Jack McDevitt - Alex Benedict 4. - Az Ördög Szeme

A fordítás alapját képező kiadás:
Jack McDevitt
The Devil's Eye
Ace Books, 2008
Fordította:
F. Nagy Piroska
Borítókép:
Sallai Péter
Mike Cabrynak, az utolsó lázadónak
ajánlom
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálával tartozom David DeGraffnak, az Alfréd University

munkatársának a koncepcióért, továbbá Walter Cuirle-nek
szakmai segítségéért. Hálás vagyok Ginjer Buchanannek
szerkesztői tanácsaiért és Ralph Vicinanzának lankadatlan
támogatásáért. És mint mindig, hála és köszönet illeti
Maureen McDevittet, akinek komoly része volt a könyv
megszületésében.
ELŐHANG
SALUD AFAR
A történtek éjszakáján Edward Demery egyedül volt. El-el-

bóbiskolva ült a nappalijában, mialatt a holovízió képeket
adott a semmi közepéből lóhalálában kifelé vágtató Sabel
aszteroidáról.
Tucatnyi űrrahás alak állt körül egy légüres síkságon emelt
emlékművet. Egyikük Istenről szónokolt és arról, hogy a
jövendő nemzedékek mindig vissza fognak járni erre a
helyre, és ámulva nézik majd ezt az emlékművet, amely
emlékezetükbe fogja idézni, hogy mivel tartoznak a
Mindenhatónak. A szónok nő volt, de hogy melyik a
tizenkettő közül, azt már nem tudta volna megmondani.
- ... És ha majd eljönnek, talán rólunk is megemlékeznek -
mondta a nő.
Űrruhában elég nehézkes volna tapsolni, így mindnyájan az
öklüket emelték a magasba, a sisakjuk fölé.
Demery felállt, és az ablakhoz sétált. Villámok világították
be a távoli égboltot. Salud Afar a galaxis szélén volt.
Pontosabban a peremtől húszezer fényévvel kijjebb. Tiszta
éjszakákon látni lehetett a Tejút határvidékét jelző
fényességet. De e pillanatban a fényesség még a látóhatár
alatt volt.
- ... Köszönetét szeretnék mondani Vasho Colunisnak az
elszántságáért, amellyel végig kitartott e terv mellett...
Felnézett az égboltra, amelyen egyetlen csillag ragyogott. A
Callistra. Halványkék fénye megszelídítette az éjszakát,
megihlette a költőket, bevilágította az esküvőket. És
megesett, hogy megragadta a vallás iránt fogékonyak
Az ö r dö g s ze me 6
képzeletét. Mint azokét a férfiakét és nőkét, akik emlékművet
állítottak fel azon a távoli aszteroidán.
Harminchat fényévnyi messzeségben, minden rendszertől
függetlenül, egy kőtenger darabjaként sodródott az aszteroida
odakint az éjszakában. Idővel ezek mind visszaáramlanak a
Tejútrendszerbe. A Callistra ma éjszaka egy vallási jelkép
szerepét töltötte be. Isten Családja azért választotta épp a
Sabelt, hogy felállítsa rajta az emlékművét, mert a világ és a
nagy, kék csillag között helyezkedett el.
Az emlékmű egy gömbre állított kristály poliéderből állt,
melynek alapjául egy márványtömb szolgált. A poliéder
jelképezte a sokarcú emberiséget, a gömb pedig Isten
szüntelen és megingathatatlan pártfogását.
- ... És Jara Capisnak, akiben az alapgondolat megfogant...
Ami azt illeti, egy másik fény is világított az égen. A Na-
ramitsu bolygó, mélyen lent a látóhatáron. De azt könnyű volt
észre sem venni.
- ... Es végül, de nem utolsósorban Kim Macarának, aki az
emlékművet tervezte. - Az egyik űrruhás alak meghajolt. A
többiek elismerően a magasba emelték az öklüket.
Demery egy tengerre néző házban lakott. Ebben az
évszakban, a nyugati égbolt nyári villámlásaival, és odafenn
az egyetlen csillaggal, gyönyörű kilátás tárult a szeme elé. A
Salud Afarra évezredekkel korábban érkező első telepesek
bizonyára élvezték, hogy az akkor még előőrsnek számító
világ lett az otthonuk. Ilyen helyre azoknak érdemes jönni,
akik szeretnek egyedül lenni. Nemcsak hogy messze volt, de
éjszakánként emlékeztette őket, hogy milyen távol kerültek
az Államszövetség zsúfolt tereitől.
- ... Felkérem Garik tiszteletes urat, áldja meg az
emlékművet.
Demery a Rimway pazar égboltja alatt látta meg a világot.
Ott, a galaxis belsejében, a csillagok valahogy nem hagyták
érvényesülni egymást. Amikor - mint egyszer valaki
megfogalmazta - egymás után kigyulladtak, mint egy ősi
hadsereg tábortüzei, az ember egyikre sem figyelt fel
különösebben. Egyszerűen csak ott voltak.
- E magasztos pillanatban hajtsuk meg a fejünket az
Egyetemes Isten előtt... - Ez is egy női hang volt, de kevésbé
7 J ACK MCD EVI TT

parancsoló, inkább az igehirdetőkre olyannyira jellemző
szertartásosan kántáló hang. - ... Valljuk meg...
Még akkor is a tengert és az eget bámulta, amikor a hang
hirtelen elhallgatott. Ugyanakkor felfigyelt rá, hogy a hávé
által kibocsátott fény megváltozott. Kihunyt. Megfordult, és
már csak egy szürkén hunyorgó foszforeszkálást látott a
szoba közepén. Azután megjelent egy öltönyös férfi.
- Hölgyeim és uraim - mondta úgy tűnik, elvesztettük a
kapcsolatot a jelforrással. Megpróbáljuk helyreállítani a
kapcsolatot, és mihelyt tudjuk, folytatjuk az adást. Addig
hangversenyt közvetítünk az ómarinopolisi Bayliss
Teremből.
Halk zene töltötte be a szobát. Egy hang közölte, hogy a
Határőrök „arany vonósait” hallgatja. Elnézett a
táncparketten túl felállított színpadon játszó öt zenészre.
Fiatal korából emlékezett arra, amit épp játszottak. „Amikor
még veled voltam.” Igen, ez volt az.
Visszaült a székébe. A Határőrök a szám végére értek, és
belekezdtek egy másik darabba. Azt is végigjátszották. Aztán
eltűntek. Egy hang tájékoztatta, hogy továbbra is azon
dolgoznak, hogy visszakapcsoljanak a Sabel Emlékmű
avatási szertartására. És megnyugtatta, hogy a kapcsolat
rövidesen helyreáll.
Végül otthagyta, és átkapcsolt egy könyvre.
EGY
A civilizáció nem más, mint időbeli összefüggést teremteni és

fenntartani a múlttal. Ha tudni akarjuk, kik vagyunk és merre
tartunk, emlékeznünk kell arra, hogy hol voltunk, és ki vitt
minket oda.
- Etűd feketében
HARMINCHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB AZ ATLANTI-

ÓCEÁNON, AZ AFRIKAI PARTOKNÁL
Atlantisz, minden híresztelés ellenére, nem volt valami nagy

szám. Hogy is lehetett volna az, amikor tizenkétezer év óta
rejtőzött a tenger fenekén? Alex és én a kabin ablakain át
néztük a romokat, amelyek ma már csak afféle buckák voltak
a háborítatlan, kristálytiszta vízben. Itt-ott fölismerhető volt
még egy-egy fal. Egyéb nem sok. Az évszázadok során
időnként szóba került, hogy helyre kellene állítani, de minden
alkalommal győzött az a vélemény, hogy ha restaurálnák, az
már nem is Atlantisz lenne.
Miközben keresztülvágtunk a tengermélyi tájon,
kigyulladtak a navigációs lámpák. Fényük odavonzotta a
halakat, az angolnákat, amelyek bebámészkodtak ránk az
ablakon. A fejünk fölött épp leereszkedőben volt egy
turistahajó.
Egyikünk sem járt még itt. Alex elgondolkodva nézett kifelé
a legendás civilizáció maradványaira, én pedig pontosan
tudtam, mire gondol: milyen látványt nyújthatott ez a hely a
napfényben, amikor a kertekben gyerekek játszottak, és a fák
9 J ACK MCD EVI TT

árnyékot vetettek a sétányokra? Azt is tudtam, hogy ezt-azt
szeretne hazavinni innen.
A kapitány az interkomon át tájékoztatott bennünket, hogy
melyik törmelékhalom micsoda valójában.
- Hölgyeim és uraim, e pillanatban Akiva Temploma mellett
haladunk el.
- A közvetlenül előttünk látható épületről úgy tartják, hogy a
központi könyvtár lehetett.
- Balra, közvetlenül a nagy bucka mögött...
Nem volt elragadtatva attól, hogy két Néma utast kell
kísérnie, de el kell ismernem, derekasan helytállt. A hangján
nem érződött, hogy kellemetlenül érzi magát.
És igen, bevallom, magam sem voltam valami oldott
hangulatban. Az egyik Néma Selotta volt, a legfontosabb
bolygóik közé számító Borkaraton lévő Idegen Létformák
Múzeumának igazgatója. Erre az útjára elkísérte a férje,
Kassel is (a hangsúly a második szótagon van). Selotta volt
az, aki nehéz helyzetemben kisegített tavaly, amikor
elutaztam a Némák Gyülekezőhelyére. Akkor megígértük,
hogy megint találkozni fogunk, és mivel Selotta értésemre
adta, hogy mindig is szeretett volna eljutni a Földre, hát most
itt voltunk. Az együtt töltött két hét alatt örömmel fedeztem
fel, hogy már kevésbé riaszt a külsejük, mint az első
alkalommal, amikor ashyyuriak közé kerültem. Túlzás lenne
azt állítani, hogy olyanok voltak, mint az óriás méretűre nőtt
imádkozó sáskák, de tény, hogy rendkívül magasak voltak, s
a bőrük inkább héjra emlékeztetett. Bőrszerű kéregre.
Méghozzá jó régire. Amire túl sok olajat kentek. Arcuk
valamelyest emlékeztetett az emberi arcra, rajta ívelt rombusz
alakú szempárral. Nem kis küzdelmükbe került, hogy az
emberihez kicsit is hasonló mosolyt tudjanak produkálni. De
persze egy erőltetett mosoly amúgy sem éri el a célját, főleg
ha még a kivillanó tépőfogak is rontanak rajta.
Aki látott már egyet is közelről, tudja, hogy nem is any-
nyira a külsejük rémíti halálra az embert, mint inkább az a
tudat, hogy számukra az emberi elme nyitott könyv. Egy
Néma jelenlétében olyasmi, hogy titok, nem létezik.
A Borkaraton tett utamon Kassellel nem találkoztam. Az
igazat megvallva Selottával is mindössze perceket töltöttem.
De ha egy Némával kapcsolatban lehet ilyet mondani, úgy
tűnt, hogy összebarátkoztunk.
És Alex, akit mindig is vonzottak az új élmények, hát még
egy olyan, amelynek kapcsán eljuthat az anyavilágra, szintén
velem tartott.
Washington D. C.-ből indultunk a tervezett világ körüli útra.
Először a bolygó fővárosába, Coryselbe látogattunk el, innen
a Csendes-óceánt átszelve Mikronéziába mentünk. Atlantiszt
Selotta javasolta, akit nagyon érdekelt a régészet.
Én eleinte húzódoztam. Először is mivel speciális üléseket
kellett volna beszerelni a tengeralattjáróba. De Alex erre
viccesen azt felelte, hogy mi értelme ellátogatni a Földre, ha
az ember nem tesz egy kitérőt Atlantisznál.
A korai mítoszokkal ellentétben Atlantisz nem rendelkezett

fejlett technikával. Lakói ismerték a folyóvizet és a központi
fűtést, de ezeket már a görögök is használták.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk a történelmükről. A
város körülbelül hatszáz évig virágzott. Természetesen egy
szigeten épült, nem pedig valamelyik szárazföldön. Platón
igazat mondott, amikor azt állította, hogy időszakonként
háborút indított szárazföldi szomszédjai ellen. A megmaradt
szobrok igazolják az állítását. De hogy kik voltak a királyai?
Mik voltak a törekvéseik? Sejtelmünk sem volt.
A várost a harmadik évezred vége felé találták meg. Sajnos
nem tettek komoly erőfeszítést annak érdekében, hogy
megőrizzék a kincset érő régészeti leleteket. Ennek
következtében az évszázadok során a lelőhelyet kifosztották.
Kincskeresők ereszkedtek le, és mindent elvittek, amit
találtak. Alex elődeinek tekinthetjük őket, természetesen,
jóllehet ő sohasem ismerte el, én pedig nem láttam okot rá,
hogy bolygassam a témát, tekintve hogy magam is szép
hasznot húztam hasonló tevékenységből. Mindenesetre mire
több mint ezer évvel a felfedezés után kiépítettek egy
biztonsági rendszert, már késő volt.
- Tudomásom szerint ehhez fogható hely sehol sincs az
egész Gyülekezőhelyen - mondta Kassel. Egy hangdobozon
keresztül beszélt, amely le is fordította a szavait. Olyan volt,
11 J ACK MCD EVI TT
mint egy ezüst medál, melyet a nyakukban, láncon viseltek. -
Semmi, ami hasonló volna hozzá. - Fekete gyémánt szeme
visszatükrözte a reakcióját. Egy világ ért itt véget. Milyen
érzés lehetett, amikor rájuk zúdult az óceán? Kaptak valami
figyelmeztetést? Sikerült valakinek elmenekülnie? Képzeljük
el a kisgyereküket cipelő anyák kétségbeesését.
- Rettenetes - mondta Selotta. - Különösen a fiatal anyák.
Biztosan... - Hirtelen észbe kapott, és zavarában egy
pillanatra lehunyta a szemét. Megfeledkezett arról a
stratégiájáról, hogy nem emlékezteti vendéglátóit, hogy
mindannyiuk elméje, mint egyszer megjegyezte, nyitott
könyvként fekszik előtte. - Biztosan fájdalmas lehetett.
- Nagyon régen történt - jegyezte meg Alex.
Selotta az ablakra nyomta hosszú szürke ujjait, mintha így
akarná meghátrálásra kényszeríteni az időt.
- Nincsenek valódi tapasztalataim az efféle helyekkel.
Mindig ilyen érzést ébresztenek?
Kassel politikus volt, nagyjából olyasmi, mint egy közepes
méretű város polgármestere. És valaha kapitányként szolgált
az ashyyuri flottában.
- Azt hiszem, az óceán miatt lehet - mondta. - Valahogy
mindent magába zár. Megőriz. Nem érezni az idő múlását.
Minden mozdulatlanná dermed.
A többi utasnak nem akarózott az idegenekkel osztozni a
kabinon. A beszálláskor nagy ívben kikerültek bennünket.
Olyan súgás-búgás támadt, hogy még a szimfonikus
háttérzenén keresztül is hallani lehetett. Nem volt ebben
semmi ellenséges szándék. Csak félelem. Mindenki
megtartotta a tisztes távolságot.
- Maradj mellettem, Louie.
- Állj a hátam mögé.
- Nem, nem fognak bántani. De azért csak maradj itt.
Amikor mentegetőzni próbáltam a többi utas viselkedése
miatt, Kassel azt felelte, nincs semmi baj.
- Selotta azt mondja, a mieink sem voltak éppen
vendégszeretők, amikor meglátogattál bennünket.
- Rendesek voltak. Azt hiszem, én viselkedtem kicsit
feltűnően.
- Végül ez mind el fog múlni, és akkor itt maradunk
barátokként és szövetségesekként - jelentette ki.
Ez már Alex figyelmét is felkeltette.
- Nehéz elképzelni, hogy ez bekövetkezhet. Legalábbis a mi
életünkben - mondta.
Kassel nem volt ennyire pesszimista.
- Valami közös ügy kellene. Valami, ami szövetségkötésre
ösztönözne bennünket.
- Például egy közös ellenség - vetettem közbe.
- Az megfelelne a célnak, természetesen. - Lehunyta a
szemét. - De egy közös ellenség, miközben megoldana egy
problémát, egy még nagyobbat zúdítana a nyakunkba. Nem,
valami másra lenne szükségünk.
- Mire gondolsz?
- Nem tudom. Egy közös kihívásra. Vagy talán egy közösen
megoldandó feladatra. Például ha közös erővel missziót
indítanánk az Andromédára.
Selotta és Kassel földi stílusú öltözéket - hosszúnadrágot és

bő szabású inget - viseltek. Kassel még egy utcai viseletre
szánt férfikalappal is megpróbálkozott, ami azonban több
számmal kisebb volt a kelleténél. Mivel egyszerűen képtelen
voltam palástolni a reakciómat - nevetségesen nézett ki benne
-, levette, és odaadta nekem.
Igyekeztek mosolyogni, hogy megnyugtassák az embereket.
Csak hát túl sok tépőfog volt a szájukban. A mosolyukkal
mindenkit halálra rémítettek.
Ugyanez játszódott le a búvárhajón is. A kapitánynak hátra
kellett volna jönnie, hogy köszöntse az utasokat, és
megkérdezze, óhajtanak-e valamit. De a híd ajtaja makacsul
zárva maradt.
- És itt - hallatszott a hangja a hangszóróból -, ahová a
reflektor fénye esik, ülésezett a kormány. Nem tudjuk,
hogyan nevezték a helyet, de még azt sem, hogy miféle
kormányuk volt. De az biztos, hogy itt hozták meg a
döntéseket.
- Egy kis Ozymandias itt, ezen a helyen. Csak éppen
nagyobb méretekben - jegyezte meg Selotta.
- Te ismered Ozymandiast? - csodálkoztam.
- Persze. - Egy pillanatra kivillantotta a tépőfogait.
13 J ACK MCD EVI TT
- Közismert téma nálunk. Az egyik leghíresebb klasszikus
drámánk, a Koros, ugyanezzel a gondolattal viaskodik. A
dicsőség szertefoszlik, lásd az én munkámat, minden elmúlik.
A .Korosban a megsemmisülés jelképe a homok. Akárcsak
Shelleynél.
Még mintegy tucatnyi másik utas tartózkodott a bérelt
hajón. A székemben ülve néztem, amint végiglebegünk
Atlantisz nagykörútján, s közben továbbra is megpróbáltam
nem tudatosítani mindazt, ami bennem kavargóit, amin
képtelen voltam uralkodni. Rápillantottam hát Kasselre, és
átfutott az agyamon, hogy vajon hogyan lehet viszonya
valakinek, ha a házastársa olvas a gondolataiban. Erről meg
az jutott eszembe, hogy valójában milyen keveset tudok a
Némákról.
Vajon Selotta megcsalta őt valaha is?
Összerezzentem a gondolatra.
Kassel felhorkant. Félig nevetés volt ez, félig prüszkölés.
- Semmi vész - mondta, és miközben megszorította a
vállamat, tekintete összekapcsolódott Selottáéval.
Selotta ismét kimutatta a tépőfogait.
- Erődön felül próbálkozol, Chase - mondta. - És ha tudni
akarod az igazat, mindent megosztunk egymással.
Az igazat megvallva nem tudtam, hogy pontosan mire
gondol, de ezt is kiolvasta belőlem.
- Hagyatkozz a fantáziádra - tette hozzá.
Úgy gondoltam, ezt inkább nem.
Alex azzal az ártatlan mosolyával nézett felém, amellyel
biztosított, hogy tökéletesen érti, mi zajlik itt. Esküszöm,
amikor megcsillogtatta ezt a képességét, bennem mindig az a
kérdés vetődött fel, hogy vajon nem akadt-e néhány Néma is
a felmenői között.
Végül mégis csak megjelent a kapitány. Arcán bárgyú

mosollyal arról kezdett beszélni, hogy reméli, mindannyian
kényelmesen utazunk, és élvezzük az utat. Szánt szándékkal
mindenhová nézett, csak ashiyyuri utasaira nem. Tudják, nem
akarta megbámulni őket. Rám eső pillantása értésemre adta,
milyen kínosan érzi magát, és hogy jó lenne, ha legközelebb
otthon hagynánk a barátainkat. Tudtam,
azon tűnődik, vajon milyen távolságra teljed az idegenek
telepatikus képessége. Vajon a hídon biztonságban van?
Fogalmam sem volt. De valószínűleg nem volt.
- Eléggé biztonságban van - mondta Selotta. - Hacsak nem
terjesztjük ki magunkat.
- Nem gondolt ezzel semmire - próbáltam mentegetni a
kapitányt.
- Tudom. Én is hasonlóképpen reagálok rá.
Amikor a kapitány visszament, Alex kuncogni kezdett.
Kassel azt a mélyről jövő morajt hallatta, ami nála a nevetés
volt.
- Ő sekély víz, Alex - mondta. - Benned viszont nehéz
olvasni.
- Alacsony IQ? - kérdeztem.
- Nem próbálja kiüríteni az elméjét - válaszolta Selotta.
- Nem jó ötlet, ha valaki csak ül, és próbál nem gondolni
dolgokra.
- Alex tehát teletölti - magyarázta tovább Kassel.
- A Konis-dinasztiára gondol, és hogy milyen
ezüstkészleteik voltak, hogy néztek ki a tányérjaik, és hogy a
mai üvegáruk miért sokkal értékesebbek, mint a régiek.
- Á, most rajtakaptál. - Alex hangjában érezhető volt
csöppnyi büszkeség.
- Hasonlít egy tömeg zajongására - jegyezte meg Kassel
ártatlanul.
Alex adta a sértődöttet.
- A Konis Dinasztiától származó régiségek nem egy tömeg
zajongása.
- Nézőpont kérdése, barátom. Nézőpont kérdése.
Elindultunk föl a felszínre. A kapitány hangja megköszönte,

hogy az Atlantisz Tourst választottuk, kifejezte reményét,
hogy jól éreztük magunkat, és hogy hamarosan ismét
eljövünk.
Kiszálláskor a többi utas jó nagy helyet hagyott nekünk. A
móló elég széles volt, de a fedélzet úgy himbálózott, hogy
15 J ACK MCD EVI TT
néhányan megkapaszkodtak a korlátban. A legtöbben a
taxiállomást keresték, mások valamelyik étterem felé indul-
tak el. Mi is ezt tettük. Félúton jártunk, amikor megláttuk Jay
Carmodyt. Jay Alex egyik kollégája, egyszersmind régi
barátja volt.
Csodálatos két hét volt, melynek végén Carmody hozta a
csomagot, az ashiyyuriaknak szánt búcsúajándékot. Egy fehér
dobozban volt, és meglepetés akart lenni. Hogy az is
maradjon, egyikünk sem tudta, mi van a dobozban. „Olyan
legyen, amitől szemük-szájuk eláll”, mondta Alex
Carmodynak.
De mihelyt Carmody elindult felénk, hallottam, hogy valaki
levegő után kap. Gondolom, Selotta volt. Es már tudta.
Mindketten tudták.
- Megmutatnád, Jay, mi van a dobozban? - kérdezte Alex.
- De még mennyire. - Ragyogott az arca. Leültünk két
egymás melletti padra, ő pedig leemelte a doboz fedelét. A
Némák mozdulatlanná merevedtek.
Egy tégla volt. Egy plasztik foglalatba illesztett tégla.
Először valami tréfának véltem, de láttam a vendégeink
reakcióját.
- Atlantisz? - kérdezte Alex.
- Akiva Templomából - felelte mosolyogva Carmody. -
Hátsó udvar. A harminckettedik században vitte el Roger
Tomas, eredetileg a London Múzeumnak ajándékozták,
később átvitték Philadelphiába, a Pennsylvania Egyetemre.
Végül Berlinben kötött ki. - Benyúlt a dzsekijébe, és egy
összehajtogatott papírt vett elő. - Eredetiségi igazolás a
jelenlegi tulajdonos aláírásával hitelesítve. - Alexet nézte, de
szavait Selottához és Kasselhez intézte. - Alaposan
megvizsgáltam a tulajdont igazoló iratokat. A hiánytalan
másolat megtalálható a dobozban. Remélem, így megfelel
- mondta, és átnyújtotta a dobozt Alexnek.
Azt soha senki nem állíthatta, hogy Alex kizárólag a pénz
miatt szállt be a régiségbizniszbe. Na igen, az emberek ezt
mondták. Sőt, kizárólag ezt mondták. Pedig nem volt igazuk.
Beismerem, mindig megnézte, mi van a legalsó sorban, de ha
olyasmit mutattak neki, mint mondjuk egy vázát, amely
egykor Mesmeranda villájában volt, vagy esetleg egy széket,
amelyet Remus Alverol hajított el a szoba túlsó végéig,
amikor hírét hozták a Port Walker-i
mészárlásnak, az biztos, hogy felcsillant a szeme. Ezt láttam
abban a pillanatban is, amikor lenézett a téglára. Emberi kéz
rakta oda az istennő udvarába tizenkétezer évvel ezelőtt, egy
talán éppoly napfényes napon, mint ez a mai, hogy aztán
negyvenöt évszázaddal később egy mára már szintén
legendássá vált régész vigye el onnan.
Ez volt a legértékesebb darab, amelyet négyéves
működésünk alatt meg tudtunk szerezni. És most oda akarja...
... Ajándékozni.
A kezembe nyomta.
- A te gondodat oldotta meg.
Én pedig átnyújtottam neki.
- A tiéd, Selotta. Ajándék neked és Kasselnek. Remélem,
megtartjátok.
- ... Inkább, mint hogy odaadjam a múzeumnak - felelte.
- Úgy van. Ez neked jár. Nagyrabecsülésünk jeleként.
Carmody képeket készített. Selotta látható zavarban
egész emberi módon rázta meg a fejét és emelte föl elhárító
mozdulattal a kezét.
- Nem fogadhatom el, Chase. Szó sem lehet róla. Te és Alex
megszerveztétek nekünk ezt az utat. Ennyi bőven elég.
A legkevesebb, amit Alexről el lehet mondani, hogy igazi
sármőr volt. Mosolyogva odaszólt Kasselnek:
- Szerencsés ember vagy, hogy ilyen feleséged van.
Kassel, akit valószínűleg meglepett, hogy embernek
nevezték, úgy nyalta meg villás végű nyelvével az ajkát, mint
aki a részletekkel nem ért ugyan egyet, de amúgy az egésszel
igen.
- Kérlek - folytatta Selotta. - El sem tudom képzelni,
mekkora árat fizethettetek érte. Ezt nem engedhetem meg.
- Minden oké, Selotta - válaszolta Alex. - A kedvedért
tettük.
Másnap felszálltunk a Drake Cityből induló járatra, és

fölmentünk a Galileóra. Egy kínai étteremben költöttük el a
búcsúvacsorát. Épp olyan korszak volt, amikor időnként
17 J ACK MCD EVI TT
előfordultak fegyveres összecsapások ashiyyuri és
szövetséges hadihajók között. Éppen nekiláttunk a fűszeres
csirkének, amikor a hávé egy újabb incidensről kezdett
beszámolni. Egy Néma hajó túl közel merészkedett az
Államszövetség egyik világához, ezért egy torpedóromboló
tüzet nyitott rá. Természetesen kilőtte a hajót. Áldozatokról
azonban egyik fél sem számolt be.
A hírre még inkább felfigyeltek ránk az étteremben ülő
vendégek. Kassel ügyet sem vetett a dologra.
- Alex és Chase, benneteket mindig szívesen látunk a
Borkaraton. És nagyon örülnénk, ha hozzánk is eljönnétek
- mondta.
Azt feleltük, akkor hoznánk magunkkal sört is. Aztán
elmentünk; indulnunk kellett vissza, a Rimwayre. Fizettünk,
helyesebben Kassel ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen.
Amikor Kassel valamihez ragaszkodott, azt ellentmondást
nem tűrően tette. Még egy utolsó pillantást vetettünk a
Földre. Az éjszakai féltekén voltunk, Európa és Afrika fölött.
Égtek a fények mindenütt, Moszkvától Fokvárosig.
Elektromos viharok halványan villogó fényei játszottak az
Atlanti-óceánon.
Itt kezdődött az egész. A nagy szétszóratás.
Diplomatagépen utaztak. Velük maradtunk egészen a

beszállásig. Bemutattak minket néhány másik utasnak,
Némáknak és embereknek egyaránt, és a kapitánynak. Aztán
eljött az indulás ideje. Mi ketten visszamentünk az alagútba, a
zsilipek lezárultak, s azzal vége lett.
A Belle-Marie-hoz érve ellenőriztük, megérkeztek-e a
csomagjaink, aztán beszálltunk. Fölmentem a hídra,
üdvözöltem Belle-t, a hajó MI-jét, és elindítottam az
ellenőrző programomat. Amikor meggyőződtem róla, hogy
minden rendben van, kapcsolatba léptem az
irányítóközponttal, és engedélyt kértem az induláshoz. Percek
múlva már úton voltunk, s a Hold mellett elsuhanva nagyobb
sebességre kapcsoltam. Remekül éreztem magam. A kabinból
kihallatszott Alex hangja. Ebben nem volt semmi szokatlan:
Belle-lel társalgott. Négyórás út állt előttünk, majd miután
kilépünk a hipertérből, még valószínűleg egy vagy két napig
úton leszünk. Sokkal gyorsabb volt így, mint akár csak
pár évvel ezelőtt is, amikor az Armstrong-meghajtással hetek
kellettek ugyanilyen távolság megtételéhez.
Utoljára, mielőtt utasítást adtam volna az ugrás
végrehajtására, még igazítottam valamit az irány beállításán,
amikor egy harmadik hangot hallottam a kabinból. Egy női
hangot. Alex épp a postáját nézte.
- Alex, készülj fel az ugrásra - szóltam közbe.
- Rendben - válaszolta.
Kigyulladt az utolsó zöld lámpa is, jelezve, hogy bekapcsolta
az övét, s ekkor bebocsátottam a hajót a hipertérbe.
Két perc múlva Alex szólt, hogy mihelyt szabad leszek,
menjek be hozzá. Szóltam Belle-nek, hogy vegye át a
kormányt, majd felálltam a székemből, és elindultam hátra.
A közös helyiségbe lépve az első, amit megláttam, egy
mozdulatlanná dermedt nő volt, amint rémült tekintettel
mered Alexre. Természetesen hologram volt. Egy fiatal nő.
Csinos. Sötét szem, rövidre vágott fekete haj. Arannyal
átszőtt fehér felsőt viselt, rajta hat csillagból álló ív, fölötte
pedig a HASSAN GOLDMAN név. Ismerősnek tűnt.
- Ki ez a nő?
- Vicki Greene.
- Vicki Greene? Az a Vicki Greene?
- Az a Vicki Greene.
Vicki Greene hihetetlenül népszerű regényíró volt, és ma is
az: rémregényeiről és kísértethistóriáiról híres. Hangok az
éjszakában, démonok az alagsorban: egyszóval tekintélyes
hírnévre tett szert attól, hogy Államszövetség-szerte olvasók
millióit rémisztgette halálra.
- Nem is tudtam, hogy ismered.
- Nem ismerem - felelte Alex, és visszaült a székébe.
- Oké. Kár. Ezek szerint üzleti ügy. Arra kér, hogy keress
meg neki valamit?
- Hallgasd meg ezt - mondta.
Utasította Belle-t, hogy játssza le az adást az elejétől kezdve.
A kép kihunyt, majd újra megjelent.
Greene Alexre nézett, majd rám, s miután végigmustrált,
visszafordult a főnökhöz.
19 J ACK MCD EVI TT

- Mr. Benedict, tudom, hogy furcsállni fogja, amit mondok,
de nem tudom, ki máshoz fordulhatnék segítségért. -
Láthatóan nehezen tudott uralkodni a hangján.
- Mivel nincs itt, megkérem az MI-jét, továbbítsa önnek ezt
az üzenetet. Nem tudom, mitévő legyek, Mr. Benedict.
- Merev tekintettel bámult Alexre. Látszott, hogy halálra
van rémülve. - Irgalmas Isten, mindnyájan halottak.
Alex megérintette a kapcsolót, és a nő ismét mozdulatlanná
dermedt.
- Ennyi - mondta.
- Ennyi?
- Ennyi az adás lényege.
- Miről beszél?
- Nem tudom. Fogalmam sincs. - Vett egy nagy levegőt. -
Nem tudom, nem egy idegösszeroppanás határán álló nőt
látunk-e.
A nő úgy nézett, mint aki kísérletet lát.
- Lehet, hogy túl sok horrort ír - véltem.
- Könnyen lehet.
- Soha nem találkoztál vele?
- Soha.
- Kik halottak mindnyájan?
- Nem tudom.
- Talán valami regény összes szereplője. - Szereztem kávét
mindkettőnknek. - Esetleg javasold neki, hogy keressen fel
valakit.
- Napok óta itt várt az üzenet.
- Mert meghagytuk Belle-nek, hogy ne zavarjon bennünket.
Lefuttatta Greene könyveinek illusztrációs anyagát. Az Etűd
feketében című regényben egy fiatal nő játszott valami vonós
hangszeren a reflektorfényben, miközben egy sötét függöny
mögül izzó szempár figyelte. A Halálosan szeretlek-ben egy
rókaszerű lény térdelt nagy búsan egy sír mellett. A Holdkór
sátáni figurája egy holdfényes város fölötti felhőkből figyel.
És három másik, hasonló motívumokkal: Bárcsak itt lennél,
Bár ismerhetnélek és az Éjfél és rózsák.
- Mi a véleményed? - kérdezte.
- Alex, ez a nő úgy beszél, mint egy őrült.
- Bajban van, Chase.
- Adhatok egy tanácsot? Ne avatkozz bele.
***
Amíg a hipertérben tartózkodtunk, nem kaphattunk és nem

küldhettünk üzenetet. Éppen megszakíthattuk volna az ugrást,
de ennek voltaképpen semmi értelme nem volt. így tehát
megvártuk, míg visszaérünk a Rimwayre. Fél perccel azután,
hogy újból megláttuk a csillagokat, Alex leült, és utasította
Belle-t, hogy készítsen felvételt.
- Ms. Greene - mondta. - Épp most kaptam meg az üzenetét.
- Megállt, és felém nézett. - Chase, milyen messze vagyunk
még?
- Körülbelül egy napra. Másfél napra - válaszoltam.
Folytatta az üzenetet.
- Távol voltunk a hajónktól. A hét végén már az irodámban
leszek. Ha addig is beszélni óhajt velem, rádión elérhető
vagyok. A Skydecken keresztül érintkezésbe tud lépni velem.
Néhány percig csendben ült, majd szólt Belle-nek, hogy
elküldheti az üzenetet. Aztán rám nézett.
- Mi a baj? Chase?
- Semmi.
- Gyerünk, mondd el szépen!
- Azt hiszem, jobban meg kéne gondolnod, hogy
beleavatkozz-e más emberek problémáiba. Ha jól tudom,
régiségkereskedő vagy, és nem pszichológus.
- Ha ez a nő bajban van, nem akarom a sorsára hagyni.
- Ha ez a nő bajban van, hívhatja a rendőrséget.
21 J ACK MCD EVI TT

KETTŐ
Nem azért félünk a haláltól, mert elveszítjük a holnapot,

hanem mert elveszítjük a tegnapot a maga édes
csípősségével, a felnövekvő gyermekek, a barátok, szerelmek
és mindazok emlékével együtt, akiket és amiket valaha
ismertünk. Úgy senki nem volt jelen ott, ahogy mi. És amikor
számunkra, számodra vagy számomra, kialszik a fény,
kialszik abban a világban is.
- Bárcsak itt lennél
Mindnyájan halottak.
Útban hazafelé a galaxis peremvidékének csillagokkal
ritkásan beszórt égboltján a Rimway a maga óriás holdjával
fényes kettős csillagnak látszott. Vicki Greene nem válaszolt,
nem üzent, nem szólt semmit. Az órák csigalassúsággal
teltek-múltak, és a kettős csillag páros gömbbé növekedett.
De Alex nem tudta kiverni a fejéből. Amikor közelebb
jutottunk, ahol már nem volt olyan nagy késés a jelváltásban,
megpróbálta felhívni, de azt a választ kapta, hogy a kód
érvénytelen. Átmenetileg üzemen kívül helyezve. Rendes
körülmények között ezen a ponton már csak legyintett volna
az egészre, mondván, valami bolond nőszemély műve lehet,
de mivel Greene-ről volt szó, nem hagyhatta annyiban. Talán
mert afféle ikonikus személy volt, a legnagyobb név az
úgynevezett természetfölötti irodalomban. Nem mintha
bármit is olvasott volna tőle, de Alex hírességekkel éppúgy
szeretett megismerkedni, mint közönséges halandókkal.
Másfél nappal azután, hogy megpróbáltuk felvenni vele a
kapcsolatot, kikötöttünk a Skydecken, ahol egyenesen Kari
Dellacondai éttermébe vettük az irányt. Hagyományosan ez
volt az első dolgunk minden repülés után. Akármilyen jó
legyen is a koszt a hajón, és mi igazán jókat ettünk a Belle-
Marie-n, mindig nagy élvezet egy igazi étteremben
kényelmesen leülni egy asztal mellé, és valami frisset enni.
Alighogy beértünk a helyre, Alex megint felhívta Greene-t.
- Biztos, hogy jól van, különben már visszahívott volna
- mondta.
Őszintén aggódott. Egyáltalán nem afféle celebhisztit látott a
dologban. Már négy esztendeje együtt dolgoztam Alexszel,
de még nem tudtam kiismerni az esze járását. Érdekelt volna,
hogy Selotta mit tudna elmondani róla. Nyugtalanított a
tudat, hogy ő, noha mindössze pár napot töltött el Alexszel,
sokkal jobban ismerte, mint ahogy én valaha is képes leszek
rá. Meglehet, hogy épp ez a valódi oka, amiéit az emberek
olyan rosszul viszonyulnak a Némákhoz.
- Talán kijózanodott - vélekedtem.
Olyan arccal nézett rám, mintha mindketten pontosan
tudnánk, hogy a nő nem ivott. így aztán ejtettem a témát.
Eközben a teremgazda egy sarokasztalhoz vezetett
bennünket. Az ablak mellett ültünk le. Fényfoltok csillogtak
szerte a bolygón. Északon villámok villogtak.
- Olvastad valamelyik regényét? - kérdezte Alex.
- Nem - feleltem. - Nem volt rá időm.
- Szakíts rá. Jól ír.
- Te mikor olvastál tőle bármit?
- Hazafelé jövet elolvastam a Bár ismerhetnélek-et. - Egy
perc szünetet tartva az étlapot kezdte tanulmányozni.
- Egészen kiváló.
- A menü?
- Greene-ről beszélek. Meglepett, hogy milyen jó író.
- Én a kicsit realisztikusabb irodalmat kedvelem.
- Nyitnod kéne új tapasztalatok felé, Chase - váltott át az
ismerős atyai hangra.
- Bizonyára. Komolyan találkozni szeretnél vele?
- Igen - válaszolta. - Szeretnék.
- Ha bajba kerülsz, csak magadra számíthatsz.
23 J ACK MCD EVI TT

***
Örültem, hogy viszontlátom Ben Colbee-t.

Ben már kétszer is megkérte a kezemet. És mindent le
lehetett olvasni az arcáról. Láttam a szemében a szenvedély
fellobbanását, láttam, hogyan ragyog fel az arca, ha beléptem
a szobába. És azt hiszem, én is szerelmes voltam belé.
Legalábbis senki más iránt nem éreztem azt, amit iránta. Ben
jó srác volt, érzékeny, okos, jóképű, és meg tudott nevettetni.
Ez tényleg nagy dolog. Engem megnöveltetni!
Zenész volt. Cornerstone-on játszott a Tele Hajó
zenekarban, amely - szerinte - feljövőben volt, és hamarosan
őt is híressé fogja tenni. Megjegyzem, ez végül bejött, de ez
már egy másik történet. Mindenesetre tudtam, hogy Ben
várni fog rám, amikor a komp kiköt. És valóban ott volt.
Felajánlotta, hogy Alexet is hazaviszi, de Alex tudja, mikor
kell a háttérbe vonulnia, úgyhogy köszönte szépen, mondván,
ti csak menjetek, gyerekek, azzal bepakolta a cuccait egy
taxiba, és elment.
Kicsit csókolóztunk, majd Ben megkérdezte, milyen volt az
út, és mesélt a Tele Hajó legutóbbi sikeres fellépéséről a
Napnyugtában. Aztán egyszer csak rám nézett, és azt
kérdezte:
- Mi a baj, Chase?
- Semmi, Ben. Csak hazafelé jövet kaptunk egy furcsa
üzenetet.
Rákérdezett, én meg elmondtam neki. De azt nem árultam
el, hogy kitől jött az üzenet.
- Vadidegen volt a fickó? - kérdezte.
- Nő volt. És igen, nem ismerjük.
- Nem lehet, hogy valamelyik ügyfeletek, csak már
elfelejtettétek?
- Nem, Ben. Nem olyasvalaki, akiről már megfeledkeztünk.
- Őrült alakok mászkálnak szabadon mindenütt - forgatta a
szemét. - Nem is csodálkozom rajta.
Magunk mögött hagytuk Andiquart, és elindultunk kifelé, a
nyugati dombokon túlra. És hogy szavaimat rövidre fogjam,
nem voltam túlságosan vevő a közeledésére, semmiképpen
sem úgy, ahogy majdnem háromheti távollétem után
elvárhatta volna. A fenébe is, ahogy magam is elvártam
volna. És nem hiszem, hogy a dolognak bármi
köze volt Alexhez és az őrült nőhöz. Magam sem tudtam
mire vélni. Az volt az érzésem, hogy vészesen közeledik a
pillanat, amikor Ben kitárja előttem a szívét. Sokáig voltam
távol, nagyon hiányoztam neki, és — szóval a jól ismert
lemez. Akármennyire kedveltem, sőt szerettem, minden, amit
csak akarsz, ezt mindenképpen hárítani akartam. Úgyhogy azt
mondtam neki, most nem vagyok abban a hangulatban.
Elfáradtam. Hosszú volt az út. Kicsit lelombozódva azt
felelte, oké, majd másnap eljön. Ha nekem is jó így.
- Tudod, sokat vagy távol - tette hozzá.
- Tudom.
- Úgy értem, Chase, hogy folyton úton vagy.
- Sajnálom, Ben. Nem tehetek róla. Ez a munkám.
Átkarolt, és magához ölelt. Csodálatos ölelés volt, mert
őszintén gondolta, de zavarba ejtő is, mert nem akartam,
hogy egy ölelésnél több legyen belőle. Hozzám simult,
magához szorított, arcát az arcomra fektette.
- Nem ez az egyetlen munka van a világon, te is tudod.
Vannak más munkák is.
- Én szeretem ezt a munkát, Ben. Úgy értem, tényleg
szeretem.
- Tudom. De sohasem lehetünk akár hetekig is együtt.
Komolyan ezt akarod? - Elengedett, én pedig hátraléptem, és
belenéztem abba a barna kutyakölyök-szemébe. Igen, tudom,
hogy hangzik. De az az igazság, hogy a szívem szaporábban
kezdett dobogni, és ha megöltek volna sem tudtam, mit
akarok voltaképpen.
Amikor Ben elment, utánanéztem Vicki Greene-nek.

Carmentól, az MI-mtől megtudtam az alapinformációkat.
Harminchárom éves, a kontinens túlsó felén született,
jelenleg Andiquarban él. Hat óriási sikert aratott könyvet írt,
melyek közül három elnyerte a hőn áhított Tasker-díjat,
melyet évente ítélnek oda a leghátborzongatóbb
rémregénynek. Mesterfokozatot szerzett történelemből és
25 J ACK MCD EVI TT

matematikából, amely nekem eléggé furcsa párosításnak tűnt,
és tavaly tiszteletbeli doktorrá avatták a Tai Peng Egyetemen.
- Mi van még, Carmen?
- A legújabb regénye, az Éjfél és rózsák, egy fiatal nőről
szól, aki olyan házban lakik, amelynek a padlásszobája
különböző dimenziókra nyílik. De mindig csak éjfél után.
- Oké.
- Termékeny író. Hat regény hat év alatt. Hármat közülük
holóra alkalmaztak, egyből pedig, a Halálosan szeretlek-ből
musicalt írtak.
- Mit tudunk a családjáról?
- Az anyja Vicki hároméves korában elhagyta a férjét, és
elszökött egy filozófiaprofesszorral. Van egy bátyja. A
filozófiaprofesszor áthozta a családot keletre, hogy
betölthessen egy egyetemi állást a Benneval College-ban.
- Benneval Andiquartól két kilométerrel feljebb, a
tengerparton volt. - Pár éve halt meg. A jelek szerint egész
életében bajlódott az egészségével.
- Na és Vickinek van avatárja, akivel beszélhetek?
- Alex nem fog megsértődni, ha beleártod magad ebbe a
dologba?
- Én pusztán csak egy olvasója lennék. A vámpírokról
társalognék vele.
- Értem. Nem mintha számítana bármit is. Nem tart fenn
magáról avatárt.
- Ugye viccelsz? Profi író, és nem szerepel a programban?
- Úgy tűnik, nem.
Ez is olyan furcsa az avatárokkal kapcsolatban. Az ember a
hálón keresztül beszélgethet a különböző korok embereivel,
akik a valóságban már nem léteznek, de valamikor
megszülettek, megházasodtak, gyerekeik születtek, leélték az
életüket, és végigcsinálták a szokásos dolgokat. Van
avatárjuk, készségesen elbeszélget veled arról az időről,
amikor kivágták a szilfát, vagy amikor Jenny néni beleesett a
patakba. Eközben a dolgok igazi előmozdítói és alakítói
közül sokakat nem találsz meg. (Itt vallom be, hogy létezik
egy Chase Kolpath-avatár is. Nagyon jól néz ki, kész örömest
társalog régiségekről és néhány dologról, amit együtt
csináltam Alexszel. De szinte soha senki nem beszélget vele.
Nem is nézem már évek óta, hogy hányan keresték meg.)
Megkerestem Hassan Goldmant is, akinek a neve bele volt
varrva Greene blúzába. Céges lógónak véltem, de egyet-
len társaság sem volt az egész Rimwayen, amelyhez passzolt
volna a név. Akadt néhány ilyen nevű ember, de egyik sem
tűnt olyannak, aki szívesen rákerülne egy női blúzra.
- Na és mit csinál mostanában? - kérdeztem.
- Épp ez az érdekes. A kiadója információja szerint Salud
Afaron van.
- Salud Afaron?
- Igen.
Salud Afar, mint a neve is mutatja, valószínűleg a
legtávolabbi emberlakta világ volt, harmincegyezer
fényévnyire túl a Rimwayen. Odakint, valahol a galaktikus
vadonban. Az emberek általában úgy gondolnak a Rimwayre,
mint ami messze-messze, valahol a Tejút szélén van.
Valójában Salud Afar az igazi előőrs, lévén odakint található,
magányosan, azon az üres égboltú vidéken. Történelme
túlnyomó részében hónapokra rúgó messzeségben volt a
legközelebbi emberlakta világoktól. Sohasem csatlakozott az
Államszövetséghez.
- Mit keresett Salud Afaron? - csodálkoztam.
- Legjobb tudomásom szerint anyagot gyűjteni ment egy
könyvéhez. De lehet, hogy egyszerűen csak vakációzott. Az
adatok ellentmondóak.
- A következő regénye Salud Afaron játszódik?
- Az adatok hiányosak.
- Miről szól?
- Erről sincs információm. Mindössze annyi, hogy elment
farkasemberekre vadászni.
- Ugratsz.
- Így szól az információ. Chase, ez egy szófordulat, a
horroriparban használják. Egyszerűen csak annyit jelent,
hogy valaki szabadságra megy.
Alex ragaszkodott hozzá, hogy egy-egy külvilági küldetés

után magam is elmenjek pár napra farkasemberekre vadászni.
Ez volt a hivatalos álláspont. A valóságban egy-egy út után
hazaérve mindig rengeteg tennivalónk volt, így szokásom
27 J ACK MCD EVI TT
szerint most is megjelentem a munkahelyemen, éltévé azt a
kis szabadságot arra az időre, amikor majd ráérek.
A Szivárvány Vállalat, mint másutt már említettem, abban a
vidéki udvarházban működött, amelyben Alex nevelkedett.
Akkoriban még jórészt erdők borították a Melony mindkét
partját. Távolabb, nyugatra temető zárta le az erdős területet.
A ház tulajdonképpen vadászok számára nyújtott
pihenőhelyet, amikor még Alex nagybátyja, Gabe lakott
benne. Ma már persze családi házak és parkok veszik körül.
Két sarokkal arrébb, az Amity Avenue alsó végében van egy
templom, félmérföldre keletre pedig egy sportkomplexum.
Hazaérkezésünk első estéjén havazott. Mindig is szerettem a
hóviharokat. A mi szélességi körünkön nem sokszor,
legföljebb ha évente egyszer-kétszer fordulnak elő. Ez a
mostani kivételes volt. A hó betemette a környéket, a temető
eltűnt alatta, a folyó is befagyott.
És mivel ilyen ritkák errefelé a téli viharok, az embereknek
nincsenek hóeltakarító eszközeik. Beleértve a Szivárvány
Vállalatot is. így aztán amikor leereszkedtem a szokott
parkolóhelyemre, négykézláb másztam ki a hópad tetejére.
Csak nagy nehezen tudtam elvergődni a ház bejáratáig. Nem
sokkal múlt kilenc óra, hallottam, hogy Alex már odafönt van
az irodájában.
Rendszerint azzal kezdjük a napot, hogy Jacob, az MI, közli
vele, hogy megérkeztem, mire ő a rendszeren keresztül
üdvözöl engem. Azután körülbelül egy óra múlva leballag,
hogy személyesen is köszönjön, és megmondja, mi lesz az
aznapi feladatom. Ezúttal föl sem hívott, de pár perc múlva
megjelent a lépcsőn. Lefelé jövet félúton megállt.
- Van egy perced? - kérdezte.
- Persze, Alex. Valami baj van?
- Igen.
Elég ijesztő így indítani egy beszélgetést.
- Mi történt?
Lejött a lépcső aljáig, majd lassan bevonult a nagyszobába,
ahol a vendégeket szoktuk fogadni, és leereszkedett az egyik
karosszékbe.
- Mialatt távol voltunk, a Szivárványhoz befolyt egy nem
várt utalás.
- Valaki pénzt utalt át nekünk?
- Méghozzá rengeteget.
- És ez neked baj? Ki volt az?
- Vicki Greene.
- Micsoda? Miért?
- A közleményben nincs róla semmi. Csak átutalta a
számlánkra. Négy nappal ezelőtt.
Oké. Tehát igénybe akarja venni valamire a szolgálatainkat.
- És mennyit?
- Kétmilliót.
Elakadt a lélegzetem. Ennyi pénzt akkor látnánk egyben, ha
eladnánk Ilena Crane Emberjogi Nyilatkozatának eredetijét!
- És azt nem mondta meg, hogy miért?
- Nem.
- Akkor szerintem újból föl kéne őt hívnunk.
- Megpróbáltam.
- És?
- Az MI-je azt mondja, hogy kitelepült. Végleg.
- Hová?
- Ez az információ jelenleg nem áll rendelkezésre.
- Vagyis adott nekünk egy halom pénzt, és lelépett?
- Úgy tűnik.
- Hát, szerintem jelentkezni fog.
- Bizonyára.
- Alex...
- Tessék. Hallgatlak.
- Nem lehet olyan nehéz megtalálni őt.
- Én is ezt hittem. De azért csak próbáld meg.
- Jacob kereste már?
- Igen.
Persze, lehet, hogy titkos a kódja. Ha valaki nem akar
szerepelni a nyilvántartásban, akkor nem teszik rá a listára.
- Biztos, hogy keresni fog bennünket. Azt javasolom, várjuk
meg, mit fog lépni.
Nem volt túl boldog. Alex, mint minden halandó, szeretett
sok pénzt keresni, de nem szerette, ha a dolgok függőben
maradtak.
- Tudod, mit jelentett az a mondata, hogy mindnyájan
halottak? - kérdeztem. - Lehet, hogy a balesetek között
kellene keresgélnünk. Talán belekeveredett valamibe, aminek
több halálos áldozata is volt.
29 J ACK MCD EVI TT
- Ha így volt, akkor miért minket keresett meg? Inkább
ügyvédre lenne szüksége.
- Ennél okosabbat nem tudok kitalálni.
- Mindenesetre ennek a lehetőségnek is utánanéztem. Nincs
semmi, Chase. Semmit nem találtam, amivel összefüggésbe
lehetne őt hozni.
Végignéztem az üveges szekrényeinken. Ott volt Markey
Close olvasólámpája, A morvaországi krónikák és a puska,
amellyel Ivor Kaska megölte magát, amikor a kastok
bekerítették.
- Ő elég nagy név - szólaltam meg végül. - Ha
belekeveredett volna valamibe, aligha tarthatta volna
titokban.
- Egyetértek.
- Ezek szerint - igyekeztem a legmegnyugtatóbb hangot
megütni - semmi rossz nem történt. Hacsak nem az ő
agyában.
- Carmahlában él a fivére. De ő is ki van kapcsolva. Nem
válaszol a hívásra.
- Lehet, hogy a testvére figyelmeztette, ezért nem akar
mutatkozni.
- Ez is egy lehetőség.
- Tudtad, hogy Greene mostanában járt Salud Afaron?
- Láttam. De az az üzenet, amit nekünk küldött a Béliévé,
Andiquarból jött. Úgyhogy már hazajött.
- De lehet, hogy a probléma, akármi volt is, Salud Afaron
keletkezett.
- Lehetséges. Onnan nem sok mindenről kapunk értesítést.
- Akarod, hogy megkeressem a fivérét? Vagy váljunk vele a
nő jelentkezéséig?
- Keressük meg a fivért - mondta, és hátradőlt a karszékben.
- Én is épp ezt akartam javasolni.
- Benne vagyok - mondtam. - Jacob.
- Tessék, Chase.
- Hallottad a főnököt. Lépj kapcsolatba a város minden
nagyobb szállodájával! Szeretnénk megtalálni - hogy is
hívják, Alex?
- Cory Greene.
- Szólj, ha találtál valamit, Jacob. Jó lesz így? - néztem
Alexre.
- Nagyon jó.
Az MI-nek körülbelül három másodpercre volt szüksége.
- A Townsendben van.
- Á - derült fel Alex arca. - Adj egy csatornát.
- Nyitva van - felelte Jacob.
Egy fiatal nő jelent meg a Kaska fegyverét rejtő tok előtt.
Mesterséges teremtménynek látszott. Élethű szerkezetnek. De
manapság sohasem lehetett tudni.
- Miben segíthetek, uram?
- Volna szíves kapcsolni nekem Cory Greene-t? A szálloda
vendége.
- Egy pillanat. - A nő eltűnt.
Hátratoltam a székemet, hogy a beszélgetés alatt ne lát-
szódjam.
A női szerkezet visszatért.
- Mr. Greene tudni szeretné, kicsoda ön, és miért óhajt
beszélni vele.
- Alex Benedict vagyok. Kérem, mondja meg neki, hogy a
dolog a nővérével van kapcsolatban.
Cory Greene tekintete ugyanolyan zavart volt, mint Vickié.

Fiatal, jóképű fickó volt, csak a füle nőtt kissé túl nagyra.
Fehér galléros zöld pulóvert viselt. A haja éppoly fekete, mint
a testvéréé, és közös volt bennük a mélyen ülő, intelligenciát
sugárzó szempár is. Vickiben női szemmel nézve nem volt
semmi különös, de elég keményfejűnek látszott,
semmiképpen sem olyannak, akivel az ember szívesen
összerúgná a port. Ugyanez látszott Coryn is.
- Pár napja kaptam egy hívást Vickitől - kezdte Alex.
- Épp távol voltam, ezért nem tudtam válaszolni. Minden
- rendben van vele?
- Nem igazán - hangzott a felelet. - Elment.
- Hogy érti azt, hogy elment? - hajolt előre Alex. - Hol van
most?
- Emlékezet-eltávolításon esett át.
Agymosás. Törölték minden tudatos emlékét. Véglegesen.
Hallottam, amint a szél zúg a fák között.
- Mikor?
31 J ACK MCD EVI TT
- Néhány napja. - Cory az ajkába harapott, és elnézett a
távolba. - Mit mondott, amikor felhívta önt?
- Csak azt, hogy segítségre van szüksége. Azt mondta:
„Mindnyájan halottak.” Van valami elképzelése arról, hogy
miről beszélhetett?
- Nem. Nincs. Tudtommal senki sem halt meg. Őt
leszámítva. - Ebben igaza volt. Az agymosás megöli a
személyiséget, csak a testet hagyja életben. - Van valami
elképzelése arról, hogy miért tette?
- Nincs - felelte a homlokát ráncolva Alex. - Abban bíztam,
hogy öntől fogom megtudni.
- Érthetetlen - mondta Cory résre húzott szemmel.
- Elképesztően sikeres pályája volt, annyi pénzt keresett,
amennyit akart, és egy hadseregnyi pasi közül válogathatott. -
A szeme tágra nyílt, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy
Alex is ott van. - Ki is maga pontosan?
- kérdezte haragosan.
- Egy régiségkereskedő.
- Egy régiségkereskedő.
- Sejtelmem sincs, miért keresett meg engem.
- Mondott önnek egyáltalán valamit? Utalt rá, hogy mi volt
a problémája?
- Nem - válaszolta Alex.
Ott ültek, és bámultak egymásra tanácstalanul. Végül Cory a
magasba lendítette mindkét kezét.
- Rendben van, Mr. Benedict, nem tudom, miért vonta bele
önt ebbe a dologba, sem hogy mit remélt öntől. Es nem
tartom valószínűnek, hogy megkérdezhetjük tőle.
- Mr. Greene, jól értem, ön nem tudta, hogy mire készül a
testvére?
- Természetesen nem tudtam. Soha nem engedtem volna
meg. - Megremegett a hangja. - Azt sem tudtam, hogy valami
baj van.
- Találkozott vele azután, hogy visszatért Salud Afarról?
- Ön tud erről az útjáról?
- Közismert dolog.
- Felhívott, hogy tudassa, már itthon van. Ennyi volt az
egész.
- Hogy nézett ki?
- Semmi rendkívülit nem vettem rajta észre.
Alex elnémult. Kibámult az ablakon az újabb hóeséssel
fenyegető égboltra.
- Hogy tudta meg? - kérdezte nagy sokára. - Hogy értesült
az agymosásról?
- Kaptam tőle egy üzenetet. Egy korábban felvettet...
- Mit mondott? Valamilyen magyarázatot mégis csak adnia
kellett.
- Már mondtam, nem tudom, miért tette. Azt mondta,
elviselhetetlenné vált a helyzete. Csak ennyit mondott. És
hogy nem tud ezzel együtt élni.
- Talán bajban volt? Tudott ilyesmiről?
- Nem. Nem volt tudomásom róla, hogy bajban lenne.
Kíváncsi voltam, vajon a kiadóját tájékoztatta-e. Nem
lesznek túl boldogok.
- Megengedték, hogy találkozzon vele? - kérdezte Alex.
- Úgy értem, az eljárás óta.
- Nem. Senkit sem engednek a közelébe.
Megpróbáltam felidézni, mit művelnek az emberrel
agymosás után. Ellátják új személyazonossággal és kap hozzá
új emlékkészletet. Továbbá gondoskodnak róla, amíg újra
elsajátítja az alapvető készségeket. Megtanulja a nyelvet.
Megtanul járni. A vagyonát felszámolják, és a tőkéjét
hozzáférhetővé teszik számára. És amikor készen áll rá,
elviszik valami távoli helyre, senkinek sem árulják el, hová.
Ott aztán egy teljesen új életet kezd.
- Valakinek egészen biztosan megmondta, hogy miért.
- Ha igen, akkor az a valaki nem jelentkezett.
Az agymosás radikális kezelés volt, megrögzött bűnözők,
semmiféle kezelésre nem reagáló pszichopaták valamint
olyanok számára tartották fenn, akik maguk mögött akarták
hagyni a régi életüket, hogy egy újat kezdhessenek.
Méregdrága, végső megoldás volt, a népesség egy jelentős
hányada morális, etikai és vallási alapon ma is ellenezte.
Hajlottam rá, hogy egyetértsek velük. Nehéz belátni,
menynyiben különbözik az öngyilkosságtól. Vicki Greene ma
már nem létezett.
- Hol van most?
- A Szent Tamás Pszichiátrián. Miért kérdezi?
- Nem bánja, ha elmegyek oda?
- Miért? Mi értelme? Úgysem engedik be hozzá.
33 J ACK MCD EVI TT
- Beszélni szeretnék az orvosaival.
Cory szemében ellenséges fény villant. De bólintott.
- Tegyen, ahogy jólesik. Én semmit sem tudtam kiszedni
belőlük.
- Köszönöm. Egyébként terveznek valamilyen emlékező
szertartást?
- Igen. Holnapután.
- Elmehetek?
- Miért? Mi érdeke fűződik hozzá?
- Mr. Greene, ő felhívott engem. És el kell mondanom
önnek, hogy egy tekintélyes összeget utalt át nekem. Minden
magyarázat nélkül.
- Ez őrület. Mennyit?
- Azt hiszem, azt akarta, hogy tegyek meg érte valamit.
Szeretném, ha segítene rájönni, mi lehet az.
HÁROM
Az elme egy különszoba, melynek berendezési tárgyai az agy,

amely vagy működik, vagy nem, szenvedélyek, ideológia,
babonák és téveszmék. És bizonyos szintű tisztességtudás,
szemérem. Az elme nézőpont, perspektíva, mindannak az
összetalálkozása, ami emberekké tesz bennünket. Az elme az,
aki vagyunk. Ha valaki mást beengedünk oda, soha többé
nem leszünk ugyanaz az ember.
- Halálosan szeretlek
A pszichiátriai betegek Szent Tamásról elnevezett

gyógyintézete Andiquartól húsz kilométerre északra, egy
hegy lábánál elterülő kis külvárosi negyedben volt. A
szürkésbarna, négyzet alakú, egyemeletes épületet kupolával
fedett udvar vette körül. Délelőtt érkeztünk oda. Amikor
leszálltunk, emberek sétálgattak vagy sakkoztak kint az
udvaron. Egy-két olvasó beteget is láttunk.
Egy hópadok között megbújó leszállóhelyre érkezve
leállítottam a motort. Alex ültében kibámult az épület
utcafronti bejáratára, mely fölött nagy, fehér tábla hirdette,
hogy ez itt a SZENT TAMÁS PSZICHIÁTRIA. Felsóhajtott.
Kiszálltunk, és egy megtisztított sétányon végighaladva
beléptünk az épületbe. Odabent körülnézve inkább egy
családi házban éreztük magunkat, mintsem egészségügyi
létesítményben. A haliból mintha az óceán nyugodt, sima
tükrére nyílt volna kilátás. íróasztalok és pultok helyett
pamlagok, fotelok és dohányzóasztalok alkották a
35 J ACK MCD EVI TT

berendezést. Egyes ablakokból ki lehetett látni az udvarra és
a
környékre, a polcokon pedig vázák, lámpák, virágok és
kerámiák sorakoztak: csupa olyasmi, ami hozzájárul a hely
derűs összképéhez.
A haliból nyíló egyik irodából világoskék orvosi öltözéket
viselő fiatalember lépett ki.
- Mr. Benedict? - kérdezte.
- Igen.
A fiatalember közölte, hogy Hemsley doktor értesült az
érkezésünkről.
- Pillanatnyilag egyik betegénél van, kérem, addig
helyezzék magukat kényelembe - mondta.
Pár perc múlva megjelent Hemsley. Kis termetű, kövér
ember volt, fáradtnak látszott. Bemutatkozásunkat meg sem
várva egy másik szobába vezetett el bennünket.
- Kérem, üljenek le - mondta, s maga is lehuppant egy
öblös, mályvaszínű bőrfotelbe, majd miután fölrakta a lábát
egy zsámolyra, ránk mosolygott.
- Mr. Benedict, tudja, ő nem az én betegem - mondta.
- Ó, elnézést. Önhöz irányítottak.
- Megkérdezhetem, milyen kapcsolat fűzi Ms. Greene-hez?
Rokona talán?
- Nem, nem vagyok.
- Talán ő? - vetett egy pillantást felém.
- Nyugodtan beszélhet egyenesen hozzám, Hemsley doktor -
szólaltam meg. - És nem, nem vagyok a rokona.
Láthatóan zavarba jött.
- A barátja? Fel tudnak mutatni valami legális kapcsolatot?
- Nem. - Alex hátradőlt, és keresztbe vetette a lábát.
- Ms. Greene vette fel a kapcsolatot velünk, hogy a
segítségünket kérje. Napokkal ezelőtt.
- Értem. - Olyan arcot vágott, mint aki kénytelen lesz rossz
hírt közölni. - Nos, mindenesetre úgy tűnik, minden ilyesmit
érvénytelenített. Tudnak róla, hogy milyen eljárásnak veti alá
magát?
- Igen.
- Elszakítja a régi világától. O... - Habozni látszott, de
nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy csak úgy
tesz, mint aki keresi a szavakat. - Ő már nincs velünk. Miféle
segítséget kért önöktől?
- Nem mondta meg pontosan, doktor úr. Pusztán csak arra
kért, hogy segítsünk neki.
- És milyen jellegű segítséget tudnának nyújtani neki, Mr.
Benedict?
- Kellőképpen rugalmasak vagyunk, doktor úr.
Beszélhetnénk azzal, aki jelenleg a gondját viseli?
- Azt hiszem, itt valami félreértés van. A pszichiáterének
etikai megfontolások alapján tilos a családtagokon kívül
bárkivel is megbeszélnie a páciens esetét. Vagy az ügyvédjén
kívül. És még ezekben az esetekben is szigorú korlátozások
vannak érvényben. Ennélfogva a további próbálkozásoknak
semmi értelme. - Felállt. - Sajnálom, hogy időt pazaroltak rá.
Újra felhívtuk Coryt. Hajlandó lenne felkeresni a nővére

orvosát, és feltenni neki néhány kérdést?
Nem.
- Ennek vége - mondta. - Rajta már nem lehet segíteni. Jobb,
ha tudomásul vesszük.
- De lehet, hogy valaki veszélyben van.
- Nézze, Benedict - mondta Cory. - Ha valami szokatlan
dolog fordult volna elő az életében, arról tudtam volna. Senki
sincs veszélyben.
- Ön nem tudott a közelgő agymosásról sem.
- Menjenek el. Kérem.
Mondanom sem kell, nem adták meg Greene új nevét. Azt

senkinek sem árulják el. Még a házastársnak vagy az
édesanyának sem. Ez persze már mindegy is volt. Már akkor
sem érhettünk volna el semmit, ha történetesen beszélhettünk
volna vele. Corynak igaza volt. Ő már elment.
Alex a vidéki kúria nagy nappalijában ült, és a kandallóban
égő fahasábokat nézte.
37 J ACK MCD EVI TT

- A procedúra után a Szent Tamás kirendel mellé két
embert, akik eljátsszák a család szerepét - mondta. -
Utánanéztem, mielőtt elmentünk volna oda. Megteremtik szá-
mára egy teljesen új élet illúzióját. - Alex évekkel ezelőtt
rájött, hogy egy közeli jó barátja átment ezen a folyamaton.
Volt egy korábbi élete, amelyről egyáltalán nem tudott.
- Ideje elmenni - mondtam.
- Igen. - Mosolyogva rám pillantott. - Fogd a pénzt, és fuss.
Nem láttam értelmét, hogy elmenjek a búcsúztató

szertartásra. Ami alapvetően nem más, mint egy temetés,
márpedig én gyűlölöm a temetéseket. Alex azonban
mindenáron el akart menni, úgyhogy elkísértem.
Vicki eddig egy kényelmes, kétszintes koravalaskai
udvarházban élt, melyet széles pázsitok, facsoportok és
magas sövénykerítés vett körül. A ház előtt kétoldalt démon-
és farkasszobrokkal díszített szökőkutak álltak. A
búcsúszertartás napjára leállították őket, talán mert beállt a
hideg idő, vagy talán mert valaki úgy gondolta, nem ildomos
ilyenkor szökőkutakat üzemeltetni.
Kíváncsi voltam, kié lesz az ingatlan.
- Meghirdették eladásra - mondta Alex. Épp megkezdtük a
siklóval a leszállást. - Az eladásból származó bevétel egy zárt
alapba kerül, amelyet rendszeres időközönként
hozzáférhetővé tesznek az új személyiséget kapott Vicki
számára. Nem fogja megtudni, honnan származik a pénz.
- Előfordult valaha, hogy valaki átesett ezen a procedúrán,
és később visszanyerte az emlékezetét?
- Volt rá példa. De nem túl sűrűn.
Engedélyt kaptunk az MI-től, és egy nagyjából mérföldnyi
távolságban lévő parkolóhelyen leereszkedtünk. Ott aztán
tucatnyi másik, a helyzethez illően lesújtott emberrel együtt
beszálltunk egy limóba, amely elröpített mindannyiunkat a
ház oldalában lévő leszállóhelyre. Ott két komornyik
elirányított bennünket a fagyos pázsiton át a bejáratig,
ahonnan kőlépcső vezetett föl a nyitott oszlopos előcsarnokon
át, be a házba. Itt egy ünnepélyesen komoly fiatal nő fogadott
minket, és megköszönte, hogy eljöttünk.
Jó sokan gyűltünk össze, mintegy kétszázan nyüzsöghettek
a fogadószobákban, melyből több is volt, valamint a fűtött
oldalsó verandán. Cory is felbukkant, és kipréselt magából
egy hűvös hellót. Megkerestük Vicki kiadóját, egy idősebb
nőt; tekintete fáradtságról árulkodott, és állizmai mintha
sohasem tudnának ellazulni. Marjorie Quicknek hívták.
Alex kifejezte neki együttérzését, és bevonva őt egy pár
perces beszélgetésbe. Elmondta, hogy Vicki műveinek lelkes
olvasója, és hogy a történtek milyen veszteséget jelentenek.
Nincs-e véletlenül megjelenés előtt egy újabb könyve?
- Nem tudok róla - felelte a nő. - Sajnos az elmúlt évben
nem dolgozott. Vakációzott. Szórakozott. Elengedte magát.
- De eddig minden évben megjelentetett egy könyvet, nem?
- De igen - bólintott a nő. - És az ilyesmi kimerítő lehet.
- Egészen biztos, hogy az.
Quick ekkor ismerte fel Alex nevét.
- Csak nem maga az az Alex Benedict...?
Alex beismerte, hogy igen ő az, és rögtön visszaterelte a szót
Vickire.
- Olvastam, hogy elrepült Salud Afarra - mondta.
- Igen. El akart menni.
- Az nagyon messze kint van. Még az új meghajtással is egy
hónap az út. Csak oda.
- Tudom. De ő menni akart. - A nő kezdett körülsan-
dítgatni, hogy hogyan is szabadulhatna meg tőlünk.
- Azt mondja, nem dolgozott újabb könyvön? Szerintem egy
ilyen hosszú utazás ideális körülményt jelent a munkához.
- Az a helyzet, hogy ő mindig dolgozott valami könyvön.
Többé-kevésbé.
- Találkozott vele, miután visszaérkezett?
- Nem. Nyolc vagy kilenc hónapja nem láttam. - Az volt a
benyomásom, hogy annak idején megpróbálta lebeszélni
Vickit az útról. - Vickinek fel kellett töltenie a tankját, Mr.
Benedict. Ez ilyen egyszerű. - Megigazította a
kosztümkabátját. - Ha nem lenne ilyen irdatlanul messze,
Salud Afar tökéletes hely lenne arra, hogy egy rémregényíró
ott vakációzzon.
- Komolyan? Miből gondolja?
39 J ACK MCD EVI TT

- Olvasson csak bele a bédekkerekbe. Vannak elátkozott
tengerei és tengerpartjai, ahol szörnyek és Isten tudja, mi
mindenek vetődtek partra.
- Tréfál.
- Persze. De ezt mesélik. Tudok róla, hogy tavasszal
befizetett egy virtuális utazásra Salud Afarra. De ha ön ismeri
az írók észjárását, meg fogja érteni, hogy ennyi nem elég. Ha
ön horrorsztorikat ír, és atmoszférát akar teremteni, Salud
Afaron a helye.
Valaki kitette a középső átjáróba Vicki Greene fényképét.

Ölében egy kiscicával, vidáman mosolygott rajta.
Természetesen avatárt is használhattak volna, mint ahogy
sokan meg is teszik. Az ember elmegy egy temetésre, ahol
megjelenik az elhunyt mása, és mond néhány érzelmes
mondatot búcsúzóul. Ettől én mindig libabőrös leszek.
De itt csak egy képet raktak ki. Vicki nagyon szép nő volt.
Nem is tudtam, hogy ennyire szép.
Tíz óra közeledtével a vendégek elindultak a nagy
fogadószoba felé, amely ahhoz azonban nem volt elég nagy,
hogy mindenki beféljen. Mi többekkel együtt egy folyosóról
néztük a szertartást. Pontban a megadott időben valaki leült,
és játszani kezdte az Utolsó fényt, majd megjelent a
moderátor, és kezdetét vette a szertartás.
Amiben természetesen nem voltak vallásos elemek. Vicki és
családja köztudottan hívők voltak, de ő valójában nem halt
meg. Most csak emlékeztek rá, erről szólt az egész szertartás.
Barátok és családtagok léptek elő egyenként, hogy
beszéljenek róla, emlékezzenek rá, és kifejezzék sajnálatukat,
amiért valami miatt ehhez a végső eszközhöz folyamodott.
Olyan sokan szerettük őt - mondta egy férfi, aki egy
barátjának mondta magát, de nem tudta visszatartani a
könnyeit -, most mégis itt hagyott bennünket.
Először vettem részt olyasvalaki temetésén, aki a szó valódi
értelmében még élt. Aki bármelyik pillanatban besétálhatott
volna az ajtón.
Amikor az utolsó beszéd is elhangzott, a moderátor átadta a
szót Corynak, aki megköszönte mindenkinek, hogy
eljött, és bejelentette, hogy az ebédlőben frissítőket
szolgálnak fel. És reméli, hogy mindenki itt marad még.
Csakugyan voltak, akik még maradtak, míg mások lassan
szállingózni kezdtek. Mi az emberek között járva-kelve
részvétünket nyilvánítottuk ennek-annak, s közben kerestük
azt, aki tudhatja, miért tette Vicki, amit tett. Engem is
bemutattak néhány embernek, akinek a neve ismerősen
csengett a fülemben. Rémregényírók - mondta valaki. -
Meglehetősen zárt társaság. - Megpróbáltam elképzelni,
milyen lehet egy este egy bárban, ahol csupa olyan ember
gyűlik össze, akik víziszörnyekről írnak.
Sok barátja volt. A nők a régi szép időkről beszéltek, a
férfiak csodálattal emlegették Vicki képességeit, amelyeket
az írásban megmutatkozó tehetségére illett vonatkoztatni, én
azonban éltem a gyanúperrel, hogy kódoltan Vicki ragyogó
barna szemére, valamint elöl-hátul megmutatkozó
adottságaira vonatkoztak. De az is lehet, hogy alábecsülöm
őket. Sok pasija is volt, egyikük láthatóan megcsinálta Vicki
avatárját, és most órákig ült vele egy sarokban, beszélgetve.
Amikor találkoztam vele, még nem tudtam erről, csak
később, valamikor a nap folyamán jöttem rá. Arra azonban
emlékszem, hogy éreztem, nagyon rá van kattanva Vickire. A
legfájdalmasabb az a tudat lehetett számára, hogy Vicki él, a
személyisége többé-kevésbé érintetlen maradt. De akármit
jelentett is ő a nő számára, annak vége. Vicki még csak nem
is emlékszik rá.
Egyetlen embert találtam, aki látta őt, amióta visszatért
Salud Afarról: Cass Jurinskyt, egy csontos, öregnek látszó
nőt, aki a horrorról mint műfajról írt tanulmányokat. Amikor
megkérdezte, mi a foglalkozásom, és a válaszomban
megemlítettem Alex nevét, izgalomba jött.
- Vicki nagy rajongója volt - mondta. - Régebben emlegette,
hogy az egyik regényében róla fogja mintázni az egyik
szereplőt.
Alex - mint egy rémregény szereplője. Megpróbáltam
elképzelni, amint egy kopogó szellemmel fogócskázik.
- Komolyra fordítva - nézett rám szomorúan. - Ugye,
sohasem találkoztak?
- Nem igazán - válaszoltam. Talán ez megmagyarázza, miért
fordult hozzánk segítségért. - Milyen lelkiállapot-
41 J ACK MCD EVI TT
bán érkezett vissza a vakációjáról? Észrevett rajta valami
szokatlant, Cass?
- Depressziósnak tűnt - felelte Jurinsky. - Nem tudom, mi
volt ez. Mintha kiment volna belőle a lélek.
Fehér volt a haja, csupa ránc az arca. De a szeme tűzben
égett, amikor Vickiről és az ő ördögi teremtményeiről
beszélt.
- Nála jobban senki sem művelte ezt a műfajt. Nem neki
volt a legnagyobb olvasóközönsége, mert kifinomultabb
horrort írt, mint a többiek. De ha valaki rá tudott hangolódni,
olyan rémületet, mint Vicki, senki sem volt képes kelteni
benne.
- Mikor találkozott vele utoljára? - kérdeztem.
- Pár hete. A Világterror Kongresszuson. Ezt a
horrorfanoknak rendezik. (Ezt magamtól is kitalálhattam
volna.) Bentleyben tartják meg minden évben. Vicki
váratlanul jelent meg rajta. Nem szerepelt a programban, de
egyszer fölnéztem, és megláttam ott. Azt sem tudtam, hogy
már visszajött.
- Sikerült beszélnie vele?
- Ó, igen. - Sóhajtott. - Szerettem ezt a nőt. Megkérdeztem,
hogy sikerült az útja, mire azt felelte, hogy jól, de nagyon
örül, hogy itthon lehet. És emlékszem akkor arra gondoltam,
hogy nem látszik valami boldognak.
- Milyennek látszott?
- Akarja tudni az igazat? Ijedtnek. És öregebbnek.
Megöregedett, mialatt oda volt. - Jurinsky megtorpant, láttam
rajta, hogy újra lejátssza magában az akkori jelenetet. -
Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire azt felelte,
hogy persze. Azt is mondta, hogy örül, hogy viszontlát
engem, de aztán valaki félbeszakított bennünket, és
elsodródtam mellőle.
- Ennyi?
- Ennyi. - Összeszorította az ajkát. - Jobban oda kellett
volna figyelnem rá. Talán segíthettem volna.
Egy percig csendben álldogáltunk. Látszott rajta, hogy
gondolatban messze jár. Aztán visszahúztam.
- Mit gondol, miért ment el arra a kongresszusra?
- Hát, rendszerint eljárt a Világterrorra. Jól érezte magát a
rajongói között. De az is lehet, hogy keresett valakit, mert
beszélni akart az illetővel.
- Önnel?
- Bárkivel. De most, hogy visszagondolok, azt hiszem, csak
emberek között akart lenni. Egy olyan sokaságban, ahol
ismerték őt. De túlságosan elfoglalt voltam, semhogy
észrevettem volna. Túl ostoba - tette hozzá mély sóhajtással.
Mindent összevéve lehangoló órát töltöttünk ott, örültem,

amikor véget ért. Alex is beszélt két emberrel, akik
találkoztak vele, és akik úgy érezték, valami nincs rendjén
Vickivel. De senki sem akarta faggatni őt.
- Coryval is beszéltem újra - mondta.
- És?
- Miután hazaért Salud Afarról, vett egy új notebookot.
- Mi lett a régivel?
- Minden jel szerint otthagyta.
Útközben hazafelé még megemlítette, hogy megtudta Vicki
pszichiáterének a nevét.
43 J ACK MCD EVI TT

NÉGY
Bízzál az ösztöneidben, Shiel. Végül is ez minden vagyonod.
- Holdkór
Az emberiséggel kapcsolatban ki kell mondanunk azt a

fájdalmas igazságot, hogy egyedül csak a fanatikusokat nem
lehet megvásárolni. Clement Obermaier nem volt fanatikus.
Vicki esetében ő volt az engedélyt megadó pszichiáter. És
amikor Alex felajánlotta neki, hogy egy tekintélyes összeggel
támogat egy alapítványt, amelyben ő is érdekelt volt,
megtalálta a módját, hogyan lehet megkerülni azt az etikai
dilemmát, amelyet egy páciensről való információ-adás vet
fel.
Alex a Szent Tamástól északra emelkedő hegyekben, egy
Cokie Tanyája nevű kiskocsmában találkozott vele. Utólag
elmesélte nekem a beszélgetésüket.
Obermaier nyilván azt hitte, hogy Alex egy kézirat

felbukkanásában reménykedik. Ha lett volna ilyen, az szép
kis summát ért volna.
- Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy abban bízik,
majd elbeszélget velem, besöpri a támogatói
hozzájárulásomat, de nem mond nekem semmit - mesélte
Alex.
- És mégis mit mondott?
- Valaki lineáris blokkolást hajtott végre rajta.
- Micsodát?
- Ez egy olyan eljárás, amelyet elmebetegeken szoktak
alkalmazni. Vagy olyanokon, akik szélsőséges érzelmi
problémákkal küszködnek. Ilyenkor az orvos elszigetel egy
emléket vagy emléksort, és megakadályozza, hogy a beteg
ezek hatására cselekedjen. Vagy akár csak beszéljen róluk.
- Miért van erre szükség?
- Például megszüntet egy bosszúvágyat. Vagy
megakadályozza, hogy a beteg titokban kövessen valakit.
Ilyesmi.
- És ki hajtotta végre ezt rajta? És miért?
- Obermaiernek erről fogalma sincs. Vicki kortörténetében
semmi sem szerepel.
- Vagyis illegális beavatkozás volt.
- Igen.
- Meg tudják becsülni, mikor végezték el?
- Majdnem biztos benne, hogy valamikor tavaly.
- Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy Vickinek volt egy
bizonyos emléke, amelynek elzárták az útját. Meg sem tudná
mondani senkinek, hogy mi volt ez.
- Nagyjából erről van szó.
- De az emlék még ott van valahol.
- Igen.
- Miért nem csináltak - akárki tette is - egy egyszerű
agymosást?
- Ha megtaláljuk az illetőt, meg fogjuk kérdezni. Az az
érzésem, hogy az emlékezet teljes eltüntetését nem lehet
eltitkolni. Arra gondolok, hogy az a szegény nő még haza
sem tudott volna találni.
- És ez a fickó nem tudna segíteni rajta? Másként, mint a
teljes emlékezőképesség eltávolításával?
- Azt mondja, megpróbálta. De úgy látszott, hogy a lineáris
blokkolást véglegesnek szánták.
- Tehát azért végezte el az eltávolítást, mert Vickinek
problémát jelentett a lineáris blokkolás? Jól értem?
- Azért csinálták meg az eltávolítást, mert Vicki kérte.
- Az orvos nem tagadhatta volna meg?
- Ő azt mondta, nem látott más megoldást, mint engedni
Vicki kérésének.
- Miért?
45 J ACK MCD EVI TT
- Azt mondta, ha magára hagyja, könnyen lehet, hogy
öngyilkosságot követett volna el.
- Gondolod, hogy Salud Afaron történt?
- Szerintem ehhez kétség sem fér.
- Lehetségesnek tartod, hogy belefutott egy igazi
farkasemberbe? Vagy valami ilyesmi történhetett?
- Azt hiszem, rájött valamire, amit nem lett volna szabad
megtudnia.
Két nap múlva Alex kapott valamit, és szólt, hogy nézzem

meg.
- Az Éjszakai Horror Kongresszusról való anyag -mondta. -
Pár nappal azelőtt zajlott, hogy Vicki elutazott Salud Afarra.
Ő is a meghívott vendégek között volt, és ez az egyik
kerekasztal-beszélgetése.
Megjelent a hologram. Négyen ültek egy asztalnál. Vicki az
egyik asztalvégen. Hallottam a közönséget a hátam mögött. A
mellette ülő magas, vörös hajú férfi fölemelte az egyik kezét,
mire a közönség elcsendesedett.
- A nevem Sax Cherkowski. És csak annyit akarok mondani,
hogy a legújabb regényem címe A rémület éjszakája. Én
leszek ennek a beszélgetésnek a moderátora. Mindenekelőtt
szeretném bemutatni a résztvevőket. Arról fogunk
beszélgetni, hogyan teremtsük meg a hangulatot, más szóval,
hogyan rémítsük halálra az olvasót.
Felgyorsítva előre tekertük az összes hozzászólást, amíg
Vickire nem került a sor.
- Nem kell, komor hangot megütni - mondta, és egy
káprázatos mosollyal mutatta, hogy az összes múmia és
vámpír pusztán csak a szórakozást szolgálja. - Nem kell
nyomasztónak lenni. Elég egy utalás arra, hogy most állítod
fel a díszleteket. Hirtelen hallhatóvá válik a szél zúgása.
Lehet délután két óra egy irodaépületben, ahol ezer ember
nyüzsög. De ha tudod, mit csinálsz, akkor itt is rendezheted
úgy a dolgokat, hogy valahányszor valaki benyit egy ajtón, az
olvasó felugorjon a székből.
A beszélgetés résztvevői sorra válaszoltak a moderátor és a
közönség kérdéseire. Vicki valójában nem beszélt. Előadott.
Sziporkázott. A közönség imádta.
- Jegyezzétek meg - mondta nekik -, nem egy történetet
mondtok el. Élményt adtok. Amikor az a padló
megreccsen, az olvasónak hallania kell a reccsenést. Ha egy
fahasáb lezuhan a kandallóban, össze kell rándulnia a
rémülettől. Ez azt jelenti, hogy ha bármi olyasmit írtok, ami
nem viszi előbbre a cselekményt, ha meghagytok egy
fölösleges jelzőt, vagy bármit, amitől a dolog leül, azzal
eszébe juttatjátok az olvasónak, hogy otthon ül a kényelmes
foteljében, és egy könyvet olvas. Ebben a pillanatban minden,
amiért megdolgoztatok, kárba vész.
Alex körülbelül húsz percig hagyta menni a felvételt. Vicki
tökéletesen kézben tartotta a közönséget. Begyűjtötte a
nevetéseket, a tapsokat, szellemes megjegyzéseket váltott a
többi vendéggel, tréfálkozott a közönség soraiban ülőkkel - ő
volt a műsor sztárja. Azután mutatott egy másik vitafórumot,
melyben Vicki megpróbálta elmagyarázni, miért szeretnek az
emberek rémüldözni. Itt, ha lehet, még jobb volt.
- Ez a következő egy tanári ebédlőben zajlott - magyarázta
Alex. - Ő volt a vendégszónok.
Megjelent előttünk egy hosszú asztal. Egy nyúlánk, magas
férfi állt a pulpitusnál, és bemutatta Vickit. Mialatt a
méltatások elhangzottak, és felcsattant a taps, Vicki elfoglalta
a helyét a férfi mellett. Köszönetét mondott mindenkinek,
amiért eljöttek, bejelentette, hogy az irodalom fontosságáról
és arról a kritikai szerepről fog beszélni, amelyet a tanárok
játszanak abban, hogy mi, többiek tájékozottabbak legyünk.
És valóban erről beszélt. Szakszerűen és módszeresen.
Jó volt, csak éppen az energia, a ragyogás, a fény nem volt
sehol. Meghallgatták, és amikor befejezte, udvariasan
megtapsolták.
Egy egészen más nő volt. Tekintete ide-oda vándorolt a
teremben; a hangja nem volt éppen fakó, de...
Alex levette a hangot.
- Ez a visszaérkezése után készült.
Elnézett a szoba közepére, ahol a hologram képei látszottak.
- Igen. Akkor éppen hat napja volt itthon.
47 J ACK MCD EVI TT

***
Minden világnak megvannak a maga kellemetlen helyei, ahol

hajmeresztő, valóságos vagy mitikus halálesetek történnek.
Ahol állítólag szellemek uralkodnak. Ahol hallani, hogy
valamik suttognak a szélben. Az ilyen helyek természetesen
többnyire túl élénk fantáziájú emberek agyszüleményei. És
néha a turisták odacsábításában érdekelt vállalkozók még rá
is erősítenek e helyek hírére. Ó, hogyne, madame, odafönt a
hegyen, amikor magasan áll a hold, ma is látni Miller halott
lányát. Rendszerint a hegygerinc keleti oldalán álló nagyfa
közelében. Mindig fehér ruhában jelenik meg.
Ha az ember megnézi, hol vannak ilyen helyek, láthatja,
hogy nagy számban fordulnak elő Salud Afaron: kísértetjárta
házak, szellemek lakta erdők, egy folyó, melynek csónakosa
démoni erővel bír, egy másik folyó, melyben a szerelmese
után odaveszett fiatal nő szelleme lakik, egy templom,
melynek papjai (állítólag) emberek fejét vágták le, akiknek
sikoltozását még ma is hallani az év bizonyos időszakaiban.
És még egy fantom repülő is volt itt. A kedvencem egy
évszázadok óta elhagyottan álló laboratórium, ahol a
helybeliek állítása szerint valamikor létrehoztak egy időgépet.
A laboratórium rég meghalt személyzetének tagjai állítólag
időnként ma is megjelennek, miközben korábbi énjük
boldogan utazgat keresztül-kasul az időben.
- Miért? - kérdeztem Alextől. - Hogy lehet, hogy ezen az
egy világon ennyi képtelenség létezik? Az ottani emberek
tényleg beveszik ezeket?
A búcsúztató szertartás óta Alex búskomorságba esett.
Rendes körülmények között részletes elemzéssel válaszolt
volna, valószínűleg a csillagtalan égboltnak vagy az
irodalomban uralkodó romantikus irányzatnak tulajdonítva a
jelenséget. De még nem nyerte vissza a megszokott jó
kedélyét.
- Nem jártam ott - válaszolta. - De kétlem, hogy a sztoriknak
bármi közük lenne az ott lakók hiszékenységéhez.
- Hát akkor?
- Nem tudom. Talán egy szociológust kellene
megkérdeznünk.
- Neked van egy elméleted.
- Mondhatok épp egy lehetőséget - bólintott.
- Mondjál.
- Salud Afar a harminc évvel ezelőtti forradalmát
megelőzően hatszáz esztendős parancsuralom alatt élt. Az
egész bolygó. Gondolj csak bele. Nem volt hová elrejtőzni
előle. Legföljebb elmenekülhettek a világról, de ehhez is a
kormány beleegyezése kellett. Rossz rágondolni, milyen élet
lehetett az - tette hozzá összehúzott szemmel.
- Hatszáz évet mondtál? - kérdeztem.
- Méghozzá egyetlen család uralma alatt. A Cleev-családé.
Olyan hely volt ez, ahol az embernek be kellett fognia a
száját. És sohasem tudhatta, mikor rontanak be a házába a
Bandahr orgyilkosai.
- Ez volt a Cleev-család?
- Igen.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Lehet, hogy semmit. De gyanítom, hogy ha valahol így
elfajul a helyzet, amikor valódi szörnyek garázdálkodhatnak
szabadon, ott az emberek hajlamosak kitalálni olyan
fantazmagóriákat, amelyekkel képesek megbirkózni. Afféle
menekülési mechanizmus ez, és talán megnyugtatásul is
szolgál, hiszen tudják, hogy vámpírok nem léteznek. És közel
sem olyan rettenetesek, mint amivel a való életben kell
szembenézniük, de amiről nem mernek beszélni.
Alex végigcsinált egy előadókörutat, odaajándékozott az

Altreskai Centenáriumi Múzeumnak egy myanamar asztali
edénykészletet. Átvágta a szalagot a Barbar-tónál épült
kulturális központban, és részt vett Nyugat-Sibornia újonnan
megválasztott kormányzójának beiktatási ceremóniáján. De
eközben mindvégig az foglalkoztatta, hogy mi történt Vicki
Greene-nel.
Elkezdett előfizetni Salud Afar-i eseményekről szóló
hírügynökségi jelentésekre és összefoglalókra. De a nagy
távolság miatt ezek mintegy tíznapos késéssel érkeztek meg.
Amikor megkérdeztem, mit keres bennük, azt felelte, majd
akkor fogja megtudni, ha meglátta.
49 J ACK MCD EVI TT

Órákat töltött az irodájában, ahol átnézett minden bejövő
anyagot. Semmit sem hagyott Jacobra, mivel nem
tudta megmondani neki, hogy mire figyeljen. Megtudta, hogy
Vicki részt vett egy interjúval egybekötött showmű-sorban,
amelyet egy helyi akadémikus vezetett, és sikerült felvételt
szereznie a műsorról. Hajói emlékszem, az volt a címe, hogy
Imkah Johansennel. Az imkah nyilván valami kávészerű ital
volt.
És ott volt Vicki, frissen, elevenen, az igazi Vicki, aki arról
beszélt, hogy miért szeretnek az emberek félni, és hogy
milyen nagyszerű dolog elbújni az ágy alá, amikor odakint
vihar dühöng.
- Itt is ilyesféle viharokról van szó - magyarázta Jo-
hansennek. - Villámlás meg egyebek, amik a sötétségből
jönnek elő. Nincs is jobb egy jó kis rémületnél. Még a
szívnek is jót tesz.
Ez az Éjszakai Horror Kongresszuson látott Vicki volt.
Alex hetente egyszer elvitt ebédelni. Néha kétszer is, ha

valamit meg akartunk ünnepelni. Szeretett ünnepelni, és
ritkán hagyott ki egy-egy ilyen alkalmat. Rendszerint Debra
Coyle-hoz mentünk. Az étterem a Melonyra nézett, mindig
égett a tűz a kandallójukban, remek volt a konyhájuk, és az
árak is rendben voltak. A búcsúztatás után három vagy négy
héttel Alex lejött a lépcsőn, és szabályosan kilökdösött az
ajtón. Pár perc múlva megérkeztünk Debra éttermébe.
Barátságtalan, hideg, esős nap volt. A felhők csaknem
belelógtak a folyóba, és időnként vad széllökések rázták meg
a házat. Salátát rendeltünk, és beszélgettünk erről-arról, de
közben láttam rajta, hogy valami jár a fejében. Nem voltam
különösebben meglepve, amikor végül kibökte:
- Elmegyek Salud Afarra, Chase.
- Őrültség, Alex - feleltem, pedig tudtam, hogy ez lesz.
Rám nézett, és elnevette magát.
- Mindketten tudjuk, miért adta nekem ezt a pénzt. Arra
kért, hogy derítsem ki, mi történt vele. És tegyek valamit
ezzel kapcsolatban.
- Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni? Hosszú az út
odáig.
Kibámult az ablakon a borús, esős időre.
- Mindent végigbogarásztam, amit csak Salud Afarról
találtam. Nincs semmi jele annak, hogy bármiféle incidens
történt volna. Annak meg végképp nincs, hogy valakit
megöltek volna. Pedig valami történt ott, Chase.
Hoztak egy üveg vörösbort, és töltöttek belőle két pohárba.
Nem szóltam egy szót sem, mialatt ő mondott valami
nehezen meghatározható pohárköszöntőt. Azután letette a
poharát, a karját összekulcsolta az asztalon, és előrehajolt.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek.
- Nagyon hosszú az út.
- Tudom. - Bűntudatosan nézett rám. Elég jól ismertem
ahhoz, hogy tudjam, nincs bűntudata, csak megjátssza.
Nagyon jól megfizetett, és elvárható volt, hogy készen álljak,
ha megszólal a kürt. - Tudom, hogy nagy kérés, Chase.
Különösen ilyen ripsz-ropsz. - Elbizonytalanodott, én pedig
hagytam, hadd kínlódjon. - Szerződtethetek is egy pilótát, ha
nem tudod vállalni.
- Nem - feleltem. - Elviszlek. Mikor indulunk?
- Mihelyt összecsomagoltunk.
Ezzel még Bennek is meg kellett birkóznia.

- Nem - mondta. - Nem lehet, hogy már megint. Ráadásul
ilyen hamar.
- Ben, ez váratlanul jött, és sürgős. És nem hagyhatom, hogy
egyedül menjen el.
- Mindig ezt mondod, Chase. Olyan régóta kell már együtt
élnem ezzel. Azt hiszem, egy ponton végre el kell döntened,
mit akarsz.
- Tudom.
- Akkor hát mit fogsz csinálni?
- Nem hagyhatom magára, amikor szüksége van rám.
- Tudod, Chase, ha egy percig is azt gondolnám, hogy ez
lesz az utolsó alkalom, azt mondanám, rendben van, menj, és
majd találkozunk, mikor is? Három hónap múlva? - Az ő
kocsijában ültünk, épp a River Roadon mentünk. Úgy volt,
51 J ACK MCD EVI TT
hogy én viszem el vacsorázni. Most az én vendégem lesz.
Három nap múlva lesz a születésnapja, de addigra
már nem leszek itt. - Szóval, mit mondasz? Ez lesz az utolsó
alkalom?
Elgondolkoztam ezen a kérdésen. Még akkor is
gondolkoztam, amikor újra megszólalt.
- Nem kell válaszolnod. Azt hiszem, tudom a választ.
ÖT
A raktár egy szűk kis helyet foglalt el a koncertterem fölött.

Nem sok minden volt benne. Néhány öreg hangszer, pár
jelmez, valami elektromos felszerelés. Semmi olyasmi, ami
miatt aggódni kellene. Ráadásul biztonságosan zárt hely volt,
senki sem juthatott be Janice tudta nélkül. Ennélfogva amikor
hangokat, kopogást, sóhajtozást és zihálást kezdeti hallani
onnan, a bezárt ajtó mögül, lehetett volna annyi esze, hogy
kimenekül a házból. Hogy hívja a rendőrséget. De persze
akkor nem lelt volna sztori belőle.
Rendszerint nem vártam különösebben, hogy újra

felszállhassak a Belle-Marie-ra. Talán kezdtem öregedni. De
fizikailag és egyébként is kezdtem kicsit szűknek érezni.
Valahogy elvárosiasodtam. Szerettem partikra járni, és persze
a pasikat is szerettem. Jó volt, hogy a munkám megkívánta a
nagy társasági életet. Alex mindenhová elvitt magával, és
játszhattam a Szivárvány tapasztalt píárosát. Sok érdekes,
komoly teljesítményt elért embert ismertem meg, akik közül
jó néhányan szenvedélyesen érdeklődtek múltunk nem ritkán
több ezer évet átvészelt apró-cseprő tárgyai iránt. Elnéztem
őket, amint végigjárják vándorkiállításunkat, ujjaikat egy
vitrin üvegéhez nyomják, amelyben a bolygóközi repülés első
éveiből való földi űrhajó kapitányának rangjelzése látható,
rámerednek arra a lézerpuskára, amely csütörtököt mondott,
amikor Michael Ungueth megpróbálta feltartóztatni az
óriásgyíkot a Maryblinque evakuálása közben, hallgattam,
53 J ACK MCD EVI TT

hogyan halkul suttogássá a hangjuk... Milyen más munkakör
érhetne fel ezzel?
Lehet, hogy túl sok minden változott meg. Alexen kezdett
eluralkodni a rögeszméje, és tudtam, hogy addig nem lesz
békességünk, amíg rá nem jön, mit akart üzenni neki Vicki
Greene. Mindazonáltal ezúttal örültem, hogy viszontláthatom
a hajót.
Alex újra betelepedett az utaskabinba, s mialatt én
felkészültem az indulásra, még felhívott néhány ügyfelet.
Amikor végre kilépett a vonalból, bejelentkezett az én
készülékembe, hogy még egyszer köszönetét mondjon.
Beismerte, hogy valószínűleg eredménytelen lesz az utunk,
de arra is rámutatott, hogy busásan megfizettek bennünket.
Húsz perc múlva úton voltunk.
Amikor négy évvel ezelőtt először jelent meg a színen a régi

Armstrongot felváltó kvantum meghajtás, úgy tűnt, mintha
ezzel megszületett volna a kis túlzással pillanatokban
mérhető utazás. Percek alatt öt fényévnyi távolságot lehetett
megtenni vele. Igen ám, de kevésbé volt pontos, mint a régi
rendszer, így elkerülhetetlenül hosszú időre, gyakran napokra
volt szükség, hogy eljussunk a célterületre. Ez a csúszási idő
a hipertéri ugrás távolságától függetlenül létezett. Ha
mondjuk az űrállomástól huszonöt millió kilométerrel kijjebb
érkeztél meg, és megpróbáltál közelebb ugrani, könnyen
lehet, hogy kétszer olyan messze találtad magad a túloldalon.
A legenyhébb kifejezés, ha azt mondom, hogy
kiszámíthatatlan rendszer volt.
Magam mindig úgy gondoltam a Rimwayre, mint ami a
galaxis szélén van. Salud Afar azonban harmincegyezer
fényévvel kijjebb, jórészt már az intergalaktikus térben volt.
Amint eltávolodtunk a Skydecktől, és kezdtünk
felgyorsulni, megpróbáltam elgondolni, hogy nézne ki
ugyanez az út oda ki az Armstronggal.
- El sem tudom képzelni, hogy csinálták - mondtam
Alexnek.
- Ami azt illeti, még az Armstrong sem létezett, amikor az
emberek először kirepültek Salud Afarra.
- Mijük volt egyáltalán?
- Évezredekkel ezelőtti korról beszélünk, Chase. Nem
hiszem, hogy bárki is tudná, milyen meghajtásuk volt, vagy
hogy mennyi ideig tartott az útjuk. De az Armstrong is
mindössze pár évszázadig létezett.
Múlt időben beszéltünk róla, mert mára már az a
technológia lépett a helyébe, amelyet a dellacondaiak
fejlesztettek ki a Némákkal vívott háborújuk idején. Ez a
kvantum meghajtás, amellyel sokkal gyorsabban eljuthatunk
bárhová.
Számomra felfoghatatlannak látszott, hogy valaki egy
primitív módszer birtokában megtegye az utat Salud Afarig.
- Azt még meg tudom érteni, hogy a felfedezők rátaláltak a
helyre, de az az út évekig is eltarthatott. Miért akart bárki is
kitelepülni oda?
- Van, aki a magányt szereti - vigyorgott Alex.
- Vissza az Édenbe.
- Valami olyasmi. Nyilván kellemes hely lehet. Tökéletes
oxigéntartalom. Hatalmas óceánok, gyönyörű tájak. A
gravitáció kicsi, valamivel több, mint nyolctized gé.
Egyszóval sokkal kisebb a súlyod. Egyedül a csillagok
hiányoznak az égről.
- Na és, mit csinálunk, ha odaértünk?
- Kinyomozzuk, hol volt Vicki Greene, és elmegyünk oda.
Nem lehet olyan nehéz megtalálni a nyomát.
- Egyetlen embert, Alex, egy - mennyi is? - kétmilliárd
lakosú bolygón?
- Csakhogy ő egy közismert ember. Lesznek róla sztorik a
médiában. Emberek, akik találkoztak vele. Biztosan köny-
nyű lesz megtalálni.
Alex jó előre összegyűjtötte a Salud Afar-i könyvkritikusok,

könyvkereskedők, egyéb rémregény-szerzők, az Utolsó
Lehelet Társaság elnöke és minden olyan ember nevét, akiről
feltételezhető volt, hogy személyesen beszélt Vickivel.
Mintegy száz üzenetet küldtünk szét, amelyben tudattuk az
érkezésünket, és meghívtunk magunkhoz mindenkit, aki
találkozott vagy dolgozott vele, vagy bármit is tudott róla.
55 J ACK MCD EVI TT
Amikor ezzel készen voltunk, átugrottunk a hipertérbe, és
felkészültünk egy hosszú utazásra.
Ilyen jellegű küldetéseken Alex mindig kellemes útitársnak
bizonyult. Nem sok olyan ember van, akivel szívesen lennék
összezárva egy hónapig, de Alexszel minden rendben volt.
Szinte mindenről tudott beszélni, de azt is meghallgatta, amit
én mondtam, nem voltak előítéletei, hagyta, hogy én döntsem
el, mivel töltsük el az időt, és mindig kapható volt a
nevetésre. Az úton félretette a Vicki Greene kirakós játékot,
mondván, amíg nem jutunk több információhoz, semmi
értelme foglalkozni vele.
Hozzáfogott, hogy elolvassa a regényeit. Én is

megpróbálkoztam az egyikkel, az Etűd feketében-nel,
amelyben ha egy szenvedélyre gyúlt énekes teli torokból
rázendített, szó szerint romba döntötte a házat. Én is tudom,
hogy hangzik ez, de aki olvasott már valamit Vicki Greene-
től, tudja, milyen hihetően adja elő a legelképesztőbb dolgot
is. Ezt is teljesen el tudta hitetni, úgyhogy miközben ott ültem
és olvastam, minden hajam szála az égnek állt. A fickó nem
akart kárt okozni, de olyan pompás hangja volt, hogy
időnként egyszerűen képtelen volt ellenállni, és apait-anyait
beleadott az éneklésbe.
Ezek után nekem elegem lett. De elolvastam a Kezdjük az
alapokkal: Vicki Greene című tanulmányt. Ebben az állt,
hogy Vicki szereti az elhagyott épületeket, különösen a
málladozó templomokat, melyek szörnyű meglepetéseket
tartogattak a hősei számára, akik rendszerint szorult
helyzetükben vetődtek oda, miután lezuhant velük a repülő,
vagy a hajójuk letért a kijelölt útvonaláról.
A fenyegető veszélyt nála nem valami őrült természetfölötti
lény hozta a hőseire, mint általában a modern
horrortörténetekben, hanem egy véletlenül aktivizált
természetfölötti energiaforrás. Az egyik ismertetés szerint
Greene legfőbb erőssége, amely olyannyira népszerűvé tette,
az, hogy olvasója bele tudta élni magát annak a szereplőnek a
helyzetébe, akinek hatalma van a mindenki mást halálra
rémítő erő fölött. Olyan emberekről írt, akik „elmerültek a
kozmikus örvényben”. Ez idézet volt, és igen, magam sem
tudom jobban, mint ti, hogy ez mit jelent. De ez a forrás
démoni megszállottságból, vagy egy más korból való
szellemlénytől, más esetben egy olyan lélektől kapja az
energiáját, amely azért van idekötözve a halandók világához,
mert valamilyen szempontból képtelen megszabadulni fizikai
létezésétől. Vagy egy szeretőtől, aki képtelen elengedni: mint
például a Halálosan szeretlek-ben az a férfi, aki
szenvedélyével túlhevíti szerelme tárgyát. Szó szerint.
Hát igen. Nem az én szabadidős olvasmányaim. Túl ijedős
vagyok. De meg tudom érteni, hogy egyesek számára az ilyen
könyvek valóságos kábítószerekké válhatnak. Időközben
Alex minden könyvét elolvasta, és elragadtatással
nyilatkozott Vicki íráskészségéről.
- Tudom, hogy a hivatalos irodalom nem veszi őt túlságosan
komolyan, de a neve fenn fog maradni - jelentette ki.
Figyelmemet ezek után a Szivárvány katalógusára
fordítottam, amelyet szabályos időközönként naprakész
állapotba kellett hozni. Szerettem volna beilleszteni az atlan-
tiszi téglát, amely fő attrakció lehetne, csak éppen már egy
kicsit késő volt ehhez. A legtöbb tétel, illetve majdnem
valamennyi nem a mi tulajdonunk volt. A Szivárvány
rendszerint csak kereskedelmi partnerként tevékenykedett,
amennyiben összehozta a vevőket és az eladókat.
Ám ez is csak pár napra elég elfoglaltságot adott. így aztán
virtuális koncertekre jártunk, megnéztünk több musicalt, és
mindenféle módon igyekeztünk eltölteni az időt. Alex
szenvedélyesen szerette az ősi amerikai zenét, s egy
különösen szép estét töltöttünk el, amikor a Bronxi Vonósok
előadásában meghallgattuk e távoli kor zenéiből összeállított
egyveleget, benne olyan korai dallamokkal, mint az ,All That
Jazz” és a „That Old Man River”. Először hallottam ezt a két
számot, és mondhatom, utunk fénypontjait jelentették.
Az indulás után egy hónappal kiléptünk a hipertérből. A

normál térbe ugrás pillanatában rendszerint kivilágosodik az
ég, megpillantjuk a helyi napot - feltéve, hogy egy
bolygórendszerbe ugrottunk bele, ami szinte elkerülhetetlen
57 J ACK MCD EVI TT
volt -, és az égbolt megtelik csillagokkal. Esetleg még valami
bolygókkal és holdakkal. A Salud Afar közelében azonban
mindössze egy nap volt, és nem sok minden más. A hátunk
mögötti fátyolszerű ív a Tejút peremét jelezte. Salud Afar
fényes kis gömbje pontosan előttünk volt. Ezt leszámítva a
színfekete égen mindössze két csillag világított: egy fényes és
egy halvány.
- Egyedülálló a nagy testű szárazföldi állatokkal benépesült
világok között - mondta Belle. - Az egyetlen ilyen világ az
ismertek között, amelynek nincs holdja. Úgy tartják, hogy
eredetileg volt, de a Tranzitkor valószínűleg elveszett. - A
Tranzit szóval egy objektum, valószínűleg egy fekete lyuk
vagy egy törpe csillag áthaladására utalt, ami összezavarhatta
a rendszert. - Kezdettől fogva tartja magát az az elmélet,
hogy egy föld méretű bolygónak nagy holdra van szüksége
ahhoz, hogy ne tudjon kilengeni. Ami magától értetődően
tönkretenné a bolygó időjárását.
- Magától értetődően - visszhangoztam.
- Itt valami okból kifolyólag nem alakult ki ez az imbolygó
mozgás.
- Milyen messze vagyunk? - kérdeztem.
- Három nappal kijjebb.
A két csillag közül az egyik, a halvány, valójában a Sophora
nevű bolygó volt. A másik, a zafírkéken tündöklő, az
ezerkétszáz fényévnyire lévő Callistra.
- Óriás feletti csillag - közölte Belle.
És csakugyan az volt. Ettől eltekintve koromsötét égbolt
borult ránk.
- Oké, Belle, most nyiss ki egy csatornát az irányító
központjukra.
Teljesítette az utasításomat.
- Samuels Központ, itt a Belle-Marie - jelentkeztem be.
- A Rimwayről jövünk. Távolság 4,1 millió kilométer.
Kérek behajózási engedélyt és utasításokat.
- Utasítások külön csomagban mentek az MI-dnek, Belle-
Marie. Isten hozott Salud Afaron - válaszolta egy női hang.
- Köszönöm, Központ. Előreláthatólag három szabvány nap
múlva érkezem.
- Minden rendben. Maradj ezen a pályán. Egyébként van itt
valami posta számodra, Belle-Marie.
- Volnál szíves elküldeni?
- Máris.
A Vickiről szóló kérdéseinkre adott válaszok voltak. A
legtöbbje negatív. Nem ismertem őt. Tudtam, hogy kicsoda,
de nem volt lehetőségem rá, hogy találkozzam vele.
Aláírattam vele egy kristályt, de rögtön továbbtereltek
bennünket. Johansen, az a fickó, aki több pohár imkah-t is
megivott Vickivel, elmondta nekünk, hogy valójában nem is
volt vele. Az interjú alatt ő a szállodájában tartózkodott. Én
pedig ki sem léptem a stúdióból. Személyesen egyáltalán nem
találkoztunk.
A többiek közül öten állították, hogy eltöltöttek valamennyi
időt vele. Egyikük Austin Gollancz volt, aki azt a helyi céget
képviselte, amely Salud Afaron kiadta Vicki könyveit.
Remélem, jól van - tette még hozzá.
Gollancz Marinopolisban élt. Ez volt Komalia, a bolygó
legfontosabb állama fővárosának eredeti, és most újra
visszavett neve. A Direktorátus fénykorában Cleev City-nek
nevezték a család után, amely oly sokáig gyakorolta a
hatalmat az egész bolygón.
Gollanczcal hosszasabban beszélgettünk. Volt ugyan
időeltérés, de ez nem jelentett problémát.
- A megérkezése után másnap eljött ide - mondta. Kicsi,
kerekded, jómódúnak látszó ember volt. Érezni lehetett, hogy
kedvelte Vickit. - Szakmai dolgokról beszélgettünk.
- Semmi másról? - tudakolta Alex.
- Hát, izgatott volt, amiért itt lehet. Arról beszélt, hogy
ellátogat a világunk néhány kísértetiesebb helyére is.
Remélte, hogy nagyszerűen fogja érezni magát.
- Volt valamiféle útiterve, Austin?
- Nem tudok róla.
- Valaki, akivel együtt akart utazni?
- Ha volt is, nekem nem említette. És nézze, Alex, tudom,
hogy sokat nem tudok segíteni, de ez a dolog szörnyen
megrázott. Szeretném, ha tudná, hogy csak szólnia kell,
mindent megteszek, amit csak tudok. Rendben?
- Persze.
- Köszönöm, Alex.
59 J ACK MCD EVI TT

HAT
Az elmúlt korokban e világ neve egyet jelentett a nagy

művészettel. Sehol másutt nem találkozunk olyan színvonalú
zenével, szobrászattal és irodalommal, mint itt. Legyen az
dráma, szimfónia, építészet vagy akár növénykiállítás,
mindenben megmutatkozik az itteniek teljesítménye. Lehet,
hogy a tőlünk való elkülönülésüknek tudható be, vagy talán a
vízben van valami, lényeg, hogy velük mindig számolni kell. A
létesítményeikből, fényesen kivilágított tornyaikból,
tengerparti koncertjeikből, nyári szabadtéri színpadjaikon
előadott bővérű komédiáikból, nagyszerű tragédiáikból
sugárzó erő mindannyiunkat gazdagabbá tesz.
- Az Éjfél és rózsák-ban Dr. Blanchard Marityne

mitikus világáról beszél
Salud Afar a Moria nevű nyugodt, stabil G osztályú csillag

körül kering. Úgy vélik, hogy volt idő, amikor a
bolygórendszer nyolc világból állt, de egy tizenegyezer évvel
ezelőtt áthaladó ismeretlen, sűrű anyagú objektum szétszórta
őket. Kettőt, a Varesnikovot és a Naramitsut megfosztott
gyűrűitől és holdjaitól, de egyébként a helyükön hagyta őket.
A Sophorát ezzel szemben egy szertelenül szabálytalan
keringési pályára lökte, amelyen évszázados időközökben ki-
beszáguldozott a belső rendszerből és vissza. Időnként
gyönyörű látványt nyújtott, de szerencsére nem jelentett
veszélyt a Salud Afaron letelepült emberekre. A rendszerben
lejátszódott esemény Salud Afarhoz hasonlóan a naptól
távoli, földszerű, de fagyott bolygót, Mirandát is érintetlenül
hagyta. A maradék hármat kipenderítette a rendszerből, s
ezek elsodródtak az űrben.
Korai beszámolók szerint ez az erőszakos esemény sugallta
az első letelepedést, amely a jelek szerint egy tudósokból álló
kolónia volt. (A legtöbb történész inkább annak tulajdonítja a
telep létrejöttét, hogy igen hosszú volt az út vissza, az
Államszövetségbe. Miért járják végig az egész utat, amikor
ott volt az orruk előtt egy valóságos paradicsomi világ?
Mindenesetre mára virágzó világgá fejlődött, amely ugyan
nem szakadt el teljesen az Államszövetségtől, de teljesen
önálló történelemmel bírt.
Bejutottunk az éjszakai félteke fölé. Egy sötét óceán fölött
repültünk. A szárazföldön fényes foltokat lehetett látni.
Városok fénylettek egy távoli tengerpart mentén.
- Tizenegy fontosabb szárazföld van, kontinens méretűtől a
legalább kilencvenezer négyzetkilométernyi területű
szigetekig - közölte Belle, majd folytatta a
hőmérsékletgradiensek, átlagos csapadékmennyiség és több
tucatnyi más adat részletes felsorolásával. Eközben az E.
Clifford Samuels Űrállomás felkapcsolta a világítását, és
irányítása alá vette a Belle-Marie-t. Egyszerű művelet, szinte
bárki színvonalán alkalmazható. Mindössze hat dokkolóhely.
- Úgy látszik, nem valami nagy itt a forgalom - jegyeztem
meg.
Alex kibámult az üres égboltra.
- Nézz körül - felelte. - Hová mehetnél itt?
A Samuels inkább kormányzati űrállomás volt, mintsem

kereskedelmi célú kikötő. Közeledtünkkor természetesen
átvizsgált és kikérdezett bennünket a vám- és a bevándorlási
hivatal. Bemutattuk az orvosi bizonyítványunkat, űrlapokat
töltöttünk ki, válaszoltunk olyan kérdésekre, mint például
hogy miért látogatunk el Salud Afarra, mennyi ideig
szándékozunk maradni, és kívánunk-e munkát vállalni.
Látogatói vízumot kaptunk, és figyelmeztettek, hogy
engedély nélkül semmiféle jövedelemszerző munkát nem
vállalhatunk. Később aztán hallottuk, hogy ezek a Bandahr
ideje óta érvényben maradt eljárások.
61 J ACK MCD EVI TT
Amikor ezzel végeztünk, linken keresztül bejelentkeztünk a
Központi Tartalékalapba. Mivel a Salud Afar és
Rimway közötti kommunikáció hosszabb időt vett igénybe,
Alex előzőleg céges folyószámlát nyitott Salud Afaron.
Miután ezt aktiváltuk, kisétáltunk a csarnokba, hogy
keressünk egy helyet, ahol ehetünk. Egyetlen éttermük volt, a
Homokkő, továbbá néhány iroda, társalgó, ajándékbolt,
nagyjából ennyi. A Homokkőben kaptunk szendvicset.
Tudtuk, hogy Vicki Marinopolisban ért földet, de épp
lekéstük a fővárosba tartó járatot, így esett, hogy elmentünk a
nem túl messze lévő kereskedelmi központba, Karmandába.
Rossz idő volt, a szél egész úton dobálta a gépet. Néhány
utas, köztük Alex, nem festett valami jól, mire elértük az
űrrepülőteret. A kapitány nem győzött mentegetőzni, remélte,
hogy mindannyian jól vagyunk, s még a pilótafülkéből is
kijött, hogy rámosolyogjon a rámpán végigbotorkáló
utasokra. Egy középkorú, túlsúlyos, szakállas fickó oldalt
állva minden arcot összevetett a leolvasójában lévőkkel.
Rögtön tudtam, miről van szó. Ki is szúrta Ale-xet, és a
terminálban várt bennünket.
- Mr. Benedict? - Úgy integetett, mintha régi barátok
volnának Alexszel. - Mr. Benedict? Áldozna rám egy percet
az idejéből?
Barnásszürke kabátja hajtókáján csillagos-gömbös jelvényt
viselt. Széles karimájú kalapját hetykén hátratolta a fején.
- A nevem Rob Peifer. A Globális embere vagyok. - Rám
mosolygott, jelezve, hogy fogalma sincs, ki vagyok, de örül,
hogy megismerhet. - Isten hozta önöket Salud Afaron.
- Köszönjük - felelte Alex, majd rám nézett. - A Globális az
egyik nagy hírügynökség.
- A létező legjobb, Mr. Benedict. De - és kezével elhárító
mozdulatot tett, mintha a dolog e pillanatban lényegtelen
volna - van egy perce, hogy elmondja nekem, mi késztette rá,
hogy megtegye ezt a hosszú utat ide, ki? Talán egy titokzatos
eredetű lelet van a háttérben? Vagy egy elveszett világ? - És
előrehajolt, mint aki valami provokatív válaszra számít.
- Vakációzni jöttünk ide, Mr. Peifer - mosolygott udvariasan
Alex. - Szeretnénk végignézni a látnivalókat.
- Nem kutatnak semmi után?
- Nem. Mindössze szeretnénk jól érezni magunkat.
- Elárulná, ha mégis? Ha kutatnának valami után?
- Persze - felelte Alex némi gondolkodás után.
- Rendben van.
- Csak vakációzni jöttünk ide.
- Érdeklődött Vicki Greene felől...?
- Rajongói vagyunk.
- Épp most esett át személyiség-átültetésen.
- Úgy van.
- A dolognak nincs semmi köze az önök látogatásához?
- Nincs. Valójában nincs.
- Jól van. Majd azt mondom, hogy ehhez nem fűzött
megjegyzést.
- Tegye, amit jónak lát, Mr. Peifer. - Indultunk volna
tovább, de Peifer mellénk szegődött.
- Ön szerint itt történt? - kérdezte.
- Micsoda?
- Az, ami így kiborította.
- Mondtam már, hogy vakációzni jöttünk ide.
- Oké. Maradjunk tehát ennél. - Kis szünetet tartott. -
Óhajtják, hogy egy szót se szóljak arról, hogy itt vannak?
Alex vállat vont.
- Nekünk mindegy. - Rám nézett, mire én is megvontam a
vállam. - Mr. Peifer - kérdezte Alex mintegy mellékesen
történetesen Vicki Greene-nel is találkozott, amikor itt járt?
Őt is ott várta a terminál épületében?
- Természetesen - bólintott Peifer. - Ő aztán valaki volt.
Hallottam, mi történt vele - ingatta a fejét. - Ezért vannak itt,
ugye?
- Mit tud elmondani nekünk róla?
- Mr. Benedict, boldogan válaszolok a kérdéseire. De csak
ha egyezséget kötünk.
- És mi lenne az?
- Ön és Vicki Greene együtt óriási sztori lenne. Ha talál
valamit, exkluzív interjút kérek öntől.
Alex pislogott párat.
- Megígéri? Önnek ez nem kerül semmibe.
- Rendben. Nem látok benne problémát.
Peifer megadta nekünk a kódját, hogy bármikor elérhessük.
Majd hozzátette:
63 J ACK MCD EVI TT

- Ő is ugyanazt a sztorit mondta nekem, amit önök. Hogy
turistaként jött Salud Afarra. Hogy mindig is szeret-
te volna látni, hogy néznek ki a dolgok a galaxison kívül.
Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek vártam.
- Ezt hogy érti?
- Rémregényíró? Azt hittem, feketébe lesz öltözve. Hogy
olyan nyomasztó lesz, érti, ugye?
- Elmondta, hová megy?
- Nem. Azt mondta, még nem döntötte el. Bizarr helyeket
akart végiglátogatni.
- Bizarr?
- Ezt a szót használta.
- Nem értem. Mi az, hogy bizarr hely?
- Egészen biztos vagyok benne, hogy valami kísérteties
légkört árasztó helyre gondolt.
- Semmi közelebbit nem mondott róla?
- Nem. Nem akarta elárulni nekem, hogy hová megy, mert
úgy gondolta, esetleg én is felbukkanhatok ott. - Zavart
kifejezés jelent meg az arcán. - Olyan naivnak tűnt, mintha
nem is ugyanaz a nő lenne, aki azokat a könyveket írta.
- Olvasta őket, Rob? - kérdeztem.
- Párat. Rémisztőek.
Siklóvonattal mentünk a fővárosba. Meglepődtem a

vegetáció látványától. A növényzet rendszerint az, aminek
látszik. Klorofilltömegek törnek a napfény felé. Salud Afaron
azonban a legkülönbözőbb színű, de túlnyomórészt
bíborvörös és sárga óriás virágok pompáztak, nagyobbak,
mint én. Ezen az alacsony gravitáción minden magasabbra
nő. Egyes helyeken az eget sem láttuk tőlük.
Maguk a városok furcsák és érdekesek voltak. Régimódiak.
Az építészetük emlékeztetett a kétszáz évvel ezelőtti, a
Kalasi-kori Rimwayére. Kicsit olyan érzésem volt, mintha
időutazáson lennék.
A délelőtt derekán jártunk, amikor megérkeztünk a
fővárosba.
Marinopolis a káprázatos építészet és várostervezés
iskolapéldájának tűnt: napsütötte tornyok, széles sugárutak,
faragott légihidak, tágas parkok. És víz mindenütt:
csatornákban vezetve, szökőkutakból kilövellve, forrásokból
csobogva. A sétányok tele voltak emberekkel. Még ma is
egyre-másra állítgatták fel a forradalom hőseinek szobrait.
Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, még érezni
lehetett egy másik kor levegőjét.
Bejelentkeztünk a Kék Oromtető Hotelba. Alex találkozókat
beszélt meg néhány emberrel azok közül, akik válaszoltak a
megkeresésünkre. Míg ő ezzel volt elfoglalva, én leültem a
szálloda MI-jével, és hozzáláttam, hogy Vicki Greene-t
keresve átkutassam az archívumokat. Többnyire
általánosságban néztem a híreket, de fél szememet nyitva
tartottam a halálhírekre is.
A Marinopolisba való megérkezésének hírén kívül nem sok
mindent találtam. Néhány közönségtalálkozót. Dedikálásokat.
Két semmitmondó interjút. Alex a saját szobájában
beszélgetett a linken keresztül az egyik kapcsolatával.
Megéheztem, úgyhogy hagytam neki üzenetet, és lementem a
szálloda éttermébe egy korai ebédet enni. Mire visszaértem, ő
már elment, hogy találkozzon egy könyvkereskedővel.
Meleg nap volt, s tudtam, hogy a tetőn van egy
úszómedence. Amikor az ember egy idegen világ
gravitációjához próbál hozzászokni, olyankor különösen jó
szolgálatot tesz egy ilyen medence. Mindjárt föl is vettem a
fürdőruhámat, és fölmentem a tetőre. Itt, Marinopolisban
azonban kicsit szabadabban éltek az emberek, mint odahaza,
s ilyenformán itt a topless fürdőzés volt divatban. Néhány
csalódott tekintet hatására úgy döntöttem, üsse kő, egy kis
exhibicionizmus jót fog tenni a lelkemnek. Vettem egy mély
lélegzetet, és amilyen lazán csak tudtam, mint akinek ez
mindennapos eset, levettem a felsőmet. Valaki megtapsolt.
Ledobtam a felsőt egy szék támlájára, és beugrottam a
medencébe. Amikor felbukkantam a vízből, láttam, hogy
több pasi erőt vesz magán, hogy ne bámuljon leplezetlenül.
Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Némákkal voltam
együtt.
65 J ACK MCD EVI TT

Nem időztem sokáig. A leplezetlen kitárulkozás erőt ad, de a
hatása hamar elmúlik. Mihelyt kikerültem a medence
látótávolságából, visszavettem a bikini felsőmet. Azután be-
szálltam a liftbe, majd benéztem a lakosztályunkba. Alex
még nem érkezett vissza, elmentem hát sétálni.
Az óceán partján több kilométer hosszan gyalogjárdát
alakítottak ki. Ez a Parti sétány három sarokra volt a
szállodánktól, és valamire emlékeztetett engem. Amikor a
szálloda halijában érdeklődtem, egy fiatal női alkalmazott
elmesélte: Ott gyilkolták meg Aramy Cleevet. Nem messze
innen. Menjen le a Parti sétányra, és forduljon jobbra. Egy
sarokkal lejjebb van a tábla.
Aramy Cleev volt a Bandahriátust kormányzó diktátorok
sorában az utolsó. A gyilkosság harminchárom évvel ezelőtt,
kora tavasszal történt. A saját gárdistái lőtték le, mondta a
lány, majd dühösen hozzátette: Kár, hogy nem hamarabb
történt.
Mint a legtöbb telepes világ, Salud Afar is az első misszió
érkezésétől számította a saját idejét. Az ő esetükben a
William Corvier vezette Aquila volt az első. Corvier szobra a
szálloda előtt állt, noha később megtudtam, hogy senki sem
tudta pontosan, hogy nézett ki. Továbbá annak az első földet
érésnek a pontos dátuma is kétséges volt. A hajónaplónak
évezredekkel ezelőtt nyoma veszett, és a becsült időpontok
között hat évszázadnyi eltérés volt. De Salud Afar a tőle
telhető legpontosabb becsléssel kijelölte az 1. évet. Most
4198-at írtak.
A hallban szolgálatot teljesítő lány túl fiatal volt, semhogy a
gyilkosság időpontjában már élhetett volna. De a gyűlölet
ennek ellenére benne is lobogott. Ekkor kezdtem felfedezni,
milyen erősen élnek még az emberekben a korábbi diktátor
iránti érzések. Mindkét oldalon. Mert akadtak olyanok is,
akik szerették volna, ha visszajönne.
A gyilkosság után három évig zűrzavar, forradalom és
ellenforradalom zajlott a bolygón. Az egész világra kiterjedő
Bandahriátus előbb négy államra, majd végül, szerves
fejlődés, valamint egy sor politikai földindulás
következtében, kilenc államra aprózódott. 4184-re megalakult
Komalia, mint afféle részvénytársasági köztársaság. Az
államok végül különböző szövetkezeteket alkotva
újraegyesültek, létrehozva a Koalíciót.
Komaliában a hatalmat az Adminisztrátor, Tau Kilgore
gyakorolta, akinek afféle rangidős státusza volt a Koalíci-
ót vezető testületben. Mialatt kibámultam az óceánra, egy
politikai showműsort hallgattam.
- Nem ő a világ legokosabb embere - jegyezte meg a
kerekasztal egyik tagja.
- De jóindulatú - mondta erre egy másik.
Mire egy harmadik:
- Ezt mindenki tudja, de egyedül még a vécéből sem talál ki.
- Az mindegy, de mennyivel különb, mint Betsy volt
- válaszolta az első, egy mély hangú férfi.
Hogy ki volt Betsy, nem derült ki számomra.
A szálloda bejárata a harmadik szinten volt. A főbejárat
előtt álltam, a földtől elég magasan, hogy kiláthassak az
óceánra. Épp arra gondoltam, milyen szép napunk van,
amikor hirtelen ráeszméltem, hogy nem hallom a minden
óceánra jellemző tompa morajlást. Egészen addig furcsál-
lottam a dolgot, amíg eszembe nem jutott, hogy Salud Afar
elveszítette a holdját.
Az emberek szeretnek arról beszélni, hogy milyen hát-
borzongató lehet egy ezer éve odakint hányódó űrhajó, vagy
a semmi közepén sodródó ősrégi űrállomás, vagy egy eltűnt
civilizáció által hátrahagyott város. Számomra azonban
semmi sem volt vérfagyasztóbb annál, mint hogy itt állok
Salud Afar tengerparti sétányán, nézem az óceánt, és néma
csend vesz körül.
Egy órát időztem a Parti Sétányon. A sós levegőtől
felfrissülve leginkább az járt a fejemben, hogy milyen jó újra
kint lenni a napsütésben. Emberek sétáltak el mellettem, és
gyerekek futkostak labdát pattogtatva. Néhány pasi
leszólított, és amikor vettem egy péksüteményt, egy
nyolcéves forma kisfiú odasúgta az édesanyjának, hogy
„viccesen” beszélek.
Alex felhívott, és megkérdezte, ettem-e már. És amúgy nincs-

e kedvem csatlakozni hozzá. Egy Morey's nevű helyen
67 J ACK MCD EVI TT
találkoztunk, amely szintén a Parti sétányon volt.
Elmajszoltam egy adag citromízű, piros gyümölcsöt, mialatt
ő elmesélte, hogy semmit sem tudott meg azoktól az
emberektől, akikkel beszélt. Mindannyian az érkezését
követő napokban találkoztak Vickivel, aki jól nézett ki, és
nem látszott rajta, hogy különösképpen idegeskedne valami
miatt. Azt senki sem tudta, hogy innen hová ment tovább.
Ezek után csak egy ember maradt, akivel még beszélhetett,
Cirilla Kopaleski. Vele holnap fogunk találkozni.
Alex eltüntetett egy adag szalonnás tojást sült krumplival és
pirítóssal. Valamit forgatott a fejében, de hagytam, hadd
mondja el akkor, amikor elérkezettnek látja az időt. Arról
beszélgettünk, hogy milyen gyönyörű város Marinopolis.
Andiquar vele ellentétben szinte földiesnek látszott.
- A diktatúrák hajlamosak erre - magyarázta Alex.
- A diktátorok szeretik a látványos építkezéseket. - Végül
kirukkolt azzal, ami zavarta: - Úgy tűnik, a Némák
érdeklődnek Salud Afar iránt.
- Hogy érted ezt?
- Számos incidens fordul elő odakint. Határsértések. Néma
hadihajók megjelenése a rendszerben.
- Furcsa. Mi érdekelheti a Némákat ezen a helyen?
- Épp ezen töprengek én is, Chase.
- És miféle határsértések ezek?
- Nem fegyveres incidensek. Amennyire tudom, a Némák
mindössze a flotta hajóinak a nyomába szegődnek.
- Miért tesznek ilyesmit? Hadászati szempontból nincs
semmi értelme.
- Nem tudom. Nem értek a harcászathoz.
- Miféle flottája van egyáltalán Salud Afarnak?
Egy kanál dzsemet halmozott a pirítósára.
- Gondolom, elég kicsi lehet. Tucatnyi cirkáló. És három
romboló.
- Ennyi?
Bólintott.
- Hát, nem hiszem, hogy aggódniuk kéne - mondtam.
- Az Államszövetség valószínűleg megtorolná, ha tudomást
szerezne egy támadásról idekint.
Alex rendületlenül evett tovább.
- Legföljebb annyit tudok elképzelni, hogy megpróbálják
megfélemlíteni a helybelieket.
- Lehetséges.
Bekaptam egy újabb darabot a piros színű gyümölcsből.
- Oké - mondtam. - Miért érdekel ez minket?
- Nem érdekel.
- Akkor minek izgatod magad miatta?
- Nem izgatom magam miatta.
- Foglalkoztat.
- Az incidensek akkor kezdődtek, amikor Vicki Greene itt
volt. Pontosabban röviddel azelőtt, hogy elment innen.
- Kinézett a Parti sétányon elvonuló sokaságra. Egy fekete
hajú nő, akinek előnyére vált volna, ha több ruha van rajta,
elmenőben elkapta Alex tekintetét. Alex úgy tett, mintha
ebben nem volna semmi szokatlan.
- Nem gondolod, hogy a két dolog között összefüggés lehet?
- Nem. Természetesen nem.
- Akkor miért...?
- Csak véletlen egybeesés. De évekre visszamenőleg
utánanéztem, és egyetlen esetben sem találtam példát
határsértésre. Soha. És most egyszerre több is előfordult.
- Hányszor?
- Négyszer.
- Azért ez nem olyan rengeteg.
- De igen, amikor az egész történelem folyamán egyszer
sem jegyeztek fel hasonló esetet. Miközben csillió fényévnyi
távolságra vagy az Államszövetségtől.
Újabb félig öltözött nők vonultak el a sétányon. Alex már
nem is próbált úgy tenni, mintha nem érdekelnék őt.
- Sajnálom - mondta nevetve. - Itt elég nehéz
összpontosítani.
69 J ACK MCD EVI TT

HÉT
Ne hagyd, hogy félrevezessenek. A sorsod valóban a

csillagokban van megírva.
A Fővonali Elosztó Szolgálat nemcsak arról gondoskodott,

hogy Vicki Greene műve hozzáférhető legyen, de a
közönséggel is ő tartotta a kapcsolatot. A központ egy
magasba szökő toronyban végződő, csillogó épületből
irányította a Szolgálat tevékenységét. A parkok által övezett
épület megosztozott a területen az MI-ket árusító, szervizelő,
újraprogramozó és cserélő IQ Rt.-vel. (Amelyet állítólag
MI-k irányítottak.)
Cirilla Kopaleski egy tetőhöz közeli lakosztályt foglalt el.
Egy kifogástalanul öltözött, a kelleténél mosolygósabb
fiatalember vezetett be minket hozzá. Kopaleski egy hosszú,
láthatóan kényelmes kanapén ült, és valami dossziéban
lapozgatott. Jöttünkre felpillantott, kezét felemelve türelemre
intett bennünket, majd lapozott, és egy fintorral becsukta a
dossziét.
- Elnézést - szólalt meg. - Úgy látszik, elsőre sohasem
sikerül egyenesbe hozni a dolgokat.
Magas, méltóságteljes, jó karban lévő, ősz hajú nő volt,
mondhatni, királynői megjelenésű. Lemondó sóhajjal tette le
a dossziét.
- Kerüljenek beljebb - mondta. - Helyezzék kényelembe
magukat. Vicki Greene miatt jöttek? - Szomorúan ingatta a
fejét. - Hozhatok valamit inni?
- Igen - válaszolta Alex.
Úgy döntöttem, megpróbálkozom a carolla nevű itallal. A
nő megnyomott egy gombot, és leadta a rendelést.
- Meséljék el, mi történt - fordult vissza hozzánk.
- Épp ezt próbáljuk kideríteni - adta meg Alex az immár
bejáratottá vált válaszunkat.
- Hiányozni fog nekünk - mondta Kopaleski. - És nemcsak
azért, mert a dolog anyagilag érint bennünket, hanem mert
valóban rokonszenves volt. Nem értem. Mindene megvolt,
amiért érdemes élni. Mi üthetett belé?
- Ms. Kopaleski, sokat segítene, ha elmondaná, amit a
látogatásával kapcsolatban el tud mondani. Mikor lépett
először kapcsolatba önnel?
- Előre értesültem arról, hogy jönni fog.
- Úgy érti, Salud Afarra?
- Igen. - Smaragdzöld blúz és fehér pantalló volt rajta.
- Tudatta velem, még mielőtt elhagyta volna a Rimwayt.
- Korábban találkozott már vele?
- Nem - rázta meg a fejét szomorúan. - De rögtön
megtaláltuk egymással a hangot. Eljött vacsorázni velünk, a
férjemmel és velem. Jóravaló nő volt. Az ember nem sűrűn
találkozik ilyen tehetséggel, akinek ugyanakkor nem szállt a
fejébe a dicsőség.
Megérkeztek az italok. Olyan helyen voltunk, ahol minden
szokatlan volt. Mivel nem sejtettem, mi van a poharamban,
óvatosan belekóstoltam. Jó volt, mégis úgy döntöttem, nem
iszom ilyet többet.
Kopaleski fölemelte a poharát, ivott egy kortyot, majd a
színét kezdte vizsgálgatni a redőnyön át beszűrődő nappali
világosságnál.
- Katasztrófa - jegyezte meg.
- Minden érintett számára - biccentett Alex. -
Megkérdezhetem, milyen szolgálatokat nyújt az intézet az
íróinak?
- Foglalkozunk a terjesztéssel és a reklámozással,
előkészítjük a fellépéseiket és hasonlók. És ha kérik, szállást
szerzünk nekik.
- Ezt tették Vicki számára is?
- Igen. A Schuyler Fogadóban szállásoltam el.
- Itt, Marinopolisban?
71 J ACK MCD EVI TT
- Igen.
- Mennyi ideig maradt? Úgy értem, a városban?
- Utánanézhetek. De azt hiszem, mindössze két vagy három
napig. - Megnézte egy monitoron, és bólintott. -
Három napig. - Megmondta a dátumot is, természetesen a
helyi naptár szerintit, így az nekem nem mondott semmit.
Ám Alex a jelek szerint készült.
- Vagyis ez közvetlenül azután volt, hogy megérkezett a
Rimwayről.
- Úgy van. Mindent előre elrendeztem.
- Már az első este találkozott vele?
- A másodikon.
- Hogy nézett ki?
- Mire gondol?
- Feldúltnak látszott? Levertnek? Gondterheltnek?
Kopaleski megrázta a fejét.
- Nekem úgy tűnt, hogy tökéletesen rendben van. Nem
tudom, találkozott-e valaha vele, de ő egy nagyon energikus
ember. Mindenen tud nevetni. Kifejezetten látszott rajta,
hogy előre örül annak, hogy itt lehet.
- Elmondta, hogy miért jött?
- Azt mondta, még sohasem járt Salud Afaron, szeretne
kicsit utazgatni itt.
- Ennyi? Semmi több?
- Erre emlékszem. Miért? Gondolja, hogy összefügg az
itteni látogatásával az, amit önmagával művelt?
- Nem tudom, Ms. Kopaleski. Volt vele kapcsolata azután
is, hogy elment innen?
- Pár napra rá kaptam tőle egy üzenetet. Azt mondta, jól érzi
magát, és jó lenne, ha én is ott lennék. - Elmosolyodott. -
Tudja, a szokásos. Ennyi volt az egész.
- Megvan még az az üzenet?
- Igen, hogyne.
- Vethetnénk rá egy pillantást?
- Természetesen - válaszolta. - Mr. Benedict...
- Inkább Alex.
- Én tudom, kicsoda ön, Alex. A híre még ide is eljutott.
Csodálatos, amit tavaly abban a Margolia-ügyben teljesített.
- Köszönöm.
- Örülök, hogy foglalkozik ezzel az üggyel. Szörnyű
veszteség. Hol találunk még egy hozzá fogható embert?
***
Utasította az MI-jét, és Vicki Greene megjelent a szoba

közepén. Úgy nézett ki, mint Molly Black azokban az őserdei
kalandfilmekben, amelyeken mindnyájan felnőttünk:
fürkésző tekintet, markáns vonások, a csípőjén viselt
hevederben pisztoly - és hanyag, ámde magabiztos testtartás.
Jókora zsebekkel ellátott khaki sortot és szürke pulóvert
viselt. A naptól védő ellenzős sapkáján egy feltűnő M betű
volt. Nyaka köré piros sálat csavart lazán, szemét
napszemüveg takarta.
- Helló, Cirilla - szólalt meg. - Üdvözöllek Boldinai Fokról,
az Élőhalott Hónából. Tegnap érkeztem, és még az este
elmentem Barryman Sírjához. Sajnálattal közlöm, hogy a
helybéli mítosszal ellentétben minden nyugalmas volt. Meg is
mutatom. - Eltűnt, és a helyén egy kőtömb jelent meg. Egy
sírkő. De hatalmas. Valaki rávéste az oldalára, hogy
NYUGODJ BÉKÉBEN. A kép' készítője hátrébb mozdult,
hogy nagyobb rálátásunk legyen a látványra. A kőtömb a
temető közepén feküdt. - Ez az. A helyiek váltig állítják,
hogy mindössze ez tartja meg őt a sírjában. Minden esetre
nagyon jól érzem magam. Viszlát addig is, amíg visszatérek.
Önelégült, széles mosollyal nézett ránk. A világ a lába előtt
hevert.
- De többé nem kapott hírt felőle?
- Nem. Na persze semmiféle hivatalos oka nincs rá, hogy
tartsa velem a kapcsolatot. És feltételezem, hogy mással volt
elfoglalva.
- Mi ez a Barryman Sírja? - kérdeztem.
Kopaleski megörült, hogy elmondhatja nekünk a történetet.
- Forrest Barryman négyszáz évvel ezelőtt élt. Egy balul
sikerült kísérlet közben halt meg. Valami kezelés során,
amelytől azt várták, hogy szuperzsarut vagy effélét csinál
belőle. A helyi hagyomány szerint azonban nem maradt meg
halottnak. Végül, hogy odalent tartsák, rárakták a sírjára azt a
követ.
Alexre néztem.
73 J ACK MCD EVI TT
- Oké - mosolygott Alex.
- Ne legyen túlságosan magabiztos - mondta Kopaleski,
megőrizve közömbös arckifejezését. - Boldinai Fok
nagyon különös hely. Az évek során más furcsaságok is
előfordultak ott.
- Például?
- Van egy tengerpartjuk, amely minden jel szerint ön-
gyilkosságra ösztönöz. Emberek, akiknek nincs semmi okuk
arra, hogy megöljék magukat, lemennek a partra, és
besétálnak a vízbe. Tavaly is volt egy ilyen eset. A helybeliek
elkerülik azt a partszakaszt. Azután van egy erdő...
- Várjunk csak - szólt közbe Alex. - Maradjunk még
Vickinél. Azt mondta, megkeresi önt, ha visszajön. Ennek
ellenére elment, anélkül, hogy szólt volna.
- Így van. Legközelebb már csak azt hallottam, hogy
visszatért a Rimwayre.
Egymásra néztünk.
- Nem is próbált kapcsolatba lépni vele azután, hogy ezt az
üzenetet kapta Boldinai Fokról? Jól értettem?
- Igen, ez a helyzet. Ő különlegesen fontos ügyfelünk, Alex.
Nem akartam tolakodónak látszani.
- Érthető. Próbálta elérni, miután elment?
- Nem. Nem volt rá okom. Tudtam, ha szüksége lenne rám,
megkeresne.
Alex felállt.
- Köszönöm, Cirilla. Hálásak vagyunk, amiért időt szakított
ránk.
- Remélem, segítettem valamit.
- Hol van Boldinai Fok?
Utasította az MI-t, hogy mutassa meg nekünk.
- Ha bármit tehetek még önökért, kérem, ne habozzanak
kapcsolatba lépni velem. - Megadta a privát kódját.
- Egyébként - tette hozzá, - ha sikerül kideríteniük, mi ez az
egész, örülnék, ha nekem is elmondanák.
Megszerveztem az utunkat Boldinai Fokra. Este, mialatt Alex

beletemetkezett valami könyvbe, visszasétáltam az óceánhoz.
Gyerekkoromban minden nyáron óriási izgalmat jelentett,
amikor felszálltunk a vonatra, és elutaztunk a tengerpartra.
Homokvárat építettünk, strandlabdáztunk. De különösen azt
szerettem, amikor este kimentünk a
partra, és néztük az éjszakai óceánt. Még ma is emlékszem,
ahogy ott álltunk egy Gorgó Pillérének nevezett helyen, és
bámultuk a csillagokat.
Ezen az éjszakán e távoli helyen megint ezt tettem.
Gondolom, ettől kicsit otthon éreztem magam. Pedig az itteni
óceán fölött egészen más volt az ég. Csak egyetlen csillag
fénylett rajta.
A Callistra.
Eltűnődtem, hogy vajon mi történhetett, hogy egy ilyen
érzékeny faj fejlődött ki ezen a világon. Mit érezhették,
amikor rájöttek, hogy egyetlen fénylő pont kémleli őket a
magasból? Gyönyörű csillag volt, azúrkék ragyogását a
körülötte lévő sötét éjszaka még inkább fölerősítette.
Egy könyörületes istenség szeme, talán.
Kíváncsi lettem volna, vajon Vicki Greene is állt-e ide-kint,
talán épp ezen a helyen. Mire gondolhatott? Mire
gondolhatott ő, a vámpírjaival meg a démonaival, egy ilyen
különös, szokatlan égbolt alatt?
75 J ACK MCD EVI TT

NYOLC
Igen, Colion. Való igaz, hogy élvezzük a napot, azt, hogy

fényével beragyogja az életünket, és mindent, ami jó, hozzá
hasonlítunk. De a valóság az, hogy szereljük az éjszakát.
Éjszaka minden nő gyönyörű, éjszaka szabadon szárnyal a
képzelet, összeesküvések szövődnek, és rettenetes dolgok
történnek. Másképpen mindez nem létezhetne.
Boldinai Fok leginkább a temetőjéről volt ismert.

Valószínűleg ez az egyetlen dolog tette híressé a helyet.
A Külterületnek nevezett térségben, a bolygó kerületének
negyedrészéig benyúló nagy szigeten volt. A reggeli géppel
mentünk, és három óra múlva egy tengerparti városban
szálltunk le. Innen vonattal utaztunk tovább a szárazföld
belsejébe, Borakába. Ott éjszakáztunk, reggel pedig siklót
béreltünk, és az MI-vel elvitettük magunkat egészen Boldinai
Fokig.
Zord táj volt. Száraz, köves-homokos, sík vidék. Nyugat
felé hegylánc vágta át a horizontot. Maga a Fok egy
nagyjából négyezer lakosú városka volt. El nem tudtam
képzelni, miért nevezhették el Foknak. Valójában a semmi
közepén terült el.
Mindazonáltal volt egy sajátos vonása. Azon ritka helyek
közé tartozott, ahol az emberek viszonylag szabadon éltek a
Bandahriátus alatt. Noha a Cleev fennhatósága alatt álló
terület része volt, messze esett a hatalom központjától, és
kicsinysége miatt valószínűleg nem érte meg gondot csinálni
belőle. Ez volt hát az a hely, ahová a lázadók,
elégedetlenkedők és hitehagyott tudósok három évszázadon
keresztül visszavonultak. Elég távolinak tűnt, hogy ne
tudjanak bajt keverni, úgyhogy a diktátor is boldog lehetett.
Salud Afarnak nem volt - és tudtommal ma sincs meg az a
minimális járadékfizetési rendszere, amely lehetővé tenné
valamely polgárának, hogy ha úgy tartja a kedve,
végigcsavarogja az életét. Ezen a világon egyetlen
hatalomgyakorló sem tartotta jó ötletnek, így aztán nem is
valósították meg. Itt az ember vagy dolgozott, vagy mások
könyörületére szorult. Vagy még ennél is rosszabb sorsra
jutott. Miközben Alex és én leereszkedtünk e magányos
helyre, azon tűnődtem, vajon miből élnek ezek az emberek.
A Fok viharvert házai néhány keresztutca mentén
sorakoztak. Híres temetője a városkától északra terült el. A
levegőből nézve pontosan úgy festett, mint az összes temető,
amelyet eddig láttam - vaskerítéssel körülvett sírkövek
sokasága. A kerítésen kívül szürke síkvidék húzódott egészen
a látóhatárig.
A szálloda és az étterem zsúfolásig megtelt.
- Kedvelt turista célpont lehet - vélekedett Alex.
- Van itt valami, amiről nem tudok? - kérdeztem. - Vagy
csak a temető miatt?
- Azt hiszem, csak a temető miatt - felelte Alex. - És ne vágj
ilyen képet. Nincs minden városnak izgága temetője.
Egy szuvenírbolt idős tulajdonosa elmesélte nekünk a
sztorit:
- Peter Cleev kezdte el.
- Cleev? Az egyik diktátor? - csodálkozott Alex.
- Négyszáz évvel ezelőtt. Felidegesítette, hogy az egyik
kemény emberét megölték a lázadók. Elhatározta, hogy
kifejlesztenek egy még keményebb embert. Valakit, akit nem
lehet egy-két lövéssel leteríteni. Olyat, aki nem érez
fájdalmat.
- Komolyan beszél? - kérdezte Alex.
- Úgy nézek ki, mint aki hazudik? - nevetett a boltos, és
mutatott nekünk egy képet Peter Cleevről. Magas, sovány
fickó volt, hegyes szakállú, sátáni tekintetű. A gonosz császár
egy szuper minőségű hávéből. - Nem akarta, hogy bárki is
tudjon róla, mert az ártott volna a róla kialakult képnek. A
77 J ACK MCD EVI TT
Cleevek szerencsétlen fajankóknak tartottak minket,
többieket. Úgy gondolták, elhisszük róluk, hogy
könyörületes, jó szándékú emberek, akik mindenkor a
szívükön viselik a népük jólétét.
Ezért mindig mosolygós emberekkel vették körül magukat.
A Bandahr alatt a világ irgalmatlanul boldog volt. Mert
különben!
így aztán ideküldött egy csapatot, hogy megalkossák az ő... -
kereste a megfelelő szót.
- Androidját - segítette ki Alex.
- Android, igen. És a város lakói látták, amint az Egyes úton
felépül egy laboratórium és az azt kiszolgáló létesítmény.
- Az Egyes úton? - kérdeztem.
- Az, amelyik a város központján halad át.
- Ez az egyetlen út a városban.
- Úgy van. Az Egyes út. De tudják, ha minduntalan
félbeszakítanak...
- Nem. Kérem. Folytassa.
- Rendben. Egyszóval, amikor már mindent fölépítettek,
egész éjjel égtek a lámpák, és a temető mögött mindenféle
dolgot kezdtek elásni jeltelen sírokba.
- Rosszul sikerültek a kísérletek? - kérdezte Alex.
A boltos olyan ünnepélyes komolysággal bólintott, mintha
az igazságot hármunkon kívül senkinek sem lenne szabad
megtudnia. Mintha az olyasmi volna, amire a világ még nincs
felkészülve.
- Igen. Pontosan ezt temették el. Éjszakánként foglyokat
hoztak ide, és folytatták az átkozott kísérleteiket. Egészen
addig, míg végül sikerrel jártak. Vagy úgy gondolták.
Forrest Barryman középiskolai történelemtanárként
dolgozott, amikor elkapták, és idehozták. Valamelyik óráján
mondott valamit. Vagy valaki úgy gondolta, és ennyi elég is
volt. Ellenállóvá tették a legtöbb kis kaliberű fegyverrel
szemben. Elérték, hogy ne érezzen fájdalmat. Forrestnek
azonban nem tetszett, amit vele műveltek, ezért egy éjjel
kiszabadította magát, és lerombolta a labort. És végzett
néhány kínzójával is.
Azután eltávolította a biztonsági embereket, és bevette
magát az erdőbe. De addigra elhatalmasodott rajta az őrület.
Egyik éjszaka bejött a városba, és tomboló dühében
fojtogatni és ütlegelni kezdett mindenkit, akivel csak talál-
kozott. Nem tudták megfékezni. Végül a felbőszült
sokaságnak sikerült kiűznie a városból. Némi véráldozat árán
kikergették a közeli hegyekbe, ahol aztán egy
plazmagránáttal leterítették.
A saját halottaikkal együtt eltemették a temetőben.
Értesítették a rokonait, akik közül páran eljöttek a
szertartásra. Elszörnyedve hallották, mi történt. Forrest annak
idején egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, mi történt vele.
Amikor kiderült, hogy ő áll a történtek mögött, Cleevet olyan
aggodalom fogta el, hogy kiállt a nyilvánosság elé, és
mindent letagadott. Azt állította, hogy renegát tudósok műve
volt az egész. A temetés utáni héten valaki leszállt a
lerombolt laboratóriumra, és mindent leszerelt, ami a
történteket összefüggésbe hozhatta a kormánnyal.
- Egek! - kiáltottam fel. - Ez tényleg igaz? Valóban
megtörtént?
A boltos szeme szürke volt. A haja is szürke volt, a bőre
pedig pergamenszínű. Emlékszem, arra gondoltam, hogy el
kellene menekülnie a szuvenírboltból. El a temetőtől.
- Ennél még rosszabb is - válaszolta.
- Mi történt még? - tudakolta Alex.
- Hetekkel azután, hogy leszerelték a labort, valami ismét
megtámadta a várost. Nem tudták, mi az. De egyre-másra
holttestekre bukkantak. Agyonvert emberekre. Husánggal
leütöttekre. Megfojtottakra. Szemtanúk megesküdtek rá, hogy
Barryman tette. Egy riporter kiment a temetőbe.
- A sír üres volt - szólt közbe Alex.
- Igen.
A történetnek ezt a részét magam is hallottam, mielőtt
eljöttünk volna Marinopolisból.
- Segítséget kértek a hatóságoktól. De ők csak nevettek.
Akárcsak a média, amely akkoriban amúgy sem ért fabatkát
sem. A város ekkor akcióbizottságot állított fel. Üldözőbe
vették Barrymant, másodszor is a nyomára akadtak, és újra
megölték. Mindenki egyetértett abban, hogy ugyanaz a
személy volt. Ezúttal betonba zárták a holttestet, mielőtt
eltemették volna a földbe. Papot hoztak, hogy elvégezze az
79 J ACK MCD EVI TT

ördögűző szertartást, és kőlapot helyeztek a sírra, hogy a
halott ne tudjon kijönni.
Látta-e a boltos véletlenül Vicki Greene-t? Egyáltalán járt-e
a városban?
- Ki az? - kérdezte a boltos.
Ezek után továbbmentünk. Méghozzá a város két étterme
közül az egyikbe. Egy magas nő fogadott bennünket, aki túl
értelmesnek tűnt ahhoz, hogy egy olyan helyen éljen, mint
Boldinai Fok. Nem nagyon hittem benne, hogy a városkára
virágzó jövő vár. Miközben leültünk az asztalhoz,
megkérdeztem, van-e valami igazság a Barryman sztoriban,
de vicc nélkül, mire azt felelte, persze, hol éltem mostanáig?
- És mondok még valamit - tette hozzá a nő. - Ez az egész
összefügg a Callistrával.
- A Callistrával?
- Ha az ember kimegy oda, többnyire minden csendes,
nyugodt. De menjenek csak ki éjszaka, amikor a csillag
pontosan a fejük felett áll, érezni fogják, hogy az a valami ki
akar szabadulni a sírjából.
Isten hozott a Boldinai Fokon.
Kiválasztottunk egy szállodát, de az tele volt.

- Próbálják meg a Hamelt - tanácsolták.
A Hamel rendben volt, csak éppen nem tartozott az Alex
által kedvelt luxuskategóriába. Nem volt szabad lakosztályuk,
így két külön szobát vettünk ki. Mialatt ezt intéztük, Alex
megkérdezte az MI-t, tudja-e, kicsoda Vicki Greene.
- Ó, hogyne, uram - felelte a nő. - Ő nagyon népszerű a
Fokon.
- Meg tudja mondani nekem, hogy járt-e itt az elmúlt évben?
- Ez személyes jellegű információ, uram - hangzott a válasz.
- Sajnálom, de ilyen dolgokról nem nyilatkozhatom. Annak
viszont utánanézhetek, ha óhajtja, hogy jelenleg a
szállodában tartózkodik-e.
Próbáltuk hívogatni a Fokembert, azaz a helyi újságot. Igen,
valóban járt itt, mi több, a Hamelben szállt meg. Ő volt az
elragadtatott látogatók számára rendezett különleges alkalom
sztárvendége, és arról beszélt, hogy az emberek miért
akarnak hinni a természetfölöttiben. Dedikálta a
könyveit, többek között egy gyűjtő keménykötésű kiadásait,
és több olvasójával együtt részt vett egy kötetlen partin.
Ezen kívül interjút is adott, amelyet a Fokember le is közölt.
Vicki elegáns volt, mint mindig.
K: Ms. Greene, miért jött el a Fokra?

V: Ez egy különleges hely, Henry. Mindig is el szerettem
volna jönni.
K: Az új könyvén dolgozik?
V: Mindig az új könyvemen dolgozom. (Nevet.)
K: Elárulná nekünk, miről szól?
V: Még nagyon az elején tartok.
K: Megmondaná, mi lesz a címe?
V: A munkacíme Az ördög szeme.
K: Ellátogat a Fokra?
V: Igen. Nagyon úgy néz ki.
K: Megkockáztathatom, hogy ezek szerint Forrest
Barrymanről ír?
V: Természetesen megkockáztathatja.
K: És igazam lenne?
V: (Mosolyog.) Őszintén szólva, Henry, a dolog még
bizonytalan. Még gondolkozom rajta.
- Optimistának tűnik - jegyeztem meg. Ez a Vicki kevéssé

hasonlított arra a nőre, aki azt az első, különös adást
továbbította nekünk.
- Akármi volt is a probléma, ekkor még nem merült fel
- vélte Alex.
Végignéztük az interjút. Arra a kérdésre, hogy mivel akarja
eltölteni az időt, amíg a városban van, Vicki azt felelte,
mindössze körül szeretne nézni.
- Szép ez a hely. Engem meg nem sürget semmi.
- Meg fogja látogatni a Sírt is?
- Ó, nem hinném, Henry. Kicsit ijesztő az a hely odakint.
81 J ACK MCD EVI TT

Volt egy Barryman Múzeum is. És Temető Könyvek. És
Okkult Személyszállító Társaság, amely virtuális utakat
szervezett a másvilágra. Kaphatók voltak a szörny képével
díszített ingek. Az esemény dramatizált változatát tartalmazó
szim. Egy hologram, melyen maga a szörny látható, amint az
ajándékbolt előtt áll. Amikor megérkeztünk, épp egy család
fényképezkedett mellette. Úgy tűnt, hogy mindenkinek
virágzik az üzlete.
Olyan embereket próbáltunk keresni, akik láthatták Vicki
Greene-t. Úgy tűnt, hogy a Fokon mindenki rajong a
rémregényekért. A legtöbb helybeli, akikkel beszélgettünk,
azt felelte, igen, hallotta, hogy Vicki a városban van. A
legtöbben még azt is hozzátették, hogy beszéltek is vele. De
senki nem mutatkozott különösképpen segítőkésznek.
Többen közölték velünk, hogy Vicki a Barryman Szörnyről
írt. Mi másért jött volna ide? - szögezte nekünk egyikük. A
hír, hogy Vicki elveszett, még nem jutott el ide, és rajongói
nem is nagyon akarták elhinni.
Egy szó mint száz, gondot jelentett számunkra, hogy
szavahihető forrásokat találjunk. A részletek nem álltak össze
egésszé. Vickit más-más ruhában írták le. Más volt a hajszíne
is. Néha akcentussal beszélt, néha nem.
Megkérdeztük, hisznek-e abban, hogy a Bariyman-sztori
valós tényeken alapul. Azt hittem, itt majd tapasztalni fogunk
némi szkepticizmust, különösen a gyerekeknél. De nem.
Természetesen megtörtént. Kérdezzünk csak meg bárkit.
Vagy menjünk ki a temetőbe, amikor látható az égen a
Callistra.
Nappal egy lájtos gravitációjú, ANDROID HELYIÉRDEKŰ

feliratú busszal csoportokat vittek ki Barryman sírjához.
Amikor megkérdeztem a szálloda igazgatóját, szerveznek-e
éjszakai kirándulást is, láthatóan meglepődött.
- Szóba sem jöhet, ifjú hölgy. Senki sem megy ki oda éjjel.
Nem szabad.
De alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
A szállodánál vettek föl bennünket, azután még egyszer
megálltunk, majd indultunk északnak, a temető felé.
Körülbelül tizenöten voltunk a buszban, a társaság fele
gyerek. Vakációzó társaság volt, a busz zengett a
nevetésüktől, és hallottam, amint egy kislány azt kérdezi: - És
ez tényleg igaz, mami?
- Nem, drágám - válaszolta mami. - Kísértetek nem
léteznek.
Alex várta a kedvező pillanatot, amikor megmutathatja
Vicki képét az idegenvezetőnek.
- Vissza tud emlékezni, hogy megfordult-e valamelyik
csoportjában ez a nő?
- Uram - felelte a férfi van fogalma róla, hány ember látogat
ki oda?
Keresztülhajtottunk a városon, majd körülbelül három
kilométert utaztunk egy síkvidéken haladó, nyílegyenes úton,
s végül jobbra letértünk egy kanyart levágó útra. Ahogy
közelebb értünk, kitárult előttünk egy kétszárnyú vaskapu.
(Biztonságot szolgáló szerepét erősen kétségessé tette, hogy a
kerítés számos helyen be volt törve.)
A temető régi volt. A sírköveken több mint hatszáz évre, a
Bandahriátus kezdetéig visszamenőleg szerepeltek évszámok.
Az idegenvezető, egy középkorú fickó, aki mindent
elkövetett, hogy idegesnek tűnjék, elmondta, hogy a város
tanácsadó testülete fontolgatja, hogy kitiltja a temetőből a
látogatókat, mivel mindenki tisztában van vele, csak idő
kérdése, hogy Forrest Barrymore kiszabaduljon a sírjából, és
senki sem tudja, mit fog művelni akkor. Végignézett a
gyerekeken, akik közül voltak, akik kuncogtak, míg mások
közelebb húzódtak az anyjukhoz.
- Természetesen a legtöbben úgy gondoljuk, hogy
fölöslegesen aggodalmaskodnak - folytatta pléhpofával. - De
tudják, milyenek az emberek. Elég egyetlen háborgó sír, hogy
az egész városnak rossz híre keljen.
- Kicsit idegesnek látszol, Chase - hajolt közelebb hozzám
Alex.
Most védekezzek? Rámosolyogtam, és elengedtem a
megjegyzését a fülem mellett.
A temető száraz, porlepte hely volt, cseppet sem hasonlított
a Rimwayen lévő udvarházunkhoz közeli, buján zöldellő
sírkerthez. Mindenütt táblák figyelmeztettek arra, hogy
SÖTÉTEDÉS UTÁN BELÉPNI TILOS.
83 J ACK MCD EVI TT
- Nem hiszem, hogy ide temettetnék bárkit, akit szerettem -
jegyeztem meg.
Alex elnézett mellettem, és előre megmondhattam volna,
mit fog válaszolni.
- Nem tudom elképzelni, hogy a végén sokat számítana.
Szélroham rontott a busznak.
- Forrest nappal nyugton van. Nincs miért aggódni - sietett
közölni az idegenvezető.
A busz a sírkövek között haladt tovább, végül
felkapaszkodott egy alacsony domb tetejére, ahonnan
megláttuk a kőtömböt. Olyan magas volt, hogy nem értem
volna fel a tetejét, és fele olyan hosszú, mint a busz.
Beálltunk egy parkolóba, és kinyíltak a busz ajtajai. Elsőnek
az idegenvezető szállt le. Miközben egyre azt magyarázta,
hogy teljes biztonságban vagyunk, nappal egyáltalán nincs
mitől tartanunk, lesegítette a hölgyeket, és a kezét nyújtotta a
kicsiknek.
- A sír csak olyankor aktív, amikor látható az égen a
Callistra. - Elnyújtva, a mássalhangzókat görgetve, a
magánhangzókat ízlelgetve ejtette ki a Callistra szót. A fickó
csakugyan élvezte a munkáját.
- Ügyes rendezés - suttogta Alex.
Természetesen elsőnek a NYUGODJ BÉKÉBEN felirat
tűnt a szemembe. A kő túlsó oldalán volt egy másik felirat is,
ismeretlen jelek három sorba rendezve.
- Arrakesh betűk - magyarázta az idegenvezető. - Egy ősrégi
szövegből, az Enkomiából valók, amelyet egyesek szent
iratnak tartanak. Az első sor a neve, Forrest Bariyman
fordítása. A második az első temetésének az időpontja, és a
legalsó azt jelenti: Jobblétre szenderült. - Óvatosan
megérintette a kőtömböt. - Ebben reménykedünk - tette
hozzá.
- Miért ezen az idegen nyelven? - kérdeztem.
- Állítólag ez segít megtartani odalent a földben - hangzott a
válasz. - Akkoriban az itt élők többsége Utazó volt. Ők voltak
a hívők. Onnan kapták a nevüket, hogy az életet úgy fogták
fel, mint utazást egy gonosz világból az üdvözülés felé. Ha
körülnéznek, szép számmal láthatnak csillag szimbólummal
ellátott sírokat. Ők az Utazók.
- Callistra - szólalt meg egy nő a hátam mögött.
- Úgy van - mondta az idegenvezető. - Az Utazók Isten
csillagának tartották a Callistrát, amelyet Jelenléte jeleként
helyezett el az égben.
A csillag természetesen e világ számos vallásában foglalt el
központi helyet, noha ezt akkor még nem tudtam.
A hely meglehetősen békésnek tűnt. A kőtömb
elmozdításához egy méretes antigravitációs gépre lett volna
szükség.
- Barryman valójában nem nyugszik - folytatta az
idegenvezető, aki nyilvánvalóan nem az az ember volt, aki
kihagy egy jó lehetőséget. - Ha kijönnek ide egy szeles
éjszakán, ami amúgy szigorúan tilos, de tegyük fel, hogy
kijönnek, amikor a Callistra épp a fejük fölött van az égen,
hallhatják, amint megpróbál kiszabadulni onnan, a mélyből.
Egy nagydarab, kopasz ember szólt, hogy hagyja abba.
- Halálra rémíti a gyerekeket - mondta.
Amikor végeztünk a temetőben, a busz kivitt bennünket,

hogy megnézhessük az android laboratóriumot. A kis
épületek együttesében munkaasztalok, kádak és szokatlan
berendezési tárgyak kaptak helyet. Ez nem az igazi labor,
magyarázta a sofőr, mert az évszázadokkal ezelőtt
megsemmisült. Viszont pontos és hiteles másolata.
- Továbbá - tette hozzá - itt, ezen a helyen állt az eredeti
laboratórium.
És úgy folytatta, mintha még ma is itt állna minden. Itt és
amott voltak a tudósok szállásai, és közvetlenül jobbra az
ebédlő. A nagy laboratórium ott, az a földszintes fehér épület,
jobbkéz felől. Meg is állt előtte.
- A kár egy részét a kormány okozta, amikor idejöttek, hogy
helyreállítsák azt, aminek valami köze lehetett a szörnyhöz.
Nekünk azonban az a véleményünk, hogy maga a lény
rombolta le ezt a helyet.
- Azt hiszik, mindnyájan idióták vagyunk - mondtam
Alexnek.
- Nem, nem. Showbiznisz az egész. Tudják, hogy senki sem
hiszi el ezt a mesét, de azt akarják, hogy egy pillanatra tegyük
85 J ACK MCD EVI TT

félre a hitetlenségünket. Mint egy szimben. Rúgd vissza a
labdát, és élvezd a játékot, Chase.
- Oké.
- De persze ki tudhatja valójában?
- Lennél szíves abbahagyni? Megint olvastál valamiket
Greene-től, igaz? - Elmosolyodott, mire mindketten jóízű
nevetésben törtünk ki. - De komolyan, kíváncsi lennék,
van-e valami valóságalapja a sztorinak. Csakugyan
megpróbálkozhattak idekint androidok építésével?
- Persze - felelte vállvonogatva. - Megpróbálhattak egy jobb
zsarut összeszerelni. Diktatúrában ilyesmire számítani lehet.
Ezért olyan rémítő a technika, Chase. Néha nem a megfelelő
emberek használják fel a saját céljaikra.
- Mit gondolsz, Vicki is megtette ezt az utat?
- Szerinted van rá esély, hogy eljött egészen idáig, és nem
tette meg?
Egy hosszú percig csendben maradtam. Aztán:
- Mi lenne, ha visszajönnék ma éjjel?
- Hová? Ide?
- Igen. Ide.
- Minek?
- Mert Vicki is ezt tette volna. Érezni akarta volna az
android-sztori érzelmi hatását. És ennek a hatásnak része az
éjszakai sír is. Kétlem, hogy ellen tudott volna állni neki.
- Valószínűleg igazad van, Chase. De nem látom értelmét,
hogy tovább erőltessük ezt a témát. Nekünk most azt kell
kiderítenünk, hogy hová ment innen.
- Ez olyan, mintha csalnánk. Szerintem meg kellene
ismételnünk azt, amit ő átélt.
- Komolyan gondolod?
- Igen - feleltem. - Itt szeretnék lenni, amikor a csillag a
fejünk fölé ér. Ő is így tehetett.
- Chase...
- Azért jöttünk, hogy megismételjük azt, amit ő tapasztalt.
Hogy azt tegyük, amit ő tett. Én úgy látom, ez állhat a dolgok
középpontjában.
- Oké. Ha ragaszkodsz hozzá - felelte rezignáltan.
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Mit nem?
- Egyedül megyek.
- Miért?
- Mert ő is egyedül volt.
- Chase, nem csapsz be senkit.
- Mire gondolsz, Alex?
- Még mindig kisgyerek vagy.
***
Nem tetszett neki az ötlet. Veszélyesnek tartotta. Nem nőnek

való hely. Ki tudja, kik járkálnak odakint ilyen késő éjszaka?
Még ragadozók is kóborolhatnak arrafelé. Mondtam neki,
hogy ne aggódjon, hívni fogom, ha valami szokatlan dolog
adódna. Egyébként pedig van fegyverem. Vásároltam egy 21-
es kaliberű pisztolyt, azt magammal viszem.
- De talán nem ártana, ha te meg egy plazmapisztolyt
tartanál a kezed ügyében, arra az esetre, ha csakugyan
elszabadulna ott egy szörny.
Valami olyasmit morgott, hogy még van mit dolgozgatnom
a humorérzékemen.
Amikor a Callistra jól láthatóan félúton járt az égbolt közepe
felé, átevickéltem Alex óvatosságra intő figyelmeztetései
újabb sorozatán, fölmentem a tetőre, és visszasiklóztam a
temetőbe.
A hely éjszaka még sivárabbnak tűnt. Egyedül a magányos
csillag halványkék fénye világította meg úgy ahogy a
sírköveket és a szobrokat. A parkolóban, körülbelül harminc
méterre a sírhelytől tettem le a siklót. Nyugat felől erős szél
fújt, csak úgy hordta a port és homokot. Kiszálltam,
felkapcsoltam a lámpámat, és elballagtam a sírhoz. Jobbra, a
látóterem peremén mozgást észleltem. Két tinédzser próbált
sétálást tettetve eltűnni a színről. Egy síremlék mögött
elnyelte őket a sötétség.
Lekapcsoltam a lámpámat, és megálltam. A csendet csak a
rovarok zümmögése törte meg. A márványtömb
csillagfényben fürdött. Arra számítottam, hogy látni fogom a
város fényeit, de dél felől csak valami halvány derengés
látszott a fák között. Meleg szél támadt.
Elképzeltem Vickit, amint ugyanitt áll, és fülel a sötétségbe.
Bizonyára arra gondolt, hogy hogyan jeleníti majd meg ezt a
helyet, hogyan tudná felhasználni a regényében. A
87 J ACK MCD EVI TT
Fokember-interjúban Az ördög szemé-t említette mint
munkacímet. Fölpillantottam a kék csillagra. Baljós szín volt.
De azon az éjszakán, a túlméretezett sírkő jelenlétében, a szín
nem számított.
Arra gondoltam, vajon ideges volt-e egyáltalán. Vagy
élvezetet talált egy ilyen élményben? Lehet, hogy épp ezért
jött el? Az egésznek talán nem is volt semmi köze egy
regénytervhez. Talán csak szerette ezt a belső borzongást,
hideglelést, hogy itt áll egy háborgónak, nyugtalannak tartott
sír mellett.
Északnyugaton fények sora jelent meg, elhúzott a fejem
fölött, és ereszkedni kezdett a várost jelző derengés felé.
Újra felkapcsoltam a lámpámat, és lenéztem a sírkő
feliratára. Forrest Barryman.
Jobblétre szenderült.
A kő és az arrakesh írásjelek holtbiztosán a showbiz kellékei
voltak. Ki tudhatta, mit jelentettek valójában? Hogy
jelentettek-e egyáltalán bármit is? Az egész város egy
fantazmagóriára épülő vállalkozás volt. Mint Nyugat-Kobal a
- hol is? - a Fekete Adrianon, ahol szabályos időszakonként
felbukkant egy hatalmas csápokkal felszerelt tengeri szörny.
Vagy a Pörgettyűk-beli Bizmuth, ahol állítólag lezuhantak
egy másik galaxisból jövő látogatók. (Őket és a roncsot
titokban eltüntette a kormány, de persze tagadta.)
Még egy olyan hely is volt, ahonnan saját állításuk szerint
ajtó nyílt egy másik dimenzióra. Meg is mutatják az ajtót: egy
hegyoldalban van, sziklakőbe vágva, de ahhoz, hogy valaki
átléphessen rajta, minden körülménynek pontosan meg kell
felelnie. Ami természetesen sohasem jön össze. És a bonusz:
a helyiek állítják, hogy onnan soha senki nem jött még vissza.
Közben meg esküsznek rá, hogy csodálatos kilátás nyílik arra
a más dimenziójú világra.
Könnyű volt elképzelnem Vicki Greene-t, amint ott áll, és
ugyanezek a gondolatok, ugyanezek a kérdések
fogalmazódnak meg benne. És vélhetőleg arra a
következtetésre jut, hogy a válaszok nem is fontosak. Hogy
igazából csak a bizonytalanság számít.
Azon az éjszakán kezdtem közel érezni magam hozzá.
Addig afféle opportunista nőnek tartottam, aki jó pénzért
csupa olyasmiről ír, ami soha nem fordulhatna elő. Ami
engem egyáltalán nem érdekelt. De akkor felvetődött
bennem, hogy a vámpírok és Forrest Barryman meg a többiek
nem egyszerűen holmi képzeletbeli lények, amelyekkel ki
lehet csalni az ostobák zsebéből a pénzt. Hogy ezek a lények
bevilágítanak annak a valaminek a sötét zugaiba, ami
emberré tesz bennünket. Elvégre volt idő, amikor nem
értettük a természeti világot, nem láttuk annak rendjét. A
világ határtalan sötétséget jelentett, amelynek a szabályait
valójában senki sem ismerte. Egy világ, tele kísértetekkel,
melyek akár el is ragadhatják az óvatlan utazót. Ebben a
világban angyalok mozgatták a csillagokat, és istenek
hajtották át a napot az égbolton.
Megmozdult a föld.
Nem rengés volt ez, inkább csak rezgés, alig érzékelhető
vibrálás.
Talán csak képzelődtem.
De megint éreztem.
Nem láttam semmit, de azért kivettem a zsebemből a
pisztolyt, és hosszan kémleltem magam körül a sötétséget.
Egyedül voltam. Úgy tűnt, hogy a tinédzserek elmentek.
A sírkő megmozdult. Emelkedni kezdett.
Megráztam a fejem. Dermedten bámultam, amint a kő
elülső vége, a hozzám közelebb eső, felemelkedik.
Szívesen mondanám azt, hogy álltam a sarat. Rögtön
felfogtam, hogy itt egy minden részletében kidolgozott, az
éjnek évadján ide merészkedő turistáknak szánt
illúziókeltésről van szó. Tudtam, ennek ellenére égnek állt a
hajam, és heves szívdobogás jött rám. A kő alsó lapja is
felemelkedett a földről, és láttam, hogy valami tartja, alulról
emeli fölfelé. Egy hatalmas, kékes színű kéz bukkant ki a
földből, miközben a kőlap tovább emelkedett.
Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Végigrohantam az
utat vissza, a siklóhoz. Még futás közben utasítottam az MI-t,
hogy nyissa ki a zsilipet. - Indítsd be a motort - kiáltottam. A
szívem ki akart ugrani a mellemből. Amikor felugrottam rá, a
sikló már elemelkedett a földtől.
89 J ACK MCD EVI TT

KILENC
Valóság az, ami fejbe vág, amikor nem figyelsz oda, hogy
merre jársz.
Jól van. Nem fogom hagyni, hogy gyáva nyúlnak tartsatok.

Pár perc múlva visszamentem, és a siklóban ülve,
biztonságos magasságból néztem le a helyre. A sír nyugodt
volt, a kő ismét mozdulatlanul feküdt a földön.
Letettem a gépet a parkolóba, kinyitottam a zsilipet, és
kiszálltam. Ellenőriztem az időt, és visszamentem oda, ahol
az imént álltam. És vártam. Amíg újra nem kezdődött az
egész.
Akkor visszavonultam a leszállóegységbe, és végignéztem
a műsort. A csillag fényétől kékre festett kezet, amint
felemeli a kőlapot, amely aztán újra visszakerül a helyére.
Újra elmentem oda, ahol az imént álltam. Álltam, és vártam.
Körülbelül két perc múlva harmadszor is lejátszódott a
jelenet.
Már újra úton voltam a Fok felé, amikor Alex felhívott.

- Jól vagy? - kérdezte.
- Aha. Igen. Jól vagyok.
- Láttál szörnyeket?
- Csak a szokásosakat.
- Helyes. Mikor érsz vissza?
- Miért?
- Hogy tudjam, mikor kezdjek aggódni.
- Pár perc múlva ott leszek.
- Jó. Szólj, ha beértél.
- Alex?
- Tessék.
- Ennek a városnak a lakóiban nem lehet megbízni.
- Meglepve hallom.
Reggel nem tudtam megállni, el kellett mennem a

városházára. Alex megpróbált lebeszélni, de engem dühített,
hogy így átverik a látogatóikat. A városháza meglehetősen
lepusztult épülete a bíróság mellett, a rendőrséggel átellenben
volt. A hús-vér női portás úgy viselkedett, mint akinek
fontosabb dolga is van, mint idegenekkel társalogni.
- Kihez jött, ma‘am?
- A főnökhöz.
- Meg van beszélve?
- Nincs.
- Sajnálom, de pillanatnyilag nem elérhető. Miben
segíthetünk?
- Tudja, valaki odakint szívrohamot fog kapni.
- Hol odakint?
Ez így ment egy darabig, de végül sikerült eljutnom tőle egy
előadóféléhez. Vele sem mentem sokra, továbbküldött egy
elhízott fickóhoz, aki egy tágas, de piszkos, poros irodában
ült. Emberem úgy nézett ki, mint aki időtlen idők óta ül itt.
Tüskés fehér bajusza és óriási kopasz feje volt. Nagyapósan
rám mosolygott, azt mondta, örül, hogy eljöttem hozzá, és
odahúzott nekem egy széket. A névkártyájáról leolvastam a
nevét: Mr. Collander.
- Ms. Kolpath, a szavait rögzítem, és később
visszahallgatjuk - mondta.
Egy percig némán ültünk, és néztük egymást. Esélyt adott
nekem, hogy azt mondjam, nagyon köszönöm, majd kezet
fogjak vele, és távozzam.
- Mr. Collander, ugye, ez önt egyáltalán nem zavarja?
A mosoly a helyén maradt, de némi sajnálkozás vegyült
91 J ACK MCD EVI TT
bele.
- Bár mondhatnám azt, hogy nyugtalanít. - Ujjhegyeivel
megtámasztotta a homlokát. - De nem fogok hazudni önnek.
Nem, egy idő óta tudunk róla.
- Sőt, önök tették oda.
Fölpillantottam egy bekeretezett képre, melyen őt lehetett
látni két fiatal lány és egy kölyökkutya társaságában, amint
egy díjat ad át a lányoknak. Tekintete követte az enyémet. -
Az évenként megrendezett Kedvenceink Versenye Napján
készült - mondta. - Nézze, Ms. Kolpath... hívhatom Chase-
nek?
- Jó lesz a Ms. Kolpath.
- Ms. Kolpath, megkérdezhetem, mit szándékozik tenni,
miután elmegy innen?
- Még nem döntöttem el.
- Meg tudom érteni, hogy megijedt.
- Nem ijedtem meg. - A megrémült szó közelebb járt volna
az igazsághoz. - Szóval, mi történik ott? Valahányszor
kimegy valaki, az a micsoda mindig bekapcsol?
Felálltam, de megkért, hogy üljek vissza.
- Nem rabolom sokáig az idejét - mondta. - Sajnálom, hogy
kellemetlenséget okoztunk. Őszintén mondom. - Fejével az
ablak felé intve folytatta. - Nézzen körül. Boldinai Fok
kisváros. Nincs komoly ipara. Elszigeteltek vagyunk, s hogy
egyáltalán létezünk, a turistaforgalomnak köszönhetjük. Ila
az megszűnne, vele együtt a város is eltűnne.
Jól csinálta. Utólag belegondolva csodálkozom rajta, hogy
ilyen könnyen rá tudott szedni. De akkor nehéz volt ezt
elvitatnom tőle.
- Nem ártunk vele - mondta. - Vannak ellenőrző
készülékeink. Ha rossz egészségi állapotú ember akarna
kimenni, közbelépünk. De a legtöbb turista számára, aki
idejön, ez csak a showműsor része, Ms. Kolpath. Ezt várják.
Nézze, sajnálom, ha ebből bármit is komolyan vett. Higgye
el, senki sem hiszi el igazán, hogy egy android van bezárva
abba a sírba. Csak úgy csinálunk, mintha, a turistáink
kedvéért. - Vett egy mély lélegzetet. - Hadd kérdezzek öntől
valamit. Mit gondolt volna, ha kimegy oda, és nem történik
semmi?
Kezdtem úgy érezni magam, mintha tökkelütött hülye
lennék.
Rám mosolygott, és közölte, hogy ha bármi más problémám
lenne, nyugodtan menjek vissza hozzá. Azután kikísért az
ajtóig.
- Remélem, megpróbálja elfogadni a mi szempontunkat, Ms.
Kolpath. És lazítson, élvezze az utazást, amíg itt van nálunk,
a Fokon. - Átnyújtott egy ajándékutalványt, amit a
szuvenírboltjaikban lehetett beváltani. Amikor kiléptem az
ajtón, mosolyogva még utánam szólt: - Hatvan éve csináljuk
ezt. Még egyetlen turistát sem veszítettünk el.
Amikor visszaértem a szállodába, Alex a rá jellemző

önelégült képpel fölnézett a helyi sörrel teli poharáról, és
megkérdezte, hol voltam.
- Csak sétáltam.
Fürkészve nézett a poharába, majd az ölében fekvő no-
tebookját tanulmányozta.
- Belementek, hogy leszereljék a sírnál lévő szerkezetet?
Mialatt a válaszon gondolkoztam, elmondta, hogy épp
időben érkeztem, hogy elkísérhessem a helyi olvasóklub
szervezőjével megbeszélt találkozójára. Dolfnak hívják, és a
Boldinai Foki Könyvtárban vár bennünket.
A könyvtár a városháza mellett volt. Amikor odaértünk,
Dolf épp az egyik könyvtárossal beszélgetett. Megejtettük a
bemutatkozást, majd Dolf elvezetett minket egy kis
előadóteremként szolgáló szobába.
Korábban rendőrtiszt volt, és bevallotta, hogy a
Bandahriátus idején szolgált.
- De mi itt semmi olyat nem csináltunk, ami más helyeken
történt. Nem engedték volna meg - tette hozzá.
Életemben kevés olyan magas embert láttam, mint ő,
ráadásul a szikársága miatt még magasabbnak tűnt. Egykor
szőke haja mára őszülni kezdett. Sűrű, ápolatlan bajuszt
viselt, s a tekintete olyan éles volt, mint egy profi hamis-
kártyásé. Jócskán benne járt már a korban, és elmesélte
nekünk, hogy a rémregények azok közé a tiltott élvezetek
közé tartoznak, amelyek örömtelivé tették az életét.
93 J ACK MCD EVI TT
- Előre tudták, hogy Vicki Greene jönni fog? - kérdezte
Alex.
Láthatóan nem volt benne biztos, hogy miért kérdezgetjük.
Arra gondoltam, hogy rajongóknak tart bennünket.
- Nem. Nem igazán. Csak két nappal a megérkezése előtt
tudtuk meg. Azt hiszem, az egyik korimbai terjesztője
értesített bennünket. Ő hívta fel a Temető-
- A temetőt? - vágtam közbe.
- A Temetői Könyveket. Ez a neve a boltunknak.
- Ó.
- Én úgy tudom, hogy Korimba a Szellemnél hallotta
valakitől - tette hozzá Dolf.
- A kereskedelmi képviselet - világosított fel Alex.
- Igen.
- És hogy léptek kapcsolatba vele? Ms. Greene-nel?
- Nem volt kódunk, és nem találtunk névjegyzéket,
amelyben szerepelt volna. De tudtuk, mikor érkezik, úgyhogy
figyeltük a szállodákat. És Amelia, Louie Black felesége,
kiszúrta, amikor belépett a Hamel halijába.
- Hátradőlt a székben, és látszott rajta, hogy borzasztóan
elégedett magával. - Beleegyezett, hogy elvigyük ebédelni.
Oda - mutatott az utca túloldalán lévő szerény kávézóra. A
Sírra. - Összetoltak két asztalt. De nem hagyta, hogy mi
fizessünk helyette - tette hozzá sietve.
- Természetesen.
- Akartuk. De ő ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a saját
számláját.
- Milyennek látták?
- Vicces hölgy. Nem veszi magát komolyan. És te jó ég,
hogy szerette a desszertet! - Úgy tűnt, nem hallotta még a
hírt.
- Azt tudja, Dolf, hogy mennyi ideig maradt a Fokon?
- Három vagy négy napig. Miért kérdezi?
Alex némi habozás után elmesélte, mi történt. Dolf
végighallgatta, és láthatóan őszinte szomorúsággal
megcsóválta a fejét.
- Elárulta maguknak, hová akar menni innen?
Dolf megrázta a fejét.
- Nem. De megkérdezhetem a többieket. Hátha
valamelyiküknek említette.
- Oké. Megköszönném, ha megtenné. Találkozott még vele
az ebéden kívül?
- Nem. - Ezen nem kellett gondolkoznia. - Nem.
Legközelebb már csak azt hallottam, hogy elment.
- Említette maguknak, hogy miért jött ide?
- Persze - mosolyodott el újra. - Azt mondta, találkozni
szeretne Barrymannel.
Dolf aznap este felhívott minket telefonon. Beszélt a
többiekkel.
- Amikor innen elment, egy-két emberünknek említette,
hogy Bessarlikba megy - mondta.
- Bessarlik? Mi az?
Nevetett. Nem tudjuk?
- Hát a Kísértetjárta Erdő.
95 J ACK MCD EVI TT

TÍZ
Azt tanácsolom neked, Grimly, hogy tedd azt, ami a

legokosabb: bújj el.
- Etűd feketében
Egy másik világban az embernek mindig valamelyest

alkalmazkodnia kell. A súlya rendszerint megváltozik. Nem
nagyon, de mégis meglepő, hogy mire képes egy-két kiló
hirtelen súlytöbblet vagy súlycsökkenés. Az idő
szükségszerűen problémát jelent. A mértékegységeket az
erőfeszítések ellenére sohasem sikerült szabványosítani.
Salud Afaron egy óra hosszabb, mint otthon, a percek viszont
rövidebbek. Meg sem próbálom megmagyarázni. Elég az
hozzá, hogy Boldinai Fokon egy nap, amely egy teljes
fordulatot jelent a bolygó tengelye mentén, majdnem két
szabvány órával hosszabb, mint az a nap, amelyhez mi hozzá
vagyunk szokva. Ennek az lett a következménye, hogy a
megszokott alvási időnk pillanatok alatt felborult.
De a legtöbb gond az ételekkel volt. A legtöbbjét nem
ismertük, és általában véve ízetlennek találtuk őket. Ameny-
nyire lehetett, igyekeztünk olyan ételeket enni, amelyek
legalább valamennyire megegyeztek azokkal, amiket a
Rimwayen ettünk. A részletekbe nem szeretnék
belebocsátkozni, de annyit azért elárulok, hogy amikor
például tojásról vagy szalonnáról beszélek, akkor nem az
otthoniakra kell gondolni, hanem azokhoz megközelítően
hasonló dolgokra. Ami pedig a kávét illeti, hát az meg sem
közelítette az otthonit.
Másnap reggel épp végeztünk a pszeudoreggelivel, amikor
Alex kapott egy hívást.
- Mr. Benedict?
- Igen.
- Mr. Benedict, dr. Wexler nevében telefonálok.
- Kicsoda?
- Dr. Mikel Wexler. A Marikoba Egyetem történelem
tanszékének munkatársa. Nagyon szeretné, ha pár percet
áldozna rá az idejéből. Elérhető lesz ma délelőtt?
- Miről szeretne dr. Wexler beszélni velem?
- Azt hiszem, a dolog Vicki Greene-nel van összefüggésben.
- Rendelkezésére állok akár most is.
- Ő pillanatnyilag egy konferencián van, uram. Tíz óra
megfelel?
Gyorsan rákerestünk Wexlerre.

A Cleev kormánya ellen évekig harcoló földalatti
mozgalom, az Ellenállás egyik hőse volt. Elfogták,
megkínozták, s végül az elvtársai egy híressé vált akcióban
megszöktették. A Koalíció hatalomra kerülésekor tanári
pályára került, ma pedig a Marikoba történelem tanszékének
a vezetője.
Megírta a Lázadás a tengerparton-t, e viharos esztendők
krónikáját. És időnként tanácsadóként működött Kilgore
adminisztrátor mellett. Alex egy órát töltött azzal, hogy bele-
beleolvasson a könyvbe.
- Egy dolgot mindenképpen a javára írok - jelentette ki
végül. - A legnagyobb érdemet másoknak tulajdonítja.
A szálloda egyik konferenciatermében fogadtuk a hívását.
Alex úgy mutatott be, mint a társát, mire Wexler gálánsán
megjegyezte, hogy szeretné, ha neki is ilyen bájos társa
lenne. Az ilyen jellegű megjegyzések engem általában
óvatosságra intenek, de ő őszintének tűnt.
Rokonszenves, nyugodt fickó benyomását keltette, de volt
valami a szemében, ami azt sejtette, hogy nem tanácsos
megharagítani. És úgy viselkedett, mint aki tudja, a képmása
egy napon oda fog kerülni a hősök szobrai közé
Marinopolisban. Az olyan emberek magabiztosságával
97 J ACK MCD EVI TT
beszélt, akik megszokták, hogy döntéseket hozzanak. Láttam
rajta, hogy elérte, amit akart. Sűrű, ősz haja és belső erőről
tanúskodó markáns arca volt. Ha bajba kerülnék, szeretném,
ha ilyen ember állna a hátam mögött, gondoltam.
- Ha nem haragszik meg érte - folytatta -, szerintem az ifjú
hölgy igen nagy szerepet játszott az ön sikerében.
Valószínűleg elpirultam.
- Tökéletesen igaza van - válaszolta Alex. - Nem is tudom,
mihez kezdenék nélküle.
Még vagy egy percig udvariasan elcsevegtek, majd Wex-ler
a tárgyra tért:
- Csak a minap hallottam Vicki Greene-ről. Nagy kár érte.
Mi az ördög lelhette, hogy ilyen dolgot művelt?
- Azt reméljük, hogy ki tudjuk deríteni - adta meg Alex a
standard választ.
- Igen. Sok szerencsét hozzá. - Összevonta a szemöldökét. -
Arra számítanak, hogy Salud Afaron találják meg a választ?
- Nem tudom.
- Nem bánja, ha megkérdezem...
- Csak rajta, dr. Wexler.
- Mikel, ha megkérhetem. Nyugodtan számítson engem is a
rajongók közé. Arra lennék kíváncsi, miért lelt ez a dolog
érdekes az ön számára.
Alex elmondta neki az üzenetet.
Mindnyájan halottak.
- Kik azok a mindnyájan?
- Fogalmunk sincs.
- Milyen különös, titokzatos ügy. És hogyan tervezik a
továbbot, ha megkérdezhetem?
- Arra gondoltunk, hogy elindulunk, és követjük a nyomát.
- Gondolom, ez a terv is van olyan jó, mint bármelyik
másik.
Észrevettem, hogy Wexler karszéke oldalához egy bot van
támasztva. Talán emlék Cleev börtönéből.
- Mikel, önnek mi a kapcsolata vele? - kérdezte Alex.
- A Samuelsben találkoztam vele. Mielőtt elment.
- Ezek szerint ismerte?
- Képekről ismertem már őt. A pályája kezdetétől az
olvasója voltam. Ezt rendszerint nem szoktam bevallani, de...
lényeg az, hogy tudtam, hogy itt van, és hogy
elmenni készül. - Sötétkék szövettel bevont fotelban ült. A
háta mögött látható két ablak valószínűleg az egyetem
campusára nyílt. - Úgy intéztem, hogy ott legyek az
állomáson.
- Tudott is beszélni vele?
- Igen. Pár percet.
- Hogy nézett ki?
- Hogy érti?
- Feldúltnak látszott? Depressziósnak?
- Egyáltalán nem. Nem olyan volt, mint amilyenre
számítottam. Azt hittem, aki rémregényeket ír, az... na, szóval
érti. De nem olyan volt. Egyáltalán nem. - Elmosolyodott. -
Okos nő volt. Én persze úgy tettem, mint aki csak véletlenül
keveredett oda, és megkérdeztem tőle, csakugyan ő-e Vicki
Greene. Tudják, hogy megy ez. Beszédbe elegyedtünk, és ő
megengedte, hogy fizessek neki egy italt.
- Megkérdezhetem, Mikel, hogy miről beszélgettek?
A mosolya még szélesebbé vált.
- Hogy mennyire szeret olyan sorozatokat írni, amelyek
halálra rémítik az olvasót. Kuncogva mesélte, hogy szokta
felolvasni magának a legeslegizgalmasabb részeket.
Hangosan. - Megcsóválta a fejét. - Micsoda veszteség. -
Mindketten hallgattak egy darabig. Aztán Wexler folytatta. -
Örülök, hogy foglalkozik az üggyel. Azt hiszem, sokan
vagyunk, akik tudni szeretnénk, miért tette, amit tett. De be
kell vallanom, ön kíváncsivá tett. Hiszen olyan messziről jött
ide. A család bízta meg, hogy derítse ki, mi történt?
- Nem - válaszolta Alex. - Ő kért tőlem segítséget. Úgy
érzem, ezzel tartozom neki.
- Magától értetődik. Nos, nagyon remélem, hogy talál rá
választ.
- Mikel - hajolt előre Alex -, tud arról, hogy bármi szokatlan
dolog történt volna vele az itt tartózkodása alatt?
- Nem — hangzott a válasz. - Persze nem beszélgettünk
hosszasan. - Felvette a botját, és keresztbe fektette a térdén. -
De ha bármi történt volna, mialatt itt volt, a média nyilván
felkapta volna.
- Ellenőriztük az archívumokat. Nem volt semmi.
- Akkor bizonyára nem történt semmi. Egy világhíres
emberről van szó, Alex. Még ide is eljutott a híre. Minden
99 J ACK MCD EVI TT
kontinensen kaphatók a könyvei. Az emberek rajonganak
érte. Nem szívesen mondom ki, mert hiszen olyan mesz-
sziről jöttek, de nagyon meg lennék lepve, ha annak, ami
végül arra késztette, hogy ezt tegye magával, nem valami
családi vagy más otthoni, személyes probléma lenne az oka.
Egy kudarccal végződött szerelem, vagy valami hasonló.
- Lehet, hogy igaza van, Mikel. - Alex rám nézett. - Találtál
valamit, Chase?
- Igen - feleltem. - Mikel, megkérdezhetem, miért lépett
kapcsolatba velünk?
- Több forrásból is hallottam, hogy Ms. Greene felől
kérdezősködtek. Érdekelt, hogy vajon miért tette, amit tett. -
Elmosolyodott. - Egyébként meg jó alkalomnak kínálkozott,
hogy találkozzam önnel és Alexszel. Nagyon szeretek
hírességekkel találkozni.
- Mielőtt elindulnánk a Kísértetjárta Erdőbe - Alex képtelen

volt elfojtani a vigyorát szeretnék mutatni neked valamit.
- Mégpedig?
- Figyelj.
Elsötétítette a szobát, és siklani kezdtünk egy hegylánc felé.
Esteledett, a nap már lenyugodott, egymás után gyulladtak ki
a fények.
- Városok - mondtam. - Van valami különleges bennük?
- Ez a Szülővilág Védelmi Terv - felelte Alex.
- Az meg mi?
- Meséltem neked a Néma-incidensről.
- Igen.
- Ok ezt elég komolyan veszik.
Közelebb mentünk néhány fényhez. Egy hegylábhoz közel
ásóeszközt láttam. És átmeneti szállásokat.
- Mit csinálnak itt? - kérdeztem.
- Óvóhelyeket ásnak.
- Micsoda? Te viccelsz.
- Szó sincs róla. Pusztán elővigyázatosságból tett
intézkedésnek mondják.
- Ennyire nem fajulhatott el a helyzet, legalábbis remélem.
- Nem tudom. Nehéz pontosan tudni, mi folyik itt valójában.
Nagyszabású tervnek látszott. Vágó és kiemelő gépek nagy
számban vonultak ki. Fények sokasága, robotok, sőt néhány
ember is. És persze éjszaka dolgoztak.
- Ez csak egy hely a sok közül. A jelek szerint az egész
bolygón ez folyik.
- Nem tudtam róla.
- Nem figyeltünk oda. Beleásnak a hegyekbe. Helyesebben
mondva arra készülnek.
- Komolyan tartanak egy Néma támadástól?
- Úgy látszik. Nem csapnak túl nagy zajt körülötte. Ma
reggel adtak egy beszélgetést az adminisztrátorral, aki arról
beszélt, hogy reményeik szerint soha nem kell igénybe
venniük az óvóhelyeket, de jobb előre felkészülni.
- Ha a Némák rászánnák magukat, hogy teljes erőből
megtámadják őket, nem hinném, hogy néhány hegybe ásott
lyuk sokat segítene rajtuk.
- Egyetértek.
- Akkor hát mi folyik valójában?
- Politika lehet benne.
- Hogy érted ezt, Alex?
- Épp egy választási ciklus végére érkeztünk. Kilgore
adminisztrátor indul az újraválasztásért.
- Olyannak akar látszani, aki mindenkit megvéd.
- Ez is egy lehetőség. - Láttam rajta, hogy aggasztja valami.
- Van valami, amit nem mondasz el nekem - jegyeztem
meg.
- Az aktivitás az elmúlt öt hónapban kezdődött. A
meglepetésszerű határsértések. A Szülővilág Védelmi Terv.
Tudtam, hová akar kilyukadni.
- Közvetlenül azután kezdődött minden, hogy Vicki elment
innen.
101 J ACK MCD EVI TT

TIZENEGY
Hányódunk az elme óceánján. Az életünk elsősorban abból

áll, hogy átkormányozzuk a hajónkat a zátonyok és viharok
között, élvezzük az ezernyi kikötő nyújtotta élményeket,
megünnepeljük a partraszállást idegen szigeteken,
látogatókat fogadjunk a hajón, és olykor lehorgonyozzunk,
hogy pusztán csak süttessük magunkat a nappal. A
célállomásnak nincs jelentősége.
Úton a Kísértetjárta Erdőbe mókás dolog történt. Ahhoz,

hogy odajussunk, át kellett repülnünk a Kristálytengeren. A
Biztos Szállítástól béreltünk egy siklót, és útnak indultunk.
Gyönyörű, napfényes nyári nap volt, a levegőben érezni
lehetett a só illatát és a közelgő őszt. Fehér felhők úsztak át a
reggeli égbolton. Néhány halász már kint volt a vízen.
Néztem egyiküket, aki már kifogott valamit a hálójával, és
most készült, hogy hosszú csövű puskájával lelője.
Hátul ültünk, élveztük a repülést. Az MI körülbelül
ezerméteres magasságban vitt bennünket. Alex azon
tipródott, hogy mégis csak otthon kellett volna hagynia
engem, hogy valaki vigye közben az üzleti ügyeket. Hiba volt
három hónapra lehúzni a redőnyt, és arra késztetni a
klienseinket, hogy menjenek máshová.
Csak félig figyeltem rá. Benre gondoltam, hogy vajon mit
fog lépni, és hogy milyen ostoba nyomkövetésbe kezdtünk
bele, amikor az MI lámpája kigyulladt.
- Chase, van egy perced? — kérdezte.
Sohasem jelent jót, ha egy taxi vagy egy bérelt jármű Mije a
repülőút kellős közepén beszélgetést kezdeményez az
emberrel. Ilyenkor rendszerint olyasmit szokott közölni,
hogy kiesett a főtengely, mindjárt belemegyünk egy viharba,
vagy a Boombashi nevű híres tűzhányó fölött járunk, épp
rosszkor.
- Tessék, Lyra, mi van?
- A jelek szerint elveszítettem az irányítást a jármű felett.
- Az nem lehet - szóltam oda Alexnek. Továbbra is
egyenletesen haladtunk előre. Átállítottam az ülésemet, hogy
közelebb csúszhassak a műszerfalhoz, és üresbe állítottam a
kormányt. - Oké, Lyra - mondtam. - Átadnád nekem az
irányítást?
- Kérés elutasítva, Chase. Ki vagyok kapcsolva. Nem értem.
- Mi történik? - kérdezte Alex.
- Nem tudom. Valami repül... Hoppá! - Gyorsulni, majd
rögtön utána zuhanni kezdtünk. De nem úgy értem, hogy
lefelé ereszkedtünk. Az antigrav berendezés kikapcsolt, és
már csak a zömök, rövid szárnyak tartottak fenn bennünket a
levegőben, ezek emeltek rajtunk valamicskét, de korántsem
eleget. Csúsztunk lefelé azon a gyönyörű nyári égbolton.
Hátrahúztam a kormányaidat, de nem történt semmi.
- Még a tiéd az irányítás - szóltam Lyrának. - Tedd üresbe.
- Elvesztettem az uralmat felette.
Gyorsan közeledett felénk az óceán. Ha lett volna időm rá,
kitépem a helyéből és kihajítom az MI-t, de valószínűleg
ezzel sem értem volna el semmit. Itt már nem tehettünk mást,
mint kapaszkodtunk.
Ekkor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül a motor üresbe
váltott, ismét bekapcsolt az antigrav, és mi szintbe álltunk.
Közvetlenül a tükörsima víz felszíne fölött siklottunk. Tíz
méterre lehettünk tőle. Láttam a hullámokat, egyenletesen
fodrozódva gördültek tova.
A kormány úgy forgott körbe, mintha semmihez sem volna
hozzákapcsolva.
- Vészhelyzetet jelentek - mondta Lyra.
- Küldd el a hívójelet.
- Küldöm, mihelyt tudom.
Lassan emelkedni kezdtünk.

- Hála Istennek - sóhajtotta Alex. - Tudod már
kormányozni?
- Nem - mordultam fel. És hogy megmutassam, nyitott
tenyérrel rácsaptam a kormányra.
- Nem tudom továbbítani, Chase.
- Át tudod adni nekem a rádiót?
- Nem. Nem kapok választ tőle.
Megpróbáltam bekapcsolni. Nem történt semmi. Továbbra is
emelkedtünk. És megint gyorsultunk.
- Csinálj valamit, Chase - mondta Alex a székébe
kapaszkodva.
Pedálokat nyomogattam, kapcsolókat ütögettem. Hogy
semmi nem történt, benéztem a műszerfal alá, hátha van ott
valami, amivel átvehetném az irányítást a jármű felett, valami
vészkapcsoló vagy elzáró szerkezet. Nem ismertem ezt a
típust, még sohasem találkoztam ezzel a gyártmánnyal.
Háromezer méternél szintbe álltunk. De továbbra is úgy
száguldottunk, mint egy őrült.
És miközben mindent kipróbáltam, amit csak a kabinban
találtam, a jármű egyszer csak rázkódni kezdett. De nagyon.
- Szét fog esni - szűrte a foga között a szavakat Alex.
- Mi történik?
- Átlépjük a hangsebességet. - Semmiféle reakciót nem
tudtam kicsikarni az átkozott masinából.
- Nem gondoltam volna, hogy ezek ilyen gyorsan tudnak
repülni.
Vártam, hogy mikor törnek le a szárnyak.
- Ezek szerint vannak köztük ilyenek is - jegyeztem meg.
És ekkor átléptük. Megszűnt a rázkódás és dübörgés, és
ismét szabadon repültünk.
- Jól van, Chase - mondta Alex. - De nem tudnád lelassítani?
És letenni a földre?
Mintha egy láthatatlan erő válaszolna, a hajtómű leállt.
Kezdtünk veszíteni a sebességünkből. Az antigravok
megtartottak bennünket a magasban, miközben bukdácsolva,
kattogva és zörögve visszaléptünk a hangsebesség alá. Én
még ekkor is szorongattam a kormányt, a puszta fizikai
erőmmel próbálva a magasba emelni a sikló orrát.
- Még mindig offline vagyok - mondta Lyra.
Én is, kicsim.
Nem vesződtem a sikló rádiójával. Két linket hoztam
magammal erre az útra. Az egyik egy nyaklánc volt, a másik
egy karkötő. Aznap a karkötő volt rajtam. Bejelentkeztem a
segélykérő frekvencián.
- Parti őrség. Hallgatom - válaszolt egy női hang.
- Parti őrség, le fogunk zuhanni. Azonnali segítséget kérek.
- Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, és ismertessék a
vészhelyzetet.
- Elvesztettük az uralmat a járművünk felett. - Ismét
veszítettünk a magasságunkból. Ezúttal nem szabadesésben,
de nagy sebességgel zuhantunk lefelé.
- Helymeghatározást kérek.
- Lyra, hol vagyunk?
Lyra bemondott egy sor koordinátát, mire a parti őrség
közölte, hogy máris jönnek.
- Jó lesz, ha igyekeznek - mondtam.
A siklónk tovább fékezett. Hirtelen visszatért a súlyom.
- Alex - kiáltottam megint kikapcsolt az antigrav.
- Megoldották a problémájukat? - kérdezte a parti őrség
hangja.
- Nem - válaszoltam. - Kapaszkodj - szóltam oda Alexnek.
Emiatt nem kellett aggódnom.
Belefutottunk egy hullámtaréjba, megbillentünk, majd
keményen a víztükörhöz csapódtunk. Az ütés erejétől
megfeszült rajtam a biztonsági öv. Hallottam, amint Alex azt
kiáltja: - Siess már, Chase! - mintha rajtam múlt volna.
Azután a kabin megtelt vízzel, és ő megpróbált kiszabadítani
az ülésből. Egyszer már ugyanígy a segítségemre sietett,
úgyhogy ezt jó jelnek tekintettem.
De ekkor minden elsötétült, és forogni kezdett.
- ... velem, Chase - mondta. - Maradj velem. Egyedül nem
tudom megcsinálni.
Megcsinálta. Amikor újra világosságot láttam, a vízben

voltunk, valamiben megkapaszkodva gördültünk lefelé egy
hullám oldalán. Az egyik szék volt az, amiben
kapaszkodtunk.
- Jól vagy? - kérdezte Alex.
Körülnéztem. Óceán, amerre láttam. A siklónak semmi
nyoma. Kellett egy perc, mire meg tudtam szólalni.
- Voltam már jobban is.
- Nem tört el semmid?
Úgy tűnt, mindenem épségben van.
- Azt hiszem.
- Akkor jó. Ha valamid eltört volna, tudnád.
- Biztosan. Hol van a sikló?
- Lezuhant, mint egy kő. - Nézte, ahogy görcsösen fogom a
széket. - Ne nehézkedj rá túlságosan.
- Oké.
Elengedett. Kicsit kapálóztam, hogy fenn tudjak maradni.
- Hamarosan ide kell érniük - mondta.
- Remélem. Mennyi idő telt el?
- Csak pár perc.
- Hívtad a parti őrséget?
- Amióta lezuhantunk? Nem.
- Miért nem?
- Azzal voltam elfoglalva, hogy a víz színén tartsam a
fejedet.
- Oké. Próbáljuk meg újra.
Ugyanaz a telefonkezelő jelentkezett.
- Már úton vannak - mondta. - Körülbelül tizenöt perc.
- Jó. Köszönöm.
- Maradjanak vonalban.
Rendben.
- Alex, kösz, hogy kimentettél.
- Oké. Jusson eszedbe legközelebb, amikor fizetésemelést
kérsz.
Nem szerencsés, ha két ember csimpaszkodik egyetlen
székbe. Valahányszor egyikünk kicsit jobban ránehezedett, a
szék a víz alá merült.
- Chase, te hallottál már ilyen géphibáról? - kérdezte Alex.
- Szándékos volt - feleltem. - Valaki belepiszkált az Mi-be,
vagy rácsatlakoztatott egy parazita rendszert.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Még ha az MI magától romlott volna is el, a sikló
nem viselkedhetett volna így. Csak azt nem értem, hogy a
végén miért kapcsolt be újra a hajtómű.
- Azért, mert nem akarták, hogy meghaljunk.
- Tényleg? - Körbenéztem az üres égen.
- Ha megölnek, az nagy feltűnést keltett volna. És
összefüggésbe hozták volna Vickivel. Valaki azt akarja, hogy
menjünk el innen, de nem szeretne megküzdeni a
nyilvánossággal.
- Ez valami figyelmeztetés?
- Igen. Annak tartom.
Újabb hullám érkezett. Meglovagoltuk.
- Mi az ördögbe keveredhetett bele?
Így sodródtunk egymást nézve, a mentőhajót kémlelve,

amikor Alexnek hirtelen elkerekedett a szeme, s így bámult
valamit a vállam fölött.
Hátrafordultam.
Tőlünk negyven-ötven méterre egy hosszú fekete farok
emelkedett ki a vízből. Egy villás végű farok. Pár
másodpercig égnek meredve állt, majd lecsapott.
- Jó lesz, ha sietnek - szóltam a parti őrségnek.
Akármi volt is az, úgy tűnt, nem mozdul semerre. A farok
fölemelkedett, majd lecsapott.
- Nem tetszik nekem - jegyezte meg Alex.
Örömmel nyugtáztam, hogy nem veszítettem el a
pisztolyomat. Azt ugyan nem tudhattam, hogy szét tudja-e
roncsolni egy idegen világ óceánjában élő hal idegrendszerét,
de állítólag minden ellen hatásos. Kiemeltem a vízből, és
megpróbáltam lerázni róla a vizet.
- Elázva is működni fog? - tudakolta Alex.
- A víz alatt is működnie kell.
- Akkor meg miért rázod róla a vizet?
- Az az érzésem, hogy így kell. - Halálosra állítottam be. -
Te most mindenáron vitatkozni akarsz velem?
- Nem.
- Mert szerintem nem volna jó ötlet tőled. Itt ugyanis csak
nekem van fegyverem.
- Tudom.
- Meg kéne fontolnod, ne hordj-e te is magadnál.
- Normális körülmények között nincs rá szükségem, Chase.
Régiségkereskedő vagyok.
- Ha egyszer is szükséged van rá, már megérte, hogy van
nálad fegyver.
A farok eltűnt, csak az örvénylő víz maradt utána. Aztán újra
felbukkant, de már közelebb hozzánk. Felágaskodott, majd
ismét lecsapott. Figyeltem, hogyan siklik a víz felszíne alatt.
A víz újra lecsendesedett.
- Látsz valamit? - kérdezte Alex.
- Nem. - Átnyújtottam neki a karkötőmet. - Tartsd a víz
fölött, hogy ne veszítsék cl a jelet.
- Rendben. Mit akarsz csinálni?
- Megnézem közelebbről.
- Nem jó ötlet, Chase.
- Itt maradni sem az. Egy perc, és itt vagyok.
A víz átlátszóan tiszta volt, jobbra, kicsit távolabb láttam az

állatot. Hosszú, lapos alakja ásóra emlékeztetett, és
háromszor-négyszer akkora lehetett, mint én. Orra közepén,
egymáshoz közel ülő két szeme Alexre szegeződött. Majd
elfordult felém. És vissza Alexre.
Alex két lába lelógott. Nem tarthatta mozdulatlanul őket,
mert akkor elsüllyedt volna. ízletes falatnak tűnhettek.
A száj kinyílt, s láthatóvá vált az állat többsoros fogazata.
Úgy véltem, hogy a pisztoly a víz alatt félakkora távolságra
hord, mint ahol az állat volt. Közelebb kell mennem. Nem
gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lesz. Visszamentem a
felszínre.
- Érdeklődik irántunk - közöltem Alexszel.
Alex vett egy mély lélegzetet. Itt most nem volt helye a
viccelődésnek.
- Mi ez egyáltalán?
- Kicsit hasonlít a rájára. Óriási hal sok-sok foggal.
- Nem szerepelünk a természetes zsákmányai között
- vélte.
- Mire erre rájön, te meg én már hamburgerek leszünk.
- Van egy másik is.
- Hol?
Megmutatta. Egy másik farok, jócskán kiemelkedve a
vízből. Velünk átellenben, a túlsó oldalon. Összetekeredett,
kiegyenesedett, megint összetekeredett, aztán lecsapott.
- Gondolod, hogy tandemben vadásznak?
- Lehet. Jobb, ha erre számítunk.
Mindkettőnknek az járt a fejében, milyen jó lenne most
egy másik fegyver is.
- Próbálj nem mozogni - mondtam, és újra lemerültem. Már
mindketten minket figyeltek. Pontosan egymással szemben
helyezkedtek el, habár az újonnan jött messzebb volt. De
közeledett. Feltételeztem, hogy ha egy vonalba érnek,
támadni fognak. Ha ez bekövetkezik, és csakugyan olyan
gyorsak, mint amilyennek látszanak, valószínűleg eggyel el
tudok bánni, de mindkettővel nem. Újra a felszínre
emelkedtem.
- Mi az helyzet? - kérdezte Alex.
- Semmi vész. Elintézem őket.
- Mit fogsz csinálni?
- Majd később elmondom. - Legalábbis reméltem. - Csak
maradj nyugton. Ne mozogj.
Nagy levegőt véve újra lemerültem. A lények vonalba álltak
ellenünk, és támadásra készültek. Át kellett vennem tőlük a
kezdeményezést. Egy lendülettel elindultam az első felé. Ő is
megindult felém. A hosszú száj újból kinyílt, és a
metszőfogak mellett megláttam kígyószerű nyelvét. Szemtől
szembe, minden óvatoskodás nélkül rohamozott, hiszen
semmi okát nem látta, hogy tartson tőlem. Könnyű préda
voltam. Amikor lőtávolba került, egy éles lövedékkel
megcéloztam a fogai között egyenesen a torkát.
Az állat szája szélesre tárult, kiöltött nyelve kígyózva
csapkodta maga körül a vizet. Aztán az egész test görcsbe
rándult, hánykolódni kezdett, majd körbe fordulva, fekete
vércsíkot húzva maga után lesüllyedt a mélybe.
Megpördülve tekintetemmel a másikat kerestem. De
szerencsénk volt. A lény, ahelyett, hogy Alexre vagy rám
rontott volna, a társa után indult. Talán segíteni próbált. Vagy
még valószínűbb, hogy a váratlan hús ígérete vonzotta.
Visszamentem a felszínre, ahol a víz ismét nyugodt volt
körülöttünk.

***
Őszintén meg kell mondanom, megkönnyebbültünk, amikor a

keleti égen megpillantottuk a közeledő őrjáratot. A székbe
kapaszkodva lebegtünk az óceán felszínén, s közben
szüntelenül kémleltük a vizet, nem bukkan-e fel egy újabb
farok. A repülő egyre nőtt, növekedett. Megkérdezték, hogy
minden rendben van-e, és elmondták, hogyan fognak egy
perc múlva kiemelni bennünket a vízből.
Fekete-fehér sikló volt, a törzsére ráfestették a PARTI
ŐRSÉG feliratot. Kinyílt rajta egy ajtó, megjelent benne két
egyenruhás, integető ember. Ledobtak egy kötéllétrát, és a
sikló némi manőverezés után közvetlenül fölöttünk megállt.
Elsőnek én másztam föl, s a két férfi behúzott a siklóba.
Valaki egy csésze forró italt nyújtott oda nekem.
Percekkel ezután Alexet is behúzták a járműbe. Amikor már
mindketten biztonságban voltunk, megkérdezték, mi történt a
siklónkkal.
- Nem tudom - feleltem. - Egyszerűen irányíthatatlanná vált.
- Nagy szerencséjük volt - jegyezte meg a személyzet egyik
tagja, egy magas, kisportolt termetű, vörös hajú nő.
- Hogy érti? - kérdezte Alex.
- Errefelé nem jó úszkálni a tengerben.
- Veszélyes?
- Azt maguk nem is sejtik, cimbora - sóhajtotta
megkönnyebbülten a nő.
TIZENKETTŐ
Van valami az erdőben, Becky. Nem tudjuk, mi. Soha senki

nem látta. De hideg éjszakákon, amikor megfordul a szél, és
keletről kezd fújni, érezni lehet. Ilyenkor az ember
szívesebben marad bent a házban, de még az ajtót is magára
zárja.
- Etűd feketében
Visszavittek bennünket oda, ahonnan elindultunk. Két napig

mást sem csináltunk, mint űrlapokat töltögettünk ki a parti
őrségnek és a Biztos Szállításnak. Azután egy kereskedelmi
járaton helyet foglaltunk, hogy átrepüljünk a tengeren.
Másnap reggel épp a repülőre vártunk, amikor befutott Rob
Peifer hívása.
- Hallom, balesetük volt.
- Lezuhant a siklónk - válaszolta Alex.
- És jól vannak?
- Kiválóan. Kicsit vizesek lettünk.
- Jól sejtem, hogy nem csináltak képeket?
- Nem, Rob, sajnálom. Nem jutott eszembe.
- Oké. Van néhány irattári felvételünk, amit
felhasználhatunk.
- Hagyja a csudába, Rob - mondta Alex, és bosszúsan
felnézett az égre. - Nem ér annyit, hogy tudósítson róla.
- Maga tréfál? „Alex Benedict a tengerbe zuhant.”„Benedict
az óceánba vezette a siklóját Maillot közelében.”
- Hol van Maillot? - kérdezte Alex.

- Interjút szeretnék készíteni magával, Alex. De a helyszín
nem jó. Nem tudnának eljönni a hogyishívjákkal, Chase-zel
egy olyan helyre, ahol a háttérben látni lehetne az óceánt?
Valamelyik szállodába, esetleg?
- Rob, pillanatnyilag úton vagyunk. El kell érnünk egy
járatot.
- Oké. Persze. A hátteret később is odatehetjük. Mondja
csak, Alex, mit érzett, amikor belecsapódott a vízbe?
Alex vett egy mély lélegzetet.
- Megijedtem, Rob.
A második próbálkozásunk alkalmával simán átkeltünk a

Kristálytenger fölött, majd Port Arborban leszálltunk. Onnan
vonattal mentünk Packwoodba, ami egy tengerparti város,
állítólag az egyeteméről híres. Ez volt az egyik hely, ahol
Vicki beszédet tartott.
Egy történelemtanár szerint egy egész napot töltött itt;
szellemességével és kedvességével tömegeket hódított meg,
sőt néhány szkeptikus irodalomtanárt is megnyert magának.
Lejátszották nekünk a prezentációt: Vicki energikus volt,
mint mindig.
Vicki kenuval ment el a Kísértetjárta Erdőbe, így

természetesen mi is ezt tettük. Hajnalban szálltunk folyóra. A
nyílt vidéken síkságokat és itt-ott erdőket, elszórtan néhány
házat és nagy ritkán várost láttunk. A folyó legtöbb helyen
keskeny, többnyire nyugodt folyású, zord szakaszoktól szinte
teljesen mentes volt. Egyikünk sem volt olyan kondiban,
hogy bírta volna a nonstop evezést, ezért hosszabb
szakaszokon egyszerűen rábíztuk magunkat a folyó
sodrására.
Végül a víz elvitt minket a Kísértetjárta Erdő széléhez.
Bevettük magunkat az erdőbe. Úgy zajongtak a madarak,
hogy majd' megsüketültünk. Vijjogtak, rikoltoztak, és valami
megdobált bennünket dióval és száraz gallyakkal. Az egyik
madár olyan óriásira terjesztette szét a szárnyát, amekkorát
még sohasem láttam. Többnyire csak oda-vissza vitorlázott a
fejünk felett, miközben egy számunkra láthatatlan valamit
figyelt. Egy ideig azt hittem, minket akar célba venni, ezért,
noha nekünk azt mondták, hogy itt
nincsenek ragadozók, sokáig a kezem ügyében tartottam a
fegyveremet. De a madár nem törődött velünk.
Volt még valami, ami úgy nézett ki, mint egy repülő
babzsák. Közvetlenül a fák koronája fölött szállongott, néha
leereszkedett, ilyenkor úgy tűnt, mintha száraz faleveleket
enne, majd ismét felemelkedett.
Amikor a nap lenyugodott, partra szálltunk, kiterítettük a
hálózsákjainkat, és tüzet raktunk. Egy tisztáson töltöttük az
éjszakát. Alex olvasni próbált, de túl sok bogarat vonzott oda.
Más dolgunk nem lévén csak üldögéltünk, beszélgettünk, és
néztük, ahogy a Callistra egyre feljebb kapaszkodik az égen.
Egy idő múlva hűvös szél támadt, és elűzte a bogarakat.
A Sophora is feltűnt már az égen. Sápadt fénye még jobban
kiemelte a csillag ragyogását.
- Tudod - mondtam elgondolkodva -, ha én író lennék, és ide
akarnék jönni, hogy kicsit felfrissítsem az alkotói
fantáziámat, elsősorban ezért az égboltért jönnék ide.
Fölnézett az égre.
- Különösen ha rémregényeket írnál.
- Vajon miféle csillag ez?
- Nem tudom.
Megnéztem a linkemben.
- Óriás kék változó csillag - olvastam. - Hozzávetőleg 1,2
milliószor fényesebb, mint Salud Afar napja. A galaktikus
peremtől jóval kijjebb van, mint Salud Afar. Ez utóbbitól
való távolsága...
Nyugat felől mennydörgést hallottam.
- ... ezer kétszáz fényév.
- Mennyivel fényesebb? - kérdezte Alex.
- Egy egész kéttized milliószor.
- Ó. Az más. Azt hittem, egy egész hármat mondtál.
Több különböző véleményt hallottunk arról, hogy miféle

kísértet jár ebben az erdőben. Beszéltek eleven növényzetről,
saját akaratuk szerint mozgó ködfelhőkről, fák belsejében
megszólaló hangokról. Ahogy ott feküdtem, arra
gondoltam, milyen könnyen rá lehet bírni az embereket, hogy
higgyenek ilyesmikben. És nem tagadom, jó alkalom volt ez
arra, hogy kiélvezzem a felsőbbrendűségemet. Én ennél
okosabb vagyok.
A tűz kialudt, és közeledett a pillanat, amikor a Callistra
leereszkedik a fák mögé. A levegő lehűlt, és nekem nem
akaródzott kikászálódni a hálózsákból, hogy a farönkökkel
vesződjek. A képzeletem azonban megelevenedett. Az ágak
kicsit túl gyakran reccsentek meg; néha cuppogó hangot
hallottam, mintha valami átgázolna egy mocsáron. Csakhogy
itt szilárd volt a talaj. És igen, általában tudni szoktam, hogy
nincs különösebb jelentősége, de tökéletesen nyugodt,
csendes éjszaka volt. Teljes szélcsend, és a növényzet
neszein, a recsegésen, cuppogáson kívül csak a bogarak és a
folyó hangjait lehetett hallani.
Igazából nem féltem. De aludtam már jobban is.
Egyikünk sem volt odáig az előrecsomagolt és maguktól

elkészülő ételekért. Alex hajdanában, amikor még Gabe-bel
eljárt az ásatásokra, csupa ilyesmin élt, de azóta hozzászokott
a kényelmesebb, sőt fényűzőbb élethez. Ráadásul kezdett
kételkedni abban, hogy bölcs dolog volt-e kenuval jönni ide.
De már késő volt ezen morfondírozni.
Mindenesetre kihagytuk a reggelit, összecsomagoltunk, és
folytattuk utunkat tovább, lefelé a folyón, olyan helyet
keresve, ahol ehetnénk egy sült sonkát tükörtojással
- vagy amit a helyiek annak neveznek. Az első városban,
ahová megérkeztünk - a nevére már nem emlékszem -, egy
lépésre a kikötőhelytől volt egy kávézó. Partra húztuk a
kenut, bementünk, leültünk egy ablak melletti asztalhoz,
ahonnan szemmel tarthattuk.
Kis hely volt, talán ha nyolc asztal volt benne, s a szalonna
és a tojás ínycsiklandozó illata betöltötte a helyiséget.
Rendeltünk a helybeliek kávéjából is, majd hátradőltünk,
hogy ellazítsuk tagjainkat.
Legfeljebb öten lehettek még rajtunk kívül a helyiségben
ahol olyan levert volt a hangulat, mintha valaki meghalt
volna. Egytől egyig robotok szolgáltak fel. Alex egyszer csak
föl-
állt, és elballagott egy másik asztalhoz, ahol két férfi ült.
Valószínűleg a folyón dolgoztak, egyikük akkora darab volt,
hogy a kenunk elsüllyedt volna alatta. A másik olyan
sihederforma volt. Alex megkérdezte tőlük, történt-e valami
baj.
- A nyavalyás Némák már megint - felelte a nagydarab.
- Mi történt?
- Lőnek ránk.
- Kumpallahnál - tette hozzá a srác.
Kumpallah szövetséges világ volt, harmincezer fényévnyire
innen.
- Na, akkor legalább idekint nem kell tartanotok tőle
- jegyezte meg Alex.
A két fickó egymásra nézett.
- Hol voltál eddig, haver? - kérdezte a nagydarab. - Hiszen
már jártak itt.
Alex úgy fordult, hogy ne legyen szemben a nappal.
- Hallottam róla - mondta.
- Csak idő kérdése, hogy a nyakunkra jöjjenek a csibészek.
így van, Pár?
- Nagyon úgy néz ki - bólogatott Pár. - Jönnek és jönnek.
Kezdődik a haddelhadd.
- Kilgore folyton azt mondogatja nekünk, hogy nem kell
izgulnunk - vette vissza a szót a nagyobbik. - Hogy nem
fognak zaklatni minket. De ki olyan ostoba, hogy ezt el is
higgye? Én mondom, haver, nem sportból ássák azokat az
óvóhelyeket.
Végül megérkeztünk egy útjelző táblához:
BESSARLIK
A VÉLHETŐLEG NEM EMBEREK LAKTA
LEGRÉGEBBI TELEPÜLÉS S ALUD AFARON
A. E. 2000

A hely körül volt kerítve. Látunk még más táblákat is:
KEMPINGEZNI TILOS.
És
NYITVA NAPKELTÉTŐL NAPNYUGTÁIG.
És
KEMPINGEZNI A KIJELÖLT HELYEK

KIVÉTELÉVEL TILOS.
Az évszám természetesen az Aquila érkezése előtti

kétezredik évre utalt. A fák sűrűn álltak egymás mellett, és ha
volt is itt valaha város, nem maradt nyoma.
- Hoznunk kellett volna magunkkal egy szkennert -
vélekedtem.
- Ez megint egy átverés - rázta a fejét Alex.
- Honnan tudod?
- Utánanéztem. Ezt a helyet háromszáz éve hozták össze,
hogy pénzt csináljanak belőle a helybelieknek.
Kezdett elegem lenni.
- Akkor meg minek jövünk ide?
- Azért, mert Vicki is ide jött. És meg lennék lepve, ha nem
ismerte volna ő is a hely történetét. A nép szórakoztatására
van, Chase. Gyere el, a többit pedig bízd a képzeletedre. Az
egész erről szól. Ebből senki semmit nem vesz komolyan.
Kora este érkeztünk meg. Egy kikötőgát végében találtunk
hajókölcsönzőt és táborozóhelyet. A parton egymás mellett
sorakozott egy szendvicsbár, egy szuvenírbolt és egy fogadó.
Ezt így együtt Középpontnak hívták. Az a néhány látogató
ide-oda sétálgatva fényképezett. Mialatt ott voltunk, kikötött
egy turistahajó. Mindenki kiszállt, és beözönlöttek a
fogadóba. A nyomukba szegődve mi is bementünk, és
megláttunk egy növényeket öntöző fiatal nőt.
Én kaptam a feladatot, hogy faggassam ki őt, mert Alex úgy
gondolta, a testkémiám jobban passzol hozzá. Hallott-e már
Vicki Greene-ről?
- Kiről?
- A rémregényíróról.
Megrázta a fejét.
- A portáspultnál meg tudják mondani, hogy itt van-e.
- Most nem lesz itt. - Mutattam neki egy hologramot: Vicki
egy egész napos erdei túrára öltözve - fehér, bő nadrág,
szürke pulóver, rajta KHARMAIN EGYETEM felirattal, és
olyan zöld kalap, amilyet Jámbor Smith visel a színiekben.
Hosszan nézte, majd ismét megrázta a fejét.
- Sajnálom - mondta.
Elkövettük azt a hibát, hogy hagytuk a turistahajó utasait
elsőnek bemenni a fogadóba. Emiatt várnunk kellett, de végül
én is sorra kerültem a pultnál. A szolgálatot teljesítő
középkorú nőnek határozottan az volt az érzése, hogy a
szállóvendégek csupa olyan emberek, akiknek túl sok szabad
idejük van. Nem úgy mint neki, az elfoglalt dolgozó nőnek.
- Egy barátunk itt szállhatott meg úgy öt-hat hónappal
ezelőtt. Vicki Greene. Meg tudná nézni, hogy járt-e itt
önöknél, a fogadóban?
- Sajnálom - mosolygott rám udvariasan. - Személyiségi
jogot sértenénk azzal, ha ilyen jellegű felvilágosítással
szolgálnánk az illető beleegyezése nélkül. - Úgy mondta ezt,
mintha valami nyilvánvaló dologról lenne szó.
- Fontos lenne, hogy megtaláljuk őt - próbálkoztam.
- Sajnálom, de nem segíthetek.
- Önnek is megérné. - És némi pénzt mutattam neki.
- Ha valami történne, én kerülnék bajba. Ha szobát
szeretnének, csak szóljon. Bocsásson meg. - És elfordult.
Alex végighallgatta a beszélgetésünket. Láttam a rosz-
szallást a tekintetében.
- Úgy beszéltél, mint egy politikus.
- Legközelebb te csinálod.
Körbenézett a fogadó halijában.
- Kár időt vesztegetnünk erre a helyre. Induljunk.
- Mi a terved?
- Erős a gyanúm, hogy nem azért tette meg ezt a hosszú utat,
hogy aztán egy fogadóban szálljon meg.
- Miből gondolod?
- Tudjuk, hogy a hely hangulata miatt jött ide. Kenut bérelt,
holott repülővel is jöhetett volna. Odakint maradt
- tette hozzá fejcsóválva.
- A táborozóhelyen?
- Nem. Méghozzá ugyanabból az okból nem, amiért itt sem
szállt volna meg.
A növényeket öntöző fiatal nő megszólított.
- Kisasszony, véletlenül meghallottam, hogy miről
beszélgetnek. A hivatalos helyeken kívül nem ajánljuk, hogy
odakint táborozzanak.
- Miért nem? - kérdezte Alex.
A nő zavarba esett.
- Veszélyes lehet - válaszolta.
- Miért?
- Hát, az emberek azt beszélik, hogy van valami odakint...
- Újabb reklámfogás - mondta Alex.
- Tessék? - szakította félbe magát a nő.
- Semmi, semmi. Köszönjük a figyelmeztetést.
Kinyílt előttünk az ajtó, és kiléptünk az erejét vesztett
napsütésbe. Egy óra múlva már állt a sátrunk közvetlenül a
táborozásra kijelölt terület északi peremén túl. Tüzet
gyújtottunk, s míg azt piszkáltuk, kávét iszogattunk.
- Tudod - mondtam -, ha tényleg azt akarjuk megismételni,
amit ő élt át, akkor rosszul csináljuk.
- Hogy érted ezt, Chase?
- A te nevedben nem beszélhetek, de azt hiszem, ez az utazás
végig a folyón egészen más lenne, ha egyedül volnék.
- Tudom. De nem gondolom, hogy mindent hajszálpontosan
le kellene másolnunk. Csak arra kell rájönnünk, hogy milyen
lehetett a kedélyállapota.
- Készen állt a hazatérésre - jegyeztem meg.
- Nem vagy az a sátorozó típus, igaz, Chase?
Így esett, hogy másodszor is a kék csillag alatt, a szabadban

aludtunk el. Egyszer fölébredtem, mert mintha hallottam
volna valamit. De az éjszaka csendes volt. Még égett az
utolsó darab fa. Hallgattam a folyót, a szelet és a bogarak
csendes zümmögésé .. Olykor szárnyak suhogtak felettem a
fák ágai között.
Kicsit följebb húztam a takarómat, megigazgattam a
dzsekimet, amelyet párnának használtam, és már éppen újra
be akartam csukni a szemem, amikor fényt pillantottam meg
a fák között. A folyó túlsó partján. Figyeltem, amint
végiglebeg a part mentén. Fátyolszerű, tompán izzó fény volt,
az alakja távolról köpenyre emlékeztetett. Felébresztettem
Alexet.
- Mi van? - motyogta.
- Nézd - mutattam a fény felé.
Félig megfordult.
- Valami állat - mondta. - Ne törődj vele.
- Semmilyen állatra nem hasonlít, amit eddig láttam.
- Egy idegen világon vagy, Chase. Mire számítottál?

TIZENHÁROM
A média úgy állítja be, hogy a természetfölötti lények

mindannyiszor nyugtalanító, torz, rémítő formában jelennek
meg előttünk. Az ember csak megpillantja őket, és rögtön
elfordul. Undorral. Az igazság épp ennek ellenkezője,
gyermekem. Ezek a jelenések, melyek testet-lelket keresve
kilépnek az éjszaka sötétjéből, a maguk módján nagyon is
vonzóak. Mondhatni, elbűvölőek. Sőt ellenállhatatlanok. Es
épp ezért veszélyesek.
Mialatt figyeltem, a jelenés elvált a fák koronájától, és

elindult át a folyón.
Felkeltem, lementem a partra, amilyen közel csak lehetett, és
készítettem pár képet. Egy fénylő folt, sugárzó köd volt,
semmi több. Az éjszakában lebegő gyertyafény.
Bekapcsoltam a linkemet.
- Azonosítsd - utasítottam.
- Távolság?
- Ötven méter.
Néztem a tükörképét a folyó vizén.
- Ismeretlen tárgy.
- Nem azonosítható egyetlen Salud Afar-i létformával sem?
- Nem. Vannak különböző mikroszkopikus...
- Semmiféle természeti jelenséggel?
- Egyetlen ismerttel sem.
Már majdnem átért. Sietve elindultam előre, de a jelenés
tovább sodródott, egyre távolabb tőlem. A folyópart fölött
lebegett, majd bevette magát az erdőbe.
Már régen eltűnt, de én még mindig bámultam utána. Végül
úgy döntöttem, valami visszatükröződés lehetett. Vagy
valami helyi attrakció, mint a nyughatatlan sír, amit a turisták
szórakoztatására találtak ki.
Hát, nálam bejött.
Visszamentem, és dobtam még egy darab fát a tűzre. A
folyó sötét volt és csendes. Bemásztam a takaróm alá,
becsuktam a szemem, és megpróbáltam nevetni magamon. A
bogarak kicsit hangosabban dongtak, és valahol megreccsent
egy ág.
Aludj, Kolpath.
A tűz sercegett és pattogott. Jó volt érezni az égő fa illatát,
volt benne valami megnyugtató.
Kinyitottam a szememet, és körülnéztem. Semmi.
De már nem tudtam elaludni. Percekig feküdtem, füleltem
az erdőre és a folyóra, de végül felkeltem, a vállamra
terítettem a dzsekimet, felkapcsoltam a lámpámat, és újra
lementem a folyóhoz. Nem volt ott semmi. Azon tűnődtem,
vajon valahol egy irányítóközpontban nem nevet-e jókat
valaki a rovásomra.
A Callistra már lenyugodott. Sötéten ásított az a hely, ahol a
jelenés belépett az erdőbe. Azon a fényen kívül, amit én
idéztem elő a lámpámmal, csupán a keleti égbolton épp
emelkedőben lévő, a galaxis peremét jelentő köd világított.
Érezhetően lehűlt a levegő. Elindultam vissza, a tábortűz
felé. Ekkor halvány derengést pillantottam meg az erdőben.
Visszajött.
Lekapcsoltam a lámpát.
Úgy tűnt, az erdő szélén, nem egészen a fák csúcsának
magasságában lebegett együtt a széllel, hol följebb
emelkedve, hol meg lesüllyedve.
Eszembe jutott, hogy felébresztem Alexet, de megint csak
lamentált volna. Talán neki volt igaza. Kétségtelenül neki
volt igaza. Mégis...
Kislány koromban volt egy Cili nevű kiscicám. Azzal
szórakoztam, hogy egy lézerfényt mozgattam a padlón Cili
orra előtt. Nagyon szerette volna levadászni, én meg
körbefuttattam a fénypontot a szobában, és föl a falon.
Valahányszor
elég közel vittem hozzá, hogy elkaphassa, Cili lekuporodott,
majd rávetve magát megpróbálta elkapni a fénypontot.
Azon az éjszakán kicsit Cilinek éreztem magam. Ráérősen
elindultam a fény felé, mintha elijeszthetném onnan. A talaj
egyenetlen volt, én meg nem figyeltem oda, és majdnem
elhasaltam. A jelenés hátrébb vonult. Mélyebben a fák közé.
Én meg mentem utána.
A fűszálak merevebbek, rugalmatlanabbak voltak, mint
otthon, és recsegtek-ropogtak a lábam alatt. Kitaposott
ösvényt nem láttam; ahogy tudtam, átgázoltam a tövises
bokrokon és indákon, melyek a bőrömhöz érve csípő,
viszkető érzést keltettek. Bebújtam az eddig csak a vállamra
terített dzsekimbe.
A fény ekkor megint eltűnt.
A fákra irányítottam a lámpám fényét, de nem láttam
semmit. Úgy döntöttem, hagyom a fenébe. Megelégeltem.
Megfordultam, hogy visszamenjek. És megláttam a hátam
mögött.
Körülbelül tíz-tizenkét lépésre volt tőlem. Egy szélroham
megrázta az ágakat, de rá nem volt hatással. Nem voltam
benne biztos, hogy eddig csak nem vettem észre, de az egész
jelenés hol kifényesedve, hol elhomályosulva lüktetett. A
szívverésem ritmusában.
Én voltam a nő abban a kísértetjárta házról szóló
történetben, aki különös fényeket lát az emeleten, és bemegy
a házba, hogy lássa, mi folyik ott. De még ekkor sem féltem
tőle, annyira biztos voltam benne, hogy valaki a bolondját
járatja velem. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy a közelből
mozgatja az illető. De azért rátettem a kezem a fegyverem
csövére.
Valahol megszólalt egy csengő. Kétszer. Háromszor. Talán
a Középpontban csengettek. De az is lehet, hogy egy elhaladó
hajón.
A jelenés meg sem rezdült. Mozdulatlanul lebegett előttem.
Azon kaptam magam, hogy Cilire gondolok.
Az utolsó napjára.
Meghagyták, hogy ne engedjem ki a házból. Apám
figyelmeztetett, hogy a kiscicák nincsenek biztonságban
odakint. Az erdő, amelynek a szélén laktunk, tele volt
ragadozókkal. Csakhogy ő mindig ki akart menni, ha ki-
nyitottam az ajtót, mindig megpróbált kiszökni, én pedig
gonosznak és undoknak éreztem magam, amiért bezárva
tartom. Úgyhogy egy napon nyitva hagytam neki az ajtót.
Kijött utánam a ház előtti gyepre, ahol nagyon jól éreztük
magunkat. Annyira, hogy másnap megismételtem a dolgot.
Nem tudom, miért, de úgy emlékszem rá, hogy a második
napon történt, nem az elsőn. Percekkel később ott álltam, és
néztem, ahogy lelapul a földre, mintha az etetővályúban lévő
madarak egyikére készülne rávetni magát, amikor egyszer
csak a semmiből ott termett egy jakim, a karma közé kapta,
és felröppent vele az égbe. Utoljára még azt láttam, hogy Cili
rámszegezi tágra nyílt szemét, és keservesen nyávog, hogy
segítsek rajta. De a jakim pillanatok alatt eltűnt vele a fák
között, én pedig sírva rohantam utánuk.
Persze soha többé nem találtam rá. De azért csak futottam
sírva, míg ki nem merültem. Akkor ráeszméltem, hogy nem
tudom, merre van a hazavezető út. Es már besötétedett.
Beletelt pár órába, mire a távolból meghallottam, hogy a
nevemet kiáltozzák. Ez volt az egyetlen alkalom az
életemben, amikor szerettem volna meghalni.
Azon az éjszakán, abban a Salud Afar-i erdőben, hirtelen
visszajött az egész, mintha minden egyszerre történt volna: a
jakim karmaiban a görcsbe rándult testű Cili, amint
kétségbeesetten mereszti rám a szemét, a szívem olyan
hangosan kalapál, hogy lélegzetet sem tudok venni, a
mindenfelé mérföldekre elnyúló sötét erdő, a maga fojtott,
tompa hangjaival valahol a hátam mögött.
Könnyeimet nyeldesve arra gondoltam, milyennek láthatta
Cili a világot azokban az utolsó percekben, milyen
rettenetesen egyedül érezhette magát. Helyet cseréltem vele,
már én húztam össze magam a jakim karmai között, s alattam
zuhant a föld a mélybe, miközben tudtam, hogy másodpercek
kérdése, és azok a karmok szét fognak szaggatni. Tudtam,
hogy egyedül vagyok.

Aztán már ott volt Alex, megtartott, hogy állva tudjak
maradni, és rémülten kérdezte, mi történt.
Nem tudom, mit felelhettem, de azt kérdezte, ki az a Cili.
- Mondd még egyszer: ki az a Cili?
Elmosódott előttem az alakja.
- Hol van? - kérdeztem.
- Mi hol van?
- A fény.
Azt hitte, a lámpámról beszélek, amely a földön hevert,
sugara bevilágította a bogyókkal teli, tüskés bozótot.
- Nem. Ami a fák között volt - feleltem. Körülpillantott.
- Nem látok semmit. Ki az a Cili?
Reggelre csak egy rossz álomnak tűnt az egész. Alex úgy

ítélte meg, hogy egy újabb figyelmeztetést kaptunk, hogy
vonuljunk vissza. De nekem egyáltalán nem annak látszott.
Odakint valami eljött hozzám, én pedig úgy reagáltam rá,
amit egy sima trükkel nem lehetett volna kiváltani.
Még akkor is remegtem, amikor felhívtuk a Marquesi‘s-t,
hogy Vicki felől kérdezősködjünk. A hajókölcsönző
társaságnál hagyta a kenuját, amíg a Marquesi‘s-től nem tud
valaki odarepülni, hogy visszavigye. Az üzletvezetőnő
összeszorított szájjal nézett ránk.
- Ugye, nem akarják maguk is ugyanazt csinálni? - kérdezte.
Érezhetően ellenségessé vált a hangja.
- Gondoskodom róla, hogy megérje maguknak - felelte
Alex.
- Ajánlom is, hogy megérje. Azt mondta nekem, hogy ez
nem fog előfordulni.
Alex megegyezett vele, így átadtuk a kenut a Bessarlik
Hajózásnak. Egyébként a tulajdonos emlékszik rá, hogy
valaki más is csinálta már ugyanezt? Vicki Greene-nek hívták
az illetőt.
- A horrorlady - felelte a nő. - Persze. Soha nem fogom
elfelejteni.
- Miért? Mondott valami szokatlant?
- Ó, nem. Egyszerűen csak mert az összes könyvét
olvastam. Nagyon élveztem a vele való találkozást.
- Milyennek látta?
- Hogy érti?
- Rendben volt? Esetleg zaklatottnak tűnt, vagy ilyesmi?
- Nem. Nagyon kedves volt. Miért? Jól van, ugye?
Vicki annak idején említette, hogy Morningdale-be ment. Ez

egy város volt, ahol a múltban farkasemberek éltek. Vickinek
épp megfelelő helynek tűnt. Egy óra múlva Alex és én ismét
úton voltunk egy lízingelt siklóval. Észrevettem, hogy
odalent egy babzsák úszik a levegőben, közel a folyóparthoz.
Mialatt ügyeltem, a fák közül hirtelen kivágódott egy hosszú,
zöld csáp, s egy pillanat leforgása alatt eltűnt a babzsákkal
együtt.
- Képzelődsz - mondta Alex.
Meglehet. Elvégre úgy tudtam, a csápok kicsik.

TIZENNÉGY
Az embernek időt kell kapnia, hogy szoktassa magát a

gondolathoz, hogy hamarosan meg fog halni. Ha bántó
hirtelenséggel, meglepetésszerűen éri utol a halál, akkor nem
tud felkészülni a távozásra. Ragaszkodni fog a kedvenc
karszékéhez, vagy bemenekül egy Mi-be. Megkapaszkodik a
számára ismerős dolgokban, és ellenszegül minden
kísérletnek, mellyel el akarják mozdítani innen. A végén ki
kell dobnod a bútort. Ha ez sem használ, add el a házat.
- Éjfél és rózsák
A farkasember kamu volt. Valami csakugyan vonított a

Morningdale körüli erdőkben, de semmi ok nem volt azt
feltételezni, hogy nem egy maharé, az ezen a világon honos
farkasféle. Különben is, kérdeztem a szállodánk
vezetőnőjétől, hogy lehetne itt farkasember, amikor holdtölte
sincs? Sőt még hold sincs?
- Amikor a Callistra az égbolt legmagasabb pontján van,
olyankor következik be - válaszolta mély meggyőződéssel.
Nevettem.
- Ez az igazság - válaszolta bosszúsan. - Az a csillag az
Ördög Szeme.
- Ó.
- Maradjon a szálloda közelében, akkor nem lesz semmi
baja.
Az Ördög Szeme. Már megint. Vicki következő regényének
a címe.
A levéltári feljegyzésekből kiderült, hogy negyven évvel
ezelőtt Morningdale körzetében egy sor hátborzongató
gyilkosság történt. Ezeket azonban akkor egy szokatlanul
vérszomjas maharénak tulajdonították. A farkasemberről
szóló legenda azért született meg, mert egy mentális
problémákkal küszködő fiatalembert tartottak a gyilkosságok
elkövetőjének. A hatóságok úgy ítélték meg, hogy
pszichiátriai segítségre van szüksége, de ő ellenszegült.
Akkor hívták a rendőrséget, a fiatalember azonban
bemenekült az erdőbe. Másnap megtalálták a holttestét a
város melletti folyóban.
A gyilkosságok megszűntek.
De később volt még két hasonló incidens. Mindkettőt
gyilkosságok sorozata kísérte, melyekben az áldozatokat
láthatóan vadállat tépte szét. Mindkét esetben került valaki,
akit bűnösnek találtak, azt állítva, hogy az illető vérfar-kas.
Az egyik félcédulás egy nő volt.
A gyilkosságokat sohasem derítették fel. A beismerő
vallomásokat elmezavarnak tulajdonították, és elkönyvelték
annak, hogy az illető egyszerűen fel akarta hívni magára a
figyelmet. Egy kiválónak tartott pszichiáter szerint az áldozat
mindkét esetben beteges érdeklődést mutatott az eredeti
farkasember sztori iránt. A maharék, mondta ez a pszichiáter,
rendszerint nem támadnak emberre, de vannak kivételes
esetek. Morningdale-ben nyilván az történt, hogy a
sorozatgyilkosság kapcsán egy zavart elméjű ember
önmagának tulajdonította az akciókat. Illetve ebben az
esetben három zavart elméjű ember. És gyanítom, tette hozzá
a pszichiáter, hogy a jövőben ez a motívum ismétlődni fog.
Az utolsó eset óta tizenegy év telt el. A város azonban a
szokásos szuvenírbolti kínálattal, a gyilkosságokról „az
igazságot” feltáró könyvekkel, és a történetben feltétel nélkül
hívők egy csoportja által összeállított holovíziós tálalással
azóta is elevenen tartotta a sztorit. Úgy gondoltam, hogy az
emberek, abban a reményben, hogy összefuthatnak egy
vérfarkassal, kijárnak az erdőbe, de a jelek szerint ez nem így
működött.
Mindenesetre megkönnyebbülten hallottam, hogy Vicki
egyetlen éjszakát sem töltött kint a vadonban. Egy erdő-széli
házban bérelt szobát, és azokban az órákban, amikor a
Callistra magasan járt az égen, egyszerűen kitelepedett a
tornácra.
Az Ördög Szeme alá.
Mi is követtük hát a példáját. Kiültünk ugyanoda, és
hallgattuk az erdő hangjait. Időnként valami vonítva üvöltött.
Alighanem egy maharé. A ház tulajdonosa, aki egy darabig
kint ült velünk, biztosított bennünket, hogy a vadak ritkán
merészkednek a város közelébe. Félnek az emberektől,
magyarázta.
Magamban a pszichiáternek adtam igazat, mindazonáltal a
biztonság kedvéért velem volt a fegyverem. Alex mosolygott
rajta.
- Helyes - mondta. - Az ember sohasem tudhatja. De...
- Mi de, Alex?
- Lehet, hogy nagyobb biztonságban lennénk, ha olyan
fegyvered lenne, amelyik ezüst golyókat lő ki.
Követtük Vickit világkörüli útján. Eltöltöttünk egy nyugodt

éjszakát egy állítólag démoni erőktől fertőzött templomban.
Jártunk egy irodaépületben, amelyről azt mondták, hogy van
egy kísértetjárta raktárhelyisége a nyolcadik emeleten. Három
éjszakát töltöttünk el Fermo Beach-en, ahol az egyetlen lény,
amely a partra vetődött, egy rendkívüli méretű páncélt viselő
ártalmatlan teremtmény volt.
Meglátogattunk egy régészeti lelőhelyet, ahol hétszáz éve a
helyi lakosok gyerekeket és szüzeket áldoztak fel. (Nehéz
volt elhinni, hogy kilencezer évvel a Felvilágosodás után még
előfordult ilyesmi.) Benéztünk több kísértetjárta házba.
Vártunk, de hiába, egy fantomrepülő megjelenésére, amely
állítólag egy háromezer évvel ezelőtt történt baleset emléke
volt. A gép motorja egy sűrűn lakott terület fölött mondta fel
a szolgálatot, és a pilóta, ahelyett, hogy a földi emberek életét
veszélyeztetve kényszerleszállást hajtott volna végre,
kikanyarodott a tenger fölé. A gép lezuhant, és a pilóta
odaveszett, mielőtt a mentőegységek odaértek volna.
A helyi legenda szerint minden évben, az esemény
évfordulóján ismét feltűnik a repülő. Vicki úgy tervezte meg
az útját, hogy épp azt az éjszakát töltse ott. Nekünk majdnem
egy évet kellett volna várni az adott időpontra.
Vajon volt valami igazság a sztoriban?
Állítólag többször is látták feltűnni a kísértetrepülőt, de
mondanom sem kell, hogy nem okozhatott különösebb
nehézséget felküldeni egy gépet a levegőbe, és megrendezni
egy villámgyors elsuhanást. Egyik évben a helyieknek még
azt is sikerült elintézniük, hogy azon az éjszakán a térség
repülőterein állítsanak fel figyelőszolgálatot, „hogy elejét
vegyék a megtévesztő repüléseknek”. Ez jó reklámot jelentett
nekik, a repülőt pedig természetesen aznap is látták.
Bizonyos esztendőkben kétszer-háromszor is megjelent a
kísértetrepülő. A gyerekek imádják, mondta nekünk egy
üzletben a tulajdonos egy zabolátlanul őszinte pillanatában.
Számomra a jespersoni Időlabor volt a legérdekesebb hely.

Ma már nem sokkal több, mint egy rom odakint az erdőben.
Nyolcszáz évvel ezelőtt építették és dolgoztak benne. Egy
darabig a kormány pénzelte, de mivel nem jártak
eredménnyel, a történet szerint végül lemondtak róla, és
kiürítették a helyet.
A város lakói azonban állítják, hogy igenis sikerrel jártak,
csak amikor a program irányítói szembesültek azzal, hogy
időutazásokat tehetnek a különböző történelmi korokban, túl
veszélyesnek ítélték a lehetőséget. Ezért eltitkolták az
igazságot. A labor hivatalosan elhagyottá vált. Néhány kutató
azonban eltűnt a múltban és a jövőben. A helyiek azt
mondják, időnként ma is felbukkannak. Az eset nyolcszáz
évvel ezelőtt történt, és ha hihetünk a sztorinak, ezek a
kutatók mindmáig fiatalok maradtak.
- Miért, Gene Korashevski épp a múlt héten volt itt -mondta
egy pincérnő a Copper Klubban.
- Ki az a Gene Korashevski?
- Az egyik kutató. A Carassa-korban él. - Él? Azt akarja
ezzel mondani, hogy ma is él? Nyolcszáz év elmúltával?
- A Carassa-korban, igen.
Alex ezt nem hagyhatta ki.
- Sohasem hallottam a Carassa-korról - mondta. - Mikor
volt?

- Még nem volt. - Jól csinálta a nő. Úgy beszélt, mintha ez
valami magától értetődő dolog volna. Mintha azt mesélné,
hogy macskákat gyűjt.
Később, amikor már magunk között voltunk, és az ebédet
ettük, Alex azon kezdett meditálni, hogy milyen jó lenne, ha
képesek lennénk ide-oda utazgatni az időben.
- Miért, te mit kezdenél vele? Hová mennél? - kérdeztem.
Láthatóan élvezte a témát.
- Képzeld csak el, mi mindent csinálhatnánk. Például
visszamehetnénk, és elhozhatnánk a poharat, amelyből
Szókratész a mérget itta. El tudod képzelni, mennyit érne ma
az a pohár?
- Ez a legtöbb, amit kezdeni tudnál egy időgéppel, Alex? Mi
lenne, ha pár évvel korábbra utaznál vissza, hogy
személyesen beszélgethess Szókratésszel? Esetleg elvidd
ebédelni?
- Nem beszélem a klasszikus görög nyelvet.
- Látod, ebben igazad van - feleltem.
- És milyen j ó lenne megszerezni az Első Fény egy korai
változatát.
Az Első Fény. Saija Brantnak, minden idők legnagyobb
drámaírójának mesterműve.
- Én inkább beköszönnék Saija Brantnak - jegyeztem meg.
Kihozták a salátánkat. Alex figyelmesen nézte egy ideig az
övét, majd fölpillantott.
- Chase, neked nincs fantáziád.
TIZENÖT
Olyan, hogy természetfölötti, nem létezik. A lényegénél fogva

minden természetes. De meg kell tudnod, hogy mik a
szabályok.
Végül eljutottunk a nyomában Livingstone-ig, Borgas Cleev

kétszáz esztendős birtokáig, ahol a diktátor személyesen
kezelte a fúrót és a lézert olyanok ellen, akik
megharagították. A legenda szerint szeles éjszakákon, amikor
a Callist-ra magasan áll az égbolton, ma is hallani itt az
áldozatok jajkiáltásait. De innen nem vezettek tovább
nyomok. Vicki úgy intézte, hogy egy éjszakát az
udvarházban tölthessen el, másnap elbeszélgetett a város
néhány polgárával, majd elment.
És innentől nyomát vesztettük. Bejártuk a vidéket,
faggattunk könyvkereskedőket, könyvtárosokat,
rendőrtiszteket, újságírókat, utcai járókelőket. Többen is
mondták, hogy látták őt, páran azt, hogy beszéltek is vele. És
hogy jókedvű volt. De hogy Livingstone-t elhagyva hová
ment, arra semmiféle jel nem utalt.
Csalódottan üldögéltünk szállodai lakosztályunkban. Alex
időrendben végignézte az útját, és megállapította, hogy Vicki
a Salud Afaron való tartózkodása vége felé bukkant fel
Livingstone-ban. Tíz nappal azután, hogy innen elment,
felszállt az Arbisonra, és visszatért a Rimwayre.
- Jó lenne tudni, mikor határozta el, hogy elmegy -mondta
Alex. Egy-két telefonhívással eljutott az Űrrepülés

jegyirodába. Bemutatkozott, és megkérdezte, mikor kellett az
Arbisonnak elindulnia Salud Afarról. Megadták neki a
dátumot. Tizenegy nappal azután volt, hogy Vicki elutazott
Livingstone-ból.
- Egy régi barátomat szeretném megtalálni - magyarázta
Alex. - Vicki Greene is azon a gépen utazott. Meg tudná
mondani, mikor vásárolta meg a jegyét?
- Sajnálom, uram. Ilyen természetű információval nem
szolgálhatunk.
Alex lejátszotta az eredeti adást a rémült tekintetű, kezét

ökölbe szorító Vicki Greene-nel.
- Mr. Benedict, tudom, hogy furcsállni fogja, amit mondok,
de nem tudom, ki máshoz fordulhatnék segítségért. -
Hullámzott rajta a fehér-arany póló, rajta a HASSAN
GOLDMAN felirattal. Ki az ördög lehet ez a Hassan
Goldman? - Mivel nincs itt, megkérem az MI-jét, továbbítsa
önnek ezt az üzenetet. Fedezem a költségeket. - Es a hat
csillagból álló ív. - Nem tudom, mitévő legyek, Mr. Benedict.
Irgalmas Isten, mindnyájan halottak.
És újra lejátszotta.
- Nem tudom, mitévő legyek.
- Chase, ki vagy mi ez a Hassan Goldman?
Lefuttatott egy keresést. Salud Afaron több Hassan
Goldman volt, mint az idők során összesen a Rimwayen. Egy
az egészségügyben dolgozott, egy másik Hassan Gold-
mannek jó nevű ügyvédi irodája volt a fővárosban. Egy
Hassan Goldman háziállatok gondozására szakosodott. Volt
egy húsz éve halott komikus színész, akit az emberek egy
tekintélyes része mindmáig nagyon kedvelt. Egy másik
Goldman tájképeket festett egy olyan helyen, amelyről
egyikőnk sem hallott soha. Évekkel ezelőtt a Leesa nevű
turistahajónak volt a kapitánya, aki, miután a motorja
felrobbant, önmagát feláldozva megmentette az utasai életét.
Három, különböző helyeken élő Hassan Goldman a jelek
szerint soha semmit nem tett azon kívül, hogy utódot hagyott
maga után. És volt egy híres sportoló. Egyike annak a hét
embernek, akit egy síelők elől elzárt területen síelve lavina
temetett maga alá. Hátfájás elleni szer készítője.
És voltak többen is.
Volt valami kapcsolata ezek közül bármelyik Hassan
Goldmannak Vicki Greene-nel?
Nem sikerült kiderítenünk.
Összefüggésbe hozható valamelyik Hassan Goldman
állítólagos természetfölötti eseménnyel?
- Egyről sem tudni.
Alex kimerevítette Vicki képét egy dohányzóasztal fölé,
aztán csak néztük. A blúzon látható nevet egy hat fekete
csillagból álló ív fölé nyomták fekete betűkkel.
Hat csillag.
- Hat ember halt meg a Leesán - mondta Alex. - Rajta kívül
még öten. - A hős kapitány tizenhét életet mentett meg. -
Véletlen egybeesés?
- És mire következtetünk ebből? - kérdeztem.
Alex besüppedt a székébe.
Megkérdeztem az MI-t, hogy az öt utas között volt-e olyan,
aki összefüggésbe hozható állítólagos természetfölötti
eseményekkel.
- Egyről sem tudni.
- Rosszak a kérdéseink - jelentette ki Alex.
- Mi lenne a jó?
- Az, ami kézenfekvő. Ki árusít Hassan Goldman feliratú
pólókat?
- Beszerzési források nem szerepelnek a nyilvántartásban.
- Valaki maga készíti a sajátját - mondtam - Talán egy
egyház, egy jótékonysági egyesület készít ilyet valami
különleges alkalomra.
Alex megkérte az MI-t, hogy kapcsolja neki az űrállomást.
- Az információt add, légy szíves - tette hozzá.
Egy sötétzöld egyenruhás fiatal nő jelentkezett.
- Orbitális Központ. Miben segíthetek?
- Meg tudná mondani, van-e Hassan Goldman nevét viselő
üzlet az állomáson? - kérdezte Alex.
- Nincs, uram - válaszolta a nő. - Ellenben van itt egy ilyen
nevű kirándulóhajó.
- És ezen pólókat is szoktak ajándékozni az utasoknak?
- Nem tudok róla.
- Értem. Mit tud elmondani nekem erről a hajóról?
- Átkapcsolom önt az utazási irodába.
- Oké. Köszönöm.
Kis szünet következett. Aztán megszólalt egy férfihang:
- Csillagfény Utazási Iroda.
- A nevem Benedict. Önöké a Hassan Goldman nevű hajó?
- Igen. Úgy van.
- Egy barátomat szeretném megtalálni. A neve Vicki
Greene. Azt hiszem, hónapokkal ezelőtt tett egy kirándulást a
Goldmanon. Meg tudja erősíteni az információmat?
- Sajnálom. Ilyen jellegű információval nem szolgálhatunk.
Alex rám nézett. Egy próbálkozást megér.
- Beszélhetnék esetleg a Goldman kapitányával?
- Jelenleg nincs szolgálatban - hangzott a válasz. -
Holnap reggel lesz itt.
Alex megköszönte, kilépett a vonalból, és megkereste, mit
lehet tudni a Goldmanról. Többek között megtalálta a
kapitány nevét. Iván Sloan.
- Iván? - kérdeztem.
- Igen. Ismered?
- Az egyik oktatóm volt a Csillagútnál.
- Helyes - örvendezett Alex. - Remek. - Megkérte az MI-t,
hogy keresse meg Iván Sloan számát. - Valószínűleg a
Samuelsen megtalálod őt.
- Úgy van, uram. Kapcsoljam őt?
- Legyen szíves. - Alex fölállt, intett, hogy bonyolítsam le a
hívást, és kiment a szobából.
Iván azok közé az emberek közé tartozott, akiket kicsit

lassúnak szoktunk tartani, amíg meg nem ismerjük őket.
Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, és amikor elfogott
a kétség, hogy meg tudom-e egyáltalán szerezni a diplomát,
félrevont, és azt kérdezte, mennyire gondoltam komolyan,
hogy csillagközi űrhajókat szeretnék vezetni.
Mondtam neki, hogy nagyon komolyan gondoltam. Hogy
ennél jobban semmit sem szeretnék az életben.
- Akkor szedd össze magad - mondta. - Jól fogod csinálni.
Megvan hozzá a tehetséged. A fenébe is, ennyi tehetség,
amennyi neked van, nem is kell hozzá. Elég, ha annyi eszed
van, hogy megmondod az MI-nek, mit csináljon.
- Ezt úgy mondta, mintha komolyan gondolná. -
Önbizalmad viszont nincs - tette hozzá. - Lehet, hogy egész
életedben csak azt hallottad másoktól, hogy mit csinálsz
rosszul. - Ebben volt igazság. Az apám örökké rám szólt,
hogy ne nyúljak ehhez meg ahhoz, mert eltöröm.
Amikor meglátott, nyomban megismert, és arcára széles
mosoly terült
- Chase - kiáltotta hát te mit keresel idekint? - Egy asztalnál
ült, kezében poharat tartott, előtte lapostányér és ezüst
evőeszközök. Mögötte egy festményt láttam a falon.
Vitorláshajót ábrázolt.
- Téged jöttem meglátogatni, Iván. Hogy vagy?
- Most komolyan. A legkevésbé rád számítottam a
világegyetemnek ebben a sarkában.
- Szabadságon vagyok - mondtam. - Mi újság veled? Hogy
kerülsz ide?
- Idevalósi vagyok.
- Tréfálsz. Salud Afar-i vagy? Nem is tudtam.
- Valószínűleg nem említettem - vonta meg a vállát.
- Túrákat vezetsz?
Láthatóan zavarba jött.
- Kicsit talán több annál.
Túrákat Salud Afarról? Kinéztem a fekete égboltra.
- Akkor hát hová mennek innen az emberek? Mi van itt
látnivaló?
- A Varesnikov - felelte. - Csodaszép gyűrűi és holdjai
vannak. És a Sophorát is kedvelik a turisták. Az egy kristály
világ. Napsütésben, jó szögből nézve csodálatos látványt
nyújt.
- El tudom képzelni. - Láttam valamit a tekintetén.
Fájdalmat, talán. Vagy szégyenkezést. Mintha nem úgy
alakult volna az élete, ahogy várta. - Akkor hogy kerültél a
Rimwayre?
- Huszonkét éves koromban megpattantam innen, Chase.
Rossz idők voltak akkoriban. Nem nagyon szerettem az itteni
életet a Bandahr idején.
Egy pillanatra elfordult. Valaki másnak mondott valamit,
azután úgy állította be a szöget, hogy lássam a vele lévőket:
egy férfit és két nőt. Egy gyors bemutatkozás következett. Az
egyik nő a felesége, Mira volt. Vonzó, rokonszenves nő,
körülbelül húsz évvel fiatalabb nála. A másik kettő jó barát.
- Csak egy gyors kérdés, Iván, aztán már el is tűnök -
mondtam. - Pár hónapja volt egy Vicki Greene nevű utasod.
Emlékszel rá?
- A társaság utasa volt. Nem az enyém - felelte.
- Arra gondoltam, hogy a Goldmanon utazott.
- Ami azt illeti, igen. De akkor az nem az én hajóm volt.
Akkoriban Haley Khanjárt vele.
- Beszélhetnék Haleyvel? Meg tudod adni a kódját?
- Ő elment, Chase. Eltűnt.
- Ezt hogy érted?
- Eltűnt. Egyenesen az állomásról.
- Hogy lehet az?
- Nem tudom. Több hónappal ezelőtt történt. Közvetlenül
azután, hogy Vicki Greene itt járt. Nincs adat arról, hogy
letette volna a gépet. De munkára sem jelentkezett, és soha
többé nem találtuk meg.
- Értesítettétek a rendőrséget?
- A KBS-t? Igen. Ők sem találták meg. - Kis szünetet tartott,
majd mondott valamit az asztalnál ülőknek. Aztán újra
hozzám fordult. - Milyen kapcsolatban vagy vele, Chase?
Beszámoltam neki Vickiről.
- Te tudod, hogy hová ment? Mármint a Goldmanon?
- Valószínűleg a normál túrára jelentkezett. Az út után már
nem volt alkalmam beszélni Haleyvel.
- És másnak volt?
- Nem hiszem, Chase. A Koalíció emberei is ezt kérdezték.
Haley leszállt a gépről, és visszament a szállodába.
Rendszerint így szokta. Nem nagyon szeretett mászkálni. Két
szabadnapja következett, és onnantól kezdve többé nem
láttuk. Elutazott Vicki Greene-nel, és kisétált a világból.
Olyan volt az egész, mint a nő könyveiben.
- És az MI?
- A KBS lefoglalta. A nyomozás részeként. - Elhallgatott,
kis időre elgondolkodott. - De volt még más furcsaság is.
- Micsoda, Iván?
- A nő kifizette az egész hajót. Egyedül akart utazni.
Útitársak nélkül.
- Elvittétek volna akár valami speciális helyre is, ha azt
kéri?
- Persze. Bárhová elviszünk, ahol szeretnéd megnézni a
látnivalókat. Ha senkinek nincs ellene kifogása.
- Vagyis ha senki más nincs a hajón.
- Úgy van.
- Értem. Szóval ő nem a megszokott turista célállomásra
akart menni. Ilova máshová akarhatott eljutni?
- Most megfogtál, Chase. Nincs más hely. Akármerre
indulnál, több száz fényévnyi távolságra nincs semmi
odakint.
- És azt tudod, hogy honnan érkezett ide?
- Nem. De megnézhetem a hajónaplóban.
- Megtennéd a kedvemért? És visszahívnál?
- Az ilyen típusú információkat bizalmasan kell kezelnünk.
- Nagyon hálás lennék, Iván.
Másnap reggel felhívott.

- Nincs jegyzőkönyv - mondta.
- Mi lett vele?
- Hivatalosan erre az útra nem került sor. Ebből arra
következtetek, hogy a hajónaplót a KBS lefoglalta.

TIZENHAT
Barryvel minden rendben lett volna, ha nem lett volna belőle

fizikus. De ez a sok ostobaság a tömegről meg az energiáról
elhitette vele, hogy tökéletesen érti, hogyan működik a világ.
Pedig nem értette. Sohasem értette. És végül ez ölte meg.
Iván elmondta, hogy Vicki egy moreskai szállodából

jelentkezett az útra. Moreska egy kisváros volt a semmi
közepén. Itt nem voltak jelenések, nem jártak démonok, és az
utakon sem tanyáztak más korokból ide keveredett lények.
Ellenben valaha itt volt a Demery majorság, amelyet, ki
tudja, miért, a Bandahr uralkodásának utolsó évében,
hónapokkal a meggyilkolása előtt, a levegőbe röpítettek.
Senki sem értette, mi lehetett ennek az oka, noha mindenki
feltételezte, hogy Nicorps benne volt a dologban. Ameny-
nyire tudni lehetett, Edward Demery, a majorság gazdája,
nem volt a rezsim ellensége.
Nem gondoltam, hogy egy ház felrobbantása elég ok lehetett
arra, hogy felkeltse Vicki Greene érdeklődését. Egészen
addig, míg meg nem hallottam, hogy még ugyanazon az
éjszakán tizenhét másik házat is leromboltak szerte a
régióban.
A Demery majorság helyét néhány üszkös gerenda és a

földből kiálló két kőfal jelezte. A közvélekedés szerint
Edward Demery magára vonta Aramy Cleev haragját, és
ezért kellett
fizetnie. Állítólag a „bennfentesek” tudták, hogy a Bandahr
személyében érezte sértve magát, amikor Demery egy
interjúban Aramy nagyapja, Dakar Cleev együttérzéséről és
alapvető tisztességéről beszélt, anélkül, hogy említést tett
volna Aramy páratlan könyörületességéről. A diktátor
természetesen egy szót sem szólt a nyilvánosság előtt, sőt
még dicsérte is Demery tisztánlátását. Ám aki ismerte Aramy
Cleevet, tudta, nem maradhat következmények nélkül, hogy
Demery nem emlékezett meg az ő jóságáról.
Az általános rombolás hat nappal e szerencsétlen
megjegyzések elhangzása után következett be, és minden
irányban több száz kilométer távolságra terjedt. Házak,
villák, majorságok váltak a földdel egyenlővé. Túlélők sehol
nem maradtak.
Sokan gondolták úgy, hogy Nicorps döntötte el azok sorsát,
akik magukra vonták a Bandahr haragját.
Egy hideg délutánon, amikor a tenger felől esőt hozó szél
fújt, megtekintettük a romokat. Egy robot idegenvezető volt
velünk.
- Megölték őt is és a feleségét is - mondta a robot.
- Tizennyolc ház egyetlen éjszaka alatt? Enyhén szólva
túlzásnak hangzik - jegyezte meg Alex.
- Amikor szörnyű dolgok történnek, mindig megindul a
szóbeszéd - felelte az idegenvezető. - Ha kíváncsi a
személyes véleményemre, szerintem Nicorps egyszerűen
bedühödött, és úgy döntött, hogy mindenkivel végez, akit
nem találtak szimpatikusnak. De ki tudja, mi az igazság?
- Miből élt? - kérdeztem. - Mármint Demery.
- Gazdag családba született, ma’am. De matematikusnak
tartotta magát, noha hivatalos képzésben sohasem részesült.
- Itt született?
- Ó, nem. Nem. Még csak nem is erről a világról származott.
Demery a Rimwayen született.
- Létezik valami elmélet azzal kapcsolatban, hogy miért
ölték meg ezeket az embereket egy és ugyanazon éjszakán?
- tudakolta Alex. - Azon kívül, hogy Nicorps megvadult?
- Mi más magyarázata lehetett volna? Én arra gondolok,
hogy talán mindegyiküknek volt valami restanciája. Úgy
döntöttek, hogy fennmaradnak, és befejezik a munkát, amivel
elmaradtak. Ez volt az az éjszaka. Nem ez lehetett az első
alkalom, amikor ilyesmit csináltak.
- Hagyott hátra Demery avatárt? - kérdezte Alex a romokat
bámulva.
- Kiürítették. A robbanások napján.
- Kinek a felhatalmazásával?
- Senki sem tudja.
- Valami magas helyről jöhetett az utasítás - vélekedtem.
Alex bólintott. Ehhez kétség sem fér.
Edward Demery nemcsak az életét vesztette el, de

elektronikus kiürítésnek is alávetették. Én nem csak az
avatárját. Ha az ember adatokat keresett róla, épp csak annyit
talált, amennyi bizonyította a létezését. Megvolt például a
születési bizonyítványa, rövid beszámolókat lehetett olvasni a
közelgő házasságkötéséről, és akadt ingatlanügylettel
kapcsolatos információ is. Demery irodaépületet vásárol Új
Szamarkandban. Kimutatás arról, hogy vezetői érdekeltséget
szerzett a Blackmoor Financialban. Befizetések az Aquarius
Alapba, amely a hold hiányában sínylődő óceánok
megfiatalítását tűzte ki célul. Díjat kapott a Ballinger
Történelmi Társaságtól. De a személyes életéről szóló adatok,
hogy mit gondolt, miben hitt, mi foglalkoztatta, ez mind-
mind odalett.
Orrin Batavian bankár volt, aki szerette, ha történésznek
tartják. Azért kerestük meg őt, mert szervezett Vicki-nek egy
író-olvasó találkozót, és mert jó barátja volt Demerynek. Az
otthonában, egy városszéli, tágas, gyönyörű kilátású házban
találtuk meg.
- Edét és engem megigézett az ókori történelem - mesélte. -
A kezdeti évek. - Emiatt a barátság miatt a robbanás után
napokig visszafojtott lélegzettel várta, vajon őérte is
eljönnek-e. - Az ember sohasem tudhatta, min képes Nicorps
felhúzni magát - magyarázta. - Egyszerűen így működtek. - A
Moreska belvárosában lévő irodájában ültünk. - Ha valaki
bajba került, vele együtt mindenkit ösz-szeszedtek, akit csak
ismert. Úgyhogy én is erősen drukkoltam.
A falakat mindenütt a Batavian bankjának kiváló telje-
sítményét igazoló, bekeretezett oklevelek, valamint a róla
magáról készült képek borították, melyeken a megjelenésük
alapján nagyon fontos személyiségeknek látszó emberek
társaságában volt látható.
- Ő miért került bajba? - kérdezte Alex. - Van róla valami
sejtése?
- Őszintén szólva nem tudom - ingatta Batavian a fejét.
- Nem kedvelte a rezsimet. De hát azt senki nem kedvelte.
- Megnyikordult a széke. - Jóformán senki. Akadtak olyanok
is, akiknek nem jelentett problémát Cleev személye. Ha azt
csináltad, amit mondtak, és nem keltettél zavart, akkor nem
kellett semmitől tartanod.
- De ön úgy gondolja, hogy Cleev állt a támadás mögött.
- Nos, Nicorps volt az. Kétlem, hogy eléggé
nagyjelentőségű dolog lett volna ahhoz, hogy felkeltse a
Bandahr figyelmét. Tudniuk kell, hogy a táplálékláncon
lejjebb lévő alakok okozták a legtöbb bajt. Tele voltak
gonosztevőkkel és pszichopatákkal. És a főnökeik akkor
voltak elégedettek velük, ha havonta fel tudtak mutatni egy
hullát.
Rossz idők voltak azok. Az emberek ezért nem is készítettek
elektronikus másolatot magukról. Ed kivétel volt. Egyébként
ma sem csinálnak. Az idősebbek biztosan nem. Nevezhetjük
a megszokás erejének, de ma is van bennünk egy olyan érzés,
hogy a Bandahr visszatérhet. Úgyhogy jobb semmit nem
megőrizni. Különösen nem egy avatárt, aki elmondja a
kormánynak, hogy mit gondolsz valójában.
- Batavian viselkedésében volt valami arisztokratikus. A
családjának nagyon jól ment a diktatúra alatt, és a városban
azt beszélték, hogy azért maradt életben, amikor Demerynek
leáldozott, mert voltak kapcsolatai. - Ez akár igaz is lehet -
ismerte be. - Én sohasem voltam kollaboráns, de az apám az
volt. És a nővérem is.
- Van valami elképzelése arról, hogy miért ürítették ki a
Demery-felvételt? - kérdezte összehúzott szemmel Alex.
- Rutinszerűen csinálták. Nem kellett hozzá ok. Bajba
kerültél, láthatatlanná váltál. Nézze, nem tudom, lehet, hogy
pusztán arról volt szó, hogy olyat mondott, amit nem kellett

volna, olyasvalakinek, akinek nem kellett volna. Vagy volt
valami, amitől azok féltek. Demery nem szerette
a Bandahriátust. De legföljebb ha beszélt, azon kívül soha
semmit sem csinált. És igyekezett meggondolni, hogy kinek
mond bármit is. Olyan volt, mint én. Mindkettőnk élete
elviselhető volt a gazemberek uralkodása alatt. így ment ez,
ha az ember betartotta a játékszabályokat, és nem nyitotta ki a
száját. Úgyhogy mi is betartottuk a szabályokat, és közben
éltünk, ahogy lehetett. Nem tudom. Talán csak azért
szemelték ki, mert valaki följebb akarta tornázni a számokat.
De lehet, hogy tévedés volt. Találtak valami régi cuccot a
pincéjében. Fogalmam sincs.
- Jól van - mondta erre Alex. - Beszéljünk másról: Vicki
Greene-ről.
- Á, igen. Már vártam.
- Részt vett itt egy programon. És ön volt a moderátor.
- A Mars Társaságnak adott elő - mondta Batavian
mosolyogva. - Zártkörű program volt. Csak a tagok lehettek
jelen. És néhány vendég.
- Mars Társaság...?
- Olyan emberekből áll, akik eljátsszák, hogy idegenek
szálltak meg minket. Csak elrejtőznek előlünk.
- Gondolom, az eredeti idegenek.
- Jókat szórakozunk rajta - mondta nevetve. - Szigorúan
társasági játék. Senki sem veszi komolyan.
- Miről beszélt?
- A könyveiről, természetesen.
- Semmi másról?
- Hát, sok minden szóba került.
- Említette a robbanásokat is?
Nyelve hegyét a pofazacskójába dugva gondolkozott a
kérdésen.
- Nem - mondta végül. - Legalábbis nem emlékszem.
- És Demeryt?
- Nem. Nem volt rá oka. De érdekelte őt Demery. Izgatott
lett, amikor meghallotta, hogy barátok voltunk.
- Miért érdeklődött iránta?
- Az ULY447-es Lantner világ miatt.
- Mi az?
- Hát, tulajdonképpen nem is világ. Egy aszteroida - jó
messze innen. Fényévekkel kijjebb.
- És?
- Két hajónak veszett ott nyoma. Egy vallási szertartás
közben. Edét mindig izgatta a dolog. Különböző
magyarázatokkal állt elő.
Alex egy gyors pillantást vetett felém. Nagyon úgy
hangzott, mint ami szintén felkelthette Vicki érdeklődését.
- Meséljen nekünk erről. Az eltűnésről.
- Nincs sok mesélni való róla, Alex. Volt egy
vállalkozásunk, a Csillagdúc, amely aszteroidákat adott el
embereknek. A rendszeren belül lévő aszteroidákat,
természetesen.
- A Csillagdúc aszteroidákat adott el? - kérdeztem.
- Igen.
- Miért? Mit kezdhet valaki egy aszteroidával?
- Halhatatlanságot kap vele, ifjú hölgy - közölte Batavian,
arcán üdvözült mosollyal. - Az aszteroidát róla nevezik el, és
elviszik oda a családjával és a barátaival együtt. Az
útiköltséget természetesen mindenkinek állnia kell.
Ünnepélyes szertartás közepette felállítják rajta az ő nevét
viselő síremléket. Vették azért is, hogy így tisztelegjenek
elhunyt rokonaik emléke előtt. Egyesek végrendeletileg
gondoskodtak erről. Egy időben nagyon jövedelmező
vállalkozásnak számított.
- De ma már nem csinálják?
- Nem. A Bandahr tulajdoni igényt jelentett be az
aszteroidákra, és Cleev véget vetett az egésznek. A jelenlegi
kormány valószínűleg nem változtatott volna ezen, de közben
átestünk egy „Védjük meg az aszteroidákat” korszakon. Az
emberek nem akarták, hogy síremlékeket állítsanak fel rajtuk.
Sem hogy a kormány vagy bárki más tulajdonai legyenek. A
téma politikai jelentőséget nyert.
- Tehát leállították?
- A politikusok ráharaptak a témára, és ők is beszálltak.
Végül az egész ügy lekerült a napirendről.
- És mi a helyzet a Lantner misszióval?
- Az nagy üzletet jelentett a Csillagdúc számára. Az üzlet
sokáig szigorúan helyi jellegű volt. De aztán az Isten
Családja, egy Calius Sabel vezette vallási csoport, gondolt
egy merészet, és elhatározta, hogy kimegy a külső
aszteroidákra. Ki a Rajra.
- A Rajra?
- Aszteroidatenger. Némelyik darabja egész közel van a
Callistrához. Kiszemelték a legnagyobbat, és eldöntötték,
hogy építenek rajta egy emlékművet. Ami majd vallási
jelentőséget fog kapni.
- Hogyan?
- Az Isten Családja Callistrát az istenség szemének
tekintette. Egy emlékmű ottani elhelyezésével a híveket
akarta biztosítani arról, hogy mindig az Ő világosságánál
járnak. Vagy valami ilyesmit.
A Csillagdúc kiküldött egy csapatot, amely felállította az
emlékművet. Ma is megvan, ha esetleg meg akarják nézni.
Amikor elkészült, Sabelék két hajóval kimentek, hogy
elvégezzenek ott egy szertartást. A Csillagdúc két vezető
embere is velük tartott. Az egyik hajó a Lantner volt, amelyet
Sabelék lízingeltek, a másik az Origón, melyet a Csillagdúc
biztosított. Rendben oda is értek. Bálványszobrokat állítottak
fel, két napot imádkozással és hálaadással töltöttek, a
harmadik napon pedig lementek, hogy elvégezzék a
szertartást.
- Mindez harminc évvel ezelőtt történt? - kérdeztem.
Utána kellett számolnia.
- Harminchat, Chase.
- Milyen messze van?
Batavian ellenőriztette az MI-jével.
- Harminchat fényévnyire.
- A régi meghajtást használták - jegyeztem meg. - Csak az
odaút egy hétbe telt.
- Kérem, folytassa - szólt Alex. - A harmadik napon szálltak
le az aszteroidára?
- Igen. Két leszállóegységgel. Űrruhába bújva kiszálltak, és
összegyűltek az emlékmű előtt. A szertartást hávén
közvetítették. Élőben nem láttam, de később, felvételen igen.
Mint mindenki.
Imádkoztak, aztán beszédeket mondtak. Épp az egyik Sabel
beszélt, amikor az adás hirtelen megszakadt. Egyszerűen
elsötétült. Meghalt az adás forrásánál. Azóta nem kaptunk
hírt egyikőjükről sem.
- És mire a mentőegységek odaértek...? - kérdezte Alex.
- ...addigra eltűntek. A hajók, a leszállóegységek, az
emberek. Minden. Kivéve az emlékművet.
Megpróbáltam elképzelni az események olyan sorozatát,
amely meg tudná ezt magyarázni.
- Valószínűtlenül hangzik - kockáztattam meg.
Batavian felállt, az ablakhoz sétált, és kinézett rajra. A
távolban egy vonat haladt.
- Kutattak utánuk, de soha semmit nem találtak. Voltak,
akik a Némákat tették felelőssé. Mindenféle történet
keringett, főleg olyasmik, amelyek szerint más idegenek is
szabadon kószálnak valahol odakint. És volt még valami.
- Éspedig?
- Az az őrhajó, amelyik eredetileg kiment a színhelyre, a
Valiant, soha nem ért haza. Az volt az első mentőhajó.
- Mi lett vele? - kérdeztem. - Azt akarja mondani, hogy az is
eltűnt?
- Nem. Leadta a jelentését, és a Bandahriátus egy másik
külön erre a célra rendelt hajója kiment, hogy körülnézzen.
Az őrhajó visszatért a szokott feladatai végzéséhez, majd egy
napra rá felrobbant.
- Ahogy az már lenni szokott - jegyezte meg Alex.
- Azt mondták, motorhiba volt.
- Voltak túlélők?
- Senki. - Hallgattunk egy sort, majd Batavian folytatta: - Ed
imádta a rejtélyeket. A Lantner-incidens természetesen
felkeltette az érdeklődését. Nem is tudom, hányszor voltam
fültanúja, amint elmeséli valakinek, hogyan figyelte az
éjszakai eget, amikor ez történt. - Sóhajtva megcsóválta a
fejét. - Nem sokkal ezután a kormány figyelmeztetést adott ki
arra a területre, ahol szerintük a Némák támaszpontot
építhettek ki. Mindenkit felszólítottak, hogy kerüljék el a
térséget.
- És ezek után már senki nem ment ki oda?
- Amúgy sem ment ki oda senki. Kivéve azt az egy esetet.
Ültünk, és hallgattunk. Hallottuk, hogy ketten vitatkoznak
odakint.
- Kíváncsi lennék, vajon van-e felvételük Vicki előadásáról,
amelyet a Mars Társaságnak tartott - szólalt meg végül Alex.

Mialatt Vickit néztem, arra gondoltam, mennyivel nehezebb
lehet olyan hallgatóságot lekötni, amelyik fizikailag nincs
jelen, csak elektronikus hálózaton keresztül érhető
el, és így az előadó nem profitálhat a visszajelzéseiből.
Néhány ilyenen magam is részt vettem Alexszel, és nagyon
szerettem volna, ha az emberek ott ülnének az orrom előtt, és
gondoskodnának az adrenalinom szinten tartásáról. De Vickit
láthatóan nem zavarta a dolog.
Batavian volt a műsorvezető. Ugyanebből a szobából, ahol
most ültünk, mutatta be őt. Vicki belépett, leült abba a
székbe, amelyben Alex ült, és elkezdte mondani, hogy
mennyire örül, hogy itt lehet, milyen kivételes szerencsének
tartja, és így tovább. A legtöbben ezt csinálják, és az ember
tudja, hogy az egész csak mese. De ő komolyan gondolta. És
az első perctől fogva látni lehetett, hogy jól érzi magát.
Batavian a háttérbe vonult, és Vicki átvette az irányítást.
Elmondta a hallgatóságnak, hogy mennyire szereti azt, amit
csinál, és hogy a jól ismert szövegek a padlásszobában
keményen és szorgalmasan dolgozó, viszkit vedelő,
magányos, örömtelen életet élő írókról csupa szemen-szedett
hazugság. „Mi terjesztjük ezt, hogy elijesszünk másokat,
nehogy ők is he akarjanak szállni a bizniszbe, így akarjuk
fékezni a versenyt. Nincs szívderítőbb egy jó téma
kibontásánál, vagy amikor az ember azt látja, hogy egy könyv
cselekménye összeáll.” Képek jelentek meg a hallgatóságról.
Mindkét nembeli fiatalokról és öregekről, tehetős emberekről
és épp csak boldogulókról. A lelkesedés volt az egyetlen
közös bennük. Amikor Vicki a mondandója végére ért, egy
teljes percig tapsoltak. Nem rossz egy olyan közönségtől,
amely a bolygó minden részéből verődött össze.
És jöttek a kérdések.
Miért döntött úgy, hogy rémregényeket fog írni, mit csinál
szabad idejében, lesz-e sorozat ebből vagy abból a
könyvéből.
Amikor ez is megvolt, csendben ültünk, és hallgattuk,
hogyan ostromolja a szél a ház oldalát. Batavian még egyre
azt a helyet bámulta, ahol az imént Vicki képe volt.
- Érdekelte őt Aramy Cleev, Alex - szólalt meg végül.
- Erről tudott? Ez az igazság. Bosszantotta, hogy Cleev
avatárjához nem egykönnyen lehet hozzáférni.
- Komolyan? - hajolt előre Alex. Ez meglepte. A fickó
végtére is fontos történelmi figura volt.
- Igen. Külön engedélyre van szükség ahhoz, hogy valaki
beszélhessen vele. - Alex eddig távolba vesző tekintete
kiélesedett. - Azt hiszem, nem bíznak meg Cleevben
- folytatta Batavian. - Még holtában sem. És nem bíznak meg
száz százalékban az emberekben sem. Itt sokan vannak, akik
visszakívánják a Bandahriátus éveit.

TIZENHÉT
- Ez az igazság, Lia. Az emberek elhagyják az otthonukat, és

soha többé nem hallani róluk.
- Miért, dr. Stratford? Mi történik velük?
- Gonosz szellemek szállják meg őket. Nap mint nap előfordul
ilyesmi. Ezért nem szabad soha egyedül elkószálnod az
erdőben.
- Bár ismerhetnélek
Másnap reggel, mialatt Alex a szállodában régi híradókat

nézett és az ULY447-ről, valamint a Lantner-incidensről
szóló beszámolókat olvasgatta, én a városban sétálgattam.
Moreskán hideg volt, úgyhogy megleptem magam egy új
pulóverrel és egy hozzávaló sapkával. Föl is vettem őket, és
így mentem vissza oda, ahol a majorság állt. Csak álltam ott a
szikla peremén, olyasféle gondolatokba merülve, amiket
akkor gondol az ember, ha vadul fúj a szél a hátába, és száz
méterrel alatta valami víz és rengeteg kő van. Amikor a
délután derekán visszaballagtam a szállodába, Alex már várt.
- Megnéztem a többi házat, amelyet azon az éjszakán
fölrobbantottak - újságolta.
- Találtál valami kapcsolatot Demeryvel?
- A neten semmit. De lebonyolítottam pár telefonhívást is. Az
egyik ház William Keltoné volt. Ő Mancuso polgár-mestere.
A város pár kilométerre van innen. A felesége és a lánya
meghaltak a robbanáskor. Meg még egy látogató, vélhetőleg
a lány vőlegénye. A feleség érdekes lehet.
- Miért?
- Már visszavonult. Egy darabig tanított a Travis Egyetemen.
Népszerű tudományos cikkeket írt számos kiadvány részére.
Valamiféle extradimenziós kutatást is folytatott a Kvantum
Laborban, amely meglehetősen messze van onnan, ahol
lakott.
- Volt kapcsolata Demeryvel?
- Volt. Jennifernek hívják. Ő és Demery egy időben tagjai
voltak az Arkhimédész Klubnak.
- A matematika iránt érdeklődő emberek klubja?
- Eltaláltad, Chase. Problémamegoldó gyakorlatokban
rendeztek versenyeket. Egymás között, és más csoportokkal
is. Két taggal beszélgettem, és ők mondták, hogy Demery és
Jennifer nagyon jó barátok voltak.
- Oké. És ebből mi következik számunkra?
- Próbáljunk meg rájönni. Keltőn nem volt otthon, amikor a
robbanás bekövetkezett. Ezzel szemben Jennifer otthon volt.
- Mi történt a férjjel? Keltonnal?
- Vadászaton volt. Ahonnan sohasem tért haza. Nyoma
veszett az erdőben. Soha senki nem találta meg a holttestét.
- Egyedül vadászott?
- Nem. Öten vagy hatan voltak. A többiek szerint elkóborolt
a táborhelytől, és nem jött vissza.
- Van valamelyiküknek avatárja?
- Jennifernek volt. De már nincs. Történetesen az aznap
éjszaka lerombolt tizennyolc házban lakók közül tizenegynek
vagy tizenkettőnek volt avatárja, köztük gyerekeknek is.
Ezeket mind eltávolították. Úgy tűnik, senki sem tudja, ki
iktatta ki őket.
Azok a családtagok, akik a robbanás idején nem voltak
otthon, vagy eltűntek szem elől, vagy csak a holttestük kerül
elő. Gyerekeké is.
- Hihetetlen - mondtam.
- Nem gondoltam volna, hogy Nicorps ilyen kegyetlen.
Elhúzta a függönyt az ablak előtt, hogy a napnak épp
csak egy sugara tudjon besütni. Újra a fejembe nyomtam az
új sapkámat.
- Hát akkor, Alex, teszünk egy látogatást a Városházán?
***

Csak néhányan emlékeztek Keltőn polgármesterre. Végtére is
harminchárom éve tűnt el azon a végzetes vadászaton. Az
egész városban két-három ember volt, aki abban az időben a
Városházán dolgozott. Egy jó szót sem tudtak mondani róla.
A polgármester a nyilvánosság előtt kellemes, jó természetű
embernek mutatta magát, de a színfalak mögött
megmutatkozott a zsarnok természete. Hirtelen haragú,
indulatos ember volt, minden érdemet magának tulajdonított,
és csak bírálni tudta a beosztottait.
- Utáltam vele dolgozni - mondta az egyik valamikori
alkalmazottja. - De politikai karriert akartam csinálni, és
ahhoz mifelénk egyedül rajta keresztül vezetett az út.
Egy másik bevallotta, hogy megkönnyebbült, amikor
értesült az eltűnéséről.
- Bűntudatom is volt miatta, de nem állíthatom, hogy
sajnáltam, hogy eltűnt.
Soha többé nem hallottak róla. így járt mindenki, akinek
baja lett a hatóságokkal. Elmentek sétálni, és többé nem
jöttek vissza.
Mindazonáltal házak felrobbantása nem volt abnormális
dolog. Átvizsgáltuk Aramy Cleev huszonhét éves uralmát, és
kiderült számunkra, hogy rendszeresen folyamodtak ehhez a
taktikához. Más esetekben napnál világosabban kiderült,
hogy a házakat azért számolták fel, hogy ne kerülhessen
nyilvánosságra valami kellemetlen, kínos információ. Olykor
meg pusztán csak üzenni akartak ezzel a módszerrel.
Egy idősebb nő, aki annak idején tanácsadóként dolgozott,
még most is félve beszélt az eseményről.
- Az én nemzedékem sohasem fogja biztonságban érezni
magát, amikor politizál. Az ember sohasem lehet biztos
abban, hogy nem fog visszajönni.
- Keltőn?
- Aramy Cleev. Még élnek egyes családtagok, és sokan
szeretnék, ha ezek visszatérnének a hatalomba. - Lehalkította
a hangját. - Beszélik, hogy elrejtették valahol egy klónját.
Várja az alkalmas pillanatot. - És elnézett mellettem valahová
abba a rég letűnt világba.
- Miből gondolja, hogy ez történt? - kérdezte Alex. - Mi oka
lehetett erre Nicorpsnak?
- Nem tudom, Mr. Benedict. - Egy hétköznapi étteremben
ültünk, szemben a Városházával. Jól benne jártunk már a
délutánban, így nem sok vendég volt. Pontosabban rajtunk
kívül csak kettő. - Akkoriban az ilyesmihez nem kellett
különösebb ok. Az emberek egyszerűen elmentek.
- Látszott a polgármesteren valaha is, hogy fél? Említette,
hogy valami ilyesmi előfordulhat vele?
- Tudtommal nem. - A nő megkavarta a teáját. Bánatosnak
tűnt. Ijedtnek.
- Úgy látom, abban a rendszerben veszélyes lehetett
politikai pályára lépni - jegyeztem meg.
Az utca túloldalán egy sikló szállt le a Városháza
kifutópályájára. A nő nézte, ahogy a gép leereszkedik, és
kiszáll belőle egy fiatal pár.
- Valószínűleg házasulandók - mondta, majd így folytatta:
- Nem. Igazából nem volt veszélyes. Óriási méreteket öltött a
korrupció. De amíg betartottad a játékszabályokat, és nem
csaptál lármát, jól megvoltál. Mivel nekem semmiféle
hatalmam nem volt, Nicorps észre sem vette, hogy ott
vagyok.
- Maga Cleev jelöltette magát?
- Ó, hogyne. Minden ötödik évben. Óramű pontossággal. A
Cleevek mindig is úgy tettek, mintha köztársaság lennénk.
Megtartották a választásokat. És mindig utcahosszal győztek.
Kilencvenkilenc százalékos szavazataránnyal. De ezt soha
senki nem tette szóvá. Kivéve Katy Doyle-t - tette hozzá
elgondolkodva.
- Vele mi történt?
- Ő a polgármesterségért indult. Ez még Bili ideje előtt volt.
Mindenesetre vesztett. Jóformán egyhangúlag ellene
szavaztak. Röviddel később kiadott egy nyilatkozatot arról,
hogy tévedett Cleevvel kapcsolatban, aki nagyszerű vezető.
Ezután elhagyta a várost. Azóta sem tudjuk, mi lett vele.
Egészen biztos vagyok benne, hogy el akarta kerülni a bajt,
de nem tudom, végül sikerült-e neki.
A fiatal pár ruganyos léptekkel végigvonult a járdán, és
belépett az épületbe. Emlékszem, arra gondoltam, hogy
szerintem nem elég idősek ahhoz, hogy összeházasodjanak.
- Csak még egy kérdést - mondta Alex.
- Tessék.
- Lehet, hogy különösnek fogja találni.
- Rendben van.
- A felesége. Ismerte őt?
- Ó, igen. Mindannyian ismertük Jennifert.
- Akár Jennifer, akár Bili beszéltek valaha furcsa dolgokat?
Beszéltek például idegenekről? Vagy említették a Lantner
aszteroidát. Bármi ilyesmit?
- Nem nagyon tudom, mi az a Lantner aszteroida. De nem.
A polgármester szabad idejében vadászott, kártyázott,
társasági életet élt. A politikán kívül csak ezek érdekelték.
Jenny? Ennyire közelről nem ismertem őt, de olyan nőnek
tűnt, aki két lábbal áll a földön.
A Kvantum Labor évek óta nem működött már, de még ma is

volt két ember a Travis-i tanszéken, akik emlékeztek
Jenniferre.
- Korrekt nő volt - mondta egyikük. - Nyugodt, szelíd.
Tartózkodó. Nem hiszem, hogy valaha is jól érezte magát egy
osztályteremben. De fizikusként nagyon jó híre volt.
- Alaposan megnézett bennünket, hogy mondhat-e még
többet. Aztán, bánja az ördög alapon, belevágott. - Bili nem
nagyon szerette. Folyton úton volt valahol. Csalta őt. Nem
mintha ez ma már sokat számítana. Sohasem lehetett együtt
látni őket. Kivéve esküvőkön és temetéseken. - Látszott rajta,
hogy kínosan érzi magát. - Elnézést kérek. Halottról jót vagy
semmit, igaz? De hát maga kérdezte.
- Van valami elképzelése arról, hogy mi történt azon az
éjszakán? Náluk, otthon?
- A robbanás éjszakájára gondol?
- Igen.
- Kezdettől fogva úgy gondoltuk, hogy a férfi
belekeveredhetett valamibe, és Nicorps egyszerűen eltette az
útból.
- Vállat vont. - Szerencsétlenségére Jenny odaveszett a
robbanásban. Ámbár amiben Nicorps keze benne volt, ott
mindenki odaveszett a robbanásban.
- Adtak rá valaha is valami magyarázatot? Hogy mit
követhetett el, amiért ilyen bajba került?
- Nem. Semmit. Alex, a polgármester egy önző alak volt,
aki nagyon vigyázott saját becses személyére. Mindig
is meglepett, ami történt, mert őt tartottam az utolsó
embernek, akinek meggyűlhet a baja a biztonságiakkal.
Nyilván megsérthetett valakit.
Az irodájában voltunk, amelyet két másik oktatóval osztott
meg. Az egyikük, egy fiatal nő, épp ezt a pillanatot
választotta arra, hogy bejöjjön. Túlestünk a
bemutatkozásokon, majd szabadkozott, mondván, nagyon
örül, hogy megismerhetett minket, de máris szaladnia kell.
Felkapott egy halom jegyzetet, és már el is tűnt. Alex egy
ablakdeszkának támaszkodva kérdezte.
- Kettőjük közül volt valamelyiküknek kapcsolata Edward
Demeryvel?
- Aha. Sejthettem volna, hogy ez következik. A válaszom
pedig nem. Tudtommal nem volt.
- Jennifernek sem?
- Ismerték egymást. Ezen túl nem tudok semmiről.
- Jennifernek volt valami kapcsolata a Lantnerrel?
Utána kellett gondolnia.
- A hajó, amelyiknek nyoma veszett, ugye? Nem. Mi köze
lehet annak bármihez is?
- Lehet, hogy semmi.
- Igen. Semmi okot nem látok rá. Mindkét házat egyazon
éjszakán érte találat. Nicorps valószínűleg azzal küldte ki a
gyilkoló osztagait, hogy késedelem nélkül végezzenek
mindenkivel. Tudnak róla, hogy nem ők voltak az
egyetlenek? Tizenöt-tizenhat más házat is eltaláltak. Szerte az
egész térségben.
- Tudjuk.
- Valószínűleg gazdaságosabb volt egyszerre felrobbantani
mindet - mondta a férfi fejcsóválva.
Az a fiatalember, aki aznap este Keltonéknál vendégeskedve

meghalt, Jaris Cole volt. Az anyja szemében ennyi év után is
mély fájdalom tükröződött.
- Ilyesmin az ember nem képes túltenni magát - mondta
nekem. - Ez az egyetlen dolog az életemben, amelyen
változtatnék, ha tudnék. És az egyetlen dolog, ami igazán
számított.
Hétköznapi külsejű, nyugodt, befelé forduló nő volt, a szája
körül rezignált mosollyal. Az eset után pár évvel a férje is
meghalt, több gyerekük nem volt.
- Akkoriban akarta Jaris elvenni Marindát - mesélte az
asszony. - A polgármester lányát. Nagyon csinos lány volt.
Tökéletes felesége lett volna... - Elhallgatott, beharapta a
száját, és hessegető mozdulatot tett a kezével. - Már ki volt
tűzve a dátum. - Egy időjárástól védett teraszon ültünk,
néztük az erdőt, amely felitta a szitáló esőt. Alex távol
maradt, arra gondolva, hogy az asszony könnyebben
megnyílik előttem. - Tetszett volna magának, Chase.
- Ebben biztos vagyok.
- Egyáltalán nem olyan volt, mint az anyja.
- Nem kedvelte Jennifert?
- Jenniferrel minden rendben volt, csak éppen nem tartozott
azok közé a nők közé, akik közel engednek másokat
magukhoz. De ahogy közeledett az esküvő napja, egyre
többet dolgoztunk, tervezgettünk együtt. Jó időszak volt.
- Biztosan az volt.
- Összebarátkoztunk. - Ászéi befújta ránk az esőt, de úgy
tűnt, őt nem zavarja. - Egy napon a Napsugár Vendéglőben
találkoztunk, odaát a parkon túl. Innen is láthatná, ha a fák
nem takarnák el a kilátást. A szertartás részleteit akartuk
megbeszélni. Ekörül volt egy kis gond. Ugyanis Keltonék
nem voltak kimondottan vallásosak. A polgár-mester ugyan
megjátszottá, mert az emberek nem szavaztak volna rá, ha
tudják, mit gondol erről valójában. De a családban Jennifer
volt a döntéshozó, és ő határozottan ellenezte az egyházi
szertartást. Megkérdeztem Jarist, mi erről a véleménye, mire
azt felelte, jó lesz így is, majd később felkérnek valakit, hogy
áldja meg a házasságukat.
Tank nem volt túl boldog ettől. A férjem. De úgy
döntöttünk, annyiban hagyjuk. Nem akartunk nehézséget
támasztani. Meg akartam mondani neki, hogy gondolkoztunk
rajta, és beleegyezünk a polgári esküvőbe. A végére
tartogattam ezt a bejelentést. Amikor végeztünk az evéssel,
idejöttünk, épp ide, ahol most ülünk. Épp csak szóba hoztam
a témát, amikor mindkét kezét a magasba emelve arra kért,
hogy ne is folytassam. Ezer ráncba szaladt az arca, mintha
mindjárt sírva fakadna. Beletelt egy percbe,
mire újból uralkodni tudott a hangján. Akkor azt mondta, ne
aggódjak, neki tulajdonképpen édesmindegy, legyen egyházi
szertartás, ha mi azt szeretnénk. Jó lesz úgy is.
- Mondta, hogy miért gondolta meg magát?
- Nem. Csak annyit mondott, hogy nem számít.
- És maga sem kérdezte, hogy miért?
- Nem, Chase, nem kérdeztem. - Összevonta a szemöldökét.
Volt még valami. Vártam, hogy majd elmondja. Végül
kirukkolt vele.
- De mondott valamit, amennyire vissza tudok emlékezni,
ezt: .Átkozott Calienté.” Aztán még: „Elda, ennek már semmi
jelentősége.”
- Calienté. Mi az?
- Egy sziget.
- Hol?
- Nem tudom. Valahol a világ túlsó felén.
- Elda, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez magának -
mondtam.
- Nem. Minden rendben van. - Még egy mosolyra is futotta
az erejéből. - Segít, ha beszélhetek róla.
- Csak még egy kérdés: Másnak is elmondta ezt a történetet?
- Igen.
- Vicki Greene-nek?
- Igen - felelte. - Elmondtam neki. Ismeri Vicki Greene-t?
Este mindent elmeséltem Alexnek. Aztán, mialatt egy

szendvicset készítettem magamnak odakint a konyhában, ő az
MI-vel tanácskozott. Amikor pár perc múlva újra leültem
vele, azt kérdezte, hogy Elda konkrétan azt mondta-e, hogy a
Calienté a szigetet jelenti.
- Azt mondta, igazából nem tudja, mire utalt Jennifer. Hogy
csak feltételezte, hogy a szigetre gondol. De nem emlékszik,
hogy rákérdezett volna.
- Turista célpont - mondta erre Alex. - Az Aranyszigetekhez
tartozik.
- Utánanéztél?
- Évente látogatók tízezreit vonzza.
- Oké.
- Egy sor más Calienté is létezik errefelé. Tekintélyes számú
ember él ezen a néven Mancuso ezer kilométeres körzetében.
Köztük egy fizikus, egy matematikus, két fogorvos, egy
csomó magánzó, továbbá nyugdíjasok, semmittevők, és így
tovább. - Rántott egyet a vállán. - A végtelenségig
kutakodhatunk utána, akkor sem tudjuk meg, kire, mire
gondolt valójában.
És harminc évvel ezelőtt volt még egy zenés színdarab is,
amely ezzel a címmel járta a vidéket. Továbbá egy Calienté
szállodalánc és egy regény, amelynek a Calientéi küldetés
volt a címe.
- Olvastad?
- Ezt komolyan kérdezed?
- Persze.
- Egy terepfelmérést végző csoportról szól, amelyet egy
olyan bolygóra küldenek ki, amely, ha jól tudom, pusztán a
képzeletben létezik. A küldöttség azonban eltűnik, ezért
utánuk küldenek egy csapatot, hogy derítsék ki, mi történt.
- És...?
- Még nem jutottam tovább. Ha tudsz rá időt szakítani, ma
este belenézhetnél. De nem hiszem, hogy ez segítene rajtunk.
Dacára az eltűnt missziónak.
- Rendben.
- Van egy Calientének nevezett repülőgép-típus. Már nem
gyártják. De a házak felrobbantása idején még létezett.
- Van még?
- Van egy Calienté nevű járat Salud Afar és Rimway között.
A legénység egy tagjáról kapta a nevét, aki sikerrel vette fel a
harcot egy őrült társasággal, amikor megpróbáltak elfoglalni
egy hajót. Az volt a tervük, hogy lezuhannak vele
Marinopolisban, hogy így végezzenek Cleevvel. Ez negyven
évvel ezelőtt történt.
- Szerinted ez lehet az?
- Nehéz megállapítani. - Megnézte a notebookját. - És
földrajzilag a már említett szigetcsoporton kívül valamikor,
még a Bandahr-család felemelkedése előtt, volt egy Calienté
állam is. És jelenleg is létezik Calienté-hegység
és Calienté folyó. Egyébként mindez egy másik kontinensen
van. Calienték segítettek hatalomra kormányokat és
forradalmakat, ketten közülük irodalmi hírnevet szereztek,
volt egy, aki írt egy szimfóniát, tizenhatan (legalábbis ennyit
találtam) nagyvállalatokat alapítottak vagy igazgattak, többen
ismert előadóművészekké váltak, egy véletlenül felgyújtott
egy házat, amelyben hatan bennégtek, hárman jó hírű bírák
lettek. Volt egy sorozatgyilkos is. Egy másik az élete
feláldozásával mentett ki egy idegent az árvízből.
Egyébként egy másik űrhajó is viselte a Calienté nevet, de
az jó régen volt. Egy második évezredbeli hadihajó. És volt
egy Calienté-misszió. Szintén nagyon régen. Több mint hét
évszázaddal ezelőtt. Bizonyos - megnézte a no-tebookját -
Beila Ti civilizáció küldte ki. Ez volt az, amit a Cleevek
megdöntötték. - Megcsóválta a fejét. - Tudtad, hogy van egy
másik csillag odakint, nagyjából a Callistra irányában?
- Nem tudtam. Van jelentősége?
- A Seepah. Egy G osztályú törpe. Jó messze innen. Több
mint ezer fényévnyire. Amikor a Callistra pontosan a fejünk
felett van, a Seepah körülbelül a nyugati égbolt felénél ballag
lefelé.
- Észre sem vettem.
- Szabad szemmel nem látható.
- És oda ment volna a Calienté-misszió?
- Igen.
- És mit találtak ott...?
- Nem sok mindent. Nyolc bolygót, az egyik a biogenezis
állapotában. Egysejtűek, de semmi több. Röppályára
állítottak egy sor szuperkönnyű megfigyelő berendezést.
Minden bolygónál egyet vagy kettőt.
- Értem. Miért érdekes ez nekünk?
- Az egyik körülbelül fél évszázad múlva befejezte a
működését.
- Fél évszázad? Erre számítani lehetett.
- Úgy van. Nagyjából harminc év múlva két másik is leállt.
- Tényleg?
- Egyszerre.
- Ez nem tűnik valószínűnek. Hacsak... Talán napkitörés
volt.
- Nem tudom - rándította meg a vállát Alex.
- Mit találtak, amikor visszamentek körülnézni?
- Nem mentek vissza.
- Nem mentek vissza?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert addigra a Beila Ti már nem létezett. A Bandahr lépett
a helyébe. ACleeveket a jelek szerint nem nagyon érdekelte a
csillagászat.
- Jó, de még mindig nem értem, mi köze ennek bármihez -
értetlenkedtem.
- Egy egyidejű leállás nekem szokatlannak tűnik.
- Ezt elfogadom. Közel van ez a hely a 447-hez? Az
aszteroidához, amelyen az emlékmű van?
- Nincs. Pár ezer fényévnyivel arrébb van.
- Oké. Akkor szerintem hagyjuk, és foglalkozzunk a konkrét
problémával.
- Emlékeztet engem valamire, Chase.
- Mire?
Hirtelen témát váltott.
- Tulajdonképpen vannak még más Calienték. Iskolák,
parkok, legalább egy állatkert és két társadalmi egyesület fut
ezen a néven Sőt még egy ilyen nevű komikus színész is volt
abban az időben, amikor a monitorok leálltak.
- Próbáltad arra kérni az MI-t, hogy csoportosítsa őket?
- Ehhez Jacob kell - válaszolta. - Ez az MI is jó, de nehezen
boldogul, amikor nem tudom megadni neki a pontos
paramétereket. De a kérdésedre igennel tudok válaszolni.
Amennyire az MI meg tudja állapítani, senkinek és semminek
nincs közvetlen kapcsolata semelyik Keltonnal, vagy Edward
Demeryvel, vagy a reménybeli ifjú férjjel. Na, ez azért nem
teljesen igaz. Egyikük egy szerelő volt, aki három évvel
azelőtt, hogy megismerkedett Jennifer lányával, a vőlegény
lakásán dolgozott.
Egymásra néztünk.
- Azt hiszem, ideje lenne hazamennünk. Amit lehetett,
mindent megpróbáltunk - vélekedtem.
A barna szempárban fény csillant.
- Meglep, hogy ilyen könnyen feladod, Chase.
- Ilyen könnyen? Eljöttünk csillió fényévnyire. Bejártuk az
egész világot. Beszéltünk a bolygó lakóinak legalább a
felével. Elvesztettünk egy siklót. Épp csak megúsztuk, hogy
fel ne faljanak. És tudom, hogy nem hiszed el, de láttam
szellemet. Én azt mondom, megtettük, amit lehetett.
Eközben ment a hávé, csak a hangját vettük le. Egy újságíró
ült egy GLOBÁLIS HÍREK feliratú íróasztal mögött.
Izgatottnak látszott. Alex ráadta a hangot.
- ...Újabb határsértés. Egy Néma hadihajó és a Koalíció két
rombolója keveredett tűzharcba kint a Naramitsu közelében.
Az első jelentések szerint a Némát elkergették. Áldozatokról
nem érkezett jelentés. Mihelyt megtudjuk a részleteket, a
Globális Hírek beszámol önöknek a történtekről.
- Tulajdonképpen mi folyik itt, Alex?
- Bár tudnám - felelte.
- Szóval, most mi következik?
- Mikel Wexler egy terjedelmes birtok tulajdonosa.
- Igazán?
- És az elmúlt pár évben tekintélyes érdekeltséget szerzett
két nagyvállalatban.
- Miért érdekes ez nekünk?
- Lehet, hogy nem érdekes. De a birtok eladó.
- Oké.
- És nemrégen eladta az egyéb birtokait is.
- Ez érdekes. Gazdasági hanyatlásra számít?
- Nem tudom. De lehet, hogy neked van igazad. Talán
csakugyan megérdemlünk egy kis szabadságot. Néhány napi
vakációzást.
- Csak nem? Az Aranyszigetek?

TIZENNYOLC
Végül is minden matematika. Egy adott elemben a protonok

száma, a gravitációs erő, amely a naphoz láncolja a
Rimwayt, a szívdobbanásaid száma. Tanulj meg számolni,
fiam. Bölcsességre lelsz benne.
Calientének hívták a Balin-tenger közepén lévő négytagú

szigetcsoport legnagyobbik szigetét. Ezek voltak az
Aranyszigetek. Csupa-csupa gyönyörű tengerpart, tele
éjszakai bárokkal, éttermekkel mind a négy szigeten. Egyik
sem érte el a hét kilométert még a legszélesebb részén sem.
Ideális hely lett volna Vicki számára. Két szigetnek okkult
vonatkozása is volt. A Khyber szigeten valami beszélt a
szélben. A Calientén pedig egy kísértetjacht volt.
Meleg időben érkeztünk meg. Alex rögtön dolgozni kezdett
a ház MI-jével, én meg ezalatt kiültem a kerti medence mellé.
Megint topless. Meggyőztem magam, hogy egy kis
exhibicionizmus jót tesz a léleknek, de nem gondolnám, hogy
valaha is meg tudnám szokni.
A jacht legendája arról szólt, hogy két szerelmest, az egyiket
a Calientén, a másikat a Khyberen (ámbár a fiú néha a
Sanikawról való volt) az ellenségeskedő családok
elválasztották egymástól. A klasszikus helyzet. A fiú végül
vízre szállt a családi jachton, hogy a szerelmét a fedélzetre
véve elhajózzon egy értelmesebb felfogású helyre. De az
átkelés alatt nagy vihar kerekedett.
A család észrevette, hogy eltűnt, s vele együtt a hajónak is
nyoma veszett. Hívták haza, könyörögtek neki, hogy térjen
vissza. A fiú nem volt rá hajlandó, és a vihar lecsapott
rá. A hajó roncsait egy vagy két nap múlva vetette partra a
víz. Őt magát soha nem találták meg.
A legenda szerint sötét éjszakákon, amikor sem a Callistra,
sem a galaxis széle nem látható az égen, feltűnik a jacht,
amint megpróbál átjutni a vízen a Khyber szigetre. Az
ottaniak állítják, hogy ilyenkor a lány szelleme a parton
bolyongva várja a fiút.
Érdekes mese, nem hiszem, hogy jártam olyan távoli helyen,
amelynek ne lett volna hasonló legendája. Olyan sztori volt,
amelyik elbűvölte volna Vickit.
Csakhogy nem találtunk utalást arra, hogy valaha is járt
volna az Aranyszigeteken. A korabeli hírekben nem szerepelt
a neve. Senki sem emlékezett rá. Az egyik könyvesboltnak
volt egy rejtélyekkel foglalkozó klubja, amelynek
koordinátora megdöbbenve értesült tőlünk, hogy Vicki
Greene esetleg megfordulhatott a Szigeteken, és ő nem tudott
róla.
Egy idő után Alex is kijött. Rögtön felkaptam a notcboo-kot,
amelyet kihoztam magammal, és a mellemre tettem.
Természetesen mintegy mellékes mozdulattal. Leült mellém a
napozószékbe, és úgy tett, mintha semmi szokatlant nem
látna.
Egy darabig annyiban hagytam a dolgot, de aztán
megkérdeztem:
- Találtál valamit?
- Talán. - A notebookra pillantott. - Kellemesen telik az
időd?
- Ami azt illeti, igen.
- Akkor jó - mondta erre. - Azt hiszem, csak az időnket
vesztegettük azzal, hogy kijöttünk ide.
- Szeretem a szigeteket.
- Ez a helyes hozzáállás!
Megismerkedtem pár helybeli fickóval, egyikük talán a

legmulatságosabb pasi volt, akivel valaha találkoztam.
Emlékszem, sajnáltam, hogy olyan messze lakik. Amikor
szóvá tette a kiejtésemet - „Ugye, nem idevalósi vagy?”,
mindketten jót nevettünk.
- Nem egészen - feleltem. Charjeknek hívták. Különös név
volt, ő maga Csatalónak nevezte magát, és ez illett is rá.
Jól éreztük magunkat együtt. A másnapot a parton töltöttük,
este pedig elmentünk vacsorázni, és megnézni egy műsort.
Megkérdezte, itt maradok-e a Calientén, és őszintén
csalódottnak látszott, amikor megmondtam neki, hogy
hamarosan hazamegyünk. Megadtuk egymásnak az
elérhetőségünket, és megfogadtuk, hogy újra találkozni
fogunk. Később valóban váltottunk pár üzenetet. De e néhány
nap elteltével soha többé nem láttam viszont.
Ma már nem tudom felidézni, de tény, hogy soha senkivel
nem tudtam ennyit nevetni.
Két nap múlva elbúcsúztam Csatalótól, és visszatértünk

Moreskába. Hideg, esős reggelen szálltunk ki a gépből, és
rögtön indultunk a Napfény Utazási Irodába, hogy átvegyük
az előjegyzett siklót. De nem azt kaptuk, hanem valami mást.
Már várt ránk egy férfi és egy nő. Megmutatták a
meghatalmazásukat, és a Koalíció Biztonsági Szolgálata
ügynökeiként mutatkoztak be. A KBS.
- Már vár bennünket egy sikló - közölte a nő szenvtelen
hangon. Krestoffnak hívták. - Örülnénk, ha velünk jönnének.
- A maga hideg, kemény módján szép nő volt. Szőke haj,
barna szem, tökéletes megjelenés.
Alex nem adta meg magát könnyen.
- Miért? - kérdezte.
A nőt társa, egy jól megtermett fickó, elment volna
hivatásos bongvetőnek is. Mosolyogva nézett le Alexre.
Krestoff csak a fejét csóválta.
- Találkozójuk van.
- Kivel? Elárulná, miről van szó?
- Nem ismerem a részleteket, Mr. Benedict. Mi csak azért
vagyunk itt, hogy elkísérjük önöket. És most kérem a
komlinkjeiket. - Alex notebookja az egyik zsebéhez volt
csíptetve. - És azt is, legyen szíves.
- Le vagyunk tartóztatva?
- Még nem - válaszolta a nő.

TIZENKILENC
Az ideális halál az a halál, amelyikben reménykedünk,

gyorsan jön el. Egyszer csak kilép a sötétségből, megragad,
mialatt vígan eszed az epret, és mire felocsúdva észrevennéd,
hogy kialudtak a fények, már el is sodort.
- Van valamelyiküknél fegyver? - kérdezte Krestoff.

A csomagomban volt. Krestoff kivezetett bennünket a
reptérre. Egy fehér sikló várakozott ott, törzsén a Koalíció
felségjeleivel.
Megjöttek a csomagjaink. Kinyitották, villámgyorsan
átkutatták őket, elkobozták a pisztolyomat, és adtak róla egy
elismervényt. Aztán a siklóhoz vezettek minket, hogy
szálljunk be.
Ők mögöttünk szálltak be. A pilóta zárt ajtó mögött, külön
fülkében ült. Bong becsukta a zsilipajtót, Krestoff pedig szólt
a pilótának, hogy indulhat. Ő mondott valamit a túlóráról,
majd fölemelkedtünk az alkonyi szürkületben, és nyomban
délnek fordultunk.
- Hová megyünk? - kérdezte Alex.
- Olyan helyre, ahol tökéletes biztonságban lesz, Mr.
Benedict.
- Én itt vagyok biztonságban.
- Aggodalomra semmi oka - mondta a nő. Ez természetesen
pontosan az a fajta megjegyzés, amitől az ember halálra
rémül.
***
- Hová megyünk? - kérdezte Alex ismét.

- Egy különleges helyre - válaszolta Krestoff. - Tetszeni fog
maguknak.
- Internáló tábor? - érdeklődtem.
- Inkább nyaralóhelynek nevezném. - Elutasító volt a
hangja.
Átrepültünk az óceán egy széles tartományán, majd
kijutottunk a szárazföld fölé. Alex rám nézett, és a fejét
ingatta. Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Gyorsan besötétedett. Egy idő múlva már semmit sem
lehetett látni, csak mozgó fényeket az égen és a földön, és
egy-egy kivilágított épületcsoportot. Körülbelül egy óra
múlva átrepültünk egy város fölött.
- Mi ez az egész? - kérdeztem Alextől, arra sem véve a
fáradságot, hogy lehalkítsam a hangom.
- Később - felelte.
Kis idő elteltével a szórványosan megjelenő fények
elárulták, hogy egy hegylánc belseje felé tartunk. Magasabbra
emelkedtünk, és a földön hó jelent meg. Feltámadt a szél, a
sikló bukdácsolt és himbálózott..
- Már majdnem ott vagyunk - szólalt meg a pilóta.
A leszállás, mit mondjak, izgalmas volt. Ászéi ide-oda dobált

minket, a pilóta szólt is, hogy szerinte föl kellene adnunk, és
később visszajönnünk.
- Tedd le ezt a nyavalyás siklót - utasította Krestoff.
- Maria, ne akarj rosszat nekem.
- Le tudsz vinni bennünket?
- Le. Ha ragaszkodsz hozzá.
- Akkor csináld, légy szíves.
Alexre néztem. Ő krákogott, majd vett egy nagy lélegzetet.
Idióták kezébe kerültünk.
Krestoff megértette a reakcióját.
- Ne aggódjon, Mr. Benedict. Squeej meg fogja csinálni.

Squeej? Miféle név ez egy pilótának? De úgy gondoltam,
okosabban teszem, ha nem dobok be egy újabb
figyelemelterelő témát.
Ászéi átröpített bennünket az égen. De azért közben is
ereszkedtünk lefelé. Addigra olyan feneketlen, alvilági
sötétség lett, mint sehol másutt a föld felett. A navigációs
lámpáink köröskörül bevilágították a terepet, de én a havon
kívül semmi mást nem láttam. Úristen, ezek itt már a
hegycsúcsok! Reménykedtem, hogy Squeej tudja, mit csinál,
és magamban azt kívántam, bár megpróbált volna
szembeszállni Maria utasításával. Bong egy szót sem szólt.
Jöjjön, aminek jönnie kell.
Aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, levágódtunk
a földre.
- Föld - jelentette be Squeej, mintha lehetséges lett volna
nem észrevenni.
Krestoff és Bong vastag dzsekiket rángattak ki egy

szekrényből, és fölvették.
- És mi? - kérdezte Alex?
- Nem lesz rá szükségük.
Ez elég baljósan hangzott.
A pilóta visszajött a kabinba, kinyitotta a zsilipajtót, amit a
szél majdnem kiszakított a kezéből. Hideg levegő zúdult be a
kabinba.
- Oké, maguk ketten - kiáltotta Krestoff. - Kiszállás.
Anyád.
Kitereltek bennünket a mínuszokba, a hóra. Máris
vacogtam. És arra gondoltam: Mégiscsak meg fognak ölni
minket. Elég, ha kint hagynak a viharban. Bong kinyitotta a
csomagteret, és kivette a csomagjainkat. Krestoff felkapcsolt
egy zseblámpát, ráirányította a poggyászunkra, és Alexre
nézett.
- Fogják meg ezeket - mondta.
Megfogtuk. Aztán vártunk, amíg kiismerte magát. Kör-
bepásztázott a lámpával, mígnem a fénysugár megvilágította
egy épület sarkát.
- Erre.
Egy pillanatra arra gondoltam, most kéne elkapni őket.
Ennél kedvezőbb pillanat úgysem lesz. De ekkor Bong
kilépett oldalra, Krestoff pedig, egyik kezében a lámpával,
másikban a pisztollyal, besorolt mögénk. A sikló ajtaja
bezárult, és a pilóta, aki korántsem volt ostoba, bent maradt.
Fényeket pillantottunk meg a viharban. Egy lámpaoszlop. És
ablakok.
Egy kétszintes ház volt. Verandával. Föllépdeltünk a
lépcsőn, majd Krestoff intett, hogy álljak félre.
- Mr. Benedict, kérem, lépjen előre. A közeljövőben ez lesz
az otthonuk, úgyhogy meg kell ismernie önöket.
- Fázom - szóltam közbe. - Nem halaszthatnánk ezt
későbbre?
A nő tudomást sem vett rólam.
- Csinálja, kérem.
Alex megmutatta magát a szenzoroknak, majd félreállt, és
én léptem a helyébe. Amikor végeztem, kinyílt az ajtó. Sietve
bevonultunk, és ledobtuk a csomagjainkat a szőnyeggel
borított padlóra.
Nem is tudom, mit vártam. De senki nem volt otthon. A
hőmérséklet épp csak egy fokkal haladta meg a kintit.
Krestoff körülnézett. Ha kicsit melegebb lett volna,
kényelmes kis fészek lehetett volna. A berendezés
semmiképpen sem volt fényűzőnek mondható, de a célnak
megfelelt: kanapé, három szék, asztalok, az egyiken sakk-
készlet. Sötét függöny, e pillanatban még fagyott, de majd
fölenged. Kandalló, mellette egy halom fa. Hegyeket és
tengerparti látképeket ábrázoló képek a falon. Könyvespolcok
négy-öt könyvvel, egy vázában művirágok. Lépcső vezetett
fel az emeletre.
- Nemsokára meleg lesz - ígérte Krestoff.
Már indultam, hogy meggyújtsam a tüzet, de elhessegetett.
- Ha mi már elmentünk, bőven lesz erre is idejük. Van egy
működő MI-jük. Kellie-nek hívják. - Megnézte, hány óra.
Egy randevúhoz már nyilvánvalóan késő volt. - Köszönj,
Kellie.
- Állok rendelkezésére, Alexander - válaszolta egy női hang.
- Két hétre elegendő készletük van. Akkor majd jön valaki,
és felfrissíti a készleteket. Találnak hűtőszekrényt, és hátul

van egy tárolóhelyiség is. Valamint az épület nyugati oldalán
van egy szerszámoskamra.
Rajtunk kívül senkivel sem érintkezhetnek. Ha beszélni
akarnak velünk, utasítsák Kellie-t, hogy kapcsoljon ide
bennünket. Ha megpróbálják manipulálni az MI-t, vagy
erőszakkal behatolnak a kommunikációs rendszerébe, az MI
kikapcsol. Öngyilkos lesz, hogy úgy mondjam. És lehet, hogy
önöket is magával viszi. A részleteket nem nagyon ismerem.
Úgyhogy legjobb lesz tartózkodni minden ilyesmitől. - És
ránk mosolygott.
- Találunk itt valami dzsekiket? - kérdezte Alex.
- Nem. Nem lesz rá szükségük. Innen nem mennek sehová.
Vannak takarók. A hőmérséklet ma éjjel mínusz negyven fok
lesz. Harminc kilométeres szél fúj dél felől, úgyhogy jobb
lesz idebent maradniuk. Távol vannak mindenkitől, aki a
segítségükre jöhetne.
Éreztem, hogy meleg levegő áramlik a szellőztetőkből.
- Egy teljes sorozatra való hv-felvételt találnak. Mindent
megnézhetnek, amit csak akarnak. Természetesen
interakcióba nem bocsátkozhatnak. Nagyon sajnálom.
- Hol vagyunk? - érdeklődött Alex.
- A Valéria Rezervátumban. Állami tulajdon. Itt senki sem
fogja háborgatni önöket. De elég nagy magasságban vannak.
Legyenek óvatosak, ha kimennek a szabadba.
Talán érdekli önöket, hogy telepítettünk-e lehallgató
készüléket a házba. Nem látjuk szükségét, hogy kutakodjunk
a magánéletükben. Talán nem hiszik el, de... - Vállat vont. -
Van kérdés?
- Van - szólt Alex. - Mi fog történni most?
- Rövidesen meglátogatja önöket valaki. Ezen túlmenően
nincsenek információim.
Még mindig fáztam.
- Hol vannak azok a takarók? - kérdeztem.
- Az emeleti nagy hálószobában. - Kitüntetett egy kéjes
mosollyal. Pontosan tudta, mit szeretnék. - Vécé is van fönt. -
A társára pillantott. - Nem felejtettünk el semmit, Corel?
- Szerintem ez minden. - A fickó kiejtése tökéletes volt. Úgy
nézett ki, mint egy gengszter, de magamban megállapítottam,
hogy okosabb, mint amilyennek látszik.
- Mikorra várhatjuk a látogatót? - kérdezte Alex.
- Nem tudom - felelte egy hanyag vállrándítással Krestoff.
Egymásra néztek Bonggal, s azzal elmentek. Kellie becsukta
utánuk az ajtót. Az ablakhoz mentem, és néztem, ahogy
visszamásznak a siklóba. A jármű perceken belül
felemelkedett a hóesésben, és máris elnyelte a hóvihar.
- Mi ez az egész? - kérdeztem Alextől.
- Várj egy pillanatig. Előbb melegedjünk át. - Fölment az
emeletre, és egy halom takaróval tért vissza.
Néhány fahasábot és egy gyújtót dobtam a kandallóba, majd
megnyomtam a gombot. Egy fúvóka meggyújtotta a gyújtót,
és pillanatok múlva lángra lobbantak a fahasábok.
Odahúztunk két karszéket. Alex átnyújtotta az egyik takarót.
Hideg volt, de ez nem fog sokáig tartani. A vállamra
terítettem, és bekuporodtam az egyik karszékbe. Kemény
volt, mint a kő.
- Szóval - kezdtem újra, amikor úgy-ahogy kényelembe
helyeztük magunkat -, mi ez az egész?
- Azt hiszik, rájöttünk arra, amit Vicki Greene tudott.
- És rájöttünk?
- Nem.
- Talán el kellene mondanunk nekik, hogy nem tudjuk.
- Az sem számítana, Chase. Annyit már kétségtelenül
tudunk, hogy valamit talált. Ez már több egyszerű
következtetésnél.
- Gondolod, hogy meg fognak ölni bennünket?
- Ha ezt akarták volna, már megtették volna. - Megigazgatta
a takaróját. - Nem hiszem, hogy működik ez a fűtőegység.
Mindenesetre nem találhatnak meg bennünket holtan. És
nyomtalanul sem tűnhetünk el.
- Túl nagy hírverés támadna körülötte?
- Pontosan. A figyelmet pedig végképp nem akarják
felkelteni.
- Szóval, mi a megoldás?
- Még nem tudom biztosan.
- Hmmm. Nagyon nem szeretném kimondani, Alex...
- Igen?
- De ha nem ölhetnek meg, és nem is tüntethetnek el...
- Valószínűleg igazad van, Chase.
- Lineáris blokkolást fognak végezni rajtunk.
- Én is erre gyanakszom.
- Ez történt Vickivel is.
Alex belebámult a tűzbe, és a pillantása megkeményedett.
HÚSZ
- Dr. Ventnor, minden ajtó egy újabb szobára vagy folyosóra

nyílik. Nincsenek ablakok. Nincs kijárat. Hogy jutunk ki?
- Téved, Howie. Van út kifelé. McComber világosan
megmondta.
- De McComber holtteste az ebédlőben fekszik. Ő maga sem
jutott ki innen.
- Igen. Tudom. Bárcsak találnék rá kézenfekvő
magyarázatot.
A karosszékben aludtam el, miközben az ablakon túl

dühöngött a vihar. Két hálószoba is volt fönt az emeleten, de
én örültem, hogy a tűz közelében lehetek. Nagy ritkán
hallottam, hogy Alex járkál a szobában.
Hajnal felé megszűnt a vihar, vagy legalábbis sokat vesztett
az erejéből. Alex behúzhatta a függönyt, így oda kellett
mennem, hogy átnézzek rajta. A hó, amelyet megvilágított az
ablakból kiszüremlő fény, beleveszett a szürke ködbe.
Vickire gondoltam, aki szintén átélhetett valami ilyesmit.
Kivéve, hogy ő egyedül volt azzal a valamivel, amire rájött.
És Jennifer Keltőn, akit harminc évvel ezelőtt könnyekre
fakasztott ugyanez a titok.
Calienté.
Ennek már semmi jelentősége, mondta a lánya esküvőjének
egyházi szertartásáról.
Ennek már semmi jelentősége.

Alex aludt a karosszékben, hallani lehetett halk lélegzését. A
tűz kialvóban volt, odamentem hát, és rádobtam egy
fahasábot. Erősen megfogyatkozott a halom. Lehet, hogy
vágnunk kell hozzá. Az jó lesz.
Sülő szalonna illatára ébredtem ismét. Alex a konyhában

volt. Felálltam, magam köré csavartam a pokrócot, és
kiballagtam hozzá. Az asztalnál ült, és valami híreket nézett.
~ Mi történik? - kérdeztem.
- Az a helyzet, hogy tényleg történt valami.
- Nem jöttek vissza, ugye?
- Nem. És gyalog sem jött senki. - Fölállt, és elindult a
nappali felé. Én meg utána.
Fölnézett a polcra, ahol mintegy féltucat könyv feküdt
lapjával lefelé.
- Csupa értéktelen regény - jegyezte meg.
- Oké.
- Kivéve azt az egyet. - A dohányzóasztalra mutatott,
amelyen egy vaskos könyv hevert nyitva. Ránéztem. - Nem
akármilyen könyv - tette hozzá.
Letelepedtünk a kanapéra, és megmutatta a könyv
címoldalát. Churchill műve volt, A legdicsőbb óra.
- Alex - mondtam -, úgy gondolom, e pillanatban súlyosabb
problémáink vannak.
- Megírta A második világháború története című művet, ez
annak az egyik kötete.
- Nagyszerű. Ha innen kijutunk, temérdek pénzt kaphatunk
érte.
- Chase, a Történet elveszett műnek számít. Csak néhány
töredéket ismerünk belőle. És most itt van nekünk az egész
kötet. Ráadásul Keifer fordításában. És hadd mutassak neked
még valamit.
Arra gondoltam, hogy ki fog hűlni a reggelije, de amikor így
belendült, jobbnak láttam nem előhozakodni ilyen
csekélységekkel.
- Ide nézz! - Kihajtotta a belső borítólapot. Egy pecsét volt
rajta. AZ ADMINISZTRÁTOR KÖNYVTÁRA. - A
hivatalnokoké volt, és nem is tudták, mennyit ér.
- Lehet, hogy magáé Kilgore-é volt.
- Rossz rágondolnom, hogy ennyire ostoba alak.
A reggeli hírek hátralévő része a szokásos volt. Az adók

elleni tiltakozás egy Champika nevű helyen, hármas
gyilkosság Marinopolisban. Baleset az egyik óvóhelynél,
amelyet a Némák inváziója ellen építenek. Két halott.
Alex a szalonna mellé tojást és sült krumplit evett. Látva,
hogy odasandítok, elmosolyodott.
- Bocs, de ez volt az utolsó. De van valami gabonapelyhük.
Zabpehely, vagy ilyesmi. Próbáld ki azt. Jól néz ki.
- Ugratsz, ugye?
- Na jó, igen. Tele van a spájz.
Úgy döntöttem, ma reggel fahéjas pirítást ennék
narancslével, tojással és kávéval, és leadtam a rendelésemet
Kellie-nek. De nem tudtam igazán élvezni a reggelit. Nehéz
az ételre figyelni, ha az ember közben örökké azt lesi, mikor
száll le egy sikló azzal az emberrel, aki valamilyen mentális
gátat akar beépíteni az agyába.
Nehéz volt elhinnem, hogy egy ilyen dolog tényleg
működhet. Hogy olyan erős gátlást idézhetnek elő, amely
meg tudja akadályozni, hogy azt tegyem, amit tenni akarok.
De nem akartam esélyt adni nekik, hogy megpróbálkozzanak
vele.
A sziklapárkány közvetlenül az ablak mellett húzódott.
Fölálltam, odamentem, és lábujjhegyre állva próbáltam
lepillantani a párkányon túlra. De csak egy fát láttam, amely
szinte vízszintesen nőtt ki a szikla pereméből.
- Zuhanás a mélybe - jegyezte meg Alex.
- Ki kéne mennünk, hogy körülnézzünk.
- Túlságosan hideg van. Nincs kabátunk.
- Becsavarjuk magunkat a pokrócba.
- Csizmára is szükség lenne. - A villájára tűzött egy falat
szalonnát, bekapta, és harapott egyet a zsemléből is.
- És nincs hová menni. Egy fennsíkon vagyunk.
- Nincs út lefelé?
- Nem tudhatjuk biztosan, de eléggé valószínű.
- Ha arra várunk, hogy majd meleg lesz...
- Azzal semmit sem érünk el, ha kimegyünk, és
megfagyunk. - A zsemlét már megette, és folytatta a tojással.
- Mit gondolsz, nem tudnál valamiféle adókészüléket
összeeszkábálni?
- A holovízióból? Nem. Nem hiszem, hogy bárki képes
lenne rá. A legkevésbé én.
- Szerintem sem.
- Mit gondolsz, mennyi időnk van? Ameddig visszajönnek.
- Nem tudom. Nem sok. Szerintem amilyen gyorsan csak
lehet, meg akarják csinálni.
A poggyászunkban volt dzseki is, de nem olyan, ami sokat ért

volna ezen a hőmérsékleten. Ennek ellenére fölvettem a
magamét, és kimentem. A levegő éles volt, mint a kés. A
plató olyan kicsi volt, hogy ha megfelelően lettem volna
felöltözve, és a hó nem ér bokáig, öt perc alatt eljuthattam
volna egyik szélétől a másikig.
Anélkül, hogy túl közel merészkedtem volna a széléhez,
lenéztem. Néhány kisebb erdőt, sok hegygerincet és
vízmosást láttam odalent. És egy folyót. Tőlünk délre egy
hatalmas hegy emelkedett. (Legalábbis úgy gondoltam, hogy
arra van dél.) Közvetlenül alattunk valami mozgott. Egy állat.
Emberi települést semerre sem lehetett látni.
- Csak óvatosan - lépett a hátam mögé Alex.
Valami szárnyas állat jelent meg, és úgy tűnt, hogy
érdeklődik irántunk. Gyorsan kerestem egy száraz ágat, és
felkaptam. A biztonság kedvéért.
Elhatároztam, hogy mindennap kimegyek, és lenézek a

sziklapárkányról. Nem tartott sokáig. Másnap délután öt
embert pillantottam meg a völgyben. Vadásztársaságnak tűnt.
Közvetlenül alattam voltak. Kiáltottam, integettem, de meg
sem fordultak. Egy másik ember egy erdőből kilépve tartott a
nyomukban. Nem voltam benne biztos, de mintha fölnézett és
meglátott volna. Újra integettem. Le-
üvöltöttem. Ő meg csak ment tovább. Ott mentek el alattam,
úgyhogy kerestem egy száraz ágat, és ledobtam.
Távolabbra dobtam, mint ahol ők voltak, nehogy kárt
okozzak bennük. Az ág némán ért le a fák közé, de nyilván
felfigyeltek rá. Megálltak, én pedig egy követ dobtam le.
Hirtelenjében csak ezt találtam. Nagyjából ugyanarra a helyre
esett, én pedig hadonászva ugráltam föl-le, miközben torkom
szakadtából kiáltoztam. Egyikük fölemelte a fegyverét, én
pedig ráeszméltem, hogy le akar lőni. Gyorsan lebuktam.
Salud Afaron a társadalmi rend megsértőiből lesznek a
vadászok. Ennélfogva nem tudhattam, valóban lelőtt volna-e,
vagy sem. De az kiderült, hogy nem barátságosak, és látva,
hogy elvonulnak, nagy kedvem lett volna néhány újabb követ
utánuk hajítani.
Adtak viszont egy ötletet. Az egyik táskámban volt egy

papírból készült notesz. Elővettem, és sorra minden lapjára
felírtam egy üzenetet: SEGÍTSÉG. FOGVA TARTANAK A
FENNSÍKON. MENTSENEK MEG. Majd, mintegy utólagos
gondolatként: LÉPJENEK KAPCSOLATBA ROB
PEIFERREL. JUTALOM. Alex nevét írtam alá.
- Mit csinálsz? - kérdezte.
- Adok magunknak még egy esélyt. Jó lenne, ha találnánk itt
néhány nejlonzacskót. - Kerestem, de nem találtam. Nem
voltak zacskók. Se gumiszalag. Se műanyag dobozok. Se
gemkapcsok.
Végül papírgalacsinná gyűrtem mind a hatvankét lapot,
majd újra kimentem, és a párkány mentén végigsétálva
rábíztam a galacsinokat a szélre.
- Na igen - mondta Alex, amikor újra bementem -, ki tudja?
A ház elég kényelmes volt. Kárpitozott székeivel és

faburkolatos falaival óvilági hangulatot árasztott. Továbbra is
égettük a tüzet a kandallóban, noha már nem volt rá
szükségünk. A nappaliban faltól falig értek az ablakok, és
mahagóni színű, boltozatos mennyezete volt. A konyhából
csodálatos kilátás nyílt a völgyre és a hegyre. A bolygó
legmagasabb hegye lehetett ez.
Minden bútordarabot kézzel faragtak ki. A székek és a
kanapé aranyszínű kárpittal volt bevonva. Fémből készült
lámpák álltak az asztalokon. Más körülmények között nagyon
kellemes menedékház lett volna. Kivéve természetesen, hogy
itt senki nem akart volna síelni, sem más téli sportot űzni. De
arra, hogy az ember egy jó könyvvel az ablak mellett
üldögéljen, keresve sem lehetett volna jobb helyet találni.
A papírdobálásból visszatérve lerúgtam a cipőmet, lehúztam
a zoknimat, és visszatelepedtem a kandalló elé.
- Hát, nem valami reményt keltő hely ez odakint - jegyeztem
meg.
Alex fölnézett a boltozatos mennyezetre.
- Mit gondolsz, tartanak itt valahol gravitációs öveket?
- kérdezte.
Na igen. Talán nem véletlen, hogy a régi fantasztikus
regényekben ezek sohasem váltak be. Részegen hatezer méter
magasan. Nem túl szép kilátás. De akkor jól jött volna belőle
kettő.
- Ha kicsit átmelegszem, körülnézek a szerszámkamrában -
feleltem. - Talán akad ott valami használható holmi.
Nem sok mindent találtunk a kamrában. Néhány tartalék

alkatrészt a lámpákhoz, két lapátot, anyás csavarokat,
szögeket, hitelesítő műszert Kellie-hez, tönkrement hávét,
fúrógépet, fejszét, harminc-negyven méternyi kábelt, két
létrát, egy doboz plafonba fúrható kampót, pár virágcserepet,
két doboz festéket, három ősrégi ecsetet, horgász-felszerelést.
Horgászfelszerelés.
Visszamentünk a házba, és megtanácskoztuk, nem lenne-e
jó, ha kikapcsolnánk Kellie-t.
- Valószínűleg jelent rólunk - vélekedett Alex.
- Ha kikapcsoljuk, akkor sem biztos, hogy nem figyelnek
meg bennünket.
Ezzel együtt mindketten jó ötletnek tartottuk, hogy
üzemképtelenné tegyük. Megkérdeztük tőle, ki lehet-e
kapcsolni biztonságos módon.
- Igen - felelte. - Ezt szeretnétek?
- Igen.
- Biztos?
- Igen. De ne vedd személyeskedésnek.
- Ahogy óhajtjátok. - Kihunytak a lámpái. A biztonság
kedvéért áramtalanítottam is.
- Oké - mondta Alex. - Azt kell feltételeznünk, hogy
továbbra is figyelnek minket. Ha olyasmit akarsz mondani,
amiről nem akarod, hogy ők is hallják, akkor kimegyünk.
Kinéztem a hóra. Ezért valaki fizetni fog.
Aznap délután egy sikló érkezett kelet felől. A frászt hozta

rám. Kirohantam. Nagy fehér gép volt, a törzsére A
BELVÁROSIAK felirat, valamint egy violinkulcs és néhány
hangjegy volt festve. Integettem, kiabáltam.
Továbbment. De aztán leírt egy ívet, és megindult visz-
szafelé. Láttam a pilótát, egy férfit, és a mellette ülő nőt. És
mintha két kisgyerek is ült volna hátul.
Intettem még néhányat. - Segítség! - Alex is kiszaladt, és ott
ugrándozott mellettem.
Az egyik gyerek meglátott. Láttam, hogy megböki a másikat,
és felém mutat. Nevettek.
- Igen! - kiáltottam. - Alex, lehet, hogy megszabadulunk
innen.
Alex egyre csak integetett.
Én vidáman kurjongattam.
Ekkor a pilóta is meglátott bennünket.
- Segítség!
A pilóta visszaintegetett. Sziasztok.
Te idióta. Nem látod, hogy kabát nélkül vagyunk ide-kint?
Hogy megfagyunk?
Torkon ragadtam magam, és igyekeztem kétségbeesett arcot
vágni.
A gyerekek megint nevettek, a pilóta intett még egy utolsót,
és a gép emelkedni kezdett. Néztük, amint egyre távolodik, s
végül teljesen eltűnik a szemünk elől.

Aznap este, mialatt Alex a Churchillt lapozgatta, az ablak
mellett ültem, és kibámultam a Callistrára.
Vicki csillagára.
Fényes és tömör. Az égbolt remetéje. Ilyen csillagokról
szoktak tündérmeséket írni az emberek. Hogy aztán kivigyék
a gyerekeiket az udvarra, hadd lássák ők is. Gyönyörű kék
csillag. Fényes bizonyság arra, hogy a világgal minden
rendben van.
HUSZONEGY
Amikor meglátod a lovast a visszapillantó tükörben, lépj a

gázra.
- Etűd feketében
Reggel szóltam Alexnek, hogy kimegyek a szerszám-

kamrába.
- Miért?
- Kihozom az egyik lapátot. Ha netán ma megint erre repül
valaki, szeretném megértetni vele, hogy ki kell mentenie
bennünket innen.
- És hogy akarod megcsinálni?
- Segíthetsz, ha akarsz.
- Persze - felelte. - Jó ötletekre mindig szükség van.
Kimentünk a kamrába.
- Képtelen vagyok tétlenül üldögélni, amikor tudom, hogy
semmi módon nem vagyunk képesek megvédeni magunkat,
és Krestoff ügynök bármelyik pillanatban visszajöhet.
Corellel. És valakivel, aki tűket fog szurkálni a koponyánkba
- mondtam.
- Nem így csinálják.
- Akkor jó. Nagy megkönnyebbülés.
Elhoztuk a lapátokat, és kiválasztottunk egy helyet a ház
előtt. Hideg volt, de nem olyan kegyetlen hideg, mint eddig.
Hozzáfogtunk a hólapátoláshoz. Alex beismerte, hogy az
ötlet jó volt, és rövid időn belül kiformáltuk a hóban a
SEGÍTS szót. Jó nagy betűkkel. De úgy gondoltuk, a

levegőből nem fogják jól látni, ezért a bokrokról és fákról
ágakat tördeltünk, és a betűkre fektettük.
Amikor elkészültünk, átfagyva visszamentünk a házba. A
lapátokat magunkkal vittük. Végső esetben fegyvernek is
megteszik.
Besántikáltam a fürdőszobába, teletöltöttem a kádat jó meleg

vízzel, befeküdtem, és addig áztattam magam, amíg
felengedtek fagyos tagjaim.
Aznap este meleg vacsorát készítettem magunknak. Régóta
ez volt az első alkalom, hogy főztem. A menü fokhagyma
ízesítésű fasírtból, zöldfőzelékből és krumplipüréből állt. A
krumpli a Földről terjedt el az Államszövetség valamennyi
világában, és még erre a távoli helyre is eljutott. Jó étel volt.
Megint odatelepedtünk a hávé elé, hogy lássuk, mi történt a
világban. Emberek általunk soha nem hallott helyeken az
oktatás költségeiről vitatkoztak. Mások azon húzták fel
magukat, hogy a szomszédaik másutt vesznek siklót és
egyebeket, ahelyett, hogy helyben vásárolnának. Egy Shay
Gaionne nevű város lakói a házak jobb karbantartását célzó
rendelet ellen tiltakoztak. Egyes körzetekben komoly
gondokat okoztak a fiatalkorú bűnözők. És bandák. Egy
nagyobb város valahol a tenger-parton azon problémázott,
hogy a templomok közelében engedélyezzék-e,
szerencsejátékok űzését. Másutt a szórakoztatás színvonalára
panaszkodtak. Jelentések érkeztek a Némák újabb betöréséről
is. Tüzet nyitottak a Koalíció egyik őrhajójára, jelentette a
tudósító. Szerencsére senki nem sérült meg.
- Mit gondolsz, Alex?
- A támadásról? Nem hiszem el. A Némák nem is járnak
errefelé.
A Koalíció kormánya számára kezdetét vette a politikai
szezon, és vita folyt az elme gondatlanságból történő
kiürítésének tilalmáról. Voltak, akik gyilkosságnak nevezték,
mások azt állították, hogy ez éppen hogy az újrakezdés
lehetősége olyan emberek számára, akiket ők pszichológiai
rokkantakként emlegettek.
Alexet egy bőbeszédű törvényhozóval folytatott interjú alatt
elnyomta az álom. Én még néztem pár percig, aztán
lezártam, a lámpák közül is lekapcsoltam párat, és az ablak
mellé telepedtem.
Odakint az ablakunkból kiszűrődő' halvány fénytől
megvilágított helyen túl teljes volt a sötétség. A Callistra
nyilván valahol másutt időzött az égen. Vagy felhős éjszaka
volt. Sötétben az ilyesmit nem lehet látni. Semmi nem volt
odakint, repülőnek nyomát sem láttam. Sehol egy pislákoló
mesterséges fény. Elrendeztem a párnákat, amelyeken enyhe
fenyőillatot véltem érezni.
Benre gondoltam; vajon mit csinálhat most, és eszébe jutok-
e még egyáltalán. Mindig is azt állította, hogy Alex őrült
alak, nem lenne szabad neki dolgoznom. Ahogy itt
üldögéltem, és az járt a fejemben, hogy mikor fognak értünk
jönni a gonosz emberek, gyanítottam, hogy igaza lehet.
Lineáris blokkolás.
Valóságos dühroham fogott el a gondolatra, hogy
előreláthatólag elveszítem énem egy részét, hogy cselekvési
szabadságomtól megfosztva fogok visszatérni a Rimwayre.
Megfogadtam, hogy nem fogom feladni harc nélkül.
Legalábbis megdolgoztatom azt hülye nőszemélyt.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet, amikor egy
gondolatot elzárnak az ember elől, amikor megvan az
emlékezete, de nem tud aszerint cselekedni. Vickivel
megtették ezt, s ettől olyan kétségbeesetté vált, hogy egy
tökéletes elmekiürítésnek vetette alá magát. Megszabadult
tőle. Megszabadult mindentől, amire az életével kapcsolatban
emlékezett. Micsoda árat fizetett.
Mi lehetett emögött?
Az ULY447? A Calienté-küldetés? És egy egyházi
szertartás, amelynek már nem volt semmi jelentősége?
Másnap kora reggel Alex ébresztett fel.

- Dolgunk van.
- Micsoda? - kérdeztem. - Mi az? - Eszembe jutott a hóba írt
szó. - Jött valaki?
- Nem. A szél az éjszaka ráhordta a havat.
- Ó.
- Amúgy nem sok esélyt adok neki. Errefelé nincs túl nagy
forgalom.
- Egy próbát megért. Szóval, mit kell csinálnunk?
- Öltözz fel - válaszolta. - Megmutatom. - Hátradőlt, és
elmosolyodott. - Krestoff ügynök és az őrült doktor
bármelyik percben megérkezhet. Fel kell készülnünk.
Húsz perccel később lementem a nappaliba, és láttam, hogy
a tolólétra oda van támasztva az egyik falhoz. Behordta az
ajtón a havat, amikor behozta a létrát a kamrából.
- Valami probléma? - kérdeztem.
- Nincs. Miért?
- A létra.
- Nem. Nincs semmi probléma. - Az egyik ablak előtt állt. A
nap épp felkapaszkodott az égre.
- Szédülök ettől a helytől - mondtam.
- Ez természetes. - Kimutatott a fára, amely belógott a
mélység fölé. - Nézd - mondta.
- Látom. Kapaszkodik a puszta életéért.
- Nem jut eszedbe róla semmi?
Újra kicaplattunk a hóba.

- Nem hiszem, hogy lenne valami kamera odabent
- mondta Alex. - Alaposan megvizsgáltam az egész
földszinti részt. Lehet, hogy hallani hallanak bennünket, de
kétlem, hogy képet is kapnának rólunk.
- Akkor jó.
Kinyitotta a szerszámkamra ajtaját, és kivette a fejszét.
Nevettem.
- Náluk puska lesz. Kétlem, hogy sokra mennénk ezzel.
- Ez igaz, Chase. De fogytán van a tűzifánk.
- Á.
- Szerzek valamennyit.
- Jó ötlet.
- Addig szeretném, ha kifestenéd a nappalit.
- Fessem ki a nappalit?
- Igen. Majd később elmagyarázom.
- Alex...
- Bízz bennem.
- Ezért vitted be a tolólétrát.
- Természetesen.
- A plafont is befessem?
- Ne. Azt nem kell.
- Akkor nem jó létrát vittél be. - Rámutattam a kis
állólétrára. - Ez kell hozzá.
- Lehet, hogy mindkettőre szükségünk lesz.
Felkaptam az egyik festékes dobozt.
- Be van fagyva.
- Majd kienged.
- Tudod, néha nagyon idegesítő veled dolgozni.
- Ezt már máskor is mondtad.
- Oké. Melyik színt használjam? - Két doboz volt. A címkék
szerint egy levélzöld és egy aranysárga.
- Az aranysárgát - felelte. - Használd az aranysárgát. - Oké.
- Pár perc múlva jövök segíteni.
- Rendben van.
- Behoztam egy darabot a kábelből is. A kandalló mellé
tettem. Azt is befestjük.
- A kábelt is befestjük?
- Természetesen.
- Akkor az legyen zöld, jó?
- Hogyisne. Ugyanolyan színűnek kell lennie.
Aranysárgának.

HUSZONKETTŐ
- Blöffölsz, Carla.
- Nos, Fallow, ez minden, amid maradt, igaz? Az esély arra,
hogy korán hazamehess.
- Etűd feketében
A nap végére csak úgy ragyogott a vadonatújan sárgára

festett nappali, és persze a kábel is. Az estét és az éjszaka
nagy részét szerelőmunkákkal töltöttük. Egyszer hallottuk,
amint elhúz fölöttünk egy sikló. Megrémültünk. Kirohantam,
és amikor láttam, hogy nem kormányzati jármű, integetni
kezdtem, mint egy őrült. De nem hiszem, hogy észrevettek.
Másnap már hajnalban nekiláttunk, hogy fönt is elvégezzük a
szükséges munkát. Már kezdtem arra gondolni, hogy lehet
némi esélyünk a sikerre. De az utolsó előkészületek elég
nehéznek bizonyultak, sok időt töltöttem el a tolólétra tetején,
miközben kampókat erősítettem fel a boltíves mennyezetre,
kábeleket feszítettem ki, majd felerősítettem és megtöltöttem
a plédeket.
Amikor végeztem, lemásztam, és visszavittem a létrát a
kamrába. Aztán bejöttem, hogy megint a jó melegben
lehessek, de Alex újra kivitt magával.
- A nappali közepén kell elkapnunk őket - mondta.
- Az biztosan nem lesz nehéz - feleltem.
Bementünk az előszobába, és benéztünk a nyitott ajtón.
Alex alig hallhatóan odasúgta:
- Szükségük lesz egy asztalra, hogy elvégezzék a
beavatkozást.
- A lineáris blokkolást?
- Igen.
A nappaliban két kisebb asztalka, egy dohányzó- és egy
ebédlőasztal volt.
- Ne az ebédlőasztalt használják - jelentette ki Alex. Ne
bizony. Az kívül esett a célterületen. - Ha visszamegyünk,
telepakoljuk edényekkel, poharakkal. Rátesszük a
kenyérpirítót is. Meg a szennyest. Meg mindent, amit még
találunk.
- Jó.
Végignézett a nappalin.
- Adjuk oda nekik a dohányzóasztalt.
- Az sincs teljes egészében a célterületen - feleltem.
- Tudom. És igazad van. - Átgondolta a dolgot. - Rendben
van, azt is telepakoljuk. Marad az egyik kis asztal.
- Nem lóg ki a lóláb, ha behúzod az egyiket a szoba
közepére?
- Tegyük rá a sakk-készletet - javasolta. Levette a lámpát az
asztalkáról, és behúzta a célterületre. Azután rátette a
sakktáblát, és felrakta rá a bábukat, mintha egy játszma
közepén lennénk. Elhoztuk a két széket az ebédlőasztaltól, és
leraktuk őket a kis asztal két végére.
Amikor ezzel megvoltunk, körülnézett a szobában. Nem
szólt semmit, de elégedettnek látszott.
Újra kimentünk.
- Van még valami, Alex? - kérdeztem.
Alsó ajkát beharapva, tűnődve nézett rám.
- Le tudnád vágni a hajad valamivel rövidebbre? Hogy úgy
nézzen ki, mint Krestoffé?
Ahhoz azért több kellett volna, mint pusztán rövidebbre
vágni. Krestoff tüntetően hódolt a helyi divatnak.
- Persze - feleltem.
- Akkor rajta. Kár, hogy nincs hajfestékünk - tette hozzá
sóhajtva.
- Hogy szőke lehessek?
- Igen.
- Azt hiszem, nem állna jól az arcszínemhez.
- Sötétben senki sem venné észre.
Ezek után már csak várnunk kellett. És persze az ember
ilyenkor kezd aggodalmaskodni.
- Lehet, hogy egyszerűen csak itt hagynak bennünket
- mondtam. - Vagy arra számítanak, hogy megpróbálunk
lemászni innen, és szörnyethalunk.
- Nem - rázta a fejét Alex. - Ha ilyesmit akartak volna,
maguk löktek volna a mélybe. Nem örülnének neki, ha
számot kellene adniuk róla, hogy holtan találtak bennünket.
Vagy hogy nyomunk veszett. Másrészt nem tudják, tudnak-e
mások is arról, hogy miért jöttünk ide.
- Lerúgta a cipőjét, és fölrakta a lábát egy zsámolyra.
- A legkevésbé sem hiányzik nekik, hogy valami baj érjen
bennünket.
Arra számítottunk, hogy Krestoff egy-két napon belül

visszatér. De múltak a napok, és az égbolt üres maradt.
Láttunk ugyan pár repülőgépet, de túl messze, vagy túl
magasan szálltak, semhogy reális esélyünk lehetett volna
jeladással segítséget kérni tőlük.
Ez gondot jelentett. Nem kockáztathattuk meg ugyanis,
hogy mondjuk az éjszaka kellős közepén érkezzenek meg.
Vagy amikor éppen a hávét nézzük, és nem ügyelünk. Ha
meglepnek bennünket, kútba esik a menekülési tervünk. Ezért
ki kellett dolgoznunk egy szisztémát. Felváltva tizenkét órás
őrszolgálatot tartottunk.
Átrendeztük a bútorokat, és amennyire lehetett, pihentünk,
miközben egyikünk mindig az ablaknál vagy a bejárati
ajtóban őrködött.
Mit kezdenének az idejükkel, ha tudnák, hogy hamarosan
jön valaki, hogy szétkapja az agyukat? Számomra ez
elsősorban őrködést jelentett, ami azonban nem igényelt
megfeszített figyelmet. Burleszkeket, melyekben az emberek
egyre-másra hasra esnek, és thrillereket, melyek főleg
üldözésekről szólnak. És könnyű olvasmányokat. Csupa
olyasmit, amibe nem kellett érzelmeket beleadnom. Már nem
maradtak érzelmeim.
Az étkezéseket közösen bonyolítottuk le, a kora esti órákban
pedig a nappaliban időztünk a félig lecsavart lámpák
félhomályában. Alex A legdicsőbb órát olvasta. A
dohányzóasztalra tette a könyvet, és minden egyes lap-
ját a legnagyobb óvatossággal fordította át. Olykor megállt
benne, és felolvasott nekem egy részt. Különösen szerette
Churchill szavait idézni: Az emberiség harcának történetében
korábban soha... És Győzelem minden áron, győzelem
minden rettegés ellenére, győzelem, bármilyen hosszú és
nehéz legyen is az út...
- Bárcsak itt lenne velünk - sóhajtotta.
- Melyik oldalon állt?
Alex a szemét forgatta.
- A civilizált oldalon. - Aztán elgondolkodva hozzátette: -
Kár, hogy nem voltak avatárjaik. Túl korán jött.
A kilencedik napon szörnyű vihar csapott le ránk, és a hó
teljesen betemetett bennünket. Amikor elmúlt a vihar,
kinyitottuk az ajtót, de meg kellett másznunk egy hópadot,
hogy kijussunk a szabadba.
Abban reménykedtem, hogy Peifernek fel fog tűnni, hogy
nyomunk veszett, és a keresésünkre indul. Ám ez elég
valószínűtlen volt. Amikor megemlítettem Alexnek, azt
kérdezte, szerintem hogy jutna a nyomunkra Peifer ezen a
magányos előőrsön.
Választási időszak lévén jobb híján azt figyeltük, hogy a
különböző jelöltek mit mondanak, hogyan fognak jobb életet
biztosítani a világnak. Mindenki kihangsúlyozta, hogy
szembe fog szállni a Némákkal. A részleteket tekintve
természetesen különböztek egymástól. Egyesek be akartak
tagolódni az Államszövetségbe. Csakhogy az Államszövetség
korántsem volt olyan népszerű Salud Afaron, ahol úgy néztek
rá, mint egy távoli hatalomra, amely, ha módjában állna,
boldogan rátenné a kezét a világuk erőforrásaira. Az volt a
benyomásom, hogy Salud Afaron a politikusoknak szokásává
vált, hogy kirohanásokat intézzenek az Állam-szövetség
ellen, mintha az fenyegetné őket.
Amúgy a hírek általában lényegtelen dolgokról számoltak
be: egy ismert egykori szépségkirálynő váratlan haláláról,
egy botrányról, amelyet az váltott ki, hogy egy korábbi
világklasszis atlétáról kiderült, bigámiát követett el. A
szórakoztatóipar egyik emblematikus figuráját azzal
vádolták, hogy egy lépcsőről ledobta a feleségét. Ő azt
állította, hogy valaki betört a házba, és az követte el a dolgot.

Jelentések érkeztek Néma hajókkal történt újabb csetepatéról
is. Ezúttal nem volt lövöldözés, fejtegette egy fiatal, lelkes
újságíró, de egyre több ilyen incidensről értesülünk. Úgy
tűnik, fel kell készülnünk a legrosszabbra.
Aznap este elkaptunk egy interjút egy közgazdásszal, aki azt

állította, hogy valami szokatlan dolog történik.
- Sok nagyvállalat, különösen azok, amelyek komoly ingat-
lanbefektetéseket eszközöltek, túladnak a befektetéseiken.
Rendkívüli mértékben csökkentik a kapacitásukat.
Alexre néztem.
- Ezt mondtad te is, csak kicsit nagyobb méretekben zajlik,
mint gondoltad.
- Miért ? - kérdezte a riporter.
- Nem tudom - válaszolta a közgazdász. - Véletlen
egybeesés is lehet, amit azonban kétlek. Az a gyanúm, hogy
recessziónak nézünk elébe.
- De azért a gazdaság erős, nem, Cary?
-Az volt még pár hete, Karm. De hirtelen nagyon is
ingataggá vált.
- Miért?
- Fogalmam sincs. A hosszú távú trendek kivétel nélkül
emelkedést mutatnak. Az egyetlen dolog, amire gondolni
tudok, de hangsúlyozom, ez csak találgatás részemről...
- Folytasd, Cary. Halljuk.
- Lehet, hogy háború lesz. Háború a Némákkal.
- De ez nem hatna ösztönzően a termelésre? A történelem
tanúsága szerint a háborúk fellendítik az üzleti életet.
- Úgy van, Karm - bólintott Cary. - Ha megnyered őket.
Ettől csak rosszkedvű lehettem. Alex rám is szólt, hogy fel a

fejjel, tartsak ki, nem lesz semmi bajunk.
- Ki fogunk jutni innen - mondta. - Visszakapjuk Belle-t,
kimegyünk arra a Lantner világra, és kiderítjük, mi folyik itt.
Esténként néha becsavartam magam egy plédbe,
lekapcsoltam a kinti lámpákat, és kimentem a verandára,
hogy bámuljam az eget. Azt a halvány ködfátyolt, amely nem
volt más, mint a Tejút pereme. Vagy átellenben a Callist-rát.
Azon az estén, amikor a közgazdász szavait hallottuk, Alex is
kijött hozzám. Álldogáltunk egy darabig odakint a sötétben.
- Hamarosan meg kell érkezniük - mondta Alex.

HUSZONHÁROM
Vigyázz a fejedre.
Másnap megérkeztek. Alex a kanapén hevert, a Koranté

tartomány politikatörténetét olvasta. Épp a végére ért egy
fejtegetésnek, miszerint mit nem adna, ha valamit, bármit
megszerezhetne abból a térségből. Egy Brokas vázát a
tárgyalóteremből, ahol bíróság elé állították az egész
családot. Mennyi pénzt érhet az?
Este volt. Mindketten már jóval előbb meghallottuk a
közeledő siklót, mint hogy megláttuk volna. (Én voltam épp
őrségben.) Egy gyors szemlével meggyőződtünk arról, hogy
minden a helyén van, s már láttuk is a magasban az
ereszkedni kezdő sikló fényeit.
- Kezdődik - mondta Alex.
Az aranysárgára festett kábel a bejárati ajtóval szemközt
lévő, ugyanolyan színűre festett falon leereszkedve a kanapé
mögött érte el a padlót. Itt átbújt egy kampón, amelyet
bevertünk a padlóba, majd fel a kanapé karfájára, ahol úgy
rögzítettük, hogy a kanapén ülő elérhesse és kiszabadíthassa.
Az egész elrendezést az ajtón belépő látogatók nem nagyon
vehették észre.
Megvártuk, míg a sikló földet ér. Amikor ez megtörtént,
Alex felült, kioldotta a kábel végét a kanapé karfáján, és
egyet-kettőt rántott rajta, hogy lássa, nem akadt-e be
valahová. Aztán a jobb markába szorítva eltüntette, a karját
pedig lazán lelógatta a kanapé karfája mögé.
Én egy sima szürke követ tettem egy asztalkára, amely
körülbelül nyolc lépésre volt az ajtótól. Az asztalon egy
cserepes művirág is volt. Nem igyekeztem elrejteni a követ.
Mindenki láthatta, amolyan ártatlan szobadísznek hatott.
Leállt a motor, és hallottuk, amint kinyílik a zsilip. Aztán
hangokat hallottunk. Elfoglaltam a helyemet az ablaknál.
- Hárman vannak - mondtam.
- Mégpedig?
- Krestoff és a bongvető. Corel. És még valaki. Alacsony,
köpcös fazon.
- Nem a pilóta?
- Nem. A pilóta bent maradt a gépben.
- Oké. A köpcös lesz a technikus.
- Becsukták a sikló ajtaját. - Biztosak voltunk benne, hogy
így lesz. A pilóta akkor is becsukta az ajtót, amikor minket
hozott ide. Túl nagy volt a hideg odakint ahhoz, hogy nyitott
ajtónál ücsörögjön. - Jönnek.
- Oké. Készen állunk?
- Igen, uram. Krestoff fog elsőnek belépni az ajtón. Bong
jön leghátul.
- Oké. A technikus biztosan nem lesz veszélyes
- Reménykedjünk.
- Aki előbb odaér hozzá...
A hangok felerősödtek.
- Jönnek.
Az ajtónál vártam. Krestoff szólt Kellie-nek, hogy nyissa ki.
Várt néhány pillanatig, majd újra próbálkozott.
Kinyitottam nekik az ajtót.
- Nem bíztunk meg Kellie-ben - mondtam.
Krestoff derült képpel állt az ajtóban. De a kezében ott
volt a pisztoly.
- Nem kémkedett maguk után. Senkinek sem volt annyira
fontos. De nem számít. - Intett, hogy lépjek hátrébb, és
beljebb jött. Ránézett Alexre, aki fesztelenül ült a kanapén.
Vastag dzseki volt rajta. Puha szövetből készült sapkáját a
fülére húzta.
Ijedt arcot vágtam. Nem is kellett nagyon megjátszanom
magam.
- Helló - mondta Alex. - Már azt hittük, megfeledkeztek
rólunk.
Krestoff intett a többieknek, hogy jöjjenek be. A köpcös kis
alak egy fekete dobozt tartott a kezében. Keszekuszán növő
szakállába ősz szálak vegyültek. A mögötte jövő Bong egy
jóval nagyobb fekete dobozt cipelt. Letette egy székre, és
becsukta az ajtót. Nagyobbnak tűnt, mint valaha. Még arra
sem vette a fáradságot, hogy elővegye a fegyverét.
- Meg akarjuk vizsgálni magukat - közölte Krestoff. - Hogy
biztosak legyünk benne, egészségesek. Miután ezzel
elkészülünk, szabadon elmehetnek.
- Nézze - szólalt meg Alex. - Tudjuk, miről van szó. Ne is
próbálják eltitkolni előlünk.
- Miért, miről van szó?
- Lineáris blokkolást akarnak végezni rajtunk.
Mindkettőnkön.
Krestoff habozott.
- Oké - mondta végül. - Úgy vélem, nincs értelme eltitkolni
az igazságot. De nem esik bántódásuk.
- Mit akarnak elzárni? Mindennek Vicki Greene-hez van
köze?
Újabb szünet, majd:
- Igen.
- Mielőtt hozzákezdenének, válaszoljon egy kérdésemre.
- Ha tudok.
- Kinek dolgozik?
- A KBS-nek.
- Remélem, a maguké egy bűnöző egység. Hogy nem vált
erkölcstelenné az egész szervezet.
- Doktor - fordult a nő a köpcöshöz -, először őt csinálja
meg.
- Wexler, ugye?
Krestoff egy pillanatra megmerevedett.
- Nem - mondta végül. De a tekintete másról árulkodott. - És
elég ebből a sok zagyvaságból. - Odament ahhoz az
asztalhoz, amelyen a sakktábla állt, és egy mozdulattal a
földre söpörte a bábukkal együtt. - Használja ezt.
Nem nagyon hittem el, hogy a fickó orvos. Nem tűnt
különösebben értelmesnek.
Bong felkapta a nagyobbik dobozt, az asztalhoz vitte, és
letette rá.
- Kérem - mondta Alex, és a hangja megremegett. - Mindent
odaadok, amim csak van.
Amim csak van - ez volt a jel. Mostantól kellett négyig
számolnom.
A technikus letette, majd kinyitotta a saját dobozát. Intett
Alexnek, hogy menjen oda, és üljön le az asztal mellé.
Alex készült, hogy felálljon, de közben elrejtve tartotta a
kábelt.
Háromnál tartottam. Odanéztem a virágcserepes asztalhoz,
hogy lássam, pontosan hol van a kő.
A technikus épp mondani akart valamit Bongnak, amikor
eljutottam a négyig.
Alex elengedte a kábelt. A túlsó vége a házon kívül, annak a
fának az egyik ágára volt hurkolva, amelyik a
sziklapárkányból nőtt ki. Egy annál nehezebb szikladarab
volt ráerősítve, mint amit én találtam. Az a kő természetesen
zuhanni kezdett lefelé, magával rántva a kábelt.
Idebent a kábel surrogó hangot adva felvágódott a falra,
átsiklott a fejünk felett egy sor kampón és a szegekkel
összefogott két pléd sarkain.
A sarkok eloldódtak, a plédek szétnyíltak, és lezúdították
tartalmukat meglepett látogatóinkra. Kövek, fahasábok, ásott
föld, festékesdobozok, csavarkulcsok, edények, poharak,
lámpák, és az egyik fürdőszobában talált üvegpalack
záporoztak rájuk. Mindez még a levegőben volt, amikor
villámgyorsan Bonghoz ugrottam, és állón vágtam a
kövemmel. A szeme közé akartam bevinni az ütést, de ő
reflexszerűen védekező állást vett föl, így be kellett érnem az
épp kínálkozó célponttal. Elterült, mint egy kisebbfajta
rinocérosz. Másodpercekkel később Alex kikapta a pisztolyt
a megdöbbent Krestoff kezéből, én pedig gyorsan átkutattam
Bong zsebeit. Találtam is egy lézerpisztolyt, amivel rögtön
célba vettem a technikust.
- Ne lőjön. Kérem! Én nem akartam ártani senkinek
- vinnyogta mindkét karját a magasba lökve.
- Persze - mondtam. - Ne...
- Én csak azért vagyok itt, mert hívtak. - Vérzett a homloka,
ahol valami megvágta. - Én nem veszek ebben részt.
Gyors pillantást vetettem az ablakra.
- Még a siklóban ül - mondtam.
Krestoff közben felállt. Alex célba vette a fegyverrel. A nő
egy pöccintéssel bekapcsolta a komlinkjét.
- Ne - szólt rá Alex. - Egy hangot se.
A nő habozott. A linkje egy karkötőbe volt beépítve. Csak
nézett rá szótlanul.
- Vegye le - utasította Alex. - Szó nélkül. Csak dobja ide.
Krestoff levette a karkötőt, és ledobta a lábához.
- Lépjen hátrébb - mondtam.
Krestoff engedelmeskedett, de ezalatt Bong egy mordulással
megpróbált föltápászkodni. Gyűlölködő pillantást vetett
felém.
Felkaptam a követ, és a karkötőhöz vágtam.
Krestoff fölnézett a magasba, ahol a két pléd himbálózott.
Nevetni kezdett.
- Nem rossz - mondta. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi
van magukban.
- Csak semmi hirtelen mozdulat - szólt rá Alex. - Corel.
Bong felkapta a fejét a neve hallatán.
- Adja ide a linkjét.
Bong megrázta a fejét. Nem.
Alex felsóhajtott. Megcélozta őt Krestoff fegyverével, és
meghúzta a ravaszt.
Bong kiáltani akart, de már csak nyüszítésre futotta az
erejéből, és végigzuhant a földön. Krestoff felemelte a
szemét, és tekintete találkozott Alex tekintetével.
- Megölöm magát - mondta nyugodt, halk hangon.
A link Bong gallérjára volt csíptetve. Alex levette, megnézte,
ledobta a földre, és rátaposott.
Egy darab kábellel összekötöttem Krestoff kezét. Alex a
technikust intézte el. Megnéztem Bongot. Lélegzett.
- Egy darabig ki lesz ütve - mondtam.
A pilóta a helyén ült, és olvasott.
- Őt ne bántsák - mondta Krestoff.
Kipeckeltük a száját, és a technikusét is.
Krestoff pillantása rám szegeződött. Kiolvastam belőle, hogy
szeretné, ha egy sötét sikátorban elkaphatna.
A zsiliptető be volt csukva. Vajon rá is zárta? - tűnődtem. Ha
a hátsó ajtón megyünk ki, és lopva közelítjük meg, de közben
zárt ajtóra találunk, lehet, hogy fuccsba megy az
egész hadművelet. Az lesz a legjobb, ha lehetőséget adunk
neki, hogy ő maga nyissa ki nekünk.
Magunkra vettük az ő dzsekijeiket. Bongéba mindketten
kényelmesen belefértünk volna. Én még Krestoff csizmáját is
lehúztam a lábáról, és magam bújtam bele. Használható volt.
Alex viszont elveszett volna Bong csizmájában, úgyhogy ő a
saját cipőjében jött. Krestoff felpeckelt szája gúnyos vigyorra
húzódott. Nem hitte el, hogy meg tudjuk csinálni. Társa
leginkább csak morgó hangokat hallatott.
Rövid vitát folytattunk arról, hogy ki köszönjön oda a
pilótának. Alex természetesen úgy gondolta, férfiként az ő
dolga, én azonban több eséllyel alakíthattam Krestoffot, mint
ő Bongot. Azt végképp nem akartuk, hogy a pilóta
észrevegye, ki kopogtat a sikló ajtaján, hogy aztán nyomban
felszálljon a levegőbe.
Fölkaptam a kisebbik fekete dobozt - úgy gondoltam, jó lesz
figyelemelterelésnek. Minden jól jöhet, ami eltereli a pilóta
figyelmét. Becsuktam, adtam egy kis időt Alexnek, hogy
hátul kimenjen, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem az
éjszakába.
Jó érzés volt rendes dzsekiben lenni.
A ház ki volt világítva mögöttem. A sikló fényei le voltak
kapcsolva, csak egy helyzetjelző lámpa égett a zsilipajtó
mellett, és a pilóta olvasólámpájának derengése látszott.
Elindultam a sikló felé. A pilóta észrevett, és felém nézett.

Üdvözlésképpen fölemeltem az egyik kezemet, de közben
lépkedtem tovább, tekintetemet a fekete dobozon tartva,
mintha valami nem volna rendjén vele. Annál jobb, minél
kevesebb időt kell a dolgokon való töprengéssel töltenie.
Mihelyt odaértem, kinyílt a tolóajtó. Beraktam a dobozt a
fedélzetre, és elővettem a pisztolyt. Amikor meglátta, tágra
nyílt a szeme.
- Maga nem Maria - mondta.
- Üljön nyugodtan - szóltam. - Hogy hívják az MI-t?
- Doc. Hé, ugye nem akarja ezt elsütni?

- Az én nevem Chase. Szóljon Doc-nak, hogy engem is
naplózzon be. - Látva a tétovázását, a fejéhez tartottam a
pisztolyt. - Csinálja.
- Doc - mondta ő Chase. Hajtsd végre az utasításait.
- Értettem, Karfa. Helló, Chase.
- Üdv, Doc. - Visszafordultam a pilótához. - Jól van, Karfa,
most szálljon ki. Lassan lépjen le. Adja át nekem a linkjét.
Mellőzze a hirtelen mozdulatokat.
Karfa fiatal srác volt. Szinte még kamasz. Nem ő hozott ide
minket. Reszketett a hidegtől, és nagyon meg volt rémülve.
Le sem tudta venni a szemét a fegyverről.
- Mit csinált Mariával és Shelbyvel?
- Shelby a technikus?
- Nem. Az ügynök. Shelby Corel.
Shelby? Bong keresztneve Shelby?
- Menjen be, majd meglátja. A hátsó ajtón át be tud menni.
Nyitva hagytuk.
Intettem neki, hogy induljon. Lemászott a gépből, és elindult
a ház hátsó traktusa felé. - Csak óvatosan - szóltam utána.
Közben Alex beszállt a gépbe. Én is követtem, majd
bezártam a tolóajtót. Felszállás közben még láttam, hogy
Karfa a hátsó ajtón át belép a házba.
- Gratulálok - mondta Alex.

- Kösz. - Kimondottan jól éreztem magam. - Doc, vigyél
bennünket a legközelebbi űrkikötőbe.
- Rendben van, Chase - felelte az MI. - Rendel körülbelül
egy órányira van innen.
- Igen - bólintott rá Alex. - Helyes. El kell tűnnünk innen,
mielőtt valaki észreveszi, hogy Krestoffnak nyoma veszett.
- Mi van nálad? - néztem a csomagjára.
- Ez? A Churchill.
- Gondolhattam volna.
- Ahogy mondod. Gondolhattad volna - felelte vigyorogva.
Szerencsére azon az éjszakán látható volt a Miranda az égen.
Rimway fölött csak halványan pislákoló fény lett volna, de
Salud Afar tágra nyílt egén szikrázó ékkőként ragyogott a
bolygó. Amikor rátértünk a Rendelhez vezető útra,
akaratlanul is felfigyeltem rá, hogy a Miranda akár a vezérlő
csillagunk is lehetett volna. Pontosan előttünk volt.
Be kell vallanom, a kabinban kiörvendeztük magunkat az
otthagyottak kárára. Ami azt illeti, elsősorban én
kárörvendeztem. Alex kapcsolatba lépett a Samuels
Központtal. Igen, mondták, mire odaérünk, a Belle-Marie
készen fog állni az indulásra.
így aztán nyugodtan beszélgettünk, és nagyon jól éreztük
magunkat.
- Mindjárt azzal fogjuk kezdeni, hogy kimegyünk az
aszteroidára - mondta Alex.
- Minek?
- Majd meglátod.
Utáltam, amikor így viselkedett.
- Tényleg Wexler áll mögötte, ugye? - kérdeztem.
- Persze. Láttad, hogy reagált Krestoff.
Fejemet az ülés háttámláján nyugtatva ültem, és arra
gondoltam, milyen jó lesz újra felszállni a Belle-Marie-re,
ahol nem ér utol sem a KBS, sem a Forradalom hőse, Mikel
Wexler. Miközben ezekkel az örömteli gondolatokkal voltam
eltelve, észrevettem, hogy a Miranda eltűnt az égről.
Nem ijedtem meg, hiszen talán csak attól volt, hogy be-
felhősödött előttünk az ég. Egy csillagtalan égboltnál az
ember sohasem tudhatja, tiszta-e az idő vagy sem. Hacsak
sötétedés után nem tör ki egy hirtelen lecsapó, villámokkal
kísért vihar.
Körülbelül félóra telhetett el azóta, hogy elhagytuk a
fennsíkot. Alattunk csak hébe-hóba jelent meg valami fény,
utcai lámpák füzére vagy egy-egy szárazföldi autó.
Nem tudom, miért fordultam hátra ültömben, de
megfordultam. És megláttam a Mirandát. Mögöttünk.
Visszafelé tartottunk oda, ahonnan elindultunk.
Elkaptam Alex pillantását. Jeleztem neki, hogy valami baj
van, és a számra tettem az ujjamat. Nem ismertem ezt a
járművet, de minden ilyenen van egy MI-t kikapcsoló
készülék.
- Tőled balra - szólalt meg Doc. - Nyisd ki a zöld panelt.
Megrendítő volt. Mellesleg igazat mondott. Kinyitottam
a panelt, és ott volt a kikapcsoló.
- Honnan tudtad? - kérdeztem.
- A mozdulatok mindent elárulnak, Chase. Miből jöttél rá?
- Miranda.
- Ó. Hát, ez ellen nem tehettem semmit.
Rátettem az ujjamat a kapcsolóra.
- Kikapcsollak, Doc.
- Nem fog menni.
Azért csak átbillentettem az MI KIKAPCSOLÁSA
pozícióba.
- Chase, ez egy úgynevezett különleges helyzet.
- Vissza fogsz vinni bennünket? - kérdezte Alex.
- Természetesen. Azt javasolom, hogy ne csináljatok
semmit, hagyjátok, hogy ebben a különleges helyzetben a
dolgok annak rendje és módja szerint megtörténjenek, így
lesz a legjobb mindenkinek.
HUSZONNÉGY
Illúzió, hogy alföld és a tenger szilárd anyag. Majomagyunk

trükkje, amivel megtréfál bennünket. A valóságban
egyáltalán nem így van. Ez a kanapé például jórészt üres tér.
Kilencvenkilenc százalékban üres tér. Egyszer és
mindenkorra elárulom neked, nagy szerencsénk, hogy nem
ismerjük a valódi világot. Ha úgy kellene szembesülnünk a
világgal, amint az valójában van, nem lenne hová leülnünk.
- Holdkór
- Nálunk vannak a fegyverek - mondtam.

Alex az ablakon kinézve próbálta megállapítani, milyen a
felszín alattunk.
- Nem - felelte. - Nem tudjuk, hogy nálunk van-e az összes.
Mindenesetre ha leszálltunk a platón, újfent ott ragadunk.
- Mit javasolsz?
- Működésképtelenné tudjuk tenni?
- Már próbáltam.
- A siklóra értettem.
- Zuhanjunk le, azt akarod?
- Nyitott vagyok bármilyen jobb ötletre.
A hátsó ülés mögött volt egy tárolóhely. Kinyitottam, de üres
volt.
- A pisztolyt kell használnom - mondtam.
- Nem jó ötlet - szólalt meg Doc.
- Aztán add át nekem az irányítást.
- Ezt nem tudom megcsinálni.

Elővettem a fegyvert, s addig kutattam a pilótafülkében,
amíg megtaláltam Doc hardverét. Ellenőriztem, hogy
a fegyver bénító üzemmódban van, majd megcéloztam a
gépet, és meghúztam a ravaszt.
- Doc?
- Még itt vagyok.
- Nem vagyok meglepve. - Találtam egy villám ikont, amely
jelezte, hogy ott kell leállítani a sikló motorját. - Mit
gondolsz? - néztem Alexre.
- Hagyd bekapcsolva - felelte, lenézve a felszínre.
- Ez minden, amivel operálhatunk, feltéve, hogy nem akarsz
visszamenni, vagy kiugrani a gépből.
- Elveszítenénk az antigravot is, ugye?
- De van szárnyunk. Le tudnánk ereszkedni siklórepülésben.
Egy hosszú percig gondolkozott rajta.
- Doc, lejjebb tudnál vinni bennünket? - kérdeztem.
- Nem, Chase. Az előírások nem teszik lehetővé.
- Feltételezem, hogy ezek az előírások akkor lépnek életbe,
ha eltérítenek.
- így van.
- Nem tehetsz úgy, mintha nem ez lenne a helyzet, igaz?
- Igaz. Megtenném, ha tudnám.
- Oké - szólt közbe Alex. - Állítsd le az energiát.
- Doc, ha kikapcsolom a hajtóművet, továbbra is
irányíthatom a fékszárnyakat és az oldalkormányt? -
kérdeztem.
- Ezt elintézhetem.
- Tedd meg, és szólj, ha elkészültél.
- Készen vagyok, Chase.
- Rendben. - Megnyomtam a villámjel alatt lévő gombot.
- Biztos vagy benne, Doc, hogy nem tudsz nekünk segíteni?
- Chase, megtenném, ha megtehetném.
- Oké.
- Jobban szeretném, ha nem csinálnád ezt.
- Én is.
- Mielőtt megtenned ezt a lépést, légy tisztában azzal, hogy
egy zord vidék felett repülünk. A túlélés esélyei nem túl jók,
még ha a zuhanásban nem haltok is szörnyet.
- Tudom, Doc. Köszönöm. - Megnyomtam a gombot. A
kabin fényei kialudtak. Doc lámpái szintén. A hajtómű
meghalt. Visszakaptam a súlyomat. Zuhanni kezdtünk.
***
Az antigravitációs generátorokat rendszerint ellátják egy

tartalék energiaforrással. Megpróbáltam ezt beindítani, de
sajnos valaki nem végezte el a karbantartását. Néhány
böffentést tudtam csak kicsikarni belőle, de így is lassított
valamicskét a zuhanásunkon. Aztán ez is kimúlt.
Nem is az energia hiánya volt az igazi probléma, hanem az,
hogy nem láttam a felszínt. Semmit sem láttam. Könnyen
előfordulhatott, hogy nekicsapódunk a földnek, vagy
nekirepülünk egy hegynek. Mintha pincében lettünk volna.
Birkóztam a kormányrúddal, harcoltam a széllel,
káromkodtam, fényeket kerestem odalent. Akárhol. Hol van a
Callistra most, amikor szükségem lenne rá?
Az antigrav járművekkel az a baj, hogy nincs elég szárny- és
farokfelületük, hogy sima siklásban le lehessen tenni őket, ha
a motor elromlik. Volt ugyan szárnyunk, de nem elég ahhoz,
hogy megtartson bennünket a levegőben.
- Chase... - szólalt meg Alex.
- Mindent megteszek, amit tudok.
- Fényeket látok.
- Hol?
- Balra.
Nem mozogtak. Talán házak lesznek. Megkezdtem a
fordulást. Újra lélegezni kezdtem. Fontosak voltak ezek a
fények, mert többé-kevésbé jelezték számomra, hol van a
felszín.
Egy hosszú, lassú kanyarral balra fordultunk. Magától
értetődően folyamatosan változott a fényekkel bezárt
szögünk. Egyre feljebb kúsztak, míg mi süllyedtünk. Aztán
eltűntek.
- Mi történt? - mordult fel Alex.
- Hegy. - Jobbra löktem a kormányaidat, és amíg fel nem
tűntek újra, visszatartottam a lélegzetemet.
Sebesen közeledtek.

Szerettem volna a siklót bedöntve, egy kanyarral közelíteni,
hogy ne veszítsem el őket szem elől, de féltem a hegytől.
Sejtelmem sem volt, merre van a nyavalyás. így aztán
egyenesen siklottam tovább. A fények hirtelen balra elhúztak
mellettünk, és ismét belefutottam a sötétségbe.
- Szerintem két percen belül lent leszünk - mondtam.
- Oké.
Hosszú, nyugodt siklás következett, csak a szárnyaknak
ütköző szél hangja hallatszott. Aztán belecsapódtunk valami-
be. Meglódulva nekifeszültem a biztonsági hevedernek, majd
éreztem, hogy betódul a friss levegő. Aztán elnyelt a sötétség.
Amikor magamhoz tértem, fejjel lefelé lógtam.

- Jól vagy, Chase? - Alex hangja meglepett. Azt hittem,
egyedül vagyok. - Chase?
- Itt vagyok - feleltem. - És te?
- Én is itt vagyok. Szép földet érés volt.
- Az. - Már el is felejtettem. - Lent vagyunk.
Hallottam, amint kínlódva próbálja kikapcsolni a biztonsági
övét.
- Jól vagy, Alex?
Fények közeledtek. Láttam, hogy egy teherautó közelít
szerteszét szórva a havat egy fasor mögött.
- Azt hiszem.
- Akkor jó. Várj, ne mozdulj. Segítséget kapunk.
A repülő eleje eltűnt. A hideg szél havat és törmeléket
hordott ránk. Alexnek végre sikerült kiszabadítania magát, és
épp akkor mászott le, amikor a teherautó megállt. Ajtó-
csapódást hallottam. És hangokat.
Az autó reflektorai széles, lapos térséget világítottak meg a
fákon túl.
- Nem rossz - mondta Alex. - Eltaláltad a környék egyetlen
erdőjét.
Éreztem, hogy itt-ott fáj valamim, de mivel úgy tűnt,
csontom nem tört, kikapcsoltam az övemet, és magam is
leereszkedtem a talajra. Megmentőink meleg dzsekibe voltak
öltözve. Ketten voltak, mindketten mélyen behúzták a fülükre
a sapkájukat. Egy férfi és egy nő.
- Maguk ott, minden rendben? - kiáltotta oda a férfi.
Azt hiszem, kicsit támolyoghattam. Alex a földön volt.
Elvonszoltak a teherautóhoz, majd visszamentek Alexért.
Eltartott egy ideig. Végül Alexet kétoldalt közrefogva
jelentek meg.
- Nincs semmi baja - mondta a nő. - De addig nem akartuk
megmozdítani, amíg nem voltunk biztosak benne.
***
Úgy hívták őket, hogy Shiala és Ormán Inkama. Ormán az

amúgy automata energiaelosztó telep - amelynek fényei
megmutatták nekünk, hol van a felszín - üzemvezetője volt.
Elvittek bennünket a szállásukra, amely egy áramszedőkkel
teli mező mellett álló lapos, szürke épületben volt.
Gyógykenőcsöt kentek a sebeinkre és zúzódásainkra, és
közölték, hogy nagyon szerencsések vagyunk. Ormán el akart
vinni minket Barikaidába, egy kórházba. De nagyon hosszú
volt az út, és mivel egyikünk sem sérült meg komolyabban,
beértük egy zuhanyozással és a fürdőköpenyekkel.
Ruháink természetesen nem voltak. Azt mondtuk,
kirándulni jöttünk a környékre, mire Ormán felajánlotta, hogy
visszaautózik oda, ahol a gépünk lezuhant, és megpróbálja
megkeresni a csomagjainkat. Csakhogy a fennsíkról nem lett
volna könnyű elhozni a cókmókunkat.
- Nem hoztunk magunkkal semmit - magyarázta Alex.
- De ha holnap el tudna vinni bennünket Barikaidába, az
nagy segítség lenne.
A fürdőköpenyben aludtunk, én a vendégszobában, Alex a
kanapén. Reggelre minden porcikám sajgott.
Shiala hatalmas reggelit készített, mondván, úgyis olyan
ritkán jön vendég hozzájuk. Kaptunk tőlük ruhát; Ormané
kicsit nagy volt Alexre, de rám pontosan illett a kölcsön
kapott felső és nadrág. Csak Shiala cipője volt túl nagy,
viszont Krestoff csizmája gyalázatos állapotban volt. De
muszáj volt továbbra is azt viselnem.
Ormán kivitt bennünket a leszállóhelyre, és mindannyian
beszálltunk a siklójába. Addigra jól összebarátkoztunk.
Ormán elmesélte, neki magának is hány viszontagságos
földet érése volt. De olyan egy se, amilyet ti produkáltatok az
éjjel, mondta, és Shiala nevetve bizonygatta, hogy így van,
Ormán a világ legrosszabb pilótája. Nem bízott meg az
Mikben, de az is igaz, hogy csak egyedül szeretett repülni.
- Egyébként bejelentettem a lezuhanásotokat - mondta.
Puff neki.
- Kösz - mondta Alex.
- Azt mondták, délután kijönnek, hogy megnézzék, és
megcsinálják a papírmunkát.
***
Felemelkedtünk a levegőbe, miközben Alex meg én úgy

tettünk, mintha semmi sem változott volna. Nevetgéltünk,
tréfálkoztunk, de közben azon járt az eszem, vajon mennyi
idő kell a hatóságnak, hogy rájöjjenek, kik zuhantak le a
siklóval.
Átrepültünk egy folyó felett, amelyen egy vízeséses volt. A
Turbulencia. Itt egy hatalmas hasadék nyílt a földben, és a
folyó majdnem egy kilométer mélyre zuhant, mire elérte az
alacsonyabb felszínt.
- Ez a legnagyobb ismert vízesés - mondta Ormán, és még
hozzátette: - A világmindenségben.
Hát, Alex és én tudtunk néhány ennél is nagyobbról, de
csendben maradtunk. Csodálkoztak, hogy turista létünkre
semmit sem tudunk a Turbulenciáról. (A folyónak és a
vízesésnek is ez volt a neve.)
- Hát, épp csak erre vetődtünk. A Rimwayről jöttünk.
Ez végre hatott.
- Ó - mondták egyszerre, mintha sűrűn járnának erre
rimwayi turisták, akiknek szokásuk, hogy semmit se tudjanak
arról a helyről, ahol éppen járnak.
Egy ruhaüzlet előtt kitettek bennünket. Mindannyian

bementünk, Alex pedig emlékeztetett rá, hogy álljak át az
egyesített számlára, amelyet még akkor nyitottunk, amikor
megérkeztünk Salud Afarra.
- Előrelátó lépés volt - jegyeztem meg.
- Nem tudhattuk, mibe fogunk keveredni - felelte. Nagyon
igyekezett, hogy ne mutassa ki, mennyire meg van elégedve
magával.
Csakhogy szembetaláltuk magunkat egy sürgető
problémával: nem tudtunk megszabadulni a jótevőinktől.
Shiala végig akarta járni velem az üzletet, hogy segítsen
vásárolni.
- Nem maradhatunk soká, ha még Wash érkezése előtt
vissza akarunk érni - figyelmeztetett.
- Wash-nak hívják a fickót, aki kijön, hogy megvizsgálja a
siklót?
- Igen, Sara - felelte. (Hamis neveket adtunk meg nekik.) -
Nagyon ért a dolgához.
Alex, akit Ormán magára hagyott, utánanézett, és megtudta,
hogy van rendszeres vonatközlekedés.
- Két óra múlva indul a következő - súgta oda nekem,
amikor egy pillanatra egyedül talált.
Időközben kiválasztottam néhány ruhát és két pár cipőt.
- Rázd le - tanácsolta Alex.
- Hogyan?
- Menj ki a mosdóba, vagy valami.
- Nem fog menni. Hidd el, nem fog menni.
- Akkor mit javasolsz? - Shiala távolabb állt, és a kalapokat
nézegette.
- Mondjuk el nekik az igazat.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Alex, ha lelépünk, azt fogják hinni, hogy bajba kerültünk,
és értesítik a rendőrséget. Elfognak, mielőtt kiérhetnénk a
vasútállomásra.
így aztán elvittük őket ebédelni, és ebéd közben elmeséltük,
mi történt. Nem mondtunk el mindent. Csak annyit, hogy egy
korrupció nyomára bukkantunk nagyon magas helyeken.
Meséltünk a fennsíkról, és hogy miért zuhantunk le.
Elmondtuk, hogy jó lenne, ha nem mondanának semmit,
amíg el nem tűntünk innen. Meg tudnának bízni bennünk? És
megtennék ezt a kedvünkért?
Hallgattak. Meglepő módon Shiala volt az, aki inkább
ellenállt.
- Körözni fogják őket - mondta Ormannek. - Még sok
bajunk lehet belőle.
- Csak annyit kell mondanotok, hogy nem tudtátok -
magyarázta Alex. - Hogy bejöttünk a városba, ahol elváltunk
tőletek, mert vásárolni akartunk, és többé nem láttatok
minket.
- Hát nem tudom - mondta Shiala.
Ormán hosszan nézett mindkettőnkre.
- Persze, hogy segítünk - mondta végül. - Menjetek innen
olyan messze, amilyen messze csak tudtok. Shiala és én estig
a városban maradunk. így nehezebben fognak ránk találni.
***
Még elmentünk a Korvik Komm Központba, ahol vettünk új

linkeket, és mindketten álnéven új számlát nyitottunk. Aztán
Shialának és Ormannek búcsút mondva felszálltunk egy
észak felé tartó vonatra. Csak el Rendeltől. Mostanára már
biztosan megmentették Krestoffot és az embereit, és jó esély
volt rá, hogy Wexler arra számít, megpróbáljuk elérni a
Lantner világra tartó járatot. Ez azt jelentené, hogy az
űrkikötőkben várnak ránk. És valószínűleg már riadóztatták a
Samuelsen lévő embereiket is.
Kivettünk hát egy hetet, és eltűntünk. Meg sem álltunk egy
északi tengerparti üdülőhelyig, ahol bevettük magunkat a
játékasztalok mellé, jártuk a partot, és általában véve
nagyszerűen éreztük magunkat. Ha kutattak is utánunk, nem
láttuk jelét.
Végül Alex felhívta Peifert.
- Hol a pokolban voltak? - kezdte nyomban. - Mióta
próbálom elérni magukat.
- Miért? Mi a helyzet, Rob?
- Valaki szeretne találkozni magukkal.
- Rendben. Legjobb lesz, ha most nem említ neveket. - Az
új linkeknek biztonságosaknak kellett lenniük, de az ember
sohasem tudhatta.
- Értem. Úgy hangzik, mintha sikerült volna némi haladást
elérniük.
- Emlékszik, hol találkoztunk?
- Természetesen.
- Van egy üzlet ugyanezen a néven.
- Tréfál?
- Nézze meg a jegyzékben.
Ez eltartott egy-két percig.
- Oké. Látom.
- Találkozzunk holnap délben bent, a bejárati ajtóban.
- Rendben.
- Rob?
- Igen?
- Egy kis bajban vagyunk.
- Maguk? Hogy az ördögbe lehet az? De jó. Nem hívott fel,
és fogalmam sincs, hol vannak.
- Köszönöm.
- De tényleg nem tudom, hol vannak.
***
- Az űrkikötő termináljában találkoztunk vele - mondtam.

- Úgy van. - Alex láthatóan remekül szórakozott.
- Miféle üzlet nevében szerepel a „terminál”?
- Női fehérneműt árusítanak. Úgy hívják, hogy Terminális
Vonzerő.
- Ó. Látom, készültél.
- Én mindig készülök, drágám.
Másnap reggel visszavonatoztunk Marinopolisba, és déli
háromnegyed tizenkettőkor elfoglaltuk őrhelyünket a
fehérneműbolttal szemben lévő Caribu étteremben. Az üzlet
A BOLDOG HELY-ként reklámozta magát.
Pontban délben megjelent Peifer. Fehér zakóban és hozzá
illő, széles karimájú kalapban volt. Megvártuk, amíg belép az
üzletbe. Senkit nem láttunk, aki ügyelte volna, ezért
elindultam át az utca túloldalára, és bementem utána. Minden
elfogódottság nélkül ismerkedett a legújabb fehérnemű
divattal.
Két vevő volt rajta kívül. Mindkettő nő. Egyik sem tűnt a
KBS emberének. Persze, nem is szokott meglátszani rajtuk.
- Chase - mondta Peifer -, örülök, hogy látom. - Hangulatos
hely volt. Puha, kékes fény, nemlétező szellőtől lengedező
áttetsző, kék függönyök. Esőt idéző halk zene.
- Én meg magának, Rob. Elkísérne?
Végignézett a bugyikon és kombinékon.
- Azt hittem, itt akarunk találkozni.
Megjelent az üzlet egyik alkalmazottja, és hol egyikünkre,
hol másikunkra nézve kérdezte:
- Segíthetek valamiben?
- Az ott remekül állna magának - mutatott Peifer egy
áttetsző hálóingre.
- Köszönöm - szóltam az alkalmazotthoz. - Pillanatnyilag
nem élünk vele.
Egyik vevő sem mutatott érdeklődést irántunk, és odakint
sem láttam senkit. Kimentünk az üzletből, de a biztonság
kedvéért megkerültük a háztömböt. így sem mutatkozott
senki.
- Maguk aztán tényleg megijedhettek - jegyezte meg Peifer.
- Nevezzük óvatosságnak.
Bementünk a Caribuba. Peifer arcára széles mosoly ült ki,
amikor meglátta Alexet. Félreültek egymással, míg én az
ablaknál maradtam. Pár percig beszélgettek, majd miután
megnyugodtam, hogy senki sincs odakint, csatlakoztam
hozzájuk.
- Szeretném, ha találkoznának Ecco Sabernával - mondta
Peifer. - Tudni véli, mi történt Vicki Greene-nel.
- És mi lenne az?
- Hadd mondja el ő. Miért menekülnek?
- A KBS tudni véli, hogy mi rájöttünk, mi történt Vicki
Greene-nel. - Alex korábban azt javasolta, ne fedjük fel
Wexler bűnrészességét, amíg nem tudunk többet a dologról.
Amíg nem tudjuk bizonyítani.
- A KBS? Azok rendes fickók.
- Ez újdonság számomra.
- És igaz? - kérdezte fojtott hangon, az asztal fölött áthajolva
Peifer.
- Hogy rájöttünk?
- Igen. Mi van e mögött? Miért avatkozott bele a KBS?
Rendeltünk. Amikor az MI megkérdezte, mit szeretnék,
egy marhahúsos szendvicset kértem. És egy boltslingert.
- Mi az a boltslinger? - kérdezte Alex.
- Nem tudom - feleltem. Az étlapon láttam.
Peifer megnyugtatott, hogy ízleni fog.
Peifer átlagos magasságú volt, és nem ártott volna, ha részt
vesz egy általános testedző programban. A szakálla ápolatlan
volt. Vagy talán csak azért tűnt annak, mert odahaza
egyáltalán nem volt divat a szakáll. Mindenesetre az volt a
benyomásom, hogy értelmiséginek szeretne látszani. Ettől
valahogy sebezhetőnek tűnt, ami megkönnyítette, hogy
bízzunk benne
- Rob - mondta Alex -, még mindig nem tudjuk, mi történik.
Adjon még pár napot, és akkor talán elmondhatjuk magának.
- Miért gondolja a KBS, hogy maguk tudják?
- Belenéztünk az Edward Demery-féle ügybe.
Láthatóan meglepődött.
- Ez valami véletlen egybeesés lehet - mondta.
- Hogyhogy?
- Érdekelni fogja magukat az, amit majd Ecco mond.
***
Peifer ismert egy szállodát Sikorában, egy Marinopolistól

mintegy negyven kilométerre nyugatra lévő városban. Olcsó
és kevéssé feltűnő hely volt. A tulajdonos némi
ellenszolgáltatás fejében, a Salud Afar-i szállodák szokásával
ellentétben hanyagolta, hogy a vendégről online információt
szolgáltasson a KBS-nek. (A Bandahriátus bizonyos
abszolutista törekvései megmaradtak.)
Miután útbaigazított bennünket, egy óra sem telt belé,
bejelentkeztünk a Csillagfény Apartmanba. Peifer már aznap
este megjelent Ecco Sabernával. Alacsony, tagbaszakadt,
szintén szakállas fickó volt, szigorú fekete szeme a márvány
keménységét juttatta eszembe.
- A dolog úgy áll, Alex, hogy egy rés van odakint - kezdte
Sabema olyan hangon, amely baljós idők közeledtét sugallta.
- Méghozzá valahol a Lantner aszteroida közelségében.
- Egy rés?
- Egy törés a tér-idő kontinuumban.
Alex összevonta a szemöldökét. Peiferre néztem. Bolond ez
az ember?
- Hajói tudom, és szerintem jól tudom, meglehetős
sebességgel közeledik. - Vett egy nagy lélegzetet. - Még az a
szerencse, hogy ilyen messzire van.
- Egy torzulás? - kérdezte Alex. Láthatóan nehezen
boldogult a fogalom megértésével.
Most rajtam volt a sor:
- Elméletileg lehetségesnek tartják. De még soha senki nem
látott ilyet.
- Persze, hogy soha senki nem látott ilyet, gyermekem
- vágta rá Saberna. - Ha elég közel merészkedne ahhoz, hogy
megfigyelje, később sok kellemetlensége támadna, amikor
beszélni akarna róla. - Ezt olyan viccesnek találta, hogy
kuncogni kezdett. Fülsértő hangon.
- Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de Ecco díjnyertes
fizikus - jelentette ki Peifer, aki nyugodtan, mellén összefont
karral állt. - Tudja, miről beszél. És ez sok mindent
megmagyarázna.
Alex ezt a pillanatot használta fel arra, hogy felbecsülje
Sabernát.
- Arra gondol, hogy azt a két hajót, amelyek kimentek a
Lantner aszteroidára, ez a valami söpörte el?
- Igen. Szerintem pontosan ez történt.
- És azok az emberek, akik az aszteroida felszínén
tartózkodtak?
- Őket is elérte. Belezuhantak az átvonuló hasadás
gravitációs terébe.
- Ami elragadta őket?
- Igen.
- Az aszteroidát miért nem szippantotta magába? Rántott
egyet a vállán. A válasz kézenfekvő volt.
- Mert túl tömör volt. És a hatás csak egy pillanatig tartott.
Peifer hozott péksüteményeket, azokat ettük. Alex harapott

egyet a fahéjas csigájából.
- Miből gondolja, hogy egy résről van szó? - kérdezte.
- Nagyon bizonytalan terepen járunk, Alex. Nincsenek
konkrét adataink. De hadd mutassam meg, hogy mi az, amink
van. - És hozzáfogott. Részletekbe menően. Bemutatta,
hogyan okozhat torzulást a kontinuumban túl sok egyidejű
feszültség fellépése, vagy akár az új csillagmeghajtás,
amelyet a dellacondaiak fejlesztettek ki a Némákkal vívott
háborújuk idején, és amely épp most kezdett széles körben
elterjedni. Láthatóan fogalma sem volt róla, milyen szerepet
játszott Alex ezekben az eseményekben.
Semmit sem értettem az egészből, és egészen biztos voltam
benne, hogy Alex is rég elvesztette a fonalat.
- És most hol van? - kérdezte. - Ez a deformitás?
- Nem lehet tudni. Oda kellene menni, és megkeresni. De a
kormány ezt nem fogja megtenni. Nem akarják elismerni,
hogy ez a dolog ott van. Tudom. Beszéltem velük. Pedig ott
van, Alex. És fogadni mernék rá, hogy közeledik felénk.
Ezért hallgatnak róla. El akarják kerülni a pánikot.
Egyfolytában a Némákról beszélnek, hogy eltereljék az
emberek figyelmét.
- Milyen gyorsan halad?
- Egy ilyen természetű törés esetében nagyjából a C tíz
százalékáról lehet szó.
- Ezek szerint mikor is ér ide...? - Néhány számjegyet firkált
egy jegyzetfüzetbe. Elfintorodott.
Saberna vigyorgott. Nem volt könnyű közönséges halandók
társaságában időznie.
- Háromszáz év múlva.
- A helyzet tehát nem tűnik kritikusnak.
- Mi úgy gondoljuk, hogy őket a gazdasági helyzet aggasztja
- szólalt meg Peifer. - Az pánikot okozna az emberek között.
Összeomlana a gazdaság. Ha rövid távú szempontokat kell
figyelembe venni, akkor nehéz egyben tartani a társadalmat.
- Rövid távú? - csodálkoztam. - Háromszáz év?
- Valószínűleg igazuk van - vélekedett Alex. - Nem is a
rövid távú szempont számítana. Hanem hogy akkor nincs
jövő.
Eszembe jutott, hogy Wexler eladogatja a birtokait. Pénzzé
teszi, amíg lehet.
- Mi történne, ha megérkezne ebbe a térségbe -
kérdezősködött tovább Alex. - Mekkora az az átkozott rés?
- Ki-ki szabadon találgathat.
- Miért gondolja azt, hogy errefelé tart?
Saberna összefonta a mellén a karját.
- Azt hiszem, a kormány kiment, és megnézte. És nem
tetszett nekik, amit láttak. Vicki Greene valahogy tudomást
szerzett róla, ezért el kellett hallgattatniuk. Mi másért
végezték volna el rajta a lineáris blokkolást?
Alex megdörzsölte a szemöldökét, és lebámult a padlóra.
- Honnan tudták egyáltalán, hogy hol keressék?
Sabernának láthatóan nehezére esett, hogy ingerültsége
ne érződjék a hangján.
- Egy fenyegető veszedelem irányának bemérése egyszerű
feladat. Csak akkor kell törődni vele, ha erre tart, nem? Az
elméleti sebességét meg tudhatták állapítani. És tudták, hogy
már harminchárom évvel ezelőtt odakint volt a Lantner világ
közelében. Ezek után már csak a számításokat kellett
elvégezni.
- Nem történhetett így - ingatta Alex a fejét.
- Miért nem?
- Ha önnek igaza van, akkor mi értelme volt óvóhelyeket
építeni?
Saberna tenyérrel fölfelé feltartotta mindkét kezét. Miért, hát
nem nyilvánvaló?
- Figyelemelterelés. Tudják, hogy az emberek már
beszélnek a téridő görbületről. Ezért próbálják eladni nekik a
Néma sztorit.
Én nem hallottam semmiféle szóbeszédet.
- A mérvadó média nem foglalkozik a pletykákkal -
magyarázta Peifer. - De az utóbbi két hónapban sokfelől
visszahallottuk. Azt hiszem, pontosan ez történik most. A
Globális beszámolója szerint a kormány legmagasabb
köreihez közel álló emberek közül néhányan túladnak a
birtokaikon, és államszövetségi valutákba mentik át a
vagyonukat. Ilyesmit akkor csinál az ember, ha valami nagy-
nagy katasztrófa közeledik. Másrészt viszont egyes
közgazdászok recessziót emlegetnek, és azt állítják, hogy
ilyenkor teljesen megszokott dolog, hogy birtokok eladásra
kerülnek.
- Úgy gondolja, hogy ez igazolja Ecco elgondolását?
- Nem tudom. Talán csak azt jelenti, hogy viharos idők
közelednek, ezért biztonságba helyezik a vagyonukat. De az
ördögbe is, ha csakugyan belátható időn belül itt a világvége,
akkor igen, számítok rá, hogy akik tudnak róla,
megpróbálnak elmenekülni előle. És a pénzüket is magukkal
viszik. - Megkeményedett a tekintete. - És minden arra
ösztönzi őket, hogy tartsák titokban.
A neve ellenére a Csillagfény Apartmanban nem volt
lakosztály. A szálloda tulajdonosa úgy gondolhatta, hogy a
lakosztály nem más, mint egy elegáns nevű szoba. így külön
szobát kellett kivennünk. Én nyomban vissza is vonultam az
enyémbe, s miután elkészültem a lefekvéshez, lekapcsoltam a
villanyt, és egy percre lenéztem az utcára. A legfelső,
harmadik emeleten voltunk. Szemben üzletek sorakoztak,
továbbá egy ügyvédi iroda és egy leszállóhely. Félig-meddig
arra számítottam, hogy meglátok valakit, aki figyel
bennünket. De az utca üres volt.
Lehet, hogy biztonságban voltunk. Mindenesetre nem
csomagoltam ki, mindössze az újonnan vásárolt ruháimat
akasztottam be a szekrénybe. Ez volt az első alkalom az
életemben, hogy menekülnöm kellett, és nem mondhatom,
hogy élveztem volna. Azt hiszem, még mindig túl sok
adrenalin keringett a véremben, semhogy jól tudjak aludni.
Egy ideig hávét néztem, de végül, már hajnal felé, elnyomott
az álom.
Egy Bandys nevű helyen reggeliztünk; mindketten
morogtunk az ehetetlen étel miatt, és gondosan kerültük a
csillagközi hasadékok témáját.
- Megtartjuk az itteni hotelszobánkat, de azt hiszem, ideje
lenne elindulni az aszteroidára - jelentette ki Alex.
Én is így gondoltam. De útközben, vissza a Csillagfény
Apartmanba, egy férfit láttunk kilépni a házból. A kapu előtti
lépcsőn megállt, végigfürkészte az utcát, majd elment. A
tartásában volt valami, ami Krestoff és Bong ügynökökre
emlékeztetett. Behúztam Alexet egy utcasarok mögé.
- Maradj távol a szállodától - mondtam.
- Nekem is ez a véleményem.
- Add ide a kulcsodat.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezte, elővéve a kulcsát.
- Elintézem, hogy ne kapjanak el bennünket újra. Te menj
vissza a Bandy‘s-be, és igyál még egy kávét. Érted jövök,
mihelyt meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő.
A Csillagfény Apartman tetején nem volt parkolóhely, de az
épületet egy folyosó kötötte össze a Weidner-házzal,
amelyben több iroda is működött. Alextől elválva ide mentem
be, majd föllifteztem a harmadik emeletre, s onnan egy

lépcsőn föl a tetőre. A kivezető ajtó zárva volt, de a
szobakulcsommal ki lehetett nyitni.
A tetőről a folyosón átjutottam az Apartmanba. Hideg volt.
A lépcsőházon keresztül lesiettem a földszintre. Mielőtt
kiléptem volna, figyelmesen körbenéztem a hallban. Amikor
láttam, hogy csak a portásrobot van ott, odamentem hozzá.
- Helló, Dalé - szólított meg kedvesen azon a néven, amin
bejelentkeztem. - Miben segíthetek?
- Érdeklődött valaki utánunk? Utánam vagy Henry után?
- Nos, igen - bólintott a bot. - Egy rendőrtiszt járt itt perccel
ezelőtt. Egy fényképet mutatott önről és az úrról.
- Mit mondott neki?
- Azt, hogy sohasem láttam önöket. De nem hiszem, hogy
elhitte.
- Köszönöm, Hass - mondtam, és adtam neki valamennyi
pénzt, hogy adja át a tulajdonosnak.
Fölmentem a szobáinkba, felkaptam mindkettőnk csomagjait,

felvonszoltam őket a tetőre, át a folyosón, majd le a Weidner-
házon keresztül. Kihúztam a két bőröndöt a járdára,
leintettem egy földi taxit, majd bementem az étterembe
Alexért.
Húsz perc múlva a vasútállomáson voltunk.
HUSZONÖT
- Nem igaz, Mirra, hogy bárki, aki bemegy ezen az ajtón,

egyszerűen eltűnik. Kilép a világból, és soha többé nem
hallani róla. Némelyekkel kapcsolatban igaz. Én azonban
tökéletes biztonságban lennék. Sőt gyakorlatilag bárki, akit
behoznál az utcáról, tökéletes biztonságban lenne.
- Hát akkor ki, professzor úr?
- Csak akiket szeretsz, Mirra. Csak azokat fenyegeti veszély.
Bevonatoztunk Marinopolisba. Útközben Alex megkért,

hogy foglaljak egy helyet valamelyik kompon. Egy
személyre. Unó.
- Hogyhogy? - néztem rá értetlenül.
Egy fülkében ültünk a szendvicseinkkel, amelyekkel épp
visszaértünk az étkezőkocsiból. Kinézett a messzire nyúló
mezőgazdasági területre.
- Chase, mindketten tudjuk, hogy várni fognak ránk a
végállomáson vagy a Samuelsen, de lehet, hogy mindkettőn.
- Tudom.
- Nem engedhetjük meg, hogy mindkettőnket elkapjanak.
- Mit javasolsz?
- Egyedül megyek föl. Ha sikerül, megkeresem Iván
barátodat, hátha rá tudom venni, hogy kivigyen az
aszteroidára. Belle-lel nem is próbálkozom, mert biztos
vagyok benne, hogy Wexler figyelteti. - Vett egy mély
lélegzetet.
- Mit gondolsz, Iván hajlandó lesz fölmenni?

- Talán - feleltem.
- Hát, mindenesetre meg kell próbálnunk.
- Alex, nekem ez nem tetszik.
- Nekem sem. De mindent el kell követnünk, amit csak
lehet.
Megtettem, amit kért. De közben haragszomrádot játszottam.
- Tudom, mit érzel - mondta. - De akkor is így csináljuk. És
most, mielőtt megérkezünk az állomásra, mutatok neked
valamit. - Leengedte a rolót, elővett egy noteboo-kot, és
lekapcsolta a világítást. - Nem hiszem, hogy egy hasadék
miatt kellene aggodalmaskodnunk.
- Az jó - feleltem. - Miért?
Bekapcsolta a notebookot. Annak halvány derengésénél
folytatta:
- Azt hiszem, ez a Saberna nevű fickó küldetéstudattal van
megáldva. Utánanéztem a dolgainak. Évek óta próbálja űrbeli
hasadékként eladni ezt az ügyet. Ez a kedvenc
vesszőparipája. Ha talál egy ilyen űrrést, talán róla fogják
elnevezni.
- Hát akkor? Megint visszajutunk a Némákhoz?
- Nem hiszem. Beszéltünk már a Calienté-misszióról.
- Igen.
- Figyelj. - Elindította a notebookon a programot. A szoba
közepén megjelent egy sárga gömb. - A Seepah
- mondta. Nyolc kisebb, a bolygókat jelképező fénypont
keringett körülötte. - Jó, most mutatom az adás megszűnése
pillanatában látható pozíciót.
A kerengő fények siklórepülésben megálltak.
- A monitorok, melyek kikapcsoltak, a harmadik és hetedik
világon voltak.
- Oké.
Kis szünetet tartott.
- Észreveszel valamit? - kérdezte aztán.
- Csak fényeket.
- A harmadik és hetedik világ a napnak ugyanazon az
oldalán van.
- Az ötödik is. Sőt, hajói látom, a legkülső is.
- Az ötödik világ már le volt kapcsolva. Ez az, amelyiken a
működésképtelen adó volt.
- De a nyolcadik még most is küldi a jelet, igaz?
- Igen. Talán mert ő már túlságosan kint van.
- Mihez van túlságosan kint?
Alex jóképű fickó. Különösen akkor, amikor azzal a széles
mosollyal néz az emberre, amelyik mindig olyasmiről
árulkodik, hogy megtalálta az ibrit síremlék helyét, vagy
valami hasonlót. Most megint megkaptam ezt a mosolyt,
amelyet a félhomály még hangsúlyosabbá tett.
- Még nem tudom.
Beleharaptam a szendvicsembe, és lassan rágni kezdtem.
Finom volt.
- Alex, mit akarsz elmondani nekem?
- Az adás hatszáz évvel ezelőtt szakadt félbe.
Hatszáztizennégy évvel ezelőtt, hogy egészen pontos legyek.
- Szabvány év?
- Igen.
- Oké. És? - Megint haraptam egyet. Haraptam, és rágtam.
- Várj, megmutatom.
A Seepah-rendszer elsötétedett, és megjelent a Callist-ra.
Fényes, azúrkék ragyogás az ablak közelében. Majd egy
halványsárga csillag az ajtónál. A Seepah. Végül pedig oldalt,
még messzebb, majdnem az ajtó lapján, egy apró vörös
fénypont. Az aszteroida.
- Most húzok egy ívet a Callistra körül a Seepah
távolságában - mondta Alex. Megnyomott egy billentyűt a
notebookján, mire megjelent az ív, már amennyire a szoba
méretei lehetővé tették. A vonal áthaladt a törpe csillagon.
Ezután egy második, az aszteroidán keresztülhaladó ív vált
láthatóvá.
- A Seepahtól az aszteroidáig mért távolság több mint
kétezer fényév - mondta.
- Oké.
- De a két ív között mindössze ötszáznyolcvanegy fényévnyi
távolság van.
- Alex, úgy mondod ezt, mintha volna valami jelentősége.
- A Lantner-incidens harminchat évvel ezelőtt történt. A
Seepah-jel hatszáztizenhét éve veszett el. Számolj, mondaná
a derék Saberna professzor.
Nem kellett hozzá zseninek lenni.
- De az nem lehet, hogy mindkét helyen ugyanaz történjék.
Túl messze vannak egymástól - vetettem ellene.
- Mondok még valamit: A Lantner és az Origón nem tűntek
el. Legalábbis úgy nem, ahogy azt elhitették velünk.
- Magyarázd el.
- Az a hajó, amelyet kiküldtek, hogy nézzen körül, mást
talált, mint amiről a jelentés szólt. Ezért robbant fel két
nappal később. Hogy senki ne legyen abban a helyzetben,
hogy megcáfolhassa a hivatalos sztorit. Ezért tűnt el a
kapitány, aki kivitte oda Vickit.
- Láttak valamit?
- Igen. A második hajót Nicorps emberei vitték ki. Tisz-
togatási hadművelet volt. Mindentől megszabadultak, ami
még maradt a helyszínen.
- Mi történt tulajdonképpen? A Némák műve volt?
- Kétlem. De a válasz odakint van az aszteroidán.
A vonat befutott Marinopolisba. Fogtuk a csomagjainkat, és

indultunk az ajtó felé. Nem mondom, hogy különösebben
boldog lettem volna, amikor leszálltunk.
- Ne mérgelődj - mondta Alex. - Tudod jól, hogy ezt kell
csinálnunk.
Észrevettem, hogy egy egyenruhás rendőr figyel bennünket.
Lenézett a notebookjába. Elindult felénk.
Alex is meglátta.
- Váljunk el - mondta.
Megragadta bőröndjét, lökött egyet rajtam, majd elindult az
ellenkező irányba. A rendőr beszélni kezdett a linkjébe, és
Alex nyomába szegődött.
Leintettem egy taxit, és beültem. Nem volt hová mennem,

úgyhogy azt mondtam a robotnak, hogy vigyen az
űrkikötőbe. Azután megpróbáltam elérni Alexet a linkjén.
- Maga az, Ms. Kolpath? - szólt bele egy ismeretlen hang. A
fenébe. Elkapták.
- Válaszoljon, kérem. Senkit nem akarunk bántani. A
rendőrség vagyunk.
Kiléptem a vonalból, és felhívtam Peifert.
- Rob, elkapták Alexet.
- A fenébe.
- Csinálna belőle egy sztorit? Hogy nyomást gyakoroljunk
Wexlerre.
- Persze. Mondja el a részleteket. Mi történik?
- Nem tudom.
- így nem lesz könnyű megírni.
- Tudom.
- Oké. Figyeljen. Utánanézek a rendőrségi jelentéseknek.
Valahogy biztosan ki tudnánk deríteni, mi történik vele.
- Talán. - Nem tudtam, hová is menjek az űrkikötőből. -
Rob, ki kell jutnom az aszteroidára. Be tud rakni egy
tudósítói csapatba, vagy ilyesmi? És elmehetnénk
mindketten? így talán átjuthatok. És maga is megkapná a
sztoriját.
- De miért, Chase? Csak körbe-körbe járunk. Találtak
bizonyítékot a hasadékra?
- Nincs hasadék, Rob. Legalábbis nem hiszem, hogy lenne.
- Hát akkor mi van?
- Nem tudom. Alex úgy gondolta, rájönnénk, ha
kijuthatnánk az aszteroidára.
- Óriási.
- Szóval, tud segíteni, Rob?
- Meglátom, mit tehetek. Visszahívom.
Beköltöztem egy szállodába, a városközpontba. Ültem a

szobámban, néztem a híradókat, a talkshow-kat, de semmit
sem láttam Alexről. Szóba sem került a személye. Ellenben
beszámoltak a Némákkal való újabb találkozásról. A
kormány bejelentette, hogy kidolgozták a flotta nagyságának
„jelentős” növelésére vonatkozó terveket. És megkezdődött a
munka az óvóhelyek újabb csoportjának kialakítására.
Kormányhivatalnokok jelentek meg mindenütt, hogy
megnyugtassák az embereket.
- Egy kozmikus óceán védelmez bennünket — jelentette ki
egyikük. - A Némák azért jönnek ki ide, mert
könnyű célpontnak hisznek minket. De majd megmutatjuk
nekik.
- Akkor miért van szükségünk ezekre az óvóhelyekre?
- kérdezte a riporter.
- Üzenetnek szánjuk - hangzott a válasz. - Ha idejönnek,
ellenállunk, és ha kell, vállaljuk a totális háborút is. Ha majd
ezt látják, ha látják, hogy nem nézzük végig tétlenül, ölbe tett
kézzel, hogy lerohanjanak bennünket, reméljük, megértik,
hogy az Adminisztrátor nem tűri az újabb és újabb
támadásokat.
Nem szoktam magányosan iszogatni, de aznap este a
szobámban felhajtottam egy-két pohárral, miközben azon
töprengtem, hol lehet Alex, mi történik most vele, és vajon
megpróbálnak-e nyomást gyakorolni rá, hogy kiderítse, én
hol vagyok.
Végül Peifer visszahívott.
- Ne haragudjon, kislány, de ez nem megy — mondta.
- Melyik része?
- Az egész, úgy, ahogy van. Amikor elmondtam Howie-nak
- a főszerkesztőmnek -, felment vele a negyedikre. A
nagyfőnökökhöz. Nem tudom, mi van a háttérben, de valaki
odafönt megvétózta. Közölték Howie-val, hogy semmilyen
értelemben nem foglalkozhatunk a sztorival. A hivatalos
vélemény az, hogy nincs értelme, hogy senki nem tud
semmit, és a dolgot ennyiben kell hagyni.
- Rob...
- Chase, ha tud valami konkrétummal szolgálni, azzal már
kezdhetek valamit. De nem teregethetem ki az egész ügyet,
amikor még azt sem tudjuk, miről van szó.
- Értem.
- Utánanéztem Alexnek is.
- És...?
- A rendőrség azt állítja, hogy egy órával azután, hogy
elfogták, el is engedték. Azt mondják, összekeverték
valakivel.
- Rob, akkor felhívott volna.
- És nem?
- Nem.
- Hát, talán...
- Micsoda?
- Rendben van. Megint utánanézek. Ha jelentkezik, kérem,
tudassa velem. - Fáradtnak látszott. - Nincs szüksége egy
helyre, ahol ellakhat? Van egy külön szobánk.
- Nincs. Köszönöm.
- Mit fog csinálni?
- Nem tudom. Azt hiszem, megszerzem magának a sztorit.
- Hogy érti ezt? Hogy akarja csinálni?
- Elmegyek az aszteroidára. És kiderítem, mi ez az egész.
- Aha. Ez jó. És mégis hogyan? Fog egy taxit?

HUSZONHAT
Vannak helyzetek, amikor úgy kell megállnod az éjszakában,

hogy nincs hol megvetned a lábadat.
Peifer valamit nagyon eltalálhatott. Az apám mindig azt

mondta, hogy ha az ember igazán el akar jutni valahová,
üljön taxiba. Arra persze nem volt lehetőség, hogy taxival
menjek ki egy harminchárom fényévvel kijjebb lévő helyre.
De talán egy űrállomásra felszállhatok vele.
Oké. A taxik pár kilométeres magasságba felviszik az
embert, de nem arra tervezték őket, hogy ennél nagyobb
magasságokban közlekedjenek. Nem beszélve arról, hogy
elfogyna a levegője. Mindenesetre ez is egy lehetőség volt.
Meg kellett várnom, míg lemegy a nap. A legtöbben úgy
gondolják, hogy ha napközben mennek föl orbitális
magasságokba, akkor meg fognak fagyni. Holott a nap tüzes
kemencévé izzítaná a taxit. így aztán vártam késő délutánig,
akkor elmentem a Central Maliba, ahol szereztem magamnak
egy szendvicset és egy gyümölcslét. Meg valami desszertet.
Nem tudtam, mikor fogok legközelebb enni. Utána
megálltam egy áruháznál, ahol ragasztószalagot vettem.
Megnéztem a plasztil dzsekiket is, és kiválasztottam egy
csaknem légmentesen záródónak látszót. Az utcára nem
szívesen mentem volna ki benne, különösen a rikító zöld
színe és a hátán díszelgő dögös sárkányrajz miatt. De
pontosan erre volt szükségem.
A legközelebbi utam a lakberendezési üzletbe vezetett.
Keresgéltem az ablakfüggönyök között, majd kiválasztottam
egy függönyzsinórt, egy halvány kékeszöld színű szalagot,
amely tökéletesen illett volna a nappalimba.
A dzsekivel, a ragasztószalaggal és a függönyzsinórral
együtt fölmentem a tetőre, és megkerestem a taximat, egy
strapabírónak és jól karbantartottnak látszó új típusú Karakát.
Türelmesen várt rám. Bemásztam.
- Taxi - szólítottam meg -, fel kell tankolnunk, ameny-nyire
csak lehet. Arra kérlek, hogy vigyél el Quahallába. És hozz is
vissza.
Quahalla félúton volt a kontinensen át.
- Elég üzemanyagom van, ma’am - közölte a taxi női
hangon.
- A hosszabb utakon mindig ideges vagyok. Tedd meg a
kedvemért, hogy teljesen feltankolsz. Úgy sokkal nyugod-
tabb leszek.
-Ahogy óhajtja, ma’am.
Az antigravitációs egység működtetéséhez jóformán
semennyi üzemanyagra nem volt szükség. A hajtóművekkel
természetesen már egészen más volt a helyzet. Azt terveztem
hát, hogy leállítom őket. Ehhez el kellett érnem a kellő
magasságot, és meg is kellett maradnom ott. Ha már
megérkeztem, nem leszek képes sehová se menni. De ez
rendjén volt.
- Quahallán belül hová szeretne menni?
- Még nem döntöttem el. Több megbízást is teljesítenem
kell.
- Rendben van. - Behúztunk egy depóba, és teletöltöttük a
tankot. Az antigrav egységbe és a hajtóművekbe ugyanolyan
üzemanyag kellett. Szerettem volna, ha megtölthetek még két
vagy három tartalék tartályt is, és azokat is bepakolhatom a
kocsiba, de semmiképpen sem tudtam volna a rendszerbe
juttatni.
Amikor ezzel készen voltunk, átmentünk a Kretzel-féle
Tengeri Sportokba, ahol magunkhoz vettünk egy
oxigéntartályt és egy maszkot. Ezen kívül még két plédre volt
szükségem.
Amikor mindent bepakoltam a taxiba, megkérdeztem az Ml-
t, biztonságos-e a jármű nagyobb magasságokban is.
- Tökéletesen - hangzott a válasz.
- Nincsenek rajta rések?
- Egy sem.
Mindenütt pontos szabályok vannak arra, hogy milyen
magasságokig mehetnek el a siklók. A legtöbb helyen
körülbelül három kilométer a határ. Noha törvény szabja
meg, hogy csak alacsony magasságokban lehet használni
őket, fel vannak szerelve életmentő egységcsomaggal.
Minden antigrav egységgel felszerelt jármű feljuthat nagy
magasságokba, ha valami előre nem látott dolog történik,
például részeg a vezető, ezért a felszereléshez hozzátartozik
az oxigéntartály is. Ezzel, meg a tele tankkal nagyjából hat
órányi időm lesz, de ha nem mentenek meg már jóval
korábban, akkor nagy bajba kerülök.
A maszkot az oxigéntartályhoz csatlakoztattam, és mindent
rögzítettem, nehogy lebegni kezdjenek a kabinban, amikor
majd kilépünk a gravitációs térből. Az egyik plédet
ráterítettem az üzemanyagtankra, és jól be is gyűrtem, hogy
ne lehessen látni a tankot. Azután a ragasztószalaggal
beragasztottam körben az ajtókat, ablakokat, és minden mást,
ahol úgy gondoltam, hogy a levegő kiszökhet. Amikor
mindezzel elkészültem, utasítottam az Ml-t, hogy vigyen föl
bennünket.
Fölemelkedtünk, de a taxi nyomban kérdésekkel kezdett
bombázni. Úgy tervezték, hogy minden esetben visszautasítsa
a buta instrukciókat, úgyhogy inkább kikapcsoltam, és
átváltottam kézi vezérlésre. Természetesen ez sincs
megengedve, kivéve szükséghelyzetben.
Gyanítottam, hogy automatikusan kiküldött egy jelzést,
hogy érvényt szerezzen a törvénynek, de nem láttam senkit a
térségben. Fokozatosan a forgalom szintje fölé emelkedve
elindultunk a felhők irányába. Nem siettem, hogy
takarékoskodjak az üzemanyaggal. Harmincegy kilométeres
magasságba akartam emelkedni, oda, ahol az űrállomás is
van. Ha odáig elérek, a maradék üzemanyag elég lesz arra,
hogy megtartson odafönt.
A nap épp kezdett leereszkedni a látóhatár mögé, amikor
villogni kezdett egy piros lámpa. A rádió csuklóit egyet, majd
bekapcsolt:
- Maga ott, abban a taxiban. Kérem, válaszoljon. A
válaszhoz nyomja meg a műszerfalon jobbra lévő fekete
gombot.
- Helló - szóltam. Igyekeztem rémült hangon beszélni.
- Egyenesen fölfelé megyek.
- Itt a Tizennégyes Égi Forgalom. Mi történt? Túl magasra
ment.
- Nem tudom. Nem szól hozzám. Csak megy egyre följebb
és följebb.
- Jól van. Nyugodjon meg, ma’am. Engedje, hogy én
beszéljek az MI-vel.
- Épp erről beszélek. Az MI nem szól semmit.
- Jól van. Valószínűleg csinált valamit, amitől kikapcsolt.
Újra kell indítania. Ehhez először is át kell ülnie a jobb első
ülésbe. Egyedül van a járműben?
- Igen.
- Jól van. Kezdjük azzal, hogy kinyitja a fő szerelvényfalat.
Balra találja meg. Már a jobb első ülésben ül?
Részletes utasításokat adott, én meg lépésről lépésre
visszaigazoltam, mintha mindent, amit mondott,
megpróbáltam volna végrehajtani.
- Így sem működik.
- Oké. Őrizze meg a nyugalmát, ma’am. Semmi ok az
aggodalomra. Lefogjuk hozni. Tudja, hogy kell vezetni a
járművet?
- Nem - feleltem.
- Jól van. - Egy férfi hangja volt. Higgadt. Megnyugtató.
Minden rendben lesz. - Kérem, vegye irányítása alá a taxit a
következőképpen...
Kikapcsolhattam volna a rádiót, de ezzel esetleg elárulhattam
volna magam. Úgyhogy meghallgattam az utasításait, a nagy
magasságok veszélyeire való figyelmeztetését, és az ígéretét,
miszerint az Égi Forgalom Irányítóközpont tud a
problémáról, és minden szükséges intézkedést megtesz, hogy
biztonságban visszahozzon a földre.
- Nem hallom - mondtam. - Kikapcsolt a rádió.
- Taxi! Most hall engem?
Már a nyelvemen volt, hogy „nem”, de gyorsan észbe
kaptam.
- Ott van még? Nem hallok semmit.
Fehér kumuluszfelhőkön haladtam keresztül.
Percekkel ezután egy másik hívást kaptam.
- Maga ott a taxiban! Itt a Forgalomellenőrzés. Kér
segítséget? Mi történt?
- Nem tudom. Megyek fölfelé. - Azt akartam, hogy ijedt
legyen a hangom, és valószínűleg az az igazság, hogy nem is
kellett nagyon erőlködnöm.
- Jól van. - Ez is egy férfihang volt. - Ne ijedjen meg.
Lefogjuk hozni.
- Most először történik velem ilyesmi.
- Minden rendben. Mindennapos eset. Reagál a taxi?
Az Ml-re értette.
- Nem, uram - feleltem. - Elhallgatott. Nem tudom, mi
történt vele.
- Oké. Már úton van a segítség. Addig is próbáljunk meg
valamit. - Utasításokat adott arra, hogy hogyan vegyem
kézbe, és irányítsam a taxit.
- Nem - tiltakoztam. - Még soha nem vezettem ezeket a
járműveket. Félek, hogy megölöm magam.
- Jól van. Csak nyugalom, Miss. Minden rendben lesz.
Láttam, hogy közelednek. Hunyorgó fénypontok néhány
kilométerrel mögöttem. A telefonkezelő egyfolytában beszélt
hozzám, hogy megnyugtasson. Addigra már a felhők fölött
repültem, egyre gyorsulva, ahogy az várható volt egy olyan
magasságig emelkedő antigrav egységnél, ahol jóval ritkább
az atmoszféra. Csak annyit tehettem, hogy nem töltöm hozzá
az üzemanyagot, hogy kiszabadulok, még mielőtt ideérnek.
De nem mertem. Nem engedhettem meg, hogy elhasználom a
plusz üzemanyagot.
Ültem merev derékkal, amikor a segélykocsi mellém ért. Két
rendőr ült benne. Az egyik intett. Nyugi. Csak semmi
izgalom. Aztán megint meghallottam a nő hangját a rádióban:
- Miss? Jól van?
- Eddig igen.
- Jól van. Helyes. Figyeljen ide, azt szeretnénk, ha kiszállna
a járműből, mielőtt még magasabbra jutna.
- Hogy érti ezt?
- Előbb nézzük meg a vezérlőberendezést. Próbálkozott a
panellel? - A vezérlőműről beszélt, amelyet az ember kiiktat,
amikor átkapcsol kézire.
- Mire gondol pontosan?
- Hagyjuk. Nézze, a következőt kell tennie.
És ugyanazt mondta, mint az előbb a férfi. Csak lépés-ről-
lépésre.
- Kapcsoljon üresbe.
- Nem tudok.
- Csak semmi izgalom.
Arra gondoltam, ha még egyszer azt mondják nekem, hogy
nyugi, sikítani fogok.
- Nem megy. Beragadt.
így ment ez még körülbelül egy percig. Aztán a nő
felsóhajtott.
- Oké. Nézze, ki szeretném szedni onnan, mielőtt még
magasabbra mennénk.
- Jó. Én benne...
- ... Felmegyünk maga fölé. Én lejövök, és segítek. De
ehhez az kell, hogy kinyissa nekem az ajtót. Addig
kapaszkodjon meg valamiben, mert a kabinban lévő nyomás
ki akarja majd lökni.
- Az ajtón?
- Igen. Úgyhogy erősen kapaszkodnia kell.
- Ide figyeljen, én itt nem nyitok ki semmit. Ez őrültség.
- Miss, hamarosan kifutunk minden lehetőségből.
Ez jó hír volt.
- Nem nyitom ki. Kérem, találjon valami más megoldást.
- Nincs más megoldás.
- Akkor sem. Sajnálom. - Nem esett nehezemre némi
hisztérikus felhangot a hangomba csempészni. - Képtelen
vagyok megtenni.
Így is megpróbálták. Nem akármilyen nő volt. Fölém
szálltak, és felvették a sebességemet. Leeresztettek egy
kábelt, a nő pedig leereszkedett rajta. Bármelyik pillanatban
kirepülhetett volna az égbe. De már ott is volt, dörömbölt az
ajtón. Halálra vált arcot vágva, dermedten ültem a székben. A
társa, akinek olyan hangja volt, mint egy traktornak,
elmondta, hogyan kell megkapaszkodnom a szék karfájában.
Kapaszkodjak bele erősen, el ne engedjem, és ezzel egy
időben nyomjam meg a billentyűt, amitől kinyílik az ajtó. A
többit bízzam Jarára.
Helyes.
Nem válaszoltam. Csak ültem, és vadul ráztam a fejemet.
Nem, nem, szó sem lehet róla. Miközben őt nekiverdeste
a szél a taxi törzsének. Nézett rám az ablakon keresztül, és el
kell ismernem, a tekintetén nem látszott a megvetés, amelyet
kétségtelenül érzett irántam. Tovább dörömbölt az ajtón, én
pedig olyan bűntudatot éreztem, mint még soha életemben.
De kitartottam. A rémülettől megkövült arccal, amilyen
mélyre csak lehetett, bevackoltam magam az ülésbe. Végül
feladta.
- Nem hajlandó beengedni, Kav.
- Próbáld meg még egyszer.
- Kérem, Miss. Minél magasabbra megy, annál nehezebben
fog menni. ígérem, teljes biztonságban lesz. - Világító kék
szeme könyörögve tapadt rám. Nyisd ki. Emeld már föl azt a
szerencsétlen seggedet, és engedj be.
Eldöntöttem, hogy ha ez az út hepienddel végződik,
megkeresem Jarát, bocsánatot kérek tőle, és meghívom egy
italra.
Végül feladták. Túl magasra jutottunk. Kav biztosított arról,

hogy vissza fognak jönni értem, majd elmaradtak mellőlem,
miközben a távolban elhúzott egy utasszállító gép. Már csak
el kellett jutnom harmincegyezer kilométerre, és akkor meg
leszek mentve. Abban reménykedtem, hogy az Égi Forgalom
értesíteni fogja a Samuelset, hogy egy jármű, a fedélzetén egy
hisztérikus nővel, elszabadult, és segítségre van szüksége.
Ellenőriztem az ajtókat, és hallgatóztam, nem szökik-e
valahol a levegő. Nem hallottam semmit. A taxi
biztonságosnak tűnt, ahogy az MI megígérte. Megnéztem a
magasságmérőt. Három kilométerig mérte a magasságot,
amiből nem tudhattam megállapítani, milyen magasra
jutottam eddig. De az emelkedés ütemét meg tudtam
becsülni, úgyhogy nem volt nehéz kiszámolnom.
Körülbelül a célul kitűzött magasság feléig juthattam,
amikor újra megszólítottak az Égi Forgalom Irányítóköz-
pontjából:
- Jól van, Miss?
- Igen - feleltem.
- Riasztottuk az Őrjáratot, megfogják keresni.
- Értem. Köszönöm.
- Próbálja megőrizni a nyugalmát. Minden rendben lesz.
Eddig minden jól ment. Egyre messzebbre fúrtam bele

magam az éjszakai égbolt sötétjébe. A fűtőrendszer nem bírta
a terhelést, ezért bebugyoláltam magam az egyik plédbe.
Keleten feljebb emelkedett a galaktikus köd. És egyenletes
ütemben égettük az üzemanyagot.
Amikor úgy gondoltam, hogy nagyjából elértem az
űrállomás magasságát, egy kicsivel többet égettem, hogy
szintben maradjak. És keresni kezdtem a fényeket.
A felszínről folyamatosan jöttek az üzenetek. Hölgyem, a
taxiban, minden rendben. Szemmel tartjuk. Értesítettük a Sa-
muelset. Úton van a segítség. Kérjük, őrizze meg a
nyugalmát.
Mindezek ellenére az ég továbbra is üres maradt.
A levegőm egy ideje szökött, és már kezdtem érezni.
Hátranyúltam a maszkért, és föltettem. Jól esett a tüdőmbe
áramló oxigén. Nem gondolom, hogy tudatában voltam,
milyen áporodottá vált a levegő. Kezdtem szabályosan
lélegezni, és hátradőlve vártam, hogy megmentsenek.
A felszínről idáig több üzemanyag fogyott, mint amire
számítottam; még körülbelül ötven percem volt, mielőtt a
mutató a zéró pontra áll. Megközelítőleg sem tudtam orbitális
sebességre gyorsítani, úgyhogy félő volt, hogy ha ez
bekövetkezik, akkor egyszerűen visszazuhanok a földre.
Illetve a lehető legközelebb hozzá, mielőtt elégnék.
Ideje volt kézbe vennem a dolgokat.
- Samuels Központ - szóltam bele a rádióba. - Itt Janey
Armitage. - Abban a pillanatban találtam ki a nevet. - Egy
elszabadult taxiban ülök. Valami elromolhatott benne, és
most isten tudja, hová visz. Kérem, segítsenek. Nyitva
hagyom a csatornát, hogy követhessék a nyomomat. Kérem,
siessenek.
- Kinéztem az üres égre. - A mutató szerint mindjárt kiürül a
tank, és nem tudom, mi fog történni utána.
Ők persze tudni fogják. Azonnal válaszoltak.
- Ms. Armitage, hallottuk, hogy közeledik. Már elindult az
őrhajó, bármelyik pillanatban megérkezhet. - Majd egy
beugrató kérdés: - Egyébként milyen típusú a taxi?
- Nem tudom - feleltem. - De örülnék, ha kijuthatnék innen.
- Csak üljön nyugodtan, ma’am. Mindjárt ott lesznek.
Pár perc múlva fényeket pillantottam meg. Elölről
közeledtek felém. A rádióban pedig egy új hang szólalt meg:
- Ms. Armitage, itt Delta Orbitális. Látjuk önt, de adódhat
egy problémánk.
Vérfagyasztó szavak. A fickó még nem volt olyan közel,
hogy láthatott volna.
- Mi az a probléma? - kérdeztem.
- Előkészítünk egy második járművet a mentés elvégzésére.
A taxi túl nagy a rakterűnkhöz képest. Nem fér be a hajónkra.
Fontolgattam, hogy űrruhába bújok, ha netán űrsétára
kerülne sor, de nem tudtam volna mivel magyarázni, hogy
miért hoztam magammal. Már az oxigéntartály elrejtését is
elég nehéz lesz megmagyarázni. Ha rájönnek, hogy az
egészet én rendeztem így, habozás nélkül átadnak a
hatóságoknak. Kockáztatnom kellett hát.
- Mennyi idő múlva fog ideérni?
- Nemsokára.
- Mégis mennyi?
- Valószínűleg egy óra múlva.
- Az nem fog menni.
- Miért, mi van?
- A levegővel minden rendben, de az üzemanyag legföljebb
háromnegyed órára elég.
- Oké. Akkor valami mást kell kitalálnunk. Egészen
véletlenül nincs magánál űrruha, ugye?
- Nincs. - És megálltam, hogy valami szellemes
megjegyzést tegyek.
- Oké. Várjon egy kicsit, amíg kitaláljuk, mi legyen.
Mialatt ők ezen agyaltak, mögöttem fények csoportja
vált ki az éjszakából. Magasabban voltak mint én, és tőlem
kicsit balra estek. Mialatt figyeltem, fényesebbé váltak, és
elmosódott fényfoltként elhúztak.
- Az ott a Samuels? - kérdeztem.
- Igen, ma’am.
***
Egyetlen műveletsor lehetséges, magyarázták. Át kell száll-

nom a taxiból a mentőhajóba, úgy, ahogy vagyok, többé-
kevésbé vacsorához öltözve.
- Ijesztőnek hangzik, ma’am. Tudjuk. De máskor is
megcsináltuk, és még soha nem veszítettünk el senkit.
Voltak kétségeim.
- Oké - feleltem. - Mi a neve?
- Lance Depardeau.
- Jól van, Lance. Jöjjön hát, és mentsen meg egy hölgyet.
Kellett pár perc, mire felkészülnek. Feltételezem, hogy az

állomással beszéltek, hogy tisztázzák, valóban nem érhet-e
ide idejében a másik, a nagyobb raktérrel rendelkező jármű.
Végül újra jelentkeztek.
- Elnézést a késlekedésért, Janey. A következőket kell
tennünk. Magának nincs más dolga, mint megőrizni a
hidegvérét, követni az utasításokat, és mindent ránk hagyni.
Az Őrjárat percek alatt mellém manőverezte magát, olyan
közel, hogy kis híján nekem jöttek.
- Jól van - mondta Lance. - Ha van valami meleg holmija,
vegye föl.
Bebugyoláltam magam az egyik plédbe. Kezdtem
hozzászokni, hogy plédeket hordok. A legújabb divat.
Kinyílt a légzsilip, és megjelent egy űrruhás alak.
Közel kellett maradniuk, nemcsak azért, mert gyorsan kellett
átvinniük egyik járműből a másikba, hanem azért is, mert az
antigravitációs mező a szárnyak csúcsán túl mindössze
karnyújtásnyi távolságra nyúlt. Nem voltunk bolygókörüli
pályán, úgyhogy ha valaki kilépett ebből a mezőből, az
lezuhant.
- Van valami, amit a fejére húzhat, Janey?
Ezért vettem a majdnem légmentesen záródó sárkányos
dzsekit. Az ülés vázához rögzítettem, hogy ne úszkáljon a
taxi utasterében. Most eloldoztam, és szóltam Lance-nak,
hogy van.
Az űrruhás alak - nem tudtam, Lance-e vagy valaki más
- átugrott, hallottam a puffanást, ahogy megérkezett a taxi
oldalára. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, vettem egy nagy
levegőt, letéptem és az ülés alá dobtam a maszkot. A taxiban
még annál is büdösebb volt, mint amire számítottam.
- Jól van, Janey - mondta az űrruhás. - Jól csinálja. Csak
nyugodtan.
A fejemre húztam a dzsekit, és a nyakamnál megkötöttem a
függönyzsinórral.
- Oké. Jó lesz. Lélegezzen normálisan. És kapaszkodjon a
karfába, nehogy kiszívja a vákuum.
Már nem tudtam válaszolni neki. De megkapaszkodtam az
ajtó kioldószerkezetében és a székben.
- Most ki fogom húzni. Mihelyt megfogtam a karját, engedje
el magát. Továbbra is kapaszkodni szeretne majd, de ne
tegye. Engedje el magát, mihelyt megfogtam.
Bólintottam. A dzseki belsejében természetesen nem láttam
semmit.
Tudtam, hogy mások már végrehajtottak ilyen átszállást, és
hogy nincs valódi veszélye, feltéve, hogy nem veszítem el a
fejem. És most bevallók valamit. Már-már élvezettel
alakítottam a bajbajutott kisasszony szerepét.
- Nyissa ki az ajtót.
Megnyomtam a kioldót, és az ajtó kinyílt.
A levegő kizúdult, és a világ megfagyott. Mintha egy
jéghegynek támaszkodtam volna meztelenül. Elfogott a
reszket és.
A férfi elkapta a karomat, és kihúzott az ajtón. Nem láttam
semmit, de igyekeztem normálisan lélegezni, amikor egy
lendülettel elrúgtuk magunkat a taxitól.
Kellett hozzá lendület, mert egy percre kikerültünk az
antigrav térből. Visszatért a súlyom, és egy rémítő pillanatig
zuhanni kezdtünk. De a lendület mégis csak átjuttatott
bennünket.
Éppoly gyorsan, ahogy az előbb visszakaptam, ismét
elvesztettem a súlyomat. Fémet érintettünk. A dzsekim
biztonságában becsuktam a szememet. Légnyomást
érzékeltem magam körül, és a világ lassanként újra
felmelegedett.
HUSZONHÉT
Ez az én ígéretem számodra, Beth. Amíg egyetlen csillag

marad az égen, nem lesz úrrá rajtad a gonosz.
Lance ragaszkodott hozzá, hogy vessem alá magam orvosi

vizsgálatnak, és nem utasíthattam vissza anélkül, hogy gyanút
ne keltsek. Egyébként is minden testnyílásomból folyt a vér.
így aztán lekísért a felszínre. Útközben azt mondta, tudja,
hogy ez nem épp a legmegfelelőbb pillanat, de nem
találkozhatnánk-e ismét.
Tekintve, hogy milyen állapotban voltam, meglepett a
dolog.
- Jó lenne, Lance - feleltem.
- Holnapig szolgálatban leszek. De... - Habozott. - Az
állomáson fog maradni? Azt hiszem, beszélni akarnak majd
magával.
Azt nem mondta, hogy kik.
- Vissza kell mennem dolgozni. Nem nagyon maradhatok itt
- válaszoltam.
Elmosolyodott. Nagydarab, jóképű fickó volt. Valami vonzó
ártatlanság sugárzott belőle, azt pedig mindnyájan tudjuk,
mennyire szeretik a nők az egyenruhát. Nem beszélve az
olyan pasikról, akik megmentik őket.
De túlságosan kockázatos lett volna elárulni neki, hol érhet
utol, így a hamis név mellé megadtam neki egy hamis
linkkódot is. Amikor elváltunk, megígérte, hogy meg fog
keresni, én pedig nagy szempillaverdesés közepette

megköszöntem, megöleltem, és magamban búcsút intettem
neki.
A kórházban alaposan megvizsgáltak, közölték, hogy
rendben vagyok, de azt javasolták, hogy egy napig maradjak
bent megfigyelésre. Megköszöntem nekik, de eljöttem, és
egyenesen az Irányítóközpontba siettem.
Egy újabb kellemetlen pillanat várt rám. Hogy
visszakaphassam a Belle-Marie-t, a valódi nevemet kellett
bemondanom, ami azzal fenyegetett, hogy a csendőrség még
az indulás előtt lecsap rám. Iván volt a legjobb megoldás. De
nagyon szerettem volna már a Belle fedélzetén lenni, és
lelépni innen.
Az őrszolgálatos tiszt előjött egy hátsó irodahelyiségből, és
elfoglalta a helyét a pult mögött.
- Parancsoljon, ma‘am. Mit tehetek önért? - Magas, tömött
őszes bajszú és ősz csíkokkal tarkázott hajú férfi volt.
Komoly tekintetű, már nem fiatal ember. Nyilván többször is
kihagyták, amikor az előléptetések voltak, ha még most is
pultszolgálatot teljesített.
- A nevem Kolpath - feleltem. - Fel szeretnék szállni a
hajómmal. A Belle-Marie-val.
Nem tudta jól leplezni a reakcióját. Az álla megfeszült,
szemhéja megrebbent, tekintete megelevenedett.
- Rendben van - mondta, igyekezve úgy tenni, mintha
tényleg minden a legnagyobb rendben volna. - Megtenné,
hogy vár egy pillanatig?
- Hogyne.
Visszament az irodába, én pedig már ott sem voltam. A
gravitációs lifttel lementem a nagy várócsarnokba, gyorsan
kerestem egy női mosdót, és sietve bementem. Egy valaki
volt bent, addig kezet mostam, amíg ki nem ment. Akkor
felhívtam Ivánt.
- Sloan kapitány nem elérhető - közölte az Ml-je. - Óhajt
üzenetet hagyni?
Talán épp úton volt a Goldmanon.
- Igen, szeretnék.
- Máris mondhatja.
- Iván, itt Chase. Bajban vagyok. Beszélnem kell veled,
amilyen hamar csak lehet. - Megadtam a kódomat. Ebben a
pillanatban nyílt az ajtó, és bejött valaki.
***
Megnéztem a menetrendet. Ivan hajója, a Hassan Goldman,

épp úton volt a Varesnikovra. Két nap múlva kellett
visszajönnie. Látogatás a rendszer legnagyobb bolygóján,
körutazás a holdakra és a gyűrűkre, minden igényt kielégítő
ellátás a hajón.
Hát ez nem jó. Ha két napig itt őgyelgek a várócsarnokban,
kiteszem magam annak, hogy mindenki meglát. Épp azon
töprengtem, mitévő legyek, amikor megláttam Krestoffot.
Körbenézegetett, és közben a ruhaujjába beszélt.
El kellett tűnnöm az állomásról. Semmi más megoldást nem
tudtam elképzelni, mint hogy ellopom Belle-t. Arra gondolva,
hogy arra senki nem számít, hogy visszamegyek az
Irányítóközpontba, pontosan ezt tettem. Elsurrantam a pult
mellett, ahol két komoly külsejű nő beszélgetett az
őrszolgálatos tiszttel. Továbbmentem, egészen addig, míg el
nem értem a karbantartó részlegig. De a bejáratát állandóan
zárva tartották. Ott álltam, s vártam, hogy valaki kinyissa az
ajtót, és megengedje, hogy vele együtt én is bemenjek.
Mialatt az agyam lázasan dolgozott azon, hogy van-e esélyem
bejutni, megtalálni a Belle-t, felszállni rá, és elindulni vele,
mielőtt lezárnák a kilövőhely ajtajait - megszólalt mellettem
egy nazális hang:
- Ki maga, és mit keres itt?
Egy technikus volt. Megtermett, viszonylag idős, nem
különösebben jóindulatúnak látszó férfi.
- Eltévedtem - válaszoltam. - Meg tudja mondani, hogy
jutok el a nagy várócsarnokba?
Visszamentem, és már azon gondolkoztam, hogy kiveszek
egy szobát. Csakhogy Krestoffnak első dolga lesz a
szállodákban körülnézni. Megkereshetném Lance-t. Egy
percig sem kételkedtem benne, hogy boldogan adna nekem
kosztot-kvártélyt két napig. De rá kéne vennem, hogy ez idő
alatt tartsa a száját.
A menetrend még két turistahajót jelzett aznapra: egyet a
Mirandára, egyet pedig üstökös vadászatra. A mirandai
majdnem egy hétig oda lesz, így az üstökösre foglaltattam
helyet, amelyik három nap múlva tér vissza.
Hagytam egy újabb üzenetet Ivannak: arra kértem, hogy ne
menjen el, ha visszajött. Elmegyek, megnézem az üstököst,
de közben is utol tudsz érni, mondtam. Kockázatos volt
tudatni vele, hogy hol leszek, de nem tartottam valószínűnek,
hogy Wexler összefüggésbe hozott bennünket. Az
elkövetkező pár órában ismét új ruhákat vásároltam, és
igyekeztem elkerülni Krestoffot. Amikor elérkezett a
beszállás ideje, az utolsó pillanatig kivártam, hogy aztán
futva érkezzek a kikötőhelyre, átadjam az útlevelemet, és
lesiessek a csőalagútba. Egy légikísérő üdvözölt a fedélzeten,
elkísért a kabinomhoz, és jó utat kívánt.
Az indulásnál volt egy kis késésünk, valószínűleg egy másik
késve érkező utas miatt. Visszafojtott lélegzettel vártam, de
végül lezárultak a zsilipek, és felhangzott a komrendszeren át
a kapitány hangja: figyelmeztette az utasokat, hogy készen
állunk az indulásra.
És egyszer csak már úton voltunk, én pedig megköny-
nyebbülten hátradőltem.
Az Excelsior nevű hajó volt, a Goldmannál sokkal nagyobb

és elegánsabb jármű. Négyszer annyi utast tudott befogadni,
és még így is kényelmesebb volt annál. Es sokkal jobb volt a
koszt rajta. A társalgó átlátszó falain át minden irányba ki
lehetett látni, kivéve a hajó hosszanti tengelyének vonalát.
Amikor elértük az üstököst, igazi látványosságban volt
részünk. Könnyű volt azt képzelnünk, hogy nem is hajón
vagyunk, hanem a székünkben ülve együtt vágtatunk az
üstökössel. Egy pohár bor és pár falat előétel társaságában.
Mindezek ellenére nem voltam kirándulós kedvemben. És
nem tudtam világosan gondolkodni. Az üstökös tündöklő
sugárzásában ülve azon járt az eszem, hogy amikor majd
visszamegyünk, el tudnék-e bújni a mosdóban, amíg
mindenki elhagyja a hajót, és meg tudnék-e lépni az
Excelsior-ral ki, az aszteroidára. Az üzemanyaggal talán nem
lenne gond. De az Őrjárat minden hajóját, ami csak a térséget
járja, magamra szabadítanám. Iván jobb megoldás lenne.
A Cavarotti-üstökös több mint háromezer év óta rajzolja a
hurkokat a nap körül, és gyújt fényt Salud Afar felett az égen.
Annak idején John Cavarotti észlelte először, akiről semmi
többet nem tudunk. A pilóta épp azt magyarázta, hogy az
üstökös kezd széthullani, a tudósok szerint már csak párszor
fog elhaladni itt, mielőtt teljesen szétesik. És hogy sokan
szeretnék, ha megmentenék, hadd láthassák a jövő
nemzedékek is. Vannak is erre irányuló erőfeszítések, tette
hozzá.
Az üstökös elég közel volt a naphoz, amelytől megvilágítva
valóban csodaszép látványt nyújtott. Elébe kerültünk, és
visszanézve láthattuk a magját. Aztán alája ereszkedve
lefékeztünk, s néztük, amint elhúz fölöttünk végtelen hosz-
szú farkát maga után húzva.
- Több mint egymillió kilométer hosszú - magyarázta a
pilóta. - Az üstökösök között átlagosnak számít.
A második napon, amikor még mindig az égi petárdát
csodáltuk, a pilóta hátrajött, és megkérdezte, véletlenül nem
én vagyok-e Chase Kolpath.
- De igen - feleltem kis habozás után.
- A papírja szerint ön Jane Armitage.
- író vagyok. Kolpath az írói álnevem.
Összevonta a szemöldökét, majd elmosolyodott.
- Rendben van. Üzenetem van az ön számára. Ivántól.
- Ó - kiáltottam. - De jó!
- Mondtam neki, hogy nincs ilyen nevű személy a hajón. De
ő személyleírást adott önről. A kiejtését is beleértve.
- Jól van. Köszönöm. Reméltem, hogy találkozhatom vele.
Átnyújtotta az üzenetet. Chase, remélem, minden rendben
van. Várni foglak, amikor visszaérsz. Iván.
A kiszállás simán ment, és mindjárt megláttam Ivánt, ahogy

ott áll a külső rámpán. Egy doboz mentacukrot nyomott a
kezembe.
- Mi van? - kérdezte. Látta rajtam, hogy az arcokat
fürkészem a tömegben. - Keresel valakit?
- Menjünk el egy olyan helyre, ahol beszélgethetünk.
- A klubba?
- Ott fognak először keresni.
- Kik?
- A KBS.
Elfintorodott.
- Mi az ördögbe keveredtél bele, Chase?
Intettem, hogy csendesen.
- Beszélnem kell veled - mondtam.
Ezer ráncba gyűrődött az arca.
- Hozzánk nem mehetünk - dörmögte. - Ma este gyűlik
össze nálunk Kara tikondo csapata. Kártyázni fognak, tudod.
Végül a Samuels Szalon mellett döntöttünk. Jó nagy terem
volt, tömve emberekkel, és végignézve rajta nem láttunk
semmi gyanúsat.
- Oké - mondta Iván. - Halljam, mi a helyzet.
Betelepedtünk egy boxba, ahonnan csodálatos kilátás
nyílt a bolygó pereme fölött kéken ragyogó Callistrára és az
üres, fekete égboltra. Odakint valahol voltak más galaxisok
is, de ezekből semmit sem lehetett látni.
Áthajoltam az asztalon, és suttogóra fogtam a hangomat.
A mondandóm közepén tartottam, amikor megjöttek az

italaink: neki valami kiejthetetlen nevű, nekem pedig sötét
színű bor. Kinyitottam a mentacukros dobozt, és feléje
toltam. Kivett egyet, hallgatta a szavaimat, rámeredt az
asztalra, majd rám, végül körülnézett az étteremben.
Amikor befejeztem, úgy ült ott, mint akit épp most vágtak
fejbe egy féltéglával.
- És szerinted most fogságban tartják Benedictet?
- Nem is kérdés, hogy fogságban tartják. Vagy még annál is
rosszabb.
Iván sokat őszült azóta, hogy engem repülni tanított. Még
csak nyolc év telt el azóta, de sokkal öregebbnek látszott.
Megfontoltabbnak. Úgy láttam, az a korábbi Iván nagyobb
eséllyel vállalt volna rizikót értem.
- Rákérdezek: Azt akarod, hogy vigyelek ki az aszteroidára?
- Igen.
- Jól van. - Úgy értette Jól van, értem, mit akarsz, nem pedig
jól van, megcsinálom. - Mire számítasz, mit fogsz találni?
- Valaminek lennie kell ott.
- Időpocsékolás. Ráadásul megsérteném a szabályzatot. A
társaság nem szereti, ha kimegyünk oda.
- Mióta?
- Két-három hónapja. Félnek a Némáktól.
- Iván...
- Ha elkapnak, Chase, bevonják az engedélyemet.
- Te vagy az egyetlen reményem ebben a helyzetben, Iván.
Kérlek. Annyit fizetek neked, mintha utasokkal tele hajóval
mennél. Plusz még egy ezrest külön neked.
- Sértegetsz, Chase. Nézd, máris indulnék, ha úgy
gondolnám, hogy van értelme.
- Tedd meg értem. Az én kedvemért. Tedd meg azért, mert
lehet, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy megmentsem
Alexet. - Megittam a maradék boromat. Egy hajtásra. Aztán
vártam, hogy mit válaszol.
Megköszörülte a torkát.
- Most két napig szabadon oszthatom be az időmet. Kara
arra számított, hogy kicsit többet leszek otthon. Az utóbbi
időben sokat voltam távol.
- Hozd el őt is.
- Megkérdezem tőle. De nem hiszem, hogy eljön. Nem jól
tűri a dimenziók közötti ugrálást.
- Akkor megcsinálod?
- A francba, Chase. Kara előbb-utóbb keresni fog egy
ügyvédet.
Kivártuk a tikondo-parti végét, aztán felmentünk együtt a
lakásba, hogy beköszönjünk Karának. Iván elmagyarázta
neki, hogy szükséghelyzetről van szó, a dolog Alex
Benedicttel van összefüggésben, aki eltűnt, és elmondtunk
mindent. Én őszintén szólva nem örültem ennek, de muszáj
volt. Kértük, hogy bízzon a férjében, aki egy éjszakát egyedül
fog eltölteni egy nővel, akit még a korábbi életéből ismer.
- Te is jöhetsz - ajánlotta Iván.
Kara habozott. Az egész ügy nem tetszett neki, és
valószínűleg én sem tetszettem. De nyilván nem akart olyan
látszatot kelteni, mintha nem bízna a férjében.
- Kara, kérlek, gyere velünk - mondtam. - Igazából azt sem
tudjuk, mit keresünk, és nagy hasznát vennénk egy harmadik
szempárnak.

***
Kara igazi szépség volt. Azok közé a nők közé tartozott, aki
után megfordulnak az utcán. Sötét haj, csábos szem, duzzadt
száj. A mosolya is gyönyörű lehetett, de én még nem láttam
őt mosolyogni.
Megvártam, amíg összecsomagolnak. Amikor előjöttek,
mindkettőjükön látszott, hogy kényelmetlenül érzik magukat.
- Remélem, lesz valami értelme ennek az egésznek - közölte
velem Kara. Csöppnyi hidegség érződött a hangjában.
Iván bejelentkezett a Központba. Azt mondta nekik, hogy a
Tannemann Törpére megy. Négy utast visz. Félj, feleség, két
gyerek. A neveket is kitaláltuk. Mr. és Mrs. Inasha a Tábor-
hegyről. És a saját feleségét is magával viszi. Hogy
kiszabaduljon kicsit a hétköznapok rutinjából, tette hozzá.
- Rendben van, Sloan kapitány - mondta az őrszolgálatos
tiszt. - Megkapja rá az engedélyt. A Bordent kell használnia.
- A Goldman még nem jött ki a szervizből?
- Még nem.
- Értem. Rendben van.
- Az A4-ről fog indulni.
Útban a kilövőhelyre Iván elmondta, hogy a Tannemann
Törpe egy halott csillag.
- Kedvenc turista célpont, mert magába szív egy hidrogén-
és egyéb gázokból álló felhőt, és ettől látványos tűzijátékok
keletkeznek rajta - mesélte. - A gyerekek különösen szeretik.
Ha még nem láttál ilyesmit, lehet, hogy kissé vadnak fogod
találni a látványt. Kara már járt kint párszor, igaz, Kara?
- Nagyon szép - felelte az asszony. Még most sem volt
biztos abban, hogy miről van szó valójában.
A Borden már a dokkban várakozott. Beszálltunk. Kara és
én a társalgóban telepedtünk le, míg Iván elfoglalta a helyét a
hídon.
- Mióta veszett nyoma a barátodnak? - kérdezte Kara.
Miközben hozzáfogtam, hogy újra elmeséljem, kioldódott a
mágneses befogószerkezet, és távolodni kezdtünk a dokktól.
Az állomást magunk mögött hagyva megcéloztuk a
Tannemann Törpét, és gyorsulni kezdtünk.
***
A Tannemann Mr. és Mrs. Inasha és gyermekeik legvér-
mesebb reményeit is beváltotta. Még hatvanmillió kilométer
távolságból is, amennyire szándékunkban állt megközelíteni,
láthattuk, amint ragyogó koronája kifényesedik,
elhomályosodik és felrobban.
- Tudjátok, ha ilyesmit látok, olyan érzésem támad, hogy
akármennyi fényévnyi út áll is mögöttem, igazából nem is
utaztam olyan sokat - jegyeztem meg.
- Ha ennek a dolognak a végére járunk, és nem kerülünk
mindhárman börtönbe, el kéne töltened valamennyi időt ezen
a vidéken. Benevezhetnél a körutazásokra - javasolta Iván.
- Már megtettem - válaszoltam. - Jártam a Boldinai Fokon, a
Kísértetjárta Erdőben, a Kristálytengeren, az
Aranyszigeteken...
- Viccelsz, ugye? - Az MI megfordította a hajót, hogy egy
vonalba álljunk az aszteroidával.
- Nem, nem viccelek.
- Azok földi helyek, Chase. Egyikéről-másikáról még nem
is hallottam. Hol van az a Boldinai Fok?
Kara kezdett kicsit feloldódni. Elmosolyodott Iván kérdésén.
- Iván szerint olyan helyekkel, amelyek a felszínen vannak,
nem is érdemes foglalkozni. Minimum egy űrben keringő
gáztömlő legyen az, amire már ő is odafigyel.
- Nem igaz - tiltakozott Iván.
- Na jó. Akkor mondd meg, mikor voltunk utoljára a
felszínen. Azon kívül, hogy meglátogattuk a rokonaidat.
Iván felsóhajtott.
- Látod, Chase, ez a köszönet, amiért keményen húzom az
igát.
Udvariasan mosolyogtam.
- Egyébként a barátod, Benedict, régiségkereskedő, ugye? -
folytatta.
- Igen.
Összenéztek Karával.
- Ügyesen váltottál témát, Iván - jegyezte meg az asszony,
majd hozzám fordult. - De igaza van. Van valahol odakint
egy elveszett világunk, ami érdekelné őt.
- Egy elveszett világ?

- Méghozzá romokkal. Évmilliókkal ezelőtt voltak ott
valakik.
- Erről most hallok először. Igazad van. Alex biztosan meg
akarná nézni. Hol van?
- Nem tudom. Elvesztettük. - Nevetett a saját tréfáján.
Gyorsulni kezdtünk. - Pár évszázada bukkantak rá. De nem
regisztrálták pontosan, így amikor legközelebb kimentek, már
nem találták meg. Viszonylag érintetlen városok voltak rajta.
Minden fagyott állapotban.
- Ez csak egy újabb kacsa lehet.
- Annak hangzik, de az első misszió hazahozott pár leletet -
vetette közbe Iván. - És a szakemberek szerint ezek valódiak.
- Már egészen belenyomódtunk az ülésbe. - A jelek szerint a
világot kifújta vagy kihúzta valami a saját rendszeréből. És
kialudtak a fények.
- És ezt a világot elveszítették.
- Valahol megvan odakint. Városok. Utak. Még kikötőkbe
fagyott hajók is vannak rajta.
- Neve is van ennek a helynek?
- Malaki. A kapitányról nevezték el, aki megtalálta.
A kifelé tartó rövid úton Iván megpróbált meggyőzni.

- Ne menj vissza a Samuelsre. Ha ott kint végeztünk,
elviszlek egy olyan helyre, ahol biztonságban leszel.
- Mit találtál ki?
- Hát, a Rimwayre nem tudlak visszavinni. Már csak azért
sem, mert nincs elég üzemanyagunk hozzá.
- Nem számít. Nem hagyhatom itt Alexet.
- Chase, ha csakugyan a KBS kapta el, akkor nem sok
mindent tudsz csinálni. Legföljebb szerezhetsz egy jó
ügyvédet.
- Lehet.
- Nézd, én nem ismerem ezt a Benedictet. De fogadni
mernék, hogy ő is azt akarná, hogy tűnj el innen. Különösen
amikor semmi értelme...
- Hagyd, Iván. Túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz,
hogy most egyszerűen cserbenhagyjam.
- Oké - vonta meg a vállát. - Tedd azt, amit jónak látsz.
***
Szerencsénk volt. Majdnem a célnál léptünk ki a hipertérből.

Na persze nem úgy, hogy már szabad szemmel is láttuk
volna. Az aszteroidák ezerszám vándoroltak a sötét égbolton.
De Ivannak nem volt nehéz megtalálnia azt, amelyiken az
emlékmű volt. Pár óra alatt ott voltunk mellette.
Közönséges aszteroida volt, egyes helyeken sima felszínű,
másutt kráterekkel borított. Körülbelül háromszáz kilométer
lehetett az átmérője. De még akkor sem láttuk, amikor a
tetején voltunk, de a szó szoros értelmében, alig néhány
kilométerre a felszíne fölött. Teljesen beleolvadt az ég
feketeségébe.
Iván egy másodpercre sem vette le a szemét a monitorokról.
Moria, a Salud Afar napja, mögöttünk volt. De ebből a
távolságból őt sem lehetett látni.
Mindhárman a hídon voltunk, onnan néztünk le a
sötétségbe. Ekkor Iván mondott valamit, amit nem értettem.
- Mi van? - kérdezte Kara.
- Arra gondoltam, mit csinálnánk, ha hirtelen valami fény
támadna.
Pár perccel ezután csakugyan megjelent egy halvány fény az
égen, melynek világánál kirajzolódott az aszteroida
körvonala. Már félig megkerültük, s most visszanéztünk a
Tejút széle mentén húzódó ködfátyolra.
- Oké - szólalt meg Iván. - Megérkeztünk. Mi legyen most?
- Nem is tudom - feleltem. Jó lett volna, ha Alex is itt van.
- Asszonyom, ön ugrat.
- Kiváló hely egy emlékmű számára - kockáztattam meg.
- Eredetileg az volt a terv, hogy az emlékmű kivilágosodik,
ha valaki közeledik hozzá - mondta mosolyogva Kara.
- Jöttél, a fények kigyúltak, és már láthattad is az
emlékművet. Tényleg nagyon megkapó lehetett volna. De a
történtek után úgy döntöttek, meghagyják sötétben.
- Nem lep meg.
- Egy csomó emlékmű van más aszteroidákon, amelyek
valóban kivilágosodnak. De persze nem itt kint.
- Ez az egyetlen emlékmű a Rajban?

- Igen. - Iván a felszínre irányította az egyik navigációs
lámpát. De még ekkor sem láttunk semmit. A fény eltűnt a
sötétben.
Rachel, az MI utasítást kért.
Iván széttárta a kezét.
- Mi legyen, Chase? Le akarsz menni, megnézni, hogy mi
van ott?
Bemásztunk a leszállóegységbe, és elindultunk a felszín felé.

- Az emlékműhöz? - kérdezte Iván.
- Igen. Ez látszik a logikus helynek.
Leszállás közben megkérdeztem, járt-e már valamelyikük itt.
- Ide soha senki nem jön ki - felelte Iván.
- És mi van az Isten Családjával?
- Azt hiszem, elegük lett ebből a helyből. Valami veszélyes
dolog volt itt, és ők sem hülyék.
- Ők mit gondoltak, mi az?
- Nem tudom. Tőlük kellene megkérdezned.
Egy kopár, sík terepen állt.

Rögtön tudtam, még mielőtt alaposabban megnéztem volna,
hogy ez más, mint a sziklás tájban szétszóródott többi kő.
Magas, vékony és szemmel láthatóan mesterséges oszlop
volt: egy fényben úszó, meleg világ elveszett darabja itt, ezen
az elhagyott helyen, ahol megállt az idő.
Mindössze két űrruhánk volt. Kara közölte, hogy semmi
vész.
- Menjetek - mondta -, én majd itt várok.
Felvettük a ruhát, és a légzsilipen át kimentünk. Iván
égve hagyta a navigációs lámpákat, de a talaj egyenetlenebb
volt, mint amilyennek a hajóból látszott.
- Erre - mondta Iván. Felkapcsolta a sisaklámpáját, és
elsőnek szállt le. - Figyeld, hová lépsz.
A talaj göröngyös volt, és még veszélyesebbé tette az
előrehaladást, hogy szinte súlytalanná váltam.
A fény rávetült egy falra, mely egy gömb alapjául szolgált.
Lépcsők vezettek fel a gömbhöz, melynek az oldalában félig
nyitva állt egy ezüst ajtó.
Fönt egy rombusz alakú kristály mutatott az ég felé.
Amikor a lámpám sugara a kristályra esett, az ajtó visz-
szatükrözte a fényt.
- így volt elgondolva? - kérdeztem.
- Bizonyára. De tényleg nem tudok semmit erről a helyről -
válaszolta Iván.
Nevek voltak bevésve a falba. Ezerszám.
- Gondolom, a támogatók - vélekedett Iván.
És egy legenda: ÁTMENTEK EGY JOBB VILÁGBA.
KYLE ROJEAU
IRA ÉS HARM KAMALANDA
CELIATI
- Honnan akarták venni az áramot?
- Nem tudom. Talán felszereltek valahol egy akkumulátort.
Nem értek az elektromossághoz.
Felmásztam a lépcsőn, és szemügyre vettem a félig nyitott
ajtót. És a mögötte lévő folyosót, amely áthaladt az egész
gömbön. Egészen a túloldali éjszakába. A falakat és a tetőt
épp csak nagyjából faragták ki; a padló sima volt. Arra
gondoltam, vajon elfordul-e néha, és egy vonalba áll-e a
Callistrával az aszteroida, hogy a fénye bejusson az átjáróba,
és megvilágítsa azt a sima szürke folyosót.
Átmentek egy jobb világba.
A szenzorok természetesen be voltak építve, már csak az
kellett, hogy valaki elfordítsa a kapcsolót. A kapcsolót
azonban leszerelték, hogy biztosítsák: senki sem fogja
meghiúsítani a túlélők akaratát. Az emlékmű maradjon
sötéten.
És úgy maradt.
Egyfolytában beszéltem, igyekeztem nem elejteni a
beszélgetés fonalát, miközben szüntelenül kutattam azt a
valamit, amiből megtudhatom, mi az, amit Alex látni szeretett
volna idekint. Semmi nem volt. Sehol egy rés az űrben, sem
idegen hajók, sem összeesküvésre szövetkezett koalíciós
járművek.
Az aszteroida, a torony, a köves táj, az ég nyugodt volt és
csendes.
És sötét.
- Iván?
- Tessék, Chase.
- Hol van a Callistra?
Fölnézett.
- A másik oldalon kell lennie.
- Nem volt ott. Ott is sötétség volt.
-Az nem lehet — mordult fel. - Itt kell lennie valahol.
Mit is mondott nekünk Orrin Batavian egy ma már a múlt
ködébe veszni látszó délutánon abban a Moreska nevű
kisvárosban?
Kiválasztottak egy aszteroidát egy nagyon különleges okból.
És abban a pillanatban, ott, annak a helynek az örökös,
mélységes sötétjében hirtelen összeállt az egész.
HUSZONNYOLC
Akármi is az, ami Lester bácsi kertjében rejtőzködik, gyorsan

és hangtalanul jön elő. Hatan haltak meg, és egyetlen hangot
sem lehetett hallani.
Visszamásztunk a légzsilipbe.
- Mi van? - Iván már alig bírt magával a türelmetlenségtől.
Amikor visszaértünk a kabinba, Kara nagy szemeket
meresztett ránk.
- Azt mondjátok, nincs sehol? Valahol lennie kell.
Egész testemben remegtem. Hideg volt a leszállóegységben.
Eddig észre sem vettem.
- Nem, Kara - feleltem. - Nem hiszem, hogy bárhol is lenne.
Kibújtunk az űrruháinkból.
- Hát ez meg mit akar jelenteni? - hökkent meg Kara.
- Még dolgozom rajta. Iván, kerítsünk egy térképet.
- Minek? - kérdezte.
- Kérlek, csak tedd, amit mondtam. - Valószínűleg éles
lehetett a hangom. Meg is hátrált nyomban.
- Rachel, kérlek, add a térképet.
A fény elhomályosult, és a navigációs adatmezőn fel-fénylett
a Callistra. Halványkék ragyogása szelíddé varázsolta Iván
fürkésző tekintetét, kékre festette az üléseket, a műszerfalat,
mindent.
- Hol van Moria? - kérdeztem.

Salud Afar napja. Iván a zsilipajtó felé mutatott. Egy
halványsárga fényfolt. Oldalt, az a fehér fény a Seepaht
jelentette.
- Rendben. Láthatjuk a mi pozíciónkat is? Az aszteroidát?
Egy vörös fény jelent meg tenyérnyi távolságra a Moriától.
- Jó. Húzz egy egyenest a Callistrától az aszteroidán át olyan
messze, amilyen messze csak lehet.
Egy kék kurzor indult el a csillagtól, áthaladt a kabinon,
érintette az aszteroidát, elhaladt Salud Afar egyik oldalánál,
és nekiment a rekeszfalnak.
- Tudom, mire gondoltál, de kezdettől fogva láttam, hogy
nem fognak egy vonalba állni - mondta Iván.
- Azért, mert el kell végeznünk egy korrekciót. Az
aszteroida - mennyi is? - harminchat fényévnyire van Salud
Afartól?
- Pontosan.
Kara pillantása megkereste az enyémet. Félelmet láttam
benne.
- Oké. Hadd gondoljam át. - A matematika nem tartozott az
erősségeim közé. - Kérd meg Rachelt, hogy vigyen el minket,
mármint az aszteroidát oda, ahol harminchárom évvel ezelőtt
volt, amikor felépítették rá az emlékművet. A Moriát pedig
vigye el oda, ahol három év múlva lesz.
- Hogy jutottál el ehhez a számhoz?
- Harminchatból harminchárom. Stimmel? És most húzd
meg újra a vonalat a Callistrától.
- Kész.
A Callistrától kiinduló vonal átszelte az aszteroidát, és
érintette a Moriát.
Érintette Salud Afart.
Iván szája tátva maradt, a feje az ülés támlájára hanyatlott.
Kara vett egy nagy levegőt. - Úristen - suttogta.
- Nem hiszem el - rázta a fejét Iván. - Nem hiszem el, hogy
tudtak ilyesmiről, és hallgattak róla.
- Alex szerint már Aramy Cleev idejében tudták.
- És most mi legyen?
- Menjünk, nézzük meg.
Tudtuk, hogy valahol a vektor mentén lesz, hozzávetőleg
három fényévnyivel kijjebb Salud Afartól. Meglehetősen
terjedelmes célterület volt. A problémát az jelentette, hogy
nem tudtuk pontosan, hogy a Lantner mikor talál-
kozott a maga problémájával. Úgyhogy megpróbáltuk
kitalálni.
Az ugrást a Salud Afartól számított két fényévnyi területen
belül, de a vektortól jóval kijjebb hajtottuk végre. Egy
villámcsapással volt dolgunk, és nem akartunk közvetlenül
előtte felbukkanni.
A Callistra visszakerült az égre. Fényesen, gyönyörűen. Az
Éj Királynője. Vagy egy ördögi tünemény. Lehet választani.
Fordulás közben elégettünk egy tonna üzemanyagot. Azután
elindultunk vissza, pár másodpercenként ugorva, mindig
biztonságos távolságban a vektortól. Minden megálláskor
megkerestük a Callistrát, és minden alkalommal
megkönnyebbülve láttuk, hogy továbbra is ott lebeg előttünk
a maga derűs nyugalmában.
De aztán eltűnt.
Iván előbb csak a bajsza alatt cifrázta, de a végén már teli
torokból káromkodott. Ettől eltekintve sokáig csendben
voltunk.
- Kezdhetsz csomagolni, szívem - fordult végül a
feleségéhez. - Mihelyt hazaérünk, elmegyünk.
- Egy nova - mondta Kara. - De túl messze van. Nem lehet
ránk hatással.
Ott ültem, a szívem vadul vert, és hallgattam egy
párbeszédet, amely majd világméretekben is el fog hangozni.
Mi lesz, ha kétmilliárd ember rájön, mi közeledik?
Megint ugrottunk. Vissza Salud Afar felé. Csak néhány

fényhét. Újra megjelent a Callistra.
Aztán vissza a csillag felé. És megint előre.
Végül megtaláltuk. A fénylő kék csillag kezdett kicsikét túl
fényessé válni. Kezdett tágulni. Megduzzadni, mint egy
mérgezett gyümölcs.
- Biztos, hogy nem esünk az útjába? - kérdezte Kara.
- Ne lenne jó, ha úgy járnánk, mint a Lantner.
Iván továbbpasszolta a kérdést nekem.
- Milyen nagy lehet? - kérdezte.
Fogalmam sem volt.
Így aztán a helyünkön maradva vándoroltunk át az űrön,
miközben néztük, hogyan válik egyre fényesebbé a Callistra.
És egyre nagyobbá. Már betöltötte az egész eget. Iván
átváltott kézi vezérlésre. Ha villámgyorsan el kell iszkolnunk
innen, gyorsabb lesz egyszerűen végrehajtani a manővert,
mint utasítani Rachelt, hogy végezze el.
Okosabb lett volna eggyel többet ugrani vissza, a csillag
felé, hogy a hátába kerüljünk annak, ami közeledik. De
megigézett bennünket ez az égitest.
Iván kezdte leolvasni a Callistra adatait. Tömeg, felszíni
hőmérséklet, átmérő. Százhúszszor nagyobb volt a tömege,
mint a napjuknak, a Moriának. Rendes körülmények között
1,2 milliószor olyan fényes. Isten tudja, akkor épp milyen
volt. Nem. Nem akkor. Ezerkétszáz évvel ezelőtt, amikor ez a
dolog valójában megtörtént. Amikor szétrobbant, és
sugárcsóvákat, meg az Isten tudja, még mit bocsátott ki az
éjszakába.
- A stabilitási mutatója mindig is alacsony volt - mondta
Iván. - Legalábbis itt ez áll. Ha eleve nem tudták, már látniuk
kellett volna, hogy közeledik.
A csillag vakító fénnyel tündökölt.
- Hűha - szisszent fel Iván. - Jobb lesz elpucolnunk innen.
- Szerintem rendben vagyunk - feleltem. - Ha az útjába
estünk volna, már halottak lennénk.
Időbe telt, mire rájöttünk, mit keresünk. És amikor rájöttünk,

meglehetősen ártalmatlannak tűnt: egy fátyolszerű fényfolt az
üres égen.
- A robbanásból maradt vissza? - kérdezte Iván.
- Gammasugár-kitörésnek gondolom.
- Mindent szétrobbant?
- Nem. De mindent sugárzóvá tesz.
- Az nem lehet.
- Miért?
- Nem adna magyarázatot arra, hogy miért tűnt el a két hajó
az aszteroidánál. És a szertartáson részt vevő emberek.
Hacsak nem fújta el őket.
Elmondtam nekik, amit Alex mondott nekem. Hogy
valószínűleg Cleev találta ki az egészet, hogy megtarthassa a
hatalmát.
- Micsoda gazember.
- Ez azt is megmagyarázná, miért kellett kivégezni Jennifer
Keltont és Edward Demeryt.
- Miért volt erre szükségük?
- Mert Demery rájött. Ugyanúgy rájött, mint Vicki, és mint
Alex. Csak Alex képtelen volt rávenni magát arra, hogy
elhiggye, amit lát. - Megpróbáltam magam elé képzelni az
események egymásutánját. Demery gyanította, hogy a csillag
felrobbanhatott. Egy darabja megsemmisítette a megfigyelő
berendezéseket a Seepah-n. Egy másik darabja,
évszázadokkal később, tönkretette az emlékműnél tartott
ünnepséget az aszteroidán. Több száz évbe telt, mert a
Seepah ennyivel közelebb volt a Callistrához.
Demery elment Jenniferhez, hogy megerősítést kérjen tőle.
Az asszony egyetértett vele, és elkövette azt a hibát - de lehet,
hogy Demery volt az -, hogy megmutatta valakinek, aki a
hatóság embere volt. Emiatt kellett megölni őket.
- Erről én is tudok - mondta Kara. - De én úgy tudom, hogy
azon az éjszakán tizenhét-tizennyolc családot gyilkoltak le.
Mindannyian nem lehettek benne.
Úgy gondolkozik, mint Alex.
- A többiekkel azért végeztek, hogy leplezzék vele azt, amit
valójában tesznek. Hogy a figyelem ne terelődhessen
Demeryre.
- Logikusan hangzik - bólintott Kara.
Az ablakból kicsinek látszott a robbanás. Mintha egy távoli
üstökös volna.
- Amikor Vicki kiment az aszteroidára, mindössze azt akarta
megnézni, hogy ott van-e a csillag. így van? - kérdezte Iván.
- Kétségtelenül.
- Úgy sejtem, ez magyarázat lehet arra is, hogy miért veszett
nyoma Haley Khannak - folytatta Iván.
- Igen - feleltem. - Ő is tudta.
- De hiszen Cleev már régen meghalt - vetette ellene Kara.
- Tudom. De még ma is vannak emberek a hatalomban.
- Mit gondolsz, mekkora pusztítást fog végezni ez a valami?
- kérdezte Kara lehunyt szemmel.
- Rachel?
- Hajók a számításaim, a kitörés pontosan három év és hat
nap múlva éri el Salud Afart. Az esemény három nap, négy
óra és hat percig fog tartani. Négyszázalékos hibaaránnyal. A
légkör komoly védelmet fog jelenteni. Nem úgy, mint akiket
az aszteroidán ért utol. Ezzel együtt az esemény halálos
kimenetelű lesz a védtelen magasabb létformákra.
Iván kinyitott egy csatornát a Samuelsre.
- Mit akarsz csinálni? - kérdeztem.
- Figyelmeztetem őket.
- Iván, ne.
- Ne? - Eltorzult az arca. - A pokolba is, Chase, miért ne?
- Iván, ha most meghúzod a vészharangot, azzal csak
pánikot keltesz.
- És mit javasolsz? Maradjunk csendben, és mentsük a saját
irhánkat?
- Nem. Nézd, még magam sem tudom. Olyan vagyok, mint
te. Csak egy pilóta. Nincs tapasztalatom efféle dolgokban. De
abban egészen biztos vagyok, hogy nem az a jó megoldás, ha
kimegyünk oda, és elkezdünk torkunk szakadtából kiabálni.
- Akkor mi az?
- Valakinek, akit az emberek tisztelnek, ki kellene lépnie, és
át kellene vennie az irányítást.
- Neked elment a józan eszed, Chase - forgatta a szemét
Iván. - Ki vállalkozna ilyesmire? A haverod, az a
régiségkereskedő? Már ha ki tudod őt szabadítani.
Honnan a pokolból tudhatnám?
- Figyelj, pillanatnyilag nekem sincs jobb ötletem, mint
neked. De őrizzük meg a nyugalmunkat, és próbáljuk
kitalálni. Rendben?
HUSZONKILENC
Mindannyiunk életében eljön egy pillanat, kedvesem, amikor

be kell lépni a kísértetjárta házba.
- Holdkór
Végrehajtottuk az ugrást vissza Salud Afarra. A Samuels-től

mintegy harminc órányira bukkantunk ki. Kinéztünk a
háborítatlan égboltra, a galaktikus peremre, a világ széle
fölött fényesen és jóindulatúan ragyogó Callistrára.
A társalgóban voltunk. Mindannyian túl sokat beszéltünk,
mindig ugyanarról a dologról. Más nem létezett. Hogy lehet
kétmilliárd embert három év alatt evakuálni?
És mit fogunk csinálni mi?
- Tudjátok, mindhármunkat elkaphatnak abban a
pillanatban, mihelyt kiszállunk a hajóból - mondta Iván.
- Gondolod, hogy erre készülnek? - Kara kifejezetten nekem
intézte a kérdést.
- Igen - feleltem. - Nincsenek kétségeim.
- Be kellene programoznunk Rachelt - javasolta Kara.
- Közölje ő a rossz hírt, amennyiben nem mondjuk neki,
hogy ne tegye.
- Ha már ránk álltak, akkor elkéstünk ezzel - válaszoltam. -
Gond nélkül blokkolhatnak egy olyan hajóról jövő adást,
amelyikről tudják, hogy hol van.
- Ez igaz - bólintott Iván, majd Karára nézve hozzátette: -
Sajnálom, szívem, hogy belerángattalak ebbe.
- Szét kell válnunk - mondta Kara.

- Épp erre gondoltam én is. Figyeljetek: engem fognak
keresni. Mi lenne, ha használnánk a leszálló egységet?
Ledobhatnátok vele valahol.
- Tökéletes - felelte Iván. - Pontosan ezt akartam javasolni.
- És ha hazaértetek, hívjatok fel.
Azt szerettem volna, ha már messze kint kibocsáthatjuk a

leszálló egységet. Egy-két millió kilométerrel kijjebb. De
nem lehetett, mert nem volt fékezőrendszere. Ha pedig túl
hamar elkezdtük volna lefékezni a Bordent, azzal rátereltük
volna a figyelmet. Úgyhogy, remélve, hogy senki nem fogja
észrevenni, közelről indultam el.
Abból az elméletből kiindulva, hogy meg kell próbálnunk
minden csatornát, amely nyitva van felénk, elkészítettem egy
adást Rob Peifer számára, amelyben feltártam mindazt, amit
találtunk. A felvételt beraktam a linkembe és a leszálló
egység komrendszerébe is. Csak az én utasításomra kerülhet
ki innen, vagy, ha nem rendelkezem másképp, mindkét
forrásból automatikusan harminc óra múlva.
Leereszkedtem az atmoszférába, majd egyenesen a plató
felé kormányoztam a leszálló egységet, remélve, hogy
Wexler újra odavitte Alexet. De a plató üres volt.
A leszálló egységeket könnyű megtalálni. Különösen ha
engedély nélkül lavíroznak egy járművektől hemzsegő égen.
A platót magam mögött hagyva egy erdős helyen leszálltam.
Mielőtt elhagytam volna a járművet, megpróbáltam felhívni
Ivánt. Mostanára már a dokkban kell lennie. De egy
ismeretlen férfihang szólt bele.
- Sloan.
Kiléptem a vonalból.
Elballagtam a hét kilométerre lévő kis vasútállomásig, vártam
egy órát, majd elkaptam egy helyi járatot Marinopolis felé.
Útközben mindent elolvastam, amit csak Kilgore
adminisztrátorról találtam. Meghallgattam a beszédeit és a
sajtókonferenciáit. Tényleg úgy nézett ki, mint egy elnök.
Magas, megfontolt, ezüstfehér hajú férfi. Szürke szeméből
intelligencia és érzékenység sugárzott. Laza volt, nyugodt,
igazi irányító alkat. Ha valahol megjelent, tudni lehetett,
hogy minden kézben van tartva. Nehéz volt elhinni, hogy
része lehet egy olyan összeesküvésnek, amely titokban akarja
tartani egy halálos sugárzás közeledését.
Mialatt a vonatom átrobogott egy hegyvonulaton, Kilgore
élő sajtótájékoztatót tartott, amelyet a Parkway 17-ben lévő
irodájából közvetítettek. Itt volt a kormány végrehajtó
szervének a székhelye. Kilgore az íróasztalánál ült, a
háttérben pattogó tűz égett a kandallóban.
Általános témákról beszélt, az aggodalmáról, amiért az
utóbbi időben úgy megromlott a kapcsolatuk a Némákkal,
egy újabb kirobbant botrányról, amelyben érintett az egyik
szárnysegédje, és több új, általa megindított programról,
melyek közül a legfontosabb megoldást kínál a sorozatos
sikló összeütközésekre. „Ennek nem volna szabad
megtörténnie, és ígérem önöknek, minden szükséges
intézkedést megteszünk,hogy véget vessünk neki.”
Körülbelül harmincöt percig beszélt, és ezalatt mindent
megpróbáltam, hogy ne találjam rokonszenvesnek.
Ellenálltam a vágynak, hogy úgy döntsék, ő is benne van.
A vonat nem ment el egészen a fővárosig, ezért egy közepes

méretű városban leszálltam, és úgy határoztam, csak másnap
teszem meg az út hátralévő részét.
Bejelentkeztem egy szállodába, lezuhanyoztam, átöltöztem,
és átmentem az utca túloldalán lévő Paranovába, ahol egy kis
zenekar játszott, és jó italokat szolgáltak fel. Nem vagyok
valami nagy ivó, de elég viharos napok voltak mögöttem, és
csak az első italt kellett magamnak fizetnem. Utána mindig
akadt önként jelentkező. Pár órát töltöttem el itt, elhárítottam
egy meghívást egy buliba, megismerkedtem két-három
fickóval, akik érdekesek lehettek volna arra az egy estére. De
továbbra is úgy gondoltam, nekem egy hős típus kell. Valaki,
aki ajtókat zúz be, és simán elbánik a bongdobóval.
A zenekarban ketten vonós, a harmadik fúvós hangszeren
játszott, egy nő pedig énekelt. A Nagy Ötösnek hívták
magukat. És igen, én is tudom, hogy csak négyen voltak. Én
sem értem.

Mélabús zenét játszottak. Azt a fajta zenét, ami a múlt
században dívott a Rimwayen. Ezzel együtt hatásos volt,
vagy talán csak illett a lelkiállapotomhoz. A dalok elveszített
szerelmekről, be nem járt utakról, az otthontól való
elszakadásról szóltak. Egy nagyon jóképű, de a humorérzéket
hírből sem ismerő srác ült az asztalomnál, s míg én a citrom-
és rum ízű italomat iszogattam, a Nagy Ötös pedig
valamelyik számát játszotta, ő egyfolytában beszélt
valamiről. Hirtelen felfigyeltem a dal szövegére:
...A világ végétért

Amikor elmentél...
Ha túl sokat iszom, rendszerint elfog valami hamis

harciasság. Az ilyen estékből mindig azzal a meggyőződéssel
jövök ki, hogy bárkivel fel tudnám venni a harcot. De azt
hiszem, ez elpárolgott, mire Marinopolisban leszálltam a
vonatról, és fogtam egy taxit, hogy kimenjek vele a Marikoba
egyetemi campusba.
A nyilvántartásból megtudtam, hogy Mikel Wexler
professzor szakterülete a Bandahriátus története, és hogy az
irodája a Fletcher Épület második szintjén található. De most
zárva volt, és az ottaniak azt mondták, hogy a hétnek ezeken
a napjain nem jár be.
Próbálkoztam az otthoni kódjával, amire egy MI válaszolt.
- Wexler professzor lakása. Kérem, hagyjon üzenetet.
Emlékeztem rá, hogy ő „Kilgore adminisztrátor alkalmi
tanácsadója”. Felhívtam a végrehajtó szerv információs
igazgatóságát. Sajnálattal közölték, hogy nem tudják őt
elérni, és azt sem tudják megmondani, hol találom.
így aztán besétáltam a Fletcher Épületben lévő tanszéki
szobába, és beszélgetést kezdeményeztem mindenkivel, aki
bejött oda. Senki sem kérdezte meg, milyen jogon vagyok ott.
Úgy döntöttem, megragadom az alkalmat, és megemlítem az
Alexszel való baráti kapcsolatomat.
- Csodálatos - mondták. - Ő az az ember, aki megtudta az
igazságot Christopher Símről.
És „az a fickó, aki megtalálta Margóliát”.
A Poláris sztori nem került szóba, de nem is volt szükség rá.
Miközben az épp ott lévők kimentek, hogy megtartsák az
óráikat, mások jöttek be, kérdezték, mit csinálok itt, és hogy
hajlandó lennék-e ennek vagy annak a csoportnak beszélni, és
hogy most éppen min dolgozik Benedict. Örömteli
meglepetés volt számomra, hogy legtöbbjük engem is ismert.
Mit csinálok itt?
Valahányszor feltették nekem ezt a kérdést, azt feleltem,
abban reménykedtem, hogy megtalálom Mikel Wexlert. És
hogy sajnálom, hogy elkerültem őt.
- Á - kiáltotta egy tiszta feketébe öltözött terebélyes nő -,
tudhattam volna, hogy Mikel ismeri Alex Benedictet.
- Van valami ötlete, hogy hol tudnám őt megtalálni?
Rajta kívül még ketten-hárman voltak a szobában. Egy
asztal körül ültünk mindannyian.
- Azt hiszem, nyugodtan megmondhatom - felelte a nő
lehalkított hangon, noha ennek nem volt semmi jelentősége.
Mindenki hallotta, mit mondott. - A Cobblemere Épületben
van. Van ott egy irodája. Azt állítja, hogy történelmi
kutatómunkát folytatnak a kormány számára, de szerintem
csak a lábukat lógatják. Akarja, hogy felhívjam?
A többiek rosszallóan néztek rá. Egyikük megrándította a
vállát.
- Ne - feleltem. - Szeretném meglepni, ha lehet.
A Cobblemere egy meghatározhatatlan szürke háromszintes

épület volt körülbelül két kilométerre az egyetemtől, egy
fákkal szegélyezett sugárút mellett. Az utca mindkét oldalán
irodák sorakoztak, valamint itt volt az Országos Biolab
Alapítvány is. Egy kis fémtábla az alábbi nevet használta rá:
KOALÍCIÓS KUTATÓINTÉZET.
A bejárati ajtón át egy üres előtérbejutottam, innen egy
folyosóra, majd egy iroda nyitott ajtaja előtt megálltam. Az
íróasztalon égett az olvasólámpa, de nem volt senki odabent.
Egy magas, sovány fiú lépett ki, kezében valami elektronikus
eszközt hozva, a szomszédos szobából. Megtorpant, amikor
meglátott.
- Segíthetek, ma‘am?
- Dr. Wexlerrel szeretnék találkozni.

- Sajnálom, de ő jelenleg nincs itt. Óhajt üzenetet hagyni
neki?
- Igen - feleltem. - Mondja meg neki, hogy Kolpath szeretne
beszélni vele. Van - az órámra pillantottam - egy óra ötvenhét
perce arra, hogy megkeressen, ellenkező esetben a bolygó
minden nagyobb hírközlő médiuma megkapja a
gammasugaras sztorit.
A fiú zavartan bámult rám.
- Akarja, hogy leírjam magának?
- Ma‘am, ön zaklatottnak látszik - mondta erre. -
Javasolhatom, hogy... ?
- Én szeretném javasolni, hogy közölje vele az üzenetemet. -
Megadtam neki a kódomat. - Mondja meg, hogy hívjon fel.
Tátott szájjal állt ott, nem tudva, mit is csináljon. Nem
siettem a segítségére, inkább ráérősen újra megnéztem az
órámat.
- Egy óra, ötven hat perc - mondtam. - Mi a neve?
- Eiglitz.
- Mr. Eiglitz, biztosíthatom, hogy dr. Wexler nagyon
szomorú lesz, ha nem kapja meg sürgősen az üzenetemet.
- Hogyne, természetesen - felelte ideges mosollyal.
- Utánanézek, mit tehetek. - Újabb csikorgó vigyor. - Mi
lenne, ha itt várakozna, én közben megnézem, mit tehetek.
Kérem, helyezze magát kényelembe. - Kiment a szobából, de
kisvártatva újra megjelent. - Bocsánat... de ugye említette,
hogy a neve...?
- Kolpath. - És betűztem neki.
- Természetesen. - Azzal kisietett. Pár perc múlva megjelent
egy idősebb úr. Magas, széles vállú, a kortól épp csak kissé
elnehezülő. Rokonszenves arc. Laza, fesztelen testtartás.
- Ms. Kolpath. A nevem Mark Hollinger. Segíthetek
valamiben? - Olyan hangon beszélt, mintha gyerekhez szólna.
- Dr. Wexler nincs itt.
- Köszönöm, Mr. Hollinger. Utánanézhet, hogy Wexler
megkapja az üzenetemet. Azt hiszem, itt végeztem. - Sarkon
fordultam, és elindultam a bejárati ajtó felé.
- Nagyon sajnálom - mondta Hollinger, aki mellém
szegődött. - De ma tényleg nem lehet elérni őt. Velem kell
beérnie.
- Rendben van - feleltem. - Kerítse elő Alexet.
- Alexet? - Megpróbált zavart arcot vágni. - Milyen Alexet?
Hollinger megkért, hogy legyek türelemmel egy percig, és

elment. Eiglitz visszajött, és megpróbált társalogni velem.
Szép időnk van. Sajnálja, hogy ennyi kellemetlenséget
okoznak. Hozhat nekem valamit? Végül megjelent egy
Wexler-hologram.
- Chase. Örülök, hogy eljött - vetette be figyelemre méltó
vonzerejét. - Már mindenütt kerestük.
- Tudom. Hol van Alex?
Wexler Eiglitz felé pillantott, aki felállt, kiment a szobából,
és becsukta maga mögött az iroda ajtaját.
- Jól van. Vendégségben van nálunk.
- Hadd lássam.
- Pillanatnyilag nem mutathatom meg. De biztosítom, hogy
jól van. Nézze, én megértem...
- Ez a beszélgetés nem folytatódhat, amíg nem látom őt. Hol
van?
- Chase, legyen belátással. Valójában nem vagyok abban a
helyzetben...
- Másfél óra múlva a Callistra története a világ tudomására
jut. Mutassa meg nekem Alexet.
- Chase...
Farkasszemet néztem vele.
- Megpróbálunk eljutni hozzá. De időt kell adnia. Nem
tudom, ennyi idő elég lesz-e rá.
Vállat vontam.
- Akkor, azt hiszem, nincs miről beszélgetnünk.
- Ne, várjon. Nézze, megmondom magának az igazat.
- Wexler, miért higgyek el magának bármit, amit mond?
- Rendben van. Tudom, hogy a maga nézőpontjából
ez az egész egyáltalán nem tűnik jónak. Ezt megértem. De
nem esett bántódása. És Alexnek sem esett bántódása.
Féltünk, hogy pontosan azt fogja tenni, amit most tenni
készül. Nem volt más választásom.
- Azt elhiszem. Nem tudnának ingatlanokat eladni, ha az
emberek tudnák, hogy közeledik a világvége.

- Nézze, Chase, egyáltalán nincs ínyemre, hogy erről nyitott
hálózaton át beszéljünk...
- Sajnálom. Csak ez áll rendelkezésünkre.
- Rendben van. Igen, beismerem, átruháztam bizonyos
vagyonrészeket. Mások is megtették. Ki nem tette volna
meg? De nem ezért hallgattunk róla.
- Oké, figyelek. Miért hallgattak róla?
- Mert kétmilliárd ember él ezen a világon. Es nincs rá
lehetőség, hogy egy maroknyinál többet megmenthessünk
közülük.
- És még azokat sem fogják, ha meg sem próbálják.
- Óvóhelyeket ásunk nekik.
- Ezért hazudott a Némákról. És talán még a résről szóló
híresztelést is elterjesztette.
- A résről?
- Hagyjuk. Maga nem olyan jó színész.
- Hallgasson ide. Chase. Az Isten szerelmére. Annyi embert
próbáltunk megmenteni, amennyit csak tudtunk, és ehhez
szükségünk volt egy ezt leplező sztorira. Olyanra, amelyik
nem kelt világméretű pánikot. - Egy hosszú percig szótlanul
állt velem szemben. Habozni látszott, de figyeltem, és láttam,
hogy döntésre jutott. - Nézze, tudom, hogy jobban is
kezelhettük volna ezt a dolgot. De az a való igazság, hogy
amikor Carpenter előállt ezzel a sztorival, és miután
ellenőriztük és igaznak találtuk, nem tudtuk, mitévők
legyünk.
- Ki az a Carpenter?
- Rasul Carpenter. Fizikus. Greene rájött, hogy mi történik.
Gondolom, ezt tudja. Megerősítést kérve felkereste
Carpentert. Ő pedig megkeresett bennünket.
- Úgy érti, hogy magát.
- Igen. Engem. Egy nap alatt megtudtuk, hogy igaz. A világ
vége. Hogy az ördögbe kellett volna kezelnem ezt a hírt?
Persze, hogy titokban tartottuk. És néhányan előnyt
kovácsoltunk magunknak ebből az információból.
Felszámoltuk a vagyonúnkat, és kiköltöztet-
tűk a családunkat a városból. Maga mit csinált volna
másként?
- És kilúgozta Vicki agyát.
- Nem tudtuk, hogy ez lesz belőle. Az orvosok azt mondták,
csak egy rossz emléket fognak kitörölni belőle.
- Tudták, hogy mi ez a rossz emlék?
- Egyikük tudta. Ezt semmi módon nem lehetett elkerülni.
- Egyszóval úgy intézte, hogy túladhasson a vagyonán, és
kimenekíthesse a családját, miközben mindenki más itt
marad.
- Chase, az egész másként történt volna, ha bármit lehettünk
volna. De ez nem így van. Ez a valami csak három év múlva
következik be. Ennek ellenére tehetetlenek vagyunk. Ha most
elmegy, és telekürtöli vele a médiát, csak egy világméretű
pánik kirobbanását éri el vele. Salud Afar eleven pokollá fog
változni. - Fáradtnak látszott. Rémültnek. - Ezeknek az
embereknek még három évük van az életükből. Nem tudom,
meddig tudjuk még titokban tartani, de ha egyszer kiderül,
mindennek vége. Elvennénk tőlük ezeket az éveket. És nincs
semmi, amit viszonzásul felajánlhatnánk. Nincsenek hatalmas
flottáink, amelyek elvihetnék őket valami más helyre. Nincs
lehetőségünk, hogy egy maroknyi embernél többet
elrejthessünk.
- Hol van Alex?
- Már elküldtem érte egy ügynököt. De időbe fog telni.
- Hol van?
- Egy Corvexhez hasonló helyen. Ahonnan sikerült
megszökniük. Egyébként nagyon szellemesen csinálták.
- Válaszra várva elhallgatott. Hogy nem kapott választ,
folytatta. - Egy szigeten van.
- Mennyi időbe fog telni, míg előkeríti?
- Körülbelül egy órába.
- Megvárom.
- És visszavonja a hír leadását?
- Ha már tudtam vele beszélni. És ha meg leszek elégedve a
hallottakkal.
- Bizonyára tisztában van azzal, hogy milyen kaotikus
állapotok fognak eluralkodni itt, ha ez az információ
kitudódik.
- Vissza akarom kapni Alexet.
- Rendben van. Maradjon itt. Mihelyt tudok, visszajövök.

Körülbelül negyven percre volt szüksége, hogy újra
megjelenjen az irodában.
- Azt hiszem, már itt is van. - Lehajtotta a fejét, úgy
hallgatott valakit, akit nem láttam. Bólintott. Aztán újra felém
fordult. - Hallgassa, Chase.
És már ott volt előttem Alex. Egy tengerparton állt, mögötte
látszott a tenger békés, nyugodt víztükre.
- Chase - szólalt meg elkerekedő szemmel. - Mi folyik itt?
A technika az, ami. Egy hologramot láttam, de nem tudtam,
valóban Alex-e az, vagy egy szoftverrendszer által generált
valami.
- Alex - mondtam -, nemrégen Atlantiszon jártunk.
Tudta, miről van szó.
- Igen. Nagyszerű kirándulás volt.
- Ki volt velünk?
- Selotta és Kassel.
- Mi a kedvenc vicced, Alex?
- Nem szeretem a vicceket.
- Oké - mondtam. - Wexler, ott van?
- Meg van elégedve? - jelent meg újra Wexler.
- Hozza vissza őt ide.
- Még nem.
Alex vetett egy pillantást oldalra. Nem volt egyedül.
Krestoff ráérősen a háta mögé ballagott. Fegyver volt nála.
És úgy állította át, hogy én is jól lássam. Halálos üzemmódra.
- Chase - sóhajtotta Wexler -, nem szívesen folyamodom
ehhez, de túl sok minden forog kockán, és nem hagyott
számomra más lehetőséget.
Kinyílt egy ajtó mögöttem. Bong lépett be a szobába.
Kifejezetten örvendezve nézett rám. Nem láttam fegyvert
nála. Nyilván úgy gondolta, hogy nincs rá szüksége.
Gyanítottam, hogy jól gondolta.
- És most hadd mondjam el magának, hogyan mentheti meg
Alex életét és a sajátját. Tudni akarom, hol található az az
adás, amiről beszélt. És amit maga ki fog törölni. - Szünetel
tartott, hogy meggyőződjön róla, valóban megértettem, mi
történik, ha nem vagyok hajlandó megtenni. - Ha ez
megtörtént, egyelőre sajnos továbbra is a mi őrizetünk alatt
kell maradniuk. És hozzáteszem még, hogy ha netán
kiderülne, hogy elővigyázatosságból másolatot készített az
anyagról, kénytelen lennék mindkettőjüket megölni. ~ Bong
becsukta az ajtót, és én egyedül maradtam vele.
Alex láthatóan elbizonytalanodott. Végül megrázta a fejét.
- Mindenképpen megölnek bennünket, Chase. Ne működj
együtt velük.
Krestoff nyilván jelt kapott Wexlertől. Felemelte a fegyvert,
és Alex tarkójához tartotta.
- Felejtsd el - mondtam.
Wexler egy hosszú percig fürkészte az arcomat.
- Biztos benne?
- Kompromisszumot ajánlok.
Krestoff nem engedte le a fegyvert.
- Hallgatom.
- Engedjen el mindkettőnket. Aztán újraírom az üzenetet.
Kihagyok belőle mindent, ami magára vonatkozik. És
visszatartom holnapig. Ezzel maga és a banditái időt kapnak
arra, hogy elhagyják a várost.
Banditái. Krestoff tekintete az enyémbe mélyedt. Nem szólt
semmit, de megértettem az üzenetet. Ugyanúgy szólt, mint a
korábbi: Szeretnék négyszemközt találkozni veled valahol.
Wexler beszívta az alsóajkát.
- Sajnálom. Nem tudom elfogadni.
A szívem olyan vadul vert, hogy azt hittem, kiszakad a
mellemből. De a hangom nyugodt maradt.
- Akkor tegye, amit tennie kell.
Bólintott.
- Jól van. Ha ez az utolsó szava. - Adott pár percet, hogy
meggondolhassam magam. Aztán Krestoffhoz fordult: - Öld
meg.
- Ha megteszi - szólaltam meg semmit sem kap tőlem. És a
média egy órán belül megtudja az igazat a Callistráról.
Kíváncsi lennék, megharagszanak-e magára a választói.
Felemelt tenyérrel jelzett Krestoffnak, hogy álljon le. És rám
meredt.
Rámosolyogtam. Soha életemben mosoly még nem esett
ennyire nehezemre, és hogy még folytassam is...
- Csomagoljon, Wexler. Ha az a nő meghúzza a ravaszt,
mindnyájan halottak vagyunk.

Krestoff várt. Alex mozdulatlanul állt. Bong jobb szöget
keresve keringett körülöttem. Wexler meg csak állt ott
messze, és kapkodta a levegőt.
Felkaptam egy lámpát; jó nehéz volt a talpa. Nem valami
hatékony fegyver Bong ellen, de jelzés értékű.
Wexler felsóhajtott.
- Honnan tudjam, hogy kihagyja a nevemet a sztoriból?
- Bíznia kell bennem.
Újabb hosszú szünet következett. Valaki megpróbált bejönni
az irodába. Emelt hangokat hallottam a folyosóról, majd a
lárma továbbvonult.
- Oké. - Bong rosszallóan felmordult. Alex mély lélegzetet
vett. - Használhatja az irodában lévő Ml-t. Kérem, törölje a
jelentését.
- A saját MI-met fogom használni. És nem törlők semmit.
Visszavonom. Arra az esetre, ha meggondolná magát.
Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy idehozza Alexet?
- Nem tetszik nekem ez a megoldás.
- Őszintén sajnálom.
- Azt mondta, holnapig visszatartja.
- Épp azt fogom tenni.
- Adjon nekem hetvenkét órát.
- Holnap éjfélig kap időt. Helyi idő szerint.
- Maga egy dög, Chase.
- Milyen messze vagy, Alex?
- Körülbelül három órányira.
- Három órára hozza ide.
- Lehetetlen.
- Nos, velem lehet beszélni. Adok magának plusz két órát.
Hozza ide a munkaidő végére. - Közben mindvégig
szemmel tartottam Bongot. - Kiparancsolná innen ezt az
alakot?
Bong csalódottsága dühhé fokozódott.
- Shelby - szólt Wexler várjon odakint. És gondoskodjon
valami járműről, hogy Ms. Kolpath eljuthasson oda, ahova
menni szándékozik.
Bong újabb kiábrándult tekintetet vetett rám, majd kiment a
szobából.
- Még valamit szeretnék.
Wexler úgy nézett rám, mintha tőrbe csaltam volna.
- Mit?
- Mr. és Mrs. Iván Sloan. A férfi az a pilóta, aki kivitt
engem az aszteroidára.
- Mi van vele?
- Őt is elfogatta. Engedje el őt is.
- Rendben - felelte vállrándítva. - Igazából semmi okunk rá,
hogy fogva tartsuk.
- Van még valaki.
- Az Isten szerelmére, Chase...
- Haley Khan.
- Az meg ki az ördög?
- Vicki pilótája. Mindőjüket vissza akarom kapni.
- Rendben. Elintézem.
- Nem mintha nem bíznék magában, de egy órán belül
kapcsolatra lépek velük. Ha akkor nem lesznek mindhárman
szabadok, az alku érvényét veszti.
- Bárcsak lenne némi fogalma arról a veszélyről, amelyet
elő fog idézni - mondta.
- Akárki legyen is az, aki maga mellett benne van ebben az
ügyben, doktor, valószínűleg a farkasok elé fogja vetni magát
- közöltem. - Maga és a kormányzat hónapokat pazarolt el.
Az a dolog ma sokkal közelebb van, mint amikor legelőször
értesültek róla. És nem csináltak semmit. Kivéve, hogy pénzt
és ingatlant mozgattak innen oda.
- Nem igaz, hogy az ördög vinné el magát. Óvóhelyeket
létesítettünk. Készleteket halmoztunk fel. Amennyire a
rendkívül nehéz körülmények engedték, felkészültünk.
- Még hogy körülmények! Nézze, Wexler, fogadni mernék
rá, hogy Aramy Cleev már harminc évvel ezelőtt tudott erről
az egészről.
- Igen. Ez valószínűleg igaz - felelte.
- Ő az, aki ellen maga forradalmat robbantott ki.
- Szörnyeteg volt. Es ha őt hozzám akarja hasonlítani... -
Elhallgatott, állán megfeszültek az izmok.
- Nehéz felfedezni a különbséget - mondtam.

Egy nyilvános park közepén hozták oda hozzám Alexet.
Gyerekek hintáztak, madarak csicseregtek, néhány férfi a
sakk helyi változatát játszotta. Alex magához ölelt.
- Gyönyörűen csináltad - mondta.
- Jól vagy?
- Jól. Kicsit még meg vagyok zökkenve, de jól. Veled mi
újság?
- Jól vagyok.
- Nekem nem mondanak semmit. Gondolom, a nagy világító
eltűnt.
- A Callistra? Igen.
- Sajnálattal hallom.
- Volt három évük. - Leültünk egy padra. - Te mindvégig
tudtad, ugye?
- Azóta gyanítottam, hogy hallottunk Jennifer
megjegyzéséről.
- Hogy nem számít, hogy lesz-e egyházi szertartás az
esküvőn?
- Igen. Az és a Calienté-ügy meg a matematika.
- Á, igen - mondtam erre. - A matematika.
HARMINC
- Parker azt tette, amit a legjobbnak gondolt. Star fáradt volt,

ezért a rövid úton tért haza. Most komolyan, mit
kockáztatott?
- De hiszen az az út az erdő legsötétebb részén vezet át.
- Tudom. A lényeg mégis csak az, hogy jól gondolta.
- Etűd feketében
Egy szökőár tetején ücsörögtünk, de legalább nem láttunk

okot rá, hogy tovább rejtőzködjünk. Visszajelentkeztünk a
Kék Oromtetőbe, ahol akkor laktunk, amikor megérkeztünk
Marinopolisba, és bekvártélyoztuk magunkat a tetőn lévő
lakosztályba. Óriási erkélye volt, ahonnan csodás kilátás nyílt
a városra és azon is túl.
Iván felhívott.
- Elengedtek.
- Helyes. Jól vagytok, ugye?
- Igen. Minden rendben.
- Örülök neki. Tudtok valamit Khanról?
- Nem. Miért? Ő is szerepel ebben a megállapodásban?
- Vegyük úgy, hogy igen. Mindenesetre, gondolom,
találkozunk majd a Rimwayen.
- Nem tudom - mondta erre.
- Máshová mentek?
- Szóba került.
- És...?
- Nem tudom. Ő nem akar innen elmenni. Itt vannak a
barátaink, a rokonaink.

- Ó.
- Beszéltünk néhányukkal. Nem hisznek nekünk.
- Nem lep meg.
- Még ha elhinnék is, nem vagyok biztos benne, hogy
elmennének. Ez az otthonuk.
- És ti mit fogtok csinálni?
- Megfogom mondani.
Húsz perccel ezután kaptam egy hívást Khantól. Köszönetét
mondott.
Újraírtam az online piszkozatba eltett tudósítást, kihagyva

belőle mindent, ami Wexlert és az embereit érintette,
valamint mindazt, amiről úgy ítéltem meg, hogy esetleg
pánikot kelthet. Ez utóbbi nem volt könnyű. Eddig a
Villámcsapás kifejezéssel utaltam a gammakitörésre, és ezt
most kihagytam. És megpróbáltam tompítani a beszámoló
izgatott stílusán.
Amikor elkészültem vele, utasítottam az Ml-t, hogy éjfél
után egy perccel küldje el a tudósítást Peifernek. Azután
ellenőrizze, és három órával később adja le a világ többi
részén is. Mint korábban, most is megtettem az
óvintézkedéseket, hogy biztosítsam, ne lehessen útját állni.
Ezek után, hosszú idő óta először, ledőltem, és átaludtam az
egész délutánt.
Aznap este a szálloda éttermében vacsoráztunk, amely tele
volt jól öltözött törzsvendégekkel. A gyertyafényes teremben
halk muzsika szólt, és jó volt újra együtt lenni.
- Már azt hittem, elveszítelek - mondtam, miután a
teremgazda leültetett bennünket egy sarokablak mellé. A
földszinten voltunk. Odakint emberek jöttek-mentek az utcai
lámpák fényében, kezük tele volt a különféle üzletekben
vásárolt holmikkal. Egy helyi ünnep közeledett éppen,
amikor szokás volt megajándékozni egymást. Az utca
túloldalán egy színház volt, egy Késő esti kimenő című,
Khaja Luanból importált musicalt adtak. Két éve már láttam a
darabot, nagyon tetszett, ma is emlékszem még az első
felvonás végi, vastapsot kapott „Most mindent kockára
teszek” című számra.
Az utcán épp egy család vonult el. Papa, mama, kisfiú,
kislány. A szülők keze tele bevásárlószatyrokkal, a gyerekek
pedig nevetgélve futottak mellettük. A kisfiú megtorpant, és
benézett az ablakon. Ránk. Tekintetünk egymásba
kapcsolódott. A kisfiú integetett. Visszaintegettem.
Körülbelül tízéves lesz, mire a gammasugár ideér. A
Villámcsapás.
- Bűntudatom van, amiért itt üldögélünk - mondtam. - Már
nagyon szeretném átadni Robnak. Megszabadulni tőle.
- Tudom.
- Ezerkétszáz fényévről beszélünk, Alex. Nem gondoltam
volna, hogy a nóvák ilyen messzeségben bármilyen kárt
tudnak okozni.
Mindketten kaptunk előételnek valami levest. Ő megkóstolta
az övét, de nem mutatott semmilyen reakciót.
- Ez egy hipernóva - mondta.
- A legrosszabb fajta.
- Igen. - Alex a tenyerébe támasztotta az állát, és becsukta a
szemét. - A Callistra egy hiperóriás - volt. Évezredek óta az
összeomlás határán állt. Az itteni emberek tudták ezt.
Mindenki tudta. Egy időben, pár ezer évvel ezelőtt,
műszereket is elhelyeztek rajta. Monitorokat. De a
műszereket karban kellett tartani, és mivel soha semmi nem
történt, az emberek végül hozzászoktak. És megfeledkeztek
róla.
Ráakadtam néhány jelentésre, amely szerint a mostani
adminisztráció tervbe vette a program újraindítását. De aztán
más, fontosabb dolgok megelőzték. így aztán soha nem került
rá sor.
- Más, fontosabb dolgok.
- Igen. Nem csoda, hogy Vicki megcsináltatta az agytörlést.
Ő tudta, és nem figyelmeztethetett senkit. Azért tette, mert
ezt tartotta az egyetlen esélyének, hogy figyelmeztesse Salud
Afart. Feláldozta magát.
- Belevaló nő. Alex, rossz rágondolnom, hogy Wexler meg
fogja úszni.
Láttam rajta, hogy vegyesek az érzelmei.
- Tudod, a világméretű reakciókat illetően nincs teljes
tévedésben. Nem szeretnék itt lenni, ha a hír kitudódik.
- Ez az egész nagyon nem tetszik nekem, Alex.
- Nekem sem, bébi.
***
Elsőnek Peifer keresett meg bennünket. Éppen visszaértünk

a lakosztályunkba.
- Chase? - tolakodott be a szobába a hologramja.
- Vissza-kapta Alexet?
- Igen, ő is itt van.
- Köszönöm. Nagyra értékelem, hogy én is megtudhatom. -
Kellemetlenül érdes volt a hangja.
- Fel akartam hívni.
- Mi történt?
Alexre pillantottam, aki kiesett Peifer látóteréből. Egy
könyvet olvasott arról az eltűnt civilizációról, amelyről Iván
beszélt. Nemet intett a fejével. Nem akarok beszélni vele.
- Szerencsém volt - feleltem.
- Na igen. Jól van. Elárulna néhány részletet?
- Hmmm.
- Hagyjuk. Hadd beszéljek Alexszel.
- Nincs itt.
- Ugyan, Chase. Épp most mondta, hogy ő is ott van.
- Átvitt értelemben gondoltam. Az itt-et kint értelemben
használtam. Hogy szabadon van.
- Ki tartotta fogva? Wexler volt?
- Rob, most nem vagyok képes erről beszélni, oké? Később,
de még ma este megkapja az egész sztorit.
- En és még ki? - Hitte is, nem is.
- Három órai előnye lesz.
- Rendben. Ezzel ki tudok egyezni. Mikor?
- Mit mikor?
- Mikor kapom meg a sztorit? Tudja, nem itt élek.
- Éjfélkor.
- Óriási. Ezt nevezem remek tervezésnek, Chase. Lehet szó
egy kis előzetes betekintésről? Bennem megbízhat.
- Előbb kérnék egy szívességet.
- Bármikor.
- Szeretném, ha kihagyná belőle Wexler nevét.
- Ezek szerint tényleg benne van.
- Tegye meg a kedvemért, Rob.
- Ó. És mikor hoztam össze ezt az adósságot?
- Rob, ez a sztori nagyobb, mint Wexler. Higgyen nekem.
- Majd gondolkozom rajta.
- Alkut kötöttem, hogy visszaszerezzem Alexet.
- Nem én kötöttem azt az alkut.
- Kérem, Rob.
- Maga nagyon kemény nő, Chase.
- Csak ha már megismert.
- Mellesleg lenne még egy kérdésem magához.
- Rajta.
- Tud valamit arról az őrült nőről, aki pár napja taxival ment
föl a Samuelsre? Aztán meg eltűnt? A személyleírás
valamelyest ráillett magára.
Percekkel ezután kopogtak az ajtón. Hogy nem válaszoltunk

azonnal, egy férfihang közölte, hogy ő a KBS embere.
- Na tessék. Már megint - sóhajtotta Alex.
- Nyissák ki, kérem. - Újabb kopogás.
Mivel úgysem mehettünk innen sehová, engedelmeskedtem.
Hárman voltak: két férfi és egy nő. A nő nem Krestoff volt.
- Chase Kolpath? - A kérdést az idősebb férfi tette fel.
- Igen.
- Az Adminisztrátor beszélni szeretne önnel. - Alexre
pillantott. - És Mr. Benedicttel.
- Maguk soha nem adják föl? - kérdeztem.
Zavarában összevonta a szemöldökét, és felöltötte a
hivatalos ábrázatát. - Kérem, jöjjenek velünk. - Kilépett
oldalra, hogy utat engedjen nekünk.
- Mielőtt ezt megteszik, az eredeti adás, az, amelyik Wexlert
is érinti, menetrendszerűen ki fog menni, hacsak nem állítom
le.
- Én erről semmit sem tudok, Ms. Kolpath - közölte az
ügynök. - De nagyra értékelném, ha ön és Mr. Benedict
velünk jönnének.
Kivettem egy dzsekit a szekrényből. Mélységesen rezignált
kifejezés suhant át Alex arcán. Felállt, és morgott valamit,
amit nem lehetett érteni. Kimentünk a folyosóra, ahol
körbevettek bennünket. Fölkísértek a tetőre, ahol már várt
bennünket egy másik fehér sikló, ugyanolyan, mint
amilyennel Krestoff fuvarozott minket. Percek múlva már a
levegőben voltunk. Megkönnyebbülten láttam, hogy a
Seawalk irányába fordulunk, nem pedig a városszéli szürke
épület felé.
Nem volt valami beszédes társaság. Az egyik ügynök
megkérdezte, kényelmesnek találom-e a helyemet. És a pilóta
társalgott halkan az irányítóberendezésével. Közeledtünk a
Parkway 17., a kormányzati rezidencia felé.
- Úgy látszik, csakugyan az Adminisztrátor lesz az -
vélekedett Alex.
- Szerintem is. - Nem volt valami megnyugtató érzés.
- Mit tudunk róla? Ő is érintve van?
- Fogalmam sincs, milyen szintig ment el ez a dolog.
A házat és a kertet vaskerítés zárta körül. Az épület
keleti szárnya mögötti leszállóhelyre ereszkedtünk le. Az
ügynökök kinyitották a sikló ajtaját, és rövid eszmecsere
indult meg a biztonságiakkal. Azok elégedettek lehettek a
beszélgetés végeredményével, mert egy tágas gyepen
keresztül bekísértek bennünket a rezidenciába. Maga az
épület elég újnak és korszerűnek látszott, viszonylag kis
méretével diszkréten húzódott meg a Cleevek által emelt
óriás épületek között.
- Jó az üzenete - jegyezte meg Alex.
Odabent bonyolult biztonsági intézkedések sorozata után
kaptunk személyazonosítót, majd bevezettek bennünket egy
várószobába.
- Azt fogja kérni tőlünk, hogy töröljük az adást - mondtam,
amikor egyedül maradtunk.
- Persze. De meg lennék lepve, ha személyesen vele
találkoznánk. Valaki mást fog küldeni maga helyett. Lehet,
hogy Wexlert már megölték.
A szoba tele volt könyvespolcokkal, de a polcokon csupa
sorozat volt, és nem látszott, hogy valaha is kézbe vették
volna őket. A képeken szigorú tekintetű férfiak és nők néztek
a látóhatáron túlra, de volt egy vízesést ábrázoló, valamint
egy építményről készült kép is, melynek oszlopai és
portikuszai a tengerre néztek. Alex épp a könyveket
nézegette, amikor belépett egy női szárnysegéd, és megkért
bennünket, hogy kövessük.
Végigmentünk egy folyosón, melynek falain még szigorúbb
emberek képei sorakoztak. Vajon készült valaha mosolygós
portré a hatalom gyakorlójáról? - futott át az
agyamon. A hall végében egy nagy méretű iroda foglalta el a
helyet. Odabent űzött tekintetű férfi alkalmazott ült egy
csukott ajtó mellett lévő íróasztalnál.
- Mr. Benedict és Ms. Kolpath - jelentette neki a kísérőnk.
A tisztviselő gyors mosolyt küldött felénk, majd beszólt egy
linkbe: - Itt vannak. - A válasz hallatán bólintott, és fölállt. -
Erre parancsoljanak.
Végigvitt bennünket egy másik folyosón. Majd föl egy
lépcsőn. Végül megérkeztünk egy nagy, párnázott ajtóhoz.
Kísérőnk óvatosan benyitott, bekukkantott, bejelentett
minket, majd félreállt az útból.
Olyan volt, mintha egy színpadra vonulnánk fel. A fejünk
fölött boltíves mennyezet volt, és a színezett ablaküveg
megszűrte a fényt. A helyiségben a fő helyet a hatalmas,
faragott íróasztal foglalta el, mögötte a zászlókkal. Mintegy
tucatnyi szék volt körülötte. Az egyik falnál hosszú pamlag
terpeszkedett. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Az
egész elrendezéssel sikerült azt az érzést kelteni, mintha itt
napi gyakorlat lenne a történelemcsinálás.
Amikor beléptünk, az íróasztal mögött megláttuk Tau
Kilgore-t, aki félig felemelkedett ültéből. Az Adminisztrátor.
Személyesen.
Komoly beszélgetésben volt egy nagydarab, dühösnek
látszó férfival és egy középkorú, gesztenyebarna hajú
asszonnyal, aki gondosan ügyelt rá, hogy az arca ne áruljon el
semmit.
- Nem lehet megcsinálni - jelentette ki az ültéből felálló
Kilgore.
A nő észrevett bennünket, és fölemelt kezével jelezte, hogy
maradjunk ott.
- Találjon módot rá! - folytatta Kilgore. - Nem érdekel,
hogyan csinálja, de találja meg a módját! - Azzal felénk
fordult, és intett, hogy foglaljunk helyet. - Amikor először
hallottunk erről - mondta -, először hallottunk Greene-ről,
azonnal kiküldtünk egy egységet. Amely igazolta a sztori
valódiságát. A dolog, vagyis a sugárkitörés, vagy akármi
legyen is, valamivel több mint három év múlva fog
bekövetkezni, és mi épp a fonalkeresztben vagyunk. És
valamiképpen senkinek nem jutott eszébe, hogy nem ártana
ezt velünk is tudatni. - Úgy nézett ki, mint aki az egész világ
terhét cipelné a vállán.
- Partizánakció volt, sir - felelte a férfi. - Hallgattak róla.
- Hogy az ördögbe tudták ezt megtenni, Grom?
- Meg fogjuk vizsgálni, sir.
- Merem remélni. Tudni akarom, ki mindenki vett részt
benne. És majd jól ellátjuk a bajukat.
- Igenis, uram. Mihelyt kiderítettük a részleteket, jelenteni
fogom önnek.
Felénk fordult; láthatóan még forrt benne a düh. De azért
nem voltam ebben olyan biztos. Színjáték is lehetett az egész,
a mi kedvünkért előadva. Megtörtént a kölcsönös
bemutatkozás. A nőt dr. Circe Belhowernek hívták. Vesébe
látó szemmel nézett ránk. Gyanítottam, hogy még a legjobb
körülmények között sem lehet valami érző szívű nő. Ő sem
tűnt boldogabbnak, mint az Adminisztrátor. Magas termetű,
kimért, sótlan nő volt. Olyan tanár lenne, akinek az óráira
senki nem iratkozik fel.
- Dr. Belhower speciális tanácsadó - közölte a férfi. -
Megpróbál majd segíteni nekünk ebben a... - hirtelenjében
nem találta a szót - katasztrófában.
- Úgy értesültem, hogy ön virtuális fogságot szenvedett, Mr.
Benedict - fordult Kilgore Alexhez.
- Valóban, Adminisztrátor úr. Ámbár én nem a „virtuális”
szót használnám itt.
- És mennyi ideig?
- Több napig.
- Hol?
- Ők fogdának nevezték. Valami szigeten volt.
- Hogy bántak önnel?
- Jól, uram. Leszámítva azt, hogy be voltam zárva. És
pisztolyt szegeztek a fejemhez.
- A nyavalyások - mordult fel Kilgore. - Nos, mindenesetre
örömmel hallom, hogy jól van. - Láthatóan nehezen tudta
türtőztetni magát. - Csak most tudtuk meg, hogy mi folyik itt.
Most törnek ki a sűrűből. Úgy próbálják menteni az irhájukat,
hogy feladják azokat, akik együttműködtek velük. Őszinte
leszek önhöz, Alex - hívhatom így?
- Igen, uram.
- Őszinte leszek önhöz, Alex... - Ismét elhallgatott. Látszott,
hogy meggondolta magát, és mégsem mondta ki,
amit az imént akart. - Amikor rájöttek erre az egészre, miért
nem kerestek meg rögtön engem?
Tau Kilgore-nak már a megjelenése is olyan volt, mint egy
elnöké. A magas, megfontolt, ezüstfehér hajú férfi szürke
szeméből részvéttel párosuló intelligencia sugárzott. Az a
fajta ember volt, aki bizalmat ébreszt a másikban. A
hálózatokon azonban nem valami hízelgő kép élt róla. Olyan
emberként jellemezték, aki csak olyanok véleményét kéri ki,
akik egyetértenek vele. Makacsnak tartották, és olyannak, aki
hűtlenséget szimatol minden eltérő vélemény mögött. így
ránézésre nehezen tudtam elhinni mindezt.
- Igazából nem is volt alkalmunk rá, Adminisztrátor úr.
Mihelyt közelebb jutottunk az igazsághoz, lecsaptak ránk.
- Értem.
- Hadd tegyem hozzá - folytatta Alex hogy eredetileg Vicki
Greene jött rá. És azután feláldozta az életét, hogy okot
szolgáltasson nekünk az ügy felderítésére.
- Igen. Hallottam róla. Bizony sokkal tartozunk neki.
Elárulná, mióta tudnak minderről?
- Néhány nappal ezelőttig nem voltunk biztosak benne.
Magában átgondolta Alex válaszát, majd előrehajolt.
- És maguk most a média tudomására akarják hozni a
sztorit. így van?
- Igen, Adminisztrátor úr. Ez a szándékunk.
- Végiggondolták, milyen következményei lesznek egy ilyen
akciónak?
A fickó el akarta bátortalanítani, de Alex ellentámadásba
ment át.
- Gondolom, a következményeken a választók reakcióit érti.
- Mindenkiét a bolygón, Mr. Benedict. Ha nyilvánosságra
hozza ezt az információt, azt éri el vele, hogy a következő
három évet kaotikus állapotok között fogjuk végigélni.
- Többé-kevésbé ezzel az okoskodással igazolták az
összeesküvők, hogy az utóbbi hónapokban miért hallgatták el
az ügyet.
- Wexlerre gondol.
- Ön tud róla?
- Persze, hogy tudok, a mindenségit neki! - Az
Adminisztrátor arcából kifutott a vér. - Kérem, Alex,
válaszoljon a kérdésemre. Ne tévesszen össze engem
Wexlerrel.
- Rendben van - felelte Alex. - Számoltunk a
következményekkel. Azt hiszem...
- Fütyülök arra, hogy maga mit hisz. Arra készül, hogy
leomlassza a falakat. Felfogta ezt? Hogy kellene kezelnem
ezt a dolgot, ha ön közli a nagy nyilvánossággal, hogy a
kormányukban egy partizánakciót hajtottak végre. Ne higgye,
hogy nem engem fognak hibáztatni érte. És pontosan tudom,
mi jár a fejében. Való igaz, jórészt megérdemlem, ha
hibáztatni fognak. Csakhogy ezzel politikai vihart fog
kavarni. Márpedig erre nincs időnk. Ezeknek az embereknek
olyan kormányra van szükségük, amelyben hinni tudnak. És
most van rá szükségük.
- Talán gondosabban kellett volna megválogatnia, hogy
kiket helyez a hatalomba.
- Elismerem. De a dolog már megtörtént. Nem aktuális.
Maga most arra készül, hogy halálos ítéletet mondjon
kétmilliárd ember felett. Es azt fogja mondani nekik,
közvetlenül vagy hallgatólagosan, hogy én eltitkoltam előlük
az igazságot. És hogy ezért engem terhel a felelősség.
Erre már Alex is kezdett kijönni a sodrából.
- Szerintem van is ebben némi igazság.
- Nézze, elkövettem azt a hibát, hogy olyanokban bíztam,
akikben nem kellett volna. Isten a tanúm, bánom is.
- Óvóhelyeket építettek, Adminisztrátor úr. Hamis
jelentéseket küldözgettek Némák határsértéseiről. Hogyhogy
ön nem tudott róla?
- Wexler és a barátai nagyon értettek hozzá, hogy eltitkolják
az igazságot - vágott közbe Circe.
- Tudták, hogy ha a Callistra dolga kitudódik, mi fog
történni az árakkal. Mindennek az árával Ezért aztán nem
szóltak senkinek - szögezte le Kilgore.
- Es ön mit gondolt, mire kellene az óvóhelyek?
- Az ördögbe is, a Némákról szóló jelentések engem is
megtévesztettek. Éppúgy hazudtak nekem is, mint mindenki
másnak. Tudták ugyanis, hogy nem tűrném cl, amit
csinálnak.
Soha életemben nem láttam még Alexet ilyen dühösnek.
Remegő hangon kiáltotta:
- És hol van most Wexler?
- Keressük.
- És hogy jött rá végül, hogy mi történik?
Kilgore mutatott nekünk egy fotót. Bong volt rajta.
- Tegnap jelentkezett - mondta. - Mindnyájan hallottunk már
olyan híreszteléseket, hogy a Némák rajtaütésszerű
benyomulásairól szóló jelentések légből kapottak. És a
szakértők véleménye is megoszlott az űrbeli rés létezésével
kapcsolatban. Meg kellett volna vizsgálnom a dolgot. Ma már
el sem hiszem, hogy hagytam, hadd menjen minden a maga
útján.
- Szerencséje lesz, ha nem kényszerítik lemondásra.
- Ha úgy lenne is, nem haboznék, Alex. De addig szeretnék
mindent megtenni, amit csak tudok, e világ népéért.
- Mi fog történni Bonggal? - kérdeztem.
Kilgore meglepetten rám nézett. Az volt a benyomásom,
hogy elfelejtette, hogy én is ott vagyok.
- Kivel? - kérdezte.
- Bonggal. A fickóval, ott a képen.
- Még nem döntöttük el. — Lehalkította a hangját. - Azt
hiszem, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy valószínűleg
ő fogja utoljára elhagyni a bolygót. - Felkapott egy tollat,
sebtében lejegyzett valamit, majd zsebre tette az írást. - Nos,
nem kérem meg önöket, hogy hallgassák el, amit tudnak.
- Valóban?
- Mostantól nincs rá mód, hogy titokban tarthassam. Túl
sokan tudnak róla. Máris kezd kiszivárogni. Úgyhogy a
legjobb lesz, ha tőlünk megy ki a hír. Ha jól kezeljük a
helyzetet, képesek leszünk elkerülni a zavargásokat.
- Szerintem alábecsüli a népét, Adminisztrátor úr.
- Nem tudtam, hogy ön pszichológus, Alex. Mikor fogja
engedélyezni a sztori közlését?
- Éjfélkor.
- Úristen. - Kilgore megtörölte a homlokát.
Senki sem szólt.
- Jól van. - Kilgore vett egy nagy lélegzetet. - Ez politikai
indítékúnak fog hangozni.
- Oké.
- Lényeges, hogy az emberek egy olyan időszakban, amikor
a legnagyobb szükségük van vezetésre, ne ábránduljanak ki
teljesen a kormányukból. így is elég zűrzavaros
lesz a helyzet. Azt szeretném, azért könyörgök önnek, hogy
engedje, hogy én tegyem meg a bejelentést. Halassza el, amit
tervezett. Önnek ebből nem származhat semmi baja. Csak
holnap reggelig kérem.
- Mikor akarja tudatni velük?
- Holnap. Már beütemeztem egy beszédet. - Pillantása rám
siklott. - Ehhez az kell, hogy addig önök maradjanak
csendben. És nagyon fontos, hogy ne említsék Wexlert, és az
ő részvételét ebben az egész dologban. Ha az emberek
megtudják, hogy a kormányukon belül volt egy csoport,
amelyik előre tudott erről, és megpróbálta a maga hasznára
fordítani, megint csak nem fognak bízni bennünk. Ezért azt
szeretném, ha elmondanák a médiának, hogyan jöttek rá, és
én majd gondoskodom róla, hogy teljes mértékben az önök
érdemének tartsák. Még kitüntetést is kapnak. De maradjunk
ennyiben, jó?
- Sir - mondta Alex -, Rob Peifer már ismeri a sztori egy
részét.
- Peifer. - Az Adminisztrátor összehúzta a szemöldökét.
- Globális - nézett rám Alex.
- Mennyit tud?
- Tudja, hogy Alexet Wexler fogva tartotta - kezdtem.
- És abban is egész biztos vagyok, hogy a többit képes lesz
magától is összerakni. De azt hiszem, sikerült meggyőznöm,
hogy erről nem szabad beszélnie.
- Oké. - Kilgore szeme egy pillanatra lecsukódott.
- Nem ígérhetek semmit.
- Rendben van. Beszélek Peifer kiadójával. - Látszott rajta,
hogy gyötrődik. - Nincs rá mód, hogy a Wexler-ügy végül ne
tudódjon ki. De egy napra épp elég rossz hír a gamma sugár
kiáramlása.
Csak ültünk némán, egymást bámulva.
- Nehéz elhinni, hogy ez valóban megtörténik - szólalt meg
nagy sokára Circe.
- Akkor hát mit fog tenni, Adminisztrátor úr? Megpróbálja
evakuálni az embereket?
- Reménytelen, Alex. Annyi embert telepítünk ki, ameny-
nyit csak tudunk, de... - Megcsóválta a fejét.
- Mennyi kárt fog ez okozni? - kérdeztem. - A gamma-
kitörés?
- Mindent elpusztít, amit csak ér - válaszolta Circe. -
Lesznek emberek, akik eljutnak az óvóhelyekre, de utána a
saját ennivalónkat sem fogjuk tudni megtermelni.
Alex mozdulatlanul ült.
- Tömeges evakuálást nem tudunk végrehajtani - szólalt
meg Kilgore. - Körülbelül száz hajónk van. Átlagban tizenöt
ember fér el rajtuk. Nem egészen tizenöt. Chase, az év végéig
huszonnyolc millió gyerek fog születni Salud Afaron.
Gondolhatja valaki komolyan azt, hogy az emberiség teljes
flottája el tudná szállítani akár csak az újonnan születetteinket
is?
Felhívtam Peifert, és mondtam neki, hogy a sztorit megint el

kéne halasztani. Holnap reggelig.
- Jaj, ne, Chase. Adj rá lehetőséget. Máris hallok belőle
részleteket más hírforrásokból.
Elmagyaráztam neki, miért van szükség arra, hogy
együttműködjön, és ne ugorjon ki, még mielőtt eldördülne a
startpisztoly. Nem volt boldog tőle, kénytelen voltam hát a
hazafiasságára apellálni. Nem mentem vele semmire. Akkor
mondtam valami olyasmit, hogy életem végéig a rabszolgája
leszek, ha ezt most szépen végigcsinálja. Felrótta, hogy
beadtuk a derekunkat. Hogy eddig tisztességes embereknek
tartott bennünket, most viszont hagyjuk, hogy egy politikus
eltüntesse a nyomait.
- Kilgore azt mondja, neki semmi köze nem volt az
egészhez - mondtam.
- Helyes. És ha egy politikusban nem bízhatsz, akkor kiben
bízhatsz egyáltalán?
Végül megígértem neki, hogy elmondom az igazi sztorit, és
csinálhat egy hosszú interjút.
Eljött az idő, hogy visszamenjünk a Rimwayre. Helyet
foglaltattam a másnap délutáni járatra.

Aznap éjjel egyikünk sem volt álmos, így aztán lementünk a
bárba. Pacsirta volt a bár neve, egy nő ábrándos dallamokat
játszott a billentyűkön, az italoknak még a nevét sem
hallottam soha, tisztán, jég nélkül szolgálták fel. Volt olyan
is, mint a folyékony ezüst, ami után úgy éreztem magam,
hogy semmi sem számít, csak ez a pillanat. A billentyűs
hangszer melletti asztalhoz telepedtünk le, és ittunk Salud
Afarra.
Talán ha egy tucatnyian lehettek rajtunk kívül a bárban, ahol
nem robotok, hanem emberek szolgáltak fel, és ettől mindjárt
hangulatosabbnak éreztük a helyet. Egy jóképű fiatal srác jött
az asztalunkhoz, mondta, hogy Maxnek hívják, ő fog
kiszolgálni bennünket. Rimway-naptár szerint huszonkét éves
lehetett. Kíváncsi lettem volna, házas-e. Nehéz volt
megállapítani. Salud Afaron a férfiak nem hordanak gyűrűt.
Valami módon a férfiasságukkal van kapcsolatban, de
sohasem sikerült rájönnöm, pontosan hogyan.
De érződött rajta, hogy független. Talán abból, ahogy rám
nézett. Talán csak a képzeletem működött. Arra gondoltam,
vajon mennyi esélye van, hogy elmehet egy másik világra,
amikor majd kiderül minden, és kétmilliárd ember lódul meg
a kapuk felé.
Szegény Max. Ha most, ma éjjel, ebben a szent pillanatban
elmenne, még kapna helyet a két járat egyikén, melyek
hetenként indulnak Rimway és Toxicon felé.
A zongoránál ülő hölgy az „Elveszett órák”-at énekelte, és
közben vonaglott hozzá. Egy közeli asztal mellett egy fiatal
pár végignevetgélte és végigiszogatta az estét, a terem túlsó
végében pedig egy csoport ünnepelt valamit. Figyeltem,
amint egy fiatalember megpróbál felcsípni egy nyilvánvalóan
húzódozó nőt a bárpultnál, és azon kaptam magam, hogy
drukkolok neki. A nő azonban felállt, és elindult egy másik
helyre.
Megjöttek az italaink. Alexnek egy csavarintás nevű
- tényleg ez volt a neve -, nekem pedig egy Való öröme. A
folyékony ezüst.
Itt ütöttük agyon az éjszaka hátralévő részét, s közben a
carpe diemről beszélgettünk. Hogyan kellene élni a jelenben,
hiszen senki sem tudhatja, mit hoz a másnap, sőt hogy mi
történhet vele hazafelé menet. Csakhogy mi ebben a nagyon
szokatlan helyzetben tudtuk.
Körülbelül egy óra múlva Alex kijelentette, hogy neki ebből
elég, és elbaktatott. Én még, kezem között a poharammal,
elüldögéltem egy kicsit. Végül rámosolyogtam a fickóra, aki
korábban a bárpultnál próbálkozott azzal a nővel. Amikor
odajött, tovább bátorítottam, aminek az lett a vége, hogy
elmentem vele.
Nem tudom, hogyan boldogult Max. De azon az éjszakán én
mindenkinek drukkoltam.

HARMINCEGY
Igen, időnként felbukkannak emberi szörnyek, akik nagy

pusztítást visznek véghez, de az igazi, naponkénti kárt
rendszerint jó szándékú emberek okozzák.
Kilgore-nak igaza volt. A sztori az éjszaka kiszivárgott, és

reggelre a hír bejárta az egész világot. Mire a média
bejelentette, hogy az Adminisztrátor beszédet mond, már
kialakulóban volt az egyre növekvő pánik. Kilgore még el
sem jutott a hallgatóságához, már bejelentették, hogy a jövő
évre minden Rimwayre és Toxiconra induló járatra előre
eladtak minden helyet. Ennél távolabbi időpontokra nem
lehetett előre helyet foglaltatni. A szállítási vállalkozók árai
meredeken felszöktek, állítólag azért, mert senki sem fog
Salud Afarra utazni, és ezért nekik maguknak kell fedezni a
költségeiket. Ráadásul bejelentették, hogy egy új csillagközi
fuvarozócég is alakul. Neve még nem volt, de a szakértők
szerint pár hónap múlva már szállítani fogja bolygón kívülre
az utasokat. A négy űrhajógyártó üzemet máris elárasztották
megrendelésekkel. A vevők állítása szerint az árak máris az
egekbe szöktek. Eközben az ingatlanpiac összeomlott.
Az online hálózatokon úrrá lett a félelem. Tényleg igaz,
hogy elpusztul a világ? Miért nem figyeltünk oda egy ilyen
szörnyű nagy veszélyre? Mindenütt azt suttogták, hogy a
Cleevek már évszázadok óta tudták, hogy a Callistrából nova
lett. A hívők bejelentették, hogy elérkezett a végidő.
Történeteket hallottunk arról, hogy az Államszövetségben is
felrobbantak csillagok, és hogy a Néma világoknak,
melyeken tudvalevőleg hitetlenek élnek, szintén leáldozik.
Szakértők tartottak holobemutatókat a gammakitörés
legborzalmasabb hatásait illusztrálandó. Bemutatták, hogy
maga a kitörés hogyan éri el Salud Afart, beborítva,
elárasztva és alámentve a bolygót a rettenetes sugárözön-be.
Részletekbe menően ecsetelték, hogyan próbálják az emberek
menteni magukat, barlangokba és pincékbe bújva, hogy a
sugárzástól megmenekülve az éhezésbe haljanak bele.
Esetleg halálra fagyjanak, minthogy az időjárás ciklikussága
is felborul.
Interjút készítettek Ivánnál, aki a Villámcsapás kifejezést
használta. Ettől kezdve ez lett a hivatalos terminológia.
Egyes szakértők kifejezetten élvezték a helyzetet. Ha
akadtak is kételkedők, kénytelenek voltak ők is beadni a
derekukat, amikor a Parkway 17. bejelentette, hogy az
Adminisztrátor a délelőtt folyamán beszédet fog mondani. Es
ahogy a különböző időzónák sorra értesültek a hírről, ők is
mind becsatlakoztak a kórusba.
Ailos Johansen, az Imkah Johansennel címen futó show-
műsor házigazdája, máris bizalmatlansági szavazásra szólított
fel az Adminisztrátor ellen. A szavazást, ha egyáltalán sor
kerül rá, jóvá kellett hagynia az országgyűlésnek. Ha ők
hozzájárulnak, akkor a szavazók fogják eldönteni, mi legyen.
Amikor Kilgore megjelent, nyoma sem volta rajta annak a

lezserségnek, amivel az egyéb beszédeit tartotta. Az
irodájában ült, és a hivatalos díszruhája volt rajta. Egy note-
bookról pillantott fel.
- Barátaim, szerte a világon - kezdte. - Az elmúlt tizenkét
órát valamennyi koalíciós állam elnökével és más vezetőkkel
folytatott tanácskozással töltöttem. Talán már önök is
hallották a hírügynökségek jelentéseit, így most hadd
mondjam el, hogy mi az, amit tudunk, és mit szándékozunk
tenni.
Ma egy fenyegető valósággal nézünk szembe. Hadd
kezdjem azzal, hogy pontot kell tenni az utóbbi hetekben
lábra kapott híresztelések végére, miszerint küszöbön áll a
háború Ashiyyurral. Nem szeretnénk, ha ez bekövetkezne, és
nincs okunk azt hinni, hogy megtörténhet.
Ellenben számolnunk kell egy ijesztő méretű válság-
helyzettel. Tegnap tudtam meg, hogy a Callistra, az egyetlen
csillag, mely évszázadok óta oly fényesen ragyog az
égboltunkon, és ma is látni fogjuk odafent, felrobbant, és a
tudósok szóhasználata szerint hipernovává változott.
Szünetet tartott. Felállt. Közelebb jött. Sikerült olyan
benyomást keltenie, mint aki tudja a válaszokat.
- A Callistra nagy távolságra van Salud Afártól. A robbanás
azonban a Harmadik Unió ideje alatt következett be. A
csillag, amelyet éjszakánként ott látunk az égen, ezerkétszáz
év óta nem létezik.
A robbanás gammasugár-kitörésekkel járt együtt. Ezek a
sugarak mindenfelé szétszóródtak, és ma már tudjuk, hogy
sajnos egy ilyen sugár épp mifelénk tart.
Mit jelent ez Salud Afarra nézve? A helyzet nem jó, de
tudunk lépéseket tenni, hogy megvédjük magunkat. Először
is a sugár még három évre van tőlünk. Másodszor, a
légkörünk pajzsként fogja kivédeni a sugárzás
legveszedelmesebb hatásait. Mindazonáltal egy része el fogja
érni a bolygót.
Azon dolgozunk, hogy segítséget kapjunk az
Államszövetségtől. Óvóhelyeket építettünk, arra számítva,
hogy esetleg háborúznunk kell Ashiyyurral. Ezek az
óvóhelyek menedékül szolgálnak majd, ha elér bennünket a
gammasugárzás. Valójában azonban egy egyszerű alagsor is
megteszi. A sugár valamivel több mint három nap alatt
elvonul. Máris hozzáláttunk a készletek felhalmozásához.
Ezen kívül sok polgártársunkat evakuálni fogjuk, és más
megoldásokon is dolgozunk.
És most egészen őszinte leszek önökhöz. Ha a bolygónk
kikerül a sugárkitörés áljából, akkor sem fogunk tudni
egyszerűen visszaköltözködni. Valószínűleg sok-sok éven át
nem lesz lehetőség gazdálkodásra. Ennek ellensúlyozására
növelni fogjuk szintetikus élelmiszergyártásunkat. Egyéb
lépéseket is teszünk, hogy megvédjük magunkat. De e
pillanatban arra van a legnagyobb szükség, hogy mindenki
megőrizze a nyugalmát. Ha ezt együtt végigcsináljuk, ha
képesek leszünk közös biztonságunk érdekében összefogni,
akkor nincs mitől félnünk.
Kilgore ebben a stílusban folytatta még vagy háromnégy
percen keresztül. Bejelentette a „globális biztonsági
stratégiát” felügyelni hivatott világméretű végrehajtó
bizottság megalakítását. (Ez úgy hangzott, mintha a
Villámcsapás olyasmi volna, aminek csupán ki kell várni a
végét. Mint egy heves viharnak, vagy idegen kémek
behatolásának.) Megígérte, hogy rendszeresen be fognak
számolni a bizottság ténykedéséről, és elmondta, hogy bár
nem lesz könnyű, tudja, hogy a bolygó népe fel fog nőni a
feladathoz.
- Menjünk hát együtt előre. Legyen az elkövetkező
megpróbáltatás napjaira adott válaszunk a mi örökségünk,
melyet fiainkra és lányainkra hagyunk. És ha Salud Afar
egymillió évig fennmarad, azt fogják majd mondani, hogy ez
volt a legszebb órája.
Azzal eltűnt.
- Hát tudod, ez a fickó tényleg elolvasta a könyvet -mondta
Alex.
- Milyen könyvet?
Alex rám nézett, és megrázta a fejét.
- Hagyjuk, Chase.
Meg kellett jelennem a Globálisban, hogy elkészítsem az

interjút Peiferrel. Amikor fölmentem a tetőre, hogy taxit
fogjak, egy kisebb tömeget találtam ott. Fojtott hangon
beszélgettek a közelgő világvégéről.
- Az Adminisztrátor is megmondta, hogy be fog következni.
- Az nem lehet. Mi az ördögöt tudhat ő?
- ... Azelőtt sohasem értettem...
- ... Mindenki meghal...
- ... Őrület...
- ... Mi elmegyünk az unokatestvéremhez. Vokához. Ő jó
messze lakik innen...
Lentről az utcáról úgy hallatszott, mintha az emberek
üvöltöznének egymással.

Húsz perc múlva megérkeztem a Globálishoz. A felszíni
leszállóhelyen ugyanaz a jelenet fogadott. Mindenki meg volt
rémülve, és senki nem akadt, aki másról beszélt volna.
Peifer az igazgatói irodában várt rám. A szerkesztőség
munkatársai ide-oda futkostak, nyilatkozatokba pillantottak
be futtában, és a linkjeikbe beszéltek.
- Elfoglaltaknak tűnnek - jegyeztem meg.
- Viccelsz? Ez a világ legnagyobb sztorija. Miért nem
mondtátok el nekem?
- Nem tudtuk. Én nem tudtam, amíg nem néztem föl, és nem
láttam meg az üres eget.
- Üres eget? Miféle üres eget?
- Az aszteroidáról.
Átkísért a szobájába. Valaki bejött, és képeket készített.
Rengeteget. A legtöbb képen álltam, és felbámultam a
Lantner-emlékműre és a mögötte lévő égboltra.
- Tudja, amikor a legfontosabb információt abból kapja
valaki, hogy fölnéz, és nem lát semmit, az a képen nem jön ki
jól - magyarázta Peifer.
- Legközelebb jobban fogok igyekezni, Rob.
- El kellett volna vinnie magával Alexet - mondta erre.
- Nem kérte.
- Nem tudtam, hogy ilyesmivel fogjuk szembetalálni
magunkat. Azt hittem, az egész csak korrupcióról szól. Azt
gondoltam, hogy a gazemberek tudnak egy nagyfokú
dekonjunktúra közeledtéről, és összejátszanak a... -
Elhallgatott, és rám meredt. - Mindegy. Van néhány
kérdésem magához.
- Mik a reakciók az Adminisztrátor beszédére?
- Momentán fel akarják akasztani - felelte.
- Sajnálattal hallom.
- Megérdemli, amit kap. Félreállt, és hagyta, hogy a barátai
intézzék az ügyeket. Amíg lojális maradtál a csibészhez,
semmit nem csinálhattál rosszul. Mindenesetre nem lennék
meglepve, ha kiderülne, hogy kezdettől fogva tudott a
dologról.
Kopogtattak.
- Gyere be - kiáltott ki.
Egy középkorú, riadtnak tűnő nő dugta be a fejét.
- Rob, nézz bele az adásba.
Peifer bekapcsolta a hávét. A Globálisra volt állítva. A
bolygó túlsó felének egyik időzónájában kirobbant lázadásról
érkeztek képek.
- ... És több száz embert letartóztattak - mondta egy bariton.
- A délután közepén kezdődött, több mint egy órával az
Adminisztrátor beszéde előtt. Eddig tizenhét halottról és
negyven-ötven sebesültről tudunk, John.
Peifer megnézte, honnan érkezett a tudósítás. Baranda.
Sohasem hallottam róla.
- Nem nagy ügy - jegyezte meg. - Az ottaniak mindig
lázadoznak valami miatt.
Visszakapcsoltak, és megmutattak egy már felvett anyagot
egy férfiról, aki ledobott egy gyereket egy tíz vagy tizenegy
szintes épület tetejéről, majd maga is utána ugrott.
Azután arról tudósítottak, hogy a Koalíciós Adatgyűjtő
Ügynökséget elárasztják a tiltakozások.
Világszerte akcióbizottságok alakultak, imaórákat vettek
tervbe, és ellenzéki pártpolitikusok kezdtek vitatkoztak arról,
hogy vagy Kilgore volt nemtörődöm, vagy mi reagáltuk túl a
dolgot.
- Hát - jegyezte meg Peifer -, úgy néz ki, hogy maga és a
partnere jól belecsapott a lecsóba.
Amikor végeztünk, az űrkikötőbe indultam, ahol Alex

mondta, hogy várni fog. Dühös tömegre voltam elkészülve,
de a hely inkább elhagyatottnak látszott. Alex az indulási
oldalon várt.
A komp azonban tele volt. Egy nő elmondta, hogy a
családjával együtt másnap indulnak a Toxiconra.
- Hetekkel ezelőtt megvettük a jegyeket. Nyaralni akartunk
menni. Azt hiszem, szerencsénk volt.
Két család az egyik kirándulóhajóval ment el. ARimwayre.
- Hála istennek nekünk itt van a Belle - mondtam Alex-nek.
- Nem szeretném, ha valamelyik közösségi járaton kéne
megpróbálnunk elrepülni.
Miközben átvágtunk a felhőtakarón, Alex kinézett az
ablakon.

- Az a gyanúm, hogy egy rossz hír mindig jó valakinek. Iván
haverod egy vagyont fog keresni.
- A Csillagfény Utazási Iroda fog.
Felszállás közben a híreket néztük. Csupa olyan emberről
szóltak, akik el akarták hagyni Salud Afart, továbbá
tudósokról, akik cáfolták a kormány állításait, és politikai
kommentátorokról, akik Kilgore hivatalából való eltávolítását
követelték. Mások fenntartották azt a véleményüket, hogy itt
egy összeesküvésről van szó, hogy letörjék az árakat, és
lehetővé tegyék néhány vagyonos embernek, hogy tovább
növeljék a vagyonukat. Vagy hogy lehetővé tegyék Kilgore-
nak, hogy diktatórikus hatalomra tegyen szert. Egyesek
közölték, hogy felőlük történhet bármi, őket ugyan nem
fogják kikergetni az otthonukból.
Dühös vezércikkek kezdtek megjelenni: A robbanás 1200
éve történt, és mi csak most értesülünk róla?
És: Kilgore tudhatott róla.
És: Ideje űrbárkákat építeni.
Egy szem csillag az égen, és senki nem vette észre.
Ideje, hogy új vezetést válasszunk.
Hírességek és politikusok emeltek szót az egység
érdekében. Most félre kell tennünk a nézeteltéréseinket, és
együtt kell dolgoznunk a legjobb eredmény elérése
érdekében, bármi legyen is az. Felhívások hangzottak el
világméretű imádkozások szervezésére, és a különböző
felekezetek, melyek Peifer elmondása szerint mindig egymás
torkát szorongatták, hirtelen felfedezték, hogy valójában egy
közös ügy képviselői.
Valaki elindította a Gyerekek Kiköltöztetési Kampányát.
Azt hangoztatták, hogy az induló űrhajókon minden létező
helyet gyerekek számára kell elérhetővé tenni. Ők a jövő.
Mindenki, akinek saját járműve van, amellyel el lehet hagyni
Salud Afart, önként ajánlja fel a segítségét. Vigyen magával
gyerekeket.
Mentsük meg a gyermekeket.
A Parkway 17. bejelentette, hogy aznap este az
Adminisztrátor újabb beszédet mond, amelyben vázolni fogja
a cselekvési tervet.
Az egészben volt valami valószerűtlenség. A lázas
tevékenység ellenére nem hittem benne igazán, hogy
felfogták a helyzet valódi realitását. Az emberek úgy
reagáltak, mintha valami nagy-nagy vihar közeledne. A
hogyan vészeljük át a legjobban vált a fő kérdéssé. Még nem
szálltunk fel a Korinbladt, a lerobbant személyszállító
fedélzetére, amely alig egy éve zuhant bele egy napba több
mint hétszáz jómódú utasával együtt.
Lenéztem az alattunk vonuló felhőkön át a bujazöld fákkal,
bokrokkal, hullámzó dombokkal ékes vidékre. És nem
akartam elhinni, hogy három év múlva ez az egész világ
sugározni fog. Hogy évtizedekre, vagy még tovább
lakhatatlanná fog válni.
Akaratlanul is megsajnáltam Kilgore-t, akinek most
szembesülnie kellett azzal, hogy mivel hiányzott belőle a
kíváncsiság, egy teljes, lakott bolygóval kell fizetnie érte. De
azért elgondolkodtam azon, hogy hogyan tudott ennyire
figyelmetlen lenni, hogy nem vette észre, mi történik. De
legalább úgy tűnik, ő maga nem érintett az ügyben. Ma este
ismertetni fog egy stratégiát.
- Sok szerencsét hozzá — mondta Alex.
Fizikusokat kérdeztek meg. A Nakamura Intézet
munkatársa, Evan Carbacci közölte, ők mindig is tudták,
hogy a Callistra instabil, és épp a múlt hónapban vették
tervbe, hogy felküldenek egy egységet az égitest helyzetének
megvizsgálására.
- Ha úgy gondolják, hogy kicsit elkéstünk vele, vegyék
számításba, hogy ilyen dolgok évmilliós léptékben szoktak
előfordulni. Nem hiszem, hogy bármelyikünkben is felmerült
volna egy küszöbön álló robbanás lehetősége. Emberi idő
szerint. Hát még az, hogy már meg is történt.
Amikor sarokba akarták szorítani, dühösen kifakadt:
- Nézze, legyünk őszinték. Az az igazság, hogy egész
egyszerűen átkozott nagy pechünk volt. Tudtuk, hogy még ha
felrobban is a nyavalyás, igen csekély az esélyünk, hogy az
útjába esünk. Ki gondolta volna...?
A családok minden alkalmat megragadtak, hogy a Salud
Afarról elutazókat rábírják, vigyék magukkal a gyerekeiket.
Több szervezet vizsgálat megindítását sürgette, hogy
kiderüljön, ki volt a hibás. Nagy számban bukkantak fel
összeesküvés-elméletek gyártói. Nemcsak Cleev és Kilgore
tudtak róla, de egyesek azt állították, hogy egy titkos társaság
is, amely azonban vallási célokból elhallgatta ezt az
értesülését. (A vallási célok mibenléte homályban maradt.)
Más csoportok azt hangoztatták, hogy valójában a Callistra
nem jelent semmilyen veszélyt, az egész csak porhintés, az
igazi fenyegetés a téridőn keletkezett rés, amely leereszkedik
a bolygóra, és teljes egészében el fogja nyelni.
Mindezek ellenére a közvélemény reakciója korántsem volt
olyan kétségbeesett, mint Wexler vagy Kilgore számított rá.
Végtére is csak három év múlva lesz. És ahogy a politikusok
szokták mondani, három év alatt sok minden történhet.
Közben friss hírek érkeztek az Államszövetség és a Némák
közötti feszültség fokozódásáról, beleértve legalább két
incidenst, melyben hadihajók nyitottak tüzet egymásra.
Valaki elfelejtette kikapcsolni a kamuhír-gyártó masinát.
Mardosni kezdett a bűntudat.
- Miért, Chase?
- Fel kellett volna hívnunk azt a szolgálatot - feleltem.
- Hogy adjanak egy gyerekcsoportot, hogy elvigyük
magunkkal innen.
Alex felsóhajtott.
- Nem lelkesedem a gondolatért, hogy az elkövetkező négy
hetet egy csapat kiskölyökkel töltsem el, de igazad van. Ha
fölérünk, vegyük fel velük a kapcsolatot. De kössük ki, hogy
egy-két anyuka is jöjjön velük, rendben? - Az ajkába
harapott, majd hozzátette: - Bárcsak nagyobb teljesítményű
hajónk lenne.
Az űrállomásra érve megálltunk a Homokkőnél, hogy

vegyünk pár szendvicset. Mialatt Alex a kávéját bámulta,
érintkezésbe léptem az Irányítóközponttal.
- Önök indulásra készen állnak - mondta az őrszolgálatos
tiszt. Megengedett magának-csöppnyi gúnyos felhangot. - Ma
sokan döntöttek az indulás mellett. Mikor akarnak indulni?
- Arra gondoltunk, hogy pár gyereket magunkkal vinnénk -
feleltem. - Azokat, akik megpróbálnak kitelepülni.
- Értem. Hát, még egy ilyen sem érkezett ide.
- Mikorra várják őket?
- Nem tudom. De kilencven percen belül elindíthatjuk
önöket, ha megfelel.
- Nem is sejti?
- Nem. Ha egy ideig még itt akarnak maradni, azt is lehet.
Talán holnapra megérkeznek. Gondolom, előbb meg kellene
állapodniuk velük.
~ Rendben van. Majd még visszajövünk.
- Hívd fel őket - javasolta Alex.
Megpróbáltam. Az MI-k túlterheltek voltak. Amikor sikerült
bejutnunk, akkor sem mentünk sokra a válaszokkal. Senki
nem tudott semmit. Mindenki máshoz irányított bennünket.
Még nem készültek fel. Még a netre sem rakták fel. Kérjük,
adják meg a kódjukat, és majd jelentkezünk.
- Úgy látszik, nem jutott eszükbe, hogy külön kódot adjanak
azoknak, akik felajánlják a szállítási kapacitásukat - mondta
Alex.
Megadtuk a kódunkat, és vártunk. Két óra múlva újból

telefonáltunk, de a helyzet semmit sem változott.
Bejelentkeztünk egy szállodába.
- Ez eltarthat ítéletnapig - jegyezte meg Alex.
Végül felmentünk a szálloda társalgójába, s ott vártuk, mi
mondanivalója lesz még Kilgore-nak.
- Tényleg itt akarunk lődörögni, amíg a hivatalok kiderítik,
mi van? - kérdezte Alex.
Nem. Én legalábbis nem akartam.
- Csináljuk inkább azt, hogy elhúzunk innen, és
hazamegyünk - javasolta Alex. - Ha már otthon vagyunk,
Belle a tiéd, ha akarsz, akár vissza is jöhetsz vele egy
mentőakcióra.
A francba.
- Oké - mondtam végül. - Menjünk.
Újra felhívtam az Irányítást. Ugyanaz a tiszt. Gondterheltnek
tűnt.
- Az az érzésem, hogy nem hallották - mondta. - A Belle-
Marie-t elkobozták. Mindegyiket elkobozták.
- Az összes hajót?
- Igen.
- Ki?
- A kormány.
- Mennyi időre?
- Egyszer és mindenkorra. De nem mondtak róla semmi
többet. Feltételezem, hogy az emberek kitelepítésére akarják
használni őket.
- Köszönöm - mondtam.
- Sajnálom. Bár segíthetnék.
Alex arcán fáradt mosoly jelent meg.
- Látnunk kellett volna előre. - Beleszólt a linkjébe:
- Kérem, kapcsolja a Parkway 17-et. - Megadta a kódot,
amelyet a személyzettől kaptunk.
- Nem vehetik el Belle-t csak úgy - morogtam.
Alexet kapcsolták.
- Elnöki Hivatal - szólt bele egy mélybasszus.
Páran, akik a közelünkben ültek, meghallották. Felénk
fordultak, és ránk meredtek. Alex lejjebb vette a hangot.
- Alex Benedict vagyok - mondta fojtott hangon. - Ott
jártam a minap, és beszéltem az Adminisztrátorral. - Szavai
nem maradtak hatástalanok. Derék embertársaink
mosolyogva bólogattak, hát persze, hogy beszéltél vele, és
szemüket forgatva felnéztek a plafonra. - A Samuelsről
telefonálok. Szeretnénk hazamenni.
- Oké. Van valami probléma?
- Lefoglalták a hajónkat. Önök.
- Ó. - A fickó nagy levegőt vett. - Kérem, tartsa egy percig.
Alex rám nézett, a fejét csóválta, és becsukta a szemét.
- Úgy van, uram - jött vissza a mélybasszus. - A legfelsőbb
helyről jött az utasítás, de kárpótolni fogjuk önöket. Hogy
ezért hová kell fordulniuk, megtudhatják, ha...
- A kárpótlás nem érdekel. A hajómat akarom.
- Sajnálom, Mr.... Milyen nevet is mondott, uram?
- Alex Benedict.
- Sajnálom, Mr. Benedict. Az utasításban az áll, hogy
„kivétel nélkül”.
- Beszélhetnék a főnökével?
- Sajnálom, uram. Pillanatnyilag nem elérhető.
- Beszélhetnék, kérem, dr. Belhowerrel?
- Kivel?
- Dr. Circe Belhowerrel.
Újabb rövid hallgatás.
- Sajnálom, uram. Ilyen nevű személy nincs az
alkalmazottak között.
Emlékeztettem Alexet, hogy a nő elnöki tanácsadó.
- Gondolom, az Adminisztrátort sem lehet elérni -mondta
Alex.
- Felírhatom önt a listára. - Úgy mondta, mintha ez valami
mindennapos dolog lenne.
- Átadna neki egy üzenetet?
- Természetesen.
- Vissza akarom kapni a hajómat. A Belle-Marie-t.
Megpróbálnék hazajutni.
- Gondom lesz rá, hogy az üzenete bekerüljön a dobozába.

HARMINCKETTŐ
Kígyó nélkül egy kert sem lehet tökéletes, drágám.
Felhívtam Ivánt. A Pilótaklubban találkoztunk.

- Az az érzésem, hogy megkavartunk valamit - mondta.
- Úgy tűnik.
Leült. Úgy mosolygott, mint aki meg van elégedve magával.
- Mi van? - kérdeztem.
- Fellendült az üzlet. Találtak egy világot, ahol megfelelőek
a körülmények. Egy olyan helyet, ahová elköltöztethetik az
embereket. Néhány mérnököt máris útnak indítottak.
Tizenháromezer fényévnyire van innen. Bent, a perem
közelében. Nem éppen a szomszédban, de mégsem olyan,
mintha meg kéne tenni az egész utat a Rimwayig,
- Oda fogsz menni?
- Ma este indulok. Tele hajóval. Na és, mit tehetek érted?
Ugye nem akarsz visszamenni az emlékműhöz?
Nem tudtam megállapítani, komolyan kérdezi-e.
Mindkettőnk számára rendelt valami előételt és hozzá üdítőt.
- Elkobozták a hajónkat.
- Mindenkiét elvették.
- Tudsz valami tanácsot adni, hogyan szerezhetnénk vissza?
Megrázta a fejét.
- Chase, nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem, sokáig
itt fogtok maradni.
***
Mialatt én Ivánnál üldögéltem a Klubban, Peifer leadta az
interjút, amelyet fölvettünk, és a rövid összefoglalóban
elmondta, amit Vicki Greene-ről tudott. Vicki hónapokkal
ezelőtt tudott az egészről. Valaki megpróbálta elhallgattatni.
Ki más tehette volna, mint a kormányzat?
Órákkal később hallottuk, hogy megroppant valami a
Koalícióban. Persze, szigorúan a kulisszák mögött. A
nyilvánosságnak mutatott kép, miszerint a világ vezetői
együttes erőfeszítéssel dolgoznak azon, hogy úrrá legyenek
egy kétségbeejtő helyzeten, szétesőben volt. A pletykák
szerint a többiek úgy vélték, Kilgore kezdettől fogva tudott
róla. Vagy ha nem, hát tudnia kellett volna. Állítólag azt
akarták, hogy álljon félre.
Az Adminisztrátor második beszédét a marinoxi Világ-

könyvtárból közvetítették. Egy szónoki emelvényen állva
azzal kezdte, hogy tudja, mennyire aggódik mindenki a
gammakitörés miatt.
- Szeretném emlékeztetni önöket, hogy három év múlva fog
bekövetkezni. Először is tájékoztattuk a helyzetünkről az
Államszövetség valamennyi világát. Kértük a segítségüket.
Azonnal elküldtük ezt az üzenetet, de csaknem három hétbe
telik, mire választ remélhetünk rá. Én azonban bízom benne,
hogy fel fogják ajánlani a segítségüket.
Másodszor, a Koalíció minden államával együttműködve,
minden rendelkezésünkre álló forrást csillagközi űrhajók
építésére fogunk fordítani. Időbe fog telni, mire mindennel
elkészülünk, és a gyártás elkezdődhet, mert szükségünk lesz
bolygó körüli pályán keringő berendezésekre is. Ezek
gyártása már meg is kezdődött.
Nagymértékben megnöveltük az óvóhelyekre szánt
fedezetet. Ahol csak a körülmények lehetővé teszik, földbe
ásott óvóhelyeket létesítünk, és előregyártóit elemekből
kisebb közösségek védelmére szolgáló egységeket építünk.
Hamarosan rendelkezésünkre fognak állni családi házak
védelmére szolgáló sugárelnyelő pajzsok.

Sajnos a bolygót nem tudjuk ilyen pajzzsal felszerelni, és
éppen ez jelenti számunkra a legnagyobb veszélyt.
Mire elvonul a gammakitörés, a sugárzásnak kitett
valamennyi létforma elpusztul. Mi azonban túl fogjuk élni, és
ha ennek vége lesz, új erdőket telepítünk, és visszatelepítjük a
vadon élő állatokat.
- Na, ez nem valószínű - jegyeztem meg. - Ennek a helynek
lakatlannak kell maradnia.
- De politikának jó - vont vállat Alex. - A népnek most
pontosan ezt kell hallania.
- Találtunk egy új világot, a Sanctumot, amelyre át fogjuk
vinni a kitelepülőket. Eleinte aggódtunk, hogy majd
kénytelenek leszünk végighurcolni az embereket az
Államszövetségbe vezető hosszú úton, ami borzasztó lassan
ment volna. A Sanctum fele olyan messze van innen, mint a
legközelebbi szövetségi világ. Már úton vannak oda
mérnökök, biotechnikusok és gazdálkodók. A következő
huszonnégy órában mások is követik majd őket. Új Világ
Hadműveletnek neveztük el ezt a kísérletünket.
E válságos időben Salud Afarnak mindnyájunk közös
erőfeszítésére van szüksége. Először is önkéntesek
jelentkezését kérjük. Különösen olyanokét, akiknek van
valamilyen műszaki képzettségük. Kérem őket, hogy
jelentkezzenek a Koalíciós Hirdetőtáblánál.
A szónoki emelvényt megkerülve előrejött, keresett egy
széket, és leült.
- Nem akarom alábecsülni a helyzet komolyságát:
Válaszúihoz érkeztünk, és csak az önök segítségével érhetünk
célt. Máris azzal kell kezdenünk, hogy készleteket gyűjtünk.
Raktározzák olyan helyen, ahol nem érheti őket a
gammasugárzás. Erre vonatkozóan is kaphatnak tájékoztatást
a Koalíciós Hirdetőtáblánál. Tudniuk kell, hogy lefoglaltunk
minden magán- és kereskedelmi űrhajót, amely nem vesz
részt az általános mentési munkálatokban. Némelyiket új
űrállomások építésében, másokat a kitelepülök elszállítására
fogjuk használni. Kárpótlást fogunk kínálni értük.
Végül még valami: Annyi embert szándékozunk áttelepíteni
a Sanctumra, amennyit csak lehet. Azt szeretnénk, ha csak
kevesen maradnának Salud Afaron. Nem mintha nem
bíznánk abban, hogy túléljük ezt a vészhelyzetet. De az
esemény után a rendelkezésre álló készletek mennyisége
lefog csökkenni. - Előrehajolt; tökéletesen alakította az
oltalmazó nagybácsi szerepét. - Hosszú idő óta kielégítő a
születési arány ezen a bolygón. Ebben a történelmi órában
meg kell mondanom önöknek, hogy ez bizony túl sok. Senkit
nem kérek arra, hogy válassza az abortuszt. Arra azonban
szükségünk van, hogy a mai naptól kezdve mindaddig, amíg
kijelenthetjük, hogy a vészhelyzet elmúlt, mindenki tegyen
lépéseket a fogamzás megelőzésére. Tisztában vagyok vele,
hogy ez rendkívül személyes ügy. De nagyon is elképzelhető,
hogy minden újszülött egy ártatlan ember életébe fog kerülni.
Es ha ezzel érzékeltetni tudtam, milyen komoly a helyzet,
akkor kérem, vegyék nagyon fontolóra a dolgot. -
Elhallgatott, és egyenesen a szemünkbe nézett. - Tudom,
hogy mindent megtesznek, ami önökön múlik. Köszönöm, és
jó éjszakát kívánok.
Kilgore képe eltűnt, és a következő pillanatban megjelent egy

szakértői csoport, hogy megvitassa a helyzetet. Egyikük, egy
higgadt fickó, aki egész jól nézett volna ki, ha nincs az a
túlságosan ápolt bajusza, úgy vélte, hogy az Adminisztrátor
nagyszerű vezetői képességet felmutatva reagált a
vészhelyzetre.
- Szerencsénk van, hogy épp a megfelelő ember kapta ezt a
feladatot - mondta. - Őrültek azok, akik ki akarják tenni a
hivatalából. Igazán nem lehet őt okolni azért, mert egy csillag
felrobban, ellenben mindent megtesz, amit józan ésszel el
lehet várni tőle, a hatások ellensúlyozására.
- Évtizedek óta tudtunk róla - felelte egy dühös képű,
akadémikusnak látszó férfi. - A Greene-sztori csak
megerősíti.
Ezután egy fiatal nő szólalt meg, akiben jól láthatóan forrt a
méreg:
- Greene-től függetlenül mindig is tudtuk, hogy a
Callistrából előbb-utóbb szupernóva lesz. Vagy valami még
nagyobb. Figyelnünk kellett volna. Hogy miért mulasztottuk
el, sohasem fogom megérteni.

- Dr. Bjorg - fordult hozzá a moderátor -, javasolta valaha is,
hogy tanulmányozzuk?
- Nem az én szakterületem - felelte a nő.
- Hát akkor kié? - kiáltott fel Alex.
- Alex, megint hologramokhoz beszélsz - figyelmeztettem.
Mindig ezt csinálta, ha felidegesítették.
Harcoltunk a Belle-Marie lefoglalása ellen, de nem volt kivel

harcolni. Akárkit hívtunk fel, az illető mindig másvalakihez
küldött. Büszke voltam Alexre, aki ezalatt egyszer sem gurult
dühbe, és nem hibáztatott engem, amiért nem mentünk el,
amikor megvolt rá a lehetőségünk.
A következő pár napban többször is megpróbáltunk eljutni
Kilgore-hoz. Az eredmény mindig ugyanaz volt: rákerültünk
a listára. Megnéztük, milyen kárpótlást kínálnak a Belle-
Marie-ért, és kiderült, hogy az összeg jóval kevesebb annál,
mint amennyit a hajó ér. Ez felvetett egy újabb problémát: a
koalíciós pénz értéke a Koalíción túli világokon nem ér
semmit. Az itt kapott pénzért semmit sem kapnánk.
Felhívtuk a Bentley Mélyűrt, a Rimwayre és Toxiconra
menő személyszállító űrhajók szállítmányozó hálózatát. Heti
rendszerességgel indították a járataikat, és állítólag már
minden hajójuk megtelt. Mi azért mégis megpróbáltuk.
- Két helyet szeretnék a Rimwayre. A legközelebb elérhető
járatra - mondtam.
- Sajnálom, ma’am - felelte a vonal túlsó végén egy MI.
- Minden járatunk megtelt.
- Milyen hosszú a várólista?
- Az év végéig minden helyünk foglalt.
- Nem tudna mégis valamit ajánlani?
- Már kértünk segítséget az Államszövetség több más
szállítási vállalatától. Bízunk benne, hogy rövidesen önnek is
segíthetünk.
- Felírna bennünket a várólistára?
- Igen, ma’am. Kérem, adja meg a nevét.
Alex intett, hogy ne.
- Hagyd - mondta. - Ha kell, felvesszük a kapcsolatot
valakivel otthon, és megkérjük, hogy jöjjenek értünk.
- Kire gondolsz?
- Hogy őszinte legyek, rajtad kívül nem ismerek más pilótát.
De csak szerződtethetünk valakit. - Kibámult az éjszakai
égboltra. - Ennek az utazásnak is meglett a maga árnyoldala.
Megjött a szokásos jelentés egy államszövetségi és egy

ashiyyuri hadihajó között kirobbant tűzharcról. Ezúttal a
Néma hajó törzse felnyílt, és voltak halálos áldozatok is.
Mindkét fél határsértéssel vádolta a másikat, és megtorlással
fenyegetőzött. Háborúval.
Nyilvánvaló volt, hogy várható egy háború kitörése. Alex
megjegyezte, hogy mint oly sok más konfliktus a
történelemben, ez is olyan háború lenne, amelyet senki sem
akart. Akkor már inkább legyen egy vonatszerencsétlenség.
De mindkét oldalon ott voltak a politikusok, akik az
ellentétek szításával szilárdították meg a pozíciójukat. Ez
gyakran biztosította számukra a választás eredményét, ám
ugyanakkor be is szorította őket egy sarokba. Engem
meglepett, hogy Kassel nem volt teljesen őszinte, amikor azt
állította, hogy a Némák nem tudják megcsalni egymást.
Időközben Kilgore optimizmusának le kellett áldoznia.
Jórészt matematikusok okozták neki a legnagyobb kárt.
Minden lehetséges showműsorban megjelentek, és tátongó
lyukakat fedtek fel a kormány stratégiájában. Nem lesz elég
hely az óvóhelyeken. Közel sem. A magánházak
megvédésére szolgáló anyagok mennyisége meghaladja a
gyártó kapacitást. Tízmilliók fognak meghalni a sugárzás első
pillanatában. A túlélők egykettőre kifogynak az élelemből és
az egyéb létszükségleti cikkekből. A lehetőség, hogy kellő
mennyiségű utánpótlást kapjanak az Államszövetségtől,
legjobb esetben is kétséges. És alighanem nullára csökken,
amennyiben kitör a háború a Némákkal, ami egyre
valószínűbbnek tűnt.
- Egyszerűen nincs idő mindazt elvégezni, amire szükség
lenne. - Ezt a refrént hallottuk újra meg újra.
Körülbelül egy hete laktunk már a Samuelsen lévő
szállodában, amikor az MI bejövő hívást jelentett be. Alex,
akit még soha ilyen búskomornak nem láttam, gúnyosan
megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, nem Kilgore keres-e
bennünket. Aztán odaszólt az Ml-nek, hogy kapcsolja be.
Wexler volt.
- Üdvözlöm, Benedict - mondta. - Remélem, meg van
elégedve. - Kint volt valahol a szabadban, egy kőfalnak
támaszkodva állt fehér pulóverben és olyasféle nadrágban,
amilyet erdei sétára szoktunk felvenni. Rólam tudomást sem
véve egyenesen Alexre nézett. - Gondolom, most végre
megérti, mekkora kárt okozott.
- De legalább csinálnak valamit - jött méregbe Alex. - Maga
meg csak tétlenül üldögélt volna, végignézve, ahogy
mindenki meghal.
- Csinálnak valamit. Maga tényleg elhiszi, hogy ez a
kormány mást is tud, nemcsak beszélni? Túl sok az ember.
Meg fognak menteni pár milliót, de majdnem annyit mi is
megmentettünk. És mellette mindenki másnak három
viszonylag nyugodt évet. Maga viszont csak annyit ért el,
hogy zűrzavar keletkezeit.
- Kilgore nem így gondolja.
- Kilgore politikus. Mit gondolt, mi mást fog mondani? Ő
elhiszi azt, amit a választóknak mond, de épp ezért nem
akartuk, hogy megtudja. A körülötte lévő emberek értik, hogy
mi következik. Akárcsak az összes fizikus ezen a bolygón.
De ők nem mondanak semmit. Nem azokra az idiótákra
gondolok, akik a hírműsorokban magukat akarják látni. - Az
ajkába harapott, és esküszöm, egy könnyet törölt le az
arcáról. - De mindenki tudja, mi fog valójában történni,
amikor a hullám ideér.
Maga a gammakitörés elég gyorsan elvonul majd. De azután
napokig záporoznak majd a részecskék. Minden zöld ki fog
pusztulni. Elsöpri az ózonréteget. Az ibolyántúli fény évekre
halálos csapdává változtatja Salud Afart. Semmi nem nő ki
rajta. Talán megpróbálnak felállítani majd valami sugárvédett
üvegházakat, de ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlent. -
Megcsóválta a fejét, és valami morajlás féle tört fel a
torkából. - Bravó, Mr. Benedict.
***
Továbbra sem volt szó gyerekek evakuálásáról. Nem mintha
ezek után számított volna. A közvéleménykutatások a
pesszimizmus növekedését mutatták. A megkérdezettek
tizennyolc százaléka tartotta reménytelennek a helyzetet.
Peifer megjelent a Legfőbb Kerekasztalon, ahol a kezdődő
inflációról beszélgettek.
Az Adminisztrátor minden második este adásban volt.
Rendszerint a kandallós szobában ült, és visszatért a
hétköznapi öltözködéshez. Általánosságokat mondott,
dicsérte a hallgatóságot a türelméért és a bátorságáért,
elutasította a közvélemény-kutatásokat, amelyek a bizalom
folyamatos csökkenését mutatták. Az üzenet mindig ugyanaz
volt: Azért dolgozunk, hogy megmentsük egymást. így vagy
úgy, de megcsináljuk! A bírálói egy percre sem szálltak le
róla. Bekapcsolta a biztonsági öveket a Korinbladton. De az
utolsó szót mindig Kilgore-nak sikerült kimondania.
- Ha komolyan venném őket, akkor igen, természetesen
végül nekik lenne igazuk - mondta. - Csakhogy a
kritikusaimból hiányzik a képzelőerő. Fel akarják adni.
Alábecsülik azt, amire mi, önök és én, együtt képesek
vagyunk. Nem fogjuk megengedni nekik, hogy elvegyék
tőlünk a reményt. Megtaláljuk a kivezető utat. Együtt.
A szerte a bolygón élő emberekkel készített interjúk

szorongásról, reménytelenségről és dühös csalódottságról
árulkodtak. Egy gazda, aki „átlagosnak” nevezte a
jövedelmét, azt kérdezte, hogyan remélhetné, hogy biztos
helyre menekítheti a feleségét és a gyerekeit. „Ha valaki el
akar jutni a Sanctumra, ki kell fizetnie az utat odafelé,
mondta. Szerintem a politikusokat, akik hagyták, hogy ez
megtörténjen, meg kellene fosztani a hivataluktól, és
börtönbe kellene csukni. Ez a legkevesebb.”
Egy Boldinai Fokról - honnan máshonnan? - való tanárnak
az volt a gondja, hogy mi lesz a diákjaival. „Senki sem fog
áttelepülni egy külső világra, ha nem ismer ott valakit.
Fogadni mernék, hogy Kilgore és a barátai már nem lesznek
itt, amikor lecsap a mennykő. Hála és köszönet Benedictnek,
különben soha nem árulták volna el nekünk.”
„Folyton azt hallom, hogy csak akkor úszhatod meg, ha van
pénzed. Valaki árulja már el nekem, hogy kit kell lefizetni”,
mondta egy fekete hajú nő, aki az interjú készítője szerint
rajta van a bolygó száz leggazdagabb emberének listáján.
Kilenc napja voltunk már a Samuelsen, amikor kaptunk egy

hívást a Gyerekek Kiköltöztetésétől. Másnap akarták felhozni
az első gyerekcsoportot.
- Azt mondta, hatot el tudna helyezni?
Már közöltük velük, hogy elvették a hajónkat, de valahol
elkeveredhetett az üzenetünk. Egy óra múlva újabb hívás
érkezett.
- Kapcsolom az Adminisztrátort.
Megesküdtem volna, hogy azóta, hogy utoljára láttuk,
megőszült.
- Örülök, hogy még itt vannak. - Valaki a kezébe nyomott
egy darab papírt. Rápillantott, bólintott, majd visszafordult
felénk. - Üdvözlöm, Chase. Hogy van?
- Jól vagyok, uram. Köszönöm.
- Értesültem róla, hogy elvettük a hajójukat.
- Úgy van - válaszolta Alex.
- Elnézést kérek érte. Nem állt szándékomban megengedni,
hogy ez megtörténjen. Egyszerűen túl sok mindennel van tele
a fejem.
- Megértem, uram.
- Soha eszembe sem jutott. - Megint megzavarták, ezúttal
egy notebookkal. Összeráncolta a szemöldökét. Intett a
fejével, hogy nem. Majd megint hozzánk fordult. - Alex...?
- Igen, uram.
- Ami azt illeti, megkönnyebbülés számomra, hogy nem
mentek el. Ha óhajtja, biztosítom önöknek, hogy
elutazhassanak. Tisztában vagyok a helyzetük
kényelmetlenségével. De arra szeretném kérni, hogy még
maradjanak egy kis ideig. Lehet, hogy valami módon
segíthetnek nekünk.
- Hogyan, uram?
- Erről egyelőre ne beszéljünk. A Samuels Szállodában
laknak?
- Igen, uram.
- Nagyszerű. Helyezzék magukat kényelembe. Mi fizetjük a
számlát. De készüljenek fel rá, hogy rövidesen indulni kell.
Felhívom, ha készen vagyunk.

HARMINCHÁROM
Szállj ki, gyermekem. Szállj ki. Fuss, amilyen messze csak

tudsz ettől a sötét helytől. Kísértet látogatja, behatol minden
zugába, bejárja a folyosóit, és legvégül elpusztít mindenkit,
aki itt él.
Salud Afaron összesen, a Belle-Marie-t is beleértve, tizenegy

csillagközi magánűrhajó volt. Ehhez jött még nyolc
kereskedelmi hajó, tizenöt haditengerészeti és járőr hajó.
Ennyivel gazdálkodhatott az Adminisztrátor, akinek
kétmilliárd embert kellett volna kitelepítenie.
A csendes állomáson érezhető volt a feszültség és a félelem.
A második hét végére a harmincnégy hajóból huszonhat úton
volt a Sanctumra, vagy épp visszafelé jött onnan. A
fennmaradó nyolcba most építették be a kvantum meghajtást,
vagy valami módon átalakították. Egy út körülbelül tizenhat
napig tartott. A régi Armstrong-meghajtással ugyanehhez
hónapok kellettek volna.
És Kilgore végre felvillanyozó híreket kapott az Állam-
szövetségtől.
- Alakul egy mentőflotta - közölte a világgal. - Néhány
hajója már el is indult. - De megint emlékeztetett rá, hogy
nem lesz elég hajó, hogy mindenkit elvihessen. -
Legtöbbünknek a felszínen kell átvészelnünk a vihart. De
meg tudjuk csinálni. Megfogjuk csinálni.
Képeket mutatott hajókról, amelyek már elindultak, vagy
hamarosan el fognak indulni Salud Afarra. Khaja Luan-i és
dellacondai utasszállítókról, emberek szállításé-
ra alkalmassá átalakított toxiconi teherhajókról, Abonairól és
Salusarról érkező privát járművekről.
- Túl fogjuk élni - jelentette ki Kilgore.
Amikor befejezte, Alex percekig némán, mozdulatlanul ült.
- Mire gondolsz? - kérdeztem.
- Arra, hogy mi hiányzik.
- Hmm... És mi hiányzik?
- A haditengerészet. Ha az Államszövetség komolyan venné
ezt, akkor a hadiflotta jönne az élen. Elsősorban nekik van
valódi szállítókapacitásuk.
- Ők nem jöhetnek - vetettem ellene. - Gyakorlatilag
háborúban állnak.
- Tudom.
- Nem tudom, én nem ugyanezt tenném-e - vallottam be.
- Az embernek fel kell készülnie egy lehetséges támadásra.
Másnap bekövetkezett egy robbanás. Helmut Orr fizikus volt,

akit a közvélemény elsősorban médiaszereplőként ismert.
Minden kerekasztal-beszélgetésen ott volt, ahol tudományos
témákat tárgyaltak, ő felügyelte a legújabb technikai haladást
ismertető programot, és azt állította, hogy a közeli jövőben
megvalósulhat az alternatív univerzumokba való átjutás
lehetősége. Szeretett olyan műsorokat csinálni, amelyekben
például elmagyarázhatta, mi történik, ha a jég kicsit
alacsonyabb hőmérsékleten olvad meg, vagy ha a gravitáció
kicsit erősebb, vagy a gyengeáram erőssége kicsit gyengébb.
Vagy a fény sebessége lassúbb, mondjuk óránként kétezer
kilométer. Ezek a helyzetek kivétel nélkül zűrzavart
eredményeztek. Orr kifejezetten szerette a rossz híreket.
Bármit, aminek alapján rámutathatott más emberek
gyarlóságaira. Állandó tagja volt az Itt helyben című
vitafórumnak is, amelynek témáiban keveredett a tudomány,
a politikai és a szórakoztatás.
Kicsi ember lévén mindenki, még a vele mutatkozó nők
mellett is eltörpült. De valóságos dinamó volt.
Szenvedélyesen viszonyult mindenhez, a tükröző anyaghoz
és a csillagok, barna törpék belsejéhez.
Szerelmes volt a világmindenségbe. És amikor az
Adminisztrátor a Vitacon Élelmiszergyártóból mondott
beszédet, másnap megjelent egy vitafórumon, amelyet a
Villámcsapás legyőzésére való felkészülésről rendeztek. A
moderátor megkérdezte tőle, nem jelent-e súlyos csapást a
mentési munkálatokra, hogy nélkülöznünk kell a Szövetséges
Hadiflotta segítségét.
Orr egyenesen rám nézett.
- A mentési munkálat félrevezetés - mondta. - Tudják, mi az
valójában? Figyelemelterelés. A valóságban nem létezik.
Arra találták ki, hogy megkíméljenek minket az igazság
felismerésétől. Ami nem más, mint hogy mindnyájan halottak
vagyunk. Ha akarják, hozzák ide a flottát. Hozzanak hat
flottát. Valamivel több embert fognak elvinni a bolygóról. De
nem túl sokat. A kormányuk csak azt nem mondja el
önöknek, hogy három éven belül mindnyájan meghalunk.
Mindnyájan, egy nagyon kis töredéket leszámítva. De azt
akarják, hogy őrizzük meg a hidegvérünket, és ne csapjunk
nagy lármát.
Én meg azt mondom, hogy jogunk van lármát csapni.
Évszázadok óta tudjuk, hogy a Callistra instabil. És rendben
van, arra tényleg nem számítottam, hogy a Bandahri-átus
majd tesz valamit. De hol vannak már ők?Néhányon
könyörögtünk, hogy küldjenek felderítőket a Callistrára, hogy
megtudjuk, mi van ott valójában, és hogy fenyeget-e valami
veszély.
De nem küldtek. Nem volt szabad megzavarni őket. Miért,
hiszen minden éjjel látni az égen, csak fel kell nézni rá! De
majd figyeljék: Ha az a dolog elkezd közeledni, és az
emberek kezdik elveszíteni a fejüket, ugyanazok, akik azt
mondták, hogy nincs miért aggódni, elsőként hagyják el a
várost.
Ha más mondta volna, lehet, hogy nem számított volna. De

Helmut nevét mindenki ismerte. Úgy hallgatták őt, mint a
józan ész hangját.
A hírműsorok leadták a megszólalását, méghozzá
egyetértőleg. Bármi történt a következő napokban, például
valami botrány a fővárosban, vagy egy híresség által
elkövetett hülyeség, most nem irányult rá reflektorfény, tehát
a nyilvánosság nem is érzékelte. Egyedül a Callistra-sztori
létezett az emberek számára. Újra meg újra leadták hát,
amitől az egyre idegesebb lakosság érzései még jobban
felerősödtek.
Az egyik népszerű felületen a következő cím jelent meg:
HALÁLOS ÍTÉLET A VILÁGRA?
A Villámcsapás - a kifejezés ekkorra polgárjogot nyert
- mindenütt jelen volt. A humoristák beleszőtték a szokásos
szövegeikbe. (Ha időben jössz, még mielőtt megindulna a
nagy roham, a temetések alkalmával megajánlják az „egyet
fizetsz, kettőt kapsz” kedvezményt.) A biztosítók jelezték,
hogy meredeken zuhan az üzletkötések száma. A
főiskolákon, az orvosi és a jogi egyetemeken a megszokottnál
jóval kevesebb csoport indult. A Mélytenger Rt., amely egy
emberöltő óta szervezett tengeralatti utakat, meghirdette
utolsó, különleges, háromnapos világvégi víz alatti túráját.
Két, tengerjáró hajókat gyártó iparos bejelentette, hogy olyan
hajótesteket gyárt, amelyeket meg lehet vásárolni, és a
szárazföldre szállítva óvóhelyként lehet használni a sugárzás
idején.
Megugrott az öngyilkosságok száma. Szokatlanul nagy
arányban kötöttek házasságot. A gyerekek szórakoztatásával
foglalkozó szervezetek, mint például Kirándulás a vadonba,
Lányok lóháton, Arccal előre és így tovább, tanácsadókat
szerződtettek, hogy beszéljenek a rájuk bízottakkal. A
templomok nap mint nap megteltek.
Elhangoztak vélemények, miszerint a legnehezebben az
idősebb emberek viselik el a helyzetet, mert attól félnek,
hogy a Villámcsapást követően rendkívül nehéz idők jönnek
rájuk.
A világ kormányai önkéntes csoportok megalakítását
szorgalmazták, melyeknek az lenne a feladata, hogy az
esemény után ellássák a tartalékolt készletekből azokat, akik
szükséget szenvednek.
Salud Afar magához tért, és erőre kapott. Naponta jelentek
meg emberek a hávén, hogy biztosítsák a nézőket: „ki fogjuk
bírni”. Erősödött az Adminisztrátor támogatottsága. Egy hete
még úgy látszott, lemondásra fogják kényszeríteni. De azóta
folyamatosan nőtt az őt kedvezően megítélők aránya. Közben
a kompok folytatták az utasok felszállítását a Samuelsre,
amely már megtelt gyerekekkel és csomagokkal.
Megérkeztek az első szövetségi űrhajók, előbb egyesével és
kettesével, majd rajokban. Immár a kompok okoztak
útszűkületet: az emberek nem tudtak elég gyorsan eljutni az
űrállomásra.
Alex azt ajánlotta, hogy javasoljam nekik, használják a
taxikat.
Már kezdtünk arra gondolni, hogy Kilgore megfeledkezett

rólunk. Aztán egy este felhívtak bennünket a szálloda
halijából. Egy utcai ruhát viselő nő akart találkozni velünk.
- Mr. Benedict, az Adminisztrátor óhajt beszélni önnel -
mondta.
- Rendben van.
- Oda fogjuk vinni. Kérem, egy óra múlva legyen a
kompkilövő helyen. - Láthatóan megpróbált rájönni, vajon én
ki lehetek. - Kisasszony, legyen szíves és jöjjön le ön is.
A Parkway 17. olyan volt, mint egy méhkas. A zsúfolásig

megtelt sajtóteremben a riporterek hangosan kiabálva tettek
fel kérdéseket valakinek, akit nem láttam. Mindenütt
kormánytisztviselőkbe lehetett botlani, és egy csoportban,
amelyet épp egy liftbe tereltek be, felismertem Helmut Orrt.
Újabban mindig ez van, mondta a titkárság egyik munkatársa.
Csak Alexet várták. Az én nevemet külön ellenőriztetni
kellett, hogy meggyőződjenek róla, nem fogok valami
tiszteletlen megjegyzést mondani az Adminisztrátornak.
Aztán, amikor láthatóan mindenki megnyugodott, Alexet és
engem belökdöstek az Adminisztrátor titkárnője elé.
- Már várja önöket - mondta a nő.
Elvitt bennünket az északi szárnyba, és kinyitotta Kilgore
irodájának ajtaját. Kilgore és még féltucat ember volt
odabent. Circe volt az egyikük. Jöttünkre fejek fordultak
felénk. Az Adminisztrátor felpillantott, kényszeredetten ránk
mosolygott, és az egyik fal mellett álló székekre mutatott.
Leültünk, a beszélgetés pedig folytatódott. Az óvóhelyekkel
kapcsolatban volt szó valamiről. Gyorsítani kell. Dolgozzunk
ki közösen egy élhető programot. Elegem van a belharcokból.
Most nincs időm erre a képtelenségre. Az óvóhelyekre
rengetegen be fognak férni. Ezt tudatnunk kell a
nyilvánossággal. Meg kell nyugtatnunk mindenkit, hogy
reális esélyük van. A helyzet nem olyan sötét, mint azt az
átkozott média állítja. És kell lennie valami többnek, amit
megtehetünk. Mi van azzal a felszereléssel, amit a
Rimwayről várunk?
Pár perc múlva félbeszakadt a tárgyalás. A résztvevők
kivonultak, csak Circe és egy magas, arisztokratikus külsejű,
jólfésült, ezüst hajú férfi maradt benn. Kilgore magához
intett, és mosolygós kézfogással üdvözölt bennünket.
- Circet már ismerik - mondta, majd az arisztokratára nézve
folytatta: - Ő pedig Giambrey DeVrio. A diplomáciai testület
tagja. Ő volt valamikor a Bandahriátus nagykövete a
Rimwayen.
Giambrey jócskán benne járt már a második száz évében, az
arcát simára borotválta, éles pillantású kék szemével
fürkészve nézett ránk. Kezet fogott Alexszel, majd meghajolt
előttem.
- Sokat hallottam már önről - mondta, egyenesen a
szemembe nézve.
Az Adminisztrátor kilépett az íróasztala mögül.
- Örülök, hogy újra látom önöket. Alex, mit szólna egy
munkához?
- Mire gondolt, uram?
- Bányára.
Nevettünk, de a hangulat hamar komolyra fordult.
- Gondolom, nehéz idők járnak önökre - mondta Alex.
Kilgore udvariasan elmosolyodott, és jelzett, hogy hozzanak
imkaht. Aztán rögtön bele is vágott.
- Szétesik ez a nyavalyás világ. Gondolom, látták azt az
idióta Orrt. Épp sikerült valamennyire lecsillapítani a
kedélyeket, erre ő elkezd kiabálni. A média természetesen
továbbharsogja a hülyeségeit. Az emberek meg
kétségbeesnek. Alex, most azt követelik tőlem, hogy
mondjam meg,
mit fogok csinálni. Nagy részük úgy viselkedik, mintha én
tehetnék az egészről. - Észbe kapott, és felsóhajtott. - Na jó,
lehet, hogy tényleg. Ez azonban nem változtat azon, hogy hol
tartunk most. Anélkül is elég nehéz egy ésszerű útvonalat
kigondolni, hogy ilyen figyelemelterelő manőverekkel kelljen
foglalkozni. Elárulom, hogy már a lemondás gondolata is
megkísértett. Lelépek. Keressenek másvalakit, ha úgy
gondolják, hogy én csak összekuszálom a dolgokat. De
vezetőváltás egy ilyen pillanatban...? - Megrázta a fejét. - Ha
biztos lehetnék abban, hogy nem Bergent teszik a helyemre,
talán még meg is tenném...
Fogalmam sem volt, ki az a Bergen. Később megtudtam,
hogy a Koalíció egy másik államának az elnöke.
- Azt hiszik, elintéztem, hogy magamat és a családomat
elvigyék. Azt hiszik, kezdettől fogva tudtam a dologról. Hogy
egy reggel mindenki arra ébred, hogy a kormány egyszerűen
eltűnt. A gazember! Mivel érdemeltem ezt ki?
- Ön politikus, uram - válaszolta nyájasan DeVrio.
- Ennyi elég is.
Kilgore végül lehiggadt.
- Jól van, lehet, hogy Cleevet kívánják vissza.
- Na és végül mit fognak csinálni? - kérdezte Alex.
- Amennyire csak tőlünk telik, tovább folytatjuk az emberek
kiutaztatását. Óvóhelyeket építünk. Készleteket halmozunk
fel bennük. És mindenütt. Brosúrákban tájékoztatjuk az
embereket, hogyan készüljenek fel. Amilyen gyorsan csak
tudunk, űrhajókat építünk. Nagyokat. Utas-szállítókat, mint a
Callistra. Mókás, nem? A legnagyobb csillagközi űrhajónkat
arról a csillagról neveztük el, amelyik felrobbant.
De szembe kell néznünk a realitással. Igazuk van azoknak,
akik azt mondják, hogy hozzá sem tudunk kezdeni egy egész
bolygóra kiterjedő evakuáláshoz. Jelenleg teljes kapacitással
folyik az űrhajók gyártása. Segítséget kértünk az
Államszövetségtől. Mindent megteszünk, Alex, amit csak
tudunk.
- De...?
- Megvizsgáltuk, mi várható. Apokaliptikus méretű
veszteségeink lesznek.
- Mekkora?
Az Adminisztrátor jelzett DeVriónak.
- Amennyiben hathatós segítséget kapunk az
Államszövetségtől, és a hazai ipar is teljesíti, amit várunk
tőle, akkor becsléseink szerint körülbelül hatmillió főt tudunk
kitelepíteni - felelte DeVrio. - Ami pedig az itt maradókat
illeti, még élni fognak egy ideig. Valamennyi bizonyosan. -
Úgy beszélt, hogy nem nézett kifejezetten senkire. - Kértük
az Államszövetséget, hogy adja kölcsön a flottát.
- És mit válaszoltak?
Kilgore lassan fölemelkedett ültéből. A szeme összeszűkült.
- Azt, hogy nem tehetik, Alex. Azt mondják, ott vannak
nekik a nyavalyás Némák, nem hagyhatják magukat
védtelenül. - A falon lévő egyik képre pillantott. Egy
középkorú férfi volt rajta, a parlament lépcsőjén állt.
Észrevette, hogy követem a tekintetét. - Lowry - mondta.
Az elődje volt. Az irodájában halt meg, szívrohamban.
Viszonylag fiatalon. Kilgore elmosolyodott. - Szerencséje
volt.
Alex megköszörülte a torkát.
- Ezért hívott minket.
- Igen. Milyen jellegű összeköttetésük van a Némákkal?
- A Némákkal? Azt hittem, arra fog kérni, hogy próbáljunk
valamit elérni a Rimwayen.
- Nem, nem, nem, nem. - Kilgore DeVrióra nézett. - Ezt mi
már megtárgyaltuk. Szükségünk van valakire, aki tudja
kezelni Ashiyyurt. - Vett egy nagy lélegzetet. - Alex, olyan
nehéz elviselni őket, hogy égen-földön nincs senki, akinek
valami kapcsolata lenne velük. Nincsenek diplomáciai
kapcsolataink. Nincs semmiféle kapcsolatunk. Az
Államszövetség fél évszázaddal ezelőtt megszakított minden
kapcsolatot velük. Sőt, még annál is régebben. És sohasem
állította helyre ezeket. Mi sem jártunk el sokkal okosabban.
Egyszóval nincs senki. Akkor, amikor a legnagyobb
szükségünk lenne arra, hogy beszéljünk velük, nincs senki.
Kivéve önt.
Alex felmordult, és megrázta a fejét. Nem, nem. Szó sem
lehet róla. Magam is megdöbbentem.
- Nincs semmi ráhatásom Ashiyyurra - mondta.
- Alex. - Ne csinálja ezt . Ennek működnie kell. -
Szükségünk van önre. Feltétlenül rá kell vennünk őket, hogy
egyértelműen és egyoldalúan azonnali megnemtámadási
helyzetet hirdessenek ki. Az az óhajunk, hogy nyilvánosan
jelentsék be, ameddig a vészhelyzet fennáll, nem fognak
megtámadni szövetséges világokat, és nem hatolnak be
szövetséges területre. - Újabb mély lélegzetet vett. - Ki tudja,
ha erre rá tudjuk venni őket, talán megteremtődik köztünk a
tartós béke.
Alex valósággal megsemmisült. Még sohasem láttam
ilyennek. Elfehéredett az arca, és úgy felhúzta az ajkát, hogy
még az első őrlőfogait is láttam.
- Adminisztrátor úr, arra kér bennünket, hogy beszéljük rá...
de kit? Nem ismerek senkit a felső harmaduk tagjai közül.
Kilgore megértést mutatott.
- Alex. Egy évszázada vagy még régebb óta nincsenek
diplomáciai kapcsolataink a Némákkal. És a Bandahriátus
volt az, amelyik ki akarta rabolni őket. De ez egy másik
történet. Nyilvánosan sértegettük egymást. És igen, némely
esetben mi voltunk felelősek ezért. Jórészt igazságtalan
támadások voltak, mint megtudtam. Vizsgálatot indítottunk.
Úgy tűnik, kivétel nélkül koholmányok voltak azok a hírek,
amelyek az elmúlt hónapokban a Némák határsértéseiről
szóltak. Barikay és az emberei műve volt.
- Ki az a Barikay?
- Wexler főnöke. Jelenleg őrizetben van, és jó eséllyel
börtön vár rá. Ahogy Wexlerre is, ha megtaláljuk. De ez most
nem fontos. Nézze, és nem rajongok a Némákért, és nem sok
olyan embert ismerek, aki szeretné őket. De szükségünk van
rájuk. És szükségünk van valakire, aki odamegy, és felfedi a
kártyáinkat. És ez maga. Senki más nem tudja megcsinálni.
Senki másnak nem lenne rá esélye. En legalábbis nem
ismerek ilyet. Arra kérem hát, hogy menjen el oda. Kérjen
tőlük bocsánatot a nevünkben. Nyerje meg őket. Állítsa le a
háborút.
- Hát ez jó - mondta Alex. - Mégis miből gondolja, hogy én
képes vagyok ilyesmire?
- Jól van. - Kilgore rám nézett. - Megmondom az igazat.
Kétlem, hogy meg tudná csinálni. Talán senki sem tudná. De
ön a legreálisabb esélyünk. Minket képviselhet, ugyanakkor
hangsúlyozhatja, hogy nem tartozik hozzánk. Azokért a
dolgokért, amiket mi tettünk, nem terheli felelősség. De a
világunknak szükségünk van a segítségükre. Csak azt kérjük,
hogy ígérjék meg, nem indítanak háborút, amit valószínűleg
amúgy sem akartak volna. Ön viszont ürügyet kínál nekik,
hogy azt tegyék, amit egyébként is tenni akarnak.
- Adminisztrátor úr - felelte Alex még ha sikerülne is
ígéretet kapnunk tőlük, félő, hogy az Államszövetség nem
fog hinni nekik.
- Úgy gondoljuk, meg tudjuk győzni őket, hogy érjék be a
Némák ígéretével - szólt közbe nyugodtan DeVrio.
- Ebben reménykedünk - tette hozzá Kilgore.
- Hogy őszinte legyek, már a levegőben van.
Várta, hogy Alex belemegy a dologba. Ő azonban csak
nézett rá.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért ez a sok gyűlölködés? Ashiyyurral szemben?
- Az ördögbe is, Alex, hiszen tudja, hogy néznek ki. És hogy
belelátnak az ember agyába.
- Adminisztrátor úr...
- Hagyjuk ezt, rendben? Kíméljen meg a toleranciáról szóló
szabvány szövegtől. Ugyanazt a hatást gyakorolják az
emberre, mint a bogarak. Önkéntelenül is rájuk szeretnénk
lépni. Úristen, Alex, hiszen felfordul tőlük az ember gyomra.
És akkor még nem beszéltem a gondolatolvasásról. Nem.
Nézze, sohasem fogjuk szeretni őket, és ők sem fognak soha
szeretni minket. De ezzel nem szabad törődnünk. Most nem.
Alex hallgatott. Kilgore felállt.
- Mindent megteszünk, amit tudunk, hogy megmentsük a
világot, Alex. Szükségünk van a segítségére. Számíthatunk
rá?
- Oké.
- Vállalja?
- Természetesen.
- Jó. Örök hálára kötelez bennünket.
- Boldog vagyok, hogy segíthetek, Adminisztrátor úr.
- Értem. Namármost, úgy értesültem, hogy ismeri az egyik
polgármestert.
- Látom, készült. Csakhogy az illető egy közepes méretű
város polgármestere. Igazából semmilyen befolyása sincs a
Gyülekezőhely fejeseire.
Sokáig senki sem mozdult. Hallani lehetett az épület más
helyeiről beszűrődő zajokat. Hangokat. Ajtócsapódást. A
szellőztetőrendszer zümmögését.
Kilgore végül kiegyenesedett.
- Jól van. Önnek akkor is jobb kapcsolata van velük, mint
nekünk. És, Alex...?
- Igen?
- Szerintem alábecsüli magát.
- Remélem. Tettek már előkészületeket a Némáknál?
- Tájékoztattuk őket. - Elbizonytalanodott. - Voltak
kezdeményezéseink a múltban. Eddig nem voltak hajlandók
elfogadni egy diplomáciai kezdeményezést. Nem nagyon
kedvelnek bennünket.
- De akkor hogyan...?
- Ön és Chase magánemberekként fognak odautazni.
Beszélnek a polgármesterrel. Vagy ahogy egymással
kommunikálni szoktak. Elmagyarázzák neki a problémát.
Giambrey önökkel fog menni. És Circe. Ő lesz a tudományos
összekötő. Önöknek az lesz a dolguk, hogy segítsenek nekik
bejutni, ahova kell. Ha ehhez segítség kell.
- Rendben van.
- Arra, hogy kérelmet küldjünk, és megvárjuk a választ,
nincs időnk.
- Értem.
- Helyes. - Ujjhegyeit megtámasztotta a homlokán.
- Azt hiszem, ennyi. Mindössze ennyi lesz a dolguk.
- Megtesszük, amit tudunk, Adminisztrátor úr.
- Van még valami, amiben érdekelve lesz. Ma este fogjuk
bejelenteni. - Alexről rám nézett, és a tekintetében kérést
láttam. - Bevallom, ez olyan kezdeményezés, amiről
hallgatnék, ha megtehetném, de nem lehet. - Intett Circenek.
Circe Alexre szegezte komor tekintetét.
- Előbb elmondom, mi a tét - kezdte. - Ha a tervbe vett
evakuálás zökkenésmentesen zajlik, ha az államszövetségiek
elküldik a teljes flottájukat, ha az Államszövetségből a várt
számban megérkeznek az ígért magán- és céges járművek, ha
a gyártás nem fog akadozni, és az előre meghatározott
mennyiségben tudunk óvóhelyeket és hajókat gyártani, és ha
a lakosság együttműködik, és nem fogja hiábavalóvá tenni az
erőfeszítéseinket. Ila mindez így fog történni, akkor is
elveszítünk csaknem kétmilliárd embert.
Jeges űrt éreztem a gyomromban. Kinéztem az ablakon.
Tiszta, hideg idő volt. Közeledett a tavasz. A napfény egy sor
négyzetet festett a szőnyegre.
- Következésképpen megpróbálunk kidolgozni a
kitelepítésen és az óvóhelyekre rejtőzésen kívül egy másik
megoldást is - folytatta Circe. - Elegendő forrás megléte
esetén felépíthetnénk egy pajzsot.
- Pajzsot? - ugrott össze Alex szemöldöke.
Circe bólintott.
- Nem lesz könnyű, de meg lehet csinálni.
- Miféle pajzsról van szó?
- Egy falról. Egy bolygóméretű falról, amelyet a
gammakitörés és a világ közé fogunk felépíteni. - Látta
rajtunk, hogy egyikőnk sem érti, miről beszél. - Hadd
mutassam meg - mondta.
Megérintette a linkjét, mondott neki valamit, mire a szoba
elsötétedett. Néhány csillag jelent meg a háttérben. Azután
egy aszteroidát láttunk, amint lassan átbukdácsol a
sötétségen. Egy hajó haladt a nyomában. Egy Akron Lance
VK2, amellyel helyi viszonylatban turistákat szoktak
szállítani.
Miközben néztük, a Lance ráközelített az aszteroidára, és
megérintette. Percekkel ezután a hajó és az aszteroida kezdett
irányt változtatni.
- Ezek az építőköveink - mondta Circe.
Mi hátrébb húzódtunk, a Lance és az aszteroida pedig
összezsugorodott. És jött egy második hajó egy második
aszteroidával. Figyeltük, ahogy beállítja a kő vektorát és
sebességét. Aztán elengedi.
Követtük a két hajót át a mélyűrön. Egy hosszú szalag felé
tartottak, mely körül apró fények lebegtek. Az aszteroidák
közeledtével a szalag szétterült a szobában, egyik oldalon épp
az ajtóig, a másikon az ablakok síkjáig értek. Mi
továbbmentünk, ferdén elfordulva az egyik vége felé. A
szalag tovább növekedett, a fények pedig észrevehetően

erősödtek. Az egész egy fallá állt össze. Átlósan elfordultunk
az ablakhoz közeli vége felé. A fények olyanok voltak, mint
sok-sok apró rovar. Végül megláttuk, hogy navigációs
fények. Százával. Hajókra szerelt irányfények. A hajók
eltörpültek, egészen apróknak látszottak e roppant méretű
sánc mellett. Ez volt hát Circe pajzsa.
Keskeny sugarak, szintén száz meg száz, villantak fel
mindenütt a pajzs szélei mentén. Lézersugarak. Járművek
garmadája fogta el a bejövő aszteroidákat, hogy darabokra
törve elszállítsa őket más hajókhoz, melyek aztán beillesztik
ezeket a falba, mint egy mozaik darabkáit.
- Természetesen ebből semmi sem fog megvalósulni a
maguk közreműködése nélkül. És talán még úgy sem
- mondta Circe.
- Hogyhogy?
- Sajnos nem állnak rendelkezésünkre aszteroidaseregek
valami könnyen elérhető helyen, hát még egy stratégiailag
épp megfelelő helyen. Találtunk viszont egy optimális
helyszínt, ahol megkezdhetnénk a gát építését. És
elkezdhetnénk közelíteni ezt a gátat a mostantól számított
három év múlva Salud Afarral esedékes randevúja
helyszínéhez. És a gammakitörés helyszínéhez.
- Milyen nagynak kell lennie?
- A bolygó átmérője huszonnyolcezer kilométer. A pajzsnak
tehát a tetejétől az aljáig nagyjából harmincezer kilométernek
kell lennie. A gammasugár-kitörés huszonhat óra alatt fog
végigvonulni a területen. Sajnos azt nem tudjuk megcsinálni,
hogy a pajzs megálljon Salud Afar előtt. Mindvégig mozogni
fog.
- Milyen gyorsan? - kérdeztem.
- Úgy gondoljuk, hogy le tudjuk lassítani óránként mintegy
kétezer kilométeres sebességre. Ez azt jelenti, hogy
száznyolcvanezer kilométer hosszúnak kell lennie. Minimum.
- És ez tényleg lehetséges? - ámult el Alex.
- O, igen. Egészen biztosan. Bármi lehetséges. Csak legyen
elég hajónk hozzá. Aszteroida van elég, de némelyik nagyon
távoli. Úgyhogy majd meglátjuk. Szerencsére nem kell, hogy
a pajzs vastag legyen. Egy kéz szélesség bőven megteszi. -
Visszanézett Kilgore-ra, akinek szemében
megcsillant a remény halvány szikrája. - Meg tudjuk csinálni.
Csak legyenek meg az eszközeink.
- Már el is kezdtük gyártani a speciális lézereket és
befogószerkezeteket, amiket ráerősítünk majd a munkát
elvégző hajókra - szólalt meg Kilgore.
- A hajók jelentik a problémát - vetette közbe DeVrio.
- Hányra van szükségük?
Újra világos lett a szobában. Az Adminisztrátor felállt a
székéből, átvágott a szobán, és megállt a kandalló előtt.
- A pajzs megépítése monumentális feladat lesz. De még
annál is ijesztőbb, hogy hogyan fogjuk összeszedni és egy
helyre terelni az aszteroidákat.
- Mennyi kell, Adminisztrátor úr? A teljes szövetségi
flottára szükségük lesz?
Nevetett.
- A flottára és minden magán- és kereskedelmi hajóra, ami
csak létezik az Államszövetségben. Plusz mindazokra,
amelyeket mi magunk meg tudunk építeni az elkövetkező
három évben. Ennyire van szükségünk. Ha ennél kevesebb
lesz, akkor ez a világ meghal.
A szobában ismét néma csend lett.
Kilgore visszajött hozzánk, és letelepedett az íróasztala
szélére.
- A probléma természetesen az, hogy ha ezeket a hajókat
gátépítésre használjuk, akkor nem használhatjuk arra, hogy
bárkit is kitelepítsünk.
- Akkor hát mit fognak tenni?
- Sikerre számítunk a Némáknál. Arra, hogy távol tartják
magukat. Hogy valami módon meg tudunk egyezni velük. És
akkor elkezdhetünk terveket készíteni. És alkalmassá tenni a
hajókat arra, hogy a Sanctumra szállítsák az embereket. Ha a
Némáknál nem vallunk kudarcot, akkor nyomban töröljük a
falépítés tervét, és visszatérünk az emberek evakuálásához. -
Beszívta az alsó ajkát. - Érti már, miért van szükségünk önre?
Alex felállt.
- Megteszem, amit tudok.
- Köszönöm, Alex. És Chase - mondta Kilgore óriási
megkönnyebbüléssel. Nagyon megsajnáltam. Egy világ terhét
hordozta a vállán, ahogy a régi mondás tartja. Aznap a
mondás új értelmet nyert.
HARMINCNÉGY
Nem is a hullámverésből felénk közeledő jelenéstől, hanem a

vérvörös holdtól fagyott meg a lelkem.
- Érjek el, hogy ez megtörténjen. - így hangzott Kilgore

utolsó utasítása, amikor elhagytuk az irodáját.
A Samuelsre visszatérve már ott várt ránk a Belle-Marie. Szó
szerint leroskadtam a pilótaülésbe, hiszen már nem is
reméltem, hogy valaha viszontláthatom.
- Hogy vagy, Belle?
- Jól. Hiányoztál.
- Nem unatkoztál.
- Egy csapat gyereket és anyát vittem át a Sanctumra.
Tegnap érkeztem vissza.
- Hogy ment?
- A Sanctum nem sokkal több, mint néhány előregyártóit
elemekből épült ház egy kopár pusztaságon.
- Idővel másmilyen lesz.
- Remélem.
- Berakták már a holmijainkat?
- Tíz perccel ezelőtt.
- Jól van. Essünk át az ellenőrzésen.
- Mielőtt elkezdenéd, jött egy adás a Parkway 17-ből. írott
szöveg. Mr. DeVrio részére.
Továbbítottam a kabinba. Giambrey pár perc múlva
előreküldte:
Giambrey!
Egy újabb tűzharcban hajók semmisültek meg, és halálos
áldozatok is voltak mindkét oldalon. Az Államszövetség és a
Gyülekezőhely között úgy elfajult a helyzet, hogy a lehető
legnagyobb elővigyázatossággal tanácsos közelíteniük
hozzájuk.
Circe megkérdezte, hogy ülhet-e a hídon a kilövés alatt.

- Persze - válaszoltam. - Szeret űrrepülni?
Nevetett. Csengő hangú nevetése hallatán sokkal
fiatalabbnak gondoltam volna. Egészen más embernek tűnt,
mint akivel Kilgore irodájában találkoztam.
- Ez lesz az első alkalom - felelte.
- Komolyan? Még sohasem járt odakint?
- Nem. Mindig szerettem volna, de valahogy sohasem került
rá sor. - Megint elnevette magát. - Úgy néz rám, mintha
valami vicceset mondtam volna.
- Csak meglepődtem.
- Miért?
- Mert a maga segítségével valósul meg az az űrterv,
amelynél nagyratörőbbet soha életemben nem hallottam.
Kinyílt az indítóajtó, és egy fekete-fehér Bensőn osztályú
jacht úszott be lassan a dokkba, épp a velünk szemben lévő
kikötőhelyre. Dellacondai felségjelek voltak rajta.
A legszívesebben megéljeneztem volna.
- Hála Istennek, hogy jöttek - mondta Circe.
Néztük, ahogy a pilóta kiköti a hajót. Láthatóan egyedül volt.
- Szóval, miért nem ment ki az egyik csoporttal?
- Mindig terveztem, csak sohasem jutott rá idő.
- Ezt megértem.
- Chase - szólított meg Belle. - Központ a vonalban.
- Rendben, Belle. Kapcsold.
- Belle-Marie. - Női hang volt. - Készülj fel indulásra.
- Soron kívül elsőként indítanak. Ilyen nem volt, amikor
Ivánnál mentem. - Több hajó érkezése várható. Nem
szeretnénk, ha összeütköznél valamelyikkel.
- Indulok, Samuels. Köszönöm.
Kiengedtem a befogókat, és elváltam a dokktól. Áthaladtunk
a kilövőhelyen, és kivágódtunk az űrbe. Arany színű gömbbé

vált alattunk Salud Afar, ahogy a nap beragyogta hatalmas
felhőóceánjait.
- Gyönyörű világ - szólalt meg Circe. - Tudja, Chase, magát
a foglalkozása az űrhöz köti, ezért feltételezi, hogy mindenki
más is szokott űrhajózni. A valóság azonban az, hogy a
bolygó lakói közül jóformán senki nem járt még fent a
Samuelsen. Maga belakta ezeket a helyeket
- mutatott körbe a hajó belsején vagy talán a bennünket
körülvevő tágabb univerzumon. - Es ezért természetesnek
gondolja, hogy mindenki így él. De a legtöbb ember odalent
talán még azt sem tudja, hogy hány bolygó van a
rendszerben.
- De ön nem tartozik közéjük.
- Nem. Tudja, Chase, nekem nagyon jó életem volt. Sokkal
messzebbre jutottam, mint valaha is lehetségesnek
gondoltam. De ha újrakezdhetném, azt hiszem, a maga útját
járnám. Maga nagyon szerencsés ifjú hölgy, csak még nem
tudja. - A felhők között rés támadt, amelyen át egy pillanatra
megláttam az óceán kékjét.
Üzenetet küldtünk Selottának és Kasselnek, hogy értesítsük

őket az érkezésünkről. Körülbelül egy órával azután, hogy
elhagytuk az állomást, meg is érkeztünk a
szülőbolygójukhoz, a Borkarathoz vezető „kapuhoz”.
Szóltam Alex-nek és Giambreynek, hogy csatolják be
magukat, és besiklottam a dimenziók között.
Az ilyen utazások egyik hátulütője, hogy útközben nem
küldhetsz és nem is kaphatsz üzeneteket. Ha a Némák azt
felelték Kilgore-nak, hogy süsse meg a diplomáciai
közeledését, nem tudott volna kapcsolatba lépni velünk, hogy
ezt a tudomásunkra hozza.
Circe kibámult a dimenziók közötti világ hosszúra nyúló
szürke alkonyába, és közben elmondta nekem, hogy
menynyire szerette volna mindig is ezt csinálni.
- Persze nem ilyen körülmények között - tette hozzá.
- De olyan különös érzés idekint lenni.
- Milyen volt az élet a Bandahriátus idején? - kérdeztem.
- Amikor meghalt, én még tinédzser voltam - válaszolta.
- Sokan gyűlölték, mondanom sem kell. Őt, személy szerint.
Sajnálom, de be kell vallanom, én nem sokat törődtem a
közügyekkel. Voltak emberek, akik kockára tették az
életüket, hogy megszabaduljanak Cleevtől. Én közben
iskolába jártam. A fiúk érdekeltek, meg a fizika. Semmi más.
És nem is feltétlenül ebben a sorrendben. - Szégyenlősen rám
mosolygott.
- Bizonyára megkönnyebbülést jelentett, amikor meghalt.
- Hogy őszinte legyek, szerintem Cleev alatt jobban mentek
a dolgok, mint most. Először is Kilgore kormánya
korruptabb.
Ne értse félre, nem azt mondom, hogy visszakívánom
Cleevet. De a kép nem olyan fekete-fehér, ahogy mindenki
állítja.
Csupa ellentét volt ez a nő: egyfelől maga a megtestesült
nyugalom és megelégedettség, ugyanakkor volt benne egy
egzisztenciális dimenzió, amely a rá nehezedő felelősségtől
mélyebbé, sötétebb színezetűvé vált. Ahogy e hosszú,
magányos repülés alatt jobban megismertem, rájöttem, hogy
nemcsak a kudarc következményei hatnak rá nyomasztólag.
Valójában úgy tűnt, hogy bízik a sikerben. Ila ezek a
teremtmények csakugyan olvasnak egymás gondolataiban, és
ilyenformán az övéiben is, akkor látniuk kell, hogy mi forog
kockán. És minden bizonnyal az embereknél tapasztaltnál
sokkal több együttérzésre lehet számítani náluk. Hogyan is
tudhatná egy ilyen faj tétlenül végignézni, hogy egy ekkora
nagyságrendű katasztrófában százmilliók pusztulnak el,
amikor ők kis segítséggel megelőzhetnék a bekövetkeztét?
Nem, itt valami másról volt szó, mint Circe küldetéséről.
Furcsa módon a létezés egy jóval evilágibb szempontjáról,
mely néha előbukkanva a hatása alá vonta. Az idő múlásának,
az elmulasztott lehetőségeknek, az élet során elszenvedett
mindennapos veszteségeknek a tudatosulásáról volt szó.
Hogy már nem fiatal. Vajon mit tartogatnak még az évek?
Mialatt én talán túl sok időt is töltöttem a közelgő
gammakitörésről való töprengéssel, ő még arra is képes volt,
hogy észrevegye, sikertől és kudarctól függetlenül el fog
jönni az a nap, amikor mindent odaadnánk, csak még egyszer
átélhetnénk ezeket az órákat a hídon, így, ahogy most ülünk
együtt, lekváros kenyeret majszolva. És ezzel nem azt
akarom mondani, hogy őt nem aggasztotta a fenyegető jövő.
De legalább annyira a jelenben élt, mint mindenki, akit
valaha ismertem.
Giambrey sem mutatta, milyen nagy súllyal nehezedik rá a
küldetés jelentősége.
- Megtesszük, amit tudunk - mondta. - Ila a Némák értelmes
lények, akkor előnyt kovácsolnak maguknak a lehetőségből,
hogy segíthetnek rajtunk. Ez számukra is kedvező alkalmat
jelent. Lehetőség, hogy jobb kapcsolatokat létesítsenek, és
elhárítsák a háború kitörését. Átkozott bolondok lennének, ha
nem működnének együtt velünk.
Ő eredetileg a Cragon lévő Cityből származott. Orvos apja
fiatalemberként ellátogatott Salud Afarra, beleszeretett a
hatalmas óceánjaiba és erdeibe, talán az elhagyatottságába is,
és végül rávette a feleségét, hogy töltsék itt a szabadságukat..
Az asszony is megszerette a helyet, és Giambrey születése
után megtették, az ő szavaival élve, a végső, nagy lépést.
- Orvosokra égetően nagy szükség volt itt - magyarázta. -
Mindig is kevés volt belőlük. Nem is tudom, miért. Emiatt
viszont sokkal jobb volt a fizetés. Habár az apám mindig is
azt állította, hogy nem ez volt az ok.
A mosolya azt az érzést keltette, hogy minden rendben lesz.
Olyan fickó volt, aki régóta szolgálta a kormányát, és a
viselkedése azt sugallta, hogy tudja, mi a dolga. A jelenléte
mérséklő erővel bírt a viharban.
- Újságíróként kezdtem - mesélte. - De ahhoz a munkához
nem voltam elég kemény. Nem tettem fel a nehéz kérdéseket.
Nem szerettem bántani az embereket. így aztán végül a
főnököm azt javasolta, hogy keressek magamnak másfajta
munkát. A beszédírásban viszont jó voltam. És az egyik
dolog elvezetett a másikhoz.
- Meséljen nekem az Adminisztrátorról - kértem.
- Mit szeretne hallani tőlem, Chase? Jó ember. Jót akar.
Nincs meg az a szervezési jártassága, amivel más elnökök
rendelkeznek. És óriási szervezetet kell működtetnie.
Kevesebb mint harminc éve szereztünk autonómiát. Vegyük
például azt a világot, ahonnan maga jött, a Rimwayt.
Mindmáig nemzetállamok alkotják. De ezek az
együttműködés nagy hagyományával rendelkeznek. Régóta
összedolgoznak. Salud Afaron minden nemzetállam
vadonatúj. Senki sem tudja, mit csinál. Mindenki azt hiszi, a
hatalom megtartásának az a módja, hogy a másik fölébe
kerekedik.
A népesség egy tekintélyes része ma is a Cleeveket szeretné
visszahozni. Azt kérdezi, mit gondolok Kilgore-ról?
Csodálatba ejt az, hogy képes mindent egységbe fogni. És
persze hogy népszerűvé tudott válni ezzel a - könnyed
viselkedése egy pillanatra elbizonytalanodott -
Villámcsapással. - Felsóhajtott. - Sajnálom őt. Őszintén
szólva nem szeretnék a helyében lenni.
Giambrey ideje nagy részét az ashiyyuri írás

tanulmányozásával töltötte. Én azzal segítettem, hogy
csendben és nyugodtan ültem, mialatt ő az írás bonyolultságát
fejtegette. Bevallom, nem tudtam rászánni magam, hogy
komolyan odafigyeljek, de próbáltam. Kérdéseket tettem fel,
és végighallgattam a válaszokat. Circe is megpróbálkozott
egy gyorsított nyelvtanulással, de ő is megunta, és feladta.
- Ha már odaértünk, lesznek problémáink azzal, hogy
megértessük velük, mi történik? - kérdezte Giambrey.
- Arra gondolok, hogy van hávéjük?
- Igen, lesznek problémái - feleltem. - A kommunikációs
rendszereik nem ránk vannak szabva.
- Mennyiben mások, mint a mieink?
- Ők Némák, Giambrey.
- Ezt értem. De milyen a távközlési rendszerük, ha senki
sem beszél? Szöveggel ellátott képeket továbbítanak?
- Igen, ha velünk akarnának érintkezni. Pontosan ezt tennék.
De egymás között egészen másképp zajlanak a dolgok.
Tudja, hogyan működik a telepátia?
- Nem. Tudja valaki?
- Többé-kevésbé. A jeleket fraktál dimenziójú
töltéseffektusok révén továbbítják egyik agytól a másikig.
Azt hiszem, ez a helyes meghatározás, de ne kérdezze meg,
hogy ez mit jelent. És erre csak bizonyos távolságon belül
képesek. Néhány méterre. A jel a távolsággal egyenes
arányban gyengül. Ha például egy sporteseményt
közvetítenek...
- Vannak profi sportjaik? - kérdezte Alex.
- Nem tudom. Folytathatom?
- Persze. Elnézést.
- Ha és amennyiben sporteseményt közvetítenek, akkor a
kommentátor gondolatait továbbítják egy vevőberendezéshez,
amely elektronikus jellé alakítja át. A jelet ezután egyesíti az
eredeti adással, és az egész csomagot elküldi, mondjuk, a
maga nappalijába. Ott egy másik konverter szétválasztja
képpé és hanggá, a kommentátor reakcióit pedig
visszaalakítja fraktál töltéseffektusokká, majd az adott
helyszínen közzéteszi, hogy minden jelenlévő felfoghassa. És
elolvashassa.
- Hihetetlen.
- Szükségszerű.
A küldetés legidegesítőbb része volt, hogy egy ilyen válságos

időszakban el voltunk vágva a világtól. Majdnem négy hétre
be lettünk zárva a hajó védőburkába, s közben nem tudtuk,
hogy időközben kitört-e az - Alex kifejezésével élve -
életnagyságú háború a Némák és a szövetségesek között.
Giambrey továbbra is megőrizte könnyed stílusát, én
azonban láttam rajta, hogy ő, aki kezdetben oly lelkesen
üdvözölte a kihívást, a napok múlásával egyre inkább arra
vágyik, hogy legyen vége mindennek. Ő sem szeretett ilyen
mindentől elszakított állapotban lenni. Semmi nem segíthetett
rajtunk úgy, mint ha elkaptuk az Esti Híreket. Alex
indítványozta, hogy szakítsuk félbe az ugrást, jöjjünk föl
levegőért, ahogy ő fogalmazott, próbáljunk elcsípni egy
adást, aztán folytassuk az utat. Egy ilyen manőver zabálta az
üzemanyagot. És persze amúgy sem lett volna semmi
értelme. A hír, amit így elcsíphettünk volna, akár több ezer
éves is lehetett.
Circe rákapott a sci-fik olvasására, és pszichológiai
játszmákat folytatott Belle-lel, melyekben az MI által létre-
hozott véletlenszerű helyzetben együtt próbálták az
évszázadok során folytatott kutatások és tanulmányok alapján
kitalálni, mi lenne a legvalószínűbb emberi válasz. Az egyik
szituációban például megtámadták a béketárgyalások
folytatására érkező nagykövetet. Egy ilyen esemény mekkora
valószínűséggel vezetne háborúhoz? Válasz: 37 százalék.
Megkérdezte, tudom-e, mekkora az esélye annak, hogy egy
szupernova-robbanás öl meg bennünket. Fogalmam sem volt.
Erre kijelentette, hogy mind a mai napig senkivel nem történt
ilyesmi az emberiség történetében. Soha.
Az is csalódottá tette, hogy átrepültünk a galaxison,
csillagok tengerén hajózva át, és nem látott semmit.
Próbáltam vizuálisan érzékelhető dolgokat kínálni neki, a
navigációs műszerek segítségével planetáris gyűrűket,
felrobbanó napokat mutatni, de azt mondta, ilyet már azelőtt
is látott, amikor a nappalijában ülve nézte, csakhogy az nem
ugyanaz, mintha a valóságban, a saját szemével látná. így
esett, hogy végül csak ültünk, beszélgettünk, néztünk valami
műsort, és löki versenyeket játszottunk. (Azok kedvéért, akik
még sohasem jártak Salud Afaron, a löki egy nagyon
népszerű kártyajáték a Koalícióban. Mindkét utasunk
szenvedélyes játékos volt.) Alex gyorsan megtanulta, én
viszont mindig az utolsó lettem, és az is maradtam.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk is jól aludt volna. Es
természetesen beszélgetéseink fő témája továbbra is a
hipernóva maradt. Újra és újra végigtárgyaltuk. Circe váltig
állította, hogy a pajzsot meg lehet úgy építeni, hogy beváljon,
csak hozzáférhetővé kell tenni a nyersanyagot.
Giambrey bevallotta, hogy még sohasem látott Némát.
- Folyton azt olvasom, hogy ilyen meg olyan
visszataszítóak. Hogy együtt lenni valamelyikükkel olyan,
mintha az ember egy pókot becézgetne. És hogy minden
gondolatomat ismerik. Hogy lehet egyáltalán tárgyalást
kezdeni egy ilyen lénnyel?
Kilgore emberei teletöltötték Belle-t mindazokkal az
adatokkal, amelyeket a főminiszterről és stábjáról tudtak. De
Giambrey azt mondta, ezekkel nem sokra ment.
Tavaly csaknem két hetet töltöttem egyedül a Némák között.
Még Borkaratra is elmentem, ahol találkoztam Selottával.
- Ez a valódi oka annak, hogy te meg én itt vagyunk
- mondta nekem Alex, amikor négyszemközt voltunk a
hídon. - Neked van tapasztalatod. Te vagy az egyetlen igazi
reményünk arra, hogy ez a küldetésünk sikerrel fog járni.
- Akkor miért néztek levegőnek az irodájában?
- Nem tudom. Talán úgy érezte, hogy nyugodtabb leszel, ha
semmiféle nyomást nem gyakorol rád.
- Akkor te miért gyakorolsz nyomást rám?
- Figyelj, Szépségem, ez neked kijár - vigyorgott. -
Nyugalom. Nézd, te jó vagy az ilyesmiben. Én is az vagyok.
Talán Giambrey is. De a Borkaraton el fog bizonytalanodni.
Te is tudod, én is tudom. És ő is tudja. Vagyis tőlünk fogja
várni, hogy rábírjuk a Némákat, adják meg nekünk, amire
szükségünk van. Amire mellesleg nekik is szükségük van.
- Hát, sok szerencsét nekünk - jegyeztem meg.
Meglepetésemre Giambrey félrevont, és előadta nekem
nagyjából ugyanezt.
- Nem fekszik nekem ez a dolog - vallotta be. - Mintha nyílt
lapokkal kéne lokiznom. Nem tudom, ilyen körülmények
között hogyan kell tárgyalást kezdeményezni. Úgyhogy ha
rákerül a sor, nyugodtan adjon nekem tanácsokat. Mondja el,
hogy mit gondol valójában. Oké?
- Oké.
- Tényleg olyan visszataszítóak, mint hírlik?
- Nem - válaszoltam. - Ez erős túlzás. De hatással lesznek
magára.
- Nem fogom elhányni magam, ugye? Dolgoztam már Néma
avatárokkal, és az nem volt rossz.
- Oké. Jól van. Minden rendben lesz, Giambrey. - Az
igazság az, hogy egy avatár korántsem kelti ugyanazt a
hatást. Sejtésem szerint épp azért, mert az ember tudja, hogy
avatárral van dolga. Összehasonlíthatatlanul hatásosabb a
dolog, amikor egy eleven Néma lép be az ajtón. De erről
hallgattam. - Nézze, az fog történni, hogy megpróbálja
elfojtani a reakcióját. Ne izgassa magát emiatt. Engedje, és
egy idő után megszokja. A Némák hasonlóképpen reagálnak
magára. De nagyon intelligensek, és ha maga nem akad fenn
a dolgon, akkor a jelenet általános nevetésbe torkollik. Vicc
lesz belőle.
- Komolyan mondja?
- Használja ki a küldetést arra, hogy szerezzen közülük pár
barátot. Jól fog jönni a jövőben magának is, és Salud Afarnak
is.
Megfeszültek az állán az izmok.
- Ha lesz még jövő Salud Afar számára.
Így aztán kártyáztunk, és úgy tettünk, mintha minden rendben
volna. A megérkezésünk előtti estén ünnepi vacsorát ettünk,
kinyitottuk a bort, és ittunk az otthoni világra és a sikerre.
És nagyjából a hajó szerint reggel hat órakor Belle
fölébresztett, hogy bejelentse, megérkeztünk.

HARMINCÖT
Megbízhatónak lenni jó dolog. De jó messzire el is téríthet a

céltól. Ha komolyan gondolod, hogy megteszel dolgokat, a
nyilvánossággal kell kapcsolatot teremtened.
- Etűd feketében
Borkaraton ismerkedtem meg Selottával, aki azóta is az

Idegen Létformák Múzeumának felügyelője, és ahol
Kasselnak láthatóan olyan kellemes élete volt a kormányban,
amilyen egy politikus ember számára ismeretlen marad. A
politikai ökölharc nem nagyon működött a Némák között.
Reméltem, hogy épp ez fog megmenteni bennünket. Talán
megvalósítható lesz, hogy higgadtan, értelmesen közelítsünk
a háború és béke témájához. Csak az volt a baj, hogy
Ashiyyur alacsonyabb rendű fajnak tartott minket.
- Ez meg hogy lehet? - értetlenkedett Giambrey.
- Technikailag azonos szinten állunk velük. Ráadásul ők
előnnyel indultak. Ők már évezredek óta nagyvárosokban
éltek, amikor mi még le sem másztunk a fáról.
Alex a társalgó közepén lebegő Néma világ képét nézte.
- Nekik nem olyan fogalmaik vannak a civilizációról, mint
nekünk - mondta. - A technika jelentősége számukra
elhanyagolható. Alapvetően szellemi lényeknek tartják
magukat. Filozofikusabb, kíváncsibb teremtményeknek,
akiknek fontosabb, mint nekünk, hogy helyesen éljék az
életüket. Ez a véleményük még inkább megerősödött, amikor
leültek velünk, emberekkel, és rádöbbentek, hogy nem
tudunk úgy kommunikálni, mint ők. Ettől viszketés fogta el
őket. Azt hiszem, az emberek egymás közötti érintkezését
olyannak láthatják, mint mi a macskákét.
- Mi nem vagyunk telepaták.
- Úgy van. És ettől jócskán lejjebb vagyunk az evolúciós
ranglétrán. Régtől fogva vitatkoznak azon, hogy elérhetjük-e
valaha is azt a szintet, ahol ők vannak. Egyesek szerint
megvan bennünk a lehetőség, de ők a törpe kisebbség.
- És mi a helyzet az utca emberével? - kérdezte Circe.
- Amikor ott voltam, rendesen bántak velem - válaszoltam. -
Azaz leginkább békén hagytak. Voltak, akik egyenesen meg
akartak nyugtatni. De a tudomására fogják hozni, hogy nem
veszik komolyan magát.
Nem egészen egy órával azután, hogy kijöttünk az ugrásból,

egy őrhajó jelzett nekünk. Miután Belle kiadta a
figyelmeztetést - Távolság 1,2 millió kilométer Alex felkísért
a hídra. A fegyverekre utaló vészjelző villogni kezdett.
Valamivel célba vettek minket.
- Próbálj barátságosnak tűnni - mondta Alex.
Az őrhajó még nálunk is kisebb volt, de a törzsén részecs-
ke-sugárvetők, lézerek, és az Isten tudja, még mik egész
garmadáját láttam. A fényeik vadul villogtak. Percekkel
ezután Belle egy üzenetet tett föl a monitorra:
BETOLAKODÓ! ISMERTESD ÚTICÉLODAT ÉS
JÖVETELED OKÁT.
- Nem valami barátságos - jegyezte meg Circe.
Giambrey lediktálta a válaszunkat:
- A Belle-Marie nevű magánhajó vagyunk, az
Adminisztrátor szolgálatában a Salud Afar-i Koalíciót
képviseljük. Diplomáciai küldetésben járunk, jövetelünkről
tájékoztatták a kormányukat. Kérünk engedélyt a kikötés
megkezdésére.
Utasítottam Belle-t, hogy szöveges formában továbbítsa a
választ. Pár perc elteltével megjelenítette a válaszüzenetet.
Rövid volt: TARTSD AZ IRÁNYT. Majd újabb néhány perc
múlva: KÖVESS BENNÜNKET.

Néhány órával később átadtak bennünket egy másik
hajónak. Amikor éjszakára visszavonultunk, Borkarat
mindössze egy fényes csillag volt az égen.
***
Végül a kísérő hajó nyomában bejutottunk. Eközben a

Borkarat fokozatosan két csillaggá vált szét, melyek két
koronggá, egy nagy és egy kis koronggá nőttek.
Újabb étkezéseken és alváson átesve láthattuk, hogy
időközben a korong tengerekkel, szárazföldekkel és felhőkkel
ékesített gömbbé hízott, s mellette ott volt az elmaradhatatlan
hold. Elnézve az egyre növekvő világot, ahogy az évek során
oly sok másikat is, óhatatlanul észre kellett vennem a benne
megmutatkozó rendet és szabályszerűséget. A
világmindenség roppant sötétjében világok úsztak derűs
nyugalomban. Nem ütköztek egymásnak, nem zuhantak bele
napokba, nem vágódtak ki a külső sötétségbe. Többnyire.
Többnyire.
Azt hiszem, ott és akkor elfogott egy csöppnyi keserűség.
Egy darwini világegyetemben a biztonság puszta illúzió.
Borkarat Rimwaynek is beillett volna, csak más alakúak

voltak a kontinensei. Valamivel magasabb volt a gravitá-
cióvarianciája, de nem annyira, hogy ne tudjunk könnyedén
alkalmazkodni hozzá. Amikor már csak pár órányira voltunk
a keringőpályától, kaptunk egy élő üzenetet. Kasseltől. Jó
volt újra látni őt. Tudtuk, hogy szükségünk lesz barátokra.
- Chase, Alex - mondta. - Meglepődtem, amikor
megérkezett az üzenetetek. Selotta és én nagyon örülünk,
hogy hamarosan viszontlátunk benneteket. Szívesen látunk a
társaitokkal együtt. Igaz, hogy a körülmények lehetnének
kedvezőbbek is. Várni foglak benneteket, amikor
megérkeztek. A Tervbizottság megkeresett, és engem jelölt ki
vendég-összekötőnek. Már előkészítettünk egy találkozót a
Bizottság egyik tagjával. A főváros legjobb szállodájában
foglaltunk szobát nektek. Milyen volt az utatok?
- Eseménytelen - válaszolta Alex.
Nagyjából egy percbe telt, mire a jel eljutott a bolygóra, és a
válasz is megérkezett.
- A lehető legjobb. - Csevegéssel nem sok időt szoktunk
eltölteni, amikor a beszélgetések hosszabb szünetekkel
zajlanak. - Alex, érdekelne, mi a célja a látogatásotoknak.
Nem mintha Selotta és én nem örülnénk, hogy találkozhatunk
veletek. Később ő is befog jönni, hogy üdvözöljön titeket. De
veszélyes időket élünk. Ha komolyabb ellenséges helyzet
alakul ki, könnyen lehet, hogy őrizetbe vesznek benneteket.
Erre nem gondoltam. A múltban néha évtizedekig is
elhúzódhattak a köztünk fellángoló ellenségeskedések.
- Diplomatákként jövünk - felelte Alex. - Senki sem nyúlhat
hozzánk.
- Ezt én is hallottam - nevetett Kassel. - Hát ez jó.
Mindenesetre attól kezdve, hogy megérkeztek, gondoskodni
fogunk a védelmetekről.
A kísérő hajó velünk maradt. Amikor nagyjából már csak egy

órányira voltunk, kaptunk egy szöveges üzenetet az
irányítóközpontból: KÉRJÜK, ADJÁK ÁT NEKÜNK A
JÁRMŰ IRÁNYÍTÁSÁT. Miután megtettem, Giambrey
halkan felszisszent:
- Nem veszélyes ez egy kicsit?
- Maga szerint azt kellene mondanom nekik, hogy nem
bízunk meg bennük?
- Nem.
- Akkor jó. A legtöbb nagy állomáson ez rutinszerű eljárás.
Közvetlenül azelőtt, hogy bejutottunk volna a dokkba, újabb
üzenet érkezett, ezúttal Giambreynek, Salud Afarról.
Rejtjeles üzenet volt, a rendszert a Samuelsen töltötték be
Belle-be. Kilgore írta: SOK SZERENCSÉT, GIAMBREY.
AZ EMBEREINK TOVÁBBRA IS DOLGOZNAK A
SZÖVETSÉGEN, DE ŐK MÁIG SEM MOZDULTAK.
MINDEN MAGÁN MÚLIK.

A Gyülekezőhely szó nem adja vissza a világok, előretolt
állások, bolygópályán keringő városok és szétszórtan
elhelyezkedő telepek laza csoportját alkotó ashiyyuri
univerzum valóságát. A Gyülekezőhely legalább annyira
társadalmi, mint politikai entitás. De az egyiküket ért
fenyegetés mindannyiuk számára fenyegetést jelentett, amire
gyilkos hatékonysággal tudtak reagálni. Vannak, akik szerint
végül egyetlen csoportelmévé fognak fejlődni. Egyesek azt
mondják, hogy ez már meg is történt. De azok, akik
személyes ismeretséget is kötöttek már ashiyyurival, mint
például Alex és én, ezt nem hiszik el.
A köztük és köztünk fennálló problémát jórészt az jelenti,
hogy borzasztó nehéz megismernünk egymást. Mindkét
rendszer világain léteznek ashiyyuri-ember baráti társaságok,
de ezekben csak korlátozottan lehet haladást elérni. Legjobb
esetben.
Miután dokkoltunk, pályafutásom során először szöveges
üzenetben kaptam engedélyt, hogy elhagyhatom a hajómat.
Belle sok szerencsét kívánt, majd kimásztunk a zsilipen.
végigmentünk a kivezető csőalagúton, amelynek a végén ott
állt Kassel. A tóga eltűnt, helyette ing és térdben összefogott
bricsesznadrág volt rajra. Borkaraton ez mind a férfiak, mind
a nők körében kedvelt sportos öltözéknek számított, pedig
volt abban valami abszurd, hogy egy tépő-fogakkal ellátott,
két méter tizenöt centi magas Néma úgy fest, mint aki egész
napos kirándulásra készül.
Sohasem tudtam flottul olvasni az ashiyyuri
metakommunikációban, de ez alkalommal nem volt nehéz
megfejtenem, hogy vegyesek az érzelmei. Előrelépett, kezet
fogtunk, és megszorította a vállam, mintha azt mondaná,
hogy jöhetnek bármilyen nehézségek, ő mellettem fog állni.
Aztán megejtettük a bemutatkozásokat. Giambrey
mosolyogva meghajolt, de mozdulatában nyoma sem volt
megszokott kedvességének. Minden erejével azon volt, hogy
uralkodjon az undorán. Ne gondoljon rá. Ne nézzen túl
közelről Kasselre, és a közelben jövő-menő más Némákra
sem.
Bevallom, a Némák látványától ma is kiráz a hideg. Görcs
áll a gyomromba. Még Kassel láttán is. De ezen el szoktunk
tréfálkozni, és amikor rám nézett, öklével kétszer
megérintette a szívét. így jelezte, hogy én is.
Amennyire láttam, Circe egész jól vette az akadályt. Kezet
fogott Kassellel, elmondta, hogy nagyon örül, hogy
megismerheti, én meg közben arra gondoltam, milyen jól
szórakozhat azon, hogy így meglepett engem. Tartogat még
más erőpróbát is, Kolpath?
- Selotta is szeretett volna kijönni, de a munkája miatt nem
lehetett. Engem kért meg, hogy üdvözöljelek benneteket a
nevében - mondta Kassel.
- Hogy van? - kérdeztem.
- Jól, mint mindig. Elvan foglalva azzal, hogy figyelje, nem
akarnak-e idegenek behatolni a múzeumba. - Ez célzás volt
arra, hogy hogyan ismerkedtünk meg, amikor megpróbáltam
kilopni egy repülési nyilvántartást egy űrhajóból, amelyet
közszemlére tettek a kiállításon. - Azt mondja, el fogja
intézni, hogy találkozhasson veled, még mielőtt elmész.
Mellesleg mindnyájatokat szívesen látunk nálunk, otthon.
A Némák testhőmérséklete körülbelül tíz fokkal alacsonyabb,

mint az embereké, így a bőrük mindig hideg volt. Ha ehhez
még hozzávesszük, hogy kicsit ragadós is, könnyen
elképzelhetjük, hogy a látványuk nem jelent valami nagy
élvezetet. Ehhez jön még a tépőfog és a közel ülő, fekete,
rombusz alakú ragadozó szempár, és az ember ösztönei máris
bekapcsolják a vészvillogót.
Lassanként, diszkrét távolságban, kisebb tömeg gyűlt
körénk.
Az érkezési csarnokban tökéletes némaság uralkodott,
leszámítva a halk kattogásra emlékeztető zenéjüket. A
Némák világain magától értetődően rendszerint csend honol a
közösségi helyeken. Soha egyetlen hangot sem lehet hallani,
ami egy ember számára nagyon zavaró tud lenni.
Mindemellett természetesen bőséges kommunikáció zajlik
ezeken a tereken. Abból is láthattam, ahogy a Néma
szempárok felénk fordultak, az arcok megváltoztak, a szemek
összeszűkültek, és a tépőfogak kivillantak. A szülők közelebb
vonták magukhoz a gyerekeket. Próbáltam vidám dolgokra
gondolni, de egyre az járt az eszemben, hogy velünk
kapcsolatban kicsit félreviszik őket a telepatikus képességeik.
Például nem volt meg bennem az az érzés, hogy látnák,
mennyire szeretnék másutt lenni, és hogy mennyire
elhanyagolható veszélyt jelentek számukra.
Zavarba jöttek a közöttük hirtelen megjelent lények láttán.
A polgármester jelenléte ellenére is. Circe megpróbálkozott
egy mosollyal és integetéssel. Senki sem integetett vissza.
Rádöbbentem, milyen nehéz lehetett Kassel számára, hogy
személyesen kijöjjön elénk. Újfajta tisztelet ébredt bennem
iránta. Maradhatott volna az irodájában is, és küldhetett volna
értünk egy kísérőhajót. De ő eljött. Ami azt jelentette, hogy
ez a miénkhez hasonlóan az ő kultúrájában is inkább
személyes, semmint egyszerűen politikai esemény volt.
- Erre - mondta Kassel, a hangdobozát használva. Útban a
kompkilövő helyi-e, az összegyűlt sokaság mellett elhaladva
morgóit valamit arról, hogy egyesek milyen hülyék. Alex
megjegyezte, hogy nagyra értékeli Kassel jelenlétét, mire ő
azt válaszolta, hogy „ezeket” egytől egyig be kéne zárni
valahova, hogy ne veszélyeztessék se magukat, se másokat.
„Ezek” nyilván fogták a gondolatát, mert egyszerre mind
ránéztek.
- Sajnálom, hogy ilyen messzire elhoztak téged Provnó-ról -
mondta Alex. Kassel háza a déli tengereknek ezen a szigetén
volt.
- Nincs ezzel semmi baj - felelte Kassel. - Úgy gondolták,
találkozni szeretnétek velem, és más módot nem találtam
volna rá. Különben is, legalább finomíthatok valamit ezeknek
a surmóknak a viselkedésén.
Giambrey megkérdezte tőle, hallott-e valamit arról, hogy mi
történik Salud Afaron.
- A hipernóváról tudok. De ha a felszínen, az emberek
közötti eseményekre gondolsz, arról nem sokat hallottunk.
Nincs olyan közvetlen kapcsolatunk a Salud Afar-i médiával,
mint az államszövetségivel. És a tiétekben elég ritkák a
tudósítások. Többnyire a hipernóva rekonstruált képeit adják
le, és megkérdezik az embereket, hogy megijedtek-e. Mégis
mit várnak, mit fognak válaszolni? Ma reggel viszont valóban
hallottam, hogy az egyik űrkikötőt megsemmisítették.
- Megsemmisítették? - kérdezte Alex. - Hogyan?
- Valaki bombát dobott rá. - Beszálltunk egy liftbe, mire
mindenki más kiszállt belőle. - Nem fűztek hozzá
magyarázatot. - Egy pillantást küldött felém, én pedig azt
olvastam ki a szeméből: A tökfejek.
Pontosan. Azok vagyunk.
Hozzászoktam már, hogy vannak rögeszmés alakok és
sültbolondok. Ahol sok ember él, ott néhány dilinyósnak is
lennie kell. A Némáknak persze volt egy előnyük: ők rögtön
kiszúrnák maguk közül a hibbantakat - még mielőtt az
illetőnek eszébe jutna, hogy összeeszkábál egy bombát.
Visszanéztem rá, és meg sem próbáltam eltitkolni, hogy
mire gondolok: Kétmilliárd ember fog meghalni, még ha
talán lenne is lehetőség a megmentésükre. De mindenképpen
meghalnának, mert igazából nincs értelmes élet a
kozmoszban. Sem az Államszövetségben, sem a
Gyülekezőhelyen. A Némák és a szövetségesek továbbra is
lesből lövöldözni fognak egymásra, aztán bekövetkezik a
vérontás, és mindenki úgy fog tenni, mintha ez
elkerülhetetlen lett volna.
Kassel megérintette a vállamat.
- Félek, hogy igazad van, Chase. Bárcsak tudnám, hogyan
segíthetnénk.
Hirtelen, teljesen megmagyarázhatatlanul, könnyek folytak
végig az arcomon. Kassel körém fonta a karját, és magához
ölelt.

HARMINCHAT
Mindannyian be vagyunk zárva a saját koponyánkba, Maria.

Igazán sohasem ismerjük meg egymást. Nem, vagy legfeljebb
csak felületesen érezzük a mások érzelmeit. Akárcsak a
félelmeiket vagy az indulataikat. A valóság az, hogy egyedül
vagyunk.
Giambrey volt az egyetlen hivatásos diplomata köztünk.

Megszokta, hogy annak a tetszését keresse, aki épp hatalmon
volt. És számára magától értetődően Kassel képviselte az
itteni hatalmat. Alex szintén megértette, hogy itt most
türelemre van szükség. És feltételezem, hogy Circe is. Az én
szememben azonban ő továbbra is a jó öreg Kassel maradt.
így aztán, amikor már arra került a sor, hogy visszavonulunk
a szállásunkra, a protokollt megszegve megkérdeztem, mikor
találkozhatunk a főminiszterrel.
- Sürget az idő - tettem hozzá magyarázólag.
Az olvasó mostanra már nyilván tisztában van azzal, hogy
egy ashiyyuri jelenlétében nem kellett feltétlenül szavakkal
beszélgetni, legföljebb ha azt akartuk, hogy más emberek is
követhessék a társalgást. Ennek ellenére azok a Némák, akik
tudták, hogyan kell beszélgetni velünk, azt is megértették,
hogy még ha négyszemközt vagyunk is, okosabb, ha engedik,
hogy szavakba öntsük a gondolatainkat. Az emberek
szemében a kimondott szónak nagyobb jelentősége van, mint
az agyban megfogalmazottnak, állapította meg egyszer
Selotta. Hogy is lehetne másként? - tette hozzá, ugyanakkor
azzal adta tanújelét diplomáciai érzékének, hogy elismerte,
miszerint én természetesen kivétel vagyok.
- Tisztában vagyunk a helyzet sürgősségével - felelte Kassel
tőle szokatlanul hivatalos stílusban. - A főminiszter elintézte,
hogy holnap reggel beszélhessetek a haditengerészeti
miniszterrel.
Giambrey elégedettnek látszott a válasszal, de azért vetett
egy pillantást felém, hogy jelezze, ne avatkozzak ebbe bele.
Ezután semmi jelentős témáról nem esett szó köztünk azon
kívül, hogy hol és mikor üssük nyélbe a vacsorát.
- Legjobb lesz, ha eljövök, és összeszedlek benneteket -
jelentette ki Kassel. - Igazából nincs is szükségetek kísérő
hajóra. De úgy legalább kivédünk egy esetleges zavart.
A város spirálok, gömbök, gúlák és poliéderek

gyűjteményének művészi gonddal való elrendezése volt. Nem
azt akarom ezzel mondani, hogy bármilyen értelemben
szimmetrikus lett volna, inkább az építészeti harmónia
gyakorlati megvalósításának mondanám. Az északi
városrészt uraló tornyot délen egy gömbpár ellensúlyozta. A
gúlák kettes vagy hármas elrendezésű csoportjait hímzett
faliszőnyegként ható kivilágított sokszögek és légifolyosók
kötötték össze.
Heves zivatarban szálltunk le, majd lifttel ereszkedtünk
néhány szinttel lejjebb, ahol betereltek bennünket egy a város
fölött magasan lévő privát étterembe. Odahaza nagy
sértésnek számított volna, ha egy elnöki delegációt úgy
vinnének el vacsorázni, hogy mindössze egy kisvárosi
polgármester vesz részt a vacsorán. Láttam is, hogy
Giambrey arca megmerevedik, amikor leültünk a számunkra
megterített asztalhoz, és senki más nem jött oda.
- Nem úgy van, ahogy gondolod - szólt halkan Kassel.
- Nekünk nincs szükségünk ceremóniára. Az igazat
megvallva semmi értelme. - Kitette az étlapot az asztalra, és
megpróbálkozott egy mosollyal. - Mi közvetlenebb módon
kommunikálunk. - Halkra állítva használta a hangdobozt.
Elkaptam egy vidám szikrát Circe szemében. Áthajolt az
asztalon, és odasúgta nekem:
- Nem is baj.
- Te sem vagy a szertartások híve?
- Chase, itt hiába is rendeznénk szertartást, amikor az ő
szemükben meztelenek vagyunk.
Kassel erre meghajolt felé.
- Azt hiszem, doktor, közületek való az, aki a bölcsesség
kezdetének az önismeretet mondta.
- A szertartások az eredmények megünneplését célozzák -
felelte Circe. - Ugyanakkor el is rejtenek dolgokat.
Kassel a maga módján most már valóban elmosolyodott.
- Pontosan. - Lelki társra talált.
Gyorsan lefordította az étlapot. Ez az étel valamelyest a sült
csirkére emlékeztet. Ez meg a hússalátához hasonlít. Ezeket
itt nem ajánlom, a szervezetetek nem tudná megemészteni.
Mindent összevéve az étel ehető volt, némelyik ízét
kifejezetten kellemesnek találtuk. Egyiket sem szolgáltam
volna fel a vendégeimnek, de nem hiszem, hogy Ashiyyur
ismerné a kenyeret vagy a paradicsomot, vagy a többi
finomságot, amelyek nélkül az emberi étrend szinte
elképzelhetetlen.
- Úgy értesültem, hogy két hete tudják, hogy jönni fogtok,
csak sajnos nekem az utolsó pillanatban szóltak. És már nem
volt idő... - próbált mentegetőzni Kassel.
- Minden rendben, Kassel - válaszolta Giambrey. - A
társaság a lényeg.
Kassel rám nézett, és valami megcsillant a szemében.
Giambrey elfelejtette, hogy vendéglátója pontosan tudja, mit
gondol magában. Ezt a hibát könnyű volt elkövetni.
Később elvonultunk Giambrey lakosztályába, és

bekapcsoltuk az omikront.
- Lássuk, mi újság a világban - mondta.
Bizonyos vonatkozásokban hasonló volt a Világközihez:
hírekről tudósított, aktuális eseményekről, művészeti és
tudományos témákról folyó beszélgetéseket közvetített.
Képeket kaptunk vitafórumokról, láttuk és hallottuk, amint
egy hurrikán lecsap egy Néma városra, néztük, ahogy vízre
bocsátanak egy cirkálónak látszó hajót. Az egyik csatorna
úszóversenyt közvetített. A Némák, rácáfolva a külsejükre,
nagyon szerettek úszni. Kétségtelenül azért, mert az őseik
valamikor az óceánból jöttek ki a szárazföldre. A
vitafórumok természetesen hangtalanul zajlottak. És a viták
közben számunkra megszokott arcjáték is csaknem teljesen
hiányzott.
Vígjátékokhoz és drámákhoz hasonló műsorokat, amelyek a
klasszikus korig visszamenőleg fő helyet foglalnak el az
emberek szórakoztatásában, egyáltalán nem találtunk. Nem
igazán tudom, mi ennek az oka. Talán mert a dráma és a
komédia gyakran félreértésre vagy szándékos félrevezetésre,
vagy éppenséggel arra épül, hogy valaki nem érti meg a
másik szándékait, márpedig ilyesmi nem létezik az
ashiyyuriak között. Hogyan is lehetne például egy
rémtörténetet vagy egy misztériumjátékot megalkotni, amikor
minden szereplő nyitott könyv a többiek előtt?
Különös élmény volt. Képek, alámondás nélkül. Nem
beszélve a kerekasztalokról, melyekben egy félórás vita alatt
legföljebb egy-egy szék megnyikordulását lehetett hallani,
semmi mást.
Megpróbáltam elképzelni, hogy ülök valahol egy stúdióban,
és egy omikron a legbelsőbb gondolataimat közvetíti a
világnak. Úristen, napvilágra kerülne mindaz az aljas, gálád,
kegyetlen, kéjvágyó szándék, ami valaha is
megfogalmazódott bennem.
- Kérdeznék valamit - szólalt meg Circe. - Miért van
egyáltalán kép? Ha ez egy szellemi torna, akkor miért van
szükség kísérő képekre? Nincs a vita résztvevői fejében egy
kép a szondáról, vagy a politikusról, vagy arról, amiről épp a
vita folyik?
Kassel kis késlekedés után válaszolt.
- Ha egy naptípusokról rendezett kerekasztal-beszélgetés
résztvevője lennél, és tegyük fel, hogy a Rigelről szeretnél
beszélni, volna róla határozott kép a fejedben?
- Azt hiszem - hangzott Circe válasza.
- Rossz a példa. És a kvantum meghajtás működéséről van
tiszta képed?
- Ilyet senki sem állíthat.
- Vagy vegyünk egy természetes tartósítószert. Vagy egy
különleges, furcsa tulajdonságokat mutató kanyont. Nem
tudod észben tartani valamennyi részletét. Valami mindig
kimarad. Ezért mellékelik a vizuális tartalmat.
Az ashiyyuri élethez természetesen hangok is járultak.
Beinduló motorok. Vízesések. Folyók. Egy állvány
összeszerelésekor keletkező kopácsolás. Szenvedélyes
zenekedvelők voltak, noha a zenéjüket én fülsértőnek
találtam. Mindez azonban csak még hangsúlyosabbá tette az
Ashiyyur civilizáció általános csendjét. Némák tömegei
vonultak át az ősi városokon, különféle konstrukciós terveket
valósítottak meg, bevásárlóközpontokban bolyongtak,
állomásokon és sporteseményeken ücsörögtek, udvaroltak és
szaporodtak, és mindezt - a háttérzajokat leszámítva
- teljes némaságban.
- Nem egészen - szólalt meg Kassel csendesen, noha nem
mondtam semmit. - Zajok, igen. Viszonylag kevés van
belőlük. De ha úgy értelmezed a csendet, hogy a beáramló
információk, eszmék, szenvedélyek és remények hiányát, a
barátokkal való beszélgetések hiányát, az életben egyedül
fontos dolgok megosztásának hiányát érted rajta, akkor nem.
Akkor az életünk minden, csak nem néma.
Reggel megérkezett a kormány siklója a tetőn lévő

leszállóhelyre. Kassel csatlakozott hozzánk, és mindannyian
beszálltunk. A pilótanő nagyon igyekezett, hogy ne
látszódjék rajta, mennyire borzad az utasaitól. Kassel
pillantásának hatására mintha kissé megnyugodott volna.
- Képzést kapott fajok közötti toleranciából - magyarázta
Kassel.
- Tényleg így hívják? - érdeklődött Circe.
- Ez a terminológia. - Kassel tépőfogai egy pillanatra
kivillantak, jelezve, hogy elmosolyodott. - Nekünk is vannak
problémáink.
Az emberek által használt ashiyyuri nevek többé-kevésbé
kitalált elnevezések. Természetesen nekik megvannak a
maguk nevei. De miután a Némák nem beszélnek, csak írott
formában ismerjük ezeket, és a leírt szövegeket
természetesen nem alakítják át hangzókká. Csak az Isten és a
Némák ismerik Borkarat valódi nevét, jóllehet meg tudom
mutatni a jelképi megjelenítését. Az a Néma város, ahol
jelenleg tartózkodtunk, Új-Volaria volt. Természetesen mi,
emberek neveztük el így. Akkor még fogalmam sem volt
róla, honnan származott, de azóta megtudtam, hogy az eredeti
Volaria a Regnus III egyik barbár városa volt a Zavargások
idején. Azt hiszem, ez elárul valamit arról, hogy mit láttunk
meg Ashiyyurból.
Kassel lemutatott egy nagy méretű, ezüst obeliszkre.
- Ez a kapitóliumunk. A... - kereste a megfelelő szót.
- A parlament jelenleg ülésezik.
- Mit tudsz mondani nekünk a haditengerészeti miniszterről?
- kérdezte Alex.
- Értelmes fickó. Nem szereti, ahogy most viszonyulunk az
Államszövetséghez, és attól tart, hogy az állandó fenyegetés
totális háborúvá terebélyesedik. Nincs megelégedve a
forrásokat elapasztó status quóval sem. Sajnos rólatok,
emberekről, az államszövetségiekről az a véleménye, hogy
rendkívül nehezen kezelhetők vagytok. Ha szorult helyzetbe
hoznátok, azzal érvelne, hogy az emberek még nem jutottak
el a civilizáció fokára. Bár meg tudnám ezt elnézőbben is
fogalmazni. De ő, mint a legtöbben közülünk, alsóbbrendű
fajtának tart benneteket, amely tizenötezer évre visszanyúló
szervezettsége alatt sem tudott megszabadulni vele született
vérszomjas természetétől. - Zavarában egyik lábáról a
másikra állt.
- Sajnálom, de fontosnak érzem, hogy megértsétek, mivel
kell megküzdenetek.
- Hát ez biztató - mondta Giambrey, leplezni próbálva
sértődöttségét.
- Ez a tárgyalás nem olyan lesz, mint amiken eddig részt
vettél, Giambrey - fordult feléje Kassel. - Abban a
pillanatban, ahogy belépsz az ajtón, a miniszter tudni fogja,
azt szeretnéd, ha leállítaná a flottát, hogy a szövetséges
hadiflotta elindulhasson Salud Afar megmentésére. De lehet,
hogy máris eljutott erre a következtetésre.
Giambrey megköszörülte a torkát.
- Nem könnyű barbárnak lenni - jegyezte meg.
Leereszkedtünk egy leszállóhelyre.
Alex megigazította a dzsekijét.
- Kassel, te is ott leszel a találkozón? - kérdezte.
- Nem. Sajnos nem. Ez az ügy magasan az én fizetési
osztályom fölött van.
- Adsz nekünk valami tanácsot?
- Ne felejtsétek el, hogy nyitott könyv vagytok. Nem
okozhattok meglepetést neki. Nem hallgathattok el semmit.
Éljetek ezzel a lehetőséggel. Engedjétek, hogy meglássa, mit
éreztek a Salud Afaron csapdába került nép iránt. Hadd lássa
őket ő is úgy, ahogy én láttam. Lássa a kétségbeeséseteket. És
az eltökéltségeteket, hogy ha a világotok túléli ezt - tekintete
Giambrey és Circe felé fordult -, akkor minden
igyekezetekkel azon lesztek, hogy csillapítsátok a fajotokban
meglévő primitív ösztönöket. Hogy a tartós béke
megteremtésén munkálkodjatok. És látom, már megint
megbántottalak az érzéseitekben. - Sorra végighordozta
rajtunk a tekintetét. Igen, gondoltam. De még mennyire. Ti
sem vagytok makulátlanok, öregem, ráadásul mentségetek is
kevesebb van, mint nekünk.
- Igazad van, Chase - mondta. - Tudom. Szeretném, ha
másképpen lenne. Egy napon talán mindnyájan megtanulunk
értelmesen élni.
A pilóta kinyitotta a zsilipajtót. Kassel ránézett, és valami

zajlott kettőjük között. Megpróbáltam elképzelni. Na, hogy
ment? Vagy talán De jó, hogy vége van.
A felszínen voltunk. Felnéztünk egy körülbelül öt emelet
magasra nyúló kupolára, mely egy toronynak szolgált alapul.
A szó szoros értelmében az égbe fúródó torony tűhegyes
csúcsban végződött. Tógát viselő hivatalos személyek léptek
ki a kapuján, és egy nyitott oszlopcsarnokon át lejöttek, hogy
üdvözöljenek bennünket. Az a hímnemű, aki a vezetőjüknek
tűnt, a csoport legkisebbje volt. Ezzel együtt Alex és
Giambrey eltörpült mellette. Ingujján hangdobozt viselt.
- Giambrey DeVrio? - kérdezte egyikről a másikra nézve.
Giambrey előrelépett.
A Néma meghajolt.
- Üdvözöllek az Ezüst Toronyban. Tio vagyok. -
Végighordozta rajtunk a tekintetét. - Kérlek, jöjjetek velem.
Tio felvezetett bennünket az oszlopcsarnokon át, be a
kapun, egy széles folyosóra. Őröket nem láttam. Olyan volt,
mintha bárki besétálhatna ide az utcáról.
Tio intett Giambreynek, hogy kövesse őt végig a folyosón.
Az egyik hivatalos személy, aki vele együtt jött ki, minket,
többieket kalauzolt. Toronynézőbe indult velünk, de
felhagyott vele, amikor rájött, hogy valójában egyikünket
sem érdekli, hol van a Környezetvédelmi Minisztérium
székhelye.
- Nem tudhatom, meddig fog tartani a tárgyalás -
magyarázta nekem és Alexnek. - Ha akarjátok, várakozhattok
a könyvtárban. És kávézónk is van - nézett ránk
bizonytalanul.
Kassel azt javasolta, hogy maradjunk.
- Ebből kiderülne, hogy komolyan veszitek a küldetéseteket.
Kísérőnk elvitt minket egy a látogatók elől elzárt nagy
terembe, ahol tógába öltözött Némák portréit, néhány tájképet
és két-három bolygóközi hadihajót lehetett látni. Voltak
helyek, ahonnan hozzá lehetett férni a roppant terjedelmű
Ashiyyur irodalom minden egyes művéhez. Sőt, tekintélyes
számú ember alkotta irodalmi műhöz is, köztük Vicki Greene
két regényéhez. Körülbelül egy órát időzhettünk ott, amikor
Giambrey visszatért.
- Hogy megy? - kérdezte Alex.
- Nem tudom biztosan - felelte Giambrey. - Elmondtam,
amit akartam, hogy az ellenségeskedések felfüggesztése most
mindannyiunk hasznára válna. Azt mondja, a
szövetségesekben nem lehet megbízni. Nagy újságot mondott
vele. De úgy gondolja, neki továbbra is szurkálnia kell őket.
Hogy kibillentse őket az egyensúlyukból. Ha egyoldalúan
kellene tűzszünetet hirdetniük, attól tart, hogy a
szövetségesek arra használnák ezt a lélegzetvételnyi időt,
hogy az erőiket megszervezve főcsapást mérjenek rájuk.
- Nekem az volt a benyomásom, hogy mi békében vagyunk
- mondtam.
- Nem egészen - nézett rám fájdalmas mosollyal Giambrey.
- Na és hogy végződött? - kérdeztem.
- Kölcsönös nyilatkozatot kell tennünk. Mindkét oldalnak ki
kell jelentenie, hogy a háborúskodásnak vége, hajlandók
vagyunk tárgyalni.
- És megmondta neki...?
- Dolgozunk rajta. Megpróbálunk lépéseket tenni.
- Elmondta, hogyan érez ezzel kapcsolatban a főminiszter? -
kérdezte Alex.
- Nem. Azt mondja, a főminiszter nem közölte vele az
érzéseit.
- Ilyen nem létezik, ugye, Kassel? - ráncolta a homlokát
Alex.
- Dehogynem. Gátat emelhetünk mások előtt, de csak
meghatározott időre. Valószínűbb, hogy az utóbbi időben
egyszerűen nem tartózkodott egy szobában a főminiszterrel.
- Még valószínűbb, hogy csak nem akarta elárulni -mondta
erre Giambrey.
HARMINCHÉT
A hivatalok nem olyanok, mint az emberek. Nem szeretnek, és

nem gyűlölnek. Nem szenvednek, és nem éreznek részvétet.
Legfőképpen nem hoznak erkölcsi ítéleteket sem ilyen, sem
olyan értelemben. Tudom, néha úgy látszik, mintha hoznának,
de hidd el nekem, Rose, az egész csak politika. Vagy egyszerű
hanyagság.
Elmentünk egy Kassel által kedvelt helyre, és megpróbáltunk

úgy tenni, mintha a tárgyalás jól sikerült volna.
A Némáknál nincs alkohol, de Kassel ajánlott egy jóízű
gyümölcslét, amelynek még egy kis ereje is volt. Rendeltünk
hát egy kört, és ittunk a haditengerészeti miniszter
egészségére. Ezután Giambrey rejtjeles üzenetet küldött
Kilgore-nak, és a mi Államszövetségbeli csoportunknak.
Megkérdeztem Kasselt, mit gondol, mennyi időbe fog telni,
mire a főminiszter hívat bennünket.
- Ezt nem lehet tudni, Chase - felelte. - Talán majd reggel.
Talán soha. De elképzelhető, hogy arra használják fel ezt a
helyzetet, hogy valamennyi befolyásra tegyenek szert az
Államszövetség felett. Hogy erkölcsileg felelőssé tegyék az
Igazgatót.
Három nap múlva üzenetet kaptunk a minisztertől.
Közlöm, hogy a főminiszter megfontolás tárgyává teszi a
kérésüket, továbbá hogy ő is tisztában van az időtényezővel.
Minden erejével azon van, hogy megnyugtató megoldást
találjon. Közölni fogom, mihelyt meghoztuk a döntést.

- Hogy fog dönteni? - kérdeztem Kasselt. - Bejelenti a
tűzszünetet? Vagy leül tárgyalni velünk?
Kassel nem tudta.
- De kíváncsi vagy a véleményemre?
- Kételkedsz benne, hogy kapunk egyáltalán valamiféle
segítséget.
- így van. Sajnálom. - Úgy tűnt, mintha kibámulna valahová
a messzeségbe. - Éveken át ostoroztuk a szövetségesek
indítékait. Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy az
emberek hajlamosak bolondot csinálni magukból? Hogy
rábeszélik magukat bizonyos dolgok elkövetésére?
- Nem vagyunk ezzel egyedül.
- Valóban. Ahhoz, hogy megtegyék, amit kértek,
homlokegyenest ellenkező irányba kéne fordulniuk - mármint
a kormánynak. Ez politikailag népszerűtlen lépés lenne. A
főminisztert olyan színben tüntetné fel, mintha kitenné a
Gyülekezőhely világait a támadás veszélyének. Fölöslegesen.
- Egy világról beszélünk.
- Igen.
- És végül kiderül, hogy itt pusztán csak ennek a fickónak a
politikai karrierjéről van szó.
- Nem ezt mondtam. Azt mondtam, talán. Vagy hogy
szerintem előfordulhat.
- Kassel, engem meglep, hogy ezt te egyáltalán
lehetségesnek tartod. Voltál valaha elég közel hozzá, hogy
olvass a fickóban?
- Mire gondolsz?
- Hogy beleláss a fejébe? Ahogy az enyémbe belelátsz?
Megint habozott.
- Igen.
- Elképzelhetőnek tartod, hogy megteszi? Hogy ellenkező
irányba fordul?
- Elképzelhetőnek tartom. - Lapátkezét a vállamra tette. -
Sajnálom.
- És minket vádoltok azzal, hogy barbárok vagyunk.
Kassel nem hivatalosan megtudta, hogy döntés csak pár nap

múlva lesz. Circe kapcsolatot létesített egy Néma fizikussal,
és beköltözött egy laboratóriumba. Giambrey rákapott arra,
hogy bebarangolja Új Volariát, és közben minél több
ismeretséget kössön. Több beszélgetésbe is belement, nem
kimondottan diplomáciai, inkább természettudományos és
kulturális természetűekbe. Jó alkalom volt ez befolyásos
helyiek közül barátokat szerezni.
Alex és én úgy döntöttük, itt az ideje, hogy meglátogassuk
Selottát és az Idegen Létformák Múzeumát.
Összecsomagoltunk hát, és elmentünk.
Az emberek kiemelt helyet kaptak a múzeumban, mint az
egyetlen másik, technikai műveltséggel rendelkező faj. Ennek
ellenére egy Neander-völgyi avatárja őrizte a részlegünket. A
szakállas, csupa izom alak ellenséges, egyszersmind bárgyú
tekintettel meredt a terem túlsó végébe. Ha a látogatók közel
merészkedtek hozzá, megelevenedett, a lándzsáját rázva, és
egyéb illetlen mozdulatok kíséretében morgott és dörmögött.
Tekintélyes gyűjteményük volt irodalmi műveinkből, és
örömmel tapasztaltam, hogy korábbi látogatásom óta
valamelyest csökkent a fegyvertár mérete. Nem mintha nem
lettek volna ott továbbra is a lándzsák, puskák,
részecskevetők és rombolók, de sokkal kevésbé feltűnő
helyen, mint ahogy emlékeztem rá. Gyanítottam, hogy
Selotta valamivel jobban megismert bennünket.
Alex minden idejét az Emberek Termében töltötte, ahol
némelyik kiállított tárgy láttán valószínűleg összefutott a nyál
a szájában. A múzeum szerzeményei között voltak szobrok,
lámpák, kommunikációs eszközök, bútorok, asztalnemű,
naptárak, sporteszközök, vallásos szövegek és egy sereg más
tárgy egészen tizennégyezer évre visszamenőleg.
- Hihetetlen - mondta. - Honnan szerezték ezeket a
holmikat?
Gyanította, hogy némelyiket a Földről hozhatták magukkal
még a technikai kort megelőző időkben. Később meg is
kérdezte Selottától, aki utánanézett a feljegyzésekben.
- Semmit sem találtam, ami erre utalt volna - felelte Selotta.
- De nagyon régi korokból származó leletekről van szó. Ki
tudja? Egy csomó tárgynak nem tudjuk pontosan
meghatározni a korát.
Szívesen bejártam volna a környéket, de Alexet nem lehetett
kivonszolni a múzeumból. Selotta nem hagyhatta
ott a munkahelyét, Kassel pedig el volt foglalva azzal, amit a
polgármesterek szoktak csinálni.
A harmadik vagy negyedik napon meguntam a múzeumi
tárgyakat, és a bátorságomat összeszedve kimentem a
tengerpartra. A nőnemű Némák olyan fürdőruhát viseltek,
amely nyaktól térdig mindent eltakart. Még ujja is volt, az
alsókar közepéig érő. Alkalmazkodtam volna a helyi
szabályokhoz, de senkinek sem volt közel olyan méretű
fürdőruhája, ami rám jó lett volna. A sajátom meglehetősen
kicsire szabott volt az ő kívánalmukhoz képest, olyannyira,
hogy tartottam tőle, egyszer csak megjelenik a hatóság, és
kérdőre von miatta. Selotta azonban megnyugtatott, hogy
senki sem fog szexinek találni. (Úgy értem, hogy a legjobb
esetben, tette hozzá.) így aztán csakugyan nem kellett
aggódnom semmi miatt.
A hímneműek fürdődressze is befedett térdtől nyakig
mindent. Töprengésre késztetett, hogy egy társadalom, amely
oly könnyen hozzá tud férni a mindennapi élet
legszemélyesebb tartományához, miért tartja helyénvalónak a
test takargatását.
A tengerpart tele volt. Családok töltötték itt az idejüket, és
sok mindkét nembeli fiatal hancúrozott egymással, akárcsak
otthon. Pár percig csak ültem, és hallgattam a tenger zúgását.
Néhány kilóval nehezebb voltam, mint otthon lettem volna,
és úgy éreztem, ez meg is látszik rajtam. Ám ez tévképzet
volt. És különben is, amikor egymagam voltam egy
tengerparton olyan teremtmények között, akik döbbenettel
vegyes undorral néztek rám, ez már igazán nem sokat
számított.
A nap fényesebben sütött, mint otthon, a Rimwayen,
úgyhogy hamarosan felálltam, és elindultam az óceán felé.
Magamon éreztem a Némák tekintetét. De egyre jobban ment
nekem a játék. Tudtam kedvesen mosolyogni, gondolatban
odaköszönni nekik, szép napot kívánok, nagyon helyes kis
srácotok van. (Ez utóbbi komoly önfegyelmet kívánt, de azt
hiszem, megoldottam.)
Senki nem volt a vízben. Kicsit furcsállottam, de napirendre
tértem felette. Ez biztosan olyan nap, amikor mindenki csak
azért jött le, hogy a parton üldögéljen. Mintegy száz méterrel
beljebb megláttam egy tutajt. E pillanatban
nekem elég volt annyi, hogy a tutaj bent van a vízben, jó
messze a Némáktól. Egyszóval épp nekem való hely.
Rengeteg kagyló hevert a parton. És valaki elvesztett egy
labdát. Belegázoltam a vízbe. A hullámok neki-
nekicsapódtak a bokámnak. Hívogattak, gyere beljebb.
Megfordultam, és integettem egy kislánynak, aki közvetlenül
a víz szélén ült, de a hullámok már nem érték el. Azt hiszem,
bizonyos fokig élveztem a közfigyelmet. Kolpath, amint kilép
a színpadra.
Bevetettem magam az óceánba, melynek hullámai vissza-
visszadobtak a part felé, majd az áramlat újból kifelé sodort.
A víz zöld volt és hideg, elment volna akármelyik otthoni
tengernek. Valami hínár rácsavarodott az egyik lábamra.
Letéptem róla, és eldobtam. Egy repülő haladt el előttem, alig
pár száz méterrel a víz fölött. Egyébként csak a tenger volt és
a fényes, tiszta égbolt.
Magam mögött hagyva a parti hullámverést, ráfeküdtem a
nagy hullámok hátára. A partról valaki, egy fiatal férfi,
integetni kezdett nekem. Olyan barátságosnak találtam a
mozdulatát, hogy visszaintegettem, majd a fejemet a víz alá
dugva úszni kezdtem a tutaj felé.
Tucatnyi tempóvétel után észrevettem, hogy a parton több
Néma is összegyűlt, és ők is integetnek. Lazán viszonoztam a
gesztust, és arra gondoltam, lám, meghoztam az áttörést.
Egyikük, egy férfi, hirtelen bevetette magát a vízbe, és
utánam úszott. Vagy legalábbis felém.
Bevallom, egy pillanatra megijedtem. Csak nem sértettem
meg valami társadalmi konvenciót? Mindenesetre
megfordultam, és tovább úsztam a tutaj felé.
Már majdnem elértem, amikor észrevettem, hogy kísérőm
továbbra is a nyomomban van. Fröcskölte, rugdosta a vizet,
hogy felkeltse a figyelmemet. Már elég időm volt arra, hogy
hozzászokjam Néma házigazdáimhoz, mégis nyugtalanító
volt, hogy ez a példány utánam jött, ráadásul jobban mozgott
a vízben, mint én. Igyekeztem, hogy ne tűnjön úgy, mintha
fejvesztetten úsznék a tutaj felé, de azt hiszem, pontosan ezt
tettem.
Válaszul rácsapott a vízre, majd ismét megindult felém.
Épp akkor ért utol, amikor a létrához érve föl akartam
húzódzkodni a tutajra. Megragadta a bokámat, és
visszahúzott. Ez már nem tréfa volt. Kinéztem a partra, és
láttam, hogy ha ez a Néma szórakozni akar velem, onnan
nem fogok segítséget kapni.
Némi rúgkapálással kiszabadítottam magam, mire rám
meredt. Aztán egyik hideg, szürke ujjával a partvonal felé
bökött.
Közben felhúztam magam, de majdnem visszaestem, mert a
fokok túl messze voltak egymástól. Két újabb Néma indult el
a vízben. Egyikük nő volt.
A tutajon állva lenéztem a vízben lévő fickóra.
- Mi van? - kérdeztem.
Le-föl ugrándozott a vízben, számomra érthetetlen arcokat
vágva. De nem tágított.
Kivillantotta rám a tépőfogait.
Ilát ez jó. Felemeltem mindkét kezem, és azt gondoltam,
Menj el. Hagyj békén.
Elszörnyedésemre megragadta a létrát, és mászni kezdett
rajta fölfelé.
Fölérve a tutajra lemutatott a vízre, és rám vicsorította az
összes fogát. Rábökött a két legelső őrlőfogára, majd ismét a
vízre mutatott.
Megértettem az üzenetet.
Ez megmagyarázta, miért nem volt senki a tutajon vagy az
óceánban. A Néma úgy tett, mintha indulni akarna a part felé.
Menjünk.
Körülnéztem, félig-meddig arra számítva, hogy meglátok
valahol egy uszonyt. De nem láttam semmit.
Menjünk.
Jól van, nehogy azt mondják, hogy egy Kolpath nem érti a
célzást. Beugrottam a vízbe, és úszni kezdtem a part felé. A
Néma mögém sorolt, és jött velem.
Amikor kiértünk a partra, a Némák mereven álltak, ahogy
ünnepi alkalmakkor szoktak. Mindannyian minket néztek, és
tudtam, hogy most a kísérőmmel beszélgettek.
Hátborzongató élmény volt az is, ahogy mindenki számára
egyszerre ért véget. Mintha valaki a levegőbe lőtt volna.
Egyszerűen szétoszlottak.
Odamentem a Némához, aki utánam jött, és amilyen
érthetően csak tudtam, gondolatban kimondtam, hogy
köszönöm. Viszonozta a pillantásomat, és összerezzent.
Akkor már elég régóta voltam köztük, hogy ne lepődjek meg
rajta. De jó lett volna tudni, hogy megértette-e, amit üzenni
próbáltam.
Este, amikor találkoztam Selottával, elmeséltem neki a

történteket. Azt mondta, igen, kora reggel láttak egy voo-
paroo rajt. Természetesen fordítsam nyugodtan úgy a szót,
ahogy nekem tetszik, tette hozzá.
A vooparoo nagyon hasonlít egy tömlőbelűre vagy
medúzára: puha, kocsonyás teste és hosszú csápjai vannak. A
csaknem mikroszkopikustól a tízméteres nagyságúig
mindenféle méretű van köztük. A partközeli vizekben aznap
nagyokat láttak, és ki is adták a figyelmeztető jelzést. De még
a nagyon kicsik csípése is fájdalmas, magyarázta. A
nagyobbak halálos veszélyt jelentenek a Némákra. Senki sem
tudta, hogy emberre hogyan hatna a harapása, de abban
egészen biztos voltam, hogy nem tenne jót.
- Azt hiszem, azok ott a tengerparton nem akarták, hogy te
legyél az első, aki megtapasztalod - mondta végül Selotta.
Selotta otthona egy fehér-arany villa volt a város szélén. A

falakat olyan sötétre festették, hogy a legtöbb ember
nyomasztónak érezte volna. Nagy méretű bútorok, tágas
szobák, magas mennyezet jellemezte. Folyton azon kaptam
magam, hogy föl kell másznom a fotelekbe. Még Alex is
elveszett az óriási terekben.
A villához fedett veranda is tartozott, rajta asztallal és
székekkel. A vooparoo estéjén kint ültem Selottával, mialatt a
konyha a vacsorát készítette. Alex, mint rendesen, a Némák
ókori történelmét bújta.
Kassel még nem érkezett haza. Az elmúlt napokban egy
kereskedelmi engedély kiadása miatt politikai perpatvarba
keveredett, és emiatt esténként későn járt haza.
- Ne hagyd magad megtéveszteni - intett Selotta. - Mindig
ez van. Úgy tesz, mintha a terhére volna, állandó-

an azt mondja, hogy a legközelebbi választáson már nem
indul, de ezeket már azelőtt is hallottam tőle. Élvezi a
polgármesterséget, és úgy látszik, a választók is szeretik őt.
Úgyhogy szerintem egy ideig még jelöltetni fogja magát.
Különleges ételeket készített nekünk. De minden
erőfeszítése és az MI hathatós közreműködése ellenére az étel
nagyjából ugyanaz volt minden nap. Viszont emészthető volt,
és egyedül ez számított. Rendelt valami ennivalót, amiről azt
mondta, hogy inkább a mi ízlésünknek megfelelő, de a
szállítás késett. Hosszú volt az út Khaja Luanra, a
legközelebbi emberlakta világra.
Épp Kasselről beszélgettünk, amikor telefonált Giambrey.
- Jó hírem van - újságolta. - A Gyülekezőhely még ma este,
néhány órán belül közleményt fog kiadni, amelyben
tűzszünetet hirdet. Arra számítanak, hogy a mieink az
Államszövetségben hasonlóval fogják viszonozni.
Ezt meg kellett ünnepelni.
Selottának szomszédai is voltak, akik, csodák csodája,

szerettek volna megismerkedni velünk. Ezért átjöttek este
mind a hatan, és még ketten a felnőtt gyerekeik közül.
Hangdobozokkal felszerelkezve. Eleinte, amíg meg nem
szoktuk egymást, kicsit feszélyezett volt a hangulat. Főleg
politikáról beszélgettünk. Mennyivel jobb lenne az élet, ha,
mint egyikük fogalmazott, „abbahagynánk ezt az
ostobaságot”. Végül emeltük gyümölcsleves poharainkat
egymásra, a Némákra és az emberekre, egy mindenkiért, és
mindenki egyért!
A Némák egyébként nem mondanak szeszes itallal
pohárköszöntőt az örömteli eseményeken, ahogy mi tesszük.
Talán azért, mert nem ismerik az alkoholos italokat, sem más
tudatmódosító szert. Lehet, hogy az alkohol nem is hatna
rájuk. Nem tudom. Alex szerint ez is a telepátia miatt van,
mert illetlenség volna zűrzavart közvetíteni másvalaki
elméjébe. Selotta el sem tudta képzelni, miért van
szükségünk ilyen értelmetlen gyakorlatra. Még azt is
hozzátette, hogy akkor sem értené, ha nekem történetesen
volna rá magyarázatom.
A szomszédok furcsa és mulatságos szokásnak vélték a
poharak emelgetését, és gyanítom, hogy nevettek volna rajta,
ha tudtak volna nevetni. Ittunk hát Ilya Frederickre, aki a mi
emberünk (illetve asszonyunk) volt az Államszövetségben, és
aki, mindannyiunk reménye szerint, józan belátásra fogja
bírni a politikusokat.
Az egyik nő rám nézett. Fiatal volt, és nem hozott magával
hangdobozt. Ő és Selotta „szót váltottak” egymással. Azután
Selotta hozzám fordult:
- Kasta felhatalmazott rá, hogy elmondjam neked, sajnálja,
hogy nincs több olyan ember, mint te és Alex. Szerinte ti
kivételek vagytok. És a testvéreitekben nem lehet megbízni.
Nem számított. Még ezen is nevettünk, és ittunk
mindenkire. Miután ittunk Salud Afarra, egyikük, a
legnagyobb Néma, akit életemben láttam, reményét fejezte
ki, hogy lehet valamit tenni azért a szerencsétlen világért.
- Minthogy ők már tettek valamit értünk - mondta végül.
- Miért, mit tettek értünk? - kérdezte Selotta. Biztos voltam
benne, hogy tudja a választ, de azt akarta, hogy hangozzék el.
- Hát elhozták nekünk Chase-t és Alexet - felelte a férfi.
Valóságos óriás volt, és a neve úgy hangzott, hogy Goolie,
vagy valami hasonló. Egy kőházban lakott, közvetlenül a
tengerparton, árulta el Selotta. Valamikor tanár volt, de ma
már csak olvasással töltötte az idejét.
Még javában tartott az este, amikor Kassel hazaért, így

boldogan csatlakozott az ünnepléshez. A maga csatornáin
keresztül ő is értesült már a jó hírt jelentő közleményről.
Éjszakába nyúlóan buliztunk. A táncban a Némák nem
nagyon ügyeskedtek. Az igazat megvallva egyáltalán nem
tudtak táncolni. A zenéjük nem is bátorított ilyesmire, de
végül Alex kihívott a veranda közepére, és ott táncoltunk a
csillagok alatt, miközben a Némák néztek bennünket, és csak
ők tudták, mire gondolnak közben. Később Selotta
négyszemközt elmondta, hogy kicsit meg voltak ijedve, mert
attól féltek, hogy ez afféle előjáték egy szexuális egye-
süléshez. Ott, mindenki szeme láttára. Végtére is ki tudja,
mire képesek az emberek?
- De hiszen nyilván tisztában voltak az érzéseinkkel. Hogy
hihették ezt? - tiltakoztam.
- Épp erről van szó - felelte. - Hogy tudtuk, mit éreztek.
- Ó.
- Úgyhogy ki tudhatta, hová fog ez vezetni? Egyébként
semmi kifogásunk a szex ellen, akár időnként mások szeme
láttára is, de azt hiszem, senki nem volt felkészülve arra,
hogy végignézze, amint két ember adja elő.
- Értem.
- Sajnálom. Látom, megsértettelek.
- Nem, Selotta. Egyáltalán nem. - A szomszédok már
hazamentek, Alex és Kassel pedig a verandán beszélgettek
férfiakat érdeklő témákról.
- Jó, hogy itt vagytok - mondta Selotta.
- Köszönöm.
- Bocsáss meg, de az embereket néha olyan nehéz
megérteni. Tudom, hogy ti senkit nem bántanátok
szándékosan.
- Így van.
- Ti szabvány típus vagytok?
- Tessék?
- A viselkedésetek többé kevésbé jellemző mindenkire?
- Azt hiszem. Te jártál a Földön. Mit gondolsz?
- Egy tömegből nagyon nehéz személyre szabott
következtetéseket levonni.
Hosszan néztem rá, mielőtt megszólaltam volna.
- Azt hiszem, külön-külön a legtöbb ember értelmes. És nem
akar ártani másoknak.
- Akkor mivel magyarázod a háborúkkal teli
történelmeteket? Azt a sok-sok erőszakot? Nem értem...
- Én sem. Hajlamosak vagyunk csoportokba, törzsekbe
tömörülni, és olyan akciókat támogatni, olyan dolgokat
csinálni, amiket eszünkbe sem jutna megtenni, ha
egymagunkban volnánk. - Fölnéztem rá. - Olyan
jellemvonásunk ez, amitől sohasem tudtunk teljesen
megszabadulni.
- Hát, most hogy belegondolok, talán nem is vagyunk
annyira mások - felelte.
***
Az MI folyamatosan nézte a hírcsatornákban, hogy miként
reagál az Államszövetség az üzenetre. A válasz közvetlenül
azelőtt érkezett, mielőtt aludni tértünk volna. Alex és én nem
sokat értettünk meg belőle. Mindössze egy hivatalos öltözékű
ashiyyurit láttunk, amint kényelmesen ül egy hegy méretű,
velünk szemben látható portré előtt, a háttérben zene szól, és
Selotta meg Kassel pontosan tudja, hogy hangzik a válasz.
Amikor felénk fordulva egyenesen ránk néztek, tudtuk, hogy
a dolog hivatalossá vált.
- Nagyon jó - mondta Kassel. - A szövetségesekbe fogják
tartani a tűzszünetet, és kifejezték reményüket, hogy elérhető
lesz egy tartósabb megállapodás. Még jóvátételt is
felajánlottak a Monsorrat incidensért.
A mostani harcokat a Monsorrat nevű Néma cirkáló és
kísérete Khaja Luannál történt megsemmisítése robbantotta
ki. Diplomaták egy csoportja utazott rajta. Senki sem élte túl
a támadást. A kíséretét alkotó három-négy hajó szintén
megsemmisült vagy súlyos károkat szenvedett. A támadás
minden jel szerint nem volt szándékos, kommunikációs
üzemzavar okozta, de ez nem sokat számított. Úgy tűnt,
mintha minden egy békés viszony ellen szólna. Miközben
elindultunk, hogy végre nyugovóra térjünk, megemlítettem
Alexnek a törzsi elméletet. Elismerte, hogy sok igazság lehet
benne.
- Néha arra gondolok, hogy kell lennie egy Másiknak, egy
ellenségnek, akivel szemben a törzs összekaphatja magát.
Gondolj Haymakk Colonnára - válaszolta.
Colonna remekül fogalmazta meg, hogy az Államszövetség
és a Némák között akkor valósul meg a béke, ha közös
ellenségre találnak.
Az utóbbi, engesztelhetetlenül sötét hónapok után végre egy

tiszta, derült órácskát élvezhettünk. Alex úgy döntött, lemond
a mindennapi múzeumlátogatásáról. Talán mert Selottának
aznap nem kellett bent lennie - vagy szabadnapot vett ki, már
nem emlékszem -, lényeg az, hogy mindannyian kint ültünk a

verandán. Állítólag ebben az évszakban szokatlannak
számított ez a hideg. Az ablakok
be voltak csukva, és a fűtés is bekapcsolt. Giambrey
közvetlenül reggeli előtt érkezett meg, de minden
idegszálával a híreket figyelte, és közben rejtjeles üzeneteket
váltott a Rimwayen lévő kapcsolataival. Azt mondta, várják a
szövetségesek bejelentését arról, hogy útnak indították a
flottát Salud Afar megsegítésére.
Na, az aztán tényleg nagy hír lenne!
- Hivatalosan még mindig nem kötelezték el magukat
- mondta Giambrey.
Nyugat felől felhők gyülekeztek, a fokozatosan elboruló ég
esővel fenyegetett.
- Úgy látszik, megkezdődtek a magas szintű megbeszélések
- folytatta, alig tudva féken tartani a lelkesedését.
- Értesüléseink szerint Dellaconda, Seabright és Camino nem
örülnek. Ők nem bíznak Ashiyyurban.
Alex bevallotta, hogy megérti az aggodalmaikat.
- Ugyanaz a történet, amelyet te meséltél nekünk -
magyarázta Selottának. - A politikusok évtizedek óta
sulykolják beléjük, hogy Ashiyyurban nem lehet megbízni, és
hogy ők barbárok. Most meg ugyanők azt mondják, hogy a
dolog rendben van. Csak vicceltünk. - Megcsóválta a fejét. -
Ezek határvilágok. Egy támadás esetén őket érné az első
csapás.
A kockázat valóban nagy volt. Mindkét fél könnyedén
eltörölhetett volna egész világokat.
- Tökéletesen igazad van, Chase - mondta Selotta felém
fordulva.
Egy szót sem szóltam, de arra gondoltam, hogy milyen
irracionális ez az egész.
Eleredt az eső, és egykettőre zuhogni kezdett. Hideg szél
támadt az óceán felől. Kassel telefonált, hogy megkérdezze,
hallottunk-e újabb híreket. A forrásai tudni szeretnék, mit
szándékoznak tenni az szövetséges világok. Azt beszélik,
hogy Ashiyyur csúcstalálkozót kezdeményezhet az Állam-
szövetség vezérigazgatójával, Ariéi Whiteside-dal. Annak
alapján eldönthetnék, mik az ő szándékai.
A szóbeszéd a jelek szerint eljutott az Államszövetségbe is.
Giambrey figyelte a hír megérkezését, és becsukta a szemét.
- Nem fognak hozzájárulni a csúcstalálkozóhoz - mondta. -
Whiteside szavát adta, hogy erre nem kerülhet sor.
- Miért nem? - kérdeztem. - Olyan egyszerű megoldásnak
tűnik a problémára. Hadd lássa maga a főminiszter, hogy
mire gondol Whiteside.
- Épp ezért nem fogják megcsinálni, Chase. Azt mondják,
hogy a telepatikus képessége túlságosan előnyös pozícióhoz
juttatná Ashiyyurt.
- Ez kész agyrém - mondtam.
Néztük az ablakon túl tomboló vihart. Alex hirtelen
előrehajolt.
- Tulajdonképpen nem az - mondta. - Van valami igazuk.
Bizonyos ponton valaki kénytelen lesz vállalni valamennyi
kockázatot.
Giambrey felfigyelt valamire, amit épp akkor hallott.
- Mi az? - kérdezte Alex.
- Toxicon képviselője kivonult az ülésről. Nem tudom,
miért.
Telt-múlt az idő, de a vihar csak nem akart csillapulni. A
szakadó eső nekizúdult a ház falának. Kassel megint későn,
és bőrig ázva ért haza.
Rögtön előállt azzal a javaslattal, hogy vegyünk ki
mindnyájan szabadságot, és utazzunk el pár napra.
- Oly sok történelmi és természetvédelmi hely van
Provnótól könnyen elérhető távolságban. Itt van például a
Kaiman-szikla, amelyről le lehet látni a legmélyebb
kanyonba, ami csak...
Újabb üzenet érkezett Giambreynek, és ez véget vetett a
további terveztetésnek. Elolvasta, és elmosolyodott. De nem
csak úgy, hétköznapi módon. Fülig szaladt a szája, két
öklével a levegőbe csapott, és csillogó szemmel kiáltotta:
- Igen! Az Államszövetség épp most szavazta meg, hogy
segítséget küld Salud Afarra!
Kitörő öröm fogadta a szavait. Egymást ölelgettük, ujjongva
kiáltoztunk, mígnem a szomszédok is átszóltak, hogy mi
történt.
Elképzeltem, amint útnak indul az ezer cirkálóból,
rombolóból, őrhajóból és teherszállítóból álló flotta, hogy
megkezdje a mentést. Még ennyi sem lenne elég, de az
biztos, hogy lehetőséget adna Kilgore-nak.
Nem tudom, átéltem-e valaha ennél mámorítóbb érzést.
Életem csúcspontja volt. Ezért mentünk Alexszel Salud
Marra. Nem, ennél is több történt: Azért mentünk oda, hogy
megoldjunk egy rejtélyt, és ha netán kiderülne, hogy valaki
veszélyben van, ha lehet, megmentsük az életét. Azt hiszem,
mindketten gyanítottuk, hogy Vickinek itt keletkezett valami
mentális zavara, és hogy végül úgy megyünk haza, hogy
mindössze ennyit sikerült kiderítenünk.
De ez... Emberek a szemünk láttára mozdultak meg, hogy
megmentsenek egy világot!
Átjöttek a szomszédok, és újrakezdődött az ölelkezés és
ujjongás. Ez így ment, valahányszor egy újabb érkező jelent
meg az ajtóban. Mindenki csuromvíz volt, de nem számított.
A bőrig ázottakat is magunkhoz öleltük.
A nagy örömködés közben megkérdeztem Selottát, hogy is
van ez.
- Miért érzik a szomszédaitok ennyire magukénak ezt az
ügyet?
- Mert szeretnék, ha vége lenne az örökös háborúzásnak -
felelte. - De van még valami.
- Mi lenne az?
- Osztoztak mindabban, amit láttatok és éreztetek. Ők is ott
voltak Salud Afaron. Rajtatok keresztül. Látták a gyerekeket,
és a tömeget az utcákon. És megérezték a félelem ízét.
Még javában ünnepeltünk, amikor Giambrey figyelmet kért.
De ezúttal döbbenet ült az arcán.
- Mi a baj, Giambrey? - kérdezte hangdobozán keresztül az
egyik vendégünk.
- A szövetségesek tizenegy hajót küldenek. Tizenegyet.
Teher- és utasszállító hajókat. Összesen ennyit. Most
jelentették be.
- Tizenegyet? - hüledeztem. - Mit képzelnek, mit fog
kezdeni Kilgore tizenegy hajóval?
Alex egészen besüppedt a székbe. Kassel csak bámult ki az
esőbe.
- Tessék-lássék haderő - mondta végül, és a feleségére
pillantott. Néma üzenetváltás zajlott köztük. Még most sem
bíznak meg bennünk.
Lehet, hogy főleg most nem.
HARMINCNYOLC
Végeredményben minden politika.
- Holdkór
A pletykák szerint a bejelentés ellenére erős

véleménykülönbségek is megfogalmazódtak a döntéssel
kapcsolatban. Hogy tucatnyi világ, élükön Toxiconnal,
tiltakozott ellene. Hogy a Szövetségi Tanács akár
érvényteleníthette volna Whiteside döntését. Másnap azonban
az Igazgató beszédet mondott a Rimwayen lévő Népek
Csarnokából. Az egyszerű, ütött-kopott íróasztala mögött ült,
amely hozzá tartozott az önmagáról kialakított képhez.
Láthatóan gondolataiba mélyedve meredt sötétkék szemével
a mögöttünk lévő messzeségbe. Ilyen események alkalmával
a közélet szereplői hagyományosan egyenes derékkal szoktak
ülni, Whiteside azonban félig az asztal lapján könyökölve
öklére támasztotta az állát. Mint mindig, most is ápolatlan
bajusza a tevékeny, döntésképes ember képét sugallta, olyan
emberét, akire lehet számítani. Megrázta a fejét, mintha az
események megdöbbentenék, mélyen beszívta a levegőt, s
végül szemét ránk fordította. A szék megreccsent alatta,
ahogy előrehajolt. Erről eszembe jutott, hogy az omikron
hangot is közvetít.
- Polgárok és barátaim - kezdte -, immár mindannyian
értesültek a Salud Afaron kialakult kétségbeejtő helyzetről.
Kilgore Adminisztrátor úr minden tőle telhetőt elkövet, hogy
csökkentse a helyzet súlyosságát, de valójában nagyon

keveset lehet tenni. A közelgő katasztrófa mérete túlságosan
nagy.
Elképzelhetetlenül nagy.
A Szövetséges Világokhoz fordult segítségért. Büszkén
mondhatom, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel
segíteni fogjuk. Most, amikor önökhöz szólok, hajók százai
vannak úton, köztük szép számban cégek és magánszemélyek
által működtetettek is. Kilgore Adminisztrátor úr talált egy
világot, amelyet menedékhellyé lehet alakítani. Ugyan nincs
közel Salud Afarhoz, de ez a legközelebbi világ, melyről a
természet gondoskodott számukra.
Segíteni fogunk, hogy annyi embert szállíthassanak oda,
amennyit csak lehet. Küldünk felszerelést, ellátmányt,
mérnököket és más szakembereket, akik segítenek majd
menedékeket építeni az új világon, melynek a Sanctum nevet
adták.
Továbbá elküldjük az Albert át a rombolókból és
szállítóhajókból álló kíséretével együtt, hogy amiben csak
tudnak, mindenben segítsenek. Végül örömmel számolok be
arról is, hogy a Tanács megszavazott egy hatszáz milliós
értékű segélycsomagot.
Amikor befejezte, a kép eltávolodott, és csak ekkor
láthattuk, hogy a Tanács négy szenior tagja is ott van vele a
szobában. A kép az egységet volt hivatva jelezni.
Megköszönte a figyelmünket, biztosított bennünket, hogy az
Államszövetség továbbra is mindent megtesz, ami emberileg
csak lehetséges, de „jó éjszakát” már úgy kívánt, hogy
közben félrefordította a tekintetét, mintha máris újabb,
halaszthatatlan ügyek várnának arra, hogy döntsön felőlük.
Azzal vége is volt.
Reggel meghallottuk a Gyülekezőhely képviselőinek és más

prominens ashiyyurinak a reakcióit:
- Elmulasztottak egy lehetőséget. És nem lesz több ilyen.
- Mi mást lehetne várni egy szájjártató fajtól?
-Az az igazság, hogy az Államszövetség nem óhajt segíteni
Salud Afarnak. Ez a világ ugyanis megmaradt kívülállónak a
humán politika játszmáiban. És ennek most meg kell
fizetniük az árát. A politikusaik meg természetesen
megpróbálják ránk kenni az egészet.
-Az Igazgató vonakodása mögött valójában az áll, hogy
támadást akar indítani a Gyülekezőhely ellen, és abban
reménykedik, hogy ez kedvező alkalmat kínál neki.
A támadások felerősödtek. Egyszeriben zajkeltők, barbárok,
vadak, barlanglakok és még valamik lettünk, amit Kassel -
derűsen csillogó szemmel - jehunak fordított. Nem szabad
megbízni bennünk. Fanatikusak vagyunk. Reménytelenül
alacsonyan vagyunk az evolúciós skálán. Egy pilótaiskolás
fiatal nő egyenesen azt mondta, hogy végül muszáj lesz
kiirtani bennünket. És Kassel szerint még azt is hozzátette,
hogy az emberek nagyon is rászolgáltak egy olyan
katasztrófára, amilyen a Salud Afarra vár. Az teljesen
elkerülte a figyelmét, hogy Salud Afarnak semmi köze sem
volt a szövetségesek döntéséhez.
A Whiteside bejelentését követő harmadik nap délutánján
Kasselék szomszédjainak egy csoportja gyűlt össze odakint a
ház előtt. Ugyanazok voltak, akik a héten együtt ünnepeltek
velünk. Megálltak a bejárat előtt, és türelmesen vártak Selotta
válaszára. (A Némáknak magától értetődően nem kellett
bekopogniuk, hogy jelezzék az érkezésüket.)
A nappaliban voltunk. Alex és Kassel sakkoztak. Kassel, aki
előre láthatta Alex minden lépését, megpróbált „vakon”
játszani, de így is tönkreverte Alexet. Circe is ott volt,
hármasban beszélgettünk vele és Selottával arról, hogy vajon
mi fog történni. Amikor Selotta észrevette, hogy látogatóink
vannak, kiment. Én is vele tartottam, és amikor megláttam a
szomszédokat az ajtóban, az első gondolatom az volt, hogy
azért jöttek, hogy kikergessenek minket a városból. Vagy
még rosszabb szándékkal.
Selotta megállt, és hátrapillantott rám. Rombusz alakú
szemében egyszerre láttam derűt és szomorúságot.
- Semmi baj, lányok - mondta. - Ők továbbra is barátok.
Hatan vagy heten álltak az ajtó előtt. Aztán bejöttek,
megálltak, és hol egymásra, hol Selottára néztek. Nyilván
beszélgettek. Azután egy emberként mindannyian felénk
fordultak. Egyikük, akinek egy hangdoboz volt a gallérjára
erősítve, előrelépett.

- Circe és Chase és Alex, tudjuk, min mentetek keresztül,
hallottuk a sok gyalázkodást, és szeretnénk, ha tudnátok, mi
tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagytok vér-
szomjas idióták. - Megakadt. Hátratekintett a többiekre.
Mutatóujjával megérintette az ajkát. - Lehet, hogy nem jó
kifejezést használtam.
Egyenként kinyújtották a kezüket, és sorra megérintettek
bennünket. Emberi szemmel nézve csak annyi volt, hogy
ujjaikat a felsőkarunkhoz vagy a vállunkhoz illesztették. De
nem ashiyyuri mozdulat volt.
- Szeretnénk, ha tudnátok, hogy ha a szükség úgy kívánja,
mi mellettetek leszünk - tette még hozzá az imént szóló.
Ezen az egész világon valószínűleg nem volt több kéttucat

emberi lénynél. Alex elmondta, hogy az első napján, amit a
Múzeumban töltött, látott két embert, egy fiatal párt. Nagy
örömmel mutatkoztak be neki, és pár percet eltöltőitek a
társaságában.
Három másik az omikronon tűnt fel különböző
időpontokban. Mindhárman az Államszövetség akcióját
próbálták védeni, azzal érvelve, hogy bizonyára meg lehet
érteni az óvatosságukat. Hangot adtak kétségbeesésüknek,
amiért tovább folytatódnak az ellenségeskedések a két faj
között, de mindnyájan biztosak voltak abban, hogy
hamarosan ránk köszönt a békés jövő. Ok maguk
természetesen továbbra is csak udvariasságot tapasztaltak az
ashiyyuri-aknál, akiket egyikük „derék teremtményeknek”
nevezett. Mindez csak idő kérdése.
Csak idő kérdése.
Miközben gammasugarak cunamija száguld a fény
sebességével Salud Afar felé.
Giambrey is feltűnt az omikronon egy interjú erejéig. Az

egyetlen kényes pillanat akkor jött el, amikor megkérdezték
tőle, mit szól Whiteside döntéséhez, miszerint mindössze
maroknyi hadihajót küld Salud Afarra.
- Megértem, miért tette - válaszolta Giambrey, nem látva be,
mi előnye származhatna a szövetséges világok vezetőjének
bírálatából. - Biztos vagyok benne, hogy nem
az Ashiyyur vezetése iránti bizalom hiánya tükröződik
benne, hanem pusztán az óvatosság diktálja. Jobbnak
tartanám, ha nagyobb segítséget nyújtana, de annyit
mindenképpen el kell ismernünk, hogy ez a jó irányba tett
első lépés.
Önkéntelenül is azt kérdeztem magamtól, hogy vajon a
fraktálok hogyan fognak majd a Némák kezére játszani.
Sokkal nehezebb ostobaságokkal foglalkozni, amikor az
ember egy nudista tengerparton üldögél.
- Erről van szó, igaz, Chase? - vigyorgott rám Alex.
Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam, így egy
pillanatra arra gondoltam, hogy már Alex is kutakodik a
gondolataimban.
- A nudista tengerpartról? - kérdeztem.
- Nem. Nem nudista. Leszedtek téged arról a tutajról.
Amikor az az izé, az a vacabubu volt ott. Igaz?
- Vooparoo - javítottam ki.
- Csak azt akartam mondani, hogy érted jöttek, hogy
kimentsenek.
- Hát persze. Miért, mit vártál, Alex?
Alex Kasselre nézett.
- Amikor megjelentek az omikronon, a rendszer felfogja és
közvetíti a gondolataitokat, ugye?
- Pontosan - felelte Kassel.
- És mi a helyzet Giambreyvel? Az ő gondolatait is felfogja?
Vagy valami módon le kell őt fordítanotok?
- Az interjú készítője belelát Giambreybe. A rendszer az ő
olvasatát közvetíti, nem pedig közvetlenül Giambrey
gondolatait.
- Miért?
Kassel habozott.
- Mert - kezdte, majd kis töprengés után újrakezdte.
- Mert a rendszer emberi agyakkal nem működik.
- Túl buták vagyunk?
- Én nem így fogalmaznék.

- Az emberi agy más energiaszinten működik - szólt közbe
Selotta. - Nem ismerem a részleteket, a fraktálokban sohasem
voltam valami jó, de erről van szó.
- Mondjátok csak, az emberi agyakban éppolyan jól tudtok
olvasni, mint egymáséban? - firtatta tovább Alex.
- Nem - válaszolta Selotta, és megpróbált kényelmesebben
elhelyezkedni a székben. - Nem. Emberekkel sokkal
nehezebb.
- És mi a helyzet a nem szavakkal történő közléseinkkel?
Azokat tudjátok értelmezni?
Selotta szeme csillogni kezdett.
- Arra gondolsz például, hogy megváltozott a
hangmagasságod, amikor azt kérdezted, hogy talán nem
tartunk benneteket túl okosaknak?
- Pontosan erre gondoltam. - Alex újra Kasselhez fordult.
- Miért nem jött senki, hogy velünk interjút készítsen?
- Ott volt nekik Giambrey - feltételezte Kassel. - Amikor
megtudták, hogy egy delegáció érkezett ide, magától
értetődően elsősorban a nagykövettel akartak beszélni.
Giambrey még mindig beszélt. Selotta lejjebb vette a hangot,
de itt-ott elcsíptem valamit a szavaiból. Biztos vagyok benne,
mondta, hogy megtaláljuk a közös alapot, hogy legyőzzük ezt
a nehézséget. Csupán arra van szükség, hogy gyakrabban
folytassunk párbeszédet.
- A párbeszéd rossz szó - morogtam. - Beszélgetnünk
kellene.
Alex egy pillanatra elnézett a messzeségbe.
- Kassel - szólalt meg végül -, el tudnád intézni, hogy
velünk is készítsenek interjút?
- Persze. Chase a tengerparton? Erre gondolsz?
- Igen.
- Látod, annak lehet, hogy lenne hatása - mondta Kassel.
- Én a tengerparton? Miről beszéltek?
Alex szemében valami olyasmit láttam, amiről eszembe
jutott, amikor arra kért, hogy nyomban rohanjak el a
Backwater IV-re, és szerezzek meg egy ókori
hűtőberendezést.
- Chase, hajlandó lennél interjút adni? - kérdezte.
- Én? Szó sem lehet róla, kis szívem. Ha akarod,
megverekszem tengeri szörnyekkel, fölrepülök taxin a
felsőbb régiókba, vagy beveszem magam egy erdőbe, ahol
kísértetekkel kell elbánnom, de interjút nem adok.
- Mindössze annyit kell tenned, hogy kimondod, amit
gondolsz.
- De miért, Alex?
- Bízzál bennem.
- Miért nem te? Hiszen folyton ezt csinálod.
- Épp ez a gond. Könnyen lehet, hogy én már eltompultam.
Te voltál kint a tutajon. Senki sem tudná úgy megcsinálni,
mint te. Egyébként is, te sokkal megnyerőbb személyiség
vagy, mint én.
Selotta megszorította a vállamat.
- Chase, Alex tudja, miről beszél - mondta.
Kassel felhívott valakit. Ez is, mint annyi minden más ezen a

világon, némán történt. Egy-két percig nézte a linkjét, majd
anélkül, hogy bármilyen reagálást láttam volna rajta,
lekapcsolta az eszközt.
- El van intézve - jelentette ki. - És épp a megfelelő személy
fogja elkészíteni az interjút.
- Kicsoda?
Kassel egy percig szótlanul állt. Aztán:
- Azt mondja, az „Ordahl” nevet fogjuk használni. És hogy
mondjam meg neked, hogy ő a mi Walker Ankavónk
- mondta Selotta.
Azt állítják, hogy csak a tudatos gondolatokat képesek
olvasni, de ezt nem hiszem el. Walter Ankavo talán a
leghíresebb újságíró volt a Rimwayen. De hónapok óta
eszembe sem jutott.
Alex állította, hogy tőle sem kaphatta a nevet. Na mindegy.
Mindenesetre másnapra vártuk az érkezését.
- Délelőtt fogják felvenni, és este adják le - árulta el Kassel.
- Nem tartom jó ötletnek - jegyeztem meg.
- Chase, nem lesz semmi bajod. Meg kell értetnünk a
közvéleménnyel, hogy nem vagyunk primitív vadak. Ki
lehetne erre alkalmasabb nálad?
- Egyetértek - szólt Kassel.

- Uram, ha majd kitör a botrány, szeretném, ha mindenki
emlékezne rá, hogy nem az én ötletem volt - fohászkodtam.
- Nem lesz botrány.
Felmásztam az egyik székre. Szerettem volna, ha a lábam
leér a földre.
- El fogunk menni valamilyen stúdióba? - kérdeztem.
- Nem. Itt fogják megcsinálni. Úgy gondolják, így
kényelmesebben fogod érezni magad.
- Ezt tőled vették.
- Lehetséges. - Félrebillentette a fejét, amivel azt akarta
jelezni nekem, hogy nincs miért aggódnom. - Minden
rendben lesz.
- Mégis mit kellene mondanom nekik? Mi értelme van
ennek az egésznek?
- Semmi mást nem kell tenned, mint Ordahllal beszélni
- nyugtatgatott Alex, és bátorítóan rám mosolygott. - Selotta
egyik szomszédja megjegyezte, hogy minden sokkal jobb
lenne, ha ők és mi kicsit sűrűbben érintkezhetnénk. Hogy
igazából nem is volt alkalmunk arra, hogy megismerjük
egymást. Ezt akarjuk most itt megvalósítani. Azt szeretnénk,
ha a nyilvánosság a legeslegjobbat látná belőlünk.
- És ezért kitennétek engem oda? Úristen, Alex...
- Csak egyezz bele. Légy önmagad. És hallgass az
ösztöneidre. Minden menni fog.
- Rendben.
- Meglátod, jó lesz - mondta Selotta. - És ha az jut eszedbe,
hogy a Némák hihetetlenül szexis teremtmények, és érdemes
lenne jobban megismerni őket - ekkor Kasselre pillantott, aki
lassan hátrahajtotta a fejét a szék támlájára -, akkor fölösleges
védekezned. Mindenki meg fogja érteni.
Gondolj arra, hogy a nyelv egy kód. Ordahl és a közönsége
nem fogja tudni elolvasni azokat a szavakat, amelyek
megformálódnak a fejedben. Csak a képeket. És az
érzelmeket. És a benned munkálkodó ösztönöket és
késztetéseket.
Egy kék-arany siklón jöttek, amely a villa fölött lebegve

megállt.
- Képeket készítenek - mondta Kassel.
Kisvártatva leszálltak, és behozták a felszerelést. Egy nő
utasítására a háromfős csoport körberakta a bútorokat,
felállította a felvevő berendezést, elmagyarázta Selottának és
Kasselnek, hogy ha majd elkezdik, a főszereplők kivételével
mindenki másnak el kell hagynia a házat. Amikor
mindezzel végeztek, visszamásztak a siklóba, megígérték,
hogy rövidesen visszajönnek, és már bele is olvadtak a
délelőtti égbolt ragyogásába.
- Hányan nézik ennek a fickónak a műsorait? - kérdeztem.
Kassel utánagondolt.
- A legutóbbit nagyjából negyvenmillióan nézték. Nagy
közönsége van. De minden a szerkesztésnél dől el. Hogy mit
raknak bele és hogyan. Ha szenzációt akarsz kelteni, akkor ez
a legjobb módja. - Elhallgatott, és elnézett arra, amerre a
sikló eltűnt. - Bár el tudtam volna érni, hogy rám ennyi
figyelmet fordítsanak.
Szenzációt kelteni. Erről megint eszembe jutott a vooparoo.
Nem lehetett olyan rossz, különben Alex nem hajtogatná
állandóan, hogy meg tudom csinálni. Nem fogod eltolni.
Végtére is, mi sülhetne el rosszul? Ne izgulj, Chase, te
annyira természetes vagy. Egy idő után abbahagyta. Talán
rájött, hogy nem segít vele, vagy az is lehet, hogy a
házigazdáink látták, milyen lelkiállapotban vagyok, és azt
tanácsolták neki, hogy fejezze be. Akárhogy is, Selotta
megpróbált témát változtatni. Nagyon finomat fogunk
vacsorázni. Kassel a Néma filozófusról, Tulisofaláról és a
Kaiman-szikláról kezdett beszélni, Alex pedig úgy tett,
mintha olvasna.
Két óra múlva visszajött a sikló. Kiszállt belőle a nő, és
bejött a házba. Igazított valamiket az omikronon. Most sem
volt rajta hangdoboz. Gondolom, afféle szelídített
majmoknak nézett bennünket Alexszel. Hirtelen
megmerevedett, ebből tudtam, hogy megértette a
gondolatomat. Elképzeltem egy banánt. Tényleg szeretem.
Nyam-nyam. Ő tovább ügyködött, mialatt én a banánt
majszoltam. Selotta megjegyezte, hogy nem ez a módja, hogy
megszerezzem a jóindulatukat.
Közben megérkezett egy másik sikló is, és egy férfi, nyilván
Ordahl, lépett ki belőle, majd körülnézett. Ragyogó arany
tóga volt rajta. Néztem, amint elővesz egy láncot egy kis
fekete dobozból. Bizonyára a hangdoboza volt; futólag
szemrevételezte, majd a nyaka köré hurkolta.
Ezek után tekintélyt parancsoló léptekkel elindult a házhoz
vezető úton.
Kassel az ajtóban fogadta, és beinvitálta. Átlagos magasságú
Néma volt, azaz nálam két fejjel magasabb. A bőre nem
szürke, mint mindenkié, akiket eddigi - nem túl sűrű -
utazásaim során láttam, hanem majdnem arany. Mondanom
sem kell, hogy arckifejezésről egyáltalán nem beszélhettünk,
de neki is hosszú álla és rombusz alakú szeme volt. Valamit
megbeszélt Selottával és Kassellel, majd pár perc múlva
mindhárman Alex felé és felém fordultak. Kassel bemutatott
bennünket egymásnak, mire Ordahl azzal válaszolt, hogy
nagyon örül, hogy megismerhet minket.
Az Ashiyyurral való kommunikálásban sok más mellett az
is problémát jelent, hogy aki a hangdobozokat készíti, csak
két típust különböztet meg: egy férfi és egy női hangút.
Egyébként minden hang egyforma. Az első próbánál néha
nem is tudtam, Kassel beszél-e vagy Ordahl. Minden rendben
lett volna, ha mindketten mozgatják a szájukat. Kassel
megértette a helyzetet, és jó messzire eltávolodott Ordahltól,
hogy könnyebben meg tudjam állapítani, honnan jön a hang.
Végül mindenki kivonult. Beültek a siklókba, vagy a
verandán telepedtek le. A nő bezárta az ajtót, én pedig
egyedül maradtam Ordahllal, aki megkérdezte, készen állok-e
a kezdésre. Ez persze merő formalitás volt, hiszen tudnia
kellett, hogy nem állok készen, és nem is fogok soha.
- Igen - válaszoltam, és igyekeztem laza lenni.
- Lazuljon el. - Látni engedte a tépőfogait, és a székekre
mutatott. Ez most mosoly akart lenni, vagy kivégzéssel
kecsegtetés? - Nem ülhetnénk le?
A székek egymással szemben voltak elhelyezve egy
levendulakék függöny előtt, melyet a korábban itt járt csoport
akasztott fel kifejezetten háttérfüggöny gyanánt.
- Dehogynem - feleltem. - Én készen vagyok, ha te is.
- Helyes. Az első perceket nem vesszük fel. Ha így megfelel
neked.
- Jó lesz.
- Mondhatok valamit?
- Persze - feleltem.
- Nagyon jól nézel ki.
- Tessék?
- Ne érts félre. Pontosan olyan vagy, amilyennek vártalak.
Tökéletesen idegen. És nyugtalanító. Nem szeretnék egyedül
maradni veled valahol. De pontosan ez kell nekünk. Féltem,
hogy majd egyszerűen egy másfajta létformának fogsz
látszódni. Benned azonban van valami
- megakadt, mert hirtelen nem tudta elgondolni azt, amit
mondani akart - aggasztó.
- Oké. Örülök, hogy nem okoztam csalódást. - Látni
engedtem a metszőfogaimat, de mintha nem vette volna
észre.
- Jól van. - Néhány percig a Borkaraton szerzett
benyomásaimról beszélgettünk, és hogy milyen nehéz volt
morgásokkal, vicsorgó röfögésekkel és huhogásokkal
kommunikálni. Azután újra megkérdezte, készen állok-e.
- Igen. - Essünk túl rajta.
Kigyulladt egy zöld lámpa.
- Chase Kolpath, köszöntelek a Hírszerzőben. A műsor
harminckét éve megy, és te vagy az első vendégünk az
emberek közül.
- Örülök, hogy itt lehetek, Ordahl.
- Megkérdezhetem, mióta vagy a Borkaraton?
- Csak pár hete.
így ment ez több percen keresztül. Milyen kapcsolatban
vagyok a Salud Afar-i küldöttséggel? Hogy kerültem arra a
világra? Tényleg igaz, hogy az Adminisztrátor emberei már
azelőtt is tudtak a Callistráról, hogy mi jelentettük volna neki
a hírt?
Puff neki.
- Erre nem tudok válaszolni, Ordahl. De nagyon
meglepődnék, ha megtudnám, hogy az Adminisztrátor már
korábban is tudott a problémáról.
Ezután következtek a bevezető témák. El tudnám-e
mondani, mivel foglalkozom, és miért jöttem Borkaratra?
Milyen érzés a saját elmémbe bezárva leni? Hogyan
viszonyultam ahhoz, hogy egy olyan faj közé jöttem, amelyik
egészen másképp kommunikál egymással? Felszabadító érzés
volt, hogy most nyitott vagyok mások felé, és hogy minden
tudásomat erőfeszítés nélkül hozzáférhetővé tehetem
számukra is?
- Nem - vallottam be. - Halálra rémít.
- Miért? Miért félnek az emberek annyira az igazságtól?
Miért rettennek meg attól, hogy mások megtudják, mire
gondolnak? Hogy mit éreznek? Valóban ennyire kétszínűek
lennének?
- Senki sem fél az igazságtól, Ordahl. De a magánéletet is
fontosnak tartjuk.
- Értem. És ezért értékesnek tartjátok azt a képességeteket,
hogy eltitkoljátok az igazságot egymás elől.
- Az igazság néha fájdalmas. Például ízléstelennek tartjuk a
mindennapi élet egyes részeinek felfedését. A fizikai
valóságnak vannak olyan elemei, melyekről mindannyian
tudunk, mégsem akarjuk minden alkalommal tudatossá tenni
őket.
- Például?
- Például hogy az interjú hírneves készítője szükségét érzi-e,
hogy kimenjen a toalettre.
Arra gondoltam, hogy miből tudna megélni egy komikus
egy olyan világban, ahol soha senki sem nevet.
- Mi az, hogy komikus? - kérdezte Ordahl.
Olyan volt a hangja, mint amikor egy felnőtt okosan próbál
beszélni egy gyerekhez. Ellenálltam a késztetésnek, hogy
latba vessem személyes vonzerőmet. Szelíd pillantású szürke
szememre, hosszú fekete hajamra gondolok. Az arcom is
szép volt, a mosolyom pedig lefegyverző. Rendszerint bőven
elegendőek voltak, hogy visszavonulásra kényszerítsék az
ellenkezni akaró férfiakat. De ezt a nagy darab melákot nem
tudtam elbűvölni. Egyéni varázsom nem hatott rá.
- Meg kell értened, hogy köztetek és Ashiyyur között a
problémák nagy részét az okozza, hogy az emberek
hajlamosak félrevezetni bennünket.
- A problémák egy része Ashiyyur önhittségéből származik.
- Ó. Megmagyaráznád ezt, kérlek?
- Az ashiyyuriak felsőbbrendűnek hiszik magukat. Nem
tudom, miből gondolják ezt, azon túl, hogy mindannyian
osztoznak egy közös öntudatban. Intelligensebbek vagytok
nálunk? Ha azok volnátok, módot találnátok rá, hogy békét
kössetek velünk. Tudom, lármás szomszédok lehetünk, de
nem akarunk állandó harcokat vívni a határainkon. Ahogy
ti sem. Egyikünknek sem származna semmi haszna belőle.
Miért nem tudtok meggyőzni bennünket, hogy a saját
érdekeinknek megfelelően cselekedjünk?
Végre eljutottunk a lényeghez.
- Azért jöttetek, mert azt remélitek, hogy ígéretet kaphattok
tőlünk, hogy kis időre felfüggesztjük az ellenségeskedést, és
így elküldhetitek a hadihajóitokat Salud Afar megmentésére.
- Igen. így van.
- És megkaptátok az ígéretünket. Beleegyeztünk, hogy a
vészhelyzet idejére visszavonulunk.
- Igen.
- Hadd idézzem az Igazgatótok válaszát. - Feltűnt az
Államszövetség zászlaival és jelképeivel körülvett
emelvényen álló Whiteside. „Elküldjük az Albertát a
rombolókból és szállítóhajókból álló kíséretével együtt, hogy
amiben csak hídnak, mindenben segítsenek.’’ - Tizenegy hajó
- mondta Ordahl. - Olyan kevésre értékelik az emberek a
saját testvéreik életét, hogy képtelenek rávenni magukat egy
komoly mentőakcióra?
- Amit mondott, nem az én nevemben mondta.
- Az Államszövetség nevében mondta. Te választottad meg
őt, nem?
- Nem én. A szavazók.
- Ráadásul kétszer is.
- Igen.
- Akkor hogy célozhatsz arra, hogy téged nem képvisel?
- Oké, akkor figyelj: engem ebben a dologban ő nem
képvisel, és gyanítom, hogy nem képviseli az Államszövetség
polgárainak többségét sem. De tudni nem tudhatom, úgyhogy
az ő nevükben nem beszélhetek. De az erőforrásaik révén ők
is kinyilvánították az akaratukat. Élelmiszert és egyéb
készleteket küldenek. Azok, akiknek saját hajójuk van, nagy
számban indulnak el Salud Afarra, hogy abban, amiben
tudnak, segítséget nyújtsanak.
Az Isten szerelmére, Ordahl, kétmilliárd ember él ott kint.
Megszületett a terv a megmentésükre. Ha elég hajót tudnánk
a helyszínre vezényelni. Bizonyára te is tudsz a pajzsról, de
azért hadd foglaljam össze a nézőid kedvéért.
Megtettem. Elmagyaráztam, elképzeltem, kikínlódtam
magamból, vagy nevezd, aminek akarod, mindazt az
erőfeszítést, melynek minden esélye megvolt, hogy általa
meg lehessen menteni egy világot. Képzeletben
megjelenítettem parkokban időző családokat, nőket és
gyerekeket a tengerparton, könyvtárakban békésen olvasgató
embereket, hangversenyeken zenét hallgató tömegeket.
- Ha az a fal nem védi meg őket, ezek az emberek mind
meghalnak. Te Whiteside döntése miatt vonsz kérdőre
engem, és engem akarsz felelőssé tenni érte. Ez butaság.
Olyan vezetőnk van, aki politikai célokért, vagy ideológiai
megfontolásból - ki tudja, miért? - régi gyűlölködéseket és
régi félelmeket kihasználva vissza akarja tartani a flottát.
Nem az én nevemben mondja, amit mond. De megértem,
miért nem bíznak meg Ashiyyurban. És emiatt ott fognak
állni, és végignézik, amint egy világ meghal.
- Miattunk?
- Nem bíznak bennetek. És úgy viselkedtek, mintha a pe-
liozi és Seachange-i támadások meg sem történtek volna.
- Azok provokációkra adott válaszok voltak.
- Mi nem így látjuk. És előzetes figyelmeztetés nélkül
támadtatok ránk.
- Chase...
- Nézd, ne hánytorgassuk fel ezt újra. Két évszázad óta
folynak közöttünk ezek az ellenségeskedések, amiért mindkét
oldalt sok felelősség terhel. Mára elérkeztünk oda, hogy
egyikőnk sem bízik a másikban. És emiatt olyasmit
készülünk tenni, amiért számon fognak kérni bennünket,
amíg egy ember is él a világmindenségben. Talán még titeket
is beleértve.
Az az igazság, hogy Whiteside döntése, miszerint a flottát
otthon tartja, pusztán politikai döntés. Tisztában van vele,
hogy a flotta végső soron nem tudja megvédeni a szövetséges
világokat. Legfeljebb viszonozni tudja, ha megtámadják.
Ugyanez a helyzet a ti haderőtökkel is. Azzal a fegyverzettel
szemben, amellyel mindketten rendelkezünk, nem lehet
védekezni. Úgyhogy valójában nem számít, hogy a flotta
otthon van-e vagy sem. Egyetlen világot sem védene meg.
Legföljebb kicsit tovább tartana a megtorlás. És én
megkérdezném Whiteside igazgatót meg
az Államszövetség polgárait, megérné-e, hogy néhány heti
késleltetés érdekében feláldozzanak egy világot.
Mi és ti ugyanazok vagyunk. Abban, ami igazán számít,
nincs különbség köztünk. Platón azonos rangban van
Tulisofalával. A színházaitok játsszák a Hamlet-et. Mi is
ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket, ahogy ti. Nyáron mi is
élvezzük a tengerpartot, akárcsak ti. A minap egy
tengerparton jártam, és kiúsztam egy tutajra. Nem tudtam,
hogy kiadták a uooparoo-veszélyt jelző figyelmeztetést.
Apropó, mi az a vooparoo? Fogalmam sem volt a veszélyről.
De valaki közületek kiúszott, hogy figyelmeztessen. Hogy
kihozzon onnan. Pedig nem tudott kommunikálni velem.
Pedig veszélybe sodorta önmagát is. Kiúszott értem, pedig
visszataszítónak találta a külsőmet.
Megtette. Mindennek ellenére, a saját ösztönei tiltakozása
ellenére, megtette. Nekünk is ezt kell tennünk.
- Ordahlra néztem, de tulajdonképpen Whiteside-hoz
beszéltem. - Most itt a lehetőség, hogy szoros köteléket
hozzatok létre a két faj között. Ön pedig, Igazgató úr, az
egészet eltolja.
Arra kérem, hogy tegye meg, amit a minap az a fiatalember
megtett. Nem kockáztat vele semmit, legföljebb politikai
előnyöket. Küldje el a flottát.

HARMINCKILENC
Az élet néha olyan, mint a tenger. Állsz egyedül a parton, és

megpróbálod feltartóztatni a dagályt. Megveted a lábad, és
ordítozol vele, de mit sem érsz el. Csapkodnak körülötted a
hullámok. A lábad besüpped a homokba. Hiába minden
erőfeszítésed, jön a dagály. Semmi máshoz nem fogható.
Könnyedén elsöpörhet téged.
Amikor vége lett, egész testemben remegtem. Ordahl

megigazította a tógáját, felállt, és köszönetét mondott.
- Dühbe jöttél. Ez jó. Szeretem azokat, akik dühbe jönnek.
Bejött a nő a technikusokkal. Hozzálátta, hogy szétszereljék
a berendezést. Aztán elmentek.
Alex megölelt, és azt mondta, hogy nagyszerű voltam.
Jó érzés volt ezt hallani, de mindentől függetlenül többé-
kevésbé ugyanezt mondta volna.
- Jó - mondta Circe, és megfogta a kezemet. - Ha szerencséd
lesz, nem tartóztatnak le, mihelyt hazaértél.
- Természetesen valamennyire meg fogják szerkeszteni
- közölte Kassel. - De szerintem simán átjöttél. - És
leplezetlen csodálattal nézett rám.
- Köszönöm. Remélem, nem voltak zavarba ejtő
gondolataim.
- Engem meglepett, hogy szexisnek találod a
matematikusokat - jegyezte meg Alex.
- Úristen, Alex. Ez nem igaz. Én soha... Csak most találta ki,
ugye? - néztem Selottára. - Szerintem fel sem fogta a
mentális részt.
- Úgy van, kedvesem - nézett le rám Selotta. - Semmi
ilyesmi nem történt.
- Hála Istennek. Kinyírlak, Alex.
- Valamiket azonban láttunk - folytatta Selotta. - De
véleményem szerint semmi olyat, ami miatt zavarba kéne
jönnöd. Például sajnáltad, hogy az apád már nem láthatta azt,
amit elértél. Meghalt, mielőtt megkaptad volna a pilóta
jogosítványodat.
- így van - feleltem.
- Alexet kivételesen okos embernek tartod.
Alex arca rezzenéstelen maradt.
- Ez is igaz - mondtam. - Ámbár a férfiak szintje elég
alacsonyan áll.
Erre már megjelent egy mosoly.
- És van valaki a múltból, akibe még mindig szerelmes
vagy.
- Jerry Crater! - kiáltottam fel elszörnyedve. - Ez kiderült?
- Attól tartok. De ebben nincs semmi szégyellni való.
- A jó öreg Jerry, mi? - húzódott még szélesebbre Alex
szája.
- Ne szólj bele, főnök.
- Mindenesetre azt hiszem, tekinthetjük ezt teljes sikernek -
jelentette ki Alex.
- Jó. De ha legközelebb azt akarod, hogy önként
jelentkezzem valami feladatra, szeretném, ha előtte
megbeszélnénk a dolgot.
Aznap este megnéztük a műsort. Kétszer. Első alkalommal,

csak meghallgattam a válaszaimat. Azután levettük a hangot,
és Selotta fordította a telepatikus változatot. Nem is volt
olyan rossz, mint amilyenre számítottam. Alapjában véve
elég szorosan követte az elhangzott párbeszédet. És igen,
időnként beúsztak „radarjelek”, például arra gondoltam, hogy
hű, de szorít a cipőm, és örülnék, ha már vége lenne, és hogy
az interjú készítője épp annyira rugalmas, mint egy fatuskó.
És a rám nézve talán legterhelőbb, hogy milyen jó lenne, ha
az emberi lények megtanulnának értelmesen gondolkodni.
- Nem tudom, mi itt a helyes kifejezés - magyarázkodott
Selotta. - Az emberi lényeket használtam, de mindannyiunkra
értetted.
Arra gondoltam, hogy ennek eléggé árulás íze volt.
Még egyre azon dolgoztam, hogy lecsillapítsam a
reakcióimat, amikor egy újabb összeütközésről kaptunk hírt.
A Némák egyik cirkálója megsérült, egy szövetséges
cirkálónak, az Arbuckle-nsk pedig a teljes legénysége
odaveszett.
- Elegem van - közöltem. - Elmegyek.
Alex is hajlott rá. Giambrey és Circe maradni akartak, hogy

tovább dolgozzanak a helyzet diplomáciai vonatkozásain.
Azt hiszem, fel sem merült komolyan, hogy ne menjünk
vissza Salud Afarra. Szükségük volt a Belle-Marie-ra. Alex
megmagyarázta, hogy ha a hajó az elkövetkező három évben
semmi mást nem csinál, mint menekülteket szállít a
Sanctumra, akkor ő nem tehet mást, valószínűleg haza kell
térnie a Rimwayre.
De valami arra késztette, hogy visszamenjen. Talán egy
érzés, hogy még tehet egy szolgálatot az Adminisztrátornak.
Vagy egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy egy globális
katasztrófa közepette sorsomra hagyjon.
- Menjünk vissza - mondta. - Talán segíthetek óvóhelyeket
építeni, vagy ilyesmi.
Reggel híre jött, hogy hatan meghaltak a Néma cirkálón.
Délben, mialatt csomagoltunk, az Államszövetség tiltakozást
jelentett be az „indokolatlan támadás” miatt. Állításuk szerint
az Arbuckle fedélzeti hajtóművében működési hiba
következett be, és ezért tévedtek váratlanul ashiyyuri
felségterületre. Amiért elnézést kérnek.
Aki kicsit is tájékozott a bolygóközi űrhajózásban, tudja,
milyen kevés az esély, hogy ilyesmi előforduljon.
- Nem számít - mondta Giambrey a linkjén keresztül.
- Már elmondtátok ott, amit akartatok, és az emberek el
fogják hinni nektek.
Újabb interjúkra érkeztek felkérések hozzám, amiket
udvariasan visszautasítottam. Megtudtam azt is, hogy az
Államszövetségben két kommentátor árulónak bélyegzett.
Kolpath úgy beszél az ellenséges fővárosban, mintha mindkét
oldal egyformán vétkes lenne, jelentette ki egyikük. A
Szivárvány Vállalat bojkottjára szólítottak fel.
És végül, miközben a háziaktól és néhány szomszédjuktól,
akik átjöttek, hogy elköszönjenek tőlünk, búcsút véve
kiléptünk a ház ajtaján, újabb incidensről érkezett hír:
Casumel közelében eltaláltak és harcképtelenné tettek egy
ashiyyuri cirkálót. Itt is voltak halálos áldozatok.
Kassel bejelentette, hogy velünk jön a fővárosba, és ott

marad, amíg a Belle-Marie fedélzetének biztonságában nem
tud bennünket.
- Nem szeretném, ha eltévednétek - magyarázta.
Circe is elkísért minket Új-Volariára, ahol találkoztunk
Giambreyvel, és együtt megebédeltünk.
- Idióták irányítanak mindkét oldalon - jelentette ki
Giambrey. - Még azt sem tudják elmondani, hogy miért
harcolnak. Ez mindent elárul.
- Sajnálom, hogy ezt kell hallanom - mondta Alex.
- Engem csak az keserít el, hogy ha mindkét oldalon
összeszednénk néhány félig-meddig értelmes fickót az
utcáról, és beültetnénk őket a hatalomba, valószínűleg
megoldanák a helyzetet. És túllennénk az egészen.
- Könnyen lehet, hogy alábecsüli a probléma súlyosságát -
mondta Alex. De amikor Giambrey vitát akart nyitni erről,
rögtön témát váltott.
Circe ott akart maradni Új-Volariában, a nagykövettel.
Elbúcsúztunk tőlük, és felmentünk a tetőre, hogy fogjunk egy
taxit. Ekkor különös dolog történt. Némák egy csoportja
felismert, és odajöttek, hogy támogatásukról biztosítsanak.
Megtapsoltak. Ami tudvalevőleg emberi gesztus.
Beszálltunk a taxiba, és elindultunk az űrkikötő felé.
Útközben Kassel fogadott egy hívást. Aztán ültében
hátrafordult hozzám.
- Bon Selvan találkozni szeretne veled, Chase.
- Ki az a Bon Selvan?
- Az egyik proctorunk. - Lecsukódott a szeme. Aztán
kinyílt. - El kellene menned.
- Kassel, mi az a proctor?
- Heten vannak. A végrehajtó testület tanácsadói. Nehéz
elmagyarázni. De nagyon magas szintű VIP.
- Oké. Van értelme?
- Igen, van. Nem helyesli azt, ahogy a szövetséges
világokhoz fűződő kapcsolatokat kezelik. Ha meg akarod
tenni az első lépést egy megállapodás létrehozásához, adj
neki valami anyagot, amivel dolgozhat.
Bon Selvan egy kis fa árnyékában ült egy kertben, piros és

sárga virágszőnyegek között. Madarak énekeltek, és egy
kígyót láttam a kertet körülvevő fekete vaskerítés felé siklani.
A proctor, aki nő volt, narancssárga tógát viselt, és sötétbarna
kámzsa volt a vállára terítve. Egy üvegajtón át léptem ki a
kertbe. Ő felállt, mire a kísérőm kimutatta a tépőfogait, a
hangdobozán keresztül elmondta, amit a proctorról tudnom
kell, majd visszavonulva becsukta maga mögött az ajtót.
Bon Selvan egy hosszú percig tanulmányozott.
- Chase Kolpath, úgy látom, nincs elragadtatva a
vezetőinktől.
- Nem szeretnék udvariatlan lenni...
- Nálunk nem lehet udvariatlan, gyermekem. - Egy
ülőhelyhez vezetett.
És igen: az járt a fejemben, hogy milyen nehéz megérteni,
hogy két, magát intelligensnek tartó faj miért nem képes
évezredek óta úgy intézni az ügyeit, hogy közben ne
öldököljék egymást.
- Tökéletesen igaza van, Chase. Egyenként értelmesek, de
még nem tanulták meg, hogyan alakítsanak ésszerűen
gondolkodó csoportokat, kormányokat. Bevallom, nem
tudom, miért van így.
Mialatt ezen gondolkoztam, elmondta, mennyire örül, hogy
találkozhat velem.
- Én is örülök - feleltem, és már a következő kérdésem
megfogalmazásán gondolkoztam: Tudna-e segíteni abban,
hogy módot találjunk a fokozódó feszültségek csillapítására?
Tud-e valami lehetőséget arra, hogy elkerüljük a közeledő
háborút?
- Úgy gondolja, Chase, hogy háború lesz?
- Igen, úgy gondolom.
- Én nem vagyok ebben olyan biztos. A harci kedv
viszonylag alacsony intenzitása az utóbbi napokban
kétségtelenül felerősödött, de ezt átmeneti rendellenességnek
tartom. Én igazából nem egy háborútól tartok.
- Akkor mitől?
- Attól, hogy még évekig folytatni fogjuk azt, amit most
csinálunk, a vérontással, a forrásaink pazarlásával és igen, a
totális háború kockáztatásával.
Már említettem egyszer, hogy a Némák nem művelik a nem
szavakkal történő kommunikálást. Hogy emberi fogalmak
szerint nincs arcuk. Vagyis inkább az elevenségétől
megfosztott arc kelti az emberben a maszk képzetét. De volt
valami Bon Selvan szemében és maszkjában, amit rendkívül
barátságtalannak érzékeltem.
- Úgy látom, az foglalkoztatja, hogy miért kértem, hogy
jöjjön el - mondta. - Szerettem volna személyesen találkozni
magával, hogy eldönthessem, a tegnap esti interjú alatt észlelt
indulatossága valódi volt-e.
- Valódi volt.
- Soha nem láttam még embert ilyen közelről. Egész
életemben csak olyanokkal találkoztam, akik szerint az
emberek rosszindulatúak, erkölcstelenek, primitívek. Hogy
egy alacsonyabb szinten működnek. Még a barátnője, Selotta
is úgy gondolja, hogy maga és a barátja, Benedict,
abnormálisak.
- Tudom.
- Látom, vissza akar térni Salud Afarra.
- Igen.
- Ha visszaért, kérem, tájékoztassa Kilgore Adminisztrátor
urat, hogy van itt egy csoport, és nemcsak Borkara-ton,
hanem szerte a Gyülekezőhelyen, amelyik nincs megelégedve
a jelenlegi helyzetünkkel. Mindent meg fogunk tenni, amit
csak tudunk, hogy rugalmasabb álláspontot alakítsunk ki a
szövetséges világokkal szemben. Ugyanakkor meg kell
értenie, hogy nem tűnhetünk fel olyan színben, mintha
bátorítanánk az Államszövetséget, hogy induljon Salud Afar
megmentésére. Egy ilyen taktikát bizonyosan
félremagyaráznának. De mindenképpen tudassa vele, hogy
megtesszük, amit csak tudunk.
- Tudatni fogom.
- Nagyon helyes. Még valamiről tudnia kell. A
megjegyzései, melyeket a Gyülekezőhely egész területén
közvetítenek, a polgáraink többsége számára először
nyújtanak alkalmat, hogy átéljék, milyen az, amikor
egyetértenek egy emberrel. Nem tudom, mi lesz ennek az
eredménye, de azt hiszem, jobban nem is csinálhattuk volna.
- Végignézett a virágágyásain. - Hát nem gyönyörűek?
Jó volt viszontlátni a Belle-Marie-t. Beszálltunk, bezártuk a

zsilipajtót, mire megszólalt:
- Szia, Chase.
Én is köszöntem neki, aztán fölmentem a hídra, és
bemásztam a székembe. Csodálatos érzés volt olyan székben
ülni, amelyet az én méretemre terveztek.
- Chase, van egy szöveges üzenetem az állomás
irányítóközpontjától.
Gyanítottam, hogy kísérőt kapunk, aki kivezet bennünket a
rendszerből.
- Lássuk - feleltem.
Kitette a táblára:
KOLPATH KAPITÁNY, A BELLE-MARIE LESZ A
HARMADIK PRIVÁT HAJÓ, AMELYIK MA ÚTNAK
INDUL SALUD AFARRA. MA DÉLUTÁN, VALAMIVEL
KÉSŐBBRE, MÉG EGY INDULÁS VAN TERVBE VÉVE,
HÁROM PEDIG HOLNAP LESZ ESEDÉKES.
GONDOLTAM, HÁTHA TUDNI SZERETNÉ. SIRIAN
KOSLO.
- Koslo az irányítóközpont főnöke - mondta Belle.
Pár perc múlva írásos üzenetben kaptunk engedélyt
az indulásra. Visszaigazoltam, és kértem, hogy adják át
üdvözletemet Mr. Koslónak. Ezek után szóltam Alexnek,
hogy készüljön fel, és megvártam, míg bekapcsolja magát.
Amikor kigyulladt a zöld lámpa, kiengedtem a
befogószerkezetet, és felemelkedtünk a dokkból.
Negyvenhat perc múlva beálltunk a Moria és Salud Afar
vonalába, és végrehajtottuk az ugrást.
***
Nem élveztem a visszautat. Mire megérkezünk, Kilgore tudni

fogja, hogy a tárgyalások nem vezettek sehová. Az
Államszövetség segítségképpen útnak indított néhány
hadihajót, és maroknyi Néma is közeledett. Ennyi.
Amikor Salud Afarra érkeztem, elhatároztam, hogy felsőbb
kategóriába soroltatom a C osztályú bolygóközi űrhajókra
érvényes jogosítványomat. Ide tartoztak a legkisebb hajók,
rendszerint a Belle-Marie-féle jachtok, és néhány
kereskedelmi járat, melyeken VIP-ek szoktak furikázni. Én
viszont szerettem volna nagyobb teherszállítókat is vezetni,
így aztán a dimenziók közötti térben töltött időt többnyire
tanulással töltöttem.
Alex, mint rendesen, régészeti nyilvántartásokat és tárgyin-
ventárokat bújt. Említettem korábban, hogy nem volt
problémás útitárs. Ez azóta sem változott. Ha rosszul mentek
a dolgok, nem merült morózus önsajnálatba, mint, azt
hiszem, én szoktam. Emlékszem, felhívta a figyelmemet arra,
hogy nem tudjuk, valójában milyen eredménnyel járt a
diplomáciai erőfeszítés, és ez amúgy sem az én felelősségem
volt. Nem mintha számított volna, hogy kinek a felelőssége
volt. Az egész küldetésben az én feladatom a fuvarozás
lebonyolítása volt.
Mindenesetre az útnak nem akart vége szakadni.
Vánszorogtak a hetek, én pedig bezárva éreztem magam a
hajó szűk börtönébe. Másnaponta végigjártam minden
helyiségét, benéztem a rakodótérbe, és ellenőriztem a leszálló
egységben lévő készleteket. Az előírtnál is több időt töltöttem
el a konditeremben. Alexszel együtt ókori palotákban és
történelmi jelentőségű épületekben barangoltam.
Leereszkedtünk a Kijev-csatorna fölé, a Che Jolla Bázist
megközelítve átrepültünk a Jupiter egén, méghozzá abban az
időben, amikor a költő-filozófus, Markum Pierce is ott lakott,

akinek a naplója kiváló betekintést nyújt a korai kolóniák
életébe.
Alex rendszeresen megkérdezte, jól vagyok-e, nincs-e
valami, amit tehetne értem.
- Ne add fel - mondta. - Még megvalósulhat.
Nehéz elképzelni, hogyan, gondoltam, hacsak nem isteni
beavatkozás révén.
Végre a repülés harmincharmadik napján az út véget ért.
***
Salud Afartól körülbelül negyven órányira jöttünk ki az

ugrásból. Jó volt újra látni a jóformán üres eget. Fent volt a
Varesnikov és a Naramitsu is. És látni lehetett a galaktikus
peremet. És balra, távolabb, a Callistrát. Kéken, ragyogón,
vidáman, mintha mi sem történt volna.
Belle kommfényei kigyulladtak.
- Üzenetek.
- Több, mint egy?
- Még csak most futnak be. Egy az Adminisztrátortól. Ezen
kívül pillanatnyilag még rengeteg van kilátásban.
Átszóltam Alexnek a hajó orrába.
- Add be az Adminisztrátort - utasítottam nagy kelletlenül
Belle-t. - Lássuk, mi mondanivalója van.
Egy Kilgore-avatár, természetesen. Az irodájában volt, és
mihelyt megláttam, rögtön tudtam, hogy valami nagyon jó
dolog történt.
- Gratulálok, Chase - kezdte. - Az Államszövetséggel nem
jutottunk semmire, de úgy tűnik, hogy minden Néma, aki
csak hajót kérhet, vásárolhat vagy kölcsönözhet, már úton
van. Nagyon hálásak vagyunk magának.
- Alexre nézett. - Magának is, Alex.
- Mi történt? - kérdezte Alex.
Most megint szünet következett, amíg az adás megtette az
utat Salud Afarra, és a válasz is megérkezett. Ezalatt az
avatár egyszerűen kimerevedett.
- Tudomásunkra jutott az is - folytatta -, hogy a
Gyülekezőhely számos vállalata felfüggesztette egyéb
tevékenységeit, és kifejezetten a mi megsegítésünk céljából
tervezett szuperluminálisok gyártásába kezdett.
- Chase interjúja? - kérdezte Alex örömtől sugárzó arccal.
- Ki tudja? Az biztos, hogy ártani nem ártott. - Széles
mosoly ült ki az arcára. Először láttam őt boldognak.
- Akkor lesz elég? - kérdeztem. - Úgy értem, hajó?
- A lakosság jóval nagyobb hányadát tudjuk kiköltöztetni,
mint korábban gondoltuk. Talán öt százalékát is. Egyébként
van némi ellenállás. Sokan nem akarnak Némákkal utazni.
- Adminisztrátor úr, biztos vagyok benne, hogy a
problémának ez a része magától meg fog oldódni. De én a
pajzsról beszéltem. Mi történik a pajzzsal?
- Á. A pajzs. Nem. Sajnos minden jel arra mulat, hogy nem
lesz elég hajó. Még ha a szövetségesek hajlandók lesznek is a
tizenegy beígért helyett az egész flottájukat ide küldeni, amit
nem fognak megtenni, a dolog akkor is amolyan mindent
vagy semmit vállalkozás lenne. Döntenünk kellett. Értékes
időt és forrásokat pazarolunk egy olyan tervre, amelyik
minden valószínűség szerint nem fog megvalósulni, vagy
mindent, amink csak van, az emberek elköltöztetésére fogunk
használni. Mindenesetre szerettem volna, ha tudja, nagyra
értékeljük a segítségét.
Hozzáláttunk, hogy meghallgassuk a többi üzenetet is.

Anyák, nagyszülők, politikusok, kocsmárosok, kisiskolások
mondtak nekem köszönetét. Hallották az interjú hangos
változatát, és az érdememnek tulajdonították a Borkarat-ről
és a Gyülekezőhelyről hirtelenjében elindított flottát, holott
az akkor már úton volt. Egyetemek ajánlottak fel díszdoktori
címet, valaki egy alapítványt akart elnevezni rólam, és több
város is ingyen bocsátott volna rendelkezésemre ingatlant,
csak költözzek oda. Egy Dover Szikla nevű hely Chase
Kolpath Parkot kívánt létesíteni, és Huan-ko-szigeten is az én
nevemet viselné egy történelmi nevezetességű hely, ha
hajlandó lennék ellátogatni oda. Ruhák, parfümök, játékok
védjegyévé válhatna a nevem. Nem beszélve arról a csaknem
kétszáz pasiról, aki azt üzente, hogy szívesen elvinne
vacsorázni.
Akadtak páran, akik árulással, az ellenséggel való lepak-
tálással, egy idegen faj őrültjeinek bátorításával vádoltak,
akik semmi mást nem akarnak, mint elpusztítani az emberi
fajt, és elrabolni a gyerekeinket.
Rendszerint Alexre irányult minden figyelem, ám ezúttal
még csak meg sem említették őt. Neki senki sem fejezte ki
elismerését a történtekért. Senki sem ajánlott fel neki semmit.
De még csak meg sem fenyegették őt.
- Ez a hírnév átka - mondtam nagylelkűen. - Egyszer fent,
egyszer lent.
- Hát ezt elérted - nevetett.
Fenn Redfield újsággal is szolgált a Rimwayről. Otthoni
kormányhivatalnokok az árulásomról beszéltek, és
vizsgálatot követeltek.
- Talán mégis érdemes volna megnéznem valamelyik helyi
ingatlant - mondtam.
- Hős vagy - nevetett Alex. - Mire ennek vége lesz,
Whiteside-nak kell eltűnnie a városból.
A hajó ideje szerint hajnali háromkor dokkoltunk a Samu-

elsen. A zsilipkamrán átjutva besétáltunk a csőalagútba, ahol
egy kis csapat tapssal fogadott bennünket. Féltucat Némát is
megszámoltam közöttük.
Jó érzés volt. Talán mégis csak elértünk valami haladást.
Integettünk, és még autogramokat is osztogattunk. Majd
amikor továbbmentünk, az egyik ashiyyuri mellém lépett.
Egy nő. Megálltam, és felnéztem rá.
- Chase... - mondta. Túl hangosan.
- Tessék.
Babrált valami a hangdobozán.
- Bocsánat. Nem tudom beállítani ezen a hangerőt.
- Jó lesz. Miben segíthetek?
- Volt ott egy férfi. A halálotokat akarja. Mindkettőtökét, de
különösen a barátodét, Alexét.
Mögöttünk a csoport már kezdett szétszéledni. Senkit sem
láttunk, akit felismertünk volna.
- Ki volt az? - kérdezte Alex. - Tudod a nevét?
- Nem. Nem tudtam elolvasni. - Megfordult. - Már elment.
Bot volt nála. Bicegve járt.
NEGYVEN
Az ima nem segít, Ormond. Valakinek tennie kell valamit.
- Holdkór
Csak Wexler lehetett.

Alex és én egymásra néztünk.
- Úgy látszik, még mindig ki van borulva - mondta Alex.
- Tényleg elképzelhetőnek tartod, hogy kijött ide azért, hogy
megöljön minket?
- Nem tudom. Milyen magyarázatot tartasz a leginkább
hihetőnek arra, amit az ashiyyuri mondott az imént?
Kifelé tartottunk az állomásról, amikor hallottam, hogy
valaki zokog. A hang egy közvetlenül előttünk, az egyik
beszálló-alagút körül összegyűlt csoportosulásból jött.
Néhány férfit, nőt és sok gyereket láttunk, amint sorra
összeölelkeznek. Az irányító központ két alkalmazottja
próbálta beterelni őket a járatba. Mármint a gyerekeket.
Megkérdeztem egy bámészkodó nőt, hogy mi történik.
- Zajlik a kitelepítési program - felelte. - Elviszik a
gyerekeket a Sanctumra.
- A szülők itt maradnak?
- A többségük. Két-három anya megy velük, attól függően,
hogy hányan férnek be a hajóba.
Néhány kisebb gyerek belecsimpaszkodott a felnőttekbe, úgy
kellett lefeszíteni őket róluk. Voltak, akik hisztirohamot
kaptak. Még akkor is dúlt a harc, amikor elhagytuk a
csarnokot.

- Mi legyen Wexlerrel? - kérdeztem megkönnyebbülve,
hogy végre másra figyelhetek. - Van a biztonsági
szolgálatnak egy irodája lent az alsó szinten.
- Nem jó ötlet.
- Miért?
- Ha figyel minket, és meglepne, ha nem tenné, látná, hogy
bemegyünk oda. És ezzel elveszítenénk a helyzeti
előnyünket.
- Mi lenne az?
- Nem tudja, hogy figyelmeztettek bennünket. Szóljunk a
biztonságiaknak, de linken keresztül.
- Rendben van.
- Próbálj boldognak látszani, Chase.
Elmosolyodtam, és fütyörészni kezdtem.
- Boldognak. Nem ütődöttnek - szólt rám.
- Jó. Mit tegyünk még?
- Hol van az étterem?
- A Homokkő? Épp itt, az orrunk előtt.
- Oké. Menjünk be. Onnan fogjuk csinálni.
- Nem lenne jobb, ha rögtön beszállnánk a kompba, és
elhúznánk innen?
- Egyszer mindenképpen szembe kell néznünk vele. Ha
most elfutunk, örökké futni fogunk.
- Rendben. De nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet
beülni a Homokkőbe, ahol kiváló célpont leszünk a számára.
Miért nem próbálunk legalább eltűnni a szeme elől?
- Wexler egy tipikus túlélő. Előbb minket kap el, aztán lesz
ideje arra is, hogy a kompot levigye a felszínre. Ez azt jelenti,
hogy megpróbál valami félreeső, eldugott helyre vinni
bennünket.
Ez elképzelhető volt.
- Gondolod, hogy Krestoff is vele van? - Megpróbáltam
lopva körülnézni. Nem volt könnyű.
- Jobb, ha feltételezzük, hogy igen.
Bementünk a Homokkőbe, s ezúttal az ablaktól távol, hátul a
sarokban ültünk le egy asztalhoz. Nem bokszban, hogy ha
úgy alakulna, gyorsan ki tudjunk menni.
- Megvan még a pisztolyod, Chase? - kérdezte Alex.
A vállamon lógó mindenes tarisznyámban volt.
- Jó. Jelentkezzünk be a szállodába.
- Ott a saját nevünket kell használnunk.
- Úgy is jó. Talán jobb is, ha ezzel megkönnyítjük az
őrülteknek, hogy ránk találjanak. - Állát a tenyerébe
támasztva töprengett a helyzetünkön. Én közben felhívtam a
szállodát. Volt szabad lakosztályuk.
- Ne - mondta Alex. - Két szobát.
Megrendelte az italokat. Azután felhívta a biztonságiak
irodáját. Megmondta a nevét, és közölte velük, hogy két
keresett bűnöző járkál szabadon az állomáson.
- És kik volnának ezek a bűnözők? - kérdezte egy női hang
érezhető kétkedéssel.
- Mikel Wexler. - A nő kedvéért Alex betűzte is. - És Maria
Krestoff.
- Oké. Honnan tudja, hogy az állomáson vannak?
- Láttam őket.
- Biztos benne?
- Igen.
- Rendben van. Egy perc türelmét kérem.
Az étterem körülbelül félig volt tele. De sem idebent, sem
kint a csarnokban nem láttam ismerős arcot.
- Á, igen. Wexler megvan. Hmmm. Rendben van, Mr.
Benedict. Személyesen ismeri az illetőket?
- Igen.
- Mindkettőjüket?
- Úgy van.
- Jól van. Jelenleg az állomáson tartózkodik?
- Igen.
- A szállodában van?
- Úgy van.
- Rendben van, köszönjük. Nyitva tartjuk a szemünket. És
kapcsolatban maradunk önnel. Egymásra néztünk.
- Mit gondolsz? - kérdeztem.
- Le fogják tartóztatni őket, ha véletlenül beléjük botlanak.
Miközben az italunkat kóstolgattuk, és azon gondolkoztunk,
hogy rendeljünk-e valami igazi ételt, beszóltam a szervizbe,
hogy meggondoltuk magunkat, küldjék át a csomagjainkat a
szállodába.
***

Körülbelül egy óra elteltével beléptünk a szálloda halijába.
Ez volt az a pillanat, amikor az idegeim kezdtek pattanásig
feszülni. A szobáink a harmadik emeleten voltak, és
emlékszem, fel voltam készülve arra, hogy Wexler a liftben
fog várni ránk, vagy a folyosó fordulójában lesi, hogy útban a
szobáink felé mikor megyünk arra. A haliba érve
előhalásztam a pisztolyomat. Benéztünk a szobámba.
Tüzelésre kész fegyverrel. Nem kockáztattuk meg, hogy
lebecsüljük a derék doktort.
Amikor mindent rendben találtunk, elraktam a
csomagjaimat, bekapcsoltam a hávét, és égve hagytam a
világítást. Úgy rendeztem mindent, mintha odabent lennék.
Ezután ugyanezt végigcsináltuk Alex szobájában is.
Ha a dolognak olyan látszata volna, mintha túlreagáltuk
volna a dolgot, kérlek, vedd számításba, hogy mi mindenen
mentünk már keresztül. Alex mindenesetre azt mondta, nincs
kétsége afelől, hogy pár órán belül látogatókat kapunk.
Üdvözölte az Ml-t, akit Aiának hívtak, és kellemesen lágy
női hangja volt.
- Aia, tudnád utánozni Kilgore Adminisztrátort? - kérdezte
tőle.
- Arra gondolsz, hogy le tudom-e másolni a hangját?
- kérdezett vissza Aia.
- Igen.
- Természetesen. - És Kilgore mély zengésű baritonján
mindjárt el is mondta, hogy a szabadság mindenkinek
ingyenes adományként jár, bárhol éljen is.
- Jó - mondta Alex. - Tökéletes. Szeretném, ha megtennél
nekem valamit.
- Megteszem, amennyiben a képességemből telik, uram.
A szobák kisebbek voltak, mint egy hasonló besorolású, de a

bolygó felszínén lévő szállodában. Ettől eltekintve
ugyanolyan elegánsan rendezték be őket. Minden
levendulakék selyemből volt.
A szobáinkhoz erkély is tartozott, ahonnan a csarnokra
lehetett lelátni. Fölöttünk, az átlátszó tetőn át csodálatos
kilátás nyílt kifelé. E pillanatban a bolygó peremét láttuk,
melyet megvilágított a lenyugvó - vagy felkelő - nap fénye.
Nem voltam benne biztos, hogy melyik.
Egy üvegajtón át kimentem, és megnéztem. Az erkélyek egy
keskeny peremmel kapcsolódtak egymáshoz. Sokáig
vizsgálgattam, és úgy döntöttem, még Krestoff sem tudna
átjutni rajta. Visszamentem, becsuktam az üvegajtót, és
behúztam a függönyöket.
Egy ideig beszélgettünk. Néztünk egy tudósítást az
evakuálásról. Mindenki izgatott volt az Államszövetségtől és
a Gyülekezőhelyről jövő segítség miatt. A pajzs jóformán
már csak úgy jelent meg a beszélgetésekben, mint ami jól
mutatja a világ vezetőinek kétségbeesett lelkiállapotát.
- Egyáltalán nem tűnt valószerűnek, Jay - jelentette ki az
egyik kommentátor. - A teljes flottát át kellett volna
vezényelni erre a munkára az evakuálástól, a siker
majdhogynem legkisebb reménye nélkül. Szerintem a most
választott irány, vagyis hogy amennyi embert csak tudnak,
kitelepítenek a bolygóról, és óvóhelyeket építenek, ez vezet a
megoldáshoz.
Nem sokat beszéltünk, és ha mégis, akkor is csak nagyon
halkan. Nem akartuk, hogy az ajtón túl bárki is rájöjjön, hogy
még valaki van a szobában. Valójában nem bíztunk abban,
hogy túljárhatunk Wexler eszén, de ártani mindenesetre nem
ártott.
Végül ültömben elszundítottam. Amikor fölébredtem, Alex
elárulta, hogy az állomáson hajnalodik, de minálunk
vacsoraidő volt.
- De még mennyire - jegyeztem meg.
- Talán fel kéne hozatnunk valamit - javasolta, és kézbe
vette a szálloda ismertetőfüzetét.
- Minek? Megegyeztünk, hogy a nyilvános helyeken
nagyobb biztonságban leszünk.
- Akkor is ki kell mennünk a folyosóra, és be kell szállnunk
a liftbe. Ha törik valamiben a fejüket, akkor azt szeretném,
hogy ők jöjjenek hozzánk.
- Rendben van.
- És megpróbálkozhatunk csak egy vacsora rendelésével. Az
enyémmel.
- Mert én a saját szobámban vagyok.
- Helyes. Igen. - Leszólt, és megrendelte a szállodai menüt
egy pohár fehérborral és egy fahéjas tekerccsel. Vártunk.
Aztán meghallottuk a lift hangját, majd a folyosón közeledő
lépteket. Valahol kinyílt egy ajtó, és újra elcsendesedett
minden.
Még egyszer lejátszódott ugyanez, mire végül halkan
kopogtak az ajtón. Alex intett, hogy menjek a fürdőszobához.
Amikor kikerültem a látótérből, kinyitotta az ajtót.
- Jó estét, uram. - Nem Wexler hangja volt.
Alex elállt az útból, mire tálcával a kezében belépett egy
szállodai alkalmazott. Az ajtót félig nyitva hagyta maga
mögött, én pedig úgy mozdultam, hogy láthassam.
Az ember letette a tálcát a dohányzóasztalra, kinyitotta a kis
üveg bort, poharat vett elő, és megtöltötte. Aztán letett egy
asztalkendőt, s rá az evőeszközöket. Alex borravalót adott
neki, az ember megköszönte, és elment, becsukva maga után
az ajtót.
Alex leült a tálca elé.
- Hát ez nem sikerült - mondta.
- Nem, ez nem.
Lenézett a vacsorára. Gőzölgő hal, zöldség, pirítós kényér.
- Megfelezem veled.
- Esetleg velem. - A hang a szoba távolabbi végéből jött.
Krestoff.
Az erkélyfüggönyön belül állt. A kezében sugárvetővel.
Alábecsültem őt.
- Csak semmi hirtelen mozdulat - mondta. - Kolpath, jöjjön
kijjebb, hogy jobban lássam. Igen, így már jobb. Éppen oda
gondoltam.
Benedict, álljon fel, de lassan, és menjen az ajtóhoz.
Alex félretolta a tálcát, és felállt. Én továbbra is álltam.
- Nem jó ötlet - mondta Alex. - Csak még nagyobb bajba
kerülnek.
- Tegye, amit mondtam. Fordítsa el a kilincs gombját, de ne
próbálja kinyitni az ajtót.
Alex engedelmeskedett.
- Most lépjen vissza, és menjen a szoba közepére. A kis
szexbombájával együtt. - És rám villantott egy mosolyt.
Alex visszajött a szoba közepére. Az ajtó kinyílt, és belépett
Wexler. Egy palackot tartott a kezében. Valami erős ital.
- Alex - mondta. - És Chase. De jó, hogy újra látom
magukat. - Belökte az ajtót, és egy pisztolyt húzott elő a
zsebéből. - Egy ideig tartottam tőle, hogy talán vissza sem
jönnek.
- El fogják kapni magukat - szólalt meg Alex. - Minek
játsszák ezt el?
- Bizonyos fokú elégedettségemre szolgál, ha látom, hogy
megfizetik az árát annak, amit tettek. — A pamlagra, és az
érintetlen ételre nézett. - Kérem, üljenek le. Fejezzék be, amit
elkezdtek.
De mi csak álltunk, és farkasszemet néztünk vele.
- Leülni.
Leültünk. Krestoff beljebb sétált, félig nyitva hagyva maga
mögött az erkélyajtót. Rám vigyorgott.
- Kolpath. Magát kerestem. Mikel, őt add nekem. Meg
tudunk egyezni? - Mindvégig engem nézett. - Mit szólsz
hozzá, kicsim? Csak te meg én? - Letette a sugárvetőt az
egyik szék ülőkéjére. - Véget vetünk a játszadozásnak, és
szépen lerendezzük az ügyünket.
Wexler megrázta a fejét.
- Ne légy meggondolatlan, Maria. Lesz még rá alkalmad.
Krestoff visszavette a fegyverét, és letelepedett a szék
szélére. Alex tudomást sem vett róla.
- Mit akar tulajdonképpen? - kérdezte.
- Ott volt kint, amikor megtöltötték a Quevallát. Mostanára
már felfoghatná, mekkora szenvedést okozott.
- Ne beszéljen képtelenségeket, doktor. Azokat a könnyeket
a megkönnyebbülés fakasztotta. Az emberek kimenekítik a
gyerekeiket a katasztrófa útjából.
- Nem rájuk értettem, maga ostoba. Azokat a jeleneteket
felvették. Szétsugározzák az egész világra. Mit gondol,
hányan nézik végig, hogy azokat a gyerekeket nem viszik el?
Kik fognak még a városokban ücsörögni, amikor eltalál
bennünket a Villámcsapás? Három év szenvedés vár rájuk.
Csak mert maga és a partnere dicsőségre áhítozott. Hogy a
fene vinné el magukat. - Tekintete rám siklott. -
Mindkettőjüket.
- Úgy látom, kicsit felizgatta magát.

- Kétmilliárd embert nem fognak elvinni a bolygóról,
akármilyen nagy is az a flotta. Kétmilliárd, Alex. Három
évnyi normális életet rabolt el mindannyiuktól. Számoljon.
- Ilyen titoktartásra nincs felhatalmazása.
Hallottam, amint Wexler nagy levegőt vesz.
- Alex, maga tényleg olyan buta, hogy azt hiszi, magam
hoztam ezt a döntést?
- Tudom, hogy mások is voltak benne. Nem ez a lényeg.
- Ez egy demokratikus kormány. Illetve az volt. Úgy sejtem,
épp most bomlik fel.
Alex beleharapott a pirítósba.
- Arra céloz, hogy Kilgore mindvégig tudott róla.
- Arra céloznék? Lehet, hogy maga nem is olyan nehéz
felfogású. - Felsóhajtott. - Nos, talán innen kellene
folytatnunk.
Alex lepillantott a fegyverre.
- Ugye nem akarja használni ezt a holmit itt?
Wexler megrázta a fejét.
- Természetesen nem. Hacsak nem kényszerítenek rá. De
balesetet fognak szenvedni.
- Ó! Mit talált ki?
- E pillanatban még nem tudnak róla, de maga és az ifjú
hölgy buliznak. Most. Sajnos mindketten túl sokat isznak. És
ahogy az már ilyenkor történni szokott, az ifjú hölgy
nekivetkőzik. - Hozzám fordult. - Kolpath, vegye le a blúzát.
Haboztam.
- Most rögtön, kicsim - mondta Krestoff.
Kigomboltam. Nem viseltem alatta semmit.
Wexler egy szekrényből elővett két vizespoharat, kinyitotta
az üveget, megtöltötte a poharakat kakaóbarna itallal, és
letette őket a dohányzóasztalra.
- Ez itt korala. Elég erős. Egy pohártól mindketten sokkal
oldottabbak lesznek, mint amilyenek e pillanatban. -
Hátrafordult felém. - Kérem, Kolpath, bújjon már ki abból a
rémes blúzból. - Megállt a háttérben, miközben Alex a
poharak után nyúlt, és az egyiket odaadta nekem.
- Az fog történni, hogy maguk ketten itt jól érzik magukat,
de sajnos túlságosan felöntenek a garatra, és
szerencsétlenségükre mindketten kizuhannak az erkélyről. -
Megrándította a vállát. - Szomorú vég két olyan embernek,
akik oly sokat tettek Salud Marért, de meg lehet az a
vigaszuk, hogy egymás karjában halnak meg. És ráadásul
meg fogják látni, a korala megkönnyíti a trauma
elszenvedését.
- Nem vagyunk szerelmespár - közöltem.
- Tényleg? Nagy kár. De ezt úgysem fogja senki elhinni.
Kérem azt a blúzt, kedvesem. Kénytelen vagyok ragaszkodni
hozzá.
A blúz be volt tűrve a nadrágom derekába.
- Megengedi, hogy felálljak? Ülve nem tudom levenni.
Végiggondolta.
- Természetesen. De kérem, legyen nagyon óvatos.
Szerettem volna Krestoffhoz képest előnyösebb helyzetben
állni. Nem akartam, hogy át kelljen másznom a
dohányzóasztalon, hogy eljussak hozzá.
Már Alex is állt. Wexler intett neki, hogy üljön le, de Alex rá
sem hederített.
- Mi történt a Forradalom hősével? - kérdezte. - Hogy lett
magából közönséges hivatalnok? Mivel tudták megvásárolni?
- Elég legyen - förmedt rá Wexler.
Alex átjött mellém, előnyösebb szögbe állva ezzel
Wexlerhez képest.
- Nincs bűntudata, ugye, amiért bárkit is feláldozott a
főnökeinek? Akár Vicki Greene-t is.
Vicki Greene volt az indítógomb az MI számára.
- Wexler, nincs magában semmi illemtudás? Hogy
merészeli? - harsant fel Kilgore hangja.
A hang nyugodt volt, de haragos és csalódott. Nem rossz egy
Ml-től.
Arra az időre, amire szükségünk volt, elvonta a figyelmüket.
Mielőtt Krestoff újra felém fordulhatott volna, ott termettem,
és kilöktem a székből. A földre zuhantában megpróbálta rám
szegezni a fegyverét, de elkaptam a kezét, miközben a másik
öklömmel gyomorszájon vágtam. Összegörnyedt, és a sugár a
mennyezetet találta el.
Ütni-vágni kezdtük egymást, mígnem a fegyvert tartó kezét
nekicsaptam a falnak. Hé! üvöltötte fölöttünk valaki. És
megszólalt egy riasztó.
A sugárvető kiesett Krestoff kezéből. A földön hemperegve
próbáltuk mindketten elérni, végül Krestoff elrúgta.
Megragadtam a borosüveget, és fejbe vágtam vele. Ő egy
lámpával támadt rám. - Kurva - sziszegte. Még most is ügyelt
arra, hogy visszafogja a hangját.
Amikor többé-kevésbé sikerült álló helyzetbe kerülnünk,
rövid ütésváltás következett, majd Krestoff átesett egy
zsámolyon. Ekkor odaugrottam a sugárvetőhöz, felkaptam, és
megfordultam, hogy lássam, hogy boldogul Alex. Hát nem
túl fényesen. Verekedés közben kiszorultak az erkélyre.
Jóllehet kettejük közül Wexler volt az idősebb és a kisebb, a
verekedésben láthatóan sokkal több tapasztalattal bírt, mint
Alex. Időközben Krestoff újra talpon termett, és válogatott
szidalmakkal illette a felmenőimet.
- Ne mozdulj! - szegeztem rá a fegyvert.
- Nem mered használni ellenem? - meredt rám dühtől
villogó szemmel.
- A fenét - vetettem oda. - Torkig vagyok veled.
Wexler pisztolya a földre esett. A kezemben lévő fegyverrel
Krestoffot sakkban tartva fölkaptam. Megpróbáltam
mindkettővel úgy ügyeskedni, hogy közben Wexlerét
átállítsam, és így a lövése ne legyen halálos. Krestoff a
pillanatot kihasználva rám vetette magát. A saját fegyverét
használtam ellene. Térdre esett, én pedig újra rálőttem.
Telibe találtam.
Wexler nekiszorította Alexet az alacsony erkélykorlátnak.

Mögöttük látni lehetett a kupolát és az égboltot, melyen épp
lenyugvóban volt a Callistra. Valahol zene szólt. Fülsértő
hangon jajongott a riasztó, és valaki dörömbölni kezdett az
ajtón. Hangokat hallottam a folyosóról.
Alex és Wexler az erkélykorláthoz szorulva ütötték
egymást, és félő volt, hogy előbb-utóbb mindketten
kizuhannak. Közben sikerült a kívánt állásba tennem a
pisztolyát, és rászegeztem Wexlerre.
- Lépjen hátrébb - parancsoltam rá. - Engedje el őt.
A fickó mintha öngyilkos akart volna lenni. Erővel át akarta
lökni Alexet a korláton. Nem akartam lőni, mert nem voltam
biztos abban, hogy melyiküket találom el. Ezért inkább
odaugrottam hozzá, s a fegyvert megfordítva fejbe vágtam a
markolatával. Akinek a kezében volt már ilyen pisztoly, az
tudja, hogy ilyen módon nem sok kárt tehet az áldozatban,
legföljebb feldühítheti vele. Wexler úgy
rám vágott a könyökével, hogy megpördültem. Aztán visz-
szafordult Alexhez. Teljesen begőzölt.
De Alex úgy megütötte, hogy egy pillanatra elveszítette az
egyensúlyát. Időközben, azt hiszem, nálam is betelt a pohár.
Teljes erőmből nekirontottam Wexlernek.
Nem tudom, át akartam-e lökni a korláton. Addigra
elöntötte az agyamat a vér, és emlékszem, arra gondoltam,
hogy a végén még rá talál esni valakire. Akárhogy történt is,
nekiesett a korlátnak, és megragadta Alexet. Újra
nekimentem, amitől nyilván kibillenhetett az egyensúlyából.
Vagy az is lehet, hogy nagyobb volt bennem a lendület, mint
gondoltam. Átlódult a korlát felett, és miközben vadul
hadonászott, elkapta a karomat, és majdnem magával rántott.
Teljes erejéből szorította a karomat, és őrjöngve üvöltözött
velem. Én meg félig kilógva kapaszkodtam a korlátba,
mígnem Alex a segítségemre sietett, és visszahúzott. Fogtam
a korlátot, miközben Wexler lassan csúszni kezdett lefelé.
Segítségért kiáltozott, de nem vettem róla tudomást.
Egyszer csak eltűnt. Utolsó halálsikolya hirtelen
félbeszakadt.
Pár pillanatig még ott álltam. Szótlanul. Lenéztem, hogy
lássam, okozott-e valami kárt odalent. Már gyülekeztek az
emberek, de Wexleren kívül senki más nem feküdt a földön.
Valaki még mindig verte az ajtót. Bementem az erkélyről, és
kinyitottam.

NEGYVENEGY
Ránk zárult a ház. Ajtók csapódtak, ablakok csukódtak be.

- Menj ki — mondta. - Menj, amíg lehet.
- De Ilena - jajdultam fel -, nincs kijárat.
- Keress egyet. Vagy csinálj.
- Holdkór
A biztonsági szolgálat emberei jöttek. Azután meg a KBS.

Elvitték Krestoffot, és elszállították Wexler holttestét.
Feltettek néhány kérdést. Jegyzeteltek. Átvitték Alexet egy
másik szobába. Őrt állítottak, csak a biztonság kedvéért.
Egy órával azután, hogy elmentek, felhívott bennünket
Kilgore egyik munkatársa.
- Hallottuk, mi történt - kezdte a nő. - Szeretnénk, ha tudnák,
nagyra értékeljük az erőfeszítéseiket. És nagyon örülünk,
hogy túl vannak a veszélyen.
- Köszönjük - válaszolta Alex.
- Mihelyt alkalom nyílik rá, szeretnénk méltó módon
kifejezni a hálánkat. Addig is, ha bármit tehetünk önökért,
forduljanak bátran hozzám. - Megadott egy privát kódot,
amelyen elérhetjük őt.
Aznap este nem vacsoráztunk. Alex ennivalója kihűlt,
akárcsak az étvágya. Ehelyett lementünk, és beültünk a Pilóta
Klubba. Üres volt.
- Mindannyian kint vannak, viszik a menekülteket a
Sanctumra - világosított fel bennünket a Klub vezetője.
Ittunk pár pohárral. Aztán jött két-három ember. Körülbelül
egy óra múlva megszólalt a linkem.
- Ms. Kolpath?
- Igen.
- A Koalíciós Közlekedési Hatóságtól beszélek. Mint
bizonyára ön is tudja, folyik az emberek kitelepítése.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy 07,504911. végrehajtási
utasítás értelmében elkoboztuk az űrhajóját.
- Ezt már megtették egyszer.
- Valóban? Nos, meglehet, de most újra megtesszük.
- Szeretném, ha nem tennék.
- Tökéletesen megértem. Mindenesetre az ügy nem a mi
belátásunkra van bízva. Bizonyos fejlesztéseket el fogunk
végezni a hajón, és szeretnénk, ha ön maradna a kapitány, és
segítene a kitelepítésben. Számíthatunk a közreműködésére?
- Kíváncsi lennék, mi történik azokkal, akiknek nincsenek
fontos állásokat betöltő barátaik - csóválta a fejét Alex.
- Persze. Segítek - válaszoltam.
- Nagyszerű. Tudna már ma este indulni?
- Ma este?
- Nincs vesztegetni való időnk, Ms. Kolpath.
Alex intett, hogy felhívja Kilgore emberét. Vonják vissza.
- Értem - feleltem. - Adna nekem egy órát?
- Ennél jobb javaslatunk van. Az utasai már az állomáson
tartózkodnak. Éjfélkor kellene indulnia.
Ez véget vetett az iszogatásnak, legalábbis részemre. Ültünk

a hirtelen támadt csendben, és a sivár jövő járt az eszünkben.
Menekültek fuvarozása három éven át nekem, és Isten tudja
mi Alexnek. Miközben a világ lassan a felejtésbe merül.
Amikor eljött az idő, elbúcsúztunk egymástól. Magára
hagytam ott, a Pilóta Klubban azt az embert, aki rájött az
egészre, és figyelmeztette a világot, aki lehetővé tette, hogy
megpróbálkozzanak a mentéssel. Nem fogják visszaengedni,
ha én, mint a kísérője, nem vagyok ott.
Visszamentem a szobámba a holmijaimért, amelyeket
szerencsére ki sem pakoltam. Leküldtem a dokkba, és
kijelentkeztem a szállodából. Aztán elindultam az
irányítóközpontba. Ha embereket kell vinnem a Sanctumra,
úgy gondoltam, nem árt, ha tudom, hol van.
Tizennégyezer fényévnyire, nagyjából a galaktikus perem
irányában. Egyike volt a rendszer tizenegy bolygójának, a
napja pedig egy sárga törpe. Természetesen ebből a
távolságból szabad szemmel nem lehetett látni. Miután
megkaptam az adatokat, elindultam a hajó felé, amely már a
dokkban várakozott. Egy technikus biztosított arról, hogy a
Belle-Marie indulásra készen áll, hogy elvégeztek rajta
néhány korrekciót, és kellő mennyiségű élelmiszert és vizet
raktak be az útra.
Minden kikötőhelyet két hajó kiszolgálására terveztek. Egy
másik jármű is készen állt az indulásra. Kicsi volt, még a
Belle-Marie-nál is kisebb, de Ashiyyur felségjeleit viselte
magán. Megálltam egy percre, s néztem, amint négy
kisgyereket elválasztanak egy felnőttekből álló kis csoporttól,
majd egy fiatal nő bekíséri őket a hajóba. Oldalt egy Néma
nő álldogált. Gyanítottam, hogy a kapitány lehet. Amikor
mind az öt utas eltűnt a csőalagútban, a Néma mintha
elbizonytalanodott volna. Óvatosan méregették egymást a
hátramaradó felnőttekkel. Óvatosan és bizonytalanul. Aztán a
Néma nő felemelte egyik hosszú karját, hogy búcsút intsen.
Vagy szerencsét kívánjon. Vagy Isten áldását kérje. Az
emberek visszaintettek. Pár hónapja egy ilyen jelenet még
elképzelhetetlen lett volna.
Beszálltunk a Belle-Marie-ba, és a technikus mutatott
nekem hat további gyorsítófokozatot, amellyel megduplázták
Belle teherbírását. És az életmentő berendezést is
feljavították.
- Ha majd visszajön, beépítünk egy második
mosdóhelyiséget is. Addig amennyire lehet, ezzel az eggyel
kell boldogulniuk. Tudassa velünk, ha tehetnénk még
valamit.
- A világért el nem mosolyodott volna. - Bejegyzett valamit
a notebookjába, és egy nagy általánosságban mondott Oké,
akkor ez rendben is uan-nal elindult a zsilipajtó felé.
Féllábbal az alagútban megállt, és megfordult. - Egyébként az
Ml-je tudja az utasai nevét, és hogy mikor fognak
megérkezni. Szerintem perceken belül. És kapcsolatba fog
lépni velünk, ha majd megérkeznek a Sanctumra.
Azzal elment, én pedig leültem, és üdvözöltem Belle-t.
- Szia, Chase - köszönt vissza.
***
Egy újabb gyerekcsapatra számítottam, de

megkönnyebbülésemre technikusok és mérnökök jöttek.
Tudom, szívtelenségnek hangzik, de egyáltalán nem bántam,
hogy nem kell egy csapat közel hisztériás állapotban lévő
gyerekkel megtennem az utat végig a Sanctumig. Megnéztem
volna, hogyan kezelik ezt a helyzetet a Némák. Most először
merült fel bennem, hogy hátha van valahol egy kapcsolójuk,
amivel el tudják némítani a hangot.
Bevonultak az utasaim, én pedig bemutatkoztam nekik.
Mindnyájan láthattuk, hogy itt nemigen lesz hely a
magánéletre, és be kell érnünk a rögtönzött fekvőhelyekkel.
Alig pár perc elteltével úton voltunk, s már akkor rájöttem,
hogy ez a maga módján éppoly fájdalmas utazás lesz, mintha
a gyerekekkel tettem volna meg. Utasaim mindegyike a
családját, a szerelmét, a barátait hagyta otthon, akiknek nem
jutott hely a Belle-Marie-n, és talán egy hajón sem fog az
elkövetkező három év alatt. Mindenütt a gyerekek és az őket
kísérő felnőttek élveztek előnyt. Ez ellen senki sem
emelhetett kifogást, de a fájdalmat nem csillapíthatta.
Utasaim tehát elindultak a Sanctumra, hogy ott elvégezzék a
feladatukat. Utána választhattak: maradhatnak, és ezzel
elkerülik a Villámcsapást. Vagy visszatérhetnek Salud
Afarra, ahol úgyszólván semmi reményük nem volt arra,
hogy a kitelepülök közé kerülve esélyt kapnak a túlélésre.
Érthető módon arra biztatták őket, hogy maradjanak a
Sanctumon.
Hosszú volt az út. Be kellett osztanunk az alvásidőket, hogy
mindenkinek jusson fekvőhely. A kiegészítő szellőztető
rendszer ellenére fullasztóvá vált a levegő. A hídon mindig
két ember ült. A többiek - leszámítva azokat, akik épp az
alvásidejüket töltötték - a társalgóban időztek; né-hányan
elegendő ülőhely híján a földre telepedtek. Ilyen zsúfolt
körülmények között az elektronikus játékok nem működtek
valami jól, úgyhogy el is határoztam, hogy legközelebb
hozok néhány pakli kártyát.
Természetesnek vették a helyzetet. Mindenki megértette,
hogy a tét óriási, ezzel együtt a szűk hely mindannyiunkra
nyomasztólag hatott. Beosztottuk a szórakozást is: egy műsor
délután, egy este. Musicalek, vígjátékok, thrillerek. Csak
semmi komoly. Kizárólag habkönnyű dolgok.
Sőt, a bingót is felélesztettük, amelyről Alex azt állítja, hogy
a dellacondaiak találták ki több mint kétezer évvel ezelőtt. De
elképzelhető, hogy még ennél is régebbi. (A Szivárvány
Vállalat nemrégiben egy kisebb vagyonért adott el egy ebből
a korból származó bingókészletet.)
És beszélgettünk. Mielőtt véget ért volna az út, mindenki
élettörténete terítékre került. Az egyik nőt elhagyták a szülei,
egy férfi a fiát vesztette el tengeri balesetben. Félúton jártunk,
amikor az egyik építési alapítvány technikusának légzési
nehézségei támadtak. Ijesztő helyzet volt, de szerencsére
beraktak tartalék oxigénpalackokat is, és így tudtunk rajta
segíteni. De egész úton figyelnünk kellett az állapotára.
Amikor a tizenharmadik napon átugrottunk a Sanctum
űrterébe, mindenki ujjongásban tört ki. Elintézhettem volna,
hogy egy őrhajó a fedélzetére vegye az alapítványi
technikust, de ő váltig állította, hogy jól van, és a Belle-
Marie-n akart maradni. Beleegyeztem, és másnap újból
rohama volt. Átadtuk őt az orvosoknak, de mindenkit halálra
rémített.
Mialatt a Sanctum körüli röppályán keringtünk, elcsíptünk
egy adást a Parkway 17-ből, melyben Kilgore köszönetét
mondott Államszövetség-beli barátainak az általuk nyújtott
támogatásért. Ebbe beleértette a flottát is, de elsősorban
azokról a magánemberekről beszélt, akik tömegesen jöttek,
hogy segítsenek. Jó lett volna tudni, vajon volt-e annyi
intelligenciája, hogy hasonló tartalmú üzenetet küldjön a
Gyülekezőhelynek is.
A Sanctum természetesen most épült. Beleértve az
űrállomást is. A bolygónak nem volt holdja, így
valószínűtlennek látszott, hogy állandóan lakott világgá
váljon. Voltak azonban óceánjai, szabad síkságai és
erdőségei. Miután csak az orbitálisról vethettem rá egy
pillantást, nem sokat láttam a felszínéből. A sötét oldalon
fények látszottak, ezek lehetővé tették volna, hogy
körülnézzek odalent. Én azonban mindig csak egy futó
pillantást vetettem a vidékre. Aki látott már erdőt, az látta az
összeset.
Szerettem volna pár napot maradni. Kicsit kiszállni az
űrhajóból. De alkalmazkodnom kellett a hivatalos
menetrendhez, és odaát a Samuelsen vártak az újabb utasok.
így csak pár órára nyújtózhattam ki egy igazi ágyon, mialatt
Belle szervizben volt. Aztán már indultam is vissza Salud
Afarra.
Azok számára, akik menekülteket szállítottak ki a Sanc-
tumra, ez egy véget nem érő folyamatnak ígérkezett. Úgy
számítottam, hogy három évig másból sem fog állni az
életem, mint két hét utazás egy zsúfolt hajóban, olyan
emberekkel, akik mindent, és gyakran minden tó maguk
mögött hagynak, akiket szerettek, azután két hét az üres
hajóban .
Megfordult a fejemben, hogy vajon nem volt-e Wexlernek
igaza.
Amikor visszaértem a Samuelsre, Alexet nem találtam ott.

Hagytam neki üzenetet, hogy szia, sajnálom, hogy elkerültük
egymást, hiányzol, majd legközelebb összefutunk. Kaptam
majdnem három órát pihenésre, aztán már mehettem is vissza
a kikötőbe, hogy felvegyem a következő turnust. Ezúttal
gyerekeket. Csupa négyéves vagy annál kisebb gyereket, és
még két anyát. Visítva, sírva búcsúzkodtak, de végül sikerült
beterelni őket a hajóba. Vettem egy nagy levegőt, és
felszálltunk.
A gyerekek egész álló nap sírtak. Az anyák mindent
megtettek, amit csak tudtak, méghozzá szerintem végtelen
türelemmel. Próbáltam segíteni, amennyire tőlem telt, de
egyikünk sem tudta, hogyan csillapíthatnánk le az állandó
hisztériát.
A harmadik napon már mindkét anyának véreres volt a
szeme.
- Valami jobb megoldást kell találnunk - mondtam nekik.
Úgy gondoltam, két kiscica sokat segíthet, és gondolatban ezt
is hozzáírtam a beszerzendőkhöz.
A két anya közül az idősebb, egy vonzó szőke nő
megjegyezte, hogy nekik csak két hétig kell ezt elviselni. A
másik erre rögtön könnyekben tört ki.
Miután célba juttattam őket, megüzentem az evakuálást
lebonyolító embereknek, hogy kérem a cicákat, és tudattam
velük, hogy még ha megértem is, miért próbálják menteni a
gyerekeket, kegyetlenség elszakítani őket az anyjuktól.
Tudtam, hogy ha válaszolnak egyáltalán, amit nem tartottam
valószínűnek, arra fognak kérni, hogy javasoljak valami más
megoldást. És természetesen nem tudtam volna ilyet
mondani. De mindegy is volt. Nem kértek tőlem semmit.
Végrehajtottam az ugrást vissza, Salud Afar űrtartományába,

és kezdtem azon meditálni, hogy vajon csakugyan képes
leszek-e ezt csinálni három éven keresztül. Tudtam, hogy
próbálnak több pilótát kiképezni, hogy ki tudjunk szállni kis
időre a mókuskerékből, de erre még várni kellett. Kétnapí
távolságra lehettem, és már épp jól belemerültem az
önsajnálatba, amikor Belle életre kelt:
- Chase.
- Igenis, ma’am. Mit kaptál?
- Nem tudom biztosan. Talán ellenséges behatolásra utaló
vészjelzés.
- Ellenséges behatolás?
- Sok hajót érzékelek. Hadihajókat.
- Hol?
- A legtöbbjük Salud Afar közelében mn.
- Miféle hajók?
- Mindenfélék. Cirkálók, kísérők, rombolók - ezerszám.
-Az ördögbe, hiszen ez jó hír! Belle, végre megjött az
Államszövetség segítsége!
- Chase, ezek nem szövetséges hajók. Néma hajók.
NEGYVENKETTŐ
Akármi történjék mostantól kezdve, Holly, jusson eszedbe,

hogy itt voltam, amikor szükséged volt rám.
- Holdkór
- Reagálnak ránk, Belle?

- Tudják, hogy itt vagyunk.
- Oké, adj kézit.
- Adtam.
Mind itt voltak körülöttünk. Nem mintha egyet is láttam
volna a műszerek nélkül. Ám ez gyenge vigasz volt, tudva,
hogy milyen fegyverekkel vannak felszerelve.
- Szólj, ha lépjünk rá a gázra, Belle.
- Természetesen.
- Oké, adj egy csatornát az állomáshoz.
- Nyitva van.
- Samuels, itt a Belle-Marie. Úton vissza a Sanctumról.
Kaphatok helyzetjelentést?
- Irányba kell állnod, Belle-Marie. Tartsd a jelenlegi irányt.
Pár perc múlva mondom az instrukciókat.
- Központ, körül vagyok véve idekint Némákkal.
- Megerősítem. Ne aggódj emiatt.
- Miért ne?
- Azért jöttek, hogy segítsenek.
- Honnan tudod?
- Ők mondták.
- Hiszel nekik?

- Van más választásom? - És kijelentkezett. Pár perc múlva
visszajött. - Chase Kolpath vagy, ugye?
- Igen.
- Oké. Áthelyezünk, Kolpath. Nem kapsz több feladatot.
Már itt van a helyettesed. Ha dokkoltál, kérlek, jelentkezz az
irányítóközpontban.
- Samuels, meg tudod mondani, hogy miért?
- Nem tudom az okát. Csak gyere be.
Az ilyen hír nem jelent valami sokat, amikor az ember két-

napi távolságra van. De ebben a tudatban mentem tovább.
Közben hallottam olyan tudósításokat, melyek szerint a
kitelepítés sokkal gyorsabban zajlik, és hogy folynak a
munkálatok egy második, nagyobb űrállomás megépítésén.
Addig is még több kompot állítanak be. Az egész bolygón
kijelöltek űrkikötőket, ahonnan leszálló egységekkel hozták
fel az utasokat. A Gyülekezőhelyről jövő, felszereléseket és
mérnököket hozó hajók már megérkeztek a Sanctumra.
Az üzemanyaggal nem spórolva, amilyen gyorsan csak
tudtam, behajóztam, és jelentkeztem az őrszolgálat
főnökénél. Azzal fogadott, hogy büszke, amiért megismerhet,
és hogy egy magánkomp vár rám, majd a kezembe nyomott
két lezárt borítékot. Az egyikben ez az üzenet állt: Ünnepség
ma este (20-án) a Sariyavo Hotelben. Megjelenésére
feltétlenül számítok. Gratulálok. Tao Kilgore.
- Maga Sirian Koslo? - kérdeztem.
- Igen - felelte vigyorogva.
- Köszönöm.
- Szívesen, Chase.
A másik Alextől jött: Chase, azt mondják, hajói csinálod az
ugrást, odaérhetsz a Sariyavóba az ünnepségre. Ha mégsem,
az Adminisztrátor megígérte, hogy rendeznek egy másikat
holnap. Vagy a hétvégén. Vagy bármikor. Te vagy a nap
hőse.
A Samuelsen áthaladva semmi jelét nem láttam, hogy a
helyzet javult volna. Továbbra is ott voltak a kétségbeesett
felnőttektől körülvett gyerekek, akik várták a hajójuk
megérkezését. A csarnokban még csak maroknyi Néma
időzött. És a helyiek továbbra is igyekeztek tisztes távolságot
tartani tőlük.
Félúton a kompkikötő felé két KBS-ügynök lépett mellém.
- Hallottuk, hogy jön, Ms. Kolpath - mondta egyikük.
- Kérem, jöjjön velünk.
Szeretem, ha VIP-ként kezelnek. Kinyitották előttem a
zsilipajtót, a pilóta megkérdezte, kezet foghat-e velem, és
kaptam egy doboz édességet, hogy legyen mit majszolnom,
míg leérünk. Megérkezett a poggyászom, be is rakták annak
rendje és módja szerint a rakodótérbe. Óhajtok még valamit?
- Igen, óhajtok - feleltem. - Mi ez az egész?
- Nem tudja?
- Tudnom kéne?
- Chase, maga az a nő, aki elhozta a Némákat.
Más utas nem is volt. Mihelyt becsatoltam magam, már

indultunk is. Átkeltünk egy viharfelhőzónán, és szakadó
esőben érkeztünk meg a Marinopolis űrkikötőbe. Ott
átkísértek egy kormánysiklóba, amely felszállás után
nyomban keletnek fordulva a városközpont felé tartott.
Negyedóra múlva egy tetőn landoltunk, minden bizonnyal a
Sariyavo tetején, ahol megint átadtak két ügynöknek. Ők
hozták a csomagjaimat, nem engedték, hogy egy ujjal is
hozzájuk nyúljak. Bevittek az épületbe, és egy szinttel lejjebb
bekísértek egy luxuslakosztályba. Odabent égtek a lámpák,
halk zene szólt, és az ágyra oda volt készítve az édesség.
- Ez lesz a szobája, amíg itt tartózkodik, ma‘am - mondta az
egyik ügynök, egy nő. Kinyitott egy szekrényt, amelyben egy
csodálatosan szép fekete estélyi ruha volt. - Azt hiszem,
megfelelő lesz a mérete.
- Nagyon szép - mondtam. Tudom, elég semmitmondó
válasz volt, de nem voltam teljesen magamnál.
- Az ünnepség épp most kezdődik a nagy bálteremben. Ha
elkészült, kérem, hívjon minket, és majd lekísérjük.
- Elmosolyodott. - Nem kell sietnie. Az estély úgysem
kezdődik el addig, amíg ön nem érkezik meg.
***
Még ki sem léptem a liftből, már hallottam a zajongást.

Zeneszó. Nevetés. Vidám kiáltások, éljenzések. Az ügynökök
a bejárathoz kísértek, és ott átadtak egy olyan jóképű
fickónak, amilyet nem sokat láttam életemben. Mash Ka-
valovskinak hívták, az egyik szövetséges állam
pénzügyminiszterének volt a fia. A zene elhallgatott, és a
tömeg utat nyitott előttünk. A pasi kezet csókolt nekem, és
azt mondta, hogy megtiszteltetés számára, hogy
megismerheti „a nap hősét”. Kitört az éljenzés. A teremben
az idők gyors változása jeleként Némák is voltak.
Mash táncba vitt, miközben mindenki hátrébb húzódott.
Azután mindannyian csatlakoztak hozzánk. Amikor a
zeneszámnak vége lett, Mash Alexhez kísért.
- Hogy ment a sorod, Alex? - kérdeztem. - Hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem, szerelmem - felelte széles
mosollyal. - Milyen volt az élet a Tranzit Hatóságnál?
Valaki hozott nekem egy bíborszínű italt, amitől úgy
éreztem, mintha az egész világ az enyém lenne. Bemutattak a
világ minden részéből érkezett embereknek. És még több
olyannak, aki az Államszövetségből repült ide.
Flottaparancsnokoknak. És Némáknak, egyenruhásoknak és
civileknek egyaránt. Végül újra Mash karjában találtam
magam.
- Chase, rá tudnám venni valahogy, hogy szökjünk el az
Aranyszigetekre? - kérdezte.
Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy Marinopo-lisban
mit tartanak táncnak, de eléggé rugalmas vagyok. Mash és én
épp könnyedén siklottunk a parketten, amikor a zene tempót
váltva lelassult, és a „Dicső óra” dallamát kezdte játszani. Ez
volt a jel, hogy megérkezett az Adminisztrátor.
Meg is érkezett, igen, egy oldalajtón át, beszélgetésbe
merülve valakivel. Gyorsan félbeszakította a beszélgetést,
fellépett egy szónoki emelvényre, és várta, hogy
elcsendesedjen a terem. A zene elhallgatott. Mindenki feléje
fordult.
- Jó estét, hölgyeim és uraim - mondta Kilgore. -
Köszöntőm önöket e különleges alkalommal, amelyet néhány
nagyon különleges ember tiszteletére rendezünk. Igazán
boldog heteket éltünk át. És ma este újabb jó hírekkel
szolgálhatunk.
Előbb jöjjenek a jó hírek: Az Államszövetség bejelentette,
hogy flottája zömét bevetette... - Eddig jutott. A tömeg
percekig tartó tapsviharban tört ki. Csak ennek
lecsillapodtával tudta folytatni: - ... A szövetséges flotta
zöme, gyakorlatilag az egész hajóhad, idejön, hogy segítsen
nekünk a...
Újabb tapsorkán következett.
Kilgore megpróbálta folytatni, de elnyomták a hangját. Az
emberek magukon kívül ujjongtak, tapsoltak, ölelgették
egymást. Engem is ölelgetve-csókolgatva adtak kézről kézre,
amit egy cseppet sem bántam.
Végül Kilgore-nak sikerült úrrá lenni a helyzeten.
- ...Van még más is... - folytatta. - Hölgyeim és uraim,
örömteli kötelességem tájékoztatni önöket, hogy valószínűleg
megvan a forrás arra, hogy pajzsot emeljünk a világ elé.
Most, amikor ezt bejelentem, már el is kezdődött a munka.
Ha a korábbi szavai méltán izgalmat keltettek, akkor ettől
még a tető is lerepült. Az Adminisztrátor néhány jegyzetlapot
húzott elő a zsebéből, rájuk pillantott, majd vállat vont, és
visszatette őket a zsebébe. Gondolom, a pillanat nem volt
alkalmas a részletek ismertetésére.
Mialatt a terem ismét hullámozni kezdett, Kilgore
mindenkivel, akit ért, köztük több Némával is, kezet fogott.
Azok, akik nem a flotta egyenruháját viselték, színpompás
ruhákba voltak öltözve. Ekkor már ismertem őket annyira,
hogy tudtam, az élénk színekkel a jó közérzetüket fejezték ki.
Amikor az emberek újból elcsendesültek, Kilgore megint
megszólalt:
- Van még valami. A Koalíció elismerését szeretné kifejezni
azoknak, akik ezt az estét lehetővé tették számunkra.
Egy szárnysegéd begurított egy asztalkát, fel egészen az
emelvény mellé, ahol az Adminisztrátor állt. Az asztalkán
érmék feküdtek. Szalagos kitüntetések.
- A Koalíció Nagydíját kiemelkedő szolgálatért
adományozzuk. A Koalíció egész harmincéves történelme
alatt mindössze négyen kapták meg. Ma este megduplázzuk
ezt a számot.
Alex Benedictnek, aki elsőként értette meg, mi történt, és
akinek azonnali cselekvése, amellyel felhívta a figyel-
műnket, lehetővé tette, hogy szembenézzünk a problémával.
Alex, volna szíves előrefáradni?
Alex imádta a nyilvános elismerést. De persze, őszintén
szólva, ki nem? Előrejött a tömegből, és fellépett az
emelvényre vezető három lépcsőfokon. Az Adminisztrátor jól
megnézte az érméket, kiválasztott egyet, és a mellére
helyezte. Egy pillanatra elgyönyörködött benne, majd azt
mondta: - Köszönjük, Alex. - És megkérte, hogy mondjon pár
szót.
Alex végignézett a vendégseregen.
- Megtiszteltetés volt számomra abban a helyzetben lenni,
hogy segíthettem Salud Afar népén.
Újabb taps. Az Adminisztrátor kézbe vette a második érmét.
- Chase Kolpath a teremben van? Chase, itt van?
A szívverésem is elállt.
Na most nem fogok úgy tenni, mintha nem gondolnám,
hogy nagy részem volt abban, ami történt. De nem vártam
elismerést érte. Az elismerést általában Alex kapta, aki a díj
átvételekor mindig mondott valami szépet rólam, és ennyi
volt. És csak amikor Masht a táncparkett szélén hagyva
előreindultam, ütött szeget a fejemben, hogy ezúttal nem tett
említést az én szerepemről. Szóval tudta.
Fölmentem a lépcsőn. Kilgore boldogságtól sugárzó arccal
nézett le a teremben lévőkre.
- Nem tudom, hol lennénk most Chase nélkül. Sokat tett
azért, hogy ma este idehozza Ashiyyurt és a szövetségeseket.
És jórészt neki köszönhető, hogy ennek a kormánynak egy
gonosz klikkje ne tarthassa titokban a Callistra-eseményt. -
Rám mosolygott. - Mindig úgy fogunk gondolni rá, mint arra
a hölgyre, aki taxival repült föl bolygó körüli pályára.
Természetesen nem tudtam úgy felgyorsulni, hogy elérjem
az orbitálist, de ez abban a pillanatban szőrszálhasogatásnak
tűnt.
A ruhámra nyomta a kitüntetésemet, és átadta a terepet.
Megijedtem, hogy most szerepelnem kell, úgyhogy csak
megköszöntem, és gyorsan leléptem a pódiumról.
- Most pedig - folytatta Kilgore - a Koalíció annak a
hölgynek szeretné kifejezni elismerését, aki a Gyülekező-
helyen segített támogatókat szerezni nekünk: Bon Selvan-
nek! Bon, előrejönne, kérem?
Nem is tudtam, hogy ő is itt van. A tömeg elcsendesedett,
mialatt Selvan végigjött a táncparketten. Az emelvényre
vezető három lépcső nem rá volt méretezve, így egyszerűen
ügyeimen kívül hagyta őket, és egyetlen lépéssel fönt termett.
Néhányan nevettek, majd a termen taps hullámzott végig.
Kilgore felemelte a kitüntetést, és fölnézett Bonra. A
közönség megint nevetni kezdett, s velük nevetett Kilgore is.
Mivel nem érte föl a megfelelő helyet a ruháján, Selvan
lehajolt, mire az Adminisztrátor mosolyogva ráillesztette a
medált. De aztán elkomolyodva azt mondta:
- Nem is tudom, mit mondhatnék, Selvan proctor, azon
kívül, hogy örökre hálásak leszünk önnek és a társainak.
Tudjuk, nem volt könnyű megtenni, amit tettek. Es hogy
Ashiyyur kockázatot vállalt azzal, hogy' ideküldte a
flottájukat. Remélem, ez csak a kezdete annak, amit valaki
egyszer úgy fogalmazott meg, mint egy hosszú és gyönyörű
barátság.
Bon Selvan a terem felé fordult.
- Köszönöm, Adminisztrátor úr. Köszönöm mindany-
nyiuknak. Osztozunk az érzéseikben. Sajnos eddigi közös
történelmünk nem volt valami fényes. Ma este kezdjünk újat.
Legyen ez az első lépés az együttműködés és az egyetértés
hosszú útján.
- Az utolsó kitüntetés - vette vissza a szót Kilgore - egy

rimwayi ifjú hölgy közreműködését szeretné elismerni, aki
ihletet meríteni látogatott ide, és aki rádöbbent, hogy micsoda
óriási veszély fenyeget bennünket. Az életét és a fényes
karrierjét áldozta fel azért, mert figyelmeztetni akart minket.
Ezt a kitüntetést a Koalíció Hírességek Csarnokának egy
különleges helyén fogjuk kiállítani. Hölgyeim és uraim,
mindannyian nagy-nagy hálával adózunk Vicki Greene-nek!
***
A ünnepség jócskán belenyúlt az éjszakába. Táncoltam
Alexszel, Mashsel, és a teremben lévő férfiak felével,
beleértve több Némát is. Meg sem próbálom ecsetelni,
milyen látványt nyújthattunk. Látniuk kellett volna!
Beszélgettem Selvan proctorral, aki meghívott, látogassak el
hozzá, amikor csak tudok.
- Hogy történt ez az egész? - kérdeztem. - Hogy vált
egyáltalán lehetségessé?
- Túlságosan kedvező alkalom volt, semhogy kihagyhassuk
- nézett le rám derűs nyugalommal. - Már a helyzet
kialakulásának pillanatában tisztában voltunk vele, de kellett
valaki, aki segít, hogy meghúzzuk a ravaszt. Hogy
meglovagoljuk a politikai hullámot. Ezt voltál kedves
megtenni, amikor beszéltél a főminiszterrel. - Felhúzta az
ajkát. - Ez rossz szó rá. Talán úgy kéne mondanom, hogy
kapcsolatba léptél. Amikor kapcsolatba léptél a
főminiszterrel.
- Az interjúra gondolsz?
- Természetesen.
- De én nem vele beszéltem. Az Igazgatóra gondoltam.
Whiteside-ra.
Újabb tépőfog-villantás következett.
- Mindkettőjükkel beszéltél - felelte Bon. - És a jelek szerint
mindketten megértették az üzenetet.
Az este vége felé újból Alex karjában kötöttem ki.

- Kiváló teljesítmény volt, Chase - mondta. - Az első
pillanattól az utolsóig.
- Kösz.
- Gondolom, szeretnél fizetésemelést.
- Tudnám értékelni.
- Hazafelé megbeszéljük - felelte vigyorogva,
- Oké.
Kilgore észrevehette, hogy Alex elmenni készül. Odajött
hozzánk, és kezet fogott vele.
- Köszönöm, Alex. Sohasem fogjuk elfelejteni, amit tett.
Alex körülnézett. És egy sarok felé terelt bennünket
- önmagát, az Adminisztrátort és engem. Kilgore intett a
biztonsági embereinek, akik gyűrűbe fogva bennünket távol
tartottak mindenki mást.
- Mi az, Alex?
- Adminisztrátor úr, meglepett, amikor a gonosz klikket
emlegette.
- A válság elmúlt, Alex, mindazonáltal egy ilyen dolgot nem
lehet titokban tartani. Lég óbb kiállni vele a nyilvánosság elé.
- Úgy van, uram. Természetesen. Tudja, Wexler megpróbált
az életünkre törni.
- Természetesen.
- De ebben nem volt egyedül. Megkérdezhetem, hogy
fellépett-e azokkal szemben, akikkel együtt csinálta ezt?
- Megtaláltunk pár embert. Talán valamennyit. Hogy őszinte
legyek, egyikőjükre sem tudtuk rábizonyítani a bűnös
szándékot, mert nem gondoljuk, hogy tudták, miért kapják a
figyelmeztetéseket.
- Adminisztrátor úr, ezt ön sem hiheti el.
- Nem, természetesen nem, Alex. De tudni és
bebizonyítani... - Megcsóválta a fejét. - Azokat, akik benne
voltak, elmozdítottuk a pozíciójukból. Csendben elküldtük
őket.
- Értem.
Kilgore merőn nézett Alex szemébe.
- Van még valami?
Alex sokáig nézett farkasszemet vele. Több mindent szeretett
volna még mondani. Talán a hatalomról és a felelősségről.
Talán egyszerűen arról, hogy oda kell figyelni.
- Nem - mondta nagy sokára. - Nincs semmi más.
- Helyes. Örülök, hogy ön és Chase eljöttek, hogy
segítsenek rendbe hozni a dolgokat. - Kezet fogott Alexszel,
majd sarkon fordult, és elment. De alig tett tíz-tizenkét lépést,
a vendégek közül többen is odaléptek hozzá. Valaki a poharát
emelte rá, majd kezet fogott vele. A mosoly visszatért
Kilgore arcára.

NEGYVENHÁROM
Az emberek, amikor úton vannak, szeretik azt mondani, hogy

csak az utazás számít, nem pedig a kitűzött cél. Hidd el
nekem, Lia, a cél számít. Ó, igen, nagyon is számít.
A Mentőflotta - mert így nevezték el a mindkét fél által

felajánlott hadihajók és a nagy számban érkező magán-
illetve kereskedelmi utasszállítók ellenére nem sokon múlt,
hogy a világ mégsem menekült meg a Villámcsapástól.
Sohasem volt magától értetődő, hogy a sugárelnyelő pajzs
darabjait időben össze tudják gyűjteni, s ha igen, Salud
Afarra érkezésüket össze tudják hangolni a kritikus órával.
Soha egyetlen feladat sem volt még ennyire rémítő.
A döntés, hogy a pajzsot meg kell építeni, leállította a
kitelepítésre irányuló törekvéseket. A véglegessé válása
világméretű bírálatokat provokált. Az Adminisztrátorra
rendkívüli nyomás nehezedett, sőt kétszer merényletet is
megpróbáltak elkövetni ellene. Ám ő kitartott, és amikor
elérkezett a kritikus óra, a fal is kitartott, és elnyelte a halálos
gammasugarakat.
Ma nemcsak hogy hősként tekintenek rá, de a fajok közötti
békemozgalom jelképévé is vált. Nincs még egy ember,
hangoztatják, aki többet tett volna nála a két civilizáció
elfogadható kiengesztelődésének előmozdításáért.
A díjátadó ceremóniát követően már személyesen nem
találkoztunk. Amikor másnap reggel kijelentkeztünk a
szállodából, a recepción virág és üzenet várt bennünket. Azt
írta, hogy minden jót kíván nekünk, és hogy mindig szívesen
látott vendégek leszünk Salud Afaron.
Üdítő hétvégét töltöttem Kayogában, a romantika
városában, Lance Depardeau-val. Rám ismert a híradókból,
és elmondta, soha nem hitte volna, hogy valaki olyan őrült
lehet, hogy egy taxiban ülve olyasmire vállalkozik, amire én
vállalkoztam. Pár nap múlva váratlanul megjelent egy másik
ünnepi ebéden, és megkérte a kezemet.
- Tudom, hogy nagyon hirtelen jött, és azt is tudom, hogy
nem okos dolog ilyen gyorsan elkötelezni magamat, mert
ezzel azt kockáztatom, hogy elveszítem magát. De akkor is
elveszítem, ha félreállok, és végignézem, ahogy visszamegy a
Rimwayre.
Természetesen igaza volt. Túlságosan messze lennénk
egymástól, semhogy komoly kapcsolatot folytathassunk, így
aztán megköszöntem, de azt mondtam, várjunk, és majd
meglátjuk. Beleszerettem, és elhagytam. Egy darabig még
elálmodoztam arról, hogy majd visszamegyek hozzá, vagy
talán ő jön el a Rimwayre. De erre sohasem került sor. És
végül tudatta velem, hogy megismerkedett valakivel.
Kinyomoztam Jarát, aki a Marinopolis melletti Kelet-

Quentinben, a forgalomellenőrző állomáson dolgozott.
Lance-tól eltérően ő nem nézte meg alaposabban, hogy ki ül a
taxiban. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy
megkapaszkodjon az ajtóban.
Akkor értem oda, amikor véget ért a műszakja.
Ráköszöntem. Ő is rögtön tudta, hogy én vagyok az a nő,
akivel tele van a média. De nem kapcsolta össze a
személyemet a szökevény taxival. Amikor elmondtam neki,
elborult az arca.
- Mindketten meghalhattunk volna - mondta.
- Muszáj volt továbbmennem - feleltem, és elmeséltem neki
az aszteroidát.
- De hát miért nem mondta meg?
- Azért, mert üldözött a KBS. Nem vállalhattam, hogy...
- Nézze - vágott közbe -, én nem figyeltem oda a sztori
minden részletére. De annyit mondhatok, hogy nem mél-
tányolom, amit csinált. Legközelebb próbáljon megbízni
bennünk. - És elfordult.
A riporterek megkeresték azt a fiatal ashiyyurit, aki kiúszott

utánam a tutajig. A vele készült interjút lefordították
szabványra, és elérhetővé tették szerte az Állam-
szövetségben. Gálánsán visszautasította, hogy bármilyen
hősiességet követett volna el, ellenben bevallotta, hogy
kétszer is meggondolta, bemerészkedjen-e a vízbe, ahol
szabadjára vagyunk engedve mindketten, én és a vooparoo. A
riporter, szintén Néma, a humor leghalványabb jele nélkül
megkérdezte tőle, melyikünket talált ijesztőbbnek. Nagy
örömömre a vooparoo nyerte el a pálmát. De gondolkodnia
kellett a válaszon.
Rob Peifer megírta a Callistra: Hajtóvadászat az Ördög

Szeme ellen-t, melyben elmeséli az egész történetet. A könyv
díjakat hozott neki, és az egyik legtöbbet szereplő újságíróvá
tette őt Salud Afaron. Legalábbis ő ezt mondja. Jelenleg
Vicki Greene életrajzán dolgozik.
A könyv hírnevet szerzett Ormannek és Shialának, akik
megmentettek minket, miután a fennsíkról való szökésünkkor
lezuhantunk. Egy helybeli polgári egyesület az Év Polgáraivá
avatta őket. Alex és én is részt vettünk a ceremónián.
A hazautazásunk előtti estén elvittük vacsorázni Ivánt és a
feleségét. Óriási köszönettel tartoztam nekik. Alex azóta
elküldte neki azt a komlinket, amely egykor Karis Timmé, a
legendás orvosé volt.
Amikor végre visszatértem a Rimwayre, Ben közölte velem,
hogy nincs értelme tovább folytatni, így aztán megszűntünk
egy pár lenni. Sajnáltam. Kedveltem Bent.
***
Alex hazahozta a Churchill-könyvet. Beismeri, hogy igen,

tulajdonképpen lopás volt, de Kilgore nem tudott arról, hogy
mi van a tulajdonában, nem becsülte meg, és különben sem
fogta volna fel soha, hogy Churchill mit jelképez. És
gyakorlatilag ott hevert, amikor rátaláltunk.
Nemrégiben adta el annyiért, amennyi kétszeresen is fedezte
volna az egész Salud Afar-í utunkat.
Moreskában mostanában építettek új szabadidő-központot,

melyet arról az Edward Demeryről neveztek el, aki az életét
áldozta azért, hogy figyelmeztesse a világot. Jennifer
Keltonról is megemlékeztek, aki társa volt ebben az
erőfeszítésében. A Travis Egyetem, ahol egykor matematikát
és fizikát tanított, róla nevezte el a természettudományos
laboratóriumát.
Évekkel az utolsó regénye megjelenése után Vicki Greene

megmaradt az irodalmi világ jelentős alakjának. Azok, akik
ilyesmiben dönteni szoktak, azt állítják, hogy ezt még nem
lehet biztosra venni, de a többség fogadni merne rá, hogy
Teslov, Bikái és Gordon mellett neki is helye van a kor
óriásai között. Salud Afaron természetesen mindig úgy
fognak emlékezni rá, mint arra a nőre, aki egymás mellé tette
a dolgokat, és rájött, hogy miért gondolta valaki, hogy nem
számít, hogy egy esküvőnek rendeznek-e egyházi szertartást,
és hogy mindez hogy függ össze egy elfeledett aszteroidával.

EPILÓGUS
A sikló lejjebb ereszkedett a késő őszi égbolton. Odalent a

hatalmas prérin, mely a nyugati hegyláncot elválasztotta a
keleti erdőségektől, a város összeolvadt az ezernyi másik
várossal. Egy folyó, a Myakonda egyik mellékfolyója mellé
épült, ahol elég enyhe időjárás uralkodott. Általában kellemes
volt az idő. Hóviharok elvétve, tornádók pedig egyáltalán
nem fordultak elő.
Cory Greene lenézett a siklóból. Látta az iskolát, két
templomot, és a parkokkal, sportpályákkal övezett békés
utcákon sorakozó pár száz házat. Néhány pályán folyt is
valamilyen labdajáték.
- Szép vidék- jegyezte meg.
Obermaier továbbra is lehunyt szemmel ült. Nem volt
boldog.
- Értse meg, Mr. Greene, én ezt nem helyeslem.
- Megértem, doktor úr.
- Rendes körülmények között nem is foglalkoztam volna a
kérésével. Tudtommal ez még sohasem fordult elő.
- Megértem.
- Erkölcsileg megengedhetetlen.
- Tudom.
- Jobban szeretném, ha mindent úgy hagynánk, ahogy van.
- Ez nem lenne tisztességes vele szemben.
- így viszont tönkretesszük az életét.
Greene már nagyon unta a beszélgetést. Hányszor fogják
még újra meg újra végigmondani?
- Doktor úr, aláírtam a jegyzőkönyvet. Nem fogom felfedni
magam előtte. A mai napot követően soha többé nem térek
vissza ebbe a városba. Nem mondom el senkinek, hogy mit
csináltunk itt. És a legkegyetlenebb kínzások hatására sem
árulom el, hol van ez a hely.
Az utcákon gyerekek ugróköteleztek. A hátsó udvarokban
hintáztak és fogócskáztak a kisebbek. Néhány ember egy
pádon ülve fölnézett, amikor elrepültek a fejük fölött.
Megkezdték a leszállást.
Greene szívverése felgyorsult.
- Tájékoztattuk arról, hogy jövünk - mondta Oberma-ier. -
Tudja, hogy híreket hozunk, de fogalma sincs, hogy mi lehet
az.
- Oké.
- Engem meg fog ismerni. Azt hiszi, a nagybátyja vagyok,
ezért kérem, engedje, hogy én beszéljek. Ha megkérdezi,
felelje azt, hogy csupán megfigyelőként jött.
Egy háromsávos bevezető út végében lévő szerény,
földszintes ház felé ereszkedtek le. Széles gyep,
sövénykerítés, és egy terjedelmes, virágzó bokor volt a ház
előtt.
- Itt él? - kérdezte Cory.
- Igen. Most zenetanár.
- Elég nehéz elhinni.
- Nem csodálom.
Egy a szomszédos házzal közös leszállóhelyen értek földet.

Cory épp akkor nyitotta fel a zsiliptetőt, amikor megszólalt a
templom harangja.
Obermaier ránézett.
- Biztos abban, hogy ezt akarja? Később már nem lehet
visszacsinálni.
- Biztos vagyok.
- Tökéletesen meg van elégedve a mostani életével. Van
családja, amelyet rengeteg vesződséggel és költséggel
tudtunk csak megteremteni. Ezt most mind tönkre fogja tenni.
- Tudom.
- Rendben van. - Obermaier mélyen beszívta, majd lassan
kiengedte a levegőt. A harang elhallgatott, a városra csend
borult. - Azt is tudja, hogy ezzel nem fogja helyreállítani az

elméje működését. Nem hoz vissza mindent ugyanúgy, ahogy
volt.
- Megértettem. - Greene kinyitotta az ajtót. Hűs levegő
áramlott be. A nappaliban égett a lámpa. Megragadta a
fedélzeti nyílás peremét, kicsusszant az üléséből, és leugrott a
földre. - Még ha nem emlékszik is, megérdemli, hogy tudja,
ki volt ő. Hogy ki ő.
A ház bejáratához vezette Obermaiert. A bejárati ajtó fölött
kigyulladt egy lámpa, és egy MI megkérdezte, ki az.

Jack McDevitt - Alex Benedict 4. - Az Ördög Szeme

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jack McDevitt - Alex Benedict 4. - Az Ördög Szeme

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

A fordítás alapját képező kiadás:

Hálával tartozom David DeGraffnak, az Alfréd University

A történtek éjszakáján Edward Demery egyedül volt. El-el-

7 J ACK MCD EVI TT

A civilizáció nem más, mint időbeli összefüggést teremteni és

HARMINCHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB AZ ATLANTI-

Atlantisz, minden híresztelés ellenére, nem volt valami nagy

9 J ACK MCD EVI TT

A korai mítoszokkal ellentétben Atlantisz nem rendelkezett

Selotta és Kassel földi stílusú öltözéket - hosszúnadrágot és

Végül mégis csak megjelent a kapitány. Arcán bárgyú

Elindultunk föl a felszínre. A kapitány hangja megköszönte,

Másnap felszálltunk a Drake Cityből induló járatra, és

Diplomatagépen utaztak. Velük maradtunk egészen a

19 J ACK MCD EVI TT

Amíg a hipertérben tartózkodtunk, nem kaphattunk és nem

21 J ACK MCD EVI TT

Nem azért félünk a haláltól, mert elveszítjük a holnapot,

- Bárcsak itt lennél

23 J ACK MCD EVI TT

Örültem, hogy viszontlátom Ben Colbee-t.

Amikor Ben elment, utánanéztem Vicki Greene-nek.

25 J ACK MCD EVI TT

Alex ragaszkodott hozzá, hogy egy-egy külvilági küldetés

Cory Greene tekintete ugyanolyan zavart volt, mint Vickié.

Az elme egy különszoba, melynek berendezési tárgyai az agy,

A pszichiátriai betegek Szent Tamásról elnevezett

35 J ACK MCD EVI TT

Újra felhívtuk Coryt. Hajlandó lenne felkeresni a nővére

Mondanom sem kell, nem adták meg Greene új nevét. Azt

37 J ACK MCD EVI TT

Nem láttam értelmét, hogy elmenjek a búcsúztató

39 J ACK MCD EVI TT

Valaki kitette a középső átjáróba Vicki Greene fényképét.

Mindent összevéve lehangoló órát töltöttünk ott, örültem,

43 J ACK MCD EVI TT

Bízzál az ösztöneidben, Shiel. Végül is ez minden vagyonod.

Az emberiséggel kapcsolatban ki kell mondanunk azt a

Obermaier nyilván azt hitte, hogy Alex egy kézirat

Két nap múlva Alex kapott valamit, és szólt, hogy nézzem

47 J ACK MCD EVI TT

Minden világnak megvannak a maga kellemetlen helyei, ahol

Alex végigcsinált egy előadókörutat, odaajándékozott az

49 J ACK MCD EVI TT

Alex hetente egyszer elvitt ebédelni. Néha kétszer is, ha

Ezzel még Bennek is meg kellett birkóznia.

A raktár egy szűk kis helyet foglalt el a koncertterem fölött.

Rendszerint nem vártam különösebben, hogy újra

53 J ACK MCD EVI TT

Amikor négy évvel ezelőtt először jelent meg a színen a régi

Alex jó előre összegyűjtötte a Salud Afar-i könyvkritikusok,

Hozzáfogott, hogy elolvassa a regényeit. Én is

Az indulás után egy hónappal kiléptünk a hipertérből. A

59 J ACK MCD EVI TT

Az elmúlt korokban e világ neve egyet jelentett a nagy

- Az Éjfél és rózsák-ban Dr. Blanchard Marityne

Salud Afar a Moria nevű nyugodt, stabil G osztályú csillag

A Samuels inkább kormányzati űrállomás volt, mintsem

63 J ACK MCD EVI TT

Siklóvonattal mentünk a fővárosba. Meglepődtem a

65 J ACK MCD EVI TT

Alex felhívott, és megkérdezte, ettem-e már. És amúgy nincs-

69 J ACK MCD EVI TT