Középkori városok kialakulásának folyamata, városi élet

A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés, mely technikai és módszerbeli

újításokat hozott (szügyhám, nehézeke, patkó, két- és háromnyomásos gazdálkodás) a 11-12.
században kiteljesedett. Korábban Nyugat-Európa kétharmadát erdők borították, a 13.
századra ezek helyét szántók foglalták el. A fejlődés oka a népesség nagyszámú növekedése
volt. Ennek legfőbb okai a fent említett technikai újítások, valamint az újabb termőterületek
szerzése voltak. Az emberek jobban, egészségesebben táplálkoztak, így szervezetük
könnyebben ellenállt a betegségeknek. Visszaszorultak a járványok. Európa lakossága a
kétszeresére emelkedett. A mezőgazdaság fellendülésében jelentős szerepet játszott az
éghajlat változása is, az éghajlat melegebb lett, melynek hatására északabbra húzódott a
gabona- és a szőlőtermesztés határa. A lakosság gyarapodása nagy vándormozgalmat indított
el. Egyrészt Nyugat-Európán belül az addig lakatlan területeket (mocsarak, erdőségek) vették
birtokba, másrészt tömegek indultak Közép-Európa szabad földjei felé, ahol a fejlett
mezőgazdasági kultúrával rendelkező telepeseket (hospesek) szívesen fogadták.
A mezőgazdasági árutermelés fejlődésének következtében felesleg jött létre, ismét megjelent
a pénzforgalom, mindez elősegítette a városok kialakulását. A római városok fejlődése, a
várak közelsége, a közelben található egyházi központok, valamint a földrajzi tényezők
(kereskedelmi utak találkozása, folyók, bányák közelsége) is szerepet játszottak a városok
kialakulásában. Városok jöttek létre Itáliában, Dél-Franciaországban, majd később angol,
észak-francia és német területeken is. A 13. századra Közép-Európában is megjelentek. A két
leginkább városiasodott vidék Észak-Itália és Flandria volt. A városok ebben az időben nem
kulturális, hanem gazdasági, egyházi, közigazgatási, katonai központok voltak, ami jelentős
mértékben befolyásolta belső szerkezetüket, a terek és középületek tervezését, funkcióját.
A városokat fallal vették körül, hiszen védelmi funkciót is ellátottak. A szűk városfal miatt
magasra nyúló házakat kellett építeni. A házak között gyakran szűk utcák, sikátorok voltak
csak, ami jelentős részben hozzájárult a higiéniás viszonyok romlásához. Nem volt
csatornarendszer és rengeteg volt a szemét, ezért gyakran járványok törtek ki.
A középkori társadalmi szerkezetben sajátos helyzete volt a városlakónak: nem volt nemes, de
jobbágy sem, szabad ember volt. A polgár kötöttségek nélkül rendelkezett tulajdonával,
szabadon adhatta-vehette azt. Ezt a városi önkormányzat biztosította számukra. Az
önkormányzat fő jellemzői közé tartozott a szabad bíróválasztás és bíráskodás; saját
adószedés (egy összegben történő adózás); saját igazgatás és szabad plébános-választás.
E jogokat pénzzel, és sokszor harcok árán lehetett csak megszerezni a város birtokosától.
Közösségeik megszervezését először a távolsági kereskedők kezdték meg, személy- és
árubiztonság céljából ún. gildékbe tömörültek. A város vezetését, így a főbírói vagy a
polgármesteri tisztet és az emellett működő városi tanácsot (szenátus) a leggazdagabb réteg, a
patríciusok tartották kezükben. A patríciusok ált. a vagyonos távolsági kereskedők közül
kerültek ki. Házaik a városközpontban épültek.
A polgárság zömét a házzal és műhellyel rendelkező iparosmesterek alkották. A mesterek
szakmánként céhekbe tömörültek. A céhek érdekvédelmi szerveződések voltak, biztosították a
piac szabályozását (minőség, mennyiség), hogy mindenki meg tudjon élni. Korlátozták az
iparűzők számát: csak annyi mester léphetett be a céhbe, amennyi meg tudott élni
szakmájából a városban. A céhen kívüli iparűzőket, az ún. kontárokat üldözték. A céhek
hierarchikus felépítésűek voltak. Először évekig inasként kellett szolgálni, majd legényként
dolgozni. Ezt követően hosszú vándorúton, idegen városok mestereinek tudását kellett
elsajátítani. Végül egy különleges remekmunka elkészítésével lehetett mesterré válni.
A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta. Alkalmi munkákból
éltek. Folyamatos volt a jobbágyok városba vándorlása, melyet a magas halandóság tett
szükségessé, lehetővé pedig, hogy a városban eltelt egy év és egy nap elteltével ura nem
követelhette vissza jobbágyát („a városi levegő szabaddá tesz”).
A későbbiekben létrehozták az önkormányzatot, a szabad bíróválasztást, bíráskodást.
Bevezették a saját adószedést (egy összegben történő adózást), a saját igazgatást, valamint a
szabad plébános választást. A városoknak érdekvédelmi szervezetük jött létre, úgynevezett
kommuna. A kommunamozgalmakat a földesurak indították meg, akik felháborodásuk után
harchoz folyamodtak, miután a városok a területeiken alakultak ki. A király a városokat
támogatta, privilégiumokat adott nekik.
A társadalom kialakulását tekintve 3 réteg jött létre. Ebbe a 3 rétegbe tartoztak a patríciusok, a
kézművesek, valamint a plebejusok, akik valamennyien polgárok voltak. A polgárok szabad
emberek voltak, akik saját maguk rendelkezett vagyonukkal. A vezető réteg a patríciusok
voltak, főleg főbírói vagy polgármesteri tisztséget töltöttek be. A polgárság zöme
iparosmesterből állt. A lakosság nagy része plebejus volt, a környező földeken dolgozó,
polgárjoggal nem rendelkező városi szegénység. A társadalom kialakulása közben a
jobbágyok folyamatos vándoroltak be a városokba. A városokban eltöltött egy év és egy nap
után a földesúr nem követelhette vissza jobbágyát, a „városi levegő szabaddá tette” őket.
Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kibontakozása az iparban is technikai fellendülést
hozott. Fellendült a vízi energia felhasználása, a vízimalmok elterjedése. Malmot számtalan
terülten alkalmaztak: gabona őrlésénél, fák fűrészelésénél, de ezek hajtották a kovácsok
fújtatóit, kalapácsait is. A textiliparban kallómalmok végezték a posztó tömörítését. A 13.
századra a vízi energiával nem rendelkező területeken az araboktól átvett szélmalom terjedt
el. Megjelent a textiliparban a lábítós szövőszék és a fonást meggyorsító rokka. Az európai
ipar ekkor már exportra is termelt, s megjelent a posztó, a selyem, valamint a bársony is. Az
ezüstpénz mellett újra megjelent az aranypénz is, így Nyugat-Európa aktívan
bekapcsolódhatott a világkereskedelembe. A közlekedés kezdetlegessége (utak hiánya,
szekér) miatt a távolsági kereskedelem a luxuscikkek szállítását bonyolította, elsősorban vízi
úton. A Távol-Kelet fűszereit és iparcikkeit a Földközi-tengeren szállították Nyugat-Európába
(Velence, Genova, Barcelona, Marseille). Cserébe elsősorban nemesfémet és más
nyersanyagokat szállítottak. Jelentős kereskedelmi útvonal alakult ki a Balti- és az Északi-
tenger térségében. Keletről heringet, prémeket, gabonát, viaszt, borostyánt és egyéb
nyersanyagokat hoztak. Cserébe Nyugatról iparcikkeket (posztó, fegyverek, szerszámok), bort
és délről beszerzett keleti árukat szállítottak nagy teherbírású hajókon, a koggokon. E
kereskedelmi útvonalat az észak-német (Rostock, Bréma, Hamburg) és a flandriai (Brügge,
Gent) városok uralták. Érdekeik védelmében szövetséget hoztak létre 1161-ben, melyből a 13.
században a Hanza Szövetség fejlődött. A két nagy régió között szárazföldi összeköttetés
alakult ki. Itáliai kereskedők áruikat Champagne városainak vásárain adták el az északi
kereskedőknek. A Duna völgyébe is vezettek utak, ott a dél-német városok indultak
fejlődésnek, s váltak kereskedelmi központokká (Nürnberg, Augsburg). Közép- Európa felé
Lipcsén és Bécsen keresztül szállítottak.