MAGGIE FENTON

Anyukámnak ajánlom, aki folyamatosan nyaggatott,

hogy adjam ki azt a „helyes történetet a mumfordi
hercegről”.
Köszönöm, hogy támogatsz az összes művészi próbál-
kozásomban! Anyu, talán még azt is megengedem,
hogy ezúttal az egészet elolvasd, a pikáns részeket is…
Vagyis, inkább mégsem. Mert elég pikánsak, te pedig…
Hát, te pedig az anyukám vagy
„A városban maga mulat az ember, falun másokat
mulattat.”
– Oscar Wilde: Bunbury, első felvonás 1

1 Mikes Lajos fordítása

 Első fejezet

Amelyben a herceg nyugtalanító híreket

kap

Lord Cyril Halbert Algernon Monk, a tizenegyedik

montfordi herceg, zsenge tizenkét éves korában rú-
gott be először és utoljára. A legjobb pajtásának, Se-
bastian Sherbrooknak sikerült – mint később kide-
rült, felháborító összegért, egy koronáért! – egy lo-
vászfiútól egy üveg kék gint szereznie, majd ketten, a
tizenkét éves fiúk jellemző bajkeverés iránti kíván-
csiságával, elbújtak a harrow-i kollégiumuk mögött
lévő bodzásban a téli szünetben (hiszen egyiküknek
sem volt családja, ahová hazamehetett volna), majd
úgy itták ki az egész üveget, mintha abban víz lenne,
és azon nevettek, hogy mennyire nincs rájuk hatás-
sal.
Öt perccel később már szó szerint a bodzabokrok-
ban voltak, nem csak elbújtak közöttük. Végül Sebas-
tian és a herceg ebédje is a bokrok között, illetve a
herceg új csizmáján kötött ki. A szörnyű, káoszba ful-
ladó szétesést megelőző röpke eufóriát leszámítva
az élmény kész katasztrófa volt.
 Viszont végre volt valami magyarázata az egyetlen
dologra az életében, amit az általában gyors agya
képtelen volt felfogni. Nevezetesen azt, hogy a szülei,
két értelmes, meglehetősen éles eszű ember – leg-
alábbis ezt mesélték róluk –, miért adtak neki nem
egy, nem kettő, hanem három tökéletesen rettenetes
nevet. Olyan neveket, amik miatt egy nyolcéves ko-
rában Harrow-ba küldött kisfiú könnyű célpontjává
válik a társainak. Egy olyan kisfiú, akit addig a pontig
egy jogászokból, oktatókból és szolgálókból álló tár-
saság nevelt, akik amióta megtanult beszélni, úgy
engedelmeskedtek neki, mint egy kis zsarnoknak.
Harrow egyértelműen csúnya kijózanodás volt. Az
első évben elgáncsolták, gúnyolták, csípték, ütötték,
és számtalan iskolaudvari vicc elszenvedője is volt,
aminek a többsége az óriási népszerűségnek örven-
dő limerik formájában hangzott el.
A herceg arra jutott, hogy a szülei részegek lehet-
tek, amikor elnevezték őt. Ez volt az egyetlen elkép-
zelhető magyarázat.
Ez a felismerés – és a csizmája sajnálatos állapota
– elég volt ahhoz, hogy meggyőzze őt az alkohol
számtalan veszélyéről. Soha többé nem volt részeg.
Egyáltalán nem volt antialkoholista, de tudta, hol a
határ, ha a vakmerőbb cimboráival ment el szóra-
kozni. Abból tudta, hogy már eleget ivott, ha valame-
lyik neve elkezdett jól csengeni. Amikor ez megtör-
tént, letette a poharat, ellépett a kancsó mellől, és
befejezettnek tekintette az estét.
Az egyetlen jó, ami abból származott, hogy a szülei
négyéves korában tragikus körülmények között
meghaltak, az volt, hogy ő örökölte a címet, és olyan
nevet kezdett használni, ami hála az égnek nem volt
nevetséges. Mivel nem maradt közvetlen családja,
senki sem akadt, aki a keresztnevén szólíthatta.
A szolgálóknak és idegeneknek kegyelmes úr lett, a
közeli ismerősi körének pedig egyszerűen Montford.
A Harrow-ban töltött második év után senki sem
merte a Cyril, Halbert, Algernon vagy akár Monk ne-
vet kiejteni, miután Evelyn Leightonnak, Marlowe
vikomtjának és a fent említett gúnyolódók egyiké-
nek akkorát bemosott, hogy tíz láb átmérőjű körben
őrlőfogak, nyál és vér repült mindenfelé az iskolaud-
varon. Ez volt az egyetlen alkalom a herceg életében,
hogy a vér láttán nem ájult el, annyira be volt gőzöl-
ve.
Az sem számított, hogy Marlowe kétszer akkora
volt, mint ő, és egy évvel idősebb is nála. És még az
sem számított, hogy a herceget a félév hátralévő ré-
szére felfüggesztették, és a személyzetét leszámítva
egyedül száműzték az egyik gondviselője birtokára.
Valami elpattant benne Marlowe hírhedt nyakszo-
rongatása és béna limerikje után, amiben az Alger-
nont a bájdorongra rímeltette. A herceg szanaszét
álló kezekkel és lábakkal, megvadulva ugrott
Marlowe-ra, és egy olyan mocskos káromkodássoro-
zatot hadart el, aminek hallatán a már tízéves korá-
ban életunt Sebastiannak is elállt a szava döbbene-
tében. Két tanár közös erőfeszítésébe került, hogy
lerángassák a herceget Marlowe megrökönyödött,
szinte eszméletlen testéről.
Utána senki nem gúnyolta őt.
És ez a verekedés, úgy tűnt, elnyerte Marlowe szí-
vét, mert attól a naptól kezdve úgy döntött,
Montford kebelbarátja lesz. A beteg rohadék.
Mire a herceg Sherbrookkal és Marlowe-val az ol-
dalán Cambridge-be jutott – pláne, hogy lenyűgöző
hat láb, két hüvelyk magasra nyúlt –, senki nem gú-
nyolta. Ő volt Montford, már tizennyolc évesen is az
egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb arisztokrata
a királyságban. A háta mögött persze néhány bátor
lélek – beleértve Sherbrookot és Marlowe-t –
Monknak hívta néhány különös szokása miatt, ami-
ket semmilyen cím mögé nem lehetett elrejteni.
Mindig is finnyás volt, mit lehet erre mondani?
Például szerette, ha a csizmáit addig pucolják,
amíg azok tükörfényesek. És amikor a csizmák nem
voltak a lábán, szerette, ha a gardróbban vannak fel-
sorakoztatva, és a sarkuk tökéletesen egy vonalban
van. Ezenkívül megkérte a komornyikját, hogy a
frakkjait és a mellényeit szín szerint rendezze el –
fekete, szürke, kék, zöld és a többi –, a térdnadrágjait
pedig típus szerint: egy fiók a lovagláshoz, egy fiók a
délelőttre, egy fiók a délutánra és egy fiók az estére.
És azt is szerette, ha a nyaksáljai ki vannak kemé-
nyítve, vasalva és egy bizonyos módon megkötve. Ha
észrevett, megérzett vagy csak sejtett egy gyűrődést,
azonnal hozatott Coombesszal egy újat. Kivétel nél-
kül az összes nap végére elhasznált hat nyaksálat –
vagy ennek a dupláját, ha lovagolt a birtokán, vagy
vívott a klubjában.
Felhagyott azzal, hogy Coombes borotválja őt, ez-
zel megspórolva magának a gyötrelmet, amit az je-
lent, ha a délelőtt közepén meglát magán egy kósza
szőrszálat; illetve Coombes óhatatlan könnyeit, ami-
kor rávilágít a hibájára. Ezért maga borotválkozott.
Miután végzett a reggeli tisztálkodással, mindig
meggyőződött róla, hogy az összes ecsete, pengéje,
fenőszíja és üvege – szögletes, nem gömbölyű – töké-
letes derékszögben sorakozik az asztalon.
És aztán ott volt az asztala. Az asztala volt a me-
nedéke. Ennél rendezettebb asztalt Londonban nem
lehetett találni. A tintatartói, a papírnehezékei, az
itatóspapírjai és a hercegi pecsétje szép, precíz sor-
ban álltak az asztal túloldalának a közepén, egészen
pontosan három hüvelykre a szélétől. A levélpapírjai
közvetlenül a széke előtt voltak, olyan pedánsan
egymásra igazgatva, hogy a halom egyetlen vastag
téglatestnek tűnt.
Montford megengedte az ügyintézőjének,
Stevenage-nek, hogy a levelezését rendezett kupa-
cokba szétválogassa, az asztal jobb alsó sarkában
egy vonalba igazítva. Amikor Stevenage az idősebb
Stevenage nyugdíjba vonulása után munkába állt –
szinte ugyanúgy megörökölte a munkáját, mint
Montford a hercegséget –, a férfi feladatának érezte,
hogy egy bizonyos módon elrendezze a herceg leve-
leit, amiből kiderült, hogy ő is imádja a részleteket és
a rendet, és ez megmelengette Montford szívét.
Stevenage, aki ugyanabban a rögeszmében szen-
vedett, mint az urasága, végtelenül boldog volt, hogy
a herceg levelezését makulátlan kupacokba rendez-
heti. Egy kupac a birtokkal kapcsolatos ügyeknek.
Egy kupac a banki kivonatoknak. Még egy a Lordok
Házával kapcsolatos teendőknek. Még egy a magán-
levelezéseinek. Egy újabb az olyan társas összejöve-
telekre szóló meghívóknak, amiket el akart fogadni
(egy nagyon kis kupac). Egy másik az olyan társas
összejövetelekre szóló meghívóknak, amiket nem
akart elfogadni, de muszáj volt (egy elég nagy ku-
pac). És még egy, ami az egyéb címkét kapta: olyan
levelek voltak ezek, mint a túlméretes kötetek a
könyvtárában, amiket a herceg a hátsó sarokba
száműzött, mert dacoltak a kategorizálással, és ezzel
rendkívül bosszantották.
Az egyéb-halom – a Halom – Stevenage-et is bosz-
szantotta. Montford gyakran kapta azon az ügyinté-
zőjét, hogy idegesen pillant rá, ahogy ő is tette, ami-
kor senki nem látta. Stevenage-et, ha ez egyáltalán
lehetséges volt, még jobban aggasztotta a dolgok
rendje, mint Montfordot.
Stevenage azon a bizonyos reggelen, amikor
Montford a könyvtárba ment, hogy hozzálásson a
teendőihez, úgy tűnt, rendkívül aggódik. Az ügyinté-
ző a szokásos módon, makulátlanul volt felöltözve.
Kemény, feszes, fekete, a legfinomabb anyagból ké-
szült frakkot viselt, amit csak a jogászok és a temet-
kezési vállalkozók szoktak hordani. A nyaksálja egy-
szerűen, de gondosan volt megkötve, acélszürke haja
kifésülve és pomádéval bekenve, arany szemüvege
pedig patyolattisztára törölve. Viszont a szemüveg
mögött a szeme egy kicsit… hát, vad volt, és a férfi
folyamatosan az asztalon lévő Halomra pillantgatott.
Amikor Stevenage meghúzta a nyaksálját, és ezzel
alig láthatóan kissé megbontotta, Montford tudta,
hogy valami szörnyen nagy baj van.
– Mi a gond? – tudakolta.
– Nem tudom, hogyan történt meg, kegyelmes úr…
hogyan kerülte el a figyelmem. Tényleg nem tu-
dom… – Stevenage érthetetlenül folytatta, ami akkor
először fordult elő az általában eszes férfival.
Montford leült az asztalához, felvértezte magát,
majd észrevette, hogy egy felbontott levél lóg le a
Halom széléről, mintha az ügyintéző csak úgy kellet-
lenül odadobta volna. Vagy mintha magától kelt vol-
na életre, mint valami gonosz pióca, amit nem érde-
kelt, milyen felfordulást okozott.
 Montford levegőért kapott, és figyelmeztette ma-
gát, hogy őrizze meg a nyugalmát.
– Nyugodjon meg, Stevenage, és mondja el, mi a
baj.
– Aloysius Honeywell meghalt, kegyelmes úr.
Hmm.
Hát, ez nem volt éppen rossz hír. Évek óta várta,
hogy Aloysius Honeywell feldobja a bakancsát, nem
igaz?
– És mi a gond?
– Hát, ühm… úgy tűnik… kegyelmes úr… hogy már
egy ideje… halott.
– Egy ideje.
– Egy éve.
Montford felpattant. Visszaült. Majd újra felpat-
tant, az ablakhoz sietett, és lenézett a forgalmas
Mayfair Streetre, közben pedig próbálta felfogni a
hírt.
Halott. Egy éve.
Úgy tűnt, hogy Aloysius Honeywell – a férfi, aki
mióta Montford magához vette a címével járó teljes
hatáskört, csapás volt a rendezett kis uradalmára –
még a halálában is fittyet hányt rá. Montford egyet-
len vigasza az volt, hogy Aloysius Honeywell ke-
resztneve még a sajátjánál is rosszabb volt.
Nem mintha valaha találkozott volna vele. Nem
mintha Honeywell tudta volna, hogy csapást jelent a
hercegnek… Nem, ezt felejtsük is el! Honeywell pon-
tosan tudta, hogy a puszta létezése bosszantja
Montfordot! Azt is tudta, hogy Montford nem sok
mindent tehet azért, hogy megszabaduljon tőle, hiá-
ba kötekedett vele és bosszantotta őt a Yorkshire-
ből küldött véletlenszerű beszámolóival.
A Honeywell család közel két évszázada volt tüske a
montfordi hercegek szemében, egészen azóta, hogy
Montford egy előkelő női felmenője nem túl bölcs
módon beházasodott ebbe a… a… családba.
Kik voltak a Honeywellek? Kereskedők? Bizalma-
sok? Tündérek?
A legkevesebb, hogy senkiházik.
Gombák.
Vagy legalábbis voltak, kétszáz évvel korábban,
amikor egy olyan nyakatekert szerződésre szedték
rá az akkori herceget, aminek a szorításából egyet-
len jogászcsapat sem tudta kiszabadítani a herceg-
séget. A szerződés szerint a Honeywell család a ha-
szonélvezője az egyik yorkshire-i hercegi birtoknak,
amíg a Honeywellek kitartanak. És a Honeywellek
kitartottak.
És kitartottak.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, ale-t ké-
szítettek. Fúj! Sok-sok hektárnyi kiváló minőségű
termőföldet arra használtak, hogy a gusztustalan,
parasztos főzetükhöz búzát és árpát termesszenek.
Sajnos Londontól északra az összes pubban lehetett
kapni a sörüket. Vagyis amikor lehetett kapni, ami
nem volt túl gyakran, mivel kis mennyiségeket készí-
tettek belőle. Az emberek minden egyes alkalommal
megrohamozták a pubokat, amikor a Honeywellek
kiküldték az éves szállítmányt.
Sherbrook és Marlowe is betáraztak belőle, az
áruló mocskok!
Azt mondani sem kell, hogy a Honeywell Ale nem
hozott jelentős hasznot. A tíz százalék, ami évente a
hercegségnek járt belőle, alamizsna volt, alig érte
meg, hogy számlát állítsanak ki róla. Az a rengeteg
kiváló minőségű termőföld a semmiért! Ez épp elég
volt ahhoz, hogy Montfordnak sírni legyen kedve.
Pedig nem sírt négyéves kora óta. Szerette, ha a bir-
tokai prosperálnak, a befektetései gyümölcsöznek.
Fájt neki, hogy a sikerei sorában ott van ez a kirívó,
hatalmas folt.
Viszont, ha Honeywell meghalt… és mivel
Honeywellnek nem volt fia, ez azt jelentette…
Ez mit jelentett? És miért nem tájékoztatták?
– Egy éve? – kérdezte Montford, és olyan mogorva
tekintettel nézett vissza az ügyintézőjére, hogy
Stevenage ujjai megint a nyaksáljával kezdtek bab-
rálni. Montford a levélre mutatott.
– Ki küldte? Mi van benne?
– A Dunkirk Brewing Company elnöke. Egy bizo-
nyos Mr. Lightfoot. Úgy tűnik, meg akarja venni a
Honeywell Ale-t, mármint Rylestone Hallt és a birtok
többi részét most, hogy Mr. Honeywell… hát, eltávo-
zott.
Na, ez egész érdekes volt. Dunkirk volt a legna-
gyobb sörfőzde-konszern Yorkshire-ben. Éppen any-
nyira jövedelmező, amennyire a Honeywell Ale nem.
– Mi az ördögöt akarhat Rylestone-nal? – morogta
Montford.
– Úgy tűnik, a föld Mr. Lightfoot saját birtoka kö-
zelében van. Ki szeretné terjeszteni a vállalkozását.
Montfordnak kezdett alábbhagyni az érdeklődése
a levél és az ajánlat iránt. Nagyon szép és jó volt,
hogy Mr. Lightfoot építeni akarta a vállalkozását, de
Montford nem látta, ez miként lenne az ő hasznára.
Egyáltalán nem érdekelte Lightfoot és a vágya, hogy
ale-impresszárió legyen. És határozottan nem ter-
vezte eladni Rylestone Hallt, miután végre újra a
hercegségé lett.
– Akkor ki az ördög írt nekünk, Stevenage? Ha
Honeywell meghalt egy éve, ki küldte azokat a fran-
cos beszámolókat? – mutatott elég türelmetlenül a
hatalmas rózsafa komód felé, ami a szemközti fal
előtt állt, és amiben az összes régi levelezését tárol-
ták szépen rendszerezve.
– Én… nem tudom, kegyelmes úr. Ez az igazság,
nem tudom – mondta Stevenage lemondón.
– Hát, akkor ne álljon itt, mint egy hülye! – dörögte
Montford. – Hozza ide az utolsó beszámolót, amit az
az elvetemült küldött!
 Stevenage a komódhoz sietett. Eltelt néhány perc,
közben Montford visszaült a székébe, és a körmével
türelmetlenül kopogott az asztalon. Végül egy kiáltás
hallatszott a komód felől, majd Stevenage úgy emel-
te a levegőbe a levelet, mintha hatalmas halat fogott
volna ki a folyóból.
– Hát, akkor jöjjön ide, nem érek rá egész nap! –
zsémbelt Montford, ami persze hazugság volt. Nem
volt semmi dolga aznap, hiszen az ügyei szokás sze-
rint szépen el voltak intézve. Leszámítva persze
Aloysius Honeywellét.
Stevenage Montford kinyújtott kezébe helyezte a
levelet. Montford szépen kihajtogatta maga előtt, és
a körülményesen megfogalmazott szövegre hunyor-
gott.

A Kegyelmes Úrnak, a montfordi hercegnek!

A Kegyelmes Úr előző levelére vonatkozóan,
amiben a sörfőzde bevételei versus kiadásai iránt
érdeklődött, és hogy az előzőt miként lehetne nö-
velni az utóbbival szemben. Őszintén, ez most a
legkisebb gondom, de Nagyon Kedves a Kegyel-
mes Úrtól, hogy Aggódik. A Honeywell Ale tartja
magát a magas minőséghez, ami sajnos gyakran
azt jelenti, hogy felül kell emelkedni a haszonkul-
cson, a kiadásokon és más kereskedelmi érdeke-
ken. Biztos vagyok benne, hogy ha valaki, a Ke-
gyelmes Úr megérti, miért van szükség Ezeken
 Felülemelkedni. Természetesen, ha a kegyelmes
úrnak anyagi gondjai vannak, a családom – a
montfordi hercegekhez fűződő hosszú kapcsola-
tunk előtt adózva – szívesen segít a szükségben.
Készpénzünk egyáltalán nincs, de örülnénk, ha a
Kegyelmes Úr volna olyan kedves, és elfogadna
helyette kéthordónyit a különleges ale-ünkből,
hogy ne szomjazzon ilyen Nehéz Időkben.
Üdvözlettel: A. Honeywell

Montford egy kicsit sem volt kevésbé bosszús a

levéltől most, mint hat hónappal korábban, amikor
megkapta. Pont úgy hangzott, mint az a számtalan
levél, amit a kínzója küldött. Bárhol felismerné az
egyenetlen méretű és irányú betűket. A szöveg
hömpölygött és rendezetlen volt, mint mindig, csupa
megtorpanás, hurok és paca. Az összes sort kissé le-
felé döntve írták, amitől a herceg megszédült. Az
utolsó mondatnak – már ha egy ilyen gyengén meg-
írt szóáradatot lehet mondatnak nevezni – még ah-
hoz is volt mersze, hogy a lap oldalán meggörbüljön,
mert az írója kifogyott a helyből. A „nehéz időkben”
úgy lógott a lap szélén, mint egy leeresztett léggömb,
összegyűrődve és kimúlva, de összetéveszthetetle-
nül nagy kezdőbetűkkel, összetéveszthetetlenül pi-
maszul.
A. Honeywell.
 Lightfoot szerint Honeywell meghalt, de Montford
nem lepődött volna meg, ha Aloysius Honeywell
szelleme visszatért volna, hogy írhasson neki egy
gúnyos levelet. Viszont, ha a férfi hirtelen nem vált
egy olyan rettenetes középkori regény főszereplőjé-
vé, amit Sherbrook szokott mindig magával cipelni,
Montford szinte teljesen biztos volt benne, hogy itt
nincs szó szellemről. Ez pedig azt jelentette, hogy
akárki is írt neki az elmúlt egy évtizedben, az egy-
szer sem Aloysius Honeywell volt. Vagy az utóbbi
néhány levelet egy profi hamisító írta.
Viszont Montford kételkedett az utóbbiban. Hatá-
rozottan meg volt arról győződve, hogy maga Miche-
langelo sem tudta volna reprodukálni A. Honeywell
mesterkélt anarchiáját. Ami miatt újra visszatért a
reggel nagy kérdéséhez:
Ki az ördög volt A. Honeywell?
– Stevenage – morogta Montford, és precízen ösz-
szehajtotta a levelet. – Valaki a bolondját járatja ve-
lünk.
– Ki merészelné a bolondját járatni önnel, kegyel-
mes úr? – szisszent fel Stevenage, ami miatt olyan
sértettnek hangzott, mint XVI. Lajos hangozhatott,
amikor megtudta, a feje miként fogja az utolsó né-
hány pillanatát a világon tölteni.
A hűséges szolgáló javára legyen mondva, hogy
elborzadt reakciója csak egy hajszálnyival volt túl-
zóbb annál, mint ahogyan egy kevésbé feszes férfi
reagált volna ugyanerre a hírre. Mert való igaz, ki
merne a montfordi hercegnek keresztbe tenni?
Senki, akinek nem ment el a józan esze, egyértel-
műen.
Senki, kivéve Honeywellt.
És ő is csak azért, mert azt hitte, hogy a mögé a
gyalázatos szerződés mögé bújhatnak. Csak azért,
mert azt gondolta, hogy őket nem tudja a herceg el-
taposni. Ami nem is lehetett volna kevésbé igaz így,
hogy a Honeywell-ág kihalt. Kizárólag egy közvetlen
férfi leszármazott teljesíthette a szerződésben írt fel-
tételeket. És Aloysiusnak egy sem volt, ami azt jelen-
tette, hogy a birtok…
Visszaszállt a hercegségre.
Kétszáz hosszú év után Rylestone Hall és a kör-
nyezete újra az övék volt, és a herceg úgy rendelkez-
hetett vele, ahogy akart.
Montford felpattant volna örömében, ha nem jut
eszébe, hogy ez tönkretenné a térdnadrágjába vasalt
élt. És egyelőre még nem ünnepelhetett.
Egy dolog volt egy harmadik féltől megtudni, hogy
valaki meghalt, és egy teljesen másik közvetlen bi-
zonyítékot szerezni erről. Szemmel megbizonyosod-
ni. Montford nem tudott volna megnyugodni, amíg ki
nem derül, hol van Aloysius aktuális nyugvóhelye –
amiről remélte, hogy hat lábbal a yorkshire-i mocsok
köves halma alatt.
 És ami ennek a kis csalárdságnak a szerzőjét illet-
te…
– Stevenage, szeretném, ha elmenne Rylestone
Hallba.
Stevenage szeme elkerekedett. Nem vallott
Montfordra, hogy őt ilyen horderejű utakra küldje, a
Londonon kívüli feladatait általában egy már hely-
ben lévő alkalmazottra szokta bízni. Igazából az sem
volt Montfordra jellemző, hogy a könyvtárból kien-
gedje őt alkonyat előtt – kivéve természetesen, ha a
férfinak a szükségét kellett végeznie, bár Montfordot
még ekkor is határozottan meg kellett győzni ennek
fontosságáról.
A herceg maga ment volna Yorkshire-be – eléggé
bosszús volt e miatt a káosz miatt ahhoz, hogy le-
küzdje az utazással kapcsolatos ellenérzését –, de
éppen akkor nem hagyhatta el Londont. A lordoknál
még néhány hétig tartott az ülésszak, utána pedig
megházasodott. Az övé ígérkezett az év legnagyobb
nemesi esküvőjének. Természetesen. Hiszen
Montford volt. Egy ilyen kaliberű esemény precíz
tervezést, ebédek, vacsora-összejövetelek, zeneestek
és bálok végeláthatatlan parádéját igényelte, és ezek
természetesen mind halálra idegesítették őt.
Nem érezte jól magát tömegben. De nem volt más
választása, az odaadó vőlegényt kellett játszania, ha
már a felbecsülhetetlen lady Araminta Carlisle-lal, a
társasági élet kedvencével, a tökéletes jövendőbeli
montfordi hercegnével készült összeházasodni. Az
előkelő körökben a külsőség volt a minden. Aramin-
tának is. És persze Montfordnak is. Éppen ezért vá-
lasztott makulátlan mintapéldányt hercegnének.
Montford mégis csak arra vágyott, hogy az egész át-
kozott ügylet lebonyolódjon, a szükséges örökös és
még egy plusz gyerek meglegyen, aztán az élete visz-
szatérhessen a normális kerékvágásba. A hercegi
vonal továbbvitele bizonyult a legkellemetlenebb
feladatnak, amit Montfordként el kellett végeznie.
Stevenage hevesen bólogatott.
– Ó… Természetesen, uram.
– Bizonyítékot akarok arra, hogy a férfi meghalt!
Anyakönyvi kivonatokat, et cetera. A sírhely meglá-
togatását. Ilyesmit.
Stevenage egy szempillantás alatt vált kétkedőből
rémültté.
– Kegyelmes úr, azt ugye nem akarja, hogy… Jósá-
gos ég, nem gondolja, hogy nekem tényleg…
– Bökje már ki!
– …hogy kiássam a testet! – fejezte be Stevenage
kifulladva.
Atyavilág, Stevenage tényleg azt gondolja, hogy ő
olyan mélyre süllyedne, hogy ilyet kérjen? Montford
el volt borzadva.
Aztán oldalra billentette a fejét, és elgondolkozott
egy pillanatra. Igazából nem is olyan rossz ötlet.
 Stevenage biztos megérezte Montford gondolatai-
nak irányváltását, mert tett egy lépést hátra, majd az
ellenszegülés ritkán látott jeleként keresztezte kar-
jait a mellkasa előtt.
– Kegyelmes úr, tudja, hogy ha kellene, meghalnék
önért, de a… a… sírásásnál meghúzom a határt!
Montford megköszörülte a torkát, majd legyintett,
és bízott benne, hogy ez az elhessegetés meggyőző
kézmozdulata volt.
– Természetesen nem akarom, hogy felássa a sír-
ját. Az… – Mi lenne? Alapos? Perdöntő? – helytelen
lenne. A sírköve megsimítása valószínűleg elég. –
Stevenage vállai előrebuktak megkönnyebbülésé-
ben. – És amíg ott fent van, azt akarom, hogy derítse
ki, ki áll e mögött a kis gúnyolódás mögött!
Stevenage bólintott, már jobban hasonlított régi
énjére.
– Örömmel, kegyelmes úr!
– És akkor már leltárt is készíthetne a birtokról.
Valamiért nem hiszem, hogy ez az első alkalom, ami-
kor a Honeywellek lóvá tettek minket.
Stevenage ünnepélyesen bólintott.
– Úgy tudom, a felmenőik között vannak cigányok
– vetette fel, mintha ez mindent megmagyarázott
volna.
– Ezt nem hallottam – mondta Montford. Visszaült
a székébe, összecsípte az orrnyergét, mert érezte,
hogy közeledik a fejfájás. – Stevenage pislogva bá-
multa őt. Montford azon kezdett gondolkozni, hogy
miért áll még mindig ott. – Nos?
Stevenage összerezzent Montford hangjára.
– Azt akarja, hogy most azonnal menjek, kegyel-
mes úr?
– Amint lehet. Szeretném, ha ez a dolog elrende-
ződne. Nemsokára megházasodom, és nem akarom,
hogy bármilyen elvarratlan szál maradjon. Éppen
elég fejetlenség lesz itt.
Stevenage összeszedte az asztalon összevissza
szétszórt leveleket, és lassan kifelé indult a szobából.
– Ó, és Stevenage?
– Igen, kegyelmes úr?
– Részletes jelentéseket kérek. Naponta.
– Természetesen – mondta Stevenage, mint akit
erre nem kellett volna külön megkérni. – Ennél ke-
vesebbre gondolni sem mernék.
Ezzel Stevenage távozott, Montford pedig egyedül
maradt a könyvtárában, feladat nélkül, egészen ad-
dig, amíg a Lordok Házába nem kellett mennie. Az
még három óra volt. Az ujjaival egy ideig az asztalon
dobolt, viszont amikor meglátta, hogy ezzel össze-
kente a felületet, elővette a zsebkendőjét, és tisztára
törölte.
És miközben ezt csinálta, arra gondolt, hogy bár-
csak a Honeywelleket lehetne olyan könnyedén el-
tüntetni az életéből, mint az ujjnyomokat az asztal-
ról.
 De az, hogy ez a kérés valóra is váljon, egyértel-
műen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, mert na-
gyon úgy tűnt, Stevenage mégiscsak kevesebbre
gondolt, mint amit ígért, már ami a helyzetjelentése-
ket illette.
A távozása óta eltelt két hétben Stevenage ponto-
san egy levelet küldött Montfordnak. Aznap írhatta,
amikor megérkezett Yorkshire-be, és csupán öt
mondat hosszú volt, ami nem hozott enyhülést
Montford már amúgy is kirojtosodott idegeinek.
Amikor Stevenage helyzetjelentéseket írt, a nap
szinte összes percéről rideg, objektív módon számolt
be, az írása pedig egy olyan szövegre hasonlított,
amit egy orvosi kompendiumban lehet olvasni.
A levelei általában legalább ötoldalasok voltak, nem
ötmondatosak. És alig voltak bennük melléknevek.
És soha, de soha nem volt bennük érzelem.
De ez a különös feljegyzés – Stevenage általában
hibátlan írásképe kissé megdőlt jobbra, mintha
szenvedélyes sebtében firkantotta volna – csupa ér-
zelem volt. És tele melléknévvel. Montford ezt ag-
gasztónak találta.
 Kegyelmes úr – szólt a levél –, meggyőződtem
arról, hogy Aloysius Honeywell meghalt. Viszont
sajnos ezt az egyet tudom biztosan állítani ezzel
a családdal kapcsolatban. Bevallom, mindannyi-
an megőrültek, bár Miss Honeywell szerint én
vagyok az őrült. Még nem azonosítottam be A.
Honeywellt, mert annyian vannak, de könyör-
göm, fontolja meg, hogy postafordultával vissza-
rendel Londonba! A Honeywellek valóban megle-
hetősen felzaklatók. Stevenage

Montford azonnal visszaírt Stevenage-nek, hogy

maradjon, ahol van, és járjon utána a Honeywellek
mesterkedéseinek. Semmilyen kellemetlen ügyet
nem akart függőben hagyni a házaséletére.
De Stevenage nem válaszolt, és már másfél hét telt
el úgy, hogy Montford semmit nem hallott az ügyin-
tézője felől. Montford egymás után küldte a levele-
ket, mindegyik zavarodottabb volt az előzőnél.
Az utolsó északra küldött levél csupán egy mondat
volt:

Mi az ördög folyik odafent?

Ami elég szépen összefoglalta a problémát, gon-

dolta Montford.
Viszont, amikor újfent nem kapott választ, azon
kezdett aggódni, hogy valami szörnyűség történt
Stevenage-dzsel. Vagyis inkább, hogy a Honeywellek
miatt történt valami szörnyűség az ügyintézőjével.
Stevenage felzaklatónak nevezte őket a levelében,
amiről Montford először azt hitte, hogy olyan szemé-
lyiségjegyekre vonatkozik, amik általában felzaklat-
ják az ügyintézőjét. Például a rendetlenség. A hangos
nevetés. A rossz higiénia. Viszont Montford minél
többet gondolkozott rajta – valójában a rögeszméjé-
vé vált –, annál inkább tartott attól, hogy a rossz hi-
giéniánál valami sötétebb zajlik északon.
Elképzelni sem tudta, hogy a halálnál kisebb dolog
akadályozza meg Stevenage-et a megszokott tökéle-
tességében.
Meglehetősen kellemetlen lett volna, ha kiderül,
hogy az egyik Honeywell megölte Stevenage-et. Vi-
szont Montford legalább elégtételt érzett volna, hogy
látja a klánjuk egyik tagját felakasztva, már ha tény-
leg erről volt szó.
Montford arra jutott, hogy vár még egy-két napot.
Utána készen állt drasztikus lépést tenni, még ha ez
azt jelentette is, hogy lovas kocsiba kell szállnia, és
magának felhajtania Rylestone-ba, fene essen a ké-
nyes gyomrába!
 Közben valahol Yorkshire-ben…
Bárki, aki ismerte és szerette a Honeywell-klánt –
és egy hadseregnyi volt belőlük Rylestone Greenben
–, siratta a tényt, hogy Astrid Honeywell nem férfi-
nak született. Amint elég idős lett ahhoz, hogy járjon
és beszéljen, mindenki egyetértett abban, hogy kivá-
ló fia lett volna Aloysiusnak.
Mindenki, kivéve Astridot. Nem beszélve arról,
hogy milyen egyértelmű előnyöket jelentett volna a
család számára, ha ő Aloysius örököse – és arról
sem, hogy így a Honeywellek még egy generációnyi
időre keresztbe tehettek volna a Montfordoknak –,
Astrid mégis örült, hogy nem férfi. Arra már fiatal
korában rájött, hogy a férfiak hülyék. Még az apja is,
akit tiszta szívéből imádott, címzetes ökör volt. Főleg
miután megivott néhány pintet a Honeywell
Reserve-ből.
Astrid gyakran gondolkozott el azon, a nők mégis
hogy az ördögbe hagyták, hogy a férfiak uralják a vi-
lágot. A férfiak erősebbek voltak, az biztos, és ezért
elég ügyesek is abban, hogy az öklükkel szerezzék
meg azt, amit akarnak. Viszont a nők mindent egy-
bevetve sokkal okosabbak voltak náluk. Az izomereje
ellenére is elég egyszerűnek tűnt túljárni a férfinem
eszén. Astrid ezt mindennap megtette.
 Viszont tudta, hogy a kérdései legjobb esetben is
csak költőiek. Pontosan tudta, miért a nők számítot-
tak tulajdonnak, és miért a férfiak voltak az eltartóik.
Mert a legtöbb nő annyi csekélységgel töltötte ki
az agykapacitását, hogy nem bírt közöttük navigálni,
ezt az összeesküvést pedig a kalapkészítők, a varró-
nők, a papság, a házasság intézménye és a regény-
írók fűtötték. Olyan volt, mintha az embernek lenne
egy nagy palotája, aminek csak egy apró, elülső sza-
lonját pakolná tele csetreszekkel, kacatokkal, sem-
miségekkel, padlótól a plafonig, hogy még csak egy
tisztességes székre se lehessen leülni, az összes töb-
bi szobát pedig hagyná tönkremenni a pókhálóktól
és a nyirkosságtól.
Astridnak vonakodva, de egyet kellett értenie az-
zal, hogy a nők éppen olyan hülyék tudnak lenni,
mint a férfiak.
De ez csak azért volt, mert a férfiak a szánalmas
zsarnokságukkal és a paternalista tulajdonjogokkal
azzá tették őket.
Szerencsére Aloysius fiúgyermek-hiányosságai
nem terjedtek ki odáig, hogy befolyásolják a lányai
tanulmányait. Elég bölcs volt ahhoz – vagy nem elég
bölcs, attól függ, honnan nézzük –, hogy higgyen ab-
ban, mindkét nemnek egyenlő oktatás jár. Vállaltan
progresszív volt, bár a legtöbben egyszerűen csak
bájosan különcnek tartották, ahogy az összes
Honeywellt. Akárhogy is, Aloysius különcsége miatt
nagy valószínűséggel a Honeywell lányok voltak a
legiskolázottabb yorkshire-i nők.
Vagy a legkevésbé – újra attól függ, honnan néz-
zük.
Astrid és a húgai nagyon keveset tudtak a női ké-
pességekről, azokról a témákról, amiket a drága le-
ányiskolákban tanítottak a hölgyeknek. Mint például
a teaöntés, a csevegés, a párna- és zsebkendőhímzés,
illetve a vízfestékkel pacsmagolás. Számukra ezek
érthetetlen igyekvések voltak. Az egyenes
Honeywellek soha nem cseverésztek, és nem pacs-
magoltak semmivel. És mégis kinek kell megtanítani,
gondolkozott el mindig Astrid, hogyan kell teát ön-
teni, az ég szerelmére? Ő állandóan ezt csinálta, és
elég könnyen ment neki anélkül, hogy iskolában ta-
nulta volna.
A Honeywell lányok tudtak latinul és görögül, is-
merték az európai nyelveket és történelmet, a filozó-
fiát és a közgazdaságot, sőt felületesen még a bioló-
giát is (botrányos, valóban). Alice, Astrid három év-
vel fiatalabb húga mi másban, mint a matematikában
volt kiváló, ő segített rendben tartani a birtok köny-
velését. Ardyce és Antonia, a két legfiatalabb, szere-
tett egymással ógörögül beszélgetni és a lovardában
homéroszi eposzokból jeleneteket felidézni. Astrid,
nem meglepő módon, leginkább a politikaelméletet
élvezte, és határozott véleménye volt arról, hol a nők
helye a társadalomban. Kékharisnya volt, és büszke
rá.
Nem, roppantul örült, hogy nem férfinak született.
Ezzel együtt az országban lévő primogenitúra-
törvényeket – amiket férfiak írtak, hogy férfiak le-
gyenek a haszonélvezői – abszurdnak és egyenesen
begyepesedettnek tartotta. Csak azért, mert a lábai
között nem lógott egy eléggé kényelmetlen eszköz
(ó, és a Honeywellek az anatómiában sem voltak
harmatos virágszálak), megtagadták tőle az apja ha-
gyatékát, és így a Honeywell családtól az otthonát,
amiben több mint kétszáz éve élt.
Hiába működtette egymaga a sörfőzdét, a farmot
és a birtokot tizennégy éves kora, az apja első szív-
rohama óta. Hiába tisztelték és engedelmeskedtek
neki a személyzet tagjai, a munkások és a bérlők –
természetesen néhány nevezetes példát leszámítva –
, mintha férfi lenne. És főleg hiába volt Rylestone
Hall és annak összes bérlője sikeres a vezetősége
alatt; csak át kellett lépni a birtokhatáron a szom-
szédos megyébe, hogy lássa az ember, milyen rosz-
szul megy a legtöbb földművesnek a kétbalkezes
arisztokrata hűbérurak vezetése alatt.
Ez volt a másik. Astrid szerint az arisztokrácia
legalább annyira hülye volt, mint a férfinem. Nem
csoda, hogy az ország lakóinak többsége éhezett.
A felső tízezer felhalmozta a birtokai hasznát, hogy
hatalmas házakat építsen, cirkalmas bálokat rendez-
zen és új kalapokat vásároljon. Meg hogy nevetséges
háborúkat vívjon a szomszédos országokkal. Kész
rejtély volt, hogy az angol alsóbb osztályok miért
nem követték a franciák példáját és rohanták meg
Whitehallt – vagy még jobb, az Almack’s magasztos
közhelyességét –, aztán rángatták a régensherceget
és a cimboráit madame le guillotine-hoz. Astrid meg
volt róla győződve, hogy a világ jobb hely lenne így.
Elég volt példaként megnézni Rylestone-t. Igazi
demokrácia volt, mentes bármilyen vérfertőzött,
nemes ficsúr nemkívánatos közbeavatkozásától.
Vagy legalábbis Astrid törekedett arra, hogy így le-
gyen. A legtöbb bérlő nem tudta felfogni, mi a több-
ségi elv, és végül úgyis tőle kérdezték, mit kell csi-
nálni. A monarchizmus nem volt egy könnyen meg-
törhető rossz szokás. De Astrid megpróbálta.
A birtok hasznát egy közös kasszából osztotta szét,
és nem adott többet a családjának, mint bárki más-
nak.
Így volt ez az apja idejében is, és az ő apja idejé-
ben is (a Honeywellek mindig radikálisan, ha nem
sikeresen progresszívek voltak), és működött a
rendszer. Az egyetlen szépséghiba Montford volt.
Montford egy entitás volt, nem látható, nem hall-
ható, mégis mindig jelen, föléjük tornyosulva, mint
az Ószövetség istene. Amennyire Astrid tudta, a ti-
zenhetedik század óta egyetlen Honeywell sem ta-
lálkozott személyesen egyetlen Montforddal sem.
A több évszázados viszály a Honeywellek és a
montfordi hercegség között olyan áthatolhatatlan
volt, mint egy viharfelhő. Viszont néhány dolog vilá-
gos volt.
A normann Montfordok ellopták Rylestone-t a
szász Honeywellektől. A Honeywellek azonnal visz-
szalopták. Ez ment néhány évig. Ide-oda, ide-oda.
Majd egy újabb Montfordot, egy Montford-nőt küld-
tek trójai falóként a Honeywellek közé. Astrid fel-
menője aláírt egy ördögi szerződést, hogy feleségül
vehesse a nőt.
Jó kis kézkötőnek bizonyult, azt meg kell hagyni.
Mert ez a házasság kötötte aztán meg az összes
Honeywellt. Persze, sikerült eltolni a bukást kétszáz
évvel, de akkor is. Astrid nyert magának még egy
évet csupán azzal, hogy nagyvonalúan elfelejtette
Montfordot értesíteni az apja haláláról. Az egyetlen
ok, amiért a kegyelmes úr most már mégis tudott ró-
la, az az átkozott Mr. Lightfoot volt.
De Astrid tudta, hogy valami eszébe fog jutni. Csak
időre volt szüksége.
Az akadályozás volt az egyik erőssége.
Szegény Mr. Stevenage-nek soha nem volt esélye a
családja ellen.
Astrid két héttel az idegen kisember érkezése
után a kastély előterébe osont a hajnali fényben, és
elcsípte Stevenage Londonból érkező legutolsó leve-
lét, ahogy az összes addigit is. Körbepillantott, hogy
biztos egyedül van-e, majd gyorsan feltépte az írást,
és végigfutotta a tartalmát:

Mi az ördög folyik odafent? M.

Astrid szája sarkát ravasz vigyorra húzta, és úgy

vonta fel egyik szemöldökét, hogy ha valaki látja, va-
lószínűleg ördöginek nevezi.
– Mégis mi, te nyavalyás zsugori? – motyogta,
majd összegyűrte a markában a levelet, és a legköze-
lebbi kandalló felé indult. – Következő alkalommal
valami dörzsölt embert kell küldened! Nem mintha
hasznodra válna. Mi nem megyünk sehova!
Bár legbelül Astrid közel sem volt ennyire derűlá-
tó. Baj lesz Rylestone Hallban, csupán idő kérdése.
De egyvalamit biztosan tudott: Rylestone a
Honeywelleké, nem a Montfordoké, mindegy, mit ál-
lít valamilyen komolytalan szerződés!
 Második fejezet

Újra Londonban…

Montfordnak aznap este mennie kellett volna va-

lahová. Egy bálba, úgy hitte, a belmonti herceghez.
A legutóbbi, Aramintánál tett unalmas reggeli láto-
gatásán megígérte, hogy az első keringőre felkéri a
menyasszonyát. Emiatt se Araminta, se Montford
semmi várakozáshoz foghatót nem érzett. A férfi
egyszerűen csak teljesítette a kötelességét, ahogy
Araminta is, a rá jellemző fagyos nyugalommal. De
most úgy tűnt, hogy Montford aznap este nem fogja
teljesíteni a kötelességét. Ami elég ijesztő volt.
Ő mindig teljesítette a kötelességét.
Mindig.
De ez az átkozott Honeywell-ügy felőrölte a nyu-
galmát.
Montford nem talált magyarázatot arra, hogy mi-
ért zaklatta fel magát ennyire, vagy épp miért ült az
asztala mögött a könyvtárban, és bámult este tíz
órakor üres tekintettel a kandallóba. Bár az igazság –
akármennyire gyűlölte is bevallani – az volt, hogy
amióta megkérte lady Araminta kezét, úgy érezte,
szakadék szélén billeg, és ez a Honeywell-ügy jelen-
tette a végső lökést.
Montford nem hitte, hogy hibázott volna a her-
cegnéválasztásban. Megfontoltan döntött Araminta
mellett, a hercegségben erre a címre alkalmas összes
nő közül. Senkinek sem volt az övéhez hasonló hi-
bátlan vérvonala, nyugalma és rendezett megjelené-
se. Elég intelligensnek is tűnt, ezért a férfinak nem
kellett amiatt aggódnia, hogy az utódja bugyuta lesz.
És nem csacsogott annyit, mint a legtöbb nő, és
olyan rossz szokásai sem voltak, már amennyire ő
tudta, amik túlságosan idegesíthetnék. És még ha
voltak is, Montfordnak tizenhét rezidenciája volt,
mindegyik elég nagy ahhoz, hogy soha ne kelljen lát-
nia a feleségét, ha nem akarja.
Ó, és Aramintát igazán gyönyörűnek tartották.
Montford gyanította, hogy ő is elég szépnek tartja, de
pusztán elméletileg, úgy, ahogy szépnek tartotta a
görög márványt is. De nem lelte sok örömét a szép-
ségében, és nem pezsgett benne a vágy, amikor meg-
csókolta.
És éppen ez volt, amiért őt választotta, gyanította
Montford. Nem illett volna hozzá, hogy vágyjon a sa-
ját feleségére. Vagy isten ments, beleszeressen.
Ilyesmi a burzsoák szintje volt. Arról nem is beszél-
ve, hogy Montford számára ez teljességgel és vég-
képp lehetetlen volt. Ő nem szeretett senkit.
 Az Aramintának való udvarlással pont azt tette,
amit tennie kellett. És megmagyarázhatatlan volt
számára, hogy miért volt összezavarodva. Nem, nem
megmagyarázhatatlan volt. Kellemetlen, hogy az éle-
te ezen pontján ilyen lehetetlen nyugtalanság ag-
gassza.
Ő egy komoly férfi. Egy rideg férfi. Ezt nem tagad-
ta. Ő volt a nyolcszáz éves hercegség megtestesítője.
Egy Montford. De néha – nem gyakran, de néha (ál-
talában közvetlenül azután, hogy egy-két portóit
megivott, és közvetlenül azelőtt, hogy a keresztnevei
kezdtek volna jól hangzani a fejében) – vágyott arra,
hogy csak egy egyszerű nevű férfi legyen, ne egy cím,
ami a felmenői szellemét, címereket, hatalmas birto-
kokat, kötelességet, kötelességet és kötelességet je-
lent.
De aztán gyorsan észhez tért. Nem riadhatott visz-
sza az említett kötelességektől, csak mert ritka,
gyenge pillanataiban magukkal ragadják az érzel-
mei! Valakinek szorítania kell a gyeplőt, fizetnie a
számlákat, működtetnie a hercegséget. Ki más csi-
nálná helyette? Sherbrook? Marlowe?
Na, ezen már elnevette magát.
És mintha a gondolatai megidézték volna a szóban
forgó ördögöket, a komornyikja kopogott, és beje-
lentette, hogy két látogatója van. Montfordnak nem
esett nehezére, hogy kitalálja, kik azok, majd a két
férfi, szokásukhoz híven, be is lépett Stallings sarká-
ban a szobába, még mielőtt az inas kimondhatta vol-
na a nevüket. Ez egy közös viccükké vált, már ha lé-
tezett ilyen Montford házában. Stallings mindig pró-
bálta őket illően bejelenteni, viszont Sherbrook és
Marlowe mindig közbeléptek, mielőtt megtehette
volna. Egyikük vagy másikuk ilyenkor barátságosan
megpaskolta az öregúr vállát, aztán az útjára küldte.
Marlowe ezt most olyan erősen tette, hogy
Stallings összerezzent és akaratlanul felkiáltott.
– Nyugalom, öregúr! – mondta Marlowe vontatot-
tan, majd nem kis testét egy tűz melletti szófára en-
gedte, esti kalapját maga mellé hajítva. – Ez csak
paskolás volt. Hozzon nekünk néhány kis szendvi-
cset, jó, Stallings? És talán sós puffancsot is, amit az a
kis békaevő készít ott lent, tudja, amikben azok a kis
mütyürök vannak. Éhezem!
Marlowe mindig éhezett.
És soha nem kért engedélyt, hogy Montford kony-
háiról ételt rendeljen – ételt, amit Montford francia
séfje, Pierre mindig megalázónak talált elkészíteni.
Marlowe kedvencei, a „mütyürökkel” töltött szend-
vicsek és a húsos pite nem ütötték meg a mércét Pi-
erre képességei szerint.
– Igenis, méltóságos uram – válaszolta Stallings,
majd összeszedte magát, és kisétált az ajtón.
– Mégis mi az ördögöt művelsz, Montford? – akar-
ta tudni Sherbrook, miközben húzta le az elegáns
kesztyűjét, majd rávetette magát a kredencre, és ön-
tött hármuknak egy kör italt. – Kerestünk a Whi-
te’sban és a Belmont’sban is.
Montford mordult egyet, nem volt magyarázkodó
kedvében.
– Átkozott tömeg volt – tette hozzá Marlowe. – És
szörnyű unalom. A húgom rángatott minket oda.
Szerintem próbál belőlünk tisztességes embert fa-
ragni. – Marlowe böfögött, és megvakarta a fenekét,
illusztrálva, hogy a nő mekkora fába vágta a fejszé-
jét. – Adj nekünk egy italt, Sherbrook!
Sherbrook engedelmeskedett, és egy
whiskyspohárba töltött portóit tett Marlowe kinyúj-
tott kezébe. Montford elé is letett egyet. Montford
vonakodva belekortyolt, közben tekintetét Marlowe
kezére szegezte, ahogy az bizonytalanul tartotta a
poharat. Ahogy Marlowe jobban belefúrta a hátsóját
a szófába, a portói az ujjaira folyt, majd le, az inguj-
ján.
Montford forgatta a szemét, és nem először gon-
dolkozott el azon, miként alakult úgy, hogy a két leg-
jobb barátja az ország talán legslamposabb hóhányó
párosa.
Legalábbis Marlowe az volt a gyűrött ruháiban, a
kis pocakjával, a bozontos fekete sörényével és az
állandósult bódult állapotával. Sherbrookot egy ki-
csit nehezebb volt jellemezni. Mindig egész csinosan
bukkant fel…
 Jó, szóval Sherbrook kicsit olyan volt, mint egy fér-
fi kalapkészítő, amit az aktuális öltözéke bizonyított
is. Éppen egy ezüstszállal hímzett rózsaszín mellény
volt rajta, meg egy kabát, amit az elegáns alakjára
szabtak, és aminek az ujjaiból ömlött ki a brüsszeli
csipke. Az összes ujján drágaköves gyűrűk voltak, és
nem egy, nem kettő, hanem…öt? aranyláncú zsebóra,
cikcakkban a hasa elé csíptetve. Olyan unott elegan-
ciával viselte ezt a csipkés-aranyos-ékszeres borí-
tást, ami egyetlen másik angol úriembernek sem si-
került, noha megpróbálták.
A magára kapott nyaksáljával és precízen össze-
kuszált hajával mindig azt a benyomást keltette,
mintha éppen akkor botorkált volna ki az ágyból.
A nők megvadultak Sherbrookért.
Kevésbé Marlowe-ért, aki pirospozsgás volt, és a
lelkes iszákosokra jellemzően kissé elhízott. Egyálta-
lán nem érdekelte a ruhatára, és számítani lehetett
arra, hogy nemsokára – ahogy gyakran tette – kö-
penyben és abban a pár szandálban fog az utcára
lépni, amit egy görögországi útján szerzett, a kilógó
lábujjai pedig az egész világ számára láthatóvá vál-
nak. Marlowe a kényelmet mindennél többre érté-
kelte.
Viszont abban mindkét nem egyöntetűen egyetér-
tett, hogy a szóban forgó úriemberek voltak Anglia
legzüllöttebb alakjai. Rosszabbak, mint Byron és a
cimborái, akik pehelysúlyúak voltak hozzájuk ké-
pest. A páros kibukott a Cambridge-ről, és egy bizo-
nyos incidens után, amiben szerepet játszott
Sherbrook hitvány nagybátyja és Marlowe ökle
(amire a három barát úgy hivatkozott, hogy jobb ezt
az esetet nem megmagyarázni), a páros Montford
segítségével hamar rangokat vásárolt magának a
hadseregben, majd végig-szerencsejátékozták, -
nőzték és -verekedték magukat Spanyolországon és
Portugálián.
Miután mindketten egyszerre sérültek meg
Badajozban, és háborús hősként Londonba szedték a
sátorfájukat, nem volt olyan játékterem, versenypá-
lya, bordély vagy bármilyen más bűnbarlang, ahol ne
fordultak volna meg. Nagy ritkán csak akkor tették
be vonakodó hesseni csizmájukat tisztességes he-
lyekre, ha Montford vagy Marlowe régóta szenvedő
húga, Brinderley grófnéja rángatta őket oda.
A hírük ellenére az előkelő körök szerették
Marlowe-t és Sherbrookot, amin Montford nem le-
pődött meg, mert tudta, hogy barátai a társaság leg-
szaftosabb pletykáinak forrásai. Marlowe a zseniális,
kissé kapatos humora és a lovakkal kapcsolatos ösz-
tönös tudása miatt volt felkapott. A hölgyek pedig
egyhangúan Sherbrook lábai előtt hevertek, mivel őt
tartották London leggyönyörűbb férfijának.
A Times szerint.
Ugyanez a kiadvány gyakran morfondírozott
Montford makulátlan kapcsolatán ezzel a két gazfic-
kóval, mivel a kegyelmes úr – szintén a Times szerint
– az erkölcs és az elegáns öltözködés bástyája volt,
illetve egy nem is igazán hús-vér teremtmény.
Montford éppen ugyanennyire volt értetlen a barát-
ságuk kapcsán, de ez a Harrow-ban töltött napjaik
óta így volt, amióta ő, Sherbrook és Marlowe elvá-
laszthatatlanok lettek. Montford azt sejtette, hogy rá
leginkább a báty szerepét osztották, hiszen különbö-
ző helyzetekből kellett őket kimentenie, megfontolt-
ságot szorgalmaznia a szerencsejáték-asztaloknál, és
rávenni őket, hogy kérlek, az isten szerelmére, győ-
ződjetek meg arról, hogy a szajha tiszta legyen, mie-
lőtt lefekszetek vele. Ilyesmik.
Amikor Montford Cambridge után Londonba köl-
tözött (ő nem bukott ki), Marlowe és Sherbrook tárt
karokkal várták, és biztatták, hogy „villogjon” velük.
Ami azt jelentette volna, hogy az egész szezont vé-
gig-szerencsejátékozza, -nőzi és -versenyzi. És bár a
legjobb barátai közben London legrosszabb züllött
alakjai lettek, valahogy ő nem szolgált rá ilyen ma-
gasztos gúnynévre.
Végül is, valakinek észnél kellett lennie, hogy ki-
mentse Marlowe-t és Sherbrookot, amikor elvetették
a sulykot, vagy éppen elijessze azt, aki verekedni
akar velük, és ágyba cipelje őket, amikor már nem
bírnak állni.
Montford mindig Montford volt, és éppen ez volt a
problémája, ahogy az asztala mögött ült, a portóiját
kortyolgatta, és mogorván nézte a barátait, ahogy
lopják az időt a szobájában, közben pedig úgy érezte,
a feje bármelyik pillanatban felrobbanhat.
Stallings egy puffancsokkal teli tálcával tért vissza.
Marlowe annyira ébredt fel a szunyókálásából, hogy
gyorsan szemügyre vegye az ételt, majd visszazu-
hant a szófára, lehunyta a szemét, és a szájához
emelte a portóit. Ebben a sorrendben.
– A szokásosnál is kevésbé vagy szórakoztató –
mondta Sebastian kedvesen, közben az asztal szélé-
re telepedett, és egy tollszárakkal teli dobozt bab-
rált, ami így kibillent az asztal szélével párhuzamos
állásából.
Montford csikorgatta a fogát, és próbált nem tu-
domást venni Sebastian szándékos piszkálásáról.
Sebastian pontosan tudta, hogy ez mennyire zavarja
őt. Elvégre egy szobában laktak Harrow-ban.
– Néhányunknak fontos feladatai vannak,
Sherbrook – motyogta a herceg.
– Amikor legutoljára néztem, a Lordok Házában
szünet volt.
– Amikor legutoljára én néztem, volt egy irányí-
tandó hercegségem – vágott vissza Montford.
– Arra ott van neked a jó öreg Stevenage. – Sebas-
tian a nyakát nyújtogatva körülnézett. – Hol van az
árnyékod? Ne mondd nekem, hogy a nap végén be-
hajtogatod a gatyáid közé!
 Marlowe, aki úgy szunyókált, hogy a
whiskyspohárba töltött portóija bizonytalanul im-
bolygott terebélyesedő hasán, kezdett felébredni.
– Gatya? – kérdezte hevesen, vadul körbenézett a
szobán, és még éppen azelőtt csípte el a portóiját,
hogy az a kárpitra löttyenhetett volna. – Soha ne ve-
gyél fel olyan átkozott alsóneműt! Kidörzsöl, mint az
ördög – jelentette ki, majd visszazuhant bódulatába.
Sebastian fintorgott.
– Ezt nem akartam tudni. – Visszafordult
Montfordhoz, aki nagyon igyekezett nem elképzelni,
hogy Marlowe mit nem hord a szörnyen feszes térd-
nadrágja alatt. – Azért tényleg remélem, hogy néha
kiengeded Stevenage-et ebből a szobából – folytatta
Sebastian szórakozottan.
– Nagyon úgy tűnik, hogy igen, mivel nincs itt –
szipákolt Montford.
– Szóhoz sem jutok. – Sebastian megtorpant, fel-
vett egy tollat, és elkezdte pörgetni az ujjai között. –
És mit tettél vele?
– Yorkshire-ben van, hivatalos úton.
– Nem úgy hangzol, mint aki ebben biztos.
– Két hete nem hallottam felőle.
Furcsán mondhatta, mert Sebastian az ölébe ejtet-
te a tollat, és meglepetten pislogott.
– Te tényleg aggódsz, ugye?
– Nagyon nem jellemző rá, hogy ne tájékoztasson.
 – Igen, az ember az útja minden percéről tételes
beszámolót várna – mondta szárazon. – Stevenage-
ről beszélünk. Egy még nálad is pedánsabb ember-
ről. És mégis hova az ördögbe küldted? Yorkshire-
ba? Amikor utoljára voltam, a francos birkákon kívül
nem volt ott semmi.
– Egy birtokommal kapcsolatos ügyet kell elintéz-
nie.
– Eléggé köntörfalazunk ma este. Mivel olyan
francosan sok birtokod van, segítene, ha konkrétabb
lennél.
Montford nem akart konkrétabb lenni. Pontosan
tudta, Sebastian hogyan fog reagálni, ha szóba hozza
Honeywellt. Isten tudja, Sebastian hogyan nyomozta
ki a Montfordok és a Honeywellek történetét.
Isten tudja, Sebastian honnan tudta mindazt, amit
tudott. Az asztala szélére telepedő hanyagság híres
megtestesítőjére pillantva senki sem gyanította vol-
na, hogy az unott, cinikus arc mögött penge erősségű
agy működik. Sebastiannak gyorsan vágott az esze.
Gyorsabban, mint Montfordnak valaha. És olyan
memóriája volt, mint egy elefántnak.
Főleg az olyan dolgokkal kapcsolatban, amiknek
az élvhajhászathoz volt közük.
Mint a Honeywell Ale.
– Mit titkolsz? – kérdezte most gyanakvó tekintet-
tel.
 A fenébe! A herceg sejtette, hogy Sebastian előbb-
utóbb úgyis rájönne.
– Aloysius Honeywell meghalt.
– Honeywell… Nem bánnám, ha lenne egy kéznél –
motyogta Marlowe, amikor felébredt az újabb ital
lehetőségére.
– Jó ég, Marlowe, te iszákos! Azt mondta, hogy
Honeywell meghalt! – kiáltott fel Sebastian, és felállt
az asztaltól.
Marlowe pirospozsgás arca elfehéredett. Egy
szempillantás alatt felpattant – gyorsabban, mint
Montford évek óta látta őt mozogni –, és ezúttal any-
nyira össze volt zavarodva, hogy megfeledkezett a
portóijáról.
A pohár lebukfencezett a hasán, és a perzsasző-
nyegen landolt.
A hang, ami elhagyta Montford száját, nem nyö-
szörgés volt, de valami átkozottul hasonló.
Marlowe nem sok sikerrel próbálta felitatni a fol-
tos mellényét, majd előrehajolt, hogy felvegye a po-
harát.
– Szörnyen sajnálom, Montford – dörmögte.
– Ne aggódj, majd veszek egy másikat – válaszolta
a herceg csikorgó fogakkal, és érezte, hogy közeledik
a fejfájás.
– Igen, hát… – Marlowe elhallgatott, és ráncolta a
homlokát, ami egyértelmű jele volt annak, hogy pró-
bálja felidézni, merre is jártak a gondolatai. Borzasz-
tóan hadarva folytatta. – Honeywell meghalt! –
mondta hangosan és olyan szenvedéllyel, aminek
Montford a szőnyege miatti bocsánatkéréskor örült
volna. – Nehogy azt mondjátok, hogy a sörfőzde be-
dőlt! Nem hiszem, hogy azt kibírnám!
– A sörfőzde természetesen nem fog bedőlni – pu-
fogott Sebastian. Montford felé fordult, az arckifeje-
zéséből ítélve kissé ő is aggódott emiatt. – Nem,
ugye?
Montford megvonta a vállát, és mert egy másod-
perccel sem bírta tovább, a kifolyt italhoz ment egy
zsebkendővel, és elkezdte felitatni a portóit a sző-
nyegből.
– Honeywellnek nincs fiú utódja. Az ingatlan visz-
szaszáll a hercegségre.
– De nem fogod… az biztos, hogy nem fogod be-
zárni – nyavalyogta Marlowe. – Montford! Nem le-
hetsz ilyen kegyetlen!
– Aloysius Honeywell egy éve halt meg. Nagyon
úgy fest, hogy valaki még mindig készíti azt a löttyöt,
amit ti ale-nek hívtok. Nem fenyeget titeket a ve-
szély, hogy szomjúságban fogtok meghalni.
– Ó – mondta Marlowe, aki, amint látta, hogy elke-
rülték a krízist, megvonta a vállát, és visszaült a he-
lyére. Miután öntött magának egy új pohár portóit.
– Ó – ismételte meg homlokráncolva Sherbrook. –
Egy éve, azt mondod. Milyen különös! Nem vall rád,
hogy foglalkozz egy ilyennel, Montford.
 – Nem is. Két héttel ezelőttig nem tudtam arról,
hogy halott.
Sherbrook felvonta egyik szemöldökét.
– Valóban? Fogadjunk, hogy ezt nehéz megemész-
tened.
– Elképzelni sem tudod, mennyire.
– És mit fogsz csinálni?
– Még nem döntöttem el.
– Be fogod zárni a sörfőzdét, ugye? – kérdezte
Sherbrook megint, de ezúttal halkabban, hogy ne
zaklassa fel az újra szunyókáló Marlowe-t.
– Alig nyereséges.
Sherbrook ingatta a fejét, és bosszankodva a leve-
gőbe emelte a karjait.
– Neked az minden, ugye? A nyereség?
– Nem minden, de rohadtul majdnem. – Valakinek
el kellett látnia italokkal és húsos pitével a két barát-
ját!
– Legalább őszinte vagy.
– Figyelj, Sherbrook, te tudod, hogy a Montfordok
mennyire ki nem állhatják a Honeywelleket.
– Azt szabad megjegyeznem, hogy még soha nem
találkoztál egyetlen Honeywell-lel sem?
– Igen, ennek ellenére Rylestone az én felelőssé-
gem, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy továbbra is
ilyen rosszul vezessék! A bérlők biztosan éheznek,
abból kiindulva, amit a birtok bevételeiből láttam!
 – De az ale! Montford, az a legjobb ale a királyság-
ban! – hízelgett Sherbrook, a bérlők helyzete az ő
szemében teljesen mellékes volt.
Montford sóhajtott, és megdörzsölte a homlokát.
– Őszintén nem tudom, mit fogok csinálni. Így,
hogy Stevenage elérhetetlen… szét vagyok esve.
Sebastian határozottan bólogatott.
– Neked egy jó kirándulásra van szükséged.
Montford felhorkant. Kirándulásra, arra.
– A hercegek nem kirándulnak.
Sebastian kérdőn nézett rá.
– Komolyan, Montford. Néha olyan fárasztó tudsz
lenni. Halandó vagy, mint mi mindannyian. És ha en-
gem kérdezel, szerintem kicsit meg kell lazítanod a
nyaksálad, mielőtt megfojt téged.
– Úgy, úgy! – morogta Marlowe, aki szemlátomást
jobban követte az eseményeket, mint amit a testtar-
tása sugallt.
– Nem kérdeztelek – dörmögte Montford. – És té-
ged sem – tette hozzá Marlowe irányába. – Sebastian
forgatta a szemét. – Ráadásul nincs idő egy… kirán-
dulásra, amikor egy hónapon belül itt az esküvő –
fejezte be Montford.
Sherbrook arca elkomorodott, ahogy mindig, ami-
kor szóba került Montford közelgő menyegzője.
– Ez a másik, Monty. Lady Araminta? Egészen biz-
tos vagy benne?
 – Persze hogy egészen biztos vagyok benne! Ő lesz
a tökéletes hercegné!
Sherbrook megborzongott.
– Hogyne, ha a hercegnéket kőből faragnák és jég-
be foglalnák. Lady Araminta egy hidegvérű, szívte-
len, önző bathi kisasszony.
Montford nem vette támadásnak Sherbrook sza-
vait. Elfogadta barátja véleményét a menyasszonyá-
ról és annak családjáról, mert történetesen ő is ezt
gondolta.
– Azt hittem, a nővére ilyen – mondta szárazon.
Sherbrook méregetve nézte Montfordot.
– Micsoda? Lady Katherine? Az én imádott néni-
kém? – Felhorkant. – Igazad van. Tízszer rosszabb,
mint a húga. Soha nem volt még dolgom olyan gőg-
gel, olyan ridegséggel…
– Nem tudtam, hogy beszéltél vele – szólt közbe
Montford.
Sherbrook megtorpant, végtelenül elnyűttnek
tűnt.
– Hát, nem is, de találkoztam vele. Bemutattak
minket egymásnak. – Mintha ez megmagyarázná.
Ezúttal Montford forgatta a szemét. Sherbrook erre
elkezdett a kandalló előtt le-föl járkálni. – A Carlisle
nővérek a valaha élt legbeképzeltebb, legsótlanabb,
legunalmasabb és legfrigidebb eszményképek. –
Ökölbe szorított kézzel Montford felé fordult. – Leg-
szívesebben megszorítanám a vállát, és valami életet
ráznék belé. És ha nem félnék attól, hogy a puszta
érintésétől kővé dermedek, akkor…
– Mi most lady Aramintáról vagy a nővéréről be-
szélünk? – vágott közbe Montford.
Sherbrook megállt és pislogott.
– Micsoda?
– Nem mondtad, ki. Hogy meg akarod szorítani a
vállát és…
– Igen, igen, tudom, mit mondtam – préselte ki
Sherbrook. Kísérteties arckifejezéssel nézett körbe a
szobán, majd az asztalhoz lépett, megfogta a portói-
ját, és egy nagy, szomjas korttyal kiitta a tartalmát.
Montford gyanította, hogy Sherbrooknak fogalma
sincs arról, épp mit mondott vagy mit értett alatta.
És pontosan tudta, hogy Sherbrook lady Katherine-
re utalt, nem a húgára. Sherbrook rögvest és csontig
hatolóan ellenszenvesnek találta Manwaring márki-
néját, az elhidegült nagybátyja új feleségét, amikor
néhány évvel korábban egy bálon először találkoz-
tak. És Montford tudta, hogy ez az érzés kölcsönös.
– Ó, a fenébe! – motyogta Sebastian, miután meg-
húzta az italát. – Elég volt a francos nőkből.
– Úgy, úgy! – csatlakozott Marlowe.
Sebastian az üres whiskyspoharával tisztelgett
Marlowe-nak, majd visszafordult Montford felé.
– Tudom, hogy utálsz utazni, Montford, de attól
még el kellene menned Yorkshire-be.
 Montford az utálatnál is jobban gyűlölte az uta-
zást. Fizikailag undorodott tőle.
– Kizárt.
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy szükséges.
Montford kezdett gyanakodni.
– Miért nem bízom benned ebben a pillanatban?
Sebastian gúnyosan elhúzta a száját.
– Hát, nekem úgy tűnik, hogy ki kell tisztítanod a
fejed. És Yorkshire a vidéki környezettel, a birkákkal
és hasonlókkal olyan helynek tűnik, ahol ezt jó meg-
tenni. Úgy tudom, ilyenkor nagyon kellemes ott a le-
vegő.
– Kétségem sincs, hogy bűzlik a trágyától.
– Levezetheted a felgyülemlett dühödet ezeken a
Honeywelleken. Rakd ki őket a házukból és az ott-
honukból! Zárd be a sörfőzdét!
– Ha megteszi, én soha többé nem állok vele szóba
– fenyegetett Marlowe a szófáról. – Mondd meg neki,
Sherry! Ha bezárja a sörfőzdét, mi megszűntünk ba-
rátoknak lenni.
– Talán legalább a sörfőzdét megmenthetnéd –
mondta kacsintva Sebastian. – Kivéve, ha ellensé-
geddé akarod tenni az ország férfi felét.
Montford felhorkant.
– Hogy bírja azt a löttyöt bárki meginni?
– Ittál már belőle egy pintet?
– Hát, nem, de…
 – Akkor ne ítélkezz! Hol is tartottam? Ó, igen, éld
ki a dühöd a Honeywelleken! Mentsd meg a sörfőz-
dét! Szívj egy kis friss levegőt! És talán térj észhez
ezzel a hó végi szörnyűséggel kapcsolatban…
– Úgy érted, az esküvőmmel – mondta a herceg la-
posan.
– Mi más szörnyűséget tervezel?
– Jó néhány jár éppen a fejemben, aminek része
vagy te, az a partra vetett bálna és a fegyverem…
Sebastian kuncogott, és kétértelműen vonogatta a
szemöldökét.
– Imádom, amikor flörtölsz, kegyelmes úr.
– Csak ezért a megjegyzésért porig kellene éget-
nem a sörfőzdét – mondta Montford, és az ajtó felé
sietett.
– Hová mész? – vonyította Marlowe, és felült.
Falba verni a fejem.
– Lefeküdni.
– Te egy olyan rohadtul öntelt ember vagy, Monty
– válaszolta Marlowe kurtán.
– Megmondtam, hogy ne hívj így!
– Különben? Újra eltöröd az orromat?
– Ne kísérts!
– Szép álmokat! – kiáltott Sebastian, jóval azután,
hogy Montford bevágta maga után az ajtót.
A beszélgetéseik gyakran értek így véget. És
Montford tudta, hogy amikor reggel majd lejön az
emeletről, a kredence teljesen ki lesz ürülve, bizo-
nyítékként arra a mulatságra, amit a barátai nélküle
és az ő kontójára csináltak.
Montford általában sosem irigyelte a barátaitól a
szórakozást. Tudta, hogy mindketten örökké az
adósság szélén billegnek, és úgy botorkálnak át az
életükön, hogy barátok asztalánál vacsoráznak és az
ő alkoholjukat isszák. Nem bánta, amikor kihasznál-
ták a bőkezűségét, mert soha nem kértek tőle köl-
csön vagy kellemetlenkedtek más módon… mármint
azt leszámítva, hogy a szakácsától szendvicseket ku-
nyeráltak, és megitták a portóiját. De aznap este ko-
molyan elgondolkozott azon, hogy megragadja a gal-
lérjukat, és seggbe rúgja őket.
Ami őrület volt. Elvégre ők voltak a legjobb bará-
tai. Az egyedüli barátai, ha már ennyire elgondolko-
dott rajta.
És ettől a felismeréstől még rosszabbul érezte
magát. Egy piócapár volt az egyedüli két barátja,
akiknek csak a szendvicsei és a kredence miatt kel-
lett, és akik megtagadnák, ha megfosztaná őket az
átkozott ale-jüktől.
Az élete, gondolta a herceg komoran, ahogy ván-
szorgott felfelé a tátongó, díszes előcsarnok hatal-
mas márványlépcsőjén, olyan üres, mint a háza.
Talán tényleg szüksége volt egy kirándulásra.
 Harmadik fejezet

Amiben a herceg bemerészkedik a

vadonba

A különböző jól dokumentált kényszerbetegségei

mellett Montford démonjai két konkrét irtózásban, a
lovas kocsikázásban és a vér látványában nyilvánul-
tak meg. Ezeket a fóbiákat nem tudta jobban meg-
magyarázni, mint azt, hogy miért utálja, ha különbö-
ző ételek egymáshoz érnek a tányérján. De szakértő-
je lett a félelmei palástolásának, hogy soha ne tudja
meg senki, a montfordi herceg hajlamos hányni a lo-
vas kocsikban és elájulni, ha megkarcolja valami.
Kerülte az olyan hosszú utakat, amikhez lovas ko-
csi kellett, és amikor csak lehetett, inkább lovagolt.
Amikor vívott (és kiváló volt ebben a sportban),
ügyelt arra, hogy a tőrje soha ne oldódjon ki, mert
így elkerülhető volt, hogy megsebesítse az ellenfelét.
És ha őt sebesítették meg, ami nem fordult elő gyak-
ran, és akkor is csak Sebastian ügyes keze által, soha
nem nézett le a sebre. Szerencsére csupán az egyik
párbaj, amiben Marlowe-t támogatta, végződött vér-
ontásban, mikor a barátját vállon találták. Viszont
senki sem vette észre az ő szédelgését az esetet kö-
vető drámában.
Mindezek ellenére három nappal azután, hogy be-
szélt a barátaival, Montford egy kínzóan hosszú és
piszkos északra tartó út után megérkezett Rylestone
Hallba. A helyzet okozta nyugtalanság miatt végül
legyőzte az utazással kapcsolatos viszolygását, és ar-
ra jutott, hogy inkább elviseli a néhány szörnyű nap-
nyi rázkódást, mint hagyja, hogy ez a Honeywell-ügy
megoldatlan maradjon.
Mivel nem bírta megemészteni a gondolatot, hogy
egy bogarakkal fertőzött útszéli fogadóban szálljon
meg, és mivel nem volt más rezidenciája London és
Rylestone között, a hajtóját csak annyi időre állíttat-
ta meg, hogy hányni tudjon, Coombes utána újra
megkösse a nyaksálját, és a lovakat megcseréljék. Az
útnak még ebben az iramban is csupán két napig kel-
lett volna tartania, de a második nap az egyik ló le-
sántult, és egy egész délutánba telt, mire találtak he-
lyette másikat.
A számításai alapján, amik mindig pontosak vol-
tak, a harmadik nap kora délelőttjén a birtokra kel-
lett érnie. De Rylestone olyan bizonytalan volt, mint
egy oázis a sivatagban. A yorkshire-i dimbek-
dombok egyáltalán nem homokból voltak, bár
Montford számára, akinek a pásztorélet nem volt
vonzó, határozottan vadonnak hatott. Vissza kellett
tartania a borzongását, bármikor nézett is ki az ab-
lakon, és nem látott semmi mást, mint végtelen gaz-
daságokat és telepített erdőket, amiket alkalman-
ként egy-egy tehén vagy birka tarkított. Az egész
olyan elviselhetetlenül rusztikusnak… és koszosnak
tűnt.
Délre egyértelművé vált, hogy eltévedtek, ezért
megkérte a hajtóját, hogy álljon meg a legközelebbi
faluban útmutatást kérni. A falu, aminek úgy tűnt,
több birka, mint ember a lakója, nem sok támponttal
szolgált. Világos volt, hogy az emberlakosait éppen
annyira nem nyűgözte le a kocsin lévő hercegi címer,
mint a haszonállatokat, és nem voltak hajlandók sok
segítséget nyújtani. Az útbaigazítás, amit végül egy
kocsmából éppen részegen kibotorkáló férfiból pré-
seltek ki, olyan durva északi akcentussal hangzott el,
ami Montford füleinek éppen annyira érthetetlen
volt, mintha kínaiul lett volna.
Newcomb, a hajtója, aki fáradtabb volt az úttól,
mint Montford – hiszen a hajtók nem tudnak aludni
–, néhány shillinggel küldte útjára az embert, majd
az uraság felé fordult, aki éppen kihajolt az ablakon,
mert kimerítette az utazás okozta rosszullét.
Coombes visszakuporodott az ülésébe, zsebken-
dővel takarta érzékeny orrát, a szeme pedig elkere-
kedett a szagos sártócsától, amiben a hajtó állt.
– Mi az ördögöt mondott? – akarta tudni
Montford.
 – Fogalmam sincs, kegyelmes úr. De mutogatott
ezt-azt, amiből szerintem ki tudok hámozni valamit.
– Newcomb ráncolta a homlokát. – Vagy ez történt,
vagy sértegetett engem.
– Imádkozzunk, hogy az előbbi.
– Kelet felé, szerintem erre gondolt – mondta
Newcomb, és úgy vonta meg a vállát, mint aki egy-
szerűen már túl elcsigázott ahhoz, hogy nagyon ér-
dekelje, egyáltalán merre mennek. Aztán visszamá-
szott a bakra, a pálcával ügetésre bírta a lovakat, és
egy olyan sáros útra vezette őket, ami pont úgy né-
zett ki, mint az összes többi sáros út, amin már jár-
tak Yorkshire-ben.
Néhány perccel később Montford félreállíttatta
Newcombot, hogy kihajolhasson az ablakon, és öt-
venegyedszerre is hányhasson negyvennyolc órán
belül, habár már semmi nem volt a gyomrában.
Amikor Montfordnak sikerült visszahúzódnia a
kocsiba, Coombes kissé vádló arckifejezéssel bámul-
ta a férfi nem teljesen makulátlan nyaksálját.
– Ne mondjon semmit! – morogta Montford. –
Majd rendbe szedjük magunkat, amikor megérke-
zünk.
Coombes arcán látszott, hogy ő ebben rendkívül
kételkedik.
– De kegyelmes úr – mondta suttogva, mintha at-
tól félne, hogy meghallják a kocsi falai –, nem hi-
szem, hogy ennyire északon fürdenek.
 Montford inkább nem válaszolt erre a nevetséges
kijelentésre, bár ez egy olyan nevetséges kijelentés
volt, ami tükrözte Montford saját félelmeit. Ki tudja,
milyen rettenetes sors vár rájuk Rylestone Hallban?
Kerti árnyékszék? Budi? Megborzongott.
Részben számított arra, hogy szegény Stevenage-
nek már annyi, vagy legalábbis a vastag yorkshire-i
sárba ragadt, ahová egy bosszúálló Honeywell juttat-
ta.
Kezdett kételkedni a saját ítélőképességében,
hogy erre az útra Newcombot és Coombest leszá-
mítva egyedül vállalkozott, de amikor kellett, mindig
kevés ember társaságában utazott, mert arra gon-
dolt, minél kevesebben tudnak a gyenge gyomráról,
annál jobb. Newcomb egy elég stramm férfi volt: egy
volt bokszoló Liverpoolból, aki hihetetlenül hűséges
volt Montfordhoz. Montford Coombes lojalitásában
sem kételkedett, viszont ha nem mellényekről, köl-
niről vagy cipőpucolóról volt szó, az az ember telje-
sen elveszett volt.
Montford arra számított, hogy behajt Rylestone
Hallba, és minden ottlakót meghajoltat az akarata
előtt. Még a régensherceg is hajlandó volt az ő útmu-
tatásait követni. De ebben az esetben Montford elbi-
zonytalanodott. Minél messzebb jutottak, annál in-
kább érezte, hogy távolodik a civilizált világtól.
Rylestone Hall kiesebb helyen volt, mint hitte, és ha-
tározottan messzebb volt, mint bármelyik másik bir-
toka – leszámítva az Isle of Mullon lévőt, amit soha
nem állt szándékában meglátogatni.
Napokba telne egyáltalán valami városhoz hason-
lót elérni. És ha ennyire nehezére esett Hallt megta-
lálnia, hogy a fenébe találná meg őt bárki más, ha
esetleg történne vele valami?
Jóságos ég, emlékeztetnie kellett magát, hogy nem
paranoiás! Igazából nem gondolta komolyan, hogy
bármi rettenetes történt Stevenage-dzsel – jó, egy
aprócska, jelentéktelen gyanúnál nem sokkal jobban.
De ennek a nyomorult vadon néhány emberi lakójá-
nak a fogadtatásából ítélve nem hitte, hogy
Rylestone Hallban szívélyes üdvözlésben lesz része.
Nem mintha számított volna rá. De montfordi her-
cegként azért jobban szerette, ha megkap egy bizo-
nyos tiszteletet. Még a Honeywellektől is.
Valahogy úgy érezte, ez nem fog bekövetkezni. El-
gondolkozott azon, hogy vajon a világ ilyen kies
szegletének lakói egyáltalán tudnak-e arról, hogy ők
a korona alattvalói.
Montford kedve egy pillanatra felélénkült, amikor
késő délután végre vettek egy kanyart az úton, és
már valami mást is látott, mint földeket és távolban
legelő birkákat. Egy régi, szürke kastély volt straté-
giailag a domboldalra építve, amit kertek és gyümöl-
csösök vettek körül. Úgy nézett ki, mintha Mr.
Constable festményeiről elevenedett volna meg,
ahogy a lemenő nap mézszínű fényben fürösztötte a
szürke, kissé málló falakat, a gyümölcsös fái roskad-
tak a terméstől, a kertben pedig burjánzottak a késő
nyári virágok.
Montford gyomra egy szokatlan és kellemetlenül
jóleső érzéstől ugrott össze, ami ezúttal végre nem
egy újabb hányásroham előszele volt. A kastély, val-
lotta be vonakodva, mesebelinek tűnt. Például olyan
helynek, ahol családok élnek. Tökéletes, festői, kissé
rozoga és bájos. Olyan hely, amit a montfordi herceg
önszántából soha nem látogatna meg. Ő nem utazott
rozoga és bájos dolgokban.
Imádkozott, hogy ne ez legyen Rylestone Hall, mi-
közben azért titkon nagyon bízott benne – bár erről
nem volt hajlandó tudomást venni.
Kihajolt az ablakon, szólt Newcombnak, hogy
menjen tovább, ő pedig gyanakvó tekintetét a közel-
gő kastélyra szegezte. Ahogy közelebb mentek, azon
kapta magát, hogy egyre jobban össze van zavarod-
va. Valami nem stimmelt a kastéllyal, és nem tudott
rájönni, hogy mi. Tökéletesen látta az omladozó épü-
leteket és az előttük lévő kertek látszólag összevisz-
sza, kissé rendezetlen hangulatát. Ezek olyan töké-
letlenségek voltak, amiket észrevett, és egy bosszús
fejcsóválással tovább is lépett rajtuk. De valami sok-
kal elemibb baj volt a kastéllyal, ami miatt szédült,
és a tenyere izzadt, mintha a talaj megbillent volna
alatta…
– Coombes, ez a kastély ferde – jelentette ki.
 Coombes szemügyre vette a kastélyt, majd elővet-
te a zsebkendőjét, és megtörölte a szemöldökét,
amin nagyon rendezetlen megjelenést kölcsönző iz-
zadság ütött ki.
– Azt gondolom, igaza van, kegyelmes úr. Jóságos
ég! Ugye nem ott szállunk meg? – A férfi jóformán
vonyított.
– Nyugodjon meg, Coombes! – mondta Montford,
aki szintén minden volt, csak nyugodt nem. Nem
tudta levenni a szemét a kastélyról, főleg az északi
toronyról, ami egy idős hölgy hátához hasonlóan
dőlt veszélyesen a déli torony felé, és dacolt Newton
összes törvényével. Olyan volt, mint amikor az em-
ber egy szörnyű úti balesetet néz, vagy egy visszata-
szító arctorzulást. Egyszerűen képtelenség elpillan-
tani róla.
Ezúttal már tiszta szívéből remélte, hogy ez a hely
nem a végcéljuk, bár a lelke mélyén tudta, hogy
megérkeztek Rylestone Hallba. Mégis ki más, mint a
Honeywellek élnének egy ferde kastélyban?
Megálltak a vártoronynál, és jó néhány percig vár-
tak, hogy a szokásoknak megfelelően valaki üdvözöl-
je őket. Amikor ez nem történt meg, Montford meg-
kérte Newcombot, hogy kopogjon a nagy, lepattog-
zott bükkfa ajtón. Senki sem válaszolt egy sereg ri-
kácsoló varjút leszámítva, amik, úgy tűnt, a lőrések-
be fészkelték be magukat.
Newcomb Montford felé fordult, és vállat volt.
 – Az isten szerelmére… – dörmögte Montford, ki-
csapta a kocsi ajtaját, majd a lépcsőn lemászva egye-
nesen egy saras pocsolyába lépett, ami a bokájáig
ért. Lenézett a csizmájára, majd fel, Newcombra, aki
nagyon bölcs módon nem mosolygott, aztán károm-
kodott egyet.
Odament a kőlépcsőhöz, hogy a hajtója mellé áll-
jon, majd bedörömbölt az ajtón. És dörömbölt és dö-
römbölt, amíg a fakeret recsegett, és a varjúk nem-
tetszésükben újra rikácsoltak.
– Lehet, hogy nincs itthon senki? – vetette fel
Newcomb, de ez egyértelműen kizárt volt az ajtó
mögötti kakofóniát hallva, amiben sok emberi hang
volt. Valaki volt otthon! Valaki nem akart reagálni!
A herceg újra kopogni kezdett, és kétségbeesett,
hogy milyen foltos lett ettől a kesztyűje.
És amikor már kudarcában égnek emelte volna a
kezét, az ajtó nyikorogva kinyílt. Montford lenézett,
és egy kisgyereket látott maga előtt. Hét-, legfeljebb
nyolcéves lehetett, kócos, barna haja, koszos arca és
még koszosabb ruhája volt, ami egy római tógára
hasonlított. Lehetetlen volt megmondani, hogy a
gyerek fiú-e vagy lány. Elkerekedett szemekkel néz-
te Montfordot.
– Ez Rylestone Hall? – tudakolta a férfi mogorván.
A gyerek csak üres szemekkel bámulta.
– Hol vannak a szüleid, fiam? – kérdezte a herceg.
– Vagy egy szolgáló?
 A gyerek megrázta a fejét.
– Egy felnőtt akkor. Mr. Stevenage-et keresem.
Vagy egy A. Honeywellt. Ismered bármelyiküket?
A gyerek óvatosan bólintott.
– Akkor ez Rylestone Hall – mondta a herceg.
A gyerek vonakodva, de bólintott.
Végre, jutnak valamire. Meg kellett volna köny-
nyebbülnie, ha nem éppen akkor tudja meg, hogy
egy ferde kastély van a tulajdonában.
Valami mást kezdett kérdezni a gyerektől, viszont
amikor lenézett, látta, hogy az már eltűnt. Újra ká-
romkodott, és Newcomb felé fordult.
A hajtója csak sóhajtott, levette a kalapját, majd
beleszántott a hajába, ami annyira poros volt az út-
tól, hogy égnek állt.
– Most mihez kezdünk, kegyelmes úr?
– Halványlila gőzöm sincs – mondta a herceg telje-
sen őszintén.
– Szabad azt javasolnom, hogy menjen be, ke-
gyelmes úr? Talán Mr. Coombesszal – forgatta a
szemeit – mi addig megpróbálunk keresni egy istál-
lót. A lovak elég fáradtak.
– Rendben. Később küldje be Coombest! Fogal-
mam sincs, mi vár rám a túloldalon, de jól jönne egy
kis idő. Nem akarom, hogy Coombes elájuljon.
– Természetesen, kegyelmes úr.
Montford sóhajtott, majd a tölgyfa ajtón keresztül
egy homályos folyosóra lépett. A tógaruhás gyerek
nyomát keresve egy másik folyosóra jutott jobb kéz
felé, majd egy kopott bútorokkal, könyvekkel és
mindenféle értelmetlen csecsebecsével – porcelán-
szobrokkal, virágokkal teli díszvázákkal és az aszta-
lokon szétszórt zománcozott limlomok kupacaival –
telezsúfolt szalonban találta magát, ami miatt jól
meg akarta mondani valakinek a magáét.
Nagy léptekkel elhaladt egy megdöbbentően ren-
detlen asztal mellett, majd megállt és visszament,
mert nem bírta elnézni. Elrendezett néhány kis tu-
bákosszelencét, hogy szép sorban legyenek egymás
mellett az asztal szélén, egyenlő távolságra egymás-
tól. A pulzusa megnyugodott, folytatta az útját, majd
megállt egy asztalnál, és lepillantott egy könyvre,
ami a közepén kinyitva, borítóval felfelé volt letéve.
Felszaladt a szemöldöke a gerincen lévő cím láttán.
Morus Tamástól az Utópia. Nem éppen az a könyv,
amire az ember egy olyan szobában számítana, ahol
egy kollekciónyi zománcozott tubákosszelence van.
Felemelte a könyvet, és megijedt, amikor egy kisebb
kötet esett ki a lapjai közül.
Bár kissé szégyellte, de egyből felismerte, mert
éppen néhány hónappal korábban kapott egy pél-
dányt belőle Sherbrooktól. Christopher Essex leg-
utóbbi versgyűjteménye volt, ami olyan sokkolóan
botrányos lett, hogy lord Byron versei ezek mellett
gyermekdalnak számítottak. Viszont a hercegnek
nem volt meg Essex összes betiltott kiadványa, mert
nem izgatták fel a bennük foglaltak. Cseppet sem.
Csak egyszerűen szerinte Essexnek a többi kortárs
költőnél jobb humora volt.
De akárki olvasta is ezt a példányt, egyértelműen
titokban és a színtiszta élvezetért tette. Morus Ta-
más, az!
Oda tette vissza a könyveket, ahol találta őket –
jobban mondva, párhuzamosan az asztallal –, és el-
indult az ajtó felé. Majdnem kiugrott a bőréből, hogy
ott milyen látvány fogadta. Az ajtóban Marie Antoi-
nette szelleme állt. Vagy legalábbis valaki, aki első
pillantásra a szerencsétlenül járt hölgynek tűnt. Egy
aprólékosan díszített, régimódi, kissé megkopott es-
télyi ruhát viselt, amit talán még hordtak is a
versailles-i udvarban, hozzá egy hófehér, magas pa-
rókát, ami feleakkora volt, mint a hölgy maga, és ami
szalagokkal, műgyümölcsökkel volt tűzdelve, a tete-
jére pedig egy madarat biggyesztettek. De ez a nő
nagyon is igazi és meglehetősen idős volt. A vastag
réteg fehér arcfesték és a rúzs repedezett az arca
mély ráncai mentén.
Amikor meglátta Montfordot, sikított egyet, amitől
a parókája kissé megdőlt jobbra, majd kétoldalt fel-
kapta a díszes ruháját, és kisietett a szobából.
Montford megdöbbenve bámult utána.
Aztán a nő után iramodott.
– Asszonyom! – kiabált utána, amint kilépett a fo-
lyosóra.
 De az idős hölgy pont olyan nyomtalanul tűnt el,
mint korábban a gyerek.
Montford céltalanul bolyongott a toronyban, és
próbált valamilyen emberi nyomra bukkanni, de
nem sikerült. Végül egy télikertféleségbe jutott, ami
ugyanolyan rendezetlen volt, mint előtte a szalon,
tele cserepes növényekkel és gyerekjátékokkal.
A herceg óvatosan átvágott a kuplerájon, amíg egy
dupla üvegajtóhoz ért, ami egy túlburjánzott udvar-
ra nyílt, közepén egy Poszeidón-szobrot ábrázoló
szökőkúttal.
A szökőkút nem működött. Megdöbbentő.
De úgy tűnt, vannak benne. Két gyerek. Az egyiket
megismerte, ő volt a gyerek korábbról. A másik idő-
sebbnek tűnt, de éppen annyira koszos és nemtelen
volt, mint a kisebb. Láthatóan valami színjátékkal
voltak elfoglalva, közben botokkal ütötték egymást,
és futkostak körbe a szökőkútban.
Montford kilépett az udvarra, és odakiabált nekik.
A gyerekek megfordultak, amint meglátták, elejtet-
ték a botjaikat, és a rózsabokrokba menekültek.
Montford nagyokat lépett, hogy utolérje őket, majd
káromkodott, amikor megkerülte a bokrokat, és
egyiküket sem találta. Dühében az ég felé fordította
a fejét, ami rossz ötletnek bizonyult, mert így azon
kapta magát, hogy az északi tornyot bámulja.
Tett hátrafelé néhány imbolygó lépést, mert hirte-
len elkapta a rosszullét, majd újra lenézett.
 És ekkor a távolból meghallott egy hangot. Emberi
hangnak tűnt. A kedve jelentősen javult, amíg meg
nem hallotta a következő hangot, ami egyáltalán
nem hangzott emberinek. Inkább volt visítás vagy
röfögés. Egy hang, amit csak egy hihetetlenül koszos
teremtés tud adni.
Nem volt más választása, a kastély fala mentén
követte a hangok irányát, amíg eljutott egy olyan
részre, ami az istállókat összekötő udvarnak tűnt, és
aminek egy nagyobbacska zöldségeskert nyúlt el az
egyik oldalán. A hangok a kert felől érkeztek, és a
herceg végre meglátott egy emberi fejet felbukkanni,
majd a fal mögött káromkodást mormolva eltűnni.
Montford kétségbeesetten bámult a hatalmas sár-
ra, ami elválasztotta őt a kerttől, majd lenézett a
csizmájára, és elindult. Nagyon óvatosan. Keresztül a
sáron.
A falhoz ért, majd átkukkantott fölötte. A szeme
elkerekedett a látványtól. Egy fiú volt ott, petyhüdt
kalapban, nadrágot és mellényt viselt, amikre rászá-
radt a sár, és egy kötelet rángatott, ami a legnagyobb
disznóhoz volt rögzítve, amit Montford valaha látott.
Azt hozzá kell tenni, hogy Montford nem hitte,
hogy látott már valaha disznót, leszámítva a kará-
csonyi vacsoraasztalt díszítő példányt, de eléggé biz-
tos volt abban, hogy ez a világ legnagyobb disznója.
Legalább négyszer akkora volt, mint a fiú, aki hiába
húzta a nyaka köré tekert kötelet, és valószínű volt,
hogy az állat még nagyobbra fog nőni, látva a mére-
tes káposztát, amit teli szájjal majszolt.
A fiú káromkodott, rángatta, de nem jutott semmi-
re az állattal, leszámítva, hogy az alkalmanként röfö-
gött.
Montford úgy döntött, hogy véget vet a komédiá-
nak, és jobb dologra fogja be a fiút.
– Te, ott, fiú! – szólította meg. – Most azonnal
hagyd abba ezt az értelmetlenséget, és hozz ide ne-
kem valakit!
A fiú, aki megijedt a hangtól, elcsúszott a sárban,
fenékre esett, petyhüdt kalapja pedig a káposzták
közé. Montford felé fordult, kisöpörte a hajat a sze-
méből, és ellenségesen nézett rá.
Ekkor jött rá Montford, hogy a fiú egyáltalán nem
fiú. A fiú egy… lány! A késő délutáni, lemenő napfény
abban a pillanatban megvilágította a kertet és a lány
haját, ami emiatt máglyaként lángolt, dühösvörös és
narancssárga árnyalatokban. Montford soha nem lá-
tott még ilyen színű hajat, ilyen visszataszítóan vö-
röset, aminek a hullámos, összevissza dússága látha-
tatlan helyekről omlott a lány hátára.
Akinek a szemöldöke is visszataszító volt. Vastag
és csillogó, a lángoló haja mellett szinte fekete.
Ahogy az ajkai is túlságosan dúsak és szélesek voltak
ahhoz, hogy igazán szépnek lehessen őt tartani, még
ha nem is lett volna csupa szeplő. És sár.
 Montford rápillantott, és még jobban megszédült,
mint amikor felnézett a toronyra.
Volt valami ebben a nőneműben, valami, amit nem
tudott pontosan megnevezni, ami teljesen… hát, nem
stimmelt. Ferde volt.
Arról ne is beszéljünk, hogy úgy volt felöltözve,
mint egy lovász, vagy hogy olyan színű haja volt,
mint a tűz, vagy hogy a bőre csupa szeplő volt (fúj!),
és arról sem, hogy mindene sáros volt. A herceg
ugyanazt érezte, mint amikor szemben találta magát
azzal a néhány kis tubákosszelencével: muszáj va-
lamit sorba rendeznie, mielőtt elordítja magát.
A kezei ökölbe szorultak az oldala mellett.
Mi volt ez?
A lány szeme elkerekedett, ahogy meglátta őt.
Talpra ugrott, repült róla a sár. Montfordnak vala-
hogy sikerült észrevennie – bár nem tudta, miért –,
hogy a lány egy fejjel alacsonyabb volt nála, és hogy
a sáros fiúruha alatt eléggé… eléggé… nos, gömböly-
ded.
Annyira gömbölyded, hogy elgondolkozott azon,
egyáltalán miként téveszthette össze hátulról egy
fiúval.
Egy forró, perzselő nyilallás cikázott át a testén,
mintha valaki a nadrágjában kongatott volna meg
egy kínai gongot. Aminek nem volt értelme. Nem tet-
szettek neki az alacsony vörösek. Nem tetszettek
neki az alacsony, gömbölyded vörösek. És határozot-
tan nem tetszettek neki az alacsony, gömbölyded,
nadrágot viselő vörösek.
A szőkéket szerette. A makulátlan ruhát és ékszert
viselő, karcsú szőkéket.
Jóságos ég, miért volt hirtelen ennyire meleg? Már
majdnem október volt, az ég szerelmére! Életében
először meg akarta lazítani a nyaksálját.
– Te…ühm, lány – mondta. – Mr. Stevenage-et ke-
resem. – A vörös szeme összeszűkült, és a kezdeti
megdöbbenés helyét valami furcsa méregetés vette
át. Az egyik szemöldökét felvonta, keresztbe fonta a
karját, ettől a melle felfelé és előre tolódott, ami egy
újabb kellemetlen átcikázó nyilallást okozott a her-
ceg alsótestében. Montford olyannyira elveszítette
az egyensúlyát, hogy meg kellett kapaszkodnia a fal-
ban, hogy állva tudjon maradni. Soha senki nem
merte még ennyire semmibe venni a rangját. A lány
mentségére szóljon, hogy nem tudta, ki ő, viszont az
az öltözékéből egyértelmű volt, hogy beosztásban és
rangban klasszisokkal fölötte áll. Jóságos ég, a lány
egy hatalmas disznóval volt egy kertben! Lehet vala-
ki ennél undorítóbban közönséges? – Rendben. A.
Honeywell-lel szeretnék beszélni.
A lány erre még jobban felvonta a szemöldökét.
– Szeretne, igaz? És melyik A. Honeywell lenne az,
mert öt darab is van itt, aki erre a névre hallgat.
Montfordot elkapta a rosszullét. Újra. Öt?
 – Amelyikük illetékes, szemtelen kölyök! – vágott
vissza.
A lány arca olyan vörös lett, mint a haja, dühös pil-
lantást vetett Montfordra, majd hátat fordított neki,
hogy újra megfogja a kötelet, közben egyáltalán nem
vett róla tudomást.
– Te, lány! Nem tűröm a mellőzést! – kiabálta a
herceg. Ő erre illetlenül felhorkant, és meghúzta a
kötelét. A dühe látszólag plusz erőt adott neki, mert
végre haladt valamit a disznóval, aki néhány gyors
lépést tett felé. – Stevenage-dzsel szeretnék beszélni.
Tudom, hogy csináltak vele valamit! – bizonygatta
Montford. A lány elment mellette a fal előtt, a disz-
nót pedig a néhány lépésnyire lévő kapu felé húzta.
Közben forgatta a szemét, a nyomában izzadság,
szalma és levendula illata érződött, amitől Montford
ledöbbent. Mérgesen a lány sarkában maradt, de
még mindig kissé szédült a látványától. – Én vagyok
a montfordi herceg! Az a helyzet, hogy az enyém ez a
rozzant kőhalom és benne minden. Követelem, hogy
találkozhassak A. Honeywell-lel!
A lány felé fordult, szemmel láthatóan dühös volt.
– Öné ez a rozzant kőhalom? Hogy micsoda? Egy
kétszáz éves pergamenfecni miatt? – A lány felmor-
dult, kinyitotta a kaput, és elkezdte a vonakodó
disznót kihúzni rajta. – A Honeywellek építették ezt
a rozzant halmot a két kezükkel az Úr kilencszázki-
lencvenhatodik évében! És a Montfordok az invázió
óta próbálják ellopni tőlünk! Hazug, francos, lopós
normann kivagyik! – gúnyolódott megvetőn, majd
nagy léptekkel elment Montford mellett. – Csak
azért, mert a felmenőm nem bírta a micsodáját a
nadrágjában tartani, és pont a maga felmenőjét kel-
lett feleségül vennie, végül bemocskolva a mi maku-
látlan szász vérvonalunkat, hát három ízben legyek
átkozott, ha egy önféle miatt elveszítjük az ottho-
nunkat!
Montford még jobban összezavarodott a vörös ki-
rohanásától. Úgy öltözött, mint egy lovász, egy kék-
vérű tökéletes szókincsével beszélt, és kocsis módjá-
ra káromkodott.
A lány természetesen Honeywell volt.
– Akkor ön A. Honeywell?
– Én egy A. Honeywell vagyok – mondta rejtélye-
sen, majd megállt előtte, és kihívóan felnézett rá.
Ebben a pillanatban jó néhány dolog történt egy-
szerre. Montford rájött, miért szédült a lánytól, meg-
találta Stevenage-et, és a disznó úgy döntött, hogy
elindul. Mármint nagyon elindul.
A herceg azért szédült a lánytól, mert – ahogy
ilyen közelről pillantott le az arcára, jobban látta – a
szemei hatalmasok voltak, koromszínű pillák kere-
tezték, és…
Különböző színűek voltak. Az egyik barna, a másik
pedig kék, égkék.
 Montfordnak ökölbe kellett szorítania mindkét
kezét az oldala mellett, nehogy a lányhoz érjen, és
megpróbáljon eltüntetni egy ilyen kirívó tökéletlen-
séget. Az esze tudta, hogy ez nem sikerülne pusztán
annyival, hogy megrázza a lány vállát, de csábította a
gondolat, hogy megpróbálja.
Viszont mielőtt ezt megtehette volna, kinyílt a kert
túloldalán lévő pajtaajtó, amin keresztül egy nevet-
gélő pár jött elő, a trágyában botorkáltak. Montford
nem bírta levenni a tekintetét a vörös lány titokzatos
arcáról, viszont a szeme sarkából észrevette az elég-
gé telt nőt, akinek a mellei kibuggyantak a ruhája te-
tején, és szalmaszínű haját lazán hátratűzte közép-
korú, de kellemes kinézetű arcából. A nő nevetett, és
egy férfi karját húzta.
A férfi, aki földművesnek öltözött, vigyorgott, pró-
bált egy csókot lopni a nőtől, kissé imbolygott, és
minden második lépésnél csuklott egyet. De volt va-
lami a szívós alakjában, az acélszürke hajában és a
szemüvegében, ami kissé ferdén állt a kampós orrán,
ami elterelte Montford figyelmét a vörös lány nem e
világi szemeiről.
Ő…
Nem, ez lehetetlen!
Vagy mégis?
– Stevenage? – kiáltotta felé, a hangja tükrözte a
zavarodottságát.
 A férfi ledermedt, felnézett a nő kebléről, és falfe-
hérré vált.
– Kegyelmes – hukk – úr? – hukk. – Stevenage pró-
bált udvariasan bólintani, de hátratántorodott és a
fenekére esett.
Montford visszafordult a vörös lányhoz.
– Mit műveltek az ügyintézőmmel? – kiabálta.
De még mielőtt a lány válaszolhatott volna, a disz-
nó elveszítette türelmét, nekiiramodott a kertnek, és
ezzel kitépte a kötelet a lány kezéből.
Ahogy a disznó elment Montford mellett, úgy dön-
tött, megrúgja, ami miatt a férfi hátrafelé billent,
majd egy puffanással egy köldökéig érő sártócsába
esett.
Montford túlságosan le volt döbbenve, hogy bármi
másra képes legyen, mint ott ülni, nézni az istállók
előtti udvart, és azon gondolkozni, hogy vajon a leg-
rosszabb rémálmába csöppent-e.
Vagy a pokol hetedik bugyrába.
 Negyedik fejezet

Amiben a herceg elfoglalja helyét a

rozzant kastélyban

Az udvarban elszabadult a pokol. Petúnia loholni

kezdett, és a montfordi herceget a megye legna-
gyobb sártócsájába lökte, Art és Ant kirobbantak a
csalitosból, görögül kántáltak, és egymást püfölték a
tákolt kardjaikkal, Alice és Anabel néni megjelent a
konyhához vezető ajtóban, két férfi pedig, akiket
Astrid nem ismert – egy nagydarab, izmos, aki uta-
zástól koszos egyenruhában volt, és egy vékony, tü-
dőbajos, pávának öltözött –, kirohant az istállókból,
mert Charlie és Mick, a lovászok, kezükben vasvillá-
val és kalapáccsal kergették őket.
Mindenki megtorpant, amikor meglátta a sárban
ülő montfordi herceget, aki szemmel láthatólag ké-
szen állt gyilkolni.
Őt meggyilkolni.
A szürke szeme jeges csillogása láttán Astrid aka-
ratlanul hátralépett egyet.
– COOMBES! – üvöltötte Montford.
 A tüdőbajos páva összerezzent, vonyított, majd
lábujjhegyen elindult előre a saras területen keresz-
tül. A herceg nagy nehezen felállt. A páva mellé ért,
előhúzott egy darab csipkét a zsebéből, és teljesen
eredménytelenül elkezdte törölgetni a herceg sár
áztatta nadrágját.
A herceg fájdalmasan felnyögött.
– Coombes, ha kérhetem, tartózkodna a fenekem
törlésétől? – mondta, és elhessegette a férfit.
És mivel akkor sem bírta volna megállni, ha fegy-
vert szegeznek a fejéhez, Astrid szabadjára engedte
azt a nevetést, amit azóta próbált visszatartani, hogy
a herceg a rászabott ruhái teljes pompájában az
előbb emlegetett fenekén landolt a sárban.
A hercegnek elállt a szava, és felháborodva nézett
rá. Majd elpillantott Astrid válla fölött Stevenage
irányába, és a nevét kiabálta.
Astrid követte a pillantását, és látta, hogy
Stevenage próbál Flora mögé bújni. A neve hallatán
szegény Stevenage-et teljesen elhagyta a bátorsága,
mert megfordult, és úgy rohant ki az istállók előtti
udvarról, mintha az ördög kergetné, közben végig
csuklott.
A herceg megdöbbent az ügyintézője szökésén.
Rideg tekintetét újra Astridra szegezte, és megpró-
bált beszélni, de Petúnia visított, és újra megindult
feléjük. A herceg a disznóra nézett, és valami rette-
géshez hasonló futott át az arcán. Petúnia elrobogott
mellettük, vissza a kertbe.
Astrid felnyögött. A káposztái! A díjnyertes ká-
posztái!
– Charlie! Mick! Nézzétek meg Petúniát! – utasítot-
ta őket. A két lovász a kertbe sietett. – Flora, miért
nem kíséred a vendégünket egy szobába, hogy eset-
leg – Astrid a herceg testének alsó felére pillantott,
amiből csöpögött a sár – rendbe hozhassa magát? –
Flora bólintott. Astrid a herceg felé fordult. – Termé-
szetesen, ha ez megfelel a kegyelmes úrnak.
– Meg – csattant fel Montford, majd elindult a kas-
tély felé, a csizmája közben cuppogott a sártól. Gyil-
kos pillantást vetett Artra és Antre, amikor elment
mellettük. A két gyerek eddig előregörnyedve neve-
tett, de ettől kijózanodtak. Astrid mellé futottak, és
megpróbáltak a lába mögé bújni.
Amikor a herceg és a páva bementek a kastélyba,
Astrid sóhajtott egyet, majd Alice felé fordult, aki
közben kijött a kertbe, a színtiszta ijedtség eltorzí-
totta szép vonásait.
– Ó, Astrid! Mihez kezdünk most?
Astrid arra gondolt, bárcsak tudná. Ezzel a fejle-
ménnyel nem számolt.
Elkapta a nagydarab, egyenruhás férfi pillantását,
aki tűnődve bámulta őt. Montford hajtója volt. Egy
pillanat múlva megvonta a vállát, és eltűnt az istál-
lókban, mintha ami éppen történt, őt egyáltalán nem
aggasztaná.
Astrid sóhajtott.
Szinte az első pillanatban, amikor meglátta a kert
fala fölé hajolni, tudta, hogy a montfordi herceg jött
el, mint valami gonosztevő egy tündérmesében. Ma-
gas volt, vékony, de ettől függetlenül erős felépítésű
a pompás hercegi öltözéke alatt, és látszólag úgy töl-
tötte ki maga körül a teret, mintha az övé volna. Iga-
zából mintha még a levegő is az övé lenne, amit be-
szívott – vagy legalábbis, mintha a levegőnek, amit
beszívott, megtisztelve kellene éreznie magát, hogy
bejuthatott az ő fennkölt tüdejébe. A sötét haja rö-
vidre volt vágva és tökéletesen megzabolázva, a vo-
násai olyan megdöbbentően tökéletesek és végtele-
nül ridegek voltak, hogy akár márványból is farag-
hatták volna őket, a tekintete – a szürke, jégbe fa-
gyott szeme – pedig olyan intelligenciával és feddhe-
tetlenséggel meredt az övébe, hogy a lánynak jófor-
mán szó szerint elállt a lélegzete.
Astrid még soha nem látott a férfihoz foghatót.
A kabátja önmagában – ami egy fekete selyemből
készített, tiszteletet parancsoló, a teste erejét ki-
hangsúlyozó szabású darab volt – többe került, mint
az ő és a húgai gardróbja együttvéve.
A kikeményített nyaksálja, aminek ropogós hajtásai
között egyetlen hatalmas rubin ült, a hónál is fehé-
rebb volt. A falra tett, tökéletesen manikűrözött keze
selymes volt, semmilyen hétköznapi elfoglaltság,
mint a kétkezi munka, nem piszkította be, hosszú
mutatóujját pedig egy hatalmas arany pecsétgyűrű
díszítette, aminek a tetején egy másik hatalmas ru-
binnal kirakott címer volt. Az egyetlen jele annak,
hogy ő is hús-vér ember, a szeme alatti sötét karikák
és a bőre halvány sápadtsága volt, ami egy hosszú,
nehéz útról árulkodott.
Hihetetlenül impozáns volt ez a férfi. És arrogáns.
Olyan gyönyörű, mint egy jégszobor. És olyan na-
gyon jól fésült, ápolt és nyakig gombolt, hogy Astrid
leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy odafusson
hozzá, és letépje róla a nyaksálját.
Azonnal utálta a férfit. Már azelőtt is, hogy szem-
telen kölyöknek nevezte. És tudta, hogy Montford
szinte leküzdhetetlen akadálynak fog bizonyulni.
Alice felé fordult.
– Rejtsd el a könyvet! – mondta.
Alice, aki, ha nem a ruháiról volt szó, nem volt ép-
pen túlságosan okos, zavarodottnak tűnt.
– Milyen könyvet?
– A birtok főkönyvét – vágta rá Astrid.
Alice szeme elkerekedett, amint leesett neki.
– Ó, azt a könyvet! Hova rejtsem?
Astrid sóhajtott.
– Természetesen oda, ahol a montfordi herceg
legutoljára találná meg.
 Alice bólintott és besietett, el a zavarodottnak tű-
nő Anabel néni mellett, akinek a parókája kissé fél-
rebillenve állt a fején.
– Astrid – mondta Ant bizonytalanul, és meghúzta
a nővére nadrágját. – Mihez kezdünk most?
Astrid lenézett a húgaira.
– Mihez? Ugyanazt csináljuk továbbra is, mint ed-
dig. – Aztán kezdett megfogalmazódni benne egy öt-
let. A két kópéra mosolygott. – Sőt, engedélyt adok,
hogy a lehető legcsintalanabbak legyetek, amíg a
vendégünk itt tartózkodik. – A gyerekek egy pilla-
natra ijedtnek tűntek, aztán huncut arcukon elkez-
dett látszani a felismerés, mire ravaszul vigyorogni
kezdtek. A kertbe rohantak, és sugdolóztak, nem volt
kérdés, hogy éppen valami nagy csalafintaságot for-
ralnak ki. Astrid bólintott magának. – Jól van –
mondta, és kisimította az ingét. – Harcra fel!
Ha a herceg túléli az éjszakát, valóban nagyon sze-
rencsés ember.
Vagy rettenthetetlenebb, mint a Honeywellek
együtt. És senki sem volt náluk rettenthetetlenebb,
még akkor sem, ha a régenshercegnél is nagyobb ha-
talommal bír.
– Anabel néni – mondta Astrid, belekarolt a néni-
kéjébe, majd a házba vezette –, mit szólnál, ha teáz-
nál egyet a herceggel?
– Ó, az nagyon kellemes lenne, drágám. – Zavaro-
dottan körülnézett. – Milyen herceggel?
 Mire Montfordnak sikerült megfürdenie, a bő-
röndjeit behozatnia a lovas kocsiból és tiszta ruhát
szereznie belőlük, a nap már lement, és ő minden
maradék türelmét elveszítette. Az út egy rémálom
volt. A megérkezése egy rémálom volt. Már alig em-
lékezett arra, miért is jött, és gondolkozni kezdett
azon, hogy mégis hogyan fog valaha visszajutni Lon-
donba. Nem hitte, hogy képes lenne újra lovas kocsi-
ba szállni. Napokba, hetekbe, hónapokba fog telni,
mire az idegei és a gyomra rendbe jönnek.
És ezennel ott ragadt. Egy ferde kastélyban. Disz-
nókkal. És a Honeywellekkel.
Coombes kezei olyan erősen remegtek, hogy tíz
próbálkozásba telt, mire egy tisztességes nyaksálat
tudott kötni. Amikor megkísérelt egy szöszt lesö-
pörni Montford kabátjáról, a férfinál elszakadt a cér-
na.
– Hagyja!
– De uram, én…
A herceg azt a fenyegető pillantását vetette
Coombesra, ami miatt egyszer úgy megijedt az egész
parlament, hogy inkább megszavaztak egy népsze-
rűtlen törvényt – franc essen azokba az önelégült
whig paprikajancsikba –, Coombes is hátrált, még a
kefe is kiesett a kezéből.
Kopogtak az ajtón, és a rendezetlen Flora nevű nő
kukkantott be. Tapintatosabbnak tűnt a háztartás
többi tagjánál, így bizonytalanul pukedlizett
Montford előtt.
– Kegyelmes úr, Miss Honeywell és… ühm, Miss
Honeywell szívélyesen kérik, hogy menjen a szalon-
ba, ühm, kegyelmes úr. – Újra pukedlizett.
A herceg kemény pillantást vetett a nőre, mire az
megfordult és elmenekült.
Montford Coombes felé terelte a figyelmét, aki
még mindig remegett.
– Találja fel magát, és próbálja megkeresni
Stevenage-et!
Coombes szemei elkerekedtek.
– De kegyelmes úr! – vinnyogta. Montford felvonta
az egyik szemöldökét, erre Coombes lemondón le-
hajtotta a fejét. – Igen, kegyelmes úr.
A herceg egy morgással kiviharzott a fürdőszobá-
ból, majd végig egy folyosón. Csak amikor egy kijárat
nélküli falhoz ért, jött rá, hogy fogalma sincs, merre
tart. Ezért megfordult, és elindult a másik irányba.
Végül egy lépcsőhöz jutott, ami valamennyire isme-
rősnek tűnt, majd lement rajta az alsó emeletre.
Néhány rossz fordulás és egy tucat elmormolt ká-
romkodás után végre egy nyitott ajtóhoz ért, ahon-
nan fény szűrődött ki. Az ajtóból körbepillantott, és
rájött, hogy a zsúfolt szalont bámulja, ahol korábban
már járt. A kandallóban begyújtottak, a régimódi fali
gyertyatartók pedig világítottak és pislákoló fénye-
ket vetettek körben a szobára.
Két nő ült a tűz mellett. Az egyik az idős hölgy volt
a hatalmas francia frizurájával. A másik eleinte is-
meretlennek tűnt, egy kopottasnak tűnő ruhában
volt, ami egyszer zöld lehetett. Egyszerű szabású
volt, de nem volt jó a mérete, egy hajszálnyit kicsi
volt a nő gömbölyded, érzéki testére. Montfordnak
halványlila gőze nem volt, hogy egy ilyen csúnya ru-
hától miért perzseli a forróság, és csak arra tudott
gondolni, hogy az éhezés okozhatja. Nem evett reg-
geli óta, és az összes benne lévő étel az északra tartó
úton kötött ki.
De aztán a nő felállt, és a tűz megvilágította vérvö-
rös haját, ami esetlenül ferde kontyba volt tűzve a
nyakszirtjén. A hercegen végigsöpört a felismerés.
A disznós nő a kertből. Természetesen. Úgy tűnt, ő
az illetékes ezen a nyomorult helyen.
Egy tökéletesen kivitelezett pukedlizéssel tisztelte
meg Montfordot, ami elgondolkodtatta a herceget.
Valamiért gyanította, hogy a lány gúnyolódik vele.
– Kegyelmes úr! Milyen kellemes, hogy csatlakozik
hozzánk.
Az idős hölgy nem bajlódott azzal, hogy felálljon, a
cvikkerén keresztül méregette őt.
 – Akkor ez egy herceg, Astrid? – tudakolta hangos
suttogással.
– Igen, nénikém – válaszolta a lány, miközben nem
vette le Montfordról a tekintetét. Az ajka sejtelmes
mosolyra húzódott, a két különböző szeme pedig
huncutkodásról árulkodott, kihívva őt, hogy próbál-
jon helyre tenni egy idős hölgyet.
Az idős nő örömében ficánkolt a helyén.
– Ó, milyen jó! – jelentette ki. A herceg felé muta-
tott. – Akkor jöjjön ide, fiatalember, hadd nézzem
meg magát!
Montford azon kapta a lábát, hogy saját magától
lépked előre. Az idős nő előrehajolt a székében, és a
monoklijával tetőtől talpig jól szemügyre vette.
A pillantása megakadt a teste alsóbb fertályának
környékén. Aztán leengedte a cvikkerét, és a másik
nő felé fordult.
– Nekem ő férfinak tűnik, kislányom.
– Jóasszony… – kezdett bele Montford, és ökölbe
szorította a kezét.
– Kegyelmes úr, kérem, foglaljon helyet! Biztos
kimerült a… megpróbáltatás után – vágott közbe a
fiatalabb nő, és a tűz közelében egy eléggé kopott
kerevetre mutatott.
Montford hirtelen túl fáradtnak érezte magát az
ellenkezéshez, ezért inkább átsétált a szobán, és ka-
rót nyelve leült.
 A vörös lány a vele szembeni ülőkén helyezkedett
el.
– Én Miss Honeywell vagyok. Ő pedig a nénikém,
Miss Honeywell – mondta, és a fejét az idős hölgy
irányába billentette. – Természetesen lekötelez,
hogy az előkelő jelenlétével méltóztatott megtisztel-
ni minket. Teát? Kekszet? – Az előttük lévő asztalra
mutatott.
Atyavilág, egyfolytában csak gúnyt űz belőle.
A kis…
– Miss Honeywell – kezdett bele a herceg.
– Bár – vágott Astrid közbe, egyáltalán nem véve
róla tudomást, és a teáskancsóért nyúlt – biztos va-
gyok benne, hogy teljesen szükségtelen volt a ke-
gyelmes úrnak egészen idáig eljönni egy félreértés
miatt, amit könnyen el lehetett volna intézni levél-
ben. – Montford elképedve nézte, ahogy a lány az
asztal fölött a legminimálisabb finomság nélkül kez-
di önteni a teát, és többet sikerül neki a környező
csészealjakra és tálcára lögybölni, mint bele a csé-
székbe. Egyértelmű, hogy nem járt leányiskolába,
ahol a hölgyeknek megtanítják, hogyan kell egy
teáskancsóval bánni. – Kér cukrot, kegyelmes úr?
Nem? Tejet? Azt persze hogy kér. – Egy tejkiöntőt a
csésze széle fölé döntött, és addig ott tartotta, amíg a
folyadék kilöttyent a tetején. Aztán hanyagul meg-
keverte, a kanalat félredobta, majd felemelte és oda-
nyújtotta neki a sértő csészét.
 Montford elvette, mert biztos volt benne, hogy a
lány hagyni fogja, hogy az ölébe essen, ha nem teszi.
Vett egy nagy, megnyugtató levegőt, és visszatért a
tárgyhoz.
– Miss Honeywell, egyáltalán nem tudom, mire
gondol, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a pos-
ta nem ér el önhöz.
– Ó, de igen – biztosította a lány.
– Mivel majdnem két tucat levelet küldtem erre a
címre az elmúlt két hétben, és választ nem kaptam,
biztos vagyok benne, hogy nem.
A lány ártatlanul nézte őt, és belekortyolt a teájá-
ba.
– De én nem kaptam leveleket a kegyelmes úrtól.
Talán máshová vitték őket.
– Nem önnek küldtem őket. Stevenage-nek.
– Ez megmagyarázza – mondta, bár igazából ez
nem volt magyarázat semmire.
– Hölgyem, a Royal Mailt félretéve én nem látok
kettőnk között félreértést. A szerződés feltételei
számomra elég világosak.
– Szerződés? – kérdezte a lány, és zavarodottnak
tűnt. Négy kockacukrot tett egy másik csészébe, és
színültig töltötte tejjel. Szépen megkeverte, és az
idős hölgynek nyújtotta. – Kekszet, nénikém?
– Ó, igen. Kettőt. Fiatalember, magának is muszáj
egy kekszet ennie – mondta az idős nő. – Egészen hi-
hetetlenül finomak. Astrid maga készíti őket. – És
ragyogó tekintettel a fiatalabb nőre nézett.
– Nem kérek, köszönöm. – A herceg nem akarta,
hogy bármi elterelje a figyelmét, bár gyötörte az éh-
ség. – Miss Honeywell, elég jól tudja, hogy milyen
szerződésről beszélek, mivel ma korábban már ön is
tett rá utalást.
– Nem emlékszem, hogy utaltam volna bármilyen
szerződésre. Nem kér kekszet? Biztosan éhezik az út
után. A hosszú, szükségtelen útja után. Elég jó, és
tényleg én készítem. Egy régi recept a skót nagyma-
mámtól. – Montford orra alá dugta a kekszes tálcát.
A férfi kezdte volna elhessegetni, de a vaj, a cukor
és a vanília illata megcsapta az orrát, mire az üres
gyomra kínlódásában tiltakozott. Nagy vonakodást
színlelve vett egyet, és beleharapott.
És azonnal mennybe jutott.
A morzsák édes, vajas tökéletesség szimfóniájá-
ban olvadtak el a nyelvén. Alig tudott elnyomni egy
nyögést, majd lehunyta a szemét, és hátradőlt a ke-
reveten, mert a teste hirtelen elernyedt.
Mindent elfelejtett, azt is, ő kicsoda, amíg a kek-
szet mohón ette. Aztán kinyitotta a szemét, és meg-
látta, hogy a vörös lány furcsa arckifejezéssel nézi.
Erre kihúzta magát, a valóság újra mellbe vágta. Fe-
nébe. A lány ügyes volt.
– Miss Honeywell, a tárgynál kellene maradnom.
Azért vagyok itt, hogy…
 – Astrid! – hallatszott egy harsány hang az előtér
felől, ami megszakította Montfordot.
Sietve egy újabb nő jött a szobába. A herceg hal-
ványan emlékezett rá a kertből, és azonnal tudta,
hogy ő egy másik Honeywell. Egyértelmű volt, hogy
közeli rokonságban áll a vörös lánnyal, de fiatalabb,
a haja inkább barna, mint vörös, szebb is nála, és egy
előnyös muszlinruhát viselt. Elkerekedett a szeme,
amikor meglátta Montfordot, és hirtelen megtor-
pant.
Miss Honeywell felállt. A csecsemőkora óta bele-
nevelt udvariasság azt kívánta Montfordtól, hogy ő is
felálljon.
– Kegyelmes úr, hadd mutassam be önnek a hú-
gomat, Miss Alice Honeywellt – mondta Miss
Honeywell.
Miss Alice szépen és egyáltalán nem gúnyosan pu-
kedlizett. Azonnal elismerően vélekedett róla a férfi.
– Mi az, Alice? – kérdezte Miss Honeywell.
– Petúnia. Megint a káposztásban van.
– Akkor küldd oda Charlie-t vagy Micket!
– Ezt tenném, de a sörfőzdébe mentek…ühm… –
Alice idegesen pillantott Montfordra. – Roddyval.
Mivel Montfordnak fogalma sem volt, hogy miről
beszélnek, azon gondolkozott, hogy miért ilyen ide-
ges Alice.
Miss Honeywell zaklatottnak tűnt.
 – Hát, a rosseb… mármint egek. Micsoda zűrzavar!
Akkor keresd meg Antet és Artot, és kérd meg őket!
Alice grimaszolt.
– Ha megtalálnám őket, így tennék.
Miss Honeywell szörnyülködve tette le a teáscsé-
széjét.
– Nem fogok még egy pillanatot azzal a disznóval
bajlódni. Tudod, hogy utál engem, és megeszi a ká-
posztámat, hogy bosszantson.
– Hölgyem, a disznóját Petúniának hívják? – szúrta
közbe Montford.
Minden szem rászegeződött.
– Igen, miért? – kérdezte Miss Honeywell.
– És ő egy hím… ühm, disznó?
– Igen. – Miss Honeywell pislogott, mintha butaság
lenne ezt egyáltalán megkérdezni.
– A bolondokházában kötöttem ki – motyogta a
herceg. Majd lenyúlt, és vett még egy kekszet.
– És mi a helyzet a kocsisával? – kérdezte Miss
Honeywell, ahogy Montford felé fordult. –
A hajtójával, vagy akárhogy hívja is őt. Ön szerint
hajlandó lenne segíteni nekünk?
Montfordból ugatva tört fel a hisztérikus nevetés,
majd beleharapott a kekszbe. Szédült az éhségtől,
teljesen kimerült abban, hogy három egymást köve-
tő nap mindent kihányt, őrültekkel volt körülvéve,
és az egyetlen vigasza a keksz volt. Plusz haszonálla-
tokról beszélgetett.
 – Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy
Newcomb semmit sem szeretne jobban, mint önnek
segíteni, Miss Alice – válaszolta a herceg előzéke-
nyen.
– Nos, akkor ezt elintéztük – mondta Miss
Honeywell. – Keresd meg Mr. Newcombot, és derítsd
ki, hogy van-e kedve segíteni! – Alice bólintott, és az
ajtóhoz sietett. Megtorpant a küszöbön, és mielőtt
kiment volna, Montford felé pukedlizett. – Szóval hol
is tartottunk? – kérdezte Miss Honeywell, a figyel-
mét újra Montfordra terelve.
– Azt hiszem, ön próbál engem becsapni, Miss
Honeywell.
– Becsapni! – vágta rá a nő, a sértéstől kezdett ki-
vörösödni. – Egyáltalán nem tudom, hogy mit ért
ezen!
– Becsapni. Úgymint a bolondját járatni valakivel –
pontosított a herceg.
– Nem hinném, hogy ilyesmi lehetséges volna, ke-
gyelmes úr. Ön egyértelműen nem bolond.
Montford a lány távolságtartó hangjából nem tud-
ta megállapítani, hogy gúnyolódik-e vele vagy sem,
de úgy döntött, jobb az óvatosság, ezért azt feltéte-
lezte, hogy igen.
Letette a kekszet – bár vonakodva, mert mostanra
már farkaséhes volt –, és a legdermesztőbb tekinte-
tével ajándékozta meg Astridot.
 Aki még csak meg sem rezzent a pillantásától. Ez
viszont lehetetlennek tűnt, mert mindenki, alkal-
manként még Stevenage is összerezzent ettől a né-
zéstől.
És ekkor Miss Honeywell rezes haja pimaszul el-
kezdett kihullani tincsenként, majd még nagyobb kö-
tegenként a kontyából, amíg már a fele hátul lógott, a
másik fele pedig a helyén maradt, ettől pedig olyan
aszimmetrikusnak tűnt, hogy Montford komolyan
elgondolkozott azon, hogy felüvölt.
Ez a nő olyan sok mindenben volt olyan végtele-
nül helytelen, hogy Montford egészen meg volt döb-
benve azon, hogy az istenek megengedték, hogy
ilyen teremtmény egyáltalán létezzen. Természettel
szemben elkövetett elemi bűn volt.
De Miss Honeywellt látszólag semennyire nem ér-
dekelte a szörnyűség, ami a fején játszódott le.
– Miss Honeywell – kezdett bele Montford. A nő
kérdőn nézett rá. – Miss Honeywell, a haja. – Fájdal-
mas nyögésként szakadt ki ez a hercegből.
A nő felnyúlt, megpaskolta a kontynak azt a felét,
ami nem hullott le, majd ráncolta a homlokát.
– Mi van a hajammal?
– Az…
Miss Honeywell is felállt és kihúzta magát, de így
sem ért feljebb a herceg kulcscsontjánál, és színtisz-
ta női felháborodással meredt rá.
– Mi a baj a hajammal?
 – Vörös…
– Ez aligha bűn.
– És omlik le.
Miss Honeywell keresztbe fonta a karját, egyálta-
lán nem vett tudomást a hajáról, és felsőbbrendű pil-
lantást vetett Montfordra.
– A hosszú út miatt megbocsátom a viselkedését.
Ha teljesen kipihent, biztos visszanyeri az úriemberi
mivoltát, és rájön, hogy egy férfi nem tesz megjegy-
zést egy hölgyre, akármilyen állapotban van is annak
a haja.
Ekkor követte el Montford az este legnagyobb hi-
báját. Felhorkant, és hitetlenül megkérdezte, hogy:
Hölgy?
Miss Honeywell lefagyott, megrándult az álla, a
különböző színű szemei pedig szikrákat szórtak,
aminek semmi köze nem volt a kandallóban lévő
lángokhoz. Valami összement Montfordban.
A nő odament hozzá, a herceg pedig idegesen né-
zett körül a szobában, bár az eszével – mármint ami
maradt belőle – tudta, hogy semmit sem fog találni,
ami megvédené a közelgő boszorkánytól. Anabel né-
nire pillantott, aki elbóbiskolt a csészéjével, a paró-
kája pedig félig lecsúszott a homlokára.
– Hadd mondjam el, lord Beképzelt Montford,
hogy én inkább vagyok hölgy, mint ön úr!
A házunkba viharzik, megfenyeget, hogy kiteszi a
szűrünket…
 – Én ilyet nem…
– A szegény nénikém már elgyengülésben van, és
soha más otthona nem volt, és itt van négy hajadon
lány, akiknek a szegényházon kívül nincs hova men-
niük. Ez kegyetlen és embertelen, de mégis mi másra
lehetne számítani egy Montfordtól? És hogy meri
megkérdőjelezni a… neveltetésemet? Minden porci-
kám hölgy! Egy úriember és egy hölgy lánya vagyok,
uram! Az édesanyám egy gróf lánya volt, hogy pon-
tos legyek. És a Honeywelleké volt ez a terület év-
századokkal azelőtt, hogy a barbár ősei átjöttek a
tengeren, hadonásztak a bunkósbotjukkal, és tönkre-
tették a békénket.
A szóözön végére Miss Honeywell centikre volt
Montfordtól, és az ujjával a férfi mellkasát böködte.
Ami komolyan tarthatatlan volt. A legutolsó ember,
aki őt böködte – Marlowe –, törött orral végezte.
– Elnézését kérem! Biztosan összezavarodtam a
nadrág miatt, amit korábban viselt. És a disznó mi-
att. És a sok káromkodás miatt. Vagy talán így visel-
kednek a hölgyek Yorkshire-ben? – vágott vissza a
herceg. A testét elöntötte a forróság, a feje lüktetett.
Megszorította a lány kezét, hogy félrelökje, ami az
este második hibájának bizonyult, mert amikor a bő-
rük egymáshoz ért, úgy érezte, mintha egy egekből
érkező villám a ferde kastély falain át egyenesen az
érintésükbe csapott és irgalom nélkül végigdübör-
gött volna az egész testén.
 Majdnem elájult. Mint egy fülig szerelmes, túl szo-
ros fűzőben lévő londoni csitri.
– Kegyelmes úr – suttogta Miss Honeywell. –
Montford.
Montford kinyitotta a szemét. A nő ugyanolyan
zavarodottan és kissé kétségbeesetten nézett rá,
mint ahogy ő érezte magát. Aztán a herceg lenézett,
és látta, hogy olyan erősen szorította a kezét, hogy a
bütykei elfehéredtek.
Elengedte Miss Honeywell kezét, és hátralépett.
– Miss Honeywell.
– Kegyelmes úr.
– Fáradt vagyok. És éhes. És körülbelül három má-
sodpercre vagyok attól, hogy megfojtsak valakit. Egy
ágyat szeretnék. És valami ételt. – És egy falat, amibe
a fejemet verhetem. – Természetesen, ha ez nem túl
nagy kérés.
Miss Honeywell úgy nézett ki, mintha ez határo-
zottan túl nagy kérés volna.
– Nem, egyáltalán nem. Holnap reggel is folytat-
hatjuk a kellemes kis beszélgetésünket. Mielőtt távo-
zik.
Montford szárazon nevetett, mert abban a pilla-
natban rájött, hogy a sár és a vele szemben álló há-
zsártos nő ellenére még ezzel a viperafészekkel ve-
szekedni is vonzóbb valamivel, mint visszapattanni a
lovas kocsiba.
 Utána kell néznie, hogy tud-e szerezni egy hátas-
lovat. Talán, ha visszalovagol Londonba – a sár, az
esőveszély és az útonállók ellenére –, a legjobb mód-
ja annak, hogy véget vessen ennek a meggondolatlan
kirándulásnak. De addig rendbe fogja hozni ezt a
zűrzavart Rylestone-ban, és kiteszi a Honeywelleket
a szedett-vedett halmukból egy életre.
– Ó, nem megyek el, Miss Honeywell. Bármennyire
szeretnénk is mindketten, addig maradok, amíg
megegyezésre nem jutunk.
A nő kérdőn nézett rá.
– Akkor attól tartok, kegyelmes úr, hogy ó, mond-
juk úgy, addig fog maradni, amíg a pokol be nem fagy.
Anabel néni egy horkolással felriadt, a parókája
ettől visszabillent a helyére.
– Astrid, drágám, komolyan. Vigyázz a nyelvedre!
Egy herceg van a környéken.
Montford közvetlenül az idős hölgy előtt állt, nem
a környéken, de nem akart a szavakon lovagolni a
bölcs tanács hallatán.
– Igen, Astrid, tényleg vigyázzon a nyelvére –
mondta halkan.
Miss Honeywell füstölgött, majd sarkon fordult, és
nagy léptekkel kiindult a szobából.
Montford a sarkában haladt, és minden maradék
önuralmát össze kellett szednie ahhoz, hogy ne kap-
ja el a vállánál fogva, és tűzze vissza a haját oda, ahol
volt, mielőtt… mielőtt…
 Jóságos ég! Biztos teljesen kimerült! Mert egy pil-
lanatra az a különös vágya támadt, hogy eszmélet-
lenre csókolja Miss Honeywellt.
Visszatetszésében megborzongott, majd megcsíp-
te magát, hátha ez mégiscsak egy szörnyű rémálom.
De nem ébredt fel.
 Ötödik fejezet

Amiben a herceg kiélvezi Rylestone Hall

kényelmét

Rylestone lakói a hajnali keléshez voltak szokva.

Kellemes álmukból általában IV. Chanticleer,
Aloysius Honeywell hatalmas kakasának, I.
Chanticleernek büszke leszármazottja beéneklő
gyakorlatai csalogatták ki őket. Ahhoz viszont nem
voltak szokva, hogy vérfagyasztó sikításra ébredje-
nek.
Astrid, akinek nem voltak kellemes álmai, és aki
valójában az éjszaka döntő részében arról álmodott,
hogy egy húsz láb magas, montfordi hercegre hason-
lító szörny üldözi a falu közelgő éves szüreti feszti-
váljának fuss és igyál-versenyén, hirtelen felriadt,
majd puffant valami.
Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy ő esett az
ágyról a földre. A plafont bámulta, ahol a kora regge-
li fények kezdték elkergetni az árnyékokat, és köz-
ben próbálta megfejteni, mi nem stimmel. Azt le-
számítva, hogy a montfordi herceg az éjszakát kétaj-
tónyira tőle töltötte. És leszámítva azt is, hogy nem
ölte meg a férfit álmában, ahogy eredetileg tervezte.
Aztán újra hallatszott a sikítás. Fülsüketítő és na-
gyon is emberi. Astrid talpra ugrott, megigazította a
hálóruháját, majd kifutott az ajtón. Hirtelen megtor-
pant az előtte lévő jelenet láttán. A páva – Coombes –
két ajtóval odébb állt a folyosón, hálóingben, fejha-
risnyában, és beterítette a Petúniának szánt moslé-
kos vödör tartalma. Flora próbált egy gyökérzöld-
ség-féleséget kivenni a férfi füle mögül, miközben az
érthetetlenül hadart valamit, és köpködte kifelé az
előző este ragujának maradék darabkáit.
Astrid azonnal tudta a lábuknál feje tetejére állt
vödörből és a folyosó túloldalán lévő szobából kihal-
latszó kuncogásokból, hogy mi történt. Bevett trükk
volt Ant és Art repertoárjában, hogy egy mit sem sej-
tő egyén ajtajának tetejére vödröt állítanak.
– Azt hiszem, nem a tervezett célpontjukat találták
el – hallatszott egy száraz hang Coombes mögül.
A herceg a szobája ajtajában állt, brandyszínű
drága selyemköpenybe burkolódzva, keresztbe font
karral és felvont szemöldökkel.
– Kegyelmes úr – mondta prüszkölve Coombes,
ahogy próbált répadarabokat kipislogni a szeméből
–, ez elviselhetetlen! Istentelen!
– Meglehetősen – értett egyet a herceg, és a szája
egy mogorva vonallá változott.
 Egyáltalán nem volt illendő Astridtól, hogy neves-
sen, ezért az öklét a szája elé emelte, hogy megfé-
kezze a kuncogást.
– Antonia, Ardyce! – sikerült a keze mögül kimon-
dania. – Azonnal gyertek ide!
– De azt mondtad…
– Azonnal – ismételte meg, és bízott benne, hogy a
komolysága meggyőző.
Egy pillanat múlva a két kis bűnöző lehajtott fejjel,
vonakodva a folyosóra lépett.
Astrid csípőre tett kézzel rájuk nézett.
– Hallottátok Mr. Coombest. A kis mutatványotok
elviselhetetlen és istentelen.
– És ne feledjük, pontatlan – tette hozzá a herceg
szárazon.
– Igen, az is. Montfordot még csak el sem találta a
moslék… ühm, loccsanás. Most pedig menjetek le a
konyhába, és hozzatok valamit, amivel feltakarítjá-
tok a felfordulást, amit okoztatok!
– De Astrid, azt mondtad… – kezdett bele Ardyce.
A lány kérdőn nézett rá, és ezzel elhallgattatta a
húgát.
– Most menjetek! Később bocsánatot kérhettek a
vendégünktől.
– Igenis, Astrid – mondták a kisebbek egyszerre és
kellően meghunyászkodva.
Ahogy elmentek a nővérük mellett, az rájuk ka-
csintott. Nem bírta megállni, hogy ne tegye. A lányok
kedve azonnal sokkal jobb lett, és egy pillanat alatt
eltűntek.
Astrid Coombes felé fordult, és azon gondolkozott,
hogy mihez kezdjen a szegény férfival.
– Kisasszony, azt hiszem, a legjobb, ha kiviszem őt
az udvarra – mondta Flora –, és ráöntök néhány vö-
dörnyi kútvizet.
Coombes ettől még jobban elborzadt.
– Igen, azt hiszem, valószínűleg ez az egyetlen,
amit tehetünk – válaszolta Astrid. – Sajnálom, Mr.
Coombes.
– Nem, nem sajnálja – állapította meg a herceg
szenvtelenül az ajtajában állva.
– Hát, akkor jöjjön, Mr. Coombes! Mindjárt rendbe
hozzuk – mondta Flora, elkapta a férfi karját, és vé-
gigvezette a folyosón.
Coombes annyira le volt döbbenve, hogy nem tu-
dott mást csinálni, csak követni a nőt, és közben vad
pillantásokat vetett a munkaadójára.
Amikor elmentek, Astrid lábujjhegyen megkerülte
a loccsanást, és felvette az üres vödröt.
– Erre számíthatok minden reggel? – hallatszott a
herceg hangja a válla mögül.
Astrid felegyenesedett, és a férfi felé fordult.
– Természetesen nem. Hiszen ma úgyis távozik –
mondta vidáman.
– Nem, nem távozom.
 – Akkor nem állíthatom biztosan, hogy mire szá-
míthat a jövőben.
– Az ilyen kölyköket el kellene fenekelni – mondta
a herceg határozottan.
Astrid vére forrni kezdett. Az öklét a csípőjére tet-
te, hogy hangsúlyosabb legyen a kioktatás, amit épp
mondani tervezett.
– Miért, maga arrogáns, kibírhatatlan…
– Miss Honeywell, önt – vágott közbe Montford –
kellene elfenekelni. – A mondat végén a szavak el-
nyúltak, a hangja mélyebb lett, ahogy a pillantása is.
– Alaposan – tette hozzá alig hallhatóan.
Valami alig láthatóan megváltozott Montford ri-
deg arckifejezésében. Ahogy a merev álla megfeszült,
és a szeme halványan elsötétült, szürkéből valami
olyasmivé változott, mintha viharfelhő közeledne.
A tekintete láthatóan Astrid testére szegeződött.
Jobban mondva a mellére. A lány lepillantott, és ész-
revette, hogy a hálóruhája teljesen szétnyílt, az alsó-
ruhája ki volt gombolva, így akkora terület látszott ki
a dekoltázsából, ami még egy bordélyházban is illet-
len lett volna.
Szokatlanul meleg éjszaka volt.
Astrid érezte, ahogy a lábujjaitól a haja tövéig el-
vörösödik.
Lassan visszanézett a hercegre, akinek feszes ajkai
kissé elnyíltak, és a szeme eddigre elnehezedett. Ak-
kor először, az alvástól kócos hajával és az alig látha-
tóan ellágyuló vonásaival, szinte embernek tűnt. És
nagyon is férfinak. Egy hihetetlenül jóképű, magas,
erős… jóképű férfinak.
Valami furcsa, meleg és az elvörösödéstől teljesen
független érzés bontakozott ki nyári virágként
Astrid hasa környékén, és a szíve a bordakosarának
ütődve kezdett kalapálni. Úgy zihált, mintha egy
mérföldet futott volna.
Gyorsan összefogta a hálóruháját, és mogorván
nézett Montfordra.
A herceg gyorsan kijózanodott, bármilyen bűbájt
okoztak is neki Astrid mellei, és hátralépett.
– Ön, uram, nem úriember – hadarta kifulladva
Astrid.
– Ön, hölgyem, nem hölgy – vágott vissza ugyan-
úgy Montford, majd a lány arca előtt bevágta a szo-
bája ajtaját.
Astrid egy pillanatig ott állt még, és bámulta.
Aztán a szobájába rohant, és becsapta az ajtaját.
Majd újra kinyitotta, és becsapta újra, hogy nyoma-
tékosítsa, mit is gondol.
 Miután reggel megmosakodott, illetve beszélt
Florával és a ház dolgozóival, hogy mihez kezdjenek
a vendégekkel (kényeztessék és akadályozzák, egy-
előre), Astrid fogott egy kenyeret és egy darab sajtot,
majd kilopódzott a kastélyból, hogy a sörfőzdében
találkozzon a birtokkezelővel megvitatni a terveiket
érintő aktuális gubancot.
A sörfőzde a földek közelében volt a Ryle partján,
körülbelül negyed mérföld sétára a kastélytól.
A nagyapja, aki a Honeywellekhez képest egy na-
gyon szorgalmas ember volt, fél évszázaddal koráb-
ban átköltöztette a sörfőzdét a főépülettől, és felújí-
totta a szomszédos malmot, ezzel megduplázva a
birtok gabona- és ale-hozamát.
Aloysius Honeywell viszont nem volt olyan jó üz-
letember, mint az apja, inkább egy hétköznapi
Honeywell (lásd: idealista, akinek fontosabbak olyan
dolgok, mint a szépség és az igazságosság a nyereség
mértékével szemben). Őt jobban lefoglalta a roman-
tika, hogy ő egy sörfőző. Ami azt jelentette, hogy elég
sok időt töltött a Honeywell Ale kóstolgatásával. Azt
nem lehet konkrétan kijelenteni, hogy Aloysius iszá-
kos volt… bár talán pont, hogy az volt. De megvolt
ennek is a haszna. Általánosan elfogadott tény volt,
hogy Aloysius annyit tett a Honeywell Ale ízéért,
amennyit az apja tett az eladásuk ügyéért.
Szerencsére Astrid a munkamorálját a nagyapjától
örökölte, és az elmúlt tíz évet a birtok felfuttatásával
töltötte. Nem akarta hagyni, hogy a herceg beleüsse
az orrát a dolgokba, vagy hogy a bérlők pánikba es-
senek, főleg a betakarítás közepén. De Astrid nagyon
aggódott, most, hogy a herceg felbukkanása okozta
sokk csillapodott, mert egy rossz lépés tőle végzetes
lett volna nemcsak a saját családja, hanem a többi
bérlő, a gazdaság és a sörfőzde számára is. Tudta,
hogy a hercegnek jogában áll mindnyájukat kidobni,
ha azt akarja, mindegy, mennyire akart Astrid hinni
az ellenkezőjében.
Éppen akkor lépett a magtárba, amikor egy csapat
munkás a földekre indult, hogy betakarítsák a búza
maradékát. Abból, ahogy kerülték a tekintetét, vilá-
gos volt, hogy tudnak a herceg látogatásáról.
Hiram McConnell, a birtokkezelő kurtán üdvözölte
a kis irodában, a pipájával pöfékelt, és odébb tolta a
könyvelést. Egy nagydarab, izmos, középkorúsághoz
közeledő skót volt, akit még az apja vett fel néhány
évvel korábban, és aki éppen annyira felelős volt a
birtok felszínen maradásáért és gyarapodásáért,
mint Astrid.
Meg sem kellett szólalnia, hogy Astrid tudja, mire
gondol. A lány egész életében ismerte a férfit, aki sok
szempontból inkább volt az apja, mint Aloysius. Egy
szókimondó expresbiteriánus, akinek a morális
iránytűje örökéletű volt. Mindenekelőtt az igazmon-
dásban hitt. Ez a hozzáállás jól működött a saját éle-
tében, és semmi sem bőszítette fel annyira, mint a
Honeywellek hajlama az igazság köntörfalazására,
kerülésére, szétszedésére és átalakítására.
Határozottan nem helyeselte, amikor Astrid úgy
döntött, hogy „elfelejt” beszámolni Montfordnak az
apja haláláról. Ő azt gondolta, hogy a legjobb, ha
Astrid teljesen őszinte a herceggel, és megpróbál va-
lami észszerű kompromisszumra jutni vele. Hiram
nem gondolta, hogy a herceg egyszerűen kirakná őt
és a családját a területről.
De újfent, Hiram hajlamos volt azt hinni, hogy az
összes ember eredendően jó. Ő például biztos volt
abban, hogy Napóleon valakinek az érdekét nagyon a
szívén viselhette, amikor Európát a feje tetejére állí-
totta.
Astrid nem akarta kiábrándítani a szegény férfit,
de az, hogy nem értesítette Montfordot az apja halá-
láról, aligha a legnagyobb bűne volt a herceggel kap-
csolatban.
– Szóval, kislány, mihez kezdünk? – kérdezte
Hiram, egyből a tárgyra térve.
– Folytatjuk, mintha semmi baj nem lenne –
mondta Astrid magabiztosabban annál, mint ahogy
érezte magát. – Aratás van, úgyhogy semmi másra
nem koncentrálhatunk, csak arra, hogy a gabona be
legyen takarítva.
– Hogyne, gondoskodunk a termésről és a vállal-
kozásról. De szerintem neked el kell kezdened gon-
dolkozni azon, hogy te mit fogsz csinálni. És a csalá-
dod. Ott vannak a kicsik, akikre gondolnod kell.
– Hiram…
– Aloysius meghalt, kislány. Tízszer jobb vezető
vagy, mint az apád volt, de ettől még nem vagy férfi,
igaz?
– Ami igazságtalan, nevetséges…
– Igen, igen, tudom! De ilyen a világ. Az ország
törvényei szerint a montfordi hercegnek jogában áll
az utcára tenni titeket, ha ahhoz van kedve, és nincs
egyetlen bíróság sem, ami ezt megváltoztathatná.
– Rylestone a Honeywelleké, Hiram – vágott visz-
sza Astrid.
– A herceghez tartozik, kislány. Mindig is így volt.
Amennyire én tudom, a családodat csak megtűrték.
Astrid méregetve nézte a férfit, mert Hiram még
soha nem volt vele ennyire durva.
– Én meg még azt hittem, hogy egy kis együttérzé-
sért jövök ide reggel. El sem tudod képzelni, a herceg
milyen egy makacs, arrogáns, önelégült, karót nyelt
alak!
Hiram keresztbe fonta a karját, és olyan higgadtan
ingatta a fejét, ami mindig hegyi beszédet sejtetett.
– Nem fogom szépen becsomagolni neked, Astrid.
Most nem. Nyertél magadnak egy kis időt a mulasz-
tásoddal, egyébként már ezért beperelhetne téged. –
Astrid pufogott. Hiram kérdőn nézett rá. – Pedig így
van. És csak imádkozni tudok, hogy nem volt részed
még több meggondolatlan szélhámosságban.
– Szélhámosság! Hiram! – horkant fel Astrid, pró-
bált felháborodást színlelni, de közben úgy érezte,
hogy csak feszeng. Újfent örült, hogy Hiram soha
nem tudta meg, hála a kreatív Honeywell-
könyvelésnek, hogy a Montfordnak fizetett tized
nem éppen annyi volt, amennyinek kellett volna
lennie. Hiram valószínűleg visszatér a presbiteriá-
nus gyökereihez, ha megtudja, milyen bűnös embe-
reknek dolgozik. És ha erre az évtizedes gyakorlatra
a herceg mégis rájött volna, Astrid örült, hogy Hiram
egyáltalán nem hibáztatható.
Csak ő.
Ami kijózanító gondolat volt. Majdnem annyira ki-
józanító, mint Hiram intő pillantása. Tehetsége volt
ahhoz, hogy Astrid körülbelül tízévesnek érezze ma-
gát miatta.
– Ne feledd, régebb óta ismerem a családodat,
mint te élsz. Akiken neked most el kell kezdened
gondolkozni, az Ardyce és Antonia.
– Ne merd azt mondani, hogy… hogy mit kellene
tennem, Hiram! – kiabálta Astrid, és még rosszabbul
érezte magát, mint amikor elindult otthonról.
– Szerintem három lehetőséged van, és egyik sem
fog tetszeni neked.
Astrid felsóhajtott, lerogyott a fapadra, és a kezé-
be temette az arcát.
 – Azt hiszem, jobb, ha elmondod nekem – mondta
halkan.
– Az első, hogy visszamész Hallba, térdre rogysz,
és a herceg bocsánatáért könyörögsz az okozott zűr-
zavarért, hátha hajlik arra, hogy maradhassatok.
Végtére is ez a ti otthonotok, és nem mintha szüksé-
ge lenne még egy kastélyra. Biztos vagyok benne,
hogy van neki egy-kettő.
Astrid felnevetett.
– Előbb fognak a disznók repülni, mint hogy egy
Honeywell bármiért könyörögjön egy Montfordnak!
Hiram mulatságos arcot vágott.
– Ezt gondoltam. A következő lehetőség, hogy fe-
leségül mész Sir Wesley-hez.
– Az unokatestvéremhez, Wesley-hez? Te meg-
őrültél? – kiáltott fel Astrid. – Tudod, hogy ez lehe-
tetlen!
– Szerelmes beléd – mutatott rá Hiram.
– Fúj! Ne akard, hogy hányjak! Nem áll szándé-
komban senkihez feleségül menni, főleg nem
Wesley-hez. Előbb megyek hozzá Anabel néni frizu-
rájához.
– Jó partinak számít, és elég jóképű is.
– Bolond…
– Gróf. – Hiram szemöldöke viccesen mozgott.
– Egy nincstelen, bolond gróf, akinek borzalmas az
anyja…
– A nénikéd az…
 – Aki utál engem – nyöszörögte Astrid. Igazából
nem lepődött meg Hiram felvetésén. A gondjai több-
ségére könnyű megoldás lenne, ha hozzámenne az
unokatestvéréhez, legalábbis sem ő, sem a húgai
nem lennének földönfutók, ha kitennék a szűrüket
Rylestone-ból. És továbbra is a közelben, Benwick
Grange-ben élhetnének.
De ez egészen lehetetlen volt.
– Nem mellesleg, Alice szerelmes belé – motyogta.
Hiram sóhajtott.
– Ez igaz. Hasznos lenne, ha a fiú is észrevenné, és
a megfelelő lánynak kezdene udvarolni.
– Sosem volt egy lángész, igaz?
Hiram kuncogott. Kellemesen üldögéltek, amíg
Hiram megütögette a pipája elejét, és megtöltötte
friss dohánnyal.
– És mi a harmadik lehetőség? – akarta megtudni
Astrid.
– A nénikéd.
– Lady Emily? – szipogta. Wesley utálatos anyja.
Beképzelt, arrogáns szószátyár, aki mindig lenézte a
húga családját.
– Felelősséggel tartozik értetek, ha tetszik neki, ha
nem. Meg kellene keresned. Te egy hölgy vagy,
Astrid, ahogy a húgaid is. A feleségemmel
mindannyiótokat befogadnánk, ha arra kerülne a
sor, de szerintem mindketten tudjuk, hogy nem ez a
legjobb megoldás.
 – Nem vagyok hölgy – szállt vitába Astrid, bár iro-
nikus módon ennek pont az ellenkezőjéért veszeke-
dett előző este. – Úgy értem… tudod, hogy értem.
Hiram ingatta a fejét.
– Tanult vagy, kislányom, és van kék a véredben.
Tudod, hogy ez jelent valamit, bármennyire igyek-
szel is úgy tenni, mintha közülünk való volnál.
– De közületek való vagyok! – kiáltotta Astrid.
Hiram csak egy halványan sóvárgó arckifejezéssel
bámulta őt, és a pipájával pöfékelt.
– Idealista vagy, pont, mint az apád!
– Aligha – horkant fel Astrid.
A férfi előredőlt, az arcvonásai megkeményedtek.
Kivette a pipát a szájából, és a lány felé bökött vele.
– Az apádnak a vezetékneve miatt hagyták a bo-
londságait, kislányom. Ne hidd, hogy ez a te eseted-
ben más. Elnézik, ahogy vezeted a vállalkozást,
ahogy viselkedsz és öltözöl és hirdeted a vélemé-
nyedet. A fiúk azért hallgatnak rád és fogadják el a
dolgaidat, mert Honeywell vagy, és közülük is a leg-
utolsó. Ha nem az lennél, tudod, hogy hívnának té-
ged?
– Egy átlagos lotyónak – vágott vissza Astrid.
Hiram arca elkomorodott.
– Nem, ennél rosszabbnak – mondta halkan. –
Szóval látod, hogy nem közülünk való vagy, és soha
nem is leszel. El fogsz menni lady Emilyhez, és ráve-
szed, hogy tegyen jót, találjon neked és a húgaidnak
rendes úriembereket, akivel összeházasodhattok. És
ne mondd nekem, hogy nem fog segíteni, már csak
azért is fog, hogy mindannyiótoktól megszabaduljon.
Szerintem megbirkózna a Holddal is, ha ezzel meg-
mentheti a fiát attól, hogy téged vegyen el.
Astrid felállt, már mindennek eléggé a végét járta.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy tönkretetted a
reggelemet. – Hiram úgy biccentett, mintha egy bó-
kot fogadott volna. – Úgy látom, rád segítségért nem
számíthatok.
– Én mindig segíteni fogok, kislányom, de csak ak-
kor, ha elkezdesz magadon is segíteni.
– Éppen ezt próbálom csinálni – mondta kissé fel-
bőszülve Astrid.
Még egy pillanatig mogorván nézte a férfit, majd
sarkon fordult, és kiment a szobából.
– Kérlek, ne öld meg a herceget, kislányom! – kia-
bált utána Hiram. – Nem szeretnélek felakasztva lát-
ni!
– Valószínűbb, hogy mulatságot rendeznének ne-
kem – vágott vissza Astrid.
– Alig várom, hogy találkozzam vele! Ó, és kislá-
nyom?
– Mi az?
– Ha látod azt a buzgómócsing Roddyt valahol,
küldd ide, jó?
– Mindenképpen!
 Astrid kiment a magtárból, majd füstölögve levág-
ta a Hallba visszavezető utat. Természetesen Hiram
a puszta, rideg valóságból jó szándékkal csak annyit
osztott meg vele, amennyire szüksége volt, de nem
akarta a férfit hallgatni. Nem akart tudomást venni
arról, hogy a dolgok ilyen kilátástalanok. Hogy
szembe kell nézni a ténnyel – A ténnyel? Ténnyel? –,
hogy el fogja veszíteni Rylestone Hallt. Hogy el kell
engednie a birtok, a gazdaság és a sörfőzde irányítá-
sát. Ez egyszerűen túl dermesztő volt ahhoz, hogy el
tudja fogadni.
Házasság? Wesley-vel? Az már sok. És már a pusz-
ta gondolattól, hogy bármi miatt – akár egy kis étel-
maradékért – Emily nénihez forduljon, összeugrott a
gyomra.
De Hiramnek természetesen igaza volt. Mindig
igaza volt. A Honeywellek dzsentrik voltak, és bár-
mennyire szerette volna is Astrid másképp hinni, az
országot, ahol éltek, a társadalmi osztályok hierar-
chiája határozta meg.
Ott volt neki Antonia és Ardyce, akikre gondolnia
kellett. És még Alice is, ha Wesley nem tér észhez, és
jön rá, hogy szerelmes belé.
Mit fognak csinálni?
Felvett egy botot az út mellől, és elkezdte dühös,
keserű csapásokkal püfölni a gazt kétoldalt.
Legalább Hiram nem említett meg még egy alter-
natívát, ami még ezeknél is borzalmasabb volt, a Mr.
Lightfoottal való házasságot. A férfi már megkérte a
kezét, ő pedig már kétszer visszautasította. Biztos
volt benne, hogy a nem szűnő makacssága megbosz-
szulására írt a férfi a hercegnek. Mr. Lightfoot képte-
len volt felfogni, hogyan tudta Astrid visszautasítani
az ajánlatát.
Annak ellenére, hogy a lány gyűlölte őt.
Annak ellenére, hogy Mr. Lightfoot becsapta az ap-
ját, hogy elindítsa a saját vállalkozását.
Annak ellenére, hogy csupán azért akarta őt fele-
ségül venni, mert valami bosszúvágy élt benne a csa-
ládjával kapcsolatban. Vagy ez, vagy egyszerűen
őrült volt, ahogy azt Astrid már régóta sejtette.
Mr. Lightfoot azt hitte, csak azért, mert gazdag, ő
majd belemegy a tervébe. Ebben nagyon hasonlított
a hercegre.
Bár ahol Mr. Lightfoot pocakos volt és kezdett ko-
paszodni, a montfordi herceg olyan erős volt, ami-
lyen csak lehetett, és csodás sűrű haja volt, aminek a
színe pont, mint a hajnali harmatban fürdő geszte-
nyének…
Astrid megtorpant, és dobbantott egyet a lábával.
Nem fogja Montford haját gesztenyéhez hasonlí-
tani! Vagy a szemét a viharos tengerhez.
És nem fogja az anatómiája egyetlen részét sem
elképzelni, ahogy bevonja a kora hajnali harmat!
Olyan erősen ütött a bottal az öreg tölgyfára,
ahogy csak bírt, mire a bot széttörött.
 – Pszt. Psssszt!
Megperdült, és próbálta beazonosítani, honnan
jön a hang.
– Miss Astrid! – érkezett egy ideges suttogás a
szomszédos bükkfa mögül.
– Ki az? – akarta tudni.
Egy fej bukkant elő óvatosan, ami Astridot egy
teknősbékára emlékeztette. Stevenage – vagyis
Roddy, ahogy itt hívták – feltolta meghajlott szem-
üvegét az orrára, és végigpásztázta az utat.
– Én vagyok, Roddy. Ő… ühm… ő nincs itt önnel,
ugye?
– Ki, a francos kegyelmes úr? Nincs.
Roddy összerezzent, mintha attól tartana, hogy a
cifra megnevezést a szóban forgó despota esetleg
meghallhatta.
– Mr. McConnell keresi magát – mondta Astrid.
– Épp oda tartottam. Csak el akartam kerülni…
hát, hogy összefussunk.
– Valamikor találkoznia kell vele, Roddy, hiszen
gyakorlatilag még neki dolgozik.
Roddy zavarodottnak és idegesnek tűnt, Astrid
pedig lemondón sóhajtott. Tizenkét órájába telt a
hercegnek, hogy tönkretegyen kétheti haladást, amit
Roderick Stevenage-dzsel elértek. A szegény ember
feszesebb volt, mint a mindjárt elpattanó E-húr a
hegedűn, amikor megérkezett Rylestone-ba. Kizáró-
lag olyan őrültségekről beszélt, mint a szerződés fel-
tételei és a földtörvények és a leltárok; tízoldalas lis-
tákat írt, és minden egyes alkalommal ugrott egyet,
amikor meglátta Anabel néni parókáját. Kétségbe-
esett, amikor a hercegnek elküldött, nagy munkával
megírt jelentéseire nem érkezett válasz, és elkezdte
mindnyájukat árulással vádolni (ami természetesen
meglehetősen pontos vád volt).
Miután Ant és Art tönkretették a férfi zord ruhatá-
rának nagyját azáltal, hogy darabokra vágták a ruhá-
it, hogy felhasználják a saját Agamemnón-darabjuk
jelmezeihez, Astrid azt hitte, hogy a férfi felrobban.
Viszont a sörfőzdében lévő férfiak leerőszakoltak
néhány italt a torkán, Florának megtetszett a férfi, és
lassan elkezdett Roddy előbújni, meglepve ezzel
mindnyájukat.
Roddy szerette az ale-t. Roddy szerelmes volt
Florába. És Roddy valójában azt tervezte, hogy soha
többé nem tér vissza Londonba a munkaadójához.
– Tudom – válaszolta Roddy laposan. – Csak nem
tudom elhinni, hogy a kegyelmes úr eljött ide.
– Nem?
Roddy szenvtelen tekintettel nézett rá.
– A legtöbb embernél jobban ismerem a herceget.
Gyűlöli az utazást. Ami azt jelenti, hogy nagyon mér-
ges lehet az ön családjára, ha megtette ezt az utat. –
A férfi arcából kifutott a vér. – Ó, és rám. Biztos rám
is mérges!
 – Szerintem azt hitte, hogy megöltük magát, azért
jött ide.
– Megöltek… – A férfin értetlenség látszott.
Astrid úgy döntött, felvilágosítja szegény embert.
– Roddy, tudnia kell arról, hogy az összes, herceg-
nek küldött levelét elkoboztam, ahogy az ő összes,
magának küldött levelét is. Biztosan nagyon aggó-
dott, hogy nem tud magáról semmit.
Az egy héttel korábbi Stevenage a hír hallatán le-
hordta volna, de az akkori Roddy egy pillanatra
döbbentnek tűnt, majd hagyta, hogy egy lassú, elis-
merő mosoly terüljön szét az arcán.
– Azt hiszem, ezt közben végig tudtam, Miss
Astrid. Ön aztán nem semmi!
Astrid viszonozta a vigyorgást.
– Köszönöm, Mr. Stevenage! De a tegnap után
egyet kell értenem abban, hogy szerintem most már
hivatalosan is nagyon mérges magára. Ne aggódjon,
nem fogjuk hagyni, hogy bántsa!
Roddy csüggedtnek tűnt.
– Ó, ő nem bántana! Mármint, fizikailag nem bán-
tana, ő nem ilyen.
– Ezt jó tudni.
– De látni a csalódottságot, a rosszallást az arcán…
Ó, Miss Astrid! Meséltem már önnek, hogy a kegyel-
mes úr egy szobányi hölgyet csak azzal megríkatott,
ahogy rájuk nézett? Eléggé mestere a metsző pillan-
tásoknak.
 – Csak akkor tud hatással lenni magára egy ilyen
pillantás, ha érdekli, hogy a herceg mit gondol.
Roddy szerencsétlenül sóhajtott, a válla előrebu-
kott.
– Ez a helyzet, Miss Astrid, tényleg érdekel, mit
gondol.
– Micsoda? Még mindig? De maga olyan boldog itt,
Roddy! Csak nem gondolkozik azon, hogy vissza-
megy? – Vagyis: Csak nem gondolkozik, hogy most el-
áruljon minket, ugye?
– Természetesen nem. Florával… hát… – Roddy
megköszörülte a torkát és elpirult, hirtelen szégyen-
lős lett. – Hát, őszintén mondom, Flora a legjobb, ami
valaha történt velem. Ő és hogy idejöttem. Olyan…
nem is tudom. Életemben először tényleg élek. És ez
csodás érzés! Ó, vissza nem mennék, Miss Astrid, a
világ összes kincséért sem! – Az arckifejezése biza-
kodóvá vált. – De egyszerűen nem tudok mit tenni…
Miss Astrid, azóta ismerem a herceget, hogy járni ta-
nították. Az apám volt az ő apjának az ügyintézője,
és a nagyapám a nagyapjának az ügyintézője…
– Családi hűség. Megértem.
Roddy ingatta a fejét.
– Nem, ez annál több. – Roddyn látszott, hogy foly-
tatná, de meggondolta magát. – Mindegy is, azt hi-
szem, a kegyelmes úrral való ügyem rám tartozik, és
egyszer úgyis szembe kell vele néznem. Nem leszek
a terhére ezzel.
 – Nincs semmi baj.
– Nem tudom viszont, ön mit fog csinálni.
– Én sem, de valami majdcsak eszembe jut. Nézze,
magát milyen jól kezeltem.
Roddy ezen kuncogott, majd komollyá vált, komo-
lyabbá, mint Astrid egy hét alatt bármikor látta.
– Ne higgye, hogy ugyanezt megteheti
Montforddal! Astrid, ön engem hitt feszes embernek.
– Nagyot fújt. – A kegyelmes úr a legzárkózottabb
ember, aki valaha élt. – Ez szíven ütötte Astridot. Ke-
vésbé az, amit Roddy mondott – erre a herceg jeges
társaságában töltött két másodperc alatt rájött –,
hanem ahogy mondta, amilyen mély, szinte gyengéd
kétségbeeséssel. Abban a pillanatban lett számára
egyértelmű, hogy a férfi szereti a herceget. Amit nem
hitt, hogy bárki számára lehetséges. Azt hitte, hogy
Roddy fél a hercegtől, hogy az áhítatot kelt benne, de
soha nem találta volna ki, mi az igazság. – És ez nem
az ő hibája – folytatta Roddy, mintha olvasná a gon-
dolatait. – Ő olyan… talán nevetségesnek fog tartani,
hogy ezt mondom, de méltó a sajnálatunkra.
Astrid felhorkant.
– Sajnálat! Hogy micsoda? Minden szempontból ő
a leggazdagabb, legbefolyásosabb férfi a királyság-
ban. Valóban sajnálom.
– Nem ő választotta, hogy ki legyen, ön is tudja.
Csupán négyéves volt, amikor egy tragédia után
megörökölte a címet.
 Astrid nem akarta, hogy érdekeljék Roddy kijelen-
tései, de érdekelték. Nagyon érdekelték.
– Milyen tragédia? – Nem bírta megállni, hogy ne
nógassa a férfit.
– Hát a baleset, ami a szülei életét követelte. Egy
lovaskocsi-baleset. – Roddy megborzongott. – Na-
gyon borzalmas. Mindenki meghalt, kivéve a ke-
gyelmes urat. Északra tartottak, a skóciai nyaraló-
jukba. Senki sem találta meg őket két napig. Az apám
tagja volt annak a csapatnak, ami a roncsokra buk-
kant. Egy gyereket talált… – Roddy elhallgatott, a te-
kintete elúszott, az arca az emléktől hirtelen görcsö-
sen összeugrott. Hosszú szünet után vette fel újra a
fonalat. Vállat vont, mintha így próbálna egy kelle-
metlen emléket elhessegetni. – Elég azt mondani,
hogy a fiú nagyon rossz állapotban volt. Mindannyi-
an azt hittük, hogy a szülei sorsára jut, és hogy ez
végül is talán nem is lenne olyan rossz, ha érti, mire
gondolok.
Astrid egyáltalán nem tudta, mire gondol a férfi,
de a történettől űrt érzett a lelkében. Egyértelmű,
hogy a baleset egy elmondhatatlan szörnyűség volt,
a gyereknek pedig, hogy életben maradt, és két na-
pig egyedül volt… a szülei holtteste mellett…
Astrid megborzongott a reggel évszakra nem jel-
lemző melege ellenére is.
Roddy hirtelen elgondolkodott, mint akinek épp
most jutott eszébe valami.
 – Azt hiszem, ezért nem szeret utazni – mondta,
de inkább magának, mint a lánynak.
– Hát, igen, azt hiszem, ezért lehet – motyogta
Astrid.
– De jó, hogy túlélte, bár a gyerekkorát az ellensé-
gemnek sem kívánnám. Nem mintha lett volna gye-
rekkora. Montford volt, mielőtt olvasni tudott, és
Montford azóta is. És tönkre fogja tenni önt, Miss
Astrid, ha nem őszinte vele.
Astrid dühbe gurult, és magára talált.
– Már megtörtént. Nem ijeszt meg.
– Igen, nos…
– Miss Honeywell! – Roddy, ahogy Astrid is, leder-
medt a dübörgő hang hallatán, ami a Hallból induló
út felől érkezett. – Stevenage!
Roddy elsápadt, sarkon fordult, és a bokrok közé
futott, a bátorsága újra elillant a hamarosan csak
volt munkaadója társaságában.
– Gyáva alak – sziszegte Astrid.
– Miss Honeywell! – mondta hangosan Montford,
ezúttal közelebb, és úgy hangzott, mint aki a szoká-
sosnál is elégedetlenebb.
Astrid megfordult, és egy műmosolyt erőltetett az
arcára. A herceg mellé sietett, egy szürke rövid kabát
és egy őzbarna nadrág volt rajta, amit egy magas
szárú hesszeni csizmába dugott. A fényes felületet
összekente az út sara, ez volt az egyetlen dolog a
külsején, ami nem volt tökéletesen rendezett. Astrid
megcsodálta a ropogós, sima anyagokat, a kikemé-
nyített gallérját, a kalapja és az ezüstvégű sétapálcá-
ja makulátlan csillogását.
Akaratlanul a saját fejéhez emelte az egyik kezét,
és nagy erőfeszítésébe került megálljt parancsolnia
az ujjainak, hogy ne próbálják rendbe szedni a haját.
A reggeli sietségben természetesen megfeledkezett a
főkötőjéről, és érezte, hogy a nyirkos, kunkorodó
tincsei kezdenek kihullani a hátul lévő hajtűkből.
Nem érdekelte, hogy néz ki. Egyáltalán nem.
Bárcsak Montford sem nézett volna ki olyan poko-
lian… tökéletesen.
És bárcsak Roddy ne mesélte volna el neki azt az
átkozott történetet! Hogyan tudott volna így bármi-
vel kapcsolatban is józanul gondolkodni?
– Miss Honeywell, Stevenage volt, aki a bokrok
közé sietett?
– Tessék? Hogy kicsoda? Ó, volt itt valaki? – Kör-
bepillantott, és tanácstalannak tűnt.
– Igen, volt… Ó, az ég szerelmére… Felejtse el! –
A herceg a földbe szúrta a sétapálcáját, és meredten
nézte a lányt.
Astrid állta a pillantását, és magára parancsolt,
hogy ne gondoljon az utolsó alkalomra, amikor a fér-
fi társaságában volt. Amikor az a melleit bámulta.
Késő. Magában szitkozódott, amikor érezte, hogy a
pír az orcáira húzódik. Utált elvörösödni.
 – Kegyelmes úr! Szeretett volna valamit? Útirányt
talán, vissza, Londonba?
– Nem megyek sehová.
– Azt gondoltam volna, hogy Ant és Art meggyőz-
ték arról, hogy ez lenne önnek a legjobb.
– Ant és Art. – Valami megrándult a herceg állkap-
csában. – A húgai, gyanítom.
– Igen. Antonia és Ardyce.
– Nem tudnak elkergetni engem.
– Francba. Úgy értem, badarság. – Montford áll-
kapcsa újra megrándult. – Mindenesetre, ha szüksé-
gesnek tartja, hogy a környéken maradjon, a Szom-
jas Vaddisznóban nagyobb kényelme lenne – mond-
ta a lány fesztelenül. Montford úgy nézett rá, mintha
farkat növesztett volna. – A faluban lévő kocsis foga-
dó – pontosított Astrid.
A férfi szemei elkerekedtek, majd pislogott egyet,
majd még egyet. Az arckifejezéséből világos volt,
hogy a farka mellé patákat, szárnyakat és ormányt is
növesztett.
– Jóságos ég, nem! – fújta, mintha a lány azt vetet-
te volna fel, hogy fúrjon lyukat Kínába. – Soha nem
szállok meg kocsis fogadókban!
– Akkor ez az első Londonon kívüli útja? – folytat-
ta Astrid.
– Természetesen nem.
– Akkor hogy létezik, hogy nem aludt még kocsis
fogadóban?
 – Hölgyem! – Azzal a gőgös és lekezelő hercegi
hanglejtéssel mondta, amit Astrid máris utált. –
Harminchét ingatlanom van csak Angliában. Aligha
van szükségem arra, hogy kocsis fogadóban szálljak
meg, amikor aludhatok a saját ágyamban.
– Milyen kényelmes önnek, hogy ilyen sok ágya
van. – Astrid megállt. – Belegondolt már abba, hogy
talán nekünk kellemetlenséget okoz azzal, hogy
Rylestone Hallban száll meg?
– Biztos vagyok benne, hogy nem kellemetlenség –
mondta azon a felsőbbrendű hangján.
A lány felhorkant.
– Belegondolt már abba, hogy talán nem akarjuk,
hogy Rylestone-ban szálljon meg, Montford?
– Természetesen. De ez nem fontos. Az enyém.
– Ha! Az öné, mi?
Felemelte a szoknyáit, és elment a férfi mellett.
– És éppen ezért vagyok itt – folytatta a herceg, és
közben utolérte Astridot.
– Ha harminchét ingatlanja van, mi szüksége van
erre?
– Újra, ez nem fontos. Ez a dolgok rendje.
Astrid tüzes pillantást vetett Montfordra.
– Rylestone Hall az otthonunk. A Honeywellek
irányítják évszázadok óta ezt a birtokot.
– És borzasztóan elfuserálták. A Hall ferde, höl-
gyem, ha még nem vette volna észre.
– A tornyokra ráfér egy kis munka, ez igaz…
 – És elképzelni sem tudom a bérlők gazdaságait.
Vagy a szegény férfiakat a vacak vezetése alatt.
Astrid hirtelen megállt és megfordult, hogy jól
megmondja a magáét a hercegnek. Viszont a férfi
nem számított a hirtelen mozdulatra, így ment to-
vább, egyenesen neki a lánynak. Astrid a férfiúi és
szabászati tökéletesség oszlopába ütközött, az orra
Montford nyaksáljának makulátlan fodraiba veszett.
Beszívta a férfi illatát – tiszta ruha és egy kis szantál-
fa –, és érezte a testéből sugárzó hőt. Astridban va-
lami mélyen megolvadt, ami a belsőjét kocsonyássá
változtatta. Azt az egészen furcsa vágyat érezte, hogy
felnyúljon, a férfi kabátjának a hajtásaiba temesse a
kezét, és közelebb, még közelebb húzza magát a her-
ceg meleg, kemény testéhez.
Olyan hirtelen ugrott hátra, hogy imbolygott az el-
gyengült lábán.
Montford is egy szisszenéssel ugrott el.
– Miss Honeywell…
A hangja finom volt, mint reggel a folyosón.
Astrid felnézett a férfi ijedt tekintetébe.
A szemöldökét felvonta, az ajka elnyílt, a szürke te-
kintete pedig úgy meredt az övébe, mintha a lelkébe
látna.
A lány újra teljesen elolvadt. Akaratlanul megnyal-
ta a száját.
Montford tekintete egy pillanatra Astrid ajkára ka-
landozott, a szeme pedig ködös, csillogó szürkévé
vált. Aztán visszanézett a lány szemébe, és pont
olyan zavarodottnak tűnt, mint ahogy ő érezte ma-
gát.
– Miss Honeywell… – ismételte meg a férfi. –
A szemei…
– Igen?
– A szemei… nem ugyanolyanok.
Az utolsó két szó nem volt több, mint egy elfúló
suttogás.
Astrid kijózanító döndüléssel tért vissza a saját
testébe, hirtelen rideg és merev lett. Montford meg-
állapítása otromba vádaskodás volt. Látszólag visz-
szataszítónak – igazából rettenetesnek – találta a
szemeit. És ki hibáztathatná ezért? A legtöbb ember
számára hátborzongató és rémes volt. Voltak, akik
még azt is hitték, hogy elátkozták őt. Nem mintha
jobban tehetett volna a borzalmas kinézetéről, mint
a férfi arról, hogy ilyen átkozottul gyönyörű.
Astrid többre tartotta magát annál, mint hogy
megbántódjon a külsejére tett megjegyzések miatt.
Viszont az igaz, hogy a hiúságának ez egy elég ko-
moly ütés volt.
– Elnézést, hogy ezzel megsértem – préselte ki
magából, majd elindult, mert nem akarta, hogy
Montford lássa, milyen hatással volt rá.
Hallotta, hogy a férfi felnyög mögötte, majd na-
gyokat lép, hogy utolérje őt.
– Miss Honeywell, várjon!
 Montford a karjára tette a kezét. Astrid ezt olyan
intenzitással érezte, mint más egy darázscsípést, bár
a férfi kesztyűje és az ő ruhájának az anyaga elvá-
lasztották a bőrüket. Astrid próbálta lerázni, viszont
Montford olyan makacsul tartotta, hogy muszáj volt
megállnia. De nem nézett fel a férfira. Nem bírt.
A szeme forró és könnyes volt, és próbálta meg-
győzni magát arról, hogy ezt az allergia okozta.
– Sajnálom, nem úgy értettem…
– Pontosan tudom, hogyan értette. Nem kell meg-
magyaráznia. Eléggé hozzá vagyok szokva a gorom-
ba megjegyzéseihez – mondta meglepően egyenletes
hangon ahhoz képest, hogy belül mennyire fel volt
kavarva.
Montford sokáig csendben volt, így Astrid kényte-
len volt hallgatni a feje fölül a férfi légzésének a rit-
musát, ami pont olyan szakadozott volt, mint a saját-
ja. Még mindig fogta a karját, mintha attól tartana, ha
elengedi, a lány elszalad. Ami valószínűleg igaz is lett
volna.
– Nagyon megnehezíti egy férfi dolgát, Miss
Honeywell!
Astrid nem tudta, mit ért ezalatt a herceg, közben
mégis pontosan tudta, hogy mit, és egyáltalán nem
tetszett neki ez a burkolt célzás. Nem akarta kiis-
merni a férfit, és határozottan nem akarta, hogy a
férfi bármennyire is ismerje őt.
– Kérem, engedjen el – suttogta elfúló hangon.
 Montford elvette a kezét, és egy-két lépést hátrált.
Elkezdte kisimítani a nyaksálját, szinte mániákus
hevességgel tűrte és hajtogatta.
– Miss Honeywell, ez nevetséges! Nem akarom
megbántani. Valójában még csak itt sem akarok len-
ni.
– És mégis itt van! És mégis maradni akar!
– Tudni akarom, mi a fészkes fene zajlik itt. Már
így is hazudott az édesapjával kapcsolatban…
– Sosem hazudtam! Egyszerűen elfelejtettem önt
tájékoztatni.
Montford felvonta egy szemöldökét, önelégültnek
tűnt.
– Ó, szóval ön volt az. Ön A. Honeywell. Ön az az
átkozott levélíró, aki éveken át bosszantott engem.
– Persze hogy én vagyok. Mit gondol, mégis ki itt a
főnök?
A férfi őszinte meghátrálásában felemelte a kezét.
– Hölgyem, hogy teljesen őszinte legyek, elég sok
mindennel kellett az utóbbi négy napban megbir-
kóznom. A lovas kocsikkal. A sárral. A lusta lovakkal.
A hisztérikus komornyikkal. A sárral. A disznókkal.
És önnel. Önnel, Miss Honeywell, nem könnyű meg-
birkózni. Mivel semmire sem ad egyenes választ,
csak annyit tudok tenni, hogy visszafogom magam,
hogy ne fojtsam meg – mondta szárazon, egyhangú-
an. – Nem vagyok… hozzászokva… ilyen bánásmód-
hoz.
 – Szemmel láthatóan.
– Viszont, ha elkezdene együttműködni, megígé-
rem, hogy eltekintek a megfojtásától – fejezte be, és
rábökött az ingujja alatt nem látszó csipkére, és úgy
nézett, mintha ez a békejobb megoldaná az összes
gondjukat.
És valami megmagyarázhatatlan okból Astrid
Montford iránt érzett minden dühe és a szemeivel
kapcsolatos incidens okozta minden megbántottsága
elillant abban a pillanatban. Montford ott állt vele
szemben az úton, és pont olyan öntelt, arrogáns ké-
pet vágott, mint egy tízéves fiú, aki eldöntötte, hogy
úgy lesz minden, ahogy ő akarja.
Ami miatt az Astridban lévő tízéves lány megma-
kacsolta magát.
Roddy figyelmeztette, hogy ne játszadozzon a her-
ceggel. De már így is nyakig benne volt. Most már
egészen örült, hogy a férfi mellkasának ütközött ahe-
lyett, hogy megcáfolta volna a birtok állapotával
kapcsolatos feltételezéseit. Mert ha megtudta volna
az igazságot – hogy virágzik és nem hervad –, akkor
rájönne, hogy a családja generációk óta megkárosítja
a hercegséget.
Vagy legalábbis Montford így látná. Astrid és az
elődei szerint viszont nem szegtek meg semmilyen
törvényt.
De újfent, a herceg más fényben látná a dolgokat,
és Astrid nem akarta élete hátralévő részét
Newgate-ben tölteni. Ki gondoskodna a húgairól, a
sörfőzdéről vagy a bérlőkről?
Nem akart pánikba esni.
Nem itt.
Semennyivel nem járt közelebb ahhoz, hogy meg-
fejtse, mihez kezdjen a herceggel vagy a kettejük kö-
zötti kalamajkával, de azt nem akarta hagyni, hogy a
férfi irányítson. Az egyetlen, amit ebben a helyzet-
ben tenni lehetett, az az akadályozás, a kibújás és a
herceg állandó meghökkentése, hogy soha ne legyen
alkalma annyira összeszedni a gondolatait, hogy rá-
jöjjön, mi az igazság.
És a jóisten tudja, hogy a hercegnek mekkora
szüksége volt egy kis meghökkentésre. Astrid soha
életében nem látott ilyen kemény gallért, merev ge-
rincet vagy feszes állat. Azon gondolkozott, hogy va-
jon a férfi miként nem törik össze saját fontosságá-
nak súlya alatt. Még Roddynál is jobban karót nyelt
volt.
A legzárkózottabb ember, aki valaha élt.
Astrid felpillantott a férfi szemébe, és fontolóra
vette Roddy megállapítását, ahogy elnézte a herce-
get… Nem, ahogy most először látta a herceget. Nem
Montfordot. Nem a gyűlölt ősellenségét. Nem a fé-
nyes csizmájú, beképzelt alakot. Hanem őt, a mögöt-
te lévő férfit, aki egy tízéves fiúra emlékeztette, aki
reggel titokban a melleit nézte, és aki előző este
olyan meglepett önkívülettel ette a kekszét, hogy
Astrid majdnem az ölébe ejtette a teáját. A férfit, aki
a zord, rideg magatartása mögül pillantgatott ki a
világra.
Astrid rájött, hogy Roddy nagyot tévedett.
Montford nem a valaha élt legzárkózottabb ember
volt. A legmagányosabb ember volt… Nem, a legszo-
morúbb ember, akivel valaha találkozott. És annyira
bele volt tekeredve magába, hogy észre sem vette,
mennyire boldogtalan.
Astridnak megsajdult a szíve, és a férfi már nem
egy tízéves vagány volt, hanem egy négyéves gyerek,
egyedül az út szélén, akinek patakokban folynak a
könnyei a kosz és vér borította arcán. Olyan tisztán
látta a lelki szemei előtt, mintha ott lett volna. Felé
akart nyúlni, átölelni, és enyhíteni a bánatát, átvenni
a fájdalmát, lecsókolni a könnyeit…
A fene essen Roddyba, hogy elmondta neki ezt a
szívszorító történetet! A fene essen belé, hogy
Montfordot… emberivé tette számára!
De ha egyszer Astridnak így megsajdult a szíve,
onnan nem volt visszaút. Soha nem hagyta volna
senkinek, hogy rájöjjön az igazságra: hogy a csípős
nyelve és a kékharisnyás hajlamai alatt ő egy érzel-
mes pupák. Mindig puding lett, ha sérült állatokról,
könnyes szemű gyerekekről és reménytelen esetek-
ről volt szó. Kivétel nélkül mindig a szárnyai alá
akarta venni és rendbe hozni a megtört lényeket, bár
a legtöbb igyekezetének végül szó szerint vagy átvitt
értelemben az lett a vége, hogy abba a kézbe harap-
tak, ami enni adott nekik. De soha nem hagyott fel a
próbálkozással.
Szerinte Montford mindegyik kategóriába beleil-
lett, főleg az utolsóba. Ha volt reménytelen eset, ak-
kor az a vele szemben álló tökéletes, undok férfi volt.
Mégis mire gondol? Bolond lenne, ha megpróbál-
ná őt saját magától megmenteni.
Kész bolond.
De az ördög vigye el, ha nem fogja így is megpró-
bálni!
Montford gyanakodva nézte.
– Miért mosolyog így, Miss Honeywell?
– Mosolygok? Akkor az azért lehet, mert azt hiszi,
együtt fogok működni.
– Gyanítom, nem fog.
– Tényleg nem, Montford. Abban mi lenne a szó-
rakozás?
Montford úgy nézte Astridot, mintha idegen nyel-
ven beszélne, és nem éppen háborút hirdetett volna,
amit az ő tudta nélkül tényleg meghirdetett.
Astrid nyelvet nyújtott, majd megfordult, felemel-
te a szoknyáját, és Hallig futott.
 Hatodik fejezet

Amiben Montford egy falusi utópiával

találja szemben magát

Montford nem egészen tudta elhinni, hogy pillana-

tokkal korábban mi történt. Még soha senki nem
csinált vele ilyet. Felháborító volt. Megmagyarázha-
tatlan.
Ez a francos nő nyelvet öltött rá.
Ha azt gondolta, hogy majd üldözni fogja, és ezzel
minden maradék méltóságát is elveszíti, akkor na-
gyot tévedett! Nem fog pásztorlegény módjára futva
kergetni egy vörös hajú hősnőt!
Bár a lábai azért bizseregtek, hogy ezt megtegyék,
kellően az elhatározásával szemben.
Az ördög vigye el ezt a nőt, aki… aki…
Megátalkodott volt.
Egy zilált nőszemély.
Még rosszabb. Gyanította, hogy kékharisnya is.
Borzasztó. Montford szerint nem volt semmi sem
idegesítőbb egy nőnél, aki férfinak hitte magát.
Mintha abból a sok hajából a herceg nem tudta volna
megállapítani, hogy Astrid nő. És a ruhájából (hála
az égnek, aznap lemondott a nadrágról). És a mellé-
ből.
A nagyon telt, nagyon kerek melléből, amit
Montford szerencsétlenségére volt alkalma reggel
többé-kevésbé teljes valójában megpillantani. Igen,
az alsóruha eltakarta legalább a felét azoknak a cso-
dás halmoknak, de nem, az alsóruha nem töltötte be
tökéletesen a szerepét, mivel a folyosón hideg volt,
és az ablakokon átszűrődő kora hajnali fény a legna-
gyobb jóindulattal is elhanyagolhatóvá változtatta a
vékony anyagot. Azok a mellek…
Alig fértek volna el a két keze alatt.
És egész idő alatt, amíg beszélgetni próbált
Astriddal, érezte, hogy az emlék kínozza őt. Az sem
segített, amikor nekiütközött, és a szóban forgó test-
részek, amikre olyan nagyon igyekezett nem gon-
dolni, a mellkasának nyomódtak. Most már nem
csupán az az emlék kínozta, hogy miként néznek ki,
hanem hogy milyen érzést keltenek. Puhák és csábí-
tók. Ne is beszéljünk a lány illatáról – szalma, leven-
dula, nő –, ami a hajából szállt fel, és amit a herceg
jóval a találkozás után is az orrában érzett.
A teste – elárulva Montford feddhetetlen múltját –
félreérthetetlen állati vágytól égett.
Akarja Astridot, jött rá a herceg rémülten. Jobban
akarta ezt a nőt, aki olyan helytelen volt, olyan na-
gyon hibás és alkalmatlan, mint korábban bárkit.
A másodperc egy törtrésze alatt, amikor a testük
összeért, elképzelte, hogy félrevonszolja az útról, a
földhöz szegezi, és ott, a bokrok között a magáévá
teszi, mint valami állat. Nem is csak elképzelte. Fon-
tolóra vette.
Teljesen egyértelmű, hogy megőrült.
A tébolyult libidóját megzabolázva sikerült meg-
állnia, hogy ne fusson Miss Honeywell után. Inkább
elindult Rylestone Green irányába, hogy megpróbál-
ja kiszellőztetni a fejét. A sár és a természet szokásos
kuszasága ellenére a faluba vezető séta kellemes
volt. Az ég olyan kék volt, mint Miss Honeywell jobb
szeme, az idő pedig kellemes a yorkshire-i kora ok-
tóberhez képest. Ha nem lett volna ennyire prűd, ki-
gombolta volna a kabátját, és meglazította volna a
nyaksálját, hogy alkalmazkodjon a meleghez. De
prűd volt. És semennyivel nem zavarta kevésbé a
hesszeni csizmáján lévő sár, mint előző nap.
De azt nem tagadhatta, hogy a levegő friss volt,
tiszta és kissé édeskés illatú, össze sem hasonlítható
London koszos klímájával. Fantasztikusan jó érzés
volt már pusztán az, hogy üde levegőt lélegzik. Hoz-
zá tudott volna szokni a vidéki élethez – ha valamit
tettek volna annak érdekében, hogy eltűnjön belőle
a… nos, a vidékiesség.
Elment egy legelő birkanyáj mellett, kettő állat
közvetlenül elé kóborolt az útra. Montford hátraug-
rott, és elkapta a kalapját, mielőtt az lepottyanhatott
volna a fejéről.
 – Jóságos ég – mondta halkan.
Kikerülte a betolakodókat, ügyelve arra, hogy az
öltözéke egyetlen része se érjen az állatok hatalmas,
koszosfehér gyapjújához. Majdnem infarktust ka-
pott, amikor az egyikük bégetett egyet a nemi szerve
irányába.
Végül csak a faluba ért. A látvány ugyanazzal a kel-
lemetlen jó érzéssel töltötte el, mint amikor először
látta meg a kastélyt. Túl tökéletesnek tűnt. A hosszú,
zöld mező, ami a falu nevének felét adta, egy régi
román stílusú templom lépcsőihez vezetett. A mező
ápolt volt, és egy nagyon öreg szilfa állt rajta ma-
gasztosan, ami alatt néhány gyerek bolondozott, ka-
rikát hajtottak, és az állataikat kergették. A főutca
macskaköves volt és nyüzsgött, a boltok utcafrontja
frissen festett és makulátlanul tiszta. A falu lakói
pont ugyanolyan sikeresnek és elbűvölőnek tűntek,
mint a falu. Egy valóságos falusi idill.
Nagyon messze volt a többi lepusztult, mondhatni
ijesztően civilizálatlan falutól, amivel a herceg a
Yorkshire-en keresztülvezető útján találkozott. Na-
gyon messze volt attól, amire Montford számított,
ismerve a birtok hozamait.
És abból ilyen jól hétszentség, hogy nem mehetne.
Rylestone Greennek egy romhalmaznak kellene
lennie.
Ami azt jelentette, hogy valaki hazudik és lop.
 Be sem tette a lábát a faluba, hanem sarkon for-
dult, és visszament a kastélyba. Zsémbesebb volt,
mint valaha. Attól a pillanattól kezdve, hogy meg-
kapta Mr. Lightfoot levelét, ugyanúgy érezte magát,
mint amikor a könyvtárában egy könyvet nem a he-
lyén talált, vagy amikor Coombes a csizmáit a sar-
kukkal befelé rendezte sorba. Leszámítva, hogy ez az
érzés megszázszorozódott, ahogy teltek a napok, és
Stevenage-ről nem volt hír, minden kétséget kizáró-
lag Miss Honeywell mesterkedései miatt. A közelgő
menyegző jelentette plusz feszültség és az utóbbi
időben őt sújtó átkozott nyugtalanság miatt
Montford röviden összefoglalva hisztérikus lett. Ez
volt az egyetlen magyarázat arra, hogy belevágott
egy olyan útba, amit különben máskor meg sem fon-
tolt volna.
És most, hogy már itt volt, és látta Rylestone jó-
módját, biztosabb volt, mint valaha, hogy a
Honeywellek évek óta becsapják. Fogalma sem volt,
mit tegyen, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ez nem
olyan helyzet volt, ami könnyen megoldható a csiz-
mái megfordításával vagy egy könyv megfelelő hely-
re pakolásával.
Azon gondolkozott, vajon miként pakol át valaki
egy egész családot.
Nos, egy dolog legalább világos volt számára.
Amíg egyenes választ nem kap Miss Honeywelltől,
addig semmire nem fog jutni. Nála volt a kulcs ehhez
a zűrzavarhoz. Ha nem lett volna olyan… olyan ki-
bírhatatlan. Szemtelen. Flegma. Ha a puszta látvá-
nyától nem kellett volna Montfordnak felháboro-
dottságában üvöltenie.
Könnyebb lett volna a holdat befognia és földre
húznia, mint értelmes beszélgetést folytatni Miss
Honeywell-lel. De minél dühösebb lett, és még kilá-
tástalanabbnak tűnt minden, annál jobban vágyott
erre – nem feltétlen egy értelmes beszélgetésre a
nővel. Az soha nem történhetett meg. De igenis le
akarta győzni őt. Nem volt túl nemes tőle, de ez volt
a helyzet.
Mire visszaért a kastélyba, egyvalamiben biztos
volt, mégpedig abban, hogy nem fogja hagyni, hogy
Miss Honeywell a bolondját járassa vele!
Az, hogy ezt miként éri el, egy teljesen más dolog
volt.
Úgy tűnt, hogy Astrid eldöntötte, kerüli a társasá-
gát – egészen biztosan azért, hogy valami gyalázatos
tervet eszeljen ki ellene –, így Montford arra gondolt,
hogy neki meg kerülnie kell a lány kerülését.
Vagyis másképp megfogalmazva, rá fog tapadni.
Visszatetszésében megborzongott. Vagy legalább-
is igyekezett megborzongani. Különben be kellett
volna vallania magának, hogy a megborzongásának
más oka volt, ami miatt az ágyéka is megfeszült, és
dús keblek képe is felvillant a lelki szemei előtt. Ko-
rábban soha nem nyűgözte le őt a nők melle.
A mellek olyan egyszerűek voltak. Közönségesek,
olyan nagyon közemberiek. Akkor miért nem tudta
Miss Honeywellét kiverni a fejéből?
Megrázta a fejét, és próbált nagy levegőt venni,
ahogy belépett a kastély tornyába.
Kövesd őt, mondta magában. Bosszantsd! De ne érj
hozzá újra! És az ég szerelmére, ne nézz a nyaka alá!
Túl régen vált meg a legutóbbi szeretőjétől, és kér-
te meg Araminta kezét. Biztosra vette, hogy ez a Miss
Honeywell-lel kapcsolatos problémája forrása. Nőre
volt szüksége.
Elromlott a kedve, amikor rájött, hogy erre milyen
kevés esélye lesz a közeljövőben. Gyanította, hogy a
következő nő, akivel le fog feküdni, a felesége lesz.
Sarkvidéki hideg kúszott fel a gerincén, ahogy
Aramintára gondolt, és hálás is volt ezért, mert köz-
ben nézte, ahogy Miss Honeywell lefelé tart az előtér
lépcsőjén. Így nem érezte, hogy a lány mellével kap-
csolatos korábbi zabolázatlan gondolatai visszatér-
nek, bár azok a mellek minden egyes kis ugráló lé-
pésnél felpattantak.
Miss Honeywell a mozgása sebességéből ítélve
még mindig egyértelműen próbálta kerülni őt. De
Montford a lépcső aljában állt, így hathatósan elzárta
Astrid menekülő útvonalát. A lány néhány lépéssel
feljebb megtorpant. Egy fejkötő és egy pár kesztyű
volt a kezében, mintha újra kirobogni készülne a
házból. Az erőfeszítéstől kipirult az arca, a szeme
pedig zaklatottságtól villódzott.
Montfordnak tetszett a lány haragja. Örült, hogy a
társasága őt éppen annyira felbosszantotta, mint vi-
szont.
– Miss Honeywell! Megy valahová?
Astrid gyanakodva méregette a férfit.
– Igen, megyek valahová.
– Ebben az esetben, amíg ön elintézi a dolgait, sze-
retném megnézni a könyveket.
Egy pillanatnyi bosszúság futott át Astrid arcán.
– Természetesen, kegyelmes úr. Kiváló könyvtá-
runk van.
– A birtok főkönyveit, hölgyem.
Montford nem hitte, hogy erre a kijelentésére csak
képzelte a lány elsápadását. Ó, a kis cafka határozot-
tan rejtegetett valamit!
– Nem hiszem, hogy ez szükséges… – mondta.
– Ó, én viszont igen, Miss Honeywell.
– Nincs semmi, ami ezen a téren érdekes lehet…
– Ó, azt kétlem.
Astrid átsétált az előtéren, és kikukkantott. Az
arckifejezése ijedtből mesterkedővé vált. Montford
követte a tekintetét. Egy kétkerekű lovas kocsi állt
meg a behajtón.
– Ráadásul – mondta Miss Honeywell – nem hi-
szem, hogy önre tartozik.
– Hogy érti ezt?
 Astrid olyan pillantással nézett hátra, ami színtisz-
ta önelégült győzelemről árulkodott.
– Mert megérkezett a bátyám.
 Hetedik fejezet

Amiben Miss Honeywell megpróbál leásni

Kínáig

Montford néhány lépés távolságból nézte, ahogy

Miss Honeywell és Alice húga üdvözlik az érkezőt.
A fiatal férfi dús, összevissza álló hajú és kellemesen,
de unalmasan jóképű volt, nagy szeme barna és ko-
moly. Egyértelműen rokonságban állt a
Honeywellekkel, amit a vörös haja, szeplői és pisze
orra bizonyított. Montford viszont eléggé biztos volt
abban, hogy a férfi nem a nők bátyja. És nem csupán
azért, mert az ügyvédei évekkel korábban megerősí-
tették, hogy Aloysiusnak nincs örököse, hanem azért
is, mert a fiatal férfi éppen mint egy fülig szerelmes
tökfej bámulta mindkét Miss Honeywellt.
Montford felhorkant.
– Astrid! – kiabálta a férfi, közben Miss Honeywell
felé szökdelt, majd hevesen átölelte. – Olyan kín-
szenvedés volt… – Elpirult, amikor észrevette, hogy
Alice is ott áll, és szintén dühösen vörösödik. – Alice!
– kiabálta a kerekfejű bolond, majd hátraugrott Miss
Honeywelltől, és átnyargalt Alice-hez. Úgy festett,
mint aki kész megölelni, viszont meggondolta magát,
és inkább a kezét fogta meg, majd azt csókolta meg
félszegen.
Alice arca rózsaszín helyett skarlátvörös lett.
Ahogy a látogatóé is.
– Szia, Alice! – motyogta.
Montford forgatta a szemét. Úgy tűnt, a fiatalem-
ber mindkét Honeywell lányba szerelmes. Szegény
flótás.
– Szia, Wes… – kezdte Alice.
– W-Anthony. Szia, Anthony – szólt közbe Astrid,
és gyorsan odalépett, hogy szétválassza őket. – Na-
gyon örülünk, hogy itthon vagy.
Ahogy arra Montford számított, az úriember arcán
értetlenség látszott. Astridról Alice-re nézett, majd
vissza Astridra, közben pislogott, majd észrevette,
hogy Montford ott álldogál néhány lépésre tőlük.
Felcsillant a szeme, amikor leesett neki, majd kinyúj-
tott kézzel előrelépett.
– Nagyon örülök a találkozásnak, ühm, Anthony…
– mondta a férfi. Szegény, szegény flótás. Astrid ijed-
tében megrántotta a karját, ami miatt a férfi hátra-
botorkált.
– Astrid, mi a fészkes… – sziszegte.
– Anthony, te bolondgomba – nevetett Astrid. –
Nagyon jól tudod, ki vagy! – „Anthony” Alice-re pil-
lantott, aki csak megvonta a vállát. – Épp időben ér-
keztél, hogy lásd, ki jött. Hadd mutassalak be a ke-
gyelmes úrnak, a montfordi hercegnek – folytatta
Astrid könnyedén.
„Anthonynak” leesett az álla. Vagy esett volna, ha
nem csüngött volna a fején. Kihúzta magát, és hatal-
masra kerekedett szemekkel bámulta Montfordot.
– Kegyelmes úr, hadd mutassam be a bátyámat,
Mr. Anthony Honeywellt. – Astrid a könyökével bor-
dán bökte „Anthonyt”.
„Anthony” néhány másodpercig kínlódott azzal,
hogy mondjon valamit, de nem bírt megszólalni. Vé-
gül úgy tűnt, valamennyire összeszedte magát, mert
csak sikerült egy egész tisztességeset biccentenie, és
elmotyognia, hogy „kegyelmes úr”.
– Mr. Honeywell – préselte ki magából Montford.
– Le vagyok döbbenve – dadogta „Anthony”.
– Annyira nem, mint én – mondta Montford hal-
kan és szárazon. – Nem számítottam önre.
– Hát, ühm… nos, egyenesen édesanyámtól… aú,
Astrid! – kiáltott fel „Anthony”, és dörzsölte a helyet,
amibe Miss Honeywell belekönyökölt. – Mire ké-
szülsz? És miért hívsz folyamatosan…
– Biztos éhezel a hosszú út után. És szomjan halsz
– vágott közbe ügyesen Astrid, és húzta magával a
zavarodott fiatalembert a kastély bejárata felé.
– Nem igazán, én…
– Menjünk be, ott mindent elmesélhetsz nekünk
az utadról.
 Erre „Anthony” láthatóan felélénkült, egyértelmű-
en újra képben volt.
– Igen, az utam. – Ideges arckifejezéssel fordult
Montford felé, miközben húzták. A szegény flótásnak
egyáltalán semmi esélye nem volt.
Montford a kalapjával biccentett a férfi felé, majd
Alice-hez fordult, aki elkerekedett szemekkel bámul-
ta a nővére hátát. Aggódó tekintettel nézett
Montfordra.
Mindketten megköszörülték a torkukat, és a két-
kerekű lovas kocsira néztek.
– Aligha praktikus jármű egy hosszú útra – mond-
ta Montford vontatottan.
Alice ijedtében válaszként felnyüszített.
Montford sóhajtott.
– Ne aggódjon, Miss Alice! Biztos vagyok benne,
hogy amikor eljön az ideje, a nővére mindent meg
tud nekünk magyarázni. De most adjunk nekik egy
percet. – Megállt annyi időre, ami szerinte éppen
kellő mennyiségű dráma volt. – Hogy összeegyeztet-
hessék a történeteiket.
A lány meglepődve bámult a férfira.
– Ugye nem fogja… úgy értem, Wes… ühm, Ant-
hony…
– Ó, eszembe nem jutna megakadályozni a nővé-
rét, hogy vermet ásson saját magának. Abban mi
lenne a szórakozás? – mondta szárazon Montford,
megismételve Astrid korábbi szavait. Alice felé nyúj-
totta a karját, aki vonakodva, de elfogadta.
Ahogy együtt bementek, Montford rájött, hogy az
igazat mondta Alice-nek. Bármilyen őrültségnek tűnt
is, kezdte roppantul élvezni Miss Honeywell ár-
mánykodásait. Tényleg jól szórakozott. Jobban, mint
évek óta bármikor.
És ennek a felismerésnek a nyomában egy egész-
séges mennyiségű aggodalom is érkezett.
Jóságos isten, szórakozás! Erre volt a legkevésbé
szüksége.

– Hogy érted, hogy csináljunk úgy, mintha a bá-

tyád lennék? – sziszegett Sir Wesley, ahogy Astrid a
szalonba húzta, és a fülébe súgta a tennivalókat. –
Nincs is bátyád.
– Pont ezért teszel te úgy – magyarázta Astrid ösz-
szeszorított fogakkal. Az unokatestvére sosem volt
valami géniusz, na de ennyire? Tényleg minden szót
a szájába kell rágnia?
– De Astrid, nem hazudhatok a montfordi herceg-
nek – suttogta Wesley.
 – Ez nem hazugság. Te igazából még egyszer sem
mondtad, hogy a bátyám vagy.
Wesley bizonytalannak és nagyon zavarodottnak
tűnt.
– Hát, ez talán azért van, mert nem vagyok az?
Ó, az ég szerelmére…
– Wesley, szükségem van arra, hogy ezt megtedd!
Wesley bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Ide figyelj, kishölgy, én nem akarok ebbe beleke-
veredni… ebbe az akármibe, amit itt próbálsz elér-
ni… egyébként meg mit is próbálsz elérni?
– Próbálom megmenteni Rylestone Hallt. Az isten
szerelmére, Wesley, próbálj már meg követni!
A herceg azért jött ide, mert tud apámról. Azt hiszi,
Rylestone Hall már az övé.
– És nem?
A lány ezt elhessegette.
– Apróság.
Wesley sóhajtott.
– De már régebben megmondtam, nem kell ag-
gódnod amiatt, hogy itt próbálj maradni, amikor jö-
hetsz Grange-be. Anyám…
– Sorozatos idegbajt kapna.
– Túlteszi majd magát rajta. – Wesley megfogta
Astrid kezét, komollyá vált az arckifejezése, ami
Astridot egy ijedt kölyökmacskára emlékeztette. –
Tudod, mit akarok, Astrid, ez pedig az, hogy…
 Astrid kiszabadította a kezét, és egy egyenes kije-
lentéssel elejét vette a dolgoknak. Egy újabb lányké-
rés a legutolsó, amire szüksége volt!
– És te tudod, hogy én mit akarok, Wesley. Azt hi-
szem, ezt világosan jeleztem. Én Rylestone Hallt aka-
rom! Ez az otthonom és Alice otthona. Nem fogom
hagyni, hogy a montfordi herceg elvegye tőlünk, csak
azért, mert létezik valami kétszáz éves papírfecni!
Wesley sajnálkozó arckifejezéssel bámulta.
– Mi történt veled, Astrid?
A lány megmerevedett.
– Miről beszélsz? – akarta tudni.
– Én még emlékszem arra, amikor egy másfajta
életről álmodtál. Soha nem akartad vezetni a birto-
kot. Soha még csak itt sem akartál maradni. Alig vár-
tad, hogy elhagyd Rylestone-t.
Astrid elfordult Wesley-től, és kibámult az abla-
kon, hogy elrejtse az arckifejezését az unokatestvére
elől. Megrázták a szavai, mert nem gondolta, hogy
Wesley ilyen éleslátásra képes. Igen, régen álmodott
valami nagyon másról. Utazásról. Kalandról. Szere-
lemről. Bolond álmok egy bolond lánytól.
Viszont aztán az anyja szülés közben meghalt, az
apja pedig… hát, megőrült, és nem volt mit tenni,
meg kellett ragadni a gyeplőt. Ardyce kétéves volt,
Antonia újszülött, Emily néni pedig megfenyegette
őket, hogy mindkettejüket elviszi Rylestone Hallból,
hogy „megfelelő nevelésben” legyen részük. Astrid
csupán tizennégy éves volt, de megharcolt a néniké-
jével, és nyert. A családja egyben maradt, és egy idő
után a birtok elkezdett prosperálni. Most már elkép-
zelni sem tudta, hogyan máshogy alakulhatott volna
az élete.
Ó, kit akart becsapni? Persze hogy el tudta képzel-
ni! De csupán ennyi.
A világ összes utazásáért, kalandjáért és szerel-
méért sem cserélte volna el azt, amije volt. És ko-
moly harc nélkül nem akarta feladni Rylestone Hallt.
– Az rég volt – mondta halkan.
Wesley megérintette a vállát.
– Nem annyira.
Astrid leemelte magáról a fiú kezét.
– Nem tudod, miről beszélsz.
– Tudom, hogy túl sok neked, hogy próbálod ezt a
birtokot egymagad a felszínen tartani.
A lány gyorsan a csípőjére tette a kezét, és az uno-
katestvérére meredt.
– Szerinted alkalmatlan vagyok.
– Nem, természetesen nem. Jó ég, Astrid, te aztán
jól ki tudod tekerni az ember szavait! Úgy értem, ez
nem az az élet, amit választottál volna. Ez nem az az
élet, amit élned kellene.
Astrid szárazon nevetett.
– És azt hiszed, te fogod megadni nekem, amire
szükségem van? – kérdezte keserűen.
 Wesley olyan sokáig nem szólalt meg, hogy Astrid
végül felé fordult. A férfi megbántott arckifejezéssel
bámulta, mire Astridnak azonnal lelkiismeret-
furdalása lett a nyers hangvételéért.
– Nem tudom, hogy még így áll-e a dolog – mondta
Wesley halkan. – De neked szükséged van valamire.
Valakire. Mielőtt egy nap felébredsz, és azon kapod
magad, hogy…
A férfi elhallgatott, mert nem akarta befejezni a
gondolatát, az arca pedig hirtelen elvörösödött.
Legalább egyikük megfontolja a szavait.
Bár Astrid pontosan tudta, hogy mit mondott vol-
na.
Mielőtt felébredsz, és azon kapod magad, hogy
egyedül vagy.
Ami nevetséges, mert ott volt neki Ardyce,
Antonia és Alice. És Anabel néni, aki már nem lesz
sokáig, az biztos, de aki szerette őt. Ott volt Hiram és
a családja, Flora, Charlie és Mick, sőt még maga Sir
Wesley is. Megszámlálhatatlan ember volt, aki sze-
rette őt, és aki függött tőle.
Hogy lehetne valaha is egyedül?
A herceg ezt a pillanatot tartotta alkalmasnak,
hogy Alice-szel a karján belépjen a szobába. Astrid
ellépett Wesley mellől, és próbált uralkodni az arcki-
fejezésén, bár az érzelmei kavarogtak. Amikor visz-
szafordult a többiek felé, a herceg kérdő és ellen-
szenvről árulkodó tekintettel vizslatta. Egy pillanat
múlva Wesley-re terelte a figyelmét, aki jó néhány-
szor megköszörülte a torkát, és kerülte, hogy bárki-
nek a szemébe kelljen néznie.
Astrid azon kívül semmit sem tudott leolvasni a
herceg kifejezéstelen arcáról, hogy hajszálnyit ér-
dekli az új vendég. Mintha nem éppen gigászi aka-
dályt görgetett volna ezzel az útjába. Elképzelhetet-
len, hogy a herceg higgyen neki, de nem kérte szá-
mon rajta a blöffölését.
Ami érdekes volt.
És aggasztó.
Astridnak csavaros agya volt, és mivel tudta, mire
képes, tartott attól, hogy mások is éppen ennyire ra-
vaszak és gátlástalanok. És bár a férfiak agyát általá-
ban nem tartotta sokra, nem akarta alábecsülni azt,
ami az éppen aktuális ellenfelének volt. Ha ő terve-
zett valamit Montford ellen, jó eséllyel a férfi is ter-
vezett valamit ellene.
Astrid úgy érezte magát, mint a róka a vadászaton,
ami azt jelentette, hogy a herceg egyértelműen a
csapat vadászkutya, ami a sarkában liheg.
De ha az élete múlt volna rajta, sem jutott eszébe
egyetlen lódítás sem, amivel abban a pillanatban el
lehetett volna terelni a férfi figyelmét. Wesley felzak-
latta a váratlan bölcsességével, ahogy Hiram is ko-
rábban, reggel.
 Mi baja volt mindenkinek? Miért akarták, hogy el-
bukjon? Azt akarták, hogy ő és a családja elveszítse a
jogát, ami születésüktől jár nekik?
Olyan hosszúra nyúlt a csend a szobában, és olyan
feszítő volt, hogy Astrid attól tartott, Wesley ki fogja
bökni az igazságot. A férfi határozottan kezdett fe-
szengeni a herceg kutakodó pillantásától.
– Szóval, Mr. Honeywell – szólalt meg végül a her-
ceg olyan váratlanul, hogy mindenki összerezzent a
szobában. – Mi lenne, ha mesélne nekünk az útjáról?
Wesley vállai láthatóan ellazultak.
– Ó, igen. Az… ühm, út.
– Kérek teát – mondta Alice, és úgy sietett ki a
szobából, mintha csapdából szabadulna.
A herceg egy székre mutatott, aminek Astrid egy
rövid gondolkodás után leült a szélére. Nagyon ide-
ges volt.
Wesley vele szemben ült le, miután a herceg az
egyik magas háttámlájú, trónjellegű, Jakab korabeli
székre ült, amit Anabel néni szeretett. A térdénél ke-
resztezte a lábait, az állát a kezére támasztotta, és
felvonta egy szemöldökét, mintha királyi kényelem-
ben várná, hogy folytatódjon a cselekmény.
– Gőzgépek – bökte ki végül Wesley egy végtelenül
hosszú és kínos szünet után.
Astrid nagyon igyekezett nem forgatni a szemét.
Helyben vagyunk, gondolta keserű elégedettséggel.
Montford nem fogja tudni, mibe keveredett, miután
Wesley belekezd a kedvenc témájába.
A herceg szemöldöke zavarodottságában leeresz-
kedett.
– Parancsol?
– Az utam célja. Érdekel a gőz.
– Milyen… érdekes – mondta a herceg olyan han-
gon, ami elárulta, hogy szerinte ez mennyire nem ér-
dekes.
Wesley magabiztosan hajolt a herceg felé.
– Ne mondja el az any… – Wesley elsápadt, és ijed-
ten nézett Astridra. – Akarom mondani, inkább nem
szeretném, hogy mások tudják, hol jártam. Ez egy
elég kényes ügy. Nem sokan értik vagy értékelik a
gőz iránti érdeklődésemet. – Kevesen értették vagy
értékelték Wesley ügyködéseit úgy általában, pont.
Állandóan különös szerkezeteket épített, és felrob-
bantott dolgokat. A grange-i üvegház tetejét is ki kel-
lett cserélni előző évben, mert Wesley egyik „tudo-
mányos” kísérlete félresiklott. – Igen, az északi par-
ton voltam, mert azt hallottam, hogy egy férfi egy
gőzzel hajtott gépen dolgozik. El tudja képzelni, ke-
gyelmes úr? Lovak nélküli lovas kocsi? Gyorsabb,
mint egy húsztagú fogat?
A herceg fintorgott.
– Nagyon igyekszem nem elképzelni – mondta
halkan.
 Wesley szemmel láthatóan lemaradt a herceg
szarkazmusáról, mert vidáman folytatta.
– Valakik egészen odáig elmentek, hogy azt java-
solják, szereljük fel a tengeri hajókat gőzgépekkel, de
nem tudom, hogy egyetértek-e egy ilyen ötlet fiziká-
jával.
– Szokatlannak hangzik – értett egyet a herceg.
– Egy nap a világot majd a gőz hajtja, ne feledje a
szavaimat – mondta Wesley, és nagyon odavolt a be-
szédétől. – Ezért fektetek bele.
Astrid csalódott lett.
– Jaj, ne, Wes… mármint Anthony! Szerinted ez
tényleg bölcs döntés?
Wesley-t láthatóan bosszantotta a lány fölényes
hangvétele, de ez Astridot nem érdekelte. Valakinek
hangot kellett adni az észszerűségnek. Bármilyen kis
megtakarítása volt is az unokatestvérének, azt ál-
landóan ehhez hasonló nevetséges tervekbe fektette.
Gőzgépek, mi?
– Természetesen – pufogott Wesley.
– De láttál már egy igazi, működő gépet? – Astrid
nem hagyta magát.
Wesley megtorpant, az arca elkomorodott.
– Hát, nem, de többen hihetetlenül közel járnak.
A gondot az égés jelenti, tudod.
Nem, nem tudta.
Astrid sóhajtott, és hátradőlt a székében, ahogy
Wesley részletesen belement a gőzhajtású mozdony
mechanikájának magyarázatába. Általában nem volt
ennyire bőbeszédű, de a herceg jelenlétében ideges
volt, és nem volt hajlandó levegőt venni, nehogy a
herceg érdeklődjön a kiléte felől.
Hála az égnek, mindannyian megmenekültek az
unalom általi haláltól, amikor egy hangos puffanás,
majd egy üvöltés hallatszott kintről.
A herceg úgy nézett ki, mint aki szenved, majd az
ujjaival összecsípte az orrnyergét.
– És vajon most mi lehet? – hallotta Astrid, ahogy
magában motyog.
Egy pillanat múlva Flora jelent meg az ajtóban, és
nagyon zaklatott bólintással fejezte ki tiszteletét. Ke-
rülte a herceg pillantását.
– Miss Astrid, azt hiszem, ki szeretne velem jönni
az udvarra.
A lány követte Florát a folyosón, ki, a szolgálók be-
járatán, végig az istállók közötti udvarra. Wesley-vel,
Alice-szel és a herceggel a nyomában.
Petúnia megint elszabadult, feldühödve visított és
rohangált a kertben, Ant és Art utána, akik közben
nevettek és görögül csacsogtak. Petúnia hajszájának
tárgya egy csupa sár botsáska volt, aki ugyanúgy vi-
sított, mint a disznó.
Coombes.
Legalább az ostromlott komornyiknak sikerült egy
hordóra felhúzódzkodnia, és onnan próbálta elhes-
segetni a disznót.
 Astrid nevetett, és megkockáztatott egy hátrapil-
lantást a hercegre. Meglepődve látta, hogy egy kis
mosoly húzódik a férfi szája szegletében, ami gyor-
san eltűnt, amikor észrevette, hogy a lány bámulja.
A férfi megköszörülte a torkát, és visszanyerte a
szokásos komoly ábrázatát.
– Coombes, mi folyik ott? – kiabálta.
– Hogy… az a bestia… azok… azok… a barbár gye-
rekek…! – hadarta Coombes, közben a disznóra és a
lányokra mutatott, akik az istállókat megkerülve el-
tűntek a kertben. – Én ezt nem viselem el, kegyelmes
úr! Ez… Ami sok, az sok! – folytatta Coombes. – Kö-
vetelem, hogy azonnal térjünk vissza Londonba!
A herceg állkapcsa ijesztően rándult meg.
– Ön követeli?
Coombes elsápadt az arcát összekenő sár alatt, a
bátorsága elillant. Aztán úgy tűnt, valamennyire ösz-
szeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és kidüllesz-
tette a mellkasát.
– Én… én nem maradok egy pillanattal sem tovább
ebben… ebben a mételyben.
– Aligha nevezném Rylestone Hallt mételynek,
uram – vágott vissza Astrid.
– Igaza van! Őrültekháza – mondta vehemensen
Coombes. Lelépett a hordóról, de közben elveszítette
az egyensúlyát, és a sárba csúszott. Néhány másod-
percig hadonászott, végül sikerült talpon maradnia.
A büszkesége addigra viszont romokban hevert, és
dühöngő arckifejezéssel fordult a munkaadója felé. –
Én visszamegyek Londonba, kegyelmes úr!
– Csodás. A postakocsi délután indul a faluból –
válaszolta Astrid élénken.
A herceg Coombes felé lépett, aki pedig egyet hát-
ra, amikor meglátta az uraság zord ábrázatát.
– Ha elmegy, Coombes, nagyon fogok haragudni –
figyelmeztette a herceg.
Petúnia ezt a pillanatot választotta arra, hogy visz-
szajöjjön az udvarra. Torkaszakadtából visított, és
egyenesen Coombes felé indult, aki felkiáltott és
visszamászott a hordóra.
– Nem érdekel – üvöltötte Coombes hátrafordulva.
– Semmi miatt nem vagyok hajlandó ebben a téboly-
dában maradni!
– Coombes, én a fejét veszem, ha itt hagy engem! –
mondta a herceg, felemelte egy öklét, és egy kis pá-
nik érződött zord nemtetszéséből.
Coombes motyogott valamit, ami határozottan
úgy hangzott, hogy „magasról tojok rá”, miközben
próbálta elhúzni a lábát Petúnia orrának útjából.
Aztán a hordó felborult, és Coombes újra elterült.
Talpra botorkált, majd Petúniával a sarkában a
konyhák felé rohant.
A herceg úgy tett, mintha követni akarná a ko-
mornyikját, majd megállt a sártócsa szélén, és ká-
romkodott.
 Astrid kuncogott a szája elé tartott keze mögött,
mire a herceg megperdült, és mogorván rászegezte a
szemét. A lány abbahagyta a nevetést, próbált mor-
cosan visszanézni.
– A komornyikja nagyon érzékeny. Tudja, vissza
kellene mennie vele. Hogyan élné túl egyáltalán nél-
küle?
– Ez tetszik önnek, igaz? – kérdezte halkan a her-
ceg. Aztán a tekintete Wesley-re vándorolt, és telje-
sen rá fókuszált. Astrid unokatestvére úgy leder-
medt, mint egy ijedt szarvas. – Ön, Mr. Honeywell!
Ajánlom, hogy próbálja megzabolázni a családját.
Egy férfi, aki hagyja, hogy a családja nőtagjai ilyen
féktelenül viselkedjenek, a saját neme szégyene!
– Álljon meg a menet… – kezdett bele Wesley.
– Nem azért jöttem ide, hogy disznók vagy kékha-
risnyák kivégezzenek – mondta a herceg, és egy je-
lentőségteljes pillantást vetett Astrid felé. – Látni
akarom ennek az istenverte romhalmaznak a köny-
velését! Egyenes válaszokat akarok a kérdéseimre!
Ha ezek a csodás dolgok megtörténnek, talán meg-
gondolom, hogy ne tegyem a földdel egyenlővé ezt a
romhalmazt és benne mindenkit.
– Álljon meg a… – próbálkozott újra Wesley.
A herceg felnyögött Wesley miatt, majd további
szó nélkül visszament a kastélyba. Utálatos, utálatos
ember!
 Wesley követte Montfordot a tekintetével, majd
visszafordult Astridhoz és Alice-hez, és összeráncol-
ta a homlokát.
– Azt hiszem, eléggé feldúlt, nem?
– Szerintem így született – válaszolta Astrid.
– Földdel egyenlővé tenni Rylestone-t – mondta
Wesley eltöprengve. – Gondoljátok, hogy komolyan
beszél?
– Szerintem olyan nincs, hogy ő nem komoly.
– Ez elfogadhatatlan. – Felnézett az északi torony-
ra, ami kísértetiesen részegesnek tűnt. – Ne higgyé-
tek, hogy Hall túlélhet egy rombolást. Talán csak
meg kellene neki mutatnod a könyvelést.
Astrid és Alice rémülten pillantottak össze.
– Határozottan nem – mondták egyszerre.
– Figyeljetek! – mondta Wesley ingerlékenyen. –
Belétek meg mi ütött? Hogy gondoljátok ezt fenntar-
tani? Minél tovább megy ez, annál rosszabb lesz a
helyzet. Hol vannak a könyvek? És mit rejtegettek ti
ketten?
– Semmit. Nem próbálsz minket megzabolázni,
ugye? – szállt szembe vele Astrid.
Wesley felhorkant.
– Valakinek kell. – Miután látta, hogy Astriddal
semmire nem jut, Alice-hez fordult. – Te mindig egy
biztos pont voltál, Alice. Egy igazi szikla. Neked lát-
nod kell, hogy ezt képtelenség lenyomni Montford
torkán. Hol vannak a könyvek?
 Alice arcát elöntötte a pír körülbelül abban a pil-
lanatban, amikor Wesley sziklának nevezte őt. A szín
addig erősödött, amíg már skarlátvörös volt, és nem
a gyönyörtől.
A dühtől.
Astrid akaratlanul hátrált egy lépést. Még soha
nem látta a nyugodt természetű húgát ilyen… ijesz-
tőnek. Ilyen nagyon… hát, Alice-nek, amikor fel van
dühödve. De nehezen tudta a húgát hibáztatni. Ha a
férfi, akibe ő lett volna szerelmes, sziklának hívja, a
szájába is tömte volna az öklét.
– Nem tudom, hol vannak a könyvek, Sir Wesley –
mondta Alice túlságosan nyugodt hangon.
Astrid meg akarta tapsolni a húgát.
Wesley Alice arckifejezését vizslatta, egyre növek-
vő zavarodottsággal.
– Alice – kezdte békülékenyen. – Legyél jó lány…
Alice-nél elpattant a húr, a csizmájával dobbantott
egyet, és ökölbe szorította mindkét kezét.
– Te ne alice-ezz engem ezen a leereszkedő han-
gon! És soha többé ne hívj engem szik-szik-
sziklának! Hülye férfi. Hülye, vak férfi! Nem tudom,
hol vannak a könyvek, és ha tudnám, se mondanám
el neked! Semmivel sem vagy jobb, mint a herceg!
Azt hiszed, te tudsz mindent a legjobban, megpró-
bálsz minket irányítani. Hát, akkor elmondok én ne-
ked valamit, Sir Wesley Benwick! Nincs szükségünk
irányításra! Te és Montford kiirányítanátok minket
az otthonunkból! Astridnak igaza van. Az összes férfi
b-barom!
Még egy dobbantással és az álla felvetésével Alice
visszatrappolt a házba.
Wesley elkerekedett szemekkel bámult utána.
– Mit tettem? – motyogta. – Mit mondtam? Atyám,
Astrid, mi ütött belé?
Astrid sóhajtott, és megpaskolta Wesley karját.
– Ó, Wesley, te tényleg hülye vagy.

Egy óra múlva Astrid és Alice már az utolsó szal-

maszál alá is benéztek az istállók fölött lévő padlá-
son, de nem jártak sikerrel.
– Eltűnt – nyüszítette Alice, és kihúzott egy szal-
maszálat a hajából. Az arca még mindig ki volt pirul-
va a Wesley-vel való pengeváltása miatt, halványkék
szeme csillogott a felgyülemlett érzelemtől.
A csetepaté óta nem beszélt vagy nézett Astrid sze-
mébe azon túl, hogy kibökte, hol vannak a birtok
könyvei. Astrid jobbnak látta, ha még azelőtt meg-
szerzi a főkönyvet, hogy Alice esetleg kikotyogná a
hollétét. De úgy tűnt, már túl késő, mert a könyv el-
tűnt. Padlótól a plafonig felforgatták az egész istállót,
és nem bukkantak rá.
Alice keze reszketett, és az álla remegett, ami biz-
tos jele volt annak, hogy egy-két levegővételre van a
sírástól. Astrid még soha nem látta ilyen dühösnek a
húgát. Wesley érkezése és ostoba viselkedése jól lát-
hatóan a hisztéria határára sodorta. De Astridnak
nem volt ideje egy hisztérikus húggal foglalkozni.
Már ő is a sírás szélén állt, és szokás szerint kezdett
dühbe gurulni. A hercegre. Wesley-re. Magára, hogy
volt olyan hülye, hogy a szétszórt Alice-re bízza a
könyvet.
– Hogy tűnhetett el? – kérdezte elkeseredetten
Astrid, és hátradőlt a szalmába. – Biztos vagy benne,
hogy ide rejtetted?
Alice elfordult Astridtól, és elfoglalta magát egy
doboz régi lovasfelszerelés szortírozásával.
– Biztos.
Astrid kifújt egy szalmaszálat a szeméből, és meg-
dörzsölte a halántékát.
– Ennek nem lesz jó vége. A viharba, Alice, egészen
biztos vagy? Mert hajlamos vagy elfelejteni…
– Egészen biztos – préselte ki magából Alice, és a
hangja elfúlt a mondat végén. Rá nem jellemző ve-
hemenciával vágott földhöz egy öreg kefét, és a válla
megrázkódott.
Astrid a húga hátát bámulta, nem tudta, mit
mondjon. Természetesen tisztában volt vele, hogy
mi a gond. Wesley. A legalkalmatlanabb időpontot
választotta a látogatásra. És a férfi nem látta a fától
az erdőt, ha Alice-ről volt szó. Ahogy Alice sem, úgy
tűnt.
De a legkevésbé arra volt most Astridnak szüksé-
ge, hogy a húga eltiport érzelmeivel foglalkozzon.
Türelmetlenül cicegett.
– Tudod, hogy nem éri meg ezt az egész érzelmi
zűrzavart – jegyezte meg, ami miatt csak még jobban
rázkódtak Alice vállai. – Te magad mondtad, hogy
egy hülye. Nem tudom, miért vagy továbbra is bele-
bolondulva.
– Nem vagyok belebolondulva – szipogott Alice. –
Nem tudom, miről beszélsz.
– Wes-ley-ről. Bele vagy bolondulva, és ez pelenkás
korotok óta így van. Bár, hogy miért, azt nem tudom.
Egy tökfej.
– Nem tökfej.
– De az. És nem elég jó számodra – vágott vissza
Astrid. Elkezdte kiszedni Alice frizurájából a szalma-
szálakat. Bízott benne, hogy gyorsan pontot tesznek
ennek a beszélgetésnek a végére, és a feladatra tér-
nek. – Nézd meg magad, szívem, három megye leg-
szebbje vagy! Ebben mindenki egyetért. Kiválasztha-
tod a megfelelő fiatalembert.
Alice megdermedt, és félrelökte Astrid kezét. Kör-
besétálta a padlást, majd rárontott Astridra. Köny-
nyek folytak az arcán, és az általában szelíd vonásait
hitetlenség és düh keveréke torzította el.
– Tényleg választhatok, Astrid? – kérdezte mérge-
sen.
Astrid védekezésképpen keresztbe fonta a karjait,
teljesen váratlanul érte a húga dühkitörése.
– Természetesen igen.
– Mennyi idős vagyok?
– Mi köze van ennek…
– Mennyi idős vagyok? – ismételte meg Alice tü-
relmetlenül.
– Huszonpár.
– Huszonhárom.
– És?
– És? És? Atyavilág, Astrid, néha azt hiszem, hogy
ugyanolyan bárgyú vagy, mint Anabel néni! Huszon-
három vagyok, és hajadon!
– Én huszonhat vagyok – válaszolta Astrid kissé
ingerülten.
– Pontosan erről beszélek! Ismersz egyetlen veled
vagy velem egykorú hölgyet, aki nem házas?
– Ott van Katrina Evans…
– Katrina Evanson kívül! – vágta rá Alice feldü-
hödve, és ökölbe szorította a kezét. Katrina Evans
egy szomszédos megyében élő albáró lánya volt,
akinek az orra kétszer akkora volt, mint az egész
Brit-szigetek, és Yorkshire-méretű bibircsókja volt. –
Huszonhárom éves vagyok, és egyetlen házassági
ajánlatot sem kaptam. Egyet sem!
– Nem éppen a világ közepén vagyunk. Az úriem-
berek délebbre élnek…
– A környéken is van jó néhány tisztességes férfi.
Még Miss Bourke-nek is volt legalább három kérője,
az egyik egy albáró volt!
– Miss Evans testvére volt, ha szabad hozzáten-
nem, aki örökölte a család orrát.
– Nem ez a lényeg – mondta Alice összeszorított
fogakkal.
Astrid nem hagyta magát.
– Nem hinném, hogy érdekelne téged bárki, aki
olyan lángész, hogy Miss Bourke-nek udvaroljon.
Minden tekintetben mérföldekkel fölötte állsz.
– Egészen pontosan miben?
Astrid nem hitt a fülének. Tényleg el kell magya-
ráznia, hogy Miss Bourke, az első osztályú szőke tin-
cses erőszakoskodó, milyen utálatos nőszemély?
– Kezdésképpen az a nő tyúkeszű és kígyótermé-
szetű.
– Talán, de van akkora vagyona és tisztelete, ami a
személyiségét nagyon vonzóvá teszi.
Astrid felszisszent.
– Egészen pontosan mire célzol, Alice? Lehet, hogy
nem vagyunk gazdagok, de neveltetésben és stá-
tuszban tízszer a Miss Bourke-félék fölött állunk.
Anyánk egy gróf lánya volt.
 – Néha azt gondolom, hogy te tényleg egy másik
bolygón élsz – csattant fel Alice, és újra potyogtak a
könnyei. – Nem számít, anyánk mi volt, és nem
mintha az ő családja méltóztatna tudomást venni ró-
lunk, a szörnyűséges Emily nénit leszámítva! Nem
sok választ el minket attól, hogy munkásnőnek tart-
sanak minket.
– És mi a baj azzal, ha egy nő dolgozik? Ahogy eb-
ben az országban az előkelő körök művelik a sem-
mittevést, az nevetséges. Mintha az igazi munka bűn
lenne.
– Látod? Vannak neked ezek az… elveid, amikkel
kapcsolatban bár bizonytalan vagyok, hogy rosszak-
e, de nem is segítenek, mert az összes elved sem fog-
ja megváltoztatni azt, hogy milyen igazából a világ.
Astrid megdöbbenve bámult Alice-re. Már veszé-
lyes terepen jártak, olyan helyeken, amiken
Astridnak fogalma sem volt, hogy Alice el tud iga-
zodni. Ahogy Hiram reggel és Wesley délután, most
Alice is egy halom kellemetlen megfigyelést hozott
szóba, amikkel Astrid nem akart szembesülni.
– Bocsáss meg – mondta Astrid meglehetősen in-
gerülten –, hogy van véleményem. Elnézést, hogy
használom az agyamat.
– Szokás szerint már megint nem erről van szó –
sóhajtott Alice, és lemondónak tűnt.
– Akkor miről van szó?
 – Én veled ellentétben nem akarom vénlányként
végezni. Férjhez akarok menni, hogy legyen saját
családom. Hogy kiszabaduljak ebből az őrültekházá-
ból. Mr. Coombesnak igaza van. Ez tényleg egy őrül-
tekháza.
Astridnak rosszulestek Alice szavai. Meg volt
bántva, és ez az egész teljesen váratlanul érte. Fo-
galma sem volt, hogy Alice így érez Rylestone-nal
kapcsolatban. Érthető volt, hogy mérges amiatt,
hogy Wesley helyette őt üldözi. Bár Astrid nem tett
semmit azért, hogy bátorítsa Wesley törekvését,
amit Alice elég jól tudott, normális emberi viselke-
dés volt részéről, hogy valamilyen féltékenységet
érezzen a nővérével kapcsolatban.
De Astrid elgondolkozott azon, hogy vajon Alice
neheztelése többről szól-e. Mintha valami sokkal
elemibb módon hagyta volna cserben a húgát. Ez
volt Astrid egyik legnagyobb félelme. Az elmúlt évti-
zedben próbálta az összes családtagját boldoggá
tenni, és azt hitte, egész jó munkát végez ezen a té-
ren, már ami Alice-t érintette. De szemlátomást té-
vedett.
– Fogalmam sem volt, hogy így érzel – motyogta.
A húga felé nyúlt, de Alice félrelökte a kezét.
– Nem, Astrid – nyöszörögte Alice, és elindult a
létra felé. – Huszonhárom éves vagyok, nem volt
még kérőm, és tudod, miért? Miattad. Egyetlen tisz-
tességes férfi nem merne közeledni hozzám, mert
szerintük a nővérem egy… vadóc. Egy megdöbbentő,
pimasz, térítő vadóc.
– Alice!
– Mit vársz, mit gondolnak rólad az emberek? Irá-
nyítod a birtokot? A bérlők gyűlésén beszélsz? Apa
szamárságaival tömöd a dolgozók fejét?
– Adam Smith és Thomas Jefferson épp egyetért
apu szamárságaival – vágott közbe Astrid. Azt hit-
tem, a húgom is.
– A tisztelet halvány jelét sem mutatod, nem jársz
rendszeresen templomba, veszekszel a lelkésszel.
Társaságban káromkodsz, beszélgetsz a napszámo-
sokkal, és nadrágot hordasz.
– Sosem hordok nadrágot mások előtt! – szólt
közbe Astrid. – Csak a kastély körül. És a kertben.
Alice kételkedő arcot vágott.
– És lovagló ülésben lovagolsz a megyében.
– A női nyereg veszélyes.
– Az, ha villámsebesen száguldasz, mintha harcba
indulnál, az is. Amit te folyamatosan csinálsz.
– Teljesen tisztességesen öltözöm.
Alice felhorkant.
– Ami nem takarja a bokádat.
– Mi olyan megdöbbentő a bokában? Sosem fogom
megérteni.
– Én sem, de ez a szokás. Tisztességes nők nem
üzemeltetnek sörfőzdéket.
 – Szerinted mit kellett volna csinálnom? Hagyni,
hogy a családunk éhen haljon? – tört ki Astridból. –
Valakinek működtetnie kellett a birtokot, amikor
apu lerobbant. Valakinek gondoskodnia kellett rólad
és a lányokról. Ki más csinálta volna ezt meg? Anabel
néni?
Alice elfehéredett Astrid nyers hangneme miatt.
– Olyan színben tüntetsz fel, mintha egy hálátlan
szerencsétlenség lennék.
– Talán mert az is vagy! Mindent megtettem ezért
a családért, és mégis engem szidsz érte!
– Nem! Egyszerűen csak rávilágítok arra, hogy az,
ahogy ezért a családért intézed a dolgokat, az olyan
nagyon… otromba. Komolyan nadrágot kell horda-
nod a birtok megmentéséhez? Ne már, Astrid!
– Azért hordok nadrágot, mert kényelmes és prak-
tikus, és azért lovagolok lovagló ülésben, mert az is
rendkívül praktikus. Az összes ilyen kicsinyes sza-
bályt és illemet, ami a hölgyek viselkedését korlá-
tozza, kizárólag arra találták ki, hogy alárendeljék a
női nemet!
Alice forgatta a szemét.
– Persze hogy azért, de ha ellenszegülsz ezeknek a
szabályoknak, attól még nem fogsz barátokat sze-
rezni. Vagy férjet.
– Nem akarok férjet!
– Én viszont igen! És mi lesz Antoniával és Ardyce-
szal? Mi lesz belőlük, ha felnőnek? A viselkedésed
mindannyiunkra kihat. Csoda, hogy még annyira tar-
tanak minket, amennyire!
– Fogalmam sem volt, hogy a szűk látókörű
dzsentrik véleménye ennyire fontos neked – fújta-
tott Astrid.
Alice idegességében felnyögött.
– Egyszerűen nem érted, Astrid. Soha nem gon-
dolsz túl ezen a kőhalmon. Ha tetszik, ha nem, szá-
mít mások véleménye. Elég hamar rájössz majd erre,
amikor kidobnak minket innen.
– Ne beszélj így!
– Hogyan? Ez az igazság. A hercegnek megvan
hozzá a joga. És az eddigi viselkedésed egyáltalán
nem segíti az ügyünket. Szerencsénk lesz, ha nem
tesz mindannyiunkat egy szegényházba. – Alice elin-
dult lefelé a létrán, majd megállt. – Tudod, hogy az
összes gondunkat megoldanád, ha egyszerűen elfo-
gadnád Wesley lánykérését.
– Megőrültél? Én? Wesley-vel összeházasodni? Te
tényleg azt javaslod, hogy én menjek hozzá Wesley-
hez? – kérdezte hevesen Astrid.
– Miért ne? Meg akar menteni téged magadtól, ezt
te is tudod. – Alice hangja mélységesen keserű volt.
– Nincs szükségem megmentésre. Én vagyok az,
aki próbál megmenteni mindannyiótokat! – kiabálta
Astrid.
– Hogy lennél erre képes, ha nem vagy hajlandó
elfogadni az igazságot? Rylestone többé már nem a
miénk. – Alice újra nekiindult a létrának. Amikor az
aljára ért, felpillantott Astridra, aki megdöbbenve és
csalódottan nézett le a húgára. – Ajánlom, hogy ta-
láld meg a könyvet, és add oda a hercegnek – mond-
ta olyan főnökösködő hangon, ahogy általában
Astrid szokott beszélni.
– Te vagy az, aki elhagyta – vágott vissza Astrid.
– Valószínűleg így a legjobb, mert gyanítom, el-
égetted volna.
– Mikor lettél te ilyen… ilyen…
– Gyakorlatias? Észszerű?
– Cinikus.
– Mindig is ilyen voltam, Astrid. Csak túl elfoglalt
voltál ahhoz, hogy észrevedd.
– Sosem vettem észre, hogy ennyire utálsz engem
– mondta Astrid halkan.
Alice csak ingatta a fejét, majd elment, mintha
csak azt akarta volna ezzel mondani, hogy Astrid
egyszerűen ezt soha nem fogja megérteni.
 Nyolcadik fejezet

Amiben a herceg a könyvtárba megy

Astrid az apja könyvtárában állt egy létrán, átpör-

gette a polcokon lévő címeket, és közben tüsszögött.
A könyveket és a fabútorokat takaró vékony porré-
teget hibáztatta a könnyező szeméért és az orrfolyá-
sért, nem azt, hogy korábban a szénapadláson ve-
szekedett Alice-szel.
A szemét csípték a könnyek, mire abbahagyta a
keresést, hogy nem túl elegáns módon a ruhaujjával
törölje meg az arcát.
Nem így értette, próbálta magát meggyőzni. Alice
csak feldúlt volt Wesley miatt, és rajta élte ki a dü-
hét. De nem igazán tudott hinni ebben, mert a lelke
mélyén tudta, hogy Alice minden szót komolyan
gondolt.
Alice szégyellte őt, és ez évek óta így volt. Vala-
hogy ez Astridnak elkerülte a figyelmét. Azt hitte,
ismeri a húgát, de úgy tűnt, egyáltalán nem.
És Alice-nek akkor igaza volt? Annyira belefeled-
kezett a birtokba, hogy vak volt a húga valódi érzé-
seire? Látta igazán valaha, hogy milyen Alice? Azt
gondolta, igen. Az édesanyjuk halála óta ő gondos-
kodott róla és a húgairól. Astrid soha nem irigyelte
Alice szépségét és kecsességét. Sőt, támogatta, hi-
szen lemondott a saját új ruhákról, hogy Alice-nek
olyan ruhatára lehessen, ami kiemeli a szépségét.
Alice volt a Honeywellek ékköve, és Astrid szerint
messze sokkal jobbat érdemelt bármelyik fiatalem-
bernél, akik a nyomában jártak. Astrid a lelke mé-
lyén nem mondott le arról, hogy Alice-nek fantaszti-
kus párja lesz.
Nem mintha ő nagyra tartotta volna a házas létet.
De egyértelmű volt számára, hogy Alice nagyon pici
kora óta erre vágyott. Ezt észben tartva Astrid el-
kezdett félretenni egy-két fontot Alice hozományára.
Nem volt sok, de legalább valamennyi, ha eljön az
ideje.
De úgy tűnt, nem fog, mert Astrid gyanította, hogy
az egyetlen férfi, akit a húga akarna, soha nem fogja
megkérni a kezét. Amikor Alice elkezdett Sir Wesley-
ről ábrándozni, Astrid remélte, hogy az unokatestvé-
rük – bármennyire nem volt méltó a tökéletes Alice-
hez – viszonozni fogja az érzelmeit, de ez nem tör-
tént meg. Wesley szemmel láthatóan egyáltalán
semmit nem vett észre Alice vonzalmából, ehelyett
továbbra is elszántan Astridnak udvarolt.
Mennyire értelmetlen az ilyen?
Astrid úgy gondolta, hogy soha, de soha nem fogja
megérteni a férfiagy működését. Képtelen volt el-
hinni, hogy Wesley egy cseppet is vonzónak találja
őt. Alice véleménye, hogy Wesley magától akarta
megmenteni, valószínűbbnek tűnt. Ami olyan férfias
viselkedés volt. Még egy annyira végtelenül ostoba
férfitól is, mint Wesley.
Astridnak nem volt szüksége arra, hogy megment-
sék. Nem volt szüksége megszabadításra, főleg nem
az ügyefogyott unokatestvére által.
Találomra kihúzott egy könyvet a polcról. Nem a
birtok főkönyve volt. Igazából valami elég unalmas
prédikációgyűjtemény, amit a vastag porrétegből
ítélve nem valószínű, hogy évek óta bárki is kinyi-
tott.
A könnytől párás szemén keresztül nem tudta el-
olvasni a lapokon lévő szavakat, de gyanította, hogy
van oka annak, amiért a legfelső polc hátsó sarkában
volt.
A Honeywellek általában kerülték a vallásos szö-
vegeket.
Összecsapta a könyvet, és visszatuszkolta a sa-
rokba. Por szállt fel a könyv gerincéről, ami csiklan-
dozta az orrát.
Majd tüsszentett. Hangosan.
Aztán újra tüsszentett.
Ez jól bizonyította, hogy a könnyeit a por okozza,
nem az érzelmei.
– Egészségére – hallatszott mögüle egy hang.
 Astrid gyorsan megfordult, és látta, hogy a herceg
áll kényelmesen az ajtófélfának dőlve, keresztbe font
karokkal, egyik lábát a keretnek támasztva.
A kifürkészhetetlen szürke szemével őt vizslatta, az
egyik szemöldökét pedig a lány cinikus szemrevéte-
lezésében felvonta.
Astrid elveszítette az egyensúlyát, és előrebillent,
a létra szélében kellett megkapaszkodnia. Sikerült
felegyenesednie – fogjuk rá –, majd morcosan nézett
a férfira.
– Keres valamit? – kérdezte vontatottan.
Újra tüsszentett, majd a ruhaujjával törölte meg az
orrát.
Montford kissé megborzongott, aztán eltolta ma-
gát az ajtótól. Körbenézett a szobán, a könyvek és
papírok kupleráján, és egy mély ránc ült ki a homlo-
kára. Újra Astridra nézett, az arckifejezése kissé vád-
lónak tűnt, mintha azt kérdezné, hogyan tudnak ilyen
felfordulásban élni?
Astrid visszafordult a könyvespolc felé, véletlen-
szerűen kihúzogatott könyveket a polcokról, és köz-
ben nem vett tudomást Montfordról. Vagy legalábbis
próbált, mert minden háta mögött zajló mozdulat-
nak tudatában volt. Ahogy a férfi a szobában ólálko-
dott, végignézett a könyvek során, sétálás közben
felvett néhány kötetet, és áttette máshová. Astrid ha-
tározottan tudatában volt annak, amikor Montford a
létrához ért. Lenézett a férfi fejére, miközben a her-
ceg az előtte lévő polcot vizslatta.
Egy szörnyeteghez képest tényleg csodás haja
volt. Sűrű, és annak ellenére, hogy igyekezett meg-
zabolázni, hullámos és olyan varázslatos színű, mint
a szobát megtöltő atlaszcédrusfa-polcok. Astrid
késztetést érzett arra, hogy lenyúljon, és az ujjaival
beleszántson azokba a komolyan befésült geszte-
nyebarna loknikba, mert gyanította, hogy még job-
ban néznének ki, ha kiszabadulnának a pomádé fog-
ságából.
Mintha Montford megérezte volna a pillantását,
felnézett, és az átható szürke tekintetébe zárta a
lányt.
Astrid visszafordult a polc felé, és leszidta magát.
Bolond, bolond! Ilyen helyzetben az ősellensége
haján gondolkodni! Mi baja van?
– Még mindig itt van – préselte ki magából, és
olyan erősen szorította a létrát, hogy elfehéredtek a
bütykei. – Van valami, amit szeretne?
– Ön – válaszolta Montford. Astrid felszisszent, és
akaratlanul újra lenézett a férfira. Montford szeme
elkerekedett, és egy pillanatra valami pánikhoz ha-
sonló futott át a tekintete átható szürkeségében. –
Mármint, beszélni szerettem volna önnel, Miss
Honeywell – folytatta gyorsan.
 – Ó! – motyogta a lány. Nem a csalódottságtól ug-
rott össze a gyomra. – Nos, és mi az? – kérdezte,
majd visszaterelte a figyelmét a polcokra.
– Úgy kell önnel beszélnem, hogy tíz láb magasan
van a levegőben?
– Dolgom van. Keresek valamit.
– A birtok főkönyveit?
Astrid felhorkant.
– Természetesen nem.
– Igaz, abban már reménykedni sem merek. Akkor
a Le Chevalier d’Amour egy példányát?
Astrid ledermedt. Majd hadarni kezdett, ahogy a
mérges pír elöntötte az orcáját. Örült, hogy tíz láb
magasban volt, így a férfi nem láthatta.
– Szó sincs róla. Micsoda képtelenség! Költészet?
Jó ég, Montford. Úgy nézek én ki, mint aki élvezi a
botrányos verseket? – A hazugság nehéz súlyként
nehezedett a nyelvére.
– Akkor legalábbis ismeri a címet.
– Hát, igen. Ki nem? De azt feltételezni, hogy én
ilyen marhaságot olvasok… – Nem tudta befejezni a
mondatát, így megvetőn újra felhorkant.
– Akkor nem helyesli? – kérdezte Montford becsa-
pósan közvetlen hangon. – Nem gondoltam volna,
hogy prűd típus.
– Ó! Ó! – mondta Astrid túlfűtötten, a férfi bosz-
szantásától fokozódott a dühe.
 – Valaki önöknél szereti Mr. Essexet. Megtaláltam
a Le Chevalier egy példányát Morus Tamásba rejtve.
– A herceg a körmét kezdte nézegetni. – Megdöbben-
tően helytelen, nem gondolja? Biztosra vettem, hogy
ön lehetett. De talán tévedtem. Talán Miss Alice? Be-
szélnie kellene a húgával, Miss Honeywell. Egy dolog
botrányos verseket olvasni, de egész más magasztos
fellengzősség mögé rejteni. Morus Tamás, nem
mondom.
Astrid szinte érezte, ahogy a Montford piszkálásá-
ra adott heves válasza közben elszabadulnak az in-
dulatai.
– Fellengzősség? Ha! És még ön nevez engem fel-
lengzősnek! Akkor hadd mondjam el önnek, hogy jó
néhányszor olvastam az Utópiát. Háromszor, egészen
pontosan. És ha esetleg valami téves elképzelése
volna az intelligenciámmal kapcsolatban, tudjon ró-
la, hogy nagyon is értettem minden szavát!
Hirtelen abbahagyta a veszekedést, mert rájött,
hogy épp az előbb sikerült bevallania, hogy az Essex-
kötet az övé. Montford szeme győzelemtől csillogott.
– Háromszor? – kérdezte meg kétkedve.
– Nem hisz nekem?
– Egyetlen szót sem hiszek el abból, ami elhagyja a
száját. És elképzelni sem tudom, hogy lehetséges azt
a locsogást háromszor úgy elolvasni, hogy az ember
ne akarná kitépni a haját.
Astrid szerette volna valakinek kitépni a haját.
 – Locsogás? Ön azt hiszi, Morus locsog?
– Dögunalmas. Az iskolában próbáltam elolvasni,
de elaludtam.
– Hát persze, igaz? Mi szüksége volna arra, hogy
forradalmi gondolatokkal bővítse a látókörét? Biztos
vagyok benne, hogy önnek nagyon megfelel a status
quo.
– Montford vagyok – mondta a herceg, mintha ez
mindent megmagyarázna. De ahogy kimondta, a szá-
ja sarkát gúnyosan elhúzta, mintha mégsem lenne
olyan elégedett a világban betöltött helyével, mint
azt Astriddal akarta elhitetni.
Astrid próbálta megkeményíteni a férfival szem-
ben a szívét, de az egyszerűen nem akart teljesen
megkövülni. A sajnálat és valami más – amit nem
akart túl közelről megvizsgálni – pici, makacs űrje
továbbra is lüktetett a mellkasában. Az, hogy
Montford miért idézett elő ilyen érzelmi felbolydu-
lást benne, úgy gondolta, soha nem fogja megérteni.
Egy fenevad volt. Szép hajjal, azt meg kell hagyni. De
akkor is egy fenevad.
Astrid haragudott magára és a férfira, így miköz-
ben mászott le a létrán, elmormolt néhány károm-
kodást, aminek már nagyon ideje volt.
– Miss Honeywell? – Montford hangja veszélyesen
közelről hallatszott.
Astrid ledermedt a létra alján, és átnézett a lép-
csőfokok között. Montford a túloldalon állt, éppen
vele szemmagasságban, csupán néhány hüvelykre
volt egymástól az arcuk. A mindenható tekintetével
végignézett az arcán, a szemöldöke közötti ránc pe-
dig elmélyült.
– Maga sírt.
Astrid kifújta a hajat az arcából.
– Egyáltalán nem. Az itteni portól könnyezik a
szemem.
– Tényleg csupa por – értett egyet a herceg. Mie-
lőtt Astrid reagálhatott volna, egyik mutatóujjával
megérintette az orcáját, és végighúzta az arcán az
álláig, közben a tekintete követte a mozdulatot.
Montford érintése olyan hatással volt a lányra,
mint az áramütés. És nem bírt megmozdulni. Astrid
tudta, hogy lemászhatna teljesen a létráról, és a lehe-
tő legtávolabb mehetne a hercegtől, de nem bírta rá-
venni a lábait a mozgásra, a keze pedig láthatóan
úgy döntött, hogy a létrát markolja, mintha attól tar-
tott volna, ha bármit csinál, a herceg ujja már nem
fogja az arcát simítani.
– Ön koszos, Miss Honeywell – mondta olyan fi-
noman a herceg, ami rácáfolt a szavai jelentette vá-
daskodásra. A tekintete elsötétült. – Szeplős.
Montford sértegette, ami nem volt helyes, de
Astrid nem találta a hangját.
A férfi ujja az állához ért, és ott megállt.
Astrid elfelejtette, hogyan kell lélegezni.
 Aztán Montford elkezdett felé hajolni, ő pedig
Montford felé, és közben pont úgy érezte magát,
mint miután túl sokat kortyolt a Honeywell Ale-ből.
Valahol a kölcsönös egymás felé hajolás közben
Astrid rájött, hogy Montford meg fogja csókolni.
Vagy ő fogja megcsókolni Montfordot.
A kutyafáját! Meg fogják csókolni egymást.
A meleg végigcikázott az erein, és a hasa alsó ré-
szében összpontosult, ami megdöbbentette Astridot.
Még soha nem csókolták meg. Régebben adódtak
már alkalmak, de mindegyiket ügyesen hárította. Az
összes őt megcsókolni próbáló férfi közül egyiknek
sem sikerült soha elérnie, hogy ő viszont akarja csó-
kolni. A szenvedély leghalványabb lángját sem érez-
te még soha. Talán kis kíváncsiságot, de semmi olyat,
ami miatt ténylegesen ki akarta volna elégíteni ezt a
kíváncsiságot. De akkor, ahogy Montford ajkait bá-
multa – a telt, meglehetősen érzéki ajkait, amiket
nem a szokásos rosszallással szorított össze –, na-
gyon is mohónak érezte magát.
Idegesen megnyalta a száját, mire valami megfe-
szült Montford állkapcsában, és meglepetésében el-
nyílt a szája, mintha Astrid bemosott volna neki.
Jó ég, Astrid akarta ezt! Abban a pillanatban job-
ban akarta Montfordot, mint valaha akart bármit.
A férfi ajkait a sajátján. A saját kezét abban a csodá-
latos hajban. A herceg ujjánál többet, ami hozzáér.
 Ez hogy létezett? – gondolkodott Astrid. A férfi
Montford volt, a gonosz, akit évek óta gyűlölt, a leg-
nagyobb ősellensége. Akkor miért kellett neki ilyen
jóképűnek lennie? Ebben a pillanatban egyáltalán
nem tűnt gonosznak azokkal a szétnyílt ajkakkal és
azokkal az átható szürke szemekkel.
Astrid zsigerei szó szerint remegtek a várakozás-
tól.
Aztán a bal lába úgy döntött, hogy lecsúszik a fok-
ról, így a bordáit beütötte a létrába, az ütés miatt
pedig észhez tért.
Elugrott Montfordtól, a várakozás helyét pedig a
vak pánik vette át.
– Mit művel? – sziszegte.
– Én mit…? Ön mit művel? – vágott vissza
Montford. Elugrott Astridtól, és a hátát beütötte egy
polcba. A vállával levert egy könyvet, ami a testének
ütközve lezuhant, a nehéz gerince pedig a lábujjára
esett. A herceg fájdalmában felnyögött, majd kisán-
tikált a létra alól.
Astrid teljesen leért a létrán, a szoba másik végébe
hátrált, közben nem vette le Montfordról a tekinte-
tét, a szíve pedig vadul dübörgött.
A herceg zaklatottságában felmordult, majd leha-
jolt, hogy felvegye a leesett kötetet. Rápillantott a
gerincére, aztán elfordult, hogy visszategye a polcra.
A szemöldökét közben bosszúságában összevonta.
 – A polcai teljesen összevissza vannak – bökte ki,
és olyan erővel kocogtatta meg az előtte lévő köny-
vek gerincét, hogy azok előrebuktak. – Donne mel-
lett Swift, aki mellett… – Fájdalmasan fújt egyet. –
Anonymus. Komolyan, ez vállalhatatlan. Hogyan talál
meg bármit ebben a káoszban?
Levett egy könyvet, majd még egyet és még egyet,
mire Astrid rájött, hogy Montford rendet akar rakni
a polcokon.
Odasietett hozzá, a létránál történt majdnem-
csókjuk már csak távoli emlék volt a férfi legutóbbi
vádaskodása hallatán, és kihúzta az egyik könyvet a
kezéből.
– Rend van – tiltakozott Astrid, és visszatuszkolta
a könyvet a polcra.
– A D az S mellett. Nem látom, hogyan.
– Mindkettő brit.
– Különböző évszázadban éltek.
– Mindkettő költő.
– Gulliver utazásai nem költészet – préselte ki a
férfi összeszorított fogakkal. Az egyik könyvet Astrid
arca előtt lobogtatta. – És ez ismeretlen. – A borítót a
címlaphoz lapozta, majd undorodva hunyorgott le
rá. – És regény. Büszkeség és balítélet az Értelem és
érzelem szerzőjétől. Egy női regény. Nem kérdés,
hogy nő írta.
– Mit akar ez jelenteni?
 Montford úgy tartotta a könyvet az ujjbegyei kö-
zött, mintha mocskos lenne.
– Egyetlen rosszabb dolog van a névtelen regény-
írónál. A névtelen női regényíró.
Astrid kitépte a könyvet a férfi kezéből, és alig állt
ellen a késztetésnek, hogy fejbe vágja vele.
– Maga egy kretén! – Montford ökölbe szorította a
kezét az oldala mellett, és valami fájdalomszerű te-
kintettel nézte, ahogy a lány visszateszi a könyvet a
polcra. – Tényleg nem bírja ki, ugye? – kérdezte
Astrid, ahogy visszafordult a férfi felé, és keresztbe
fonta a karját.
– Hmm? – kérdezte halkan a herceg, és reményte-
lenül bámulta a polcokat.
– A rendetlenséget. A káoszt. Donne Swift mellett.
Ez nagyon felkavarja a kifinomult érzékeit.
– Ön kavarja fel a kifinomult érz… ó, a fene vigye
el, miket beszélek? – És ezzel ellépett Astrid mellől.
Felemelte a kezét, az ujjaival beleszántott a hajába,
majd megtorpant, elmormolt egy szitkozódást, és
leengedte a karját az oldalához. Az ujjait a csípőjé-
nek támasztotta, mintha próbálna uralkodni magán.
– Miss Honeywell.
– Folyamatosan a nevemet mondja, de soha nem
szedi össze magát, hogy elmondja, miért van itt.
– Eltereli a figyelmem.
– Ó, helyes! Ez pontosan része a mestertervem-
nek.
 Montford hirtelen a lány felé fordult, az arcára ki-
ült a gyanakvás.
– Igen?
Astrid nevetett.
– Ön szerint van mestertervem?
– Nincs? Valami jól megtervezett fondorlatos ár-
mány, ami miatt végül egy nyárson fogok sülni?
– Sokat néz ki belőlem.
– Nem gondolja, hogy megérdemli, ha már annyit
hangoztatja, hogy milyen okos?
– Soha nem hangoztattam…
– „És, ha esetleg valami téves elképzelése volna az
intelligenciámmal kapcsolatban…” – mondta a her-
ceg, és megemelte a hangját, hogy Astridét utánozza,
de nagyon tudálékosnak és beképzeltnek hangzott.
Ő nem így beszélt, ugye? – „…akkor hadd mondjam
el önnek, hogy háromszor olvastam az Utópiát.”
Astrid azzal vetett véget Montford kiselőadásának,
hogy felkapott egy könyvet, és a férfi mellkasához
vágta. Egyenesen a nyaksálján találta el a könyv,
majd a lábujjához esett. A hercegnek elakadt a szava,
és elképedve nézte a lányt.
– Ha nem volnék úriember, Miss Honeywell, a tér-
demre fektetném, és jól elfenekelném!
– Azt hiszem, szeret ilyenekkel fenyegetőzni.
Mintha ugyanezt hallottam volna éppen ma reggel,
miközben bámulta a mellemet.
– Én nem tettem…
 – Kérem. Nem volna úriemberhez méltó viselke-
dés, ha a stírölő mellett még hazuggá is válna.
– Stírölő. – Montford mindkét kezével megmarkol-
ta a nyaksálját, a fodrokat ezzel teljesen tönkretette,
az arca pedig kezdett egyre jobban elvörösödni. –
Ilyen szó nincs is.
– Pedig kellene.
– Azt hiszem, tényleg meg fogom fojtani.
– Arra kíváncsi leszek.
Montford előrelépett, mintha az ígéretét szándé-
kozna beváltani, mire Astrid hátrált, és hirtelen rá-
jött, hogy a férfi nagyon is komolyan gondolta, igenis
képes valóra váltani a fenyegetését. Astrid túl mesz-
szire ment.
Ekkor viszont Montford csizmája megakadt abban
az elég nagy könyvben, amit Astrid hozzávágott, így
megbotlott, majd fájdalmas hördüléssel négykézláb
ért földet. Astridnak elakadt a lélegzete, de amikor a
herceg száját elhagyó káromkodássorozat hallatán
megbizonyosodott arról, hogy a férfi nem sérült meg
borzalmasan, elkezdett nevetni.
Montford hátraült a fenekére, döbbenten és dühö-
sen. Gyilkos pillantást vetett a lányra, és kisöpörte a
szemébe hullott haját.
Astrid nevetése abbamaradt. Pont ahogy gyanítot-
ta, Montford haja keszekuszán sokkal jobban nézett
ki. Annyival jobban, hogy újra megérezte a hasában
a bosszantó sajgást.
 Montford Astrid irányába emelte az öklét.
– Nem fog rajtam nevetni, amikor elkapom, maga
kis… – Elhallgatott, a feneke alá nyúlt, és kihúzta a
könyvet, amit Astrid az előbb hozzávágott.
A borítóját vizslatta, majd már majdnem félredobta,
hogy folytassa a beszédét, amikor megállt, és vissza-
emelte a szeme elé.
– Ó, te jóságos ég – motyogta a lány, és érezte,
hogy végigsöpör rajta a fagyosság. A birtok főköny-
ve! Az egész kastélyban lévő összes könyv közül neki
azt kellett egyenesen a férfi keze közé dobnia, amit a
legkevésbé akart, hogy megtaláljon.
Jó, a mellkasához.
De ettől függetlenül már Montfordnál volt, aki az
arcára kiülő önelégült ábrázattal lapozgatta a tar-
talmát.
Montford a feje fölé emelte a könyvet, és cukkolva
integetett vele. Az ajkai felélénkültek győzedelmes
vigyorától, ami miatt kilátszottak lehetetlenül fehér,
farkasszerű fogai.
– Mit találtunk, Miss Honeywell?
Astrid felnyögött, és elszorult a mellkasa. Nem
hagyhatta, hogy a férfi lássa az elszámolásokat. Elő-
ző nap el kellett volna égetnie. Mit hitt, amikor Alice-
re bízta? Arra gondolt, hogy ha Montford rájön a
kreatív könyvelésre, egészen biztosan elfenekeli.
Vagy Newgate-be veti.
 Az ördögbe! Triplán a francos ördögbe! Mihez fog
kezdeni?
Egyetlen lehetőség adta magát.
Gondolkodás nélkül előreugrott, és próbálta ki-
kapni a férfi kezéből a könyvet. Montford szeme el-
kerekedett a támadásra, de hátrarántotta a könyvet,
és próbált azelőtt felállni, hogy a lány elérhetné.
Már sikerült feltérdelnie, amikor Astrid újra a
könyvért nyúlt, és a lábai a férfi vállának ütköztek.
Montford Astrid szoknyájába mormolt egy károm-
kodást, ahogy a lány átbukfencezett a fején, ami mi-
att mindketten elterültek a szőnyegen. A könyv ki-
repült Montford kezéből, és átcsúszott a padlón, mi-
re Astrid elkezdett felé mászni, a jobb térdével pedig
eltalálta a férfi anatómiájának egy olyan részét – re-
mélhetőleg a koponyáját –, ami miatt az elkiáltotta a
nyolcbetűs, olyan faragatlanul mocskos káromko-
dást – b betűvel kezdődik, és g-vel végződik –, hogy
azt még Astrid sem használta. A lány a kezét nyújto-
gatta, hogy elérje a könyvet, amikor megérezte, hogy
valami erős megszorítja a bokáját, és hátrahúzza.
A támasztó karjai megadták magukat, így hassal a
padlónak esett, és ettől az összes levegő kiszaladt
belőle.
Hátrapillantott, és látta, hogy a herceg tartja a bo-
káját, és próbálja őt mászva megkerülni. Astrid rú-
gott egyet a másik lábával, a csizmája sarkával pedig
egyenesen a férfi vállát találta el.
 Montford fájdalmában felszisszent, és elengedte
őt. Astrid újra előremozdult, de a herceg is. Ugyan-
akkor kapták el a könyvet, Astrid az egyik, Montford
a másik irányba húzta. A férfinak tisztességtelen
előnye volt, mert jó néhány stone-nal nehezebb volt,
és csupa izom, így Astrid úgy érezte magát, mint egy
veréb, ami egy sas csőréből próbál kihúzni egy gi-
lisztát. Nem volt más választása az erőviszonyok ki-
egyenlítésére, mint hogy újra bevesse a térdét. Meg-
lendítette, majd a bordáinál sikerült eltalálnia a fér-
fit, aki ettől egy nyögéssel hátraesett. Viszont nem
volt hajlandó elengedni a könyvet, így Astrid is rá-
esett.
A homloka olyan erősen koccant a férfi állához,
hogy csillagokat látott. Fájdalmában elakadt a léleg-
zete, ahogy Montfordnak is.
– Uff!
– Aú!
Astrid megmozdult a férfi testén, mire annak újra
elállt a lélegzete, ettől pedig éppen annyira lazult a
szorítása a könyvön, hogy Astrid ki tudta kapni a ke-
zéből. A lány az oldalára gurult, mindkét kézzel meg-
szorította a könyvet, és közben zihált az erőfeszítés-
től.
Montford lihegve ült fel mellette, a haja összevisz-
sza állt, a nyaksálja lefittyenve lógott az inge elején,
a kabátja szét volt szakadva, és hiányzott róla jó né-
hány gomb. Ha pillantással ölni lehetne, Astrid már
sóbálvánnyá változott volna.
– Ördög ivadéka! – lihegte a herceg. – Tényleg azt
hiszi, hogy nyerni fog? – Astrid a melléhez szorította
a könyvet, és dacosan felvetette az állát. – Ki tudnám
csinálni, tudja, ugye? – mondta indulatosan a férfi.
– Eddig nem sok sikerrel járt – szipogta Astrid.
Montfordnak a döbbenettől leesett az álla, és
olyan mozdulatot tett, mintha Astridra akarna tá-
madni.
Astrid ösztönből cselekedett. A birkózásukban
semmi nem volt méltóságteljes, egy kicsit sem, de
bízott benne, hogy legalább néhány illemszabályt
nem lehet áthágni még ilyen elfajult helyzetben sem
– bár semmi illendő nem volt abban, amit tenni ké-
szült. De a kétségbeejtő idők kétségbeesett lépéseket
indokolnak, és ő még soha nem volt ennyire kétség-
beesve. Azt gondolta, Montford biztosan börtönbe
fogja záratni, ha meglátja, mit tett.
Astrid gyorsan felült, felemelte a szoknyáját, és a
bugyogójába dugta a könyvet.
A herceg ledermedt. Úgy bámult rá, mintha egy
rakás tégla hullott volna a fejére. Vagy a könyvtár
összes kötete. Egyszerre.
Végül csak a hangjára talált.
– Ugye az előbb nem…? – habozott a folytatással.
A lány védelmezőn az ölébe tette a kezét.
 – Ó, de igen. – És kihívóan felvonta egy szemöldö-
két, mert nem bírta megállni.
Montford hirtelen összezárta az állkapcsát, a szája
kemény vonallá vékonyodott, és a szemét résnyire
szorította. A férfi szándéka a rideg vonásaiból egyér-
telműen kiolvasható volt, ami miatt Astrid szíve fé-
lelmében kihagyott.
Montford előremozdult.
Astrid azonnal hátra. Egy könyvespolc vetett vé-
get gyorsan a további hátrálásának. Hogy védje, a
lány átkulcsolta a hasát, közben a pulzusa őrülten
dübörgött.
– Nem tenné…
Montford a lányt jól utánozva felvonta az egyik
tökéletes szemöldökét.
– Nem? – Jóformán morgott, és úgy osont felé
négykézláb, mint valami ragadozó vadállat, ami ép-
pen becserkészi a zsákmányát.
Astrid az egyik lábával rúgott egyet, de Montford
erősen megragadta a bokáját, és ment tovább. Egé-
szen addig nem állt meg, amíg a lány fölé nem tor-
nyosult, és a feje két oldala mellé nem támasztotta a
kezét. Az arca néhány hüvelyknyire volt Astridétól.
A légzése pont olyan szaggatott volt, mint az övé, az
arca kivörösödött.
Astrid egészen eddig a pillanatig nem vette észre,
hogy Montford milyen erős. Úgy érezte, hogy impo-
záns jelenlétével a férfi minden űrt kitölt körülötte,
és minden érzékét is. Az illata – színtiszta férfi, szan-
tálfa – az orrába szállt és a csontjaiba kúszott. És bár
egyetlen testrésze sem ért a férfihoz, leszámítva a
lába oldalát, ami a férfi térdei közé szorult, érezte
Montford erejét. A divatos öltözéke alatt nem pe-
helysúlyú volt. Semmilyen hamis bélés nem tömte ki
a testét.
Abszurd vágyat érzett, hogy felnyúljon a széles
vállához, végigsimítson a kabátján, és érezze alatta a
teste körvonalát. Tudta, hogy kemény lenne, és ki-
dogozott…
Astrid óriásit nevetett. Montford szó szerint túsz-
ként tartotta, neki pedig a válla járt a fejében.
Jobb, gondolta komoran, mint belegondolni abba,
hogy a herceg mit akarhat csinálni – amit még min-
dig nem igazán tudott elhinni. A lehetőségtől, hogy a
férfi felnyúl a szoknyájába, sajgott a teste, lüktetett a
pulzusa, és a bőrét kiütötte a hideg izzadság, a mitől
is…?
A várakozástól?
Az a homlokütés biztosan összezavarta.
– Nem gondolhatja komolyan – suttogta Astrid. –
Nem fogja… megtenni, amit gondolok, hogy tenni
fog…
Montford éppen akkorát nevetett, mint az előbb a
lány. Vékony réteg izzadság borította a homlokát, és
a szeme elhomályosult.
 – Ha nem akarta volna, hogy felnyúljak a szoknyá-
jába, Miss Honeywell, nem kellett volna odatennie a
könyvet!
– Ön egy úriember, én pedig hölgy vagyok.
Montford újra hahotázott.
– Az elmúlt két napban mikor viselkedett hölgy-
ként, Miss Honeywell? Amikor nadrágban kergetett
egy disznót? Amikor Seven Dials-i zsebtolvajként ká-
romkodik? Amikor úgy veszekszik velem, mint egy
útszéli… útszéli… – Elhalt a szóáradata, a dühe cso-
dálkozásba és frusztráltságba váltott. – Miss
Honeywell, ne merjen sírni!
– Nem sírok – szipogta a lány, és közben csorogtak
le a könnyek az arca oldalán. Elfordította a fejét
Montfordtól, és összeszorította a szemét. A férfi sza-
vai nagyon hasonlítottak arra, amit korábban Alice
mondott vádaskodva. Astrid utálta, hogy elsírta ma-
gát, de nem tudott mit tenni. Hölgy volt, az volt!
Nem, nem volt az. Alice-nek igaza volt. Ahogy
Montfordnak is. Egy káromkodó, veszekedő, útszéli
lotyó volt. És nem tudott mit tenni ellene. Ő ilyen
volt, ilyennek kellett lennie, hogy egyben tartsa ezt a
családot. Ha ő nem harcol a Honeywellekért, ki fog?
Anabel néni?
– Sír, ami teljességgel tisztességtelen – morogta
Montford.
– Csinálja, vegye el azt a francos könyvet – vála-
szolta a lány, és teljesen elernyedt a férfi teste alatt.
 – Ó, nem, oda fogja nekem adni.
– Soha! Vegye el a könyvet! Pont, ahogy elvesz
minden mást is.
Montford sóhajtott, és a homlokát Astrid kihullott
hajába temette. Az illata vagy az érzete láthatóan
visszarángatta a valóságba, mert azonnal felkapta a
fejét.
– Nem gondoltam, hogy ön olyan nő, aki könnye-
ket vagy lelkiismeret-furdalást vet be azért, hogy el-
érje, amit akar.
– Elérjem, amit akarok? Gondolja, hogy szeretném,
hogy felnyúljon a szoknyámba, és… – Elhallgatott, az
arcát elöntötte a forróság, és a könnyei azonnal el-
apadtak. Montford azzal az ernyedt állkapcsú arcki-
fejezéssel nézett le rá, ami a birkózásuk elején lát-
szott rajta, és ha a lány nem tévedett, az orrnyergé-
nél halványan el is pirult.
– Nem, természetesen, nem így értettem. Azt hiszi,
hogy megúszhatja ezt a mesterkedést, rájátszhat az
együttérzésemre – mondta halkan.
– Nagyon is tudom, hogy önben olyan nincs!
Montford ingerülten felnyögött.
– Mi olyan szörnyen életbe vágó ebben a könyv-
ben, hogy képes begyömöszölni az alsóneműjébe?
– Csak fejezze be, amit elkezdett – provokálta
Astrid. – Ha meri.
– Ha merem, mi? Megátalkodott lélek! Meg is kel-
lene tennem. Egyszerűen meg kellene tennem –
mondta, a szavai biztosabbak voltak, mint a pana-
szos, zavarodott hangnem, amikkel mondta őket.
A mellkasa az erőfeszítéstől hullámzott, ahogy oda-
hajolt a lány fölé, és szemmel láthatóan őrlődött.
Astrid hirtelen megint öntudatára ébredt.
Montford olyan közel volt, olyan meleg volt, olyan jó
illata volt, hogy bele tudott volna fulladni, és egy
életre elveszni benne.
A lány megrázta a fejét, próbálta kiverni belőle a
rakoncátlan gondolatokat, és ficánkolt a férfi alatt.
Ez hiba volt, mert Montford elkapta a csuklóit, és
könnyedén a feje fölé szorította őket. Egy kézzel tar-
totta ott őket, a másikkal pedig lefelé haladt.
– Nem fogja…
– Nem hagy más lehetőséget, Miss Honeywell –
mondta Montford fojtott hangon.
Megérintette a lány bokáját, majd megszorította a
szoknyái szegélyét. Astrid összeszorította a szemét.
Nem létezett, hogy ez megtörténik!
– Montford – figyelmeztette a lány, és próbált ész-
hez térni. – Montford… ó!
A herceg az ujjaival végigsimított Astrid harisnyá-
ján, ami lecsúszott a csizmáihoz, majd folytatta az
utat felfelé, a lábán. A lány érezte, ahogy Montford
ujjai megérintik a térdénél összehúzott alsónadrágja
szélét, majd ott megtorpannak és elidőznek.
Astrid bátorkodott kinyitni az egyik szemét. Miért
hagyta abba? Mit csinál?
 Montford a fejét a mellkasához hajtotta, és a sze-
mét jobban összeszorította, mint ő. A meggyötört
arckifejezéséből ítélve látszólag valamilyen fizikai
fájdalma lehetett.
Egyikük sem vett néhány másodpercig levegőt.
Aztán a férfi keze elindult, elsiklott Astrid térde
mellett, az ujjai nyomában pedig a lány rendkívüli
forróságot érzett felfelé a combján. Montford érinté-
se lassú volt, gyengéd és cirógató. Perzselő. Astrid
nem kapott levegőt. Jóságos ég, égett a teste!
Adhatott valamilyen hangot, mert Montford
szemhéja felpattant. Ugyanolyan perzselő pillantás-
sal nézett le rá, mint amennyire az ujjai perzselték
Astrid bőrét. Az arcára kiült a gyötrelem, és valami
más is, amitől a lánynak dübörgött a szíve, részben a
félelemtől, részben örömujjongásában.
Montford kívánta őt.
És isten látta a lelkét, ő is kívánta a férfit.
Valahogy Montford másik keze is lecsúszott a tes-
te mellett, majd fel, a lábán. Mindkét kezének ujjait
érezte, ahogy felszaladnak a combjain, átbuknak a
csípőjén, és olyan mohó türelmetlenséggel simogat-
ják és szorítják a testét, hogy elakadt tőle a lélegzete.
Montford rásimult a lányra, a kemény, hosszú tes-
te a földhöz szorította őt. A kezeivel le-föl simogatta
Astrid lábait, majd egy nyögés szakadt fel a torkából,
ami visszhangzott Astrid egész testében.
 A lány anélkül emelte fel Montford arcához a ke-
zét, hogy észrevette volna, mit csinál, majd megérez-
te a férfi simára borotvált bőrét, és megérintette a
halántékára hulló összekuszálódott tincseket. Olyan
puha volt, mint a selyem.
– Montford – lehelte.
Montford a lány homlokára támasztotta a homlo-
kát, az ajkai hajszálnyira voltak Astridétól. A lány
forrónak és kapkodónak érezte a lélegzetét a bőrén.
– Miért nem sikítasz? – suttogta a herceg. – Elvesz-
tetted a józan eszed? Azt hiszed, abba fogom hagyni?
Astrid nem gondolkozott ilyen fajsúlyú kérdése-
ken. Körülbelül azóta nem gondolt át semmit, hogy
Montford keze a lábához ért.
– Te kis pimasz. Feldugni a könyvet a szoknyád-
ba… – Elfojtott hangot adott. – Mintha ez megijesz-
tene. Fogalmad sincs, mit szeretnék most veled csi-
nálni!
Montford a csípőjét az övének dörzsölte, és nem
lehetett nem érzékelni a vágya keménységét, ami a
közöttük lévő ruhák ellenére is Astrid puha húsának
feszült. A lány ismerte annyira a gazdasági udvart,
hogy tudja, ez mit jelent. De azt nem tudta, hogy
ilyen megdöbbentően csodálatos érzés lesz. Felnyö-
gött, és lehunyta a szemét.
Montford elharapott egy káromkodást. A keze
mozgása hirtelen abbamaradt, majd a herceg elhú-
zódott, ami miatt Astrid több szempontból is furcsa
hiányt érzett. Egyrészt az izzó teste nem akarta,
hogy Montford otthagyja. Másrészt már a férfi kezé-
ben volt a könyv.
Astrid nem tudta, hogy melyik miatt mérgesebb.
Montford úgy szorította a könyvet a mellkasához,
mint korábban ő, majd egy puffanással hátraült a fe-
nekére. Úgy nézett ki, mint akinek elég zűrös él-
ményben volt része. A nyaksálja ferdén állt, a haja
összevissza, a kabátja és a nadrágja a felismerhetet-
lenségig össze volt gyűrve. Zihált, az arca kivörösö-
dött. A tekintetével úgy vizslatta Astridot, mintha va-
lami ritka, mérgező növényfajt szemrevételezne. Jó
néhányszor nyelt úgy, hogy nem szólt semmit.
Majd úgy tűnt, kijött a transzból. Lenézett a köny-
vére, majd Astridra, le, majd újra fel, majd egy ön-
elégült vigyorra – amit Astrid nagyon kezdett meg-
utálni – húzódott a szája.
Astrid, aki eddig túlságosan le volt döbbenve ah-
hoz, hogy bármi mást csináljon azon kívül, hogy ott
fekszik, a szoknyája majdnem a térdén, a feje pedig
túlságosan szédült ahhoz, hogy Montford lopott si-
mogatásai és kiéhezett szavai után felemelje, hirte-
len észhez tért, amikor meglátta a férfi kárörvendő
mosolyát.
Ahogy felült, hatalmába kerítette a megalázottság
és megszégyenülés érzése. A férfi egyértelműen
azért próbálta őt elcsábítani, hogy visszaszerezze a
könyvet. És működött. Olyan jól működött, hogy va-
lahol a fogdosás és lihegés kellős közepén Astrid
meg is feledkezett róla.
Mekkora ökör! Hogy azt hitte, Montford akarja őt!
Hogy hagyta magát megérinteni! Annak ellenére,
hogy mások mivel vádolták, ő nem egy útszéli lotyó,
akit ez a túltenyésztett fajankó tapogathat és fog-
doshat!
Még soha meg sem csókolta senki!
Montford sem csókolta meg az elmúlt negyedóra
történései közben.
Nem mintha Astrid akarta volna.
Ó, mégis kit csaphatna be? Persze hogy akarta! És
pont ez volt a gond. A létránál történt eset óta akar-
ta, hogy Montford megcsókolja. És határozottan töb-
bet akart a csóknál, amikor a férfi maga alá szorítot-
ta. Amit meg is kapott. A férfi zaklatta őt. Nagyon is.
Hogy merészelte!
– Hogy merészelte! – kiabálta, majd a hercegre ve-
tette magát. Sikerült a hajába markolnia és meghúz-
ni, de Montfordnak is sikerült ugyanez az ő hajával,
miközben még mindig fogta a könyvet. – Aú, te állat!
– Szégyentelen leány!
– Stírölő!
– Céda!
Éppen nagyban egymás haját húzták, amikor egy
ajtóból szóló hang odaterelte a figyelmüket.
– Kegyelmes úr!
 Lefagytak, és az ajtó felé fordultak. Montford haj-
tója volt, a nagydarab liverpudli, és mögötte téblá-
bolt a nagyon sápadtnak tűnő Roddy. Mindketten
akkora szemekkel néztek, mint az ajtónyílás.
Astrid és a herceg egyszerre pattantak fel, enged-
ték el egymás haját, majd olyan messzire távolodtak
egymástól, amennyire csak a szoba engedte.
Montford megigazította alul a kabátját, hátrasimítot-
ta keszekusza haját, és kihúzta magát.
Mintha ezzel visszanyerhette volna a méltóságát.
Megköszörülte a torkát.
– Mi van, Newcomb?
– Ühm… visszajöhetünk később, ha… elfoglalt –
mondta a férfi rezzenéstelen arccal, de a huncutság
mélyen megcsillant a szemében.
– Én… éppen befejeztem a… teendőmet Miss
Honeywell-lel – válaszolta Montford, és bedugta a
könyvet a kabátja hajtókájába.
Astrid felhorkant, és hátravetette a haját.
Newcomb sokat sejtető tekintettel ránézett, majd
vissza, az uraságára. Megvonta a vállát, pont, mint
előző nap, mintha ez egyáltalán nem rá tartozna.
– Miss Honeywell! – kiáltott fel Roddy, ahogy
Astrid az ajtó felé tartott. – Minden…
– A legnagyobb rendben, köszönöm szépen,
Roddy – vágta rá Astrid gyorsan. – A herceg volt
olyan kedves, hogy kiszedjen a hajamból egy nagy…
 – Bogarat! – vágott közbe a herceg. Láthatóan na-
gyon tartott attól, hogy a lány vajon mit akart mon-
dani. – A hajából! Egy bogár volt a hajában. Egy mér-
gező. Méregfoggal.
Roddy és Newcomb egyszerre néztek gyanakvón a
férfira, de nem mondtak semmit, ami megcáfolta
volna a herceg világos badarságát.
– Hallották. Egy méregfogú… mérgező bogár. Azt
hiszem, egy új fajta lehet. Milyen kár, hogy a csizmá-
jával agyontaposta. – Astrid perzselő pillantást ve-
tett Montfordra.
A férfi visszanézett.
– Igen. Milyen kár.
Astrid a helyére igazította a szoknyáját, majd kiin-
dult a szobából.
– Miss Honeywell – szólt utána a herceg.
A lány hátrapillantott.
Montford megpaskolta a kabátját, aminek egy bel-
ső zsebéből esetlenül lógott ki a könyv.
– Később folytatjuk a beszélgetést.
– Beszélgetést? Ön ezt így hívja? Rendben, akkor
később. Várom! – fújtatott Astrid.
– Valóban, Miss Honeywell?
A szobában tartózkodók feje úgy mozgott kettejük
között, mintha egy teniszpályán ívelgetett labdát kö-
vetnének.
– Igen. Valóban.
– Valóban.
 – Valóban – préselte ki a lány összeszorított fo-
gakkal, majd kiment a szobából, hogy ne a férfié le-
gyen az utolsó szó.
 Kilencedik fejezet

Amiben egy újabb csapás sújtja Rylestone

Hallt

– Az ördög vigye el, nem vagyok hajlandó menni,

ha ragaszkodsz ehhez az illetlenséghez! – sziszegte
Sir Wesley, majd megragadta a nyerget, és lekapta
Astrid kancájáról. Megrogyott a súlya alatt, majd
odaadta egy lovásznak, és megkérte, hogy a női
nyerget tegyék fel helyette.
Astrid úgy szorította a lovaglópálcáját, hogy elfe-
héredtek a bütykei, és közben azon gondolkozott,
hogy megcsapkodja vele Wesley hátsóját.
– Ne hidd, hogy nélkülem fogsz menni! – préselte
ki magából Astrid.
Wesley kétkedve nézett rá.
– Jó ég, Astrid, te azt hiszed, hogy kettesben aka-
rok lenni vele? Baljós tekintete van annak az ember-
nek! Nem, jössz velem. De átkozott legyek, ha férfi-
nyeregben!
– Szörnyen fárasztó vagy, amikor öregemberként
viselkedsz – motyogta Astrid.
Wesley kissé megbántottnak tűnt.
 – Észszerűen viselkedem. És nemcsak a te, hanem
a családod megítélése érdekében is. Gyanítom,
Montford már így is nagyon rossz véleménnyel van
rólad. Semmi szükség arra, hogy lovagló ülésben
száguldozz a környéken, mintha…
– Én lennék Boudica?
Wesley bólintott, és megvakarta a fejét.
– Igen, mondjuk. Vagy az lady Godiva volt?
– Mindketten megdöbbentően használták a lovu-
kat. Azt hiszem, jó társaságba kerültem.
– Mintha egy hun lennél – vágott vissza Wesley.
Astrid túlzóan sóhajtott egyet, ahogy Boglárka
hercegnőre feltették a rettegett női nyerget.
– Jó. Nyertél. De ha leesem, és eltöröm a nyakam, a
te hibád, Wesley Benwick – figyelmeztette Astrid, és
megbökte a bordáit a pálcájával.
Wesley elégedettnek tűnt, hogy a lány beletörő-
dött a dologba, majd kiállt a pálca hatótávolságából,
hogy üdvözölje a herceget, aki beviharzott az istálló-
ba, és közben türelmetlenül próbálta felrángatni a
lovaglókesztyűjét. A csizmái csillogtak a napfényben,
a kalapja ropogós és makulátlan volt. Egy palackzöld
gyapjúkabát volt rajta, amit úgy szabtak, hogy ki-
emelje a válla és a karja izmos vonalát, és egy sötét-
barna nadrág, ami ráfeszült hosszú, erős lábára.
A komornyikja elmenekülésének egyetlen bizonyí-
téka az volt, hogy a nyaksálja hajtásai kissé hanyagul
álltak. Astridnak nagyon tetszett ez a tökéletlenség,
és arra gondolt, hogy bárcsak Montford szigorúan
rendezett öltözéke ugyanarra a sorsra jutna, mint
két nappal korábban.
A herceg megállt, amikor észrevette, hogy Astrid
Wesley mellett áll, és egy izom megrándult az áll-
kapcsában. Ez annak volt a jele, hogy ő is éppen any-
nyira kellemetlennek tartja a lány jelenlétét, mint
Astrid az övét. De Montford nem látszott meglepett-
nek, hogy ott találja, bár nem hívta meg, hogy csatla-
kozzon hozzá és Wesleyhez, ahogy reggel bejárják a
birtokot. Kizárt volt, hogy Astrid hagyja Wesley-t
társaság nélkül elmenni egy ilyen túrára, mert el
tudta képzelni, az unokatestvére mennyi mindent
kikotyogna, ha egyedül maradna Montforddal.
Montford szándéka határozottan az volt, hogy ezt
lássa. Vagy legalábbis, hogy mindenáron őt piszkálja.
Astrid tudta, hogy Montford tudja, hogy Wesley-nek
fogalma sincs a birtokról. Amikor megkérte Wesley-t
– vagyis „Anthony Honeywellt” –, hogy lovagoljon ki
vele feltérképezni Rylestone-t, éppen reggeliztek, és
ő is ott volt, közben Montford egy pillanatra sem vet-
te le róla a tekintetét. Wesley dadogott, összevissza
beszélt, végül belement a kirándulásba, mert nem
tudott mást tenni. Astrid a tányérján tologatta a to-
jásait, mert nem volt hajlandó a herceg kihívó pillan-
tását állni. Az volt az első alkalom, hogy a könyvtári
incidens óta találkoztak, és Astrid bármikor csak a
szeme sarkából a férfira pillantott, eszébe jutott, mi-
lyen érzés volt Montford keze a testén, a melege, az
illata és az ereje, és megszégyenülésében legszíve-
sebben elásta volna magát.
Borzalmas férfi! Lehet, hogy herceg, viszont a szép
ruhái ellenére nem úriember.
Astrid rájött, miről is szól a férfi kérése, hogy mu-
tassák meg neki a birtokot: kesztyűt dobott a lába
elé. Ahelyett, hogy leleplezte volna Wesley szélhá-
mosságát, a herceg láthatóan eltökélt volt, hogy
mindannyiukkal valamiféle játékot játsszon. Astrid
nem akarta nyerni hagyni, még akkor sem, ha már
egyáltalán semmi fogalma nem volt arról, miről is
szól a játék. Montfordnál volt a könyv. Biztosan látta
már, Astrid miként csapta be, úgyhogy nem volt ér-
telme a dolgokat egy kirándulással elnyújtani. Na-
gyon igyekezett mindenkit megkínozni. Nagyon úgy
tűnt, még magát is, hiszen egy nappal tovább maradt
Rylestone-ban. Akármit tervezett is tenni velük,
Astrid azt kívánta, csak tegye már meg.
És valami irracionális hang azt mondatta
Astriddal, hogy bárcsak meggyőzhetné a férfit, hogy
nem volt őrültség, ahogy a birtokot irányította. Azt
kívánta, bárcsak megértethetné vele a módszereit,
és – ne adj isten – ő még el is ismerné őket.
Rylestone Green prosperált, a lakói kövérek és elé-
gedettek voltak, és ez Astrid reformjai miatt volt így.
Szerinte Montford bolond lett volna ebbe bele-
avatkozni.
 – Miss Honeywell! Micsoda meglepetés, hogy itt
látom – mondta halkan a herceg, de semennyire nem
hangzott meglepettnek. – A városba tart?
– Pff – fújta Astrid. – Nagyon jól tudja, hogy önök-
kel tartok.
Montford felvonta az egyik szemöldökét.
– Valóban?
– Valóban. – Astrid hunyorgott, mert felidézte,
hogy ugyanezeket a szavakat mondták előző dél-
után.
A herceg tetőtől talpig szemérmetlenül végigmér-
te, majd elterelődött róla a figyelme, ahogy Mick
odavezette hozzá a lovát, Cyrilt, Astrid deres paripá-
ját, a Honeywell-istálló legjobbját. Astrid meglehető-
sen furcsán érezte magát azzal kapcsolatban, hogy
hagyja a herceget a kicsikéjén lovagolni, de csak nem
ültethette Csillagra, az öreg tarka igáslóra, aki a ko-
csijukat húzta, még ha ezt szerette volna is tenni.
A herceg szinte ugyanúgy mérte fel a lovat, mint
korábban Astridot. A lány csikorgatta a fogát, mi-
közben Montford hosszú, kesztyűbe bújtatott ujjai-
val a deres orrát simogatta.
– Elég jó kis ló, igaz? – fecsegte Wesley idegesen.
A herceg semmitmondóan bólintott.
– Gondolom, megteszi.
– Cyrilnek hívják – folytatta Wesley.
A herceg gyorsan ellépett a ló mellől.
– Parancsol?
 – Cyrilnek hívják.
A herceg arca elnyűtt lett, és motyogott valamit
magában. Szemmel láthatóan nem tetszett neki az
elnevezés.
Ennek a férfinak semmi sem jó?
– Mi a baj a Cyrillel? – akarta megtudni Astrid.
Előrelépett, és nyugtatón megcirógatta a deres fejét,
mintha így akarna enyhíteni azon, hogy belegázoltak
az érzéseibe.
– Parancsol? – ismételte meg a férfi.
– Jó név.
Montford jó néhányat pislogott a lányra.
– Önnek tetszik ez a név, Miss Honeywell? – Úgy
kérdezte, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Persze hogy tetszik. Én neveztem el őt. – Cyril fe-
je fölött a férfira pillantott. – Nem kellett volna el-
mondanom, mert most biztosan utálja.
– Nem, én… – A herceg megakadt, és komoly te-
kintettel vizslatta Astrid arcát. – Még soha nem ta-
lálkoztam olyan emberrel, akinek tényleg tetszik a
Cyril név.
– Hát, nekem igen. Én történetesen nagyon szere-
tem – mondta Astrid.
– Én nem vagyok túlságosan oda érte – csatlako-
zott hozzájuk Wesley. – A Nigelhez vagy a Reginald-
hoz hasonló név, amik esetében az ember eltűnődik
azon, hogy vajon a szüleik mire gondolhattak.
 Astrid az unokatestvérére meredt, és a próbálko-
zását annak számlájára írta, hogy herceg pártját
akarta fogni. A herceg meglepő módon szintén
Wesley-t nézte.
– Badarság – jelentette ki Astrid. – A Cyril a kirá-
lyok és a szentek neve. A görög nyelvben az urat és a
mindenhatót jelenti. Ez egy jó, erős név. Mint ez a
Cyril, itt. Önnek bizonyára harminchét istállója van
tele kiváló lovakkal, kegyelmes úr, de ez nem jelenti
azt, hogy Cyril ne lenne olyan jó, mint bármelyikük.
Az előadása után elcsípte a herceg pillantását, és
teljesen váratlanul érte, amit látott benne. Az arca
feszült, zord vonásai ellágyultak, az ajka elnyílt, a
szeme pedig kis zavarodottságtól és valami nagyon
vágyakozásnak tűnő dologtól csillogott.
Astrid teste reagált Montford arckifejezésére, a
törzséből hirtelen szétáradt a forróság a végtagjaiba.
Érezte, hogy lángol az arca.
Mintha egy ábrándozásból ébredt volna, a herceg
gyanakodva összevonta a szemöldökét.
– Nem gúnyolódik velem, ugye?
Montford szavai éppen olyan hatásosak voltak,
mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel. Astrid
megfeszült, és mogorván nézett a férfira.
– Mivel kapcsolatban gúnyolódnék?
– A névvel. Cyrillel.
– Mégis miért tenném? – Nem várta meg a választ.
Megfordult, és visszament Boglárka hercegnőhöz. –
Indulunk, vagy egész nap itt maradunk, és a szavak
etimológiáját vitatjuk?
Felmászott a fellépőre, majd lehuppant a helyére.
Boglárka idegesen elindult, mire Astrid majdnem le-
csúszott a túloldalon. Nem volt hozzászokva a nye-
reg veszélyes lejtéséhez.
Egy elfojtott nevetést hallott, mire Wesley felé
fordult, hogy jól megmondja neki a magáét. Viszont
Wesley éppen az istállók előtti udvarra vezette feke-
te paripáját. Astrid a hercegre kapta a tekintetét, és
látta, hogy ő nevetett.
Montford tényleg rávigyorgott.
– Szeretném látni, ahogy ön próbál női nyeregben
lovagolni – mormolta a lány, és indulásra ösztökélte
Boglárkát.
A herceg gond nélkül felszállt a lóra, majd hamar
utolérte Astridot.
– Az összes jóravaló hölgy női nyeregben lovagol,
mintha abba született volna – mondta a férfi, és bi-
zalmasan Astrid felé hajolt.
– Kétségtelen, hogy sérteget engem, de nem érde-
kel – felelte a lány, és tovább fészkelődött a nyergé-
ben.
– Nem? Miért nem? – Montford cseppet kíváncsi-
nak és túlontúl nagyképűnek hangzott, és csupán at-
tól, ahogy rápillantott, Astrid arcon akarta csapni a
pálcájával.
 – Mert örömet szerez a tudat, hogy bármikor le
tudom hagyni – jelentette ki.
– Mi miatt ilyen biztos ebben? – Most már szóra-
kozottnak hangzott, ami miatt Astrid még mérge-
sebb lett.
– Hívjuk megérzésnek – vágta rá.
– Azt hiszem, ez inkább az önteltség. Nem ér fel
velem.
– Ezt gondolja?
– Ez tény, hölgyem.
Astrid felhorkant.
– Tény, mi? Milyen érdekes! Tehát teljes magabiz-
tossággal azt állítja, hogy innen a sörfőzdéig meg tud
előzni engem?
Montford felmérte az előttük lévő útszakaszt.
– Negyed mérföld felfelé, jó út, tisztességes ló,
igen. Merem azt mondani, hogy igen.
– Hajlandó fogadni?
Montford a tekintetét az útról a lányra kapta,
megdöbbentette a kérdés.
– Parancsol?
Astrid a pálcájával a férfi arcára mutatott.
– Ezt sokszor mondja, ugye tudja? Hallotta, mit
mondtam. Hajlandó fogadni is?
Wesley, aki eddig csendben maradt, és Astrid
nyomában bandukolt, hogy a lehető legkevesebb fi-
gyelmet terelje magára, megsürgette a lovát, hogy
melléjük érjen. Idegesen az egyikükről a másikukra
nézett.
– Astrid – kezdett bele, és egyszerre hangzott le-
ereszkedőnek és ijedtnek –, te most biztos csak tré-
fálsz.
– Nem. Fogadok abban, hogy le tudom hagyni a
kegyelmes urat.
Wesley elnézést kérőn a herceg felé fordult.
– Kegyelmes úr, ugye természetesen tudja, hogy
Astrid nem gondolja komolyan?
A herceg a legironikusabb arckifejezésével aján-
dékozta meg Wesley-t.
– Ó, Mr. Honeywell, pedig komolyan gondolja.
– Igenis – erősítette meg Astrid, feszesebbre húzta
a ló kantárját, és kihívó pillantással meredt a herceg-
re.
Montford megállította Cyrilt, és Astrid felé fordult,
emiatt Wesley-nek is ugyanezt kellett tennie.
A herceg olyan átható tekintettel vizslatta a lányt,
hogy Astrid legszívesebben izgett-mozgott volna.
Így, hogy megtörtént a kihívás a versenyre, azt kí-
vánta, bárcsak visszavonhatná. Montford hajtotta
bele, és bár Astrid biztos volt abban, hogy lovagló
ülésben képes legyőzni, francos női nyeregben ült.
És attól is megtorpant, ahogy Montford Cyrillel bánt.
Az általában eleven paripa rá nem jellemző szelíd-
séggel követte a herceg irányítását. Montford egyér-
telműen jó lovas volt.
 Montford láthatta rajta, hogy kissé inába szállt a
bátorság, mert félmosolyra húzta a száját.
– Mik a feltételei? – kérdezte.
Wesley hangosan hahotázott.
– Kegyelmes úr! Astrid! Ezt nem gondolhatják
komolyan!
– Ó, én igen – préselte ki magából Astrid, és kissé
elbátortalanodott.
– Ahogy én is. Nagyon is komolyan gondolom.
A feltételeket, hölgyem!
– Azoknak a bükkfáknak az aljából versenyzünk a
sörfőzdéig. Wes… Anthony előrelovagol, és kijelöli a
célt. Ő fogja megállapítani, ki nyert.
– Én?
– Te. Menj, testvérem! Öt percet adunk neked.
Wesley Astridról a hercegre nézett, majd vissza, és
egyre kevésbé hitt a szemének.
– Astrid! Légy észnél!
A lány felhorkant.
– Utálom, amikor ilyen hangnemben beszélsz ve-
lem.
– Szerintem csinálja azt, amit mond – szólt közbe a
herceg vontatottan. – Eltökélt, hogy legyőzzem.
– Astrid!
Astrid előrenyúlt, és Wesley felé csapott a pálcájá-
val. A férfinak éppen sikerült elkerülnie, hogy elver-
jék. Miután még utoljára megpróbálta rávenni
Astridot, hogy gondolja meg magát, elindult az úton,
és közben idegesen pillantgatott hátra. Astrid beha-
rapta az alsó ajkát, és nézte, ahogy az unokatestvére
vonakodva, de megy ellátni a feladatát.
Egy őrült volt. Egy lobbanékony, vakmerő őrült,
aki miután tíz percet töltött a herceg társaságában,
újra hagyta, hogy a férfi valami bolond cselekedetre
ösztökélje. Alice kioktatása után megfogadta, hogy
igyekszik illedelmesebb lenni, de ez nem tartott fél-
óránál tovább. Elvégre hagyta, hogy egy főnemes
felnyúljon a szoknyája alá.
– Kér egy kis előnyt, hölgyem? – mondta a herceg
elnyújtva, amikor már kettesben voltak.
Astridnak az előnynél többre volt szüksége. Egy
csodára. Arra gondolt, szerencséje lesz, ha a verseny
alatt egyáltalán a nyeregben tud maradni. De gúnyo-
san felhorkant a férfi ajánlatára. Inkább üveget eszik,
mint hogy Montford lássa, mennyire bizonytalan.
– Önnek lesz szüksége előnyre, Montford – mondta
hatalmas nagyképűséggel.
A hercegen a maga zárkózott, leereszkedő módján
némi szórakozottság látszott, ami miatt Astrid csi-
korgatta a fogait. Azt kívánta, bárcsak feldühödne a
férfi, mint előző nap. Heccelni akarta, nem szórakoz-
tatni.
– Még nem beszéltük meg a tétet – folytatta a her-
ceg, közben az utat szemrevételezte, és hagyta, hogy
Cyril kicsit előremozogjon. – Talán érdemes lenne…
érdekessé tenni.
 Astridnak nem tetszett az, ahogy ez hangzott, de
veszett fejsze nyeleként megragadta az adandó al-
kalmat.
– Igen. Milyen igaza van. Amikor nyerek…
– Amikor nyer? – horkant fel Montford.
– Amikor nyerek, visszamegy Londonba, és hagyja,
hogy úgy vezessem Rylestone-t, ahogy jónak látom.
Montford bosszús tekintettel nézett rá.
– Nem bírja ezt feladni, Miss Honeywell.
– Azt hiszem, ezt bóknak veszem.
– Nem tudom, miért, mert nem volt az – motyogta
Montford.
– Szóval, elfogadja a tétem?
Montford sóhajtott, majd visszanézett az útra.
– Azt hiszi, ez a legjobb, ami történhet, Miss
Honeywell? Hogy én elmegyek innen, és minden úgy
folytatódik, ahogy volt?
Astridot mellbe vágta a férfi hirtelen higgadtsága.
– Elég jól csináltuk, mielőtt jött.
– Valóban? – kérdezte a herceg halk, kétkedő han-
gon.
Astrid dühbe gurult.
– Ez aligha a megfelelő idő vagy hely egy ilyen
nagy lélegzetvételű beszélgetésre. Viszont, ha már
így szóba hozta, azt kell mondanom, hogy igen,
Rylestone Green virágzik. Azt elfogadom, hogy a ve-
zetés egy kicsit…
 – Szokatlan? – vetette fel Montford cinikusan. –
Törvénytelen?
Astrid úgy volt vele, hogy nem fog vitázni
Montforddal.
– Szokatlan. De a rendszer működik.
– Jól láthatóan mindenkinek, csak önnek nem. És
nekem sem, bár gyanítom, tulajdonosként én irrele-
váns vagyok az utópisztikus víziójában.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
Montford elfordult a nyergében, és a pálcájával
visszamutatott a kastélyra.
– A tornyok, hölgyem. Ferdék! – mondta vehe-
mensen, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
– Nincs pénze megcsináltatni őket, mert ragaszkodik
ahhoz, hogy a bevételt visszaforgassa a birtokba, és
botrányos fizetéseket adjon a bérlőknek. Végignéz-
tem a könyvelést, és tudom, mit csinál. A kastély ro-
had, nem tud megfizetni egy megfelelő személyzetet.
Isten tudja, hogyan sikerül ezeket a lovakat tartania.
Gyanítom, a földművesek jobban élnek, mint ön.
– Egész jól elevickélünk, köszönöm – mondta
Astrid, és felhúzta az orrát.
– Elevickélnek. Francos jakobinus ostobaság. És
nézze meg, milyen jól sült el ez a franciáknak.
– Ez nem Franciaország, uram!
Montford forgatta a szemét, és újra a lányra sze-
gezte átható tekintetét.
 – És mi van a családjával? Ők egyetértenek abban,
hogy jól elevickélnek?
Ha Montford egy doronggal vágta volna hasba, se
vihetett volna be neki ennél nagyobb ütést.
– A családomhoz semmi köze – mondta Astrid.
– Talán nem. De az egyértelmű, hogy ők nagyon
nem boldogok.
– Boldogok! Milyen jogon beszél ön a családom
boldogságáról? – tört ki Astridból. – Egyébként is
mit tud ön a boldogságról? Akkor sem tudná, mi a
boldogság, ha az kupán vágná, és megszólítaná!
Astrid minden egyes szavánál Montford arckifeje-
zése kissé jobban megkeményedett. Majd, amikor a
lány végzett, sokáig csendben volt, elpillantott róla,
és a távolba meredt, a tekintete zárkózottságot és
zordságot sugallt.
– Kétségtelenül igaza van – szólalt meg végül
olyan rideg hangon, ami miatt Astrid szívéből letört
egy darabka, és megakadt a torkán.
Lelkiismeret-furdalást érzett?
– Ó, az isten szerelmére… – nyögött fel. – Akkor
versenyzünk vagy sem?
Montford ekkor ránézett, az állkapcsa feszessége
kissé enyhült.
– Én nem gondoltam meg magam.
– Akkor állja a tétet?
A férfi gyanakvón hunyorgott.
 – Nem hiszem el, hogy belemegyek ebbe a képte-
lenségbe. De igen, állom a tétet, hiszen úgyis én fo-
gok nyerni.
– Ó, tényleg?
– Természetesen. És mivel ön elég magasra tette a
tétet, gyanítom, az enyémnek is komolynak kell len-
nie. Azon gondolkozom, mi legyen.
Astrid ennyire nem gondolt előre a tervében, és
emiatt azonnal izzadni kezdett a tenyere. Ó, a pokol-
ba! Milyen huncutságot fog kérni? Egyáltalán nem
kellett volna tétben fogadnia.
Buta, buta lány!
A férfi nyerhet, és feladathat vele mindent.
Ami kétségkívül amúgy is meg fog történni.
De attól még.
Még…
Kit csapott be? Nem a herceget. És már egyértel-
műen magát sem.
Astrid még nem érezte magát olyan reménytelen
helyzetben, mint abban a pillanatban, és ezért ma-
gán kívül senki mást nem hibáztathatott. Ő keverte
magát ebbe a tarthatatlan állapotba, megásta a saját
sírját. És nem maradt más hátra, mint belefeküdni és
nézni, ahogy Montford rálapátolja a földet.
Dacosan felvetette az állát, és a legrosszabbra ké-
szülve megragadta a kantárt.
– Azt hiszem, amikor nyerek, Cyrilt szeretném díj-
ként kérni – mondta a herceg.
 Astrid eltátott szájjal nézte Montfordot, teljesen
váratlanul érte a tétje.
– A lovamat akarja?
– Igen.
Ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Legalább-
is ezt mondogatta, bár valahogy nem érezte magát
jobban tőle. Ugyanannyira imádta Cyrilt, mint Bog-
lárka hercegnőt. Mindkettejük születésénél ott volt,
és segített őket beidomítani. Astrid szinte azt kíván-
ta, a férfi bárcsak valamit a birtokkal kapcsolatban
akart volna. Akkor legalább világosan tudja, mire
számíthat tőle.
De a lovát!
– Miért akarja őt?
– Jól érezném magam, ha az enyém lenne. És sze-
rintem ön nagyon mérges lenne, ha ezt tudná. És ez,
hölgyem, nagyon boldoggá tenne.
Astrid továbbra is tátott szájjal nézett.
– Ön tényleg borzalmas, Montford.
A férfi cinikusan mosolygott.
– A legrosszabbat hozza ki belőlem, Miss
Honeywell. Akkor essünk túl ezen?
– Mindenféleképpen.
A bükkfák vonalához vezették a lovukat. Montford
hagyta, hogy Astrid számoljon, amit ő egyre fokozó-
dó várakozással és rettegéssel meg is tett. Talán
nyerhet, gondolta, amikor elkiáltotta magát, hogy
„Öt!”. Négynél arra gondolt, a legtöbb, amiben re-
ménykedhet, hogy nem fogja eltörni a nyakát. Ami-
kor háromhoz ért, az a kép, hogy törött nyakkal fek-
szik egy árokban, megkérdőjelezte a korábbi remé-
nyét. De amikor kettőt kiáltott, inkább Montfordot
képzelte el egy árokban a nyakát szegve, ami miatt
határozottan jobb kedve lett. Végül egynél elképzel-
te, milyen arcot fog Montford vágni, ha ő nyer, mire
akkor és ott megfogadta, hogy mindenét bele fogja
adni a versenybe.
Minden elképzelhető lelkesedését összegyűjtve
indulásra sarkantyúzta Boglárka hercegnőt.
Körülbelül három másodperc után vette észre,
hogy Montford nem követi. Megkockáztatott egy
hátrapillantást, és látta, hogy a férfi a nyergében ül-
dögél. A lány érdeklődését látva megemelte a kalapja
karimáját, és a pálcával lassan ügetésre sarkallta
Cyrilt.
Astrid visszafordult az út felé, még erősebben sar-
kantyúzta Boglárkát, és egy félig sikításra, félig ká-
romkodásra hajazó hang hagyta el a torkát.
Montford szándékosan maradt le, olyan előnyt adott
neki, amit ő nem kért. Csak hogy neki legyen igaza.
Az igazság pedig az volt, hogy Montford volt a leg-
undokabb, legaljasabb ember, akivel Astrid valaha
találkozott.
Hát, a franc essen belé, elfogadta a fránya előnyét,
meg is fogja nyerni a nyamvadt versenyt, és semmi
lelkiismeret-furdalása nem lesz azzal kapcsolatban,
hogy ragaszkodjon a díjához!
Montford örökre eltűnik az életéből!
Bár ügyesen kifogta a szelet a vitorlájából. Az ilyen
győzelem Astrid szerint egyáltalán nem győzelem, és
ezt Montford is tudta. Pont azért maradt hátra, mert
tudta, hogy ez meg fogja őt őrjíteni.
És amikor Astrid azt hitte, ennél mérgesebb nem
lehet, meghallotta, hogy Montford a nyomában van.
Próbálta nagyobb léptekre sarkallni Boglárka her-
cegnőt, de a kancának ehhez nem volt kedve.
A szeme sarkából látta, hogy Montford és Cyril
mellé érnek, aztán meghallotta Montford cinikus ne-
vetését a lovak patáinak lármáján és az őszi szél su-
hogásán túl. Negyed mérföldet gyorsan megtettek,
az út kanyarodásán túl pedig már ellátott a sörfőzdé-
ig, ahol Wesley állt néhány kíváncsi földműves tár-
saságában. Montford nemsokára megelőzte, és úgy
ülte meg a lovat, mintha alig kerülne erőfeszítésébe,
ami még jobban felbőszítette Astridot.
Tudta, hogy veszíteni fog.
Montford és Cyril annyira előrevágtattak, hogy
nem egy, nem kettő, hanem három hosszal vezettek.
És nem volt az az isten, hogy Astrid ezt a távolságot
be tudja hozni. Abban a pillanatban bármit megtett
volna, hogy megússza Montford győzelemtől önelé-
gült vigyorát, amiben egészen biztosan részesíteni
fogja.
 Vagy legalábbis Astrid gondolta, hogy megtenne
mindent, vagy inkább ezernyi rosszat kíván a férfi-
nak, amíg végül teljesül a vágya.
A hang balról jött, valahonnan a sűrű, régi erdő-
sávból, ami Rylestone északi határát jelentette.
A veszélyt megérezve Astrid azonnal megállította
Boglárkát, a verseny azonnal feledésbe merült. Va-
dászok között nőtt fel, így felismerte a levegőbe hasí-
tó éles fegyverropogást. Követte a hangot, és körül-
belül ötvenlépésnyire, mélyen az erdőben, a lombo-
zaton keresztül látta felszállni a lövés okozta füstöt.
Egy zöld vadászkabátot látott felvillanni, és a fegyver
csillanását meg egy alakot, ahogy behúzódik az ár-
nyak közé.
Aztán a figyelme a még mindig körülöttük vissz-
hangzó lövés eredményére terelődött. Nem tudta
pontosan, kit találtak el: Montfordot vagy Cyrilt. Ne-
héz volt megállapítani, hogy Montford rántotta-e
meg a kantárt, vagy Cyril botlott meg, de bármi volt
is az ok, a ló és a lovas is lekanyarodott az útról
jobbra, és lefelé tartottak egy kis töltés oldalán. Cyril
fájdalmában vonyított, Montford pedig rosszat sejte-
tően csendben volt, ahogy együtt borultak le a lejtőn,
és már nem lehetett őket látni.
Aztán minden elcsendesült, a lövés hangja eltom-
pult.
Astrid szíve megállt.
 Aztán hallotta, hogy valaki rémületében sikít. Elő-
ször azt hitte, hogy Montford, Wesley vagy az egyik
földműves, aki a herceg felé tartott. De aztán rájött,
hogy ő volt.
Észhez tért annyira, hogy vágtára fogta Boglárkát.
Ugyanakkor ért a töltés tetejére, mint Wesley,
majd leugrott, és imádkozott, hogy lent életet talál-
jon.
Meglátta Cyrilt az oldalán, valami fekete és nedves
borította a nyakát. Élettelenül feküdt, a látványtól
pedig Astrid szemét csípték a könnyek.
– Ne, ne!
A ló felé futott a lejtőn, és akkor látta meg
Montfordot, aki legalább tizenöt lábnyira repült a
derestől, elernyedve feküdt a hátán egy bodzabokor
aljában, a kabátja szétnyílt, az inge és a nyaksálja
vérfoltos volt.
Astrid lábai majdnem összecsuklottak, ahogy el-
fordult Cyril felől, és Montford mellé sietett. Mellé
térdelt, meredten nézett le az arcára, és félt hozzá-
érni.
A férfinak hamuszürke színe volt, és az eséstől ke-
letkezett egy vágás a halántékán. De emiatt a lány
nem aggódott annyira, mint a mellkasán lévő vér
miatt.
Atyavilág, meglőtték! – gondolta zsibbadtan.
 Halottnak tűnt. Amikor Astrid összeszedte a bá-
torságát, hogy a férfihoz érjen, felemelte a csuklóját,
ami úgy esett vissza a földre, mint a lifegő tészta.
Astrid szíve kétségbeesetten megsajdult. Nem
halhatott meg! Szörnyű ember volt, és utálta is, de
nem akarta komolyan, hogy meghaljon.
– Montford! Te bolond, nem halhatsz meg! – szi-
szegte. Megérintette az arcát, és letörölte a vért. Na-
gyon hideg volt. Astrid a férfi ajkai fölé hajolt, és egy
nagyon halovány, gyenge leheletet érzett az arcán.
Megkönnyebbült. Nem halt meg.
Még.
– Montford! Gyerünk, Montford, ébredj fel! – Meg-
paskolta az arcát, majd megrázta a vállát, és amikor
semmi reakciót nem kapott, levette a nyaksálját, ki-
gombolta a mellényét, és a sebet kereste. A vállán, a
mellkasán kutatta a golyó helyét. Nagyon sok vér
volt rajta, de Astrid nem tudta megállapítani, honnan
jön.
– Nyamvadt piperkőc! Több ruhát hord, mint én –
motyogta zokogás közben.
Visszahajtotta a ruhákat a vékony pamutingig, ami
szintén csurom vér volt, és elkezdte azt is kigombol-
ni. Az ujjai félelemtől és valami nem egészen dicsére-
tes gondolattól remegtek. Nem volt hajlandó tudo-
másul venni, hogy bármilyen vágyat is érezne ilyen
krízis közepette Montford meztelen teste láttán, de
nem lett volna érző ember, ha nem értékeli az ujjai
alatt lévő formás, kidolgozott férfitestet.
Komolyan, tényleg ilyen vonzónak kellett lennie
haldoklás közben?
Aztán egy kéz hirtelen a levegőbe emelkedett, és
erős szorításban csapdába ejtette a csuklóját. Astrid
felsikított.
– Kinyuvaszt, ugye? – szólt egy hang vontatottan.
Montford felült, eltolta magától Astridot, és mo-
gorván nézett maga elé. Az arcába visszatért vala-
mennyi szín. Zavarodottnak tűnt, és nagyon-nagyon
ziláltnak. Elengedte Astrid csuklóját, és elkezdett
talpra tápászkodni. Ez egy kis összpontosítást igé-
nyelt a részéről, de elutasította a lány segítségét.
Astrid felállt, és kissé bosszúsan a csípőjére tette a
kezét.
– Montford, megsérült.
A férfi a halántékához nyúlt, mintha fájna, majd
megrázta a fejét.
– Jól vagyok.
– Nem, nincs! – mondta Astrid erélyesen. – Meg-
lőtték! – A férfi testére mutatott.
Montford ezen a kijelentésen megdöbbent, majd
elkezdte paskolni a testét. Lenézett, ami egyértel-
műen hiba volt. Amint meglátta a vért, az arca falfe-
hér lett, a szemei fennakadtak, és eszméletlenül ha-
nyatt esett.
 Montford arra nyerte vissza az eszméletét, hogy
Miss Honeywell feje köröz körülötte. A rugószerű
haja furcsa irányokban állt ki a fejéből, a különböző
színű szemei pedig könnyektől csillogtak. A feje elő-
ször fölötte volt, majd alatta, aztán jobbra, végül bal-
ra. A por elkenődött az arcán, és az egyik orcája csu-
pa lecsorgó vérnyom volt. Montford a látványtól me-
gint majdnem elájult.
Aztán eszébe jutott minden. A fegyver hangja.
Cyril, ahogy botladozik alatta. A hosszú, látszólag
végtelen repülés a levegőben. Aztán a sötétség. És a
vér. Rengeteg őt beborító vér.
Összeszorította a szemét, ahogy utolérték őt más
emlékek. Fájdalmas emlékek, amikről azt hitte, ré-
gen eltemette őket, egy másik időből és helyről, ami-
kor vér borította őt. Az ő vére és a szülei vére, ami
folyó módjára folyt körülötte. Hosszú éveken át
érezte magán az édeskésen maró, fémes és száradó
szagot, a vér már fekete volt, a ruhái megkeményed-
tek tőle. Emlékezett, ahogy a keze egy nő – az anyja –
felé nyúl, és próbálja letörölni a vért a szeméről,
amivel bár nézte őt, de nem látta. Megpróbálta feléb-
reszteni, de elgondolkozott azon, hogyan tud ilyen
nyitott szemmel aludni. A nő nem ébredt fel, még
akkor sem, amikor ő sírt, hogy tegye meg. Sírt és sírt,
de az anyja azon kívül, hogy azzal a furcsa szemmel
nézte, nem tett semmit.
Több nap telt el azokkal a szemekkel, a vérrel és a
halál bűzével.
Montford erőszakkal kinyitotta a szemét, vissza-
tuszkolta a helyére a rémálmot, de az nem volt haj-
landó elmenni, úgy kapaszkodott az elméje mélye-
déseibe, mint egy vadnyúl, hogy ketrecbe ne zárják.
Tudta, hogy újra rosszul lesz.
Miss Honeywell az egyik kezét az orcájára tette.
Meleg volt, gyengéd és végtelenül megnyugtató.
Montford hányingere alábbhagyott.
– Montford – mondta halkan a lány.
A herceg nagy erőfeszítések árán felült. Astrid ke-
ze lemaradt, bár a férfi azt kívánta, bárcsak az arcán
tartotta volna. Akadozó lélegzetet vett, és próbálta
felmérni a sérüléseit. Zúzódott és megrendült, de
nem volt meglőve.
– Nem sérültem meg – sikerült kimondania.
Astrid arcán látszott, hogy nagyon megkönnyeb-
bült, hátraült a sarkára, és a ruhája ujjával törölte
meg az arcát.
– Atyavilág, ember – hallatszott egy hang a fejük
fölül. Montford felpillantott Sir Wesley-re/Mr.
Honeywellre, aki ijedten bámulta őt. – Jól van?
– Megvagyok.
 – De a vér, ember, a vér! – kiáltotta az úriember, és
Montford ingének az elejére mutatott, aggódva rán-
colta a homlokát.
Montford megborzongott, és nem volt hajlandó
lenézni.
– Nem hiszem, hogy az enyém.
Miss Honeywell arca eltorzult az újbóli aggoda-
lomtól, ahogy felállt.
– Cyril!
Az elpusztult ló felé rohant, aki fölött két munkás-
ember állt, és gyászosan ingatta a fejét.
Montford lábra botorkált, és követte Astridot.
Egyértelmű volt, hogy a paripa meghalt. A nyaka fur-
csa szögben állt, és az erős mellkasa nem emelkedett
a lélegzéstől. Egy sötét vérfolt látszott az oldalán,
ami az élettelen teste alatti fűben gyűlt össze egy tó-
csában. Montford megregulázta magát, nehogy el-
ájuljon a látványtól.
Miss Honeywell a lóra vetette magát, és hevesen
zokogott. Montford elfordult. Bizonytalanul állhatott
a lábán, mert Sir Wesley megszorította a könyökét.
Montford nem húzódott el. Túl sok vér volt, és még
mindig szédült.
– Átkozottul kár. Átkozottul nagyon kár – motyog-
ta Sir Wesley. – Mocskos dolog.
Egy férfi jelent meg a töltés tetején. Nagydarab
volt, gyapjúszövetet viselt, és egy pipa lógott ki a
szája sarkából. Jó néhány cifra káromkodást eresz-
tett el, ahogy meglátta a vérfürdőt, majd lebaktatott
a dombon. Kivette a pipát mogorván álló szájából,
egy durva ránc elvágta egymástól két bozontos
szemöldökét.
– Itt meg mi történt? – akarta megtudni erős skót
kiejtéssel.
– Mocskos dolog, Mr. McConnell – fecsegte Sir
Wesley. Montford csikorgatta a fogát. Sir Wesley
nem volt a segítségükre.
A skót Montfordra nézett. Egy gyors, okos pillan-
tással felmérte, majd bólintott.
– Herceg – mondta egy szemernyi tisztelet nélkül.
Nem mintha Montfordot érdekelte volna abban a
pillanatban.
– Valaki rám lőtt. De ahogy látja, a célzás nem az
én, hanem a lovam életébe került.
A skót szája szigorú vonallá vékonyodott.
– Igen. És miért olyan biztos abban, hogy ön és
nem a szegény jószág volt a golyó célpontja?
Montford teljesen megrökönyödött és megsértő-
dött. Vagy legalábbis amennyire tudott a körülmé-
nyek között.
– Ó, nem tudom. Józan ész? Megérzés? Viszont
nem sok jelentősége van, mivel az eredmény mind-
két esetben kétségkívül ugyanaz. Pusztán a szeren-
csén múlt, hogy nem törtem ki a nyakam. – Montford
ezt olyan nyugodt hangon mondta, ahogy csak bírta.
 A skót nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek,
de Montford úgy döntött, nem veszekszik a férfival.
Miss Honeywell zokogása újra a tudatába tört, mi-
re a szívébe nyilallt a fájdalom. Utálta a lány kétség-
beesésének hangját, és utálta a saját gyengeségét,
ami megakadályozta abban, hogy próbálja valahogy
megnyugtatni őt – bár az agya mélyén szinte elhitte,
hogy Astridnak köze volt ehhez az egészhez. Ha a
lány nem lett volna annyira kétségbeesve a paripa
miatt, amiből a kevés megmaradt eszével Montford
azt a következtetést vonta le, hogy Astrid soha nem
tett volna olyat, ami veszélyezteti az állatot, azon se
lepődött volna meg, ha ő szervezte volna meg a ki-
végzését.
Montford elfordította a fejét, és meglátta, ahogy
Astrid a ló mellett térdel, az állat fejét az ölében rin-
gatja, a válla rázkódik, és erre újra elfacsarodott a
szíve.
Nem, nem tudta elképzelni, hogy Astrid szervezte
meg ezt a dolgot.
De valaki igen.
Visszafordult Sir Wesley és Mr. McConnell felé, és
megpróbálkozott egy ellentmondást nem tűrő, ko-
mor tekintettel.
– Valamelyiküknek nem kellene a hölgynek segí-
tenie?
Sir Wesley láthatólag megriadt, majd elindult.
– De, de, persze.
 Mr. McConnell megfogta Sir Wesley karját.
– A húgát akarja majd. Miért nem megy vissza a
kastélyba, és készíti fel Alice-t?
Sir Wesley a terv miatt zavartnak tűnt, de bele-
egyezett.
Mr. McConnell odament Miss Honeywellhez, és le-
térdelt mellé. Montford hallotta, ahogy a lány felzo-
kog, hogy „Ó, Hiram”, majd a skót ember ölelésébe
simul.
– Akkor én visszalovagolok a kastélyba – mondta
Sir Wesley, és felmászott a dombon. Tétovázott,
majd Montford felé fordult. – Ön is jön?
Montfordnak földbe gyökerezett a lába. Nagyon
furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor látta, hogy
Miss Honeywell a skót mellkasára hajtja a fejét. Fizi-
kai fájdalmat érzett. Gyötrelmet. Mindent megtett
volna, hogy helyet cserélhessen a férfival, bármilyen
nevetséges is ez. Eszébe jutott Astrid gyengéd, meleg
keze az arcán, amikor az ájulásából ébresztgette.
És az előző nap, amikor alatta feküdt olyan puhán,
olyan vágyakozón.
– Nem – hallotta, hogy kimondja. – Azt hiszem,
maradok.
Sir Wesley meglepettnek tűnt, de továbbment.
Montford két munkással állt a kellemetlen csend-
ben, miközben Miss Honeywell továbbra is sírt. Mr.
McConnell az egyik kezével paskolgatta Astrid hátát,
a másikkal időnként a szájához emelte a pipáját,
hogy beleszívjon. Néha lenézett a paripára, és rosz-
szallóan csóválta a fejét, vagy a lány megnyugtatásá-
ra mondott néhány kimért szót.
Valahogy Montford vigaszra lelt abban, hogy
McConnell láthatóan nem volt fülig szerelmes a
lányba.
Végül a férfinak sikerült Miss Honeywellt talpra
állítani, majd megfogta a vállát.
– Jól van, jól van, kislányom, ez nem vall rád.
Szedd össze magad, kislányom!
Miss Honeywell egy durva zsebkendőbe szipogott,
amit McConnell vett elő a zsebéből, majd megtörölte
a szemét.
– Csak ez akkora… megrázkódtatás, Hiram. Cyril…
az én drága, drága Cyrilem!
Montfordnak megint elszorult a szíve. Astrid
imádta a lovat, és bármennyire valószerűtlennek
tűnt is, őszintén szerette a nevét.
– Igen, nagyon kár. Remek ló volt. Most viszont
menjünk el innen, nem jó a szenvedésben dagonyáz-
ni!
Miss Honeywell az elpusztult lóra nézett, mire
McConnell átkarolta, és finoman, de határozottan el-
vezette.
– Gyere, kislányom! Ne nézz vissza ilyen borza-
lomra!
Miss Honeywell reszketőn fújt egyet, majd hagyta,
hogy felvezessék a lejtőn. Montford utánuk ment.
McConnell a munkások felé kiabált, és utasította
őket, hogy szerezzenek egy szekeret, mire a két férfi
elindult a sörfőzde felé. Aztán Miss Honeywellt a lo-
va felé vezette, ami elkóborolt az út túloldalára, és
idegesen ágaskodni kezdett, mintha megérezte vol-
na, hogy baj történt.
McConnell megragadta a kanca kantárját, és
ugyanazzal a nyers modorral nyugtatta meg az álla-
tot, mint az előbb Miss Honeywellt.
Montford visszanézett Miss Honeywellre. A lány
abbahagyta a sírást, de a szeme be volt dagadva, a
bőre pedig foltos volt a könnyeitől. Hölgyekre na-
gyon nem jellemző módon fújta a zsebkendőbe az
orrát, majd kihúzta magát. Nem bírt Montford sze-
mébe nézni. Montford megpróbált felé nyúlni, hogy
megérintse a vállát vagy talán a kezét, csináljon va-
lamit, amivel megnyugtatja, de aztán inkább leen-
gedte a kezét az oldalához.
Mire gondolt?
McConnell feléjük vezette a kancát, de Miss
Honeywell a jószágra sem bírt ránézni, mintha a lát-
vány túl fájdalmas lett volna.
– Szerintem vidd vissza a hercegnőt az istállóba,
hadd intézzük el mi a… – McConnell a kezébe köhö-
gött.
– A testet – fejezte be Miss Honeywell feltűnően
egyenletes hangon.
McConnell bólintott.
 Miss Honeywell bizonytalan gesztussal jelezte a
beleegyezését, de nem mozdult, hogy megfogja a
kantárt, amit McConnell nyújtott felé. Helyette
Montford fogta meg.
– Én… én láttam valamit – mondta Miss
Honeywell.
McConnell tekintete felvillant az éberségtől.
– Az erdőben – mondta, és a mellettük lévő sűrű
lombozatra mutatott. – A lövész. Körülbelül ötven
lépésre, bent. Láttam, hogy az erődbe futott.
– Láttad, ki volt, kislányom?
Astrid megrázta a fejét.
– Nem. Magas volt. Sötétzöld kabátot viselt.
Montford komolyan összepillantott McConnell-lel.
– Úgy tűnik, valaki rosszat akart nekem – mondta.
– Nem hiszem, hogy ez véletlen volt.
– Igen, igaza lehet – ismerte el McConnell.
– Vajon ki akarná a halálomat?
McConnell kivette a pipát a szájából, és rezdület-
len, kissé fanyar arckifejezéssel meredt Montfordra.
– Gyanítom, szinte mindenki a megyében, kegyel-
mes úr.
– Ez határozottan leszűkíti a kört – mondta halkan
Montford.
– Senki se merné – ragaszkodott hozzá Miss
Honeywell. – A birtokról senki, az biztos. Aligha len-
ne érdekükben önt megölni. A hatóságok azt hinnék,
hogy nekem… nekem van hozzá valami közöm, és
akkor elvennék a birtokot… – Elkerekedett szemek-
kel fordult Montford felé. – Ugye nem gondolja, hogy
ilyet tennék?
– Megfordult a fejemben a gondolat – ismerte be a
férfi. Astrid felháborodottnak tűnt. McConnell meg
szinte ölni tudott volna. – Persze hogy nem gondo-
lom, hogy ezt ön szervezte meg – fejezte be a herceg.
– De valaki igen. Van ötletük, ki csinálhatta?
McConnell és Miss Honeywell egymásra néztek, és
láthatóan ugyanaz jutott eszükbe, ami csak fokozta
Montford gyanúját. De megrázták a fejüket, és lebá-
multak a földre.
– Önök ketten gyanakodnak valakire! – Montford
nem hagyta őket.
McConnell olyan kemény pillantással nézte a fér-
fit, ami azt jelentette, hogy nem válaszol több kér-
désre.
– Mindkettejüknek megrázó élményben volt ré-
szük. Én ön, kegyelmes úr, az esés miatt nem érezhe-
ti túl jól magát. Menjenek vissza a kastélyba, és hoz-
za rendbe magát! Én pedig majd szemrevételezem a
nyomokat, és bemegyek az erdőbe, hogy körülnéz-
zek. Akárki is tette, mostanra már elment, de kiderí-
tem, mit lehet tenni.
Miután sikerült kihámozni a skót tájszólásból,
hogy McConnell mit mondott, Montford tiltakozni
kezdett, de a fejfájásától megszédült, a vér szagától
pedig elgyengült. Úgy döntött, megfogadja a férfi ta-
nácsát.
– Ha a munkája végére ért, jöjjön, és számoljon be
nekem – mondta.
McConnell a világos utasítás miatt gyanakvón né-
zett.
– Igenis, kegyelmes úr – válaszolta azért.
– Helyes – nyugtázta a herceg, majd Miss
Honeywell felé fordult. – Segítsek önnek felülni?
– Azt hiszem, inkább sétálok. Most nincs kedvem
lovagolni.
– Nekem sincs – válaszolta Montford fintorogva.
McConnell elment, ők pedig elindultak az úton.
Montford fogta a kanca kantárát, és sétálás közben a
bal karját a ló vállára tette, mert még nem bízott a
lábában.
Nagyon sokáig csendben voltak, Miss Honeywell
mellette vánszorgott, és lefelé nézett, hogy Montford
ne lássa az arckifejezését. A férfi megköszörülte a
torkát, és a megfelelő szavakat kereste.
– Nagyon sajnálom, ami történt. Kérem, higgye el,
mindent megtettem azért, hogy Cyrilt eltérítsem.
Astrid valami hangot hallatott mellette, és
Montford attól tartott, hogy megint sír.
Jó isten.
De amikor a lányra nézett, azt látta, hogy az üre-
sen mosolyog.
 – Nem hibáztathatja magát – mondta Astrid. – Még
én sem tudom hibáztatni. Ráadásul szerintem így is,
úgy is elpusztult volna.
– Mocskos dolog – motyogta Montford, majd ösz-
szerezzent, amikor rájött, hogy Sir Wesley lapos
szövegét ismétli.
– Nem akarnám, hogy meghaljon. Az lehet, hogy a
pokolba kívánom, de azt inkább átvitt értelemben –
biztosította Astrid a férfit.
– Szintúgy.
– Semmi közöm nincs ehhez – folytatta Astrid vé-
dekező hangon. – Remélem, hisz nekem.
Montford megállt, ami miatt Astrid is.
– Miss Honeywell, tényleg hiszek önnek.
Astrid a csizmáját nézte.
– Köszönöm. – Majd felnézett, és a férfi arcát vizs-
latta. – Szörnyen rosszul néz ki.
– Rosszul is érzem magam.
A lány elővette a zsebkendőjét, majd megtörölte
vele Montford halántékát. A férfi a kancának dőlt, és
hagyta, hogy Astrid gyengéd érintése csillapítson a
fejfájásán. Végül a lány elhúzódott, és megmutatta
Montfordnak a sebe bizonyítékát, ami teljesen átitat-
ta a len zsebkendőt.
Montford félrepillantott, és próbált nem elájulni.
– Köszönöm, Miss Honeywell – mondta tömören,
majd folytatta a sétát.
 – Nincs mit – válaszolta Astrid ugyanolyan tömö-
ren, kétségkívül bántotta a férfi barátságtalansága.
Feszült csendben sétáltak tovább. – Csak próbálok
segíteni – mondta a lány halkan, jó néhány percnyi
nyilvánvaló fortyogás után.
– Azt mondtam, köszönöm, Miss Honeywell – is-
mételte meg Montford a foga között kipréselve.
A férfi hallotta, hogy Astrid szipog mellette, és er-
re alig sikerült elfojtania egy sóhajtást.
Biztosan nem sír.
De amikor a lány felé fordult, látta, hogy az arca
csupa könny, az orra pedig élénkvörös. Viszont bosz-
szúság helyett túlcsorduló együttérzést érzett a ta-
pasztalatlan szívében – együttérzést és még valamit,
ami miatt Astrid felé akart nyúlni, és szorosan át-
ölelni. Meg akarta csókolni az orrát, még akkor is, ha
az szörnyen piros volt és csöpögött. Ezernyi helyte-
len dolgot akart tenni vele, még ha ebben a rettene-
tes állapotban volt is. Ez teljességgel felfoghatatlan
volt!
Nagyon erősen beüthette a fejét.
– Általában nem vagyok bőgőmasina – bizonygat-
ta a lány, és a ruhája egyik ujjával törölte meg az or-
cáit, mert a másik a herceg vérétől volt foltos. – Nem
sírtam… ó, sok-sok éve. Nem, amióta az édesanyám…
Montford a lány felé nyújtotta a zsebkendőjét,
aminek valahogy sikerült túlélnie az előző vérfürdőt.
Astrid hálásan elvette, és belefújta az orrát a drága
csipkébe.
Na, ezt a darabot Montford már nem akarta visz-
szakapni.
A férfi igyekezett valami megnyugtatót találni,
amit mondhat, de nem jutott eszébe semmi. Aztán
bevillant neki egy őrült gondolat, amit még azelőtt
kibökött, hogy leállíthatta volna magát, bár a mon-
dandója semmilyen tekintetben nem minősült vi-
gasztalónak.
– Cyrilnek hívnak.
Astrid abbahagyta az orrfújást, majd meglepetten
nézett fel rá. Leengedte a zsebkendőt.
– Hogy?
Montford sóhajtott, és megdörzsölte a sajgó nya-
kát. Mi a fenét művel?
– A nevem. A keresztnevem. Cyril.
A lány úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Ó.
– De senki sem hív így.
– Tényleg?
– Utálom. Az összes nevemet utálom. Az emberek
egyszerűen a címemen neveznek. – Astridnak végre
jókedve lett, ami bosszantó volt. A herceg hálára
vagy megértésre számított, nem vidámságra. De
gyanította, hogy ez még mindig jobb, mint a köny-
nyek. Fújtatott egyet, majd újra sétálni kezdett. –
Csak felejtse el!
 – Cyril.
– Ne hívjon így! A deres lova miatt mondtam el, és
nem is tudom, miért, de azt hittem, segíthet.
Érezte, hogy egy kéz megfogja az övét, és ezzel
megállítja őt. Lenézett, és látta, hogy Miss Honeywell
koszos, taknyos ujjai vannak a tenyerében, és egy
pillanatra nem kapott levegőt a rázuhanó forróság-
tól. Vette a bátorságot, hogy a lányra nézzen, aki az
elsíratlan könnyektől csillogó szemmel és félős mo-
solyra húzódó rózsaszín ajkakkal nézett rá fel.
Montford szíve kihagyott.
– Köszönöm, Montford! Tényleg segített.
Itt volt a hála, amit akart. De a hála és a csillogó
könnyek mögött megbújt egy kis huncutság is, ami
miatt a férfi elég nyugtalanná vált. Mintha Astrid
pontosan tudta volna, milyen értékes fegyvert adott
a kezébe gyengeségében. Nevezetesen a keresztne-
vét és a tényt, hogy utálja.
Ezeket fel fogja használni ellene a kis cafka.
De ebben a pillanatban biztonságban volt.
Nem, nem volt biztonságban, mert elmerült a lány
tekintetében. Egyre jobban és jobban a lányba zu-
hant. Astrid megérintette a kezét – az ő kezét! –, mi-
re Montford bele akart süllyedni a húsába, a combjai
közé temetni magát, és lecsókolni a könnyeit.
– Miss Honeywell – kezdte. – Azt hiszem, jobban
beütöttem a fejem, mint gondoltam.
– Én is azt hiszem. Elég furcsán fest.
És ezzel folytatták az útjukat vissza, a kastélyba.
 Tizedik fejezet

Amiben a fekete krinolin átka borongóssá

teszi Rylestone Hallt

Astrid aggódott a herceg útközben mutatott furcsa

viselkedése miatt. Bár látszólag nem sérült meg az
esésben, egy csúnya vágás volt az egyik szeme fölött,
ami annak ellenére is vérzett még, hogy Astrid több-
ször igyekezett elállítani. Montford pedig továbbra is
olyan különös ábrázattal nézte őt, ami miatt Astrid
váltakozva érzett forróságot, majd hideget, majd
mindezt elölről újra.
Aztán elkezdett a nevével kapcsolatban magya-
rázni. Vagy neveivel. Úgy tűnt, sok van neki, és vala-
hogy egyiket sem szereti. A címét leszámítva.
Mivel Astrid nem tudta őt Cyrilnek elképzelni,
egyet kellett értenie a férfival. Ő Montford volt. Ke-
vésbé egy valódi ember, mint egy cím.
Bár abban a pillanatban nagyon is emberinek tűnt,
csupa vér volt, a ruhája a felismerhetetlenségig ösz-
szegyűrődött, az arca fakó, és a szeme kissé zavaros.
Astrid sajnálta Montfordot, és picit aggódott is a ko-
ponyája miatt. Elég nagy ütést kapott. Abban a pilla-
natban legkevésbé egy agyrázkódásban szenvedő
hercegre volt szüksége, aki összevissza beszél, és
próbál kedves lenni vele.
Az próbált lenni, amikor elmondta neki a nevét.
Cyril. A maga suta módján igyekezett őt jobb kedvre
deríteni. És Astrid meglepetten tapasztalta, hogy si-
került neki. Tényleg jobban érezte magát a férfi be-
ismerése után. Nem azért, mert elmondta neki a ne-
vét, hanem mert olyan szégyenlős volt miatta. Egyér-
telműen azt gondolta, hogy a neve nevetséges, és
szinte azonnal megbánta, hogy elmondta neki. Astrid
ezt megnyerőnek találta.
Szegény ember. Valóban elég nevetséges neve
volt.
A lány fel volt arra készülve, hogy valamikor majd
visszaéljen ezzel, de akkor együttérzett Montforddal.
A férfi csodásan megértő volt az egész lövöldözéses
üggyel kapcsolatban, és nem akarta túlfeszíteni a
húrt. Ráadásul Astrid zavarban volt, amiért ennyire
gyászolt a férfi jelenlétében. A herceg nem egyszer,
nem kétszer, hanem háromszor látta őt sírni két na-
pon belül, és valószínűleg azt gondolta róla, hogy egy
picsogó.
De mindhárom alkalommal jó oka volt rá. Ha csak
eszébe jutott szegény Cyril, ahogy eltört nyakkal, vé-
rezve fekszik abban az árokban, könnyek szöktek a
szemébe.
Vajon ki volt képes erre?
 Nem hazudott, amikor azt mondta a hercegnek,
hogy egyik embere sem lőtte volna le. De Astridnak
voltak ellenségei. És mindenki tudta, hogyha bármi
történne Montforddal a látogatása alatt, őt vennék
elő.
Egyetlen emberre tudott gondolni, aki képes lett
volna egy ilyen hitvány tervet kieszelni. De Mr.
Lightfoot honnan tudott volna egyáltalán a herceg
váratlan látogatásáról? És a herceg megöletése mi-
ben mozdította volna előre a saját terveit? Csak nem
akarhatta, hogy a lány egy hóhér hurkában lógjon,
nem?
Nem, gondolta komolyan. Az irányítása alá akarta
őt vonni, vagy még ennél is rosszabbat.
Az istállókhoz értek, és Mickre bízták Boglárka
hercegnőt. Amikor Astrid beszámolt arról, hogy Cyril
milyen sorsra jutott, Mick elsápadt, majd keresztet
vetett. Római katolikus volt, elég vallásos, és Cyril
volt a szeme fénye.
Átmentek az udvaron a kertbe, amikor a sövényen
keresztül egy habos, fekete krinolin keltette fel
Astrid figyelmét.
Astrid ösztönösen viselkedett, mert pontosan tud-
ta, hogy ki tartozik a krinolinhoz. Megragadta
Montford karját, és a rózsabokrok sorához húzta.
– Hová megyünk? – akarta megtudni Montford.
– Shhh! – válaszolta a lány, majd leguggolt, és mu-
tatta a férfinak, hogy ő is tegyen így.
 Montford ebből semmit nem értett, ezért csípőre
tett kézzel a lány fölé tornyosult.
– Miss Honeywell, mi folyik itt? – kérdezte erőtel-
jes hangon.
– Próbálom menteni a bőrét.
De már késő volt. Meglátták őket.
Egy magas, robusztus nő jelent meg a búvóhelyük
kapujában, egy gondosan fodrozott és betoldott fe-
kete krinolinruhában, ami már egy évtizede kiment
a divatból. A nyaka körül egy díszes, rubinnal kira-
kott arany nyaklánc lógott, ősz haján pedig egy se-
lyemturbán volt. Szép volt és középkorú, mélykék
szeme állandóan bosszús.
És akkor nagyon bosszús volt.
A tekintélyes méretű szoknya nyomában a zakla-
tottnak tűnő Alice jött, és egy fiatal nő, aki olyan ró-
zsaszín taftselyem ruhába öltözött, amin szédítő
számú különböző masni és fodor volt. Astrid gono-
szul arra gondolt, hogy a ruhának nagyon szeren-
csétlen a színe, amitől Davina unokatestvére fakó
bőre sárgának látszik. A masnik és fodrok bősége
egészen egyszerűen abszurd volt, és nem segítettek
semmit a lány gőgös és beesett vonásainak enyhíté-
sén. Davina éppen csak valamivel volt kevésbé fé-
lelmetes, mint lady Emily.
Astrid pontosan tudta, hogy ez a páros miért mél-
tóztatott őket meglátogatni, és az ok karót nyelve
állt mellette. A lány sóhajtott, majd kihúzta magát,
hogy üdvözölje Emily nénikéjét és Davina unoka-
testvérét, de még mielőtt egy szó elhagyhatta volna a
száját, a nénikéje kezdett beszélni. És beszélni.
– Astrid! Mi a fészkes fenét művelsz, a rózsák kö-
zött lapítasz? Szégyen, ahogy kinézel! Mint általában.
Állj föl azonnal, lányom! – Felemelte a lornyettjét,
majd egy halvány ráncolás kíséretében meredten
Astridra és Montfordra bámult.
– A fiam épp most tájékoztatott, hogy megint az
úton versenyeztél. Szégyenteljes, szégyenteljes! És
hogy valami rossz történt veled. De látszólag egyben
vagy. – Nem tűnt megkönnyebbültnek a felismerés-
től. Sőt, inkább rendkívül csalódottnak. – Versenyzel,
mint egy útszéli bandita! Ha az anyád élne… és most
így látna téged, a kertben guggolni ezzel a… ezzel a…
parasztlegénnyel… – Az ékszerrel díszített keze le-
fitymáló legyintésével mutatott a hercegre. – Annyi-
ra rád jellemző, hogy egyáltalán nem törődsz a hí-
reddel! – Megállt, újra felemelte a lornyettjét, majd a
herceg ingére pillantott.
– Jóságos ég, az vér?
– Ez… – kezdett bele Astrid.
Emily néni színpadiasan a szemöldökéhez emelte
a kezét.
– Ez aztán már több a soknál! A rózsák között
őgyelegsz… egy ilyen állapotban lévő emberrel.
A herceggel a házban! Benned nincs semmi illendő-
ség? Mit gondolhat mindannyiunkról? Esküszöm, te
engem a sírba fogsz vinni! – Rideg megvetéssel me-
redt a hercegre. – Most pedig menjen, fiatalember, és
szedje össze magát! Ezúttal elnézem ezt a…
contretemps-ot, mivel biztos vagyok benne, hogy
nem az ön hibája, hogy Astrid ilyen helyzetbe hozta.
– Asszonyom. – A herceg olyan vérfagyasztó han-
gon szólalt meg, ami nem sok jót sejtetett.
– Hogy merészel így beszélni velem, fiú! – Emily
néni felszisszent, teljesen megrökönyödött a férfi bá-
torságától, mert szemlátomást abban a hiszemben
volt, hogy a herceg egy senki.
Astrid érezte, hogy a herceg kővé dermed mellet-
te.
Összepillantott Alice-szel, aki a szája elé kapta a
kezét, hogy eltakarja a mosolyát. Astrid gondolta,
hogy ez nem lesz kellemes élmény a nénikéjének, és
azt tervezte, ennek minden percét ki fogja élvezni.
Néhány lépést tett oldalra, hogy jobban lássa a tör-
ténéseket.
A herceg még gyűrötten és véresen is lenyűgöző
látvány volt feldühödve. A szürke szeme csillogott az
indulattól, a tökéletes vonásai megdermedtek.
– Hogy merészel ön így beszélni velem, asszo-
nyom? – mondta megtévesztően higgadt hangon. –
Megtudhatnám a nevét?
– A mindenségit… – dadogta a nénikéje.
– A nevét, asszonyom – vágott közbe a herceg.
Astrid felé fordult. – Miss Honeywell, ki ő?
 Astrid utált egy ilyen szórakoztató jelenetbe köz-
beavatkozni, de úgy tűnt, nincs más választása.
– Ő a nénikém, lady Emily Benwick, illetve a lánya,
Miss Davina. – A rózsaszínben lévő látványosságra
mutatott, aki morcosan nézett rá. Astrid a nagynénje
felé fordult. – Nénikém, hadd mutassalak be a ke-
gyelmes úrnak, a montfordi hercegnek.
Emily néni arca elfehéredett a smink alatt. Gőgös
vonásai először hitetlenségében torzultak el, majd
ijedtségében, amikor az igazság leesett neki.
A lornyettje kiesett a kezéből, és a földre zuhant.
Miss Davina hasonlóan reagált, de neki nem volt
meg az anyja gerince, ezért imbolygott a lábain, és
másodpercekre volt attól, hogy elájuljon.
Alice a kezébe köhögött. Astrid nem törődött az-
zal, hogy elrejtse elégedett mosolyát.
Emily néni összeszedte magát, majd egy olyan pu-
kedlizéssel indult el a kegyelmes úr felé, ami bárme-
lyik udvarban megállta volna a helyét. Meghúzta a
lánya karját, így Miss Davina is kénytelen volt
ugyanezt tenni. A ruhájuk szegélye, gondolta Astrid
gonoszan, jól tönkre fog menni a sárban.
– Kegyelmes úr, megtiszteltetés. Valóban…
Montford Astridra nézett, és forgatta a szemét.
Világos volt, hogy Emily néni és Davina nem fog-
nak határozott felszólítás nélkül felállni. De ugyan-
ennyire egyértelmű volt, hogy Montford ilyet nem
fog adni.
 Úgyhogy továbbra is közel rogyasztottak a talaj-
hoz, Montford pedig haragosan nézett le rájuk.
Astrid szemének azóta nem volt része ilyen kedves
látványban, amióta két nappal korábban Montford a
sárba esett. Egyáltalán semmi sajnálatot nem érzett
a rokonai iránt. Szörnyű emberek voltak, és nagyon
örült, hogy megalázkodni látja őket.
– Miss Honeywell – szólalt meg a herceg erélye-
sen. – Úgy tűnik, látogatói vannak. Ne hagyja, hogy
akadályozzam.
Montford ezzel kurtán a lány felé biccentett, majd
elment, így Astridra és Alice-re maradt, hogy felhúz-
zák a rokonaikat a földről.

– Lehetett volna annyi eszed, lányom, hogy el-

mondd, ki ez a férfi, mielőtt hagyod, hogy egy ilyen
borzalmas faux pas-t kövessek el – mondta Emily
néni Astridnak, és közben repülősót dugott a lánya
orra alá.
Astrid és Alice segített a bárónőnek és a lányának
felállni, majd a szalonba kísérték őket, ahol Miss
Davina nagyon elegánsan azonnal a díványra ájult.
 Astrid el akarta mondani az unokatestvérének,
hogy a herceg már nincs jelen, hogy szemtanúja le-
gyen a női érzékenység ilyen bájos megnyilvánulá-
sának, de inkább nem mondott semmit, hanem kér-
te, hogy hozzanak nekik teát, amíg a nénikéje meg-
próbálta életre kelteni a lányát.
– De gyanítom, ez túl nagy kérés lett volna tőled –
folytatta Emily néni, és mogorván nézett az unoka-
húgára. – Semmi kétségem, hogy nagyon tetszett ne-
ked, hogy megalázkodva látsz engem.
Dorbézoltam benne, akart Astrid visszaszólni, de
türtőztette magát, és próbált bűnbánónak tűnni.
– Biztos vagyok benne, hogy ez egy elfogadható
tévedés – szólt közbe Alice, mert mindig ő volt kette-
jük között a béketeremtő. – A herceg csupa vér volt,
és rettenetesen nézett ki.
– Valóban. – Emily néni oldalra billentette a fejét,
valamennyire megenyhült.
– Úgy tudom, a herceg ma nagyot esett – folytatta
Alice. Aggódó tekintettel nézett Astridra. – Nem sé-
rült meg?
– Nem, de Cyril nem volt ilyen szerencsés. Meg-
halt.
– Cyril? Ki az a Cyril? – akarta tudni a bárónő.
Astrid sóhajtott, majd ökölbe szorította a kezét az
ölében.
– A ló, akin a kegyelmes úr lovagolt.
 – Nagyon sajnálom, Astrid – mondta elérzéke-
nyülve Alice.
Astrid bólintott, majd a kezére nézett, igyekezett
elterelni a figyelmét a délután tragikus történéséről.
Nem gondolhatott a lovára, különben elsírta volna
magát a nagynénje előtt, amit megfogadott, hogy so-
ha nem fog tenni.
– Te a herceggel versenyeztél az ösvényen? – vá-
gott közbe Emily néni. – Milyen ostobaságba hajszol-
tad azt a szegény embert, lányom? Tudhattam volna,
hogy benned semmi tisztelet nincs a státusza iránt!
Versenyezni, mi? Szerencséd, hogy csak a lova szen-
vedte el a te meggondolatlan fitogtatásod következ-
ményeit!
Astrid csikorgatta a fogát. A bánatára csodás
gyógyírnak találta a dühöt.
Emily néninek elfogyott a lányával kapcsolatban a
türelme, aki még mindig nem volt hajlandó feléb-
redni. Megrázta a vállát.
– Szedd össze magad, Davina, és ülj fel! Senki sincs
itt, aki értékelné az előadásodat.
Davina felült, és aprólékosan megigazította a
szoknyáit. Résnyire szűkített szemekkel, mérgesen
nézte Astridot, aki már eléggé hozzá volt szokva az
unokatestvére kicsinyes féltékenységéhez, ezért
kérdőn nézett rá vissza.
– Még szerencse, hogy a személyzetemtől megtud-
tam, hogy itt van a herceg – folytatta Emily néni,
Flora pedig behozta a teát. Távozáskor a bárónő háta
mögött megforgatta a szemét, amitől Astridnak ha-
tározottan jobb kedve lett. – Valakinek muszáj itt
lennie, aki meg tudja mutatni a kegyelmes úrnak,
hogy ebben a megyében nem mindenki illetlen vagy
eszetlen.
– Biztos vagyok benne, hogy pont ezt akartad
megmutatni neki a kertben. – Astrid nem bírta meg-
állni, hogy ezt nem motyogja el.
– Mit mondtál, lányom? Ne sutyorogj, mint egy
féleszű!
– Azt mondtam, milyen kedves tőled, nénikém,
hogy gondolsz erre – hazudott.
A szalon ajtaja csikorogva kinyílt, majd Astrid lát-
ta, hogy Anabel néni kukkant be. Viszont amint meg-
látta a vendégeket, belépés nélkül becsukta az ajtót.
Astrid nem tudott ezért haragudni rá.
Emily néni legyintett Astridra, majd
mindannyiuknak elkezdett teát tölteni, de azzal nem
bajlódott, hogy megkérdezze őket, hogyan kérik.
Emily néni világában mindenki pontosan úgy szeret-
te a teát, ahogy Emily néni szerint szereti. Cukor
nélkül, tejszínben úszva.
– Ma este meghívsz engem és Davinát vacsorára –
mondta néhány perccel később a nő. Utasítás volt,
nem felvetés.
Astrid addig szorongatta a teáscsészéjét, amíg biz-
tos volt benne, hogy el fog törni.
 – Nem gondoltam arra, hogy ma este hivatalos va-
csorát rendezzek, nénikém – préselte ki magából.
– Badarság. Persze hogy rendezni fogsz. És majd
én meghívom a lelkészt is. Hogy kerek legyen a lét-
szám.
– Milyen kedves tőled, Emily néni – mondta Alice
meglepő módon egy csepp szarkazmus nélkül. –
Mindenre gondoltál.
– Szólj a konyhának, hogy vadtyúkot készítsenek
főételnek. Később átküldöm Monsieur Roualt-t, hogy
irányítsa az előkészületeket. Nem fogom hagyni,
hogy a montfordi herceg azt higgye, Yorkshire-ben
alkalmatlanok vagyunk tisztességes ételeket készí-
teni – folytatta Emily néni.
– Ezt nem akarhatjuk – mondta halkan Astrid.
– És a herceg mellé ülteted az én Davinámat –
mondta határozottan Emily néni, és megpaskolta a
lánya kezét. – Neki volt báli szezonja, pontosan tud-
ja, milyen társalgással lehet a kegyelmes úr kedvé-
ben járni.
Davina szemérmesen bólintott, bár az arckifejezé-
se öntelt volt.
Astrid érezte, hogy elönti a méreg a nagynénjével
és az unokatestvérével kapcsolatban. Pontosan tud-
ta, miben mesterkednek. Akkor se lett volna
egyértelműbb, ha bejelentik. Emily néni a herceg fi-
gyelmébe akarta ajánlani Davinát. Mintha az unoka-
testvérének lett volna bármi esélye felkeltenie
Montford érdeklődését! Még csak az sem volt elvár-
ható, hogy annyi fodor között a férfi megtalálja az
arcát. És ami az agyát illeti, olyanja meg nem volt.
A herceg sosem helyeselne egy ilyen átlátszó pár-
keresési kísérletet. Ugye? Teljességgel elképzelhe-
tetlen volt a gondolat, hogy Montfordot elbűvöli
Davina, de ettől függetlenül Astrid szíve a puszta el-
mélkedéstől is összement.
Nem is kedveli a herceget, emlékeztette magát,
miközben a teáját kortyolta. Ki nem állhatta, akkor
meg miért bánná, ha a nagynénje és az unokatestvé-
re zaklatja? De tényleg, miért? Végtelenül szórakoz-
tató lesz nézni, miként viszonyul a férfi Davinához
Monsieur Roualt egyik alkotása fölött.
Végtelenül. Szórakoztató.
És még ha meg is tévesztené Montfordot Davina
mesterkélt, lassú társalgása, Astrid akkor sem bán-
ná. Montford nem is érdemelne nála jobbat, ha bele-
esik egy ilyen csapdába.
– Azt hiszem, nénikém, ez egy csodálatos ötlet –
szólalt meg végül Astrid.
Emily néni és Davina is meglepettnek tűnt a bele-
egyezése miatt.
Davinának legalább volt annyi esze, hogy kissé
gyanakvó legyen, ami miatt Astrid elgondolkozott
azon, hogy a lány talán nem is annyira üresfejű, mint
amilyennek tűnik.
 Astrid bájosan elmosolyodott, majd letette a csé-
széjét. Felállt.
– Vissza kellene mennetek Grange-be, hogy elké-
szüljetek az estére – mondta.
Emily néni és Davina, aki még a teája felét sem itta
meg, szintén felállt.
– Természetesen – mondta Emily néni.
– Nem szeretnénk titeket feltartani.
Ez egy elbocsátás volt.
Emily néni ráncolta a homlokát, de nem mondott
semmit. Valószínűleg arra gondolt, hogy bölcsebb
ezt most hagyni, amíg szemlátomást Astrid irányítja
az eseményeket.
– Akkor este, nénikém, Davina – mondta Astrid, és
még mindig hűvösen mosolygott.
– Igen, nos, amúgy is indulnunk kellene – mondta
Emily néni, mert ő akarta az utolsó szót.
Astrid és Alice kikísérték a rokonaikat a rájuk vá-
ró nyitott hintóhoz, és integettek utánuk. Astrid mo-
solya abban a pillanatban lehervadt, ahogy a hintó
már látótávolságon kívül volt.
– Na, ez érdekes volt – mondta Alice. – Láttad, mi-
lyen arcot vágott, amikor rájött, ki a herceg?
– Arra a pillanatra egész hátralévő életemben em-
lékezni fogok.
– Pokolian okosan szabadultál meg tőlük – folytat-
ta Alice.
 – Van, amiben jó vagyok. És ha most megbocsá-
tasz, Alice, azt hiszem, átöltözöm.
Alice rátette a kezét a nővére karjára, és úgy né-
zett ki, mint aki aggódik.
– Jól vagy?
Astrid nem tudta elfelejteni Alice előző napi durva
szavait. Megrándult az arca a húga aggodalma miatt.
– Megleszek. Mindig megvagyok – mondta, és el-
húzta a karját.
– Astrid – kezdett bele Alice bűnbánó arckifeje-
zéssel.
– Sok dolgunk van – válaszolta Astrid, így próbált
elkerülni egy újabb veszekedést. Vagy egy sor bo-
csánatkérést. – Hallottad a nénikédet. Nem hagyhat-
juk, hogy a herceg azt higgye, Yorkshire-ben min-
denki illetlen vagy eszetlen.
– Tényleg bele fogsz menni ebbe a vacsoraparti-
ba?
– Mi más választásom van? És talán Emily néni si-
kerrel jár, és elijeszti a herceget. Isten látja a lelke-
met, én megpróbáltam, és nem ment.
– Emily néni nem fogja, Davina talán.
– Igen. Bízzunk benne, hogy a leves közben az
egyik masnija megfojtja a herceget.
Alice kuncogott, majd egymásba karolva mentek
be kínos csendben.
Nem álltak helyre a dolgok a húga és közötte, de
Astridnak se ereje, se kedve nem volt erőfeszítést
tenni a dolgok rendezése érdekében. Nem bocsátot-
ta meg Alice durva szavait, bár valószínűleg rende-
sen rájuk szolgált. Később majd elrendezi ezt, bizto-
sította magát, ahogy egyedül ment fel a lépcsőn a
szobája felé, és szokása szerint legyintett Alice fel-
ajánlására, hogy segítsen neki.
Egyedül akart lenni. Még nem volt dél, de a nap
már kezdett tízszer rosszabb lenni, mint az előző.
Szegény Cyril.
Amikor a szobájába ért, kulcsra zárta az ajtót, és
az ágyra zuhant.
Álomba sírta magát.
 Tizenegyedik fejezet

Amiben szövetségek kötődnek, és a

gonoszakra fény derül

A skót a kastély könyvtárában találta meg

Montfordot, aki éppen betűrend szerint rendezte át
a könyvespolcokat. Montford annyi verseskötetet
szedett össze, amennyit csak talált szanaszét a szo-
bában, majd felszabadított egy részt az egyik polcon,
hogy ott elférjen a gyűjtemény. Úgy döntött, szerző
alapján rendezi őket, ahogy a saját könyvtárában is.
A legtöbben azt gondolták volna, hogy egy ilyen el-
foglaltság az ő státuszában kellően derogáló és nem
kicsit furcsa, viszont Montford megnyugtatónak ta-
lálta a feladatot. Semmi sem nyugtatta meg jobban a
rongyos idegeit annyira, mint amikor valamit a meg-
felelő helyére tett.
És az idegei abban a pillanatban nagyon rongyo-
sak voltak.
Mr. McConnell jó néhány percig állhatott mögötte
és nézhette, mert meg kellett köszörülnie a torkát,
hogy Montford észrevegye, már nincs egyedül. Meg-
fordult, és próbálta a háta mögé rejteni a legutóbbi
kötet Essex-trágárságot.
Mr. McConnell zavarodottnak tűnt a férfi mozdu-
lata láttán, és kivette a pipát a szájából.
– Herceg.
– Mr. McConnell.
Montford letette a könyvet, és mutatta
McConnellnek, hogy foglaljon helyet. A skót élt a le-
hetőséggel, és óvatosan a székre ereszkedett, mi-
közben megkönnyebbülésében sóhajtott egyet. Elég
elnyűttnek tűnt.
– Talált valamit az erdőben?
– Igen. A töltényhüvelyt és kevés lőport. Egy pus-
ka volt, ami megölte szegény teremtést.
– Az elkövetőnek semmi nyoma?
– Az el-micsoda?
– A lövésznek – Montford összeszorított fogakkal
tisztázta.
– Semmi.
Montford a részleteket várta, de nem kapott
semmit. McConnell úgy tűnt, nem a szavak embere.
– És nincs ötlete, hogy ki tehette, Mr. McConnell?
Valami felvillant a férfi szemében, de megrázta a
fejét.
Montford keresztbe fonta a karját, és a skótot a
legáthatóbb hercegi pillantásával nézte.
– Van ötlete, ugye?
– Nincs.
 – Idehívjuk a konstáblert? Talán neki más véle-
ménye lenne az ügyről. Valaki meg akart ölni, Mr.
McConnell. Ez akasztással járó bűncselekmény, ugye,
nem kell erre emlékeztetnem?
McConnell pöfékelt egyet a pipájába, és meglehe-
tősen közömbösnek tűnt Montford fenyegetése mi-
att.
– Ezen a részen én vagyok a konstábler, kegyel-
mes úr.
– Ez aligha megnyugtató.
McConnell úgy nézett Montfordra, mint akinek
nem jelent gondot, hogy feltörölje a padlót a férfi ar-
cával, hercegi cím ide vagy oda. Montford úgy gon-
dolta, hogy McConnell valószínűleg sikerrel is járna.
Montford magas volt, bőven több mint hat láb ma-
gas, de McConnell mellett elég picinek érezte magát.
A skótnak bivalyvállai voltak.
– Én vagyok a konstábler és a birtokkezelő, ami
azt illeti. Miss Astridot kisgyermekkora óta ismerem,
és ha azt hiszi, hogy segítek önnek őt nyakszegés ve-
szélyének kitenni, akkor jobb, ha meggondolja ma-
gát – mondta McConnell, és a mondandóját a pipája
kocogtatásával hangsúlyozta.
– Azt hiszi, Miss Honeywellnek ehhez bármi köze
van? – kérdezte Montford elképedve.
Mr. McConnell riadtnak tűnt.
– Nem, nem. Nem hiszem. De ön igen.
 – Én határozottan nem. Miss Honeywell sok min-
den, de nem gyilkos.
McConnellt ez meglepte.
– Ó. Akkor jó.
– Igen, akkor jó. Nem hiszem, hogy Miss
Honeywell áll emögött, viszont ő igenis kivált egyfaj-
ta… rajongást a követőiből. Talán az egyikük gondol-
ta úgy, hogy végez velem.
– Senki olyan, aki nekem vagy neki dolgozik –
mondta McConnell, a puszta felvetést is bántónak
találva.
Montford sóhajtott, olyan érzése volt, mintha egy
sziklát próbálna feltolni egy nagyon meredek dom-
bon.
– A lövés nem a mennyből jött, Mr. McConnell.
Nem hiszem, hogy bármi olyan rosszat tettem volna,
amiért az istenek onnan fentről akarnának lesújtani
rám.
McConnell gyanakvón méregette.
– Nem pápista, ugye?
Jóságos isten, ez meg honnan jön?
– Nem vagyok római katolikus. – Montford azon
kapta magát, hogy ezt hangosan kimondja. Nem
érezte magát McConnell által fenyegetve, de nagyon
óvatosan reagált.
– Istenekről és lesújtásról fecseg. Nekem pápistá-
nak hangzik.
 – Szeretném felhívni a figyelmét, hogy a pápisták
monoteisták.
McConnell úgy nézett, mintha Montford görögül
beszélne. Montford sóhajtott. Gyanította, hogy így is
volt.
– Nem vagyok pápista – ismételte meg.
– Akkor meg mi, anglikán?
– Ez meg hogy… azt hiszem, igen.
– Azt hiszi? Hogy micsoda? Azt sem tudja, milyen
oltárnál imádkozik?
– Nem járok templomba…
McConnell talpra ugrott, mire a pipája majdnem
kiesett a szájából. Olyan hirtelen volt a mozdulat,
hogy Montford akaratlanul hátradőlt, ha McConnell
úgy döntene, hogy a nagy csülkét az arca felé lendíti.
– Akkor még rosszabb. Egy hitetlen.
Montford dühbe gurult. Izomerőt félretéve, ez
egészen egyszerűen már sok volt.
– Mr. McConnell, egyáltalán nem tartozik magára,
hogy milyen oltárnál imádkozom.
– De, az, ha a haladó, istentelen szokásait ebbe a
házba hozza.
– Ne feledje, kivel beszél, Mr. McConnell.
McConnell látszólag ezt nem akarta megfontolni.
Montford elgondolkozott azon, hogy vajon har-
minc mérföldes körzetben saját magán kívül tartja-e
bárki valamire a címét. Montford az arcátlansága
miatt nem tudta a konstáblert a férfira küldeni, mi-
vel Mr. McConnell volt a konstábler. De ilyen szemte-
lenségért nála kevésbé befolyásos embert is meg-
korbácsoltatott volna.
Nem, soha nem tett ilyet. De előfordult, hogy fon-
tolóra vette.
Most is fontolóra vette, de volt egy olyan sanda
gyanúja, hogy McConnell ellene fordítaná a korbá-
csot.
Montford úgy döntött, másik taktikát választ.
Megbékélést. A természete ellen való volt, de a meg-
előző negyvennyolc órában jó néhányszor kapta ma-
gát azon, hogy megbékél valamilyen eredménnyel.
– Mr. McConnell, templomban nevelkedtem, és
néha el is járok. – Esküvőkre (nem szívesen), teme-
tésekre (nem szívesen, kivéve, ha valaki olyan halt
meg, akit nem kedvelt). – De nem fogok hazudni ön-
nek – de, igen –, és azt mondani, hogy vallásos va-
gyok, mert nem. Közömbös vagyok.
Mr. McConnell megfontolta Montford kijelentését,
és nem találta teljesen vállalhatatlannak.
– Nem tudom, hogy ez rosszabb-e vagy sem. Nem
tudom, hogy hiszek-e magának. Elég mérges típus…
– Én vagyok mérges? – csattant fel a herceg. – Ön
kiabált velem!
– Nem kiabáltam – mondta McConnell, és vissza-
dugta a pipát a szájába, bátorítva Montfordot, hogy
cáfolja ezt meg.
 Montford megragadta a fejét, ami hiba volt, mert
így hozzáért a jobb halántékán lévő kötéshez. Hu-
nyorgott, és próbálta megzabolázni az indulatait.
– Mr. McConnell – mondta kimért hangon –, sza-
badna visszatérnünk a tárgyra?
– Feltétlenül, kegyelmes úr. Mi is volt a tárgy?
– Az ég szerelmére… van itt valami a vízben, ami
miatt mindenki vargabetűkben beszél? – McConnell
vigyorgott és pöfékelt a pipájával. – Mit mond, mit
tegyünk a lövöldözéssel kapcsolatban?
Mr. McConnell megvakarta a nyakát.
– Nem tudom. Nincs sok, amit tehetnénk. Minden-
ki gondját megoldaná, ha elmenne.
– Valóban?
– Legalább a sajátját oldja meg ezzel – motyogta a
pipájába.
– Nem fogom ezt fenyegetésnek venni. Azt aka-
rom, hogy megtalálják a lövészt, és keresztre feszít-
sék. Nem tűröm, hogy meglőjenek, Mr. McConnell.
– Természetes, hogy nem.
– Egy alapos nyomozás kellene.
– Igen, lesz elszámoltatás – mondta komolyan
McConnell –, emiatt ne aggódjon. Cyril jó ló volt, és
nem érdemelt ilyen véget. El fogom kapni a gyáva
mocskot azért, amit a lóval tett, és a golyóinál fogva
kötöm fel, amiért szomorúságot okozott szegény
Miss Astridnak.
 McConnell határozottan kezdte beleélni magát.
Montford megköszörülte a torkát. Hála az égnek,
hogy nem ő lesz McConnell ószövetségi igazságszol-
gáltatásának az elszenvedője.
– Nos, akkor, mivel látom, hogy rajta van az ügyön,
hagyom, hadd csinálja. Holnap indulok Londonba,
ott tud értesíteni, ha megtalálja az emberünket.
McConnell bólintott, mintha számított volna erre.
– Elijesztette, mi?
– Tessék?
– Miss Astrid. Elijesztette. Gyanítom, maga vissza-
pucol Londonba, és felküldi néhány beképzelt meg-
bízottját, hogy intézzék el őt azok.
– Nem tudom, hogy érti.
McConnell keresztbe fonta izmos karjait a mellka-
sa előtt, majd egy hosszú, feszült pillanatig vizslatta
Montfordot.
– Elmondom magának a véleményemet, kegyel-
mes úr, és maga meghallgatja. Érti?
Montford pislogott. Mintha a férfi eddig még nem
mondta volna el a véleményét.
– Kérem, mindenképpen, Mr. McConnell. Folytas-
sa!
– Nem érdekel, mit állít egy papírdarab, ez a
Honeywellek helye, és szánalmas lenne őket úgy ki-
dobni innen, mint a tegnapi mosogatóvizet.
– Nem fogom őket kidobni – préselte ki magából
Montford.
 – Nem? – kérdezte McConnell, és meglepettnek
tűnt.
– Nem. Önökben az a téves kép él, hogy én valami-
féle szörny vagyok. Elég világosan látszik, hogy még
csak meg sem kérhetem a Honeywelleket, hogy
hagyják el a területet.
McConnell komoly arckifejezése úgy tűnt el, mint-
ha soha nem is lett volna. Olyan csillogó szemekkel
nézte Montfordot, mintha régi barátok lennének.
– Hát, akkor, nem tudtam, hogy megjött az esze,
fiam. Mármint, kegyelmes úr.
Montford forgatta a szemét.
– Semmi szükség most elkezdeni megalázkodni,
Mr. McConnell. Üljön le, ha kérhetem, és csináljon
valamit a pipájával, mielőtt kitépem a szájából, és
ledugom a torkán.
McConnell nevetett, és úgy tett, ahogy Montford
mondta.
– Kezdem megkedvelni, fiam.
– Milyen kedves – mondta Montford szárazon.
– Annak ellenére, hogy közömbös.
Montford csikorgatta a fogát, és erőltette magát,
hogy térjen vissza a találkozójuk lényegéhez.
– Nem fogom kidobni őket, de szerintem van né-
hány dolog, amivel kezdeni kell valamit. Enyém ez az
ingatlan, ha bárki elfelejtette volna, és lelkiismeret-
furdalás nélkül nem hagyhatom, hogy továbbra is
Miss Honeywell irányítása alatt működjön. – Megle-
pő módon McConnell nem tiltakozott. – Hajlandó va-
gyok megengedni, hogy a Honeywellek Rylestone
Hallban maradjanak, de a vezetésnek változnia kell.
– Erre McConnell beszédre nyitotta a száját, de
Montford felemelte a kezét. – Nem fogom leváltani
önt, Mr. McConnell. Ha tényleg maga a birtokkezelő
és konstábler, akkor gratulálnom kell, hogy ilyen jól
vezette a birtokot Miss Honeywell beavatkozása el-
lenére.
– Nem avatkozott bele. Van egy-két furcsa elkép-
zelése, de semmi olyan, ami igazán kárt okozna.
– Azon kívül, hogy becsapott engem?
McConnell csalódottnak tűnt.
– Nem csinált semmi butaságot, nem? Szereti ma-
gát kicsit Robin Hoodként feltüntetni, a javakat el-
osztani a nála… ühm, érdemesebbek között.
– Nálam senki sem érdemesebb.
– Ez természetesen így van – erősítette meg
McConnell szárazon. – Ugye nem akarja börtönbe
küldeni, amiért kicsit cicomázta a könyvelést?
– Mr. McConnell, Miss Honeywell kipingálta és le
is mázolta a könyvelést. De nem fogom börtönbe
küldeni. Jóságos ég, ki védené meg a többi fogvatar-
tottat?
– Vagy az őröket – tette hozzá McConnell kedves
hangon. – Fifikás egy lány, az biztos.
– Egy veszedelem. Egy siheder. Önmagára és má-
sokra is veszélyes.
 McConnell mosolya elhalványult.
– Azért ennyire ne vesse el a sulykot, kegyelmes
úr. Jó lány, és a legjobbat próbálja kihozni abból,
amit Isten szánt neki.
– Akárhogy is, meg kell őt zabolázni.
McConnell hátradőlt, és Montfordot vizslatta.
– Igen. És maga lenne az erre való férfi?
Valahol, körülbelül akkor, amikor Miss Honeywell
szóba került, a beszélgetés félresiklott. Montford
nem egészen pontosan tudta, McConnell mit kérdez,
de ahogy kérdezte, az sugallt valamit. Olyasmi kér-
dés volt, amit egy apa kérdezne, ha zavarba próbálná
hozni a lánya udvarlóját.
Montfordot nyugtalanította a gondolat, hogy
McConnell szerint őt érdekli Miss Honeywell. Úgy.
Ami határozottan nem volt igaz – az ugyanebben a
szobában egy nappal korábban történt találkozásuk
ellenére. A tekintete a létrára vándorolt, ahol majd-
nem megcsókolta a lányt, majd a földre, ahol végig-
simított a lábain, és…
Párok ennél kevesebbért összeházasodtak. Ha
Miss Honeywell londoni hölgy lett volna, kötelező
lett volna feleségül vennie. Hála az égnek, hogy nem
volt az! És hála az égnek, hogy senki nem látta őket
együtt, mert bár a lány nem volt éppen előkelő,
Montford nem tudta, hogyan bújhatott volna ki az
eljegyzésből, és közben őrizhette volna meg úriem-
beri becsületét.
 De házasság Miss Astrid Honeywell-lel? Vele?
Montford meghúzta a nyaksálját. Hirtelen nagyon
meleg lett a könyvtárban. Fojtogató, egészen ponto-
san.
– Én nem… ez nem… mi nem…
McConnell kérdőn nézett rá, és elégedettnek tűnt
Montford zavarodottsága miatt, mintha pont erre
számított volna.
– Mr. McConnell – folytatta Montford, amikor ösz-
szeszedte a gondolatait. – Nem érdeklődöm Miss
Honeywell iránt.
McConnell meglepettnek tűnt a kijelentése miatt.
– Nem mintha utaltam volna arra, hogy igen.
– Valóban nem?
– Valóban nem. – McConnell megállt, és olyan át-
ható tekintettel méregette Montfordot, hogy annak
ficeregni támadt kedve. – De nagyon furcsa fényt
vetne önre, ha hagyná, hogy négy nő egy olyan ház-
ban maradjon, ami nem az övék. Arról nem is be-
szélve, hogy milyen nehéz lenne Miss Astridot távol
tartani az ügyeitől.
– Értem. És mit szeretne, mit tegyek?
McConnell mosolygott, mintha végre épp azt a
kérdést sikerült volna kicsalogatni Montford szájá-
ból, amit egész este hallani akart. Előrehajolt, és
visszatette a pipát a szájába.
 – Elmondom én magának, hogy mit tud tenni, ami
egy életre megszabadítja magát a Honeywell lányok-
tól.
Na, ez pont olyasmi volt, amit Montford hallani
akart. Előrehajolt, és felkészült arra, hogy meghall-
gasson minden tanácsot, amit a skót adhat neki.
– Csupa fül vagyok, Mr. McConnell.

Ellenben azzal, amit a montfordi herceg feltétele-

zett Miss Honeywell olvasási szokásairól, a lányt
nem érdekelték a gótikus regények. Az akadémiai
köteteket és igen, a botrányos verseket szerette.
Astrid elolvasta az aktuális könnyű
etikettregényeket is, de a gótikus regényeket hihe-
tetlenül nevetségesnek tartotta. Miss Alice
Honeywell viszont úgy falta a gótikus regényeket,
mint dobozszám a csokoládét, gyakran egy ültő he-
lyében, és mindig mértéktelenül. Kedvét lelte ugyan-
azokban a túlburjánzó érzelmekben és abszurd, ré-
mes történetekben, amiket a nővére „butaságnak” és
a „betűszedés pazarlásának” titulált. Ismerte az ösz-
szes szokást, előre látta a történetek fordulatait, és
hogy milyen szövegek fogják elhagyni a szereplők
száját. Gyakran előrelapozott, hogy elolvassa a bi-
zsergető részeket, és visszafogottan szamárfület haj-
tott azokra az oldalakra, amiken ezek szerepeltek,
hogy később újraolvashassa őket. Amit meg is tett.
Gyakran.
A főhőst a száját elhagyó első közhelyből kiismer-
te, és azelőtt kiszúrta a gonoszt, mielőtt a szerző va-
lami pongyolán burkolt utalása után színre lépett
volna – általában valami mozgó árnyékok vagy távoli
mennydörgés környezetében. A kedvenc regényei-
nek gonoszai általában a következő bajokkal voltak
sújtva: a) viszonzatlan szerelem a hősnő iránt, b)
őrület vagy c) a kettő valamilyen keveréke. Alice
jobban szerette ezeket a borongós, elveszett lelke-
ket, mint a főhősöket, és gyakran azt kívánta, bár-
csak sikerülne a hitvány tervük.
Az aktuális gonosz, aki sajnos nem a fiktív „őrült
pasa” volt Alice legutóbbi könyvéből, éppen egy ha-
talmas mahagóniasztal mögött ült egy tátongó iro-
dában, úgy ötven mérföldnyire Rylestone Greentől.
Nem vetődött rá árnyék, sem mennydörgés nem hal-
latszott a háttérből, hogy figyelmeztessen a rosszin-
dulatára. Alice sem kedvelte volna ezt a konkrét go-
noszt, mivel semmilyen afféle romantikus bája nem
volt – szomorú szemek, hollófekete haj, deltás váll et
cetera –, ami a történeteiben olyan gyakori volt. Vi-
szont valóban szenvedett a fajtájára jellemző csapá-
soktól: egy olyan nőt akart, aki nem lehetett az övé,
és kis baj is volt a fejével.
A munkatársai közül sokan gyanakodtak az utób-
bira, hiszen végignézték, ahogy évek óta hajtja azt a
fiús lányt, de a ritkaságszámba menő céltudatossá-
gának tudták be az alkalmankénti megszállott visel-
kedését. Ezért volt Samuel Lightfoot olyan sikeres,
tartották többen, a munka iránti elkötelezettsége és
a szókimondásra való hajlama miatt.
Egyetlen alkalmazottja sem, még a pribékjei sem,
akiket időnként megkért, hogy végezzenek neki egy-
egy piszkos munkát, sem sejtették, hogy húszórás
munkanapjai vannak, vagy hogy átkokat szórt rájuk
és a környezetében mindenkire, mert bolond volt.
De egy sikeres, gazdag hülye volt, aki foglalkoztat-
ta őket.
Úgyhogy rendesen viselkedtek, még ha a férfi nem
is, és tették továbbra is a dolgukat.
Mr. Lightfoot egyik pribékje éppen a
mahagóniasztal végében állt. Magas volt és izmos,
hosszú zöld vadászkabátot viselt. Nemrég vették fel,
és a kezei között összegyűrt sapkából ítélve nagyon
aggódott, hogy milyen jövő vár rá a Dunkirk Brewing
Companynél.
Mr. Lightfoot még mindig az asztala mögött ült,
ami akár biztató jel is lehetett volna, de jócskán az-
után is csendben maradt, hogy az új alkalmazottja
befejezte a meséjét, ami nem sejtetett jót. Mr.
Lightfoot csendjei nem sokáig maradtak csendek.
A kandalló fölötti díszes óra kattogásán és Mr.
Lightfoot légzésének hangján kívül semmi mást nem
lehetett hallani a szobában.
A pribéknek az a nagyon rossz ötlete támadt, hogy
a bocsánatkérésével töri meg a kínos csendet.
– Őszintén sajnálom, uram. Nem akartam tényleg
eltalálni. De ahogy mondtam, az átkozott távcső biz-
tosan rossz volt. A feje fölé céloztam, pont ahogy
mondta, hogy csináljam…
– Ne. Beszéljen. Tetű – morogta Mr. Lightfoot, és
felállt.
Mr. Lightfoot jóval alacsonyabb volt a pribéknél,
és egy kicsit pocakos is volt, mintha esténként kiél-
vezett volna egy-két pintnyit a receptjéből.
A pribék biztos volt benne, hogy egy tisztes harc-
ban legyőzné Mr. Lightfootot. De azt is gyanította,
hogy Mr. Lightfoot esetében tisztes harcra soha nem
lehet számítani. Nem bízott a férfi sötét szemének
csillogásában. Úgyhogy tett egy-két lépést hátrafelé,
és figyelte, hogy repül-e felé kés vagy másmilyen
tárgy.
– Azt mondja, majdnem sikerült megölnie a
montfordi tetves herceget? – kérdezte Mr. Lightfoot
meglehetősen kellemesen.
– Leesett a lóról, a ló megdöglött, de a herceg nem
– biztosította a pribék. A férfi egy ideig még a kastély
körül bóklászott, amíg egy fiatal piperkőc, Sir
Wesley odajött, és elmesélte a herceg bukásának tör-
ténetét. Utána ellovagolt, hogy tájékoztassa az új
munkaadóját a történésekről. – A kegyelmes úr él és
virul, és minden bizonnyal a kastélyban fő a levében.
– Miért érzi szükségét a bocsánatkérésnek – akar-
ta megtudni Mr. Lightfoot unottan –, ha sikeresen
elvégezte a munkát, amit magára bíztam? Semmit
sem utálok jobban, mint ha bocsánatot kérnek a
munka elvégzéséért, Mr. Weeks.
Mr. Weeks összehajtotta a kalapja karimáját, majd
meglepetten bámulta a sörfőzőt. Ő erre nem így
gondolt. Csak arra tudott gondolni, amikor a herceg
a töltésbe zuhant, hogy neki annyi. Majdnem maga
alá vizelt, ahogy elképzelte a hurkot szorulni a nyaka
körül. Az ember nem lő le hercegeket.
Mr. Lightfoot a gondolataiba mélyülve elkezdett
az asztala végében járkálni.
– Ez jobb, mint amit eltervezhettem volna. Egy fej
fölé érkező lövést talán a lány nem vett volna komo-
lyan. De erről nehéz nem tudomást venni. Nem, jobb
ez így. Szép munka, Mr. Weeks.
Mr. Weeks össze volt zavarodva és kissé nyugta-
lan volt a dicséret miatt, de megengedett magának
egy megkönnyebbült sóhajt, hogy nem fogják fel-
akasztani.
– Köszönöm, uram.
– Holnap pedig elmegyek a Rylestone Green-i szü-
reti fesztiválra, hogy kiderítsem Miss Honeywell
meggondolta-e magát a lánykérésemmel kapcsolat-
ban – folytatta Mr. Lightfoot.
– Tudni fog arról, hogy magának köze volt a lövöl-
dözéshez?
– Gyanítom, sejteni fogja. Ha nem, reggel majd fel-
hívom rá a figyelmét, és figyelmeztetem, hogy legkö-
zelebb maga nem fog hibázni, ha ő továbbra is ilyen
nehézkes.
– Rendben. – A pribék ráncolta a homlokát. –
Mármint, ugye nem fogjuk tényleg megölni a ke-
gyelmes urat?
Mr. Lightfoot bosszúsnak tűnt.
– Persze hogy nem, maga hülye. Ez egy blöff.
– Ó. – A férfi megvakarta a tarkóját, majd a hátát,
és próbálta felfogni Mr. Lightfoot gondosan kidolgo-
zott tervét. Számára ennek semmi értelme nem volt,
de újfent, ő soha nem volt elég okos a rejtvényekhez.
Mr. Lightfoot abbahagyta a járkálást, és a derekán
keresztezte a karjait.
– És ha nem bizonyul engedelmesnek, akkor a kö-
vetkező tervre lépünk. Akkor már nem lesz más vá-
lasztása, csak hozzám jönni.
– Rendben – mondta Mr. Weeks, és megköszörülte
a torkát, de már tele volt kétséggel. Sok-sok éve is-
merte Miss Astridot, és nehéz volt őt elképzelni,
hogy bárkihez hozzámenjen, főleg Mr. Lightfoothoz.
De ahogy arról Mr. Lightfoot biztosította őt, a lány-
nak férjre volt szüksége, és ezzel Mr. Weeks teljesen
egyetértett. Valakinek kezelésbe kellett vennie, mert
túl bőkezű vezető volt. Miss Astrid nő, és tudnia kel-
lene, hol a helye. Mr. Lightfoot a megye összes férfija
közül látszólag képes volt a megregulázásra, Mr.
Weeks mégis elgondolkozott azon, és nem először,
hogy az új munkáltatója vajon kedves lesz-e. Nem
tetszett neki a gondolat, hogy Miss Astridot egy go-
nosz kezére juttassa.
– Ne feledje – mondta Mr. Lightfoot békülékeny
hangon, látva a pribékje aggályait –, az ő érdekében
tesszük. Gazdag lesz, és jó sora lesz mellettem.
– Rendben – mondta Mr. Weeks, de nem érezte
magát nagyon meggyőzve. – Az érdekében.
– És ne feledje a saját családját se, Mr. Weeks.
Négy kisgyerek, és még egy úton. Amikor a herceg
kirúgja magát, nem fog jobb helyet találni a cégem-
nél.
– Rendben – mondta a férfi, ezúttal határozottab-
ban, és ennek az emlékeztetőnek a fényében most
már egészen biztos volt abban, hogy helyesen cse-
lekszik.
– Jó ember maga. Így is lesz.
Charlie Weeks bólintott, visszatette a fejére az
összegyűrt kalapját, otthagyta az új munkáltatóját,
és felvértezte magát az előtte álló munkára, ha tet-
szett neki, ha nem.
Mr. Lightfoot visszaült az asztalához, és végiggon-
dolta, amit épp megtudott. Miss Honeywell most
már nem meri majd visszautasítani, gondolta komo-
lyan. Kinyitotta az asztali szekrényét, és elővett egy
skót whiskyt, amit különleges alkalmakra tartoga-
tott, majd öntött magának egy szép kis adagot egy
pohárba. Hátradőlt, elkortyolta a borostyánszínű fo-
lyadékot, és nagyon elégedett volt magával.
Miss Honeywell napokon belül a felesége lesz, így
vagy úgy. Szinte remélte, hogy másnap elutasítja őt,
csak hogy legyen öröme látni az arckifejezését, ami-
kor megkötözi és befogja a száját az azt követő nap
Gretna Green felé. Imádta a harcias nőket. És ó, Miss
Honeywell mennyire harcolni fog vele!
Mr. Lightfoot a whiskyjébe kuncogott, és a puszta
gondolattól, hogy a lotyó vonaglani fog alatta, feliz-
gult. Alig várta a nászéjszakájukat.
Újra kuncogott, majd köszöntőt mondott magára.
– Ki mondta, hogy addig kell várnom? – motyogta.
Sok ideje lesz Astriddal, amíg Skóciába érnek. Csak
hogy megmutassa neki, ki az úr a háznál. A büszke
ribanc már így is túl sokáig játszadozott vele, ideje
volt, hogy azt kapja, amit érdemel.
Ahogy kiitta az italát, és öntött magának egy újat,
a nap elkezdett lemenni, és furcsa árnyékokat vetett
a szobára. És ha az égiek nem tették volna egészen
világossá a helyzetet, a tiszta égbolt elkezdett söté-
tedni, és a távolban mennydörgés hallatszott.
Miss Alice Honeywell pontosan tudta volna, hogy
ezek a jelek mit jövendölnek. Igazából a nemrég tá-
vozott Mr. Weeks számára – akinek egy felesége és
négy és fél gyereke volt – is komoly okokat adhattak
volna ezek az aggodalomra.
 Tizenkettedik fejezet

Amiben Miss Honeywell vacsorapartit

rendez

Astrid úgy döntött, a legjobb ruháját veszi fel az

esti szórakozásra. És nem valami téves szándékból
tett így, hogy a nénikéje kedvében járjon, hanem
mert nem akarta megadni az öregasszonynak az
örömöt, hogy szóvá tegye, nem öltözött ki az alka-
lomra.
Az alkalom azt a lehetőséget jelentette, hogy Emily
néni és Davina a herceg csizmájának sarkát nyalhas-
sák.
Továbbá Astrid azt sem akarta, hogy a nénikéje
azt higgye, nem tud előkelő házigazda lenni, ha rá-
szánja magát. Eldöntötte, hogy aznap este tökéletes
hölgy lesz. Ellenben azzal, amit Emily néni gondolha-
tott róla, Astrid nem istállóban nőtt fel.
Egy sörfőzdében talán, de nem istállóban.
És ha a lehető legjobban akart kinézni, mert tudta,
hogy Davina a legjobb formáját fogja mutatni, akkor
ahhoz nőként joga volt. Nem mintha bármi miatt ag-
gódnia kellett volna. Nem volt kérdés, hogy Davina
valami borzalmas masnis összeállításban lesz, amit
Emily néni választ ennek a szegény, gonosz terem-
tésnek.
És nem mintha Astridot érdekelte volna, hogy bi-
zonyos férfiak mit gondolnak róla.
Astrid legjobb ruhája egy egyszerű, empír stílusú,
zöld csíkos taftselyem ruha volt. Alice egyik levetett
ruháját szegték be a bokájánál és engedték ki a mell-
részén. Nem az aktuális divatnak megfelelő darab
volt, de nem is volt túl elavult. Rövid ujjú volt, és egy
kis fisű kandikált ki a mellrészénél. A szín és a fazon
jól állt Astridnak, az édesanyja gyöngyeivel és Alice
kesztyűjével pedig tényleg egész elegánsnak tűnt.
Florának még sikerült a lázadozó haját is megszelídí-
tenie, és valamiféle rendezettségre hasonlító formát
készítenie belőle a feje tetejére. Csupán néhány tincs
szabadult ki a hajtűkből, amik a nyakán kunkorod-
tak.
Astrid tudta, hogy soha nem lesz olyan gyönyörű,
mint Alice, főleg a szerencsétlen szemeivel. És a ha-
jával, a szeplőivel, a magasságával. De sosem vágyott
szépségre.
És a gyertyafényben amúgy sem veszi észre senki
a szemét.
Alice kísérte le, majd az ajtóban üdvözölték a né-
nikéjüket és az unokatestvérüket, utána a lelkészt,
aki majdnem hasra esett sietségében, hogy kezet
csókoljon Astridnak, majd eldadogta az üdvözlését.
 – H-hadd mondjam el, Miss H-H-Honeywell, m-
milyen m-m-megtisztelő, hogy meghívott ma este v-
v-vacsorára. Egyszerűen m-megtisztelő és ö-ö-öröm.
Csodásan n-néz ki. Ó, atyám, mondhatok én ilyet?
A lelkész dadogott. Ez az adottsága a vasárnap
reggeleket a keresztényi állhatatosság igazi próbájá-
vá tette.
– Természetesen szabad, Mr. Fawkes. Az volt a cé-
lom, hogy csodásan nézzek ki – mondta Astrid, és a
társaságot a társalgóba vezette.
Anabel néni, aki a tűz mellett szunyókált, kissé
felélénkült, és felemelte a sétabotját. Amikor meglát-
ta Emily nénit, a szeme ijedtében elkerekedett, majd
azonnal gyanúsan mély álomba zuhant.
Emily néni a szoba legnagyobb foteljében helyez-
kedett el. Davinát a maga mellett lévő kerevetre ül-
tette, és nem hagyta, hogy Mr. Robert Benwick,
Wesley kibírhatatlan öccse a nővére mellé üljön. Ro-
bert motyogott valamit magában, és odament a
dekantálóhoz. Az este első portóiját egy kortyban
nyelte le.
Astrid Davina mellé ült, csak hogy morcossá tegye
a nénikéjét. Tudta, hogy a nő úgy próbálja alakítani a
dolgokat, hogy Montfordnak kelljen az érkezése után
odaülnie, és bár nem kedvelte a herceget, még ke-
vésbé szeretett a nagynénjének bármiféle örömöt
szerezni.
 Kellemetlenül a nénikéjére mosolygott, majd az
unokatestvére felé fordult. Éppen csak sikerült meg-
állnia, hogy ne takarja el a szemét Davina ruhájának
csillogása miatt. Förtelmes volt, pont ahogy várta.
Valamilyen zöld és lila közötti színből készült, az
anyagot pedig bőségesen díszítették szalagokkal.
Szalagok voltak a vállán, szalagok a keblén. Szalagok
a dereka körül és szalagok a ruha szegélyén.
– Milyen csinos vagy ma este, Davina! – mondta
Astrid. – Ez egy új ruha?
Davina mindkét kezével végigsimított a masnikon.
– Igen. Londonban csináltattam. Ez most nagyon
divatos.
Astrid újra hálás volt, hogy soha nem volt alkalma
a városba menni.
– A szín nagyon… egyedi.
– A bolhaszín nagyon divatos ebben a báli szezon-
ban. Nem mintha te ezt tudnád.
– Persze hogy nem. Nagy szerencséd, hogy te ilyen
divatos lehetsz. Ez a ruha elég… egyedülálló. Csak te
viselhetsz ilyen… egészen egyedi dolgot.
Davina méregetve nézte őt, mintha gyanította vol-
na, hogy éppen sértegetik – ami igaz is volt –, de bi-
zonytalan volt, hogy miként.
– És hol van? – akarta tudni Emily.
– Ki hol van, nénikém?
– Nagyon jól tudod.
 Az úriemberek en masse menekültek a kredenchez
Emily néni hanghordozása hallatán.
– Úgy érted, a kegyelmes úr. Nem tudom, mi tart-
hatja fel. Ellenőrizzem az öltözőszobánál? – vágott
vissza Astrid vidáman. Emily néni rámeredt.
Ő visszamosolygott. – Egészen biztosan jó benyo-
mást szeretne kelteni. Tudod, milyenek a hercegek.
Davina álmodozva sóhajtott mellette, mintha sze-
retné tudni, milyenek a hercegek.
Miután eltelt néhány perc, és a hercegnek semmi
nyoma nem volt, Emily néni elkezdett fészkelődni.
– Eltűnt. Tényleg kellene egy rendes komornyikot
tartanod, Astrid. A kegyelmes úr nincs hozzászokva
ahhoz, hogy bejelentés nélkül kelljen egy szobába
lépnie. Ahogy én sem – tette hozzá.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Montford
viharzott be nagy léptekkel a szobába, makulátlanul
tisztán és cizelláltan. Egyszínű fekete alkalmi öltöny
és mellény volt rajta, a nyaksálja hófehér lenanyag,
ami elegánsan bukott a gallérjára, és egy nagy, feke-
te opállal volt rögzítve. A jobb szeme fölötti kis vá-
gást leszámítva még impozánsabb volt, mint amikor
Astrid először látta.
Mindenki egyszerre állt fel, és mélyen bólintott
vagy pukedlizett. Még Astrid is azon kapta magát,
hogy a nagynénjét utánozza.
Ahogy aztán kihúzta magát, meglátta, hogy a her-
ceg rászegezi távolságtartó tekintetét.
 Majd odament mellé, és a lehető legmeglepőbb
dolgot tette. A kezébe vette a kezét, és megcsókolta
az ujjhegyeit.
– Miss Honeywell, csodásan néz ki.
Astrid nem pirult el. Ehhez túlságosan meg volt
döbbenve.
– Köszönöm, kegyelmes úr. Ön is.
Montford felvonta az egyik szemöldökét, mintha
azt mondaná, touché, majd a többi hölgy felé fordult.
Emily néni sután vigyorgott – tényleg vigyorgott –
Montford kutakodó pillantása miatt.
– Kegyelmes úr, milyen kedves öntől, hogy csatla-
kozik a kis családi összejövetelünkhöz. Korábban
nem mutatkoztunk be rendesen…
– Lady Emily. Emlékszem a kertből – mondta a
herceg, és hanyagul bólintott.
Emily néni bosszúsnak tűnt.
A herceg Davina felé fordult, ránézett, majd a ru-
hája láttán visszakapta a tekintetét.
– Ön biztosan Miss Davina Benwick – mondta nem
túl lelkesen. Megint bólintott egyet kurtán, majd Ali-
ce-hez ment, és felemelte a kezét. Az övét is megcsó-
kolta.
– Lenyűgözően néz ki, Miss Alice. Egészen gyö-
nyörű.
– K-köszönöm, kegyelmes úr – válaszolta akadoz-
va Alice. Leplezetlen elégedettséggel pillantott
Astrid felé.
 Emily néni arca vörös volt az egyértelmű lekezelés
miatt. Davina úgy festett, mint aki legszívesebben a
masnijai mögé bújna. Most az egyszer Astrid végte-
lenül örült Montford viselkedésének.
– Montford – szólalt meg Sir Wesley a kredenc
mellől. – Kér egy italt?
– Nem, köszönöm, Mr. Honeywell. Ritkán kényez-
tetem magam vele – mondta, és Anabel nénihez
ment.
Az összes vendég, akit még nem értesítettek az új
keletű örökbefogadásról, zavarodottnak tűnt attól,
hogy Montford minek nevezte Sir Wesley-t. Sir
Wesley elvörösödött, és elfoglalta magát a portóija
kiöntésével.
Montford nem volt tudatában a hullámoknak,
amiket vert – vagy nagyon is, Astrid nem tudta pon-
tosan, melyik. A herceg Anabel néni mellé ért. Az
idős hölgy felébredt annyira, hogy megismerje a tá-
madóját, majd a sétabotját meglebegtette felé.
– Fiatalember, ha az én kezemmel is szerelmeske-
dik, elnáspángolom a sétabotommal. Most pedig te-
gye hasznossá magát, és hozzon nekem egy sherryt!
Emily néni felnyögött.
– Örömmel – mondta Montford kedvesen, majd
irányt váltott, és a dekantáló felé indult. Kért egy
sherryt a láthatóan ideges Sir Wesley-től, majd visz-
szament Anabel néni mellé. Odaadta neki a poharat,
és leült mellé.
 Ahogy Emily néni kijózanodott a herceg belépő
mellőzéséből, feszes méltósággal ült vissza a helyére.
Rideg pillantást vetett Astridra, mintha valamiért az
ő hibája volna, hogy a herceg Davina helyett inkább
Anabel néni társaságát választotta.
Szerencsére mielőtt mindenki még kellemetle-
nebbül érezhette volna magát – leszámítva a herce-
get, aki meglehetősen elégedettnek tűnt, és Anabel
nénit, akit az sem érdekelt volna, ha maga az ördög
ül mellette –, Flora lépett a szobába, hogy bejelentse
a vacsorát.
A herceg odanyújtotta a karját Emily néni felé, mi-
vel ő volt a legmagasabb rangú nő, amit Emily néni
kevesebb lelkesedéssel fogadott el, mint amit koráb-
ban, a parti szervezésekor mutatott. Letaglózta a
herceg félelmetes konoksága, és nem kérdés, hogy
éppen a stratégiája átszervezésén dolgozott.
A többiek kínos csendben követték őket, Astrid Ro-
berttel összekarolva, aki a másik kezében a portóiját
szorongatta, és valamit motyogott a bajsza alatt,
hogy e miatt a „tetves komédia” miatt lemarad egy
másik rendezvényről.
Amikor már mindannyian leültek, Emily néni elő-
ször a lányára pillantott, és elégedettnek tűnt a her-
ceg melletti helyével. Viszont amint meglátta Alice-t
a herceg balján, gyanakvó arcot vágott. Még gyanak-
vóbban nézte az asztal vége felé lévő két üres teríté-
ket.
 – Túl sok emberre teríttettél, Astrid.
Astrid mosolygott.
– Nem. Szóltam Antoniának és Ardyce-nak, hogy
csatlakozhatnak hozzánk. Olyan ritkán jössz el hoz-
zánk Rylestone Hallba, hogy ők is szerettek volna itt
lenni. Annyira kedvelnek téged, nénikém.
Emily néni megmarkolta az asztal szélét, majd le-
hunyta a szemét, hogy csendben imádkozzon.
És pont ekkor jelent meg a szóban forgó két gye-
rek az ajtóban, akik megtévesztően ártatlannak tűn-
tek a ruhájukban. Kurtán pukedliztek egyet a néni-
kéjüknek és a hercegnek, majd a helyük felé indul-
tak. Mindenki megkönnyebbült, hogy baleset nélkül
sikerült leülniük.
Megérkezett az első fogás, egy pot-au-feu, ahogy
Emily néni nevezte. Astrid levesnek hívta, de nem az
a fajta leves volt, amit általában Hallban ettek. Ez
zöld volt, habos és nagyon francia.
– Kölcsönadtam a francia séfemet, Monsieur
Roualt-t az unokahúgaimnak, kegyelmes úr – kezdte
mondani Emily néni, amikor feltálalták a fogást, lát-
va, hogy Davinának nem sikerült beszélgetésbe ele-
gyednie a partnerével.
– Milyen kedves öntől – mondta halkan a herceg.
Astrid látta, hogy Emily néni titokban megböki a
lányát az asztal alatt. Davina összerezzent, és meg-
köszörülte a torkát.
– Önnek is van francia szakácsa, kegyelmes úr?
 A herceg, aki éppen megkóstolta volna a levest,
megállt, és leengedte a kanalát. Davina felé fordult.
– Igen.
– Biztosan kiváló séf. Van valamilyen specialitása?
– A sonkás szendvics és a húsos pite – válaszolta a
herceg egyhangúan.
Astridnak majdnem az orrán jött ki a leves.
– Ó! – mondta Davina ledöbbenve. – Milyen… ühm,
szokatlan egy francia szakácstól. Az elmúlt hóna-
pokban, amíg Londonban tartózkodtam, jó néhány
elegáns asztalnál volt alkalmam ülni.
– A lányom az előző báli szezonban debütált – tet-
te hozzá Emily néni.
A herceg visszatért a leveséhez.
– Csodálkozom, hogy nem találkoztunk múlt hó-
napban a devonshire-i bálon – folytatta lady Emily
rendíthetetlenül dobálózva a nevekkel.
– Nem voltam ott. Nagyon keveset látok a báli sze-
zonból – válaszolta kurtán a herceg.
Davina csüggedtnek tűnt.
– A kegyelmes úr tevékenyen dolgozik a Lordok
Házában, szívem. Nincs ideje bálokra – szólt közbe
Wesley segítségképpen.
– Nem, egyszerűen nem szeretem a bálokat. Vagy
az összejöveteleket. Vagy a partikat, úgy általában –
mondta a herceg. – Szörnyen unalmasnak találom a
társasági életet.
Davina végtelenül csalódott volt.
 Astrid a pot-au-feu-jébe mosolygott.
Lady Emily megfeszített ajkakkal meredt a her-
cegre, végtelenül boldogtalan volt a férfi ellenszegü-
lése miatt.
A lelkész, aki a herceggel szemben ült, összeszedte
a bátorságát, hogy megtörje a partira ereszkedő fe-
szült csendet. A levesestálja fölé hajolt.
– H-hatalmas m-megtiszteltetés, k-kegyelmes úr.
M-micsoda véletlen, t-tényleg m-micsoda véletlen,
mert éppen megjegyeztem az é-é-én lady Emi-
lymnek, m-m-milyen kellemes, hogy egy olyan m-m-
magas rangú személy t-tartózkodik a m-mi kis fa-
lucskánkban, m-mint ön. M-mivel ön a terület tulaj-
donosa, sz-sz-szabad holnap n-nekem fogadnom a
m-misén?
A herceg letette a kanalát, és szelíden a lelkészre
mosolygott.
– Köszönöm, de nem. Nálam az a szabály, hogy
nem járok misére.
Astrid sokatmondón összepillantott Alice-szel. Ez
egyre jobb és jobb volt.
Mr. Fawkes a szemüvege mögött pislogott.
– Ó, ó, ez…
– Közömbös vagyok a vallási kérdésekben – jelen-
tette be a herceg az asztaltársaságnak, mintha ezzel
kihívna bárkit, hogy próbáljon neki ellentmondani.
 – K-k-közömbös? Miért, m-milyen… – Mr. Fawkes
elfehéredett a herceg zord arckifejezése láttán. – M-
milyen érdekes – fejezte be.
– Bizonyára, kegyelmes úr, ez nincs így – szólalt
meg Emily néni egy pillanat múlva az asztalfőről, egy
hitetlen kis nevetés kíséretében.
A herceg, aki felemelte a kanalát, újra letette, és
lady Emilyre nézett.
– Mi nincs így? – kérdezte rezdületlen hangon.
– Hogy közömbös. Bizonyára csak tréfál.
– Ritkán tréfálok. – Astrid felé fordult. – Miss
Honeywell, tréfálkozó típus vagyok én?
Astrid a férfira mosolygott.
– Ön a legkevésbé szórakoztató férfi, akit ismerek.
Montford bólintott, mintha bókoltak volna neki,
majd megfogta a kanalát.
Emily néni továbbra is a herceget nézte a státusza
iránti ámulat és a hitetlensége miatti undor elegyé-
vel. Annak ellenére, hogy ő volt a legmostohább em-
ber Astrid ismerősei közül, Emily néni buzgó temp-
lomjáró volt.
Emily néni nevetett.
– De hogy lehet valaki az ön státuszában közöm-
bös? Milyen példaként szolgál ezzel? Mindazok bir-
tokában, amivel meg lett áldva…
A herceg pillantása metszővé vált, és Astrid ismer-
te már annyira, hogy tudja, kezd nagyon feszült len-
ni.
 – Én? Áldva? – A herceg szárazon felnevetett. – De
asszonyom, ön minden bizonnyal nem tartja az iste-
ni kegyelem jelének az anyagi gazdagságot, ugye?
Krisztus az írások alapján nincstelen volt, nem igaz,
lelkész úr?
– Én, ühm, írások? Mármint… – Mr. Fawkes dado-
gott, és végtelenül kellemetlenül érezte magát attól,
hogy milyen irányt vett a beszélgetés.
– Állítólag saruban és rongyokban járta a sivata-
got. Nem kérdés, hogy koldult az utcákon. Már ha
egyáltalán létezett – folytatta a herceg.
Emily néni felszisszent, és a szája elé kapta a szal-
vétáját.
– Nagyon sz-sz-szegény volt, az biztos… – Mr.
Fawkes úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Erről van szó – mondta a herceg határozottan. –
A jó keresztények tartózkodnak a gazdagság közön-
séges megnyilvánulásaitól. Hála az égnek, hogy én
nem vagyok jó keresztény, különben nagy bajban
lennék. Tudja, óriási vagyonom van – mosolygott
Montford ridegen. – Habár sosem vagyok közönsé-
ges.
– Kivéve, amikor a vacsoraasztalnál a pompás va-
gyonáról és a nonkonformizmusáról beszél – vágott
közbe Astrid.
Montford mosolya kiszélesedett.
 – Ön olyan nagyon eszes, Miss Honeywell. – Emily
néni felé fordult. – Ugye hogy milyen eszes, asszo-
nyom?
Emily néni Astridra meredt, mintha a herceg ko-
noksága az ő hibája volna.
– Micsoda komoly beszélgetés ez – szólalt meg
Astrid mellől Sir Wesley. – Bevallom, ilyet Cambrid-
ge óta nem hallottam. Cambridge-ben mindenki ate-
ista. Manapság ez a divat.
– Én nem vagyok ateista – motyogta Robert, aki a
levest kihagyta, és már bőven a harmadik pohár por-
tóiját itta.
– Remélem is, hogy nem – pufogta Emily néni. Még
egyszer a hercegre nézett, majd egy fújtatással hát-
radőlt a székén.
Astrid végtelenül hálás volt a hercegnek, amiért
sikerült azt elérnie, hogy a nénikéje nem találta a
szavakat.
Montford felemelte a kanalát, hogy végre hozzá-
lásson a fogásához – amiből mióta elé tették, csupán
egy-két kanállal tudott enni –, de amint megkóstolta,
újra félretette a kanalát.
– Hideg – jelentette ki, és odébb tolta a tányért.
A fogások lassan csordogáló beszélgetések között
fogytak. A lelkész és Sir Wesley megpróbáltak biz-
tonságos témákat felhozni, de a hercegnek általában
sikerült ezeket a társalgásokat valami non
sequiturral vagy valami mással megakasztania. Az
ötödik fogás körül lady Emily és Davina is felhagytak
azzal, hogy magukra tereljék a herceg figyelmét,
amikor egy Davina ruhájáról szóló rövid párbeszéd-
ben a herceg megjegyezte, hogy ugyanilyen árnyala-
tú függönyei vannak a londoni öltözőszobájában.
Erre a kijelentésre Davina arca bolhaszínűvé vál-
tozott.
Astridot mérhetetlenül szórakoztatta a herceg vi-
selkedése. Lehet, hogy alapból az ellensége volt, de
aznap este úgy gondolta, a férfi jó szövetségesnek
bizonyult. A herceg lady Emily iránti megvetése
eléggé megegyezett a saját érzéseivel. Egészen irigy
volt arra, hogy milyen jól kezelte a férfi a nagynénjét.
Astrid nem fejezhette ki ilyen őszintén a vele kap-
csolatos érzelmeit.
Azon kapta magát, hogy magában dicséri
Montfordot amiatt, milyen ügyesen szereli le az ösz-
szes kísérletet, hogy udvarias beszélgetést kezde-
ményezzenek vele. Egészen mestere volt a burkolt
sértegetéseknek. Astrid hajlamos volt nagyon egye-
nesen sértegetni.
Ahogy látta Montfordot a rokonaival beszélgetni,
végre megértette, mennyire ijesztő tud lenni a férfi.
A három megyében, amit Astrid ismert, senki sem
merte Emily néni útját keresztezni. Bár csak báróné
volt, egyben a lánya egy nagyon befolyásos grófnak,
amit nem hagyott, hogy bárki elfelejtsen. De
Montfordnak nyomába sem ért. A férfit egy jottányit
sem érdekelte, lady Emily mit gondol róla, ahogy az
a viselkedéséből teljesen egyértelmű volt. Tudta – és
lady Emily is tudta –, hogy annyival fölötte és az asz-
talnál ülők mindegyike fölött áll, hogy ennyi erővel
egy felhőn is ülhetne, és onnan nézhetne le rájuk.
Egész Angliában úgy tartották róla, hogy még a ré-
genshercegnél is nagyobb befolyással bír.
Nagyon előnyös lehetett Montfordnak lenni, hogy
szinte mindenki, még a lady Emily-félék is a kedvé-
ben akartak járni. És nagyon bosszantó lehetett neki
olyan emberekkel találkozni, mint Astrid, akiket se-
mennyire nem érdekelt a férfi címe. Nem csoda,
hogy a rylestone-i útja ennyire megviselte, hiszen
senki sem vetette alá magát az akaratának.
Ettől még megvoltak neki a sajátos furcsaságai.
Astrid még soha senkivel nem találkozott, aki ennyi-
re kényes lett volna az öltözékére, de látta Anabel
néni tubákosszelence-gyűjteményét is, és gyanította,
hogy Montford állhat az átrendezés mögött. És min-
den egyes érkező fogásnál azt is látta, hogy a férfi
úgy igazítja az ételeket a tányérján, hogy egyetlen
alkotórész se érjen egymáshoz – nem kis kihívás.
Még arra is megkérte a felszolgálót, hogy a vadtyúk-
hoz való mártást, amit általában a szárnyasra önte-
nek, egy kis foltban csorgassa a tányérja szélére.
Biztos megérezte a lány vizslató tekintetét, mert
felé fordult, majd meglehetősen védekező arckifeje-
zést vágott, mintha pontosan tudta volna, hogy mi-
lyen furcsán néz ki a tányérja.
– Valami baj van, Miss Honeywell?
Astrid elszakította róla a pillantását, majd a tyúk-
ba vágott, ami úszott a mártásban. Egy jó nagy fala-
tot bekapott, majd Montfordra mosolygott. A férfi
rosszallóan ráncolta a homlokát, de végignézte,
ahogy kiélvezi a maradék szárnyashúst, mintha a
látvány megbűvölte volna.
A hátulütője annak, hogy a herceg kerülte a nagy-
nénjét, az lett, hogy lady Emily Astridra terelte a fi-
gyelmét, és elkezdte az összes frusztrációját kiélni
azáltal, hogy felsorolt mindent, ami rossz Astridban,
Astrid húgaiban, Astrid viselkedésében, a kastélyban
és a birtokban, és minden olyan kínos dolgot is, ami-
ért Astridot lehet felelőssé tenni.
Astrid időnként bólintott, és tologatta az ételeket
a tányérján, mert abban a pillanatban, hogy a nagy-
nénje rákezdett, elment az étvágya. Már teljesen
megszokta az ilyen litániákat, és tudta, az a legjobb,
ha nem próbálja magát megvédeni. Mert annak soha
nem lett jó vége közöttük. Nem gondolta, hogy bárki
is értékelt volna egy kiabáló veszekedést a desszert
fölött, és megfogadta, hogy Alice kedvéért a legjobb
énjét fogja mutatni. A vacsora már amúgy is éppen
elég szörnyű volt.
Egyszer azon kapta a herceget, hogy őt bámulja, és
olyan érzése volt, mintha a különös arckifejezése
mögött olvasni tudta volna a férfi gondolatait. Nem
fogod felvenni vele a kesztyűt? – akarhatta látszólag
megkérdezni.
Mire megérkezett a gyümölcskocsonya, Emily né-
ni Astrid lovaglási szokásainak témájához ért, ami a
nap eseményei tükrében különösen fájó volt.
– Mrs. Regina Thurgoodtól hallottam, aki Mrs.
Bourke-től hallotta, hogy az unokahúgaim közül va-
lamelyiket lovagló ülésben látni Rylestone-ban lova-
golni – mondta Emily néni komoly rosszallással.
Ennek a megszólalásnak a végén az egyik felszol-
gáló – aki nagyon hűséges volt Astridhoz – Emily né-
ni valószerűtlenül pirosra színezett borhabadagját
egy loccsanással tette a nő elé. A zselatinos anyag a
nénikéje melle felé megdőlt, majdnem hozzáért,
majd a másik irányba imbolygott, mintha el akarna
határolódni egy kellemetlen társaságtól.
– Valóban, nénikém? – kérdezte Astrid rezzenéste-
lenül. – És Mrs. Bourke ezt az unokahúgodat szem-
üveggel vagy szemüveg nélkül látta? – Nem mintha
számított volna. Mrs. Bourke még a szemüvegével is
olyan vak volt, mint a bányaló.
Emily néni méregetve nézte Astridot.
– Ilyen felelőtlen viselkedés az egész családra
rossz fényt vet. Hogyan magyarázzam el a barátaim-
nak és annak a sok embernek, akik tőlem várnak
iránymutatást, egy ilyen viselkedés okát? Különcnek
hívlak téged, és emlékeztetem őket az én drága hú-
gom korai halálára. De hogyan tudnálak továbbra is
megvédeni téged, lányom, ha te kitartóan csinálod
tovább ezeket a megfontolatlanságokat? Még sze-
rencse, hogy szűk körű az igazán jó társasági élet a
kerületünkben, különben a híred szinte biztosan
menthetetlen lenne.
– Pedig azt hittem, épp délután mondtad, milyen
szerencsénk van, hogy egy személlyel több igazán jó
társaságbeli van a kerületünkben – válaszolt Astrid
negédesen.
– Ne merészeld nekem megmondani, hogy mit ál-
lítottam. Semmi ilyesmit nem mondtam.
– Akkor nincs jó társasági élet a kerületben?
– Ne legyél nehéz, Astrid!
Astrid belevájt a kanalával az édességbe, és nézte,
ahogy az kétfelé csúszik.
– Ha az édesanyád élne… – Astrid forgatta a sze-
mét – …soha nem hagyta volna, hogy így lovagolj a
környéken.
– Ó, de nem él.
– Korán hajszolta sírba az a férfi.
Astrid megdermedt a célzásra.
– Az apámnak, isten nyugosztalja, igaza volt, hogy
felfüggesztette a húgom apanázsát, amikor ő megta-
gadta az utasításait, és olyan nagyon a rangja alatt
házasodott – motyogta Emily néni.
Ebből elég volt, gondolta komolyan Astrid, és
hagyta, hogy a kanala udvariatlanul koppanjon a tá-
nyérján. Egy dolog volt, hogy lady Emily őt becsmé-
relte, de hogy a szüleit, az már más. Emily néni az
illendőség minden szabályát amúgy is megszegte az-
zal, hogy a vacsoraasztalnál kiteregette a család
szennyesét, így Astridot egyáltalán nem érdekelte,
hogy szabadon beszéljen, és ugyanabban a stílusban
válaszoljon neki.
– Az apám egy úriember volt, és a carlisle-i grófé-
nál is jóval régebbi családból származott – vágott
vissza.
A gróf említésére valaki félrenyelt az asztalnál.
Astrid felnézett, és látta, hogy a herceg köhög a szal-
vétájába, az arckifejezésén egyértelműen meglepe-
tés látszott.
Astrid nem foglalkozott vele – mi baja volt? –, és
visszafordult a nagynénjéhez.
– Csupán a restauráció után volt egyáltalán, hogy
az a grófság megalakult. Szerintem az első Carlisle
gróf a király kedvenc férfiruhaárusa volt.
Lady Emily olyan vörös lett, mint az édessége.
Astrid a herceg felé fordult, és mosolygott.
– II. Károly szerette a kalapokat.
Montford felvonta egy szemöldökét.
– Ó, valóban.
– Ne sértegesd a felmenőidet, lányom!
– Mivel a családod úgy döntött, hogy nem vesz ró-
lunk tudomást – természetesen téged leszámítva,
nénikém –, nem igazán látom pontosan, hogyan len-
nének ők a felmenőim. És sértegetésnek számít, ha
az ember csupán felidézi a történelmet?
– Szemtelenség. Önteltség. Nem csodálom, hogy
soha nem fogsz férjet találni.
– De én nem is akarok férjet, nénikém.
– Ostobaság. Mindenki akar férjet.
– Én nem – motyogta Robert halkan a lány mellett.
Astridból kitört a nevetés. Vagy ez, vagy egy si-
koly.
Emily néni a fiatalabb fiára meredt, majd Astridra.
– És mi van a húgaiddal? Velük mi lesz?
Alice összehúzta magát a helyén.
– Ez egy jó kérdés, asszonyom – vágott közbe a
herceg derűsen. – Valóban, mi lesz a Miss
Honeywellekkel? – Lady Emily a herceg felé billen-
tette a fejét, szívélyesen megköszönve, amit mon-
dott. – Szégyen, asszonyom – folytatta a herceg –,
hogy ezeknek a szegény, megárvult teremtéseknek
nem volt egyetlen együttérző rokona sem, aki haj-
landó lett volna eleget tenni keresztényi kötelessé-
gének, és gondoskodni arról, hogy rendeződjön a so-
ruk. Egy olyan nagyra becsült felmenő unokáiként,
mint amilyen carlisle-i gróf, el kellett volna foglalni-
uk a helyüket a társasági életben, nem gondolja?
Emily néni gyanakodva nézett, amint felismerte a
herceg finom kritikáját.
Astrid is gyanakvón nézett. Mi jár most Montford
fejében?
 A herceg, aki még nem méltóztatott hozzányúlni a
gyümölcskocsonyájához, hátradőlt a székében, és
jeges pillantással nézte lady Emilyt.
– Mondja el nekem, lady Emily, amikor Miss
Honeywell és a húga nagykorú lett, nem kellett volna
őket bemutatni a társasági életben? Nem ezt teszi
valaki bizonyos származású hölgyek esetében? Be-
vallom, én rendkívül tájékozatlan vagyok ilyen
ügyekben, hiszen nincs családom.
– A legtöbb esetben ez volna a dolgok rendje – vá-
laszolt Emily néni óvatosan.
– Talán nem volt olyan helyzetben, hogy felajánl-
jon ilyen segítséget?
Lady Emily összeszorította az ajkait.
Anabel néni, aki az édessége fölé hajolva elszu-
nyókált, felemelte a fejét. A parókáját jól láthatóan
egy darab gyümölcskocsonya díszítette.
– Én megmondtam neki, hogy tegye a lányokat el-
adósorba, hogy kiderüljön, van-e kérőjük. Biztos lett
volna néhány fiatalember, aki eljött volna kaparni
Alice-ért. Amikor én fiatal lány voltam, éltem vilá-
gom Versailles-ban, a királynőt magát is láttam, de ő
meg sem közelítette a mi Alice-ünk szépségét. Meg-
mondtam neki – Anabel néni ezt azzal hangsúlyozta,
hogy Emily néni felé rázta meg a parókáját –, hogy
mindkét kislányomnak adjon egy báli szezont a fő-
városban, mivel bőven volt erre pénze.
 Alice elpirult, és még jobban összehúzta magát a
székében. Lady Emily úgy tűnt, mint aki ugyanezt
akarná csinálni.
– Köszönöm, Miss Honeywell – mondta a herceg. –
Szokás szerint nagyon tanulságosat mondott.
Anabel néni bólintott, ahogy a parókája is. Újra el-
szunyókált.
– Mivel Rylestone Hall az én tulajdonomba került,
nagyon úgy tűnik, hogy a Miss Honeywellek is – foly-
tatta a herceg.
– Micsoda? – csattant fel Astrid.
– Micsoda? – kiáltott fel Emily néni.
– Az unokatestvére vagyok, Miss Honeywell, vagy
újra idézzük fel a történelmet? – kérdezte a herceg
komolyan. – Az üknagynéném az ön szépapjához
ment feleségül, vagy valami hasonló, nem igaz?
Vagyis ön a legközelebbi rokonom. Leszámítva per-
sze az utálatos másod-unokatestvéremet, Rupertet,
aki vélhetően azt hiszi, hogy ő az örökösöm. De ez
most nem tartozik ide. Önről és a jövőjéről beszé-
lünk.
– Valóban? – préselte ki Astrid.
A herceg kedvesen elmosolyodott.
– Világos, hogy önt és a húgait sajnálatosan elha-
nyagolták. Mivel nincs más rokonuk, aki hajlandó
lett volna eleget tenni a kötelességének, az én fele-
lősségem lett, hogy önök elfoglalják a helyüket a tár-
sasági életben. Mr. McConnell ma este nagyon hatá-
rozottan hívta fel erre a figyelmemet.
– Hiram! – Astrid félig felállt a székéről.
– Úgy tűnik, ő azt gondolja, előnyös lenne mindkét
fél számára, ha önöknek lehetőségük lenne egy báli
szezonra.
– Egy báli szezonra! – kiáltott fel Astrid, nem hitt a
fülének.
– Egy báli szezonra? – csattant fel Emily néni és
Davina, akik szintén nem hittek a fülüknek.
Alice szemmel láthatóan le volt döbbenve, Sir
Wesley és a lelkész pedig úgy festettek, mint akik
mindjárt sírva fakadnak. Csak Sir Robert, Anabel né-
ni, Ant és Art tűntek teljesen közömbösnek a beje-
lentésre.
A herceg mosolya rideg volt. A szeme az önmagá-
nak szóló gratulációtól csillogott.
– Mivel nincs se lánytestvérem, se unokatestvé-
rem, aki a gardedámjuk lehetne, írok egy jó bará-
tomnak, Brinderley grófnéjának, és megkérem, hogy
a londoni tartózkodásuk alatt szállásolja el önöket.
Ő a legprominensebb előkelőség, és keresni fog
önöknek férjeket.
– Férjeket! – kiáltott fel Astrid.
– Brinderley grófnéja! – kiáltott fel Emily néni és
Davina.
A herceg a páros felé fordult.
– Ismerik a grófnét?
 – Mi… hallottunk róla – mondta Emily néni elfoj-
tott hangon.
– Akkor biztos egyetértenek, hogy nála jobb pat-
róna nincs Londonban.
– Valóban. – Lady Emily úgy nézett ki, mint aki
mindjárt megfullad irigységében.
A herceg Sir Wesley felé fordult, aki a fejét zava-
rodottan Astrid, a herceg és Alice között kapkodta.
– És önnek, Mr. Honeywell, van bármilyen ellenve-
tése, hogy a húgait a gondomra bízza? Biztos éppen
annyira várja már, hogy ne önnek kelljen felelnie ér-
tük, mint én.
Wesley hadarva próbált válaszolni.
– Mr. Honeywell? Húgai? – kiabálta lady Emily. –
Benwick, miért hív téged Mr. Honeywellnek? Mi az
ördög folyik itt?
– Én… én nem tudtam elmondani, édes… lady Emi-
ly… ühm, édesanyám. Hogy… őszintén mondom, én
meglehetősen elveszítettem a történések fonalát –
fejezte be Wesley lemondón.
– Persze hogy elvesztette – mondta a herceg elné-
zőn. Lady Emily felé fordult. – Köszönöm, asszo-
nyom, hogy ilyen részletes beszámolóval szolgált
nekem az unokahúga kicsapongó viselkedéséről. Bi-
zonytalan voltam, amíg le nem ültem ehhez az asz-
talhoz, hogy vállaljam-e, amit meg kell tenni. De fél-
reérthetetlenül világossá tette, hogy mennyire ret-
tenetes a helyzet. Köszönöm, hogy segített meghozni
a döntést.
– Igen, hát… – Lady Emily elhallgatott, egyértel-
műen veszített.
A herceg ledobta a szalvétáját, és felállt.
Az asztalnál mindenkinek muszáj volt ugyanezt
tennie, kivéve Anabel néninek, aki még mindig a
gyümölcskocsonyájába bukva aludt.
– Adja át az üdvözletemet a séfjének, asszonyom.
Most, hogy mindent elrendeztünk, azt hiszem, kérem
azt a pohár portóit, Mr. Honeywell.
– Hogyne – makogta Wesley.
Lady Emily felismerte, ha elbocsátották. Egy szi-
pákolással megfordult, majd karót nyelve kisétált az
étkezőből, mögötte Davinával. Alice vonakodva utá-
nuk lépkedett, és kétségbeesett pillantásokat vetett
Astridra.
Astrid ott maradt, ahol volt, és farkasszemet né-
zett a herceggel. Montford éppen olyan eltökélt volt,
hogy ezt ne törje meg, mint ő.
A férfi szájának sarka lassan felfelé kunkorodott.
Nagyon elégedett volt magával, hogy sikerült két le-
gyet egy csapásra elintéznie. Megsemmisítette Emily
nénit, és közben átgázolt Astridon is.
A lány semmilyen bűntudatot nem érzett, amikor
belekanalazott a borhabjába, és az asztal fölött a
hercegre pöccintette. Az egy placcsanással landolt a
férfi nyaksálján.
 Montford mosolya még nagyobb lett, ahogy a nyú-
lós anyag lecsúszott a mellényére.
Astridnak végül is nem volt szüksége Antre és
Artra. A húgaihoz fordult, akik eléggé össze voltak
zavarodva attól, hogy ott kell hagyniuk a gyümölcs-
kocsonyájukat (amiket egybegyúrtak, hogy göm-
bölyded férfialakot készítsenek), és felajánlotta ne-
kik, hogy csatlakozzanak hozzá a szalonban.
Anabel nénit úgy hagyták, ahogy volt.

Egy óra múlva Astrid azon kapta magát, hogy hála

az égnek, egyedül van a szalonban. Öntött magának
egy sherryt, és visszaült a helyére. Semmi örömét
nem lelte a likőrben, csak az izmainak jelentett egy
kis ellazulást a nagyon fárasztó nap után.
Emily néni mérgesen és megbántva távozott a va-
csora után a kastélyból, Davina mellette pufogott, a
lelkész bocsánatkéréseket dadogott mindenkinek,
mintha ő tette volna tönkre az estét. Astridot meg-
kímélték attól, hogy velük kelljen ülnie a szalonban,
ami apró kegy volt, de tudta, hogy egy nap a nagy-
nénje majd megbünteti az est sérelmeiért. És ez nem
volt egy megnyugtató gondolat.
 Viszont akkor a nagynénje volt a legkisebb gondja.
A herceg komolyan beszélt vacsora közben, ezzel
kapcsolatban semmi kétsége nem volt, de Astrid
még így sem tudott hinni a fülének. Egy báli szezon!
Inkább ment volna börtönbe.
Mi az ördög járhatott Montford fejében, hogy fi-
nanszíroz nekik egy báli szezont?
Hát, talán Alice esetében ez jó hír volt. Alice min-
dig erre vágyott, megtanulta, mik a szokások, hogyan
kell viselkedni Londonban. Ahogy arra a herceg
utalt, lady Emily mindig túlságosan utálatos és kap-
zsi volt, hogy valaha lehetőséget adjon nekik a be-
mutatkozásra. Astrid maga miatt ezt soha nem bán-
ta, de mindig azt gondolta, hogy nem volt szép a
nagynénjétől, hogy elhanyagolta Alice-t, amikor
nagykorú lett. Astrid tudta, hogy ez részben Alice
szépségének volt felróható, amire a nagynénje és az
unokatestvére irigyek voltak. Davina az unokatest-
vére mellett hátrányos helyzetben volt.
Alice mellett mindenki hátrányos helyzetben volt.
Nem volt Astrid ellenére az ötlet, hogy Alice-t
Londonba küldjék, ha a húga erre vágyott. De ami őt
illette, erről szó sem lehetett. Huszonhat éves volt.
Nem szép, csípős nyelvű és határozottan házasságel-
lenes. Ha a herceg azt hiszi, hogy ezzel el tudja kül-
deni Rylestone-ból, akkor jobban teszi, ha még egy-
szer meggondolja. Testi erővel kellett volna őt rábír-
nia. Ami azt jelentette, hogy először el kellett volna
kapnia, majd gúzsba kötve Londonba vitetnie, aztán
fegyvert fogni a fejéhez, hogy betegye a lábát egy
londoni szalonba.
Astrid tudta, hogy ő ezt nem fogja megtenni, és ez
ennyire egyszerű volt.
De ahogy kortyolta a sherryjét, a rettegés felkú-
szott a gerincén. Nem volt annyi alkohol, ami ezt el-
űzte volna, mert az volt a helyzet, hogy a herceg irá-
nyította az összes szálat, és Montford ezt pontosan
tudta. A kötélen kívül volt más módja is egy ember
gúzsba kötésének. Voltak kifinomultabb módjai is az
akarata érvényesítésének. Egy csettintésébe került
volna, hogy az egész yorkshire-i rendőrséget –
Hiramot leszámítva, természetesen – Rylestone-ra
szabadítsa, hogy letartóztassák őt, ez az egyik.
Sóhajtott, és kimerülten a szék háttámlájának
döntötte a fejét.
Mindig is tudta, hogy a végén veszíteni fog. Csak
azt kívánta, bárcsak kicsit több ideje lett volna.
– Astrid! Itt vagy! Már mindenhol kerestelek, be-
szélnünk kell!
Astrid felemelte a fejét, és kimerülten felmérte a
megzavaróját. Sir Wesley ki volt pirulva, gyűrött ru-
hában, izgatottan. Astrid alig tudta megállni, hogy fel
ne nyögjön.
– A kegyelmes úr komolyan gondolta, hogy téged
és Alice-t elvisz Londonba? – akarta tudni az unoka-
testvére.
 – Úgy tűnik.
Wesley döbbentnek és bosszúsnak tűnt.
– Mikor akartad elmondani nekem?
– Egészen ma estig nem tudtam, hogy van mit el-
mondanom.
Astrid felállt, és ment, hogy újratöltse az üres po-
harát. A két sherry már az illetlenség határát súrolta,
de úgy érezte, plusz megerősítésre van szüksége.
Wesley elé sietett, és meghúzta a saját haját.
– De ez nevetséges! Egészen őrültség!
– Ugye? – kérdezte Astrid két nagy korty között.
– Neked nincs szükséged báli szezonra, ahogy Ali-
ce-nek sem. – Astrid felrúgta az elveit, és úgy dön-
tött, még egyszer megtölti a poharát, mielőtt vissza-
megy a helyére. – Ha a herceg annyira azt akarja,
hogy megházasodj, akkor csak előre kell hoznunk a
menyegzőnk időpontját.
Astrid annyira félrenyelte az italát, hogy az fel-
ment az orrába, majd onnan ki is jött. Megdöbbenve
nézett Wesley-re.
– Tessék?
– Az esküvőnk – válaszolta a férfi, mintha Astrid
bolond lenne. – Csak előbb kell megejtenünk, mint
utóbb.
– Wesley, én soha nem egyeztem bele, hogy hoz-
zád menjek.
Wesley ezen a tényen egy legyintéssel lépett to-
vább.
 – Egyértelmű, hogy hozzám jössz, Astrid. Jóformán
a bölcső óta jegyben járunk.
– Én nem tudtam az eljegyzésről.
Wesley esdeklőn nézett rá. Megragadta a kezét.
– Ne már, mindig is tudtuk, hogy össze fogunk há-
zasodni. Régebben soha nem erőltettem, mert tud-
tam, hogy te nem állsz készen, és ott volt az anyám…
– Wesley…
– De most, hogy a herceg idejött, és meglebegte-
tett egy ilyen… abszurd… ajánlatot, hogy Londonba
küld téged, a házasságon kívül nem látok más meg-
oldást. Észszerű és bölcs.
Astrid se észszerűséget, se bölcsességet nem látott
a tervben. Szerette az unokatestvérét, de tudta, hogy
nem fog hozzámenni. Senki sem járna jól egy ilyen
megállapodással.
És nem volt az az isten, hogy neki Emily néni le-
gyen az anyósa. Inkább…
Inkább elmegy Londonba egy báli szezonra.
Szóval végül is tényleg volt rosszabb a herceg
ajánlatánál.
– Wesley, nem megyek hozzád.
– Őrültség – mondta Wesley, kivette Astrid kezé-
ből a poharat, és egy asztalra tette. Majd letaglózta a
lányt, amikor a kezét a derekára tette, és közel húzta
magához.
– Mit képzelsz, mit művelsz?
 – Meg foglak csókolni – mondta az unokatestvére,
mintha egy gyerekhez beszélne. – Aztán meglátjuk,
mi a válaszod.
– Nem tudok róla, hogy megkérted volna a keze-
met.
Wesley morcosan nézett.
– Ne már, Astrid! Egy pillanat múlva tudni fogod,
hogy jó vagyok.
– Nem fogom… ó, a fene! – sikerült kimondania,
mielőtt Wesley szája az övére tapadt.
Az unokatestvére ajkai melegek, puhák és nedve-
sek voltak. Érezte rajtuk a portói és a gyümölcsko-
csonya édességét. Nem volt kellemetlen érzés a csók,
de nem volt különösebben rendkívüli sem. Astrid
nagyon sok verset olvasott. Tudta, hogy a szenvedé-
lyes csókok mit képesek kiváltani, de ő ezek közül
semmit nem érzett. Vagy Homérosz óta az összes
költő megtévesztés miatt bűnös, vagy Wesley egy-
szerűen nem volt képes ilyen hatást kiváltani belőle.
Egy idő után a csók kissé kellemetlenné vált,
mintha a testvérét vagy Anabel nénit csókolná. Vagy
egy halat.
Astrid eltolta Wesley mellkasát, és ezzel véget ve-
tett a csóknak.
Az unokatestvére hadakozás nélkül hagyta abba,
majd úgy bámult le rá, mintha össze lenne zavarod-
va valami miatt. Ő sem úgy tűnt, mint aki élvezte a
csókot, és tanácstalan volt, mert nem tudta, miért.
 Astrid nagyon egyszerűen meg tudta ezt magya-
rázni.
Nem illettek egymáshoz.
– Ez nem működött – mondta Wesley megdöb-
benve.
Astrid forgatta a szemét, és éppen belekezdett
volna az értekezésbe, hogy miért nem, amikor a szo-
ba túloldaláról érkező hang megzavarta őket.
– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csóko-
lózni.
Astrid szíve kihagyott. Wesley a hajtövéig vörösö-
dött. Elugrottak egymástól, és a betolakodó felé for-
dultak.
Astrid megköszörülte a torkát, majd az őrjöngő
szürke szempárba nézett.
Montford mérges volt?
Milyen nagyon érdekes.
Astrid lehiggadt, majd fanyarul a férfira mosoly-
gott.
– Montford.
 Tizenharmadik fejezet

Amiben a herceg kirándulása felpezsdül

Montfordnak nagyon sok sikere volt az este.

A helyére tett egy beképzelt, rosszindulatú bárónét;
sikerült nem elájulnia, amikor a valószerűtlenül pi-
ros gyümölcskocsonyát, ami az alvadt vérre emlé-
keztette, letették elé; nem egyszer, hanem kétszer is
istenkáromlást követett el a keresztény isten ellen
(és az egyik, gondolta önelégülten, a vacsoraasztal-
nál történt!), és sikerült elérnie, hogy Miss
Honeywellnek elálljon a szava.
A legutolsó volt messze a legkellemesebb.
De az egyetlen hibája sokba került. Nem sikerült
megzaboláznia a megmagyarázhatatlan vágyát Miss
Honeywell iránt. Sőt, amikor este megpillantotta a
szalonban ápoltan, fűzőben, az első csinos ruhada-
rabba bújva, amit valaha látott rajta, félig feltűzött,
divatos frizurával, a nyakát díszítő egyszerű gyöngy-
sorral, elvesztette a fejét.
Nem akarta megcsókolni a kezét. De arra gondolt,
hogy biztosan felrobban, ha nem érhet hozzá.
 Utána, hogy mentse a renoméját, meg kellett csó-
kolnia Alice kezét is. Megtette volna ezt lady Emi-
lyvel és a lányával is, ha lett volna hozzá gyomra.
Miss Honeywell nem volt csinos. Alice mellett esé-
lye sem volt. Egyetlen nőnek sem volt. De még Alice
mellett is nehéz volt nem észrevenni. A haja csúnya
volt. A szeme rettenetes. A szeplők botrányosak. Túl
telt volt. És a teste minden porcikájából sugárzott a
nyughatatlan, irányíthatatlan energiája, ami
Montford számára kézzelfoghatónak tűnt, vibrált
körülötte a levegőben. Más ezt nem érezte? Senki
más nem értette, milyen szörnyű erő birtokában
van?
Lady Emily talán igen, mert amennyire csak bírta,
az összes kimondott szavával próbálta megtörni
Miss Honeywell lelkét. Montford nem is nagyon tu-
dott haragudni a nőre, amiért elkövette azt a megbo-
csáthatatlan bűnt, hogy a vacsoraasztalnál nyíltan
kritizálta a rokonát. Miss Honeywell hatására az
ember kifordult önmagából.
Montford maga is égett a vágytól, hogy legyőzze
Astridot.
Az egész vacsora alatt át akart nyúlni az asztal fö-
lött a késével, és lenyisszantani három kis rugószerű
tincset a tüzes hajából, amik kiszabadultak a hajtűk-
ből. Ki akarta tépni az egyenetlenül kiálló fisűt a fű-
zőjéből, aminek az aszimmetriája miatt izzadt a te-
nyere. Ki akarta vájni az egyik szemét a leveseskana-
lával, és visszatenni egy olyat, mint a párja. De a
gond az volt, hogy nem tudta eldönteni, melyiket
tartsa meg: az érett őszibúza-színűt, vagy aminek
olyan színe van, mint az égboltnak.
És amikor a lány rápöckölte a gyümölcskocsonyát,
megfagyott benne a vér.
Ez elviselhetetlen volt.
Még a két rá nem jellemző pohár portói sem nyug-
tatta meg kicsit sem.
Örült, hogy másnap reggel távozhat.
Viszont legalább még egyszer látnia kellett Miss
Honeywellt, mielőtt a szobájába tudott volna menni,
és ott hajnalig eltűnni. És eltökélt volt, hogy ő fog ki-
jönni győztesként az utolsó összecsapásukból. Arra
gondolt, hogy tájékoztatja, milyen tervei vannak a
lány és a családja számára, és Astrid ebből érteni
fogja, hogy nincs más választása, mint engedelmes-
kedni.
Ő irányított.
Vagy legalábbis azt gondolta, hogy irányít, amíg be
nem lépett a szalonba, és szemtanúja nem lett an-
nak, hogy Miss Honeywell szenvedélyesen csókoló-
zik az unokatestvérével/bátyjával. Montford tekinte-
te elhomályosult, a feje lüktetett, és a szíve néhány
döbbent pillanatig kihagyott.
Nehezére esett lehiggadnia, de a három nap kín-
szenvedés és két pohár portói megtette a hatását.
A dühtől elvakulva elveszítette az eszét.
 Megveri Sir Wesley-t. Megveri Astridot.
Ő… ő…
Arra gondolt, hogy akkor is összeszedi magát, ha
belehal.
– Azt hittem, törvénytelen dolog testvérrel csóko-
lózni.
A két bűnös fél elugrott egymástól, és ijedten néz-
tek rá.
Sir Wesley úgy nézett ki, mint aki mindjárt sír.
Miss Honeywell elpirult, és dacos volt.
– Kegyelmes úr! Tudom, ez minek látszik… – ma-
kogta Sir Wesley.
– Kérem, ne hagyja, hogy megzavarjak egy ilyen
bájos családi pillanatot.
– Már megtörtént – vágott vissza Miss Honeywell.
Még egy rugószerű tincs kiszabadult egy hajtűből,
ami miatt felgyorsult Montford pulzusa.
– Kegyelmes úr, félreérti. Én nem…
Montford felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Sir
Wesley-t.
– Nem a bátyja. Igen. Tudom, Sir Wesley. Milyen
félkegyelműnek néz ön engem?
– Szabad erre válaszolnom? – kérdezte halkan
Miss Honeywell.
Montford gyilkos mosollyal nézett rá.
Astrid rámeredt, és ökölbe szorította mindkét ke-
zét.
 – Wesley, azt hiszem, jobb, ha te most mész. Őex-
cellenciájának és nekem sok megbeszélnivalónk van.
Wesley kellemetlenül nézett egyikükről a
másikukra, majd arra jutott, menti a menthetőt. Ki-
iszkolt a szobából.
Montford Astridra várt, hogy ő pislogjon először.
A kitartását díjazták, mert végül a lány elfordult, egy
asztalhoz ment, ahol öntött magának egy pohár
sherryt, és ki is itta.
– Nos? – préselte ki magából, közben újratöltötte a
poharát.
– Szolgálna magyarázattal?
Astrid mérgesen nézte a férfit a pohara fölött.
– Nem tudom, mire gondol.
– Akkor hadd legyek egyértelműbb. Szokása min-
den útjába kerülő férfit megcsókolni?
Astrid vörösebb lett.
– Ne legyen nevetséges!
– Most szeretném felhívni a figyelmét, hogy ilyen
könnyűvérű viselkedést Londonban nem tűrnek el.
A lány nevetett.
– Ha így van, akkor talán itt kellene maradnom.
– Nem. Ez már el van döntve. A húgaival együtt
Londonba mennek.
Astrid félretette a poharát, és lehunyta a szemét.
Jó néhány pillanatnyi csend következett. Montford
nyugtalan volt, hogy mi következik. Érezte, hogy
szikrázik a levegő, és a lány következő szavai hamu-
vá fogják égetni mindkettőjüket.
A férfi szinte csalódott volt, amikor Astrid beletö-
rődésében egyszerűen csak sóhajtott egyet.
– Mondja el, hogyan döntött.
Ez a vereség hangja volt. Örömittasnak kellett
volna éreznie magát. Viszont csak ürességet érzett.
És utálta a lányt, amiért egyáltalán valamilyen ér-
zelmet kiváltott belőle.
– Becsapott – kezdte.
– Ha ön ezt így látja – mondta Astrid halkan.
– Becsapott – kezdett bele Montford újra, és köz-
ben magában mondogatta, hogy őrizze meg a nyu-
galmát. – És csalást követett el. De ahelyett, hogy
hasznot húzott volna ebből, valamilyen téves elkép-
zeléstől vezérelve, hogy helyreállítsa a társadalmi
rendet, a pénzt visszaforgatta a birtokba.
Astrid felhorkant.
– Börtönbe vethetném azért, amit tett – folytatta a
herceg.
– Akkor tegyen így! Essünk túl rajta!
– Miss Honeywell, nem vagyok egy átkozott ször-
nyeteg!
– Nem?
Montford erre nem reagált, inkább összekulcsolta
a háta mögött a kezét, hogy ne érezzen kísértést ar-
ra, hogy megfojtsa Astridot.
 – Amikor úgy döntöttem, hogy ideutazom, beval-
lom, készen álltam mindnyájukat felakasztatni. És
nagyon, nagyon megnehezítette a dolgomat, hogy
ezt ne vigyem végig. Soha életemben nem viselked-
tek velem ilyen gyalázatosan. Viszont, nem vagyok
ostoba. Értem, hogy miért tette azt, amit tett, és a
helyzet nem menthetetlen. Az egyértelmű, hogy nem
kérhetem meg arra, hogy mondjon le Rylestone
Hallról…
Astrid felnézett a férfira, ez szemmel láthatóan
meglepte. A szemei elkerekedtek a döbbenettől és
valami mástól, ami reményfélének tűnt.
Montford félrepillantott.
– Természetesen ez a családja otthona, és évszá-
zadok óta az, mindegy, mit állít a szerződés.
– Kegyelmes úr! – suttogta a lány, a hangjából ki-
vehető megkönnyebbülés félreérthetetlen volt.
– Viszont – mondta gyorsan a herceg –, a törvé-
nyek szerint az enyém. Tágabb értelemben pedig
mindenki más is, aki itt lakik, az enyém.
Astrid megkönnyebbülése azonnal elillant. Düh
vette át a helyét.
– Nem vagyok a tulajdona!
– Négy hajadon nő, akik nagyon bizonytalan hely-
zetben vannak. Egyértelmű, hogy a dolgok nem foly-
tatódhatnak úgy, mint eddig. Nem irányíthatja to-
vább a birtokot, ez az egyik. Mostantól kezdve Mr.
McConnellé minden felelősség. És ő tőlem kapja az
utasításokat.
– Ilyen borzalmas volt a vezetésem? Mondja meg!
– Nem, nem volt az – válaszolt Montford őszintén.
– De törvénytelen. És nem helyes. Ön egy hajadon
nő, akinek semmilyen törvényes joga nincs kezelni a
birtokomat.
– Talán nincs. De jobb vagyok abban, amit csiná-
lok, mint tíz férfi.
– Ebben nem fogok önnel vitatkozni. Nem nyerhet.
Astrid felnyögött, majd idegességében beleszán-
tott a hajába, ettől a felét kihúzta a hajtűkből.
– Mennyire igazságtalan, hogy csak azért, mert
nem férfinak születtem, mindent el lehet tőlem ven-
ni!
Végtelen kínlódással a tekintetében bámult fel
Montfordra, aki apró lelkiismeret-furdalást érzett.
– Nem mindent. Ha sikerül megállapodnia egy
megfelelő házasságról, Rylestone Hall és a föld nagy
része önre száll, és jövedelmet is kap. A húgai mind-
egyikének pedig hozományt biztosítok.
– Úgy érti, a férjünk lesz megjutalmazva, amiért
megszabadított minket öntől. Rylestone Hall nem az
enyém lesz, hanem a férjemé.
– Nem tudom megváltoztatni az angol jogot.
– De, piszkosul meg tudja! Ön egy Montford! Befo-
lyásosabb, mint a régensherceg. – Astrid elfordult a
férfitól, a válla láthatóan reszketett. – Gyanítom,
nincs választásom az ügyben. Terhelő bizonyítékai
vannak ellenem, amivel örömmel zsarol engem.
Astrid jól gondolta. Montford pontosan ezt csinál-
ta. De újfent, a lány fölött aratott győzelmének min-
den örömét elapasztotta Astrid.
– Szerintem több mint nagyvonalú vagyok, ismer-
ve a körülményeket. A legtöbb nő meghalna egy báli
szezonért.
– Én nem vagyok a legtöbb nő. Egyáltalán nem vá-
gyom arra, hogy elárverezzenek, mint egy átkozott
tenyészkancát.
– Azt hiszem, ez ennél egy kicsit civilizáltabb –
mondta Montford, de megrándult az arca a hazug-
ságtól. Astridnak teljesen igaza volt. A londoni társa-
sági élet forgataga nem volt sokkal jobb egy árve-
résnél, amin a családok a lányaikat és lánytestvérei-
ket a legtöbbet ajánlónak adják el. Montford maga is
éppen nemrég vette meg az egyiküket
hercegnéjának.
Astrid visszafordult felé, a dühe úgy sugárzott be-
lőle, mint a mellette lévő kandallóban égő tűz.
– Azt hiszi, remek tervet agyalt ki, ugye? Szétoszt
itt egy kis pénzt, eladósorba küld minket, és ezzel
meg is szabadult a tökéletes kis életébe piszkító,
végtelenül kellemetlen bonyodalomtól. De az meg-
fordult valaha a fejében, hogy ez nem fog működni?
Azt várja tőlem, hogy keressek magamnak egy ha-
szontalan férjet. Én? Kegyelmes úr, nézzen rám!
 Astrid széttárta a karját, ami miatt a ruhája meg-
feszült a mellén. Montford erőltette megát, hogy ne
fészkelődjön, és hogy a tekintetét ne vegye le a lány
arcáról. A vágya súlyától nem kapott levegőt.
– Huszonhat éves vagyok. Egyáltalán nem vagyok
csinos. Nem bírom tartani a számat, és ön is azt gon-
dolja, hogy egy útszéli lotyó vagyok. Nem tudom,
miként várja tőlem, hogy férjet találjak.
– Biztos vagyok benne, hogy valakit erőszakkal
csak rá lehet venni – válaszolta Montford, mielőtt
magában tarthatta volna. – És egy kastélya is van.
Astrid hisztérikusan felnevetett.
– Egy ferde kastélyom! Igen, ettől aztán máris ke-
csegtetőbb a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy sok
férfi feleségül venne egy kastélyt, és elfogadna en-
gem az üzlet részeként. – Meredten nézték egymást.
– Azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy ilyen leala-
csonyító ügyekkel foglalkozik – mondta Astrid egy
pillanat múlva, majd oldalra billentette a fejét, és fe-
szülten nézte a férfit.
Montford vállat vont.
– Nem érdekel a látszat. Nyugodtan gyűlölhet.
Egy finom mosoly suhant át Astrid ajkain.
– Milyen nagylelkű öntől! – Megállt. – Viszont nem
kell Londonba mennem, hogy férjet vadásszak. Ed-
dig már hárman kérték meg a kezemet. Egyszerűen
csak hozzá kell mennem valamelyikükhöz, és akkor
ez is meg van oldva.
 Valami összeszorult Montfordban. Egy dolog volt
elképzelni Miss Honeywellt a távoli jövőben, ahogy
egy messzi városban jár-kel a társasági élet úriem-
berei között, és egy nagyon másik szembesülni azzal,
hogy erre azonnal megvan a lehetősége. Ez egyálta-
lán nem tetszett a hercegnek, ami látszódhatott is az
arcán, mert Astrid elégedetten mosolyogva fordult el
tőle, és kezdett el matatni az egyik asztal dolgai kö-
zött, amiket a férfi korábban már rendbe tett, ő vi-
szont most megint mindent összevissza pakolt.
– Már hárman megkérték a kezét? – akarta tudni
Montford.
– Hihetetlen, igaz? – kérdezte Astrid finoman, és
egy kis tálkát az asztal szélére helyezett.
Montfordnak dübörgött a pulzusa. Nem, nem volt
hihetetlen, jött rá. Alice szépsége ellenére a fél falu
szerelmes volt a csúnyácska nővérébe.
– Mr. Lightfoot kétszer…
– Mr. Lightfoot! – kiabálta a herceg.
– És Wesley, ó, háromszor. Úgyhogy, ha a lelkész
lánykérését is beleszámoljuk, akkor azt hiszem, gya-
korlatilag hatszor kérdeztek meg arról, lennék-e
olyan bolond, hogy igába hajtsam a fejem. – Astrid
sóhajtott. – Mivel kétlem, hogy Londonban találnék
jobbat, gyanítom, abból kell kihozni valamit, ami itt
van. Bár, Mr. Lightfootról szó sem lehet, mert szerin-
tem ő gazember és még bolond is. Nem, a lelkész
vagy az unokatestvérem lesz az.
 Astrid beharapta az alsó ajkát, mintha fontolóra
venné a lehetőségeit.
Montford a lány felé lépett, minden észszerűsége
ellenére.
– A lelkész vagy Sir Wesley. Ezt nem mondja ko-
molyan. – Hirtelen elfogta az émelygés. – Mi történt
az előbb? Az a hülye megkérte a kezét?
– Természetesen. Különben ön szerint miért csó-
kolt meg?
Montfordnak elakadt a lélegzete, amikor olyan kö-
zel került a lányhoz, hogy érezte az illatát – erős, át-
ható levendulát és valami finomságot a parfüm alatt,
ami földes, nőies és valami nagyon rá jellemző volt.
Astrid egyenesen a szemébe nézett, és dacos szög-
ben vetette fel az állát. A különböző színű szemei te-
le voltak dühvel és megvetéssel, de az arckifejezése
higgadtan gúnyos volt, mintha pontosan tudta volna,
milyen hatással van a férfira. Tényleg tudta? Tudta,
hogy kínozza őt? Olyan rettenetesen helytelen volt
ez a nő, Montford mégis égett a vágytól, hogy az övé
legyen.
– Elfogadta? – kérdezte csikorgó hangon.
Astrid ajkai olyan mosolyra húzódtak, ami már-
már vad volt.
– Próbált meggyőzni, amikor megzavart minket.
– Sikerrel járt volna vajon? Voltak olyan jók a
csókjai, hogy ön felül tudjon kerekedni az anyja iránt
érzett viszolygásán? – Astrid mosolya elhalványult.
A tekintetét egy pillanatra félrekapta. – Akkor nem –
mondta halkan Montford az arckifejezése láttán, és
ujjongott a tudattól, hogy az a piperkőc nem váltott
ki belőle semmit.
– Ahogy mondtam, megzavart minket. – Astrid
megtorpant, majd felkapta a tekintetét a férfira. – És
ez csak egy csók volt. Egyetlen. És mivel ez volt az
első csókom, nincs összehasonlítási alapom. De ab-
ban biztos vagyok, hogy elég kielégítő volt.
Montford úgy érezte magát, mintha egy mérföldet
futott volna. Nem bírt egy tisztességes lélegzetet
venni. A lány ledöbbentette.
– Az első csókja – ismételte meg furcsa hangon.
Astrid tartotta a pillantását.
– Nem hisz nekem. De természetesen számítottam
erre. Tudom, hogy mit gondol rólam.
Astrid láthatott valamit az arcán, ami nem tetszett
neki, mert megmozdult, hogy ellépjen előle. De
Montford nem tudta elengedni.
Azonnal a lány vállára tette a kezét, majd az alkar-
jára, és húzta őt maga felé. Astrid természetesen el-
lenállt, a férfi mellkasára nyomta a kezét, mintha el
akarná lökni, de Montford átkarolta, és szorosan
megölelte. Astrid meleg volt és teltkarcsú.
Montford megrészegült, megvadult az érintésétől.
A hátára csúsztatta a kezét, a szaténruha alatt érezte
a csigolyáit, majd lefelé haladt, a derekáig. Lejjebb is
akart volna menni, megmarkolni a mennyei puhasá-
got, de visszafogta magát. Astrid remegett, a tekinte-
te bizonytalanná vált, az arckifejezése pedig olyan
ijedt volt, mint egy sarokba szorított vadállaté.
Montford emlékezett erre az arckifejezésre, amikor
olyan nagyon illetlenül érintette meg Astridot a
könyvtárban, és már tudta, mit jelent.
Ártatlan volt.
– De, hiszek – mondta halkan. És így is volt. Cafká-
nak tartotta a lányt, de nem volt az.
A vágy felvillanyozta a teste összes sejtjét. Még
jobban akarta őt, mint korábban, ami miatt szégyell-
te magát, és össze is volt zavarodva. Nem volt szüzek
megrontója. Nem vágyott ártatlanokra.
Azt leszámítva, hogy mégis. Fel akarta emészteni
Astridot.
És ösztönszerű dühöt érzett, amiért Sir Wesley ért
hozzá először. Csak egy csók volt, de ez volt a lány
első csókja, és számára ez örökre elveszett.
Az enyém, kiabálta egy belső hang Montfordban.
Az enyém, az enyém, az enyém!
– Mit csinál? – kérdezte Astrid remegő hangon, és
eltolta magától a férfi mellkasát.
Montford nagy levegőt vett, és lassan kifújta.
– Összehasonlítási alapot szolgáltatok.
Astrid összevonta a szemöldökét. Egy hajtincs a
homlokába hullott. Montford önuralma – már ha volt
ilyen – még egy kicsit csökkent. Mindkét kezével fel-
nyúlt a lány arcához, és hátrasimította a lehetetlen
haját. Az ujjai belegabalyodtak, mire az összes többi
hajtű is kipattant belőle, és a parkettán koppantak.
Montford nézte, ahogy Astrid haja a vállára omlik,
majd le, a hátán, hullámok és rugók zűrzavaros egy-
velegeként. A kandallóban égő tűz színtelennek tűnt
a természetellenes halom mellett, ami a lány belső
fényétől volt eleven. Megzabolázhatatlan volt, és a
kisimítására tett bármilyen kísérlet eredménytelen-
nek tűnt. A hullámok egyszerűen visszaugrottak,
ahogy a herceg kihúzta belőlük az ujjait. Ez egy
megnyerhetetlen háború volt.
Nagy erőfeszítések árán visszaemelte a lány vállá-
ra a kezét. Belemélyesztette az ujjait a puha bőrébe,
és belekapaszkodott, mert a térdei elgyengültek.
– Ő így tartott téged? – suttogta. Astrid megrázta a
fejét, nyugtalansággal és valami mással (ami nem
vonakodásnak tűnt) nézett fel rá, ami fűtötte
Montford vérét. – Nem? Pedig azt hittem, úgy láttam.
– Úgy igazította az ölelését, hogy már Astrid derekát
kulcsolta át. Az ő ruhájának finom selyme a lány sza-
ténján. – Így?
– Közel – suttogta Astrid.
Montford lehajolt – mit művel? –, és az ajkaival
súrolta a lány száját. Sherryíze volt. Az ajkai puhák
és teltek voltak. Olyan hatással voltak rá, mint az
ópium. Montford hátrahúzódott, még mielőtt elve-
szíti az eszét.
– Így? – kérdezte rekedtes hangon.
 – Az… az hosszabb volt. Mélyebb – suttogta Astrid.
Aztán megnyalta az ajkait.
Pokolba. Pokolba. Pokolba! Ez betette a kaput.
Montford ezúttal önuralom nélkül csókolta meg a
lányt, magához szorította, a szája kemény volt és
kíméletlen. Astrid felkiáltott, és még egyszer meg-
próbált ellépni, de Montford követte a testével, és a
tarkójára szorította a kezét, hogy ott tudja tartani a
lányt. Addig csókolta és csókolta, amíg Astridból el-
fogyott a harci kedv, és pont olyan kétségbeesetten
kapaszkodott belé, mint ő a lányba. Amikor a nyel-
vével be akart hatolni, a lány ajkai mohón szétnyíl-
tak, befogadták őt. Forró volt, nedves és édes, Astrid
szája testesítette meg mindazt a bűnt, csábítást és
mohóságot, amit Montford mindig elutasított, de tit-
kon vágyott. Annak az utánzataként hatolt a szájába,
amit az anatómiája egy másik részével akart volna
csinálni, ami már régóta megmerevedett és türel-
metlen volt a kívánástól.
Amikor Astrid elkezdte visszacsókolni – gyorsan
tanult az irányítása alatt –, a nyelve összegabalyo-
dott az övével, a fogaival az alsó ajkát harapdálta, in-
cselkedve, csábítva, mire Montford a józan esze ma-
radékát is elveszítette.
Belenyögött a lány édes szájába, és megmarkolta
az egyik mellét. Telt volt és puha, a mellbimbója
megkeményedett a tenyere alatt.
 Átbotorkáltak a szobán. Montford a fenekével ne-
kiütközött valaminek, majd valami eltört a padlón.
Semmi nem érdekelte, csak Astrid, így megpörgette,
felültette arra az asztalra, aminek nekiment, és köz-
ben egyszer sem szakította meg a csókjukat. A lány
lábai közé helyezkedett, körbeölelte Astrid hője és
puhasága, majd ügyetlenül, mint egy zöldfülű, be-
nyúlt a lány ruhájának mellrészén. Nem bírt leállni.
Tudnia kellett, milyen érzés!
Felnyögött. Astrid puha volt a kezében, mint a se-
lyem, nehéz és érett, a mellbimbója kemény a vágy-
tól. A torkából felszakadt valami hang, és ívbe feszült
a háta, mire Montford kezét még jobban kitöltötte a
lány húsa.
Szinte már túl sok volt. Montford majdnem ott el-
ment, pusztán Astrid telt mellének az érintésétől.
Teltebb volt, mint amit ő valaha el bírt képzelni.
A lány combjainak a találkozásához préselte magát,
dőzsölt a puha melegségében, a lány kezeinek érin-
tésében, amik pehelykönnyűek voltak, a testét és a
vállát simogatták.
Nézni is akarta, nem csak érezni. Nem tudott a vá-
gyán túlgondolni. Elvette róla a kezét, majd a ruhá-
jának hátulján lévő gombokkal kezdett ügyetlenked-
ni. Elszakította a száját a lányéról, és a remegő ujjai-
ra összpontosított.
 Káromkodott. Nem tudta őket kigombolni. Egy
gomb lepattant, majd még egy, aztán az ügyetlenke-
désében elszakadt a ruhaanyag.
Megint káromkodott.
Aztán elkövette azt a hibát, hogy Astrid arcára pil-
lantott. Mámoros volt a csókjaitól, az ajkai meg vol-
tak duzzadva, a szeme csillogott. Furcsán meredt rá,
mintha igazán még soha nem látta volna. Félt és kis-
sé taszította a szenvedélyük intenzitása, de éppen
annyira fel volt izgulva, mint ő. Montford tudta, hogy
ha sikerült volna levennie Astrid ruháját, a magáévá
tette volna, a lány pedig hagyta volna. Astrid képte-
len volt megálljt parancsolni a saját ösztöneinek,
Montfordéról nem is beszélve.
Olyanok voltak, mint az állatok.
A herceg gyomra összeugrott az önundortól.
Atyavilág, olyan volt, mint egy átkozott vadállat.
Astrid hatására kevesebb lett, mint aki volt, és any-
nyira kifordult önmagából az állati ösztönök miatt,
hogy az agya narancslekvárrá változott. Gyűlölte,
hogy így elvesztette az eszét, és ezt a nyugtalanító
érzelmi vibrálást is, amit a lány váltott ki belőle. En-
nek nem volt helye az ő gondosan rendezett felleg-
várában, amit olyan lelkiismeretesen épített fel a zű-
rös gyerekkorából. Astrid túl sok volt, rendezetlen és
kifürkészhetetlenül veszélyes a személyisége tartó-
pilléreire nézve. A testiségen kívül valami mást is
kért tőle – a lelke úgy szólította meg az övét, mint
egy szirén éneke, és ha hagyja, hogy túl közel kerül-
jön hozzá, ő elpusztul. Ha szeretkezett volna vele egy
asztalon, az kielégítette volna a sürgető szükségletét,
de a lelke mélyén tudta, hogy az iránta érzett vágyát
nem oltotta volna ki. Csak még rosszabb lett volna.
Ezt nem tehette meg.
De még ezzel a rengeteg, fejében cikázó nyomasz-
tó gondolattal sem bírta levenni róla a kezét, nem
tudott megálljt parancsolni a testének, hogy minden
tőle telhetőt megtegyen, hogy kiélje az állati vágyát,
ha tetszett ez neki, ha nem.
Újra megpróbálkozott a gombokkal. Az ujjai még
mindig nem jártak sikerrel.
– Montford.
A neve, a fülébe suttogva, végre megtette hatását,
ha már az akaratereje elbukott.
Montford leengedte a kezét, és hátralépett, el a
lány szoknyáinak és a teste hőjének vonzásából.
Olyan volt, mintha egy bűvöletből lépett volna ki.
Még mindig fájón fel volt izgulva, és örült a szobára
telepedő árnyékoknak, amik eltakarták az önuralma
hiányának jelét.
Astrid is látszólag magához tért. A szeme összpon-
tosított, a teste megfeszült. Lepillantott a tönkretett
fűzőjére, majd fel, Montfordra, egyik kezét a szájá-
hoz emelte, a másikkal a mellénél lévő szakadást ta-
karta el. Az arca elvörösödött a szégyentől.
 Montford elfordult, és próbált levegőt szívni a tü-
dejébe.
– Pirkadatkor indulok.
– Igen.
Montford tétovázott.
– A grófné egy héten belül érkezik. Ha úgy dönt,
hogy… az itteni kérők nem… felelnek meg, Londonba
megy vele. Megkérem az ügyvédemet, foglalja írásba
a megállapodásunk feltételeit, és biztosítsa a forrást,
amire szükségük lesz Londonban. Rajta keresztül
kapcsolatba tud lépni velem. Nem hiszem, hogy ne-
künk szükséges újra találkoznunk, Miss Honeywell.
A lány nem válaszolt.
Montford nem rohant ki a szobából. A lábai között
lévő átkozott rúddal nem tudott. De azt kívánta, bár-
csak tudna. Azt kívánta, bárcsak Londonig rohan-
hatna, és elfelejthetné, hogy Miss Honeywell egyálta-
lán létezik.

Thomas Newcomb egyike volt a herceg azon szol-

gálóinak, akik igazán kedvelték a munkaadójukat, és
a még kevesebbek egyike, aki nem félt tőle.
Newcomb egy exbokszoló volt, aki jól tudott volna
gondoskodni magáról, ha elveszíti a herceg támoga-
tását. Viszont tudta, hogy ez két okból is nagyon va-
lószínűtlen volt: a) a herceg eléggé kedvelte, és b) a
herceg a rideg, távolságtartó külseje ellenére egé-
szen vajszívű volt. Newcomb saját munkája volt erre
a bizonyíték.
Miután a bokszolói karrierje hirtelen véget ért,
nehéz időket élt, és rossz társaságba került. A herceg
a Tattersall’sban kapta csaláson, ahol Newcomb fia-
tal fiúknak árult nagy sikerrel rumot. Ahelyett, hogy
a konstábler kezére játszotta volna, a herceg munkát
ajánlott neki. Azt mondta, tetszik neki, hogy
Newcombnak van érzéke a lovakhoz, de Newcomb
tudta, a hercegnek nem kellett volna megtennie,
amit megtett. A rangjabéliek legtöbbje levadászta és
felnégyelte volna, vagy valami trópusi gyarmatra
száműzi. A herceg látott valamit Thomas
Newcombban, amit még Thomas Newcomb – aki
már jóval korábban lemondott magáról – sem látott
akkor.
A herceg megmentette.
Éppen ideje volt viszonoznia a szívességet.
Newcomb számára régóta egyértelmű volt, hogy a
herceg kissé… ühm, furcsa. A kegyelmes urat a kör-
nyezetében „zárkózottnak” és „különcnek” hívták, de
amennyire Newcomb tudta, ezek előkelő szavak a
„boldogtalanra” és a „dilisre”. Az összes befolyása és
pénze ellenére Newcomb nem irigyelte a férfit.
A herceg úgy élte az életét, mintha egy nagyon mély
szakadék fölött sétálna egy nagyon vékony kötélen.
Newcomb még soha nem találkozott ennyire nagy-
képű, önostorozó, végtelenül szerencsétlen pacákkal
egész életében.
Newcomb véleménye az uraságról egybeesett
Marlowe vikomt megállapításával: a hercegnek egy
jó hancúrozásra van szüksége. És Newcomb, akinek
meglehetősen más véleménye volt a házaséletről,
mint a vikomtnak (és nemrég vette feleségül Norát,
élete szerelmét), egy gondolattal még tovább ment.
A hercegnek egy feleségre volt szüksége.
De nem arra a jégkirálynőre, akivel megállapodott,
hogy a hercegnéjévé teszi. Hanem egy igazi nőre, aki
után futni kell, és aki egy kis életet lehel belé.
A herceg egy rendes, jó kiállású pasas volt, és éppen
annyira forróvérű, mint bárki más. Csak a megfelelő
lányra volt szükség ahhoz, hogy maga is rájöjjön,
nem gránitból faragták.
Newcomb évek óta dédelgette ezt a véleményét.
Figyelte és várta, hogy a herceg végre rátaláljon a
párjára, de hiába figyelt és várt. Egészen mostanáig.
Newcomb abban a pillanatban tudta, amikor a her-
ceg első nap ránézett Miss Honeywellre, amikor a
kegyelmes úr éppen a sárban ült. Newcomb erről
csak még inkább meggyőződött, amikor azon kapta
őket, hogy egymás haját húzzák a könyvtárban, a ru-
háik pedig gyanúsan rendezetlenek voltak.
 Miss Honeywell sikerrel járt abban, amiben a ki-
rályság összes többi hölgye elbukott. Kikészítette a
herceget. Egy halom kirojtosodott ideggé változtatta
a férfit. Montford olyan volt, mint egy pincsi a lány
lábánál, és szegény még csak észre sem vette.
Newcomb fel volt villanyozódva. Szerinte Miss
Honeywell volt a legjobb, ami a herceggel valaha tör-
tént.
De amikor a herceg megjelent késő este a szolgá-
lók szárnyában lévő szobája ajtajában, Newcomb
tudta, hogy az igaz szerelem útja nem annyira zök-
kenőmentes, mint azt ő remélte. A herceg soha nem
ment a szobájához, és a herceg még soha nem nézett
ki olyan rendetlenül, mint akkor. Az igényes alkalmi
ruhái gyűröttek voltak, a nyaksálját összekente va-
lami piros, és a tekintete minden volt, csak nyugodt
nem. Feldúltnak, zaklatottnak, és ha teljesen őszinte
akart lenni, kissé ijedtnek is tűnt.
Newcomb azonnal tudta, hogy Miss Honeywell az
oka.
– Pirkadat. – Csak ennyit mondott a herceg. – Pir-
kadatkor indulni akarok.
Newcomb egyetértett, és minden társadalmi kon-
venciót figyelmen kívül hagyva megkínálta a herce-
get a whiskyjével, mert szegény ember úgy nézett ki,
mint akire ráfér. A herceg visszautasította, és egyből
otthagyta. Newcomb nézte, ahogy a férfi rossz
irányba végigsétál a folyosón, majd a végéhez ér, ká-
romkodik egyet, és megfordul. Newcomb bölcsen
még azelőtt becsukta az ajtaját, hogy a herceg oda-
ért, ha esetleg meglátná a hatalmas vigyorát.
Várt még fél órát, majd a szobájából az istállókba
ment, mert hozott egy döntést. Nem volt egyszerű,
mert nem akarta elnyújtani a yorkshire-i tartózko-
dását. Már alig várta a felesége, Nora morcosságát és
finom ölelését. Minél előbb ért vissza Londonba, an-
nál korábban tudott haladni az utódnemzéssel.
Ő lányt akart. Nora fiút. Remélhetőleg egy nap
mindkettőből lesz nekik egy. És piszkosul nem tu-
dott belekezdeni egy ilyen magasztos buzgóságba,
ha a szükséges testrészeiket több mint száz mérföld
választotta el egymástól.
Viszont Newcomb nagyon büszke volt arra, hogy ő
Montford istállójának a vezetője. Gondoskodott ar-
ról, hogy Londonban Montfordé legyen a legjobb ló-
állomány és a felszerelésből is a legfrissebb model-
lek, ahogy az a státuszához illik, annak ellenére is,
hogy a kegyelmes úr a mozgó járművekkel kapcsola-
tos különös fenntartása miatt ritkán méltóztatott
bennük utazni. És Newcombnak nagyon tetszett az
új, városi lovas kocsi, amit ő maga vásárolt egy hó-
nappal korábban. Remek szerkezet volt, a sárgaréz
kellékeit a saját kezével fényezte csillogóra, a herce-
gi címer pedig feltűnően díszelgett az ajtókon.
Newcomb ugyanolyan nem múló szeretetet érzett a
lovas kocsi iránt, mint a kapitányok a hajójuk iránt.
Még el is nevezte a fránya dolgot a feleségéről. Tud-
ta, hogy nem fogja örömét lelni abban – sőt, borzasz-
tóan fájni fog neki –, amit épp tenni készül.
Amikor az istállóba ért, és letette a lámpását, a
szerszámraktárban talált egy nehéz kőtörő kalapá-
csot, majd zord arccal, de eltökélten odalépett a
büszkeségéhez és öröméhez.
A herceg érdekében csinálja, mondta magában,
ahogy a feje fölé emelte a kőtörő kalapácsot.
Egy nap a távoli jövőben a herceg majd megkö-
szöni neki, mondta magában, ahogy a kőtörő kala-
pács az első tengely felé tartott.
Egészen addig nem állt le, amíg a tengely helyre-
hozhatatlanul tönkre nem ment.
 Tizennegyedik fejezet

Amiben a herceg kirándulása

meghosszabbodik

Montford semmit nem aludt aznap éjszaka, mert

égetően tudatában volt annak, hogy kétajtónyira tőle
egy bizonyos nő rejtőzik, és megborítja a békéjét.
Forgolódott, és nem bírt másra gondolni, mint ami a
szalonban történt. Még mindig érezte Astrid ízét a
szájában, bár durván kisikálta magából. Még mindig
érezte az illatát magán, bár megfürdött és átöltözött.
Még mindig érezte a melle súlyát a kezében és a tes-
te melegét, ahogy hozzápréselődik. És bármikor
idézte fel a hangokat, amik Astrid torkából szakad-
tak fel, miközben őt csókolta, kiverte a hideg verej-
ték.
Az izgalma nem csillapodott. Ott volt, kínozta őt az
ágynemű alatt, gúnyolta. Montford elgondolkozott
azon, hogy könnyít magán, de ez a gondolat szé-
gyennel és dühvel töltötte el. Nem fog magának ki-
elégülést adni – nem fogja neki megadni, hogy ilyet
tesz. Zöldfülű kora óta nem szerzett magának örö-
met. Nem fog olyan mélyre süllyedni, hogy kanos
kamaszként viselkedjen csak azért, mert egy pimasz
nő a bőre alá bújt.
Amint visszaér Londonba, felfogad egy szeretőt.
Araminta Carlisle elmehet a fenébe – a jövendőbeli
hercegnéje nem fogja kielégíteni ezt a sötét sóvár-
gást. Nem, keresni fog egy gömbölyded özvegyasz-
szonyt vagy kurtizánt, és gondoskodik erről a kis
problémáról.
Egy vöröset, döntötte el. Akinek dús keblei van-
nak. Ilyennel még nem volt dolga, és biztos volt ben-
ne, hogy az újdonság ereje volt az, ami ehhez a bizo-
nyos nőhöz annyira vonzotta.
Igen, biztos erről van szó.
De ez a megoldás nem jelentett vigaszt a sajgó tes-
tének. A teste nem valami jöttment nőt akart. Az
csak egy nőt akart. Egy végtelenül alkalmatlan, ijesz-
tően kinéző nőt, aki a puszta létezésével feldühítette.
Montford utálta a lányt.
Utálta ezt a helyet, és átkozta magát, hogy valaha
kitette a lábát a londoni palotájából.
Hajnal körül zuhant kimerült kábulatba, amikor
már elvileg sebesen London felé kellett volna tarta-
nia. Mire kirángatta magát az ágyból, késő délelőtt
volt, nagyon közel délhez. Úgy érezte magát, mint
akin áthajtott egy postakocsi.
Az egyetlen vigasza az volt, amikor lesurrant a
lépcsőn, hogy a merevedése a puszta kimerültségtől
alábbhagyott, és a kastély látszólag üresnek tűnt.
A Honeywell-klán egyetlen tagjával sem bírt volna
találkozni – nem bírt volna vele újra találkozni. Való-
színűleg elveszítené a fejét.
Newcomb várta lent, az istállóknál. A hajtója arca
komoly volt, és nem igazán tudott az ura szemébe
nézni. Ez szokatlan volt az általában egyenes, nem
hadováló segédjétől. Montfordba ekkor nyilallt bele
először a nyugtalanság érzése.
– Van egy rossz hírem, uram – mondta Newcomb,
és az istállóba vezette a férfit.
Montford úgy érezte, a csizmájába szorult, amikor
Newcomb a lovas kocsira és a tengely jól látható tö-
résére mutatott.
– Mi a fészkes fene?
Newcomb a zsebébe süllyesztette mindkét kezét,
és a sarkain billegett előre-hátra.
– Az idefelé úton történhetett, de egészen idáig
nem adta meg magát. Ma reggelig én sem vettem
észre.
Montford le volt döbbenve. Elképedve nézett a
hajtójára.
– Nem vette észre? Ön, Newcomb? Ezt elég nehéz
elhinni.
Newcomb ráncolta a homlokát. Megbántottnak
tűnt, hogy a munkájához való hozzáértését becsmé-
relték, és mintha egy kissé… bűntudata is lett volna?
Nem, az biztos nem.
 Nyilván Montford idegei voltak annyira kikészülve
az elmúlt három naptól, hogy egyszerűen olyan dol-
gokat látott, amik nem voltak ott. Ha a munkájáról
volt szó, Newcomb nagyon pedáns volt. Szándékosan
soha nem rongálná meg a becses lovas kocsiját.
De valaki igen. Gyenge ötlet volt, hogy ezt egy
olyan baleset okozta, ami az északra tartó útjuk köz-
ben történt.
Valaki nem akarta, hogy elmenjen Yorkshire-ből.
Abszurd, gondolta a herceg. Mindenki, még ő ma-
ga is azt akarta, hogy a montfordi herceg a King’s
Highwayen legyen, és visszafelé tartson London felé.
Ez teljesen egyértelművé vált előző nap, amikor
majdnem kivégezték.
Kivéve, ha akárki lőtt is rá előző nap, valami olyan
aljas indokból tette, amit egyelőre nem értett.
Aminek egyáltalán nem volt értelme.
Megcsípte magát, hogy biztos nem csak rosszat
álmodik-e.
– Nekem ez eltervezettnek tűnik – mondta.
Newcomb szemöldöke meglepetésében felszaladt.
– Azt gondolja, hogy valaki ezt szándékosan tette?
– horkant fel hitetlenül.
– Valamennyire kézenfekvőnek tűnik, nem gon-
dolja? Ön is azt mondta, hogy ma reggelig nem vette
észre, hogy bármi gond lenne.
Newcomb határozottan megrázta a fejét.
 – Ez egy hajszálrepedés volt, ami egy ideig nem
reccsent meg. Emlékszem egy elég rázós rövid sza-
kaszra Hebden után. Biztosan ott történt.
Newcomb veszetten biztosnak tűnt az elméleté-
ben. Igazából már annyira, hogy Montford kezdett
egyre jobban gyanakodni. Méregetve nézte a hajtó-
ját.
– Gyanítom, beletelik egy kis időbe megjavítani.
Newcomb bólintott, és a lovas kocsit vizslatta.
– Legalább egy hét.
Montford szíve kihagyott.
– Egy hét! A szentségit! Én nem maradok itt még
egy hetet! Ma távozom. Nyergelje fel az egyik szür-
két!
Newcomb ijedtnek tűnt.
– Ezek vontató lovak, nem nyeregben lovagolható
fajták. Egyikükön sem fog visszalovagolni Londonba,
kegyelmes úr.
– Akkor veszek egy lovat a faluban.
Newcomb hevesen rázta a fejét.
– Vasárnap van. Nincs nyitva semmi.
– Nekem ki fognak nyitni – mondta halkan
Montford.
– Nem hiszem, kegyelmes úr. Ma fesztivál van.
Montford morgott egyet, és ökölbe szorította
mindkét kezét. Ó, igen, a francos fesztivál. Szóval ak-
kor ott van mindenki.
 – Bocsásson meg, kegyelmes úr, de nem fest túl jól
– mondta Newcomb kissé aggódva, de kissé szóra-
kozottan is.
– Ez egy átkozott rémálom! – harsogta Montford,
és a törött lovas kocsira mutatott. – Mégis hogyan
tudnék ezen az istenverte helyen még egy napot ki-
bírni?
– Gondolom, túl fogja élni – mondta halkan
Newcomb.
Montford keményen a hajtójára meredt.
Newcomb vállat volt, és a plafont bámulta.
Miért volt Montfordnak olyan érzése, hogy
Newcomb többet tud annál, mint amit elmond?
– Az istenit! – tört ki a hercegből, majd sarkon for-
dult, és kiment az istállóból. – Bemegyek a faluba.
Keresek egy átkozott lovat, és még ma eltűnök a po-
kolba ebből az istenverte porfészekből, még ha pisz-
kosul bele is halok!
Newcomb utolérte a herceget.
– Reméljük, erre nem kerül sor, uram – mondta,
Montford ízlésének túl vidáman.
 Ez égbolt tiszta volt, a levegő friss, de októberhez
képest nem kellemetlenül csípős. Az őszi lombozat
vibráló színekben pompázott, a legszebb formáját
mutatta, szemet gyönyörködtető, festői háttérként
szolgált a nap mulatságaihoz. A vasárnap általában a
tisztelet napja volt, de nem akkor, amikor eljött az
éves szüreti fesztivál. Csak a legfanatikusabbak –
akikből, hála az égnek, nagyon kevés volt Rylestone-
ban – hagyták ki az ünnepséget.
Még a lelkész sem volt a szenteskedő élgárda tag-
ja. A fesztivál napi prédikációi voltak mindig a leg-
elevenebbek, és egész évben ezeket mondta a legke-
vésbé dadogva. Azzal az ürüggyel, hogy a gyülekeze-
tét terelgeti, minden évben lelkesen csatlakozott a
nap eseményeihez, és ennek a lelkesedésnek mindig
az lett a vége, hogy imbolyogva tért vissza a parókiá-
ra, gyakran egy-két kedves gyülekezeti tag támoga-
tásával.
Gazdák és vállalkozók érkeztek korán reggel a fa-
luba a kerület minden pontjáról, hogy felállítsák a
standjaikat, ahol rengetegféle ételt és dolgot lehetett
venni. A Honeywell Ale-t – ami támogatta a fesztivált
– ingyen mérték a rylestone-i lakosok a nők és férfi-
ak korsójába.
A karneváli hangulat miatt a szokásos szabályo-
kon, amik a nők és férfiak közötti viselkedést előír-
ták, lazítottak, aminek sok nyilvános ölelkezés és fák
vagy épületek gyenge takarásában lopott jó néhány
csók volt az eredménye. Sok házasságot a szüreti
fesztivál utáni néhány héten belül ütöttek nyélbe, és
még annál is több kisbaba született a faluban napra
pontosan kilenc hónappal a mulatság után. Egyfajta
büszkeségnek számított, ha az embernek volt feszti-
váli gyereke.
Hatalmas volt a jókedv, ahogy mindig, és csupán
egy-két bajkeverő árnyékolta be átmenetileg a kü-
lönben vidám napot. Nem volt sok rossz ember
Rylestone Greenben.
És a legrosszabb, hála az égnek, már elindult Lon-
donba.
Astrid megkönnyebbült, hogy mire visszamegy a
kastélyba, ő már nem lesz ott. Őszintén megköny-
nyebbült.
De nem volt kedve ünnepelni. Sőt, elég levertnek
érezte magát.
Arról nem beszélve, hogy eléggé… zaklatottnak.
A gondolatai folyamatosan visszaterelődtek a Talál-
kához, ahogy ő azt magában hívta, és amikor ez meg-
történt, az egész teste bizseregni kezdett, a gyomra
remegett, és az orcája égett. Montford megcsókolta
őt? Astrid azt sem tudta, minek nevezze azt, amit a
herceg a szájával csinált. Obszcén volt. Elgyengítően
csodálatos. Olyan részeket keltett életre a testében –
a lelkében –, amikről nem is tudott, hogy léteznek.
Tudta, hogy soha nem fogja megbocsátani neki,
hogy ennyire, ennyire…
 Romlottnak érezte magát.
Montford benyúlt a fűzőjébe, és ő hagyta neki. Vá-
gyott a férfi érintésére, és többet akart, még ha az
esze tiltakozott is. Ha Montford ki tudta volna gom-
bolni a ruháját, ha nem törte volna meg a csókot és
tért volna észhez, Astrid nem tudta, lett volna-e
benne annyi, hogy megállítsa őt. Az eszét pudinggá
változtatta, a testét pedig lángoló pokollá.
Miért? Miért csinálta ezt? Hogy megalázza? Hogy
megbüntesse őt valami primitív férfidominancia fi-
togtatásával?
Astrid tudta, hogy soha nem fog kiderülni, és nem
is számít. Soha nem fog újra találkozni a férfival.
Vagy ha mégis, gondoskodni fog arról, hogy ne ma-
radjon kettesben vele. Úgy tűnt, a legrosszabbat
hozzák ki egymásból.
És, emlékeztette magát keserűen, mire újra talál-
kozhatnak, addigra ő már házas lesz.
Mindhárom lehetséges kérő a fesztiválon volt. Lát-
ta Mr. Lightfootot a tömegben ólálkodni, mire ő
gyorsan elbújt egy stand mögé, hogy elkerülje. Az
biztos volt, hogy hozzá nem fog menni. És ami az
unokatestvérét illeti – hát, arról sem lehetett szó.
Így a lelkész maradt.
A mező túloldaláról figyelte Mr. Fawkesot, ahogy
egy húsos pitét próbál venni az egyik árustól. Mivel
Mr. Fawkesnak nem igazán mentek az m és p betűk,
az árus fogta magát, és kivett egy pitét, papírba cso-
magolta, odaadta a férfinak, elvette a pénzét, és
nyújtotta is neki a visszajárót, mielőtt az a kérése
végére érhetett volna.
Astrid kedvelte a lelkészt. Tetszett neki a tudat,
hogy nem jelentett volna gondot fölé kerekednie. De
nem mehetett hozzá a szegény emberhez. Ez egysze-
rűen kegyetlenség lett volna.
Sóhajtott. Ebből London lesz.
Alice meggyőzhetőnek tűnt a tervvel kapcsolat-
ban, ami nem volt meglepő. Sir Wesley soha nem
fogja magát összeszedni, hogy észrevegye Astrid hú-
gát, és ha az unokatestvérük nem lehet Alice-é, ak-
kor egy báli szezon, tőle távol, zene volt a lány fülei-
nek. Wesley baja volt, ha hülye, Alice pedig mindig is
vágyott egy báli szezonra. Szerinte a herceg több
mint nagyvonalú volt. Mindent megadott nekik, amit
valaha akartak. Hozományt, Hallt és egy lehetőséget,
hogy férjet találjanak Londonban. Nem értette,
Astrid miért ilyen feldúlt, hiszen ez volt az, amiért
olyan keményen dolgozott, hogy biztosíthassa a hú-
gainak.
Viszont Astrid szerint a herceg elvett mindent. Az-
zá kicsinyítette, aminek a tagadásáért olyan nagyon
keményen dolgozott: egy hajadon, függőségben élő,
erőtlen nővé. Astrid így értette meg, hogyan érezhet-
te magát Napóleon, amikor Elbára száműzték. Undo-
rodva és a felháborodástól pattanásig feszülten.
 Hát, csak talál majd egy menekülőutat, mint Napó-
leon. El fog menni a francos Londonba, és keres va-
lami szerencsétlen szenilis öregurat, akihez odalán-
colhatja magát. Minél öregebb, annál jobb. Valószí-
nűleg már az esküvő alatt meg fog halni, és akkor
egyből özvegyként lehet az övé a kastély és a föld.
A herceg nem tudna semmit se csinálni, ha egy
nyolcvanashoz menne feleségül, aki néhány hóna-
pon belül elpatkol.
A mocsok.
És még nem fog felhagyni a vezetői feladataival.
A következő nap volt az egyik kedvence az évben,
amikor az összes sörfőzdei alkalmazott különböző
irányokba indult, hogy a szezonális ale-
szállítmányokat kiszállítsa szerte az ország városai-
ba, falvaiba. Nem fog lemondani a Hawesba tartó ko-
csin a szokásos helyéről, ha törik, ha szakad!
Eldöntötte, hogy ezt tisztázza, így átvágott a tö-
megen, hogy Charlie Weekshez menjen. Éppen
Hirammel beszélgettek egy hordó előtt, a két férfi
már jó sokat megivott a pintnyi ale-jükből. Charlie
elfehéredett, ahogy Astrid közeledett hozzá, ami két-
ségtelenül azt jelentette, hogy lábra kelt annak a hí-
re, hogy már nem ő a főnök.
Szipákolt egyet Hiram felé, ahogy az megemelte
előtte a kalapját.
– Nem beszélek veled, köpönyegforgató – mondta
keményen Astrid.
 – Hát, ez nem meglepetés – válaszolt Hiram fanya-
rul.
Astrid Charlie felé fordult, és az ujjával a mellkasa
felé bökött.
– Nehogy azt higgye, hogy nem megyek magával
holnap Hawesba, Charlie Weeks! – Majd Hiramre
mutatott. – Te meg ne hidd azt, hogy megállíthatsz!
Megyek, és ha nem tetszik nektek, mind felkötheti-
tek magatokat.
Hiram feltartotta a kezét, hogy megadást tettes-
sen.
– Ácsi, kislányom, ácsi! Nem akartalak megállítani,
az ég áldjon meg!
– Akkor jó! – szipákolt a lány. – Mert megyek. –
Visszafordult Charlie-hoz. – Pirkadatkor?
Charlie, aki még mindig elég sápadt volt, bólintott.
– Mint mindig, Miss Astrid. Már rendbe raktam a
kocsit, készen áll az indulásra.
– Remek. – Astrid keresztbe fonta a karját, és a te-
kintetét Hiramre szegezte.
Charlie, aki viszályt érzett a levegőben, kitalált egy
ürügyet, és távozott.
Hiram felvonta egy szemöldökét, és elővette a pi-
páját a zsebéből.
– Jaj, ne nézz így rám, kislányom! Azt tettem, ami
mindannyiótok számára a legjobb.
– Hogyan is?
 – Montford mindent egybevetve végtelenül kor-
rekt volt. A húgaid sora elrendezve, és te sem fogsz a
nénikéd gyűlölethálójában csapdába esni. Neked
fogja adni a kastélyt, és ez több, mint amiben valaha
reménykedtünk.
– Ha megházasodom, Hiram.
– Igen, és mi ebben olyan rossz, az isten áldjon
meg? Ideje, hogy megállapodj, és hogy egy rakás kis-
gyermeked legyen.
– Azt hittem, jobban ismersz engem, Hiram.
Hiram ráncolta a homlokát.
– Miért, nem akarsz gyerekeket? Nem akarsz csa-
ládot? Vagy egy férfit, aki melegíti az ágyad?
Astridot mellbe vágta a férfi nyers hangneme, és
nem tudta, mit válaszoljon neki. Akart saját csalá-
dot? Honnan tudhatta volna, hiszen annyit kellett
bajlódni azzal, ami már volt neki.
– Ezen soha nem gondolkoztam. Túl elfoglalt vol-
tam.
– Hát, most nem vagy az. Most van időd ezen gon-
dolkozni. Most megvan az a kiváltságod, hogy kita-
láld, mit akarsz. Nem azt, hogy a húgaid mit akarnak,
vagy a dolgozók mit akarnak, vagy a nagynénéd mit
akar, hanem hogy te mit akarsz.
Astridnak ellazultak a vállai.
– Azt hiszem, erre így soha nem gondoltam… –
kezdett bele óvatosan.
 – Hát, talán kellene. Biztos vagyok benne, hogy
Londonban sokat fogsz gondolkozni. Az egy teljesen
más világ ott, amit még fel kell fedezned.
– Nem fogom szeretni – mondta Astrid makacsul.
Hiram pöfékelt a pipájával, majd vállat vont.
– Meglátjuk, nem igaz?
Astrid köhécselve távozott. Néhány lépéssel ké-
sőbb megállt, majd megfordult.
– Áruló vagy, Hiram McConnell! – mondta. – És ezt
soha nem fogom neked megbocsátani.
– Talán igen. Talán nem – válaszolta a férfi, hatal-
masat vigyorgott, és mind a korsójával, mind a pipá-
jával szalutált a lánynak.
Astrid újra köhögött, majd megfordult, hogy foly-
tassa színpadias távozását, de ekkor majdnem neki-
ment egy ártatlan bámészkodónak, akinek volt bá-
torsága keresztezni az útját. Felnézett, hogy elnézést
kérjen (vagy rávicsorogjon) az illetőre. Ehelyett visz-
szaszívott egy káromkodást.
Sir Wesley volt az, és világosan látszott, hogy ag-
godalommal bámul le rá.
– Itt vagy, Astrid! Beszélnünk kell!
Astrid megforgatta a szemét, és elhessegette
Wesley felé nyújtott karját. Megfordult, elindult egy
másik irányba, de az unokatestvére utolérte.
– A tegnap este miatt szerettem volna bocsánatot
kérni! Nem tudom, mi ütött belém – hadarta.
 – Azt hiszem, én ugyanezt tudom mondani – mo-
tyogta a lány, aki nem Wesley-re, hanem a saját ajka-
ira és egy szürke szemű gazemberre gondolt, aki
tönkretette az életét. A szája még mindig érzékeny
volt a férfi abúzusától. A gondolattól elöntötte a szé-
gyenletes forróság.
– Én csak arra gondoltam, hogy ez a helyes csele-
kedet – folytatta Wesley, és egy kavicsot rugdalt a
csizmájával. – Ez tűnt az egyetlen… de ez nem volt
helyes, igaz?
Astrid megállt az unokatestvére hangjából kiérző-
dő szomorúság miatt, és megsajnálta őt.
Felé fordult, és úgy döntött, tesz mindenkinek egy
szívességet, és most felvilágosítja a férfit. Isten látta
a lelkét, valakinek ezt meg kellett tennie!
Sir Wesley is megállt, és szégyenlősen a csizmáit
bámulta.
– Én csak segíteni akartam. Én mindig csak segíte-
ni akartam! Tudod, hogy szeretlek, Astrid.
Mindannyiótokat szeretlek… jobban, mint a saját
családomat! – Az utolsó részt egy csepp lelkiismeret-
furdalás nélkül vallotta be.
– Elhiszem, hogy így van, Wesley, de én nem me-
hetek hozzád. – Wesley grimaszolt. – Egyrészt, nem
illünk össze. Átgázolnék rajtad, és ezt te is tudod. És
nekem nincs türelmem… a hobbijaidhoz. Gőzgépek?
Hajókban? Ne már, Wesley! Szeretlek téged, de mint
egy jó barátot. Pont, ahogy te szeretsz engem. Mint
egy jó barátot.
Wesley megvakarta a fejét.
– Azt hiszem, igazad van.
– Másrészt, utálom az anyádat. – Wesley egyálta-
lán nem tűnt meglepettnek. – Borzalmas nő, tényleg
utálom, és ezt egyáltalán nem szégyellem bevallani.
– Ő sem kedvel téged.
– Harmadrészt – folytatta a lány, vett egy nagy le-
vegőt, és reménykedett abban, hogy jól cselekszik –,
Alice soha nem bocsátana meg nekem.
Erre az unokatestvére felkapta a fejét. Ráncolta a
homlokát, mint aki nem érti.
– Tessék?
– Azt mondtam, Alice soha nem bocsátana meg
nekem. Valószínűleg álmomban leszúrna, ha hozzád
mennék.
Wesley megbántottnak tűnt.
– Miért akarna ilyet tenni? Nem vagyok annyira
szörnyű, hogy azt hihetné, nem leszek elég jó férjed.
Astrid elnyűtten sóhajtott.
– Wesley, te tényleg hülye vagy. Azért ölne meg
engem, mert szerelmes beléd, te tökkelütött!
Wesley szeme elkerekedett. Az álla próbált leesni
az arcáról.
– Hogy mi?
 – Alice szerelmes beléd. Azóta szerelmes beléd…
Ó, körülbelül négyéves kora óta, amikor a gyerek-
szobában gyümölcskocsonyával fejbe dobtad.
Wesley arca skarlátvörös lett.
– Biztosan nem úgy… tényleg… Alice? Szerelmes
belém?
– És te meg szerelmes vagy belé. Eleve ezért dob-
tad rá a gyümölcskocsonyádat.
– Alice? Alice? Ez nem lehet! Ő nem… úgy értem,
én soha álmodni sem… de arra gondoltam, hogy… és
én nem… – Astrid meg akarta ragadni Wesley-t a vál-
lánál fogva, és helyre rázni a gondolatait. De aztán
úgy tűnt, összeszedte magát annyira, hogy nyugod-
tan nézzen Astridra. – Sosem gondoltam, hogy felfi-
gyel rám, Astrid! Sosem gondoltam, hogy elég jó le-
hetek olyasvalakinek, mint ő. – Beletelt néhány pil-
lanatba, mire rájött, hogy ezzel mit sugallt Astrid
számára, erre az arca addig vörösödött, míg már
majdnem lila volt. – Nem mintha te nem lennél pont
ugyanolyan…
Astrid felhorkant, hogy elhallgattassa Wesley
ügyefogyott bocsánatkérését.
– Tudom, hogy érted. Alice… ő Alice.
– Alice… egy angyal. Ő nem szerethet engem – kö-
tötte az ebet a karóhoz Wesley.
Mindketten elfordultak, hogy a beszélgetésük ala-
nyát szemügyre vegyék, aki éppen néhány komoly
arcú fiatalemberrel csevegett. Alice különösen csi-
nos volt az égkék nappali ruhájában és a rozsdaszínű
hosszúkabátjában, az orcái pedig rózsaszínűek vol-
tak a hűvös levegőtől. Nevetett, aminek a hangja
madárcsicsergésként szállt feléjük a levegőben.
Wesley sóhajtott Astrid mellett.
– Badarság, Wesley. Ha azt mondom, szeret téged,
akkor szeret téged. Hülye vagy, hogy nem vetted
észre. Ő meg azért hülye, mert nem tette számodra
nyilvánvalóvá a vonzalmát, bár isten látja a lelkemet,
ez a kerületben mindenki számára teljesen világos.
Wesley már úgy tűnt, nem is hallja őt, a figyelmét
határozottan Alice kötötte le.
– Atyám, Astrid, hogyan tudnék most vele egyálta-
lán beszélni? – sóhajtott, és teljesen szerencsétlenül
nézett ki, mint aki csupa vágyakozás.
Astrid kiáradó jóindulata a végére ért. Ekkor már
határozottan ingerült volt. Mit művel?
– Jobb, ha hamar kitalálod, még mielőtt elmegy
innen. Úgy tudom, London elég messze van
Rylestone-tól.
Wesley levertnek tűnt.
– London! De nem mehet Londonba…
– Talán ezt mondhatnád neki – javasolta Astrid, és
a húga irányába tolta az unokatestvérét.
A férfi előrebukdácsolt, mintha elfelejtett volna
járni.
Komolyan, ez nevetséges! Astrid megragadta a
karját, és Alice felé húzta. Wesley elég vonakodva
ment egy olyan emberhez képest, aki őrülten sze-
relmes.
– Nézd, kit találtam – mondta Astrid, és félresö-
pörte az Alice körül csoportosuló fiatalembereket. –
Wesley mindenütt téged keresett. Azt hiszem, mon-
dani szeretne valamit.
Wesley kinyitotta a száját, de nem jött ki belőle
hang. Astrid arra jutott, hogy az ő feladata itt véget
ért. A húgára pillantott, akire még mindig elég mér-
ges volt. – Majd később megköszönheted. Szerintem.
Alice össze volt zavarodva, de Astrid nem maradt
addig, hogy tisztázza a kijelentését. Eltrappolt on-
nan. Aznap elég sokat trappolt. És ahogy a templom-
toronyban lévő óra végre elütötte a delet, arra gon-
dolt, épp ideje kiélvezni egy kis csapolt ale-t. Még a
hölgyeknek is megengedtek egy-két kortyot ünnep-
napokon.
Astrid jó néhány pintnyit gondolt titokban inni.
Lopva színültig töltött egy korsót a kíváncsi sze-
mektől diszkrét távolságra lévő csapból, és örült,
hogy néhány pillanatig egyedül lehet, amikor meg-
hallotta, hogy a háta mögött közelít valaki. Hátrapil-
lantott, és alig hallhatóan káromkodott egyet.
Lightfoot. Kifejezetten undorítónak és behízelgő-
nek tűnt, a sötét színű szemében valami furcsa fény
csillogott, az arcára – ami legfőképpen csúf volt –
pedig egy félreérthetetlenül kéjes kifejezés ült ki.
Astrid ösztönösen jobbra, majd balra nézett, és újra
káromkodott. Éppen akkor egyáltalán nem akart
egyedül lenni Mr. Lightfoottal, de egyedül volt. És…
kellemetlenül érezte magát. Soha nem kedvelte, és
soha nem tetszett neki, ahogy ránézett. Megborzon-
gott tőle, és nem a jó értelemben.
– Miss Honeywell, nagyon örülök, hogy látom. –
Astrid odabiccentett, és próbált elmenni mellette.
Azt nem lehet mondani, hogy a férfi a szó szoros ér-
telmében sarokba szorította volna, de lehetetlenné
tette, hogy úgy kerülje meg őt, hogy a testének vala-
melyik része hozzá ne érjen. És Astrid semmi esetre
sem akart Lightfoothoz érni. – Hallottam, vendégük
van – folytatta a férfi társalgást kezdeményezve.
– A herceg volt, de már elment. Nem lesz ma itt, ha
arra céloz, hogy mutassam be neki.
Valami kellemetlen suhant át a férfi szemén, de
Astridra mosolygott, így kilátszottak a kis egyenet-
len fogai, amik a lányt Petúniáéra emlékeztették.
– Azt is hallottam, hogy… valamiféle megállapo-
dásra jutottak a birtokkal kapcsolatban.
– Ez egyáltalán nem tartozik magára.
– De engem nagyon érdekel. Mindig érdekel, mi
van önnel, kedvesem. Például nagyon aggódtam,
amikor hallottam a herceg tegnapi… kis balesetéről.
Ha megsérült volna, akkor én… és utálok faragatla-
nul nyers lenni… de attól tartottam, hogy magát ak-
kor összefüggésbe hozzák ezzel. – Astrid megder-
medt, és megszorította maga előtt a kancsóját, mert
biztos volt abban, hogy az előző napi alaptalan gya-
núja végül is nem volt annyira alaptalan. – Szörnyen
kellemetlen lenne magának, ha valami történne a
montfordi herceggel.
– Semmi sem történt. Semmi nem is fog, mivel
már elindult Londonba.
– Az út az évnek ebben a szakában nagyon veszé-
lyes tud lenni. Banditák mindenütt, akik betáraznak
télre.
Astrid nem remegett meg. Arra gondolt, hogy nem
fogja megadni ennek a patkánynak azt az örömöt,
hogy felfedjen egy ilyen érzelmet. De félt. Nagyon
félt. És senkitől nem félt, még Montfordtól sem. Le-
számítva, ha éppen csókolta, természetesen.
De éppen akkor erre nem gondolhatott.
Arra kellett összpontosítania, hogy elmeneküljön
az aktuális társaságától. Korábban Lightfoot idegesí-
tő volt, de most valami egészen más. Astrid sosem
bízott benne. Sosem bízott a szemének abban a fur-
csa csillogásában.
– Maga tette – jelentette ki, és állta a férfi tekinte-
tét.
Lightfoot elmosolyodott.
– Mit tettem? – Ártatlannak hangzott, túl ártatlan-
nak, és abban a pillanatban Astrid minden kétséget
kizáróan tudta, hogy ő áll a lövés hátterében. Elön-
tötte a düh.
– Maga ölte meg a lovamat!
 – Az tényleg baleset volt. Biztos vagyok benne,
hogy a lövész csak valamire fel akarta hívni a figyel-
met.
– És mi az, amire fel kellett hívnia a figyelmet ön
szerint?
– Ó, én nem tudom – mondta a férfi, és hanyagul
vállat volt. – Talán, hogy következményei vannak
annak, hogy bizonyos úriemberekkel a bolondját já-
ratják. Hogy talán ez rávesz egy bizonyos hölgyet,
hogy megfontoljon egy ajánlatot, amit nem egyszer,
hanem kétszer tettek neki.
Astrid nevetett, bár sírni lett volna kedve.
– Tudja, ez már a második zsarolási kísérlet két
napon belül. Akár le is nyűgözne, ha nem lenne eny-
nyire szánalmas!
Astrid elfurakodott Lightfoot mellett, nem érde-
kelte, hogy hozzáér-e vagy sem, csak az, hogy elme-
neküljön tőle.
De a férfi elkapta a karját. A kifröccsenő ale beterí-
tette Astrid ruhájának az ujját.
– Majd meggondolja magát, Miss Honeywell! –
morogta a lány fülébe.
A leheletének régicsizma-szaga volt. Felfordult
Astrid gyomra.
Lightfoot megint utánanyúlt, de Astrid gyorsan
előrelépett, ahol a férfi már nem érte el, a szíve féle-
lemtől és dühtől dübörgött.
 – Az enyém lesz, így vagy úgy! – hallotta Astrid,
hogy Lightfoot utánaszól.
A lány csikorgatta a fogát, és megnyújtotta a lépé-
seit. Egészen addig meg sem állt, amíg a nagy tömeg
újra körül nem vette. Meg kell keresnie Hiramet! Be
kell neki számolnia Lightfootról, bár nagyon keveset
lehet majd tenni. Lightfoot nem vallotta be teljesen,
és nagyon kevés bizonyíték van arra, hogy köze len-
ne a balesethez.
Hirtelen elkapta az aggódás. Tényleg veszélyben
van a herceg? Meg fogják állítani és fenyegetni
Lightfoot emberei? Biztos, hogy nem! Lightfoot nem
lehetett ennyire ostoba!
De, lehet. Mert… hát, őrült volt. Biztos, hogy az, ha
ennyi mindenre képes, hogy feleségül vegye őt. Őt!
Figyelmeztetnie kell a herceget! Meg kell keresnie
Hiramet! Valamit tennie kell!
Astrid átverekedte magát az izgatottságtól zúgó
tömegen, és elindult a már annyira várt fuss-és-
igyál-verseny felé. A versenyzők közül már többen
ott voltak, és furcsa nyújtógyakorlatokat csináltak,
hogy bemelegítsék a lábaikat. A falu és a környező
kerület fiatal férfijai úgy tekintettek a fuss-és-igyál-
versenyre – amit egy évszázaddal korábban Astrid
egyik kelekótyább felmenője alapított –, mint egy
beavatási szertartásra. A verseny a falut és a kör-
nyéket megkerülő két mérföldes kör volt, ami men-
tén bizonyos időközönként standokat állítottak fel,
ahol pintnyi ale-eket tettek ki. A fiatal férfiak mezít-
láb futották a távot olyan gyorsan, ahogy tudták, és
mielőtt az egyik standtól továbbmehettek a másik-
hoz, mindegyiknél le kellett gurítaniuk egy pint sört.
Sokan vágtak neki a versenynek, de csupán ma-
roknyian jutottak át a célvonalon, és egy-kettőnek
sikerült csak ezt állva megtennie. Közülük az elsőt
hirdették ki győztesnek, megkoronázták arra a nap-
ra, és megengedték neki, hogy válasszon magának
egy királynőt, akit ehhez meg kellett csókolnia az
egész közönség előtt. A király ritkán jutott el eddig a
történésig, általában csak jóval később, mert a két
mérföldes futás és a közben elfogyasztott nyolc pint
nem jöttek ki jól egymással.
Ez volt a legnevetségesebb érdekesség, amit
Astrid valaha látott.
A lány észrevette, hogy nem mindenki tart a pálya
felé. Sőt, a közönség jó része a mező szélén ténfer-
gett, és kíváncsi pillantásokat vetett valamire, amit
Astrid nem látott. Közben suttogtak a kezük mögött.
Astrid kiszúrta Anabel nénit, ahogy a tömeg szélén
a parókáját igazgatja, és úgy döntött, odamegy, és
segít neki, mielőtt az a valami leugrik a fejéről, és el-
szalad. Amikor a nénikéje mellé ért, és elvégezte a
feladatot, furcsa bizsergést érzett a tarkóján, egy fo-
kozott éberséget, mintha valaki nézné őt. Körbefor-
dult, és arra jutott, hogy bár ne tette volna, mert így
meglátta, hogy mi miatt van mindenki ennyire oda.
Pontosabban ki miatt.
Montford. Kárhozat!
Mit keres itt?
Úgy nézett ki, mint egy földönkívüli a drága, cico-
más ruháiban a falusiak egyszerű gyapjúruhái kö-
zött. Nem lehetett félreérteni, hogy ki ő, vagy hogy
milyen hatással van a tömegre. Ha egy rózsaszínre
festett elefántot állítottak volna mellé, kétségkívül
akkor is őt tartották volna nagyobb érdekességnek.
Montford látszólag nem vett tudomást a mustrá-
lásról, viszont a tekintetét úgy szegezte Astridra,
mint egy ragadozó madár a mezei egérre.
Astrid szíve a torkába ugrott, majd a lábaihoz
hullt, és ott maradt, mint egy fájó, szerencsétlen ku-
pac. Mégis mi a fészkes fenét keres itt Montford?
London felé kellene tartania, és banditák támadásait
elszenvednie!
Alice lépett Astrid mellé aggódó arckifejezéssel.
Meghúzta a nővére karját, hogy magára terelje a fi-
gyelmét.
– Mit csináltál Wesley-vel? – akarta tudni.
Astrid elszakította a tekintetét a hercegről.
– Mi?
– Nagyon furcsán viselkedik. Szerintem beteg le-
het, vagy valami hasonló. Egyszerűen nem bír meg-
szólalni.
 És ez rossz? – akart Astrid visszaszólni. Wesley-
nek úgy tűnt, még össze kell szednie a bátorságát,
hogy beszéljen Alice-szel.
Alice ráncolta a homlokát.
– És elindul a versenyen. Talán túl sok ale-t ivott.
Astrid el tudta képzelni, Wesley miért indul a ver-
senyen – hogy Alice-t a királynőjévé tegye. De ez ak-
kor lehetett, ha nyer, ami nem volt valószínű. Úri-
emberek nem vettek részt a versenyen, és nem csak
azért, mert feleslegesnek tartották. Becsületbeli ügy
volt. Egy úriember nem akarta, hogy egy hétköznapi
legény, aki a fizikai munkából él, legyőzze őt. Az úri-
emberek általában nem voltak sportos típusok.
Astrid szeretett volna egy légy lenni a falon, ami-
kor lady Emily tudomást szerez a fia gyalázatos vi-
selkedéséről.
De nem volt ideje Wesley-vel foglalkozni. Feladata
volt, amit el kellett végeznie…
Egy feladat, amiről teljesen megfeledkezett! Miért
is indult el? Montford megjelenése teljesen kiverte a
fejéből.
Alice-t ugyanúgy eltérítette a gondolatmenetétől,
amit Astrid válla fölött látott. Astridnak nem kellett
ahhoz látnia a húga elkerekedett szemét és elnyílt
száját, hogy tudja, mi keltette fel a figyelmét. A karjai
libabőrösek lettek.
Érezte, hogy a herceg közeledik.
– Mit csinál itt? – suttogta Alice.
 Astrid megvonta a vállát, és a szájához emelte a
korsóját. Az egész pintet egy nagy kortyban itta meg,
hogy erőt gyűjtsön. A végét már alig bírta lenyelni,
és ekkor valaki megpöcögtette a hátát. Roddy volt
az, aki vigyorgott, és már kissé bizonytalanul állt.
– Minden rendben?
Astrid megrázta a fejét. Aztán Roddy meglátta a
herceget, és együttérzőn nézett a lányra.
– Ó, a szentségit! Nincs jókedve – motyogta, aztán
megfordult, hogy elmeneküljön.
– Ne merészeljen elfutni előlem, Stevenage! – har-
sogta a herceg.
Roddy a legyőzöttségtől elsápadt, majd visszaper-
dült, és egy rendkívül határozott bólintással üdvö-
zölte a férfit.
Astrid körbenézett, és látta, hogy a közelükben
mindenki igyekszik valamiféle bólintást vagy puked-
lit kivitelezni, változó sikerrel. Eddigre már elterjedt
a hír – mint egy francos erdőtűz –, hogy a herceg
senkinek nem fogja a fejét venni, így már nem volt
persona non grata. Sőt, úgy tűnt, mintha Rylestone
lakói végtelenül boldogok lennének, amiért a férfi
kedvében járhatnak.
Astridnak forrt a vére.
Montford senkiről nem vett tudomást, hanem a
volt ügyintézőjéhez szólt.
– Szükségem van egy hátasra – mondta.
 – Egy… hátasra? Egy lóra? – Roddy egyértelműen
nem volt olyan állapotban, hogy a herceg problémá-
jával foglalkozzon.
– Igen, egy lóra, hülye.
– Miért van szüksége lóra, kegyelmes úr? – kér-
dezte Sir Wesley, amikor odaért hozzájuk, és közben
kerülte Alice pillantását.
– Hogy elmehessek – mondta a herceg türelmetle-
nül.
Wesley zavarodottnak tűnt.
– Mi van a lovas kocsijával? Kiváló eszköz.
– Eltört.
– Eltört? Ó, atyám, az tényleg gond. – Wesley ösz-
szevonta a szemöldökét. – Egy díjlóval lovagoltam át,
ő ebben nem jelent segítséget. De számos remek jó-
szág van otthon, Grange-ben, ha szeretné egyiküket.
– Rendben – préselte ki magából a herceg. – In-
dulhatunk?
Wesley meghökkent.
– Úgy érti, most? Most nem mehetek. Grange jó
egy órára van, a verseny pedig mindjárt kezdődik.
A herceg ingerültnek tűnt.
– Verseny?
– A fuss-és-igyál-verseny.
– A fuss és mi?
– Fuss-és-igyál – mondta Wesley lassan. Elmagya-
rázta, hogy miből áll a verseny, a herceg pedig egyre
kevésbé hitt a fülének.
 – Ez őrültség – mondta abszolút megvetéssel.
– Nem az – ellenkezett Wesley. Kidüllesztette a
mellkasát. – Idén én is futok, szeretném megnyerni,
majd bezsebelni a csókomat. – Erre az utolsó fogada-
lomra Wesley arca skarlátvörös lett, ahogy Astrid és
Alice felé pillantott.
A herceg arckifejezése viharossá vált.
– Azt akarja, hogy megvárjam, amíg mezítláb és
részegen körbefutja a falut, hogy bolondot csinál-
hasson az unokatestvéreiből és saját magából? Azt
hiszem, ön biztosan elfelejtette, ki vagyok, Sir
Wesley – morogta a herceg.
Wesley megalázottnak tűnt. Astridra nézett támo-
gatásért.
– Attól az esélytől csak nem foszthatja meg Sir
Wesley-t, hogy elnyerje a választottja szerelmét, ke-
gyelmes úr – mondta Astrid erőltetett mosollyal. –
Hatalmas megtiszteltetés megnyerni a fuss-és-igyál-
versenyt.
– Egyáltalán nem érdekel – vicsorogta Montford.
Wesley ijedt arckifejezéséből kiindulva Astrid tud-
ta, hogy a herceg el fogja érni, amit akar, és ezt a lány
már csak elvből sem volt hajlandó hagyni. Montford
tudott várni egy órát, amíg Wesley lefutja a bolond
versenyét. Astrid egyáltalán nem vágyott arra, hogy
Montford akár egy perccel is tovább maradjon, nem
beszélve egy óráról. De ha bármit lehetett tenni, ami
még kellemetlenebb helyzetbe hozza a férfit, akkor
ahhoz Astridnak nagyon is volt kedve.
– Nem sok úriemberben van annyi kurázsi, hogy
elinduljon a fuss-és-igyál versenyen, kegyelmes úr.
Sir Wesley bátran benevezett a küzdelembe. Most
visszalépni, miután már bejelentette, az megszégye-
nüléssel járna. Nem kényszeríti arra, hogy megaláz-
za magát, ugye? – kérdezte negédesen.
Montford a lányra terelte a figyelmét – jobban
mondva egy pontra az arca jobbján, mert úgy tűnt,
nem bír a szemébe nézni.
– Csak akkor alázkodna meg, ha a saját osztálya
tagjaival versenyezne – mondta keményen.
Mocsok.
Astrid olyan elborzadva szisszent fel, ami nem
csupán színészkedés volt.
– Miért, maga hatalmas sznob? Éppen az ilyen fe-
udális gondolkodás vezette arra a franciákat, hogy
levágják az uralkodóik fejét!
– Ó, atyám – ismételte meg Roddy. Megérezve a
bajt, hátrálni kezdett.
Astrid körbepillantott, és látta, hogy mindenki –
még Alice is – néhány lépést hátrált kettejüktől. Kí-
váncsian szemlélődő tömeg gyűlt köréjük, de bizton-
ságos távolságban, mert mindenki érezte, hogy szik-
rázik a levegő. Csak Anabel néni, aki amúgy is egy
kicsit dinka volt, maradt Astrid mellett, és úgy billent
előre a feje, mintha állva aludt volna el.
 Montford a lány elé állt, az öklét a csípőjére tette,
az arcát mintha gránitból faragták volna, a szürke
szeme pedig szinte átlátszott a dühtől.
Astrid visszafogottan mosolygott rá.
– Tudja, én gyakran arra jutok, hogy az úriembe-
rek inkább félelemből, mint nagyképűségből utasít-
ják vissza, hogy az alsóbb osztályok tagjaival kiállja-
nak egy igazságos versenyre – folytatta könnyedén.
A herceg arckifejezése még jobban megkeménye-
dett.
– Valóban?
– Igen. Az nem lehetne, hogy egy úriembert… ó,
mondjuk egy önhöz hasonló státuszú arisztokratát…
legyőzzön egy egyszerű földműves egy… ó, mondjuk,
futóversenyen. Hogy uralkodhatna valaki, ha kide-
rül, hogy gyengébb, mint az alattvalói?
– Gyengébb – ismételte meg Montford.
– Igen. Puhány. Erőtlen. Csökevényes.
– Csökevényes? – Montford hangja lágy volt, de
minden szótagot tűpontosan artikulálva ejtett ki.
– Abban az értelemben, hogy nem szükséges a test
egésze számára, mint a vakbél. Csak ebben az eset-
ben a test a politika, a csökevényes szerv pedig az
arisztokrácia…
– Néhányan uszításnak tartanák a kijelentéseit,
Miss Honeywell.
– Azt gondoltam volna, hogy mindannyian, nem
csak néhányan. Én viszont csupán arra az általános
különbségre szerettem volna rávilágítani, ami fel-
sőbb osztálybeli és egyszerű férfiak fizikai ereje kö-
zött van. Az előkelőbb csak megszületik, úgy tűnik,
az alacsonyabb rangú pedig kénytelen… hát, mozog-
ni. A kegyelmes úr nem ezt tapasztalta?
Montford sokáig csendben volt. Végül alig hallha-
tóan szólalt meg.
– Azt hiszi, nem veszem észre, mit csinál? Próbál
felbujtani, hogy fussak ezen az átkozott versenyen.
Astrid sértettséget színlelt.
– Én soha nem tennék ilyet! Én csak arra utaltam,
hogy Sir Wesley egy nagyon bátor úriember, aki meg
meri azt kockáztatni, hogy egy egyszerű földműves
ellen veszítsen. Kevés úriemberben lenne mersz,
hogy ilyen helyzetbe hozza magát. Engednie kell,
hogy versenyezzen.
– Azt hiszi, nem tudom megnyerni ezt a nevetsé-
ges versenyt – folytatta Montford.
– Én soha ilyesmit nem sugalltam. – Astrid a férfi-
ra mosolygott.
– Azt hiszi, még csak befejezni sem tudom a ver-
senyt.
– Egyáltalán nem. – Ez leginkább egy kétértelmű
kijelentés volt.
Montford csak nézte és nézte a lányt, amíg elpat-
tant benne valami, majd hirtelen sarkon fordult, el-
kezdett keresztülvágni a réten, és elkapta Wesley
karját, hogy magával húzza.
 – Mi… mi történik? – kérdezte Wesley.
– Versenyezni fogunk! – A herceg jóformán üvöl-
tött.
Astrid ledöbbenve nézte Montford távolodó hátát,
ahogy a tömeg azon része is, aki meghallotta a kije-
lentését. Aztán a hír terjedésére az izgatott csicser-
gés moraja hangosabbra duzzadt, és a tömeg elkezd-
te követni a két nemest a rajtvonal felé.
Astrid őszintén nem akarta ezt kiprovokálni a
hercegből. De a dolgok szokás szerint gyorsabban
elfajultak, mint sejtette, amikor nem tudta a nyelvét
megfékezni.
Valakinek tényleg el kellett volna fogadtatni egy
törvényt, ami megtiltja, hogy ő és a montfordi herceg
száz mérföldön belül tartózkodjanak. Bolondot csi-
náltak egymásból. Ebben az esetben viszont
Montford egyedül lesz bolond.
A herceg fut a fuss-és-igyál-versenyen? Furcsább
dolgok talán történtek már Rylestone-ban, de nem
Astrid életében.
Amint a kezdeti megdöbbenés elmúlt, Astrid jobb
kedvre derült Montford várható vereségétől, mert
abban biztos volt, hogy veszíteni fog. Kételkedett
abban, hogy a herceg életében futott-e már egyálta-
lán bárhová, és azt egyértelműen tudta, hogy a férfi
elég önmegtartóztató volt az ivási szokásait illetően.
A két ritkán gyakorolt elfoglaltság elegyítéséből ki-
zárólag egy igazán pompásan lealjasító vereség lehe-
tett, amit Rylestone mezőgazdaságban dolgozó fiai
fognak rámérni.
Vagy legalábbis Astrid ebben bízott.
Sietett, hogy utolérje a tömeget.
Csak amikor a rajtvonalhoz ért, jutott eszébe há-
rom aggasztó gondolat. Az első: mi van – és biztos
volt benne, hogy csupán paranoiás –, mi van, ha
Montford tényleg nyer? A második: ha az első bekö-
vetkezik, vajon fog királynőt is választani? Amiből
következett a harmadik kérdés: ha a második bekö-
vetkezik, őt választja?
Meg fogja újra csókolni? Ettől tartott! Nyilvánosan
fogja újra megcsókolni? Vagy… jó ég! Eszébe jutott
valami még rosszabb. Mi van, ha valaki mást fog
megcsókolni?
És akkor eszébe jutott még valami ennél is rosz-
szabb. Miért aggódott amiatt, hogy a férfi valaki
mást fog megcsókolni?
Astrid annyira belefeledkezett ezekbe a nyomasz-
tó aggodalmakba, hogy teljesen kiment a fejéből Mr.
Lightfoot és az úriember gyengén álcázott fenyege-
tései, csak sokkal, de sokkal később jutottak eszébe.
Addigra pedig természetesen már késő volt.
 Tizenötödik fejezet

Amiben a herceg elindul a hét második

versenyén

Amint elterjedt a hír, hogy a montfordi herceg,

Rylestone tu lajdonosa is elindul a fuss-és-igyál-
versenyen, elkezdtek repkedni a fogadások.
A közönség zsibongott az izgatottságtól, Miss
Honeywell kihívásáról pletykáltak, és kiabálták be a
tétjeiket, ahogy a versenyzők összegyűltek a mező
szélén. Jókora távolságra álltak a főuruktól, aki bá-
multa a rajtvonalat, és úgy festett, mint aki legszíve-
sebben megölné mindnyájukat.
Vagy egy bizonyos embert, és mindenki tudta,
hogy kit.
Ez amiatt volt, hogy Miss Honeywell csökött
szervnek hívta az urat, mondta a hentes a kalapké-
szítőnek, aki nem volt elég közel ahhoz, hogy hallja a
már legendássá vált beszélgetést. Amennyire a hen-
tes tudta, valakit csökevényesnek hívni borzalmas
sértés, és az úrnak nem volt más választása, mint
megvédeni a becsületét. Miss Honeywell, válaszolta
a kalapkészítő a pintje fölött, talán ezúttal túllépett
egy határt, mert az ember nem hívja egy férfi szerve-
it csökevényesnek, főleg, ha azok a szervek egy her-
ceghez tartoznak.
A hentes egyetértett ezzel a megállapítással, és
méregetve nézte a herceget, ahogy az elkezdte le-
venni a kabátját és meglazítani a nyaksálját.
Montford egy kidolgozott testű fickó volt az összes
cicoma alatt, amit hordott, és a hentesnek tetszett a
lába formája. A hentes azt is gondolta, hogy Miss
Honeywell olyan tűzforróra forralta a herceg vérét –
ahogy azt a legtöbb férfival szokta csinálni –, hogy a
fickó pusztán gőzerővel végig fog menni a verse-
nyen. Egyből letett egy sovereignt a hercegre.
A kalapkészítő, aki elég sok munkát kapott a
Honeywell lányoktól, nem felejtette el, kihez kell hű-
ségesnek lennie (és hogy pontosan milyen árnyalatú
Alice Honeywell szeme színe), és tett egy sovereignt
a betolakodó ellen.
Ilyen ügyletek mindenütt történtek a közönség-
ben, és megjegyezték, hogy még a lelkész is bedobott
néhány shillinget a hercegre – a perselybe kerülne,
ha nyerne, nyugtatott meg mindenkit. És amíg a fér-
fiak a kimenetelre fogadtak, a nők azt találgatták,
hogy mit fog csinálni a herceg azután, hogy nyer.
Minden száz alatti hajadon nő őrült szépítkezésbe és
tollászkodásba kezdett, beleértve természetesen a
Miss Honeywelleket is.
 Bár egy megfigyelő, aki maradjon névtelen, de
akinek aggályai voltak Miss Honeywell személyével
kapcsolatban, és aki kifejezetten baljós módon ólál-
kodott a tömeg mögött, megfigyelte, hogy Miss
Honeywell nem egyszer, nem kétszer, hanem há-
romszor igazította a haját a füle mögé a hiúság meg-
nyilvánulásaként, amit mindaddig tőle nem látott.
A hölgy egy pillanatra sem vette le a montfordi her-
cegről a tekintetét, amíg az kibújt a mellényéből.
Ezek aggasztó jelek voltak a megfigyelő számára, aki
kezdte azt kívánni, hogy előző nap a herceg bárcsak
tényleg a lovával együtt a halálba zuhant volna.
Montford nem érzékelte, hogy milyen felfordulást
okozott a nézők körében, és hogy milyen ellenséget
szerzett, ezért a körülötte ácsorgó fiatalemberekre
meredt, akik végtelenül kellemetlenül érezték ma-
gukat a társaságában. Sir Wesley előrehajolt, próbál-
ta felhúzni a harisnyáját, és őrülten ki volt pirulva.
Néhány másik fickó a lábait nyújtogatta, és úgy csűr-
ték-csavarták a testüket, ami Montfordnak rendkívül
fájdalmasnak tűnt.
Mi az ördögöt művelt?
Nem mert megfordulni, hogy megkeresse Miss
Honeywellt. Tartott attól, hogy ha csak újra meglátja,
már az valami még ennél is botrányosabb dologra
sarkallná. Bár mi botrányosabb lehetett annál, mint
amit tenni készült?
Semmi.
 Ha a londoni ismerősei közül bárki megtudta vol-
na valaha, hogy egy részeg futóversenyen vett részt,
kinevették volna őt a Lordok Házából. Vagy elmebaj
gyanújával a bedlami őrültekházába zárják.
Sherbrook és Marlowe természetesen ezt vicces-
nek tartották volna. Már ha egyáltalán elhiszik. El-
végre szerintünk ő volt a beképzeltek királya.
Ahogy szemlátomást Miss Honeywell szerint is, az
előző este ellenére.
Előző este…
A vére bugyogott. Lenyúlt, hogy lehúzza a csizmá-
ját. Magas szárú hesszeni volt, amit nem lehetett
olyan egyszerűen levenni. Le kellett ülnie, hogy ő
vegye le a csizmát, de ez olyasmi volt, amit nem
akart megtenni. A talaj elég nedves volt.
A versenypálya felé nézett, és kihagyott a szíve.
Mezítláb fog futni a fűben és sárban két mérföldön
keresztül? Több mint nyirkos lesz a végére!
Sir Wesley, látva Montford gondját, a segítségére
sietett, és komornyikként felajánlotta a szolgálatait.
Az albáró éppen annyira nem értett ehhez, mint
bármi máshoz, és végül lovaglópózban Montford ki-
nyújtott lába fölé görnyedt, és a fenekét a férfi arcá-
ba tolta, ahogy húzta le az első csizmát. Végül meg-
lepően egyszerűen lejött, ami miatt Sir Wesley elő-
rebukott, Montford pedig hátra.
Montford minden tőle telhetőt megtett, hogy ne
vegyen tudomást a közönségen végighullámzó jó-
kedven. Sir Wesley visszament, hogy lehúzza a má-
sodik csizmát is, de Montford elhessegette, és lehúz-
ta maga azt a francos holmit. A düh plusz erőt adott
neki, amire szüksége is volt. A harisnyás lábai cup-
pogtak a nyirkos talajon, ő pedig összerezzent.
Néhány elmormolt káromkodás után sikerült le-
tépnie, majd félrehajítania a harisnyáit. Lepillantott,
a lábai térdtől lábujjig csupaszok voltak, erre el-
mormolt még egy káromkodást. Felnézett az ellenfe-
leire, akik úgy bámultak rá, mintha farka lenne.
– Nem fogják hagyni, hogy győzzek – vicsorgott
rájuk. – Az hétszentség, hogy nem fogok ebből na-
gyobb tréfát csinálni, mint amekkora már amúgy is!
Néhány ellenfele megbántottnak tűnt, hogy a férfi
ezt egyáltalán felvetette. Némelyikük ijedt ostobá-
nak tűnt. Mások újonnan meglelt tisztelettel bólin-
tottak felé. A bátrak közül pedig néhányan javasolták
neki, hogy melegítsen be, nehogy görcsöt kapjon.
Megmutatták, hogyan kell, és Montford ezeket a csa-
varásokat hitetlenkedéstől elképedve figyelte.
Nem fogadta meg a tanácsukat.
Mereven a rajtvonalhoz ment a többiekkel együtt,
és meglátta Stevenage-et, aki szintén mezítláb sora-
kozott fel a közelében. Kínosan üdvözölte
Montfordot, és elkezdett egy helyben ugrálni, mintha
így próbálna meg lazítani. Abból, ahogy kinézett,
Montford szerint Stevenage-nek erre nem volt szük-
sége, mert olyan laza volt, mint három matróz egy
kocsmában töltött este után.
Miss Honeywell előlépett a tömegből, és a rajtvo-
nal felé tartott. Felmászott egy felfordított hordóra,
elvett egy falubelitől egy botra rögzített piros zász-
lót, és a feje fölé emelte.
– Mi a fészkes fenét… – motyogta a herceg.
– Mindig egy Honeywell indítja a versenyt – tájé-
koztatta Sir Wesley. – Ez hagyomány.
Montford felnyögött, és nézte, ahogy Astrid leen-
gedi a botot. A tömeg megvadult. A versenyzők el-
kezdtek rohanni a pályán. Stevenage csupán néhány
lépés után orra bukott, majd felállt, és ment tovább,
a fenekén egy sötét folttal. Sir Wesley elszökdécselt,
úgy nézett ki, mint egy óriási röpképtelen madár,
ahogy a könyökeit lóbálta az oldala mellett.
Egy pillanatig Montford csak annyit tudott tenni,
hogy görcsbe ugrott gyomorral nézte a szeme előtt
kibontakozó jelenetet. Nem követheti komolyan ezt
a sok hülyét!
Aztán elkövette azt a hibát, hogy felnézett Miss
Honeywellre, ahogy az a hordón állt, kezében a piros
zászlóval. Magasról vigyorgott le rá. Olyan egyértel-
mű volt Montford számára, mintha a lány kiabálta
volna, hogy mindenki hallja, hogy szerinte az
égegyadta világon semmi esélye nincs nyerni.
Ami nem járta.
 Sir Wesley felé nézett a pályán, aki a sor elején
volt, mire feldühödött. A gondolat, hogy az a marha
nyerjen, elviselhetetlen volt! Montford látta, Sir
Wesley korábban hogyan pillantott Miss Honeywell
irányába, és egyszerűen tudta, hogy az a hülye mit
akar tenni, ha elsőként jut át a célvonalon.
Montford arra gondolt, átkozott legyen, ha szem-
tanúja lesz annak, hogy Sir Wesley újra megcsókolja
Miss Honeywellt! Átkozott legyen, ha bármelyik idi-
óta a lányéra tapasztja a száját! Igazából, ha bárme-
lyik idióta meg fogja csókolni Miss Honeywellt, ak-
kor az az idióta ő lesz, és ő egyedül!
Nem mintha újra megcsókolná. Nem mintha akar-
ta volna…
– Fenébe! – mondta halkan, amikor észrevette,
hogy a lábai villámsebesen viszik a pályán.
Az első száz yard után utolérte a lemaradókat.
A második száz yard után a közönség éljenzését már
távoli morajlásként hallotta, a lábai pedig kezdték
megérezni a fájdalmat, amit a kövekkel, gallyakkal és
egyéb törmelékkel való találkozás okozott. Elment
néhány lemaradó mellett, majd még néhány mellett,
bár a teljesítményét – már amennyire ez az volt –
meglehetősen csorbította a tény, hogy ezek a lema-
radók a pocakosak vagy alacsonyak voltak, vagy
olyanok, mint Stevenage, aki már eddig is túl sokat
ivott.
 A negyed mérföldes jelzésnél ért az első „állomás-
hoz”, ahol egy ale-lel teli korsót adtak a kezébe. Néz-
te a többi férfit, hogy vedelik az italukat, és közben
kapkodnak a levegőért, majd káromkodott egyet –
vagy legalábbis próbált. Annyira ki volt fulladva,
hogy nem bírt egy szót sem szólni.
Rövid habozás után visszanézett a korsójára, és
elkezdte inni élete első Honeywell Ale-pintjét. Hab-
zott és elég keserű volt, és nem először gondolkozott
el azon, hogy miért szerették az emberek ezt a löty-
työt. De most nem engedhette meg magának az el-
mélkedést. Ebben a komédiában a sebesség tűnt
kulcsfontosságúnak, úgyhogy két kortyban legurítot-
ta az ale-t, majd úgy lökte félre a korsóját, mint a
többi férfi, és futott tovább.
Az ale lötyögött a gyomrában, és elkezdett szúrni
az oldala, de semmi más hatást nem érzékelt a tes-
tén, úgyhogy a kellemetlenség ellenére erőltette a
folytatást. Engedte, hogy a dühe hajtsa a második
jelzésig, ahol legurította a második korsót, félrelökte,
utána egy Ryle fölött átívelő gyaloghídon át ráfutott
egy legelésző birkákkal teli rét göröngyös, saras út-
jára. Ki kellett jó néhány jószágot kerülnie, és egy
óriási pocsolyában majdnem sikerült kificamítania a
bokáját.
Mire elért a következő negyed mérföldes jelzésig,
a lába zsibbadt, az alsótestére rászáradt a kosz, a
térde sajgott, a tüdeje égett, és a fejét kezdte határo-
zottan zavarosnak érezni. Ahogy elvette a harmadik
korsóját, látott egy fickót, aki egy közeli fánál gör-
nyedt és hányt, egy másik pedig elnyúlva feküdt az
út mellett, és bódultan bámulta az eget. Megtorpant,
újra elgondolkozott azon, hogy mégis mi az ördögöt
művel, viszont meglátta, ahogy Sir Wesley ledöntötte
a korsót, majd nekivágott az útnak, és nem úgy tűnt,
mint akit megviselt az élmény.
Montford a szájához döntötte a korsót, legurította
az egész pintet, a kézfejével megtörölte a száját, és
újra nekiindult.
Jó harminc lépést megtett már, amikor észrevette,
hogy még mindig fogja a korsót. Bedobta valami bo-
zótosba, majd meggyorsította a lépteit. Egy csoport
közepén találta magát, két földművessel együtt fújta-
tott, akik előző nap segítettek neki az árokban.
Montford felé bólintottak, ő visszabólintott, majd a
tekintetét a majdnem első helyen lévő albáró nyurga
testére szegezte. Csikorgatta a fogát, és felgyorsított.
Sir Wesley után, de a két földműves előtt ért a ne-
gyedik jelhez, ledöntötte a pintjét, az ale lecsöpögött
a pamutingére, a ráfröccsent sár és izzadság mellé.
Amikor újra elkezdett futni, már nem érzett semmi-
lyen fájdalmat a lábában vagy a térdében, az oldala
szúrása pedig csodálatos módon eltűnt. A futók
többségét megelőzte, kivéve egy előtte lévő csopor-
tot, amiben Sir Wesley is volt. Ez ösztönzőleg hatott
rá.
 Nekivágtak felfelé egy kis lejtőnek, majd le a túlol-
dalán és körbe, végül vissza, Ryle felé. Körülötte
mindenki botorkált és csúszkált az úton, és
Montford legszívesebben nevetett volna az ügyet-
lenkedésükön, amíg rá nem jött, hogy ő is botorkál
és csúszkál. Még csak észre sem vette.
Az ötödik jel egy másik, a városba visszavezető és
Ryle fölött átívelő gyaloghíd szélén volt, de mire
odaért, már nem igazán látta a folyót vagy az előttük
lévő falut. Csupán azt vette észre, hogy egy korsót
tettek a kezébe. Levegőért kapkodva – miért volt
ennyire kifulladva? – nézett bele az ale-be, és azon
gondolkozott, vajon mit is kellene csinálnia vele.
Ó, igen. Meg kell innia!
Amit nagy lelkesen meg is tett. Hirtelen nagyon
szomjas volt, a sör pedig kezdett hihetetlenül finom
lenni. Végül is nem annyira rossz ez a Honeywell Ale.
Sőt, jött rá, eléggé ízlik neki. Nem csoda, hogy
Marlowe és Sherbrook esküsznek az italra.
Körbepillantott, hogy ezt a felismerését megossza
valakivel, de az egyetlen ember, akit látott, egy vörös
arcú fiatal férfi volt, aki egy fának dőlt, és éppen
könnyített magán.
Montford hasonló nyomást érzett az öve alatt, és
homályosan arra gondolt, hogy ez okos ötlet volt a
fickótól. A fa felé ment, és elkezdte kigombolni a
nadrágja elején lévő zsebet, de aztán észrevette,
hogy egy másik fickó elfut mellette.
 Ő meg hova tart ilyen sietősen? – tűnődött.
Ó, igen, a verseny!
Montford arra jutott, hogy az ügye a fával várhat,
és elkezdett az őt megelőző fickó után futni. Gyorsan
utolérte, megelőzte, nem sokkal került ki egy fát –
na, ez meg hogy kerül ide? –, és ment tovább az úton.
Futás közben felpillantott az égboltra, és látta,
hogy gyönyörű, élénkkék színű, pontosan olyan ár-
nyalatú, mint Miss Honeywell egyik szeme. Az ösz-
szehasonlítás miatt elkacagta magát. Vagyis próbált
kacagni. Túlságosan ki volt fulladva ahhoz, hogy egy
kis ziháláson kívül mást csináljon, és ennek a hangja
még jobban szórakoztatta. Még mindig bámult fel az
égboltra, amikor az egyik lába megakadt valami ke-
ményben – egy fának a gyökere, képzelte –, majd a
levegőbe repült. Egy puffanással ért földet egy folt-
nyi magas fűben, a gyomra tartalma a torkába jött, a
kezével pedig a talajba kapaszkodott. Átfordult, me-
gint zihált egyet, majd talpra ugrott. Újra futni kez-
dett, aztán látta, hogy a futó, akit épp az előbb ha-
gyott le, veszélyes sebességgel jött felé.
Most meg miért fog nekifutni?
A fickó sietősen maga elé mutatott.
– Erre, főni – mondta reszelős hangon a fickó,
ahogy lehagyta őt.
Montford megfordult, és nem egészen értette,
hogy mi történt, amíg el nem érte a hatodik jelet.
Rossz irányba ment.
 – Eltereltek – mondta a fickónak szórakozottan.
A fickó, aki addigra már nem bírt beszélni, csak
bólintott, majd felemelte a korsóját, és előre-hátra
dülöngélt.
Montford nagyjából ugyanezt csinálta. Hatalmas
kortyokban megitta a sörét, a végén már köpködött,
majd előrelendült.
Elhaladt még jó néhány test mellett, amik az út
mellett feküdtek összevissza, némelyek nyögtek,
mások öklendeztek, valakik pedig eszméletlenek
voltak. Montfordnak olyan érzése volt, mintha konk-
rétan keresne valakit, de nem emlékezett pontosan,
hogy kit, úgyhogy olyan gyorsan ment tovább az
úton, ahogy csak bírt, és közben remélte, hogy az
emlékezete majd helyreáll.
Nemsokára egy nyílt területre ért, ahol néhány
téglaépület lebegett a távolban. Úgy döntött, hogy
indokolt a további tanulmányozásuk, ezért szapo-
rázta a lépteit, néha feltápászkodott a földről, de kü-
lönben jól érezte magát.
Fel volt villanyozva.
Valójában Montford nem emlékezett arra, hogy
mikor érezte magát életében ennyire… csodásan.
Ennyire szabadon. Nem érezte a teste teljes alsó fe-
lét, a feje pedig mintha tízlábnyira lebegne a levegő-
ben. Elfelejtette, hogy egyáltalán miért fut, de na-
gyon örült, hogy fut. Mesés mozgásforma, erre jutott.
Gyakrabban kell csinálnia. Be fogja ezt vezetni, ami-
kor hazaér – akármikor legyen is az. Rákapcsolt.
Futott. Rohant. Levegőbe szökkent, pocsolyákat,
fák gyökereit és testeket ugrott át.
Várjunk csak! Épp egy testen ugrott át. Nem egy
halottén, remélte. Próbált visszapillantani, de ettől a
mozdulattól elveszítette az egyensúlyát, és elterült a
sárban.
Felvonszolta magát, majd előrebotorkált.
Bevett egy kanyart az úton, és majdnem nekiment
egy másik embernek.
– Nagyon sajnálom…
– Ne haragudjon…
Montford visszanyerte az egyensúlyát, ügetett to-
vább, és oldalra nézett. Az ember, akivel majdnem
összeütközött, ki-be úszott a látóterében. A fickó
majdnem olyan magas volt, mint ő, gondolta, és
nyurga, megdöbbentő vörös hajjal.
Sir Wesley volt, aki imbolygott végig az úton, az
arca meggypiros, a nyelve pedig lógott ki a szájából.
Montfordra pillantott, kidülledt a szeme, és a szája
bizonytalan vigyorra húzódott. Felemelte a kezét, és
próbálta megemelni a kalapját, bár az nem volt rajta.
– Mont… ford! Helló, öreg… fiú. Képzeld… mi… va-
gyunk… már csak talpon… – Wesley elhallgatott,
ahogy balra dőlt, majd jobbra, és majdnem
Montfordnak futott.
 Montfordnak fogalma sem volt, hogy Wesley miről
hadovál. De azt tudta, hogy fontos, hogy ezt a hülyét
ne veszítse szem elől. Vagy még jobb, utasítsa ezt a
hülyét maga mögé.
Arra összpontosított, hogy a lába működjön, bár
nem érezte egyiket sem, és csikorgatta a fogát, mert
a jókedve minden egyes lélegzettel elillant, amit Sir
Wesley kifújt mellette.
Komolyan, tényleg ilyen hangosan kell ennek az
embernek lélegeznie?
De egyáltalán, miért futnak? És mit művel az a fic-
kó elöl azokkal a korsókkal?
A férfi mellé ért, mire az egy nagy korsót nyomott
a kezébe, egy másikat pedig Sir Wesley-ébe. Sir
Wesley elkezdte inni a sajátját, úgyhogy Montford is
így tett, bár fogalma sem volt, mi az, de nem tetszett
neki az érzés, ahogy lecsúszott. Amikor végzett, el-
kezdett futni, de a férfi megállította, és még egy kor-
sót nyomott az arcába.
– Miafészkesfene… – Ez a felkiáltás egy szóként,
sőt egy szótagként hagyta el a száját.
– Ezúttal kettő van, őexcellenciája. Az utolsó sza-
kasz – magyarázta el a férfi, és szélesen vigyorgott.
Montford a férfira nézett, majd megitta a kezében
lévő italt. Nem olyan ízt érzett, mintha víz lenne.
Nem is úgy érezte, hogy víz megy le a torkán és égeti
a belsőjét.
 Wesley-nek a torkán akadt az utolsó korty, és kis-
sé kezdett elzöldülni a vörös arca alatt.
Montford ledobta az utolsó korsót, és imbolygott a
lábán. Most, hogy nem mozgott, olyan érzés volt,
mintha a világ forogna körülötte.
A férfi, aki kimérte az italt, a jobbja felé mutatott.
– Na, menjen, főni, menjen!
Wesley előrebotorkált, kiegyenesedett, majd bo-
torkált tovább. Montford ugyanezt csinálta. Bevettek
még egy kanyart az úton, majd hirtelen előttük volt
tengernyi ember, akik a legistentelenebb lármát
csapták, amit a herceg valaha hallott.
Wesley, aki néhány lépéssel előtte volt, előrefelé
mutogatott neki.
– Gyereöregfiú – hukk – nem – hukk –
fogomhagynihogynyerj.
– Mitmegnyerni? – böffentette Montford.
– A versenyt – hukk – meg akarom – hukk – csó-
kolni – hukk – Miss A… Miss A… – Wesley feladta,
hogy beszéljen, inkább fújtatott egyet, és bizonytalan
lendülettel megindult az óceánnyi sikító ember felé.
Montford nem volt biztos abban, hogy akart-e ab-
ba az irányba menni – miért voltak így megvadulva?
–, de az ösztöne azt súgta, hogy nem hagyhatja, hogy
Wesley nélküle menjen, úgyhogy előrelendült. Aztán
megint előre, egyik lábát a másik után, vagy olyan
közel, ahogy csak tudta. Pokoli nehéz volt már az is,
hogy boldoguljon a lábain.
 Minden oldalról elnyelte az üvöltő köznép, zászló-
kat és mindenféle furcsa tárgyakat lebegtettek felé.
Úgy hullámoztak körülötte, mint az uszadék fa a ten-
geren, és a herceg megpróbálta kizárni őket. Miattuk
furcsa érzése lett a gyomrában. Mintha éppen az
egész tengert készült volna kihányni.
Nem érezte túl jól magát.
Egy furcsa hangot hallott a balján. Sir Wesley
négykézlábra zuhant, és úgy tűnt, hogy a fejét a föld-
be veri.
Montford visszaperdült, és próbált valamire össz-
pontosítani. Előrebotorkált, és amikor azt érezte,
hogy valami rácsapott a hátára – végül is nem volt
annyira érzéketlen –, megnyújtotta a lépteit, ami
vagy hiba volt vagy sem, mert hirtelen jó néhány
testnek esett. Feltolták őt, majd előrefelé lökték.
Valami derengett néhány lábnyira előtte. Egy kék
vonal lebegett a föld fölött. Mi az istennyila az? És
hogyan lebeg? Odaért, megállt, majd kinyújtotta a
kezét, hogy megfogja. Néhány próbálkozással ké-
sőbb az ujjával hozzáért. Megbökte, ami erre meg-
nyúlt.
Egy szalag. Egy kék szalag. Mit keres ez itt?
Érezte, hogy valaki meglöki a vállát, erre átesett a
szalagon, a teste súlyával szakította át.
Hát, kár volt egy ilyen tökéletes szalagot tönkre-
tenni!
 A tömeg, amiről megfeledkezett, hurrogás, neve-
tés, tapsolás és fütyülés kakofóniájában tört ki.
A herceg próbálta összeszedni a szalagot, de megro-
hanták az emberek, akik a hátát lapogatták vagy az
erőtlen kezét rázták, gratuláltak neki valamiért.
Egy jóakarójára, egy fekete gombszemű és kopa-
szodó férfira nézett, aki a kezét rázta, és úgy mo-
solygott rá, amiről Montfordnak egy egérre éppen
lecsapni készülő macska jutott az eszébe.
– Mi az ördögért rázza a kezemet? – akarta tudni,
vagy próbálta megtudni. Valahogy nem hangzottak
jól a szavak.
– Ön nyert, kegyelmes úr – magyarázta a férfi.
– Nyertem? Mit nyertem?
– A versenyt.
Montfordnak most már derengett valami.
– Ó, igen. A verseny.
Aztán elájult.

Astrid rettegés és szórakozás elegyével nézte,

ahogy a montfordi herceg sarasan, kipirosodott arc-
cal és végtelenül tanácstalanul megböki az ujjával a
célszalagot, mintha az valami új állatfajta lenne, és
előre-hátra dülöngél az ingatagnak tűnő lábain. Az-
tán valaki belökte a célvonalon – egyértelműen ő
nyert, mert Sir Wesley úgy húszlábnyira tőle terült el
a fűben, és azóta senki más nem került elő a pálya
utolsó kanyarjából –, mire ő megfordult, és próbálta
megmenteni a szalagot a sárból.
A tömeg megvadult. Úgy tűnt, még a herceg ellen
fogadók is örültek az eredménynek. Ki ne örült vol-
na? Egy főnemes mezítláb és részegen álldogált kö-
zöttük, izzadságtól, sörtől és sártól átázva, és körül-
belül annyira tűnt úrinak, mint egy lovász, aki éppen
gint csent az urától. Astrid idegei megfeszültek, ami-
kor meglátta Mr. Lightfootot a Montford ernyedt ke-
zét rázó tömegben, és végre eszébe jutottak a gyűlö-
letes ember a hercegnek és neki szóló szörnyű fe-
nyegetései.
Astrid elindult. Figyelmeztetnie kellett
Montfordot. De sűrű volt a tömeg. Nem tudott átkel-
ni rajta.
Montford látszólag közönyös volt Mr. Lightfoot
iránt, és Astrid rájött, a férfi nincs most olyan álla-
potban, hogy megeméssze a figyelmeztetéseit. Sőt, a
herceg megpróbált mondani valamit, majd nevetett
és Mr. Lightfootnak esett, ami miatt majdnem mind-
kettejüket a földre vitte.
A tömeg az utolsó pillanatban kapta el és állította
lábra őket.
Aztán elkezdődött a kántálás.
 – Csókot! Csókot! Csókot!
Eleinte csak néhány huncut fiú volt, de aztán gyor-
san átterjedt az idősebb férfiakra, végül a nőkre is.
Még a lelkész is csatlakozott. A kántálás egyre
hangosabb és sürgetőbb lett.
Astrid szíve kihagyott. Már egyáltalán nem próbált
a herceghez jutni. Ledermedt ott, ahol volt.
De ahhoz elég közel jutott, hogy hallja a herceget
összefolyt szavakkal beszélni.
– Hogyértikhogymegkellcsókolnomvalakit?
Ahogy ezt újra meg újra elmagyarázták neki,
Astrid elkezdett hátrálni. Majd előrement. Nem tudta
eldönteni, hol akar lenni.
De egyértelmű volt, hogy az összes többi nő hol
akart. Átküzdötték magukat a tömeg elejére, és izga-
tottan próbálták magukra terelni a herceg figyelmét.
Astrid látta, hogy ez nem lesz könnyű feladat.
A hercegnek láthatóan nehezére esett bármennyire
is fókuszálni a szemével. Lehunyta az egyiket, majd
kinyitotta, aztán lehunyta a másikat. Próbált egyen
keresztül hunyorogni, majd a másikon, aztán mind-
kettőn.
Astrid ráncolta a homlokát. Nem tudta elképzelni,
hogy bármelyik épelméjű nő abban a pillanatban
meg akarta csókolni a férfit. Az arca foltokban kipi-
rosodott, csurom izzadság volt, nehezen vette a le-
vegőt, és nem úgy tűnt, mint aki meg tud állni a lá-
bán.
 Ő határozottan nem akarta megcsókolni. Olyan…
Részeg. Ijesztőnek tűnt.
Montford bolondosan vigyorgott magában.
Astridnak elállt a lélegzete. Soha nem látta még
így vigyorogni a férfit, ilyen őszintén vidáman. Emi-
att csupán ötévesnek… és végtelenül ennivalónak
tűnt.
Astrid szíve dübörgött.
Ó, atyám!
Montford imbolygott a lábán, megtett egy félkört,
mintha keresne valakit a tömegben, majd Astridra
pillantott. Megállt. A mosolya elhalványult, és a fejét
le-föl mozgatta. A lányra hunyorgott, és felemelte az
egyik karját. Kinyújtotta az ujját, és rábökött.
Mármint, nem rá. A közelében valahova.
– Te – mondta.
A csalódottság miatt a jelen lévő összes nő egy-
szerre nyöszörgött. Minden tekintet Astridra szege-
ződött.
A lány körülnézett, mert remélte, hogy Montford
igazából nem rá mutatott – rettegett, hogy igazából
nem rá mutatott –, de jó tíz lépésen belül rajta kívül
az egyetlen nő Anabel néni volt, akit, úgy tűnt, a jele-
net rendkívül szórakoztat.
Montford előrelendült, el Mr. Lightfoot mellől, aki
hunyorogva nézte a férfi hátát. A tömeg szétvált,
hagyták, hadd botorkáljon a célja felé. A karját to-
vábbra is kinyújtva tartotta, alkalmanként csuklott,
és jobbra vagy balra dülöngélt.
Astrid felvértezte magát a legrosszabbra. Mit tehe-
tett volna? Ez volt a hagyomány. A verseny győztese
megcsókolhatta az általa választott nőt, és ha
Montford őt választotta, akkor a hagyomány miatt
muszáj volt beletörődnie a sorsába. Meg kellett csó-
kolnia, nem volt más választása. Nem vágyott erre –
sőt, utálta az egész ötletet –, de ő lett volna az utolsó,
aki megtöri a hagyományt, amit a saját családja indí-
tott.
Tudta, hogy nem fogja a csókban örömét lelni.
Egyáltalán nem.
A légzése úgy, ahogy volt, abbamaradt. Az orcái
égtek. A hasában egyre nagyobb izgatottságot érzett.
Montford egy pillanatig fölé tornyosult, majd elbo-
torkált balra, így Astrid teljesen kiesett a látómeze-
jéből, aztán Anabel nénire esett. Az idős asszonyt a
földre szegezte, leütötte a parókáját, majd egy csókot
nyomott a szája szélére.
Anabel néni felsikított, maguk fölé emelte a séta-
botját, és rácsapott vele Montford hátára. A férfi fel-
kiáltott fájdalmában, a fűre gurult, a keze közben be-
leakadt Anabel néni parókájába. Visszarántotta a ke-
zét, és próbálta lerázni róla a parókát. Ez jó néhány
próbálkozásába került. Ezalatt Anabel néni talpra
kászálódott, és csapkodta tovább a férfit a sétabotjá-
val.
 Astridnak sikerült elhúznia a nénikéjét, és valaki
segített a hercegnek lábra állni. A tömeg önkívületi
állapotban volt. Sokan előregörnyedtek, mert annyi-
ra nevettek, hogy nem bírtak állva maradni. Egy pár
sírt jókedvében. Kétségkívül generációk óta ez volt a
legemlékezetesebb fesztivál Rylestone-ban.
Astridnak vonakodva, de egyet kellett értenie.
Természetesen egyáltalán nem volt csalódott, amiért
a herceg túl részeg volt ahhoz, hogy őt csókolja meg,
és hogy összekeverte őt a nagynénjével. Már ha ez
egyáltalán tévedés volt. Csak nem Anabel nénit akar-
ta megcsókolni?
Nem, nem volt csalódott, mondogatta magának,
miközben nézte, ahogy termetes férfiak a vállukra
támasztják Montfordot, és elbattyognak vele a tö-
megbe. Montford arcán a bódulat és meglepő jókedv
látszott. Nem tudta, hová viszik – a legközelebbi
hordóhoz –, de szemlátomást nem is érdekelte.
Astrid egyáltalán nem volt csalódott.
Megfordult, elkapta Mr. Lightfoot tekintetét, és
végigfutott a hátán a hideg. A férfi rámosolygott, de
ez volt a legvészjóslóbb mosoly, amit a lány valaha
látott.
Elfordult. Úgy volt vele, hogy majd foglalkozik ez-
zel később.
Sir Wesley felé pillantott, de látta, hogy Alice ott
van mellette, majd lehajolt, hogy felvegye Anabel
néni parókáját, ami most egy elpusztult pudlira ha-
sonlított. Kirázta, és a nénikéje megfakult vörös ha-
jára illesztette a műhajat.
Anabel néni ki volt pirulva és össze volt zavarod-
va.
– Azt hiszem, zaklattak, drágám – mondta. – Ki
volt ez a félkegyelmű fickó?
– A montfordi herceg.
– Micsoda? Egy herceg? Hol? – Anabel néni meg-
perdült, és próbálta megkeresni a herceget a tömeg-
ben.
Nem járt sikerrel.
 Tizenhatodik fejezet

Amiben a herceg szerenádot ad a

kedvesének

A montfordi herceg megköszörülte a torkát, ösz-

szeölelkezett Sir Wesley-vel, miközben botladoztak
az úton, majd belekezdett az este tizenegyedik sza-
valásába:
Volt egy fiatal kenti fickó – kezdett bele színpadia-
san suttogva, ami inkább volt kiabálás.
Akinek a farka egy görbe kígyó…
Roddyból kitört mögöttük a kuncogás, Florából
szintúgy. Ahogy Montfordból is. Jó néhány pillanatba
telt, amíg összeszedte magát annyira, hogy folytatni
tudja.
Amikor lökött, hogy behatoljon, / Megakadt egy női
combon, / Hazazavarták a ringyók.
Eltelt néhány másodperc, mire Wesley felfogta,
hogy mi hangzott el, viszont amikor ez megtörtént,
skarlátvörös lett az arca, és a szakadt ingujjába vi-
hogott.
– Ó, atyám! – mondta halkan Alice Astrid mellett.
A lány is láthatóan bizonytalanul állt a lábán, és fo-
lyamatosan olyan szemérmesen pillantgatott
Wesley-re, ami miatt az a szegény ember annyira
zavarba jött, hogy nem mert Alice szemébe nézni.
A legutóbbi bűbájos trágárság után aztán pedig ha-
tározottan nem tudott Alice szemébe nézni. – Ez az
eddigi legrosszabbja!
Astrid csak bólintani tudott, a fülei égtek. Nem
tudta szavakkal leírni a megelőző félórás utat, amit a
faluból tettek meg vissza, a kastély felé. A legutolsók
között jöttek el a fesztiválról. Wesley-t és
Montfordot Newcombnak kellett felhúznia a földről,
aki Roddyval és Florával jött utánuk. Mindhárom
lemaradó éppen annyira bőrig volt ázva, mint Sir
Wesley és Montford.
Sőt, Astrid nyugodtan ki merte jelenteni, hogy a
kis társaságukban ő volt az egyetlen, aki valameny-
nyire józan volt. Még úgy tűnt, Alice is sokkal többet
ivott nála. Meg kellett támasztania a húgát. Örült,
amikor Hiram – bármekkora áruló volt is – felaján-
lotta, hogy Antonia és Ardyce aludjon aznap este a
lányaival, mert Astrid nem hitte, hogy még két gye-
reket vissza tudott volna terelni a kastélyba. Már így
is volt öt.
Valaki megpróbálta visszaadni az úriemberekre a
levetett ruháikat, de nem sok sikerrel. Legalább visz-
szatuszkolták őket a csizmájukba. A nyaksáljuk cafa-
tokban volt, Wesley elegáns, szürke gyapjúkabátja
pedig szét volt szakadva a hátán. A kalapjukat végleg
elveszítették, Montford nyaksáljának tűje úgy állt ki
a hajtókája lyukából, mintha egy szegfű lenne, nem
egy hatalmas rubin.
Astrid meg volt lepve, hogy a férfinak sikerült
megőriznie azt az értékes ékszert. Látta, ahogy a
koszba hullt, és a herceg legalább féltucatszor rálé-
pett, amióta megnyerte azt az átkozott futóversenyt.
Éppen annyira meglepődött, amikor kiderült,
hogy Montford szemlátomást egy költő. Amióta ne-
kivágtak a hazafelé tartó hosszú útnak – élete leg-
hosszabbnak bizonyuló útjának –, a férfi legalább tíz
végtelenül faragatlan és idióta kis rímelő értelmet-
lenségrészletet szavalt el, a legrosszabbakat, amiket
Astrid valaha hallott.
Nagyon kellett küzdenie, hogy ne nevessen.
Mindenki más nevetett. Wesley hisztérikus álla-
potban volt Montford karján. Montford is hisztérikus
állapotban volt. Összedugták a fejüket, ahogy men-
tek végig az úton, és úgy kuncogtak, mint a kisfiúk.
Úgy tűnt, Montford és Wesley már kebelbarátok.
Montford egy újabb verset suttogott Wesley fülébe,
de ezúttal túl halkan ahhoz, hogy mások is hallják –
bár Astridnak sikerült elcsípnie néhány nagyon pi-
káns szót –, mire Wesley megtorpant, és tátott száj-
jal bámult Montfordra.
Aztán előrehajolt, átkulcsolta a törzsét, és úgy ne-
vetett, mint egy őrült.
 – Gonosz vagy, öregfiú – jelentette ki Wesley. –
Gonosz!
Montford nagyon elégedettnek tűnt magával.
Astrid azon kapta magát, hogy titkon azt kívánja,
bárcsak tudná, mint mondott Montford, még akkor
is, ha megvetően szipákolt, amikor elment mellettük.
Hol tanulta Montford ezt a rengeteg szörnyű ver-
set? Soha el nem tudta volna képzelni, hogy
Montford tud… botrányosan bolond lenni.
– Mondj nekünk még egyet – könyörgött Wesley,
ahogy a hátsó kert felé közeledtek.
Montford bizonytalanul a kastély felé pillantott,
majd balra és jobbra nyújtogatta a nyakát, mintha
próbálna valamit kitalálni.
– Még egyet? – motyogta.
– Még egyet, öreg pajtás!
– Igen, még egyet! – támogatta lelkesen Alice is.
Valahogy sikerült kiválnia Astrid karjából, és Wesley
szabad karjához csatlakoznia. Wesley döbbent arcki-
fejezéssel nézett le rá, ami hamar valami mosolyfé-
lébe finomodott.
A herceg egy ideig gondolkozott, a fejét oldalra
billentette, majd Astrid felé kapta a tekintetét.
A lánynak elakadt a lélegzete, de sikerült mogor-
ván a férfira néznie.
– Azt hiszem, már éppen eleget hallottunk.
– Megbántottam a finom érzékenységét? – kérdez-
te Montford Astridtól. Vagy legalábbis a lány azt
gondolta, hogy a férfi ezt kérdezhette. Összefolyva
mondta a mássalhangzókat és levágta a magánhang-
zókat.
Astrid köhécselt, majd keresztbe fonta a karját.
– Úgy viselkedik, mint egy félkegyelmű. Mindany-
nyian úgy viselkednek.
Alice és Wesley ezzel nem foglalkoztak, inkább
nyaggatták a herceget, hogy mondjon nekik még egy
verset.
Montford egy pillanatra sem vette le a szemét
Astridról, úgy kezdett bele.
– Volt egy fiatal hölgy, akinek a szemei / Nem egy-
forma színben jöttek ki / És amikor nagyra nyitotta
őket, / Az emberek mind elfordultak / Majd meglepet-
ten fogták a sátorfájukat.
Wesley elkezdett vihogni. Alice vontatottan neve-
tett. Astrid úgy érezte, hogy a szíve a cipőjéig süly-
lyed. Megeskette magát, hogy nem fogja hagyni, hogy
a férfi felzaklassa, még ha a lélegzete egyre szagga-
tottabb és szaggatottabb lett is, és a kert kezdett el-
mosódni. Nem fog sírni. Csupán a mellette virágzó
rózsák miatt szenved!
Wesley végül észrevette, hogy nem kellene nevet-
nie, ahogy senki más nem nevetett.
– Jé, ez nem is disznóság, nem?
– Nem, nem az. Csak ostoba – vágott vissza Astrid.
– Ó, szerintem ez nem volt valami kedves,
Montford – mondta halkan Alice.
 – Mi nem volt valami kedves? – kérdezte Wesley,
mert elvesztette a fonalat.
Alice nekifogott, hogy elmagyarázza neki, de
Astridnak már ebből meglehetősen elege volt.
A sorsukra hagyta őket, és a sövényhez ment. Arra
gondolt, hogy majd a ház hátsó részén fog bemenni,
és az este hátralévő részében kerül mindenki mást.
Éppen a zöldségeskert széléhez ért, amikor egy
kezet érzett a ruhaujján. Az illatából tudta, hogy ki az
– ale, izzadság, sár és valamilyen pézsmaillat áradt
belőle, amitől minden más ellenére csodálatos volt.
Astrid próbálta elrántani a karját. Montford ren-
dületlenül tartotta. Astrid megbotlott, és a kert falá-
nak esett. Montford botlott vele, rá, Astrid áradó me-
legséget érzett a hátán.
Ellökte Montfordot, és próbálta kikerülni. A férfi
megragadta a lány vállát, és maga felé fordította. Az
áradó melegség erre Astrid előtt volt. A hideg kertfal
volt a hátánál. Montford nyaksáljának tűje szemma-
gasságban volt. A lány szeme előtt úszott.
– Engedjen el!
– Várj, bocsánatot szerettem volna kérni – sikerült
kimondania a hercegnek.
– Nem kérek a francos bocsánatkéréseiből! El az
utamból!
– Az a vers. Nem azért volt, hogy megbántsalak!
 Astrid belekapaszkodott a dühébe, ami nagyszerű
volt arra, hogy megszabaduljon a megbántottság ér-
zésétől.
– De, természetesen azért volt, hogy megbántson!
– Nem… nem tudom, miért mondtam. Csak kijött.
Egyszerűen nem bírok magammal a közeledben,
Astrid!
A lány lefagyott. A férfi a keresztnevét használta.
Korábban még soha nem használta a keresztnevét.
De ez nem jelentett semmit. Ahogy a vers sem.
Ahogy az előző esti csók sem.
Astrid a falnak dőlt.
– Már nem kellene itt lennie. Miért nem ment el?
Montford csak bámult le a lány arcára, összevonta
a szemöldökét, és megfeszítette az állkapcsát.
– Egyszerűen nem bírok magammal, Astrid! – is-
mételte meg.
Az egyik kezét a lány orcájához emelte. Astrid bát-
ran odébb lökte.
– Ne hívjon így! Hagyjon elmenni!
Astrid megpróbálta eltolni a férfit, de az csak kissé
hátraimbolygott, majd előre, és ezzel a lány fenekét a
fal hideg párkányának nyomta.
– Astrid – mondta megint.
– Részeg!
Montford bólintott.
 – Nagyon. Nagyon részeg vagyok. – Megállt. – So-
sem részegedek le. Tudod, milyen jó érzés? Mondd
ki a nevem!
– Micsoda? – kiáltott fel Astrid, és megtolta a férfi
mellkasát.
Montford levigyorgott rá.
– Mondd ki a nevem! Tudod, azt.
– Nevetséges!
– Gyerünk, Astrid! Mondd ki a nevem!
A lány forgatta a szemét.
– Cyril. – A férfi vigyora még nagyobb lett. Úgy
hunyta le a szemét, mintha a lány egy áriát énekelne.
– Valószínűleg a legnevetségesebb, legbénább és
leghülyébb név a világon – folytatta a lány.
– Tudom – sóhajtotta a férfi. Aztán kinyitotta a
szemét, és lehunyorgott rá. – Tetszik, amikor te
mondod. A szemeid is tetszenek. Nem ugyanolyanok,
tudod?
– Igen, tudom.
– A hajad is tetszik. Vörös. – Ezt úgy jelentette ki,
mintha nemzeti fontosságú információ lenne.
– Igen, tudom – mondta Astrid. Ingerült volt és le-
fegyverzett, illetve rendkívül tudatában volt
Montford melegének és erejének, ahogy a férfi hoz-
zápréselődött. Ő lehunyorgott rá, mintha egy egyen-
letet próbálna megoldani fejben.
– Tévedés, Astrid.
A lány feldühödött.
 – Micsoda?
– Te – válaszolta Montford, és bosszúsnak tűnt. –
Te vagy a tévedés. – Astrid felhorkant. Egyáltalán
semmi értelme nem volt annak, amit a férfi mondott,
viszont a pulzusa dübörgött, a tenyere izzadt, és a
lábát kocsonyának érezte. – Astrid.
Na, itt volt a vége! Elege lett!
Meglökte Montford mellkasát.
– Az ég szerelmére, csak engedjen el!
– Nem tudlak – válaszolta Montford, és a lány felé
dőlt.
– Esküszöm, ha nem… – Montford a lányéra ta-
pasztotta a száját, így véget vetett a további beszéd-
nek. Astrid azonnal elolvadt. Montford ajka meleg,
puha, gyengéd volt, és Honeywell Ale-ízű. Igazából
bűzlött tőle, de Astridot nem érdekelte. A férfi meg-
ragadta Astrid vállát, hozzápréselte magát, a szája
közben finoman csókolta a lányét, csábította, szét-
nyitotta, kóstolta, nyalta, harapdálta.
– Astrid – sóhajtotta a lány ajkainak. A kézfejét a
lány orcájához emelte, és finoman simogatta. –
Astrid – ismételte meg, mintha nem bírná megállni,
hogy ne mondja a nevét a végtelenségig, még úgy is,
hogy a végtelenségig csókolta. Ez a csókolózás egyál-
talán nem hasonlított az előző estire. Astrid hason-
lóan fokozódó melegséget érzett, de az a fehér izzás,
ami előző este olyan féktelenül égett, megtört, mint a
fény egy prizmán keresztül, lecsapódott, megédesí-
tette Montford finom érintése, a szájának szinte hó-
dolata, ahogy kóstolta őt. Ízlelgette. Kiélvezte.
Na, ez egy csók volt – jobban mondva csókok.
Montford eltávolodott, Astrid nevét mormolta, majd
visszatért még több csókért. Majd még többért.
Aztán Montford csókjai lejjebb húzódtak Astrid
torkára és kulcscsontjára, a férfi ajkának minden
érintése égető nyomokat hagyott maga után a bőrén.
Astridnak milliónyi pillangó kezdett a gyomrában
repkedni. Átkulcsolta Montford nyakát, közelebb
húzta magához az arcát, kívánta, vágyott rá.
Montford a lány mellének tetejéhez ért, és bele-
temette az arcát. Astrid pulzusa megugrott, ahogy
várta, hogy mit fog a férfi ezután csinálni. De rendkí-
vül sokáig nem mozdult meg, és közben az egész
testsúlyával a falhoz préselte Astridot. A karjai le-
hulltak a lány válláról, és a lány mellébe sóhajtott.
A kert körülöttük csendes volt, nyugodt. Astrid csak
Montford egyenletes légzését hallotta, illetve a saját
pulzusát, ahogy a fülében dübörög.
Miután körülbelül eltelt egy perc, a póz kényel-
metlen lett, és kicsit hideg is volt, Astrid belső hője
csökkent.
Egy hang szakadt fel Montford torkából. Egy pilla-
natba telt Astridnak, mire felfogta, mi volt az. Ami-
kor viszont ez megtörtént, teljesen lefagyott.
Horkolás.
 A mocsok! Egy igazi mocsok! Érzéketlenre csókol-
ta őt, beletemette az arcát a mellei közé, aztán el-
aludt!
– Ó, te… te, bestia! – kiáltott fel Astrid, és eltolta
magától a férfit.
Montford nem ébredt fel. Csak lassan a földre ro-
gyott, mint egy harmonika, és folytatta a horkolást a
kertfalhoz nyomódott arccal.
Astrid elképedve bámult le rá. Sípcsonton rúgta a
férfit, majd átlépett a teste fölött, és a kastély felé vi-
harzott.
Remélte, hogy halálra fog fagyni.

Newcomb gratulált magának a jól elvégzett mun-

ka miatt, ahogy ő, Stevenage és Flora a munkaadóik
után kémkedtek egy bokorcsoport mögül. Flora vá-
gyakozva sóhajtott, amikor a herceg megcsókolta
Miss Honeywellt, mintha ez lett volna a leghelyesebb
dolog, amit valaha látott.
Newcomb erről nem tudott. De úgy érezte, kellően
beigazolódott a húzása, hogy még maradjanak
Rylestone-ban.
 Ki gondolta volna, hogy néhány pint után ilyen jó
társaság az ura? Hát, mármint a néhánynál kicsit
több után. Ő maga is annyit ivott, hogy azzal tartósí-
tani lehetne tíz katona szerveit, idézte fel Newcomb.
Nem mintha kételkedett volna abban, hogy az uraság
le tudja győzni Yorkshire legderekabb falusi fajankó-
it. Newcomb öt quidet nyert a versenyen. Tíz lett
volna, csak a kegyelmes úr túl részeg volt ahhoz,
hogy a megfelelő lányt csókolja meg.
A hercegnek az előbb láthatólag nem esett nehe-
zére megtalálni Miss Honeywell ajkait – ennek a mu-
tatványnak Newcomb néhány órával korábban na-
gyon örült volna.
– Ha megpróbálja Miss Astridot elcsábítani – mo-
tyogta Stevenage mellette –, én azt nem tűröm el.
Ó, Newcomb biztos volt benne, hogy a herceg
megpróbálja elcsábítani Miss Honeywellt, de leg-
alábbis megkísérli. A csókolózás iránya megválto-
zott. Montford annyira lehajolt, amíg a fejét Miss
Honeywell mellének közelébe szorította.
– A dög! – pufogott Stevenage. Felállt, és próbált
közbeavatkozni. Newcomb visszahúzta. Flora a ke-
zébe nevetett. – Mit művel? – suttogta néhány pilla-
nat múlva Stevenage, amikor a herceg nem jutott
előrébb. A kegyelmes úr csak állt ott, Miss
Honeywellt a falhoz préselte, a karja ernyedten ló-
gott az oldala mellett.
 Aztán mindannyian meghallották a horkolás
semmivel sem összetéveszthető hangját.
Miss Honeywell hagyta, hogy a herceg a földre
rogyjon – nem mintha Newcomb hibáztatta volna
érte –, majd sípcsonton rúgta, és zaklatottan elsza-
ladt.
Newcomb homlokon csapta magát, és elmormolt
egy káromkodást. A francos tökkelütött elaludt a
csábítás közepén!
Egyáltalán nem volt ez így jó!
Kiléptek a bokrok mögül, és odamentek a szunyó-
káló herceghez. Newcomb a csizmájával megbökte a
férfi vállát. Meg sem rezzent.
– Átkozottul ki van ütve – állapította meg. Ő maga
jobban észnél volt tíz szorítóban töltött menet után.
– Mit fogunk most tenni? – kérdezte halkan
Stevenage. – Épp az előbb szúrta el szépen az ügyet
Miss Astriddal.
– Igen, de addig eléggé élvezte a kisasszony –
mondta Flora szórakozottan.
Newcomb megvakarta a fejét. Csak egyetlen dolog
volt világos számára. Nem hagyhatta, hogy a herceg
addig elmenjen, amíg bele nem szeret Miss
Honeywellbe.
– Holnap pokoli kedve lesz, és piszkosul gyorsan
akar majd távozni – mondta Newcomb.
– Hát, azt nem hagyhatjuk neki – jelentette ki
Stevenage.
 Newcomb és Stevenage ugyanarra a megállapítás-
ra jutottak lent, a fesztiválon, miután szemtanúi vol-
tak a herceg és Miss Honeywell veszekedésének,
ahogy annak valószínűtlen eredményének is.
A herceg egyértelműen megtalálta a Waterlooját,
és ennek már átkozottul itt volt az ideje! Most már
csak azt kellett elérniük, hogy rájöjjön: már elveszí-
tette a háborút.
És ehhez még több, Miss Honeywell társaságában
töltött időre volt szükség!
– Hát – mondta Newcomb, ahogy lehajolt, hogy
felemelje Montfordot –, itt nem hagyhatjuk. Fogd
meg a lábát, Roddy!
Roddy leguggolt, és megfogta Montford bokáit.
– Hova visszük?
Newcomb a mellkasához szorította Montford fel-
sőtestét.
– Hallottam, hogy Miss Honeywell holnap
Hawesba utazik. Kár lenni hagyni, hogy egyedül
menjen, nem gondoljátok?
Stevenage annyira vihogott, hogy majdnem elej-
tette Montford lábait.
Flora ingatta a fejét, és segített Stevenage-nek a
kegyelmes úr egyik bokáját tartani. A tekintete vi-
dámságtól csillogott, a látványos mellei pedig hintáz-
tak az erőlködéstől, ahogy segített a montfordi her-
ceget a végzetéhez vonszolni. Newcomb már értette,
Stevenage miért döntött úgy, hogy Rylestone-ban
marad.
– Ó, ez szörnyű huncutság, nem igaz? – suttogta
Flora egy hajszálnyi bűntudat nélkül.
– Ne feledjétek, hogy ezt az ő érdekükben tesszük –
mondta Newcomb magasztosan.
Találtak Montfordnak egy ágyat az éjszakára, de
az nem a kastélyban volt, és hamarosan még csak
Rylestone-ban sem.
 Tizenhetedik fejezet

Közben Londonban…

Pontosan abban az órában, amikor Montford

Anabel nénire esett, és ezzel lelökte a parókáját, lady
Katherine, manwaringi márkiné jó néhány száz mér-
földre, Londonban a maga kis fejetlenségébe keve-
redett. Diszkréten elhúzta a szoknyája szegélyét há-
rom pár apró lábacska útjából, ahogy lady Victoriát,
aki ötéves, az iker-unokatestvérei, lady Beatrice és
lady Laura, akik hatévesek, egy élénk fogócska kere-
tében keresztülüldözték a brinderley-i gróf londoni
rezidenciájának hivatalos szalonján.
Katherine összerezzent, amikor a játék egy hangos
csattanással ért végét. A gróf egyik díjként elnyert
porcelánvázája ripityára tört.
Ahogy Brinderley grófnéjának a türelme is, leg-
idősebb gyermeke és az unokahúgai iránt. Egy elcsi-
gázott nevelőnőt hívtak be, majd a gyerekeket el-
küldték a gyerekszobába, amit Katherine szíve sze-
rint már tizenöt perccel azelőtt meglépett volna,
hogy a szoba másik végében lévő, pont oda illő váza
az eltakarítás sorsára jutott.
 De a grófné engedékeny (lásd következetlen) anya
volt, és hagyta, hogy a gyerekei zabolázatlanul visel-
kedjenek, főleg, amikor az unokatestvéreik is náluk
voltak látogatóban. A grófné unokahúgai híresen ke-
zelhetetlenek voltak, és Elaine maga vallotta be,
hogy nem tudja, miként kellene őket megfegyelmez-
ni. Egy ilyen feladat, bizonygatta, kimerítőbb lenne,
mint egyszerűen hagyni az ámokfutásukat.
Ez az érv vitatható volt, hiszen a grófné éppen elég
kimerültnek tűnt, a díványon feküdt, és a kipirult ar-
cát legyezte. Katherine ellenállt a kísértésnek, hogy
forgassa a szemét. Elaine-nek egészen azóta megvolt
a színészi vénája, hogy kislányként egy iskolába jár-
tak.
Ha Katherine-nek lettek volna gyerekei, ő nem ne-
velte volna őket ilyen esetleges módon.
De nem voltak gyerekei, és tudta, hogy soha nem
is lesznek. A fájdalom, amit ez a tény okozott, mindig
jelentősen csökkent, miután ellátogatott a grófné
otthonába. A gyerekei elrettentő esetek voltak.
Elaine megint sóhajtott, és a kekszét majszolta.
– Eléggé haragszom Marlowe-ra, hogy rám sózta
az ikreket, amíg ő Cornwallban van a tudod, kivel, és
isten tudja, mit csinálnak.
Katherine csak találgatni tudott, hogy az utóbbi
eufemizmus mit is takar. Kétségkívül ivást, tivornyá-
zást és erkölcstelen nőkkel való hancúrozást, ami a
vikomt szokásos életmódja volt, amikor vidékre
ment – és ami egészen véletlenül ugyanaz az élet-
mód volt, amit a városban is élt. A tudod, kit köny-
nyebb volt beazonosítani. Mr. Sherbrookra, a vikomt
kebelbarátjára mindig ilyen fedőnévvel utaltak
Katherine jelenlétében. A márkiné férje és annak
unokaöccse közötti elhidegülés miatt nem tartották
kívánatosnak, hogy nyíltan kimondják Sherbrook
nevét. Mintha valahogy bántotta volna az érzékeny-
ségét, ami egyáltalán nem volt így. Mr. Sherbrook
maga bántotta, nem a neve.
Elaine, aki egészen helyrejött, amióta a gyerekeket
elküldték, fürgén felült, és újratöltötte a teáscsészé-
jét.
– Most meg mesélj, hogy áll a közelgő esemény a
Saint George’sban?
Katherine már egy ideje gondolkozott azon, vajon
mennyi időbe fog telni Elaine-nek, hogy megemlítse
a testvére esküvőjét.
– A húgom és az anyám azt mondják, hogy minden
remekül alakul.
Az esküvő egészen biztosan az év társasági ese-
ménye volt, ha nem az évtizedé. Mindenki, mondta
neki az anyja (azon a rosszalló, kissé feszült hangján,
amit mindig akkor használt, amikor az idősebb lá-
nyához beszélt), nagyon elégedett volt azzal, ahogy a
dolgok alakultak.
Mindenki, kivéve Aramintát. De Katherine elég jól
ismerte a szüleit ahhoz, hogy a grandiózus tervük-
nek ezzel a kis bökkenőjével szembesítse őket.
A saját házassága volt arra a bizonyíték, hogy milyen
jól sül el egy ilyen ellenkezés az apjánál. Nem, a húga
esetében kifinomultabb játékot kell játszani, ha ki
akart menekülni ebből a házasságból, és Mr.
Mortonhoz feleségül menni.
Katherine-nek semmilyen romantikus képzelgése
nem volt az Araminta és Mr. Morton közötti igaz sze-
relemmel kapcsolatban. És nem gondolta, hogy Mr.
Morton, egy fiatalabb férfi, aki költő képében tet-
szelgett, jobb ember lett volna. Sőt, semennyire nem
tetszett neki jobban a húga párválasztása, mint a
szüleié. Katherine csupán egy ok miatt volt eltökélt,
hogy segítse a húgát, ez pedig az apja bosszantása
volt. Nem túl nemes vagy kedves viselkedés, de ez
volt.
Utálta az apját.
Az apja mindenkit utált.
És lord Carlisle ekkor már nem tudta megbüntetni
őt, amiért megakadályozta az akaratát, mert már há-
zas asszony volt.
Katherine a teáscsészéjébe mosolygott. Alig várta
a napot, amikor az apja rájön arra, hogy mit tett.
– Csodálatos esküvő lesz, Elaine. Nagyon bízom
benne, hogy elég jól leszel ahhoz, hogy részt tudj
venni rajta.
Elaine méregetve nézte lady Katherine-t.
– Sántikálsz valamiben, ugye?
 Lady Katherine még jobban elmosolyodott.
– Ó, én mindig sántikálok valamiben, Elaine. Csak
a legtöbbször senki nem veszi észre.
Lady Elaine egy ravasz vigyorral viszonozta
Katherine mosolyát, és a barátnőjére bökött a legye-
zőjével.
– Ó, de én nagyon-nagyon régóta ismerlek.
A szemed mindig elárul. Csillog, amikor mesterkedsz
valamiben.
– Nem mesterkedem – tiltakozott a márkiné.
– Ó, jól van, nem próbálom kiszedni belőled. Gya-
nítom, egyszerűen csak hátradőlök, és kiderítem
magam, hogy mi miatt is van ez a nagy csillogás.
– Azt hiszem, legyen így – mondta halkan
Katherine a teájába.
Abban a pillanatban egy szolgáló lépett be, és
ezüsttálcán egy levelet hozott. Elaine felé bólintott.
– Kurír hozott egy levelet, asszonyom.
Elaine-nek azonnal elterelődött a figyelme.
– Ki küldhet kurírral üzenetet? Hacsak nem
Marlowe fivérem, aki arról értesít, hogy ma nem tud
hazajönni. És ha erről van szó, nagyon mérges le-
szek… – A pecsétre nézett, és elkerekedett a szeme. –
Milyen nagyon, nagyon különös, drága Katie-m.
Montfordtól érkezett.
Katherine újratöltötte a teáját, megevett egy kek-
szet, és próbált a levéllel kapcsolatban diszkréten
közömbösnek tűnni, amíg Elaine feltépte, elolvasta a
tartalmát, időnként pedig hitetlenkedésében
cicegett.
Végül leengedte a levelet, majd zavarodott és el-
gondolkodó tekintettel nézett Katherine-re.
– Te tudtad, hogy a kegyelmes úr Yorkshire-ben
van?
– Hallottam, hogy odautazott, de azt gondoltam,
hogy már visszajött, hiszen az esküvő két hét múlva
lesz.
– Nem, Yorkshire-ben van. Egy – megnézte a leve-
let – Rylestone Green nevű helyen. Sosem hallottam
róla. Nagyon szokatlan.
– Igen, nagyon szokatlanul hangzik.
– Azt írja nekem, hogy négy unokatestvérre tett
szert.
Katherine felvonta egy szemöldökét.
– Valóban?
– Négy nőnemű unokatestvérre. Kettő közülük há-
zasulandó korban van. Arra kér, hogy patronáljam
őket egy báli szezon erejéig.
Milyen nagyon érdekes.
A grófné ingerülten sóhajtott.
– Nem értem, mit gondol! A báli szezonnak vége.
A következő évig várnunk kell, hacsak nem úgy érti,
hogy a kis báli szezon alatt mutassam be őket. Amit
lehetetlen kivitelezni, ha mindkettőjüknek szüksége
van megfelelő ruhatárra, amire abból, amit ezekről
a… ühm, vidéki hölgyekről ír, feltétlenül következte-
tek. És akkor ott vannak a fejkötők, a kalapok, a ci-
pők és az illemtanórák. El tudod ezt képzelni?
A férfiak sosem gondolnak a részletekre. Nem mel-
lesleg, várandós vagyok, és nem lehet engem egy
ilyen monumentális feladattal zaklatni – folytatta la-
dy Elaine, és jelentőségteljesen megsimogatta a ha-
sát, majd titokzatosan és önelégülten elmosolyodott.
– Már megint, Elaine? Ilyen hamar a legutóbbi
után? – A grófné mindig enceinte volt, ami állandóan
meglepte azokat az ismerőseit, akik az introvertált
grófot is ismerték. Brinderley-t jobban érdekelte az
éremgyűjteménye, mint a felesége. Kivéve, úgy tűnt,
a hálószobában.
– Brinderley örököst akar, és nekem kötelességem
őt kényeztetni – mondta a grófné, aki egyáltalán nem
tűnt feldúltnak a feladata miatt.
– Hát, ez csodás hír.
Elaine mosolya elhalványult, amikor lepillantott a
levélre.
– Négy vidéki nő valami ismeretlen helyről. Roko-
nok, akikről még csak nem is tudott, hogy léteznek!
Jóságos ég, ez az egész elég aggasztó!
Katherine is eléggé meg volt döbbenve, de az arca
ezt nem árulta el. Nem ismerte jól Montfordot – sen-
ki sem –, de ismerte őt annyira, hogy ezt a viselkedé-
sét kész pálfordulásnak tartsa. Montford írt a gróf-
nénak, és megpróbált rátukmálni négy szegény ro-
kont, ez egy felfoghatatlan fejlemény volt!
 – Aggódom, hogy valami szörnyűség történt vele –
motyogta a grófné, és ezzel Katherine saját gondo-
latmenetét visszhangozta. – Ez nagyon nem vall rá.
És a legrosszabb az egészben, hogy tőlem várja azt,
hogy menjek fel erre a Rylestone nevű helyre, és
szedjem össze ezeket a lányokat. – Lady Elaine szi-
pogott, és félredobta a levelet. – Montford nagyon
hozzá van szokva, hogy úgy történnek a dolgok,
ahogy ő akarja. De én ezt nem fogom megcsinálni,
Katie! Nem tudom. Mármint, nézz rám!
Elaine magára mutatott, pedig egészségesnek és
teltnek tűnt, a legutóbbi divat ruháit öltötte magára
makulátlan stílusban, sehol egy ránc vagy folt nem
volt rajta.
Katherine, meglátva saját terveinek előmozdításá-
ra a lehetőséget, hősiesen a barátnője segítségére
sietett.
– Talán elmehetnék én helyetted. Elvégre nemso-
kára úgyis Montford sógornője leszek.
Elaine kapva kapott az ötleten.
– Igen! Igen! Csoda, hogy nem téged kért meg egy-
ből! – Elaine ennek az érzelmi kitörésnek a végén
grimaszolt, mert nagyon is jól tudta, hogy Montford
miért nem lady Katherine-nek írt.
A tudod, ki miatt. Viszont ezt egyik hölgy sem em-
lítette meg, majd Katherine folytatta.
– Pirkadatkor tudok indulni, ha már ilyen sürgős
helyzetre utalt.
 – Igen, igen! Pirkadatkor. Tökéletes! Nagyon fur-
csa a hangvétele, Katie. Szerintem az a legjobb, ha őt
is hazahozod!
– Magammal viszem Aramintát.
Elaine szeme elkerekedett.
– Gondolod, hogy kellene? Mármint, természete-
sen kellene. Az esküvő és minden más. De mi van,
ha…
– Mi van, ha mi?
Elaine legyintett arra, amit mondani akart, bármi
volt is az.
– Ó, semmi. Csak hogy az írása nagyon furcsa. Tu-
dod, Katie, hogy mellékneveket használt? – kérdezte
halkan. Lady Katherine-nek nem sikerült ennek a ki-
jelentésnek a fontosságát meglátnia, de az egyértel-
mű volt, hogy a barátnője számára ez valami monu-
mentális dolog volt. – Sosem használ mellékneveket.
Itt, nézd! – folytatta Elaine, ahogy lady Katherine ke-
zébe nyomta a levelet, és egy sorra bökött. – Nézd,
hogyan írja le a legidősebb lányt!
Lady Katherine kötelességtudóan elolvasta.
– „Egyenes, veszekedős kékharisnya.” Hmm. Tu-
dod, Elaine, nekem nagyon szimpatikusnak hangzik
ez a lány.
– Abban biztos lehetsz, hogy a kegyelmes úrnak
nem. Ő sosem ír le semmit. Valami furcsaság zajlik
ott fent. Ne feledd, hogy ezt mondtam!
– Vajon kik ezek a teremtések?
 – Honeywell a vezetéknevük.
Lady Katherine összehajtotta a levelet, visszaadta
Elaine-nek, és közben ügyelt arra, hogy ne látszód-
jon a meglepettsége. Ismerte annyira a családja el-
temetett történelmét, hogy pontosan tudja, kik le-
hetnek ezek a Honeywell lányok. Az ő távoli unoka-
testvérei.
Az unokatestvérek, akikről az apja nem tudja,
hogy ő tud.
Milyen nagyon, nagyon érdekes. Örült, hogy eljött
teázni.
Igen, helyénvalónak tűnt egy yorkshire-i út. Talán
tökéletes is arra, hogy megoldja minden gondját.
Félretette a teáját, és felállt.
– Ideje indulnom, hogy felkészüljek az utazásra.
Elaine-t meglepte, hogy a barátnője milyen köny-
nyen ment bele a tervbe, és felállt, hogy kikísérje.
– Olyan kedves tőled, hogy ezt magadra vállalod!
Nem hiszem, hogy a hercegnek lenne ellene kifogása.
Sőt, hogyan tudná nem helyeselni?
A menyasszonyának és a sógornőjének kell amúgy is
azoknak lenni, akik kezelésbe veszik ezeket a
Honeywell lányokat. – Összeszorította az ajkait. –
Ráadásul nem mintha Manwaring egyáltalán az or-
szágban lenne. Bizonyára a herceg sem ellenezheti
ezen a konkrét téren a patronálásodat.
Katherine bólintott.
– Meglátjuk.
 Elaine összevonta a szemöldökét, és megfogta
Katherine kezét.
– Legyél óvatos, drágám! Az utak az évnek ebben a
szakában veszélyesek, és hogy pont Yorkshire!
– Yorkshire? Yorkshire? Mi ez a sok duma
Yorkshire-ről? – dörmögte egy mély hang az ajtóból.
Lady Katherine a basszus hang felé fordult, majd
megdermedt.
Marlowe vikomt volt az. Menthetetlenül gyűrött
volt a ruhája, és jó néhány napnyi szakáll nőtt az ál-
lán. Úgy nézett ki, mint aki nem aludt – és öltözött át
– már egy hete. A nyaksálja hiányzott, a mellénye
pedig szét volt nyílva kidudorodó hasán. Úgy tűnt,
hogy a hálószobai papucsa van rajta.
Amikor a férfi meglátta őt, döbbentnek és kicsit
bosszúsnak tűnt, majd megpróbálta az inge alját a
nadrágja hátuljába tuszkolni.
Lady Elaine a testvérére vigyorgott, és odasietett
hozzá, hogy puszival üdvözölje. A különbségeik elle-
nére a vikomt volt lady Elaine kedvenc testvére.
A családban senki más ki nem állhatta a férfit.
Marlowe e miatt az érzelmes megnyilvánulás mi-
att undort színlelt, és mogorván szólt a húgának,
hogy hagyja abba, majd letörölte a nő csókjait az ar-
cáról.
– Mi van Yorkshire-rel? – ismételte meg. Lady
Katherine le volt döbbenve, hogy Marlowe nem felej-
tette el a gondolatmenetét. Nem az agyáról volt hí-
res.
– Lady Katherine holnap odautazik, hogy elintéz-
zen valamit nekem.
– Ó. – A férfi úgy borzolta össze a szemöldökét,
mintha megpróbálna előállni egy jó gondolattal.
Gyanakvás ült ki pirospozsgás arcára, és összevont
szemekkel nézett Katherine-re.
Katherine nem várt magyarázatra. Az ajtó felé in-
dult.
– Muszáj mennem. Kimegyek egymagam, Elaine.
Maradj, és beszélgess a bátyáddal!
Becsukta maga mögött az ajtót, és ingatta a fejét.
A vikomt több volt annál, mint amivel Katherine fog-
lalkozni szeretett volna akkor. Elviselhetetlen, udva-
riatlan, durva. Még nem találkozott a férfinál modor-
talanabb pojácával. Sőt, ennél is rosszabb volt, aki
képtelen annyi időre észben tartani egy komoly
gondolatot, amíg levegőt vesz. Bár látszólag komo-
lyan tudni akarta, hogy miért megy Yorkshire-ba.
Kétségkívül tisztában volt azzal, hogy hol van a her-
ceg, és nem akarta, hogy ő vagy a családja megtud-
ják. A vikomt teljesen világossá tette jó néhányszor,
hogy mennyire nem lelkes a legjobb barátja és
Katherine húgának párosa miatt.
Ha a vikomt tudta volna, hogy ebben az ügyben
teljesen ugyanazon a véleményen vannak! De ezt
Katherine nem magyarázhatta el neki, nehogy az
összes terve tönkremenjen.
Megköszönte a komornyiknak a kesztyűjét és a
főkötőjét, majd elindult a hosszú előcsarnokban,
hogy távozzon, közben gondolatban listát írt arról,
hogy mi kell az úthoz.
Az egyik becsatlakozó folyosóról érkező hang mi-
att viszont megállt. Gyerekkacagás volt, amit mély,
könnyed férfinevetés követett.
Katherine megfordult, és elakadt a lélegzete, mint
mindig, amikor meglátta Sebastian Sherbrookot.
Tudhatta volna, hogy a férfi elkísérte a vikomtot az
útjára, hiszen hírhedten elválaszthatatlanok voltak.
Szokás szerint botrányosan volt felöltözve.
Rigótojáskék selyemkabát és citromsárga mellény
volt rajta, a keze alig látszott ki az ingujja alól kiömlő
csipkéből, az ujjait pedig ékszerek borították. Körül-
belül egy tucat díszes zsebóra volt keresztbe-kasul a
mellkasára csíptetve. Sherbrook éppen előrehajolt,
és az egyik zsebórát az egyik iker keze előtt lóbálta.
Nevetségesen nézett ki, de lady Katherine gyaní-
totta, hogy a férfi ezt nagyon jól tudja. Azért öltözött
ilyen szélsőségesen, mert a szélsőségért élt.
A nyaksálja zilált volt, a túl hosszú ébenfekete haját
sietősen hátrafésülte az arcából, amit egy szakáll és
a szeme alatti sötét, mély karikák árnyékoltak, ezek
pedig kissé lezúzott megjelenést adtak neki. Ha
Marlowe úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludt,
Mr. Sherbrook úgy, mint aki soha.
Ettől függetlenül, amikor Sherbrook észrevette őt
a folyosó túloldaláról, és azzal az ijesztő, fáradt za-
fírkék szemével ránézett, a mosolya üres semmiség-
gé vált, lady Katherine pedig nem kapott levegőt.
Nem bírt megmozdulni.
Ő volt a legszebb teremtés, akit a nő valaha látott.
Természetesen nem jártak egy társaságba, és egy
kezén meg tudta volna számolni, hogy hányszor ta-
lálkoztak személyesen. De az összes ilyen alkalomra
pontosan emlékezett, emlékezett az összes találkozó
minden részletére, és mindezekre olyan okok miatt,
amiket nem mert túl részletekbe menően megvizs-
gálni.
Sherbrook nagybátyjának volt a felesége, és nem
volt titok, hogy a két férfi ádáz ellenség. Így ő is Mr.
Sherbrook ellensége volt. Egyértelműen látszott,
hogy Mr. Sherbrook személyes gyűlöletet érez iránta
a Manwaringgel kötött házassága miatt. Nyilvánvaló
volt abból, ahogy a szája sarka lekonyult, és az arcki-
fejezése kővé dermedt.
Katherine sem kedvelte őt. Sherbrook még
Marlowe-nál is utálatosabb ember volt, és a haszon-
talan vikomt egyértelműen miatta került állandóan
bajba. A hülye, kövér barátját az egyik botrányos
tettből vezette a másikba. Sherbrook egy züllött alak
volt, a legrosszabb élvhajhász az országban, és bár
lord Manwaringnek is volt néhány közismerten javí-
tandó tulajdonsága, nem volt nehéz megfejteni, hogy
a márki miért nem akart semmit az unokaöccsétől.
Viszont azt senki sem tagadhatta, hogy Mr.
Sherbrook jóképű férfi volt. Ennél is több: gyönyörű
férfi, annyira, hogy ahhoz csak egy nőnek lenne joga.
Szép, olajbarna bőr, nagy, feneketlen kék szemek,
magas, karcsú, de erős alak és egy vétkezésre való
száj. Legalábbis a kicsapongó nőismerősei ezt mond-
ták a férfi szájáról. Ő csupán azt tudta megállapítani,
hogy a szája nagy volt, telt és mélybordó, illetve
amikor rápillantott, nagyon furcsa érzése lett mé-
lyen a hasában.
Senkinek sem lenne joga ilyen szépséghez, főleg
nem egy hozzá hasonló zsiványnak!
Nem, Katherine egyáltalán nem kedvelte a férfit.
Egy mozdulat vagy szó nélkül bámulták egymást.
A közöttük lévő feszültség már nagyon kellemetlen-
né vált. Még a legfelületesebb köszöntést sem tette
meg egyikük sem. Katherine a tőle telhető leggőgö-
sebb arckifejezéssel nézett a férfira, és felvonta a
szemöldökét.
Sherbrook hagyta, hogy a zsebórája az oldala mel-
lé hulljon, mire az egyik iker megragadta, és elkezdte
rángatni, húzni a láncot, vele együtt a férfit is. Mint-
ha Sherbrook kizuhant volna egy révületből, újra a
gyerekkel való játékára figyelt, és hagyta a kislányt,
hogy a zsebórájánál fogva elvezesse a folyosóról.
Sherbrook mondott valamit a lánynak, mire mind-
ketten gurgulázva nevetni kezdtek, ami nagyon csin-
talannak hangzott.
Lady Katherine felismerte, amikor útjára enged-
ték. Nem vesztegette az időt, hogy távozzon a rezi-
denciáról. Ahogy elhelyezkedett a hintójában, és az
üres sorháza felé tartott, nem tudta eldönteni, hogy
a férfival való találkozás okozta meglepetés volt
nyugtalanítóbb, vagy az, hogy úgy látta őt játszani a
gyerekkel, mintha egy normális ember volna.
Mindkettő, erre jutott.
De a találkozásukat az összes többi mellé iktatta,
bizonyos részleteket – az ébenfekete haja leomlását,
a csatokat a cipőjén, az egyetlen gödröcskét a jobb
orcáján, amikor a gyerekre mosolygott, és a ragyogó
szeme fáradt pillantását – pontosan feljegyezve.

– Hogy érted – dühöngött Marlowe vikomt a hú-

gával –, hogy ő megy Yorkshire-be megmenteni a
herceget? Mi köze van neki a herceghez?
– Jól mondod, öreglegény – helyeselt Sebastian,
aki beosont a szalonba, csak hogy kihallgassa Elaine
kitekert magyarázatát lady Manwaring közelgő
yorkshire-i utazásával kapcsolatban. Sebastiant kü-
lönösebben nem érdekelte, hogy Montford mibe ke-
verte magát ezekkel a Honeywell lányokkal, az vi-
szont nagyon is, hogy lady Jég magára vállalta, hogy
beleavatkozzon a barátjuk dolgaiba. Vagyis az orrá-
nál fogva hazarángatja Montfordot, és a lábainál fog-
va hozzákötözi a rettenetes húgához, amíg a hét vé-
get nem ér. Ez elfogadhatatlan volt!
Csak annyi, hogy megpillantotta lady Jeget a folyo-
són, elég volt Sebastiannak ahhoz, hogy azonnal
megkeresse a gróf kredencét, és töltsön magának
egy jó nagy pohár portóit. Ő volt az utolsó előtti em-
ber a világon, akivel Sebastian össze akart futni. A nő
miatt egy különös fájdalom maradt a gyomrában, és
egy szörnyű íz a szájában.
Hátradőlt a szalon legkényelmesebb foteljében,
kortyolgatta a portóiját, és közben Marlowe meg
Elaine veszekedését nézte, hogy ezzel próbája kiver-
ni lady Manwaring arcát a fejéből.
– Montford engem kért meg arra, hogy azonnal
menjek fel, és intézkedjek ezeknek a
Honeywelleknek az ügyében. Abszurd egy ilyen ötlet
az én állapotomban – mondta Elaine, és megérintet-
te a hasát.
Marlowe, aki egy pillanattal korábban még kiabált,
ekkor gyanakodva nézett a húgára.
– Ugye nem vagy… megint?
– De – válaszolta Elaine.
 – Nem egy hete volt, hogy kipottyantottad a leg-
utóbbi lurkódat? – akarta tudni Marlowe.
– Két hónapja volt. Atyám, Evvy, tarts lépést, jó?
– Tartanám, azt leszámítva, hogy nagyon nehéz.
Nem tudom, Brinderley ezt hogyan csinálja. Te,
Sherbrook?
– Nem tudtam, hogy van ilyen képessége – vála-
szolta Sebastian vontatottan.
– Nos, elég ügyesen csinálja… ezt. Elég ügyesen –
vágta rá határozottan Elaine. Majd elpirult, amikor
rájött, hogy mit is mondott.
Marlowe is elpirult, és úgy tűnt, mint aki kissé
rosszul van, mert egyértelműen elképzelte azt a nem
kívánatos jelenetet, ahogy a sógora „csinálja” a hú-
gával. Sebastianhoz hasonlóan.
Sebastian félretette a poharát. És még azt hitte,
hogy korábban émelygett.
– Az istenit, miről is beszéltünk? – dühöngött
Marlowe.
– Montfordról. Yorkshire-ről. Honeywellékről –
súgott Sebastian.
– Ó, igen. Nem tudom, mi az ördög folyik ott fent,
de megkérni ezt a nőt, hogy járjon közben helyet-
ted…
– Ne már, Evvy, nemsokára Montford sógornője
lesz, és Araminta, aki vele tart, a felesége.
– Araminta! Ő is megy? A pokolba, Lanie! Mi meg-
akadályozni próbáljuk ezt az esküvőt, nem siettetni!
Miért nem küldesz inkább fel egy kivégzőosztagot,
hogy végezzenek vele? Az kedvesebb lenne.
– Úgy teszek, mintha a házasságot az előbb nem a
kivégzéshez hasonlítottad volna. Ahogy azt sem sze-
retném hinni, hogy az egyik legkedvesebb barátnő-
met mered előttem sértegetni. Tudod, hogy mennyi-
re kedvelem Katie-t. Ő elég… zárkózott, erről bizto-
síthatlak, és tűnhet savanyúnak, túl erkölcsösnek
és… – Elhallgatott, amikor rájött, hogy a barátnője
támogatása nem túl jól sült el. – Nem rossz ember –
bizonygatta, miután a férfiak felhorkantak. – Annak
ellenére, hogy a halálos ellenséged felesége. Bár,
hogy a férje mit csinál azon kívül, hogy végtelenül
unalmas és öreg, nem tudom.
Marlowe és Sebastian a cipőjüket bámulták, ebben
az ügyben nem szolgáltak semmilyen felvilágosítás-
sal.
– Nem mellesleg, Montford kebelbarátotoknak egy
patrónára van szüksége. Katherine kész elvállalni,
hogy az legyen. Mi ez a kiborulás?
Marlowe Sherbrookra nézett útmutatásért, de egy
vállvonáson kívül mást nem kapott, ezért ő is vállat
vont.
– Átkozott legyek, ha tudom. Csak nem tetszik a
szaga ennek az ügynek. Mit gondolsz, Sherry?
Sebastian a körmeit nézte.
– Ha a nagynéném úgy dönt, hogy felrohan
Yorkshire-be, hogy Montford ügyeibe avatkozzon,
szabad neki. – Marlowe leeresztett Sebastian kö-
zömbössége miatt. – Viszont – folytatta Sebastian, és
a körmei fölött a tekintetét a barátjára szegezte –
nekünk is.
Egy pillanatba telt, mire Marlowe-nak leesett.
Amikor ez megtörtént, hatalmasat nevetett, és a tér-
dére csapott.
– Sherry, egy pillanatig már kételkedtem benned!
De csak egy pillanatig.
 Tizennyolcadik fejezet

Amiben a herceg kirándulása egy nem

várt kitérőt vesz

Montford először azt hitte, hogy egy tengeri uta-

záson van, a szoba dőlt és hullámzott körülötte, mint
egy hajó a szélviharban. Volt már tengeren, amikor
muszáj volt átkelnie a Csatornán a bécsi kongresszus
miatt. Viszont próbálta elfelejteni annak az élmény-
nek az emlékét, mert egészen szörnyű volt. Egyálta-
lán nem bírta közben megőrizni az egyensúlyát. Sőt,
miután Calais-ből egy feldúlt idegroncsként tért ha-
za, megesküdött, hogy soha többé nem teszi a lábát
hajóra.
Akkor meg mi az ördögöt keresett éppen egyen?
Próbálta felemelni a fejét, de ez óriási hiba volt.
A fal résén keresztül vakító napfény ömlött az arcá-
ra. A fejét körülbelül üllősúlyúnak érezte, amit egy
ügyes kovács vígan kalapált hosszú napokig.
A fekhelye megdőlt az egyik irányba, mire lenyúlt,
hogy megtámassza magát, a keze pedig kemény fa-
deszkákat és valami durva vászonanyagot ért, ami
gyanúsan büdös volt. Aztán a hajó, vagy akármin volt
is, egy nagy kőnek vagy talán egy bálnának ütközött,
mire ő néhány hüvelykre a levegőbe repült. Egy puf-
fanással ért földet.
Azt hitte, női nevetést hall, de nagyon könnyen le-
hetett egy sirály vijjogása is.
A hajó egy újabb bálnával találkozott, ő pedig újra
a levegőbe repült. Visszazuhant, a teste minden hü-
velykje fájt, a gyomra fel volt kavarodva. A szája
mintha tele lenne tömve pamuttal, az agya össze-
nyomva. Valami zötykölődött vele a deszkákon, a
rezgés miatt lüktetett a feje, majd a valami újra az
oldalának gurult. Nehéz volt, és nem ment arrébb.
A herceg csapkodta a karjával, próbálta eltolni, de a
dolog nem adta magát. A valami próbálta agyon-
nyomni őt.
Montford az egyik szemét résnyire nyitotta, hogy
megpróbálja kideríteni, hol van. Lassan, szépen, fo-
kozatosan alkalmazkodott a szeme a ráömlő vakító
fényhez. Egy plafonra számított, de ehelyett egy ko-
pott, nagy, barna vásznat bámult, ami néhány láb-
nyira lebegett fölötte. A vászon kibomlott egy ré-
szen, így kilátszott egy élénk foltnyi szürke-kék ég.
Montford elfordította a fejét, ami szédülten lebe-
gett, majd szemben találta magát a támadójával. Egy
nagy fahordó volt. Biztosan kiszabadult a rögzítésé-
ből a nagy viharban. Bár az, hogy egy hordó hogyan
került az ő fekhelyéhez, és hogyan lehet vihar, ha az
égbolt ilyen kék, rejtély volt számára.
 Fájt túl keményen gondolkoznia.
Lehunyta a szemét, és próbált egyenletesen léle-
gezni, hogy ne legyen rosszul. Viszont ez lehetetlen
volt. Nem volt kérdés, hogy ki fogja adni magából a
gyomra tartalmát, csak az, hogy mikor. Viszont ép-
pen ott ezt nagyon nem lehetett megtenni. Keresni
kellett egy éjjeliedényt vagy legalábbis egy vödröt.
Felültette magát, a feje súrolta a vásznat, a gyomra a
torkában volt. Négykézláb elmászott a résig, amit lá-
tott a vásznon, és közben azon gondolkozott, hogy
mi történt vele.
A keze koszos volt, ahogy az ingujja is.
A kézelőjénél lévő csipke elszakadt és mocskos volt,
a kabátja csuklójánál lévő gombjai pedig hiányoztak.
Kalózok rabolták el? Vagy ő maga kalóz?
Nem, nem, ő a montfordi herceg.
A pecsétgyűrűjére emlékeztető valami csillogott egy
réteg rászáradt sár alatt.
Elvonszolta magát a ponyvavásznon lévő résig,
majd hátrahajította magáról az anyagot. Arra számí-
tott, hogy egy hajó fedélzetén lesz, de helyette egy
fakorlátnak préselődve találta magát, és nézte,
ahogy a poros vidéki út visszafelé száguld el mellet-
te. Áthajolt a korlát fölött, és egy nagy fakereket lá-
tott, ahogy az forog és csikorog, körbe-körbe az úton
lévő keréknyomban. Az egyik kezét a fejéhez kapta, a
másikat a gyomrához.
Egy szekéren volt.
 Ez még rosszabb, mint gondolta! Öklendezett,
majd a gyomra tartalmát a fakerékre hányta.
Néhány pillanat múlva ülve nekidőlt a korlátnak, a
szakadt ingujjával megtörölte a száját, és összeszorí-
totta a szemét, hogy megpróbálja felidézni, mi veze-
tett ehhez a szörnyű sorshoz.
A legutolsó, amit a lelki szemei elé tudott idézni,
az volt, hogy Miss Honeywellt nézi, ahogy leengedi a
piros zászlót, és rávigyorog. Utána minden homá-
lyos. Elindult azon az átkozott versenyen. Talán meg
is nyerte, de nem volt benne biztos. És talán megtá-
madta egy fehér pudli, de talán nem. Nagyon, na-
gyon, nagyon részeg volt. Sőt, könnyen előfordulha-
tott, hogy még mindig részeg.
És elrabolták. Önszántából soha nem szállt volna
fel egy szekérre – a jó rugózású lovas kocsinál egy
még rosszabb járműre, az ő állapotában –, mindegy,
milyen részeg!
A megmagyarázhatatlan jókedve gyors halált halt,
ahogy újra öklendezni kezdett.
Oldalra fordult, és kihányta a gyomorsav, a
Honeywell Ale és a részeges kábultságában felfalt,
bizonyára undorítóan primitív étel legocsmányabb
kotyvalékát. Akármi volt is az, felismerhetetlenül
színezte az út szélét.
Aztán duruzsoló hangokat hallott a könnyű szél-
ben, valahonnan a szekér elejéből. Az egyik hang női
volt, és ismerős. Úgy hasított a lüktető fejébe, mint
egy kovács kalapácsának vasat érő csattanó hangja.
Montford fanyar humorral felnevetett.
Mégis ki másra számított?
Elkezdett előremászni, remélve, hogy lesz annyi
ereje, hogy kitekerje Astrid Honeywell nyakát, ami-
kor odaér hozzá. Végre elérte a szekér rakodórészé-
nek végét, és ki tudta venni Miss Honeywell és egy
ponyva túloldalán ülő hajtó körvonalát. A hajtó kun-
cogott valamin, amit Miss Honeywell mondott, és be-
letelt egy pillanatba, mire Montford rájött, hogy mi
az. Amikor sikerült, kezdett komolyan aggódni.
– …fiatal kenti fickó, / Akinek a farka egy görbe kí-
gyó, / Amikor lökött, hogy behatoljon, / Megakadt egy
női combon, / Hazazavarták a ringyók.
– Uhh, Miss Astrid! – kiáltott fel nevetés közben a
hajtó. – Ez nagyon huncut! Önnek nem szabad ilye-
neket mondania!
– Én csak idéztem. Nem én mondtam, hanem a
herceg maga. És vallja be, hogy jól szórakozik.
– Igen, de nem kellene.
Montfordnak sikerült széthúznia a ponyvát. Kiku-
kucskált az ülésre, amin Miss Honeywell ült az egyik
lovásszal. Elevennek tűnt, és az ő ízlésének túlságo-
san vidámnak, a főkötőjét az egyik kezében pörgette,
a rugószerű haja pedig suhogott a szellőben. Egy fe-
hér, narancssárga virágokkal pettyezett muszlinruha
volt rajta, és egy narancssárga hosszú kabát, ami fá-
jón elütött a hajától. A herceg a lány puszta látványá-
tól úgy érezte, hogy rosszul lesz.
Úgy érezte, rosszul lesz attól a versrészlettől is,
amit Miss Honeywell épp az előbb osztott meg a haj-
tóval. Bosszantóan ismerős volt. Olyasmi badarság,
amit Marlowe szeretett kiabálni, amikor részeg.
Montfordnak az a szörnyű gyanúja támadt, hogy
Miss Honeywell nem hazudott, amikor azt mondta,
őt idézi. Nem emlékezett, hogy elszavalta volna ezt a
limeriket, de újfent, az előző nap elég nagy részére
nem emlékezett.
– Ó, atyám, ó, atyám – nyögte, és a sajgó fejét szo-
rította. Túl hangosan mondhatta, mert hallotta, hogy
Miss Honeywell felsikít, és érezte, hogy a szekér dü-
löngélve megáll. Montford nem számított erre, így
nem tudta megelőzni, hogy ne repüljön előre a rako-
dórészből, át a hajtó ülésén. Az orra intim közelség-
be került Miss Honeywell csizmáival.
– Mit keres itt? – sikította Miss Astrid valahol fö-
lötte, a hang pedig úgy visszhangzott a herceg kopo-
nyájában, mint egy puskalövés. Montford felnyögött,
próbált felkecmeregni, de csak annyira sikerült el-
fordítania a fejét, hogy lássa Miss Honeywell arcát,
ahogy fentről bámul le rá. A lány fejjel lefelé volt.
– Én mit keresek itt? – kérdezte rekedtes hangon.
– El lettem rabolva, azt!
Miss Honeywell döbbentnek tűnt, az orcái elvörö-
södtek, a haja kiszabadult a hajtűkből.
 Néhány hosszú, fájdalmas másodpercig Montford
még vergődött a lány lábánál, amíg a hajtó végül a
vállánál fogva felhúzta. Sikerült a fenekét (amit nem
túl elegáns módon egy ideig Miss Honeywell arcába
nyomott), letennie az ülésre, ahol a helye volt. Bár a
győzelme rövid életű volt. A gyomra szaltózott egyet.
– Elrabolva? – sivította mellette Miss Honeywell. –
Rágalom! Hogy merészel engem… emberrablással
vádolni?
Montford összerezzent, és eltakarta a kezével a fü-
lét.
– A pokolba, nő, ne sikítson velem! – suttogta.
– Nem sikítottam! – kiabálta Astrid. A férfi meg-
szorította a halántékát, és felnyögött. – Nem rabol-
tam el, Montford – folytatta a nő, és kissé visszavett
a hangjából. – Ez a legnevetségesebb dolog, amit va-
laha hallottam. Ön a legutolsó ember a világon, akit
valaha szeretnék újra látni! London felé kellene tar-
tania. Vagy legalábbis kissé szenvednie a kastélyban.
– Éppen kissé szenvedek – tájékoztatta a herceg a
lányt.
– Helyes! Ennél kevesebbet nem is érdemel azok
után… hogy milyen látványosságot csinált tegnap
magából!
Montford nyöszörgött. Nem akarta tudni, hogy mit
csinált. Egy-két emlékfoszlány kezdett visszajönni.
A limerik elindított benne valamit. Már emlékezett
arra, hogy jó néhány ilyet elszavalt előző este. Az uj-
jai között kilesve figyelte Miss Honeywellt. A lány az
útra meredt, a karját a melle alatt kulcsolta össze.
Nagyon ingerültnek tűnt. Ráncolta az orrát. – És bor-
zalmasan bűzlik, Montford! Olyan szaga van, mint a
sörfőzdének. És a koszos zokniknak.
– Köszönöm ezt az értékes megállapítást. Most
pedig, ha megfordulnánk ezzel a járművel, mert sze-
retnék visszamenni a kastélyba.
– Az piszkosul nem valószínű.
– Hogy micsoda?
– Azt mondtam, hogy piszkosul nem valószínű.
A kastély húsz mérföldre van, abba az irányba –
mondta Astrid, és mögéjük bökött az ujjával.
– Húsz mérföld? Húsz mérföld? – rikoltotta
Montford, majd fintorgott, mert a saját hangja újra
széthasította a fejét.
– Talán mégis meg kellene fordulnunk, Miss Astrid
– szólt közbe a hajtó, aki ijedtnek tűnt. – Ha a ke-
gyelmes úr szeretne visszamenni.
Montford szívélyesen a hajtóra bólintott – vagy
legalábbis amennyire tőle telt a jelenlegi állapotá-
ban.
– Köszönöm…
– Őrültség – mondta Miss Honeywell gőgösen. –
Alig tíz mérföldre vagyunk Hawestól. Nem fogom
csak azért elhalasztani a dolgunk intézését, mert a
herceg úgy döntött, hogy a szekerünkben ájul el.
 – Én nem döntöttem úgy, hogy ebben a… én soha
nem választanék egy mozgó járművet az elájulásra.
Valaki idetett engem!
– Hát, az nem én voltam! – kiabálta Miss
Honeywell. – Nem, azok után, ahogy tegnap este vi-
selkedett… – Miss Honeywell elhallgatott, bármit
akart is elárulni, és az arcszíne halványvörösből
majdnem lila lett.
Montford kezdett arra gyanakodni, hogy neki itt
most valami nagyon fontosra kellene emlékeznie. De
üres volt az agya. Nem akarta megkérdezni, de mu-
száj volt.
– Mit csináltam?
– Úgy érti, nem emlékszik? – kérdezte Astrid, a
szeme majdnem kiugrott a helyéről.
– Az égegyadta világon semmire nem emlékszem.
Azt leszámítva, hogy megtámadott egy fehér kutya.
Megtámadott engem egy fehér kutya?
Astrid úgy nézett rá, mintha elment volna az esze,
ami nem állt túl messze az igazságtól.
– Biztosan Anabel néni parókájára gondol. Lelökte
róla, amikor megcsókolta őt.
Na, gondolta Montford, most egészen biztos, hogy
hányni fog.
– Én… micsoda?
Miss Honeywell csillogó szemekkel nézte, amikor
látta a kényelmetlenségét.
 – Megcsókolta Anabel nénit. Szájon. Az egész falu
előtt.
A hajtó a kezébe köhögött, hogy elnyomja a neve-
tését. Montford nyöszörgött.
– Nem!
– De! – bizonygatta Astrid, és diadalittasnak tűnt.
Montford kínjában rázta a fejét, és próbált össz-
pontosítani. A közvetlen célja az volt, hogy elkerülje
a csizmái lehányását. Ez ment neki, mert a szekér
éppen állt. A második legfontosabb az volt, hogy
visszataláljon a kastélyba, és egy életre eltűnjön
Miss Honeywell látóköréből. Lehet, hogy nem ő tette
a szekérbe, de akkor is ő a hibás! Montford nem le-
hetett a lány közelében! Őrült dolgokra vette rá. Pél-
dául, hogy részeges versenyeken fusson, és idős höl-
gyeket csókoljon meg. Igazából még azon is elkez-
dett töprengeni, hogy London elég messze lesz-e tő-
le.
Bele sem akart gondolni a rá váró álmatlan éjsza-
kákra, amikor a lány majd megszállja Londont. Még
ha nem is találkoznak, tudni fogja, hogy ott van a
grófnénál a különböző színű szemeivel és a csípős
nyelvével, és őt gyötri majd. Ahogy éppen ebben a
pillanatban is gyötörte, mellette ülve, mert úgy tar-
totta fel az orrát, mintha ő bántotta volna meg a
lányt.
Montford nem bírta ki a kastélyba visszavezető
húsz mérföldet. Az émelygő gyomráról nem is be-
szélve. A tudat, hogy el kell viselnie Astrid társasá-
gát, elég volt ahhoz, hogy ordítani legyen kedve.
Amit meg is tett volna, ha nem sejti, hogy emiatt a
sajgó feje felrobbanna.
Nem gondolta, hogy akár még tíz mérföldet is ki-
bírna Hawesig. Akármi volt is az a hely. De a tíz jobb
volt, mint a húsz, és ott talán tud majd venni egy lo-
vat. Amúgy is szüksége volt egy lóra, elsősorban
pont ezért ment el arra az átkozott fesztiválra.
– Tíz mérföld. Tíz mérföldet kibírok – motyogta
magában, és az ülésébe kapaszkodott.
Miss Honeywell felhorkant.
– Hallja ezt, Charlie? Őfelsége kibírja a szerény
társaságunkat tíz mérföldön keresztül! Bár, hogy mi
lesz a véleménye a Rylestone-ba tartó harminc mér-
földdel kapcsolatban, az egy másik történet.
– Venni fogok egy lovat Hawesban. Nem megyek
vissza ebben – mondta a herceg, és egy bizonytalan
kézmozdulattal a szekérre mutatott. – Nincs az az
isten!
– Hát, még szerencse, mert mi sem vágyunk job-
ban az ön társaságára, mint ön a miénkre! – Miss
Honeywell gőgösen szipogott egyet, majd mutatta
Charlie-nak, hogy folytassák az útjukat, de a hajtó
habozott.
– Talán meg kellene fordulnunk – javasolta Char-
lie idegesen, és eléggé el volt fehéredve.
– Nem! – kiabálták egyszerre.
 Charlie grimaszolt, majd vonakodva indulásra pál-
cázta az igáslovakat.
Montford annyira kapaszkodott az ülése szélébe,
hogy a bütykei elfehéredtek, és próbálta a gyomrát
lenyugtatni. De a tengeribetegsége és a másnapossá-
ga kombinációját elég nehéz volt legyőzni. Néhány
pillanattal később érezte, hogy az arca szürkéből
zöldre vált. Felpattant, átmászott Miss Honeywell
ölén, és összenyomta őt a testével. A lány leesett az
ülésről, káromkodott a férfira, és ráütött a fejére.
Montford túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a
korláthoz érjen és az út fölé hajoljon, semmint hogy
a lánnyal törődjön. A válla rázkódott, a lélegzete el-
akadt, és a leghihetetlenebb öklendező hangok hagy-
ták el a torkát, miközben kihányta, ami benne volt.
Charlie meghúzta a kantárt, mire a szekér lassan
megállt. Miss Honeywell felhúzta magát a helyére, és
közelebb ült Charlie-hoz, hogy a lehető legnagyobb
helyet hagyja a hercegnek a keskeny bakon. Amikor
a férfi már nem zihált, kimerülten az oldalsó korlát-
hoz rogyott, a teste remegett.
Amikor felpillantott Miss Honeywellre, a lány in-
gerültséggel vegyes aggodalommal meredt rá.
– Ugye nem pestises? – érdeklődött.
Ennyi volt. Montford nem bírta tovább. Felnyö-
gött, kihúzta magát, majd lassan elkezdett lemászni
a szekérről, és közben a teste minden izma tiltako-
zott.
 Miss Honeywell ijedten nézett le rá.
– Mit művel? – akarta tudni.
Montford megbotlott, így a hátralévő részről le-
esett. Egy puffanással ért földet a fenekére, a por fel-
szállt körülötte. Feltápászkodott.
– Visszasétálok.
– Ne legyen nevetséges! Húsz mérföld!
– Nem érdekel. Inkább sétálok száz mérföldet,
mint hogy még egy másodpercet kelljen a társaságá-
ban töltenem – motyogta, ami igaz is volt. Azt nem
tette hozzá, hogy ha még egy másodpercet kellene
azon a mozgó szekéren töltenie, nagy valószínűség-
gel már a beleit hányná ki.
Astrid az öklét a csípőjére tette, és lemeredt rá.
– Tegnap este nem ezt mondta – vágott vissza vé-
gül. Ez meg mit akart jelenteni? Borzongás futott vé-
gig Montford gerincén. Ó, atyavilág, mit tett?
Látva a férfi arckifejezését, Astrid elégedetten rá-
vigyorgott, majd a háta mögött lévő egyik kosárba
nyúlt. Valamit a férfihoz vágott, ami a mellének ütő-
dött, majd a földre csúszott. Montford felmordult,
megdörzsölte a helyet, ahol eltalálta, majd lehajolt,
és felvette a tárgyat. Egy bőrkulacs volt.
– Nem akarnám, hogy szomjan haljon az úton –
magyarázta a nő, majd elhelyezkedett az ülésen.
– Milyen figyelmes – préselte ki magából
Montford.
 – Nem, túl egyszerű lenne hagyni, hogy meghaljon.
Azt akarom, hogy a Rylestone-ig tartó húsz mérföld
minden egyes lépését érezze!
– Az istenit magának, Astrid Honeywell! – üvöltöt-
te a herceg, ahogy a szekér továbbgurult, és már
csak a lány és Charlie hátát lehetett látni. A szekér
vége felé emelte az öklét. – Remélem, soha többé
nem látom!
Ahogy megfordult, és elkezdett trappolni az úton,
arra gondolt, hogy a lány hangja szállt vissza hozzá a
szélben.
– Szintúgy! – hallatszott a gúnyos kiáltás.
Öt perccel később, amikor a szekér recsegése és
nyikorgása eltűnt a távolban, és a lábai máris elkezd-
tek sajogni a csizmájában, leült az út szélére, és vég-
telenül döbbenten bámult fel az égboltra.
Egyedül volt egy poros úton, mérföldekre bármi-
től, ami hasonlított volna a civilizációra, rongyosan,
ramatyul, ale-től és hányástól bűzölögve.
A legvadabb álmaiban nem tudta volna ezt az állapo-
tot elképzelni. El is sírta volna magát, ha lett volna
még a testében bármennyi könnybe fordítható ned-
vesség.
De nem volt. A testében lévő összes folyadékot ki-
hányta.
Lebámult a kezében lévő bőrkulacsra, és megpró-
bálta kinyitni. De nem bírt rájönni, hogyan birkóz-
zon meg a tetejével. Nem tudta, mennyi ideig ült ott
és igyekezett szétfeszíteni azt az átkozott dolgot, de
elég hosszú idő telt el ahhoz, hogy a türelme utolsó
cseppjét is elveszítse. A poros útra hajította a kula-
csot, majd a csizmája sarkával rátaposott.
Addig taposta és taposta, amíg a bőrkulacs ki-
nyúlt, a víz az oldalán lévő résen keresztül folyt ki,
ami miatt a lába alatt lévő por saras pocsolyává vál-
tozott. A herceg azt kívánta, ez bárcsak Astrid
Honeywell feje lett volna.
Odébb ment néhány lépést, de érezte, hogy az
energiája eléggé megcsappant. Le kellett ülnie. Amit
meg is tett néhány lépésnyire az úttól, egy fatörzsön.
Talán a remek ötlete, hogy visszasétál a kastélyba,
nem is volt olyan remek. A szekérről leszállva is még
mindig nagyon rosszul volt. Mi szállta meg, hogy
ennyire lerészegedett? Úgy viselkedett, mint egy
őrült, és ami még rosszabb, volt egy olyan sanda
gyanúja, hogy jól érezte magát. Ez több mint megalá-
zó volt. Aggasztó!
Miss Honeywell mire gondolt? Mit mondott neki?
Mit csinált?
Próbált az agyában lévő zűrzavarban kutakodni,
de a lány szemeiről szóló versek néhány emlékfosz-
lányán kívül semmi nem jutott az eszébe.
Még mindig ezen gondolkozott, amikor egy négy,
termetes fekete csődör húzta nagy, fekete lovas ko-
csi robogott el mellette, amit egy óriási, fekete kö-
penyt viselő férfi hajtott, kezében egy veszélyesnek
kinéző ostorral. Montford nem látott be a kocsiba, de
arra gondolt, hogy egy csillogó, szénfekete szempárt
látott kikukucskálni a függöny mögül, ami miatt vé-
gigfutott a borzongás a hátán. Ő egyáltalán nem sze-
rette a lovas kocsikat, viszont ha valaha bármelyik
úgy nézett ki, mint Luciferé, ez volt az.
Montford felállt, és bámulta a kocsit, ami, mint egy
pokolból szabadult démon, száguldott észak felé. Mi
lehet olyan érdekes arra? – gondolta ingerülten. Bá-
rányok? Hawes, akármi a fene volt is az? Nyavalyás
Skócia?
London a másik irányban van, kiáltotta majdnem a
lovas kocsinak.
Már csak attól, hogy arra a szép városra gondolt
(bár messze volt a széptől, és borzalmas szaga volt,
ha esett az eső), rá tudta venni a lábát a mozgásra.
Minden lépés közelebb visz Londonhoz, emlékeztet-
te magát. Alig várta, hogy újra a palotájában legyen,
kényelembe helyezze magát a fürdőjében, tisztára
mossa magát az úttól, és egyik kezében a London
Times pénzügyi rovatát tartsa, a másikban egy szap-
pant.
Ha visszaér Londonba, nem hagyja el! Soha. Töb-
bé.
De aztán eszébe jutott Araminta. Jóságos ég, Ara-
minta! Teljesen megfeledkezett arról, hogy két hét
múlva feleségül kell vennie azt a nőt! És a nászútju-
kon – kötelező, sajnos – Araminta gyerekkori ottho-
nába mennek Devonshire-be!
Montford botorkálva megtorpant, az agya felhá-
borodottságában visított.
Az biztos, hogy nem fog Devonshire-be menni! Az
biztos, hogy nem fogja Aramintát elvenni!
Vagy mégis?
Ennek jó ötletnek kellett volna lennie, nem? Nem
tudta felidézni. Mázli, hogy egyáltalán a nevére em-
lékezett.
Megragadta lüktető halántékát. Fel kell hagynia
azzal, hogy ennyit gondolkozik!
– Csak érj vissza Rylestone-ba – mormolta. – Egyik
lábad a másik elé.
Így is tett néhány yardig. De a fejében hallatszó si-
kítás egyre rosszabb lett.
Beletelt néhány pillanatba, mire rájött, hogy a sikí-
tást már nem képzeli. Valahonnan mögüle érkezett,
és határozottan olyan volt, mint Miss Honeywell
hangja. Montford hátrafordult, de az úton és a fákon
kívül nem látott semmit. Biztosan nem Miss
Honeywell volt. Eddigre már több mérföldre lehe-
tett.
Visszafordult, és vánszorgott tovább.
Aztán újra elkezdődött a sikítás. Ezúttal egy el-
dördülő fegyver hangjával megfejelve. Ezt a hangot
nem lehetett eltéveszteni, mert villámcsapásként
rázta meg a tájat. Montford a sajgó fejéhez kapott, és
várt. Utána semmi nem hallatszott, csak a szélben
zörgő levelek hangja. Még a madarak is elnémultak
ijedtükben.
Montford nem vett levegőt. A szíve nem vert. Egy-
re növekvő, szörnyű rettegést érzett a gyomrában.
Nem képzelte a lány sikítását. Nem képzelte a lövést.
Nem képzelte a borzasztó csendet, ami utána követ-
kezett.
Montford elkezdett rohanni abba az irányba,
ahonnan jött, gyorsabban, mint előző nap bármikor
a versenyen, de természetesen ő ezt nem észlelte.
Túlságosan elfoglalta az imádkozás, hogy még élve
és elég jó állapotban találja Astrid Honeywellt ahhoz,
hogy kitekerje a nyakát. Soha életében nem félt még
ennyire, és ez kizárólag a lány hibája volt!

Astrid általában élvezte a Hawesba tartó utat, de

ebben az évben nem volt lelkes miatta. El akart jutni
Hawesba, letenni a szállítmányt, és visszamenni a
kastélyba, hogy kiélvezze az utolsó napjait, még mie-
lőtt elszállítják Londonba. Charlie Weeks vitte őt a
szokásos módon, de a férfinak is pontosan ugyan-
olyan lapos kedve volt. Ahogy a kora reggeli köd a
melegtől elillant, és a szekér a North Roadon felvette
a nehézkes haladás ritmusát, nem sok szót váltottak.
Charlie-nak zord volt az arckifejezése, és feszes ke-
zekkel szorította a kantárt. Az út majdnem kéthar-
madánál lazult csak el annyira, hogy nevessen a trá-
gár verseken, amiket elszavalt neki. Furcsa kedvé-
ben volt, de Astrid nem tudta hibáztatni, hiszen a fe-
lesége a hatodik hónapban járt az ötödik gyerekük-
kel. Okkal volt egy kicsit kimerülve.
Szegény Charlie látszólag teljesen szétesett, ami-
kor Montford előrezuhant a szekér hátuljából.
A hercegből párolgó émelyítő, állott alkoholszag és
valami még ennél is elképzelhetetlenül rosszabb mi-
att Astrid eltakarta az orrát, és hátrahúzódott. A férfi
az előző esti koszos ruháiban volt, az egykor gyö-
nyörű selyemkabátján egy szakadás futott végig a
vállától a háta közepéig. A haja egyik fele a fejéhez
tapadt, a másik égnek állt, és minden porcikája ren-
geteg sárral, fűvel és más felismerhetetlen törme-
lékkel volt borítva.
Ő volt a legutolsó ember, akire Astrid számított,
hogy találkozni fognak. Világos volt, hogy Charlie
ugyanezt érezte, mert úgy bámulta a betolakodót,
mintha leprás lenne. Óriási véletlennek tűnt, hogy
Montfordot annak a szekérnek a hátuljába sikerült
valakinek betennie, amiben Astrid pont utazott, de a
lánynak nem volt türelme kinyomozni a helyzet
okát. Montfordnak sem. Kihányt mindent, majd le-
esett a szekérről az útra, és megesküdött, hogy visz-
szasétál Rylestone-ba.
Isten ments, hogy megállítsa! Ha inkább visszasé-
tált húsz mérföldet, mint hogy a társaságában kelljen
lennie, akkor ehhez megvolt a joga. Egyáltalán nem
bántódott meg a férfi heves elutasítása miatt! Egyál-
talán nem bántódott meg amiatt, ami előző éjjel tör-
tént, és amit férfi egyértelműen elfelejtett! És nem ő
lesz az, aki erről őt felvilágosítja!
De abban határozottan bízott, hogy Montford visz-
szaemlékszik Anabel néni megcsókolására. És feltét-
lenül bízott abban, hogy zúzódásai is lesznek Anabel
néni sétabotja miatt. Astrid úgy volt vele, hogy a férfi
megérdemli, hogy tetőtől talpig kék és zöld legyen.
És nem azért dobta oda neki a vizeskulacsot, mert
megsajnálta!
Egyáltalán nem.
Előrenézett, majd hangosan megköszörülte a tor-
kát, ahogy Charlie-val folytatták az útjukat. Charlie
látszólag még mindig próbált magához térni ebből az
eseményből, egy zsebkendővel itatta fel a homloká-
ról az izzadságot, a keze remegett.
– Ne aggódjon miatta, jól megszabadultunk tőle.
Nem hiszem, hogy a húsz mérföld meg fogja ölni.
Nem hiszem, hogy bármi meg fogja ölni, hacsak nem
máglyán égetik el – mondta Astrid halkan, és meg-
paskolta a férfi vállát.
 – Nem kellett volna úgy otthagynunk – motyogta
Charlie. Tétovázott. – Talán vissza kellene fordul-
nunk, Miss Astrid.
– Őrültség. Nemsokára Hawesba érünk. Nem fo-
gom hagyni, hogy tönkretegye az utunkat! – Charlie
összeszorította az ajkait, egyáltalán nem úgy tűnt,
mint akit meggyőzött. – Én csak azt akarom tudni,
hogy egyáltalán miként került a szekérre – mondta
Astrid, hogy témát váltson.
– Nem tudom – válaszolta Charlie szerencsétlenül.
– Ma reggel nem ellenőriztem a rakodórészt. Bizto-
san bemászott, és ott ájult el tegnap éjjel.
– Elég furcsa egybeesés, nem gondolja?
Charlie megvonta a vállát.
– Nagyon furcsa. Majdnem kiugrottam a csizmám-
ból, amikor átrepült a ponyván!
Astrid azért bízott abban, hogy Montford valahogy
előttük ér vissza Rylestone-ba, szerez egy lovat, és el
is indul Londonba, hogy neki soha többé ne kelljen
látnia. De erre elég kis esély volt a férfi jelenlegi ál-
lapotában. Valószínűleg utol fogják érni visszafelé.
Astrid szíve szerint elment volna mellette úgy, hogy
nem veszi fel. De ez csak meghosszabbítaná a
rylestone-i tartózkodását, és azt senki nem akarta.
Nem, amíg Montford vissza nem ér Londonba, ad-
dig Astrid nem nyugszik meg.
De aztán hangosan felnyögött, amikor eszébe ju-
tott, hogy nemsokára ő is Londonban lesz.
 – Mi az? Mi a baj? – akarta tudni Charlie. – Meg-
forduljunk? Menjünk haza? – Furcsán reménykedő-
nek hallatszott.
– Nem, megvagyok. Csak a közelgő utamon gon-
dolkozom.
Charlie elsápadt. A tekintete megvadult.
– Út? Milyen út? – kérdezte idegesen.
Astrid egyre növekvő aggodalommal nézett a haj-
tójára. Mi ütött a férfiba?
– Nyugodjon meg, Charlie, az ég szerelmére!
A londoni utamról beszéltem.
Charlie még mindig idegesnek tűnt.
– London? Mikor megy Londonba? – sivította.
– Remélhetőleg soha. De talán a hétvégén. Akkor
még nem hallott erről?
– Miről? – kérdezte Charlie óvatosan.
– A herceg utálatos tervéről! – kiáltotta.
– A herceg tervéről? – motyogta Charlie.
– Férjhez ad minket. Legalábbis Alice-t és engem.
Londonban. Az egyik barátját kéri meg, hogy találjon
nekünk valami pávát, akihez odaláncolhatjuk ma-
gunkat.
Charlie úgy nézett ki, mint aki végtelenül zavar-
ban van. Astrid nagyot sóhajtott, majd részleteseb-
ben és kevésbé színes, érthető módon elmagyarázta
a herceg tervét. Charlie utána sokáig csendben volt,
egyenesen előre meredt, és nem nézett Astrid sze-
mébe.
 Végül megszólalt, de furcsán, félig suttogva.
– Akkor, hogy jól értsem – mondta, és idegesen
megnyalta az ajkait –, a herceg azért fizet önöknek,
hogy csípjék ki magukat Londonban, vegyenek részt
mindenféle szórakozáson, és szerezzenek maguknak
egy önöknek tetsző úriembert?
– Hát – mondta Astrid lassan –, igen, azt hiszem.
– És akkor nászajándékként önöknek adja a kas-
télyt és a föld egy jó részét is, hogy el tudjanak in-
dulni. Aztán Miss Alice-t is elindítja, és a kicsiket is,
amikor megnőnek.
– Igen, bár, ha így mondja, akkor ez úgy hangzik,
mintha…
– Nagylelkű volna?
Astrid felhorkant. Montfordot nem a nagylelkűség
motiválta. Az egyetlen olyan tervvel állt elő, ami arra
lett kitalálva, hogy őt semmihez sem fogható módon
bosszantsa. De ezt aligha magyarázhatta el Charlie-
nak.
– Gyanítom, ez nem a világ vége – hagyta rá Astrid
vonakodva. – Nem szeretném Rylestone-t London
miatt elhagyni, és nem érdekelnek a város szórako-
zási lehetőségei. Viszont, ha találnom kell egy megfe-
lelő férjet, és biztosítanom a hozományomat, akkor
azt hiszem, Londonba kell mennem. Az egészen biz-
tos, hogy se Sir Wesley-hez, se Mr. Fawkeshoz nem
megyek!
Charlie megdöbbenve nézett.
 – Sir Wesley megkérte a kezét… és Mr. Fawkes… a
lelkész?
Astrid bólintott.
– Természetesen elutasítottam őket. Bár sokkal
jobbak Mr. Lightfootnál. – Megborzongott. – Inkább
kibírnám napi huszonnégy órában Mr. Fawkes da-
dogását, mint hogy Mr. Lightfoottal kelljen élnem.
Tudja, Charlie, szerintem az a férfi lehet, hogy őrült.
– Charlie nagyon nyomorultan nézett ki. Valójában
úgy, mint aki mindjárt sír. Astrid eléggé aggódott
miatta. – Mi a baj, Charlie?
A férfi óriásit nyelt, mintha egy patkány szorult
volna a torkán.
– Bárcsak elmesélte volna ezt! Londonról.
– Hát, meséltem volna, de ott volt tegnap az a fesz-
tivál, és annyi minden történt egyszerre.
– Bárcsak elmesélte volna ezt! – ismételte meg a
férfi, és ingatta a fejét. – Azt hittem, el fogom veszí-
teni a munkámat! Azt hittem, hogy mindannyian a
szegényházban fogunk kikötni! Azt hittem, nincs
más választásom így, hogy az én Millie-m megint ba-
bát vár, és ott van az a sok kicsi a lábunk alatt! Azt
hittem, azt teszem, ami számukra a legjobb!
Astrid megnyugtatásképpen Charlie karjára tette
a kezét, de egyre jobban aggódott a férfi viselkedése
miatt. Olyan zöld volt, mint Montford hányás előtt.
– Miről beszél, Charlie?
 A férfi elengedte a kantárt, majd a lány felé for-
dult, de nem bírt a szemébe nézni.
– Ó, Miss Astrid, azt hiszem, borzalmas dolgot tet-
tem! Azt hiszem, ki fogja kaparni a szememet!
Astrid megszorította a férfi karját.
– Charlie…
– Én öltem meg Cyrilt! – csattant fel.
Astrid szíve megállt. A keze lehullott Charlie kar-
járól.
– Ne, jaj, ne, Charlie!
Charlie szerencsétlenül ingatta a fejét.
– Azt mondta, hogy meg kell tenni! Hogy kicsit fel-
rázza magát. Soha nem akartam azt a szegény jószá-
got bántani, de a golyó mellé ment! Nem tudom, mi-
ért hagytam, hogy rávegyen! De valahogy ért ahhoz,
hogy kifacsarja az ember gondolatait, és különös fé-
lelmekkel töltse meg a fejét! Azt mondta, hogy ez az
egyetlen módja a maga és a húgai megmentésének,
és hogy mi mindannyian elkerüljük a szegényházat!
– Kiről beszél, Charlie? – kérdezte Astrid, bár már
tudta, hogy kinek a nevét fogja hallani.
– Mr. Lightfootról! Azt mondta, hogy feleségül fog-
ja magát venni, és hogy ez a legjobb mindenki szá-
mára. Nem tudom, de nekem ez jónak tűnt, amikor
mondta!
– Ó, Charlie! Ő egyáltalán nem jó! Hogy bírt hall-
gatni rá? Hogy bírt Montfordra lőni?
 – Munkát ajánlott nekem. Jó fizetést. Mit kellett
volna tennem, ha a szegényház veszélye a fejem fö-
lött lebeg? Mit kellett volna tennem, nézni, hogy ma-
ga és a húgai is ott kötnek ki velem?
– De nem mehetek hozzá Mr. Lightfoothoz! Jó ég,
Charlie, az az ember bolond. Őrült!
Charlie összevonta a szemöldökeit.
– Gondolja?
– Charlie, a bolondokházában kellene lennie! Egé-
szen biztos, hogy ezt maga is észrevette.
Charlie megvakarta a fejét.
– Azt hittem, hogy kicsit zakkant – motyogta. –
Ó, Miss Astrid, bárcsak tudtam volna ezt hamarabb!
Most már késő!
Felvette a kantárt, és olyan gyors ügetésre váltotta
az igáslovakat, amilyet csak bírtak.
Astrid megkapaszkodott a bakban, végigfutott a
hideg a gerincén.
– Mi folyik itt, Charlie? – akarta tudni. – Miért me-
gyünk ilyen gyorsan?
– Talán eljutunk Hawesba, mielőtt utolér minket.
Ott nem fogja tudni elvinni magát – mondta a férfi,
és furcsa fény csillant meg a tekintetében.
Astridnak összeugrott a gyomra.
– Miről beszél?
– Mr. Lightfootról. Jön magáért, hogy elvigye
Gretna Greenbe!
A félelemtől ledermedt Astrid teste.
 – Mekkora hülye, mekkora átkozott hülye vagyok
– motyogta magában Charlie újra meg újra, és köz-
ben egyre gyorsabb és gyorsabb iramra nógatta az
igáslovakat.
– Ez nem lehet – mondta Astrid inkább magának,
mint Charlie-nak, amikor meghallotta maguk mögött
a dübörgő paták félreismerhetetlen hangját. Annyira
fordította hátra a fejét, hogy lássa Mr. Lightfoot im-
pozáns fekete lovas kocsiját feléjük száguldani, amit
az egyik óriási bűnözője hajtott fekete köpenyben.
Pontosan úgy nézett ki az egész, mint Alice egyik
borzalmas regényének egy jelenete!
Ó, atyám, gondolta Astrid magában. Éppen a saját
személyes melodrámájának szerencsétlen főhősnő-
jévé fog válni!
– Nem akartam, esküszöm, nem akartam megölni
Cyrilt – gagyogta mellette Charlie.
Astrid csak bámult rá, túlságosan le volt döbbenve
ahhoz, hogy beszéljen, és minden csepp erejével a
bakba kapaszkodott.
Őrült sebességgel haladtak, és a szekéren nem vol-
tak lengéscsillapítók. A feneke minden bukkanót,
szegecset, követ és ágat megérzett, amivel a kerekek
találkoztak. A fájdalom egyértelművé tette a tényt,
hogy ami történik, nagyon is igaz. Fájdalom a fene-
kében, és Charlie árulása miatt fájdalom a szívében.
Hogyan tudta megölni Cyrilt? Hogyan tudott hátat
fordítani a közöttük lévő sokévnyi barátságnak?
Vagy voltak ők egyáltalán valaha barátok? Astrid
megint nem vette észre, ami ennyire nyilvánvalóan a
szeme előtt volt? Elkövette ezt a hibát a saját húgá-
val! Nem lepte meg, hogy máskor is hasonlóan téves
megítélései voltak.
De az, hogy Mr. Lightfoot kezére játsszák? Ez egy-
szerűen felfoghatatlan volt! Nem Charlie volt a leg-
eszesebb férfi a környéken, de azért csak derengett
neki valami, hogy egy ilyen terv hülyeség.
– Miért, Charlie? Miért?
– Azt hittem, hogy a maga érdekében teszem!
A saját családom érdekében! Ahh, de elhibáztam! –
Hátrapillantott, és az arcvonásai szétestek. – Sosem
fogjuk lehagyni!
– Próbálja, az ég szerelmére, próbálja! – buzdította
Astrid.
De nem használt. Két agg igásló nem tudott egy
négyes fogattal versenyre kelni. Mr. Lightfoot fekete
lovas kocsija gyorsan melléjük ért. Astrid látta,
ahogy Mr. Lightfoot gombszeme csillog az ablakban.
Felfordult a gyomra.
Gretna Green, mi?
A fekete köpenyes hajtó élesen jobbra húzta a lo-
vait, ezzel az igáslovakat leszorította az útról.
A lovas kocsi megállt, és így elzárta a szekér útját.
Charlie kénytelen volt meghúzni a kantárt, és telje-
sen megállni.
Rettegve meredt Astridra.
 – Fusson! – suttogta. – Be, az erdőbe!
Astrid bizonytalan lábakkal felállt, és elkezdett
kimászni a szekérből. Ez volt az első értelmes dolog,
amit Charlie az elmúlt negyedórában mondott.
– Ne olyan sietősen! – zúgott egy hang a lovas ko-
csi ajtajából. Astrid felpillantott, és meglátta, hogy
Mr. Lightfoot a kilépőn áll, és egy pisztolyt lóbál
egyenesen az ő feje felé. A lány lefagyott. Végigfutott
rajta a rettegés, és a szíve a torkában dobogott, bár
még mindig nem tudta igazán elhinni, hogy ez meg-
történik. Minden úszott előtte, mintha ez az egész
víz alatt történne.
Mr. Lightfoot Charlie felé nézett, a fekete szeme
különösen csillogott, és egy borzalmas mosolyra hú-
zódott a szája.
– Azt gondolom, hogy próbált előlünk megszökni,
Mr. Weeks. Milyen furcsa, pedig azt hittem, megálla-
podtunk!
Charlie elfehéredett, a tekintetét a fegyverre sze-
gezte, izzadság csöpögött le az arcán.
– Meggondoltam magam. Miss Astrid nem akar
magával menni – sikerült kimondania.
Mr. Lightfoot csak nevetett.
– Persze hogy nem, maga hülye! Éppen ezért szer-
veztük meg ezt a kis útszéli találkozót, vagy nem em-
lékszik? – Visszafordult Astrid felé, a mosolya elhal-
ványult, a tekintete megkeményedett. – Most pedig
jöjjön, kedves! Pattanjon a kocsiba, mint egy jó lány,
és indulunk is!
– Soha – válaszolta Astrid jóval több bátorsággal,
mint amit érzett.
Mr. Lightfoot jelzett a fekete köpenyes hajtójának,
aki lemászott a magas bakjáról, és Astrid felé indult.
Astrid nyelt egyet. A férfi legalább két lábbal volt
magasabb nála, és körülbelül olyan széles volt, mint
egy szekrény. Az arca a felépítéséhez hasonlóan
zordnak tűnt, az egyik oldalon egy mély heg futott
végig, és ez az ajkait örök rosszallásba húzta. Hol ta-
lálta Mr. Lightfoot ezt a férfit? Az alvilágban?
És miért volt még mindig nála az ostor? – gondolta
a lány megvadulva, és a szíve összefacsarodott.
Aztán rájött, hogy nem ostor van nála, hanem kö-
tél. Astrid próbált visszamászni a szekérre, de a férfi
megragadta hátulról. Szörnyen erős volt! A lány
minden csepp erejével küzdött, de rugdoshatott vol-
na egy hegyet is, annyira jutott vele. A férfi egy kéz-
zel összeszorította Astrid karjait a háta mögött.
A másikkal úgy emelte föl a földről, mintha nem vol-
na nehezebb egy pihénél. Elkezdte összekötözni.
Astrid reménytelenül bámult Charlie-ra, aki egyre
nagyobb rettegéssel nézett, és közben csorogtak a
könnyek az arcán.
– De én nem akarok menni – mondta Astrid meg-
lepően nyugodt hangon. Addig fészkelődött az óriás
tartásában, amíg szembekerült Mr. Lightfoottal. –
Nem akarok magához menni! Nem akarom magát, és
soha nem is fogom! Mi jó származik abból, ha az aka-
ratom ellenére vesz el? Állandóan harcolni fogok
magával!
Mr. Lightfoot úgy vigyorodott el, amit Astrid csak
kéjesnek tudott leírni. Most már megfékezhetetlenül
remegett.
– Postosan, kedves. Pontosan! A legnagyobb örö-
mömre fog szolgálni, hogy betörjem. És be fogom
törni.
Ezen Astrid majdnem elnevette magát, ahogy az
óriás a lovas kocsi felé cipelte. Nem maradt remé-
nye, nem volt esély a menekülésre. Soha életében
nem érezte magát még ilyen kilátástalan helyzetben,
vagy sajnálta magát ennyire átkozottul. Tudta, hogy
Mr. Lightfoot el fogja őt rabolni. Talán feleségül fogja
venni, vagy legalábbis meg fogja próbálni. Nem volt
benne biztos. De abban száz százalékig biztos volt,
hogy meg akarja erőszakolni. Ehhez nem kellett zse-
ninek lenni.
Majd a gondolatai mélyéről eszébe jutott egy em-
lék. Mi volt az?
Montford! Nem telhetett el több néhány percnél,
hogy őt maguk mögött hagyták. Az biztos, hogy ha
elég hangosan sikít, a férfi hallani fogja őt. Bár Astrid
nem tudta, mégis mit tudna érte tenni. Még ha meg
is hallja őt, és nem legyint rá (amit nagy valószínű-
séggel fog, tudva, hogy utálja őt), nem fog időben
odaérni, hogy megakadályozza, hogy ezek a gazem-
berek elvigyék. Még ha valamilyen csoda folytán
tényleg sikerülne is szárnyakat növesztenie, és pilla-
natok alatt odarepülnie a lovas kocsihoz, mit tehetne
az elrablása megelőzéséért? Ráhányná mindenét a
gonoszokra, akik az undortól magatehetetlenné vál-
toznának?
Ezen a gondolaton már tényleg elnevette magát.
Mr. Lightfoot és Charlie is gyanakodva néztek rá.
Még az őt cipelő óriás is megállt, és lepillantott rá,
mintha elment volna az esze. De Astrid nem bírta
megállni.
Hivatalosan hisztérikus állapotba került.
És bár az égegyadta világon semmi reménye nem
volt, hogy a hasznára váljon, olyan hangosan és
olyan sokáig sikított, ameddig csak bírt. Addig sikí-
tott, amíg a torka már fájt, és amíg fénypöttyök tán-
coltak a szeme előtt.
– Pofa be, az istenit! – ordította Mr. Lightfoot, és
eltakarta a fülét. – Senki sem fogja hallani, kis bo-
lond! – Astrid a férfi arcába sikított. – Siessen, tegye
be! – morgott Lightfoot az óriásra.
Az óriás próbálta betuszkolni a lányt a lovas ko-
csiba, de Astrid úgy tekerte a testét, hogy a lábai az
ajtóba akadtak. Sikított, rúgkapált, próbált kiszaba-
dulni a gonosz keze közül. Néhányszor sikerült
egyenesen mellbe rúgnia az óriást, de még ha ezek
okoztak is neki valami fájdalmat, nem mutatta ki.
A férfi felkapta a lábait, összekötözte a maradék kö-
téllel, majd a hátralévő részen betolta őt a lovas ko-
csiba. Astrid sikított és sikított, gondolta, addig fogja
ezt csinálni, amíg elájul.
Aztán egy fegyver dördülésének a hangja hasított
a tudatába. Elakadt a lélegzete, és megállt a szíve.
Nézte, ahogy Charlie az oldalához kap, majd a sze-
kérről az útra bukik. A férfi megpróbálta az ülése
alól elővenni a puskát, amit maguknál tartottak a
banditák ellen, hogy mentse őt. Bolond ember!
A puska ott maradt az oldalán, használatlanul, ahogy
Charlie vére a földre folyt. Szegény ostoba nem ér-
demelte meg, hogy ebbe az egészbe belekeveredjen.
Mr. Lightfoot Charlie fölé állt, a kezében lévő pisz-
toly még füstölgött. Elfordult a férfi felől, a derékszí-
jába dugta a fegyverét, majd elindult a lovas kocsi
felé, a tekintetében tompa fény csillogott.
Astridnak megfagyott a vére, és a hangja a torkán
akadt. Mr. Lightfoot hátralökte őt, majd a lovas ko-
csiba szállt. Elhelyezkedett az ülésén, aztán elővett
egy zsebkendőt, és bekötötte vele Astrid száját.
A lány apró lépésekkel a kocsi túlsó végébe hátrált,
kínlódott a megkötözése miatt, és mérges tekintettel
nézett az elrablójára.
Mr. Lightfoot csak nevetett az erőfeszítésein, majd
bevágta a lovas kocsi ajtaját.
És ezzel Astrid minden reménye elszállt a meg-
menekülésre.
 Tizenkilencedik fejezet

Amiben a herceg elindul a hét harmadik

versenyén

Miután fél órát trappolt a King’s Highway-en, félig

futva, félig ugrálva, hogy próbáljon a bal lábába fész-
kelt istentelen görcsön könnyíteni, Montford készen
állt arra, hogy feladja. Már majdnem sikerült meg-
győznie magát arról, hogy az egészet csak képzelte –
a sikításokat, a fegyverropogást –, de éppen, amikor
úgy döntött, hogy megáll és visszafordul, visszatért a
rettegés, és megülte gyomrát, ami rosszabb volt
bármilyen émelygésnél vagy görcsnél, amiben vala-
ha része volt. Nem értette, nem örült neki, de ez az
érzés nem hagyta, hogy megforduljon, bármennyire
akarta is a teste.
– Meg fogom ölni – motyogta magában zihálások
közepette. – Ezúttal tényleg meg fogom ölni!
Bár, hogy miért, abban nem volt teljesen biztos.
Jó ég, szinte remélte, hogy az út mellett találja
Astridot kivérezve! Így igazolást nyert volna, hogy
miért futott úgy az úton, mint valami eszeveszett
őrült.
 Aztán ugyanerre a gondolatra újra összeugrott a
gyomra. Nem, nem akarta kivérezve találni a lányt.
A puszta gondolat…
Elviselhetetlen volt.
Montford arra gondolt, hogy inkább legyen őrült.
Inkább fusson el egészen Hawesba, és találja csodá-
san sértetlenül, egy darabban Astridot, és amikor
éppen arra jutott, hogy talán tényleg ez lesz a dolog
vége, befordult egy kanyarban, és akaratlanul felki-
áltott. A szekér furcsa szögben állt az út egyik olda-
lán, a két igásló idegesen topogott a hámjában. Egy
alak feküdt a kocsi mellett, mozdulatlanul. Ember
volt, de a felépítéséből és a ruhái színéből Montford
meg tudta állapítani, hogy nem Astrid az. Hanem
Charlie.
Ugyanannyira érzett hirtelen megkönnyebbülést
és aggodalmat. Charlie felé rohant. A félelem, ami
csupán néhány pillanattal korábban elméleti volt,
ekkor kristálytisztán és félreérthetetlenül egyértel-
művé vált. Mégsem képzelődött!
De ahogy közeledett Charlie-hoz, érezte, hogy a
térde elgyengül, a látása elsötétül. A férfi vállán lévő
seb erősen vérzett.
Ne most! – kiabált belül magára. Most végképp
nem ájulhat el!
De nem használt.
Előrebukott a semmibe.
 Néhány másodperc – vagy néhány óra, nem tudta
pontosan – múlva nyerte vissza az eszméletét, a sö-
tét emlékeket pedig, amik ilyen kellemetlen helyze-
tekben mindig a felszínre törtek, visszatolta az elmé-
je mélyére. A szemhéja remegve nyílt ki. Az eget bá-
multa.
Aztán valaki felnyögött.
Montford az oldalára gurult, és meglátta, hogy
Charlie kúszik felé, a vállából szivárog a vér, az arca
pedig olyan fehér, mint az égbolton lévő felhők.
Montford kényszerítette magát, hogy ne nézze a
vért.
Charlie-nak sikerült még néhány hüvelyket meg-
tennie, majd a porba rogyott. Montford összeszedte
magát, odament hozzá, hogy segítsen. Letépte magá-
ról a kabátját, és a férfi vállán lévő sebbe nyomta,
hogy amennyire csak tudja, elállítsa a vérzést.
– Mi történt? – akarta tudni. – Astrid hol van?
Charlie egyik oldalról a másikra dobálta a fejét,
összeszorította az állkapcsát, mert kibírhatatlan fáj-
dalma volt.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljon – motyogta a
fickó. – Istenre esküszöm, hogy érte tettem!
 – Micsoda? Mit tett? – Montford majdnem elsírta
magát.
– Lightfoot, uram. Elvitte őt.
– Elvitte? Hogy érti, hogy elvitte? – kiabálta
Montford, a rettegés jéghideg csápjai felkúsztak a
gerincén, be, a vérébe.
– Jött, és elrabolta őt! Gretna Greenbe… tartanak…
hogy… feleségül… vegye – sikerült Charlie-nak ki-
préselnie magából.
– Mr. Lightfoot – ismételte meg Montford, és pró-
bálta felfogni, hogy mi a helyzet. Mr. Lightfoot miatt
érkezett egyáltalán Yorkshire-ba. Még nem találkoz-
tak, de annyit már hallott róla, hogy tudja, egy ba-
rom, és Astrid nem akar hozzámenni.
Ami természetesen azt jelentette – nyilvánvalóan,
hiszen Charlie az úton feküdt, és kezdett elvérezni –,
hogy a lányt az akarata ellenére vitték el. Mr.
Lightfoot kényszeríteni akarja a házasságra. És
Montford ennek egyetlen módját látta, ha…
Ha a gazember nem ad neki más lehetőséget!
Montford a jó vállánál fogva felhúzta Charlie-t.
A hónalja alá helyezkedett, majd amilyen finoman
csak tudta, hanyatt döntötte a szekérre. Levette a
kabátját a sebről, majd szorosan átkötötte a vállát
egy rakodótérben talált vászondarabbal, hogy elál-
lítsa a vérzés nagyját. Charlie fájdalmában felnyö-
gött, majd látszólag elájult.
 Montfordnak nem volt meg a tudása ahhoz, hogy
egy ilyen drámával megbirkózzon. Még sosem haltak
meg előtte – leszámítva a szüleit, de ott erre még
csak gondolni sem akart. Aggódva nézett le Charlie-
ra, ahogy felemelte a kantárt.
– Meg ne haljon, az ég áldja meg! – motyogta. – Azt
sem tudom, hogyan kell ezt az átkozott dolgot irá-
nyítani.
Megrázta a kantárt, ahogy korábban látta Charlie-
tól. Az igáslovak csak álltak ott, és pitypangot ettek.
– A pokolba, mozduljatok meg! – kiabálta feszül-
ten. Megrántotta a kantárt, és amennyire csak bírta,
szűkre fogta az állatok hátsó fele fölött. A két ló elő-
reugrott, majd megállt. Újra meg újra szűkre fogta,
amíg a szegény jószágok már morogtak, és egy ha-
talmas porfelhőt rúgtak össze az úton.
A szekér előrezötykölődött, majd balra dőlt, utána
jobbra. Montfordnak fogalma sem volt, hogyan kell
az állatokat irányítani, ha már mozognak. Belefeszült
az ülésébe, és olyan erősen tartotta a kantárt, hogy a
körmei a tenyerébe vájtak. Legalább az állatok tud-
ták többé- kevésbé, hogy mi a dolguk, mert Montford
piszkosul nem.
Charlie erőtlenül nyöszörgött, amikor egy mély
keréknyomba hajtottak, Montford erre káromkodott.
A feneke borzasztóan fájt, a gyomra pedig háborgott.
Úgy tűnt, nem jobb ezt a járművet vezetni, mint
utasnak lenni rajta. Csikorgatta a fogát, és könyör-
gött, hogy múljon el az émelygése. Nem volt ideje a
kényes szervezetére. Meg kellett mentenie egy nőt a
halálnál is rosszabb végzettől!
Csak imádkozott, hogy ne késsen el!
A gondolattól, hogy Astriddal – Astrid! Mikor kez-
dett el róla a keresztnevén gondolkozni? – durván
bánik ez a gazember, meghűlt a vére, és egy olyan
óriási félelem lett úrrá az elméjén, amit még soha
nem tapasztalt.
Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna
el, amíg végül meglátott maga előtt egy falut. Pálcá-
val csapkodta az igáslovakat, hogy gyorsuljanak fel.
Aztán amikor a szekér elkezdett száguldani a falu
főutcáján, már azon gondolkozott, hogy miként fogja
megállítani. Elhaladt néhány tátott szájjal néző falusi
mellett, akik a saját kordéjukat irányították az úton,
és néhány szerencsétlen gyalogos mellett is, akiknek
éppen csak sikerült elfutniuk az útjából, közben őt
szidták.
A falu nagyobb volt, mint amilyennek Montford
képzelte, és halványlila gőze sem volt, hogy merre
tartanak. Végül kiszúrt maga előtt egy táblát, ami
egy Barley Mow nevű fogadót hirdetett, és az agyá-
ban félig kezdett összeállni egy terv. Megpróbálta
visszahúzni a kantárt, de részben arra számított,
hogy ennek semmi hatása nem lesz.
Tévedett. Az igáslovak hirtelen megálltak, mire ő
majdnem kirepült az üléséből, rá a hátukra.
 Újra káromkodott, és kihúzta magát. Elkerekedett
szemmel körbenézett, a szíve zakatolt. Az út szélén
állt, egy sáros, nyüzsgő fogadóudvar közelében.
A lakói abbahagyták, amit csináltak, és ijedten me-
redtek fel rá.
Kiszemelte egyiküket, és rámutatott.
– Maga, szerezzen nekem egy orvost! – A falusi
férfi csak tátotta rá a száját. – Egy sérült férfi van ve-
lem – kiáltotta Montford, és Charlie-re mutatott. –
Orvosra van szüksége, az ég áldja meg!
A férfi elejtette a zsákot, amit cipelt, és elszaladt.
Az udvar kiürült, ahogy Montford lejött a bakról.
Imbolygott a lábán, ezért megkapaszkodott a szekér
szélében, és átkozta a gyengeségét.
Egy férfi került elő a fogadóból, koszos kötény volt
rajta. Gyanakvón vizslatta Montfordot, ahogy köze-
ledett felé.
– Egy sérült férfi van a szekéren – tájékoztatta a
herceg a férfit. – Orvosra van szüksége. Nekem pedig
egy lóra. A leggyorsabb lovára. És siessen, ember!
A fogadós csak hunyorogva nézte Montfordot.
– Igen? És hogyan fog ezért fizetni?
Montford elképedve nézett a férfira. A pénzügyi
ügyletekig nem jutott el gondolatban. Nem gondolta,
hogy kellene.
– A montfordi herceg vagyok. Ki lesz fizetve!
A férfi végignézett Montfordon a koszos csizmájá-
tól a feje búbjáig. Aztán elkezdett hangosan nevetni.
 – Egy herceg? Ó, ez szép, barátom! Én meg a fran-
cos régens vagyok!
Montfordnak megfordult a fejében, hogy megfojtja
a férfit, de aztán lepillantott, és összerezzent. Pont
olyan hercegien nézett ki a koszos pamutingében és
a véres nadrágjában, mint a fogadós.
– Semmit nem fogok adni magának, cimbora. Jó
pénz nélkül nem – jelentette ki a férfi. Montford visz-
szament a szekérhez, és lerángatta a tönkrement
kabátját. Kihúzta a nyaksáltűjét a hajtókájából, és a
fogadós orra alá dugta. – Igen, és mihez kezdjek ez-
zel, barátom? – kérdezte gúnyos mosollyal a férfi. –
Nekem nem tűnik igazinak.
– A francos pokolba, maga hülye! Rubin! Ebből tíz-
szer meg lehetne venni a fogadóját.
– És azt akarja, hogy ezt elhiggyem. Ez utánzat.
Montford a férfira morgott, ledermedt a tehetet-
lenségtől.
– Uram – suttogta Charlie a deszkapadlóról –, az
ale.
Montford felnyögött.
– Erre most nincs időnk, Charlie. – Jóságos isten, a
férfi a halál kapujában áll, és egyedül az ale-re tud
gondolni? Mi baja itt mindenkinek?
Charlie újra elájult.
A fogadós egy ideig vizslatta Charlie-t, majd a sze-
kér hátulja felé pillantott.
 – Ale, azt mondja? – A fogadós a szekér végéhez
csoszogott, majd felemelte a ponyvát. Füttyentett
egyet, mert nem hitt a szemének. – Miért nem mond-
ta korábban, hogy van ale-je?
Montford leverten a levegőbe emelte a kezét.
– Nem tudom. Talán mert egy férfi éppen elvérzik
mellettem!
A fogadós mogorván nézett rá.
– Az ale-t elfogadom fizetségként.
Montford sóhajtott volna megkönnyebbülésében,
ha nem lett volna ennyire ingerült.
– Jó. Vigye ezt a francos ale-t! De a leggyorsabb lo-
vát akarom!
A fogadós bólintott, majd sietve elkezdte megke-
rülni az épület oldalát.
– És egy pisztolyt – tette hozzá Montford.
A fogadós megtorpant, és rémülten nézett vissza. –
Kettőt. Legyen két pisztoly! Megtöltve.
A fogadós a fejét ingatva, válasz nélkül tűnt el.
Montford a szekér fölé hajolt, és megpaskolta
Charlie arcát. A férfi visszanyerte az öntudatát, és
zavaros szemekkel nézett rá.
– Muszáj… sietnie, ahogy tud… északra. Skócia…
fekete lovas kocsi…
Montford felidézte a hatalmas járművet, ami ko-
rábban elment mellette, és megsajdult a szíve. Ho-
gyan bírná azt valaha utolérni?
 Pont ekkor jelent meg a sarkon a fogadós, és egy
barna paripát vezetett kantáron. Montford gyorsan
végignézett az állaton, és egy nagyot sóhajtott.
– Ez a legjobb, amit adni tud? – préselte ki magá-
ból.
A fogadós megbántottnak tűnt.
– Nagyon jó, az biztos.
– Jobb is, mert ha kiderül, hogy lusta, vissza fogok
jönni, és magam ölöm meg magát! – mondta vicso-
rogva Montford. A fogadós elsápadt. – És hol vannak
a pisztolyok?
– Komolyan kérdezi?
– Nagyon. Komolyan. – Montford megállt. – Kérem
– tette hozzá. – Nagyon sürgős a helyzet.
– Szemmel láthatóan – mondta a fogadós, és kihú-
zott két rozsdásnak tűnő régi fegyvert a nadrágszí-
jából, és Montford felé nyújtotta őket.
Montford megnézte a fegyvereket, a gyenge minő-
ségük miatt elborzadva ingatta a fejét, de ettől füg-
getlenül bedugta őket a nadrágjába. Felhúzódzko-
dott a paripára, fáradt lábai vehemensen tiltakoztak.
Lenézett a fogadósra.
– Látott itt áthajtani egy fekete lovas kocsit?
A fogadós bólintott.
– De egy órája. Eszeveszett sebességgel száguldott
észak felé.
Montford az utca irányába sarkantyúzta a lovát.
Néhány yardot tett meg, amikor hallotta, hogy valaki
kiabál mögötte. Behúzta a kantárt, és a fogadós felé
fordult, aki az úton állt, és hevesen mutogatott.
– Mi van? – üvöltötte Montford, a türelme végén
járva.
A fogadós az ellenkező irányba mutatott, mint
amerre Montford tartott.
– Észak arra van, cimbora!
Aligha volt ez sikeres kezdete egy hősies megmen-
tésnek.
 Huszadik fejezet

Amiben a gonosz a leghitványabb módon

viselkedik

Annak ellenére, hogy ez volt a legrosszabb, ami

valaha Astriddal történt, elrabolva lenni unalmas
volt. Természetesen meg volt ijedve. Rendkívül bu-
tának vagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember
ne legyen. De amióta látta, hogy Charlie leesik a sze-
kérről, vérzik, talán már meg is halt, a tudata látszó-
lag különvált a testétől, és valahol a lovas kocsi tete-
je közelében lebegett. Astrid tudta, hogy mi történik,
és tudta, hogy nagy bajban van – és azt is tudta ezzel
a különvált tisztánlátásával, hogy kevés reménye
volt a menekülésre –, mégis tompa volt.
Biztosan sokkos állapotban volt.
Természetesen nem volt érzéketlen – legalábbis
fizikai értelemben. A keze zsibbadt attól, hogy olyan
szorosan összekötözték a csuklóját. A teste egész
jobb oldalát, amin a lovas kocsi padlóján feküdt, egy
végtelenül kellemetlen szögben, kék-zöldnek érezte
a durva úton való zötykölődés miatt. És nagyon sür-
gető szükségét érezte annak, hogy könnyítsen ma-
gán – nagyon sürgetőt! Közvetlenül mielőtt elrabol-
ták, ivott meg egy egész kulacs vizet.
Soha életében nem érezte még magát ennyire ké-
nyelmetlenül.
És ennyire unottan sem. Azt gondolná az ember,
hogy amikor valakit fegyverrel kényszerítve rabol-
nak el, akkor az alanynak talán garantáltan egyre
drámaibb eseményekben és egyre lélegzetelállítóbb
veszedelmekben lesz része. Vagy legalább azt gon-
dolná az ember, hogy az elrabló talán megteszi azt az
udvarias gesztust, hogy részletesebb magyarázattal
szolgál, vagy mond néhány vészjósló fenyegetést. De
Lightfoot csupán annyit csinált, hogy magában kun-
cogott, néhányszor megbökte őt a csizmájával, majd
elszunyókált. Ez eléggé kiábrándító volt.
Órák óta utaztak, és Lightfoot a nagyját áthorkolta.
A férfi horkolása volt a legborzasztóbb hang, amit
Astrid valaha hallott. Eszébe jutott róla, hogy
Montford milyen hangot hallatott, amikor hányt.
Lightfoot csak horkolt és horkolt, éppen annyira ál-
landó volt ez, mint az alatta forgó lovaskocsi-kerék
csikorgása. Ha nem lett volna egy karácsonyi libánál
szorosabban összekötözve, fejbe vágta volna a férfit.
Ingerült volt. És unatkozott. És nagyon kényelmet-
lenül érezte magát. Tudta, hogy ezt az egészet nem
álmodja, mert érezte ezeket a dolgokat, és azt is tud-
ta, hogy valószínűleg jobban kellene félnie, mint
amennyire fél. De az min segített volna?
 Astrid túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy az idejét
azzal töltse, hogy eszméletlenségig sírja magát. Meg
kellett őriznie az energiáját arra, hogy Lightfoottal
harcoljon – és elég nagy küzdelemre készült. Tudta,
hogy soha nem fog önszántából hozzámenni, és ha a
férfi azt hitte, hogy belekényszeríti a házasságba az-
zal, hogy az akarata ellenére elrabolja, akkor elég
szörnyű meglepetésben lesz része.
Astrid a férfi nem éppen kiváló tervének fényében
még jobban meg volt győződve arról, hogy Lightfoot
őrültebb, mint valaha.
Azt gondolta, hogy fegyvert tart majd a fejéhez, és
megesketteti a házassági fogadalmaikra? Milyen hi-
vatalnok (még a Gretna Greenben lévő úgynevezett
„kovácslelkészek” bármelyike) szentesítene egy
ilyet?
Ráadásul, ha erre kerülne a sor, és neki a házasság
vagy a halál között kellene választania, a halált vá-
lasztaná. Lightfoot nyilvánvalóan egyáltalán nem
ismerte őt, ha azt hitte, nem fogja bevasalni rajta a
blöffjét. És Astrid minden kétséget kizáróan tudta,
hogy inkább előbb meghal, mint hogy alávesse ma-
gát Lightfoot gonoszságának. Hadd ölje meg, ha azt
hiszi, hogy ezzel eléri azt, amit akar.
Astrid azokra gondolt, akiket maga mögött ha-
gyott, és távolról tudatában volt a megsemmisítő
fájdalomnak a szívében. Tudta, hogy nem fogja őket
többé látni. Bár azt is tudta, hogy nem fognak szen-
vedni – gyászolni és hiányolni fogják, de nem volt rá
szükségük a saját túlélésükhöz. Az elmúlt hét ezt
megtanította neki.
Amiatt, hogy megkötözve és tehetetlenül feküdt
egy őrült lovas kocsijában, hirtelen teljesen tisztán
látta az életét, és felismerte a saját butaságát. Ennyi
éven át azt gondolta, hogy nekik van szükségük rá,
közben az igazság az volt, hogy neki volt szüksége
rájuk. Kapaszkodott Hallba, a sörfőzdébe és a húgai-
ba, és nem azért, mert számukra ez volt a legjobb,
hanem mert ő ezt akarta. Annyira rettegett a válto-
zás gondolatától, attól, hogy lemondjon a birtok irá-
nyításáról, hogy szem elől veszítette a valós célját:
hogy azt tegye, ami a családja számára a legjobb.
Valahol közben magát is szem elől veszítette, és
megakadályozta, hogy igazán lásson másokat. Azt
hitte, hogy mindenki másnál sokkal többet tud. Azt
hitte, hogy irányíthatja mások cselekedeteit, még
Montfordét is. Az aktuális helyzete szemlátomást bi-
zonyította, mekkorát tévedett. Tudta, hogy Lightfoot
gazember és egy kissé dilis, de azt soha nem gondol-
ta volna, hogy ilyen mocskos összeesküvésre képes.
Astrid nem számított arra, hogy így alakulhat az
élete.
Az órák látszólag napokká nyúltak, és ők csak
mentek tovább. Astrid érzékelte, ahogy a nap mozog
az égen, keletről nyugatra, és hogy az árnyékok
meghosszabbodtak a lovas kocsiban. Próbált testtar-
tást változtatni. A jobb oldalát egyáltalán nem érez-
te, és már a kezeit sem tudta használni, bár amúgy
sem ment volna velük sokra, mivel a hátához voltak
szorítva. Az ülésnek támaszkodva sikerült felülnie.
Fájdalmas szúrások bizseregtek végig az oldalán,
ahogy visszatért bele az élet.
Ekkor már elég vészesen szüksége volt arra, hogy
könnyítsen magán. Már nem halogathatta tovább.
Előrerúgott a lábával, és sikerült elérnie Lightfoot
csizmáját.
A férfi egy horkantással ébredt fel. Úgy pillantott
le Astridra, mintha meglepte volna, hogy ott találja.
Aztán a szája gonosz vigyorra húzódott. Előrehajolt,
amíg az arca néhány hüvelykre volt a lányétól, majd
levette a szája elé kötözött zsebkendőt. Astrid hátra-
húzódott, és próbált nem lélegezni. A férfi lehelete
bűzlött a hagymától.
– Helló, kedvesem – mondta Lightfoot.
– Vizelnem kell – mondta Astrid egyenesen.
Lightfoot ráncolta a homlokát, és a kéjes vigyora le-
lankadt. – Azt mondtam, vizelnem kell – ismételte
Astrid. – Nagyon sürgős. Hacsak nem akarja, hogy itt,
a kocsiban könnyítsek magamon.
A férfin undor látszott. Egyértelmű volt, hogy ilyen
megkerülhetetlen dolgokra nem gondolt. Egy pilla-
natnyi habozás után megütögette a kocsi tetejét, és
kikiabált a hajtónak.
 Megálltak, Lightfoot leszállt a lovas kocsiról.
Astrid egymaga az ajtó felé araszolt. Alkonyat volt,
és gyengén esett az eső. Lightfoot és az óriás
Astridot bámulták, nem tudták pontosan, hogyan to-
vább.
– Ki kell oldaniuk a lábaimat – mondta Astrid nyu-
godtan.
Lightfoot morgott, majd úgy tett, ahogy a lány ja-
vasolta. Astrid kilépett a kocsiból – vagy inkább ki-
esett. A lába nem igazán működött megfelelően a
fogság után. Lightfoot Astrid egyik karja alá markolt,
az óriás a másik alá, majd az út melletti bokrok közé
rángatták.
– Kioldanák a kezemet is, vagy azt tervezik, hogy
egész idő alatt fölöttem fognak állni? – tudakolta a
lány.
A két férfi tanácstalanul egymásra pillantott, de
aztán az óriás vonakodva kioldotta a lány csuklóján
lévő kötelet.
Astrid majdnem felsírt, ahogy a vér egy fájdalmas
meglódulásban visszaáramlott a kezébe.
A férfiak néhány lépést hátráltak.
– Úgy kellene csinálnom, hogy maguk néznek köz-
ben?
Lightfoot arca elsötétült.
– Meg ne próbáljon megszökni – morogta.
 Néhány másodperc múlva a két férfi visszament
az útra. Astrid elégedetten felhúzta a szoknyáját,
majd leguggolt.
Egy rövid idő múlva sokkal jobban érezte magát,
legalábbis egyvalamiben. Körbenézett, de semmit
nem látott a homályosan megvilágított úton és a
mögötte lévő sötét erdőn kívül. Semmi sem volt is-
merős. Úgy becsülte, hogy Cumbria közelében lehet-
nek, ha nem már pont ott. Elgondolkozott azon, hogy
nekiindul, de mérföldekre voltak bármitől, és látta,
hogy az óriás a bokrok fölött szemmel tartja. Nem
jutna messzire.
Lightfoot visszament mellé, és visszavonszolta a
kocsi irányába, ezzel elejét véve bármilyen további
menekülési szándéknak. Újra megkötözték, majd be-
tuszkolták a hintóba. Ezúttal sikerült felhúznia ma-
gát a Lightfoottal szemközti ülésre, ahogy a lovas
kocsi folytatta sebes vágtáját a főúton.
Lightfoot egy ideig csendben bámulta Astridot.
A lány előremeredt, nem volt hajlandó ránézni.
– Akkor átutazzuk az éjszakát? – kérdezte Astrid.
– Nemsokára megállunk. Ne aggódjon! Éjszakára
lesz ágyunk – mondta Lightfoot.
Astridon végigfutott a zsigeri félelem. A férfi sza-
vaiban rejlő célzás egyértelmű volt, és semmi olyan
nem volt bennük, amire Astrid nem számított. De
még így is, a feje fölött lógó végzet sokkal valósabb-
nak tűnt, ahogy ezek a szavak elhangzottak. Arra
gondolt, hogy a férfi le fogja őt kötözni, így semmi
reménye nem lesz, hogy harcolni tudjon vele. Az járt
a fejében, hogy legalább annyi esélyt kaphatott vol-
na, de talán ez bolondság volt a részéről.
Soha nem számított arra, hogy egyszer megront-
ják, a beleegyezésével vagy anélkül. Előző hétig még
csak arra sem gondolt, hogy férjhez megy. Amíg ki
nem kiderült, hogy nincs más esélye. És arra vég-
képp nem gondolt, hogy le fog feküdni egy férfival –
amíg a herceg meg nem jelent, és egészen új és nyug-
talanító érzéseket nem kavart fel benne.
A felülemelkedés különös érzésével, mintha valaki
más életét nézné, Astrid visszagondolt arra az éjsza-
kára a szalonban, amikor Montfordnak majdnem si-
került elcsábítania. Ő is eléggé hajlott rá – legalábbis
a teste biztosan. Még az elméje is furcsán hajszolta.
Emlékezett, hogy arra gondolt, nem akarja, hogy a
férfi abbahagyja. Még, amikor abba is hagyta, sem
akarta, hogy ezt tegye.
A felülemelkedés elillant. Feltolult benne az érze-
lem, forró volt és sürgető, tele szívszaggató bánattal.
Bárcsak ne hagyta volna abba! Legalább most lenne
róla emléke. Legalább tudta volna, milyen az, ha van
szenvedély. Még ha utána megbánást és önutálatot is
érzett volna, nem számított volna.
Arra gondolt, hogy most már soha nem fogja meg-
tudni. Soha többé nem fogja látni a herceget.
 Ekkor először szöktek könnyek a szemébe. És
hogy Montford okozta őket! Nem a húgai, még csak
nem is az, hogy mi vár rá aznap este. Soha többé
nem fogja látni Montfordot, megérinteni őt, érezni az
illatát vagy kioktatni, és erre a szíve legszívesebben
elsorvadt és elpusztult volna. Nagyon tisztán emlé-
kezett a férfi legutolsó szavaira. Remélem, soha többé
nem látom! – kiabálta a hátának. Hát, ez a kívánsága
egészen biztosan valóra vált.
Astrid azon gondolkozott, hogy Montford tényleg
komolyan gondolta-e.
Persze hogy igen.
Valószínűleg mostanra már Rylestone-ba ért, ta-
lán már úton van Londonba. Astrid nem kergetett
hiú ábrándokat, hogy a férfi eljön érte, vagy hogy
egyáltalán hallotta a sikítását.
Amikor megtudja, milyen sorsra jutott, valószínű-
leg megkönnyebbül, vagy legalábbis elégtételt érez
majd. Valószínűleg azt fogja gondolni, ő maga hozta
a nyakába a bajt, és hogy ennél jobbat nem is érde-
melt a botrányos viselkedéséért.
Valószínűleg igaza is lesz.
– Hitvány, gyáva alak – préselte ki magából Astrid
Lightfoot felé, mert a fogvatartásával kapcsolatos tü-
relme a végére ért. – Nagyon fél, hogy mit tennék
magával, ha nem lennék összekötözve. Tudja, ha a
kezem szabad lenne, kikaparnám a szemét, és le-
dugnám a torkán!
 Lightfoot újra nevetett, és inkább tűnt vidámnak,
mint ijedtnek. A lány felé nyúlt, mire valami elpat-
tant Astridban. Előrerúgott, a csizmája sarkával a
férfi gyomrát találta el.
Lightfoot fájdalmában meggörnyedt, majd csillo-
gó, szénfekete szemmel pillantott fel a lányra.
– Te kis kurva – suttogta, és Astrid felé mozdult.
A lány újra megrúgta, ezúttal a sípcsontját találta el.
Lightfoot fájdalmában felüvöltött, és felemelte a ke-
zét, hogy megüsse Astridot.
Astrid az ablaknak vetette magát, hogy elkerülje
az ütést, mire a kocsi éppen átzötykölődött valamin
az úton, és a férfi célt tévesztett. Az arca helyett
Astrid vállát találta el, de ez is fájt. Nagyon fájt.
– Disznó! Meg kell majd engem ölnie, mielőtt ma-
gához megyek – fröcsögte a lány.
Úgy tűnt, Lightfoot is elveszítette a türelmét. Meg-
ragadta Astrid lábát, és visszalökte őt az ülésre.
A lány küzdött ellene, miközben a férfi elkezdte szét-
tépni a ruháit. Astrid tekintete elúszott, olyan érzés
volt a fejében, mintha égne. Elfordult, amikor
Lightfoot próbálta megcsókolni, az ablaküveghez
nyomta az arcát, és levegőért kapkodott. Ekkor látott
meg a szeme sarkából valami villódzó mozgást az
úton. Egy lovast.
Léha, nevetséges reményt érzett, miközben figyel-
te, ahogy közeledik. Nem volt rajta kabát, és őrült
sebességgel vágtázott. Nem egészen tudta kivenni a
vonásait, de valami az alakjában, a széles vállai lejté-
sében ismerős volt neki.
Fel akart sírni örömében, fel akart sírni rémületé-
ben. Montford volt az! Ezer lépésre is megismerte
volna. Eljött, hogy megmentse őt! De a reményt
tompította, hogy a férfinak nagyon kis esélye volt a
sikerre.
Meg fog halni, a bolond!
Astrid elfordult az ablak felől. Meg kellett könnyí-
tenie Montford dolgát. Kiszúrt egy, a szemközti ülés
alá dugott pisztolyt, amit egy lábbal kilazított, majd a
legtávolabbi sarokba rúgott. Akkor viszont Lightfoot
elkapta a karját, maga alá húzta őt, és felrántotta a
szoknyáit a lábán. Elszánt volt a célját illetően.
Astrid, amilyen erősen csak tudta, megharapta a
férfi karját, mire Lightfoot elképedésében felüvöl-
tött.
Aztán eldördült egy fegyver a kocsin kívül, Astrid
szíve pedig megtelt reménnyel. Montford végül is
nem volt olyan bolond, ha felfegyverkezve jött!
Lightfoot feltápászkodott a lányról, és kipillantott
az ablakon. Halkan káromkodott egyet, majd moz-
dult, hogy elővegye a pisztolyt.
Astrid Lightfootra vetette magát, nekilökte őt az
ülésnek. Viszont a mozdulat közben az ülések hát-
támlájába ütötte a fejét, mire olyan éles fájdalom ha-
sított a koponyájába, hogy térdre esett. Próbált
összpontosítani, de a szeme előtt vibráló fényes csil-
lagokon kívül semmi mást nem látott. Érzékelte a
kocsi ablakának túloldaláról hallatszó mérges kiabá-
lásokat és Lightfoot dühös káromkodásait. A kocsi
hirtelen jobbra rándult, majd balra, mire Astrid
egyik oldalról a másikra csapódott. A szemközti
ülésnek feszítette támaszként a lábát, és próbálta ki-
rázni a csillagokat a szeméből.
Kitisztult a látása, és amit látott, a lelke legmélyét
borzongatta meg. Lightfoot kicsapta a bal oldali ab-
lakot, kihajolt rajta, folyamatosan káromkodott, és
Montford irányába célzott a fegyverrel, aki néhány
lépésnyire tőlük vadul igyekezett kordában tartani a
lovát.
Astrid rémületében felsikoltott.
A kocsi vadul vergődött, és ez megakadályozta
Lightfoot kísérletét, hogy célozzon. Viszont, ha sike-
rült volna neki, Montfordnak annyi. Astrid össze-
szedte minden maradék bátorságát, majd előrevetet-
te magát, és közben reménykedett abban, hogy nem
késett el. De Lightfoot azelőtt durrantotta el a fegy-
vert, hogy ő odaérhetett volna hozzá.
Montford lova a lövésre felágaskodott, és levetette
magáról a herceget. De nem teljesen. A férfi egyik
lába beleakadt a kengyelbe. A ló megindult, és húzta
magával Montfordot a poros úton. Astrid félelmében
felkiáltott, de Lightfoot pont ekkor találta el az öklé-
vel az orcáját, mire ő az eszméletlenség szürke
semmijébe zuhant.
 Huszonegyedik fejezet

Amiben a hős egy merész megmentést

kivitelez a North Roadon

Montfordnak sikerült az akaratos lovát annyira

előrevezetnie a kocsi mellett, hogy a hajtóra lobog-
tassa a pisztolyát. Egy óriási fenevad volt a férfi,
sebhelyes arccal, akinek egy fikarcnyi félelem sem
volt a sötét szemében. Vicsorgott, majd vágtára osto-
rozta a fogatát.
A szavak itt haszontalanok lettek volna. A herceg
biztos volt benne, hogy nem fogja tudni meggyőzni a
férfit, hogy húzódjon le. Úgyhogy az egyetlen dolgot
tette, amiben egy kis esélyt is látott a sikerre. Meg-
húzta a ravaszt.
A lövés nem volt teljesen sikeres. A golyó a vállán
találta el a férfit, aki ettől leesett a bakról, és elejtette
az egyik kantárt. A lovas kocsit húzó lovak megijed-
tek a lövéstől, előrelódultak, majd lehajtottak az út-
ról. Viszont a férfi egészen biztosan vasból volt, mert
gyorsan túltette magát a sérülésén, felkapta a leesett
kantárt, és visszairányította a lovakat az útra.
 Montford nem volt ilyen szerencsés. A saját lova
teljesen ledöbbent a lövéstől. Rémületében nyiho-
gott, és vadul elkezdett alatta ugrálni, hirtelen jobb-
ra vetődött, mire majdnem összeütköztek a lovas
kocsival. Montford káromkodott, és megpróbálta
észhez téríteni a teremtést. Ez volt minden, amit
tenni tudott, hogy a nyeregben maradjon.
Aztán a kocsi ablaka kicsapódott, és egy sötét, ko-
paszodó, dühtől ellilult fejű férfi hajolt ki rajta, le-
hordta őt mindennek, és a fejével egy magasságba
célozta a fegyverét. Montford megpróbált a második
pisztolyért nyúlni, ami még mindig a nyereg alá volt
dugva, de a lova túl irányíthatatlan volt ahhoz, hogy
ezt megtehesse. Káromkodott, majd igyekezett hát-
rahúzni az állatot, hogy kikerüljenek a férfi célke-
resztjéből. De a ló eltökélt volt, hogy tartsa az iramot
a lovas kocsival, az ösztöne hajtotta a négyes fogat
felé. Az átkozott bestia le fogja őt lövetni!
Az ablakban lévő férfi meghúzta a ravaszt, a dur-
ranás olyan közel volt Montfordhoz, hogy a maró,
égett fegyverfüst fojtogatta a tüdejét. Összerezzent,
és felkészült arra, hogy a golyó a húsába talál. De a
golyó elsüvített a feje fölött, a haja kettévált a nyo-
mában. Egy hüvelyk töredéke, attól tartott, és egy
golyó lett volna a koponyájában. Alig hitte el, milyen
szerencséje volt.
De a megkönnyebbülése rövid életűnek bizonyult.
A lova mostanra teljesen megvadult. Olyan hevesen
ágaskodott, hogy Montford kiesett a nyeregből. Pár
nap alatt másodszor repült a levegőbe, majd zuhant
háttal az útra. Az ütéstől kiszaladt a tüdejéből a le-
vegő, és a teste összes csontja belerázkódott. Nem
kapott levegőt, alig bírt fókuszálni a tekintetével.
Semmiről sem tudott, csak az út poráról, a csontjai
sajgásáról és a perzselő, égető érzésről a testében,
amit az okozott, hogy éles köveken keresztül rángat-
ták. Még mindig mozgásban volt, és beletelt néhány
pillanatba, amíg rájött, miért. A bal lába még a ken-
gyelben volt, a ló pedig ügetett tovább, és vonszolta
őt maga után.
Az adrenalin végigcikázott az ereiben, és felvér-
tezte zúzott testét, mert a tudata egy részével felis-
merte, hogy éppen az életéért küzd. Ki kellett szaba-
dulnia, ha nem akarta, hogy a halálba rángassa a ló.
Kaparta az utat, a hasán forgott, érezte, ahogy min-
den kő, keréknyom végigkaristolja az egész testét,
de félretaszította a fájdalmat. Azon kívül semmi sem
számított, hogy kiszabaduljon a kengyelből, és
megmentse Astridot.
Rángatva addig mozgatta a lábát, amíg az végre –
a véletlen vagy isten kegyelme által – kiszabadult a
börtönéből. Még néhány lábnyit csúszott előre a
puszta lendülettől, majd végül megállt. Kinyúlva fe-
küdt egy pillanatig, arccal a koszban, a teste összes
csontja, izma, szalagja fájt, a kezét és a karját pedig
véresre horzsolta az út.
 Észrevette, hogy amióta ledobta a ló, nem vett le-
vegőt. Fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt, elője-
lezve az ájulást. Montford a hátára fordult, erőltette
a tüdejét, hogy működjön, és próbálta annyira el-
nyomni a fájdalmát, hogy a következő mozdulatára
összpontosíthasson.
Ami a felülést jelentette. Az összes izma lázado-
zott, a keze égett. A férfi nem mert magára nézni,
mert tudta, hogy véres és szétmarcangolt. Körözött a
tekintete, majd végignézett az úton. Látta, hogy a lo-
va ötvenyardnyira ágaskodik, egyik oldalról a má-
sikra dobálja a fejét, és félelmében nyerít.
Átkozott haszontalan teremtés! – akarta kiabálni.
De nem találta a hangját. Éppen elég nehéz volt léle-
gezni, nemhogy szavakat alkotni.
Montford a lovas kocsira terelte a figyelmét. Ve-
szélyes iramban vágtatott az úton, és kiszámíthatat-
lanul dülöngélt balról jobbra. Bármilyen állapotban
volt is a hajtója, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy meg
fog állni.
Valami összement a hercegben. A lovas kocsi el
fog hajtani, és vele együtt minden remény is, hogy
megmentse Astridot.
Felállt, és megpróbált sétálni, de úgy érezte, mint-
ha a lába külön életet élne, a bal bokája lüktetett.
Térdre zuhant, és tehetetlenül nézte, ahogy a lovas
kocsi egyre távolabb és távolabb kerül tőle. Olyan
közel volt! Még Astrid sikítását is hallotta belülről.
A hangjában lévő fájdalom és rettegés érezhető volt.
Még most is hallotta a lány hangját, visszhangzott az
elméjében, ami megújult dühvel és a tehetetlenség
érzésével töltötte el.
A szíve összeugrott a mellkasában, és furcsa ned-
vességgel telt meg a szeme.
Cserben hagyta Astridot. Tudta, hogy soha többé
nem fogja látni – legalábbis nem olyannak, mint volt.
Nagyon rövid ideje ismerte, bár olyan érzés volt,
mintha örökké ismerte volna. Nem tudta felidézni,
hogy ő maga milyen ember volt, mielőtt találkoztak.
A lány valamit megváltoztatott, valamit elszabadított
benne. Érzett miatta. Dühöt. Zavarodottságot. Kétsé-
get. Ezer csúnya érzelmet.
De minden hibája ellenére Astrid ezt nem érde-
melte meg. Senki sem érdemelt ilyet.
Montford ingerültségében, kudarcában és bánatá-
ban szaggatottan sóhajtott egyet.
Hogyan bukhatott el?
Aztán valami felkeltette a figyelmét. A lovas kocsi
megdőlt az egyik oldalára, és az ajtó kicsapódott. Egy
pillanatig látta, hogy Astrid a fellépőn áll, majd hogy
a levegőben repül. Montford túl messze volt ahhoz,
hogy bármi mást lásson a lány tüzes hajkoronáján, a
kabátja élénk narancssárga színén és a sápadt arcán
kívül. Bármit is érzett Astrid – rettegést, elszántsá-
got, fájdalmat –, Montford onnan nem látta, de
ugyanúgy érezte, mintha a saját érzései volnának.
Astrid egy árokban ért földet, majd addig bukfence-
zett, amíg végül lábak, szoknyák és hajtincsek zűrza-
varos kupacában állt meg.
A lovas kocsi hajtott tovább, a dühtől őrjöngő férfi
hangja elért Montford fülébe.
Nem foglalkozott az ordításokkal, inkább feltá-
pászkodott, a gyomra összeesett, a szája száraz volt.
Montford nem érzett megkönnyebbülést, hogy
Astrid kiszabadult a kocsi börtönéből. Sőt, fojtogatta
az indulat. A bolond teremtés kiugrott egy mozgó
lovas kocsiból, és valószínűleg közben megölte ma-
gát. Azt érezte, hogy meg fogja fojtani a lányt!
Valahogy sikerült működésre bírnia a testét, bár
minden idegszála üvöltött tiltakozásában. Futott, a
tüdeje égett az erőfeszítéstől, a tudata pedig aprán-
ként a legszörnyűbb rémálmát idézte fel. Nem tudta
megakadályozni, hogy ne gondoljon arra a
lovaskocsi-balesetre, ami megölte a szüleit, arra,
hogy az édesanyja miként feküdt egy nagyon hason-
ló árokban, mint ami felé éppen tartott, a kitekere-
dett, véres, mozdulatlan testére. Ott volt vele, a vér-
ben, kapaszkodott a testébe, azon gondolkozott,
hogy vajon miért nem ébred fel, nem értette, hogy
miért nem öleli őt át vagy nyugtatja meg.
Megérezte a régi borzalom szagát, a mocskot, a
vért, a halál okozta bomlást, mintha még mindig ott
lenne. Az azóta eltelt harminc év elillant, és újra a
négyéves kisfiú lett, aki tele volt kétellyel és féle-
lemmel. A szeme égett és homályos volt, és egy nem
emberi hang szakadt fel a tüdejéből, ahogy a na-
rancssárga rakás mellett térdre rogyott.
Astrid nem mozdult. Montford nem látta az arcát.
Félt, hogy amikor ránéz, az édesanyját fogja látni.
De a haj nem stimmelt. Az édesanyjának sötét haja
volt, mint neki, viszont a haj, amit a homályos tekin-
tetén keresztül látott, máglyaszínű volt, és megzabo-
lázhatatlanul csavarodott, tekeredett. És az édesany-
ja soha nem vett volna fel ilyen borzalmas narancs-
sárga kabátot. Az ismerősei közül sem viselt volna
soha senki ilyen ruhát. Egyvalakit leszámítva.
– Astrid! – szakadt ki belőle a név. A múlt és a je-
len összecsapott az elméjében, ahogy megszorította
a fekvő alak vállát, és az ölelésébe húzta. Levendulát,
izzadságot és az útszéle porát lehetett rajta érezni.
Csodálatos illata volt!
Montford magához szorította a lányt, nem mert
levegőt venni vagy megmozdulni. Astrid meleg és
ernyedt volt a karjaiban. A feje a férfi vállának bil-
lent. Montford szíve zakatolt a félelemtől. Meghalt?
Nem merte kideríteni. Csak annyit tudott tenni, hogy
előre-hátra hintázott, és próbált felülkerekedni a vi-
haros érzelmein. Nem halhatott meg! Ő nem, nem
most, sohasem! Montford nem gondolta, hogy kibír-
ná.
 De aztán a keze alatt megérezte, hogy Astrid mell-
kasa emelkedik, majd süllyed, a tarkóját pedig súrol-
ta a lány meleg, gyenge lehelete.
Megkönnyebbülésében megborzongott. Alig hitte
el, hogy a kezében tartja Astridot, és hogy életben
van! Montford hátrahúzódott, és összeszedte a bá-
torságát, hogy ránézzen.
Nem tetszett neki, amit látott. Astrid egyik szeme
be volt dagadva, és körülötte már elkezdett feketed-
ni. Hátrasimította a lány vad hajkoronáját, és így
észrevett egy csúnya, vörös sebet a halántékán. Isten
tudja, mit szenvedhetett el a teste többi része.
Végigsöpört rajta a vak düh. Arra gondolt, hogy
meg fogja ölni Lightfootot! Fel fogja darabolni, és
megeteti Petúniával!
Magához szorította Astridot, és felemelte a fejét,
hogy az út felé nézzen. A lovas kocsi még mindig
száguldott. Lightfoot kihajolt az ajtón, úgy üvöltött a
hajtójának, hogy forduljon meg.
Montford szinte bízott benne, hogy megteszik, és
így bosszút állhat rajtuk. De közben a józan eszével
tudta, hogy ez nagyon nehéz lenne ilyen körülmé-
nyek között. Lightfoot fel volt fegyverkezve.
Montfordnak már lova sem volt. Az az átkozott bes-
tia körülbelül olyan hasznos volt, mint egy zsák trá-
gya.
Visszaterelte a figyelmét Astridra. A lány kezdte
visszanyerni az eszméletét, az ép szeme nyiladozott.
Montford kissé hisztérikusan állapította meg, hogy a
kék szeme az. Astrid egy pillanatig üres tekintettel
bámult fel rá, majd látszólag rájött, hogy ki ő. Meg-
könnyebbülés, félelem és fájdalom suhant át a duz-
zadt arcán, a szeme megtelt könnyel, az ajkai pedig
reszkettek.
– Montford… – mondta rekedten.
Pont olyan borzalmasan hangzott, mint ahogy ki-
nézett.
– Bolond! Kis bolond! – kiáltotta a férfi, és gyen-
géden megrázta a lány vállát. – Kiugrani egy mozgó
lovas kocsiból! Mire gondoltál? – Montford, amint
kimondta, tudta, hogy hülyeség volt ezt mondani, de
inkább ezt, mint azt az ezer másik félig megformált
szót, ami a nyelve hegyén volt.
Astrid elképedve nézett rá. Aztán a férfit megdöb-
bentő váratlan húzással elnevette magát. Vagy krá-
kogott.
– Nem volt más választásom.
– Megölhetted volna magad!
– Inkább, mint hogy ott maradjak, ahol voltam.
Montford ingatta a fejét, de nem tudta ezt megcá-
folni. Felemelte az egyik kezét, és megfogta a lány
állát. Astrid hunyorgott, és hátrahúzta az arcát,
mintha fájt volna neki a férfi érintése. Valószínűleg
így is volt. Montford üvölteni akart!
– Eljöttél értem – mondta Astrid, és erőtlenül a
férfira mosolygott.
 – Persze hogy eljöttem! – mondta Montford na-
gyon ingerülten. A tudatába beszűrődött, hogy va-
lami zavaros mozgás támadt elöl, az úton. Felemelte
a fejét, és látta, hogy a lovas kocsi megfordul az úton,
és mindjárt elkezd feléjük tartani. A pokolba, gon-
dolta, és most mihez fogunk kezdeni?
Astrid követte a pillantását, és levegőért kapott.
Montford érezte, hogy a lány teste megfeszül a keze
között.
– Mondd, hogy van egy terved arra, hogy kiments
minket innen, Montford – szólalt meg Astrid.
A herceg a lány sebesült arcára és a koszos ruhái-
ra pillantott, majd a saját szakadt ruháira, lehorzsolt
karjára és kezére. Felnézett, találkozott a pillantása a
lány vad tekintetével, amiben látta, hogy Astrid
ugyanúgy tudja, mint ő, hogy nekik annyi. Egymáson
és a hátukon lévő ruhájukon kívül semmi másuk
nem volt. Nem csoda, hogy Astrid mosolygott.
Montford nem bírta megállni, elkezdett nevetni.

Astrid még az elméjére leszálló ködön át is tudta,

hogy Montfordot elkapta a hisztéria. A koszban tér-
delt, összeszaggatva, lehorzsolva, véresen, és úgy
nézett ki, mint akit áttörtek egy szitán. És nevetett.
Astrid alig tudott fókuszálni az egy szemével, és
lüktetett a feje. A megkönnyebbülés érzését, hogy
sikerült megmenekülnie a lovas kocsiból, nagyban
tompította a sajgó teste, a megújult félelem attól,
ami dübörgött feléjük, és az egyre növekvő bosszú-
ság, amit Montford iránt érzett.
De különös módon neki is nevetnie kellett. Re-
ménytelen volt a helyzetük. Montford éppen annyira
tudta, mint ő. És ez vicces volt, rémes módon, de az
volt!
A szája sarka felemelkedett, de ezt hamar meg-
bánta. A bal arcfelének izmai tiltakozásukban felor-
dítottak, mire Astrid tekintete fájdalmában elsöté-
tült.
Montford biztosan látta az összerezzenését, mert
abbahagyta a nevetést, és az arca komoly lett. Az út
felé pillantott, majd maguk köré, Astrid pedig látta,
ahogy kattog az agya.
– Tudsz futni? – Astrid nem tudta. A kétség lát-
szódhatott a szemében, mert Montford erőtlenül,
humortalanul rámosolygott. – Én sem – mondta hal-
kan. Aztán megfogta Astrid könyökét, és lábra állí-
totta a lányt.
Astrid felkiáltott görcsös karjainak fájdalmától, és
akkor vette észre, hogy még mindig a háta mögé
vannak kötözve.
 Montford tekintete elsötétült a dühtől. Megfordí-
totta Astridot, és próbálta kibogozni a csuklóján lévő
csomókat. Amikor a keze végre kiszabadult a kötés-
ből, Astrid felszisszent, mert a bizsergő érzés gyor-
san visszatért beléjük. A szeme előtt összedörzsölte
a két kezét, a csuklója fel volt horzsolva, és csúnya
fekete karikák borították.
Astrid felpillantott, és látta, hogy Montford arcvo-
násait őrjöngő harag uralja, ahogy vizsgálja a sérülé-
seit.
– Megölöm őket – mondta elfojtott hangon, ahogy
elborították az érzelmek. – Széttépem őket.
Astrid részben felvillanyozódott a férfi szavaitól,
részben megdermedt. Montford nagyon is komolyan
mondta.
– Bármennyire élvezném is, ez most nem a megfe-
lelő idő és hely – felelte neki olyan kiegyensúlyozot-
tan, ahogy csak tudta.
Montford elszakította róla a tekintetét, és az utat
szegélyző sűrű erdőre nézett.
– Gyere! – mondta zordan.
Meghúzta Astrid karját, és együtt a bozótba bo-
torkáltak. A lány hallotta maguk mögött a lovas ko-
csit és Lightfoot mérges hangját. A gondolat, hogy
újra elkaphatják, elég volt ahhoz, hogy munkára bír-
ja fájó lábát. Szédült, alig bírta megállni, hogy előre
ne bukjon. Csupán Montford szorításának ereje volt
az, ami megakadályozta, hogy el ne terüljön az erdő
alján. A férfi áthúzta őt a bokrok és rönkök fölött,
egyre mélyebbre a sötétségbe, a sebességük amilyen
lassú volt, olyan elszánt.
Astrid azt gondolta, hogy hallja maguk mögött az
eltörő gallyak hangját, de nem mert megfordulni,
hogy kiderítse, üldözik-e őket. Arra összpontosított,
hogy állva maradjon. Az érzékei szétcsúsztak, az er-
dő alig volt több zöld és barna foltoknál, mozgolódó
árnyaknál, a lábukat és karjukat szúró vadszedernél
és súroló, éles leveleknél.
Elértek egy fenyőerdőbe, ahol a talajt barna, rot-
hadó fenyőtűk takarták. A lépteik susogtak és ropog-
tak, megtörve körülöttük a csendet, mire a madarak
rikácsolva a fák tetejére repültek, és ezzel elárulták
minden mozdulatukat.
Astrid most már megkockáztatott egy hátrapillan-
tást, de nem látta semmi nyomát annak, hogy üldöz-
nék őket. Az idegessége egy hajszálnyit csökkent.
Messze voltak még attól, hogy ne legyenek veszély-
ben. És nem kellett volna megpróbálnia ezt a hátra-
fordulást. A feje kóválygott, és megdöntötte a körü-
lötte lévő világ tengelyét. Átbotorkált egy fának a
gyökerén, mire kicsúsztak alóla a lábai.
Montford erősen megszorította, és megfordult,
hogy elkapja őt a másik karjával. A mellkasához szo-
rította Astridot. A teste forró volt és nyirkos, a szíve
vadul kalapált a lány orcája alatt. Szörnyű szaga volt,
de Astridot nem érdekelte.
 Montford eltartotta magától a lányt, és az arcát
vizslatta, a saját arckifejezése kiolvashatatlan volt.
– Tudod folytatni?
Astrid elgyengülve bólintott.
Montford összevonta a szemöldökét, a szája szigo-
rú vonallá keskenyedett. Elfordult a lánytól, a dereka
köré fonta a karját, így félig cipelte őt. Astrid utált
ilyen gyenge lenni, utálta, hogy a férfira szorul, de
nem volt más választása. Túlságosan fáradt volt és
megviselt, hogy tiltakozzon.
Montford átemelte őt egy kidőlt fa fölött, magához
húzta, és ment tovább.
– Nem feltételezem, hogy tudod, merre mész –
mondta Astrid.
Montford felhorkant.
– Persze hogy nem. Keletre? De valamit úgyis ki
fogunk találni.
Ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Astrid ki-
hallotta a feszültséget a férfi hangjából. Montfordnak
fogalma sem volt, hogy mit csinál. A lánynak jobban
kellett volna aggódnia, mint amennyire aggódott. El-
tévedtek egy semmi közepén lévő erdőben, egy őrült
üldözte őket, és nem volt semmi az eszükön kívül,
ami a segítségükre lehetett volna. De minél tovább
jutottak anélkül, hogy valaki rájuk rontott volna,
Astrid annál kevésbé aggódott. Megszabadult
Lightfoottól, és csak ez számított.
 Montford eljött érte. És valamit ki fognak találni,
ahogy mondta. Astrid megengedte magának, hogy
reménykedjen, és egy olyan életről álmodjon, amiről
azt gondolta, hogy számára örökre elveszett.
És szépen lassan ezek az álmok felülkerekedtek az
éberségén, és beszippantották az eszméletlenségbe.

Montford nem tudta pontosan, mióta lehetnek az

erdőben. Éveknek érződött. Órák biztosan elteltek,
mert a nap már mögöttük volt, az árnyékok meg-
nyúltak, és az erdő egyre sötétebb lett. Nem volt jele
annak, hogy üldöznék őket, és csak reménykedni tu-
dott abban, hogy a nyomuk eltűnt. Az a legkevesebb,
hogy a pribéknek nehézségei lehettek egy karját ért
lövés miatt.
Montfordnak lüktetett a bokája, ahogy a teste töb-
bi része is. Nem tudta, hogyan sikerült ilyen messzi-
re eljutnia, azt pedig még kevésbé, hogy Astridot ho-
gyan tudta magával húzni. Nem volt egy törékeny
nő, még nála is rosszabb állapotban volt, és rá tá-
maszkodott, a súlya nagyját Montford cipelte.
 Ekkor vette észre, hogy már Astrid teljes súlyát ő
viszi. Húzta maga után a lány lábát, akinek a feje le-
lógott.
A férfi megállt, felemelte Astrid arcát, akinek a
szeme le volt hunyva, az arcából kifutott a vér. Lá-
bon ájult el, ő pedig még csak észre sem vette.
Montford egy nagy, göcsörtös tölgyfa aljához vitte
a lányt, közben nem törődött a saját sajgó végtagjai-
val. Letette a fa egyik gyökerének hajlatába Astridot,
megpaskolta az ép orcáját, hogy megpróbálja feléb-
reszteni.
Astrid nagyon lassan tért magához, a szempilláját
rebegtetve nyitotta ki a szemét – vagy legalábbis az
egyiket. Próbált felülni, de Montford visszatessékelte
a földre. A fején lévő púp aggasztó volt. Marlowe ha-
sonló sérülést szenvedett el egy kocsmai verekedés-
ben, és egy hétig ágyhoz volt kötve miatta.
Montford leült Astrid mellé, és magához húzta,
hogy megőrizze a melegüket. Így, hogy már nem mo-
zogtak, észrevette, milyen hűvös a levegő.
Elszoruló szívvel pillantott fel a sötétedő égboltra.
Tudta, hogy hideg este lesz. Egy újabb akadály, ami-
vel nem számolt. Kisfiú korában aludt utoljára a sza-
badban, amikor Sherbrookkal úgy döntöttek, hogy
megszöknek Barbadosra. Gyalog hagyták el Harrow-
t, és az éjszakát egy Kenttel határos kis falu külterü-
letén töltötték. Másnap reggelre feladták, mert
Sherbrookot már nem érdekelte az ötlet, Montford
pedig majdnem elájult, amikor meglátta a ruhái gyű-
rődéseit egy csillagos ég alatt töltött éjszaka után.
Nem tetszett neki az élmény.
A tízéves énje elájult volna, ha látja a jelenlegi stí-
lusát. De a legutolsó, ami miatt a hercegnek éppen
aggódnia kellett, az az öltözéke volt. Bámulatos,
hogy a halál szele miatt – jó néhány széllökése miatt,
egészen pontosan – mennyire másképp tekint az
ember a nyaksálja állapotára. Montford ekkor csu-
pán egy meleg ágyat, ételt és Lightfoot tálcán fel-
szolgált fejét akarta.
– Muszáj továbbmennünk – motyogta Astrid. Még
egyszer megpróbált felülni. Montford megállította,
átkarolta reszkető vállait, és a mellkasához húzta a
fejét. Érezte, hogy a lány megdermed, majd lassan
elernyed az ölelésében.
– Pihenj egy kicsit – mondta Montford, ringatta
Astridot, és végigsimított a kezével a kócos haján.
Eszébe sem jutott, hogy kibogozza vagy megzaboláz-
za. Kizárólag arra tudott gondolni, hogy megnyug-
tassa a lányt, és a saját hőjével melegítse őt. Astrid
teste nagyon hideg volt. De Montford nem gondolta,
hogy aludnia kellene. Ha agyrázkódása volt, ébren
kellett maradnia. Ezt tudta.
– Ne aludj el, Astrid! Muszáj ébren maradnod.
– Nagyon fáradt vagyok.
– Agyrázkódást kaptál. Ha elalszol, lehet, hogy
nem fogsz felébredni.
 Astrid nem válaszolt. Montford attól tartott, hogy
a lány megint elájult, de végül megszólalt.
– Szerinted leráztuk őket?
– Nem tudom.
Astrid gyengén mocorgott Montford karjai között,
hogy a férfira nézhessen. Montford próbált nem a
lány bedagadt szemére és zúzódott állára koncent-
rálni. Túlságosan felkavaró látvány volt mindkettő.
– Köszönöm, hogy eljöttél értem – mondta Astrid.
Montford előrefelé nézett, és megfeszítette az áll-
kapcsát. Astrid láthatott valamit az arckifejezésében,
mert megmerevedett, és a homlokát ráncolta. – Tu-
dom, mit gondolsz, és valószínűleg igazad is van.
Megérdemeltem…
Montfordnál elpattant a húr.
– Természetesen nem érdemelted meg! Hogy
gondolhatsz ilyet? És hogy én gondolnék ilyen… Po-
kolba, ez egyáltalán nem a te hibád!
Astrid meglepettnek tűnt, de messze nem volt
még megkönnyebbülve. A szeme könnybe lábadt, de
elfordította az arcát, hogy megpróbálja eltitkolni.
– Bárcsak hinni tudnék ebben! De gyaníthattam
volna, hogy Lightfoot meg fog próbálkozni valamivel.
Ő olyan… kiegyensúlyozatlan.
– Ez, drága Miss Honeywellem, a legnagyobb eu-
femizmus, amit valaha hallottam.
Astrid próbált nevetni, de helyette megborzon-
gott.
 Montford erre erősebben tartotta a vállát. Érezte,
hogy Astrid újra megfeszül, mintha félne az érintésé-
től. Talán így is volt. A rémálom után, amit elszenve-
dett, nehezen fogja hagyni, hogy bárki hozzáérjen.
Ettől elkapta Montfordot a rosszullét. Astrid
Honeywellnek nem kellene félnie senkitől!
– Nem foglak bántani – morogta, és még saját ma-
gát is ingerültnek hallotta, bár kizárólag gyötrő
szenvedést érzett.
– Tudom.
– Hideg vagy. Próbálok segíteni.
– Igen, tudom – nyomatékosította a lány, és ő is
ingerültnek hangzott.
– Megvert téged. – Jó ég, Montford nem akarta
tudni a részleteket, de mégis szüksége volt rá.
– Csak egy kicsit. De egyszer sem sikerült… hát,
mondjuk úgy, sem ideje, sem ereje nem volt, hogy az
érkezésed előtt túl sok mindent csináljon. –
Montford megkönnyebbülten sóhajtott. Astrid az
egyik kezét a saját arcához emelte, megtapogatta a
sérüléseit, és felszisszent. – De határozottan kelle-
metlen volt.
– Hát – morogta Montford –, szörnyen nézel ki.
A szemed teljesen bedagadt, és egy almányi púp van
a fejeden.
– Köszönöm – préselte ki magából a lány fanyarul.
– Jó tudni, hogy ijesztően festek. Ettől sokkal jobban
érzem magam.
 Montford felhúzta magukat a földről, annak elle-
nére, hogy a teste tiltakozott. A nap a végéhez köze-
ledett, és az éjszaka csípőssége lassan utolérte őket.
– Muszáj menedéket találnunk – mondta. – Astrid,
muszáj még mozognod, csak egy nagyon keveset.
A lány kilátástalanul bólintott, majd újra elindul-
tak. Montford igyekezett a napot maguk mögött tar-
tani, mert akkor kelet felé tartanak. Talán ez hiba
volt, mert semmi kilátás nem volt arra, hogy az erdő
véget ér. De inkább haladt egy irányba, mint hogy
körbe-körbe bolyongjanak. Csak bízni tudott abban,
hogy az éj leereszkedése előtt az élet valamilyen je-
lére bukkannak. Amennyire ő sejtette, akár az óceá-
nig is sétálhattak anélkül, hogy még egy lélekkel ta-
lálkozzanak, olyan messze voltak a civilizációtól.
Egy idő után Astrid már nem bírta tartani magát.
Montford a karjaiba vette a lányt, és vitte őt.
A többletsúlytól a bedagadt bokája lüktetett, a ka-
rizma pedig égett. Mire egy tisztásra botorkált, és
meglátta egy kis rothadó kunyhó körvonalát a szür-
kés-zöldes homályban, annyira kimerült, éhes volt
és fájt mindene, hogy közel állt ahhoz, hogy elsírja
magát. Néhány könnycsepp tényleg le is csorgott az
arcán, amikor rájött, hogy talált maguknak búvóhe-
lyet, bármilyen szegényes volt is.
Jó régen biztos vadászkunyhó lehetett, vagy egy
erdőbiztos viskója, de ekkor már alig volt több egy
romnál. Az ablakai rég eltűntek, a teteje fele le volt
szakadva, gyomok és indák kúsztak fel az oldalán.
Belül a padló csupa kosz volt, a falak foltokban nyir-
kosak. Penész és régi tűzrakások szaga terjengett a
levegőben, és úgy tűnt, hogy egy állat fészkelt a kan-
dallóba. A herceg a tető deszkáin át látta az éjjeli ég-
boltot. Ez volt a legundorítóbb hely, ahova valaha
belépett.
Kizárta a szörnyű részleteket, és egyből az ágyhoz
ment. Ami alig volt több egy szalmával töltött mat-
racnál, és Montford megborzongott a gondolattól,
hogy mi élhetett benne, vagy hogy milyen férgek
mászhattak át a ráhalmozott molyette ágyneműkön.
De valamilyen menedék volt. A hőmérséklet már
leesett, és a fogai összekoccantak. Még soha életében
nem fázott ennyire.
Felhajtotta a paplant, és bedugta alá Astrid lábát.
A lány motyogott valamit álmában, majd az oldalára
fordult, tüzes haja szétterült az ágyneműn. Az álla
alá tette a kezét, Montfordnak pedig megsajdult a
szíve a csuklóin lévő fekete zúzódások láttán. Min-
den ingerültsége elmúlt, ahogy nézte az alvó lányt,
és megesküdött, hogy soha többé nem hagyja, hogy
bántsák.
Bele sem gondolt az erkölcsiségbe, amikor bebújt
Astrid mellé, a hátához simult, és felhúzta mindket-
tejükre a paplant. Túlságosan fázott és túl fáradt
volt. Egyáltalán még csak bele sem gondolt, hogy mi-
lyen buján kerekdednek érzi a lány fenekét a csípő-
jénél, vagy hogy érzi a melle ívét, ahol átöleli. Egyál-
talán még csak bele sem gondolt, hogy milyen töké-
letes a lány, így hozzásimulva, és hogy ő milyen vég-
telenül hálás, hogy Astrid él és érintetlenül lehet a
karjaiban. Egyáltalán még csak bele sem gondolt,
hogy megcsókolja.
De megtette, szinte öntudatlanul. Megcsókolta a
lány fejének hátulját, az ajkai súrolták a tekeredő le-
vendulaillatú tincseket, majd mély, álomtalan alvás-
ba szenderült.
 Huszonkettedik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell

hősiesen ellenállnak a kísértésnek

A napsütés gyorsan visszatért, ahogy a herceg jó-

zan esze is – egy idő után. Montford úgy érezte, hogy
csak egy pillanatra hunyta le éjszaka a szemét, máris
pislogva újra kinyitotta őket, és azt látta, hogy a tető
lécein át ömlik be a napfény, ami bearanyozza Astrid
haját, megvilágítja a levegőben táncoló porszemeket,
és fémesen megcsillan egy fölöttük lustán köröző
légy szárnyain.
Hirtelen nem tudta, hol van, és miként került oda.
Csupán azt tudta, hogy hozzásimul Astrid
Honeywellhez, a lány haját használja párnaként, és a
bal karjával átfogja a mellét. Montfordnak melege
volt – valójában patakzott róla a víz – a rajtuk lévő
penészes paplan súlya alatt és Astrid hozzápréselő-
dő testének hőjétől. Távolról rémlett neki, hogy fáj-
nak az izmai és éhes, de csak nagyon távolról. Túl
csodásan érezte magát ahhoz, hogy ilyen lényegtelen
részletekkel foglalkozzon. Kizárólag a karjaiban lévő
puha, buja nő melegével és illatával törődött.
 A nőével. Az egyetlenével, akire olyan sürgetőn
vágyott, hogy olyat még korábban soha nem tapasz-
talt.
Szemlátomást megkapta, amit akart.
Kár, hogy nem emlékezett rá. Furcsa is, pontosab-
ban. Nem gondolta, hogy elfelejtené, hogy lefeküdt
Astrid Honeywell-lel.
Kivéve, ha részeg volt.
Homályosan derengett neki, hogy elég sokat ivott
nem is olyan rég. És azt is tudta, hogy ezért valahogy
a lány a hibás.
Mindegy, gondolta zavarosan. Egyszerűen majd
újra az övé lesz, most, hogy már összekapta magát.
Montford végigsimított Astrid csípőjén, fel az ol-
dalán, végig a melle szélén. A lány fel volt öltözve,
ami nagyon furcsa volt. Ettől függetlenül a herceg
érezte, hogy Astrid testének hője a tenyerébe ég, fel-
kúszik a karján, majd le a testén, és az ágyékában ál-
lapodik meg. A lány megmozdult, a fenekét hozzá-
dörzsölte, mire Montford azonnal kemény lett. Fájó-
an az. Hangosan felnyögött, a lánynak dörgölte a csí-
pőjét, és a hajába temette az orrát. Az illata felkorbá-
csolta a vágyait, és még keményebb lett. Atyavilág,
hogy akarta Astridot! Bele akart olvadni az érzéki
melegségébe.
Astrid megint mocorgott, és valamit motyogott
álmában.
 De a hangja megtörte Montford illúzióját. Hirtelen
visszatolultak az emlékek a fejébe, és a merevedése
okozta szenvedésről teljesen megfeledkezett.
Egy szempillantás alatt talpra ugrott, megszédült,
és a gyomra felfordult az önutálattól. Morcosan né-
zett le a nadrágja kidudorodására, nehezen vette a
levegőt, és ökölbe szorította a kezét. Körbenézett a
rozoga kunyhón, a falakon lévő mohán és a lábainál
lévő állati ürüléken. Majd a tekintete megpihent
Astrid alvó alakján. A szeme körüli duzzanat visz-
szább húzódott, kék-zöld karikák maradtak utána.
Az orcája egy zúzódástól volt lila, a haja kiengedve,
amibe levelek és gallyak akadtak. A hátára fordult,
mire az egyik karja oda hullott, ahol az előbb még ő
feküdt. Montford látta a fekete karikát a lány csukló-
ján és a sebekre száradt vért, ahol a kötél kidörzsölte
a bőrét.
Visszanyelte a torkába feltörő epét. Ő maga is egy
állat volt, nem jobb, mint a gazember, aki ezt tette
Astriddal! Hogyan tudott a teste – és az elméje –
ilyen árulóként reagálni a közelségére? És még így is
akarta őt. Sajgott a kielégítetlen vágytól. És biztos
volt benne, hogy ez nem fog elmúlni.
Nem tudta, meddig állhatott ott és nézte Astridot,
és akarta a józan esze ellenére is megérinteni, visz-
szamenni a matrachoz, hogy a testével beborítsa őt.
 De ez elfogadhatatlan volt. Mégis mire gondolt?
Azért mentette meg a megrontástól, hogy ő maga
ronthassa meg?
Rosszul volt a teste lázadásától, ezért elfordult a
lánytól, és kibotorkált a kunyhó ajtaján. Eltakarta a
szemét a kora reggeli fénytől, és nekiindult a tisztás-
nak. Szüksége volt egy kis távolságra Astridtól, hogy
kiszellőztesse a fejét, és valahogy levágja azt az át-
kozott harmadik lábat, amit hirtelen növesztett. Nem
sok választási lehetősége volt. Egyenesen előre, ahol
az erdő volt. Vagy jobbra, az erdőbe. Vagy balra, még
mindig az erdőbe.
Megperdült, az első lehetőséget választotta, majd
besomfordált a bozótosba.
Majdnem lecsúszott egy töltésen, mire egy terme-
tes folyómeder szélén találta magát. A víz csillogott a
napfényben, és lustán bukott át nagy sziklákon.
Montford leguggolt, és beleszántott az ujjaival a víz-
folyásba. Jéghideg volt.
Ő viszont égett a tűztől.
Leült a partra, és lerángatta a csizmáit.
Amúgy is szüksége volt egy jó fürdésre.
 Astrid felébredt, és a tető egy lyukán keresztül be-
kukucskáló kék égre bámult. Meleg paplanba volt
gubódzva, az arca napfényben fürdött. Nem emléke-
zett az álmaira, de azt tudta, hogy jók voltak. Az ér-
zés, hogy erős karok tartják, simogatják és nyugtat-
ják, még mindig vele volt. Nem félt.
Most sem félt, bár valószínűleg kellett volna.
A sebei fájtak, a teste pedig még mindig ki volt me-
rülve, annak ellenére is, hogy milyen mélyen aludt.
Az elmúlt néhány nap szörnyűségeit nem volt
könnyű félretenni. De mindent egybevetve meglepő-
en jó kedve volt.
Mert biztonságban érezte magát. És mert
Montford vele van.
Vagy legalábbis volt. Bágyadtan nyújtózott egyet,
majd felült, és körbenézett az ismeretlen környeze-
ten. Nem emlékezett, hogy idejött volna, ami való-
színűleg jobb is így. A szoba úgy nézett ki, mintha
állatokon kívül más lakója nem lett volna az elmúlt
évszázadban. És őket általában rossz házvezetőnek
tartották.
Astrid el sem akarta képzelni, hogy mik élhettek a
paplanban, ami most őt takarta.
Felhúzta magát a matracon, majd lelépett a földre.
Szemügyre vette magát. Mocskos volt, természete-
sen, és a kedvenc, hosszú kabátja valószínűleg kido-
básra volt kárhoztatva. A végtagjai sajogtak, a csuk-
lói pedig szúrtak, ahol a kötél a húsába vájt. Az arca
pokolian fájt, viszont a világ már nem forgott körü-
lötte.
És élt.
Élt, és nagyon éhes volt. Nem tudta felidézni, hogy
mikor evett utoljára.
Átkutatta a kis kunyhót, hogy van-e jele ételnek,
kihúzta a fiókokat, kinyitotta a szekrényeket, az
egyikben meg is lepett egy egércsaládot. Ételt nem,
viszont egy régi, molyette gyapjúkabátot talált. Nem
olyasmi volt, amit Montford normális esetben fel-
venne, de talán örült volna valami vastagabbnak an-
nál a piszkos, sokat hordott pamutingnél, amiben a
verseny óta járkált.
Az idő tiszta volt, a nap melegen sütött, bár már
október közepe volt. Astrid kezdett is egy kicsit fázni
most, hogy már nem volt a paplan alatt.
A karjára hajtotta a kabátot, majd a kunyhó ajtajá-
hoz ment, és kikukucskált. A fákon kívül semmi mást
nem látott.
Nyugtalan bizsergés futott rajta végig. Hol van
Montford? Nemrég még itt volt, nem? Egész éjjel kö-
zel érezte magához, bár mélyen aludt. A férfi a karjai
között tartotta, az álmai ihletője volt. Biztos, hogy
nem csak képzelte az egészet!
Nem fog pánikolni.
Kiment, és a férfi után kiáltott. Várt, de nem érke-
zett válasz.
A nyugtalansága felerősödött.
 Montford nem hagyná el. Mindazok után, amin
átment, hogy megmentse, pont most nem hagyná el!
Bár az igaz, hogy nagyon ingerültnek tűnt előző
nap. Még amikor olyan gyengéden tartotta is őt,
Astrid dühöt érzett benne. Nem volt boldog, hogy
olyan helyzetbe keveredett, amiről kétségtelenül azt
gondolta, hogy méltatlan számára.
Megfordult Astrid fejében, hogy a herceg akár azt
is gondolhatta, hogy bevégezte a kötelességét iránta.
Nem kedvelte őt, és nem akart a társaságában időz-
ni. Tudta, hogy biztonságos távolságban van már
Lightfoottól, és hagyja, hogy egyedül találjon vissza
Rylestone Hallba.
Nem, nem! Ő egy tisztességes férfi.
Többnyire.
Nem tenne ilyet!
Talán elment, hogy könnyítsen magán. Még a her-
cegeknek is kellett tennie valamit, ha szólította őket
a természet.
De lehet, hogy eltévedt. Nem volt sok tájékozódási
pont körülöttük. Astrid komolyan elkezdett aggódni.
Egészen biztosan megtámadta Montfordot valami
erdei teremtés, vagy mocsárba süllyedt. Előfordul-
nak ilyen dolgok. Viszont még valószínűbb az, hogy
céltalan köröket ró a sűrű bozótosban. Nem tűnt
olyan típusnak, aki tudna tájékozódni vidéken.
Rylestone Greenben majdnem elájult a bárányok lát-
tán.
 Astrid átvágott az erdőn, közben időnként
Montford nevét kiabálta. Lassan leereszkedett egy
kis lejtőn, és csobogó vizet hallott maga előtt. Egy
folyam volt. Ösztönösen megnyalta az ajkait, a szom-
júsága felülkerekedett mindenen. Egy keskeny
szarvasnyomot követett a vízpartig, majd lehajolt,
hogy az összetett kezeit a sebesen folyó vízbe enged-
je.
Egy loccsanás hangja miatt pillantott fel, majd le-
fagyott, a szeme pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Montford! A hátán lebegett, két nagy szikla között
kialakult mély medencében. És… Meztelen volt.
Astrid nyelt egyszer, kétszer. Kicsúszott alóla a lá-
ba, és a fenekére esett a folyóparton. A világ összes
kincséért sem tudott volna elfutni vagy máshová pil-
lantani. A férfi rövid, gesztenyebarna haja szétterült
a koponyája körül, a teste az őt nyaldosó víz tetején
lebegett, és úgy csillogott, mint kovácsolt bronzla-
pok a napfényben. Hosszú, izmos karjait kinyújtotta
az oldala mellett, és finoman hajtotta velük a vizet.
A meztelen teste olyan színű volt, mint a tavaszi
méz, világos, finom és makulátlan. Astrid látta
Montford törzsének éleit, a hasán összegyűlt izom-
kötegeket. A vízcseppek apró gyémántokként csil-
logtak rajta, ahogy megakadtak a mellkasán egy kis
foltban göndörödő sötét szőrében, ami megritkult a
lapos hasán, majd újra megerősödött lejjebb, a kiug-
ró csípőcsontjai között… és még lejjebb is.
 Astrid felszisszent, majd pislogott, és próbált
máshová nézni.
Montford biztosan meghallotta, mert felemelte a
fejét, és elkerekedett a szeme. Elsápadt, majd a haja
tövéig elpirult. Csapkodott a vízben, elsüllyesztette
az alsó felét, amiért Astrid egyszerre volt végtelenül
hálás és szörnyen csalódott. A herceg megvetette a
lábát, majd felállt a folyóban, a víz lecsorgott az ar-
cán és a testén. Deréktól felfelé látszott ki, a kezét a
csípőjére tette, a szeme izzott.
– Mit művelsz? – Jóformán kiabált.
Astrid nem tudott szavakat formálni. A pillantása
a férfi hasára szegeződött, a pulzusa dübörgött. Nem
sok tapasztalata volt meztelen férfiakkal, de gyaní-
totta, hogy Montford teste olyan tökéletes, amilyen
tökéletes csak lehet.
Csupa karcsú, kemény, kidolgozott férfiasság.
Valami furcsa, ijesztő és tűzforró érzés cikázott
végig az erein, gyűlt össze a lábai között, ami miatt
kiszaladt a levegő a tüdejéből. Az arcát élénk pír
perzselte, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy
zavarban van. Egy őrült, csodás pillanatig megfontol-
ta, hogy a folyamba ugrik, és a férfi karjai közé veti
magát. Érezni akarta Montfordot, nem csak nézni.
Montford szeme még jobban elkerekedett azon,
amit a lány arcán látott, bármi volt is az, és egy kicsit
még jobban a vízbe merült.
– Az ég szerelmére, menj el! – kiáltotta.
 Astrid megrázta a fejét, hogy rendezze a gondola-
tait, de nem működött. Nagy erőfeszítések és hatal-
mas sajnálkozás árán elszakította a tekintetét a férfi
testéről, és a balján lévő bokrokra bámult.
– Én… én szomjas vagyok – mondta sután.
Astrid hallotta, hogy a férfi fröcsköl.
– Akkor igyál, a fenébe is! – sziszegte.
A férfi durva hangneme kiszakította Astridot a
bódulatából. Remegő kezekkel mert ki a folyóvízből,
majd megitta, és közben nem mert felnézni
Montfordra. A víz jéghideg volt – a férfi hogy bírta
ki? –, de ez nem sokat segített Astrid teste perzselé-
sének csillapításán.
A szégyen lassan utat tört magának a zavaros ér-
zelmeken keresztül. Szégyen és düh. Nem akart
kémkedni a herceg után, és Montfordnak nem kellett
volna ilyen gonosznak lennie vele! Csak szomjas
volt, és nagyon meg volt ijedve, hogy a férfi eltévedt.
A teljes megalázkodást az jelentette számára, hogy
könnyek égették a szemét.
– Azt hittem, eltévedtél.
Még több fröcskölés.
– Hát, nem tévedtem el, ahogy látod!
– Vagy hogy itt hagytál.
Montford erre nem válaszolt. Astrid megkockáz-
tatta, hogy felé pillantson. A férfi őt bámulta, és
mindkét kezét ökölbe szorítva tartotta a víz felszí-
nén. Az arca olyan kemény volt, mint a körülötte lé-
vő sziklák, viszont a szeme élénkszürke, és ezernyi
érzelemmel telített, amik közül Astrid csak nagyon
keveset ismert fel.
Aztán Montford válla előrebukott. Valami ellágyí-
totta az arcát, majd felsóhajtott. Felemelte az egyik
kezét, és a vizes hajába szántott, amitől a vége égnek
állt.
Nevetségesen nézett ki. És eszméletlenül vonzón.
Astrid újra kimelegedett, ami még egyszer kibil-
lentette a nyugalmából. Feltápászkodott, majd elfor-
dult a férfitól. Hallotta, hogy Montford mozog a víz-
ben, majd a partra mászik.
– Ne fordulj meg! – mondta a férfi.
– Természetesen nem fogok megfordulni – vála-
szolta a lány ingerülten és zavarodottan, közben
égett a vágytól, hogy pont így tegyen. Ruhák zizeg-
tek, majd Montford halkan morgott valamit. Valami
puffant a puha földön. – Illendőn nézel ki?
Montford felhorkant.
– Felöltöztem, ha ezt kérdezed – vágta rá.
Astrid megperdült. A férfi a nadrágjában és a sza-
kadt pamutingében ült a folyóparton, és térdéhez
csapkodta a harisnyáit, amik kemények voltak a
kosztól és a beleszáradt vértől. A lány lebámult
Montford meztelen lábára, és elakadt a lélegzete.
A sarka tele volt durva, véres vágásokkal és vízhó-
lyagokkal.
 Astrid gondolkodás nélkül a férfihoz sietett, le-
huppant mellé, és az ölébe emelte Montford egyik
lábát. Montford hátrahúzódott, mintha megcsípték
volna, majd a lányra pillantott.
– Úgy nézel ki, mintha üvegen sétáltál volna,
Montford – szidta le Astrid.
A férfi egy húzással felrángatta az egyik harisnyá-
ját, és felszisszent.
– Nem üvegen. Köveken. Gallyakon. Isten tudja,
még mi máson.
– Ó, igen, a verseny!
Montford a másik harisnyáját is felrángatta, majd
a csizmájáért nyúlt.
– Ne foglalkozz vele! Az én hibám. Nincs mit tenni,
csak kibírni. Hogy vagy?
– Fáj mindenem. És éhes vagyok.
Montford morgott, majd tovább rángatta a csizmá-
ját, és nem nézett Astrid szemébe.
– Hát, legalább már nincs bedagadva a szemed.
Csak lila. – Astrid büszkeségének ez kicsit fájt. Egy-
értelmű volt, hogy Montfordot taszította a külseje.
Összeszorította az ajkait, és próbált valami csípős
választ kitalálni, de Montford még azelőtt folytatta,
hogy megtehette volna. – És fogalmam sincs, hogyan
etesselek meg. Hacsak te nem tudod, hogyan kell
puszta kézzel állatot elejteni. Bevallom, én ebben
nem vagyok járatos.
 – Megfőzhetjük a csizmádat. Azt hallottam, hogy a
hesszeni csizmát az ország bizonyos részein finom-
ságnak tartják.
Montford úgy bámult Astridra, mintha megőrült
volna, majd kitört belőle a nevetés. Hatalmas, vad
hahotázás, ami megrázta az egész testét. A hasát
ölelve hátradőlt, és könnyek csorogtak a szeme sar-
kából.
Astrid kuncogott, de a saját vicce helyett inkább
azon, hogy a férfi mennyire tombol. Amikor
Montford még egy jó ideig nem hagyta abba, kezdett
aggódni.
– Nem volt azért ennyire vicces – szólt rá.
– De, igen – bizonygatta a herceg. – Én is megen-
ném, olyan átkozottul éhes vagyok. De még egy lába-
sunk sincs. Vagy tüzünk. Még egy csizmát sem tu-
dunk megfőzni.
Astrid elmosolyodott.
– És eltévedtünk. Valószínű, hogy egymást fogjuk
megenni.
– Reméljük, azért idáig nem fajul a helyzet. –
A lány előrenyújtotta a kabátot, amit talált. Montford
felült, és irtózva szemezett a tárggyal. – Arra gondol-
tam, hogy talán fázol.
Montford kikapta a kabátot a lány keze közül, és
beledugta a karját az ujjába. Megpróbálta begom-
bolni, de túl kicsi volt a széles mellkasára. A kabát
ujja nem ért le a csuklójáig, és az egész csupa lyuk
volt. Montford úgy nézett ki benne, mint egy nagyra
nőtt madárijesztő.
Astrid ugyanolyan féktelenül nevetett, mint az
előbb a férfi, mire ő rámeredt, de valódi neheztelés
nélkül.
– Nevetségesen nézel ki!
Montford felvette a másik csizmáját, és felhúzta a
lábára.
– Legalább melegem van, és úgy vagyok nevetsé-
ges.
– Sokkal inkább meleged lenne, ha nem ugrottál
volna egy jéghideg folyóba. Mégis mi járt a fejedben?
Montford hirtelen felállt, elsötétült a tekintete, és
egy különös, szinte fájdalmas kifejezés suhant át az
arcán.
– Nem akarod tudni. – Kinyújtotta a kezét, amit
Astrid gondolkodás nélkül elfogadott, és hagyta,
hogy a férfi talpra húzza.
Montford tovább fogta a kezét, mintha erre szigo-
rúan szükség volna, és úgy festett, mint aki mindjárt
megszólal. Aztán mégis elengedte Astrid kezét, és
elkezdett a folyópart mentén sétálni.
– Gyere, próbáljuk kijutni ebből a dzsungelből –
mondta.
Astrid nevetett, majd követte.
Istennek hála, miután üres hassal sétáltak néhány
órát, az erdő végül szelíd, dimbes-dombos
yorkshire-i legelőkké változott. Bárányok és tehenek
pettyezték a dombok oldalát, legeltek és szundikál-
tak, és egyáltalán nem érdekelte őket a két furcsa
ember, akik közöttük ballagtak. A haszonállatok
megjelenése biztató jel volt. Az pedig, hogy előkerült
egy omladozó kőfalat határoló, egyenetlen út, még
biztatóbb.
Megálltak, amikor odaértek hozzá, Montford
mindkét irányban végignézett a fal mentén, és köz-
ben elhessegetett egy légycsaládot a szeme elől.
Bosszúsnak és kimerültnek látszott – ahogy Astrid is
érezte magát –, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki
megkönnyebbült.
Astrid elgondolkozott azon, hogy mégis hogyan
bír Montford a sérült lábain sétálni. Teljesen biztos
volt benne, hogy komoly fájdalmai vannak, de a férfi
nem panaszkodott. Nála jelentéktelenebb úriembe-
rek is rég megtörtek volna már a körülményeik
okozta nyomástól. Astrid soha többé nem mondhat-
ta, hogy Montford pipogya, vagy hogy nem viselke-
dett hősiesen. A mentés egy kicsit elfuserált volt, és a
lánynak többé-kevésbé magát kellett megmentenie,
de a férfi megpróbálta. És Astrid nem tudott volna
elmenekülni, ha Montford nincs ott, hogy cipelje.
Megmentette az életét. Nagy önzőség lett volna tőle,
ha nem ismeri el, ami jár neki.
De kedvelte a férfit?
 Igen, gyanította, hogy igen, de csak egy kicsit.
Astrid a Lightfoottal történtek után az ördögöt is jó
társaságnak találta volna.
Nem mintha Montford ördög lett volna. Messze
nem. Egy kissé prűd volt, az biztos. Szó szerint elpi-
rult, amikor Astrid meglátta őt a folyóban. Kétségkí-
vül az a típus, aki fügelevelet tetet a szobrokra, hogy
vigyázzon az erényükre.
Bár, amikor megcsókolta…
De arra jutott, hogy erre nem fog gondolni. Olyan
érzés volt, mintha ezer éve történt volna. Azok után,
ami történt, Montford soha többé nem fogja meg-
csókolni. Az úriemberek nem csókolnak meg olyan
nőket, akik annyira buták, hogy elraboltatják és
majdnem kompromittálják magukat.
Vagy megcsókolnak, de nem veszik el.
Nem mintha Astrid azt akarta volna, hogy
Montford elvegye.
Vagy megcsókolja.
Astrid megállapította, merre van dél, majd abba az
irányba mutatott, így próbált a gyakorlati kérdések-
re koncentrálni.
– Arra kellene mennünk!
Montford morcosan nézett rá.
– Tudom, merre kell menni.
Nem, Astrid határozottan nem akart egy morcos,
ingerült herceggel összeházasodni.
 Montford morcossága alábbhagyott, amikor meg-
látta a lány arckifejezését.
– Csak aggódom. Ha ez az út keresztezi a főutat,
akkor meglehet, hogy találkozunk a barátoddal.
Astrid haragudott magára, amiért ő erre nem
gondolt. Valamiért teljesen megfeledkezett
Lightfootról.
– Nem a barátom, inkább egy elmebeteg. Eléggé
őrült, ugyebár.
– Azt hiszem, erre én is rájöttem.
– Meglőtte Charlie-t.
– Igen, tudom. Rátaláltam, ő mondta el, hogy mi
történt.
Astridnak repesett a szíve.
– Élt? – kiáltotta.
– Igen. Rossz bőrben volt, de élt, amikor
Hawesban hagytam egy orvosnál.
Astrid megkönnyebbülten sóhajtott, a vállát nyo-
mó teher egyre könnyebb lett. Azt hitte, hogy Charlie
meghalt.
A szeme sarkából figyelte Montfordot, hogy fel-
mérje, milyen kedvében van Charlie-val kapcsolat-
ban. Egyértelmű volt, hogy Charlie a kataszrófából
kivett saját részéről nem beszélt, és Astrid megköny-
nyebbült ettől. Nem állt készen arra, hogy börtönbe
küldesse a férfit, bár valószínűleg megérdemelte
volna azok után, amit tett. De Astridnak gondolnia
kellett a családjára is. Ők nem élnék túl nélküle.
 Astrid az útra lépett.
– Akkor csak el kell majd bújnunk, ha hallunk va-
lakit jönni.
– Igen – mondta Montford, és utolérte Astridot.
Egy ideig úgy sétáltak, hogy az utat keresztező liba-
nyájon és egypár, a napon szunyókáló tehénnél in-
telligensebb lénnyel nem találkoztak.
Jóval elmúlt dél, amikor Montford furcsa hangot
hallatott – valamit a nevetés és az elképedés okozta
felszisszenés között –, és hirtelen az útról néhány fa
alá igyekezett. Nehéz, göcsörtös ágak mögött tűnt el,
majd Astrid alkalmanként levélsusogást és horkan-
tást hallott felőle.
– Montford! Mi a baj? Rosszul vagy?
– Nem!
Astrid egy percig gondolkozott.
– Neked… hát, tudod… megy a hasad?
– Nem! – Egy pillanat múlva a férfi előkerült, és
egy félős ló kantárját húzta. – Kerítettem magunknak
lovat a hazaútra – mondta, majd lemondón szeme-
zett az elnyűtt állattal. – Olyan, amilyen.
 Montford alig hitt a szemének, amikor kiszúrta a
zöldfülű csikót, ami előző nap megpróbálta a halálba
rángatni. Most kellemesen nyammogott egy út mel-
letti fűcsomót. Hogy hogyan került oda, vagy hogy
miként fogják ezt a makacs állatot a hasznukra fordí-
tani, nem tűnt lényegesnek. Volt egy lovuk – olyas-
mijük. Minden rendben volt a világon.
De aztán Astrid rámosolygott, a ló felé fordult, és
felhúzta magát a nyeregbe. Lovagló ülésben.
Montford nem bírta megállni, hogy ne bámulja a
lány hosszú, formás lábát, ami a szemével egy ma-
gasságban volt. Csupán egy foltnyi csupasz,
krémfehér bőr látszott ki a szakadt harisnyájánál,
így egy pillanatra kivillant a térde, majd eltűnt a
szoknyája szegélye alatt. De ez a pillantás is túl sok
volt. Montford gyomra összeugrott, és a száját olyan
száraznak érezte, mint amilyen száraz a sivatag.
Felpillantott a lány lábáról, de ez sem segített.
Nézte Astrid gyönyörű, máglyaszínű haját, ahogy
fürtökben átbukik a vállán, le a karján, és nem ér vé-
get, csak jóval a dereka alatt. Lehet, hogy az arca zú-
zott volt. És szeplős. És a szemei különbözők. Az orra
arrogáns és pisze, ami arra késztette, hogy odanyúl-
jon, és megcsavarja. Lehet, hogy a lány végtelenül és
teljesen visszataszító volt, de Montford nála gyönyö-
rűbbet vagy a szemének jobban tetszőt még soha
nem látott.
Annyi volt neki.
 És nagy bajban is volt.
Hogyan fogja megállni, hogy hozzányúljon?
Nem fogja, mert muszáj volt. Astrid mögé kellett
ülnie azon az átkozott lovon.
– Azt hiszem, én sétálok. – Bár ez volt a legutolsó,
amit tenni akart, ismerve a lába állapotát.
– Na, ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha
mondtál, Cyril, és nagyon sok nevetséges dolgot
mondtál már.
A vágya a lány mondandója hallatán valamicskét
lanyhult, hála az égnek.
– Ne hívj így! – morogta, majd a kengyelbe tette a
lábát, felhúzódzkodott a nyeregbe, és a teste becsú-
szott Astrid mögé a helyére. Azonnal elbódította a
lány hajának illata.
– Akkor hogyan kellene hívjalak?
– Montford vagyok – morogta, ezzel emlékeztette
Astridot – és magát is – a státuszára.
A lány válaszul csak ingerülten szipogott egyet.
Montford megragadta a kantárt, indulásra sarkan-
tyúzta a lovat, és közben próbált nem tudomást ven-
ni arról, hogy Astrid Honeywell feneke az ágyékának
nyomódik, a háta a mellkasához súrlódik, és hogy a
tüzes hajkoronája birizgálja az orrát.
 Huszonharmadik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell

megadják magukat a kísértésnek

Délután volt, mire a páros a Rylestone Hallba ve-

zető út utolsó szakaszához ért. Az üres zsebüknek
köszönhetően nem bajlódtak azzal, hogy megállja-
nak Hawesban, így a hasuk még mindig fájóan kor-
gott, a helyzethez és az egymáshoz való türelmük
pedig fogyóban volt. Astrid érezte maga mögött,
hogy Montford teste megfeszül. A férfinak nem tet-
szett, hogy ő a karjai között van, és ráhagyatkozik,
hogy egyenesen maradjon. De Astrid túl fáradt és
éhes volt ahhoz, hogy a herceg törékeny érzelmi ál-
lapotával vagy a testük nem illendő intimitásával
foglalkozzon.
Montford látszólag amúgy is mindkettejük helyett
törődött ezekkel.
Jóságos ég, az ember azt hinné, hogy Astrid pesti-
ses! Nem az ő hibája, hogy Montford képtelen ural-
kodni a kezén. Ami azt illeti, ő csak abban volt bűnös,
hogy viszontvágyott a férfira… de hát, ez lényegte-
len. Talán megcsodálta a férfi alakját a folyóban. Ta-
lán amíg Lightfoot markában volt, még azt is bánta,
hogy Montford nem kompromittálta teljesen. De már
szabad volt, és ilyen vad gondolatoknak nem volt he-
lyük a valóságban. Az ártatlansága megőrzésével si-
került megmenekülnie Lightfoottól. Nem akarta
hagyni, hogy Montford most elvegye, amikor annyi
fáradozáson mentek át mindketten, hogy megőriz-
zék.
Természetesen tudta, hogy senki sem fogja elhin-
ni, hogy nem rontották meg. Pokoli nehéz dolga lesz,
hogy megmentse a jó hírét. Fogalma sem volt, hogy
mit beszélhettek róla Rylestone Greenben, de az
semmi jó nem lehetett. Napokra eltűnt, és amikor
kizárólag a herceg társaságában fog előkerülni, min-
denki a legrosszabbat fogja feltételezni. Montford
megmentette Lightfoottól, de nem fogja tudni meg-
menteni az emberek pletykálásától.
Mintha ez érdekelte volna a herceget. Astrid tudta,
hogy amint a kastélyba érnek, a sorsára fogja hagyni
őt. Nem esett szó róla, hogy tisztességes nőt csinálna
belőle. Astrid gyanította, hogy Montford inkább me-
genné a körmét, mint hogy őt feleségül vegye. Rá-
adásul valószínűleg azt gondolta, nem elég jó ahhoz,
hogy a hercegnéje legyen. A montfordi hercegné en-
gedelmes, túltenyésztett, mesterkélt és végtelenül
unalmas lesz. Soha nem kérné számon a férfit, vagy
szállna szembe az akaratával. Egy dísz lesz a férfi
címéhez, mint egy fali gyertyatartó vagy egy szép kis
csipkeszegély körbe a függönyön.
Astrid a puszta gondolattól émelygett, és odébb
mozdult a nyeregben. A feneke elzsibbadt.
Montford megfeszült, levegőért kapott, mintha
Astrid megijesztette volna.
– Az ég szerelmére, mit művelsz? – sziszegte, a
karjait a lány oldala mellé engedte.
– Kényelmetlenül érzem magam.
– Én is, de én nem ficánkolok úgy, mintha… cirku-
szi mutatványt csinálnék – mondta Montford, és
közben köpködte Astrid elkóborolt tincseit, amiket a
szájába fújt a szél.
– Ha tudni akarod – préselte ki magából Astrid, és
még egy kicsit ficergett, csak hogy jobban idegesítse
a férfit –, bizonyos testrészeimet nem érzem.
– Bárcsak nekem lenne ilyen gondom! – mondta
halkan Montford.
Astrid hátrakapta a fejét, hogy a férfira nézzen,
mire majdnem elveszítette az egyensúlyát, de
Montford átkarolta és megtartotta.
– Mit akar ez jelenteni? – akarta tudni Astrid.
A herceg összeszorította az állkapcsát, és kerülte a
lány pillantását.
– Nem akarod tudni. Maradj nyugton, jó?
Astrid krákogott, majd visszafordult előre. De ez a
sok mozgás nem enyhített semmit a nyugtalanságán,
sőt a jobb lába még be is görcsölt. Sóhajtva megra-
gadta maga előtt a nyeregkápát, hogy ne veszítse el
az egyensúlyát, majd átlendítette fölötte a jobb lábát
a másik mellé, bízva abban, hogy ezzel véget ér a
kínszenvedés.
Montford nyögött egyet, majd kisöpörte a lány ha-
ját a saját arcából. Astrid most már féloldalasan ült a
nyeregben, arccal félig felé. Montford csikorgatta a
fogát, teljesen szerencsétlenül festett.
– Abbahagynád? – suttogta.
– Görcsöt kaptam. – Astrid jobban eligazította a
fenekét a nyeregben, így már nem a férfi combjain
ült, hanem inkább közöttük, az oldala pedig
Montford törzséhez simult. A férfi elfúló hangot hal-
latott. – Tessék! Jobb így?
Montford feszültnek tűnt.
– Nem, nem jobb. Rosszabb, sokkal rosszabb.
– Hát, sajnálom. De egyszerűen hozzá kell szoknod
– mondta Astrid, és gőgös nemtörődömséggel egye-
nesen előre bámult. – Már csak néhány mérföld van
hátra.
Montford nem szólt semmit, bár Astrid érezte a
bal fülénél, hogy milyen mélyeket lélegzik.
A szél újra feltámadt, így Astrid kibontott haját
megint Montford arcába fújta. A lány összefogta a
haját a jobb válla fölött, és megpróbált belőle egy
egyszerű fonatot készíteni. Lefagyott, amikor valami
nedvest és forrót érzett a nyakán. Megint érezte,
közvetlenül a füle mögött, mire leengedte a kezét, és
a gerince mentén csupa libabőr lett.
– Astrid… – Montford volt. Vagyis inkább a szája,
ahogy a csupasz nyakát, a torkát és a fülét csókolta.
– Mit… ó! Ó! – Astridnak elakadt a hangja, ahogy
megérezte Montford nyelvét a füle ívén, majd bele-
dugta, amitől neki végigfutott a hideg a hátán, a for-
róság pedig a belsejében. Öntudatlanul oldalra feszí-
tette a nyakát, így több felület kilátszott a férfi kuta-
kodó nyelvének.
– Egy pillanattal… nem bírom… tovább… – Ezt si-
került Montfordnak Astrid torka nyalogatása közben
elfojtva kimondania.
Az egyik kezével elengedte a kantárt, és megfogta
vele Astrid mellét, aki úgy reagált, mintha lángra
lobbant volna. Minden pont, ahol összeért a testük,
sistergett. Montford a lány melléről a hajába, majd
az állkapcsa oldalára emelte a kezét, és maga felé
fordította Astrid arcát.
A lány elképedve bámult fel rá. Ez egy váratlan
fordulat volt az eseményekben, az aztán biztos, és
Astrid eléggé tehetetlennek érezte magát ahhoz,
hogy megállítsa. Montford éppen olyan fájdalmas és
zavarodott arcot vágott, mint ahogy ő érezte magát.
A férfi aprókat lélegzett, a tekintete csillogott, a teste
megfeszült.
– Egy lovon vagyunk, Montford – mondta Astrid
gügyén.
 Montford nem bajlódott a válasszal.
Szorosabban átölelte, és a szája az övére záródott.
Megcsókolta egyszer, kétszer, Astrid teste pedig a
férfiéba olvadt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon va-
lamit, de Montford a fogai közé szorította az alsó aj-
kát, és maga felé húzta. A nyelve a lány szájába ha-
tolt, megkóstolta őt, majd felnyögött, a kezét vissza-
tette Astrid mellére, és az ujjai közé csípte.
Astrid a férfi arcához emelte a kezét, az ujjaival
végigsimított az állkapcsán, a nyakán és a mellkasa
kemény izmain. Megfeledkezett a magával vívott ko-
rábbi vitáiról, hogy álljon ellen a kísértésnek. Elfelej-
tette, hogy egy lovon vannak, bár az ment tovább,
nem törődött az utasaival. Igazából Astridnak sze-
rencséje volt, hogy egyáltalán a nevére emlékezett,
bár arra is csak azért, mert Montford a csókjai köz-
ben újra és újra kimondta.
A férfi keze lekalandozott az oldalán, át a csípője
kerekségén, majd megkerülte őt, és a lábai közé, az
ágyékába markolt, amitől Astrid elégett. Felszisz-
szent, a csípőjével majdnem lecsúszott a nyeregről, a
fejét pedig hátravetette a férfi vállának.
Montford elengedte a másik kantárt is, teljesen
megfeledkezett arról, hogy egy lovon vannak. Meg-
markolta a lány kezét, ami a mellkasába kapaszko-
dott, végigvezette a törzsén, a hasa feszes izmain,
majd még lejjebb, a nadrágja elején lévő kidudoro-
dásra, ami forró volt, kemény, és úgy reszketett,
mintha külön életet élne. Astrid elkapta a kezét, de
Montford visszatette magára, hozzápréselte az erős
hosszát, lehúzta, majd újra feltolta magán.
Elfúló hang szakadt fel mélyen a torkából, és a for-
ró ajkaival a lány füléhez hajolt.
– Érints meg, igen… istenem! – Montford zihált,
ahogy Astrid remegő kézzel simogatta a nadrágján
keresztül. A lány el volt bűvölve és meg is volt ijedve
a férfiban érzett erő láttán. Montford mozgatta a csí-
pőjét, és még jobban a kezébe lökte magát.
Astrid érezte, ahogy a férfi ujjai a szoknyái alatt
kalandoznak felfelé, túl a bugyogója anyagán, keres-
ve a melegségét. Rátalált a combja belsejére, majd
onnan is feljebb tartott. Astrid felkiáltott, amikor
áramütésszerű forróság cikázott végig rajta, mert a
férfi úgy cirógatta, amit még elképzelni sem tudott,
hogy lehetséges. Valahol az elméje mélyén tudta,
hogy amit Montford csinál, az nagyon helytelen, de
abban a pillanatban nem érdekelte. Bűnösen fensé-
ges volt.
Montford megtalált egy varázslatos pontot a hü-
velykujjával, és addig dörzsölte, amíg Astrid már
remegett a karjaiban. A lánynak nehezére esett leve-
gőt venni, elmerült a tapasztalásban. Az egész teste
tűzforró volt és nyugtalan, egy idáig ismeretlen ér-
zés erősödött egyre jobban a lábai között, és kereste
a kielégülést. Aztán Montford valahogy úgy mozdí-
totta, hogy a lábait még jobban széttárta, mire
Astridnak mindkét kezével bele kellett kapaszkodnia
a herceg kabátjának kopott hajtókájába, hogy oda-
szorítsa magát hozzá, mert ha nem tesz így, elszállt
volna. Montford lehajtotta a fejét, a szájával a lány
fűzője fölötti finom bőrt kereste, nyalogatta, össze-
csípte a fogaival a húsát.
– Olyan finom vagy – motyogta. – Nagyon akarlak.
Keményebben, gyorsabban cirógatta a lányt, aki-
ben a súlytalanság érzése egyre nőtt, és a sajgás
szinte elviselhetetlenné vált. Astrid a férfi kezének
feszült, várta, hogy a csodás kínzás megszűnjön, de
nem tudta, hogyan vethetne véget neki.
– Érezz! – sürgette rekedt hangon suttogva a her-
ceg. – Érj hozzám! Érezd, mennyire akarlak!
Astrid keze remegett, de újra lenyúlt, és megérez-
te a férfi kőkemény hosszát. Nem tudta, mit csinál-
jon. Csak az jutott eszébe, hogy hozzányomja a kezét,
de látszólag ez is elég volt. Montford a torkára ta-
padva zihált, és a combjának lökte magát.
Astrid érezte, hogy a feltörő folyékony gyönyör
végigégeti az egész hasát. A látása elhomályosult, a
teste pedig remegett, ahogy az eksztázis egymást
követő hullámokban az ágyékából az ujjai és a lábuj-
jai hegyéig nyilallt. Ámulatában felkiáltott.
Montford megszorította a kezét, és a combjához
dörzsölte a testét. Astrid érezte, hogy a férfi ke-
ménysége megduzzad a keze alatt, és nedves meleg-
ség itatódik át a nadrágja anyagán. Láthatólag min-
den tomboló feszültség kijött belőle, mély hang sza-
kadt fel a torkából, majd előrebukott, a fejét a lány
vállának görbületébe temette, a tüdeje zihált, és
eredménytelenül próbált levegőt venni.
Astrid úgy érezte magát, mint amilyen állaga kö-
rülbelül a félig olvadt vajnak van. Montford sem tűnt
úgy, mint aki egy cseppet is jobban van nála. A keze
lecsúszott Astridról, és mindkét karja a teste mellé
hullott.
Astrid lassan tért vissza a világba, a látása kezdett
újra kitisztulni, az elméje forogni.
Mi történt az előbb?
Nem volt benne egészen biztos, de még soha nem
érezte magát ennyire csodásan. Az éhségéről megfe-
ledkezett, az elmúlt néhány nap okozta sajgások és
fájdalmak teljesen elmosódtak. A teste tűzforró volt,
és még mindig remegett az élvezet utórezgéseitől.
Ezer kérdést akart feltenni Montfordnak – mit
csinált? ez mit jelent? –, de nem bírta magát össze-
szedni annyira, hogy kiejtsen egy szót is. Időközben
az érzelmei új és nyugtalanító irányt vettek.
Montfordot többé már nem egyszerűen a szívtelen
hercegnek látta, aki igyekezett bedarálni az akaratá-
nak megfelelően, már ha valaha is ilyen volt. Ő az a
földtől elrugaszkodott férfi volt, aki nem engedte,
hogy a különböző ételek egymáshoz érjenek a tá-
nyérján, és aki azért indult el egy részeges futóver-
senyen, mert ő kihívta. Az a férfi, aki a pajzán
limerikek valóságos lexikonja. A férfi, aki majdnem
megölette magát, amikor próbálta őt megmenteni.
A férfi, aki eszméletlenre csókolta, mert nem bírt
megálljt parancsolni magának. A férfi, aki egykor a
legfinomabb selyemben járt, most viszont egy rá
nem illő, molyette gyapjúkabátban volt, ami miatt
úgy nézett ki, mint egy madárijesztő.
De az ő madárijesztője volt.
És megvolt ahhoz az ereje, hogy nagyobb fájdal-
mat okozzon neki, mint bárki más a világon.
Miért? Hogyan lehetett Astrid ebben ennyire biz-
tos? Alig egy hete ismerte, úgyhogy aligha tűnt való-
színűnek, hogy biztosnak kellene lennie bármiben
Montforddal kapcsolatosan. De ez egy nagyon, na-
gyon, nagyon hosszú hét volt.
Kölcsönös volt a testi vonzalmuk, igen, de ez mé-
lyebb volt annál. Ismert korábbról jóképű férfiakat,
de még csak el sem gondolkozott azon, hogy bárme-
lyiküknek hagyja magát úgy megérinteni, mint
ahogy Montford tette. Vele nem volt min gondolkod-
ni. Nem hagyhatta, hogy ne érjen hozzá. Az akarata
követelte, hogy reagáljon. És még most is többre vá-
gyott belőle. Montford valamit felébresztett benne,
ami nem fog elmúlni, amíg újra meg újra át nem éli.
Általa. Kizárólag általa.
Beleszeretett Montfordba.
Ez olyan volt, mint egy gyomorszájon ütés, kisza-
ladt a tüdejéből az összes levegő.
 Mi más lehet ez a különös baj, ha nem a szerelem
irracionalitása? Egyértelműen semmi sem könnyű
vagy örömteli abban, ha az ember szerelmes!
A költők hazudnak. Ez egy kínszenvedés. Kész rém-
álom. Hogy lehetett ennyire bolond, hogy mindenki
közül Montfordba szeressen bele?
Neki annyi volt. Végérvényesen!
Aztán megérezte, hogy Montford feje böködi há-
tulról a nyakát, és ettől megtorpant a szíve. Tudta,
hogy előbb-utóbb szembe kell majd néznie vele, de
nem akkor, még nem. És ha a férfi azt hitte, hogy
majd… újra…
Hát nem volt semmi önuralma?
De aztán hirtelen már nem böködte tovább. Még
csak mögötte sem volt. Olyan volt, mintha misztikus
módon eltűnt volna.
Astrid egy halk puffanást hallott.
A ló ügetett tovább, a kantárját az út porában húz-
ta maga után. Astrid megperdült a nyeregben, és
Montfordot kereste.
Észrevette, hogy jó néhány yardnyira mögöttük
fekszik az úton. Mozdulatlan volt, túlságosan is moz-
dulatlan. Most meg mi az ördög történt?
Astridnak sikerült megállítania a lovat, majd leug-
rott a nyeregből.
– Montford! – kiabálta. Mellé rogyott a porba, és
megszorította a vállát. A férfi fájdalmában felkiáltott,
elhúzta magát, majd megfogta a vállát ugyanott, ahol
a lány is megragadta. – Mi történt? Jól vagy?
– Megvagyok – válaszolta a herceg. Feltámaszko-
dott a könyökére, de bódultnak tűnt. Végül a lány
szemébe nézett. – Elaludtam – mondta tehetetlenül.
Astrid a férfi poros arcát nézte. Úgy festett, mint akit
egy zsák liszttel vertek agyon. – Esküszöm, ha még
egyszer leesek egy lóról… – kesergett a férfi, és pró-
bálta kitörölni a homokot a szájából – …a fenébe,
nem tudom, hogy mit fogok csinálni! – Az öklével
úgy bokszolt az út porába, mint egy hisztis gyerek.
– Te elaludtál?
– Kemény néhány napom volt.
– Te elaludtál, miután… miután… – Astrid még
csak be sem tudta fejezni ezt a gondolatot, mert fo-
galma sem volt, hogy minek kell nevezni, ami alig
néhány pillanattal korábban történt közöttük.
Montford az arca koszán át is elpirult, egyértel-
műen ő is ugyanazt idézte fel.
– Astrid…
A lány a férfi sérült vállába püfölt. Keményen.
Montford szája megremegett, és egy szörnyű pil-
lanatig Astrid attól tartott, hogy sírva fog fakadni. De
aztán még ennél is rosszabbat tett. Nevetni kezdett,
amilyen borzalmas, nyamvadt egy alak volt! Olyan
vidám volt, hogy a vállai reszkettek, majd hanyatt
dőlt az útra, és úgy kuncogott, mint egy iskolás lány.
 – Ez nem vicces – bizonygatta Astrid, de a szája
sarka neki is mocorgott.
– De, az – mondta a férfi, és törölgette a könnyeket
a szeméből.
És mert Astrid nem bírta megállni, azon kapta
magát, hogy ő is a férfival nevet, és olyan nagyon ne-
vet, hogy könnyek csorogtak a szeméből. Sokkot ka-
pott. Más magyarázat nem volt erre.
Sok-sok idő telt el, mire mindkettejüknek helyre-
jött az esze. Astrid hasizmai sajogtak a nagy nevetés-
től, a torka kapart. Letörölte a maradék könnyeit is,
majd lepillantott Montfordra. A férfi elcsendesült, és
elgondolkodó arckifejezéssel meredt a lányra.
Astrid óvatos lett. Félő volt, hogy a pillanat már
kínosságba vált. Vagy még rosszabb: komolyságba.
Soha többé nem szándékozott szóba hozni, hogy mi
történt a ló hátán.
A lány az út felé nézett, hogy megtudja, hol a ló.
A bozótosban legelt, ami már szokásává vált, amikor
a rajta ülők valami hülyeséget csináltak, és a falatok
között dorgáló pillantásokat vetett feléjük.
– Tudod, hogy többet nevettem ebben az elmúlt
néhány napban, mint évek alatt? – szólalt meg hirte-
len Montford.
Astrid visszafordult a férfi felé, zavarban volt.
– Az idegeid.
 – Biztos az lehet… – mondta halkan Montford, és
még mindig nagyon komolyan vizslatta a lányt. –
Astrid, én…
Astrid közbevágott azzal, hogy felállt, és a férfi felé
nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Már nem vagyunk messze – sürgette. – Gyere! –
Nem akarta hallani, hogy mit szeretne mondani a
férfi. Montford felült, a tenyerére pillantott, majd
vissza, Astrid arcára. Az ezüst szeme ködössé vált.
Rossz jel.
Egy szempillantás alatt megragadta Astrid kezét,
lehúzta magához a karjai közé, majd őrülten csókol-
ni kezdte.
És ahogy az lenni szokott, amikor ilyesmi történt,
Astrid sutba dobta minden elhatározását, elolvadt a
férfi ölelésében, átkulcsolta a nyakát, és közelebb
húzta magát hozzá. Montford hátradőlt az úton, a
keze közé fogta a lány arcát, majd az ajkaival felfe-
dezte Astrid homlokát, orcáit, az orrát, sőt még a
szemhéját is. És bár szenvedélyes volt, ezúttal in-
kább gyengéd, ahogy aznap éjjel a kertben, ami
olyan távoli volt, mintha egy másik életben történt
volna. Pedig semmi mást nem csinált, csak egysze-
rűen újra meg újra megcsókolta.
Ez jobban felkavarta Astrid lelkét, mint az összes
többi alkalom, amikor Montford hozzáért.
 A buta, lázadó szívének esélye sem volt. Szerelmes
volt, a fenébe is! És képtelen volt megmagyarázni a
választását.
– Örökké tudnálak csókolni, Astrid Honeywell –
suttogta Montford az ajkaiba.
– Én pedig hagynám. – Tessék. Bevallotta.
Astrid érezte, hogy Montford elmosolyodik. Az uj-
jait mélyen a hajába túrta.
– Helyes.
– Nem helyes. Tényleg abba kellene hagynunk –
válaszolta Astrid. Ez egy bátortalan javaslat volt.
Montford nem is fogadta meg. Rabul ejtette a szájá-
val Astrid ajkait, elkábította őt a melegségével.
– Boszorkány – suttogta.
– Hülye férfi.
Montford kuncogott, majd a kezében elfordította a
lány fejét, és a fülébe dugta a nyelvét. Astrid élveze-
tében sóhajtott. Pont ott tetszett neki Montford
nyelve, ahol volt.
Annyira belefeledkeztek magukba, hogy már azt
sem tudták, hol vannak, amíg valaki meg nem köszö-
rülte a torkát.
Astrid nagy küzdelmek árán felemelte a fejét, mire
meglátta, hogy két lovas bámulja őket. Lefagyott, az-
tán talpra ugrott.
Montford ugyanezt tette, majd megragadta
Astridot a karjánál fogva, és maga mögé tolta, mint-
ha meg akarná védeni egy támadástól.
 Astrid összeszedte magát annyira, hogy felmérje a
betolakodókat, akik közül egyiküket sem ismerte, de
elég figyelemre méltóak voltak. A bal oldali több
volt, mint figyelemre méltó: zavaróan szép. Ő volt a
leggyönyörűbb férfi, akit a lány valaha látott, karcsú,
sötét hajú, kissé külföldi kinézetű, lélegzetelállító
kék szemekkel. Mintha gúnyt akart volna űzni a
szépségéből, egy rettenetes rózsaszín selyemmel-
lényt viselt, a gallérjából és az ingujjai alól folyt ki a
csipke, és temérdek ékszer díszítette az ujjait. Elke-
rekedett szemekkel nézett, ami elárulta a meglepett-
ségét, de a gyönyörű arcáról egyébként semmi mást
nem lehetett leolvasni, leszámítva azt az apró, hun-
cut mosolyt, amire a szája sarka görbült.
A másik férfi, aki kevésbé volt zavarba ejtő… hát,
Astrid nem egészen tudta, hogy ő miként is volt fel-
öltözve: úgy tűnt, hogy a fürdőköntösében van. Nem
volt olyan jóképű, mint a társa – ki lehetett volna? –,
de legalább feleolyan vonzó lehetett volna, ha nem
tanyázik az álla és a hasa körül az élvezetek túlhaj-
szolása okozta háj. Sötét szeme volt, ami éppen
majd’ kiugrott a helyéről. Egy vékony szivarka fitye-
gett a szájában, ami csodálkozásában elnyílt. A férfi a
szivarkáról teljesen megfeledkezett, és az a földre
hullott.
– Monty? – kérdezte a pocakos férfi nyafogó han-
gon.
 Montford felnyögött, majd felnézett az égboltra,
mintha azt kívánná, hogy nyíljon meg, és nyelje el
egészben.

– Ti mit műveltek itt? – akarta tudni Montford a

vele szemben lovon ülő két hülyétől.
Marlowe képtelen volt megszólalni. Úgy festett,
mint aki ehhez túlságosan le van döbbenve.
Sherbrook tekintete szórakozottan cikázott
Montford és Astrid között.
– Te mit művelsz?
– Semmi közötök hozzá. És én kérdeztem előbb –
morogta a herceg.
Sherbrook cicegett, majd összevonta okos szemét.
– Nem fogsz minket bemutatni? – kérdezte
Sherbrook mézesmázosan, és közben Astridra mo-
solygott.
Montfordnak forrott a vére. Hogy mer a gazember
Astridra mosolyogni? Megpróbálta a lányt jobban
maga mögé tuszkolni, de ő lerázta a kezét, és mellé
lépett.
– Igen, Monty, nem fogsz minket bemutatni egy-
másnak?
 – Nem.
Sherbrook felvonta az egyik szemöldökét, nem
foglalkozott Montford pillantásával, majd visszafor-
dult Astrid felé.
– Sebastian Sherbrook, alászolgája. A társam pedig
a nagyra becsült Marlowe vikomt. Ön pedig…?
– Astrid Honeywell.
– Ó. Honeywell. – Sherbrook pillantása
Montfordon pihent meg, majd sokat sejtetőn össze-
néztek Marlowe-val. – Nagyon örülök a találkozás-
nak, Miss Honeywell. Montford barátai vagyunk
Londonból.
– Értem.
Marlowe nem bírt tovább magával.
– Jóságos ég, Montford, mi az ördög folyik itt?
Mindenhol kerestünk már. Halálra aggódtuk magun-
kat!
– Biztos vagyok benne – préselte ki magából
Montford.
– Szóval? – sarkallta Marlowe.
– Szóval mi?
– Mi az ördög folyik itt?
– Nem tartozik…
Astrid forgatta a szemét, és Montford elé állt.
– Elrabolt engem egy őrült. Lelőtte a hajtómat, és
megpróbált Gretna Greenbe cipelni. Montford sietett
a segítségemre. Éppen Rylestone Hallba tartunk
visszafelé.
 – Hogy micsoda? – sivította Marlowe.
– Nem mondom – válaszolt Sherbrook kellemesen.
– Végtelenül izgalmasan hangzik.
– Nem éppen az izgalmas szót használnám – bökte
ki Montford. – És ennél egy kicsit többről szól a tör-
ténet.
– Azt meghiszem! – kiáltott fel Marlowe, majd egy
jelentőségteljes pillantást vetett Astridra.
A lány elvörösödött, ahogy Montford is. Sherbrook
és Marlowe a lehető legalkalmatlanabb időpontot
választották a felbukkanásra. Másfelől egy nyilvános
úton voltak, és Montford okosabb is lehetett volna
annál, hogy a koszban henyéljen, és csókolózzon
Astrid Honeywell-lel.
– És akkor ti mit kerestek itt? – akarta megtudni
mogorván.
Sherbrook elmosolyodott.
– Megmentünk téged egy katasztrófától. Bár talán
már értelmetlen is. Be kell valljam, teljesen össze
vagyok zavarodva. – Megköszörülte a torkát. – Fi-
gyelmeztetni jöttünk téged. Elaine-t megint felcsinál-
ták.
– Sherry, kérlek! Vigyázz a szádra! – suttogta
Marlowe, és fájdalmas arckifejezést váltott.
– Azért jöttetek el egészen idáig, hogy elmondjá-
tok, a grófnő szülni fog? – kiabálta Montford.
– Ki fog szülni? – akarta tudni Astrid.
– A húgom – magyarázta Marlowe.
 – Ó, értem – válaszolta a lány, bár egyértelmű volt,
hogy nem érti.
– Nagy vonalakban, a kis kérésedet a kedves néni-
kémre tukmálta – folytatta Sherbrook egyértelmű
visszatetszéssel –, aki meg a fejébe vette, hogy ide-
utazik. A húgával. Már Rylestone Hallban vannak,
várják, hogy visszaérj.
Egy pillanatba telt, hogy a hercegnek leessen a hír.
Amikor ez megtörtént, úgy érezte magát, mintha va-
laki egy sziklát dobott volna a fejére. Elfelejtette,
hogy ezek az emberek egyáltalán léteznek. És Ara-
minta!
Ez volt a hab a tortán élete legkatasztrofálisabb
hetében.
– Mi? – kérdezte sután, elakadó hanggal.
Sherbrook ajkai türelmetlenségében elvékonyod-
tak.
– Lady Katherine és lady Araminta. Rylestone
Hallban vannak – ismételte meg.
– Ki az a lady Katherine? – akarta tudni Astrid. –
És ki az a lady Araminta? – Sherbrook válaszra nyi-
totta a száját, majd meggondolta magát. Felvont
szemöldökkel bámult Montfordra. Astrid is felé for-
dult. – Kik ők?
Montford nem tudott a lányra nézni. A feje fölé
bámult, mert gyáva volt.
– Lady Araminta a menyasszonyom. – Ezek voltak
a legnehezebb szavak, amiket valaha kimondott.
 Astrid sokáig csendben maradt. Montford végül
összeszedte a bátorságát, hogy a lány arcára nézzen,
majd azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Holtsápadt
volt, a különböző színű szemeiből pedig teljesen el-
tűnt a fény.
– Ó – mondta nagyon halkan.
– Egy héten belül lesz az esküvő. Állítólag – tette
hozzá Marlowe haszontalanul.
– Kösz, Marlowe – préselte ki magából Montford,
és közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét
Astridról. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról,
csak azt látta, hogy az orcái elfehéredtek, és megfe-
szíti az állát. Mire gondolt? Mit érzett?
És ő mit érzett?
Semmit.
Teljesen érzéketlen volt.
Astrid elfordult tőle, és elindult a ló felé.
– Akkor vissza kellene mennünk. És szalonképes-
sé tenni magunkat a vendégeink számára. – Astrid
merev büszkeséggel lovagló ülésben felszállt a lóra,
majd elindult az úton. Montford nézte, ahogy el-
megy, és minél messzebb volt tőle, neki annál jobban
összezsugorodott a szíve.
– Hát, talán mesélned kellett volna neki a meny-
asszonyodról, mielőtt az úton rávetetted magad –
jegyezte meg Marlowe szárazon.
Montford felnézett a két (hamarosan volt) barát-
jára. Sherbrook éppen annyira tűnt szórakozottnak,
mint aggódónak. Marlowe látszólag fel volt hábo-
rodva. Szemlátomást magára vette, hogy Astrid ne-
vében legyen megbántva. Benne meg mikor alakult
ki az együttérzés?
– Úgy fest, hogy visszafelé sétálnod kell, öregle-
gény – mondta vontatottan Sherbrook.
Marlowe szipogott.
– Ennél kisebb büntetést nem is érdemelsz. Komo-
lyan, Monty. Nem tudom, mi ütött beléd! Még én sem
kefélek meg egy szajhát a King’s Highwayen. Ez nem
ízléses.
– Nem keféltem! – Egyikük sem hitt neki. – És ha
még egyszer ilyen stílusban beszélsz róla, ki fogom
tépni a nyelved, és feldugom a seggedbe – morogta.
Marlowe szeme elkerekedett, majd Sherbrookra
pillantott. Összevigyorogtak, ami miatt felforrt
Montford vére, majd megfordították a lovaikat, hogy
visszamenjenek Rylestone-ba. Nélküle.
– Próbálj igyekezni, szépfiú! – szólt hátra
Sherbrook a válla fölött. – És a helyedben én kirúg-
nám a szabómat. Borzalmasan nézel ki.
Montford addig bámulta a hátukat, amíg már nem
látta őket, majd leült az útra, és a következő néhány
percet abban a reményben töltötte, hogy csak elüti
egy elszabadult lovas kocsi.
 Huszonnegyedik fejezet

Amiben Rylestone Hall a disznóké lesz

Astrid a lopott lova kantárját Mick kezébe hajítot-

ta, majd a kastély hátsó bejárata felé trappolt, és
közben nem vett tudomást a lovásza arcára kiülő
sokkról, amit az ő látványa okozott. Nem volt ideje a
magyarázkodásra, se gondolata azon kívül bármire,
hogy újabb baleset nélkül a szobájába jusson.
Körülbelül két másodpercre volt attól, hogy sírva
fakadjon.
A kimerültség okozta, és az érzés, hogy végre ott-
hon van. Semmi köze nem volt ennek Montfordhoz.
Vagy a két pokolian kinéző barátjához. Vagy a nemes
hölgyekhez, akik megostromolták a kastélyt.
Akkor már tényleg majdnem elsírta magát, amikor
kinyílt a konyhaajtó, Ant és Art pedig kifutottak az
udvarra, kiabáltak neki, és az ő kis szemük is csupa
könny volt. Astrid szíve megsajdult, ahogy a karjai
közé fogta és szorította őket, miközben a lányok fel-
váltva szipogtak és akarták megtudni, hogy hol volt
ennyi ideig. Astrid nem tudta elmagyarázni, és nem
is hagyhatta, hogy lássák őt összezuhanni, úgyhogy
visszafojtotta a könnyeit, és megpaskolta a fejüket.
– Ne aggódjatok, már itt vagyok, és soha többé
nem hagylak el titeket!
– Annyi minden történt, Astrid – mondta Ant.
Art komoly arccal bólintott.
– Az a vénasszony itt van.
– Emily néni? – kérdezte Astrid, és kihúzta magát.
Ez nem volt jó hír.
Flora kisietett mellettük az ajtón, megkönnyeb-
bültnek tűnt, hogy látja őt, de egyben teljesen két-
ségbeesettnek is.
– Hol volt? – akarta tudni. – Szörnyen néz ki! Ha-
lálra aggódtuk magunkat! És hol van Charlie meg a
kegyelmes úr?
– Később mindent elmagyarázok! Hallom, vendé-
geink vannak.
– És az még csak hagyján! Roddynk éppen a sza-
lonban van, és próbálja kezelni a helyzetet.
Roddy?
– Alice hol van?
Flora arckifejezése elsötétült, és Astrid komolyan
aggódni kezdett.
– Később elmondom. – Végignézett Astridon, majd
ide-oda ingatta a fejét. – Jobb, ha most felmegyünk,
és rendbe szedjük magát.
Astrid bólintott, és szólt Antnek és Artnak, hogy
segítsenek a cselédeknek néhány vödör vizet felvin-
ni a szobájába. Tudta, hogy a kút egész tartalmára
szüksége lesz, hogy levakarja magáról a mocskot.
Aztán követte Florát a kastélyba, fel, a szolgálók lép-
csőjén, a szobájába.
Flora segített lefejteni róla a ruhákat, és részletes
beszámolót akart arról, hogy hol töltötte az elmúlt
két napot. Astrid egy rövidített változattal szolgált
Flora egyre komolyabb elborzadására.
A végén Flora csak annyit tudott mondani, hogy
„tyű!”, elkerekedett a szeme, és a kezével Astrid
tönkrement kabátját markolta.
– Valóban – értett egyet Astrid.
– Ó, Miss Astrid! Az a mocsok nem tett semmit,
ugye? – kiáltotta Flora, elkapta a lány kezét, és az ar-
cát vizslatta.
– Nem, kicsit megütött, de semmi több. Montford
éppen időben jött.
– Jaj, ez jó! – mondta Flora, és a vállai előreestek
megkönnyebbülésében. – Legalább ez. És hol a ke-
gyelmes úr?
– Gondolom, nemsokára ideér – mondta Astrid
szikáran, mert nem akart se akkor, se soha többé a
herceg hollétére gondolni. Menyasszony, mi? Ke-
resztül akarta dobni a csizmáit a szobán, de uralko-
dott magán, és csupán az ágya alá rúgta őket. – És
senkinek semmilyen ötlete nem volt, hogy mi tör-
ténhetett velem? – Szinte csalódott volt. Természe-
tesen nem azt akarta, hogy hangos ijedtség törjön ki.
Minél kevesebben tudtak az eltűnéséről, annál jobb
volt. De legalább valaki mutathatta volna egy kis je-
lét az aggodalomnak!
Flora ingatta a fejét, kisegítette Astridot a ruhájá-
ból, és fintorgott az anyag állapota miatt.
– Senkinek, Miss Astrid. Mire rájöttünk, hogy ön
sem fog hazajönni, addigra már nagyon zaklatottak
voltunk itt a kastélyban.
– Hogy érted?
– Miss Alice-ről van szó. Ő és a maguk csirkefogó
unokatestvére a fesztivál után megszöktek, és Skócia
felé tartanak. – Flora megtorpant. – Csodálkozom,
hogy nem találkozott velük az úton.
Astridnak le kellett ülnie. Fájt a feje.
– Ismételd meg, amit mondtál!
Flora vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett.
– Miss Astrid és Sir Wesley elszöktek Skóciába,
hogy összeházasodjanak. A húga hagyott egy üzene-
tet, meg minden. A nagynénje őrült kedvében van,
azóta is itt maradt, és utasítgat. Utánuk küldte sze-
gény Mr. McConnellt és a férfiak egy jó részét. Látja,
mire rájöttem, hogy nem ért haza Charlie-val vagy a
herceggel, senki sem volt, akit elküldhettem volna
kideríteni, hogy mi tartja vissza magukat. De arra
gondoltam, hogy jó kezekben van Charlie és a ke-
gyelmes úr társaságában. Arra viszont nem gondol-
tam, hogy az a rohadt Lightfoot erőszakoskodik ma-
gával. Már megbocsássa a káromkodást, Miss Astrid!
 Astrid le volt döbbenve. A húga megszökött, a ház-
tartás megbolydult Emily néni hisztériája miatt, és
vele egyáltalán senki nem foglalkozott. Nagyon bol-
dognak kellett volna lennie. Alice és Wesley végre
észhez tértek. Csak abban bízott, hogy azelőtt Gretna
Greenbe jutnak, hogy Emily néni utoléri őket. És Ali-
ce időzítése hibátlan volt. A kialakult káoszban sen-
kit nem érdekelt, hogy Astrid hol van.
Alice szökése éppen elég botrányos volt. Ha bárki
megtudta volna, mi történt, neki és a húgainak is vé-
ge lett volna.
De ezzel együtt senkit sem érdekelt annyira, hogy
aggódjon érte. Borzalmasan egyedül érezte magát.
Hirtelen egy döbbenetes gyanú ütötte fel benne a fe-
jét.
– Honnan tudtad, hogy a herceg velem van?
– Hogy érti? Épp az előbb mondta! – kiabálta
Flora, és az arca elvörösödött. Úgy nézett a ruhára,
amit az ujjai között csippentett össze, mintha utált
volna a mocskához érni, majd odament a tűzhöz, és
rádobta.
– Nem. Azt mondtad, nem aggódtál miattam, mert
tudtad, hogy Charlie és Montford velem vannak.
Flora előrángatta a porcelán ülőkádat a szekrény-
ből, majd elfoglalta magát azzal, hogy szerezzen egy
nagyobb törülközőt a komódból, és közben kerülte
Astrid tekintetét.
– Hát, ühm, nem. Csak valahogy… rájöttem.
 – Valóban?
Flora megperdült, és beharapta az alsó ajkát.
– Ó, Miss Astrid! Bevallom! Én, Roddy és a ke-
gyelmes úr hajtója tettük a kegyelmes urat a szekér
rakodórészébe. Esküszöm, tréfa volt! És amikor nem
jöttek haza, csak arra jutottunk, azért lehet, mert
maga és a kegyelmes úr – megköszörülte a torkát –
megbékültek egymással.
Astridnak mérgesnek kellett volna lennie Florára
egy ilyen feltételezés miatt. Majdnem a szobalányára
kiabált, de az ajtó kinyílt, majd Ant és Art, illetve két
konyhai cseléd jött be, és töltötték a kádba a vödör-
nyi vizüket. Mire elmentek, Astrid dühe elillant, és
csak nevetett. Vagy ezt tudta csinálni, vagy sírni, és
abban biztos volt, hogy ebben a súlyos órában nem
lesz bőgőmasina.
Flora úgy nézett rá, mintha elment volna az esze,
ami valószínűleg így is volt.
– Hát, mindegy, mik voltak a szándékaitok, nagyon
örülök, hogy a herceget a szekér rakodórészébe tet-
tétek. Különben semmi esélyem nem lett volna meg-
szökni Lightfoottól.
Flora egyetértőn mosolygott, majd a kádba segí-
tette Astridot.
A víz hűvös volt. Nem volt idő bajlódni a felmelegí-
tésével. De a hőmérséklete ellenére Astrid számára
csodás érzés volt háromnapnyi homokot és mocskot
levakarni a bőréről, és megérezni a tiszta levendula-
szappan illatát, ahogy Flora mossa a haját.
Néhány percre meg akart feledkezni az őt körül-
vevő zűrzavarról, és pihenni. Elvégre nem üdülésen
volt Montforddal. De úgy tűnt, hogy a rylestone-i kö-
rülmények nem fognak neki egy pillanatnyi békét
sem adni. Tudta, hogy találkoznia kell majd azokkal
a londoni hölgyekkel, bár azt nem tudta, hogyan bír
majd erre az Araminta nevű személyre nézni.
Montford egész idő alatt jegyben járt, hogy aztán
feleségül vegyen egy másik nőt, és soha egy szót nem
makogott erről. A gazember!
Bár Montford nem ígért neki semmit, és valójában
Astrid nem is várt ígéreteket tőle, a lány le volt sújt-
va. És utálta magát, amiért úgy érzi, hogy le van sújt-
va. Bolond volt! És gyenge!
Sóhajtott, majd a kád szélének döntötte a fejét.
– Jobb, ha siet, Miss Astrid! Roddy lent van, de tel-
jesen lefoglalja a mi Anabel nénink, aki ragaszkodott
hozzá, hogy teázzon a hölgyekkel. Amikor utoljára
voltam bent, nagyban az ő francia tengerészének a
történetét mesélte.
Astrid felnyögött.
– A francia tengerészt ne! – A történettől a lelkész
egyszer elsírta magát. És Astrid gyanította, hogy a
sztori még a Le Chevalier d’Armour szerzőjének ér-
zéki elméjét is ledöbbentené. De már késő volt. –
Csak még néhány percet kérek, Flora! Nagyon ki va-
gyok merülve.
– Igen, nem csodálom – mondta Flora, és kifésülte
Astrid nedves haját. – És nem akarok kíváncsiskodni,
de akkor azt mondja, hogy a kegyelmes úrral nem
jutottak közös nevezőre egymással?
Astrid hirtelen felült a kádban, Flora felé fordult,
az arca lángolt.
– Flora!
Flora vállat vont és mosolygott.
– Csak gondoltam, megkérdezem. Nem… ühm,
tudja… fejezte ki a kegyelmes úr iránti háláját, hogy
ennyi mindenen átment, hogy megmentse?
– Nem! – hazudta Astrid. – Hogy hiheted…
– Eléggé odavolt érte előtte, a kertben.
– Flora! Te kémkedtél utánunk? – Florában volt
annyi kellem, hogy fél másodpercig szégyenlősnek
tűnjön. – Hát, ez egyszerűen csodálatos! Nem! Nem
jutottunk közös nevezőre Montforddal! Azon túl,
hogy kölcsönösen irtózunk egymástól. – Flora össze-
szorította az ajkait, egyáltalán nem úgy festett, mint
aki meg van győzve. – Nem mellesleg – mondta
Astrid, felhúzta magát a kádból, és elkapta a törülkö-
zőjét –, meg fog házasodni.
– Ne! – kiáltotta Flora.
– De. Egy héten belül. Az egyik lent lévő londoni
nemes hölggyel.
– Ó, Miss Astrid! – kiáltott fel Flora együttérzőn.
 – És engem nem érdekel. Semennyire. Minél előbb
tűnik el az életemből, annál jobb!
És ezzel elküldte Florát, hogy vigye oda neki a leg-
szebb ruháját. Majd meggondolta magát, és kihúzta a
nadrágos fiókját. Nem fogja senkinek megkönnyíteni
a helyzetét.

Amikor Astrid a szalonba lépett, az eltökéltsége

megbicsaklott. Még soha nem látott a kanapét elfog-
laló két hölgyhöz hasonlót, akik a teáscsészéjük fö-
lött elkerekedett szemmel bámulták Anabel nénit,
illetve a parókáját. Amikor észrevették Astridot, fel-
álltak, és őt bámulták elkerekedett szemmel.
Astrid figyelme a páros magasabb tagjára terelő-
dött. Nem volt olyan szokványosan gyönyörű, mint a
társa, az arisztokrata orra egy kicsit hosszú volt, az
ajkai túl teltek, viszont az egyedi vonásai és a hatal-
mas, smaragdzöld szeme lebilincselő volt. Finom,
vékony szálú haját egy sima kontyban fogta hátra, az
alabástromnál is világosabb bőre majdnem fehér
volt. Egy egyszerű, galambszürke ruhát viselt, bár az
anyaga az egyik legfinomabb moaré selyem volt,
amit Astrid valaha látott. A nőnek nem volt szüksége
ékszerekre, hogy magára terelje a figyelmet. Való-
színűleg ő volt a legmagasabb nő, akivel Astrid éle-
tében találkozott, magasabb, mint a legtöbb férfi, és
már csak emiatt is muszáj volt őt néznie. Körüllengte
valami zárkózottság és rideg számítás is, amit pán-
célként viselt magán.
A másik nő alacsonyabb volt, teltebb alakú, a haja
meleg mézszínű, ami szép loknikban lógva keretezte
az arcát. Majdnem annyira bájos volt, mint Alice.
A ruhája világoszöld szatén volt, amiről Astrid csak
gyanította, hogy a legutóbbi londoni divat szerint
szabták, rövid ujjakkal és magas derékkal. A szeme
egyértelművé tette, hogy rokoni kapcsolatban áll a
másik nővel. Az ő szeme is zöld volt, de nem annyira
metsző vagy élénk. A vonásaik közötti hasonlóságok
itt véget is értek, bár ő is ugyanazzal a merev büsz-
keséggel tartotta magát.
Astrid szíve összefacsarodott. Ők voltak a legride-
gebb nők, akikkel valaha találkozott.
Anabel néni elfordította a fejét, mire ferdén meg-
dőlt a parókája, aztán szélesen Astridra mosolygott.
– Teát, kedvesem? Nézd, kik jöttek látogatóba! Azt
hiszem, az egyikük hercegné vagy valami ilyesmi.
Roddy, aki megpróbált elsüllyedni a székében, fel-
állt, és látszott az arcán a megkönnyebbülés.
– Miss Astrid! Ó, hála az égnek, hogy… úgy értem…
ühm… – Köhögött. – Szabad bemutatnom a látogató-
inknak?
 – Erre nem lesz szükség, köszönöm, Stevenage –
mondta hűvösen a magas nő. – Én Manwaring már-
kinéja vagyok. – A társára mutatott. – Ő pedig a hú-
gom, lady Araminta Carlisle. – Astrid megbánta a ru-
haválasztását, ahogy félszegen pukedlizett. Szóval
akkor az alacsonyabb volt Montford jövendőbelije.
Astrid meglepődött és megkönnyebbült, bár nem
tudta, miért. Lady Araminta gyönyörű volt, pont
amilyennek képzelte. De a másik hölgy volt az, akiről
Astrid szinte azonnal azt gondolta, hogy Montford
választása. Semmi oka nem volt rá, de annak kevés-
bé örült volna. Talán mert a márkiné úgy festett,
mint akinek van agya. – Ön pedig Astrid Honeywell –
folytatta a márkiné.
– Igen.
Egy pillanatig kellemetlen csendben álltak.
– Úgy hiszem, ön az unokatestvérünk – folytatta
egy idő múlva a márkiné.
Astrid le volt döbbenve.
– Micsoda? – kérdezte egyáltalán nem bájosan.
– Úgy tudom, az édesanyja Carlisle volt. A néhai
nagyapánk legfiatalabb húga. Ezek szerint a másod-
unokatestvérünk.
– Unokatestvér? Milyen unokatestvér? – dörögte
egy hang az ajtóból.
A márkiné még jobban megmerevedett, már ha ez
egyáltalán lehetséges. A két úriember, akikkel Astrid
az úton találkozott, állt az ajtóban.
A fürdőköntösében – vagy egy hosszú, arab ing volt?
– lévő pocakos mindkét öklét a csípőjére tette, és
nagyon gyanakvón bámulta a márkinét. A másik férfi
– a gyönyörű páva – kissé mögötte állt. Ő is a márki-
nét nézte, viszont az ő arckifejezése kifürkészhetet-
len maradt.
Astrid visszafordult a márkiné felé. A hölgy öntu-
datlanul egy kézzel a szoknyáját szorította. Nem a
beszélőt, hanem a pávát bámulta, de az ő arckifeje-
zése éppen annyira megfejthetetlen volt, mint a fér-
fié. A feszültség hirtelen pattanásig feszült a szobá-
ban. Astrid nem ismerte az okát, de az egyértelmű
volt számára, hogy a látogatói komoly ellenérzéssel
vannak egymás iránt.
Astrid Roddyra pillantott, aki erre tehetetlenül
megvonta a vállát, és úgy nézett ki, mint aki legszí-
vesebben eltűnne a föld színéről.
– Helló! – szólt Anabel néni az úriembernek, meg-
törve ezzel a patthelyzetet. – Visszajött még egy ke-
vésért, mi? – A pávára mutatott, majd a sétabotjával
a dekanter felé bökött. – Ha már úgyis tölt magának,
hálás lennék, ha nekem is öntene egy pohár sherryt.
A páva – Mr. Sherbrook – látszólag jót derült ezen,
majd elegánsan bólintott, és a kredenchez sétált.
Astrid úgy döntött, hogy előremozdítja a dolgokat.
– Édesanyám Carlisle volt – mondta a márkinénak.
– A családja viszont kitagadta, amikor hozzáment
apámhoz. A kapcsolat eléggé megszakadt.
 A márkiné emlékezett Astrid anyjára, és hűvösen
grimaszolt.
– Ettől függetlenül unokatestvérek vagyunk. Ösz-
szefoltozzuk a kapcsolatot.
– Valóban? – kérdezte Astrid ugyanolyan hűvösen.
– Mégis milyen céllal?
– Így van, mégis milyen céllal, Katherine néni? –
vágott közbe vontatottan a páva, és egy macska ke-
csességével átkelt a szobán, hogy odaadja Anabel
néni sherryjét, míg a saját italát a másik kezében tar-
totta. Veszélyes mosoly bujkált a szája sarkában.
A márkiné meg sem rezzent, bár Astrid arra gon-
dolt, hogy nagyon is akarna.
Astrid ekkor már teljesen össze volt zavarodva.
A márkiné a páva nagynénje volt? Ez aligha tűnt le-
hetségesnek. A hölgy a férfival egyidős volt, ha nem
évekkel fiatalabb.
– Ön is Carlisle? – kérdezte Astrid Mr.
Sherbrooktól.
A férfi mulatságában majdnem kiköpte a portóiját.
– Aligha.
– Én házasodtam össze Mr. Sherbrook nagybáty-
jával – magyarázta a márkiné, és végtelen megvetés-
sel nézte a pávát. – Nem a rokonom. És az itteni
ügyemhez neki semmi köze nincs. Ahogy a
vikomtnak sincs.
– A frászt nem! – kiabálta a vikomt. Szemlátomást
semmi bűntudatot nem érzett, amiért hölgyek előtt
káromkodott. Vagy hogy a társaságukban leült, amíg
ők még álltak. Lehuppant egy székre, és mérgesnek
tűnt. – Nekem is öntenél egyet, ha megkérlek,
Sherry?
– Öntsél magadnak – válaszolta édes hangon Mr.
Sherbrook. A vikomt a barátjára meredt, de nem
mozdult a kredenc felé.
Astrid nem tudta, mit csináljon. A márkiné olyan
mereven állt, mint egy deszka, és nem beszélt.
A húga látszólag borzalmasan kellemetlenül érezte
magát mellette. A vikomt a zsebében matatott, és
magában motyogott valamit. Mr. Sherbrook rideg
szórakozottsággal vizslatta a márkinét. Anabel néni
pedig elszunyókált a sherryje fölött.
Astrid a levegőbe emelte mindkét kezét. Teljesen
betelt nála a pohár.
– Nem tudom, mi folyik itt, és nem is szeretném
tudni. Megvárhatják itt Montfordot, ha már mind-
annyian azért jöttek, hogy vele találkozzanak. De én
nem akarom arra pazarolni a drága időmet, hogy itt
álldogálok, és próbálom megfejteni a céljukat. Bo-
csássák meg az udvariatlanságomat, de fáradt va-
gyok. És éhes. És nincs kedvem a társasághoz.
A márkiné kissé ijedtnek tűnt. Lady Araminta
megbántottnak – helyes –, a vikomtnak pedig leesett
az álla.
Mr. Sherbrook kuncogott.
 Astrid mogorván ránézett, majd a kredenchez
ment, öntött egy pohár portóit, és a vikomt kezébe
nyomta. A férfi elmormolta a köszönetét, és megrö-
könyödve bámulta Astridot.
– Most pedig, ha megbocsátanak, sok dolgom… –
A kocsifelhajtón megálló jármű hangja zökkentette
ki az ingerültségéből. Az ablakhoz futott, kikukucs-
kált, és meglátta, hogy lady Emily száll le a hintójá-
ról. – A pokolba! – suttogta.
Lady Aramintának elakadt a lélegzete.
Anabel néni felkapta a fejét.
– Mi az, kedvesem? Megszállnak a franciák?
– Nem. Még rosszabb. Emily néni.
– Ó, jóságos ég! – motyogta Anabel néni, majd a
sherryt rúzsozott szájához emelte, és egy kortyban
ledöntötte.
– Ki az az Emily néni? – akarta tudni a vikomt.
– A nénikém! – kiabálta Astrid. Ki akarta tépni a
haját. A pulzusa őrülten kalapált. Kezdett
hiperventilálni. Ez tényleg nagyon rossz volt! Nem
hitte, hogy egy pillanattal is tovább bírja. Körbebá-
mult az idegenekkel teli szobán, és meglátta, hogy
Roddy lábujjhegyen próbál az ajtó felé osonni, hogy
kimeneküljön. Astrid nem állította meg, bár áruló-
nak tartotta, amiért magára hagyta ezekkel az embe-
rekkel.
Ekkor megérzett egy kezet a karján. Megijedt és
megperdült.
 Sherbrook volt az, gyönyörű zafírkék szemében
aggodalom pislákolt, bár az ajkai még mindig felfelé
görbültek a szórakozottságtól.
– Egyáltalán nem fest jól, Miss Honeywell. – Egy
poharat nyomott a kezébe. – Itt van egy kis holland
bátorság önnek.
– Ó, ühm, köszönöm – válaszolta Astrid sután. Be-
lekortyolt az italba, és majdnem öklendezett. Tiszta
whisky volt.
– Leitatja – mondta a márkiné végtelenül rosszal-
lóan, majd Astridhoz sietett, és kikapta a kezéből a
poharat. – Ez az ön megoldása mindenre?
– Majdnem – válaszolta kellemesen Sherbrook,
majd ő is kikapta a poharat a márkiné kezéből, és új-
ra Astridéba nyomta. – És ez egy jó megoldás.
A márkiné felhorkant.
– Önnek talán, de nem neki. – Affektálva visszasze-
rezte a poharat.
– Többet tudok Miss Honeywell helyzetéről, mint
ön – mondta Sherbrook rideg hangon. – Szüksége
van egy italra. – Próbálta kirángatni a poharat a
márkiné kezéből, de az nem adta fel. Az ujjaik össze-
kulcsolódtak a poháron, az idegek csatája követke-
zett.
– Ő az unokatestvérem, és nem fogom hagyni,
hogy méltatlan helyzetbe hozza!
 – A francba már, nő, nem hozom méltatlan hely-
zetbe! Próbálok gondoskodni róla! – préselte ki ma-
gából Sherbrook.
– Abban biztos vagyok.
– Én meg abban vagyok biztos, hogy nem tudom,
mire gondol.
– Ó, az ég szerelmére! – kiáltotta el magát Astrid,
majd kikapta a poharat mindkettejük kezéből, és
meghúzta a whiskyt. Tűzként égette végig a torkát.
Kivágódott a szalon ajtaja, lady Emily becsörtetett,
a szoknyái susogtak, dühödt pillantása pedig azon-
nal célkeresztbe vette az áldozatát.
– Astrid Honeywell, nagyon sok minden miatt tar-
tozol magyarázattal! Hol voltál? Támogattad és se-
gédkeztél a húgod gyalázatos tervében, nem kérdés!
Hogy merészelted hagyni, hogy a húgod ilyen… ilyen
méltatlanul viselkedjen? Én tudom, hogy te vagy
emögött! Hol vannak? Követelem, hogy állj elő velük!
Mr. Sherbrook Astrid és a nagynénje közé állt, az
arckifejezése határozott megvetésről árulkodott.
A vikomt felállt a székéből, hogy csatlakozzon a ba-
rátjához, és úgy festett, mint aki ki van éhezve a
harcra. Úgy tűnt, a két férfi Astrid megmentésére si-
etett, bármennyire valószínűtlen volt is ez. A lány
nem volt biztos benne, hogy akarja-e.
Lady Emily a két férfira pislogott, majd a márkiné-
ra és annak a húgára pillantott. Szemmel láthatóan
meg volt hökkenve.
 – Asszonyom, kérem, fontolja meg, hogyan visel-
kedik Miss Honeywell-lel – mondta Sherbrook lát-
szólag kellemes, de mögötte kőkemény hangon. –
Nagyon kínos jelenetet okoz.
Lady Emily gyanakodva összevonta a szemét.
– És ön kicsoda?
Mr. Sherbrook vigyorgott, és meghajolt előtte.
A mosolya nagyon ijesztő látvány volt. Ugyanolyan
gyönyörű és huncut, mint Luciferé.
– Sebastian Sherbrook, alászolgája.
Lady Emily elsápadt és összeszorította az ajkait.
Úgy nézett ki, mint aki pontosan tudja, hogy ki Mr.
Sherbrook. Astrid azt kívánta, bárcsak ő is tudná,
csak azért, hogy értse, mi okozza a nagynénje bosz-
szúságát.
Lady Emily szeme szikrákat szórt Astridra.
– Milyen társaságod van! Magát az ördögöt hozod
a háztartásodba! Nincs benned semmi tisztesség, lá-
nyom?
– Ebből itt és most elég – vágott közbe a vikomt,
az arca vörös volt a dühtől. – Ki az ördög maga, hogy
sértegesse a barátomat? A francos királynő?
– Amikor legutoljára néztem, nem volt királynőnk,
öreglegény – mondta kedvesen Sherbrook. – De
azért köszönöm.
Emily néni a dühét a márkinéra irányította, a
cvikkerét a szeme elé emelte.
 – És ez kicsoda? Az egyik gazember szajhája, gon-
dolom! Anglia legrosszabb züllött alakjait fogadtad a
házadba! Sebastian Sherbrook és – megvető pillan-
tással nézett a vikomtra – a semmirekellő Marlowe
vikomt! Komolyan, Astrid, elfogadhatatlan a viselke-
désed!
Emily néni túl messzire ment. Mr. Sherbrook mo-
solya eltűnt, és semmi nem maradt a könnyed visel-
kedéséből. A gyönyörű arca dörgedelmes lett, a teste
megfeszült. Úgy nézett ki, mint aki meg akarja ütni
lady Emilyt, és alig sikerül uralkodnia magán.
– Kérjen bocsánatot! – dörögte a nő fölé tornyo-
sulva, az orrcimpái kitágultak.
– Micsoda? – suttogta Emily néni felháborodva és
kissé ijedten a férfi fenyegető viselkedésétől.
– Azt mondtam, kérjen bocsánatot, asszonyom! –
ejtette ki Mr. Sherbrook lassan és hangosan. Egy
kézzel a márkiné felé bökött. – Megsértette
Manwaring márkinéját. Követelem, hogy kérjen tőle
bocsánatot, mielőtt megkorbácsoltatom!
Emily néni szeme szinte kiugrott a helyéről, ahogy
a márkinét bámulta.
– Manwaring márkinéja! – suttogta halálra váltan.
– Ó, atyám, valóban, elnézést kérek! Nagyon sajná-
lom, hogy összekevertem egy… ühm…
– Prostituálttal – segítette ki Sherbrook gyilkos
hangon.
 – Igen, ühm, nagyon sajnálom. – Majd lady Emily
túlbuzgón pukedlizett egyet.
A márkiné felszegett orral, merev büszkeséggel
nézett le a nőre, és csak bólintott egyet. A rózsaszín
orcái árulták el csak az érzelmeit, semmi más.
Amikor lady Emily felállt, a viselkedése egészen
megváltozott. Teljesen megfeledkezett Astridról, és
bizonytalanul elmosolyodva a márkinéra koncent-
rált.
– Carlisle lánya vagy. Én pedig a nagy-nagynénéd,
lady Emily Benwick.
A márkiné megdöbbent. Összeszorította az ajkait.
A húgára pillantott, aki még mindig a felszolgált tea
mellett állt, és nagyon boldogtalannak tűnt.
– Nagy-nagynénje! – kiáltott fel a vikomt. – Tyűha,
ez egy francos családi összejövetel. Sherry és én va-
gyok itt az egyetlen, aki senkivel sincs rokonságban
– mondta undorodva. – Szükségem van még egy ital-
ra. Utántöltenéd?
Sherbrook komolyan bólintott, de egy pillanatra
sem vette le a perzselő tekintetét lady Emilyről.
– A legalkalmatlanabb időpontban látnak minket –
folytatta lady Emily. – Attól tartok, hogy én most ép-
pen szörnyen magamon kívül vagyok. Családi vész-
helyzet van.
– Vettem észre – mondta a márkiné száraz han-
gon.
 – Muszáj kettesben beszélnem az unokahúgom-
mal – mondta lady Emily, és tett egy lépést, hogy
megragadja Astrid karját.
– Aligha szükséges – lépett közbe Sherbrook, és
visszahúzta Astridot. – Eddig már éppen eleget be-
szélt hozzá.
Lady Emily megsemmisítő pillantást vetett a férfi-
ra.
– Astrid, most azonnal gyere velem!
– Nem, nem fog – mondta kellemesen Sherbrook.
– Így van, nem hiszem, hogy fog – tette hozzá a
márkiné.
Lady Emily pufogott, elkapta Astrid karját, és az
ajtó felé húzta. A márkiné gyorsan reagált, és vissza-
húzta. Astrid úgy érezte, hogy szét fogják tépni.
– Mi az ördög folyik itt?
A hang az ajtóból érkezett. Az Astrid kezeit ránga-
tó két nő lefagyott. Astrid a kitárt karjaival elfordí-
totta a fejét, és látta, hogy Montford lép be nagy lép-
tekkel a szobába. Tett néhány erőfeszítést, hogy
rendbe hozza magát, megfürdött és átöltözött a szo-
kásos előkelő ruháiba, viszont a nyaksálja ferdén
állt, és nem borotválta le a borostáját. Egyenesen
Astridra meredt, a tekintetével fürkészte őt, az arcki-
fejezése zavarodottság, ingerültség és vágyakozás
keveréke volt.
Bár Astrid azt gondolta, hogy az utolsót talán csak
képzeli.
 Lady Araminta akkor szólalt meg először.
– Jóságos ég, Montford, te vagy az? – kérdezte von-
tatottan, nem hitt a szemének.
Montford elpillantott Astridról a menyasszonyára.
Összevonta a szemöldökét. Megköszörülte a torkát.
Araminta is.
A márkiné elengedte Astrid karját, ahogy a lány
nagynénje is. Abszurd pillanat volt az illemről meg-
emlékezni, de pukedlik és bólintások történtek oda-
vissza. Astrid igyekezett nem nézni Araminta arcki-
fejezésére, ahogy Montfordéra sem, ahogy a férfi
odament a menyasszonyához, majd a szép kesztyűs
kezét az ajkaihoz emelte, és felületesen megcsókolta.
Ehelyett inkább megragadta az alkalmat, és addig
hátrált, amíg Anabel néni fotelje már biztonságosan
védte, és a tetejébe kapaszkodott támaszért. Gyen-
gének és szerencsétlennek érezte magát, és két pil-
lanatra volt a teljes összeomlástól.
– Megzavartam valamit? – folytatta Montford, a
pillantását lady Emilyre, majd Astridra kapta.
A márkiné válaszolt.
– A hölgy, úgy tűnik, rossz helyen keresi a fiát,
mert azt hiszi, Miss Honeywell rejtegeti – mondta
közömbösen. Astrid nem tudta megállapítani, hogy a
helyzet szórakoztatja vagy idegesíti-e a nőt. A lány
csak azt kívánta, bárcsak ő is ilyen hidegfejű tudna
maradni.
Montford meglepettnek tűnt.
 – Miről beszél, Astrid? – akarta megtudni vádló
hangnemmel.
Astrid feldühödött. Komolyan, a férfinak nem volt
joga rá haragudni! Vagy a keresztnevét használni
ezek előtt az emberek előtt, mintha szabadna neki.
Mert nem szabad! Soha nem is lesz!
– Úgy tűnik, Sir Wesley megszökött a húgommal.
Hogy összeházasodjanak.
Lady Emily elővette a zsebkendőjét, és eltakarta a
száját, hogy elnyomja a megdöbbent felkiáltását.
– Az ég szerelmére, lányom, muszáj ilyen nyers-
nek lenned?
Sherbrook és a vikomt egyszerre horkantak fel.
Lady Emily látszólag teljesen le volt döbbenve.
– Jó annak a hülye fiának – folytatta Montford, és a
legmegvetőbb pillantásával nézett lady Emilyre. –
Nem fogja megbánni. Alice Honeywell az egyik leg-
nagyszerűbb hölgy, akivel valaha találkoztam. –
A barátai, Sherbrook és Marlowe felé nézett, mintha
valami egészen váratlan megállapítást közölne ve-
lük. – Meglepően bájos.
Sherbrook visszanyerte a jókedvét. Úgy mosoly-
gott Astridra, mintha viccet hallott volna.
Ami egészen biztosan nem így volt. Astrid még
életében nem érzett kevesebb kedvet a viccelésre.
Mit értett Montford azon, hogy meglepően? Mégis
milyen minősítés az ilyen?
 – Minden bizonnyal bánni fogja – folytatta lady
Emily. – Az akaratom ellen házasodott, és a feleségét
nem fogom szívesen látni a házamban. Alice elárult
engem, a rengeteg kedvesség után, amit tettem érte!
Montfordnak a szakálla és az általánosságban
szétesett stílusa ellenére is sikerült az egyik hírhedt
fenyegető hercegi pillantását megvillantania.
– Már megállapítottuk, hogy meddig terjed az ön
kedvessége, asszonyom. És ha a Benwickek grange-i
házáról beszél, akkor téved. Az Sir Wesley háza. Egé-
szen biztosan emlékeztetni is fogom erre, amikor
legközelebb találkozunk. Nem fogom hagyni, hogy az
a bolond ugyanabba a háztartásba vigye a feleségét,
ahol az anyja van. Alice nem ezt érdemli. Most pedig
szép napot önnek!
Lady Emily felháborodva és elképedve szipákolt.
Körbenézett a szobában lévő összes rámeredő, mo-
solytalan arcon. Astrid felé fordult, a szeme elkere-
kedett kérlelésében.
– Nem kellene hagynod, hogy ez a férfi ilyen szem-
telenül bánjon velem!
Astrid a fotel háttámlájába mélyesztette a körme-
it, és keserűen a nagynénjére mosolygott.
– Azt csinál, amit szeretne, nénikém. Ő a
montfordi herceg. Én nem vagyok rá hatással.
A nagynénje méregetve nézte.
 – Nem ezt hallom. Vele voltál! – A zsebkendőjével
Montford felé mutatott. – Megrontod magad és ezt a
családot is!
– Azt hittem, Alice csinálja ezt – vágott vissza
Astrid, és nem mert felnézni a kezéről. A pulzusa el-
kezdett dübörögni. Mit hallott a nagynénje? Mennyi
volt ebből puszta improvizáció, hogy heccelje őt? –
Én semmi rosszat nem tettem.
– Igen, semmi rosszat nem tett – igazolta a márki-
né. – Hacsak nem találja az én társaságomat botrá-
nyosnak. Miss Honeywell velünk volt. Körbejártuk
Yorkshire-t.
Astridnak fogalma sem volt, hogy a márkiné miért
ragaszkodott ahhoz, hogy közbelépjen, de hálás volt
érte.
Lady Emily látszólag össze volt zavarodva. Ahogy
Anabel néni is.
– Nem, nem volt – mondta, és úgy nézett a márki-
néra, mintha megőrült volna. – Azzal a fiatalember-
rel volt nyaralni. Konstantinápolyban, azt hiszem.
Sherbrook és a vikomt elnyomták a nevetésüket.
Astrid csikorgatta a fogát, mert nem tudta, hogy
megölje vagy megcsókolja-e a nénikéjét.
– Köszönjük, Anabel néni. Igen. Konstantinápoly-
ban voltunk. Szaracénokkal harcoltunk. Odarepül-
tünk.
– Tényleg? – Anabel néni kíváncsinak hangzott.
 Astrid nem bírta megállni, hogy ne nevessen hisz-
térikusan.
– Ó, igen! Hőlégballonnal. Tudod, most az nagyon
népszerű.
– Ez nevetséges! – kiáltott fel lady Emily.
A zsebkendőjét Anabel néni felé böködte. – Őrült!
Őrültekházában lenne a helye!
– Egyáltalán nem – mondta Anabel néni gőgösen,
és hátravetette a fejét, mire a parókája le-föl bille-
gett. – Több eszem van, mint neked, Emily. Ha azt
mondom, hogy Konstantinápolyban volt, akkor ott
volt! És ha azt mondja, hogy hőlégballonon volt, ak-
kor az hétszentség, hogy hőlégballonon volt! Nem
azért látlak itt vendégül, hogy rosszindulatú plety-
kákat terjessz a kislányaimról. Egyikük dolga sem
tartozik rád, és soha nem is tartozott, te akadékos-
kodó vénasszony!
– Pontosan – motyogta Sherbrook, és megemelte a
portóiját Anabel nénire. A vikomt követte.
Astrid teljesen ledöbbenve bámult Anabel nénire,
ahogy az idős hölgy felemelte a sétabotját, és Emily
néni felé csapott vele, majdnem hasba is találta.
Lady Emily felszisszent, és hátraugrott.
– Hát, én soha…! Az összes gorombaságod közül…!
– mondta halkan lady Emily.
– Majd én megmutatom neked, mi a gorombaság!
– motyogta Anabel néni, bizonytalanul felállt, és a
sétabotjával újra lady Emily felé bökött.
 Astrid Anabel néni mellé lépett, majd megfogta a
karját, hogy ne boruljon fel.
– Köszönöm, nénikém. Már eleget tettél.
– Közel sem! Még mindig lélegzik.
Mindegyiküket megakasztotta a kastély egy távoli
részéből érkező hangos puffanás hangja, amit egy nő
fülsiketítő sikítása követett. Astrid felismerte Flora
hangját, mire a szíve a torkában kezdett dobogni.
Hátborzongató csend telepedett rájuk.
– Ez mi volt? – akarta megtudni végül Emily néni.
– Mi történik?
– Nem tudom pontosan – mondta halkan Astrid.
A dörgő hang újra rákezdett, olyan volt, mintha
valaki bútorokat húzkodna. Majd mintha közeledett
volna. Vele együtt lábak dobogása és két gyerek sikí-
tása.
Ant és Art.
Ó, a pokolba!
– Mi ez? – kérdezte a márkiné is, aki visszament a
húga mellé, és megfogta a kezét, mintha valami
szörnyűség ellen vértezné fel magukat.
– Egy ciklonnak hangzik – jegyezte meg
Sherbrook, aki kíváncsinak tűnt.
Aztán Astrid egy újabb visítást és Flora sikítását
hallotta, ezúttal szinte közvetlenül az ajtó elől.
Astrid egyből Montfordra pillantott. Összenéztek.
– Petúnia – mondta a lány.
 Montford meglepetten felvonta a szemöldökét,
majd megértette, mi a helyzet. Meghozta az észszerű
döntést, és ellépett az ajtóból.
– Petúnia kicsoda? Egy másik lánytestvér? – ér-
deklődött lady Araminta.
– Nem. Petúnia fiú, nem lány. És egy disznó – ma-
gyarázta Montford.
– Ó. Mit tett?
– Nem, ő tényleg egy disznó. Egy igazi disznó – bi-
zonygatta Montford.
Ezt az információt Aramintának nem volt ideje
megemészteni, mielőtt kivágódott az ajtó – Astrid
nem szép módon arra gondolt, hogy a hölgy nem ép-
pen a legeszesebb teremtmény –, majd Ant és Art
rohantak vidámság és rettegés elegyében sikítva a
szobába, a rögtönzött tógájukba öltözve. Petúnia
szorosan követte őket, dühében morgott, majd a pa-
tái megcsúsztak a padlón, így tekintélyes teste a fal-
nak, az asztaloknak és a székeknek csapódott, fel-
döntve vagy leverve róluk mindent. És csurom sár
volt. Nedves sár. Óriási, barna csíkokat hagyott a
nyomában, a kanapé anyagán, a perzsaszőnyegen és
egy nagyon régi falikárpiton.
Elszabadult a pokol. Ant és Art átugrottak a szófán
a zongora felé, Petúnia utánuk, ezzel a higgadt már-
kinét egyenesen Sherbrook karjai közé lökte, mire
ők ketten fájdalmasan összefejeltek. Petúnia beszo-
rult a zongora alá, pánikba esett, a hátsó felét lök-
döste felfelé, mire recsegett a hangszer váza, ő pedig
torkaszakadtából visított. Amikor kiszabadult, a pa-
tájával beleakadt a zongora elegáns, kecses lábába.
A fa eltört, a zongora a földhöz csapódott, jó néhány
billentyűje kipattant, és a húrok egy hamis, gyászos
sikollyal visszhangzottak a tönkrement hangszer
belsejéből.
Sherbrook a szófára ültette a márkinét, majd lé-
pett, hogy ugyanezt tegye Aramintával is, aki rémü-
letében sikított.
Elkésett. Ant és Art a vikomt portóis pohara alá
iszkoltak, utánuk a disznóval, aki az orrával kilökte a
pohár alját a férfi kezéből, mire az ital a levegőbe re-
pült, egyenesen Araminta felé. Tawny portói fröcs-
csent a hölgy arcára és mellére, akinek alig volt ideje
kiköpni néhány csepp italt, Petúnia máris megper-
dült, a vállával eltalálta, amitől ő a fenekére esett.
Araminta felsírt.
Petúnia folytatta pusztító útját, egyenesen Emily
néni irányába. Emily néninek nem volt más esélye,
mint kimenekülni a szobából, bevágni maga után az
ajtót, és mindannyiukat a disznó kegyelmére bízni.
– Az önző vénasszony! – kiabálta a vikomt. – Be-
zárt minket ide!
Montford kikerülte Antet és Artot, hogy Araminta
mellé lépjen, és lábra segítse őt.
– Hát, valaki csináljon már valamit! – kiabálta a
herceg, és a zokogó Aramintát a nővére mellé emelte
a kanapéra. Astrid felé fordult, szürke szeme izzott. –
Astrid, csinálj valamit!
– Mit vársz tőlem, mit csináljak? – csattant fel a
lány.
– A te disznód! A te húgaid!
Astrid mindkét kezét ökölbe szorította az oldala
mellett, düh cikázott az ereiben. Petúnia továbbra is
körözött a szobában, mindent tönkretett, amihez ért.
Feldöntött egy asztalt két vázával. Megtaposta
Anabel néni tubákos szelencéjét, és felborított egy
rézvödröt, ami tele volt a kandalló hamujával. Aztán
elkezdett benne dagonyázni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a vikomt – Astrid
szerint a legvalószínűtlenebb jelölt a hőstettekre – a
tettek mezejére lépett. Először Antet, majd Artot
csípte el a tarkójuknál fogva, majd felemelte őket a
levegőbe.
– Elkaptalak titeket, kis vásott kölykök!
Ant és Art elkerekedett szemekkel bámultak fel a
foglyul ejtőjükre, a szórakozottságuk komoly gya-
nakvássá változott. A vikomt felnőtt szemmel is ép-
pen elég ijesztő látvány volt. Az ajtó felé vitte a gye-
rekeket, kinyitotta a lábával, majd letette őket a fo-
lyosón.
Petúnia, aki miután beazonosította, hol vannak az
áldozatai, felpattant a hamuból és az ajtó felé rohant.
Ant és Art újra rázendítettek a sikításra, majd végig-
futottak a folyosón.
 Astrid összerezzent, amikor hallotta, hogy valami
üvegből készült dolog összetört a szomszédos szo-
bában.
– Az a teremtmény az egész kastélyt romba fogja
dönteni – jegyezte meg a márkiné meglepően ki-
egyensúlyozott hangon. Szórakozottan paskolgatta a
zokogó húga hátát. Ha Astrid jól látta, alig észrevehe-
tő mosolyra húzódtak az ajkai.
És ha Astridban maradt volna még egy csepp jó-
kedv, ő is mosolygott volna.
De nem mosolygott. És tudta, hogy nem is fog.
Montfordra pillantott, aki mérgesen bámulta őt,
mintha ez kizárólag az ő hibája lenne.
A lány visszasegítette Anabel nénit a foteljébe,
majd elment a herceg, a vikomt és Mr. Sherbrook
mellett a zongora romjaihoz, ami még mindig vissz-
hangzott. Astrid hátralendítette a lábát, és olyan
erővel rúgott a hangszer oldalába, ahogy csak tudott,
és meg volt győződve arról, hogy közben eltörte az
egyik lábujját. De megérte. Sokkal jobban érezte ma-
gát.
A zongora kiadta magából az utolsó, haldokló
hangját.
– Hé, mi rosszat tett ez valaha önnel? – kérdezte
Mr. Sherbrook vontatottan.
Astrid bepipult. Megperdült, hogy a szobában tar-
tózkodókkal szemben legyen, közben szédült a düh-
től és a kimerültségtől. A szeme sarkánál kicsordul-
tak a könnyek. Nem bírta megakadályozni.
A figyelmét Montfordra kapta, akinek a dühe elillant,
és egy védtelen, gyengéd arckifejezés vette át a he-
lyét. Elviselhetetlen volt!
– Elégedett vagy?
Montford a lány felé lépett.
– Astrid…
– Nem megyek Londonba! Egyetlen francos dolgot
nem csinálok meg, amit mondasz! Mutasd meg a
könyvelést a hatóságoknak! Vess börtönbe! Nem ér-
dekel! Csak tűnj el! Mindannyian tűnjenek el!
– Ki vagy merülve… – mondta Montford.
– Persze hogy ki vagyok merülve, te hülye! –
Astrid felvett egy földre esett tubákosszelencét, és a
férfihoz vágta. – Menj vissza Londonba, és vedd fele-
ségül… azt a valakit, ott! – Az ujjával a szófa felé bö-
kött a ledöbbent és felháborodott Aramintára. – Biz-
tos vagyok benne, hogy nagyon összeilletek!
– Nem, nem illenek – szólt közbe egyszerre
Sherbrook és a vikomt.
Astrid rájuk meredt, és a tekintetével azt sugallta,
hogy ne merjenek még egy szót szólni. A két férfi
ficergett a pillantása alatt.
– És ha most megbocsátanak – mondta, összeszed-
te magát, majd nagy léptekkel az ajtó felé ment. –
Megyek, hogy valahol máshol legyek kimerült. Nem
szeretném önöket tovább megbotránkoztatni.
 Amint kiért a szobából, addig futott, amíg ki nem
jutott a szabadba.
 Huszonötödik fejezet

La Chasse, La Capture et La Pompadour

Montford magukra hagyta a vendégeket, hogy

Astrid nyomába eredjen. Észrevette, hogy a vörös
haj a szalon dupla üvegajtóin keresztül tűnik el. Kö-
vette a szabadba, át a kerten, be az istállók előtti ud-
varra. Astrid haja kezdett kiszabadulni a hajtűkből,
és úgy repkedett a vállain, mint egy zászló a szélben.
Montford nem látta a lány arcát, de abból, ahogy a
fiúnadrágjában büszkén lépdelt, átvágtatott a tócsá-
kon és az oldala mellett ökölbe szorította mindkét
kezét – és ahogy a szolgálók elkerekedett szemekkel
menekültek az útjából –, tudta, hogy Astrid őrülten
mérges.
Ahogy ő is az volt. Bár, ha bárki megkérdezte vol-
na az okát, nem tudta volna megmondani, miért.
Egyszerűen tudta, hogy mérges, és ennek a disznó-
hoz volt köze. És a borzalmas bárónéhoz. És Alice
Honeywellhez és Sir Wesley-hez, amiért itt hagyták
Astridot, hogy birkózzon meg ő a hülyeségük követ-
kezményeivel. És magára is mérges volt, amiért ez
ennyire érdekelte.
 És Astridra is minden eddiginél jobban mérges
volt, mert a lány mérges volt rá. Vagy megbántott.
Vagy bármi volt is, ami miatt ilyen cudarul viselke-
dett a Carlisle lányokkal. Soha nem tett neki semmi-
lyen ígéretet vagy vallott be bármit. Nem volt joga
úgy viselkedni, mint… mint…
Hát, mint egy szamárnak. Együgyűként, Aramin-
tához hasonlóan. Mi baja volt?
– Astrid! – kiabálta, és megbotlott egy vödörben,
mire csurom sár lett a tiszta nadrágja. Fenébe!
A lány még csak meg sem fordult. Szaporázta a
lépteit, aztán eltűnt az istállóban. Néhány másod-
perccel később Mick, Newcomb és néhány másik lo-
vász kiszaladt, és úgy pillantgattak hátra, mintha az
ördög üldözné őket.
Newcomb majdnem Montfordnak szaladt. Lekapta
a sapkát a fejéről, mélyen meghajolt, és húzta magá-
val a társait.
– Kegyelmes úr! Hátrafelé tart, uram, felnyergel
egy lovat!
Montford megtorpant, és mogorván nézett
mindannyiukra.
– Az az őrült disznó szabadon kószál a kastélyban!
Newcomb fintorgott.
– Igen, láttam a fogatát a kapu előtt.
– Nem lady Emily. Petúnia – morogta a herceg. –
Induljanak, és segítsenek ezt megoldani, mielőtt a
disznó az egész helyet romba dönti!
 Newcomb és a többiek vonakodva engedelmes-
kedtek.
Montford nagy léptekkel bement az istállóba, el a
tönkrement lovas kocsija és jó néhány üres boksz
mellett, amíg odaért egyhez, aminek nyitva volt az
ajtaja. Bedugta a fejét, és látta, hogy Astrid nyerget
vet a kancájára. A nadrágja megfeszült a kerek fene-
kén, a haja pedig úgy hullámzott a hátán, mint egy
vad, örvénylő folyó. A vágy villámcsapásként ciká-
zott végig Montford testén, mire a döbbenettől meg-
torpant, és majdnem térdre rogyott. Megragadta a
boksz szélét, és küzdött, hogy visszanyerje az ön-
uralmát, majd újraélesítette a dühét.
– Mégis mit gondolsz, hová mész? – követelte dur-
va hangon.
A lány görcsös mozdulatokkal feszítette meg a szí-
jakat a csatban, majd a válla fölött a férfira pillantott.
– Bárhová, csak itt ne legyek! – Visszafordult a fel-
adatához. – És szeretném, hogy mire visszaérek, se
te, se a barátaid ne legyenek itt!
– Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem!
Nem mellesleg a kastély az enyém.
Astrid hátraperdült a férfi felé, remegett a dühtől.
– Jó! Akkor maradj itt! Remélem, örülsz, hogy Pe-
túniával osztozhatsz rajta!
Astrid elkezdte kivezetni a kancáját a bokszból,
viszont Montford az ajtónyílás közepére lépett, és
elállta a lány útját.
 – Nem mehetsz csak úgy el! Mi lesz a húgaiddal?
A fenébe is, te nő! Hová fogsz menni?
– Csak tűnj el az utamból – vágott vissza Astrid,
majd felkapta a falnak támasztott pálcáját, és a férfi
felé suhogtatta.
– Nem mernél azzal megütni engem – röhögött
Montford nagyobb önbizalommal, mint amit érzett.
– Nem? Tűnj el az utamból, különben kénytelen
leszek eltüntetni téged!
– De ez nevetséges! Neheztelsz…
– Fogalmad sincs, mit érzek – préselte ki magából
a lány.
– Féltékeny vagy! – kiáltotta a férfi, mert végre
megértette Astridot.
A lány ajkai elnyíltak, a szeme elkerekedett.
– Nem, nem vagyok! – válaszolta egy végtelenül
hosszú pillanat után.
Montford nem bírta megállni, hogy elégedettségé-
ben ne mosolyogjon egy picit.
– De, az vagy. Féltékeny vagy lady Aramintára.
– Féltékeny! Arra az üresfejű jégtömbre? Egyálta-
lán nem!
– De!
Astrid magasabbra emelte a pálcát. A kék szeme
jéghideg volt. A borostyán szeme csupa tűz.
– Nem vagyok féltékeny, te bolond! Haragszom
rád, hogy hozzám értél, és magamra, hogy hagytam!
Lehetett volna benned több tisztesség, és elmond-
hattad volna, hogy egy héten belül megházasodsz!
– Változtatott volna ez bármin?
Astrid úgy hátrált meg, mintha Montford megpo-
fozta volna. A nyelve hegyén volt, hogy igazat adjon
a férfinak, de nem bírta kimondani. Az arca lángolt,
és elpillantott Montfordról.
– Mégis, hogy lehet ilyet kérdezni? – mondta in-
kább.
Ez egy kibúvó volt, és ezt mindketten tudták. Va-
lami győzelemre hajazó, de annál sokkal édesebb és
ijesztőbb valami bontakozott ki a férfiban, megme-
lengette a belsőjét. Abban a pillanatban biztosan
tudta, hogy Astrid ugyanazt a lehetetlen vonzalmat
érzi iránta, mint ő a lány iránt. Akkor is hagyta volna
neki, hogy megcsókolja, hogy hozzáérjen, ha tudott
volna mindent. Vajon még mindig így van?
Tudta, hogy meg kellene fordulnia, és azonnal el-
menekülnie. Nem volt értelme kideríteni, hogy mi
erre a kérdésre a válasz.
Viszont ehelyett beljebb lépett a bokszba. Astrid
hátrált, de még mindig maga előtt tartotta a pálcát
védekezésképpen. Montford a ló túloldalára ment, és
elkezdte levenni a nyerget, bár a keze annyira reme-
gett, hogy alig bírta megszorítani a bőrt.
– Fejezd be! – kiabálta Astrid. Majd tényleg hasz-
nálta a pálcát, a kis komisz. A férfi hátára csapott ve-
le. Montford érezte, ahogy a pálca áthasít a kabátja
finom selymén, cafatokra vágja és a húsába váj.
Felszisszent a csípésre, majd Astrid felé fordult.
A lány a lábához ejtette a pálcát. A szája elé kapta
mindkét kezét, a nem e világi szemei elkerekedtek és
megteltek könnyel. Az ajtó felé hátrált.
– Nem akartam… – dadogta, és átlépett a küszö-
bön.
– De, igen, akartad – mondta Montford, majd ott-
hagyta az összezavarodott lovat, aztán követte a
lányt ki a bokszból. A csapás megdöbbentette, és
komoly fájdalmat okozott neki. Viszont egy olyan
perverz hatása is volt, hogy felkorbácsolta az Astrid
iránti vágyát. Ez valamilyen csúnya betegség lehe-
tett, mint az alkohol iránti szomjúság vagy a kártya-
függés. Nem tudta kiiktatni a lányt a szervezetéből,
és Astrid minél rosszabbul bánt vele, ő annál jobban
kívánta.
Jóságos ég, neki annyi volt! Mert a lelke mélyén
tudta, hogy amit érez, több puszta testi vágynál.
Amikor Astrid Honeywellre nézett, tudta, hogy az
örökkévalóságot látja. A saját örökkévalóságát. És ez
éppen annyira ijesztő volt, mint csodás.
– Hát, valószínűleg megérdemelted – mondta
Astrid, valamit visszanyert a szokásos bátorságából.
Montford rávigyorgott, ami még jobban összezavar-
ta a lányt. Astrid összevonta a szemöldökét, beha-
rapta az alsó ajkát, és körbenézett, hogy van-e me-
nekülőút vagy valami, amivel megvédheti magát. De
az egyetlen kijárat az istállóból a férfi mögött volt. –
Ne nézz így rám! – követelte.
– Hogy? – kérdezte Montford szelíden.
– Atyavilág, Montford, azért nem csaptam rád eny-
nyire erősen! És te kényszerítettél rá. Nem látod,
hogy egyedül szeretnék lenni? Ha nem vetted volna
észre, az életem romokban hever. Függetlenül tőled.
– Megmentettelek egy őrülttől.
Astrid lesújtó pillantást vetett Montfordra.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármeny-
nyivel is normálisabb vagy Lightfootnál!
– Persze hogy nem! – kiabálta a férfi, és széttárta a
karját. – Nézd, mit műveltél velem! Megőrjítettél!
Montford Astrid felé lépett, aki megkerült egy sze-
gecsekkel teleszórt munkaasztalt.
– Szabad akaratod van! Én nem kényszerítettelek
semmire! Talán kicsit fel akartad pezsdíteni az éle-
tedet. A jóisten tudja, hogy szükséged is volt rá a sok
tollászkodásod és pakolgatásod közepette – mondta
Astrid.
– Pakolgatás!
– Igen! Láttam Anabel néni tubákosszelencéit. És a
könyvtárat. Megőrülsz, ha nincs minden felsorakoz-
tatva vagy sorrendben. Őrült vagy! És annyira felfu-
valkodott a saját fontosságod miatt, hogy valószínű-
leg ki fogsz durranni! Még soha nem találkoztam
olyan férfival, akinek nagyobb szüksége lenne egy jó
han… – Astrid elhallgatott, az arca skarlátvörös lett,
majd megkerülte az asztal sarkát, hogy távolabb le-
gyen Montfordtól.
– Mire lenne szükségem? – biztatta a herceg, bár
pontosan tudta, hogy Astrid mit akart mondani. – És
honnan tudnál te ezekről a dolgokról bármit?
Astrid megdöbbenve nézett fel a férfira.
– Fogalmad sincs, mit akartam mondani!
– Ó, azt hiszem, van!
A lány gőgösen kihúzta magát.
– Hát, különben is Flora mondja ezt, és a többi
szolgáló. És a saját… tapasztalatom alapján bátor-
kodnék azt mondani, hogy igazuk van. A férfiak állí-
tólag… bizonyos mértékű… felszabadulást élnek meg
az… aktus közben.
– Hancúrozás közben? – Montford nem tágított.
– Azt mondtad, tudod, hogyan értettem!
– Ó, tudom, hogyan érted. És szerintem valószínű-
leg igazad is van. – Elállta a lány útját, mielőtt az el-
futhatott volna mellette. Keresztbe fonta a karját, és
szélesen széttette a lábát. Astrid fölé tornyosult. –
Milyen jó, hogy egy héten belül megházasodok –
mondta.
Astrid gyilkos pillantást vetett rá, majd felkapott
egy kefét az asztalról, és hozzávágta. A vállán találta
el Montfordot, aki erre néhány lépést hátrabotorkált.
 – Aú! – kiáltotta, és megdörzsölte a sérülését. –
Tényleg szükség van arra, hogy továbbra is így visel-
kedj?
– Provokálsz!
– Én provokállak téged? Ha! – Kinyújtott karokkal
ment a lányhoz. Arra gondolt, hogy meg fogja fojtani.
Vagy csókolni. Még nem döntötte el, melyikre vágyik
jobban.
– Hagyjál békén, te elmebeteg! – kiabálta a lány,
majd átugrott egy padon, és próbált elbújni egy
szalmabála mögött.
– Nem tudlak! Astrid, Araminta soha nem jelentett
nekem semmit! Ez egy üzleti megállapodás volt.
A lány felhorkant erre.
– Persze hogy az! Tőled ennél többet nem is vár-
nék! Ezt akartad velem és a húgaimmal is tenni. Üz-
leti megállapodás, mi? Milyen rideg vagy!
– Aligha én vagyok az első, aki ezt teszi.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon diva-
tos. Ahogy Araminta is. Menj, sipirc! – Astrid egy vil-
láskulcsot dobott a férfi felé, aki kikerülte. – Menj
vissza Londonba! Vedd el az előkelő hölgyedet! Re-
mélem, nyomorult leszel!
Astrid felkapott egy billogozó vasat, és azzal indult
a férfi felé.
Montford felháborodásában nevetett, de arra az
esetre, ha a lány mégis komolyan gondolná – amiben
nem volt teljesen biztos, hogy nem –, addig hátrált,
amíg egy falba ütközött. Felkiáltott, ahogy a sérült
háta hozzáért a durva deszkákhoz. Aztán Astridnak
volt bátorsága hasba bökni őt.
– Le fogsz vele szúrni, vagy mi? – Montford nem
bírta megállni, hogy ne vigyorogjon a lányra. Annyi-
ra abszurd volt a helyzet. – Komolyan, Astrid! Mind-
azok után, amin együtt átmentünk – mondta kissé
szórakozottan.
Astrid méregetve nézte, és összeszorította az ajka-
it.
– Ne merészeld! És ne mosolyogj rám! Mi az ördög
ütött beléd?
– Te. Te. Te. Nyavalyás teremtés, nem tudom, mit
tettél velem, de nem szeretem! Azt a könyvet a bu-
gyogódba dugni! Te satrafa! Boszorkány! – Montford
előrelépett. Astrid óvatosan hátrált, a mosolya le-
hervadt. – Azok az istentelen szemeid! Azok a bor-
zalmas szeplők! Nem bírok miattuk aludni éjszaka,
azon gondolkozom, hogy vajon mindenütt vannak-e.
– Ne mondj ilyeneket! – kiáltotta a lány, és a ki-
nyújtott karja megremegett.
Montford még egyet lépett előre.
– És a hajad. Istenem, a hajad! Elviselhetetlen!
Szeretném letépni a fejedről. Megőrjít!
– Hagyd abba! Hagyd abba! – mondta a lány hal-
kan. – Ne gyere közelebb!
A férfi újra előrelépett.
 Astrid kezéből kiesett a billogozó vas. Elkereke-
dett szemmel felemelte a fejét, ahogy Montford egy-
lépésnyire megállt tőle, és minden vágya az volt,
hogy Astrid felé nyúljon. Felemelte a kezét, és az uj-
jaival megérintette egy kiszabadult tincs végét.
A lány szeme lecsukódott. Astrid megingott a lá-
bán.
Montford valamilyen külső erő hatására megszün-
tette a közöttük lévő távolságot. Astrid viszont az
utolsó pillanatban kitért előle, és meghúzta a férfi
nyaksálján lévő csomót. Montford fulladozott a lány
mozdulatának erejétől.
Astrid látszólag nagyon elégedett volt magával, és
újra megkerülte a padot.
– Nem leszek a… a… játékszered!
– Nem akarok játékszert! – Astrid egy kupac szé-
nát emelt a feje fölé. – És azzal mit fogsz csinálni? –
akarta megtudni Montford egy horkantás kíséreté-
ben.
– Ezt! – És ezzel Astrid a férfira dobta a szénát. Fe-
jen találta Montfordot, mire mindenfelé szállt a szé-
na, a herceg orrába és szájába is jutott. A férfinak si-
került talpon maradnia, bár megszédült. Köpködte a
szénát, és törölgette az orrát, ami szörnyen viszke-
tett.
Astrid a bejárat felé próbált rohanni, viszont
Montford nagyon gyorsan reagált, és utánanyúlt,
hogy elkapja.
 – Elegem van ebből! – kiáltotta. Astrid a másik
irányba perdült, átugrott a padon, és a létra felé in-
dult. Nagy nehezen felmászott a szénapadlásra.
Montford a létra aljához futott. – Gyere le, Astrid! Ne
viselkedj úgy, mint egy gyerek!
– Hogy? Például így? – Astrid összeszedett egy ke-
vés szénát, és ledobta a férfira.
Montford tüsszögött, és kezdett könnybe lábadni a
szeme. Astrid a férfira nevetett, és még egy adagot
dobott a fejére.
Montford a lányra morgott, aztán elindult a létrán
felfelé, amíg Astrid háttal állt neki, hogy még több
szénát gyűjtsön. A herceg már majdnem a létra tete-
jén volt, amikor Astrid észrevette, hogy közeledik, és
elkapta a létra legfelső fokát.
– Ne merészeld! – mondta Montford ijedten, és le-
pillantott. Legalább tizenöt lábra volt a talajtól. –
Astrid, ne…
De késő volt. A lány eltolta a létrát a padlás szélé-
től. Montford a két rúdba kapaszkodott, ahogy a lét-
ra függőleges állásban egyensúlyozott a lábain.
Astrid látszólag végre felfogta, hogy mit tett. Rémü-
letében elkerekedett a szeme, az arcából kifutott a
vér. Montford után nyúlt, de a férfi túl messze volt.
A létra egy pillanatig billegett, majd a rossz irány-
ba kezdett dőlni.
 – Úristen, Montford! – sikította Astrid. Majdnem
levetette magát a padlás széléről, hogy megpróbálja
elérni a férfit.
Montford intett neki, hogy menjen vissza, közben
a gyomra összeugrott.
– Húzódj hátra, különben le fogsz esni!
– Én fogok leesni? Cyril!
– Ne hívj így! – vágott vissza a herceg. Sikerült át-
perdülnie a létra túloldalára, és egy kézzel megra-
gadnia a padlás szélét, mire a fa szálkái beleálltak a
tenyerébe. Minden erejével kapaszkodott, ahogy a
létra egyre távolabb dőlt. Kinyúlt a másik kezével is,
és azzal is megkapaszkodott, majd ellökte magát a
lábával, a jobb karját a padlás szélére emelte, az ujja-
ival pedig belekapaszkodott egy fadeszka szélébe.
A lábai a levegőben lógtak, amikor a létra lent a
földhöz csapódott. Látta a döndülését.
Astrid Montford mellé vetette magát, és beleka-
paszkodott a karjába, a szeme közben megtelt köny-
nyel. Montford nagyon mérges volt a lányra!
– Engedj el, különben te is le fogsz esni!
– Nem, nem foglak elengedni!
– Nem vagy elég erős. Le fogok esni. Ha jól becsü-
löm…
Astrid rángatta a karját.
– Nem! Túl messze van. Gyerünk, lendítsd fel a lá-
bad! Majd én húzlak.
 – Fenébe már, Astrid, engedj el! – Astrid megrázta
a fejét, és egy makacs kifejezés suhant át az arcán.
Montford ismerte ezt a nézést. A társaságában eltöl-
tött egy hét alatt megtanulta, hogy ha ez a kifejezés
kiül a lány arcára, akkor nem lehet vele dacolni. –
Bolond nőszemély! – háborgott, és kaparva próbált a
padlás szélén túljutni. Astrid húzta a karját, hátra-
esett a fenekére, majd a sarkát a deszkákba mélyesz-
tette. Montford fellendítette a lábát, és előrebillent a
súlyával.
Egy pillanatig azt hitte, nem sikerült. Veszélyesen
megdőlt a párkányon, de Astrid megragadta a kila-
zult nyaksálját, és előrerántotta. Ezzel megakadá-
lyozta, hogy levegőt vegyen, de ezt leszámítva a
mozdulat nagyon hatásos volt. Montford előreesett,
egyenesen Astridra, és ezzel mindkettejükből kiütöt-
te a maradék levegőt is.
A lány csupa puhaság, meleg kerekdedség volt
alatta, a tekergő haja csiklandozta Montford arcát.
Levendula-, ló- és szénaillata volt. Csupán a
halálközeli élménye – de legalább egy jó megnyomo-
rodás biztos lett volna ebből – keltette életre a buk-
dácsoló érzékeit. Felemelte a fejét, és lekukucskált a
padlás széléről.
Jó messze volt a talaj.
Astrid vele együtt nézte, és fintorgott.
– Majdnem megöltél! – suttogta Montford. Próbál-
ta hátrarendezni a lány haját, de nem sikerült neki.
Az egész úgy ömlött vissza, mintha nem bírná meg-
állni, hogy ne kínozza őt. – Tényleg ennyire utálsz
engem?
Astrid vonásai megenyhültek. Elillant belőle a
küzdelem.
– Nem, nem utállak – mondta halkan. – Szeretné-
lek, az biztos. Szeretnélek utálni. – Mocorgott
Montford alatt, majd a kezét a férfi arcának oldalá-
hoz emelte. Összeszorította a szemét, és elfordította
a fejét. Montford nézte, ahogy Astrid pulzusa vadul
dobol a torka finom bőrén. – Sokkal egyszerűbb len-
ne. De nem megy.
Montfordnak a saját pulzusa is dübörgött az erei-
ben, de ez már nem az előző veszélynek volt kö-
szönhető. Megfogta a lány kezét, levezette a mellé-
nyén át, majd a szívére szorította. Őrülten dobogott
a bordái között, kínlódott, hogy kiszabaduljon a tes-
téből.
– Érted ver – mondta mély torokhangon.
Astrid nagyra nyitotta a szemét, majd félelem és
vágy – Montford meg volt győződve arról, hogy eze-
ket látja – keveréke árasztotta el az arcát.
Montford nem bírta visszafogni magát. Lehajtotta
a fejét, és a szájával súrolta a lányét.
Astrid sóhajtott, és egy pillanatra elernyedt alatta.
Majd egy szempillantás múlva hirtelen elhúzódott
tőle, és egy mögötte lévő szénahalomba csúszott,
közben reszketett és zihálva kapkodta a levegőt.
Széna gabalyodott a kibomlott hajába és szállt a le-
vegőben közöttük, megcsillanva a fal deszkái között
átszűrődő napfényben.
Montford biztos volt benne, hogy elment az esze,
amiért ezt gondolta élete legboldogabb pillanatának,
de így volt. Nem jutott eszébe egész életéből ennél
szebb momentum, ahogy vágyakozva, ziláltan fent
van egy szénapadláson úgy, hogy nem tud lejönni, a
francos Yorkshire közepén.
Feltérdelt, és lehúzta a nyaksálját. Majd letépte
magáról a kabátját, és elkezdte kigombolni a mellé-
nyét. Kiszabadította belőle a karját, majd ügyetlen-
kedett a pamutinge kapcsaival.
Astrid szeme óriásira kerekedett.
– Mégis mit művelsz?
– Elcsábítalak. Miért, minek néz ki?
Astrid jobban szorította az ujjaival a szénahalmo-
kat, az állkapcsa megfeszült.
– Vedd vissza a ruháidat!
– Érd el, hogy visszavegyem – mondta a herceg
szelíden, és közben kigombolta az ingujjait.
– Figyelmeztetlek, hogy le foglak lökni, ha nem fe-
jezed be ezt az őrültséget!
– Megpróbálhatod.
Astrid úgy nézett ki, mint aki készen áll arra, hogy
megölje Montfordot.
– Sikítani fogok!
– Nem, nem fogsz.
 Astrid megpróbálta még jobban a szénába fúrni
magát, mintha el tudna benne tűnni. Lehunyta a
szemét, aztán szinte azonnal résnyire kinyitotta,
hogy nézhesse Montfordot. Úgy tűnt, nem bír magán
uralkodni.
Montford kirángatta az inge hátulját a nadrágból,
majd átbújtatta rajta a fejét. Egy pillanatig az egyik
kezében tartotta a ruhadarabot, majd hagyta leesni.
Astrid felszisszent. Montford a lány elé térdelt, de-
réktól felfelé meztelenül. Astrid gyorsan végigpillan-
tott a férfi testén, mire az orcái vadul elpirultak.
Megnyalta az ajkait, és próbált megszólalni. Nem jött
ki belőle hang.
Egy szörnyű pillanatig Montford azt hitte, hogy a
lány vissza fogja utasítani, ami a megalázottságnál is
rosszabb lett volna. Nem gondolta, hogy túlélné, ha
Astrid ilyet tenne.
Aznap éjjel, a szalonban, amikor annyira elveszí-
tette a fejét, és majdnem magáévá tette Astridot egy
asztalon, a félelem miatt hátrált meg. Az erő, amivel
a lány rendelkezett fölötte, ha engedett neki, felfog-
hatatlan volt. Volt benne valami – valami a testisé-
gen túl –, ami vonzotta őt, és ami követelte, hogy az
övé legyen. Nem tudta Astridot elengedni, és csak
akkor értette meg, hogy miért.
Már Astridnál volt a lelkének az a része, amit fél-
tett, és amiről tudta, hogy soha nem fogja visszakap-
ni. Hogy soha nem lesz a lány nélkül újra egész.
 Nem, ez nem volt igaz. Egyáltalán, soha életében
nem is volt egész, ami sokkal, de sokkal rosszabb.
A világ összes embere közül Astrid Honeywellben
találta meg azt, ami kitöltötte a benne lévő üressé-
get, a vágyakozást, amit mindig érzett, bár még csak
nem is tudott róla. Rémisztő volt és felvillanyozó, és
tudta, hogy ezt soha nem fogja megérteni. Tudta,
hogy soha nem fogja Astridot megérteni.
Astrid a valószerűtlen szemeivel ránézett, tele volt
megadással és valami mással, ami miatt kihagyott
Montford szíve.
– Ez olyan igazságtalan – mondta halkan a lány,
majd felpattant a szénahalomból, és a férfira vetette
magát. Montfordot ez teljesen váratlanul érte. Astrid
a kezével és a lábával is átkulcsolta; önszántából,
ügyetlenül, durván és megjátszás nélkül csókolta.
Végigsimított a kezével Montford sajgó hátán, aki
erre felkiáltott, és eltartotta magától a lányt.
– Lassan, az ég szerelmére!
– Ó, nem fogom megkönnyíteni a dolgodat,
Montford – mondta Astrid a férfi szájába.
Montford hatalmasat nevetett. Ez sokkal jobb – és
sokkal rosszabb – volt, mint azt el tudta volna kép-
zelni.
Astrid huncutul felvigyorgott rá.
– Többet kaptál, mint amire számítottál?
– Nem. Én mindig azt kapom, amit akarok.
 – Ahogy én is – vágott vissza Astrid. Lehúzta ma-
gához Montford arcát, és újra keményen megcsókol-
ta. Utána próbált hátrahúzódni, de a férfi megfogta a
tarkóját, és egy helyben tartotta. Ezúttal Montford
nem sajnálta az időt a csókolózásra, felfedezte Astrid
száját a nyelvével, unszolta, hogy csókolja vissza, bár
a lány türelmetlenül dörgölőzött hozzá. Montford
nem akart sietni. Ki akart élvezni minden egyes pil-
lanatot, de ami még ennél is fontosabb volt, azt akar-
ta, hogy Astrid is kiélvezze. Majd gondoskodik róla,
fene a szemeit!
– Montford – súgta a lány, a szája elnyílt, és befo-
gadta a férfi nyelvét. Már nem szorította olyan erő-
sen Montford vállait. Felemelte mindkét kezét az ar-
cához, és olyan gyengédséggel simogatta a férfi orcá-
it, amitől ő teljesen elveszett.
Astrid belekapaszkodott Montfordba, ahogy a férfi
a hátát a szénába tolta, és a súlyával elhelyezkedett a
lábai között. A kezével végigszántott Astrid testén, a
melle domborulatán, a csípőjén, a combjain. Astrid
teste puha volt és tűzforró a vágytól. Montford a lány
hajába temette az orrát, beszívta az illatát, elmerült
benne.
Ügyetlenkedett Astrid ingének gombjaival, végül
széttépte az anyagot. Lehúzta róla a ruhát, így kilát-
szott a lány meztelen teste. Montford látott már
szemet gyönyörködtető, termékeny reneszánsz Ma-
donnákról készült festményeket. Sőt, gyűjtötte is az
ilyen remekműveket, amiket egy-két rezidenciáján
ki is állított. Ők jutottak eszébe, miközben Astrid
meztelen testét nézte, és hogy mennyire eltörpültek
a lány varázslatos érzékisége mellett. Astridnak tej-
fehér bőre volt, a szeplők elhalványultak a vállain,
bár szokatlan helyeken a herceg észrevett egyet-
kettőt, amiket tervezett később hosszasan is felfe-
dezni. A lány hasa gömbölyű volt, ahogy a buja teste
többi része is, és zihált a szaggatott légzése miatt.
A keblei teltek voltak, rózsaszínűek, és reszkettek.
Montford érintése alatt megkeményedtek a mell-
bimbói. Ő is megkeményedett. Annyira akarta
Astridot, hogy nem volt abban sem biztos, hogy még
egy másodperccel tovább bírja.
Ezen a ponton felhagyott a művészetekről való
gondolkozással. Teljesen megszűnt gondolkozni, ki-
zárólag az érzésekre koncentrált, a sürgető vágyra,
hogy eggyé váljon ezzel a nővel, a bőrük súrlódására
és a lihegésükre, ami minden lélegzetvétellel egyre
gyorsabb és hangosabb lett. Montford világa egy pár
érzéki női kebelre szűkült, ami Astrid feszült légzé-
sétől hullámzott. Keblekre, amikkel kapcsolatban a
herceg úgy érezte, az örökkévalóság óta kínozzák őt.
Montford lehajolt, és az egyik mesés bimbót a szá-
jába vette. Astrid felnyögött, a háta ívbe feszült alat-
ta.
– Mit csinálsz? – kiáltott fel.
 Montford nem válaszolt erre az abszurd kérdésre.
Inkább megfogta Astrid másik mellét is, amíg az elő-
zőt továbbra is szívta, az ujjai között összeszorította
a teltségét, és egy mélyről jövő nyögés szakadt fel
belőle. Astrid bőre sós volt és levendulaillatú, és pu-
hább, mint a selyem. Montford el akart benne süly-
lyedni, és soha többé nem felszínre bukni. Áttért a
lány másik mellére, a nyelvével izgatta a bimbóját,
mire Astrid a hajába fúrta a kezét, és közelebb húzta
őt magához.
Montford elemelte a kezét a lány melléről, majd a
hasán végigsimítva megállt a nadrágja tetejénél. Fel-
tépte a gombokat, becsúsztatta az egyik kezét, mire
megérezte a szőrszálak csiklandozását és a selymes,
harmatos melegséget Astrid lábai között. Már fel volt
izgulva. Sürgetőn, ösztönösen a férfi kezéhez nyomta
magát, ezzel majdnem harcképtelenné tette őt.
Montford próbált hátrahúzódni, hogy uralkodjon
magán, de annyira messzire sodródott a vágy tenge-
rén, hogy attól tartott, megfullad. Még soha nem élt
át ilyet, nem veszítette el ennyire az eszét.
– Ó, atyám, Astrid! Astrid, nekem végem – mor-
molta halkan.
Astrid meghúzta a férfi haját, de ez a hirtelen kis
fájdalom semmit nem tompított a herceg vágyán. Az
ujjaival cirógatta a lányt, aki úgy vonaglott alatta,
mint egy vadállat.
 – Az isten szerelmére, Montford… kérlek! Kérlek,
csinálj valamit! Ez kibírhatatlan – sziszegte. Astrid a
kezét a férfi nadrágjának elejére tette, és megmar-
kolta a hosszát. – Mondd, hogy mit tegyek! – kiáltot-
ta.
Montford erre felkapta a fejét.
Egy pillanatnyi tisztánlátás közben megállapította,
hogy túl gyorsan történnek a dolgok. Tudta, azt nem
engedi Astridnak elérni, hogy megint a nadrágjában
menjen el, ahogy azon az átkozott lovon. Azért ma-
radt valami a hiúságából. Nem, azt tervezte, hogy a
lányba fog temetkezni, miközben ő a nevét sikítja,
amikor újra elélvez.
Előbb, mint utóbb. Ellökte Astrid kezét, még mie-
lőtt szétrobban, és lerángatta a lány lábán a nadrá-
got. Sikerült az egyik lábát kiszabadítania, mielőtt
elkövette azt a hibát, hogy lenézett rá.
Jóságos, szent isten a mennyekben! Hívő lett.
Astrid vörös volt. Mindenhol.
A lány sürgetőn és a férfi fájdalmas arckifejezése
láttán kissé zavarodottan is meredt Montfordra.
– Most mit csinálsz? – kérdezte egy árnyalatnyi
aggodalommal a hangjában.
Montford nem bírt megszólalni. Felnyögött, majd
széttolta Astrid lábait, lehajtotta a fejét, és a szájával
vette birtokba.
 Astrid megfeszült alatta, mert nem értette, mi tör-
ténik, amíg Montford meg nem kóstolta őt a nyelvé-
vel.
– Ó, te jó ég! – nyögte, és elolvadt.
A lánynak édes-sós íze volt, a húsa selymes és si-
kamlós. A vörös, göndör szőre, ami a teste illatát
hordozta, csiklandozta Montford orrát, és az átbille-
nés szélére sodorta. Montford érezte, hogy a lány
kezd szétesni, a teste reszket, az ujjaival pedig az ő
haját markolja. Erőfeszítések árán elszakadt tőle, a
gonosz énje élvezte őt kínozni. És látni akarta az ar-
cát. Látnia kellett az arcát. A lány teste fölé helyez-
kedett.
Astrid elkerekedett szemekkel bámult rá, az orcái
ki voltak pirosodva, mire Montford szíve szaltózott
egyet.
– Mit tettél? – lihegte a lány.
Mindig túl sokat kérdezett.
– Megcsókoltalak? – kérdezte a herceg. Azután a
száját Astridéra borította, és érezni engedte neki is,
amit ő kóstolt. Addig csókolta és csókolta a lányt,
amíg már egyikük sem érzett semmit. – Mindenütt
tudnálak csókolni.
– Nagyon úgy tűnik – sikerült a lánynak megszó-
lalnia.
– Vörös vagy – mondta Montford, majd vissza-
csúsztatta a kezét Astrid combjai közé, és csodálva
nézett le rá.
 – Ne legyél hülye! – kiáltotta Astrid, majd a férfi
nyakának hajlatába fúrta magát, és belé kapaszko-
dott. Zavarban van, jött rá Montford. És ez tetszett
neki. Még jobban tetszett neki az, amikor a lány erő-
sen megharapta a vállát, majd ösztönösen lenyúlt, és
kigombolta a nadrágját. Astrid kettejük teste közé
pillantott, és ekkor rajta volt a sor, hogy a férfi farka
láttán elkerekedjen a szeme. Óvatosan megérintette
a hegyét.
Montford őrülten nevetett, majd felnyögött, ahogy
a lány megszorította.
– Ne! – figyelmeztette akadozó hanggal.
– Miért? – kérdezte Astrid ártatlan arccal. – Nem
esik jól?
– Idő előtt ki fogsz végezni – préselte ki magából a
herceg.
– Megmondtam, hogy nem fogom megkönnyíteni
a dolgodat – szólt a lány.
Montford Astrid feje fölött összekulcsolta a lány
kezeit, majd leereszkedett, hogy a testük összeérjen.
– Ne beszélj tovább! – parancsolta, majd még egy-
szer érzéketlenre csókolta a lányt. Végigsimított
Astrid oldalán, gyűrte a testét, előrebillentette a fe-
nekét, és magához húzta, amíg már nem volt közöt-
tük egyáltalán hely.
Astrid mindenféle útmutatás nélkül simult a puha,
gömbölyű testével a férfihoz, megnyílt neki, mint egy
virág a napnak. Melegség, nedvesség és édesség
áradt belőle. Montford szíve dübörgött, a teste meg-
remegett, és hideg veríték csapódott ki a bőrén,
ahogy belehatolt a lányba. Próbálta lassan csinálni,
de Astrid nem hagyta. Félelmetes volt a hevessége.
Feltolta magát az egyesülésükhöz, mire Montford
véletlenül szinte teljesen belecsúszott.
– A fenébe, Astrid – suttogta a férfi, és összeszorí-
totta a fogát.
Érezte a torkán, hogy a lánynak fájdalmában el-
akad a lélegzete, és hogy az ujjait a hátába mélyeszti,
ahogy próbálja feldolgozni a sokkot. Montford egy-
szerre érzett megkönnyebbülést és szégyent. Annyi-
ra belefeledkezett a vágyába, hogy semmi más nem
érdekelte, csak hogy befejezze, amit elkezdett. Astrid
olyan forró volt és olyan szűk. Kikészítette
Montfordot, hogy próbált nem mozogni benne.
– Ennyi? – kérdezte Astrid, és ezzel kirángatta őt a
transzból.
A herceg feltámaszkodott a könyökére, úgy vizs-
latta a lány arcát. Egy huncut lány arca volt. Finoman
mosolygott rá, ellazult körülötte, mire Montford szí-
ve reagált, bár nem találta a szavakat. Megrázta a fe-
jét, majd megmozdította a csípőjét, de csak egy egész
picit, hogy megnézze, miként reagál a lány. Astrid
mosolya eltűnt az arcáról, és átvette a helyét a meg-
döbbent csodálat.
– Ó! – Montford újra megmozdult, mert nem bírt
magával. – Ó, Cyril!
 Komolyan, nagyon könyörtelen volt ez a lány. Mi-
lyen pillanatot választott a keresztnevén szólítani őt!
De… egész aranyos volt. Szörnyű, de aranyos. És
emiatt még jobban akarta, már ha ez egyáltalán le-
hetséges. Amikor Astrid megemelte a csípőjét, hogy
ritmusba kerüljön Montford lökéseivel, a férfi elve-
szítette minden önuralmát. Felnyögött. Astrid min-
den érzékét uralta, addig rántotta a mélybe, amíg
Montford már alig tudta megkülönböztetni, hol ér
véget az ő teste, és kezdődik a lányé. Nem is akarta
tudni. Nem akart megállni. Még soha nem érzett
ilyet, hogy teste, lelke ennyire összegabalyodott vol-
na egy másik emberrel. Megszorította Astrid csípő-
jét, jobban magára húzta, vadul mozogva benne,
újabb és újabb lökésekkel, ijedten a saját érzelmei
intenzitásától, és hogy a teste ilyen tehetetlenül
megadta magát.
Érezte, hogy Astrid átbillen a csúcson, a teste
reszket, és a fülébe sikít. Montford erre még erőseb-
ben, hosszabban lökte, már nagyon közel érezte ma-
gát a csúcshoz, és megtelt félelemmel, ahogy egy
hegymászó érezheti magát egy hegy tetején, ahol
ritka a levegő, és lehetetlen összeszedetten gondol-
kozni.
Astrid úgy tűnt, még mélyebbre húzza Montfordot
magába, kiszabadítva belőle valamit, amit soha töb-
bé nem lehet visszailleszteni a helyére. A herceg ki-
ömlő fehér forróságban és tomboló érzelmek köze-
pette élvezett el. A teste a lányba feszült, és olyan
erősen szorította az ujjaival a csípőjét, hogy biztos
volt benne, nyomot hagy. És bár már egészen vég-
zett, Astridban maradt, tovább mozgott benne, ül-
dözte az eksztázist, ami miatt remegtek a végtagjai
és dübörgött a vére. Még soha nem érezte ennyire
boldogan, hogy él. Se ennyire ijedt nem volt még.
Túl sok volt.
Többet akart. Még amikor Astridra rogyott kime-
rülten, csuromvizesen és teljesen kifacsarva, akkor
is többet akart. És még többet és még többet. Tudta,
hogy mindig többet fog akarni, és mindig a lányt fog-
ja akarni.
Montford az oldalára fordult, és húzta magával
Astridot, mert nem bírt elválni tőle. A lánynak el-
fogytak a szavai, hagyta, hogy a férfi ölelje, és akkor
először, hogy végre azt csinálhassa, amit akar.
Montford megcsókolta Astrid feje búbját, és próbálta
rendezni a légzését, miközben kieszelt egy tervet,
hogy miként tartsa meg magának a lányt egy életre.
Az enyém, az enyém.
Tudta, hogy Astrid Honeywellt fogja feleségül
venni.
A gondolat pont olyan nyugtalanító – és hihetetle-
nül csodás – volt, mint a lány szemei.
 Anabel Honeywell a legtöbb hangzatos történetét
kitalálta, bár a legkülönösebbek közül néhány igaz
volt. Való igaz, hogy volt a versailles-i udvarban, és
való igaz, hogy hajózott a tengereken egy igazi ka-
lózzal, évekkel a forradalom előtt. Fiatalkorában va-
dóc volt, a legjobb éveiben pedig ügyes szerető. Jó
néhány cher amit fogadott az ágyába azzal a kitétel-
lel, hogy magukkal viszik őt is a kalandjaikra.
A yorkshire-i vidék, ahol született, elég unalmas
volt egy hozzá hasonló étvágyú és intelligenciájú
embernek, ezért, hogy megmeneküljön a tisztes há-
zasság elől, amit egy tisztességes úriemberrel kötött
volna (aki jobban szerette a kopóit, mint őt), tizen-
hat évesen meg kellett szöknie a hentes jóképű fiá-
val. Ez rossz döntésnek bizonyult, mert nemsokára
rájött, hogy a fiú jobban szereti a kártyát, mint őt.
Egy londoni játékbarlangban bukta el Anabelt egy
fogadás keretében egy trágár kalóznak, amiért a lány
végtelenül hálás volt.
Kedvelte a trágár kalózt. Amíg rá nem jött, hogy a
férfi jobban szereti a tengert, mint őt. Egy modorta-
lan francia arisztokrata szedte össze Marseilles-ben,
ahol partra sodródott, és mutatta be az erkölcstelen
bourboni udvarnak, ahol nagyon jól érezte magát a
piti ármánykodások és dekadencia világában, amíg a
parasztság el nem kezdett fejeket levagdosni.
A francia arisztokratáé az első körben esett áldoza-
tul.
A Rylestone Green-i élet csendes volt mindezek-
hez képest, de néha tényleg egészen érdekes tudott
lenni. Például egyáltalán nem volt unalmas, amióta a
fiatal herceg megérkezett. A férfi egy kicsit merev
volt, és teljesen hülye, de hát a legtöbb férfi ilyen.
A konok fejébe vette, hogy majd mindannyiuk sorsát
eligazgatja, közben észre kellett volna már vennie,
hogy ő az, akit igazgatnak. Anabelnek nem sok két-
sége volt afelől, hogy legidősebb unokahúga el tudná
érni, hogy a férfi a tenyeréből egyen. De a lány maga
is egy kissé hülye volt. Fogalma nem volt a férfiakról
és a butaságaikról, és ha nem vigyáz, mindnyájukat
kirakatja az utcára, még mielőtt észhez tér.
Anabel igyekezett előremozdítani a dolgokat. Jól
ismerte a fifikát. Az ember először mindig megsza-
badult a súlyos bizonyítéktól, hogy egyenlő esélyek
legyenek a harcmezőn. Beletelt egy kis időbe, amíg a
herceg dolgai között kotorászva megtalálta a köny-
vet. Egy nyaksálakkal teli láda alján volt. Anabel
kedvelte azokat a férfiakat, akik tudták, hogyan kell
öltözködni, de száz nyaksál egy yorkshire-i kirándu-
lásra kissé túlzásnak tűnt, még egy herceg számára
is.
 Furcsa nyugalom telepedett a kastély épületére,
ahogy sétált a folyosón a nyugati torony közelében
lévő magánlakosztálya felé. Montford két fiatal paj-
tásának végre csak sikerült megfékeznie a disznót.
Úgy festett, többre is képesek mások portóijának
megivásánál. Nem mintha Anabel panaszkodott vol-
na. A vékony, európainak kinéző, ördögi vigyorú az
összes portóiját megihatta volna, és lehetett olyan
haszontalan, amilyen csak lenni akart, ami Anabelt
illette. Felüdülés volt, hogy egy ilyen ember volt ná-
luk, akit nézhet. Ha negyven évvel fiatalabb lett vol-
na, gondoskodik arról, hogy a férfi is nézze őt, és bő-
ven lett volna mivel lekötni az energiáját, az üvegen
túl.
Utálta, hogy öreg.
A budoárjába lépett, majd a sétabotjával becsukta
maga mögött az ajtót. A kandallóhoz csoszogott, ahol
a reggeli tűzrakásban még mindig izzottak a szénda-
rabok, majd addig keverte őket a piszkavassal, amíg
felcsapott egy láng. Rádobott még egy kis szenet,
amíg szép tűz nem égett, aztán elővette a ruhája haj-
tásai közül a zsákmányát. A birtok könyvelését a
lángok közé dobta. A szén közepét találta el, ahon-
nan lebukfencezett az egyik oldalra.
– Hogy a fene essen belé! – motyogta. Fogta a sé-
tabotját, és próbálta visszapiszkálni a könyvet.
A könyv ezúttal a tűz mögé esett, mire Anabel
frusztráltan sóhajtott, majd lehajolt, amitől az öreg
csontjai nyikorogtak.
Mióta ilyen nehéz egy könyvet elégetni?
A kezével átnyúlt a tűz felett, és igyekezett meg-
szerezni az ellenszegülő könyvet, de az túl messze
volt. Még beljebb nyúlt, így már elkapta egy oldal
szélét, és próbálta kicibálni. Az oldal elszakadt, ő új-
ra káromkodott.
Valami elkezdett füstölni, és megperzselt haj sza-
ga szúrta az orrát. Beletelt néhány pillanatba, mire
Anabel rájött, hogy a kedvenc parókája gyulladt meg.
Talpra ugrott – vagy ugrott volna, ha tud –, és leütöt-
te a parókát a fejéről. Az lebukfencezett a lábánál lé-
vő szőnyegre, és már nem csupán füstölgött. Egy
tűzgolyóvá vált.
– Ó, atyám – motyogta Anabel, és a sétabotja csap-
kodásával próbálta eloltani a tüzet.
Ettől csak még rosszabb lett a helyzet, mert égő
hajdarabok kezdtek repkedni a levegőben, majd a
szőnyegre hullottak, és meggyújtották azt. Véletlenül
a sétabotja még a paróka aljába is beleakadt, így
amikor felemelte, vele lendítette a parókát is, ami
keresztülszállt a szobán. Az ablak sötétítőfüggönyei-
re esett, mire a tűz fénysebességgel terjedt át rájuk.
Kevesebb mint egy perc alatt a budoárjában lobo-
gott a tűz, és a helyiség megtelt füsttel.
– Ó, a szentségit! – motyogta Anabel, majd az ajtó
felé hátrált. Szerette azt a parókát.
 És a fiatalkori lázadásai ellenére eléggé szerette a
kastélyt is.
Astrid ezt nem fogja megköszönni neki.

– Ó, a szentségit! – motyogta Astrid, majd meg-

próbált legurulni a hercegről, és az inge széleit ösz-
szefogni. Egyrészt kicsit hideg volt. Másrészt a széna
dörzsölte és olyan helyeken szurkálta, ahol szénának
nem volt joga szurkálni. Elgondolkozott azon, hogy
vajon a pajták és istállók miért olyan népszerű he-
lyek a csábításhoz. Úgy tűnt, a cselédek és a pásztor-
legények mindig valami huncutságba keverednek
bennük, mintha az állatokkal és lovaglóeszközökkel
díszített helyiségben felhalmozott levágott szalma
valahogy romantikus volna. Nem volt az.
Jó, talán egy kicsit, ismerte el Astrid, majd vona-
kodva maga mellé nézett, ahol Montford feküdt le-
taglózva, üres tekintettel, a káprázatos teste pedig
még mindig meg-megborzongott attól, ami történt.
De a hely szörnyen kényelmetlen volt.
Montford látszólag egyetértett, mert nyugtalanul
mocorgott, és valahová maga alá nyúlt, ahonnan egy
fa gyökerének látszó dolgot húzott elő. Félredobta,
majd visszafordult Astrid felé, és nézte, ahogy a lány
megpróbálja begombolni az ingét. A férfi szeme kö-
dös és olvadtezüst-színű volt. Olyan érzés volt,
mintha egyenesen Astrid szíve közepébe látna, és a
lelkét akarná. Az a szempár mindent akart belőle.
Még a teste sem volt neki elég, pedig ő már így is túl
sokat adott.
De nem bánta. Vannak dolgok, amik elkerülhetet-
lenek. De azt kívánhatta, hogy bárcsak soha ne talál-
koztak volna. Azt kívánhatta, hogy Montford bárcsak
ne vette volna le a ruháit, mint valami pökhendi, ki-
csapongó alak. Azt kívánhatta, hogy bárcsak csaló-
dás lett volna. Azt kívánhatta, hogy bárcsak ne lett
volna ilyen tökéletes és megdöbbentő, ami után ő
már soha többé nem lesz ugyanaz az ember. Mert
akkor megbánhatta volna, és mindkettőjükön nevet-
ve elsétálhatott volna. Viszont most nem tudott ne-
vetni.
Montford felé nyúlt, és kigombolta azt a gombját,
amivel már éppen végzett, közben a keze súrolta a
lány mellét, ami aggasztó reakciót váltott ki Astrid
testéből. Zavarban volt, hogy mennyire kívánta újra
Montfordot. Máris. Azt gondolta, valami baj lehet ve-
le. Ez nem lehet természetes!
Astrid oldalra fordult. Montford visszafordította
maga felé, és fölé mászott. Megcsókolta a lányt, a
durva borostája karcolta Astrid orcáit. A testsúlyával
a szénába nyomta, ami dörzsölte a lányt, és viszke-
tett tőle a feneke. De Astrid már csupán nagyon tá-
volról volt mindennek tudatában, mert Montford új-
ra hozzáért, és olyan dolgokat csinált a testével,
amikről a lány meg volt győződve, hogy illegális.
Erőt vett magán, hogy ne vesse magát bele abba a
vad izgatottságba, ami a legutóbb a hatalmába kerí-
tette. Astrid kikerülte a férfi fejét, így annak csókja a
fülén landolt.
– Szerintem le kell állnunk – mondta a lány.
Montford nem úgy tűnt, mint aki ezt hallotta. Hozzá-
látott, hogy a fülével szeretkezzen. – Cyril! – sziszeg-
te Astrid, és vonakodva, de eltolta magától a férfit.
– Megmondtam, hogy ne hívj így – mondta
Montford halkan, és az ujjaival összeszorította
Astrid egyik mellét.
A lány döbbenten, megújult vággyal telve felkiál-
tott. Fenébe! Montford ügyes.
– Szállj le rólam, te dinka – kiáltotta Astrid, és vál-
lon lökte a férfit.
Montford visszaült a sarkára, és a lányra meredt.
Astrid elpirult azon, hogy milyen látványt nyújt-
hat, ahogy szétterpesztett lábakkal fekszik a férfi
előtt, a szétmarcangolt ruháiba tekeredve. Úgy érez-
te magát, mint egy kupac remegő kocsonya, csupa
kidudorodás és furcsa szög. Kivett egy darab szénát
a szájából, és próbálta úgy mozgatni a csípőjét, hogy
az erkölcsösségnek legalább valami látszatát keltse.
Bár gyanította, hogy ehhez már túl késő.
 Montford a megfelelő helyzetbe tette a lány lábait,
a szeme színe elhalványult, olvadtnak tűnő tekinte-
tével végigpásztázta Astrid testét, és elidőzött egy
helyen, amit Astrid jobban szerette volna, ha éppen
nem lát. Montford látszólag meg volt babonázva, ami
egyszerre volt bizsergető és végtelenül kellemetlen.
Mi annyira lenyűgöző? Astrid haja vörös. A férfi ép-
pen elég gyakran panaszkodott miatta, hogy ne le-
gyen kérdés, tudja-e, milyen színű. Arra számított,
hogy a teste többi részén más lesz? Kék talán vagy
csíkos?
Astrid lepillantott a férfi ölére, bár valószínűleg
vissza kellett volna fognia magát. A nadrágja a csípő-
jén félig le volt csúszva, a… férfiassága pedig éppen
annyira volt fedetlen, mint ő. Nagyobb volt, mint
amilyennek gondolta, és abban a pillanatban úgy
tűnt, eléggé türelmetlen, hogy még közelebbről meg-
ismerjék egymást. Színtiszta vágy gyúlt lángra Astrid
hasában, és az aggodalomtól meg is borzongott. Nem
értette, hogyan fért bele Montford először. Biztos
volt benne, hogy újra nem fog.
Montford a hasára tette a kezét, és az arckifejezé-
se ellágyult, mintha olvasta volna a gondolatát. Pír
színezte Astrid orcáit és az orrnyergét. A férfi feltér-
delt, felhúzta a nadrágját, begombolta, és egy rend-
kívüli kellemetlenségről árulkodó kifejezés futott át
az arcán.
 Astrid zavarára Montford belesegítette a lábait a
nadrágszárakba, majd felhúzta a testére. A lány
odébb hessegette a férfi kezét, majd maga gombol-
kozott be. A lábával odébb tolta Montfordot, majd
felült és belebújt az ingébe. Vacogott. Montford felé
nyúlt, de Astrid kitért előle, és bizonytalan lábakkal
felállt. A férfi nézte, ahogy begyűri az ingét a nad-
rágba, és megpróbálja a füle mögé simítani a haját.
– Ó, ne bámulj már engem! – csattant fel Astrid.
Nem akart gyengédséget. Leguggolt, összeszedte a
férfi ingét és mellényét, majd a fejéhez hajította őket.
Montford felállt, kissé imbolygott, mintha részeg
lenne, majd csendben öltözködött. Astrid ellenállt a
kísértésnek, hogy odamenjen hozzá, és kivegyen egy
szalmaszálat a kócos hajából. Ehelyett visszarogyott
a szénára, és a kezébe temette az arcát. Érzékelte,
hogy a férfi mozgolódik, és letérdel mellé. Montford
összenyalábolt egy halomnyit Astrid lebomlott hajá-
ból, és belemarkolt.
Astrid szíve megszakadt.
– Nem leszek a szajhád – mondta keserűen.
– Nem – értett vele egyet Montford.
– Ez nem történhet meg újra. Ez teljes őrültség.
– Nem! – A férfi hangjának hevessége miatt
Astridnak tűz cikázott át az ágyékán, düh és kétség-
beesés pedig a szívén. Fogalma sem volt, Montford
hogyan értette ezt az egy szót, viszont felismerte a
hangnemet. Tudta, hogy le kellene ugrania a padlás-
ról. Csinálnia kellene valamit, akármit, csak nem
hagyni, hogy a herceg újra a magáévá tegye.
Amit Montford éppen hogy tenni akart, annak el-
lenére, hogy vette a fáradságot a felöltözéshez.
A karjai közé fogta Astridot, és addig csókolta, amíg
a lány már szédült, és mielőtt felfogta volna, mi tör-
ténik, újra a szénában volt, a férfival hempergett, és
rángatta róla a ruhákat. Astrid tudta, hogy megőrült.
Teljesen elment az esze, hogy megadta magát a vá-
gyainak.
Montford megragadta a mellét, a nyakába fúrta
magát, felnyögött, és a lábával széttárta a lány lábait.
A csípőjét a lányéhoz dörzsölte, mire Astrid zihálni
kezdett, és közelebb húzta magához Montfordot.
A férfi olyan meleg volt, kemény, nagy és ellenállha-
tatlan. Bármire rá tudta volna venni, és ez a felisme-
rés ijesztő volt. Igazságtalan, hogy ő beleszeretett
Montfordba, míg a herceg csupán állati vágyat érez
iránta!
És ő tényleg beleszeretett. A bolondjába!
Astrid újra letépte volna a férfiról a ruháit, de ak-
kor tudatosult benne, hogy alulról lépteket és ijedt-
ségtől hangos hangokat hall. Montford bódultan
emelte fel a fejét Astrid melléről, amikor meghallot-
ta, hogy a nevén szólítják.
Végtelenül vonakodva gurult le a lányról, és el-
kezdte kisimítani a ruháit.
– Kegyelmes úr! Hol van?
 A hajtója volt, Newcomb.
Montford felnyögött, a szénapadlás széléhez má-
szott, majd lekukkantott.
– Mi az ördögöt akar?
– Miss Honeywell önnel van? – érdeklődött a férfi
zaklatott hangon.
– Nem – válaszolta Montford sértetten.
Astrid szégyenében el akart tűnni a szénában.
– Biztos, kegyelmes úr? Mert jobb lenne, ha mégis!
Nem mintha észrevenném, ha igen, ne aggódjon!
– Miről hadovál? – akarta tudni Montford.
– Ha nem önnel van, akkor lehet, hogy a kastély-
ban van!
– Igen, pont ott van – válaszolta gyorsan Montford.
– Akkor nagy szarban vagyunk, mert a kastély ki-
gyulladt!
Astrid felpattant.
– Micsoda? – kiáltotta, és a padlás széléhez ment ő
is, erkölcsösség ide vagy oda.
Newcomb volt olyan udvarias, hogy nem nézett rá.
– A kastély kigyulladt! Ne mondják, hogy nem vet-
ték észre!
Astrid a legközelebbi ablakhoz rohant, kinézett,
mire a pulzusa dübörögni kezdett, és görcsbe rán-
dult a gyomra. Egy kaotikus embersereg járkált az
udvaron és a kertekben, és tehetetlenül bámulták,
ahogy az öreg épület minden létező nyílásából lán-
gok és füst csap ki.
Montford a lány mögé lépett.
– Azt a hétszentségit! – motyogta. – És most?
 Huszonhatodik fejezet

Amelyben elszabadul a pokol. Újra.

Sebastian Sherbrook befordult a kastély sarkánál,

a szeme égett a levegőben szálló hamutól, a tüdejét
eltömítette a füst. Megtalálta Marlowe-t, aki zord
arckifejezéssel pöfékelte vágott végű szivarját, és
utasításokat kiabált egy sor szolgálónak, akik az is-
tálló kútjából kimért többvödörnyi vizet öntötték be
a kastély ablakain, nem sok eredménnyel. Sherbrook
tudta, hogy ha ez a kőhalom menthető, Marlowe meg
fogja találni a módját. Bár az esélyek elég gyatrának
tűntek onnan, ahol Sebastian állt. A kastély pokollá
változott.
Sebastian kissé becsiccsentett a disznós incidens
előtt. Ekkor viszont már színjózan volt, és a rettegés-
től libabőrös lett. Nem találta Montfordot, és attól
félt, hogy a barátja bent rekedt. Sebastian nem tudta,
mihez kezdene öreg cimborája nélkül. Montford
ugyanolyan fontos volt számára, mint Marlowe. El-
veszne nélkülük.
Kezdett érzelmes lenni, ami nagyon rossz jel.
 A két csibész, aki rájuk szabadította a disznót, fut-
va fordult be a sarkon, és majdnem feldöntötte.
A furcsa ruháik és az arcuk fekete volt a koromtól,
ami miatt ijedt szemük hatalmasnak tűnt. Marlowe
gyorsan mozdult, hogy megállítsa őket, elkapta a tó-
gájukat, és a legszigorúbb tekintetével nézett rájuk.
A vikomtnak volt két saját ördögfiókája, tudta, ho-
gyan bánjon velük.
– Ti, két istencsapása, itt maradtok veszteg!
– Nem találjuk a nővérünket! – zokogta az egyik.
Mindkettejüknek könnyek húztak csíkokat az arcu-
kon lévő koromban. Marlowe megpaskolta a fejüket.
– Ne aggódjatok! Elő fog kerülni. – Sebastianra pil-
lantott, az arckifejezése rácáfolt biztató szavaira.
Sebastian megrázta a fejét. Ő sem látta semmi
nyomát Miss Honeywellnek.
Vagy lady Katherine-nek, ha már itt tartunk. De
azt tudta, hogy miatta nem fog megőrülni.
Körbenézett. Araminta egy öreg, omladozó kőfal
mellett állt, és félszegen vigasztalta a régi ruhában
lévő idős hölgyet, akinek eltűnt a parókája. Sebastian
megindult feléjük.
– Hol van a nővére? – akarta megtudni Aramintá-
tól.
A lány felemelte az egyik remegő kezét, és a kas-
tély felé mutatott.
Sherbrook szíve összefacsarodott, ahogy követte a
lány mozdulatát. Lady Katherine még bent van? Ki-
verte a hideg veríték, és a körmeit a tenyerébe vájta.
Bemagyarázta magának, hogy ugyanígy érezne min-
denkivel kapcsolatban, aki olyan hülye, hogy egy égő
épületben reked.
De aztán észrevette a nő magas, elegáns alakját
egy csoport földműves között. A ruhaujját felhajtotta
karcsú karján, a ruhája pedig csupa fekete koromfolt
volt. Keresztülcipelt egy vödröt az udvaron, majd
odaadta az egyik férfinak. A kibomlott, fátyolszerű
haját hátrasöpörte az arcából, és a kastély egyik ajta-
ja felé indult nagy léptekkel.
Sherbrook megkönnyebbülése rövid életű volt.
Mégis mi a fészkes fenét gondol ez a nő, mit csinál?
A férfi átsietett az udvaron, és gondolkodás nélkül
megragadta a márkiné karját. Utált emberekhez érni,
de ez csak azután jutott eszébe, hogy a nő felé for-
dult, a szép smaragdzöld szeme elkerekedett, ő pe-
dig meglátta, hogy egy hamucsík fut végig lady
Katherine arrogáns, nemes orra teljes hosszán.
– Mi az ördögöt képzel, mit művel? – akarta tudni
Sherbrook, és szó szerint kimondta vad gondolatait.
– Meg akar halni?
A nő higgadt arca enyhe meglepettségen kívül
másról nem árulkodott, viszont Sherbrook látta,
hogy a tekintete lángra lobban. Elégtételt érzett,
amiért sikerült felborzolnia a nő kedélyét, akármi-
lyen csekély öröm volt is ez.
 – Nem. De a disznó még mindig bent van. Önök
zárták be a konyhába. Arra gondoltam, hogy talán…
– Elhallgatott, majd elpillantott a férfiról, a szája
megfeszült. – Arra gondoltam, hogy talán meg tudom
menteni.
– Egy disznóért fogja kockára tenni az életét? Le
lennék nyűgözve, ha nem volna ez átkozottul hülye-
ség!
A nő háta megmerevedett. Amikor teljes magassá-
gában kihúzta magát, alig volt egy-két hüvelykkel
alacsonyabb Sebastiannál, ami nagyon kellemetlen
volt egy nő részéről. Lady Katherine megvetőn né-
zett a férfira.
– Nem hülyeség az együttérzés, Mr. Sherbrook.
Még ha… egy disznóról van is szó.
Ez volt a legabszurdabb szóváltás, amiben
Sherbrooknak valaha része volt. Csak tátott szájjal
bámult a nőre.
Lady Katherine szipogott kicsit, majd felkapta a
szoknyáit, megkerülte Sherbrookot, és újra elindult
a konyha felé.
Sherbrook elé lépett.
– Csak azért csinálja, hogy engem bosszantson!
A nő Sherbrook mögé bámult.
– Biztosíthatom, hogy nem tartom önt annyira
semmilyen értelemben, hogy bosszantani szeret-
ném. – Aú! Ez fájt volna Sherbrooknak, ha ő tartotta
volna valamire a nőt. De nem tartotta. Semmit sem
jelentett neki, azon túl, hogy egy olyan embertársa
volt, aki éppen hatalmas ostobaságot készült csinál-
ni. – És semmilyen befolyása sincs fölöttem, ezért azt
tanácsolom, hogy álljon félre az utamból – tette hoz-
zá a márkiné. Az állát büszkén felemelte, és makacs
fény csillogott a szemében. Majdnem szemmagas-
ságból nézte Sherbrookot, és nem volt hajlandó
meghátrálni.
Lady Katherine próbálta megkerülni Sherbrookot,
de az elé lépett. A nő a másik irányba indult, de a fér-
fi mozdult vele.
– Nem fogja megtenni – mondta Sherbrook.
A nő mindkét kezét ökölbe szorította.
– Ez elvi kérdés.
– Utálom, amikor az emberek elkezdenek elvekről
beszélni. Nagyon unalmas – mondta vontatottan Se-
bastian.
A nő válla még jobban megfeszült. Sherbrook néz-
te, ahogy egy pernyedarab a vállára omló hajtincsre
hullik, fehér a feketére. Bizsergett a keze, hogy oda-
nyúljon, és félresöpörje a pernyét. De nem tette.
Nem merte.
– Ő egy élőlény. Nem érdemli meg, hogy nálunk
bármennyivel is jobban szenvedjen – mondta lady
Katherine gyengéden.
– Minden élő szenved, és a legtöbb dolog szenve-
dések közepette hal meg. Fájdalomban, éhezésben
vagy erőszakban.
 Lady Katherine visszanézett rá, a tekintetében in-
gerültség és valami szánalomra nagyon hasonlító ér-
zelem keveréke volt látható.
Sherbrook ezért még jobban utálta a nőt.
– Ön ezt tényleg így gondolja? – kérdezte a márki-
né.
Sherbrook forgatta a szemét.
– Természetesen. És ha ön nem, akkor naiv. Sem-
mi kellemes nincs a halálban, és ritkán kellemes
bármi az életben. De ez más téma. A disznót valószí-
nűleg hamarosan amúgy is vágásra ítélték volna. Ta-
lán később megtaláljuk, szépen, füstösen, szaftosan,
lakomára készen.
– Alávaló! – Lady Katherine megtorpant. – Én azt
szeretném, hogy ez a disznó háziállat legyen, ne étel.
– Nem lehet ilyen jószág a háziállata.
– Lehet, és lesz is – erősködött lady Katherine acé-
los hangnemben.
– Ó, az ég szerelmére – mondta Sherbrook, és a le-
vegőbe emelte a kezét. Tudta, hogy a nő nem fogja
feladni. – Bemegyek – mondta, és amint elhagyta a
szó a száját, megbánta. Leengedte a kezét, majd
megperdült. – Makacs nő – motyogta, majd a kony-
haajtó felé indult, ami a tetején és az alján is füstöl-
gött.
Nem akarta, hogy a nő az ő társaságában haljon
meg egy disznó miatt. Nem kedvelte – hogyan ked-
velhette volna, amikor összekötötte az életét egy
olyan férfival, mint a nagybátyja? –, de nem volt tel-
jesen gazember. Az úriemberi becsülete megakadá-
lyozta benne, hogy hagyja lady Katherine-t egy hin-
du fanatikus módjára szatit elkövetni – és mindezt
egy disznó miatt. Bár Sherbrook évek óta semmilyen
hasznos módon nem volt se becsületes, se úriember.
És tudta, hogy valószínűleg már sokáig nem is lesz,
tekintve a felsőbb emeletekről kicsapó lángokat.
De nem volt igazi halálfélelme. Jobban szerette
volna, ha a halála nem szörnyen fájdalmas – az el-
menetel módjának nem az élve elégetést választotta
volna –, de ha akkor kellett lennie, akkor neki ezzel
nem volt baja. Sajnálni fogja, hogy felzaklatja
Marlowe-t és Montfordot, mert kizárólag kettejük-
nek és a komornyikjának fog hiányozni, de meg fog-
ják érteni. Sherbrook amúgy sem számított arra,
hogy ilyen sokáig fogja húzni. Senki sem számított
rá.
Nem mellesleg lenne abban valami ironikus, hogy
egy Petúnia nevű kan disznó kimentése közben hal
meg. Remélte, hogy ezt a mesét majd a sírkövére vé-
sik.
 Lady Katherine sosem gondolta igazán komolyan,
hogy a disznó után megy. Egy másodperc törtrészéig
fontolóra vette, majd abszurd őrültségként bökte ki
az ötletet. Viszont Sebastian Sherbrook az útját állta,
gúnyolta, és úgy feldühítette, hogy egy egész ezred
szegezhetett volna muskétát a fejéhez, akkor sem
hátrál meg. A veszekedésüknek körülbelül a felénél
tudatosult benne, hogy végül is be fog masírozni egy
égő kastélyba, és már szinte haragudott magára,
amiért nem gondolta meg a dolgot.
De még mielőtt egy újabb szót szólhatott volna,
Sherbrook már el is indult a kastély felé. Még csak
nem is tétovázott, ahogy hosszú lábával berúgta az
ajtót, majd berontott, mintha a semmibe venné be
magát.
Lady Katherine beharapta az ajkát, és nézte az aj-
tót, amin a férfi bement. Az aggodalma közben totá-
lis pánikká alakult, ahogy teltek a percek, és Sebasti-
an még mindig nem került elő. Nem halhatott meg,
mert akkor az élete hátralévő részében Katherine
hibáztatná magát, és ez végtelenül igazságtalan lenne
Sherbrooktól!
– Hol az ördögben van Sebastian? – akarta meg-
tudni a vikomt. Nagy léptekkel Katherine mellé lé-
pett a különös öltözékében, sárosan és csuromvize-
sen, a szájából pedig egy átnedvesedett, vágott végű
szivar lógott.
 A márkiné egyáltalán nem számított arra, hogy
Marlowe lesz az, aki megszervezi a szolgákat, és fi-
gyelmeztet mindenkit a veszélyre. Nagyon hősies vi-
selkedés volt ez tőle, még ha kicsit hiábavaló is. Tel-
jesen egyértelmű volt, hogy a kastély menthetetlen.
– Bement. – Katherine a konyhaajtó felé mutatott,
ami leesett a zsanérjairól.
A vikomt a földre dobta a szivarját, az arca elfehé-
redett.
– Mi?
– Bement a disznóért.
– Ezt nem hiszem el!
Katherine összerezzent.
Marlowe megindult, majd megállt. Az arca eltor-
zult az aggodalomtól, ahogy visszafordult a nő felé.
– Mit tett? Ön vette rá, hogy bemenjen, ugye?
Katherine kihúzta magát, és felvetette az állát.
– Én nem csináltam ilyet. Azelőtt szaladt be, hogy
megállíthattam volna. – Nem egészen ez volt az igaz-
ság, de majdnem.
– Fogalma sincs, mit tett! Sebastian nem tartja
magát semmire! Egyenesen a lángok közé sétál, ha
hagyja neki!
– Biztos, hogy nem! – ellenkezett a nő, és eléggé
meg volt hökkenve Marlowe hangjának hevességé-
től.
– Nincs jól! – kiáltotta Marlowe. A halántékára bö-
kött, hogy szemléltesse a mondandóját.
 – Ezt mégis hogy érti?
Marlowe úgy tűnt, mint aki meg akarja rázni lady
Katherine-t, vagy még ennél is rosszabbat tenne, de
egy hirtelen mozdulattal elfordult tőle, brummogott
egyet, mint egy medve, majd a konyhaajtó felé in-
dult. Katherine követte, és ekkor már igazán pánikba
esett. Még Marlowe vikomt, Anglia
legsemmirekellőbb férfija is aggódott Sherbrook hi-
ányzó ítélőképessége miatt.
Ez nem jó jel.
Mindketten megtorpantak, ahogy az előttük lévő
ajtókeret összedőlt, a füst és a por felhőjéből lángok
csaptak fel. Marlowe felkiáltott. Ahogy Katherine is.
A nő azt gondolta, hogy megölte London leggyönyö-
rűbb férfiját! A szíve a bokájáig süllyedt, és könnyek
égették a szemét.
De aztán egy hátulról érkező, már ismerős hang
keltette fel a figyelmét: egy hisztériázó disznó fülsü-
ketítő visítása. Arra fordultak meg Marlowe-val,
hogy Mr. Sherbrook keresztülrohan a kerten és át-
ugrik egy falon, hogy kitérjen Petúnia elől, aki gyil-
kosság szándékával loholt utána. Sherbrook tetőtől
talpig csupa korom volt, a zsebkendőjébe köhögött,
és az egyetlen színfolt rajta az átható kék szeme volt.
Drágakőként csillogott új, ébenfekete foglalatában.
A férfi feléjük integetett és rájuk vigyorgott, a fo-
gai vakítóan fehéren rikítottak.
 – Megszereztem az átkozott disznóját! Remélem,
boldog.
Katherine hallotta, hogy Marlowe megkönnyebbü-
lésében sóhajt.
– Nyavalyás hülye – motyogta, majd a köntösében
matatott a szivartartója után. Elővett belőle egy szi-
vart, az összedőlt ajtóhoz sétált, meggyújtotta a pis-
lákoló parázsban, és közben magában morgott.
Katherine odament a húgához, mert le kellett ül-
nie, az idegei pattanásig feszültek.
De a dráma még közel nem ért véget. A márkiné
észrevette Astrid Honeywellt, ahogy a botrányos
nadrágjában rohan feléjük, felül széttárt inggel.
A tüzes hajkoronája leomlott a vállán, itt-ott szalma-
szálak lifegtek benne.
Röviden, úgy nézett ki, mint aki egy szénakazal-
ban hempergett.
Katherine ezt csupán hasonlatnak gondolta – mert
biztos, hogy a lány nem hempergett tényleg a széna-
kazalban –, de aztán meglátta a montfordi herceget
Astrid nyomában. A férfin nem volt kabát, a pamut-
inge alja pedig kilógott a nadrágjából. A mellénye
félre volt gombolva, és a haja égnek állt az egyik ol-
dalon. Ő is csupa szalmaszál volt.
Nem kellett sok ész ahhoz, hogy az ember levonja
a következtetést, hogy ezek ketten együtt hempereg-
tek a szénakazalban. Ami botrányos. És nagyon ér-
dekes.
 Viszont úgy tűnt, a dolgok nem végződtek jól a
szerelmesek számára, mert amikor Montford pró-
bálta megvigasztalni Miss Honeywellt, a lány elrán-
totta a karját, és sípcsonton rúgta a herceget. Aztán
Astrid újra a kastélyra nézett, majd térdre rogyott a
mocsokban, és végtelenül elkeseredettnek tűnt.
A herceg ugyanolyan elkeseredettnek látszott, vi-
szont ő Miss Honeywellt bámulta, nem a kastélyt.
Valamilyen megmagyarázhatatlan okból
Katherine azon kapta magát, hogy Mr. Sherbrookra
pillant, aki közben mellé lépett, és nem volt jele
disznónak a nyomában. A férfi egy csipkés zsebken-
dővel törölgette az arcáról a kormot, nem sok siker-
rel. Amikor az anyagdarab lehetőségei kimerültek,
Katherine felajánlotta neki a saját zsebkendőjét.
Egy pillanatnyi tétovázás után Sherbrook elfogad-
ta.
Nem volt semmi mosolyognivaló, de Katherine azt
vette észre, hogy fintorogva a férfira vigyorog.
– Mindig ilyen az élete?
Sherbrook szeme elkerekedett. Nagyon visszafo-
gott mosolyszerűségre húzódtak a gyönyörű, kor-
mos ajkai, de nem nézett Katherine-re.
– Katasztrofális? Természetesen.
– Gondoltam.
 – Szerintem le fog égni – mondta Flora fél óra
múlva, ahogy komoly és aggódó arccal megérintette
Astrid vállát. A lány a sárban ült, nézte, ahogy lángol
a kastély, és közben megfeledkezett a külvilágról.
Megfeledkezett Montfordról.
A férfi a háta mögött állt, nézte Astridot, és tehe-
tetlennek érezte magát. Nem tudott a lány számára
vigaszt nyújtani, se semmit tenni, hogy megállítsa a
tüzet. Montford azt gyanította, hogy a lány végül őt
fogja hibáztatni mindenért.
– Aligha számít már – motyogta Astrid. – Semmi
sem maradt.
– A kastély falai még mindig állnak… valamennyi-
re – mondta Montford kétkedőn. – Fel tudjuk újítani.
Astrid még csak fel sem nézett rá. Felkapott egy
sárdarabot, és a herceg térdéhez vágta.
Az otthona elvesztését gyászolja, mondogatta ma-
gának Montford. Ő nem lesz emiatt mérges.
Meghallotta, hogy egy lovas kocsi lassít mögöttük.
Hátrafordult, és felnyögött. A báróné hintója volt.
Visszajött. A dadogó lelkésszel. Ó, már csak ez hiány-
zott!
A lelkész tátott szájjal nézte a füstölgő kastélyt,
ahogy szállt le a hintóról. Lady Emily a cvikkerén ke-
resztül szemrevételezte a romot. Önelégült arcot vá-
gott, Montford pedig késztetést érzett, hogy megpo-
fozza, akár nő, akár nem.
Lady Emily felé fordította a cvikkerét.
Montford nagyon csúnyán nézett rá, mire a nő ön-
elégült arckifejezése eltűnt.
– Ó, t-t-t-te j-j-j-ó é-é-é-ég! – kiáltott fel a lelkész,
majd Astrid mellé sietett, és Flora segítségével lábra
állította.
Astrid sápadtnak, gyengének és teljesen kétségbe-
esettnek tűnt, Montford szíve pedig megszakadt.
Oda akart menni hozzá, megvigasztalni, átölelni, és
minden baját elmulasztani, de tudta, hogy a lány ezt
soha nem hagyná.
– Mi történt itt? – akarta megtudni lady Emily,
ahogy szállt le a hintóról. – Mit művelt Astrid?
Sebastian és Marlowe előreléptek Montford és a
vénasszony közé, mintha megérezték volna, hogy a
férfi milyen közel áll ahhoz, hogy megölje a nőt.
– Milyen kedves öntől, asszonyom, hogy visszajött
– mondta Sebastian elbűvölően, a mosolya még
szembetűnőbb volt a bőrét fedő koromtól. – Elkél a
plusz kéz a vödrök emelgetésénél. Erős típusnak tű-
nik, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy nem
bánja.
Lady Emily megvetően szipogott Sherbrook szur-
kálódására, majd Astridra terelte a figyelmét.
 – Tudtam, hogy egy nap valami hasonló fog tör-
ténni. Felelőtlen vagy, lányom! Tőlem ne várd, hogy
ezt a legutóbbi katasztrófát helyrehozzam! Szerin-
tem igazságszolgáltatás történt, amiért a fiamat rom-
lásba vezetted.
– A-a-a-asszonyom! Kérem, n-n-ne h-h-használjon
ilyen d-d-d-durva szavakat! – intette a lelkész.
– Igen, fejezze be ezt az ostoba viselkedést –
mondta vontatottan Sebastian. – Még mielőtt a bará-
tom kihívja önt egy párbajra.
Lady Emily fel volt háborodva.
– Na de kérem!
Sebastian Montford felé fordult.
– Kell a támogatás, öregfiú?
– Hálás vagyok, de nem. Ha úgy érzem, szükségem
van rá, szólni fogok neked. – Montford továbbra is
lady Emilyre meredt. A nőnek volt annyi esze, hogy
néhány lépést hátráljon, hogy a férfi kartávolságán
kívül legyen. – Ha még egy rosszindulatú szót szól
Miss Honeywellre, kalodába rakatom. Egészen vilá-
gos vagyok?
– Nagyon aggasztja önt az unokahúgom sorsa –
mondta a nő, és a cvikkerén keresztül nézte a férfi
hajában a szénát.
– Önt nem aggasztja. Gyanítom, ezek után már
nem szeretné Astridot befogadni.
– Biztosan nem. Egyértelmű mindenki számára,
akinek van szeme, hogy önök ketten mit műveltek.
Képtelenség, hogy egyetlen jól nevelt ember is befo-
gadja.
– Örülök, hogy hallom a döntését. Biztos vagyok
benne, hogy megérti, ilyen körülmények között mi
sem tudjuk fogadni önt. Senkit nem látok szívesen a
házamban, aki ilyen elítélő véleménnyel van a fele-
ségemről – mondta Montford a lehető leghátborzon-
gatóbb hercegi szigorával.
Beletelt egy pillanatba, mire a szavai leülepedtek a
többiekben. Lady Emily cvikkere leesett a szeme
elől, és tátva maradt a szája. Astrid kiszabadult a se-
gítői karjából, majd előrelépett, közben remegett a
dühtől.
– Én… én nem megyek hozzád! – sziszegte.
– De, igen.
– Nem, nem fogok! – Astrid Araminta felé muta-
tott, aki a nővére mellett állt megviselten és zavaro-
dottan. – Ő lesz a feleséged. Egy héten belül!
A márkiné megpaskolta a húga karját, és higgad-
tan rámosolygott mindannyiukra.
– Biztos vagyok benne, hogy valamilyen megálla-
podásra lehet jutni. Sőt, ha már szóba hozta a témát,
Montford, ez a látogatásunk egyik célja. Na, mondd
már el nekik, Minta, az ég szerelmére!
Araminta szája megmozdult, de nem jött ki rajta
hang. Nagyon úgy tűnt, hogy a megelőző néhány óra
történései miatt megnémult. Montford a lányra hu-
nyorgott, és elgondolkozott azon, hogy mégis mire
gondolt, amikor eljegyzett egy ilyen… unalmas te-
remtést.
A márkiné forgatta a szemét, amikor Araminta to-
vábbra sem szólalt meg mellette, és megragadta a
kezdeményezést.
– A húgom nem szeretne önhöz menni, Montford.
Soha nem is akart. Mr. Mortonnal fog elszökni. Ön
nem ismeri a férfit, de költőként tetszeleg, és nagyon
romantikus. Elég hatásosan udvarolt a húgomnak a
verseivel. Azt hallottam, a költészet nemes mód a
hölgyek vonzalmának elnyeréséhez. Úgy tűnik, sok-
kal jobban működik, mint utasítani őket, hogy mit
csináljanak, úgy, hogy meg sem várják a beleegyezé-
süket. – Katherine kérdőn nézett Montfordra, majd
Astridra pillantott, hogy alátámassza a mondandóját.
Ravasz nő. – Biztos vagyok benne, hogy Minta na-
gyon boldog lesz Mr. Mortonnal. Nem olyan gazdag,
mint ön, de végül is ki az? Van bármi ellenvetése?
Montford csendben megrázta a fejét.
Marlowe kacarászott, mire egy újabb szivar halt
hirtelen halált.
– Atyám, ezt nevezem én puccsnak! Miért nem
mondta ezt el az elején, lady K? Nem lettünk volna
ennyire gorombák önnel, amiért feljön ide, ugye,
ühm, Sherry?
Sebastian csak kifürkészhetetlen arckifejezéssel
bámulta a mostohanagynénjét.
– Araminta, igaz ez? – akarta megtudni Montford.
 A lány végre rátalált a hangjára.
– Ühm… igen. Teljesen. Apám ötlete volt, hogy há-
zasodjunk össze. De én inkább nem szeretnék. Bár
szívesen lennék hercegné, azt hiszem, sokkal jobb,
ha az embernek olyan férje van, aki szereti. Leg-
alábbis Katie ezt mondja. És neki általában igaza van.
A márkiné bólintott, és megpaskolta a húga karját.
– Természetesen igazam van, drágám.
Astrid felhorkant.
– Hát, ez nem változtat semmin! Így sem megyek
hozzád! – A kastélyra mutatott. – Nézd, mit csináltál!
Montford tudta, hogy ez el fog jönni.
– Én? – kiáltotta. – Nem én égettem le a francos
kastélyt!
– Távol tartottál, amikor talán tehettem volna va-
lamit!
– Ez a legabszurdabb érvelés, amit valaha hallot-
tam – mondta Montford háborogva.
– Hát, ez kizárólag a te hibád! Valahogy – vágott
vissza Astrid.
Meredten nézték egymást, és közben megfeled-
keztek arról, hogy a társaságuk kényelmetlenül érzi
magát.
A lelkész törte meg a csendet azzal, hogy levegőért
kapott, majd hevesen a kastély felé mutogatott. Pró-
bált magából szavakat kipréselni, de nem bírt to-
vábbjutni az első szótagon.
 Mindenki a kastély felé fordult, majd Marlowe és
Sherbrook kocsis módjára kezdtek káromkodni.
Ahogy Montford is. Az északi torony, ami már amúgy
is a végét járta, végül megadta magát a gravitáció-
nak, egyik kő hullott le róla a másik után.
A becsapódásoknak ágyúdörgésszerű hangja volt,
füstfelhő és törmelék szállt fel utána a levegőbe.
A kövek hullása abbamaradt, és egy pillanatra
minden elcsendesedett. Együtt sóhajtott fel minden-
ki megkönnyebbülésében. De aztán hatalmas, dü-
börgő hang hasított a levegőbe, mint egy újjáéledt
sárkány üvöltése. A torony elkezdett inogni, majd
magatehetetlenül előrezuhant, egyenesen a kastély
közepére.
Montford a füléhez kapta a kezét, hogy kizárja a
szörnyű hangot. A talaj megremegett alattuk, ahogy
az egész kastély tűz, füst, recsegő tölgyfa és kőtör-
melék káoszában összerogyott.
Araminta elájult. A márkiné forgatta a szemét,
majd a húga fölé hajolt, és legyezni kezdte az arcát.
Marlowe új szivarja is a földre hullt, meggyújtat-
lanul.
Astrid egy pillanatra Montfordra nézett, a külön-
böző színű szemein látszott a sokk… és a szomorú-
ság. Francos kőhalom! Fontosabb neki ez az átkozott
kastély, mint ő!
Nem mintha Montford hibáztatni tudta volna
ezért. Kész ökörként viselkedett vele attól a pillanat-
tól kezdve, hogy megakadt rajta a szeme, amikor azt
a disznót kergette a saras kertben.
A hercegnek sajgott a szíve. Olyan érzés volt,
mintha egy sebész feltárta volna, levágott volna be-
lőle egy darabot, visszazárta volna, és várná, hogy
lépjen tovább. Nem tudott továbblépni. Astrid nélkül
nem. A lányé volt a szívének egy darabja.
Montford fújtatott egyet, de ez rekedt, szaggatott
hang volt, mintha tűkön ülne, hogy Astrid mit fog
tenni most.
Szokás szerint olyat tett, amit Montford még csak
elképzelni sem tudott. Nevetni kezdett, az orcái el-
vörösödtek, és a szeme megtelt könnyel. Annyira
nevetett, hogy az egész teste rázkódott, és muszáj
volt a férfi mellkasának dőlnie támaszért. Montford
ezt egyáltalán nem bánta, élvezte, hogy a lány me-
gint a karjai között van, és megkönnyebbült, hogy
nem adta át magát a hisztériának, amit a legtöbb
normális ember tett volna az otthona elveszítése mi-
att. De Astrid nem volt normális, igaz? Elragadóan
tökkelütött volt!
Nemsokára már mindenki nevetett – Emily nénit
leszámítva, természetesen –, mert mi mást tehettek
volna?
– Én megmondtam, hogy az az átkozott északi to-
rony ferde – mondta kuncogva Montford.
Astrid felemelte a fejét, a szeme szikrázott.
– Fogd be, Cyril! Ez márpedig csakis a te…
 Montford egy csókkal fogta be a lány száját, mie-
lőtt az még egy nevetséges dolgot mondhatott volna.
A férfi valahol a háttérből hallotta, hogy lady Emily
levegőért kap, a lelkész hadar, Marlowe és
Sherbrook fütyülnek, de ez mind egyáltalán nem ér-
dekelte őt. Nem akarta engedni, hogy a karjai között
lévő házsártos nőszemély egykönnyen megszabadul-
jon tőle, most, hogy már eldöntötte, az övé lesz.
Tudta, hogy soha többé nem lesz egy békés pilla-
nata Astrid nélkül. Hogy soha többé nem lesz egy
békés pillanata vele sem, de vágyott arra a kellemes,
vad kuszaságra, amibe a lány rántotta őt. A vitáik…
Jó ég, a vitáik izgalmasak és izgatók voltak! Még arra
is vágyott, hogy Astrid hozzávágjon dolgokat. A lány
puszta látványától izzott a vére és égett a teste.
Astrid olyan nagyon helytelen volt a rugószerű hajá-
val, az össze nem illő szemeivel és a tekervényes
ármánykodásával, de számára végtelenül tökéletes
volt.
Ahogy levegőért kapott, és bódultan végignézett a
bámészkodók kis csoportján, akik inkább újra az
összeroskadt kastélyt nézték, mint az ő szenvedé-
lyének bátor megnyilvánulását, megpillantotta Emi-
ly néni üres hintóját, és egy pompás ötlete támadt.
Mód arra, hogy miként kösse magához egy életre
ezt a nőt. És a lehető leggyorsabban, még mielőtt
észhez tér.
 Montford kihasználta a lány csók okozta zavaro-
dottságát, lehajolt, a vállára kapta Astridot, és elin-
dult a hintó felé.
 Huszonhetedik fejezet

Amiben a herceg és Miss Honeywell

megvitatnak egy tűzszünetet

Beletelt egy pillanatba, mire Astrid rájött, mi tör-

tént vele azután, hogy eszméletlenre csókolták, és
gondolkodás nélkül egy erős vállra dobták. Rengeteg
érzelem ostromolta, amiért az egész élete szó szerint
romokban hevert, de abban a pillanatban legfőkép-
pen felháborodást érzett. Elege volt a herceg önké-
nyeskedő viselkedéséből!
– Azonnal tegyél le, te bestia! – morogta, majd
ökölbe szorította mindkét kezét, és a férfi hátát pü-
fölte. Ficergett Montford vállán, aki erre csupán erő-
sebben tartotta az egyik karjával, a másikkal pedig a
fenekére csapott.
A paskolástól Astrid teljesen összezavarodott.
Felbőszítette, de ugyanakkor elárasztotta a melegség
is. Jóságos ég! Montford úgy csapott a fenekére,
mintha gyerek volna, ő meg… felizgult.
– Hogy… hogy merészeled… – hadarta, de egy kis-
sé határozatlanabbul, mint az előbb. – Tegyél le!
 – Szó sem lehet róla – mondta Montford a lány
csípője mellől.
– Szörnyeteg! Tapló! – vicsorogta a lány.
Amikor Astrid rájött, hogy Montford lady Emily
üres hintója felé tart, összeugrott a gyomra. Mégis
mire készül? Felemelte a fejét, és ránézett a csoport-
ra, ami őket bámulta, de mégsem tett semmit, hogy
közbelépjen. Még látszólag lady Emily is túlságosan
le volt ahhoz döbbenve, hogy hangosan tiltakozzon.
Őszintén elszomorító volt, hogy az elrablásához
ennyi beleegyező cinkostárs akadt.
– Segítség! – kiáltotta. – Muszáj segíteniük!
– Ne figyeljenek rá – mondta Montford tömören. –
Miss Honeywellnek és nekem elintézendő teendőink
vannak. Visszajövünk… hát, úgy két hét múlva.
Két hét?
Montford fellépett a hintóba, Astridot pedig az-
előtt emelte az első ülésre, hogy a lánynak ideje lett
volna alaposan megemésztenie a férfi legutóbbi kije-
lentését. Megbotránkozásában hangosan nevetett,
ahogy a férfi elkezdte a koromfoltos nyaksáljával
összekötni a csuklóit. Az önkényeskedő, hétpróbás
gazember mindenit! Összekötözi őt, mint valami jó-
szágot! Mintha bárhová tudna menni! Még ha meg is
próbál elszökni, volt egy olyan érzése, hogy a kint
összegyűlt ellenszenves szemlélődők egyszerűen
visszalöknék Montford karjai közé.
 Montford fenyegetőn nézett Astridra, majd fogta
az összekötözött kezét, és a nyaksálja két végét a
hajtó üléséhez rögzítette. Ez még jobban korlátozta a
lány mozgását, de azért csak sikerült neki sípcson-
ton rúgnia Montfordot. A férfi még néhány másod-
percig birkózott vele, mert Astrid eldöntötte, hogy
annyi bosszúságot okoz neki, amennyit csak tud. Vé-
gül a herceg fogta a lány lábát, és ráült, így Astrid
már nem tudott több kárt okozni. Aztán felvette a
kantárt, és indulásra késztette a fogatot.
És még mindig senki egy fránya lépést sem tett,
hogy megállítsa.
– Sok sikert, kegyelmes úr! – kiáltotta Flora, aki
ragyogó szemmel nézett rájuk, egyik karjával
Roddyt ölelte át, a másikkal Antet és Artot fogta ma-
gához.
Mr. Sherbrook és a vikomt csak egymásra vigyo-
rogtak, majd helyeslésük jeleként hetykén szalutál-
tak Montfordnak.
Ahogy a kastélyt és annak minden zűrzavarát ma-
guk mögött hagyták, és újból nekivágtak a North
Roadnak, Astrid oldalra fordult, hogy az elrablójára
pillantson, aki úgy bánt a hintó kantárjával, mint egy
igazi amatőr, ami volt is. Montford szemmel látható-
an éppen olyan kevéssé volt ura a történéseknek,
mint ő. A legendás higgadtságából semmi nem ma-
radt, szétfoszlott, és láthatóvá vált az alatta lévő fér-
fi. És ez a férfi egy veszélyes bestia volt, akinek a vad
és éhes tekintetéből ítélve egy jó borotválkozásra és
egy jó ételre volt szüksége.
Ezekre, vagy valami másra, amit csak Astrid tudott
neki biztosítani.
Ó, a megtestesült ördögnek tűnt a csillogó szürke
szemével és a zordul megfeszített állkapcsával! Vagy
legalábbis annak tűnt volna, ha nem lett volna csupa
széna.
– Hát, ez hihetetlenül igazságtalan – motyogta a
lány. Mocorgott a felsőtestével, hogy megpróbálja
megigazítani a felsőjét, ami eltekeredett az elrablása
közben, de összekötözött kezekkel nehéz volt.
Amikor épp nem az útra koncentrál, Montford te-
kintete követi minden mozdulatát, állapította meg a
lány kis önelégültséggel. De a férfi átható, ragadozó
tekintete miatt a kis önelégültség elillant, és a helyét
hirtelen pokoli vágy vette át. Astrid próbált nyugodt
maradni. Próbált ellenállni a hercegi szemek csábí-
tásának, a mélyükben megbújó élvezet ígéretének.
– És most mit tervezel velem csinálni?
– Nem egyértelmű? Elrabollak. Gretna Greenbe.
Hát, ennek már fenemód itt volt az ideje! Astrid
szíve repesett a férfi fenyegetése hallatán.
Tudta, hogy nem fog megelégedni egy hajszállal
sem kevesebbel, csak ha az egész ember az övé. Ki-
zárólag így tudta elképzelni, hogy a montfordi fran-
cos herceg felesége legyen. Astridnak szüksége volt
arra, hogy befolyása legyen valami fölött, és a férfi
szíve jó kiindulási pontnak tűnt. És fene vigye el,
olyan nagyon akarta, hogy Montford ugyanannyira
szeresse őt, mint amennyire ő szereti a férfit!
– Ezt most nem mondod komolyan, ugye?! – kér-
dezte gőgösen.
– Ó, de, igen! Nagyon. Komolyan. Addig nem
szállsz le erről a hintóról, amíg meg nem kapom,
amit akarok!
Astrid nevetett.
– Akkor itt fogok maradni örökre. És elérem, hogy
ezt nagyon sajnáld!
Montford elpillantott az útról, és hatalmasat vi-
gyorgott Astridra. És egy kicsit sem volt gúnyos.
A lány nagyon aggódott, és nagyon, nagyon fel volt
izgulva. Montford egyetlen másik alkalommal mo-
solygott így rá. Közvetlenül azelőtt, hogy felkergette
őt a szénapadlásra.
– Ó, azt kétlem, Miss Honeywell. Azt soha nem
tudnám sajnálni.
– És ez mégis mit akar jelenteni?
Astrid hangosan felszisszent, ahogy a férfi köze-
lebb hajolt az arcához. Astrid észrevette, hogy
Montford szempillájába kósza szénadarabkák akad-
tak.
Ösztönösen ő is közelebb hajolt. Ha csak kinyújt-
hatná a nyelvét…
– Azt mondtam – mozogtak Montford ajkai alig
egy hüvelykre Astrid szájától –, hogy nem sajnálnám,
ha örökre itt maradnál. Összekötözve egy hintóban.
Sőt, nagyon is tetszene.
Astrid döbbenten kapott levegőért, a színlelés
kedvéért.
– Ezt sosem úsznád meg!
Még nagyobb lett Montford vigyora.
– Nem? Úgy tűnik, már megúsztam.
– Zakkant vagy, Montford – mondta Astrid, és ösz-
szeszorította a szemét, hogy elterelje a figyelmét a
férfi szempilláiról. És ajkairól. A fenébe, nagyon
megnehezítette a dolgát, hogy tisztán tudjon gon-
dolkozni! – Nagyon nem volt szép dolog tőled, hogy
elraboltál. Annyi mindent kell elintézni a kastéllyal
kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy fel kell ku-
tatni Lightfootot. Emily néni pedig évekig fogja ezt
mesélni, a vénasszony! Tönkretetted a jó hírem, tu-
dod?
– Tudom – vigyorgott. – Talán végre sikerült a sa-
játomat is tönkretennem.
– Badarság. Montford vagy, emlékszel?
A férfi újra mosolygott azzal a ragadozó mosolyá-
val, amitől Astrid lángra lobbant.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.
– Mintha bármikor meg tudnál róla feledkezni –
morogta a lány.
– Ó, meg tudok. Akárhányszor veled vagyok.
Akárhányszor hozzád érek. – Montford a szabad kar-
jával a lány háta mögé nyúlt, majd az izmos mellka-
sához szorította őt, és a nyakába fúrta az arcát.
Astrid felnyögött, és kínlódott a köteleiben. Meg
akarta érinteni Montfordot, végigsimítani a vállán, a
ruhái alatt.
– Oldozz ki!
– Nem. Így jobban tetszik. Így pontosan azt tehe-
tem veled, amit akarok.
Astrid egész teste vibrált a kéjes élvezettől, inge-
rültségében felnyögött. Milyen kevés erőfeszítésébe
telt a férfinak, hogy elveszítse az eszét!
Montford a homlokát a lányénak támasztotta,
közben zihált. Astrid maradék józan esze is elszállt,
ahogy olyan szorosan bújt oda a férfihoz, ahogy csak
bírt. Montford lehetetlen alak volt, hogy Astrid min-
den ellenkező szándéka ellenére is így égett miatta a
vágytól! Hogy még úgy is szerette őt, hogy meg volt
kötözve egy mozgó járművön.
Astrid úgy döntötte a fejét, hogy az ajkai a férfi
szájához érjenek, majd megcsókolta, megkóstolta őt.
Montford megállt, majd előrelendült, mohón a lány
szájának esett, és behatolt a nyelvével, mintha nem
tudna betelni Astriddal. Végül lihegve elszakadt tőle.
– Fejezd ezt be, különben félreállok a hintóval, és
itt teszlek magamévá – mormolta a lány halántéká-
nak.
– Miért, várni terveztél?
Montford rekedtesen felnevetett.
 – Máris kicsinálsz. Miattad elveszítem az illendő-
séggel kapcsolatos minden érzékem.
– Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy az illen-
dőséggel körülbelül akkor köszöntünk el egymástól,
amikor ma délután az istállóba léptünk.
A férfi a két keze közé fogta a lány arcát, és ko-
moly arckifejezéssel meredt rá.
– Megérdemelsz egy ágyat. Az én ágyamat. A mi
ágyunkat.
Astrid felhorkant.
– Semmi olyanba nem egyeztem még bele, ami
ahhoz vezetne, hogy mi közös ágyon osztozzunk!
Montford szeme elkerekedett. A férfi hátrahúzó-
dott.
– Esküszöm, Astrid, ha elmegyünk egészen Skóciá-
ig, és te nem jössz hozzám, meglehet, hogy felrobba-
nok!
Astrid szíve örömében majdnem kiugrott a mell-
kasából. Pontosan ezt akarta hallani Montfordtól –
körülbelül.
– De nem mehetek hozzád – suttogta.
Montford olyan mérgesnek és megbántottnak
tűnt, hogy akkor először nem törődött azzal, hogy
takargassa az érzelmeit, és ebbe Astrid egész teste
belesajdult.
A férfi az út szélére irányította a fogatot, megállí-
totta a lovakat, és csak utána fordult a lány felé.
– Mi az ördögért nem? – akarta tudni.
 – Te egy herceg vagy, egy nagyon gazdag, fontos
herceg. Én sose tudnék rendes hercegné lenni.
– Én nem egy hercegnét akarok! – kiabálta
Montford. – Én egy feleséget akarok! Téged akarlak.
– Ezt most azért mondod, mert… valamilyen ok
miatt vágysz rám…
Montford hangosan felnevetett, mert nem hitt a
fülének.
– Szeretlek, Astrid!
A lány szíve a reménytől elkezdett őrülten kala-
pálni. A mézes-mázos beszéde úgy tűnt, kifizetődik.
– Tényleg?
– Igen, tényleg! Tényleg, őszintén, teljesen. Nem
hiszem, hogy éltem, amíg meg nem ismertelek téged.
Átkozottul boldoggá teszel! És szerencsétlenné. És
dühössé. És őrültté. Eltereled a figyelmem, de ez a
legkedvesebb figyelemelterelés, amit valaha tapasz-
taltam. Szeretlek, szeretlek! Mondjam még?
– Igen – válaszolta a lány.
Montford őrülten megcsókolta, majd hátrahúzó-
dott, az arca komoly volt.
– Szeretlek. – A komoly arckifejezése lassan mo-
sollyá szelídült. – Szeretlek. – Megcsókolta Astrid or-
cáit, szemhéját, állát. – Szeretlek.
– Azt hiszem, kapiskálom – mondta a lány, ábrán-
dosan sóhajtva. A férfi szavai hallatán melegség ra-
gyogta be az egész testét.
 Montford a csókok között szégyenlősen a lányra
nézett.
– Te szeretsz engem, Astrid?
Astrid úgy döntött, nem hagyja, hogy a férfi ilyen
könnyen nyerjen. Nem akarta, hogy a házasságuk
rossz felütéssel induljon, és Montford azt higgye, né-
hány szerelmes vallomással mindig elérheti majd,
hogy megadja magát.
– Számít ez egyáltalán? Úgy tűnik, az lesz, amit te
akarsz, akár tetszik nekem, akár nem – mondta le-
mondón.
– Szeretsz engem, te kis szörnyeteg? – nyögött fel a
férfi, és még szorosabban tartotta a lányt.
– Talán – válaszolta Astrid kitérőn.
– Na, szóval?
A férfi úgy hangzott, mint aki őszintén kezd ag-
gódni, ezért Astrid úgy döntött, megszabadítja a
szenvedéstől. Azért ennyire nem volt kegyetlen.
– Persze hogy szeretlek! Még ha Montford vagy is.
A férfi szenvedély nélkül nézett rá, átlátott a lány
burkolt célzásán.
– Attól tartok, hogy ettől a fránya címtől nem sza-
badulok, Astrid. Sok jót köszönhetek neki. És a va-
gyonomat sem fogom elosztogatni, ha azt akarnád.
És muszáj évente legalább néhány hónapot London-
ban töltenünk. Mert van egy uradalom, amit irányí-
tanom kell. Sajnálom, Astrid, nem lehetünk szegé-
nyek vagy átlagos emberek. Muszáj hercegnének
lenned.
Hát, ha így nézzük…
– A húgaim élhetnek velünk?
Montford bosszúsan nézett a lányra.
– Természetesen. Hogy gondolhattad az ellenke-
zőjét?
– És Anabel néni?
– Ha a parókáját távol tartja tőlem.
– Újjá szeretném építeni a kastélyt, és ott szeret-
nék élni.
Montford vigyorgott.
– Megbeszéltük.
Astrid nem számított arra, hogy a férfi ilyen köny-
nyen belemegy. Nagyon igyekezett nem mutatni a
megdöbbenését, és még egy kicsit továbbment, ha
már Montford ilyen engedékeny volt.
– Szeretném továbbra is én vezetni a sörfőzdét.
Ahogy én gondolom.
Montford mosolya kicsit lanyhult.
– Jó – válaszolta inkább vonakodva.
– Szeretném, ha beadnál egy törvényjavaslatot a
Házba, hogy a nők is szavazhassanak.
Montford szája egyenes lett.
– Meglátjuk.
Astrid csillogó szemekkel nézett a férfira. Ebből a
diplomatikus válaszból tudta, hogy teljesen meghó-
dította Montfordot. Egy héttel korábban soha még
csak fontolóra sem vett volna ilyen radikális gondo-
latot. Ó, tudta, hogy nagyon jól fog szórakozni ezzel a
férfival!
Montford mosolya egy homlokráncolás kíséreté-
ben lekonyult, látva a lány vidámságát.
– Provokálni próbálsz.
– És megy?
Montford megrázta a fejét.
– A fenébe, Astrid, hozzám jössz vagy sem?
– Széna van a szempilládon.
– Igen?
– Igazából mindenütt a ruhádon.
A férfi szeme ködössé lett, az arckifejezésétől pe-
dig felpezsdült Astrid vére.
– És akkor mit fogsz ez ügyben tenni? – Közelebb
húzódott a lányhoz, amíg neki csak a nyakát kellett
előrenyújtania, hogy elérje Montford száját. A férfi
hirtelen hátrahúzódott, és komolyan szemügyre vet-
te Astridot. A lány frusztrációjában felkiáltott.
– Nem, amíg bele nem egyezel, hogy hozzám jössz!
A lány csücsörített.
– Kegyetlen vagy. Végig ilyen szörnyűséges leszel?
– Végig nem. De legtöbbször.
– Hát, akkor azt hiszem, muszáj hozzád mennem.
Valakinek meg kell védenie az országot a rosszked-
vedtől.
– Akkor ez egy igen? – kérdezte Montford zsémbe-
sen.
 – Igen.
Montford megtorpant.
– Nem fogod meggondolni magad, ugye?
Astrid morcosan nézett rá.
– Soha.
– Helyes. – A férfi arckifejezése ellágyult. Úgy vi-
gyorgott, mint egy szeleburdi iskolás fiú. Aztán leha-
jolt, és addig csókolta és csókolta Astridot, amíg
mindketten megfeledkeztek mindenről a forró,
eszeveszett ölelkezésükön kívül. Vagyis inkább
Montford forró, eszeveszett ölelésén kívül, mivel
Astrid áldozati felajánlásként volt összekötözve.
Amit egyáltalán nem bánt.
– Jó ég, de akarlak – mormolta Montford, majd to-
vábbment, hogy megmutassa Astridnak, egészen
pontosan mennyire, illendőség ide vagy oda.
A szája a lány nyakára tapadt, aztán a torkára, a
keze pedig addig cirógatta mindenütt a testét, amíg
Astrid biztos volt benne, hogy a kielégítetlen vágy
miatt fog meghalni.
Ő nem tudta használni a kezét, viszont a teste töb-
bi részét bevetette, hogy a férfit buzdítsa. Nekife-
szült, a lábával pedig mohón átkulcsolta, ahogy
Montford ráhelyezte a súlyát. A férfi a tenyerével a
lány combjának belsejét ejtette rabul, pont, mint az-
nap a könyvtárban, amikor kicsábította Astrid bu-
gyogójából a könyvelést. Ezúttal könyvet nem talált,
de valami végtelenül édesebbet igen.
 A lány érzékei szétestek. Ahogy szemmel látható-
an a herceg érzékei is, amíg hirtelen egy kellemetlen
felismerés bele nem rondított ebbe a tökéletes pilla-
natba, amikor Astrid megdermedt a férfi alatt, és
csodálkozva bámult fel rá.
– Most meg mi történt? – nyögte Montford, meg-
állt a lány fölött, és látható erőfeszítések árán meg-
zabolázta a vágyát. A légzése alig volt több zaklatott
zihálásnál. A tekintete üveges volt, a haja égnek állt,
az inge pedig tátongott, így nagy területen kilátszott
belőle a meztelen, kidolgozott férfitest. Minden bi-
zonnyal ő volt a legkívánatosabb, legnevetségesebb
és legkedvesebb látvány, amit Astrid valaha látott.
A montfordi hercegnek nyoma sem volt, és Astrid
nem is örülhetett volna jobban.
Mit is akart mondani? Ó, igen!
– Csak eszembe jutott valami. Egy hintón vagyunk,
és még egyszer sem hánytál.
Montford vigyorgott, és szorosan megölelte
Astridot.
– Hogyan is tudnék? Meggyógyítottál, Astrid. Tes-
tem, lelkem. Egy romhalmaz voltam, mielőtt megis-
mertelek téged.
– És most?
Montford nevetett, és az orrával megbökte a lány
torkát.
 – Most még annál is nagyobb romhalmaz vagyok.
Hála az égnek! Szeretlek, Astrid Honeywell. Bár az
őrültekházába hajszolsz.
– Akkor vigyél magaddal!
– Ó, tervezem – válaszolta Montford, és folytatta a
csábítást. – Csak most kérek egy kis időt, jó?
 A szerzőről

Maggie Fenton megállás nélkül olvas, könyvérté-

keléseket, no meg romantikus regényeket ír a zené-
szi hivatása mellett. Álnéven belekóstolt a
steampunk műfajába is, saját kiadású könyvei szép
sikereket értek el. De szeretne még sokkal-sokkal
több sikert megélni. A történelmi romantikus regé-
nyek világában A herceg kirándulása az első kalan-
dozása, és rögtön az egyik személyes kedvence lett.
Sőt, újabbak írásához is meghozta a kedvét.
 Méltatások

„Ez a könyv egy koktélkeverőben összemixelt ész-

vesztő elegye Jane Austennek és Oscar Wilde-nak,
amihez még egy löttyintésnyi Monthy Pythont is ad-
tak.”
– Julie LeMense, goodreads.com

„Nagyon sok élet van ebben a könyvben! Annyi

személyiség találkozott, és mindegyik beletette a kö-
zösbe a maga egyedi és szórakoztató történetét.
Mindez együtt a játékosság, a lelki bajok, a szerelmi
feszültség és az önismeret szimfóniáját adják ki. Na-
gyon szórakoztató élmény volt bolyongani a kaland-
jaik között. Úgy éreztem magam, mintha én is utaz-
nék, amíg az oldalakat faltam.”
– Jill, goodreads.com

„Egy csodás és humorral teli történet. Nagyon él-

veztem ezt a könyvet. Némelyik leírásnál azon kap-
tam magam, hogy hangosan nevetek, főleg a fuss-és-
igyál versenyénél!
– Katheline Lee, goodreads.com
 „Nagyon régen nem élveztem ennyire könyvet.
Nagyon jól van megírva, és az ember beleszeret
minden egyes szereplőbe. Nem is hiszem el, hogy ez
a szerző első történelmi romantikus regénye. Nem
túl fülledt, ha valaki olyat keres, de az izgalom va-
rázslatos benne. Nagyon ajánlom!”
– Tracey C., amazon.com

„Imádtam! Maggie Fentonnak olyan remekül sike-

rült elérnie, hogy megszeressük a könyv összes sze-
replőjét, hogy az ember a végén egy kicsit szomorú,
amiért már nincsenek vele.”
– Janeannie, amazon.com

„Ez előtt a könyv előtt még soha nem éreztem úgy,

hogy szeretnék értékelést írni. Viszont egy nagyon
kellemes délutánt töltöttem a szereplőkkel, nevet-
tem a kellemetlen helyzeteken, amikbe keverték
magukat, és a vidám szócsatákon, amik minden be-
szélgetéssel jártak. Jó néhányszor volt könnyes a
szemem.”
– Redernot, amazon.com

„Bárcsak adhatnék ennek a könyvnek tíz csillagot!

Egyszerűen öröm volt olvasni. Minden percét imád-
tam. Kaland, romantika, humor. Ó, ez remekmű!”
– JHarney, amazon.com
 „Ez a történet tele van kalanddal, baklövéssel és
mókával! Nevettem az idétlenkedésükön és a szócsa-
táikon, és felsóhajtottam a bájos befejezésen.”
– Kim W, goodreads.com

„Nem emlékszem, hogy valaha olvastam-e olyan

könyvet, amin ennyit nevettem hangosan. A humora
függőséget okozó, a történet pedig csodálatosan
áramlik.”
– Anne, amazon.com