Vásárló neve: Petrovity Beatrix

Rendelési szám: 35523267

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az

elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre
szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 A fordítás az alábbi mű alapján készült: Corinne Michaels: Could Have Been Us
(Willow Creek Valley #2), 2021

Fordította BOHÁK ILDIKÓ

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: Még egyszer, kérlek, 2018

Miénk az éjszaka, 2019
Várj még rám, 2019
Maradj közel (társszerző: Melanie Harlow), 2019
Ne csak a testemre figyelj, 2020
Arrowood Brothers-sorozat 1–4., 2021–2022
Egyszer már szerettél, 2022
Találj el hozzám (Willow Creek Valley 1.), 2022

Copyright © 2021. COULD HAVE BEEN US by Corinne Michaels The moral rights of
the author have been asserted.
Hungarian translation © Bohák Ildikó, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Bukovenszki-Nagy Eszter
Korrektúra: Hirsch Andrea
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:

+36 1 770 7890

admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat

 Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5703-94-4
 Aly Martineznek.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg jó ötleted volt,

még ha nem is emlékszem rá.

 ELSŐ FEJEZET

Stella

– Ne csináld, Stella! Van… Kell, hogy legyen valami megoldás! –

kiáltja Jack, miközben a könnyeket törölgetem az arcomról.
– Nincs más választásunk.
– Mindig van más választásunk.
– Ez most nagyon nehéz – mondom a kezemben lévő
apróságra pillantva.
Nagyon szeretném megtartani őt, de képtelenség. Egyik
lehetőség sem jó, és ezer indokot tudunk felsorolni mellette és
ellene is. Nem is gondolhatjuk meg magunkat, mert annak
katasztrofális következményei lennének. Apám világosan
megmondta, hogy kitagad, ha megtartom a kisbabámat. Nem
lesz családom, elveszítem a barátaimat. A testvéreim sem
segíthetnek, mert ők is ugyanúgy járnak majd, mint én. Apám
szerint én nem leszek olyan lány. Aki tizennyolc évesen szül. Az
ő lánya biztosan nem! Csak sírtam, és azt válaszoltam, hogy
nem érdekel, de ő bevetette az egyetlen fegyvert, amivel térdre
kényszeríthet: Jacket.
 Porrá zúzza a jövőjét, mondta, és biztosra vehetem, hogy soha
nem kap munkát ebben a városban. Már amúgy is elveszítette a
családját, úgyhogy nem bírnám nézni, hogy elvesznek tőle
mindent, amiért megdolgozott.
Olyan ostobák voltunk azon az éjjelen! Hibáztunk, és most
vezekelnünk kell.
Jack megfogja a baba pici ujjait. Én is megszámoltam mind a
tízet, és egyenként megcsókoltam mindet. Annyira tökéletes kis
lény! Pont elfér a karomban, mintha belőlem nőtt volna ki.
– Tényleg az. De nem az a lényeg, hogy könnyű vagy nehéz.
Jackre pillantok. A haja zilált, mert egyenesen az egyetemről
száguldott, hogy időben ideérjen; mogyoróbarna szemében
kétségbeesés tükröződik, mert most meg kell tennünk azt,
amiben hét hónapja megállapodtunk.
– Valóban. Nem fontos, hogy nehéz, mert ez a babáról szól –
válaszolom, és amint kicsúsznak a szavak a számon, máris
utálom őket.
– Ő a lányunk! Otthagyom az egyetemet, és megoldjuk.
Valahogy felneveljük.
Megint könnyek csordulnak végig az arcomon. Azt hittem,
hogy könnyebb lesz. Milyen naiv voltam! Az elmúlt négy
hónapban Georgiában voltam, és senkivel sem találkozhattam
Willow Creek Valley-ből, mert el kellett rejtenem a domborodó
pocakom. Csak arra tudtam gondolni, miként élem túl ezt az
egészet, de most eljött a pillanat, és úgy érzem, nem fog menni.
Ha mégis, akkor egy életen át fájdalommal kell majd élnem.
– Tizennyolc vagyok – emlékeztetem.
– Tudom – járkál Jack fel-alá a szobában. – Mindennel
tisztában vagyok. De most itt a baba. Megérkezett!
– Te pedig egyetemista vagy. Már megbeszéltük, Jack!
Túlbeszéltük az egészet, mert…
– El kell mondanunk Graysonnak – néz rám fájdalmas
arckifejezéssel.
Ó, igen! A bátyám. Jack legeslegjobb barátja az egész
földkerekségen. Aki mindig ott volt mellette, amikor szüksége
volt rá, és mégsem tudhatja meg az igazságot soha.
Becsapjuk magunkat.
Azt hazudjuk, hogy csak egy csók volt, de annál sokkal több
lett, mert mindketten elvesztettük a fejünket. Ebben a
tagadásban aztán mással vigasztalódtunk, hogy valamelyest
helyreálljon a lelki békénk. És most tetézzük az egészet, a
valaha volt legnagyobb hazugsággal, a baba örökbeadásával.
Lemondunk róla. Odaadjuk őt, hogy helyettünk mások
szeressék.
– Grayson nem kifogás. Te akarod ezt? Apává válni a jelen
helyzetben?
– Nem, de akkor is csináltunk egy gyereket – vakarja meg az
orrát.
– Így van. És megbeszéltük, hogy megszülöm, aztán örökbe
adjuk, hogy olyan élete legyen, amilyet megérdemel. Odakint
várakozik két ember, aki szeretni fogja a lányunkat. Rendben
van az életük. Szép családjuk, saját otthonuk van, és biztosítani
tudják a lányunknak azt a jövőt, amit mi képtelenek vagyunk.
Felnőtt emberek. Velünk ellentétben… Mi még csak nem is
járunk együtt, mindössze egyszer elvesztettük a fejünket, és
még védekezni is elfelejtettünk. Azt meg sem említem, hogy
apám miatt mindent elveszíthetünk, Jack! Mindent… Én csak…
Azt kell tennem, ami jó neki, ami helyes! Nem szabad magamra
gondolnom. Ez nem a mi szükségleteinkről szól…
Azzal ellentétben, amit itt összebeszélek, semmi másra nem
vágyom, csak arra, hogy Jack igazán szeressen.
– Gőzük sincs, milyen ajándékot kapnak tőlünk – sóhajt fel
Jack.
Misty és Samuel Elkins nagyon jó szülők lesznek. Már
berendezték a babaszobát, megvették a rózsaszín bébikompot
és az elefántos ágyforgót. Beszerezték a babaruhákat, az
autósülést, megvásárolták a pelenkát. Amikor meglátogattuk
őket, órákig meséltek nekünk a terveikről, ami Jacket és engem
is megnyugvással töltött el. Pontosan tudják, milyen
lemondással jár ez a részünkről, és értékelik a szerencséjüket.
Lehunyom a szemem, megsimogatom a babát, és
megcsókolom a homlokát.
– Misty szeretni fogja Kinsley-t. Velem ellentétben, ő jó anyja
lesz. Lehet, hogy én belepusztulok, de neki így a legjobb.
Mindketten tudjuk – mondom, és a mellkasára teszem a kezem.
Olyan gyorsan ver a kis szíve!
Jack odajön hozzám, és a kezemre teszi a tenyerét.
– Ha így helyes, akkor miért ennyire nehéz?
– Mert szeretjük őt. Még akkor is, ha nem tarthatjuk meg.
Három dobogó szív, a háromból kettő megszakad. Pontosan
tisztában vagyunk vele, hogy mi vár ránk. Odaadom ezt a pici
lányt egy másik párnak, és ezzel esélyt adok neki az életben,
mert velem nem lenne jó sora. Pár hét múlva kezdődik az
egyetem, Jack másodéves lesz a másoddiplomás képzésen,
ráadásul nem is szeretjük egymást. Legalábbis ő nem szeret
engem.
– Mindent megteszek. Akármit kérhetsz tőlem, Stella. Már
megmondtam. Kiállok melletted. Az apád, a bátyád és az egész
világ ellen kiállok, ha kell!
Mindent megtenne, tudom. Eddig is remekül viselkedett. Jack
mindenben felajánlotta a segítségét, támogatta a döntésemet,
amikor azt mondtam neki, hogy jobb életet szeretnék
biztosítani a babának, mint amit mi tudnánk. A legnehezebb az
volt, hogy eltitkoltam az egészet az összes bátyám előtt.
– Tudom. De azt hiszem, hogy most a lehető legönzetlenebb
döntést kell meghoznunk.
Az sem érdekes, hogy mindketten belehalunk.
Kopognak az ajtón, és egy nővér kukucskál be a kórterembe.
– Készen állnak?
Megint a lányomra pillantok, és olyan érzésem támad, mintha
kitépték volna a szívemet. Fel lehet erre készülni egyáltalán?
Nem tudom, mit tegyek. Jack rám mered.
– Idő van, Stella. Ha meg akarod tenni, akkor most kell
cselekedni!
Tudom, hogy igaza van. Minél tovább tartom a kezemben,
annál inkább elbizonytalanodom.
– Készen állunk, igen – pillantok könnyes szemmel az ajtó
felé.
A nővér magunkra hagy, az ajtó becsukódik, és én beszélni
kezdek hozzá.
– Szeretlek! Nagyon szeretlek, csak ezért teszem. Mindig
szeretni foglak. Sajnálom, Kinsley! Sajnálom, hogy nem vagyok
elég erős. Soha ne gondold, hogy könnyű volt, vagy hogy nem
szerettelek! – Újra Jackre pillantok. – Vedd el tőlem, kérlek!
Neked kell… Légy szíves! Én képtelen vagyok.
Jacken látszik, hogy mindjárt sírva fakad, amint kiveszi
Kinsley-t a karomból.
– Akármit is hoz a jövő, remélem, hogy egyszer megérted,
hogy ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tettünk.
Anyukádnak igaza van. Szeretünk, és azt akarjuk, hogy jobb
életed legyen!
Az ajtó újra kinyílik, én elfordítom a fejem, mert nem bírom
nézni. Hallom Jack lépteit, ahogy kiviszi a lányunkat a
kórteremből. Misty és Samuel Jackhez beszélnek, én az
oldalamra fordulok az ágyban. Sírok. Annyira zokogok, hogy
majdnem megfulladok a könnyeimtől. Azért is sírok, hogy ne
kelljen hallgatnom őket. Nem akarom végignézni, ahogy
kiviszik a kislányomat a kórházból.
Legszívesebben ordítanék, mert annyira igazságtalan ez az
egész!
Egyetlen éjszaka megváltoztatta az egész jövőt.
Jack nem tudja, mi mindent veszítek el. Nem érti, hogy
nemcsak a lányomat veszítem el, hanem őt is. Nagyon szeretem
Jacket, és ez az egész pontot tesz a történetünk végére.
Valaki a hátamhoz ér.
– Stella – hangzik Jack mély hangja a parányi térben.
Még erősebben zokogok, mire ő magához húz. Szorosan
ölelem, mert tisztában vagyok vele, hogy most tart a karjában
utoljára. Próbálok nem belegondolni, hogy kicsúszik a
kezemből az életem, és nem akarok belegondolni, hogyan
fogom túlélni ezt az egészet.
Hogy leszek képes elfelejteni, hogy megszültem a babát?
Hogy fogom tudni eljátszani, hogy nem szeretem Jacket?
Úgy kell majd tenni, mintha minden rendben volna, noha
üres lesz az életem.
Jack megdörzsöli a hátamat, és szorosan ölel. Én
megpróbálom elengedni. Más emberként hagyom majd el ezt a
szobát, mert a szívem itt hagyom.
 MÁSODIK FEJEZET

Stella

Tizenkét évvel később

– Szerintem meg kéne venned ezt a ruhát – mondja Winnie, és a

levegőbe emel egy ruhadarabot, amit leemelt az állványról.
– Ez egy ruha volna?
– Az hát! – nézi meg az árcédulát.
– Már elmúltam huszonegy – emlékeztetem.
– Igaz, de azért nyugdíjba még nem mentél… Nem mentünk
férjhez, még csak komoly párkapcsolatunk sincs. Legalább
öltözködjünk dögösen, ha már kimozdulunk!
– Miért, olyan izgató a felhozatal? Te láttál valaha valakit, aki
megfogott?
– Körülnéztél egyáltalán? – húzza össze Winnie a
szemöldökét. – Mikor randiztál utoljára?
– Nem emlékszem.
Lemondóan megrázza a fejét.
 – Az baj! Gyönyörű vagy, és mindened megvan. Csak az a
gond veled, hogy eszedben sincs ismerkedni. Még egy ártatlan
randevú sem jöhet nálad szóba.
Pedig én igenis próbálkozom. Vagy valami olyasmi.
Winnie-t ötéves korom óta ismerem, és azóta egyszer sem
beszélgettünk erről. Most azonban hajthatatlan.
– Pontosan azért nem ismerkedem, mert mindenem megvan.
Teljes az életem – vágom rá. Bár ez nem egészen így van, de
közel jár az igazsághoz. Grayson bátyámmal együtt vezetem a
Willow Creek Valley szállodát, a másik három bátyám pedig a
család többi hotelét szerte az országban, de még mindig apám
kezében van a gyeplő. Biztos sok pasi szeme felcsillanna, ha a
nevemet hallaná. A rengeteg hozományvadász!
– Lehetnél kicsit kedvesebb. Akkor talán könnyebben akadna
horogra egy pasi…
– Egyik sem éri meg a fáradtságot – forgatom a szemem. –
Időpazarlás.
Mert az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, úgy tesz, mintha
nem is léteznék. A legjobb barátja kishúgára rá sem néz, pedig
van egy gyerekünk.
– Csak szeretném, ha boldog lennél!
– Én is szeretném, Win – sóhajtok, és visszateszem az
állványra a ruhát.
– Az a különbség kettőnk között, hogy én teszek is érte.
Legalább hajlandó vagyok randizni. Ez rólad nem mondható
el…
A szomorú az, hogy megpróbáltam. Akadt néhány jelölt, aki
nem volt rossz, de Jack nyomába se érhetett egyik sem.
 Milyen szánalmas vagyok. Képtelen vagyok elfelejteni Jack
O’Donnellt, és nem tudom, miért.
Csak egyetlen csodás éjszakát töltöttem ezzel a férfival, ami
teljesen tönkretett mindent. Más férfinak többé nem volt esélye
nálam. Mindegy, hogy mennyire jó egy srác, mit tesz, vagy
hogyan gondolkodik, sosem lesz a szememben olyan tökéletes,
mint Jack.
– Akkor mindketten magányosan halunk meg – ragadok meg
egy ruhát, és a mellemhez szorítom. – Szerinted?
– Szerintem el kéne menned Jessica pszichológusához.
– Ebben van valami – vigyorgok.
Jessica Winnie nővére, és sok mindenen ment keresztül.
Nemrég érkezett haza Willow Creek Valley-be, és terápiára jár,
mert segítségre van szüksége a gyógyuláshoz. Mindig szerettem
Jesst, és őszintén remélem, hogy Graysonnal megoldják a
problémáikat. Összetartozásuk sorsszerű, csak abba kell
hagyniuk a makacs ellenállást…
Winnie kissé oldalra dönti a fejét, végignéz az általam
választott ruhán, és megvakarja az orrát. Akkor ezek szerint ez
sem nyerő…
– Eljössz velem egy dupla randira legalább, ha sikerül
egyeztetnem a találkozót?
Felnyögök, és visszateszem a ruhadarabot a helyére.
– Miért teszed ezt velem? Boldog vagyok, Winnie. Szeretem a
munkám. Szép az otthonom. Ha leszámítjuk a seggfej szüleimet,
van egy kicsit őrült, de fantasztikus családom. Itt vagy nekem te
meg Delia, és Jess is visszajött. Az életem úgy jó, ahogy van.
Miért gondolod, hogy találkozgatnom kéne?
 – Mert te vagy a legjobb barátom, és szeretlek gyötörni kissé.
Ezért szeretjük egymást, nem?
Rumlis csaj!
– Jól van, legyen. De szólj a pasinak, mondja meg a
barátjának, hogy egy picsa vagyok.
– Ó, emiatt ne aggódj! A környéken minden pasit kiráz a hideg
a neved hallatán.
– Akkor én vagyok Mufasa az Oroszlánkirályból.
Ki nem állhatta ezt a mesét. Mindketten felnevettünk.
– Szeretlek, Win!
– Én is szeretlek! Csak azért erőltetem a dolgot, mert tisztában
vagyok az igazsággal.
– És mi volna az?
– Tudom, hogy olyasmire vágysz, ami Grayson és Jess között
van – mondja halkan, és az ajkába harap. – Vagy pontosabban,
ami köztük lesz reményeim szerint… Házasságot akarsz.
Gyerekeket. Szerelmet.
– Jess és Gray nem tartanak ott – vágom rá gyorsan.
– Reményeim szerint! Ezt mondtam. De legalább keresik az
utat. Előbb-utóbb meg is találják.
– Remélem – bólogatok. – Grayson egész életében Jessicát
szerette.
– És Jess is Grayt, de most nem róluk van szó. Hanem rólad, és
arról, hogy mit szeretnél. Én még jól emlékszem a gyerekkori
vágyaidra, Stell. Elfelejtetted, hogy sosem volt titkunk egymás
előtt?
A szívem félreüt, mert ez sajnos nem igaz. Nekem van egy
titkom. Egy hatalmas titkom.
 – Értékelem, hogy törődsz velem. És ki tudja? Talán egy nap
megtalálom a hercegem!
– Talán pont ez a srác lesz az igazi – ragyog fel az arca.
– Igen. Talán.
De egyáltalán nem valószínű.

Ma pizzavacsora van Graysonnál, amit általában kihagyok,

mert nem bírok Jack közelében lenni. De ő most a vadonban
van egy csoporttal, úgy tudom. Csapatépítő tréninget tart mint
túravezető. Legalább egy kis időt tölthetek az unokahúgommal,
Ameliával.
Leveszem a munkaruhát, belebújok a melegítőbe és egy
túlméretes pulcsiba, aztán leülök, hogy átfussam a leveleket.
Rögtön kiszúrom az egyik fejlécen Georgia bélyegzőjét.
Elmosolyodom, és sietve kinyitom a levelet.

Kedves Stella,

Remélem, a levelem jó egészségben talál! Nagyon

izgalmas napunk volt ma. Kinsley felvételizett a nyári
matematika kurzusra, és sikerült neki, felvették! Annyit
reagált, hogy „tök jó”. Megint nőtt vagy két centit, és
esküszöm, hogy néhány hét múlva kinő minden ruhát!
Azt is megkérdezte, hogy focizhat-e. Nem tudom, meddig
tart majd ez a lelkesedés. Emlékszel, tavaly kipróbálta az
atlétikát, aztán hamar rájött, hogy nem is szeret futni.
De sem én, sem az apja, nem tudunk nemet mondani
neki.
Samuelt előléptették a munkahelyén. Később végez, de
több a fizetése. Most az a fontos, hogy néhány év múlva
nyugdíjba mehet, és az, meg az egészségbiztosítás
fedezni fogja a kezeléseimet. Legalábbis ezt hajtogatjuk
magunkban. A dolgok jól állnak. Amikor először rákos
voltam, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint a mostani.
Noha rákról van szó, de az orvosok eléggé bizakodóak a
jövőt illetően.
Hogy van Jack? Még mindig MacGyvert játszik az
erdőben? (Te mondtad.) Mindig mosolyognom kell, ha
arra gondolok, hogy jól megy a sorotok. Még vívódom,
hogy írjak-e neki. Tudom, hogy úgysem válaszol… Még
az sem biztos, hogy kinyitja a levelem. De nem is tudom,
mégis szeretném megpróbálni. Talán a betegségem
miatt… Tisztában vagyok vele, hogy mennyire értékes az
idő.
Mindenesetre küldök néhány fotót Kinsley-ről. Nagyon
hasonlít rátok! Hihetetlen! Amikor baba volt, inkább
téged láttalak benne, de ahogy növekszik, egyre inkább
Jackre hasonlít.
Bocsánat, hogy ilyen rövidre sikerült ez a levél, de
mostanában nagyon fáradt vagyok, és nem volt sok
újság. Várom a következő leveled! Még egyszer
köszönöm neked, hogy a jóvoltodból a szülei lehetünk!
Melegséggel tölti el a szívemet, hogy nemsoká
 kérdezősködni fog, és én elmondhatom neki, hogy a
szülei milyen csodás emberek!

Szeretettel,
Misty

A konyhapultnál ülök, és Kinsley képeit nézegetem. Hosszú haja

van, és ugyanolyan sötétbarna, mint az enyém, de a szeme
teljesen Jacké. Mogyoróbarna színű, zöld foltok tarkítják, és
vastag fekete vonal keretezi az íriszét. Bámulatos kislány. Már
most, tizenkét éves korában látni, milyen gyönyörű ifjú hölgy
válik majd belőle.
És okos is! Ez a hab a tortán.
A számok szeretetét nem tőlem örökölte, az biztos. Jack
könyvelő volt, még a túravezetői karrierje előtt.
Nagyot sóhajtok. Még mindig bűntudatot érzek. Kinsley
szépen fejlődik, szinte kivirágzott. Jól van. Én meg csak
öregszem, és egyre kedvetlenebb vagyok.
A kislányom nemsoká felnő, és én nem ismerem meg azt a
nőt, akivé válni fog. Persze Misty és Samuel mindig
tájékoztattak róla, de ezt csak a jóindulatuknak köszönhetem.
Semmire sem tarthatunk igényt a kislányunkkal kapcsolatban,
a szülői jogainkat az örökbefogadás utáni hatvan nap leteltével
veszítettük el. Szerencsénk van, hogy őket választottuk, mert
egy csepp rosszindulat sincs a szívükben, és nagyra becsülnek
minket, amit úgy mutatnak ki, hogy betartanak egy olyan
megállapodást, amire nem is lennének kötelesek. Amennyiben
Kinsley érdeklődni kezdene felőlünk, a lehetőség nyitva áll.
Addig sem veszítem szem elől, mert rendszeresen kapok róla
fotókat, és a nevelőszülők mindig tájékoztatnak a
fejleményekről.
Sosem kértem ennél többet, és nem is fogok, leginkább Jack
miatt. Ő egyáltalán nem tartja a kapcsolatot velük, és én
tiszteletben tartom a döntését. De nagyon nehéz! Látom a
fotókon az arcát, de nem hallhatom a hangját vagy a nevetését.
Üzenet érkezik Graysontól.

Grayson: Jössz? Pizza is van!

Én: Naná!

De ezzel most nem foglalkozom. Naponta egy probléma elég.

Most semmilyen nehézséggel nem kell szembenézni, ma este
nem történik semmi különös. Az egyetlen döntés, amit meg kell
hoznom, hogy hány pizzaszeletet akarok megenni.
Felkapom a táskám, és elindulok Graysonhoz, öt percbe telik
odaérni. Amikor kiválasztottam a lakóhelyemet, figyelembe
vettem, hogy ne legyen messze a bátyám házától. Nem tudom
az okát, de az biztos, hogy Grayson a kedvenc a négy bátyám
közül.
Nyilván nagy szerepe van ebben az unokahúgomnak,
Ameliának is. Tündéri kislány, akit teljes szívemből szeretek!
– Stella néni! – kiáltja Amelia, és azonnal odaszalad hozzám,
amikor kiszállok az autóból.
A saját lányom nem lehet velem. Nem ölelhetem, nem
szeretgethetem. Legalább Amelia itt van nekem. Jacket kivéve
senki sem érti, hogy Amelia érkezése megmentette az életem, és
bármit megteszek a bátyámnak, csak vele lehessek.
 – Nézzenek oda! – mondom, amikor megáll előttem hirtelen. –
Mekkorát nőttél!
– Hiszen ugyanakkora vagyok.
– Nagyobbnak tűnsz, ez kétségtelen.
– Akkor lehet, hogy mégis nőttem – vigyorog Amelia.
Grayson kijön az utcára, kezében Amelia babája. Elég
elnyűttnek tűnik az arca.
– Hát helló! Pocsékul nézel ki – mondom őszintén.
– Tyű! Köszi!
– Szívesen, máskor is.
– A pizza rég megjött, én meg éhen halok – forgatja a szemét.
– Ó, csak nem rám vártál? – ugratom.
– Én mondtam neki – fogja meg Amelia a kezem.
– Ezért vagy te a kedvencem a Parkerson családban.
– Én mindenki kedvence vagyok – jelenti ki diadalmasan.
Grayson a nyakába veszi Ameliát.
– Te egy kis szörnyeteg vagy, ez az igazság.
A köztük lévő szeretet láttán elmosolyodom. A bátyámnak
nem volt könnyű dolga Melia érkezése után. Yvonne-nal azt
tervezték, hogy összeházasodnak, együtt nevelik fel a lányukat.
Yvonne azonban Graysonra hagyta az egyhetes Meliát, és szó
nélkül lelépett. Bár az sem lett volna jó megoldás, ha marad,
mert abba Grayson biztosan belehalt volna.
Felmerül bennem a gondolat, hogy olyan vagyok, mint
Yvonne, aki elhagyta a gyermekét. Mar a bűntudat, és muszáj
felsorolnom az összes mentségem, hogy megnyugtassam
magam. Engem tényleg érdekel, hogy mi van a lányommal!
Elvégre Yvonne nem volt gyereklány, mint én. Felnőtt nő volt,
amikor úgy döntött, hogy kisétál az életükből, és sosem néz
vissza többé.
Követem Grayt és Meliát a házba, mire meghallom az öblös
nevetést odabentről.
Azonnal megfeszül minden izmom és idegszálam, mert a
hangját ezer közül is felismerem.
Általában ura vagyok minden helyzetnek. Képes vagyok
elfojtani az érzéseimet. Tizenkét év hosszú idő. Volt időm
gyakorolni, tökélyre fejlesztettem a technikám. Túltettem
magam ezen a gyerekkori szerelmen, mert muszáj volt
továbblépnem, és mégis remeg minden porcikám, amikor
meghallom a hangját.
– A szépség vagy a szörnyeteg? – kérdi Jack, amikor Grayson a
nappaliba lép Ameliával a nyakában.
– Én a szépség vagyok. Apa a szörnyeteg!
Ne gondolj rá! Ne álmodozz olyasmiről, ami sosem történik
meg!
– Megmentselek, szépség? – kérdi Jack.
– Igen! Siess, Jack!
Jack kiveszi Grayson kezéből Meliát, és szorosan magához
öleli.
Nekem azonnal eszembe jut egy másik jelenet. Minden
hasonló, csak a szereposztás más. Van a világon egy barna hajú,
világosbarna szemű kislány, akit apaként szerethetett és
védelmezhetett volna, ha nem így hozza a sors.
Elhalkul a nevetés. Találkozik a tekintetünk, és egy
villanásnyira mintha olyasmit látnék a szemében, hogy ő is
ugyanezt érzi, és bánja is, de aztán a pillanat elillan, és Jack
elmosolyodik, mintha mi sem történt volna.
– Szia, Stella! – mondja könnyedén.
– Szia, Jack! Azt hittem, eltévedtél az erdő sűrűjében –
mondom, miután megköszörülöm a torkom. Megpróbálom
magamba fojtani a feltörő érzelmet, amit az iménti jelenet
keltett bennem.
– Hála az égnek, a kiruccanás hamar véget ért.
– Hogyhogy? Talán észrevették, hogy nem vagy valami jó
túravezető? – viccelődöm.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Az egyik srác kiütést kapott a
mérges szömörcétől.
– Szóval mégiscsak igazam van – rázom meg a fejem
mosolyogva.
– Na jó – lép hozzám Grayson, és a vállamra teszi a kezét. –
Hadd emlékeztesselek Stella, hogy Jack semmiben sem
túlságosan jó. Legyen szó akár nőkről, tűzoltásról vagy fociról…
– Ami lényeges, abban jó vagyok.
– Mondj egy példát! – provokálja Grayson.
– Az ágyban még sosem volt rám panasz…
Gray a szemét forgatja, én pedig minden erőmmel arra
koncentrálok, hogy egy arcizmom se ránduljon.
– Hát, ehhez nem tudunk hozzászólni. Sőt Stella sem, úgyhogy
messziről jött ember azt mond, amit akar…
Felnevetek, és kibújok Grayson karjaiból. Mondjuk nekem
lenne mit mondanom, de tartom a szám.
– Na, essünk neki a pizzának és a filmnek, mielőtt elmegy az
étvágyam – javaslom.
Leülünk enni, és nagyot nevetünk Jack történetén. A
legutóbbi csoportos erdei túráról mesél. A túra célja többnyire a
csapatépítés, és bár a túrázók elsajátítanak néhány túlélési
technikát is az út során, de Jack legszívesebben az emberek
szerencsétlenségéről mesél. Korábban könyvelőként dolgozott,
elég kényelmes állása volt Észak-Karolina egyik vezető
könyvelőcégénél. Távmunkában dolgozott, és busás fizetéssel
jutalmazták a munkáját.
Aztán egy napon egyszer csak felmondott a cégnél, és saját
vállalkozásba kezdett.
Jól tette, de még mindig nem értem, hogy miért.
Amelia filmezés közben hozzám bújik a kanapén. Meghallom
halk horkolását, és elmosolyodom. Kifésülöm az arcából szőke
haját.
– Kiütötte magát – mondom Graynek.
– Mindig elalszik, ha filmet nézünk – mondja Ameliára
pillantva.
– És a legjobb az, hogy legtöbbször a karjaimban alszik el –
nyomok puszit a feje búbjára.
Mindig a pótanya szerepét töltöttem be Amelia életében, de
azért nagyon ügyeltem rá, hogy ne essek túlzásba. Nagyon
szeretem, de azt sem akarom eljátszani, hogy a lányom
pótolható. Nem volna tisztességes sem Ameliával, sem a
lányommal szemben. Amelia nem az én lányom. Graysoné, és
szerencsésnek mondhatom magam, hogy része lehetek az
életének, de ennél többről nincs szó.
– Ágyba dugom – emeli fel Grayson a lányát.
Magunkra maradunk Jackkel.
Mi a baj velem? De most komolyan! Semmi sem volt köztünk
azóta, mióta együtt töltöttük azt az éjszakát. Ezerszer
találkoztunk, beszélgettünk egymással, együtt lógtunk, és
mégsem történt semmi. És én még mindig ugyanúgy érzek
iránta, mint azon az éjjelen. Mi tagadás, ez kurvára szomorú.
– Szóval, hogy megy a meló? – kérdi pár perc csend után.
– Jól. Nem unatkozom, de jól.
– És Jess bevált? – kérdi, és bólogat hozzá. – Múlt héten
kezdett, jól tudom?
– Jessica csodás – válaszolom, és kényelembe helyezem
magam a kanapén. – Nagyon hamar beletanult, és az első
pillanattól fogva számtalan újítása volt, amivel hatékonyabbá
teszi a recepció működését. De a helyzet attól válik igazán
élvezetessé, hogy Grayson ennyire szerelmes belé.
– Láttad volna őket a tengerparti házban! – kuncog Jack.
– Ó, a parti ház meg ezek ketten.
– A hely örökre emlékezetes marad a számukra, az tuti –
helyesel.
Mindig tudtam, hogy a bátyám Jessicának adta a szívét, és azt
is láttam, hogy nagyon megviselte, amikor elment. Bezárkózott,
és Yvonne-nal vigasztalódott. Sosem gondoltam, hogy
összeillenek, de soha nem akartam szóvá tenni, mert Grayson
nem akarta volna meghallani. Olyan lett volna, mintha a falnak
beszélnék. Úgy láttam a legjobbnak, ha meg sem próbálom.
Fura csend honol a szobában. Az én hangom töri meg. A
szavak kibuknak a számon, és nem tudom őket megállítani.
– Misty írt nekem.
A francba! Miért nem vagyok képes befogni?
– Stella… – mondja Jack kikerekedett szemmel.
 – Tudom – rázom meg gyorsan a fejem. – Én… én sajnálom.
Felejtsd el, amit mondtam. Kérlek!
– Nem mintha én nem… – dörzsöli meg a tarkóját.
– Jack, ne! Tudom, hogy te döntöttél. Hülye voltam. Ejtsük a
témát, kérlek.
Miután odaadtuk Kinsley-t, és kisírtam magam Jack vállán,
ígéretet tettünk egymásnak. Meghoztuk a döntést, és Jack túl
akart jutni ezen. Muszáj volt továbblépnie, élnie kellett az
életét. Azt mondta, ha kapcsolatban maradna Kinsley-vel, éjjel-
nappal hazudnia kellene Graysonnak, és azt biztosan nem bírná
ki.
Én, a magam részéről találtam egy afféle középutat, és Misty
együttműködőnek mutatkozott. Félévente beszélünk. Néha
levélben, olykor telefonon, és sosem hoztam szóba Jack előtt.
Fogalmam sincs, hogy most miért tettem.
Kellemetlen és fájdalmas csend honol a szobában, és félek,
hogy Grayson meg fogja érezni, hogy valami nincs rendben.
Mindent megteszek, hogy ne így legyen. Mosolyogni fogok. Nem
akarom, hogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel. Van egy dolog,
amit Jack és én is mesteri szintre emeltünk: a színlelést.
Legalábbis én mindenképp.
– Jössz a jótékonysági vacsorára a héten? – kérdem Jacket,
mert oldani akarom a feszültséget.
– Nem tudom még.
– Pedig anya ezúttal kitett magáért – bólogatok.
– Hogyhogy? Eddig nem így volt? – kérdi Jack a rá annyira
jellemző félmosollyal.
– De… igen.
 Jack felém fordul. A térdére könyököl, és csavargatni kezdi az
ujjait. Nem hiszem, hogy láttam valaha ilyen idegesnek.
– Stella… valamit muszáj…
Ebben a pillanatban belép a szobába Grayson, úgyhogy Jack
nem tudja befejezni a mondatot. Legszívesebben felkapnám a
kanapéról a párnát, és a bátyám képébe vágnám, de
visszafogom magam. A francba vele, és a szörnyű időzítésével!
– Valamit félbeszakítottam?
– Nem – mondom gúnyosan mosolyogva, és hátradőlök a
kanapén.
– És miért bámultok olyan komolyan magatok elé? – pillant
Gray felváltva Jackre és rám.
– Jessicáról és rólad volt szó – válaszol Jack visszafogott,
egyenletes hangján. – Arról beszéltünk, hogy szerelmesek
vagytok egymásba, és nem valljátok be magatoknak.
Milyen komikus, ironikus kijelentés.
Grayson a kanapéra ül, és szemmel láthatóan zavarban van.
– Bárcsak tagadhatnám, de képtelen vagyok. Szeretem,
akarom őt, de tudom, hogy lehetetlen az egész.
Jackkel egymásra pillantunk. Grayson hangja hallatán
összeszorul a szívem.
– Ismerem az érzést… Az a legjobb, ha az ember nem
reménykedik – vágom el a beszélgetést.
 HARMADIK FEJEZET

Jack

Stella Parkerson számomra tiltott zóna.

Már vagy ezermilliószor elmondtam. Nem nekem való. Soha
nem volt, és soha nem is lesz. Utoljára a szeretkezésünk éjjelén
voltam annyira hülye, hogy elhittem, elég jó vagyok neki.
Stella fénye tündököl, és én csak az árnyékában sétálhatok.
Kinsley tizenkét éve született. Tökélyre fejlesztettem a
színlelést. Úgy tettem, mintha sosem történt volna meg. Olykor
hirtelen eszembe jut, de gyorsan elhessegetem a gondolatot,
mielőtt megőrülnék.
De az imént Stella kimondta a nevét. Azóta is visszhangzik a
fejemben, és úgy érzem, hogy megbolondulok.
– Szarul festesz – állapítja meg Danny, a csapos, és letesz elém
egy korsó sört a pultra.
– Jól vagyok.
– Ja. Meggyőző – nevet fel.
Felemelem a korsót, és nagyot hörpintek az italból, a hideg
folyadék lefolyik a torkomon. Hogy a francba jutottam ide
megint? Jól voltam. Gondosan elkerültem Stellát. Süket voltam
szánt szándékkal, nem hallottam meg a hangját, sőt még a
lélegzetét sem, nehogy arra a réges-rég volt éjjelre
emlékeztessen. Tényleg jól ment.
Egészen eddig.
– Csapold a következőt – mondom Dannynek.
Bólint egyet, és végzi tovább a dolgát.
A zsebembe nyúlok. A kezem a leragasztott borítékra teszem.
A levelet két héttel Kinsley születése után kaptam.
Eddig egyszer sem jutott eszembe, hogy kinyissam. Egészen
mostanáig.
Nem! Mégsem!
Semmi értelme. Semmin sem változtatna, ha elolvasnám. Az
se segít, ha beszélek Mistyvel vagy Samuellel. Ők nevelik
Kinsley-t, nem pedig mi.
Valaki leül mellém, és oda se kell néznem hozzá, hogy tudjam,
ki az.
– Hát te mit keresel itt? – kérdem Deliát, Jessica legjobb
barátnőjét. Hozzám is közel áll.
– Tőled is kérdezhetném ugyanezt.
– Rossz napom volt – fordítom el kissé a fejem.
Integet Dannynek, aki kihoz egy áfonyásvodka-koktélt.
– A rossz napokra! – emeli meg a poharát.
– Biztos vagy benne, hogy erre akarsz inni?
– Miért ne? – von vállat Delia. – Jön az, ha kell, ha nem.
– Igaz.
Kortyolunk egyet az italból, és Delia felém fordítja a székét.
– És mi vitt rá arra, hogy két várossal arrébb autózz egy
sörért?
Ha Willow Creek Valley-ben ülnék be egy italra,
összefuthatnék Stellával. Ezért.
– Nem árt a változatosság…
– Ó, értem én!
– Valóban?
– Persze. Ismerem ezt a nézést – mondja szomorú mosollyal
az arcán, és újra belekortyol a koktélba.
– Milyen nézést? – kérdem kissé hűvösen.
– Arról beszélek, hogy nem is a változatosságról van szó. Nem
az érdekel, hogy más helyen legyél, hanem inkább kerülsz
valakit. Nem akarsz foglalkozni vele, pedig mást sem teszel,
csak az ellenkezőjét.
Delia az egyetlen ember, aki sejtette, hogy Stellával volt
köztünk valami. Majdnem egy évtizedet várt vele, hogy
rákérdezzen. Sétáltunk egyet udvariasságból, hogy Jessicát és
Graysont magára hagyjuk a nyaralóban, és én elszóltam
magam. Azt mondtam, hogy olyan az égbolt színe, mint Stella
szeme.
Egyetlen hülye gikszer, és Delia mindent tudott.
– Most Joshról beszélsz? – kérdezek vissza.
– Ne már! Az iránta érzett szerelmem sosem volt titok, bár
mindent megpróbáltam, hogy mások ne lássák, mekkora idióta
vagyok. – Meglöki a vállamat. – De most az érdekel inkább,
vajon te mióta titkolod az érzelmeidet valaki iránt…
– Nekem nincsenek érzelmeim senki iránt. Tudod te jól! –
rázom meg a fejem, és a korsót bámulom.
Érzem, hogy emészti a szavaimat. Rá fog kérdezni. Én
azonban nem árulom el magam. Kizárt! Ennél ostobább dolgot
el sem követhetnék. Csak azért vagyok még életben, mert
Graysonnak fogalma sincs, hogy valaha más szemmel néztem a
húgára.
Ő a legjobb barátom. Sőt, olyan, mintha a testvérem lenne.
Egyszer már elárultam. Soha többé nem fordulhat elő.
Nem csak azért, mert megszegtem az alapszabályt: az ember
nem fekszik le a legjobb barátja húgával. Épp elég rombolást
okozott a mi életünkben az a bizonyos döntés, nincs szükség rá,
hogy Grayson még rontson a helyzeten.
– Én mást hittem – sóhajt nagyot Delia.
Össze kell kapnom magam, nem sétálhatok leszegett fejjel
Willow Creek Valley utcáin. Újra el kell játszanom a vicces srác
szerepét. Hiszen én mindig jókedvű vagyok, mindenre magasról
teszek, és jól bírom a kritikát. Jókedvre derítek mindenkit.
– És mi szél hozott? – kérdem, hogy témát váltsak.
– Nem jött el a randipartnerem.
– Ó, tényleg?
– Nem könnyű bevallani, de nem először fordult elő – nevet.
– Én sosem tennék ilyet veled – mondom teljes őszinteséggel.
Delia gyönyörű nő. Okos, jó a humora, és mindent megtenne a
szeretteiért.
– Ó, drágám! És most mégis itt üldögélünk egy húgyszagú
kocsmában.
– Szerintem inkább a sör szagát érzed…
– Akárhogy is, elég durva – dörzsöli meg Delia az orrát.
– Az.
Delia és köztem mindig is laza barátság volt. Kellemes olyan
lánnyal barátkozni, aki sosem akart ennél többet. Soha nem
vágyakozott utánam, és bár mindig is vonzó volt, én sem
éreztem a barátságnál többet iránta. Megoszthattuk egymással
a titkainkat, egy-két kivétellel persze, és soha nem kellett
aggódnom, hogy kikotyogja. Elmesélhetném neki, miért vagyok
ennyire magam alatt. Vagy legalább valamit mondhatnék.
De nem fogok.
A titok akkor titok, ha nem tudja senki.
Senki sem tudja, mit érzek Stella iránt.
Senki sem sejti, hogy csak arra a lányra vágyom, és arról
álmodozom, akihez soha többé nem érhetek hozzá egy ujjal
sem.
És ennek így is kell maradnia.
– Lehetsz a ma esti randipartnerem – ajánlom fel.
– Mindig úriember voltál – vigyorog.
– Azt beszélik?
– Nem. Inkább azt, hogy egy komplett idióta vagy.
Elnevetem magam. Három napja először.
– Ebben igazuk van.
– Jack…
– Tessék?
– Van… te… – dadog, mint aki nehezen önti szavakba az
érzéseit. – Hú, nem is tudom, miért esik ilyen nehezemre
megkérdezni tőled… Van valami közted és Winnie közt?
– Winnie? – kérdem csodálkozva. – Mármint Jess húga?
– Miért, ismersz másik Winnie-t is? – kérdezi a homlokát
ráncolva.
– Nem – mondom, és mocorogni kezdek a bárszéken. – És a
másik kérdésedre a válasz szintén nem. Nincsenek romantikus
érzéseim Winnie iránt. Ő…
– …gyönyörű!
– Igen. Nem! Úgy értem, az. Gondolom.
– És szingli. Meg te is egyedülálló vagy.
Várjunk csak egy kicsit. Most megpróbál összehozni Winnie
Walkerrel?
– Deals! Te most komolyan beszélsz?
– Naná! Te sem leszel már fiatalabb, Jack. Ideje megállapodni,
és Winnie igazán jó fogás.
– Harmincnégy vagyok. Ő most tölti be a harmincat.
– Én meg harminckettő vagyok! Örülök, hogy mind tisztában
vagyunk a korunkkal. A lényeg, hogy fiatal, csinos, és jó állása
van. Nevet a hülye vicceiden. És jó, hogy fiatalabb, nem?
Legalább lesz valaki, aki kicseréli a pelust, ha már nem vagy
képes kimászni a vécére…
– Te kicserélheted. Neked megengedem.
– Haha! Én aztán örökké szingli leszek.
– Mert képtelen vagy lemondani Joshról.
Delia nem ellenkezik. És őszintén szólva, nincs jogom
ítélkezni felette. Ugyanabban a kibaszott cipőben járunk…
Péntek este van, és én egy büdös bárban üldögélek. Nem izgat
semmi más, csak a zsebemben lévő levél, mert Stella hozzám
szólt.
Igazuk van az embereknek. Tényleg egy idióta vagyok.
 NEGYEDIK FEJEZET

Stella

Parkersonnak lenni nem könnyű. Túlélünk minden

katasztrófát, és feltakarítjuk mások mocskát. Leginkább
apámét.
– Mennem kell! – mondja Grayson, miközben egy táskába
pakol.
– Értem. De miért pont te? Miért nem küldöd el a francba
apát?
– Mert Oliver kérte, hogy menjek. Hát ezért – sóhajtja.
– Ó! Tehát apa megint elcseszte, mi meg rohanunk, hogy
helyrehozzuk a dolgokat…
Úgy tűnik, problémák adódtak a wyomingi szállóval, ami nem
is üzemel tulajdonképpen. Apám önhatalmú döntése volt a
befektetés. Megvette anélkül, hogy bárkivel megbeszélte volna.
Aztán Olivert rákényszerítette, hogy odamenjen, és kipofozza.
Tegye méltóvá a Parkerson névhez, így mondta.
Aztán nem is hagyta, hogy a bátyám tegye a dolgát. Állandóan
ott lebzselt, irányította a felújítást. Ez valójában annyit jelentett,
hogy az új barátnőjét látogatta, az építkezéshez semmi köze
nem volt. El sem tudom képzelni, hogy Gray mit csinál majd ott.
– Vagy cserben hagyom Ollie-t, vagy segítek. Te melyiket
tennéd?
– Én inkább nem szeretném, ha belerángatna minket ebbe.
Minden apa rossz döntéseinek a következménye.
– Értem, Stella, de ez most nem opció, úgyhogy…
Tudom. Azzal kell főzni, ami van. Értem én.
– Akkor vigyázok Meliára. Remek hétvégénk lesz, szervezek
majd valami csajos programot.
– Köszönöm! – nyom puszit az arcomra.
– Jól van. Szerintem meg Jessica elől menekülsz, ezért
ajánlottad fel, hogy te mész Alex vagy Josh helyett. Jessica
nélkül káosz az életed. Amúgy Joshnak meg Alexnek se kutyája,
se macskája. Szóval nyugodtan intézhették volna a dolgot
helyetted – mondom, csak hogy tisztázzuk a helyzetet. Nem
veszem be Grayson meséjét, nem vagyok hülye.
– Nem ezért megyek – ellenkezik Grayson.
– Ó! Valóban?
– Tényleg – pillant rám kissé nagyképűen.
– Ha te mondod – emelem a magasba a tenyerem.
– Mondom, bizony.
– Akkor úgy van.
– Mondták már neked, hogy rohadt idegesítő vagy? – kérdi
Grayson.
– Csak a négy, komplett idióta bátyám említette.
Felnevet, és a vállára kapja a táskát.
– Igen, szerelmes vagyok belé. És azt is tudom, majdnem
egészen biztosan, hogy ő ugyanúgy érez irántam. De nem
működne, Stell. Különbözőek vagyunk, mást akarunk. És nekem
gondolnom kell Ameliára is!
– Aki történetesen imádja Jesst – teszem hozzá.
– Ez igaz. Szereti Jesst, és minden nap rákérdez, pont ezért
kell tartanom a tisztes távolságot tőle.
– Ó, Gray! – mondom összeszorított ajakkal, és megérintem az
arcát. – Annyira csodás kis szarkupac vagy! Te és Jess olyanok
vagytok, mint a mágnes, és képtelenek lesztek túl sokáig távol
maradni egymástól. De értékelem az erőfeszítésed. Na, most
menj, és rúgd seggbe az ikertestvérem! Mondd meg neki, hogy
hiányzik!
– Ne hagyd, hogy Melia csokit vacsorázzon! – mondja, és
elfordítja a fejét.
– Nos, nem leszel itt, így aztán meg sem állíthatsz minket
semmiben – vonok vállat játékosan.
Morog egyet, és kimegy az ajtón.
Összeszedem Melia ruháit. Két napra pakolok, és hazaviszem
a cuccait. Később megyek el érte az oviba, ahova egy héten
egyszer jár, mert pontosan tudom, hogy nagyon nehezen lehet
hazarángatni, ha egyszer elmegy. Imádja a délutáni
foglalkozásokat, a kézműveskedést, az uzsonnát, meg a
játékdélutánt.
Eléggé hátul állok a fontossági sorrendben, ha jól
belegondolok.
Benézek a munkahelyre, és mindenkire rámosolygok, amikor
áthaladok a földszinti hallon.
A Park Inn ötcsillagos szálloda. A városban a kétcsillagosnál
nem találni jobbat. Már akkor is jól ment, amikor átvettük
Graysonnal, de ketten még tökéletesebbé varázsoltuk. Volt pár
változtatás a belső térben. Megtartottuk a régi varázsát, de
fokoztuk a pompát. A külső homlokzat lett igazán látványos.
A kilátásra koncentráltunk a tervezés során.
A legnagyobb előrelépést a személyzet terén értük el. Remek
séfünk van. Az étterem tökéletes helyszín akár egy romantikus
vacsorához, akár céges rendezvényekre. Felvettünk egy új
kertészt is, aki igazán remek munkát végzett. A
rendezvényszervezőnknek pedig sikerült vonzóvá tenni a
helyet családok számára is.
Az irodám a hátsó kert felé néz: egy fasorra és a hegyekre
nyílik kilátás.
A következő hat órát némi papírmunkával töltöm: átnézem a
panaszkönyvet, és kiállítok néhány számlát. Kellemes napunk
van, nem sok probléma akad, és ezt Jessicának köszönhetem.
Lehet, hogy Graysont az őrületbe kergettem azzal, hogy
felvettem, de ez volt a legjobb döntésem, amit valaha hoztam.
Okos, és sok terhet levett a vállamról. Felállok, nyújtózom egyet,
és a napba nézek, ami a nagy hegycsúcs mögött bukik le éppen.
Zizeg a telefonom, és elmosolyodom, mert meglátom, hogy a
bátyám hív.
– Szia, Húsgombóc! – szólal meg Alex mély hangja a vonal
túlsó oldalán.
– Remélem, egy nap nem fogsz többé így hívni.
– Nem hinném – válaszolja kuncogva. – Pont úgy néztél ki,
amikor kicsi voltál.
– De már nem vagyok gyerek!
 – Mindig a mi kis Húsgombócunk maradsz.
Forgatom a szemem. Ki nem állhatom a fiútestvéreket…
– Minek köszönhetem a kedves hívást?
Alex előadja aggodalmait az általa kezelt ingatlannal
kapcsolatban. Nem megy rosszul, de folyamatosan csökken a
foglalások száma. Savannah gyönyörű hely, de apa olyan helyet
választott a szállónak, ahová problémás eljutni. A városból
odavezető utat évekkel ezelőtt elmosta az eső.
A kilátás csodás, de az autóút egy rémálom, és ez oda vezetett,
hogy egyre több panasz érkezett, és az online értékelések sem
túl kedvezőek.
– Beszéltél a polgármesterrel? – kérdem.
Alex sok mindent tett érte, hogy megjavítsák az utat.
Egyikünk sem tudja, hogy a polgármester miért ellenzi ennyire,
de sokszor megakadályozta a finanszírozást.
– Igen. Azt mondta, hogy a város életében vannak sokkal
fontosabb dolgok is az útnál. Főleg, hogy csak ehhez az
ingatlanhoz vezet.
– Ebben valamelyest igaza van.
– De nem teljesen – sóhajt. – Mert azt is nekem kell majd
végighallgatnom, hogy miért csökken a bevétel…
– Szeretnéd, hogy odamenjek?
Az összes bátyám remek ember, de nagyon nehezen kérnek
segítséget.
– Nem. Nem akarom, hogy te oldd meg a problémát. Csak adj
tanácsot. Most mit tegyek?
Forgatom a szemem, noha nem látja.
– Természetesen. Először is ki kell találni… – kezdek bele, de
félbevágja a mondandómat a telefon pittyegése. – Várj egy picit!
Tartsd a vonalat, kérlek!
Megnézem a hívószámot, és félrever a szívem. Misty az. Még
sosem hívott ő engem.
– Alex, nemsoká visszahívlak – mondom hirtelen.
– Várj! Szükségem van…
Egy másodpercet sem várok, leteszem Alexet, és felveszem
Misty hívását.
– Misty!
Először nem ismerem fel a hangot a vonalban, de aztán
rájövök, hogy Samuel az.
– Stella! Én… én azért hívlak, mert éppen most kaptuk meg a
leveled.
– Minden rendben? – kérdem, mert a hangja elcsuklik.
– Nem… ez… pár nappal ezelőtt elvesztettük.
Úgy érzem, mintha hirtelen megállt volna a szívem. Minden
egyes izmom megfeszül, és nem találom a szavakat.
– Kit veszítettetek el?
Minden lélegzetvétel olyan, mintha valami belülről szaggatna
szét. Egy. Kettő. Három. Várok. Hallanom kell, hogy nem
Kinsley-re gondol. Én képtelen vagyok… én nem tudok egy
olyan világban élni, ahol ő nincs. Még ha nem is lehet velem,
akkor is léteznie kell.
Istenhez szólok, könyörgök, hogy ne az ő neve legyen.
Aztán Samuel szipogva megszólal.
– Mistyt.
Nem kéne megkönnyebbülést éreznem.
Nem kéne, de mégis azt érzek.
 – Ezt hogy érted? – kérdem, és alig kapok levegőt. Nagyon
kényelmetlenül érzem magam.
– Bement a kórházba, mert gyengének érezte magát. Fájt a
feje. Nem volt… ő… ő elment.
Bár részben irtó hálás vagyok, hogy a lányom jól van, de
megdöbbenve hallom, és végtelen szomorúsággal tölt el, hogy
Misty meghalt. Nem is értem, hogy történhetett. A levelében
még azt írta, hogy minden rendben. Miért nem említette, hogy
baj van?
Olyan volt, mint egy családtag. Megértettük egymást.
Mindketten ugyanazt a személyt szerettük, és mindent
megtettünk volna érte. Ő volt az első. Nem ő szülte Kinsley-t, de
ő volt az anyukája. Nem én neveltem, de az anyja vagyok.
– Nem is tudom, mit mondjak. Végtelenül sajnálom!
Szipogást hallok a vonal túlsó végén, majd Samuel elcsukló
hangon ismét megszólal.
– Nem tudom, mi lesz velem nélküle. Harminchat éven át a
társam volt. Az egész világot jelentette számomra.
– Ó, Samuel! Megszólalni sem tudok…
– Én sem. Már jobban volt. A kezelés hatott. De… most itt
vagyok nélküle, és… egyedülálló szülő lettem.
Egyedülálló szülő. Hirtelen kijózanít a gondolat. Minden
megváltozott.
– Hogy van Kinsley? – kérdem kisvártatva, mert a kérdés
nagyon nehéz, de tudom, hogy fel kell tennem.
– Nem viseli jól. Nekem is nagy szükségem volt rá, de Kinsley-
nek még nagyobb. Vagy talán nem is így van, nem tudom. Én
még mindig nem hiszem el…
 – Bárcsak mondhatnék valamit, amivel könnyíthetnék a
fájdalmadon!
– Köszönöm. Csak azonnal el akartam mondani neked…
– Szeretnék… – mondom, és tartok egy kis szünetet.
Összeszedem magam, és folytatom. – Szeretném leróni a
kegyeletem. Nem akarok zavarni, vagy elrontani semmit,
úgyhogy nyugodtan mondd meg, ha te nem szeretnéd, hogy ott
legyek.
– Dehogy! Kérlek, gyere el! Misty is így szerette volna…
– Csak szólj, hogy Kinsley mikor nincs ott, nem akarom
összezavarni…
– Holnap két gyászmise lesz, és Kinsley csak a reggeli
alkalommal lesz ott.
– Még ma indulok, holnap ott leszek! – vágom rá hirtelen.
– Szeretett téged, tudod…
Tudom. Bár soha nem látogattam meg, jó barátok lettünk
Mistyvel. Sok mindent tudtam meg róla az évek során, és több
lett nekem, mint a gyermekem nevelőszülője. Ő volt az egyetlen
– a szüleimet, nagyanyámat és Jacket kivéve –, aki tudott
Kinsley létezéséről egyáltalán. Megoszthattam vele dolgokat,
mindig beszélhettem vele, ha szükségem volt rá, és azt éreztette
velem, hogy része vagyok Kinsley életének, még ha csak a
távolból is.
Majdnem megszakad a szívem, hiányozni fog a barátnőm.
Könny gurul végig az arcomon, gyorsan letörölgetem.
– Én is szerettem.
– Ahogy én is. És most… – mondja remegő hangon – meg kell
tanulnom, hogyan éljek nélküle. Nem vagyok benne biztos,
hogy sikerül.
– Tudom, hogy rettenetesen fáj, de ne feledkezz meg a
családodról és a barátaidról, akik segítenek feldolgozni a
veszteséget. Hagyd, hogy segítsenek! Támaszkodj rájuk, és
természetesen engem is kereshetsz, bármikor beszélhetsz
velem, ha szükséged van rá. Tudom, hogy nem álltunk nagyon
közel egymáshoz, de fontos vagy nekem, Samuel! Mindig itt
leszek…
– Köszönöm, Stella!
– Nincs mit. Holnap találkozunk.
Letesszük, én pedig csak ülök némán, és a távolba révedek.
Annyira idegennek tűnik minden. De hát jól volt! Azt mondta,
hogy az orvosok nagyon elégedettek a vizsgálatok
eredményeivel. Mistynek tervei voltak még az életben, és
annyira igazságtalan, hogy nem valósíthatta meg őket.
Rettegek, és valamilyen más érzés is gyökeret ver bennem.
Először látogatok Georgiába azután az éjjel után. Elmegyek
abba a városba, ahol ez a két szeretetteljes ember átvette tőlem
a gyermekemet, és sajátjaként szerette…
Hogyan leszek képes kezelni mindezt?
A telefonom jelez, hogy Alextől üzenet érkezett.

Alex: Kösz, hogy letetted, Húsgombóc. Hívj, ha Amelia már

alszik, hogy átbeszéljük a dolgokat!

Amelia.
A francba! Amelia nálam lesz pár napig.
Fel-alá járkálok az irodában, és megpróbálom kitalálni, hogy
most mit tegyek. Egy órán belül indulnom kell, ha időben oda
akarok érni. Anyám nincs a városban, nem tud vigyázni rá. Jack
holnap újabb erdei túrára megy, rá sem számíthatok.
Csak egyetlen ember van, akit ezzel felkereshetek.
Írok Winnie-nek.

Én: Tudsz vigyázni Ameliára ma este? Sürgős dolgom akadt.

Winnie: Bárcsak tudnék! Két üzleti találkozóm van, amit

nem tolhatok el. Minden oké?

Én: Jól vagyok. Csak muszáj találnom valakit, aki átveszi

Ameliát. El kell utaznom. Fontos!

Winnie: Gondolom, már mást is hívtál. Kérdezd meg

Jessicát! Szereti Ameliát.

Hát persze! Jessica tökéletes a feladatra. Amelia is odavan

érte, Grayson is megbízik benne. A köztük lévő huzavona
ellenére Grayson tudja, hogy Jessica sosem bántaná a lányát.
Mégis nagyon nehéz felhívni és megkérdezni…
Nem szeretném Graysont kellemetlen helyzetbe hozni, de ez
most nem valami jelentéktelen dolog. Annak a nőnek lesz a
temetése, aki a lányom anyja volt. Mindegy, milyen akadály
gördül elém, mennem kell, és kész.

Én: Tudom, hogy azt ígértem, vigyázok Ameliára, de történt

valami egy barátommal. El kell utaznom ma este. Ha nem
volna SOS, nem kérdezném. Nem bánod, ha megkérem
Jessicát, hogy vigyázzon rá?
 Rögtön válaszol.

Grayson: Millió kérdésem van, de tudom, hogy nem

kérdeznéd, ha nem volna fontos. Szóval a válaszom: igen.
Nem bánom.

Tényleg nagyon szeretem a bátyámat. Mindegy, mit mondtam

róla a múltban, remek ember, és büszke vagyok rá, hogy ő a
családom.

Én: Szeretlek. Köszönöm!

Grayson: Beszélünk, ha hazaértem.

Nos, ebben biztos vagyok. Kirohanok a szobából, mert úgy

érzem, azonnal el kell indulnom, mielőtt még meggondolom
magam, és elfutok előle.
Belépek Jessica irodájába.
– Ó, atyám! Hát itt vagy. Hála az égnek…
– Mi a baj? – kérdi Jessica csodálkozva.
– A segítségedre van szükségem.
– Persze! Mi a gond? – pattan fel.
Annyi gond van! De nem mondhatok el neki mindent…
Valamit ki kell találnom, hogy belemenjen, és ne utasítsa vissza
a kérésem.
– Vigyáznom kéne Ameliára a hétvégén, de közbejött valami…
Sürgős dolgom akadt. Egy régi barátról van szó. Ameliának
táncórája van ma, és nem hagyhatja ki.
– Oké…
– Esküszöm, nem kérnélek erre, ha volna más lehetőség…
Nem tenném, Jess! De nagyon kétségbe vagyok esve, és azonnal
indulnom kell. Tudom, hogy sokat kérek, de tudnál vigyázni rá,
kérlek?
Pár másodpercig csendben vagyunk, és látom a
bizonytalanságot a tekintetében.
– Hol van Grayson?
– Wyomingban akadt egy kis probléma Olivernél, és az első
dolga volt, hogy reggel odarepült.
– Ó!
A szívem majd kiesik a helyéről, miközben a szavakat
keresem, amivel meggyőzhetném.
– Nézd, tudom, hogy nagy szívesség, és nem is kérném, ha
nem beszéltem volna meg Graysonnal. Azt mondta, rendben
van, ha nincs más lehetőség. És tényleg nincs.
– Winnie-vel mi van?
– Winnie azt mondta, hogy dolgoznia kell.
Kérlek, Jessica. Kérlek! Szükségem van rád!
– Tényleg nincs más? – kérdi.
– Esküszöm, nem kérnélek, ha lenne! Ha nem kéne
elindulnom egy órán belül, nem tennék ilyet!
– Nem vezethetek – mondja leverten, és a hangja hallatán
majdnem elsírom magam.
De meg fogja tenni. Segíteni fog nekem!
– Tudom. Semmi gond. Elviszlek magamhoz, és ottmaradhatsz
vele. A belvárosban lakom, és Melia táncstúdiója pár lépésre
van a háztól. Van egy saját szobája nálam, és egy vendégszoba
is, úgyhogy a kényelemmel nem lesz gond. Kérlek! – könyörgök
neki összetett kézzel. Aztán felhozom az utolsó érvet, ami
biztosan meggyőzi őt. – Ha nemet mondasz, el kell vinnem
magammal, és össze fog törni, ha ki kell hagynia a táncórát!
– Értem. De még mindig rémálmok gyötörnek, és nem akarom
megijeszteni…
Győzelem! Kijutok Willow Creekből, és senki sem tudja meg a
történteket.
– Nem fogod megijeszteni. Azt is végigaludná, ha egy egész
hadsereg masírozna át a szobán…
– Rendben. Feltéve, ha megesküszöl, hogy Grayson tényleg
beleegyezett.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Stella

Hatalmas lyukat ütött a fájdalom a szívemen, és olyan, mintha

egyre csak nőne, ahogy szép lassan felfogom, hogy Misty nincs
többé. Hazamentem, összepakoltam, és az összes levelet
betettem a széfbe. Amikor az utolsó is a helyére került, eleredt a
könnyem.
Soha többé nem kapok tőle levelet.
Annyira fog hiányozni!
Most Jack küszöbén állok. Ő az egyetlen ember ebben a
városban, aki megért. Csak hozzá fordulhatok, és imádkozom,
hogy ne utasítson el.
Pár másodpercig tart, amíg összeszedem a bátorságomat, és
bekopogtatok.
– Egy pillanat! – hallatszik mély hangja az ajtó túloldalán.
Aztán valami csattanás és hangos káromkodás.
Végül ajtót nyit, és nekem hirtelen elfogy a levegőm.
Jack csodásan néz ki. Egy félisten áll az ajtóban. Nedves a haja
és félmeztelen, valószínűleg a zuhany alól lépett ki épp. Egy
rövidnadrágba bújt bele hirtelen, ami lazán lóg a csípőjén.
– Stella? – mondja ki a nevem, és nagy szemmel mered rám.
– Én… – dadogom. Elakad a szavam. Nemcsak azért, mert
elveszítem tőle az eszem, hanem mert valami sorsfordító dolog
történt. – Misty… Misty meghalt!
Jack szélesebbre tárja az ajtót. Belépek, becsukom magam
mögött. Éppen készülnék visszafordulni felé… mire a karjában
találom magam.
Beleengedem magam az ölelésbe, a fejem a mellkasán, és csak
a szívverését hallgatom. Kapaszkodom belé, mert ő az egyetlen,
aki most érti, hogy mi zajlik bennem.
– Meghalt. És én… most fogalmam sincs, hogy mit tegyek –
vallom be neki.
Simogatja a hátam, és én mélyen belélegzem szappanos,
fűszeres illatát. Atyám, milyen mennyei! Annyira tökéletes,
hogy örökké itt akarok maradni a közelében.
Az örökké szó a szívem közepébe talál. Ki akar bukni az
ajkamon, de végül elfojtom.
Jack nem az én örökké tartó boldogságom…
Csak egyetlen egyszer volt az enyém.
– Hogy? Mikor? – kérdi.
– A napokban. Samuel pár órája telefonált.
Jack elenged, és amikor eltávolodik tőlem, magával viszi a
melegséget is. Ott állok egymagam, szinte reszketek.
Az ablak elé lép, és sűrű, barna hajába túr. Visszafordul
felém, a tekintete csupa kérdés és kétség.
– Jól vagy?
– Nem tudom – rázom meg a fejem. – És te?
 Mintha nevetne, meg sóhajtana is egyben.
– Nem. Nem tudom, mit gondoljak…
– Én… most megyek.
– Hova? – kérdi.
– Georgiába. Le szeretném róni a tiszteletem.
Jack mintha nehezebben venné a levegőt, csak bámul rám.
– És mi van… vele?
Annyi év eltelt már, és még mindig nehezére esik kimondani
a nevét. Amikor megtörtént az örökbeadás, mindent el kellett
engednünk, ami Kinsley-vel kapcsolatos. Azóta sem említette őt
Jack, egyszer sem. Kicsit gyűlöltem érte, ez tény.
Azt akartam, hogy ugyanúgy gyászolja a lányunkat, mint én.
Minden születésnapján egymagam vagyok, és csak bőgök, mert
arra gondolok, vajon hogy néz ki, mennyit változott az elmúlt
egy évben… Gyönyörű arcát nézem a fényképeken. Mindig
velem volt, még ha nem is láthattam őt. Én soha nem lehettem
része az életének.
Másrészt viszont irigyeltem Jacket. Képes volt csak úgy
túllépni ezen, és élni az életét, mintha sosem tartottuk volna a
kezünkben, nem érintettük volna abban a néhány rövid
percben, és sosem történt volna meg, hogy ölelkezve
vigasztaltuk egymást. Persze, ígéretet tettünk, hogy sosem
hozzuk szóba. Nemcsak azért, mert aggódtunk apám
fenyegetései miatt, hanem azért is, mert semmi sem változott
volna attól, hogy beszélünk róla.
Csak bántottuk volna magunkat a hiánya miatt, és másokat is,
mert kiderült volna, hogy végig hazudtunk a szeretteinknek.
– Nem fogok találkozni vele. Már beszéltem Samuellel, és
azonnal indulok.
– Ez így nem helyes, Stella – rázza meg a fejét.
– Mi?
– Hogy odamész. Túl nagy a kockázat. Mi van, ha meglát?
– Misty a barátom volt, Jack! Én…
– Te magad miatt mész…
Visszahőkölök a szavai hallatán, mert olyan érzés, mintha
arcon csapott volna.
– Tessék?
Lehunyja a szemét, és elfordítja a fejét, mintha szégyellné
magát.
– Nem lett volna szabad ezt mondanom. Csak… olyan, mintha
most minden egyszerre omlana össze. Évekig győzködtük
magunkat, hogy jól tettük, hogy odaadtuk őt, és most elmész
hozzá?
– Cseszd meg, Jack! Ha így lenne, bármikor megkérhettem
volna Mistyt az elmúlt tizenkét évben, engedje meg, hogy
találkozzam vele! Azért maradtam ki az életéből, mert így
gondoltam helyesnek, de most elmegyek, hogy lerójam a
tiszteletemet annak a nőnek, aki felnevelte a lányunkat. Mert ez
a helyes cselekedet.
Semmi mást nem tudok biztosan ezen világon, de ebben
biztos vagyok. Ha tizenkét évvel ezelőtt megtartottuk volna
Kinsley-t, nem így alakultak volna a dolgok. Semmit sem lettünk
volna képesek megadni neki. Apám világosan megmondta, hogy
ha megtartom, akkor elveszítem a család támogatását. Azt
mondta, kitagad a családból, és akkor majd megtudom, hogy
milyen is egyedülálló anyának lenni tinédzserként. Mehettem
volna a gyárba dolgozni, és semmire sem lett volna elég a
keresetem. Jack karrierje is derékba tört volna.
Kinsley sorsa a szegénység és az éhség lenne. És én gyűlölném
magam emiatt.
– Tudom.
– Misty több volt nekem mint Kinsley nevelőanyja, Jack! Te
továbbléptél, és sikerült elfelejtened… én nem így vagyok ezzel!
– Te azt hiszed, hogy én elfelejtettem? – kérdi haragos
tekintettel.
– Miért? Nem így van?
– Egyetlen kurva pillanatra sem!
Ez a kijelentés olyan hatással van rám, hogy azonnal ki
tudnék borulni, de tartom magam.
– Nos… – kezdek bele a mondandómba. Kis szünetet tartok,
hogy összeszedjem a gondolataimat. – …Misty és én barátok
voltunk. Szomorú vagyok a halála miatt. Szeretném leróni a
tiszteletem a nő előtt, akitől életem legnagyobb ajándékát
kaptam.
– És ez helyes is. Csak éppen ezzel mindent lerombolhatsz,
amit eddig felépítettünk.
– A büdös francokat! – fújtatok. – Megmondtam neked, hogy
nem fogok találkozni vele! Szóval miért aggódsz annyira?
– És arra nem gondolsz, hogy mindent feláldoztunk érte?
Elfogadtuk a helyzetet. Viseltük a következményeket. Szarul
éreztük magunkat az elmúlt tizenkét évben. Te mikor randiztál
utoljára? És én mikor voltam… – harapja el a mondanivalóját.
A szívem hevesen kalapálni kezd, és kibukik belőlem a
kérdés, pedig legszívesebben lenyeltem volna.
 – Mit akartál mondani?
– Semmit.
Közelebb lépek hozzá. Megemelem a kezem, de aztán
meggondolom magam, és leengedem. Nem érinthetem meg,
legalábbis úgy biztosan nem, ahogyan szeretném. Annyira
kívánom, amikor a közelemben van. Ha egyszer venném a
bátorságot hozzá, és megtenném, nem tudnám leállítani
magam. Megtanultam úgy élni mellette, mintha nem lenne
közünk egymáshoz, és közben nincs férfi, akit ennyire
szeretnék, akire ennyire vágynék, akire ilyen nagy szükségem
volna, mint rá. Csak egy halvány remény élt bennem, ennyit
engedtem meg magamnak, hogy talán ő is hasonlóképpen érez
irántam, de most egészen össze vagyok zavarodva.
Lehetetlen úgy létezni a közelében, nézni az ajkát, a mosolyát,
mintha nem tudnám, milyen ízű a csókja. Annyira
belefáradtam, hogy elfojtsam az érzéseimet. Nem tudom
elfelejteni barna szemét, meleg tekintetét, és ahogy rám nézett,
amikor a születésnapomon szeretkezett velem.
Jack megvakarja az orrát, és látszik, hogy kerülni akarja a
témát.
– Szerintem ez nagy hiba. Mi van, ha mégis látod Kinsley-t?
Vagy ha ő meglát téged?
– Minden megteszek, hogy ez ne forduljon elő. Samuel azt
mondta, hogy az esti gyászmisén nem lesz jelen, és én akkor
megyek.
– És ha mégis ott lesz?
– Akkor azt teszem, amit az elmúlt tizenkét évben. Hazudni
fogok.
Persze egyedül csak magamnak hazudok.
A ravatalozó parkolója zsúfolásig megtelt, az emberek egy
autó körül csoportosulnak. Ölelkeznek, meg a szemüket
törölgetik.
Körbenézek, és titkon reménykedem benne, hogy meglátok
egy barna hajú kislányt, akinek olyan szeme van, mint az
apjának, ugyanakkor azért is imádkozom, hogy ez ne történjen
meg.
Mekkora bolond vagyok!
Kiszállok a kocsiból, kisimítom a ruhám, és elvégzek pár
légzőgyakorlatot megnyugtatásképpen.
Meg tudom csinálni. Nincs itt, de még ha jelen is lenne, akkor
is meg kell próbálnom nem feltűnően viselkedni.
Lesütöm a szemem, így sétálok a bejárathoz. Misty tanár volt,
mielőtt Kinsley nevelését a vállára vette. Erre fogok hivatkozni,
ha bárki megkérdezné, hogy ki vagyok: az iskolából ismerem.
Belépek a helyiségbe. Legalább száz ember lézeng odabent.
Van, aki a könnyeit törölgeti, és olyan is akad, aki mosolyog. Úgy
képzelem, hogy történeteket mesélnek egymásnak Mistyről.
Még mindig lehajtom a fejem, és beállok a sorba. Egyre
közelebb megyek a koporsóhoz. Az első sorban, a vastag
bársonnyal borított ülésen ül egy férfi, és a koporsót bámulja.
Samuel az. Annyira mély a gyásza, hogy a bőröm alatt érzem a
fájdalmát.
Amikor végre odaérek, letérdelek a koporsó előtt, és
meglátom a nőt magam előtt, aki olyan sokat jelentett nekem.
 – Ó, Misty! – suttogom, hogy senki más ne hallja. – Annyira
sajnálom, hogy nem mondtam el többször, mennyire szeretlek
és csodállak! Többször kellett volna megköszönnöm, amit értem
tettél. Semmi sem fejezheti ki eléggé az irántad érzett hálámat. –
Az ajkamhoz emelem az ujjam, majd a koporsó széléhez
érintem. – Viszlát, barátnőm! Kérlek, vigyázz ránk odafentről!
Felállok, és Samuelhez lépek. Ahogy meglát, azonnal
felpattan.
– Stella!
– Őszinte részvétem! – mosolygok rá könnyes szemmel.
– Nem tudok élni egy olyan világban, ahol ő nem létezik –
vallja be, miközben ő is a könnyeivel küszködik.
Annyi fájdalom van a hangjában, hogy hallgatni is nehéz.
– Nagyon szeretett téged!
– Szerencsés fickó vagyok.
Misty gyakran mesélt róla, milyen nehézségeik voltak Kinsley
érkezése előtt. Évekig próbálkoztak a babával, és mindketten
belerokkantak az egészbe. Mistynek hat vetélése volt, és egyre
inkább elvesztették a reményt. Samuel mindig magát hibáztatta
a történtekért, és Misty már nem bírta tovább. Három
örökbefogadási kísérletük fulladt kudarcba, és kicsit el is
távolodtak egymástól. De a szerelmük erősebb volt, és túlélték a
megpróbáltatásokat. Végül belenyugodtak a helyzetbe, és
elfogadták, hogy gyerek nélkül kell élni az életüket. Ekkor
kapták a telefonhívást, hogy találkozni akarok velük.
– Mindketten szerencsések voltatok.
– Úgy tűnik, hogy engem elhagyott a szerencsém – mondja, és
Misty élettelen testére pillant.
 Nincs teljesen igaza. Még mindig van kit szeretnie!
– Egyedül jöttél? – kérdi erőltetett mosollyal.
Tudom, hogy eredetileg azt akarta kérdezni, hogy Jack is
eljött-e.
– Igen, és még ma este visszautazom.
– Értem. Örülök, hogy eljöttél. Misty is ezt szerette volna.
A vállára teszem a kezem, és kedvesen mosolygok rá.
– Semmi sem tudott volna visszatartani. Tiszteltem és
szerettem őt. Fontos volt nekem.
– Értékelem. Tényleg! – Samuel sóhajt egyet, és nagyon
fáradtnak tűnik. – Nem is tudom, milyen lesz az élet ezután…
Kinsley… ő is szenved, és nem tudom, hogyan segíthetnék neki.
A szívem összeszorul. Látom, hogy Samuel szenved, de a
gondolat, hogy Kinsley is, már túl sok nekem.
– Remek apa vagy. Biztos vagyok benne, hogy mindent
megadsz neki, amire szüksége van.
– Anyára van szüksége – rázza meg a fejét.
Itt vagyok.
Nem!
Nem, nem! Én nem az anyja vagyok! Senkije sem vagyok.
Csak egy idegen. Nem volt mindig így, de most így van, mert
lemondtam róla.
– Mennem kell – mondom, mert ösztönösen érzem, hogy
védenem kell magam. Nem tartozom ide, és minél előbb
elmegyek, annál jobb lesz mindenkinek.
Samuel még egyszer megölel, aztán már jön is a következő
ismerős, hogy kinyilvánítsa részvétét. Elindulok a kijárat felé, és
még egyszer utoljára visszanézek Mistyre.
 Fáj a szívem. Annyira kegyetlen ez az egész. Ő volt köztünk a
legjobb. Magára hagyott két embert, akinek oly nagy szüksége
volna rá.
Mennem kell… vissza, a saját életembe… Még egyszer
visszanézek, mert muszáj. És akkor megpillantom a kislányt.
Úgy tizenkét éves lehet.
Barna haj, barna szem, és hosszú, sötét szempillák. Úgy
bámul rám, mintha ismerne.
Jacknek igaza volt. Hiba volt eljönni a temetésre.
Rámosolygok, mintha nem ismerném. Mintha nem bennem
fogant volna, a szívem közepében. Összeszorítom a fogam, és
nagyon össze kell szednem magam, hogy ne szóljak hozzá. Ha
megtenném, ki tudja, mi mindent mondanék.
Tudja vajon, hogy ki vagyok?
Sejti, hogy én szültem őt?
Vajon azért jött el ma este, mert titkon látni akart?
Willow Creekben kellett volna maradnom.
Kimegyek a ravatalozóból, és felületesen lélegzem, ahogy
elsietek, de azért annyira nem szedem a lábam, hogy feltűnő
legyen. Beszállok a kocsiba.
Lesütött szemmel beindítom a motort, és a kocsi gurulni kezd.
Rápillantok. Még mindig engem néz. Tekintete követ, ahogy
elmegyek.
Megint elhagyom. Jobban gyűlölöm magam, mint valaha.
 HATODIK FEJEZET

Jack

Az erdőben mindig lenyugszom, a gondolataim kisimulnak, de

ez az utazás pokol volt. Tizenkét napig voltam távol, és semmi
nem volt képes elcsendesíteni a bennem tomboló vihart.
Kíváncsi voltam. Aggódtam. Fel akartam hívni, de nem volt rá
lehetőség. Ahol mi túrázunk, ott semmi nincs, és ez így van
rendjén, elvégre túlélőtúráról van szó. A körülményeken nem
változtathatok.
Lemosom magamról a koszt, csak súrolom a bőrömet, hogy
megtisztuljak kívül-belül, és azon agyalok, hogy jobb lett volna
rögtön elmenni Stellához.
A tisztálkodás után azonnal elindulok hozzá, és amikor
odaérek, kettesével veszem a lépcsőfokokat, mert egyetlen
pillanatot sem akarok elvesztegetni.
– Hát te meg mit keresel itt? – pillant rám meglepődve.
– Bejöhetek?
Stella nagyot sóhajt, majd hátralép, és kitárja az ajtót. A
lakása nagyon otthonos. De tulajdonképpen mindig, minden az
volt körülötte. Vanília, süti és tábortűz melegsége árad belőle. Ő
a fény az éjszakában, mégsem nekem való.
– Mi a baj? – kérdi. A hangja kissé távolságtartó, sértettség
érződik rajta.
– Semmi. Csak benéztem. Meg akartam kérdezni, mi újság
veled.
Semmi másra nem tudtam gondolni, amióta Stella elment a
temetésre. Tudni akartam, hogy mi történt. Vajon okozott-e
fájdalmat neki, hogy elment? Látta a lányunkat? Csak ez járt a
fejemben, és utáltam a gondolatát is, hogy így döntött. Nem
bírtam elviselni, hogy talán látta Kinsley-t, vagy beszélt vele, sőt
megölelte. A gondolattól ökölbe szorul a kezem, és nagy
erőfeszítésbe kerül, hogy uralkodjak az indulataimon. Nincs
jogom hozzá, hogy féltékenykedjek. Én döntöttem úgy, hogy
kitörlöm Kinsley-t az emlékezetemből. Muszáj volt.
– Jól vagyok – mondja. Nagyot nyel, és elfordítja a fejét.
– Nem úgy néz ki.
– Persze, hogy nem vagyok – mondja, és a szeme szinte lángot
szór. – Elmentél. Megint elmentél. És én…
– Te mi?
Az ajka megremeg, és a szívem belesajdul, hogy így látom őt.
– Stella?
– Épp most hívott Samuel.
– És mit akart?
– Küszködik. Egyedül maradt Kinsley-vel, aki tudni akarja, kik
a szülei.
Nem szólok egy szót sem, leginkább azért, mert gőzöm sincs,
mit mondhatnék.
 – És Samuel mit mondott neki? Korábban hogy kezelték ezt a
helyzetet?
– Misty sosem beszélt velem ilyesmiről. De meglátott engem,
Jack. A szemembe nézett, és… Istenem, látott, és én elfutottam –
mondja, és a tekintetében szégyen tükröződik.
Bárcsak átvehetném a fájdalmát!
– Sajnálom, Stella! Annyira sajnálom az egészet!
Egy ujjal sem lett volna szabad hozzáérnem akkor éjjel.
Számtalanszor bocsánatot kértem miatta, de még mindig nem
elég. Stellának nem lett volna szabad egymaga viselnie a
következményeket: a szülei agymosását, a számtalan orvosi
vizsgálatot. Nem kísértem el, mert nem tudtam elszabadulni az
egyetemről. Nem lett volna szabad megélnie a magányt, a
száműzetést a várandóssága idején.
Töredékét sem szenvedtem el annak, amin ő keresztülment.
Annyira fájdalmas az egész.
– Kinsley gyönyörű – dörzsöli meg Stella az arcát, és arrébb
lép.
– Mindig is tudtam, hogy az – vágom rá. Hogy is ne lenne?
Stella az anyja.
Könny csillog gyönyörű barna szemében. Nagyon fáj neki az
egész, és én nem tudok segíteni rajta.
– Rád hasonlít – teszi hozzá.
Lehunyom a szemem, és a Stellával közös gyermekem arcára
gondolok, és gyűlölöm ezt az egészet.
– És mit mondott Samuel? – kérdem, mert muszáj elterelni a
gondolataimat.
– Részeg volt. Még azt sem tudom, hogy tisztában volt-e vele
egyáltalán, mit beszél. Rettenetesen szenved. Teljesen összetört.
Egy pillanatra elképzelem, hogy milyen volna, ha én
veszítettem volna el Stellát. Ki akarnám tépni a szívem a
helyéről. Ha ő nem lenne, semmi más sem létezne ezen a
világon. Vele akarnék menni az ürességbe. Milyen érdekes az
élet, hogy így érzek, és közben harminc éve nem vele élem az
életem. Mindig távolról szerettem, nekünk nem adatott meg a
közelség.
Bárki, aki ismer minket, azt látja, hogy ha összefutunk,
közönyösen viselkedünk egymással. A legjobb barátom
kishúgaként kezelem, de semmi több.
Ő sem érez irántam semmit, ez biztos. Az élet megfosztott
minket egymástól, és ő sosem fog megbocsátani nekem. De nem
is kérném.
És most mégis itt vagyok, mert képtelen vagyok távol tartani
magam az egyetlen embertől, akinek a közelébe sem szabadna
mennem. Ő az egyetlen nő, akitől elgyengülök, mert túl erős az
iránta érzett szerelem.
– Idővel jobban lesz…
– Remélhetőleg – vonja meg a vállát. Eltelik pár másodperc,
majd újra megszólal. – Miért jöttél, Jack?
– Azt hittem, már elmondtam az okát.
Mert ki nem állhatom, ha szenvedsz.
– Nem is akarsz beszélni Kinsley-ről…
– Képtelen vagyok.
– Miért?
Mélyen Stella szemébe nézek, és közben arra gondolok, hogy
bárcsak jobb ember lennék. Erősebb. Valaki, aki megvédené,
elküldene mindenkit melegebb éghajlatra, és végre kiöntené
neki a szívét. De Stella rég döntött a sorsunkról. Ráébredtünk,
hogy mekkora hibát követtünk el. Aztán Kinsley
örökbeadásával minden eldőlt. Ha eszembe jut a lányom,
azonnal eszembe jut az is, hogy mennyire szeretem Stellát. Nem
lehet! Nekem el kell felejtenem őt!
– Életünk legrosszabb napja volt, Stella! Újra át akarod élni?
Le kell ülnie, mintha nem bírná tovább cipelni a történtek
súlyát.
– Néha úgy érzem, hogy csak egy álom volt. Vagy inkább
rémálom. Akárhogy is, a valóságban meg sem történt. Az ember
továbblép, éli az életét, de… – mondja elcsukló hangon, és a
könnyeivel küszködik. – …én …sokszor végignéztem, ahogy
felkapod, megpuszilod Ameliát. Láttam, mennyire szereted őt.
Én…
– Tudom – vágom rá, mert nem akarom, hogy befejezze a
mondatot. – Az könnyű! Amelia nem a miénk.
– Ez igaz.
– A mi életünk nem olyan lett volna, mint az övék… –
emlékeztetem, hogy mi miért történt.
– Valószínűleg nem – bólint egyet Stella, és elfordítja a fejét.
– Biztosan nem, Stella. Apád megfenyegetett, hogy mindent
elveszítesz. Teljesen magunkra maradtunk volna. A bátyád soha
nem bocsátott volna meg nekem. Mi pedig…
– Mi pedig?
Szerettük volna egymást.
Egy tökéletes világban együtt lehettünk volna.
Legszívesebben elküldtem volna a fenébe Graysont, meg a
családját, ami egyébként az enyém is volt. Abbahagytam volna
az iskolát. Feleségül vettem volna, és mindent megadtam volna
neki. De mi nem tökéletes világban élünk. Tragikus, tökéletlen
világ a miénk.
– Küszködtünk volna – fejezem be a gondolatot.
– De ott lettünk volna egymásnak.
– Valóban, Stell? Tényleg boldogok lettünk volna úgy, hogy
közben körülöttünk minden szétesik? Te így akartad volna?
Gyerekek voltunk még. Gőzünk sem volt az életről.
– Nekem pár boldog pillanat is elég lett volna – vallja be
Stella. – Nekem nem kellett volna sok a boldogsághoz! – Feláll,
és megfogja a hasát. – Akartam őt! Akkor túl fiatal voltam, hogy
harcoljak érte, de ma már tudom: az a pár igazán boldog
pillanat számít, Jack. Semmi más.
Kinyitja az ajtót, és világosan a tudtomra adja, hogy távoznom
kell.
Megyek is. Az elmúlt tizenkét év sem volt más. Mindig
kisétáltam az életéből, és minden alkalommal kitéptem egy
darabot a szívemből.
Mielőtt elmegyek, még egyszer visszafordulok felé.
– Vajon milyen lett volna az a pár pillanat? Mennyire boldog?
Vajon mennyi adatott volna nekünk? – kérdem.
Stella az ajtónak támasztja a fejét, és szomorú, sóvárgó
mosoly jelenik meg a szája szélén.
– Nem tudom. Talán mindent megéltünk, ami adatott. Elvégre
egyszer szerettük egymást. Egyetlen éjszaka volt, tudom. Talán
ez volt a mi egyetlen pillanatunk. Fáradt vagyok, ki kell
aludnom magam. Jó éjszakát, Jack!
 Annyira vágyom rá, hogy megöleljem, mielőtt elmegyek.
Közel akarom érezni magamhoz, és csak csókolózni vele, amíg
elfogy a levegő. De nem teszem. Viszonzom a mosolyát. Ki nem
állhatom, hogy kívülről ilyen könnyűnek látszik az egész.
– Jó éjszakát, Stella!

– Nem lehet ennél jobban megtisztítani – szól rám Grayson,

miközben a csizma orrát dörzsölöm.
– Mindig lehet tisztább!
– De minek? Hogy megint tiszta korom legyen?
Vállat vonok. Legalább van mit csinálni. Eltereli a
gondolataimat, és nem játszom le magamban újra és újra a múlt
héten lezajlott beszélgetést.
Mekkora kibaszott idióta voltam tegnap, amikor átmentem
sörözni és meccset nézni! Túl sokat fecsegtem, és bár Grayson
azt hiszi, egy Misty nevű lányról beszéltem a jelen pillanatok
megragadásával kapcsolatban, nem róla volt szó.
A mai tűzeset felemésztette az összes energiámat. De most az
egyszer jól jött a bevetés, mert nagy szükségem volt rá, hogy
levezessem a feszültséget.
Aztán ott az a kis apróság, hogy Stella megint eltűnt. Az az
érzésem, hogy azért nem szólt róla senkinek, mert megint
Georgiába utazott.
– Nézd, a tegnap este… – kezd bele Grayson, és a vállamra
teszi a kezét.
Atyaég, hiszen tudja! Tisztában van vele, hogy Stellánál
jártam tegnap késő este. Vagy talán Delia mondott neki valamit?
Vagy Jess?
– Én…
– Hallgass ide! Amikor azt mondtad, hogy meg kell élni a jelen
pillanatot… Hogy nem szabad aggódni a jövő miatt… Nos, nagy
bölcsesség volt. Pláne hozzád képest – mondja nevetve, én pedig
csak bólogatok. – Igazad volt. Annyira féltem, hogy Jessica
elmegy, hogy egészen megfeledkeztem arról, hogy most épp itt
van.
Megkönnyebbülést érzek, hogy nem rólam van szó. Ez azért
kezelhető. Ha egyikünk boldog lehet, akkor kettőnk közül
legyen ő.
– Beszéltél vele?
– Azt mondta, hogy szeret – bólogat Grayson. – Még a bevetés
előtt.
Nevetek rajta, hogy milyen meglepettnek tűnik.
Tinédzserkoruk óta szerelmesek egymásba.
– És?
– Nem is tudom… Talán nem is megy el. Talán… talán én
vagyok bolond.
– Hogy is van a mondás? A szerelem bolondja…
– Rohadt nagy igazság – horkan fel Grayson.
– Nos, ezt azért mindig tudtuk rólad, Gray.
– Na, elég ebből! Senkit sem érdekel a szerelmi életem. Veled
mi van? Elég távolságtartó voltál… lemaradtál a pizzáról.
Igaz. Most valahogy nem vagyok olyan kedvemben, hogy
lazának mutassam magam, ahogy szoktam. Képtelen vagyok
magasról tojni mindenre. Túl sok minden történt az elmúlt pár
hétben.
– Minden rendben. Sok volt a munka, és csak… feljött pár régi
emlék.
Ennél többet nem mondhatok.
– Értem – sóhajt nagyot. – Van ez így. Olykor bekúszik a múlt a
gondolatainkba…
– Megesik.
– Nekem például eszembe jutott Yvonne – vallja be Grayson.
– Tessék? – kapom fel a fejem. Sosem beszél róla.
– Amelia szépen növekszik, lassan önálló lesz. Nem is
tudom… – mondja, és a hajába túr. Valahogy idegesnek tűnik. –
Arra gondoltam, hogy talán elcseszem a dolgokat. Férfi vagyok.
Mit tudok én arról, hogyan kell felnevelni egy kis-lányt?
– Szerinted az anyja jobban csinálná?
– Nem hinném – fordítja el a fejét. – Ezt azért tudtam, amikor
öt éve elment. Egyáltalán hogyan tehetett ilyet? Hogy képes egy
anya szó nélkül elhagyni a gyermekét? Nem fér a fejembe…
– Talán azt gondolta, hogy így helyes – mondom, és nagyon
erősen koncentrálok, hogy a hangom nyugodt maradjon.
– Az egyszer biztos – mondja gúnyosan nevetve. – Számára
így helyes. De mi van Ameliával? Neki szüksége lett volna
anyára, Yvonne meg elhagyta. Egy kalap szart sem ér! De akkor
is az anyja.
Yvonne és Stella sorsa, bizonyos szemszögből, nagyon
hasonló, és Graysonnak gőze sincs róla. Azonnal felhúzom
magam a kijelentése miatt, mert ösztönösen azt érzem, hogy
meg kell védenem Stellát. Bár őszintén azt gondolom, hogy a két
nő nem említhető egy lapon. Yvonne azért hagyta el Graysont és
Ameliát, mert a karrierje fontosabb volt. Stella gyerek volt még,
és kényszerhelyzetbe került. A lehető legjobbat akarta a
lányának. De akkor is kiborít a dolog.
Persze soha nem álltam Yvonne pártjára, és most sem fogok.
– Yvonne önző. Egyáltalán nem érdemli meg Ameliát.
– Igaz! Senki nem érdemli meg a gyerekét, aki eldobja
magától!
– És mi van az örökbeadással? Szerinted erre senkinek nem
lehet komoly indoka?
Grayson meglepettnek tűnik a kérdés hallatán.
– Persze, minden előfordulhat. De Yvonne nem adta örökbe a
gyermekét. Elhagyta őt! A karrierjét választotta. Amelia
egyszerűen nem fért bele az életébe, akadályozta volna a tervei
megvalósításában.
Még durvábban dörzsölöm a kefével a csizmát.
– Akárhogy is… szerintem azzal, hogy elment, szívességet tett
neked és Ameliának.
– Én is így gondolom. Mert ha nem így történt volna, most
nem lehetnék Jess-szel. És a nyaralóba sem mennénk – csap a
vállamra vidáman.
– Egy kis kiruccanás hármasban? – pillantok rá.
– Legalább megmutatom neki, milyen élete lenne, ha
maradna – bólogat Grayson.
– Maradni fog.
– Nagyon remélem. De ha mégsem, akkor el kell engednem, és
csak reménykedhetek benne, hogy visszajön.
– Mi mást tehetünk, Gray?
– Így van. Semmi mást.
 Én is ezt tettem tizenkét éven át. Elengedtem Stellát, és
mindvégig reménykedtem benne, hogy egy napon majd
ráébred, hogy én vagyok az igazi.
 HETEDIK FEJEZET

Stella

– Samuel? – rázom meg finoman, nehogy leboruljon a

bárszékről. Teljesen kiütötte magát. – Samuel! Ébredj fel!
Samuel nagyot nyög, mire a pultos rám pillant.
– Mindvégig azt hajtogatta, hogy nemsokára jön érte valaki.
– Mióta megy ez így? – kérdem.
– Hetek óta. Meghalt a felesége, és azóta minden nap itt van.
Sokat sír. Én még nem láttam embert, aki ennyit bőgött volna.
Aztán addig iszik, amíg abba nem hagyja a sírást.
Atyám!
– És eddig hogy jutott haza?
– Ezt ő írta arra az esetre, ha gond lenne – nyújt át egy
cédulát. – Az első a testvére telefonszáma, aki Arizonában él. A
legtöbbször ő hívott neki taxit. Ma nem vette fel, ezért hívtam a
másik számot, ami a tiéd. Csak ez a két telefonszám van a
cédulán.
Nagyot sóhajtok, és Samuelre pillantok. Elég rossz bőrben
van, és fogalmam sincs, mit tegyek. Segítségre van szüksége,
efelől semmi kétség.
– Samuel! – szólítom megint, de most kissé hangosabban.
Kinyitja a szemét. A belőle áradó alkoholszagtól szinte
megszédülök.
– Stella! Hát itt vagy!
– Igen. Mi történt?
– Meghalt.
– Igen, tudom. Misty meghalt. De most csütörtök délután van,
és te részeg vagy. Mondd, mi lett veled? Mit csinálsz?
– Felejtek – válaszolja lehunyt szemmel, és az öklére
támasztja a fejét.
– Valóban? – teszem fel a költői kérdést.
A feje előrebukik a bárpultra, majd egyből visszapattan.
– Legyen a tiéd!
– Az enyém? – kérdem kissé félve.
– Igen, vidd el magaddal Kinsley-t!
– Samuel! Várjunk egy kicsit! Hol van Kinsley?
– Egy baráti vacsorán. Én erre az egészre képtelen vagyok. Itt
és most végeztem!
– Igen, itt és most végeztél. Majd kijózanodsz, és kitisztul a
fejed.
Samuel vállat von, és a pultosra néz.
– Mickey! Segítenél Stellának? Ki akar tisztítani valamit.
– Segíthetek? – kérdi Micky együttérzően.
– Igen, légyszíves! Nem tudom, kihez fordulhatnék. Samuel…
– A lánya vagy? – kérdi Mickey.
– Nem – vágom rá, és nem is tudom, miként magyarázzam
meg az egészet. Mickey olyan szemeket mereszt rám, mintha
valami másról volna szó… – Csak barátok vagyunk. Illetve
voltunk. A feleségével…
– Nem ítélkezem – mondja Mickey cseppnyi kétkedéssel a
hangjában.
– Én nem… Mindegy. Bonyolult. A felesége jó barátom volt,
és… nem akarok magyarázkodni.
Most van más bajom, mint azzal foglalkozni, hogy egy
georgiai pultos félreérti a helyzetet. Például az, hogy haza kell
juttatnom egy részeg, százkilós embert a lányához, aki
tulajdonképpen az enyém, csak épp azt sem tudja, hogy ki
vagyok.
Hála az égnek csak öt óra van, szóval Kinsley valószínűleg
távol lesz még egy-két órát.
– Még egyszer mondom: nem ítélkezem – ismétli Mickey, és
segít Samuelt leemelni a székről.
– Samuel, csak egy kicsit segíts nekünk, kérlek! – mondom, és
megpróbálom felemelni.
Samuel nyögve feláll, és tántorogni kezd.
– Ha sikerülne is betenni a kocsiba, szerintem akkor sem
tudod kikönyörögni majd onnan – állapítja meg Mickey.
– Szeretnél keresni ötszáz rugót? – kérdem hirtelen, mert
nincs más ötletem. Muszáj segítséget kérnem. Haza kell
cipelnem, le kell fürdetnem. Aztán be kell tuszkolni az ágyba,
mielőtt Kinsley hazaér.
– Hogy mondtad? – kérdi.
Előadom neki a tervem, mire úgy néz rám, mintha
megkergültem volna. Lehet, hogy így van, de mentségemre
szóljon, hogy kétségbe vagyok esve, és Samuel meg Misty
nagyon fontos volt nekem. Mindez nem történt volna meg, ha
Misty még él. És én tartozom neki.
Ez a legkevesebb, amit érte tehetek. Samuelnek ki kell
józanodnia.
– Nem mondod komolyan, ugye?
– Akkor legyen egy ezres! – vágom rá. Szükségem van a
segítségedre, és hajlandó vagyok megfizetni a szívességet.
– Jól van, áll az alku, édeském – adja be a derekát. Szól a
másik pultosnak, hogy el kell mennie, és megegyeznek, hogy
addig beugrik helyette.
Samuelt az autóba dugjuk, és hazavisszük. Ki kell találni,
hogyan jutunk be a házba, mert nincs nála kulcs.
Ezt nem gondoltam át rendesen.
Mickey csak bámul rám, miközben keresgélek a kocsiban a
kulcs után.
– Nem tudsz bejutni a házba?
– Úgy tűnik, hogy nem – sóhajtok.
– Miféle szerető az ilyen?
– Semmiféle szeretőről nincs szó, ahogy látod… – mondom, és
közben tovább kutakodom.
Misty nagyon gyakorlatias ember volt, biztosan elrejtett egy
pótkulcsot valahol.
– Nem tudod a garázskapu kódját?
– Ha tudnám, már rég kinyitottam volna.
Sehol egy kulcs, elektromos zár mindenütt…
Mindenesetre a kód legtöbbször egy ismert dátum szokott
lenni, például egy családtag születésnapja. Egyetlen dátumot
ismerek, ami nekik is fontos lehet. Egy próbát megér.
 – Működj, kérlek! – suttogom, és beütöm Kinsley születésének
dátumát.
A motor zümmögni kezd, és az ajtó felemelkedik.
– Lenyűgöző! – suttogja Mickey.
– Azért fizetlek, hogy segíts, nem pedig a megjegyzésekért.
Nagy szerencse, hogy a garázsból a házba vezető ajtó nyitva
van. Küszködve becipeljük a Samuelt a házba, de miután
sikerül, Samuel összecsuklik a padlón.
– Stella! Misty elment! – mondja a földön fekve. – Szükségem
van rád! Szükségem…
Mickey vigyorogva néz rám.
– Azt gondolsz, amit csak akarsz – vonok vállat. – Kell neki egy
zuhany. Meg ennie is kell, aztán irány az ágy.
Mickey a hátára kapja Samuelt.
– Hol a fürdő?
– Fogalmam sincs.
És akkor hirtelen tudatosul, hogy az otthonukban vagyok.
Misty és Samuel itt nevelték fel Kinsley-t. Olyan sokszor
képzeltem el, milyen lehet az élete, és soha nem gondoltam
volna, hogy egyszer a valóságban is itt állok majd…
A nappali berendezése kicsit furcsa, de nagyon kedves. Egy
öreg, kényelmes kanapé áll a közepén. A bútordarabból
sugárzik a szeretet: úgy képzelem, hogy itt bújt össze a család
esti filmnézésre, vagy idekuporodtak, amikor a karácsonyi
ajándékokat bontogatták…
A szoba közvetlenül a konyhába nyílik. Nem éppen modern,
de szemmel láthatóan nagyon kényelmes. A tölgyfa
szekrényajtókat nem ártana lecserélni, és a munkalap is kopott
már, de szinte látom magam előtt, ahogy készül a sütőben a
sütemény vagy a hálaadás napi vacsora.
Misty szelleme mindenhol érezhető a házban. Mindenütt ott
az ujjlenyomata, és a belőle áradó melegségnek nincs még hűlt
helye.
– Nézzük meg hátul – javaslom.
Szerény, vidéki stílusú ház, egyetlen folyosóról nyílik minden
ajtó, úgyhogy nem lesz nehéz dolgunk.
Benyitunk mindenhová. Az első szoba egy háló, de biztosan
nem a szülőké. Ezt követi egy vendégszoba, ami
varrószobaként, illetve alkotóhelyként szolgál. Még egy teljesen
üres háló következik, majd egy fürdő. A folyosó aztán kissé
jobbra kanyarodik, és egy kisebb folyosóra vezet, ahol egy-egy
ajtó látható mindkét oldalon. A jobb oldalit választom, de nem a
szülői hálót találom ott, hanem Kinsley szobáját.
A világosszürke falon poszterek. A legtöbb valami számomra
ismeretlen focistát ábrázol. Egy táblára színes cédulákat tűztek
rajzszöggel. A sarokban egy fehér íróasztal, magasan állnak
rajta a könyvek. Egy franciaágy is van a szobában, rajta
világoszöld ágynemű.
– Stella! – szól rám Mickey, és visszahúz a folyosóra.
– Tessék?
– Igyekezz már! Kurva nehéz!
Megrázom magam, és gyorsan becsukom az ajtót. Igyekszem
koncentrálni a feladatra.
– Csak egyetlen ajtó maradt hátra.
Hála az égnek! Megtaláltuk a hálót. Nagy a rendetlenség.
Ruhák hevernek a földön szanaszét, és a párnákat is ledobálták
az ágyról. Bár még soha életemben nem jártam a házban, mégis
pontosan tudom, hogy a szobának nem így kéne kinéznie.
– Ó, Samuel! – sóhajtok fel.
Samuel alkoholba fojtja a bánatát. Valahol meg is értem, az
ember megpróbál enyhíteni a fájdalmán. Emlékeztetnem kell
rá, hogy miért nem engedheti, hogy lehúzza az örvény. Minden
erejével küzdenie kell. Neki van kiért…
Be kell fejeznie az ivást, és meg kell tanulnia, hogyan kezelje
ezt az új helyzetet.
Kinsley miatt.
Mickey-vel belépünk a szülői hálóba, amihez tartozik egy
fürdőszoba is. Kinyitom a csapot, és Mickey gondolkodás nélkül
betuszkolja Samuelt a zuhany alá. Ő felnyög, magához tér, és
kézzel-lábbal hadakozva megpróbál kijönni a zuhanyfülkéből.
Nem engedjük, visszatuszkoljuk a hideg víz alá.
– Részeg vagy. Ki kell tisztulnod, mielőtt a lányod hazaér! –
mondom ellentmondást nem tűrő hangon.
– Stella! – emeli rám Samuel egy pillanatra a tekintetét.
– Igen?
– Misty halott! És én képtelen vagyok… – dadogja szipogva.
– Ezt már mondtad egyszer. Én meg azt válaszolom erre, hogy
pontosan tudod, hogy csinálni kell! – Nincs más választása. –
Össze kell szedned magad!
Nem először látok részeg embert életemben. Elvégre négy
bátyám van. Samuel mitől lenne más?
– Én befejeztem! – kiáltja Samuel.
Legalább félig-meddig magához tért. Kicsit melegebbre
állítom a víz hőmérsékletét.
 – Először zuhanyozz le, aztán megbeszéljük. Húsz perc múlva
visszajövök, addigra te is elkészülsz. Kikészítettem a ruhád.
Vedd fel, miután kiszállsz!
Mickey-vel kimegyünk a fürdőből. Becsukom az ajtót, és a
falnak támasztom a fejem.
– És most? Hogyan tovább? – kérdi Mickey.
– Ki kell takarítanom ezt a szobát. Adok neki valamit enni.
Innia is kell. Aztán eltűnök innen, mielőtt a kislánya hazaér.
A hálóval kezdem, mert a többi helyiség nem néz ki olyan
rémesen. Összeszedem a földről a szétszórt ruhákat, kicserélem
az ágyneműt. Előkészítem Samuel helyét. Mickey közben a
konyhában valami ehető után néz.
Nagyjából húsz perc telik el, amikor hallom, hogy Samuel
elzárja a csapot, úgyhogy bekopogok a fürdő ajtaján.
– Samuel?
Csupán egy morgást hallat válaszul.
Tényleg nem akarok bemenni hozzá.
Mickey visszajön a szobába. Talált egy kis kenyeret, és hoz
egy pohár vizet meg egy fájdalomcsillapítót.
– Ez talán segít majd egy kicsit.
– Ez is valami. Samuel nem hajlandó kijönni a fürdőszobából.
– Szerinted nekem kéne bennem érte? – húzza össze Mickey a
szemöldökét.
– Mégis mit gondoltál? Talán nekem? Nem akarom
meztelenül látni!
– És szerinted én akarom?
– Inkább te, mint én – vonok vállat.
Mielőtt eldönthetnénk a vitát, Samuel kinyitja az ajtót. Nem
néz ki sokkal jobban, mint fürdés előtt, de legalább már nem
bűzlik az alkoholtól. Az ágyhoz kísérem, és szerencsémre nem
ellenkezik.
– Egyél! – nyújtom oda neki a tányért.
– Sajnálom, Stella! – mondja, és elcsuklik a hangja. – Bárcsak
erősebb volnék!
– Erős vagy! – vágom rá határozottan. – Misty szeretett téged.
Hitt benned. Abba kell hagynod az ivást, és meg kell oldanod a
helyzetet!
– Én már nem tudom, hogy mit tegyek – mondja könnyezve. –
Mindent ő csinált. Ő volt a mindenem! És most halott! Én nem
tudom nélküle végigcsinálni ezt…
Folyton ezt hajtogatja. Elfelejti, hogy van valaki, akiért
érdemes összeszednie magát.
– Samuel! Kinsley-nek szüksége van rád!
Samuel leteszi a kis asztalkára a tányért, és az ágyra dől.
Amint a feje a párnához ér, lehunyja a szemét.
– Én… csak…
– Csitt! – suttogom. Nem akarom, hogy még egyszer
elismételje, amit egyfolytában hajtogat. Meg tudja csinálni.
Tudom. Ha kijózanodik, másként látja majd a világot. Új nap
virrad, és esélyt kap rá, hogy kijavítsa a hibát.

– Minden rendben lesz – mondom Samuelnek másnap.

Miután Kinsley elment az iskolába, visszamentem hozzá, és
igyekeztem mindenben segíteni neki. Semmi nem lesz olyan,
mint amikor Misty még élt, de meg kell próbálnia rendbe hozni
az életét.
Samuel felhívta a főnökét. Megértő volt, mert pár éve ő is
elveszítette a feleségét. Hála az égnek, Samuel kapott egy kis
szabadságot, hogy összeszedje magát. A munka amúgy is áll
valami engedélyezési fennakadás miatt, úgyhogy nem nagy
veszteség a kimaradás. Samuel gyásza mély, de idővel túljut
rajta.
Találtam egy takarítócéget is. Megszerveztem, hogy eleinte
egy héten kétszer takarítanak majd Samuelnél, és ha minden jól
megy, később heti egy alkalom is elég. Újdonsült georgiai
barátom, Mickey megígérte, hogy felhív, ha újra látja a
kocsmában Samuelt. Ha baj van, akkor maga viszi haza, és
végigcsinálja vele a szokásos procedúrát. Megkérte az árát, de
fő, hogy az ügy sínen van.
Nem vagyok nyugodt, hogy valaki más vigyáz rá, de ennél
többet nem nagyon tehetek, hiszen nem maradhatok, és több
mint öt órába telik ideérni.
Az a legrosszabb az egészben, hogy magára maradt. Egyetlen
családtag sincs a közelben. Barátai sincsenek, csak egy-két
munkahelyi ismeretség. Samuel életében mindent Misty csinált.
Ő vezette a háztartást, ő gondoskodott mindenről és
mindenkiről. Samuel teljesen elveszett nélküle.
– Nem vagyok ugyanaz az ember, mint azelőtt – mondja, és
kortyol egyet a kávéba.
– Ezzel mindenki így van egy ekkora veszteség után. Az életed
szerelme volt.
Ha valaki pontosan tudja, hogy ez milyen érzés, az én vagyok.
A kislány, aki hitt a tündérmesékben, meghalt azon a napon,
amikor örökbe adta a lányát. Ezek után értelmét vesztette
minden. Bármit értem el az életben, bármi volt az enyém, nem
tett boldoggá. Apám akkor elhitette velem, hogy nincs más
választásom. Rám erőltette az elképzelését, és ezzel minden
örökre megváltozott.
– Csak arra vágyom, hogy kiüssem magam – vallja be Samuel.
– De te nem ilyen vagy, Samuel. Misty sokat mesélt rólad.
Elmondta, hogy milyen keményen dolgoztál. Mesélte, hogy
mindig számíthatott rád, a támasza voltál. Most a lányodnak
van szüksége ugyanerre!
– Kinsley a te lányod, nem az enyém – rázza meg a fejét.
Nagyokat pislogok. Erre nem számítottam. Én pont az
ellenkezőjét gondolom: Kinsley az övé.
– Én… én nem…
– Igen. A tiéd. Anyára van szüksége. Valakire, aki gondoskodik
róla. Tudod, ki takarította ki a konyhát? A fürdőt? Tudod, ki
csinált reggelit a múlt héten minden áldott nap? Kinsley volt!
Erre én nem vagyok képes… Ez… nekem nem megy!
Kényelmetlenül érzem magam, ezért mocorogni kezdek a
széken. Ez a beszélgetés nem abba az irányba halad, mint
szerettem volna.
– Te vagy az apja! Te nevelted, téged ismer. Én csak azért
jöttem ide, hogy segítsek neked a bajban. Örökbe adtam neked
Kinsley-t. Neki te vagy a szülő.
– Tudom – válaszolja a távolba révedve.
Megkönnyebbülést érzek, mert bármennyire is vágyom a
kislányomra, akiről egykor lemondtam, jót akarok neki.
Biztonságra van szüksége. Kinsley érdeke az, hogy akit eddig
szülőként ismert, továbbra is mellette legyen.
– Akkor kérsz segítséget? Van valaki, akivel beszélhetsz?
– Megpróbálom – szorítja meg gyengéden a kezem.
Csak imádkozni tudok, hogy sikerüljön. Más egyebet most
nem tehetek.
 NYOLCADIK FEJEZET

Stella

Ez egy katasztrofális randevú.

Winnie hajthatatlan volt, és kényszerített rá, hogy
végigcsináljam ezt a baromságot. Ez a pasi tuti elmúlt már
ötven, és egyfolytában a velem egykorú lányáról beszél.
Azt már meg sem említem, hogy teljesen kimerültem, és
legalább egy hétig tudnék aludni egyfolytában. Pár hete
érkeztem vissza Georgiából, és azóta képtelen voltam lehunyni
a szemem, mert állandóan a telefont lestem, Mickey hívására
várva. Eddig semmi, úgyhogy egy kicsit megnyugodtam.
– Megmondtam a gyereknek, hogy nem fizetem az egyetemi
tanulmányait. Szerintem a te generációd azt gondolja, hogy
minden könnyen az ölébe hullik. Nos, nem ez a helyzet.
– Nem – bólintok, kortyolok egyet az italba. – Nem ez.
– És a szüleid fizették?
– Persze – mondom vigyorogva, mert tudom, hogy ez csípni
fogja a szemét. – Mind az öt gyereknek fizették a tanulmányait.
Apám ebben hajthatatlan volt. Persze nem hátsó szándék
nélkül: szent meggyőződése volt, hogy ha kifizeti a felsőfokú
tanulmányokat, le leszünk kötelezve, és neki dolgozunk. A más
irányú ambíció nem nagyon érdekelte. Volt egy aranyszabály: a
tanulmányok befejeztével hét évet kellett lehúzni a Parkerson
Enterprises alkalmazottjaként, vagy vissza kellett fizetni
minden egyes fillért.
Az a szomorú az egészben, hogy mindannyian megszolgáltuk
már ezt az időt, és még mindig neki dolgozunk. A fizetés
annyira meggyőző, hogy senki nem lép ki könnyedén.
De bárcsak megtennénk!
– És te is olyan vagy? – kérdi, és leesik az álla a
csodálkozástól.
– Nem teljesen értem, hogy mire célzol, Tripp.
– Hát, hogy nem dolgozol. Valószínűleg otthon laksz még,
mint az én vérszívó gyermekem.
– Ha azt vesszük, hogy egy szálloda vezérigazgatója vagyok,
akkor megállapíthatjuk, hogy elég sokat dolgozom, azt hiszem.
A saját házamban élek, én vettem.
Úgy tűnik, hogy ettől megnyugszik kissé.
– Ó! Jó neked!
Azt nem említem, hogy a szálloda a szüleim tulajdonában áll,
mert nem számít. Így is halálra melózom magam, és nagyon is
megdolgozom a fizetésemért. Félretettem a pénzt, és ki tudtam
fizetni a házra a foglalót. Nem kértem a szüleimtől segítséget, és
megtanultam, mi a spórolás. Semmit sem fogadtam el, amitől
megint apám adósa lennék.
– Igen, ez így van, azt hiszem.
Winnie megérkezik a saját randipartnerével, aki sejtésem
szerint Tripp fia.
– Ó, Stella! – mondja a szíve fölé téve a kezét, és hangosan
nevet. – Easton most mesélte, hogy koncerten volt…
– Hátralopakodtunk, hogy találkozzunk a zenészekkel –
folytatja Easton huncut vigyorral.
– És összekeverték őket a stáb tagjaival – folytatja Winnie.
– Tényleg? – kérdem kíváncsiságot színlelve. Bár lehet, hogy
mégsem színjáték, mert akármit is mesél Easton, biztosra
veszem, hogy érdekesebb, mint a jó öreg Tripp mondanivalója.
– Jaja! Persze segíteni kellett, aztán megittuk a sörüket, és
egész éjjel velük lógtunk. Senki nem jött rá. Ingyen pia és
koncert jegyvásárlás nélkül… Jó kis este volt.
Jól ismerem a barátnőmet, és kötve hiszem, hogy
szórakoztatónak találná ezt a történetet. Winnie még nálam is
keményebben dolgozik, és utálja az ingyenélőket.
– Szóval bementél egy koncertre ingyen, megittad a sörüket,
és még hazudtál is ezért?
– Nem egészen így volt – mondja Easton lehervadt mosollyal.
Winnie rám néz, a tekintete mindent elárul: fogd be, seggfej!
Tényleg nagyon magányos lehet, ha erre a pasasra kényszerül.
Mosolygok rá, mire ő forgatja a szemét.
– Hozok egy sört – mondom, és felpattanok.
Tripp rám pillant, és magasba emeli a poharát. Ezt most
tényleg komolyan gondolja?
– Nem bánod, ha én iszom közben, ugye?
– Dehogy! Imádom a vérszívókat! – csapom le a labdát, és
sarkon fordulok.
Seggfej!
 Nagy a szája, hogy nem fizeti ki a gyerekei tanulmányait,
aztán meg hagyja, hogy én fizessem a sörét. Micsoda randevú!
A bárpulthoz megyek, és leadom a rendelést.
– Boldognak tűnsz – szólal meg mellettem Jack.
Ijedtemben felugrottam.
– Jézusom! Halálra rémisztettél!
Felnevet, és az ajkához emeli a poharat.
– Azt hittem, láttad, hogy itt vagyok.
– Csapdába estem, egész este hallgatnom kellett valakinek a
történeteit, de azt sem tudtam, hogy a városban vagy.
– Nem én tűntem el. Grayson mondta, hogy megint elutaztál.
Ezúttal nem mondtam el Jacknek, hogy újra elmegyek. Nem
láttam értelmét. Mindegy, hogyan vélekedik, gondoltam, akkor
is megyek.
– El.
– És hol voltál?
– Mit érdekel? – húzom ki magam, és szembefordulok vele.
– Tulajdonképpen nem érdekel.
– Persze, hogy nem – vágom rá vigyorogva. A keze a
bárpulton pihen, olyan közel hozzám, hogy ha kinyújtaná az
ujjait, el is érne vele. Bárcsak megérintene! Kissé előre hajolok,
mert nem tudok ellenállni neki.
– Ha nem érdekelne, nem kérdeznéd.
– Hogy megy a randi?
Borzasztó. Ezt kéne mondanom. Őszintének kéne lennem, el
kéne árulnom neki, hogy rettenetesen érzem magam, és
legszívesebben leütném a tagot, de hallgatok.
– Még nem tudom. Meglátjuk, hogy átmegy-e a vizsgán.
 – Milyen vizsgán? – kérdi Jack, és Tripp felé pillant.
– Azon, ami után eldől, hogy hazajöhet-e velem – mondom
halkan.
Megfogom az italom, és visszasétálok az asztalhoz. Erőt
veszek magamon, és nem nézek vissza Jackre. Lehet, hogy nem
is akarná. Talán nem akar engem. Talán még mindig egy
érinthetetlen kislánynak gondol, de akárhogy is, én azért
szeretném megleckéztetni kicsit.
Leülök, és Tripp a székem támlájára teszi a karját. Odaadom
neki a saját söröm, mert végül elfelejtettem hozni neki egyet, és
kizárt, hogy visszamenjek oda, ahol Jack ül.
De érzem őt. A kocsma kicsi, Jack energiája jóval nagyobb.
Már a jelenlététől is megáll a levegő. Vagy csak körülöttem fogy
el, hogy szinte beleszédülök, és gyűlölöm, hogy ilyen hatást vált
ki belőlem.
Miért? Miért érzek így?
Legszívesebben ordítanék, annyira igazságtalan ez az egész.
Jól tudom. Nem vagyok teljesen hülye Tudom, hogyan
működnek ezek a dolgok.
Tripp és Easton elindul a bárpult felé egy újabb körért, vagy
éppen azt tárgyalják meg, hogy vajon hogyan fognak hanyatt
vágni minket, ki tudja. Winnie lehuppan mellém.
– Tartozom.
– Az nem kifejezés, barátocskám.
– Nekem tényleg tetszik.
– Easton? Most komolyan?
– Tudom, kicsit bénának tűnik, de cuki, és elég rég szexeltem
utoljára…
 Felnevetek. Mindegy, milyen rég nincs a piacon, ebben én
nyertem. Nem mintha nem lenne lehetőség, vagy nem szedtem
volna fel pasikat egyszer-kétszer, de ennél több soha nem
történt. Nem azért, mert nem kívánnám. De rettegek, hogy újra
teherbe esem, és még ennél is jobban félek attól, hogy nem
lenne olyan, mint az a bizonyos első alkalom.
Akkor biztonságban éreztem magam. Szeretve. Annak a
férfinak volt szüksége rám, akinek tényleg fontos voltam.
Jackről van szó.
Egymás felé fordulunk, mint a mágnes, és a tekintetünk
találkozik.
Ezer dolog játszódik le a fejemben. Olyan dolgok, amiket
nagyon szeretnék elmondani neki.
Szeretlek.
Szükségem van rád.
Annyira sajnálom az egészet. Próbáljuk meg, kérlek! Csak
tegyünk egy próbát. Szeress, kérlek! Itt vagyok!
De ezek a mondatok elvesznek a ködben, mert Jack nem
szeret. Nem akar, nincs szüksége rám.
– Hékás! Stell! – pillant rám Winnie.
– Tessék?
Eastonra néz, és az ajkába harap.
– Azt hiszem, nemsoká megyek. Haza tudsz vezetni?
– Igen. Miért?
– Szerintem… nem lesz szükségem fuvarra.
– Vigyázz magadra! – mondom.
– Ígérem!
– És holnap jelentkezz! Biztosra akarok menni, hogy nem
ütött agyon és ásott el valahol az erdőben…
– Nos – mondja nevetve Winnie –, remélhetőleg valami
másfajta durvulás lesz.
– Ne csináld már! Ha ilyen képességekkel lenne felruházva,
esélyed sem lenne nála, mert az előző barátnője ki sem kelt
volna az ágyából.
– Majd hívlak – mondja vigyorogva Winnie, és feláll a székről.
Persze, hogy nem fog hívni.
Elindul Easton felé, én pedig a mosdóba, mert azt tervezem,
hogy kicsit bevizezem a fejem, és megmondom Trippnek, hogy
eláztam kissé, ezért inkább most hazamegyek. Otthon vár egy
doboz fagyi, meg egy jó könyv. A kedvenc íróm folytatásos
regénye a héten jelent meg, és alig várom, hogy az első rész
főszereplőnője megbocsát-e ebben a részben a főhősnek.
Megpillantom magam a tükörben, és majdnem felsikoltok.
Karikás a szemem, és fel van dagadva. Szarul nézek ki. Inkább
otthon kellett volna maradnom ma este, de tényleg.
Nos, nincs is erre jobb pillanat, mint a mostani, hogy
megtegyem.
Kilépek a mosdóból, és beleütközöm valakibe.
– Sajnálom – mondom gyorsan, és visszahőkölök, de erős
karok ölelnek át.
Ismerős karok.
Egy test, amit soha nem feledek.
Aztán az illat… Meleg, tiszta, fűszeres. Jacké.
Barna szemébe nézek. Mindig biztonságot adott nekem.
Van valami a tekintetében, amitől egy tapodtat sem
mozdulok.
 – Bassza meg! – mondja, és egy pillanat múlva a hátam a
falnak nyomódik. Jack forró teste meg nekem, és nem enged el.
Még mielőtt megszólalhatnék, vagy akár gondolkozhatnék, Jack
ajka a számra tapad.
Keményen csókol, és csupa vágy, én pedig a mennyben érzem
magam. A kezem a mellkasához tapad, és esélyem sincs másba
kapaszkodni, csak belé. A szájába lihegek, nyelvén a whisky, a
tölgyfa és a vanília finom keverékét ízlelem.
A szíve hevesen ver a tenyerem alatt, egyenletesen dobog, és
most érzem, hogy mindez a valóság. Nem álmodom. Az
álombéli Jack sosem volt ennyire tökéletes.
Veszettül jó érzés. És átkozottul sok.
Azt akarom, hogy ez a csók soha ne érjen véget. Még az sem
érdekel, hogy egy kocsma folyosóján történik, ahol bárki
megláthat. Akarom. Minden porcikám felkiált, hogy ő az igazi, ő
a tökéletes.
Jack nyelve újra a nyelvemhez tapad, és mélyebbre hatol a
számban. Keze lejjebb csúszik az oldalamon, és az érintés
forróságot hagy maga után a bőrömön. Aztán megmarkol a
fenekem alatt, és a csípőjére emel, a farmeren át is érzem a
merevedését.
Igen! Kiáltani szeretnék.
Kíván engem. És istenem, én is kívánom őt.
A nyakam csókolja, és nagyon nehéz csendben maradnom.
Lehet, hogy csak ennyit kaphatok tőle az életben, és eszemben
sincs megtörni a pillanat varázsát. De szabadon engedte a
kezem, ezért elkezdem simogatni a mellkasát, majd a
borostáját, és végül a hajába túrok.
 – Stella! – mondja nyersen. – Atyám! Mit teszel velem…
Kicsit oldalra döntöm a fejem, hogy jobban hozzáférjen a
nyakamhoz, és ő csak csókol.
– Mit teszek? – kérdem kissé félve.
– Nem kéne így éreznem…
Kéne. A szó lóg a levegőben.
– Nem kéne téged megérintenem, de…
– De mi? – kérdem halkan, és abban sem vagyok biztos, hogy
hallja.
Csak csókol egyfolytában, most épp újra felfelé.
– Olyan az ízed, mint a bűnnek. Egyetlen érintésedtől az
ördöggé változom. De képtelen vagyok leállni…
– Akkor ne tedd! – könyörgök.
Szorosan átölel, az ajka a számon, a farka az ágyékomon.
– Nem akarlak szeretni – szólal meg újra, és érzem meleg
leheletét a fülemen. – El akarlak felejteni. Én… bassza meg! Én…
– Jack hirtelen hátrálni kezd, mintha hirtelen felébredt volna a
mély álomból.
Hirtelen fázni kezdek, és elakad a lélegzetem. Teljesen
összezavarodnak a gondolataim, miközben csak bámulunk
egymásra. Annyi mindent szeretnék elmondani.
Legszívesebben könyörögnék neki, hogy jöjjön vissza hozzám és
szeressen. Csak ma este… de mintha csak olvasna a
gondolataimban, megrázza a fejét.
– Ez az egész… Te és én… – mondja a fogai közt. Aztán
elfordul, és a falba üti az öklét. – Bassza meg!
Odalépek hozzá, a hátára teszem a kezem, de ő elhúzódik az
érintésemtől.
 – Szóval így állunk? – kérdem hirtelen, mint akinek kitisztult
a feje. Most csak dühös vagyok.
– Tessék?
– Mióta is tart ez a huzavona? Eljátsszuk, hazudjuk, úgy
teszünk, mintha nem szeretnénk egymást, miközben…
– Miközben mi? – rázza meg a fejét.
– Gyáva! – bukik ki belőlem.
– Egyáltalán nem félek. Az ellenkezője. Nálam senki sem tudja
jobban, mi következik abból, ha megragadom a lehetőséget.
– Hát persze! – nevetek. – Mondd csak, meg akarsz kapni most
azonnal?
Jack tekintete végigsiklik a testemen, mire elönt a forróság. Ez
mindent elmond.
– Bármelyik férfi akarna…
A részeg ember igazat mond, ahogy Winnie mondaná. Az
alkohol felszabadít.
– De én nem bármelyik férfit kérdezem. Én téged kérdezlek.
Akarsz engem?
– Mint a levegőt…
Akkor most továbbmegyek…
– És vajon ezúttal meddig fog tartani?
Kikerekedett szemmel a falnak dől. Ettől a mozdulattól,
mintha valami megváltozna benne. Már nem kontrollvesztett,
hanem magabiztos és nyugodt.
– Menj haza, Stella! Épp elég hibát követtünk el ma este.
– Ez volnék én neked? Egy hiba?
– Nem te – rántja meg az egyik vállát. – Ez az egész. Mi
ketten… csak elhibázni tudjuk, ez az igazság.
 KILENCEDIK FEJEZET

Jack

A fenébe is! Esküszöm, hogy még a szobába áramló napfénynek

is hangja van.
Tudom, hogy nem tűnik túl értelmes gondolatnak, de tényleg
ezt érzem. Minden bántja a fülem: ahogy a lepedő dörzsöli a
testem, a televízió tompa hangja a háttérben. Várjunk csak egy
kicsit. Hol a fenében vagyok?
Lassan kinyitom a szemem, és felismerem a helyet: Grayson
hálószobájában vagyok.
Remek!
Mindössze annyira emlékszem, ahogy Stella sarkon fordult,
majd otthagyott, és ezért én vagyok a hibás. Megbántottam. A
szavak, amiket kiejtettem a számon, pengeként hasítottak a
levegőbe, és utálom magam érte.
Addig ittam a kocsmában, amíg el nem felejtettem, hogyan
nézett rám, miután azok a bizonyos szavak elhangzottak.
Most meg itt vagyok. Fekszem az ágyon, eltakarom a szemem,
és próbálom kitalálni, hogy kerültem ide. Arra emlékszem, hogy
valaki hívott egy taxit. Vagy valaki elhozott kocsival? Talán
Delia?
Nem. Nem emlékszem, hogy telefonáltam volna neki.
Legalábbis nagyon remélem, hogy nem hívtam fel, mert akkor
neki is mondtam egy-két hülyeséget.
Csak az ég tudja, hogy mi mindent mondtam Graysonnak.
Az ajtó kicsapódik, és Amelia hatalmas vigyorral az arcán
beszáguld a szobába.
– Jack bácsi! Felkeltél? – kérdi halkan, bár nekem inkább
kiabálásnak tűnik.
– Nem.
– Hiszen válaszoltál a kérdésre – állapítja meg nevetve.
– Álmomban beszélek.
– Büdös vagy! – mászik be mellém az ágyba.
Olyan rossz a szám íze, hogy valószínűleg igaza lehet.
– Mi lenne, ha hagynád, hogy Jack megmosakodjon? – kérdi
Grayson a küszöbön állva. – Biztos minden kérdésre választ
kapunk, ha már nem bűzlik ennyire.
Grayson sosem mondja ki hangosan, amire éppen gondol.
Mindig ilyen volt. Hétévesen megmentettem attól, hogy
szétrúgják a seggét. Tízévesen figyelmeztettem, hogy két focista
srác csapdába akarja csalni. Tök mindegy, hányszor mentettem
meg, akkor sem mondja ki, hogy mit gondol.
A hallgatás mestere.
Én sem kötöttem az orrára, hogy a húgára vágyom.
Még ha csak vágyról volna szó. Hiszen én tényleg ágyba
bújtam vele.
Nem sokat aludtunk aznap éjjel.
 Szóval, most fogalmam sincs, hogy mit kotyoghattam ki
tegnap este, és ha rajta múlik, nem is tudom meg. Nem
emlékszem rá, hogy elmondtam-e neki, hogy a falhoz
szorítottam a húgát. Meg a nyelvem a szájába nyomtam, a
kemény farkam az ágyékához dörzsöltem. Grayson egy szót sem
szól, csak megvárja, amíg Amelia kimegy a szobából, aztán
becsukja az ajtót. Hagyja, hogy emésszem magam.
Faszfej!
Most nagyon szeretném utálni, de az éjjeliszekrényre
pillantok, és meglátom a fejfájás-csillapítót, meg az izotóniás
italt. Ez igazán kedves tőle. Ha mondtam volna neki valamit,
akkor nem lett volna ilyen gondoskodó. Kinyírt volna. Nem
tette, szóval van még némi remény.
Beveszem a gyógyszert, helyreállítom az elektrolit-egyensúlyt
a szervezemben, és kimászom az ágyból.
Zuhanyozás és öltözködés közben sem lüktet kevésbé a fejem,
és akkor sem csillapodik, amikor a konyhába megyek.
– Kemény estéd volt – állapítja meg Gray, és kezébe veszi a
kenyeret.
– Így is mondhatjuk.
– Jól vagy?
Két szó. Elég hozzá, hogy tudjam, nem beszéltem Stelláról egy
szót sem.
Nincs senki a világon, aki a Parkerson fivéreknél jobban
védelmezné a húgát. Egész életükben őrködtek felette, és nem
engedték, hogy bántódása essen. Semmit sem tudnak arról,
hogy mit tettem, és mi lett ennek a következménye.
Összetörtem a szívét.
 Régen. Aztán tegnap este megint.
Eltolom a kenyeret, mert nem tudnék enni.
– A kezdetek óta ismerlek – kezdi Grayson a konyhapultnak
dőlve. – Még sose láttalak ennyire szétesve. Legalábbis az
egyetem óta nem…
Arról az estéről beszél, amikor megtudtam, hogy Stella terhes.
– Ja – vágom rá a briliáns választ, mert semmi más nem jut az
eszembe.
– Mekkora idióta vagy! – nevet Grayson. – Meg hazug is.
Egyfolytában azt hajtogattad, hogy „nem is akarom, hogy
tetszen!”
– Nem is – vakarom meg a fejem.
– Mégis kicsoda?
A húgod.
– Senki. Nem lényeg. Részeg voltam, és nem sok mindenre
emlékszem. Csak valami csaj a kocsmában…
Bevertem az utolsó szöget is a koporsóba tegnap este, amikor
„hibának” neveztem kettőnk kapcsolatát.
Stella sosem fogja nekem megbocsátani ezt a hazugságot.
Sosem fog ugyanúgy nézni rám ezután.
Nem is baj.
Amúgy is szeretnék már véget vetni ennek az egésznek.
Ezerszer könnyebb, ha megutál. Legalább nem látom a
tekintetében azt, amit legszívesebben elkerülnék.
– Te? Meg egy csaj a kocsmában? Sose tettél ilyet. Pláne nem
rúgtál be tőle ennyire…
A karomra hajtom a fejem, hátha ettől kevésbé érzem a
lüktetést.
 – Szét voltam esve.
– Az a bizonyos Misty a ludas? – kérdi.
Ha Grayson tudná, kicsoda Misty valójában, nem kérdezne
ilyet. Egyszer régen valamit elkotyogtam róla, és ő nem
felejtette el. Szó szót követett, és hogy az egésznek értelme is
legyen, tovább szőttem a hazugságot róla. Ez a képzeletbeli
Misty sok tekintetben olyan lett, mint maga Stella. Aztán amikor
szomorú voltam, vagy magányos, Grayson mindig azt hitte,
hogy Misty miatt van. Az igazság persze az, hogy a húga miatt
volt minden.
Olykor azt kívánom, bárcsak elmondhatnék neki mindent.
Annyival könnyebb lenne elmesélni, hogy Stella apjával
egyezséget kötöttünk. Erről senki nem tud semmit.
Megfenyegetett, hogy ha nem tartjuk meg a titkot, tönkretesz
minket. És be is váltotta volna az ígéretét.
Minden ajtó bezárult volna előttem. A barátaim is hátat
fordítottak volna, köztük a Parkerson fivérek, és ezt képtelen
lettem volna elviselni.
– Nem, nem Misty. Ő nem… szóval semmi köze hozzá.
– Ezt mondtad tegnap is.
– Mindig ilyen idegesítő voltál? – kérdezem, és dühös
pillantást vetek rá.
– Meglehet.
– Nem is tudom, eddig miért nem vettem észre.
– Mekkora seggfej vagy másnaposan – mondja vigyorogva.
– Te vagy seggfej. Én csak másnapos.
– Legalább mindketten hozzuk a formánkat.
– Na, most már mennem kell.
 – Jack bácsi! – szalad be Amelia a konyhába. – Babázol velem?
Jessica megmutatta, hogyan kell rendesen megfésülni a haját. A
múltkor nem csináltuk jól.
Az apjára pillantok kétségbeesve, hogy segítsen rajtam, de
csak vigyorog, mint a tejbetök, és szürcsöli a kávét.
– Jack bácsi, légyszi! – dönti Amelia kissé oldalra a fejét, és
megrebegteti a pilláit. – Annyira szeretlek!
– Milyen korán megtanulják a csajok, hogy mit kell bevetni,
hogy elérjék, amit akarnak – állapítom meg.
– Mit tanulunk meg? – kérdezi Amelia értetlenkedve.
– Azt, hogy miként kell rávenni a pasikat arra, hogy olyat
tegyenek, amit nem akarnak – kapom fel Ameliát, és ő felsikít
örömében.
Egy teljes órát töltök babázással. Létezik egy nő a világon, akit
boldoggá teszek. Ez is valami!
 TIZEDIK FEJEZET

Stella

Az elmúlt másfél hét elég érdekes volt. Azután a bizonyos csók

után nem nagyon tudom összeszedni magam. Még mindig
érzem az ajkát a számon, mintha csak az előző pillanatban
történt volna. Az íze és az illata is velem maradt. Szeretem és
gyűlölöm is egyszerre.
De annyira elegem van ebből a vekengésből, esküszöm!
Vannak ennél fontosabb dolgok is a világon…
Két napja felhívott Mickey, hogy Samuel megint arra járt. Azt
mondta, végül nem sült el rosszul, csak aggódott miatta, hogy
esetleg abba az irányba mennek a dolgok. Elég régen csinálja,
amit csinál, és fel tudja ismerni a jeleket. A tagok betérnek a
kocsmába, úgy tesznek, mintha kézben tartanának mindent,
aztán persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezték, és
kicsúszik a kezükből az irányítás. Ez egy időzített bomba, és
Samuel nem úgy néz ki, mint aki felfogta ennek a súlyát. A
hívásaimat nem veszi fel, ahogy a testvérének sem válaszol.
Ha továbbra is így folytatja, akkor nem sokat tehetünk.
 Ettől merültem ki a legjobban. Muszáj élnem az életem, és
most úgy teszek, mintha közömbös lennék. Ez segít.
– Stella! – szól Amelia.
– Igen, Kismajom?
– Apa elveszi feleségül Jessicát?
– Nem tudom. Miért?
– Mert nagyon kedvelem – kanalaz egyet a jégkrémbe, és
betömi a jeges finomságot a szájába.
Legalább a bátyám boldog, ez is valami.
– És apa is.
– Azt hiszem, ebben igazad lehet.
Ez az édes kislány az egyetlen, aki kirángat a depresszióból.
– És szerinted anya szeret engem? – kérdi, és én teljesen
ledöbbenek.
Amelia még sosem kérdezett tőlem semmit Yvonne-ról, és azt
sem tudom, hogy a bátyám mit mesélt neki róla.
– Nem nagyon ismertem anyukádat – válaszolom neki
őszintén.
Azt hiszem, hogy egyikünk sem ismerte igazán. Annyit tudok,
hogy Grayson nagyon hitt benne, hogy a kettejük kapcsolata
működni fog, de Yvonne egy pillanatra sem volt boldog vele.
Vagy a pénz hiányzott neki, vagy a ráfordított idő. Mindig
többet akart, és amikor teherbe esett, akkor úgy viselkedett,
mintha megfosztották volna valamitől.
A legkeményebb az egészben az volt, amikor lemondott
Ameliáról. Olyan könnyedén ment. Én pontosan tudom, milyen
nehéz meghozni ezt a lehetetlen döntést, de az a nő szinte
boldognak tűnt, amikor megtette. Nem tudom, hogy neki egy
gyerek csak a problémát jelentette-e, de Amelia tényleg nem
olyan kislány. Soha nem volt.
– Megkérdeztem apát, hogy lehet-e Jessica az anyukám.
Erre elmosolyodom, mert elképzelem, hogy Grayson
valószínűleg zavarba jött a kérdéstől.
– És mit mondott?
– Nem emlékszem – vonja meg a vállát.
A nyakamat rá, hogy azért nem emlékszik, mert Grayson nem
válaszolt.
– Megetted? – kérdezem, amikor Melia elkezdi kinyalni a
poharat.
– Kaphatok még? – kérdi a legcukibb nézéssel, amit el lehet
képzelni.
– Kizárt.
– Akkor megettem.
Leemelem a bárszékről, és nyomok egy puszit az arcára.
– Akkor irány az ágy!
A szobájába szalad, és egy pillanat múlva kopogást hallok az
ajtón. Senkit sem vártam, de ha a szüleimnél eltöltött vacsora
úgy ment, ahogy sejtem, akkor valószínűleg Grayson jött
Ameliáért.
Ajtót nyitok, és ahelyett, hogy az idegesítő bátyám állna az
ajtóban, Jackkel találom szembe magam.
– Szia, Jack! Mit tehetek érted? – kérdem higgadtan, és nem
érzem túl kedvesnek magam…
Jack a csók óta minden tőle telhetőt megtett annak érdekében,
hogy semmibe vegyen, és a csóknak még csak az emléke se
maradjon egyikünkben sem. Én képtelen lettem volna erre.
 Most például újra átélem az egészet. Mintha elakadt volna a
filmszalag, ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben újra és
újra.
– Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Korántsem.
– Nem hinném. Sokkal inkább magyarázattal tartozol.
Ezen eléggé meglepődik. Helyes!
– Mivel?
– Magyarázattal. Tudod, arra gondolok, hogy elmondod, miért
vagy ekkora seggfej.
– Tudom, hogy most dühös vagy.
– Az bizony! – Nincs értelme tagadni. – De meg is bántottál.
Állandóan ezt csinálod. Már éppen eljutok oda, hogy nem fáj,
aztán megint történik valami, visszamegyünk a kezdetekhez, és
újra az a tizennyolc éves kislány vagyok.
– Velem is ez van.
– Ugyan már! – mondom kikerekedett szemmel. – Te le sem
szarsz engem! Mindegy is. Gyerünk, magyarázd meg, hogy a
fenébe lehetséges, hogy ennyire nem törődsz velem? Szeretném
tudni a titkát, hátha nekem is sikerül – mondom, és keresztbe
tett karokkal várakozom.
– Oké, jól van. Azért van, mert ha a közeledben vagyok,
elvesztem a fejem. Meglátlak, és akarlak és kívánlak, és közben
tudom, hogy nincs olyan bolygó ebben az univerzumban, ahol
az enyém lehetsz. Azért tollak el magamtól, mert ha nem
teszem, akkor beleőrülök, hogy nem kaphatlak meg. Szeretnéd
tudni, hogy miért csinálom ezt? Mert soha senkit nem akartam
annyira, mint téged. Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Te jobbat érdemelsz.
– Jobbat? Minél jobbat?
– Jobbat, mint én.
– És honnan a fenéből veszed, hogy van nálad jobb? – rázom
meg a fejem. – Én téged akarlak! Mindig is így volt. Állandóan
azt mondod, hogy nekem jobb kell, és nem érted meg, hogy
nekem nálad nincsen jobb.
Jack elfordítja a fejét, és a hajába túr, aztán újra a szemembe
néz.
– Most komolyan beszélsz, Stell? Tizennyolc voltál, amikor
elcsesztem az egész életed. Kihasználtam az adandó alkalmat
akkor éjjel, és terhes lettél. Gyerekünk lett. És örökbe kellett
adnunk…
– Igen, lett egy gyerekünk. De nem a te hibád. Ketten
csináltuk, ha jól emlékszem.
– Nekem kellett volna férfiként viselkednem.
– Akkor tedd meg most, Jack – sóhajtok fel. – Mondd el, hogy
mi az, amit igazán akarsz! Mondd el, hogy mit érzel!
Jack lehunyja a szemét, és én pontosan tudom, hogy nem
fogja megtenni.
– Neked olyan férfi kell, aki legyőzi érted a sárkányt, Stella.
Nem maga a sárkány.
Mondani szeretnék valamit, de egy szó sem jön ki a
torkomon. A szívem hevesen ver, legszívesebben magamhoz
húznám, és addig csókolnám, amíg rá nem ébred, hogy
pontosan ő kell nekem.
– Jack bácsi! – kiáltja Amelia lágy hangon, és amint odafordul,
elkezd futni felé szélesre tárt karokkal, mintha a világon
semmitől sem tartana.
Hátralépek, hogy helyet adjak neki.
Mindig azt akartam hallani, amit az imént mondott, erre
vágytam a legjobban a világon, de nem tudom, hogy mit tegyek.
Tudom, hogy többet akar, de most az a kérdés, hogy… rá tudom-
e venni, hogy lépjen?
Jack elkapja Ameliát, és puszit nyom az arcára.
– Mit csinálsz itt?
– Itt alszom – mondja Amelia sugárzó arccal. – Aludj itt te is!
Akkor legalább játszhatunk.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez az ötlet a nagynénédnek
is tetszene…
Ó, nagyon is! Egy ottalvós buliban benne lennék. Leginkább
gyerek nélkül. Meg ruhák se kellenek…
– Szeretnéd? – kérdi Amelia.
Ne válaszolj a kérdésre, kérlek!
– Nem is tudom, hogy itt aludjak-e. De egy ideig még biztosan
maradok…
Amelia tapsol egyet, és nagyon izgatott.
– Akkor megengeded? – fordul felém.
A fenébe is!
Tudom, hogy ha erre igent mondok, akkor megkapja, amiért
idejött: megbocsátok neki. Az is igaz, hogy szeretném visszaadni
neki, amit én kaptam tőle, mintegy büntetésként, de nem
fogom. Soha nem voltam képes sokáig haragudni rá.
– Persze. Megnézhetünk együtt egy filmet.
Amelia addig mocorog a kezében, amíg Jack végül elengedi, és
Melia szélsebesen a kanapéhoz szalad.
 – Biztos rendben van így?
– Biztos – bólintok.
Elindul felém, és ad egy puszit, kissé beleremegek. Milyen jó
illata van. Mozdulatlanul állok egy pillanatra, hogy mélyen
beszívjam a frissességét.
– Köszi, Húsgolyó!
Felnyögök az idétlen becenév hallatán. Nemcsak azért, mert
az összes bátyám így hív, hanem főleg azért, mert Jack így
gondol rám: hogy egy gyerek vagyok. Én vagyok az idegesítő,
levakarhatatlan kiscsaj. Nem bírom elviselni, ha Jack nevez így.
– Ne! – mondom, és hátradőlök. – Ne csináld!
– Mégis mit?
– Ne tegyél úgy, mintha a kishúgod lennék. Sosem voltam az,
Jack. És ma este sem leszek.
Jack rám néz egy pillanatra, és szinte olvasni tudok a
gondolataiban.
– Nem vagy.
Szeretnék még beszélni erről, de Amelia izgatottan várakozik
mellettünk. Remélem, hogy ha elaludt, át tudjuk beszélni a
történteket.

Alig egy órája megy a film, és Amelia mélyen alszik. Muszáj volt
megnéznünk a filmet, mert az unokahúgom nem tud betelni
vele. Hisz a hercegek létezésében.
– Annyira édes, amikor alszik – mondja Jack, és betakargatja
őt.
 – Mindig nagyon édes.
– Ez igaz – mosolyog.
A szívem megdobban, amikor így látom Jacket és Ameliát.
– Jack, nem ártana beszélnünk – mondom kedvesen.
– Ha a tegnap estéről van szó…
– Nem. Samuelről van szó.
– Samuel? – kérdi, és közben kicsit hátrál.
– Igen. De először fektessük le Ameliát – bólintok.
Jack a szobába cipeli Meliát, és ágyba tesszük, betakargatjuk.
Annyira természetes, mintha egész életünkben ezt csináltuk
volna.
A mi életünk is lehetne ilyen. Ilyennek kellett volna lennie. De
nem így történt, és jobban teszem, ha ezt észben tartom.
Becsukom a háló ajtaját, megfordulok, és Jack a nappaliban
jár fel-alá.
– Mi van Samuellel?
Elmesélem neki a legutóbbi találkozást. Le kell ülnie, úgy
hallgatja végig a történetet. Annyi minden járt a fejemben, és
annyi minden történt. Megpróbáltam megküzdeni vele,
elrendezni mindent magamban. Nem gondoltam, hogy ha
elmesélem Jacknek az egészet, az olyan megkönnyebbülés lesz,
mintha mázsás súlyt vettek volna le a vállamról.
Miután befejeztem, nagyot sóhajt, és megrázza a fejét.
– És senkije nincs ott?
– Nincs. A főnöke nagyszerű srácnak tűnik, de nem tudom,
hogy Samuel egyáltalán bejár-e dolgozni. Hívogatom, de nem
veszi fel a telefont. Úgy érzem, hogy… valamit tenni kell.
– Nem vagyunk a szülei, Stella! Nem mehetünk oda csak úgy.
Nekünk semmi sem jár. Nem is értem, mit vársz…
– Akkor is tennünk kell valamit!
– Nem. Nem kell – mondja, és feláll. – Akkor láttam utoljára
azt a kislányt, amikor átadtam nekik. És azóta elhitettem
magammal, hogy az egész meg se történt. És ennek egyetlen oka
volt: eldöntöttük, hogy így lesz a legjobb.
– De most más a helyzet. Szüksége van ránk – emlékeztetem. –
Szüksége van valakire, mert elveszítette az édesanyját, az apja
pedig teljesen szét van esve.
– És mégis mit akarsz csinálni? – pillant rám. – Beugrasz az
életébe, mintha ez úgy működne, mint egy helyettesítés, és
mostantól eljátszod az anyját? Egyáltalán hallod, mit beszélsz,
Stella? Azt sem tudja, ki vagy.
Visszafojtom a könnyeimet, és igyekszem nem felhúzni
magam.
– Nem. De nem is vagyok olyan, aki félelemből hátat fordít
mások szenvedése láttán. És tudom, hogy te sem.
– Félelem – nevet fel gúnyosan. – Én nem félek, hanem
kibaszottul rettegek. Te felfogod egyáltalán, hogy mit tettünk?
Most komolyan! És mi lesz azután, ha az egész kiderül?
Nemcsak lefeküdtem Grayson húgával a tizennyolcadik
születésnapján, hanem teherbe is ejtettem.
– Ne felejtsd el, hogy én is ott voltam! Pontosan emlékszem,
mi történt.
Emlékszem, hogy nézett rám. Nem kislányként. Felnőtt
nőként. Emlékszem, ahogy végigmért, amikor odaléptem hozzá,
és a mellkasára tettem a kezem, majd megkértem, hogy
csókoljon meg.
 Egyetlen pillanatát sem felejtettem el. Elszöktem a buliból,
amire el sem akartam menni, és csak kettesben voltunk a
szálloda egyik szobájában.
De Jack is ott volt, és én mindig ott akartam lenni, ahol ő.
Sosem felejtem el az érintését, ahogy lassan lefejtette rólam a
ruhát, és megcsókolt.
– Hát te meg mit csinálsz odakint? – kérdezte akkor Jack, és
én ijedten a torkomhoz kaptam.
– Jack! Halálra ijesztettél.
– Te bujkálsz a saját születésnapodon? – kérdezte mosolyogva.
A fasorra pillantottam, és elszomorodtam. Magányos voltam.
– Olyan csendes minden idekint, és őszintén szólva, nem
igazán szeretnék bulizni a szüleim barátaival.
Én csak szerettem volna néhány baráttal megünnepelni, hogy
Oliverrel betöltöttük a tizennyolcat. Egy kis tánc, egy kis
szórakozás.
De anyámnak más tervei voltak. A barátaim helyett
mindenkit meghívott, aki számít, és akinek túl sok pénze van,
meg bűzlik a parfümtől.
Oliver is lelépett az erdőbe a testvéreimmel, és csak a jó ég
tudja, mit csináltak, de úgy hívták, hogy a Parkerson fiúk
születésnapi hagyománya. Gyűlöltem, hogy magamra hagytak.
– Nem bánod, ha csatlakozom hozzád?
Nagyot nyeltem, és minden erőmet össze kellett szedni hozzá,
hogy eljátsszam a közömböset.
– Ha akarsz…
Jack leült mellém a padra, és átnyújtotta a borospoharát.
– Kérsz?
 – No lám! Megrontod a legjobb barátod kishúgát?
– Az az érzésem, hogy ez a hajó már elment…
Felnevettem, és ittam egy kortyot a borból.
A szám hozzáért a pohár széléhez, azon a helyen, ahol az
imént az ő ajka járt…
Menten meghalok!
Nyugi, Stella! Szedd össze magad! Felnőttél. Mindjárt
egyetemre mész. Csak lazán!
– És mi újság az egyetemmel? – kérdeztem.
– Minden oké. Nemsokára kezdem a mesterképzést.
– Igen – bólintottam. – Gray is mondta, hogy Charlotte-ban
marad.
Mintha nem tudná…
– Szerintem nem nagyon akaródzik neki visszajönni ide –
mondta kuncogva Jack.
– Jessre emlékezteti minden.
– Talán – sóhajt nagyot. – És te? Ebben a hónapban
leérettségizel. És aztán?
– Dél-Karolina.
– Őrület, hogy már egyetemre mégy.
– Miért?
– Nem is tudom – vont vállat Jack. – Nekem mindig kislány
voltál, Húsgolyó.
– Most komolyan – bámultam rá. – Utálom, hogy Josh ezt a
hülye becenevet biggyesztette rám.
– Pedig nem is olyan rossz – bökött oldalba játékosan. –
Rosszabbat is kaphattál volna.
– Nos, ebben nem kételkedem.
 A fogam összekoccant. Jack átkarolt, és közelebb húzott
magához.
– Te mindjárt megfagysz!
Legszívesebben jéggé dermedtem volna, ha ez azzal jár, hogy
Jack felmelegít.
– Eléggé gyorsan lehűlt az idő.
Fel-le dörzsölte a karom, hogy felmelegedjek. Sokszor
álmodtam róla, hogy Jack egyszer rájön, engem akar.
Képzeletben megölelt, bevallotta, hogy mindig is szeretett, és
megcsókolt.
Persze sosem történt meg, de álmodozni nem szégyen.
A mellkasára hajtottam a fejem, és mélyen beszippantottam a
belőle áradó melegséget.
– Most már jobb? – kérdezte kuncogva.
– Sokkal jobb – válaszoltam, és az ajkamba haraptam, nehogy
többet is mondjak ennél. Például azt, hogy olyan az illata, mint
a whiskynek, fűszeres is, és pont ilyen lehet a mennyország.
Talán kicsit sok volna.
Zene szűrődött ki az épületből, felettünk ragyogtak a
csillagok, és az épület díszfénye is megvilágította az estét.
Gyönyörű, mágikus pillanat volt, még ha eredetileg nem is
vágytam ilyen bulira.
– Akkor jó. És mit kaptál szülinapodra?
– Ezt az idétlen partit. Meg azt, hogy az összes bátyám
elhagyta a terepet valami fiúbuli miatt, én meg itt ragadtam,
pedig…
– Más terved volt?
– Mondhatjuk úgy is.
 – Mégpedig?
Két hete szakítottam a barátommal. Még a szakítás előtt
megbeszéltük, hogy a születésnapomon végre együtt töltjük az
éjszakát. Tökéletes lett volna az időpont, mert tudtam, hogy az
összes bátyám lelép. A ház üresen állt, így nem sok esély lett
volna rá, hogy rajtakapnak. De… nem is tudom. Minél inkább
közeledett az időpont, annál kevésbé akartam az egészet. Egész
pontosan őt nem akartam, ha őszinte akarok lenni.
Én Jacket akartam.
Mindig is így volt.
Kihúztam magam, és szomorúan rámosolyogtam.
– Voltak terveim, de már mindegy.
Jack felemelte a kezét, és egy hajtincset a fülem mögé fésült.
– Milyen tervek? – kérdezte alig hallhatóan.
Egymás szemébe néztünk, és én azon tűnődtem, vajon ő is
érzi-e, amit én. Vajon hallja a szívverésem? Látja, hogy az egész
testem megremeg? Persze, ennek a hideghez semmi köze. Attól
van, hogy nagyon vágyom rá, hogy megérintsen.
Remegtem a várakozástól.
Éreztük egymás leheletét. Ha most álmodnék, akkor soha
nem akarnék felébredni.
– Ő lett volna az első…
– Nem érdemelt meg téged – mondta, és kissé ledermedt a
kijelentésemtől.
– Amúgy sem rá vágytam igazán… – vallottam be, és
imádkoztam, hogy most az egyszer legyen bátorságom
elmondani neki az igazat, ha megkérdezi.
De Jack nem kérdezte meg. Csak bámult rám, és erős keze a
csuklómtól a felkaromig vándorolt.
– Stella… – törte meg Jack hangja a csendet.
– Igen?
– Ha bármit kívánhatnál a szülinapodra, mi volna az?
Volt valami a hangjában, amit sosem hallottam még, és
hevesebben kezdett verni a szívem. Minden erőmet össze kellett
szednem ahhoz, hogy kimondjam, mire vágyom igazán.
– Hogy megcsókolj!
Jack ajka a számra tapadt, mintha csak egy romantikus film
jelenetét játszanánk. És nem álltunk meg ennyinél…
Odalépek hozzá, és nyugodt hangon megszólalok.
– Nem felejtettem el. Bárcsak el tudtam volna! Atyám,
mennyivel könnyebb volna, ha nem emlékeznék.
– Megpróbáltam. Mindent megpróbáltam, hogy kitöröljem
annak az éjjelnek az emlékét, a csókodét. Ahogy a nevemet
suttogtad akkor… Hogy lehet, hogy ennyire tökéletes volt, és
mégis ennyire helytelen? Ahogy látlak most, itt állsz előttem –
mondja Jack, és közelebb lép –, leengedett hajjal… Pontosan
tudom, milyen érzés volt beletúrni… Nagyon el akarlak
felejteni, Stella, de képtelenség!
A szívem hevesen ver, és alig kapok levegőt.
Egészen közel lépek hozzá, nincs köztünk távolság, de
mégsem engedem meg magamnak, hogy megérintsem őt.
– Miért csináljuk ezt? – kérdem. – Miért próbáljuk meg
minden erőnkkel leküzdeni?
– Mert soha nem lehetünk együtt. Ez a büntetésem, amiért ezt
tettem veled. Egész életemben szenvedni fogok. Mindegy, hogy
mennyire akarlak téged. Mindegy, hogy a legfőbb vágyam, hogy
csak…
– Hogy csak…? – Lehunyja a szemét, és én a mellkasára
teszem a kezem.
Pár pillanat és Jack megfogja az arcom.
– Te mindig annyira édes voltál. Annyira ártatlan, annyira
tökéletes.
– Nem vagyok tökéletes.
– De az vagy. Mindig is az voltál.
– Csak neked, Jack. Mindig csak a te szemedben, és csak
neked.
Kérlek, mondd, hogy kívánsz! Kérlek, vedd észre, hogy
feleslegesen harcolunk!
Kopognak az ajtón. Ijedtünkben szétrebbenünk.
Egyikünk sem szól egy szót sem. Megint kopogtatnak az ajtón.
– Stella! Kérlek! – hallatszik Jessica hangja odakintről. Jack
hátrébb lép. Szinte fájdalmas, hogy eltávolodik.
– Stella! Szükségem van rád! – kiáltja Jessica kétségbeesve.
– Menj! – mondja Jack.
Az ajtóhoz sietek, és gyorsan kinyitom.
– Jess, mi a baj?
– Mennem kell – mondja, és könnyek potyognak a szeméből.
– Menned?
– Egyfolytában azt mondogatja, hogy szüksége van a
kulcsokra. Jack? – mondja mögötte Delia, és a hátát simogatja.
– Hé, Deals!
Közelebb lépek, és megölelem Jesst.
– Mi a baj?
– Csak muszáj elmennem a nyaralóba – törli meg az arcát, és
megrázza a fejét. – Odaadnád a kulcsát? Kérlek szépen!
Deliára pillantok, aki vállat von. Nem tudom, mi történt a mai
vacsorán, de biztos semmi jó, a bátyám pedig seggfejként
viselkedhetett.
– Nálam kéne éjszakáznod – ajánlom fel.
– Nem – rázza meg a fejét. – El kell mennem. Gondolkodásra
van szükségem. Én nem tudok…
– A szüleimről van szó?
– Annyi minden…
Én aztán tudom, hogy olykor szüksége van az embernek az
egyedüllétre. Nagyon sokszor fordult elő, hogy visszavonultam
a tengerparti házba. Belélegezni a friss tengeri levegőt, és nem
emlékezni senkire és semmire…
A komódhoz lépek, és kiveszem belőle a kulcsokat.
– Tessék!
– Köszönöm! – sóhajtja. – Csak egy kis időre van szükségem…
– Nem kell megmagyaráznod! Értek mindent.
– Köszönöm! – mondja újra, és megölel.
Jess és Delia elmennek, és amikor megfordulok, Jack már az
ajtónál áll. Lehunyja a szemét, és mélyet lélegez.
– Akármit is csinálsz Georgiában, nem tarthatok veled.
– Értem.
– Tudom, hogy nem értesz egyet velem, de amikor Kinsley-t
örökbe adtuk, akkor lemondtunk róla. Helytelen volna
beavatkozni most az életébe, és egyikünknek sem tenne jót.
– Oké.
– Nem fogom újra ezt tenni veled, Stella!
– Mit?
 Közelebb lép, és a kezébe fogja az államat.
– Nem foglak bántani még egyszer.
Mondjuk arról fogalma sincs, hogy minden egyes pillanat
mellette kínzás nekem. Hogy a szívem majdnem beleszakad,
akárhol is vagyunk, vagy bárki van a közelünkben. A létezése is
bánt, mert soha nem leszünk egymáséi, noha ezt szeretnénk a
világon a legjobban.
– Túl késő – mondom, mert csak ennyit vagyok képes
kinyögni.
– Ne mondd ezt!
– Mit? Az igazat? Annyira régen kerülgetjük a forró kását.
Miért ne lehetnénk őszinték egymáshoz most az egyszer?
– És mi az igazság?
Három lépést teszek hátra. Muszáj egy kis távolságot
teremtenem, mert képtelen vagyok elviselni az érintését. Óriási
a szakadék a két dolog között: ahogyan érzek iránta, és
amennyire mélyen bánt minden egyes szava.
– Nem bírom elviselni a gondolatát sem, hogy köztünk soha
nem lesz ennél több. Akarjuk egymást, és az egyikünk
túlságosan fél ahhoz, hogy megtegye az első lépést.
– Értem.
Remélem, hogy tényleg felfogja. Ugyanis nem én vagyok az,
aki fél.
Bólint egyet, és távozik. Miután az ajtó becsapódik, a földre
ereszkedem, és sírni kezdek, mert most semmi mást nem
tehetek.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Jack

– Mit tehetek érted? – kérdem Graysont, amikor kijön a

szobából, ahol Jessica alszik.
– Semmit, csak… Már így is sokat tettél. Nagyra értékelem.
A világon mindent megtennék ezért a srácért. Szó szerint
tűzbe mennék érte, és meg is tettem párszor az életben. Az
elmúlt héten a poklok poklát élte át Jessicával, ezért
összefogtunk, hogy mindenben segítsük őket. Tragédia, ami vele
történt. Csak arra várunk mindannyian, hogy jobban legyen. Az,
hogy rájuk koncentrálok, elfeledteti a Stella miatt érzett
fájdalmat.
– Te is megtennéd értem.
– Ez így van – huppan Grayson a kanapéra.
– Jól van?
– Úgy tűnik, bár én kötve hiszem. Te átéltél már ilyesmit. Jól
voltál utána?
Visszagondolok a házamban kiütött tűzre. A lángokra, a
kétségbeesett kiáltozásaimra anyám után. Visszakiabált, és azt
hajtogatta, hogy másszak ki az ablakon. Apám megpróbált
mindkettőnkhöz eljutni, de nem tudott. Anyám követelte, hogy
engem vigyen ki a házból. Meghalt. Anyám meghalt, hogy én
élhessek. Tizenöt voltam akkor, de még mindig érzem a korom
és a füst szagát, annyi év után is.
Persze Jessicával nem pont ugyanez történt, de évekig
kísérteni fogja az eset.
– Nem. De neki itt vagy te. Ahogy nekem is volt támogatóm.
Az emberek segíteni fognak.
Grayson minden egyes napon mellettem volt. Ő volt a lehető
legjobb barát, akire csak vágyhat egy gyerek. Egyáltalán nem
erőltette, hogy beszéljek a történtekről. Csak ott volt mellettem.
Nem hagyta, hogy magányos legyek. Egy pillanatra sem.
Akkor sem, amikor apám kezdett felszívódni.
Ott volt nekem.
Mindannyian ott voltak.
Josh, Alex, Oliver és Stella. Istenem, Stella… mindig
mosolyogva jött hozzám, és minden egyes alkalommal
megpróbált felvidítani. Üzeneteket hagyott, rajzolt nekem.
Tizenegy volt akkoriban, és pontosan emlékszem rá, amikor
felnőtt, és az édes kislányból ez a csodás nő lett. Aztán amikor
végzős lettem, és ő elsőbe ment, ez a pici lány úgy sétált végig a
gimnázium folyosóján, mintha maga a királynő érkezett volna
meg. És az is volt. Szerettem volna térdre borulni előtte.
Sosem voltam jobban összezavarodva életemben.
Ő Stella volt. Stella! Grayson kishúga…
Sosem volt félős. Nem volt szégyenlős. Csak mosolygott,
odajött hozzám és elsétált mellettem.
 Örökre megváltozott miatta az életem.
– A szüleim… – néz a plafonra Grayson. – Ők… az apám…
– Mindig ilyenek voltak. Állandóan manipuláltak. Téged is, és
mindannyiótokat.
– És a történet felét még nem is ismered – nevet fel.
Ő sem. Grayson apja az enyémhez képest megkaphatná a
legjobb apa címet. Anyám halála után az apám egyszerűen
lelépett. Persze Grayson apja sem habos torta. Amit velem és
Stellával tett… Ahogy megfenyegetett minket, ha megtartjuk a
gyereket… micsoda kegyetlenség! Stella tizennyolc volt, és
rettegett, én pedig egymagam voltam, mindenféle családi
támogatás nélkül, és nem volt kihez fordulnom a bajban.
Világossá tette számunkra, hogy rászorulunk a kegyelmére, és
kizárt, hogy leromboljuk a család hírnevét.
Felpattanok, és hozok két sört.
– Mi történt? – kérdem.
Grayson elmeséli a vacsorán történteket. Én… teljesen padlót
fogok. Ha nem ismerném Graysont olyan jól, egy szavát sem
hinném el, mert amit most elmond, az undorító és
felfoghatatlan egyszerre… az apja sosem volt egyszerű eset, de
az, hogy lefeküdt Grayson volt barátnőjével, kicsit sok. Még egy
ilyen embertől is, mint ő. Mondjuk nem is értem, miért vagyok
meglepve. Főként annak ismeretében, hogy milyen ultimátumot
adott annak idején a saját lányának…
– Hű!
– Ja! – emeli az üveget a levegőbe. – Ehhez mit szólsz?
– És mi történt közted és Jess között? Veszekedtetek?
– Be voltam gőzölve – bólint. – És rajta vezettem le.
 – Erre ő elmenekült.
– És majdnem meghalt – teszi hozzá Grayson. Hallani a
fájdalmat és a rettegést a hangján.
– De itt van. Túlélte.
– Elveszem feleségül.
– Jól teszed – mondom vigyorogva.
– Hamarosan.
– Gondolom. Sose vártál túl sokáig egy meghozott döntés
után.
– Mindig ilyenek voltunk. Te és én. Meggondolatlanok. Oly
sokáig… És milyen sok hibát követtünk el! De azért voltak jó
idők is…
Kissé előredőlök, és a kezem a térdemre támasztom.
– Én egész biztosan elkövettem jó pár hibát.
– Azt akarom, hogy te legyél a tanúm! – teszi le az üveget
Grayson.
– Mi? – kérdem kikerekedett szemmel. – Három fiútestvéred
van.
– Tudom, de nekem mindig te voltál leginkább a családom. Te
vagy a legjobb barátom is. Azt akarom, hogy mellettem állj,
amikor elveszem. Megteszed?
Hirtelen lélegezni sem tudok a lelkiismeret-furdalástól, és úgy
érzem, hogy menten megfulladok. Csak bólintok egyet
szótlanul, és felmerül bennem a gondolat, hogy elmesélem neki
Stellát…
– Nos?
– Igen! – nyögöm ki, majd nagyot kortyolok a sörből. A csalás,
a hallgatás túl nehéz, alig elviselhető.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Stella

– Szóval közös üzletbe fogunk – mondja Oliver, és az asztalra

teszi a lábát.
– Azért mindig is üzleti kapcsolatban álltunk.
– Ez igaz, de most minden megtakarításunkat kockára
tesszük. Még jó, hogy Graysont leszámítva egyikünknek sincs
kapcsolata vagy gyereke.
Persze. Egyikünknek sem.
Oliver az ikertesóm. Jobban ismer engem, mint én magamat.
De soha nem kérdezte meg tőlem, hogy akkor régen miért
költöztem a nagyanyámhoz.
Sokáig vártam, hogy rákérdezzen, miért nem mentem el
inkább Dél-Karolinába vagy Georgiába. Ollie remek srác, a
legkedvesebb és legjobb ember az összes Parkerson fiú közül,
de nem mondható szégyenlősnek, velem biztosan nem.
– Nézd… Ha itt fogsz lakni velem, ezt nem teheted – mutatok a
feltett lábára.
– Pontosan tudod, hogy kinyírjuk egymást, még ebben a
hónapban.
– Ha nem veszed le onnan a lábad, én öllek meg, még a héten.
– Megpróbálhatod – válaszolja vigyorogva.
Nagyot sóhajtok, és letelepszem mellé. Úgy bújok hozzá,
mintha még mindig gyerekek lennénk.
– Ollie! Szerinted mi a baj velem?
– Túl sok minden, Húsgolyó! – mondja morajló kacaj
kíséretében, én pedig elmosolyodom.
– Most komolyan kérdem. Miért nincs férjem? Nekem miért
nincs családom?
Oliver felül a kanapén, és én is felemelkedem.
– Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Csak úgy…
– Hazudós! – Tudhattam volna, hogy nem engedi, kikerülni a
válaszadást. – Van talán valami… amit elhallgatsz előlem?
Ennél többet sosem kérdezett.
– Nincs. De van… Nem is tudom. Mindig is volt valaki…
– Stella! Tudod, hogy nem lehet… – mondja hunyorogva.
És íme! Oliver tud valamit.
– Nem lehet mit?
– Ő Grayson legjobb barátja – mondja, és kifújja a levegőt az
orrán át. – És üzleti kapcsolatban is lesz velünk…
– Szóval tudsz róla.
– Hogy tetszik neked Jack? Mindig tudtam.
És többet is tudsz? A lányomról is tudsz?
A gondolat ott cikázik bennem, de nem engedem, hogy a
felszínre törjön.
– Nem érdekes.
 – Ezt nem hiszem. De részben értem. Azért nem érdekes, mert
Grayson teljesen kiborulna …
– Kit érdekel, hogy Grayson mit gondol? Harmincéves vagyok.
Nem vagyok már buta kislány.
– Ez igaz, de akkor is gondolkodnod kell az ő fejével. Jack a
legjobb barátja. Mi lesz, ha köztetek nem mennek jól a dolgok?
El fogja veszíteni azt az embert, akit gyerekkorától fogva ismert.
– Ugyan miért veszítené el? – kérdem idegesen.
– Mert a húgunk vagy. Mindegy, hogy kinek van igaza, mi
akkor is a te oldaladon fogunk állni.
– Senki oldalára sem kell állni – mondom kikerekedett
szemmel.
– Stella! Nem akarlak elkeseríteni, de mindig, mindenben
állást kell foglalni. Nézd csak meg Devney-t és engem. Vége lett.
Szerinted beszéltem azóta bárkivel Sugarloafból? Sydney jó
barátom volt. De ő természetesen a barátja pártjára állt. Ilyen
az élet. Képzeld csak el, mi lenne, ha Winnie-vel szűrném össze
a levet. Hogy állnál Winnie-hez, ha összetörné a szívem?
Márpedig megtörténne, mert hamar rájönne, mekkora seggfej
vagyok.
– De te nem vagy seggfej.
– Nem ez a lényeg. De mindegy is, ez kedves volt tőled.
Utálom, amikor igaza van. Szerintem azért, mert nem fordul
elő gyakran.
Hátradőlök, és megint sírni tudnék.
– Már régen éreztem így valaki iránt, Ollie.
– Tudom – bök oldalba. – Szerintem Grayson is tisztában van
vele, noha nem akarja tudomásul venni. De az is lehet, hogy
semmit sem tud, mert különben, nem tudom elképzelni, hogy
szó nélkül hagyná az egészet.
Elfordítom a fejem, és belenézek barna szemébe, ami pont
olyan, mint az enyém.
– Nem kell tudnod.
– Nem hát! Jobb dolgom is van, minthogy pasiügyben adjak
tanácsokat a húgomnak.
– Csak egyszer fordult elő az életben – nevetek.
– És épp elég volt. Ugyan ki akarna farkakról konzultálni a
saját húgával? – mondja megborzongva.
– Te mondtad, hogy kérdezzek.
– Hazudtam.
– Négy fiútestvér közül a legrosszabbat kaptam
ikertestvérnek.
– Talán seggfej vagyok – von vállat Ollie. – De én nem
szerettem bele a bátyám legjobb barátjába.
Van még más is, Ollie! Kérdezd meg!
Mélyen a szemébe nézek, és hangtalanul kiáltást hallatok.
Szükségem van valakire, akinek kiönthetem a szívem. Ha van
egyáltalán valaki a világon, aki előtt ezt megtehetem, az ő.
Oliver tud titkot tartani. Különösen az enyémet. És tudnia kell,
hogy nekem van egy titkom. Meg kell tudnia, milyen fájdalmat
élek át tizenkét kerek éve.
– Oliver!
– Ne, Stella! – mosolyog szomorúan Oliver. – Ne nyisd ki
Pandora szelencéjét!
Könny csorog végig az arcomon. Tudom, hogy nem akar
olyasmit megtudni, ami miatt hazudnia kell.
 Ha nem tudja meg, sosem kell becsapnia a testvéreinket.
Miatta egyedül dolgozom fel az egészet, akkor is, ha
egymagam fulladok bele a gyász és a szomorúság tengerébe.
– Ne aggódj, nem fogok megszólalni – adok neki egy puszit. –
Jóféle testvér vagy.
A szívem tele van fájdalommal. Utálom, hogy még mindig
magamban kell tartanom a titkot, ugyanakkor megértem.
– A „féle” nélkül jobb lennék.
– Én azért más dolgokat is elhagynék.
– Csak jusson eszedbe, milyen vicces lesz együtt élni velem –
bök oldalba szelíden.
Felnyögök, és a vállára hajtom a fejem.
– Vicces? Az nem kifejezés.
Én biztosan nem ezt a szót használnám, de az biztos, hogy
régen éreztem utoljára viccesnek bármit.

– Izgatott vagy? – kérdezem Jessicát, miközben mennyasszonyi

ruhákat válogatunk.
– Persze, hogy az vagyok. Szeretem a bátyádat.
– Én is – mondom mosolyogva. – Csak olyan nehéz elhinni,
hogy alig egy hét múlva házasok lesztek.
Szinte azonnal ösztönösen a hasára teszi a kezét.
– Szeretném, ha Ameliának a lehető legkönnyebb lenne. Azt
terveztem, hogy az esküvő után időt adunk magunknak, hogy
megszokjuk egymást, mielőtt a baba megérkezik. Nincs értelme
várni, eleget vártunk.
 – Igaz. Megérdemlitek a boldogságot.
– És mi a helyzet veled, Stella? – kérdi, miközben megfog egy
ruhát, és rám pillant.
– Mi lenne velem?
– Te talán nem érdemled meg, hogy boldog legyél?
Elfordítom a fejem, mert arra gondolok, mennyire
boldogtalan vagyok.
– Egyszer én is biztosan rátalálok a hercegemre…
Végignézzük az összes ruhát, úgyhogy már nincs mivel
elterelni a figyelmem.
– Tudom, hogy neked ott vannak a bátyáid, meg Winnie, de
szeretném, hogy tudd, én is itt vagyok, ha bármikor beszélni
szeretnél valakivel. Nem árulom el a titkodat. Még Graysonnak
sem.
Mindig vágytam egy lánytestvérre. Négy báty nem éppen a
legjobb beszélgetőpartner, főként, ami a csajos dolgokat illeti.
Winnie állt hozzám a legközelebb, de neki ott volt Jess.
– Amikor kicsik voltunk, mindig arra vágytam, hogy bárcsak a
nővérem lennél. Winnie nem győzött áradozni róla, hogy
milyen klassz voltál, és mennyi mindent megosztottatok
egymással.
– Winnie utált engem – mondja nevetve. – Meghúztam a
haját, és azt mondtam neki, hogy bárcsak elveszne. Még a
vécébe is bezártam egyszer. Na jó, kétszer.
– Említette – nevetek.
– Tudom, hogy a legjobb barátok vagytok Winnie-vel, de az én
barátom is vagy. Olyan sokat segítettél nekem Graysonnal és a
hazatérésemmel kapcsolatban, a szüleidről nem is beszélve. És
most közös üzleti vállalkozásba fogunk…
– Ez így van.
– És mi is testvérek leszünk.
– Annyira örülök neki – válaszolom mosolyogva. – Pont elég
fiú vett körül egész életemben.
– Engem is – mondja Jess, és megfogja a kezem.
– Mondhatok valamit? Nem mondod el Graynek?
– Persze.
A szívem hevesebben ver, mert tudom, hogy eljött a pillanat.
A pillanat, amikor kinyitom Pandora szelencéjét, és nincs
visszaút.
– Szerelmes vagyok Jackbe.
– Szerintem Jack is szerelmes beléd – vágja rá kedvesen
mosolyogva.
– Azt hiszem, ebben is igazad van – bólintok.
– És mégsem vagytok együtt. Jól sejtem, hogy ez részben
Grayson miatt van?
– Igen – mondom, és könnyek gurulnak végig az arcomon.
– És van más ok is?
Tessék, itt van. Itt az idő, hogy meséljek valakinek Kinsley-ről.
Jessica nem kér meg rá, hogy hallgassak róla. Fel sem fogja,
mekkora ajándékot ad nekem ezzel, nagyobbat nem is adhatna.
A testvériség és a megértés ajándékát. Legalábbis reményem
szerint. Mert ha nem, akkor nagyon rosszul is elsülhetnek a
dolgok.
– Igen.
Kissé oldalra dönti a fejét.
– Megbízhatsz bennem.
 – Tudom. Csak még soha nem mondtam el senkinek…
– Még Winnie-nek sem?
Körülnézek, hogy ellenőrizzem, nincs-e a közelben.
– Nem, még Winnie-nek sem. Összesen heten, vagyis most
még csak hatan tudják.
Jessica pislog egy párat.
– Nos, ha nem akarod elmondani nekem… – pislog Jessica.
– Nem erről van szó – vágok közbe. – El akarom mondani.
Csak nagyon félelmetes beszélni róla.
– Megbántott? – lép Jessica közelebb.
Csúnyán nézek rá, hogy pontosan értse, hogy ez szóba sem
jöhet. Jack nem olyan. Persze bántott, de nem szándékosan.
– Van egy lányunk.
És ezzel kinyílt az a bizonyos szelence, az igazság napvilágra
került.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Jack

Egy kevés élelemmel, egy hálózsákkal és egy törött karral éltem

túl a vadonban. Általában erős férfinak tartom magam, de
ezúttal kifejezetten gyenge vagyok. A legjobb barátom a
feleségével táncol, én pedig a húgát bámulom.
Mekkora vicc az életem!
Josh mögém lép, és a vállamra csap.
– Micsoda bolond!
– Mi?
– Grayson meg volt róla győződve, hogy ellenállhat
Jessicának, miután visszajött – mondja nevetve. – Mindenkinek
van egy nő az életében, akit szeret, és nem képes túllépni rajta.
Nem igaz?
– Honnan tudjam? – kérdem, miután megköszörültem a
torkom.
– Nem tudod? Nekem Gray említett valami csajt…
– Dehogy – rázom meg a fejem.
– Hű, hát nekem van egy… – vallja be, és a tekintete a
lányokra siklik. Delia, Winnie és Stella álldogálnak egymás
mellett, és a boldog ifjú párt nézik.
– Delia?
– Bonyolult – von vállat Josh.
– Miért?
– Olyan dolgokat akar, amiket én soha nem adhatok meg neki.
Jobb így.
Delia jó fogás. Nem tudom, mi lehet a probléma, mert nála
odaadóbb és kedvesebb embert nem talál ezen a földön. És ő
még csak gondolni sem mer rá…
– Fogadok, hogy ő is így érez.
– Átmentünk pár szarságon az életben – vakarja meg Josh a
tarkóját.
– Mint például?
– Az élet nem mindig kegyes. Szeretünk, elveszítünk,
elcsesszük, és el kell fogadni a helyzetet. Megtanulunk együtt
élni vele, és reménykedni benne, hogy a boldogság még nem
veszett el teljesen.
Hunyorogva próbálom kitalálni, hogy mire is gondol
pontosan.
– Szóval most azt akarod mondani, hogy Deliának jobb, ha
távol tartod magad tőle?
– Abszolút. Nem hitegethetem olyan jövővel, ami sosem
teljesül be.
– És miért ne teljesülne be? – ellenkezem.
– Mert én nem vagyok képes egy komoly kapcsolatra.
Megtartom a tisztes távolságot, hogy ne törjem össze a szívét.
Esküszöm, hogy ugyanezt a hülyeséget hajtogattam
magamnak. Nem fogom szeretni Stellát, nem fogom
megcsókolni, és távol tartom magam tőle. És most itt vagyok:
csak nézem őt a távolból, és olyan érzés, mintha kitépném a
saját szívem. Nem hiszem, hogy sokáig bírom így…
– Ha te mondod…
– Készen állsz az üzletre? – kérdi mélyet sóhajtva.
– Igen, és nagyra értékelem, hogy bevesztek a bandába.
– Stella ötlete volt.
Erre felkapom a fejem.
– Tényleg?
– Igen. Neki jutott eszébe, hogy a túlélőtúra mint extra
szolgáltatás nagyszerű kezdés lenne. És mindenki jól jár. Mi új
klienseket viszünk neked, te meg vendégeket hozol a szállóba,
ha végeztetek azzal a baromsággal a vadonban. No meg olyan
vagy, mintha te is a testvérünk lennél, úgyhogy van értelme…
– Nos, nagyra értékelem.
– Tudom – néz a bátyjára újra. – Sosem gondoltam volna,
hogy visszaköltözöm Észak-Karolinába.
– Sokáig voltál távol.
Josh elsőként hagyta el a várost, és költözött New Orleansba.
Nem látogatott haza túl gyakran. Ez most változni fog.
Nemsokára együtt mondanak fel a munkahelyükön, és az
apjuk erre biztosan nincs felkészülve.
Túlságosan elbízta magát, hogy a gyerekei örökké rá lesznek
utalva, hogy a kegyeit keressék, és persze a saját hülyeségei is
lekötötték, így nem látta előre, ami jön. Hamarosan fejbe
kólintja a valóság: a gyerekei felnőttek.
Őszintén szólva, kényelmetlen helyzete minden percét
élvezni fogom.
– Olyan rosszul érzem magam miatta – mondja az
édesanyjára pillantva.
– Megkapja mindennek a felét.
– De a semminek pont semmi a fele – nevet fel Josh.
– Nem hiszem, hogy apád seggére vert volna az összes
pénznek.
– Talán nem – vonja meg a vállát. – De sokba fog neki kerülni,
hogy kivásároljon minket.
Vége a számnak, és mindannyian tapsolni kezdünk. Josh az
asztalra teszi a pohár pezsgőt.
– Ha megbocsátasz, most táncolok a menyasszonnyal.
Mintha az univerzum szórakozna velem: Jess Alexszel táncol,
Delia Oliverrel áll párba, majd Winnie és Grayson is elindulnak
egymás felé, úgyhogy csak Stella marad parlagon. Rám pillant.
Annyira csoda jelenség, hogy eláll tőle a lélegzetem.
Kicsit elmosolyodik, én biccentek egyet a táncparkett felé, ő
pedig a szoknyáját megemelve megindul felém.
Egy esküvőn vagyunk, körülöttünk a család és a barátok,
szóval most nem bújhatunk el sehová. Nem rejtőzhetünk el, de
mégis olyan érzésem támad, mintha senki más nem lenne itt,
csak ő és én.
Kettesben, akkora teherrel a vállunkon, hogy egy hajó
elsüllyesztéséhez is elég volna. Elindulunk egymás felé.
Kinyújtom felé a kezem, a tenyerembe teszi az övét. A másik
kezét a vállamra csúsztatja, és én magamhoz húzom.
Nincs szükség szavakra, mert összehangolt mozdulataink
beszélnek helyettünk.
 Lassú zene szól, Stellával mélyen egymás szemébe nézünk az
egész szám alatt. Ez a mi táncunk. Nincs múlt, se jövő, csak a
jelen pillanat.
A karomban tartom őt, és senki nem törődik velünk.
Fogalmuk sincs róla, hogy csak arra vágyom, örökké tartson ez
a pillanat. Nem értik, hogy ez a dallam benne marad a
fülemben. Nem látják, hogy Stella teste hozzám simul, és ez a
lehető legfájdalmasabb és leggyönyörűbb érzés a világon.
Nem tudják, hogy mindennél jobban szeretem.
És mégsem lehet az enyém.
A dal véget ér, és egyetlen töredék másodpercig nem
mozdulunk.
– Köszönöm a táncot!
– Szívesen – mondja Stella, és megremeg a pillája, majd lesüti
a szemét.
Szétrebbenünk, és az, hogy elveszítem, szinte megöl.
Nem tudom, hogyan leszek képes nap mint nap mellette
dolgozni. Hogyan küzdök majd meg az állandó
szívfájdalommal, amit a közelsége okoz?
Grayson édesanyja megfogja a karom, táncolunk. Mrs.
Parkerson sosem volt a kedvencem, de mindig kedves volt
velem. Még a Stellával történtek után is. Sokkal inkább
szomorúnak tűnt, mintsem kegyetlennek.
Pedig a kislánya terhes lett, és én voltam a felelőtlen seggfej,
aki ezt tette vele.
– Stellával nagyon szép pár lettetek volna – jegyzi meg halkan.
– Bárcsak egy kicsit máshogy történtek volna a dolgok!
– Igen – mondom közömbösen, bár szinte szúrnak a szavai.
 – Tudom, hogy nem hiszed el, de én máshogy gondoltam a
dolgokat, mint Mitchell. Azt akartam, hogy jó életetek legyen.
Neked is, és Stellának is.
Kicsit arrébb húzom, hogy ne legyen olyan közel a fiaihoz.
– Történt, ami történt. Stellával döntöttünk, és viseltük a
következményeket.
A lányára pillant, és nagyot sóhajt.
– Mindannyian így voltunk ezzel. Én harmincnyolc évig éltem
egy olyan emberrel, akit nem is szeretek. Végig kellett néznem,
hogy kihasználja a gyerekeit, porrá zúzza a reményeiket, ha a
saját érdeke úgy kívánja, a megszámlálhatatlan szeretőiről nem
is beszélve. Mi értelme volt az egésznek? Mindannyian viseljük
a döntéseink következményét, Jack.
– És szerinted én rossz döntést hozok?
A zene elhalkul, és ő hátrébb lép egyet.
– Okos ember vagy, majd rájössz – mondja mosolyogva.
Mrs. Parkerson magamra hagy. Kicsit kábult vagyok, és
kibillenek az egyensúlyomból. Mi a fenét jelentsen ez? Derült
égből villámcsapásként, Stella édesanyja áldását adja ránk? Az
esküvő és a temetés megbolondítja az embereket?
A bárpulthoz megyek egy italért, közben megpróbálom
elfelejteni az elmúlt három percben történteket. Sokszor
átgondoltam már a lehetőségeinket Stellával. Biztos vagyok
benne, hogy a szerelem nem nekem való. A végén én nem
kapom meg a lányt, ő nem nekem való.
Stella sorsa meg van írva. Boldogság jár neki, szerelem és
család.
A csapos leteszi elém az italt, de kedvetlenül ellököm a
poharat. Aztán mintha a sors rendelte volna így, hirtelen
megérzem a jelenlétét.
– Azt hittem, az esküvőkre általában a vidámság és a
boldogság jellemző – mondja Stella egy pohár borral a kezében.
– Az is.
– Egyikünk sem tűnik túl boldognak – mondja nevetve.
– Talán mert tisztában vagyunk a valósággal – mondom a
bárpultra könyökölve, majd felé fordulok.
– És mi a valóság?
– Hogy a szerelem nem egyenlő a boldogsággal.
– És én még azt hittem, csak én csömörlöttem meg ennyire az
élettől… – emeli a poharat a szájához, és nagyot kortyol a
borból. – Amúgy nincs igazad. Azért boldogok, mert
szerelmesek egymásba.
– És azokkal mi van, akik szerelmesek ugyan, de
boldogtalanok?
– Gyere utánam, és megtudod – mondja, és leteszi a pultra a
poharat.
Egy pillanatig sem vár, csak elindul kifelé a sátorból.
Körbenézek, hogy bárki figyel-e minket, de mindenki el van
foglalva az ivászattal, boldogan nevetgélnek, táncolnak, és
egyáltalán nem foglalkoznak Stellával, vagy velem.
Úgyhogy követem őt, mint kiskacsa az anyját. Gondolkodás
nélkül szedem a lábam, mintha nem én irányítanám. Követem,
és ahogy a fasorhoz érek, meghallom lágy hangját.
Továbbmegyek az erdő felé, és egy tisztáson találom őt. A
napfény átszűrődik a fák levelein, és csillámló fényben úszik
minden.
 – Olyan, mintha most hirtelen levegőt kapnánk, Jack…
– Lélegzünk, levegőt veszünk az élet minden percében,
nemde? – kérdem, és közelebb lépek hozzá.
Úgy vonz, mint a mágnes.
– Szerintem mi visszafojtjuk a lélegzetünket – mondja a
szemembe nézve, és mosolyog. – Küzdünk ellene. Szerintem
azért, mert pontosan tudjuk, hogy ha igazán mélyet
szippantanánk, az fájna nagyon.
– Nem akarlak bántani – mondom neki.
– Tudom.
– Mindent azért teszek, hogy ezt elkerüljem.
Stella még egy lépést tesz felém. Lassan felemeli a kezét, és az
arcomra teszi.
– Tudom. De fáj, ha kerülsz, Jack. Olyan régen… olyan régen
szerelmes vagyok beléd. Mennyi ideje is? Istenem! Tizenöt éve
már…
Annyira próbálom visszafogni magam, hogy ne öleljem meg,
hogy beleremeg a karom. Mozdulni sem merek. Ha megtenném,
elcsesznék mindent. A karjaimba venném, és csak csókolnám.
Én… nem. Nem lehet. Nem tehetem.
– Ezért nem létezik szerelem, nincs boldogság – mondom
neki.
– Ez nem igaz. Csak a félelem mondatja ezt veled. Mondd ki,
itt és most, hogy nem akarsz engem! Mondd, hogy ha
megérintelek, nem azt érzed, hogy bárcsak sose érne véget! –
Közelebb jön hozzám, a mellkasunk összeér, és én úgy érzem,
hogy menten meghalok. – Mondd, hogy nem szeretsz engem
úgy, ahogy én téged!
 Muszáj hazudni. Ha elmondom az igazat, akkor megint ott
fogunk tartani, mint a legelején. De még ha igazat beszélek is,
akkor sem változtat a körülményeken.
Megragadom a csuklóját, és leveszem az arcomról a kezét.
– Én nem érzek így.
Harag tükröződik a tekintetében. Túl jól ismer.
– Akkor most megjátszod magad? Mintha… semmit sem
éreznél?
– Jobb így – válaszolom.
A szívem hevesen ver, és amikor megpróbálom elengedni, ő
megragadja a zakóm hajtókáját.
– Muszáj szembenéznünk a dolgokkal. Nem játszhatjuk meg
magunkat többé. Még mindig szeretsz, pontosan tudom.
Igen, szeretem. Kurvára szeretem, túlságosan is, ezért
maradok távol tőle. Sosem fog működni.
De nem mondom el neki. Inkább mélyebbre ások a
hazudozásban.
– Nem szeretlek.
– Hazugság! – mondja, és megrázza a fejét, könnyek
csordulnak ki a szeméből. – Csak egyetlenegyszer, Jack. Mondd
meg az igazat!
– Azt teszem… nem lehet.
Miért nem látja? Ha megengedem magamnak, hogy
szeressem, akkor mindennek vége… mindenkinek el kell
mondanunk az igazat. Az egész hazugsághalmaz, amit az évek
során csak görgettem magam előtt, lelepleződik és mindent
szétrombol.
– Nekem nem tudsz hazudni, Jack – mondja, és leejti a kezét.
Erre végzetes hibát követek el. Utána nyúlok.
Azonnal hozzám lép, a mellkasomra teszi a kezét, mire
magamhoz szorítom, és teszek egy utolsó kísérletet. Olyasmit
teszek, amiről azt mondtam, hogy sosem fogom.
– Nem lehet, Stella. Atyám! Értsd meg, nem lehet!
A pillája megremeg, és szétnyitja az ajkát. És aztán… mint a
szélhámos, aki mindig is voltam, nem tartom magam tovább, és
megcsókolom.
– Vedd le a kibaszott kezed a húgomról! – szólal meg Grayson
mögöttünk.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Stella

Miért pont Graysonnak kellett rajtakapni minket?!

– Grayson… – szólalok meg hirtelen, és elindulok felé.
De a bátyám nem néz rám. Dühös pillantása csak Jackre
fókuszál.
– Hogy tehetted? – forrong.
– Ez nem az, aminek gondolod – vágok közbe, és abban
reménykedem, hogy ez kissé csillapítja a kedélyeket.
Grayson teste, karja megfeszül, és le sem veszi Jackről a
szemét.
Én Jessicára pillantok, aki megrántja a vállát. Hát ez remek!
Van végre egy lánytestvérem, de ebben a helyzetben nem segít
ki.
Jack lép egyet Grayson felé.
– Tudom, hogy felhúztad magad, megértelek. De tudnod kell,
hogy…
Gray nem hagyja, hogy Jack befejezze, amit mondani akart. A
magasba lendíti a kezét, de Jess lefogja.
 – Gyere, szerelmem, táncoljunk! Hadd beszélgessenek!
– Beszélgetni? Te láttad, amit én? Nem úgy tűnt, mintha
beszélgettek volna… Jack megcsókolta.
Jessica együttérzően mosolyog rám, majd visszafordul
őrjöngő férje felé. Lágy, nyugodt hangon beszél hozzá.
– Így van, de nem a mi dolgunk. A húgod majd elintézi.
Mennyire szeretem ezt a lányt! Igen, Gray húga majd
megbirkózik ezzel. Köszönöm! Végre valaki látja, hogy
elmúltam már tizennégy…
– Menj a feleségeddel, Gray! Holnap beszélünk.
Grayson úgy néz Jackre, mintha menten megölné, de aztán
enged Jessicának, aki magával húzza őt. Elmennek, Gray pedig
hangosan morogva a hajába túr.
– Látod? Pont ezért.
– Ezért micsoda?
Rám pillant, és cseppnyi gyengédség sincs a tekintetében.
– Ezért elhibázott ez az egész.
– Persze. Leszakadt az ég, és a föld is beleremeg, hogy
Grayson meglátott minket csókolózni – mondom, és a szemem
forgatom.
– Ez egyáltalán nem vicces.
– Tényleg nem az. Sokkal inkább szomorú – fordulok újra felé.
– Talán Gray kért tőled engedélyt, hogy Jessicával járjon? És
Yvonne-nal kapcsolatban megkérdezett? Beszéltetek egyáltalán
bárkiről? Hogy mit lehet és mit nem, hogy kit szabad és kit
nem? Nem. Nem így történt.
– Sem Jessica, sem Yvonne nem a kishúgom.
– Pont ez a bajom, Jack! – üvöltöm. – Én nem vagyok már
kicsi. Felnőtt nő vagyok, és nem kell engedélyt kérnem a
bátyámtól semmihez. Ahhoz pláne nem, hogy kivel legyek. És
neked sem kell engedélyt kérned hozzá. Szeretlek! Szeretlek
téged, és te is szeretsz engem – tárom szét a kezem. – Őrület ez
az egész! Hát nem veszed észre? Grayson megtudta. Nincs már
miért bujkálni. Lelepleződtünk.
Fel-alá járkál, közben végig csak rázza a fejét.
– Csak egyetlen csókot látott.
– Igen. És nyilván felhúzta magát. De tudod, mitől dühödne be
igazán? Ha összetörnéd a szívemet. Szóval itt egy jó tanács: ne
tedd! Ne hagyd, hogy összetörve, könnyek között hagyjam el ezt
a tisztást, mert újra elhagytál!
Jack hirtelen megáll, és a szemembe néz.
– Azt hiszed, hogy elhagylak?
– Miért, nem azt csináltad mindig? Minden egyes alkalommal,
amikor úgy döntesz, hogy nem csókolsz meg… nem szeretsz
engem… nem ölelsz… nem mondod ki a nyilvánvaló igazságot…
minden egyes alkalommal, újra és újra elhagysz engem!
Magabiztosan, határozott léptekkel megindul felém. Pár
másodperc múlva már a mellkasához szorít, a karom a testünk
közé szorul, és Jack mélyen a szemembe néz.
– Soha nem hagylak el.
– Bizonyítsd be!
És ekkor megcsókol. Ajka puha, mozdulata határozott.
Behunyom a szemem, és elveszem ebben az érintésben. Mintha
az egész világon minden a helyére került volna: a madarak
csiripelnek, süt a nap, és hirtelen megvilágosodik az örök
igazság. Összetartozunk.
 Jack a másik felem. És annyira hosszú ideig vágytam rá.
Szükségem volt rá. Ránk.
A csóknak vége szakad, de nem enged el.
– Biztos vagy benne, Stella?
– Egészen biztos vagyok az érzéseimben.
– Én is. Nem akarok így élni többé! Egyik bátyádnak sem fog
tetszeni a dolog. Évekig hazudtunk nekik…
Korábban azt mondtam, hogy semmi beleszólásuk, de ezúttal
igaza van. Amikor kiderül, hogy a kettőnk kapcsolata egyáltalán
nem most kezdődött, őrjöngeni fognak, és úgy érzik majd, hogy
becsaptuk őket.
– Lassan csináljuk. Lépésről lépésre – javaslom.
– Hogyan?
– Ne siessük el. Adjunk időt Graysonnak, meg a többi
idiótának is, hogy hozzászokjanak a helyzethez.
Kissé elhúzódik.
– Nem akarod elmondani a múltunkat?
– Miért? Te? – kérdem felhúzott szemöldökkel.
– Nem akarom… de hazudni sem akarok többé.
Kibontom magam az öleléséből, hogy lássam a tekintetét.
– Nem akarok mesélni nekik Kinsley-ről. Ő amúgy sem a
miénk. Ő Samuelé, és mindenki csak még jobban sérülne, ha
kiderülne, hogy ilyen sokáig titokban tartottuk ezt az egészet.
Grayson a legjobb barátod. Szeretném, ha ez nem változna a
jövőben…
– Szóval tovább hazudozunk?
– Nem, de előbb szokják meg a kettőnk kapcsolatát, és csak
aztán dobjuk le a bombát. Előbb hadd lássák, hogy milyen
fontosak vagyunk egymásnak. Amúgy is sok mindennel kell
most foglalkozni. Ott az új szálló tervezése, a kilépés a cégből, és
a költözés. Egyébként sincs semmi közük a történtekhez, szóval
úgy is dönthetünk, hogy sosem mondjuk el.
– Nem tudom, hogy egyetértek-e – fogja meg Jack a csuklómat.
– De ha nem akarod belekeverni Kinsley-t, legyen úgy.
– Egyelőre pont elég lesz megválaszolni a rengeteg kérdést
kettőnkről. Most képtelen vagyok beszélni még erről is.
Képtelen vagyok Grayson szemébe nézni, amikor pontosan
tudom, hogy milyen volt neki felnevelni Ameliát. Képtelen
vagyok szembesülni a csalódottságával.
Nem voltam olyan erős, mint ő. Rettegek tőle, hogy Yvonne-
hoz hasonlít majd. Nem állok készen rá.
– Szerinted ítélkezni fog?
– Persze – bólintok. – Hiszen Gray megtartotta Ameliát.
– Ez teljesen más. Te csak tizennyolc voltál.
Kicsit hátralépek. Egyáltalán nem akarok erre gondolni.
– Egyszerűen csak… várjunk vele! Kinsley a kettőnk titka.
Egyelőre nem látom okát, hogy ezen változtassunk.
Mögém állva átölel, és én lehunyom a szemem. Milyen
sokszor vágytam erre az érzésre! Elképzeltem, hogy Jack átölel,
ajka a nyakamhoz ér. Annyira édes gesztus, hogy sírni tudnék.
– Szerintem nem is olyan rosszak az esküvők.
– Azért várjuk meg a pillanatot, amikor szembe kell néznünk
a családoddal.
Megfordulok, és a vállára teszem a kezem.
– De most még képzeljük azt, hogy a világon sincsenek, és
hozzuk be a lemaradást.
Jack a hátamra teszi a kezét, amikor besétálunk a táncparkettre.
Átölel, és én egyáltalán nem foglalkozom egyik bátyámmal
sem, csak Jackre koncentrálok.
– Bámul valaki? – kérdem, amikor Jack körbetekint.
– Csak Grayson.
– Majd túllesz rajta.
– Persze, miután behúzott egyet, biztosan – nevet Jack.
Ebben valószínűleg igaza van.
– Sosem volt verekedős. Szerintem legyűrnéd.
Erre elmosolyodik.
– De Joshua… – figyelmeztetem.
– Neki más gondjai vannak…
– Tényleg? – kérdem, és Josh felé fordítom a fejem. Ó, igen…
Delia… – Igazi férfiként oldotta meg a helyzetet, ha jól sejtem.
– Ezt hogy érted? – kérdi Jack.
– Idióta, mert hagyja, hogy a szeretett nő epekedjen utána…
– Néha ez az egyetlen megoldás.
– Ez sosem megoldás.
– Veled aztán izgalmas lesz az élet, úgy sejtem – állapítja meg
Jack.
– Mindig.
– Helyes.
Rámosolygok, és megsimogatom a tarkóját.
– Fogalmad sincs, mennyire nagyon vágytam erre… Ránk.
Olyan sokáig reménykedtem benne, hogy kitaláljuk, hogyan
tovább.
 Némi bizonytalanság tükröződik a tekintetében, és én tudom,
hogy Grayson az oka. Jogos. Jacknek nincs családja. A bátyáim
gyakorlatilag örökbe fogadták őt. Tisztában vagyok vele,
mekkora kockázatot jelent neki, hogy velem látják…
– Jack – terelem el a figyelmét. – Esküszöm, hogy ha Grayson,
vagy bármelyik… szóval, ha ők nem… – mondom elhaló hangon,
mert nagyon nehéz. De mégis muszáj, mert nem tudok élni Jack
nélkül. És egyetlen dolog rosszabb ennél, ha bántják. – Ha nem
támogatnak minket, ha nem mennek bele, akkor nem hagyom,
hogy elveszítsd őket. Inkább én megyek el…
– Nem! – vágja rá határozottan.
– Komolyan mondom.
– Én is. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy semmi rosszat
nem teszünk, Stella. Grayson túlteszi magát az egészen, és
minden rendben lesz. Velünk is. Tizenkét évig tartottuk
magunkat, és én nem akarok többé távol maradni tőled. Atyám!
Szerintem nem is lennék rá képes, még akkor sem, ha muszáj
volna.
Elmosolyodom, és meg akarom csókolni itt és most, mindenki
előtt. De nem kell, mert Jack megelőz. Gyorsan és gyengéden a
számra tapasztja az ajkát, mire az egész család minket néz.
– Függönyt fel! És íme, elkezdődött! – hallom Oliver hangját a
tömegből.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Stella

Hivatalosan is együtt vagyunk Jackkel. Még fel kell dolgoznom a

történteket, amivel akadnak nehézségeim, de most már nincs
visszaút.
Abbahagyjuk a csókolózást, és én érzem a bátyáim pillantását
a bőrömön. Születésem óta túlféltettek, és bár nagyon
szeretném azt gondolni, hogy nem érdekel a véleményük, ez
koránt sincs így.
Átkarolom Jack derekát, a mellkasára teszem a kezem, és a
táncparkett szélére sétálunk, ahol Oliver ácsorog. Lehet, hogy
nem érdekel a véleményük, de azért titkon örülök neki, hogy
Oliver valószínűleg nem lesz akkora seggfej.
– A jó büdös francba! – mondja nevetve, amikor odaérünk.
– A legbiztonságosabbnak látszó megoldást választottam.
– Csak azt akarod, hogy fedezzelek.
Ebben azért van némi igazság.
– Amit meg is teszel, mert te szeretsz engem a legjobban.
Oliver nem mond ellent.
 – Jack! Azért be kell látnom, hogy ez tökös dolog.
– Gondoltam, rendezzük le a dolgokat egyszer s mindenkorra
– mondja határozottan Jack, és rám pillant.
Remélem, hogy tudja, mit csinál, mert mielőtt bármit
mondhatnék, Joshua és Alex közeledik felénk.
– Tényleg azt láttam, amit láttam? – kérdi Josh keresztbe tett
kézzel.
– Ha arra vagy kíváncsi, hogy Jackkel együtt vagyunk-e, akkor
azt kell, hogy mondjam: igen! – adom meg a választ azonnal.
– És megcsókoltad? – kérdi Alex.
Nem is tudom, hogy lehet túlélni, ha valakinek ennyi bátyja
van. Hatalmas idióták, és rendkívül tolakodóak.
Jack a derekamat fogja, és megköszörüli a torkát.
– Tudom, hogy meglepetésként ért, de Stella és én
szerelmesek vagyunk egymásba, és úgy döntöttünk, hogy
megpróbáljuk együtt.
Oliver mellém áll.
– Azért ne játsszuk el, hogy ezt nem láttuk előre!
Tényleg ő a kedvenc testvérem.
– Gray tudja? – fordul felém Josh.
– Igen. És neki is elmondtam, hogy nincs szükségem a
beleegyezésetekre. Már nem vagyok gyerek.
– De hamarosan közös üzletbe fogunk… – emlékeztet Alex.
– Minden rendben lesz. Nem vagyunk hülyék. Tudjuk, hogy
mindez mivel jár – nyugtatom meg.
– Remélem is – mondja Josh a fogai közt. Kis szünetet tart,
majd megrántja a vállát. – Nem vagyok meglepve. Mindig is
tudtam, hogy van köztetek valami, de sosem gondoltam volna,
hogy meg is lépitek egyszer.
– Megpróbáltunk küzdeni ellene – mondja Jack. – Nem volt jó
öltet.
Josh nagy szemmel rápillant, és elfordítja a fejét. Oliver kezet
nyújt Jack felé.
– Legyél jó hozzá!
– Ez természetes – bólint Jack, és kezet ráz vele.
Alex felé fordulok, aki nagyot sóhajt, majd ugyanazt teszi,
mint Oliver.
– Ő köztünk a legértékesebb – jegyzi meg.
– Az isten szerelmére! – rázom meg a fejem. – Jack nem
megszöktetni akar. Csak járni fogunk.
– Ha ezt gondolod, Húsgolyó, nagyon tévedsz. Elég naiv vagy…
– vakarja meg Joshua az orra hegyét.
Nem érdekel, mit mondanak, akkor sem adom fel a reményt.
Ha működni fog, annak örülök, de ha nem, akkor sem leszek
kétségbe esve.
A szélen álldogáló Gray elkapja a tekintetem, én Jackre
pillantok, aki bólint, majd elengedi a kezem. Szeretem a
bátyámat. Mindegy, hogy mit tesz, mit gondol; hogy igaza van,
vagy téved, akkor is közel áll hozzám. Nem akarom, hogy ez az
egész szétválasszon minket.
Odasétálok hozzá, és óvatosan mosolyogni kezdek rá.
– Táncolsz egyet a húgoddal? – kérdezem.
A négy férfira pillant, akiket teljes szívből szeretek, és
odanyújtja felém a kezét.
– Gyere!
Először egy szót sem szólunk egymáshoz. Elmerülni látszik a
gondolataiban, de aztán egyszer csak a szemembe néz.
– Mióta folyik ez a hátam mögött?
– Gray, nem erről van szó.
– Láttalak, Stell!
– Sok éven át próbáltuk leküzdeni a vágyainkat, és amit a
tisztáson láttál, már csak a fordulópont volt. Esküszöm! Nem
bujkáltunk. Egyszerűen nem bírtuk tovább…
– És szereted?
– Szeretem.
– Időre lesz szükségem, hogy kitisztuljanak a gondolataim –
morogja.
– Sejtem – válaszolom kedvesen mosolyogva.
– Ne aggódj, feldolgozom.
– Remélem, hogy megbékélsz a helyzettel. Miattam, Gray –
mondom neki, és leszedek egy kis szöszt a válláról.
– Úgy érzem magam, mintha egy seggfej lennék.
– Dehogy. Csak egy kicsit bunkó… – csapom le a labdát.
Gray kelletlenül elmosolyodik.
– Éppen Jack? Most komolyan?
– Tudom, hogy a legjobb barátod. Ha tényleg nem tudod
elfogadni, hogy együtt vagyunk, akkor nem leszünk. Összetörné
a szívemet, de érted megteszem, Gray!
– Ne csináld ezt – mondja leverten. – Csak szükségem van pár
napra, rendben?
– Oké.
– Mit mondott Josh és Alex? Lefogadom, hogy le voltak
döbbenve.
– Senki nem tűnt meglepettnek.
 – Hogy? – kérdezi kissé magasabb hangon.
– Te tényleg semmit nem vettél észre? Azt sem, hogy
egyfolytában kerüljük egymást? Hogy milyen nehéz volt a
közelében lennem, vagy milyen kifogásokkal próbáltam
elkerülni a találkozást? Ne már, Grayson! És te még csak nem is
vagy közömbös vagy figyelmetlen…
– Talán mégis az vagyok.
– Vagy talán szándékosan az voltál – mosolygok kedvesen.
– Stell! Ha rosszul sülnek el a dolgok…
– …nem kell választanod kettőnk között!
Ha van valami, amit megígérhetek, ezt biztosan. Nem fogom
arra kényszeríteni, hogy valamelyikünk oldalára álljon. Oliver
is mondta, hogy ez lenne Gray számára a legnehezebb, úgyhogy
nem teszem ki ennek. És tudom azt is, hogy mindegy, mi
történik, Jack sem akarná, hogy Graysonnak választani kelljen.
Mindent megteszek, hogy egyikünknek se kelljen cipelnie ezt
a terhet.
– Ebben nincs választási lehetőségem. Te a húgom vagy.
– Ő pedig olyan neked, mintha a bátyád volna.
Gray komor arckifejezéssel Jackre néz, én pedig felnevetek.
– Hülye vagy!
A tánc végén Gray puszit nyom az arcomra.
– Tudom, hogy te az ellenkezőjét állítod, de Jack hazudott
nekem. Számtalan alkalom lett volna rá, hogy elmondja az
igazat, mégsem tette. Megérdemli, hogy megizzasszam kicsit.
Férfiak…
– Igen? És mégis meddig akarod büntetni?
– Addig, amíg már nem érzek rá késztetést, hogy letépjem a
fejét.

Jackkel a kocsiban ülünk, mert Oliver a lakásomban van.

– Jól vagy? – kérdi.
– Miért ne lennék? – fordulok felé.
– Nem mesélted, mi volt Graysonnal…
– Grayson rendbejön. Szerintem csak azt szeretné, ha kicsit
aggódnál – mondom vigyorogva.
– Tipikus Grayson – mondja Jack, és kis szünetet tart. –
Szóval… – folytatja, és kissé oldalra dönti a fejét.
– …szóval?
Megköszörüli a torkát, és megfogja a kezem.
– Nem akarok hazudni, fogalmam sincs, hogy fog menni ez az
egész. Sokáig azt gondoltam, ha egyszer mégis megtörténik,
akkor olyan lesz, mit egy álom.
Pontosan tudom, mire gondol. Félelmetes az egész. Sosem
gondoltam, hogy egyszer így leszünk mi ketten, Jack és én. A
szabad ég alatt, körülöttünk szerelem a levegőben… Tényleg
nem gondoltam, hogy egyszer valóság lesz.
Fura és csodás, egyben félelmetes.
– Én sem tudom, hogy fog menni…
– Szóval mind a ketten kicsit bizonytalanok vagyunk?
– Úgy tűnik.
– Én azért egy dologban biztos vagyok – mondja Jack halkan.
– És mi volna az? – kérdem óvatosan.
– Meg akarlak csókolni.
 – Ennek semmi akadálya – mondom elmosolyodva, és kissé
közelebb hajolok hozzá.
Ujjai végigsiklanak az arcomon, és forróság önt el az érintése
nyomán. Visszafojtom a lélegzetem, amikor a kezébe fogja a
tarkómat.
– Tényleg nincs.
Lélegzetének melegét érzem az arcomon, majd az ajkát a
számon. A lehető legközelebb hajolok hozzá anélkül, hogy
átmásznék a kartámaszon. A nyelvünk összeér, és Jack
hangosan felnyög. Most már más a csókja, nem félünk, nincs
okunk rá.
Felszabadító érzés, és azt akarom, hogy soha ne érjen véget.
Letolom a válláról a zakót, és megérintem a mellkasát. Ő még
erősebben megfogja az arcom, szorosabban húz maga felé, és
szenvedélyesen csókol.
– Annyira kívánlak, Stella!
– Még csak nem is sejted, hogy én… – mondom a csókok
között.
Ő irányítja a mozdulatokat, az ajka játszik a számmal. Nem
tudom, mennyi idő telik el, de talán órák. Aztán egyszer csak
abbahagyja, és a homlokomnak támasztja a fejét.
– De az első szeretkezésünk nem itt lesz a kocsiban, miközben
a bátyád fent van a lakásban…
Már épp megkérdezném, hogy ezzel mi a baj, de felnézek az
emeletre, és az ablakban valaki hirtelen elhúzza a függönyt.
Felsóhajtok, amikor meglátom Olivert.
– Hát ez remek! – morgok.
Jack hátrál, és követi a tekintetem, majd elneveti magát.
 – Ő a legnagyobb okostojás köztetek, az tuti.
Az idióta ikertestvérem az ablakban áll minket bámulva, és
mutogat: az ujjával kopogtat a csuklóján.
– Tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem kopogott a kocsi
ablakán.
– Egyetértek.
– Tudod, mennyire vágyom rá, hogy behívjalak? – mondom
hátradőlve, és felsóhajtok.
– Annyira biztos nem, mint amennyire el szeretném fogadni a
szíves invitálást… – vágja rá vigyorogva Jack.
– Ezt készséggel elhiszem.
– Időnk van bőven – simogatja meg a hüvelykujjával az
ajkam. – Nem megyek sehová. Egy örökkévalóságig vártam rád,
úgyhogy nem panaszkodom, ha még egy kicsit várnom kell.
– Csak zavar, hogy olyan sok időt vesztegettünk már el így is.
– Ez igaz, de a közös jövő előttünk áll. Ki tudja, mi lett volna,
ha korábban történik mindez? Én biztos nem…
– Én sem – sóhajtok. – De semmiképp nem szeretném
elvesztegetni azt az időt, ami adatott.
– Semmit sem vesztegetünk el. Talán jobb is, ha kénytelenek
vagyunk lassan haladni. Így legalább lesz időnk alaposan
átgondolni a dolgokat, hogy ne csesszük el, pusztán az
izgatottság miatti meggondolatlanságból.
– Mégis mi meggondolatlan ebben az egészben?
Jack újra felnéz az ablakra, ahol az imént Oliver állt.
– Talán túl erős a szó, de gyorsan haladunk, és az események,
meg mások miatt, kénytelenek vagyunk lassítani, és ez
egyáltalán nem rossz dolog. Én tényleg nem akarom elcseszni.
Sokat veszíthetek, ha nem mennek jól a dolgok…
– Mindketten sokat veszíthetünk. De azt is tudom, hogy én
mindent kockára tennék érted. – Jack nem szól egy szót sem.
Látszik rajta, hogy megpróbálja összeszedni a gondolatait,
miközben kifelé bámul az ablakon. Adok neki pár percet.
Megpróbálok nyugodt maradni, és ebben az is segít, hogy Oliver
már nem áll az ablakban. A múltbéli tapasztalatom szerint Jack
pont így viselkedik, amikor elfutni készül…
Aztán végre felém fordítja a fejét.
– A te kezedben van az összes lap, Stella. Amikor az én
családom szétesett, a bátyáid voltak azok, akik nem hagyták,
hogy szétessek. Ha mégsem alakul jól a kapcsolatunk, akkor
nemcsak téged veszítelek el, amitől nyilván összetörnék, hanem
a testvéreidet is. És végül teljesen magamra maradok.
– Jack…
Szeretném, ha látná, hogy nem így van. Egyszerűen nem
engedem meg, hogy a testvéreim kerüljék, ha mégis idáig
fajulna a helyzet. Pontosan tudom, milyen érzés a magány.
Amikor Kinsley-t örökbe adtunk, senkim nem maradt. Nem
beszélhettem Jackkel, ahogy a családommal sem. Borzalmas
volt, és nagyon fájdalmas. Olykor úgy éreztem, hogy jobb lenne,
ha meghalnék.
– Nem kérem, hogy tovább beszélj erről. Tudom, milyen
kockázattal jár az egész, és semmi olyat nem tudsz mondani,
vagy tenni, ami változtatna a dolgokon, a véleményemen.
Megéri a kockázatot, Stella. Miattad megéri kockáztatni és
elveszíteni mindent. Én csak a helyzet komolyságát próbáltam
érzékeltetni. Biztosra akarok menni. Mindennél jobban
szeretnék szeretkezni veled, de először tisztáznom kell a
dolgokat Graysonnal. Még mielőtt olyat tennék, amit aztán már
nem csinálhatok vissza. Érted?
A makacs és engedetlen énem legszívesebben azt mondaná,
hogy ez nevetséges. Azt akarom, hogy menjünk el innen
azonnal, vigyen el magához, és minden lehetséges módon
keféljen meg. De ez nem lenne helyes. Mégiscsak Jack az, aki
mindent kockára tesz.
Nekem is fontos, hogy ne veszítsen el semmit miattam.
– Persze, értem. Akármennyire is fájdalmas kiszállni most
ebből az autóból, és felmenni a lakásba, ahol Oliver vár, és
biztos csinált valami olyasmit, amitől felhúzom magam, de
tudom, hogy így helyes. – Közelebb hajolok hozzá, és halkan
folytatom. – Ha beszéltél Graysonnal, és minden rendben lesz,
akkor készen állok egy hosszú, nagyon hosszú, és élvezetes
éjszakára.
– Számíthatsz rám – mondja szinte elhaló hangon.
– Rendben.
– Most pedig menj, mielőtt meggondolom magam! – mondja
Jack, és megszorítja a kormányt.
– Beszélj vele holnap! – suttogom, és csókot nyomok az ajkára.
– Vagy kénytelen leszek kézbe venni a dolgokat.
Kiszállok az autóból, és elmosolyodom, amikor meghallom a
nyögését.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Jack

– Szóval, te és Stella? – kérdi Grayson, az ajtóban állva.

– Bejöhetek?
Jessica jelenik meg mellette, és kitárja az ajtót.
– Persze, hogy bejöhetsz.
Grayson felhorkan. Két nap telt el az esküvő óta, és nagyon
remélem, hogy sikerült kicsit lenyugodnia.
– Köszönet, Mrs. Parkerson.
– Mindig te voltál a kedvencem, Jack O’Donnell! – mondja
vigyorogva Jessica.
– Szerintem nem te vagy az egyetlen nő a városban, aki így
gondolja.
– Mondd csak, hallgatlak – mondom, mert tudom, hogy van
még egy s más a tarsolyában.
– A húgom?!
– Gray, hagyd abba! – sóhajt Jessica.
– Nem szükséges – válaszolok Jessnek. – Mindig is ilyen volt.
Úgy gondolja, tudja, mi a helyes vagy helytelen, szóval hadd
mondja, amit mondani akar, és lépjünk túl ezen.
Grayson elindul a konyha felé.
– Eljöttél részegen, és elkezdtél hadoválni arról, hogy nem is
tetszik neked. Csak mondtad és mondtad, valami csajról, és
mindvégig Stella volt?!
– Mindig Stella volt.
Mi értelme volna tagadni?
– És mi a helyzet Mistyvel? – pislog Grayson.
– Sosem jártam vele.
Misty teljesen más szerepet játszott az életemben…
– Most szórakozol velem? Sose volt Misty nevű lány, noha
állandóan utána sóvárogtál?
– Ez bonyolult, de Stella az egyetlen nő, akit valaha szerettem,
csak az irántad való tisztelet miatt én… – de nehéz ez! Azt nem
mondhatom, hogy sosem tettem lépéseket, de nem is akarok
több hazugságot görgetni magam előtt ezzel kapcsolatban. – Én
mindent megtettem, hogy távol tartsam magam tőle.
Küzdöttünk, megpróbáltuk mindketten, de akkor is régóta
szerelmes vagyok belé.
Grayson a konyhapultra támaszkodik, ujjaival a szélébe
kapaszkodik. Legalább nem a torkomat kapta el.
– Évekről beszélünk?
Bólintok.
– És…
Kiszárad a torkom. Tisztában vagyok vele, hogy ha elmondom
neki, hogy lefeküdtem Stellával, akkor biztosan kiborul. Ha
viszont hazudok neki, akkor olyasmit teszek, amit
mindenképpen el akartam kerülni.
 – Tényleg szeretnéd tudni a részleteket, vagy csak azt, hogy
mit érzek iránta?
Jessica Grayson mellé lép, és megfogja a kezét.
– Gray! A húgod felnőtt nő, és joga van eldönteni, hogyan élje
az életét. Jack a legjobb barátod. Tényleg azt gondolod, hogy
bántaná Stellát?
Grayson rám pillant, és megrázza a fejét.
– Nem. De mindketten hazudtak nekem.
– Nem így akartuk.
– Elmondhattad volna, Jack! Leülhettél volna, legalább
egyszer az életben, elmesélhetted volna, hogy szerelmes vagy
Stellába, és járni akarsz vele.
– Meg kellett volna tennem, de nem álltam készen rá.
– Mire?
Hogy elengedjem a múlt miatt érzett bűntudatot.
Tulajdonképpen máig nem sikerült. Van egy lányunk, és ez
sosem történt volna meg, ha nem lettem volna egy önző seggfej.
Azért mentem el a buliba, mert Grayson megkért rá, hogy
vigyázzak Stellára, és én kihasználtam a helyzetet.
– Stellára.
– Nem is tudom, mit mondjak – sóhajt nagyot. –
Legszívesebben elküldenélek a jó büdös francba, de olyan
nevetséges ez a helyzet. És ez az egész még csak nem is Stelláról
szól. Az fáj a legjobban, hogy mindketten eltitkoltatok előlem
valamit. Sosem álltam volna az utatokba. Nem biztos, hogy
repestem volna az örömtől, de nem is akadályoztam volna meg.
– Nagyon sajnálom! Megpróbáltam elnyomni az érzéseimet,
tényleg próbálkoztam vele, de aztán Stellával összekaptunk az
esküvőn, és nem tudtam tovább tartani magam.
– Ezt mondjuk értem – pillant Gray Jessre mosolyogva.
– Érted, bizony – mondja győzedelmes mosollyal az arcán
Jessica.
– Nincs több hazugság – fordul felém újra Gray.
Úgy érzem, mintha repedezne alattam a jég. Jó okom van rá,
hogy ne beszéljek neki Kinsley-ről, de azzal is tisztában vagyok,
hogy ez számára csupán még egy hazugság, semmi más.
De Kinsley Samuel lánya, és senkinek sem tenne jót, ha
Grayson megtudná. Ők sem fogják jobban megismerni, mint mi.
Szóval milyen választ adjak erre a kérdésre?
Jessica rám pillant, és megfogja Grayson karját.
– Na jó. Egyezzünk meg abban, hogy mindannyian felnőttként
viselkedünk. Rendben? Most már tudsz Jackről és Stelláról, és
nem hiszem, hogy el akarnál merülni a részletekben. Igazam
van?
Grayson olyan képet vág, hogy alig bírom nevetés nélkül. Pár
másodperc múlva nagyot sóhajt.
– Jól van. Akkor nem fogom megütni Jacket.
– Na ne! Hisz úgy ütsz, mint egy lány – vigyorgok.
Jessica játékosan a mellkasomra csap.
– Most megsértődtem. Kaphatsz egyet, és meglátjuk, hogy üt
egy lány.
– Ezt teljes szívből támogatom – nyújtja ki Grayson a kezét.
Ezzel egy csapásra elpárolog minden feszültség, és megszűnik
minden ellenségeskedés.
– Jól van, akkor visszaszívom.
– Jó, mert így is megteszem – mondja Jess.
 – Nincs kétségem efelől.
– Most pedig igyunk a szerelemre! – nyújtja Grayson felé a
kezét. – Ne aggódj, én almalevet iszom.
Hoz nekünk egy-egy sört, és a saját poharába gyümölcslevet
tölt. Gray szólal meg elsőként.
– Igyunk arra, hogy a húgom szíve sosem törik össze, nekem
pedig nem kell bevernem a képedet.
– A barátokra és a szerelemre! – mondja Jessica.
– Igyunk arra, hogy van olyan nő, aki miatt még azt is
hagynád, hogy szétverjenek.
– El sem tudod képzelni, mennyire! – mosolyodik el Grayson,
és a sörösüveget az enyémhez koccintja.

Rögtön Stellához sietek, miután elhagyom Graysonék házát.

Megígértem neki, hogy azonnal elmesélem, mi történt.
Kopogtatok, és nem Stella gyönyörű arca tűnik fel az ajtóban,
hanem Oliver rusnya képe.
– Jöttél, hogy a húgommal hetyegj? – kérdi vigyorogva.
– Miért van az az érzésem, hogy többet leszünk nálam, mint
itt? – jegyzem meg.
– Szóval le akarod húzni a bugyiját?
– Ollie! Mi a fene? – kiabál Stella a másik szobából. – Jött
valaki?
Oliver megfordul, Stella pedig felénk közelít.
– Csak egy váratlan vendég.
– Már csajokat is felhozol? Mintha említettem volna, hogy
nem akarom, hogy random nőket cipelj a lakásomba. Az sem
érdekel, hogy szingli vagy, és még mindig a Devney miatti
sebeidet nyalogatod.
Elnevetem magam, és Oliver szélesre tárja az ajtót.
– Nem hozzá jöttem, bébi!
– Jack! – örvendezik Stella kikerekedett szemmel.
Már a nevem hallatán – ha az ő szájából hangzik el – olyan
érzésem támad, mintha hirtelen minden a helyére billenne. Az
a hanghordozás, ahogy rám néz. Mintha nem lenne több gond a
világban, és én ezt egyáltalán nem érdemlem meg. Majdnem
tizenöt éve szeretem ezt a nőt, és egyszer sem éreztem elég
jónak magam ahhoz, hogy elképzeljem magam a társaként.
Felém siet, és a nyakamba ugrik.
– Ez aztán a köszöntés.
– Már két nap eltelt.
– Két nagyon-nagyon hosszú nap – mondom, és becipelem.
– Ezt nem fogom tudni elviselni – vág közbe Oliver. – Ha így
folytatjátok, biztos, hogy nem maradok itt sokáig.
– Akár maradsz, akár mész, most megcsókolom a
szerelmemet – fordul felé Stella.
Oliver megborzong, és elsétál. Stella a számra tapasztja az
ajkát, és a lábát körbefonja a derekamon.
Becipelem a lakásba, és leteszem az asztalra. Megfogom a
hátát, és szorosabban magamhoz húzom. Két napja tudom,
hogy az enyém, és még mindig nem tehettem magamévá…
pokoli volt!
– Beszéltél Graysonnal?
– Igen.
 – És?
Megcsókolom újra, ennél jobb választ nem adhatok. A
hajamba túr, és csak mosolyog az ajkamon.
– Tetszik a válasz – mondja, és a tekintete vágytól ég.
– Nekem is.
– Minden rendben Graysonnal? – kérdi aggódva.
– Minden.
– Szóval akkor most hogyan tovább?
Ha most egyedül lennénk, letépnék róla minden ruhát. De
nem ez a helyzet, úgyhogy türelmesnek kell lennem. Ami annyit
jelent, hogy el kell vinnem magamhoz, és szabad az út…
– Például vedd fel a cipőd!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Jack

A lakásom pont tizenegy perc és húsz másodperc távolságra

van Stelláétól.
Mosolyogva szállunk be az autóba. Évek óta várok erre.
Legalább ezerszer álmodtam róla, hogyan is fog történni az
egész. És most itt van a valóságban is.
Beindítom a motort, rákanyarodom a főútra, Stella közelebb
hajol hozzám, a keze a combomon.
– Tudod hányszor gondoltam erre? – mondja ki a
gondolataimat. – Azt kívántam, bárcsak pont így tennél.
Mozgolódni kezdek az ülésen, és minden erőmmel arra
koncentrálok, hogy ne érezzem magam zavarban.
– Stella… – figyelmeztetem.
– Annyiszor elképzeltem – mondja vigyorogva, és a keze
felcsúszik a combomon –, hogy eljössz hozzám, és azt mondod,
hogy nem bírod tovább.
– Ne!
– Hogy nem vagy képes ellenállni az érzéseidnek. Felkapsz a
válladra, a szobába cipelsz, és órákig szeretkezel velem.
Ki akar nyírni…
– Pontosan ez fog történni. Ígérem!
Egyetlen kibaszott közlekedési lámpa van az egész városban,
az is pirosat jelez. Kicsit erősebben lépek a fékre, mint
szándékoztam, és erősen markolom a kormányt.
Még hét perc. Hosszan egyenesen, és két forduló jobbra. Már
csak ennyi van hátra. Meg tudom csinálni. Nem nézek rá, és
nem gondolok arra, hogy a keze még feljebb csúszik a
combomon. A parfümje édes illatára sem, és arra sem, hogy
sötét haja a párnára omlik, vagy ahogy végigcsókolom teste
minden egyes négyzetcentiméterét.
Nem hagyom, hogy a képzeletem elkalandozzon, és semmi
mást ne lássak magam előtt, csak istennői testét meztelenül
elnyúlva az ágyon.
Stella közelebb hajol, és az ajka a fülemhez ér.
– Nagyon kívánlak, Jack! – Lehunyom a szemem, és
összeszorítom az állkapcsom. – Olyan sokáig voltam szerelmes
beléd, hogy nem is emlékszem rá, amikor nem szerettelek…
A lámpa zöldre vált, és én csak nyomom a gázpedált. Ha
Jeremy épp az utcán járőrözik, akkor egészen a házig kéne
kísérnie, hogy megbüntethessen. Semmi sem állíthat meg.
Még három perc.
Már a házhoz vezető emelkedőn vagyok, és gyorsabban
vezetek a szokásosnál, de még soha nem siettem így haza.
Még egy forduló.
Az ujjai felfelé mozdulnak a lábamon, és én elkapom a kezét,
hogy hozzám ne érjen.
 – Ideges vagy? – kérdi lágyan nevetve.
– Veszélyes játékot űzöl, bébi!
– Szeretek játszani – mosolyog csábosan.
– Én meg mindig nyerek.
– Azt hiszem, hogy ez esetben egyikünk sem nevezhető
vesztesnek.
Ebben igaza lehet.
A kocsifelhajtóra kanyarodom, nyolc perc alatt sikerült
teljesíteni a távot. Leparkolok. Még ki sem kapcsolja a
biztonsági övet, már nyitom is az ajtót az anyósülésnél.
Amint kiszáll az autóból, az ajtóhoz nyomom, megfogom az
arcát, és megcsókolom.
Stella szenvedélye sem marad el az enyémtől. A nyelvünk
összeér, és úgy csókol, mintha be akarna kebelezni. Soha nem
voltam senki másé. Gyerekkorunk óta az övé a szívem.
Ez az édes, vicces lány az, akit mindig is akartam.
Egyszer az enyém lehetett, de akkor lehetetlen volt a küldetés.
Ezúttal semmi sem tud visszatartani.
– Odabent a helyed – mondom, és a vállamra kapom. Stella
folyamatosan kuncog, amikor becipelem a házba.
– Neked is. Bennem – vágja rá, és a fenekemre csap, amint az
ajtóhoz érünk.
– Ki fogsz nyírni, asszony!
– Remélem, hogy nem. Legalábbis előtte biztos nem…
Imádom ezt a csajt. A játékos, vicces oldalát. A
csipkelődéseket, a sok nevetést.
Kinyitom az ajtót, belépünk a lakásba, és felviszem a lépcsőn
egészen a hálószobába. Az ágyra dobom, mire ő felnevet, amint
rugózik alatta az ágy.
– Sosem jöttem fel hozzád – mondja, és körülnéz.
– Nem bizony.
Nem tudtam volna kezelni, ha eljön hozzám. Pont így
végződött volna, mint most, de ez akkor teljességgel lehetetlen
volt.
Stella az ajkába harap, és körbetekint. A házikó kicsi, de
kedves. Sokat dolgoztam a felújításán. Sok időt töltök a
vadonban, hiszen ez a munkám, de azért nem mindig akarok
remeteként élni. A kunyhó tulajdonképpen egy műteremlakás
galériával, ott van a háló, ahonnan rálátni az összes helyiségre.
Van lent egy kellemes méretű konyha, és a déli falon egy óriási
kandalló. A hatalmas ablakok a hegyekre néznek, és az
ellenkező oldalon van a televízió.
– Nagyon Jackes az egész – néz a szemembe.
– Hogyhogy? – kérdem, de hirtelen rájövök, hogy nem is
igazán akarom hallani a választ erre a kérdésre.
Stella felemeli a kezét, és gyengéden megérint.
– Erőteljes, férfias és titokzatos, szinte elbújik a világ szeme
elől. De én mindent látok…
– És mit látsz? – kérdem, és a szívem hevesebben dobog.
– Hogy egyszerűen minden tökéletes.
Az ágyra mászom, és elkezdek kúszni felé. Hátradől, és
tekintete csupa vágy.
– Te vagy tökéletes, Stella!
– Távol állok tőle – rázza meg a fejét.
– Hadd mutassam meg, hogy nincs igazad – válaszolom.
Kifésülök egy hajtincset az arcából, és megsimogatom az állát. –
Először is olyan gyönyörű vagy, hogy nincsenek rá szavak. Ha
rád pillantok, elfog a vágy, hogy megérintselek. Mindig arról
álmodom, hogy az ujjaim végigsiklanak a bőröd minden egyes
centiméterén.
– Én is erről álmodozom mindig – mondja, és kicsit
gyorsabban veszi a levegőt.
– Úgy néz ki, hogy ez már nem csak az álmainkban létezik –
mondom, és leveszem róla a pólót. Atyám, milyen kibaszottul
gyönyörű! – Egyébként az álmok nem is igazán tükrözték a
valóságot. Te az életben sokkal szebb és jobb vagy, mint ahogy
azt elképzeltem.
– És mi a helyzet az én álomképemmel?
– Mire gondolsz pontosan?
– Lássuk, hogy jól emlékszem-e egyáltalán.
– Szabad a pálya – válaszolom kihívóan.
Stella leveszi az ingemet. Ujjaival végigsimít a mellkasomon,
végigtapogatja az izmokat, és nagyokat pislogva rám emeli a
tekintetét.
– Nos, szerintem mindkettőnk képzelete alábecsülte a
valóságot.
Ráfekszem megint, és az ágyra nyomom, majd megcsókolom.
Mert most már megtehetem.
Mert mindig is ezt akartam, és most bepótolhatok minden
egyes elmulasztott lehetőséget.
Mert Stella itt van mellettem, és most már semmi más nem
választhat el minket egymástól.
A nyelvünk összeér, és Stella a hajamba túr. Szeretem, ahogy
kapaszkodik belém, miközben én még szorosabban tartom őt.
Legalább annyira szüksége van rám, mint nekem rá.
Az ajkam a nyakára vándorol, aztán egyre lejjebb a testén.
Stella kissé felemeli a felsőtestét, és kikapcsolja a melltartóját,
de még magán hagyja. Felemeli a szemöldökét, kihívóan rám
néz, és megkérdi, hogy mit szándékozom tenni vele.
Nos, pontosan tudom, hogy mit akarok tenni vele.
Leveszem róla a melltartót, és szemérmetlenül bámulom
csupasz bőrét.
– Olyan gyönyörű vagy!
– Érints meg, Jack! Kérlek!
Elgyengülök a könyörgése hallatán. Bármit megadnék neki.
Lehajolok hozzá, és a nyelvemmel körözök a mellbimbója körül.
Mélyet lélegez, és én szívni kezdem a bimbót. A mellét a
kezembe fogom, és csak markolom, ahogy az ajkam oda-vissza
jár a bőrén.
Stella nagyokat nyög, és én figyelem minden egyes hangját,
hogy azokat a mozdulatokat ismételjem újra és újra, amik
gyönyört okoznak neki.
– Ne hagyd abba, Jack! – zihálja Stella.
Még csak nem is gondoltam rá.
Addig akarok szerelmeskedni vele, amíg már mozdulni sem
vagyunk képesek. Hallani akarom a sikítozását, az élvezetét, és
a könyörgését, hogy hagyjam abba. Addig akarok szeretkezni
vele, amíg másnap a nap újra lebukik az égbolton. Tizenkét év
minden elvesztegetett pillanatát ebbe az együttlétbe
gyömöszölök, minden szerelmes érzést, vágyat, szükséget.
Csókjaimmal folytatom az utam lefelé a testén, áthaladva
lapos hasán, ami nagy és gömbölyű volt, amikor utoljára láttam.
Stella megfogja a fejem.
– Jack!
Mintha olvasnék a gondolataiban, felemelem a fejem, és a
szemébe nézek. Tudom, mit érez, én ugyanígy érzek.
– Annyira szerettelek! – mondom.
– Én is szerettelek téged!
– Sajnálom, Stella!
Annyi mindenért kell bocsánatot kérnem. A sok fájdalomért,
az egyedül töltött évekért, a kényszerű titkolózásért. Sokkal
erősebbnek kellett volna lennem. Harcolnom kellett volna érte,
és akkor nem szenvedünk ennyit a döntésünk miatt.
Az arcomhoz emeli a kezét, és megfogja az államat.
– Nem kell bocsánatot kérned semmiért. A ma este nem a
múltról szól.
– Gyűlölöm magam, hogy bántottalak.
– Én is bántottalak téged – mondja elcsukló hangon. –
Mindketten hibásak vagyunk. De bűntudattal nem építhetünk
új jövőt.
– Ígérem, mindent megteszek, hogy a jövő másmilyen legyen
– csókolom meg a hasát.
– Veled…
– Ameddig csak szeretnéd.
– Örökké!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Stella

A szó csak úgy kicsúszik a számon, pedig még csak a

gondolatomban sem volt.
Jack mosolyog rám, és én megkönnyebbülve sóhajtok egyet.
Vigyáznom kell, mit beszélek, nehogy elijesszem.
Jack lehúzza a bugyimat. Széttárja a lábamat, és lefekszik
közéjük.
– Lássuk, hogy emlékszem-e az ízedre.
Lehunyom a szemem, és próbálok nem bolondot csinálni
magamból. Jack volt az első fiú az életemben, aki ilyet csinált
velem. Emlékszem, mennyire kínosan éreztem magam. Winnie
mesélte akkor, hogy a barátja csinálja vele, de az én barátom
nem.
Azon az éjjelen Jack hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy
muszáj, vagy sosem bocsátja meg magának, hogy nem ízlelt
meg engem.
Fülig pirultam, de amint túltettem magam az ijedtségen, azt
hittem, meghalok.
 Most semmi másra nem vágyom jobban, mint az ajka
érintésére.
A nyelve megérinti a csiklómat, mire megemelem a törzsem.
Az élvezet hullámai végigszáguldanak minden porcikámon.
– Ez most még jobb – mondja, miközben a nyelve a csiklómon
jár.
Jack csak nyal, és folyamatosan változtatja az erőt, a nyomást
és az intenzitást, ezzel az őrületbe kerget. Köröz a nyelvével,
szívja és nyomja a húsom, és én egyre gyorsabban haladok a
csúcspont felé. Aztán más ritmusra vált, és én zihálva kiáltom a
nevét.
Fogalmam sincs, hogy beszélek-e közben, talán mondok egy-
két szót. Érzem az izzadságcseppeket az arcomon, és minden
izmom megfeszül.
– Olyan közel vagyok! Annyira, de annyira közel! – zihálom.
Megint erősebben nyomja hozzám a nyelvét, és mintha véget
érne a zeneszám, egyszer csak robbanok. Sikoltok egyet, és
egyik oldalról a másikra csapom a fejem, miközben ő széttárva
tartja a lábamat, és tovább nyal. Az orgazmus újabb és újabb
hulláma söpör végig a testemen.
Amikor magamhoz térek, Jack térdel, és lehúzza az
alsónadrágját. Végignézem, ahogy a farka kiszabadul a
nadrágból, és Jack mosolyogva néz vissza rám.
Igen, az emlékezetem csalt. Nagyobb, sokkal nagyobb, mint
ahogy emlékszem. A teste is más, sokkal markánsabb az
izomzata. Olyan, mint egy félisten, egy finom, kézzel vésett
szobor, ami pont ott határozott és kemény, ahol kell.
Muszáj felfedeznem a testét. A párnára lököm.
 – Meg akarlak érinteni – mondom neki.
– Mindenem a tiéd – válaszolja, és a feje mögé teszi a kezét.
– Az enyém vagy – mondom vigyorogva.
Megcsókolom a nyakát, a vállát, a mellkasát, és finoman
megérintem a négy évvel ezelőtti tűzesetben szerzett heget.
– Emlékszem erre – mondom, és újra csókot nyomok rá.
Pontosan emlékszem minden percére, és a rettegésre, hogy
talán valami komoly baja történt. Grayson csak annyit mondott
a bevetés után, hogy Jack kórházban van. Rettenetes volt a
várakozás.
– A tűzre?
Bólintok.
– Egyébként mi történt? – kérdem.
Jack kicsit mozgolódni kezd az ágyon.
– Az egyik újonc az épület roskadozó részén volt.
Észrevettem, hogy omlik a mennyezet, és utánaugrottam.
– És megsérültél.
– Valami megvágott. Semmiség.
– Nekem nem volt semmiség – nézek rá. – Emlékszem arra az
aggódásra. Gray azt mondta, hogy mindig te vagy az, aki vállalja
a kockázatot. Nem akarlak elveszíteni, Jack!
– Akkor nem is voltál az enyém – ül fel, és a kezébe veszi az
arcomat.
– Dehogynem. Csak nem tudtál róla.
– Tényleg nem – dönti a fejét a homlokomnak. – Nem igazán.
Csókot nyomok az ajkára, és az érintéssel megpróbálom
elmondani neki az összes szorongást és szerelmet, amit érzek.
Mindig az övé voltam, még ha nem is tudta. Örökkön örökké.
 Lehet, hogy korábban nem volt erről tudomása, de mostantól
azon leszek, hogy soha ne gondolja másképp.
Megint hátralököm az ágyon, és ő kényelmesen elhelyezkedik.
Lássuk, meddig marad egy helyben.
Újra csókot nyomok oda, ahova legutóbb, aztán lefelé haladok
a testén. Nem várakoztatom, mert azt akarom, hogy az
élvezettől eldobja az agyát. A nyelvem köröz a makkján, aztán a
számba veszem a farkát, és mélyen a torkomig tolom.
– Kibaszott életbe! – nyög fel Jack, és ujjai a lepedőt
markolják.
A fejem kicsit oldalra billentem, és látom a combizmok
feszülését.
– Stella – szólít meg, mintha megállíthatna, de én nem
fogadok szót neki.
Erősebben és gyorsabban szopom a farkát, olyan ritmusban,
amitől megőrjítem, pontosan tudom. Ugyanazt akarom tenni
vele, amit ő velem. Akkor éjjel nem engedte, hogy viszonozzam
az örömszerzést, és én azóta olyan sokszor álmodtam róla, hogy
a farka a számban van.
Most kiélem a fantáziám.
Egyik kezembe veszem a golyóit, a másik kezem pedig a
számmal egy ritmusban húzogatja a farkát. Jack egyik kezével a
hajamba túr, miközben a másik keze ujjai még mindig a lepedőt
markolják.
Imádom ezt! Tetszik, hogy hatalmam van felette.
– Hagyd abba! – zihálja. – Stella, basszus! Hagyd abba, bébi!
Felemelkedem, és Jack egy szempillantás alatt a hátamra
fordít. Az ágy mellett lévő kis asztalhoz nyúl egy óvszerért.
 Ezúttal spirálom is van, úgyhogy még amiatt sem kellene
aggódnunk, ha nem lenne nálunk gumi. Kiveszi az óvszert a
csomagolásból, és fölém hajol.
A tekintete mindent elmond. Nem csak kíván engem. Jack
szeret. Halványan elmosolyodik.
– Szeretkezz velem, Jack! – simítom végig erős állkapcsát.
Felemeli a csípőjét, és érzem a péniszét a lábam között.
– Nem foglak tudni elengedni többé, ugye tudod?
– Tudom. És remélem is – bólintok.
Mélyen belém csúsztatja a farkát, és már most túlságosan jó.
Mintha megszűnne az üresség, és helyreállna minden. Minden
egyes újabb lökéssel megtölti a bennem tátongó űrt. A
szeretkezés szenvedélye, és a szerelem, amit egymásnak adunk
az egyesülés során, majdnem megsemmisítő.
Könnybe lábad a szemem, a látásom elhomályosul, ahogy
körbefonom lábamat a dereka körül, és ujjaim a háta bőrébe
vájnak. Jack egyre mélyebbre és mélyebbre hatol.
– Stella – morogja. – Atyám, Stella! Bébi!
Kinyitom a szemem, és könnyek csorognak végig az arcomon.
– Ne sírj! – törli le a könnyeket az arcomról.
– Csak annyira nagyon… – magyarázom sírva. – Annyira
nagyon szeretlek!
Az ajka lágyan megérinti a számat.
– Nem bírom tovább tartani – vallja be. – Atyám, annyira jó
érzés!
Pontosan tudom, mire gondol. Kirobban belőlünk az
összesűrűsödött várakozás, és a holnap szép ígérete lebeg
felénk. Nem kell már elfojtanunk semmit. Végre
megengedhetjük magunknak, hogy szabadon áramolhasson a
szerelmünk, és egyre növekszik bennünk ez az érzés.
– Hagyd magad! – sürgetem.
Egy pillanat múlva az ajka a számra tapad, és erősebben hatol
belém, gyorsabban és mélyebbre. Robbanok megint, Jack pedig
pár másodperccel utánam, és tudom, hogy soha semmi nem
lesz ehhez fogható.

Szürkület van, a karjaiban fekszem a kanapén. Valami film

megy a tévében, amit egyikünk sem néz. A vacsora… hogy is
mondjam… leleményes volt. Nem ártana feltölteni Jack
kamráját.
Azért össze tudtam dobni valamit a lakásban található
maradékokból: egy kis harapnivalót ropival, szalámival és
sajtkockákkal. Ennyi volt itthon. Nem éppen gourmet vacsora,
de számunkra tökéletes.
Kicsit felemelkedik a kanapén, és magához ölel. Meztelenek
vagyunk a pokróc alatt, és nemcsak a kandalló, hanem a
szerelem tüze is megmelengeti a bensőnk.
– Mit nézünk már megint? – kérdi pár perc csend után.
– Gőzöm sincs.
– Te váltottál csatornát.
– Csak egy mozifilmes csatorna – vonok vállat.
– Dehogy – nézi pár pillanatig a televíziót. – Ez csajos
filmcsatorna.
Felnevetek, amikor látom, milyen képet vág.
 – Minden a szerelemről szól.
– Hogy a fenébe találtad ezt a csatornát egyáltalán? Azt
hittem, csak sportadások mennek.
– Igen, Jack, a te tévédben nincs más, csak sportcsatorna.
– Legalábbis nálam mindig csak az megy.
– Nézd csak! Minden csupa hó! – rázom meg a fejem.
– Mindjárt itt a nyár. Miért néznénk ilyesmit?
– Ő a helyi gazda lánya, a férfi pedig egy kedvetlen
üzletember, aki gödörbe került. Ötven dollárba fogadok, hogy
szerelmesek lesznek egymásba, és a pasi vele marad, mert
rájön, hogy ez az egyszerű élet sokkal többet ér, mint maga az
egész cég.
– Most arra célozgatsz, hogy ez a helyzet valamiképp hasonlít
a miénkre?
– Nos, ha azt nézzük, hogy milyen kedvetlen voltál, meg
mennyire szeretsz, akkor… – mondom, és szorosabban bújok
hozzá.
– Kedvetlen voltam és mogorva, de ez már a múlté.
– Miért? – kérdem játékosan.
– Valami sötét hajú kis boszorka rávett, hogy egészen piszkos
dolgokat műveljek vele.
Forróság önti el az arcom, és felnevetek.
– Úgy tűnik, érdemes lenne megtartani.
– Ez igaz, azt hiszem.
– Szerinted többet ér a lány, mint a cég? – kérdem nagyokat
pislogva.
– Mindent megér!
– De fél – vallom be, és kis szorítást érzek a mellkasomban.
 – Mitől?
– Hogy felébred, és elveszíti mogorva kedvesét.
– Emiatt igazán nem kell aggódnia – mondja, és megfogja az
államat, majd egy kicsit felemeli a fejem.
– Mondani könnyű.
– Tudom. Kis időbe telik majd, de látni fogod, hogy igaz.
Gyors csókot nyom a számra, én pedig a vállára teszem a
fejem. Annyira jó érzés! Ketten együtt filmezni a kanapén.
Könnyed, egyáltalán nem erőltetett.
Nézzük tovább a filmet, és Jack folyamatosan megjegyzéseket
tesz a főszereplő srácra. Szerinte borzalmas. Próbálom nem
forgatni a szemem, de annyira szórakoztató.
– Most komolyan… Ha nem képes döntést hozni, hogyan
vezeti a cégét?
– Nem tudom. Te hogy csinálod?
– Hékás! Én azért nem vagyok milliomos, aki előtt nincs
semmilyen akadály…
– Ez igaz.
– Amúgy meg – emelgeti a szemöldökét – az én esetemben
enyém a lány. Ez a fickó még csak egy csókot sem kapott.
– Gáz vagy – rázom meg a fejem.
– Dehogy. Csak szerencsés. Enyém a világ leggyönyörűbb nője.
Itt fekszik mellettem meztelenül az ágyon, úgyhogy nyugodtan
nagyképűsködhetek – simogatja meg a mellem.
Megérinti a mellbimbóm, és melegség önti el a testem.
– Már háromszor szexeltünk, nem hiszem, hogy akarnál még
egy menetet…
– Úgy nézek ki, mint aki nem akarja? – dönt a hátamra, és
hozzám nyomja a farkát. Érzem a merevedését a takarón át.
– Ezt közelebbről meg kell szemlélnem…
Lerántja rólunk a takarót, ezzel is jelezve, hogy nem kérdés,
mit akar.
– No? Mit gondolsz?
– Hiszem, ha látom! – fogom meg a farkát.
És szeretkezünk. Megint.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Stella

– Köszönöm szépen, Winnie! – mondom, és megölelem a legjobb

barátnőmet. Ő a megmentőm.
Jack randira hívott ma este. Igaz randira. Küldött néhány
utasítást, ami kicsit azért aggasztó.
– Elképzelni sem tudom, hogy ez minek kell neked – nyújtja át
Winnie a hátizsákot és az esőkabátot.
– Én sem…
– Ez egy túrafelszerelés – mondja nevetve Winnie.
Gondoltam már rá, de Jack azért nem ennyire hülye. Vagy
mégis?
– Szerintem csak el akar vinni valahová, és aggódik, nehogy
összekoszoljam magam – mondom, és felnyitom a túrabakancs
dobozát. Tegnap vettem, mert megkért erre is.
– Ez olyan Jackesen hangzik – mondja Winnie vigyorogva, és
az ajtófélfának támaszkodik. – Aggódik, nehogy sáros legyél…
Azt is mondta, hogy vigyél túrabakancsot, amit még meg is
kellett venned. – Winnie a cipősdobozra pillant. – Az ott magas
sarkú?
– Cuki, nem?
Kiveszem az egyik cipőt, és megcsodálom. Ez volt az egyetlen
csinos darab a boltban. Szőrmével bélelt, és csipkedíszítés fut
körbe a boka felett. A magas sarok miatt pedig pláne
különbözik az átlagos túrabakancstól.
– Stella! – nevet fel hangosan Winnie. – Te magas sarkút
vettél. Túrázáshoz.
– Csak nem gondolod, hogy túrázni visz? – nyögök fel. – Vagy
mégis? Csak jól akartam kinézni…
– Szerintem egészen biztosan túrázni akar veled az erdőben.
A fenébe is!
– Talán meg akar lepni.
– Ó, meg akar lepni, persze – mondja nevetve Winnie. – Egy
túrával.
– Az is jó. Szeretek túrázni.
– Hazudsz – vonja meg a vállát. – Mégis mit gondoltál? A pasid
egy túravezető. Szerinted mi jut eszébe először
randevúhelyszínként?
Kezd leesni, hogy van benne némi igazság, és megrázom a
fejem.
– Szerinted, talán még sátorozni is fogunk?
– Ó, Stella, ha most látnád magad – fulladozik a nevetéstől
Winnie. – Ez óriási! Én azért gondolnék rá… Hiszen imád kint
lenni a természetben, és biztos vagyok benne, hogy szívesen
megmutatná neked, amit szenvedélyesen szeret.
Azért a rovarmentes szenvedélyeket jobban kedvelném.
– Gyűlölni fogom.
 – Lehet. De szereted őt, szóval meg kell kötni ezt a nem is
olyan rossz kompromisszumot.
– Ennyire azért nem szeretem – forgatom a szemem.
– Hazug!
Na jó. Igaza van. Szeretem. De Jack jól ismer. Tudja, hogy a
mottóm „vissza a természettel!”, és a sátorozás egyszerűen
szóba se jöhet…
– Szó sem lehet róla, hogy a szabadban aludjak, még miatta
sem!
Oliver úgy dönt, hogy kisétál a vendégszobából, amit nem
engedek neki újrafesteni, mert Amelia választotta ezt a
kellemes árnyalatot. Ő ilyen rózsaszínt akart.
– Winnie!
– Szia, Ollie!
A bátyám magához öleli Winnie-t.
– Túrázni mész? – kérdi Winnie-t, amikor meglátja a csizmát.
– Nem én. Stella.
– Stella? – nevet fel Ollie.
– Jack magával viszi.
– Nem túrázni visz – vágom rá.
– Talán azt szeretné, ha még azelőtt véget érne a kapcsolat,
mielőtt elkezdődött volna? – nevet gurgulázva Oliver.
– Úgy tűnik – egyezik bele Winnie.
– Talán nem hallotta azt a történetet, amikor együtt mentünk
ki az erdőbe…
– Most komolyan? – pillantok Winnie-re.
– Mi van? Iszonyú gáz voltál.
– Stella majdnem felgyújtotta az egész erdőt – teszi hozzá
Oliver.
Erről nem nyitok vitát. Mégis honnan tudtam volna, hogy
előbb körbe kellett volna rakni a tűzrakóhelyet kövekkel?
Mondjuk majdnem az összes gyújtófolyadékot rálocsoltam a
fára… Senki nem mondott semmit, csak kiadták az utasítást,
hogy rakjak nagy tüzet. Megtettem.
– Végtelen örömmel tölt el ez a kis utazás az emlékek szigetén
– mondom némi éllel.
– Talán küldök neki egy üzenetet, hogy nagyobb veszélyben
van melletted, mint a városiakkal, akikkel túrázni szokott.
Milyen kedves emberek vesznek körbe…
– Minden vágyam, hogy tovább hallgassam ezt a fecsegést, de
készülnöm kell a randevúmra, meg munkám is akad –
mutogatok Winnie felé.
– Tényleg? – bök oldalba a könyökével Oliver. – És tőlem hogy
szabadulsz meg?
– Jack holnap itt alszik.
Oliver eltátja a száját, erre elmosolyodom.
– Ez legyen a végszó. Nekem mennem kell – mondja Winnie.
– Köszönöm még egyszer – ölelem meg.
– Hívj, ha visszajöttél… a sátorozásból – mondja Winnie
hátrapillantva a válla felett.
– Tényleg itt alszik? – kérdi Oliver, amikor a konyha felé
veszem az irányt.
– Naná. Itt lakom, úgyhogy lesz olyan, amikor itt tölti az
éjszakát, és a ház fülsüketítő, szenvedélyes nyögésektől lesz
hangos.
– Fel kell hívnom Alexet – vakarja meg Oliver a fejét.
 – Miért?
– El kell költöznöm innen.

Beállok a kocsifelhajtóra, ahol az üdülőhely lesz a Melia-tónál.

Jack még mindig ugyanott áll, ahonnan pár perccel ezelőtt a
szelfit küldte, hogy tudassa velem, vár rám, és elkéstem.
– Hát szia! – üdvözlöm mosolyogva, amikor elkezdek sétálni
felé.
– Szia, gyönyörű! – válaszolja. Feláll, megölel és megcsókol.
Ez az egyszerű, könnyed és szeretetteli köszöntés olyan sokat
jelent nekem. A kis apróságok azok, amik igazán
megmelengetik a szívem. Imádkozom, hogy mindig legyenek
ilyen pillanatok a közös életünkben.
Lábujjhegyre emelkedem még egy csókért.
– Szóval? Mit tervezel velem?
– Jól fogunk szórakozni. Ez a tervem – válaszolja vigyorogva.
– És hogyan?
– Először túrázni fogunk.
Istenem, Winnie-nek igaza volt!
Jól van. Azért fel voltam rá készülve. Nem erre vágytam a
világon a legjobban, de egy kapcsolatért áldozatokat is kell
hozni, nemdebár? Talán Jacknek sem a kedvenc elfoglaltsága a
vásárolgatás, de egy napon talán majd elkísér egy bevásárló
körútra, és kénytelen lesz cipelni a rengeteg holmit… Biztos
megtenné értem, úgyhogy én is megteszem.
Vagy talán kinyírhatnám.
 Az első lehetőség mégiscsak jobb választás.
– A túra remekül hangzik – mondom kissé erőltetett mosollyal
az arcomon.
Jack elneveti magát, és megölel, kicsit hintázik velem,
miközben a válla rázkódik a nevetéstől.
– Ó, bébi, ez megfizethetetlen.
– Mi? – kérdem, és ezúttal igyekszem nem mosolyogni.
– Az arckifejezésed. Tényleg próbálkoztál.
– Tökfej! – csapok a mellkasára.
– Stella! Tényleg nagyon régóta ismerlek, és ha jól tudom,
egyetlenegyszer sem voltál túrázni. Vagy tévednék?
– Nem voltam.
– Nem foglak kényszeríteni, hogy most kezdd el.
Most inkább elmennék, csak hogy bebizonyítsam, nincs igaza.
– Túrázni is mehetünk…
– …ha nagyon muszáj…
– Nem – rázom meg a fejem. – Csak úgy, szórakozásból. Te is
ezt teszed folyton.
– Igen, de én nagyon szeretek a szabadban lenni. Imádom a
természetet.
– Én is megszerethetem – ellenkezem.
Amilyen szerencsétlen vagyok, ebben a pillanatban egy
repülő valami elhúz az arcom mellett. Hangos sikítás
kíséretében a földre rogyok.
Jack hangos nevetésben tör ki, és a földre huppan.
– Ez egy…
– Fogd be!
Köhögéssel próbálja álcázni a nevetését.
 – Jack! Ha szeretnéd viszontlátni a mellemet, vagy bármely
más testrészemet még ebben az életben, akkor fogd vissza
magad, és egyetlen hangot se halljak!
A szája elé teszi a kezét, és csendben bólogat.
– Rendben, a cici miatt megteszem. És az meg… – pillant a
magas sarkú csizmámra. – Hogy is hívják ezt?
– Nem gondoltam, hogy túrázni megyünk – forgatom a
szemem.
– Nem is.
Jack kinyújtja a kezét, és felsegít.
– Nos, ha nem túrázni megyünk, akkor mégis mit csinálunk?
– Azt nem mondtam, hogy én nem túrázom.
– Mi ez? Egy rejtvény? Nem vagy valami jó benne.
– Csak én túrázom – simogatja meg az arcom.
– És engem itt hagysz? – kérdem félve.
Nem válaszol, csak felkap a vállára.
– Senkit sem hagyok itt.
Jack elkezd cipelni az erdő felé, és én végig kuncogok. Úgy
hordoz, mintha súlytalan volnék. Van előttünk pár szikla, de
Jack egyszer sem billen ki az egyensúlyából. Átkel velem egy
patakon, aztán megáll, és letesz a földre.
– Szállj fel a hátamra! – adja ki az utasítást. – Még hátravan
egy kicsi.
– Tudok én sétálni egyedül is.
– De én vinni akarlak, Stella – lép közel hozzám, és
tekintetével végigpásztázza az arcom. – Érezni a tested melegét.
Ezt nehéz visszautasítani.
– Nagyon édes pasi vagy – mondom lábujjhegyre emelkedve,
és csókot nyomok az ajkára.
– Ezt sose feledd.
– Miért?
– Csak arra kérlek, hogy emlékezz majd erre – kacsint rám.
– Rendben.
Kissé behajlítja a térdét, és lejjebb ereszkedik, én pedig
belekapaszkodom, és átkarolom a lábammal is. Kicsit megalázó
ez a cipelés, ugyanakkor rendkívül szórakoztató is. Könnyedén
haladunk az erdőben. Félretolom az utunkban lévő ágakat, és
mindvégig beszélgetünk, nevetgélünk. Megemlítem neki Winnie
megjegyzését az első randevúnkról.
– Winnie-nek igaza van – mondja Jack, és átlép egy kidőlt fán.
– Mire gondolsz pontosan?
– Sátorozni fogunk.
– Jack! – nyögök fel lehunyt szemmel.
– Imádni fogod.
– Biztos, hogy nem.
Legalábbis meleg víz és kád nélkül biztos nem.
Ez az! Talán a tesóimtól kölcsönkérte a lakóautót. Így nem is
lesz rossz. A luxustúra az én műfajom.
Mielőtt bármit kérdezhetnék, átvág egy tisztáson, és a
lakóautó még mindig sehol.
Előttünk áll egy nagy fehér sátor, aminek raklapból van a
bejárata. A táborhely elő van készítve: a sátor oldalánál tűzifa, a
másik oldalon egy grill és egy hűtő. Van tűzrakóhely, székekkel
a közepén.
Lemászom a hátáról, és körbenézek. Magamtól biztos nem
erre esne a választásom randizni, ugyanakkor tudom, hogy
sokat dolgozott vele.
– Meg akarom mutatni neked, Stella – csúsztatja a
tenyerembe a kezét. – Csak szeretném megmutatni, milyen lett
volna az élet velem, ha nem fordulnak annyira rosszra a
dolgok…
– Mire gondolsz pontosan? – kérdem rápillantva.
– Ha szabad lett volna szeretnem téged oly sok évvel ezelőtt,
akkor kihoztalak volna magammal az erdőbe, és a csillagos ég
alatt aludtunk volna. Könyörögtem volna neked, hogy
szeretkezz velem a sátorban, miközben odakint ropog a tűz –
mondja, és szembefordul velem, a derekamra téve a kezét. –
Megszámlálhatatlanul sok éjjelt töltöttem volna veled itt, és
megmutattam volna, hogy milyen csodák rejtőznek a szabad ég
alatt.
– Mint például micsoda?
– Mint például, hogy teljesen magunk vagyunk, közel s távol
senki más – hajol közel hozzám. – Amikor megcsókollak, csak a
csillagok fénye világít. A levegő kristálytiszta, és a növények
illata keveredik az illatoddal, amikor belélegzem. – Jack a
fülemhez szorítja az ajkát. – Azt akarom érezni, hogy rajtunk
kívül az egész világon nincs senki más. Úgy akarom álomra
hajtani a fejem a karjaidban, mintha ez lenne az egyetlen
éjjelünk, és amikor felébredünk, a nap mintha csak nekünk
kelne fel…
Lejjebb tolja a nyakamon a pólót, és csókot nyom a bőrömre.
– És most mit szeretnél tenni? – kérdem, és már előre tudom a
választ.
– Amit csak akarsz – vigyorog a nyakamban.
 Kezembe veszem az arcát, és mélyen a szemébe nézek.
– Szeretném, ha megmutatnád, merre van az ágy.

A vadonban nincs térerő. Ez volt az első, amitől egy kicsit azért

kiborultam. A második az óriási csend.
Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, de odakint vaksötét
van, és a tűz is kialudt már. Legalábbis azt hiszem, mert még
pislákolni sem látom. Vagy hogy a fenébe is hívják azt, amit a
tűz csinál…
Jackkel összebújtunk egy hálózsákban, és ő szorosan átölel.
Amennyire irtóztam ettől, egész jól érzem magam.
Mondhatni.
Nos, nem volt annyira szar, mint ahogy hittem, ez pedig az
első lépés afelé, hogy azt gondoljam, jó móka.
Viszont pisilnem kell, és ez nem tűnik túl szórakoztatónak.
A telefonomért nyúlok, hogy bekapcsoljam rajta az
elemlámpát, de Jack szorosabban ölel. Remek! Akkor bepisilek a
hálózsákba.
Megint megpróbálom, Jack ezúttal a hátára fordul. Rögtön
dideregni kezdek, amint eltávolodik tőlem, de muszáj mennem.
Magam köré tekerem az ingemet, belebújok a csizmámba, és
kisietek.
Korábban Jack megmutatta a helyet a sátor bal oldalán, amit
kitisztított, hogy ne csípjen meg semmi, amikor leguggolok.
Hálás vagyok érte, de akkor is: ezért fizetni fog!
A telefonnal világítok, így hamar megtalálom a kis tisztást, és
nagyot sóhajtok.
Meg tudom csinálni. Egy okos, sikeres nő vagyok, aki nagy
dolgokat ért el. Pisilni egyet a szabadban… igazán nem nehéz!
Még magamnak sem hiszem el.
Bagoly huhogását hallani a távolban, mire mélyet sóhajtok, és
megpróbálom kizárni a tudatomból, hogy az erdő mélyén
vagyok.
Leguggolok, és akkor meghallom.
Egy ág kettétörik.
Gyorsan felpattanok, és körbevilágítok a telefonnal.
Nem mozdulok.
Néma csend mindenütt.
Valószínűleg nem jól hallottam. Megint leguggolok, és akkor
még hangosabban hallatszik az ág recsegése.
A levelek suhogását is hallani, és még egy reccsenést.
Ennyi volt. Most meghalok.
Pont olyan vagyok, mint azok a csajok a filmekben, akik teljes
nyugalommal kimennek egyedül a sötétségbe, mert azt hiszik,
minden rendben van, és közben a gyilkos csak rájuk vár.
Ugyanaz a helyzet, csak most nem egy sorozatgyilkos a
támadó, hanem egy farkas, vagy medve. Nem hiszem, hogy
oroszlánok élnének itt, de ha mégis, akkor tuti, hogy én leszek a
következő vacsorája.
A lábam megremeg, és majdnem bepisilek.
– Jack – mondom kicsit hangosabban, de azért óvatosan. –
Jack!
Érzem valaminek a tekintetét a bőrömön.
– Ó, ne, kérlek, ne egyél meg! – mondom az ismeretlen
élőlénynek, ami már valószínűleg a szája szélét nyalogatja. – Én
elég csontos vagyok. Jacket válaszd, rajta sokkal több hús van!
Nem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy feláldozom a pasimat.
Az ő ötlete volt az egész. Neki kell előbb meghalnia.
Mondjuk, abban nem vagyok biztos, hogy szeretném
végignézni, ahogy felfalják.
Hiányozna.
– Jól van, visszaszívom. Én jó előétel vagyok – mondom a
láthatatlan erdei szörnynek.
– Jack! – kiabálok hangosabban. – Valami meg akar ölni!
Elkezdek hátrálni a sátor felé. Lennie kell ott egy fegyvernek
is, mintha Jack említette volna, halványan emlékszem
ilyesmire.
Miért hagytam annyiban? Többet kellett volna
kérdezősködnöm, hogy vajon miért érezte szükségét, hogy
fegyvert tartson magánál az erdőben, de én a praktikum helyett
azt választottam, hogy bátornak és lazának mutatom magam.
Mekkora hülye vagyok!
Még egy lépés hátra, és közben erősen fülelek.
– Jaaaaaaack! – kiabálom újra.
Végre meghallom a cipzár hangját, és Jack kilép a sátorból,
kezében elemlámpa.
– Stella?
– Jack! Van valami az erdőben – futok oda hozzá.
– Hol? – kérdi, és a mellkasához szorít.
– Az erdőben. Nem tudom, pontosan hol.
– Láttál valamit?
– Igen – bólintok. – Elég nagy volt. Legalábbis az lehetett, mert
csak úgy reccsentek a fák előtte.
– A fák?
– Talán a kisebbek.
Jack alaposan körbenéz, és ha nem az erdő mélyén volnánk
valami vadállat prédájaként reszketve, akkor azt mondanám,
hogy elég dögös mozdulattal teszi, de ez a medve-oroszlán fákat
dönt ki, úgyhogy nincs idő ilyesmire. Jack elém áll, és
hátrafordítja a fejét.
– Van rajtad bugyi?
– Most komolyan erre vagy kíváncsi, amikor ekkora
veszélyben vagyunk? Nemsoká mi leszünk a főfogás valami
szörnyeteg asztalán.
– Stella! Legalább százszor sátoroztam már errefelé, és még
csak egyetlenegyszer láttam itt medvét.
– Tessék? – sikoltom. – Olyan helyre hoztál, ahol medvék
vannak?
– Menj be a sátorba! Majd én körülnézek.
Ez igazán remek, de nekem nagyon kell pisilnem.
– Jack! Meg kell látogatnom a… mosdót.
Felnevet, és akkor újra hallom a zörejt a fák felől. Jack
egyetlen pillanat alatt maga mögé lök, és elkezdünk lépegetni
hátra, a sátor felé. Az elemlámpa fénye pásztázza a sötétséget,
és érezni lehet, hogy Jack minden izma megfeszül.
Valami fénylik a megvilágítástól az fák között.
Megkopogtatom Jack vállát.
– Ott van – mondom, és egy szempár felé mutatok a
sötétségben. – Szeretlek! Sajnálom, hogy pisilnem kellett –
mondom Jacknek a búcsúszavakat.
 Akármi is az, közelebb jön hozzánk. Vagy medve, vagy farkas,
netán oroszlán, de az is lehet, hogy valami mutáns. Ennyi volt.
Az első kirándulásomba belehalok.
Az állat közelebb oson, mi csak lépdelünk hátrafelé.
Aztán három dolog történik egyszerre.
A gyilkos kiugrik a bokorból.
Én felsikítok.
Jack meg hatalmasat nevet, mert az üldözőnk nem más, mint
egy őzike.
Tényleg utálom a természetet!
 HUSZADIK FEJEZET

Stella

Apám dolgozószobájában ülünk, a négy testvérem és én. Eljött a

nagy nap. A nap, amikor fogjuk magunkat, és egyszerűen
kisétálunk az előző életünkből, magunk mögött hagyva az
állásunkat, az örökségünket és apámat.
Alex folyamatosan rázza a lábát. Josh nyugodtnak tűnik, Gray
elég dühös, Oliver pedig közömbös képet vág. Hihetetlen, hogy
tud ennyire gondtalannak tűnni, amikor a szobában olyan
feszültség tapintható, hogy csaknem betegnek érzem magam
tőle.
Apánk belép a szobába, megnéz minket egyenként, majd
helyet foglal az óriási mahagóni asztalnál.
– Családi találkozó, ha jól látom. Biztosra veszem, hogy
anyátokról van szó.
– Egyáltalán nem. Rólad – szólal meg Josh elsőként.
– Ó, persze, hisz én vagyok a hunyó. Akkor ki vele, hadd
halljam a véleményed – mondja, és hátradől, keze a mellkasán.
Alex, aki ötünk közül a legközelebb áll anyámhoz, felnevet.
 – Nem semmi vagy! Évek óta csalod anyát, játszol
mindannyiunk életével, és szerinted azért jöttünk össze mind
az öten, hogy elmondjuk a véleményünket? Ennél azért jobban
vág az eszed, apa. Vagy talán mégsem?
– Akkor mégis, mit akartok? – kérdi hunyorogva, közben
kihúzza magát.
– Én szerettem volna, ha jó apám van, de nyilvánvalóan nem
teljesült a kívánságom – mondom.
– Persze, nagyon nehéz életed volt, Stella. Luxusban éltél, már
akkor saját lakásod volt, amikor a kortársaid még csak
egyetemisták voltak. Ingyenes oktatásban részesültél. Olyan
állásod van, amiért az emberek ölni tudnának. Milyen
borzalmas apa vagyok…
– Pontosan tudod, hogy mindez mibe került nekem –
emlékeztetem Kinsley-re. Senki nem veszi észre, de én azért
látom a villanást a szemében, vagyis az ütésem betalált…
Helyes.
– Mindennek ára van.
Grayson keresztbe teszi a lábát, és hátradől a széken.
– És te milyen árat fizetsz, apa?
– Szóval most következik a megtorlás?
Az a lassú félmosoly, ami megjelenik a bátyám arcán,
mindent megér. Szinte félelmetes.
– Úgy is mondhatnánk.
– Mit is tanítottam neked a fenyegetőzésről, Gray? – kérdi apa.
– Ó, ne aggódj! Megtanultam az összes leckét. A mai nap az
ékes bizonyíték.
Amióta belépett a szobába, ez az első pillanat, hogy a
magabiztossága és a könnyedsége szertefoszlik. Alaposan
végigmér minket. Remélem, hogy fél. Ő volt a tanítómesterünk.
Megtanított rá minket, hogy nincs könyörület, ha az üzlet úgy
kívánja. Bár az élet más területén egyikünk sem lépett a
nyomdokaiba, ha üzletről van szó, akkor a rátermettségünk
felől nincs kétség.
Váratlanul fogja érni az egész, és kemény csapás lesz neki.
– Mindannyian így szeretnénk – állapítja meg kurtán Josh, és
az asztalra dob egy mappát.
– Mi ez? – kérdi ingerültem apa.
– Ez a jól megtanult leckénk – válaszolom mosolyogva.
– Ilyen a családi összefogás – teszi hozzá Alex, és bólogat
hozzá.
– Persze nem rád gondoltam. Nem hinném, hogy
családtagnak nevezhető az, aki folyamatosan félrekefél,
lefekszik a fia volt barátnőjével, egyben az unokája anyjával –
szólal meg Oliver határozott és kemény hangon, ami teljesen
ellentétben áll a külső megjelenésével. – Az igazság az, hogy mi
egyáltalán nem hasonlítunk rád.
Apánk megpróbál közömbösnek tűnni, mintha egyáltalán
nem hatnák meg a szavak, de ez nyilvánvalóan nem így van. A
tikkelés, meg a székben való folyamatos mocorgás elárulják. Azt
hittem, hogy nehezebb dolgunk lesz vele…
– Akkor gyengék vagytok.
– Lehet, hogy egyenként gyengék vagyunk – nevetek fel. – De
együtt sokkal erősebbek, mint te.
– Elkövettél egy hibát – vigyorog rám Josh. Apa nem szól egy
szót sem, csak kinyitja a mappát, és folytatja. – Huszonöt éves
korunkban mindegyikünk résztulajdont kapott a cégből.
Részvényeket birtoklunk, és helyet kaptunk az
igazgatótanácsban.
– Erről szól a játszma? – sóhajt nagyot apám, és körbetekint. –
Kirúgtok?
– Dehogy! – vigyorog Grayson. – Nem akarunk mi elküldeni
téged az égvilágon sehova.
– Akkor? – csattan fel apánk, és hirtelen feláll.
Ekkor Alex is leteszi a maga dossziéját az asztalra, és Josh
mellé áll.
– Semmi különös.
– Te is?
Oliver és Grayson ugyanezt teszi, az összes bátyám sorfalat áll
előttem. Amikor korábban beszélgettünk erről, mindenki
megállapította, hogy én leszek apának a kegyelemdöfés. Én
vagyok az egyetlen lánya, és semmi sem lesz fájdalmasabb a
számára, mint hogy én is benne vagyok. Igazuk volt, bár nem
nagyon izgat a dolog. Tudom, hogy apa azt gondolja, mint az
egyetlen lánya, mindig szeretni fogom, akármit is csinál. És egy
ideig ez így is volt.
Sokáig meg voltam róla győződve, hogy a vízen is képes járni.
Hittem benne, mert ő volt az én apukám. Ő volt a férfi az
életemben, akire mindig számíthattam (volna). Aztán szép
lassan rájöttem, hogy ez nem a valóság. Sokkal több benne a
kegyetlenség és az önzőség, mint a szeretet, amit leginkább én
éreztem iránta, nem pedig fordítva.
Kényszerített rá, hogy lemondjak a saját gyermekemről, mert
nem illett az önmagáról alkotott képbe. Mindent bevetett
ellenünk Jackkel: családot, fenyegetést és pénzt, visszaélt a
hatalmával és zsarolt bennünket.
Kibaszottul összetörte a szívemet, és most visszaadom, ami
jár.
Lassan a szék karfájára támasztom a kezem, és felállok. Két
lépést teszek előre, és a bátyáim mellé állok.
– Fizetni fogsz, apa! – Nagyot nyel, én pedig lágyan
elmosolyodom. – Vagy kifizeted, ami jár, vagy eladjuk az összes
részvényt. Megvan a vevő. Nem vagyunk hajlandóak tovább a
Parkerson Enterprises-nak dolgozni, egyikünk sem. Egy
hónapot kapsz rá, hogy előteremtsd a pénzt, vagy valaki más
szerzi meg a céget, és csődbe mégy.
Kisétálok a szobából, a bátyáim pedig követnek, és egyikünk
sem néz vissza.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Jack

– Álljunk meg itt, és vegyünk vizet a patakból – mondom a kis

csoportomnak.
Ma van a háromnapos csapatépítő tréning utolsó napja. A
főnök intézte, mert – szerinte – ez oldja majd a feszültséget az
irodában.
Nem vált be a terve.
Végig csak panaszkodtak, és kritizálták egymást.
– Mennyi van még hátra? – kérdezte Denise, a recepciós.
– Csak egy pár kilométer.
– És hogy teljesítettünk?
– Ahogy az várható volt – vigyorgok.
– Szóval elcsesztük?
– Nem, csak nem dolgoztok csapatként. Nem vagyok benne
biztos, hogy ez a két nap elég-e hozzá, hogy ezt megoldjátok –
magyarázom.
Eredetileg ötnapos túráról volt szó, de aztán beszéltem a
főnökkel, és meggyőztem, hogy két nap bőven elég. Öt nap
nagyon sok tud lenni, és csak azoknak javasolnám, akik nem
utálják ennyire nyilvánvalóan egymást. Arról nem is beszélve,
hogy Stella és a fiúk épp tegnap estek túl a beszélgetésen az
apjukkal. Nem akartam ezalatt az erdőben tölteni az időt, de
Stellát nem tudtam meggyőzni róla, hogy halassza el kicsit a
beszélgetést, és a túrát sem mondhattam le semmiképp.
Ezért a rövidítés mellett döntöttem, így mindannyiunknak
jobb volt.
Stella folyton azt hajtogatta, hogy nem lesz baj. Nem tudtam
pihenni egy percet sem, és nem is leszek nyugodt, amíg meg
nem bizonyosodom róla, hogy minden oké.
A főnök odajön hozzám a homlokát törölgetve.
– Én megpróbáltam.
– Ez igaz. De nektek valami más kell. Okot kell találni rá, hogy
bízni tudjatok egymásban.
– Azt hittem, hogy ez itt kialakul.
Világos, hogy a legjobbat akarta nekik.
– Valami olyasmit kell találnod, ami mögé az egész csapat
odaáll, egy közös célt. Induláskor volt egy tervünk, de az balul
sült el, amikor néhány csapattag elszakadt a csoporttól.
Mike nagyot sóhajt, és a két csapattagra néz, akikről beszélek.
– Azt hitte, hogy ő kapja meg az előléptetést.
– Szóval azon dolgozik, hogy megossza a csapatot.
– Évek óta a cégnél van – bólint Mike. – Velem ellentétben.
– A főnököd egyértelműen úgy gondolta, hogy megérdemled.
– Tudom. Keményen dolgozom. Jim csak lazsál.
– Nos, egy kétnapos csapatépítő tréning nem fogja
helyrehozni a dolgokat, de azzal az öt emberrel, aki nem
törekedett a bomlasztásra, lehet valami értelmes dolgot
kezdeni.
– Köszönöm – mondja őszintén Mike.
– Nincs mit – köszörülöm meg a torkom, és a csapat felé
fordulok. – Már csak alig több mint két kilométer van hátra a
táborig. Egy óra alatt teljesítjük a távot, ha kilépünk. Van még
egy kis mondanivalóm, mielőtt elindulunk. Sok éve foglalkozom
ezzel. Sok cégtől jöttek ide csapatépítő tréningre, akik anélkül
mentek haza, hogy bármit magukkal vittek volna, nem fejlődtek
semmit az út során. Ti egy csapat vagytok, és sokkal többet
értek el együtt, mint külön-külön. Most pedig fogjátok a
hátizsákokat, és indulás!
Utolsó próbálkozás…
Mindenki elindul a csomagja felé, de az egyik lány küszködik
a sajátjával. Még mielőtt odaérnék, hogy segítsek neki, Mike
átveszi a csomagját. A sajátját a hátára teszi, a lányét pedig a
mellkasára, és cipeli helyette.
Ez azért némi bizakodásra ad okot.
Visszaérünk a táborhoz. A csapattagok búcsúzásképp
ölelkeznek, majd mindenki beül a kocsijába. Nagyon
kimerültnek érzem magam, de le akarok fürdeni, aztán irány
Stella.
Az irodaként szolgáló kis kunyhóba megyek. Megnézem az
üzeneteket, jegyzetet készítek, hogy kit kell visszahívnom, és
üzenetet küldök Stellának.

Én: Szia, bébi! Visszaértem. Zuhanyzás után indulok hozzád.

Minden rendben?
 Stella: Jól vagyok. Majd elmesélek mindent.

Én: Oké! Hamarosan látjuk egymást!

Az ágyra dobom a telefont, és a zuhanyba lépek. Két napja

nem fürödtem, csak a tóban, ahol úszni szoktunk, és ez nem
annyira vidám dolog. A forró vízsugár a testemre zubog. A
hideg csempének dőlök, a víz ellazítja az izmaimat.
Nem vagyok hozzászokva, hogy így érezzem magam egy-egy
túra után. Általában nem is akarok visszamenni lakott területre.
Szeretem a vadont, és a nyugalmat, ami árad belőle. Most
azonban be voltam sózva. Csak arra vágytam, hogy Stellával
legyek. Minden egyes kibaszott percben rá gondoltam. Ez a csaj
valahogy belém mászott, és soha többé nem leszek ugyanaz, aki
voltam.
Nagyot sóhajtok, a szemem lehunyva, mire hirtelen valaki
megérinti a hátamat.
Felugrom ijedtemben.
– Stella!
– Hiányoztál – suttogja, és a mellkasomra simítja a kezét. –
Szükségem van rád!
– Jézusom, bébi! – nyögök fel, és magamhoz ölelem. – Nekem
is szükségem van rád! Örökké.
A víz csak zubog ránk, és Stella olyan gyönyörű, hogy eláll a
lélegzetem. Nem kapok levegőt, és ő az egyetlen, aki életet lehel
belém.
A szám az ajkára tapad, és magamhoz szorítom meztelen
testét, a lélegzetünk összeforr. Ujjai felkúsznak a mellemen, a
hajamba túr, finoman megmarkol egy hajtincset, és magához
szorítja a fejem.
Erősen tartjuk egymást, és hol ő, hol én irányítom a
mozdulatot. Átérzem a fájdalmát, és ösztönösen át akarom
venni az összes kínt. Mindig erősnek kellett lennie, de velem
elengedheti magát.
– Bébi! – mondom, és a nyakát csókolom – Mondd! Csak
mondd meg nekem, hogy mire van szükséged, és megkapod!
A kezem lecsúszik a hátán, és megmarkolom a fenekét. Stella
nagyot sóhajt.
– Rád van szükségem. Rád!
– Mit tegyek?
– Segíts, hogy elmúljon!
Majdnem megszakad a szívem.
– Bármiben, bármikor. Add át nekem, hadd vegyem át, Stella!
Hadd cipeljem a terhed én!
Hátrahajtja a fejét, és én a mellbimbóját nyalogatom. A falnak
nyomom, ő körbefonja mindkét karom. Nehézkesen vesszük a
levegőt mindketten, de én mégis azt akarom, hogy azt érezze,
most én vagyok az erős.
– Emeld fel a kezed! – utasítom, és ő szót fogad. Egy kézzel
megmarkolom a két csuklóját, és a feje fölött tartom a karjait. –
Annyira csodás nő vagy! Erős és gyönyörű – biztatom. –
Végigcsókolom minden porcikád, és addig szeretkezem veled,
amíg semmi más nem lesz a fejedben, egyedül én…
A nyaka bőrét harapdálom, Stella pedig halkan nyöszörög.
– Jack! – mondja, és megpróbálja kirántani a kezét, de én
erősen fogom, a másik kezem a csiklójához csúsztatom.
Körkörös, egyenletes mozdulatokkal, finoman dörzsölni
kezdem.
– Amikor visszafelé tartottunk ma a táborhoz, csak arra
tudtam gondolni, mennyire nagyon vágyom rá, hogy
megérintselek. Két napig csak te jártál a fejemben. Nem
érdekelt sem az éhség, sem a szomjúság, a fáradtság sem. Még a
béke sem hatott meg, ami körbevett az erdőben – vallom be, és
hozzányomom az ágyékához a farkam.
El akarok merülni benne. Újra és újra a magamévá akarom
tenni, hogy a nevemet kiáltsa a csendbe, de először azt akarom,
hogy olyan őrjítő legyen a vágya, mint az enyém.
– Én is rád vágytam.
– Helyes – mondom, és erőteljesebben mozgok. – Tartsd a
fejed fölött a kezed, Stella! Ha egy tapodtat is mozdulsz,
abbahagyom. Megértetted?
– Igen!
Csak csókolom, és érezni akarom a nyelvét. Olyan ajándék ő
nekem, amit ki sem érdemeltem talán. Mintha nekem
teremtette volna az ég.
Lefelé haladok a testén, szopogatom mindkét mellbimbóját,
majd tovább csókolom lejjebb. Széttárom a lábát, ő a szemembe
néz, a kezét még mindig a feje fölé tartva. Sosem voltam
jobbkor, jobb helyen: az imádott nő lábai előtt heverek.
A nyelvem végigsiklik a punciján, aztán a csiklója körül.
Kiemeli a csípőjét, de a kezét nem engedi le továbbra sem.
– Jack! Nem tudom tovább tartani…
– Pedig muszáj – mondom, és újra a csiklójához nyomom a
nyelvem.
Szélesre tárom a lábát, és egyenesen felfalom. Minden egyes
hang, ami elhagyja a torkát, csak jobban ösztökél, hogy
folytassam. Azt akarom, hogy az élvezettől erőtlenül zuhanjon a
karjaimba.
– Istenem! Annyira közel vagyok – mondja újra és újra. – Jack,
kérlek!
Erősebben és gyorsabban nyalom a csiklóját, és már nem
érdekel, hogy épp a hajamba túr, és fogja a fejem, hogy
irányítsa a mozdulat ritmusát. Stella az arcomat lovagolja, és én
a mennyországban érzem magam.
Felsikolt, a lábai elgyengülnek, de én elkapom, és felemelem.
Háttal a falnak támasztom, a forró víz zubog ránk, belehatolok,
miközben az orgazmusa hullámai feszítik a farkam.
– Igen! – sikít Stella, és én keményebben mozgok benne.
Már nem vagyunk képesek beszélni sem. Csak őt akarom. Szét
akarok esni benne, hogy újra a csúcsra juttassam. Az övé
vagyok teljesen.
Megfogja az arcom, és a számhoz nyomja az ajkát.
Csókolózunk, ahogy mozgok benne.
– Közel a vége – figyelmeztetem.
– Én is mindjárt elélvezek – vágja rá.
Mindketten a csúcspont közelében járunk, és tudom, hogy
nem bírom már tovább. De még visszafogom magam, mert azt
akarom, hogy ő előbb menjen el.
– Jack! Igen, Jack!
– Nem tudom tovább… ki kell… – próbálok beszélni hozzá, de
ő szorosabban körém fonja a lábát. – Stella! Beléd… – ennyit
sikerül kimondanom, és közben imádkozom, hogy értse. – Most!
Mélyen a szemembe néz.
 – Semmi gond. Nem baj! Azt akarom, hogy élvezz belém!
Egy másodpercig sem bírom tovább. Még egy lökés, és egy
hangos nyögés. Erőtlenül zuhanunk a földre.
– Szeretlek!
– Szeretlek – sóhajtja. – Soha ne hagyj el!
– Soha – puszilom meg a homlokát. Stella kuncog, és én
rápillantok. – Mi történt?
– Semmi. Csak lehet, hogy bánni fogod ezt a kijelentést, ha
meghallod a hétvégi terveinket.
– Tervek?
– Igen. Amúgy is jössz nekem eggyel a sátorozás miatt…
Az az érzésem támad, hogy busásan megfizetek…
– És mik azok a tervek pontosan?
– Semmi rosszra nem kell gondolni – teszi az ujját a szám elé.
– Csak rá kell néznem a tervrajzokra, mielőtt találkozom az
építési vállalkozóval.
Ez egyáltalán nem hangzik rosszul. Aztán eszembe jut, hogy
Stella milyen huncut tud lenni, ha akar.
– Miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban? – kérdem
hunyorogva.
– Mert te egy okos ember vagy, Jack O’Donnell. Nagyon okos
ember.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Stella

Az utóbbi öt nap villámgyorsan eltelt. Több tervezővel és építési

vállalkozóval találkoztam, meg olyan emberekkel is, akiknek a
létezéséről sem volt fogalmam, de találkozót kértek tőlem ők is.
Őrület, hogy apámnak mennyi hülyeséget kellett
végigcsinálnia, hogy egy szálloda működőképes legyen. Most
rajtunk a sor, vagyis főleg rajtam, mert az összes bátyámnak
megvan a maga feladata. Például meg kell találni a potenciális
vásárlókat, arra az esetre, ha apámnak nem sikerülne
előteremtenie a pénzösszeget. Jacob Arrowood belement, hogy
befektetőként beszálljon az üzletbe, ha szükség volna rá, de úgy
döntöttünk, hogy ő csak a mentsvárunk lesz.
A mai nap azonban részben kutatás, részben megtorlás,
amiért Jack elrángatott kempingezni. Leparkol a ház előtt,
felkapom a cuccaimat, és odakint találkozunk. Ha bejön, akkor
meztelenül végezzük az ágyon, és elmarad a megbeszélt
találkozó.
Beülünk a kocsiba, és csókot nyomok a szájára.
 – Hova megyünk? – kérdi kíváncsiságtól csillogó szemmel.
Megmondhatnám most is, de úgy igazságos, ha részemről is
meglepetés lesz. Úgyhogy a kezembe veszem a telefonját,
betáplálom a címet, és átadom neki.
– Kövesd a GPS koordinátát!
– Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
– Csak bízz bennem! – mondom vigyorogva, és hátradöntöm a
fejem az ülésen.
– Bízom én, de tuti, hogy nagy slamasztikában leszek.
– Ugyan, ne gyerekeskedj!
– Gyerek? – ragad ki egy szót a mondatból, és kissé oldalra
döntött fejjel mered rám kérdőn.
– Ne már! Én sem tudtam, hova viszel randevúra, nem is
kérdezősködtem. És mi lett a vége? Túráztam, a fenébe is! Az
erdő mélyén töltöttem az éjszakát, az ég szerelmére!
Jack halkan felnyög, és tolatni kezd.
Az út nem hosszú, így beszélgetünk az elmúlt napokról és
arról, mi történik a Firefly Resortban. Megegyeztünk, hogy
generálkivitelezőt alkalmazunk, hogy egyben rálássunk az
összes folyamatra, és Jacknek csak azt kell átgondolnia, hogy
mire van szüksége a csapatépítő tréningekhez. Joshua szerint,
ha egy kézben van az egész, akkor nagyobb eséllyel fejezik be
időben az egész építkezést, és ebben valószínűleg igaza van.
Amikor a navigáció szerint jobbra kell fordulni, már nagyon
nehéz visszafogni a túlzott lelkesedésem.
Meg fog ölni ezért. Én meg be vagyok sózva teljesen…
– Mi a fene van itt?
– Egy fürdő.
 – Fürdő?
– Igen.
Jack megdöbbenve mered rám.
– Úgy nézek én ki, mint aki fürdőzni szokott?
Rápillantok én is, és úgy teszek, mintha megfontolnám a
választ.
– Nem, de úgy nézel ki, mint akinek szüksége van rá.
Ujjai a kormányt markolják, mire elnevetem magam.
– Nem lett volna szabad bíznom benned.
– Miattad a szabadban kellett pisilnem éjjel – forgatom a
szemem. – Meg is halhattam volna… mondjuk egy
medvetámadásban. Szóval ha panaszkodni támadna kedved,
emlékezz erre!
Jack valamit morog az orra alatt, de a nők és a szerelem
szavakat azért ki lehet hallani.
A hallgatás beleegyezés, legalábbis én annak veszem,
úgyhogy kiszállok a kocsiból, ő pedig követ.
– Szeretlek – mondom, és megfogom a kezét. – Jól
szórakozunk majd, ne aggódj! Csak egy kis kényeztetés. Ránk
fér. Arról nem is beszélve, hogy kutatómunkát is végzünk
egyben…
– Minek? – horkan fel. – Mit kutatunk? Hogy miként veszítem
el leggyorsabban a férfiasságomat?
– Hű, van neked olyan? Mutasd meg!
– Stella! – mondja ki a nevem ennivaló hangsúllyal.
– Ne legyél már ünneprontó! Én sem panaszkodtam, amikor
magas sarkúban vittél túrázni…
– A hátamon cipeltelek, úgyhogy nem túráztál sokat… meg
aztán te vettél magas sarkút a lapos talpú bakancs helyett.
– Egy nő legyen mindig csinos… – ellenkezem.
– Tényleg? Miféle aranyszabály ez? Azzal mi van, hogy a férfit
az sem érdekelné, ha a nő szemeteszsákba csavarná a testét,
mert annyira kívánja?
Milyen édes! Odalépek hozzá, lábujjhegyre emelkedem, és
csókot nyomok az ajkára.
– És ha semmit sem viselnék?
– Az volna a legjobb, erről biztosíthatlak.
– Tudtad, hogy a masszázson nincs rajtad ruha? –
érdeklődöm, miközben a pólója gallérjával játszanak az ujjaim.
– Most komolyan?
– Bizony – bólogatok. – És bejelentkeztem egy páros
masszázsra.
– Akkor gyerünk vetkőzni! – kacsint rám játékosan.
Ó, ha tudná, mi mindent kell végigcsinálnia előtte…
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Jack

Egy másik helyiségben vagyok, nem ott, ahol Stella. Túl kicsi a
papucs a lábamon, és a köntös is túl rövid, szinte kilóg alóla
mindenem.
A hostess, vagy alkalmazott, vagy fürdőmester, vagy
hogyishívják kísért be ide, a kezembe nyomott egy pohár
pezsgőt, amíg várakozom.
Kicsit félek, mert megkérdeztem, hogy mégis, szám szerint
körülbelül hány szolgáltatásra jelentkeztem be, amire ő
válaszul csak mosolygott, és megkért, hogy foglaljak helyet.
Kellemes szobácska ez, bár kicsit hűvös van idebent. Ennek
ellenére pillanatok alatt levetkőztem, mert arra számítottam,
hogy Stellával meztelenül leszünk egy privát fürdőhelyiségben,
és majd egymást dörzsölgetjük valami szivaccsal.
Ez tényleg jól hangzott volna.
Ehelyett itt ülök, ebben az ülőrészén mélyített, fura székben
pucér seggel, és a lábam szinte lóg a levegőben. Két ajtó nyílik a
szobából, az egyiken Férfi, a másikon Női felirat áll.
 Én csak a saját nőmre várok, hogy elmagyarázza végre, miért
tesznek az emberek uborkaszeletet a vízbe, mert nekem íztelen,
és egyáltalán nem dobja fel a napom.
Stella végre megjelenik mosolyogva, az ő köntöse ápol és
eltakar.
– Szia, édesem! Látom, kényelmesen elhelyezkedtél.
– Távolról sem – mondom, és felhúzom a szemöldökömet.
– Na, akkor pontosan tudod, hogy éreztem magam magas
sarkúban az erdőben – vágja rá vigyorogva. – Pláne egy
sátorban éjszakázva.
– Szóval most bosszút állsz? – jövök rá a játék lényegére.
– Dehogy! Sosem tennék ilyet – mondja kikerekedett szemmel,
és nagyot sóhajt hozzá. – Mondom, felmérjük a terepet.
– És ehhez feltétlenül szükség van a jelenlétemre?
– A véleményedre. Szükségem van egy férfi véleményére,
hogy milyen szolgáltatásokat érdemes nyújtani egy szálloda
wellness részlegében. Létfontosságú, hogy minden szempontot
figyelembe vegyünk.
– És az összes bátyád kimarad ebből a felmérésből?
– Pontosan tudtam, hogy te vagy ebben a legjobb, szerelmem
– mondja Stella elmosolyodva, majd odasétál hozzám.
– Ó, értem!
– Jack, hagyd abba! – nevet fel. – Nagyon jó lesz, ígérem! És
azt is, hogy az élmény nem fog megfosztani a férfiasságodtól.
Megragadom a csípőjét, és az ölembe ültetem. Megsimogatom
a combját, és kicsit feljebb csúszik a kezem.
– És mindezt meztelenül?
– Ha tudsz viselkedni, mindenképp! – mondja, de a hangja
elárulja, hogy ugyanúgy kíván engem, mint én őt. – Jack! – szól
rám, amikor még feljebb kúszik a combja közt a kezem.
– Tessék?
– Nem lehet… itt… ez egy nyilvános fürdő, és nem akarom,
hogy kidobjanak minket. Várj csak! Semmit sem viselsz a köntös
alatt?
Felnevetek, és megállítom az ujjaim útját ott, ahol a leginkább
meg akarom érinteni őt.
– Semmit. Hiszen te magad mondtad, hogy a masszázshoz le
kell vetkőzni.
– Ó, de…
– De?
– Semmi – harap az ajkába.
– Na! Abban azért megegyezhetünk, hogy ha ennek vége,
akkor… rendben?
– Rendben. Ha akarod… – érinti meg az ajka lágyan a számat.
Kicsit üldögélünk még így kettesben, aztán Stella alaposan
szemügyre veszi a szobát. Valamin megakad a tekintete, és
kicsit oldalra dönti a fejét.
– Mit vettél észre?
– Semmit. Csak kíváncsi vagyok, miért így rendezték be a
szobát. Ha a hely a sajátunk lenne, én biztosan az ablakokkal
szemben helyezném el a székeket, és nem itt.
Megfordulok, mert háttal ülök az ablaknak. Eddig fel sem
tűnt, mert Stellát akartam nézni, és nem foglalkoztam a
kilátással. Mondjuk, ami engem illet, én az ajtónak nem ülnék
háttal sosem, de a nők többsége nem így van ezzel.
– Talán azt akarták, hogy az emberek egymással
beszélgessenek.
– Lehet. Csak elgondolkodtató… Aztán ott van ez a zöld
színvilág. Nem rossz, tetszik, de szerintem ennél van
kellemesebb és megnyugtatóbb árnyalat is a palettán.
Természetes szín, ez igaz, de én több kontrasztot vinnék bele.
– Gőzöm sincs, hogy ez mit jelent.
Felém fordul csillogó szemmel, és látszik, hogy mennyire
szeret foglalkozni ezzel.
– És te? Neked tetszik ez a helyiség?
– Nincs baj vele. Csajos szemmel…
– Jó a meglátás. Hiszen minden vendéget figyelembe kell
venni. Különösen, ha esküvői helyszínként is szolgáltatunk. Kell
egy hely, ahol a pasik is jól érzik magukat.
– Édesem, biztosra veheted, hogy engem ma látsz először és
utoljára egy ilyen helyen.
– Fogadunk? – bök oldalba játékosan.
Felnevetek, és szorosabban magamhoz húzom az ölemben.
– Na jó, talán átgondolom a kijelentést, amikor végeztünk
ezzel az egésszel.
– Talán annyira megtetszik a kényeztetés, hogy jobban fogod
szeretni a sáros, izzadtságszagú túráknál is – mosolyog Stella
győzedelmesen.
– Elfelejted, hogy nem ismeretlen számomra a kényelmes
irodai élet…
– És feladtad, hogy egyszer egy medve vacsorája legyél. Viccet
félretéve: szeretlek, meg minden, de hallgass rám! Jobb, ha
felveszel valami alsógatyát a köntös alá…
Ekkor belép a helyiségbe a wellness egyik alkalmazottja.
 – Jó napot kívánok! Kami vagyok, a körmös.
– Akkor érezd jól magad! – nézek Stellára, és felsegítem. – Itt
megvárlak.
– Jaj, drágám, félreérted – vágja rá a barátnőm. – Ő a te
körmösöd.
– Az enyém? – kérdem tétova mosollyal.
Kami úgy pillant ránk, mintha nem először hallaná ezt a
beszélgetést a vendégektől.
– Manikűrre és pedikűrre lett bejelentve. Kérem, kövessen!
Erre, Mr. O’Donnell!
Stella visszatartja a nevetést.
– Erre szerettél volna figyelmeztetni?
Egy szót sem szól, csak a képembe vigyorog.
– Sokkal jössz nekem, édesem. Nagyon sokkal…
– Alig várom!
– Hát még én!
Közel hajolok Stellához, magamhoz szorítom, és
szenvedélyesen csókolom. Stella viszonozza a csókot, és a
hajamba túr. Kami megköszörüli a torkát, mire elengedem
Stellát.
– Hát még én! – zihálja Stella csillogó szemmel.

– Soha többé nem hozzuk szóba! Soha! – Kurvára meg vagyok

rémülve.
Ahogy Kami is.
Szerintem ő sokkal jobban megijedt, mint én.
 – Mi történt? – kérdi Stella vigyorogva.
– Tudod te! Nézd csak meg az arckifejezésed! Micsoda egy
szédült nő vagy te!
– Én csak azt hallottam, amit akkor mondtál, amikor
elhaladtam az ajtó előtt. Aztán rájöttem, hogy visszamentél a
szobába, hogy felvedd az alsógatyát a pedikűr előtt.
Stella a szék lábánál ül, felé fordulok.
– Nem mondtad, hogy muszáj felvenni valamit. Én meg ott
ültem csupaszon.
Azt sem tudtam, hogy mi a fene az a pedikűr, egészen addig,
amíg Kami a pedikűrszékhez nem kísért. Szegény Kamival
kellemetlen pillantást vetettünk egymásra, amikor
megpróbáltam jobban összehúzni magamon azt az átkozott
köntöst.
– Csak a masszázshoz kell teljesen levetkőzni.
– De én azt hittem, hogy csak masszázs lesz, semmi más.
Stella képtelen visszafogni magát, és kirobban belőle a
nevetés. Fogja a hasát, úgy röhög.
– Tényleg villantottál neki?
– Hiszen megfogta a lábamat!
– Erre te megmutattad a farkad?
– Nem direkt – nyögök, és hátradobom a fejem.
– Ne szégyelld egy cseppet se! Csodás farkad van…
Ha most nem ebben a megalázó helyzetben lennék, még
örülnék is a kijelentésnek. De a vetkőzős jelenet után szegény
Kami nem tudott a szemembe nézni.
– Mehetünk? Szerintem megvolt a bosszú, amit akartál.
– Az kizárt! – horkan fel Stella. – Még nagyon sok minden
hátra van. Tudod, felmérjük a terepet…
– Tedd csak, én a kocsiban várok majd.
Felállok, és Stella hirtelen elém áll.
– Jack, várj! Sajnálom! Nem akartam nevetni rajtad. Nem
tudtam, hogy mi lesz a sorrend. Ha tudtam volna,
határozottabban figyelmeztetlek. Gondolj csak bele – mondja
kicsit vidámabb hangon. – Szerintem bearanyoztad a napját
ezzel a kis meglepetéssel.
– Szerintem Kami fülig pirult – mondom, miközben Stella a
vállamra teszi a kezét, és ujjaival tekergetni kezdi a hajam.
Furán vicsorog, valószínűleg megpróbálja visszafogni a
röhögést.
– Tényleg csak azt szerettem volna, ha eltöltünk együtt egy
kellemes napot. Imádom a wellnesst, és csak pihenni akartam
veled. Ne menj el, kérlek! Legalább a páros masszázst várd meg.
Csodás lesz, garantálom. És nincs több meglepetés, ígérem!
Nagyot sóhajtok. Ez a csaj már rég az ujja köré csavart. Nem
tudok, és nem is akarok nemet mondani neki. Egyszer már
elveszítettem, és folyton csak róla álmodoztam. Erős kötelék fűz
hozzá, és nem akarok senki mást, csak őt.
Örökké.
Ha arra kérne, hogy sétáljak forró parázson, azt is
megtenném. Ez igazán semmiség.
Akkor is semmiség, ha leégettem magam az imént Kami előtt
a mutogatós jelenettel.
– Egyetlen masszázs – figyelmeztetem.
– Oké – vágja rá túlságosan is hirtelen.
– Komolyan mondom.
 – Tudom. Lemondom a gyantázást.
– Tessék? – kérdem, és megpróbálok hátrébb lépni, de Stella
még szorosabban magához ölel.
– Csak vicceltem! Vagy valami ilyesmi… úgy értem… arra
gondoltam, hogy legyantáztathatnánk a golyóidat, de csak egy
ötlet volt. Rossz ötlet, már rájöttem.
Ennek a csajnak teljesen elment az esze?
Nem szólok egy szót sem, mert abból nem lenne köszönet, ha
kinyitnám a szám.
Stella megmozdul, a melle kivillan a köntös alól.
– Nem kényszerítettelek volna rá. Csak viccesen meg
akartalak kínozni kicsit.
– Nekem ez már így is kész kínzás! Meztelenül lenni veled egy
szobában, és még csak meg sem érinthetlek…
– Semmi újdonság nincs ebben. Mindig meztelen vagyok a
ruha alatt…
– Higgy nekem, kedvesem, tisztában vagyok vele – nevetem el
magam.
Mindig erőt kell venni magamon, amikor meglátom, hogy ne
tépjem le róla az összes ruhát…
Stella elárasztotta a gondolataimat: olyan érzés, mintha
átszakadt volna a gát, és nagy erővel zúdulna a víz felém.
Felemészti az összes erőmet, minden gondolatom körülötte
forog, és én képtelen vagyok ellenállni neki.
Belép a szobába két alkalmazott.
– Jodi vagyok, ő pedig Amy. Tőlünk kapják ma a masszázst. Én
az ön masszőre vagyok – pillant rám Jodi.
Úgy tűnik, Kami faképnél hagyott.
 – Én pedig az öné – mosolyog Stellára Amy. – Kezdhetjük?
– Akkor mehet a páros masszázs? – szegezi rám Stella a
tekintetét.
– Igen, mehetünk – sóhajtok fel, beletörődve a helyzetembe.
Stella magával rángat az ajtó felé.
A helyiség közepén két masszázsasztal áll, gyertyák égnek
mindenütt. A háttérben halk zene szól. Stella nagyot sóhajt.
– Kérem, vetkőzzenek le, és feküdjenek hasra az asztalon. A
kikészített lepedővel be tudják takarni magukat. Pár perc múlva
visszajövünk, és máris kezdhetünk.
Nem erre számítottam.
Becsapódik az ajtó, és mi magunkra maradunk a haloványan
megvilágított szobában.
– Ez lenne az igazi relaxáció? Én azt hittem, hogy te
masszírozol.
– És akkor én hogyan pihennék?
Randevúztam már párszor életemben, de sosem jutott
eszembe, hogy a randevún egy másik csaj dörzsölgeti olajjal a
bőrömet, miközben romantikus zene szól, és tömjénillat terjeng
a levegőben.
– Azt nem tudom. De nem lesz ebből bajom később?
– Ugyan miből lenne bajod? – sandít rám, és közben megrázza
a fejét.
– Nemsokára egy nő beolajozza a testem…
Stella odalép hozzám, és halkan felnevet. A kezét a
mellkasomra teszi. Hosszú barna haja a hátára omlik, és
elképesztően vonzó ebben a gyertyafényben.
– Egy masszőr érintésében semmi erotika sincs. Sőt, ha jól
csinálja, akkor egy kicsit fájni is fog, miután jól kimasszírozza
az izomcsomókat.
És még azt találta mondani, hogy ez egy relaxáció…
– Jó tudni. Azt hiszem, erre a napra mindig emlékezni fogok.
Stella nagyot sóhajt, és hátra lép. Kioldja a köntösét, a frottír
fürdőköpeny szétnyílik, és felfedi csupasz testét.
– Atyám!
– Természetesen el is mehetsz, vagy leveheted a köntöst, és
lefekhetsz az asztalra. Ha maradsz, akkor otthon majd
lemoshatod rólam a masszázsolajat. Nos? Tetszik az ötlet?
Természetesen maradok, és követem az utasításait. Ledobom
a köntöst, és kifejezetten tetszik, ahogy végigmér.
– Jó a kilátás?
– Abszolút – vágja rá vigyorogva. – Megér minden szenvedést.
Neked mi a véleményed erről?
– Ugyanez. Te a világon mindent megérsz.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Stella

– Minden rendben lesz! – nyugtatom Jacket Gray háza előtt.

– Fura lesz, az biztos.
– Lehet, de nem lesz baj. Kapunk Graytől egy kis fejmosást, mi
meg letojjuk, aztán mehetünk is haza.
– Hozzád, ahol Oliver vár? – sandít rám Jack.
– Az első szeretkezésünk után elköltözik a lakásomból,
garantálom – mondom, és nagyot sóhajtok. – Gyerünk, essünk
végre túl a nehezén, aztán nyugodtan élhetjük az életünket.
Jack és én a fellegekben jártunk a boldogságtól az elmúlt
időszakban. Túléltem a kempingezést, és ő sem futamodott meg
a wellness elől. Majdnem minden este együtt vacsoráztunk,
dolgoztunk néhány üzleti terven, és számtalan órán át
szeretkeztünk. Kialakult bennem valamiféle ősbizalom, és
mindig arról álmodoztam, hogy egyszer ilyen lesz Jackkel.
Ő egy igazi partner, a legjobb barát és csodás szerető.
Jack kissé megszorítja a kezem, és megrázza a karom.
– Semmiség az egész. Te túlélted a kempingezést, én pedig
nem öltelek meg a wellness nap után, úgyhogy könnyedén
végigcsináljuk ezt a vacsorát a bátyádnál.
Jack bekopog az ajtón, ami meglepő hirtelenséggel kinyílik,
mintha a kis unokahúgom már rég csak ránk várt volna az ajtó
mögött.
– Stella néni! – kiabálja Amelia, és rám veti magát. Alig tudom
elkapni.
– Szia, Kismajom!
– Hiányoztál! Nagyon régen láttalak.
Grayson most már házas, szóval nem nagyon van rám
szüksége bébiszitterként. De ez azért nem jelent felmentést.
– Akkor kénytelen leszek megszöktetni téged, hogy pótoljuk
az elmaradást.
– Ma este?
– Nem – mondom mosolyogva, és megérintem az orrát. – De
hamarosan.
– Jól van – sóhajt nagyot Amelia színpadiasan.
Jack térdre ereszkedik, és megragadja Amelia derekát.
– Hékás! És velem mi lesz? Nekem nem is köszönsz már?
– Dehogynem! – vágja rá Amelia csillogó szemmel. Kis kezét
körbefonja Jack nyakán, ő pedig felemeli és becipeli a házba.
Grayson a nappaliban ül a kanapén.
– Azt parancsolták, hogy viselkedjek.
– Ha sikerül, ez lesz az első alkalom – vágok vissza.
– Ha nem sikerül, olyan büntetésnek nézek elébe, hogy
inkább erőt veszek magamon.
Vigyorogni kezdek, mert el sem tudom képzelni, hogy az
újdonsült sógornőm mivel fenyegette meg, hogy Gray ennyire
összekapta magát.
– Imádom a nejed!
– Úgy tűnik, ez kölcsönös.
– Szia, bátyus! – nyomok puszit Grayson arcára vigyorogva.
– Helló, hugi!
Jack a nyakában kuncogó Ameliával a szobába lép mögöttem.
– Gray!
– Jack… segg! – morog Gray.
Mielőtt megszólalhatnék, Jessica hangja hallatszik a konyha
felől.
– Hallottam ám!
– Már rímeket se gyárthatok? – kiabál vissza Gray.
– Szép próbálkozás. Legyen ez az utolsó figyelmeztetés.
Gray morog egyet, majd kezet nyújt Jacknek.
– Jó, hogy újra látlak. Csak azt nem tudom, hogy álljak hozzád.
Jack megint felkapja Ameliát, csókot nyom a homlokára, majd
kinyújtja Gray felé a kezét.
– Én sokáig nem tudtam, hogy álljak hozzád.
– Ilyen a testvéri szeretet…
– Pontosan! – kiabál Jessica a konyhából. – Szóval öleljétek
meg egymást, mert békés vacsorapartit szeretnék.
– Még jó, hogy a csajok irányítják a dolgokat helyettünk –
kacag gúnyosan Gray.
– Így van. Irányítanak az élet minden területén…
– Gray! – kiabálok vissza, amikor elindulok a konyha felé.
– Tessék?
– Kérdezd meg Jacket, hogy milyen volt a pedikűr. Van mit
mesélnie…
 Jack káromkodik egyet az orra alatt, de csak az elejét hallom,
mert a konyha felé tartok épp. Magukra hagyom a fiúkat, és
megkeresem Jessicát.
– Boldog vagy? – kérdi Jess, és szorosan magához ölel.
– Nagyon – bólintok.
– Helyes.
Tényleg így van. Az élet most szép. Jackkel rendezzük a
sorainkat, és Graynek is ott van Jess, aki nem hagyja, hogy
komplett idiótaként viselkedjen. Mindent összevetve, a dolgok
pontosan úgy alakultak, ahogy mindig is reméltem.
Az egyetlen, utunkban álló akadály apám. Lassan lejár az idő,
és össze kell szednie a pénzt, hogy mindannyiunkat
kivásároljon a cégből. Ha nem jönne össze, akkor ott van még
mentőövként Jess barátja, Jacob Arrowood, aki történetesen a
kedvenc színészem is, és hajlandó részesedést vásárolni. Ebben
az esetben a többségi tulajdon az övé, és kényszerítheti apámat,
hogy adja el az ő részét. Aztán az ő dolga, hogy továbbad a
cégen, vagy működtetni kezdi a maga módján. Akárhogy is,
meglesz a tőkénk, hogy felvirágoztassuk a Firefly Resort
szállodát.
– Annyira örülök, hogy eljöttetek!
– Szívesen jöttünk. Nem nagyon vágyom máshová… –
mosolygok Jessre.
– Azért biztos van egy hely, ahol szívesebben lennél – horkan
fel Jessica.
Elnevetem magam, és igyekszem eltakarni, hogy zavaromban
elpirultam.
– Ó, nem kell szégyellni – mondja, majd suttogásra vált. –
Beváltotta a hozzá fűzött reményeidet?
– Sokkalta több és jobb annál – bólintok.
– Helyes. Megérdemelted.
Grayson a konyhába lép, és hunyorogva pillant ránk.
– Ti meg mit sutyorogtok?
– Természetesen a szexről van szó – vágja rá Jessica, mielőtt
megszólalhatnék.
Gray olyan képet vág, ami mindent megér, és olyan gyorsan
távozik, mintha itt sem lett volna.
– Na de Jess! – szólok rá.
– Ugyan már! Ő mondta, hogy az igazat, csakis az igazat, ami
téged és Jacket illet. Csak meg akarom mutatni neki, hogy nem
kell feltétlen mindent tudni a másik ember életéről… Nem
minden tartozik rá.
Ezzel a nem mindennel Jessica Kinsley-re céloz. Nagy
kockázatot vállaltam azzal, hogy elmeséltem neki. De bíztam
benne, hogy megtartja a titkom, és nem árulja el Graysonnak.
Úgy tűnik, hogy helyesen tettem.
Tulajdonképpen ez az első alkalom, hogy négyszemközt
célozgat rá, de valójában sosem kérdezősködik, vagy
kíváncsiskodik, és hagyja, hogy annyit mondjak el neki,
amennyi jól esik.
Már ennyi elég volna nekem ahhoz, hogy életre szóló
barátságot kössek vele.
– Nem akarom, hogy miattam hazudnod kelljen a férjednek.
– Nem kell hazudnom miattad.
Azért ez nem teljesen így van…
– Tudod jól, hogy ő nem így fogja látni utólag… – mondom, és
ujjaimmal rajzolgatok a konyhapulton.
Jessica abbahagyja a zöldségpucolást, és megfogja a kezem.
– A titkaid nem tartoznak senki másra. Ahogy Grayson titkai
sem. Mindannyian így vagyunk ezzel.
Mosolyt erőltetek magamra, és megpróbálom elnyomni a
feltörő érzéseket. Lelkiismeret-furdalásom van, és
szégyenkezem, mert tisztában vagyok vele, hogy a bátyám nem
így intézte volna a dolgait, ahogy én.
– Egy szót se többet az egészről! Mesélj, hogy van a baba? És
te hogy érzed magad?
Jess megértően és együttérzően mosolyog rám.
– Jól vagyok. Semmi bajom. A rendszeres terhesgondozásnak
köszönhetően szorongásaim sincsenek többé.
Az a bizonyos tűzeset… Jessnek nagy szerencséje volt.
Grayson ragaszkodott hozzá, hogy egy egész orvoscsapat kísérje
figyelemmel a felépülését és a terhességét. Az utolsó ultrahang
is azt mutatta, hogy minden rendben van, a baba egészséges.
Nagy megkönnyebbülést jelentett ez számukra az esküvő
előtt.
– El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tesz, hogy ezt
hallom!
– Tudom. Azt hiszem, Grayson emiatt is viselkedett ennyire
furcsán, ti is nagyon fontosak vagytok neki, és aggódik
miattatok.
– Tudom. És úgy érzi, félrevezettük…
– Ez igaz – mondja Jess vállat vonva.
Jack ekkor a konyhába lép, megáll a hátam mögött, és
szorosan magához ölel.
 – Minden oké?
Bólintok, és azonnal mosolyra húzódik a szám.
– Kérsz egy pohár bort? – kérdi Jack.
– Az nem lenne rossz – fordítom oldalra a fejem, hogy lássam
őt.
– Hozom.
Jack kimegy a konyhából, én Jess felé fordítom a fejem. Úgy
vigyorog, mint a vadalma.
– Olyan édesek vagytok együtt!
– Hagyd abba!
– Komolyan mondom – mondja nevetve. – Tökéletes pár
vagytok. És annyira örülök, hogy végre vettétek a bátorságot
hozzá, hogy meglépjétek.
– Nem fura neked az egész?
– Dehogy! Inkább az a fura, hogy eddig egyikünk sem vett
észre semmit.
– Mással voltatok elfoglalva, ami tulajdonképpen nagy
szerencsénk.
Ha mindenki számára nyilvánvaló lett volna a Jackkel való
szerelmünk és küszködésünk, az katasztrofális
következményekkel járt volna. Túl fiatalok voltunk, és túl nagy
volt a teher a vállunkon.
Nem volt megfelelő az időzítés.
Most jött el a mi időnk, legalábbis nagyon remélem.
Jack hoz egy pohár bort, és gyors csókot nyom a számra.
– Amelia kifesti a körmömet, amint végzett Graysonnal.
– Tényleg? – vigyorgok. – És milyen színű lakkot kapsz?
– Amelia választja ki az árnyalatot.
 – Remélem, rózsaszínt.
– Biztosra veszem.
Amelia imádja a rózsaszínt, és a kedvenc elfoglaltsága a
körömfestés. Anyám minden második héten elviszi magával a
manikűröshöz. Úgy bánnak vele, mint egy hercegnővel, és
Amelia mindig izgatottam mutogatja a frissen festett körmét.
Olyan aranyos! Az pedig különösen tetszik, hogy Grayson és
Jack megengedik neki, hogy az ő körmüket is kifesse.
Mondjuk nem hiszem, hogy bármire nemet mondanának,
amit az a kislány kér. Az ujja köré csavarja Jacket és az apját.
Jessicával tálalunk, és mosolyogva konstatáljuk, hogy Grayson
fújkálja az ujjait, hogy hamarabb száradjon a lakk.
Csörög a telefonom, és a szívem majdnem kiugrik a helyéről,
amikor meglátom, hogy Mickey az.
– Ezt fel kell vennem – fordulok Jessica felé.
– Persze! Menj csak!
– Mickey? – veszem fel a hívást, amikor kiérek a szobából.
– Szia, Stella! Csak szólni akartam, hogy megint rosszul állnak
a dolgok…
– Mennyire rosszul? – kérdem nagyot sóhajtva.
– Én nem voltam a városban az elmúlt öt napban, de a
haveromnak taxit kellett hívni hozzá, mert túl részeg volt, hogy
vezessen. Szerintem lent van a gödör alján. Én tuti nem tudok
segíteni rajta.
Nem tudom, mit tegyek. Samuel egyetlen hívásomra vagy e-
mailemre sem válaszolt. Azt hittem, hogy időre és távolságra
van szüksége, hogy rendbe hozza az életét. Én csak megértő
próbáltam lenni, ezért nem erőltettem a kapcsolattartást. De ez
most más színben tünteti fel a dolgokat, és nagyon aggódom a
történtek miatt.
– Próbáltam kapcsolatba lépni vele…
– Egy ideig jobban volt, de… én nem tudom, mi történt.
– Mondott valamit?
– Igen. Megkért, hogy hívjalak fel. Amúgy is megtettem volna.
Most nála vagyok, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy be kell
mennie. Nem tudom, hogy ez mit jelent. De szerintem ide kéne
jönnöd…
Az ujjamba harapok, és a többiekre pillantok az ablakon át.
– És a lánya is ott van?
Az egész mellkasom feszül a válaszra várva.
– Nincs. De van itt egy cédula, amin az áll, hogy egy barátjánál
tölti az éjszakát.
Egy üzenet. Jesszusom. Olyan fiatal még! De hirtelen fel
kellett nőnie, mert az apja gurul a lejtőn. Egy gyerek sem hülye.
– Én… én holnap megyek. Még el kell itt intéznem pár dolgot
indulás előtt…
– Oké! Ránézek majd holnap reggel is, hogy minden rendben
legyen, amikor ideérsz.
– Kösz, Mickey!
– Ne köszönd, hercegnő, még nem kaptad meg a számlát –
mondja nagyot nevetve.
Forgatom a szemem, majd a vonal megszakad. Jó nagy
szarban vagyok, de ha Samuel arra kér, hogy menjek, akkor
mennem kell. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Jack sem akarná,
és hazudnom kell majd az elutazásom okát és célját illetően
azoknak, akiket a legjobban szeretek.
 Lassan kifújom a levegőt, és azon vagyok, hogy lenyugtassam
magam. Csak a ma estén kell túllenni valahogy, a többit majd
megoldom.
Megint az ablakra pillantok, és a látvány megmelengeti a
szívem. A bátyám a padlón fekszik, mellette Amelia, Jessica
pedig melléjük lép, és leül a kanapéra. Jack csak nevet, mert
Amelia egy újabb réteg lakkot ken Grayson körmére.
Jack felnéz, és találkozik a tekintetünk. Nem fogom tudni
eltitkolni előle, hogy elutazom Samuelhez, és pontosan tudom,
hogy fog reagálni.
Majd bólint egyet maguk felé, és szélesen mosolyog, azt
akarja, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Én is bólintok egyetértően, és lenyelem a rossz érzésem, mert
nem akarom, hogy bármi megzavarja ezt a kellemes estét.

Megérkezünk a házam elé, Jack leparkol.

– Elárulnád, hogy mi van veled?
– Ennyire nyilvánvaló? – kérdem.
– Nos, elég jól ismerlek. A telefonhívás után valami
megváltozott.
– Emlékszel, hogy meséltem a csaposról Georgiában? Aki
segített nekem Samuellel kapcsolatban?
Jack ökölbe szorítja a kezét, de a hangja nyugodt marad.
– Igen. Mondtad, hogy jelentkezni fog, ha Samuel megint
bajban van.
– Nos, pontosan ez a helyzet.
 – Megint iszik?
– Igen – bólintok. – Azt mondta, hogy nagyon rossz a helyzet.
Szólt, hogy menjek.
– És mit akarsz tenni?
Hallom az ellenvetést a hangjában. Jack nem akarja, hogy
belekeveredjek, de muszáj tennem valamit. Nemcsak azért,
mert Misty jó barátom volt, hanem mert a lányomról van szó.
Bár nem én neveltem, de akkor is szeretem, és nem értem, hogy
Jack miért nem látja be.
Ígéretet tettem magamnak, hogy még egyszer nem hagyom el.
Ha hátat fordítanék neki ebben a helyzetben, pont ezt tenném
vele.
– Elmegyek – válaszolom.
– Mindenáron?
– Igen – mondom. Nyelek egyet, és megköszörülöm a
torkomat. – Samuel megkért rá.
– És melyik része tűnik jó ötletnek, Stella?
– Egyik sem, de ez van. Samuelnek segítségre van szüksége, és
bocs, hogy kimondom az igazságot, de ez egyben azt is jelenti,
hogy Kinsley-nek is.
Jack végigsimítja a haját.
– Azért éltük túl az egészet, mert amikor tizenkét évvel ezelőtt
örökbe adtuk Kinsley-t, lemondtunk róla. Nem vagyunk a
szülei. Teljesen idegenek vagyunk a számára.
– Lehet, de Misty halott, Jack. Meghalt, és a dolgok
megváltoztak. Megértem az érzéseidet, sőt tiszteletben is
tartom, de nem tehetek úgy, mintha nem kérték volna a
segítségemet, és minden rendben lenne Kinsley-vel, miközben
Samuel minden nap leissza magát egy kocsmában, és teljesen
szét van esve.
– Nem is kérlek erre.
– Nem. Te arra kérsz, hogy ne menjek.
– És mi lesz, ha elmész?
– Majd kitalálom.
Nem tudok pontos választ adni erre. Lehet, hogy amikor
odaérek, teljesen rendben találom Samuelt. Lehet, hogy csak
nehéz hete volt. De ez is előfordulhat, hogy mással kell
szembesülnöm. Azok alapján, amit Mickey-től hallottam, az
utóbbi valószínűbb. Akárhogy is, ez a kislány nagyon sokat
veszített, és én nem hagyom magára ebben a helyzetben.
– Kiteszed magad a szívfájdalomnak – mondja Jack halkan. –
Ne hidd, hogy nemtörődöm vagyok, mert ez nem igaz. Én… én
törődöm vele, Stella. De azt is tudom, hogy ennek rád nézve
nem lesz jó vége. Nagy szíved van, de nem tudod mindentől
megvédeni őt. Nem vagy az anyja. Nincsenek jogaid sem.
Lemondtunk róla. Misty bepillantást engedett Kinsley életébe.
Ha ő nem tette volna, semmit sem tehettünk volna ellene, és ezt
tudtuk… A megállapodás értelmében semmi nyoma nem
maradt a létezésünknek, csak annyi, hogy a születési
anyakönyvi kivonaton rajta maradt mindkettőnk neve. Rémlik?
Pontosan emlékszem. Tudom, hogy hat nap elteltével
semmiféle jogomat nem érvényesíthettem. Tisztában vagyok
vele, hogy bár megegyeztünk abban, hogy időről időre
tájékoztat róla, jogilag nem kötelezte erre semmi. Bíznom kellett
Mistyben és Samuelben csakúgy, ahogy saját magunkban a
várandósság ideje alatt.
 De a tény az, hogy ez az ember segítséget kért tőlem, és én
nem fordítok hátat neki.
– Nem felejtettem el, Jack. Tök mindegy, mit mond a
jogszabály, Kinsley akkor is a lányunk.
– Nem az – hajol közel hozzám. – Világra hoztad, de az ég
szerelmére, Stella! Miért nem látod, hogy átléped azt a bizonyos
határt?
Most csak annyit látok, hogy Jack hagyná őt szenvedni.
– Én ezt másképp látom, mint te.
Jack nagyot sóhajt, és beesett vállal áll előttem, szemmel
láthatóan megviseli az egész.
– Szeretlek! Semmit sem szeretnék jobban, mintha
megváltozna ez az egész. De az egyetlen jogszerű megoldás, ha
felhívjuk a gyámügyet. Ezt szeretnéd?
– Természetesen nem. De segíteni szeretnék.
– És ha a jelenléted csak elront mindent? Mi van akkor, ha
Kinsley szóba sem akar állni veled? Mi van, ha a szemedre veti,
hogy te vagy a legborzalmasabb anya a földön, mert odaadtad
egy idegennek? Akkor mi lesz? Hogy a fenébe fogod kezelni a
helyzetet?
Remegni kezd minden tagom, és rettegés jár át, ezért inkább
meg sem szólalok.
– Szerintem hibát követsz el – fogja meg Jack a kezem.
– Talán. De muszáj megtennem. Veled vagy nélküled…
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Jack

Nem veszíthetem el Stellát. Egész éjjel az volt az érzésem,

mintha a vita miatt kicsúszna a kezem közül.
Stella alszik. A feje a karomon pihen, a lábát körém fonja.
Először csak tartottam őt, aztán valamikor éjjel olyan szorosan
tapadt hozzám, hogy moccanni sem tudtam. De nem
panaszkodom, mert csak így tudom elképzelni az alvást: vele.
Semmi mást nem akarnék.
Pár perc múlva felébred, és elmegy.
Értem az okfejtését, és egyáltalán nem hibáztatom, de tudom,
hogy minden megváltozik ezután. Tizenkét évig tettem úgy,
mintha Kinsley nem is létezne. Vastag falat húztam magam
köré, és most pár hét alatt összedőlt az egész. Megszakad a
szívem amiatt, hogy Kinsley mi mindenen megy keresztül, de az
önvédelem is kiköveteli a maga helyét.
Nincs olyan megoldás, ami ne lenne romboló hatással ránk.
Samuel teljesen szétesik, Kinsley sérülni fog, ahogy Stella és én
is. Minden a katasztrófa felé halad.
 Megsimogatom hosszú barna haját, aztán a hátát. Közelebb
kúszik hozzám, és nyávogó hangot hallat.
Az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben tehetek, hogy
nem hagyom magára. Ha veszni kell, hát vesszünk együtt.
Lassan ébredezni kezd, pislog párat, majd szorosabban öleli a
karom.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
– Olyan jó így! Szeretem!
– Én is – vágom rá, és egyáltalán nem érdekel, hogy pontosan
mire céloz ezzel, mert minden jó vele.
– Jól aludtál?
Egy percet sem aludtam. A gondolataim egy helyben forogtak,
és semmi más következtetést nem tudtam levonni az
események alakulásából, csak azt, hogy ha egyedül megy, akkor
minden megváltozik majd. És azért, mert képtelen voltam
megtenni, amire szüksége van: hogy mellette legyek.
És akkor csak egyetlen hónap adatna vele.
Nem mintha nem érte volna meg. Életem legszebb hónapja
volt, de akkor is kevés. Mintha ez volna a sorsunk.
Nem lehet az enyém örökké.
Stella megsimogatja az államat. Megfogom, és a számhoz
emelem a kezét.
– A fülembe horkoltál.
– Nem is horkolok – mondja, és leesik az álla.
– Dehogynem – válaszolom vigyorogva.
– Jack! Ne mondd ki!
– Miért ne?
 – Mert hallgatnod kéne róla. Úgy tenni, mintha nem
horkolnék – fújtat a szemét forgatva.
– Nos, pedig igenis horkolsz, és ez aranyos. Szívesen
hallgatnám életem végéig.
– Miért gondolod, hogy nem fogod? – kérdi tétova mosollyal
az ajkán.
– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Mikor indulsz ma?
– Nem tudom – szegezi lefelé a tekintetét, és közben közelebb
kúszik hozzám. – Nemsokára.
Meg vagyok rémülve, és pánikhangulat uralkodik el rajtam,
szinte kapkodok levegő után. Egész éjjel őrlődtem, hogy mi a
helyes. Stella elvesztése nem jöhet szóba, mindenben támogatni
fogom, még akkor is, ha nem értek egyet azzal, amit éppen
tenni készül. Tulajdonképpen csak két lehetőségem van.
Hagyom, hogy elmenjen, és imádkozom, hogy jól süljön el, vagy
vele tartok, és mellette állok, ahogy az elmúlt években kellett
volna…
– Veled akarok menni.
– Tessék?
– Szeretnék menni én is. Segíteni szeretnék neked.
– De… Jack!
– Tudom. Megeshet, hogy találkozom Kinsley-vel, és tudom,
hogy ez mit jelent. De én szeretlek téged, Stella. Szeretlek!
Tudom, hogy Kinsley nem a lányunk, de mégiscsak mi adtunk
életet neki. Meg tudjuk csinálni együtt, és meg fogjuk oldani.
Nem vagy egyedül.
– Nem is tudom, mit mondjak – feleli, és az ajka kissé
megremeg. – Bennem… sok minden kavarog.
 – Így voltam vele én is, egész éjjel.
Stella nagyot sóhajt, még a lélegzete is megremeg.
– Biztos vagy benne, Jack? Nem muszáj…
– Biztos. Egész éjjel gondolkodtam rajta. Lehet, hogy jogilag
nem a miénk, de segíteni azért segíthetünk. Nagy áldozatot
hoztunk, amikor örökbe adtuk őt, és végül is túléltük a
helyzetet. Majd megküzdünk vele megint.
– Jó ember vagy – mondja könnyes szemmel.
– Csakis érted és miattad.
Igaz. Miatta jobb emberré akarok válni. Nem akarok
belekeveredni ebbe az egészbe, de miatta megteszem. Samuel
küszködik az élettel. Amikor mi bajban voltunk, ő dobott
nekünk mentőövet. A gondjaira bíztuk Kinsley-t. Nem
hagyhatjuk cserben.
A mellkasomra fekszik, érzem a könnyeit a bőrömön.
– Ne sírj, bébi!
– Nem azért sírok, mert szomorú vagyok – emeli fel Stella a
fejét, és letörölgeti a könnyeit. – Csak túl sok ez az egész.
Annyira aggódtam, hogy szakítunk emiatt.
– Dehogy! Nem hagyom, hogy szétválasszon bennünket.
– Én sem!
– Akkor gondoljuk ki, hogy mit fogunk csinálni pontosan.
Segítünk nekik, aztán hazajövünk. Ennyi az egész.
– Egyetértek. Csak annyira félek – vallja be Stella.
– Mitől? – Persze pontosan tudom, hogy mitől retteg, és nem
hiszem, hogy sokban különbözne az én aggodalmaimtól, hiszen
ezen rágódtam egész éjjel. Az igazi ok az, hogy látni fogjuk
Kinsley-t. Gőzöm sincs, hogy a lányunk tud-e egyáltalán bármit.
Azt sem tudom, képes leszek-e eljönni azután, ha egyszer
megpillantottam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok
újra keresztülmenni az egészen.
Életem legborzalmasabb pillanata volt, amikor örökbe adtam.
Éppen csak megszületett, de máris megszerettem a csöpp
kislányt. Néhány perc múlva pedig odaadtam egy másik párnak.
Más szerette helyettem.
Lemondtam róla.
Fogalmam sincs, hogyan reagálok majd rá, ha utál emiatt.
De Stella miatt meg kell tennem. Segítenem kell Samuelnek.
Inkább megküzdök a saját fájdalmammal, minthogy Stella vagy
a lányunk szomorú legyen.
– Attól, hogy ezúttal találkozunk. Hogy meg kell válaszolnom
olyan kérdéseket, amikre magam sem tudom a választ, vagy
nem is akarom tudni.
– Legutóbb nem láttad őt, ugye?
– Nem – vágja rá Stella, és elfordítja a fejét. – Nem, mert egy
barátjánál volt. A múltkor is féltem…
– Nos, ha találkozunk, akkor szembe kell néznünk vele, hogy
netán magyarázkodnunk kell. Talán megérti, hogy gyerekek
voltunk.
– Azok voltunk, de aztán felnőttünk – von vállat Stella. – A mi
választásunk volt, hogy nem lépünk be azon a bizonyos ajtón…
Sosem kértük meg Mistyt, hogy engedjen közelebb hozzá.
Én nem is láttam semmiféle ajtót. Elbarikádoztam
magamban, bedeszkáztam azt az ajtót, hogy még csak
gondolatban se merüljön fel a létezése…
– Azt tetted, amit tenned kellett.
 – Mindketten azt tettük – vágja rá együttérzéssel.
Kifésülök egy hajtincset az ajka elől.
– Most csak annyit tudunk, hogy Samuelnek segítség kell. Még
azzal sem vagyunk tisztában, hogy mennyire rossz a helyzet. De
akármivel is kell szembesülnünk, majd megoldjuk. Remélem,
hogy úgy megy majd, mint legutóbb.
– Rendben van – mosolyodik el. – Akkor odamegyünk,
összekaparjuk Samuelt, segítünk, amiben csak kell, és
hazajövünk, mintha mi sem történt volna. Senki nem tudja meg.
– Pontosan.
Nagyon remélem, hogy a csapos eltúlozza a helyzetet. Samuel
talán csak felöntött egyszer a garatra, és mindössze ki kell
aludnia magát.
Stella telefonja megszólal, ő pedig azonnal felkapja.
– Samuel az – mondja. Várakozva nézi a kijelzőt, aztán még
egyszer megszólal a csengőhang.
– Vedd fel! Itt vagyok melletted.
Követi az utasításomat, és én csak az ő válaszait hallom a
beszélgetésből.
– Értem. Jackkel megyünk. Akkor majd megbeszéljük. – Eltelik
egy másodperc, és Stella bólogatni kezd. – Jól van, Samuel. –
Elakad a lélegzete, és rám szegezi a tekintetét. – Megoldjuk. Én…
mi… pár óra múlva ott leszünk. Csak ne menj sehová, és próbálj
meg gondoskodni róla, hogy ő addig a barátoknál maradhasson.
– Mit mondott? – kérdem, miután letette.
– Nincs jól.
Felülök, és a hátára teszem a kezem.
– Megteszünk mindent, ami tőlünk telik, és biztos rendbe jön
minden.
– Azt hiszem, nem érted, Jack – rázza meg a fejét.
– Jól van, akkor magyarázd el.
– Azt hiszem, el kell hoznunk Kinsley-t magunkkal – rázza
meg a fejét.
És ebben a pillanatban minden félelmem életre kel. Soha
többé semmi sem lesz ugyanolyan.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Stella

Jack alig szólalt meg egész úton. Egy kezemen meg tudom
számolni, hány mondat hangzott el. Értem a csendet, mert
nekem sincs mit mondanom.
A navigáció hangosan mondja az utat. Most elég hálás vagyok
érte, mert ha síri csend lenne, csak azon járna az eszem, amit
Samuel mondott: meglehet, hogy el kell vinnünk magunkkal
Kinsley-t.
Megérkezünk, bekanyarodunk az utcába, és szinte rosszul
vagyok.
Mickey autója a ház előtt parkol. Küldtem neki egy üzenetet,
amikor elindultunk, és azt írta vissza, hogy itt megvár minket.
Jack megáll a ház előtt.
– Nincs visszaút – szólal meg kifelé bámulva az ablakon.
– Megoldjuk, nem igaz? – fogom meg a kezét, mert nekem is
szükségem van az érintésre.
Tekintetében rengeteg érzelem tükröződik. Próbálom
kitalálni, hogy mit érez pontosan, de leginkább csak az aggódást
látom. Neki legalább olyan nehéz, mint nekem, de Jack az
elmúlt tizenkét évben úgy élte az életét, mintha meg sem történt
volna az egész.
Én legalább láttam fényképeket, kaptam néhány levelet.
– Persze – válaszolja Jack feszülten.
Kiszállunk a kocsiból. Mickey nyit ajtót.
– Szomorú, hogy újra találkozunk.
– Igaz – válaszolom mosolyogva. – Ő Jack.
– Kösz a segítséget – ráz vele kezet Jack.
– Te Stella bátyja vagy?
– Nem, a pasija.
– És mi történt a múlt éjjel? – vágok gyorsan közbe, mielőtt
kellemetlenné válna ez az egész.
A két férfi egymásra pillant, aztán Mickey bólint egyet.
– Samuel nincs jól. Olyan durva kábulatban van, amilyet még
sosem láttam. Segítségre van szüksége, komoly segítségre.
Mielőtt felhívtalak, megkereste a bátyját, de ő azt mondta, hogy
nem tud ideutazni, és semmit sem tehet. Szerintem Samuel
kölcsönkért tőle, vagy ilyesmi, és most be van rágva. Nem
tudom. A lánya telefonált, és azt mondta, később jön haza.
– Nem tudom, mit tegyünk.
– Ez az ő döntése – von vállat Mickey. – Én már régóta látom,
hogy rossz irányt vettek a dolgok. Nem ura a helyzetnek.
Szerintem a munkahelyéről is kirúgták. Van pár kifizetetlen
csekk a konyhaasztalon.
Jackre pillantok, ő pedig megvakarja a tarkóját.
– Akkor menjünk be a házba, és lássuk, mivel van dolgunk.
– Köszönöm! – mondom Mickey-nek.
 – Itt leszek, amíg beszéltek vele – mondja szomorú mosollyal.
– Ha szükségetek volna valamire… nem tudom, hogy mi
borította ki ennyire, de biztos komoly dolog lehet. Bírom a
fickót, szinte barátok lettünk…
– Értem.
Bemegyünk a házba, és sokkal rosszabb a helyzet, mint
legutóbb.
A nappaliban megy a tévé, és Samuel egy takaró alatt fekszik.
Amint belépünk, felénk fordul.
– Stella!
Odamegyek, és mellé ülök, megölelem.
– Jól vagy?
– Nem megy – válaszolja sírva. – Megpróbáltam. Miatta. De
nem megy. Mindent elveszítettem, és úgy érzem, hogy
megfulladok.
Megsimogatom a hátát, és próbálom megnyugtatni.
– Mondj el mindent nyugodtan! Azért jöttünk, hogy segítsünk
neked.
Samuel felül, és alaposan végigméri Jacket. Egy másodpercig
bizonytalan, de aztán leesik a tantusz.
– Ó, atyám! Jack?
– Szia, Samuel! – köszön Jack, miután rám pillant. – Rég
találkoztunk utoljára…
– Ez igaz – áll fel Samuel, és bicegni kezd Jack felé. – Bárcsak
ne ilyen körülmények között találkoznánk újra…
Jack bólint egyet, és visszasegíti Samuelt a kanapéra.
– Miért nem mondod el nekik, hogy mi a helyzet? – szólal meg
Mickey.
 – Kirúgtak – mondja Samuel. – Nem volt gond. Nem ittam, és
jobbra fordultak a dolgok. Nem volt könnyű, mert nagyon
hiányzott a feleségem, de összeszedtem minden erőmet. Kinsley
is boldog volt. Aztán egyszer csak elbocsájtottak.
– És akkor megint inni kezdtél? – kérdem.
– Csak egyetlen pohárral – válaszolja könnyes szemmel. – Ez
volt minden, de… arra nem emlékszem, hogy jöttem haza.
Másnap ugyanez történt.
– Mondd, mit tehetünk érted? – kérdem, és majdnem
megszakad a szívem, ahogy a szégyennel teli hangját hallgatom.
– Magaddal kell vinned – mondja, és könny csordul végig az
arcán.
– Kinsley-t? – kérdem, mintha nem hallottam volna jól.
– Senkim sincs, Stella! – mondja remegve. – Az anyja halott. A
bátyám Phoenixben van, és hallani sem akar rólam. Segítségre
van szükségem. – Jack feláll, és járkálni kezd. – Ha nem veszed
magadhoz, nevelőotthonba kerül, amíg én az elvonón leszek. Ti
a szülei vagytok, és…
Jackre pillantok, teljesen össze van zuhanva. Tudom, hogy
nem akarja ezt az egészet, de én biztos nem hagyom, hogy
elvigyék innen.
Mickey felé fordulok, aki nagy szemmel néz felváltva rám és
Jackre.
Megnyalom a szám, és nagyot sóhajtok.
– Én… én nem…
– Adj nekünk egy percet – lép közbe Jack.
Felkelek, és odamegyek hozzá. Jack megfogja a hátam, és a
konyhába kísér. Szembefordul velem, egy lépést lép hátrafelé,
majd egyenesen a szemembe néz.
– Magaddal akarod vinni.
– Nem akarom. De nem hagyom, hogy nevelőotthonba
kerüljön.
– Ezt értem. Én sem akarom, nem mondtam ilyet. De nem
képzeled, hogy csak úgy elhozhatod Willow Creekbe, és senki
nem veszi észre…
– Persze, hogy nem maradna titokban. Ezzel szembe kell
nézni.
– Szembenézni azzal, hogy van egy tizenkét éves lányunk,
akiről senkinek nem szóltunk egy szót sem? Te tényleg fel vagy
erre készülve? – kérdi Jack.
Nem vagyok felkészülve semmire, de ezt a lapot osztotta az
élet.
– Mi vagyunk a szülei.
– Nem vagyunk a szülei, Stella – rázza meg Jack a fejét. –
Samuel és Misty a szülei. Ha megteszed, össze fogsz omlani a
végén. Felfogod? Meg fog szakadni a szíved, amikor újra vissza
kell adnod őt, ami biztosan így lesz…
– Tudom – válaszolom a könnyeimet nyelve.
– Tényleg, bébi? Tisztában vagy vele, hogy most legalább
tízszer nehezebb lesz az egész? Tudni fogja, hogy mi adtunk
életet neki. Megtudja, hogy lemondtunk róla tizenkét évvel
ezelőtt. Megismeri a családját, hirtelen lesznek bácsikái és
unokatestvérei. Látni fogja, hogy… Atyám, Stella, ez…
Lehetetlen.
Mindenben igaza van. Hallom, amit mond, és a szívemmel,
meg az eszemmel is tudom. Mégsem változik a véleményem.
 Odalépek hozzá, és a mellkasára teszem a kezem.
– Össze fogok törni, amikor vissza kell mennie. De most az
egyszer, a lányom érdekeit kell szem előtt tartanom. Évekkel
ezelőtt azért döntöttünk így, mert a legjobbat akartuk neki.
Most ugyanezt tesszük. Szüksége van ránk, Jack! Most Samuel
kéri, hogy segítsünk neki, ahogy mi kértük őket erre, évekkel
ezelőtt. Ha te nem vagy benne, akkor az a te választásod. Én
nem fogok… – azt akarom mondani, hogy nem fogok haragudni
rá, de ez nem lenne igaz. Kemény ezt mondani, de
fordulóponthoz érkezett az életünk. – Nos, tiszteletben tartom a
döntésedet. Szóval te elmehetsz, de én hazaviszem Kinsley-t.
Gondoskodni fogok róla, amíg Samuel fel nem épül. Veled, vagy
nélküled, de megteszem.
Megfordul, a hajába túr, és káromkodik egyet.
– Nézz a szemembe, Stella! Nem foglak faképnél hagyni, nem
hagylak magadra. Én is felelősséget érzek, akárcsak te, és sosem
fogadnám el, hogy nevelőotthonba kerüljön. Én csak…
fogalmam sincs, hogy csináljuk. Hogy kell csinálni ezt a
gyámságot, vagy mik is leszünk mi valójában?
– Én sem tudom, de azt akarom, hogy tudd, nagyszerű ember
vagy, Jack.
– Nem, te vagy csodás. Jézusom! Hát nem veszed észre? Te
miatta döntöttél úgy, ahogy… küszködtél, és…
– És te nem? – ellenkezem. – Tudom, hogy félsz, én is rettegek,
de csak egyetlen lehetőségünk van, mégpedig az, hogy az ő
érdekeit tartsuk szem előtt. Az a fontos, hogy mi a legjobb
ennek a kislánynak. Mindegy mit érzünk, ez a legfontosabb.
Lehunyja a szemét, újra kinyitja, én pedig látom benne a
fájdalmat.
– Tudom. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy
valamelyikünk mindenképp elhagyja őt. Meglesz a böjtje ennek,
Stella. Olyan sokféleképpen törhet meg minket ez a történet, és
egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy készen állunk rá.
Odamegyek Jackhez, és az állára teszem a kezem.
– Sokkal rosszabb dolgokat is túléltünk már. Megoldjuk ezt is.
Most legalább egymás mellett vagyunk.
A fejét a homlokomnak dönti, és érezzük egymás lélegzetét.
– Remélem, tényleg kurvára remélem, hogy ez elég.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Jack

Számtalan telefonhívást, rengeteg papírmunkát és sok

könnyhullatást követően Kinsley Rose Elkins hivatalos gyámjai
lettünk az elkövetkezendő harminc napra.
Remeg a kezem. Ökölbe szorítom, hogy megpróbáljam
megállítani a reszketést, de nem múlik el. Egy órán belül
hazaér, és ezzel örökre megváltozik az életünk.
– Mit tud Kinsley? – kérdi Stella Samuelt, aki előre-hátra
hintázik a kanapén.
– Mistyvel ígéretet tettünk egymásnak, hogy sohasem
hazudunk neki. Tudja, hogy örökbe fogadtuk. Azt is, hogy
fiatalok voltak még a szülei, amikor megszületett. Mindig
megengedtük neki, hogy kérdezzen minket bátran bármiről, de
sosem tett fel kérdéseket.
Nagyot nyelek, Stella megfogja a kezem.
– Csak segíteni akarunk neki, hogy túljusson ezen a nehéz
perióduson, nem akarjuk bonyolítani az életét.
– Azt hiszem, ez életünk legnehezebb napja. Mindannyiunké –
bólint Samuel. – Kinsley ma kénytelen szembesülni vele, hogy
én is követek el hibát, noha az ellenkezőjét hitte rólam, és azt is
el kell fogadnia, hogy egy számára ismeretlen helyen kell laknia
ezután. Sok lesz neki egyszerre.
Nos, ez egyáltalán nem fedi a valóságot, ennél sokkal
rosszabb a helyzet. Én pontosan tudom, hogy milyen érzés,
amikor az ember egyszerre veszíti el mindkét szülőjét. Milyen
érzés, amikor valaki elveszíti az édesanyját, és az apja szétesik.
Átéltem én is, és tudom, hogy sokféleképpen el fogja cseszni az
életét. Minden a feje tetejére áll.
– Én is átéltem ugyanezt – szólalok meg egy idő után. –
Nagyon nehéz lesz neki. Kitépjük abból az életből, amit
megszokott, elválasztjuk azoktól, akiket szeret. Nem tudjuk
kiszámítani a viselkedését, így nem is tudunk felkészülni rá.
– És ha itt maradunk pár napig? – fordul felém Stella. –
Legalább az otthonában éli át az első megrázkódtatást, és ha
készen áll, elvisszük Willow Creekbe.
– Ez jó ötlet – bólintok.
Legalább valamivel könnyebb lesz neki. Mi is nyerünk némi
időt, mielőtt a család tudomására jut az egész. Stella nagyon
erősnek mutatja magát, de én azért látom a repedéseket a
páncélján…
Ugyanúgy félünk mindketten. Mi van, ha Kinsley visszautasít
minket? Mi van, ha gyűlölni fog? Nem tudjuk, hogy fogadja
majd a híreket. Sosem találkozott velünk, és most mi fogjuk
nevelni. Semmi sincs rendben.
Egyetlen dolog sem.
És mégis: tisztában vagyunk vele, hogy nincs más lehetőség.
Nem adhatjuk nevelőotthonba vadidegenek közé, már a
gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom.
Samuel szomszédja családjogi ügyvéd, és a következő kérdést
tette fel nekünk:
– Biztosak benne, hogy nem akarják azt mondani neki, hogy
önök is nevelőszülők? Így legalább azzal nem kéne
megküzdenie, hogy feltűntek a szülei, akiket sosem látott még.
Egy gonddal kevesebb.
– Ő a legokosabb kislány, akit ismerek – rázza meg a fejét
Samuel. – Csak ránéz Jackre, és pontosan tudni fogja, hogy ő az
igazi apja.
Stella megtörli az arcát, aztán elfordítja a fejét.
– Kiköpött apja.
– Arról nem is beszélve, hogy Misty és én sosem hazudtunk
neki. Nem akarom most elkezdeni – mondja Samuel. – Mindig
büszke voltam rá, hogy őszinték vagyunk vele, még akkor is, ha
túl kicsi hozzá, hogy megértse.
– Én és Jack sem akarnánk hazudni neki.
Felgyullad a ház bejárata feletti lámpa, és mindannyian
elhallgatunk. Becsapódik egy kocsiajtó, és hallani lehet Kinsley
hangját.
– Köszönöm! Viszlát!
Megmarkolom Stella kezét, ő is viszonozza a szorítást.
Nyomást érzek a mellkasomban, és bizsergést az ereimben.
Mindjárt átlép azon az ajtón, és az életünk sosem lesz ugyanaz
többé.
Apa leszek. Az ő apja. Szembe kell néznem azzal, amiről
lemondtam egykor. A szemébe nézek, és látni fogom a
tekintetében, hogy a döntésünk miatt eddig nélkülünk élte az
életét.
Soha életemben nem éreztem ilyen lelkiismeret-furdalást,
emészt a bűntudat. Nem vagyok méltó hozzá. Nem vagyok erős,
hiába hittem, hogy az vagyok. Pont olyan vagyok, mint az apám.
Megfutamodtam a nehéz helyzet elől, és távol is maradtam,
mert így könnyebb volt.
Az ajtó kinyílik, Samuel feláll. Elé megy az előszobába,
Stellával pedig a nappaliban maradunk.
– Jack? – suttogja. – Én… nem tudom, hogy mit kell mondani.
Remeg az ajka, és a szeme könnybe lábad. Már ettől majdnem
megszakad a szívem. A tekintete, a szemében ülő félelem, ez az
összetört, gyönyörű arc… a kórházi jelenetre emlékeztet, és
ugyanúgy tehetetlennek érzem magam, mint akkor.
– Hagyd, majd Samuel…
Stella bólint egyet.
Eltelik egy hosszú perc, és Samuel a nappaliba kíséri Kinsley-
t. Stellával felpattanunk, megfogom a hátát, hogy némiképp
megnyugtassam. Persze nekem is szükségem van valami
kapaszkodóra, különben elájulok.
Megpillantom Kinsley-t, és a szívem majdnem kiesik a
helyéről. Hosszú, sötétbarna haját világosbarna tincsek
tarkítják, mogyoróbarna szemével, ami pont olyan, mint az
enyém, visszabámul rám.
Az orra Stelláé, és a mosolya visszarepít az időben.
Mindkettőnkre ugyanúgy hasonlít. Stella ifjúkori szépségét
látom benne, de ugyanolyan fürkésző tekintettel méri fel a
szobát, ahogy én tenném.
 Samuel a vállára teszi a kezét. Nagyot sóhajt, mielőtt
megszólal.
– Kinsley! Ő itt Stella, ő pedig Jack.
Kinsley rám néz, majd Stellára, aztán lágy hangja betölti a
szobát.
– A biológiai szüleim.
– Igen – válaszolja Samuel. – Beszélni szeretnénk veled.
– Visszaadsz nekik? – kérdi félve az apjától.
Samuel hirtelen megfogja Kinsley arcát.
– Dehogy! Ilyesmiről szó sincs… csak… segítségre van
szükségem. Gyere, ülj le, és beszéljük meg.
A kanapéhoz kíséri Kinsley-t, aki közben mindvégig minket
néz. El sem tudom képzelni, mire gondolhat. Stella mellettem ül,
a combomon tartja a kezét, én pedig megfogom az övét. Millió
kérdés lóg a levegőben, és ezer érzés kavarog bennünk.
Mindenki megpróbálja tartani magát.
Samuel veszi a kezébe a kezdeményezést.
– Édesanyád elvesztése nagyon megviselt. Nem vagyok jól,
Kinlsey. Segítséget kell kérnem, mielőtt túl késő lesz. Érted?
– Apa, én segítek neked. Mindent elvégzek a háztartásban,
amit csak tudok.
– Csak miattad szedtem össze magam valamennyire – rázza
meg a fejét. – Te vagy az oka, amiért nem… – mondja Samuel, és
elcsuklik a hangja, én pedig megszorítom Stella kezét. Sokkal
nehezebb ez az egész, mint ahogy gondoltuk. Samuel lassan
megöli magát, és ha Kinsley nem lett volna, akkor nem csak inni
kezd… – Nem tudom most egyben tartani a dolgokat. Széthullik
minden, és ha nem kérek segítséget, nem fogok tudni felépülni.
Nem akarlak elveszíteni!
Kinsley szipog egyet, és Samuel karjaiba veti magát.
– Kérlek, apa, nem mehetsz el te is!
– Muszáj, kicsim. Muszáj segítséget kérnem, hogy vissza
tudjak jönni hozzád, és az apukád legyek. Neked is erre van
szükséged. Már korábban meg kellett volna tennem. Nem neked
kellett volna vigyáznod rám, Kinsley, hanem fordítva. Nekem
kell gondoskodnom rólad, így volna rendjén.
– De én képes vagyok rá. Mindent kézbe tudok venni.
– Nem lehet. Ezért hívtam ide Stellát és Jacket.
Stella megtörli az arcát, és én is ezt teszem. Nagyon nehéz így
látni kettejüket, olyan sok fájdalmat kell elviselniük…
Kinsley ránk néz, és könnyek csordulnak végig az arcán,
aztán újra az apjára szegezi tekintetét. Samuel letörli a kislány
könnyeit, és folytatja.
– Csak két ember létezik rajtam kívül ezen a világon, aki
mindennél jobban szeret. Itt ülnek veled szemben, és segíteni
akarnak nekünk. Ők vigyáznak majd rád, amíg én összeszedem
magam.
Ordítani szeretnék. Annyira igazságtalan az élet, hogy
keresztül kell mennie ezen. A feje tetejére állt az egész élete, és
csak még rosszabb lesz. Lemondtunk róla, hogy ne okozzunk
fájdalmat neki, most itt ülünk vele szemben, és ezzel pont mi
bántjuk őt.
– De én veled akarok maradni! – kiáltja sírva Kinsley.
– Tudom, és sajnálom, hogy nem vagyok képes egyedül
megoldani a helyzetet. Bárcsak meg tudnám… Istenem, bárcsak
meg tudnám tenni, amit anyád is szeretne, de nem megy…
 Samuel ránk néz, és nekem fogalmam sincs, hogy mit
mondjak, de aztán úgy döntök, hogy nekifutok…
– El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetsz most. Egyáltalán
nem ismersz minket, és most szembesültél a helyzettel. Én… én
nem is tudom, mit mondhatnék, pedig én felnőtt vagyok.
Stella megköszörüli a torkát.
– Ha van kérdésed, tedd fel nyugodtan.
– Láttalak – pillant Stellára. – Ott voltál anya temetésén.
– Ott voltam.
– Tudtad, hogy én ki vagyok?
– Igen – bólogat Stella. – Tartottam a kapcsolatot anyukáddal.
Mindig írt nekem, mesélt rólad, és fotókat is küldött. De egy
temetés nem épp a legmegfelelőbb alkalom az első találkozásra.
Tudtam, hogy gyászolsz, de el akartam menni a temetésre, hogy
lerójam a tiszteletem azelőtt, akit mindig is szerettem.
Kinsley felém fordul.
– Te is ott voltál?
A torkom kiszárad, alig tudok megszólalni, de mégis őszintén
válaszolok a kérdésre.
– Nem. Én… nem igazán beszéltem a szüleiddel. Amikor el
kellett téged engedni… nos… csak így éltem túl.
– Értem. Szóval most nálatok kéne laknom? És el kéne
játszanom, hogy minden rendben?
Samuel újra megfogja Kinsley kezét.
– Én csak annyit kérek, hogy egy kis időre menj velük.
Szeretnek téged, ezért vannak itt. Gondolkodás nélkül a
segítségemre siettek, mert a legjobbat akarják neked. Nekem
nem megy. Muszáj elmennem, és egyikünk sem akarja, hogy
nevelőotthonba kerülj.
– És mi van a barátaimmal? – kérdi kikerekedett szemmel. –
Velük miért nem maradhatok?
– Mert ez a legjobb döntés – magyarázza Samuel. – Bíznod kell
bennem.
Kinsley felpattan, és sírni kezd.
– Nem! Én anyát akarom! Ő sosem hagyta volna, hogy ez
megtörténjen! – kiabálja, és kifut a szobából. Becsapja az ajtót,
és sokáig visszhangzik a puffanás a térben, de mi csak szótlanul
ülünk a kanapén.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Stella

Szívszorító volt nézni, ahogy Mickey elviszi Samuelt. Kinsley

megállás nélkül sírt, és mi sem tudtuk abbahagyni a bőgést. Az
elkövetkezendő egy hónap igazi erőpróba lesz
mindannyiunknak. Jack egy szót sem szól, és erősnek mutatja
magát, de én haldoklom legbelül.
Próbálok nem arra gondolni, én hogy érezném magam, ha
annyi idős volnék, mint ő. Annyit tudott rólunk, hogy örökbe
adtuk, semmi mást. Most belekényszerítették ebbe a helyzetbe,
és az egyetlen megmaradt családtagja elvonóra ment.
Dühös lennék, félnék, és vigasztalhatatlanul sírnék.
Valószínűleg ugyanez zajlik benne is.
Egy órája a szobájában van, és csak sír. Megszakad a szívem.
Ha Amelia lenne, akkor vele lennék, és addig ölelném, amíg el
nem múlik a fájdalma, de most nincs jogom hozzá. Szóval csak
állok az ajtó előtt, és azon töprengek, mit tehetnék.
Jack az előszobába lép, és biccent egyet a fejével, hogy
kövessem. Megérintem Kinsley szobájának ajtaját, mélyet
sóhajtok, majd Jack után megyek.
– Időre van szüksége.
– Tudom. Csak ki nem állhatom, hogy egyedül érzi magát.
Jack körbenéz, és nagyon elveszettnek tűnik.
– Csak meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. És
beszélnünk kell a családoddal is.
Közelebb lépek hozzá, ő magához ölel.
– Sosem akartam, hogy így legyen.
– Tudom.
– Még nem állok készen rá, hogy elmondjam nekik.
Jack puszit nyom a fejem búbjára.
– Ideje szembenézni vele. Nem titkolhatjuk többé.
– Grayson… annyira dühös lesz ránk.
Nem tudnám most elviselni a dühkitörését. Nem is amiatt
aggódom, hogy haragszik, mert Jackkel hazudtunk neki, ezt még
meg is érteném. Attól félek leginkább, hogy összehasonlít
Yvonne-nal, és ugyanúgy elítél majd, mint őt. Én is az a nő
leszek a szemében, aki elhagyta a gyermekét. És ebben igaza is
van. Nem számít a köztünk lévő korkülönbség, és az sem, hogy
nyomós okom volt rá, örökbe adtam egy idegennek, aki
helyettem nevelte fel.
– Azt tettük, amit akkor tennünk kellett. A legjobb tudásunk
szerint cselekedtünk – emeli fel kissé az államat, és a szemembe
néz. – Ha bántani akar, vagy neked esik…
– Ő a legjobb barátod, Jack.
– Te pedig a szerelmem vagy – mondja, és fogalma sincs róla,
milyen sokat jelent ez nekem. – Nem hagyom, hogy bántsanak.
Ezt megígérhetem.
 Könnyek csordulnak végig az arcomon, és fáj a szívem ugyan,
de boldog is vagyok. Tudom, hogy a bátyáim csalódnak majd
bennem. Tisztában vagyok vele, hogy meglesz a véleményük
rólam. De talán megértőbbek lesznek, ha megtudják, hogy
apámnak milyen nagy szerepe volt a döntésünkben. Viszont
abban is biztos vagyok, hogy sosem fogják igazán mélyen
átérezni, mennyi mindenen mentünk keresztül.
Fogalmuk sincs, milyen volt a sok éven át tartó bűntudat,
szívfájdalom, az a rengeteg küszködés.
De Jacknek igaza van: nem titkolózhatunk örökké.
– Felhívom őket – mondom végül.
– Miért nem telefonálunk most? Kinsley a szobájában van,
kimehetünk az udvarra, és nyugodtan beszélhetünk velük.
Jackre hajtom a fejem, és megpróbálok erőt meríteni belőle,
hogy képes legyek végigcsinálni.
Először Olivernek akarom elmondani.
Kimegyünk a fedett teraszra, veszek egy mély levegőt, és
elindítom a hívást.
– Helló, Stella! Elfogyott itthon a tej. Tudsz hozni Jacktől egy
kicsit?
– Ollie! Beszélnünk kell…
– Mi a baj? – kérdi megváltozott hangsúllyal. – Minden
rendben? Te sírsz?
Túl jól ismer engem.
– Jól vagyok. Sírok, igen, de szeretném, ha meghallgatnád,
amit mondani akarok. Csak hagyj beszélni, kérlek! Megtennéd?
Jack átöleli a vállam, és magához húz.
– Megpróbálhatom – válaszolja Oliver. Ez nem is hangzik
annyira rosszul. Ennél többet nem remélhetek.
Elmesélek mindent. Azt a bizonyos éjjelt, amikor még
gyerekek voltunk. A napot, amikor megtudtam, hogy terhes
vagyok. A várandósságot, apám ultimátumát, a nagyanyámnál
való bujkálást, és a szülést. Beszélek neki Kinsley-ről, és arról,
hogy milyen nehéz volt örökbe adni őt. Oliver mindvégig
csendben hallgatja a történetemet. Jó döntés volt, hogy először
neki mesélem el. Ő az ikertestvérem. Ismeri a lágy szívemet, és
pontosan tudja, mennyire nehéz lehetett nekem.
Befejezem a mondandómat, és zokogni kezdek. Oliver végre
megszólal.
– Akármire van szükséged, Stell, itt vagyok – mondja elcsukló
hangon.
Képtelen vagyok abbahagyni a sírást, Jack a mellkasához
szorít, és először érzem, hogy minden rendben lesz.
Talán.

Teljesen kimerültem. Ürességet érzek, de még mindig hátravan

egy telefonhívás. Három bátyámmal már beszéltem, és
mindannyian sokkal jobban fogadták a hírt, mint ahogy
elképzeltem. Biztosítottak a támogatásukról is.
A következő hívástól félek a legjobban, és még mindig nem
merek nekiugrani.
– Most fel akarod hívni Graysont is? – kérdi Jack.
– Nem.
– Előbb-utóbb muszáj lesz.
 Tisztában vagyok vele. De most csak annyi erőm maradt,
hogy Kinsley-vel foglalkozzak, semmi több.
– Megnézem Kinsley-t – mondom Jacknek. – Már egy órája
kijöttünk a házból, és nem akarom, hogy azt higgye, nem
törődünk vele.
Jack csalódottnak tűnik, de nem erőlteti a dolgokat.
– Rendben. De ma este fel kell hívnunk őt is. Nem fogja
megbocsátani, ha mástól tudja meg.
– Tudom. Elmondjuk neki.
– Szeretlek – csókol meg Jack.
– Én is szeretlek!
Sosem szerettem még ennél jobban, mint ebben a
pillanatban.
Bemegyünk a házba. Jack a konyhába indul, és biccent egyet
felém, hogy menjek csak. Kinsley még mindig a szobájában
kuksol zárt ajtó mögött, és ha van valaki, aki hathat rá, az én
vagyok. Kopogok, mire Kinsley ajtót nyit.
A szeme vörös, az arca könnytől csillog, és azt hiszem, most
jobban hasonlítunk egymásra, mint szeretnénk.
– Éhes vagy? – kérdem.
Megrázza a fejét.
– Van kedved filmet nézni? Vagy bármi máshoz?
Látom, hogy hezitál kissé, aztán szélesebbre tárja az ajtót.
Megragadom az alkalmat, hogy nyitott felém, és belépek a
szobába. Odabent nincs semmi változás, mióta legutoljára itt
jártam, csak a földön van egy doboz. Akkor ezt nem láttam,
levelekkel van tele.
Az én leveleimmel.
 – Anyától kaptam a halála előtt – mondja, és az ágy szélére ül.
Fotók, levelek és kis ajándékok vannak a dobozban, amiket
Kinsley-nek küldtem az évek során. Bizonyítékok, hogy végig
gondoltam rá, érdeklődtem felőle, és aggódtam érte. Ha ez nem
lenne, csak elmesélném neki például azt, hogy milyen gyakran
néztem meg a gyerekeket az utcán, azon tűnődve, vajon ő hogy
nézhet ki abban a pillanatban, de nem hinne nekem. Pedig az
évek során akárhányszor történt valami Ameliával, mindig
Kinsley jutott eszembe, és titkon arra vágytam, hogy bárcsak
vele lehetnék.
Veszettül nehéz volt az elején, de aztán valahogy megtaláltam
a belső békém. Minél jobban beengedtem őt a szívembe, és
megengedtem magamnak, hogy gondoljak rá, annál könnyebb
volt elfogadni a döntésünk helyességét.
– Minden egyes levélre és küldeményre jól emlékszem.
– Anyának írtál, de nekem sosem.
– Nem tudtam, mit mondhatnék – sóhajtottam nagyot. – Misty
a barátom volt, szerettem őt. Hősként néztem rá. Vigyázott rád,
aki a legfontosabb nekem.
– Fiatalon szültél engem? – néz Kinsley a szemembe.
– Igen. Tizennyolc voltam, Jack pedig huszonkettő –
válaszolom, és közelebb lépek az ágyhoz. Kicsit bizonytalanul
teszem fel a kérdést. – Leülhetek?
– Sok kérdésem van – bólogat.
– Elhiszem. És mi minden kérdésedre válaszolunk.
Kinsley megfog egy rongyos pokrócot, és betakarózik az
ágyon. Misty és Samuel tőlünk kapta a kórházban, ebben hozták
haza újszülöttként. Nem voltam benne biztos, hogy megtartják,
de szerettem volna, ha marad valami Kinsley mellett, ami
tőlünk származik. Valami, ami kimondatlanul is elmesélné,
hogy körülölelte őt a szeretetünk. Jackkel órákig válogattunk a
bababoltban, amíg végül megtaláltuk a megfelelőt.
Jack jelenik meg az ajtóban, de nem lép a szobába. Kinsley
Jackre pillant, majd visszanéz rám.
– Szóval ti együtt vagytok?
– Most már igen. De nem voltunk együtt a születésedkor, csak
nemrég jöttünk össze megint.
– Szóval akkor nem vagytok házasok, és másik gyereketek
sincs? – kérdi Kinsley, és a takaró szélével játszik.
– Nem – veszi át a szót Jack. – Minden percet külön kellett
töltenünk egészen két hónappal ezelőttig.
– És mi változott?
– Az idő – mondom mosolyogva.
– Az idő? – kérdi cincogó hangon.
– Igen. Hosszú éveken át próbáltuk leküzdeni az egymás iránt
érzett szerelmünket, de aztán nem bírtuk tovább. Mindig
nagyon szerettük egymást, csak távol tartottuk magunkat a
bonyodalmaktól.
– Miért?
– Ennek számtalan oka volt. Az örökbeadásod okozta a
legtöbb küzdelmet, meg a sok titok, amit magunkban kellett
tartanunk.
– Ó! – sóhajt nagyot Kinsley. – Fura ez az egész, és nem tudom,
hogy most mit csináljak…
Jack a szobába lép, és a ruhásszekrénynek támaszkodik.
– Semmi sem kötelező. Ha időre van szükséged, csak szólj. Ha
kérdésed van, tedd fel nyugodtan, mi válaszolunk. Mi sem
tudjuk igazán, hogyan tovább. Stella és én legalább annyira meg
vagyunk lepve, mint te. Nem számítottunk rá, hogy így
alakulnak a dolgok.
– Tőled soha nem jött levél. Miért? – kérdi Stella.
Jack megvakarja a tarkóját, és Kinsley-re néz, a tekintete
csupa félelem.
– Csak úgy tudtam együtt élni a döntésünkkel, ha teljesen
elengedlek, és nem gondolok rád. Tudom, hogy ez számodra
nehezen érthető, és talán szörnyen hangzik, de miután
átadtalak, képtelen voltam visszanézni. Muszáj volt
továbblépnem, mert tudtam, hogy az akkor meghozott döntés
végleges. Sosem volt semmi ennyire nehéz életemben, és ha
megláttalak, megismertelek volna, akkor vissza akartalak volna
kapni. Ez pedig szóba sem jöhetett.
Kinsley szeme könnybe lábad, és az ajka megremeg.
– Szeretnék dühös lenni, de még azt sem tudom, hogy miért és
kire. Szerettem anyát. Szeretem apát. Ők is engem. Nagyon jó
szülők voltak. Azt hittem, hogy… nem is tudom… hogy ti nem
szerettetek engem, de most elolvastam ezeket a leveleket,
beszéltem is veletek, és most teljesen összezavarodtam.
Ökölbe szorítom a kezem, mert nagyon meg szeretném ölelni,
de tudom, hogy nincs jogom hozzá.
– Mi mindennél jobban szeretünk téged, Kinsley! Tudom,
hogy nehéz elhinni, mert úgy érzed, hogy elhagytunk…
– Anya és apa nem nagyon beszélt rólatok – rázza meg a fejét
Kinsley, és nem néz a szemünkbe, miközben hozzánk beszél. –
És én sem kérdezősködtem soha. De azt elmondták, hogy azért
adtatok örökbe, mert nagyon szerettetek engem, és jót
akartatok nekem. Nekem voltak a legjobb szüleim a világon.
– Tudjuk – mondja Jack. – Pont ezért esett rájuk a
választásunk…
Amikor először megláttuk Mistyt és Samuelt, azonnal tudtuk,
hogy ők lesznek a megfelelő nevelőszülők. Első pillanattól fogva
láttuk, hogy csodás emberek. Megígérték, hogy minden tőlük
telhetőt megtesznek, hogy Kinsley soha semmiben ne
szenvedjen hiányt.
– Nehéz napunk volt – mondja Jack, közelebb lépve hozzánk.
– Miért nem rendelünk kaját? Majd holnap folytatjuk ezt a
beszélgetést.
– Legyen!
Nagyokat sóhajtok, aztán bólintok egyet.
Aztán ki kell találni, hogyan tovább.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Jack

Stellával a nappaliban ülünk, és az asztalon lévő mobiltelefonra

meredünk. Eddig halogattuk a telefonálást, de Kinsley elaludt,
és mi is kifogytunk a kifogásokból.
– Fel kell hívnunk – veszem a kezembe a telefont.
– Várj! Majd én – kapja el Stella remegő kézzel a kezem.
– Ne! Ezúttal nekem kell megtennem.
Jól átgondoltam, és nem akarom, hogy egyedül Stella vegye a
vállára ezt a terhet. Grayson talán nem fogja jól fogadni a
dolgot, de inkább én legyek az, akivel ordibál, ne pedig ő. Épp
eleget kapott ma.
– Akkor ketten – mondja Stella elcsukló hangon.
– Már tizenkét évvel ezelőtt is nekem kellett volna
megtennem – csókolom meg gyengéden. – Nekem lett volna
kötelességem elmondani, hogy érzek irántad, és azóta is száz
meg száz lehetőség lett volna rá… annyi éven át
megfutamodtam, de most beszélek vele mint férfi a férfival.
Stella hátradől, és megvakarja az orra hegyét.
 – Legszívesebben ellenkeznék, de elfogyott az erőm. Azért itt
vagyok melletted.
Ezzel nincs is semmi gond.
– Rendben!
Videóhívást indítok, és pár kicsengés után fel is veszi.
– Hékás! Hol vagy? Tegnap volt egy riasztás, és nem értünk el.
– Akadt egy kis elintéznivalóm – mondom, és képtelen vagyok
elrejteni a feszültséget a hangomban.
– Minden rendben? – kérdi Gray.
– Egyedül vagy?
– Itt van Jess, de Amelia alszik – néz körbe a helyiségben,
aztán vissza rám.
– Beszélnünk kell, Gray – bólintok.
Grayson felegyenesedik, és nekitámasztja valaminek a
telefont, így Jess is látótérbe kerül a képernyőn.
– Ki vele! Mi a gond?
Stella megfogja a hátam, és a vállamra hajtja a fejét.
– Stellával Georgiában vagyunk. Ide kellett jönnünk, hogy
elintézzünk valamit, és akarom, hogy tudd: mindkettőnk
számára nagyon nehéz volt, hogy ezt nem oszthattuk meg
veled. Minden nap cipelnünk kellett ennek a terhét, és úgy
éreztük, hogy senkivel nem tudunk beszélni róla.
– Mi a fenéről van szó? – kérdi kis éllel, és már most kihallani
a hangjából, hogy ez nem fog olyan könnyen menni, mint a
többi telefonhívás.
Megfogom Stella kezét, és közben hálás vagyok, hogy Gray
rajtam vezeti majd le a dühét helyette, bár tudom, hogy
együttérez velem.
 Nagyot sóhajtok, és belekezdek.
– Nagyon régóta szerelmesek vagyunk egymásba a húgoddal.
Nem a hátad mögött történt, de egyszer régen már voltunk
együtt.
– Gondoltam. Mikor?
– A tizennyolcadik születésnapján. Lefeküdtünk egymással
azon az éjszakán. Megtörtént, de többé nem ismétlődött meg –
Stella az ujjaim közé fonja ujjait. Grayson állkapcsa megfeszül,
Jessica Gray vállára teszi a kezét.
– Van egy lányunk.
– Most szórakozol?
– Nem. Bárcsak viccelnék, de komolyan mondom. Kinsley
tizenkét éves. Nemrég meghalt a nevelőanyja, és az apja sincs
jól. Megkért minket, hogy vigyázzunk rá az elkövetkezendő egy
hónapban, amíg kezelteti magát. Stella és én itt vagyunk, hogy
elrendezzük a dolgokat.
Grayson tajtékzik a dühtől. Egy szót sem szól, de összeszorítja
a fogait, és nagyokat sóhajt. Pont ettől féltem. Ki nem állhatja a
hazugságokat. Az átverést. Megbocsáthatatlan bűnnek számít a
szemében, és mi kétszer is elkövettük.
– Azt hiszem, hogy a „nincs több hazugság” ígérete szart sem
ért.
– Nem hazudtam neked, Grayson. Magamban tartottam
valamit, amit egyikünk sem akart elmondani soha senkinek.
Lemondtunk Kinsley-ről a születése napján, azóta sem láttuk, és
nem is állt szándékunkban változtatni ezen. Nem volt rá
szükség, hogy a tudomásodra jusson.
– Ő a húgom, a fenébe is! Lefeküdtél vele, teherbe ejtetted,
amikor még csak gyerek volt, aztán hagytad, hogy elvegyék tőle
a gyereket?
– Minden áldott nap nyomta a vállamat ez a teher – mondom
nagyot sóhajtva. – Jobban megbüntettem magam érte, mint
ahogy te büntettél volna, hidd el! Egyikünknek sem volt
könnyű, és egyáltalán nem élveztem, hogy el kell titkolnom
előled.
– Már azt sem tudom, hogy ki a franc vagy te tulajdonképpen
– mondja Gray, és a hajába túr. – Te… Jézusom!
Stella kikapja a kezemből a telefont.
– Grayson! Jacknek és nekem nagyon nehéz napunk volt. Ha
nem tudsz támogatni, ha nem tudsz mögöttem állni, amire most
szükségem van, akkor hallani sem akarom a hangodat. Értem
én, hogy most kicsit becsapva érzed magad, de őszintén
leszarom! Azért hívtunk fel, mert olyan helyzetben vagyunk,
hogy úgy érezzük, mindjárt megfulladunk. Azt hiszed, hogy ez
neked nehéz? Képzeld el, milyen lehet most hármunknak!
Képzeld már bele magad a mi helyzetünkbe! Először
találkoztunk egy kislánnyal, akit babakorában láttunk utoljára.
Végig kellett hallgatnunk a zokogását, mert az élete a feje
tetejére állt. Gondolj már bele egy pillanatra, hogy mennyire
nehéz lehetett nekünk felhívni Josht, Alexet és Olivert! Aztán
pedig téged, és halálra idegesítettük magunkat azon, hogy így
fogsz majd reagálni. Elvileg Jack a legjobb barátod, támaszt
kéne nyújtanod neki. Szedd össze magad, és ne legyél önző
seggfej!
Levágja a telefont, és a karjaimba omlik. Zokogás rázza meg a
testét, ahogy felszínre törnek az érzelmei.
 Úgy szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. Minden egyes
alkalommal, amikor a teste megrándul a sírástól, megszakad a
szívem. Eltelik pár perc, és Stella rám emeli a tekintetét.
– Sajnálom!
– Nehogy bocsánatot kérj – mondom neki. – Én is legalább
annyira kiborultam, mint te.
– Túl vagyunk a nehezén. Most koncentráljunk a saját
dolgunkra, a következő lépésre.
– Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindez csak átmeneti
nehézség. Mindegy, hogy mennyire gyönyörű, különleges,
csodás kislány Kinsley… nem a miénk. Ő Samuel lánya, Stella!
Muszáj ezt észben tartanunk. Belőlünk jött, de nem mi vagyunk
a szülei. Te nem vagy az anyja, ahogy én sem vagyok az apja. Ez
a lényeg. Amint a harminc nap lejár, megszűnik, semmi
követelésünk nem lehet.
Bólint egyet, és megint sírni kezd.
– Tudom, de… ha ránézek, mintha téged látnálak. Magunkat
látom benne, mi egy…
…család vagyunk. És mégsem. Teljesen össze fogja törni,
amikor Samuel felépül és vissza kell adnunk neki Kinsley-t, akit
a gondjainkra bízott.
– Stella, ne kezd el ezt…
– Nem lesz könnyű – bólogat, és megtörölgeti az arcát.
– Az nem kifejezés. De muszáj, hogy őszinték legyünk
magunkkal. Ez nem az a helyzet, amit ép bőrrel
megúszhatnánk… Sebeket ejt majd rajtunk ez az egész.
– Ezen a területen sajnos szereztem némi tapasztalatot –
sóhajt Stella, és elfordítja a fejét.
 – Csakúgy, mint én. A sebek begyógyulnak ugyan, de az ember
nem felejt…
A sebhelyekre gondolok, amiket gyerekkoromban szereztem
abban a bizonyos tűzesetben. Néha meg sem látom őket a
lábamon, de vannak napok, amikor képtelen vagyok nem
észrevenni. Rájuk nézek, és emlékszem anyám kiáltozására,
meg apám ordítására, ahogy anyámat hívja újra és újra.
Képzeletben megelevenedik a forróság, a tárgyak égett szaga,
és emlékszem rá, hogy a tűz után napokig meg sem tudtam
szólalni, mert teli torokból üvöltöttem.
Annak a napnak az emléke elhalványodik, de soha nem tűnik
el. A sebeket cipeli az ember. Stella mutatott fényt az
éjszakában. A szeretete, a barátsága, a kedvessége sosem
halványult el.
Megmentett engem.
Mindig megmentett, és én mégis megsebeztem.
És most nagyon úgy tűnik, hogy megint miattam kell
szenvednie.
 HARMINCADIK FEJEZET

Stella

Megfordulok az ágyban, és érzem, hogy alig tudom kinyitni a

szemem, úgy bedagadt a sírástól. Erőt veszek magamon, és
tágra kinyitom. Jack már ébren van.
Tegnap este csak öleltük egymást a csendben. A szavak nem
segítettek volna a helyzeten.
Felülök az ágyon, és az órára nézek. Még mindig nagyon
korán van.
Kicsit rendbehozom magam, majd a konyhába megyek
Jackhez és Kinsley-hez. Jack kezében egy csésze kávé van,
Kinsley pedig pirítóst ropogtat.
– Jó reggelt! – mondom kissé erőltetett mosollyal.
– Jó reggelt! – köszönnek vissza kánonban.
– Jól aludtatok? – lépek közelebb Kinsley-hez.
– Azt hiszem – bólogat.
– Kinsley épp a matekszakkörről mesélt nekem – mondja Jack,
aki egykor szintén matekszakkörre járt. A suli legmenőbb pasija
volt a legnagyobb stréber. Micsoda párosítás!
 Arra vágytam, hogy egyszer többet is lásson bennem, ne csak
Grayson kishúgát, ezért becsatlakoztam a szakkörbe én is.
Borzalmas volt. Képtelen voltam összeadni, ha nem használtam
hozzá az ujjamat, és Jackkel próbáltam felvenni a versenyt, aki
fejben számolt bonyolult egyenleteket. Szánalmas volt.
Jack vigyorogni kezd, mintha olvasna a gondolataimban.
– Most mi van? – néz ránk felváltva Kinsley.
– Csak eszembe jutott egy csaj, aki eljött a matek szakkörre
gimiben. Jó csaj volt, vicces és okos is. De nagyon átlátszó volt az
egész…
– Az a csaj én vagyok – árulom el Kinsley-nek nagyot nyögve.
– Nem matematikai érdeklődésű, hogy így mondjam…
– Matematikai érdeklődés? Van olyan? – mondom, miközben
a szemem forgatom, és keresztbe teszem a karom.
– Persze. Nézz Kinsley-re! – válaszolja vigyorogva Jack, és
tovább szürcsöli a kávéját.
– Én szeretem a számokat. A számok világa nem hazudik, a
matematika egzakt tudomány. A kérdésre mindig ugyanazt a
választ kapod, akárhogy teszed fel. Nincs találgatás. Kettő meg
kettő az négy, mindenhol a világon – magyarázza Kinsley.
– Korrekt – fejezi be a gondolatot Jack. – Én értem az okfejtést.
Kinsley bólint egyet.
– Én… nem nagyon találom a helyem a világban. De a számok
világában ez egyáltalán nem számít…
Milyen más Kinsley, mint én voltam az ő korában. Nekem
nem volt gondom a beilleszkedéssel. Nem tudom, hogy ez azért
van-e, mert három bátyám és az ikertestvérem állt mögöttem,
de nekem mindig megvolt a magam társasága. Joshua, Alex és
Grayson pedig mindig vigyáztak rám. Senki sem bánthatott
volna.
Persze volt lányos dráma is az életemben, de mivel ott volt
nekem Winnie, ez sem jelentett gondot. Ezenkívül a csajok
odavoltak az összes bátyámért, ezért ha meg akarták
kaparintani őket, nem volt ajánlatos ujjat húzni velem. A
Parkerson fiúknak mindig nagy volt a vonzereje.
– És van legjobb barátod? – ülök le Kinsley mellé.
– Carrie Ann – bólint. – Ötéves korunk óta barátnők vagyunk.
– Nekem is van – mosolygok. – Winnie a neve.
– És veled mi a helyzet? – kérdi Jacktől.
– Stella bátyja a legjobb barátom.
– Willow Creekben összefutnak a szálak – sóhajtok nagyot.
– Szóval szerelmes lettél a legjobb barátod húgába? – kérdi
Kinsley.
– Igen.
– Carrie Ann-nek is van egy bátyja.
– Ó, édesem – vágom rá gyorsan. – Az nem szerencsés, higgy
nekem!
– Valóban? – ráncolja a homlokát Jack.
– Szörnyű helyzet – magyarázom Kinsley-nek. – Olyan
hullámzó az egész. Nem tudják eldönteni, hogy mit áldozzanak
be. A szerelmet vagy a barátságot? Tényleg nem egyszerű a
helyzet.
– Én meg még azt hittem, hogy mindkettővel törődtem
egyszerre – tör ki nevetésben Jack.
– Én nem így éreztem. Nagyon idegesítő volt a helyzet.
– Akkor én mégis hogyan fogantam? – nevet Kinsley.
 A szobában tapintható a feszültség, de tartozom a válasszal,
mert őszinteséget ígértem.
– Én kislánykorom óta szerelmes voltam Jackbe. Legalábbis
meg voltam győződve róla, hogy szeretem. De most visszanézve
úgy gondolom, hogy meg sem közelítette azt, amit ma érzek
iránta. Fiatal voltam, és… én… el voltam veszve. Pedig még
okom sem volt rá. Az összes bátyám nagyszerű ember. A
szüleim azonban… nos… ők…
– Borzalmasak – vág közbe Jack, miután megköszörüli a
torkát.
– Ez igaz. Régen azt gondoltam, hogy azon lesznek, hogy
rendbe hozzák a dolgokat. Az összes bátyám küzdött ezzel.
Tizennyolc éves voltam, és azt tettem, amit a szívem diktált.
Egyetlen éjszaka volt, amikor nem Grayson húga voltam, és Jack
sem az ő legjobb barátja. Mi voltunk Stella és Jack…
– És így fogantam én?
– Igen.
– És meg akartatok tartani engem? – kérdi remegő hangon
Kinsley.
– Jobban akartuk, mint bármi mást a világon!
– Fiatalok voltunk. Tisztában voltunk vele, hogy nem tudunk
neked ilyen életet biztosítani… én még egyetemre jártam, Stella
még el sem kezdte. Képtelenek lettünk volna teljesíteni az
elvárásokat: ott lenni az iskolai ünnepségeken, vagy nyaralni
menni közösen… semmink sem volt. És önző választásnak tűnt,
hogy semmit sem adhatunk neked…
A könnyeimmel küszködöm, és próbálok belekapaszkodni
abba, hogy akkor mennyire erősnek kellett lennem.
 – Misty és Samuel csodás emberek. Már születésed előtt
szerettek téged, és biztosak voltunk benne, hogy ez a helyes
döntés.
– Igen – pillant Kinsley a falon lévő családi fényképekre. –
Mindig éreztették velem.
– Ó, édesem, meg is érdemelted. Sokat jelentesz
mindannyiunknak. Biztosra mentünk, amikor kiválasztottuk a
nevelőszüleidet. Tudtuk, hogy mindig szeretni fognak téged,
megtesznek mindent, ami csak tőlük telik, és ez így is lett.
Belementek a nyílt örökbefogadásba is. Együtt döntöttük el, a te
érdekedben.
– Szóval megkereshettelek volna titeket, ha akarom? – kérdi
Kinsley.
– Igen, és anyukád mindig tájékoztatott minden fontos
dologról veled kapcsolatban.
– Egyikünk sem tudta megjósolni a jövőt – vakarja meg Jack a
horzsolást az arcán. – El sem tudom képzelni, milyen erőfeszítés
lehetett édesapádnak idehívni minket… Tudom, egy külső
szemlélőnek talán ez nem olyan egyértelmű, de szerintem az,
hogy belátta, hogy segítségre van szüksége, és felkereste a vér
szerinti szüleidet, az egyik legnehezebb megpróbáltatás lehetett
az életében. Nagy bizalmat szavazott nekünk, és mi nem
vesszük félvállról a dolgot.
– És most mi legyen? – simítja végig az ujjával Kinsley a
tányér szélét.
Jackre pillantok, aki bólogatni kezd.
– A legjobb az lenne, ha itt tudnánk maradni, amíg apukád
rendbe jön. Harminc napban egyeztünk meg első körben, de
Samuel már most mondta, hogy talán tovább fog tartani.
Maradhatunk még pár napig, ha szeretnéd, de aztán vissza kell
mennünk Willow Creek Valley-be.
– Nem akarom elhagyni az otthonom – válaszolja sírva
Kinsley.
Válaszul megfogom a kezét.
– Tudom. És sajnálom, de tényleg csak egy kis időre kell.
– Bármit magammal vihetek?
– Persze – válaszol Jack.
– Találkozni fogok a többiekkel?
– Lassacskán igen. De csak ha te is akarod – vágom rá
gyorsan. – Nem kötelező megismerned őket, de… – a hangom
elcsuklik, a gyomrom görcsbe rándul, mert nem is tudom, hogy
mondjam el neki, hogy csodás családja van, és szeretni fogják
az első perctől fogva… – …de nyitva áll a lehetőség, ha te is úgy
akarod.

– Ez az otthonom – mondom, amint belépünk a házba.

Hála az égnek Oliver már átköltözött Jack kunyhójába, és át is
hozta ide Jack holmijait.
Nekem két fürdőszobám van, úgyhogy jobb lesz így
mindenkinek.
– Hűha! Nagyon klassz!
– Szeretem a rusztikus stílust – mondom mosolyogva.
– Te is itt laksz? – kérdi Jacket.
– Nekem van saját faházam, de ott most Stella bátyja lakik.
Úgyhogy veletek maradok, ha nem bánod.
– Nem bánom.
Kinsley eddig csodásan viselkedett. Sokat kérdez, meg akar
ismerni minket, de ha túl sok neki, visszavonul a saját
magányába. Jack és én nem erőltetjük a dolgokat, és hagyjuk,
hogy az ő ritmusában történjen minden.
El sem tudom képzelni, hogy fogom elengedni ezt a csodás
kislányt azok után, hogy megismertem.
Állandóan emlékeztetem rá magam, hogy ne essek túlzásba a
kötődéssel, de már késő. Ha őszinte akarok lenni, nem is új
keletű érzés az iránta érzett végtelen szeretetem. Rögtön
éreztem, amikor először a kezemben tartottam őt, és azóta is
töretlenül…
– El kell mennem a fürdőbe – mondja.
– Ott van hátul – mutatok az előszoba felé. – Jobb oldalon az
első szoba az enyém, utána a fürdő következik. A te szobád ott
van, vele szemben.
– Oké.
Kinsley elindul a fürdő felé, majd hangosan felsóhajtok.
– Hozzuk rendbe azt a szobát. Ha már kényelmesen
elhelyezkedett, felhívom anyámat.
– Rendben – bólint egyet Jack.
A szobába megyek, amit eddig Oliver használt, előtte pedig
Amelia, és félve nyitok be, mert ki tudja, mit hagyott a bátyám
maga után.
Belépek az ajtón, és az állam leesik a csodálkozástól. Nemcsak
ki van takarítva, de át is van rendezve. A rózsaszín
pillangómintás paplan helyett kékeszöld huzat van az
ágyneműn, és egy könyvekkel teli polc is van a szobában.
Nekem egy héttel ezelőtt még nem volt ilyenem. Úgy tűnik, hogy
valamelyik bátyám, vagy Jessica sokat dolgozott ezen, amíg
távol voltunk.
A kis asztalon van egy üzenet.

Sajnálom! Szeretlek, és itt vagyok, ha szükségetek van

rám!
Gray

Jack mögém áll, és megfogja a hátamat.

– Oliver a tettes?
Megrázom a fejem, és átnyújtom neki a cédulát. Jack
megcsókolja a homlokom.
– Forrófejű. Csak le kellett nyugodnia…
– Még mindig rettegek, hogy Yvonne-t látja bennem.
– Az lehetetlen! Semmiben sem hasonlít hozzád. Ezzel
mindannyian tisztában vagyunk.
Felé fordulok, és a mellkasára teszem a kezem.
– Én is tudom, de a szívem mélyén nem hiszem el.
– Ha Grayson akár csak egy pillanatra is ezt gondolta volna,
egy tucat ember állt volna melléd, és vágta volna képen. Én az
elsők között lennék, az összes bátyád meg ott sorakozna
mögöttem.
– Elhiszem – válaszolom mosolyogva. – Ez édes gesztus volt
tőle.
– Így van. Szeret téged, Stella. Mindannyian szeretnek. Te
vagy a család szemefénye.
 – Jack! Stella! – kiabál Kinsley a folyosón.
– Itt vagyunk! – mondja Jack, és kicsit odébb lép tőlem.
– Hűha! – mondja, amint meglátja a szobát.
– A bátyáim szorgoskodtak itt, amíg mi Georgiában voltunk –
magyarázom.
Kinsley körbesétál a szobában, és egy pillantást vet a
könyvespolcra.
– Ezt mind olvastad?
– Stella és az olvasás! – neveti el magát Jack. – Ő inkább olyan
filmnézős csaj.
– De itt egy csomó könyv van.
– Korábban ezek nem voltak itt. Mindet most vette valaki.
Elképzelem a könyvesbolti eladó arcát, amikor összeválogatták
– mondom vigyorogva. – De lehet, hogy a sógornőm a ludas. Ez
a legvalószínűbb…
Felemel az íróasztalról egy pillangót.
– Ez Ameliáé. Ő az unokahúgom, Grayson lánya. Majdnem
ötéves, hamarosan ünnepli a születésnapját. A bátyám esküvője
előtt sokat volt nálam.
– Sok… sokan vagytok – simítja végig az ujját a selyem
szárnyakon.
– Parkerson fiúból van elég a családban, az biztos – teszi
hozzá Jack. – Soknak tűnhet így elsőre. De komolyan mondtuk,
hogy nem kell találkoznod velük, csak ha szeretnél. Nem
akarjuk rád erőltetni a családot, tudjuk, hogy neked ott az
apukád.
Az összes bátyámnak elmondtam előre, hogy ne
merészeljenek váratlanul megjelenni itt. Elmondtam nekik a
tervemet, és ők megígérték, hogy tiszteletben tartják a
kívánságomat.
Oliver értette meg a legnehezebben, de végül ő is szavát adta.
De meg akarják ismerni őt.
Égnek a vágytól, hogy megismerjék az unokahúgukat, akivel
sosem találkoztak. Nem zárhatom el őt előlük az idők
végezetéig, de talán nyerhetek egy kis időt.
– Csak annyi, hogy van itt egy csomó ember, akinek a
létezéséről sem tudtam. Bárcsak otthon történne mindez!
Legalább ott tudom, hogy hol vannak a cuccaim, vagy merre
találom a fürdőszobát.
Annyira sajnálom őt az egész helyzet miatt. Ha képes lennék
átvenni a terheit, megtenném. Rossz érzés lehet ez a sok
bizonytalanság egyszerre…
– Kinsley! Még egy felnőtt is nehezen küzdene meg ezzel a
helyzettel, nemhogy te tizenkét évesen. Teljesen normális, ha
úgy érzed, hogy kibillentél az egyensúlyodból. Akármire van
szükséged, csak szólj! Nincs olyan, amit ne adnánk meg. Ha
ahhoz volna kedved, hogy elvonulj, azt is megértjük. Ha
legszívesebben felfalnál egy doboz kekszet, és rá egy csomag
chipset, az sem jelent gondot. Csak mondd el, hogy mire vágysz!
– mondom neki mosolyogva. Egy pillanatra lehunyja a szemét. –
Csak ne hidd, hogy egyedül vagy a bajban – folytatom. –
Nemcsak te botladozol, hanem mi is ugyanúgy, és ez teljesen
normális, ne félj!
– Nincs gond – húzza ki magát. – Elmegyek olvasni, ha nincs
ellenvetés…
– Menj csak – bólintok, és mosolyt erőltetek hozzá. – Itt
leszünk, ha szükséged van ránk.
– Köszönöm.
Jackkel kimegyünk a szobából, és én azért imádkozom, hogy
ezúttal ne hibázzuk el.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Stella

– Kinsley Willow Creek Valley-ben van – mondom anyámnak,

aki új lakása kanapéján ücsörög.
– Tessék?
– Jól hallottad, anya.
– Tudtam – nézi összekulcsolt kezét és nagyot sóhajt. – Biztos
voltam benne, hogy ez megtörténik egyszer.
– Hogy rátalálok a lányomra?
– Nem – néz a szemembe. – Hogy… nem is tudom. Tudtam,
hogy ez elkerülhetetlen.
Sok mindennel képes voltam megküzdeni életem során.
Azzal, amit a szüleim mondtak, tettek, el kellett fogadnom
értelmetlen döntéseket, de Kinsley elvesztésén soha nem
tudtam túltenni magam. A szüleim kényszerítettek rá, és úgy
tűnt, hogy le se tojják a következményeket.
– Hogy tehetted ezt velem?
– Mit? – kérdi.
– Kényszerítettél engem és Jacket, hogy lemondjunk róla.
Apával együtt megfenyegettél, hogy mindent elveszítek, ha nem
teszem meg. Nem értem az egészet, anya. Volt elég pénze a
családnak… Megtehettük volna, hogy helyesen cselekszünk…
A füle mögé fésüli barna haját.
– Csak a legjobbat akartuk neked, Stella. Tudom, hogy nem
hiszed, de nem volt könnyű döntés.
– Erről nem is lett volna szabad nektek dönteni.
– Neked is volt választási lehetőséged. Tudom, hogy nem lett
volna ideális helyzet, de meg is tarthattad volna. Nem
kényszerítettelek.
Megrázom a fejem, és érzem, hogy elönt a düh.
– Te tényleg ennyire ostoba vagy? Persze, hogy
kényszerítettél! Pontosan tudtad, hogy a segítséged nélkül
Jackkel nem tudtunk volna olyan életet biztosítani neki, amit
megérdemel. Világosan megmondtad, hogy elveszítjük a
támogatásodat, ha megtartjuk, ezért kellett lemondanunk róla.
– Nem. Ezt az apád mondta. Higgy nekem, sokat beszéltünk
róla. Az igazság az, hogy Jackkel úgy döntöttetek, hogy
védekezés nélkül szexeltek. Kinsley létezését Jackkel
döntöttétek el, és nektek kellett vállalni a következményeket.
Ez… pokoli volt nekem, és az apádnak is. Mi együtt szenvedtünk
veled, Stella. Akár hiszed, akár nem, sok éjszaka sírtam álomba
magam. Én sokszor… – mondja elcsukló hangon, majd
megköszörüli a torkát. – Sokszor hallgattam végig a
nagyanyádat, hogy a baba rugdalózásáról mesél, és utáltam,
hogy nem lehettem ott melletted. Ha ott lettem volna,
meggondoltam volna magam. Tudtam, hogy jobb lesz neked, ha
egy másik család neveli fel.
 – Nézz csak ránk! – mondom könnyes szemmel. – Nézd meg,
milyen lett az életünk emiatt a döntés miatt!
– Nem vagyok büszke rá. Korántsem. De szörnyeteg sem
vagyok, ahogy képzeled.
Felpattanok, járkálni kezdek fel-alá, és törölgetem a
könnyeimet.
– Már azt sem tudom, hogy mit gondoljak…
– Mit gondolsz, mégis ki fizette Misty kezelését, amikor rákos
lett? – Hirtelen megfordulok, és a szemébe nézek. Anyám
méltóságteljesen felemelkedik. – Szerinted ki segített, amikor
Kinsley-t táborba küldték? Névtelen adomány volt, még Misty
és Samuel sem tudta, hogy kitől érkezett… Lemondtál arról a
kislányról, de valójában egyikünk sem engedte el a kezét soha…
– Apa tudott erről? – kérdem. Él bennem a remény, hogy talán
létezik még az az apafigura, akit egykor szerettem. Talán nem
annyira szörnyű ember, mint hittem. Másrészt félek, hogy
kiderül, nem is annyira rossz ember, mert épp arra készülünk,
hogy tönkretegyük őt.
– Nem – rázza meg a fejét anyám. – Nem tudta.
– Miért tetted?
– Mert az a kislány az unokám. Tudom, hogy a család most
kényes téma. De hidd el, megtettem, amit lehet. Anélkül, hogy
beleavatkoztam volna.
Le kell ülnöm, mert kifut az erő a lábamból.
– Annyira sok ez neki egyszerre – mondom.
– Nehéz hónapok állnak mögötte. Emlékszel, milyen voltál
tizenkét évesen?
Lehet, hogy ez a baj. Semmire sem emlékszem. Kinsley nem
olyan, mint Amelia, nem lehet lekenyerezni csillogó-villogó
ajándékokkal. Kinsley érző lélek, és én egyáltalán nem tudom,
hogy mihez kezdjek vele.
– Milyen voltam?
Anya felnevet, majd lágy mosollyal az ajkán folytatja.
– Nos, először is okostojás voltál. Úgy gondoltad, hogy már
mindent tudsz, és egyetlen dologban sem fogadtad el a
véleményemet, mert megvolt rá a saját válaszod. Legtöbbször
még csak igazad sem volt, de az úr a megmondhatója, hogy nem
mondhattuk meg neked. A kamaszok nagyon ki tudják borítani
az embert, nálunk pedig telis-tele volt velük a ház. Nagyszájú
voltál attól fogva, hogy kimondtad életed első szavait – mondja
nevetve, és helyet foglal mellettem. – De leginkább arra vágytál,
hogy értő fülekre találj. A testvéreid mellett nehéz volt
érvényesülni. Beszéltek helyetted is, és te ki is nyilvánítottad,
hogy ez egyáltalán nincs az ínyedre. Kinsley-nek nemcsak a
korából adódóan van nehéz dolga, hanem a vele történtek miatt
is. Neki százszorosan nehezebb… adj időt neki! Adj neki teret!
Légy türelmes, és várd meg, amíg megnyílik magától! Nem
ismer téged, és Jacket sem. Csak annyit tud, hogy a szülei
lemondtak róla, és most azok is magára hagyták, akik
felnevelték.
Egykor közel álltunk egymáshoz anyámmal. Régen a
legcsodásabb és legerősebb nő volt a szememben, amikor még
nem tudtam apám kényes ügyeiről és szeretőiről. Megpróbált jó
anya lenni, amikor még gyerekek voltunk. Most mintha újra
azzal a szemmel néznék rá egy pillanatra. Mint amikor
fésülgette a hajam, és közben beszélgetett velem.
Elmondhattam mindent, amit csak akartam. Aztán apám ügyei
miatt tönkrement, és nagyanyám húzott ki minket a pácból.
– Hogy jutottunk idáig, anya?
– Nem tudom – válaszolja szégyenteljes arckifejezéssel. – De
szeretném jobban csinálni. Sok mindenért kell bocsánatot
kérnem. Vannak dolgok, amiket elkövettem ellenetek, és helyre
szeretném hozni a hibát. Nincs rá mentségem, de bocsánatot
szeretnék kérni érte. El voltam veszve. Még mindig ezt érzem,
de dolgozom rajta, hogy ne így legyen.
Olyan sérülékeny most, hogy összeszorul a szívem. Bántották,
és cserébe ő is bántott másokat.
– Az jó. Szükségünk van egymásra. Remélem, hogy
megtaláljuk a módját, hogy újra szerető és támogató család
legyünk.
– Az nagyon jó lenne – vakarja meg a szemét. – De először
most az elkövetkezendő pár hétre kell koncentrálnunk.
– Így van – bólintok. – Szeretnék segíteni Kinsley-nek, hogy túl
legyen ezen az egészen.
– Csak légy önmagad, Stella! – dől előre anyám, és megfogja a
kezem. – Kinsley majd megtalálja az utat hozzád.
– Remélem!
– Így lesz. Téged nem lehet nem szeretni.

Egyik kezemben egy tál étellel kopogtatok Kinsley ajtaján.

Három napja kuksol a szobában, és már mindennel
megpróbáltam rávenni, hogy kidugja a fejét egy-két órára, de
nincs több ötletem. Anyám szavai visszhangoznak a fejemben:
meg kell várnom, hogy ő közelítsen felém. Igaza van, de a
várakozás nagyon nehéz.
– Kinsley! – kopogok újra az ajtón. Legalább ennie kéne, ha
mást nem…
– Igen? – nyit ajtót pár pillanat múlva.
– Készítettem egy kis ennivalót, hátha megéheztél.
– Köszönöm! – Szélesebbre tárja az ajtót, és körbenéz az
előszobában. – Jack hol van?
– Csak hazament, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. A
bátyám, Oliver nála lakik, és… hogy is mondjam… nem éppen ő
a legrendszeretőbb testvérem.
– Ó!
– Ikrek vagyunk, mégis sok tekintetben tűz és víz.
Kinsley eszik egy falatot a szendvicsből. Fogalmam sincs,
hogy szereti-e a pulykás szendvicset, de gondoltam, egy próbát
megér.
– Mindig szerettem volna egy testvért.
A szívem összeszorul a kijelentés hallatán, de igyekszem
tartani magam.
– Én meg néha arra vágytam, bárcsak egy se lenne.
– Négy bátyád van, igaz?
Odaviszem azt a fotót a nappaliból, ami ötünkről készült
Grayson esküvőjén.
– Igen. Ők azok. Joshua a legnagyobb, hét évvel idősebb
nálam – mutogatok a fényképen. – Grayson a következő a
sorban, ő négy évvel idősebb. Alex kettővel, Oliver pedig az
ikertestvérem.
 Bólint egyet, és a nappaliba jön velem, kezében tartva a
fényképet.
– Mindenki ebben a városban lakik?
– Most már igen. De előtte mindenfelé szétszóródva éltünk.
– Miért?
Nagyot sóhajtok, és úgy döntök, hogy elmesélem a történetet.
Tudnia kell, hogy a családunk egyáltalán nem tökéletes.
– Biztos, hogy hallani akarod a családi drámát?
– Persze!
– Gyere, ülj le! – mondom. Kinsley szót fogad, én pedig
belekezdek életem történetének elmesélésébe. Beszélek a
családi vállalkozásról, és arról is, hogy végül úgy döntöttünk,
kiszállunk. Megemlítem apám és Grayson konfliktusát, ami
végül ahhoz vezetett, hogy saját lábra álljunk mindannyian.
– Ne már! – vág közbe Kinsley.
– Ez van. Szörnyű volt. Most is az. Apám nem jó ember.
– Ez őrület! – válaszolja mosolyogva.
– Egyik család sem tökéletes, még ha annak mutatja is magát.
– Az én életem az volt. Mostanáig.
– Sajnálom! – válaszolom teljes őszinteséggel. – Együttérzek
veled. Minden jóra fordul, hidd el! Csak adj egy kis időt
magadnak!
– Anyám olyan tökéletes volt – húzza maga alá a lábát. –
Mindent megtett értem, és apáért is. Még akkor sem hagyta,
hogy elhanyagolva érezzük magunkat, amikor rákos lett.
Annyira dühös voltam, hogy pont neki kellett megbetegednie.
De ő mindig megnyugtatott, és azt mondta, hogy emiatt nem
változik semmi sem.
 – Szerintem fantasztikusan nevelt fel téged.
– Hiányzik.
– Tudom, édesem.
– Nem hagyta volna apának, hogy igyon. Megállította volna.
Én próbáltam azt tenni, amit ő is tett volna: kitakarítottam,
bevásároltam, de semmi sem segített. Apa olyan szomorú lett…
Az az igazság, hogy ha Misty még élne, Samuel egyáltalán
nem szorulna rá, hogy ivással küzdjön a szomorúság ellen.
– Kinsley, te jól csináltál mindent. Apád sem csinált semmi
rosszat. Mélységesen fáj neki anyukád elvesztése, és most
nagyon szomorú, de kért segítséget. Miattad. Olyan erős az
irántad érzett szeretete, hogy a gyógyulás érdekében ránk bízott
téged. Tudom, hogy te nem így érzed, de hidd el, nem azért
történik ez az egész, mert nem szeret eléggé téged.
– Én csak azt szeretném, ha meggyógyulna – fordítja el a fejét,
és megköszörüli a torkát.
– Én is ezt szeretném. Te vagy az egyetlen, aki miatt
megpróbálja. Szeret téged.
Bólint egyet, de nem néz a szemembe.
– Mi lenne, ha megnéznénk egy filmet? – vetem fel az ötletet.
– Melyiket? – kérdi pár másodperc szünetet követően.
– Válaszd ki te.
A kezébe veszi a távirányítót, és hátradől a kanapén. Most
már csak egy kis időre, türelemre, és némi szerencsére volna
szükségünk…
 HARMINCKETTEDIK FEJEZE

Jack

Megdörzsölöm az arcom, ahogy a könyvelésemet nézem.

Mennyire szerettem ezzel foglalkozni! Most csak bámulom az
oldalakat, de homályosan látok, és a számok összefolynak a
szemem előtt.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak Stellára és Kinsley-re.
Tegnap egy teljes órán át takarítottam a lakást, közben
próbáltam megértetni Oliverrel, hogy sosem volt bejárónőm.
Amikor megérkeztem Stellához, Kinsley-vel épp a takaró alá
bújva filmeztek kint a kanapén. Csak álltam ott, néztem őket, és
a szívem hevesen vert, olyan vegyes érzések kavarogtak
bennem. Örültem, hogy Stella boldog. Tudom, hogy mennyire
szerette volna, hogy így legyen. Ugyanakkor kétségbe voltam
esve, mert úgy gondoltam, hogy csak a távolságtartás óvhat meg
minket a szívfájdalomtól, hogy nemsoká újra el kell engednünk
őt.
Én nem engedhetem meg magamnak, hogy szeressem őt.
És mégis szeretem.
 Meg fogok őrülni, össze fogok omlani, ha újra meg kell élnem,
hogy elveszítem.
Nem csatlakoztam hozzájuk, hanem egyenesen az irodába
mentem, mintha halaszthatatlan dolgom lenne. Most itt vagyok,
de ugyanúgy, mint otthon, semmi másra nem tudok gondolni,
csak rájuk.
Mély levegőt veszek, kifújom az orromon, és megpróbálok a
teendőkre koncentrálni. Pár másodperc múlva eltolom
magamtól az előttem fekvő papírhalmot, és káromkodom egyet.
– Szarul nézel ki.
A hangra felkapom a fejem. Grayson áll az ajtóban.
– Kösz!
Grayson az irodába lép, és leül velem szemben.
– Gondolom, a hirtelen jött apaság terhe az oka – mondja, én
meg szótlanul bámulok rá, úgyhogy rögtön a levegőbe emeli a
kezét. – Ne izgulj, tesó! Nem bántalak. Csak azért jöttem, hogy
bocsánatot kérjek, és ezen kívül sem kapsz mást, csak
megértést.
– Most viccelsz?
– Komolyan mondom. Ne feledd: én is átéltem már hasonlót.
A két helyzet persze nem teljesen ugyanaz, de azért nagyon
hasonló.
– Meg sem közelíti az enyémet – rázom meg a fejem. – Amelia
kisbaba volt. Az én lányom tizenkét éves kamasz, aki csak
dühöng, magányos, retteg, meg csak az ég tudja, mi mindent
érez még…
– Valami ilyesmit érezhettél, amikor apád lelépett.
– Ez benne a legrosszabb – mondom nagyot sóhajtva, és
hátradőlök a széken. – Mintha ugyanazt élné meg, amit a
múltban jómagam.
Bár azért van némi különbség. Van egy apja, aki hajlandó
változni a kedvéért, és meg szeretne adni neki mindent, ami
tőle telik. És vannak vér szerinti szülei is, akik lemondtak róla
ugyan, de most mindenre képesek lennének érte.
– Ha van valaki, aki kezelni tudja ezt a helyzetet, az te vagy.
Meg Stella.
– Hát te meg ki a fene vagy, és mit tettél a legjobb
barátommal?
Grayson megvakarja a tarkóját.
– Tudod jól, hogy ha Stelláról van szó, mindig nagy seggfej
voltam. De őszintén, ti ketten együtt… valahogy minden
értelmet nyert. Mindig is tudtam, azt hiszem. Senkiben sem
bízom jobban, mint benned. Tudom, hogy szemét voltam, és
bocsánatot kérek érte. Rosszul viselem, ha kiderül az igazság…
jól tudod.
– Tudom – mondom sóhajtva.
– És milyen Kinsley?
Nem válaszolok rögtön, mert a megfelelő szavakat keresem.
– Eszméletlen. Csodás. Okos, és szereti a matekot.
– Nagyon remélem, hogy van legalább egy laza barátja, mint
neked.– mondja nevetve Gray.
– Na ne játszd már a lazát! – vágok vissza azonnal.
– Jól van, jól van. Mond csak, amit akarsz, tesó.
– Tökéletes keveréke Stellának és nekem.
– És akkor mi a fenét keresel most itt?
– Dolgozom – mondom az asztalon álló papírhalomra
pillantva.
– Dehogy – rázza meg Grayson a fejét. – Te bujkálsz. Nem,
mintha hibáztatnálak érte, de… nagy idiótaság.
– Köszi a motivációt.
– Nem azért jöttem, hogy motiváljalak – von vállat Gray. –
Azért jöttem, hogy megmondjam, Stella és te nem vagytok
egyedül. Én is itt vagyok. És mindig itt leszek nektek, ha
szükségetek van rám.
Csak erre a pár vigasztaló szóra volt szükségem. Grayson
ismeri az egész életem, de én nem osztottam meg vele a
legfontosabb eseményt. Nehezebb volt, mint gondolná. Az, hogy
végig titkolnom kellett, majdnem felemésztett. A hallgatás felért
egy kínzással.
De itt és most, az irodában megszabadulok ettől a tehertől.
Grayson figyelmesen hallgat, és még az sem zavarja, hogy
olykor hülyeségeket beszélek, aminek semmi értelme.
Elmesélem Kinsley születését, és hogy milyen nehéz volt örökbe
adni őt egy másik családnak. Percenként belekérdez, hogy jól
értse a dolgokat, és ez így megy végig.
Órákig, napokig, talán hetekig is tudnék beszélni megállás
nélkül.
Aztán egyszer csak elakad a szó, és ő bólogatni kezd.
– A poklok poklát élted meg.
– És még mindig itt vagyok.
– Kaptál egy második esélyt, Jack – nevet fel, és a fejét csóválja
közben. – Mostantól fogva része leszel a kislány életének,
méghozzá örökké. Tisztában vagy vele, hogy milyen óriási
ajándék ez az élettől? Végre a sarkadra álltál, és megszerezted a
húgomat, ráadásul még Kinsley-t is megismerhetted. Mi a fenét
művelsz itt?
– Vissza kell őt adnom.
– Ez igaz. De akkor is. Nem akarod kihasználni az időt, ami
adatott?
Minden izmom megfeszül, ahogy elönt a düh. Ő megtarthatta
a lányát. Szeretheti, nevelheti Ameliát. Én meg engedjem be az
életembe csak azért, hogy végignézzem, ahogy megint elveszik
tőlem?
– Ez nem ennyire egyszerű.
– Talán nem. A fenébe is, a múlt héten többször is bolondnak
neveztek, szóval én mégis mi a francot tudhatok? De azért egy
valamit értek én is… az élet adott neked három hetet ezzel a
kislánnyal, pedig te azt hitted, sosem ismerheted meg. Tedd,
amit tenned kell, Jack! De ez a lehetőség nem adatik meg még
egyszer.
– Ennek is vége lesz.
– Így van, szóval ne az irodában töltsd az időt, ami amúgy is
gyorsan elmegy, hanem vele. Nyílt örökbefogadásról van szó,
szóval eldönthetitek, hogy milyen lesz a kapcsolatotok ezután.
Senki nem szólhat bele a kettőtök kapcsolatába, csak te és ő.
Nem így van?
– Ez nem igaz, Gray. – Nincs erőm elmagyarázni az
örökbefogadás menetét. Az egykori megállapodáson már nem
változtathatunk. Nem mi szabjuk a feltételeket, még csak nem is
Kinsley. Jobb, ha a legrosszabb forgatókönyvre számítok.
– Nos, apaként annyit mondhatok, hogy ha Amelia az
anyjával lenne, akkor egy évben talán csak egyszer láthatnám.
De az az egyetlen alkalom lenne az év legeslegjobb napja –
mondja Grayson, és feláll. – De mégis, mi a fenét tudhatok én?

Nem tudom, meddig maradtam még az irodában Grayson

távozása után, de most itt állok Stella házának ajtaja előtt.
Egy percet sem dolgoztam, de magasról le is szarom.
Graysonnak igaza van. Három hetem van. Három hetem,
hogy megismerjem, aztán talán soha többé nem látom viszont.
Talán csak ennyi idő adatott, semmi több, de ha így esett, hát
élvezzük ki minden egyes percét.
– Hát visszajöttél? – kérdi mosolyogva Stella, miután belépek
az ajtón.
– Igen.
– Minden rendben?
Válaszul bólintok egyet.
– És hol van Kinsley?
– Épp átöltözik. Elmegyünk kajálni.
– Ó!
– Velünk jössz? – dönti oldalra kissé a fejét.
– Nem hiszem, hogy akarná.
– Jack – mondja Stella lágyan. – Ne csináld ezt!
– Mit?
– Ne keress kifogásokat. Nincs értelme. Gyere, tarts velünk!
Most mozdulok ki vele először, és… fogalmam sincs, kivel
futunk össze.
Egyetlen pillatás Kinsley-re, és mindenki tudni fogja, hogy
kitől van.
– Szia, Jack! – érkezik meg Kinsley a szobába, mielőtt
válaszolhatnék.
– Szia, kölyök! Kajálni mentek?
– Igen – pillant Stellára, és szégyenlősen elmosolyodik. –
Velünk tartasz?
– Korán végeztem, úgyhogy… – Ne legyél már puhapöcs, Jack!
Mondd ki! – …úgyhogy igen, szívesen veletek tartanék, ha nem
bánod.
– Egyáltalán nem bánom.
– Szeretlek! – lép oda hozzám Stella, és megfogja a kezem, a
tekintete melegséget áraszt.
Csak bámulom ezt a csodás nőt, miközben tisztában vagyok
vele, hogy meg sem érdemeltem. De vagyok annyira önző, hogy
mégis elveszem, ami nem jár nekem.
– Én is szeretlek! – simogatom meg az állát.
Stella lábujjhegyre emelkedik, és puszit nyom az arcomra.
– Mi lenne, ha elmennénk kicsit messzebbre? – kérdem.
– Jennie-hez akartunk benézni – szorongatja meg kicsit Stella
a kezem, aztán elengedi. – Fredről és Billről is meséltem
Kinsley-nek. Nagyon érdekesnek találta, hogy mindig ott
üldögélnek, akármikor nézünk be.
Kicsit kezdek befeszülni ettől, mert tisztában vagyok vele,
hogy ott a család bármelyik tagjával, vagy a közös barátokkal is
összefuthatunk.
– Biztos? – lépek Kinsley-hez. – Mert lehet, hogy lesznek,
akik… nem tartják tiszteletben az udvariassági szabályokat…
– Ez igaz – teszi hozzá Stella. – Bár tudnak rólad, de ha nem
akarsz most összefutni senkivel, máshová is mehetünk.
– Nem kell megvédenetek – válaszolja határozottan Kinsley. –
Nem félek összefutni senkivel. És elbújni sem akarok.
– Jól van. Akkor irány Jennie.
És innen nincs visszaút.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Stella

Megállás nélkül remeg a kezem.

Jack rajtam tartja a szemét, amikor belépünk az étterembe.
Majd kiugrik a szívem a helyéről.
Lehet, hogy Kinsley készen áll a találkozásra, de én egyáltalán
nem. Tulajdonképpen tizennyolc éves korom óta bujkálok, és
most szembe kell néznem azzal, amit rejtegettem.
Amint a bejárat feletti kis csengettyű megszólal, Jennie rögtön
ott terem.
– Sziasztok! Stella! Jack! Jó látni titeket. Attól még, hogy
barátnőd van, nem kell kerülni minket, Jack.
– Ne aggódj – kuncog Jack. – Stella nem tud főzni. Csak
elutaztunk egy időre.
Hála az égnek, szinte teljesen üres az étterem. Persze Bill és
Fred most sem hiányoznak, a pultnál ülnek, mint a helyiség
állandó díszletei. De egyetlen bátyám, és Winnie sincs itt.
Nagyot sóhajtok, és Jennie felé fordítom a tekintetem.
– Akkor jó, Jack O’Donnell. Vernon nagyon csalódott volna, ha
találsz magadnak egy másik helyet…
– Az nem történik meg. Soha.
– Szia, édesem! – mosolyog Kinsley-re Jennie. – Jennie vagyok,
és… – ugrál a tekintete a kislányon és rajtunk.
Biztos vagyok benne, hogy most rakja össze magában a
dolgokat. Az orrom. Jack szeme. Le sem tagadhatnánk Kinsley-t.
– Ő itt Kinsley Elkins – vágom rá gyorsan. – Néhány hétig
nálunk lesz, mert az apjának dolga akadt.
Jennie pislog egyet, és a szája mozogni kezd, mintha mondani
akarna valamit, de egyetlen hang sem jön ki a torkán. Egy
pillanat múlva aztán újra rám pillant.
– Értem. Ez kedves. Szereted a palacsintát? – kérdi Kinsley-t.
– Igen, asszonyom.
– Helyes. A férjem készíti a legjobb palacsintát a világon.
– Leülhetünk oda? – kérdem, és egy félreeső fülkére mutatok,
mert Kinsley-t ott jobban meg tudom védeni a kíváncsi
tekintetektől.
– Természetesen. A legjobb asztalom. Érted még ki is
tessékelnék bárkit onnan – mondja nevetve Jennie, és az
asztalhoz kísér minket.
Kinsley háttal ül az ajtónak, én mellé csúszom, Jack pedig
helyet foglal velünk szemben. Jennie leteszi elénk az étlapokat,
majd megkönnyebbülten felsóhajtunk mindannyian.
– Ez nem is ment annyira rosszul, mint gondoltam – állapítom
meg.
– Hogy érzed magad? – pillant Jack Kinsley-re.
– Furán – vonja meg a vállát.
– Elhiszem.
 – Van más ismerős is az étteremben?
– Nos, ha a pult felé nézel, meglátod Billt és Fredet.
– Tényleg? – kérdi izgatottan Kinsley.
– Szerintem ez a hely áll a lakcímkártyájukon – nevet fel Jack.
Jennie az asztalunkhoz hozza az italokat, és felsorolja, mit
fogunk enni. Kinsley palacsintát kap, én sonkás-sajtos omlettet
eszem, Jack pedig a szokásosat, akármit is jelentsen ez. Bár még
le sem adtam a rendelést, úgyhogy vitába szállhatnék a
menüvel, de nem hiszem, hogy mást választottam volna.
– Gyakran jöttök ide? – kérdi Kinsley, amikor Jennie elmegy.
– Igen. A városban két hely van, ahol gyakran előfordulunk:
ez és a Park Inn. Bár munkaidőben sosem ettem itt.
– Szóval – mondja Kinsley, miközben megrágja a szívószálat –,
akkor ezek szerint csak úgy felmondtatok?
– Ez nem ennyire egyszerű, de gyakorlatilag igen. Apa
kénytelen lesz kivásárolni minket, hogy elkezdjük üzemeltetni
az új helyet.
– Klassz.
– Nagy elhatározás a részükről – bólint Jack. – És én örömmel
vállalom a felkérést, hogy benne legyek az üzletben.
– A tesóid jó fejnek tűnnek – mondja Kinsley.
– Csak a baj van velük – teszi hozzá Jack vigyorogva.
– Mindkettő megfelel az igazságnak – helyeslek.
Beszélgetünk az itt élő emberekről, többnyire Fredről és
Billről mesélünk történeteket. Jack elmondja, hogy általában itt
eszik egy-egy bevetés után. Valójában kellemesen
elbeszélgetünk. Kinsley érdeklődve kérdez arról, hogyan telik
az életünk, milyenek a barátaink, a családunk. Jackkel minden
kérdésére választ adunk.
– Ez nem is így volt – gúnyolódik Jack, amikor elmesélem a
történetet a diplomaosztójáról, amin ott voltam ugyan, de
eljöttem, mielőtt meglátott volna.
– Ott voltam.
– Kizárt. A tesóidat láttam, de téged nem. Kiszúrtalak volna,
ezt garantálom.
– Ott voltam – csóválom a fejem mosolyogva, és Kinsley felé
fordulok. – Nem a tesóim mellé ültem le, mert nem akartam,
hogy Jack észrevegyen. Kék nyakkendőt viselt, és elsőként vette
le az akadémiai kalapját. A harmadik sorban állt a bal oldalon.
– Ott voltál? – kérdi Jack, és leesik az álla.
– Mindig mindenhol ott voltam, még ha te nem is szeretted
volna.
– A kis kémkedő! – mondja viccelődve Jack, miután
megköszörüli a torkát.
A következő pillanatban három dolog történik egyszerre.
Kinsley kacagni kezd, a bejárati ajtó felett lévő csengettyű
megszólal, és Jack tágra nyílt szemmel mered maga elé. Semmit
sem kell mondania, mert pontosan tudom, hogy a mi kis
hármasunk zavartalan együttléte véget ért.
Megfordulok, és meglátom Graysont, Jessicát és Ameliát.
– Stella! – szúr ki Amelia azonnal, és mielőtt még Grayson
visszafoghatná, futni kezd felém.
Felpattanok, Amelia elé szaladok és megölelem.
– Szia, Kismajom!
– Stella, annyira hiányoztál! Hol voltál?
– Dolgoznom kellett, és… – mondom mosolyogva, mire Gray
odalép hozzánk.
…és megpróbáltam összekaparni az életem.
– Nem baj! Jössz a születésnapi bulimra? Apa azt mondta,
hogy kiválaszthatom a tortát, és lesznek léggömbök is. Minden
barátom eljön.
– Hát persze, ki nem hagynám – nyomok puszit az arcára, és
mosolygok rá.
– Jack bácsi! – kiáltja Amelia, és vadul integetni kezd.
A bátyám először Jackre néz, majd rám pillant.
– Sajnálom! Nem tudtuk, hogy ti is itt vagytok.
– Tudom.
Felemeli Ameliát, de a kislány ellenkezik, és mozgolódni kezd
a karjaiban.
– Köszönni akarok Jack bácsinak!
– Jack bácsi most ebédel. Nyugi! Nemsokára meglátogat.
– Sajnálom – mondom a tesómnak. – Sajnálom, hogy
kellemetlen helyzetbe hoztalak.
– Dehogy, Stell – vigyorog Grayson. – Menj csak, ebédeljetek,
és ha… ha van kedvetek, majd gyertek át az asztalunkhoz.
– Miért ne akarna velünk lenni? – kérdi Amelia.
– Mert csak a baj van veled.
– És mert nagyon csikis vagy – csiklandozom meg finoman.
Amelia kuncogni kezd, Gray pedig int, hogy menjek.
Bólintok egyet, és visszamegyek az asztalunkhoz. Jack
Kinsley-hez beszél. Zavarban vagyok, azt sem tudom, mit
mondjak neki.
– Ő a tesóm.
– Jack mondta. És ő a kislánya?
 – Igen. Amelia. Nemsokára ötéves lesz.
Azon töprengek, vajon annyira zavarja-e a helyzet, mint
engem. Elvégre az unokatestvéréről van szó, akit nem is ismer.
Nagy a család, és senkit sem ismer, pedig mi vagyunk azok,
akiknek támogatnia kellett volna őt. Emészt a bűntudat emiatt.
Misty szerette volna, ha találkozunk, de én nem álltam készen
rá, és Jack sem akarta. Bizonyos értelemben könnyebb volt
nekünk, hogy nem voltunk Kinsley életének része, mert a
kispadon lett volna a helyünk. Ha nem találkoztunk vele, nem is
kellett szembenéznünk azzal, hogy mennyire súlyos döntést
hoztunk. Nem kérdés, ha láttuk volna, akkor vissza szerettük
volna kapni őt.
– Ti szégyelltek engem? – kérdi Kinsley.
– Dehogy! Természetesen nem – vágjuk rá kánonban Jackkel.
– Egyáltalán nem – ismétli Jack.
– Tudom, hogy én csak egy hiba vagyok.
– Kinsley! – hajolok egészen közel hozzá, és mélyen a szemébe
nézek. – Te nem hiba voltál. Kérlek, még csak gondolni se merj
erre! Anyám és mind a négy tesóm ég a vágytól, hogy
megismerjen. Szinte könyörögnek, hogy láthassanak téged. De
azt is tudják, hogy pokoli időszakon vagy túl, és nem akarják
erőltetni a dolgokat. Ha te is akarod, mi leszünk a
legboldogabbak, ha bemutathatunk.
Kinsley nagyot sóhajt.
– Nekem nincs testvérem, és senkim sem volt a szüleimen
kívül. Most meg itt ez a nagy család. Én csak…
– Sok ez egyszerre? – kérdi Jack.
Kinsley bólogat.
 – Nos, ha készen állsz rá, hogy megismerkedj Graysonnal,
Jessicával és Ameliával, akkor idehívom őket az asztalunkhoz.
Boldogan elfogadják a meghívást, ne aggódj.
A szívem hevesen ver, és alig várom, hogy Kinsley
válaszoljon. Én magamtól nem Graysont mutattam volna be
elsőként, Oliverrel kezdtem volna. Ollie édes, vicces, és könnyed
személyiség, mindig oldott a hangulat körülötte. Grayson
nagyszerű ember, és nagyon édes is tud lenni, de azért néha
idegesítő.
De erről neki kell döntenie.
Egy pillanatnyi gondolkodás után Kinsley szerényen
elmosolyodik, és válaszol.
– Szívesen bemutatkozom.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Jack

Graysonék asztalához sétálok, aki követ a tekintetével, amíg

odaérek.
– Másodszor is a mai napon…
– Szerencsés napod van – mondom, majd Jess felé fordulok. –
Szia, Jess!
– És velem mi lesz? – kérdi Amelia felháborodva.
– Hát te meg? Nem is vettelek észre. Olyan nagyot nőttél, hogy
fel se ismerlek.
– Csak viccelsz, Jack bácsi – mondja Amelia mosolyogva.
– Igen, csak viccelek.
– Stellával és Kinsley-vel azt szeretnénk kérdezni, hogy nem
akartok-e csatlakozni hozzánk? – kérdem Graysontól és
Jessicától.
Jessica enyhén szétnyitja az ajkát, és megfogja Gray kezét.
Grayson pislog párat, és a lányára néz.
– Nos, mit válaszolunk? – kérdi Amelia.
– Szerintem még nem tartok ott…
 – Hát jó.
– Hidd el – sóhajtok nagyot –, nekünk is új mindez. Akárhogy
is, Kinsley szeretne megismerni téged.
– Ez – mondja Jessica könnyes szemmel – annyira tökéletes.
– Tökéletes? – pillant Grayson a terhes feleségére, aki tele van
érzelemmel.
– Nos, talán kissé túlzás, de meg szeretne ismerkedni veled,
Grayson. Úgyhogy igen, szerintem ez majdhogynem tökéletes.
– Akkor mindjárt átmegyünk hozzátok, csak összeszedjük a
holminkat – mondja, miután puszit nyom Jessica homlokára.
Jennie-nek szólok a változásról, és az asztalunkhoz megyek.
Kinsley közelebb csúszott Stellához, hogy helyet adjon nekem
maguk mellett.
– És mit mondjunk nekik? – kérdem Stellát és Kinsley-t.
– Az igazat – válaszol Kinsley elsőként. – Anyukám mindig azt
mondta, hogy „az igazat, csakis az igazat, bármily nehéz.”
– Anyukád volt az egyik legjobb ember, akit ismertem.
– Ez így igaz – válaszolja könnyes szemmel.
Kinsley megfeszül, amikor Grayson közeledik felénk. Gray
erőt vesz magán, hogy ne bámulja meg, amíg mindenki helyet
foglal.
Stella szólal meg elsőként, és a hangja kissé megremeg.
– Kinsley! Ő itt a bátyám, Grayson. Ő pedig a sógornőm,
Jessica, és a kis szörny ott Amelia.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – mondja Gray.
– Én is! – harap az ajkába Kinsley.
– Én Amelia Jane Parkerson vagyok – mutatkozik be Melia.
– Én pedig Kinsley Rose Elkins – válaszol a lányom.
 – Te új vagy itt?
– Igen – mondja Kinsley.
– Szeretsz babázni?
– Régen szerettem.
– Én nagyon szeretek babázni. Te is játszhatsz a babáimmal,
ha akarsz. Most lesz a szülinapom, és új babákat is kapok. Anya
és apa azt mondták, hogy írjak egy kívánságlistát, és sok babát
írtam rá.
– Ez nagyon okos dolog volt – jelenik meg őszinte mosoly
Kinsley arcán.
– Táncolni is nagyon szeretek. Te szeretsz táncolni? Én nem
vagyok annyira jó. Mrs. Butler mindig azt mondja, hogy fárasz-
ta-tó vagyok, vagy mi. Nem is tudom, hogy mit jelent.
– Ez nem igaz, Amelia – mondja Stella mosolyogva. – És
nagyszerű táncos vagy.
– Köszi, Stella! – mondja hálásan Amelia.
– Esküszöm, el kéne üldözni ezt a nőt a városból – mondja
Jessica Stellának.
– Kit? – kérdi Kinsley.
Jessica felé fordul.
– Mrs. Butler vezeti a táncstúdiót. Már akkor is ő volt a
tánctanár, amikor mi gyerekek voltunk, és úgy emlékszem, már
akkor is százéves volt. Nagyon gonosz, és Deliával, a
barátnőmmel sokszor sírtunk miatta.
– Ez szörnyen hangzik – pillant Kinsley Stellára. – Te is
táncoltál?
Graysonnal nevetésben törünk ki, mire Stella nagy szemet
mereszt.
 – Stella a legrosszabb táncos, akit valaha láttam – magyarázza
Grayson. – Kétballábas.
Stella nyelvet nyújt rá.
– Ne hallgass rá! Volt tehetségem hozzá akkoriban. Sőt
megelőztem a korom, ma kortárs táncnak hívják, amit akkor
csináltam.
– Szerintem meg vonaglásnak – horkan fel Grayson.
– Én sem tudok táncolni – kuncog Kinsley.
– Akkor ezt tőlem örökölted.
Hirtelen csendben marad mindenki, és Jessica töri meg a
csendet.
– Kinsley! Volt valami jó kis programban részed, amióta
Willow Creek Valley-be érkeztél?
– Nem nagyon…
– Eddig még nem igazán mozdultunk ki, mert azt akartuk,
hogy Kinsley először szokja meg a helyet – magyarázza Stella.
– Akkor menjetek ki a Melia-tóhoz holnap! Szép idő lesz, és
biztos vagyok benne, hogy el tudjátok foglalni magatokat. A
csónak is ott van…
– Ott építitek az új szállodát? – kérdi Kinsley.
– Igen – bólintok. – Volna kedved hozzá?
– Igen, jó lenne. És horgászhatunk?
– Persze.
– Mondjuk eddig még semmit sem sikerült fogni ott – vág
közbe Grayson. – Horgásztam már, de nem volt kapás.
– Grayson nem profi horgász – morgok az orrom alatt.
– Hallottam ám!
– Nem volt szándékomban olyan halkan mondani, hogy ne
halld – vágok vissza.
– Én sokat horgásztam apával – mondja Kinsley nevetve.
Látom, hogy Grayson kicsit feszült, ezért gyorsan közbevágok.
– Remélem, hogy apukád jobban megtanított horgászni, mint
Graysont az ő apja. A Parkerson fiúknak nem erőssége a
szabadtéri sport…
– Jack megragadta a lényeget, kedvesem – horkan fel Jessica. –
Tényleg nem.
– Tényleg nem, apa – helyesel együttérzően Amelia. – Sajnos
elcseszed, de Jack majd megtanít.
– Jézusom! Nem tüntetnek fel valami jó fényben életem női…
Mindannyian elnevetjük magunkat. Jennie épp kihozza az
ételeket. Megebédelünk, és megkönnyebbülve sóhajtok fel, mert
a bemutatkozás legnehezebb részén túl vagyunk, a többi
Parkerson fiúval könnyebb dolgunk lesz.

Hárman ülünk a kocsiban. Végighajtunk a sáros úton, és

leparkolunk a régi ház előtt, amit hamarosan szerkezetig
visszabontanak.
Körbevezetjük Kinsley-t a helyen, és Stella részletesen
előadja, hogy mit szeretne építeni ide. Jövő héten találkozója
van egy másik céggel is, és megnézi az elkészült terveket. Eléggé
felpörögtek az események, amióta megvolt az a bizonyos
találkozó az apjukkal. Akár ő vásárolja ki őket, akár más, senki
sem akarja vesztegetni az időt.
– És neked hol lesz a munkahelyed? – kérdi Kinsley.
 – Reményeim szerint a főépülettől távolabb lesz az irodám.
Én csak egy extra szolgáltatást nyújtok, úgyhogy az enyém
független üzlet.
– Túlélőtúrákat vezetsz majd az erdőben?
– Azért nem annyira komoly ez a dolog…
– Dehogynem – gúnyolódik Stella. – Nagyon is az! Hadd
meséljem el, hogy pár hete kint töltöttem egy éjszakát a
vadonban. Pokoli volt!
– Pokoli? – forgatom a szemem.
– Nem volt épp habos torta. Majdnem meghaltam!
– Ez nem igaz. Ez a csaj néha eltúlozza a dolgokat…
– Fel akart falni egy medve – meséli Stella Kinsley-nek.
– Tessék? – kiabál Kinsley. – Itt medvék élnek?
Istenem!
– Errefelé nincsenek medvék. Persze az erdőben élnek, de
nem itt.
Stella összehúzza a szemöldökét, és vigyorogni kezd.
– Látod? Nem én vagyok az egyetlen, aki nem akar egy medve
vacsorája lenni.
– Egyikőtök sem lesz medvevacsora.
– Ha meglátunk egyet – lép közelebb Stella Kinsley-hez –,
akkor előrelökjük Jacket. Ha már meggondolatlanul kockáztatja
az életünket, akkor neki kell először kiállni ellene.
– Amúgy is elétek ugranék…
– Micsoda hősiesség! – viccelődik Stella.
Kinsley elneveti magát, majd az ajkába harap.
– Menjünk, nézzük meg belülről – mondom mosolyogva.
Amíg az épületben sétálunk, Stella elmondja, mik a tervei.
 – Azt szeretném, ha esküvőket, családi ünnepségeket lehetne
rendezni itt. Tökéletes szolgáltatást szeretnék nyújtani, hogy
senki se akarjon hazamenni innen.
Mindig tisztában voltam a Parkersonok képességeivel. De
Stellát hallgatva meg vagyok győződve róla, hogy tökéletes lesz
minden. Hihetetlen a lelkesedése. Ahogy csillog a szeme, ahogy
sugárzik az arca, amikor a terveit előadja… Stella kiemelkedően
jó lesz ebben.
– Csodásan hangzik – mondja Kinsley, amikor Stella elmondja
neki, hogy hátul egy istálló is épül a lovaknak. Tervben van még
egy másik épület is, ahol különféle kültéri szabadidős
programokat szervezhetnek majd a vendégeknek.
– Te szívesen jönnél el ide? – kérdi Stella. – Úgy értem, hogy
egy tizenkét éves gyereket nem könnyű rávenni egy családi
vakációra az észak-karolinai hegyvidéken… Azt szeretnénk, ha
minden korosztály megtalálná a maga szórakozását.
– Nem tudom – vonja meg a vállát Kinsley. – Én nem olyan
vagyok, mint a többiek. Én a számokat szeretem, meg a
matektábort. A családdal sem jöttünk volna el egy ilyen helyre.
Anya mindig olyan nyaralást választott, ahol a tanulás része
volt a kikapcsolódásnak.
– Mint például? Hol voltatok?
– Tizedik születésnapomra egy washingtoni utazást kaptam
ajándékba, mert érdekelt a történelem. Az egész napot a
múzeumokban töltöttük.
– És az erdő csendje nem tanít meg túl sok mindenre – teszi
hozzá Stella mosolyogva.
– De én tanítok is. Méghozzá túlélési technikákat. Emlékszel?
– kérdem nevetve.
– Én nem ilyesmire gondoltam – rázza meg a fejét Kinsley.
– Nos, akkor fel is foghatjuk az építkezést úgy, mint egy
ásatást. Lehet, hogy találunk valami értékeset.
– Mire gondolsz? Őskövületekre?
– Miért ne? Sosem tudhatod, mit rejt a föld mélye…
– Hát ez nagyszerű! Eddig csak a medvék miatt kellett
aggódnom, most már a dinoszauruszok miatt is…
Az őrületbe kerget ez a nő! Ez az irónia, ez a mosoly teljesen
kikészít évek óta.
De én így szeretem. A szomorú az, hogy én mindent akarok.
Stellával akarom leélni az életem, és…
Le kell állítanom magam. Kinsley nem lehet az életem része.
Ő nem a mi lányunk, és pár hét múlva vissza kell adnunk őt
annak, aki eddig nevelte.
Érzem, ahogy elönt a düh, és leginkább magamra haragszom.
Észben kell tartanom, hogy a közösen töltött idő, bármily
élvezetes is, rövidesen lejár. Kinsley vissza fog menni az
apjához. Az ő élete nem Willow Creek Valley-ben van.
Aztán Kinsley mintha olvasna a gondolataimban, felém
fordul, és beszélni kezd.
– Nagyon klassz itt minden. De mi apával a tengerpartot
szeretjük a legjobban, szóval nem tudom, hogy visszatérek-e
még a hegyekbe… de majd küldjetek fotót, hogy lássam, milyen
lett a hely, ha elkészültetek vele.
Ennél több nem jár nekem, és most már tudom, hogy ő is
ugyanígy érez.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Stella

Az elmúlt másfél hét elég fura volt. Jack megváltozott, amióta a

tónál jártunk. Olyan, mintha lélekben nem volna velünk.
Kedves, figyelmes, de hirtelen távolságtartó lett.
Kinsley ellenben sokkal kedvesebb. Sok időt tölt velünk, és
nagyon izgatott Amelia közelgő születésnapja miatt, mert
találkozik majd Alexanderrel és Joshuával is. Oliver ma eljön
ebédre, és Kinsley izgul, amióta megkérdeztem tőle, hogy nem
baj-e.
Jacknek talán ez a baja. Talán azért olyan visszahúzódó, mert
ő nem tudja bemutatni Kinsley-t senkinek. Ha ez igaz, akkor
remélem, hogy majd beszél erről velem. Mindent meg fogok
tenni, hogy ne érezze magát rosszul emiatt.
Az oldalamon fekszem, és nézem, ahogy Jack alszik. A nap
még nem kelt fel, de nem tudok aludni, annyira vágyom rá.
Tegnap bevetése volt, de nem lehetett nagy a baj, mert csak két
órán át volt távol. Óvatosan kinyújtom felé a kezem, és
megérintem borostás arcát.
 Mocorogni kezd, lassan kinyitja a szemét, és elmosolyodik.
– Szia, szépségem!
– Szia! – köszönök vissza, és elpirulok a bók hallatán.
– Korán van még – jegyzi meg.
– Igen. Hiányoztál.
– Nem voltam távol olyan sokáig tegnap este – mondja nagyot
nyújtózva, és én elmosolyodom a látványon, amit a takaró
felfed.
– Nem, de mindig aggódom, ha elmégy.
– Vigyázok magamra, ne aggódj miattam! – simogatja meg az
ajkam. – Sokkal jobban vigyázok, amióta beléd szerettem.
– Ó! – sóhajtok, és szorosabban bújok hozzá. – Ez édes. De
akkor is hiányzol.
– Itt vagyok – mosolyog Jack.
– Itt vagy, meg nem is. Nem volt könnyű mostanában, és kevés
időt töltöttünk kettesben.
– Igaz. Nekem is hiányoztál, Stella!
– Tényleg? – kérdem szégyenlősen, és idiótának érzem
magam.
– Nagyon. Mert nagyon szeretlek.
Talán csak beképzelem. Talán Jack nem is viselkedett furán,
csak túlgondoltam a dolgokat.
– Én még jobban szeretlek!
– Azt nem hiszem.
– Fogadjunk? – kérdem incselkedve. Felkönyökölök, és
kihívón hozzáteszem: – Biztosan elveszítenéd a fogadást.
– Ebben a fogadásban mindenki csak nyerhet.
– Igaz.
 – És jól aludtál? – kérdi, miközben a kezét a derekamra, majd
a fenekemre csúsztatja.
– Igen, még a horkolásod ellenére is.
– Veled aztán érdemes beszélgetni – nevet fel Jack, és
erősebben megmarkolja a fenekem, majd magához húz.
– Én inkább hagynám a beszélgetést – kúszom közelebb
hozzá, és a mellére teszem a kezem.
– Tényleg?
– Tényleg – bólintok.
– És mit csinálnál helyette?
Ujjam hegyével rajzolgatok a bőrén.
– Hát, eszembe jutott pár dolog…
– Csupa fül vagyok.
– Mondjam vagy mutassam?
Jack tekintete csupa szenvedély, és hirtelen tudatosodik
bennem, milyen nagy szükségem van erre. Hiányzott nekem, és
meghalok egyetlen érintéséért.
– Én gyakorlatias ember vagyok, azt hiszem – vágja rá Jack, és
az ágyékomnak nyomja álló farkát. – Mutasd meg, hogy mit
szeretnél, bébi!
Odahajolok hozzá, megcsókolom a mellkasát, és hátradöntöm
az ágyon. Csókot nyomok a mellére, és játékosan megharapom a
mellbimbóját, amitől hangosan felnyög. A szám végigsimítja a
hasát, nyalogatom és csókolgatom a bőrét.
Szeretem a testét.
Szeretem a lelkét.
Szeretem, úgy ahogy van. Sosem akarom elveszíteni.
Ahogy lejjebb csúszom, a hajamba túr, és egy pillanatig sem
váratom.
Mélyen a számba veszem a farkát.
Jack felnyög, és az ujjaival játszik a hajamban.
– Stella! – mondja nagyot sóhajtva.
A szám fel-le jár a farkán, és olyan mélyre nyomom a
torkomon, ahogy csak bírom. Jack még szorosabban markolja a
hajam, miközben elkezdem finoman masszírozni a golyóit.
– Stella, bébi, basszus, nem bírom! – mondja rekedt hangján.
Nyögdécselve folytatom, ő pedig kicsit erősebben húzza a
hajam.
Pár másodperc múlva abbahagyom, és felülök. Azt tervezem,
hogy beleülök, de Jack villámgyorsan a hátamra fordít, és
széttárja a lábamat.
Meg akarnék szólalni, de képtelen vagyok, mert a szája a
puncimra tapad, és most rajtam a sor, hogy a hajába túrjak.
– Ó, atyám! – nyögöm halkan.
Egyenletes ritmusban nyalja a csiklómat, én pedig minden
egyes pillanatát élvezem, mert nem akarom, hogy véget érjen.
Az, hogy Jack itt és most velem van, a világot jelenti.
Soha nem akarok felébredni ebből az álomból!
– Jack! – szólítom meg gyengéden, közben beleengedem
magam az élvezet lágy hullámaiba.
– Ez az, szerelmem, érezd, amit csinálok veled!
Minden izmom megfeszül, amikor megérint azon a ponton,
amitől szinte elélvezek. Újra és újra, és én egyre gyorsabban
lélegzem.
– Szükségem van rád! – vallom be.
Nyelvét erősebben nyomja a csiklómhoz, erre a csúcspont
közelébe érkezem, de még nem akarok elélvezni. Nem a magam
élvezetét, hanem őt akarom, minket, a szerelmünket. El akarok
veszni úgy, hogy ő bennem van.
– Jack, kérlek! Én… téged akarlak… kettőnket!
Felemeli a fejét, és megcsókolja a combom belső oldalát.
– Azt akarom, hogy elveszítsd a fejed.
Megragadom az alkalmat, és kicsúszom alóla, lenyomom az
ágyra. Meg sem mozdul, nem ellenkezik.
– Hadd üljek rád! Szeretném, ha bennem lennél, és együtt
élveznénk.
– Atyám! – mordul fel. – Megölsz engem, asszony.
– Csak utána – vigyorgok.
Hanyatt fekszik, és én egyetlen mozdulattal beleülök, Jack
farka mélyen a hüvelyembe hatol. Hátrahajtom a fejem, hosszú
hajam hullámos tincsekben hullik a hátamra. Megfogja a
mellem.
Nem bírom sokáig.
Érzem, hogy közeleg a csúcspont. Gyorsabban mozgok rajta,
és Jack megfogja a derekam.
– Stella, annyira jó!
– Nem bírom sokáig – válaszolom.
– Lovagolj meg, élvezz!
Szót fogadok, és érzem, hogy még közelebb vagyok az
orgazmushoz. Egymás szemébe nézünk, és én mindent ki tudok
olvasni a tekintetéből. Az irántam érzett szerelmét, a szükséget,
a vágyat. Szeretem. Annyira nagyon szeretem.
Elég volt hozzá ez az egyetlen gondolat, és nem bírom tovább,
átadom magam a gyönyörnek. A gondolataim szétesnek, és
mintha valami magaslati csúcsra érkeznék, majd hirtelen
zuhanni kezdenék. De nem érek földet, mert Jack megtart
engem, biztonságban vagyok, mert mindennél jobban szeret.
Jack is elélvez rögtön utánam. A csípője megrándul
néhányszor, és átadja magát a gyönyör hullámainak ő is.
A mellkasán fekszem kimerülve, mindketten zihálunk.
Egy perc pihenőt követően megpróbálok kiszállni belőle, de ő
nem enged.
– Ne! Még ne!
– Miért? – pillantok rá a fejem megemelve.
– Csak maradj még!
Elmosolyodom, és a nyakába bújok.
– Milyen jó az illatod!
– A nyakamnál? – nevet.
– Olyan erdei levegő. Meg Jack – vágom rá.
– Stella! – simogatja meg a hátam.
– Hm? – kérdem boldogan.
– Már megint nem védekeztünk.
Kissé felemelkedem, és a szemébe nézek.
– Kinsley születése óta spirálom van. Engem… annyira
megviselt az egész, hogy nem akartam kockáztatni többé.
Szóval felesleges aggódnod emiatt.
Hátrafésüli a hajam, és megfogja az arcom.
– Gondoltam. Csak sosem hoztuk szóba, és én nem akartam,
hogy azt gondold, hogy…
Az ajkára teszem az ujjam.
– Tudom. Én használtam ki az alkalmat, nem te.
– Tényleg? – kérdi összehúzott szemöldökkel.
 – Bizony – bólintok.
Jack felülkerekedik, és amint rajtam fekszik, egyenesen a
szemembe néz.
– Akkor most rajtam a sor.
– Máris? – kérdem vigyorogva.
Érzem a merevedését a hüvelyemben, és mozgatni kezdem a
csípőm én is.
– Ha így folytatod, akkor megtapasztalod a választ a szavak
helyett – figyelmeztet Jack.
Hát, ezzel nem ijesztett el, sőt ellenkezőleg.
– Remélem is – mondom, és tovább mozgatom a csípőmet.
Szeretkezés után az ágyban fekszünk, és a csillagok
függönyön beszűrődő fényét bámuljuk. A fülem a mellkasára
tapad, hallgatom az erőteljes, egyenletes szívverését.
– Beszélsz most velem? – kérdem pár perc után.
– Miről?
– Olyan… – fordítom meg a fejem, és a kezemre támasztom az
állam – …távolságtartó voltál a héten.
– Csak sok mindenen járt az agyam…
– Például?
– Sok mindenen… Samuelnek elvileg ma kéne telefonálnia
Kinsley-nek. Oliver átjön ma este, jövő hétvégén meg Amelia
szülinapja lesz. Nem is tudom… te nem vagy ideges ezek miatt,
Stella? Csak egy kicsit több mint egy hétig marad velünk. Aztán
ennyi volt – mondja nagyot sóhajtva, és a szemében higgadtság
helyett aggódás tükröződik.
Hirtelen felülök az ágyban, és magamra húzom a takarót.
– Én is tisztában vagyok vele, de az aggódás nem segít a
helyzeten. De azt még mindig nem értem, hogy miért voltál
távolságtartó velem.
– Én nem tudok nem aggódni emiatt – rázza meg a fejét Jack.
– Valakinek erre is gondolnia kell…
– Ez meg mit jelent? Azt hiszed, hogy én nem foglalkozom
ezzel?
– Azt nem mondtam – ül fel az ágyon sóhajtva, és megvakarja
a homlokát. – Csak annyi, hogy mi lesz azután, ha elmegy?
Mihez kezdünk majd?
Pislogok párat, mert kissé zavar, hogy így megváltozott a
hangja.
– Azt tesszük majd, amit tennünk kell.
– Amit tennünk kell? – nevet fel. – És szerinted mi lesz ennek
a vége, bébi? Szerinted majd csak úgy visszaadjuk, és ennek
nem lesz semmilyen következménye? Szerinted minden egyes
nap, amikor kimegyünk a tóra, nem jut majd eszünkbe Kinsley,
akivel utoljára voltunk ott?
– És ha eszedbe jut, az miért annyira rossz dolog?
Jack felül az ágyon, és sűrű, barna hajába túr.
– Megkérdezted, hogy miért voltam távolságtartó. Nos, ez járt
a fejemben, azért. Rettegek, és minden erőmet összeszedve
azon vagyok, hogy lehetőleg ne omoljunk össze a jövő hetet
követően.
– Mégis miért omlanánk össze? – kérdezek vissza, mert most
többre nem telik tőlem.
– Hát például azért, mert már most szerelmes vagy abba a
gyerekbe.
Jobban betakarózom, az ajkam megremeg.
 – Nem tagadhatod. Össze fogsz törni, és én mihez kezdek
majd ezzel? Hogy nézzem végig a szenvedésed? Hogy hozzam
rendbe a dolgokat? Mondd meg!
Ez az igazság. Mindig is. Kezdettől fogva tisztában voltam
vele, csak nem akartam gondolni rá. Az első hét még nem volt
nehéz, hiszen új volt minden, és még nem ismertük őt annyira.
Aztán szép lassan Kinsley kibújt a csigaházából, és egyre több
időt töltött velünk. Kialakult valami napirend. Vacsoránál
megbeszéltük, hogy kivel mi történt aznap. Átbeszéltük a
jövőbeni terveinket. Játszottunk valami fura matematikai
játékot, ami Jack asztala. Elképesztően jó benne.
Megismertük egymást.
Nem védtem magam.
– Nem tudom. De mégsem tudom tartani az egylépésnyi
távolságot tőle. Most különösen nem. Hiszen esélyt kaptunk…
Tudtuk, hogy mik a következmények, és belementünk, hogy
segítünk neki.
Jack kiszáll az ágyból, és öltözködni kezd.
– Nem kértem, hogy távolságot tarts tőle. Csak válaszoltam a
kérdésedre, őszintén elmondtam az aggodalmaimat. Megint el
kell engednünk őt. Ma mindennél világosabban látni is fogjuk
ezt. Csak szeretném, ha nem érne felkészületlenül a helyzet.
Nagyra értékelem, hogy aggódik értem, de én is tisztában
vagyok vele, hogy Kinsley nem marad velünk. Nem
fantáziálgatok arról, hogy meggondolja magát, de még ha meg
is történne, akkor sem lennék képes ezt tenni Samuellel. Pont
Kinsley miatt ment el az elvonóra, úgyhogy kegyetlenség lenne
tőlünk nem visszaadni Kinsley-t.
 – Nem ringatom magam hiú ábrándokba, Jack.
– Nem is ezt mondtam.
– Értem én. Csak azt mondom, hogy attól még, hogy nem
tartom magam távol tőle, nem jelenti azt, hogy ne lennék
tisztában a valósággal. Mindegy, ki mit mond, vagy gondol,
akkor is a vér szerinti szülei vagyunk. Nem mi neveltük fel, de
egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne szerettem volna –
mondom, és felpattanok én is. Belebújok egy pólóba, és
elkezdem felhúzni a farmerem. – Attól a pillanattól fogva
szerettem, hogy megtudtam, terhes vagyok. Szerettem, amikor
megszületett, és azóta is minden egyes napon, még ha át is
kellett adnom másnak. Annyira szerettem, hogy elengedtem. Te
csapod be magad, nem én – fejezem be, és látom, hogy szinte
szikrát szór a szeme az utolsó szavak hallatán.
Nem állt szándékomban ilyen beszélgetést lefolytatni, de
most már nyakig benne vagyunk.
Jack hátat fordít, és kifelé néz az ablakon.
– Ebben tévedsz, Stella. Sérülni fogsz, ez elkerülhetetlen.
– Meglehet, de szerintem akkor is te tévedsz.
Csak nézem magas alakját, beesett vállát, mintha a világ
minden súlyát cipelné.
Jackben mindig ez volt a legnagyobb baj. Azt hiszi, hogy
mindenkiért felelős, akit szeret, és cserbenhagyja őket, ha
valami nem jön össze. Az anyját, az apját, Kinsley-t, engem. Mi
vagyunk az elszakadt láncról szétgurult láncszemek. Azt hiszi,
hogy az ő hibája volt.
Ahelyett, hogy szeretett volna minket addig, ameddig adatott,
ellenáll a késztetésnek. Reméltem, hogy a múlt hét
fordulópontot jelentett az életünkben, de megint ugyanott
vagyunk, ahol előtte.
Kimegyek a szobából, mert képtelen vagyok végignézni,
ahogy megint hátat fordít ennek az egésznek. Nagyon fáj, és
szükségem van minden erőmre, hogy a mai napot túléljem.
– Mégis miben? – kérdi, amint az ajtóhoz érek.
Megállok, de nem nézek vissza rá. Ha megpillantanám
gyönyörű szemét, meginognék.
– Abban, hogy azt képzeled, képes lennél nem szeretni őt. Ha
akarnád, se tudnád.
Kimegyek a szobából. Akármit is tartogat a mai nap a
számomra, készen állok, hogy szembenézzek vele.

Oliver és Kinsley megismerkedése pontosan úgy sikerült, ahogy

reméltem. Könnyed és vidám találkozó volt. A bátyám
melegsége, könnyed mosolya azonnal magával ragadta Kinsley-
t. Oliver annyira rokonszenves, hogy az már szinte félelmetes.
A beszélgetésünk óta Jack testben jelen van ugyan, de
lélekben távol jár. Bárcsak felrázhatnám valahogy! Bárcsak
észrevenné, hogy az időnk véges! Csalódott vagyok amiatt,
ahogy kezeli a helyzetet, de ugyanakkor meg kell értenem, hogy
mindenki a maga módján küzd meg a különböző
élethelyzetekkel.
Ő fogja bánni, nem én.
Este van, ilyenkor meg szoktunk nézni közösen egy filmet
lefekvés előtt, de most olyan feszült a légkör, hogy nincs
kedvünk hozzá.
A héten kaptunk egy e-mailt a rehabilitációs intézettől, hogy
ma Samuelnek engedélyezik a telefonhívást, de arra is
figyelmeztettek minket, hogy ez az állapotától függ, és nem
biztos, hogy sikerül. Jackkel nem tudtuk eldönteni, hogy mit
tegyünk, de aztán úgy határoztunk, hogy elmondjuk Kinsley-
nek az igazat.
Ma egyikünk sem hozta szóba a dolgot, és Samuel még mindig
nem jelentkezett.
Kinsley kifelé néz az ablakon, aztán hirtelen felém fordítja a
fejét.
– Kaptál új mail-t?
– Nem – rázom meg a fejem.
– Ó – mondja kissé csodálkozva.
– Ne aggódj! Ha ma nem, egy másik napon biztos hívni fog.
Jack odalép Kinsley-hez, és szelíden magához húzza,
meglepve ezzel engem is.
– Tudom, hogy szomorú vagy emiatt. Hívni fog. Senkit sem
szeret jobban a világon nálad, Kinsley.
Kinsley is megöleli Jacket, és én majdnem elsírom magam.
Tudom, hogy Jack is Kinsley-t szereti a világon a legjobban. De
nem vállalja fel még önmaga előtt sem.
– Mi van akkor, ha hosszabb időbe telik ez az egész? Mi van
akkor, ha még egy hónapig marad? – kérdi Kinsley félve.
Annyira retteg, hogy belesajdul a szívem.
– Majd kitaláljuk, hogyan tovább.
– De nekem kezdődik az iskola. És amúgy is, most táborban
kéne lennem, nem pedig itt.
 – Tudom – válaszolja Jack. – És sajnálom, hogy megváltozott a
programod. Nem tudjuk, hogy hol tart apukád kezelése. Az is
lehet, hogy minden remekül megy, és jövő héten már
hazamehet. Ne gondoljunk semmi rosszra. Amíg be nem
bizonyosodik az ellenkezője, nincs okunk aggódni miatta.
Kinsley ajka legörbül, és könnyel telik meg a szeme.
– Inkább csináljunk egy kis popcornt, és nézzünk meg egy
filmet – mondom, hátha a figyelemelterelés könnyít valamelyest
a dolgokon.
– Nincs kedvem hozzá – válaszolja Kinsley, és távolabb lép
Jacktől, majd keresztbe fonja a karját.
Néha azt gondolom, hogy Kinsley nagyon hasonlít
mindkettőnkre. Látom benne Jack makacs természetét. Inkább
egy szót sem szól, és magában tartja a fájdalmát. Rám ütött
abban, hogy nagyon erős, képes szembenézni a problémákkal,
bármily nehéz, és nem adja fel.
Összetörhetett volna a nehézségek alatt, annyi minden történt
vele hirtelen, mégis erős maradt. Nem is tudom, hogy én képes
lettem volna-e erre az ő korában…
– Inkább egyedül szeretnél lenni? – kérdi Jack.
– Inkább olvasok – mondja zihálva Kinsley.
– Rendben.
Kinsley becsukja maga mögött az ajtót. Jackre pillantok, aki
még mindig ugyanabba az irányba bámul, ahol Kinsley az
imént állt.
– Nem kellett volna elmondanunk neki – mondja Jack.
– A legjobb szándékunk szerint cselekedtünk.
Jack felém fordul, és megvakarja az orra hegyét.
 – Mi a fenét tudunk mi arról, hogy neki mi a legjobb? Alig
ismerjük. És mindenki, akit valaha szeretett, magára hagyta.
– Senki sem hagyta el – lépek oda Jackhez. – Az anyukája
meghalt, és az apukája segítséget kért. Mi sem hagytuk el. Csak
azt akartuk, hogy jobb élete legyen, mint amit mi biztosítottunk
volna neki.
Persze ezt nem csak neki, magamnak is mondogatnom kell.
Vannak napok, amikor szinte felemészt a bűntudat. Néha
elképzelem, hány éjszakát mulasztottam, hogy nem tartottam a
kezemben. Hányszor nem olvastam esti mesét neki? És hány
alkalommal nem vittem táncórára, ahogy Ameliát?
De azt akartam, hogy biztonságos, állandó otthona legyen.
Egyedül ez számított, nem pedig az, hogy mit érzünk Jackkel.
Nem számítottam rá, hogy Kinsley elveszíti a biztonságot
nyújtó családot, és most megszakad a szívem, hogy végig kell
néznem, ahogy szenved.
– Pontosan tudom, hogy mit érez, Stella! – kiáltja Jack olyan
hangon, mint ha maga is tizenkét éves lenne.
Jack is elveszítette az anyját, az apja meg elhagyta.
Elveszítette azokat, akiket szeretett.
– Akkor ki más vigasztalhatná meg, mint te?
– És mégis mit mondjak?
– Az igazat – tanácsolom. – Te mindenkinél jobban tudod,
hogy mi mindenen megy keresztül. Anyád meghalt, emiatt apád
lába alól kicsúszott a talaj, és végül elment. A te történeted
játszódik le újra a szemed előtt. Beszélj vele! Mondd el neki,
hogy amit most érez, múló dolog csupán! – teszem a mellkasára
a kezem.
 – Én… elcseszem.
– Dehogy! – rázom meg a fejem. – Láttalak. Odamentél hozzá,
megvigasztaltad és megölelted, pedig elhatároztad, hogy nem
kerülsz közel hozzá…
– Hogy is ne szeretném, ha csak téged látlak benne –
simogatja meg az arcom. – Teljesen te vagy. Ugyanaz az erő, és a
szíve, a lelke is a tiéd. Az élet semmit sem ér nélküled, Stella! Az
maga a pokol. És amikor Kinsley elmegy, elviszi magával ezt a
csodát…
– Értem, de minél inkább eltaszítjuk magunktól, később annál
inkább büntetni fogjuk miatta magunkat.
Jack lassan lehunyja a szemét, és amikor újra kinyitja, érzem,
hogy valami megváltozott.
– Igazad van!
– Menj be hozzá, Jack! Add meg, amire szüksége van!
– Megpróbálom – nyom gyors puszit az orcámra, és elindul
Kinsley szobája felé.
Épp kopogtatna az ajtaján, amikor megszólal a telefon, és
hirtelen megfagy körülöttünk a levegő.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Jack

Felveszem az ismeretlen georgiai hívást.

– Halló?
– Szia, Jack!
Vegyes érzések járnak át. Utálom, hogy felhívott, ugyanakkor
örülök is neki. Két ellentétes személyiségrész küzd bennem. Az
egyik énem azt mondja, hogy én vagyok az apja, és akarom ezt
a családot, amit az elmúlt időszakban alkottunk. A másik énem
pedig azt, hogy a kislánynak az a legjobb, ha visszaengedem
Samuelhez.
Stella miatt aggódtam, és közben én szorulok segítségre.
– Samuel! Jó hallani a hangodat!
– Én… én nem voltam biztos benne, hogy képes leszek erre a
telefonhívásra. Napokig tartott, hogy összeszedjem a
bátorságomat, és felvegyem a telefont. Féltem beszélni vele…
Rettegek, hogy gyűlöl…
Elcsukló hangja hallatán mély együttérzés jár át, mert én is
jól ismerem ezt az érzést. Ugyanígy éreztem három héttel
ezelőtt, amikor a nappalijában ültünk, és Kinsley-re vártunk,
hogy hazaérkezzen.
– Nem gyűlöl téged. Ezt garantálom.
– Jól van?
– Jól. Hiányzol neki, és aggódik érted.
Samuel nagyot sóhajt.
– Én belebetegedtem ebbe az egészbe. Tudtam, hogy Stellával
jót akartok neki, de az, hogy magára hagytam, mert én
túlságosan…
– Erős vagy, Samuel. Amit tettél, legalább olyan kemény
munka volt, mint Herkulesé.
Stella a szobába lép, megáll mellettem, és a karomra teszi a
kezét. Erőt merítek az érintéséből, és átjár a belőle áradó
szeretet.
– Köszönöm a vigasztalást, de annyira most nem érzem
erősnek magam…
Értem, és tiszteletben tartom az érzéseit. Tulajdonképpen
magamról sem mondhatom el, hogy erős volnék jelen
pillanatban.
– Nos, itt vagyunk, és bármit megteszünk, amit csak kérsz.
– Tudom – mondja, és vesz egy mély levegőt. – Beszélhetnék
vele, mielőtt felmondja a szolgálatot az idegrendszerem?
– Természetesen.
Stellát kérni sem kell, már el is indul Kinsley szobája felé.
Pár másodperc múlva Kinsley a telefonhoz száguld. Átadom
neki a kagylót, közben féltékeny vagyok, pedig nem kellene.
– Apa! – zihálja hadarva Kinsley. – Apa! Hogy vagy? Hiányzol!
Jól vagy? – sorjáznak a kérdések Kinsley-ből, közben fülig ér a
szája. Olyan boldognak tűnik, hogy hallja Samuel hangját. –
Igen. Aha!
Egy örökkévalóságnak tűnik a beszélgetésük.
Stellára pillantok, ő rám szegezi a tekintetét. Pont az történik,
amitől féltem. Erre a telefonhívásra, ami emlékeztet bennünket,
hogy hol a helyünk, előre figyelmeztettem Stellát.
Mindegy, hogy mit hazudtam magamnak, mindig élt bennem
a remény, hogy mostantól talán hozzánk is kötődni fog.
Csak állunk ott bénán, és végighallgatjuk az örömteljes
lelkesedést, ahogy Samuellel beszél. Aztán Stella hirtelen
elfordítja a fejét. Kifelé bámul az ablakon, beejti a vállát, és
keresztbe teszi a kezét. Túl régóta ismerem, és pontosan tudom,
hogy mi zajlik most benne.
El van veszve.
Stella Parkerson az egyik legerősebb nő, akit valaha
ismertem. Pontosan tudom, hogy amikor így elmereng, akkor
fogalma sincs, hogy mihez kezdjen.
Nagyon nehéz végignézni a fájdalmát. Le akarom venni a
válláról a terhet, cipelni akarom helyette. Stella jobb sorsot
érdemel.
A szívem majdnem kiesik a helyéről, és ugyanaz a szó
visszhangzik a fülemben: hülye, hülye, hülye!
– Ez annyira jó, apa! – trillázik Kinsley vidáman. – Alig várom!
Majd segítek, amiben csak tudok, megígérem.
Stella háttal áll nekem, de így is látom, hogy megtörli az arcát.
Forrong bennem a düh, hogy sírni látom. Ha most engedünk az
érzéseinknek, és Kinsley szeme láttára omlunk össze, csak
rontunk a helyzeten.
 Lassan közeledem Stellához, szótlanul megfogom a vállát, ő
pedig megfogja a kezem. Ráhajolok, a testem magába szívja az
összes fájdalmát. Az ajkam a fülére tapasztom. Megkap tőlem
minden támogatást, amit megérdemel.
– Tudom, hogy nehéz, de most erősnek kell maradnunk. –
Stella csendben bólint egyet. – Megvárjuk, amíg bemegy a
szobájába, aztán a karjaimba veszlek, és kiengedheted… Ne félj,
itt leszek melletted.
Stella a mellkasomnak dönti a fejét, miközben csak hallgatjuk
Kinsley boldogan csengő hangját.
– Igen, apa, úgy lesz. Annyira szeretlek! Alig várom, hogy újra
lássalak! Oké. Rendben. Adom Jacket.
Ebben a mondatban két név hangzott el, és most úgy érzem,
hogy az élet nagyon igazságtalan, mert felcserélődtek a
szerepek. Nekem járna ez a megszólítás, de én csak egy idegen
vagyok a szemében. Egy töredék másodpercre lehunyom a
szemem, elengedem Stellát, és szomorú mosollyal átveszem a
kagylót. Most ennyire telik tőlem.
Kinsley szórakozottan mosolyog, ahogy egy gyereknek kell, és
befut a szóbájába. Megköszörülöm a torkom, mielőtt
megszólalnék.
– Szia megint, Samuel!
– Sokkal jobban ment, mint ahogy számítottam rá. Nagyon
köszönök mindent! Tudom, hogy nagyon nehéz dolgot kértem
tőletek, és bárcsak ne lett volna szükség rá! Nagyon hálás
vagyok, hogy hajlandóak voltatok helyettesíteni engem.
– Nincs mit. Mi… nos, sosem mondtunk volna nemet.
Egy pillanatnyi csend támad a vonal végén.
 – Egy hét múlva kiengednek. Hosszú út áll még előttem, de
most legalább jó úton haladok.
– Ennek igazán örülök.
– Abban reménykedem, hogy haza tudjátok hozni Kinsley-t,
amint kiengednek. Szeretném felkészíteni az iskolakezdésre.
A torkom elszorul, de erőt veszek magamon, hogy meg tudjak
szólalni.
– Persze, nem gond – mondom. Füllentek, mert pont az
ellenkezőjét érzem. De ez nem az ő gondja, hanem az enyém,
ezért inkább hazudok. Az igazság az, hogy egyáltalán nem
akarom visszavinni Kinsley-t.
Most, hogy megismertem, nem akarom visszaadni őt. Most
már nem játszhatom el, hogy egyáltalán nem érdekel, ha sosem
látom viszont.
Stella hirtelen mellettem terem, és oldalról átölel. Nagyon jó
érzés, hogy olvas a gondolataimban, és itt van mellettem.
Minden megváltozik, amikor visszavisszük Kinsley-t, de ha
egymásba kapaszkodunk, túlélünk mindent.
– Most arra kell koncentrálnom az elkövetkezendő hat
napban, hogy végigcsináljam a kezelést, mert azt akarom, hogy
a hétvégén hazaengedjenek. De egy nappal előtte megint
telefonálhatok, úgyhogy jelentkezem.
– Rendben. Akkor úgy tervezünk, hogy egy hét múlva visszük
haza, ha addig nem jelentkezel. Csak szólj, ha változik a terv!
– Rendben! Kérlek, mondd meg Stellának is, hogy nagyon
köszönöm! Beszélünk.
Letesszük a telefont, mire én azonnal megölelem Stellát.
Hét nap van hátra. Egy hét, amíg újra szembenézünk a
legnagyobb fájdalommal, amin egyszer már keresztülmentünk
tizenkét évvel ezelőtt.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Stella

A bátyáim és én apám íróasztala előtt sorakozunk. Azért rendelt

ide minket, hogy pontot tegyünk hőn szeretett cége ügyének a
végére. Két hét türelmi időt kapott, amíg Kinsley nálunk lakott.
– Megvan a fedezet. Ki foglak tudni vásárolni titeket.
– Remek! Akkor két hétnél már nem tarthat tovább, hogy
elrendezzük az anyagiakat – szólal meg Josh.
– Látom, megtanultad a leckét, fiam.
– Tőled nem sokat tanultam – neveti el magát Josh gúnyosan.
– Azonnal elhagytam a családi fészket, amint tudtam, és azóta
sem hallgattam egyetlen tanácsodra sem.
– Épp így válhattál férfivá.
– Naná, nem kétlem. Minden jó belőled fakad. Például az is,
hogy most képesek vagyunk összefogni, és együtt felállni az
asztaltól. Jól csináltad, apa! Okos húzás volt üzletileg…
– Te tényleg elhiszed, hogy ti öten újrakezditek? – fordul
felém apám.
– Szerintem van annyi eszünk, hogy megtegyük, amit
tennünk kell. De most nem filozofálgatni jöttünk, hanem a
pénzünkért. Az ügyvédek mindent előkészítettek. Ahogy
aláírod, és az összeg megérkezik a számlánkra, újra tiéd a
tulajdonjog.
Nem egy jelentéktelen összegről van szó. Ötünk tulajdonrésze
több mint kétmillió dollárt ér. Fogalmam sincs, apám hogyan
teremtette elő, de úgy sejtem, hogy el akarja adni a házat.
– Nem mintha sokat érne a jövőben – fordul felém Oliver
vigyorogva.
– Nagyon okosnak gondoljátok magatokat – mered rá apa.
– Mert így is van – vág vissza Ollie.
– Azt majd meglátjuk – nevet apám. – Majd meglátjuk, amikor
mind az öten itt kilincseltek nálam újra, könyörögve a
munkátokért, mert ráébredtek, milyen kemény a való világ.
Érnek majd meglepetések titeket.
– Hűha! – élénkül fel Grayson hirtelen. – Te arra számítasz,
hogy visszajövünk hozzád könyörögni? Te azt képzeled, hogy
közünk lesz hozzád? Te még most is magas lóról beszélsz, és azt
hiszed, hogy a végén megnyerheted ezt a játszmát? Hiszen a
gyerekeid épp rákényszerítenek, hogy kifizesd a részüket a nem
létező vagyonodból, csak hogy megszabadulhassanak tőled. És
te komolyan azt hiszed, hogy győztél? Ez hihetetlen! Hadd
világosítsalak fel. Nemcsak az üzleted fog csődbe menni, hanem
a gyerekeid… nem! Hadd beszéljek inkább csak a saját
nevemben. Én végeztem veled! Amint aláírtuk a papírokat,
ennyi. Végeztünk. Nincs közös üzletünk. Nincs kapcsolatunk.
Majdnem tönkretetted az életem, és ezt sosem bocsátom meg
neked!
 Hirtelen apánk mintha nem lenne olyan nyugodt. Borzalmas
szülő volt az elmúlt húsz évben, de azért volt idő, amikor
szeretett minket. És én meg vagyok győződve róla, hogy valahol
a szeretetét akarta kifejezni azzal, hogy részesedést adott
mindannyiunknak a cégből. Meg akarta osztani velünk azt, amit
felépített.
De most a szemébe mondjuk, hogy nem kérünk belőle. Biztos
nem számított rá, hogy mind az öt gyereke hátat fordít neki –
egyszerre. Nem gondolta volna, hogy az összes
szállodaigazgatót egyszerre veszíti el, mert így képtelen tovább
üzemeltetni a vállalkozást, az biztos.
Valószínűleg már felvett valakit a helyünkre, de nagy lesz a
veszteség, amíg az újoncok beletanulnak a melóba. Szerintem
gőzük sincs, mit és hogyan kell csinálni.
– Szóval mindent elvesztek tőlem.
– Csak azt kapod, amit megérdemelsz – szólal meg Alex, aki
általában utoljára szokott szót kérni. – Évekig hagytuk, hogy
irányítsd az életünket. És sok pénzt kerestél rajtunk. Vagy nem?
– Ti is sokat kerestetek – néz a szemébe apám.
– Nekem ez az egész sosem a pénzről szólt – lép közelebb
hozzá Alex. – Az sem érdekelt volna, ha semmim sincs. Én csak
azt szerettem volna, hogy büszke legyél rám. De mi a francnak?
Nem törődtél velünk.
– Hogy a fenébe mondhatsz ilyet? – üvölti apám, és egy
hirtelen mozdulattal lesöpri az asztalon lévő papírhalmot.
Josh megragadja a kezem, és nem engedi, hogy összeszedjem.
Rosszallóan megrázza a fejét, mire elszégyellem magam, hogy
ezt tettem. De mindig is így volt. Mi takarítjuk fel a mocskát.
Megpróbáltuk beforrasztani a repedéseket, azt reméltük, hogy
egyszer majd minden összeáll, megjavul, és újra egy család
leszünk.
Sosem fog bekövetkezni.
– Ha törődtél volna velünk, Stella most nem tartana ott, ahol…
– szólal meg Joshua kemény hangon, és kegyetlen őszinteséggel.
A hideg is végigfut tőle a hátamon. – Grayson majdnem
elveszítette miattad a gyerekét és a feleségét. Nekem sem kellett
volna keresztülmennem sok mindenen… Mindannyiunkat csak
bántottál.
– Mindent megadtam nektek.
– Írd alá a papírokat, és végeztünk – vág közbe Gray.
– Szóval én vagyok a hunyó? – néz rám apám.
– Bolond voltál, ha azt hitted, hogy örökké a markodban
tarthatsz minket. Semmi sem tart örökké… – válaszolok. – Írd
alá a papírokat! Ez az utolsó kérésünk.
Az utolsó kérés, ami a legjelentősebb. Amint aláírja, meglesz a
tőkénk az újrakezdéshez. Megvan mindenünk a sikerhez:
szakmai tapasztalat, ingatlan és tenni akarás. Már el is
indítottuk a folyamatot, most egyezkedünk az építési
vállalkozókkal. Minden készen áll. Csak ez van hátra.
– Jól van – mondja apánk, és aláírja mind az öt oldalt a
szerződésen. – Két héten belül megkapjátok a pénzeteket.
Nagy megkönnyebbülést érzek magam körül. Neki kellett
kivásárolnia minket. Ha máshogy nem ment volna, bevonunk
más befektetőt, de úgy nem éreztük volna annyira a karma
működését. A szállodánkat a régió vezető szolgáltatójává
akarjuk tenni, és most apánkon a sor, hogy szenvedjen
helyettünk.
– Tetszik ez az íróasztal – ül le Oliver a székre.
– Tessék? – kérdi apánk.
Ollie-ra pillantok, mert nem értem, hogy mi a fenét akar ezzel
mondani.
– Az íróasztal. Tetszik. Szerintem ilyet vegyünk az új helyre.
– Új helyre?
Most már értem.
– Ó! Hát nem hallottál róla? – Apánk tekintete egyikünkről a
másikunkra vándorol, végül megállapodik Oliveren, aki végső
csapást mér rá. – Nem messze innen új szállodát nyitunk. Hát
nem tökéletes?
– Alig várom, hogy csődbe menjetek – kuncog apám kis szünet
után.
Most rajtam a sor: én nevetem el magam. Meglököm Oliver
vállát, jelezvén, hogy ideje távozni.
– Ó, apa! Ebben nincs semmi vicces. Fájni fog. Ahogy nekünk
is fájt, amit tettél velünk.
– Nagy hibát követtél el – folytatja Grayson, és feláll a székről.
– Miközben folyamatosan távol voltál, megtanultuk nélküled
irányítani a szállodát. Nem lesz nagy ügy.
– És ha meggondolnád magad, és visszalépnél – emeli a
magasba Joshua a papírokat –, akkor a bíróságon találkozunk.
Beperelünk, és elvesszük tőled az egész céget, úgy, ahogy van.
Kilépünk az iroda ajtaján, és vissza sem nézünk. Ideje a
kezünkbe venni az irányítást, és új életet kezdeni. Nélküle.
– Annyira jól beilleszkedik a családba, mintha mindig is a része
lett volna – jegyzi meg Jessica Kinsley-re pillantva, amikor
együtt lógunk a bátyáimmal.
Örülnöm kéne, hogy így van, de ettől most csak még jobban
fáj az egész.
Négy nap múlva megy vissza Georgiába.
Elhessegetem a gondolatot, mert nem akarom újra elindítani
ezt a lavinát. Tegnap este Jack karjaiban aludtam el, és csak
csorgott a könnyem a mellkasára. Ő egy szót sem szólt, csak
hagyta, hogy szabadjára eresszem a szomorúságomat.
– Így van.
– És imádja Ollie-t.
Az ikertestvéremre mosolygok, miközben valami ostoba
kártyatrükköt mutat Kinsley-nek.
– Ollie-t mindenki szereti – mondja Jess, közben megsimogatja
domborodó pocakját.
– És hogy érzed magad? – kérdem.
– Jól! Nagyon várjuk a baba érkezését, és Amelia is rettentő
izgatott.
– Azt elhiszem! Imád főnökösködni, úgyhogy a húgán majd
szabadon kiélheti uralkodói vágyait.
– Kétségkívül a család férfitagjaira ütött – nevet fel Jessica.
Az unokahúgomra pillantok, aki mosolyogva ül Josh ölében.
– Milyen vicces! Nekem úgy tűnik, hogy Amelia az összes fiú
közül Josht szereti a legjobban.
– Ő azt szereti, aki teljesíti a kívánságait – vigyorgok. – Mindig
is az ujja köré csavarta Josht. Talán azért, mert ő, saját bevallása
szerint, sosem akart gyereket, és így büntetlenül, teljes szívvel
szeretheti Ameliát. Nem tudom…
– Vajon miért nem akar saját gyereket?
– Josh mindig felelősségteljes volt, és büszkén vállalta a
legidősebb fiú szerepét. Valóságos lelkiismeret-furdalást okozott
neki, hogy elment egyetemre. Először azt hittem, csak a
tanulmányai és a távolléte miatt szorong, de most, hogy
visszagondolok, már látom, hogy sokszor kihúzott minket a
szarból – magyarázom. – Egyébként Gray is, de Josh tényleg
nagyon odatette magát, amíg el nem ment a városból. Ő már
akkor tudott mindent a szüleinkről, és azon volt, hogy
megóvjon minket a fájó igazságtól.
– És most bünteti magát ezért? – kérdi Jess.
Mindketten Deliára pillantunk. Josh gyerekkora óta szerelmes
belé, de sosem ismerte be. Az a legszomorúbb az egészben, hogy
Delia viszontszereti. De Josh semmiben sem hasonlít apánkra. Ő
nem fog megházasodni, nem lesznek gyerekei, még csak ki sem
nyitja másnak a szívét.
– Szerintem azt gondolja, hogy a szerelem büntetés.
– Annyira nem áll távol a valóságtól – horkan fel Jess.
– Talán – sóhajtok, és kortyolok egyet az italba. – De inkább
elviselem a veszteség fájdalmát, minthogy ne legyen mire
emlékezni… a boldogság elszáll.
– Erre igyunk! – emeli fel az almaleves poharát, aztán a
karomra teszi a kezét. – De most komolyan. Minden rendben?
– Nagyon szomorú vagyok, és legfőképp azért, mert nem
tudom, hogy ő szomorkodik-e miattunk. Őrület, tudom. És
persze aggódom amiatt, hogyan tovább…
– Mire gondolsz pontosan?
 – Például azt sem tudom, hogy én hívjam, vagy várjam meg,
amíg megkeres ő? – suttogom. – Megkérdezzem, hogy akar-e
látni minket újra? És Samuel vajon ezek után elengedi majd
hozzánk? Mi van, ha még csak beszélni sem akar velünk,
miután hazatért?
– És mi a helyzet a jog szerint?
– Nem sok mindenhez van jogunk – törlök le egy
könnycseppet az arcomról. – Gyakorlatilag évente egyszer
kapunk hivatalosan tájékoztatást, illetve a születési
anyakönyvén szerepelhet a nevünk… ez Kinsley miatt történt
így, hogy legyen lehetősége megkeresni minket, ha egyszer úgy
dönt. Az ügynökség olyasmit mondott, hogy nem szerződést
kötöttünk, inkább csak egy kötetlen, szóbeli megállapodást.
Szóval semmiféle követelésünk nem lehet…
– Szóval – sóhajt nagyot Jess – az is előfordulhat, hogy sosem
látod viszont?
– Ez is egy lehetőség – bólintok. – Nem hiszem, hogy Samuel
eltiltaná, de még ez is előfordulhat. Hiszen hivatalosan ő az
apja.
– Nagyon sajnálom! – ölel magához Jess.
– Nem kell, Jess! Végül is Kinsley érdeke az első. Azzal, hogy
visszatér az apjához, újra átéljük az egészet, mint amikor
elveszítettük. Egy hónapig volt az otthonunkban ez a kislány.
Főztünk és mostunk rá, kicsit megélhettem, milyen is az
anyaság. És most erről megint le kell mondanom.
– Szerintem szeret téged és Jacket.
Megfordulok, és Kinsley-re pillantok. A torkom összeszorul,
mert felmerül bennem a gondolat, hogy talán soha többé nem
láthatom.
– Igen, úgy tűnik. De nem tudom, hol lesz a helyünk az
életében, ha visszatér az apjához. Eddig a jogszabályok írták az
életet, mostantól valami más…
– Apám tizenkét éves koromban ment el – követi a tekintetem
Jess. – Pontosan emlékszem, mennyire össze voltam zavarodva,
és milyen dühös voltam rá. Hidd el nekem, hogy mindegy, mit
mutat, ugyanúgy érez, mint ti. Össze van zavarodva, és
egyáltalán nem biztos magában. Boldoggá akarja tenni az apját,
ezért meg sem fog titeket említeni neki. Teljesen mindegy, hogy
mit érez irántatok, az apja érzéseit tartja majd szem előtt.
Beszélj Samuellel! Aztán beszélj Kinsley-vel is. Ő a lányod,
Stella. Boldog lesz, ha Jack és te az élete része lehet.
Kinsley kacagása hallatszik. Megfordulok, hogy megnézzem,
min nevet annyira. Jacket nézi, ahogy fejjel lefelé tartja Ameliát.
Itt van mindenki, akit szeretek, és így vagy úgy, de mindenkinek
öröm sugárzik az arcáról.
Kinsley a családhoz tartozik.
Kinsley Parkerson, mégis másvalaki neveli.
Jack rám pillant, és kacsint egyet.
Én visszamosolygok rá, és megrázom a fejem, mielőtt Jessnek
válaszolnék.
– Néha a szerencse elpártol mellőlem.
– Ne is mondd, én aztán tudom, miről beszélsz! De a sors útjai
kifürkészhetetlenek. Ne mondj le róla, Stella, és arról sem,
amire vágysz! Én a magam részéről megtanultam ezt a leckét,
amikor kétszer is majdnem otthagytam a fogam…
– Hát, az tapasztalatnak bőven elég.
 – Nem szándékozom újra átélni semmi hasonló élményt, ez a
cél – mondja vigyorogva Jess. – Egyébként sikerült beszélni az
építési vállalkozóval, akiről írtam? Odette-et mindenki melegen
ajánlja, és minden referenciamunkája remek.
Ebben a magánéleti zűrzavarban kicsit úgy érzem, hogy
elengedtem a gyeplőt a szálloda dolgaival kapcsolatban. Szinte
semmit sem voltam képes elintézni, de egyik bátyám sem tette
szóvá, ami hihetetlen változás.
– Írtam neki, de több nem történt.
Alex belép a konyhába, és ránk néz.
– Hát ti meg miről csevegtek?
– Rólad.
– Nem lennék meglepve – vonja meg a vállát. – Én vagyok a
legjóképűbb Parkerson srác a porondon.
– Meg a leghülyébb – forgatom a szemem.
– Ha te lennél a legjobb pasi, nem a bátyáddal jártam volna,
hanem veled. Szerinted ez nem árulkodó? – ugratja Jess.
– Dehogynem. Ez a bizonyíték, hogy Alex sosem volt a
legvonzóbb Parkerson srác – állok Jess oldalára.
– Ki a legvonzóbb kicsoda? – kiabál be a másik szobából Josh.
Ó, atyám! Helyben vagyunk.
– Semmi, semmi, Josh – kiáltok vissza, mielőtt egy nagy
veszekedés lenne ebből.
– Csak nem azt állítja Alex, hogy ő a legjóképűbb? – szól közbe
Oliver, aki sosem mulasztaná el az alkalmat, hogy borsot törjön
a többiek orra alá.
– Dehogy! Csak azt mondta, hogy a Parkerson fiúk közül – áll
be a sorba Jessica. Micsoda csalódás. Én meg azt hittem, hogy
mellettem áll.
– Nos – nevet fel Jack –, innen tudjuk, hogy komplett idióta. –
Jackre pillantok felhúzott szemöldökkel, mert kifejezetten
csalódott vagyok, hogy bekapcsolódott. – De Stella a
legdögösebb Parkerson, az biztos.
Az összes bátyám azonnal nekiesik, és csapkodni kezdik a
vállát, a hátát. Imádom ezért a megjegyzésért.
– És hála az égnek Jack nem Parkerson, úgyhogy az ő
véleménye a mérvadó – vágom rá határozottan.
– És az én szavazatommal mi lesz? – kérdi Jessica.
– Most már te is Parkerson vagy, úgyhogy nincs szavazatod –
mondja Josh.

Egyetlen nap maradt.

Huszonnégy óra van hátra.
Jack szorosan megöleli a derekam, és magához húz.
– Ne menj oda, Stella!
Lehunyom a szemem. Ki nem állhatom, hogy ennyire jól
ismer.
– Mintha ketyegő bomba volna a szívem…
– Az enyém is, hidd el. De nem eshetünk szét. Nem akarlak
elveszíteni mindkettőtöket, pláne nem ugyanazon a napon.
Felé fordítom a fejem, és az ajkára teszem az ujjam.
– Engem nem veszíthetsz el – nyugtatom.
– Akkor jó.
Legalábbis rohadtul remélem. Nagyobb szükségem van rá,
mint bármikor.
– És most mihez kezdünk?
– Csináljunk közösen valami szórakoztatót. Nem akarom
visszaszámlálással tölteni a napot. Te?
– Én sem.
– Akkor ma ne gondoljunk többet rá, csak érezzük jól
magunkat együtt.
Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Annyi mindent
csináltam volna még vele. Elmehettünk volna a tengerparti
nyaralóba, több időt tölthettünk volna a tavon, vagy elmentem
volna vele vásárolgatni. Úgy érzem, mintha kiraboltak volna.
Elveszítettem az első hetet, és most vissza akarom kapni.
De nem lehet.
– Persze. Hogyne… Nagyon szórakoztató lesz összepakolni
neki, és arról beszélni, hogy hazamegy…
Tegnap este jött a levél, melyben az állt, hogy Samuel jól van,
elhagyhatja a rehabilitációt. Vagyis újra élheti a megszokott
életét, és visszakapja a lányát.
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz – csókolja meg Jack a
homlokom. – De akkor is meg kell próbálnunk. Azt akarod, hogy
így emlékezzen ránk?
Lehunyom a szemem, és Jackbe temetem a fejem.
– Nem. Meg szeretném tartani őt. Tudom, hogy nem kéne így
éreznem, és megesküdtem rá, hogy nem fogok, de képtelen
vagyok leállítani magam… Ő a lányunk. Most már te is az élete
része vagy, visszakaptalak, és őt is akarom. Szeretem a
családomat.
– Bárcsak hazudhatnék – simogatja a hátam. – Bárcsak azt
mondhatnám, hogy én nem így érzek! Én is akarom őt.
– És én tettem ezt veled.
Hátradől, és felemeli az államat.
– Semmi rosszat nem tettél. Igazad volt. Ez volt az egyetlen
helyes cselekedet. Akkor sem bánom, ha most még nem tudom,
hogyan éljük ezt túl.
Én sem bánom.
Bólintok egyet, mert képtelen vagyok megszólalni.
– Most megyek és lezuhanyozom. Aztán kitaláljuk, mi legyen
a program.
Jack elenged, nagyot sóhajtok, majd kikelek az ágyból.
Felöltözöm, és a konyhába megyek.
Micsoda zűrzavar az életem! Egy hónapja jöttünk össze
Jackkel, és nagyon boldogok voltunk. Könnyed volt minden.
Összeköltöztünk, ezen nem változtatnék. Aztán jött Kinsley, de
nemsoká elmegy. Az új vállalkozás pedig hamarosan újabb
szintre lép.
– Stella!
Megfordulok, Kinsley áll előttem, és épp engem néz.
– Igen?
– Minden rendben?
A kezemben lévő narancslére pillantok. Azt sem tudom,
mikor töltöttem ki. Mosolyt erőltetek magamra – nagy
gyakorlatom van a színlelésben –, és visszapillantok rá.
– Persze, minden. Miért?
– Öt perce álldogálsz itt.
– Tényleg?
– Igen – bólint.
 Leteszem a pultra a poharat, és odalépek hozzá.
– Jól vagyok. Csak nem aludtam valami jól…
– Kaptál e-mailt? – kérdi.
– Igen. Úgy néz ki, hogy holnap hazamehetsz.
– Én csak azt szeretném, ha jobban érezné magát. Úgy örülök,
hogy segítséget kért.
– Igen, Jack és én is így gondoljuk.
És téged is szeretnénk. Kérlek, ne sétálj ki az ajtón, és ne vágd
el a kapcsolatot velünk! Vedd észre, kérlek, hogy szeretünk!
– Holnap mikor indulunk? – kérdi Kinsley a kezét tördelve.
– Szerintem korán.
– Oké. Szeretném rendbe tenni a házat, mielőtt apa hazaér.
Szüksége lesz rám…
Válaszul bólintok egyet.
– Úgy értem, hogy ki szeretnék takarítani, és azt akarom, hogy
ne érezze egyedül magát.
– Azt mi sem szeretnénk – helyeslek. – Samuel fontos nekünk.
Szeretünk téged, és mi nem… ne aggódj, időben otthon leszel!
Kinsley kicsit előrébb lép, majd mintha felemelné a két kezét,
de aztán hirtelen leejti megint.
– Köszönöm, Stella! Nagyon kedves vagy hozzám, és remekül
éreztem magam veled és Jackkel is. Tudom, hogy ez furcsa,
mert nem kéne… nem kéne így éreznem, de annyira jó volt!
Örülök neki, hogy ha már erre kényszerültem, ti voltatok azok,
akik befogadtatok.
Nyomást érzek a mellkasomban, és alig tudom visszatartani a
sírást. Nem akarom most elveszíteni a fejem, mert már nem
maradt időnk… legszívesebben megölelném, és sosem
engedném el. Minden egyes napot vele szeretnék tölteni, hogy
egyre jobban megismerjem.
Gyűlölöm magam, hogy valaha is lemondtam róla.
– Mi is nagyon élveztük a veled töltött időt, Kinsley.
– Tudom – válaszolja mosolyogva. – És Jack hol van?
– Zuhanyzik.
– Ő is velünk tölti a mai napot? – kérdi mosolyogva.
Kis szünetet tartok, mert egyáltalán nem tudom, hogy mit is
válaszoljak. Ez az egész annyira kínos, és először érzek így.
– Azt hiszem. Kérsz reggelit?
– Igen!
Kinsley megkerüli a konyhapultot, és meg elkezdem
összeszedni a híres gofrim hozzávalóit. Na jó, nem is híres, de
mást nem nagyon tudok készíteni…
Kinsley a kezembe adogatja a hozzávalókat, és úgy dolgozunk
össze, mintha igazi csapat volnánk. Jack kilép a fürdőszobából,
és túlságosan is kívánatos, ahogy kinéz.
– Jack! – köszön neki Kinsley.
– Nyakig lisztesek vagytok – mondja kuncogva Jack.
– Stella nem óvatoskodik főzés közben – nevet Kinsley, és
lenéz a pólójára, majd megrántja a vállát.
– Ne már! – döntöm kissé oldalra a fejem, és vigyorgok hozzá.
– Én nagyon is odafigyelek, hogy ne koszoljam össze a konyhát.
– A konyha mást mond – horkan fel Jack.
– A padló is csupa liszt.
– És mégis honnan tudtam volna, hogy elszakad a lisztes
zacskó? – védekezem.
– De hát én szóltam – vágja rá Kinsley.
 – Erre nem emlékszem.
Jack pár lépéssel közelebb jön, és szemügyre veszi a konyhát.
– És az ott lent? Tojás van a szekrényajtón?
– Nem. Dehogy.
Dehogynem. Leejtettem, szó mi szó.
– Igen, tojás – nevet Kinsley.
– Áruló – suttogok.
Jack alaposan körülnéz, mintha bomba robbant volna a
konyhában. Mindenütt liszt, tojás, a többiről nem is beszélve.
Villámgyorsan megfordulok, és a konyhapultnak támaszkodom,
hogy ne lássa a rajta lefolyó tésztát. Akkor buggyant ki a
gofrisütőből, amikor megpróbáltam lecsukni a tetejét. Azt
hiszem, kicsit túltöltöttem.
– Stella! – leselkedik Jack a hátam mögé.
– Tessék? – kérdem mosolyogva.
– Mit rejtegetsz?
– Én?
– Igen, te, édesem – válaszolja Jack játékosan. – Válaszolj!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – rebegtetem a pillám.
– Mi van a hátad mögött? – fonja körém a karját. – Csak nem
valami rendetlenség?
Kinsley horkant egyet.
– Dehogy! Egyáltalán nincs rendetlenség.
Jack öblös nevetése visszhangzik a konyhában. Hogy
szeretem! Imádom, amikor ugrat, szeretem a játékosságát.
A hátam mögé nyúlok, a pulton lefolyó tésztába mártom az
ujjam, és hirtelen az arcára kenem. Vigyorgok, ahogy folyik
rajta lefelé. Kinsley zihálni kezd, Jack pedig csak bámul rám.
 – Ó, ne! Csak nem felfordulást csináltam? – kérdem.
Benne vagyok a játékban, nem kérdés.
A megfelelő pillanatban futni kell, és közben imádkozni, hogy
ne érjen utol.
Jack egy pillanatig sem habozik. Megfordul, én kiugrom a
karjai közül, de a derekamnál fogva visszahúz, és rám zúdul a
liszteső.
Ficánkolni kezdek, és hangosan nevetek, miközben csupa liszt
lesz mindenem.
Kizárt, hogy ezt megússza. Belemarkolok a lisztbe én is, és
célzás nélkül a hátam mögé lendítem a kezem.
Jack hirtelen elenged, én azonnal a pult másik oldalára futok,
és Kinsley elé állok.
– Maradj mögöttem! – utasítom.
– Azt hiszed, hogy meg tudod védeni őt is?
– Én csak annyit látok, hogy lassú vagy, és mindened csupa
nyers tészta meg liszt.
– Valóban? – húzza össze a szemöldökét.
– Szerinted, Kinsley?
– Azt akarod, hogy én döntsem el, ki nyerjen? – kérdi Kinsley
lelkesen. Kilép jobbra a hátam mögül.
Le sem veszem a szemem Jackről, mert pontosan tudom, hogy
ha szem elől veszítem, azonnal támadásba lendül.
– Állj mellém! Támadás! Zúzzuk porrá Jacket!
Jack támad, Kinsley mögötte áll, nevet és lisztet szór felém, én
pedig visszalövök egy tojással. Dőlünk a nevetéstől, és nemcsak
mi hárman, hanem a konyha is úszik a gofri alapanyagaiban.
Addig folytatjuk, amíg semmi nem marad a lisztes zacskóban, a
tojástartóban és a tálban.
Kinsley tökéletesen céloz, és fejen találja Jacket, amitől
nagyon nevetünk.
Megtorpanunk, és csak várakozva nézünk rá, de Jack csak
mosolyog.
– Add fel végre, szerelmem! – mondja, és a magasba emeli a
kezét, benne az utolsó tojással.
– Soha!
Kinsley hátrál, és magamra hagy Jackkel.
Körbesétálok a sziget körül. Jack rám szegezi tekintetét, és
minden lépésemet követi.
Nem állok meg, és elmosolyodom, amikor hirtelen felém nyúl.
Elhajolok előle.
– Nem rossz próbálkozás, bébi.
– Úgyis elkaplak, ne félj! – figyelmeztet.
– Megpróbálhatod, de nem hinném, hogy sikerül.
– Egyszer már elkaptalak.
Teszek egy lépést balra, ő pedig jobbra.
– Igen, de ez most más.
– Mindig el foglak kapni. Mindig. Elfuthatsz, elbújhatsz,
megdobálhatsz liszttel, de előlem nem szökhetsz el soha.
Játszunk ugyan, de hallom szavaiban a komolyságot is. Jack
vallomása ez, egy ígéret a jövőre nézve. Szeret engem.
Tisztában vagyok vele. Mindegy, mi mindenen kell
keresztülmennünk, mindig ott lesz mellettem. Meg sem
érdemlem őt, de mégis megtartom.
A kezem a hűvös konyhapultra teszem, és előrehajolok kissé.
– De én nem futok előled, Jack.
 – Nem?
– Nem – rázom meg a fejem.
Lehet, hogy ezt tettem a múltban, de most itt vagyok. Nem
mozdulok egy tapodtat sem, csak arra várok, hogy elkapjon.
Tekintete csupa lelkesedés, és tesz felém két lépést.
– Elkaplak!
– Úgy legyen!
– Egy…
– Kettő…
Jack nem számol háromig, csak hirtelen leteper, és száll
körülöttünk a lisztfelhő.
Nevetésben török ki. Ficánkolni kezdek, és megdobálom
mindennel, ami a kezembe akad.
Egy másodpercnyi küzdelem után megragadja a karom, és
leszorít. A fülemhez tapasztja az ajkát, és én beleborzongok.
– Szeretlek! Mindkettőtöket szeretlek, és mindent megteszek,
hogy rendbe hozzam a dolgokat.
Megfordítom a fejem, hogy lássam az arcát.
– Tudom. Bízom benned.
Kinsley csípőre tett kézzel odasétál hozzánk, és mosolyogva
ránk tekint.
– Azt hiszem, ebből nem lesz gofri.
– Ez igaz. De cserébe jól szórakoztunk – válaszolom, és
kinyújtom felé a kezem, jelezve, hogy segítsen fel. Megpróbálja,
de lehúzom a földre, úgyhogy megint nevetni kezdünk. Csak
hempergünk ebben a felfordulásban, és én biztos vagyok
benne, hogy akármi is vár ránk a jövőben, erre a reggelre
emlékezni fogok.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Jack

Samuelnél vagyunk. Fogom Stella kezét, amikor Kinsley és az

apja újra találkoznak.
Korábban azt gondoltam, hogy ismerem a fájdalmat.
Azt hittem, tudom, mi a veszteség, a küszködés, az
áldozathozatal.
Nos, gőzöm sem volt róla.
Stella keze folyamatosan remeg, a tekintetéből eltűnt az öröm
és a boldogság. És nem csak ez változott meg rajta. Megjelent
egy ránc a szeme sarkában. A mosolya erőltetett.
Haldoklik legbelül.
Akárcsak én, a fenébe is.
– Nem tudom elégszer megköszönni nektek – mondja Samuel,
mire felállunk.
– Nem volt semmi gond – engedi el Stella a kezem, és
összekulcsolja maga előtt. – Inkább mi tartozunk köszönettel,
hogy… hogy vele lehettünk.
Megköszörülöm a torkom, és visszanyomom a feltörő
érzelmeket. Úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok.
– Fantasztikus munkát végeztél a nevelésével. Csodás gyerek.
Samuel ránk pillant, és a tekintete mindent elmond.
– Sajnálom! Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet nektek.
– Ne, kérlek! – rázza meg Stella a fejét. – Ne mondj ilyet!
Nehéz, de nem bántuk meg. Köszönöm, hogy rám gondol-tál,
amikor segítségre volt szükséged! Hálásak vagyunk Jackkel.
– Stellának igaza van. Nem szívesen hozom fel éppen most, de
félek, hogy nem lesz rá több lehetőségünk… – veszek erőt
magamon, és ami a szívemen, a számon. – Stellával nagyon
szívesen a rendelkezésetekre állunk, ha szükség van ránk, sőt,
akkor is szívesen jövünk, ha csak látni szeretnétek minket. Meg
szeretnénk ismerni Kinsley-t, és szívesen beszélgetnénk vele –
mondom. Stellára pillantok, és látom, hogy könnyes a szeme. –
Nem kell ma eldönteni semmit, de…
– Mindig szívesen látunk titeket, Jack. Misty és én ígéretet
tettünk rá, hogy tájékoztatunk benneteket, és ha Kinsley úgy
dönt, hogy többet akar, akkor azt is megvitatjuk. Mindig nagy
becsben tartottuk az ajándékot, amit kaptunk tőletek. Csak
adjatok pár napot, és kitalálunk valamit, ami mindannyiunknak
jó – mondja Samuel, a lánya szobája felé pillantva. Kinsley
bement kipakolni a cuccait, hogy aztán az apja rendelkezésére
álljon. – Sok a tennivaló az elkövetkezendő pár napban, és
holnap lesz egy megbeszélésem is.
– Persze, érthető – válaszolom.
Tényleg megértem, de akkor is nagyon fáj a szívem.
– Csak annyira sok mindent kell még átgondolni. Egy
állásinterjúm is van, nem tudom, meséltem-e neked…
 – Nem mondtad még. Ez igazán remek hír – mondom, de
annyira nehezen nyögöm ki a szavakat.
– És milyen állásra pályázol? – kérdi kedvesen mosolyogva
Stella.
– Csak egy építkezés – mondja Samuel, és végig rázza a lábát,
miközben beszél. – Korábban művezető voltam, de mivel
kirúgtak, mert munka közben ittam, kétlem, hogy még egyszer
ilyesmit kapok, viszont ez egy jó kiindulópont. Jó a cég.
Az elbocsátása okát elfelejtette megemlíteni, de…
– Akkor sok szerencsét kívánunk hozzá mindketten –
mondom, és tényleg komolyan gondolom. Kinsley-nek szüksége
van Samuelre, neki pedig állásra, hogy el tudja tartani őt. Nem
mintha Stellával nem határoztuk volna el, hogy segítjük őt
valamiképpen…
– És ha bármiben szükséged volna a segítségünkre, kérlek,
jelentkezz!
Felállok, és érzem, hogy a rettegés kezd eluralkodni rajtam.
Közeledik az idő. A beszélgetés a vége felé közeledik, és nekünk
itt kell hagynunk őt.
Nem kerülhetjük el az elkerülhetetlent. Stellával mindjárt
beszállunk a kocsiba, és megint visszamegyünk Willow
Creekbe, méghozzá Kinsley nélkül.
Elfordítom a fejem, a hajamba túrok, és megpróbálok
uralkodni az érzéseimen. Muszáj elköszönnöm tőle. Most nem
egy kisbabáról van szó, ezúttal nem beszélhetem be magamnak,
hogy semmi közöm hozzá. Nagy gyerek, okos, vicces, gyönyörű,
éles eszű és mégsem tarthatom meg.
El kell mennem. Itt kell hagynom. És…
 – Jack! – ér Stella a vállamhoz. A hangja lágy, tele megértéssel,
mert pontosan látja a bennem folyó küzdelmet. Felé fordulok,
hirtelen elmosódik a kép, és akkor tudatosul bennem, hogy
elveszítem a fejem. De Stella megfogja az arcom. – Ne most!
Kérlek, ne! Ha te… én nem tudok…
Nagyot sóhajtok, és letörlöm a könnyeket. Muszáj erősnek
lennem. Stella és Kinsley miatt. Annyira boldog, hogy itthon
lehet, és én nem akarom tönkretenni az örömét azzal, hogy a
szeme láttára omlok össze. Szeretném, ha emlékezne rá,
mennyire boldoggá tett minket, és ha tudná, hogy szeretjük.
Annyira szeretjük, hogy képesek vagyunk újra elengedni őt.
Kifújom a levegőt, kiengedem a fájdalmat, és falat húzok az
érzelmeim köré, hogy túléljem ezt a pillanatot.
– Most pedig indulnunk kell – mondom, a hangom megremeg.
Most látom csak, hogy Stella lelkében valóságos háború dúl.
Menni akar, túl akar lenni ezen az egészen, hogy minél előbb
kitalálhassuk közösen, hogyan tovább. Ugyanakkor maradni
akar. Ameddig itt vagyunk, ő is velünk van, és még nincs vége.
Pedig vége van.
És minél előbb ki kell jutnom innen, különben egy pillanat
alatt leomlik a fal, amit építettem.
– Igen, induljunk! – helyesel Stella.
– Oké – sóhajt nagyot Samuel. – Szólok Kinsley-nek, és
magatokra hagylak egy picit. Fel kell hívnom valakit.
Stella halkan felnyög, aztán hátat fordít, és fel-alá járkál a
szobában. Egy pillanat múlva kiegyenesedik, és kihúzza a hátát.
Micsoda küzdőszellem. Kész megküzdeni bármivel, még ha
utána sokáig kell nyalogatnia a sebeit, akkor is.
 – Már mentek is? – lép a szobába Kinsley.
– Igen, kölyök, el kell indulnunk.
– Hát jó – süti le a szemét. – Hosszú az út, megértem.
Már most előre félek az úttól, mert lesz idő mélyen
belegondolni ebbe az egészbe…
– Sikerült kipakolnod? – kérdi Stella.
– Azt hiszem – lép közelebb Kinsley, és felváltva néz Stellára
és rám. – Nem maradhattok vacsorára? Vagy nem nézzük meg a
sorozat utolsó részét együtt? Szerintem az lesz a vége, hogy a
lány nem azt a választ kapja, amit szeretett volna, és elmegy.
– Nem hiszem – rázza meg a fejét Stella. – Sok a dolgod, és
Samuel is szeretne veled lenni.
– Látlak még titeket? – kérdi hadarva Kinsley, és a hangja
megremeg.
Már csak ez kellett. Most lesz végem. Ha Kinsley elsírja magát,
én sem leszek képes tovább tartani magam.
Stella odalép Kinsley-hez, és megfogja az arcát.
– Nem is tudom, mit mondjak. Próbálom kifejezni, hogy mit
érzek, de annyira nehezen találom a szavakat. Szóval az igazat
fogom mondani, és csak remélem, hogy elég lesz – mondja.
Kinsley szeme könnyes lesz, és most először látom, hogy neki is
fáj ez az egész. – Végtelen büszkeség tölt el, hogy te vagy a
lányom. Minden pillanat, amit veled töltöttem, ajándék volt.
Apukáddal majd elbeszélgettek. És ha szeretnél találkozni
velünk, akkor… szeretnénk, ha tudnád, hogy mi mindig itt
leszünk. Szeretlek, Kinsley! Nincsenek szavak, hogy mennyire.
Remélem, hogy még találkozunk. Remélem, hogy te is szeretnél
jobban megismerni minket. Én csak… remélem.
 Az ajka megremeg, és Stella köré fonja a karját. Ölelik
egymást, mindketten sírnak, én pedig elfordulok, mert nekem is
folynak a könnyeim.
Dühös vagyok a világra, hogy az élet megint rákényszerít
erre.
Szomorú vagyok, hogy nem akartam találkozni Kinsley-vel.
Nem akartam látni, mennyire gyönyörű. Ha továbbra is
kisbabaként élt volna a fejemben, képes lettem volna
megjátszani magam.
A tudatlanság áldás volt, de vége szakadt.
– Nincs több sírás! – mondja Stella, és letörölgeti Kinsley
könnyeit. – Erősnek kell maradnunk, hogy példát mutassunk a
fiúknak.
Kinsley megpróbál nevetni, de inkább szipogás lesz az
erőfeszítésből. Én is összeszedem magam, és odalépek hozzá.
– Az elmúlt egy hónap életem legszebb négy hete volt –
vallom be.
– Én szeretnélek újra látni titeket – törölgeti le ujjával a
könnyeit Kinsley a szeme alatt. – Jó lenne beszélgetni, jó lenne
látni titeket.
– Semminek sem örülnék jobban, mintha az életed része
lehetnék, kölyök.
Olyan sok éven át küzdöttem ellene, és most olyan üres a
világ nélküle.
– Milyen szomorú, hogy nem tudom megmondani, hogy ez
mikor lesz. Szerintetek hülyeség sírni emiatt? Mindent akarok
egyszerre.
– Nem, egyáltalán nem hülyeség. Mindegy, mi történik, volt
egy hónapunk együtt, és ez mindig a szívemben lesz – fogja meg
Stella a kezét.
– Ha apukád beleegyezik – kacsintok rá –, akkor kitalálunk
valamit, ami működik. Rendben?
Kinsley bólint, és először mintha elmosolyodna.
– Oké!
Megfogom Stella hátát, és elindulunk az ajtó felé. Teljesen
lebénulok, amikor odaérünk. Ki kell nyitom az ajtót, ki kell
lépnem rajta, itt kell hagynom őt, és még haza is kell vezetnem.
Megfordulok, és megpillantom Kinsley-t, aki keresztbe tett
karral visszapillant rám.
Egyre jobban sajog a szívem, de valahogy erőt veszek
magamon, és kinyitom az ajtót.
– Jack? – állít meg Kinsley hangja hirtelen. – Hiányozni fogsz!
– mondja. Odajön hozzám, én pedig magamhoz húzom, és
megölelem. Csak tartom a karjaimban, mintha ezzel örökre
magam mellett tarthatnám. De tudom, hogy azt nem lehet.
Nemcsak azért, mert hivatalosan más gyermeke, hanem azért
is, mert nem ez lenne neki a legjobb.
Ez az otthona.
Samuel az apja.
Elengedjük egymást, Kinsley hátrál, Samuel pedig az
előszobában áll összezavarodott arccal.
Kérlek, vigyázz a kislányomra!
Samuel bólint egyet, mintha tudná.
Megfogom Stella kezét, és kisétálok vele az ajtón. A szívünket
ott hagyjuk nála. Megint.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Stella

Borzalmas a csend.
A levegő is nehéz, és hangtalanul sikítok a semmibe. Négy óra
telt el anélkül, hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz.
Csak folytak a könnyeink.
Egymásra néztünk olykor, de egyetlen szó sem hangzott el.
Egyébként is, mit mondhatnánk?
A szavak amúgy sem jelentenek vigaszt. A cselekedeteink
miatt jutottunk ide.
Amikor a Great Smoky Mountains csúcsai kirajzolódnak
előttünk a horizonton, hirtelen úgy érzem, hogy levegőt sem
kapok.
A mellemhez kapok. Fájdalom hasít a végtagjaimba, és éget,
mint a tűz. Ó, atyám! Nekem ez nem megy.
Nem bírok hazamenni.
Nem bírok belépni abba a házba. Rá sem bírok nézni az
ágyra, ahol aludt. A konyhára, ahol nevettünk. A nappalira, ahol
együtt néztünk filmeket esténként.
 Próbálok levegőt venni, de nem megy. Minden újabb
levegővétel nagyobb erőfeszítést jelent, végül remegni kezd a
testem. A látásom elhomályosul.
– Stella! Stella, nézz rám! – hallom Jack hangját, de nem tudok
válaszolni, mert a lélegzetvételre koncentrálok. – A fenébe,
Stella! – Jack megfogja az arcom, és maga felé fordítja a fejem. –
Ez az, bébi. Nézz a szemembe! Lélegezz! – Próbálkozom,
esküszöm. Próbálom, de a tüdőm nem engedelmeskedik. Jack
mélyen a szemembe néz, és nyugodt hangon szól hozzám. –
Lélegezz! – Hallgatok rá, erőltetem. Veszek egy nagy levegőt. –
Jól van. Most lassan fújd ki!
Ez jól ment. De a következő légvétel megint túl gyorsra
sikerül.
Jack le sem veszi rólam a szemét.
– Megint. Belégzés. Csak lassan.
– Nem megy.
– Dehogynem! Csak nézz rám! Csak engem nézz, Stella!
Homályosan látom Jacket, pedig ott van előttem. Ezt újra és
újra elmondom magamban. Jack itt van. Nem engedi, hogy
bajom essen. Nem hagyja, hogy összetörjek. Erősnek kell
lennem. Szót fogadok, és újabb levegőt veszek. Most egy kicsit
könnyebb.
– Jól van! – A hangja olyan megnyugtató. – Minden rendben.
Itt vagyok veled.
Bólintok egyet, és elered a könnyem.
– Nem bírok hazamenni – nyögöm ki nagy nehezen.
– Akkor nem kell – mondja, és megsimogatja az arcom, majd a
fejemhez támasztja a homlokát. – Akkor elmegyünk hozzám, és
ottmaradunk, amíg fel nem dolgozzuk az egészet.
Egyre élesebben látok. Jack félreállt egy útszéli parkolóban,
de engem az sem érdekel, hogy hol vagyunk. Túltelítődtem, túl
sok volt ez mára. Teljesen kimerültem, minden erőmet
felemésztette, hogy ott kellett hagynom Kinsley-t. Újra sírni
kezdek. Zokogok, ostoba, hangos szipogásokkal, Jack csak tart a
karjában.
Megnyugtató hangon suttog a fülembe. Hallom, de nem
értem, mit. Túl sok lett minden.
Ki tudja, mennyi idő telik el. Kicsit megnyugszom, és Jack
elenged valamennyire, de nem teljesen.
Milyen önző vagyok. Neki legalább annyira fáj, mint nekem.
Ugyanazzal küzdünk mindketten, és miattam neki erősebbnek
kell lennie.
– Bocsánatot kérek!
– Miért?
– Azért, mert szétestem. Úgy tűnik, elvárom tőled, hogy te
tartsd bennem a lelket.
Jack még mindig nem enged el.
– Nehogy azt gondold, hogy te nem adsz erőt nekem, amikor
szükségem van rá. Van, hogy én vagyok gyenge, és csak miattad
tudom összeszedni magam.
– És most hogy érzed magad? Te is ugyanúgy elveszítetted őt,
ahogy én.
Jack nagyot sóhajt, és az ölébe teszi a kezét.
– Nem veszítettük el, Stella. Tudjuk, hogy hol van. Él és virul.
Ebbe kell kapaszkodnunk.
– Tudom, és… én is ezt mondogattam magamban újra és újra.
De most, hazafelé menet, ahogy egyre távolodunk tőle, annyira
rossz érzés fogott el… úgy érzem, hogy ez nem helyes.
– Rossz érzés. És nem helyes. De így döntöttünk tizenkét évvel
ezelőtt, és most együtt kell élni ezzel a döntéssel.
Igaza van. És a fenébe is, pontosan erre figyelmeztetett egy
hete. Abba a hitbe ringattam magam, hogy majd elfogadom a
helyzetet, ha eljön az ideje.
Egyáltalán nem tudom elfogadni. Borzalmasan viselkedem.
Lehajtom a napellenzőt, és a kis tükörben meglátom magam.
Elborzaszt a tükörképem. Megigazítom a hajam, végighúzom az
ujjam a szemem alatt, és meglegyezem az arcom. Piros és
puffadt mindenem. Rettenetesen nézek ki. De legalább
elhatározom, hogy összekaparom magam.
Jack végig csak engem néz, és pont készülök mondani neki,
hogy már minden rendben, amikor felém nyújtja a kezét, és egy
kósza hajtincset a fülem mögé fésül.
– Jól vagy?
– Nem. De itt vagy velem, ettől egy kicsit jobban.
– A jobban az jó – vágja rá mosolyogva.
– A jobban… az jobb, kétségtelen.
– És egyre jobban leszünk, higgy nekem!
– Együtt menni fog – fogom meg a kezét.
– Hazamegyünk hozzám, maradunk pár napot, és kitaláljuk,
hogyan tovább.
– Rendben. – Amúgy sincs erőm vitába szállni ezzel. –
Oliverrel mi lesz?
– Már elkezdte áthordani a cuccait hozzád.
Kuncogni kezdek magamban, mert szegény bátyámra
gondolok. Ide-oda költözködik miattam, mindent megtenne
értem… Lehunyom a szemem, és csak az érzésre koncentrálok,
hogy Jack fogja a kezem.
– Szeretlek, Jack!
– Én is szeretlek!
Tényleg szeret. Tudom. A szívem mélyén érzem, hogy
mindent elviselek, amíg itt van mellettem.

Oliver megtett minden tőle telhetőt, hogy tisztaságot hagyjon

maga után, de a kunyhóban ennek ellenére elég nagy a kosz.
Nem mintha érdekelne. Pont úgy érzem magam, ahogy a lakás
kinéz. Csapzottan.
– Éhes vagy?
– Van itthon valami ennivaló? – kérdem összehúzott
szemöldökkel. – Azért ne felejtsük el, hogy ki lakott itt, amíg
nálam voltál…
– Hát a bátyád nem egy házitündér.
– Azt nem mondhatnánk – mosolygok.
– Nézzük meg, mi van itthon, aztán vegyünk egy fürdőt. Mit
szólsz?
– Rendben.
Nehezemre esik összeszedni magam. Georgiában hagytam a
szívem, ez az igazság. Kibillentem az egyensúlyomból, és hozzá
kell szoknom ehhez az új élethez.
A hűtőben találunk egy kis sajtot, a szekrényben meg néhány
kekszet. Holnap majd vásárolunk, mára tökéletes lesz.
 Jackkel a tányérra pakolunk, vagy inkább dobálunk mindent,
egyáltalán nem érdekel a tálalás. Kivisszük a hátsó teraszra, és
Jack bekapcsolja a pezsgőfürdőt.
Elég hangos, ahogy a fúvókák életre kelnek. Csak bámulom a
vizet, és az jut eszembe, hogy én is így érzem magam. A levegő
arra kényszeríti a vizet, hogy olyan irányba kezdjen áramolni,
amerre magától nem akar. Nem is tudom, mennyi idő telik el,
de egyszer csak Jack mögöttem terem.
– Hadd segítsek – mondja gyengéden. Lesegíti rólam a
kardigánt, lassan lehúzza a vállamon, majd a karomon.
Szorosan összehúzva tartottam magamon, mintha összetartana
mindent, ami szétesett.
Semmi erotika nincs abban, ahogy Jack levetkőztet.
Megfontolt és figyelmes. Minden egyes ruhadarabot
összehajtogat, és a székre tesz.
Fehérneműben állok a pezsgőfürdő mellett, és a buborékokat
bámulom. Jack is levette már valószínűleg a ruháit, mert
megérinti a hátam, és gyengéden megszólal.
– Gyerünk, Stella! Menjünk bele!
Meztelenül lépdel a lépcsőn felfelé, amitől kicsit felébredek a
kábulatból.
Gyorsan leveszem magamról a melltartót, és kibújok a
bugyiból, mert már kezdek fázni.
Elmerülök a forró vízben. Vállig süllyedek benne, és vacogni
kezdek.
Mi a fene van velem? Teljesen széthullottam, pedig egyáltalán
nem jellemző rám. Nem ismerek magamra.
Én mindig mindent egymagam intéztem, nem volt előttem
akadály. Megküzdöttem azzal, amit az élet hozott. Nem volt más
választás. Most meg semmi másra nem tudok gondolni, csak a
fájdalmamra.
Jack aggódva pillant rám. Pedig ugyanazon kell
keresztülmennie. De most nagyon erős. Utálom, hogy ezt teszem
vele. Egyedül kell cipelnie a terhet. Az én fájdalmamat, és a
sajátját is. A dühöt, a frusztrációt, amit ez a helyzet hozott.
Elkezdek úszni felé a vízben, ő kitárja a karját, én pedig
hozzábújok. Itt biztonságban vagyok. Egy ilyen csodás férfi
ölében könnyebben elhiszem, hogy minden rendbe jön.
Megölelem a nyakát, és az ölébe ülök. Egy másik napon ez
máshogy folytatódna, de most csak biztonságos kényelmet
jelent nekem. Jack a melléhez szorít, én a nyakába temetem a
fejem. Öleljük egymást, és hallgatjuk a másik lélegzetét.
– Hiányzik Kinsley – mondom.
– Tudom.
– Hogy hiányozhat az, akit alig ismerek?
– Ismered – nyom csókot a fejemre. – Mindketten jól ismerjük.
Ezért fáj annyira.
Hátradőlök, és belenézek mogyoróbarna szemébe. Olyan
szeretettel néz rám, hogy szinte megbénít.
– Küszködöm ezzel az egésszel, pedig tudom, hogy helyesen
cselekszünk. Samuelnek sokkal nagyobb szüksége van rá, mint
nekünk, és Kinsley-nek is szüksége van az apjára. De nekem is
rá… szeretnék újra vele nevetni. Szeretem nézni az arcát,
amikor valami nem tetszik neki… Azt is szeretem, mikor
megold valami matematikai feladványt, ami nekem magas, és jó
látni az örömöt az arcán, hogy sikerül. Szeretnék mellette lenni,
amikor beteg, szeretném meggyógyítani. Ugyanakkor tisztában
vagyok vele, hogy az efféle jogaimról lemondtam, amikor még
baba volt.
– Samuel nem csapta ránk az ajtót – emeli fel a kezét, és
megfogja az arcom. – Bíznunk kell benne, hogy kitárja
előttünk…
– Én is ezzel nyugtatom magam – mondom, és könny csordul
a szememből. – Kinsley most már tudja, kik vagyunk, és látta,
hogy mennyire akarjuk őt. Talán találkozni akar majd velünk.
– Meglehet.
Gondterhelten sóhajtok, és visszateszem a fejem a vállára.
– Lehet, hogy így lesz, de most nem tudok erre gondolni.
Jack folyamatosan simogatja a hátam. Békére lelek az
érintésében.
Sokáig így maradunk. Körülvéve a forró vízzel és a meleg
gőzzel, egymás előtt lemeztelenítve. Nem törjük meg a csendet,
nem is akarjuk; csak fogjuk egymást, és csókolgatjuk egymás
arcát, nyakát vagy orrát, amikor jól esik.
Jack miatt még ebben a viharos lelkiállapotban sem
sodródom el messzire…
Ő a világítótorony a sötétben, és én sosem éreztem még ilyen
hálát azért a szeretetért, amit tőle kapok. Nem is tudom, hogy
Jack nélkül hogyan élném túl.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Jack

Stellával két napig a kunyhóban maradunk kettesben. A

szeretteink megértőek az elvonulásunkkal kapcsolatban, és én
hálás vagyok érte.
Mély a gyászunk, és mások nehezen értenék, min megyünk
keresztül.
A harmadik napon aztán hirtelen megzavarja valaki a békés
nyugalmat.
Egy tündéri, szívesen látott kislány.
– Jack bácsi! Stella néni! – kiáltja Amelia. Felpattanunk a
kanapéról, és az ajtó felé indulunk.
Még ki sem nyitjuk az ajtót, Melia kis keze és arca az ablakhoz
tapad, és befelé leselkedik.
– Látlak titeket! – kiáltja.
Stellának fülig ér a szája, és lágyan felnevet, ami inkább
szipogásnak hangzik, de most a boldogság hangjai.
– Melia! – kiált fel örömében Stella. Kinyitja az ajtót, majd
térdre ereszkedik, hogy megölelje a kislányt. – Szia, kis angyal!
 – Szomorú vagy? Apa azt mondta, hogy szomorú vagy.
Stella Graysonra pillant, aki nem tűnik úgy, mint aki
megbánta a kijelentést.
– Igen, az vagyok – mondja Ameliának. – De most, hogy látlak,
sokkal jobban érzem magam.
– Ne legyél szomorú, Stella néni! – teszi Amelia Stella arcára
kis kezét. – Minden rendben lesz, mert én szeretlek téged.
– Én sokkal jobban szeretlek.
– Minden rendben veletek? – lép elő Gray, és a vállamra teszi
a kezét.
– Még nem, de majd rendben lesz.
– El sem tudom képzelni, min mentek keresztül – bólint Gray.
– Csak szeretném, ha tudnátok, hogy a család szeret titeket, és
ha bármire szükségetek volna, itt vagyunk. Nem vagy egyedül,
Jack. Nem kell elbújnotok a világ elől. Van kire
támaszkodnotok…
Mindig éreztem, hogy a Parkerson család tagja vagyok, de
leírhatatlanul csodás érzés, hogy most Grayson szájából hallom
ezt. Azzal, hogy Stella végre az enyém, rátaláltam önmagamra,
és értelmet nyert az életem. Van családom, és számíthatok
rájuk.
Nagyon kemény időszak volt, amikor anyám halála után
apám elment. Nem tudtam, hogy mi rosszat tettem.
Apám, aki mindig erős volt, és gondját viselte mindenkinek,
egyszer csak lelépett. Nem volt képes tovább élni azt az életet.
Inni kezdett és szerencsejátékba ölte a pénzét. Mindent feladott,
amikor elment. Könnyebb volt, mint harcolni érte.
Sokáig nem találtam a helyem, és nem hittem, hogy valaha
saját családom lehet. Észre sem vettem, hogy tulajdonképpen
már van családom.
– Gyere! – nyújtja ki a karját Stella Amelia felé. – Nézzünk
körül, hátha találunk valahol egy kis csokit vagy kekszet.
– Csoki? Ebédre? – nyög fel Grayson. – Ne már, Stell!
Nevetve nézem, ahogy a házba mennek.
Stella halálra kényezteti Ameliát, de a kapcsolatuk sokkal
több ennél. A születése óta minden egyes pillanatban a kislány
mellett volt, soha nem mondott nemet. Amelia mindig
számíthatott rá.
Csak nézek Stella után, és azon tűnődöm, hogy is érdemeltem
ki őt… hogy lennék képes olyan életet nyújtani neki, amit
megérdemel? Szeretném teljesíteni az összes kívánságát, valóra
váltani az álmait.
– Mi ez a nézés? – kérdi Grayson.
– Szeretem a húgodat.
– Mi a fene! – horkan fel.
– Elveszem feleségül.
A terv kezd kialakulni, mert pontosan tudom, mit akarok.
Lehet, hogy kell majd hozzá egy kis szerencse, de valóra fogom
váltani az álmait.
– Ma?
– Lehet – vonok vállat.
– Még bele is menne, ahogy ismerem – nevet Grayson.
– Igazi esküvő kell. Olyan, amiről mindig is álmodott.
– Akkor remélem, hogy tettél félre, barátom. A húgom szeret
nagy lábon élni. Pláne, ha bulizásról van szó. Lefogadom, hogy
nagy banzájt akar.
 – Mindent megtennék, hogy mosolyogni lássam. Azt hiszem,
hogy most éppen az áldásodat kérem – mondom sokkal
komolyabban.
– Stellát nem nagyon érdekli, hogy áldásomat adom-e rátok.
De azt tudom, hogy téged igen, úgyhogy legyen: áldásom rátok!
– Köszönöm, Gray!
– Rég segítenem kellett volna neked, hogy összejöjjetek –
mondja Grayson vigyorogva.
– Tessék? – kérdem, mert kissé össze vagyok zavarodva.
– Olyan helyesek vagytok együtt. A megfelelő választás. Azt
hiszem, mindig is tudtam, hogy így van. Én… én nem is tudom,
haver. Ő a húgom, érted? Egyikőtöket sem szerettem volna
elveszíteni, szóval jobbnak találtam, ha szándékosan nem
veszem észre azokat a pillantásokat, amiket egymásnak
küldtetek.
– Szóval akkor tudtad?
– Sejtettem. Amikor elkezdtél szerzetesi életet élni, akkor
pláne.
– Szeretem. – Tényleg nincs más magyarázat. Nem tudtam
volna más nővel lenni. Stellát nem pótolhatta senki, és nem is
akartam, hogy pótolja. Főleg úgy nem, hogy a szerelmem
mindig a közelben volt…
Grayson a húgát és a lányát nézi. Stella és Amelia egymáshoz
bújva csokit majszolnak a kanapén, és nevetve beszélgetnek.
– Egy idióta pasas, a neve Jack, ha esetleg érdekel, egyszer
mondott nekem valamit a jelen pillanatról. Arról próbált
meggyőzni, hogy az élet ezeknek a pillanatoknak a
megragadásáról szól. Nos, kedves Jack, élj a jelen pillanatban!
Ha szereted, vedd feleségül, mielőtt még rájön, mekkora hülye
vagy.
– Életvezetési tanácsokat kéne adnod – nevetek fel halkan.
– Már gondolkoztam rajta.
– Megbuktál a vizsgán?
– Haver, neked nem támogatni kéne engem a kritika helyett?
– Mi így támogatjuk egymást.
– És legalább ugyanúgy elcsesszük a dolgokat – bök oldalba
Gray.
– Ahogy kell.
– Hallottál Kinsley felől? – kérdi óvatosan.
Azonnal elillan a jókedvem.
– Nem.
– Sajnálom, Jack! Sajnálom, hogy nem voltam ott melletted.
Bárcsak ott lettem volna! Ha szóltál volna…
– Ha szóltam volna, dühös lettél volna.
– Először talán igen. Seggfej vagyok, tudod. De aztán
számíthattál volna rám. Nem kellett volna egyedül
szenvedned…
– Stella az, aki egyedül szenvedet.
Csak a nagymamájára számíthatott, aki egy évvel Kinsley
születése után halt meg. Mindketten csendben szenvedtünk a
szülei fenyegetése miatt.
– Nem örülök, hogy így alakult.
Nagyot sóhajtok, és Stella azonnal felém fordítja a fejét.
Kíváncsian pillant rám, de én kacsintok egyet, hogy tudassam
vele: minden rendben. Hunyorogva Graysonra pillant, aki
megadón széttárja karját.
 – Hékás! Nem csináltam semmit! Csak levegőt vett.
– Sóhajtott. Miattad, ha jól sejtem.
– Atyám – forgatja a szemét Grayson, és arrébb lép. – Segíts,
Uram, hogy Jack képes legyen elviselni ezt a nőt!
– Hallottam ám!
– Ennek örülök – vágja rá Grayson. – Mert ha sikerül, biztos
szentté avatják. – Stella nyelvet nyújt rá, mire mindenki nevetni
kezd. – Milyen érett viselkedés. Szokásodhoz híven, Húsgolyó.
– Tökmindegy.
Amikor a nappaliba lépünk, Amelia kiszáll Stella öléből, és
odaszalad hozzám.
– Te is vettél valamit nekem? – kérdi a pilláit rebegtetve.
Tökélyre fejlesztette ezt az ártatlan, édes arckifejezést.
Stella mindig KitKattel tömi Ameliát, én meg mentolos
cukorkát szoktam adni neki. Nem válogatós, csak kapjon
valamit.
– Meglehet.
– Nincs több édesség – sóhajt Grayson.
– Ne már, Gray! Pont az a legjobb az egészben, hogy jól
felpörgetjük, aztán mehet haza. Ne vedd el ezt a kis örömöt
tőlünk! – vigyorog Stella összekulcsolt kezére támaszkodva.
– Ó, akkor intézem, hogy Jessica felhívjon fektetéskor.
– Jól van, csak bátran! Azt hiszed, nem tudom lenémítani a
telefont? – húzza össze a szemöldökét Stella.
Gray válaszra sem méltatja, inkább újra felém fordul. Örülök,
hogy Stella elterelte a figyelmét, mert így sikerült két mentolos
cukorkát Amelia zsebébe csempészni, amíg Gray a húgával
szócsatázott.
 – Készen állsz a holnapra? – kérdi Gray.
– Készen fogok – biztosítja Stella.
Két vállalkozóval lesz találkozónk, hogy megnézzük a
terveket, és reméljük, hogy legalább egyikük papírra vetette az
elképzeléseinket. Nem tudom, hogyan fognak elbírni hatunkkal,
mert egyikünk sem könnyű eset.
Alexander ragaszkodik hozzá, hogy a szálloda kamaszok
számára is jó hely legyen, mert mint mondja, mindannyian
emlékszünk rá, milyen volt a családi nyaralás abban a korban
egy unalmas helyen…
Stella mániája a gyógyfürdő, és a hozzá tartozó kezelések,
hogy megfeleljünk a kor igényeinek, már ami a hölgyek
feltöltődését illeti.
Josh és Oliver az esküvői rendezvényekre helyezné a
hangsúlyt, Graysont pedig csak a konyha foglalkoztatja.
A költségvetés biztosan túllépi a tervezett keretet. Mint
mindig…
– Tényleg fontosak nekünk a meglátásaid, Stell! A te szemed
nélkül semmire sem megyünk.
– Tudom. Ha rajtatok múlik, berendeztek egy diákszállót.
– Valószínűleg – von vállat Grayson. – Ezért is örülünk, hogy
van egy kishúgunk.
– Én pedig boldogan játszom ezt a szerepet. Még akkor is, ha
legtöbbször a saját kitépett karoddal vernélek agyon.
– Ez a vonzerőnk része.
Még egy órát beszélgetünk, közben Ameliának sikerül
kikönyörögni tőlünk még egy szelet csokoládét és fél zacskó
cukrot.
 Amióta visszaérkeztünk, először érzem, hogy kapok levegőt.
Reménykedni kezdek, hogy csak idő kérdése, és rendbe jön
minden. Ha van egy kis szerencsénk, jövő hétvégére visszaáll
minden a régi kerékvágásba.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Stella

Minden alkalommal, amikor az összes bátyám egy asztalhoz ül,

mediátort kéne hívni, mert ez a mai megbeszélés nem volt
semmi.
– Rátok férne egy kis pihenés – mondom, amikor
megérkezünk Grayhez.
Jessica pont olyan dühös, mint én. Mindenki a maga
elképzelését akarta előadni úgy, hogy senki sem hagyta egy
percnél tovább beszélni a másikat. Kész káosz volt az első
perctől fogva.
– Az a csaj alkalmatlan – mondja mosolyogva Alexander,
amikor helyet foglal.
– Dehogy! Ő volt az egyetlen, aki jó tervekkel rukkolt elő –
teszem szét a kezem.
– Nekem is ő tetszett, de Alexander úgyis le fogja húzni –
helyesel Oliver.
Három tervet néztünk meg, mindhárom nagyon egyedi volt,
de nálam igazából csak egy jöhetett szóba. Néhány apró
módosítással tökéletes lesz. Persze arról a tervről beszélek, amit
meg sem tudtunk hallgatni rendesen, mert a bátyám épp a
bemutatása alatt érezte úgy, hogy folyton valamit mondania
kell.
– Most komolyan. Mi a bajod vele? – kérdem.
– Nem hallgatott meg.
– Most komolyan beszélsz? – kérdem sűrűn pislogva, mert
nem tudom, melyik bolygón él.
– Igen.
– Szóval szerinted nem hallgatott meg… De mégis kit? Téged?
– Igen. Engem – vágja rá Alex keresztbe tett kézzel.
– Ó, értem. Te vagy a kezdet és a vég, gondolom. Ne már, Alex!
Még azt a hülye árkádsort is miattad tervezte. Ami egyébként a
többi terven nem is szerepelt…
– Ez egy félkész terv volt.
– Jézusom! A te agyad félkész, Alex! – kiabálom.
– Te tényleg azt hiszed, hogy a gyerekek majd kilométereket
sétálnak az erdőbe, hogy ott játszanak?
Még mindig szentül meg vagyok győződve róla, hogy a
bátyámnak súlyos problémái vannak, csak nem osztja meg
velünk.
– Igen, Alex, meg vagyok róla győződve. Melyik gyerek akar a
barátaival ugyanott lógni, ahol a szülei vannak? Én ilyen
gyereket nem ismerek. Odette meg kitalált a kamaszoknak egy
helyet, ami biztos tetszik majd nekik, és te is boldog lehetsz.
– Egyetértünk – rázza meg a fejét Grayson.
– Az övé volt a legjobb terv, pontosan tudod te is – bólogat
Josh.
 – Nekem sem tetszett igazán néhány esküvői helyszín, de
azért jó kiindulópont, valamit lehet kezdeni vele. Az ő terve áll
a legközelebb az eredeti elképzeléseinkhez – szól bele a vitába
Oliver.
Alexander, akit egyébként nagyon bírtam, fújtatva feláll, és a
másik szobába megy. Még sosem láttam ilyennek. Annyira
észszerűtlen a viselkedése, hogy már azon kezdtem agyalni,
hogy vajon van-e más oka az ellenkezésének, mint maga a terv.
Mi zavarja annyira Odette-ben?
Jack megköszörüli a torkát, és felénk fordul.
– Nekem is van szavazatom?
– Persze – vágom rá hirtelen zavaromban, mert róla teljesen
megfeledkeztem. – Persze, hogy van.
– Nekem tetszik Odette. Nagyszerű ötletei vannak, és csak
neki van saját csapata, aki összeállt a kezdéshez. Nem akar
feleslegesen kivágni fát, csak amennyit szükséges, ami nagyon
fontos az erdő védelme szempontjából.
– Meg neked – kekeckedik Josh.
– Pontosan – helyesel Jack.
Grayson Alexre pillant, majd szót kér.
– Akkor szerintem egyöntetűen kimondhatjuk, Alexet kivéve
persze, hogy mind közül ez a legjobb lehetőség.
Leülök Jack mellé, és megfogom a kezét.
– Nekem azért ennél többet jelent – magyarázom. – Odette
megrajzolta, amit elképzeltünk. Kellenek majd kisebb
változtatások, de az még csak a kiadásokat sem emeli meg…
– Én nemmel szavazok – tér vissza a szobába Alex, és megtörli
az arcát. – Szerintem kérjünk további terveket.
 Pont készülök vitába szállni vele, de Joshua leint.
– Mit nem mondasz el nekünk?
– Mindent elmondtam.
– Lószart – vágja rá Josh.
Pár másodperc csend támad.
– Ismerem – böki ki Alex.
– Tudtam! – kiáltok fel, és elbújok Alex pillantása elől Jack
háta mögé.
– Mindegy. Pár éve összejöttünk. Savannah-ban lakott, és nem
tudtam, hogy ideköltözött.
– Szereted? – kérdem, de azonnal meg is bánom a kérdést,
Josh gyilkos tekintetét látva.
Sebaj, visszamosolygok rá, olyan igazi idegesítő kishúg
módján, hiszen mindig is az leszek.
– Nem.
– És miután szakítottatok, megpróbált tönkretenni?
– Nem – vágja rá dühösen Alex.
– Pénzt lopott tőled?
– Nem.
– Elkaptál tőle valami kórt?
Alex legyint egyet.
– Akkor azért bünteted őt is, meg a vállalkozását is, mert
rájött, hogy nem is vagy annyira jó fogás, és szakított veled,
mielőtt te megtetted volna? – kérdem, és széttárom a kezem.
Alex fortyog a dühtől, és gyilkos tekintettel néz rám, úgyhogy
Josh közbelép, mielőtt elfajulnának a dolgok. Jack is hirtelen
védelmezőn elém áll.
Milyen jó érzés, hogy így számíthatok a páromra. Jól van,
Jack, gyűrd le!
– Jól van, jól van – köszörüli meg a torkát Grayson. – Van
valami észszerű indokod arra, hogy miért ne dolgozzunk vele?
– Nincs – rázza meg a fejét Alex. – Igazatok van. Ő készítette a
legjobb tervet, és remek munkát fog végezni szerintem.
Ügy lerendezve. Odette mellett döntöttünk.
Az első gondolatom, hogy el kéne mondani Kinsley-nek, de
nem tehetem. Fel sem hívhatom, mert azóta sem hallottunk
Samuel felől.
Jack odahajol hozzám, és gyengéden megcsókol, én pedig a
mellkasára teszem a kezem, és az jut eszembe, hogy ezt a
boldog pillanatot is átjárja a szomorúság.

Megállunk a lakásom előtt, mert el kell hoznom pár ruhát.

Megtorpanok az ajtó előtt, és várakozom egy pillanatig.
Nem akarok bemenni. Nem akarom látni a szobát, ahol
nemrég ő is ott volt. Rá sem tudok nézni a konyhára, ahol
szétdobáltuk a lisztet, a tojást meg a nyers tésztát. Az én
biztonságos kis zugom már nem is annyira biztonságos otthon.
Magányos hely lett belőle, mert ő elment.
Úgy gondolom, hogy sokkal jobban tudtam volna kezelni ezt a
helyzetet, ha legalább beszélhettem volna vele, amióta
eljöttünk. De négy napja egy szó sem.
Samuel biztosított minket, hogy nincs kifogása ellene, ha
tartjuk a kapcsolatot Kinsley-vel. Egyetlen oka lehet a csendnek:
Kinsley így akarja. Nem akar látni minket, és ez sokkal jobban
mellbe vág, mint ahogy számítottam rá.
– Készen állsz? – kérdi Jack.
– Igen. Csak hülyén viselkedem.
– Ne mondd ezt. Engem is minden rá emlékeztet.
Felemelem a fejem, és a szemébe nézek.
– Minden rendben lesz – mondom, de nem vagyok benne
biztos, hogy ezzel most magamat nyugtatom, vagy őt kérdezem.
– Persze, hogy rendben lesz. De azért előbb-utóbb el kell
dönteni, hogy nálam lakunk majd, vagy visszajövünk ide.
– Szóval most már hivatalosan is együtt élünk? – vigyorgok.
– Odaköltöztem hozzád egy hónapra, most pedig nálam
lakunk. Nem tudom, hogy minek nevezed ezt, bébi, de én úgy
mondanám, hogy szintet léptünk.
– Amúgy sem vagyunk egy átlagos pár.
– Úgy érted – nevet fel Jack –, hogy nem átlagos dolog tizenöt
éven át szeretni valakit, végre összejönni vele a bátyja
esküvőjén, majd összeköltözni egy hónap múlva?
– Nem hinném, hogy sokaknál ez lenne a forgatókönyv –
rázom meg a fejem.
– Ostobák! – csókol meg mosolyogva.
Kuncogni kezdek zavaromban, mint egy tinilány, de nem
érdekel. Körém fonja erős karját, és széles mellkasához szorít.
Beleengedem magam az ölelésbe. Szeretem ezt az érzést. A
veszteségek ellenére is hálás vagyok a sorsnak, hogy erőt
meríthetünk egymásból.
Jack elenged, és nekem akaratlanul kicsúszik a számon…
– Házasodjunk össze!
– Tessék?
 Na jó, eredetileg nem szándékoztam megkérni a kezét, de
ahogy eddig is megállapítottam, a mi kapcsolatunk semmilyen
szempontból nem hétköznapi…
– Hozzád akarok menni feleségül, Jack! Szeretném, ha te
lennél a férjem, és…
– Most megkérted a kezem?
– Azt hiszem, igen – mondom, és az ajkamba harapok, mert
kicsit hülyén érzem magam.
Jack hangosan nevet, és a homlokomnak dönti a fejét.
– Te őrült, dilis, csodás nőszemély! Ennél jobban már nem is
szerethetnélek.
– Most kicsit hülyén érzem magam…
– Miért? – kérdi.
– Mert én kértem meg a te kezed… noha neked kellett volna.
Arról nem is beszélve, hogy még nem adtál választ…
El sem tudom képzelni, hogy egy férfi hogyan kezel egy ilyen
helyzetet. Ők általában jól megtervezik az egészet, megveszik a
gyűrűt, aztán térdre ereszkednek a szívük választottja előtt. A
Park Inn szállodában szemtanúja voltam pár leánykérésnek, és
nézőként csodás élmény volt.
De ez most felér egy kínzással.
Jack elengedi a kezem. Összeszorul a szívem. Ó, istenem! Nem
akar elvenni.
Minden rendben. Nincs baj. Rendben lesz minden.
Maximum levetem magam egy szikláról, de rendben lesz.
Jack nem távolodik el tőlem túlságosan, és megfogja az
arcomat.
– Azt terveztem, hogy jövő hétvégén eljegyezlek.
 – Tessék? – kérdem zihálva.
– Már nekikezdtem az előkészületeknek, és azt terveztem,
hogy megkérem a kezed.
– És én most tönkretettem mindent…
– A tiéd sokkal jobban sikerült, mint amit én terveztem.
– Ezt kétlem.
– Ki tudod várni a jövő hetet, vagy a kezedbe veszed az
irányítást?
– Szerintem tudok várni – nevetek fel idegesen.
– Akkor jó.
Lábujjhegyre emelkedem, átölelem a nyakát, és fülig ér a
szám.
– A történtek után már nem akarok várni, Jack. Veled akarom
leélni az életem, szeretni akarlak, és veled akarok megöregedni
boldogan. Olyan sokáig vártunk. Én nem várok tovább egy
percet sem.
Jack csókot nyom az orrom hegyére, a számra, az arcomra és
a homlokomra.
– Minden álmod teljesítem, Stella.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Jack

Ha Stella megtudná, hogy mire készülök, valószínűleg kinyírna,

de nem akarok fájdalmat okozni neki. Ezért megteszek
mindent, amit csak tudok, és nem vonom be a tervembe.
Reggel felhívtam Samuelt. Fogalmam sem volt, hogyan fognak
alakulni a dolgok, de a telefonban azt mondta, hogy jól van, és
nyitott a velem való beszélgetésre. Még egyvalamit el kell
intéznem, aztán holnap útra kelek.
Három napja megkötöttük a szerződést Odette cégével. Már el
is küldte a javaslatait, és minden információt az építést végző
csapatról. Támadt egy ötletem, ami mindannyiunknak segíthet.
Kopogok az iroda ajtaján, és egy pillanat múlva kinyílik az
ajtó. Odette kedves mosollyal fogad.
– Jack! Fáradj be!
– Köszönöm!
Az irodába lépek, a helyiség berendezése hívogató és
kellemes. Nincs túl sok bútor, csak egy nagy íróasztal és egy
hatalmas kanapé. Odette hellyel kínál, és az íróasztalra
támaszkodik.
– Mi szél hozott? A leveledben elég homályosan fogalmaztál.
– Az építkezés hozzám tartozó szakaszáról akarok beszélni.
– Ennek semmi akadálya. Azt hittem, mindent tisztáztunk a
két megbeszélésen, de természetesen nyitott vagyok bármilyen
kérdés megvitatására. Bár amikor aláírtuk a szerződést,
mindent rendben találtatok.
– Ez így is volt.
– Jól van. Jó tudni – mondja, és lesimítja magán a szoknyát,
majd újra rám mosolyog.
– Először is szeretném, ha ez a beszélgetés köztünk maradna –
bólogatok. – Stella élete most nem könnyű, és nem szeretném,
ha aggódna. Nem gond?
Odette kissé bizonytalan, de nekem muszáj megragadnom a
lehetőséget.
– Én… nem is tudom, mit válaszoljak.
– Megértem. De ez most elengedhetetlen.
– Miért? – kérdi, és leül ő is a kanapéra.
– Mert meglepetés lesz. Neki.
– Ó! – sóhajt fel Odette, és láthatóan megváltozik a
viselkedése.
– Akkor rendben, nem tudja meg. Miben segíthetek?
– Négy nap múlva megkérem Stella kezét. Izgalmas az egész,
és a történetünk elég bonyolult. Csak azért mondom el neked,
hogy értsd, milyen fontos ez nekem.
– Rendben – mondja, és mocorogni kezd a kanapén, majd
megköszörüli a torkát.
Elmondom röviden a szerelmünk történetét. Mesélek arról,
hogyan találkoztunk, milyen volt a kapcsolatunk, és
megemlítem Kinsley-t is. Odette figyelmesen hallgat, és egyszer
sem szól közbe. Miután elmondtam mindent a jelenlegi
helyzetről, Odette a szájához kap.
– Hűha!
– Igen. De én rendbe akarom hozni a dolgokat. Meg akarok
adni neki mindent, amire szüksége van. Stella pedig egyetlen
dologra vágyik igazán: a lányunkra. Nem tudom teljesíteni az
álmát, ha nem segítesz.
– És mégis mit tehetnék? – kérdi Odette kerek szemmel.
Előadom neki a tervem, és remélem, hogy igent mond.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Stella

Az ember azt hihetné, hogy már kisírtam magam, de én még

mindig nem tudtam abbahagyni a bőgést. Már nem annyira
fájdalmas, mint az első napokban, de még mindig eltörik a
mécses.
Néha egy dal miatt, vagy most éppen egy film az oka, ami egy
olyan nőről szól, aki elveszítette a lányát.
Már több mint egy hét telt el, és semmit sem hallottunk
Samuelről és Kinsley-ről. Többször is majdnem felhívtam, írtam
számtalan üzenetet, és egy levelet is, de egyiket sem küldtem el.
Majd megveszek, hogy halljam a hangját, de amikor legutoljára
láttuk egymást, elmondtuk, hogy mi itt vagyunk, és megvárjuk,
amíg jelentkeznek.
Hirtelen kinyílik az ajtó, mire felugrom ijedtemben.
Odafordulok, és megpillantom Jacket, aki az ajtóban kínlódik a
kezében lévő rengeteg zacskóval.
– Hát te mi a fenét csinálsz? – kérdem nevetve.
– Inkább segíts egy kicsit, az jólesne.
 – Azt akarod, hogy kihagyjam ezt a vicces előadást? Soha.
Mégis hogy képzelted, hogy ezt a sok csomagot egyszerre
cipeled be?
– Behoztam, nem?
Mondjuk behozta. Majdnem. Mert a házban áll ugyan, de a
kezében körülbelül húsz zacskót tart az ujjaira csavarva. El sem
tudom képzelni, hogy sikerült egyáltalán egyszerre a kezébe
vennie mindet.
– Le fog esni az ujjad – vetem oda, aztán odasietek hozzá,
hogy segítsek. Óvatosan elveszem a csomagokat, és leteszem
őket a földre, egy párat meg a konyhapultra. – Világvégére
készülünk?
– Ne már! Kinézed belőlem? – forgatja a szemét.
– Ki bizony.
Esküszöm, hogy felvásárolt mindent a boltból. Nem is értem,
mi szükség van erre. Mondjuk én is vettem tíz pár cipőt a héten
vigasztalásként, mert azt hittem, hogy ettől elapad a könnyem.
Mindenki úgy küzd meg a fájdalommal, ahogy tud.
Kinyitok egy dobozt, és meglátom Kinsley kedvencét, a
gyümölcsös gumicukrot. Nem bírom tovább tartani magam.
A földre ereszkedem, és sírni kezdek megint. Gyűlölöm ezt az
egészet! Azt akarom, hogy vége legyen ennek a borzalomnak!
Elvégre ajándékba kaptam azt a kis időt az élettől. Láttam,
szerethettem. Miért nem elég ez? Nekem több kell! Állandóan
hiányzik, de tudom… tudom, hogy lehetetlen.
– Stella – teszi Jack a vállamra a kezét.
– Szerinted miért nem jelentkeztek? – kérdem a könnyeimet
törölgetve.
 – Nem tudom.
– Talán nem mondtuk meg világosan, hogy mit szeretnénk?
Tudják, hogy számíthatnak ránk? Tisztában vannak vele, hogy
készek vagyunk segíteni bármiben? Vajon érti Samuel, hogy
szeretem Kinsley-t, és nem akarom elvenni tőle? Csak látni
szeretném…
– Türelmesnek kell lennünk – sóhajt nagyot Jack. –
Mindketten tudjuk, hogy nem könnyű megküzdeniük ezzel az
egésszel. Időt kell adnunk neki, szüksége van rá, ahogy talán
nekünk is.
– Milyen időre? – kapom fel a fejem. – Nekem nem időre van
szükségem, hanem valamilyen válaszra, hogy megszűnjön ez a
bizonytalanság végre. Csak biztos akarok lenni benne, hogy
nem veszítettem szem elől örökre. Mi van akkor, ha többé nem
ír? Mi van, ha Samuel megszakítja velünk a kapcsolatot?
– Nem hiszem, hogy Samuel ilyesmit tenne. Segítséget kért
tőlünk. Nem gondol rólunk semmi rosszat. Csak túl sok mindent
kell most elrendeznie.
Felpattanok, és fel-alá járkálok a lakásban. Nem akarom
meghallani, amit Jack mond, még ha logikusan hangzik is.
– Én ezt nem értem. Már minden okot felsoroltam
magamban, de egyiknek sincs értelme. Tizenkét éve nem
éreztem így. Most miért ennyire nehéz?
– Akkor sem volt könnyebb, csak még gyerekek voltunk.
Kinsley pedig kisbaba.
– Ő annyira tökéletes.
– Az bizony.
– Fel akarom hívni – kiáltok fel, mielőtt meggondolom
magam. – Vagy legalább írok egy üzenetet. Valaminek történnie
kell! Kinsley-nek tudnia kell, hogy törődünk vele.
Jack le sem veszi rólam a szemét, és látom az arckifejezésén,
hogy azon gondolkodik, most mit tegyen.
– Talán először írni kéne egy üzenetet Samuelnek. Kérdezd
meg tőle, hogy nem bánja-e, ha beszélünk Kinsley-vel. Ha
megkerüljük őt, elveszíthetjük a lehetőséget…
Nagyot sóhajtok, és némi megkönnyebbülést érzek, mert
felcsillant a remény. A telefonom után nyúlok.

Én: Remélem, jól vagy! Szeretném kérni az engedélyed,

hogy írhassak Kinsley-nek. Szeretném, ha tudná, hogy
gondolunk rá. Ha nem akar beszélni velünk, azt is
megértjük, de sokat jelentene nekem, ha beszélhetnénk.

Elküldöm az üzenetet, aztán Jack kiveszi a kezemből a

telefont.
– Hékás!
– Nem akarom, hogy itt üldögélj, és csak a telefont bámuld.
Majd szólok, ha visszaírt. Addig szeretném, ha jól éreznénk
magunkat együtt, mielőtt holnap útra kelek.
– Elmész? – kérdem csodálkozva.
– Muszáj dolgoznom. Szükségem van bevételre…
Milyen önző vagyok! Jack vállalkozása még csak eszembe se
jutott.
– Persze. Csak nem tudtam, hogy egy újabb túrát tervezel…
– Hirtelen jött a felkérés nemrég.
– És meddig leszel a sáros vadonban?
– Négy napig szerintem – nevet Jack. – Attól függ, sikerül-e a
túlélés…
– El tudod képzelni, milyen lenne, ha elvinnél engem és a
testvéreimet? – kérdem mosolyogva.
– Nem. Inkább nem… – vágja rá kedvesen mosolyogva, mert
szerintem nem is szeretne belegondolni igazán. Rémálmaiban
sem merül fel ez a kérdés.
– Talán mégis foglalok egy időpontot nálad.
– Tényleg? – lép hozzám közelebb, és a derekamra teszi a
kezét.
– De én csak kettesben szeretnék lenni veled…
– Szeretnél elveszni velem a vadonban?
– Ha van szobaszervíz, miért ne? – kérdem, de közben
megborzongok a gondolattól is.
– Az nincs, de én örömmel kárpótollak mással – mosolyog
csábítóan Jack.
Megsimogatja a derekam, és a szemében látszik, hogy kíván.
Erős, izmos mellkasára teszem a kezem, és a tenyerem alatt
érzem szíve ritmusát.
– Nem bánnám – válaszolom.
– Olyan gyönyörű vagy, Stella!
A mondat a szívem közepébe talál. Annyira jólesik. Nem
érzem magam gyönyörűnek. Nem vagyok jó formában, folyton
csak sírok, és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy összeszedjem
magam. Nem érzem úgy, hogy jól csináltam volna a dolgokat az
elmúlt időszakban. De Jack nem így lát engem.
Már attól újra szépnek érzem magam, ahogy gyönyörű barna
szemével rám néz. Meleg a tekintete. Jack mindig látta a
sebeimet, és a hibáimmal együtt szeretett engem. Olyan
egyszerű a szerelme fényében tündökölni…
– Csak te látsz így engem.
– Nem, bébi – rázza meg a fejét. – Mindenki gyönyörűnek lát.
Már attól elolvadok, ha a mosolyodat meglátom. Amikor így
nézel rám, legszívesebben térdre ereszkednék előtted, Stella
Parkerson. Te vagy a legcsodásabb nő, akivel valaha
összehozott a sors. Nagyon szeretlek!
A szívverésem felgyorsul, és azon tűnődöm, vajon akkor ez
most a lánykérés volna, amire oly rég vártam? Jack
elmosolyodik, mintha olvasna a gondolataimban.
– Ez még nem az. De már nem kell sokáig várnod.
– Ne húzz ezzel! Annyira kegyetlen.
– Stella! Tizenkét éven át sikerült elhitetni magammal, hogy
nem akarlak feleségül venni. Tökélyre fejlesztettem a
várakozást. Még pár napba egyikünk sem hal bele…
– Ez a logika rettenetes – forgatom a szemem. – Nem úgy kéne
lennie, hogy olyan sokáig vártál rám, hogy egy percet sem vagy
hajlandó tovább?
– Azt akarom, hogy tökéletes legyen. Úgy akarok térdre
ereszkedni előtted, és megkérdezni, hogy hozzám jössz-e
feleségül, hogy örökké emlékezetes legyen.
Ezzel már nem tudok vitatkozni.
– Na jó. Legyen.
– Tipikus! Csak te tudsz kiborulni attól, hogy nem szar
körülmények között kérik meg a kezed – nevet.
– Nem a lánykérés módja érdekel, hanem maga a házasság,
édesem – hajolok közel hozzá, és az ajkához simítom a szám.
Jack felnyög, majd megcsókol. Szenvedélyesen csókolózunk,
és teljesen elveszünk egymásban.
– Kívánlak, Jack – mondom.
Meleg érintése a testemen pont olyan, ahogy szeretem.
– Én mindig akarlak és kívánlak, Stella. Csókolózni,
szeretkezni akarok veled folyton. Azt akarom, hogy azt érezd,
senki más nincs rajtunk kívül a világon.
– Ó, igen! – mondom, és Jack a nyakamhoz tapasztja az ajkát.
Lejjebb húzza a pólót a vállamon, és végigcsókolja a bőrömet a
nyakamtól a vállamig.
– Évek óta az járt a fejemben, hogy egyszer ezt megtehessem –
mondja vágytól rekedt hangon. – Mennyit álmodtam arról, hogy
egy napon hazajövök, és itt talállak a házban, mert rám vársz.
– És mi volt rajtam? – harapok az ajkamba, és kissé hátrébb
lépek.
– Semmi – mondja tüzes tekintettel.
– És ha fáztam? – kérdem, és közben elkezdem lassan levenni
a ruhát.
– Nem fáztál volna.
– Nem?
Megrázza a fejét, és figyeli, ahogy az ujjam játszadozik az
övemmel.
– Nem, mert felmelegítettelek volna.
– Hogyan? – kérdem, és lassan leveszem magamról a
nadrágot.
– Lefektettelek volna a földre a kandalló előtt – biccent egyet
a szőnyeg felé, ami a hatalmas kandalló előtt áll. Odamegyek, és
hanyatt fekszem. – Vetkőzz le teljesen, Stella! Azt szeretném, ha
meztelen lennél.
 Hangja nem tűr ellentmondást, nem mintha ellenkeznék.
Hihetetlen élmény látni, hogy Jack ennyire kíván. Szót fogadok
neki, és leveszem magamról az összes ruhát.
– És aztán? – kérdem, és a testem megremeg.
Megáll előttem, és minden egyes porcikámon végignéz.
– Csak nézlek, ahogy ott fekszel, és hallgatom, hogy egyre
gyorsabban lélegzel. Talán közelebb megyek – mondja, és
azonnal lehuppan a szőnyegre mellém. Egy kezére
támaszkodik, a másikat felemeli, de nem ér hozzám. – Vajon hol
érintselek meg először?
Annyira felizgultam, hogy nem érdekel, még a hajszálamat is
érezném.
– Hm – nyög Jack, és az ujját végighúzza az ajkamon. – Talán
megcsókollak.
Bólintok egyet.
– Nem, ezt már csináltuk az előbb – mondja, és végigsimítja a
bőrömet a nyakamtól a mellkasomig.
Zihálni kezdek, a pillantásától egyre nehezebben kapok
levegőt. Jack végighúzza ujjait a mellemen, balról jobbra, majd
vissza, és alig érinti a bőrömet.
– Jack!
– Fázol? – kérdi.
– Dehogy! Szinte lángol az egész testem.
– Nem látom, de én mindenképp felmelegítelek, ne aggódj!
Lehunyom a szemem, és magamban könyörögni kezdek neki,
hogy tegye meg.
– Hogyan? – kérdem, és kinyitom a szemem.
– Ó, annak számtalan módja van.
 – Mutasd meg! – zihálom lágy tekintetét kémlelve.
Jack leveszi és a földre hajítja a pólóját. Izmos hasát látom
magam előtt, amint közelebb húzódik felém. Jack nem várat
tovább. A szájába veszi a mellbimbóm, és erősen szívni kezdi.
Istenem, milyen jó érzés!
Aztán körbe-körbe mozgatja a nyelvét, és a másik
mellbimbón megismétli ugyanezt. Kissé megemelem a testem, ő
a lábam közé csúsztatja a kezét. A puncimra pillant,
szétválasztja a nagyajkakat, felfedve és megérintve a csiklómat.
Egyetlen érintése elég, hogy érezzem a csúcspont közeledését.
– Milyen nedves vagy, bébi! És cseppet sem fázol, úgy látom.
Csupa tűz vagy, csupa erő. Gyönyörű vagy és kész gyönyör. Nézz
rám! – kéri, amikor lehunyom a szemem. – Sosem hagyom
majd, hogy fázz, Stella.
Elszorul a torkom a szavai hallatán, bár mindezt tudtam rég.
Soha nem fogja engedni, hogy bajom essen, ő mindig az én
végső menedékem lesz, akárhogy hozza a sors.
Kétségbeesetten vágyunk egymásra. A lassú, játékos
mozdulatok után szenvedélyes ritmusra váltunk. Az ajka a
számra tapad, és követelőzve csókoljuk egymást.
Szükségem van rá.
Akarom, hogy tudja, milyen nagyon kívánom őt, szeretem, és
hogy soha nem hagyom el.
– Jack, kérlek! – könyörgöm neki, amikor leveszi az
alsónadrágját. – Jack, most azonnal!
– Basszus, Stella! – mondja, és belém hatol olyan hirtelen,
hogy alig kapok levegőt.
A szerelme, a melegsége gyógyír a sebeimre. Úgy érzem,
mintha a múlt héten darabokra hulltam volna, de most minden
újra összeáll.
Lassan és finoman mozog bennem, mintha törékeny volnék.
– Szeretlek! – fogom meg az arcát, mert azt akarom, hogy a
szemembe nézzen.
– Én is szeretlek!
– Soha nem hagylak el, Jack.
Jól ismer, és én is pontosan tudom, mitől fél a legjobban.
Mindenki, akit szeretett, elhagyta őt, és az lenne a legrosszabb,
ha én is ezt tenném.
Övé a szívem és a lelkem.
Jack a homlokomnak támasztja a fejét, mintha nehéz lenne
elviselni a szavak súlyát. Hirtelen megragadom a testét, és
megfordulok vele, hogy én kerüljek fölé.
Lassan és finoman lovagolok rajta, megpróbálom teljesíteni a
teste vágyát.
– Mindig szeretni foglak. Biztonságot nyújtok neked, hozzám
mindig hazajöhetsz, ha odakint elviselhetetlenné válik a világ –
ígérem neki. – Nem vagy egyedül többé, Jack. Eddig sem voltál.
Itt vagyok neked, és annyi szeretetet kapsz majd tőlem, hogy
semmi más nem számít majd.
Megragadja a csípőmet, és gyorsabban mozgatja a testemet
magán.
– Basszus, Stella, nem bírom tovább!
– Én is mindjárt elélvezek – vágom rá. Túl sok ez így együtt: az
élvezet, a szavak, az érzelmek. Én sem bírom sokáig.
Hüvelykujját a csiklómra teszi, és gyorsabb ritmusra váltunk.
Egymásra nézünk, és én szándékosan nem hunyom le a
szemem, amikor a nevét kiabálva elélvezek. Olyan érzés,
mintha szikláról ugranék. Most már biztos vagyok benne, hogy
a mélyben Jack vár rám, és elkap, akármi történjék.
Aztán tudatosodik bennem, hogy én is kész vagyok elkapni őt.
Rögtön utánam ő is a mélybe veti magát, és csak szorosan
tartjuk egymást, miután egymás karjaiba zuhanunk hirtelen
földet érve.

– Teljesen úgy hangzott, mint egy esküvői fogadalom – mondja

Jack, és a hajammal játszik közben.
Még mindig a kandalló előtt vagyunk, csak mostanra
betakaróztunk, és én boldogan pihenek a mellkasán.
– Talán csak gyakoroltam – válaszolom elmélázva.
– Szóval játsszam el a meglepődöttet, amikor újra
meghallom?
– Ha egyszer végre tényleg megkérnéd a kezem, és elvennél,
talán megtudnád.
– Még akkor is édes vagy, amikor rád jön az ötperc! – kuncog
Jack.
Sóhajtok egyet, és nem szólok egy szót sem, csak újra a tűz
pattogását és a szívverését hallgatom. Jack simogatja a fejemet,
a hajammal játszik, amitől engem megszáll valamiféle békés
nyugalom.
Kezd elmosódni körülöttem minden, lassan lecsukódik a
szemem. Egyszer csak megszólal a telefonom üzenetjelző
hangja, mire azonnal felébredek, és felülök a szőnyegen.
 Jack is rögtön keresni kezdi a telefonom a ruhák alatt. Olyan,
mintha egy örökkévalóságig tartana, de aztán végre megtalálja,
és felém nyújtja. Meglátom a kijelzőn Kinsley nevét, és kis híján
kiejtem a kezemből a telefont, olyan gyorsan mozgatom az
ujjam az érintőképernyőn felfelé.

Kinsley: Hiányoztok! Ma még van egy kis tanulnivalóm, de

beszélünk holnap?

Könnyek szöknek a szemembe, és alig sikerül begépelni a

választ.

Én: Nekünk is nagyon hiányzol! Bármikor hívhatsz minket!

– Mégis tartani akarja velünk a kapcsolatot – pillantok

mosolyogva Jackre.
– Én tudtam.
Nagy levegőt veszek, és olyan boldogságot érzek, hogy szinte
sok az érzés hirtelen. Jack magához szorít, és én sírni kezdek, de
ezúttal a boldogságtól.
Kinsley visszajött hozzánk.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Jack

– Köszönöm, hogy belementél a találkozóba velem, és azt is,

hogy nem szóltál róla senkinek. Hazudtam Stellának.
– Hazudtál?
– Igen. Azt mondtam neki, hogy a vadonban vagyok.
– Nem pedig azt, hogy Georgiában egy titokzatos
megbeszélésen – fejezi be helyettem a mondatot Samuel
mosolyogva.
– Pontosan.
Miután túlesünk az udvariassági beszélgetésen, rendelünk
valamit enni, és ejtünk pár szót Kinsley-ről. Kinsley azt mondta,
hogy ma telefonál, de én itt vagyok, és nagyon remélem, hogy
látni fogom. Legalábbis ezt terveztem.
– Normális esetben örülnék neki, hogy cseveghetek veled és
közben eszegetünk, de most alig várom, hogy kibökd végre a
lánykérési tervedet, amit említettél.
– Igen. Három nap múlva meg szeretném kérni Stella kezét, és
szeretném, ha Kinsley-vel ott lennétek. Szeretném, ha mindenki
jelen lenne, aki fontos nekünk. A testvérei is eljönnek, Kinsley
találkozott már mindenkivel.
– Értem – bólint Samuel.
Van még más is a tarsolyomban, de a testbeszédén látom,
hogy óvatosan kell megközelítenem a dolgot.
– Volna még más is. Szeretném, ha Willow Creek Valley-ben
maradnál.
– Te-tessék? Ezt hogy érted? – kérdi kikerekedett szemmel.
– Most nekem van szükségem a te segítségedre, Samuel.
Nyitunk egy új szállodát. Stella és a bátyjai vettek egy telket, és
most húzzák fel az új épületet rá. Firefly Resort a neve, és én is
beszálltam az üzletbe. Szükségem van egy építésvezetőre, aki
felügyeli az építkezés rám eső részét.
– Most viccelsz? – dől hátra Samuel.
– Dehogy! Már beszéltem az építési vállalkozóval, és
mondtam neki, hogy én is szeretnék hozni embert a csapatba.
Te lennél az egyik. Ha jól mennek a dolgok, más feladatok is
várnak rád…
Samuel szóra nyitja a száját, aztán mégsem beszél.
Megragadom az alkalmat, és folytatom.
– Nem fogok hazudni neked: ha elfogadod az ajánlatot, akkor
Kinsley a közelünkben lehet. Szeretjük őt, Samuel. Csakúgy,
mint te. Nem én nevelem, tudom, de az apja vagyok, és
szeretnék részt venni az életében én is. Stellát teljesen
felemészti a hiánya, és én nem bírom nézni. Szerintem
mindenki jól járna. Kapsz egy remek állást Willow Creek Valley-
ben, támogató közeg vesz majd körül. Igyekeznénk pótolni azt,
amit elveszítettél, és talán nekünk is rendbe jönnének a
szétcsúszott családi dolgaink.
– Sok ez most egyszerre – hajol előre Samuel.
– Tudom. Nem kérem, hogy most azonnal dönts. Apám
alkoholista, és elment, miután anyám meghalt. Ma már tudom,
hogy azért, mert magányos volt – mesélem el neki a történetem,
hogy lássa, értem a helyzetet. – Neked nem kell magányosnak
lenned, Samuel. Nem vagy egyedül. Itt vagyunk neked. Én is,
Stella is, meg az egész család, a döntésedtől függetlenül. Ők is
szeretik Kinsley-t, és hidd el nekem, akkor is ott lesznek, amikor
egyáltalán nem kívánnád.
Samuel halványan elmosolyodik.
– A kezelés alatt végig azon gondolkodtam, vajon hogyan
fogom végigcsinálni ezt az egészet, ha kiengednek. Csak
feküdtem az ágyon, és az járt a fejemben, hogy Kinsley-nek jobb
lenne nélkülem.
– Dehogy lenne neki jobb. – Efelől semmi kétségem. –
Szüksége van rád, Samuel, akárcsak nekünk! Te is
megmentettél engem és Stellát, amikor úgy éreztük, hogy
fuldoklunk. Mistyvel mentőövet dobtatok nekünk. Csak arra
kérlek, hadd tegyük meg mi is neked. Gyere el a hétvégén,
lakhatsz a házamban. Jól fogjátok érezni magatokat ott Kinsley-
vel. Mi Stellánál leszünk, és neked csak annyi a dolgod, hogy…
kigondold, mit szeretnél. De tudd, hogy vár egy remek
álláslehetőség, ha úgy döntesz, hogy elfogadod.
Elmondtam mindent, és csak remélni tudom, hogy elfogadja.
Ha mégsem, akkor semmit sem tehetek. El kell fogadnom a
helyzetet. Az egyetlen lehetőség, ami mindannyiunkon segít,
hogy ott leszünk egymásnak.
 – És szerinted hogy fog menni az egész? – kérdi.
– Mire gondolsz pontosan?
– Kinsley-vel…
– Nem tudom, tényleg nem – sóhajtok. – Abban
reménykedem, hogy te is, én is, és Stella is ott leszünk, ha
szüksége van ránk. Te maradsz az apja. Ez mindig így lesz. De
Stella és én is ott lehetnénk, mint a barátai. Szeretjük őt, és a
vele töltött idő mindent megváltoztatott. Nem tudunk úgy tenni,
mint azelőtt. Lehet, hogy minden csodás lesz, de az is lehet,
hogy nem működik majd, nem tudom. Most annyit tehetek,
hogy felajánlom neked, amim csak van: egy állást, a
támogatásomat, a barátságomat.
Samuelnek könnybe lábad a szeme.
– Nem tudom, hogy mit mondjak – szipogja. – Tényleg nem
tudom! Olyan sokat küszködtem, és emésztettem magam, hogy
mi a fenét csináljak. Nincs munkám, muszáj józannak
maradnom, és akarok is, de mindeközben hiányzik a feleségem.
Nem tudom, hogyan kell egy kamaszlányt nevelni…
– Én sem – mondom nevetve. – De ismerek valakit, aki a
csillagokat is lehozná az égről, hogy segítsen nekünk kitalálni.
Bólint egyet, belekortyol a kávéba, és nagyot sóhajt.
– Gondolkodom az ajánlaton.
– Csak ennyit kérek, semmi többet. És azt, hogy gyere el a
hétvégén hozzánk.
– Ott leszek.
– Jó.
– Jack! – fut felém Kinsley, és megölel. – Hát itt vagy? És Stella?
Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Még akkor sem,
ha csődöt mond az emlékezetem. Az, hogy a lányom lelkesen fut
a karjaimba… nos, a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
– Most csak én jöttem, kölyök.
– Jól van?
– Ő jól – bólintok. – De én nem leszek, ha rájön, hogy eljöttem
ide egymagam.
– Miért?
– Mert nagyon hiányzol neki – mondom vigyorogva. Persze
nekem is hiányzott Kinsley. Nem is tudtam mennyire, amíg meg
nem pillantottam. Csak egy hete váltunk el, és esküszöm,
mintha egy évig lettünk volna távol egymástól.
– Nekem is hiányzik. Végignéztétek a műsort?
– Nem.
– Hülyeség a vége – rázza meg a fejét. – És annyira
kiszámítható. Olyan, mint a matek.
A műsor, amit együtt kezdtünk nézni, egy matematikai
számításokon alapuló társkereső játék. Minden egyes résztvevő
kitölt egy kérdőívet, és az elért pontszám alapján párosítják
össze azzal, akivel a leginkább hasonlítanak egymásra. Jól
szórakoztunk Kinsley-vel azon, hogy megpróbáljuk kitalálni az
algoritmus előtt, hogy kinek milyen pontszáma lett, és kihez
illik legjobban a számítások alapján. Stella nem sokat
foglalkozott a tudományos résszel, de nagyon élvezte a műsort.
– Jól tippeltünk?
– Talán – válaszolja vigyorogva.
– Nem mondod el? – kérdem.
 – Ez a játék része – von vállat Kinsley. – Nem akarom lelőni a
poént. Látnod kell!
Jézusom, Kinsley most pont úgy beszél, mint Stella.
– Rendben. Azért jöttem, mert el akartam újságolni, hogy pár
nap múlva megkérem Stella kezét. Tudom, hogy holnap suli,
de… abban reménykedtem, hogy emiatt hajlandó vagy
lemondani róla, és eljössz hozzánk Willow Creek Valley-be.
Lefoglalhatnád Stellát, amíg mindent előkészítek.
– Tényleg? – derül fel Kinsley arca. Olyan boldognak tűnik,
hogy majdnem elsírom magam.
– Akkor ezek szerint a válaszod igen? – kérdi mosolyogva
Samuel.
– Igen! Ha nem bánod, apa. Szeretném látni az arcát, hogy mit
szól hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nagyon meg lesz lepve.
– Azért nem teljesen új neki – magyarázom.
– Hogyhogy?
– Stella… nos, most többet nem mondhatok. Stella részben
már tud a tervemről. Nem kis fejtörést okoz, hihetetlenül
idegesítő.
– De szeret téged – rázza meg Kinsley a fejét.
– Ez igaz, és én nagyon boldog vagyok. Szóval szeretnél jönni?
– Mehetek? – kérdi Samuelt.
– Sőt, mindketten mehetünk. Holnap reggel visszautazunk
Jackkel, és ott maradunk a hétvégére.
Hála az égnek, ez sikerült.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Stella

– Jövök! – kiáltom, mert valaki kitartóan dörömböl az ajtón. –

Atyám! Adj egy percet, hadd kapjak magamra valamit!
Odaszaladok az ajtóhoz, és gyorsan kinyitom. Winnie áll
előttem, kezében egy üveg bor és egy torta.
– Miattam nem kell felvenned semmit.
– Win!
– Bejöhetek?
Szélesre tárom az ajtót. Ha nem lenne tele a keze, biztos
megölelném. De Winnie nem késlekedik: leteszi a kezéből a bort
és a tortát, majd azonnal magához húz.
– Jól vagy?
– Egész jól – válaszolom a könnyeimmel küszködve.
– Nem teljesen?
– Még nem teljesen.
– Ne aggódj, megoldódik minden!
– Igen, tudom. Nektek köszönhetően – válaszolom
mosolyogva.
 – Szóval ideköltözöl? – pillant körbe Winnie.
– Nem, dehogy! Ez csak átmeneti. Csak addig maradunk, amíg
már nem fáj látni a saját otthonomat… Jack az erdőben van,
majd kitaláljuk, ha hazajön.
Szeretem Jacket, és a faházat is. Remek hely ez… annak, aki
egyedülálló… De nekem most már tényleg hiányzik az
otthonom. Megszoktam, hogy hangtalan a mikró, van központi
fűtés, és a légkondit sem vetem meg. Bírom a rusztikus stílust,
de én nem így élem az életem. Nekem fontos a kényelem. Még
akkor is, ha nálam nincs pezsgőfürdő…
Én inkább modern, városi lánynak nevezném magam, aki
lélekben egy kicsit vidéki is.
– Tudod, hogy nálam bármikor meghúzhatod magad.
– Persze – forgatom a szemem. – Nagy élvezet lenne hallgatni,
ahogy azzal az Easton gyerekkel döngettek.
– Tudom, hogy neked nem volt szimpatikus, de tényleg jó
hozzám.
– Akkor jó. Nem volt vele bajom, a másik taggal annál inkább,
akivel össze akartatok hozni.
– Mentségemre szolgáljon – mondja nevetve –, hogy
fogalmam sem volt róla, hogy totál bele vagy zúgva Jackbe.
– Sajnálom, hogy elhallgattam előled – sóhajtok.
– Én nem haragszom, Stell – rázza meg a fejét Winnie. – Értem
az okát. Inkább magamra vagyok dühös, hogy nem voltam
melletted.
– Nem volt könnyű.
– Tudom. Sosem voltak titkaink egymás előtt. Neked meg
mégis gyereked született Jacktől.
 Olyan sokszor akartam elmondani neki, de egyszerűen nem
ment. Nem csak az én titkom volt.
– Amikor Kinsley megszületett, megígértük egymásnak
Jackkel, hogy nem áruljuk el senkinek. Jobbnak láttuk, ha minél
kevesebben tudják.
– Értem, de ez akkor is sok lehetett neked – mondja kedvesen
mosolyogva.
– Igen, de… túléltem – vágom el a beszélgetést, mert attól
félek, minél tovább rágjuk ezt témát, annál nagyobb eséllyel
kérdez rá Kinsley-re. Most inkább Winnie-vel foglalkoznék a
saját fájdalmam helyett. – Mesélj Eastonról!
Winnie lelkesen mesélni kezd a randevúkról, és látszik, hogy
odavan a srácért. Még sosem láttam ilyennek. Édes, és igazán
megérdemli, hogy boldog legyen.
– Nem is tudom. Nehéz megmagyarázni – folytatja álomszerű
révületben. – Állandóan rá gondolok. Mindig mosolyognom
kell… Olyan remek srác!
– Miért nem hozod el Amelia születésnapi bulijára? –
kérdezem.
– És mutassam be a tesómnak, meg Graynek és az egész
családnak? Nem, kösz!
Nevetnem kell, mert ismerem az érzést.
– Még nem találkozott Gray-jel és Jess-szel?
– Nem, ezt lehetőleg addig kerülöm, amíg esetleg úgy nem
döntünk, hogy összeházasodunk. És még akkor is lehet, hogy
távol tartom őt Graytől…
Grayson a védelmező szerepét játssza a család nőtagjaival
szemben. Winnie sosem tartozott Gray védencei közé, de most,
hogy elvette feleségül a húgát, ő is élvezheti az atyáskodását.
– Majd benő a feje lágya – füllentem.
– Persze. Nem hiszek neked – vágja rá Winnie. A kanapéra
ülünk, és Winnie megfogja a kezem. – Korábban is jöttem volna,
csak arra gondoltam, hogy időre van szükséged.
– Így is volt. De köszönöm az üzeneteket, nagyra értékelem.
Tudom, hogy azonnal szaladtál volna, ha hívlak.
– Nem kérdés. Hogy van Jack? – kérdi óvatosan, és a hangja
kissé megváltozik.
– Jobban, mint én. Vagy legalább is jobban, mint mutatja.
Mindig erősnek hittem magam, de aztán jött ez az egész, és
most már azt sem tudom, hogy ki vagyok.
Olyan sokat küszködtem egész életemben ezzel a történettel.
Sosem sírtam, vagyis ennyire sokat nem. Lehet, hogy
idegeskedtem, elmorzsoltam pár könnycseppet, de aztán
továbbléptem. Pánikrohamok? Az nem én vagyok. Most valami
megváltozott. Túl sok lett. Mintha az egész világ súlyát cipelném
a vállamon. Képtelen vagyok letenni. Pedig az első perctől
kezdve, hogy megállapodtunk Samuellel, pontosan tudtam,
hogy végződik ez az egész. Mégis olyan volt otthagyni Kinsley-t,
mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből.
Több mint egy hete beszéltünk vele utoljára, és nagyon zavar.
– Nem változtál cseppet sem, Stell. El sem tudom képzelni,
hogy mit érzel, de hidd el, lehetsz dühös. Sírni is szabad.
Borzalmas helyzet… tudtátok Jackkel, hogy nem lesz könnyű. De
mégis sokkal jobban vettétek az akadályt, mint bárki más a
világon. Én erre nem lettem volna képes.
– Te is erős vagy – mondom Winnie-nek, és úgy nézek rá, mint
aki egy szavát sem hiszi el.
– Nem igaz. Fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna…
Nagyot sóhajtok, és kifelé nézek az ablakon, a semmibe réved
a tekintetem.
– Dehogynem. Nincs olyan, amit egy anya meg ne tenne a
gyermekéért. Még akkor is, ha el kell veszítenie…
– Sajnálom!
– Köszönöm az együttérzést – mosolygok Winnie-re kedvesen.
– Nagyszerű gyerek, és én büszke vagyok, hogy a világra hoztam
őt. Még így is, hogy nem lehetek mellette.
– Ez szép tőled, Stell. És ki tudja, egyszer talán bekopogtat az
ajtón…
Kinsley üzenetére gondolok. Meg a telefonra, ami sose
csörrent meg, pedig mindennél jobban vártam a hívását.
– Tudom – mondom mosolyogva, és megragadom Winnie
kezét. – Mit szólnál egy kis tortához?
– És bor is jöhet – bólint egyet.
Kezünkbe vesszük a tányérokat és két villát, Winnie pedig
keresgélni kezd a konyhában.
– Jacknél van dugóhúzó?
Mintha láttam volna egyet…
– Talán.
Átkutatjuk a fiókokat. Jack konyhájában nagy a felfordulás.
Semmi sincs a helyén, és én ösztönösen pakolni kezdek
ahelyett, hogy a dugóhúzót keresgélném.
– Mi a fenét keres egy pakli kártya az evőeszközök mellett?
– Nem tudom – nevet Winnie. – De így nem lehet élni…
– Valóban nem – helyeslek, és az ajkamba harapok. – Nem
ártana egy kis rendet tenni itt, nemdebár?
– Abszolút egyetértek. Ez a szerető feleség dolga.
– Micsoda? Hogy átrendezem az egész lakást?
– Szerintem ez gondoskodás. Meg szakértelem. Megtanítod a
nagyra nőtt csecsemő barátodnak, hogyan éljen felnőtt férfihoz
méltó életet.
– Jól elvolt nélkülem is…
– Valóban? – pillant körbe Winnie.
– Túlélte, nem? – nevetek.
– De most itt vagy te. Ideje rendet teremteni.
– Legyen – vágom rá mosolyogva, és közben kiürítek még egy
fiókot.
– Pakold ezt át ide, hogy a tányérok, az evőeszközök, meg a
csészék egymás mellett legyenek.
– Jó ötlet.
– Meg fog ölni ezért, tisztában vagy vele?
– Az lehet. De legalább rend lesz – vonok vállat.
Bort töltünk magunknak, nevetgélünk, és összebeszélünk
minden hülyeséget. A háttérben halk zene szól, órákig dúdoljuk
a dallamot, és énekeljük a szöveget. Winnie-vel úgy érzem, hogy
minden visszakerült a régi kerékvágásba.

Egy hosszú, Winnie-vel töltött nap után fekszem a kanapén. A

takarítás és a konyha átrendezése után csodásan néz ki a faház.
Megettük az egész tortát, és részemről két üveg borral
öblítettem le az édességet. Winnie csak egy pohárral ivott. Én
ittam meg az egészet, és miután elfogyott, bontottam egy másik
üveggel is. A konyhaszekrényben találtam. Jack nem szokott
borozni, úgyhogy lehet, hogy az előző tulajdonos hagyta itt. Ha
lejárt a szavatossága, az sem érdekel.
Kicsit forog velem a világ, de egyáltalán nem bánom.
Csodásan érzem magam. Nincs bennem szorongás, úgy érzem,
hogy minden rendben. Szeretem ezt az érzést.
Begyújtottam a kandallót, mert estefelé erősen lehűl az idő, és
nekem melegségre van szükségem. Itt ez az egyetlen fűtés.
Nem tudom, hogy hol van a telefonom, mert Winnie a
negyedik pohár bor után elvette tőlem, hogy ne azt nézzem
folyton.
Most kereshetem…
Talán a fiókba tette?
Mindegy. Úgysem várok hívást senkitől. Jack túrázik az
erdőben, Kinsley amúgy sem telefonál, más meg nem érdekel.
Egy dologban nem csalódtam még az életben: a borban.
A bor jó barát. Elmúlik minden fájdalom.
Oldalra fordítom a fejem, és a harmadik palackra pillantok,
amit felbontottam ugyan, de végül nem ittam meg.
Kettő pont elég.
Persze belekortyoltam párat, de aztán elfelejtettem, hogy
hova tettem.
Csakúgy, mint a telefont.
– Stella! – hallom haloványan a hangot, mintha Jack szólítana
odakint. Gyorsan feltápászkodom, de meg is bánom azonnal,
mert a szoba kissé megbillen.
– Á! – kiáltok fel, és a kanapéról a földre gurulok. – Jack! Itt
vagyok! A faházban az erdő közepén.
– Bébi! Gyere, nyiss ajtót! – mondja, és halk dörömbölés
hallatszik odakintről.
– Nem megy.
– Miért?
– Mert leestem a kanapéról, és nem tudok felállni – nevetek
szorult helyzetemen. Valami eszembe jut, és magamban
beszélek.
– Mit mondtál, édes?
– Semmi, semmi! Megyek – mondom, és megpróbálok lábra
állni. Négykézláb mászom. Milyen korán hazaérkezett, morgok
az orrom alatt. Négy napot mondott, de két napig volt csak
távol. Vajon mi jött közbe? Talán az történt, hogy valakit felfalt
egy medve.
– Senkit sem evett meg a medve – válaszolja Jack.
Hűha! Ezek szerint hangosan kimondtam.
– Igen, hallottam ám. Minden rendben? – kérdi Jack kis
aggódással a hangjában.
– Bor vagyok, Jack. Olyan bor vagyok, hogy nem is érdekel.
– Ó, Jézusom!
Négykézláb eljutok az ajtóig, aztán felmászom rá, legalábbis
úgy érzem. Egy biztos: a kilincsbe kapaszkodom, hogy el ne
dőljek. Sikerül kinyitni az ajtót, és elakad a lélegzetem.
Nagyokat pislogok, mert Jack nincs egyedül.
Hátralépek, és kerek szemmel bámulok rájuk. A számhoz
kapok, mert nem akárki áll Jack mögött. Kinsley az.
Kinyírom Jacket!
A vártnál két nappal előbb érkezett, ráadásul magával hozta a
lányunkat, sőt az apját is. Én meg részeg vagyok, pont egy olyan
ember előtt, aki most jött ki az elvonóról.
Minden erőmet összeszedem, hogy hirtelen kijózanodjak.
Könnyek szöknek a szemembe. Jack azonnal odalép hozzám.
Megölel, és suttogni kezd a fülembe.
– Nem pont erre gondoltam, amikor Winnie-t elküldtem, hogy
nézze meg, minden rendben van-e veled. Azt hiszem, még most
sem fogod fel, hogy miért füllentettem neked.
– Nem is túráztál az erdőben?
– Nem, bébi.
Kinsley közelebb lép, és kedvesen mosolyog rám, nekem
pedig össze kell szednem magam, hogy ne essek össze. Most
nem tudom magamhoz ölelni, mert abból baj lenne.
– Szia! – köszön Kinsley.
– Szia!
– Tudom, hogy megígértem, hogy felhívlak, de…
– Így sokkal jobb – mondom, és közben érzem, hogy Jack
szorosabban magához ölel. – Annyival jobb ez így.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Stella

Egy nagy tányér levessel a kezemben végignézem, ahogy Jack

körbevezeti Kinsley-t és Samuelt a házban. Még mindig nem
tértem magamhoz a sokktól. Jack nem is dolgozni ment.
Georgiába utazott, hogy idehozza őket. Nincsenek rá szavak,
hogy mennyire szeretem ezt az embert!
– Jól vagy? – kérdi tőlem Jack meleg tekintettel.
– Nem is tudom, hogy mondjam el, mit érzek.
– Tudom – nyom csókot a homlokomra.
Kenyeret tunkolok a levesbe. Már bánom a bort, de sosem
gondoltam volna, hogy ez lesz a vége.
Kinsley mellém ül, én kicsit oldalba bököm.
– Mennyi időre jöttetek?
– A hétvégére. Jack mondta, hogy apával itt maradhatunk pár
napig.
– Ezt mondta? – kérdem, és Jackre pillantok.
– Igen – vágja rá Jack. – Samuelt holnap horgászni viszem.
Arra gondoltam, hogy ti meg tölthetnétek egy kis időt kettesben
Kinsley-vel.
Sírni tudnék. Legszívesebben a karjaiba vetném magam, és
szipognék napokig szüntelen.
– Imádom az ötletet – harapok az ajkamba.
– Kéne venni egy ruhát – szólal meg Kinsley.
– Ruhát? Minek?
Kinsley Jackre pillant, és ijedtség van a tekintetében.
– Ö… izé… valamire.
Ekkor a homályos agyam ellenére hirtelen minden összeáll a
fejemben. Jack meg akarja kérni a kezem. Elhozta Kinsley-t,
mert tudja, az a legfőbb vágyam, hogy jelen legyen.
A hálám nem marad el.
– Valamire nem könnyű ruhát választani. Nem tudnád
pontosabban megfogalmazni? Hogy tudjam, hova vigyelek…
– Igen, persze… Egy barátnőm bát micvá{1} ünnepségére.
A fenébe! Talán nem is úgy van, ahogy gondoltam.
– Ó! Én is részt vettem pár ilyen ünnepségen, amikor annyi
idős voltam, mint te.
– Lana, a barátnőm jövő hónapban tartja. Anyukámmal
szoktam ruhákat venni, de ő…
Misty meghalt.
– Persze, hogy elviszlek – vágom rá gyorsan. – Holnap
bemegyünk a városba. Van pár kedvenc üzletem, de ha nem
találsz semmi kedvedre valót, elmehetünk Charlotte-ba is.
Még a holdra is elvinném, ha boldoggá tenném vele.
– Grillezni fogunk – közli Jack. – Segítenél, Samuel?
– Persze!
A fiúk elmennek a dolgukra, így magunkra maradunk
Kinsley-vel.
– Hát nem fura ez az egész? – kérdi Kinsley.
– Kicsit. Te is így érzed?
Kinsley abba az irányba pillant, ahol Jack és Samuel –
tulajdonképpen a két apja – az imént elhagyta a szobát.
– Igen, fura helyzet, de apát nem zavarja. Többször
rákérdeztem. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát.
Még a végén újra inni kezdene.
– Azt egyikünk sem akarná.
– Tudom. Csak aggódom.
– Miért aggódsz? – kérdem.
– Hogy valójában nem érzi jól magát. És hogy a végén
választanom kell…
– Kinsley, hallgass ide! Nem kell választanod, drágám. Jack és
én a vér szerinti szüleid vagyunk, de Samuel az apukád. Nem
erőltetünk semmit…
– De én akartam veled beszélni. Fel akartalak hívni, csak
annyira féltem – mondja, és legörbül a szája széle.
– Ó, édes, nem kell félned. Beszélni fogunk apukáddal, és
kitaláljuk, hogy mi legyen. A legjobbat akarjuk neked. Ha
Samuel nem akart volna eljönni hozzánk, nem jön. Tudom,
hogy aggódsz, de nem szabad felfújni a dolgot.
Kinsley a nyakam köré fonja a kezét, és én megölelem. A
könnyeimmel küszködöm, és kavarognak bennem az érzelmek,
de tulajdonképpen annyira boldog vagyok. Mindenki itt van
velem, akit valaha szerettem, még el sem hiszem…
Attól félek, hogy csak álmodom, és nemsokára felébredek.
Talán csak részeg vagyok még mindig, és mindjárt másnaposan
ébredek a kanapén. Akárhogy is: ha álom, ne érjen véget!
– Köszönöm, Stella! – enged el Kinsley, és megtörli a szemét.
– Mindent megtennénk érted. Mindhárman. És édesanyád is
ezt szerette volna. Tetszett volna neki az ötlet, hogy együtt
vagyunk. Tudod?
– Gondolod?
– Igen – bólogatok. – Misty mindig mindenre nyitott volt
velünk kapcsolatban. Nem volt kötelező írnia nekem, vagy
fotókat küldenie rólad, mégis megtette.
– Anyukám volt a legjobb ember, akit ismertem.
– Én sem ismertem nála jobbat.
– Ha még élne, apának sokkal könnyebb lenne – mondja
Kinsley, és a veranda felé pillant. Jack a grill mellett áll, és
Samuelhez beszél. Fülig ér a szájuk.
Bárcsak mindig ilyen lenne az élet!
Mindhárman Kinsley mellett állnánk, és együtt segítenénk a
felnövés rögös útján…
Remélem, hogy megtaláljuk a módját.
– Néha csak időre van szükség. Nagyon sokáig voltam
szerelmes Jackbe, mielőtt valóra vált a tündérmesénk. Olyan
sokszor kívántam, hogy bárcsak minden másképp lenne.
Bárcsak szeretne! Olyan nagyon kétségbeesetten vágytam rá.
Nem értettem, hogy miért nem lehetünk együtt. De akkor még
nem jött el a mi időnk. Várnunk kellett. Fel kellett nőnünk, fel
kellett készülnünk a közös életre. Apukádnak is időre van
szüksége. Át kell rendeznie az életét, ki kell találnia, hogyan
éljen anyukád nélkül. Ez nagyon nehéz. De türelemmel ki kell
várnunk, amíg minden megoldódik.
 – Ha sosem találkozom veled, most nem lenne baj – néz rám
Kinsley.
– Értem – nevetek fel. – Nekem is könnyebb volt. Amíg nem
találkoztunk személyesen, nem volt ennyire nehéz. Csak
fényképeken láttam, ahogy növekszel. Nem tudom, hogyan
lehetne minden olyan, mint azelőtt, de ha ezt szeretnéd,
Kinsley, ha neked úgy legjobb, akkor megpróbálom.
– Nagyon szerettem anyát. És most te is az anyám vagy.
Annyira nehéz ez nekem.
Fáj a szívem, mert mindent meg szeretnék tenni érte, ami
csak lehetséges. Szeretem. Nem voltam mellette, amikor
kimondta az első szavakat, vagy amikor megtette az első
lépéseit. Misty volt az anyja. De én mellette akarok lenni a
jövőben. Támasza lenni, amikor az első fiú összetöri a szívét.
Kiválasztani vele a szalagavatóra a ruhát. Gondoskodni akarok
róla. Meg akarom adni neki, amire az élete elkövetkezendő
szakaszában szüksége lesz.
Nem mondom ki hangosan a gondolataimat, mert nem az én
döntésemen múlik az egész. Samuelnek kell választania.
Még csak meg sem látogathatjuk, ha ő nem egyezik bele.
Kinsley érdekét kell szem előtt tartanunk. Tisztában vagyok
vele, hogy perelhetnék, de ez egyáltalán nem szolgálná a
lányom érdekét.
– Én nem akarom, hogy nehéz legyen neked – mondom. –
Csak… adj egy kis időt! Hadd beszélgessünk, és majd kitaláljuk,
hogyan tovább.
– Oké.
– Megoldjuk, Kinsley – ölelem magamhoz. – Megígérem!
– Meglepetésként ért? – kérdi Jack, amikor hazafelé tartunk
hozzám.
– Hogy megint kitetted a bátyámat, és azt füllentetted, hogy
túrázol az erdőben?
– Pontosan – nevet.
– Igen. És mindkettőnek nagyon örülök.
– Gondoltam, hogy megbocsátasz nekem – pillant rám Jack.
– Meg. Azt hiszem – dőlök hátra az ülésen megkönnyebbülve.
– De azt ne hidd, hogy én is megbocsátom neked, hogy
átrendezted az egész házat.
– Imádni fogod – nevetek fel.
– Mi van, ha… – fogja meg a kezem.
– Ha…?
– Mi van, ha nálad fogunk lakni? Elvégre házasok leszünk.
Mosolygok rá, mert minden egyes nappal jobban szeretem.
– Tetszik az ötlet. Oliver meg lakhatna nálad, amíg megtalálja
a saját helyét.
– Persze – bólogat Jack. – Beszélhetünk róla. Kitaláljuk, mi a
legjobb.
– Nem hiszem, hogy túlságosan örült neki, hogy megint ki
kellett költöznie.
– Nem nagyon – helyesel Jack. – Meg akart ölni minket, de
végül megértette a helyzetet.
– Hova ment? – sóhajtok nagyot.
– Szerintem Graysonhoz.
– Ó – nevetek fel hangosan. – Akkor szerintem Jessica is ki fog
nyírni minket.
– Ha Oliver Grayson agyára megy, már megérte – mosolyog
huncutul Jack.
Megérkezünk, és már nem szorongok annyira, hogy be kell
lépnem a lakásba. Kinsley jól van, és most itt van velünk, nincs
miért aggódnom.
Bemegyünk a házba, a folyosón ledobjuk a csomagokat, és
mindketten kinyúlunk a kanapén. Jack a karjaiba vesz. Alig egy
hete voltunk itt utoljára, de olyan, mintha egy örökkévalóság
lett volna.
Annyi minden változott.
– Csak hogy tudd – suttogja Jack halkan, amikor lehunyom a
szemem. – Megkérem a kezed a hétvégén.
– Gondoltam – pillantok rá kimerülten.
– Tényleg?
– Persze. Hiszen elmentél a lányunkért – emelem fel a fejem.
– Honnan tudod, hogy nem azért tettem, mert hiányzott
nekem?
– Nem tudom – vonok vállat. – Szerintem tudtad, hogy milyen
nagy szükségem van rá, és ez fontos neked – mondom, és újra a
vállának döntöm a fejem.
– Ez mindig így lesz, Stella – nyom csókot a homlokomra. –
Mindig!
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Jack

– Izgulsz? – kérdi Josh.

– Nem igazán – vágom rá. – Igent fog mondani, tudom.
– Stella csupa titok – szól közbe Oliver. – Mindig mást csinál,
mint amit várnánk.
Igent fog mondani. Tudom, hogy így lesz. Jobban teszi.
– Ezzel nem sokat segítesz – mondom Olivernek.
– Miből gondolod, hogy segíteni próbáltam? Háromszor rúgtál
ki a lakásból, ahol éppen laktam. Most meg bedugtál a lehető
legrosszabb helyre. Még fel sem kel a nap, és Amelia bemászik
mellém az ágyba. És ha még mindig ott rohadok, amikor a baba
megszületik, egyértelmű, hogy én leszek a bébiszitter.
– Csak nem lakást keresel megint? – nevet Alex.
– Ráhibáztál – bólint Oliver. – Talán beköltözöm Deliához.
– Deliához? – kérdi feszülten Josh.
– Azt mondta, van nála szabad szoba.
Ó, ez remek szórakozás lesz! Hátrébb lépek, és hagyom, hogy
a Parkerson fivérek megküzdjenek egymással.
 – Már ne is haragudj, de miért költöznél éppen hozzá? – kérdi
értetlenkedve Josh.
– Mert… van… egy szabad szobája.
– Szerintem máshol keresgélj! – figyelmezteti Josh.
– Mégis miért tenném? – akadékoskodik Oliver. Nagy seggfej
tud lenni, az biztos. – Ő is egyedülálló, én is szingli vagyok.
Egyikünk részéről sincs akadály – mondja, majd felém fordul. –
Még mindig szingli, nem?
– Gőzöm sincs – emelem a magasba a kezem.
– Nos – folytatja Oliver –, mondjuk letojom. Most vette a
lakást, nekem meg muszáj keresnem valamit.
Josh szeme szikrákat szór. Oliver nagy provokátor, de olyan
szórakoztató végighallgatni a beszélgetést.
– Van annyi pénzed, hogy vegyél egy saját lakást – zárja
rövidre Josh.
– Az mindegy – húzza tovább Oliver. – Félre akarom tenni a
pénzt, ami a beruházásból megmarad. Amúgy meg mit érdekel?
Mind tisztában vagyunk vele, hogy miért, csak Josh soha nem
fogja bevallani, még önmagának sem.
– Nem érdekel.
– Akkor meg mi a fenéről beszélsz, Josh? Hm? Most tényleg le
akarod tagadni, hogy évek óta szerelmes vagy Deliába? Úgy
teszel, mintha nem is tudnád, miről van szó? Tényleg?
– Ne keresd a bajt, Ollie! – szól rá Alex.
– Miről maradtam le? – kérdem ártatlanul.
– Fogalmatok sincs a dolgokról – mondja gúnyosan nevetve
Josh. – Akármi van köztem és Delia közt, nem a ti dolgotok.
Jobb, ha közbeszólok, különben nem lesz jó vége ennek az
egésznek.
– Jól van fiúk, váltsunk témát! Ma különleges nap van, nem
szeretném, ha elrontanátok.
Itt vagyunk az erdő mélyén, ahova Stellát is elhoztam egyszer
vadkempingezni. Az volt az első randevúnk. Felállítottunk egy
hatalmas sátrat, csináltunk egy kis díszkivilágítást, és mindenki
eljött. A barátok, a család. Eszünk, iszunk, és mindenki jól érzi
magát. Már csak Stella hiányzik, no meg Samuel és Kinsley. Arra
várunk, hogy visszajöjjenek a városból, és akkor felveszem őket
a háznál.
Ez az eljegyzési parti, noha még nem is mondott igent.
Ma este remélhetőleg megkapom a választ, én pedig cserébe
még több jó hírrel szolgálhatok Samuelről és a lányunkról.
Tegnap, amikor a csajok elmentek vásárolni, Samuel
találkozót kért Odette-től. Órákig tartott a megbeszélés, és a
másik építésvezetővel is találkoztak.
Samuel, alig egy órával a távozása után, kapott egy üzenetet
Odette-től, melyben az állt, hogy örülne, ha a csapat tagjaként
üdvözölhetné.
Samuel ismét köszönetet mondott nekem, de azt nem árulta
el, hogy elfogadta-e az ajánlatot, csak hazament. Azóta sem
láttam, és csak imádkozom, hogy minden jól süljön el.
Visszakapnánk a lányunkat, és Samuelnek is segítenénk vele.
Oliver és Alex arrébb sétálnak, magamra hagynak Joshsal.
– Pontosan tudod, hogy igazuk van.
– Nem értik az egészet.
– Én sem – helyeslek. Amikor még New Orleansban lakott,
még volt is értelme. Távol voltak egymástól, és Delia nem akarta
elhagyni az otthonát. Először az anyja betegsége miatt, aztán
meg túl késő lett. Most viszont Josh itt él, és fel sem foghatom,
hogy miért nem tesznek egy próbát.
– Delia remek nő. Olyan régóta szeret… tényleg nem számít a
korkülönbség.
– Tudom.
– Akkor mi a baj?
– Nem megy, Jack – sóhajt nagyot. – Nem lehet. Nem tudom
neki biztosítani azt az életet, amire vágyik.
– Miért nem?
Josh Deliára pillant, aki nevetve hallgatja Winnie és Jessica
beszélgetését. Megrázom a fejem. Mekkora barom! Látom, hogy
néz Deliára. Majdnem megveszik érte, de eljátssza az
ellenkezőjét. Mondjuk nem valami jó színész.
– Egyszerűen nem megy.
A telefonom jelez, hogy üzenetem érkezett. Szívesen
folytatnám Joshsal a beszélgetést, de egyéb fontos dolgom is
akad.

Kinsley: Mindjárt ott vagyunk.

Én: Köszönöm! Akkor én is elindulok. Ugye nem sejt

semmit?

Kinsley: Dehogynem. Egyfolytában a frizuráját igazgatja, és

azt mondogatja, hogy gyakorolnia kell, hogyan vágjon
meglepett arcot.

Nem is Stella lenne, ha nem így volna.

 – Megyek érte! – kiáltom a többieknek.
Magasba emelik a poharat, és huhogás kíséri a távozásomat.
A quadot viszem, mert ki tudja, hogy Stella ezúttal milyen cipőt
vett fel.
Amikor odaérek, Stella éppen leparkol. Mosolyogva kiszáll a
kocsiból, fehér ruha van rajta, és magas sarkút visel, hosszú
haja nagy hullámokban omlik a hátára. Lélegzetelállítóan fest.
Biztos vagyok benne, hogy ki fog nyírni, ha megtudja, hogy
megint sétálnia kell az erdőben.
Ezt nem gondoltam át alaposan.
De most már nincs visszaút.
– Helló! Milyen napod volt? – kérdem.
– Jó – néz körbe Stella. – Te meg mi járatban itt?
– Kempingezni megyünk.
– Jack! – válaszolja idegesen.
– Igen, édesem?
– Én nem kempingezem!
Samuel elneveti magát, és a kezébe veszi a hátizsákját.
– Jack mondta, hogy kimozdulunk. Szerintem jó móka lesz.
– Te tudtad? – fordul Stella Samuelhez.
– Ne haragudj, Stella! – vágja rá Kinsley. – Én vagyok az oka.
Megkértem Jacket, hogy vigyen el minket újra a Melia-tóhoz.
Imádom ezt a kölyköt!
– Jól van. Csak… nem öltöztem az alkalomnak megfelelően.
– Van ruha a kocsiban – felelem.
A kedves, mosolygós Stellának nyoma sem marad Most úgy
néz rám, mint aki legszívesebben kivájná a szemem és
megetetné a medvékkel.
 – Ruha?
– Igen. Mindig van nálam váltóruha. Nálad nem szokott
lenni?
Pontosan tudom, hogy nem, de annyira szórakoztató ugratni
Stellát.
– Nem, Jack – sóhajt Stella. – Nincs, mert… nincs és kész.
Kinsley elneveti magát, és szája elé teszi a kezét. Én
rákacsintok.
– Maradhatsz, ha akarsz – ajánlom fel készségesen.
– Maradni? Tessék? – kérdi dühösen. – Miért maradnék? Én…
uhh… hagyjuk.
– Nem tudom, de megfelel a ruha, ami nálam van? – kérdem,
és kiveszem az autóból a melegítőt.
Kikapja a kezemből, majd megragadja a karom, és a kocsi
mögé cipel.
– Nagy bajban vagy, Jack! Azt hittem, megkéred a kezem. Én
meg kiöltöztem.
– Itt mégsem kérhetem meg a kezed – mondom sejtelmesen.
Stella egy szót sem ért, úgyhogy folytatom. – Tudod, Gray is itt
kérte meg Jessica kezét.
– Értem – mondja a szemét forgatva. – Érthető, persze.
– Jaj, drágám! Ne légy dühös! Hosszú még a hétvége. Ígérem,
hogy a lánykérés nem marad el.
– De én most öltöztem ki.
– Látom. Szép vagy – húzom magamhoz, és simogatni kezdem
a lábát.
– Ne! – csap rám egyet Stella. – Hozzám ne nyúlj, Jack!
– Na, kezdődik. Még el sem jegyeztelek, és már meg is
büntetsz.
– Ez még semmi.
– Abban biztos vagyok – helyeslek. Láttam már Stellát
begurulva, és nem kívánom senkinek. De fél óra múlva, ha élek
még, az ujjára húzom a gyűrűt, és remélhetőleg elfelejti ezt a kis
kellemetlenséget.
Belebújik a hatalmas nadrágba, és dühösen felnyög.
– Jack! Én ezt nem veszem fel!
– Tudom, csak vicceltem – válaszolom mosolyogva.
– Szóval akkor fehér ruhában és magas sarkúban kéne
mennem kirándulni?
– Nem. Vedd fel a leggings-et, ami Kinsley-nél van, aztán
pattanj fel!
– Pattanjak fel?
– Igen – bólintok. – Két quadot hoztam. Te velem jössz.
– Gyűlöllek
– Tudom, hogy ez nem igaz – mondom, és amikor kisétálok a
kocsi mögül, egyszer csak fejbe vág a nadrággal, ami az imént
még rajta volt.
– Pedig kéne.
– Akkor sem utálsz – mondom vigyorogva.
Elindulunk a tisztás felé, ahol a többiek várnak ránk, és egyre
inkább tapintható a feszültség. Tudom, hogy valójában pont
erre vágyik, még a ruhaprobléma ellenére is, és én azt akarom,
hogy tökéletes legyen. A nap hamarosan lenyugszik, és csodás,
különleges fényben úszik az erdő.
Itt csókoltam meg először a bátyja esküvőjén.
Itt aludtam el a csillagok alatt, miközben a karjaimban
tartottam.
Itt nevettünk oly sokat, és tulajdonképpen itt kezdődött
minden.
Amikor még gyerekek voltunk, ebben az erdőben játszottunk
sokat. Willow Creek Valley hegyes-erdős tája az otthonom, és
Stella az, akihez tartozom.
Mondjuk most teljes erővel bökdösi az oldalam.
– Megállnál, kérlek? – kiabálja.
Leállítom a quadot, és Samuel utolér minket.
– Menj még tovább egy kicsit, nem messze van egy tisztás, ott
táborozunk. Már felállítottam a sátrat. Menj előre, nekem
beszélnem kell Stellával.
– Rendben. Kipakolok és várlak.
Samuel és Kinsley előre mennek, mi pedig kettesben
maradunk.
Amikor felé fordulok, Stella vigyorogva néz rám.
– Odaviszel, ahol legutóbb voltunk, és majdnem belehaltam a
medvetámadásba. Azért, mert mindenki ott van, és te megkéred
a kezem.
– Most komolyan beszélsz? – nézek rá felháborodva. – Egész
pontosan miért állítottál meg?
– Mondd, hogy igazam van!
– Nem tudnád ezt elengedni?
– Úgy ismersz? Ismerd be, Jack! Így van? Meg fogod kérni a
kezem.
Dühösen szállok le a quadról. Megőrjít ez a nő, pedig jobban
szeretem a világon mindenkinél. Csak a baj van vele. Mégis őt
akarom, elviselek mindent, csak mellettem legyen.
 És akkor hirtelen úgy érzem, hogy nem is akarom megkérni a
kezét mindenki előtt. Mert nem számít a világ. Ő számít és én.
Mindig így volt.
– Mi a baj? Most dühös vagy? Egész nap gyakoroltam, hogyan
vágjak meglepett arcot. Ne aggódj, menni fog! Nézd! – mondja,
és hirtelen széttárja a karját, forgatja a szemét, és résnyire
nyitja az ajkát.
– Nincs baj – nevetek. – Csak nevetségesen nézel ki.
– Akkor miért vágsz ilyen képet?
– Milyen képet?
– Mintha szarnod kéne, közben szétrobbanna a fejed, annyira
töröd valamin.
Stella leszáll a quadról, és odatotyog hozzám, elvégre magas
sarkúban van.
Megfogom a kezét, és térdre ereszkedem előtte.
– Stella Parkerson mindennél jobban szeretlek! Sosem voltam
méltó hozzád. Gyerekként sem, amikor először megláttalak, és
később sem, amikor először megcsókoltalak, és szeretkeztem
veled. Akkor sem, amikor gyerekünk született, és azóta egyszer
sem. Mindig szerettelek, de soha nem érdemeltem meg a
szerelmed. Ma itt állok előtted térdre ereszkedve, és arra kérlek,
hogy adj esélyt nekem, hadd bizonyítsam be, hogy talán mégis
az vagyok. Gyere hozzám feleségül, és én mindig azon leszek,
hogy jobb emberré váljak miattad! Nem így terveztem a
lánykérést, de most így látom jónak. Itt csak ketten vagyunk. Én
téged választalak, Stella. Szeretlek, és megkérdem: leszel a
feleségem?
Stella könnye elered, és ő is térdre esik előttem. Megfogja az
arcom, és megcsókol.
– Igen, hozzád megyek, te hülye, csodás, fantasztikus férfi!
Mindig a tiéd volt a szívem, Jack. Mindegy, mit hiszel, mindig
jobb voltál mindenki másnál ezen a földön.
Magamhoz szorítom, és újra megcsókolom.
– Rövidesen újra meg kell kérnem a kezed. Ott, a fákon túl –
mondom Stellának.
– Miért? – kérdi, és megsimogatja borostás állam.
– Mert mindenki ott vár, aki szeret, és alig várják, hogy lássák,
hogyan szerencsétlenkedem.
– Akkor ne várakoztassuk őket – nevet.
– Még valami…
– Igen?
– Nem várok sokáig az esküvővel.
– Jó! Holnap elszökhetünk – vágja rá Stella.
– A holnap fantasztikusan hangzik.
 UTÓSZÓ

Stella

Egy hónappal később

Jackhez Las Vegasban mentem hozzá, és életem egyik legjobb

döntése volt.
Az elmúlt hónapban csak élveztük, hogy férj és feleség
vagyunk. Jacktől megkaptam a legszebb nászajándékot: Kinsley
és Samuel ideköltözött.
– Segítenél nekem? – kérdi Samuel.
Jack kiveszi a kezéből a dobozt. Odaadta nekik a faházat, hogy
nyugodtan lakjanak ott, amíg jólesik, Samuel pedig múlt héten
elkezdett dolgozni Odette-nél.
– Nagyon tetszik, amit kihoztál belőle – lép oda hozzám
Kinsley, és megfogja a karom.
Mosollyal köszönöm meg a dicséretet. Meglepetés volt tőlem,
hogy felújítom a faházat. Leválasztottam egy szobát Kinsley-
nek, és a földszinten kialakítottam egy hálót Samuelnek is. Nem
egy ötcsillagos szálloda, de mindenkinek megvan benne a saját
tere, ahova visszavonulhat. Egyetlen kamasz sem szeretne az
apja előtt duzzogni.
Kinsley nálam is kapott egy szobát, és úgy rendeztük be,
ahogy ő szerette volna. Nem bonyolítjuk túl a helyzetet,
egyszerűen csak itt vagyunk neki, ha szüksége van ránk.
– Nekem is tetszik. Sokkal jobb, mint előtte volt.
– Minden jobb, pláne, hogy most itt lakunk – bólint Kinsley.
Istenem, milyen boldog vagyok ettől! Mindenem megvan,
amire valaha vágytam, és még mindig nem hiszem el, hogy
valóban megtörtént. A férjem a legcsodálatosabb ember,
minden nő álma; újra ölelhetem a gyermekemet, akitől
túlságosan sokáig voltam távol; és Samuel barátsága is az
enyém. Misty biztosan így szerette volna.
Természetesen elkezdtük az építkezést, letettük a Firefly
Resort alapkövét.
– Jó a tanárod? – kérdem Kinsley-t.
– Igen, kedvelem őt. Bekerültem a haladó matek csoportba,
ahova szerettem volna.
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
– Naná, hogy tudtuk – kiabál Jack a másik szobából.
Jack olyan büszke Kinsley-re.
– Szerinted ma megnézhetjük az építkezést? – kérdi Kinsley.
– Ma nem. Jackkel leszerveztünk egy találkozót a belsőépítész
csapattal. Egy óra múlva ott kell lennünk, és még van mit
kipakolnunk itt.
– De én tényleg látni szeretném! – mondja panaszosan
Kinsley.
 – Majd máskor, Kins – szólal meg Samuel. – Szükségem van a
segítségedre, és Stella nagyon elfoglalt lesz, mert Odette-nek
nagyra törő tervei vannak.
– Jól van – egyezik bele dacosan Kinsley.
Odette fantasztikus munkát végez. Mindent megtervezett,
mert biztosra akar menni, hogy egy éven belül elkészül az
épület, és ne csússzon a nyitás. El sem tudom képzelni, hogy ez
miként lehetséges, de Odette megesküdött rá, hogy így lesz, és
Samuel is egyetért vele.
– Holnap csajos napot tartunk, irány a wellness központ –
emlékeztetem.
– Tudom.
Jack letesz a földre egy újabb dobozt.
– Én nem megyek veletek – pillant rám.
– Nem is hívtunk.
– Én csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ez az egész
wellness kész kínzás – mondja Kinsley-nek.
– Dehogy kínzás! Jack úgy nyafog, mint egy kisgyerek.
– Kisgyerek?
– Igen. Sőt egy pólyás – bólogatok.
– Szerencséd, hogy nagyon szeretlek – nyom csókot a számra.
– Tudom.
– Fújj, de undorító! – fintorog Kinsley.
Kuncogunk, majd Jack megnézi Samuelt, hátha segíthet még
valamiben indulás előtt.
– Dél körül érted jövök, rendben?
– Most mennetek kell?
– Muszáj indulnunk, ha időben oda akarunk érni – bólintok. –
Akkor holnap találkozunk.
Kinsley megölel, majd kimegyek a kocsihoz, ahol Samuel és
Jack beszélgetnek.
– Mehetünk?
– Igen – mondja Jack. – Holnap visszajövök, és segítek neked,
amikor a lányok elmennek a wellnessbe.
– Értékelem – bólint. – Kinsley nálatok alhat holnap? Lesz egy
találkozóm, és korán indulnom kell. El tudjátok vinni iskolába?
– Persze – vágom rá gyorsan. – Nem gond.
Az úton végig arról beszélgetünk, hogyan alakult az életünk.
Tényleg olyan minden, mint a mesében.
– Boldog vagy?
– Te nem?
– De. Nagyon boldog vagyok – csókolja meg Jack a tenyerem.
– Én is. Kivéve, ha az esküvőre gondolok, amit szerveznünk
kell…
Mind a négy bátyám azt mondta, hogy nem érvényes a
távollétükben kötött házasság. Felszólítottak minket, hogy
szervezzük meg az esküvőt. Gray különösen erőlteti. Egy idióta.
És a többiek is.
Vagy én nem vagyok normális, hogy megszervezem.
– Nem is értem, miért vagy ennyire ellene – mondja Jack,
amikor már közel járunk az ingatlanhoz.
– Mert már házasok vagyunk. Most pedig egy halom pénzt
kell költenünk arra, hogy ők jól érezzék magukat.
– És Kinsley-re nem gondolsz?
– Jó, igen, igaz. Nem gondoltam rá, hogy ez fontos lehet neki.
Amikor elmentünk aznap reggel, nem tűnt úgy, hogy zavarja a
dolog.
– Mégis mit kellett volna mondania?
– Nem tudom – sóhajtok. Nekem tetszett a cuki kis vegas-i
esküvőnk. Tökéletes volt. Az eskü számít, nem pedig a körítés.
Jack felemeli a levegőbe a kezem, a jegygyűrűm megcsillan a
fényben.
– Szeretlek, Stella! Végigcsináljuk az egészet, mert én egy
pillanatig sem hallgatom tovább a bátyád panaszáradatát.
– Olyan bunkó.
– Lehet. De egy részem szintén látni akarja.
– Mit?
– A fehér ruhát, a virágcsokrot, meg a buja tekinteted, amikor
meglátsz szmokingban.
– Ne légy nevetséges! Soha nem volt buja a tekintetem.
Jack leparkol az építkezés előtt.
– Dehogynem. Valld csak be! Folyamatos izgalmi állapotban
vagy tőlem.
– Ó, igen! Állandóan nedves vagyok a gondolatodtól is,
édesem. Úgy járok-kelek a világban, hogy folyton arra gondolok,
bárcsak velem lennél, hogy kielégíts!
Kiszállok a kocsiból, mielőtt vissza tudna vágni, és
körbesétálok az autó körül. Jack hirtelen előttem terem, felkap,
és átcipel a sáron.
– Tegyél le! – kacagok.
– Hogy összekoszold a cipőd? Kizárt. Van eszem, Stella
O’Donnell. Pontosan tudom, hogy mennyibe kerül.
– Remélem, sok munkád lesz, és nekem egyre bővül majd a
cipőkollekcióm.
 – Valóban?
– Bizony, Jack O’Donnell. Megígérted, hogy teljesíted minden
vágyam. És az én szívemhez a cipőkön keresztül vezet az út.
– Azt hittem, hogy én magam teszlek boldoggá…
– Így is van. De a Jimmy Choos darabokat nehéz felülmúlni.
Jack letesz a földre, és ebben a pillanatban meglátom Josh
lakókocsiját. Valaki éppen lapos kúszásban száll ki belőle,
nehogy észrevegyék. Úgy meglepődöm, hogy majdnem
elvágódom a földön.
Megragadom Jack karját, és egy fa mögé ráncigálom.
– Hűha! Ehhez mit szólsz? – kuncog Jack.
– Delia – állapítom meg.
Nem elég, hogy Delia lopakodva közlekedik, de a haja is
kócos, és éppen azzal küzd, hogy felvegye a blúzát.
– Mi tudjuk, hogy megy ez – mondja Jack a fejét csóválva.
– Igen, sajnos. A bátyám sosem fog elköteleződni, és összetöri
Delia szívét.
– De másképp is alakulhat a dolog. Szerelmesek lesznek
egymásba, és a bátyád összekaparja magát.
Ez sosem fog megtörténni. Josh annyira… más. Nem vágyik
szerelemre, nem szeretne családot. Semmit sem akar, amit
fájdalmas volna elveszíteni.
– Nem hinném.
– Mindegy is. Nem a mi dolgunk.
– Akkor nem ismersz túl jól – pillantok Jackre.
– Stella, semmi közöd hozzá.
Vállat vonok, mert biztos vagyok benne, hogy bele fogom ütni
az orrom. Megtehetem és valószínűleg meg is fogom…
 – Ha te mondod, drága férjem.
– Már most azon töröd a fejed, miként ártsd bele magad,
igazam van? – kérdi Jack nagyot sóhajtva.
– Én? Dehogy!
– Hát ti meg mit néztek? – kérdi valaki. Ijedtemben felugrom,
és magam elé tolom Jacket.
– Semmit – szólal meg elsőként Jack. – Csak minden oldalról
megmutatom a helyszínt a feleségemnek.
Odette a lakókocsi felé pillant, majd újra ránk.
– A bátyádnak látogatója volt?
– Miért nem mesélsz el mindent, amit láttál? – fogom meg
Odette karját.
– Hát ez remek! – jegyzi meg Jack. Nem törődöm vele. Alig
várom, hogy megtudjak egy-két mocskos részletet Odette-től.
Legalább lesz min csámcsogni két hét múlva, a csajos wellness-
napon.

– Stellára és Jackre! – mondja Winnie, és a magasba emeli a

poharát.
Mindenki iszik az egészségünkre. Micsoda nap volt! El
voltunk kényeztetve, Kinsley remekül érezte magát, nekem
pedig sikerült tartanom a szám, és egy szót sem szóltam a kis
közjátékról, aminek szemtanúja voltam Delia és Josh között.
Azt képzelik, hogy senki nem tud semmit, mert ügyesen
csinálják. Tyűha! Ostobák. Ha vége a mai napnak, azonnal
megkezdem a szembesítést. Nemcsak azért, mert Josh
gyerekkorunkban rengetegszer megkínzott, hanem azért is,
mert nem akarom, hogy Delia sérüljön.
– Köszönöm, lányok, hogy eljöttetek! Örülök, hogy mindenki
jól érezte magát. Jó volt kicsit otthon hagyni a fiúkat, és együtt
tölteni egy kis időt. Ideje volt – mondom. – Szeretlek titeket! El
sem hiszem, hogy muszáj megtartanom ezt a nagy és drága
esküvőt, hogy boldoggá tegyem a bátyáimat. – Mindenki nevet.
– De komolyra fordítva a szót: szeretnék beszélni veletek.
Nagyon fontosak vagytok nekem. Mindannyian. Köszönöm a
barátságotokat, és hogy segítettetek nekem abban, hogy Jack
visszatérjen az életembe. Ennél jobb leánybúcsúm nem is
lehetne – Kinsley-re pillantok. – Kedves, gyönyörűséges
koszorúslányom! Köszönöm, hogy beengedtél az életedbe!
– A mennyasszonyra! – emeli Winnie a poharát.
– Stella – mondja Kinsley, amikor szorosan megölelem. –
Szerinted… hívhatlak máshogy is?
Ránézek, pislogok, és próbálok nem zokogva és
összefüggéstelenül válaszolni.
– Igen, ahogy csak akarsz – vágom rá, és igyekszem nem
elsírni magam.
– Apával is beszéltem erről. Nem akarom megbántani.
– Hogyne, Kinsley! Nem is kell. Hívhatsz Stellának is. Engem
egyáltalán nem zavar.
Persze nagyon szeretném, ha az anyjának tekintene, de nem
erőltetem, hiszen már a jelenléte is boldoggá tesz.
– Tudom, de most, hogy itt vagyok, nagyon nehezen mondom
azt, hogy „ő a szülőanyám”, érted?
– Nem egészen. De akárhogy hívhatsz, ahogy jólesik.
Változtathatsz is rajta, ahogy érzed. Tényleg nem gond.
– Köszönöm!
– Szívesen – mondom és nagyot sóhajtok. – Szóval, jól érezted
magad?
– Igen! Sosem voltam még wellnessben, és tényleg klassz volt.
Tudom, hogy a kapcsolatunk nem lesz mindig tökéletes. Néha
talán utálni fog, de az iránta érzett szeretetem mindenen átsegít
majd. Csak az számít, hogy mostantól mellette legyek.
– Kinsley, Stella! – kiált fel Jessica. – Mindjárt itt van értünk az
autó, megyünk vásárolni.
– Nem maradhatnánk? – nyögök fel.
– Nem. Ki kell választanunk az esküvői ruhát.
Válaszul megemelem a poharam. A sógornőm felajánlotta a
segítségét. Mivel nemrég volt az esküvője, van gyakorlata a
szervezésben. Nem könnyű. Mindig arról álmodoztam, hogy a
Park Innben lesz az esküvőm. Ott jöttünk össze Jackkel, és a
hely is gyönyörű. Így kibéreltünk egy kastélyszállodát pár
várossal odébb. Óriási épület hatalmas ablakokkal, tényleg
csodás.
– Jól van. Átöltözünk.
Belépek a fürdőszobába, és szembetalálkozom Deliával meg
Winnie-vel. Éppen kezet mosok, amikor megtörténik a baj.
Ó, istenem!
– A francba! – kiáltok. A kezemre pillantok, és észreveszem,
hogy nincs meg a jegygyűrűm. – A gyűrűm!
– Nyugi – mondja Winnie. – Megtaláljuk.
– Elvesztetted a gyűrűd? – lép be sietve a fürdőszobába Jess.
– Amikor koccintottunk, még megvolt – bólintok.
 – Oké – nyugtat Jess. – Akkor is megvolt még, amikor
átöltöztél?
– Igen – mondom, és megpróbálom előhívni az emlékeket. –
Itt kell lennie valahol.
Mindenki keresni kezdi a gyűrűt, a többiek a földet
pásztázzák, mindent átkutatok. A szemetesvödörnél megállok.
Érzem, hogy megvan.
– Itt van! Lecsúszott az ujjamról valószínűleg…
Megkönnyebbülve felsóhajtok. Kilépek, és Jessicával találom
szemben magam, aki olyasmit tart a kezében, amit nagyon is jól
ismerek.
Egy terhességi tesztet.
– Miért van a kezedben egy terhességi teszt? – kérdi Winnie.
– Itt találtam – válaszolja Jess. – Én… a hetedik hónapban
vagyok, úgyhogy szerintem egyértelmű, hogy nem az enyém.
– Pozitív? – kérdi Delia.
– Igen – válaszol Jess. – Szóval melyikőtök terhes?
– Honnan tudod, hogy nem másé? – kérdem.
– Mert senki más nincs itt rajtunk kívül – pillant körbe Jessica.
Én is ugyanazt teszem, mint Jess: egyenként a barátnőim
szemébe nézek.
– A tiéd, Win?
– Nem! – vágja rá. – Nekem spirálom van.
– Deals? – kérdi Jessica.
– Nem! Nem is szexelek. Hogy esnék teherbe?
Egyenesen a szemébe nézek, ő pedig viszonozza a pillantást.
Tudom, hogy hazudik, hiszen láttam tegnap, hogy titokban Josh
lakókocsijában járt. Minden tekintet rám szegeződik. Zavarban
vagyok, pedig nem is az enyém. Delia vagy Winnie a ludas,
tudom. Winnie és Delia is engem néz, de Winnie úgy fest, mint
aki mindjárt bepisil örömében, Delia meg olyan, mint aki
legszívesebben elsírná magát.
– Igen – fordulok Jessica felé. – Lebuktam. Az enyém. Terhes
vagyok.
– Ó, atyám! – szalad oda hozzám Winnie, és szorosan megölel.
– Annyira boldog vagyok! Kinsley tudja már?
A francba! A francba! A francba!
– Nem! Senki sem tudja. És nem is mondhatod el senkinek.
Kérlek! Még ki kell találnom, hogy legyen.
Mert én nem vagyok terhes.
– Ez csodás! – mosolyog Jessica könnyes szemmel. – Alig pár
hónap korkülönbség lesz a gyerekeink között. Biztos, hogy
legjobb barátok lesznek.
– Most inkább beszéljünk valami másról, ha kérhetem –
mondom erőltetett mosollyal az arcomon.
– Persze! Hallgatunk, mint a sír.
– Köszönöm!
– Gyertek, menjünk vissza, mielőtt Kinsley kérdezősködni
kezd – mondom.
Istenem! Ha hallotta volna, mi folyik idebent, nagy bajban
volnék. El kéne mondanom neki, hogy hazudtam, és Jacknek is
magyarázkodhatnék…
Mindenki elindul kifelé, de kicsit lemaradok, mintha meg
akarnám nézni magam a tükörben. Megvárom, amíg Jess és
Winnie elmegy, aztán megragadom Delia karját, és
visszahúzom.
 – Erről beszélnünk kell! – suttogom.
– Tudom. Csak ne ma, kérlek! – mondja könnyes szemmel. –
Adj nekem pár napot!
– Joshtól van a gyerek?
– Csak pár napra van szükségem, Stella! Csak pár napra! –
mondja, és záporoznak a könnyei.
– Rendben – válaszolom, és megölelem.
Adok neki egy kis időt, mert szüksége van rá, de nem hiszem,
hogy sokat változtatna a helyzeten. El sem tudja képzelni,
mekkora bajban van, ha a baba a bátyámé.
Köszönöm, hogy elolvastad Jack és Stella történetét! El
sem tudom mondani, milyen örömmel vetettem
papírra a sorokat. Be kell vallanom, hogy amikor
befejeztem a Találj vissza hozzám! történetét, még nem
tudtam, hogyan folytatódik majd. Írás közben
bontakozott ki a történet, csak hagytam, hogy a
szereplők alakítsák saját sorsukat.
Most pedig alig várom Delia és Josh történetét.
Josh olyan különleges, és Delia nagyon szórakoztató!
A szerelmük egy másik világba repít, készülj fel a
meglepetésre, ami olvasás közben ér majd!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A férjemnek és a gyermekeimnek. Olyan sok áldozatot hoztok,

hogy megélhessem az álmaimat. Napok és éjjelek telnek el
nélkülem, még úgy is, hogy fizikailag jelen vagyok. Ez változni
fog! Ígérem! Jobban szeretlek titeket az életemnél is!
Az olvasóimnak. Nincs arra mód, hogy elégszer
megköszönjem! Még mindig elvarázsol, hogy olvassátok a
soraimat. A szívembe férkőztetek, a lelkem a tiétek.
Bloggerek. Nem hiszem, hogy tisztában vagytok vele, milyen
sokat tesztek a munkátokkal a könyvekért. És még csak fizetést
sem kaptok ezért… szeretetből teszitek, amit tesztek. Szívből
köszönöm!
A tesztolvasómnak, Melissa Saneholtznak. Atyám, nem is
tudom, hogyan lehetséges, hogy még mindig szóba állsz velem
azok után, amin keresztülmentél miattam! Elképesztő a
közreműködésed, ahogy az is, hogy belelátsz az elmémbe. Ha
nem lett volna az a számtalan telefonhívás, nem is tudom, hol
tartana ez a könyv. Köszönöm, hogy kibogoztad a kusza
gondolataimat!
Az asszisztensemnek, Christy Peckhamnek. Hányszor lehet
kirúgni valakit úgy, hogy mindig visszatérjen? Tényleg nem
tudom elképzelni nélküled az életet. Csak a baj van veled, de
csak miattad nem estem szét.
Köszönöm Sommer Steinnek még egyszer, hogy ennyire
tökéletes borítót alkotott, és hogy minden egyes vita és
változtatás után is még mindig szeret.
Köszönöm Michele Ficht és Julia Griffis munkáját, ti mindig
megtaláljátok az összes félreütést és hibát.
Melanie Harlow: olyan vagy nekem, mint Glinda Elphabának,
vagy Ethel Lucynek. A barátságod mindennél többet jelent
nekem, és nagyon szeretek írni veled. Áldás, hogy az életem
része vagy.
Bait, Crew és Corinne Michaels Books! Mindennél jobban
szeretlek benneteket!
Az ügynökömnek, Kimberly Browernek. Boldog vagyok, hogy
a csapatom tagja vagy. Köszönöm az útbaigazításodat és a
támogatásodat!
Melissa Erickson, csodálatos vagy! Nagyon bírlak. Köszönöm,
hogy mindig ott voltál, amikor szükségem volt rá!
A két narrátoromnak, Jason Clarke-nak és Ava Ericksonnak!
Ti vagytok a legjobbak, és boldog vagyok, hogy veletek
dolgozhatok. Életre keltitek a történetemet, és mindig a
legvarázslatosabb hangoskönyvet készítitek el. Az elmúlt pár
évben csak erősödött a barátságunk, és nagyon szeretem a jó
szíveteket. Köszönöm a támogatást! Élvezzünk együtt még sok
koncertet, és ottalvós estéket!
Vi, Claire, Chelle, Mandi, Amy, Kristy, Penelope, Kyla, Rachel,
Tijan, Alessandra, Laurelin, Devney, Jessica, Carrie Ann,
Kennedy, Lauren, Susan, Sarina, Beth, Julia és Natasha!
Köszönöm a feltétel nélküli szeretetet, és hogy miattatok mindig
jobbá akarok válni! Nincsenek jobb kollégák a világon, mint ti.
 AZ ÍRÓNŐRŐL

Corinne Michaels New York Times, USA Today és Wall Street

Journal bestsellerszerző, romantikus regények írója. Történetei
tele vannak érzelemmel, humorral és kérlelhetetlen
szerelemmel. Karaktereinek küzdelmekkel teli útja mély
szívfájdalmakon keresztül vezet a gyógyulásig.
Corinne egykori haditengerész feleség, boldog házasságban él
álmai férfijával. Írói karrierjét akkor kezdte, amikor hónapokig
távol volt bevetésen lévő férjétől. Az olvasás és az írás feledtette
vele a magányt. Corinne ma Virginiában él a férjével, és két
gyönyörű gyermek érzelmes, szellemes, szarkasztikus és
jókedvű édesanyja.
 ELSŐ FEJEZET

Cyrus

Király vagyok. Íme a kastélyom; ha trónom lenne, bizony rajta

ülnék.
A konyakospoharat a korlátoszlopra teszem, meginog a
szélén. Alant az egyik alattvalóm úgy veri a nyálát a házamban,
mintha nem lenne holnap, de amint elindulok lefelé a lépcsőn,
eszébe jut, hogy hol a helye.
Az én tulajdonom.
Itt mindenki az.
A hivatalos sztori szerint a bankom a leggazdagabb
magánkézben lévő bank az egész világon. A nem hivatalos
sztori szerint az alvilág kapuja. Minden penny, amit
megkeresnek a bűnözők, rajtam megy keresztül. A Wall Street
bankjaival ellentétben viszont én nem tagadom. A
páncéltermemben felhalmozott vagyon kurvára mocskos, mert
én nem a hétköznapi klienseket szolgálom ki.
Nem.
Az én ügyfeleim egészen mások.
A legaljasabb mocsokból valók.
Drogkereskedők. Fegyvercsempészek. A kartell és a maffia.
Olykor kétszínű politikusok, akik államokat vezetnek, és
örökösök, akik végzetes hibát követtek el.
Megváltó vagyok a szemükben. Többé nem kell a matracban
rejtegetni a kápét. Dehogy. Eljönnek hozzám, hogy mossam
tisztára a pénzüket, és ha már ragyog, megsokszorozom.
Noha gyakorlatilag közéjük tartozom – a bűnözők közé –, ki
nem állhatom őket. Nem mintha ez bármit is jelentene, ugyanis
senkit sem szívlelek. De a pénzük nem büdös. Sőt, rózsaillatú.
Minél több életet oltanak ki érte, annál illatosabb.
Ma este idehozzák a pénzt, ami nem kerül letétbe a
bankomban. Mocskosan érkezik, foltot hagyott rajta az a
rengeteg bűn, amivel megkeresték, de mire véget ér az est,
lemossuk a vérfoltokat, és olyan ropogós lesz minden bankó,
mint a frissen mosott ruha.
A házam felkészült, a személyzet ugrásra kész. Hamarosan
kezdődik a játék, nincs más dolgom, mint várni.
Utálom ezt a szart, de szükséges rossz. Itt kiszimatolhatom a
titkaikat. Vagyonokra tehetek szert. Birodalmat építhetek.
Ez az én becstelen királyságom, ahol én vagyok az isten.
Megáll az idő, ahogy a lépcső tetején várakozom. Végignézek
az előcsarnokon, ahogy egyenként megérkeznek a vendégeim. A
tömeg a szoba közepén gyülekezik, mint akik utasításra várnak,
de valójában azt várják, hogy elkezdődjön a póker.
Néha csupán szemlélő vagyok. Néha azzal sem fáradok, hogy
lejöjjek. Nincs mindig szükség a jelenlétemre. A tény, hogy
nálam kerül megrendezésre a játék, már önmagában elég
ahhoz, hogy viselkedjenek a játékosok. Ma azonban
leereszkedem közéjük.
 Szemmel akarok tartani egy új vendéget. Valakit, akit már
évek óta próbáltam idecsábítani. Még nem érkezett meg, de a
forrásaim szerint ráharapott a csalira. Amint lehet, kivetem rá a
hálómat.
Amíg várok, megpillantok néhány ismeretlen arcot, akiknek
utána kell néznem, mielőtt játszhatnak. Már látom, hogy a mai
este a szokásosnál rosszabb lesz, ami nem túlzás. A legsötétebb
alakok jöttek ma el.
Értem én az iróniát. Még én ítélkezem azok felett, akik nem
sokban különböznek tőlem?
Gyilkolnak.
Én is gyilkolok.
De van köztünk egy aprócska különbség. Én csak akkor
gyilkolok, ha muszáj.
Némelyik seggfej sportot űz belőle.
Ezzel bizonyítja a saját férfiasságát.
Pedig nem ez a szarság tesz valakit férfivá. Mivel ezt nem érik
fel ésszel, nincs értelme magyarázni nekik. Csak bezsebelem a
pénzüket, és inkább a kamatokkal véreztetem ki őket.
Ám még ennek tudatában is belépnek a házamba, hogy
felkínálják nekem a lelküket. Annyi mocskot tudok róluk, hogy
mindannyiukat elintézhetném. De csak az egyikükre pályázom.
Megrázom a fejem, és lassú, kimért léptekkel elindulok
feléjük. Egyenként végigmérem őket.
Amíg keresem, végignézek a nagymenőkön, és jelzek Zének.
Ma este ő fogja szemmel tartani őket helyettem.
Először csak a szokásos társaságot látom – a gazdag pöcsöket,
akiknek nincs jobb dolguk, mint apuci pénzét szórni. Ismerem a
fajtájukat, és kurvára ki nem állhatom őket.
A szoba másik végében drogdílerek, maffiatagok és
szégyentelenül korrupt politikusok gyülekeznek.
Mindegyik csoport létfontosságú a munkámhoz. Az egyik
mossa a másik kezét. A jelenlevők döntő többsége az ügyfelem.
A bankomban nagyüzemi szinten zajlik a pénzmosás, de amit
ott nem tudunk tisztára mosni, azt elhozzák a pókerre. Ezért
jöttek a gazdag fiúk. Fingjuk nincs arról, hogyan kell játszani;
veszíteni jöttek.
Itallal a kezükben asztalokhoz ülnek. Ma este nem olyan nagy
a tömeg, mint máskor, így csak néhány asztalt foglaltak el,
mindegyiknél nyolc-tíz játékos ül. A legális és az illegális
egészséges keveréke.
Lassan, de tudatosan elindulok, a tekintetem végigsiklik az
asztalokon.
Szemügyre veszem a ma esti vendégeimet.
A szoba bal túlsó végén Matteo ül. Ő vezeti a keleti parti
maffiát, sok munkát ad nekem. Mellette a jobbkeze, az
unokatestvére ül. Őt sem kedvelem különösebben, de szükséges
rossz.
Alaric, Tobias, Mathis és James is eljöttek. Noha közel-távol ők
a legkeményebb fickók, ügyfélként őket még el tudom viselni.
A baljukon egy újabb gazdag ficsúr díszeleg. Ezt azért
mondom, mert pontosan az, egy tehetős örökös, aki tökéletes
arra, hogy tisztára mossa a pénzüket. Trent Aldridge-nek hívják.
Évek óta jár hozzám, pedig pocsékul játszik. Az ő motivációja
nem különbözik az enyémtől. Ügyfeleket akar szerezni
magának. Zé szerint újabban fedezeti alapokkal foglalkozik, és
a jelek szerint ügyfeleket csábít el tőlem.
Függetlenül attól, hogy miért jött, ártalmatlan a fickó.
Végignézek a mellette ülő férfin. Még sosem láttam, kilóg a
sorból. Idősebbnek tűnik, mint akik hozzám járnak.
Az apám lehetne. Sőt, ami azt illeti, akár Trent apja. Ugyanaz
a szempár, ugyanolyan szín, ugyanaz a haj. Trent kiköpött az
idősebb faszi fiatal kiadásban. Leszámítva, hogy Trent nem
ilyen meggyötört. Trent nem ilyen elkínzott. Érdekes. Mit keres
itt az öreg? Figyelnem kell rá.
Elfordítom a szemem, és megpillantom a férfit, akire vártam.
Eljött.
Zére sandítok, biccentek, mire jelentőségteljesen viszonozza a
gesztust. Horog, csali, háló.
– Üdvözlök mindenkit – szólok, és minden szempár rám
szegeződik. – Boris… – a kérdéses fickóhoz fordulok –, …milyen
kedves tőled, hogy eljöttél.
Boris.
A Mészáros.
A fickó, akit reményeim szerint ma este sikerül kelepcébe
csalnom. Beteg egy alak. Ő és a barátja nem a klienseim. Itt
húzom meg a határt. Nem mosom olyanok pénzét, akik
emberkereskedelemmel foglalkoznak, de ma este a cél
szentesíti az eszközt.
Most pedig ki kell derítenem, hogyan vehetném rá, hogy
elmondja, amit tudni akarok.
Hogy beszámoljon nekem a szervezetéről, és szépen elmesélje,
hogy ki a főnöke.
Ezért van itt ma este. Azzal tudom a legegyszerűbben
megoldani a nyelvét, ha leitatom, hagyom, hogy nyerjen egy kis
pénzt, és megvárom, hogy kényelemben érezze magát. Lehet,
hogy nem fogja elárulni pontosan azt, amire kíváncsi vagyok,
de a férfiak beszélnek, és minden szó mögött kimondatlan
jelentés lapul. Olyan ez, mint a sakk; előnyös helyzetet keresel,
felismered a mintákat, és azt használod fel, ami előtted van.
Valamit úgyis el fog árulni, én pedig bárminek örülnék. Túl
régóta vártam már ezt a lehetőséget ahhoz, hogy elszalasszam.
Egy biccentéssel jelzek az osztónak, és kezdetét veszi a játék.
A háttérből figyelek, a játékosokat nézem, és információkat
gyűjtök a jellemükről. Különösen Boriséról.
Ahogy növekszik a tét, némelyik játékos egyre vakmerőbb,
míg mások magabiztosan játszanak.
Odalép egy felszolgálónő, és felveszi az italrendeléseket. A
legtöbb férfi félbehagyja a játékot, hogy végigmérje. Én is
rápillantok. Csinos, de nem az esetem.
Amíg a többi férfi kiszáll a leosztásból, Trent apja tartja a
tétet.
Vakmerő.
Innen látom a szemöldökéről csurgó izzadságot, és amikor
észreveszem, hogy kivel játszik, rögtön megértem az
idegességét. Boris az ellenfele.
Nem csak attól fél, hogy feldarabolja a Mészáros. Többről van
itt szó.
Ez kétségbeesés. Érdekes.
A saját érdekében remélem, hogy senki másnak nem tűnik
fel. Szüksége van erre a győzelemre. A pénzért.
Már több millió a tét.
 Egyre érdekesebben alakulnak a dolgok. Közelebb lépek,
nehogy lemaradjak valamiről. Egyre erősebben izzad. Már
ömlik róla a víz, és ez senkinek sem kerüli el a figyelmét.
Különösen Trentét.
– Apa. – Megpróbál közbelépni, az apja azonban rá sem
hederít. Ehelyett előrehajol, és még több zsetont dob be. Boris
szeme felcsillan, mint egy ragadozóé. Elkapta az öreget.
Tartja a tétet.
Trent apja a fiára pillant. Nem maradt több zsetonja. Trent a
fejét rázza.
– Apa. – Semmi. – Apa! – Esdeklőn néz az öregre, hogy hagyja
már abba, elég ebből az őrültségből. Az apja azonban képtelen
rá. Világosan látszik az öreg szemén. Nyerni jött ide. Nyerni
akar.
– Muszáj – súgja a fiának. – Nem lesz semmi baj.
Apa és fia holtpontra jutnak. Hangtalanul zajlik a vita. Trent
úgysem győzhet. Ismerem az apja fajtáját… Nekem is ilyen
apám volt.
– Szóval, mi legyen? – kérdi Boris, a hangja visszaránt a
gondolataimból a jelenbe. Nézem, ahogy Trent apja a zsebeiben
matat.
– Tartom a tétet. – Bizonytalan a hangja. Boris az asztalra
hajol, a könyökére támaszkodik. Oldalra billenti a fejét, és
felvonja a szemöldökét. – Mégis miből? Úgy látom, kifogytál a
zsetonokból, öreg.
– Van pénzem… – Elcsuklik a hangja. – Csak most nincs
nálam.
– Az nem jó. – Boris a fejét rázza. – Valami más… – kezdi.
 Az idősebb Aldridge felmutatja a csuklóját. Piros és hivalkodó.
Egy Richard Mille óra.
– Nem. – Boris megint legyint, unalom ül ki az arcára.
– D-de ez majdnem hatszázezer dollárt ér – dadogja az öreg.
Ha jobb ember lennék, közbelépnék és leállítanám ezt a
szarságot. De nem vagyok az, ezért csak biccentek Zének,
hagyom, hadd folytassák. Engem legalább elszórakoztat.
Ráadásul lehet, hogy épp erre van szükségem Borishoz.
Meglátjuk, merre tart a dolog.
– Mid van még, ami értékes… Mert nekem is vannak
karóráim.
– A házam?
– Házam már van. Több is. – Gonosz vigyor terül szét az
arcán. – Valami igazán értékes… – Elhallgat.
– Kocsik.
– Semmid sincs, ami nekem kell. – A válasz végleges, és az
asztalra teszi a kezét, hogy magához húzza a kassza tartalmát. A
játék véget ér, mielőtt elkezdődhetett volna.
– A lányom.
Bassza meg! Nem ezt akartam.
Csend ereszkedik a szobára, úgy leng körbe minket, mint egy
szmogfelhő, mindenre rátelepszik, ami az útjába kerül. Érzem,
ahogy beszívom a szavait a számon át a tüdőmbe.
Eladná a saját lányát.
Ennek az alaknak.
A fickónak, akit mindenki csak Mészárosnak hív.
A fickónak, akiről az egész alvilág tudja, hogy mennyire
szeret eljátszadozni a prédájával. Imád a húsukba vágni. Innen
a gúnyneve.
– Eladnád nekem a lányodat? – Meg sincs lepve. Hisz ezzel
foglalkozik. Csereberél és lop.
– Apa… – Trent kétségbeesetten próbál közbeszólni.
– Pofa be! – üvölt az öreg a fiára, aki már falfehér. Ha ez
lehetséges, Boris vigyora még szélesebb, kettészeli a
borotválatlan arcát. – Igen. – Az öreg erősnek akar látszani, de
blöfföl. Tudom. Trent is tudja. Az igazat megvallva az egész
szoba tudja. Őt kivéve. Annyira el van keseredve, hogy beveszi a
saját hazugságait. Most jött el az ideje, hogy közbelépjek. Nem
ezt akartam, amikor elkezdtük a játékot.
– Itt nem üzletelünk hússal. – Előrelépek, és a szemem
sarkából látom, hogy Zé a fejét rázza. Nem ért egyet azzal, hogy
közbeléptem. Ahogy ismerem, szerinte pont erre lett volna
szükségünk. De még nekem is megvannak a határaim, és ezt
már nem tudom elfogadni. Az én szavam itt törvény, és senki
sem olyan hülye, hogy ellenkezzen velem.
– Van valami más értéked? – kérdi Boris. Nem hallgatom
tovább. Megállapodnak valamiben, és folytatódik a játék.
Mindig folytatódik.
Elkerülhetetlen. Az öreg veszíteni fog, és az életével tartozik
az orosznak.
Intek Maggie-nek, a nőnek, akinek a cégétől a felszolgálókat
bérlem. Tudja, mit akarok, így szó nélkül elsiet.
A játék megy tovább, Maggie pedig visszatér, kopog a
tűsarkúja a márványpadlón, és átnyújtja a poharat a Louis XIII
konyakkal.
Belekortyolok. Ahogy lecsúszik az ital, égeti a torkomat,
felperzseli a szunnyadó, vén démonokat.
Osztanak.
Szavak, újabb szavak.
Felfordítják a lapokat.
Előkerül a nyertes.
Tudom, ki az, oda sem kell néznem.
Azt is tudom, mit nyert.
Egy életet.
A kérdés csak az: vajon kiét?
 MÁSODIK FEJEZET

Ivy

Tél végéhez képest különösen meleg napunk van.

Máskor, az évnek ebben a szakában még fagyos a föld, és friss
hó fed mindent.
De nem ma.
Ma hét ágra süt a nap, érzem a tavasz illatát a levegőben.
Felpezsdít. Új életet lehel a szívembe. Amire nagy szükségem
van most, hogy ennyi minden történik. Anyám állapota nem
javul, és ez szép csendben a sírba visz engem.
De azért ez egy jó nap. Mindig jobban érzi magát, amikor
felragyog a világ odakint. Mint egy virág, mely kibontja a
szirmait a napsütésre.
A szüleimmel élek a homokkő házban, a West Village-ben.
Huszonkét éves vagyok – elég idős ahhoz, hogy elköltözzek és
egyedül éljek –, de ha itt hagynám ezt a helyet, azzal a szívem
egy darabkájától kéne megválnom.
A kertemtől.
Anyám kertjétől.
Már csak én gondozom. Mint minden mást ebben a házban, a
kertet is hagynák elsorvadni és meghalni, ha én nem lennék.
Azért inkább a földön térdelek, és a saját kezemmel húzgálom
ki a gyomokat és elhalt növényeket.
Ezért maradok. Anyám már évekkel ezelőtt lemondott a
kertről, nagyjából akkor, amikor elvesztette az életkedvét.
Lehet, hogy még köztünk van, de már csak árnyéka annak a
nőnek, aki valaha volt.
Ezért én gondozom a kertet. Felhasználom a tudást, amit rám
ruházott, és minden évben visszadédelgetem az életbe.
Amikor kitapintok egy elrothadt tövet, megragadom. A
kemény talaj meglazul, én pedig kihúzom az elhalt növényt, és a
zsákba dobom.
Miután végeztem a gyomlálással, feltápászkodom, fogom a
zsákot, és visszaindulok a hátsó ajtóhoz. Megpillantom anyát a
széles erkélyablak mögött. A konyhában áll, és még innen,
kintről is látom, hogy milyen üres a tekintete.
Kifejezéstelen. Érzéketlen.
Némelyik nap jobb, mint a többi.
Ahogy így elnézem, a mai nap nem lesz jobb.
Apa nem jött haza tegnap éjjel.
Ami igazán nem számít szokatlannak tőle, ahogy anyámtól
sem szokatlan, hogy minden nappal egyre levertebb.
Apának nyilván viszonya van valakivel. Valahányszor
megkérdem, hogy merre járt, azt mondja, sokáig kellett
dolgoznia. Én azonban átlátok rajta, és sajnos anya is.
– Szia, anya! – Odalépek mellé, és megpuszilom az arcát. Mély
levegőt vesz, talán a friss levegőt szívja be, amit behoztam
magammal, majd úgy pillant fel, mint aki új életre kelt.
– Hol van az apád?
 Innen egyenesen a szemébe tudok nézni. Valaha élénkkék
volt, mint az enyém. Mindenki azt mondta, hogy egy az egyben
rá hasonlítok. Vörösesszőke haj, mely laza hullámokban omlik a
hátamra, nagy, kék szem. Már nem hasonlítunk egymásra.
Anyám szőke haja szürkévé vált, a szeméből pedig eltűnt a fény.
De legalább már nem üres a tekintete. Belenézek a szemébe,
és látom benne a felismerést. Felvillantok egy feszült mosolyt,
közelebb lépek hozzá, és a kezéért nyúlok.
– Nem tudom, anya – válaszolom halk, bizonytalan hangon.
Elhúzza tőlem a kezét, felemeli, és beletúr kusza hajába. Úgy
fésüli félre a tincseket, mintha apa kedvéért próbálná
kicsinosítani magát. Ha apám nem lenne akkora balfék,
bájosnak találnám a gesztust. Ám sajnos az, pedig anyám jobbat
érdemel.
Megérdemli, hogy valaki a tenyerén hordozza.
– Korábban már láttam. Itthon volt… Dühösnek tűnt. –
Elhalkul a hangja.
Felvonom a szemöldökömet. Én nem láttam, de nyilván itt
járt. Nem vonom kétségbe anyám szavait.
Nem is csodálkoznék; apám kénye-kedve szerint jön-megy.
Nagy ívben leszarja, hogy mennyire felzaklatja ezzel anyát.
Különösen, ha dühös. És újabban állandóan dühöng.
Ideges.
Ez a másik oka annak, hogy még itthon lakom. Anya nem
maradhat egyedül.
A biztonság kedvéért.
Nem bízom apámban. Nem mintha azt feltételezném róla,
hogy bántaná anyát, de valami határozottan nem stimmel vele.
Gyakran eltűnődöm, vajon Trentnek feltűnt-e, hogy valami baj
van. Megkérdezném tőle, de túlságosan lefoglalja a belvárosi
nyüzsgés, és ritkán adódik alkalmunk beszélgetni.
Nincs még egy testvérpár, aki ennyire különbözne egymástól.
Én itthon ülő típus vagyok. Élvezem az élet egyszerű dolgait.
Itthon élek, kertészkedem, részmunkaidőben virágboltosként
dolgozom.
A fivéremet csak a pénz és a státusz érdekli. Az éjszakai élet.
A hajtás, az élvezet. Olyan közhelyes.
Apa imádja.
Ő a kedvenc „multimilliomos örökös”. Habár, ahogy így
elnézem a házat, amiben élünk, már nem biztos, hogy illik rá ez
a cím.
Nem mintha elítélném a fivéremet. Ha bulizni és csajozni
akar, tegye csak. Engem nem érdekel az ilyesmi, de ettől még
hiányzik a társasága.
– Kinyíltak már a virágok? – Anyám hangja visszaránt az
álmodozásból. Jó hallani. Olyan erőteljes, a szebb időkre
emlékeztet. Amikor apa még itt volt, és anya elméjében nem
vert gyökeret a téboly. Amikor a buja, élettől zümmögő kertet
rózsaszín színfoltok pettyezték.
Remény csendül a hangjában. Megint kinyújtom a kezem, és
megfogom erőtlen kezét. – Még nem, anya. De hamarosan.
Biccent, s mint amikor csatornát váltunk a tévén, már nincs
ott velem. Máshol jár. Messzire elkalandozott az elméje. Súlyos
szomorúság ereszkedik rám, és lassan eltömíti az ereimet.
Amikor meghallom anya távolodó lépteit, mozgásba lendülök,
és mire észbe kapok, már újra kint vagyok az udvaron.
 A kert első virágai még pár hónapig nem nyílnak ki. Mégis
örülök a balzsamos téli napnak. Az ilyen napok visszahozzák
anyát, még ha csak rövid időre is.
Visszatérdelek a kemény, elfagyott fűre, és folytatom a
gyomlálást, a kezemmel emelem meg a talajt. A laza föld
elporlik az ujjaim közt, mint a homokóra apró szemcséi.
Zajt hallok, felnézek, hogy lássam, ki lehet az. – Trent? –
szólok, és a szememhez emelem a kezem, hogy leárnyékoljam a
napsütésben. A bátyám kilép az árnyak közül. – Mit keresel itt?
– Nem látogathatom meg a saját húgomat? – Tréfálkozni
próbál, de a hangja nem illik a szavaihoz.
Tűnődve felvonom a szemöldökömet. – De, csak akkor nem a
bátyám lennél.
– Ez meg mit jelentsen? – Megtorpan, és lebámul rám.
Alig látom rendesen a vakító napsütésben. Leteszem az ásót a
földre, és felállok, majd odalépek hozzá. Amikor megállok
előtte, alaposabban szemügyre veszem, és megrázom a fejem.
Pocsékul fest.
Jóképű szokott lenni, ma mégis elgyötörtnek és fáradtnak
tűnik. Sötét karikák éktelenkednek homályos szeme alatt,
mintha napok óta nem aludt volna már.
– Egyenesen egy kocsmából jöttél? – Oldalra fordítom a fejem,
hogy jobban lássam, és gyanakvó pillantást vetek rá. A
megjelenésén túl még Trent viselkedése is különös. Egyik
lábáról a másikra áll, mint aki be van tépve, vagy épp elvonási
tüneteket produkál. – Miért viselkedsz így?
– Hogyan?
– Izgágán – felelem. – Be vagy tépve?
 – Dehogy, Ivy. – A hangja szigorú, nem is próbálja leplezni,
hogy mennyire felbosszantotta a kérdés. – Ne légy nevetséges!
– Az lennék? Előtűnsz a semmiből, úgy nézel ki, mint… Nos,
szarul – közlöm fapofával.
Mély levegőt vesz, majd a fejét rázza. Jóképű arcán
megjelenik a már jól ismert vigyor, és felcsillan mögötte a
máskor játékos jelleme. Arra emlékeztet, amikor
gyerekkorunkban együtt játszottunk a kertben. Trent elcsórta
anya slagját, és úgy spriccelte ránk a vizet, mintha esne az eső.
Órákig játszottunk, a végére bőrig áztunk, anya pedig nevetve
figyelt minket kertészkedés közben. – Ez nem túl kedves tőled,
hugi.
– Te pedig irtó gyanúsan viselkedsz. – Csípőre teszem a
kezem, és lebiggyesztem az ajkam. – Mi folyik itt?
– Semmi. Már megmondtam. – Elhallgat, és járkálni kezd
előre-hátra a hátsó teraszon. Illékony jókedve gyorsabban tűnik
el, mint a délibáb a sivatagban.
Mi a fene ütött belé?
Még önmagához képest is furcsán viselkedik. Elnézem, ahogy
járkál, közben mozog a szája, mintha magában beszélne, de
nem hallani a hangját, végül előveszi a telefont a zsebéből.
Megfeszül a válla, amíg elolvas valamit, gondolom, egy sms-t.
– Minden rendben? – kérdem.
Kimerültnek és elgyötörtnek tűnik, ahogy felemeli a szabad
kezét, és beletúr halványbarna hajába.
– Rendben lesz – válaszolja, majd kiereszt egy sóhajt. Bármi is
állt abban az sms-ben, nem örülhetett neki, mert rosszabb
hangulatba került, mint amikor idejött.
 – Kezdek aggódni. Biztos vagy benne? Ha segítségre van
szükséged…
Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson, és tartom a számat.
Máskor hozzávágnék valami szellemes megjegyzést arról, hogy
milyen gorombán viselkedik, de valami azt súgja, hogy jobb, ha
nem teszem. Talán a táskák a szeme alatt vagy az összevont
szemöldöke teszi, de úgy döntök, hogy inkább tartom a számat,
és meghallgatom, mit akar mondani.
– Nem drogozom, Ivy, de értékelem az aggodalmadat. Nekem
nem hiányozhat néha a húgom társasága?
Viccelni próbálok, hogy megtörjem a feszültséget kettőnk
közt. – De. Ha nem te lennél a bátyám. – Felnevet, majd én is
elnevetem magam. Imádom a nevetését. Színpadiasan a
szívéhez kap. – Csak őszinte voltam, bátyus. – Már hiányzott a
humora.
Mindketten elhallgatunk, miután átmenetileg megtört a jég.
Kínosan, zavarban érzem magam, s noha már jó ideje
eltávolodtunk egymástól, helytelennek tűnik az érzés. Beesett
vállal rugdossa a port a cipőjével, majd felnéz a szemembe.
– Anya jól van? – töri meg végül a csendet.
– Miért nem kérdezed meg tőle te magad?
Megint a telefonra pillant, majd rám emeli halványkék
szemét. – Jut eszembe, azt hiszem, ideje elindulnom.
– Trent, kérlek, áruld el, mi folyik itt! Jól vagy?
Árnyék suhan át az arcán, majd megdörzsöli a halántékát,
mint akinek hasogat a feje. – Csak rád néztem. Azért jöttem,
hogy apával beszéljek…
– Itthon van? – Görcsbe rándul a gyomrom. Ma igazán nem
akartam látni.
– Nincs.
Zavartan megrázom a fejem. – Nem értem. Anya azt mondta,
itt volt, de én nem találkoztam vele.
– Tartsd magad távol tőle! – Felkapom a fejem a hangszínére.
– Miért? Kezdesz megijeszteni. Csinált valamit?
– Csak ígérd meg, hogy távol tartod magad tőle! Megyek és
megkeresem, de addig is bent maradnál a házban? És ha
becsönget valaki azzal, hogy apát keresi, ne nyiss ajtót!
– Tessék? Azt már nem! Nézz már körül, gyönyörű az idő!
– Kérlek.
– Ide hallgass, Trent! Értékelem, hogy eljöttél. Örülök, hogy
látlak, de azt hiszem, egyedül is elbírok apával.
– Én csak…
– Nem! – vágok a szavába, és felemelem a kezem. – Nem te
laksz itthon, hanem én. Én szoktam kezelni apánk
hangulatingadozásait. És ennek ellenére egész ügyesen
felneveltem magam. Bármennyire is értékelem az
aggodalmadat, gondoskodnom kell anyáról, ami jelenleg azt
jelenti, hogy gondoznom kell a kertjét.
– Nem javul az állapota?
– Télen rosszabb a depressziója, de amint előbújik a nap,
javul egy kicsit.
Lesüti a szemét, majd elnéz a földkupac felé, amit
otthagytam.
– Szeretlek, hugi.
– Én is szeretlek, bátyus. Most pedig hadd fejezzem be, amit
elkezdtem. Mindjárt ránk sötétedik. – Egy biccentéssel magamra
hagy.
Nem tehetek róla, úgy érzem, hogy valami nem stimmel vele.
Azt mondja, nem drogozik, de nehezen tudok hinni neki.
Valamivel később, amikor épp felállnék, hogy bemenjek,
hangokat hallok. Egy kocsiajtó csapódását. Léptek zaját.
Megpillantok egy árnyékot a szemem sarkából. Megpördülök,
hogy lássam, ki jön felém. Anya? Apa?
Talán Trent jött vissza.
Mire azonban a hang és az árnyék felé fordulok, nincs ott
senki.
Elhessegetem a kellemetlen érzést, hogy valaki figyel. Ahogy
kihúzgálom a tavalyi nyár maradványait, esküszöm, hogy
mozgást érzékelek. S mintha a világ is érezné körülöttem,
besötétedik az ég.
Érzem az eső illatát, mielőtt eleredne. Nyirkos, átható illat
tölti be az orromat.
Mozdulnom kéne, mégsem teszem. Ehelyett várok.
Várom, hogy megnyíljon felettem az ég, és leessen az első
esőcsepp. A legtöbben nem szeretik az esőt, én azonban
imádom. Felpezsdít. A tavasz kezdetére emlékeztet.
Az újjászületésre.
{1}
Bat Mitzvah, fontos zsidó vallási ünnep. A lányok tizenkettedik születésnapját
követő első szombaton a gyülekezet felnőtt tagjává fogadja a fiatalt.