nem
tudtad kiszabadítani. Ha nem indulsz el felfelé, mindketten meghaltok.
A légzsák a probléma, az szorítja az ülésbe Edwardot. Alexnél ott volt a sétabot. Maga se tudta,
miért, de az utolsó pillanatban az övébe dugta az ablaktörő szerszámot. Most gyorsan előhúzta –
ezúttal a kacsacsőrt markolta meg –, és a bot törött végét a zsákba döfte. A nejlon átszakadt, s
nyomban kövér buborékok ütköztek Alex kezének és arcának. Erős kísértést érzett, hogy
lélegezzen belőlük, de eszébe jutott, hogy nem segítene magán vele, mert ez nem levegő, hanem
nitrogén. A légzsák leeresztett, s Alex most már ki tudta húzni az ülésről Edwardot.
A kocsiból tehát kijutottak. De merre van felfelé? Alex a szájából kiszökő buborékokat sem látta
a sötétben. A bőrén se érezte, merre távoznak. A szörnyű hidegtől egész teste érzéketlenné vált.
Nem tehetett mást, az ájult Edwardot magához szorítva rugdosni kezdett, s abban reménykedett,
hogy a gravitáció, a felhajtóerő vagy bármi egyéb a helyes irányba indítja el. Az ernyedt test
lefelé húzta őt, akadályozta a menekülésben, s a sátáni hang megint megszólalt a fejében. Ereszd
el! Ne törődj vele! Magadat mentsd! De nem, Alex csak még jobban megfeszítette ölelő karját, és
elkeseredetten rúgta a vizet.
Közben nem feledkezett meg saját tanácsáról sem, és dúdolt – vagy inkább kétségbeesetten
nyöszörgött. Mi van, ha tévedett, és a Nissan harminc vagy akár ötven méter mélyre süllyedt?
Felfelé nézett, de nem látott derengést, semmi sem jelezte, hogy közeledne a felszín. Rúgni kell,
még egyet és még egyet. Még csak azt sem érezte, hogy haladna. És Edward? Honnan tudhatja,
hogy egyáltalán él-e még?
Most már fájt a mellkasa. A tüdeje levegőért üvöltött, és tudta, hogy már nem sokáig lesz képes
legyőzni ösztöneit. Fél perc alatt mászott át a kocsi túloldalára. További fél perc alatt szabadította
ki Edwardot. Azóta még egy perc telhetett el. Ez még nem olyan sok idő, ennél tovább is vissza
tudja tartani a lélegzetét!
De nem ilyen hidegben. A Loch Arkaig jeges vize elgyengítette. Mindennek vége. Már dúdolni
sem tudott, nem maradt levegője, amit kipréseljen magából. Kétségbeesett zokogással kitátotta a
száját…és levegőt szívott be. Felért a felszínre, de úgy, hogy észre sem vette, hogyan és mikor.
Se a feje, se a válla nem ütközött jégnek. Egyszerűen csak arra eszmélt, hogy levegő hatol a
tüdejébe. Mikor kitisztult a látása, a felhők mögé bújt hold tompa fényében szállingózó
hópelyheket pillantott meg. Rugdosnia kellett, hogy Edward Pleasure fejét a víz fölött tudja
tartani, és az a rémisztő gyanú éledt benne, hogy az egész mentőakció hiábavaló volt. Sabina apja
nem mutatta jelét, hogy élne. Ijesztően úgy festett, mint egy halott.
És hol van Sabina? Alex szólítani akarta a lányt, de mindene megfagyott. .. a tüdeje, a
hangszálai. Rugdosva forgolódni kezdett a vízben. Tekintete a Kilmore kastély fényes ablakaira
siklott. A part húsz méterre lehetett tőle. És egyedül volt. Sabina tehát nem érte el a felszínt.
– Aaaaah…
De, mégis. A fekete víztükör loccsanva megtört, és a szétszaladó hullámok között felbukkant
Sabina feje. Krétafehér volt az arca, hosszú haja kibomlott, és szétterült a vízen. Szólni akart
Alexhez, de túl gyenge volt hozzá. Némán néztek hát egymásra, és a tekintetük többet mondott,
mint amit szavakkal ki tudtak volna fejezni. Aztán Sabina megfogta apja karját, hogy segítsen
Alexnek, majd fél kézzel, esetlenül evickélni kezdtek a part felé.
Alex jól tudta, hogy megpróbáltatásaik még nem értek véget. A vízbefúlás réme már nem
fenyegette őket, de a fagyhalálé igen. Testhőmérsékletük bizonyára vészesen lecsökkent, tehát a
partra érve a lehető leghamarabb segítséget kell találniuk, mert a szervezetük előbb-utóbb feladja
a harcot. De ki segítene rajtuk? A Kilmore kastély túl messze van, s ilyenkor éjféltájban távozó
vendégekre se számíthatnak. Márpedig Edward Pleasure-nek sürgősen orvosi segítség kell – ha
lehet még egyáltalán segíteni rajta.
Dörrenés rázta meg a levegőt, s Alex egy szörnyű pillanatig azt hitte, lőnek rájuk – de aztán az
égre robbanó fehér és ezüst fénygömb megadta a magyarázatot: kezdetét vette McCain tűzijátéka.
Elmúlt hát éjfél, s ez már az újév – ami számukra egy rettenetes éjféli úszással kezdődött. Az égi
látványosság folytatódott, ragyogó, színes fények festették meg a fodrozódó vizet, s Alex lelki
szemei előtt látta a vendégeket, amint kabátban-sálban álldogálnak a tornyokon, és pezsgőt
szürcsölgetve, a szokásos ámuló hangok kíséretében figyelik, mint robbannak szét sorban az égre
röppenő mázsás rakéták. Vajon mit szólnának, ha látnák, mi történik odalent a mélyben? Pezsgő
és halál. Hihetetlen, hogy ez a kettő ilyen jól megfér egy időben és egy helyen.
Öt percbe telt, mire elérték víz szélét, és kínkeservek árán kivergődtek a palaszürke, éles
kövekkel borított partra. Alex még mindig nem érezte se a kezét, se a lábát. Olajos mocsok tapadt
a bőrére, s még mindig tele volt szeme-szája az arcán lecsorgó vízzel. Gyanította, hogy úgy néz
ki, mint egy vízi szörny.
Azonban e pillanatban sokkal jobban aggódott Edward Pleasure-ért, semmint hogy több
gondolatot vesztegessen külsejére. Sabina segítségével a hátára fordította az újságírót, és letérdelt
mellé. A Brecon Beaconsban kapott SAS-kiképzése az újraélesztésre nem terjedt ki, de az
iskolában szerencsére tanult elsősegélynyújtást. Szisszenve-vijjogva felröppent egy rakéta, s a
robbanást követően kigyúló vörös fény megvilágította Edward arcát. A szeme csukva volt. Alex
megbizonyosodott róla, hogy semmi nem állja a levegő útját a szájában, majd kitapogatta a
szegycsontját, kezeit egymásra helyezve rátenyerelt, és pumpáló mozdulatokkal masszírozni
kezdte a szívét.
Sabina vadul remegett. Lehet, hogy sírt, de nem jött ki hang a torkán. Látszott, hogy az utolsó
csepp ereje is elhagyta. Növekvő kétségbeeséssel, tehetetlenül nézte, hogyan igyekszik Alex
megmenteni az apját. Edward Pleasure ernyedten, mozdulatlanul feküdt a kavicsos parton. Aztán
egyszer csak – a tíz- vagy tizenegyedik pumpálás után – köhögött, és jó adag víz ömlött ki a
száján. Sabina azonnal megragadta a kezét, s abban a pillanatban Edwardnak kinyílt a szeme.
Alex megkönnyebbülten sóhajtott. Örült, hogy az újraélesztés sikeres volt, s egy kicsit annak is,
hogy nem kellett szájon át lélegeztetnie Edwardot.
Szapora pattogás közepette ezüstös szikrák százai gyúltak az égen s hullottak lassan a tó tükre
felé.
– Segítséget kell szereznünk. – Ezt akarta mondani Alex, de átfagyva csak annyit bírt kinyögni,
hogy „se-ke-szez…” Képtelen volt parancsolni a testének, vacogott a foga, minden tagja
remegett, és a nyakában meg a vállában görcsbe merevedtek az izmok. Látta, hogy Sabina haján
hópelyhek gyűlnek. Soha életében nem fázott még ennyire. Még néhány perc itt a szabadban, és
mindhárman menthetetlenül megfagynak.
És akkor bekövetkezett az éjszaka minden addigi eseményét betetőző csoda. Alex kavicsok
csikorgását hallotta, és a zaj irányába fordult. Egy férfi sietett feléjük, pokróccal a kezében – de
úgy, mintha odavarázsolták volna. Alex komolyan azt hitte, hogy hallucinál. A tűzijáték fel-
felvillanó fényében lehetetlen volt kivenni a közeledő ember arcvonásait, de az látszott, hogy
nem szmokingot visel. Tehát nem a partiról érkezett.
A férfi megállt mellettük.
– Láttam, mi történt! – tört ki belőle a szó. – Azt hittem, belefulladtatok a tóba. Jól vagytok?
Tudok járni?
– A kocsink… – Alex a tó felé mutatott. A víztükör egy másodpercig smaragdzölden ragyogott,
s egyidejűleg hatalmas tűzkarika rajzolódott ki az égen.
– Tudom, láttam. De most gyerünk, siessünk, hogy minél előbb átmelegedhessetek. – A férfi
Sabina vállára terítette a pokrócot. Épp mikor lehajolt, újabb rakéta robbant fel az égen, s a fény
megvilágította a profilját. Alex most már látta, hogy segítőjük fiatal, húszegynéhány éves, és
vagy indiai, vagy pakisztáni. Sabina összehúzta magán a pokrócot, a fiatalember pedig kibújt a
dzsekijéből, és Alex felé nyújtotta.
– Vedd fel! – utasította. – Mit gondoltok, tudtok gyalogolni? A kocsim fent van az úton. Nincs
messze, öt perc alatt elérjük. Ha beültetek, már nem lesz baj.
Edward Pleasure kezdte visszanyerni az erejét. Nagy nehezen feltámaszkodott a fél könyökére,
amikor is újabb köhögési roham fogta el.
– Mi történt? – kérdezte utána suttogásnál alig erősebb hangon.
– Ne most beszéljük meg, uram. Lesz még rá idő. Most mennünk kell…
A tűzijáték véget ért, az ég végleg elsötétült. Alex hallotta a kastélybeli vendégek tapsát, s egy-
egy szilveszteri kürt is megszólalt odafent. Ideje volt feltápászkodniuk, ami nem ment könnyen.
Alexnek és Sabinának támogatniuk kellett Edward Pleasure-t, bár ők maguk is támogatásra
szorultak volna. A hó úgy kavargott körülöttük, mintha vissza akarná tartani őket, de a semmiből
előbukkant férfi segítségével valahogy mégis sikerült elvergődniük a parti sáv széléig. Onnan
ösvény vezetett fel a műútra, s néhány lépés után megpillantották a fiatalember járművét, egy
fehér furgont, ami bekapcsolt világítással és vészvillogóval parkolt a padkán. Ez a látvány utolsó
erőtartalékaik bevetésére sarkalta az átfagyottakat, akik további egyperces botladozás után
behanyatlottak a kocsi rakterébe.
– Túl vagyunk a nehezén! – biztatta őket az idegen, aki kabát nélkül maga is átfázott, s kissé
dideregve állt a hátsó ajtónál. – Megyünk a kórházba. Most már minden rendben lesz. – Azzal
rájuk csukta az ajtót, bezárva őket a sötét raktérbe.
Csupasz fémen hevertek, testük alatt és körül tócsába gyűlt a ruhájukból csorgó víz. Sabinának
csak az orra látszott ki a pokrócból. Edward Pleasure félig ájultan feküdt. Alex hallotta, hogy a
fiatalember beszáll, s a kocsi szinte azonnal meglódult. Alex örömmel állapította meg, hogy
bőrének zsibbadt érzéketlensége szűnőben van: a sofőr a maximumra kapcsolta a fűtést, s ő érezte
arcán a meleg fuvallatot.
Egyórás utazás után érkeztek meg az invernessi kórházba, s további két óta telt el, mire Liz
Pleasure befutott. Addigra mindhárman részesültek a kihűlés és a sokk megkívánta ellátásban,
kaptak forró levest meg ágyat, és melegítőpárnákat a takarójuk alá. Olyan ápolónők viselték
gondjukat, akik a kedvükért hajlandóak voltak végigdolgozni a szilvesztert, s akiket a hálás Alex
igazi földre szállt angyalokként könyvelt el. A fiatalember, aki megmentette őket, úgy távozott,
hogy a nevét se adta meg. Előzőleg csak annyit mondott nekik magáról, hogy beszállító, és a
Kilmore kastélyba tartott. De vajon mit szállíthatott éjfélkor? Alexnek akkor nem volt kedve
kérdezősködni, de most szöget ütött a fejébe a dolog. A furgon raktere teljesen üres volt…
Másnap reggel mindhármukat elengedték. Edward Pleasure magára vállalta a felelősséget a
balesetért, Alex és Sabina pedig nem voltak olyan állapotban, hogy kedvük legyen vitába szállni
vele. Abban hallgatólagosan megegyeztek, hogy téli üdülésüket lerövidítik – az eset után
vonzóbbnak érezték ugyanis a füstös várost a skóciai hegyeknél és tavaknál.
Az üres időben, amíg a londoni gépre vártak, Alex azt latolgatta, elmondja-e a többieknek, mit
látott fél másodperccel azelőtt, hogy a Nissan megcsúszott az úton. Nem volt száz százalékig
biztos a dolgában, és nagyon szerette volna hinni, hogy téved.
Közvetlenül azelőtt, hogy a kocsi irányíthatatlanná vált, a látómezeje szélén, az autó mögött és
fölött apró villanást, s szinte egyidejűleg távoli pukkanást érzékelt. Nem képzelődött, ebben
biztos volt. És pontosan tudta, hogy mit jelent, amit látott és hallott.
Azt, hogy egy mesterlövész vette célba őket a Kilmore kastély egyik lőrése mögül.
Az autó nem Edward Pleasure hibájából csúszott meg, hanem mert kilőtték az egyik abroncsát –
mégpedig szándékosan, pontosan azért, hogy a kocsi a tóba zuhanjon.
Bárki más mondhatta volna erre, hogy képtelenség, légből kapott mese – de Alex nem: ahhoz túl
sokszor vált célponttá életének legutóbbi egy évében. Valaki meg akarta ölni őket.
De ki?
Desmond McCain? Csak mert elvesztett egy pókerpartit? Nem – ez tényleg elképzelhetetlen.
Valaki más volt a tettes. Talán egy régi ellenség. Rosszakarókban Alex nem szenvedett hiányt.
De az is lehet, hogy nem is ő volt a célpont, hanem Edward Pleasure. Egy újságíróval sok
embernek lehet elszámolnivalója.
Alex úgy döntött, hogy inkább hallgat. Legutóbbi együttlétekor a Pleasure családdal – Dél-
Franciaországban – megtámadták őket. Most álljon eléjük, és jelentse ki, hogy megint ugyanaz
történt? Akkor Sabina egyszer és mindenkorra kizárná őt az életéből. Egyszerűbb volt
meggyőznie magát, hogy téved, képzelődik, mert kimerült, és mert amúgy is túl élénk a
fantáziája. Különben is, pár perc múlva felszáll a gép, elrepülnek délnek, és maguk mögött
hagyják az egész szörnyű kalandot.
De azért titkon, a lelke mélyén tudta, hogy áltatja magát. Mikor beszálláshoz szólították őket,
elszántan összeszorított fogakkal hajolt le kézipoggyászáért. A baj tehát még mindig utoléri. Hát
csak jöjjön, kövesse őt Londonba is. Történjék bármi, most már nem fogja váratlanul érni.
Kilenc kocka per másodperc

Alex örült, hogy újra otthon van.

Mikor megérkezett, Jack várta őt egy halom ajándékkal, amelyeket amerikai boltok akciós
kínálatából gyűjtött össze. Alex néha eltűnődött rajta, mit is gondolhatnak az emberek
kettejükről. Ez a lány a lógó ruháival, az égnek álló, vörös hajával és az örök mosolyával inkább
tűnik a nővérének, mint a házvezetőnőjének, az biztos. Jack, bár a törvényes gondviselője volt,
soha semmiért nem piszkálta, és sosem szidta le. Barátokként éltek együtt, és Alex tisztában volt
vele, hogy Jack nélkül aligha lett volna képes végigcsinálni az elmúlt évet. A lány tudta, mibe
keveredett, és próbálta rábeszélni őt, hogy szálljon ki a dologból – de sose állt az újába.
Jack hozott neki egy új farmert, két inget, egy Barack Obama képével díszített baseballsapkát,
meg egy rendőrségi stílusú napszemüveget. Alex az első este, vacsora közben elmesélte a
lánynak, hogy mi történt velük a Loch Arkaignál – de az orvlövészről szóló részt kihagyta, hogy
ne ijessze meg még jobban Jacket.
– Ez egyszerűen hihetetlen, de komolyan! – fakadt ki a lány. –Elmész egy elegáns szilveszteri
partira, és a végén egy húsz méter mély tó fenekén kötsz ki! Nincs még egy ember a Földön, aki
ezt össze tudja hozni magának!
– De hát nem én voltam! – tiltakozott Alex. – Nem én vezettem a kocsit!
– Tudod te, hogy miről beszélek. Hogy van Edward? És hogy van Sabina?
– Jól. Csak kiakadtak egy kicsit. Ahogy én is.
– Azt nem csodálom. Van valami elképzelésed, hogyan történhetett?
Alex habozott. Egyetlen dolgot nem akart: hazudni Jacknek.
– Azt senki nem tudja. Még nem emelték ki a kocsit. Lehet, hogy nem is fogják. Edward szerint
defektes lett az egyik kerék. Érzett valami furcsát, mielőtt megcsúszott az autó.
– És ki volt az a pasi, aki segített nektek?
– Nem tudjuk, lelépett. Meg se tudtuk köszönni neki, hogy összeszedett minket.
Alex tulajdonképpen csak azért számolt be Jacknek a balesetről, mert tudta, úgyis lebukna a
hétvégén, amikor kimennek együtt a Heathrow-ra, hogy elbúcsúzzanak Sabinától és a szüleitől.
Ez az utolsó találkozás egyébként nem volt túl meghitt hangulatú: ott álltak öten a hármas
terminál hideg fényű lámpái alatt, az emberek és poggyászok szorongató tömegében.
– Tavasszal találkozunk – mondta Edward Pleasure, miközben kezet rázott Alexszel. – A
házunkban van vendégszoba, csak rád vár. Majd lemegyünk a tengerpartra, kirándulgatunk a
Yosemite-ban, vagy ha ahhoz lesz kedved, üdülünk egyet Big Surön.
Sabina anyja öleléssel búcsúzott.
– Tudom, mit köszönhetünk neked – mondta csendesen. –Sabina elmondta. Ha te nem vagy ott,
Edward most is a tó fenekén lenne. – Alex hallgatott. Nem szerette, ha hálálkodnak neki, mindig
szörnyen zavarba jött tőle. – Remélem, meglátogatsz majd minket. És téged is szeretettel várunk,
Jack. Gyertek el együtt, ha tudtok.
Most Sabinán volt a búcsúzás sora. Egy kicsit félrehúzódtak Alexszel.
– Szia, Alex.
– Szia, Sabina.
– Nagyon király volt, amit a víz alatt csináltál. Mikor elkezdtem felfelé úszni, azt gondoltam,
hogy tutira meghalok, de apáért nem aggódtam, mert megígérted, hogy felhozod őt.
– Ahányszor csak együtt vagyunk, mindig bajt hozok a családodra – jegyezte meg Alex. Rendre
durva dolgok történtek velük Cornwallban, Dél-Franciaországban, és most Skóciában is.
– Eljössz majd San Franciscóba?
– Elmehetek, de akkor ott földrengés lesz, vagy nem tudom, mi.
– Nem baj. Akkor is szeretném, ha eljönnél.
Sabina a szüleire sandított. Azok háttal álltak nekik, néhány lépéssel odébb, és Jackkel
beszélgettek. Sabina gyorsan előredőlt, és arcon csókolta Alexet. Ezután hirtelen felgyorsultak az
események:
Edward, Liz és Sabina felkapták kézipoggyászukat, túlestek az útlevél- és a biztonsági
ellenőrzésen, aztán Sabina még egyszer hátranézett, integetett, majd szüleivel együtt eltűnt szem
elől.
Másnap elkezdődött az iskola, és a karácsonyi szünet emlékké fakult az órarendek, tankönyvek,
új tanárok és régi barátok forgatagában. A Chelsea-től másfél kilométerreészakra található,
kellemesen tágas Brookland középiskolát, amely mindössze egy évtizedes múltra tekintett vissza,
hangsúlyozott építészeti modernsége, plafonig érő ablakai és a tolakodóan élénk alapszínek
dominanciája dacára régimódi, barátságos hangulat jellemezte. A tanintézmény a diákok számára
szolid kék-szürke egyenruhát írt elő, s volt jelmondata is, méghozzá latin nyelvű: Pergő et
perago, ami úgy hangzott, mint két olasz kannibál neve, de igazból azt jelentette: „Próbálkozom
és elvégzem”.
– Nem szaladunk a folyosón, Alex!
Miss Bedfordshire, az iskolatitkár kilépett az egyik osztályteremből, és elállta Alex útját.
Köszönés helyett kedvenc figyelmeztetései egyikével fogadta a fiút – jóllehet Alex nem szaladt,
csak gyorsan lépkedett.
– Jó napot, Miss Bedfordshire!
– Örülök, hogy látlak. Jól telt a karácsony?
– Igen, köszönöm.
– És terveid szerint az egész tavaszi félévet velünk töltöd? Igazán üdítő változatosság lenne.
Alex az utóbbi időben legalább annyit mulasztott, mint ahányszor megjelent az iskolában, és
Miss Bedfordshire-nek bizonyos kétségei támadtak az orvosi igazolásokon szereplő különös
betegségsorozatot illetően.
– Remélem, tanárnő.
– Talán több gyümölcsöt kellene enned. Tudod: napi egy alma gyógyír minden bajra.
– Meg fogom próbálni, tanárnő. – Alex továbbsietett, de a hátán érezte Miss Bedfordshire
gyanakvó tekintetét. Néha eltűnődött rajta, vajon mennyit tudhat a dolgairól a tanárnő.
A következő húsz perc a viszontlátás örömének jegyében telt. Tom Harris szokás szerint késve
futott be új egyenruhájában, ami egy számmal nagyobb volt a kelleténél, s ezért szomorúan
lötyögött rajta. Tom szülei nemrég váltak el, a karácsonyt a bátyjánál töltötte,
Nápolyban. Alex mindkettőjükkel megismerkedett, amikor először volt dolga a Skorpiával – és
Tom volt az egyetlen ember az iskolában, aki tudott a kapcsolatáról az MI6-szel. A fiút két lány
kísérte, s Alex velük együtt ballagott be a tornaterembe, ahol a félévnyitó iskolagyűlést tartották.
A gyűlés a himnusz eléneklésével kezdődött – ez a környék többi iskolájában már nem volt
divat, de a Brookland igazgatója, Mr. Bray még mindig megkövetelte. A tornaterembe
zsúfolódott háromszáz fős tömeg borzasztó hamisan énekelt. A himnusz után mindenki leült, és
következett az ünnepi beszéd, ami szokás szerint túl hosszúra nyúlt, s ezúttal a tisztelet témáját
járta körül. – Tiszteljük egymást, tiszteljük magunkat, és főként: tiszteljük a közösséget. – Tom a
tenyerébe támasztotta arcát, és meredt tekintettel nézte a szónokot. Csak Alex vette észre az iPod
fehér zsinórját a fiú csuklójánál, és csak ő hallotta a Tom füle felől érkező halk „tucc-ta-ta-tucc”-
ritmust.
Az ünnepi beszédet Mr. Bray bejelentései követték. Az igazgató bemutatott egy új tanárt, és
közölte, hogy két oktató távozott az iskolából.
– Végezetül örömmel tudatom veletek, hogy újra használatba vehetjük a természettudományi
szárnyat, ahol tavaly egy titokzatos tűzeset nagy károkat okozott.
Alex zavartan fészkelődött. Igen közelről látta azt a tüzet, és pontosan tudta, hogy mi okozta.
Most örült, hogy Tom nem figyel se rá, se az igazgatóra. Barátja eleget tudott róla ahhoz, hogy
zavarát látva levonja a megfelelő következtetéseket.
– Jó munkát kívánok a felújított tantermekben. Tanuljatok szorgalmasan, legyen sikeres
félévetek…
 A gyűlés véget ért, és elkezdődött a tanítás. Történelem, matek és állampolgári ismeretek – Alex
órarendjében ez volt az aznap délelőtti menü. Ebéd után földrajz következett Mike Gilberttel, egy
göndör, szemüveges fiatal tanárral, aki csak ősz óta dolgozott az iskolában, és feltűnően kedvelte
az élénk színű nyakkendőket. Mr. Gilbertet még hevítette a kezdő tanárok lelkesedése, s az ő
ötlete volt, hogy foglalkozzanak a génmódosítással, amiről Alex Skóciában mesélt Edward
Pleasure-nek. Az év kiemelt témái földrajzból a természeti erőforrások és az élelmiszer-termelés
voltak, ebbe illeszkedett az osztálynak kiadott feladat.
– Remélem, mind elgondolkoztatok már egy kicsit ezen az igen fontos és komoly témán – fogott
a mondókájába Mr. Gilbert. –A dolgozat beadásának határideje a félév közepe. Van viszont egy
jó hírem. – Felmutatott egy levelet az osztálynak. – A szünet előtt írtam a wiltshire-i Greenfield
Biológiai Kutatóközpontnak. Bizonyára hallottatok már erről a magánkézben lévő intézményről,
hisz sokszor szerepel a hírekben. A Greenfields a növénytan és a mikrobiológia területén a világ
egyik vezető tudományos intézete, és kétségkívül az első az új géntechnológiai eljárások
kifejlesztésében. Van egy hatalmas telepük a Salibury-sík szélén, és a levelemben arról
érdeklődtem, lehetséges volna-e, hogy ellátogassunk oda, megnézzük, hogyan dolgoznak, esetleg
beszélgessünk valamelyik professzorukkal – és nem kis meglepetésemre igenlő választ kaptam.
Őszintén megmondom nektek, nem hittem, hogy hajlandók iskoláscsoportot fogadni, mivel a
munkájuk nagyrészt szigorúan titkos. De hát szerencsénk van, úgyhogy a jövő héten elmegyünk
oda. A kiránduláshoz a szüléitek engedélyére van szükség, óra végén kiosztom a nyilatkozatot,
amit vigyetek haza, és ne felejtsetek el aláíratni!
Mr. Gilbert letette a levelet, és a táblához lépett.
– Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy haladtok a munkával. Megkértelek titeket, hogy gyűjtsetek
érveket, amelyek a génmódosítás mellett, illetve ellen szólnak. Mely területeken hozott hasznot a
társadalomnak ez a tudományág? Ki tud egy példát mondani?
GM-növények.
Alex gondolatai a közelmúltba vándoroltak, felidézte a jelenetet, amikor a házi dolgozatáról
mesélt Edward Pleasure-nek, és Desmond McCain megjelent a lépcsőn. Lélekben újra a Kilmore
kastélyban volt, fél órával az újév beköszönte előtt. McCaint megriasztotta valami. Vajon mi volt
az, és összefüggésben állhat-e a későbbi lövéssel meg a halálközeli kalandjukkal a Loch Arkaig
mélyén?
Nem volt semmiféle lövés. Alex elvetette a gondolatot. A kocsi defektet kapott, ennyi. De
McCaint nem tudta száműzni a fejéből: maga előtt látta a fénylő kopasz fejet, az ezüstkeresztet és
az eltorzult arcot kettészelő, furcsa vonalat.
Nem. Őrültség az egész. McCain segélyszervezetet működtet. Korábban követett el hibákat, de
megfizetett értük. McCain nem gyilkos.
– Rider?
Alex meghallotta a nevét, és az is tudatosult benne, hogy már másodszor szólítják,
visszakormányozta hát figyelmét az osztályterembe. Hát igen, ettől tartott: Mr. Gilbert feltett egy
kérdést, amit ő meg se hallott, mert a figyelme több száz kilométerre volt.
– Tessék, tanár úr. Mr. Gilbert sóhajtott.
– Elég ritkán látlak itt az iskolában, Rider. Hálás lennék, ha legalább akkor figyelnél, amikor itt
vagy. Hale?
A szomszédos asztalnál ülő James Hale szintén Alex barátja volt. Az ápolt külsejű, barna hajú,
kék szemű fiú bocsánatkérő pillantást vetett Alexre, mielőtt megválaszolta a kérdést.
– Génmódosítással növelni lehet a növények vitamintartalmát. És volt egy különleges rizsfajta,
amit úgy módosítottak, hogy hetekig tudott víz alatt nőni anélkül, hogy elpusztult volna.
– így van. Ennek a rizsnek nyilván nagy hasznát vették olyan országokban, ahol rövid idő alatt
sok csapadék hullik. Más példa?
Alex összeszedte magát, és többet nem engedte elkalandozni a figyelmét. A félév legelső napján
túl korai lett volna a magára haragítania a tanárokat. A nap hátralevő részét meg is úszta további
kínos incidensek nélkül, így három óra negyvenöt perckor elégedetten vethette vállára a táskáját,
hogy elvegyüljön az iskolából kitóduló diákok tömegében. Kivételesen nem kerékpárral érkezett.
Volt egy Condor Junior Roadracere, amit a tizenkettedik születésnapjára kapott, de nemrég
megállapította, hogy már nem tud kényelmesen tekerni vele. A nyerget meg a kormányt már nem
lehetett magasabbra állítani – mi tagadás, kezdte kinőni a bringát. Sajnálta, hogy le kell cserélnie,
mert a kerékpár azon kevés dolgok egyike volt, amelyek még megmaradtak neki a nagybátyja
halála előtti régi életéből.
Talán hogy lerövidítse az utat, vagy, talán mert eszébe jutott a nagybátyja, maga se tudta, miért,
de úgy döntött, hogy a Brompton temetőn keresztül sétál haza. Ott helyezték örök nyugalomra
Ian Ridert a halálát okozó állítólagos autóbaleset után, s Alex a temetésen kezdte megsejteni az
igazságot a nagybátyjáról: hogy sosem volt banki alkalmazott, hanem hírszerzőként élt, és
hírszerzőként halt meg. Gyakran ment haza a temetőn keresztül, s olyankor többnyire a sírkertet
átszelő központi úton haladt. Ma azonban gondolt egyet, és kitérőt tett nagybátyja nyughelyéhez.
Megállt a szürke márvány sírkő mellett, amelyre a név és az évszámok alá egysoros sírfeliratot
véstek: JÓ EMBER VOLT, AKI KORÁN MENT EL
Hát igen, így is lehet fogalmazni. Nemrég valaki virágot hozott a sírra. Egy csokor rózsát. A
szirmok már elfonnyadtak, de a levelek zöldje még nem fakult ki teljesen. Kijárhatott itt? Jack?
Ha eljött, miért nem szólt róla?
Alex lehajolt, és félretolta a hervadt csokrot. Közben a férfira gondolt, aki egész életében gondját
viselte, de lassan egy éve nincs már vele. Élénken élt benne Ian Rider emléke, maga előtt látta őt,
amint hegyet mászik, csónakon utazik búvárruhában, jetskizik a Bahamák szigetei között…
Nagybátyja a világ minden tájára elvitte, hogy újabb és újabb kihívások elé állítsa, a lehetetlen
határát súroló teljesítményekre sarkallja őt. Kalandüdülések – így nevezte Ian Rider az
utazásaikat. Alex akkor még nem tudhatta, hogy kiképzésen vesz részt – arra készítik fel, hogy
egy napon majd ő is nagybátyja útját járja.
Az utat, ami ide, a temetőbe vezetett.
– Alex Rider?
Becserkészték őt, amíg a sír mellett kuporgott. Fel sem kellett néznie hozzá, hogy tudja, bajban
van. A hang sokat elárult: halk volt, fenyegető, és enyhe idegen akcentust hordozott.
Alex lassan megfordult, és felemelte pillantását. A sír végénél három farmernadrágosdzsekis
férfi állt. Kínaiak. Fellépésük könnyed, nyugodt volt, mintha csak a temetőben sétálgatva,
véletlenül botlottak volna Alexbe. Ő azonban tudta, hogy erről szó sincs. Lehet, hogy már az
iskolánál a nyomába szegődtek. Vagy tudták, hogy néha ezt a rövidebb utat választja, és itt vártak
rá. Akárhogy is, a véletlennek semmi szerepe nincs ebben a találkozásban. A három férfi
pontosan tudja, mit akar.
– Sajnálom – rázta a fejét Alex. – Az én nevem James Hale. Nem az vagyok, akit keresnek.
Beszéd közben jobbra-balra pillantott, felmérte a terepet. A nap már alacsonyan járt, s a temető
kiürült. Nem vetődött arra se egy pap, se iskolából hazafelé tartó gyerekek. Alexnél csak a
hátizsákja volt, semmi egyéb. Tudta, hogy egy temetőben aligha talál fegyvert, de arra volt némi
esély, hogy egy hanyag sírásó ottfelejtett valahol egy lapátot.
Nem volt szerencséje. Észrevett ugyan egy frissen ásott, lakóra váró gödröt úgy hat sírkőnyire,
de amellett nem hevert semmilyen szerszám. Mást kellett keresnie. A közelben kis kőangyal állt,
egy jóságos apa, drága nagypapa és szerető férj” emlékét hirdetve. Miért nem mondanak soha
semmi rosszat azokról, akik meghaltak?
 A legközelebb álló férfi undok mosolyra húzta száját, kivicsorítva nikotintól sárga fogait.
– De bizony hogy Alex Rider vagy – jelentette ki. – Ez a nagybátyád sírja.
– Nem, téved. Ö a szomszédunk volt.
A kitartó tagadás egy pillanatra elbizonytalanította a három férfit, felmerült bennük, hogy talán
tényleg tévednek. De aztán a vezetőjük elhatározta magát.
– Velünk jössz – mondta.
– Miért? Hova akarnak vinni?
– Ne kérdezősködj! Gyerünk!
Alex nem mozdult. Továbbra is ott guggolt a sír mellett, és várta, mi következik. Nem kellett
sokáig várnia. Az a férfi, aki beszélt vele, jelzett társainak, mire azonnal előkerültek a fegyverek.
Olyan hirtelen tűnt fel a kés a három férfi kezében, mintha valami bizarr bűvész trükköt mutattak
volna be. Alex a megcsillanó pengékre pillantott – egy elölről, kettő oldalról meredt felé.
Fogazott kések voltak, szörnyű sebek ejtésére tervezték őket. A támadók most úgy álltak fel Alex
körül, hogy ne láthassa egyszerre mindhármukat, és felkészültek a közelharcra: testsúlyukat
egyenlően osztották el a két lábukon, és a három kés pontosan egyforma távolságra volt a földtől.
Profi gyilkosok. Sokszor végeztek már hasonló munkát.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Alex a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Nincs nálam pénz.
– Nekünk nem pénz kell. – A két beosztott késbűvész egyike kiköpött a fűre. Dühösen izzó
szeme volt, és szája gonosz vigyorba merevedett.
– Yu őrnagy küldött minket hozzád – mondta a vezér. Winston Yu! Hát itt van a kutya elásva.
Annak a bandának a feje, amit Alex segített felszámolni Thaiföldön, most utána nyújtja kezét a
pokolból, ahova került. Megszervezte a bosszút, mielőtt eltűnt a süllyesztőben.
– Yu őrnagy meghalt – mondta Alex.
– Te ölted meg.
– Nem. Mikor utoljára láttam, menekült. Ha tényleg meghalt, hát az a legjobb, ami történhetett
vele. De nem én öltem meg.
– Hazudsz.
– Mit számít, ki végzett vele? Annyi neki, és kész. A sztori le van zárva. Attól még nem fog
feltámadni, hogy engem elkapnak.
– Meg kell fizetned azért, amit tettél. Ezért vagyunk itt.
Most jön a támadás. Alex előre látta, hogyan fognak a kések a gyomra és a mellkasa felé
lendülni. Megszúrják, aztán a sorsára hagyják a sír mellett, hogy elvérezzen – és akkor a
következő temetés itt az övé lesz. Ez a tervük, de nem fog összejönni nekik.
Nem várta meg a támadást. Még a kezében volt a hervadt rózsacsokor, amit levett nagybátyja
sírjáról. A tüskék a szúrták a markát. Most egy hirtelen lendítéssel a mellette álló férfi arca felé
dobta a virágokat. A kínai ösztönösen behunyta a szemét, majd pedig a fájdalom vakította el,
amit a bőrébe fúródó tüskék okoztak. Az egyik szál rózsa ott maradt lógva a szeme alatt. Alex
felpattant, és ugyanazzal a lendülettel hátrarúgott. Cipője gyomron találta a férfit, aki nyomban
abbahagyta a pislogást, s a döbbenettől elkerekedett szemmel, levegőért kapkodva összegörnyedt.
Egy elintézve, kettő maradt.
Az a kettő addigra támadásba lendült. Alexnek ki kellett térnie előlük, s csak egy irányba
mehetett. Ráhajolt Ian Rider sírkövére, átbukfencezett rajta, s a túloldalon lendületből felállt.
Fegyverre volt szüksége, felkapta hát az egyetlen kínálkozó kemény tárgyat – a szomszéd sírt
díszítő kőangyalt. Gondolatban elnézést kért a drága nagypapától. Az angyal korántsem volt
könnyű. Alex fordulásból meglendítette, és a felé a férfi felé hajította, aki mindaddig egy szót se
szólt. A szobor képen találta a gyilkost, eltörte az orrát. A férfi felüvöltött, és véres arccal,
tántorogva meghátrált.
 A harmadik támadó kínaiul szitkozódott, majd Alex felé szökkent, miközben késével a levegőt
hasogatta. Alex futásnak eredt, de tudta, hogy a férfi gyorsabb nála, egykettőre utoléri. A nyitott
sírgödör felé szaladt, s mikor elérte, átugrott fölötte – hanem amint földet ért a túloldalán,
megtorpant, és hátrafordult. Ezzel meglepte üldözőjét, aki szintén már ugrott, arra számítva, hogy
ő továbbszalad. Alex jól megvetette a lábát, a férfi viszont a levegőben volt, s nem tehetett
semmit, amikor Alex felsőteste egész súlyát beleadva végrehajtott egy egyenes ütést – egy
kizamizukit, amit karate edzésen tanult.
Alex ökle a férfi torkán csattant. A támadó kiguvadt szemmel megállt a levegőben, aztán
folytatta a repülést, de immár lefelé. A sírgödör fenekén landolt, és nem mozdult többé. Az első
férfi térdre rogyva hörgött, és levegőért küzdött. A másodiknak ömlött a vér az orrából. Egyedül
Alex volt sértetlen. Most mit tegyen? Hívja a mobilján a rendőrséget? Nem. A legkevésbé sem
vágyott most rá, hogy kellemetlen kérdéseket szegezzenek neki.
Visszament Ian Rider sírjához, magához vette hátizsákját, és elindult a temetőt átszelő út felé.
Azon frissiben elemezni kezdte a történteket, s rögtön szöget ütött a fejébe néhány dolog. Ha Yu
őrnagy parancsot adott rá, hogy öljék meg, miért nem estek túl rajta a lehető legegyszerűbben?
Odaosonnak a háta mögé, leszúrják, és kész. Miért fecsérelték az időt beszélgetésre? És miért
nem volt náluk lőfegyver? Azzal, sokkal könnyebben elintézhették volna a dolgot.
A gondolataiba merülő Alex nem vette észre a negyedik embert, aki ötven méterrel távolabb, egy
viktoriánus stílusú mauzóleum sarkánál rejtőzött. A férfi szőke volt, európai vagy talán amerikai,
ragozott, s elégedett mosollyal nézte a távozó Alexet a kezében tartott Nikon D3 SRL digitális
kamera 135 mm-es teleobjektívjén keresztül. Több mint száz fotót készített a sírok közt lezajlott
küzdelemről, másodpercenként kilenc kockás sebességgel, majd utána még néhány képet
elkattintott, csak a rend kedvéért. Katt. Alex leporolja magát. Katt. Alex elfordul. Katt. Alex
elindul a temető kapuja felé.
Rögzítve volt az egész. Az akció tökéletesen sikerült. A férfi kivette szájából a rágógumit,
galacsint sodort belőle, és az egyik sírkőre ragasztotta.
Katt. Egy utolsó kép a temetőből kilépő Alexről lekerekítette a történetet.
Rossz hírek

Alex és Jack épp vacsoráztak, amikor megszólalt a csengő.

– Vársz valakit? – kérdezte a lány. –Nem.
Másodszor is csengettek, ezúttal hosszabban, sürgetőbben. Jack szemöldökét ráncolva
letette kését-villáját.
– Majd én kinyitom – mondta. – Ki a fene lehet az ilyenkor? Este fél nyolc volt. Alex,
miután hazaért a chelsea-i házba – ahol egykor Ian Riderrel, nagybátyja halála óta pedig
Jackkel lakott –, átöltözött, megírta a leckéjét, majd megfürdött. Most a konyhaasztalnál
ült farmerban és pólóban, nedves hajjal és mezítláb. Jack mindig tízperces szakácsnőnek
titulálta magát, ugyanis maximum ennyi időt volt hajlandó főzésre fordítani, de mivel ezen
az estén maga készítette halas pitét szolgált fel, Alex gyanította, hogy kivételesen túllépte
a szintidőt.
Alexet furdalta a lelkiismeret. Még nem mesélte el Jacknek, mi történt a temetőben –
részben mert az alkalmas pillanatra várt, részben mert nem tudta, mit fog szólni a lány.
Egy ilyen incidenst nem hallgathat el, azzal tisztában volt, de az estéjüket se akarta
elrontani. Épp akkor készült nekigyürkőzni a dolognak, amikor megszólalt a csengő. Hangok
szűrődtek be az előszobából – egy férfié, aki udvariasan, de határozottan
beszélt, és Jacké, aki vitatkozott vele. Aztán csend lett, és Jack egyedül tért vissza a
 konyhába. Alex nyugtalanságot olvasott le az arcáról.
– Téged keresnek-jelentette.
– Kicsoda?
– Valami Harry Bulman. Alex a fejét rázta.
– Nem ismerek ilyen nevű embert.
– Hát akkor ismerkedjünk meg!
Az idegen megjelent Jack mögött az ajtóban. Nem is állt meg ott, hanem besétált a
konyhába, és rögtön körül is nézett. Harminc és negyven év közötti, széles vállú,
vastagnyakú férfi volt, vállig érő, hirtelenszőke fürtökkel, amelyek ritkán láttak fésűt.
Tagadhatatlanul jóképű volt, de nem annyira, mint képzelte. Ellenszenves arrogancia áradt
minden mozdulatából, már abból is, ahogy Jack nyomában a konyhába lépett. Elegáns
szürke szövetnadrágot, sportos zakót és kigombolt gallérú fehér inget viselt; a nyakán
aranylánc, jobb keze középső ujján pedig HB feliratú arany pecsétgyűrű csillogott. Alex
úgy érezte, egy ruhakatalógus elevenedett meg előtte – vagy épp egy fogpasztareklám.
Olyan emberrel volt dolga, aki élvezettel néz a tükörbe, és el tudja adni magát a világban. Jack
mérgesen fordult hátra.
– Nem emlékszem, hogy behívtam volna.
– Kérlek, ne várakoztassatok odakint! Be kell vallanom, réges-rég vártam erre a percre.
– A férfi pillantása elkerülte Jacket. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alex. Alex
félretolta a tányérját.
– Ki maga? – kérdezte nyersen.
– Megengeded, hogy leüljek?
– Felesleges leülnie – mordult rá Jack. – Nem marad sokáig.
– Erről azután döntsünk, hogy meghallgattátok a mondókámat.
– A férfi leült Alexszel szemben az asztalfőre. – A nevem Harry Bulman. Elnézést a
késői zavarásért, de tudom, hogy iskolába jársz.
– A Brooklandbe –, és olyankor akartam jönni, amikor mindketten itthon vagytok.
– Mit akar tőlünk? – kérdezte Alex.
– Bevallom, meg tudnék birkózni egy sörrel, ha volna kéznél. –Senki nem mozdult. –
Hát jó. Térjünk a lényegre! Azért jöttem, hogy beszéljek veled, Alex. Az a helyzet, hogy
segíteni szeretnék neked, habár erről nehezen tudlak majd meggyőzni. Azt remélem, hogy
a jövőben gyakran fogunk találkozni, mi több, barátok leszünk.
– Nem szorulok segítségre – jelentette ki Alex.
Bulman elmosolyodott. A fogai fehérségben az ingével vetekedtek.
– A lényeget még nem hallottad.
– Akkor mondja el, de minél gyorsabban – szólt közbe Jack. – Ha nem látná, vacsora
közben zavart meg minket.
– Az illatából ítélve finom lehet. – Bulman elővett egy névjegyet a tárcájából, és az
asztal túloldalára csúsztatta. Jack átment Alexhez, és leült mellé. Együtt olvasták el a
névjegyet. Középen Harry Bulman neve állt rajta, alul egy észak-londoni cím meg egy
telefonszám, a kettő között pedig a foglalkozás megjelölés: szabadúszó újságíró.
– Szóval a sajtónak dolgozik – vonta le a következtetést Jack. Bulman bólintott.
– A Mirromak, az Expressnek, a Stamak… Érdeklődjetek náluk, ismerik a nevemet.
– És mi dolga velem? – kérdezte Alex. – Azt mondta, segíteni akar. Nekem nincs
szükségem újságíróra.
– De igen, hidd el, hogy szükséged van egy újságíróra. – Bulman most egy csomag
rágógumit vett elő. – Megengeditek? Leszoktam a dohányzásról, és ezzel pótolom. –
Kicsomagolt egy lapocskát, és összesodorva a szájába dugta. – Szépen laktok.
– Mondja el végre, mit akar, Mr. Bulman!
Jack hangja elárulta, hogy fogytán a türelme. De az újságíró nyeregben érezte magát, és
joggal. Hagyták, hogy besétáljon, hagyták, hogy leüljön – most már nem dobhatták ki
anélkül, hogy meghallgatnák.
– Hát jó, vágjunk a közepébe! – Bulman rákönyökölt az asztalra, és előredőlt. – A
legtöbb újságírónak van egy meghatározott szakterülete. Ez lehet a gasztronómia, a
futball, a politika, akármi. Az én szakterületem a hírszerzés. Hat évig szolgáltam a
seregben – kommandós voltam –, és miután leszereltem, tovább ápoltam a régi
kapcsolataimat. Gondoltam, jól jönnek azok még valamikor. Eredetileg írni akartam egy
könyvet, de az nem jött össze, úgyhogy inkább újságírásra adtam a fejem, és elkezdtem
figyelni a hírszerző ügynökségek háza táját. MI5, MI6, CIA… felcsipegettem innen-onnan
a kósza híreket, és sztorikká fűztem össze őket. Tudtam, hogy ebből nem fogok
meggazdagodni, de azért egész tisztességesen kerestem.
Alex és Jack szótlanul hallgatták a monológot. Mindketten érezték, hogy a történet
számukra nem happy enddel zárul.
– Néhány hónapja aztán furcsa pletykák jutottak a fülembe. Arra az incidensre
vonatkoztak, ami a Természettudományi Múzeumban történt tavaly áprilisban, amikor
Herod Sayle be akarta indítani a Tornádónak nevezett számítógéprendszerét. Jut eszembe,
mi lett
a Tornádó-gépekkel? Úgy volt, hogy az ország minden iskolája kap egyet, de aztán
visszahívták őket, és az óta se hallott róluk senki.
– Na, mindegy, térjünk vissza a Természettudományi Múzeumhoz. Amennyire
rekonstruálni tudtam a dolgot, az MI6 Különleges Operációs Részlegének egyik ügynöke
ejtőernyővel beereszkedett a tetőn keresztül, és leadott egy lövést Sayle felé. Hírzárlat,
satöbbi, de hát ebben nincs semmi szokatlan. Hanem aztán egyik este sörözés közben egy
közlékeny barátom elmesélte nekem, hogy az a bizonyos ejtőernyős cseppet sem
hasonlított titkos ügynökre. Ugyanis egy kamasz fiú volt. A barátom esküdözött, hogy a
Különleges Operációs Részleg fogta magát, és beszervezett egy tizennégy éves gyereket,
és hogy ő most a legújabb titkos fegyverük.
– Ilyesmit persze nem hisz el az ember első hallásra. De gondoltam, egy kis nyomozást
megér a dolog, kérdezősködni kezdtem hát. És mit ad isten, kiderült, hogy a hír igaz. Az
MI6 elkapott valami szerencsétlen kölyköt, kiképeztette az SAS-szel a Tóvidéken, majd
nem kevesebb, mint három alkalommal be is vetették őt. Első körben nem sikerült
megtudnom a csodagyerek nevét, csak annyi derült ki, hogy az SAS-nél Fiókának hívták.
De nem adtam fel, és mivel elég rutinos játékos vagyok, végül erre a titokra is fényt
derítettem. A gyerek neve Alex Rider. Az pedig te vagy.
Alex és Jack egyszerre rázták meg a fejüket.
– Eltévesztette a házszámot.
– Nevetséges a története, Mr. Bulman. Alex még iskolába jár. Bulman bólogatott.
– Így van, Alex a Brookland tanulója. De az iskolatitkár, a bűbájos Miss Bedfordshire
szerint az utóbbi időben feltűnően sokat hiányzott. Kérlek, ne kárhoztassátok őt, nem
tudta, hogy újságíró vagyok. Önkormányzati ügyintézőként mutatkoztam be neki. No de
lássuk csak…
Bulman jegyzetfüzetet vett elő.
– Először tavaly márciusban mulasztottál. Aztán volt egy novemberi magánvakációd is,
épp azokban a napokban, amikor egy tinédzserfiút az ausztrál titkosszolgálat
 támogatásával bevetettek egy timor-tengeri olaj fúrótornyon. És ki lehetett az a gyerek,
akit a Heathrow-n láttak, amikor Damian Cray rosszul lett egy jumbo Jetben? Az is elég
érdekes történet volt, nem? Egy multimilliomos popsztár, akinek egyik pillanatban még
kutyabaja sincs, aztán közlik velünk, hogy szívrohamot kapott. Hát igen, azt hiszem, én is
szívrohamot kapnék, ha belelöknének egy repülőgép turbinájába. –Bulman lendületesen
becsukta a jegyzetfüzetet. – Egyik esetről se írhattunk semmit. Mert, hogy
nemzetbiztonsági ügy, bla-bla-bla. De én beszéltem olyan emberekkel, akik ott voltak
Természettudományi Múzeumban, a Heathrow-n, illetve Ausztráliában. – Bulman Alexre
szegezte tekintetét. – És ők a te személyleírásodat adták meg nekem.
Hosszú csend következett. Jack halas pitéje már rég kihűlt. Alex nem tudott mit
kezdeni a helyzettel. Ha valamiben, abban mindig biztos volt, hogy az MI6 meg tudja
védeni őt a nyilvánosságtól. Almában sem hitte volna, hogy egyszer egy újságíró szájából
hallja majd vissza a történetét.
Jack szedte össze magát hamarabb.
– Az egészből egy szó se igaz – állította konokul. – Alex azért hiányzott annyit az
iskolából, mert beteg volt. Nem gondolhatja komolyan, hogy…
– Kérlek, ne nézz teljesen hülyének, Jack – vágott a szavába Bulman, s hangja most
már élesen csengett. – Elvégeztem a házi feladatomat. Mindent tudok. Ne raboljuk
fölöslegesen egymás idejét, nézzetek szembe a helyzettel, és lépjünk tovább. Bulman egy köteg
fényképet húzott elő a zakója zsebéből. Alex arca megrándult.
Gyanította, mi következik.
Sejtelme beigazolódott. A képek, amelyeket Bulman az asztalra rakott, néhány órája
készültek, a Brompton temetőben, s Alex és a három kínai küzdelmét dokumentálták. Meg
volt örökítve rajtuk minden, a karate rúgástól a sírkövön bemutatott bukfencig.
– Mikor készültek ezek? – kérdezte hüledezve Jack.
– Ma délután – felelte Alex. – Követtek hazafelé az iskolából, és a temetőben rám
támadtak. – Vádló pillantást küldött Bulman felé. – Maga rendezte meg az egészet. Az újságíró
bólintott.
– Esküszöm, Alex, eszük ágában sem volt bántani téged. De szükség volt erre, hogy
száz százalékig biztos legyek a dolgomban. A saját szememmel akartam látni, mire vagy
képes. Le a kalappal előtted – még a híredet is túlszárnyalod. Félek, fájdalomdíjat kell fizetnem
az embereimnek. Kettő is a kórházban kötött ki! Ja, és van itt valami, amit
érdemes meghallgatnod.
Bulman elővett a zsebéből egy miniatűr digitális diktafont, és megnyomott rajta egy
gombot. A rögzített hang távoli és kicsit tompa volt – de felismerhetően Alex hangja. Yu őrnagy
meghalt.
Te ölted meg.
Nem. Mikor utoljára láttam, menekült.
– Mindhárman be voltak drótozva. – Bulman kikapcsolta a készüléket. – Mindent tudsz
a kígyófejről, úgyhogy ne játszd nekem az ártatlant! Megjegyzem, én nem tudtam
kinyomozni, hogyan halt meg Yu őrnagy, de nagyon érdekel.
Alex és Jack összenéztek. Mindketten tudták, hogy nincs értelme tovább tagadni.
– Konkrétan mit akar tőlem? – kérdezte Alex.
– Ha lehet, térjünk vissza arra a pontra, amikor bátorkodtam kérni egy sört. Jack előbb dacosan
felszegte a fejét, aztán mégis felállt, a hűtőhöz lépett, és kivett
belőle egy doboz sört. Pohár nélkül rakta le Bulman elé, de az újságíró ezt nem vette
zokon. Kinyitotta a dobozt, és beleivott.
– Köszönöm, Jack – biccentett. – Látom rajtatok, hogy hideg zuhanyként ért ez a dolog,
de ne feledjétek, amit az elején mondtam: én mellettetek állok, segíteni akarok Alexnek.
– Hogyan akar segíteni?
– Úgy, hogy publikálom a sztorit. – Bulman gyorsan felemelte a kezét, mert látta, hogy
Alex közbe akar szólni. – Várj, hallgass végig! – Látszott, hogy begyakorolta a
mondókáját. – Először is: szerintem felháborító, amit veled műveltek. Továbbmegyek:
égbekiáltó bűn, amiből országos botrány lesz. Ha esetleg nem tudnád, a törvény kimondja,
hogy tizenhat évesnél fiatalabb állampolgár nem szolgálhat a hadseregben. Kimondani is
szörnyű, hogy az MI6 vette magának a bátorságot, és eszközül használt egy tizennégy
éves gyereket. Önként jelentkeztél?
Alex nem válaszolt.
– Mindegy, nem lényeges. A részleteket ráérünk később tisztázni. Ha ez a sztori
nyilvánosságra kerül, fejek fognak hullani. Meggyőződésem, hogy ebben a történetben te
áldozat vagy, Alex. Ne érts félre, ez nem jelenti azt, hogy ne volnál hős. Ha csak a fele
igaz annak, amit rólad hallottam, akkor is bámulatos, amit véghezvittél. Arról van szó,
hogy ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie, és az emberek el fognak,
szörnyedni, ha megtudják, miken mentél keresztül.
– Nem fogják megtudni – dörmögte Jack. – Nem engedik, hogy maga megírja.
– Igyekeznek majd megakadályozni, az nem kétséges. De ne feledd, Jack, a
huszonegyedik században élünk. Ma már nem úgy mennek a dolgok, mint régen.
Szerinted az amerikaiak nem szerették volna titokban tartani, hogyan kínozzák a foglyokat
az iraki Abu Ghraib börtönben? Vagy gondolj a brit parlamenti képviselőkre: ők se
akarták világgá kürtölni, milyen abszurd költségeket számoltak el. Manapság már
nincsenek titkok. Ha nem jöhet le a sztori az újságokban, felteszem az internetre, és
figyeld meg, a sajtó azonnal rá fog harapni. Valamelyik lap – a Sunday Times vagy a
Telegraph – exkluzív jogot kap a sztorira, mi pedig kaszálunk.
– De a sajtó csak a kezdet. Ebben a sztoriban szerintem benne van egy könyv is. Kábé
három hónap alatt össze lehet dobni, és az egész világ vevő lesz rá. Tony Blairnek
hatmillió fontot ajánlottak fel az emlékirataiért, pedig arra a kutya se kíváncsi, úgyhogy
szerintem mi a tízszeresét is megkereshetjük. Aztán jön a nemzetközi sajtó, az exkluzív
interjúk- Oprah Winfrey letesz neked egymilliót, az hétszentség –, és a hollywoodi stúdiók
versengeni fognak a megfilmesítési jogért. A világ leghíresebb embere leszel, Alex. Szét
fognak cincálni téged.
– És kié lesz ez a sok pénz? – kérdezte Jack, jóllehet tudta a választ.
– Biztos, hogy meg tudunk egyezni. Vannak hibáim, de telhetetlen nem vagyok, és
ennyi pénzt könnyű úgy elosztani, hogy mindenki jól járjon. Fifti-fifti. Alex mindent
elmesél nekem, én pedig leírom a sztorit. Megvannak a szükséges kapcsolataim is: kiadók,
jogászok satöbbi. Afféle menedzserszerep lesz az enyém, és ígérem, képviselni fogom
Alex érdekeit. Mondtam már: a rajongója vagyok. És azok után, amin keresztülment joga
van hozzá, hogy megtömje a zsebét. Ha jól tudom, az MI6 még csak fizetést se adott neki.
Ez azért a kizsákmányolás netovábbja.
– És mi van, ha nem érdekel az ajánlat? – kérdezte Alex. – Tegyük fel, hogy meg
akarom tartani magamnak a történetemet.
Bulman belekortyolt a sörébe. A rágó még mindig a szájában volt.
– Az a vonat már elment, Alex. A dolog mindenképp ki fog pattanni. Ha nem én írom
meg, megírja valaki más. Ha lehúzod a rolót, és bezárkózol, azzal csak ártasz magadnak.
Ha beszélsz, a te verziódat ismeri meg a világ, ha hallgatsz, akkor a mások meséit fogod
 olvasni magadról.
– Ne vedd zokon, amit most mondani fogok, de szerencséd van, hogy engem fogtál ki.
Ne hidd, hogy bárki más ilyen ajánlatot tett volna neked. A kollégák többsége úgy adta
volna el a sztorit, hogy meg sem kérdez téged. Megértem, ha kicsit meg vagy zavarodva,
és elnézést kérek, amiért a temetőben behúztalak a csőbe. De hidd el, ha jobban
megismersz, a bizalmadba fogadsz majd. Profi vagyok, Alex. Tudom, mit csinálok. Bulman
kihörpintette a maradék sört, aztán összeroppantotta az üres dobozt. Alex nem
tudta, mit mondjon. Egymást kergették a fejében a gondolatok. Szerencsére Jack átvette a
szót.
– Köszönjük, hogy ilyen őszinte volt hozzánk – mondta. – De ha nem haragszik,
kérnénk egy kis gondolkodási időt.
– Hát persze. Megértem. A számomat tudjátok. Annyit kérek, hogy a hét végéig adjatok
választ. – Bulman felállt. – Élvezetes munka lesz ez, Alex. Eljövök esténként,
beszélgetünk egy-két órát, és másnap, amíg te iskolában vagy, leírom az anyagot.
Hétvégenként elolvashatod a heti termést. – A fotókra mutatott. – Ezeket megtarthatod.
Bármikor tudok másolatokat csinálni.
Az újságíró az ajtóhoz sétált, majd még egyszer hátrafordult.
– Amit mondtam, komolyan gondoltam, Alex. Igazi hős vagy. Ezt próbáltam kezdettől
fogva hangsúlyozni. Kevesen vannak a veled egykorúak között, akik hajlandóak lennének
ilyen áldozatokat hozni ezért az országért. Jó hazafi vagy, Alex, és én ezt nagyon
becsülöm benned. Megtiszteltetésnek tartom, hogy megismerhettelek. – Felemelte a kezét.
– Ne álljatok fel, kitalálok egyedül. – Azzal kiment a konyhából.
Alex és Jack némán várták, hogy a bejárati ajtó is becsukódjon Bulman után. Akkor
Jack felállt, és kiment, hogy ellenőrizze, valóban megszabadultak-e az újságírótól. Alex
nem mozdult, csak ült, mint akit fejbe vertek. Próbálta végiggondolni, mi vár rá. Világhírű
lesz. Ez már elkerülhetetlen. A napilapok és a magazinok tele lesznek a fényképével, és az
utcán az emberek úgy fognak mutogatni rá, mint valami különleges látványosságra… mint
egy torzszülöttre.
A Brooklandből menekülésszerűen távoznia kell majd, de lehet, hogy az országból is.
Elveszti az otthonát, a barátait, és az esélyt arra, hogy valaha még normális életet éljen. Érezte,
hogy a lelkében éjfekete felhőként gyűlik a harag. Hogy hagyhatta, hogy ez
megtörténjen vele?
Jack visszatért a konyhába.
– Elment – jelentette, és leült. Az asztalon még mindig ott hevertek a fényképek. –
Miért nem mondtad el, mi történt a temetőben?
Nem volt szemrehányás a hangjában, de Alex sejtette, mi zajlik le benne.
– El akartam mondani. De olyan kevés idő telt el a skóciai dolog óta… féltem, hogy
nagyon kiakadsz.
– Attól akadok ki, ha elhallgatod előlem az ilyen dolgokat.
– Ne haragudj, Jack!
– Túl van tárgyalva. – Jack összeszedte a fotókat, képpel lefelé fordította a kupacot,
majd így folytatta: – a pasi nem olyan jól értesült, mint hiszi. Nem tud rólad mindent.
Csak három bevetésről beszélt, és azt mondta, a Tóvidéken képeztek ki. Ebben is tévedett.
– Így is épp eleget tud.
– És akkor most mi lesz?
– Nem engedhetjük, hogy megírja a sztorit. – Alex fájdalmas űrt érzett a mellkasában. –
Eszében sincs képviselni az érdekeimet. Egyszerűen ki akar használni. Mindent le fog
rombolni körülöttem.
Jack rátette a kezét Alexére.
– Nyugi, elintézzük a pasit.
– De hogyan? – Alex eltöprengett, aztán maga adta meg a választ a kérdésre. – Meg
kell látogatnunk Mr. Bluntot.
Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, ezt mindketten tudták. Nem volt más
választásuk.
– Ne várd, hogy tapsikoljak, Alex. Ha te elmész azokhoz az emberekhez, abból mindig
valami rossz sül ki. – Jack Alex gondolatait öntötte szavakba. – Pedig már kezdtem bízni
benne, hogy elfelejtettek. Nem örülök neki, hogy felfrissíted az emlékezetüket.
– Én se örülök. De ki más állíthatná meg Bulmant? Szükségünk van a segítségükre.
– Még soha nem segítettek neked.
– De most magukon is segíteniük kell. Biztosan nem akarják, hogy Bulman írjon róluk.
– Alex eltolta maga elől a tányért. Alig pár
falatot evett, de a beszélgetés Bulmannel elvette az étvágyát. – Holnap iskola után
elintézem.
– Elmegyek veled.
– Kösz.
A döntés megszületett. Visszatér az MI6-hez. Alex felállt, s miközben segített rendet
rakni a konyhában, már azon tűnődött, valóban visszatér-e – vagy igazából el se jött soha.
Az oroszlán barlangjában

Úgy tűnt, a Liverpool Streeten korábban száll le az este, mint máshol. Mikor Alex és Jack
kiléptek a metrómegállóból, még csak fél öt volt, de már égtek az utcai lámpák, és szembejöttek
velük az első ingázók – hazafelé siető emberek, akik olyan rutinosan vették magukhoz az
ingyenes újságot, hogy lassítaniuk se kellett hozzá. Alexnek úgy tűnt, köd van: a kivilágított
irodák ablakain tompán szűrődött ki a fény, mintha lefüggönyözték volna őket.
Ütés éri a mellkasát.
Nem tud levegőt venni.
Rohan felé a hideg, kemény aszfalt.
Alex körülnézett. Ezen a helyen lőttek rá, és az óta valahányszor eljött ide,
felelevenedett benne, amit akkor átélt. Az a virágárus ott a kávézón túl, az, az
öregasszony, aki most lép ki a boltból – vajon itt voltak-e azon a napon is? Öt órakor történt,
tehát nagyjából ugyanebben az időben, de akkor nyár vége volt. Ott a tető, ahonnan az orvlövész
lesett rá. Megfogadta, hogy sose jön el ide többet, de hiába, a hely valamiképp foglyul ejtette.
Olyan volt ez, mint a klasszikus rémálom, amiben az ember rohan, de egy centit se halad előre.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Jack. Sejtette, mi zajlik Alex fejében.
A fiú gyorsan összeszedte magát.
– Furcsa újra itt lenni.
– Biztos, hogy be akarsz menni?
– Persze. Essünk túl rajta!
Egy magas, régi stílusú ház előtt álltak. Az épület tizenötödik emelete magasságában a
homlokzatra szerelt rúdról brit zászló lógott ernyedten – ettől eltekintve a ház akár New York-
ban is lehetett volna. Alexékat fekete ajtó várta, ami mellett a falon réztábla hirdette, hogy az
épület a Királyi és Általános Bank székhelye.
A bank furcsamód valóban működött: pultokkal, pénz automatákkal és ügyintézőkkel
várta a betérőket, s Alex eltűnődött, vajon hány ember tartja itt a pénzét anélkül, hogy tudná, mi
az épület igazi funkciója. A bank ugyanis csupán az MI6 Különleges Operációs Egységének
fedőintézménye volt. Alex folytatta a gondolatot: hány férfi és nő léphetett már ki ezen a fekete
ajtón úgy, hogy többet nem tért vissza élve? Ian Rider közéjük tartozott: meghalt a királynőért, a
hazáért, vagy ki tudja, miféle célért. Mindegy, mi motiválta, hisz a halál nem mérlegel.
– Alex? – Jack aggódva pislogott, mert Alex elszánt szavai ellenére csak állt, mintha
földbe gyökerezett volna a lába. – Az oroszlán barlangja… – motyogta a lány.
– Én is annak érzem.
– Gyere… Bementek.
Az ajtón át a város hideg valóságából egy olyan meleg és csalóka világba léptek, ahol semmi
sem az, aminek tűnik. A márványpadlós bejárati csarnok liftekkel, a különböző időzónákra
beállított faliórákkal és dézsás dísznövényekkel fogadta az érkezőket. Meg rejtett kamerákkal. Az
Alexékről készült felvétel már úton is volt az arcfelismerő programot futtató központi
számítógépbe. A két csinos, fiatal recepciósnő pontosan tudni fogja, kik ők, mielőtt még
megszólalnának.
Egyikük készségesen felpillantott.
– Jó napot, miben segíthetek?
– Mrs. Joneshoz jöttünk. Vár minket.
– Értem. Kérem, foglaljanak helyet!
Békés és hétköznapi volt minden. Alex és Jack leültek egy bőrkanapéra. Előttük a
dohányzóasztalon pénzügyi magazinok hevertek. Alex egyenesen a Brooklandből jött, így hát
még az iskolai egyenruhája volt rajta. Találgatta, mit gondolhatnak róla, akik most látják. Nyilván
gazdag gyereknek vélik, aki az első saját folyószámláját készül megnyitni.
Pár perccel később kinyílt az egyik lift ajtaja, és kilépett rajta egy sötét hajú nő. Fekete
kosztümöt viselt, hozzá egyszerű ezüst nyakláncot. Más ékszer – szokása szerint – nem volt rajta.
Alexszel régi ismerősként pillantottak egymásra: ő volt Mrs. Jones, a Különleges Operációs
Egység helyettes vezetője, a második legfontosabb ember a házban. Alex ahhoz képest, hogy
mekkora hatással volt ez a nő az életére, igen keveset tudott róla. Konkrétan annyit, hogy
Clerkenwellben lakik, a régi húspiac közelében, egyszer volt férjnél, és két gyereket szült,
akikkel azonban történt valami. Ha valaha volt is Mrs. Jonesnak magánélete, lemondott róla,
amikor hírszerzőnek állt – ízig-vérig kém volt hát, semmi más.
– Szervusz, Alex. – Mrs. Jones szenvtelen arcán nyoma sem volt a viszontlátás örömének. –
Hogy vagy?
– Köszönöm, jól, Mrs. Jones.
– Felkísérlek. – A nő Jackhez fordult. – Körülbelül fél óra múlva itt vagyok Alexszel.
– Egy pillanat. – Jack felállt. – Én is felmegyek.
– Arra nincs lehetőség. Mr. Blunt egyedül kívánja fogadni Alexet.
– Akkor ő se megy. Mrs. Jones vállat vont.
– Ahogy gondolod. De a telefonban azt mondtad, a segítségünket akarjátok kérni…
– Nem baj, Jack, így is jó.
Alex felmérte a helyzetet, és gyorsan döntött. Alan Blunt talán hajlandó lesz segíteni neki, de
ragaszkodni fog hozzá, hogy a feltételeket ő szabhassa meg. Ha Alex alkudozni kezd, rövid úton
kipenderítik az utcára – ezt tapasztalatból tudta.
– Ha egyedül akarnak beszélni velem, nem probléma.
– Biztos?
– Biztos.
Jack megadóan bólintott.
 – Jól van, megvárlak itt. – A magazinokra nézett. – Mire visszajössz, bankszakértő leszek.
Alex és Mrs. Jones beléptek a liftbe, és a nő megnyomta a tizenhatodik emelet gombját. Tudta,
hogy a gomb leolvassa az ujjlenyomatát – ha nem az volna, aki, két fegyveres őrrel találná
szemben magát a tizenhatodikon. Tudott a tükör mögé rejtett hőkameráról is, valamint a nemrég
beszerelt vegyianyag-érzékelőről. Végezetül tudta, hogy a fülke padlója ezekben a pillanatokban
az Alex cipőtalpán található szennyeződéseket elemzi: ezek adott esetben értékes információkkal
szolgálhatnának arról, hogy a cipő gazdája korábban merre járt.
Mrs. Jones hivatalos merevsége kissé oldódott most, hogy kettesben volt Alexszel.
– Hogy megy az iskola? – érdeklődött.
– Jól. – Barátságos hangnem ide vagy oda, Alex megszokta, hogy a legártatlanabb kérdést is
gyanakvással kezelje.
– És hogy érezted magad Skóciában?
Honnan tudja Mrs. Jones, hogy Skóciában szilveszterezett? Lehetséges, hogy az autóbalesetről is
értesült? Majd kiderül…
– Felejthetetlen élmény volt. Különösen a Loch Arkaig tetszett. Arról egészen mély
benyomásokat szereztem.
Mrs. Jones arca meg se rezzent. –Jómagam még nem jártam ott.
A lift megállt a tizenhatodikon, ők kiszálltak, és elindultak a szőnyegpadlós folyosón a névtábla
nélküli, számozott az ajtók sora között. Az 1605-ös előtt Mrs. Jones megállt, kopogott, majd
válaszra sem várva benyitott.
Alan Blunt ugyanúgy ült az íróasztala mögött, mint legutóbb, amikor Alex itt járt – mintha fel se
állt volna az óta. Ugyanaz a szürke ember ugyanabban a szürke öltönyben, ugyanazokkal a
nyitott dossziékkal az asztalán. Alex néha megpróbálta elképzelni a Különleges Operációs
Egységvezetőjét családi körben, moziban ülve vagy sportolás közben – de nem sikerült neki.
Ahogy Mrs. Jonesnak, úgy Bluntnak sem volt élete ennek az épületnek a falain kívül.
Fiatalkorában vajon erről álmodott? Ilyen munkáról, ami börtöncellaként örökre magába zárja?
Egyáltalán volt-e valaha fiatal?
– Foglalj helyet, Alex! – Blunt egy szék felé intett, fel sem nézve a papírjaiból. Az egyikre írt
egy mondatot, majd aláhúzta. Alexet érdekelte volna, mi az a mondat. Lehet, hogy Blunt
irodaszereket rendelt magának, de épp úgy lehet, hogy halálra ítélt valakit. Ugyanolyan arccal
tette volna mindkettőt.
Blunt egy futó pillantással végigmérte Alexet.
– Megnőttél.
Ezt szemrehányóan mondta. Hát igen: minél fiatalabbnak és ártatlanabbnak tűnt Alex, annál
hasznosabb volt az MI6 számára.
Hosszú csend következett. Alex leült a felajánlott székre, s Mrs. Jones is helyet foglalt főnöke
íróasztala mellett. Blunt feljegyzett még néhány dolgot – töltőtollának hegye szaggatottan
sercegett a papíron –, s csak azután szólította meg újra Alexet.
– Hajói tudom, valami problémád van.
Jack nem sokat közölt a telefonban. Elég dolga volt már az MI6-szel ahhoz, hogy tudja,
nyilvános vonalon nem szabad lényeges dolgokat mondania. Így hát Alex most gyorsan
összefoglalta a történteket. Beszámolt a temetőbeli verekedésről, Harry Bulman látogatásáról, és
a botrányt kirobbantó cikkről, amit az újságíró megírni szándékozott.
Mondókája végére érve elhallgatott, és várt. Blunt felemelte a kezét, és lesöpört egy porszemet
az íróasztal lapjáról.
– Mindez igen érdekes, Alex – szólt. – De attól tartok, nem sokat tehetünk.
– Micsoda? – Alexet megdöbbentette válasz. – Miért mondja ezt?
 – Nos, mint azt te magad is gyakran hangsúlyoztad, igazából nem dolgozol nekünk. Nem állsz az
MI6 alkalmazásában.
– Ez nem zavarta magukat, amikor feladatokat adtak nekem.
– Akár így van, akár nem, a sajtószabadságot nem korlátozhatjuk. Ha ez a Bulman megtudott
egyet, s mást az elmúlt egy évi tevékenységedről, szíve joga megírni a cikkét. Vagy arra kérsz
minket, hogy rendezzünk meg egy balesetet…?
– Dehogy! – szörnyedt el Alex. El se akarta hinni, hogy Blunt komolyan beszél.
– Akkor hát konkrétan mire gondoltál?
Alex nagy levegőt vett. Nem kizárt, hogy Blunt direkt össze akarja zavarni őt. Hirtelen nem
tudta, mit feleljen. Jobb ötlete nem lévén, visszakérdezett:
– Komolyan hagynák, hogy megírja azt a cikket? –Számunkra nagyjából közömbös, hogy
megírja-e vagy sem.
Legfeljebb mindent letagadunk. –És én?
– Te is letagadhatsz mindent.
Tagadni tagadhat, de azzal nem segít magán. Abban a pillanatban, amikor Bulman cikke
megjelenik, darabokra hullik az élete. Ha pedig az MI6 megtagadja őt, az is csak ront a helyzetén.
Újra érezte, hogy gyűlni kezd benne a harag. Eleve Blunt tehet mindenről, ő hozta őt, Alexet
ilyen helyzetbe. Tényleg képes lenne tétlen maradni, és mosni kezeit?
Mrs. Jones most meglepő módon a segítségére sietett.
– Esetleg elbeszélgethetnénk azzal az újságíróval – vetette fel.
– Talán rá tudjuk venni, hogy a mi szemszögünkből nézze a dolgokat.
– Ha beszélünk vele, azzal csak kompromittáljuk magunkat – jelentette ki Blunt.
– Egyetértek. De tekintetbe véve mindazt, amit Alex a múltban értünk tett… – A nő habozva
szünetet tartott. – És amit esetleg a jövőben még tenni fog…
Blunt felpillantott, s szögletes, fémkeretes szemüvegén át most először Alex szemébe nézett.
– Esetleg hajlandó volnál visszatérni? – tette fel a kérdést.
A kirakós játék darabjai mintegy varázsütésre a helyükre kerültek, és Alex egyszerre mindent
megértett. Ez, ami most a szobában zajlik, előre megírt jelenet. Mrs. Jones tudta, hogy Skóciában
volt. Tudják, hogy továbbra is a Brooklandbe jár. Talán még a házi feladatait is megkapják
lemásolva. És úgy irányították a beszélgetést, hogy pontosan oda lyukadjanak ki, ahova eleve
szándékoztak. Ezek ketten soha semmit nem bíznak a véletlenre.
– Szóval akarnak tőlem valamit – vonta le a kellemetlen következtetést Alex.
– Szó sincs róla. – Blunt az asztalon dobolt az ujjával. Aztán olyan arcot vágott, mint akinek
hirtelen eszébe jut valami. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, elővett belőle egy dossziét, és letette
maga elé.
– De ha már így szóba került, valóban volna itt valami. Pofonegyszerű ügy, egy kis semmiség.
Neked csak afféle ujjgyakorlat.
Alex előredőlt a széken. A Blunt előtt fekvő dosszié fedelére a szokásos piros feliratot
pecsételték: SZIGORÚAN TITKOS. Alatta volt feltüntetve a dosszié címe, egyetlen szó, fekete
tintával írva. Alex fejjel lefelé is el tudta olvasni: GREENFIELDS. Nemrég hallotta valahol ezt a
nevet, de hol? Mikor beugrott neki a válasz, hátradőlt, és kedve lett volna felnevetni. Ezt meg
hogy tudták összehozni?
Greenfields annak a kutatóközpontnak a neve, ahova üzemlátogatásra mennek az osztállyal. Mr.
Gilbert beszélt róla előző nap földrajzórán.
– Mit tudsz a géntechnológiáról? – tette fel a kérdést Blunt.
– Épp most kell írnom egy dolgozatot róla – felelte Alex, bár biztosra vette, hogy ezzel semmi
újat nem mond Bluntnak.
 – Érdekes téma – folytatta Blunt olyan hangon, mintha a világ legunalmasabb témájáról
beszélne. – A genetika tudománya hihetetlen lehetőségeket rejt. Teremthet sivatagban termő
paradicsomot, vagy akár dinnye nagyságú narancsot. Kétség sem fér hozzá, hogy az olyan cégek,
mint a Greenfields, gyökeresen megváltoztathatják az életünket. Ennél fogva… – Blunt
összekulcsolt ujjaira támasztott állát. – .. .bizonyos veszélyt jelentenek ránk nézve.
– Aki uralja a géneket, az a világot uralja – visszhangozta Alex a gondolatot, amit Edward
Pleasure-től hallott Skóciában.
– Pontosan. Minket minden olyan dolog érdekel, ami túl nagy hatalmat adhat magánemberek
kezébe. És a Greenfieldsnél dolgozik valaki, aki esetleg veszélyes lehet.
– Leonard Straik a neve – közölte Mrs. Jones.
– Straik az intézet igazgatója és vezető kutatója. Ötvennyolc éves. Nőtlen. Ragyogó tehetsége
már egyetemista korában megmutatkozott, Cambridge-ben hallgatott biológiát még a hetvenes
években. Ő találta fel az úgynevezett biolisztikus részecsketovábbító rendszert, ismertebb nevén a
génágyút. Ez az eszköz sűrített hélium segítségével új DNSeket juttat növényi sejtekbe… hajói
értelmeztem. A lényeg az, hogy Straik találmánya jelentősen megkönnyítette a GM-vetőmagok
tömeges előállítását.
– Straik húsz éven át vezette saját cégét, a Leonard Straik Diagnosticsot, rövid nevén az LSD-t.
Azonban, mint az számos tudósról elmondható, Straik kutatói tehetsége nem párosult hasonlóan
jó üzleti érzékkel, így a vállalkozása végül összeomlott. Straik minden pénzét elveszítette, és
szabadúszó lett. Hat éve szerződtették a Greenfields igazgatói posztjára, azóta ott dolgozik.
– És miért került az MI6 látókörébe?
– Egy rejtélyes incidens irányította rá a figyelmünket. – Blunt kinyitotta a dossziét. – Tavaly
novemberben felhívta a rendőrséget egy informátor. Philip Mastersnek hívták, biotechnikusként
dolgozott a Greenfieldsnél. Azt mondta, tud valamit Straikról, és el akarja mondani. Az ügy
lehetséges nemzetbiztonsági vetületei miatt a rendőrség átadta nekünk az ügyet, és mi felvettük a
kapcsolatot Mastersszel. Csakhogy egy nappal a megbeszélt találkozó előtt az emberünk balesetet
szenvedett, és meghalt. A vizsgálat szerint valamilyen toxikus anyaggal került érintkezésbe, és az
megmérgezte a teljes idegrendszerét. A halottkém egy felismerhetetlenné vált holttestet kapott.
– Balesetet szenvedett…
– Hát igen. Szerintünk is érdekes véletlen.
– És mi nem szeretjük a véletleneket – vetette közbe Mrs. Jones. –Azóta rajta tartjuk a
szemünket a Greenfieldsen – folytatta
Blunt. – Meglehetősen nagyszabású vállalkozásról van szó, széles tevékenységi körrel. Amellett,
hogy élenjárnak a kutatás-fejlesztésben, Straik génágyúját használva nagy mennyiségben
gyártanak GM-vetőmagokat, s azokat a világ minden táján forgalmazzák. Afrikában és Dél-
Amerikában egész országok sorsa függ az árujuktól. Túl nagy kockázatot jelent, ezért
megengedhetetlen, hogy egy potenciálisan veszélyes személyirányító szerepet játsszon egy ilyen
jelentőségű vállalkozásban. Meg kell tudnunk tehát, mit akart elmondani nekünk Masters
Straikról.
Alex bólintott. Kezdte már sejteni, mi várnak tőle.
– Lehallgatjuk Straik vezetékes telefonját és mobilját. De ez nem elég.
– Be akarunk jutni a komputerébe – mondta Mrs. Jones. Blunt bólintott.
– Lehet, hogy árnyékra vetődünk. Világszerte nap mint nap halnak meg emberek üzemi
balesetekben, és a Greenfieldsben épp elég toxikus növény van. Úgy tudom, Straik egy egész
üvegházat töltött meg velük, mert a természetes hatóanyagokat, konkrétan az ellenmérgeket
kutatja. Mindenesetre be kell juttatnunk egy embert a Greenfields telepére, és nem küldhetünk se
biztonsági őrt, se karbantartót, mert Straik azonnal gyanút fogna. Agyafúrtabbnak kell lennünk.
 Ez nem volt újdonság Alexnek. Akinek rejtegetnivalója van, és tudja, hogy megfigyelik, a
felnőttek között keresi a titkos ellenséget. Egy osztálykirándulás résztvevőit ellenben senkinek
nem jutna eszébe gyanúsítani. De mit is mondott Mr. Gilbert? Nem hittem, hogy hajlandók
iskoláscsoportot fogadni, mivel a munkájuk nagyrészt szigorúan titkos. Valaki valahogyan rávette
a céget, hogy tegyen kivételt a Brooklanddel. Talán ezt is az MI6 intézte el?
– Neked nem lenne probléma, hogy a látogatás ideje alatt feltűnés nélkül kiválj a csoportból –
vette át a szót Mrs. Jones. – És pillanatok alatt le tudnád tölteni nekünk Straik komputerének
tartalmát.
– Ahhoz a jelszó is kellene – mutatott rá Alex. – És hogy fogok bejutni az irodájába?
– Ezeket a dolgokat Smithers elintézi – felelte Blunt. – A kérdés az, hogy te mit szólsz a
feladathoz. A történet egyszerű és világos. Az se biztos, hogy Straik rosszban sántikál. Lehet,
hogy nem találunk semmi. Viszont kölcsönösen szívességet tehetnénk egymásnak. Te segítesz
nekünk, mi pedig beszélünk azzal az illetővel
– Harry Bulmannel –, és megpróbáljuk rávenni, hogy hagyjon békén téged.
Blunt mosolygott, de Alex tudta, hogy ez is csak a komédia része. Tisztában volt a helyzetével.
Ha nem vállalja a munkát, nem dobnak mentőövet neki, és akkor vége a nyugalmas életének.
Blunt úgy tesz, mintha választást kínálna, pedig a döntés már megszületett.
Számítania kellett volna erre. Aki besétál az oroszlán barlangjába, ne csodálkozzon, ha
megkóstolják.
– Örülök, hogy újra látlak, Alex – biccentett Smithers. – Nőttél, mióta nem találkoztunk. Vagy
talán Mr. Blunt ellátott az általam nemrég kifejlesztett speciális cipővel? Nem tagadom, büszke
vagyok arra az újításomra.
– Mit tud? Rakétát lő ki? – találgatott Alex.
– Nem, dehogy, semmi ilyesmi. Arra való, hogy a terepen dolgozó ügynök gyorsan
változtathasson a külsején. A cipő sarkába beépített hidraulika hat centimétert tud hozzáadni a
testmagassághoz.
– És milyen nevet adott a találmányának? Smithers karba tette a kezét terjedelmes hasa fölött.
– Magas sarkú cipő!
Alex ekkor már Smithers tizenegyedik emeleti szobájában ült. A helyiségben nem volt semmi
furcsa vagy feltűnő, de Alex tudta, hogy itt minden csak álca, semmi sem az, aminek látszik: az
asztali lámpa valójában röntgenkészülék, a hamutartó pedig kompakt hamvasztó berendezés.
Még az irattartó szekrény sem szekrény, hanem a földszintig futó gyorslift.
Smithers semmit sem változott. Régimódi háromrészes öltönyt viselt, ami – hasának dimenzióit
figyelembe véve – nyilván mérték
után készült. Többszörös tokája alatt csíkos nyakkendő ékeskedett – ez is évtizedekkel le volt
maradva a divattól –, s arcán a szokásos széles mosoly ült. Smithers volt az MI6 egyetlen olyan
ügynöke, akivel Alex mindig szívesen találkozott, és akiben feltétlenül megbízott.
– Úgy tudom, elvállaltad, hogy körülnézel nekünk a Greenfields háza táján – folytatta Smithers.
– Ez nagyon kedves tőled, Alex. Bámulatos, hogy milyen segítőkész vagy.
– Mr. Blunt a rábeszélés mestere.
– Ez is igaz. Nos, ezúttal legalább nem túl veszélyes a feladat… de azért csak légy óvatos. Az a
Masters nevű pacák csúnyán megjárta. Belesétált valamibe, amibe nem kellett volna – úgyhogy
nézz majd a lábad elé. – Smithers zavartan köhögött. Bizonyára rájött, hogy többet mondott a
kelleténél, mert gyorsan hozzátette: – De hát téged nem fognak leleplezni, ne félj!
– Hogy tudok bejutni Straik irodájába? – kérdezte Alex.
– Összegyűjtöttem neked néhány apróságot. – Smithers kihúzta íróasztala egyik fiókját, és
elővett belőle egy fém tolltartót. A dobozt a Simpson család tagjainak képe díszítette, és kicsit
kopott volt. Alex, ha három vagy négy évvel azelőtt kap egy ilyet karácsonyra, még örült volna is
neki.
– Nem valószínű, hogy átvizsgálják a holmidat – folytatta Smithers –, de jobb félni, mint
megijedni. Tudjuk, hogy igen hatékony a Greenfields biztonsági rendszere.
Alex elé tolta az asztalon a tolltartót.
– Trükkös kis doboz ez – magyarázta. – Eredetileg nemzetközi légi utazásokhoz terveztem.
Ólombélése van, úgyhogy ha átküldik a röntgengépen, nem látszanak az áramkörök; viszont
elrejtettünk benne egy speciális lemezt, ami tollak és vonalzók képét küldi a monitorra. Tehát
bármit bele lehet tenni, senki nem fogja észrevenni.
Smithers kinyitotta a dobozt. Alex meglepődve látta, hogy tényleg vonalzók, tollak és más
írószerek vannak benne.
– Mivel iskolai kirándulásról van szó, a kütyüket csupa olyan tárgyba rejtettem, amit
megtalálható egy átlagos diák holmija közt – folytatta magyarázatát Smithers, és húsos ujjaival
kivett a tolltartóból egy meglehetősen nagy radírt. – Ebben van a pendrive, amit Straik
komputeréhez használsz majd. Csak letöröd
a radír végét, és rádugod a gépre az eszközt. Nem kell beírnod se jelszót, se semmit, minden
magától megy. Körülbelül harminc másodperc alatt a pendrive-ra kerül a komputer teljes
tartalma.
A dobozból most egy mágnes csíkkal ellátott könyvtári olvasójegy került elő, amin már rajta is
volt Alex neve.
– Straik szobáját szinte bizonyosan zárva találod, de ezzel ki tudod nyitni az ajtót.
Könyvtárjegynek tűnik, de valójában multi-funkciós mágneskártya. – Smithers felemelte a
tolltartót, és Alex most észrevett egy keskeny nyílást a doboz oldalán. – Fogod az olvasójegyet,
és áthúzod a kinyitandó ajtó mágnes zárján. Aztán beledugod a tolltartóba. A doboz aljába
beépítettünk egy miniatürizált dekódolót. Az kitalálja a szükséges beállítást, és beprogramozza a
kártyát. Ezek az eszközök ma már az MI6 ügynökeinek alapfelszereléséhez tartoznak, de most
először rejtettem el őket Simpson családos tolltartóban!
– Hogy találom meg Straik irodáját?
– Ezen még dolgozom. A Greenfields telepe nem kicsi, és aligha szereltek fel útmutató táblákat.
De van egy ötletem a megoldásra. Pár nap múlva elküldöm neked a szükséges eszközt.
Alex kivett a dobozból egy ceruzahegyezőt.
– Ez mire való?
– Ceruzahegyezésre. – Smithers átvette az apró tárgyat. – És szükség esetén átalakítható
zsebkéssé. A pengéje apró, de gyémántélű, szinte mindent el lehet vágni vele.
– Most egy kis zsebszámológép került elő a tolltartóból. – Az ipari kamerák miatt ne főjön a
fejed. Ha háromszor megnyomod az összeadás gombját, a szerkezet zavarójelet kezd sugározni,
ami ötven méteren belül minden adásból mákos metéltet csinál. Apropó mákos metélt, lassan
ideje uzsonnázni. Nem tartasz velem?
– Nem köszönöm. – Alex megvizsgálta a számológépet. – Van más funkciója is?
– Van bizony. Ez valójában egy nagy teljesítményű kommunikációs eszköz. Ha háromszor
megnyomod a kilences számot, minket tárcsázol vele. A Földön bárhonnan felhívhatsz.
– 999 – motyogta Alex. – Segélyhívó telefon… Smithers elmosolyodott.
– A bonuszt a végére hagytam. Tudom, hogy szeretsz robbant-gatni, Alex, úgyhogy ez tetszeni
fog. – Azzal kivette az utolsó két tárgyat a dobozból.
– Ezeket tollnak nézném – jegyezte meg Alex.
– Azok is. Zselés tollak… de nitroglicerin-zselé van bennük. –Smithers felmutatta a tollakat. – A
színük különbözteti meg őket. A piros nagyobbat pukkan, mint a fekete. Ezt jól jegyezd meg.
Más a helyzet, ha egy ajtót akarsz kirobbantani a keretéből, és más, ha csak a zárat akarod
elintézni. Az időzítő-gyújtót a toll kupakja rejti. Minden csavarás tizenöt másodperc késleltetést
jelent. Beállítod, aztán kihúzod az ütőszeget, és megkezdődik a visszaszámlálás. Maximum két
percet adhatsz magadnak. A tollak emellett mágnesesek, és persze írni is lehet velük.
Smithers mindent gondosan visszapakolt a tolltartóba, és rácsukta a fedelét.
– Ebben tehát benne van minden, amire szükséged lehet. Használd egészséggel, öregfiú. A te
képességeiddel ez a feladat piskóta – erről jut eszembe, most már tényleg ideje uzsonnázni.
Biztos nem vagy éhes?
– Nem, köszönöm, Mr. Smithers. – Alex magához vette a tolltartót, és felállt. – Akkor hát,
találkozunk még.
– Abban biztos vagyok. Úgy tűnik, nem tudsz megválni tőlünk. Vigyázz magadra, Alex, és a
mielőbbi viszontlátásra!
Fent a tizenhatodikon Alan Blunt az íróasztalánál ült, és Mrs. Jonest hallgatta, aki egy jelentést
foglalt össze neki. A nő néhány perce kapta kézhez a két kinyomtatott oldalt: egy fekete-fehér
fényképet és ötven sornyi szöveget.
– Harry Bulman. Etonba járt. Tizenhat éves korában kicsapták. Drogozott. Jelentkezett a
Tengerészgyalogsághoz – és igaz, amit Alexnek mesélt. Valóban kommandós lett belőle, de
onnan is kirúgták: gyávaságért. Afganisztánban megtámadták az egységét, és az összecsapás után
Bulmant a homok alatt találták meg. Elbújt, beásta magát. Ezután a sajtónál próbált szerencsét.
Hébe-hóba nemzetvédelmi ügyekről is írt, de ahogy elnézem, többnyire inkább a hálószobákból
tudósított. Egyszer nősült, elvált. Gyereke nincs. ÉszakLondonban lakik, harminchét éves.
A beszámoló véget ért, a szobában csend lett. Blunt kifejezéstelen arccal nézett maga elé, de
Mrs. Jones tudta, főnöke most feldolgozza a hallottakat, mérlegre tesz minden lehetőséget, és
másodperceken belül elkészül a fejében az akcióterv. Ez volt az erőssége. Ezért vezethette oly
hosszú ideje a Különleges Operációs Egységet.
– Láthatatlan ember – szólalt meg végül Blunt. – Crawleyt bízzuk meg. Rég nem volt terepen,
élvezni fogja.
– Rendben.
Az íróasztal mellett iratmegsemmisítő állt. Mrs. Jones beledugta a jelentést, és a kések forogni
kezdtek. Harry Bulman önelégült félmosollyal nézett a világba a fényképről. Aztán lassan
elnyelte őt a gép, és hamarosan a szemétkosárban landolt, maroknyi papírcsík formájában.
Láthatatlan ember

A konferenciateremben legalább tízezren voltak, és mindenki tapsolt. Harry Bulman

átvágta magát a tömegen, közben megrázta a felé nyújtott kezeket, olyan emberek gratulációit
fogadta, akiket nem is ismert. Elöl, a hívogató színpadon tucatnyi arany szobrocska sorakozott, s
az egyiken az ő neve állt: Harry Bulman, az Év Újságírója. Ez a szobor kétszer akkora volt, mint
a többi, s ahogy Bulman közeledett felé, még nőttön-nőtt. Közben valahol megszólalt egy csengő,
és…
Bulman felébredt. Reggel fél nyolc volt, és a csengőszót a vekkere produkálta. Csak álom
volt, hát persze, de nagyon kellemes álom – és Bulmannek szemernyi kétsége sem volt afelől,
hogy hamarosan valósággá válik.
Híres lesz. Azok a szerkesztők, akik általában nem érnek rá fogadni őt, sorban állnak majd az
ajtaja előtt. Jönnek a tévés beszélgetős műsorok, a celebpartik, és beindul a díjözön. Már az is
eszébe jutott, hogy talán túlságosan nagylelkű volt, amikor a bevétel ötven százalékát ígérte
Alexnek. Miért felezzen, ha egyszer ő végzi az egész munkát? Ez a sztori egyes-egyedül az övé.
Negyven vagy akár csak harminc százalék reálisabb lett volna. De még az is sok, hisz
megtehetné, hogy egy vasat se fizet a kölyöknek.
Változatlanul isteni csodának érezte, hogy sikerült személyesen találkoznia Alexszel. Jól
emlékezett még arra az estére, amikor az egész dolog kezdődött. Egy Fleet Street-i kocsmában, a
Crownban ivott egy régi seregbeli cimborájával, aki ott volt Természettudományi Múzeumban,
amikor az ejtőernyős bezuhant a tetőn át.Ő hozakodott elő a tinédzser kém meséjével, amiről
aztán kiderült, hogy nem mese. Valami azt súgta neki járjon utána a hihetetlen történetnek, és
hopp, egykettőre azon kapta magát, hogy komoly kutatómunkát végez. Egy öszvér
makacsságával dolgozott hosszú heteken át – nyomokat követett, amelyek nem vezettek sehova,
informátorokkal találkozott, akik az utolsó pillanatban megnémultak, szívességeket kért, és ha
arra volt szükség, fenyegetőzött. Hála istennek, a fáradozás végül meghozta gyümölcsét, a
történet apránként összeállt, és az út végén Alex várta.
Bulman fekete selyemlepedővel takart kerek ágya egy Chalk Farm-i modern társasház legfelső
emeleti lakásában állt. A hálószoba ablakán kinézve az újságíró a Euston állomás felé futó vasúti
sínekben gyönyörködhetett. A ház még csak húsz éve épült, de már repedeztek a falai – talán a
vonatok okozta remegésnek köszönhetően. Most is épp elhaladt egy szerelvény. Miután
ideköltözött, kezdetben minduntalan felébredt a kerekek csikorgására, de szerencsére viszonylag
hamar megszokta a zajt. Tulajdonképpen még hálás is volt érte: a zajnak köszönhette, hogy
megfizethető áron jutott hozzá egy ilyen remek lakáshoz.
Négy nap telt el az Alexnél tett látogatása óta. A gyerek elég időt kapott rá, hogy megeméssze a
helyzetet, és beletörődjön az elkerülhetetlenbe. A házvezetőnőjével nyilván átbeszélték a dolgot,
és valószínűleg egymást okolják a történtekért. Most hogy belegondolt, ezt is érdekes
megközelítésnek találta. A lány, az a Jack – nem is csúnya. Milyen dolog ez, hogy együtt lakik
egy tizennégy éves kölyökkel? A News of the World kapva kapna ezen! No, ma délután megint
elmegy hozzájuk. Mikor Alex hazaér az iskolából, ő már ott fogja várni, diktafonnal
felszerelkezve.
Bulman ledobta magáról a takarót, és kiment a konyhába. A mosogatóban ott szomorkodtak az
előző este használt edények – a korábbi napokról ott maradt elődök társaságában. Bulman
szeretett jókat enni, de mint azt a szemétvödröt és környékét elborító készételes dobozok jelezték,
főzni lusta volt. Most keresett magának egy tiszta bögrét, majd nekiállt kávét főzni. Közben
tekintete a mosogató fölötti parafa táblára tűzött újságcikkekre tévedt.
KATONÁINK BÁSZRAI REGGELIJÉNEK TITKAI
A HÍRSZERZÉS FEJE A FACEBOOKON
AZ SAS-PARANCSNOK LEKÉSTE A REPÜLŐT Nem volt büszke a munkásságára.
Egyetlen cikkének sem volt még említésre méltó visszhangja, és amit írt, mindig az utolsó
oldalak egyikén jelent meg, sosem a címlapon. De hát mit számít? Elolvassák, aztán elfelejtik…
ha egyáltalán elolvassák.
Bulman kinyitotta a hűtőszekrényt, kivette a tejes dobozt, és beleszagolt.
Megsavanyodott. Kiöntötte a tejet a mosogatóba, és feketén itta meg a kávét. Mihez kezdjen
magával délután négyig? Ragyogó idő volt, a januári napfény bearanyozta a vasúti síneket. Most
is épp elzakatolt egy személyvonat a belváros felé, tele az unalmas munkahelyükre tartó
ingázókkal. Bulman maga előtt látta az utasokat: ott szoronganak kezükben az újsággal, és
olvasni próbálnak. Egy hónap múlva már ő lesz azoknak az újságoknak az ura.
Kései reggeli. Bevásárlás. Egy-két sör a sohói Groucho Clubban. Miközben felöltözött,
lassan összeállt a délelőtti program a fejében. Szokása szerint inget vett fel sportzakóval és
szövetnadrággal. Farmert sosem hordott, nem tartotta elég elegánsnak. Az ing kézelőjét gondosan
kifényezett ezüst mandzsettagombokkal fogta össze, amelyeket a FairbairnSykes tőr, a Királyi
Tengerészgyalogos Kommandó második világháború óta használt jelképe ékesített. Mikor
végzett az öltözködéssel, magához vette elmaradhatatlan aktatáskáját, felkapta tárcáját az
éjjeliszekrényről, behörpintette utolsó korty kávéját, és már indult is az ajtó felé.
A házzal szemközti újságosbódé oldalán a reggeli lapok szalagcímei virítottak.
MEGÖLTEK EGY ÚJSÁGÍRÓT. Bulman nem tudott elfojtani egy mosolyt. Vajon ki lehet a
szerencsétlen? Biztos egy haditudósító, aki Afganisztánban vagy másutt golyót kapott a fejébe. Ő
maga már többször próbálta elintézni, hogy külföldre küldjék „ …a tudósítónk, Harry Bulman
által a szövetséges erők iraki parancsnokságáról szerzett információk szerint…”, de egyik
szerkesztő sem harapott rá a dologra. Hát most pórul járt egy kolléga, de megérdemli. Biztos
valami féleszű amatőr volt, aki nem tudta, mikor kell behúzni a nyakát.
Bulman már épp át akart kelni az úttesten, hogy vegyen magának egy újságot, amikor
emlékezetébe ötlött, hogy előző este a kocsmában az utolsó pennyig elverte a pénzét. Két másik
szabadúszó újságíróval ivott és valamiképp a félkarú rablónál kötöttek ki. Lapáttal hányták a
gépbe a pénzt. Volt közben egy tizenöt fontos nyereménye, de persze azt is újra bedobálta. Ez az
ő nagy baja. Sose tudja, mikor kell abbahagyni… Elővette a tárcáját, és kinyitotta. Csak néhány
hitelkártyát talált benne, kész pénzt semmit.
A legközelebbi bankautomata a lámpás kereszteződésnél volt, a Camden Markét túlsó
oldalán. Az idejébe belefért, hogy elgyalogoljon odáig, de aztán látta, hogy épp jön egy busz
lefelé a dombról. Az Oyster kártyájával felszállhat, az minden londoni buszra és a metróra is
érvényes. Elsietett hát a megálló felé, s épp akkor ért oda, mikor szisszenve kinyílt a busz ajtaja.
Ketten szálltak csak fel előtte, így hamar sorra került, és nekinyomta kártyáját a leolvasónak. A
gép szokatlan és kevéssé biztató hangjelzést adott.
– Sajnálom, uram – szólt a sofőr a kijelzőre pillantva. – A kártyájáról elfogyott a pénz.
– Az lehetetlen – rázta a fejét Bulman. – Tegnap, mikor a metrón használtam, még vagy harminc
font volt rajta.
– Most akkor is nullát ír ki. – A sofőr a kijelzőre mutatott.
– Biztos elromlott a gép.
– Eddig mindenkinél jól működött.
Bulman újra próbálkozott, de most sem járt sikerrel. A gép konokul 00.00 fontot írt ki,
mintha gúnyolódni akarna vele. Bulman körülnézett. A busz tele volt, s az utasok nem örültek a
késlekedésnek. Többen is türelmetlen pillantásokat vetettek felé.
– Na, jó. Akkor gyalog megyek. Minek vitatkozzon? Szép idő van, és a bank nincs olyan
messze… Leszállt, s miközben a busz kigördült a megállóból, rábámult a kezében tartott Oyster
kártyára. Ha lesz ideje, majd küld egy levelet a közlekedési cégnek. De az is lehet, hogy cikket ír
a bosszantó incidensről. Kretén banda. Miért nem képesek normálisan működő gépeket csinálni?
Fél kilenc körüljárt az idő, mikor megérkezett a bankhoz. Körülötte sorban kinyitottak az
üzletek, polisztirén hab-poharat markoló emberek siettek ki a kávézókból és siettek be a boltok és
irodák ajtaján. Beindult a szokásos londoni nyüzsgés. Bulman a hóna alá dugta aktatáskáját, majd
elővette az egyik hitelkártyát, és a bankautomata résébe dugta. A pénzből megreggelizik, vásárol
otthonra ezt-azt – és később lehet, hogy fog egy taxit, azzal megy át Chelsea-be. Bepötyögte a
PIN-kódot, megnyomta az 50 fontos összeghez tartozó gombot, és várt.
A képernyő elsötétült. Aztán megjelent rajta egy üzenet:
A KÁRTYA ÉRVÉNYTELEN
TÁJÉKOZTATÁSÉRT FORDULJON
A KÁRTYA KIBOCSÁTÓJÁHOZ
Bulman a gépre bámult. Aztán megnyomta a MEGSZAKÍTÁS gombot, hogy
visszakapja a kártyát. Nem történt semmi. A gép nemhogy nem adott ki pénzt, de még a
kártyáját is elnyelte! Van pénz a számlán, legutóbb több mint kétszáz fontot hagyott rajta. Biztos
valami részeg vandál nekiesett a gépnek az éjjel, és tönkretette.
A bank csak kilenckor nyitott, de Bulman tudta, hogy pár saroknyira van egy
lakásszövetkezeti fiókpénztár. Elsétált hát oda, de ott meg várnia kellett. Az automatánál egy idős
asszony állt, s vagy öt percig piszmogott, mire végül távozott a pénzével. Tehát ez a gép
működik. Bulman elővett egy másik hitelkártyát, és bedugta. Az összes kártyájának ugyanaz volt
a PIN-kódja: a születésnapja visszafelé beírva. Türelmetlenül, de figyelmesen, hogy el ne rontsa,
bepötyögte a négy számot.
Megint ugyanaz történt. Fekete képernyő, aztán világító fehér hibaüzenet. És ez a kártya
is odalett.
Bulman káromkodott egy cifrát. Már két ember állt mögötte, ők is az automatára vártak, és kissé
szánakozva néztek rá – biztos az hiszik, le van égve. Most mit csináljon? Korog a hasa,
reggeliznie kéne. A zsebe üres, és az Oyster kártya se működik.
Akkor eszébe jutott az autó. A használtan vett Volkswagen Golffal legutóbb a lakásától egy
saroknyira parkolt le. Napközben ritkán használta a kocsit, mert nem akart dugódíjat fizetni azért,
hogy dugókban álljon, de esténként gyakran és szívesen autózott, és a kesztyűtartóban mindig
tartott egy kis pénzt – körülbelül tíz fontot – szükség esetére. Az is több a semminél, legalább
megreggelizhet, amíg kinyit a bank. Ha pakol valamit a hasába, az a hangulatán is javítani fog.
Akkor aztán bemegy, és megmondja a magáét annak a hájas libának – úgy tapasztalta ugyanis,
hogy a bankokban kizárólag kövér és buta nők foglalkoznak az ügyfelekkel. Aztán ha elintézte a
kártyaproblémát, végre mehet bevásárolni és sörözni.
Beért a mellékutcába, és elindult az autója felé.
A kocsinak hűlt helye volt.
Bulman megállt a járdaszélen, és pislogott. Kezdett megfájdulni a feje. Biztos, hogy itt parkolt le
a kocsival. Lehet, hogy pár pohárral többet ivott tegnap a kelleténél – és sok pohárral a
megengedettnél –, de annyira nem volt részeg, hogy ne emlékezzen rá, hol hagyta a kocsiját.
Most pedig egy kék Volvo állt azon a helyen. Jobbra is, balra is végignézett a kocsisoron. A
Volkswagen nem volt sehol.
Gondolatban rekonstruálta az előző estét. Vacsora, kocsma, félkarú rabló, kilépő pohár
– és éjféltájt haza.
A kocsinak itt kéne lennie. Még sincs itt. Mi lehet a magyarázat?
Ellopták! A városnak ebben a részében naponta tűntek el kocsik. Az itt lakók közül sokan
használtak mindenféle súlyos és ronda kormányzárakat, de ő sose bajlódott ilyesmivel.
Megcsóválta a fejét. Micsoda egy nap! Ha így megy tovább, nem lesz túl rózsás hangulatban a
délutáni találkozón Alex Riderrel. Pedig ma ejtik meg az első interjút jói oda kéne figyelnie – de
mindegy, így is meg tudja szorongatni a gyereket.
Csak szépen sorjában, semmi kapkodás. Bulman elővette a mobilját, hogy felhívja a rendőrséget,
és bejelentse a kocsi lopást. Latolgatta, hogy milyen számot hívjon. Ez ugyan nem volt
éppenséggel vészhelyzet, mégis a 999 mellett döntött. Háromszor megnyomta a gombot, és a
füléhez emelte a telefont.
Semmi.
Nem csöngött ki. Tárcsahang se jött. Bulman leeresztette a telefont – egy vadonatúj Black
Berryje volt –, és megnézte a kijelzőt. Nincs szolgáltató.
Ez már tényleg nevetséges. Még hogy ne legyen térerő Chalk Farm kellős közepén! Olyan itt
még sose volt! Odébb ment pár lépéssel, a magasba emelte a telefont, és újra próbálkozott.
Semmi.
Bulman úgy szorította a telefont, mintha össze akarná roppantani. Csak nyugalom, nem szabad
kiborulni. Az utca végén régimódi telefonfülke állt. Majd onnan felhívja a rendőrséget. A 999-et
ingyen lehet tárcsázni, nem kell bedobni pénzt.
A fülke modellügynökségek hirdetéseivel volt kitapétázva, és cigaretta- meg vizeletszagot
árasztott. A készülék viszont látszólag működött benne. Bulman vállával az üvegfalnak nyomta a
táskáját, és tárcsázott.
– Melyik szolgáltatást kapcsolhatom? – kérdezte a központos. –Ellopták a kocsimat. – Bulman
már attól megkönnyebbült, hogy végre egy élő emberrel beszélhet. – A rendőrséget kérem.
A kapcsolás néhány másodpercet vett igénybe, aztán egy női hang jelentkezett.
– Autólopást szeretnék bejelenteni – közölte Bulman. – Tegnap este a Chilton Streeten hagytam
a kocsimat, és most hiába keresem, nincs ott.
– Kérem, adja meg a gépjármű rendszámát. – A nő egykedvűen beszélt, ráadásul erős idegen
akcentussal, úgyhogy Bulmannak átfutott a fején, hogy talán egy külföldi hívásfogadó központot
kapcsoltak neki. Mindenesetre igyekezett megőrizni nyugalmát.
– KL06 NGZ – diktálta be a rendszámot.
– Tehát KL06 NGZ?
– Igen.
– Egy zöld Mercedes SRL Coupéról van szó?
– Nem. – Bulman behunyta a szemét. A fejfájása egyre erősödött. – Nekem ezüstszínű VW
Golfom van.
– Diktálná még egyszer a rendszámot?
Bulman elismételte a betű- és számsort, ezúttal még tagoltabban. Az a nő a vonal túlsó végén
nyilván nem nagyon ért a számítógépekhez.
– Sajnálom, uram. A rendszám egy Mercedeshez tartozik. Megadná a nevét?
– Bulman. Harold Edward Bulman vagyok.
– A lakcíme?
Bulman azt is megmondta.
– Egy perc türelmét kérem.
Hosszabb csend következett. Bulman már épp le akarta tenni a telefont, mikor a nő újra
jelentkezett.
– Mióta van a tulajdonában a gépjármű, Mr. Bulman?
– Két éve vettem.
– Sajnálom, de ilyen név és lakcím nem szerepel a nyilvántartásunkban.
Az újságíró most már kijött a béketűrésből.
– Azt akarja mondani, hogy nem tudom, hol lakom, és elfelejtettem, milyen kocsim van?!
Ellopták az autómat! Tegnap itt hagytam, és most nincs itt!
– Sajnálom, uram. A megadott rendszám nem egyezik a nyilvántartásunkban szereplő adatokkal.
– Akkor rossz a nyilvántartásuk!
Bulman lecsapta a telefont. Lüktetett a feje a fájdalomtól.
Pénzre van szüksége. Pénz nélkül meztelennek érezte magát, és éhes is volt. Az órájára nézett.
Legalább az még működött. Öt perccel múlt kilenc. Mostanra kinyitottak a bankok. Igazolvány
volt nála, és tele tárcával mégis csak jobban érzi majd magát. A kocsi dolgát ráér később
elintézni.
Megfordult, és elindult arra, amerről jött. Húsz perccel később már az egyik csoportvezető
íróasztala előtt ült, a helyi bankfiók ügyfélterében. A banktisztviselő ápolt szakállú, fiatal ázsiai
férfi volt. Riadalom ült ki az arcára, mikor a sose látott, dühös ügyfél odacsörtetett hozzá, s
Bulman ebből gyanította, hogy az egyórás fel-alá rohangálás és idegeskedés után úgy festhet,
mint egy elmebeteg. De nem érdekelte.
 – Pénzt akarok felvenni – jelentette ki. – És az automatájuk nem működik.
A tisztviselő a homlokát ráncolta.
– Még senki nem panaszkodott.
– Lényegtelen. Nem érdekel a gép. Pénzre van szükségem.
– Rendelkezik bankkártyával, uram?
Bulman átadta az utolsó megmaradt kártyáját, és figyelte, hogyan hívja be a tisztviselő az adatait
a terminálján. A fiatal ázsiai végül zavartan pislogni kezdett.
– Nagyon sajnálom, uram, de nem találok…
– Azt akarja mondani, hogy nincs számlám maguknál? – csattant fel Bulman.
– Volt számlája, uram. De egy évvel ezelőtt megszüntette. Tessék, nézze meg, kérem.
A tisztviselő megfordította a monitort, és Bulman – nem először aznap – nullákkal szembesült. A
kimutatás szerint tizenkét hónappal azelőtt az utolsó pennyig minden pénzt levett a számláról.
– Nem szüntettem meg a számlát.
– Kívánja, hogy felhívjam a központunkat?
Bulman azonban addigra felpattant a székről, és rohanvást megcélozta a kijáratot, hogy mielőbb
friss levegőhöz jusson. Mi a ménkű folyik itt? Előbb az Oyster kártya, aztán a bankkártyák, a
telefon, a kocsi, most pedig a bankszámlája – olyan volt, mintha apránként elvennék tőle az
életét. Szédülni kezdett, nekitámaszkodott hát az épület sarkának, és ahogy ott állt, egy sietős
léptű járókelő épp úgy dobta be az újságját a közeli szemetesbe, mintha meg akarná mutatni neki
a lap címoldalát. Azon az ő fényképe volt.
Bulman elborzadva meredt a képre, s eszébe jutott a szalagcím, amit az újságos bódén látott.
MEGÖLTEK EGY ÚJSÁGÍRÓT. A kép fölött ugyanezek a szavak álltak. Megbillent a járda a
talpa alatt, mikor a szemeteshez lépett, hogy kivegye belőle az újságot. A tudósítás igen rövid
volt.
Tegnap reggel holtan találták Harold Bulman szabadúszó újságírót, számos katonai és
titkosszolgálati témájú cikk szerzőjét. A harminchét éves Mr. Bul-mant észak-londoni lakásában
szúrták le.
A rendőrség várja azoknak a tanúknak a jelentkezését, akik érdemi információval rendelkeznek
az este tíz és éjfél között lezajlott bűntényről. Stephen Leather főfelügyelő, a nyomozás vezetője
így nyilatkozott: „Mr. Bulman a munkája folytán számos ellenséget szerezhetett magának, s ez
kitágítja a lehetséges elkövetők körét.”
Harold Bulman elvált volt, egyedül élt, nem voltak sem közeli hozzátartozói, sem barátai.
A cikk őróla szól. Azt állítják, hogy meghalt! Hogy követhettek el ekkora baklövést? Ezért nem
működik a telefonja? Ezért nincs pénz a számláján? Csak ez lehet a magyarázat.
Összetévesztették őt valakivel. Halottnak nyilvánították, mire a gépezet automatikusan beindult,
és kitörölte őt az élők sorából.
Telefonálnia kell. Beszélnie kell a szerkesztőkkel, a megbízóival. De nincs pénze. Otthon viszont
van telefonja. Hát persze, ez a megoldás!
Bulman most már menekülni akart az utcáról. Senkivé vált, nem létező személlyé, láthatatlan
emberré. Egyszerre kiszolgáltatottnak érezte magát. Honnan tudhatná, hogy nem les-e rá valaki,
aki tényleg le akarja szúrni? Csak otthon van biztonságban.
A félelemtől leizzadva érkezett haza. A társasház kapujánál elővette a kulcsát, és remegő kézzel
a zár réséhez illesztette. A kulcs nem akart becsusszanni a zárba. Háromszor próbálkozott, mire
tudatosult benne, hogy valami gond van. Újabb képtelenség. Naponta használja a kulcsot. Az este
is ezzel ment be. Az éjszaka folyamán valaki kicserélte a zárat.
– Engedjenek be! – kiabált Bulman. Senki nem hallotta meg. Az üvegnek és a tégláknak kiabált.
– Engedjen be valaki! – Talpával belerúgott az ajtóba, de ez meg se kottyant a többrétegű, törés
biztos üvegnek és az erős mágnes lapoknak. Bulman újra rúgott, és most már üvöltött. Bárki arra
járó komplett bolondnak tarthatta őt.
– Jól van, uram? Segíthetünk?
Zaklatottságában nem hallotta meg az érkező járőr kocsit, s mikor megfordult, meglepve látta,
hogy két rendőr áll mögötte a járdán. Eszébe se jutott megijedni tőlük, hisz nem olyan régen
maga hívta telefonon a rendőrséget.
– Nem tudok bemenni a házba – foglalta össze a helyzetet.
– Itt lakik, uram?
– Persze, hogy itt lakom. Ha nem laknék itt, nem akarnék bemenni. – Bulman rádöbbent, hogy
indokolatlanul goromba, és gyorsan mosolyt erőltetett az arcára. – A legfelső emeleten lakom –
magyarázta. – Még sose fordult elő ilyen.
– Megpróbálhatom?
A kérdés végéről hiányzott az „uram”, s ez nem kerülte el Bulman figyelmét. Engedelmesen
átadta a kulcsot a rendőrnek, aki próbálkozott, de miután nem járt sikerrel, megvizsgálta a
kulcsot, majd a zárat. Aztán felegyenesedett.
– Ezzel nem fogja kinyitni az ajtót – mondta. – A zár Banham gyártmányú, a kulcs viszont Yale.
– De hát ez képtelenség…
– Megtudhatnám a nevét? – kérdezte a másik rendőr.
– Harry Bulman vagyok. Újságíró.
– És azt állítja, hogy itt lakik?
– Nemcsak állítom, úgy is van. Itt lakom, ebben a házban. És nem tudok bemenni.
– Egy pillanat, uram…
Az első rendőr bejelentkezett a rádióján. Bulman egyik kezéből a másikba vette aktatáskáját.
Hirtelen ólomsúlyúnak érezte, és melege is volt, pedig a januári idő ezt nem indokolta. A
második rendőr gyanakodva méregette őt. Tizenkilenc évesnél nem lehetett idősebb, világosbarna
haja, elálló füle és kisfiús arca volt.
– Egészen biztos benne, hogy itt lakik? – kérdezte az első rendőr, miután befejezte a rádiós
egyeztetést kollégáival.
– Igen. A 37-es lakásban, a legfelső emeleten.
– Valóban be volt jelentve erre a címre egy Harold Bulman nevű újságíró, de őt tegnapelőtt este
meggyilkolták.
– Tudom, hogy ez jelent meg az újságokban, én is olvastam. De ez tévedés. Én vagyok Harry
Bulman.
– Tudna mutatni egy igazolványt?
– Természetesen.
Bulman elővette a tárcáját. Hoppá. Két hitelkártyáját elnyelte a bankautomata, a harmadik pedig
a bankban maradt. A jogosítványát a lakásban hagyta. Remegő kézzel kutatott a tárca
bőrzsebeiben. Az újságíró-igazolványát sem találta.
– Nincs nálam semmi, de ha bejutok a lakásba, tudom igazolni magam.
A két rendőr gyors pillantást váltott. Aztán a fiatalabbik újra végigmérte Bulmant, és megakadt a
szeme az aktatáskáján.
– Mi van a táskában? – kérdezte. Bulman meghökkent.
– Miért érdekli? – kérdezett vissza ingerülten. Mire észbekapott, a rendőr kivette a kezéből a
táskát.
– Megengedi, hogy kinyissam?
– Már megbocsásson, de nem. Ezt…
Hiába tiltakozott. A rendőr kinyitotta az aktatáskát – és elborzadva meredt a tartalmára. Bulman
valamiért úgy érezte, ezekben a pillanatokban válik semmivé az élete. Előredőlt, hogy belelásson
a táskába. Tudta, minek kell benne lennie: egy jegyzetfüzetnek, néhány magazinnak, tollaknak és
ceruzáknak. Tévedett. A táskában, amit a rendőr most felé fordított, egy harmincöt centi hosszú
konyhakés feküdt, rászáradt vérrel a pengéjén.
– Ez nem… – hebegte Bulman.
A két rendőr hihetetlenül gyorsan cselekedett. Egy szempillantás múlva Bulman arra eszmélt,
hogy hátracsavart karral fekszik a járdán. Csuklóján kattant a bilincs, érezte bőrén a hideg fémet.
Az első rendőr hadarva beszélt a rádióba. Másodpercekkel később újabb rendőrautó fékezett a
ház előtt, és további egyenruhások tűntek fel.
– Ön nem köteles vallomást tenni…
Annyi eljutott Bulman tudatáig, hogy a jogait ismertetik vele, de a szavak összemosódtak a
fejében. Érezte, hogy talpra állítják, és látta, hogy az autó felé vezetik. Valaki a fejére tette a
kezét, hogy ne üsse bele az ajtókeretbe, aztán megszólaltak a szirénák, és a kocsi elindult vele.
Egy órával később Bulman már egy kihallgató szoba csupasz téglafalai között ült. A helyiség
egyetlen ablaka magasan volt, s a sápadt kék januári ég nézett be rajta. Bulmannek előzőleg
rögzítették az ujjlenyomatát és kenetet vettek a szája sarkából – ez utóbbit DNS-azonosítás
céljából. Most két új rendőr nézett farkasszemet vele, a járőröknél idősebb és szemlátomást
tapasztaltabb, testes, szigorú képű emberek, akik Baker, illetve Ainsworth néven mutatkoztak be.
Ainsworth tűnt a magasabb rangúnak kettejük közül: kopasz, apró szemű férfi volt, a száját
mintha egyetlen tollvonással húzták volna. Baker, a fiatalabbik – aki úgy festett, mintha nemrég
bokszmeccset vívott volna valakivel – dossziét tartott a kezében.
Bulman kapott egy kis időt rá, hogy összeszedje gondolatait. Magabiztos vehemenciával kezdett
beszélni.
– Nézzék, uraim, ez az egész egy ostoba félreértés. Botrányos, amit velem művelnek. Jól ismert
újságíró vagyok, figyelmeztetem magukat, hogy…
– Isten hozta minálunk, Jeremy – vágott a szavába Baker.
– Nem vagyok Jeremy.
– Jeremy Harwood. Komolyan azt hitte, hogy elrejtőzhet előlünk? – Baker letette az asztalra a
dossziét, és kinyitotta. Bulman fekete-fehér rendőrségi fotót pillantott meg. Ez a kép is róla
készült, de nem az ő neve állt alatta.
Nagy levegőt vett.
– Engem nem Jeremy Harwoodnak hívnak. Harold Bulman a nevem.
– Harold Bulman meghalt.
– Nem igaz.
– Elemeztük a késpengére száradt vért. Bulmané. Maga ölte meg azt az újságírót.
– Mondom, hogy tévedés ez az egész. – Bulman igyekezett megőrizni higgadtságát. Hogy
csöppenhetett ebbe a lidércnyomásba?
Baker lapozott az aktában. A következő oldalon öt ujjlenyomat sorakozott egymás mellett,
alattuk meg valamiféle kémiai képlet szerepelt.
– Ellenőriztük a DNS-ét és az ujjlenyomatait, Jeremy. Minden stimmel. Semmi értelme tovább
tagadnia.
– Két hónapja szökött meg a broadmoori fegyházból – szólt Ainsworth.
A broadmoori fegyházból? Oda az ország legveszélyesebb bűnözőit zárják, a szörnyetegek
szörnyetegeit.
– Miért ölte meg Harold Bulmant? – kérdezte Baker.
– Én… én… – Bulman felelni próbált, de a torkán akadtak a szavak, és mintha az agya is
felmondta volna a szolgálatot. Érezte, hogy könnycseppek gördülnek le az arcán.
 – Nyugodjon meg, Jeremy. – Ainsworth hangja lágy, szinte együttérző volt. – Visszakerül a régi
cellájába. Magát se bántják, és maga se bánt többet senkit.
– Már ma délután visszaszállítják Broadmoorba – közölte Baker.
– Ne… – a falak szédítő iramban forogni kezdtek Bulman körül. Támaszt keresve megmarkolta
asztal sarkát. – Nem tehetik meg…
– De megtehetjük. Már intézkedtünk is.
Váratlanul kinyílt az ajtó, és belépett egy harmadik férfi. Az első pillanattól fogva látszott, hogy
nem tartozik a rendőrök közé, inkább úgy festett, mint egy cserkészparancsok vagy egy falusi
krikettmeccs bírója. Negyven körüljárhatott, ritkuló haja volt, és erősen öregedő arca. Öltönyt és
hozzá nem illő barna hasított bőr cipőt viselt.
– Köszönöm, most már átveszem – fordult a két kihallgatóhoz. Nem úgy beszélt hozzájuk,
mintha a főnökük lenne, de ellentmondást nem tűrő, kőkemény határozottság csengett a
hangjában. A két nyomozó habozás nélkül felállt, és kiment, a jövevény pedig leült Bulmannel
szemben. A tekintete üres és jéghideg volt.
– A nevem Crawley – közölte. Bulman még mindig sírt, az orra hegyéről csöppentek le a
könnyek. Crawley papírzsebkendőt vett elő, és felé nyújtotta. – Tessék.
Bulman kifújta az orrát, és megtörölte az arcát zakója ujjával.
– A hírszerzésnek dolgozom – folytatta a bemutatkozást Crawley. – Közelebbről az MI6 egyik
részlegének.
És Bulman egyszerre mindent megértett. Úgy hasított belé a felismerés, mintha pofon ütötték
volna. A MI6! Hát persze, csak ők boríthatták fel az életét ilyen játszi könnyedséggel! Ha nem
szorongatja a torkát a rémület, dühös lett volna magára. Számítania kellett volna erre.
– Alex Rider… – suttogta rekedten.
– Erre azt kell felelnem, hogy sosem hallottam Alex Riderről – válaszolta kifejezéstelen hangon
Crawley. – Viszont mondok valami mást. Csak egy szavamba kerülne, és beszállítanák magát
egy elme-gyógyintézetbe, s élete hátralevő részét a zárt osztályon töltené. Harry Bulman halott
lenne, és maga volna az őrült gyilkos, aki megölte.
– De… de… – Bulman alig kapott levegőt, és csak hebegni tudott.
– De ami azt illeti, akár itt és most elintézhetném magát – folytatta Crawley. – Pontosan
huszonhat olyan módszert ismerek, ami a természetes halál látszatát kelti. Némelyik gyors és
fájdalommentes, némelyik annál fájdalmasabb. – Hatásszünetet tartott. – De erre nem kaptam
utasítást. A parancsom úgy szól, hogy adjak magának még egy esélyt.
– Aljas disznó… – Bulmannek megjött a hangja.
– Most hazamehet, és elfelejtheti, ami ma történt. Viszont ha még egyszer Alex Rider közelébe
megy, vagy ha sajtókörökben megemlíti a nevét, akkor újra hallani fog rólunk, és legközelebb
nem leszünk ilyen elnézőek. Akkor eltüntetjük magát a Föld színéről. Elég érthető voltam?
Bulman nem válaszolt. Crawley felállt.
– Mostantól figyeljük magát, Mr. Bulman. Figyeljük minden nap minden percében. Ezt úgy
higgye el, ahogy mondom. A mai csak figyelmeztetés volt, de a következő már élesben megy.
Azzal kiment a szobából.
Bulman nem mozdult. Alex Rider. A két szó mennydörgésként robajlott a fejében. Alex Rider.
Már tudta, hogy sose fogja megírni a sztorit. Nagy reményei szertefoszlottak, az áttörés elmarad.
Nagy nehezen felállt. Még mindig remegett keze-lába. Alex Rider. Bár sose hallotta volna ezt a
nevet!
Bulman letörölte arcáról a verejtéket, és elindult a nyitott ajtó felé.
Greenfields
 A busz egy darabig nyugat felé haladt az autópályán, aztán a 15. számú kijáratnál,
Swindpn közelében lekanyarodott róla, s miután átgurult a szemrevaló Marlborough városkán,
folytatta útját a Salis-bury-sík végeláthatatlan mezői felé.
Angliának ez a különleges, majdnem nyolcszáz négyzetkilométer kiterjedésű része a
rómaiak érkezésekor már rég lakott terület volt. Déli határán állt a legendás Stonehenge, és
körös-körül vaskori domberődítmények maradványai szegélyezték. A Salisbury-sík nagy részét a
sereg használta – gyakran rendeztek itt éjszakai hadgyakorlatokat, amelyek során tonnaszám
pufogtatták el az éles lőszert –, s a hatóságok a jelek szerint úgy ítélték meg, hogy a Greenfields
kutatóközpontja is itt, a semmi közepén van a legjobb helyen.
Alex Rider a busz hátuljában ült két barátja, Tom Harris és James Hale között. Negyven
brooklandi diák vett részt a tanulmányi kiránduláson, s két tanár kísérte őket. Az egyik Mr.
Gilbert volt, a másik a pedáns és kissé ideges természetű zenetanárnő, Miss Barry, aki elsősorban
azért tartott velük, hogy segítsen a fegyelmezésben. Már több mint két órája úton voltak, s a
kezdeti lelkesedést mindenkiben tompa unalommá olvasztotta az álmosító buszozás.
Alex elővette a képeslapot, amit előző nap hozott neki a postás. A lap egyik oldalát a
párizsi Eiffel-torony fotója díszítette, a másikon egy dátum állt – 05.22. –, és az alábbi rövid
szöveg:
Párizs gyönyörű, és szerencsére nem tévedtünk el.
Remélem, te is jól szórakozol.
Az aláírás olvashatatlan volt, de Alex felismerte Smithers jellegzetes betűit. Számított
erre a lapra, és azt is tudta, hogyan kell használnia. Visszacsúsztatta hát a zsebébe, és
Tómhoz fordult.
– Megkérhetlek egy szívességre? – kérdezte könnyed hangon.
– Persze. Mi kéne?
– Lehet, hogy a kirándulás alatt el kell majd tűnnöm egy kis időre. Ha névsorolvasást
tartanak, jelentkezel helyettem?
Tom összeráncolta homlokát, és fojtott hangon válaszolt.
– Utoljára Velencében kérted, hogy fedezzelek. Megint belerángattak valamibe? Alex kelletlenül
bólintott. A legjobb barátjának nem fog hazudni.
– Azt hittem, kiszálltál abból a buliból.
– Én is azt hittem. De úgy tűnik, mégsem. – Alex sóhajtott. – De ne izgulj, nem
veszélyes az ügy. És nem is tart sokáig. Csak nem kéne észrevenniük, hogy leléptem.
– Oké, de meg ne ölesd magad.
A busz látóhatárig nyúló zöld mezők között haladt, egyik mellék-útról a másikra
fordulva. Ez nem a csinos sövények határolta, gondozott szántóföldek Angliája volt: a
Salisbury-sík az ősi, szelídítetlen vadság hangulatát árasztotta. Az utakon kívül semmi sem utalt
rá, hogy ez a terület egy civilizált országhoz tartozik: közel s távol nem voltak se épületek, se
kerítések, se távvezetékek, de emberek se. A táj egyhangú végtelenségében csak egy-egy
facsoport, kopár sziklatömb és szétszórt kőhalom adott fogódzót a szemnek. A busz most felfelé
haladt egy domboldalon, s a szél versenyt futott vele, különös mintákat rajzolva a fűtengerre.
– Megjöttünk – szólalt meg James. Igaza volt. Mikor a dombtetőre értek, egyszerre feltárult
előttük a kicsiny völgy, ahol a Greenfields Bioközpont rejtőzött. A telep megdöbbentő látványt
nyújtott a hatalmas, üres táj után – olyan volt, mintha az ember egy lakatlan bolygón járva
hirtelen egy hipermodern, acél-üveg városra – vagy inkább börtönre – bukkanna. Idegen test volt
ez a létesítmény a vad wiltshire-i tájban.
 A kutatóközpont szabályos gyémánt alakú területét magas drótkerítés jelölte ki, amely
olyan sűrű szövésű volt, hogy a napfényben csillogva tömör fémfalnak tűnt. Bejárat csak egy volt
rajta, egy őrökkel védett toló kapu ott, ahol az aszfaltozott bekötőút elérte a kerítést. Az őröknél
nem volt ugyan fegyver, de jelenlétük így is épp elég ijesztő volt.
– Hova hoztak minket? – dünnyögte az ablakon kibámulva James. – Jó nagy felhajtást
csinálnak ezek egy rakás zöldség körül.
A kerítésen túl mintegy másfél tucatnyi épület állt. Számos közülük üvegház volt, de
magasabbak és masszívabbak az átlagos kertészetek ilyen célú építményeinél. Ezeken kívül
irodák, raktárak és üzemcsarnokok sorakoztak még a telepen – zömével alacsony épületek, de
akadt köztük néhány öt-hatemeletes is. Ez utóbbiak tetején rádióantennák, műholdvevők és
ezüstszínű, sudár kémények meredeztek. Alex tekintete átsiklott az előadóteremnek otthont adó,
vakítóan fehér falú épületen meg a BIZTONSÁGI ELLENŐRZÉS feliratú, zömök házon, ami
közvetlenül a kapu mellett helyezkedett el – és megakadt a komplexum kellős közepén álló
építményen, amit mintha egy tudományosfantasztikus filmből emeltek volna át oda.
Az épület szabályos félgömb alakú volt, és növények töltötték meg. A magasban húszharminc
méteres pálmafák levelei nyomódtak az átlátszó üvegfalhoz hosszú, zöld nyelvek módjára,
lejjebb kúszónövények indái vegyültek burjánzó lombokkal. Az óriási kupolát a szomszédos
épületekkel négy üvegfolyosó kötötte össze, amelyek mintha az égtájakat jelölték volna ki egy
hatalmas iránytűn. A bioszféra, gondolta Alex. Nem tudta, hogy jutott eszébe ez a név, de
találónak érezte.
A kutatóközpont vadonatújnak tűnt. Az épületek közötti részeket fekete aszfalt utak hálózták be,
füves területek szabályos négyszögeit fogva közre. A gyep frissen volt nyírva
– hacsak nem genetikailag programozták úgy a füvet, hogy a megfelelő hosszúságúra nőjön. Az
utakon zajtalan, elektromos meghajtású járművekben férfiak és nők közlekedtek. Voltak köztük
fehér köpenyesek – ők a kutatók lehettek –, öltönyösök és terepszínű egyenruhás őrök, akiknek a
viseletét legfeljebb az indokolhatta, hogy a telepen az élő természettel kapcsolatos munka folyt.
Oszlopok tucatjairól és minden épület minden faláról ívlámpák és kamerák néztek le, úgyhogy ha
akár csak egy darázs vagy méhecske berepült a kerítés fölött, azt valahol valaki biztosan
észrevette.
A buszt egyszerre éles sípolás töltötte be – jelezve hogy bekapcsolták a mikrofont –, majd a
hangszórók Mr. Gilbert szavait közvetítették.
– Kérem, ne ijedjetek meg az őröktől – szólt a tanár megnyugtatónak szánt, de kissé bizonytalan
hangon. – Itt a Greenfieldsben nagyon sok bizalmas jellegű munka folyik. Tartaniuk kell a
konkurenciától, a kíváncsiskodó újságíróktól satöbbi, emellett olyan növényeket is őriznek,
amelyek nem juthatnak ki innen. Attól tartok, biztonsági ellenőrzésnek fognak aláverni minket,
de bízom benne, hogy gyorsan túl leszünk rajta. Ami fontos: kamerát, mobiltelefont nem szabad
bevinni, úgyhogy ezeket hagyjátok a buszon. Ne féljetek, innen nem tűnik el semmi.
A bejelentést általános morgolódás fogadta, de azért a kapuhoz közeledve mindenki kirakta a
táskájából, amit kellett. Voltak már tanulmányi kirándulásokon, de faarcú őrökkel és motozókkal
még sosem volt dolguk.
– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz – pillantott Alexre Tom.
Alex nem válaszolt. Pofonegyszerű ügy, egy kis semmiség. Neked csak afféle ujjgyakorlat. Így
jellemezte Blunt a feladatot. Tehát ezúttal is vaskosan hazudott.
A busz fékezett, majd megállt. Elérték a kaput, ami most lassan kinyílt, és hamarosan
begurulhattak a fogadóterületre. Valaki kintről kopogtatott, a sofőr kinyitotta az ajtót, és felszállt
egy sovány, mosolytalan arcú nő. Mr. Gilbert felállt, hogy üdvözölje, de a nő keresztülnézett
rajta.
 – Jó napot kívánok – szólt. Gyorsan és szaggatottan ejtette a szavakat, s a hangja kicsit olyan
volt, mint egy beszélő automatáé. –Üdvözöllek benneteket a Greenfields Bio központban. Az
intézet kutatási felügyelője vagyok. – Itt szünetet tartott, és tekintetével számba vette a társaságot,
mintha minden egyes arcot meg akarna jegyezni magának. – Dr. Myra Bennett a nevem, és én
foglak kísérni benneteket az üzemlátogatás ideje alatt.
Dr. Bennett meghatározhatatlan korú, puritán külsejű, igen férfias nő volt. Bő laborköpenye, ami
fehér zsákruha módjára lógott a vállán, valamiképp az egyetlen elképzelhető öltözékének tűnt, s
érzelmeket alig tükröző arca azt sugallta, hogy idegen tőle minden olyan tevékenység, amiben
nem játszanak szerepet könyvek, Bun-sen-égők és kémcsövek. Rövid, világosszőke hajának egy
tincse átlósan keresztezte a homlokát, és belógott olcsónak tűnő kerek, aranysárga fémkeretes
szemüvege mögé. Ez utóbbi kimondottan rosszul állt neki, de az ékszerek és a smink hiánya is
arról árulkodott, hogy nemigen törődik a külsejével. Az udvariaskodás szintúgy távol állt tőle,
mint azt már az első szavai elárulták.
– Intézetünk még sosem fogadott iskoláscsoportot – folytatta. –Kép- és hangfelvételt készíteni
tilos. Mikor leszálltuk a buszról, mindenkit megmotozunk. Ezt a látogatás megszervezésekor
közöltük az iskolátokkal. A mobiltelefonjaitokat hagyjátok a buszon. Ha elkészültetek,
kövessetek.
– Bűbájos csajszi – dörmögte Tom.
– Ja, olyan, mint az egész hely – tette hozzá James.
A kutatásfelügyelő leszállt a buszról. A két tanár meg a diákok a felszólításnak engedelmeskedve
követték őt a négyzet alaprajzú, zömök épületbe, ami belülről pontosan úgy festett, mint a
repülőtéri biztonsági ellenőrzőpontok: fémasztalok mögött egyenruhás emberek álltak, voltak
röntgengépek a táskák átvilágítására, és egy fémkereső kapu, amin mindenkinek át kellett
mennie.
Alexet az elsők között ellenőrizték. Hátizsákja, ami a fém tolltartót rejtette, eltűnt az átvilágító
gépben, őt magát pedig gyors mozdulatokkal megmotozta egy összepréselt ajkú biztonsági őr. A
Smitherstől kapott lap a dzsekije zsebében lapult. Az őr kivette, s miután vetett egy pillantást az
Eiffel-torony képére, visszaadta. A hátizsák eközben kijött a gépből, de mielőtt Alex felkaphatta
volna, odalépett egy másik őr, és megfogta.
– Ez a tiéd?
Alex bólintott. – Igen. – Körülnézett, és látta, hogy osztálytársait hasonlóan alapos ellenőrzésnek
vetik alá.
Úgy tűnt, az őr megérezte, hogy Alexszel valami nincs rendjén. Végigmérte őt, majd kinyitotta a
hátizsákot.
– Csak az iskolai holmim van benne – jegyezte meg Alex.
Az őr válaszra se méltatta. Egy darabig turkált a könyvek között, majd kivette a tolltartót, és
kinyitotta. Alex azt hitte, most jött el pillanat, amikor megszólal a telep összes riasztója. De nem
így történt. Az őr kivette a radírt, és megforgatta az ujjai között. Azután, mintha hirtelen
elvesztette volna az érdeklődését, visszatette a radírt, majd a tolltartót, és átadta Alexnek a táskát.
– A következőt!
Alex tovább ballagott, és csatlakozott a szoba túlsó végében gyülekezőkhöz. Látta, hogy Mr.
Gilbert bosszúsan csóválja a fejét, és cseppet sem csodálkozott rajta. Egyszerű iskolai csoport
voltak, mégis úgy bántak velük, mintha terroristapalánták lennének.
Dr. Bennettet látszólag egyáltalán nem érdekelte a bosszankodásuk.
– Most pedig átmegyünk a fő épületcsoportba – jelentette be. –Kérem, maradjatok együtt. Kell
valakinek vécére mennie? – Csend volt. – Rendben. Akkor kövessetek. – Azzal átvezette őket
egy utolsó kapun, ami – mint Alex észrevette – elektronikusan regisztrálta és megszámolta az
áthaladókat.
Végre bent voltak a Greenfieldsben. Bennett megállt a szabad ég alatt, nem messze a hatalmas
kupolától, és maga köré gyűjtötte a csoportot. Így közelről Alex most már látta, hogy az
üvegfalon belül komplett növényi ökoszisztéma kapott helyet. Egzotikus fák nyújtózkodtak
minden irányba, olyan hatást keltve, mintha a felrobbanás pillanatában lefényképezett zöld
tűzijátékok volnának. Furcsa kinézetű lágyszárúak és bokrok küzdöttek egymással a helyért, s itt-
ott csúnya, rikító színű bogyók és gyümölcsök mutogatták magukat. Nagyon meleg lehetett
odabent; a levegőben párafelhő úszott, s az üvegtáblákon úgy csorgott a víz, mintha az átlátszó
falak izzadnának. Alex meglepve látta, hogy odabent mozog valami: egy ember bukkant fel,
tetőtől talpig fehér védőöltözetben, kesztyűs kezében valamiféle mérőműszerrel. Az üvegfalhoz
érve egy másodpercre megállt, azután eltűnt a növények között.
– Két órát fogtok nálunk tölteni – fogott a mondókájába Bennett. Meg sem próbált úgy tenni,
mintha élvezné, amit csinál; sőt, mintha hangsúlyozni akarta volna, hogy nyűg a nyakán ez a
látogatás. – Először a laboratóriumokat tekintjük meg. Megismerkedhettek egyes általunk
alkalmazott eljárásokkal, nevezetesen a genetikai transzformációval, a klónozással és a
biolisztikus részecsketovábbító rendszerrel – a génágyúval –, ami új DNS-eket lő a növényekbe.
A génágyút intézetünk igazgatója, Leonard Straik fejlesztette ki. Felkeressük az üvegházakat és a
raktárhelyiségeket, ahol egyebek között olyan gyümölcsöket és zöldségeket termesztünk, illetve
tárolunk, amelyek mindeddig nem is léteztek a Földön. Utána átviszünk benneteket az
előadóterembe. – Dr. Bennett arra a fehér épületre mutatott, amit Alex már a dombtetőről
észrevett. – Ott beszélgetni fogunk a géntechnológia szükségességéről és arról, hogy milyen
szerepet játszhatnak a módosított gének az emberiség jövőjének alakításában.
– Végül pedig – Dr. Bennett itt produkált egy mosolyfélét, ami azonban nem tűnt többnek ideges
izomrándulásnál – megkóstolhatjátok a büfében az általunk termelt Greenfields Bio Keverék
kávét, ami génmódosításnak köszönheti különleges aromáját.
– Kérem, hogy a látogatás során senki ne váljon el a csoporttól. Az őreink némelyike kissé
ideges természetű, és nagyon sajnálnám, ha bármelyikőtöket idő előtti távozásra kellene
felszólítanunk. A másik kérésem: ne nyúljatok semmihez. Olyan vegyi anyagokkal és
növényekkel találkoztok majd, amelyek bármelyike veszélyes lehet. Van kérdés?
– Ott mi van? – kérdezte valaki.
Dr. Bennett a központi üvegház felé fordult. Szeme mintha megvillant volna a kerek lencsék
mögött.
– Azt az üvegházat mi Méregkupolának nevezzük – magyarázta. –A Greenfieldsben hosszú évek
óta tanulmányozzuk az olyan természetes méreganyagokat, mint például a ricin és a botulin. Ezek
a természetben előforduló, az emberre halálos toxinok. A Méregkupolában Földünk
legveszedelmesebb növényeit gyűjtöttük össze. Hogy csak néhány példát említsek: van itt gyilkos
csomorika, nadragulya, elefántfül, gyilkos galóca és ricinusbokor. A manszanilya fának szép és
kívánatos a gyümölcse, de aki könnyelműen beleharap, meghal. Magából a fából fehér gyanta
csöpög, ami hólyagosra marja a bőrt, a szembe kerülve pedig vakságot okoz. Az új-zélandi
ongaonga-csalán levelét elég csak megérinteni ahhoz, hogy rettenetes égési sebeket szerezzünk.
– Az érdekesség kedvéért elmondom, hogy az igen elterjedt nagy csalán – az Urtica dioica –
csípéskor öt neurotranszmitterrel juttatja mérgét a bőrünkbe. A Méregkupolában található,
génmódosított csalánok ötszáz neurotranszmitterrel támadnak. Szívesen leírnám nektek, milyen
borzalmas kínhalált hal, akit megcsípnek, de nem elég élénk hozzá a fantáziám.
Dr. Bennett zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szája sarkát.
– Foglalkozunk még egy speciális témával is, a mérgek kölcsönhatásával – folytatta. – Ezért a
Méregkupolában állatok is találhatók, például a bőrén halálos toxinokat kiválasztó kék
nyílméregbéka, a brazíliai vándorpók, más néven banánpók, a tajpán nevű kígyó és a Conus
magnus, a tengeri mérges kúpcsiga. Ez utóbbi mérgének egyetlen cseppje végez egy elefánttal. –
Dr. Bennett szünetet tartott és körülnézett. – Jelentkezzen, aki szeretne látogatást tenni a
Méregkupolában. A kirándulás tizenöt másodperces lesz, és fájdalmas halállal ér véget.
Senki nem jelentkezett. Miss Barry arca olyan fehér lett, mint a meszelt fal.
– Akkor hát erről ennyit. Menjünk a laboratóriumokba. A tanáraitokat meg fogom kérni, hogy a
be- és kilépéskor tartsanak névsorolvasást.
Tom Harris elbizonytalanodva pillantott Alexre. Ő vállat vont. Eszébe jutott, mit mesélt Blunt
Philip Masters haláláról. Az informátor holttestét felismerhetetlenné torzult állapotban találták
meg. Most már volt némi elképzelése róla, mi történhetett Mastersszel, és tudta, a bioközpont
melyik részét fogja gondosan elkerülni.
A csoport bevonult az egyik magas épületbe, amelynek acélkéményéből tétova füstcsík szállt az
ég felé. A bejárati ajtót Bennett a nyakában lógó mágneskártya segítségével nyitotta ki számukra,
s mikor már mind odabent voltak, Mr. Gilbert névsorolvasást tartott. Ezután megindultak egy
ragyogóan tiszta, üres folyosón. Alex úgy helyezkedett, hogy ő legyen a sereghajtó, s mikor
elhaladtak egy mellékhelyiség mellett, oldalba bökte Tomot, aki bólintott. Alex gyorsan kilépett
oldalra, és vállával belökte a mosdó ajtaját, úgyhogy szinte beesett rajta.
A fehér csempével borított falú helyiség szerencsére üres volt, csak saját képe nézett vissza
Alexre a mosdókagylók fölé szerelt tükrökből. A távolodó osztálytársak zsivaja lassan elhalt
odakint. Nem vették észre, hogy otthagyta őket. Elkezdhette hát az akciót.
Az egyik mosdókagylóhoz lépett, elővette a párizsi képeslapot, aztán benedvesített egy papír
kéztörlőt, és végigsimított vele a fotón. Az Eiffel-torony képe azonnal eltűnt, s a helyén a
Greenfields Bioközpont részletes térképe jelent meg: az épületek és a bennük futó folyosók,
valamint két villogó pont, egy piros és egy zöld. Az egyik Alex pillanatnyi helyzetét jelölte, a
másik a szobát, ahova el kellett jutnia.
Megint hallgatózott. Mivel úgy tűnt, senki nincs a közelben, kióvakodott a folyosóra, s a
képeslap útmutatását követve elindult. A villogó pontok elárulták, hogy Leonard Straik irodája a
szomszédos épületben van. Oda összekötő folyosó vezetett át, nem kellett tehát kimennie az
udvarra. Úgy ítélte meg, nincs túl nagy veszélyben… legalábbis egyelőre. Iskolai egyenruha van
rajta, látszik, hogy a meghívott csoport tagja. Ha beleszalad valakibe, mondhatja, hogy lemaradt
és eltévedt. És különben is, miért kellene rosszat gondolnia a kutatóközpontról? Nem egy vidám
hely, az igaz, és tele van mérgekkel, de senki nem mondta, hogy bármiféle törvénytelenség
folyna itt. Őt azért küldték ide, mert egyetlen ember, Straik talán biztonsági kockázatot jelent. A
feladata egyszerű. És fél óra múlva túl lesz rajta.
Akár volt rá oka, akár nem, minden idegszála pattanásig feszült, miközben a villogó pont
haladását figyelte. Ugyanarra indult, amerre a többiek mentek, de aztán kiért egy előtérbe, ahol
három folyosó futott össze egy felfelé induló betonlépcső lábánál. A térkép szerint a lépcsőn
kellett továbbmennie. Meg is tett néhány lépcsőfokot, de akkor lépések zaja ütötte meg a fülét.
Nekilapult a falnak. Egy férfi és egy nő jelent meg a lenti folyosón. Mindketten fehér köpenyesek
voltak, és beszélgetésbe merültek, úgyhogy nem vették észre őt. Alex megvárta, amíg eltűnnek,
aztán folytatta útját felfelé.
Ha nem tudja, hol van, azt hihette volna, hogy valamiféle iskolában, mondjuk, egy egyetemi
épületben jár. A fehérre meszelt falak jobbára csupaszok voltak, s táblák jelezték rajtuk az irányt
az egyes épületrészek felé. Hiányzott mindenfajta dekoráció, a tekintet csak tűzoltó készülékeken
és a biztonsági szabályok kiakasztott listáin pihenhetett meg. Az első emelet pontosan olyan volt,
mint a földszint: ajtókkal teli folyosók labirintusa. Smithers képeslapja nélkül Alexnek fogalma
se lett volna, merre kell mennie, így viszont néhány forduló után megérkezett az üvegfalú hídhoz,
ami átvezetett a szomszédos épületbe.
Itt kezdődött a dolog veszélyesebb része. A híd tíz méter hosszú volt, és minden irányból jól
belátható. Onnan, ahol áll, Alex jó látta a lenti úton közlekedő elektromos járműveket, és két
lassan sétáló őrt is megpillantott odalent. Az addig látott biztonságiakkal ellentétben ezek fel
voltak fegyverezve: egy-egy 9 mm-es Micro Uzi lógott a nyakukban. Ez kellemetlen meglepetés
volt. Az őrök nyilván csak az iskolai csoport érkezésének idejére rejtették el fegyvereiket.
A helyzetet tovább nehezítették az átjárót figyelő kamerák. Alex hiába várta volna ki, amíg
odalent elnéptelenedik az út, a bekamerázott hídon aligha mehetett volna végig észrevétlenül.
Kinyitotta hát a zsákját, előkotorta a tolltartót, és kivette belőle a számológépet. Tudta, hogy a
kamerák kiiktatásával mintegy riadót fúj, de nem volt más választása. Háromszor megnyomta az
összeadás gombját, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, aztán végigsietett a hídon.
Tisztában volt vele, hogy mostantól versenyt fut az idővel. Mivel a kamerák nem működnek,
meg fogják erősíteni az őrséget az épületekben, és már nem lesz olyan egyszerű kimagyaráznia
magát, ha elkapják. Elszaladt a következő sarokig, kinézett, majd rögtön vissza is húzódott. Egy
őr ugrott ki épp az egyik ajtón, s indult el futva a keresztező folyosón. Alex térkép nélkül is rájött
volna, hogy a magasabb beosztású alkalmazottak és a vezetők számára fenntartott épületbe ért: itt
lágyabb volt a világítás, a padlót szőnyeg borította, az ajtók nemes fából készültek, s a falakon
növényeket ábrázoló művészi vízfestmények sora díszelgett. A képeslapba rejtett navigációs
rendszer tanúsága szerint Straik szobája a közelben volt. Alex az ajtószámot is tudta: 522 – ezt
jelentette a dátum, amit Smithers a párizsi üdvözlet fölé írt.
Alex befordult a következő sarkon, és a folyosó végén megtalálta a keresett ajtót. Alighogy
odaért, ajtócsapódás zaja és egy kiáltás szűrődött fel a földszintről. Szapora léptek… valaki
szaladt odalent. Valahol kitartóan csengett egy telefon. Senki nem vette fel. Ezek az apróságok
mind arra utaltak, hogy a kamerák üzemzavara megtette hatását. A Greenfields felbolydult.
Van-e valaki Straik irodájában? Ezt csak egy módon lehetett kideríteni. Alex nagy levegőt vett,
és bekopogott. Eljött az igazság pillanata. Ha kiszólnak odabentről, az egész bújócska
időpocsékolás volt.
A kopogtatásra senki sem felelt. Alex fellélegzett. Eddig minden oké. Megint előkotorta a
tolltartót, és ezúttal az olvasójegyet vette ki belőle. Az épületben minden ajtó mellett látott
kártyaleolvasót, s ez Straik szobájánál sem volt másképp. Áthúzta a jegyet a zárvezérlő résén,
majd bedugta a tolltartó oldalán található nyílásba. A doboz azonnal vibrálni kezdett a kezében:
munkához látott az apró gép, amit Smithers a titkos rekeszbe rejtett. Pár másodperc múltán a
tolltartó kilökte az átprogramozott kártyát. Alex újra lehúzta, mire kattant a zár, és Straik
irodájának ajtaja kitárult.
Alex habozás nélkül belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Tágas, kényelmesen berendezett
dolgozószobában találta magát. Az ablakok a gondozott gyepre néztek, arra a részre, ahol a
csoport a biztonsági ellenőrzés után először megállt. Vajon észrevették-e már az eltűnését? Ha
volt az óta még egy névsorolvasás, Tómnak sikerült-e fedeznie őt? Kezdte belátni, hogy terve
kockázatosabb, mint gondolta – de késő bánat, eb gondolat.
Alex körülnézett a szobában. Straiknak négy vagy öt cserepes növénye volt – ezek mind
művirágnak tűntek, nyilván génmódosításnak köszönhetően. A falakra fél tucat, könyvekkel teli
polcot meg egy antik tükröt szereltek. Egy üvegajtós szekrényben tudományos kitüntetések
mutogatták magukat. Egy jókora kép, ami nemrég érkezhetett, mert még rajta volt a buborékfólia,
a falnak támasztva várta, hogy a helyére kerüljön. Az íróasztal antik darab volt, akárcsak a tükör,
és két, drágának tűnő karosszék állt előtte. Straik számítógépe az asztalon feküdt.
Alex tudta, mi a dolga, és hamar végezni akart, hogy mielőbb visszatérhessen a többiekhez. A
csoportban újra biztonságban lesz. Ha észre is veszik az őrök, hogy behatoló járt a szobában, őt
nem fogják gyanúsítani. Be kellett látnia, hogy Alan Bluntnak igaz volt: néha előny, ha az ember
tizennégy éves.
Alex lezuttyant Straik masszív, bőrkárpitos forgószékére – úgy érezte benne magát, mintha
fogorvosi székben ülne –, és elővette a tolltartóból a radírt. Az elmúlt egy év során jó pár
furfangos kütyüt kapott Smitherstől, de ebben most kivételesen nem volt semmi csalafintaság.
Egyszerűen ketté kellett törnie a radírt, és máris a kezében volt a pendrive.
Straik számítógépe be volt kapcsolva, de Alex szinte biztosra vette, hogy a fontosabb
állományok titkosítva vannak és jelszavak sora védi őket. Szerencsére ezzel a problémával most
nem kellett törődnie. Megkereste az USB-aljzatot. Egy másik pendrive-ot talált benne, azt
kihúzta, és az asztalra tette, majd bedugta a sajátját.
A képernyő azonnal megelevenedett. Négy oszlopban számjegyek gördültek felfelé rajta szédítő
sebességgel, jelezve, hogy a pendrive-ról futó féreg vagy ki tudja, miféle kémprogram átvette az
irányítást a gép fölött és megkezdte az információk kiszippantását. Alex most hangokat vélt
hallani a folyosóról, s a légkondicionáló hűvös fuvallatát érezte izzadó homlokán és tarkóján. Mit
mondott Smithers, meddig tart ez a dolog? Fél percig. Nem tovább. De a másodpercek mintha
megnyúltak volna – hiába dolgozott szélsebesen a gép, a több ezer fájl lemásolása időbe telt.
És most tényleg közeledett valaki! Alex két férfi hangját hallotta. Továbbsétálnak? Nem! A
fenébe! Megálltak az ajtó előtt. Ez csak Straik lehet. Alex látta maga előtt, ahogy a tudós a
tárcájáért nyúl, és előveszi a kulcskártyáját, hogy kinyissa vele az ajtót.
A letöltés még mindig nem ért véget. Alex kísértést érzett, hogy kirántsa a pendrive-ot, és
későbbre halassza a művelet befejezését. De mikor lenne az a később? Mihez kezd, ha Straik a
nap hátralevő részét a szobájában tölti? Akkor hogy jut vissza a csoporthoz? Az ajtó bármelyik
pillanatban kitárulhat, és őt ott találják a számítógép mögött, az igazgatói székben. Talán ki tudja
vágni magát egy blöffel. Vagy nyomban kiiszkol az ajtón, és megpróbál eljutni Mr. Gilberthez
meg a többiekhez. A csoport az ő életbiztosítása. Straik kiabálhat vele, el is fogathatja, de
lelövetni nem fogja ennyi tanú előtt.
A féreg befejezte munkáját, a képernyő elsötétedett. A két férfi még mindig az ajtó előtt állt, de
ekkor tompa sípolás hangzott fel, jelezve, hogy a zárszerkezet működésbe lépett. Alex kirántotta
az aljzatból a pendrive-ot, és megcélozta az egyetlen alkalmas helyet, ahol elrejtőzhetett. Szinte
még oda sem ért, már nyílt is az ajtó.
A búvóhelyről, ahol kuporgott, csak hátulról látta a belépő Leonard Straikot, de aztán a fali
tükörben megpillantotta a Greenfields igazgatójának arcát – és elkerekedett a szeme. Ismerte ezt
az arcot. Ősz haj, amit mintha hajszárítóval borzoltak volna fel. Markáns áll, húsos ajkak. Apró,
vizenyős szem. Valahol találkozott ezzel az emberrel, nem is olyan régen. De hol?
Egy másodperc múlva már tudta is a választ. Skócia. Szilveszter estéje. Kilmore kastély. Ez az
ember volt McCain egyik kártyapartnere, az, akit ő akkor könyvelőnek nézett. Hogyan is
szólította őt McCain? Leónak. Hát persze! Leo vagyis Leonard. Leonard Straik.
– Megkínálhatom valamivel? Teát? Kávét? A kávé saját termés, de elég pocsék.
– Nem, köszönöm, nem kérek semmit.
A másik férfi is belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Alex eddig csak csodálkozott, de
most megdermedt a döbbenettől. Desmond McCain állt a szobában.
Földi pokol

– Minden rendben? Elkészült a szállítmány? Alex nagyon jól emlékezett erre a hangra:
mély, zengő, de nem harsány, és végtelenül magabiztos. Csak a második szó hangzott kissé
esetlenül, mert az r hangot a béna állkapocs nehezen tudta megformálni. McCain Alexnek háttal
leült az egyik elegáns karosszékbe. A válla fölött megcsillant az ezüst feszület. Straik az íróasztal
túloldalán foglalt helyet. A két férfi szemlátomást nem sejtette, hogy van valaki rajtuk kívül a
szobában.
Alex szerencséjének tarthatta, hogy Straik kedveli a nagyalakú festményeket, az újonnan
érkezett, még becsomagolt képnek köszönhette ugyanis a búvóhelyét. Ott lapult a festmény és a
fal közötti háromszög alakú résben. Egy felnőtt semmiképp nem fért volna el ott, de még neki is
szűk volt a hely: combjában és vállában máris tiltakoztak az izmok a kényelmetlen testhelyzet
ellen. A tükörben nem sokat látott McCainből és Straikból, de nem merte kidugni a fejét a kép
mögül – amíg nem látja őket, ők se láthatják meg őt.
– Természetesen, minden készen áll – felelte Straik. – Hiszen megígértem, nem?
– Na és hol van?
– A nagy része már a Gatwick reptéren. Egy Boeing 757-es viszi el. Rutinügy. De gondoltam,
biztos szívesen megnézi, ezért itt tartottam egy kis mintát.
Straik kinyitotta íróasztala egyik fiókját és kivett belőle valamit, de Alex hiába
nyújtogatta a nyakát, nem látta, mi az. – Egy kicsit tovább tartott a munka, mint terveztük.
Felléptek bizonyos problémák a gyártási fázisban.
– Mennyit sikerült csinálni belőle? – tudakolta McCain.
– Huszonöt hektolitert. Annyi bőven elég is lesz. Csak arra kell vigyázni, hogy ne változzon
hirtelen a hőmérséklete, amikor felszállnak vele. Ne feledje, hogy ez élő anyag. De más gond
nincs vele. Mint mondtam, nem túl érzékeny.
– És milyen gyorsan hat?
– Szinte azonnal. Hajnalban kell kijuttatni, rögtön be is indul a folyamat, és harminchat óra alatt
lezajlik. A dologból semmi sem fog látszani, de körülbelül három hét múlva már az egész világ
magára figyel majd. – Straik szünetet tartott. – Hogy áll a forgatás?
– Holnap elküldöm Myrát az Elm's Crossba. Lehúzzuk a redőnyt. Végeztünk.
– Ezek szerint nagyon jól állunk.
– Leo, drága barátom. Az Úr megjutalmazza a szorgos és kitartó munkát – így áll a
Timótheushoz írt levélben.
– Jojó, de… – Straik elharapta a mondatot.
Baljóslatú volt a hirtelen támadt csönd. Alex mozdulatlanná dermedt a kép mögött, s
legszívesebben még a szívverését is elnémította volna, nehogy az árulja el.
– Valaki járt a szobámban – szólt döbbenten Straik.
– Micsoda?! – McCain hangja úgy csattant, mint a korbács. –Az asztal…
Straik a kezébe vett valamit, s Alex, bár nem látta, rögtön tudta, mi az. A pendrive, amit az USB-
aljzatban talált. Kihúzta, hogy helyet csináljon a sajátjának, de a végén nem volt ideje
visszadugni.
– Amikor lementem maga elé, ez még rá volt dugva a gépemre – magyarázta Straik. –
Emlékszem, mert használtam. És most ki van húzva.
– Biztos nem maga húzta ki?
– Persze, hogy biztos.
– Nem lehetett a titkárnője?
– Ő ma nincs is bent.
Alex tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb fel kell állnia, ki kell nyújtóztatnia elzsibbadt tagjait.
Ugyanakkor a szűk rés kiváló búvóhelynek bizonyult: a két férfinak meg sem fordult a fejében,
hogy a betolakodó még a szobában lehet. Ki kellett bírnia még egy darabig, hogy megtudja,
pontosan miben mesterkednek McCainék. Lassan, óvatosan előredőlt hát, hogy jobban lásson.
McCain kezében ott
 volt Straik pendrive-ja. Az igazgató a számítógépe fölé görnyedt, ujjai táncot jártak a
billentyűzeten, szeme a képernyőre szegeződött, s az arca másodpercről másodpercre vörösebb
lett.
– Feltörték a gépemet – szólalt meg végül.
– Feltörték?
– Valaki megpróbált dokumentumokat és egyéb fájlokat letölteni a merevlemezről. Ahogy
elnézem, sikerült is neki.
Straik felkapta a telefont, tárcsázott, majd szinte azonnal beleszólt a kagylóba.
– Itt Leonard Straik. Azonnali helyzetjelentést kérek!
Amíg Straik hallgatta a beszámolót, csend volt a szobában. Alexnek nem kellett sokat
töprengenie, hogy kitalálja, mik hangzanak el a telefonban. Egy perc múlva Straik újra
megszólalt, ezúttal éles, parancsoló hangon:
– Rendeljen el dupla vörös riadót! Sorakoztassa a biztonsági őröket! Ez nem gyakorlat. Súlyos
incidens történt.
Azzal letette a telefont.
– Mi a helyzet? – szegezte neki a kérdést McCain.
– Behatoló van a telepen. Tíz perccel ezelőtt megbénult az egész megfigyelőrendszer. Nyilván
zavarják a jeltovábbítást. És ez kellett nekik. – Straik a számítógépre bökött. – Az illető
másodpercekkel azelőtt surranhatott ki, hogy ideértünk.
– Mi az a dupla vörös riadó?
– Azt jelenti, hogy figyelmeztetés nélkül lőnek minden illetéktelenre, akit a bioközpont területén
találnak.
Alex nem akart hinni a fülének. Miféle helyre került? Mi lehet az a titok, aminek a védelmében
Straik a gyilkosságtól sem riad vissza?
– Úgy hallottam, egy seregnyi iskolás gyerek van a telepen – jegyezte meg McCain.
– Nagyon jól tudom, Desmond. Ne nézzen teljesen bolondnak! Az embereim különleges
utasításokat kaptak. – Straik kikapcsolta a számítógépet. – Átmegyek a vezérlőbe. Velem tart?
– De még mennyire.
McCain hangjában cseppnyi nyugtalanság sem volt – ellenkezőleg, mintha élvezte volna a
helyzetet. A jellemét ismerve ez nem lepte meg Alexet. O a főnök, a teljhatalmú úr. Fel se merül
benne, hogy bárki az útjába állhat.
A két férfi felállt. Alex hallotta Straik ruhájának suhogását, ahogy az igazgató megkerülte az
íróasztalt. Aztán kinyílt, majd becsukódott az ajtó.
Alex megkönnyebbülten mászott ki a kép mögül. Felállt, s miközben várta, hogy izmai
magukhoz térjenek, megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Straik szobájában pillanatnyilag
biztonságban van. Az őrök tűvé teszik érte az egész telepet, de ezen az egy helyen nem fogják
keresni őt. A baj csak az, hogy nem maradhat itt a végtelenségig. A rendkívüli esemény miatt az
üzemlátogatást valószínűleg megszakítják, és hazaküldik a csoportot Londonba. Márpedig
amikor kigördül a kapun a busz, neki ott kell lennie rajta.
Most már nem áltathatta magát: vagy visszajut valahogy Mr. Gil-berthez és a többiekhez, vagy
úgy jár, mint az informátor, akinek a halálát – ebben most már biztos volt – nem baleset okozta.
Bárhogy próbálta is elbagatellizálni a dolgot Blunt, a Greenfieldsben igenis valami nagyon
csúnya dolog zajlik. Mi másért adott volna utasítást az igazgató a behatoló likvidálására?
Mindenképp el kell hát vegyülnie a csoportban – attól fogva csak egy unatkozó diák lesz a sok
közül, és tanúk előtt az őrök sem mernek rálőni.
Alex az ajtó felé indult, de akkor Straik íróasztalára esett a pillantása. Az asztalon egy ledugózott
kémcső feküdt, tele valamilyen zavaros, szürke folyadékkal. Ez nem lehetett más, csak a minta,
amiről a két férfi beszélt. Hogy mire való az anyag, az végül is nem derült ki, de az igen, hogy
több ezer liternyi úton van belőle valahova külföldre. Alexnek a zsebében volt a fájlokkal teli
pendrive, de úgy döntött, nem árt, ha a kémcsövet is magával viszi. Smithers majd megvizsgálja a
tartalmát, és akkor kiderül, mit terveznek McCainék.
Alex zsebre tette hát a kis üveget, aztán kinyitotta az ajtót, kilesett rajta, s mivel nem látott
senkit, kilépett a folyosóra. Úgy döntött, a járt úton marad, arra megy vissza, amerről jött.
Fogalma sem volt, hol lehet a csoport, s tehetetlen dühvel töltötte el, hogy sehogy sem tud
kapcsolatba lépni velük. Máskor ilyen helyzetben egyszerűen felhívná Tomot vagy Jamest, de
most ezt nem teheti meg, hiszen a mobiljaikat a buszban hagyták. Mit is mondott a programról
Dr. Bennett? Először a laboratóriumba mennek, aztán az üvegházakba meg a raktárakba és végül
az előadóterembe. Talán mégsem lesz olyan nehéz megtalálni őket.
Alex becsukta maga mögött az ajtót, aztán futásnak eredt. A második sarkon befordulva
megpillantotta az üveghidat, ugyanakkor azonban több ember közeledő lépteinek zaja ütötte meg
a fülét – sarkon fordult hát, és beugrott egy falba süllyesztett tároló szekrénybe. Ha egy
másodpercet is késlekedik, lebukott volna: máris megjelent folyosó végén három fegyveres őr.
Alex jól látta őket búvóhelyéről. Az őrök átszaladtak a hídon, és eltűntek a túloldali épületben. A
tároló szekrény fölött a falon piros lámpa villogott. Alex összeszorította a fogát. Ez most már
macska-egér játék volt, de olyan, amiben rengeteg macska játszik egyetlen egérrel.
Mivel már szabad volt az út, Alex átszaladt a hídon a másik épületbe, amit magában irodaháznak
nevezett el. Hamarosan elérte a lépcsőt, és lesietett rajta, de a földszintre érve rádöbbent, hogy
nem emlékszik, melyik irányból közelítette meg a lépcsőt – balról vagy jobbról. Mivel a folyosók
teljesen egyformák voltak, kénytelen volt a hasára ütve választani. Elindult az egyik irányba, de
szinte azonnal rájött, hogy eltévedt. A képeslap ugyan ott volt a farzsebében, de tudta, hogy most
nem sokat segít rajta a navigációs rendszer. Az volt a fontos, hogy mozgásban maradjon, és ne
lássa meg senki.
– Állj!
Az őr, aki útját állta, mintha a semmiből bukkant volna fel – és úgy tűnt, komolyan veszi a
parancsot: már nyúlt is a nyakában lógó fegyverért. Alex habozás nélkül sarkon fordult, behúzta a
fejét, és a két fal között cikcakkban szökellve futni kezdett. Még tíz lépést sem tett, amikor
felrobbant mellette egy neonlámpa, szikra- és üvegesőt zúdítva rá, s rögtön azután
vakolatdarabok záporoztak a fejére. Fegyverropogást nem hallott, de a szisszenésekből kitalálta,
hogy az őr tüzet nyitott rá, és a golyók nem sokkal kerülik el a fejét. A géppisztolyt ezek szerint
hangtompítóval szerelték fel – hát persze. Nyilván ez volt a „különleges utasítás”, amiről Straik
beszélt. Amikor negyven iskolás tartózkodik a telepen, nem kezdhetnek el csak úgy lövöldözni.
Alex befordult a sarkon, és végigrohant egy újabb folyosón, nyitott ajtók sora között. Elhaladt
egy meglepően régimódi berendezésű laboratórium mellett, ahol vegyszeres üvegekkel megrakott
polcok között növényekkel teli munkaasztalok álltak. Egy fehér köpenyes nő, aki petricsészét
tartott a tenyerén, felpillantott Alexre, és találkozott a tekintetük. A nő mögött álló férfi közben
palántákkal telerakott tálcát vett elő egy ipari méretű hűtőszekrényből. Alex fején átfutott a
gondolat, hogy a csoport talán épp ebben a laborban járt – lehet, hogy két perce még itt voltak.
Egy pillanatig fontolgatta, hogy megáll és megkérdezi. Még mindig mondhatja, hogy eltévedt.
De aztán elvetette az ötletet. Dupla vörös riadó. Az őr, akivel összefutott, nem törődött vele, hogy
még gyerek és iskolai egyenruha van rajta. Ezek az emberek holtan akarják látni őt.
Kiáltások hangzottak fel a háta mögött, s a szeme sarkából villanásokat látott. Megállásról most
már szó sem lehetett. A folyosó végén üvegajtó zárta el az utat, afelé futott, és fohászkodott
magában, hogy nyitva találja. Előrenyújtott tenyérrel szaladt neki az üveglapnak. Az szerencsére
engedett, s ő szinte beesett az ajtón, miközben egy újabb néma lövedéksorozat pontozott vonalat
rajzolt a falra a feje magasságában.
Kijutott hát a szabadba – és rohant tovább. A gyepes terület túloldalán ott ragyogott az
előadóteremnek otthont adó fehér épület, de azt esélye sem volt elérni. Idekint még több volt a
fegyveres, s akik észrevették őt, már el is indultak felé az elektromos járműveken, amelyek, mint
most kiderült, nem csak sétatempóban tudtak haladni. Dühös kétségbeesés öntötte el Alexet.
Hogy is hallgathatott Alan Bluntra és Mrs. Jonesra? Hogy hagyhatta magát rábeszélni erre?
Megígérte Jacknek, hogy ezen túl kerüli az életveszélyt. És Jack még csak hagyján, de
önmagának is megígérte ugyanezt!
Most már a harag és a dac hajtotta előre. Elérte az egyik üvegházat, és berontott a kettős ajtón át.
Míg kint a szabadban téli hideg volt, idebent szubtrópusi viszonyok fogadták – és polcokon meg
a földön sorakozó növények százai, a néhány centisektől a tetőig érő óriásokig. Ezeket az
üvegházakat igazából találóbb lett volna üvegfalú gyáraknak nevezni: tucatnyi helyiségre voltak
felosztva, amelyeket egymást keresztező folyosók labirintusa kötött össze. A mennyezeten vastag
ezüstös csövek és vízvezetékek kígyóztak, s mindegyik leválasztott helyiségben külön gépezet
szabályozta a fényt, a hőmérsékletet és a páratartalmat, ideális környezeti feltételeket biztosítva
az üvegház emberkéz teremtette lakói számára. Alex bízott benne, hogy idebent nem érheti baj.
Ha be is jönnek utána az őrök, az üvegház annyi alkalmas búvóhelyet kínált, hogy ha mozgásban
marad, sosem bukkannak a nyomára.
A következő támadás éppen ezért teljesen váratlanul érte. Az őrök az üvegházon kívülről
nyitottak tüzet rá, mégpedig több oldalról egyszerre, s olyan intenzitással, mintha egy regimentet
kellene lekaszálniuk. Semmi kétség, végezni akartak a behatolóval, akár azon az áron is, hogy
porig rombolják az egész telepet. Alex most sem hallott lövéseket, de az üvegbe csapódó
lövedékek önmagukban is fülsiketítő zajt keltettek. Ablaktáblák tucatjai robbantak fel köröskörül.
Alex a földre vetette magát; éles üvegszilánkok százezrei röpködtek fölötte minden irányból
minden irányba. A fejétől csupán centiméterekre miszlikre szakadtak a növények, s még a levegő
is zöld volt a felaprított száraktól és levelektől. Agyagcserepek robbantak ezernyi darabra,
virágföldmorzsák fekete zápora hullott, és színpompás virágok szakadt szirmai szállingóztak
bánatosan.
A golyók pedig csak jöttek és jöttek, lankadatlan hévvel lyuggatták a gépeket és pengették a
fémcsöveket, mintha sosem akarnának elfogyni. Alex csak elmosódott, sötét foltokként érzékelte
az üvegépületet körülálló és ostromló őröket. Úgy viselkednek, mintha mind megőrültek volna,
gondolta. De az is lehet, hogy a munka a Greenfieldsben véget ért, és már csak az számít, hogy
senki ne juthasson ki innen élve, aki magával vihetne a telep titkait.
Alex négykézlábra emelkedett, és amilyen gyorsan csak tudott, továbbmászott előre, az üvegház
mélye felé. Nemsokára egy téglafalhoz ért, ami előtt gépek sora állt. Bekúszott mögé, s itt végre
fedezékben érezhette magát. Végigsimított a homlokán, s mikor az ujjaira nézett, látta, hogy
véresek. Tudta, hogy nem kapott golyót, hiszen azt érezte volna. Csak az üvegszilánkok
sebezhették meg. Sebtében kirázta a haját és lesöpörte a válláról a ráhullott törmeléket. Ez a
golyózápor látványos nyomokat hagyott a külsején, az biztos. Mit fog szólni Mr. Gilbert, ha ilyen
állapotban látja viszont őt?
Meg kell találnia a csoportot. Ezt a rombolást hallaniuk kellett, még ha az őrök hangtompítót
használtak is! Onnan, ahol kuporgott, egy olyan átjáró vezetett tovább, amelynek a falait
üvegtéglák helyett tükörcsempék borították. Felállt, és elindult a védettnek tűnő útvonalon –
biztos, ami biztos, mélyen előregörnyedve. Aztán egyszerre téglafalak között találta magát,
valamiféle raktárban, ahol lapátokat, talicskákat és hasonló holmikat tároltak. Ez a helyiség
jobban illett volna egy közönséges kertészetbe, mint egy szigorúan titkos kutató-központba. Még
szerves trágyával teli zsákok is álltak ott – de Alex ezek nélkül se felejtette volna el, hogy miben
ül nyakig.
Valahogy ki kellett jutnia a szabadba, hogy aztán megcélozhassa a fehér épületet. A
géppisztolyos őröket, úgy tűnt, sikerült leráznia – most valószínűleg a romok közt kutatnak a
holtteste után. Elővette kabátja belső zsebéből a Straik irodájából elhozott kémcsövet, és gyorsan
megvizsgálta. Az üvegedény szerencsére épen vészelte át az addigi viszontagságokat. Újra zsebre
dugta hát, és továbbindult, ezúttal egy masszív, kétszárnyú ajtó felé, amire figyelmeztető táblát
rögzítettek:
ZÁRT TERÜLET
BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL
Az ajtó hermetikusan zárt, és még csak kilincs se volt rajta, viszont a keretére kártyaleolvasót
szereltek. Alexnél ott volt az olvasójegy, amivel legutóbb sikerült kinyitnia Straik szobájának
ajtaját. Straik kulcskártyája pedig valószínűleg minden ajtót nyit az intézetben. Tehát…
Megpróbálta. Működött. Az ajtó kinyílt. Alex belépett rajta, és elmosolyodott, mikor az ajtó
bezárult mögötte. Jó esély volt rá, hogy ide nem tudnak utánajönni az őrök. Az ő engedélyük
nyilván korlátozott…
Csak akkor döbbent rá, hol van, amikor már késő volt. Pedig az épület alakjából, a forróságból és
az üvegfalakon csorgó vizet látva rögtön rájöhetett volna – de most már becsukódott az ajtó, és
hiába nézett hátra, a belső oldalon nem talált kártyaleolvasót. Nem volt visszaút. Mozdulatlanul
állt, arca és homloka gyöngyözött a párás melegtől, ruhája máris a bőrére tapadt. Valami
hangosan zúgott a feje fölött. Alex behunyta a szemét, és némán szitkozódott.
Bezárta magát a Méregkupolába.
Lassan körülnézett. Egyszer elvitték őt a londoni Kew Gardens üvegházaiba, s ez némileg
hasonlított azokhoz. Boltozatos alakjával és karcsú fémgerendákból álló vázával a Méregkupola
kimondottan elegáns épületnek volt mondható. A terület, amit befedett, akkora volt, mint egy
kerek futballpálya, ha ugyan létezik olyan. De az itteni növények, ellentétben a Kew Gardens-
beliekkel, nem voltak se szépek, se vonzók.
Alex megszemlélte az előtte magasodó kusza zöld tömeget, az egymást keresztező törzsek és
összegabalyodott ágak sokaságát. Minden egyes növény veszedelmesnek tűnt, leveleik vagy
borotvaélesek voltak, vagy szúrós szőröcskék milliói borították őket. Alexnek eszébe jutott, mit
mondott Dr. Bennett. Ezek mutáns organizmusok. A puszta érintésük is kínt és halált hoz. Az
egyik fán apró almához hasonló gyümölcsök lógtak, és érett, kövér bogyók ültek a bokrok ágain.
De ezeknek a terméseknek a színe természetellenesen és ízléstelenül élénk volt: nem csalogató,
hanem ijesztő. Alex zümmögést hallott. A Méregkupolát rovarok is lakták – nem is kicsik, a
hangjukból ítélve. Remélhetőleg csak méhek.
Alex egész teste viszketett, de fékezte magát, és mozdulatlan maradt. Az érkezésükkor Bennett
ijesztgetni akarta őket, de neki, Alexnek a hallott információk most az életet jelenthették.
Semmihez nem szabad hozzáérnie idebent. A növényeket úgy módosították, hogy a
természetesnél százszor veszedelmesebbek legyenek. De nem csak a növények halálosak
idebenn. Bennett a toxinok kölcsönhatásáról beszélt. Vannak itt mérges pókok, csigák és persze
méhek is. Mire kellett Straiknak ez a hely, ez a földi pokol? Mit akart bizonyítani vele?
Alex egy dolgot biztosan tudott: hogy nem mehet ki ott, ahol bejött. Felidézte magában a kupola
fekvését, a négy kifelé futó üvegfolyosót, amelyek mintha az égtájakat jelezték volna egy
hatalmas iránytűn. O a déli bejáraton érkezett a kupolába. El kell jutnia a másik három ajtó
egyikéhez. Két bejárat, két kijárat – nyilván így van kitalálva a dolog. A fehér épület a kupolától
északra áll, tehát egyenesen előre kell mennie. Út szerencsére volt: onnan, ahol állt, deszkákból
rakott járda vezetett az üvegház mélye felé. És idebent senki nem fogja keresni, senki nem lesz
olyan bolond, hogy kövesse őt a Méregkupolába. Az lehet, hogy halálra csípi, marja, mérgezi
vagy ijeszti itt valami, de lelőni nem fogják, az biztos.
Nem volt választása.
Alex csigalassúsággal indult el. Ne érj hozzá semmihez! Ne kelts zajt! A szó szoros értelmében
minden lépését meg kellett fontolnia, ha élve akart kijutni innen. Dr. Bennett egy kígyót is
említett – a tajpánt. Alex tudta, hogy az a legveszedelmesebb szárazföldi kígyófaj, a mérge
ötvenszer erősebb a kobráénál. Viszont óvatos hüllő. Az állatok zöméhez hasonlóan csak akkor
támad az emberre, ha fenyegetve érzi magát. Tehát ha nem ér hozzá semmihez, nem lép rá
semmire és nem riaszt fel semmit, akkor van esélye megúszni ezt a kalandot. Csak szépen, lassan,
óvatosan…
A deszkajárdán lépkedett. A növények ijesztően közel voltak hozzá. Elhaladt egy óriásira nőtt
bogáncs mellett, ami úgy hajolt felé, mintha ki akarna szakadni a földből, hogy rátámadhasson –
akár egy veszett kutya. Aztán egy zömök, csúnya, göcsörtös fa következett, amelynek ágaiból
levelek helyett zöld szikékhez hasonló dolgok meredeztek. Kénes bűz csapta meg Alex orrát. A
járda bugyborékoló tó fölött haladt át. Egy kúszónövény indája lógott be Alex elé. Ösztönösen
félretolta volna, de még idejében észbe kapott, és inkább lekuporodva átbújt alatta, hogy ne
kelljen hozzáérnie.
Minden erejével arra koncentrált, hogy lassan és óvatosan mozogjon. Egyetlen elhibázott lépés is
elég hozzá, hogy felzavarjon valamit, és tudta, hogy az a halálát jelentheti. Itt minden az
ellensége. Valami zümmögött a füle mellett – reflexszerűen felkapta kezét. A kabátujja súrolta
egy csalán fűrészes szélű levelét, de a szövet szerencsére megvédte őt a szúrós szőröktől – vagy
neurotranszmitterektől, ahogy Bennett nevezte őket. Alex összehúzta magát a kabátjában, és
minden figyelmét a következő lépések megtervezésére összpontosította.
Valami rámászott a lábára.
Alex megdermedt. Azon kapta magát, hogy levegőt sem vesz – mintha valaki dróttal elszorította
volna a torkát. A pánikkal viaskodva lenézett. Már a súlyból kitalálta, hogy nem kígyóval van
dolga. Az nagyobb és nehezebb lett volna. És ez a valami nem siklott, hanem mászott. Lenézve
először meg se látta, s már-már azt hitte, csak a képzelete játszott vele.
De nem képzelődött. És tényleg nem kígyó volt az. Egy legalább tizenöt centi hosszú, fénylő
testű százlábú telepedett az edzőcipőjére. Olyan volt, mintha egy megvadult fantáziájú gyerek
rajzolta volna: piros fej, fekete test és megannyi élénksárga láb, amelyek mintha az izgalomtól
remegtek volna. Alex felismerte az állatot – pontosan ilyet látott egyszer a tévében. Mit is
mondott a narrátor, mi a neve? Piros fejű százlábú. De nevezik sivatagi óriás százlábúnak is.
Rendkívül agresszív és villámgyors mozgású…
Ez a példány pedig úgy döntött, hogy az ő Nike edzőcipőjén fog sziesztázni. Mi lesz, ha kedve
támad felfedezőútra indulni, például a bokájára vagy a nadrágja alá? Alex úgy állt, mint egy
szobor, de gondolatban tombolt és üvöltözött a százlábúval. Takarodj innen! Menj, fürödj meg
egy kénes lápban! Barátkozz a kúpcsigával! Csak engem hagyj békén! Az állat a tapogatóit
ingatva fontolgatta, hogy mitévő legyen. Alex csupasz bőre bizsergett a zokni szára fölött, mintha
érezné a százlábú közelségét. Nem bírta tovább. Hirtelen felkapta a lábát, és teljes erőből a
levegőbe rúgott. Arra számított, hogy a százlábú megkapaszkodik. Esetleg beleakad a
cipőfűzőjébe. Biztosra vette, hogy mindjárt érzi a marását. De mikor újra lenézett, az állat már
nem volt a cipőjén. Sikerült leráznia.
Fegyverre van szüksége… valamire, amivel meg tudja védeni magát a további támadásokkal
szemben. Smithers igazán beépíthetett volna egy lángszórót is a Simpson családos tolltartóba!
Beletúrt a hátizsákjába. A két zselés toll még megvolt, de ha valamit, hát robbantani, azt végképp
nem akart itt. Nem maradt más, mint a ceruzahegyező a gyémánt élű pengével. Elővette, és a
rejtett csuklók mentén kihajtotta a műanyag nyél három részét. Mikor elkészült, egy alig három
centis pengéjű szikét tartott a kezében. A kis szerszámot, bár nyilván kitűnően vágta a drótot meg
az üveget, fegyvernek nemigen lehetett nevezni, de önbizalom-erősítőnek megfelelt.
Hol lehet a kijárat? Az őrök bizonyára még mindig keresik őt, minél előbb ki kell hát jutnia.
Sietnie kellene – de nem szabad. Lépett egyet – és rátaposott egy kis csomó gombára.
Halványsárga, gennyszerű folyadék fröcskölt ki a cipőtalpa alól. Közben egy molylepke
csapongott az orra előtt. Nehéz volt elhinnie, hogy mesterségesen kialakított környezetben,
üvegházban van, nem pedig a dzsungel közepén.
A deszkajárda lustán bugyborékoló, sűrű sártó mellett vezetett el, amelynek a partján magas,
hajlott törzsű fa állt. Az ágakról liánok lógtak. Alex felnézett a fára, majd nyomban hátrált egy
lépést. A fa kérgéből tejfehér szirup szivárgott, s az anyag egy lehulló cseppje csak
milliméterekkel kerülte el az arcát. Sejtette, hogy ha a gyanta a szemébe csöppen, már megvakult
volna.
A deszkajárda most elkanyarodott, és Alex kiért egy kis tisztásra, ahol japán stílusú híd vezetett
át egy keskeny patakocska fölött. A csinos, íves kis építmény bizarr látványt nyújtott a
mesterséges dzsungel közepén. Kinek jutna eszébe délutáni sétára indulni a halál birodalmában?
Alex egyik irányban sem látta a boltozatos üvegfalat, s ebből arra következtetett, hogy a
Méregkupola kellős közepén lehet. Eddig tartott hát a befelé út, mostantól már kifelé megy innen.
Valami zümmögve elszállt a füle mellett – a hang irányába kapta a fejét, s egy óriási darazsat
pillantott meg. Hosszú, lógó lábai voltak, és lassan, nehézkesen repült – szemlátomást alig bírta
el a saját súlyát. Alex nem mozdult, amíg a rovar el nem tűnt a növények között. Ki kell jutnia
innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Óvatosan elindult a hídon. A patak csendesen hömpölygött odalent, de mikor a híd közepére ért,
a víz egyszerre buzogni kezdett. Valamiféle vízi ragadozók nyilván megérezték az élő hús
közelségét. Piranhák talán? Alex egyre jobban kételkedett benne, hogy a Méregkupolát
tudományos kísérletezés céljából rendezték be – inkább hatalmas játékszer volt ez, egy beteg
elme valóra vált lidérces álma. Csak mese, hogy Straikot érdeklik a mérgek – igazából magát a
halált tanulmányozza.
Alex folytatta útját, átért a hídon – és akkor bukkant fel előtte a férfi.
Őr volt vagy talán kertész. A bokájától a nyakáig érő fehér védőruhát viselt, hozzá vastag,
strapabíró gumicsizmát és olyan kesztyűt, amitől a keze kétszer akkorának tűnt. A fején a
méhészekéhez hasonló sisak volt, de nem háló, hanem műanyag fólia védte az arcát. Dühösen
villogó szeme, gonosz vigyora és a kezében tartott machete, amit Alexre szegezett, nem hagyott
kétséget szándékai felől.
Alex lelépett a hídról, és megállt.
– Jó napot – köszönt. – Maga itt a parkőr? Mert ha igen, megmutathatná, merre van a kijárat.
A férfi ujjai megfeszültek a bozótvágó kés markolatán. Alex tudta, mi következik, és felkészült
rá. Mikor a machete elindult a nyaka felé, gyorsan leguggolt, majd előrevetette magát, és átbújt a
férfi karja alatt. Egy pillanatra ellenfele háta mögé került, és ezt kihasználva megsuhintotta saját
fegyverét, a rövid pengéjű kést.
A férfi nem is érezte a vágást. Megfordult, és függőlegesen lesújtott a machete markolatával,
amit most két kézzel fogott. Alex a vállára kapta az ütést, de a fájdalom felsőteste minden
csontjába és izmába kisugárzott. Önkéntelenül kinyitotta a kezét, és elejtette a kis kést.
A férfi újra támadt, ezúttal úgy lengetve a machetét, hogy eltávolítsa magától Alexet. A fiú
hátrált egy lépést, majd még egyet. Mikor aztán a machete újra elsuhant az arca előtt,
villámgyorsan előrehajolt, és gyomorszájon öklözte ellenfelét. A vastag védőruha sokat elvett az
ütés erejéből, és Alex érezte, hogy a durva anyag lehorzsolta a bőrt a bütykeiről. A férfi azonban
így is megtántorodott, és elakadt a lélegzete. Alex kihasználta az alkalmat, és alkaron rúgta. A
machete kirepült a férfi kezéből, és egy ágyasban landolt, pengéjével a földbe fúródva.
Most az ellenfélen volt a támadás sora. Nekiugrott Alexnek, és kis híján a földre terítette. Alex
ettől félt a legjobban: hogy hátratántorodva belelép valami csalánba, vagy hanyatt az egyik
virágágyásba esik. A patak mellett tarajos sülre emlékeztető növények nőttek: hosszú tövisek
meredtek belőlük és duzzadó, túlérett bogyóik vérben forgó szemeket idéztek. Alex egy pillanatra
elveszítette az egyensúlyát, és karját lengetve tudott csak talpon maradni. Eközben kezével egy
ágról lelógó pókhálóhoz ért. Nem látta, mi történt, de azonnal érezte. A háló egy szála a
kézhátára tapadt, és tömény sav módjára égetni kezdte a bőrét. Alex felkiáltott a fájdalomtól.
Védőruhás ellenfele kárörvendően nevetett.
A férfi időközben visszaszerezte machetéjét, és most újra szabdalni kezdte vele a levegőt Alex
körül. A fiú egy-egy pillantást vetett balra jobbra, majd a háta mögé. Látta, hogy kis híján
nekihátrált egy újabb fának. Ennek a kérge ártalmatlannak tűnt, de Alex nem mert hozzáérni.
Lehet, hogy ricin, botulin vagy valami más méreg van benne, amiről Bennett nem is beszélt.
Milyen messze van tőle a törzs? Gondosan felmérte a távolságot, aztán megállt, és megvetette a
lábát. Ellenfele billegő léptekkel közeledett felé, a nehéz, merev ruha lelassította mozdulatait.
Aztán a machete újra felemelkedett, és Alex nyaka felé lendült.
Alex kivárta az utolsó pillanatot, akkor lebukott, és elégedetten hallotta a penge csattanását a feje
fölött. A machete beleszorult a fába. A férfi rángatta, de nem tudta kiszabadítani, Alex pedig
fordult egyet, és minden erejét beleadva mellkason rúgta ellenfelét.
A férfi hátratántorodott, majd megcsúszott, és hanyatt bezuhant a tarajossül-növények ágyasába.
A tüskéktől nem félt, hiszen azoktól megvédte a vastag ruha – legalábbis ő azt hitte. Csakhogy
Alex, nem sokkal ezelőtt, hogy elejtette a kis ceruzahegyező-kést, végighasította vele a védőruha
szövetét a férfi derekától egészen a tarkójáig. Ekkora rés pedig bőven elég volt a töviseknek. A
férfi felordított, szeme kiguvadt a műanyagfólia alatt, és egész teste görcsösen rángatózni kezdett.
Alex borzadva nézte ellenfele agóniáját. A férfi lába tehetetlenül kaparta a földet, száján szürke
hab tört ki, aztán egyszerre széttárta karját, majd elernyedt, és nem mozdult többé.
Alex tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. A küzdelem zaja könnyen felébreszthette a
rémálomház többi, eddig lappangó lakójának harci kedvét, és ha mások is tartózkodtak épp a
Méregkupolában, nyilván elindultak utánanézni, mi történt. Alexnek elege volt ebből a helyből.
A pánik a torkát szorongatta, és arra ösztökélte, hogy hanyatt-homlok rohanni kezdjen, de fékezte
magát, és óvatos, lassú léptekkel indult tovább. Önfegyelme elnyerte jutalmát, mert néhány perc
múlva megpillantott egy ajtót. Ezt belülről lehetett kinyitni, tehát kijárat volt. Elővette az
olvasójegyet, és áthúzta a leolvasón. Az ajtó kinyílt, ő kilépett rajta, s mikor az ajtószárnyak
becsukódtak a háta mögött, annyira megkönnyebbült, mint talán még soha életében.
Most már volt ideje megvizsgálni a kézfejét. A pókfonál hosszú fehér vonalat égetett rá, ami
körül széles sávban kivörösödött és egyre jobban feldagadt a bőr. Még szerencse, gondolta, hogy
nem magával a pókkal találkozott. Megdörzsölte a sebet, de az attól csak még jobban viszketett.
Jobb lesz, ha nem nyúl hozzá, amíg nem látta orvos.
És most hol lehet? A Méregkupolából kiinduló folyosó egy másik üvegházba vezetett át, ahol
búzaszerű magokkal teli vályúk sora állt. Alex tudta, hogy még mindig nincs biztonságban, de itt
legalább nem lőttek rá. Az őrök talán már nem is kutatnak utána, mert halottnak hiszik.
Némi keresgélés után talált egy ajtót, ami a szabadba nyílt. Kilépve rajta távoli kiabálás és
elektromos kocsik zaja ütötte meg a fülét: két, őröket szállító jármű sietett a lárma láthatatlan
forrása felé. És szemközt ott terpeszkedett az előadóterem fehér falú, modern épülete. Alex nem
tudta, blokkolja-e még a tolltartó a kamerák adását, de már nem is érdekelte. Zsibbadt volt a
kimerültségtől, fájt a keze, a haja még mindig tele volt üvegszilánkokkal, és tudta, hogy az arca
meg a homloka megannyi apró sebből vérzik.
 Ennyit a dupla földrajzóráról. Ha Mr. Gilbert legközelebb tanulmányi kirándulást szervez, ő
beteget fog jelenteni.
Vonszolni kezdte magát a fehér épület felé. Ha szerencséje van, ott találja a csoportot.
Észrevétlenül beoson, és elvegyül a társai között. Aztán majd szundít egyet, amíg a többiek
hallgatják az előadást.
Az ajtó, ami felé tartott, kinyílt, és két őr lépett ki rajta. Azonnal meglátták őt.
Még mindig nincs vége.
Alex sarkon fordult és futásnak eredt.
Visszavonulás

Tom Harris egyre jobban aggódott.

Már majdnem egy óra telt el azóta, hogy Alex besurrant a mosdóba, mint valami szuperhős, aki
elbújik jelmezt ölteni, hogy aztán megmentse a világot. Csakhogy Alex nem szuperhős. Tom
tudta, hogy barátja nem önszántából dolgozik az MI6-nek. Ennyi kiderült a közös olaszországi
kalandjuk során. Akkor hát miért vállalta el Alex ezt az újabb megbízatást – és egyáltalán, mi
lehet olyan izgalmas egy kutatóközpontban, ahol a tökéletes paradicsom tervezgetésével
szöszmötölnek?
Miután Alex lelépett, a csoportot bevitték az egyik laboratóriumba, ahol egy komoly képű,
szakállas ifjú tudós megmutatta nekik a kémiai eljárást, amivel új DNS-t ültetnek be a növényi
sejtbe. Tom alig fogott fel valamit a magyarázatból. Nem nagyon tudott odafigyelni – a
koncentrálás sosem volt erős oldala –, és nem is igen akart. Már rég eldöntötte, hogy amint lehet,
leadja a földrajzot. Ha rajta múlna, otthagyná az egész iskolát. Minek strapálja magát? A szülei
nemrég elváltak. Az apja egy dél-londoni garzonlakásba költözött, az anyja visszaszokott a
dohányzásra. Mindketten betegre tanulták magukat, egyiknek több diplomája van, mint a
másiknak, aztán mire mentek vele?
Mikor a csoport átvonult egy másik laboratóriumba, és elhaladtak egy ablak előtt, Tom azon
kapta magát, hogy Alexet keresi a tekintetével. Nem látott senkit odakint. Viszont a következő
bemutató alatt – növények folyékony nitrogénben való fagyasztva szárításáról vagy valami
hasonlóról volt szó – feltűnt neki, hogy a terem sarkában diszkréten villogni kezdett egy piros
lámpa. Dr. Bennett is észrevette, és nyugtalanság ült ki az arcára. Ez pedig megerősítette, amit
Tom amúgy is gyanított: hogy a lámpa bajt jelez.
A következő baljós jel egy távoli zaj volt: mintha üvegek törtek volna össze valahol – és nem is
kevés. A többiek mind a magyarázatot hallgatták és szorgosan jegyzeteltek, nem tűnt fel nekik
semmi. Tom viszont pontosan tudta, mit jelent a zaj: Alex menekül. Erős késztetést érzett, hogy
kilopózzon a teremből, és csatlakozzon barátjához.
Szerencsére nem tette meg. Ugyanis amint a bemutató véget ért, Dr. Bennett névsorolvasást kért,
hogy ellenőrizze, megvan-e mindenki – és Tom, ígéretéhez híven, jelentkezett Alex helyett, a tőle
telhető legjobban utánozva barátja hangját.
– Rider? –Jelen.
Senkinek nem tűnt fel a turpisság, csak James Hale-nek, aki mellette állt, s meghökkenve
pillantott rá. Tom nem magyarázkodott, csak megvonta a vállát.
Most pedig már egy műhelyszerűségben volt a csoport, két emelet mélyen a föld alatt. Tom
gyanította, hogy csak azért hozták le ide őket, hogy ne halljanak és ne lássanak semmit abból,
ami odakint zajlik. Itt egy másik tudós, egy fiatal kínai nő foglalkozott velük. Megmutatta nekik a
híres génágyút, amit, mint mondta, a Greenfields igazgatója talált fel. A berendezés nem nyújtott
valami izgalmas látványt, de a kínai nő váltig állította, hogy az üvegajtós fémszekrényke maga a
megtestesült csúcstechnológia. Hogy ezt demonstrálja, kinyitotta az üvegajtót, és betett egy
petricsészét a gépbe.
– A génágyú igen hatékony módja az új DNS bejuttatásának a növényi sejtbe – magyarázta. – A
biolisztikus részecsketovábbító rendszer lényege nem más, mint hogy…
Mindenki a tudósnőre figyelt, egyedül Tom vette észre az ajtón belépő egyenruhást. Az őr
odasietett Dr. Bennetthez, és hadarva súgott neki valamit. Ezek után Tom nem lepődött meg,
mikor Bennett a csoport elé lépett, és egy intéssel megszakította az előadást.
– Nagyon sajnálom, kedves fiúk és lányok – szólt –, de attól tartok, meg kell szakítanunk a
látogatást. A intézetben vészhelyzet állt elő, ezért haladéktalanul vissza kell térnetek a buszhoz.
– Már megbocsásson, de… – hebegte méltatlankodva Mr. Gilbert. Hosszú utat tettek meg ennek
az üzemlátogatásnak a kedvéért, és még egy órája se voltak a telepen.
– Nem vitatkozom – fojtotta belé a szót Dr. Bennett. – A hátsó lépcsőn megyünk fel. A sofőr
utasítást kapott, hogy az épület mellett várja a csoportot.
James közelebb húzódott Tómhoz.
– Ebben Alex keze van, igaz? – kérdezte suttogva.
– Alex itt áll mellettem – válaszolta Tom. James lassan bólintott.
– Oké. Világos.
Azzal ők is elindultak az ajtón kifelé sorjázó diákok nyomában.
Az őrök kiszúrták őt. Ha lett volna náluk géppisztoly, már nem élne. Az egyikük üldözőbe vette,
és a távolság gyorsan fogyott köztük. A másik megállt, és bejelentkezett a rádióján, hogy riassza
a többieket.
Alex fáradt volt, és mindene fájt. Miközben maradék erejét latba vetve az épületegyüttes
központja felé futott, már csak két dologra tudott gondolni: hogy el kell tűnnie üldözői elől, és
hogy vissza kell találnia a társaihoz – ha még nem késett el vele. A sokaság biztonság. Attól a
pillanattól fogva, hogy újra a csoport védelmét élvezi, se Straik, se más nem tehet vele semmit.
De hol lehetnek? Nem látta se a buszt, se a két tanárt, se a diákokat. Márpedig a telepről csak
velük juthatott ki. A kerítés túl magas, és a kapu – ha jobbra nézett, ezt tisztán látta – be van
zárva. A Méregkupola, ahonnan pár perce szabadult ki, most balra volt tőle. Egy biztos: oda nem
fog visszamenni.
Most sivítást hallott, és látta, hogy a gyepen átvágva három fegyveres közeledik felé egy
elektromos kocsin. Tudta, hogy ezt a kellemetlen meglepetést a rádiózó őrnek köszönheti. Aztán
az egyik téglafalú épületen kinyílt egy ajtó, és további egyenruhások szaladtak ki rajta. Alexnek
átfutott a fején, hogy megadja magát. Még mindig mondhatja, hogy lemaradt a csoporttól és
eltévedt. Mit csinálhatnak vele?
Aztán eszébe jutott a kémcső a zsebében. Ha megtalálják nála, tudni fogják, hogy ő járt Straik
irodájában. A Méregkupolában pedig egy halottat hagyott maga után. Szó sem lehetett
kapitulálásról. Nagyon jól tudta, mit tesznek vele, ha elkapják. És elkapják, mégpedig
másodperceken belül – ha nem talál ki valamit.
Vele szemben széles aszfaltozott út futott be két gyárépületsor közé. Az volt az egyetlen irány,
amerről nem közeledtek őrök, egy
úttal arra volt az a hely is, ahol az üzemlátogatás kezdődött. Egyetlen magányos fehér köpenyes
technikus állt csak az útjában, de ő mással volt elfoglalva: egy acélhordóból valami gőzölgő
folyadékot fejtett le egy vastagon szigetelt kannába. Folyékony nitrogén. Csak az lehetett a
folyadék. Alex látott már ilyen anyagot a Brooklandben – igaz jóval kisebb mennyiségben. Mik
is a tulajdonságai? Tanulták fizikából… igen… mondtak róla érdekes dolgokat.
Az elektromos járgány gyorsan közeledett felé, a gyalogos őrök pedig már leakasztották
vállukról a fegyvert, és tüzelni készültek. Egyetlen néma sorozattal szitává lyuggathatják őt. Alex
már az aszfaltúton rohant – egyenesen neki a technikusnak. Az elesett, Alex pedig felkapta a
kannát, majd ugyanazzal a lendülettel megfordult, és maga mögé hajította. A kanna az aszfalton
landolt; a folyékony nitrogén kiömlött belőle, pattogó golyócskák formájában beterítette az utat,
és rögtön párologni kezdett. Egy másodperc múlva már fehér ködfal emelkedett Alex és üldözői
között – a meleg környezetben a folyadék visszaalakult gázzá. A technikus dühösen kiabált, de
Alex nem törődött vele. El kellett tűnnie, mielőtt a köd eloszlik.
A legközelebbi ajtót célozta meg, s az olvasójegy segítségével be is jutott rajta. Ha szerencséje
van, az őrök még nem jöttek rá, hogy előtte nincs akadály, és továbbszaladnak. A nitrogéngáz
kaparta a torkát, és könnyezett tőle a szeme. Ha zárt térben dobja el a kannát, megfulladt volna az
oxigénhiánytól. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, pislogva körülnézett. Betonpadlós és –
mennyezetes, vakolatlan falú csarnokba jutott, amiben kazánok sorakoztak – de mind hideg és
néma volt, egy se üzemelt közülük. Odébb fordulós vaslépcső vezetett fel az emeletre. Alex
csalódott volt. Többet várt ettől az épülettől. Búvóhelyet, menekülő utat – akármit, de ennél
többet. Jobb híján a lépcsőt választotta. Felmegy a tetőre. A Smitherstől kapott
zsebszámológépbe kommunikátor van építve. Felhívja vele az MI6-et. Talán ideérnek, amíg még
nem késő.
A lépcső hat emeletnyit futott felfelé, és egy régimódi rúdzáras ajtó előtt ért véget. Alex az
utolsó fokokat taposta, amikor robajt hallott odalentről – az őrök tehát rájöttek, hogy ide
menekült. Hát tényleg nincs kiút ebből a pöcegödörből? Újra meg kellett küzdenie a
reménytelenség zsibbasztó érzésével. Most merre tovább? Tűz-lépcső… Ha van, azon lejuthat az
aszfaltútra, és kereshet valami jobb búvóhelyet.
Nem volt tűzlépcső.
Alex kitárta a vasajtót, kilépett rajta, majd hagyta, hogy az dörrenve becsapódjon mögötte.
Kátránypapírral borított, lapos tetőn találta magát. A csupasz feketeség közepén mintegy tizenöt
méter magas, ezüstszürke fémkémény meredt az ég felé – feltehetőleg a földszinti kazánok
füstjének elvezetésére építették. Volt még odafent két légkondicionáló és egy víztartály – de más
semmi. A tető széle mentén néhány sor téglából rakott alacsony fal futott körbe. A legközelebbi
épület tíz méter messze, a földszint hat emeletnyi mélységben volt – ugrani tehát nem volt hova,
lemászni pedig nem lehetett. Alex csapdába esett.
Tudta, hogy az őrök már a lépcsőt róják, és hamarosan elérik a vasajtót. Valahogy meg kellett
akadályoznia, hogy kijussanak a tetőre. A víztartály mellett néhány ottfelejtett állványrúd hevert.
Alex felkapott kettőt, odacipelte őket a vasajtóhoz, és kitámasztotta velük a kilincset meg az ajtót.
Beletelik néhány percbe, mire üldözői leküzdik ezt az akadályt.
De tulajdonképpen az sem számított, hogy kijutnak-e a tetőre vagy sem. Szívességet tett nekik
azzal, hogy idejött: itt hagyhatják őt akár reggelig is. Akkor jönnek érte, amikor jólesik nekik.
Hol vannak a barátai? Alex a tető széle felé iramodott, és becsúszva fékezett a korlátfalnál. Végre
meglátta őket.
A busz a fő közlekedési út túlsó végénél parkolt. Az üzemlátogatás a tervezettnél korábban véget
ért – a csoport már megkezdte a beszállást. Alex látta két barátját, Tom Harrist és James Hale-t,
akik beszélgetésbe mélyedve sétáltak a jármű felé. Két lány vidáman kacarászott. Alex képtelen
volt elhinni, hogy társai mit sem vettek észre abból, ami az elmúlt egy órában a telepen történt.
Végül Mr. Gilbert és Miss Barry is a buszhoz lépett. Alex fel akarta hívni magára a figyelmüket,
kiáltani is akart nekik, de túl messze voltak tőle, ő maga pedig rekedt volt a nitrogéntől.
Tehetetlenül nézte hát, ahogy a busz szisszenve becsukja ajtaját, magába zárva társait.
Alex megfordult, és a másik irányba nézett. Straik tehát minél előbb meg akar szabadulni az
iskoláscsoporttól. A toló kapu máris működésbe lépett. A legtöbb, amiben Alex reménykedhetett,
egy utolsó létszámellenőrzés volt – az késleltethette még egy-két percig a busz indulását. De
aztán vége, elmennek, ő pedig itt marad egyedül, sarokba szorítva.
Nem kotlott sokáig ezen a borús gondolaton, inkább számítgatni kezdte a szögeket és a
távolságokat. A busz az ő épülete mellett fog elhaladni. Megkockáztassa-e az ugrást? Nem
érdemes, túl magasan van. Még ha sikerül is jól időzítenie, és a busz tetején landol, akkor is kitöri
kezét-lábát, de jó eséllyel még a nyakát is. És ha integetne a sofőrnek, ha megpróbálná felhívni
magára a figyelmét? Reménytelen. A tető kívül esik a buszvezető látómezején.
Tompa, fémes döngés ütötte meg a fülét. Az őrök felértek. Már csak az állványrudakkal
kitámasztott vasajtó tartotta vissza őket. Alex még egyszer körbefutott a tetőn. Nincs létra, nincs
kötél, nincs semmi. Odalent felbrummogott egy motor – a buszé, ami az út végén, tőle mintegy
harminc méterre állt. A másik irányban pedig ott volt a nyitott kapu, és azon túl a Salisbury-sík
végtelenje.
Géppisztolysorozat zaja remegette meg a levegőt. Alex rémülten hasra vetette magát. Először az
tudatosult benne, hogy a fegyver a közelben szól, de aztán az is, hogy nem őrá lőnek. Az egyik őr
nyitott tüzet belülről a vasajtóra. A fémlap kidudorodott a golyók nyomán. Még néhány ilyen
sorozat és kiszakad a sarkából.
A kémény…
Alex felpattant, és futás közben dolgozta át tervvé a homályos ötletet. A kémény fémből van, és
nem tűnik túlságosan masszívnak. Nincs idő méricskélni, de valószínű, hogy ha vízszintesen
feküdne, átérne a szomszéd ház tetejére. Hídként lehetne használni. A ledöntése pedig
megoldható.
Újabb géppisztolysorozat. Az ajtó megremegett. Alex lázas sietséggel belekotort a hátizsákjába,
és elővette a Smitherstől kapott piros zselés tollat. A piros az erősebb, az végez nagyobb
pusztítást. Ezt mondta Smithers. Alex hátrapillantott az ajtóra. A nyílászáró már teljesen
elvesztette a formáját, s a széle mentén fehér füst kúszott kifelé. Vajon meddig tart még ki?
Alexnek a kezében volt a toll. Egyet csavart a kupakon – tizenöt másodperc késleltetés –, majd
kihúzta az ütőszeget. Az apró készülék kattanással jelezte, hogy bekapcsolt. Alex a kémény
tövének nyomta a tollat, és már futott is az egyik légkondicionáló felé, hogy fedezékbe húzódjon
mögötte. A tollat a mágnes a helyén tartotta.
A busz még mindig állt. Az őrök most puskatussal verték a formátlanná lőtt ajtót. Aztán egy fél
másodpercig csend volt, majd jött a robbanás, amely hangosabb volt minden addigi zajnál, az
üvegház szétlövetését is beleértve. Ezt már biztosan meghallotta a buszvezető. Nem indulhat el,
utána kell néznie, hogy mi történt! Alex a fülére szorított kézzel kuporgott. A karjában és a
koponyájában érezte a robbanás erejét, és mikor felpillantott, látta, hogy a kémény kivágott fa
módjára lassan dőlni kezd. A tövénél sikoltva tiltakozott a szakadó fém.
Az ezüstös cső még vízszintesbe sem ért, de Alex már látta, hogy elszámította magát. A kémény
túl rövid volt, semmiképp sem érhetett el a szomszéd épületig. Nem is a tető szélére merőlegesen,
hanem kissé rézsútosan dőlt; rázuhant a korlátfalra, ami derékba törte, de a felső rész nem vált le
teljesen, hanem mintha zsanéron fordulna, meredeken lehajlott az épület fala mellett, és úgy
maradt lógva. A vége mintegy tíz méterre volt az aszfalt úttól.
Az őrök újra tüzet nyitottak, és az ajtó most már megadta magát: kiszakadt keretéből, az állvány
rudakat félrelökve kidőlt, s egy másodperccel később féltucat fegyveres rontott ki a tetőre.
Időközben elindult a busz. A sofőr gyorsan fokozta a sebességet, mintha minél előbb a kapun
kívül akarná tudni járművét és utasait. Néhány másodperc híja volt csak, hogy Alex épülete mellé
érjen.
Az egyik őr észrevette Alexet és rákiáltott. Ő nem mozdult. Az őr megcélozta a fegyverével. A
busz egyre közeledett, és Alex hirtelen rohanni kezdett a tető széle felé, mintha a mélybe akarná
vetni magát. Az őr tüzelt. A golyók a kátránypapírba fúródtak.
 A korlátfal csak eltörte a kéményt, nem vágta egészen ketté. Ha úgy történik, a cső a lenti
asztfaltra, a busz útjába zuhant volna, így viszont meredek szögben lelógott a tetőről. Alex fejest
ugrott a nyílásába. A vállán lógó hátizsákkal együtt éppen csak hogy belefért a kürtőbe. Mintha a
strandon lett volna, az óriáscsúszdán: szédítő sebességgel csúszott lefelé az ívelt, fényes fémen,
amely olyan síkos volt, mint a jég.
Most minden azon múlott, hogy jól időzítette-e az ugrást a csőbe. Ha az aszfaltra zuhan,
szörnyethal. Ha túlkésőn vagy túl korán ugrott, a busz előtt vagy mögött fog földet érni. De nem,
ezúttal nem hibázott. Pontosan abban a pillanatban ért ki a kémény csövéből, amikor a busz
begördült alá. Egy szemvillanásnyi ideig látta maga alatt a jármű szürke tetejét. Csak három
méternyi zuhanás várt rá, de tudta, hogy a becsapódás fájdalmas lesz.
Még annál is rosszabb volt. Az ütközéstől hosszú másodpercekre elakadt a lélegzete, és
kétségkívül néhány bordája is elrepedt. És még mindig nem volt túl a veszélyen, mert a
lendülettől a tető széle felé gördült, majd csúszott. Ha leesik, otthagyják, és akkor hiába volt
minden.
Alex széttárta kezét-lábát, és tíz körömmel próbált belekapaszkodni a fémtetőbe. Nem értette,
miért nem fékez a sofőr – talán nem hallott semmit a motor zajától.
A busz elérte a kaput, és lassítás nélkül kigördült rajta. Az őrök bizonyára látták, mi történt, de
tehetetlenek voltak. Negyven diákra nem nyithattak tüzet, s különben is, mire észbe kaptak, a
busz már a Salisbury-sík dombjai felé robogott.
Alex mozdulatlanul feküdt, és hagyta, hogy a hideg menetszél átfújjon a ruháin. Iszonyatosan
kimerült. Nedvességet érzett a mellkasán, mire az a rémisztő gondolata támadt, hogy mégis csak
eltalálta egy golyó, de aztán látta, hogy a folyadék nem vér. A kémcső tört össze a zsebében.
Smithersnek a kabát szövetéből kell majd kivonnia az anyagot. Annyit biztos össze tud szedni,
amennyi az elemzéshez kell.
Ő viszont nem utazhat Londonig a busz tetején.
Már közeledtek a bekötőút végéhez. Alex óvatosan a busztető szélére kúszott, és belógatta
felsőtestét a leghátsó oldalablak elé. Az ide úton annál az ablaknál ült. Szerencséje volt. Tom
Harris azonnal észrevette őt – és olyan arcot vágott, mintha kísértetet látna. Alex fél kézzel
mutatta neki, hogy mit szeretne. Tom bólintott.
Szűk egy perccel később a busz lefékezett. Tom leszállt, beszaladt egy fa mögé, és úgy tett,
mintha hányna. Alex kihasználta az alkalmat. Lecsusszant a busz tetejéről, az útra huppant, majd
odabicegett barátjához.
– Alex! – szörnyülködött Tom. – Veled meg mi történt?!
– Nem egészen úgy ment a dolog, ahogy terveztem.
Alex visszament Tómmal a buszhoz. Felszálláskor el kellett haladniuk Mr. Gilbert mellett, aki
legelöl ült. A földrajztanár még Tómnál is jobban megrökönyödött, mikor megpillantotta Alexet.
Csak egy gyereket látott leszállni; most hogy jöhet vissza kettő?
– Rider! – hüledezett. – Mit kerestél te odakint? Mi történt veled?
Alex nem tudta, mit feleljen. Volt némi elképzelése róla, milyen állapotban lehet az arca és a
ruhája. Tom a segítségére sietett.
– Kiesett az ablakon, tanár úr. Még jó, hogy pont megálltunk.
– Miféle marhaság ez?! Nem is lehet kinyitni az ablakokat!
– A hátsó ajtón esett ki.
– Na, nem, hát… – Ez túl sok volt egy napra a földrajztanárnak. Ha teheti, hazavarázsolta volna
a buszt Londonba. – Holnap reggel jelentkezel az igazgatónál! Most menj, és ülj le a helyedre.
A busz hátulja felé sétáló Alexet és Tomot negyven diák ámuló tekintete kísérte. Holnap
mindenki erről fog beszélni az iskolában – bár tulajdonképpen már megszokhatták volna, hogy
Alex Rider mindig csinál valami furcsát. Alex a maga részéről elégedett volt: megtöltötte a
pendrive-ot, s ráadásnak még egy kis anyagmintát is szerzett. Elvégezte, amit vállalt, többé-
kevésbé ép bőrrel megúszta a kalandot, s mivel Harry Bulman azóta nem jelentkezett, oka volt
feltételezni, hogy az MI6 is teljesítette az alku ráeső részét.
Alex lezuttyant az ülésre. Ebben az ügyben neki már nincs dolga. Lehet, hogy sosem tudja meg,
mit tervez McCain és Straik – de miért is törődne vele? Semmi köze hozzájuk, és akkor lesz a
legboldogabb, ha egyikükkel sem kell találkoznia soha többé.
Desmond McCain újra Straik irodájában ült, de magabiztos nyugalmát valahol útközben
elveszítette. Fél karját keresztbe vetett lábára támasztva újra meg újra megmarkolta a térdét, s a
fejét átszelő törésvonal mintha kitágult volna – talán állkapcsának szétroncsolt izmaival próbálta
megrágni és emészthetővé tenni a történteket. Még fülbevalója, az ezüst feszület is vesztett a
fényéből.
– A behatoló tehát itt volt a szobában, amikor beszélgettünk – morogta dühösen.
– Így van, Desmond. – Az íróasztala mögött ülő Leonard Straik megnyalta ajkát, és szaporán
pislogott.
– De hol rejtőzhetett? – McCain szürke szeme lassan végigpásztázott a szobán. – A kép mögött!
– Nem hinném, hogy befért oda.
– Van jobb ötlete? – McCain elgondolkodott. – Mit hallhatott?
– Túl sok mindent semmiképp – rázta a fejét Straik. – Csak néhány percig voltunk itt. Még
szerencse, hogy észrevettem a kihúzott pendrive-ot.
– Nyilván letöltötte a számítógép egész tartalmát.
– Minden fájl titkosítva van. De ha fel is tudja törni őket, akkor se tud meg sokat belőlük.
– És a kémcső?
– Szerintem az se olyan nagy probléma, bár bosszantó, hogy megszerezte. Elemeztetni fogja az
anyagot, de nem hiszem, hogy bárki rá tudna jönni a terv lényegére.
– Nem hiszi. – McCain ökle lesújtott a szék karfájára. A drága bútordarab tompa reccsenéssel
tudatta, hogy maradandó károsodást szenvedett. – Öt év munkája és több százezer font van ebben
a projektben! Már csak néhány nap van hátra a Méreghajnalig, és a maga nem hiszi, hogy
lelepleződtünk! Nyilvánvaló, hogy a kém a maga istenverte iskoláscsoportjával jött be ide!
Egyáltalán miért engedélyeztek ilyesmit?
– Nem volt választásunk. Csak béreljük ezt az ingatlant: a telket és az épületeket is. Azt kell
tennünk, amire a kormányszervek utasítanak minket, és ők ragaszkodtak hozzá, hogy időről időre
fogadjunk iskolásokat. Feladatul kaptuk, hogy megismertessük őket a géntechnológiával.
– Akkor hát a kormány ügynöke tört be ide?
– Nem tudom, Desmond. – Straik zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát. – De aligha
véletlen, hogy a kamerák épp ma mondták fel a szolgálatot.
– Látta valamelyik őr a behatolót?
– Majdnem mind látták. És azt állítják, hogy egy gyerek volt – egy tinédzserfiú.
– Ha gyerek volt, akkor talán az egész csak… nem tudom… valami rossz tréfa!
– Felrobbantotta az újrahasznosító egység kéményét. És megölt egy őrt a Méregkupolában.
– Akkor hát ki volt az a gyerek? És mit keresett itt?
Kopogtattak az ajtón, és Myra Bennett sietett be lobogó köpenyben, kezében egy mappával. Volt
a mozgásában valami katonás: vereség hírével érkező szárnysegéd benyomását keltette.
– Megvannak a felvételek – jelentette.
– Azt mondta, nem működtek a kamerák, jegyezte meg McCain.
– Az üzemzavar negyven percig tartott. – Straik átvette a mappát. – De akkor még működtek,
amikor a csoport befutott, és úgy gondoltam, érdemes végignéznünk, ki mindenki érkezett ma
hozzánk.
Desmond McCain átsétált az íróasztal mögé. A mappa tucatnyi fotót tartalmazott, amelyeket a
kapuhoz legközelebb elhelyezett kamera készített. Szemcsés fekete-fehér képek voltak, de azért
ki lehetett venni a rajtuk az arcokat: Mr. Gilbertét és Miss Barryét, ahogy leszállnak a buszról, és
a mögöttük sorjázó diákokét is. Straik és Bennett az asztal fölé hajoltak, hogy alaposabban
megnézzék a fotókat, de akkor McCain hirtelen rábökött az egyikre az ujjával. –Ő az!
– Kicsoda? – értetlenkedett Straik.
– Hát nem ismeri meg, maga féleszű?! Ez nem lehet igaz! Nem hiszem el! Pedig ő az, semmi
kétség. A kölyök a kastélyból.
– Miféle kölyök? – Aztán beugrott Straiknak. – Tényleg. A pókeres.
– Alex Rider. – Desmond McCain leplezetlen undorral ejtette ki a nevet. – így mutatkozott be.
– Hallottam ezt a nevet a névsorolvasáskor – dünnyögte Dr. Bennett. – De ő végig ott volt a
csoporttal.
– Nyilván valaki más jelentkezett helyette. – McCain még mindig Alexen tartotta az ujját,
mintha agyon akarná nyomni, mint egy bogarat. – Egyértelmű, hogy ő az. Már másodszor tesz
keresztbe nekem.
Myra Bennett sötét arccal meredt a képre.
– Azt hittem, Desmond, hogy őt elintéztük. Ott volt a kocsiban az újságíróval…
– Úgy tűnik, nem végeztünk elég alapos munkát. – McCain elfordult. – Hogyan lehetséges ez?
Gyanítható volt, hogy lesznek kellemetlenségeink, miután elhallgattattuk azt a fecsegőt, Masterst.
De hogy egy hátulgombolós kölyök szálljon ránk? Ki ez az Alex Rider? És mit akar tőlünk?
– Ki lehet deríteni – dünnyögte Straik. McCain bólintott.
– Vannak kapcsolataink. Hát most használjuk őket. Kerül, amibe kerül, a pénz nem számít. Kell,
hogy legyen valaki, aki tudja, honnan szalajtották ezt a kölyköt. Kizárt dolog, hogy a saját
szakállára dolgozzon. – McCain még egy utolsó pillantást vetett a fényképre. Nehezen tudta
levenni róla a szemét. – Megkeressük őt és visszahozzuk ide.
– És aztán?
– Aztán el fogja mondani, amit tudni akarunk.
Forró nyomon

Henry Bray hét éve igazgatta a Brooklandet, s előtte öt évig dolgozott

igazgatóhelyettesként egy másik iskolában. Ritkán fordult elő, hogy nem tudta, mit mondjon egy
diáknak, de most pontosan ezt érezte. Még egyszer végignézett az előtte álló fiún – addig is volt
ideje latolgatni, hogy mihez kezdjen vele.
Azzal tisztában volt, hogy Alex Rider különleges eset, egészen más tészta, mint a
Brookland többi diákja. A nagybátyja – immár majdnem egy éve – elhunyt autóbalesetben, s
természetes, hogy ez a tragédia nagyon megviselte a gyereket. Csakhogy Alex attól kezdve alig
járt iskolába, néha hetekig hiányzott, mégpedig annyi különböző betegség miatt, hogy Mr. Bray
végül – bár ezt senkinek nem árulta el – levélben kért tájékoztatást az orvosától, mert gyanúsnak
találta a dolgot. Szűkszavú választ kapott: Alexnek vírusos problémái vannak, a szervezete
rendkívül érzékeny. Az orvos – valami Blunt – úgy sejti, hogy páciense a jövőben is sokat fog
hiányozni.
Jelen pillanatban viszont Alex nem vírusfertőzés, hanem egy kiadós verekedés nyomait
viselte. A homlokát és az arcát rengeteg apró vágás csúfította el, s a testtartása arról árulkodott,
hogy a vállát is fájlalja. Az igazgatói irodában azért kellett megjelennie, mert a földrajztanár, Mr.
Gilbert panaszt tett rá. Alex azonban nem adta jelét, hogy szégyellné magát vagy félne a
következményektől. Egyszerűen csak bosszúsnak tűnt.
Mr. Bray sóhajtott.
– Alex. Olyan jól kezdted ezt az évet. Mióta kilencedikes vagy, csupa jót jelentettek nekem
rólad. A körülményeiddel is tisztában vagyok. A nagybátyád nagyon közel állt hozzád, igaz?
– Igen, igazgató úr.
– Nyilván az sem tett jót, hogy rengeteget hiányoztál… a sok betegség miatt. Mindezt
figyelembe vettem, és sok mindent toleráltam tőled. De ez a tegnapi ügy – őszintén szólva, meg
vagyok döbbenve. Arról tájékoztattak, hogy kinyitottad a busz vészkijáratát, és kiestél rajta. Így
történt?
– Igen, igazgató úr.
– Álmomban se gondoltam volna, hogy képes vagy ilyen felelőtlenségre. Súlyos sérüléseket
szenvedhettél volna, nem beszélve arról a negyven társadról, akik még a buszon utaztak. Eszedbe
se jutott, hogy balesetet okozhatsz? Fel nem tudom fogni, hogy csinálhattál ilyen butaságot. – Mr.
Bray levette és az asztalra helyezte szemüvegét, mint mindig, amikor ítéletet készült kimondani.
– Ha valakinek, hát éppen neked nem kellene még több órát mulasztanod, de amit tettél, az nem
maradhat büntetlenül. Egy napra kizárlak a tanításból. Most azonnal hazamész, és megmutatod
otthon, amit írtam.
Alexnek az ártatlanul elítéltek sértettsége égette a lelkét, mikor fél órával később átballagott az
iskola udvarán. Mérges növények és állatok között járt, túlélt közelharcot és megannyi
gépfegyvertüzet, letöltötte Straik számítógépének tartalmát, és mintát szerzett a Greenfields
boszorkányleveséből. Jack ez utóbbiakat valószínűleg már le is szállította az MI6-nek a Liverpool
Streetre. És mi a hála? Úgy bánnak vele, mint egy vásott lurkóval – intővel hazaküldik az
iskolából.
Az első óra már elkezdődött, így senki nem látta a kapun kilépő Alexet. Miközben elindult az
utcán, azon kapta magát, hogy gondolatban az előző nap eseményeit elemezgeti. Desmond
McCain felbukkanása döbbentette meg a legjobban. Hogy kerül egy nemzetközi segélyszervezet
feje egy whiltshire-i GM-kutatóközpontba? Annyi kiderült, hogy valamilyen közös tervet forral
Leonard Straik-kal. Arról beszéltek, hogy elszállítanak valahova huszonöt hektoliter folyadékot –
ami él. De miféle folyadék lehet az, és mire való? Minél tovább töprengett Alex, annál kevésbé
értette az egészet.
McCain a kulcsfigura. A pasas megjárta a sittet, és szó sincs róla, hogy megjavult volna. Alex
most már biztos volt benne – nem mintha addig különösebb kétségei lettek volna –, hogy
életveszélyes skóciai kalandja Sabinával és az apjával nem baleset volt. McCain meg akarta ölni
őket. Mindenre képes, ha fenyegetve érzi magát. Az MI6 Leonard Straik körmére akart nézni,
mert gyanították, hogy a pasas visszaél a Greenfields kínálta lehetőségekkel. Ehhez képest az a
helyzet, hogy McCain használja a Greenfieldset – és nagyobb balhéra készül, mint bárki
gondolná.
Aztán Alexnek eszébe jutott még valami, amit Straik szobájában hallott. McCain azt mondta,
másnap – vagyis ma – elküldi azt a Bennett nevű nőt egy bizonyos Elm's Crossba. Alexnek úgy
rémlett, mintha már hallotta volna valahol ezt a nevet. Megszaporázta lépteit. Tudott egy
netkávézót nem messze a Brompton temetőtől, ahol vízözön előtti gépek működtek ugyan, és
pocsék kávét adtak, viszont csak egy fontot kértek fél óráért, és elég gyors volt az internet.
A kávézóba érve gyorsan fizetett, majd kiválasztott egy gépet a helyiség hátsó részében, jó
messze az ablaktól. A tulaj épp csak egy pillantást vetett rá, aztán újra elmélyedt egy gyűrött
bulvárlapban. Alex beírta az „Elm's Cross”-t a keresőbe, és várta a találati listát. Az lelombozóan
rövid volt. Egy warminsteri csomagolóüzem és egy bradfordi étterem viselte ezt a nevet, meg egy
nyugat-londoni filmstúdió, ami a leírás szerint egy éve bezárt. Egyiknek se lehetett köze
McCainékhez. Habár…
Hogy áll a forgatás?
Straik kérdezte ezt McCaintől. Forgatásról leginkább a filmkészítés kapcsán szokás beszélni.
Alex további adatokat keresett a stúdióról. Megtudta, hogy a létesítmény Hayes külső részén, a
Heathrow reptér közében van. Egy archív cikkből az is kiderült, hogy az ötvenes években sok
angol vígjátékot forgattak ott, de aztán a Heathrow forgalma megnövekedett, a brit filmgyártás
pedig hanyatlásnak indult, és a kettő együtt padlóra küldte a stúdiót. Voltak olyan tervek, hogy a
műtermeket lebontják, és a telken olcsó lakásokat meg irodaházat építenek. A stúdióban készült
utolsó munka egy reklámfilm volt, amit a Woolworths áruházlánc rendelt meg. A zsák megtalálta
a foltját, mert néhány héttel később a Woolworths is csődbe ment.
Alex mérlegelt és döntött. Jack nem várja őt haza, és ha telefonálnak neki a Brooklandből, egy
kis késés akkor is belefér. Ugyanakkor óvatosnak kellett lennie, mivel iskolai egyenruha volt rajta
– feltűnő lesz, hogy délelőtt az utcán mászkál –, de ahova készült, ott nem kellett túl sok rendőrre
számítania.
A Fulham Broadway megállónál metróra szállt, az út utolsó szakaszára pedig taxit fogott. Az
Elm's Crossnak otthont adó környék meghökkentően elhanyagolt volt – valamiért elkerülte az
ingatlan-fejlesztők figyelmét, s a körülötte terpeszkedő ipari parkok és lélekölő hipermarketek is
elfelejtették felfalni. Miközben Alex kifizette a taxit, egyszerre fülsiketítő zúgás támadt, s mikor
felnézett, egy 747-es hasát látta: a gép meredeken ereszkedett a Heathrow fő leszállópályája felé.
A távolban kivehető volt az M4-es autópálya felüljárója, amely mint egy óriási infúziós cső,
személy- és teherkocsik véget nem érő folyamát fecskendezte London testébe. A taxisofőr
gyanakodva méregette Alexet.
– Nem kéne neked ilyenkor iskolában lenned? – kérdezte. Alex busás borravalót adott neki.
– Önálló feladatot kaptunk – felelte. – A levegőszennyezést kell tanulmányoznunk.
A hazugság adta magát: Alex szinte a szájában érezte a kipufogógázokat. El sem tudta képzelni,
mit csinálna, ha minden nap ezt kellene szagolnia. Egyáltalán, minek jött ide? Egy nap se telt el
azóta, hogy gratulált magának a sikeresen elvégzett feladathoz. Az MI6 megkapta, amit akart.
Akkor hát mit keres itt? Hurokba akarja dugni a fejét?
Azért jött ide, mert feldühítették. De nem, ez nem a teljes igazság. Ideje szembenéznie vele. Van
a lényének egy része, ami nem engedi nyugodni, arra sarkallja, hogy tovább nyomozzon, a végére
járjon az ügynek. Mindig is ott szunnyadt benne ez az ösztön, a nagybátyja meg az MI6 csak
felébresztette és szándékosan megerősítette. Nem egyszerűen dolgoztatják. Olyan embert
neveltek belőle, aki igényli ezt a munkát.
Alex az ép vállára lendítette a hátizsákját, és útnak indult. A taxisnak az igazi úti céljától pár
száz méterre eső címet adott meg, hogy akkor se legyen baj, ha a sofőr bejelenti, hogy egy
iskolakerülőt szállított. Egy beépítetlen telken kellett átvágnia. Jobbra valami víztározóféleséget
látott, balra szeméttel teleszórt, gazos grund terült el. Végül drótkerítés zárta el az útját. Innentől
óvatosnak kellett lennie. McCain azt mondta, Bennett ma idejön. Ha épp most találna arra
autózni, nem lesz nehéz észrevennie az egyenruhás diákot a semmi közepén. És ezúttal nincsenek
tanúk.
ELM'S CROSS FILMSTÚDIÓ
BELÉPNI TILOS!
A TERÜLET 24 ÓRÁS MEGFIGYELÉS ALATT ÁLL
Alex kételkedett benne, hogy igaz, amit a főkapu mellé felszerelt tábla hirdet. Hogy tudnák éjjel-
nappal figyelni a helyet, ha nincsenek kamerák, se őrök? A tábla itt-ott már rozsdás volt, és
megfakult rajta a festék. A kapu pedig tárva-nyitva állt, szinte hívogatva az arra járót.
A kerítésen túl aszfaltozott út vezetett be a filmstúdió épületei közé. Ezek zömmel földszintes
házak voltak, közvetlenül a tető alatt húzódó hosszú, keskeny ablakokkal. A közöttük lévő
területeken az egykori gyep már rég meghátrált a térdig érő gyomok és borzas bokrok hódító
serege elől. Az épületcsoport közepén három, egymás mellett álló hangár magasodott, akkorák,
hogy akár repülőgépek is lehettek bennük… Gépek, amelyek már rég nem repülnek. Az egész
telep szívszomorítóan elhagyatott volt.
Alex besétált az épületek közé. Ha őrökkel találkozik, majd kimagyarázza magát valahogy. Ha
szerencséje van, ide még nem jutott el az előző napi események híre. És bár a Greenfields őreit
Uzikkal szerelték fel, az kevéssé volt valószínű, hogy fegyveresek mászkálnának egy nagy
nemzetközi reptér tőszomszédságában.
Senki nem állta útját. Biztonsági kameráknak nyomuk se volt. Elhaladt két púposra töltött sittes
konténer mellett. Zömmel háztartási lomok voltak bennük – kartondobozok, törött bútorok –, de
feltűntek a kupacban kevésbé hétköznapi tárgyak is: egy műanyag óriáskaktusz, egy kardhal, a
Szabadság-szobor kicsinyített mása, aminek hiányzott a fáklyát tartó keze. Alex egy autót
pillantott meg az egyik bokor mögött, és már nézte is, hogy hova bújjon el, de felesleges volt
rémüldöznie: a kocsi, egy negyvenes évekbeli fekete BMW, ki volt égve, és kerekek helyett
téglákon állt. Alex most már rájött, hogy hajdan leforgatott, megnézett és rég elfelejtett filmek
relikviái között jár. Az Elm's Cross egykor álomgyár volt, de ma már csak saját dicső múltjáról
álmodozhatott.
Alex odasétált az első hangárhoz. „A” STÚDIÓ – ez állt nagy, sárga betűkkel a rozsdás vasfalon.
A épület hatalmas toló kapuja nyitva állt, de odabent egy olajos víztócsán és egy halom hulladék
fán kívül semmi sem volt. A mennyezetről kábelek lógtak, és valahol a tető tartógerendái között
egy galamb turbékolt – hangja visszhangozva zengett a nagy, üres térben. A második hangár
ugyanígy festett. Alex csalódott volt. Úgy tűnik, az ördögnek tartozott ezzel az úttal. A telep
néptelen, és különben is, mihez kezdene McCain
egy lepusztult filmstúdióval? Mégis csak egy másik Elm's Crossról beszélhetett.
Alex az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Jack ilyentájt ér haza. Elővette a mobilját, hogy
rácsörögjön a lányra. Nem volt térerő.
– Készen van, doktornő…
– Jó, akkor a többit magukra bízom.
A hangok hallatán Alex beugrott egy alacsony téglafal mögé – az is csak díszlet volt, valójában
fából és festett kartonból készült. Felismerte Dr. Myra Bennett hangját, és egy másodperc múlva
meg is látta a nőt, aki a harmadik hangárból lépett ki. Most nem fehér köpenyt, hanem derékban
szoros övvel megkötött esőkabátot viselt. Két férfi volt vele. Alex gyorsan körülnézett, de több
embert nem látott.
Bennett egy biccentéssel búcsút vett a két férfitól.
– A Greenfieldsben találkozunk.
Alex most vette csak észre a „B” és „C” hangár közötti keskeny úton parkoló két autót. Bennett
beszállt az egyikbe és elhajtott, a két férfi pedig visszasétált a hangárba. Mit csinálhatnak itt?
Alex tudta, hogy nem kellene keresnie a bajt. Jack már azért is irtó dühös lesz, hogy eljött ide. De
ha már itt van, nem hátrálhat meg. A végére kell járnia ennek.
A két ember bármikor újra felbukkanhatott. Alex tudta ezt, miközben odaosont a hangár
kapujához. Belesett rajta. A két férfit nem látta odabent, azt viszont megállapította, hogy ezt a
műtermet még használják, méghozzá eredeti rendeltetésének megfelelően. Egy fémkeretre
kifeszített, hatalmas vászon túloldalán erős fényű reflektorok égtek. Alex csak a vásznat látta, azt
nem, hogy mi történik mögötte, viszont itt, a sötét oldalon őt sem láthatta senki. Messziről
hallotta a két férfi hangját, így tudta, hogy egyelőre biztonságban van. Belopózott a hangárba.
– Egyik-másik holmi itt egy vagyont érhet.
 – Mindegy, azt mondták, hogy mindent itt kell hagyni.
A zárt térben tisztán és élesen szálltak a hangok. Alex a vászonnal párhuzamosan indult el, a
hangárfal közelében maradva. McCain le akarja húzni itt a rolót. Ezt mondta Straik szobájában.
Ezek után lehet, hogy még hálás is lehet Mr. Braynek. Ha az igazgató nem küldi haza, talán az
utolsó alkalmat szalasztotta volna el, hogy megtudja, mi folyik ezen a helyen.
A két férfi váratlanul kilépett a vászon mögül. Ha nincs olyan sötét, azonnal észrevették volna
Alexet. Ő behúzódott két ládarakás közé, és lekuporodott. A két férfi közvetlenül mellette ment
el, olyan közel, hogy elérte volna őket a kezével. Aztán eltűntek abban az irányban, amerről Alex
jött. Helyes, menjenek csak, hagyják egyedül a hangárban.
Mintha ágyút sütöttek volna el csarnokban, akkora robajjal ütköztek egymásnak a becsukódó
kapuszárnyak. Alex talpra ugrott, de már akkor tudta, hogy nincs mit tenni. A zajból ítélve a
távozók fémláncot fűztek át a kapu fogantyúin, majd lakat kattanása hallatszott. A két férfi tehát
végzett itt. A lámpákat ugyan égve hagyták, de gondosan bezárták a nagykaput. Alex hallotta
távolodó lépteiket, aztán felbrummogott az autó motorja. Ha ki akar jutni innen, másik kijáratot
kell majd keresnie.
Kilépett a ládák közül, megtette azt a néhány métert, ami még a vászon szélétől elválasztotta – és
ott átlépett egy másik valóságba. Egyszerre már nem Londonban volt, nem egy reptér melletti
iparterületen, nem egy rozsdás hangárban.
Afrikában találta magát.
Még sosem járt a fekete kontinensen, de a környezet, amibe csöppent, összetéveszthetetlen volt.
Sárkunyhók álltak előtte: fél tucat ablaktalan, szalmatetős építmény egy földdel felszórt és
karókerítéssel körülvett udvarban. Egy szárítókötélen, amit két műanyag akácia fa között
feszítettek ki, tarka ruhák lógtak. Oldalt kút állt, mellette edények hevertek: lábasok, serpenyők
és néhány pléhtányér. Az egyik kunyhó bejárata mellett a falnak támasztva falevél alakú pajzs és
két falándzsa állt őrt.
Az illúzió csak akkor tört meg, mikor Alex a magasba tekintett. A hangár mennyezete alatt futó
világítóhidakon több sornyi reflektor égett: ezek együttes fénye és melege varázsolta oda az
afrikai nyarat a londoni télbe. A világos oldalról nézve már látszott, hogy a hatalmas vászon
élénkzöld színű és a díszlet hátteréül szolgál. Alex konyított annyit a filmkészítéshez, hogy tudja,
a zöld háttér helyére komputerrel bármilyen képet be tudnak illeszteni. Elég egy gombnyomás, és
a falu a dzsungel közepére vagy egy végeláthatatlan sivatag kék ege alá kerül.
De hát miféle filmet forgattak itt?
Alex borzadva konstatálta, hogy a díszletfalu nem lakatlan – bár nincs benne semmi, ami élne. A
kunyhók között három döglött tehén hevert. Három felpüffedt has, három pár üveges szem.
Bizonyára ezek is műanyag kellékek voltak, mert nem árasztottak bűzt, és nem dongták körül
őket a legyek, a látvány azonban így is borzalmas volt. A műtetemeket olyan állatokról
mintázták, amelyek rettenetes kínok közepette pusztultak el.
De volt ott még más is. Alex úgy ment tovább a díszletben, mint akit megbabonáztak,
kényszeresen, szinte akarata ellenére. Most egy csont- és tollkupacot talált, ami egykor egy nagy
madár, talán sas lehetett. Aztán a műfalu szélére érve rábukkant az első emberre is: egy két-
három éves néger kisgyerek feküdt összegömbölyödve a porban. Pálca vékony karja eltakarta a
szemét. Alexet émelygés fogta el. Jól tudta, hogy a gyerek is csak bábu – de ki épít ilyen
borzalmas panoptikumot? És miért?
Eleget látott. Hogy mindez mire való, azt később is ráér kitalálni. Most csak arra vágyott, hogy
kijusson innen, ki, a szabad levegőre. Körülnézett, és felfedezett egy kisebb ajtót a hangár
fémfalán. Odasietett, megpróbálta kinyitni, de zárva volt. Ablakot, egyet se látott – legalábbis
olyat nem, amin kimászhatott volna. A mennyezeten nyílt két rácsos világítóablak, de azokat még
a lámpahidakra felmászva se tudta volna megközelíteni. A mennyezet alatt bilincsekkel
felfüggesztett, négyzetes keresztmetszetű szellőzőcső futott végig a hangár teljes hosszában.
Annak a tetejére állva elérné az ablakokat – de mit kezd a ráccsal?
Talán ki tudja robbantani. Csak az egyik zselés tollat használta fel… Már nyúlt volna a
hátizsákjáért, de akkor eszébe jutott, hogy a dobozt tollastól, számológépestől az ágya mellett
hagyta. Újra megnézte a mobilját. Itt sem volt térerő. Úgy tűnt, nincs mit tenni, várnia kell, amíg
jön valaki és kiengedi.
És akkor egyszerre lángba borult a világ.
Alex nem tudta, mi sokkolta jobban: hogy olyan váratlanul vagy hogy olyan nesztelenül történt
az egész. Egyszerűen csak megnyílt a föld, és lángnyelvek szöktek a magasba, mintha rejtett
gázcsövek táplálnák tüzüket. Vagy mintha a hangár aknamezőn állt volna. Féltucatnyi bomba –
talán gyújtóbombák – léptek működésbe sorban egymás után. A légnyomás hanyatt lökte Alexet.
Tudta, hogy ha a lába alatt robbant volna fel valamelyik szerkezet, már nem élne. A szeme elé
kapta karját, hogy meg ne vakítsa a forróság.
Most már tudta, mit csinált itt Bennett és két férfi. A roló lehúzása azt jelentette, hogy
elpusztítják az épületet. Elhelyezték hát a tölteteket, és épp akkor végeztek a munkával, amikor ő
befutott. Hogy miként hozták működésbe a bombákat – időzítővel vagy távirányítással – az édes
mindegy volt a zúgó lángok gyűrűjében ülő Alexnek. Csak percei voltak rá, hogy kijusson ebből
a pokolból. Hamarosan elfogy a levegője, és ha elveszti az eszméletét, akkor mindennek vége.
Akkor a berendezéssel együtt ő maga is hamuvá ég.
A zöld vászon már tüzet is fogott. Úgy gyulladt meg, mint egy hatalmas papírlap: előbb fekete
folt terjedt szét rajta, aztán a fellobbanó láng narancssárga-vörösre festette. Alex szeméből
patakzott a könny. Nemhogy nem látott, de gondolkozni is alig tudott. Az ajtók zárva vannak. A
világítóablakok elérhetetlen magasságban. A fém falak áttörhetetlenek. Nincs nála semmi. A
mobilja süket. Sehol egy kivezető nyílás.
A szellőző berendezés csöve.
A mennyezet alatt felfüggesztett hosszú, szögletes alagút. Azon érkezik a friss levegő a
hangárba. Tehát a cső mindenképp a szabadba vezet. Alex elég tágasnak nézte ahhoz, hogy végig
tudjon mászni benne, és azt is látta, hol van rajta a szerelőnyílás. Kabátja ujjával megtörölte a
szemét. A szárítókötélen lógó ruhák már mind égtek. Az egyik kunyhó fáklyává változott.
Egyszerre az összes lámpa kialudt. Nyilván meggyulladt és zárlatos lett a fő kábel. A hangárt
most már csak a pusztító lángok vörös fénye világította meg.
Alexnek koncentrálnia kellett rá, hogy lélegezzen, mert tüdeje tiltakozott a fullasztóan forró
levegő ellen. Köhögve indult el a világítóhídra vezető létra felé, s útközben – maga sem tudta,
miért – magához vette a falevél alakú pajzsot. Félő volt, hogy az csak akadályozni fogja a
mászásban, mégis úgy sejtette, szüksége lesz rá. Elért a létrához, és megmarkolta az első fokot. A
fém meleg volt. Még egy perc, és olyan forró lesz, hogy meg se lehet fogni.
Fél kezében a pajzzsal, nagy nehezen felmászott a létrán a világítóhídra. A szellőzőcső a feje
fölött futott, egyenesen neki a harminc méterre lévő hangárfalnak. Bele kell másznia ebbe a
levegőben lógó szűk alagútba, hogy aztán végigkússzon rajta, át a zúgó-pattogó tűztenger fölött.
Ahogy elnézte a végtelenül hosszúnak tűnő csövet, a reménytelenség bénító érzése öntötte el.
Olyan lesz, mintha egy égő kazánba mászna. Ha nem tud elég gyorsan haladni, félúton megsül.
És mi várja a cső végén? Van-e ott egyáltalán kijárat? Kell, hogy legyen. Ezen nincs mit
töprengeni.
A szellőzőcső szerelőnyílásának fedelét négy anyacsavar tartotta a helyén. Alexnek szerencséje
volt, mert kézzel meg tudta lazítani mind a négyet, de így sem volt kellemes a munka. A füst
csípte a szemét, és minden lélegzetvételnél öklendeznie kellett a felszálló undok vegyszerszagtól.
A díszletek nagy része valamilyen szintetikus anyagból készülhetett. Mikor az utolsó csavarral is
végzett, a fedél a lábához esett, majd a hídról lebucskázva eltűnt a lángok között. Odalent már
minden égett. A műterem parttalan tűztengerré változott.
Alex úgy tornászta be magát a csőbe, hogy közben maga előtt tolta a pajzsot. Most már örült,
hogy magával hozta. A szögletes alagútban kuporogva érezte, milyen vészes gyorsasággal
melegszik a fém. A pajzs legalább megvédi majd a kezét. Gyorsan ledobta válláról a hátizsákot,
és a szűk helyen ügyetlenkedve kibújt a kabátjából. Ez utóbbit összehajtva a térde alá dugta,
hőszigetelő gyanánt. Már most patakokban csorgott róla a víz, s az átforrósodó levegő vibrált a
szeme előtt. És a világos négyzet – az út vége – nagyon-nagyon messze ott volt.
Elindult a csőben.
A lángokat most már nem látta, de nem volt nehéz elképzelni, hogyan nyaldossák alulról a
fémcsövet. Olyan gyorsan kúszott, amilyen gyorsan csak tudott, két kezével a pajzsot, térdével a
kabátot tolva előre. A szűk helyen azonban csak araszolni tudott. Egyszer el is vesztette az
egyensúlyát, és tenyerét a cső falának kellett nyomnia. Felszisszent a fájdalomtól. A fém máris
tűzforró volt. Nem fogja elérni a kivezető nyílást. Túl messze van.
Tolod a pajzsot. Húzod a térded. Tolod a pajzsot. Húzod a térded.
Szédülni kezdett. Az alagút levegőjében már alig volt oxigén. És a kabát se volt elég vastag.
Testsúlya nagy részét a térde viselte, s érezte, hogy a ruha átforrósodik alatta. Tompa kondulást
hallott a háta mögül, s mikor odapillantott, látta, hogy füst árad a csőbe, s a nyílásnál már
deformálódni kezdett a fémfal. Így már végképp nem volt visszaút. Mi lesz, ha leszakad a
szellőző? Ha a bilincsek elolvadnak vagy eltörnek, az egész cső belezuhan a tűzbe.
A forró fém már a kabáton át is égette a térdét, a pajzsot pedig már csak a szélénél tudta
megfogni. De az legalább eredeti volt, szerencsére. Egy műanyag utánzat már rég elolvadt volna.
Emberi nyögések ütötték meg Alex fülét – aztán rájött, hogy önmagát hallja. Minden
mozdulatért, minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie, és folyamatosan biztatta magát, hogy
ne adja fel. Túl volt a félúton, már kifelé kúszott a csőből. A világos négyzet egyre nőtt – és már
látszott rajta a rács. Nem lesz ideje a csavarokkal bíbelődni – ha egyáltalán vannak csavarok. Mi
van, ha hegesztéssel rögzítették a rácsot? Nem. Arra gondolni sem szabad. Alex összeszedte
magát, és gyorsabban kúszott.
Húzod a térded. Tolod a pajzsot.
Az utolsó tíz méter volt a legrosszabb. Alex látása elhomályosult. Érezte, hogy a verejték
könnypatakokkal vegyül az arcán. De aztán egyszer csak odaért. Ott volt előtte a rács. Kinyújtotta
a kezét, megfogta, és feszegetni kezdte. Meg se mozdult. Megrázta. Közben susogást hallott a
csőből. Hátranézett, és gomolygó tűzgömbbe ütközött a tekintete. A lángörvény lassan gördült
felé az alagútban.
Egyetlen dolgot tehetett. A pajzsot hátratolta maga mögé, majd a nyakát behúzva
összegömbölyödött, és nagy nehezen megfordult a csőben. Most a hátán feküdt, lábbal a kijárat
felé. Ordítani tudott volna, úgy égette a vállát a tüzes fém. Páros lábbal belerúgott a rácsba.
Semmi.
A tűzgömb lassan gomolyogva közeledett, már félúton járt a csőben. Alex másodszor is
megrúgta a rácsot – és az eltűnt az útból. Alex előrehúzta magát a talpával, majd beakasztotta a
sarkát a cső végébe, aztán egyszer csak kicsúszott a semmibe.
Zuhant. Mekkora mélység lehet alatta? Végigszenvedte magát a csövön csak azért, hogy most
kitörje a nyakát valami betonjárdán? De szerencséje volt. A hangár hátsó falánál földhányás
emelkedett, annak a puha és hűvös fűvel benőtt oldalán landolt. Legurult a lejtőn, majd vízszintes
talajra érve megállt. A kis négyzetes nyíláson, aminek az életét köszönhette, most tűzcsóva tört
ki. A hangár fémfalai a füst nagy részét bent tartották, csak itt-ott, a réseken szivárgott ki
valamennyi. Aztán felrobbanó üveg zaja hallatszott – a világítóablakok kitörtek-, s attól fogva
már sűrűn és feketén gomolygott a füst az ég felé. Alex alaposan kiköhögte magát, aztán a szemét
törölgetve feltápászkodott a földről. Tisztában volt vele, hogy csakis a jó szerencséjének
köszönheti az életét. Meleg helyzetet élt át – a szó minden értelmében.
Tíz perccel később befutott az első tűzoltóautó, majd a rendőrök is megérkeztek. Egy érkező
repülőgép pilótája észrevette a tüzet, és jelentette rádión az irányítótoronynak. Mire a tűzoltók
kipakoltak és elővették a tömlőiket, már vörösen izzott az egész „C” stúdió. A bizonyítékok, a
díszletek és kellékek az utolsó darabig hamuvá váltak.
A tűzoltók megtették, ami tőlük telt, de végül be kellett látniuk, hogy egyszerűbb, ha hagyják
kiégni a hangárt. A rendőrök közben átvizsgálták a többi épületet, és megállapították, hogy rajtuk
és a tűzoltókon kívül senki sem tartózkodik a stúdió területén. Azt nem is sejtették, hogy párszáz
méterre tőlük egy magányos iskolásfiú biceg a kihalt utcán, várva, hogy jöjjön egy taxi, ami
hazaviszi.
Kérdezz-felelek

– Alex Rider az MI6 Különleges Operációs Részlegének ügynöke. Tudom, hogy ez

képtelenségnek hangzik, de így van. Chelsea-ben lakik, a King's Road közelében a
házvezetőnőjével, aki egyben a gyámja. A nő neve Jack Starbright. A fiúnak tudtommal
nincsenek élő rokonai. A nagybátyja, Ian Rider szintén kém volt, de egy éve meghalt. Akkor
szervezték be a gyereket.
Harry Bulman kicsomagolt egy rágógumi-lapocskát, csinos tekercset csavart belőle a
hüvelyk- és mutatóujjával, majd a szájába csúsztatta. Mindezt egy lakókonténerben tette, ami a
King's Cross-tól nem messze, egy építési terület szélén állt. A konténer berendezését egy olcsó
asztal, három műanyag szék és egy hűtőszekrény alkotta, utóbbi tetején vízforraló és néhány
bögre állt. A falak építészeti tervrajzokkal voltak kitapétázva. A napi munkát már befejezték az
építkezésen, a munkások mind hazamentek. Bulman két férfival ült a lakókonténerben. Egyiküket
felismerte, mielőtt még bemutatkozott volna. Desmond McCaint eleget látta az újságokban
ahhoz, hogy megjegyezze az arcát. McCain tetőtől talpig feketében volt, keresztbe tett lábbal ült,
két kezét az ölében nyugtatta. A cipője olyan fényes volt, hogy Bulman látta benne a tükörképét.
A másik férfit Leonard Straik néven mutatták be neki. O idősebb volt McCainnél, ősz haja égnek
meredt a homloka fölött, és idegesnek tűnt.
Bulman is elegáns volt: öltönyben és nyakkendőben érkezett a találkozóra, s
aktatáskájában, ami most a széke mellett állt, ott lapult az összes feljegyzése. Hanem ez a mai
Bulman már nem az a Bulman volt, aki néhány napja felkereste otthonában Alex Ridert.
Fesztelen magabiztosságát mogorva zárkózottság váltotta fel – a bántalmazást elszenvedett ember
mintapéldánya lett. Lassan, szavait megválogatva beszélt, s hangja meg-megremegett a haragtól.
Még a gumit se úgy rágta, mint azelőtt, hanem mintha ízetlen papírgalacsin volna a szájában.
Miután kiengedték a rendőrségről, hazament, leült, és a falat bámulva megivott egy fél
üveg whiskyt. Rettenetesen megijedt. Néhány óra alatt megfosztották az egész életétől, és ami
még szörnyűbb, ezt bármikor újra megtehették vele. Efelől nem hagyott kétséget az a Crawley
nevű ember. Csak csettintenek egyet, ő eltűnik a föld színéről, és egy elmegyógyintézetben találja
magát. Lehet, hogy most is figyelik. Talán bepoloskázták a lakását. Nem is talán, szinte biztosan.
Életében először átérezte, mennyire tehetetlen volna, ha a rendszer – a társadalom, az állam,
akármi – ellene fordulna. A figyelmeztetés, amit kapott, a szíve közepébe talált.
Harry Bulmannek sok hibája volt, de nem volt ostoba ember. Tudta, hogy Alex Rider
történetéből nem lesz se címlap sztori, se könyv, se semmi. Ha merne is újra próbálkozni,
egyetlen szerkesztő se állna szóba vele. Az internet? Alexnek csak kamuzott, nagyon jól tudta,
hogy semmi értelme kidobni a sztorit a kiber-térbe. Azért nem fizet senki, legfeljebb ő maga – az
életével.
De a legrosszabb nem is az volt, amit Crawley meg az MI6 tett vele. Az fájt neki a
legjobban, hogy legyőzte őt egy tizennégy éves gyerek. Mr. Alex Nyavalyás Rider. A kölyök
most biztos jót röhög rajta. Ettől még a whisky is megkeseredett a szájában. Be se tudott rúgni
rendesen. Teljesen kiürült, odalettek még az érzései is.
De aztán, pár nappal később, megszólalt a telefon. Az egyik kapcsolata hívta, az, az ex
katona, aki ráállította őt a kamaszkém sztorijára. Bulman majdnem lecsapta a kagylót, mikor
meghallotta a hangját. De szerencsére a pasas még csak nem is célzott Alex Riderre. Annyit
mondott csak, hogy érdekes híre van, és megkérdezte, hajlandó-e Bulman találkozni vele a
szokott helyen.
A szokott hely a Fleet Street-i Crown pub volt. Bulman a kommandós kiképzésen
tanultakat használva meggyőződött róla, hogy senki sem követi, de még így sem volt hajlandó
egy szót se szólni, amíg át nem mentek a folyó túlpartjára, egy másik kocsmába. Ott is
megkereste a legeldugottabb helyiséget, ahol bömbölt a zene, és nem volt senki rajtuk kívül.
Akkor aztán megtudta, hogy van valaki, aki élénken érdeklődik Alex Rider iránt, és jó
pénzt hajlandó fizetni a kölyökkel kapcsolatos információkért. A dolgot diszkréten kellett intézni.
Az ex katona nem is tudta, hogy ki az érdeklődő – de az összeg, amit említett, sok számjegyű
volt, és tudott adni egy telefonszámot, amit Bulman felhívhat, ha érdekli az üzlet.
Egy teljes napig dilemmázott. Szinte biztosra vette, hogy a titokzatos illető Alex Rider
ellensége, és nem születésnapi meglepetés ajándékot akar venni a kölyöknek. Persze mindenképp
kockázatos volt belemennie egy ilyen ügybe. Lehet, hogy az ajánlat csapda. De akárhány
szempontot, érvet és ellenérvet mérlegelt, a gondolatai mindig visszakanyarodtak két dologhoz.
Az egyik a pénz volt. A másik annak az ígérete, hogy megfizethet Alexnek. És a vége az lett,
hogy felhívta a számot.
Névtelen hangok sorával kellett beszélnie. Három különböző ember tett fel neki
kérdéseket, mígnem végül egy negyedik közölte vele, hogy hol és mikor kell megjelennie.
Addigra nyilván utánanéztek a múltjának, kiderítettek róla mindent, ami érdekelte őket. De éppen
ez a körülményesség volt az, ami megnyugtatta Bulmant. Bárkik is azok, akikkel kapcsolatba
lépett, ugyanúgy tartanak a lelepleződéstől, mint ő maga. És minél óvatosabbak az üzletfelek, ő
annál nagyobb biztonságban van.
Végül rögzítették a találkozó helyszínét és időpontját. Bulman érkezésekor elolvasta az
építkezés tájékoztató tábláját, amin az állt, hogy itt új hajléktalanszálló létesül az ElsőSegély
nevű nemzetközi jótékonysági szervezet megbízásából. Ennek ellenére nagyot nézett, amikor
magával Desmond McCain tiszteletessel találta szemben magát. Jól emlékezett a rossz útra tért
konzervatív párti képviselő sztorijának részleteire: leégett ház, biztosítási csalás, börtön. Arról is
hallott, hogy McCain új életet kezdett, és öt éve teljesen a jótékonysági tevékenységnek szenteli
magát. Nos, lehet, hogy a tiszteletes úr mégsem olyan szent életű, mint amilyennek mutatja
magát… Bulmannek megfordult a fejében, hogy ebből a dologból akár egy újabb sztori is
kikerekedhet, de ezt a gondolatot persze megtartotta magának.
A bevezető udvariaskodás elmaradt. Nem került sor tea- és kávé-kínálgatásra. A másik
férfi mindezidáig egy szót sem szólt. Bulmant rögtön leültették, és McCain a gyülekezetéhez
szóló lelkipásztor stílusában megnyitotta a találkozót.
– Nagy örömömre szolgál, hogy eljött erre a kis beszélgetésre, Mr. Bulman. Engedje meg,
hogy bemutassam a munkatársamat, Leonard Straik urat. Úgy értesültünk, hogy ön
információkkal rendelkezik egy bizonyos Alex Riderről. Kérem, legyen olyan kedves, és
mondjon el nekünk mindent, amit a fiúról tud.
Bulman készségesen eleget tett a kérésnek. Belekezdett a mondókájába, és hamarosan
azon kapta magát, hogy ömlik belőle a szó, kitálal mindent, amit a kutatásai során megtudott.
– Beszerveztek egy gyereket! – McCain addig szótlanul hallgatta a beszámolót, de most
odafordult Straikhoz. – „Mert elzüllött nemzetség ez, fiak, akikben nincs hűség.” Tudhattuk
volna, benne van a figyelmeztetés a Deuteronomium 32. részében.
– A gyerek hihetetlenül jól teljesített – szögezte le Bulman, bár őt bosszantotta a legjobban, hogy
ezt kell mondania. – Három küldetéséről vannak adataim, de nem kizárt, hogy volt még több is.
– A lakcímét tudja?
– Jártam is az otthonában. Tudom, hova jár iskolába. Mindent leírtam önöknek. Egy egész
dossziét állítottam össze a fiúról. Kérdezzenek bátran, mindent tudok róla. – Bulman nem akarta
túlfeszíteni a húrt, de egy-két kérdése azért neki is volt. És egy ilyen alkalmat bűn lett volna
kihagyni. Puhatolózni kezdett hát. – Mi épül itt? Úgy olvastam, hogy valami szálló…
– Szörnyű, hogy milyen sok hajléktalan fiatal van Londonban – brummogta McCain. – Az
utcákon laknak, éhezve, fedél nélkül! A város egyik legnagyobb ingatlanfejlesztője az ElsőSegély
rendelkezésére bocsátotta ezt a telket, és nagy örömünkre közadakozásból összegyűlt rá a pénz,
hogy építsünk itt egy helyet, ahol a rászorulók gondoskodást, meleg ruhát és ételt kaphatnak.
– Ön sokat fáradozik mások megsegítésén.
– Annak szenteltem az életem.
Ez volt az a pillanat, amikor Bulman rátérhetett arra, ami valójában érdekelte. – De mondja,
tiszteletes úr, tulajdonképpen miért érdekli önt Alex? – kérdezte csevegő hangon. – Felőlem azt
csinál azzal a gyerekkel, amit akar. Csak érdekelne, hogy…
– Abban biztos vagyok, hogy érdekelné, Mr. Bulman. – A szürke szempár megállapodott
Bulmanen, és az újságíró kicsit megborzongott. – Hajói tudom, ön újságíró.
– Az vagyok.
– Belegondolnom is rossz, hogy esetleg kedve támadhat írni erről a találkozóról.
– Az csakis attól függ, hogy mennyit fizetnek nekem,
– Az árban már megegyeztünk – szólalt meg Straik. – Tízezer fontot kap, készpénzben.
Bulman megnyalta a szája szélét. Újra érezte a rágógumi mentolos ízét. –Amikor elfogadtam az
ajánlatot, még nem tudtam, hogy McCain tiszteletes úrral van dolgom. Jelen helyzetben más ár
tűnik méltányosnak.
– Egyetértek – bólintott McCain. – Magam is mást tartok méltányosnak.
Pisztolyt húzott elő, és három golyót eresztett Bulmanbe: egyet a fejébe, egyet a torkába és egyet
a mellkasába. Bulman meglepődve halt meg. Elkerekedett szemmel nézett gyilkosára, miközben
keze a levegőt markolászta, és lába rúgott egy utolsót. Azután hátrabukott a feje. A három sebből
kicsorduló vér pirosra festette az ingét.
– Okos dolog volt ez? – kérdezte Straik.
– Szükséges dolog volt – felelte McCain, miközben zsebre tette a pisztolyt. – Nem tudta volna
befogni a száját. Egy hét vagy egy év múlva meggyűlt volna vele a bajunk.
– Az biztos. De vajon most elhárult a veszély?
– Kétlem, hogy bárkinek is szólt volna a találkozónkról. Semmi nem köti össze őt magával vagy
velem. Újságíró volt. Most néhai újságíró. A különbség elhanyagolható.
– És mi a helyzet Alex Riderrel? – töprengett hangosan Straik.
– Nem folytathatjuk a műveletet, Desmond. Le kell fújnunk a Méreghajnalt.
– Nem! – McCain mindaddig egyszer sem emelte fel a hangját, de ezt az egy szót szinte
mennydörögte. Évek óta dolgoztak együtt Straikkal, de a tudós e pillanatban úgy érezte, egy
ismeretlen McCain áll előtte. Egy őrült, aki nem hallgat semmilyen észérvre.
 – Túl sok ideje dolgozunk ezen az akción – dörmögte McCain.
– Túl sok időt és pénzt öltünk bele. Minden készen áll.
– De úgy tűnik, az MI6 kezdettől fogva figyelt minket… McCain felállt és az ablakhoz lépett.
Intett egyet, mire odakint beindult egy gép motorja.
– Az képtelenség. Nem hiszem el.
– Ők küldték a gyereket. Skóciába is, a Greenfieldsbe is…
– Abban én nem vagyok olyan biztos. – McCain megfordult, és ránézett Bulmanre, mintha
elfelejtette volna, hogy lelőtte, és a vélemenyét akarná hallani. – A Kilmore kastélyba Alex Rider
egy másik újságíró, Edward Pleasure vendégeként érkezett. Egy tinédzserlány is volt velük. A
Greenfieldsbe pedig az iskolai csoportjával jött. A két eset teljesen független egymástól. Nem
minden részlet világos számomra, de valami azt súgja, hogy ez a mérkőzés még nincs lejátszva.
– De akkor is… McCain felemelte a kezét.
– Nem fújjuk le a Méreghajnalt – jelentette ki. – Addig nem fújjuk le, amíg nem hallgattuk meg
a fiatalurat.
– Arra számít, hogy besétál hozzánk beszélgetni?
– Más megoldásra gondoltam. – McCain felállt. – Ezzel a projekttel rengeteg pénzt kereshetünk.
Százmillió fontot vagy még többet. De csak az nyer, aki mer. Ez az egyik. A másik az, hogy
célszerű mindig egy lépéssel előrébb járni, mint az ellenfél. És mi pontosan ezt fogjuk tenni.
McCain két kézzel megmarkolta Harry Bulman zakóját. Az újságíró nem volt keszeg ember,
most pedig minden értelemben holtsúlynak minősült. McCain mégis olyan könnyedén emelte fel
és vitte az ajtóhoz, mint egy rongybabát. A kotrógép, ami McCain jelére beindult, most a
konténer előtt állt, kanalát a magasba emelve. A kezelője a kormány mögött ült, és cigarettázott.
McCain kidobta a halott Bulmant az ajtón. A motor felpörögött, és a hidraulikus kar
leereszkedett. A gép felkanalazta a holttestet, azután hátramenetben megindult vele a sáros
munkagödör felé.
McCain tekintetével kísérte el az újságírót utolsó útjára.
– Mr. Bulman igazán elégedett lehet – jegyezte meg. – Mostantól nagykanállal ehet.
Azzal McCain sarkon fordult, és a tócsákat kerülgetve elindult az autója felé.
– Tehát maga szerint mi van a háttérben?
Alan Blunt épp abban a pillanatban tette fel kérdését, amikor egy pincér az asztalhoz lépett, hogy
felszolgálja a fő fogást: neki húst és vesét tésztabundában, Mrs. Jonesnak tonhalsalátát.
Mindketten hallgattak, amíg az étel az asztalra és a bor a poharakba került. Blunt klubjában, a
Mandarinban vacsoráztak a Whitehallon. Bár az ott dolgozó pincéreket rendszeresen
átvilágították, Blunt és Mrs. Jones még előttük sem szívesen beszéltek. A Mandarin Klub sok
politi
kust és titkosszolgálati vezetőt tartott számon a tagjai között, s London legbarátságtalanabb
helyének hírében állt. A klubtagok ugyanis többnyire nem álltak szóba egymással.
Aznap délután Blunt és helyettese részletes szóbeli jelentést kapott az MI6 vezető tudományos
tisztjétől, egy Redwing nevű, félelmetesen okos nőtől. Redwing elemezte a folyadékot, ami Alex
Rider kabátjába ivódott, miután az ellopott kémcső összetört. A legapróbb részletekre is kiterjedő
jelentés – Redwing precizitása legendás volt – hétköznapi anyagok felsorolásával kezdődött.
Gyapjú, poliészter és almaié. Az első kettő természetesen maga a kabát volt. A harmadik egy
iskolai ebéd emléke lehetett.
A beszámoló ezután kezdett érdekessé válni. Redwing megállapította, hogy a kémcső egy általa
Bitrítes infestans-nak nevezett anyagot tartalmazott. Mint mondta, ez lényegében egy
levesszerűség, amit különféle gombák származékaiból állítottak össze. Hogy konkrétan mely
gombafajokat használták, az még nem derült ki, de az első vizsgálatok meglepő eredményt
hoztak. A folyadék tökéletesen ártalmatlan. Mi több, egyenesen tápláló. Bár az íze undorító lehet,
emberekés állatok egyaránt elfogyaszthatják, bármiféle mellékhatás kockázata nélkül.
Redwing evett már néhányszor a Mandarinban, és így fejezte be beszámolóját:
– Akár fel is szolgálhatnák a klubjában, Mr. Blunt, és ön még csak vissza se küldené. Csak azt
nem értem, miért gyártottak ebből olyan sokat. Huszonöt hektoliter? Ennyiről beszélt az
ügynöke? Elképzelésem sincs, mire akarják használni az anyagot, de arról biztosíthatom, hogy
gyomorrontásnál súlyosabb betegséget nem lehet okozni vele…
Alex beszámolt Jacknek a Greenfieldsnél történtekről, Jack pedig továbbadta az információkat
az MI6-nek. Blunték mindenről tudtak – Desmond McCain felbukkanásáról, az üldözésről, a
Méregkupoláról, a kéményes kalandról –, de ahogy Alex, úgy ők sem tudták, mi áll az egész ügy
hátterében.
A pincér elment, és Mrs. Jones megpróbált válaszolni főnöke kérdésére.
– Nem lep meg, hogy McCain rosszban sántikál – mondta. –Elvégre büntetett előéletű.
– De úgy tudom, megtért, hívő keresztény lett.
– Ezt terjeszti magáról. És el kell ismerni, a szervezete, az Első-Segély elismerésre méltó munkát
végez. De azután, amit Alex mesélt nekünk…
– Hát igen. – Blunt ezúttal úgy döntött, készpénznek veszi Alex minden szavát. Mert bármily
kínos volt számára ez a tény, többször is előfordult már, hogy Alexnek lett igaza, és az MI6
tévedett. – Van bármilyen üzleti kapcsolat McCain és Leonard Straik között? – kérdezte.
– Tudomásunk szerint nincs.
– És mit tudunk McCainnek az elmúlt öt évben folytatott tevékenységéről?
– Most állítják össze a jelentést róla. Este az asztalára kerül. Blunt átszúrta az étel tésztabundáját,
és megvizsgálta a tölteléket.
A Mandarin konyhája nem volt jó, de a klubtagok elégedettek voltak vele. A menzaszínvonalú
koszt felébresztette bennük kellemes iskolai emlékeiket.
– Meg kell mondanom, aggodalommal tölt el ez az ügy – ráncolta a homlokát Blunt. – Sejtettem,
hogy előbb-utóbb foglalkoznunk kell a génmanipulált élelmiszerekkel. Azok a tudósok olyan
dologgal játszanak, aminek a fél világ még a létezéséről se tud.
– Az vagyunk, amit megeszünk. – Mrs. Jones letette kését-villáját. Elment a gusztusa a
tonhalsalátától.
– Ezért akartam, hogy a körmére nézzünk Straiknak. Ha pedig összejátszik McCainnel, az
semmiképp sem jelent jót. Ki kell derítenünk, mire készülnek.
– És mi legyen Alexszel? – kérdezte Mrs. Jones.
– Alex, mint azt megszokhattuk tőle, kitűnő munkát végzett. Ha lediplomázott, mindenképp
alkalmaznunk kell őt főállásban. Rátermettségben és találékonyságban lekörözi a felnőtt
ügynökeink zömét. – Blunt beleszúrta a villáját az ételbe, és kiemelt a sűrű barna szószból egy
zsíros húsdarabot. – De ami ezt az ügyet illeti, a továbbiakban nem szánok szerepet neki. Esetleg
írjon neki néhány sort, Mrs. Jones. A múltban nem kényeztettük el őt, de egy rövid köszönetet
megérdemel. Ha akar, küldjön neki egy zacskó cukrot is.
Alan Blunt nekilátott az evésnek. A gombaleves rejtélyével még mindig nem tudott mit kezdeni,
de biztosra vehette, hogy a munkatársai dolgoznak a problémán. Az a lényeg. Alex Riderre több
gondolatot nem vesztegetett.
Különleges szállítmány

Alex rögtön látta, hogy Jack nincs jó hangulatban. A lány ezen a napon is elkészítette a
reggelit: Alexnek lágy tojást, magának gyümölcsöt és müzlit. A széken ott várta Alexet egy
frissen vasalt iskolai kabát. De Jack szótlanul járt-kelt a konyhában, és úgy dobta bele a
tányérokat a mosogatógépbe, mintha egyenként haragudna mindegyikre.
Alex tudta, mi borította ki őt.
– Ne haragudj, Jack – szólt. – Nagyon sajnálom.
– Tényleg? – Jack felemelte a kenyérpirítót, és nem létező morzsákat söpört ki alóla.
– Igen. Tényleg.
Jack szembefordult a fiúval, és sóhajtott. Képtelen volt sokáig haragudni Alexre, aki ezt
jól tudta.
– Felfoghatatlan dolgokat csinálsz néha – csóválta meg a fejét. –Megbeszéltük, hogy
semmi közöd a Greenfieldshez. Megtetted, amit kértek tőled, és örülhetsz, hogy élve
megúsztad a dolgot. Hogy jutott eszedbe ezek után elmenni abba az átkozott filmstúdióba?
– Nem tudom. – Alex elgondolkozott. – Dühös voltam, mert Mr. Bray megbüntetett. És
gondoltam, ha kiderítem, mire készül McCain…
– És kiderítetted? – Jack leült az asztalhoz. – Azt mondtad, egy díszletet találtál ott.
Egy afrikai falut. Hát aztán? Mihez kezdenek vele?
– Gondolkoztam a dolgon. McCainnek van egy jótékonysági szervezete, az ElsőSegély.
A világ minden tájáról adakoznak nekik. Lehet, hogy ezzel függ össze a tervük. McCain
talán egy olyan katasztrófára hivatkozva akar pénzt gyűjteni, ami be se következett.
– Hamis jótékonyság felhívás.
– Pontosan. Bemutat egy filmet egy nem létező faluról. Az emberek adakoznak, ő meg
zsebre teszi a pénzt.
Jack tamáskodva csóválta a fejét.
– Az túl rizikós lenne. Manapság minden benne van a tévében meg az újságokban.
Egykettőre rájönnének az emberek a turpisságra.
– Van jobb ötleted?
– Nincs. Hacsak nem az, hogy bízzuk ezt a problémát az MI6-re. –Jack Alex szemébe
nézett. – Egyetértesz?
Alex elmosolyodott.
– Én is pontosan erre gondoltam – felelte. – Nem baj, hogy még egyszer el kell menned
hozzájuk?
– Dehogy baj – legyintett Jack. – Már engem is kezd érdekelni, hogy mi fog kisülni
ebből. Elmész egy skóciai partira, és egy tó fenekén kötsz ki. A tanulmányi kirándulásod
majdnem a kórházban végződik. És most ez! – Vett egyet Alex Marmite-katonái1közül és
kettéharapta. – Az a baj veled, hogy a véredben van a kémkedés. Mint a nagybátyádnak.
Meg az apádnak. És lehet, hogy a nagyapádnak is. Tudtommal elég valószínű, hogy ő is
kém volt.
Alex megnézte az óráját.
– Elindulok a suliba – mondta.
– Helyes – bólintott Jack. – Most egy ideig ne bosszantsuk Mr. Brayt.
1
A szójaszószhoz hasonló, pikáns, sós, csípős krém, angol specialitás. Alex felszaladt a
szobájába, gyorsan összeszedte a könyveit, és belebújt az iskolai kabátjába. A hátizsákját
elvesztette az Elm's Cros-son, de volt egy tartalék táskája, amit még az este előásott a
szekrényből. Már indulni akart, amikor megakadt a szeme a Smitherstől kapott fekete zselés
tollon. Gondolt egyet, felkapta az asztalról, és a belső zsebébe dugta. Tudta, hogy Tom Harris el
fog ájulni, ha megmutatja neki. És ha Mr. Bray megint kekeckedik, esetleg felrobbanhat a tanári
ajtaja.
Leszaladt a lépcsőn, átsietett az előszobán, és futtában elköszönt Jacktől.
 – A sáladat itt ne felejtsd! – kiáltott utána a lány.
Elkésett a figyelmeztetéssel. Odakint hideg volt, de nem esett, és a szél se fújt. Alex a
vállára lendítette táskáját, és a hátsó utcákon elindult a King's Road felé. Chelsea-nek ez a
része tele volt elegáns villákkal, a beállókban drága kocsik parkoltak. Pár hónap múlva virágba
borulnak a fák, és a téglafalakat ellepi a lilaakác. Ian Rider szerette ez a környéket, mert csendes
és szolid, de mégis városias volt. A kertvárosokat gyűlölte. Ott túl sok a gyerek és az állatorvos.
A kissé talányos megjegyzés még mindig Alex fülében csengett.
A következő sarkon a járdára ferdén felállva egy FedEx-es furgon várakozott, s mellette
két overallos ember böngészett egy táblára csíptetett papírt. Szemlátomást eltévedtek, s mikor
Alex melléjük ért, az egyik férfi odalépett hozzá.
– Bocs, pajtás – szólt. – A Packard Streetre vinnénk valamit. Nem tudod véletlenül, merre
van?
Alex megrázta a fejét.
– Itt a környéken nincs Packard Street.
– Ez biztos? Nézd meg, nekünk ezt írták… – a férfi odatartotta Alex elé a csiptetős táblát.
Az üres furgon nyomta meg a vészcsengőt Alex fejében.
A jármű ajtaja nyitva állt. Ha Chelsea-be szállítanak valami, miért üres a kocsi? Alex
hátrahúzódott, de elkésett. A két férfi úgy helyezkedett, hogy egyikük előtte, a másik a háta
mögött legyen. Az írótábla a járdán csattant – csak színpadi kellék volt, többé nem volt szükség
rá. Alex érezte, hogy torkon ragadják. Meg akart fordulni, hogy kiszabaduljon, s akkor meglátott
valamit, amitől végigfutott a hátán a hideg. A másik FedEx-es férfi injekciós fecskendőt vett elő.
Ezek nem megölni akarják. Azért jöttek, hogy magukkal vigyék. A furgon rakománya ő maga
lesz.
Alex mindent bevetett, amit a kézitusáról valaha tanult. Tudta, hogy ellenfelei, hiába vannak
ketten és hiába felnőttek, aligha tudják betuszkolni őt a kocsiba – hacsak nem sikerül használniuk
a tűt. Ezt kellett tehát mindenáron megakadályoznia. Nem fecsérelt hát több energiát arra, hogy
megpróbálja kiszabadítani a nyakát. Erre amúgy se volt sok esélye. Helyette inkább kihasználta a
mögötte álló férfi erejét, ráakaszkodott, mindkét lábát felhúzta, és kirúgott. A fecskendős ember
már a megfelelő helyet kereste, ahova szúrhat, és Alex elégedett mosollyal látta, hogy a
fecskendő összetörik a talpa és a férfi mellkasa között. Ha el akarták kábítani őt, hát arról
lemondhatnak. Most aztán még nehezebb lesz elbánniuk vele.
A dulakodás kezdete óta nem telt el több tíz másodpercnél, és Alex tudta, hogy az idő neki
dolgozik. Chelsea utcái csendesek, de nem kihaltak, főleg nem reggel fél kilenckor, mikor
mindenki munkába indul. Segítségért kiáltani nem tudott, mert még mindig szorongatták a torkát.
De előbb-utóbb meglátja valaki, hogy mi folyik a sarkon. Előbbutóbb megzavarják az
emberrablókat.
És tényleg, máris feltűnt egy ember a sarkon, s Alex örömét csak tetézte, hogy a rendőrök kék-
ezüst egyenruháját ismerte fel az illetőn. Amint a rendőr futni kezdett feléjük, érezte, hogy lazul a
szorítás a nyakán, és megkönnyebbülten fellélegzett.
– Maguk meg mit csinálnak? – kiáltott rá a rendőr a FedEx-esekre.
– El aka… – kezdte Alex, de elharapta a mondatot, mert ekkor szúrást érzett a hátában, a dereka
fölött. Egy másik tű! Annál a férfinál is volt hát egy, aki a nyakát fogta. De hát most már… ?
A rendőr nem csinált semmit, s Alex, miközben elszállt tagjaiból az erő és összecsuklott a lába,
mindent megértett. Ahogy a két férfi nem FedEx-es, úgy a rendőr sem rendőr, hanem a cinkosuk.
Átejtették őt, és most már tehetetlen volt, mert a szer, amit a testébe fecskendeztek, hatni kezdett.
Az utca oldalra billent, majd vissza, és Alex tudta, hogy csak azért nem terült el a járdán, mert a
két emberrabló elkapta.
 Dühös volt magára. Pár perce még Jack aggódó szavait hallgatta. Meghalhatott volna az Elm's
Crossban, és Jack még csak hírt se kapott volna a sorsáról. Megígérte a lánynak, hogy ezentúl
kerülni fogja a bajt. Erre most elrabolják. Néhány óra múlva az iskolajelenti a hiányzását. Jack
azt fogja hinni, hogy megint megszegte a szavát. És ha meghal, sosem fog kiderülni az igazság.
Magának köszönheti az egészet. Nem lett volna szabad elmennie a filmstúdióba. Eleve nem
kellett volna ujjat húznia Desmond McCainnel. Bár felhívhatná Jacket, és elmondhatná neki, mi
történt! De már késő a bánat. Próbált erőt gyűjteni egy utolsó mozdulathoz. Ha csak rúgna egyet,
vagy segítségért tudna kiáltani…
Nem engedelmeskedtek az izmai. Már félig öntudatlan volt, amikor felnyalábolták, és belökték a
furgon rakterébe. Az ajtó csukódását már nem hallotta.
Alex kinyitotta a szemét.
Valaki csinált valamit a fejével. Egy szőke hajfürt hullott a szeme elé, és olló csattogását
hallotta.
Hotelszobának tűnő helyiségben ült, egy széken. Az ablakot redőny sötétítette el. A látómezeje
szélén vetetlen ágy állt. Szőnyeg nem volt.
A két FedEx-es férfi ott állt mellette. A haját vágták Nem kötözték meg, de nem is volt rá
szükség. Az anyagtól, amit beadtak neki, nem tudott mozogni. Már nem az iskolai nadrágja és
kabátja volt rajta, hanem egy tréningruha, ami nagy volt rá. A lába valami fémlapon nyugodott,
de nem volt ereje lehajtani a fejét, és jobban megnézni.
A két férfi beszélgetett, de Alex csak elmosódott, távoli zengés-ként érzékelte hangjukat.
Egyikük észrevette, hogy magához tért, és fél kézzel megfogta az arcát. Hajfürtök hullottak az
ölébe. Hűvös fuvallatot érzett a fejbőrén.
– Felébredt – mondta az egyik férfi. –Helyes…
Egy nő bukkant fel a semmiből – eddig a háta mögött állhatott. Alex felismerte. Myra Bennett
bizarr módon ápolónőnek volt öltözve, még kikeményített fityula is volt fején, és óra lógott ki a
zsebéből. Az átlós sárga hajfürt a homlokán most szigorú és vészjósló volt, mintha karddal
hasították volna. Szeme a kerek aranykeretbe foglalt lencsék mögött tébolyultan csillogott. Alex
émelygett és ki volt száradva a szája, de azért kipréselt magából egy rövid, ám igen barátságtalan
szót.
– Most csináljuk – szólt Bennett.
Megfogták Alex karját, és feltűrték a tréningfelső ujját. Alex összerándult, mikor megszúrták.
Közvetlenül a csuklója fölött egy hosszú tű hatolt a bőre alá. Nem is húzták ki, hanem Bennett
ragtapasszal rögzítette, s egy műanyag csövet csatlakoztatott rá, aminek a másik vége egy
kártyapakli méretű dobozba futott bele. Ezt a nő a karjára ragtapaszozta.
– A doboz a következő néhány órában automatikusan adagolni fog neked egy szert – magyarázta
Bennett. – Nem tudsz majd mozogni, se beszélni. Egyéb mellékhatásokra is számíthatsz.
Igyekezz nyugodtan lélegezni.
Émelygés fogta el Alexet. Tökéletesen kiszolgáltatott volt. De azt sejtette, hogy bármit is
terveznek vele ezek az emberek, azt nem ebben a szobában készülnek végrehajtani.
Az egyik férfi lehúzta a tréningfelső feltűrt ujját, hogy elrejtse a műanyag dobozt. Alex tudta,
hogy a készülék cseppenként adagolja a mérget a vérébe. Megpróbálta felemelni a karját, de nem
volt hozzá ereje. Másodszor is el akarta küldeni Bennettet oda, ahova kívánta, de csak valami
nyögésfélét tudott kiadni.
Bennett ismét fölé hajolt, és szemüveget nyomott az orrára. O megpróbálta lerázni, de hiába: a
keret szára rugalmas kampóban végződött, ami a fülébe volt akasztva.
– Most már vihetik – mondta a nő.
Tolószékbe ültették! Alex most döbbent csak rá erre. Az egyik férfi székestől megfordította, és
kitolta őt az ajtón egy hosszú folyosóra.
– Egy pillanat – szólt Bennett. Leguggolt Alex mellé, és egészen közel hajolt az arcához. – Hogy
tetszel magadnak?
A folyosó végén embermagas tükör volt a falra szerelve. Alex borzadva meredt saját magára.
Szánalmasan nézett ki. Valahogy sikerült úgy levágniuk a haját, hogy vagy két évvel idősebbnek
tűnt a koránál. A tréningruha, amit ráadtak, undorító lila színű volt, egy számmal nagyobb a
kelleténél, és elöl jókora beszáradt ételfoltok szennyezték, mintha leette volna magát. A bőre
betegesen sápadt volt, és a létező legcsúnyább szemüveget adták rá: egy vastag lencséjű, fekete
műanyagkeretes borzalmat, ami még kicsit ferdén is ült az orrán.
A szer, amit kapott, az izmait támadta meg, megbénította őt, s az egész megjelenését
megváltoztatta. A száját nem tudta becsukni, a tekintete merev volt. Most már tudta, mit
műveltek vele: egy sérült ember riasztó utánzatává változtatták. Elérték, hogy úgy fessen, mintha
szellemi és testi fogyatékos lenne… megfosztották az emberi méltóságától. El kellett ismernie,
hogy álcázásnak ez tökéletes. Az utcán a járókelők zavarba jönnek, ha ilyen embert látnak, és
inkább elfordítják a tekintetüket. Ezt Bennett pontosan tudja, és erre játszik.
A nő intett, hogy továbbmehetnek. Alexet végigtolták a folyosón, majd beszálltak vele a liftbe.
Most nyilván hatni kezdett az újabb adag méreg, mert Alex ezután már csak jelenetek szaggatott
soraként érzékelte a valóságot.
Az utcán van, beemelik a furgonba.
A furgonban van.
A Heathrow reptéren van! Nem ugyanezen a terminálon búcsúzott el Sabinától és a szüleitől? A
lámpák fénye égette a szemét, és – ahogy előre sejtette – a szembejövők épp csak egy pillantást
vetettek rá, majd zavartan elfordultak. Kiáltani akart, segítséget kérni, de szánalmas, kába
motyogása is csak elriasztotta az embereket. Nem sejthették, fel sem merült bennük, hogy
emberrablás zajlik a szemük előtt.
Útlevél-ellenőrzés. A bemutatott dokumentumok persze hamisak voltak, de a határőr nem is
nézte meg őket alaposabban. Tolószékes gyerek és egy ápolónő. A két férfi most lemaradt.
– Jonathan nagyon szereti a repülőgépeket. Igaz, Jonathan? –Bennett úgy beszélt hozzá, mint egy
hatéveshez.
– Ne vagyok… – Alex meg akarta mondani a határőrnek az igazi nevét, de ami kijött a száján, az
nem is hasonlított emberi beszédre.
Váróteremben van. Végigtolják egy folyosón.
A repülőgép. Kiszereltek egy ülést, hogy helyet csináljanak a kerekes széknek.
Kézipoggyászukat cipelő utasok mentek el mellette. Feléje pillantottak, s mindegyikük arcán
ugyanaz játszódott le. Értetlenség, rádöbbenés, majd szánakozás és végül zavar. Alex térde
remegett a méregtől. A térdére fektetett keze szintúgy.
– Próbálj aludni, Jonathan – mondta Bennett. – Hosszú repülőút lesz.
Hová viszik őt? És miért? Komolyan azt hiszik, hogy ki tudják csempészni az országból egy
hamis útlevéllel? Jack már biztosan értesült az eltűnéséről. Felhívták az iskolából, ő pedig
értesítette az MI6-et. Már keresik őt. Figyelik az összes repülőteret.
Hacsak…
Milyen nap lehet? Nem tudhatja, mennyi ideig tartották ájult állapotban. Pár óráig? Egy hétig?
Egy hónapig? A testét megbénította a méreg, de a tudata most teljesen tiszta volt. Miközben a
tolószékben ülve a felszállást várta, végiggondolta a helyzetét. Teljesen felismerhetetlenné tették
őt. A szemüvegre és a hajvágásra nem is lett volna szükség. De azért nem teljesen reménytelen a
helyzete, hisz minden nyom Desmond McCainhez vezet. A MI6 tudja, mi történt a
Greenfieldsben. Jack a filmstúdióbeli tűz körülményeiről is beszámolt nekik. Rá fognak állni
McCainre, és McCain elvezeti őket hozzá.
A repülő már a levegőben van. Hogy lehet ez? Alex nem emlékezett a felszállásra. Mióta
repülhetnek? Próbálta kitalálni, mi lehet az úti cél. Mikor még a kifutópályán álltak, világos volt,
és most is világos van. Ha régóta repülnek, biztos nem kelet felé tartanak. Akkor hamar
beesteledett volna. Dél lehet az irány? A fejét nem tudta elfordítani, hiába erőltette a nyakizmait,
de a mellette elsétáló utasokat megfigyelhette. Feltűnően sok volt köztük a fekete bőrű, és
élénkebb színű ruhákat viseltek az Angliában szokásosnál. Lehet, hogy a hazájukba utaznak. Ha
igen, akkor a gép Afrikába tart.
Etelt szolgáltak fel – de ő nem kapott. A stewardess szomorkásan mosolygott rá, megértően
tudomásul vette, hogy ő nem tud enni. Dr. Bennett elővett valami bébiételt, és próbálta megetetni
őt kiskanállal, de Alex nagy erőfeszítéssel becsukta a száját. Épp elég megaláztatásban volt már
része, többet nem akart elviselni.
A gép már újra a földön volt.
Az ajtókat kinyitották.
Áttolták őt egy érkezési csarnokon. A falon plakát lógott, s az megválaszolta a kérdést, ami az
elmúlt tíz órában Alexet leginkább foglalkoztatta. A plakát szélesen mosolygó néger nőt ábrázolt,
kezében egy tál gyümölccsel, és ez állt rajta nagy betűkkel: MOSOLYOGJ! KENYÁBAN
VAGY.
Kenyában! Alex halványan emlékezett még Edward Pleasure egy mondatára. Résztulajdonosa
egy kenyai vállalkozásnak. Mintha egy évszázada egy másik bolygón hangzottak volna el ezek a
szavak. Tényleg járt egyszer régen a Kilmore kastélyban, és táncolt ott Sabinával? Mit szólna a
lány, ha most látná őt?
A műanyag doboz még mindig ott volt a karján, és most finoman remegni kezdett: az időzítő
bekapcsolt, hogy újabb adag mérget pumpáljon a vérébe. A kábulat hamarosan visszatért, és Alex
nem küzdött ellene. Több ezer kilométerre van az otthonától. Egy kegyetlen ellenség karmai közé
került, és senki nem tudja, hova vitték őt. Azt még látta, hogy kinyílik előtte egy önműködő ajtó,
azután kitolták a sötétségbe.
Rövid repülés a semmibe

Sorban megrándultak a tagjai. Izmai magukhoz tértek.

Nem tudta, mióta van ott, ahol van, de úgy vélte, legalább huszonnégy órája. Végignézte a
napfelkeltét, de nem ablakon keresztül, hanem a falakat alkotó vásznon át. A hátán feküdt egy
kényelmes ágyban, s ami körülvette, egyszerre volt luxushotelbeli szoba és nagy sátor. Fényesre
csiszolt fapadló. Vászonfalak, rajtuk két, ablakul szolgáló kivágás, amiket szintén vászon takart
kívülről. Luxuskivitelű szekrény és faragott asztal két székkel. A feje fölött ventillátor forgott, s a
mozgó levegő folyamatosan libegtette az ágyfüggönyként szolgáló szúnyoghálót.
Hol van? A beszűrődő zajok – majmok veszekedése, egy-egy elefánttülkölés, egzotikus madarak
rikoltásai – azt sejttették, hogy a vadonban.
Ez összevágott az utazásról őrzött emlékeivel, bár azok elég zavarosak voltak. Látott egy
plakátot, amire ez volt írva: MOSOLYOGJ! KENYÁBAN VAGY. Hát mosolyogni a legkevésbé
sem volt kedve. Utána nyilván megint kiütötte őt a méreg. Átvitték egy városon, de nem sokat
látott belőle. Éjszaka volt. Nairobiban lehettek? Aztán volt egy másik, kisebb repülőtér és egy
másik gép, négyüléses, egypropelleres. Abba már a kerekes szék nélkül ültették be őt. És aztán…
Aztán itt ébredt fel, egymagában. Kint sötét volt, este vagy éjszaka, de a sátorban égett két
akkuról működő lámpa. Ha mozogni még nem is tudott, legalább látott. A műanyag dobozt
levették a karjáról, és a tűszúrás helyét piszkos sebtapasz takarta. Ez volt az első dolog, amit
észrevett – és örült neki. Most, hogy már nem pumpálták belé a mérget, lassan kezdett erőre
kapni. Fel tudta emelni a kezét. El tudta fordítani a fejét jobbra is, balra is, így körülnézhetett a
helyiségben.
Végül már arra is volt ereje, hogy felálljon. Apró, bizonytalan léptekkel a mosdóba araszolt, ami
egy paravánnal elkerített rész volt az ágy mögött. Hányt, és attól jobban lett. Azután hideg vízzel
letusolt, megpróbálta lemosni magáról az elmúlt két nap borzalmait.
Ahhoz még mindig túl gyenge volt, hogy kimenjen. Úgy döntött, megvárja, amíg felkel a nap.
Aztán megint elaludt, de immár nem akarata ellenére.
Most pedig már reggel volt. Alex az ágy szélére gördült, és felállt. Alsónadrágban aludt. A
tréningruha, amiben utazott, kupacban hevert a padlón. Most látta csak, hogy az iskolai
egyenruháját is elhozták Londonból. Valahogy furcsa volt itt látnia, de hát elrablásakor az volt
rajta. Odament a székhez, amire a ruháit tették, és belenyúlt a kabát belső zsebébe.
Igen. Megvan. A Smitherstől kapott zselés toll benne volt a zsebben. Senki nem vette a
fáradságot, hogy kivegye. Ez nem volt olyan nagy erejű eszköz, mint a párja, amivel ledöntötte a
kéményt, de még jól jöhetett. És reményt adott Alexnek. McCain elkövette az első hibát.
A szer, amit beadtak neki, nagyon durva volt, de már teljesen elmúlt a hatása. Alex reggeli torna
gyanánt csinált húsz fekvőtámaszt, aztán újra letusolt, majd felhúzta a saját nadrágját és ingét. A
kabátot a széken hagyta. Még csak kora reggel volt, de máris nagyon meleg. A napsütés
átforrósította a vászonfalakat, és a ventillátor küszködve kavarta a renyhe levegőt. Alex a
nadrágzsebébe süllyesztette a zselés tollat. Elhatározta, hogy mostantól egy lépést se tesz nélküle.
A sátor vászonajtaját cipzár tartotta csukva. Ha ezt szánták a börtöncellájának, hát innen hamar
kijut. Odament a cipzárhoz, és egy mozdulattal kinyitotta. Zöld dzsungel tárult a szeme elé,
megerősítve, amit addig is sejtett, hogy a természetben van. A cellához azonban őr is tartozott:
egy farmernadrágot és koszos pólót viselő néger, akinek puska lógott a vállán. Alex feltételezte,
hogy egész éjjel ott virrasztott.
Az őr megfordult, és barátságtalan képet vágott.
– Bemegy – mondta, s nagyon úgy tűnt, hogy angolnyelv-tudása az efféle egyszavas
megnyilatkozásokban merül ki.
– Hánykor szolgálják fel a reggelit? – kérdezte szemtelenül Alex. Meg akarta mutatni fogva
tartóinak, hogy nem fél tőlük.
– Bemegy – ismételte az őr, és megmarkolta a fegyverét.
Alex felemelte a kezét, és visszavonult. Nem volt értelme kenyértörésre vinni a dolgot. Most
még nem volt értelme.
A reggeli fél órával később érkezett. Egy második őr teát, dobozos narancslevet és két szelet
pirítóst hozott be Alexnek, aki egy pillanat alatt eltüntette az ételt. Hosszú idő után először került
valami a gyomrába. Volt egy üveg víz a sátorban, azt is megitta. Elképzelése sem volt, mi vár rá,
de hogy szüksége lesz az erejére, azt sejtette.
Miért hozták ide őt? Majdhogynem csodálta McCaint. A pasasnak kötélből vannak az idegei,
hogy fényes nappal elraboltatta őt, és a világ egyik legforgalmasabb repülőterén kicsempésztette
Angliából. De miért vállalt ennyi kockázatot? Nyilván rájött, hogy ő kémkedett a Greenfieldsben.
Emlékezhetett rá Skóciából. Talán bosszút akar állni. Elvégre egyszer már megpróbálta eltenni őt
láb alól. De ez valahogy mégsem tűnt hihetőnek. Ebben a dologban túl sok forog kockán. Ez nem
személyes bosszú. Ez üzleti ügy. McCainnek valamiért szüksége van rá.
McCain megszerezte őt és a hatalmában tartja. Jobb bele se gondolni, hogy milyen sorsot
szánhat neki.
Alex inkább Jackre gondolt. Vajon mit csinálhat? És mit csinál az MI6? Miután értesültek az
eltűnéséről, bizonyára mindent bevetettek. A világ összes kémszervezete őt keresi. Néhány ember
biztosan megjegyezte, hogy látott egy tizenéves fiút a repülőtéren, ha kerekes székben ült is. Az a
nyom Kenyába vezet, és tudniuk kell, hogy McCainnek van ott egy bázisa.
Csakhogy McCain nyilván eltüntette a nyomait. A pasas nem bolond, tudja, hogy mit csinál.
Alex csak a saját találékonyságára számíthatott, ha ki akart keveredni ebből a slamasztikából.
Várnia kell a megfelelő alkalomra, és ha eljön, ki kell használnia.
Az ajtóponyvát félrehajtották, s Myra Bennett lépett a sátorba. Megint átöltözött, ezúttal bő
barna ingből és sötétebb barna nadrágból álló szafari szerelésbe. Ez a ruházat az addiginál is
férfiasabbá tette megjelenését. Bőrkendőnek tűnő valami tartott a kezében.
És nem volt egyedül. Egy harmadik őr érkezett vele, aki koszos farmert és ujjatlan fekete trikót
viselt. Alex figyelmét nem kerülték el se dagadó izmai, se a derékszíján lógó machete. Hunyorgó,
gonosz szeme volt, s úgy nézett Alexre, mintha születésük óta ellenségek volnának.
– Jelentették, hogy felkeltél – szólt Bennett. – Hogy érzed magad?
Alex nem tudta, mit feleljen. Bennett puszta jelenlététől újra émelyegni kezdett.
– Soha jobban – dörmögte.
– A szérumot, amit beadtunk neked, magam fejlesztettem ki, és örülök, hogy ilyen jól bevált. A
Greenfieldsben tenyésztett bürök kivonatából készítettem. A hatása hasonló a kígyóméregéhez,
de kevésbé tartós. Bízhatom benne, hogy jól viseled magad? Ha nem, bármikor kaphatsz egy
újabb adagot.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Alex.
– Idejében meg fogod tudni. De most mindenekelőtt szeretném bemutatni neked Njengát. –
Bennett az őrre mutatott. – Akárcsak a többi őrünk, ő is kikuju harcos. Bármit parancsolunk, ezek
az emberek teljesítik. A környéken nincs sok munkalehetőség. Tudnod kell, hogy a kikujuk ádáz
harcosok, annak idején még a briteket is rettegésben tartották. A foglyaikat akkoriban karóba
húzva, pontosabban lándzsára tűzve kitették a napra, hogy lassan, kínok között pusztuljanak el.
Ez volt a specialitásuk. Ma már persze jóval civilizáltabbak, de azért azt ajánlom, jól gondold
meg, mielőtt ujjat húzol velük.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Njenga – mondta Alex. Njenga homlokán elmélyültek a ráncok.
– Hol van McCain? – érdeklődött Alex.
– McCain tiszteletes úrra csak később számíthatunk. Valószínűnek tartottuk, hogy az MI6-es
barátaid figyelik őt, ezért kerülő úton érkezik. De reményei szerint ma már veled fog vacsorázni.
Addig be kell érned az én társaságommal. Arra gondoltam, elkísérhetnél.
– Hova?
– Tulajdonképpen sehova. – Dr. Bennett apró szájrándítással pótolt egy mosolyt. – Teszünk egy
rövid repülőutat a semmibe. – Felemelte a kezében tartott bőrholmit, s Alex most látta, hogy az
egy pilótasapka. – Van kedved megint repülni?
– Számít, ha nincs?
– Nem igazán. Fáradj utánam…
Azzal Bennett kivezette Alexet a sátorból.
Egy szafari táborban voltak. A létesítmény tucatnyi olyan sátorból állt, mint amilyenben Alex az
éjszakát töltötte. Mindegyikhez faveranda tartozott, és a tábort egy széles folyó kanyarulata ölelte
körül. Alex tekintete végigsiklott az ezüstösen csillogó vízen, majd beleütközött a túloldali magas
partot benövő zöld dzsungel kusza, sűrű növényfalába. Szemet gyönyörködtető hely volt. Egy
közeli borókafán szürke majmok végezték akrobatamutatványaikat kezük, lábuk és farkuk
segítségével. A nőstények némelyike a mellkasába kapaszkodó kicsinyével együtt lengett az
ágakon.
– A majmok bosszantóan szemtelenek – jegyezte meg ingerülten Bennett, majd parancsszót
kiáltott valamilyen ismeretlen nyelven, mire az ösvény mellett posztoló egyik őr felemelte a
puskáját és lőtt. A fáról halott majom zuhant a földre. A család többi tagja elmenekült. – Az
őreink egyformán jól bánnak a puskával és a lándzsával – folytatta Bennett. – Hatékonyan
szabályozzák a majompopulációt.
– Miféle hely ez? – kérdezte Alex. Szándékosan nem reagált a látottakra, mert tudta, hogy neki
rendezték a véres bemutatót.
– Ez a Szimbaparti Tábor. McCain tiszteletes úr tulajdonában van. Hogy melyik országban
vagyunk, azt, gondolom, tudod.
– Kenyában.
– Úgy van. – Újabb mosolypótlék. Bennett mintha elfelejtette volna, hogyan kell széthúzni a
száját. – A Hasadékvölgy szélén vagyunk. A Szimbaparti Tábor egykor világhírű volt,
Amerikából, Európából, Japánból érkeztek ide turisták. Brad Pitt is megszállt itt egyszer. Sajnos a
globális válság kitörése után elmaradtak a vendégek, és a telep csődbe ment.
A látvány igazolta Bennett szavait. Alex sátra volt az egyetlen, ami lakhatónak tűnt, a többi
üresen állt és lassan az enyészeté lett. A murvás ösvényt, amin elindultak, már felverte a gyom. A
közelben üres, repedező falú úszómedence ásított. Körös-körül elburjánzott a növényzet, s
látszott, hogy a tábort néhány éven belül visszahódítja a természet, a nyomát is eltüntetve annak,
hogy létezett.
Az ösvény mellett ütött-kopott Land Rover várt rájuk. A kocsi ablakai koszosak voltak,
műszerfalából drótok lógtak ki. Njenga a volánhoz ült, Bennett az anyósülésre, Alexet pedig
hátulra parancsolták be. Tagjai immár teljesen visszanyerték mozgékonyságukat, s ezt örömmel
állapította meg. Az autózás, bármilyen rövid lesz, alkalmat adhatott a szökésre.
– A legközelebbi tábor több mint száz kilométerre van, és nem is hiszem, hogy odatalálnál –
mondta Bennett, mintha olvasna Alex gondolataiban. – Úgyhogy ne nagyon gondolkodj
szökésen. A kiku-juk egyébként kitűnő nyomolvasók, éjszaka és szakadó esőben is tudnák, merre
keressenek. Njenga pedig, úgy sejtem, nagy élvezettel darabolna fel téged. Ő már csak ilyen. A
helyedben nem adnék neki alkalmat rá.
A Land Rover néhány percig egy földúton zötykölődött. Végül elérték a tábor területének határát
– ezt drótkerítés és rozsdás vaskapujelezte –, majd szinte azonnal feltűnt előttük egy
leszállópálya: kopár, narancssárga sáv a fűtenger közepén. A kifutó mellett düledező fakunyhó
állt, meg egy pózna, rajta ernyedten lógó szélzsák. Alex, bár nem volt emléke róla, feltételezte,
hogy az ő gépe is itt szállt le, mikor a Szimba parti Táborba érkezett.
A füvön vagy harminc hordó sorakozott, egyenes vonalban felállítva. Előttük kis repülőgép
parkolt, ami mintha egy óriásgyerek játékszere lett volna: két, egymás mögötti ülés volt benne,
három keréken állt, és egyetlen propeller árválkodott az orrán. A pilótaülés előtt – kabinnak nem
lehetett nevezni – ferde szélvédőüveg emelkedett, az utast ellenben semmi sem védte repülés
közben. A gépnek egy pár, merevítő rudakkal alátámasztott szárnya volt, s Alex észrevette, hogy
annak az alján gumicsövek futnak ki egészen a szárnyvégekig. A csövek két műanyag tartályból
indultak ki, amelyeket a gép törzsére rögzítettek, közvetlenül az utas ülés mögött.
Permetezőrepülő volt, de nagyon-nagyon öreg. Múzeumban lett volna a helye. Alex erősen
kételkedett benne, hogy fel lehet még szállni vele.
– Ez egy Piper J-3 Cub – magyarázta Bennett. Levette szemüvegét, majd fejére húzta a
pilótasapkát, és becsatolta az álla alatt. Felsőtestét bőrdzseki védte, amit még a Land Roverben
húzott fel. Alexnek nem ajánlott fel semmilyen meleg ruhadarabot. – Huszonkét láb hosszú,
hatvanöt lóerős. A háborúban oktatógépnek használták. Parancsolj beszállni…
Njenga a kocsiban maradt. Alexnek a legkevésbé sem tetszett ez az dolog, de engedelmeskedett.
A gépben az ülések között egy fém kart fedezett fel, ami egy kapcsolódobozhoz tartozott. A
dobozból kétszer két szál vezeték futott a szárnyak felé. Mikor Alex beült, a kar ott volt előtte,
alig hagyott helyet a lábának. Myra Bennett beszállt az első ülésre, és gyorsan elvégezte a
szükséges ellenőrzéseket. Aztán előhalászott valahonnan egy gumipántos pilótaszemüveget,
felvette, majd felkattintott egy kapcsolót, s a propeller forogni kezdett.
Egy teljes percig tartott, mire a légcsavar elérte a megfelelő fordulatszámot. Alex füle megtelt a
motor éles sivításával, s tudta, hogy mostantól nem lesz mód a beszélgetésre. Annyi baj legyen.
Nincs mondanivalója ennek a nőnek a számára. Njenga kihúzta a rögzítő sarukat a kerekek alól,
Alex becsatolta a biztonsági övet, és a Piper lassan elindult.
Az egyenetlen talajon zötykölődve a kifutópálya végére gurultak. Dr. Bennett szerencsére
gyakorlott pilótának tűnt. A megfelelő helyen megfordította a gépet, majd nagy gázzal
nekiindította a pályán. A motor úgy erőlködött, akár egy túlpörgetett fűnyíró. Alex egyáltalán
nem volt biztos benne, hogy lesz elég sebességük a felemelkedéshez, de amíg ezen
morfondírozott, a gép zökkent még egy utolsót, s már a levegőben is volt. Zúgott a szél, s az
elsuhanó növények mind messzebbről integettek a Pipernek.
Alex hátranézett. Njenga egyedül állt a Land Rover mellett, s mögötte, egy bozótos sávon túl, ott
volt a folyó kígyózó ezüstszalagjával körülölelt tábor. A magas túlsó part lankás lejtőben
folytatódott, s erdősávját a horizontig nyúló tágas szavanna váltotta fel. A repülő zaja
megriasztott egy csordányi antilopot – úgy menekültek a síkságon át, mintha parázson futnának,
patáik alig érték a földet. Fenségesen szép volt ez az égett sárga és barna afrikai táj, a szétfolyó
tüzű nap, a ragyogóan kék ég.
Dr. Bennett mintegy háromszáz méteres magasságba vitte fel a Pipert, s a folyótól elkanyarodva
észak felé repült. Alex jól látta az iránytűt a nő előtt a műszerfalon. A kezét a szeme elé kellett
tartania, csak úgy tudott körülnézni az erős menetszélben. Alattuk zöld volt a táj, de távolabb
szürke, kopár dombok vonalait látta, amelyek fordított V betűt rajzolva húzódtak kelet és nyugat
felé. Még mesz-szebb kivett valamit, ami emberkéz emelte falnak tűnt – arra gondolt, hogy
hatalmas építmény lehet, ha ilyen távolról is látszik. Oldalt egy út futott a dombok felé, s Alex
egy villanyoszlopot is megpillantott. Bennett hazudott volna, mikor azt mondta, hogy nincs
ember több mint száz kilométeres körzetben? Mik ezek, ha nem a civilizáció jelei?
Egy búzatábla fölött repültek át. A dombok ölelte völgy teljes területét bevetették a gabonával,
ami úgy tűnt, már szinte aratásra érett.
Aranyló kalásszal terhes szárak ezrei bólogattak odalent a lenge szélben. Alex nem értette, hogy
teremhet meg bármi ebben a száraz forróságban, de egy pillanattal később megkapta a választ. A
fal, amit látott, a völgy összeszűkülő végében épített gát volt. A Piper átrepült fölötte, s egyszerre
víz volt alattuk, egy hatalmas, duzzasztott tó, aminek távoli partja egy hegy lábát mosta. A tó vize
nyilván valamilyen úton eljutott a folyóba, és bizonyára azzal öntözték a búzaföldet is.
Bennett félrehúzta a botkormányt, s az egész táj az oldalára billent. A Piper szűk félkört írt le a
levegőben. Alexnek pattogott a füle, s most örült, hogy becsatolta magát. Néhány másodpercig
majdhogynem fejjel lefelé repültek, s egy ilyen gépből nem volt nehéz kiesni. Ugyanazon az úton
indultak vissza, amelyiken jöttek. Másodszor is elhúztak a gátfal fölött, s szűk fél kilométer
távolságban újra látták a búzamezőt.
Bennett hátrafordult, és rákiáltott Alexre. A szeme hatalmasnak tűnt a pilótaszemüveg mögött.
– Amikor szólok, húzd meg a kart!
Alex alig értette a nő szavait. Bennett megismételte a mondatot, szinte szótagolva. Alex
bólintott.
Húzza meg a kart? Ez meg mi már megint? Újabb aljas és kegyetlen trükk? Ha meghúzza a kart,
katapultálja magát? De nem volt választása, az ellenfél szabályai szerint kellett játszania.
Egyébként is, ha nem csinálja meg, amit Bennett mondott, a nő hátranyúlhat, és megteheti maga
is.
 A búzaföld fölé érve Bennett lejjebb eresztette a gépet, és fél kézzel intett. Alex meghúzta a kart.
Azonnal bugyborékolást hallott, érezte, hogy a talpa alatt megkeményednek a gumicsövek, s a
következő másodpercben permetlé-felhő tört ki a szárnyak alól. Az apró folyadékcseppek
egyenletes záporban hullottak a búzaföldre. Alex most már csak azon csodálkozott, hogy
csodálkozik. Permetezőgépen ülnek, és arra használják, amire való: permetezik vele a búzát.
Négyszer repültek el oda-vissza a gabonaföld fölött, mire elfogyott a folyadék. Alexnek most
már nem volt egyéb dolga, mint ülni, nézni a mesterséges esőt, és azon tűnődni, hogy mit
jelentsen ez az egész. Végül Bennett hátrafordult, és odakiáltotta neki:
– Most már hazamehetünk!
A Piper néhány perc múlva berepült a kifutópálya fölé. Njenga megvárta őket, ott állt a tűző
napon, a Land Rover oldalának dőlve.
Alex látta, hogy lassan követi az érkező gépet a tekintetével. Cigarettázott, de most eldobta a
csikket, és rátaposott.
Leszálltak. A gép visszadöcögött a fűre, és megállt. Myra Bennett kikapcsolta a motort, s miután
levette szemüvegét és sapkáját, kikászálódott a gépből. Alex követte a példáját. Örült, hogy újra
földet érez a talpa alatt, s csak állt, várva a nő magyarázatát.
– Élvezted a repülést? – kérdezte Bennett.
– Mi volt ez? – csattant fel hirtelen indulattal Alex. – Miért szórakoznak velem? Semmi okuk
nincs rá, hogy itt tartsanak! Beszélni akarok McCainnel. És aztán haza akarok menni.
– McCain tiszteletes úr estére itt lesz, és mindent meg fog magyarázni neked, beleértve az iménti
légi kirándulásunk célját. De félek, arról szó sem lehet, hogy hazamenj.
– Miért?
– Mert meg fogunk ölni, te buta. De hát erre biztos magadtól is rájöttél. Előtte pedig kínozni
fogunk. Ugyanis meg kell tudnunk tőled egyet s mást. Sajnos azt kell mondanom, nagyon
kellemetlen dolgok várnak rád. Javaslom, pihend ki magad, hogy jó erőben légy.
Bennett elővette és feltette aranykeretes szemüvegét, majd rövid, száraz nevetést hallatott, és
elindult a várakozó autó felé.
Farkashold

Alex délután fültanúja volt Desmond McCain érkezésének. A leszálló gép nagyobb
lehetett, mint a Piper, a motorja mélyebb és erősebb hangon zúgott. Alex nem látta, mert a légi
kirándulás óta nem engedték ki a sátorból, de kitalálta, hogy csak McCain érkezhetett meg.
Egész délután egyedül volt. Csak egyszer jött be hozzá egy kikuju őr, mikor megkapta
sovány ebédjét: két túlérett banánt, kenyeret és vizet. Alex száműzte a fejéből mindazt, amit
Bennett mondott neki. Sokszor fenyegették már meg életében, és tudta, hogy a nő ezzel a
lélektani fegyverrel meg akarja gyengíteni őt.
Önemésztő rágódás helyett arra használta az időt, hogy rendet csináljon a gondolatai
között. Valószínűnek tartotta, hogy a permetezőgéppel a Greenfieldsben előállított folyadékot
juttatták ki. De mi értelme lehet egyetlen kenyai gabonaföld permetezésének, és miért kerített
Bennett ekkora feneket a dolognak? Alex megpróbálta összekötni a pontokat a képen.
Nemzetközi segélyszervezet, kihalt afrikai falu utánzata egy filmstúdióban, az ő elrablása, egy
búzamező. Minél tovább töprengett, annál nyugtalanítóbbnak érezte az egészet, s végül inkább
felhagyott a találgatással és elszunnyadt. Majd McCain mindent elmagyaráz, ha itt lesz az ideje.
Bennett azonban csak akkor lépett újra a sátorba, mikor már lement a nap és alkonyi
sötétség borult a tájra.
– McCain tiszteletes úr vacsorára vár téged – jelentette be.
 – Ez nagyon kedves a tiszteletes úrtól. – Alex fürgén felállt az ágyról. – Remélem, a vacsora
kiadósabb lesz, mint az ebéd volt.
Megint együtt hagyták el a sátrat.
A Szimba parti Tábor este szebb arcot mutatott, mint napközben. Az égen telihold világított –
fénye meglágyította a kontúrokat, és selymesen csillogóvá tette a folyó vizét. A táborban égett
néhány lámpa, de alig volt szükség rájuk a csillagoktól ragyogó ég alatt. A fűszeres illatú levegő
tele volt a kabócák szorgalmas köszörülésével.
Bennett a telep központi terére vezette Alexet, egy kör alakú tisztásra, amit egy oldalról a folyó,
három oldalról akácia fák határoltak, mintegy védőernyőt bocsátva fölé hosszan benyúló
ágaikkal. A területen két, részben fából épült házféleség állt egymással szemben. Az egyik a
tábor recepciója s egyben irodaépülete volt, a másik étteremként és bárként funkcionált. Ez
utóbbit hatalmas zsúptető fedte, amely úgy ült rajta, mint egy túlméretezett kalap. Az épületnek
nem voltak se ablakai, se ajtajai – tulajdonképpen falai se. Alex elképzelte a hajdani vendégeket,
amint a vadak lesésével töltött hosszú nap után itt ültek, jeges gin-tonikot szürcsölgetve – csak
épp az asztalok most a sarokba tolva álltak, és nem volt kiszolgálás a bárpultnál.
A recepció tetejéről tányérantenna nézte az eget, s Alex ebből kitalálta, hogy az épületben van
egy rádió berendezés. Ha hozzáférne, üzenhetne az otthoniaknak. De aligha fog hozzáférni. A
tisztáson további őrök járkáltak – összesen tucatnyian lehettek – lándzsával felszerelkezve, amit
úgy markoltak, mintha születésük óta a kezükben lenne. Puska és lándzsa. Meghökkentő
kombináció a huszonegyedik században, de Alex gyanította, hogy a kikujuk kezében az ősi
fegyver sem veszélytelenebb a modernnél.
– Erre, Alex…
A folyópart közelében ácsolt terasz állt, mellette leégett tábortűz parazsa izzott vörösen. A
levegőt égő fa illata lengte be. A teraszon székeket és asztalt helyeztek el, az asztalon két fehér
porcelántányér és két kristály borospohár állt, de evőeszközök – ezüst kések és villák – csak az
egyik mellett feküdtek.
– Maga nem eszik velünk? – kérdezte Alex. Dr. Bennett dobott néhány ágat a tűzre.
– McCain tiszteletes úr nem hívott meg.
– Nem baj, majd elmosogathat.
– Még mindig viccelődsz? – A nő izzó pillantást vetett Alexre. – Meglátjuk, holnap milyen
hangulatban leszel.
Azzal sarkon fordult, és elment. Talán tényleg bántja őt, hogy nem vehet részt a vacsorán? Alex
még mindig nem tudta pontosan, mi a szerepe Bennettnek ebben az egészben. Miért jó neki egy
követ fújni McCainnel?
Alex leült. Az asztalon állt egy üveg francia bor, s mellette egy kancsó víz. Töltött magának a
vízből, majd pillantása az egyik késre esett. Recés pengéje élesnek tűnt. Vajon észreveszik-e, ha
eltűnik? Lopva körülnézett, majd a nadrágja derekába csúsztatta a kést. Furcsán megnyugtató volt
a hideg pengét éreznie a bőrén. A vacsorához majd legfeljebb a kenyérvágó kést fogja használni.
Kitekintett a folyó felé, és eltűnődött, vajon miféle állatok gyülekezhetnek este a túlparti fák
között. A tábort nem védte tőlük se fal, se kerítés. Látott már majmokat és antilopokat. Vajon
vannak-e oroszlánok is? El kellett ismernie, hogy varázslatos ez a hely
– a lusta folyó, a lobogó tűz, a titkokkal teli afrikai este. Az égen annyi volt a csillag, hogy a
végtelen univerzum is túl szűknek tűnt nekik. És a csillagmező közepén a nagy, sápadt korong…
– Farkasholdnak nevezik.
A hang a sötétségből érkezett. Desmond McCain, mintha a semmiből bukkant volna elő,
egyszerre csak odasétált az asztalhoz. Ki tudja, mióta állhatott a közelben, Alexet figyelve.
Szürke selyemöltöny volt rajta, fekete lakkbőr cipő és póló. Egy laptop volt nála, ami az ő
kezében pillekönnyűnek tűnt. Leült az asztalhoz, és letette rá a számítógépet. Aztán az ölébe
terítette az asztalkendőjét, majd ránézett Alexre, mintha most venné csak észre, hogy ott van.
– Az indiánok hívják így – folytatta. – De már itt is hallottam ezt a szót. A telihold közeledtével
északkeletire fordul a szél. Már nagyon várom, hogy ez bekövetkezzen. A holddal kezdődik
minden. A hold központi szerepet játszik a tervemben.
– Holdkórosnak hívják azokat, akiket túlságosan érdekel ez az égitest – jegyezte meg Alex.
McCain nevetésre nyitotta a száját, de nem adott ki hangot.
– A néhai Harold Bulman sokat mesélt rólad – mondta. – Ámulattal hallgattam, de azt kell
mondanom, most még inkább le vagyok nyűgözve. Bárki más szűkölő emberi roncs volna,
miután keresztülment azon, amin te. Elhoztak ebbe a távoli országba. Emberhez méltatlan
állapotba kényszerítettek. És még mindig van benned bátorság hozzá, hogy sértegess. Eleinte
nem akartam elhinni, hogy a brit titkosszolgálat beszervezett egy tizennégy éves gyereket. De
most már kezdem érteni, miért választottak téged.
– Bulman meghalt? – Alex csak azért kérdezte ezt, mert más nem jutott az eszébe.
– Igen. Miután elmondta, amit tudni akartam, megöltem. Élvezettel tettem. Nyilván tudsz rólam
annyit, hogy ne csodálkozz, ha azt mondom: nem kedvelem az újságírókat. – McCain felemelte a
borosüveget. – Kérsz egy korty bort?
– Maradok a víznél.
– Ezt örömmel hallom. Fiatal vagy még az iváshoz. – McCain bort töltött magának. A piros nedű
örvénylett a pohár fala mentén.
– Kellemes napod volt? Myra gondoskodott a szórakoztatásodról?
– Elvitt egy körre a repülővel.
– Tudod-e, hogy autodidakta módon tanult meg repülni? Egyetlen órát se vett. A fizika
törvényeit tökéletesen ismeri, a többit meg kitalálta. Páratlanul okos nő. Azt tervezzük, hogy
összeházasodunk, ha túl leszünk ezen.
– Az ég is egymásnak teremtette magukat. – Alex ivott egy korty vizet. – Majd kitalálok valami
jó nászajándékot.
– Attól tartok, nem leszel ott az esküvőnkön. – McCain még nem ivott bele a borába. Úgy nézte
a poharat, mintha a jövőjét látná benne. – Hamarosan felszolgálják a vacsorát. Ettél már struccot?
– Azt nem adnak a menzán.
– Az állaga olyan, mint a marhahúsé, éles késre lesz szükséged hozzá. De úgy látom, ilyen nincs
előtted. Javasolhatom, hogy tedd vissza az asztalra a kést?
Alex habozott. Aztán belátta, hogy nincs értelme az ártatlant játszania. Elővette a kést a
nadrágjából, és letette az asztalra.
– Mi volt a szándékod vele? – érdeklődött McCain.
– Semmi. Csak gondoltam, jól jöhet.
– Rám akartál támadni?
– Nem. De kösz a jó ötletet.
– Nem jó ötlet.
McCain felemelte a kezét. A következő pillanatban valami elsuhant Alex feje mellett, és
belefúródott egy távolabbi fába. Egy lándzsa volt az. Ott remegett a fa törzsében. Alex azt se
látta, ki dobta felé.
– Végzetes következményekkel járna bármilyen meggondolatlanság a részedről – folytatta
McCain, mintha mi sem történt volna.
– Remélem, ez így elég érthető.
– Azt hiszem, sejtem, mire gondol.
– Ennek örülök.
 – Megtudhatnám végre, mit keresek itt?
– Mindent a maga idejében. – McCain elfordította a fejét, s a lángok egy pillanatra
megvilágították az ezüst feszületet. Olyan volt, mintha égne az arca. – Bizonyára rájöttél,
mekkora kockázatot vállaltam, amikor idehoztalak. Az eltűnésed természetesen nem szerepelt a
híradásokban, ugyanakkor biztosra veszem, hogy világ összes rendőrsége téged keres. Csak hát
tudod, én most igen nagy tétben játszom. Kicsit olyan ez, mint a skóciai pókerpartink. Minden
hazárdjátékos tudja, hogy minél nagyobb a kockázat, annál többet lehet nyerni.
– Gondolom, világuralomra tör – tippelt Alex.
– Szó sincs efféle megerőltető dologról. A világuralom sosem vonzott különösebben. No de
hozzák a vacsorát. Lássunk hozzá, aztán majd tovább beszélgetünk.
Két őr lépett az asztalhoz, letették az ételt, majd rögtön távoztak. Alex roston sült húst kapott
édesburgonyával és babbal, McCain pedig egy tál barna pürét.
– Ugyanazt esszük – magyarázta McCain. – Csak én sajnos nem tudok rágni. – Zakója mellső
zsebéből rövid ezüst szívószálat vett elő. – Az én adagomat össze turmixolták.
– A sportsérülése… – dünnyögte Alex.
– Nem is a sérülés okozta a bajt, hanem a műtét, amin utána átestem. A menedzserem egy Las
Vegas-i plasztikai sebészhez küldött. Előre tudhattam volna, hogy kontármunkát fog végezni. A
klinikája egy kaszinó fölött volt. De bizonyára ismered a múltamat.
– Fiatal korában kiütötte magát egy Buddy Sangster nevű bokszoló.
– A New York-i Madison Square Gardenben történt, a középsúlyú címmérkőzés második
percében. Sangster nemcsak a harmadik világbajnoki címemtől fosztott meg, de a karrieremtől is.
Rágni egyáltalán nem, beszélni alig tudok. Azóta folyékony táplálékon élek, és valahányszor
asztalhoz ülök, eszembe jut az, az ember. De elérte a bosszúm.
Alex emlékezett rá, mit mesélt neki Edward Pleasure. Sangster egy évvel később a vonat alá
esett.
– Szóval megölte őt.
– Pontosabban megölettem. Egy Úriember néven ismert nemzetközi bérgyilkost bíztam meg a
dologgal, s egy füst alatt a plasztikai sebészt is eltetettem vele láb alól. Sok pénzem bánta, és
igazság szerint szívesebben végeztem volna velük magam, de az túl veszélyes lett volna.
Hamarosan meggyőződhetsz róla, Alex, hogy én igen óvatos ember vagyok.
Alexnek nem volt étvágya, de erőt vett magán, és enni kezdett. Tudta, hogy hamarosan minden
energiájára szüksége lesz. Megkóstolt egy falatnyit a struccból. Meglepően jó volt, kicsit olyan,
mint a marhahús, de vadabb ízű. Mindenesetre igyekezett nem maga elé képzelni az állatot,
miközben a húsát ette. McCain is előredőlt, és szívogatni kezdte a turmixát. A barna pép
szörcsögve csordult a szájába.
– Elmondok neked magamról egyet, s mást – folytatta néhány korty után McCain. – Ez a
harmadik találkozásunk, Alex. Az ellenségem vagy, és attól tartok, holnap már nem lesz
alkalmunk csevegni. De kultúrember vagyok, te pedig még gyerek. Ma este, itt a farkashold alatt
üldögélve úgy tehetünk, mintha barátok lennénk. És ez jó alkalom rá, hogy elmeséljem a
történetemet. Bevallom, sokszor kísértést érzek, hogy könyvet írjak belőle.
– A könyvbemutatót már a börtönben tarthatná – jegyezte meg Alex.
– Úgy van, bizonyára letartóztatnának, ha nyilvánosságra kerülne, ami most el fogok mondani
neked. De attól nem kell tartanom.
McCain letette a szívószálat, és megtörölte a száját az asztalkendővel. Az ajkai mintha még
jobban félrecsúsztak volna az evéstől.
– Nincstelenül kezdtem az életem – fogott bele a történetbe. –Ezt a tényt jól jegyezd meg. Nem
voltak szüleim, se rokonaim, se múltam, se családom, semmim. A nevelőszüleim, akiknél Kelet-
Londonban laktam, a maguk módján rendesek voltak velem. De törődtek-e azzal, hogy ki és mi
vagyok? Csak egy voltam nekik a sok árva közül, akiket befogadtak. Ők jótét lelkek voltak. Ez
volt az első lecke, amit megtanultam az életben. Hogy a jótét lelkeknek szenvedők kellenek.
Áldozatokat kell találniuk maguknak, különben nem tudnak jótékonykodni.
– Szegénységben nőttem fel. Az iskolában sem kíméltek, az első naptól fogva a többi gyerek
kegyetlenségének céltáblája voltam. Elhiheted nekem, hogy nem a legszerencsésebb úgy vágni
neki az életnek, hogy az ember egy mirelit étel után kapta a nevét. Kíméletlenül zaklattak,
gúnyoltak. Persze a bőrszínem se volt éppenséggel előny. Ha szembesültél volna már áldozatként
a rasszizmussal, Alex, tudnád, hogy az a lelke mélyén sebzi meg az embert. Egy életre
megnyomoríthat.
– Hanem aztán rájöttem, hogy van egy dolog, ami mindentől és mindenkitől meg tudja védeni az
embert. Ami kiemel a tömegből. Ami mindennél jobban számít. A pénz! Ha gazdag lennék,
senkit sem érdekelne, honnan jöttem. Akkor nem zaklatnának, nem gyötörnének. Akkor
tisztelnének engem. Így működik ez a mi modern világunk, Alex. Nézd csak meg az önelégült
popsztárokat és a lompos, félanalfabéta futballistákat. Az emberek istenítik őket. Miért?
– Mert tehetségesek…
– Mert sok pénzük van! – McCain hangja zengve szállt a tisztás fölött. Néhány őr odanézett,
hogy minden rendben van-e. –A huszonegyedik század istene a pénz – folytatta higgadtabban
McCain. – A pénz választ el egymástól és határoz meg minket. De ma már nem elég, ha elég van
belőle. Legyen több mint elég! Nézd meg a bankárokat: busás fizetés, busás végkielégítés, busás
bónuszok, busás extrák. Miért lenne csak egy házad, ha lehet tíz is? Miért állj sorban, ha lehet
magánrepülőd? Tizenhárom éves korom óta dúsgazdag akarok lenni, és hamarosan az is leszek.
McCain megfeledkezett az ételről. A borba még mindig nem ivott bele, de nézte, csodálta a
színét, s a tenyerén tartotta a poharat, mintha félne, hogy az ujjai között összetörne. Alex megint
érezte, milyen erős ez az ember. Elképzelte a selyemzakó alatt dagadó izmokat.
– Nem sok tudás került a fejembe – folytatta McCain. – Arról gondoskodtak az osztálytársaim. A
jövő nem sok szépet ígért nekem. Viszont erős voltam, és fürge. Bokszoló lettem hát, arra az útra
léptem, aminek a végén sok munkásszármazású gyerekre várt siker és gazdagság. Egy ideig úgy
tűnt, hogy én is a szerencsések közé fogok tartozni. A jövő sztárját látták bennem. Egy
limehouse-i edzőterembe jártam le, és keményen dolgoztam. Volt olyan nap, hogy tíz órát
töltöttem a ringben. Sok szempontból az volt életem legboldogabb időszaka. Csodálatos volt
érezni, ahogy az öklöm az ellenfél arcának ütközik. Imádtam a kicsorduló vér látványát. És a
győzelem mámora! Egyszer kiütöttem valakit, és egy percig azt hittem, meghalt. Részegítő
élmény volt.
– Hanem, mint már meséltem, a nagy álom szertefoszlott. A menedzserem ejtett engem. Az
újságok, amelyek azelőtt ünnepeltek, elfelejtettek. Úgy tértem vissza Londonba, hogy nem volt se
pénzem, se munkám. Újra a nevelőszüleimnél kellett laknom, de nem mondhatnám, hogy örültek
nekem. Már nem az a szegény, szerencsétlen kisfiú voltam, akin olyan jó érzés volt nekik
segíteni. Felnőttem, és így nem volt többé hely számomra az életükben.
– A nevelőapám állást szerzett nekem egy ingatlanügynökségnél, így kerültem az ingatlanok
világba, egy olyan területre, ahol szinte rögtön sikeres lettem. Jól éreztem magam az ügynökök
között. Akkoriban könnyű volt gyorsan sok pénzt keresni, és kezdtem megtollasodni. Az emberek
felfigyeltek rám. Nagy-Britanniában feltűnő, ha az ember fekete és sikeres, s ahogy felfelé
haladtam a ranglétrán, egyre több üzletember akart velem mutatkozni, úgy tenni, mintha a
barátom lenne. Egyre több vacsorára, fogadásra hívtak meg. Kérészéletű hírnevem a ringben
szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy érdekes jelenségként könyveltek el.
– Annak idején nagy összegekkel támogattam a Konzervatív Pártot, s egyszer megkérdezték,
nem akarnék-e parlamenti képviselőjelölt lenni. Vállaltam a megmérettetést, s annak rendje és
módja szerint meg is választottak, pedig az a körzet emberemlékezet óta a Munkáspárté volt. A
siker sikert szült, Alex. A sportminiszter helyettese lettem, s nem egyszer szürcsölgettem pezsgőt
az Alsóház teraszán a miniszterelnökkel. Az egész kabinet eljárt a karácsonyi partijaimra,
amelyek híresek voltak a finom borokról és a sajtos makaróniról, amivel a vendégeimet
traktáltam. Szónoklatokat tartottam országszerte. És, az ingatlanbirodalmamnak hála, egyre
gazdagabb lettem. Máig emlékszem a napra, amikor megvettem az első Rolls Royce-omat. Akkor
még nem is tudtam vezetni – de mit érdekelt? Másnap felfogadtam egy sofőrt. Harmincéves
koromban már tucatnyi alkalmazottam volt.
McCain széttárta a kezét.
– Aztán megint elvesztettem mindent.
– Börtönbe zárták csalásért.
– Úgy van. Hát nem elképesztő, milyen gyorsan magára marad az ember? A brit közvélemény
pillanatnyi habozás nélkül elfordult tőlem. A Parlamentből kidobtak. Az újságírók pontosan úgy
csúfoltak és gúnyolódtak rajtam, mint egykor az iskolatársaim. A börtönben annyiszor
megvertek, hogy már saját ágyat tartottak fenn nekem a kórházban. Más a helyemben véget vetett
volna az egésznek,
Alex – és bevallom, párszor eszembe jutott, hogy a legjobb lenne a betonfalba vernem a fejem.
De nem tettem – mert már akkor is a visszatérésemet terveztem. Tudtam, hogy a
megszégyenülésem is előre visz az úton, ami nekem rendeltetett.
– Nem lett hát hívő keresztény – dörmögte Alex. – Csak megjátszotta.
McCain felnevetett.
– Hát persze! Elolvastam a Bibliát. Többórás beszélgetéseket folytattam a börtön káplánjával,
egy fellengzős idiótával, aki nem látott tovább a fehér nyakörvénél. Elvégeztem egy internetes
kurzust, és felszenteltettem magam. Desmond McCain tiszteletes úr! Komédia volt az egész, de
el kellett játszanom a szerepet. Mert akkor már tudtam, mit fogok csinálni idekint. Tudtam,
hogyan leszek újra gazdag. Százszor gazdagabb, mint valaha voltam.
Alex otthagyta az étel nagy részét. Az egyik őr elvitte a tányérokat, McCain maradékát is, egy
másik pedig hozott egy kosár gyümölcsöt. A beállt csendben Alex az éjszaka hangjait hallgatta: a
folyó halk mormolását, a bozót fáradatlan suttogását és az állatok távoli, ritka kiáltásait.
Afrikában van, a szabad ég alatt, a természetben! Ugyanakkor egy asztalnál ül egy őrülttel. Ezt is
nagyon jól tudta. Lehet, hogy McCain sokat szenvedett életében, de nem a születése vagy a
bőrszíne miatt. Hanem azért, mert mindig is pszichopata volt.
– A jótékony adakozás! – brummogta McCain. – Megmondom neked, hogyan határozta meg
egyszer egy igen bölcs ember a jótékonykodást. Azt mondta, gazdag országok szegény polgárai
pénzt adnak szegény országok gazdag polgárainak. – Elmosolyodott a gondolatra. – Nos, Alex,
én nagyon sokat gondolkoztam a jótékonykodáson – mindenekelőtt pedig azon, hogyan
fordíthatnám a magam javára ezt a jelenséget. – McCain felnézett az éjszakai égre, s a teliholdra
szegezte a szemét. – Kevesebb, mint huszonnégy óra múlva eljön a nagy pillanat. A magokat már
elvetettük… és ezt most szó szerint értem.
– Tudom, hogy miben mesterkedik – szólt közbe Alex. – Egy kitalált katasztrófára akar
hivatkozni, hogy ellophassa az adományokat.
– Nem, nem, nem, nem. – McCain lejjebb hajtotta a fejét, és Alexre bámult. – A katasztrófa
nagyon is igazi lesz. Itt, Kenyában
fog bekövetkezni, mégpedig hamarosan. Attól tartok, ezrek fognak meghalni. Férfiak, nők és
gyerekek. És mondok még neked valami nagyon kellemetlent. Mert fontos nekem, hogy tudd.
– Olvasok a szemedben, Alex. Látom benne a megvetést. De hozzászoktam már az ilyen
pillantásokhoz, eleget volt részem bennük, életemben. Hanem amikor kitör a vész, egy
dologjusson majd eszedbe. Hogy a bombát nem én robbantottam fel.
Szünetet tartott. Alex pedig hirtelen rájött, mi lesz a következő mondat.
– Hanem te.
Pokoli jótékonyság

Az őrök kávét szolgáltak fel, és McCain cigarettára gyújtott. A szája sarkából kiszálló
szürke füstöt elnézve Alex úgy érezte, egy régi fekete-fehér filmből kilépett gengsztert lát.
Magában azt kívánta, bár gyorsabban ölne a dohányzás.
McCain megkeverte a kávéját egy újabb szívószállal. Az éji vadonra immár néma csend
szállt, mintha az állatok is hallgatni akarnák a beszélgetést. A levegő mozdulatlan, nehéz és
meleg volt.
– Két módon lehet meggazdagodni – folytatta monológját McCain. – Rábeszélhetsz
valakit, hogy adjon neked sok pénzt – ehhez azonban találni kell egy megfelelően gazdag és
megfelelően ostoba embert, meg némi erőszak alkalmazására is szükség lehet. A másik módszer
sok embert rávenni arra, hogy adjanak neked kis összegeket. Ez az ötlet gyökeret vert a fejemben,
és amíg a börtönben tengettem napjaim, a megvalósítás módját is kitaláltam. A megtérést
eljátszani könnyű volt. Mindenki szereti a vezeklő bűnösöket. A szabadlábra helyezési bizottság
le volt nyűgözve tőlem. Jóval a büntetésem lejárta előtt kiengedtek, és nekem első dolgom volt
megalapítani a jótékonysági szervezetemet, az ElsőSegélyt. A cél, mint már mondtam, az volt,
hogy ha valahol – bárhol a világon – katasztrófa történik, mi legyünk az elsők, akik reagálnak.
– Felteszem, Alex, te elég keveset tudsz a nemzetközi segélyezésről. Ha valahol baj történik – a
karácsonyi cunamijó példa erre –, az emberek világszerte késztetést éreznek, hogy segítsenek. A
nyugdíjasok előveszik a félretett pénzüket. Innen öt font jön, onnan tíz. Szépen gyűlik-gyűlöget a
pénz. A bankok és nagyvállalkozások versengve demonstrálják a bőkezűségüket. Persze igazából
senkit nem érdekelnek az elmaradott országok lakói. Van, aki azért adakozik, mert lelkiismeret-
furdalása van a saját gazdagsága miatt. Mások, mint mondtam, önreklámozásból teszik…
– Ebben nem értünk egyet – szólt közbe Alex. A saját iskolájára gondolt, és a sok pénzre, amit a
Comic Relief2 számára összegyűjtöttek. Egy egész hétig dolgoztak, és mindenki büszke volt az
elért eredményre. – Maga gonosz és őrült, azért látja így a világot. Az emberek azért adakoznak,
mert segíteni akarnak.
– Nem érdekel a véleményed – mordult fel McCain, és Alex örömmel nyugtázta a gonosztevő
ingerültségét. – És ha még egyszer félbeszakítasz, kiköttetlek és megveretlek.
– McCain szippantott a kávéjából. – A szándék egyébként is lényegtelen. Csak a pénz a
fontos. Csak Nagy-Britanniában háromszázmillió jött össze a cunami áldozatai számára. Nehéz
megmondani, hogy egy olyan szervezet, mint az Oxfam*, mennyit gyűjt össze világszerte
tizenkét hónap alatt, de annyit tudok, hogy tavaly Nagy-Britanniában háromszázmilliót kaptak.
És ez csak egyetlen ország. Az Oxfamnek tucatnyi külföldi irodája van, plusz ott vannak a
képviseletei például Indiában és Mexikóban. Ezt add össze!
McCain elhallgatott, s szeme a távolba révedt.
– Sok-sok millió font, dollár és euró – dörmögte. – Mivel a pénz gyorsan és nagy mennyiségben
jön, szinte lehetetlen követni az útját. Egy hagyományos üzleti vállalkozás könyvelőket alkalmaz.
A segélyszervezetek viszont egyszerre számos országban működnek, nemegyszer mostoha
körülmények között. Igen nehéz tehát ellenőrizni őket.
2
A legszegényebb országokat segítő brit jótékonysági szervezetek. – Szóval maga
közönséges tolvaj – vonta le a következtetést Alex. Tudta, hogy veszélyes játékot játszik, de
szurkálni akarta McCaint. – Az a terve, hogy ellop egy csomó pénzt.
McCain bólintott. Ha megsértődött is, nem mutatta.
– Igen, tolvaj vagyok. De alábecsülsz engem, Alex. Én a legnagyobb tolvaj vagyok, akit valaha a
hátán hordott a Föld. És nem kell elvennem a pénzt, mert az emberek maguktól fogják nekem
adni.
– Azt mondta, katasztrófát fog előidézni…
– Örülök, hogy ilyen jól figyelsz. Pontosan azt fogom tenni – jobban mondva már meg is tettem.
Amíg mi itt ezt a kellemes esti beszélgetést folytatjuk, a vész dolgozik és kitörni készül.
McCain elnyomta a cigarettáját, majd rágyújtott egy másikra.
– Az embereknek indok kell, hogy adakozhassanak, és az én zsenialitásom – ha szabad ezt
mondanom – abban áll, hogy kitaláltam: az indokot mesterségesen is elő lehet állítani. Mondok
egy példát. Tavaly nyáron súlyos baleset történt a dél-indiai Csennaj melletti Jowada
atomerőműben. A művelet pofonegyszerű volt, egy emberem bevitt egy bombát az üzembe.
Megjegyzem, az eredményben csalódnom kellett. A robbanás alig okozott kárt, és a
sugárszennyezés csekélyebb volt, mint reméltem.
– De ami a lényeg: az ElsőSegély akkor is minden más szervezetet megelőzött, és több mint
egymillió fontnyi adományt gyűjtött össze. Ennek egy részét persze el kellett költenünk: nagy
mennyiségben vásároltunk valamiféle sugárbetegség elleni gyógyszert, és a hirdetések se voltak
ingyen. Hanem a dolog még így is körülbelül négyszázezer font adómentes hasznot hozott
nekünk. Ez a kis akció jó főpróbája volt annak, amit itt Kenyában tervezek, és behozta az
előkészítéshez szükséges pénzt.
– Mi az, amit itt tervez? És miért mondta, hogy én robbantottam fel a bombát?
– Légy türelemmel, hamarosan a te szerepedre is rátérünk. A ránk váró esemény nem más, mint
egy klasszikus, régimódi járvány. Ami nemcsak Kenyában, de Ugandában és Tanzániában is ki
fog törni. Példa nélkül álló katasztrófa van készülőben, és az a legszebb, hogy teljes mértékben
én irányítom. De felesleges sokat beszélnem róla, mert meg tudom mutatni neked. Ugyanis, mint
látni fogod, egy lépéssel az események előtt járok.
McCain kinyitotta a laptopot, majd megfordította, hogy Alex lássa a képernyőt.
– Néhány hét múlva, mikor kitör a járvány, a segélyszervezetek a helyszínre sereglenek majd.
Miért is ne tennék, hisz egyenesen várják az ilyen szerencsétlenségeket, azok nélkül okafogyottá
válna a létezésük. Nekünk gyorsabbnak kell lennünk a konkurenciánál. A pénz oroszlánrészét az
viszi el, aki elsőként reagál. Ezért mi már el is készítettük a felhívásunkat…
McCain megnyomta az ENTER billentyűt.
Elkezdődött a film. A kamera lassan ráközelített egy afrikai falura. Eleinte nem tűnt fel rajta
semmi különös. Aztán Alex legyek zümmögését hallotta, és meglátta az első tetemeket. Két
felpüffedt hasú, meredő lábú tehén hevert a porban. Mikor aztán
a kamera elhaladt egy döglött sas fölött, halk, sürgető hang szólalt meg a filmen:
– Kenya földi pokollá változott – kezdte a narrátor. – Az országban borzalmas járvány tört ki.
Nem tudjuk, honnan jött, nem tudjuk, mi okozta – de ezrével szedi áldozatait. Az öregek és a
gyerekek a legkiszolgáltatottabbak…
A kamera most elérkezett az első gyerekhez. Üveges szempár meredt az égre.
– A járvány az állatokat sem kíméli. A vadállomány máris megtizedelődött. Ez a gyönyörű
ország egy lidérces álom foglya lett. Pénzre van szükségünk, hogy tehessünk valamit, amíg még
nem késő. Az ElsőSegély élelmiszer-szállítmányokat küldött a helyszínre. Az ElsőSegély
gyógyszert és ivóvizet oszt a bajbajutottaknak. Az ElsőSegély finanszírozza a legsürgősebb
tudományos vizsgálatokat, hogy mielőbb feltárhassuk az okokat, és megfékezhessük a járványt.
Kérjük, támogassa munkánkat adományával. Segítsen, hogy segíthessük.
 – Telefonáljon, vagy látogasson el honlapunkra. Napi huszonnégy órában várjuk hívását.
Mentsük meg Kenyát! Mentsük meg a kenyaiakat! A segélykiáltás elhangzott – nem
maradhatunk tétlenek.
Az utolsó kép egy elhullott zsiráfot mutatott. Az állat oldala nyitva volt, kilátszottak a csupasz
bordái. Közben kiírtak egy telefonszámot meg egy internetes címet, és megjelent az ElsőSegély
lógója.
– A zsiráffal különösen elégedett vagyok – szólt McCain, miután egy gombnyomással
kimerevítette a képet. – A fejlett világ polgárai elfordulnak, ha kolduló gyereket vagy
öregasszonyt látnak az utcán, de egy döglött állatot képesek megsiratni. A következő pár
hónapban sok zsiráf és elefánt fog elpusztulni Kenyában. Hála nekik, dupla annyi adományra
számíthatunk.
Alex szótlanul ült a székén. McCain szavaitól felfordult a gyomra, de a film volt a
legdöbbenetesebb a számára. Az afrikai falu. Járt ott, személyesen. Ott állt a kunyhói között,
amikor besurrant az Elm's Cross filmstúdióba. Csupán a háttér volt más. A zöld vászon helyére
gomolygó felhők és sűrű lombú fák kerültek.
– Hamisítvány az egész – lökte ki magából a szavakat Alex. –Megépítette a falut. Ez mind csak
díszlet…
– Nem, ez a valóság megelőlegezése – felelte McCain. – Amint megjelennek az első
sajtóbeszámolók a kenyai járványról, közzé tesszük a felhívásunkat a televízióban, kiragasztatjuk
a plakátjainkat, és megtöltjük az újságokat a hirdetéseinkkel. Nemcsak Angliában, hanem az
USA-ban, Ausztráliában és még tucatnyi országban. Aztán pedig csak ülünk, és várjuk a
pénzesőt.
– És elsikkasztják az egészet! Senkin nem fognak segíteni! McCain elmosolyodott, és kifújta a
füstöt.
– Hiába is akarnánk segíteni – felelte. – Ha a járvány beindul, nem lesz ember, aki megállítsa.
Ezt teljes bizonyossággal mondhatom, hiszen az egész az én művem.
– A Greenfieldsben…
– Ahogy mondod. Ha Leonard Straik barátom itt lenne, bizonyára szívesen elmagyarázná neked
a dolog tudományos részét, de őrá sajnos már nem számíthatunk. Csúnya baleset érte.
Bensőséges kapcsolatba került egy mérges kúpcsigával. Érdekes volt, mert még le sem nyomtam
a jószágot a mi Leónk torkán, máris szétpukkadt a szíve.
McCain tehát meggyilkolta Straikot. Nyilván azért, hogy ne kelljen osztoznia vele a profiton.
Alex elraktározta agyában az információt. Muszáj valahogy kapcsolatba lépnie az MI6-szel.
– Elmondom, hogy zajlik a dolog – folytatta magyarázatát McCain. Nem is próbálta leplezni,
mennyire élvezi a helyzetet. –Tudtommal elég rendszertelenül jársz iskolába, de azért
feltételezem, hogy hallottál már a génekről. A tested minden egyes sejtjében körülbelül
harmincezer van belőlük. Lényegében aprócska információhordozók, ők tesznek azzá, ami vagy.
Meghatározzák, hogy milyen színű a szemed, a hajad satöbbi. Minden a géneken múlik.
– A növények is tartalmaznak géneket. Azok mondják meg a növénynek, hogy mekkorára nőjön,
de például azt is, hogy jó- vagy rosszízű legyen-e. Namármost, Mr. Straik és a barátai a Green-
fieldsnél kitalálták, hogy egyetlen plusz gén célzott beültetésével meg tudják változtatni az egész
szervezet tulajdonságait. A növények bonyolultabb szerkezetek, mint hinnéd. Egyetlen szál búza
elkészítéséhez annyi információ szükséges, ami száz darab, egyenként ezeroldalas könyvet
töltene meg. És most jön az igazán érdekes dolog. Ha az információt megtoldjuk egyetlen
bekezdésnyivel
– azaz egy plusz génnel –, mind a száz vaskos könyv új értelmet nyer. A búza talán továbbra is
búzának fog látszani, de esetleg már nem lesz olyan jóízű, mikor megeszed reggelire cukorral és
tejjel. Az is lehet, hogy meghalsz tőle.
– Érted már, mire akarok kilyukadni? Arról van szó, hogy egy hétköznapi, kellemes és hasznos
dolog halálos fegyverré változik. És ez megtörténik a világ összes konyhájában, a hét minden
napján! Mindjárt megérted, hogyan.
– Nyilván szereted a burgonyát. A korod beli gyerekek naponta esznek sült krumplit, chipset.
Felteszem, sose jutott még eszedbe, hogy egy mérgező növényt fogyasztasz. Kevesen tudják,
hogy a burgonya közeli rokonságban áll a nadragulyával. Erősen mérgező a levele és a virágja is.
Ha megeszed, belehalni éppenséggel nem fogsz, de nagyon beteg leszel tőle. Amit a növényből
elfogyasztunk, az a gumója, a föld alatt növő része.
– A burgonyagumó, mint tudjuk, jóízű – de az is lehet ártalmas. Ha kint hagyod a napon akár
csak huszonnégy órára, zöld színű lesz és megkeseredik. Ha ezután megeszed, beteg leszel tőle.
Mi ennek az oka? A krumpliban el van rejtve egy gén – egy genetikai kapcsoló. Ártalmatlan kis
részecske, szinte láthatatlan, de a napfény megkeresi és aktiválja. Ha pedig ez bekövetkezik, a
gumó üzemmódot vált. Megzöldül. Mérgezővé válik. El kell dobni.
– Az elmúlt öt évben a Greenfields Bioközpont több afrikai országnak szállított vetőmagot.
Génmódosítással egy olyan búzafajtát állítottak elő, ami kevesebb vizet igényel, és
vitamindúsabb termést hoz. Ezt mindenki tudja. Azt viszont csak kevesen, hogy Leonard Straik a
génágyúja segítségével bejuttatott egy plusz gént az afrikai vetőmagba. Ez a kis adalék az említett
burgonyagénhez hasonlóan ártalmatlan. A kenyai búza lisztjéből sütött kenyai kenyér ízletes és
tápláló. Nincs vele semmi baj. Viszont ha valami aktiválja a genetikai kapcsolót, a búza, bár
ránézésre ugyanolyan marad, üzemmódot vált. Titokban elkezd termelni egy ricin néven ismert
toxint. Ez a ricin, amit normális körülmények között a ricinusbokor termel, az emberiség által
ismert mérgek egyik legveszélyesebbike. Egy morzsányi mennyiség belőle végez egy felnőtt
emberrel. És ezzel a méreggel nemsokára tele lesz Afrika.
– Az anyag, amit Straik szobájában találtam – dünnyögte Alex. – A folyadék a kémcsőben…
– Vág az eszed – bólintott McCain. – Minél jobban megismerlek, Alex, annál jobban csodállak.
Eltaláltad. Az a lötty indítja be a folyamatot. Az, az ártalmatlan gombaleves. És figyelj, mert
most jön a lényeg. Az a lé nem vegyszer, hanem élő anyag – következésképpen szaporodni tud.
– Térjünk most vissza a konyhába, hogy a dolognak ezt a részét is megértsd. Ha egy közönséges
gombát papírlapra helyezel, és egy éjszakán át békén hagyod, másnap fekete, porszerű anyagot
fogsz találni rajta. Azok a gomba spórái. A spórák a levegőbe kerülve szétszóródnak, akár a
bacilusok, és egyik mezőről a másikra vándorolnak. Érdekességképpen elmondom neked, hogy
az 1845-ös írországi burgonyavészt, ami miatt majd' egymillió ember halt éhen, szintén egy
gomba spóra támadása okozta.
– Látom az arcodon, hogy kapiskálod már, mi volt a célja a ma délelőtti repüléseteknek. Voltál
olyan kedves, és Dr. Bennett kérésére meghúztál egy kart a gépen. És mi történt? Bepermeteztél
egy táblányi génmódosított búzát az aktiváló anyaggal. Leonard Straik azt mondta, harminchat
óra alatt zajlik le a reakció. Ezek szerint holnap napnyugtakor kattan a genetikai kapcsoló, és az a
tábla búza elkezd ricint termelni. De ez csak a kezdet. A szél hamarosan átfújja a spórákat a
következő búzatáblára, onnan megint a következőre és így tovább. Semmi nem állíthatja meg a
gomba terjedését. Semmi nem állhat a spórák útjába.
– Először a madarak kezdenek majd pusztulni. Felcsippentik a mérgezett búzaszemet, és úgy
fognak kinézni tőle, mint a sas, amit a filmen láttál. Utánuk az emberek következnek. Bármily
hihetetlennek hangzik, a sarki péknél vásárolt cipóban, de a szupermarket polcáról levett
csomagolt kenyérben is annyi méreg lesz, ami egy egész családot ki tud irtani. Hihetetlen,
mondom, de igaz. Minden szelet kenyér egy szeletnyi halál. Az állatok is kapnak a gabonából, ők
is el fognak pusztulni. Olyan lesz, mintha a Jóisten csapása sújtaná Kenyát.
 – Csakhogy a pusztulás nem fog megállni az országhatáron. A Greenfields több millió magot
adott el Ugandának, Tanzániának és a többi környező országnak. A fertőzés rövidesen fél
Afrikára kiterjed.
– Rá fognak jönni – rázta a fejét Alex. – Rá fognak jönni, hogy a búza mérgező, és utána nem
esznek többet belőle. Fel fogják perzselni a búzamezőket.
– Ahogy mondod. A dolog egykettőre véget ér. Még csak a gazdasági hatása sem lesz jelentős.
Kenyában csupán huszonötezer tonna búzát termelnek évente, az élelmiszerszükséglet jó részét
importból elégítik ki. Ezért is fontos, hogy az ElsőSegély gyorsan cselekedjen. A milliárdjainkat
az első hetekben, a kezdeti pánik idején fogjuk megkeresni. Az emberek gondolkodás nélkül
küldik majd a pénzt. És mit gondolsz, mit tesznek, amikor kiderül, hogy a titokzatos kórságot a
búza okozta, és a járványt könnyedén meg lehet fékezni? Semmit. Gondolod, hogy visszakérik a
pénzüket? Alig hiszem.
– De ha vissza is akarnák kérni, addigra bottal üthetik a nyomát. Én akkor már nős ember leszek,
és valahol Dél-Amerikában fogom élni világomat. Már elintéztem magamnak az új
személyazonosságot. Vár rám egy újabb plasztikai műtét… az elsőnél, bízom benne, sikeresebb.
Kissé ködös múltú milliárdos üzletemberként fogok újra felbukkanni, és nem hiszem, hogy bárki
firtatja majd, ki vagyok, és honnan jöttem. Ezt megfigyeltem, amikor a Konzervatív Párt
támogatója voltam: aki gazdag, azt tisztelik, és békén hagyják.
McCain elhallgatott. Mondókája végére ért, és most várta, hogyan reagál Alex a hallottakra.
Hirtelen sziszegő hang hallatszott: az egyik lángoló ág kettétört, és szikrák százai röppentek
távoli társaik, a csillagok felé. Az őrök eltűntek, de Alex tudta, hogy a sötétből figyelnek, és
azonnal ott teremnének, ha szükség lenne rájuk. Összeszorult a gyomra. Csak ráadásnyi kis
gonoszkodás, csak egy utolsó plusz csavar volt, hogy vele eresztették ki a spórákat. Nem volt se
oka, se egyéb célja azon kívül, hogy perverz élvezetet biztosítson McCainnek és a
menyasszonyának.
– És most mi következik? – kérdezte Alex. – Mit akar csinálni velem?
– Csak erre vagy kíváncsi? A tervemhez nincs semmi hozzáfűznivalód?
– A terve ugyanolyan betegesen gonosz, mint az, aki kiagyalta. Ennyi a véleményem. Nem
érdekel se a terve, se maga, Mr. McCain. Egyedül az érdekel, hogy mit keresek itt.
McCain, ha ujjongó tapsra talán nem is, de ennél érzelemdúsabb reakcióra számíthatott, mert
csalódott képet vágott, és sértődötten felelt Alexnek.
– Ha csak az érdekel, hát elmondom. Elnyomta a második szál cigarettát is.
– Sokat gondolkoztam rajta, Alex, hogyan sikerülhetett kétszer is keresztezned az utamat.
Először a skóciai Kilmore kastélyban bukkantál fel. Oda az, az újságíró, Edward Pleasure hozott
el téged. Miért?
– Jóban vagyok a lányával. – Alex nem látta értelmét titkolózni.
– Ő hívott meg.
– Tehát véletlenül kerültél oda?
– Igen.
McCain ezen elgondolkozott.
– Pleasure nyugtalanított engem – folytatta aztán. – Figyelmeztettek, hogy veszélyes ember, és
kíváncsi voltam rá, mennyit tud rólam. Csak azért adtam interjút neki, mert gyanús lett volna, ha
visszautasítom. Aztán mikor hallottam, hogy a géntechnológiáról beszélgettek…
– Azt hitte, hogy a cikkéről mesél nekem? – Alex majdnem felnevetett. – Én meséltem neki, a
házi feladatomról! Mert megkérdezte, hogy megy az iskola!
– Hiszek neked, Alex. De tudod, azokban a napokban nem kockáztathattam. Ha Pleasure megtud
valamit a greenfieldses ügyeimről, az, az egész műveletet veszélyeztette volna.
 – Ezért megparancsolta, hogy öljék meg. Kilövette a kocsija kerekét valamelyik emberével.
– Myrával lövettem ki, hogy pontosak legyünk. Persze ez is járt némi kockázattal. De hát tudod
rólam, hogy szeretek hazardírozni. És hát bevallom, rosszulesett, hogy legyőztél pókerben.
McCain felemelte a kezét, és apró intést tett. A jelre két puskás őr indult az asztal felé. Dr.
Bennett is velük volt.
– Tegyük fel, úgy van, ahogy mondod, és az első találkozásunkat a véletlennek köszönhettük. De
a másodikat biztosan nem. A Greenfieldshez az MI6 küldött téged. Ezt nincs értelme tagadnod.
Nálad volt a szükséges felszerelés ahhoz, hogy zavard a biztonsági kamerák adását, és az
újrahasznosító kéményét is felrobbantottad. Ennél fogva feltétlenül szükséges megtudnom, hogy
mennyi információval rendelkezik a hírszerzés rólam és a tervezett műveletről. Röviden arra
vagyok kíváncsi, hogy mit kerestél a Greenfieldsnél. Tudni akarom, mennyit hallottál a Straikkal
folytatott beszélgetésemből, és mi mindent jelentettél az MI6-nek.
Alex válaszolni akart, de McCain felemelte a kezét. Bennett és a két őr most értek oda az
asztalhoz. Alex mögött álltak meg, arra várva, hogy visszakísérhessék őt a sátrába.
– Ma este már egy szót se akarok hallani tőled – mondta McCain.
– Az már kiderült számomra, hogy bátor és agyafúrt gyerek vagy.
Lehetséges, hogy félre tudnál vezetni engem. Ezért azt akarom, hogy elgondolkodj a
kérdéseimen. Reggel újra fel fogom tenni őket.
– De a kérdések legközelebb már nem egy kellemes vacsora keretében fognak elhangzani. –
McCain előredőlt, és Alex látta az indulat fényét a szemében. – „Nálam vannak a pokolnak és a
halálnak kulcsai”, ahogy a Jelenések Könyvében áll. Holnap, Alex, meg foglak kínozni. Úgy kell
töltened ezt az éjszakát, hogy tudod, mikor a nap felkel, olyan borzalmakat küldök rád,
amelyekhez foghatót nem éltél át még soha. Megfosztalak a bátorságodtól és a
leleményességedtől, úgyhogy amikor kinyitod a szád és beszélni kezdesz, mindent el fogsz
mondani, amit tudni akarok, és meg se fordul majd a fejedben, hogy hazudj. Itt az asztal mellett
tréfálkoztál a számlámra, de a következő találkozásunkkor nem lesz kedved tréfálni. Készülj fel
rá, hogy könnyeket fogsz hullatni! Próbáld elképzelni a rád váró borzalmakat! És most hagyj
magamra!
Alex érezte, hogy a két férfi megragadja a karját. Lerázta őket, és felállt.
– Azt tehet velem, amit csak akar, Mr. McCain – szólt. – De a terve nem fog megvalósulni. Az
MI6 megtalálja és megöli magát. Ha nem tévedek, máris úton vannak.
– Egy dologban igazad van – válaszolta McCain. – Valóban azt tehetek veled, amit akarok. És én
már tudom, mit akarok. Jó éjszakát, Alex! Lidérces álmokat kívánok!
Alexet elvezették az asztaltól. Mikor még egyszer utoljára hátranézett, azt látta, hogy Myra
Bennett McCain mögött áll, és a férfi vállát masszírozza. McCain az asztalra könyökölt, és
összezárt kezére támasztotta arcát. Úgy festett, mint aki imádkozik.
Vegytiszta tortúra
Túl hamar felkelt a nap.

Alex figyelte, ahogy a hajnali fény erősödtével a sátor fekete fala szürkére, ezüstre, majd
végül piszkos sárgára változik. Az óráját elvesztette, fogalma sem volt a pontos időről, de úgy
sejtette, hogy az Egyenlítő közelében korábban pirkad. Mikor jönnek érte? És pontosan miféle
kínzást tervezhet McCain?
Alex ellazította izmait, behunyta a szemét, s igyekezett elkergetni a félelem és a
kétségbeesés démonait. A sorsa McCain kezében van, ez cáfolhatatlan tény. És McCain nem
bízott semmit a véletlenre. Egész éjjel két kikuju harcos állt őrt a sátor előtt. Alex hallotta fojtott
hangú beszélgetésüket, és valahányszor rágyújtottak, látta a fellobbanó gyufaláng fényét. Egyszer
mintha alacsonyan szálló repülőgép zúgását is hallotta volna, de azon kívül csak a vadon
szokásos, örök hangjai hatoltak a fülébe, ahogy ott feküdt magányosan, álmatlanul. Ezen az
éjszakán megint megcsapta a reményvesztettség szele. Nem látott kiutat.
A nap percről percre erősebben sütött. Alex elképzelte, hogyan zúdulnak sugarai a három
kilométerre-északra fekvő Szimba – völgyre. A búza nő még egy keveset, és zöldből aranylóra
változik. A halálos spórák pedig, amelyeket ő maga szórt szét, életre kelnek. Estére felkészül a
hadsereg, aztán jön a szél, és széthordja őket Afrika-szerte. Alex kinyitotta a szemét. Hirtelen
dühös lett önmagára. Hogy pazarolhat időt és energiát arra, hogy a saját sorsán rágódjon, mikor
néhány óra múlva egy fél kontinensen aratni kezd a halál?
Végül aztán elérkezett a pillanat, amikor kinyílt a cipzár a vászonfalon. Myra Bennett
lépett a sátorba, ezúttal fehér ruhában, fején kerek karimájú szalmakalappal. Úgy festett, mintha
egy száz év előtti leányiskolái osztályból lépett volna ki. A szemüvegére sötét lencséket,
csipeszeit, hogy megvédje szemét a káros sugaraktól, s ez a két sötét kör az arcán még
embertelenebbé, robotszerűbbé tette őt.
Bennett szemlátomást meglepődött, hogy Alex olyan nyugodtan fekszik az ágyon.
– Hogy aludtál? – kérdezte.
– Nagyon jól, köszönöm – hazudta Alex. – A reggelimet nem hozta?
Bennett mérgesen ráncolta a szemöldökét.
– A reggeli te magad leszel – felelte, és a sátorajtó felé intett. –Desmond már vár rád.
Mutatom az utat… Újabb ragyogóan derűs nap köszöntött az afrikai tájra; csak néhány
felhőfoszlány ejtett foltot az ég tökéletes kékségén. Alex ismerős hangokat hallott a magasból, s
felpillantva látta, hogy egy majom már visszamerészkedett. Az állat döbbenten bámult rá, mintha
tudná, mi készül. Az ösvények mentén tarka tollú, hosszú farkú madarak szökdécseltek. Volt idő,
amikor az ébredő turistákat fogadta ez a látvány, s ők azt hitték, a mennyországban vannak.
Alexnek azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a mogorva őrökre ahhoz, hogy ne legyenek
efféle illúziói. Desmond McCain privát pokollá változtatta ezt a mennyországot.
– Nem megyünk messzire – szólt Bennett. – Kövess, kérlek! Kimentek a sátrak közül,
eltávolodtak a tisztástól, ahol Alex az este McCainnel vacsorázott, és elhaladtak a leszállópálya
mellett. Alex még mindig az iskolai holmiját viselte – az inget, a nadrágot és a cipőt. Még feltűrt
ingujjakkal is melege volt, de fogva tartóitól hiába várta volna, hogy tiszta ruhát adjanak neki az
átizzadt helyett. Egyetlen morzsányi vigasza volt csak: a zselés toll a nadrágja zsebében. Még
mindig volt rá esély, hogy alkalma lesz használni. Más meglepetéssel már nem tudott szolgálni
ellenségeinek.
A két őr mögötte lépkedett, Bennett pár lépésnyire előtte. Egy olyan ösvényen haladtak,
ami követte a folyó kanyarulatát. A tábor már eltűnt a hátuk mögött, s Alex a túlsó part egy távoli
részén a csillogó vízben fürdőző elefántcsaládot pillantott meg. Nem mindennapi látványosság
volt ez, mégsem tudta felhőtlenül élvezni – valahogy zavarta, hogy ez lehet élete utolsó szép
élménye.
Hamarosan felbukkant előttük Desmond McCain, aki ez alkalommal remekbe szabott
szafari kabátot és – nadrágot, valamint fehér selyem nyakkendőt viselt. Úgy tűnt, elérték a rövid
séta célpontját. Alex körülnézett, és cseppet sem örült annak, amit látott.
Onnan, ahol álltak, meredek lejtő vezetett le a folyóparton húzódó keskeny, homokos
sávra. A homokon három-négy méter magas, kétszárú létra állt, s egy fémcső lógott fölé, amit
egy fa benyúló ágához rögzítettek. A cső kétfelé álló vízszintes kereszt-rúdban végződött, s ettől
egy tengeralattjáró periszkópjára emlékeztette Alexet. A lejtő tetejéről fából ácsolt kilátóterasz
nyúlt ki a folyópart fölé. McCain ezen a kilátón állva várta őket.
 Alex másodpercek alatt kitalálta, mire számíthat, és már azon töprengett, hogyan
segíthetne magán. Ha lemegy a partra és felmászik a létrára, eléri a csőre rögzített kereszt rudat.
Akkor ki fogják venni alóla a létrát, és otthagyják őt a csövön lógva. Elég közel lesz a kilátóhoz,
hallani fogja McCaint és beszélhet hozzá – de elérni nem tudja. A mereven rögzített cső arra se
alkalmas, hogy hintának használja, és a magas partra lendüljön vele. Egyszóval ott kell lógnia,
amíg el nem fárad a kapaszkodásban, és le nem esik.
A kérdés csak az: miért? Mire jó ez az egész?
– Rövid leszek, Alex. – McCain megvárta, amíg a fiú alaposan körülnéz, csak azután szólította
meg. – Szólnék pár szót, azután hozzákezdünk. Mint már mondtam neked, igen fontos, hogy
választ kapjak az este feltett kérdéseimre. Mi dolgod volt a Greenfieldsnél? Miért küldött oda az
MI6? És mennyit tudott meg a hírszerzés a Méreghajnalról?
Alex már előre eltervezte, mit fog mondani.
– Nincs szükség a szadista játékára, Mr. McCain – felelte. – A nélkül is elmondom, amit tudni
akar…
McCain egy intéssel elhallgattatta.
– Úgy tűnik, nem figyeltél rám tegnap este. Az természetes, hogy el fogod mondani, amit hallani
akarok. Éppen ez a probléma. Bármit elmondasz nekem, hogy megvédd magad. Csakhogy nekem
száz százalékig biztosnak kell lennem abban, hogy igazat mondasz. A kétség szikrája sem
maradhat bennem.
– És azt hiszi, ezt elérheti kínzással?
– Nem feltétlenül sikerülne. Sokféle borzalmas dolgot tehetnék veled, Alex. A telepen van áram,
és a tested különböző pontjaihoz érintett vezetékekkel pokoli fájdalmat okozhatnék neked.
Kikuju barátaink csupán a lándzsájuk segítségével tébolyító kínok közé taszíthatnának, főleg ha
előtte tűzbe dugnák a fegyver hegyét. Darabokat vághatnánk le a testedből. Élve megsüthetnénk.
És egy percig se hidd, hogy haboznék megtenni ezeket veled, csak mert tizennégy éves vagy. Ha
az MI6 nem kezel gyerekként, én miért tenném?
– Az is a kínzás része, hogy halálra untat? – sziszegte Alex. McCain bólintott.
– Bátran beszélsz, Alex. Meglátjuk, tíz perc múlva is ilyen bátor leszel-e még. – Elővett egy
zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. A nap könyörtelenül tűzött rá, s kopasz fején
verejtékcseppek csillogtak. – A szenvedés, ami rád vár, azért lesz különösen rossz, mert
magadnak fogod okozni. Ha úgy tetszik, együtt fogsz működni a kínzóiddal. Mégpedig azért
fogsz így tenni, hogy elkerüld a borzalmat, ami odalent vár. – McCain pisztolyt húzott elő a
zsebéből. A fegyver egy régimódi, elefántcsont markolatú, kurta csövű Mauser volt, afféle
múzeumi darab. – Most arra kérlek, hogy menj le a folyópartra. Ha nem vagy hajlandó rá, vagy
menekülni próbálsz, akkor térden lőlek.
Alex nem mozdult. Bennett arcán most először igazi mosolyt látott, s rádöbbent, hogy a nő
pontosan tudja, mi készül – mert nem először tanúja ilyen jelenetnek. A két őr Alexre szegezte a
puskáját. Ha McCain el is véti a térdét, ők lelövik, mielőtt egyetlen lépést tehetne. Lenézett a
lejtő aljára. A part is, a folyó is üresnek tűnt. De Alexnek volt egy olyan gyanúja, hogy ez a
helyzet hamar változni fog.
– Várok, Alex – figyelmeztette McCain.
Alex szótlanul elindult lefelé a lejtőn. McCain és társai most már a feje tetejére néztek le a
kilátóterasz biztonságos magasából. Mint egy római császár és a kísérete. Fent állnak a
dísztribünön, és várják, hogy ő, a gladiátor elszórakoztassa őket. De mire kell a létra meg a cső?
Lassan az is derengeni kezdett előtte…
– A Szimba folyó partján állunk – magyarázta McCain. – Ha felfelé mennénk a part mentén,
elérnénk a Szimba-gátat és azon túl a Szimba-tavat. Ennek a folyónak a vize öntözi a
búzaföldemet. Ezen kívül még azt kell tudni róla, hogy krokodilok lakják.
– Már jön is egy! – kiáltott fel Bennett. Krokodilok.
Alex a túlsó part felé nézett. Ott hirtelen megmozdult valami nagy és sötét, fürgén
beleereszkedett a vízbe, s nyomban egy másik hasonló alak követte. Még a mozgásukból is
gonoszság sugárzott. Úgy kanyarogtak és szelték a vizet, ahogy a kés hasítja az élő húst, s bár
látszólag ráérősen eveztek, gyorsan haladtak előre. Alex rádöbbent, hogy egy perc se kell nekik a
folyó átúszásához. Megérezték, tudják, hogy itt van. Hát persze – nem először etetik így őket.
Alex hátranézett. Bennett a száját is nyitva felejtette, úgy bámulta őt, a nyál megcsillant az
ajkain. McCain a nő mellett állt, félig felemelt kezében a pisztollyal, és érdeklődve figyelte az
eseményeket. Alex újra a folyó felé fordult. A krokodilok már félúton jártak. Legszívesebben
futásnak eredt volna, de tudta, hogy akkor golyót kapna a hátába. Azt se engedik meg, hogy
felmásszon a teraszra. Mindent gondosan elterveztek. Egyetlen utat hagytak a számára.
Undorodott magától, mert tudta, hogy pontosan azt teszi, amit McCain akar – de elindult felfelé
a létrán. Próbálta megőrizni a nyugalmát, pedig minden ösztön pánikszerű menekülésre biztatta.
Ahogy közeledett a létra tetejéhez, az egész szerkezet inogni kezdett, amitől végigfutott a hideg a
hátán. Egy pillanatig azt hitte, lezuhan. Aztán valahogy mégis visszanyerte az egyensúlyát. Még
akkor is a létrán állt, mikor az első krokodil elérte a partot és mászni kezdett felé.
Hátrafordult, és lenézett a bestiára. Ezt nem kellett volna tennie. Abban a szempillantásban
átjárta a szívét a rettenet, amit McCain beígért neki. Felébredt benne az ember évezredes félelme
ettől az őskorból itt maradt szörnyetegtől. A folyóból érkezett krokodil az undok pofájától a
csapkodó farka végég mérve majdnem kétszer olyan nagy volt, mint ő. Hatalmas szája tátva volt,
s két sornyi veszedelmes fehér fog várta, hogy a karjába vagy a lábába fúródhasson. Ez az ilyen
szörnyetegek módszere: elkapják áldozatukat, és bevonszolják a vízbe. Aztán mikor a csontok
meglazulnak és a hús oszlásnak indul, kezdődhet a lakoma.
De a legszörnyűbb a krokodil szeme volt: éjfekete, kígyószerű, dülledt, gonoszul apró a hatalmas
testhez képest – és gyűlöletet sugárzó. Ezek a szemek tényleg a halál szemei voltak. Alex hallott
róla, hogy a krokodil sír, mikor a prédájára támad, de ő nem látott szánalmat ezekben a
szemekben. Alkatrészek voltak ezek – egy olyan gépezet alkatrészei, amit kizárólag gyilkolásra
terveztek.
A másik krokodil valamivel kisebb volt, és sokkal fürgébb. Kurta lábait gyorsan emelgetve
megelőzte társát a homokon. Alex már a létra tetejébe kapaszkodott, nem tudott feljebb mászni.
Ha most leesne… Nem volt nehéz elképzelnie, mi lenne akkor. A sekély homokra csapódna.
Talán eltörné a bokáját vagy a lábszárát. Aztán jönne a két bestia, összevesznének rajta, és
darabokra tépnék. Az elképzelhető legborzalmasabb halál.
A krokodil nekivetette magát a létrának. A szerkezet recsegve megingott. Hány emberrel
művelhette már ezt McCain? Alex felnézett. Még nem érte el a kilátóterasz szintjét. Tudta, mit
kell tennie. A félelemtől félig bénult tagokkal, egyensúlyozva felállt a létra tetejére. A cső végére
szerelt keresztrúd a feje fölött volt. Inog-va-szédelegve, lassan a magasba emelte két kezét – és
megfogta. Ujjai még rá sem feszültek a rúdra, mikor a nagyobbik krokodil nekilendült, és teljes
súlyával a létrának ütközött.
A faszerkezet feldőlt és összetört. Alex a levegőben lógott. Most már pontosan tudta, hogyan
találta ki ezt a dolgot McCain. Ott volt szemtől szemben kínzójával, egy magasságban vele, tőle
mintegy másfél méterre. A krokodilok odalent egymás hátára mászva harapdálták a levegőt.
Pillanatnyilag biztonságban volt tőlük. De minden ízülete megfeszült a lógásban, és egész
testsúlya az ujjaira nehezedett. Máris érezte a feszítést a csuklójában és az alkarjában, s égett a
válla a felgyűlő tejsavtól. Úgy történt, ahogy McCain mondta: önmagának okozott fájdalmat, s
számíthatott rá, hogy a kín csak fokozódni fog. A végén pedig nyilván el kell majd engednie a
rudat. Ez volt a legborzalmasabb: ha megszabadul az egyik fájdalomtól, egy másik még
szörnyűbb következik, s aztán a halál. Mennyi ideje lehet hátra?
– Tizennyolc perc a rekord – mondta McCain. Lassan és higgadtan formálta meg a szavakat.
Nem kellett felemelnie a hangját ahhoz, hogy Alex értse, amit mond. – Az illető, aki a legtovább
bírta, még a csövön lógva megtébolyodott. Nevetett, amikor lezuhant. Te viszont, Alex, kapsz
még egy esélyt a túlélésre. Az embereim egyetlen lövéssel el tudják kergetni a krokodilokat.
Ehhez az kell, hogy válaszolj a kérdéseimre, és én higgyek neked. Ha meg tudsz győzni az
őszinteségedről, megmenekülhetsz.
Alex káromkodott. Nehezére esett a beszéd. A fájdalom a karjában egyre fokozódott, és teljes
erővel arra kellett koncentrálnia, hogy ne engedje el a kereszt rudat.
– Nem szeretem az ilyen csúnya beszédet – csóválta a fejét McCain. – Ne felejtsd el, hogy
felszentelt pap vagyok. Szeretnéd, ha elmennék öt percre? Majd visszajövök, ha jobb hangulatban
leszel.
Az egyik krokodil felágaskodva Alex felé kapott. Ő ösztönösen felrántotta a lábát, úgyhogy a
térde szinte a hasát érte. A mozdulat még nagyobb terhet rótt a karjára, de hallotta az állat
állkapcsainak csattanását, és tudta, hogy csak centiméterek választották el a gyilkos fogakat a
bokájától.
– Ne! – kiáltotta rekedten. Alig ismert rá a saját hangjára. Tudta, hogy túl kell esnie ezen a
beszélgetésen. – Kérdezzen!
Még egy perce se lógott a csövön, de kétszer olyan hosszúnak érzett minden pillanatot. Öt percig
se fogja ezt bírni, nemhogy tizennyolcig. Kétségbeesésében forogni kezdett, átlendült úgy, hogy
karjai keresztezték egymást, és csak nagy lendülettel tudott ismét szembefordulni McCainnel.
– Akkor hát lássuk az első kérdést. – McCain szünetet tartott. Szándékosan húzta az időt, tudta,
hogy Alex kínjai másodpercről másodpercre fokozódnak. – Hogy kerültél a Greenfieldsbe?
– Tanulmányi kirándulás volt.
– Még mindig hazudsz. Mégis csak itt hagylak egy kis időre… – McCain hátat fordított Alexnek,
és távolabb sétált. Ezzel egy időben Alex röfögésszerű hangot hallott odalentről, és lenézett.
Pillantása karmok, bőrpikkelyek, fekete szemek és fogak tekergő masszájába ütközött.
– Igazat mondtam! – ordított McCain után. A tenyere izzadni kezdett, így még erősebben kellett
a rudat markolnia. – A földrajztanár vitt el minket! De aztán megkért az MI6, hogy segítsek
nekik. Nem maga érdekelte őket, hanem Leonard Straik.
McCain visszafordult.
– Folytasd!
– Volt egy ember a Greenfieldsnél. Egy informátor… – Hogy is hívták? Alex kétségbeesetten
törte a fejét. – Philip Masters. Bejelentést tett a rendőrségen, és utána megölték. Ezért akartak
Straik körmére nézni.
– Betörtél a komputerébe.
– Kaptam egy pendrive-ot. Ez volt a feladatom, semmi más.
– És a Méreghajnal?
– A Méreghajnalról nem beszéltek nekem. Nem is említették. Higgye el, csak akkor tudták meg,
hogy ismeri Straikot, amikor elmondtam nekik, hogy együtt láttam magukat.
– Sajnálatos, hogy megtetted. Mit mondtál még nekik?
– Elmondtam, hogy kihallgattam a beszélgetésüket. De egy szót se értettem belőle. És átadtam
az anyagot, amit Straik szobájában találtam. – Alex úgy érezte, pillanatokon belül kiszakadnak a
karjai a vállából. Nem mert lenézni a krokodilokra. – De utána nem beszéltem velük többet. Nem
tudom, mennyit tudnak. Nem tudnak semmit…
McCain hallgatott, és hagyta őt lógni. Eltelt tíz másodperc, majd húsz lett belőle, aztán fél perc.
Alex úgy érezte, csontjai eltávolodnak egymástól az ízületeknél, és tudta, hogy McCain
szándékosan műveli ezt vele. A férfi úgy fúrta a szemébe a tekintetét, mintha olvasni akarna a
gondolataiban. Alex megpróbált volna egy kis vért pumpálni az ujjaiba, de annyira síkos volt a
tenyere, hogy a legapróbb mozdulattól kicsúszott volna a kezéből a keresztrúd. Dr. Bennett
közelebb araszolt hozzá. Zihált a gyönyörűségtől, és Alex meglátta saját magát a napszemüveg
sötét lencséiben.
A csend egyre hosszabbra nyúlt. Alex orrát megcsapta a krokodilok émelyítő szaga, amiben a
döglött hal és az oszló hús bűze keveredett. Most már a lélegzetvétel is nehezére esett. Fájdalmai
még mindig fokozódtak, felsőtestének minden izma parázzsá változott.
– Hiszek neked – szólalt meg végül McCain. – Az igazat mondtad.
– Akkor kergessék el őket…
Alex a krokodilok felé intett a fejével. A bestiák egy ideje csendben és mozdulatlanul hevertek,
és mintha mosolyogtak volna, hogy jelezzék: nem sietnek sehova, van idejük bőven. Hanem
mikor Alex rájuk nézett, megérezhették a pillantását, mert hirtelen mindkettő nekirugaszkodott,
és prédájuk lába után kaptak. Ha Alex nem gömbölyödik össze villámgyorsan, meg is harapták
volna. Így viszont a krokodilok visszazuhantak, egyik a másikra, és úgy is maradtak,
mozdulatlanul. Jól tudták, hogy csak idő kérdése, és megkapják, amire várnak.
Ujabb hosszú csend következett. Alex karjaiban üvöltött a fájdalom.
– Az a baj, hogy meggondoltam magam – dörmögte McCain. –Micsoda?!
– Túl sok bosszúságot okoztál nekem, Alex. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült már Skóciában
végeznem veled. A bioközpont-ban tett kirándulásod kis híján meghiúsított egy tervet, aminek a
kidolgozása öt évembe és rengeteg pénzembe került. Azt is elérted,
hogy a nevem ismertté váljon az MI6 előtt. Ez a jövőben gondokat okozhat nekem. Mindennek a
tetejébe igazi bajkeverő vagy, summa summarum megérdemled a halált. – McCain Myra
Bennetthez fordult. – Tudom, hogy szórakoztatja az ilyesmi, drágám, maradjon hát itt, és nézze
végig. Mérje az időt, mert érdekel, hány percig bírja a gyerek. Az az érzésem, nem fogja
megdönteni a rekordot. Bennett elővette a mobiltelefonját.
– Majd készítek fotókat a műsorról, Desmond. McCain még egyszer utoljára megnézte magának
Alexet.
– Remélem, az utolsó pillanatig kínlódni fogsz – mondta. – Mert bár rövid életed volt,
kiérdemelted a fájdalmas halált.
Intett az őröknek, és mindhárman elsétáltak a tábor felé. A pisztoly viszont ott maradt
Bennettnél. A nő azt fogta az egyik kezében, míg a másikban a mobiltelefont tartotta. Alex
csobbanást hallott a háta mögül. Egy harmadik krokodil is elindult a túlpart felől.
Bennett az órájára nézett.
– Négy perc. Nem hinném, hogy az ötödik is meglesz.
Alexnek egyet kellett értenie vele. A fájdalom már minden porcikáját betöltötte, és kínjai egyre
csak fokozódtak. Biztonságos helyre lendülni nem tud. Felfelé mászni nem tud. Mozdulni sem
tud. Egyet tud csak: lezuhanni.
Alex behunyta a szemét, és érezte, hogy bele kell törődnie az elkerülhetetlenbe.
Nyers koszt

Hét perc. Talán már nyolc is. Alex nem is tudta, miért markolja még a rudat. Egész teste
megmerevedett a gyötrelemtől, lüktető fájdalmat érzett a fülében és a szeme mögött. Pillanatról
pillanatra fogyott az erő a karjából. Próbált belenyugodni küszöbön álló végzetébe. Ujjai le
fognak csúszni a rúdról, egy másodpercig zuhan, becsapódik, aztán jönnek a krokodilok. Myra
Bennett odahajolt felé.
– Egy utolsó üzenet esetleg? Nem akarsz elbúcsúzni valakitől? Szívesen felveszem a
szavaidat. – Ezzel Alex felé nyújtotta a mobiltelefont.
– Menjen a pokolba. – Alex szeme le akart csukódni, de erőszakkal nyitva tartotta, és
farkasszemet nézett a nővel.
– Te mész a pokolba, kis drágám.
Bennett szeme elkerekedett. Tett egy lépést a teraszon Alex felé, mintha valami meglepőt látna
rajta. Aztán újra kinyitotta a száját, és Alex azt hitte, mondani fog valamit, de helyette vér
csordult ki a nő ajkán. A következő pillanatban előrebukott, és lezuhant a teraszról. Ahogy
fordult a teste, Alex egy kés markolatát látta kiállni a hátából. A rudat kétségbeesetten markolva
félfordulatot tett, és lenézett.
A nő a krokodilok közé esett. Még élt. Sikoltozott, miközben kezét-lábát háromfelé rángatva
széttépték őt a bestiák. Alex elfordult. Nem bírta nézni ezt az iszonyatot.
Hamarosan ő is erre a sorsra jut. Cseppnyi ereje se maradt már. Ujjai lassan csúszni kezdtek a
keresztrúdon. De akkor hirtelen felbukkant egy ember a kilátóteraszon. Kihajolt, feléje nyújtotta a
kezét, és Alex fejében két gondolat villant fel egyszerre: az egyik a kérdés volt, hogy honnan
került oda az, az ember, a másik a felismerés, hogy látta már őt valahol.
– Alex! – suttogta a férfi. – Add a kezed!
– Nem tudom…
– Szedd össze magad! Sikerülni fog.
Túl nagy volt a távolság. Egyik kezével el kellene engednie a rudat, és közben meg is kellene
fordulnia, hogy a férfi felé nyúlhasson. Ha rosszul számítja ki a mozdulatot, vagy ha az idegen
becsapja, mindennek vége. Akkor a krokodilok megkapják a második fogást.
– Most! – A férfi csak élesen suttogott. Nem kiálthatott, mert közel voltak a táborhoz.
Alex engedelmeskedett. Minden elcsigázott izmát megfeszítve oldalra lendítette magát,
ugyanakkor kinyújtotta a fél kezét. A férfi kihajolt felé. És valamiképp, mikor Alex már biztosra
vette, hogy lezuhan, kezük összetalálkozott, és ujjaik egymás csuklójára fonódtak.
– Jól van. Foglak. Meg tudlak tartani.
Alex a másik kezével is elengedte a kereszt rudat. A férfi a terasz felé rántotta őt. De még most
is volt egy rémisztő pillanat, amikor úgy érezte, a férfi előrebillen, és mindketten leesnek. Aztán
földet ért – és nem a homokon, hanem a terasz peremén. Megpróbált fogást találni a deszkákon, s
meg is akadtak az ujjai valamiben. A lába még lelógott, de aztán húzott egyet magán, és az
oldalára fordult. Ott feküdt megmentője mellett. És biztonságban volt.
Néhány másodpercig csak kapkodta a levegőt, s várta, hogy zengő citerahúrokká változott idegei
kissé elernyedjenek. Aztán az idegenre nézett. A férfi ázsiai volt, fiatal, nagyon sötét bőrű. A haja
egészen rövidre volt nyírva, terepszínű ruhát viselt, és a mellkasán keresztben késtartó heveder
feszült. Három késnek volt hely benne, de egy hiányzott.
Alex most már tudta, honnan ismerős neki a férfi – és elámult. A Loch Arkaignál találkoztak, ő
volt a fehér teherkocsi sofőrje, ő bukkant fel a semmiből, mikor Sabinával és az apjával
kikecmeregtek a jeges vízből. Ő szállította kórházba mindhármukat. És most itt bukkant fel!
Őrangyal ez az ember, hogy bárhol a világon meg tud jelenni?
– Ki maga? – kérdezte Alex.
– A nevem Rahim – felelte a férfi. – De most el kell tűnnünk innen. Hamarosan keresni kezdik a
nőt. Add ide az ingedet!
Alex nem tudta mire vélni az utasítást, de belátta, hogy nincs idő vitatkozni. Gyorsan kibújt az
iskolai ingből, és átadta a férfi
nak. Rahim kihúzta második kését, szétszabdalta vele az inget, majd a cafatokat ledobta a
krokodilok közé. Már csak két bestia volt a parton, azok még mindig a nő csonka testén
marakodtak. A harmadik krokodil már visszamászott egy adag emberhússal a vízbe.
Alex ingének darabjai levitorláztak a folyópartra.
– Talán beveszik – mondta Rahim. – De nem biztos. Induljunk!
– Hova?
– A táboromba.
Lesiettek a kilátóteraszról, és Rahim a folyótól eltávolodva a bozót felé vezette Alexet. Erősen
sántított, és az is feltűnt Alexnek, hogy a zubbonya háta verejtéktől nedves. Láza van, gondolta
Alex. Rahim csillogó szeme is erről árulkodott. Az látszott, hogy katona vagy valami afféle, és
nagyon edzett. De megsebesült. Most csak a puszta akaratereje tartotta talpon.
Ezzel együtt is gyors tempóban gyalogoltak vagy negyed órát, s végül elértek egy tisztásra, amit
egy hatalmas Kigelia africana, azaz kolbászfa uralt. A növény ágairól hosszú kocsányokon
lógtak a furcsa, szürkésbarna termések, amelyeknek a nevét köszönhette. Itt ütötte fel
hevenyészett táborát Rahim. Alex körülpillantva felfedezett egy hátizsákot, néhány
konzervdobozt és – ami legalább az egyik kérdését megválaszolta – egy összegöngyölt, fekete
selyem ejtőernyőt az egyik bokor alá dugva. A kolbászfa törzsének támasztva elegáns felépítésű
fegyver állt: egy Dragunov SVD-59 gázelvételes öntöltő mesterlövészpuska. Ez az
Oroszországban gyártott fegyver rendszeresítve volt az indiai hadseregben.
Rahim a hátizsákhoz lépett, kivett belőle egy tartalék pólót, és odadobta Alexnek. – Tessék, vedd
fel! – Kinyitott egy üveg vizet, ivott belőle, majd Alexet is megkínálta. Alex ivott pár kortyot. A
víz meleg volt, és vegyszer ízű.
– Maga volt ott Skóciában.
– Igen.
Rahim kimerült volt. Csorgott a verejték az arcán, és zihált a láztól. Alex most már látta, hogy az
egyik lába vérzik. A seb valószínűleg be volt kötve a nadrág alatt, de a vér átütött a
szövetrétegeken. Rahim leült, és elkezdte kioldani a cipőfűzőjét. Nehéz katonai bakancsot viselt.
– Ez a hely biztonságos? – érdeklődött Alex.
– Nem. A kikujuk könnyen idetalálnak a nyomunkon. McCain talán elhiszi, hogy meghaltál,
talán nem. De ideges, úgyhogy nem fog kockáztatni.
– Maga megsebesült. – Alex visszaadta a vizes palackot. – Tudok segíteni?
– Nem volt szerencsém. – Rahim újra ivott. – Az éjjel ugrottam le ejtőernyővel. – Alexnek
eszébe jutott az éjszaka hallott motor-zúgás. A gép alacsonyan repült át a szafari tábor fölött. –
Egy tüskebokorba estem, és felsértettem a lábamat. Elfertőződött a seb. De vettem be
antibiotikumot, helyre fogok jönni. Nem tehetsz semmit.
– A nevét megmondta, de azt nem, hogy mit keres itt. Rahim nem válaszolt, Alex találgatni
kezdett hát.
– Ott volt a Kilmore kastélynál, tehát McCain érdekli. Rahim bólintott.
– Kinek dolgozik?
Rahim nagy levegőt vett, és megfordult ültében. A mozgás szemlátomást fájdalmat okozott neki.
– Tudom, hogy ki vagy – szólt. – Alex Rider a neved. Az MI6 Különleges Operációs Részlegétől
kapsz eseti megbízásokat. Keresnek téged. Értesítették az összes titkosszolgálatot, így azt is,
amelyiknek én dolgozom.
– De maga nem miattam jött ide.
– Nem is sejtettem, hogy itt talállak. – Rahim elmosolyodott, és Alex most döbbent csak rá,
mennyire fiatal – huszonhárom vagy huszonnégy éves lehetett. Tán tíz év korkülönbség se volt
köztük. – Egyetlen célból küldtek ide engem. A Kilmore kastélyhoz is ugyanezzel a feladattal
mentem, és az útjaink másodszor is keresztezték egymást. Az a dolgom, hogy megöljem
Desmond McCaint.
– Miért kell megölnie?
Alexnek rengeteg kérdése lett volna, és tudta, hogy ketyeg az óra, az őrök bármikor kutatni
kezdhetnek utánuk. De a mesterlövészpuska legalább némileg javított az esélyeiken.
Rahim műanyag dobozkát vett elő a zsebéből. – Elmondom neked. – Két tablettát rázott a
dobozból a tenyerébe, és szárazon lenyelte őket. Közben elfintorodott. – Ugyanolyan kém
vagyok, mint te, Alex. Az indiai titkosszolgálat Kutatási és Elemzési Szárnyának dolgozom. A
KESZ terrorizmus elhárítással, külföldi hírszerzéssel és titkos műveletek végrehajtásával
foglalkozik. Az én részlegem tevékenységét egyetlen szóval is le lehet írni: bosszúállás.
– Az atomerőmű – mondta Alex. – McCain felrobbantott egy indiai atomerőművet.
Rahim bólintott.
– Igen, a Csennaj melletti Jowadát. Tudunk róla, hogy felbérelt egy ott dolgozó embert, Ravi
Chandrát, ő vitte be a bombát az üzembe. Az őrök aznap súlyos hibát vétettek, de a Jowadánál
mindig is elhanyagolták a biztonságot. Chandrát sajnos nem vallathattuk ki, mert a robbanáskor ő
is meghalt. McCain nagyon óvatosan járt el. Többszörösen közvetett volt a kapcsolat közte és a
között az ember között, aki lefizette Chandrát, de mi végigmentünk a nyomon, és eljutottunk az
ElsőSegélyhez. Akkor hirtelen összeállt a kép. Perdöntő bizonyítékokkal nem rendelkezünk
McCain ellen, de nincs is szükség rájuk. A KESZ néha igen egyszerű és direkt módon intézi el az
ellenségeit. Elküldtek Skóciába, hogy öljem meg McCaint, és épp a kastélyt készültem
felderíteni, amikor a kocsitok a tóba zuhant. Nagy szerencséd volt aznap. És most, hogy
másodszor is rád bukkantam, még nagyobb. Az a krokodilos dolog… – Rahim halvány mosolyt
küldött Alex felé. – Ilyet még sose láttam.
– Hogy akarta elintézni McCaint?
– Le akartam lőni, de az este kiderült, hogy nem lenne olyan egyszerű, mint hittem. Az őrök
nagyon figyelnek rá. De felkészültem az efféle problémákra. A repülőjét is fel tudom robbantani.
– Hozott magával robbanóanyagot?
– Természetesen. – Rahim a hátizsák felé bökött. – McCain egy négyüléses Cessna 127
Skyhawkot használ.
Alex komoran bólintott.
– Valószínűleg engem is azzal hoztak ide.
– A levegőben fogom felrobbantani. Bizonyos szempontból jobb is ez a megoldás. Arra kell
törekednem, hogy az esetet ne lehessen kapcsolatba hozni a KESZ-szel. És a bomba kevésbé
árulkodó, mint a golyó.
– Attól félek, újra kell gondolnia a terveit, Rahim. – Alex odasétált az indiai ügynökhöz, és leült
mellé. A gondolatai már több lépésnyit előresiettek. – Kapcsolatba kell lépnem az MI6-szel.
– Tudatni akarod velük, hogy élsz, igaz?
– Nem csak azt. Van rádiója?
– A laptopomhoz van műholdas internetkapcsolat. Tudsz mondani egy címet?
– Nem.
Ez is most tudatosult csak Alexben. Megannyi missziót teljesített már az MI6-nek, de egyszer se
adtak meg neki e-mail címet vagy telefonszámot, amin felvehette volna a kapcsolatot velük. Igaz,
ehelyett kapott mindenféle kütyüt. Most például a kommunikátorként használható
zsebszámológépet. Miért is nem volt a zsebében, amikor elrabolták!
– Nem probléma – mondta Rahim. – Elküldjük az üzenetedet Új-Delhibe, a Hírszerzési
Irodának. Ők majd továbbítják a Liverpool Streetnek. Mit akarsz üzenni?
Alex gyorsan összefoglalta Rahimnak mindazt, amit előző este megtudott Desmond McCaintől.
Beszélt a génmódosított búzáról, a spórákról és a fél kontinens megmérgezésének tervéről.
 – Kevesebb időnk van, mint gondolta. És McCain megölése pillanatnyilag nem megoldás. Fel
kell mennünk a Szimba-völgybe. Csak öt kilométerre van innen, észak felé…
Rahim a fejét rázta.
– Sajnálom, Alex, de egyetlen bombával nem tudok felrobbantani egy egész búzamezőt.
– Nem is az lenne a feladat. – Alex végiggondolta mindazt, amit McCaintől hallott, és amit a
permetezőgépen utazva a saját szemével látott. – Van odafent egy építmény, a Szimba-gát –
magyarázta. –Egy nagy tó mellett áll. Láttam a repülőgépről. Azt kellene felrobbantanunk, hogy
elárasszuk völgyet. Úgy a búza víz alá kerülne, mielőtt még szóródni kezdenének a spórák. De
ezt még ma meg kell tennünk. Minél előbb. McCain azt mondta, a szóródás napnyugtakor indul
be. Most kora délután lehet.
– Ismerem azt a gátat, Alex – bólintott Rahim. – A bevetés előtt tanulmányoztam az egész
környéket. Úgynevezett kettős görbületű íves gátról van szó. Ívesen támaszkodik a völgy oldalán
és alján is, ezáltal dupla olyan erős. Nekem csak egyetlen kiló plasztik robbanóanyagom van.
Ennyi meg se kottyan annak a betonfalnak.
– Biztos van ott valami cső vagy zsilip…
– Egy egész sor cső vezeti le a vizet a völgybe. A Szimba-gát főként öntözési célokat szolgál, de
van benne két hidroelektromos turbina is. – Alex csak ámult. Rahim valóban alaposan felkészült
a bevetésére. – Az alsó eresztő zsilip elvileg támadható, a mellette levő ürítő zsilip szintúgy.
Bármelyiknek a kiiktatásával hatalmas mennyiségű víz zúdulna le. – Rahim a fejét rázta. – De
nem fog összejönni. –Miért?
– Mert nem tudom megcsinálni. Elfertőződött a lábam. A folyóig is alig tudtam elvergődni. A
Szimba-gát pedig több mint öt kilométernyire van innen.
– Akkor elmegyek egyedül.
– Azt nem engedhetem. Alex elgondolkozott.
– Ejtőernyővel érkezett… hogy akar hazamenni? –McCainnek a Skyhawkon kívül van egy
permetezőgépe is.
Gondolom, azzal szórta ki a spórákat, amelyekről beszéltél.
Alex bólintott. Túlságosan is jól emlékezett a pillanatra, amikor meghúzta a kart.
– Tudok repülőt vezetni – folytatta Rahim. – Azt terveztem, hogy ellopom a kis gépet.
– Akkor elvihetne vele engem a gáthoz.
– Ott nem lehet leszállni. Le tudnám lassítani a gépet úgy ötven kilométer per órás sebességre, és
ha alacsonyan a tó fölött repülnék, kiugorhatnál, de jó eséllyel összetörnéd magad.
Alex elvesztette a türelmét.
– De hát nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel!
– Nem is tesszük. Mondtam már, hogy kapcsolatba léphetünk az indiai hírszerzéssel. Ők pedig
értesítik a brit hatóságokat. Együtt majd kitalálják a megoldást. – Rahim gyorsan folytatta,
mielőtt Alex közbeszólhatott volna: – Pontos utasításokat kaptam. Meg kell ölnöm McCaint.
Megszegtem a parancsot, mikor úgy döntöttem, hogy a segítségedre sietek. Elhiheted, hogy az
elöljáróim nem fognak megdicsérni érte. – Kimerülten elhallgatott. Megint kiverte a verejték, és
ködössé vált a tekintete. – A laptopot.. . – Rahim a zsákja felé mutatott. Túl gyenge volt hozzá,
hogy odamenjen.
Alex felállt, a hátizsákhoz lépett, és kinyitotta. Egyetlen pillantással átlátta a zsák tartalmát,
olyan katonás rend volt benne. A laptop, egy térkép, iránytű, muníció a Dragunovhoz, gyógy- és
kötszerek, váltóruhák és élelem. A hely nagy részét azonban egy autóakkumulátor méretű,
ezüstszínű doboz foglalta el, amire két kapcsoló és egy
óra volt szerelve. Alex rögtön tudta, mi az. Ezt a dobozt készült az indiai ügynök elrejteni a
Skyhawk utasterében.
 – Hozd ide! – szólt Rahim.
Alex otthagyta a bombát, és odavitte Rahimnak a laptopot. A férfi kinyitotta, bekapcsolta, majd
visszaadta Alexnek.
– Egyszerűbb, ha te magad csinálod – mondta. – De igyekezz, mert tovább kell állnunk innen,
mielőtt a kikujuk keresni kezdenek minket. Be kell jutnom a Skyhawkba, hogy felkészíthessem
az utolsó felszállására.
Alex leguggolt. Furcsa érzés volt egy számítógép billentyűit nyomogatni az afrikai szavanna
kellős közepén. Azt se igazán tudta, mit tehetnek még a brit és az indiai hatóságok. Mindössze öt
órájuk van a cselekvésre. Mindenesetre tőmondatokban leírta, hol található a völgy, hogy néz ki a
búzatábla, és összefoglalta McCain tervét. Végül odabiggyesztett még egy mondatot a levél
végére, utóirat gyanánt:
Kérem, mondják meg Jack Starbrightnak, hogy élek, és itt vagyok Afrikában.
Legalább annyi haszna legyen az üzenetnek, hogy Jack megnyugtató hírt kap róla. Gyorsan
átfutotta még egyszer a szöveget, aztán megnyomta a KÜLDÉS gombot.
Mikor felemelte pillantását a laptop képernyőjéről, észrevette, hogy Rahim feje előrebukott
ültében. Odament hozzá, hogy megvizsgálja. A KESZ-ügynök zihálva lélegzett, és nem volt
eszméleténél. Kiütötte őt a láz – vagy a gyógyszer, amivel kezelni próbálta magát. Alex óvatosan
fekvő helyzetbe segítette, aztán felegyenesedett, és körülnézett. A bozótos terület csendbe
burkolózott – még az állatok is délutáni pihenőt tartottak. A nap felforrósította a levegőt, de az
ájult Rahimnak legalább jó árnyékos helye volt a kolbászfa alatt.
Mihez kezdenek Londonban, ha megkapják az üzenetet?
Alex elképzelte a jelenetet, ahogy Alan Blunt és Mrs. Jones a Downing Street illetékes
minisztereivel tárgyalnak. Az új kormány a közelmúltban állt fel. Az ő létezéséről nyilván nem is
tudtak eddig, tehát először is meg kell győzni őket, hogy megbízható, készpénznek lehet venni,
amit üzent. És aztán döntést kell hozniuk… de egyáltalán milyen lehetőségek közül
választhatnak? Küldhetnek lángszóróval felszerelt katonákat, de azok csak napok múltán érné
nek ide. Alex még abban sem volt biztos, hogy az indiai titkosszolgálat késlekedés nélkül
továbbítja az üzenetét. Elvégre nekik is megvan a maguk célja: az, hogy McCain meghaljon.
Alex tudta, mit kell tennie, ha nem is örült a feladatnak. Elővette Rahim hátizsákjából a térképet,
és tanulmányozni kezdte. Megtalálta rajta a Szimbaparti Tábort és az utat is, amit a magasból
látott. Az felkígyózott a völgyet határoló domboldalon, és elvezetett egészen a gátig. Úgy hétszáz
méter hosszan követheti a folyót, aztán át kell vágnia a síkon. Nem lesz nehéz megtalálnia a
helyes irányt. A gát áramot termel, s a repülőről látott is egy villanyoszlopot. Ha azt megtalálja,
többé nem tud eltévedni.
Alex ezután még egyszer szemügyre vette a bombát. Nem volt túl bonyolult szerkezet. Az
időzítőt közönséges ébresztőóra módjára kellett beállítani, és egyetlen kapcsolóval el lehetett
indítani a visszaszámlálást. Mit is mondott Rahim? A két fő zsilipkapu egyikét kell megtalálnia.
Ott kell elhelyeznie a bombát.
Alex kirakodta a gyógyszereket meg az élelmet – ezekre Rahimnak volt szüksége, nem neki –,
aztán a hátára vette a zsákot, és feszesre húzta a szíjakat. Nem volt jó érzés betegen magára
hagynia az embert, aki nemrég megmentette az életét. De legalább arról gondoskodhatott, hogy
ne találjanak rá az őrök. Úgy tervezte, hogy ugyanazon az úton, amin jöttek, visszamegy a
folyóhoz; amennyire tudja, eltünteti a régi csapást, azután elindul egy másik irányba, mégpedig
úgy, hogy igyekszik minél feltűnőbb nyomokat hagyni. Ha McCain rájön, mi lett Bennett sorsa,
és kiküldi kutatni az embereit, azok az új csapást követik majd. Így az ájult Rahimot nem
fenyegeti veszély, ha pedig addigra magához tér, már tud majd vigyázni magára.
A döntés megszületett. Alex felnézett az égre. Forró sugarak öntötték el az arcát. A délután
derekán járhatott az idő. Látszott, hogy a nap hamarosan elindul a nyugati horizont felé.
Alex még egyet húzott a vizespalackból, aztán útnak indult. Öt kilométer ismeretlen terepen – ez
legrosszabb esetben akár háromórás gyaloglást is jelenthetett. Volt esély rá, hogy időben odaérjen
– feltéve, hogy nem késett el máris.
Hibahatár

Délután két óra, londoni idő szerint.

A tengerészkék Jaguar XJ6 leírt egy kört a Trafalgar Square-en, majd rákanyarodott a
Whitehallra a Big Ben és a Parlament irányába. Az időjósok havazást ígértek, de az még váratott
magára. Helyette csikorgóan hideg volt, és szél söpörte a száraz úttestet. A kocsinak azonban
hőszigetelt és sötétített üvege volt, s a fűtés is dolgozott benne, így a tél esélytelenül ostromolta.
A Jaguar elhaladt a híres Banqueting House mellett, ahol I. Károly király fővesztést szenvedett,
azután befordult a Downing Streetre. A fekete acélkapuk automatikusan kitárultak előtte. A kocsi
megállt a tízes számú ház előtt, és kiszállt belőle két ember, egy férfi és egy nő. Mint mindig,
most is állt néhány tévériporter az utcában, akik tudósításukhoz a világ leghíresebb ajtaját
használták háttér gyanánt, azonban egyikük sem vette észre az újonnan érkezetteket. De ha
észreveszik, nagy valószínűséggel akkor se ismerték volna fel őket. Alan Blunt és Mrs. Jones
sosem fényképeztette magát, s a nevük egyetlen kormányzati vagy civil szolgálati listán sem
szerepelt.
Nem kellett kopogtatniuk. A bejárati ajtó közeledtükre kitárult, utat nyitva a színpompás
előtérbe. Onnan meglepően hosszú folyosó vezetett egy távoli lépcső felé. Az érkezők
nesztelenül haladtak végig rajta – a padlót borító vastag szőnyeg elnyelte lépteik zaját. A folyosó
falát a hagyományokhoz híven a központi állami gyűjteményből kölcsönzött festmények
díszítették. Brit művészek alkotásai voltak, zömével modern és meglehetősen semmitmondó
képek.
Blunt menet közben szemügyre vette a festményeket – nem azért, mert érdekelte a művészet
(nem érdekelte), hanem mert azok némiképp rávilágíthattak annak az embernek a jellemére, aki
kiválasztotta őket. A Downing Streetre új miniszterelnök költözött. Csupán egy hónapja
választották meg. És mit árultak el róla a képek?
Hogy szereti a vidéki tájat, a rókavadászatot és a szélmalmokat. Meg hogy a kék a kedvenc
színe.
Az új emberről Blunt természetesen már tudott mindent – a házassága állapotától (boldog) az
utolsó bankkártyás vásárlásáig (96,60 font egy vacsoráért az Ivyben). Nem volt olyan képviselő a
brit parlamentben, akit ne esett volna át alapos átvilágításon az MI6-nél – ellenőrizték a
családjukat, a barátaikat és üzlettársaikat, kiderítették, milyen honlapokat látogatnak, hova járnak
nyaralni, mennyit költenek hetente. Mindig volt rá esély, hogy az átvilágítás biztonsági
kockázatra vagy olyasmire derít fényt, amit az illető képviselő addig gondosan titokban tartott.
A páros elérte a folyosó végét, és az emeletre vezető lépcsőn folytatták útjukat régebbi
miniszterelnökök festett és fotografikus portréi között. Egy öltönyös férfi, aki a lépcső tetején
várta őket, udvariasan az egyik irodaajtó felé mutatott. Az épület tele volt öltönyös
fiatalemberekkel – több közülük Bluntnak dolgozott, bár ezt valószínűleg nem tudták. Blunt és
Mrs. Jones belépett a mutatott irodába, ahol a miniszterelnök köszönt rájuk egy íróasztal mögül.
– Mr. Blunt, Mrs. Jones… kérem, foglaljanak helyet!
A miniszterelnök nem örült a találkozásnak, és ez látszott is rajta. A politikusokra jellemző
módon nem táplált feltétlen bizalmat a kémfőnökök iránt, az pedig végképp nem tetszett neki,
hogy most itt ülnek vele szemben. Ez nem méltányos dolog. Néhány hete van csak hivatalban,
korai még az első nemzetközi krízisével szembesülnie. A miniszterelnök két oldalán egy-egy férfi
ült, akik láthatóan igyekeztek olyan fesztelennek tűnni, mintha csak arra jártukban spontán
beugrottak volna erre a megbeszélésre.
– Úgy vélem, még nem ismerik egymást Simon Ellisszel – szólt a miniszterelnök, a balján ülő
szőke és túlsúlyos férfi felé biccentve. – Ez az úr pedig Charles Blackmore. – A másik férfi is
fiatal volt, de korán őszült. – Véleményem szerint hasznos lehet, ha ők is jelen vannak.
Blunt nem találkozott még se Blackmore-ral, se Ellisszel, de természetesen informálódott róluk.
Mindketten együtt jártak a Winchester College-re a miniszterelnökkel; Ellis
pénzügyminisztériumi középvezető volt, Blackmore pedig a televíziós karrierjét adta fel a
stratégiai és kommunikációs igazgatói posztért. A két férfi utálta egymást. A miniszterelnök ezt
nem tudta. És szinte mindenki utálta a két férfit.
– Nos… – A miniszterelnök megnyalta ajkát. – Olvastam a jelentésüket a Kenyában kialakult
helyzetről. Valóban aggasztónak tűnik. De mindenekelőtt a következőket szeretném tisztázni:
Miért érezte szükségesnek az ügynökük az indiai titkosszolgálat közvetítésével küldeni a
beszámolóját? Nekik pedig miért tartott olyan sokáig az üzenet továbbítása?
– Attól tartok, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni – válaszolta Blunt. – Mi sem tudunk többet,
mint ön, miniszterelnök úr. Az anyagban minden benne van. Az ügynökünket elrabolták és
kicsempészték az országból. Valamiképpen sikerült megszöknie, és kapcsolatba került a KESZ
egyik ügynökével.
– A KESZ a Kutatási és Elemzési Szárny – mormolta segítőkészen Blackmore.
– Nem tudjuk, mit keres a KESZ Kenyában, és eddig ők sem voltak hajlandók nyilatkozni erről.
Sajnos a külhoni titkosügynökségek hajlanak a túlzott óvatosságra, ha az embereik védelméről
van szó. De ha szabad ezt mondanom, miniszterelnök úr, ez a kérdés tökéletesen irreleváns. Jelen
pillanatban egyedül a jelentés érdekes, pontosabban az igen súlyos fenyegetés, amiről beszámol.
A miniszterelnök kezébe vette az előtte fekvő papírlapot.
– Ezt e-mailben küldték – állapította meg.
– Úgy van.
– És az áll benne, hogy ez a Desmond McCain anyagi előnyszerzés céljából meg akarja
mérgezni a Kenyában termelt búzát.
Blunt súlyosat pislantott.
– Örülök, hogy volt ideje elolvasni a jelentést, uram.
A miniszterelnök eleresztette a füle mellett a tiszteletlen megjegyzést.
– Miből gondolja, hogy ez az információ megbízható? – kérdezte.
– Semmi okunk kételkedni benne.
– De én úgy tudom, hogy az ügynökük, aki ezt írta – megjegyzem, nem kevesebb, mint három
helyesírási hibát vétve – mindössze tizennégy éves.
Hosszú csend következett. A két tanácsadó biztató pillantásokat vetett a miniszterelnökre.
– Alex Rider. Így hívják, igaz?
– Még sosem okozott csalódást nekünk – szólalt meg Mrs. Jones. Vékony bőrmappa volt nála,
amit most kinyitott, kivett belőle egy
SZIGORÚAN TITKOS felirattal ellátott dossziét, s azt átadta a miniszterelnöknek. – Ebben
részletes beszámolót talál négy olyan feladatról, amit Alex Rider a mi megbízásunkból teljesített.
Utoljára Ausztráliában dolgozott.
– Nem inkább az iskolában volna a helye?
– Betegség miatt hiányzik.
– Nos, lássuk!
A miniszterelnök kinyitotta a dossziét, és egy ideig szótlanul olvasott.
 – Azt látom, hogy igen jó véleménnyel vannak róla – jegyezte meg végül. – Az egyszerűség
kedvéért induljunk ki abból, hogy az érkelésük megalapozott. Tegyük fel, hogy a gyerek igazat ír
a jelentésében…
– És akkor londoni idő szerint délután fél ötre a búza aktiválódik – szögezte le Blunt. –
Egymillió adag ricin lesz belőle. Azután a feltámadó szél Kenya többi részébe is eljuttatja a
McCain kiszórta spórákat. Azok megfertőzik a szomszédos búzatáblát, majd a következőt és így
tovább. Megbecsülni sem lehet, hány millió magot szállított a Greenfields az elmúlt öt évben
Afrikába. Az viszont bizonyos, hogy három hónapon belül az egész ország mérgező búzával lesz
tele.
– Tudassuk McCainnel, hogy lelepleződött – javasolta Ellis. –Hogy nem engedjük adományokat
gyűjteni. Akkor nem lesz értelme folytatni az akcióját.
– Egyetértek – bólintott rá Blackmore, és titokban bosszankodott, hogy nem ő hozakodott elő az
ötlettel.
– McCainnel nem tudunk kapcsolatba lépni, hacsak nem akarunk ejtőernyővel leugrani a Szimba
parti Táborba – hangzott Blunt válasza. – De már az sem segítene. A biológiai óra ketyeg. A
folyamat elindult, és visszafordíthatatlan.
– Akkor hát mit javasol?
– Értesítsük a kenyai kormányt, és küldjünk oda csapatokat. Semlegesítenünk kell a búzatáblát,
például lángszórókkal. És meg kell találnunk Alex Ridert. Az üzenet óta nem kaptunk hírt felőle.
Tudni akarom, biztonságban van-e.
Mrs. Jones, bár nem adta jelét ennek, őszintén meglepődött. Most először hallotta főnöke
szájából, hogy szívén viseli Alex sorsát. Mikor a fiút meglőtték, Bluntnak még akkor is az volt a
legfőbb gondja, hogy az újságok ne hozzák le a sztorit.
– Attól tartok, ez nem járható út, Mr. Blunt. – A miniszterelnök rosszkedvűen fészkelődött. –
Igen kínos volna bevallani a kenyaiaknak, hogy egy brit állampolgár biokémiai támadást indított
az országuk ellen – és azt se feledjük, hogy a Greenfields kormányzati támogatásban részesül!
Persze nem az én kormányom ítélte meg nekik, de a dolog politikai lecsapódása akkor is
kellemetlen. Minél kevesebbet mondunk, annál jobb. Úgy gondolom, mindenképp magunknak
kell megoldanunk ezt a helyzetet.
– Helyezzünk készültségbe egy SAS-különítményt – javasolta Blackmore.
– Túl sokára érnének Afrikába – vetette ellen Ellis. A miniszterelnökre pillantott, várva az
engedélyt, hogy folytathassa. A miniszterelnök bólintott. – De tudok egy jobb megoldást. A
Királyi Légierőnek van egy Phantom raja a ciprusi Akrotiriben. Már tankolják a gépeket. Fél óra
múlva fel tudnának szállni.
– És milyen parancsot adna nekik? – érdeklődött Blunt.
– A dolog igen egyszerű, Mr. Blunt. Szétbombázzuk az egész búzatáblát. Az ügynökének
köszönhetően ugyanis pontosan tudjuk, hol van.
– Nem gondolja, hogy a bombák csak elvégeznék McCain helyett a munkát? Felvernék a
spórákat a levegőbe. Szétszórnák őket egész Afrikában.
– Mi nem tartunk ettől. A Phantomokat AGM 65 Maverick levegő-föld taktikai rakétákkal
fegyverezzük fel. Azokkal tűpontosan eltalálják a célt. Minden gép hat rakétát visz. Minden
rakétában harminckilenc kilogramm robbanóanyag van. Úgy informáltak minket, hogy 99,5
százalékos valószínűséggel minden egyes spóra el fog égni a tűzben.
– Tehát fél százaléknyi esély van rá, hogy nem – hangsúlyozta Blunt.
– És mi lenne Alexszel? – kérdezte Mrs. Jones. – Alighanem a környéken van. Ellene is
rakétatámadást fogunk indítani?
– Nem hiszem, hogy volna választásunk. – Ellis lepöccintett egy porszemet a nyakkendőjéről. –
Ezen kívül nem bizonyítja semmi, hogy a célterületen tartózkodik.
– És ha mégis ott van?
– Nyilván egyetértenek velem abban, hogy nem lehetünk tekintettel egyetlen emberre, mikor
ezrek életét kell megmentenünk.
Rövid csönd. A miniszterelnök szemlátomást nagyon kényelmetlenül érezte magát. Aztán mégis
újra megszólalt.
– Úgy vélem, egyhangú döntésre jutottunk, Mr. Blunt.
– Arra jutottak – dörmögte Blunt.
– Mielőtt elmennek, lenne még egy kérdésem. Szám szerint hány tizenhat évesnél fiatalabb
ügynököt foglalkoztatnak?
– Egyet – felelte Blunt. – Alex az egyetlen.
– Ezt örömmel hallom. – A miniszterelnök rosszalló arcot vágott.
– Megmondom őszintén, döbbenettel értesültem róla, hogy a brit titkosszolgálat egy kiskorút
alkalmaz. Az aktájából látom, hogy igen eredményes munkát végzett, így kétségtelenül hálásak
lehetünk neki. Ugyanakkor életveszélynek kitenni egy gyereket, akár államérdekből is… nos,
nem hiszem, hogy a közvélemény ezt megértően fogadná. Nézetem szerint súlyosan hibás döntés
volt a beszervezése.
– Ha a Phantomjaik végeznek vele, ez a probléma megoldódik, nemde? – Blunt még ezt is
tárgyilagos higgadtsággal mondta, de Mrs. Jones sosem látta őt ilyen közel járni ahhoz, hogy
kijöjjön a béketűrésből.
– Remélem, erre nem kerül sor, Mr. Blunt. De bárhogy végződjék is ez az ügy, szeretném
leszögezni, hogy a kormányom nem tolerálja gyerekek ilyenfajta veszélyeztetését. Ez volt Alex
utolsó megbízatása. Küldjék vissza őt az iskolába.
A megbeszélés véget ért. Blunt és Mrs. Jones felálltak, elhagyták az irodát, majd az épületet is,
és beültek a várakozó Jaguarba.
– Idióta! – tört ki az indulat Bluntból, mikor a kocsi áthaladt a Downing Streetet lezáró kapun. –
Fél százalékos bizonytalanságról beszél nekem! Beszéltem Redwinggel, és szerinte sokkal
valószínűbb a kudarc. A rakétáktól nem elpusztul a gomba, hanem szétszóródik – gyorsabban és
nagyobb területen, mint egyébként.
– És Alex? – kérdezte Mrs. Jones.
– Amint beérünk, hívom a KESZ-t. De az ő emberük is elnémult. Senki nem tudja, mi a helyzet
Kenyában. – Blunt kinézett az ablakon. A kocsi már a Whitehallon haladt. – Úgy tűnik, Alex
Ridernek ezt a problémát is egyedül kell megoldania.
– Ezt hol találtátok?
Desmond McCain egy összecsukható asztal mellett ült a számára berendezett sátorban. A sátor
hasonló volt Alexéhez, de nem volt
benne ágy, és a vászonralakat azoknak az irodaházaknak a fotói díszítették, amelyeket McCain
építtetett a londoni East Enden. A ventillátor maximális sebességgel forgott, de a forró levegő így
is csak lustán lengett a sátorban. McCain fején verejtékcseppek ültek, s a kabátján sötét foltokban
átütött az izzadság.
Egy bőrcipőt tartott a kezében, amit első pillantásra felismert. Mikor legutóbb látta, a cipő Myra
Bennett lábán volt. Ahogy tulajdonképpen még most is: a boka fölött leharapott lábfej még benne
volt.
– A folyóparton hevert, uram.
Njenga kis terpeszben, hátratett kézzel állt McCain előtt. O volt a tucatnyi őr vezetője, s a
többiekkel ellentétben folyékonyan beszélt angolul, mert Nairobiban járt iskolába.
McCain vetett még egy búcsúpillantást arra, ami menyasszonyából megmaradt. Egy könnycsepp
kibújt a szeméből és legördült az arcán. Gyorsan letörölte a keze fejével.
Az asztalon feküdt még egy piszkos rongy is, Alex ingének egy darabja. McCain tekintete most
arra siklott.
– Hát ezt?
– Ez is ott volt.
– A folyóparton?
– Ott, uram.
McCain hatalmas kezére fektette a rongyot, és kisimította. Több mint két órája tűnt fel neki,
hogy Myra nem tért vissza, és akkor küldte ki érte az őröket. Ezzel tértek vissza. Milyen váratlan
eseményjöhetett közbe? Mikor otthagyta, Myra a kilátóteraszon állt. Várta, hogy a kölyöknek
elfogyjon az ereje, és leessen. Nem is történhetett másként. Alex Rider nem érhette el Myrát.
Meg se szökhetett. Minden precízen meg volt tervezve. Valami mégis közbejött…
– Ez az ing nem véres – állapította meg McCain. – At akarnak verni minket. A kölyök valahogy
kereket oldott.
Njenga hallgatott. Megtanulta, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik.
– Van némi előnye, de nem járhat messze. Nincs hova mennie. A folyón biztosan nem kelt át,
mert tart a krokodiloktól. Vagyis nem lesz nehéz utolérni. – McCain meghozta döntését. – Vidd
el az embereket – az összesét –, és menjetek utána. Lehetőleg élve hozzátok vissza. Szeretnék
saját kezűleg pontot tenni ennek az ügynek a végére. De ha attól tartasz, hogy megszökhet,
öljétek meg, és hozzátok el a fejét. Bizonyságot akarok, hogy meghalt. Megértetted?
– Igen, uram. – Njengát szemlátomást nem izgatta, hogy le kell fejeznie egy tizennégy éves
gyereket. Kizárólag az a pénz érdekelte, ami a hónap végén üti a markát.
– Induljatok, és ne gyertek vissza, amíg el nem végeztétek a munkát.
Néhány perc múlva útnak indult a tizenkét, lándzsával, késsel és machetével felfegyverzett férfi.
Hatnak közülük puskája is volt. Njenga vállán egy Zeiss Conquest távcsővel felszerelt német
Sauer 202-es vadászpuska lógott. Kétszáz méterről ki tudta lőni vele egy antilop szemét. Sokszor
meg is tette már.
Rátaláltak a nyomokra a folyónál. Az egyik csapás a bozótba vezetett, de a nyomok vissza is
tértek onnan. A másik, a frissebb észak felé indult. Azt választották. Alex Rider jóval előttük járt,
ők viszont kikuju harcosok voltak: magasabbak, erősebbek és gyorsabbak a fiúnál. És ismerték a
terepet.
Fegyelmezett tempóban, kocogva indultak el a nyomon. Tudták, hogy egykettőre utolérik a
gyereket.
A Szimba-gát

A kámforfán gubbasztó madarak egyértelműen keselyűk voltak. Hosszú nyak, kopasz fej,
lusta mozdulatlanság. Volt vagy tíz belőlük, elszórtan ültek az ágakon, fekete foltok a délutáni
égkék tengerén. Alex azon tűnődött, őrá várnak-e. Nagyon úgy festett.
Fogalma sem volt, mióta gyalogol, de érezte, hogy nem bírja már sokáig. Szomjazott,
kimerült, a karját karmolások borították, az arcát égette az afrikai nap. Az iskolai holminál
keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb viseletet erre a terepre. A szürke műszálas nadrág
magába gyűjtötte a meleget, és már két hasra esést köszönhetett a városi cipő sima talpának.
Mindkét alkalommal fáradtan figyelmeztette rá magát, hogy bombát visz a hátán. Nem mintha
különben elfelejthette volna – a súlyos zsák, a vállába vágó szíjak folyamatosan emlékeztették rá.
Hát igen, ha a bomba felrobban, a keselyűk megkapják az uzsonnájukat, méghozzá falatnyi
darabkákban szervírozva.
 Az út elején még azt hitte, könnyű dolga lesz. Elvégre egyszer már oda-vissza átrepült a
terület fölött, és látta, merre kell mennie. Csakhogy a táj szemmagasságból nézve egészen
másképp festett. A hirtelen kiugró, meredek oldalú dombok, a sűrű növényzet, a tüskés
bozótosok, amelyeket csak kikerülni lehetett… mindezek ártatlan tájképpé lapultak a Piper Cub
szárnyai alatt. Most viszont a vadon volt az úr. Elnyelte őt magát, a gátat, a villanyoszlopokat, de
még az utat is.
Csak a térképre és saját irányérzékére hagyatkozhatott. Eleinte arra figyelt, hogy a folyó
jobbra legyen tőle, biztonságos távolságban – elég közel ahhoz, hogy lássa a vizet a fák ágai
között, de ne olyan közel, hogy a folyó veszedelmes lakói felfigyeljenek rá. Ettől félt a legjobban.
Egy vadászterület kellős közepén kószál fegyvertelenül – nem terepjáróban furikázik, mint a
turisták. Mikor elindult, kora délután volt, és a vadállatok többsége aludt. De a nap most már
veszített erejéből, ami azt ígérte, hogy a vadon lakói hamarosan felébrednek, és hozzálátnak
legfontosabb tevékenységükhöz: eleség után néznek. Vajon prédának tekintik-e őt? Elképzelte,
ahogy testének illata felhőként szétterjed a bozótban. Lehet, hogy máris láthatatlan szemek
figyelik, nézik, merre megy, méregetik a távolságot. Látott már itt elefántokat, majmokat és –
igen közelről – krokodilokat. Milyen szörnyeteg lép ki a következő fa mögül, ha nincs
szerencséje? Élhetnek itt oroszlánok vagy gepárdok is. Megfordult a fejében, hogy magához
veszi a Dragunovot, meg az is, hogy átkutatja Rahim zsebeit, hátha talál egy pisztolyt – de végül
nem tette. Arra gondolt, hogy Rahimnak szüksége lesz a fegyvereire, miután magához tért. Most
már bánta, hogy ilyen nagylelkű volt.
Hét-nyolcszáz méter megtétele után elkanyarodott a folyótól, és abba az irányba fordult,
amerre a gátat sejtette. Akkor kezdődött az út neheze. A térképen nem látszott, hogy milyen
meredek kaptató vár itt rá, habár magától is kitalálhatta volna. Rahim elmondta, hogy a tó vize
két hidroelektromos turbinát hajt meg. Márpedig a víz mindig lefelé folyik, logikus volt hát, hogy
az ő útja felfelé vezet majd.
A tűző napon a nehéz hátizsákkal domboldalon kaptatni embert próbáló feladat volt. Az
afrikai táj pedig végtelennek tűnt. Alex tudta, hogy összesen csak öt kilométert kell megtennie, de
itt valahogy megnyúltak a távolságok – még a következő fát vagy bokrot is mindig túl lassan, túl
sok lépéssel érte el. A tetejébe mióta eltávolodott a folyótól, a tájékozódási képességét is
elvesztette. Már bánta, hogy nem hozta magával Rahim iránytűjét. Túl tompák voltak a színek: a
sápadt zöldek és barnák, a halvány sárga és narancsszínű csíkok. Ebben a tájban még egy
elefántcsordát is el lehetett volna rejteni. A szem nem tudott mire fókuszálni, a tekintet nem talált
kapaszkodót. Nem voltak itt se emberek, se házak, és főként nem volt semmi, ami akár csak
emlékeztetett volna útra vagy ösvényre. Ilyen lehetett a világ réges-régen, mielőtt az ember
elkezdte a maga igényei szerint átalakítani. Alex betolakodónak érezte itt magát – eltévedt,
elveszett idegennek.
Csak abban bízhatott, hogy amíg felfelé halad, jó irányba megy. Megállt, és elővette
Rahim vizes palackját. Eddig háromszor ivott belőle, és mindig csak egy-két kortyot, most mégis
azt látta, hogy az üveg már szinte üres. Kiitta a maradékot, és a bozótba dobta a palackot. Majd
az őrök felszedik. Mert közelednek, ebben biztos volt.
Hirtelen szétnyílt előtte a bozót, mire dermedten megállt. Valamilyen állat mozgott a
magas fűben – alacsony volt, sötét színű – és felé közeledett. Egy pillanatig ugyanazt a
leküzdhetetlen rettegést érezte, amit McCain korábban a krokodilokkal váltott ki benne. Ha ez
egy oroszlán, mindennek vége. De fellélegezhetett. Az állat egy varacskos disznó volt. Apró,
sunyi szemét Alexra szegezte, és szimatolt felkunkorodó ormányával. Alex tudta, hogy azt a
kérdést latolgatja, amit nap, mint nap többször is fel kell tennie magának. Ennivaló vagy sem?
Aztán döntött. Ez a valami túl nagy, és valószínűleg nincs is jó íze. Megfordult hát, és eltűnt arra,
amerről jött.
Alex hátranézett. Mennyi lehet az idő? Nyugat felé hegygerinc nyúlt el a távolban; lebegő
szürke selyemcsíknak tűnt a forró levegő függönye mögött. A lemenő nap közeledett hozzá, és a
kék égen már kirajzolódott a hold. A nappal és az éjszaka randevúja. Alex koszos kezével
megtörölte az arcát. Egy moszkitó zümmögött a füle mellett. Vajon Rahim felébredt már? És mit
fog csinálni egyedül, a bomba nélkül?
Valami mozdult a távolban. Alex először azt hitte, csak képzelődik, de aztán megint látta.
Megint egy állat? Nem. Tucatnyi ember közeledett felé. Még legalább nyolcszáz méterre voltak
tőle, annak az emelkedőnek az aljában, amin felfelé kapaszkodott. Egymás mellett lépkedtek
széles, laza sorban, s már kivehető volt barna fejük, terepszínű ruhájuk és a fegyverek a kezükben
meg a vállukon. Alex jól tudta, kik ők. Azt is tudta, hogy ha ő látja üldözőit, azok is meglátták őt.
Ha most megállna, szűk negyed óra alatt utolérnék.
Összeszedte magát, és futásnak eredt. Jobbra sűrű facsoportot látott, azt célozta meg. Arra
gondolt, talán el tud rejtőzni a törzsek és ágak szövevényében. Ugyanakkor tudta, hogy ez hiú
remény. McCain emberei végig követték a nyomát: úgy olvasnak minden elhajlott fűszálból és
lehullott levélből, mintha villogó lámpa mutatná nekik az utat. Most minden a tempón múlik.
Eléri-e a gátat, mielőtt elfogy az előnye? Fel tudja-e robbantani a bombát? A vége mindenképp az
lesz, hogy elfogják és megölik. De legalább abban a tudatban haljon meg, hogy legyőzte
McCaint.
Az erdős rész ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött. A túloldalán mező nyúlt el,
és Alex itt végre megpillantotta az első emberkéz alkotta tárgyat: egy alacsony fakerítés
maradványait. Átugrott rajta és továbbfutott, de immár másfajta növények között. Búza vette
körül! Hihetetlennek tűnt, de megtalálta McCain búzatábláját. Tehát elöl, valahol ott van a gát.
Még nem látta, de tudta, hogy ott van. Csak tovább kell mennie egyenesen előre, és el fogja érni.
Szaladt a búzamezőn át. A növények csapkodták, csiklandozták a bokáját és a kezét.
Mintha sekélyvizű, sárga tengerben gázolt volna. Hirtelen rémület szállta meg: mi van, ha a
spórák már elvégezték munkájukat, és a búza átváltozott? Ha úgy van, méregtengerbe szaladt
bele. Minden egyes kalász a halált jelentheti számára. Tele lehet ricinnel még a levegő is, amit
beszív. Összeszorította ajkát, és magasra emelte a kezét. Hogy lehetett képes rá McCain, hogy
egy ilyen természetes és gyönyörű dolgot, mint egy búzamező, halált hozó veszedelemmé
változtasson?
Hátranézett a válla fölött. Üldözői nem voltak sehol. Talán jó is volt, hogy meglátta őket a
domboldalról, mert azóta sokkal gyorsabban és elszántabban haladt a cél felé. Jobbra
megpillantotta a repülőről látott villanypóznát vagy egy másik, ahhoz hasonlót. Négy vagy öt
méter magas, egyszerű faoszlop volt, és még mintegy négyszáz méter választotta el tőle.
Egyenesen arra vette az irányt. A vezeték mentén eljut a turbinákhoz, azoknak pedig a gát alatt
kell lenniük. Próbálta felidézni, hogy melyik oldalon látta az utat. Azon érne a leggyorsabban
célba. Mi van, ha Njenga a Land Roverrel indult az üldözésére? Nem. Akkor már rég meghallotta
volna a motor hangját.
A búzakalászok ropogtak a talpa alatt, ahogy gazoltában letaposta őket. Tetszett neki ez a
hang. Minél többet el akart taposni, ugyanakkor alig várta, hogy kiérjen a táblából. A két sziklafal
közé szorított búzamező még mindig végtelenül hosszúnak tűnt.
Hol marad a gát? Már látnia kellene. Aztán egyszerre kiért a búzából – olyan hirtelen,
hogy úgy érezte, mintha egy másik világba zuhant volna át. És megtalálta az utat! Ott állt rajta,
ott volt a talpa alatt! Vajon mennyit kell még gyalogolnia? Mennyit képes még gyalogolni?
Hátranézett. Még mindig nem látta üldözőit, de tudta, hogy a búzamezővel nem lesz gondjuk, sőt:
olyan, mintha autósztrádát épített volna a nyomolvasóknak. Legalábbis tartania kellett a tempóját,
mert az őrök biztosan megkétszerezték az övéket.
Az út egykor aszfaltozott volt, de immár több volt rajta a kátyú, mint a szilárd burkolat, s
a számtalan lyukban megtelepedett a fű. Alex autókerék- és patanyomokat is felfedezett, s ebből
arra következtetett, hogy a vízierőművet karbantartó technikusokon kívül a búzát elvető és learató
földművesek is erre közlekednek. Az úton könnyebb volt futnia, de továbbra is meg kellett
szenvednie az emelkedő tereppel, és a szája is nagyon kiszáradt már. Ellenállt a kísértésnek, és
nem állt meg hátranézni. Nem volt vesztegetni való ideje. Lábizmai azonban egyre közelebb
álltak a begörcsöléshez, és a háta bizsergett a gondolattól, hogy bármikor egy kés vagy egy golyó
fúródhat belé.
Aztán az út egyszerre éles kanyart vett, és Alex szemben találta magát a Szimba-gáttal.
Bizarr és nem ide való. Ez volt az első benyomása az építményről. Úgy érezte, nincs
keresnivalója ennek a hatalmas, szürke falnak az érintetlen táj kellős közepén. Ugyanakkor a gát
a maga nemében szép volt. Hatalmas, mégis kecses ívet formálva kötötte össze a völgy két
oldalát, s a napszítta beton már színében sem ütött el a szikláktól, amelyek körülvették. De így is
sebet ütött a vidéken – kicsit arra emlékeztette Alexet, ami McCain arcával történt: kettévágta a
tájat, és a felek nem illeszkedtek többé egymáshoz.
Alex zihálva megállt. Dőlt róla a víz, és rettenetesen szomjas volt. Átkozta magát, hogy
nem osztotta be előrelátóbban a vízkészletét.
A gát alatt, ahol állt, szétmorzsolódott betonkupacok és a gát építésekor kirobbantott
sziklatömbök darabjai borították a talajt. A tó nem látszott innen – az harminc méterrel
magasabban és persze a gát túloldalán volt. A betonfalba hatalmas réseket építettek, s azokat
fémkapuk vágták ketté, úgyhogy óriási levélbedobó nyílásokhoz hasonlítottak. A kapukat nyilván
emelni és ereszteni lehetett a vízátfolyás szabályozása végett. Alex megpróbálta elképzelni,
mekkora nyomást kell a gátfalnak kiállnia, hogy a tómederben tartsa a sok százezer tonnányi
vizet. Ha valaki valahol – talán Nairobiban – megnyom egy gombot, kinyílik egy zsilip, és a
vízből néhány millió liternyi rejtett csövek során át lezúdul a turbinákhoz, amelyek átveszik, és
elektromos árammá alakítják energiája egy részét, mielőtt továbbhaladna, hogy megöntözze a
gabonaföldet.
Alex hirtelen nagyon kicsinek érezte a bombát a hátizsákjában.
Az út a gát tövébe vezetett, s ahogy Alex megtette az utolsó métereket, a betonfal lépésről
lépésre hatalmasabbnak tűnt. Almában se hitte volna, hogy ilyen irdatlan és bonyolult építmény
ez. A fal két irányban ívelt: C betűt formázva körülölelte őt, de a feje fölé is kihajolt, mintegy
elhúzódva a tó vizétől. Hogy is határozta meg Rahim? „Kettős görbületű íves gát”. Most, hogy
saját szemével látta a betonfalat, már jobban értette, mire utalnak a jelzők.
A gáttól jobbra és balra egy-egy eresztő csúszda futott le a hegyoldalon. Ezek lényegében
kanyargós utak voltak, de olyan meredekek, hogy egyetlen jármű sem tudott volna felhajtani
rajtuk. Alex sejtette, mire szolgálnak: ha heves esőzések miatt áradás fenyeget, azokon lehetett a
fölös vízmennyiséget leereszteni a völgybe. A csúszdák mellé egy-egy betonlépcsőt építettek.
Aki felkapaszkodott a körülbelül száz lépcsőfokon, felért a hegytetőre. Más úton nem is lehetett
feljutni – azaz hogy volt még egy vaslétra is, ami magán a gátfalon futott fel. Ez két, egymás
fölött elhelyezkedő karbantartó terasz mellett haladt el, és egészen a gát pereméig nyúlt. Keskeny
volt és rozsdás, de azért is nehéz és veszélyes lehetett felkapaszkodni rajta, mert nem függőleges
volt, hanem odafent a gátfal ívét követve kifelé hajlott.
Alex, miután megfigyelte mindezt, vizsgálgatni kezdett egy kisebb építményt, ami a gátfal előtt
állt. Az leginkább második világháborús géppuskás kiserődhöz hasonlított: betonfalú bunker volt,
három rácsos ablakkal. Két vastag acél csőcsonk állt ki belőle – ezek ágyúcsövek módjára
meredtek Alex felé, de nyílásukat fedőlap zárta, így egyszersmind túlméretezett ipari
olajoshordóra is emlékeztettek. A gáttal hidraulikus acélkarok kötötték össze őket, amelyeket
vékonyabb csövek, kábelek és csapok szövevénye vett körül. Alattuk foltos volt a beton, friss
nedvesség nyomait mutatva.
Alex tudta, hogy a csövek csak ahhoz a két zsiliphez tartozhatnak, amelyekről Rahim beszélt.
Megtalálta hát, amit keresett. Még egyszer hátrapillantott a válla fölött, aztán futva megindult a
bunker felé. Úgy becsülte, hogy legfeljebb öt perce van a bomba elhelyezésére, aztán befutnak
McCain emberei. Már futtában levette a hátizsákot, és kinyitotta. A bunker betonfalán talált egy
nyílást, amin át bejutott a további csöveket és gépezeteket rejtő belső térbe. Amíg
idebent van, nem láthatják meg üldözői. A gát előtti, sziklatörmelékkel borított részen biztosan
nem hagyott felismerhető nyomot. Ha szerencséje van, a kikujuk csak akkor találnak rá, mikor
már elvégezte a dolgát.
A kezében tartotta a bombát. Beállítani és élesíteni pofonegyszerű volt. A terrorizmust pontosan
ez teszi félelmetessé: hogy ilyen egyszerű eszközökkel dolgozhat. Az óra számlapját védő
üvegablak nyitható volt, és Alex az egyetlen mutatót annyi percre állíthatta be, amennyire akarta
– egy és hatvan között. Gyors fejszámolást végzett: körülbelül két perc alatt fel tud szaladni a
lépcsőn a gát tetejére. Odafent biztonságban lesz, nem kerül a kiömlő víz útjába. De mi legyen a
kikujukkal?
Hirtelen támadt egy ötlete. A vizet fegyverként használhatja! Az őrök a völgyben jönnek felfelé.
Ha a zsilip felrobban, mielőtt ideérnek, jó esély van rá, hogy elsodorja őket a lezúduló áradat.
Úgy persze neki is kevesebb ideje lesz a menekülésre, ha valami feltartóztatja, de egymillió liter
vízbe belefulladni mégis csak jobb, mint lándzsaheggyel a hasában kiszenvedni.
Alex a négyes számig tolta az óramutatót, aztán átkattintotta a két kapcsolót. Kigyulladt egy zöld
lámpácska, és az óra ketyegni kezdett. A kocka el volt vetve. Alex körülnézett a bunkerben.
Mindegy volt, melyik zsilipet választja. A betonfalakkal körülzárt térben a robbanás – kis
szerencsével – akár mindkettőt megrepeszthette. Óvatosan benyomta a bombát az egyik cső teteje
és a mennyezet közötti résbe. Most már nincs más hátra, mint minél gyorsabban minél
messzebbre szaladni onnan.
A nyíláson át kibújt a bunkerből, körülnézett – és megdermedt. Az úton három kikuju közeledett
felé. Alig ötven méterre voltak, és olyan ádáz képpel bámulták a gátat, mintha az szándékosan
állná útjukat. Azonnal meglátták őt. Az egyik kiáltott. A második felé hajította lándzsáját, de a
dobás rövidre sikeredett. Úgy tűnt, egyiküknél sincs puska.
Alex futásnak eredt. A közelebbi csúszda felé vette az irányt, de már félútról megpillantotta a
lépcső tetején McCain egy másik emberét, aki lefelé mutatott és kiabált. Alex most már tudta, mi
történhetett. A kikujuk megérkeztek a gáthoz, és – ahogy remélte
– elvesztették a nyomát. Ezért aztán szétváltak, és most egyszerre közelítettek felé minden
irányból.
Alaposan elszámította magát.
Csak három és fél perce maradt a robbanásig. A bunkerbe nem mehet vissza, hogy átállítsa az
időzítőt – azzal csapdába zárná önmagát, és még el is árulná, miben mesterkedik. Nagyon
gyorsan el kellett indulnia valamerre – ha lehet, felfelé. Ha itt marad, vagy a robbanás öli meg,
vagy belefullad a kiömlő vízbe. A jobb oldali lépcső tetején egy kikuju várja. A bal oldali felé
pillantott. Egy másik őr már elindult rajta lefelé. Azok hárman pedig, akiket először látott meg,
futva közeledtek.
Csak a létra maradt.
Alex megmarkolta rozsdás vasat, és mászni kezdett felfelé.
A harmadik nap
 Az F-4 Phantom II vadászokat helyi idő szerint pontban 4:45-kor emelték fel a
kifutópályáról Rolls-Royce Spey hajtóműveik. A három gépből álló raj tizenkétezer méteres
percenkénti sebességgel fúrta be magát a felhők közé, és tizennyolc kilométer magasságban
fejezte be az emelkedést. Ott klasszikus nyíl alakzatot vettek fel, majd délnek fordultak, Afrika
irányába. Mindegyik gép hat rakétát vitt a szárnya alatt, s pilótáik biztosra vették, hogy ekkora
tűzerővel olyan lángtengerré tudják változtatni McCain búzatábláját, amiben egyetlen árva
mikrobának sincs esélye a túlélésre.
Igaz, volt rá némi esély, hogy a becsapódás okozta légmozgás még a robbanás előtt a
levegő bejuttat néhány gombaspórát, amelyek aztán egy másik területen végzik el halálos
munkájukat. A brit politika azonban, hagyományaihoz híven, meghozta a maga markáns
döntését, tudván, hogy ha az helytelennek bizonyul, a tények finom kozmetikázásával ki lehet
majd mutatni, hogy más döntés nem is lett volna elképzelhető. Nem mintha a polgárok valaha is
értesülnének a történtekről. A három Phantom-pilóta parancsa szigorúan titkos volt. Az
útvonaltervüket nem dokumentálták. Hivatalosan fel sem szálltak.
És mikor a gépek az Indiai-óceán felől nyugatnak tartva berepültek a kenyai légtérbe, a
nairobi légi irányítók rádiós tudakozódására nem érkezett válasz. Utólag közlik majd velük, hogy
a Phantomok egy gyakorlat során tévedésből letértek kijelölt útvonalukról. Akkor majd
bocsánatot is kérnek a kenyai kormánytól. De most szigorú rádiócsend volt életben.
A Phantomok Northrop Grumman célazonosító rendszerrel voltak felszerelve, ami a
balszárnyon elhelyezett kamerából és a pilótafülkében található radarból állt. Az idő tájt, amikor
Alex megtette az első lépéseket a Szimba-gát létráján, a vadászgépek ereszkedni kezdtek, és
kétezer kilométer per óra alá csökkentett sebességgel közeledtek a Hasadékvölgy felé. A pilóták
tűzkészültségbe helyezték magukat. Felderítő átrepülésre nem volt szükség, a koordinátákat előre
betáplálták. Úgy döntöttek, amint meglátják a célt, tüzet nyitnak.
Alex félúton járt a létrán, már nem sok választotta el az első karbantartó terasztól. Minden
méterért keményen meg kellett dolgoznia. A gátfal függőleges íve miatt enyhén hanyatt dőlve
mászott, így lépésről lépésre érezte, hogy a gravitáció elhúzza a létráról. A nap égette a karját és a
tarkóját. De összeszorította a fogát és nem állt meg, mert tudta, hogy ott ketyeg a bunkerben a
bomba, amit ő maga kapcsolt be. Bár több időt hagyott volna magának! Ha a robbanás
bekövetkezik, mielőtt felér a gát peremére, a létra nagy valószínűséggel leszakad, és a mélybe
zuhan – vele együtt.
Átfogott a következő fokra, aztán lenézett. A lenti három őr közül kettő – ilyen magasról
csak játék figuráknak tűntek – a gátfal alja felé futott. A harmadik hátra maradt. Nem úgy tűnt,
mintha bármelyikük is fel akarna mászni utána a létrán. Miért nem követik? Alex felfelé
pillantott, és megkapta a választ. Nem volt rá szükség, hogy üldözőbe vegyék. A gát peremén is
volt egy kikuju, aki most már lefelé ereszkedett a létrán.
Nincs menekvés. Alex azzal vigasztalta magát, hogy a bomba, amiről rajta kívül senki
nem tud, körülbelül két és fél perc múlva felrobban, utána lezúdul az ár, és a búza az egész
völggyel együtt víz alá kerül. Elmondhatja majd, hogy beteljesítette küldetését – azaz
elmondhatná, ha még élne, akkor. Vajon kiderül-e valaha, mi történt a gátnál? Rahim talán
jelentést tesz róla, ha sikerül hazatérnie. Harcolt és meghalt azért, amiben hitt. Alex maga előtt
látta a medálra írt szavakat. Jack viselni fogja majd a kitüntetést a temetésén.
De amíg él, nincs oka rá, hogy feladja a játszmát. Visszafordulni értelmetlen lett volna.
Látta, hogy a harmadik kikuju megcélozza őt a lándzsájával. Ezért maradt hát távolabb a
gátfaltól. Na, majd meglepődik, mikor a zsilipek felrobbannak. Megtudja, mit érez a pók a
lefolyóban. Alex átfogott a következő fokra, és felhúzta magát. Most is úgy érezte, mintha az íves
fal mágnes módjára taszítaná.
Az ereszkedő kikuju egyre közeledett, s Alex most már felismerte: Njenga volt az.
McCain hadnagya megérkezett a felső teraszra, és leakasztotta a válláról vadászpuskáját, hogy
célba vegye Alexet. Azonban rá kellett jönnie, hogy ő is követett el hibákat. Az elsőt akkor,
mikor a gáthoz közeledve megparancsolta emberinek, hogy szóródjanak szét. Megzavarta őt a
sok betonrámpa és lépcső, a melléképítmények, a megannyi tartály és cső. Abból indult ki, hogy
Alex megpróbált elbújni, ezért arra utasította az embereit, hogy oszoljanak szét, és kutassák fel.
A másik hiba az volt, hogy túlkésőn vette észre a fiút. A gát íve miatt onnan, ahol állt,
nem tudta célba venni őt. Amíg a fiú alatta marad, fedezékben van. De akkor miért mászik még?
Már elhagyta az alsó teraszt, és nekivágott a kettejüket elválasztó utolsó létraszakasznak.
Njenga átgondolta az új helyzetet, és döntött. A puskára nem lesz szükség. Letette hát a
fegyvert, és elővette helyette a machetét. Az arcán sötét mosoly suhant át. Rá fog jönni a kölyök,
milyen nehéz levágott kézzel létrát mászni.
Njenga várt. A fiú közeledett felé.
Alex tudta, hogy túl kockázatos volna még tovább másznia. Njenga machetéje már a feje fölött
lengett. Még néhány létrafok és a kikuju eléri őt. Meg kell várnia a robbanást, mert az talán
előnyösebb helyzetbe hozza. Csak ebben reménykedhetett.
A lenti kikuju elhajította lándzsáját. A fekete tű ádáz fémhegye megcsillant a napfényben, Alex
látta a szeme sarkából. A férfi, aki eldobta, fantasztikusan erős lehetett, hisz legalább húsz méter
volt kettejük között. De már látszott, hogy a lándzsa elvéti célját, és Alex mellett fog a
betonfalnak ütközni.
Alex az utolsó pillanatban fél kezével elengedte a létrát, felsőtestével kifordult a mélység fölé, és
röptében elkapta a lándzsát. Azután minden erejét a vállába gyűjtve visszafordult a létra irányába,
és ugyanazzal a lendülettel felfelé lökte magát. A lándzsát a nyél legvégénél fogta, s a kovácsolt
fémhegy belefúródott Njenga lábszárába. A férfi felordított, és megtántorodott.
Egy másodperccel később felrobbant a bomba.
Alex túl volt a gátfal magasságának felén, amikor a létra megrándult. Egészen biztosan lezuhant
volna, ha nem számít a lökéshullámra. De számított rá és felkészült: mindkét karját és lábát
beakasztotta a létrába. Érezte, hogy egy rántás eltávolítja a betonfaltól, és felkiáltott, mert háta és
válla egy ég felé szökő tűzgomolyag perzselő forróságát jelezte az agyának. De még mindig ott
csimpaszkodott a vason. A létra nem zuhant le, és le sem tudta rázni őt magáról.
Njenga nem volt ilyen szerencsés. Fájó sebével amúgy is bizonytalanul állt a lábán, a
robbanástól pedig végképp elveszítette egyensúlyát, és lebucskázott a teraszról. Lassan forgott a
levegőben, mielőtt halálra zúzta magát a sziklatörmeléken.
A következő pillanatban pedig eltűnt. Alex tökéletesen helyezte el a bombát: az darabokra törte
az alsó leeresztőt, és a másik zsilipet is megrepesztette. Az ezt követő jelenség olyan volt, mintha
egyidejűleg kinyitották volna a világ két legnagyobb csapját. Nem kizúdult a víz, hanem
kirobbant, de olyan erővel, hogy úgy tűnt, leborotválja az egész környéket – elsöpörte a
szikladarabokat, a növényeket és persze a három kikujut is, akik vesztükre az útjában álltak. Ők
egy szempillantás alatt odalettek, a dühöngő fehér orkán lecsapott rájuk, és a másvilágra röpítette
őket.
Lehetetlen volt megmondani, hány ezer liter víz szabadult ki odalent másodpercenként. A víz
nem is víznek tűnt, inkább füstnek vagy gőznek – csak keményebb volt annál. Egy öles fa úgy
dőlt ki Alex szeme láttára, mintha gyenge virágszál volna, s egy sziklatömb megpöckölt
borsószemként gördült félre. Közben a tomboló szörnyeteg felfelé is kinyújtotta fehér karmait.
Alex záporozó vízcseppeket érzett a lábszárán, s mikor lenézett, riadtan látta, hogy a létra egész
alsó része leszakadt, csupán néhány foknyi lóg még belőle a lába alatt. Rádöbbent, hogy ha még
egy percig a helyén marad, őt is lerántja az örvény.
Tovább kellett másznia. A víz iszonyatos robaja szinte megsikerítette, s felrémlett előtte a gát
mögötti hatalmas tó képe. Vajon meddig tud még ellenállni az íves fal a nyomásnak? A tó, ez az
irdatlan szörnyeteg most kóstolót kapott a szabadságból. Lehet, hogy nem éri be ennyivel, és még
többet fog követelni.
Alex csuromvizes volt, hólyagosra égett a bőre, és erejének utolsó vésztartalékát fogyasztotta.
Valahogy felvergődte magát a teraszra, amelyről Njenga lezuhant, aztán nekiindult a gát tetejére
vezető utolsó létraszakasznak. Már nem mert hátranézni, elég volt neki, amit hallott. McCain
jutott az eszébe. Tudta, mihez hasonlítaná az ál-tiszteletes ezt az iszonyatos, szűnni nem akaró
robajlást. Azt mondaná, ez a teremtés harmadik napjának, annak a napnak a hangja, amikor Isten
megalkotta a tengereket. Alex azt is tudta,
hogy a folyam, amit útnak indított, nemsokára elönti a búzatáblát. Víz alá kerül minden kalász és
minden spóra, az utolsó szemig. A vágtató ár talán a Szimba parti Tábort is eléri, azt is
elpusztítja. Jólesett elképzelnie, amint McCaint elnyeli a köveket görgető, fákat elsodró, sáros
áradat. Ez a legkevesebb, amit a tiszteletes úr megérdemel.
Felért a létra tetejére, átgördült egy alacsony korlátfal fölött, és egy úton találta magát. Egy
percig úgy maradt, ahogy földet ért; térden állva, csöpögő ruhában, majd felállt s lélegzet után
kapkodva körülnézett.
Az út, amin a búzamező felől érkezett, az egyik vízcsúszdán túl felvezetett a hegyre, és belefutott
a gát felett átnyúló, széles ívű hídba. Ezen a hídon állt most. Körülbelül negyven métert mászott
felfelé. A gát alja, ahol a víz robajlott, mélységes mélyen volt. A másik irányban, a gáton túl a tó
nyújtózkodott a horizont felé simán és mozdulatlanul, mintha nem is tudná, mi zajlik a mélyben.
Alex távoli hegyek, felhők és az ég smaragdzöld képét látta a tó-tükörben.
Megint a másik irányba fordult, és a távolba nézett. Idefentről belátta az egész vidéket, a tágas
síkot, az erdők sötétlő foltjait, s a messzeségben egy gazellacsordát is felfedezett. És látta a
búzamezőt, amit most értek el a víztapogatózó ujjai, amelyek aztán másodpercek alatt karokká
izmosodtak. Még egy perc, és vízben áll az egész tábla. Még öt perc, és örökre eltűnik.
De Alex csapdába esett. A még életben maradt őrök mind a gát tetején álltak, két csoportba
gyűlve a jobb és a bal oldalon. Már meglátták őt, izgatottan kiabáltak, és rá-rá emelték puskáikat.
Bizonyára nem haboztak volna tüzet nyitni, de óvatosnak kellett lenniük. Ha nem céloznak elég
pontosan, könnyen egymást találhatták el.
Elindultak Alex felé, ő pedig nem tehetett mást, mint hogy állt és várt.
Ekkor megremegett a híd. Alex csak a talpán érezte, mint valami bizsergést. Először azt hitte, a
kimerültség teszi, és csak képzelődik, de aztán jött egy újabb remegés, és ez már erősebb volt. Az
egész gátfal megmozdult. Az őrök is érezték a földindulást – megtorpantak és összenéztek,
egymástól várva magyarázatot. Pedig az ok egyértelmű volt.
Repedezni kezdett a gát. Talán a robbanás meglazított valamit ott, ahol a hatalmas építmény
betontömbjei egymáshoz illeszkedtek. Vagy lehetett a szerkezetben egy hajszálrepedés, egy
gyenge pont, ami már régóta várta a pillanatot, amikor az egész monstrum vesztét okozhatja. Hát
most eljött az a pillanat. Alex kis híján elesett, mikor lába alatt megbillent az úttest. Látta, hogy a
gáton rés támad, és víz ömlik ki rajta. A fal egy részen kiszakadt, betondarabok hullottak lassan
bukfencezve a mélybe, hogy aztán elnyelje őket a lenti káosz. Alex tisztában volt vele, hogy
másodperceken belül az egész építmény összeomlik. Már elfutni is késő.
Az őrök rémülten hátráltak. Alex látta elkerekedett szemüket, pániktól eltorzult arcukat. Vele
már egyikük sem törődött. Eldobták fegyvereiket, és rohanni kezdtek visszafelé, arra, ahol még
szilárd és természetes talaj volt a lábuk alatt. Az egyik őr beleszaladt egy másikba, aztán
mindketten elestek, mert a beton úttest felemelkedett és oldalra billent alattuk. Alex hallotta
távoli ordításukat, mikor a gát pereméről a mélybe zuhantak.
Ő maga is csak nehezen tudta megőrizni egyensúlyát. Valami közeledett felé. Mi lehet az? Egy
repülő – de furcsa, kicsi, alig nagyobb egy játékszernél. Aztán felismerte: a Piper Cub volt. A tó
fölött repült, egyenesen a híd felé, de olyan alacsonyan, hogy a kerekei szinte súrolták a vizet.
McCain érkezett meg? Eljött bosszút állni? De aztán meglátta a gép szárnya alól lógó hosszú
kötelet és a műszerek fölé görnyedő barna alakot. Rahim! Tehát magához tért, s mikor látta, hogy
ő nincs sehol, kitalálta, mire készül. Rahim eljött érte. Mondta, hogy tud repülőt vezetni. És arról
is beszélt, hogy le tudja lassítani a gépet ötven kilométer per órára. Ráadásul úgy fordult, hogy
széllel szemben repüljön, mert úgy még jobban csökkenthétté a sebességet. De ezzel el is érte a
határt: ha kicsit is lassabban repül, lezuhant volna.
Lehetetlen. Alex kitalálta, mit tervez Rahim. De tudta, hogy arra ő nem képes.
Újabb kirobbanó beton- és víztömeg. A gát egy része összeomlott, magába roskadt, mint a
kártyavár. Az úttest jobbra-balra billent, s Alex csak nagy nehezen tudott talpon maradni.
A repülő már olyan közeljárt, hogy Alex le tudta olvasni Rahim arcáról, mennyire koncentrálnia
kell, hogy a levegőben tudja tartani a gépet. A kötél vége a vizet csapkodta, kígyózó vonalat
rajzolva a tótükörre. A gép, úgy tűnt, lassan repül, a kötél mégis csak úgy száguldott a vízen.
Nem volt más menekvés. Alex vakon a magasba nyúlt, s érezte, hogy valami a mellkasának és a
nyakának csapódik. A gép olyan közel zúgott el fölötte, hogy a kerekek kis híján a fejét érték. A
kezébe akadt a kötél, megmarkolta, azonnal le is nyúzva a bőrt a tenyeréről. A kötél vége a
derekára tekeredett, s a következő pillanatban olyan kegyetlen rántást érzett, hogy azt hitte,
kettészakad a teste. Éles fájdalom nyilallt a karjába és a gerincébe, s úgy érezte, kiugrott a
helyéből a válla. Másodpercekig az ájulás környékezte.
De a lába a levegőben volt. A kötél húzta felfelé, és már nem látott mást odalent, csak fehér
habot, száguldó vizet és zuhanó betont. Egyre magasabbra emelkedtek. Igazából azt sem tudta,
hogyan kapaszkodik. A kötél valahogy ráhurkolódott a testére. A távolodó föld már a száraz
szavanna képét mutatta.
A háta mögött eközben darabokra hullott a Szimba-gát. A tó megérezte, hogy immár szabad,
nekilódult, és a völgybe zúdította sok százezer köbméternyi vizét. A gátról menekülő őröknek
nem volt esélyük: szörnyethaltak, mielőtt vízbe fulladhattak volna.
Alex pedig csak lógott a távolodó repülőgép alatt.
A víz, amit vérvörösre festett a lemenő nap fénye, duzzadó tengerré gyűlt a völgyben.
A miniszterelnök arcán meg-megrándult egy izom, miközben a telefonon kapott jelentést
hallgatta.
– Igen – mondta. – Igen, teljesen világos. Köszönöm a tájékoztatást.
Letette a telefont.
– Ki volt az? – A szobában ott volt Charles Blackmore, a stratégiai és kommunikációs igazgató
is. Már hét óra tizenöt perc volt, de a Downing Streeten mégjavában folyt a munka. Papírokat
kellett aláírni, be volt tervezve egy telefonbeszélgetés az Egyesült Államok elnökével, nyolckor
pedig koktélpartira várták a londoni olimpiát előkészítő embereket. Ez utóbbi kellemes program
volt, a miniszterelnök örült neki. Szívesen olvasott magáról az újságokban, főleg ha népszerű
ügyek támogatójaként írtak róla.
– A légierő jelentett Ciprusról – válaszolta meg Blackmore kérdését.
– Valami gond van?
– Azt nem mondanám. – A miniszterelnök a homlokát ráncolta.
– Úgy tűnik, időpocsékolás volt a kenyai dologgal foglalkoznunk.
– Valóban?
 – Elindítottunk három Phantomot arra a helyre, a Szimba völgyébe. A pilóták megkapták a
pontos koordinátákat. Szerencsére úgy döntöttek, hogy megnézik a helyet, mielőtt kilövik a
rakétáikat. Bölcs döntés volt.
Blackmore udvariasan érdeklődő arccal várta a folytatást.
– A megadott helyen nem volt búzatábla. De más gabona se – ott ugyanis egy hatalmas tó van. A
gépek berepülték az egész környéket, hátha találnak valamit, de hiába. Úgyhogy vagy az MI6-et
informálták félre, vagy a gyerek, az az Alex Rider találta ki az egészet.
– Miért mesélt volna ilyesmit nekünk?
– Mert gyerek. Biztos feltűnősködni akart. De ebből is látszik, mennyire igazam volt. Majd
emlékeztessen, hogy hívjam fel a vezérkari főnököket. El kell beszélgetnem velük Alan Bluntról.
Ez az ügy nagy kérdőjelet vet fel az ítélőképességével kapcsolatban.
– Egyetértek. – Blackmore köhintett. – És akkor mit csináltak a Phantomok?
– Mit csináltak volna? Visszafordultak és hazarepültek. Ablakon kidobott pénz volt az egész
akció. Komolyan azt gondolom, hogy keresnünk kell valaki mást a Különleges Operációs
Részleg élére.
– A miniszterelnök felállt. – Mennyi időnk van még a partiig?
– Negyvenöt percünk.
– Lehet, hogy átöltözöm. Felveszem az egyik új nyakkendőmet. Mit gondol?
– A kéket esetleg?
– Nem rossz ötlet.
A dosszié, amit Blunt hozott, még mindig az íróasztalon volt. Az első lapra Alex Rider fényképe
volt tűzve. A miniszterelnök most becsukta, és eltette az egyik fiókba. Azután elment átöltözni.
Szerencsétlen leszállás

A reptér egy kisváros szélén feküdt, s külön kis negyed tartozott hozzá, ami élénk színűre
festett házaival és boltjaival a szafari turisták köztes megállóhelyének tűnt. Az egyetlen
kifutópálya mellett fél tucat magánrepülő sorakozott, a másik oldalán pedig takaros vendéglátó
épület állt, ahol az utasok faasztalok mellett, napernyők árnyékában várakozhattak. A környéken
minden csinos és rendezett volt. A gyepszőnyegek és sövények egy angliai kúria mellé is illettek
volna. Odébb, egy tenyérnyi játszótér hintáin és libikókáján szépen öltözött és jól nevelten
csendes gyerekek játszottak. Az idő is csendes és derűs volt, a lemenő nap utolsó sugarai
megfestették a Kenya-hegy hatalmas tömbjét, és ebben a nagy nyugalomban egyenesen
csendháborításnak érződött a zaj, amit egy-egy felpörgő propeller vagy leszálló repülőgép
csapott. Nem tudnák ezek más reptéren intézni a légi közlekedésüket?
Alex Rider mindezt megfigyelte, miközben a Piper Cub a leszállópálya felé ereszkedett.
Elrepültek egy sor faház fölött, amelyeknek a tetejére nagy piros betűkkel a LAIKIPIA szó volt
festve, s Alex valószínűnek tartotta, hogy ez lehet a városka neve. Körülbelül egyórás repülőút
állt mögöttük, amit délkeleti irányba tettek meg. Alex tudta, hogy sokkal messzebb már nem
jutnának el, mert Rahim válla fölött előrenézve jól látta az üzemanyagszint-jelzőt, aminek a
mutatója már néhány perce a nullán állt.
Alex sok kemény dolgot végigcsinált reggel óta, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a
bemászást a Piper hátsó ülésére az aznapi legnagyobb megpróbáltatásként élte meg. Hogy kétezer
méterrel a föld fölött, a százharminc kilométer per órás sebességgel járó viharszerű menetszélben
centiméterről centiméterre felküzdje magát a kötélen – erre csak úgy volt képes, hogy minden
egyebet száműzött a tudatából, és mint egy beprogramozott gép, csak a feladatra összpontosított.
Nem nézett le a mélybe. Nem volt biztos benne, hogy bírná gyomorral. Felfelé sem nézett. Csak
kétségbeesne tőle, ha látná, milyen sokat kell még másznia. Egyszerűen csak kapaszkodott a
kötélbe kézzel-lábbal, azt képzelte, hogy tornaórán van a Brooklandben, nem csapkodja szél az
arcát, nem zúg fölötte repülőgépmotor, és mikor majd felér, udvariasan megtapsolják, aztán
mehet átöltözni és franciaórára.
Az egész mutatvány lehetetlen lett volna, ha a permetezőrepülőnek zárt ülései vannak. De
nem volt útban se ajtó, se ablak, így mikor Alex a kötél tetejére ért, megkapaszkodhatott a géptest
peremében, és be tudta tornázni magát az utas ülésre. Nevetséges testhelyzetben landolt odabent,
arca és válla belefúródott a puha bőrülésbe – de fantasztikusan érezte magát. Végre biztonságban
volt – és egyre messzebb Desmond McCain tiszteletes úrtól, a kikujuktól meg a Szimba-gáttól.
– Oldd el a kötelet! Rahim hátrafordult és ordítva adta ki az utasítást, de még így is elsodorta a
szél a szavait. Alex engedelmeskedett, leoldozta a kötelet a szárny támasztórúdjáról, aztán
elengedte, és utánanézett. A kötelet másodpercek alatt tekergő kis féreggé zsugorította a távolság
– s a látvány emlékeztette rá Alexet, milyen közel állt hozzá, hogy ő is megtapasztalja ezt a
szabadesést. Még mindig nem tudta elhinni, hogy túlélte ezt a napot. Most hátradőlt az ülésen,
becsatolta magát, és a megkönnyebbülés mély sóhaja szakadt fel belőle.
A KESZ-ügynök többször nem szólt hozzá az út során, és Alex hálás volt ezért. A
végsőkig kimerült, s ha elaludni nem is tudott az üvöltő szélben, amennyire lehetett, megpróbált
pihenni, hogy biológiai akkumulátorai töltődni kezdhessenek. Haza akart menni. Félig lecsukott
szemmel nézte a mélyben kúszó tájat, az utak és ösvények szabdalta zöld és barna foltokat, az
apró épületek elszórt csoportjait, melyek a végtelen kenyai tájban normális, nyugodt életet élő
emberekről adtak hírt. A Piper motorja egyenletesen zúgott. Rahim terepszínű zubbonyát viselte,
Alex viszont egy szál pólóban és nadrágban volt, s a hűvösödő alkonyban dideregni kezdett.
Gyorsan közeledett az este.
A nap már rég eltűnt, de a nyugati ég még lágyan izzott, mikor Rahim váratlanul
belekiabált a mikrofonjába: engedélyt kért a leszállásra a laikipiai légi irányítástól. A kis
repülőgép ereszkedés közben úgy billegett, mintha megszédült volna a fáradtságtól. Aztán
egyszerre beszaladt alá a leszállópálya elnyúló betoncsíkja. Néhány zökkenéssel földet értek,
majd a gép lelassult, s végül megállt. Néhány reptéri munkás – nap sárga overalljukon a TROPIC
AIR feliratot viselték – kíváncsian pillantott feléjük. Ritkán láttak errefelé ilyen ósdi repülőt.
Ráadásul ez egy permetezőgép! Közel s távol nem volt semmi permeteznivaló. A vendéglátó
épület előtt üldögélő turisták közül néhányan felálltak, úgy bámulták a beguruló gépet. Ketten a
fényképezőjüket is elővették, és kattintottak párat.
Rahim kikapcsolta a motort – így a propellert már csak a lendület forgatta tovább –, aztán
levette mikrofonos fejhallgatóját, és hátrafordult ültében. Alex igazából nem tudta, mire
számított, de olyan haragra, amit az ügynök arca tükrözött, semmiképp.
– Hogy képzelted ezt?! – fakadt ki Rahim. Még mindig kiabálnia kellett a forgó propeller
zaja miatt, de az arckifejezéséből ítélve ezt tette volna néma csendben is. – Meg is halhattál
volna! És én is meghalhattam volna miattad!
– Rahim… – nyögte Alex. Ki akart mászni végre a gépből. Nem lehetne ezt a vitát egy hideg ital
mellett és egy tányér ételre várva lefolytatni?
Rahimnak azonban egyelőre sehova se volt kedve menni.
– Megáll az eszem! Elloptad a felszerelésemet! Ott hagytál…
– Muszáj volt.
– Nem! Nekem annyi lett volna a dolgom, hogy megöljem McCaint. Semmi több. A
tervével utána is ráértünk volna foglalkozni. Megszegted az instrukcióimat! Van fogalmad
róla, mekkora kárt okoztál? Szerinted hogy fogják ezt a főnökeink megmagyarázni a
kenyaiaknak? Megsemmisítettél egy vízierőművet és egy egész öntözőrendszert!
 – Nyugodtan mondhatják, hogy megmentettük egy csomó embert.
– McCain életben van, és szabad. Megszökött!
– A puskát otthagytam. Miért nem lőtte le?
– Mert utánad kellett mennem. – Rahim ingerülten csóválta a fejét. – Bár hagytam volna, hogy
megegyenek a krokodilok!
Néhány pillanatig hallgattak. A propeller még mindig forgott, de már lassabban.
– Hol vagyunk? – kérdezte Alex. – Miért jöttünk ide?
– Mert tankolnom kell. Ez Laikipia. Téged itt hagylak. Már üzentem, hogy jöjjenek el
érted.
– És maga? –Én megyek a…
Eddig jutott Rahim a mondatban. Alex két dolgot érzékelt: hogy az ügynök hirtelen
félfordulatot tesz, s hogy a levegőt vörös permet tölti be. Szinte ugyanabban a pillanatban
az is tudatosult benne, hogy lövést hallott. A hang irányába kapta a fejét, és Desmond McCaint
pillantotta meg, aki barna vászonzakóban, kezében a Mauser pisztollyal sétált a gép felé. Alex
most megint Rahimra nézett. Az ügynök halott volt. Ültében a műszerfalra borult, és vöröslő lyuk
tátongott a halántékán.
Alex a harag és az undor gejzírét érezte a torkában. Ugyanakkor keserű szomorúság fogta
el. Rahim dühös volt rá, mégis elment érte, és megmentette – harmadszor is. És neki arra se volt
alkalma, hogy ezt megköszönje neki.
A propeller megállt.
McCain a gép szárnya mellé lépett, és Alexre szegezte a Mausert. Hogy került ide ez a
szörnyeteg? Alex még kába volt a sokktól, lassan forgott az agya, de felötlött benne, hogy
McCain talán ugyanazért szállt le a reptéren, amiért Rahim: hogy megtankoljon. Tompán
érzékelte, hogy a közelben tartózkodók – a reptéri dolgozók, a turisták, a gyerekek – fejvesztve
menekülnek. Azt látták, hogy egyszer csak felbukkan a semmiből egy botladozó óriás, akinek
ezüst feszület van a fülében, és minden látható ok nélkül gyilkosságot követ el. Azt kellett
hinniük, hogy ez az ember megőrült. Talán nem is tévedtek. McCain úgy viselkedett, mint aki
nem tudja, hol van – vagy nem érdekli. Meglátta Alexet, és odament hozzá, hogy leszámoljon
vele. Minden más hidegen hagyta.
– Szállj ki a gépből! – szólt McCain. Higgadtan beszélt, de a szeme fehérjét vöröslő erek szőtték
át, ködös volt a tekintete, és az arcán megfeszült a bőr. Kissé remegett is, amit igyekezett
leküzdeni, de a fegyvercső elárulta.
Alex nem mozdult.
– Mit akar tőlem, Mr. McCain? – vetette oda a kérdést. – Nem megyek sehova. És maga se. A
búzája egy tó fenekén van. Nem lesz itt már semmilyen járvány. Vége a játszmának.
– Szállj ki a gépből! – ismételte McCain. Mutatóujja megfeszült a ravaszon, s úgy szorította
markában a fegyvert, mintha össze akarná roppantani.
– Minek?
– Mert azt akarom, hogy letérdelj elém. Azt akarom, hogy végre úgy viselkedj, ahogy egy
gyerekhez illik. Sírni fogsz, és könyörögni, hogy ne bántsalak. És akkor a szemed közé nyomom
ezt a pisztolyt, és lelőlek.
– Lőjön le itt, ha akar. Kíméljen meg a játékaitól!
McCain tíz centivel lejjebb eresztette a fegyver csövét, úgyhogy most Alex lábát vette célba. A
fiú tisztában volt vele, hogy a Piper Cub oldalán úgy menne át a golyó, mint a papíron.
– Csinálhatom apránként is… – mondta McCain.
Alex bólintott, majd még egyszer körülnézett. Semmi nem utalt rá, hogy bárki is a segítségére
akarna sietni. Az egész reptér kiürült. A többi gép – és most felfedezte köztük a Skyhawkot, ami
a Szimba parti Táborba vitte őt – némán, mozdulatlanul állt. Valaki biztos riasztotta már a
rendőrséget… Feltéve, hogy vannak egyáltalán rendőrök egy olyan isten háta mögötti helyen,
mint Laikipia.
– Rendben.
Alex kicsatolta a biztonsági övét, majd kétoldalt megfogta az ülésnyílás peremét, és tolni kezdte
magát felfelé. Közben Rahim holtteste mellett bepillantott az elülső ülésüregbe, az ügynök
puskáját keresve. Nem látta sehol, kutatni pedig nem kezdhetett, ha nem akart rövid úton Rahim
sorsára jutni. Valami más kell. Megakadt a szeme a két ülés közötti fémkaron. A gumicsövekre
gondolt, amelyek a gép két oldalára szerelt műanyag tartályokból futnak ki.
A rendszert nyilván nyomás működteti, vagyis a motor valamiképp felpumpálja a tartályokat.
Egy óra hosszat repültek, tehát a csövekben elég nagy nyomásnak kell lennie. De maradt-e
gombaleves a tartályokban? Alex nem mert hátranézni, hogy ellenőrizze. McCain még mindig a
szárny alatt állt, és várta, hogy ő kimásszon.
Alex már felállt. Mikor felemelte fél lábát, hogy kilépjen a gépből, úgy tett, mintha megbotlana,
lehajolt, és villámgyorsan megrántotta a kart. Azonnal sziszegést hallott, s egy másodperc múlva
szürke, nyálkás folyadék fröcskölt ki a szárnyak alatt futó csövekből. McCain nem számított erre.
A zuhany telibe találta, gombaleves folyt le az arcán, bele a szemébe, egy pillanatra elvakítva őt.
McCain lőtt – de nem talált. Alex, miután megrántotta a kart, a másik oldal felé lendült, és
kiugrott a gépből. A repülő törzsét átfúró golyó a füle mellett röppent el. A földet éréssel azonban
nem volt szerencséje: ahogy a fűre huppant, felkiáltott fájdalmában. Csúnyán kibicsaklott a
bokája. De ennél is nagyobb baj volt, hogy a tartályokból egykettőre kifogyott a gombaleves.
Alex feltápászkodott, de alig tett meg néhány sánta lépést, McCain káromkodva és a szemét
törölgetve a nyomába eredt.
Alex csak bicegni tudott. Ha ránehezedett sérült lábára, éles fájdalom nyilallt fel egészen a
tarkójáig. Kínszenvedés volt minden lépés. Tudta, hogy így nem fog messzire jutni, de amúgy
sem volt hova mennie. A gyepen túl az üres és lapos kifutópálya terült el, aztán a reptér kerítése
következett egy nyitott kapuval, azon túl meg a házak. De azok nagyon messze voltak. Odáig
nem tudott eljutni. McCain nem mozgott gyorsan, de mint egy rémálombeli alak, minden lépéssel
közeledett felé.
Alex elérkezett egy sor hordóhoz, amelyek közvetlenül a kifutópálya mellett álltak a füvön.
Mindegyik a TOTÁL ESSENCE PLOMBÉE feliratot viselte. Ólmozott üzemanyag. Vajon miért
franciául írták rá? McCain leadott öt lövést. A legközelebbi hordó megremegett, majd öt
sugárban ereszteni kezdett. Alex fedezéket keresve beugrott mögé. Bokája különösen éles
nyilallással büntette meg a mozdulatért. Nem volt biztos benne, hogy fel tud állni még egyszer.
McCain mintegy tízlépésnyire tőle megállt, ráérősen elővett a zsebéből egy friss tárat, és
újratöltötte fegyverét. Közben a hordóból egyre folyt az üzemanyag.
– Nem tudsz elbújni előlem, kölyök – harsogta McCain. – „Enyém a bosszúállás, én megfizetek,
ezt mondja az Úr.” Rómaiaknak írt levél, tizenkettedik rész. Most végre eljött a bosszúállás ideje.
Mutasd magad…
Alex nekifeszítette a lábát az egyik hordónak Az tele volt, nem tudta megmozdítani. Viszont az a
hordó, amit McCain eltalált, gyorsan ürült. Alex a hátán fekve nekinyomta két talpát, majd teljes
erőből megtaszította. A hordó felborult, s így már nem nyújtott fedezéket. Többé nem volt semmi
Alex és a Mauser között. Feltérdelt, rátámaszkodott a hordóra, és a kifutópálya aszfaltján álló
McCain felé gurította.
McCain elmosolyodott. Tett egy lépést előre, és fél lábát felemelve könnyedén megállította a
felé guruló hordót. Áldozata ott
volt előtte, elég közel ahhoz, hogy biztosan eltalálja. És Alex a földön térdelt – úgy, ahogy
akarta.
– Tudod te, hány évi munkám volt a Méreghajnal műveletben? –tette fel a kérdést McCain.
Előredőlve állt, fél lábát a hordón nyugtatva, és a combjára könyökölt. – Van fogalmad róla, mit
jelentett ez nekem? Nem akartam mást, csak méltó helyet magamnak a világban. A pénz hatalom,
és most annyi pénzem lehetett volna, ameny-nyit elképzelni se bírsz.
– Golyót fogok röpíteni beléd. Nem egyet, sokat. Azután megfordulok, és elmegyek. – Felemelte
a fegyvert. – Ég veled, Alex! Lassú és fájdalmas útra indulsz a pokol felé.
– Majd üzenjen, milyen odalent – mondta Alex.
Az üzemanyaghordó felrobbant. Alex ugyanis az elgurítása előtti másodpercekben ráhelyezte a
hordó fenekére a Smitherstől kapott fekete zselés tollat. Az időzítőt harminc másodpercre állította
be. És elérte, amit akart. McCain az egyik pillanatban célzásra emelte a Mausert, a következőben
pedig eltűnt egy ég felé törő lángoszlop ölelésében. Tényleg olyan volt, mintha az ég sújtott volna
le rá. Még kiáltani sem maradt ideje.
Alex azonnal megfordult, és négykézláb igyekezett eltávolodni a robajló tűztől. De hiába, túl
közel volt. A repülőgép-üzemanyag lángoló cseppekben hullott vissza a magasból. Alex érezte a
tűzesőt a vállán és a hátán, s rémülten döbbent rá, hogy ég a ruhája.
A gyep hűvös és nedves volt a tenyere alatt. Szerencsére nemrég locsolhatták. Alex lefeküdt, és
gurulni kezdett. A bőrén égő vegyi anyag olyan rettenetes fájdalmat okozott neki, amilyet még
soha életében nem érzett. Fél tucat fordulatot kellett tennie, mire a lángok kialudtak. Akkor
visszanézett a kifutópálya felé. Az elszenesedett, felismerhetetlen alak, ami egykor McCain
tiszteletes volt, az aszfalton térdelt. Az utolsó ima. Az ezüst feszület eltűnt, a test elenyészett.
Alex kiabálást hallott. Rendőrök és reptéri dolgozók futottak felé. Nem látta őket. Arcát
belenyomta a fűbe, el akart süllyedni benne. Talán most már tényleg vége. Véget ért a skóciai
kastélytól az afrikai repülőtérig tartó vesszőfutás.
Moccanni sem tudott. Tompa kábulatba süppedt, s inkább csak sejtette, mint érezte, hogy
láthatatlan kezek óvatosan felemelik, ráfektetik egy hordágyra, és elindulnak vele.
Lágy töltelék

A Londonnak beígért hó végre megérkezett.

Néhány centinél nem hullott több az éjjel, de szokás szerint az is káoszt okozott. A buszok a
garázsokban maradtak, az iskolák tanítási szünetet hirdettek, minden második ember szabadnapot
vett ki, és otthon maradt. A londoni parkokat hóemberek szállták meg
– fák alatt gubbasztottak, falaknak dőlve álltak, sőt, némelyik padon ült – akár egy hódító
hadsereg, ami jött, látott, aztán úgy döntött, hogy pihen egyet, mielőtt nekilát győzni.
Január vége volt, s a tél úgy bevette magát a városba, mintha sose akarna elmenni. Az utcákon
alig lézengett pár ember, s a parkoló autók fehér takaró alatt szunnyadtak. Jack Starbrightnak
valahogy mégis sikerült rávennie egy mini taxi sofőrjét, hogy vigye fel őt Észak-Londonba, a St.
Dominic Kórházhoz. Nem először járt ott. A Különleges Operációs Részleg az esetek
többségében a St. Dominicban kezeltette a terepen megsérült ügynökeit. Alex két hétig feküdt ott,
miután a Skorpia meglőtte.
Mrs. Jones a kórház előcsarnokában várta Jacket. Hosszú fekete kabátot, bőrkesztyűt és sálat
viselt. Nem lehetett tudni, hogy ő is épp akkor érkezett, vagy már elmenőben van.
– Hogy van? – kérdezte Jack. Mióta megtalálták Alexet, minden nap érdeklődött – Hogy van? –
kérdezte Jack. Mióta megtalálták Alexet, minden nap érdeklődött től, és tájékoztatták róla, hogy
Alexet hazahozták, és ebben a kórházban ápolják.
– Már sokkal jobban van – felelte Mrs. Jones. Jack érzése szerint úgy mondta ezt, mintha egy
náthából lábadozó emberről beszélne. –Az égési sebei szépen gyógyulnak, plasztikázásra nem
lesz szükség. Sportolni egy darabig nem fog. Eltörte a bokáját a Laikipia reptéren. De
fantasztikus, hogy milyen gyorsan gyógyul. Az orvosok csak ámulnak. – Mrs. Jones
elmosolyodott. – Már nagyon várja magát.
– Hol van?
– A kilences szobában a másodikon.
– Legutóbb is ott feküdt.
– Talán el kellene neveznünk róla. Jack a fejét rázta.
– Nem érdemes. Most van itt utoljára.
A két nő egymásra nézett, és várták, hogy mit mond a másik. Mrs. Jones vádlónak érezte Jack
pillantását.
– Erről most tényleg nem mi tehetünk – szólt. – Alex véletlenül találkozott McCainnel. A skóciai
ügyhöz nem volt semmi közünk.
– De azért nyugodt lélekkel elküldték a Greenfieldsbe.
– Nem tudtuk, hogy McCain benne van a dologban.
– Mert ha tudták volna, akkor nem küldik el?
Mrs. Jones megvonta a vállát. Felesleges volt válaszolnia. Az egyik széken nejlonzacskó feküdt.
Mrs. Jones felemelte és Jack felé nyújtotta.
– Kérem, adja ezt át Alexnek. Smithers küldi neki. Csokoládé. –Tényleg? És mit tud? Felrobban,
mikor a szájába dugja az ember?
– Lágy tölteléke van. Smithers úgy vélte, ízleni fog Alexnek. Jack átvette a zacskót. A lift felé
pillantott, majd újra Mrs. Jonesra nézett.
– Ígérje meg, hogy ezzel vége! – szólt. – Nem tudok mindent, de úgy sejtem, ez volt az eddigi
legnemesebb kalandja. Csoda, hogy túlélte. Van fogalma róla, milyen lelki sérüléseket okozhat
egy ilyen élmény?
– Ami azt illeti, elég pontosan tudom – felelte Mrs. Jones. – Meg is kértem a pszichológusunkat,
hogy vizsgálja meg Alexet.
– Igazán figyelmes. De komolyan beszélek, Mrs. Jones. Alexnek elég volt ennyi. Szeretném, ha
eltűnnének az életéből.
Mrs. Jones sóhajtott.
– Azt nem tudom megígérni. Főleg, mert erről nem én döntök. De mondom, ebbe az ügybe nem
mi rángattuk bele. Alex egyedül is megtalálja magának a bajt.
– Nem engedem, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.
– Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha meg tudná akadályozni. – Mrs. Jones felhajtotta a
gallérját, és meghúzta a kabát derekán az övet. – De most már ideje felmennie. Alex várja.
– Felmegyek. Adja át köszönetünket Mr. Smithcrsnek a csokoládéért!
Jack felment a lifttel a másodikra. Nem kellett útbaigazítást kérnie. Túlságosan is jól ismerte az
épületet. Alex szobája felé közeledve egy nővérkét látott kijönni onnan, ételes tálcával a kezében.
Rögtön felismerte: Diana Meacher volt az, a csinos, szőke újzélandi lány, aki legutóbb is ápolta
Alexet.
– Menj csak be – mosolygott az ápolónő. – Örülni fog neked, már nagyon várt.
Jack egy pillanatig még tétovázott, aztán összeszedte magát, és belépett a betegszobába.
Alex ült az ágyban, és egy magazint olvasott. A pizsamafelsőjét nem gombolta be, így Jack
rögtön meglátta a vastag kötést a tarkóján és a vállán. Bár Alex mosolygott és csillogott a szeme,
de azért elég rossz bőrben volt. Még az arcára volt írva, hogy miken ment keresztül, lefogyott, és
sokat rontott a megjelenésén a frizura is, amit Bennett csinált neki, mielőtt kicsempészték az
országból.
 – Szia, Jack!
– Szia, Alex!
Jack odament a fiúhoz, és megpuszilta, de nagyon óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki.
Aztán leült az ágya mellé.
– Hogy vagy? – érdeklődött.
– Borzalmasan.
– Úgy, ahogy kinézel?
– Valószínűleg. – Alex letette a magazint, és Jack figyelmét nem kerülte el, hogy még ez a kis
mozdulat is fájt neki. – Már nem kapok fájdalomcsillapítót. Nem akarják, hogy rászokjak.
– Jaj, istenem, Alex… – Jacknek elfulladt a hangja. Eltökélte, hogy nem fog sírni Alex előtt, de
nem tudott parancsolni a könnyeinek. –Jól vagyok – vigasztalta Alex. – Sokkal jobban, mint
voltam.
– Ki akartam utazni hozzád. –Jó, hogy nem jöttél.
Jack értette a megjegyzést. Ha Alex még most is így néz ki, elképzelhető, milyen szörnyű
állapotban lehetett a hazaszállítása előtt. Nem örült volna neki, ha Jack akkor látja őt.
– Nagyon haragszol rám? – kérdezte Alex.
– Dehogyis. Rettenetesen aggódtam érted. Miután eltűntél, én… – Jack elharapta a mondatot. –
Mikor jöhetsz haza?
– Pont most beszéltem róla a nővérrel. Azt mondta, ha minden jól megy, pár nap múlva
elengednek. Kedden. Legkésőbb szerdán.
– Hála istennek! Tudod, mi van csütörtökön.
– Nem. – Alexnek fogalma sem volt.
– De Alex! – meredt rá Jack.
– Mondd már meg!
– A születésnapod. Csütörtökön leszel tizenöt éves!
– Tényleg? – nevetett Alex. – Mostanában nemigen néztem a naptárt. – Elgondolkodott. – Na és
mit veszel nekem?
– Mit szeretnél?
– Hazamenni. Békét és nyugalmat szeretnék. Meg az Assassin's Creed új verzióját… Most jelent
meg PlayStationre.
– Ezek az agresszív számítógépes játékok nem az életre nevelnek…
Jack mélyen hallgatott róla, hogy már rég megvette a játékot, s arról is, hogy Alex legjobb
barátai ünneplésre készen várják a telefonhívását.
Tizenöt éves. Most már biztosan leszáll róla az MI6. Majdnem egy egész évet elraboltak az
életéből. De most vége. Soha többet. Jack ezt most szentül megfogadta magában.
Alex hátradőlt, a párnára hajtotta a fejét, bágyadtan rámosolygott a lányra, és behunyta a szemét.
Még magán érezte Jack tekintetét, amikor elnyomta az álom.
Köszönetnyilvánítás

Mindig elámulok, ha számba veszem, milyen sok embertől kapok segítséget a

munkámhoz – hányan ajándékoznak meg az idejükkel, és nyitnak ki ajtókat, amelyek másként
zárva maradnának előttem. Kötelességemnek érzem ezen a helyen név szerint is megemlíteni
őket.
Hogy az elején kezdjem: köszönöm Martin Pearce-nek és Colin Tuckernek, a British
Energy munkatársainak, hogy idegenvezetőim voltak a suffolki Sizewell B atomerőműben, amit
– erre biztosítékot kaptam – sokkal szigorúbban őriznek, mint a könyvbeli Jowadát. Később
alkalmam volt felkeresni a Norwich BioScience Instituteshoz tartozó John Innes Centre-t (ami
semmilyen szempontból nem hasonlít a történetben szereplő Greenfields Bioközponthoz). Az
intézetet Dr. Wendy Harwood és Dr. Penny Sparrow mutatta be nekem, s ugyanők voltak olyan
szívesek, és elmagyarázták nekem a géntechnológia alapelveit, valamint demonstrálták a 12.
fejezetben leírt génágyú működését. Különösen nagy hálával tartozom Dr. Hugh Martinnak, a
Royal Agricultural College adjunktusának – tőle kaptam az ötletet a módszerre, amivel Desmond
McCain megmérgezi a búzát Kenyában.
Jonathan Hinks, a British Dam Society elnöke ismertetett meg a kettős görbületű íves gát
fogalmával, és ő szervezte meg, hogy láthassak egy olyat. Nagyon kellemes napot töltöttem
Skóciában Kenny Dempsterrel, a Scottish and Southern Energy munkatársával, aki megmutatta
nekem a Monar-gátat (Nagy-Britannia egyetlen kettős görbületű íves gátját), ami a gyönyörű
Glen Strathfarrar-ban található.
A kitűnő kaszkadőrszakértő, Lea Sherwood, aki Az első bevetés megfilmesítésében is
közreműködött, biztosított róla, hogy Alexnek a 23. fejezetben leírt kimentése kivitelezhető
mutatvány, bár otthon nem tanácsos próbálkozni vele. A 2. fejezetben szereplő gael szövegért és
fordításáért Dr. Róbert Dunbart, a University of Aberdeen tanárát illeti köszönet. És bocsánatot
kell kérnem Robin Smithtől, a London Imperial College professzorától, aki hosszú előadást
tartott nekem fizikából, de a tőle hallottak sajnos nem kerültek bele a kézirat végső változatába.
Mint mindig, most is sokat köszönhetek három szerkesztőm tanácsainak és
útmutatásának. Ők Jane Winterbotham és Chris Kloet a Walter Books kiadótól, és a New York-i
Michael Green. Ügynökömtől, Róbert Kirbytől mindig hathatós támogatást kaptam, valahányszor
szükségem volt rá. Asszisztensem, Olivia Zampi hihetetlen türelemmel és precizitással szervezett
meg mindent számomra. Cass fiam volt ezúttal is a kézirat első olvasója, és – mint mindig –
kitűnő tanácsokat kaptam tőle.
Végezetül köszönet illeti feleségemet, Jill Greent, akinek el kellett viselnie engem a könyv
megírása idején. Nem mindig lehetett könnyű.