Jak McDevitt

EMLÉKMŰ A
CSILLAGOKBAN

2
 A fordítás alapját képező kiadás:
Jack McDevitt: The Engines of God
Ace Books, 1994

Sorozatszerkesztő: Burger István

Irodalmi szerkesztő: Németh Attila
Fordította: F. Nagy Piroska
Szerkesztette: Cs. Fehér Katalin
Korrektor: Athén Melitta
Borító: Burger István

ISBN 978 615 5158 73 5

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1994 by Jack McDevitt

© Hungarian translation 2014, F. Nagy Piroska
© Hungarian edition 2014, Metropolis Media Group
www.galaktika.hu
Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója
Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: A-Színvonal 2000 Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Ardai Zsolt ügyvezető

3
 Tartalom
ELŐSZÓ
Első rész - Holdkelte
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
Második rész - A Szelek Temploma
HAT
HÉT
NYOLC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
TIZENHÁROM
TIZENNÉGY
KÖZJÁTÉK -ÁTUTAZÁS
Harmadik rész - Béta Pac
TIZENÖT
TIZENHAT
TIZENHÉT
TIZENNYOLC
TIZENKILENC
HÚSZ
HUSZONEGY
HUSZONKETTŐ
HUSZONHÁROM
HUSZONNÉGY
HUSZONÖT
Negyedik rész - Isten gépezete
HUSZONHAT
HUSZONHÉT

4
 HUSZONNYOLC
HUSZONKILENC
UTÓSZÓ
Szerzőnkről

5
Maureennak szeretettel

6
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom a Smithsonian Intézet Albert Einstein Planetáriuma

két munkatársának, James H. Sharpnak és Geoff Chesternek technikai jellegű
segítségükért; David Steitznek és Charles Redmond-nak, NASA; George B.
Hynds, Jr.-nak, GBH Fabricating & Packaging, Inc. Dr. Charles Stanmer
kémiai ismereteim hiányosságait igyekezett pótolni. Értékes forrásnak
bizonyult számomra Douglas Myles kitűnő könyve, a The Great Waves
(McGraw-Hill, 1985). Remélem, mindent jól értettem belőle. És Patrick
Delahuntnak tökéletesen igaza volt. Bob Melvin és Brian Cole segítsége épp
időben jött. Mark Van Name mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Köszönet az Ace munkatársainak, Ralph Vicinanzának, Ginjer Buchanannak
és Carol Lowe-nak. Hálás vagyok a gyerekeim, Merry, Scott és Chris
bátorításáért és megértéséért, akiknek úgy tűnhetett, mintha Lamont Cranston
volna az apjuk.

7
Hau-kai utcáin várakozunk.
Éjszaka lesz, megjön a tél,
A világ fényei kihűlnek.
Ma, Bilat uralkodásának
Háromszázadik évében
Eljön ő, aki a hajnalon lépdel,
Talpa alá gyűri a napot,
És ítél az emberek lelke fölött.
Háztetőről háztetőre lép,
És beindítja Isten gépezetét.

Égi imakönyv (Quraqua)

(Margaret Tufu fordítása)

8
A dátumokat az olvasók épelméjűsége iránti tiszteletből a keresztény kor
szabványnyelvén adtam meg.

9
 ELŐSZÓ

Iapetus, 2197. február 12. vasárnap, 08.45 GKI

Jégből és kőből volt kifaragva. Az enyhén begörbülő karmú, bizarr

szemformájú, mozgékonyságot sejtető karcsú alak a kietlen, hófedte
síkságon állt. Kissé megnyílt, kerek ajkával szinte erotikus látványt nyújtott.
Priscilla Hutchins nem tudta volna megfogalmazni, mitől érzi olyan
nyugtalanítónak. Nem pusztán a lény ragadozó jellegétől, a fenyegetően
hosszú karmoktól, a holdfényben lopakodó alsó végtagok látványától. Több
volt ez annál is, amit az agresszivitást sejtető póz vagy az a tény sugallt,
hogy az alak egy amúgy élettelen síkság közepén, a Szaturnusz gyűrűinek
októberi fényétől megvilágítva állt.
Inkább azt az érdeklődést érezte nyugtalanítónak, amit az alak a tőle
nyugatra látható alacsony dombok és hegyhátak fölött örök fagyba dermedt
gyűrűs világ iránt látszott mutatni. Jeges arcvonásai leginkább filozofikus
nyugalmú kegyetlenségről árulkodtak.
– Visszafelé jövök. – Richard hangja visszhangot vert a fülhallgatójában.
– Valamennyi Emlékmű közül ez volt az első, és rögtön az asztaldísz! –
Mennyi érzelem fért ebbe a hangba!
Egy rámpán álltak, ami azt a célt szolgálta, hogy megőrizzék az eredeti
expedíció nyomait. Ezen a helyen állt Terri Case, ott pedig Cathie Chung.
Azok a mély lábnyomok ott, a szobor körül, és föl, egészen közel, magának
Steinitznek a nyomai. (Tudta, mert számtalanszor látta az ősi
videofelvételeket, nézte, ahogy az asztronauták nehéz léptekkel járkálnak
ormótlan űrruhájukban.)
Az emlék megmosolyogtatta. Kezét zsebre dugva figyelte a gyűrött, szürke
farmernadrágos, fehér pulóveres, halszálka mintás szövetkalapját mélyen a
fejébe nyomva közeledő Richard Waldot. (Nem nagyon illett bele a
levegővételt biztosító, csuklósan tagolt buborékba.) Kissé elmosódottan,
nehezen kivehetően látta a Flickinger-mezőtől körülvett alakját. Ahogy a
hétköznapi életben is. Richard nagy név volt a régészek között. Mindaddig

10
emlékezni fognak rá, amíg az embereket érdekelni fogja, hogy honnan jöttek,
amíg hajlandóak lesznek felfedezőket útnak indítani. És lám, most ő is itt
állt, ez előtt a valami előtt, lenyűgözve és megilletődve, s egy pillanatra
gyermekké válva. Ólomsúllyal zuhant le rájuk a vidék csendje és
elhagyatottsága.
Az apró termetű Hutchinshoz, amilyen finom metszésű arca és csábos
mosolya volt, első pillantásra sokkal inkább egy elegáns szalon illett volna,
mint egy kietlen holdbéli táj. Sötét szemének derűje mögött csak üres
kedélyességet vélhetett az, aki nem tudta, hogy e szempár lángra is tud
gyúlni.
Rövidre vágott, fekete haja kikandikált széles karimájú szafarikalapja
alól. Aki csak ismerte, azt hitte, hogy kicsi, vékony termete a magyarázat a
különböző törekvéseire; hogy egy és ugyanazon kompenzálási vágy miatt
vadászott a férfiakra és a szakmai sikerekre, majd végül a csillagokra.
Õ tudta, hogy ez nem igaz, vagy legalábbis hitte, hogy nem az. A valóság
sokkal egyszerűbb volt, csak nem olyan jellegű, hogy elmondja bárkinek:
nyolcéves korában az apja elvitte a Lunára, és ott ráeszmélt arra, hogy
milyen hatalmas erő árad a hely vénséges vén korából. A felismerés
betöltötte az álmait, és éber óráiban is ez foglalkoztatta. Önnön
múlandóságának a tudata utat talált a lelkébe. Élj, amíg lehet, add át magad
a szenvedélyeidnek! Tedd emlékezetessé az életed! Az a régi vihar támadt
fel újra benne, amikor belenézett a jégből faragott lény fagyott érzelmeibe.
És rájuk ismert.
Richard Wald összefonta a karját, és úgy szorította a pulóveréhez, mintha
fázna energiabuborékja belsejében. Magas termetével azt a fajta
kényszeredett méltóságot testesítette meg, amely azokra jellemző, akik szert
tettek bizonyos hírnévre, de igazán sohasem tudtak megbékélni vele.
Hatvan éve ellenére Richard rendkívül életerős férfi volt. És szertelen.
Közismerten szerette a jó italt, a jó társaságot és a nőket. Mindazonáltal
gondja volt rá, hogy kapcsolata Hutchinsszal, a pilótájával tisztán hivatalos
maradjon. Megjelenésében volt valami, ami emlékeztetett az ószövetségi
prófétákra. Sűrű, ezüstfehér sörénye és bajusza, kiugró pofacsontja és átható
pillantású kék szeme volt. Ám a zord külső csupán a külszín volt. Hutchins
tudta, és jókat derült rajta, hogy a külső mögött egy kiscica rejtőzik.

11
 Richard már járt itt. Bizonyos értelemben ezen a helyen született.
Ez volt az Első Emlékmű, az a valószínűtlen pszeudokapcsolat, amely
kétszáz évvel ezelőtt ráébresztette az emberi fajt, hogy nincsenek egyedül. A
felfedezők még tizenhárom különböző másikat találtak a csillagok között.
Richard meg volt győződve róla, hogy ezerszám vannak még hasonlók.
A Nagy Emlékművek létezése mindennél fontosabb szenvedélyévé vált.
Maine-i otthona falait ezeknek a képei díszítették: egy, a kék-fehér
Szíriuszon túli sziklás világ körül keringő elmosódott piramis, egy
kristálygömbökből és – kúpokból álló fekete csoport, amely az élettelen
Armis V déli sarkához közel eső hómezőből emelkedett ki, egy, az Arcturus
körül keringő áttetsző ék. (Hutchins gégemikrofonja az Arcturi Ék mintájára
készült, ügyes kis masina volt.) Mind közül a legmutatósabb egy
oszlopokkal és lépcsőkkel ellátott, kör alakú pavilonhoz hasonló valami
volt, amelyet a Procyon-rendszer egyik idomtalan aszteroidáján, egy
hegyoldalból kivésve fedeztek fel. („Úgy néz ki, mintha a zenekar
megérkezésére várna”, mondta neki akkor Richard.) Hutchins még nem járt
ezeken a varázslatos helyeken, eddig csak a képeket látta. De feltett
szándéka volt, hogy elmegy. Egy napon ott fog állni előttük, és érezni fogja
alkotóik kezét, ahogy itt érezte. A maga erejéből nehéz lett volna
megvalósítani; sok volt a pilóta, és kevés a feladat. De Richard felismerte
benne a rokon lelket. Azt akarta, hogy ő is lássa az Emlékműveket, mert az ő
reakcióiban újra átélhette a sajátját. És különben is, Hutch átkozottul jó
pilóta volt.
Valamennyi lelet közül egyedül a Iapetus-szobrot lehetett „önarcképként”
értelmezni. A szárnyak félig összecsukódtak. A karmos kezek mind a hat
ujjukkal a Szaturnusz felé nyújtóztak. Nyilvánvalóan nőalak volt, kitárt
karral, földnek vetett lábbal, testsúlyát kissé előrehelyezve elnézett Richard
mellett. Már-már erotikus pózban állt.
Vak szeme a síkság feletti távolba tekintett. Egy körülbelül harmadakkora
jégtömbön állt, mint a saját magassága. A jégtömb belsejében három sor
élesen kirajzolt fehér jel sorakozott. A jelek Hutchinst az arab betűk
finomságára és eleganciájára emlékeztették. Ahogy a Nap továbbvándorolt
az égen, a hurkolt, sarlós és görbe vonalak magukba ölelték a fényt, és
megelevenedtek. Senki sem tudta, mit jelent a felirat.

12
 Az alap másfélszer olyan széles volt, mint Hutchins két kitárt kajának a
hossza. Maga a szobor három és fél méter magasra nyúlt. Hogy önarckép,
azt onnan lehetett tudni, hogy a Steinitz-expedíció a szobor lábának
méretével megegyező lábnyomokat talált a síkságon.
A rámpát úgy tervezték, hogy a látogatók elég közel mehessenek a
tárgyhoz, és úgy érinthessék meg, hogy semmiben ne tegyenek kárt. Richard
gondolatokba merülve állt előtte. Ujjait a szobor alapjához nyomva
bólintott, majd leakasztott egy lámpát az övéről. Felkapcsolta, és
végigpásztázott a feliraton. A jelek felragyogtak, megnyúltak és eltolódtak.
– Tetszetős – jegyezte meg Hutchins.
Valamennyi Emlékműnek volt felirata. De nem akadt köztük kettő, amelyik
ránézésre egyazon írásrendszerből származott volna. Úgy vélték, hogy a
tárgyak csakugyan emlékművek, de különböző korokból származnak.
Hutchins belebámult a világtalan szempárba.
– Itt járt Kilroy – mondta.
Tudta, hogy valamennyi Emlékműről úgy tartják, hogy egy nagyjából i. e.
19 000 évvel ezelőtt véget ért, ötezer esztendőt felölelő időszakban
keletkezett. Ezt az egyik legkorábbi szobornak vélték.
– Kíváncsi lennék, miért hagyták abba.
Richard fölnézett a csillagokra.
– Ki tudja? – felelte. – Ötezer év nagy idő. Talán megunták. – Odament,
és megállt a lány mellett. – Kultúrák váltják egymást. Nem várhatjuk el
tőlük, hogy az idők végezetéig folytassák.
A ki nem mondott kérdés: Vajon léteznek még?
Milyen kár, hogy lekéstük őket. Mindenki, aki csak eljött ide, ugyanezt
érezte. Milyen közel voltak! Néhány ezer év a kozmikus időben egy sóhajtás,
nem több.
A Steinitz-expedíció itt hagyta az egyik leszállóegységét. Az ormótlan,
szürke jármű, melynek egyik nyitott raktérajtaja közelében egy ősi amerikai
zászló volt felfestve, tőlük kétszáz méterre, a rámpa túlsó végében volt. Egy
elveszett világ egy elveszett darabja. Derűs fények világítottak a
pilótafülkében, és egy tábla a hajó bejárására hívogatta a látogatókat.

13
 Richard visszafordult a szobor feliratához.
– Mit gondolsz, mit jelenthet? – kérdezte Hutchins.
– Név és dátum. – A férfi hátralépett. – Azt hiszem, igazad volt. Itt járt
Kilroy.
A lány elfordította a tekintetét a szoborról, és végignézett a terméketlen,
fehér, kráterektől szabdalt síkságon, amely fokozatosan emelkedett az óriás
bolygó kísértetiesen sápadt fényétől megvilágított hegygerincek felé. (A
Iapetus kicsinysége miatt az ember szüntelenül tudatában volt annak, hogy
egy gömbön áll. Őt ez nem zavarta, de tudta, hogy izgatottsága
csillapodtával Richardra hatással lesz az érzés.)
A szobor egyenesen a Szaturnuszra nézett. A látóhatár felett alacsonyan
lebegő bolygó a harmadik negyedében járt. Pontosan ebben a helyzetben
volt akkor is, amikor ő járt itt, és ugyanebben lesz újabb húszezer év
elteltével is. A sarkoknál valamivel szélesebben ellaposodott, mint a Hold.
A gyűrűi előrebillentek, fényes zöldjei és kékjei látképét egy éles vonallal
elmetszette a bolygó árnyéka.
Richard eltűnt a szobor mögött.
– Gyönyörű ez a nő, Hutch – hallotta rekedt hangját a fülhallgatójában.

A szemle végeztével visszatértek a Steinitz-féle leszállóegységbe.

Hutchins örült, hogy a holdfelszín látványát maga mögött hagyva fedél alá
vonulhatott, kikapcsolhatta az energiamezőt (amitől mindig kellemetlen
viszketése támadt), megszabadulhatott a súlyától, és élvezhette a falak és a
beltéri világítás nyújtotta biztonságot. A járművet a Nemzeti Parkok tartotta
fenn többé-kevésbé a kétszáz évvel korábbi állapotában, a Steinitz-csapat
tagjainak fényképeivel kiegészítve.
Richard az izgalomtól lendületes léptekkel egyenként elvonult a
fényképek előtt. Hutch megtöltötte a csészéiket kávéval, majd köszöntésre
emelte a magáét.
– Frank Steinitzre!
– És a legénységére!

14
 Steinitz: egy név, amely, mint mondták, varázserővel bírt. Az övé volt az
első mélyűri felderítő küldetés – öt Athéné indult a Szaturnuszra. Kísérlet
volt ez a közvélemény képzeletének felcsigázására egy haldokló űrprogram
érdekében: a cél egy Voyager által két évtizede a Iapetuson lefényképezett
különös objektum felderítése volt. Úgy tértek vissza, hogy nem kaptak
választ a kérdéseikre, csak egy kifaragott alakot láttak, amelyre senki sem
tudott magyarázatot adni, és lefilmezték a Hold fagyott felszínén látható
lábnyomokat. A misszió rendkívül sok pénzt emésztett fel; a politikai
karikaturisták nagyon szerették, és egy amerikai elnökség belebukott.
A Steinitz-csoport maradandó sérüléseket szenvedett az út során; napnál
világosabban megmutatkoztak rajtuk a tartós súlytalanság állapotának
romboló hatásai. Inaik és ínszalagjaik meglazultak, kinyúltak, izmaik
felpuhultak. Többüknek szívproblémáik lettek. Valamennyi asztronauta
különféle neurózisban szenvedett. Ez volt az első jele annak, hogy az
embereknek nem lesz könnyű a földönkívüli élethez alkalmazkodni.
Steinitz fotóját középen állították ki. A kép ismerős volt; egy túlsúlyos,
agresszív, az elhivatottságának élő férfi, aki hazudott az életkoráról a
NASA-nak.
Richard az ablak felé fordult, és kinézett a jégszoborra.
– Az egészben az a legrosszabb, hogy sohasem fogunk találkozni velük –
mondta komoran.
A lány tudta, hogy az Emlékműkészítőkre gondol.
– Steinitz mondta ezt, amikor először meglátta a szobrot. És igaza volt –
tette hozzá Richard.
– A saját korára nézve igaza volt. De a miénkre nem feltétlenül – jegyezte
meg Hutch. Maga sem hitt benne igazán, hiszen az Emlékműkészítők minden
jel szerint eltűntek. De ez látszott a helyes válasznak. Elmélyülten
vizsgálgatta a kávéscsészéjét. – Bámulatos, hogy milyen kifejezően és
részletgazdagon tudtak megfaragni egy jégtömböt.
– Te mit gondolsz a szoborról? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom. Nyugtalanító. Szinte nyomasztó. Nem nagyon tudom,
hogyan jellemezzem. – Körbefordult a székével, hogy háttal legyen a kinti
síkságnak. – Talán az elhagyatottsága miatt van.

15
 – Elmondom, mit jelent nekem – mondta Richard. – A lábnyomai. Csak
egy pár lábnyom van.
Hutch nem egészen értette.
– Egyedül volt.
Eszményített alak volt. Félreérthetetlen érdeklődéssel nézte a Szaturnuszt,
és alakja, tartása nemességet és bájt fejezett ki.
Hutch látott még valamit az orr és az áll helyzetében, a szemek sarkában:
csöppnyi sztoicizmussal vegyes gőgöt és gyanakvást. Makacsságot. Talán
még félelmet is.
– A felirat – mondta. – Valószínűleg a mű neve.
– Muncie-nak is ez a véleménye. Ha csakugyan egy műalkotásról van szó,
és nem másról, akkor a mű címe lehet. „A megfigyelő”. „Előőrs”. Valami
ilyesmi.
– Vagy talán egy istennő neve – vélte Hutch.
– Lehetséges. Az eredeti felderítőcsapat egyik tagja szerint jelzés, hogy
jogot formálnak a területre.
– Ha így van, akkor ők rendelkeznek ezzel a szikladarabbal – felelte a
lány.
– Inkább a naprendszerre gondoltak. – Kinéztek a sivár, laposan elterülő
síkságra. A gyűrűk fénylettek, mint a kés éle. – Van kedved sétálni egyet?

Végigmentek a rámpán, ki a síkságra. Az egyik oldalon, távolabb, látták

az asztronauták csizmás lábnyomait. Mintegy másfél kilométerre nyugatra
feltűntek az ő nyomai.
Két pár nyom volt, ellentétes irányba tartottak. A nő nem viselt cipőt, és
mind a láb, mind a lépés hosszúsága a jégszobor anatómiájával
összehasonlítva egy körülbelül három méter magas alakot feltételezett.
Mindkét lábon hat ujjat számoltak meg, ami úgyszintén egyezett.
– Majdnem olyan, mintha az a valami leszállt volna, és elment volna
egyet sétálni – jegyezte meg Hutch.

16
 Dermesztő gondolat volt. Mindketten önkéntelenül hátrapillantottak.
Az egyik nyompár nyugat felé tartott, a felvidékre.
A másik keresztülvágott a síkságon, a műtárgytól egyenesen északnak. Az
űrhajósnyomok és a rámpák mindkét irányban követték őket. Richard és
Hutch észak felé fordultak.
– A meztelen lábak felrázták őket – mondta Richard. – Most te meg én, ha
akarnánk, megismételhetnénk a mutatványt.
Körülbelül negyed kilométer után a nyomok hirtelen abbamaradtak a
hómező közepén. Mindkét nyompár, az errefelé tartó és a távolodó is.
– Egy hajónak kellett itt lennie – vélte Hutch.
– Kétségtelenül. – A nyomok mögött érintetlen volt a hó.
A rámpa körbefogta a területet, kijelölve belőle egy nagyjából
baseballpálya nagyságú térséget. Richard körbejárta, és közben meg-
megállva a felszínt vizsgálgatta.
– Látni lyukakat – mutatott le a földre. – Lábakon állhatott az űrhajó. A
nyomok megmutatják, hogy hol jelent meg először a lény. Arra ment, amerről
jöttünk, azután fölsétált a hegyek közé. Odafönt egy sziklafalból kimetszett
egy jeges kőhasábot. Menjünk fel, nézzük meg a helyet! Kiformálta belőle az
alakot, visszavitte a fedélzetre, majd elrepült vele a helyszínre. – Richard
elnézett a jégszobor irányába. – Ott is vannak lyukak.
– Miért kellett odacipelnie? Miért nem hagyta odafent a hegyekben?
– Ki tudja? Miért kell valamit ide tenni, és nem oda? Talán túl könnyű lett
volna. – Lábujjaival megütögette a rámpát. – Egy völgyben vagyunk. Nehéz
észrevenni, mert az oldalai alacsonyak, és a föld peremének éles a
görbülete. De a tárgy ott van. A jégszobor pontosan középen van elhelyezve.
Egy idő múlva a másik úton indultak visszafelé, és követték a nyomokat.
A gyalogút mély havon vezetett át, és hasadékok fölött haladt. Maguk a
nyomok kétszer vezettek föl egyenesen meredek sziklafalakon, majd
abbamaradtak.
– Magasabbra mennek – mondta Richard.
– Antigravitáció?

17
 – Nem tartják lehetségesnek. De mi mással magyaráznád?
Hutch vállat vont.

Beléptek a hasadékba, amelyből a szobor jég- és kőtömbjét kivágták. Az

egyik falban tisztán látszott a hely, ahonnan a látogató magasságának
háromszorosát kiemelték. A nyomok elhaladtak a hely előtt, majd föl a
meredek falon, s végül elfogytak a vastag jégen. Valamivel távolabb, egy
gerinc tetején jelentek meg újra.
A föld mindkét oldalon meredeken szakadt le. Hosszú út volt lefelé.
Richard szótlanul, nem nézve se jobbra, se balra, gondolataiba mélyedve
lépdelt végig a rámpán. Hutch megpróbálta figyelmeztetni, hogy az
energiamező legjobb esetben egy megfelelő tapadási súrlódást biztosít, hogy
az enyhe gravitáció csalóka dolog.
– Minden különösebb erőfeszítés nélkül elszállhatsz. Lehet, hogy lassan
ereszkedsz lefelé, de amikor leérsz az aljára, az nagyon nagy erejű ütközés
lesz.
A férfi morgott valamit, és kicsit lassított, de nem annyira, hogy Hutch
megnyugodott volna.
Mentek tovább a hegygerinc tetején egészen addig, ahol a nyomok
megszűntek. A hely itt összeszűkült, de a Szaturnusz képe és az aprócska
világ rövid horizontjának lélegzetelállító meredeksége izgalmas látványt
nyújtott.
A nyomok összevisszaságából ítélve a lény egy darabig elidőzhetett itt.
Azután persze elindult visszafelé.
Richard mereven bámulta a lábak lenyomatát.
Az éjszaka megtelt csillagokkal.
– Előbb feljött ide, és csak utána vágta ki a jeget – mondta Hutch.
– Nagyon helyes. De miért jött fel ide egyáltalán?
Hutch kinézett a Szaturnusz sápadt fényében fürdő síkságra. A látóhatár
meredek ívét nézve szédülés fogta el.

18
 A kemény, hideg fényű csillagok és a köztük lévő űr látványa nyomasztó
volt. A bolygó nem mozdult el a helyéről azóta, amióta ő itt állt.
– Ijesztő az az alak ott a síkságon, de nem azért, mert szárnya és karma
van, hanem mert egyedül van – mondta a lány.
Már érezte a hideget, és hosszú volt az út vissza a hajóig. (A Flickinger-
mező egy idő után bizony hogy le tud hűlni. Nem lenne szabad neki, és ennek
demonstrálására létezik is mindenféle teszt, de akkor is így van.) Fél tucat
hold függött az égen: a Titán a maga híg metán légkörével; Rhea és Hüperión
és még néhány kisebb hold: fagyott, pörgő sziklák, mint ez is, sterilek,
vénségesen vének, éppúgy nem képesek eltartani egy értelmes lényt, mint az
a felfújt gáztömlő, amely körül keringenek.
Richard követte a lány tekintetét.
– Nagyon hasonlíthatott ránk – mondta, és barázdáktól szabdalt arca
ellágyult.
Hutch mozdulatlanul állt.
Az univerzum egy széljárta, veszélyekkel teli kikötő annak, aki
gondolkodni képes. Átkozottul kevesen vagyunk ezen a széles és hosszú
világon. Hutch gondolatai a lény körül jártak. Mi hozta ide, ilyen messze az
otthonától? Miért utazott egyedül? Réges-rég porrá vált, nem vitás.
Mindazonáltal minden jót kívánok neked!

19
Első rész

Holdkelte

20
 EGY

Quraqua, a misszió 28. évének 21. napja, 2202. április 29. csütörtök,
helyi idő szerint 06.30

Ezen a bolygón szinte egyik napról a másikra minden civilizáció

elpusztult. Kétszer történt meg: i. e. 9 000 körül, és nyolcezer évvel később
megint. Egy kuriózumokkal tele világról lévén szó ez a dolog különösen is
megzavarta Henry álmát.
Ébren feküdt, s arra gondolt, hogy a quraquatok végül is tudtak a
holdjukon lévő anomáliáról. Nem tudtak a civilizációjukban történt két
szakadásról; az idők során megfeledkeztek róluk, és csak mítosz formában
emlékeztek rájuk. Ozról azonban tudtak. Art talált egy pénzérmét, amely nem
hagyott kétséget efelől, mert a hátoldalán egy félholdon aprócska négyszög
látható a nyugati tenger szélességi fokán. Pontosan ott, ahol Oz volt.
Kíváncsi volt, vajon Linda feltevése, miszerint az Alsó Templom korában
már voltak optikai eszközök, igaznak bizonyul-e. Vagy az őslakóknak
egyszerűen csak jó szemük volt.
Hogy magyarázták ők a dolgot? Henry befúrta a fejét a párnájába. Ha a
quraquatok teleszkópon át nézték a holdjukat, egy várost láthattak egy nagy
kiterjedésű síkság közepén. Hosszú, légüres sugárutakat, házsorokat és tágas
tereket. És egy masszív védőfalat.
Megfordult. Végül Oz meg fog jelenni a quaraquat mitológiában és
irodalomban. Amikor már eleget tudtunk meg róla. És tökéletesen
megtanultuk a nyelveket.
Összeszorult a gyomra. Nem lesz idő.
Az anomália csak kő volt, ravaszul úgy kifaragva, hogy egy városkép
illúzióját keltse. Ebben volt az igazi rejtvény. És az Ozra vonatkozó
magyarázat valami módon azzal a fajjal függött össze, amely valaha ezen a
világon élt. Olyan faj volt ez, amelyik bonyolult kultúrákat hozott létre, és
olyan filozófiai rendszereket fejlesztett ki, amelyek tíz- és tízezer évig
fennmaradtak. De a géniuszuk nem terjedt ki a technikára, így az sohasem

21
emelkedett sokkal magasabb szintre, mint a tizenkilencedik századé.
Az ajtó csilingelni kezdett.
– Henry? Alszol? – szólt egy izgalomtól feszült hang a mikrofonból.
– Nem. – Kinyitotta az ajtót. – Bejutottunk?
– Igen…
Henry ledobta magáról a takarót.
– Adj két percet! Nem gondoltam, hogy ilyen gyors lesz.
Frank Carson a folyosón állt.
– Jó csapatod van odalent. – A félhomályban is látszott az elégedettség az
arcán. – Szerintünk érintetlen.
– Jó. De még mennyire, hogy jó. – Felkapcsolta az asztali lámpát. Az
ablakon túlról beszűrődött a felszínt megvilágító napfény. – Megnézted?
– Épp csak bekukkantottam. Neked tartogatjuk.
– Aha. Kösz. – A szokásos füllentés derültséget keltett Henryben. Tudta,
hogy mindnyájan bedugták a fejüket. De most majd eljátsszák, hogy a főnök
lép be elsőnek.
Ha lett volna Henry Jacobinál csúnyább valaki az Akadémia régészeti
csapatában, az aztán csakugyan siralmas látványt nyújtott volna. Linda
Thomas emlékezetes megjegyzése szerint mindig úgy nézett ki, mintha egy
halom fémreszelék zúdult volna rá. Az arca gyűrött volt, és csupa ránc,
izmai petyhüdtek, a haja seszínű. Állandó hunyorgása talán onnan volt, hogy
túl sokat foglalkozott képírásjelek megfejtésével. Mindazonáltal ő volt a
társaság kedvence: mindenki szerette, a nők hozzámentek feleségül (négy
exfelesége volt), és akik közelről ismerték, tűzbe mentek volna érte.
Tökéletesen értett a szakmájához. Valahogy úgy, mint azok a
paleontológusok, akik egy térdcsontból kiindulva össze tudnak rakni egy
teljes Brontosaurust, Henry képesnek látszott arra, hogy egy urna alapján
felépítsen egy egész társadalmat.
Carson nyomában lépkedve átvágott az üres kommunikációs helyiségen,
majd le a lépcsőn az irányítóterembe. A nagy vezérlőpultot kezelő Janet
Allegri biztatóan mutatta fel nekik két hüvelykujját.

22
 Torz külsejű halak úsztak el és kúsztak-másztak a körkörös kilátóablak
előtt. Távolabb nyomkövető lámpák cikáztak ide-oda a tengerfenéken. A
napfény nem jutott le a víz mélyére, és a mindent betöltő homályban eltűnt a
Templom. Bementek a tengerkamrába, és fölvették a Flickinger-hámot és a
jetpacket. Henry örömében a kezét dörzsölgette.
Carson amennyire csak tudta, katonásan kihúzta magát. Magas, szögletes
állú férfi volt, fürkésző tekintete éles, tiszta színekben látta a világot. Az,
hogy az Észak-Amerikai Unió hadseregének nyugalmazott ezredese volt,
senkit sem lepett volna meg.
– Ez csak a kezdet, Henry. Most is azt mondom, hogy itt kellene
maradnunk. Mit fognak tenni, ha megtagadjuk, hogy elmenjünk?
Henry sóhajtott. Carson nem értett a politikához.
– Óriási nyomást gyakorolnának az Akadémiára, Frank. És ha hazaértünk,
hamarosan újra valami osztályteremben találnánk magunkat. És valószínűleg
a bíróságon kellene védekeznünk.
– Az ember vállaljon kockázatot azért, amiben hisz, Frank!
Õ már végiggondolta a dolgot. A Földön kívül három világot ismertek,
amely civilizációt hozott létre. Az egyik, a nokoké az Inakademerin,
mindmáig létezett. A Pinnacle lakói háromnegyedmillió éve kihaltak.
És a Quraqua.
A Quraqua volt természetesen az aranybánya. A Pinnacle túl messze esett,
és mivel a nokok továbbra is itt voltak, a kutatási lehetőségeknek megvoltak
a maga korlátai. Ezzel együtt aligha találhattak volna olyan végzett diákot,
aki ne fedezett volna fel egy eltemetett várost, ne fejtette volna meg egy
tömeges elvándorlás titkát, ne akadt volna egy eddig ismeretlen civilizáció
nyomára. A régészet aranykora volt ez. Henry Jacobi tisztában volt e világ
megmentésének fontosságával. De nem volt hajlandó a cél érdekében
kockára tenni bárkinek is az életét. Az ilyesmihez ő már túl öreg volt.
– Maggie tudja, hogy idebent vagyunk?
– Most mennek hozzá. Annak a szegény nőnek sohasem jut egy kis
pihenés, Henry.
– Majd pihenhet, ha már kijutottunk innen. – Maggie volt a legfontosabb

23
nyelvésze. Valójában kódfejtője. A Lehetetlen Feliratok Olvasója. Henry bal
csuklóján zölden villogott a lámpa. Aktiválta az energiamezőt.
Carson megnyomta az indulást jelző gombot, mire a zár nyitott helyzetbe
fordult. Víz löttyent a fedélzet padlójára.
Kilépve alig láttak valamit. Túl közel voltak a parthoz; a jelzőfények
minduntalan elhomályosultak, a víz megtelt homokkal, és csak ritkán lehetett
megpillantani az egész Templomot.
A Szelek Templomát.
Rossz vicc. Elnyelte a tenger, miután valamikor Thomas Jefferson kora
körül egy földrengés új partvonalat alakított ki. A Templom egykor, jóval
azelőtt, hogy az emberek lerakták az első köveket Ur vagy Ninive
városában, katonai őrhely volt, különböző istenségek otthona, úton lévők
imádkozóhelye.
Sic transit.
Halak cikáztak előtte, mögötte. Balra valami nagy test mozgott a vízben.
Carson odafordította a lámpáját, de a fénye áthatolt rajta. Medúza. Teljesen
ártalmatlan. Fodrozódva hullámzott, kiterült, és lassan, kényelmesen úszott
tovább a maga útján.
Széles oszlopsor takarta el a Templom homlokzatát. Leereszkedtek a
kőpadlóra, egy hengeres oszlop mellé. A még álló tíz közül ez volt az egyik.
Eredetileg tizenkettő volt. Nem rossz egy földrengést túlélt helyen.
– Frank – hallatszott Linda hangja a fülhallgatójában. Öröm érződött
benne. És okkal: Linda tervei alapján történik ennek a helyszínnek a
feltárása. Párszor kockáztatott, bejött a sejtése, és jóval az elfogadott
menetrend előtt bele is vágtak. Az adott körülmények között döntő
fontosságú volt, hogy időt nyeljenek.
– Henry itt van velem – mondta Carson. – Úton vagyunk.
– Henry – szólt a nő. – Szabad az út, ameddig ellátunk.
– Szép munka, Linda. Gratulálok!
A Templom bejárata tárva-nyitva állt. Beúsztak a főhajóba. Színes
fénycsíkok olvadtak bele a sötétségbe. Henry mindig úgy látta, hogy a
lámpák felnagyítják a hely méreteit.

24
 – Kék – szólalt meg Carson.
– Tudom. – Követték a kék lámpákat a Templom hátulja felé. A tető csak
nyomokban maradt meg. A felszín szürkesége olajosan sűrűnek hatott a
jelzőfények vidám ragyogása mellett.
Henry rossz kondícióban volt. Az úszás kifárasztotta, de kijelentette, hogy
a rakétamotorokat túl veszélyes a feltárás belsejében használni. Neki a saját
szabályai szerint kellett élnie.
A kéken világító nyomvonal hirtelen balra kanyarodott, majd lebújt egy, a
padlóba vájt lyukba.
A közös csatornán keresztül hallotta Lindát, Art Gibbst és még
néhányukat, amint nevetve üdvözlik, és gratulálnak egymásnak a bejárat
megtalálásához.
Végigúszott a labirintusszerű alagúton. Carson szorosan a nyomában
haladva folyamatosan intette, hogy ne siessen, mígnem Henry végül türelmét
vesztve megkérte, hogy maradjon csendben. Az utolsó kanyarból kiérve
fényeket látott maga előtt.
Oldalt állva utat engedtek neki. Trifon Pavlovics, egy tagbaszakadt, sűrű,
fehér bajszos orosz könnyedén meghajolt, Karl Pickens sugárzó arccal nézett
rá, Art Gibbs pedig büszkén lebegett a vízben Linda mellett.
Linda Thomas egy vörös hajú dinamó volt, aki pontosan tudta, hogy mit
csinál, és minden további nélkül megosztotta a dicsőséget a kollégáival.
Akik ennélfogva szerették őt. Most egy akna fölött állva integetett Henrynek,
hogy jöjjön előre. Amikor a férfi odaért hozzá, Linda megrázta a kezét, és
energiamezőik villogni kezdtek.
– Jól van – mondta Henry gyorsan. – Lássuk, mit találtunk.
Valaki a kezébe nyomott egy lámpát.
Lebocsátotta a sötétségbe, ahol véseteket és féldomborműveket látott,
majd leereszkedett egy kamrába, amely nagyobb volt, semhogy a lámpa
fénye bevilágíthassa. A falakon mindenütt polcokat és faragásokat látott, s a
polcokon különféle tárgyak sorakoztak. Nehéz volt kivenni, hogy pontosan
micsodák. Talán a tenger élőlényeit gyűjtötték itt össze, mielőtt a helyiséget
lepecsételték. Vagy lehet, hogy műtárgyak voltak.

25
 A csoportja követte. Trifon figyelmeztette őket, hogy ne nyúljanak
semmihez, mondván, minden tárgyat katalogizálni kell, mielőtt elviszik
innen.
Tudjuk, Tri.
A fények végigsiklottak a falak faragványain. Állatokat látott köztük, de
nem hasonlítottak a quraquatokra. Értelmes fajokról készült szobrok
ritkaságszámba mentek, kivéve a szent helyeket. Bármilyen korból. És a
kultúráik túlnyomó többségében. Úgy tűnt, hogy tiltott dolog a saját
képmásukat kőbe faragva megörökíteni. Nyilván volt valami oka, de még
nem sikerült rájönniük, hogy mi az.
A padlót fél méter vastagon iszap borította.
A helyiség hátuljából újabb kamrák nyíltak. Boldog hangok
visszhangoztak a telefonjában:
– Ez asztal volt valamikor.
– A jelek a Casumel-sorozatból valók, igaz?
– Art, ezt nézd meg!
– Azt hiszem, még több lehet ott hátul.
– Itt. Ide gyertek!
Linda az északi oldalon állt, és lámpáját a magasba emelve nézett egy
három quraquat alakot ábrázoló domborművet. Trifon óvatosan megérintette
az egyik arcot, ujjaival végigsimított az áll vonalán, majd a száj ívén. A
quraquatok melegvérű, kétlábú, prémmel borított, kicsit hüllőre emlékeztető
felépítésű lények voltak. Aligátorok, de a hosszú állkapcsuk és bután
vigyorgó fejük helyén arccal. És fel voltak öltözve. Mellettük egy négylábú
állat.
– Henry! – intette oda Linda.
Erőt és méltóságot sugárzó fejedelmi alakok voltak.
– Istenek? – kérdezte Henry.
– Mi mások? – válaszolta Tri.
– Nem pontosan – igazította ki Linda. – Ez itt Telmon, a Teremtő –
mutatott a középső, a domináns alakra. – ő a Nagy Anya. És ezek itt az ő két

26
megjelenési formája: az Értelem és a Szenvedély.
– A Nagy Anya? – Henry hangján meglepődés érződött. Elmúlásuk idején
a quraquatok egy legfőbb férfi istenséget imádtak.
– Itt megszokott dolog volt a matriarchális társadalom – felelte Linda,
majd amikor Tri fényképezni kezdett, beállt a főistenség mellé az arányok
érzékeltetésére. – Ha egyszer sikerül rendesen feltárnunk az Alsó
Templomot, látni fogjuk, hogy az matriarchátus volt – jelentette ki. –
Fogadni mernék rá – tette hozzá. – Sőt, valószínűleg abban a korban is meg
fogjuk találni Telmont.
– Henry – szólalt meg Carson hangja Jacobi saját vonalán. – Van itt
valami, amit látnod kell.
Carson a legnagyobb helyiségben, egy másik féldombormű előtt várt rá.
Intett Henrynek, hogy jöjjön közelebb, és följebb emelte a lámpáját. Újabb
quraquat alakok. Valamennyi önálló táblán.
– Tizenketten vannak – mondta jelentőségteljes hangon. – Mint a
keresztény stációkon.
– Misztikus szám.
Henry lassan körbesétált a szobában. Az alakok tökéletesen ki voltak
dolgozva. Itt-ott letörtek darabok, másutt az idő koptatott rajtuk, de mind ott
voltak a maguk isteni méltóságában. Gereblye, dárda és pergamentekercs
volt náluk. És a sor vége felé feltűnt egy félelmetes alak, akinek az arca félig
elbújt a kámzsája alatt.
– A halál – mondta Linda.
Mindig ugyanaz, gondolta Henry. Itt vagy Babilonban vagy New Yorkban.
Ugyanaz a kép.
– Ez mi? Te tudod?
Linda arca felragyogott.
– Ez Tull, a Szabadító története. Itt – mutatott az első táblára – Tull
átveszi a halhatatlanság borát Telmontól. Itt pedig egy eke mögött látható.
A quraquat mitológia nem volt Henry erőssége. De Tullt ismerte.
– Krisztus-figura – mondta. – Ozirisz. Prométheusz.

27
 – Igen. Nézd, ez itt a látogatás a fegyverkovácsnál! – Végiglépdelt a
képmezők előtt, s mindegyik előtt megállt. – És a csatajelenetek.
– Azért van itt egy bökkenő – jegyezte meg Carson. – A mítosz későbbi,
mint ez a korszak, nem?
– Ebben még nem vagyunk teljesen biztosak, Frank – válaszolta Linda.
– És az is lehet, hogy ez a hely nem olyan régi, mint gondoljuk. De mindez
nem olyan fontos, amikor itt van nekünk egy teljes képsorozat.
– Csodálatos – bólintott Henry. – Ki fogják állítani őket a Nyugati
Szárnyban, és ráakasztják a nevünket.
Valaki megkérdezte, hogy mit ábrázolnak.
– Itt – mondta Linda. – Itt kezdődik. Tull csecsemő, és lenéz a világra.
– Gömb – figyelte meg Art. – Tudták, hogy a világ gömb alakú.
– Ez a tudás feledésbe merült, majd többször is újra felfedezték a
történelmük során. Mindenesetre Tull irigyelte azokat, akik a világban éltek.
– A quraquatokat.
– Igen.
– Miért?
– Nem világos. A quraquatok, úgy tűnik, nyilvánvalónak tartották, hogy
egy halhatatlan miért viselkedik így, de nem magyarázták meg. Legalábbis
egyik általunk megtalált írásos feljegyzésben sem. Itt egy áhítatos
testtartásban látható. Az anyjától kéri a halhatatlanság ajándékát. Nézzétek
az egyetemes érvényű kinyújtott kéz ábrázolását! Itt pedig – mutatta Henry
mellett ellépve – a tanító szerepében látjuk.
Aztán egy háborús kép jött. Felemelt kar. Vad arckifejezés. A jobb karja
le volt törve.
– Fegyvert tarthatott benne – magyarázta Linda. – Előnytelen helyzetben
volt, mert amikor halandóságot kapott, nem fosztották meg valamennyi isteni
tulajdonságától. Megértette az ellenségei szenvedését. És látta a jövőt.
Tudta, hogy a csatában halál vár rá. És tudta, hogy mi módon fog
bekövetkezni.
Az isten-hős krokodilszerű képmása sem nélkülözte a méltóságteljességet.

28
Az egyik frízen a sötét köntösbe öltözött Halál jelenlétében a halandóságról
elmélkedik.
– Végül kéri, hogy állítsák helyre az istenségét. Nézzétek az alázatosan
könyörgő kéztartását! – mutatta Linda.
Henry bólintott.
– Gondolom, visszakapta.
– Telmon rábízta a döntést. Teljesíteni fogom a vágyadat. De a lehető
legjobb részt választottad. Járd tovább ezt az utat, és szeretni fognak
mindvégig, amíg ember él a világon. Természetesen nem „embert” mondott,
hanem a megfelelő quraquat szót használta. – Linda az utolsó képre
irányította lámpája fényét. Itt hozta meg a döntését, és öltötte magára utoljára
a páncélját.
– Miután meghalt, anyja felrakta a csillagok közé. Ez a mítosz lényege –
fordult Linda Henry felé. – A halál elkerülhetetlen. A végén még az istenek
is megadják magukat neki. Mint a skandináv istenségek esetében láttuk.
Másoknál az önkéntes elfogadás jelenti az istenség valódi fokmérőjét.
A fekete, kámzsás köpenybe öltözött alak nyugtalanító volt.
– Van benne valami ismerős – vélte Henry.
– Nekem csak a jó öreg Kaszást juttatja eszembe – rázta a fejét Carson.
– Nem. – Henry korábban is látta már ezt a figurát. Valahol. – Nem
quraquat, ugye?
Art odatartott egy lámpát.
– Mit mondtál?
– Nem quraquat. Nézd csak meg!
– Nem, nem az – mondta Linda. – Számít ez?
– Talán nem – felelte Henry. – De nézzétek meg közelebbről! Mire
emlékeztet benneteket?
Carson nagy levegőt vett.
– Arra a Iapetuson lévő dologra – mondta. – Ez is egy Emlékmű.

Kedves Phil!

29
 Ma találtunk egy teljes Tull-sorozatot. Mellékeltem a részletes vázlatot
és nyolc ék lerajzolt másolatát, valamint a feliratokat Casumel Lineáris
C-ben. Hihetetlenül szerencsések vagyunk: a hely, tekintettel arra, hogy
fennállása óta jórészt a tenger közelében és az elmúlt pár évszázadban a
tengerben volt, kitűnő állapotban van.
Ha az időnk engedte volna, nagy ünneplést rendezünk. De lassan a
munkánk végére érünk. Néhány hét múlva átadjuk a terepet a
terraformálóknak. Voltaképpen mi maradtunk utoljára itt, a Quraquán.
Mindenki más már hazament. Henry, a drága, majd csak akkor megy el,
ha megnyomták a gombot.
Mindenesetre a te kis zsenid kincset talált. Henry szerint rólam fogják
elnevezni az új akadémiai könyvtárat.

Linda

Linda Thomas levele a mentorának, dr. Philip Bertholdnak, az Antioch

Universityre. Kelt a Quraqua Misszió 28. évének 211. napján. Az ohiói
Yellow Springsbe érkezett 2202. május 28-án.

30
 KETTŐ

Princeton, 2202. május 6. csütörtök, 17.30

Hutch leállította a motort, lekapcsolta a világítást, és nézte, amint az

irodisták első hulláma szétszéled a viharban. A legtöbben a vonatállomás
felé siettek, melynek magasított peronja eltűnt a zuhogó esőben. Egyesek
behúzódtak a Tarpley Ház teteje alá, néhányan pedig – a tehetősebbek –
futva igyekeztek a kocsijuk felé. Az ég egészen belógott a parkoló fölé, az
alját bevilágították az utcai lámpák és a forgalom fényei.
Nála még égett a villany, de a sötétítők le voltak eresztve. Az egyik
sarokiroda volt az övé a célszerűség elve szerint épült ház legfelső
emeletén; a csupa üveg- és betonépületben ügyvédi irodák, biztosítási
ügynökségek és állásközvetítő cégek képviselői béreltek helyiségeket. Nem
éppen olyan hely, amely romantikus gondolatokat ébresztene az emberben. A
lányon azonban, csak attól, hogy újra itt volt, hogy nézhette, valami belső
megindultság lett úrrá.
A felgyűrt gallérú, esernyőkkel hadakozó emberek feltorlódtak a kapuk
előtt. Felfénylett két-három energiamező. Autók gördültek be a feljárókra,
fényszórók elmosódó fényei vonultak, ablaktörlők hajladoztak ritmusra.
Hutch mozdulatlanul ült, várva, hogy a fény kialudjon, várva, hogy Cal
Hartlett kilépjen az utcára, s közben azon töprengett, hogy mit fog tenni,
amikor ez bekövetkezik. Már az is dühítette, hogy egyáltalán itt van. Hagyni
kellett volna már az egészet, ehelyett itt leskelődik, mint egy epekedő bakfis,
hátha történik valami. Hátha amikor a férfi meglátja őt, újra felidéződik
benne mindaz, ami kettőjük között volt, és meggondolja magát. Ha meg sem
próbálja, ezzel a megválaszolatlan kérdéssel kell tovább élnie.
Egészen kicsire húzta magát az első ülésen, és elbújt az eső és a sötétség
függönye mögé.
A férfi abban az irodában vallott neki először szerelmet. Egy emlékezetes
estén rendszertechnikusként ült be hozzá, és hajnalig ott maradtak.
Milyen régvoltnak tűnt most mindez! Két repülés között volt, és amikor az

31
egésznek vége lett, minden lehetségesnek látszott. Meg fogjuk találni a
módját.
A távolban feltűnt a siklóvonatot jelző fényszalag a mindent elborító
sötétségben. A parkolón sietve átvágó emberek közül páran futni kezdtek. A
hosszú, lassú ívben közeledő vonat fékezett, majd halk zümmögéssel befutott
az állomásra.
Cal pénzügyi elemzőként dolgozott a Forman & Dyer brókercégénél.
Élvezte a munkáját, szeretett a számokkal játszani, és lenyűgözte az ő
hivatása. Az én csillaghajósom. Szerette, ha távoli világokról mesélt neki,
és megígértette vele, hogy egyszer majd őt is magával viszi oda. „Legalább
a Holdra”, mondta mosolyogva. Szürke szeme, barna haja volt, és jó
nevetőráncai. És szerette őt.
Cal irodájában kialudt a villany.
Nyolc háztömbnyire lakott innen. Fitneszőrült lévén még ilyen időben is
gyalog ment haza.
A siklóvonat kihúzott az állomásról, majd felgyorsulva befúrta magát a
viharba.
A szüntelen emberáradat maroknyi töredékére ritkult. Hutch nézte az
utolsónak kilépőket; néhányan leintettek egy-egy autót, mások futva
igyekeztek az állomás felé.
És ekkor ő lépett ki a kapun. Még ilyen messziről, ebben az elmosódott
félsötétben is tévedhetetlenül felismerte.
Vett egy nagy levegőt.
Cal puha, barna kabátja zsebébe dugta a kezét, és gyors léptekkel elindult
át a parkolón, vele ellentétes irányba. Hutch nézte, ahogy a kövezet tócsáit
kerülgetve határozott léptekkel halad a viharban.
Kis habozás után egy határozott mozdulattal begyújtotta a motort. Az autó
hangtalanul gurulni kezdett, majd felzárkózott a férfi mellé. Hutch az utolsó
pillanatig nem tudta, végül el fog-e kanyarodni mellőle vagy sem.
A férfi ekkor meglátta. A kocsi ablaka le volt engedve, bevert rajta az
eső. Cal arcán meglepődés, öröm, elragadtatás és kényelmetlen érzés villant
át.

32
 – Hutch – mondta, és rámeredt. – Mit keresel itt?
A nő elmosolyodott; örült, hogy eljött.
– Elvigyelek?
Az utasülés melletti ajtó felemelkedett, de a férfi csak állt, és nézett rá.
– Nem tudtam, hogy itthon vagy.
– Itthon vagyok. De te bőrig fogsz ázni.
– Igen. Köszi. – Megkerülte az autó elejét, és beült. Az arcvize még
ugyanaz volt. – Hogy vagy?
– Megvagyok. És te?
– Jól vagyok. – Tompán kongott a hangja. – Jól nézel ki.
– Kösz.
– De hát te mindig jól néztél ki.
A nő újra, ezúttal melegebben elmosolyodott, odahajolt, és óvatos csókot
nyomott a férfi arcára. Az első találkozásukkor Cal meglehetősen unalmas
fickónak tűnt. És a foglalkozása sem javított valami sokat ezen a képen. De
valami olyan eredeti módon érintette meg, hogy Hutch tudta, bármi történt is
ezen az estén, ő soha többé nem lesz már ugyanaz az ember. Cal kezdetben
teljesen hétköznapi megjelenése most egy sztárhoz méltóan szívdöglesztő
volt. Hogyan és mikor történt ez vele? Fogalma sem volt.
– Csak köszönni akartam. – Nyelt egyet. – Újra látni téged. – Ki volt az a
két ember, akik az ágyban kardot fektettek maguk közé, nehogy egymáshoz
éljenek? Érezte a kard szigorú, halálos jelenlétét.
A férfi némán fürkészte.
– Szervusz! – mondta.
Az eső hangosan dobolt az autó tetején.
– Hiányoztál.
A férfi összevonta a szemöldökét. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Hutch. Valamit el kell mondanom neked.
Nyílt és őszinte, gondolta a nő. Mindig is az volt.
– Megnősültél.

33
 Cal szeme újból elkerekedett. Végre elvigyorogta magát. Azzal a félénk,
barátságos, álnok vigyorral, amit olyan vonzónak talált, amikor két évvel
ezelőtt megismerte. Ma este megkönnyebbülés érződött ebben a mosolyban.
A legrosszabbon tehát már túl van.
– Honnan tudtad meg?
A nő vállat vont.
– Körülbelül tíz perccel azután, hogy leszálltam, elmondták.
– Sajnálom. Nekem kellett volna elmondanom, de nem tudtam, hogy
visszaérkeztél.
– Nem probléma. Ki ő? – A kijáratnál keresztülhajtott egy mély tócsán,
majd rákanyarodott a Harrington Avenue-ra.
– Teresa Pepperdilnek hívják. Olyan, mint te vagy; a vezetéknevét
használja. Mindenki csak Pepnek hívja. Tanárnő.
– És persze szép.
– Ebben is rád hasonlít. Engem mindig csak a szép nők vonzottak. –
Bóknak szánta, de ügyetlen bók volt, és bántó.
Hutch nem szólt semmit.
A férfi elnézett mellette, hogy ne kelljen a szemébe néznie.
– Mit mondhatnék még? New Jerseyben lakik, és amennyire tudom, úgy
tervezi, hogy itt marad. - Védekezés érződött a hangján.
– Hát, gratulálok!
– Köszönöm.
Balra fordult, rá a 11-es útra. Megérkeztek Cal lakásához, amely egy
várhoz hasonló társasházban volt. A zászlók ázottan csüngtek.
– Figyelj! – szólt hirtelen Hutch. – Mi lenne, ha meginnánk valamit
valahol? – Már-már a nyelvén volt, hogy a régi idők kedvéért.
– Nem lehet – felelte a férfi. – Nemsokára megérkezik. Még rendet kell
raknom.
Kocsifeljáró híján Hutch a járda mellé állt. Leállította a motort. Szeretett
volna félreállni, hagyni az egészet, elkerülni, hogy kínos helyzetbe hozza
magát.

34
 – Cal, még van idő számunkra – mondta olyan halkan, hogy nem tudta, a
férfi hallja-e egyáltalán.
– Nincs – felelte Cal, és elfordította a tekintetét. A nő arra számított, hogy
dühös lesz, vagy keserű, talán szomorú. De egyik sem volt. A férfi hangja
tompán, üresen kongott. – Számunkra sohasem volt idő. Igazából nem.
Hutch nem válaszolt. Egy férfi közeledett kutyával. Kíváncsian rájuk
pillantott, felismerte Calt, valami köszönést motyogott, és továbbment.
– Még rendbe hozhatnánk – mondta a nő. – Ha igazán akarnánk. –
Visszafojtott lélegzettel várt, és közben dermesztő váratlansággal félelem
fogta el a gondolatra, hogy mi lesz, ha Cal igent mond.
– Hutch. – A férfi megfogta a kezét. – Te sohasem vagy itt. Én két repülés
között létezem számodra. Egy útba eső kikötő vagyok.
– Nem így akartam.
– Így alakult. Hányszor folytattuk már le ezt a beszélgetést? Nézem az eget
éjszaka, és tudom, hogy ott vagy valahol kint. Hogy az ördögbe tudnál
valaha is megmaradni életed végéig Princeton környékén? És gyerekeket
nevelni? Szülői értekezletekre járni?
– Meg tudnám csinálni.– Újabb hazugság? Ez már valami automatizmus
lehet nála.
Cal megrázta a fejét.
– Amikor itt vagy, akkor sem vagy itt. – Végre egyenesen a szemébe
nézett. Keményen, rezzenéstelenül. – Mikor indulsz legközelebb?
Hutch megszorította a férfi kezét, s hogy nem kapott viszonzást, elengedte.
– Jövő héten. Hazahozom az akadémiai csoportot a Quraquáról.
– Soha semmi nem változik, ugye?
– Azt hiszem, nem.
– Nem… – rázta meg a fejét ismét a férfi. – Figyeltem a szemedet, amikor
ezekről a helyekről kezdtél beszélni, Hutch. Tudom, milyen vagy, amikor
már készen állsz az indulásra. Tudtad, hogy rendszerint alig várod, hogy
elmehess? Én sohasem lennék elég neked. – Megremegett a hangja. –
Szeretlek, Hutch. Mindig is szerettelek. Mindig is szeretni foglak, de többé

35
nem fogom kimondani. Bármit megtettem volna érted. De elérhetetlen vagy
számomra. Végül meggyűlölnél.
– Soha.
– De igen. Mindketten tudjuk, hogy ha azt mondanám, rendben, kezdjük
újra, és te felhívnád azt a hogyishívjákot, és megmondanád neki, nem mész a
Quraquára, akárhol van is az, de mihelyt kimondtad, már meg is bánnád.
Azonnal. És mondok még valamit: ha kiszállok a kocsiból, és te búcsút
intesz, és elhajtasz, meg fogsz könnyebbülni. – Cal ránézett, és
elmosolyodott. – Hutch. Pep rendes nő. Kedvelnéd őt. Légy boldog a
kedvemért!
A nő bólintott. Lassan.
– Mennem kell. Csókolj meg a régi szép idők kedvéért!
Hutch elszántan visszamosolygott. A férfi arcát látva mintha tükörbe
nézett volna.
– Olyan legyen, hogy emlékezzek rá! – mondta, majd átadta magát a
csóknak.
Percekkel később, miközben ráfordult az északnak tartó Conover
gyorsforgalmi útra, megállapította, hogy Cal tévedett. E pillanatban
legalábbis megkönnyebbülés helyett csak sajnálatot érzett.

Amity Island, Maine, május 7. péntek, 20.00

Mindenféle időjárás közül Emily a hurrikánt szerette a legjobban. Míg

odakint dühöngött a hurrikán, egy pohár Chiantival a kezében a kandalló
előtt ülve hallgatta a középső kupola körül üvöltve keringő szelet, s nézte a
hajladozó fákat. Kedvelte még úgy is, hogy minden évben egyre vadabbul,
egyre ádázabb mohósággal csapott le a partra, apránként fojtva a tengerbe a
szigetet.
Talán épp ezért szerette őket: a hurrikánok részei voltak annak a tengerek
szintjét egyre följebb emelő, az erdőket meghátrálásra és a sivatagokat
előrenyomulásra kényszerítő bonyolult mechanizmusnak, amely végül,

36
három évszázadnyi semmittevés után cselekvésre késztette a vonakodó
politikusokat. Valószínűleg túl későn. Legalábbis szerinte. De kihallotta a
nagy viharok mélyről feltörő harsogásban a bolygó hangját.
Richard Wald már az első találkozásukkor belebolondult. Ez még akkor
volt, amikor a régészet a Földhöz kötődött, és ők egymással szemben ültek
egy asztalnál egy hettita szobrászművészet témájú szemináriumon. A
szobrászattól végül elkanyarodott, ezzel szemben Emilyt követte három
kontinensen át, beleszámítva a Közel-Kelet legütöttkopottabb vendéglőinek
némelyikét.
Miután meghalt, Richard nem házasodott újra. Nem mintha érzelmileg
nem heverte volna ki a veszteséget, nem is azért, mintha nem tudott volna
másvalakit találni. Az érzés miatt, hogy az, amit vele kapott, nem
ismételhető meg, sőt meg sem közelíthető. Az Emily iránti szenvedélye
mellett még az ókortudomány iránti szeretete is eltörpült. Nem hitte, hogy
találhat még egyszer ilyen nőt.
Az ő ötlete volt, hogy Maine-ben telepedjenek le, jó messze D. C.-től
vagy New Yorktól. Itt írta meg a Babilóniai nyár című könyvet, ami híressé
tette. Itt voltak azon a hálaadási napon, épp egy, a maihoz hasonló vihart
néztek, amikor bejelentették a szuperluminális űrhajó megszületését.
(Akkoriban sem Richard, sem Emily nem értették, miért olyan érdekes a
fénysebességnél gyorsabb repülés, s még kevésbé tudták, hogy milyen
változást fog ez hozni a szakmájukban.) Ez épp két héttel azelőtt történt, hogy
Emily, útban a családjához, hogy még az ünnepek előtt meglátogassa őket,
meghalt.
Az eső hangosan verte az ablakokat. Az első kertben és az utca túloldalán,
Jacksonéknál ide-oda hullámoztak a hatalmas lucfenyők. Olyan, hogy
hurrikán szezon, már nem létezett. Az év minden időszakában lecsaptak.
Január elsejétől számítva ez volt a hetedik. Gwennek nevezték el.
Richard cikket készült írni a Régészeti Szemle számára, és emiatt a
jegyzetei átnézésével foglalkozott. A téma a jelen kor csalódottsága volt,
amiért húszesztendőnyi erőfeszítés után sem sikerült az Emlékműkészítők
nyomára bukkanni. Ő azt állította, hogy valamit mondani kell arról, hogy
nem találják őket: Közvetlen kapcsolat nélkül váltak (az Emlékműkészítők)
jelentékeny mitikus erővé. Most már tudjuk, hogy lehetséges a létezés

37
azon megjelenési formáinak szentelt fejlett kultúrát létrehozni, amelyek
értékessé, mi több, nagyszerűvé teszik az életet. Mi más indíthat arra
valakiket, hogy ilyen lenyűgöző szépségű emlékműveket emeljenek?
Legjobb lenne, ha sohasem ismernénk meg őket másként, mint a
művészetükön keresztül, gondolta. A művész mindig silányabb, mint az
alkotása. Végül is hol van egy Paióniosz, egy Cézanne, egy Marimoto a
„Niké”-hez, a „Val d’Arc”-hoz, a „Vörös Hold”-hoz képest? Az első kézből
szerzett ismeretek csak csalódáshoz vezetnek. És mégis… És mégis, mit nem
adott volna érte, ha ezen az estén, miközben a kinti vihar az ajtót veri, és
Beethoven Ötödikje szól, elbeszélgethetne valamelyikükkel? Mi járt az
eszedben ott, a hegygerincen állva? Hutch tudni véli, de mire gondoltál
valójában? Miért jöttél ide? Tudtál rólunk? Vagy csak csodákat látni
vágyva utazgattál a galaxisban?
Egyedül voltál?
A Gwen hurrikán kétszáz kilométeres széllel érkezett. Fekete eső
korbácsolta a pázsitot, rázta a házat. Vastag, szürke felhők száguldottak el a
háztetők felett. A Stafford Gyógyszertár bádog cégtáblája ütemesen kongva
verődött ide-oda. Valószínűleg megint ki fog lazulni, de mivel a szél a
várostól kifelé fúj, a vizes homokra fog esni.
Richard újratöltötte a poharát. Szeretett egy pohár burgundival üldögélni
az ablakfülkében, a redőny mögött, és hagyni, hogy a szél irányítsa a
gondolatait. A viharban még inkább egyedül volt, mint a Iapetus felszínén,
és ő szerette a magányt. Valami, számára érthetetlen módon ugyanahhoz a
szenvedélyhez kapcsolódott, ami akkor töltötte el, amikor réges-rég halott
civilizációk csarnokaiban járt-kelt. Vagy az óceán morajlását hallgatta az
idő partjain…
Sehol a világon nem létezett ahhoz fogható megtisztulási szertartás, ami
felért volna egy 4-es erősségű hurrikán művével: a Penobscot Avenue
csillogott, az utcai lámpák titokzatosan fénylettek a homályban, a letört
faágak túlvilági könnyedséggel vitorláztak át a városon.
Fékezd magad!
Mindenképpen bűnös gyönyörűség volt. A nagy viharok fokozatosan
elmosták Amity Islandet. Amikor az ember negyed mérföldnyire kihajózott a

38
háborítatlanul nyugodt tengerre, a víztükör alatt megpillanthatta a régi Egyes
Utat.
Aznap estére Plunkették meghívták vacsorára. Tekintettel a viharra,
maradásra akarták bírni. Ő azonban hazament. Plunkették érdekes emberek
voltak, valamelyest bridzselni is tudtak (ami Richardnak szintén
szenvedélye volt). De neki a vihar kellett, egyedül akart maradni vele.
Nekik azt mondta, hogy egy nagy munkán dolgozik. Mindenesetre kösz.
A nagy munka az lesz, hogy beül egy fotelba egy Dickensszel. A puszta
ház felénél tartott. Szerette a Dickens-regényekből sugárzó meleg
emberséget, és (kollégiái nagy-nagy derültségére) némi párhuzamot érzett
bennük az Emlékművekkel. Mindkettőben felfedezni vélt bizonyos részvétet
és megértést egy alapvetően ellenséges világ iránt. Végeredményben
mindkettőből optimizmus érződött. Mindkettő egy elveszett világ terméke
volt. És mindkettő visszatükrözött fénnyel érte el a legnagyobb hatást.
Hogy a csudába mondhat ilyet, Wald?
Carton a Két város regényében. Sam Weller a Pickwickben. Dickens-nél
a lényeg mindig egy váratlan szögből mutatkozik meg.
Richard Wald valamelyest soványabb volt, mint öt évvel ezelőtt, amikor
Hutchcsal a hegygerincen sétált. Most jobban figyelt a súlyára, alkalmanként
futott is, és kevesebbet ivott. Úgy tűnt, egyedül a nők iránti érdeklődése
maradt a régi. És az Emlékművek iránti érdeklődése.
Teoretikusok légiói vitatkoztak vég nélkül az Emlékművek jelentéséről. A
szakértők hajlamosak voltak mindent túlbonyolítani. Richard számára fájóan
világossá vált: ezek emlékeztetők, korok mélyéről az egyetlen, valóban
univerzális írással továbbított levelek. Üdv és Isten veled, úton lévő
barátom! Az arab költő, Menakhat szavaival: Túl nagy ez a nagy sötétség,
és túl mély az éjszaka. Soha nem fogunk találkozni, te meg én. Hadd álljak
meg hát most poharat emelni!
Az arca hosszú volt, és vékony, az álla szögletes, az orra
arisztokratikusan elkeskenyedő. Azokra a jellemszínészekre hasonlított, akik
rendszerint gazdag nagybácsikat, államelnököket és vállalati szarkákat
játszottak.
A vihar megrázta a házat.

39
 A szomszédban Wally Jackson a villanyfényes nappalija négyszögében
állt az ablak előtt. Kezét az övébe dugta, és láthatóan unta magát. Ma már
megvolt az igyekezet, hogy alulról megtámasszák a partot. Emögött Harry
állt. A viharok gyakori ismétlődése miatt folyamatosan veszítettek a
szárazföldből. Az emberek egyszerűen feladták. Az utolsó három évben az
ingatlanok értéke húsz százalékot esett az Amityn. Senki sem bízott a sziget
jövőjében.
A Penobscot túloldalán, épp szemben McCutcheonék és Broadstreeték
pinochle-ot játszottak. A hurrikán alatti kártyázás már afféle hagyománnyá
vált náluk. Ha jöttek a nagy viharok, McCutcheonék és Broadstreeték leültek
kártyázni. Amikor tavaly lecsapott a Frances, ami 5-ös erősségű volt,
mindenki elmenekült, csak ők maradtak otthon. „Kicsit megemelkedett a
víz”, jegyezte meg nyúlszívű szomszédai iránti megvetését nem túl nagy
sikerrel leplezve McCutcheon. „De semmi komoly. A szokásos, tudjátok,
semmi több.”
A végén McCutcheonék és Broadstreeték a kártyáikkal együtt el fognak
süllyedni az Atlanti-óceánban.
Darwin végzi a munkáját.
Megszólalt a komlinkje.
Zokniban ballagott át a szobán, közben megállt, hogy megtöltse a poharát.
Valami puffant a tetőn.
Egy háromoldalas üzenet várta a tálcán. Az első lap mindjárt felkeltette
az érdeklődését: az adás a Quraquáról jött.
Henrytől.
Furcsa.
Felkapcsolt egy lámpát, és leült az íróasztalához.

Richard!

A Szelek Templomában találtuk a csatolmányt. Becsült kora 11000 év.

Ez a tizenkét Tábla közül a hetes. A Tull-mítosz. Frank szerint Ozzal van
kapcsolatban. Az időpont stimmel, de nem tudom elhinni. Mit gondolsz?

40
 Oz?
A következő oldalon egy féldombormű képe volt. Egy idealizált quraquat
és egy palástot viselő alak. A harmadik oldalon ez utóbbi alak kinagyított
arcát lehetett látni.
Richard levette a szemüvegét, és a lapra meredt. A Jégszobor volt!
Nem. Nem az.
Lepakolta az íróasztalát, és mindent feltúrt egy nagyító után. Mit írt, hogy
honnan van? A Szelek Templomából. A Quraquán. Oz… A Quraqua holdján
lévő építmény egy anomália, nincs benne semmi közös a Nagy
Emlékművekkel, kivéve, hogy szintén nincs rá magyarázat. Még találgatás
szintjén sem.
És mégis… Megtalálta a nagyítót, és a kép fölé tartotta. Túlságosan
hasonlít, semhogy véletlen lehessen. Ez a lény izmosabb. Szélesebb a válla.
Robusztusabb. Kétségtelenül férfias. De a kámzsától félig eltakart
arcvonásokat nem lehet nem felismerni.
De hiszen ez egy Halál-manifesztálódás!
Leereszkedett a székbe.
Először véletlen egybeesés volt. Valaki egyszer mutatott neki egy képet
egy hindu templom külső falán, amely egészen olyan volt, mint a Pinnacle
rég meghalt lakói.
De valami járt a Quraquán. Ezt tudjuk, mert Oz létezik. És az rá a
bizonyíték, hogy az őslakók soha meg sem közelítették azt a technikai
szintet, amely révén elhagyhatták volna a világukat.
Miért ábrázolták személyként a Halált?
A kérdés úgy hatott rá, mint egy fagyos lehelet.
Felrakott egy képet a Quraqua holdjáról. Kopár, légkör nélküli égitest,
fele akkora, mint a Luna. A távolsága százhatvannégy fényév. Nem egészen
egy hónap alatt érhető el. Kráterek, kőporral borított síkságok – a szokásos
holdbéli táj. Kivéve, hogy volt rajta egy mesterséges struktúra. Ráközelített
az északi félgömbre, arra az oldalra, amellyel a hold állandóan a bolygója
felé fordult. És megtalálta Ozt.
Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, négyzet alakú város. Súlyos, szürke,

41
értelmetlen, épp annyira eltérő az Emlékműkészítők műveitől, amennyire
csak el lehet képzelni.
Mégis sokan állították, hogy senki más nem helyezhette oda. Richard
mindig is abszurdnak tartotta, és elvetette ezt a feltételezést. Senki sem tudta,
ki más lehet odakint. De a Tull-felfedezés sokatmondó volt.
Felhívta az Akadémiát, ahol kapcsolták a főbiztosnak. Ed Horner régi jó
barátja volt. Már csak ő, Richard és Henry maradtak meg a régi gárdából,
akik még emlékeztek a Pinnacle előtti, a Földhöz kötött régészetre.
Megtették a nagy ugrást, kíváncsiak voltak a millió éves romokra. Horner és
Wald az elsők között telepedtek le a Pinnacle-en. Ma is fontosnak tartották,
hogy időnként találkozzanak egy vacsora erejéig.
– Úgy sejtem, ma este nem mész el futni, Richard. – Ez a viharra tett
célzás volt. Ed valamivel fiatalabb volt nála. Nagydarab joviális, jó humorú
ember volt. Sűrű, fekete haja, távol álló, barna szeme és dús szemöldöke
volt, amely ide-oda csúszkált és ugrált, valahányszor Ed izgalomba jött
valamitől. Egyébként szűkszavúnak és ártalmatlannak tűnt, olyasvalakinek,
akit könnyen félre lehet állítani. De a megnyerő mosolya volt az utolsó
dolog, ami megmaradt némely ellensége emlékezetében.
– Nem, ma este nem – válaszolta Richard. – Friss az idő odakint.
Ed elvigyorodott.
– Mikor jössz el D. C.-be? Mary már nagyon szeretne látni.
– Kösz. Mondd meg Marynek, hogy üdvözlöm! – És Richard megemelte
régi barátja felé a poharát. – A legszívesebben ott lennék. De egy darabig
biztosan nem mehetek. Figyelj, épp most kaptam üzenetet Henrytől!
– Ide is elküldte. Még nem láttam. A Kaszásról mond valamit?
– Az Emlékműkészítőkről – felelte Richard. Ed arcán látszott, hogy kezdi
kényelmetlenül érezni magát.
– Van egy problémánk – mondta. – Tudod, arra készülünk, hogy
befejezzük a munkát a Quraquán.
Richard tudott róla. A Quraqua volt az első, amelyet a Föld mintájára át
akartak alakítani. Hogy az legyen az Új Föld. (Egyetlen más világon sem
lehetett emberi település létrehozásában reménykedni, kivéve az

42
Inakademerit. Nők. De az a világméretű kert már egy létező civilizáció
otthona volt.) Most nagy hatalmú érdekeltségek egy csoportja afféle
laboratóriumnak tekintette a Quraquát, ahol megteremthetik Utópiát; olyan
helynek, ahol újrakezdhetnek mindent.
– Mikor?
– Hat hét. Valamivel hamarabb. Henrynek mostanra már el kellett volna
jönnie onnan. De tudod, hogy milyen. Az ördögbe is, Richard, mihelyst
elindulnak, befejezzük. Örökre.
Hát, fél évszázadra biztosan. Az már annyi, mintha örökre lenne.
– Nem engedheted, hogy ez megtörténjen, Ed. A helyzet megváltozott.
– Nem látom jelét. Senkit nem érdekelnek az Emlékműkészítők. Nem
igazán. Téged meg engem, esetleg. Az adófizetőket nem. És a politikusokat
még úgy sem. De sok embert izgat a terraformálás. Tovább nem
halogathatjuk.
– Beszéltél Casewayjel?
– Nem. És nem is áll szándékomban. Az a gazember egyetlen napot sem
adna nekünk. Nem. – Horner szeme dühösen villant egyet. Richard látta öreg
barátja csalódottságát. – Nézd, te is tudod, hogy megtenném, ha látnék
valami esélyt. Miért nem próbálsz beszélni vele te?
– Én?
– Igen. Úgy gondolja, hogy te vagy a csapat erős embere. Olvasta a
könyveidet. Mindig nagy elismeréssel beszél rólad. Azt kérdezte tőlem,
hogy mi, többiek miért nem tudunk kicsit olyanok lenni, mint te. „Wald nem
tenné első helyre a saját érdekeit”, mondta. Szerinte neked van érzéked az
illendőséghez. Nyilván velem ellentétben.
Richard szája széles mosolyra húzódott.
– Ebben nem tudok vitába szállni vele. – A szél üvöltve száguldott el a
ház fölött. – Ed, tudsz nekem szerezni egy hajót a Quraquára?
– Minek?
– Mert kifutunk az időből. Szeretném látni a Templomot. És Ozt. El tudod
intézni?

43
 – Egy hajónk elmegy Henryért és az embereiért.
– Mikor?
– Mikorra tudsz készen állni az útra?
– Mihelyt elmúlik a vihar. Kösz, Ed.
Horner szája a két sarkánál fölfelé rándult.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit.
– Mondjad!
– Igazából két dolgot. Szeretném, ha fontolóra vennéd, hogy beszélsz
Casewayjel. És ha majd megérkezel a Quraquára, győződj meg róla, hogy
Henry végez-e időben! Rendben?

HÍRSZERKESZTŐSÉG

NEM LÁTNI AZ ASZÁLY VÉGÉT KÖZEL-KELETEN

Kilencedik éve folytatódik a kisgazdaságok fizetésképtelensége
ÉAU, Quebec segítséget ígér

26%-OS AZ INFLÁCIÓ
Az élelmiszerekből, orvosi ellátásból, rezsiköltségekből, energiaárakból
adódó októberi számadatok kismértékben csökkenő tendenciát mutatnak

AZ ÜVEGHÁZ CSOPORT BORÚLÁTÓ

Elszabadultak a természeti folyamatok
„Túl sokáig vártunk”, mondja Tyler
A hivatalba lépő elnök sokrétű tárgysorozatról tesz bejelentést

AZ EURÓPAI VÁROSI NÉPESSÉG ÚJ MÉLYSÉGEKBE ÉRT

71% ma már vidéken vagy külvárosokban él
Hasonló tendencia az ÉAU-ban
(Lásd az alábbi beszámolót)

FOXWORTH MEGNYUGTATJA A POLGÁRMESTEREKET AZ

44
ÉLELMISZERSZÁLLÍTMÁNYOK FELŐL
Nem következhet be újabb összeomlás
Reklámkampánnyal akarja megállítani a városokból való elvándorlást

NAGY-BRITANNIA, FRANCIAORSZÁG FELFEDI A TERVEIT ÚJ

HAZAI TANÁCSOK FELÁLLÍTÁSÁRA
„Elkerülhetjük a régi hibákat”, mondja Kingsley
„Ütőképes végrehajtó testületekre” hivatkozik
Haversham világkormányra figyelmeztet

572 HALOTT A MED FÖLÖTTI ÖSSZEÜTKÖZÉSBEN

Kiterjedt kutatás a fekete dobozok megtalálására

HORNCAFOT PROSTITUÁLTTAL KAPTÁK RAJTA

A holovangélista azt mondja, csak a nő lelke érdekelte
A sokadik szexbotrány

ESŐS NYARAT JÓSOLNAK MEXIKÓBAN

Kétszer annyi eső fog esni
Veszélyben a nyári vetés

HARMADIK VILÁGBELI CSOPORT KÖVETELI A HOLDBÁZISOK

BEZÁRÁSÁT
„Sértés a világ éhező népességeire”
Demonstrációkat terveznek az ÉAU-ban, Oroszországban, Németországban,
Japánban

MARK HATCHERT ELTEMETTÉK LONDONBAN

Halál hat doboz sörrel
Költői utazás a Nagy Éhínségben
2172-ben Pulitzer-díjat nyert
30 éve visszavonultan élt

TÖBB MILLIÓ HALOTT INDOKÍNÁBAN

Súlyosbodó aszály az egész szubkontinensen
Tanács alakult a megoldások keresésére

45
LÁZADÓK FOGLALTÁK EL KATMANDUT
Százak halnak meg az utcai harcokban

200 MILLIÓRA NŐ AZ ÉAU LAKÓINAK SZÁMA

Foxworth intézkedést ígér
Több juttatást javasol a gyermektelen párok részére

A PÁPA FRANCIAORSZÁGI KŐRÚTJÁNAK HARMADIK NAPJA

Misét celebrál a Notre Dame Nouveau-ban
A cölibátushoz való ragaszkodásra buzdít

TALAJVÍZ PUSZTÍTJA AZ EGYIPTOMI MŰEMLÉKEKET

Veszélyben az ősi örökség
Restaurátorok csoportjai cselekvést sürgetnek

EGY FEGYVERES LELŐTT HÉT EMBERT A KÖNYVTÁRBAN

A rendőrség közeledtének hírére végzett magával
A volt barátnője könyvek mögé rejtőzött

AZ AMERIKAIAK ELFORDULNAK A POLITIKÁTÓL, DERÜL KI A

SZAVAZÁSBÓL
A szavazókat cinikussá tették a szexbotrányok és a pénzügyi visszaélések

IZRAELI VEZETŐ BÍRÁLJA A QURAQUA KITELEPÜLÉSI TERVET

„Megvárjuk, míg saját világunk lesz”

AZ ÉAU CSÖKKENTI A CSILLAGKÖZI UTAZÁSOKAT

Költségvetési megszorítások kényszerítenek a lépésre (Lásd alább két erre
vonatkozó cikkünket)

ROPPANT KEVÉS AZ ÉLHETŐ VILÁG

Csillagászati esélyek
Bizottsági javaslat a források máshová irányítására
A Quraqua készüljön el ötven éven belül
„Elég egy új világ”, mondja Hofstadtler

46
AZ ÚJFÖLD TÁRSASÁG TILTAKOZÁSRA KÉSZÜL
„Ne hagyjunk fel a kereséssel!”, int Narimata

47
 HÁROM

Arlington, május 8. szombat, 9.15

Csengőhang ébresztette fel legédesebb álmából. Vakon tapogatózott az

asztali lámpa felé, majd megérintette a linkjét.
– Tessék!
– Hutch? – Richard hangja. – Azt mondják, te vagy a Templom-járat
pilótája.
– Igen – felelte álmosan.
– Helyes. Veled megyek.
Erre fölébredt. Ez kellemes meglepetés volt. Nem tette boldoggá a tudat,
hogy egy hónapig egyedül kell majd zötyögnie a Winkkel.
– Örömmel hallom – válaszolta. Ugyanakkor nem tudta mire vélni a
dolgot. Ez egy kimondottan evakuálási célú út volt.
– Mindenképpen téged kértelek volna – magyarázta a férfi.
– Én pedig elfogadtam volna a felkérést. – Hutch vállalkozó pilóta volt,
nem az Akadémia alkalmazottja. – Miért akarsz odamenni?
– Látni akarom Ozt – felelte a férfi.

Richard kilépett a vonalból. Odalent egy ponyvatetős kiránduló kishajó a

kikötő felé tartva megkerülte a Köztársaság-szigetet, miközben utasai a
korláthoz csődültek. Esernyőt tartottak a fejük fölé a reggel óta csepergő
esőben. Szendvicset majszoltak, és a kezükben hurcolták a széldzsekijüket,
amire nem volt semmi szükség. A hajó hátuljában egy kinyúlt szürke
pulóveres, kövér férfi a sirályokat etette.
Élénk szél fodrozta a folyó felszínét. Richard a légitaxijában ülve nézett
le. A hajó mindkét fedélzettartó gerendáján végig színes zászlócskák
lobogtak. A jobb oldalán álló fiatal pár láthatóan több figyelmet szentelt

48
egymásnak, mint az emlékműnek. A szigeten egy csapat gyerek, akiket egy
elgyötört külsejű nő terelgetett egy bottal, kék és piros léggömbökkel vonult.
A folyót rendszerint ellepő vitorlások most nem voltak sehol. A kövér férfi
összegyűrte a kezében tartott, fehér papírzacskót, és kinyitott egy másikat.
Látszott rajta, hogy békében van a világgal.
Richard irigyelte. Etesd a sirályokat, és gyönyörködj az
emlékművekben!
A taxi nyugatnak fordult. Jobbra tőle az Alkotmány-sziget látszott az
egymás mellé tömörülő középületeivel. A parlament öreg épülete majdnem
teljesen eltűnt a felszálló ködben. A Lincoln-, Jefferson-, Roosevelt- és
Brockman-emlékművek békésen álltak a magaslataikon. És a Fehér Ház:
egész D. C.-ben semmi nem kavarta fel úgy az érzelmeket, mint a korábbi
elnöki palota látványa, ahogy ott állt kihívóan a védőgát mögött. A régi
zászló ma is ott lobogott az Észak-Amerikai Unió zöldfehér zászlaja fölött.
Ez volt az egyetlen hely az egész országban, ahol a nemzeti színek
elsőbbséget adtak egy másik zászlónak.
Fények égtek a tornyokban, végig az Arlington parton.
A légitaxi széles ívet leírva a virginiai oldal felé indult. Richard
kelletlenül visszaterelte a gondolatait a rá váró megpróbáltatásra. Nem
szerette a konfrontációkat. A tiszteletadáshoz volt szokva, az olyan
emberekhez, akik udvariasan végighallgatták a másikat, és ha nem értettek
vele egyet, tudták, hogyan válaszoljanak anélkül, hogy bántóak lennének.
Norman Caseway, a Kosmik Rt. igazgatója állt a Második Föld néven futó
kezdeményezés hátterében. Nála ilyen finnyáskodó magatartásra nem lehetett
számítani. Casewayre nem volt jellemző, hogy tisztelne más embereket.
Afféle sikátorharcos volt, verekedő típus, aki élvezi, ha az ökle nyomot hagy
az ellenfele arcán. Különös élvezettel támadt rá a tudósfélékre, ahogy nagy
rémületére Richard több kollégája is megtapasztalta.
Richard még nem találkozott Casewayjel. Látta a bohóckodását a NET-en.
Pár héttel ezelőtt nézte, hogyan semmisíti meg szegény öreg Kinsey
Atwortht, egy közgazdászt, akinek a nyelve nem forgott olyan gyorsan, mint
az esze. Casewaynek az volt a módszere, hogy a vele szemben álló
indítékait támadva kigúnyolja, lefitymálja, feldühíti az illetőt. S amikor az
ellenfél ott áll megsemmisülve, hebegve-habogva, akkor hűvös fölénnyel

49
visszavonul. Ez az ember élvezettel alázott meg másokat.
„Mindig nagy elismeréssel beszél rólad – mondta Ed. – Olvasta a
könyveidet.”
Elhaladt a Potomac-sziget és a Pentagon felett, majd ereszkedni kezdett a
Goley-öböl felé. A taxi kényelmes, széles csigavonalú ereszkedés után
leszállt az Iker Kristályok tetején.
Richard hevederei kipattantak, és a taxi teteje hátrasiklott. Beillesztette a
kártyáját a leolvasóba. A taxi megköszönte, és további szép napot kívánt.
Richard kilépett az álmos melegbe, a taxi pedig könnyedén, sokkal
fürgébben, mint utassal a fedélzetén, fölvágódott a levegőbe. Aztán délnek
fordulva a szállodák fölött továbbrepült Alexandria felé.
Norman Caseway a feleségével és a lányával élt abban a fényűző,
kétszintes penthouse-ban, amire a Tornyok előszeretettel hivatkoztak úgy,
mint a Csillagvizsgáló Lakosztályukra. Az ajtóban egy vonzó külsejű,
középkorú asszony fogadta.
– Dr. Wald? Örülünk, hogy el tudott jönni. Ann Caseway vagyok. – És
gépiesen mosolygott hozzá.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Az asszony nem nyújtott kezet, és Richard valami merevséget érzett
benne, ami nem illett a megjelenéséhez. Ann Caseway, úgy vette észre,
egyszerre rokon lelkű és közömbös. Normális körülmények között.
– A férjem az irodájában várja.
– Köszönöm. – Követte az asszonyt egy hímzett faliképekkel, karibi fonott
székekkel és egy tavaszfából készült faragott asztallal ízlésesen berendezett
fogadószobába.
A magas ablakok a Potomacra néztek, és a boltíves mennyezet üvegből
volt. A mindenben megmutatkozó gazdagság és siker kiszámítottan a
látogatók megfélemlítését célozta. Richardot megmosolyogtatta ez az
átlátszó taktika. Ezzel együtt vonakodva bár, de el kellett ismernie, hogy rá
is hatással volt.
– Ez nehéz lehet önnek – szólalt meg halkan az asszony. – Norman azt
remélte, hogy olyasvalakivel beszélheti meg ezt a dolgot, aki az ön szintjén

50
van. – Nyomokban némi sajnálkozás, ugyanakkor csöppnyi elégedettség
érződött a hangján. Sajnálkozás talán amiatt, hogy Richardot áldozatul
dobják a férjének, és elégedettség, hogy végre pontot tehetnek az
Akadémiával a Quraqua sorsáról folytatott, bírósággal és
forrásmegvonással fenyegető ádáz vita végére. Jó látni az ellenséget, amint
levett kalappal áll az ajtóban.
A szentségit ennek az asszonynak!
Ann átvezette egy tanácskozótermen, amely tele volt a Kosmik trófeáival
és nevezetes eseményeivel, fotókkal, melyeken Casewayt lehetett látni híres
emberek társaságában, Casewayt, amint dokumentumokat ír alá, Casewayt,
amint szalagokat vág át. Olyan töméntelen mennyiségű díj, elismerő oklevél
és kitüntetés volt itt, melyeket különböző jótékony és közhasznú
szervezetektől és kormányhivataloktól kapott, hogy el sem fértek a falakon.
A szoba legszembetűnőbb helyén egy sötétre pácolt, antik redőnyös íróasztal
állt. Le volt zárva, de a tetején, jól látható helyen, egy bekeretezett újságcikk
volt. A harminc évvel ezelőtt íródott cikk címe: KIMENTETTEK EGY
FIÚT, AKI ALATT BESZAKADT A JÉG. A képen látható hős megmentő a
fiatal Caseway volt.
– Erre, legyen szíves! – Az asszony kinyitott egy belső ajtót, mire
Richardot elvakította a napfény. De ez nem a Virginiában május derekán
megszokott erőtlen napsütés volt. Nem is egy nyári nap valahol Új-
Mexikóban. Ez földönkívüli napfény volt, meztelen, fehér izzás. A nő a
kezébe nyomott egy sötét szemüveget.
– Isten hozta, dr. Wald! – A magabiztosan artikulált, zengő hang a
ragyogás mélyéről hallatszott.
Homokdűne akasztotta meg a félig kitárt ajtót. Hologram, természetesen.
Richard egyenesen átlépdelt rajta (a dűne nem vett részt a játékban), és egy
sivatagba érkezett. A szoba légkondicionált volt. A látóhatárig mindent
homok borított.
Pár méterre tőle Norman Caseway egy dohányzóasztal mögött ült két
füles karosszék egyikében. Az asztalon egy palack burgundi bor és két talpas
pohár volt. Az egyik félig tele.
A megjelenése kifogástalan volt – vörös zakó, nyakkendő, élére vasalt,

51
sötétkék nadrág. A szemét sötét lencséjű szemüveg takarta. Mögötte
Holtzmyer Sziklája emelkedett ki a sivatag homokjából.
Caseway töltött Richard poharába.
– Remélem, nem haragszik, amiért ön nélkül kezdtem hozzá.
A Pinnacle-en voltak. Holtzmyer Sziklája úgy nézett ki, mintha egy a
sivatagban nőtt, gigantikus méretű lilahagymát kimosott volna a víz. Több
mint harminc méter, nyolc emelet magasan állt. Az eredetit különálló
kövekből rakták össze, de olyan ügyesen, hogy csak egészen közelről
lehetett látni az illesztések helyét. A korát majdnem egymillió évre
becsülték. Arnie Holtzmyer, aki csaknem huszonkét évvel ezelőtt rábukkant,
a szakma legkevésbé hozzáértő képviselője volt azok között, akiket Richard
ismert. Ha a homok egy kicsit is magasabban állt volna, Arnie meg se látta
volna.
Az építő szándéka ismeretlen volt. Tömör szikla, belül négy kamrával,
amelyekhez semmilyen módon nem lehetett eljutni. A kamrák üresek voltak,
és nem mutattak semmiféle geometriai elrendezést.
– Mit érzett, amikor erre a helyre jött? – Caseway hangja, amely
felriasztotta gondolataiból, meglepte.
– A korát – felelte némi gondolkodás után Richard. – Nagyon öregnek
éreztem.
– Erről nem tett említést. A könyvében.
– Nem tartottam fontosnak.
– A nagyközönség számára írt egy építményről, amely egyedülállónak tűnt
a Pinnacle-en. Senki sem tudja, mi célt szolgált. Vagy egyáltalán bármit vele
kapcsolatban. Mi másról lehetett beszélni, mint az érzéseiről?
A könyv az Éjfél a Pinnacle-en volt. Richard hosszan elidőzött a tégla
textúráján, a csúcshoz közeli rész elszíneződésén, ami az építése alatti,
hosszú késedelemről árulkodott. Észrevételeket fűzött az objektum
geometriájához, és következtetéseket vont le abból a tényből, hogy
magányosan állt a helyén. Nyomon követte a helynek, ahol a torony állt, a
geológiai történetét, és kimutatta, hogy a felállítása idején valószínűleg egy
préri lehetett ott. Ábrákon mutatta be, hogy milyen hosszú ideje rejtőzhetett

52
ott eltemetve. És jellemezte az újabb keletű széljárás tevékenységét, amely
felfedte az objektumot Arnie előtt.
– Egyszer magam is szeretnék kimenni oda. – Caseway felállt, és
nyújtotta a kezét. – Örvendek, dr. Wald. Örülök, hogy időt tudott szakítani,
és eljött.
Richard arra gondolt, hogy mennyire nem valók ide a hologramok. Az
ember nem borozgat a Holtzmyer Szikla mellett. Másrészt viszont, amikor
évekkel ezelőtt ott állt abban a nagy szélben, és ujjait a ripacsos kőhöz
nyomta, a Flickinger-mező védte a forróságtól. A homok zörögve vágódott
az energiapajzs falához, és majdnem feldöntötte a szél. Valójában ő sem
volt ott, akárcsak Caseway.
– No igen. Beszélni akartam önnel. – Richard természeténél fogva
társaságkedvelő volt. Évei ellenére, melyek a legtöbb embert cinikussá
teszik, hitt abban, hogy mindenkivel szót lehet érteni. Elfogadta, és
szívélyesen megszorította a felé nyújtott kezet.
Caseway kis termetű, vaskos, idősödő férfi volt. Richardot egy
sakkmesterre emlékeztette, akit régen ismert, és aki végtelenül megfontolt
volt. Figyelte az udvarias gesztusait és a viselkedését, ami arra engedett
következtetni, hogy Caseway valami erkölcsi magaslatra helyezkedett, és
ezzel mindketten tisztában vannak. A hangja megtelt szenvedéllyel, és
Richard megértette, hogy nem valami sekélyes opportunistával van dolga.
Norman Caseway az emberiség jótevőjének tartotta magát.
– Foglaljon helyet, kérem! – Vendéglátója szembefordította vele a székét.
– Feltételezem, hogy a Remény Tervről szeretne beszélni velem.
Rögtön a lényegre. Richard belekóstolt a burgundijába.
– Érzek valami keserűséget a hangjában, Mr. Caseway.
– A barátaim Normannek szólítanak. És ezzel nagyon keveset mondott,
Richard.
Richard összefonta a mellén a karját.
– Szeretném, ha nem így lenne.
– Persze. Én is. Tudnia kell, hogy Horner a hátam mögött megpróbált
politikai támogatást szerezni.

53
 – Ed jót akar. Talán nem gondolt arra, hogy meg kellene kérdeznie.
– Azt hiszem, nem ártana új tanácsadók után néznie. – Caseway kinézett a
sivatagra. – Önre hallgat?
– Néha.
– Mondja meg neki, hogy ha módomban állt volna szívességet tenni neki,
megtettem volna! Ha hajlandó lett volna egyenesen hozzám fordulni. És
beszélni velem.
– Ezzel azt mondja, hogy nem számított volna.
Caseway szája megfeszült.
– Semmit – mondta. – Az adott körülmények között csakugyan nincs más
választásom, mint folytatni.
– Értem.
– Nem szolgál örömömre, ha ez jelent némi vigaszt. Tisztában vagyok a
Quraqua régészeti értékével. És van némi fogalmam arról, hogy mit
veszíthetünk. Ön viszont huszonnyolc évet töltött azon a világon…
– Ez hosszú idő egy ember életében, Mr. Caseway. De nagyon rövid,
amikor egy egész világ történetét próbáljuk rekonstruálni.
– Hát hogyne. – Mosolyogva vette tudomásul, hogy Richard továbbra is
udvarias formában szól hozzá. De nem sértődött meg rajta. – Mindazonáltal
vannak sürgető megfontolások. Nem választhatjuk meg teljesen szabadon az
időkereteinket. – Ivott néhány kortyot a borából. – Milyen csodálatos hely
lehet a Pinnacle! Jó lenne tudni, hogy milyen.
– A végén meg fogjuk tudni. Már most is okkal feltételezhetünk dolgokat.
Tudjuk, hogy hittek a síron túli életben. Tudjuk, hogy tisztelték a
hegycsúcsokat és a tengerpartokat. Tudjuk, hogy sikerült eltörölniük a
háborút. Még a zenéjükről is tudunk valamit. Szerencsére nem kell
aggódnunk, hogy egy titkos társaság megszerzi a világot.
– Értem. – Caseway arcán őszinte sajnálkozás látszott. – Irigylem önt.
Nem ismerek senkit, akinek érdekesebb munkája lenne. És ha tehetném,
nyomban megtenném önnek ezt a szívességet.
– Mindenkinek hasznára válna. – Richard arra gondolt, milyen jó lenne,
ha máshol lennének, távol ettől a vakító ragyogástól. Jó lett volna, ha

54
láthatja Caseway szemét. Hogy hangsúlyozza a pillanat komolyságát, levette
a szemüvegét. – A Quraqua őshonos lakói közül az utolsók valószínűleg a
tizenhetedik század közepe körül halhattak ki. A világukon még fellelhető,
haldokló városok egy mindössze háromezer évvel korábban még virágzó és
életerős civilizációkban gazdag bolygó utolsó lakói voltak. Nem tudjuk, mi
történt velük. Rövid idő leforgása alatt összeomlottak. Senki sem tudja,
miért. A mi szintünkhöz képest technológiailag fejletlenek voltak. Aminek
segítenie kellett volna, hogy életben maradhassanak, mivel még közel voltak
a gyökereikhez, és nem tették őket sebezhetővé az olyan jellegű problémák,
amikkel mi küzdünk.
– Nem volt az olyan gyors – jegyezte meg Caseway. – Évszázadok alatt
ment végbe.
– Nem – vette vissza a szót Richard. – Ez csak feltételezés, méghozzá
azok feltételezése, akik szerint így kellett történnie, mert e civilizációk
némelyike között nem volt kapcsolat, tehát nem lehet, hogy mind egyszerre
tűnt volna el a süllyesztőben. Holott ez olyan volt, mint amikor valaki
lekapcsol egy lámpát.
Caseway elgondolkodott.
– Járvány.
– Lehetséges. De bármi volt is, térdre kényszerítette a régi rendet, és az
soha többé nem tudott felállni. Kétezerötszáz év alatt az egész faj kipusztult.
– Nos. – Caseway áttette egyik lábát a másikon, és megvakarta a bokáját.
– Talán a Toynbee-faktorról van szó. A faj felélte az energiáját.
– Ez egy nem-magyarázat.
– Richard… – Caseway kis szünetet tartott. – Én éppúgy tudni szeretném,
mi történt a Quraquán, mint bárki más. De nyakunkon az özönvíz. Nincs
időnk tudományos filózgatásra.
– Miféle özönvíz?
Caseway láthatóan meghökkent.
– Árulja el, milyennek látja a jövőnket! – mondta. – Mit gondol az
emberiség jövőjéről?
– Eddig még mindenen sikerült átevickélnünk. Én optimista vagyok.

55
 – Attól tartok, hogy előnyben vagyok önnel szemben: olvastam a könyveit,
és gyakran beszél a jövőről. Szokatlan egy archeológustól, úgy gondolom.
Ne, kérem, ne tiltakozzon! Én nem vagyok annyira derűlátó, mint ön. És talán
több a realitásérzékem. Jelenleg gyakorlatilag korlátlan hatalommal
rendelkezünk. És az elmúlt két évszázad megrázkódtatásainak
tapasztalatával. Mi jót adott nekünk? Ön és én jól élünk. De ma is ijesztően
sok ember éhezik; a környezeti károk nagy része jórészt
kiküszöbölhetetlennek bizonyult; a népesség száma megközelíti az
Összeomlást megelőző szinteket. – Töprengve meredt a poharába. – Való
igaz, hogy kiküszöböltük az aktív háborút, de csak azért, mert a fegyverek a
Ligánál vannak. A lengyelek ma is gyűlölik az oroszokat, az arabok a
zsidókat, Krisztus népe pedig gyűlöl mindenkit. Mintha semmit sem
tanultunk volna.
– És az egyetlen megoldás az ön utópiája a Quraquán.
– Igen. Kiválasztunk egy kis csoportot. Magunk mögött hagyjuk a régi
ellenségeskedéseket. Újrakezdünk mindent. De mindannak a tudatában
kezdjük újra, amit már tudunk. Így még lehet jövőnk. A Földnek biztos, hogy
nincs.
Richard vállat vont.
– Ez egy régi elképzelés, Norman. De még ha elismerem is a feltevést,
mire ez a nagy sietség? Miért nem szánja rá az időt, hogy lássa, mit
tanulhatunk a Quraquától? És csak aztán látna hozzá a terraformáláshoz.
– Mert lehet, hogy akkor már túl késő lesz.
– Képtelenség.
– Egyáltalán nem. Ide figyeljen: az első lépés, ami heteken belül
bekövetkezik, a jégsapka megolvasztása. Onnantól számítva legjobb esetben
is fél évszázad, mire a kísérleti telep első lakói megérkeznek a Quraquára.
Ötven év, Richard. A század közepe. Mit gondol, mi fog történni addigra?
– Ki tudja?
– Csakugyan, ki? Stabil lesz a politikai helyzet? Létezik még pénz?
Technológia? – Caseway megcsóválta a fejét. – A szakértőink arra
számítanak, hogy harminc éven belül bekövetkezik egy második
Összeomlás. Az idő kifejezetten ellenünk dolgozik. Már ma is szerencsésnek

56
mondhatjuk magunkat, ha ezt végre tudjuk hajtani. Egy új világot
megteremteni és benépesíteni. De ha nem tesszük meg, nagy valószínűséggel
mi is úgy végezzük, mint a maga quraquatjai.
– Ez csak egy elképzelés. Borítsatok fátylat a régi ellenségeskedésekre!
Ez csak úgy valósulhat meg, ha megtalálják a módját, hogy levetkőzzék az
emberi természetüket. És ezért az aberrációért kész lenne feláldozni az
emberi tudás egyik legfőbb forrását. – A fenébe ezzel az alakkal az öntelt
mosolyával együtt! – Ha elfogadom a feltevését, akkor lesznek más világok.
Miért ne legyünk egy kis türelemmel? Miért ne várjunk egy olyan világra,
amelyet nem kell terraformálnia?
– Kezeskedik róla, hogy a következő fél évszázadban felfedezünk egy
megfelelő lakóhelyet?
– Kezeskedni? Természetesen nem tudok. De jó esély van rá.
– Esetleg nem volna ellenére, ha letelepednénk az Inakademerin? És
kipenderítenénk onnan a nokokat?
Richard felállt.
– Sajnálom, hogy ennyire eltökélt.
– Én pedig azt, hogy ön ennyire értetlen. De igaza van: eltökélt vagyok.
Elszántam magam, hogy gondoskodom róla, kaphassunk még egy esélyt. És
meg kell értenie, hogy ez lehet az egyetlen kiút. Ha késlekedik, ha meghátrál,
csak hogy megmentse a Quraquán talált cserepeit, valaki talál egy jobb
lehetőséget arra, hogy elköltse a pénzt. Ha ez bekövetkezik, akkor a játéknak
vége.
– Ez nem játék. – Lecsapta a poharát, amitől az összetört. Óvatosan
elengedte a törött szárát, és valami bocsánatkérést motyogott.
Caseway ráterítette a zsebkendőjét a kiömlött borra.
– Nem történt semmi – mondta. – Mit is mondott…?
Richard vett egy nagy levegőt.
– Norman, a Szelek Templomában olyan információ birtokába
jutottunk, ami nagyon nagyot szólhat.
Caseway bólintott.

57
 – És milyen természetű információról van szó?
– Bizonyítékunk van rá, hogy a quraquatok és az Emlékműkészítők között
kapcsolat volt.
Caseway szemöldöke a magasba kúszott. Ez betalált.
– Miféle kapcsolat?
Richard megmutatta neki a Tull-féldombormű másolatát.
– Nehéz itt biztosat mondani – mondta Caseway. Richard válla fölé
mutatott, mire a sivatag eltűnt. Egy egyszerű faburkolatos szobában voltak,
amelyben a két széken és a dohányzóasztalon kívül nem volt semmi más. –
Nem mintha számítana. Mindig van ok a halogatásra. – A szeme keskeny
résnyire szűkült. – Pénz. Politikai megfontolások. Egy jobb technológia
ígérete a jövő évre. Követte a vitát, ami arról szólt, hogy van-e erkölcsi
jogunk elpusztítani egy földönkívüli ökológiát? Az Illemszabályok
Bizottsága kis híján töröltetett bennünket, mert aláássuk Istennek a
Quraquára vonatkozó tervét. Egy bizonyos pontig még egyet is értek önnel.
Elárulom, hogy ha rajtam állna, elmennék a Nokra, elfoglalnám, és
meghagynám önnek a Templomot.
Később, amikor Richard visszajátszotta a beszélgetést, az utolsó
megjegyzésétől végigfutott a hátán a hideg, mert egy olyan ember szájából
hangzott el, akit már kezdett megkedvelni.

HÍRSZERKESZTŐSÉG

17 HALOTT A TEXASI TORNÁDÓBAN

Nyolc napon belül a második forgószél a földdel tette egyenlővé az austini
Modparkot

TENNESSEEBEN KIVÉGEZTÉK HANNIMANT

A 38 gyilkossággal vádolt elítélt végig tagadott
A börtön előtt egy kis csoport tiltakozik

OLASZORSZÁG HAT EMBERT VÁDOL A PÁNARAB ÜGYBEN

58
A Corleone Vegyiüzem elnökére húsz év vár (Cikkünket lásd alább)

BEN HASSZÁN TAGADJA A VEGYI HÁBORÚ VÁDJÁT

Állítása szerint a Pánarab Unió békés célú vegyiüzemet szeretne
A Moszadot vádolja összeesküvéssel

„SZENDVICS NŐVÉR” TÖMÉRDEK ELISMERÉST KAP

A franciák elismerésüket fejezik ki az amerikai apácának, aki az éhínség
idején élelmiszert vitt Párizsba
A Keresztről nevezett Mary nővér több ezer önkéntest irányított

LEHETSÉGESNEK TARTJÁK AZ ANTIGRAVITÁCIÓT

Berlinben egy kutatócsoport közel járhat a megvalósításhoz

OROSZOK, KANADAIAK A KLÍMAVÁLTOZÁSSAL ÚJ

GAZDASÁGOKAT ALAPÍTANAK
A gazdák mindkét területen földigényléssel állnak elő
(Cikkünket lásd alább)

A KÖZÉP-NYUGATI BÚZATERMESZTŐ ÖVEZET ÖRÖKRE

ELTŰNHET
A szakértők többsége szerint a változások véglegesek
Jelenleg az ÉAU az egyik fő élelmiszer importőr

A WEINBERG-METEOR BECSAPÓDOTT A HOLDBA

A megfigyelők szeme láttára történt a becsapódás
Először történt meg, hogy előzetes információt kaptunk (Cikkünket lásd
alább)

A HOLDI TÁMASZPONT VÉDŐI ASZTEROIDAVESZÉLYRE

FIGYELMEZTETNEK
„A holdi csapatok gondoskodnak a lezuhanó kövek elleni védekezésről”,
mondja az alelnök

ÚJABB 20 FAJ KIPUSZTULÁSÁT JELENTETTÉK OKTÓBERBEN

Visszafordíthatatlanul károsodó erdőkről beszélnek

59
BOLLIER VIHAROSAN TÁVOZIK
A brazilok az alapítványi pénzek ellopásával vádolják

60
 NÉGY

NCA Winckelmann, május 12. szerda, 14.10 GKI

Elmaradt mögötte a Föld és a Hold.

Hutch a Johann Winckelmann hídján ülve nézte, ahogy az ismerős
égitestek fényes csillagokká zsugorodnak. Újra egy ugrás felé közeledve,
drága barátaim. Cal egyre hátrébb húzódott, egyre elmosódottabbá vált,
mintha a létezése mintegy az ő jelenlététől függő Schrödinger-effektus volna.
Lehet, hogy Calnak igaza volt vele kapcsolatban.
Richard hátul jött-ment, kipakolta a holmijait, elhelyezkedett. Hutch hálás
volt, amiért az utolsó pillanatban változott a terv, és így megmenekült attól,
hogy egyedül kelljen megtennie a hosszú utat ki a Quraquára. Ebben a
mostani hangulatában jót fog tenni neki, ha elterelődik a figyelme. És ehhez
a legtökéletesebb utast kapta maga mellé: kellőképpen ismerte őt ahhoz,
hogy elmondhasson neki mindent, és Richard nem fogja engedni, hogy
sajnáltassa magát.
Indulás előtt megreggeliztek, aztán Richard beásta magát a jegyzeteibe.
Valami nagyon izgatta, s ezt látva Hutch még jobban örült, hogy itt van vele.
Richard mindig harcolt valamiért. Az indulást követően nem jött előre, de ez
sem volt szokatlan nála. Majd egyszer megjelenik, talán ha megéhezett, mert
tudvalevőleg nem szeretett egyedül enni. És akkor talán el fog mondani
mindent.
Természetesen tudott az Ozon lévő rejtélyről. Örült, hogy Richard meg
fogja nézni, és kíváncsian várta, mit fog gondolni róla.
De már hét órája úton voltak, és még nem került elő, úgyhogy szólt neki,
hogy nemsokára ugrani fognak.
– Tíz perc múlva – mondta be a hajó komlinkjébe, majd hozzátette: –
Nagyjából huszonöt nap lesz, míg megérkezünk a Quraquára.
– Kösz, Hutch. – Utálkozás érződött a hangján. Talán mert már nagyon
hozzá akart kezdeni. A második napon majd elkezd ide-oda mászkálni a

61
hajón, mindenáron sakkozni akar majd vele, és nyafogni kezd, hogy miért
nem tud gyorsabban odaérni. Ott fog állni a hídon, és nézi, amint a
transzdimenzionális ködök elhúznak mellettük, miközben a Wink látszólag
egy ladik kényelmes tempójában halad.
Richard egy csomag fahéjas csigával jött előre.
– Hogy haladunk? – kérdezte.
– Jól. Csatold be magad!
Richard leült, rögzítette a hevedert, és odakínálta Hutchnak az egyik
süteményt.
– Jó újra találkozni veled – mondta.
A kör alakú kilátópanel nyitva volt. Az odakint ragyogó csillagok halvány
fénnyel árasztották el a hidat. Az űrhajó belső világítása néhány helyzetjelző
lámpa kivételével le volt kapcsolva. Olyan volt, mintha kint álltak volna egy
teraszon.
Richard pár percig erről-arról csevegett. Aztán egy adott pillanatban
Hutch megragadta az alkalmat, és szóba hozta Ozt.
– Valójában nem az Emlékműkészítők műve, ugye? Mert egyáltalán nem
hasonlít a többire.
A férfi arca elborult.
– Néhány nappal ezelőttig én sem gondoltam volna. De már nem vagyok
olyan biztos benne. – Odaadta Hutchnak Henry küldeményét.
A hasonlóság szembetűnő volt.
– Ezt egy tizenegyezer éves ásatáson találták?
– Igen. Mi a véleményed?
– Egy a többi közül. – Halkan elnevette magát. – Lementek, és képeket
készítettek magukról. Fogadni mernék rá.
Az ugrás előtt végignézte az ellenőrizendők listáját.
– Mindig is sejtettem, hogy ők azok – mondta. – Úgy értem, hogy akik Ozt
építették. Ki van még ott?
Richard csalódottnak látszott.

62
 – Nem tudjuk, honnan is tudhatnánk? De megmondom neked őszintén, Oz
olyan hely, amit jobban szerettem volna figyelmen kívül hagyni. Nem illik
bele semmilyen, általam elképzelhetőnek tartott forgatókönyvbe.
Hutch újra ránézett a Halál-képmásra. Megérintett valamit a lelke mélyén.
– Nos, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy Henry embereinek lesz
valami elképzelése – mondta Richard.
Kigyulladt egy borostyánsárga jelzőlámpa.
– Most kezdődik a beékelődés – mondta halkan Hutch. Az energiamezők
egymásba kapcsolódtak. – Tíz másodperc.
Richard elhelyezkedett a hálós ülésben.
– Ha tényleg ők azok, az azt jelentheti, hogy egy hirtelen hanyatlás
következett be náluk. – Lassan lecsukódott a szeme. – Remélem, hogy nem.
A hajtóművek bekapcsoltak, és a csillagok kihunytak. A
transzdimenzionális térbe történő ugrásnak ez volt az egyetlen fizikai
következménye. Még mozgást sem lehetett észlelni. Egyesek azt állították,
hogy ilyenkor enyhe szédülést éreznek, de Hutch szerint ők amúgy is ideges
típusok voltak.
Kicsit ahhoz hasonlított, mint amikor egy alagúton megy át az ember.
Amikor az alagút elhalványult, megkezdődött az a szürke ködből álló
szakasz, amely fél perctől csaknem egy óráig tarthatott.
A rendszerek zöldre váltottak, és Hutch lezárta az elülső ablakot.
– …Nem szeretnék arra gondolni, hogy a végén megőrültek.
– Nem túl erős ez a megfogalmazás? – Hutch a sütemény mellé friss kávét
töltött magának.
– Az őrült szó? Nem fogod annak tartani, ha láttad Ozt.

KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Hol az eredmény?

63
 …A gazdagság, amelynek a csillagközi repülés következtében
növekednie kellett, sohasem valósult meg. Eredményezett kisebb
technológiai fejlődést, amelyet egyébként is, töredék áron elértünk volna.
Megtudtuk, hogy két távoli világon léteztek intelligens fajok, és hogy már
nem léteznek; és hogy egy harmadik világon egy másik faj jelenleg
globális háborút folytat. Állíthatja valaki, hogy ezek az eredmények
(összekapcsolva a saját sikertelen törekvésünkkel, hogy megállítsuk a
földi állapotok romlását) azt sugallják, valójában azt tudtuk meg, hogy az
értelmes élet ritkább jelenség, mint gondoltuk. Némi okkal
feltételezhetjük, hogy még ki kell fejlődnie. Bárhol.
A csillagközi űrutazás programjának a mostani szinten való fenntartása
évente annyi pénzbe kerül, amennyi elég lenne minden férfi, nő és
gyermek élelmezésére Indiában és Pakisztánban. Jelenleg tizennyolcezer
kutató tartózkodik Naprendszeren kívüli állomásokon. Ezek közül az
űrállomások közül sok harminc éve, a Világűrkorszak hajnala óta létezik.
És ezoterikus könyvek garmadája számol be részletesen más világok
időjárási és földszerkezeti viszonyairól. A Globe-nak nincs kifogása a
tudományos ismeretek ilyen jellegű megszerzése ellen. De ideje, nagyon is
itt az ideje a mérleg megvonásának.
Nagy bajban vagyunk. A világ népessége egy jelentős részének
képtelenek vagyunk ennivalót, lakhatást és gondoskodást biztosítani.
Azok, akik önelégült mosollyal nézik a nokokat és az első világháborús
stílusú háborúzásukat, jó, ha észreveszik, hogy Kínában naponta többen
halnak meg az éhezéstől és az alultápláltságtól, mint a Nők Háborúban
tavaly összesen.
Eközben a PSA még több forrásért lobbizik, hogy újabb hajókat
építhessen. Ideje megálljt parancsolni nekik.
The Boston Globe, szerkesztőségi cikk

64
 ÖT

A Quraqua holdja, június 6. szombat, 07.34

A Quraqua egyetlen hamuszürke, sebhelyes, légüres holdja nagyjából fele

akkora volt, mint a Földé. Ma este barátságosan világító, sárga kifliholdként
mutatkozott. De volt közöttük egy különbség. Hat évvel ezelőtt egy felé
közeledő postahajó pilótája észrevett rajta valamit, amiről úgy gondolta,
hogy fönt, az északi felén egy város lehet.
– Richard?
Richard egy kézzel rajzolt térképet nézett elmerülten, amely ki volt terítve
a térdén, és még az irányítópult jó részét is eltakarta. Intett a kezével, hogy
jelezze, hallja.
– Szólnunk kéne Henrynek, hogy itt vagyunk – mondta. – És Oz felé
tartunk.

A vörös színű nap, a Bellatrix és a felhőktől takart Quraqua alatt a

Winckelmann siklója, az Alfa (Béta nem volt) a holdi táj fölé siklott. A
vakító ragyogásban és a sötét árnyékban egymásba olvadtak a csúcsok, a
hasadékok és a kráterek. A komp átkelt egy alacsony hegylánc fölött, és
kivágódott egy sima, fényes kőtenger fölé. Richard csendben, a biztonsági
hevedereknek nekifeszülve, előrehajolva ült, mint ilyenkor mindig, és
kibámult az ablakon. Hutch kényelmetlenül érezte magát, amiért Richard
ragaszkodott hozzá, hogy először idejöjjenek. Szívesebben fejezte volna be
az evakuációra való felkészülést, mielőtt belevágnak egy mellékes kalandba.
A rakománnyal kellene törődni, meg mindig vannak utolsó pillanatban
felmerülő problémák, és mindezt időben, jó előre meg szerette volna oldani.
Ehelyett nagyon is el tudta képzelni, hogy Richard majd lecövekel a
helyszínen, újabb bonyodalmakat okozva ezzel neki.
A viselkedése láttán a legkevésbé sem oszlottak el a félelmei.

65
 – Rengeteg időnk van – szólalt meg Richard. – Egészen tizenegyedikéig. –
Öt nap.
Feltűnt egy hegygerinc, feléjük száguldott, majd eltűnt. Csupa himlőhely
volt a táj. Az Útikönyv szerint, amit Hutch kiposztolt a feje fölötti kijelzőre,
ez volt a hold legősibb felszíne.
– Némelyik kráter kétmilliárd éves – olvasta le róla.
Richard oda sem figyelt, csak bólintott. Nem érdekelte a geológia.
Kigyulladt az egyik szenzorlámpa.
– Hajó a radarernyőn. Henry siklója.
– Jó. – Richard tekintete átmelegedett.
– Körülbelül húsz percre van mögöttünk. – Hutch átkapcsolt kézire,
megnézte a helyzetüket a navigációs kijelzőkön, és visszavett a sebességből.
– Jó lesz újra találkozni vele – mondta Richard csillogó szemmel. –
Nehéz időszak lehetett ez neki. Azt hittük, a végtelenségig áshatunk a
Quraquán. Senki sem hitte volna, hogy le fognak parancsolni bennünket róla.
A végén kiderül, hogy túl óvatosak voltunk. Bele kellett volna szántanunk.
Mint Schliemann.
Hutch eddig kétszer találkozott Henryvel. Furcsa, gyűrött kis ember volt,
akkoriban látogatta az előadásait, amikor megpróbált elegendő tudást
fölszedni régészetből, hogy meggyőzhesse az Akadémiát, igazi nyereség
lenne a számukra. Két évvel később, amikor egy hajón utaztak a Holdra,
nagy meglepetésére Henry emlékezett rá. Még a nevét is tudta. Priscilla.
Alattuk egyre sűrűbbé váltak a mély kanyonok. Tűhegyes hegycsúcsok
maradtak el mögöttük.
– Milyenek voltak? – kérdezte. – A quraquatok?
– Hosszú életűek. Mármint hogy egyénenként. – Keresgélni kezdett a
dzsekijében. – Valahol lennie kell itt egy rajznak… a szobámban
hagyhattam. Vagy otthon – tette hozzá ijedten. – Egyenként kutatta át a
zsebeit. – Úgy néztek ki, mint a szőrös aligátorok. De melegvérűek voltak.
– Nem. Úgy értem, milyenek? Mit csináltak? Tudom, hogy kétneműek
voltak, és hogy sokáig éltek. Mi van még?

66
 – Sok sötét korszakuk volt. Nem annyira barbár időszakok, mint a Földön,
nem olyan militánsak. Inkább stagnálók. Néha ezer évig nem történt semmi.
Semmilyen politikai haladás. Sem tudományos fejlődés. Semmi. Dolgok
elveszítéséhez is külön tehetségük volt. Például három különböző
alkalomról tudunk, amikor felismerték, hogy a Quraqua nem a
világmindenség közepe.
– Miért? Mi az oka a sok sötét kornak?
– Ki tudja? Lehet, hogy majd mi is átéljük őket. Mi még csak nemrég óta
vagyunk itt. Ami a quraquatokat illeti, talán épp a hosszú életük áldozataivá
váltak. A rosszak jutnak hatalomra, és nem halnak meg. Legalábbis hosszú
idő kell hozzá. – Sikertelenül igyekezett kisöpörni a haját a szeméből. –
Gondolj csak bele! Képzeld el, hogy a következő hatvan éved végig Hartról
szólna! (Adrian Hart volt jelenleg az Akadémia Igazgatótanácsának az
elnöke. Fontoskodó, bosszúálló fogalmatlan mikromenedzser.)
Villogni kezdett egy borostyánsárga jelzőlámpa.
– Jön – mondta Hutch.
Napfény táncolt az előttük lévő sziklákon. Szilánkokra hasadva
tükröződött vissza, és száguldott végig mindkét irányba végig a síkságon.
Mintha fehéren izzó fényekkel kivilágított autópályán suhantak volna.
Richard várakozón előrehajolt.
A fények tömör fallá álltak össze. A fal csontfehéren vált ki a szürke
holdi tájból, és egy délről az északi látóhatárig tartó, alacsony
hegyvonulattól indult ki. Hutch a hajtóanyag csökkentésével visszavett a
sebességből, üzembe helyezte a manőverező rakétákat, majd levitte a
járművet a felszín közelébe.
A fal egyre nőtt, lassan kezdte eltakarni az eget. Óriási volt. Az arányai,
ahogy egyre közeledtek, egy régi tankönyvben látott, Tróját ábrázoló képekre
emlékeztették. Bekapcsolta a teleszkópokat, és föltette a képet a
monitorokra: a falon nem látszott semmiféle illesztés nyoma.
Ellenben ki volt lyuggatva. Hosszú darabokon megdőlt, és voltak helyek,
ahol beledöngölték a földbe. Az alapja mentén törmelék hevert.
– Nézd! – mutatta Richard a helyet, ahol az építmény kiégett,

67
megperzselődött.
– Nagyon úgy fest, mintha valaki le akarta volna rombolni.
– Hajlok rá, hogy erre gondoljak.
– Miféle tűz éghet itt?
– Nem tudom. – Richard összefonta a karját, és félrebillentette a fejét. –
Rosszul tettem, hogy ennyi éven át elhanyagoltam ezt a helyet. Fantasztikus
lelőhely.
– Mi történt itt?
– Fogalmam sincs. – Percekig szótlanul ült, és nézte. – Frost – mondta
hirtelen.
– Tessék?
– Robert Frost jár az eszemben. – „Valami nem szereti, hogy itt egy fal
van…” – Hátradőlt, ujjhegyeit egymáshoz illesztette, és hagyta, hogy a perc
magával ragadja. – Fenséges – suttogta. – Maga a tökéletes titok. Nem több
mint egy légüres térben emelt kőszobor. Miért építették? És ki ostromolta
meg?
A fal egészen fölébük magasodott.
Az egyetlen ésszerű magyarázatnak az látszott, hogy egy meteorrajt találta
el. És csakugyan láttak meteoritokat a vidéken. Meg rengeteg krátert. De a
fal elleni támadásban érezni lehetett valami szándékosságot.
– Talán csak illúzió – mondta Richard, aki mintha mindig olvasott volna a
gondolataiban. – Idekint ez az egyetlen mesterséges építmény, így nincs,
amihez hozzá lehetne hasonlítani, leszámítva a holdfelszín véletlenszerűen
kialakult képét. De mégis – megcsóválta a fejét – nehéz eldönteni, mit
gondoljunk róla.
Hutch annyit tudott, hogy tizenegy-tizenkét ezer évvel ezelőtt építették.
– A kora egyezik a Tull-sorozatéval.
– Igen – bólintott a férfi. – Lehet valami kapcsolat köztük.
Hátborzongató volt, és Hutch azon kapta magát, hogy túlméretezett
lábnyomok után kutatva fürkészi a síkságot.
A fal az egyik oldalán 41,63 méter magas és 8,32 kilométer hosszú volt.

68
Tökéletes négyzetet zárt körül.
– Egy oldal hossza pontosan kétezerszerese a magasságának – olvasta le
Hutch a monitorról.
– Tizes számrendszer – mondta Richard.
– Hány ujjuk volt a quraquatoknak?
– Nem kifejezetten ujjak voltak. De négy.
– Az Emlékműkészítőknek öt volt.
A sikló felemelt orral közeledett a fal teteje felé. Már csak pár méterre
voltak tőle.
– Leszállunk?
– Nem. Idekint nem.
A fal már akkor vén volt, amikor az egyiptomi piramisok még nem
léteztek. Mialatt ott lebegtek előtte, Hutch ráébredt saját kérészélete
múlékonyságára, ahogy sem a Iapetuson, sem sehol másutt. Vajon mi lehet a
különbség, tűnődött. Az ember támaszt, biztatást találhat a felismerésben,
hogy a szépség valami módon tovább él. De hogy egy ilyen őseredeti
őrültség túlélje…
– Ez a valami annyira más, mint minden, amit maguk után hagytak –
mondta Richard. – Ha csakugyan ők hagyták itt. Az Emlékművek légiesek,
elegánsak, tökéletes remekművek. Az a faj, amelyik létrehozta, élvezte az
életet. Ez a dolog nyomasztó. Irracionális. Csúf. Félelmetes mű. –
Hátrahúzódott az ülésben, mint amikor az ember egy simmyt nézve látja,
hogy közeleg a farkasember. – Vigyél föl bennünket! – kérte.
Hutch szót fogadott, de nem siette el a dolgot.
Richard ismét kigöngyölte a térképét.
– Mit tudunk az anyagáról? Honnan hozták a követ?
Hutch megkereste a mérnöki jelentést.
– Innen valók. Több helyen is találtak kőbányákat, de egyik sincs
közelebb hat kilométernél.
– Nem akarták elcsúfítani vele a környéket. Ez mindenesetre egybevág
azzal, amit másutt láttunk.

69
 – Szerintem is. De biztos, hogy átalakították a követ. Az egyik elmélet
szerint nanotechnológiával dolgozták át. Sok földpát és kvarc található a
közelben. Nyilván hulladék anyag. Maga a fal egyfajta feljavított kalcit.
– Márvány.
– Igen. De jobb. Tartósabb. És jobban tükröz.
– Azt akarták, hogy látni lehessen a Quraquáról.
– Kétségtelenül. – Már közeljártak a tetejéhez.
Egy olyan rész volt előttük, amelyet nem ért el a tűz.
– Henry azt mondja, hogy i. e. 9000 körül rongálódott meg – jegyezte meg
Richard.
– Akkor épült – válaszolta Hutch.
– Valaki rögtön nekiment, nem?
– Talán megharagudtak egymásra az építők. Összevesztek a kis
vidámparkjukon.
– Még az is lehet – tárta szét a karját Richard.
Hutch újra a képernyőjét kezdte tanulmányozni.
– Tekintélyes mennyiségű trioximetilén van a talajban. Formaldehid. De
csak itt. Ozhoz közel.
– Ez számomra a világon semmit nem mond. Borzasztóan gyenge vagyok
kémiából. Mire lehet ebből következtetni?
– Ez az izé itt – bökött Hutch a képernyőre – nem kínál fel különböző
elméleteket.
Feltűnt a fal mögötti pszeudováros: széles sugárutak, sötét háztömbök és
hosszú sétálóutcák keresztbe-hosszába húzódó hálózata. Űrváros, kövek és
árnyak kísértetvárosa. Hutch ösztönei fényeket és mozgást követeltek.
– Hihetetlen – suttogta, vagy inkább csak lehelte Richard.
Óriási volt. Hutch följebb emelkedett, és ezzel egy időben a kabin fűtését
kézi vezérlésre kapcsolva egy fokot emelt rajta. A város, akárcsak a fal,
romokban hevert.
– Nézd az utcákat! – suttogta Richard.

70
 Tökéletes négyszögeket zártak be. Kilométereken keresztül. Kifelé
végestelen végig, és a látóhatár íve mentén. Oz dermesztő matematikai
pontosságú hely volt, még ebben az általános lepusztultságában is
megsemmisítő erejű. A sugárutak és a keresztutcák hajszálpontosan 90
fokban keresztezték egymást. Hutch sehol sem látott elágazásokat, sem
enyhén kanyarodó vagy egymásba futó utcákat. A házhelyek ugyanilyen
szigorú mértani pontossággal, zsinóregyenesen voltak kijelölve.
– Nem valami fantáziadús – jegyezte meg.
Hallani lehetett, ahogy Richard levegő után kapkod.
– El sem tudom képzelni, létezhet-e valami, ami jobban ellenkezik a Nagy
Emlékművek szellemiségével, mint ez a hely – mondta. Sehol semmi jele
nem mutatkozott a leleményességnek. Spontaneitásnak nyoma sem volt.
Oznak nevezték, de ez tévedés volt. Oz, az eredeti Oz csodálatos és
varázslatos hely volt, míg itt csak kő volt, kő és semmi más. Ennek a helynek
a lelke is kőből volt.
Hutch kilépett a vizuálisból, és visszavonult a pilótafülkébe. A csupa
ismerős és barátságos műszerek, billentyűzetek és jelzőlámpák közé. A
békés, mozdulatlan levegőben kávéillat terjengett.

Ozt nem arra tervezték, hogy bárkinek is menedéket nyújtson. A messziről

házakra, középületekre és tornyokra hasonlító tereptárgyak tömör kőtömbök
voltak, semmi jel nem mutatott arra, hogy lenne rajtuk ajtó vagy ablak.
Energia- vagy plasztilbuborék nem védte őket. Henryék nem találtak
semmiféle gépezetet, eszközt vagy szerelvényt.
Végigrepültek a hosszú sugárutak mentén. Át a márvány épülettömbök
felett. Ezek közül soknak szabályos kocka alakja volt, de voltak téglalap
alakúak is. Valamennyit sima, fényes kőből faragták ki, egyiken sem volt
semmilyen görbület vagy kiszögellés. A legkülönbözőbb méretekben
fordultak elő.
Hutch végignézett az utcák hálózatán. Eredeti állapotukban, mielőtt
bekövetkezett az itt látható rombolás, a kőtömbök egyenesen álltak. Egyetlen
ív sem görbítette el a párhuzamosokat és a függőlegeseket. Egyetlen sugárút

71
sem tért el hirtelen sem jobbra, sem balra. Nem voltak lejtős háztetők. Nem
voltak díszes párkányok, sem cifra kilincsgombok.
Az utcaszinten haladtak tovább. A tömbök baljóslatúan, fenyegetően
magasodtak fölébük. Átmentek egy kereszteződésen. Hutch életében először
értette meg, mit jelent az, hogy idegen.
– A tömbök méretei egymás többszörösei – mondta. Felrakta a számokat.
A konstrukcióban minden egyes tömböt 4,34 méteres oldalú kockákra
lehetett felosztani. Ilyenformán a terek és sugárutak mentén sorakozó
kalcitformákat úgy is fel lehetett fogni, mint sok, egyenlő magasságú és
szélességű kockák egymásra rakva. Az utcák és nyílt térségek ugyanilyen
módon és ugyanilyen méret szerint voltak feloszthatók.
Jelzett a komlink.
– Dr. Wald, ott van?
– Itt vagyok, Frank. Helló, Henry!
Hutch bekapcsolta a videót. Csak egyvalaki jelent meg rajta, és az nem
Henry Jacobi volt. Frank Carson ötven év körüli, kicsit hízásnak indult,
nyílt, barátságos arcú férfi volt. Kék szemét nyugodtan, rezzenéstelenül
rajtuk tartva magában felbecsülte a lányt, és egyedül Richardnak válaszolt.
– Henry nincs itt, uram. A helyzet kissé zűrössé vált, nem tudtuk
nélkülözni őt.
Richard bólintott.
– Új fejlemény az Emlékműkészítőkkel kapcsolatban? Új képek?
– Nem.
– Senkinek nincs fogalma arról, hogy mit jelent ez az egész? – kérdezte
Richard szinte, mint akit megbűvöltek.
– Nincs, uram. Abban reménykedtünk, hogy ön fogja megmondani nekünk.
Richard fölvitte a monitorjára a Remény Terv ütemtervét. Pénteken kellett
valamikor felrobbantaniuk a jégsapkát.
– Remélem, a Kosmik nem változtatott semmin.
– A határidőre gondol? Nem. – Carson arcán undor jelent meg. –
Mindennap valami új figyelmeztetéssel és visszaszámlálási tervvel állnak

72
elő.
Hutch önkéntelenül is a hajóórára pillantott. Nincs valami sok idő hátra.
– Henry megkért, hogy mondjam el, mennyire sajnálja, szeretett volna
találkozni önökkel, de túl sok minden történt nálunk. – Katonásan szabatos
mondatokban beszélt. – Mit szeretnének megnézni?
– Mi lenne, ha elsőként ennek a helynek a centrumába mennénk? De
nyitott vagyok minden javaslatra.
– Rendben. Gondolom, rajta vagyok a pilótája radarernyőjén.
Hutch bólintott.
– Mi lenne, ha utánam jönnének?
Hutch elfogadta az indítványt, kijelentkezett, és beállt Carson mögé.
– Mesélj nekem Carsonról! – mondta.
– Kedvelni fogod. A hadseregből ment nyugdíjba. Azok közül a
tehetséges amatőrök közül való, akik hagyományokkal rendelkeznek a
régészet terén. Akárcsak te magad. – Mindezt könnyed, csevegő stílusban
mondta, de Hutch érezte, hogy komolyan beszél. – Ő Henry ügyintézője és
vezető tisztségviselője. És a pilótája – tette hozzá egyenesen a nő szemébe
nézve. – Ha Frank nem volna, Henrynek úgy kellene viselkednie, mint egy
menedzsernek. Így viszont Frank végzi a rutinfeladatokat, és Henry
nyugodtan foglalkozhat a régészettel.
– Carsonnak nincs ez ellen semmi kifogása?
– Frank kedveli ezt a beosztást. Kicsit nyers a modora, és hajlamos
túlreagálni dolgokat, de elég lezser fickó, és úgy tud elérni dolgokat, hogy
nem haragítja magára az embert. Szereti a munkáját. Nélküle sokkal
szervezetlenebbül menne a munka.
Carson hajója ereszkedni kezdett.
– Oz belvárosa – mondta Hutch. A tömbök itt kicsit magasabbak voltak,
mint a fal közelében. Ezt leszámítva a hasonlóság lelombozó volt.
A központi tér minden sarkán egy-egy zömök torony, illetve a hajdani
torony romja állt. A tér oldalai fél kilométer hosszúak voltak, és egy ötödik,
a többinél alacsonyabb torony emelkedett pontosan a közepén. Valamennyi

73
négyszög alakú volt, mint minden más Ozban.
Richard az ülésből félig kiemelkedve próbált jobban kilátni.
– Döntsd meg egy kicsit, jó? Felém…
Hutch engedelmeskedett.
Két torony helyén már csak törmelékhalom volt. A harmadik, a délnyugati,
csak megperzselődött; az alapjától felfelé feketére volt égve. A negyedik
szinte érintetlen volt.
– Oda! – mutatott Richard a fekete oszlopra. – Szólj neki, hogy ott
szálljon le!
Hutch elküldte az üzenetet, amit Carson visszaigazolt.
– Mit keresünk? – kérdezte Hutch.
Richard arcán nagy elégedettség látszott.
– Mit tudsz ennek a helynek a szimmetriájáról, Hutch? – kérdezte.
– Nem sokat. Csak annyit, hogy van. Mit kell tudni róla?
– Rakj föl a képernyőre pár négyzetkilométernyi területet!
– Rendben. – Fölrakott egy képet, amelyen a középső torony állt a
középpontban.
– Most válassz ki egy célpontot! Bárhol.
– Oké. – Hutch ráközelített egy nagyjából két kilométerre északra lévő, H
betűt kiadó, hosszúkás téglalap alakú csoportra.
– Húzz egy vonalat a csoporttól egyenesen a központi tornyon át! És menj
tovább!
A képernyő szemközti felén a vonal érintett egy másik H-t. Egy azonos
méretűt. – Ez a tükörképe – mondta Hutch.
– Meglepődtél? – Richard nem tudott visszafojtani egy önelégült mosolyt.
Igen. A feljegyzések, amiket vizsgált, nem említették.
– Talán vallási jelentősége volt. Valami csúcstechnikát alkalmazó faj így
vezekelt a bűneiért. Elképzelhető?
– Számomra nem.
Carson siklója már majdnem leért.

74
 Hutch a csoportra irányította a rövid hatósugarú szkennereket.
– A középső torony kilenc egység magasságú, a 4,34 méter
oldalhosszúságú tömböt véve alapegységnek. A külső tornyok tízegységnyi
magasak. Tömörek, mint minden más ezen a helyen. Belső üreg létezésére
nincs bizonyíték. – Carson földet ért, és Hutch is ereszkedni kezdett lefelé. –
Fura. Az ember azt várná, hogy a középső oszlop a legmagasabb. Közben az
a legalacsonyabb. Egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi.
Carson a széléhez közel parkolt le. Hutch lámpáinak fénye súrolta a
Templom siklóját. Áramvonalas testét viharos légkörben való használatra
tervezték. Ez a hasznos teher befogadóképessége egy részének
feláldozásával járt. Más vonatkozásban is mutatósabb volt az Alfánál: az
Akadémia hozzákezdett, hogy kifesse az űrhajóit és CAT-jeit, hogy ezzel is
javítsa a hangulatot a távoli munkaterületeken. A tetőn lévő jármű
világoskék-aranyra volt festve. Az Akadémia színeire. Lehet, hogy ez is
Adrian Hart döntése volt.
Megfordult a siklóval, hogy az utasülés felőli tolóajtó belülre kerülve a
tető közepe felé mutasson. Minél kevesebb alkalmat akart adni gondolataiba
merült főnökének arra, hogy oldalt le találjon esni. Carson kimászott a
gépből, és integetett. Hutch felvillantotta a lámpáit, és ügyesen, apránként
lecsúszott.
Richard kikapcsolta a biztonsági övét, és hátranyúlt a Flickinger-hámért.
Hutch bekínlódta magát a sajátjába, a pilótazubbonya fölé. Az
oxigéntartályok rendben voltak. Aktiválta az energiamezőt, azután segített
Richardnak. Amikor mindketten elkészültek, megszüntette a nyomást a
pilótakabinban.
Carsonon rögtön látszott a katonai múltja. Ropogósra vasalt katonaruhát
viselt, és Cobra II feliratú baseballsapkát az összetekeredett kígyót és
lecsapó villámot ábrázoló emblémával. Zubbonya bal mellzsebe fölött
virított a neve. Jól megtermett, széles vállú férfi volt, derékban már kezdett
kicsit vastagodni. A kor divatja szerint simára borotválta az arcát, rövidre
nyírt, fekete hajába itt-ott már ősz szálak vegyültek. Szétvetett lábbal, kezét
a háta mögött összekulcsolva várakozott.
A kabinban a nyomás megszűnt, és mindkét tolóajtó kinyílt. Richard nem

75
volt kifejezetten suta, de az Alfát a jelek szerint atléták számára tervezték.
Kiszálláskor ki kellett mászni az egyik rövid szárnyra, és a törzsbe épített
fogantyúkba kapaszkodva leereszkedni. A gravitáció ingadozása minden
utast kellemetlenül érintett volna, de különösen az olyanokat, mint Richard,
aki már nem volt fiatal, és eleve nem számított különösebben ügyesnek.
Carson egyszer csak megjelent a szárny alatt, de nem tett olyan
mozdulatot, mintha segíteni akarna az idősebbnek. Ez bölcs dolog volt tőle;
Richard nem szerette, ha segítettek neki. Mindenesetre ott volt, ha mégis
szükség lenne rá. Hutch helyeselte a dolgot.
Amikor az utasa már lent volt a földön, könnyedén leugrott mellé. Kötelet
csatolt a bal csuklójára, és a siklóhoz csatlakoztatta. Ezen a gravitáción nem
tanácsos kockáztatni egy háztetőn.
Richard már fél térdre ereszkedve vizsgálta a megperzselődött követ.
– Mi történt ezzel a hellyel? – kérdezte Carsontól. – Van valakinek valami
elképzelése?
– Nincs. Senki nem tudott elfogadható magyarázatot találni rá.
– Talán felrobbant az építők hajója – vetette fel Hutch.
– Nem olyan rongálódásnak látszik, mint amit egyetlen robbanás
okozhatott – felelte összeráncolt szemöldökkel Carson.
Richard fölállt, és komoly arccal elindult a tető széle felé. Carson olyan
gyorsan mellette termett, amennyire csak az alacsony gravitáció engedte.
Hutch egy lépéssel lemaradva követte őket.
– Kísérteties hely – mondta.
Carson elmosolyodott. Az arckifejezése arra utalt, hogy látja, amit más
magában gondol.
Richard azt tette, amit mindig mindenki, amikor valami magas helyen van:
kihajolt, és lenézett. Nem lenne végzetes, ha akár ilyen magasról is leugrik
az utcára, hacsak történetesen nem fejre esik. De az biztos, hogy sántikálna
utána.
– Csak óvatosan! – intette Carson, és még közelebb lépett.
– Jelenleg is dolgozik itt egy csoport? – kérdezte Richard.

76
 – Nem. Hónapok óta senki sincs Ozban. Miután megkaptuk a Templom
határidejét, mindenkit visszahívtunk innen.
– Idefent nem valami nagy a tapadási súrlódás – figyelmeztette Hutch.
– Találtak valamilyen hajóroncsot? – kérdezte Richard, kinézve a
városra. – Valami nyomot arról, hogy mi történt itt?
Carson megrázta a fejét. Nem.
– Semmi nem maradt? Lábnyomok? Lenyomatok a talajban…?
A két űrjármű ott állt a kockák és téglatestek végtelenbe nyúló tömegével
szemben. Törzsük, szárnyuk és kompjaik mind-mind lekerekített formájúak
voltak. Egy vörös irányjelző lámpa pislogott halványan az Alfa törzsén a
talpak között. Mindkét jármű kabinlámpáinak fénye rávetült a kő égett
felszínére.
– Nincs semmi. Bár lenne, doktor! – Carson Hutchra pillantott, majd
visszafordította a figyelmét Richardra. – Szeretné látni a kőbányákat?
Ahonnan a köveket idehozták?
– Nem, köszönöm. Mi van még, amit érdemes megnézni?
– Egy felirat.
– Felirat? – kapta fel a fejét Richard. – Miért nem ezzel kezdte? Az
Összefoglaló egy szóval sem említette.
– Az Összefoglaló egy éve készült. Kicsit túl sok dolgunk volt ahhoz,
hogy a frissítésekkel töltsük az időt.
Richard egymáshoz dörzsölte a két tenyerét. Arcán üdvözült mosollyal
meglendítette a karját, és e hirtelen mozdulattól megtántorodva lebillent a
háztető pereméről. Hutch és Carson egyszerre kaptak utána. Ezen az
alacsony, mindössze egytized gravitáción olyan kicsi volt a súlyuk, hogy
mindhárman leestek volna, ha Hutch pányvája nem tartja meg őket. De így is
küzdeniük kellett, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat.
– Köszönöm, Frank – kiáltotta Richard, miután sikerült megvetnie a lábát.
– Mit jelent a felirat? El tudták olvasni?
– Egy szót sem – felelte bocsánatkérő képpel Carson. – De ön úgy fogja
találni, hogy megéri rászánni az időt.

77
 Hutch megállapította, hogy Richardnak igaza volt. Tetszett neki Carson.
Habozás nélkül kockára tette a saját testi épségét. Ez imponált neki.

Nyugat felé tartottak, mindkét siklóval.

Ahogy egyre távolodtak a központtól, úgy csökkent az egyes kőtömbök
magassága, habár a folyamat nem mutatott semmilyen szabályszerűséget. A
fal közelében, a belváros határainál (Hutch nem tudott másban, mint ezekben
a fogalmakban gondolkodni) már annyira eluralkodtak az egyegységnyi
kőtömbök, hogy minden, ami ennél magasabb volt, kitűnt a többi közül.
Elrepültek egy rész fölött, ahol hasadék keletkezett a földben, amely egyik
oldalon több méterre lesüllyedt. A sugárutak félbetörtek, a kőtömbök
szétszóródtak.
– Több kráter keletkezett a falakon belül – mondta Carson a linken
keresztül. – Legtöbbje az építkezés után keletkezett. Ebben az esetben a
kráter már itt volt, és ráépítkeztek. Megtöltötték a krátert, de végül beomlott
a föld. Néhány másik helyen meg a földkéreg nem bírta el a tömbök súlyát,
és egyszerűen beszakadt.
– A meteorok, amik a városra záporoztak: meg tudták állapítani, hogy az
mikor történt?
– Nem. Még körülbelül sem tudjuk megmondani az idejét. Csak annyit
tudunk, hogy az anomálián belül és körülötte lévő kráterek jóval fiatalabbak,
mint a másutt lévők.
– Mennyivel fiatalabbak?
– A kráterképződés kora valamikor a jelentől számított egy- és
kétmilliárd év között volt a múltban. De ezek a lyukak legföljebb ötvenezer
évesek lehetnek. Természetesen azok, amelyek a belvárosban vannak, i. e.
9000 után születhettek. Mellékesen szólva nem tudjuk, hogy honnan
származnak az égésnyomok, azt viszont igen, hogy akármilyen is a tűz
természete, kétszer következett be.
– Kétszer?
– I. e. 9000-ben, majd újra i. e. 1000 körül.

78
 Richard szemöldöke között mély ránc keletkezett.
– Roppant elgondolkodtató – mondta nem titkolt tetszéssel.
– Van még valami, habár véletlen is lehet – folytatta Carson.
– Mégpedig?
– Az időpontok egybeesnek a Quraquán végbement általános bomlási
folyamattal. Amikor népek tűntek el a történelem süllyesztőjében, államok
omlottak össze, és hasonlók.
– Úgy van – mondta Richard, visszaemlékezve az említett
diszkontinuitásokra. Azután mély hallgatásba merült.
A komor, szürke városkép elmozdult alattuk. Elöl Carson piros és fehér
navigációs fényei villogtak vidáman és bátran e hátborzongató tájban. Hutch
újra feltette Carsont a kijelzőre.
– Mióta van idekint, Frank?
– Hat éve – hangzott a válasz.
– Hosszú idő.
– Bizony. – Az arca, melyen egyes vonásokat a vezérlőpult fényei
kiemeltek, másokat árnyékba borítottak, nem árult el érzelmeket.
– Hol lakik otthon?
– Torontóban. Edinburgh-ban születtem, de róla nincsenek emlékeim.
– Visszament oda egyáltalán? Nyaralni például?
Hutch tudta, hogy az ilyesmi szokatlan. Az Akadémia alkalmazottainak
évente hat hét szabadság járt, plusz az utazási idő. Carson tehát
munkamániás.
Richard a kőtömbök elrendezését figyelte.
– Vajon miért faragták valamennyit egyforma méretűre? – töprengett
hangosan. – Olyan szerszámmal dolgoztak, amin nem lehetett állítani? Csak
egy méretre tudta vágni a követ? Azután összehegesztették a darabokat?
Hutch felrakta az egyik tömböt a kijelzőre.
– Nem – mondta Carson. – Nem így van. A nagyobb tömböket nem kisebb
darabokból állították össze. Úgy vágták őket, hogy háromszor vagy

79
nyolcszor nagyobbak legyenek. Vagy valahogy. Mindenesetre itt vagyunk.
Nézzenek balra!
Az alacsony téglatestek közül egy torony emelkedett ki. De ez másmilyen
torony volt, mint a többi: kerek. Rövid, zömök, körülbelül négyszintes.
Egymaga állt egy téren.
Kerek formája feltűnő volt. A párhuzamos és merőleges vonalak, mértani
pontosságú metszéspontok e dermesztő egyhangúságában a maga egyszerű
kör alakúsága kész csoda volt, remekműnek nevezhető találmány.
Leszálltak. Richard alig tudta kivárni, hogy vége legyen a körözésnek, a
kabinban megszűnjön a nyomás, és kinyíljanak az ajtók. Hutch az
energiamezője biztonságában megfogta a vállát, hogy emlékeztesse az
óvatosságra.
A torony az északi oldalán el volt szenesedve.
Carson kinyitotta a hajója rakterének az ajtaját, és kivett egy kisméretű
állólétrát. Richard megnyugtatta a pilótáját, kimászott, és a fogantyúk
segítségével leereszkedett. A teret vékony rétegben belepte a por.
A siklóból kikerülve és a talajszintre érve Hutch megérezte az elmúlt
korok, az üres utcák és hamis házak, az őrült geometria és a hosszan elnyúló
árnyékok súlyát, azt, ami itt várakozott az emberiség történelme alatt
mindvégig.
Carson pontosan tudta, hogy mit keres. A toronyhoz ment, nekitámasztotta
a létrát, megigazgatta, kipróbálta, majd félreállt, és odahívta Richardot,
hogy másszon fel.
– Óvatosan! – tette hozzá.
Mintegy öt méter magasan négy sor domború írásjel állt ki a márványból.
Richard fölmászott egészen addig, amíg szemmagasságba került vele, és
odairányította a lámpáját.
A jelek nem hasonlítottak a Iapetuson látott kifinomult szimbólumokra.
Ezek nehézkesek, tompák, nyersek voltak. Inkább határozottak, mint
szuggesztívek. Férfiasak. Mialatt nézte őket, Carson ledobott egy bombát.
– A quraquatok nyelvén írták.
Richard megingott a létrán.

80
 – Mit mond? Én úgy tudom, hogy a Quraquán soha senki sem jutott el az
űrutazásig.
– Így van, dr. Wald. Nem sokat tudunk ezekről a népekről, de abban
biztosak vagyunk, hogy azt a technológiát sohasem fejlesztették ki.
Hutch hátrébb lépett, hogy jobban lássa a feliratot.
– Akkor talán egy másfajta technológiájuk volt. Olyan, amit mi nem
ismerünk.
– Például?
– Nem tudom. Ha meg tudnám mondani, akkor már ismerném.
– Nos, mindegy is – vágott közbe türelmetlenül Carson. – Tudjuk, hogy
volt egy lóvontatású civilizációjuk, amikor az emberek ezt a nyelvet
beszélték.
Richard egy nagyítóval vizsgálgatta az írást.
– És mikor lett volna az?
– I. e. a kilencedik évezredben.
Ugyanaz a kor. Hutch végignézett a vak téglatesteken és a hosszú, néma
utcákon. Jeges borzongás kúszott fel a gerincén.
– Lehet, hogy az ezt a nyelvet beszélők ugyanazok, mint akik a
Templomban bevésték az Emlékműkészítő képét? – kérdezte Richard.
– Igen – felelte Carson. – A nyelv a Casumel Lineáris C. Mindössze egy
nagyjából négyszáz évig tartó korszakban beszélték.
Richard, még mindig a létra tetején ülve hátrahajolt, és fölsandított a
torony tetejére.
– Ezért erőltette annyira Henry a Templomot?
Carson bólintott.
– El tudja képzelni, milyen érzés az, hogy van egy írása erről a helyről, és
nem tudja elolvasni? – Méla undorral megrázta a fejét. – Az a nép, amelyik
ezt a nyelvet beszélte, a Szelek Templomát körülvevő vidéken élt. És
bizonyos vonatkozásban magát a Templomot is az ellenőrzésük alatt
tartották. Reménykedtünk, hogy találunk egy rosette-i követ. Vagy ha azt nem
is, lesz legalább annyi feliratunk, amiből már meg tudjuk fejteni az írást.

81
 – Én ezt egyáltalán nem értem – vágott közbe Hutch. – Ha a quraquatok
sohasem jutottak el ide, hogyan hagyhatták itt az írásukat? Biztos benne,
hogy ez csakugyan az, aminek gondolja?
– Efelől semmi kétségem – válaszolta Carson. – A tökéletes párja.
– Hogy lehet az…?
– Én arra gondolok, hogy ennek a… szörnyűségnek az építői üzentek vele
a Quraquat lakóinak. Hogy ha majd idejönnek, elolvashassák – mondta
Richard.
– De mit üzentek? – Hutch alig tudta féken tartani a türelmetlenségét.
– Hogy lépjenek be ők is a galaktikus klubba – vélekedett Carson.
– Vagy magyarázatot adtak Ozra. – Richard megindult lefelé. – Ki tudja?
– Frank – nézett Hutch Carsonra –, ezek közül az ősi nyelvek közül hányat
tudunk elolvasni?
– Párat. Nem sokat. Tulajdonképpen szinte semmit.
– Semmit. – Hutch megpróbálta elűzni a ködöt az agyáról. – Hogy is van
ez? Ha ezekből a nyelvekből egyet sem értünk, akkor mit számít az, ha
találunk egy rosette-i követ? Hiszen akkor azt sem tudjuk elolvasni, igaz?
– Az nem számít. Ha megkapjuk ugyanazt a szöveget három vagy több
nyelven, akkor meg tudjuk fejteni az összes ott szereplő nyelvet. Feltéve,
hogy elég hosszú a szöveg. – Richard leért a földre. – Ha jól megnézték, van
itt még valami, amit látniuk kell – mondta Carson.
– Rendben.
– Föl kell mennünk a torony tetejére. – Elindultak a siklók felé. –
Mehetünk az enyémmel.
Bemásztak a nyitva hagyott tolóajtón. Carson igazított egyet a sapkáján, és
aktivizálta a mágneseket. A jármű fellebegett a torony homlokzatán.
– Van még ilyen Oz másik felén is? – kérdezte Richard.
– Másik kerek torony? Igen, van.
– És felirat?
– Nincs. Feliratból nincs több.

82
 – Érdekes. – Richard lenézett. – Hé, a tető nincs vízszintben! – kiáltotta.
Kihajolt, hogy jobban lásson. – Az első ferde sík, amit itt látok.
– Van másik – felelte Carson.
– A másik torony.
– Igen. – Épp a tető fölött lebegtek.
– Frank. – Richard Wald összehúzta ezüst szemöldökét. – A másik torony
helye ennek a tükörképe?
– Nem.
Richard arca felderült.
Hutch megértette.
– Nem követi a mintát – mondta. – A kerek tornyok közé húzott egyenes
nem metszi a központban lévő tornyot.
– Kivételes állapot Ozban. Másutt is előfordul, Frank?
– Tudtommal nem.
– Helyes. Tehát csak ezekre a tornyokra kell összpontosítanunk. –
Körbefordult, hogy felmérje saját helyzetét. – Hol van a belváros?
Carson megmutatta.
– És a másik torony?
– Észak felé – mutatta Carson. – Miért?
– Még nem tudom. Frank, megmérték a tető dőlésszögét?
– Nem. Nem hinném, hogy bárki is megmérte volna. Miért kellene
megmérnünk?
– Nem tudom. De nézze csak! A legalsó része azon az oldalon van,
amelyik a legközelebb esik a belváros közepéhez. Ha a fal felé fordítja a
tekintetét, a tető is emelkedni kezd.
– Nem tudom követni.
– Mindez még csak találgatás. Ugyanígy van a másik toronynál is?
– Nem vagyok biztos abban, hogy értem a kérdést.
– Azt mondta, hogy annak is ferde a teteje. A másik torony tetejének a
legalacsonyabban lévő széle is a legközelebb esik Oz közepéhez?

83
 – Nem emlékszem. – Mintha azt mondta volna: Miért foglalkozna bárki
is ilyesmivel? – Le akar szállni rá, hogy körülnézzen kicsit?
– Köszönöm, nem, épp eleget láttam. Még van egy munka, amit el kell
végeznünk, azután szeretnék visszamenni magával a Templomhoz.
– Richard. – Hutch, aki sejtette, hogy ez be fog következni, elővette a
legkomolyabb, „Na ne szórakozzon velem!” felütésű hangját. – Ne felejtsd
el, azért jöttünk ide, hogy magunkkal vigyük az embereket, nem pedig azért,
hogy növeljük a létszámukat.
– Tudom, Hutch. És nem fogom elfelejteni. – Megfogta, és megszorította a
nő kezét. A Flickinger-mezőik felragyogtak.
– Légy óvatos! – mondta Hutch.
– Mi az a másik munka? – kérdezte Carson.
– A lehető legnagyobb pontossággal meg kell határoznunk a dőlésszöget.
Mindkét kerek toronynál. És meg kell bizonyosodnunk róla, hogy mindkét
tető legalacsonyabb pontja valóban a központi tér felé mutat. – Hutchra
kacsintva, boldogságtól ragyogó arccal hozzátette: – Lehet, hogy találtunk
valamit.

2202. június 6.

Kedves Dick!

…Köszönet Istennek a kerek tornyokért és a lejtős tetőkért. Ez minden,

amitől mégis csak lehet valami értelme ennek a vállalkozásnak.
Jól szórakoztál volna a viselkedésünkön. Nagyon nyugodtak, csendesek
voltunk. Lehalkítottuk a hangunkat, mintha attól féltünk volna, hogy
valaki meghallhatja. Még Frank Carson is. Nem ismered őt. Nem az a
fajta ember, aki bárkinek engedne, vagy meghátrálna előle. De még ő is
figyelt, nem fenyeget-e valami veszély.
Az az igazság, hogy érezhető valaminek a jelenléte azokon az utcákon.
Ha nem akarod, akkor is érezned kell.

84
 Szegény Hutch! Ő nem talál semmiféle ésszerű magyarázatot, és ettől
az utunk végére már igencsak közel állt a kiboruláshoz. Még engem is,
akinek pedig van valami csekély képessége (és tudom, hogy sejted is, mi
az), elfogott a nyugtalanság. Oz nem való olyannak, aki nem meri teljesen
szabadjára engedni a képzeletét…

Richard

Richard Wald levele unokafivérének, Dicknek

(Az oregoni Portlandbe érkezett június 24-én.)

85
 Második rész

A Szelek Temploma

86
 HAT

Az Alfa fedélzetén, június 6. vasárnap, 18.30

Hutch örült, hogy visszamegy a Winckelmannra. Ormótlan, elemes hajó

volt, nem sokkal több mint egy sor, a központi gerinchez csatlakoztatott
gyűrű (ezen az úton három szelvény). Ahogy közeledett hozzá, aktiválta a
fényeit, melyek megvilágították a siklókikötő öblét, és kirajzolták a
szenzorok, karbantartó egységek és antennák sorainak körvonalát. A hajó, ez
az ismerős és barátságos, pusztán a haszonelvűségen és tagadhatatlanul
emberi elgondolásokon alapuló hajó egy hirtelen nyugtalanítóvá vált
csillagos háttér előtt lebegett.
Rá rendszerint nem voltak hatással a mélyűri hangulatok, mint sok más, a
világok között utazgató társára. De ma este, ó, ma este a hajó kimondottan
jól nézett ki. Jó lett volna, ha van valaki, akivel beszélgethet, aki betöltené a
hajóban lévő üres helyeket. Ennek ellenére megkönnyebbült, hogy hazamegy,
ahol bezárhatja az ajtókat, és berakhat egy simmyt.
A hídhoz közeli A gyűrűn feltűnő helyen díszelgett az Akadémia pecsétje,
egy irattekercs és egy lámpa által közrefogott kék színű földgolyó, az
Egyesült Világ.
A hold és a bolygó fekete, csillagtalan égbolton lebegett. A Quraqua az
Orion és a Nyilas karjai között ásító széles hasadék, az Üres szélén volt. A
szemközti, hatezer fényévnyire lévő part mindössze halvány derengésnek
látszott. Hutch elmerengett azon, hogy vajon milyen hatással van egy
fejlődésben lévő fajra egy csillagokkal félig telezsúfolt, félig meg üres
égbolt.
Az Alfa belépett a B gyűrűbe, és beállt a helyére. A nagy csapóajtó
jótékonyan rácsukódott a kinti sötétségre. Hutch lehúzta magáról a
Flickinger-hámot, és berakta az ülése mögött lévő rekeszbe. Öt perc múlva
már a hídon volt.
Villogni kezdett az üzenetpanel. A tálcán már ott volt a templomi
helyszínről a szokásos elsőbbséggel érkező adás. Túl hamar, hiszen Richard

87
még nem érhetett oda. Még van idő, majd később megnézi. Bement a
kabinjába, levette a munkaruháját, és belépett a zuhanyfülkébe. Jólesett neki
a záporozó víz.
Utána, még vizesen, rendelt egy szelet marhasültet. A kabinja ki volt
dekorálva a régi barátai képeivel, a róla és Richardról a Pinnacle-en készült
fotóval, az Alfát ábrázolóval, ahogy ott lebeg orral szemben az Arcturus
közelében lévő Nagy Hatszögű Emlékművel, a planetológusok
csoportképével, akikkel együtt bulizott a bethesdai tengerparton (és akik a
fotó kedvéért a vállukra emelték). A kabin levegőjét betöltötte a zöld
növények, a citrom illatú kakukkfű, a viaszmirtusz és a lonc édes illata.
Átvonult előtte a démoni hold. Ozt nem lehetett látni a túloldalon. Saját
nyugtalanságán feldühödve becsukta a panelt.
Évekkel ezelőtt kapott Richardtól egy szép medált, egy platinából készült
másolatot arról a talizmánról, amelyet a Quraquáról hozott haza. Ez még az
Oz felfedezése előtti időben volt. A medál egyik oldalának vésete egy
szárnyas fenevadat és egy hatszögű csillagot, a másik oldalán egy kecses
vonalú ívet ábrázolt. A perem mentén misztikus szimbólumok sorakoztak. „A
fenevad és a csillag a szerelmet jelenti, az ív pedig a gazdagságot – mondta
akkor Richard. Mindkettőben részed lesz, amíg viseled a medált.”
Ma este megnyugtató volt erre gondolnia. Átdobta a vállán. Kis helyi
varázslat.
Felöltözött, és amikor megszólalt a vacsorát jelző csengő, elballagott az
étkezőbe a sültért. Mellérakott még egy üveg bort, és mindezzel együtt
fölment a hídra.
Az üzenetpanel még mindig villogott.
Levágott egy falat húst, megkóstolta, majd kinyitotta a bort. Chablis volt.
Azután fogadta az üzenetet, amely egy látványosan szép szőke nőtől jött.
– Winckelmann – mondta a nő –, a nevem Allegri. Én leszek az evakuálás
koordinátora. Tizennégy embert kell kihoznunk. Plusz dr. Waldot, aki már
úton van ide. Negyvennyolc órán belül el akarjuk kezdeni a kitelepítést.
Tudom, hogy ez az eredeti tervhez képest későbbi időpont, de még vannak
tennivalóink. Tájékoztatom, hogy a Kosmik a mi időnk szerint péntek
délelőtt tíz órakor indítja a hadműveletet. A Templom ideje szerint. Ez az

88
adás azonos időértékeket tartalmaz. Huszonnégy órás tartalékkal számolva
akarunk kiérni. Műtárgyak is vannak, amiket mozgatnunk kell, és ahhoz minél
előbb hozzá kell kezdenünk. Kérem, mihelyt tud, vegye föl a kapcsolatot
velem!
A képernyő elsötétült.
Hutch hátradőlt a székben. Az ilyen távoli helyeken az emberek
rendszerint rászánták az időt, hogy köszönjenek. Úgy látszik, ez az Allegri
túl sokáig volt a víz alatt.
Fölrakta a Quraquát a nagy képernyőre, és 32-es magra állította.
Napfény áradt szét a felhőtakarón, megvilágítva az iszapszínű prériket, a
hatalmas, zöld erdőket, messzire terjedő pusztaságokat és kígyózó
hegyláncokat. Az óceánjai közül egyik sem látszott. Kettő volt, mindkettő
sekély, egymástól függetlenek. Általában véve száraz bolygó volt, amit a
Kosmik reményei szerint orvosolni lehet a terraformáló hadművelet első
fázisában, amelyet Remény Tervnek nevezett el.
A déli óceán a jégsapkát körülvéve egy átlagosan körülbelül ötszáz
kilométer széles, kerek víztükröt alkotott. Ezenkívül több, ujj alakú tenger
nyomult észak felé. A leghosszabb közülük a Yakata volt, ami a helyiek
nyelvén az Istenek Pihenőhelyét jelentette. Mintegy háromezer kilométerre
nyúlt be a szárazföldbe. A legészakibb végében, közvetlenül a parton állt a
Szelek Temploma.
Hutch olvasta valahol, hogy úgy vélik, a Quraquán épp most kezdődik egy
jégkorszak. Akár igaz volt, akár nem, mindkét jégsapka épnek látszott. Jó
nagy locspocs lesz, ha ezek egyszer elolvadnak. És ha a szakértőknek igazuk
van, a Quraquának máris lesznek óceánjai.
Péntek, délelőtt tíz óra, templomidő szerint. Mikor volt ez? Előhívta az
Allegri által küldött adatokat.
A Quraquán egy nap húsz óra, harminckét perc, tizennyolc másodperc
hosszú volt. Mindenki tisztában volt az ismerős huszonnégy órás beosztás
használatának lélektani jelentőségével, de az átállítás elkerülhetetlen volt,
ha az emberek hosszabb időre rendezkedtek be egy új világon. A Quraquán
az órákat úgy kellett beállítani, hogy reggel és este 10:16:09-ig mutassák az
időt. Akkor előreugrottak déli 12-re és éjfélre. Ez a módszer időt vett el

89
mind az alvás, mind az ébrenlét időszakából.
Véletlenül ezúttal egybeesett a vasárnap a Szelek Templomában és a Wink
fedélzetén. A terraformálás munkálatainak valamivel több mint kilencven
óra múlva kellett elkezdődniük. Henry Jacobi egynapos biztonsági
ráhagyással akarta végrehajtani az evakuálást. És ehhez két sikló állt
rendelkezésükre. Könnyű dolguk lesz.
Ennek ellenére Hutch kényelmetlenül érezte magát. Nem úgy festett,
mintha Jacobi számára a legfontosabb lenne, hogy elmehessen innen.
Utasította a navigációs számítógépet, hogy emelje ki a Winket a hold körüli
pályájáról, és indítsa el a Quraqua felé. Bevitte mindkét határidőt a saját
kronométerébe, a hajó óráit pedig a Templom idejéhez igazította.
A navigációs kijelzőn megjelent a figyelmeztetés, miszerint a hajó
harminchat perc múlva elhagyja a hold körüli pályát.
Hutch befejezte a vacsorát, és a maradékot besöpörte a vákuumcsőbe.
Azután bekapcsolt egy vígjátékot, és hátradőlve nézni kezdte. De mire
működésbe léptek az indító rakéták, és a hajó emelkedni kezdett, ő már
aludt.

Csilingelésre ébredt. Adás van.

A fények elhalványultak. Hét órát aludt.
Richard tűnt fel a monitoron.
– Helló? Hogy mennek a dolgaink?
– Jól.
Richard arcán az a fajta zavar látszott, mint amikor mondani készül
valamit, amiről tudja, hogy nem fog neki tetszeni.
– Figyelj, Hutch, rosszul állnak idelent a dolgok. Több helyszín is van a
Templom alatt. Az, amelyik mindannyiunkat érdekel, mélyen van, és oda
csak most jutnak be. Minden időt, ami csak rendelkezésünkre áll, fel kell
használnunk. Az ő itteni siklójukba három ember fér be, plusz a pilóta.
Készíts egy menetrendet, amivel mindenkit ki lehet vinni! De hagyj nekünk
minél több időt, hogy dolgozhassunk!

90
 – Richard, ez őrültség! – felelte, nem is titkolva az elkeseredését.
– Lehet. De nagyon közel járhatnak. Már majdnem bejutottak az
Altemplomba. Hutch, kilencezer évvel az időszámításunk előtt épült,
egyidős a holdon látott konstrukcióval. Látnunk kell! Nem hagyhatjuk itt,
ahol pusztulás vár rá.
Hutch ezzel nem értett egyet.
– Szerintem meg az a legfontosabb, hogy kijussunk innen, mielőtt a víz
megemelkedik.
– Ki fogunk jutni. De addig minden napot ki kell használnunk.
– A fenébe!
Richard türelmes mosollyal folytatta:
– Hutch, nem fogunk kockázatos dolgokat csinálni. Szavamat adom rá. De
szükségem van a segítségedre. Oké?
Hálásnak kéne lennem, amiért nem tagadja meg, hogy felszálljon,
kockáztatva, hogy a Kosmik vízbe fojtsa, gondolta Hutch. Korábban a
mások tisztességébe vetett eredendő hite vitte tévútra Richardot.
– Meglátom, mit tehetek – mondta. – Richard, ki irányítja itt a Kosmik
hadműveletét? Te tudod?
– Melanie Truscottnak hívják az igazgatót. Semmit sem tudok róla. Henry
nem nagyon kedveli.
– Nem hiszem, hogy kedvelnie kéne. Hol van a főhadiszállása?
– Várj egy percet! – Hallani lehetett, amint szót vált valakivel. – Van egy
űrhajójuk. A Kosmik Űrállomással van összeköttetésben. – A tekintete
hirtelen gyanakvóvá vált. – Miért kérdezed?
– Csak kíváncsiságból. Pár óra múlva lent leszek.
– Hutch, ne keverd magad bele ebbe, rendben? – kérte a férfi.
– Már benne vagyok, Richard.

Egy leheletszerű gyűrű vette körül a Quraquát. Csak akkor lehetett látni,

91
ha egy bizonyos szögben érték a Nap sugarai. Ilyenkor a szivárvány
tünékeny szépségével felragyogott. A gyűrűt valójában főleg jég alkotta, és
nem természetes képződmény volt. Alkotóelemeit úgy hozták – és hozzák
mindmáig – ide a Bellatrix V gázóriás gyűrűiből. A Kosmik több
vontatóhajója járt odakint, hogy jégtömböket indítson útnak a Quraqua
irányába. „Hógolyóknak” hívták őket. Befogták, más vontatókkal terelgetve
keringőpályára állították őket, ahol az volt a szerepük, hogy többletvízzel
lássák el a bolygót. Nulla órakor a Kosmik megolvasztja a jégsapkákat,
szemcsékre bontja, és elindítja lefelé a hógolyókat. A becslések szerint hat
éven át fog esni az eső a Quraquán. Földi növénykultúrákat vetnek el, és ha
minden jól megy, egy új élővilág jön létre. Öt évtized múlva az első emberi
telepesek egy olyan világra fognak érkezni, ami ha nem is édenkert, de
legalább művelhető lesz. A Wink szenzorai máris több mint ezer jégtömböt
számoltak össze a keringési pályán, és újabb kettő közeledett.
Hutch épp eléggé ismerte a hivatali gépezetek működését, hogy tudja, az
az ötven éves táv optimista becslés. Gyanította, hogy száz évig ide senki
nem fog jönni. És egy Casewaynek tulajdonított mondat jutott az eszébe: „Itt
most egy verseny zajlik a földi üvegházunk és a Quraquán lévő üvegház
között.”
A Wink keringőpályára állt.
A bolygó szürkének tűnt, és látszólag semmi jóval nem kecsegtetett.
Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz megtalálni a második Földet?
Hogy ilyen sok fényévnyi távolságra ilyen kevés jelölt akad? A Pinnacle
gravitációja túl nagy, a Nokot már lakja egy értelmes faj, amely elől az
emberiség gondosan titkolta a létezését, és egy másik lakható bolygó, amiről
hallott, egy instabil csillag körül keringett. Ezeken kívül semmi sem volt.
A kutatást tehát tovább kell folytatni. Addig csak ezzel a zord, hideg
hellyel gazdálkodhatnak.
A Kosmik Űrállomás egy fényes csillag volt a déli égbolton. Az IMAC a
földi űrállomás kicsinyített mása volt, két, ellentétes irányban forgó
ikerkerék a küllőkkel, és az egész egy vastag kerékagyhoz csatlakoztatva.
Fényeit elhalványította a bolygó ragyogása. Egy haszonjármű úszott felé.
Hutch beírta a számítógépe keresőjébe Melanie Truscott nevét.

92
Szül. Dayton, Ohio. 2161. december 11.

2183-ban férjhez ment Hart Brinkerhez, a Caswell & Simms Bank

akkori főkönyvelőjéhez. A házasságot 2188-ban nem újították meg.
Gyermektelen.
Csillagászatból alapdiploma a Wesleyanen, mester fokozat és PhD
planetáris mérnöki képzésben a Virginiai Egyetemen 2184-ben, illetve
2186-ban.
Tanársegéd ugyanott 2185-88.
Különböző környezetvédelmi témák lobbistája 2188-92.
Északnyugati Regionális Főbiztos, Észak-Amerikai Unió
Belügyminisztériuma 2192-93.
A UW atomenergiai összekötője 2193-95.
2195-97: Észak-Afrika és az Amazonas-medence regenerálási tervének
(részben) sikeres megvalósításával szerzett hírnevet.
Számos környezetvédelmi ügy és a Kosmik tanácsadója 2197-99.
Alapos elemző munkákat közölt az üvegházhatásról és az óceánok
klimatikus viszonyainak megváltozásáról. Régóta támogatja a
kormányrendeletekkel való népességcsökkentést.
Négy ízben tartóztatták le a lápokat és a veszélyeztetett fajokat
fenyegető politika elleni tiltakozásért.

A megjegyzés rovatból kiderült, hogy Truscott tagja számos szakmai

szervezetnek. És hogy mindmáig aktívan részt vesz a Nemzetközi Erdőmentő
Terv, a Földalapítás és az Intervilág munkájában.
Egyszer közbelépett, amikor egy banda tagjai megtámadtak egy idős
embert Newarkban. Amikor valamelyik bandatag kést döfött belé, elvette az
egyikük pisztolyát, és agyonlőtte a támadót.
A 88-as denveri földrengéskor egy összeomló színházban irányította az
emberek kimenekítését.
Hát, nem valami mimóza lélek.
Hutch kirakta a képernyőre Truscott képét: nyúlánk, magas homlokú,

93
átható tekintetű nő volt. Sötétbarna haj, üde arcszín. Akár vonzónak is
lehetett volna mondani, ha nem érződik rajta valami keménység. Mint aki
megszokta, hogy ő parancsol. Ezzel együtt olyan nőnek látszott, aki tudja,
hogyan érezze jól magát. És ami még fontosabb, Hutch nem látott benne
rugalmasságot.
Sóhajtott, és kinyitott egy csatornát az űrhajóra. A képernyőn megjelent a
Kosmik emblémája, a tudás fáklyája, körülötte a bolygók gyűrűjével. Azután
egy kövér, szakállas férfi bámult rá.
– Kosmik Űrállomás – mondta. – Mit akar, Winckelmann?
Nagy hasú, mogorva fickó volt. Rikítózöld ingének ujja a könyökéig fel
volt hajtva. Apró, szúrós tekintetű szemét egyenesen rászegezte. Csak úgy
áradt belőle az unalom.
– Gondoltam, talán tudni akarja, hogy itt vagyok a térségben – felelte
nyugodt hangon Hutch. – Ha vannak a közelben közlekedő hajók,
megköszönném, ha kapnék egy menetrendet.
A férfi leplezetlen undorral végigmérte.
– Utánanézek.
– Nálam pénteken, a templomidő szerint pontban tíz órakor kezdődik a
robbantás. – A „robbantás” szót kifejezetten kedvesen ejtette ki, gyanítva,
hogy ez bosszantani fogja a kövér fickót, aki számára az operáció szó a
helyes terminológia. – Kérem, igazolja vissza!
– Korrekt, Winckelmann. Nincs változás. – Egy pillantást vetett oldalra,
és bólintott. – Az igazgató beszélni akar magával. Átkapcsolom.
– Köszönöm a kellemes beszélgetést – mondta Hutch a legszívélyesebb
mosolyával.
A férfi arcvonásai megkeményedtek. Nagyon közel élt a felszínhez. Távol
a szemlélődés mély vizeitől.
Ahol az imént még ő volt, megjelent Melanie Truscott arca; valamelyest
idősebbnek tűnt, mint a képeken, amiket Hutchins látott róla. Ez a Truscott
kicsit gyűröttebb, kicsit kevésbé méltóságteljes volt.
– Örülök, hogy itt van, Winckelmann. – Kellemes, de érezhetően
leereszkedő volt a mosolya. – Kihez van szerencsém?

94
 – Priscilla Hutchins vagyok. A hajó kapitánya.
– Örülök, hogy megismerhetem, Priscilla. – Az idősebb nő hangja teljes
fesztelenségről árulkodott. – Van valami kifogása az ellen, ha rögzítem a
beszélgetésünket?
Nyilván fedezni akarja magát egy esetleges későbbi bírósági eljárás
esetére.
– Nem – válaszolta Hutch. – Részemről rendben van.
– Köszönöm. Már vártuk. Kér segítséget az emberei kihozásához?
– Köszönöm. Mindössze maroknyian vannak, és két űrhajónk van.
– Nagyszerű. Tudnia kell, hogy a Remény Terv kezdeti szakaszában kerül
sor a jégsapkák robbantására. – Jelentőségteljesen nézett Hutchra. – Az
akadémiai csoport felszereléseinek zöme a jelek szerint még a
munkaterületen van.
– Lehetséges. Még nem jártam odalent.
– Igen. – Érezhetően bizalmasabb tónusra váltott. Mintha valami
esztelenség készülne odalent, ami mindkettőjüktől haladéktalanul figyelmet
követelne. – Beszéltem dr. Jacobival. Tudja, hogy az a hely, ahol a Templom
áll, teljesen le lesz rombolva. – Kis szünetet tartott. – A Yakata a felszínen
folyik végig, egészen a jégsapkáig. A teljes folyópartot rendezni fogjuk. Érti,
amit mondok?
– Értem. – Hutchnak nem kellett aggodalmat csempésznie a hangjába. De
hagyta, hadd lássa a nő, hogy vannak kétségei. – Önnek viszont azt kell
tudnia, hogy odalent közel járnak egy jelentős felfedezéshez. Van rá esély,
hogy nem tudom valamennyiüket időben kihozni.
Truscott tekintete egy pillanatra elhomályosult.
– Priscilla, ők mindig közel járnak egy jelentős felfedezéshez. Mindig.
Tudja, hogy mióta vannak ott?
– Csaknem harminc éve – válaszolta Hutch.
– Rengeteg idejük volt.
– Nem igazán. – Hutch igyekezett továbbra is könnyed hangot megütni.
Hogy ne kelljen összeütközésbe kerülni. – Nem, ha egy egész világot akar

95
valaki feltárni. A quraquatok három évszázados történelmet hagytak maguk
után. Ehhez nagyon sokat kell ásni.
– Akár. – Truscott egy kézlegyintéssel elintézte a vitát. – Nem számít. A
lényeg az, hogy nincs felhatalmazásom a beruházás megkezdésének
elhalasztására. Az Akadémia beleegyezett az evakuálásba; kellő időben
tájékoztattuk őket a műveletek indításáról. Ha kívánja, felajánlom a
segítségemet. És azt várom öntől, hogy biztonságban kihozza onnan az
embereit.
– Dr. Truscott, lehet, hogy megtalálták a kulcsot az Emlékműkészítőkhöz.
Az igazgató már nem is leplezte az ingerültségét.
– Kérem, értse meg, ebben az ügyben nem áll módomban mérlegelni. –
Elkapta Hutch tekintetét, és nem eresztette. – Tegye, amit tennie kell! Hozza
ki őket onnan!

HAJÓNAPLÓ

Johann Winckelmann
Június 7. hétfő

Melanie Truscott hatalmaskodó, és nagyon komolyan veszi magát.

Nem mutat semmiféle rugalmasságot az evakuálás időpontjával
kapcsolatban. Én mindenesetre reménykedem, hogy beiktat majd egy
vészhelyzeti elhalasztást a hadműveletbe – ha ugyan már nem tette
volna meg. Beszámoltam a beszélgetésünkről dr. Waldnak,
figyelmeztetve őt, hogy véleményem szerint a legszigorúbban
tiszteletben kell tartani a pénteki határidőt.

PH

Kosmik Űrállomás június 7. hétfő, 10.50

Melanie Truscott szeretett igazi földön, igazi ég alatt járni. Maga mögött
hagyva a szűk tereket, csillogó falakat és szintetikus ételeket, kisétálni az
állomásról az éjszakába. Az isten szerelmére, ő aztán megértő volt, de

96
honnan szedte az Akadémia ezeket az embereket, akik úgy képzelik, hogy az
egész világnak félre kell állnia, amíg ők fazekakat meg bálványszobrokat
ásnak ki a földből?
Rámeredt az üres képernyőre. Amikor Harvey rátört a hírrel, hogy az
Akadémia hajójának pilótájával beszél, épp az Új Földdel kapcsolatos
legutóbbi megkereséseket és bejutási kérelmeket lapozgatta: iszlám
aktivisták, a fehér felsőbbség hirdetői, kínai nacionalisták, fekete
szeparatisták, az Egy Világ hívei, Újgörögök, etnikai csoportok széles
választéka, törzsek, elnyomott népek. Közösségek. Emberek, akiknek vannak
ötleteik a társadalmi méretű kísérletekhez. Norman Casewaynek, aki az
anyagot továbbította, megvoltak a saját tervei. Ő kevésbé volt optimista,
mint Caseway. A tényleges kitelepülés a távoli jövő zenéje. Ő már régen
nem lesz, mire az megvalósul, ahogy Norman sem, és senki, aki most a Terv
mellett kampányol. Ki tudja, hogy fog alakulni?
Eltűnődött, hogy vajon a világ problémáit meg lehet-e oldani azzal, ha
kirepülnek a csillagokba. Vagy azzal csak exportálják a problémákat?
– Min gondolkozol, Melanie?
Harvey Sill állt az ajtóban. Az űrállomás főnöke, a kövér fickó, akivel
Hutch beszélt. Truscott az évek során többször is dolgozott már Harveyval.
Kedvelte őt; volt tehetsége az ügyek intézéséhez, és jól ítélte meg az
embereket. És amit egy alárendeltben a leginkább értékelni lehet: értelmes
ember volt, aki nem félt kinyilvánítani a véleményét.
Melanie hátradőlt a székében.
– Nem vagyok nyugodt – mondta.
Harvey leült az asztalra.
– Mindvégig problémát fognak jelenteni.
– Valamit látnod kell, Harv. – Truscott előhívott egy két héttel korábbi
adást.
A képernyőn Norman Caseway megnyerő arca jelent meg. Az
íróasztalánál ült, a Társaság zászlaja előtt.
– Melanie – mondta –, nemrégen Richard Wald járt nálam. Nagyon
szerette volna elérni, hogy halasszuk későbbre a Tervet. Tegnap hallottam,

97
hogy elrepült a Quraquára. Nem tudom, mit forgat a fejében, de
elképzelhető, hogy semmibe veszi a határidőt. Olyannak látszik, mint aki
képes rá. – Caseway szerencsétlen képet vágott. – Remélem, hogy tévedek.
De látok rá esélyt, hogy be fogja jelenteni nekünk és persze a világnak, hogy
ott marad a Templomban. És ezzel veszélyezteti a munka folytatását.
– Ezt nem teheti meg – szólt Harvey.
– Ha ez bekövetkezik – folytatódott tovább a felvétel –, akkor fel kell
készülnünk a válaszlépésre.
Nem könnyű helyzet. Ha elhangzik egy ilyen bejelentés, akkor nekünk itt
be kell fejeznünk a propagandamunkát. Te pedig addig nem kezdheted el a
hadműveletet, amíg nem vagy biztos benne, hogy mindenki elhagyta a
Quraquát. Tudom, hogy ez koordinációs problémákat fog okozni, de nem
akarom, hogy bárki is meghaljon. Ha ez bekövetkezik, ha Wald kijelenti,
hogy a határidő lejárta után is ott szándékozik maradni, közöld vele, hogy
nincs felhatalmazása rá, hogy tetszése szerint cselekedjen, ami igaz. És azt is
mondd meg neki, hogy a Remény Terv a menetrend szerint folytatódni fog, és
elvárod tőle, hogy a bírósági határozatnak megfelelően és az Akadémiával
folytatott tárgyalásokkal összhangban elhagyja a helyszínt. Ezután értesíts
engem! Kérlek, hogy igazold vissza ezeket az utasításokat! És mellesleg,
Melanie, örülök, hogy te vagy odakint.
– Rosszabb is lehetne – jegyezte meg Harvey, és belecsúszott egy székbe.
– Mondhatta volna azt is, hogy ne törődj semmivel, csak fordítsd el a
kapcsolót.
– Nem tudom, nem örültem volna-e jobban, ha ezt mondja. – Három éve
van itt, és a régészek egyik késleltetési taktikát vetették be a másik után. –
Ez a helyes döntés – ismerte be. – De azok a nyavalyások megint a mi
nyakunkba fogják varrni a dolgot. – Felállt, és az ablak felé indult. – Nem
hiszem el, hogy ez újra meg újra megtörténik velünk.

MELANIE TRUSCOTT NAPLÓJA

Az Akadémia és a Kosmik közötti „tárgyalások” egész története

követelések, hazugságok, fenyegetések láncolata volt, majd következett a

98
per, amely végül kötelezte az Akadémiát, hogy még azelőtt hagyja el a
Quraquát, hogy erre készen állt volna.
Mindazonáltal ha megtehettem volna, helyt adtam volna a kérésüknek,
és adtam volna nekik még egy-két hónapot – valójában nem jelentett
volna leküzdhetetlen problémát számunkra –, de közben megszületett a
bírósági döntés, aminek a félretételével újabb pereskedésnek nyitnék
ajtót.
Úgyhogy szó szerint követni fogom az utasításokat.
Hogy lehet az, hogy mindig a legengedetlenebbek jutnak föl a csúcsra?
Akikben nincs semmi rugalmasság.
Az a fiatal nő az Akadémia kitelepítést végző hajóján, akivel ma
beszéltem, elég értelmesnek látszott. Vele könnyen meg egyezésre
juthattam volna – azt hiszem –, elkerülve egy csomó gyűlölködést, és
megspórolva egy csomó pénzt. És talán még az Emlékműkészítőkhöz
vezető utat is megtaláltuk volna. De erre nem fog sor kerülni.

2002. június 7.

99
 HÉT

Az Alfa fedélzetén, hétfő, templomidő szerint 22.05

A sikló elvált a Winckelmanntől, és komótosan elindult a lenyugvó Nap

nyomába. A felhőtakarót rózsaszín és bíborvörös sávok festették színesre, és
az egyenlítőtől közvetlenül északra egy keskeny zónában vihar tombolt.
Hutch átkapcsolt navigációra, és megpróbált bejelentkezni a Kosmik
kommunikációs csatornáiba. De azok más mélységmérethez voltak kódolva,
a kapcsolat nem jött létre.
A templomi ásatáson használt közös csatornát el tudta fogni, hallotta,
amint szólongatják egymást, ahogy a munkát irányítják, vagy segítséget
kérnek. Időnként hangot adtak a csalódottságuknak is. „Én azt mondom,
maradjunk, és fejezzük be a munkát.” Egy női hang. Hutch eltűnődött, vajon
szándékosan, Truscott emberei kedvéért tesznek-e ilyen megjegyzéseket,
akik nyilván lehallgatják őket. Nem csoda, hogy a nő ideges.
Már érintette az atmoszféra szélét. Felhőfoszlányok úsztak el mellette. A
navigáció tovább csökkentette a sebességet. Hutch belesiklott az alkonyba,
kék hegyek fölött haladt a magasban, majd mind lejjebb ereszkedett a
halványuló fénybe. Egy széles folyó ballagott egyre beljebb a homályba. A
háta mögött egy boszorkány sarlója, Oz holdja ügetett.
Néha valami tükröződést látott, talán víz vagy hó csillant a
csillagfényben. A műszerei egyenetlen, meddő pusztaságról tudósítottak,
melyet olykor egy-egy tó és lávaréteg szakított meg.
Kabalnál, egy folyó elágazásánál jelentős rom terült el. Átkapcsolt kézi
vezérlésre, és levitte a siklót a felszín fölé. Irányjelző fényei félig betemetett
kőfalakat világítottak meg. Nem volt semmi más – sem rakpart, sem partra
húzott csónakok, sem épületek. Nem látszott a pusztaságon átvezető
nyomvonal, jeléül annak, hogy a bolygó lakói merre mentek, ha el akartak
jutni a szomszéd városba. Kabal híres volt, mivel a legújabban lakatlanná
vált quraquat városok közé tartozott.
Itt voltak, amikor Kolumbusz a tengeren hajózott, mint egy hajdan

100
tündöklő, noha csak lazán összekapcsolódó globális kultúra maradványai.
Eltöprengett, hogy vajon milyenek lehettek az utolsó perceik, amikor a
terjeszkedő pusztaság ellenében a végsőkig ragaszkodtak a városukhoz.
Vajon tudták, hogy a kihalás szélén állnak?
Keresett egy szabad helyet, s amikor a romok közepén megtalálta, leszállt.
A talpak lenyomták a magasra nőtt füvet. Beindította a recirkulációs
folyamatot, hogy kiszállhasson és körülnézhessen. Ekkor valami átsuhant a
fűszálak között. Szinte a fénysebességgel határos módon már el is tűnt,
lehetetlen volt szemmel követni. Odanézett arra a helyre: mindössze a lassan
kiegyenesedő fűszálakat látta.
Tűnés innen!
Megszakította a leszállást, és pár perc múlva újra a levegőbe emelkedve
délnyugatnak fordult.
A síkságon havazott. Kezdtek előtünedezni a fás növények. Ágaik
vastagok és rövidek voltak, zöld tüskék és hosszú tűlevelek nőttek rajtuk. A
sík vidék kerek domboktól hullámzó tájjá változott, melynek groteszk
növényzetét bíborszínű, nyúlós hálók kapcsolták össze. Itt ilyenek a fák,
gondolta Hutch, míg valamelyik el nem mozdult a helyéből.
Valamivel délebbre átrepült egy vastag toktermésű, göcsörtös törzsű
fákból álló erdő felett. Hatalmas keményfák voltak, magasabbak a
kaliforniai cédrusfenyőnél is, és jó távol álltak egymástól.
A levegő hűlni kezdett, és épp egy hóvihar fölött cirkált. A hófedte, széles
hegytetők kiemelkedtek a felhőkből. Hutch ismert néhány lelkes hegymászót.
Ezek a csúcsok igazi kihívást jelentenének számukra.
Magasabbra emelkedett, a világ teteje fölé, át egy újabb hóviharon. Azon
túl nyílt víztükröt látott, egy sötéten tükröződő, könnyű párába burkolódzó
tükörsima tengert. A csúcsok ívben követték a part vonalát. Megérkezett a
Yakata északi végéhez. Az istenek játszóteréhez.
Kinyitott egy csatornát a Templomhoz.
– Itt Hutchins az Alfáról. Van ott valaki?
– Helló, Alfa! – Hutch felismerte Allegri hangját. – Örülök, hogy látlak.
Hatvan kilométerre keletre vagy a Templomtól. Kövesd a partvonalat! – Kis

101
szünet. – Átkapcsolok videóra. – Hutch bekapcsolta a képernyőt, és meglátta
rajta Allegrit. Nehéz volt nem irigykedni arra a kék szempárra és a
szabályos arcvonásokra. De kicsit túl társaságképesnek tűnt az ilyenfajta
munkához. Nem olyan nőnek látszott, aki szívesen elviseli a modern
archeológia szigorú szabályait.
– Körülbelül tizenöt percnyire vagy kint. Behozzalak?
– Ne. Keresztneved is van?
– Janet.
– Örülök, hogy megismertelek, Janet. Engem Hutchnak hívnak a barátaim.
– Oké, Hutch – bólintott Janet.
– Mi legyen? Egy hangár a tengerparton? Mit keressek?
– Egy úszómólót használunk. Három kőoszlopot keress a vízben, a parttól
nagyjából száz méterre! Tőlük nyugatra van az úszómóló. Ott lesz a
kompunk. Szállj le mellé, a többi a mi dolgunk. Itt késő éjszaka van.
Készítsünk addigra reggelit?
– Kösz, ne.
– Ahogy akarod. Viszlát, ha megérkeztél! – Felnyúlt a képernyő fölé, mire
az elsötétült.
Hutch végigsiklott a hólepte, köves part fölött, és lenézett a hosszan görgő
bukóhullámokra és a korallszigetekre. Maga mögött hagyta a Tenebro-
hegyet, amelynek a lábánál egy hatezer éves város terült el, ma már jórészt
homoktól betemetve vagy a tenger alá süllyedve. Minaretjei, kristálytornyai,
úszó kertjei Vertilian festményein keltek új életre, amelyek közül egy az
Akadémia Látogatóközpontjának előcsarnokában, ott is a főhelyen függött.
Teleszkópjait a városra irányította, de csak a kiásott árkok vonalait látta.
Megfogadta, hogy ha egyszer ideje lesz, visszajön, és megnézi
közelebbről.
Pár perc múlva feltűnt a három torony. Nem egyszerű oszlopok voltak,
mint várta, hanem mintegy húsz méterre a víz fölé nyúló, masszív, fekete
kőerődök. Egy negyedik maradványát teljesen ellepték a dagály hullámai. A
kör alakú, enyhén kúpot formázó oszlopok teteje olyan széles volt, hogy
húsz ember kényelmesen ülhetett volna rajtuk. Az erős szél folyamatosan

102
fújta róluk a havat.
Hutch levette a külső mikrofonok védőtetőjét, és hallgatta a hullámverés
ritmikus moraját és a tenger felől fújó szél panaszos jajgatását.
Leereszkedett az egyik torony közelébe. Valami felrikoltott, elrugaszkodott
róla, és elszárnyalt. A tornyok falán körben jelek, piktogramok és geometriai
minták sorai látszottak. Legtöbbjük elvont ábrázolásnak tűnt, de Hutch látott
köztük tintahalféleséget, madár- és más állatábrázolásokat is. Közvetlenül a
víz fölött egy falmélyedésben egy pár térdből letört hüllőláb hevert. Az
építmény belsejében egy aknának vagy lépcsőnek kellett lennie. A
hajólámpák bevilágítottak két lőrésbe, és Hutch előtt egy pillanatra kőfalak
képe jelent meg. Az egyik tetején egy szárnyas, fegyvert, talán kardot viselő
quraquat nőalak állt. Fél karja hiányzott, a másik kezével eltakarta a szemét.
Hutch tudta, hogy a quraquatok nem voltak szárnyas lények, egy repülő
aligátor elképzelése pedig megmosolyogtatta. Eltűnődött azon, hogy vajon
minden értelmes lény álmodik-e angyalokról.
A vízszint vonalában a tenger simára koptatta a tornyokat. Széles
nyomdokvizek tartottak a part felé, mintha az ősi őrszemek befelé
lépdelnének a tengerbe.
Az úszómóló kissé távolabb látszott a vízben. U alakú volt, és kellően
nagy ahhoz, hogy több járművet is befogadhasson. A Templom siklója a part
felőli oldalán feküdt. Az Alfa fényei súrolták kék-arany csíkjait.
Hutch besodródott, és becsúszott a vízbe. Holdfényben fürödtek a part
menti hegycsúcsok. Kinyitott egy csatornát a Templomhoz.
– Leszálltam – jelentette.
A sikló ringott a vízen.
– Isten hozott a Szelek Templománál, Hutch! Frank már úton van.
A külső hőmérséklet mínusz 30 Celsius-fok volt. Működésbe hozta a
Flickinger-mezőt, felnyitotta a sikló ajtaját, és kimászott. Az úszómóló
együtt ringott a hullámokkal, de biztosan megtartotta. Széles volt, talán
három méter, és a beépített termálszálak nem engedték, hogy jég képződjön
rajtuk. És korlátja is volt. A csapkodó hullámok szétszórták a vízpermetet,
de a pajzs szárazon tartotta.
Az Alfa lámpái homályos fénybe vonták a két hajót és a mólót. Mögöttük

103
a tornyok csak sötét árnyaknak látszottak. A hullámok vonalai megtörtek a
parton.
– Vigyázzon, le ne essen! – hallotta Carson hangját a fülhallgatójában. De
látni nem látta őt.
– Hol van?
– Nézzen balra!
Fények emelkedtek ki a vízből. Carson egy buborékban ült. Az Alfa
orránál bukkant a felszínre, egy hosszú, szürke hajótestet húzva maga után.
Pára szállt föl a fedélzetről, amelyen átcsaptak a hullámok. A tengeralattjáró
rövid himbálódzás után kiegyensúlyozta magát, és a móló mellé állt. A
buborék felnyílt. Carson kivárta a megfelelő pillanatot, majd a gyakorlottak
könnyedségével kilépett a mólóra.
– A Templom szolgálati limuzinja – mondta fesztelenül. – Megáll i. e.
8000-ben, a Henry Hotelnél, a Knótikus Tornyoknál, a Yakatan
Birodalomban és a déli pontokon. Hová szeretne menni? – A motor kotyogó
hangot adott, s a hajó ide-oda himbálódzott.
– A hotel jól hangzik. – A hajó mélyen bent állt a vízben. A raktér hátsó
fedélzeti ajtaja felnyílt. Odabent henger formájú tartályok sorakoztak.
Carson kiemelt egyet, és meglepő könnyedséggel átvitte a mólóra.
– Hat van belőle – mondta. – Bepakolhatjuk őket az Alfába? Gondoltam,
megspórolok egy utat.
– Persze. – Hutch nézte, ahogy a férfi visszamegy a második hordóért.
Majdnem akkorák voltak, mint ő maga. – Össze ne törjön valamit! –
figyelmeztette. Nagy és ormótlan tartályok voltak, de könnyűek. Hutch kezdte
behordani őket a mólóról a sikló rakterébe.
– Leginkább habszivacs. És régészeti lelet – felelte a férfi.
Hutch kényelmesen, biztonságban érezte magát a száraz, meleg
energiaburokban. A szél csak kívülről nyaldosta, és a víz fölött gyászos
kiáltások lebegtek.
– Kecskefejők – mondta Carson. – Nagytestű, idomtalan dögevők. Minden
reggel végigportyázzák a partot.
– Madarak?

104
 – Nem igazán. Inkább olyanok, mint a denevér. Szeretnek énekelni.
– Úgy hangzik, mintha valamit elvesztettek volna.
– Összedörzsölik a szárnyukat, az adja ezt a hangot.
Hutch beitta az éjszakát. Jó volt ennyi idő után végre kint lenni a
szabadban.
– Milyen érzés, Frank? Úgy értem, bezárni a boltot.
Carson odalépett mellé, és ráhajolt a korlátra.
– Megtesszük, amit meg kell tennünk. Jó lett volna, ha hat hónappal
ezelőtt tudjuk meg, hogy ki fognak dobni innen bennünket. Akkor másképp
csinálhattunk volna egyes dolgokat. De mindig azt üzenték, hogy az
Akadémia fog győzni. „Ne aggódjatok!”, mondták mindig.
– Kár.
– Igen. Kár. – A móló meglovagolt egy hullámot, amely megtörve
sodródott tovább a part felé, majd erejét vesztve elsimult. – Kész vagyok
hazamenni, de nem így. – Látszott rajta, hogy a dolog elkedvetleníti.
– Sok munkánk van ebben, és jó része hiábavaló lesz.
Egy világító valami úszott el a közelükben, és a tengeralattjáró mellé érve
lemerült.
– Mit fog csinálni ezután? Hová fog menni innen?
– Felkínáltak egy osztályvezetői állást az Akadémián. A Személyzetin.
– Gratulálok – mondta Hutch halkan.
A férfi láthatóan zavarba jött.
– Az itteniek többsége csalódott bennem.
– Miért?
– Úgy gondolják, hogy eladtam magam.
Hutch megértette. Csak olyanok mentek hivatalnoknak, akik nem
boldogultak kint a terepen, vagy nem voltak komoly szakemberek.
– És maga? Maga hogy érzi?
– Az ember tegye azt, amit ő akar. Szeretnék a változatosság kedvéért
kötött munkaidőt. Egy tiszta, légkondicionált irodát. Lehetőséget új emberek

105
megismerésére. Esetleg vasárnaponként megnézni az Őrszemeket. –
Nevetett. – Olyan nagy kérés ez? Ennyi év után?
Hutch kíváncsi lett volna, van-e családja, ahová hazamehet.
– Nem hinném – felelte.
A nyugati égbolt csillagtalan volt. Az Üres. Hutch ottfelejtette a szemét.
A férfi követte a tekintetét.
– Kísérteties, ugye?
Az. Egy bolygón állva valahogy még inkább megragadta az ember
figyelmét, mint az űrből nézve. Ugyanezt tapasztalta a Nőkről és a Pinnacle-
ről föltekintve is, amelyek szintén a galaktikus kar peremén függtek.
Mindössze a túloldali csillagok halvány fényét tudta kivenni.
– A quraquatok szerint az ott Kwonda, az áldottak otthona, ahová azok
jutnak el, akik megharcolták a jó ügyet. Szélcsendes éjszakákon hallani,
hogy énekelnek. Kwonda egyébként azt jelenti, hogy „távoli nevetés” –
mesélte Carson.
Egy hullám fölemelte, majd leejtette a mólót.
– Ez nagy volt – mondta Hutch. – Milyen idős a Szelek Temploma?
– A nagy épület, amelyet Felső Templomnak nevezünk, valamikor a
tizenharmadik… – Félbeszakította magát. – Nehéz átszámítani az időt. A mi
naptárunk szerint i. e. 250 körül épült. Azok ott – mutatott a tornyokra – nem
a Szelek Temploma. Ezt tudja, ugye?
– Nem, nem tudtam.
– Azok ott a Knótikus Tornyok. Megszentelt hely, egyébként.
Hozzávetőleg i. e. 8000-ben épült. Hétezer éven át imádkozni jártak ide, és
bizonyos értelemben történelmi jelentőségű helyként kezelték.
– De akkor hol van a Szelek Temploma?
Carson a vízre nézett.
– Hiszi vagy sem, a Szelek Temploma a tengerben van – felelte, és letette
az utolsó konténert. – Talán ideje lenne indulnunk. Hol vannak a csomagjai?
– Csak egy van. – Hutch kihozta az Alfából, és hagyta, hogy a férfi
elvegye tőle.

106
 – Ez a terület valamikor a birodalmak közötti utak csomópontja volt –
magyarázta Carson. – Nyilván mindig is stratégiai jelentőséggel bírt. És
tudjuk, hogy itt mindvégig, szinte a faj kihalásáig virágzó telepek voltak. A
végén – tette hozzá – a quraquatoknak már fogalmuk sem volt arról, hogy
miért épültek a Tornyok, és hogy mi volt a jelentésük.
– Szomorú – felelte Hutch. – Így elveszíteni az örökséget.
– Én is így gondolom.
– Biztosra vehetjük, hogy a quraquatok kihaltak?
– Ó, igen. Évekig véget nem érő viták folytak erről. Valószínűtlennek tűnt,
hogy csak ennyi időn múlt, és találkozhattunk volna velük. Lehet, hogy még
itt vannak valahol. Vigyázzon, hova lép! – Egyik lábát a tengeralattjáró
fedélzetére tette, mintha ezzel szilárd talajjá változtatná, és nyújtotta a
karját. – Mindig volt legalább egy csoport, amelyik túlélőket keresett. Annyi
hamis riasztást kaptunk, hogy már vicc lett belőle. Quraquatot láttak itt, aztán
ott. Mindenütt. De eleven őslakókkal soha senki sem találkozott. Eltűntek –
tette hozzá egy vállrándítással.
Leereszkedtek a pilótakabinba, és lehúzták a buborék tetejét. A belső
fények elhalványultak. A tenger megemelkedett körülöttük.
– Nem a Tornyok a legősibb építmények itt. Mielőtt megépítették őket, a
helyet már régóta szentnek tartották. Az Altemplomban van egy évezredekkel
korábbról származó tábori kápolna és előretolt állás. Most folyik a kiásása.
Valójában az a lelet, ami miatt Richard Wald kijött ide, az Altemplomból
származik. És sok más is van még ott, aminek eddig nem jutottunk a
közelébe. Tudjuk például, hogy odalent van egy ősi villanyerőmű.
– Tréfál.
– Annak látszik. Nagyjából tizenkilencezer éves lehet. Persze nem sok
maradt meg belőle, és a képek sem valami jók, amiket készítettünk róla,
ezzel együtt nincsenek kétségeink.
A víz sötét volt. A hajó navigációs lámpái lyukakat fúrtak az őket
mindenfelől körülölelő homályba. Sárga fényvonalak jelentek meg.
– Összekötik a Templomot Tengerponttal. A bázissal – magyarázta
Carson.

107
 A nyomvonal felé fordult, és perceken belül egy kupolákból és
gömbökből álló komplexum fölé értek. Fényesen ki voltak világítva,
ugyanakkor sok ablak mögött sötétség volt. Tengerpont nem működött.
Carson levitte a tengeralattjárót egy kagyló alakú építmény alá, és amikor
kinyílt egy tenger alatti ajtó, felemelkedtek a felszínre, egy kivilágított
peronra.
Janet Allegri frissen főzött kávéval várta őket. Hutch kiszállt. Carson
odaadta a táskáját, amit Hutch az egyik vállára akasztott. Megfigyelte, hogy
a falak mentén ugyanolyan henger alakú tartályok sorakoznak, mint amiket
átrakodtak.
– Ez a raktér? – kérdezte.
– Egy része – felelte Janet, egy-egy poharat nyomva a kezükbe. – És most,
ha nem bánod, elkísérlek a szállásodra.
– Megköszönöm. Köszönöm, hogy elhozott, Frank – fordult Hutch Carson
felé.
– Szívesen, máskor is – bólintott Carson, majd jelentőségteljes
pillantással hozzátette: – Aludjon jól, pihenje ki magát!
Janet és Hutch kiléptek egy rövid folyosóra, fölmentek egy lépcsőn, és
beléptek egy növényekkel tele, székekkel és asztalokkal berendezett
helyiségbe. A gyengén megvilágított szoba két nagy ablaka a tengerbe nyílt,
és a műkandallóban fény izzott. Az egyik asztalt egy félig kirakott puzzle
foglalta el.
– Ez a társalgó – mondta Janet. – Ha reggel idejössz, bemutatlak a
többieknek, és elintézem, hogy kapjál reggelit.
– Az embereitek most dolgoznak, ugye?
– Igen – felelte Janet. – Most éjjel-nappal folyik a munka, mivel
kiparancsoltak bennünket innen. Azelőtt elég kényelmes volt a
munkabeosztás, de ennek már vége.
– Mit kerestek ennyire?
– A Casumel Lineáris C-t – válaszolta Janet. – El szeretnénk olvasni a
feliratot. – Áttetszően tiszta szemével Hutch arcát fürkészve folytatta:
– Egy katonai őrhely van az Altemplom alatt eltemetve. Azok, akik az

108
Őrhelyet felállították, a Lineáris C nyelvet beszélték.
– Frank említette. Abban bíztok, hogy találtok egy rosette-i követ.
A társalgóból több folyosó nyílt. Az egyikre kilépve egy alagútba jutottak.
Az átlátszó falak és a vizuális hatás, amelyet csak fokozott a szántszándékkal
kívülre helyezett fényforrás és a világító halak, valóban meglepő volt.
Tengerpont csodaszép hely volt, noha számolni lehetett a klausztrofóbiás
hatásával.
– Talán túl nagy merészség lenne egy rosette-i kőben reménykedni –
vallotta be Janet. – Elég lenne csak még néhány mintát találni.
– Eddig mennyit sikerült?
– Párat. Két feliratot találtunk. Most mélyebbre kellene ereszkednünk, az
alsóbb részekbe. De itt már vannak technikai nehézségek. A Nagytemplom
alatt kellene ásnunk. Az épület eléggé ingatag, nem kellene hozzá sok, hogy
beomoljon. Úgyhogy csak lassan haladhatunk. Ráadásul a tengerfenék tele
van iszappal. Mi kitakarítjuk, az árapály meg rögtön visszahordja az iszapot
az ásatás helyszínére. – Janet valóban fáradtnak látszott. – A válaszok itt
vannak, Hutch, de nem marad időnk, hogy eljussunk hozzájuk.
Beléptek egy kupolába. Janet kinyitott egy ajtót, felkapcsolta a világítást,
és körbemutatott a viszonylag tágas és kellemes lakáson.
– A VIP-lakosztály. Reggeli hétkor. De az sem baj, ha tovább akarsz
aludni. A szolgálatos tisztet eléred a linken.
– Köszönöm.
– Ha megéheznél, a társalgóban van egy automata. Van valamire
szükséged?
– Azt hiszem, rendben vagyok.
– Oké. A keresztnevemmel léphetsz be a személyes vonalamba. Ha
valamire szükséged van, nyugodtan hívjál! – Az ajtóban egy pillanatig
tétovázott. – Örülünk, hogy itt vagy köztünk, Hutch. Már kezdett feszültté
válni a hangulat. Az az érzésem, szükségünk van egy új emberre. –
Elmosolyodott. – Jó éjszakát!
Hutch becsukta utána az ajtót, és a heverőre dobta a táskáját. Az egyik
falat függöny takarta. Elhúzta, és kinézett az eleven élettel teli tengerbe. A

109
hirtelen mozgástól megriadt kishalak szétrebbentek. Lassan elúszott előtte
egy álteknős; aztán egy nagy kerek szemű, átlátszó testű lényt vonzott oda a
fény, és böködni kezdte a plasztilt. „Szia!”, köszönt neki Hutch, és
megkocogtatta a válaszfalat. Látott egy kapcsolót, ami szabályozta a külső
világítást. Lejjebb vette, de nem kapcsolta ki.
Kicsomagolta a holmijait, lezuhanyozott, aztán egy könyvvel bebújt az
ágyba, de túl fáradt volt az olvasáshoz.
Rengeteg hangot lehetett hallani Tengerponton. A sötétben recsegtek és
nyögdécseltek a falak, amikhez valamik minduntalan nekimentek, az
elektromos berendezések pedig egész éjjel ki-be kapcsoltak. Hutch
félálomban arra gondolt, hogy rövidesen ez az egész komplexum elvegyül
majd a Szelek Templomának romjai között.

Nem sokkal reggel hat után nyugtalan érzésekkel telve ébredt. A Nap
sugarai bevilágították az ablakokat és a tengert.
Ideje munkához látni. Gyorsan felöltözött, mintha attól félne, hogy elkésik,
és indult a társalgóba. A helyiség, Janet magabiztos ígérete ellenére üres
volt. Ráérősen megreggelizett, majd amikor befejezte, kinyitott egy csatornát
az ügyeletes tiszthez. Janet még mindig szolgálatban volt.
– Nem is aludtál? – kérdezte Hutch.
– Jó reggelt, Hutch! Rengeteget aludtam, csak nem sokat voltam a
szobámban. Hogy telt az éjszakád?
– Jól. Tényleg jól. Mi lesz a dolgom?
– Egyelőre semmi. Bőven lesz majd dolgod, mert sok tárgyat és embert
kell fölvinni. Frank egyébként segíteni fog a Templom hajójával, de még
nem szerveztük meg a munkát. Úgyhogy most van egy szabad délelőttöd.
Majd hívunk, ha szükség lesz rád.
Jó lenne megnézni a napfényben fürdő Knótikus Tornyokat.
– Rendben – felelte. Eszébe jutott, hogy megkérdezi, elviheti-e a
tengeralattjárót, de aztán úgy döntött, nem tesz semmi olyat, amitől mindjárt
az elején úgy érezhetik, hogy a terhükre van. Inkább elővette a felszerelését,

110
és keresett egy medencekijáratot. Ellenőrizte az oxigéntartályt. Bőven elég
lesz. A nyaka köré csavarta a komlinkjét, és aktiválta az erőteret. Azután
belemerült a vízbe, kinyitotta a külső ajtót, és kiúszott a kupolából.
Fél óra múlva az úszómólótól fél kilométerre ért föl a felszínre.
Gyönyörű reggel volt. A Nap szinte lángolt az ezüstös hegycsúcsok, a
szélesen elterülő fehér part és a kék tenger fölött. Hosszú bukóhullámok
ostromolták a fekete sziklákat. Pelikánhoz hasonló állatok úszkáltak a víz
felszínén, s olykor-olykor alábuktak valami fickándozó falatért.
És a Tornyok: méltóságteljesen, kihívóan emelkedtek ki a tenger forrongó
vizéből. Az utolsó erődítmény. Nappal éppoly feketék voltak, mint éjjel.
Hutch jó úszó volt, egyenletes karcsapásokkal tartott az úszómóló felé.
Árral szemben úszott, de a sodrás nem volt olyan erős, hogy ne tudott volna
haladni. A megszokott tempójában úszott. A pelikánok szárnyukkal
csapkodva elfordultak. Hutch sajnálta, hogy olyan hideg van; jó lett volna
megszabadulni az energiaburoktól. Úgy úszni, hogy az ember tökéletesen
száraz marad, mégsem az igazi.
Percekkel ezután jókedvűen mászott ki a pallókra, és mélyen beszívta a
tartályból a levegőt.
Az energiapajzs puhán, melegen tapadt rá.
A tenger nyugodt volt. Hutch leült a mólóra.
A szakadatlan hullámverés fényesre csiszolta a Tornyok alsó részét. A
közelmúltig ezek is, akárcsak a Templom, szárazföldön álltak, mint szent
jelek egy birodalmakat összekötő főutak kereszteződésében. Egy hely, ahol
az utazók megállhatnak, és elmélkedhetnek az istenek magasztos és jóságos
voltáról. A legközelebbi tetején valami mozgásra lett figyelmes. Egy fehér
tollas lény nyújtózott és verdesett.
Mielőtt kijött volna, Hutch megnézett térképeket, így tudta, hol kell
keresni az egykori birodalmi országutat, amely most csak egy észak felé
tartó meredek mélyút volt a partot kísérő hegyek között.
A csomópont stratégiai értékére egy erődítmény, valamint az istenek
vigyáztak. Jobban mondva az évezredek során egymást követő
erődítmények. Amelyek azóta a Templom alá kerültek. A Templom pedig a
tenger alá.

111
 Valamit meglátott a parton. Valami mozgást. Egy emberszerű alak.
Függőleges tartásban lépdelt a víz széle felé. Két másik haladt a
nyomában. A homokos háttérben nehéz volt tisztán kivenni őket, így csak
akkor látta a fehér bundájukat és ferde szarvasfejüket, amikor egy
sziklahalom előtt mentek el. Jóval lejjebb a parton egy másik épp egy dagály
után itt maradt kis víztükör fölé hajolt.
A szemüket nem látta, de nagy, lecsüngő fülük volt, és a víz fölé hajlónál
volt egy bot. Többen a mára meredek hágóvá változott, egykori északi útról
ereszkedtek le. Még növőfélben lévő egyedek is voltak köztük.
A partra érve legyezőszerűen szétszéledtek, a felnőttek szorosan maguk
mellett tartva a fiatalokat. Aztán, mintha valaki jelt adott volna, a kölykök
kurjongatva és gágogó hangot hallatva, kergetőzve kirohantak a homokos
partra. Egyesek megálltak, és a földön heverő valamiket kezdték böködni,
mások belevetették magukat a hullámokba.
Hutch mögött az Alfát megemelte a dagály, a Templom hajója pedig
finoman beütötte az orrát a mólóba.
A parton lévő lények láthatóan jól érezték magukat. Hutch tudatáig csak
lassanként jutott el egy vékony, csipogó hang, mert a magas, éles trillázást
elnyomta a szél és a tenger zúgása. Madárhangnak hallotta, fel is nézett a
feje fölé, hogy megkeresse a forrását, de csak a tiszta égboltot és néhány
hópelyhet látott.
Az egyik állat mozdulatlanul állt a víz szélén. Úgy tűnt, mintha egyenesen
ránézne. Hutch visszanézett rá. Amikor végül feszélyezni kezdte a másik
bámulása, felhúzta két, szorosan összezárt térdét. A lény tévedhetetlenül
üdvözlő mozdulattal fölemelte mindkét mellső lábát.
A mozdulat szívélyessége meglepte Hutchot; mintha ismerőssel találkozott
volna egy távoli helyen. Visszaintett.
Az állat elfordult, kiemelt a hullámok közül egy ficánkoló tengeri
herkentyűt, belemártotta a vízbe, majd beejtette szélesre nyitott szájába. Jól
látható elégedettséggel ismét Hutch felé nézett, és több maroknyi vizet a
levegőbe dobott.
Hutch magára loccsantott egy kis vizet. De a gyors villásreggelit már
nem vállalom.

112
 Egy éles sikoltás hasított bele a békés jelenetbe. A sziklákról
visszaverődött hangjára a teremtmények mozdulatlanná dermedtek. Aztán
mindannyian futásnak eredtek. Vissza, a szárazföld felé. Néhányan kölyköket
tereltek maguk előtt. Egy felnőtt összerogyott. Hutch nem látta, mi történt
vele, csak annyit látott, hogy a sekély vízben vergődve, meg-megránduló
végtagokkal, keservesen csahol.
Felemelte az egyik kezét, hogy eltakarja a Nap izzó korongját. És érezte,
hogy a bal válla mellett van valami.
Egy szem.
Zöld és kifejezéstelen. Egy kocsányon.
Megfagyott a vér az ereiben. Sem lélegezni, sem moccanni nem mert. A
legszívesebben belevetette volna magát a tengerbe, hogy elbújjon ez elől az
izé elől, ami csak úgy feljött mellette.
A szem figyelte. Tengerszínű volt. Az íriszéből hiányzott egy darab,
valahogy úgy, mint amikor a pitéből kivágnak egy szeletet. Mialatt Hutch
megpróbálta kordában tartani az érzelmeit, a kivágott rész egyre szélesebb s
az írisz egyre keskenyebb lett. Lassan rácsukódott egy pislogó hártya, majd a
szem újra felnyílt.
Ekkor megjelent mellette egy második, az elsőnél valamivel hosszabb
kocsányon ülő szem. Aztán egy harmadik. A szárak ingtak, mint a fűszálak a
hol innen, hol onnan lengedező szellőben.
E hosszú, kábult pillanatokban Hutch csak a felé közeledő valami egyes
részleteit látta. Négy szem. Széles, lapos rovarfej, ehhez csatlakoznak a
szemek. Szőrös tor. Szelvények. Szürkészöld test, kitinpáncél. Alsó-felső
állkapocs, tapogató bajusz.
Az izé állt a vízen, függőlegesen állt hosszú botlábain. A hajók és a móló
le-föl ringatóztak a szelíd hullámzásban, a lény azonban mozdulatlanul állt.
Mintha megszűnt volna a kapcsolata a fizikai világgal.
Hutch leküzdötte páni rémületét, és meglepően higgadt hangon beleszólt a
gégemikrofonjába:
– Itt Hutchins. Van ott valaki?
– Hutch, mi a baj? – Janet volt.

113
 – Janet – szólt Hutch halkan, mintha a lény meghallhatná a Flickinger-
mezőn keresztül. – Egy nagy rovart látok itt.
– Milyen nagy?
– Nagy. Három méter. – Megállt, hogy levegőt vegyen. – Sáska. Tintahal.
Nem tudom…
– Kint vagy? – Janet hangján enyhe neheztelés érződött.
– Igen – suttogta Hutch.
– Hol kint? – Ez már majdnem haragos hang volt, mielőtt Janet
visszanyerte volna a profik nyugalmát.
– Az úszómólón.
– Oké. Az a valami nem veszélyes. De ne mozogj! Oké? Meg se moccanj!
Jövök.
– Te?
– Meg akarod várni, amíg kerítek magam mellé segítséget?
A rovar szájából sűrű nyál csordult ki.
– Nem.
Mégiscsak veszélyesnek látszott ez a nyavalyás izé.
Hutch tudatáig hirtelen eljutottak a partról hallatszó sikolyok.
Vasmarokkal szorította a korlátot, és semmiért a világon el nem eresztette
volna. A lábak begörbültek, a három szem elfordult, majd visszatért.
A Flickinger-mező nem sokat segít itt, nem valószínű, hogy jobban meg
tudja védeni a borotvaéles állkapcsoktól, mint egy régimódi űrruha.
– Kérlek, siess! – súgta a mikrofonba; utálta magát ezért a vinnyogásért.
– Csak egy kósza. Egy perc, és ott vagyok. Eddig jól csinálod.
Ha nem veszélyes, akkor miért kell mozdulatlannak maradnia?
Hutch a szemével felmérte a távolságot az Alfa pilótafülkéjéig… Arra
gondolt, hogy elérne odáig, és be tudna ugrani az űrhajóba, mielőtt a lény
észbe kapna. Csakhogy a tető körülbelül tizenöt másodperc alatt zárult be.
Adna neki ennyi időt ez a szörnyeteg?
A lény valami mélyen lévő, ősi ideget érintett meg benne. Akkor is így

114
rettegne tőle, ha csak pár centiméter magas volna.
– Alfa, nyisd ki a pilótafülkét!
Hallotta a tolótető kattanását.
Három szem a hang irányába fordult.
– Hutch. – Megint Janet hangja. Tompa, érzelemmentes. – Ne csinálj
semmit! Várj meg! Maradj nyugton, és ne mozdulj! Oké?
A lény a hajót figyelte.
A parton abbamaradt a sikoltozás. Hutch nem tudta, hogy mióta nem
hallja, de nem mert odanézni, hogy lássa, mi történik ott. Újra lélegzett.
Éppen csak. Megvetette az egyik lábát, hogy fel tudjon állni.
Szó szerint látta, hogy a szemekben érdeklődés támad.
Az állkapocs megrándult. Az egyik tapogató kigöngyölődött.
Szerette volna elfordítani a tekintetét. De nem tudott elszakadni.
Janet, hol vagy? Gondolatban megpróbálta követni. Az ügyeletes tiszt
valószínűleg az állomáshelyén volt, ami nem egészen egy percre van a
tengeralattjáró kikötőhelyétől. Ott megállt, hogy magához vegyen egy
sugárpisztolyt. Hol tarthatják őket? Tegnap éjjel nyolc-tíz percig tartott,
amíg a mólótól eljutottak Tengerpontig. De Carson akkor nem sietett.
Bizonyára öt perc vagy még kevesebb idő alatt is meg lehet tenni az utat.
Mindent összevéve legyen hét perc.
A szél fújni kezdett, és elszállt felette az egyik pelikán.
Hány képet lehet látni négy, különböző irányokba nézni képes szemmel?
Vajon mit néz?
Miért jött ki fegyver nélkül? Ismerte a szabályt. De még soha nem
támadták meg. Sehol. Ostoba.
Az egyik szem feljebb emelkedett. A válla fölött rámeredt valamire, ami
mögötte volt.
– Már itt vagyok. – Ez megint Janet hangja volt. – Jó formában vagyunk. –
Hallotta a tengeralattjáró nyüszítését és egy légcserélő sziszegését.
A rovar bent volt az U belsejében, ahol a dokk elválasztotta a nyílt
tengertől. Nehéz lesz odavinni a tengeralattjárót, szemtől szembe vele. De

115
nem is kell. Hutch már várta, mikor hallja meg a sugárpisztoly sistergő
hangját.
Ehelyett azt hallotta, hogy a tengeralattjáró a mólóhoz csapódik. A
kocsányos szemek elfordultak róla.
– Oké. – Janet hangja most parancsoló volt. – Menj távolabb tőle! Be a
siklóba! Mozogj!
Hutch nekilódult. Abban a pillanatban meglátta, amint Janet egy
csavarkulccsal hadonászva kiugrik a tengeralattjáró pilótafülkéjéből. A lény
szembefordult vele. Csápjai ostorként csaptak oda, állkapcsa szétnyílt,
szemei visszahúzódtak. Janet, a szép szőke úrilány, belépett a csapkodó
csápok mögé, és a csavarkulccsal fejbe vágta a csúfságot. Zöld ragacs
fakadt föl a koponyájából, és az állat megtántorodott. Mindketten elestek,
bele a vízbe, és tovább viaskodva lemerültek a felszín alá.
Hutch lélekszakadva rohant vissza, hogy segítsen. Örvénylett, forrt a víz.
A küzdők felbukkantak. Janet megragadta a mólót, és nekilökte az állat alsó
állkapcsának. A kósza diribdarabjaira törve kis kupacként sodródott tova a
hullámok hátán.
Hutch letérdelt, és tartotta Janetet, amíg kifújta magát. Amikor végre
lélegzethez jutott, megkérdezte, hogy Hutch jól érzi-e magát.
– Miért nem hoztál fegyvert? – kérdezte Hutch megszégyenültem.
– Hoztam. Elhoztam az elsőt, amit találtam.
Most Hutchon volt a sor, hogy méregbe guruljon.
– Miért? Nincs egy nyomorult sugárpisztolyotok?
Janet vigyorgott. Tele volt horzsolással, és még mindig lihegett. Vizes
haja az arcára tapadt, és néhány vágás még vérzett rajta. De Hutch szemében
baromi jól nézett ki.
– Van. Valahol. De gondoltam, szeretnéd, ha minél gyorsabban kiérnék.
Hutch meg akarta nézni a sérüléseit, de Janet állította, hogy jól van. A
vágások elég kicsiknek látszottak.
– Kösz – mondta.
Janet átkarolta a vállát. Energiamezőik fellobogtak.

116
 – Neked is van egy a házban – mondta. – De máskor ne csinálj ilyet! Oké?
– Valójában veszélyes volt? – kérdezte Hutch. – Úgy értem, nem tett mást,
csak itt állt.
A parton is véget ért a harc. Néhány bundás teremtmény biztonságos
távolból, egy sziklapárkányról figyelte a tengert.
– Elkapják és megeszik a parti majmokat – intett feléjük Janet a fejével. –
Azt hiszem, ez a példány nem tudta eldönteni, mit kezdjen veled.

Kosmik Földi Irányítás, Dél, kedd, templomi idő szerint 09.00 óra

Elvétve fordul elő, hogy egy világon élet van. Úgy tűnik, ennek az az oka,
hogy a gázóriások is rendkívül ritkák. A Naprendszerben a Jupiter
üstököseltérítő képessége a negyedére csökkentette a nagyobb földi
becsapódások számát, mint amennyire amúgy számítani lehetne. És ezáltal
lehetővé tette a földi élet kialakulását.
A Quraqua, a maga működő ökoszisztémájával, a földiéhez közeli
gravitációjával, bőséges vízkészleteivel és gazdátlan voltával isteni
ajándékként hullott a meggyötört emberiség ölébe. Szükségszerű volt, hogy
itt induljanak meg az első teljes körű terraformáló munkálatok. Ez volt a
Második Esély, az alkalom, amikor a gyakorlatban alkalmazhatják mindazt,
amit a Földön kínok árán megtanultak. Egy új emberi faj otthona fog
elkészülni itt.
Az idealisták tervek sokaságát dolgozták ki annak biztosítására, hogy a
Quraqua gyermekei tisztelettel bánjanak ezzel a világgal és egymással. Nem
fordulhat elő, hogy a nacionalizmust és a gazdasági kizsákmányolást
kivigyék a csillagok közé. Nem engedik meg, hogy gyökeret verjen a
szegénység és a tudatlanság. A különböző emberfajok és hitek harmóniában
élnek majd egymással, és azok az ideológiák, amelyek a régi csúf időkben
növelték a megosztottságot, ott köves talajra fognak hullani.
Ian Helm, mint oly sokan mások, úgy volt vele, hogy hiszi, ha látja.
A Quraqua működhet éppen, de a maga feltételei szerint. Soha nem lesz az
az Utópia, aminek a támogatói láttatni szeretnék. Ezt tudta. Az a tény, hogy

117
oly sok ember hozott döntéseket a Tervvel kapcsolatban, nyilvánvalóan nem
indította arra, hogy megkérdőjelezze akár a szakértelmüket, akár a
tisztességüket.
A Remény Terv nem könnyen jutott el odáig, hogy elkezdődhessen az első
szakasza. A környezetvédők sérelmezték, hogy elvezetik azokat a forrásokat,
amelyekre pedig otthon is égető szükség lenne; Krisztus Népe ellene volt
minden kitelepülési elképzelésnek, mondván, nem egyezik Isten akaratával,
ennélfogva szentségtörő; a nacionalisták és a harcos fajvédők különleges
jogokat követeltek az új világ számára. A moralisták éles kirohanásokat
intéztek az ellen, hogy a terraformálás elkerülhetetlen folyományaként egész
fajokat semmisítsenek meg. Komoly kétségek merültek fel azzal
kapcsolatban, hogy hosszú távon meglesz-e a politikai akarat vagy a pénz
ahhoz, hogy biztosítsák a sikernek legalább az esélyét.
Ezzel együtt Helm kész volt elismerni, hogy nincs jobb ötlete. Az
erdőirtás, a levegőszennyezés, az urbanizáció már olyan méreteket öltött,
hogy a folyamat eljutott a visszafordíthatatlanság különböző fázisaiba. Okkal
hihette bárki, hogy ha holnap eltűnne róla az emberiség, a Földnek akkor is
évezredekre volna szüksége ahhoz, hogy újra olyan legyen, mint egykor volt.
Az egésznek volt egy pozitív oldala is: Helm jövedelmező és szakmailag
kielégítő karriert épített fel. A hatvanas évek végén, amikor csak az
asztronómusok foglalkoztak komolyan a csillagokkal, bolygómérnöki
diplomát szerzett. A Vénusz-problémáról írta a diplomamunkáját, amelyben
évszázadokra becsülte, mire egy bolygót lakhatóvá lehet tenni. (A Mars a
nagyon gyenge gravitációja miatt természetesen szóba sem jöhetett.)
A Nok volt a második jelölt. De lakott volt. És noha létezett egy
mozgalom, amely támogatta e virágzó bolygó betelepítését és feltárását, a
belátható jövőben folytatódni látszott a be nem avatkozás politikája.
Még egy ok, hogy miért kell sikerre vinni a Remény Tervet.
A Quraqua vízkészletének majdnem negyven százaléka jéggé fagyott
állapotban volt a sarkokon. A Remény Terv kezdeti szakaszában ennek a
víznek a kiszabadítása volt a cél. Hogy megteljenek az óceánok, új folyók
hálózzák be a szárazföldeket, és megfelelő irányítás mellett elkezdődhessen
az éghajlat módosulása.

118
 Helm gyakran eltöprengett azon, hogy mások jóval nagyobb tűzerőt
tartottak ellenőrzésük alatt, mint ő, mégsem vetették be soha. Soha senki nem
durrantott még nagyobbat, mint amekkorát Ian Helm fog három nap múlva,
amikor majd beveti a nukleáris fegyverarzenálját meg a földi és
keringőpályán lévő részecskegyorsító sugárvetőit. Még a másik póluson
lévő Hardingnál is klasszisokkal jobb lesz. Ez még úgy is igaz volt, hogy a
rekonfigurációs rendszereket egyenlően osztották el. De délen a szárazföld
keskeny sávjai nem tartották stabilan a jégtakarót, és a tengerfenék tele volt
vulkánokkal. Helm bízott benne, hogy képes lesz arra ösztökélni néhányat,
hogy adják bele a munkába a saját energiájukat.
A sarkok jégtakaróit egy időben kell felolvasztani. Senki sem tudta
biztosan, mi történne a bolygó forgásával, ha az egyik sarokról hirtelen
levennék a súlyt, a másikról meg nem.
Helm nagyjából abban az időben tért vissza terepszemléjéről a
főhadiszállásra, amikor Janet Allegri egy csavarkulccsal megtámadta a
kószát. Elégedett volt azzal, ahogy felkészült, és bízott benne, hogy a jelre
megindul a jégréteg olvadása.
Bekormányozta a CAT-et, megkerülve a Déli Reményt alkotó, fél tucat
vörösre festett kunyhót és leszállóhelyet. Amerre a szem ellátott, hóborította
síkság terült el. A felhőtlen, barátságtalan égen épp lemenőben volt a Nap az
egy hónapig tartó nappal vége felé.
Leereszkedett a kikötőhelyére, kimászott, és a zsilipen keresztülhaladva
bement a hadműveleti barakkba.
Mark Casey egyedül ült a képernyők és kommunikációs felszerelések
között, és épp a komlinkjén beszélt valakivel. Épp csak a kezét emelte föl a
főnöke felé, és tovább beszélt.
Helm leült az íróasztalához, hogy megnézze a beérkező leveleit. Eleget
hallott Casey beszélgetéséből, hogy tudja, hadműveleti tisztje nem túl
boldog.
Casey magas, sovány, kemény és szigorú ember volt, aki takarékosan bánt
mind a szavaival, mind a mozdulataival. Gyér haját átfésülte a feje tetején,
és gondosan ápolt szakállat viselt. Tekintetével megkereste Helm szemét, és
jelezte vele, hogy a világ tele van hozzá nem értő alakokkal.

119
 – Megint bedöglött egy – mondta, miután kilépett a linkből. – Milyen volt
az utad?
– Jó. Készen leszünk.
– Helyes. Mindenki jelentkezett. – Casey mutatóujjával megvakart egy
pontot a jobb szemöldöke felett. – De ha sorra leégnek a fúrók, gondban
leszünk. Egy tartalék maradt.
– Olcsó vackok – legyintett Helm. – Valaki a Beszerzésen nagyot kaszál
rajta.
Casey vállat vont.
– Odakint negyvenöt fok alatt van. Csoda, hogy egyáltalán működik.
A légzsilippel szemközti falra felrakták a jégsapka elektronikus térképét.
Színes lámpák jelölték az atomfegyverek helyét – piros ott, ahol a
fegyvereket vulkánok belsejében helyezték el, fehér, ahol magába a
jégtakaróba tették, és zöld azokon a helyeken, ahol még dolgoztak egyes
csoportok. Öt zöld lámpa volt.
– Van még valami, amiről tudnom kell, Mark?
– Jensen hívott épp mielőtt megérkeztél. Nekik is bajuk volt a
felszereléssel, és azt mondja, hogy késésben van. Körülbelül nyolcórányi
késésben. Még nincs rajta a tábládon.
Helmnek nem volt ínyére a dolog. Az volt a terve, hogy harminc órát
megspórolva elkészülnek, hogy bármikor elindulhassanak. Akkor még ha
bizonyos dolgok elromolnának is, mindig maradna elég idő a csoportok
kihozására. Jensen irányította azt a huszonhét csoportot, amelynek az volt a
feladata, hogy a jégtorlasz túlsó oldalán egy atombombát süllyesszen a
jégbe. Nyolc nyavalyás óra. Hát, ezt még tudja kezelni. De ha a helyzet
ennél is rosszabb lesz, akkor a fejét veszi a nőnek.
Végigböngészte a leveleit. Felfigyelt az egyik üzenetre:
KAPJA: ÉSZAKI PARANCSNOKSÁG VEZETŐJE
DÉLI PARANCSNOKSÁG VEZETŐJE
FŐPILÓTA

KÜLDI: REMÉNY TERV VEZETŐJE

120
 TÁRGY: ADMINISZTRATÍV ELJÁRÁSOK

EGY PÉLDÁTLAN ÉS BONYOLULT KÍSÉRLET RÉSZTVEVŐI VAGYUNK. A

HELYZETJELENTÉSEKET A KÉZIKÖNYV 447112.3(B) FEJEZETE ÉRTELMÉBEN
FELMINŐSÍTVE ADJUK. RENDKÍVÜLI SEGÍTSÉG IRÁNTI KÉRELMEK TOVÁBBÍTÁSA
A HADMŰVELETI PARANCSNOKSÁGON KERESZTÜL. KÉSZEN ÁLLUNK A
SEGÍTSÉGNYÚJTÁSRA, AHOL SZÜKSÉGES. TOVÁBBÁ MINDEN ROBBANTÁSI
ELJÁRÁST ÚGY KELL MEGTERVEZNI, HOGY A LEGUTOLSÓ PILLANATIG KÖZBE
LEHESSEN LÉPNI. KÉREM VISSZAIGAZOLNI.

TRUSCOTT

Helm többször is elolvasta.

– Láttad ezt, Mark? A legutolsó pillanatig? Casey bólintott.
– Már elküldtem a visszaigazolást.
– A nő tudja, hogy belefoglaltuk mint magától értetődő dolgot. Mi az
ördög folyik itt?
– Fogalmam sincs. Én csak egy egyszerű dolgozó vagyok itt. Talán fedezni
akarja magát.
– Valami történt. – Helm szeme résre szűkült. – Hívd föl, Mark!

A képernyőn megjelent Melanie Truscott képe. A szállásán volt, a

kanapén ült nyitott notebookkal az ölében, körülötte, a kanapé párnáin
papírlapok szétszórva.
– Mit tehetek érted, Ian? – kérdezte.
Helm ki nem állhatta Truscott fensőbbséges modorát. A nő szeretett a
pozíciójával hivalkodni. Erről árulkodott a mosolya, a parancsoló hangja,
az, hogy nem volt hajlandó megbeszélni vele, mielőtt kialakított volna
valamilyen stratégiát, vagy utasításokat adott ki.
– Akár azonnal le tudunk állni – mondta.
– Tudom. – Truscott becsukta a notebookot.

121
 – Most mi van? Valaki nyomást gyakorol ránk?
– A cég aggódik, hogy Jacobi valamelyik embere vagy akár többen is,
nem lesznek hajlandók határidőre levonulni. Biztosak akarnak lenni abban,
hogy senki sem öleti meg magát.
– Ez valami ócska vicc, Melanie – fortyant fel dühösen Helm. – Blöffölni
próbálnak, de legyél egészen nyugodt, senki sem akar ott lenni, amikor
leomlik a jégfal, és hömpölyögni kezd a jeges víz.
– Ez még nem minden. – Truscott arcán aggodalom látszott. – Beszéltem a
pilótájukkal. Azt mondja, valami nagy dolog történik, és ez úgy hangzik,
mintha most nagyon közel kerültek volna valamihez. És elcsíptünk valamit
az üzenetváltásukból, ami ugyancsak ilyesmire utal.
– Akkor küldj nekik egy figyelmeztetést! Emlékeztesd őket arra, hogy mit
kockáztatnak! Csak az istenért, nehogy most meghátrálj, mert akkor sohasem
szabadulunk meg tőlük. Figyelj, Melanie, örökké nem folytathatjuk ezt! Az
éghajlat nem tesz jót a felszerelésnek, ami amúgy sem a legjobb minőségű.
Ha lelassítjuk a munkát, akár csak pár napig, nem tudok kezeskedni arról,
hogy minden a megfelelő sorrendben fog megtörténni. – Casey fél szemmel
odasandított, de Helm nem törődött vele.
– Ezen nem tudok segíteni. – Truscott változtatott kicsit a testtartásán,
majd intett, hogy a beszélgetésnek vége. – Az utasítások értelmében fogunk
eljárni – mondta még.
Amikor eltűnt a képernyőről, Casey elvigyorogta magát.
– Az a cucc nem éppen csúcsminőségű, de azért nem esik szét.
– Egy kis túlzás jót tesz az ember lelkének. Tudod, mi a baj ezzel a nővel,
Mark? Nem tud különbséget tenni aközött, amire a menedzsment utasítja, és
amit vár tőle. Caseway fedezni akarja magát, a biztonság kedvéért.
Ugyanakkor azt szeretné, ha a munka el lenne végezve. Ha ez a dolog nem
lesz meg a határidőre, Truscott nem fog olyan jól kinézni, mint most. De én
sem.
– Akkor most mit fogsz csinálni?
Helm kibámult az ablakon. Az ég és a jégsapka egyforma színű volt.
– Nem tudom. Lehet, hogy akarata ellenére jó vezetőt fogok csinálni

122
belőle.

Truscott tudta, hogy Helmnek igaza van. A nyavalyás annyit sem ért, mint
a robbanószer, amivel a pokolra lehetne küldeni, de igaza volt. Ő is tudta.
Mindig is tudta. Önként nem fognak elmenni. Nincs más hátra, ki kell
dobni őket.
A francba!
Megnyomta Harvey gombját.
– Ha majd lesz egy perced! – mondta.

123
ARCHÍVUM

REMÉNY TERV

Első Szakasz vélt következményei

Becsléseink szerint kilencszáz millió tonna jég fog megolvadni a bolygó

mindkét sarkán az első detonációt követő hatvan másodpercen belül.
Feltételezve, hogy képesek leszünk begyújtani a tenger alatti tűzhányókat,
délen a nukleáris berendezések keltette hőre adott válasz bizonytalan
ideig magas szinten fog folytatódni. A legvalószínűbb következmények:
(1) A Grovener-skála szerint akár 16,3 erősségű földrengések
valamennyi nagy törésvonal mentén mindkét saroktól számított 50 fokos
körzetben.
(2) Cunamik végig az egész déli tengeren. Ezek olyan óriáshullámok
lesznek, amilyeneket soha senki nem látott a Föld egész írott történelme
során. Tulajdonképpen a tengervíz óriási területeken egyszerűen elhagyja
a medret, és több ezer kilométerre kicsapva elárasztja a szárazföldet.
(3) Esőzések, még akkor is, ha hógolyók bevonzásával nem támogatjuk,
csaknem egy teljes éven keresztül. Tíz-tizenöt éven át megmarad az
időjárásnak ez a rendkívül csapadékos jellege, mígnem a bolygó egészét
tekintve a jelenleginél mintegy 35%-kal magasabb szinten stabilizálódik.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a tűzhányók jelenléte a déli-
sarkvidéken, tetézve az ilyen nagyságrendű hadműveletekben való
járatlanságunkkal és a Függelék (1) pontjában felsorolt változókkal,
rendkívül kiszámíthatatlan helyzetet idéznek elő.

Ian Helm

124
 NYOLC

A Jack Kraus vontatóhajó fedélzetén, kedd, 14.22

A hógolyó lassan bukdácsolt át a napfényen, s közben mind nagyobbra

nőtt a képernyőin. Idomtalan volt, ütött-kopott, eltörpült mellette a
vontatóhajója. Az egyik végén olyan volt, mintha egy nagy darabot letörtek
volna róla. Azannyát, de nagy! Az automata kormánymű ráállt, és máris ott
voltak az egyenetlen, fehér terep fölött. A hajó ezután stabil helyzetet vett
fel, és működésbe lépett a letapogató program. Jake Hoffer lassabbra fogta a
közeledést és az ereszkedést, és kiválasztotta a kontaktpontot. Körülbelül a
forgástengely felénél. Ott. Egy sima, sík jégtakarón.
Figyelte a helyzetjelző táblán megjelenő adatokat. Valójában egy
fennsíkon fog leszállni, amelynek az oldalai leszakadtak. A Quraqua odafent
vándorolt az égen. Mialatt nézte, felkelt a Hold, a Nap pedig gyors iramban
tartott egy sziklaperem alkotta „látóhatár” felé. A látványtól enyhe szédülés
környékezte. Lezárta a pilótafülkét, elsötétítette az ablakot, és csak a
monitorokat figyelte. Egyik szám villant fel a másik után, és száz méterre
érve felkapcsolódtak a reflektorok. Pár pillanat múlva a Jack Kraus enyhe
rázkódással földet ért. A lábak kellő erővel beleálltak a jégbe.
A lámpák borostyánsárgára váltottak.
Elindult az áthangoló program. Érzékelők kiszámították a tömegeloszlást
és a forgás térszerkezetét, kiértékelték a pálya irányát és a sebességet. A
hajtóművek első köre berobbant.
Négy óra múlva Jake ráállította a hógolyót a Quraqua körüli ideiglenes
pályájára.
Néhány héten belül a másik vontató pilótájával, Merry Cooperrel együtt
elkezdi a program lényegét jelentő műveletet, levinni a bolygó felszínére a
körülötte keringő kétszázvalahány jégtömböt, pontosan úgy, ahogy most
csinálta, egyenként leszállva rájuk, és a cél felé vonszolva őket. És az utolsó
leszálláskor kezdődhet a jégtömbök esőcseppekké gyalulása. Jó érzés volt
arra gondolnia, hogy ezek a szilárd jéghegyek végül szelíd nyári záporként

125
öntöznek majd egy száraz síkságot.
Csipogott a komlinkje.
– Jake?
– Mondjad, Harvey! – Felismerte Harvey Sill reszelős hangját.
Átkapcsolt vizuálisra. Sill épp utasításokat adott valakinek, akit a kamera
nem látott. A parancsnoki központban lévő állomásfőnöki helyiségben
rendszerint csend és nyugalom honolt. De ma nagy volt a nyüzsgés, hangokat
lehetett hallani, és műszakiak jöttek-mentek. Közeledik az idő.
Sill megdörzsölte a halántékát.
– Jake, megfogtad már a kettő-tizenhetet?
– A kettő-tizenkilencet.
– Mindegy. Megfogtad?
– Igen…
– Jó. Most azt kérem, hogy ejtsd le.
Hoffer előrehajolt, igazított egyet az erősítőn.
– Mondd még egyszer!
– Azt kérem, hogy dobd be a déli tengerbe. A Yakatába.
Az nem lehet.
– Harvey, ott vannak az Akadémia emberei.
– Tudom. Dobd le a Templomtól ezerhatszáz kilométerre délre! Meg
tudod célozni többé-kevésbé pontosan?
– Meg – felelte elborzadva Hoffer. – De nem akarom.
Sülnek arcizma sem rándult.
– Akkor is csináld meg!
– Meg fogja ölni őket, Harvey. Mi ütött belétek, megőrültetek?
– Az isten szerelmére, Hoffer, ez csak egy egység. Senkinek nem esik tőle
semmi baja. Különben is, gondunk lesz rá, hogy jó előre kapjanak
figyelmeztetést.
– Akarod, hogy feldaraboljam?

126
 – Nem. Tedd oda úgy, ahogy van!
Jake nehezen vette a levegőt.
– Mi van akkor, ha nem hoztak ki mindenkit? Vagy ha nem tudnak? A
keservit, ez a cucc egy hegy! Nem dobhatom be csak úgy az óceánba.
– A víz alatt vannak, a szentségit! Biztonságban lesznek.
– Kétlem.
– Akkor van valamid, ami kisebb?
– Persze. Majdnem minden, amink van, kisebb ennél.
– Oké. Keress valami kisebbet, és csináld azzal! Ne felejtsd el, lefelé
menet sok ilyet el fogunk veszíteni!
– De még hogy! A legtöbbje a vízbe fog esni. Most miért csináljuk ezt?
Sill láthatóan majd szétrobbant az idegességtől.
– Figyelj, Jake! Azok ott túl akarnak járni az eszünkön, és most
szórakoznak velünk. Nagyon úgy néz ki, hogy a határidőn túl is maradni
akarnak. Most küldünk nekik egy figyelmeztető üzenetet. Kérlek, csináld,
amit mondtam!
– Értem – bólintott Hoffer. – Mikor?
– Most. Mennyi időbe telik?
– Nehéz megjósolni. Talán tíz óra.
– Jól van. Tájékoztass rendszeresen! És Jake…
– Igen?
– Jó nagyot csobbanjon!

A Szelek Temploma, ez a tornyokkal, oszlopcsarnokokkal és masszív

oszlopokkal ékes sokszög, az óceánfenéken állt félig betemetve. Furcsa
szögben találkozó falai a legkülönbözőbb irányokba tartottak. Lépcsők
vezettek már nem létező felső szintekre. (A lépcsőfokok az ember számára
tökéletesen megfelelő méretűek voltak.) Misztikus jelek sorakoztak minden
elérhető helyen. Mindenfelé boltívek és mellvédek bukkantak fel. Egy

127
viszonylag ép hiperbolikus tető majdnem a tengerfenékig ereszkedett le,
amitől az egész építmény teknőspáncélra emlékeztetett.
– Mindent összevéve olyan az architektúrája, ami egy földfelszínhez
kötött vallást feltételez – magyarázta Richard Hutchnak, miközben
sugárhajtással közeledtek a templom felé. – Megfontolt és gyakorlatias hitet,
amely elsődlegesen arra használja az isteneket, hogy gondoskodjanak az
esőről, és áldják meg a házasságokat. Valószínűleg az otthon és a
mezőgazdaság dolgaiban voltak illetékesek, szemben a Knótikus Tornyok
kozmológiájával. Jó lenne, ha ismernénk a történelmüket ebből a
korszakból, ha nyomon követhetnénk őket a Tornyoktól a Templomig, és
megtudnánk, mi történt.
Lekapcsolták a hajtóművüket, és úszva közelítették meg a főbejáratot.
– Olyan a szerkezete, mintha egy bizottság tervezte volna. A stílusok ütik
egymást – jegyezte meg Hutch.
– Nem egyszeri nekifutásra épült – felelte Richard. – A Templom
eredetileg egyetlen épület volt. Kápolna egy katonai telepen. – A főbejáratot
őrző hatalmas oszlopsor előtt lebegtek. – Az évek során hozzáépítettek,
lebontottak részeket, majd megint mást gondoltak. Az eredmény a főhajót
körülvevő fülkék, termek, folyosók, karzatok és emeletek szövevénye lett. A
legtöbbje rég leomlott, de maga a főhajó mindmáig áll. Isten tudja, hogyan.
Egyébként veszélyes hely. Bármikor beomolhat a teteje. Carson azt mondja,
már azon gondolkoztak, hogy leállítják a munkát, és hívnak pár mérnököt,
hogy dúcolják alá az épületet.
Hutch elbizonytalanodva nézte a kőfalakat.
– Talán nem is baj, hogy kizavarnak minket innen. Mielőtt meghalna
valaki.
Richard színlelt megdöbbenéssel nézett rá.
– Tudom, hogy elég régóta vagy már a terepen, hogy semmi ilyesmit ne
mondj ezeknek az embereknek.
– Jól van – felelte Hutch. – Igyekezni fogok, hogy senkit ne borítsak ki.
Az oszlopsornak már nem volt meg a teteje, így a napfény beszűrődött az
oszlopok közé. Megálltak, hogy közelebbről is megnézzék a bevéséseket.

128
Elég nehéz volt kivenni őket a rájuk rakódott iszaptól az egyébként is
zavaros vízben, de Hutch az egyik szimbólumban egy felkelő napot vélt
látni. És vagy egy tengeri élőlényt csápokkal, vagy egy fát. Ha valami, hát a
Szelek Temploma szilárd volt. Masszív. Mint ami az örökkévalóságnak
épült. Nyereg formájú szerkezete, ha megmaradt volna a szárazföldön,
aerodinamikai jelleggel ruházta volna fel. Hutch elgondolkozott rajta, hogy
vajon szándékosan tervezték-e ilyennek.
– Ki nevezte el? – kérdezte.
– Ami azt illeti, sok neve volt az évszázadok során – mesélte Richard. –
Kilátás. Útmenti. Déli Pajzs, ami egy csillagképből származik. És
valószínűleg még mások, amikről nem tudunk. A „Szelek Temploma” az
újabb keletűek közül való. Eloise Hapwell fedezte fel, és végül ő
választotta ki a nevét. Ami egyébként az élet múlékony voltát akarja
sugallni. Libegő gyertyaláng egy szélfútta éjszakán.
– Ezt már hallottam valahol.
– A földi kultúrákban ez egy ismerős kép. És néhány noki kultúrában is.
Egyetemes szimbólum, Hutch. A templomokat ezért építik hagyományosan
kőből. Az ellenpont kedvéért. Hogy érzékeltessék, hogy a templom legalább
szilárd és állandó, és ilyenformán a hit is az.
– Nyomasztó – közölte Hutch. – A halál megszállottjai, nem? – A
halandóság témája kiemelkedő szerepet kapott minden általa ismert
kultúrában, akár földiben, akár másban.
– Mindenről, ami fontos, végül kiderül, hogy megtalálható az egész
univerzumban – felelte Richard. – Ezért nem fogunk soha valódi idegenekkel
találkozni.
Hutch hallgatott.
– Mit is mondtak, mennyi idős ez? Kétezer éves? – kérdezte egy idő után,
az oszlopsorra utalva.
– Nagyjából olyasmi.
– És miért volt két templom?
– Hogy érted ezt?
– A Knótikus Tornyok. Az is az istenimádás helyszíne volt, vagy nem?

129
Mind ugyanannak az épületegyüttesnek volt a része?
– Szerintünk nem, Hutch. De még nem sokat tudunk erről. Arra! – mutatott
a sötét bejárat felé.
Hutch követte a férfit a templom belsejébe. Piros és zöld, sárga és kék
nyomjelzők világítottak a homályos vízben. Felkapcsolták a
csuklólámpájukat.
– A Templom és a Tornyok is ugyanazt a vallást képviselik?
– Igen. Abban az értelemben, hogy mindkettő egy egyetemes istenséget
feltételez.
– Itt tehát nincsenek panteonok.
– Nincsenek. De ne felejtsd el, hogy nem az eredeti állapotukban látjuk
ezeket a népeket! A kultúrák, amikre rápillanthatunk, már felismerték a
természet alapvető egységét. A többistenhit nem maradhat fenn e tudás
birtokában.
– Ha jól értettem, amit Frank mondott, valahol itt van egy ősi erőmű.
– A valahol itt a világot jelenti. Nem tudják, hogy pontosan hol van.
Henry az egész térségben talált generátorokból és vezérlőpultokból
származó alkatrészeket meg elektromos kábeldarabkákat. Talán tudod, hogy
itt több ezer éven keresztül főutak keresztezték egymást. Az egyik út a
szárazföld belsejéből jött idáig, és nagyjából ott, ahol most vagyunk,
találkozott egy tengerparti úttal.
– Igen, láttam.
– Mielőtt országút lett volna, folyó volt. Alacsonyabban lehetett, mint ma.
Mindenesetre a folyó beletorkollott a tengerbe, tehát az erőműnek valahol a
partján kellett állnia. De ez nagyon régen volt. Huszonötezer évvel ezelőtt.
Vagy még régebben. – A hangja alig észrevehetően megváltozott. Hutch
ismerte Richard észjárását, tudta, hogy most, visszanézve az útra, amerről
jöttek, látva az ősi folyó medrét, elképzelve egy tengerparti, elektromos
árammal kivilágított város látványát, szellemek jelenlétét érzi. Egy
falmélyedés mellett megálltak. – Ide nézz! – Richard a falhoz tartotta a
lámpáját.
Egy kőarc nézett vissza Hutchra. Krokodilszerű fejtetőjétől az állkapcsa

130
alsó csúcsáig olyan hosszú arc, mint amilyen magas ő volt. Elnézett
mellette, valahová a válla fölé, mintha egy elmenő alak után nézne.
Mélyen ülő szemek a kiugró szemöldök alatt. Nagy orr, nagy száj; lapos,
széles, sima koponya. Bojtos kis szakállak az állon keresztben. Szomorú
merengés és talán sajnálat látszott az arcon.
– Illik a helyhez – mondta Hutch. – Lehangoló.
– Hutch, így egy turista beszél.
– Ki ez? Ismerjük?
Richard bólintott.
– Isten.
– Ez nem ugyanaz, mint az Altemplomban lévő.
– Nem. Ez egy hím változat. De ezer évvel későbbről származik.
– Univerzális istenségek…
– Tessék?
– …mintha sohasem mosolyognának. Egyetlen kultúrában sem. Mi
értelme mindenhatónak lenni, ha nem élvezed?
A férfi megszorította a vállát.
– Te aztán tényleg a magad módján nézed a dolgokat.
A zöld jelzőfényt követve leereszkedtek a fenék szintjére.
– Mi történt az iparosított társadalommal? Azzal, amelyiké az erőmű volt?
– kérdezte Hutch.
– Elfogyott az üzemanyaga. Szó szerint. Kimerítették a fosszilis
fűtőanyag-készleteiket. És nem fejlesztettek ki helyette valami mást.
– Nem volt atom.
– Nem. Valószínűleg sohasem próbálkoztak vele. Talán csak egy
hajszálon múlik, hogy meg tudod-e csinálni: nem tudod többé beindítani a
gépeidet, és emiatt egy nagy, közös erőfeszítésre van szükség. Mondjuk egy
nagyszabású háborúra épp a megfelelő pillanatban. – Elgondolkodott. – A
Nokon sem tudták megcsinálni soha.
Még mindig a főhajóban voltak. A tető nem engedte át a fényt, s a

131
nyomjelzők ellenére sötét volt. Időnként súrolta őket egy-egy tengeri állat.
– Rettenetes dolog elveszíteni mindezt – jegyezte meg Richard.
Meg-megálltak a fali vésetek előtt. Egész falakat borítottak be az egymás
után következő jelek.
– Úgy gondoljuk, hogy történetek lehetnek – folytatta a férfi. –
Mindenesetre saját kezűleg írták. Egyszer majd megfejtjük őket. Na, itt van,
amit kerestünk.
Egy aknanyílás tűnt fel a lábuknál. A zöld jelzőlámpák egy pár, egyenként
combvastagságú, remegő cső kíséretében a felszín alatt haladtak tovább.
– Kivonják a homokot – mondta Richard, és lelépett az aknanyílás
széléről. A súlya magától levitte. Hutch várt néhány percet, majd követte. –
Most lépünk be az Altemplomba. Isten hozott i. e. 9000-ben!
A járat egy szürke kőszikla belsejében haladt.
– Richard, mit gondolsz, tényleg van rá esély, hogy találunk itt egy
rosette-i követ? – kérdezte Hutch. – Én nem nagyon bízom benne.
– Ne felejtsd el, ez valamikor egy útkereszteződés volt! Nem nehéz
elképzelni, hogy egy falba bevéstek valami imát vagy epigrammát vagy
lelkesítő szöveget, méghozzá több nyelven. Henry például meg van
győződve róla, hogy van ilyen. A fő kérdés az, hogy maradt-e belőle valami,
és hogy lesz-e elég időnk, hogy megtaláljuk.
Hutch még nem látta a feneket.
– A mögötted lévő kőfal a külső kerítés része – folytatta Richard. – A
katonai őrhelyen kívül vagyunk. – Az aknából jobbra egy alagút nyílt. A zöld
jelzőlámpák és a csövek ebben kígyóztak tovább. – A katonai korszak idején
ez a rész közvetlenül a földfelszín felett volt. – Richard arrafelé úszott. –
Most az üledék kiszivattyúzása folyik. Vesződséges munka. Mialatt
szivattyúzzák, újra megtelik.
Hutch beúszott Richard után a járatba. Amikor elnézett mellette, ott elöl
fehér fényeket és mozgást látott.
– George? – szólt bele Richard a közös vonalba. – Te vagy az?
Egy hatalmas alak guggolt egy fekete doboz fölött. Megmozdult, és
fölnézett.

132
 – A fenébe! Azt hittem, a váltás jön. Hogy vagy, Richard?
Hutch hallotta a gép halk búgását és a megmozduló víz loccsanásait.
– Hutch, bemutatom George Hackett projektmérnököt.
Hackett biztos, hogy megvolt két méter. A szivattyú lehetett az, amivel el
volt foglalva, úgyhogy megpróbálta úgy üdvözölni Hutchot, hogy közben
nem vette le a szemét róla. A félhomályban nehéz volt tisztán látni az arcát,
de a hangja barátságos volt.
– Hol a társad? – kérdezte Richard.
– A túlsó végén – mutatott Hackett a csövekre, amelyek egy oldalfolyosó
homályában tűntek el.
– Pontosan a tábori kápolna fölött vagyunk – fordult Richard Hutch felé. –
A lenti helyiségek megtisztításán dolgoznak.
– Mi van bennük? – kérdezte Hutch.
– Még nem tudjuk – válaszolta George. – Semmit sem tudunk, kivéve,
hogy a kerítés nyugati határánál vannak. Talán laktanyák voltak. De
ugyanúgy lehettek az eredeti kápolna részei is.
– Azt hittem, már kiderítették – mondta Hutch. – Ott találták meg a Tull-
képeket, ugye?
– Egy részébe már bejutottunk – felelte George. – Valahol itt van még
több rész. Van rá esély, hogy ez az.
A járatban bokáig ért az iszap. Elektromos kábelek, gyűjtőzsákok,
emelővasak, csákányok, kövek hevertek nagy összevisszaságban a lábuk
körül.
– Miért olyan fontos a kápolna? Azon túl, hogy mintákat találjanak a
Casumel-sorozatból.
George a személyes vonalán beszélt valakivel. Hutch feltételezte, hogy a
csövek túlsó végénél lévő emberrel. Aztán látható elégedettséggel
odafordult hozzá. Eközben a csövekben csökkenni látszott a nyomás.
– Ez egy jelentős civilizáció előretolt állása volt, Hutch. De az akkori
emberekről nem tudunk semmit. Nem tudjuk, mit tartottak fontosnak, hogyan
gondolkoztak önmagukról, mit gondoltak rólunk. De a kápolnák és

133
templomok rendszerint el szokták árulni, hogy az a civilizáció, amelyet
képviselnek, mit tart a legfőbb értéknek.
– Nem mondja komolyan – ellenkezett Hutch.
– Persze nem direkt módon. De ha meg akarja tudni, mi az, ami egy
népnek fontos, olvassa a mitológiájukat. Milyen magyarázatot adnak a nagy
kérdésekre? – Hirtelen ráeszmélt, hogy úgy beszél, mint egy tanár, és
elvigyorodott. Hutch úgy látta, mintha a tekintete hosszabban elidőzne rajta,
de nem volt benne biztos.
– Hutch – szólt Richard –, Henry fel fog menni az egyik várószobába.
Oda, ahol a Tull-sorozatot megtalálták. Szeretnéd látni?
– Azt hiszem, kihagyom – felelte Hutch. – Kifutok az időből.
– Oké. Tudod, hogy jutsz vissza?
– Persze. – Nézte, ahogy Richard elúszik George mellett, majd tovább az
alagútban, és pár pillanat múlva eltűnik egy kanyar mögött.
Hallgatta az oxigéntartálya halk sziszegését.
– Hogy állunk? – kérdezte.
– Nem túl jól – mosolygott George.
– Arra számítottam, hogy a csapat jó részét idelent találom. Hol vannak a
többiek?
– Frank és Linda Henryvel, a többiek Tengerponton vannak.
Tulajdonképpen nem sokat tudunk itt csinálni, amíg ki nem takarítunk
mindent odalent. Utána teljes gőzzel elkezdhetjük keresni a Casumel C-
mintákat. Majd ha Maggie… ismeri Maggie-t?
– Nem.
– Maggie Tufu az exofilológusunk. Eddig már több száz Casumel Lineáris
C-mintát szedtünk össze a térségből. De a legtöbbje csupán pár szavas
töredék. Az lesz a jel, hogy kimehetünk, ha Maggie szól, hogy már van
annyi, hogy elkezdjem olvasni. – Fáradtság érződött a hangján.
– Jól van?
– Remekül. – Lenézett a lelappadt csövekre. Kékesfekete, rugalmas
anyagból készültek, nagyjából egy méterenként fényvisszaverő ezüst

134
csíkokat festettek rájuk.
Úgy tűnt, George-nak nincs más dolga, mint a berendezés mellett ülni.
– Jelenleg adatokat gyűjtök Tri monitoráról – mondta. – Tri kezeli a
vákuumszivattyút, én meg itt ülök, arra az esetre, ha ráomlana a Templom.
Ennyi az, amit e pillanatban tudunk. – Hutch felé fordult, és a lány most
először látta tisztán az arcát.
Sötét szeme volt, a tekintete kicsit furcsa, de rokonszenves. Hutch
kiolvasta belőle, hogy a férfi örül, hogy ő itt van vele. Fiatalabb volt, mint
gondolta; homloka ránctalan, s a viselkedésében volt valami megfoghatatlan
ártatlanság. Jóképű volt, olyan értelemben, ahogy a legtöbb fiatalember
jóképű, de ezt még fokozni tudta a mosolyával, a tekintetével. Érdemes
lenne foglalkozni vele, állapította meg Hutch.
– Mennyire veszélyes ez a hely? – kérdezte.
A járat túl szűk volt George-nak; változtatott valamit a testhelyzetén, hogy
kicsit kényelmesebben elférjen.
– Rendes körülmények között időt szakítanánk rá, hogy mindent
aládúcoljunk és kitámasszunk, de most sietnünk kell. Már azzal is, hogy itt
vagyunk, minden létező szabályt megszegünk. Ha valami megindul, akár meg
is halhat valaki. És én leszek érte a felelős – tette hozzá a homlokát
ráncolva.
– Maga?
– Igen.
– Akkor zárja le ezt a helyet!
– Az nem olyan egyszerű, Hutch. Valószínűleg ezt kellene tennem. De
Henry mindenre el van szánva.

Eddie Julianának nem volt vesztegetni való ideje.

– Először a piros címkéseket – mondta. Hutch végignézett a halomba
rakott ládákon, melyek többsége üres volt, aztán a leletek – agyagedények,
munkaeszközök, gépek, vésett kövek diribdarabjai – sorain. Egyes ládák le

135
voltak pecsételve, ezeket jelölték meg piros, sárga és kék címkékkel.
– Rendben – felelte, miközben nem nagyon tudta, mit kellene csinálnia a
piros címkésekkel.
Eddie egy párzásra kész baknyúl energiájával körbenyargalt a raktárban.
Behajolt a ládák mögé, ingerült utasításokat adott valakinek a komlinkjén
keresztül, ki-be futkosva ellenőrizte a listáján szereplő tételeket.
Hirtelen megtorpant, és rámeredt Hutchra.
– Segíteni akart, vagy nem?
Hutch sóhajtott.
– Mondja meg, mit akar, mit csináljak!
Eddie éles, magas hangon beszélő, vörös hajú, keszeg férfi volt.
Láthatóan mindenki másnál inkább hagyta magát sürgetni az eseményektől.
Hutch sohasem látta mosolyogni, sohasem látta pihenni. Azokra a
szerencsétlen természetű emberekre emlékeztette, akik mindenben a rosszat
látják meg. Fiatal volt, de Hutch el sem tudta képzelni róla, hogy akár csak
egy percig jól tudná érezni magát.
– Vár egy tengeralattjáró – mondta. – Az ajtó mellett van egy láda, azt
vigye át. Carson ott lesz, hogy kipakolja. Maga jöjjön vissza! Itt van
szükségem magára.
– Oké.
– Tényleg a Winken jött, ugye?
– Igen.
– Akkor jó. Nem hittem, hogy meggondolják magukat, és nem küldenek
spórolásból egy postahajót az evakuáláshoz.
Hutch végignézett a leletek sorain.
– Ez minden?
– Még három raktárhelyiség van. Mind tele.
– Rendben – bólintott Hutch. – Rengeteg helyünk van. De abban nem
vagyok biztos, hogy időnk lesz-e elég.
– Gondolja, hogy én nem tudom? – Eddie mogorván rámeredt egy rozsdás
hengerre. – Tudja, mi ez?

136
 – Nem.
– Egy tízezer éves rádiókészülék. – Ujjai fölötte lebegtek, de nem értek
hozzá. – Ez a doboza, és ez itt a hangszóró. Ezek itt hátul elektroncsövek, ha
jól gondoljuk. Konzol volt. – Energikusan felé fordult, és fáradt szemét
szigorúan rászegezte. – Felbecsülhetetlen érték. – Mellkasát teleszívta
levegővel, és úgy kezdett el beszélni, mint aki az ostobaság netovábbjával
áll szemben. – Ezek a ládák csupa ilyen tárgyakkal vannak tele. Gondosan
becsomagolva. Kérem, bánjon velük óvatosan!
Hutch nem vette magának a fáradságot, hogy megsértődjön. Elhajtotta a
ládát a tengeralattjáró rakteréhez, ott átadta Carsonnak és egy izmos, végzős
diáknak, akit Tommy Lougherynek hívtak, meghallgatta Carson véleményét,
aki szerint Eddie reménytelen eset, majd visszament.
– Még két rakomány részére van helyünk a tengeralattjárón – közölte.
– És mennyit bír el a siklója?
– Körülbelül két és félszer annyit, mint a tengeralattjáró.
– A miénk pedig ennek körülbelül a felét. – Eddie bánatosan pillantott
körbe. – Többször kell fordulnunk. Reméltem, hogy nagyobb kapacitása van
ennél.
– Sajnálom.
Hutch egy asztal tetején egy rakás kőlapocskát pillantott meg. A köveken
művészi tehetséggel megrajzolt jelek voltak.
– El tudjuk olvasni ezeket? – kérdezte.
– Nem – hangzott a felelet.
– Milyen régiek?
– Hatezer évesek. Szerencsetalizmánok voltak. Állati zsiradékkal kevert
agyagból készítették, majd kiégették őket. Mint látja, elég tartósak.
Hutch szeretett volna elkérni egyet emlékbe, de ez szabályellenes volt, és
Eddie olyan embernek látszott, mint aki nagyon komolyan veszi a
szabályokat.
– És ez? – mutatott egy szürke kerámiaszobrocskára, amely egy kétlábú,
hordó formájú, leginkább egy tépőfogakkal rendelkező Buddhára

137
emlékeztető szárazföldi állatot ábrázolt. Nagy, kerek szeme volt, és lapos
füle hátrafelé a koponyájához simult, mint az elefánté. A testéből sok helyen
törtek le darabok.
Eddie dühös szemeket meresztett rá, amiért nem látja, hogy sietni kell.
Ugyanakkor szeretett a leletekről beszélni.
– Ez nagyjából nyolcszáz éves. – Odanyújtotta Hutchnak az aprólékos
gonddal kidolgozott, nehéz tárgyat. – Valószínűleg az egyik utolsó pap volt a
tulajdonosa. – Árnyék suhant át elgyötört arcán. – Gondoljon csak bele: a
Templom, vagy valamilyen formája, időtlen idők óta itt állt. De valamikor a
tizennegyedik század vége felé bezárták. Lelakatolták az ajtajait,
kikapcsolták a világítását. El tudja képzelni, mit jelenthetett ez a papok
utolsónak megmaradt csoportjának? – A szellőztető berendezés zümmögése
idehallatszott, miközben Eddie a szobrocskát szemlélte. – Ez nem tartozik a
szent tárgyak közé. Valamilyen személyes jelentősége lehetett. Több ilyet
találtunk az egyik lakásban. Ezt a főoltár közelében hagyták.
– Hogy legyen társasága a haldokló istennek – vélte Hutch.
Eddie bólintott, és Hutch ebben a pillanatban rájött, hogy akármi legyen is
Eddie Juliana, azért ő egy reménytelenül romantikus figura.
Két órával ezután már a levegőben volt, útban a Winkhez.

– Janet, ott vagy? Hutch vagyok.

– Nincs, Hutch. Janet alszik. Én Art Gibbs vagyok.
– Helló, Art!
– Mit tehetek magáért?
– Nos, semmit. Csak unatkoztam.
– Hol van most?
– Üldözöm a hajómat. De még órákba telik, mire utolérem. – Pár
pillanatnyi szünet után: – És maga mit csinál azzal a szerszámmal, Art?
– Leginkább ások. Sajnálom, hogy elkerültem ma. Azt mondják, hogy
maga egy bombázó.

138
 Hutch elmosolyodott, és átkapcsolt videóra.
– Szabaduljon meg az illúzióitól! – mondta. – De azért jólesik hallani.
Art arca felragyogott.
– A pletykák nem túloztak – közölte gálánsan.
Art Gibbs ötvenes, kopasz, deréktájon némi úszógumit növesztett férfi
volt. Megkérdezte, járt-e már Hutch korábban is a Quraquán, mit tett, amivel
így elkápráztatta Richard Waldot, és hogy mit szól a Szelek Templomához. A
többiekhez hasonlóan őt is meglepte a közelgő kitelepítés híre.
– Talán megmarad – vélte Hutch. – A víz alatt van. És a Knótikus Tornyok
elég erőseknek tűnnek.
– Esélytelen. Néhány órával azután, hogy a jégsapkát bedöntik az
óceánba, hatalmas dagályhullámok fognak ideérkezni…
Hutch ekkorra elhagyta a Napot, és a sötétségben haladt tovább. A bal
kézre eső ablakon át kilátott az Üresre. Futó pillantást vetett egy magányos,
fénylő csillagra, a Kosmik Űrállomásra.
– Pár ezer év múlva majd megint jön valaki, és újra megpróbálja –
folytatta Art. – Érdekes feladvány lesz: high-tech roncsok egy technikailag
fejletlen világon.
– Art, maga járt már Ozban?
– Igen.
– Mi volt a véleménye róla?
– Nem hiszem, hogy valaha is meg fogjuk tudni, mit jelent.
– Nem találta furcsának, hogy épp akkor égett le, amikor a katonai tábort
megsemmisítették?
– Ugyanabban a korban égett le – felelte szelíden a férfi. – Ne felejtse el,
hogy az erőd egy világméretű rombolás korában semmisült meg!
– Ezt mondom én is. Azt hiszem. Nem tűnik valószínűnek, hogy a kettő
között van valami kapcsolat?
– Nem tudom, milyen kapcsolat lehet köztük. – Nyelve hegyét a
pofazacskójába dugva töprengett. – Tényleg nem tudom.
– Frank Carson említette a kapcsolatot az Ozban történt események és a

139
quraquai pusztítás között.
– Mi lehet az? Csak valami nagyon általános értelemben vett kapcsolat
lehet köztük, Hutch. A civilizációk egymásutánjában hosszú időszakokon
keresztül szakadások történtek. Amennyire tudjuk, ugyanígy volt ez Oz
esetében is. De ezek időben nem feltétlenül estek egybe. Csupán ugyanabban
a korban történtek. Itt különbséget kell tennünk, és azt hiszem, csapdába
esünk, ha a kettőt összekeverjük.
– Kis szünetet tartott, majd megkérdezte: – Érdekli, hogy mik voltak ezek
a diszkontinuitások?
– Igen.
– Akkor mondok magának még valamit. Véletlen egybeesés,
természetesen.
– Micsoda?
– Van egy vers, ami fordításban megvan nekünk. Várjon egy percet,
megkeresem.
Art kiballagott a képből.
– Hallott valaha az írnokokról?
– Nem.
– Körülbelül i. e. 1400 és a Keleti Birodalom nagyjából négyszáz évvel
későbbi bukása között éltek ezen a területen.
– Írnokok?
– Így nevezték őket, mert mindenről feljegyzést készítettek. Részletes
kereskedelmi kimutatásokat, leltárokat, orvosi jelentéseket, női
testméreteket jegyeztek fel. Nagyon fejlettek voltak. – Elvigyorodott.
– Bürokratikus értelemben. Sokban hasonlítottak ránk. A jelek szerint még
biztosítási kötvényeik is voltak. Na mármost, az ő eltűnésük, a Keleti
Birodalom bukása és a Második Törés egyaránt i. e. 1000 körül következett
be.
– Oké.
Tíz sor szöveg jelent meg Hutch monitorján.
– A hátrahagyott írások kereskedelmi tematikájából ítélve az írnokok nem

140
voltak sem filozofikus, sem vallásos beállítódásúak. Az ő hatalmuk idején a
Templomot csak afféle történelmi érdekességnek tekintették. Viszont az
egyik városukban találtunk egy imakönyvet. A város neve Valdipaa. Nincs
messze innen. A nyugat felé tartó kereskedelmi út következő állomása. A
képernyőjén látható vers ebből a könyvből való.

Hau-kai utcáin várakozunk.

Éjszaka lesz, megjön a tél,
A világ fényei kihűlnek.
Ma, Bilat uralkodásának
Háromszázadik évében
Eljön ő, aki a hajnalon lépdel,
Talpa alá gyűri a napot,
És ítél az emberek lelke fölött.
Háztetőről háztetőre lép,
És beindítja Isten gépezetét.

Hutch egymás után kétszer is elolvasta.

– Mi az az Isten gépezete?
Art vállat vont.
– És miért mutatta meg?
– Bilat miatt. Ő egy hős volt. Az ő uralkodásától számították az írnokok
korát. Valamikor i. e. 350 körül ragadta magához a hatalmat. Hau-kai
egyébként afféle Jeruzsálem, szent város volt, jelképe mindannak a jónak,
amit a hívők e világ számára reméltek.
Hutch újra elolvasta a verset.
– Háromszáz évvel később bekövetkezik a Második Civilizációs
Szakadás. – Kilépett a képből, és visszahozta Artot. – Azt mondja, valaki
megjósolta az eseményt?
– Meghatároztuk a könyv korát. Az egyik legrégebbi a könyveink közül. A
nagy részét nem tudjuk elolvasni. Amit viszont el tudunk, az főleg vallásos
tartalmú.
– Ki fordította le?

141
 – Maggie Tufu. Találkozott már vele? Egyébként az időre való utalásokat
is átváltotta. Az emberek szó a bolygó lakóira vonatkozik, méghozzá hím- és
nőnemben, múltban és jelenben egyaránt. Az ítél ige vélhetőleg bíróra és
ítéletvégrehajtóra is utal. – Art arca egyszerre tűnt derültnek és zavartnak. –
És igen… a jóslat is igaznak bizonyult.
– A jóslás ravasz játék – jegyezte meg Hutch. – Vallási csoportok rendre
meg szoktak jövendölni katasztrófákat. Ha elég sűrűn hangoznak el jóslatok,
valaki egyszer csak beletalál.
Art bólintott.
– Én is így gondolom. De egyesek itt azt kezdték fontolgatni, hogy vajon
az a dolog a holdon nem azt jelzi-e, hogy ennek a világnak vissza-
visszatérően el kell pusztulnia.

19 órára a Templom siklóját telepakolták, és készen állt, hogy kövesse az

Alfát. Carson mindent ellenőrzött, nehogy a konténerek elmozduljanak, aztán
figyelte, hogyan úszik el a tengeralattjáró. Eddie mereven, karba tett kézzel
ült a buborékban, és egyenesen előre bámult.
Carson indított, jelentette az őrszolgálatosnak, hogy indul, és
fölemelkedett.
A Nap lebukott a csúcsok mögé, és hideg szél fújt keresztül a sűrűsödő
sötétségen. A dagály már visszavonult, és a gyérülő világosságnál még látni
lehetett a széles homoksávok csillogását. Hullámok törtek meg a Tornyok
körül. Carsonnak örülnie kellett volna, hogy elmehet innen, visszatérhet D.
C.-be, és Flickinger-hám nélkül sétálhat a napsütésben.
És mégis dühös volt. Amikor hat éve először érkezett ide, úgy gondolt a
Templomra, a kőfalaira, mint valami időtlen épületre. Itt fog állni, ahogy
évezredek óta, és azután is, hogy ő jobblétre szenderült. Jelkép volt
mindannyiuk számára, az állandóság jelképe. Azt az elképzelést
szimbolizálta, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak.
Visszavett a sebességből. A sikló átvitorlázott a felhőkön.
Odalent a Knótikus Tornyok már beleolvadtak az alkonyatba.

142
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Amikor 2187 tavaszán Alexander LaPlante a Szodomai ásatások első

szakaszának végére ért, arra a következtetésre jutott, hogy a várost
felégették, ami egyébként nem volt ritkaság a bibliai időkben. De előállt
két másik feltételezéssel is, ami heves vitát robbantott ki:
(1) hogy az ásatás területe sokkal régebbi, mint gondolták, azaz
hozzávetőleg i. e. 5000-ből való; és
(2) hogy a károk számítógépes rekonstrukciója arra utal, hogy a várost
a modern fegyverekhez hasonló valamivel rombolták le.
LaPlante engedélyét 2189-ben visszavonták. Egy Oliver Castle és
Adrian Adjani vezette második expedíció mindkét feltételezést
megvizsgálta. A korábbi dátumot megerősítették, de a bomba-tétel néven
ismertté vált elméletre nem találtak döntő bizonyítékot.
LaPlante 2195-ben elvesztette oktatói állását a Pennsylvaniai
Egyetemen, jelenleg Londonban, a Radison Egyetemen tanít.

Marjorie Gold: Holt-tengeri ásatások

(Nemzetközösség, New York, 2199)

143
 KILENC

Quraqua, kedd, 21.48

Mindkét sikló átpakolta a rakományát a Winckelmannra, és már útban

voltak vissza a felszínre, amikor a tizenegy tonnás túlhűtött jégtömb, amely a
Kosmik leltárában #171 jelzéssel szerepelt, az egyenlítőn át eljutott a déli
féltekére. Halk, szinte nem is hallható morajlással siklott át holdsütötte
tundrák és zsombékos erdők fölött. Csillogó szilánkok repültek róla
szerteszét, és a száraz vidék hirtelen felvidult.

Havat fújt a szél az Alfa szélvédő üvegére. Hutch (aki megvárta Carsont a
Winkkel, majd lekísérte őt a felszínre) látta az úszómólónál kikötött, saját
lámpáik fényudvarától körülvett tengeralattjárót és a Templom siklóját. Ez
utóbbi rakterének ajtaja nyitva volt; Carson és Loughery a konténereket
vitték be a mólóról az űrhajóba.
Janet Allegri a feje fölötti monitorra pillantott.
– Szia, Hutch! – köszönt oda neki. A haja egy energiamezővel volt
lesimítva. A tengeralattjáróról beszélt. – Úgy látszik, kicsit késésben
vagyunk az A-tervhez képest. – Úgy volt, hogy az úszómólóra rakodnak ki
ládákat, és mire a két sikló megérkezik, két újabb teljes hajórakomány várja
őket készen. De ebből nem sok készült el.
– Rossz volt az idő?
– Esett. De a gondot az emberek jelentik. Mindenki leletekre vadászik.
Messze délre villám csapott az óceánba.
Hutch megértette. Rendkívüli nyomás alatt Henry hajlandó volt kockára
tenni a már birtokában lévő leleteket – amelyek végül is már hologramokon
rögzítve voltak –, hogy több esélye legyen megtalálni azt, amit valójában
keresett.
– Lejövök – mondta.

144
 Simán leszállt a tengerbe, és beúszott a mágneses kapcsolóműbe, amely
rögzítette a mólóhoz. Carson épp az utolsó konténert vitte be, és még így is
félig üres volt a raktere.
Loughery szégyenlősen mosolygott. Egy targoncát kormányozott be a
tengeralattjáróba. A hó végigszánkázott az energiaköpenyén.
– Mit segíthetek? – kérdezte Hutch.
Janet kilépett a tengeralattjáróból.
– Épp jókor – mondta könnyedén. – Nincs elég parasztunk.
A tenger nyugodt volt, de a part menti hegycsúcsok és a Tornyok eltűntek
a homályban. Carson, aki, úgy tűnt, hogy nem szokta eltitkolni az érzéseit,
elkeseredettnek látszott.
– Jó, hogy látom – vidult fel az arca. – Gyűlje fel az ingujját!
Percekkel ezután lemerültek a mélybe, és nagy sebességgel tartottak
Tengerpont felé.
Ha az ég tiszta lett volna, és ha nem hajtanak úgy, hanem hat perccel
később indulnak, láthatták volna, amint egy tűzgolyó hangtalanul siklik
feléjük északkelet felől. Láthatták volna, amint egy ívet rajzolva kiér a
tenger fölé, és elhalad a látóhatár alatt. És ha valaki kiállt volna a mólóra,
még a sűrű sötétben is észrevette volna, amint hirtelen felfénylik a déli
égbolt.

A Winkről lefelé jövet majdnem mindig aludt, így most készen állt arra,
hogy dolgozzon. Mivel ahhoz túl kicsi volt, hogy a ládák becipelésénél
segítsen, megkérdezte Eddie-t, van-e valami, amiben ténylegesen segíteni
tud. Eddie elirányította egy raktárba, ahol összetalálkozott Tommy
Lougheryvel.
– Eddie megkért, hogy adjak valamit, amivel tudsz nekünk segíteni –
mondta a fiú. Fekete haja összevissza állt, de abban a hanyag stílusban,
ahogy akkoriban viselték a végzős diákok.
– Jól van – mondta Hutch. – Mit csináljak?

145
 Loughery egy asztalra mutatott, amely tele volt leletekkel. Ékek,
faltörmelékek, kerámiák.
– A legtöbbje Maggie működése közben került elő. Mindegyik az
Altemplomból való. És felbecsülhetetlenül értékesek. Piros cédulásak.
Később még lesz több is. Ez mind elsőbbséget élvez, a következő sikló viszi
fel őket. Be kell csomagolnunk mindet.
– Mutasd meg, hogyan!
A fiú elővett egy csomag műanyagszövetet, és áthúzta két henger alakú
dobozon, amelyeket fölrakott egy elektromos targoncára. A fény felé emelt
egy tárgyat, megfordította, hogy el tudja olvasni a piros címkére írt négy
számot.
– A katalógusszáma – magyarázta. – Írd föl a csomaglistára!
Ezek után begöngyölte a műanyagba, ragasztószalaggal leragasztotta, és
behelyezte a dobozba.
Ez elég egyszerű volt, Hutch tehát hozzálátott, hogy eltüntesse a tárgyakat
az asztalról, Tommy pedig más teendő után nézett. Amikor Hutch megtöltötte
mindkét dobozt, visszajött hozzá.
– Mi jön most?
– Lepecsételjük őket. – Fogott egy szórópisztolyt, amely egy rövid csővel
csatlakozott egy-egy A és B címkével megjelölt dobozhoz. Közelebb húzta a
targoncát, majd a pisztoly csövét bedugta az egyik dobozba. – Állj hátrébb –
szólt, és meghúzta a ravaszt. Sűrű fehér anyag áramlott ki a pisztoly csövén,
rá a csomagokra. – Kis mennyiségű poly-6 szilárd uretánnal keverve –
magyarázta. – Tökéletes csomagolóanyag. Biológiailag lebomló. És ahogy
látod, gyorsan megszilárdul. – Elzárta a habot.
– Nem sokat nyomtál bele – jegyezte meg Hutch.
– Az űrtartalom körülbelül öt százalékára van szükség – felelte a fiú.
Félredobta a pisztolyt, leszorította, és lezárta a tetőt.
– Ez egy törékeny rakomány. Nem fog összenyomódni?
– Nem. A poly-6 nem reagál a nyomásra. Illetve ellenáll neki. –
Odanyújtotta a pisztolyt a lánynak. – Hagyd rajta a dobozokat a targoncán!
Ha végeztél, szólj, és átvisszük őket a tengeralattjáróra.

146
 *

George Hackett elmozdította az utolsó megkövesedett gerendát, aztán

visszafojtott lélegzettel várt, s hogy nem történt semmi, elégedetten
elmosolyodott. Ez volt a legnagyobb mélység, ameddig eljutottak az
Altemplomban. Távolabb egy lyuk a falban olyan helyiségre nyílt, amely
háromnegyed részig iszappal volt tele.
– Meg kell erősítenünk a tetőt, Tri – mondta. – A nyílás mindkét oldalán.
– Oké. Várj! Hozom a pántokat.
Mialatt várt, George messzebbre benyúlt a lámpájával. Ez lehetett a
tábori kápolna belső szentélye, ahol a papok a szertartás előkészületeit
végezték, ahol talán a szentbeszédeiket és a szertartáshoz szükséges
edényeket tartották.
– Látsz valamit? – kérdezte Tri.
Igen. Volt itt valami jobbra, talán valami bútordarab, félig betemetve, de
nem érte el. Valamikor fémből készült.
– Látok valamit – felelte. – Talán mosdóállvány. Vagy vitrin. Nem tudom
megállapítani.
Tri megérkezett egy pár merevítőpánttal.
– Előbb tegyük fel ezeket! – mondta.
– Egy pillanat! – felelte George, és benyomult az üregbe. Tudatában volt,
hogy mekkora súllyal magasodik fölébe a Templom. – Azt hiszem, egy gép
lehet.
– Ott bent? Miféle gép?
– Nem tudom. De látszik a burkolata. Várj! – A lyuk túl szűk volt, ezért
visszalépett, eltávolított valamennyi iszapot és kilazult követ, majd újra
próbálkozott.
– Elég, George! – figyelmeztette Tri. – Csináljuk inkább rendesen!
George már benyomta a vállát a nyíláson, majd tovább nyomult.
– Ez itt valami fémszerkezet. Méghozzá… a fenébe… Tri, nem tudom, mit
gondoljak róla. – A bal alkarjához egy kamera volt erősítve. – Maggie, itt
vagy? – kérdezte a komlinkjén. – Látod ezt?

147
 – Maggie mindjárt itt lesz – válaszolta Andi, az őrszolgálatos tiszt.
George kínlódva próbált közelebb jutni.
– Mit találtál, George? – Ez Maggie hangja volt. George tudta, mindent
elkövet, hogy a nagy képernyőn láthassa a tárgy képét.
– Nem tudom. – Végre bent volt, ott állt a berendezés fölött. Fémrudak és
lemezek csatlakoztak egy rugókból és emelőcsigákból álló rendszerhez. Az
egészet vastagon lepte a rozsda.
– Világíts a lámpáddal balra! – mondta Maggie. – Nézd, ott egy tálca.
– A tálcán apró, köveknek látszó tárgyak voltak. – Nézd meg, hogy el
lehet-e mozdítani őket!
George kivett egy darabot, gyengéden megütögette, majd a kamera elé
tartotta. Egy sötét folt látszott rajta.
Maggie hosszan hallgatott. Aztán egészen halkan megszólalt.
– A mindenit, George, azt hiszem, találtál nekünk egy nyomdagépet!
– Hát, akkor jó – felelte George.
– Az! – kiáltotta ujjongva Maggie, és a férfi hallotta, hogy tapsol.
– Mutasd meg egészben!
George megmutatta.
– Közelebbről! – sürgette a nő. Aztán: – Van neki valami
szedőberendezése. Tele van betűkkel.
– Milyen nyelvű? – kérdezte Andi. – Meg tudod állapítani?
– Még nem. De kellőképpen helyre tudnánk állítani. – George hallotta,
ahogy a nő levegőt vesz. – Ez lehet a főnyeremény.
– Hogy érted?
– Az ilyen helyeken szoktak tartani többnyelvű szentképecskéket. Vagy
valami ilyesmit. Ha létezik itt valamilyen rosette-i kő, hát ez lesz az.
Vonszold ki, George!

Henry épp elszundított a társalgóban, amikor csilingelni kezdett a

148
komlinkje. Azonnal felébredt. Az elmúlt napokban a szerencsétlenségtől
való állandó félelemben élt. Tudta, hogy megszegi a biztonsági előírásokat,
kockára téve az embereit, kockára téve a saját karrierjét. Nem helyes, de
tudta, hogy a történelem figyelő tekintete rászegeződik. Ez nem az
óvatoskodás ideje volt.
– Mi az, Andi?
– A Kosmik van a vonalban. Bele akarsz hallgatni? Vagy fogadod a
hívást?
– Sok dolgom van – felelte Henry. – Beszélj velük te! Ha kell, mondd azt
nekik, hogy egyeztetsz velem, és visszahívod őket. És Andi!
– Igen?
– Ne engedd, hogy bármi is nyugtalanítsa őket, jó? – Az agya mostanra
teljesen kitisztult. Felállt, és fáradt léptekkel leballagott a vezérlőterembe.
Henry szerette a Quraquát. Szerette néma hegyvonulatait, a messzeségbe
tartó folyóit, szerette végtelen csendjét és elhagyott városait. Az ősi falak és
tornyok sűrű, sötét erdőkből emelkedtek ki, hatalmas síkságokat
szegélyeztek, kikötőket öleltek körül. Az újabb keletű romok közül sok jó
állapotban maradt meg; az ember nem sétálhatott közöttük úgy, hogy ne látta
volna előre, amint a porlepett szökőkutak egy napon újra felélednek, a
fények kigyúlnak, és a sugárutakon megindul a forgalom. A Quraqua Richard
Wald emlékezetes megfogalmazása szerint „az idő partján” álló hely volt.
Tizenhat esztendeje élt itt, feleségei közül kettőt itt vett el, egyiküket az
Arany Lépcső tetején, Eskiyában. A Földre csak olyankor ment vissza, ha
muszáj volt, hogy a költségvetés miatt harcoljon a Második Szinttel, vagy
hogy megvívjon azokkal, akik át akarták csoportosítani a prioritásait.
Kékgalléros régész volt, kubikos, a részletekre figyelő, szívós, kitartó, a
dolgához értő ember, akinek a keze alatt jó volt dolgozni. Nem briliáns eszű,
olyan értelemben, ahogy Richard az volt, de biztos tudású. Módszeres. Ha
Richard Wald kíváncsi volt az ozi feliratra, Henryről el lehetett mondani,
hogy a megszállottja volt. És nem azért, mintha a titokzatos jelek mögött
valami mélyebb titkot sejtett volna, hanem mert megértette, hogy az alapvető
igazság, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértse ezt a dolgot, amit
annyira szeret, el van zárva előle.

149
 Andi már várta. Amikor megérkezett, megnyomta az Átkapcsolás gombot.
– Itt a Templom. Kezdheted, Kosmik.
A monitor kivilágosodott, és megjelent rajta Harvey Sill arca.
– Dr. Jacobit kérem. Truscott igazgatónő szeretne beszélni vele.
– Dr. Jacobi nem elérhető. Truscott igazgatónő beszélhet velem, ha akar.
Boldogan továbbítom az üzenetét. Vagy ha úgy jobban tetszik,
megmondhatom dr. Jacobinek, hogy hívja őt vissza.
– Ó, az isten szerelmére! – Sill arca helyén Melanie-é jelent meg. –
Hivataloskodásra most nincs időnk, ifjú hölgy. – Elhallgatott, és Andi feje
fölé nézett, mintha a szobát fürkészné. – Henry, tudom, hogy ott vagy.
Kérlek, szólj hozzám! Vészhelyzet van.
Henry felsóhajtott, és a képernyő elé lépett.
– Helló, Melanie! – mondta elcsigázottan. – Mi a gond?
– Balesetünk volt.
Henry éles pillantást vetett Andira, elsősorban Truscott kedvéért.
– Mi történt? Szükség van segítségre?
– Nincs. De te veszélybe kerülhetsz.
– Hogy érted ezt?
– Az egyik hógolyó irányíthatatlanná vált. Az egyik már pályára állított
jégtömb. Három perccel ezelőtt zuhant a Yakatába.
Henry elfojtotta a dühét.
– Hol?
– Nagyjából tőletek ezerhatszáz kilométerre délre. Déli hetvenkét egész
öttizednél és nyugati száztizenöt egész kettőnél csapódott be.
Andi kirakta a régió térképét, és bejelölte a helyet.
Truscott Henry arcára szegezte a tekintetét.
– Cunamit indított el – mondta.
– Gonosz vagy, Melanie.
– Sajnálom, hogy így érzel, Henry. De ez most nem fontos. – Látszott
rajta, hogy bűntudata van. Megpróbált ugyan farkasszemet nézni vele, de a

150
tűz kihunyt a szeméből.
– Mekkora a hullám?
– Még nem tudjuk a méretét.
– Kérlek, közöld velem, ha már tudjátok!
– Persze. És Henry… nagyon sajnálom. Ha tudunk segíteni…
– Igen. Hogyne. Templom kilép. – Megszakította a vonalat. – Ki kell
ürítenünk a Templomot. Mekkora a dagályhullámok sebessége?
Andi már kikereste az adatbankból:

CUNAMI: (TENGERI HULLÁM, SZEIZMIKUS HULLÁM,

DAGÁLYHULLÁM.) TENGER ALATTI FÖLDRENGÉS, VULKÁN-
KITÖRÉS VAGY MÁS TENGERMÉLYI RENDKÍVÜLI ESEMÉNY
KÖVETKEZTÉBEN KELETKEZŐ ÓCEÁNHULLÁM. PUSZTÍTÓ
MÉRETEKET IS ÖLTHET, ÉS TUDUNK OLYANRÓL, AMELYIK
TELJESEN MEGKERÜLTE A FÖLDET, (vö. A 2011-ES ARGENTIN
FÖLDKÉREG MEGCSÚSZÁSSAL.) A FOLYAMAT KÖZÖNSÉGES
GRAVITÁCIÓHULLÁMMAL KEZDŐDIK. A VÍZ HAJLAMOS
MÉLYVIZEK FÖLÖTT ELVONULÓ HULLÁMOK MÖGÖTT
ÓRIÁSHULLÁMMÁ NÖVEKEDNI. SEKÉLY RÉSZEK FELÉ
KÖZELEDVE A SEBESSÉGE LECSÖKKEN, MÍG A MAGASSÁGA
HIRTELEN MEGNŐ. ILYENKOR ELÖNTHETI A MÉLYEBBEN FEKVŐ
TERÜLETEKET. CUNAMIK SEMMILYEN MÓDON NEM
KELETKEZNEK DAGÁLYHULLÁMOKBÓL. A NÉPSZERŰ SZÖKŐÁR
KIFEJEZÉS TÉVES.

Andi tovább görgette az oldalt.

A HULLÁM SEBESSÉGE MEGEGYEZIK A GRAVITÁCIÓS

GYORSULÁSI IDŐ NÉGYZETGYÖKE SZOROZVA A
VÍZMÉLYSÉGGEL.

– Tudjuk, hogy milyen mély a tenger tőlünk délre? – kérdezte Henry.

– Nem hinném, hogy készítettek egész pontos méréseket – rázta meg a
fejét Andi. Ujjai táncolni kezdtek a billentyűzet fölött. – Úgy saccolják, hogy

151
óránként öt-hatszáz kilométerrel haladhat. De ez csak becslés.
– A kurva anyját!
Andi hallotta, amint Henry hangosan szedi a levegőt.

Hutch épp a hat dobozzal megrakott targoncát vezette a tengeralattjáró

raktere bejárata felé, amikor Henry hangja megszólalt a közös csatornán.
– Vészhelyzet van – közölte halkan.
Hutch befordult egy sarkon, és meglátta az egyik raktárhelyiségből kilépő
Eddie Julianát. Épp egy írótáblára irkált valamit.
Henry röviden ismertette a helyzetet. Hutch arra gondolt, talán vaklárma
az egész, egy újabb manőver az idegek háborújában. De Eddie tágra nyílt
szemmel, szótlanul bámult rá.
– Még nem tudjuk, milyen gyorsan jön, sem hogy hol van, vagy hogy
mekkora – folytatta Henry. – De egy-két órán belül itt lehet. Mindenkinek el
kell hagynia a Templomot, és azonnal vissza kell mennie Tengerpontra.
– Úristen, mindent el fogunk veszíteni – kiáltotta Eddie.
– Henry épp benne vagyunk valamiben – vágott közbe George.
– Mondom azonnal, George. Fél órán belül mindenki legyen itt! Kérlek,
szóljatok Andinak! A biztonsági berendezés miatt ne fájjon a fejetek! Frank,
mi a helyzet a tengeralattjárón?
Carsont elöntötte a méreg.
– Bepakoltunk. Épp készültünk indulni a mólóhoz.
– Felejtsétek el! Tommy veletek van?
– Igen.
Eddie felkapaszkodott a targoncára.
– Induljunk! – szólt oda Hutchnak.
– Tommy. – Henry hangja nyugodt volt. – Fogd a tengeralattjárót, és vidd
ki a tengerre! Menj vele olyan messzire, amennyire csak tudsz!
– Miért nem maradhat itt, ahol van? – kérdezte Carson.

152
 – Mert mély vízben biztosabb helye van. Nem tudjuk, mi fog itt történni.
Frank, rád és Hutchra szükségem van, hogy megtaláljuk a hullámot. Tudni
akarom, hol van, milyen nagy, és milyen gyorsan közeledik.
Carson nyugtázta.
– Még valamit. Nehéz lesz látni. A dagályhullámok mély vízben kicsik.
Egy, legföljebb két méter magasak. Viszont hosszúak. Egy-két kilométer is
lehet a távolság a taréj és a völgy között.
Hutch és Eddie begurultak a tengeralattjáró rakterébe.
– Nem vagyok benne biztos, mi nyújthat ilyenkor biztonságos menedéket –
folytatta Henry. – Ha lesz rá időnk, mindenkit ki fogok terelni a partra, el
ennek a nyavalyás víznek az útjából.
– Akkor szükséged lesz a tengeralattjáróra – vetette közbe Carson.
– Túl sokáig tart. Előbb ki kellene pakolnunk belőle, utána meg
fordulnunk kéne párat, hogy mindenkit kivihessünk. Azután még
háromnegyed óra kell, hogy eljussunk valami magaslatra. Nem, ha jut rá idő,
a háti motorokat fogjuk használni. A te dolgod lesz kideríteni, hogy mi a
helyzet. Hol van? Mennyire veszélyes? Mikor ér ide?
– Ne felejtsétek el elvinni a két siklót a mólótól! – tette hozzá Andi.
Eddie leugrott a targonca oldaláról, miközben Carson becsukta a raktér
zsilipajtaját.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Lemerülök – felelte a kérdés hallatán pislogva Carson.
– Még van benne hely. – Eddie próbálta arra ösztökélni Hutchot, hogy
húzódjon közelebb a tengeralattjáróhoz.
– Felejtsd el, Ed!
– Különben is ki fog menni egyenesen a szökőár elébe – tette hozzá
Hutch. – Semmi szükség rá, hogy tele legyen rakománnyal. Már amúgy is túl
lehet terhelve.
Ez láthatóan aggodalommal töltötte el Tommyt.
– Talán ki kellene hordanunk valamennyit a cuccokból.
– Figyelj – szólt Eddie –, ez a hely valószínűleg rommá lesz zúzva. Amit

153
csak tudunk, meg kell mentenünk.
– Tengerponton minden rendben lesz – jelentette ki Carson, de közben
aggodalmas pillantást vetett Hutch felé. – Induljunk!
Mielőtt elhagyták volna a bázist, Hutch a távirányítójával elindította az
Alfát a szárazföld belseje felé. Öt perccel ezután ő és Carson felszálltak a
Templom siklóján a havat hullató ég felé.
Odalent Tommy, immár egymaga, tele félelemmel elindult kifelé a
tengerre.

George-nak, mélyen lent az Altemplomban, szintén nem akaródzott

változtatni a számára fontos dolgok sorrendjén.
– Henry, egy óra alatt ki tudjuk hozni innen – siránkozott.
Maggie is közbeszólt onnan, ahol éppen volt:
– Henry, ez nagyon fontos! Nem kockáztathatjuk, hogy elveszítsük.
A közös csatornát használták mindannyian. Hutch mással volt elfoglalva,
így nem hallott eleget ahhoz, hogy tudja, miről van szó.
– Lehet, hogy már nincs egy óránk – világosította fel Henry George-ot. –
Ne vitatkozz velem; túl sok a tennivalóm. Gyere vissza ide!
Hutch kibámult az óceánra. Elég békésnek tűnt.
– Ez a ribillió, akár szándékos, akár nem, a karrierébe fog kerülni – szólt
oda Carsonnak.
– Kinek?
– Truscottnak.
– Viccelsz. Mostanság politikailag nem vagyunk túl népszerűek. Ki fogják
tüntetni.
A Templom siklóján elhelyezett, kifejezetten régészeti feltárás céljára
fejlesztett letapogató műszereikkel látták a felszín alatt rejtőző tárgyakat, és
közelről a részleteket is ki tudták venni. Hutchnak a saját műszerei nagy
hatósugarú képalkotására lett volna szüksége.

154
 – A rossz siklóba szálltunk be – mondta.
– Késő bánat. Be kell érnünk ezzel.
Még mindig havazott.
Hutch ránézett a kijelzőire.
– A hullám nagyjából mindössze egy méter magas lehet. Nem biztos, hogy
észre fogjuk venni.
– Mi lenne, ha lejjebb ereszkednénk? – ráncolta a homlokát Carson.
A lány válaszul levitte, amennyire lehetett. De a repülési sebességet
meghagyta háromszázon, amíg Carson fel nem mordult:
– Ennél azért most gyorsabban is mehetnénk.
– Nem fogjuk megtalálni, ha nem figyelünk oda. Odakint rengeteg-féle
hullám van.
– Ettől a falnak tudnék menni – rázta a fejét Carson. – A szökőár olyasmi,
amit elég könnyű észrevenni. Maga biztos benne, hogy Henry tudja, miről
beszél?
– A maga főnöke. Maga szerint?

Richard segített Janetnek élelmiszereket pakolni. Az akadémiai csoport

többi tagja kettesével-hármasával futott be. Henry lehorgasztott fejjel, a háta
mögött összekulcsolt kézzel járkált föl és alá a társalgóban.
– Száz kilométernél vagyunk. Még semmi – hallatszott Carson hangja a
linken keresztül.
Tri és George lépett be. Ezzel tizenhárman lettek. Mindenkit
beleszámítva.
– Jól van, emberek – kezdte Henry. – Most, hogy mindnyájan itt vagyunk,
azt hiszem, meg kell tudnotok, hogy mit fogunk tenni. Először is, hadd
mondjam meg, hogy szerintem Tengerpont biztonságban lesz. De biztosat
nem lehet mondani. Ha lesz elég időnk, elhagyjuk a támaszpontot. Karl
fölhozott magával valamennyi kábelt. Láncot alkotunk, és a hátimotorok
segítségével kijutunk a partra. Mihelyt kiértünk, nyomban indulunk föl a

155
hágóra. Van egy magaslat elérhető közelségben, a partot elérve fél óra alatt
feljuthatunk oda, ahol már nem ér utol bennünket a baj.
– Mennyi az az „elég idő”? - kérdezte Andi.
– Két óra – felelte Henry. – Ha nem lesz két óránk ahhoz, hogy lelépjünk,
akkor itt maradunk.
Art Gibbs fölállt. Bizonytalannak, idegesnek látszott.
– Szavazásra kéne bocsátanunk, Henry.
Henry tekintete megkeményedett.
– Nem – felelte. – Nincs szavazás. Nem engedem, hogy a demokrácia
játékszabályainak betartása miatt bárki is meghaljon.

– Lehet, hogy nincs is hullám – mondta Carson. – Hogy csak át akartak

ejteni minket.
– Lehet – válaszolta Hutch.
– Még semmi, Frank? – hangzott fel a sötétben Henry hangja.
– Semmi, Henry – felelte siralmas képpel Carson. – Idekint teljes a
nyugalom.
– Azt hiszem, nem jól csináljuk – folytatta Henry. – Túl lassan mentek. Ha
körülzár bennünket, mindegy lesz, hogy megtaláljátok-e, mert mi
mindenképpen elmegyünk innen. Azt kell tudnunk, hogy elég messze van-e,
hogy legyen időnk kiérni a partra. Mi lenne, ha teljes sebességre
kapcsolnátok?
– Nem – felelte Hutch. – Nem sokat tudok ugyan a cunamikról, de azt
tudom, hogy a hullámok csoportosan jönnek. Még ha rákapcsolunk, és
odakint találunk is egy hullámot, nem lehetünk benne biztosak, hogy mögötte
nem jönnek-e újabbak. Nem egyetlen hullámot keresünk, hanem a
legközelebb lévőt.
Kétszáz kilométernél kijutottak a vihar alól. A holdsütötte tenger
fodrozódó felszíne nyugtalan volt, mindenfelé jéghegyek úsztak rajta.
Továbbrepülve egyszerre figyelték a képernyőket és az óceánt. Kezdték

156
azt érezni, amiben Henry reménykedett, hogy vaklárma az egész.
Navigációs lámpáik fényénél látták, amint egy hatalmas, fekete
farokuszony emelkedik ki a vízből.
– Bálna? – kérdezte Hutch.
– A Quraquán nincsenek bálnák. – Carson lenézett. – Valami hal lehet. De
nem sokat tudok az itteni élővilágról. Aztán, ugyanazon a hangon hozzátette:
– Ott a hullám.
Hosszú volt, és egyenes, egyetlen fodrozódás, amely megszakítatlanul
vonult a horizont felé. Nem volt magas, talán ha két méter. És cseppet sem
tűnt fenyegetőnek. Csupán egy fekete, fényes sodorvíz nyomában egyenes
vonalban terjedő hullám.
– Biztos benne? – nézte Hutch a vizet.
– Igen. Ez az.
– Henry, itt Hutch. Megtaláltuk.
– Hol?
– Négyszáz kilométerre. Ötvenöttel halad.
– Oké. Itt maradunk.
– Jó. Ugyan nem sokat értek hozzá, de nem tűnik vészesnek.

Tommy Loughery a felszínen hajózott. Hallotta, amint a feje fölött

elhúznak kifelé a magasban, de a felhők között semmit sem látott.
– Tommy! – Ez Andi hangja volt.
– Mondjad, Andi!
– Hallottál mindent?
– Persze.
– Ha már közel van, menj mélyre! Biztosan könnyű lesz a turbulencia alá
menni.
– Úgy lesz – felelte Tommy. – Sok szerencsét!
– Neked is. De azt hiszem, minden rendben lesz.

157
 Tommy is így gondolta. Látta a siklóról küldött képeket, és most úgy
érezte, hogy fölösleges a pánik. A műszerei készen álltak a hullám
észlelésére. Ha akkorára nőne, hogy az már veszélyt jelent, még bőven lesz
ideje alámerülni. Igazság szerint örült, hogy pár órát eltölthet a viharban,
nézheti a hóesést, hallgathatja az óceán morajlását. A Templom már kezdett
nyomasztóvá, fenyegetővé válni, egészen klausztrofóbiás lett tőle. Nem
vallotta volna be senkinek, de majdhogynem hálás volt, amiért a Kosmik
kizavarta őket onnan. Mindössze egy fél évet töltött benne, és egy újabbra is
beosztották. Végtelen időnek tűnt. Jobb lesz visszamenni egy olyan világra,
ahol ott vannak a nők, a fények, a régi barátok és a jobbnál jobb éttermek.
Nem tett volna jót a karrierjének, ha felbontja a szerződését, és idő előtt
elmegy. De így visszatérhet D. C.-be, és a terepen szerzett tapasztalata
birtokában kifoghat egy tanári állást. A jövőben meghagyja másoknak a
hosszú utazásokat.
Mivel a hajó úgy volt tervezve, hogy alacsonyan feküdjön a vízben,
Tommy szenzorai csak akkor fogtak be nagy távolságokat, amikor épp egy
hullámtaréj tetején voltak. Ez azonban elég sűrűn fordult elő, hogy lássa, ha
bármi közeledik felé.
Úszott a vízen, figyelte a tengert, és a szebb napokról mélázott. Egy idő
múlva hallotta, hogy a sikló visszatért, és újabb pár perc elteltével a
szenzorai szokatlan tengerszinti radarjelét adtak. Távolság: huszonkét
kilométer. Ami rohamosan csökkent.
– Andi!
– Mondjad, Tommy!
– Látom. Becsült sebessége ötszáz. Csak egy hosszú hullámnak látszik.
– Kösz, Tom. Vidd le a hajót!
– Negyven kilométerre kint vagyok. És megyek lefelé. – De a felszínen
maradt. Nem látszott veszélyesnek. A carolinai part mentén nagyobbat is
látott. Úgy manőverezett, hogy a tengeralattjáró orra épp szemben legyen a
sodorvonallal, majd lassan megindult előre.
A monitorain nőni kezdett a kék vonal.
Egy villám lobbant fel némán a magasban.

158
 Felkapcsolta a reflektorait, de az esőn kívül semmit sem látott. Váratlanul
megbillent a hajó orra, és ő felcsúszott. Egy lélegzetelállító pillanatig azt
hitte, hogy mindjárt elröppen. A hajó kis bukdácsolás után újból egyenesbe
állt, és ismét sima vízen haladt tovább.
– Semmi vész – dünnyögte.

– Azt nézze! – mormolta Carson.

A hullám némán és könnyedén száguldott át az éjszakán. A sikló fényében
feketének, simának és elegánsnak látszott.
– Lassul – mondta Hutch. – Már négyszáz alatt van. – Ugyanakkor
szétterült: még mindig taréj nélküli, szilárd vonalnak látszott, de már kezdett
legöngyölődni. És növekedni.
– Sekély víz, Hutch. – Mindketten az adatkijelzőket nézték. – A partokhoz
közeledve csökken a sebességük. Köszönet Isten apró szívességeiért.
– Frank, milyen mélyen van Tengerpont?
– A dagály tetőzésénél, amihez most közeledünk, tizenhárom méteren.
Elégnek kell lennie.
Carson jelentett Andinak. A nő hangján ijedtség érződött.
A sikló a hullám előtt repült, közel a vízhez, hogy megkönnyítse a
méréseket.
– Eszembe jutott valami – szólalt meg Hutch.
– Micsoda?
– A majmok. Éjszaka is lent vannak a parton?
– Ők majd vigyáznak magukra, Hutch. De nem, nincsenek. Általában.
Néha van, hogy sötétedés után valamelyik lejön, csak azért, hogy bámulja a
tengert. Amikor évekkel ezelőtt készítettek róluk egy tanulmányt, a kutatók
többek között ezt találták bennük a legérdekesebbnek.
A monitoron megjelentek a Tornyok.
Mögöttük a tenger harsogásában a hullám csak egy alig hallható
suttogásként volt jelen.

159
 Átgördültek a Tornyokon. A víz visszavonult. Hutch emlékezett rá, hogy a
nagy hullámok szokták azt csinálni, hogy szárazra szippantják a partvonalat,
azután újra vizet zúdítanak rá.
A hullám megemelkedett, felmagasodott, és kilépett az alacsonyan fekvő
területekre. Nem tört meg, inkább mintha a tenger sötéten, csillogón és
márványsimán rávetette volna magát az ősi Tornyokra és a mögöttük elterülő
köves partvonalra.

Tengerpont, szerda, 03.20

Rádió- és lézersugaras adók közvetítették az adatokat Tengerpontra egy

olyan kommunikációs programcsomag által, melyet közvetlenül a tengeri
kupolák fölötti vízen úszó bója tartalmazott. Most éppen a sikló képeit
továbbították a közeledő hullámról. A képeket öt különböző helyen tizenegy
monitoron lehetett látni odalent. De az, amit mindenki figyelt, a nagy
merülőkapunál lévő tágas helyiségben volt, amelynek közepén egy nagy
medencét alakítottak ki. Itt lehetett lebocsátani a tengerbe a nagy, nehéz
felszereléseket. A mostani körülmények között különösen előnyös volt,
mivel itt nem voltak mozgatható felszerelések, sem szekrények, sem más
egyéb, ami sérülést okozhatott volna bárkinek. Ráadásul a medence köré
korlátot építettek, amibe a kellő pillanatban meg lehetett kapaszkodni.
Meglehetősen sok vita folyt azon, hogy nem volna-e biztonságosabb a
bezúduló hullámmal szemközti falnak támasztott székekbe szíjazni magukat.
De aztán győzött az az érv, hogy előfordulhat olyan helyzet, hogy gyorsan ki
kell menekülniük innen.
A tengerbe nyíló ajtó becsukásával lezárták a medencét, miután
kipróbálták, hogy a leggyengébb kézi erővel ki tudja nyitni (Maggie Tufu-ra
gondoltak, aki ezen jól felhúzta magát).
A hangulat kezdett olyanná válni, mintha egy pikniken volnának. A
közeledő hullám keltette zavar lényegében olyan mérsékelt és szerény volt,
hogy senki sem tudta komolyan venni. Főleg a férfiak unatkoztak látványosan
a gyakorlatozás alatt, miközben a medence fölött halk visszhangot vert a nők
csendes nevetgélése.

160
 Richard azonban látta, hogy sem az unalom, sem a nevetés nem őszinte.
Maga is feszélyezetten és elbátortalanodva jött-ment közöttük, elsütve egy-
egy erőltetett tréfát. És ahol helyénvalónak érezte, magabiztosnak mutatta
magát, még ha nem volt is az. „Rosszabbat is láttam már Amity Islanden”,
mondta Linda Thomasnak, ami hazugság volt, de mindketten jobban érezték
magukat tőle.
Amikor már csak percek voltak hátra, bejelentkezett a tengeralattjáró.
– Itt semmi probléma – jelentette Tommy. Nem állta meg, hogy ne vallja
be, meglovagolta a hullámot. Ha ezt kibírta a hajó, akkor az a hullám nem
lehet olyan komoly.
Ahogy közeledett, minden szem követte a képernyőn. A képek a
megszokott éjszakai, kékes árnyalatban látszottak, és nem volt hang, ami
hozzákapcsolódva csökkentette volna a hatást, amelyet Hutch és Carson a
siklóból megtapasztalt. Talán jobb is volt így.
Egyenként elfoglalták a helyüket a korlát mellett, övekkel és hevederekkel
hozzácsatolták magukat, működésbe hozták az energiapajzsukat, és az
oxigénpalackból kortyolták a levegőt. Richard figyelte, ahogy a hullám
eltakarja az eget. Andi észrevette, hogy a Tornyoknál leapadt a vízszint.
A hullám végigsöpört az utolsó kilométeren. Fehér tajték habzott a tetején.
A válaszfalakban érezték a közeledését. Megfeszítették az izmaikat,
letérdeltek, és jól megkapaszkodtak a korlátban. A terem megrázkódott, a
lámpák elhalványultak, majd kialudtak, és a fenevad üvöltése betöltötte az
éjszakát. A medencéből kizúdult a víz, és a képernyő elsötétült.
Valaki vinnyogni kezdett, volt, aki félelmében káromkodott. Újabb lökés
következett, hatalmas erejű, mint egy irtózatos kalapácsütés.
Richardon megfeszült, majd visszapattant a biztonsági öv, neki a
bordájának. Mellette Linda felkiáltott. Tri valahogy elszabadult, és berepült
a medencébe.
De senki sem sérült meg komolyan. A rázkódás perceken át folytatódott,
de egyre csillapodó dühvel. A lámpák újra kigyulladtak. Meglepte őket a
hullám ereje, de meg is könnyebbültek, hogy mindnyájan túlélték, és már
nevetni is tudtak. Kicsit idegesen, kicsit bizonytalanul, de nevettek. Henry
elengedte a görcsösen szorongatott korlátot, és felmutatta a többieknek a két

161
hüvelykujját.
– Hölgyeim és uraim! – mondta. – Gratulálok!

162
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Eljöttek az év tavaszán, hogy elmondják, meghaltál.

Háborúról és büszkeségről beszéltek, és hogy nevettél
félelmedben,
És a nevemet kiáltottad.
A tenger eközben sötét lett, és mozdulatlan.
Most ott fekszel valahol messze, a nyári naptól távol,
Amikor ott hagytuk a nyomunkat a tajtékos homokon…
De az éjszaka mélyéből a nevemet kiáltod, hallom a hangodat a
hullám morajában.

Részlet a Knótikus órákból

(Margaret Tufu fordítása)

(Cambridge University Press, 2202)

163
 TÍZ

Az Alfa fedélzetén, szerda, 06.10

Egy óra leforgása alatt három hullám érte el a Templom területét. Az első
elvitte a hátsó falát, leszakította a tetőt, és lerombolta az oszlopsort; a
második, amely a három közül a legnagyobb volt, a Knótikus Tornyok közül
kettőt ledöntött, és betemette az Altemplomot; és a harmadik letépte
Tengerpont egyik kupoláját, és két kilométerrel távolabbra, a szárazföldre
röpítette. Több szállás és egy holovetítő-központ is elrepült vele. Talán a
legnagyobb kárt (mivel a Templom és a Tornyok amúgy is az utolsó
napjaikat élték) egy homok- és kőlavina okozta, amely a feltárás egész
területén betemette a járatokat és folyosókat. A tábori kápolna teljesen eltűnt
a törmelékhalomban.
De senkit nem veszítettek el. Mindenkinek kijutott a zúzódásokból, a
horzsolásokból és az ijedtségből, de éltek. És Karl Pickens mondta ki, hogy
nem ártana komolyan venni a jelet, és félbeszakítani a hadműveletet.
Hutch, aki a siklóból hallgatta, egyetértett. Ő és Carson a térség egy
távolabbi részéből tértek vissza. Kint jártak egészen a becsapódás helyén. A
tengert jég borította, de újabb cunami nem fenyegetett. Carsonon hol a
rosszkedv, hol meg a düh lett úrrá. Henry hangja olyan holtfáradtnak tűnt a
vonalban, mint akinek már minden mindegy.
Az úszómóló természetesen eltűnt. És Priscilla Hutchins az utolsó
megmaradt Torony felett repült el.
Melanie Truscott üzenete továbbításra került.

Art Gibbs és George Hackett megtalálta őket a tengeralattjáróval, és a

következő egy órát a rakomány átszállításával töltötték. A móló eltűnése
nagyban megnehezítette a dolgukat. Menet közben egyszer elejtettek egy
dobozt, és csak nézték, amint lassan elsüllyed, s végül eltűnik a szemük elől.

164
Természetesen ki lehetett volna emelni, de nem volt rá idejük. Mindent
összevéve lassan és ügyetlenül ment a munka.
George lopva figyelte Hutchot, aki élvezte, hogy valahányszor szól hozzá,
a férfi enyhén zavarba jön. A Henry emberei keltette gyászos hangulatban
egyedül neki sikerült megőriznie a humorát. „Tegye meg, amit megtehet, a
többit felejtse el!”, tanácsolta Hutchnak. Nem érdemes gyomorfekélyt kapni
olyasmiért, amire az embernek nincs befolyása.
De voltak pillanatok, amikor zavartnak látszott, és végül be is vallotta,
hogy jobban örült volna, ha a munka jobb körülmények között ér véget.
– Mindig az jár majd az eszünkben, hogy vajon mi lehet odalent – mondta.
– Ezek az emberek évezredeken át itt éltek. Kár, hogy most be kell temetni
őket.
Hutch hallgatott.
– Tiltakozni fogunk – mondta Art. – És ennyi. Épp ez a baj ezzel a
társasággal. Senkinek sincs elég bátorsága.
– Mit javasolnál? – kérdezte George.
Art állta az ifjú óriás tekintetét.
– Nem tudom – felelte végül szomorúan. – De Henry helyében én
kitalálnék valamit.
– Ne vedd a szívedre! Ez legyen a menedzsment gondja – intette Carson.
– Szerintem keresnünk kéne egy jó ügyvédet, és be kéne perelnünk a
csibészeket – folytatta Art. – Gondatlan veszélyeztetésért. Minimum. Nem
tudom, más hogy van vele, de nekem, azt hiszem, megsérült a hátam. – És
fintorgott, mint akinek tényleg fáj.
– Nem használna semmit – vélekedett Carson. Ő és George végezték a
munka nagyját. Összekapcsolták a két járművet, de így is állandóan
egymáshoz ütődtek és himbálóztak. George a tengeralattjáróból dobálta ki a
dobozokat Carsonnak, aki elkapdosta őket. Hutch meglepődött azon, hogy
csak egyet veszítettek el.
– Miért nem? – kérdezte Art. – Legalább látná a világ, hogyan kezeli a
dolgokat Caseway és Truscott.
– Semmi nem sülne ki belőle – válaszolta Carson. – Mindenért a

165
legutolsó beosztott pilótát hibáztatnák, akit odadobnának a farkasok elé. A
csúcson senkinek egy haja szála sem görbülne meg.
– De minket kiraboltak – vetette közbe Hutch.
– Ez igaz – bólintott George, miközben lekötözött egy dobozt. – És tudjuk
is, ki volt a tettes.
– Valami módon biztosan fel lehet lépni ellenük – erősködött Art, holott
cseppet sem illett hozzá a bosszúálló szerepe. Alapjában kísérletező,
félrehúzódó, óvatos ember volt – teljesen más, mint azok az energikus
figurák, akikkel az ismert űr e távoli sarkaiban rendszerint találkozni lehet.
Majdnem úgy tűnt, mintha egy szép napon felszállt volna egy buszra Chicago
belvárosában, és végül itt, a Templomnál szállt volna ki belőle.
Hutch arra a bandatagra gondolt, akit Newarkban Truscott lefegyverzett,
és megölt. Ő aztán nem fog tétlenül ülni és hagyni, hogy elbánjanak vele.

A hiányzó kupolát leszámítva a komplexum nem szenvedett komoly

károkat. Hutch tudta, hogy néhány helyen léket kapott, hogy az egyik kisebb
modulon, azon, amelyikben Andi és Linda kabinja is volt, rés keletkezett, és
megtelt vízzel. És azt is látta, hogy két ember az iszapot kotorja a
tengeralattjáró hídnyílása közelében.
Azon kezdett töprengeni, hogy vajon a jégtömb leejtése egyenes
következménye volt-e a Truscott-tal folytatott beszélgetésének. Bajos volt
más következtetésre jutni.
A francba!
– George! Szükségünk van rád a területen - harsant fel Henry hangja a
közös csatornán.
George nyugtázta a hívást.
– Az a gyanúm, hogy nélkülem kell befejeznetek – válaszolta.
Hutch megdermedt.
– Csak nem akarják folytatni az ásást? – kérdezte.
– Lehetséges.

166
 – Kicsit késő van hozzá – jegyezte meg Hutch.
Art az órájára nézett.
– Negyvenhárom óra, és váltás.

Újra megtöltötték a tengeralattjárót, és újra a felszínre emelkedtek.

Ezúttal, simább vizet keresve, kicsit beljebb mentek a parttól. Hutch
visszahívta az Alfát a hegytetőről, és bevitte egészen odáig.
Mulatságos látvány volt, ahogy Eddie a rakományt adogatja Artnak. Sem
erős, sem ügyes nem volt egyikük sem, így számtalan ujjongás, ujjal
mutogatás és a másik munkáját megkönnyítendő javaslat közepette végezték
a munkát. Hutch, hogy megkönnyítse a dolgukat, beillesztett egy, a Winkről
hozott, teflonbevonatú fedélzeti nyílásfedelet a sikló hajófenekére. Csak le
kellett tenni a dobozt a fedélzeti nyílás belsejére, és lecsúsztatni, ahová az
ember akarta. A dolog bevált, ő pedig elégedett volt.
Amikor végeztek, és indultak vissza Tengerpontra újabb dobozokért,
megint meghallották Henry hangját.
– Mint tudjátok, nagyon kevés időt hagytunk az evakuálásra. A józan ész
azt diktálja, hogy most már tűnjünk el innen. De sokan közületek azt is
tudják, hogy találtunk valamit az Altemplomban, ami egy rotációs
nyomdagépnek tűnik. Mozgatható fémbetűkkel működik, és a betűformák is a
helyükön vannak. Mielőtt a hullám elért bennünket, Maggie felismert több
Casumel C betűt. Sajnos a gép még mindig az Altemplomban van. A
rendelkezésünkre álló idő alatt nem lesz könnyű visszatalálni hozzá. De ha
megtalálnánk, lehet, hogy egy teljes oldalnyi C-szöveg birtokába jutnánk.
Nem szükséges tovább taglalnom, mit jelentene ez.
Jelenleg minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy eljussunk ehhez a
lelethez. Ugyanakkor el szeretném kezdeni az emberek fölvitelét.
– Egy pillanat, Henry! – Egy női hang. Egy elkeseredett női hang. Hutch
kérdőn pillantott Artra.
– Sandy Gonzalez – felelte Art. – A legtöbb munkát ő végezte nekünk
Ozzal kapcsolatban.

167
 – Mi van, Sandy? – kérdezte Henry.
– Ilyen körülmények között túl veszélyes lenne ásni. Adjuk fel, és
menjünk innen!
– Téged nem fog érinteni a dolog, Sandy.
Rossz válasz, gondolta Hutch. Okosabbnak tartotta Henryt. Talán nem
aludt eleget.
– Nem csak a saját bőrömet akarom menteni, Henry – csattant fel Sandy. –
Azt akarom mondani, hogy ami elég, az elég. Fújd le, mielőtt valakinek az
életébe kerülne!
– Oké. – Henry nem látszott semmiféle érzelem. – Akar még valaki
mondani valamit?
Egy másik nő szólalt fel. Ismerős volt a hangja, de Hutch nem tudta hova
tenni.
– Nem akarok az életem hátralévő részében azon filózni, hogy mi az
ördög lehet azzal a várossal a holdon, miközben tudom, hogy elég közel
voltam, hogy megtudjam, csak éppen meg sem próbáltam.
– Linda Thomas – mondta Art. – Nagyon jó. És nagyon fiatal. Bár tudnám,
mi lesz belőle.
Egyenként szót kért mindenki. A végén még Frank Carson is, a siklóból.
Hutch meglepve hallotta, hogy ő is arra szavaz, kisebb lesz a veszteségük,
ha most elmennek. De a csapat reménytelenül megosztottá vált, és egyesek a
kérdés mindkét felfogásához találtak érveket. Karl Pickens azért akart
maradni, mert nem fogadta el, hogy kényszer hatására kimeneküljön a
városból, de úgy gondolta, hogy a Templom túlságosan meggyengült ahhoz,
hogy vissza lehessen menni.
– Én nem szeretnék lemenni oda. És nem hiszem, hogy bárkinek is meg
kellene engednünk, hogy lemenjen. Még ha akadna is olyan őrült, aki önként
jelentkezik rá.
E kijelentés hallatán ingerült mozgolódás támadt.
– Remélem, nem az első a biztonság a jelszavunk – mondta Janet, aki az
imént a maradás mellett szavazott.
– Richard? – szólalt meg Henry. – Te mit gondolsz?

168
 Hutch fején átvillant, hogy vajon látják-e egymást.
– Nem én döntök – felelte Richard a lehető legszenvtelenebb
tárgyilagosságával. – Akárhogy döntesz te és az embereid, én támogatni
fogom.
A fenébe is, nem, gondolta Hutch. Mondd meg neki, hogy vigye ki az
embereket! Ebben „az utolsó percig kitartunk” hozzáállásban hibázásra
nincs lehetőség.
De őt nem kérdezték.
– Rendben van, akkor most improvizálni fogunk – mondta Henry. –
George, ne kockáztass! – Hutchnak nem nagyon tetszett a dolog. Ez amolyan
nem-döntés volt, márpedig nekik egy kicsit erélyes vezetésre volt
szükségük. – Időközben elkezdjük kivinni a többieket. Ha nem haladunk
kellő iramban a kápolnában, még idejekorán abba fogjuk hagyni. – Zihálva
vette a levegőt. – Eddie, hogy legyen a leletekkel?
– A többségét el fogjuk veszíteni – felelte hűvösen Eddie. – Arra kellene
összpontosítanunk, hogy a meglévőket megmentsük, ahelyett, hogy
összevissza futkosnánk…
Mivel az, hogy mit tudnak megmenteni, azon múlt, hogy a két sikló
hányszor tud fordulni, miközben már most is teljes kapacitással dolgoztak,
Hutch nem értette, mennyiben tudna segíteni, ha „összpontosítanának”. Ha
Henry értette is, szólni nem szólt rá semmit.
– Amit tudunk, megmentünk – mondta könnyedén. – Hutch, elkezdjük
kivinni az embereket is. Hányat tud egyszerre fölvenni? Önmagán kívül.
– Négyet az Alfában. És három utast beültethet a templomi siklóba is.
Tizenhatan voltak, Richardot és Hutchot is beleszámítva.
– Mikor indul a következő útra?
– Körülbelül két óra múlva. Mihelyt elkészülünk a berakodással.
– Oké. Vigye magával Maggie-t is! És Philt. – Ők voltak a filológusok. A
Winckelmannon éppoly könnyen tudtak dolgozni, mint a kupolában. – És
Karlt meg Janetet. A többit majd kitalálom…
– Tiltakozom – mondta Pickens. – Én nem mondtam, hogy nem segítek.
Csak azt mondtam, hogy őrültség. Ez nem azt jelenti, hogy ki akarom vonni

169
magam.
Janet szintén tiltakozott, és a „tanácskozás” zűrzavarba torkollt.

Amikor Hutch visszatért a tengeralattjáróhoz, Richard ott várt rá.

Feldúltnak látszott.
– Van itt egy probléma – mondta, félrevonva a lányt.
– Olyat mondj, amit még nem tudok! Ezek az emberek meg fogják öletni
magukat. És én még téged tartottalak fanatikusnak.
– Hutch, itt többről van szó, mint ennek az utolsó leletnek a
megmentéséről. Henry és az emberei az egész karrierjüket e köré a hely köré
építették fel. És most, amikor már látják a fáradozásuk jutalmát, valaki el
akarja rántani előlük. Akarod tudni az igazságot?
– Természetesen.
– Henrynek igaza van. Itt kellene maradniuk, és kihozni a nyomdagépet.
Minden, ami ennél kevesebb, árulás.
Hutch hallgatott.
A férfi szelíden elmosolyodott.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Ismered David Emoryt?
Hutch tudta, hogy ki az. Egyszer egy esküvőn találkozott is vele. Egy
oxfordi kiejtésű, finomkodó afrikai. A földönkívüli vallások volt a
szakterülete. Könyveket is írt a témában.
– Igen – felelte –, ismerem.
– A Nokon van. Szeretném, ha eljuttatnál neki egy üzenetet.
– Természetesen.
– A civilizációs szakadásokról. Szeretném megtudni, hogy ezek
véletlenszerű esetek-e, vagy van bennük valami rendszer. Talán létezik egy
planetáris vagy társadalmi mechanizmus. Esetleg biológiai. Valami, ami
koronként aktivál. – Az ajkába harapott; érezte, hogy képtelen megragadni a
rejtélyt. – Azt szeretném tudni, hogy látott-e valamit, ami hasonló jellegű
eseményt bizonyít a Nokon.

170
 – Miért nem kérdezed meg tőle te magad? Tengerponton van csillagközi
link.
– Nem lehetne titokban tartani. Egyelőre szeretném, ha a dolog kettőnk
között maradna.
– Rendben. Elintézem a Winkről.
– Kösz. És kérj tőle azonnali választ!
– Most én akarok kérdezni tőled valamit – suttogta Hutch, mint valami
összeesküvő.
– Tessék.
– Melanie Truscott.
– Mi van vele?
– Vele mi fog történni, ha ennek vége lesz?
Richardot láthatóan kényelmetlenül érintette a kérdés.
– Elő fogják léptetni. – Elfordította a tekintetét. – Tudom, mit érzel,
Hutch. De tiltakozást fogunk benyújtani. A Kosmik elkészíti a jelentését,
küld nekünk belőle egy másolatot, bocsánatot kér, és a dolog itt véget ér. –
Vállat vont. – Talán ha valaki meghalt volna…

Janet Allegri örült, hogy Henry nem mondott le arról, hogy visszafúrják
magukat az Altemplomba, de bántotta, hogy az elsők között evakuálják.
Ennek ellenére nem panaszkodott. Visszament a szállására csomagolni.
Három évvel ezelőtt kevés személyes tárgyat hozott magával, de több tárgyat
sikerült összegyűjtenie. Ez persze nem volt megengedett. Mindent át kellett
adni az Akadémiának. Csakhogy az Akadémiának már annyi volt, hogy egy
egész raktárat meg lehetett volna tölteni vele, és mindenki más is eltett
egyet-kettőt emlékbe. Ez már afféle hagyomány volt.
Az egyik, a kedvence, egy napmedál volt, amit a felkelő napot ábrázoló
korongról és a feliratáról – A fényért élő – neveztek így. Azért szerette, mert
annyira emberien hangzott. Volt egy a késő mezatikus korból származó
feliratos urnája is, amelynek az írásjeleit senki sem tudta megfejteni; egy

171
pénzérméje egy quraquat képével az egyik oldalán, és egy colin bokorral a
másikon. Mostantól ezek az emlékek a legbecsesebb tárgyai közé fognak
tartozni. Ezek fogják emlékeztetni két elveszett világára: a Quraquára és az
ifjúságára.
Gondosan begöngyölte a tárgyakat a ruháiba, kivette három táskáját a
szekrényből, és beletette őket.
Az ágynemű marad. A törülközők is.
Levette a bekeretezett képeket a falról: a bátyjáét, Joelét; a családjáról
egy karácsonyon a nappaliban készültet; a Templom-csapat hat tagját
ábrázolót, amin a tengerparton sétálnak; a Zéta-töredék képét (ezt ő találta,
és Maggie ennél nyert először betekintést a Casumel nyelvekbe). Felnőtt
élete tekintélyes részét itt élte le. Szakmailag itt fogadtatta el magát. Több
szerelmi ügye is volt itt. Fájt, ha arra gondolt, hogy ezek a helyek hamarosan
sárral és vízzel telnek meg.
Kivonszolta a csomagjait a folyosóra, ahol beleütközött Richardba.
A férfi olyan meglepetten nézett rá, hogy Janet rögtön megértette, valahol
másutt jártak a gondolatai.
– Segíthetek? – kérdezte Richard, mihelyt összeszedte magát.
Janetnek nem sok alkalma nyílt beszélgetni vele azóta, hogy Richard
megérkezett. Félelmet keltő ember hírében állt, és Janet nem mert közeledni
hozzá.
– Köszönöm, igen. Kérem.
A férfi elgondolkodva nézett rá.
– Nincs semmi baja?
– Jól vagyok. Miért kérdezi?
– Sápadtnak látszik. – A csomagokra pillantott. – Semmi baj – mondta. –
Lesznek majd más helyek.
Átcipelték a csomagokat a társalgón, le az alsó szintre, és be a zsilipbe.
Később Janet emlékezett rá, hogy a rövid úton beszélgettek, de arra nem,
hogy Richard mit mondott. Nyilván mellékes dolgokat, csupa olyasmit,
amikről frissen ismeretséget kötött emberek szoktak társalogni. De arra
mindig emlékezni fog, hogy kedves ember volt.

172
 *

Maggie Tufu az Akadémia legkiválóbb exofilológusa volt. Nagyra tartotta

magát, de könnyen lehet, hogy tényleg ilyen jó volt. A Nokon szerzett
magának hírnevet, ahol megfejtett ősi és modern nyelveket. A terepen
nagyszerű teljesítményt nyújtók többségétől eltérően Maggie tehetséges
oktató is volt. A Pennsylvaniai Egyetemen legendás tanárnak számított.
Mindenben sikert ért el, ami az életben igazán számít, két dolgot kivéve: a
házasságát és a Pinnacle-en fennmaradt kevés írásos emlék megfejtését.
És most szembe kellett néznie egy harmadik lehetséges kudarccal. A
Jacobi-csoport egyetlen tagja sem ismerte föl nála hamarabb a Lineáris C
megfejtésének fontosságát. Richardhoz hasonlóan ő is hitt abban, hogy az
végül elvezethet az Emlékműkészítőkhöz és az Oz mögött rejlő titokhoz.
Maggie azon kevesek közé tartozott, akik hittek egy ilyen titok létezésében.
A kollégái egészében véve osztották Frank Carson véleményét, miszerint a
holdon található tárgy egyszerűen egy idegen mű, és ezt elismerve nem sok
mindent lehet még mondani róla.
Következésképpen, amikor megtudta a dermesztő hírt, hogy az Akadémia
elhagyja a Quraquát, hogy a régészek által kiásott kincseket feláldozzák egy
lakható világ megteremtésének oltárán, félrehajította minden más munkáját,
és kizárólag a Lineáris C problémájának szentelte magát.
Hozzávetőleg ötszáz, a célnyelven írt mintát találtak, a legtöbbet tucatnyi
fő feltárási területen. Ezek általában mindössze néhány szimbólumcsoportot
tartalmaztak. Az összefüggés arra a felismerésre (vagy állításra) látszott
korlátozódni, hogy a mintát egy kormányzati épületből, egy könyvtárból vagy
egy állatszoborból vették ki.
Az Altemplom óriási lehetőséggel bírt. Maggie-nek több, különböző
teljességű, a Casumel nyelvcsalád egyik vagy másik nyelvén írt táblája volt.
Talán sugalmazó célú történetek voltak, mivel olyan piktogramok kísérték,
amelyeket zivatarnak, a tengernek, katonai vitézségnek, a holdnak lehetett
értelmezni. Rekonstruált egy primér ábécét és annak több változatát, és
hozzákezdett egy szótár összeállításához. De borzasztóan nagy szüksége lett
volna több mintára.
A nyomdagép volt a válasz. Azzal két-háromezer írásjegy jutna a

173
birtokába. Csodálatos lelet. Bárcsak megkaphatná!
Ezen a reggelen egy olyan írótábla volt előtte, amely csaknem két éve, egy
több száz kilométerre a szárazföld belsejében folyó ásatásról került elő.
Akkor megvizsgálta, tárgymutatóval is ellátta, de nem küldte vissza az
Akadémiának a rendes évi szállítmánnyal együtt.
A tárgy tenyérnyi széles, körülbelül húsz centi hosszú téglalap volt. A
quraquat hőst, Malinart ábrázolta gyermekként, tállal a kezében, egy óriási
szemű, agyaras, medveszerű vadállatot etetve, miközben a jelenetet egy
kisgyermek figyelte. Maggie ismerte a mitológiai történetet: az állat egy
horgon volt, egy mindent látó démonállat. A horgon a helyi mitológia
klasszikus szörnyetege volt, a sátánra hasonlító teremtmény, amely arra
emlékeztetett, hogy az isteni világ elromlott. Előle senki sem rejtőzhetett el,
és senki sem győzhette le őt. De a hagyomány szerint a gyermekeket
megkímélte, mert ez a gyermek félelem nélkül közeledett hozzá egy tál
étellel, hogy elterelje a figyelmét a húgáról. A horgon azzal jutalmazta
Malinar bátorságát, hogy attól kezdve nem támadott gyerekekre. A bátorság
ideogrammája, amely három nyilat ábrázolt egy kör belsejében, a véset
tetején volt látható. És volt mellette egy hatsoros szöveg. Maggie úgy vélte,
hogy több szót is meg tudott fejteni: a nézni és felajánlani igéket és a
Malinar és horgon neveket.
A szöveg ráadásul alátámasztotta a mondattannal kapcsolatos egyes
észrevételeit.
Azért nem küldte el a leletet D. C.-be, mert egy másik helyen már
korábban felismerte a horgon jelentésű karaktercsoportot: szerepelt az Oz-
feliraton.

Andi épp a nélkülözhető elektronikák kikapcsolásával foglalatoskodott,

amikor Karl átvonult a poggyászával a vezérlőtermen. Az alsó szinten Art
Gibbset és Sandy Gonzalezt látta, amint vízhatlan ponyvát terítenek egy
exkavátorra. A felszerelés egyéb darabjait, a szivattyúkat, generátorokat,
motoros szánokat már behordták a raktárba. Valahogy úgy viselkedtek,
mintha csak naftalinba kéne tenni Tengerpontot, mintha egyszer valaki majd

174
visszajönne, és ott folytatna mindent, ahol ez az expedíció félbehagyta.
Az Akadémia rendes körülmények között kimentette volna a felszerelését,
az exkavátorokat, a tengeralattjárót, magát Tengerpontot. De egyik
pillanatról a másikra döntöttek az evakuálásról, még Henryt sem vonták be
az eljárásba. Következésképpen túl kevés időt hagytak nekik, ami alatt a
Templom csapatának (valamint a menedzsereiknek a Második Szinten D. C.-
ben) el kellett dönteni, hogy a drága berendezéseket hozzák-e ki, vagy az
ismeretlen értéket képviselő leleteket mentik-e meg. Természetesen a
régészeti leletek élveztek elsőbbséget. Karl volt szolgálatban, amikor a
Második Szint utasította Henryt, hogy hagyja a személyes poggyászát
Tengerponton, hogy azzal is több hely maradjon a siklók fedélzetén a
tárgyaknak. Henry már elég régóta volt a szakmában, hogy jobbnak lássa
nem ellenkezni. Csak éppen elfelejtette végrehajtani az utasítást.
Karl belépett a tengeralattjáró kikötőjébe. Üres volt. Végigment a
dokkmedence szélén haladó keskeny úton, és ledobta a csomagjait Janeté
mellé, a rámpára.
– Készen vagyok – szólt oda neki. A hely tele volt Eddie dobozaival; több
mint száz volt belőlük. – Ezeket tényleg mind föl kell vinnünk a hajóra?
– Még több is jön – mosolygott fáradtan Janet. – Karl, mit fogsz csinálni,
ha hazaérsz?
– Van egy állásom az Institut von Archäologiénál. – Igyekezett
közömbösen beszélni, de mindketten tudták, hogy ez egy rangos kinevezés.
– Gratulálok. – És Janet megcsókolta Karlt. – Nekem fogalmam sincs,
hogy mit fogok csinálni. – Körülbelül egy hónapig létezett egy lista a
megüresedett állásokról. Az Akadémia megtartotta az állományában a
csoport néhány tagját, másoknak pedig kész volt segítséget nyújtani. A
többség, mint Karl is, visszamegy tanítani. – Én szeretnék továbbra is a
terepen maradni – folytatta Janet. – De hosszú a várólista a Pinnacle-re is,
és a Nokra is.
– Legutóbb két évről hallottam – jegyezte meg Karl. Allegri borzasztóan
jó régész volt. Tapasztalt. De valószínűnek tűnt, hogy az Akadémia hagyja
parlagon heverni, és olyan állást ajánl neki, ahol egyetemistákat oktathat. –
Talán kivételt tesznek az itteni emberekkel. – Már látni lehetett a közeledő

175
lámpákat. – Kérd meg Henryt, hogy szóljon az érdekedben!
Forrni kezdett a víz.
– Sajnálom ezt az egészet – mondta Janet. – Henry jobbat érdemel.
– Talán még nem tesz le róla – felelte Karl. – Kell neki az a Lineáris C.
És nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem fogja megszerezni.

176
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Malinar, mint a legtöbb mitikus hős, valamikor a régmúltban élő

történelmi személyiség lehetett. Ha így volt, akkor valóság és mese
reménytelenül összekeveredett. Ez a hős egymástól évezredes
távolságokban keletkezett eposzokban jelenik meg. Kétségtelenül a
quraquat történelem kivételes hosszúsága miatt van így, és mert a világ
meg nem újuló természeti energiaforrásainak a kimerülése után nem volt
semmiféle technikai fejlődés, ami azzal járt, hogy a korábbi korok mintegy
teleszkópszerűen átvezettek az újabbakba, és így mindegyik az előzőre
hasonlított.
Jóllehet Malinar kora majdnem tízezer évvel megelőzte a Knótikus
Tornyok építését, azt mesélték róla, hogy meglátogatta a szent helyet, ahol
tanácskozott az Istenség egy megjelenési formájával. A Templom abban az
időben jóval a tenger fölött, egy sziklatetőn állt. Van egy kőlapunk, amiről
úgy gondoljuk, hogy ezt az eseményt írja le.
Sajnos a Malinar-mondakör legnagyobb része nincs meg. Nem tudjuk,
miért került sor a tanácskozásra, és azt sem, hogy mi lett az eredménye.
Csak annyit tudunk, hogy a quraquatok nem tudták elviselni a gondolatot,
hogy a legnagyobb hősük valamikor ne látogatott volna el az északi
tengerparton emelt impozáns kegyhelyre.

Linda Thomas: A Szelek Templománál

(Harvard University, 2211)

177
 TIZENEGY

Tengerpont, szerda, 14.18

– Sajnálom, hogy megtaláltuk azt a dolgot, Hutch. – George Hackett

kimerült volt, de így is sikerült optimistának látszania. – Ha rajtam múlna,
lefújnánk az egészet. Én már kész vagyok hazamenni.
– Mióta van itt?
– Négy éve.
– Hosszú idő.
– Egy egész örökkévalóságnak tűnik. – Egyedül voltak a társalgóban,
kávét ittak pirítóssal. A hullámok az ablakokat csapkodták. – Nem hiszem,
hogy még egyszer ki fogok menni terepre.
Hutch szeretett George-dzsal lenni. Szerette a fényt a szemében, a
szelídségét. Régi szerelmek keltek életre benne. Ha együtt voltak, kedve lett
volna mindenféléről fecsegni. De fékezte magát, és megtartotta az illő
távolságot, várva, hogy a férfi tegye meg az első lépést. Majd ha lépni fog,
ha fog egyáltalán, kénytelen lesz visszafogni, amíg haza nem érnek. Minden
más amatőr dolog lenne. Tapasztalatból tudta, hogy egy hajón nincsenek
titkok.
– Miért, George? – kérdezte szemtelenül. – A terepmunka a hivatása,
nem?
A férfi megrázta a fejét.
– Nem vagyok régész. Mérnök vagyok. Csak azért jöttem ide, mert
adódott ez a lehetőség, és esélyt láttam benne az utazásra. – Nevetett.
– Hát, utazni tényleg utazott – bólintott Hutch.
– Igen. Lehet mondani. – Vágyódó pillantással nézett a lányra.
– Tudja, Hutch, maga nagyon szép. Már azért megérte ez az út, hogy
találkoztam magával.
– Ez nagyon kedves volt magától – felelte Hutch, és most az ő szeme

178
fénylett.
– Komolyan gondolom.
Hutch látta rajta, hogy igazat mond.
– Mit fog csinálni, ha hazaér? – kérdezte.
A férfi rábámult.
– Keresek egy helyet, ahol zöldek a parkok, és nagyok sok nyári nap van.
És ahol minden nő úgy néz ki, mint maga. – Kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta Hutch arcát.

Eddie Juliana folytatta a munkát, a dobozok megtöltését.

– Mindent fel fogunk hozni – mondta. – Így vagy úgy, de mindet meg
fogjuk menteni. – Sürgette Hutchot, hogy dolgozzon keményebben. – Ezek
jönnek először – magyarázta. – A biztonság kedvéért. Ne törődjön azzal a
cuccal, ami lent van a kikötőben! Ha netán Truscott úgy dönt, hogy még több
bombát dob le ránk. – Úgy bámult föl a plafonra, mintha a nő szándékait
kutatná odafent az űrállomáson. – Igen – folytatta –, ezeket pakolja be! – És
egy sor piros címkés tárgyra mutatott. – Hozom a többit. – Bólintott, mintha
biztatná magát. – Mindenféleképpen.
Hutch aggódott érte.
– Az ajtó mellett – mondta Eddie a lány aggodalmával mit sem törődve,
amikor beléptek a műhelyébe, és három dobozra mutatott. – Fegyverek. Az
alsó szinten lévő előőrsről valók. – Már ment is az elsőért, és intett
Hutchnak, hogy hozzon egy targoncát. – Bármi történjék, ezeket nem lenne jó
elveszíteni. Megfizethetetlenek. – Hutch rendes körülmények között morgott
volna, vagy megtagadja az engedelmességet, de most sajnálta Eddie-t, és
megtette, amit tudott. – Van egy másik piros címkés az ajtó mellett – mondta
a férfi.
De a doboz nem volt lezárva. Hutch belenézett.
– Kell neki egy kis poly-6 – mondta.
– Vigyázzon rá! – figyelmeztette Eddie, és elsietett a mosdó felé.

179
 Hutch felkapta a fegyvert, beirányozta a doboz belsejébe, és meghúzta a
ravaszt. Sűrű fehér hab terült el a plasztilba csomagolt tárgyak tetején, és a
helyiségben enyhén csípős szag kezdett terjengeni. Hutch nézte, ahogy a hab
megemelkedik, és elengedte a ravaszt. Mialatt a poly-6 dagadt, a pisztoly
súlyát méregette a tenyerében, majd célba vett vele egy képzeletbeli
Melanie Truscottot. Eddie visszajött, és ingerülten ránézett. Hutch felé
fordította a fegyver csövét, és mutatóujját enyhén rányomta a ravaszra.
– Pukk – mondta.
Pukk.
Eddie nem volt játékos kedvében. Lecsukta a doboz fedelét, és rágurította
a targoncára.
Hutch fejében motoszkálni kezdett valami.
– Eddie, mennyi van itt ebből az anyagból?
– A poly-6-ból? Sok. Miért kérdezi?
– Hogy működik?
– Nem ismerem a kémiai folyamatot – felelte Eddie. – Két tartályból kell
összeállítani. – Ott álltak, jól láthatóan, az egyiken ,A”, a másikon „B”
jelzésű címkével. – Különböző vegyületek. Mindkettő inaktív, amíg össze
nem keverednek. Ez történik a pisztolyban. Amikor összevegyülnek, az
uretán térfogata megnő, és megszilárdul. Évszázadok óta használják. Ideális,
ha régészeti leleteket kell szállítani.
– Van még egy adagolója? Egy másik szórópisztoly?
– Van. Miért? – vonta össze Eddie a szemöldökét.
Hutch végiggondolta, mennyi férőhely van az Alfán.
– Ide figyeljen, lehet, hogy a következő rakomány méretét le kell
csökkentenünk kicsit.
– Micsoda? – hördült fel Eddie. – Miért?
– Mert magammal fogok vinni két tartálynyi poly-6-ot.
Eddie elszörnyedt.
– Nincs rá hely.
– Csinálunk helyet.

180
 – De hát mit akar vele?
– Ezzel akarom üdvözölni Melanie Truscottot.

Egy órával később az Alfa, fedélzetén Hutchcsal, Janettel, Maggie-vel,

Karllal és Maggie első számú vegyelemzőjével, Phil Marcottival, útban volt
a bolygó körüli pálya felé. Volt továbbá a fedélzeten huszonkilenc régészeti
leletekkel tele doboz és két doboz poly-6 komponens.
Kiderült, hogy Maggie Tufu fiatalabb, mint Hutch gondolta. Annyit hallott
már a nő teljesítményeiről, hogy meglepődött, amikor megtudta, hogy
valószínűleg még a húszas éveit tapossa. Maggie magas volt, a két férfinál is
magasabb, dús, fekete haját kontyba csavarva viselte, talán hogy idősebbnek
nézzen ki. A szeme is fekete volt, arcvonásai pedig sokat megőriztek
mikronéziai ősei vonásaiból. Ha képes lett volna feloldódni és időnként
elmosolyodni, igazán szép lány lett volna.
Hajlamos volt elkülönülni a többiektől, amiben Hutch nem valami gőgöt
érzett, inkább azt, hogy túlságosan belefeledkezik a munkájába. Maggie
unalmasnak találta az embereket, és valószínűleg minden mást is a
matematika és a filológia elméletén és gyakorlatán kívül.
Kollégája, Phil Marcotti, egy nagydarab, lezser, extrovertált negyvenes
volt. Élvezte a munkáját, és azok közé tartozott, akik szívesebben maradtak
volna, amíg sikerül kihozni azt, amit már mindenki csak úgy emlegetett, mint
„George nyomdagépét”. Hutchnak bevallotta, hogy ha rajta múlt volna, csak
egy fegyveres különítmény mozdíthatta volna el az Akadémia csapatát.
Furcsa módon ez a barátságos, vidám ember volt a legharciasabb Henry
leghűségesebb hívei között.
Maggie Hutch jobb oldali ülésén helyezkedett el, és az egész felszállás
alatt egy csatlakozó számítógépen alfanumerikus számsorokkal foglalta el
magát.
– Bizonyos értelemben nagyon szerencsések vagyunk – mondta Hutchnak.
– Nincs annyi Lineáris C-mintánk, amennyit szeretnénk. Persze az embernek
soha semmiből nincs elég mintája. Az a nyelv egyszerűen túl régi. De annak,
amink van, egy jó részéhez ábrák is tartoznak. Egy szótár eleje a

181
birtokunkban van.
– Tényleg – felelte Hutch, akit érdekelt a dolog. – Tudsz nekem mutatni
néhány példát?
– Persze. Ez itt – Írásjegyek egy csoportja jelent meg a képernyőn –
annyi, mint „nap”. Ezek betűk voltak, és nem ideogrammák. Ez pedig – egy
másik csoport – a „hold”. – Mosolygott, de nem Hutchra, hanem a
monitorra. – Ez „kapa”.
– Kapa – ismételte Hutch. – Hogy jöttél rá?
– A karaktercsoport egy epigramma illusztrációja volt, amely az elültetett
növény learatásáról szólt. Azt hiszem.
Karl kedvetlenül bámult ki a felhőkre. A tekintete valahol a távolban járt,
és Hutch arra gondolt, vajon a jövője jár-e az eszében.
Janet az indulás után perceken belül elaludt. Még akkor is aludt, amikor a
sikló megérkezett a Wink zsilipjéhez.

Hutch egytized g-re kalibrálta a B gyűrű forgását. Kirakodták a leleteket,

amelyek most mindössze egytizedét nyomták a bolygón mért súlyuknak, és a
dupla ajtón keresztül behordták őket a Nagy Raktérbe. Hutch itt kiosztotta
azokat a cipőket, amelyek megtapadtak a teflonbevonatú padlón. A tágas,
magas mennyezetű raktérben akár kosárlabdázni is lehetett volna. Elmentek
a túlsó rekeszfalig, ahol a két, már ott lévő rakomány mellé rögzítették a
dobozokat.
A Nagy Rakteret úgy tervezték, hogy elférjenek benne az ásatásokon
használt nagyméretű gépek, eszközök, a sok felszerelés és mindaz, amit az
Akadémia régészcsoportjai hazahozatalra érdemesnek tartottak. A
siklókikötőt leszámítva elfoglalta az egész gyűrűt. Négy rekeszre volt osztva,
mindegyiknek volt saját külső rakodóajtaja.
Amikor végeztek, Hutch egy rövid sétára vitte az utasait. Az A fedélzeten
kijelölte a kabinjaikat, megmutatta a társalgót, a kikapcsolódás és a
testgyakorlás helyeit, megmutatta, hogy működnek az ételautomaták, és
együtt vacsorázott velük. Áldomást ittak az új otthonukra. Végül úgy tűnt,

182
hogy egy kicsit felvidultak.
Az este végén Hutch félrehívta Janetet.
– Benne vagy egy kis bosszúban? – kérdezte.
– Miről van szó? – nézett rá kíváncsian Janet. Aztán elmosolyodott. –
Truscottra gondolsz?
– Truscottra gondolok.
– Csupa fül vagyok – bólintott Janet.
– Van benne kockázat.
– Mondd el, mire gondolsz! Nagyon szeretném látni, amikor megkapja a
magáét.
– Azt hiszem, el tudjuk intézni.
Hutch visszavezette Janetet a B gyűrűhöz. A hajó gravitációja, amely egy
hajszállal zéró pont öt fölött volt, már teljesen visszaállt. A külső
rakodóajtók a fedélzeten voltak elhelyezve. Mind a négy raktér ajtaja más-
más méretű volt. Hutch a 2. számú rekeszt választotta ki, mert ennek volt a
legnagyobb ajtaja, akkora, hogy a siklóénál kétszer nagyobb átmérőjű tárgy
is átfért volna rajta.
Megvizsgálta az ajtót, megállapította, hogy alkalmas lesz a feladatra, és
elmondta Janetnek az elképzelését. Ő eleinte kétkedve, de aztán egyre
nagyobb lelkesedéssel hallgatta. Mire Hutch a végére ért, már széles mosoly
ült az arcán.
– Azt hiszem, nem szeretném, ha egyszer megharagudnál rám – mondta.
– Ha emiatt elkapnak bennünket, mindketten bádogbögrével a kezünkben
kiülhetünk a Massachusetts Avenue-ra.
– Rá fognak tudni jönni, hogy ki csinálta?
– Lehet. Figyelj, az adósod vagyok! És nem akarom, hogy miattam bajba
kerülj. Megértem, ha inkább visszalépsz.
– De egyedül nem tudod megcsinálni.
– Nem, nem tudom.
– Nem hagyom ki. Az egyetlen komoly problémának azt tartom, hogy
utána nem fogunk tudni elhencegni vele.

183
 Hutch egészen felvillanyozódott.
– Nem kerül sokba üzenetet küldeni Melanie Truscottnak a letiportaktól.
– De tényleg meg tudjuk csinálni?
– Derítsük ki!
Lecsökkentette a gravitációt, majd bementek a siklóba, és kihozták a két
tartály poly-6-ot. Visszavitték a 2. számúba, lerakták őket a fedélzet
közepére, vagyis a rakodóajtótól számított középen túlra. Aztán Hutch
visszament az összekötő tömlőért és a pisztolyért.
Most, hogy már bevállalta a dolgot, Janet egy percig sem habozott, és
esze ágában sem volt meggondolni magát. Jó, ha az ember egy ilyen nőt
tudhat maga mögött, gondolta Hutch.
– Kell valami, amiből kiindulhatunk – mondta Janet.
Hutch már készen állt az ideális válasszal.
– Maradj a fenekeden! – mondta, és fölment az A gyűrűre, a
sportszertárba, és lehozott egy medicinlabdát.
Amikor meglátta, Janetnek fülig szaladt a szája.
– Ez az! – Időközben csatlakoztatta a tömlőt a két hordóhoz és a
pisztolyhoz.
Hutch letette a labdát, és hátralépett. Szemügyre vette a szórófejes
adagolót.
– Vállalod a megtisztelő feladatot? – kérdezte.
– Boldogan. – Janet célba vette az eszközzel a medicinlabdát. –
Szigorúan orvosi utasításra – tette hozzá gonoszkodva, és meghúzta a
ravaszt.
Fehér hab spriccelt ki, beborítva a padlót és a labdát. A labda elgurult.
– Ez eltarthat egy darabig – vélekedett Janet.
– Nem, ha már elkezdtük.
A labda egykettőre elvesztette gömbölyűségét, és egy féloldalas, sistergő
habtömeggé változott.
Aztán ahogy az egyik tartályban lévő polimer tartalom összevegyült a

184
másikban lévő, vízzel reagált izocianáttal, a habtömeg tágulni kezdett. Úgy
volt kitalálva, hogy ha egyszer már megszilárdult, ellenálljon az extrém
hőmérsékletváltozásoknak.
Felváltva csinálták, majd vártak, amíg az anyag megszárad.
És egyre nagyobb lett. Még olyankor is nőtt, amikor nem szórtak rá friss
réteget.
Már akkora volt, mint egy kisebbfajta autó. Aztán mint egy garázs. És még
mindig újabb rétegeket fecskendeztek rá.
Már nem érték el a tetejét, úgyhogy föl kellett állniuk egy dobozra. A
tárgy idomtalan lett, féloldalas, és nem annyira magas, mint inkább hosszú
és széles. És az egyik végén dagadt.
– Olyan, mint egy döglött bálna – jegyezte meg Janet.
Hutch újra lőtt.
– A szórópisztoly szülötte – nevetett.
– Ez egy szörnyeteg!
Amikor végül a pisztoly már csak akadozva köpködött, büszkeség
ragyogott az arcukon.
– Pazar! – kiáltotta Janet, és színpadias mozdulattal eldobta a pisztolyt.
– Nem szeretnék ujjat húzni vele.
– Én is épp erre gondoltam.
– Soha ne nyúlj hozzá a Pimpernelhez! – suttogta Hutch. – Kezet fogtak.
– Oké. Második szakasz. Te itt maradsz. Én fölmegyek a hídra.

A Quraqua a fejük felett lebegett, a napfénytől homályosan. Hold nem volt

az égen.
Melanie Truscott és az űrállomása a röppályájuk túlsó oldalán volt. Hutch
átkutatta az eget a Kosmik két vontatója után. Egyet megtalált. A másik
valószínűleg lent járt a hógolyók között, amelyektől nehezen lehetett
megkülönböztetni. Nem számított: még ha az űrállomás közelében lenne is,
az események túl gyorsan fogják követni egymást.

185
 Truscottnak nem volt saját meghajtású járműve. Egyetlen űrhajó sem
tartózkodott az állomáson.
Hutch bevitte az állomás orbitális adatait a navigációs konzolba,
letapogatta a „torpedót” – hogy jött ki a száján épp ez a szó? –, kiszámította
a tömegét, és kért egy elfogó vektort. És megérkeztek a számok. A torpedót
egy apró pályakorrekcióval rá lehet állítani a célra úgy, hogy hét kör
megtétele után a nyolcadikon találja el az állomást. Huszonegy óra múlva.
Hátradőlt ültében, hogy végiggondolja a következményeket. Ez az utolsó
pillanat, hogy letegyen róla. Ha egyszer kilőtte, már nem gondolhatja meg
magát anélkül, hogy ki ne derülne a disznóság. Milyen baj lehet belőle? Pert
indítanak ellene? Valaki szívrohamot kap?
Lelki szemei előtt megjelent a feketén, hidegen bezúduló hullám. És az
utolsó Torony. Karl és Janet, csomagokat vonszolva, mint a menekültek.
Kinyitotta a hajó interkomját.
– Hölgyeim és uraim, három perc múlva egy kis pályakorrekciót hajtunk
végre. Kapcsolják be a biztonsági öveiket! Kérem visszaigazolni!
– Itt Karl. Rendben.
Beállította az új pályát.
– Nekem még kell egy kis idő. – Ez Marcotti volt.
– Phil, három perc múlva ráállunk, akár kész vagy, akár nem. –
Ellenőrizte az energiaszinteket.
– Itt Maggie. Készen leszünk, mire te is.
Kinyitott egy privát csatornát Janethez.
– Minden készen áll?
– Igen. – Kicsit visszhangos volt; Janet már a Flickinger-mező belsejéből
beszélt. – Mekkora sebességgel fog menni, amikor eltalálja őket?
– Hétezerrel, az állomáshoz viszonyítva. A becsapódás holnap este,
templomidő szerint tizenhét perccel nyolc után fog bekövetkezni.
– Hétezer kilométeres sebesség nagyon sok. Lehet, hogy még egy habkő is
komoly kárt fog okozni.
– Pár dolog biztosan elgörbül tőle, és néhány szög is kipotyoghat. De látni

186
fogják, amikor közeledik, és vagy elhagyják az állomást, vagy
begombolkoznak. Nem lesz semmi bajuk.
– Oké. Mi jön most?
– Pályakorrekció. – Hutch átkapcsolt egy másik csatornára. – Phil?
– Már majdnem készen vagyok.
– Helyes. Kérlek, csatold be magad!
– Oké – jelentkezett vissza pár másodperc múlva Phil. – Rendben vagyok.
Hutch bekapcsolta az interkomot.
– Manőver egy perc múlva.
Megnyomta a „Végrehajtás” gombot, aztán nézte, ahogy peregnek a
másodpercek.
– Hova megyünk? – kérdezte Maggie.
– Sehova – felelte kicsit feszengve Hutch. – Ez csak egy rutinmanőver. –
Nem nagyon tudott hazudni.
Újabb hajtóművek robbantak be, a Winckelmann magasabban lévő
röppályára állt, és pár fokot változtatott az útirányán. Amikor ez megtörtént,
Hutch kiadta a parancsot a visszaállásra, majd újra Janethez kapcsolt.
– Minden rendben?
– Eddig igen. Kicsit ide-oda gurult, de továbbra is az ajtó fölött van.
– Menj le zéró g-re!
– Oké. Már elkezdtem csökkenteni a nyomást.
A B gyűrű lassulni kezdett. Aztán megállt.
Hutch a monitort figyelte. A torpedó fölemelkedett.
– Ügyes – mondta. Már tudta, hogy meg fogja szegni a megállapodásukat,
hogy nem szólnak semmit. El fogja mondani Richardnak. Ez túl jó ahhoz,
hogy magában tartsa. Richard dühös lesz, de a végén át fog alakulni kettejük
közös kis tréfájává. És évek múlva ez lesz a legfényesebb pillanata ennek az
általános kétségbeeséssel jellemezhető egész időszaknak. Ha az Akadémiát
erőszakkal kiűzték, akkor vonuljon ki fennen lobogó zászlókkal.
– Még az ajtó fölött van. Most fogom kinyitni az ajtót.

187
 – Ahogy óhajtod.
– Ajtók nyílnak.
– Hutch? – Ez egy új hang volt. Karl hangja.
– Tessék, Karl.
– Nézhetem tizenkettesen?
Egy egész falat betöltő monitoron.
– Igen. A Három A-n. – Ez a kisegítő híd volt. – De várj még pár percet,
jó? Jelenleg egy rutinkarbantartást végzünk.
– Ajtók nyitva – jelentette Janet. A többiek nem hallották őt.
– Oké – mondta Karl.
– Majd szólok, hogy mikor. – Hutch ezek után Janethez szólt: – Szabad az
út?
– Úgy néz ki.
– Jól van. Mehet.
Mivel a gyűrű forgása gravitációt szimulált, a fedélzetek derékszöget
zártak be a hajó tengelyével. Ennélfogva a raktér ajtajai a hajó oldalán
nyíltak ki. A torpedó jobb oldal felé tartva fog kilépni. Már meg is indult a
Nagy Raktér belsejében. Csak annyi volt hátra, hogy elmozdítsák a hajót.
Hutch úgy irányozta be a hajtóműveket, hogy balra elfordítsák a Winket,
azután gyorsított kicsit. És megint.
– Manőver befejezve – jelentette Janetnek.
– Minden remekül megy. A torpedó elkezdett leereszkedni. – Janet
nézőpontjából a fedélzeten keresztül hagyta el a hajót.
– Most is van szabad mozgása?
– Van elég. Körülbelül harminc másodperc múlva kint lesz.
– Csak vigyázz, nehogy te is kimenj vele együtt!
– Hutch! Azt hiszem, épp most született egy kisbabánk!

PRISCILLA HUTCHINS NAPLÓJA

188
 Pályafutásom alatt ma este először kihagytam egy lényeges dolgot a
hajónaplóból. Ezért a szabályszegésért, ha rájönnek, elvehetik a
jogosítványomat.
Kicsit talán tényleg őrültség volt, de nem tudtam ellenállni, hogy
valamivel vissza ne vágjak nekik. Ha végül rajtavesztek, és mennem kell,
legalább alapos ok lesz rá.

2202. június 9. szerda

Csütörtök, 08.54

Az Altemplomba vezető járat tele volt iszappal és kövekkel. George

Hackett, akinek a tenger alatti régészeti feltárás volt a specialitása,
megvizsgálta a területről készített elemzéseket, és megvétózta azt a
javaslatot, hogy ássanak egy párhuzamos járatot. Elismerte ugyan, hogy
biztonságosabb lenne, viszont túl időigényes.
Így aztán mindent, amit csak tudtak, aládúcoltak, kiszivattyúzták a laza
iszapot, és szétvágták a köveket. Rendben eljutottak az oldaljáratig, de az is
be volt omolva. Richard Wald, mint hadműveleti tiszt, a helyszíneket járta
éppen, amikor elérte Janet hívása a Winkről.
– Van valamim Henry számára – mondta Janet.
– A Templomban van. Átkapcsoljalak?
– Légy szíves! De te is hallgasd meg!
A feltárás vezetőjéből csak egy, a kezében egy részecske-sugárvetőt tartó
homályos alakot lehetett látni. Richardban komoly félelmet keltett az
önkéntes segítség tapasztalatlansága. Hiba volt Karlt az első csoporttal
felküldeni a Winkre. Karl, mint Richard hallotta, az alagútépítés mestere
volt.
Megjelentek Henry csúnyácska arcvonásai.
– Mi van, Janet?
– Megjelent a Terep Jelentés. Bele tudtál már nézni?

189
 – Nem. Az a helyzet, hogy van egy kis dolgom. – Bosszúsnak tűnt a
hangja.
– Oké. Majd pillants bele a Nokról készült extraplanetáris vizsgálatba!
Négyes szekció delta.
A Terep Jelentést az Akadémia adta ki havonta. Naprakész beszámolókat
közöltek benne a folyamatban lévő felderítésekről és a jövőbeli tervekről.
Richard közben megtalálta, és kitette a képernyőjére.
– Janet, kérlek, térj a lényegre!
– Felfedeztek négy kőkockát. Űrpályán.
Richard meglátta. Úristen!
– Egymáshoz vannak kapcsolva – szaladt ki a száján. Csodálatos volt. Az
Inakademeri – Nok – maga egy hold volt, amely a gyűrűs gázóriás, a Shola
körül keringett. A kockák ugyanazon az orbitális síkon mozogtak, mint a
Shola gyűrűi és a többi, a középpontban lévő világ körül keringő test. A
kezdeti elemzések felvetik, hogy valamikor egyenlő távolságra voltak
egymástól. Azonosak a méreteik, valamennyi oldaluk nagyjából 2,147
kilométer. És a nokok, akárcsak a quraquatok, soha nem jártak az űrben. Mi
az ördög ez az egész?
– Te mit gondolsz, Richard? – kérdezte Henry. A nevét hallva
meglepődött.
Hogy ő mit gondolt? Megint a derékszögek. Ezt gondolta.

Később Maggie beszélt neki a horgonról.

– Talán átmegyünk rajta anélkül is, hogy elolvasnánk a feliratot –
válaszolta.
– Hogyan? – Maggie a Wink hídjáról, az egyik terminálról beszélt.
– Az a sok négyzet és téglalap. És két kerek torony.
– Ferde tetővel.
– Igen. Pontosan erre gondolok. Oz nem más, mint egy iránykereső.
– Erre már mi is gondoltunk.

190
 – Mennyire vagy biztos abban, hogy a horgon szerepel a feliraton?
– Eléggé, Richard. Bárcsak többet mondhatnék neked! De egyszerűen
nincs módom leellenőrizni.
– A kerek tornyok egyedülállóak. A tetejük nem lapos, mint az összes
többi tető Ozban. Pontosan a városközponttal ellenkező irányban lejtenek. A
csillagok felé mutatnak. Mi más lehetett a szándékuk ezzel, mint jelzőként
szolgálni, mint kijelölni az irányvonalat? Húzz egy vonalat a tetőkön
keresztül, a legalul lévőtől a legmagasabban fekvőig – vagyis Oz pontos
matematikai középpontjából –, és hosszabbítsd meg az űrben! A tető
hajlásszögében.
– Arra gondolsz, hogy lehetett egy csillag, amelyet kapcsolatba hoztak a
horgonnal…
– Mint a Szíriusz.
– Igen. De hogy ez igaz-e, én nem tudom. És azt sem, hogy ki tudhatná.
– Dave Emory talán.
– Talán. – Maggie zavara láthatóan nem múlt el. – Ha ez olyan egyszerű,
miért kellett fölépíteni az összes többit is? Miért nem volt elég csak a
tornyokat megépíteni?
– Talán csak biztosak akartak lenni abban, hogy a tornyok nem maradnak
észrevétlenek – felelte Richard.
– De szerinted van több…
– Bizony. Több is van. Efelől semmi kétségem. Sajnos.

2202. június 10. csütörtök

Kedves Dick!

…A kockaholdak felfedezésének volt egy nyugtalanító hatása. Tegnap

nem tudtunk dönteni George nyomdagépe visszaszerzéséről. Ma, miután
minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy van összefüggés a
Quraqua és a Nok között, mindenki azt mondja, hogy bármilyen

191
kockázatos legyen is, ki kell hozni azt a nyavalyás gépet. Engem aggaszt
az ilyen véleményegyezés. Még akkor is, ha egyetértek.
Az, hogy a Kosmik hivatalnokai nem hajlandók változtatni a határidőn,
egyenesen bűnös döntés. Beszéltem a főbiztossal, de ő azt mondja, hogy
nem tehetnek semmit. Teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy senki,
beleértve engem is, nem képes meggyőzni Casewayt arról, hogy
hallgasson a józan észre.
A történelem mindannyiunkat átkozni fog…

Richard
Richard Wald levele unokafivérének, Dicknek (Június 30-án érkezett meg
az oregoni Portlandbe.)

192
 TIZENKETTŐ

Quraqua, csütörtök, 19.50

Hutch Andit, Trit, Artot és egy újabb rakományra való leletet vitt föl a
hajóra, Carson pedig Linda Thomast és Tommy Lougheryt vitte magával. Ez
volt Carson utolsó fuvarja. A Templomhoz visszatérve Henry ott tartotta
alagutat ásni. Eddie-t a guta kerülgette, de már semmi sem számított, csak a
nyomdagép.
A Winken most sok segítő kéz volt. Hutch egykettőre végezni tudott a
kirakodással, de amennyi időt nyert, el is veszítette, amikor biztosítékot
kellett cserélnie az egyik szivattyú kapcsolótábláján. Egy ügyes mérnök húsz
perc alatt lerendezte volna az ügyet, de Hutchnak meg kellett küzdenie a
feladattal. A pilótáknak ritkán kellett menet közben karbantartási munkát
végezni vagy megjavítani valamit, és az ilyesmi sohasem volt Hutch
erőssége.
Mihelyt végzett vele, máris indult vissza az Alfával. Mire a Templom
területe fölé ért, a torpedó a Kosmik Űrállomás ellen indított útja utolsó
szakaszába ért.
Az úszómóló hiányában nehézzé és veszélyessé vált rakodás miatt
kénytelenek voltak valami kikötőt találni. Eddie egy sziklapárkányt jelölt ki,
amelyet nem ért el a dagály, de az jó messze volt Tengerponttól. A víz
kellően mély volt a tengeralattjárónak, és az áramlatok viszonylag
szelídeknek tűntek.
Hutch a Winkről továbbított teleszkópos képen nézte az űrállomást, és
lehallgatta a beszélgetéseiket. Az adások forgalmában nem észlelt semmi
szokatlant. A vontatók nem kaptak hirtelen parancsot, a szokásos
munkamenetben nem történt változás, megelőző intézkedések nem történtek.
Tehát még nem látták.
Odalent Eddie és a tengeralattjáró várták. Eddie-nek nem volt segítsége,
mert a többiek vagy az alagútban dolgoztak, vagy a Winken voltak. A
sziklapadon több tucat doboz volt felhalmozva, és Hutch gyanította, hogy az

193
egészet Eddie csinálta egyedül. Villogtatta neki a lámpáit. Szegény ördög! A
válságos pillanatban magára hagyták.
Hogy lehet az, hogy Truscott emberei még nem szúrták ki a torpedót? A
válasz: nem figyelnek oda. Hutch nem észlelt rövid távolságú szenzoros
aktivitást. Figyelmen kívül hagyják az előírást. A fenébe! Ha az a cucc úgy
érkezik meg, hogy észre sem veszik, az egészet hiába csinálta.
Janet a Winkről megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
– Igen. Most szállok le Eddie kikötőjébe. – Gondosan kerülték, hogy egy
nyílt csatornán beszéljenek arról, ami valójában érdekelte őket. Szóba
került, hogy kidolgoznak egy kódot, de túl veszélyesnek találták, ezért
letettek róla.
A tekintetük találkozott, és félő volt, hogy Janet nem tudja leplezni az
izgatottságát.
– Itt minden nyugodt – mondta, ami azt jelentette, hogy ő sem észlelt
aktivitást.
Három perc múlva az Alfa pontban akkor szállt le, amikor Janet az előre
megbeszélt menetrend szerint kinyitott egy csatornát az orbiterre, és
bekapcsolta Hutchot.
A képernyőn megjelent Harvey Sill összevont szemöldökű, kövér arca.
– Mi van, Winckelmann?
– Itt Hutchins. Bocsánat a zavarásért, de adódhat valami problémájuk.
A férfi oldalra billentette a fejét, hogy félig leeresztett szemhéja mögül
nézhessen rá.
– Miféle probléma?
– Működik a rövidtávú radarjuk?
– Már hogyne működne. – Sill elfordította róla a tekintetét, és fölnézett.
Valamire a konzolján. És mondott valamit valakinek.
– Elszabadulhatott az egyik hógolyójuk. Nézzen északkeletre, körülbelül
kétezerötszáz kilométerre!
– Várj, Winckelmann! – sóhajtotta Sill. Élvezet volt hallgatni, ahogy a
lenéző viselkedése pillanatról pillanatra változik aggodalommá, majd

194
rémületté.
– Meglep, hogy nem nézik folyamatosan – jegyezte meg Hutch ártatlanul.
– Ez szabálysértés.
– A szentségit! – A férfi hangja egy oktávval feljebb szökött. – Ez meg
honnan a pokolból került ide?
Hutch vállat vont. De Sill már nem figyelt rá. Előrenyúlt, valahová a
képernyő mellé.
– A keserves hétszentségit, Louise! – Gombokat nyomogatott, és
mutatóujjával rábökött valakire. – Ott! – mondta. – Ott! – Hutchra pillantott.
– Köszönöm, hölgyem… – A képernyő elsötétült.
– Szóljanak, ha segíthetek! – mondta Hutch a pilótafülke csendjében.

Nem telt bele egy perc, és Truscott megjelent a vezérlőközpontban. Még

szólt a vészjelzés, és a kommunikációs csatornákat hangok töltötték be.
– Nem tévedés? – meredt a tárgyra, amely egyszerre volt látható mind a
tizenkét helyzetjelző monitoron.
Harvey Sill kövér keze fejével megtörölte a száját.
– Nem. Egyenesen felénk jön. Egy rohadt bomba.
– Honnan jött?
Sill tanácstalanul tárta szét a karját.
– Valaki eltolt valamit.
– Mennyi időnk van?
– Tizenhét perc.
– Hol fog becsapódni?
– Fölülről jön. Nyolc fokos szögben. Úgy néz ki, hogy egyenesen a
gépházat fogja eltalálni. – Ez a kerékagy volt. – Van rá esély, hogy az
abroncsot találja el. De nem sok különbség van a kettő között. Mint egy izzó
késpenge, úgy fog kettészelni bennünket.
– A karima melyik része van veszélyben?

195
 – A kék.
Valaki kikapcsolta a riasztócsengőt.
– Hívjon ide mindenkit onnan! Harvey, készüljön fel az evakuálásra! Jeff,
küldjön SOS-jelet a Winckemannra! Kérje meg őket, hogy rohanjanak ide! –
Kinyitott egy csatornát a gépházhoz. – Will?
Csend. Aztán:
– Itt vagyok, Melanie. Mi történik?
– Karambolozni fogunk. Belénk jön valami. Zárj be, és gyere ki onnan!
– Karambolozni? Mivel?
– Egy elszabadult hógolyóval. Ne hagyj ott senkit!
Melanie hallotta, hogy Will káromkodik.
– Megyünk. De időbe telik, mire elzárok mindent.
– Öt perc múlva itt legyetek! Szükséged van segítségre?
– Nincs. – Újabb szitkozódás. – Figyelj, mekkora az a valami? Az egész
állomáson tönkremehet az életfenntartó és az energiarendszer.
– Most jössz rá? – morogta Sill.
Három ember máris bent termett a vezérlőközpontban, leültek a kisegítő
kapcsolótáblákhoz, és bekapcsolták őket. Vészhelyzetben ők hajtották végre
az utasításokat: koordinálták a kommunikációt és az állomás kiürítésére tett
erőfeszítéseket.
Jeff Christopher, az őrszolgálatos tiszt fölnézett a képernyőjéről.
– Ezerháromszáz tonnára becsülöm.
– Szerencsénk van – mondta erre Sill. – Egy kis darab.
– Hétezer kilométernél közeledik. – Megütögette a fülhallgatóját, figyelt,
majd bólintott. – Melanie, a Winckelmann azt mondja, hogy nincs pilóta a
fedélzetén. Senki sem tudja, hogy kell vezetni a nyavalyást.
Truscott kibámult a sötétbe.
Sill fújt egyet, és összehúzta magát a székében.
– Nem fogunk tudni mindenkit kivinni.
– Tudom. Mi van a közelben?

196
 – Olyan közel senki, hogy segíteni tudjon.
– Oké. – Truscott kinyitotta a közös csatornát. – Truscott vagyok – mondta
higgadtan. – Egy hógolyó közeledik felénk. Tizenhárom perc múlva
összeütközünk vele. Hagyják el az állomást!
– Van két APV-nk és egy siklónk – mondta Sill. – Mindkét APV-ben
három-három utast tudunk kivinni, plusz a pilótát. Ez eggyel több, mint amire
tervezték, de meg tudjuk csinálni. És még tizenkét ember mehet ki a
siklóban.
– Legyen tizennégy.
– A mindenségit, Melanie, tizennégy nem fér el benne!
– Keress kis termetűeket! Csináld meg! Hány ember van még?
– Négy – felelte Sill. – Te meg én. És még ketten.
Melanie arra gondolt, hogy kiparancsolja Sillt, de megtisztelte azzal, hogy
nem szólt semmit.
Hangok törtek be a súlyos csendbe:
– Az A fedélzet az adatok szerint biztonságos.
– Terri, Dave-ről nem hallottunk semmit. Ellenőrizd a szálláshelyét!
– Ne, Harold! Ne gyere föl ide! A csónakhoz vagy beosztva. Julie-val és
Klausszal… Igen, komolyan beszélek. Menj!
– Jó, de valahol lennie kell.
Kilenc perc.
– Kérj két önkéntest! Jeff, zárj ki, és indulj! Itt már nincs szükség rád. –
Mielőtt Christopher engedelmeskedhetett volna, hozzátette:
– De előbb adj nekem néhány párnát!
– Hányat?
– Amennyit csak tudsz. De gyorsan!
Sill küzdött a feladatával.
– Miért nem kéred meg az embereidet, hogy maradjanak? A rangidőseket?
Melanie ránézett, és érezte, hogy elönti a szeretet.
– Ők éppúgy meg vannak rémülve, mint mindenki más – felelte.

197
 – Nem utasítok senkit arra, hogy maradjon. Harvey, lehet, hogy most meg
fogunk halni. Szeretnék jó társaságban lenni.
Nézte, ahogy a technikusai kelletlenül vonulnak a kijáratok felé. Tudták,
hogy nincs mindenkinek hely, és pillantásuk végigsiklott rajta. Zavart
látott a tekintetükben. És félelmet. Ketten odamentek hozzá. Max Sizemore,
aki szokatlan bizalmassággal megérintette a vállát, és Tira Corday, aki
hangtalanul „köszönöm”-öt súgott neki, majd elment.
Sill beszélt Ian Helmmel a déli-sarkköri csoportból. Ő megpróbált egy
gyors mentőakciót megszervezni a két APV utasainak, akiknek csak nyolc
órára való levegőjük volt. Danielle Lima, az állomás logisztikai főnöke a
komlinkje fölé hajolva utasításokat adott valakinek, de sötét szeme eközben
egy pillanatra sem engedte el Truscott tekintetét. És arcizma sem rándult.
Sovány, fiatal, barna nő volt, okos, ambiciózus, dolgos, előtte volt az egész
élet. Szép arca most minden színét elvesztette. Kijelentkezett a vonalból, de
a szeme továbbra is az igazgatón függött.
– Maradok – mondta, és gyorsan elfordult.
Truscott mereven nézte a hátát.
– Köszönöm – felelte, de úgy látszott, mintha Danielle nem hallaná. A
Kék szekció a vezérlőteremmel hetven fokos szöget bezárva, a forgás
irányával szemben, a körív túloldalán volt. Ami azt jelentette, hogy
valószínűleg olyan biztonságban voltak itt, amennyire csak remélhették. A
lehető legtávolabb lesznek a becsapódó, majd továbbhaladó tárgytól. Az
ördögbe is – talán sikerül megúszniuk.
– Rendben van, Hans – szólt bele Danielle a komlinkjébe. – Amilyen
gyorsan csak tudsz, gyere át ide! – Mosolyogva pillantott fel Truscottra.
– Stallworth maradni fog.
Truscott megpróbált gondolkodni, mit tegyen, hogy adjon nekik egy esélyt.
– Szólj vissza neki! Mondd meg, hogy útközben álljon meg a
készletraktárnál, és vegyen magához négy Flickingert!
Végignézett a csoportján: Marion Edwards, aki soha nem dolgozott senki
másnak a Kosmiknál; Chuck White, egy ifjú törtető, aki remélte, hogy
egyszer majd vezető lesz (és valószínűleg az lesz); és Penny Kinowa, egy

198
ártatlan, csendes, könyveket bújó lány. Penny túl sokat olvasott, és égetően
szüksége lett volna rá, hogy megtanuljon agresszívebbé válni. Viszont
pokolian jó rendszerszervező volt. Edward épp a báziskristályt emelte ki a
foglalatából.
– Ezt ki kell menteni a hajóból – mondta aggodalmasan. Elhallgatva
természetesen, hogy feltett szándéka: ő vigye el személyesen. Akárhogy
végződik is, bizonyos dolgok soha többé nem lesznek ugyanolyanok ebben a
legénységben.
A kristály tartalmazta a feljegyzéseiket és a hajónaplót. Ezt nem szabad
elveszíteniük, még ha mindnyájan odavesznek is. Norman Caseway első
válasza a katasztrófára az lesz, hogy megmentették-e az adatokat. Ha erről
meggyőződött, az lesz a következő kérdése, hogy ki a felelős a
katasztrófáért. Nem fogja beérni az ő halálával; a hírnevét is tönkre fogják
tenni.
– Jól van – mondta Harvey. – Elindult a harci mentőegység. Ti hárman a
másik APV-vel mentek.
Penny és Danielle egymásra néztek. Minden benne volt ebben az utolsó
pillantásváltásban, ők ketten barátnők voltak. Ha túlélik, ennek is vége lehet.
Sill a végső visszaszámlálást vezette az űrállomáson. Truscott figyelte őt.
Jó vezető lenne, de valamivel több volt benne a tisztesség, hogy
megmaradhasson egy ilyen magas poszton. Egy ígéretes kezdet után egy
csomó ellenséget szerezne, és végül itt kötne ki. Akárhogy fordulna a
helyzet, ennél nem jutna magasabbra.
Edward lehúzta a redőnyt.
– Minden nem lényeges rendszert kikapcsoltam – jelentette. – Zsilipajtók
lezárva, az állomás az elérhető legnagyobb biztonságban van.
Chuck White megpróbált olyan látszatot kelteni, mintha a maradást
fontolgatná.
– Ha szükség lenne rám itt…
Truscott arra gondolt, vajon mit mondana, ha elfogadná az ajánlkozását.
– Induljon! A többiek várják. És köszönöm.
– Hat perc – mondta Sill.

199
 A barázdált, féloldalas, baljós hógolyó nőttön nőtt a képernyőkön.
Christopher jelent meg a legénység két tagjával, és egy halom párnát
ömlesztettek a fedélzet padlójára.
– Nagyszerű. Köszönöm – mondta Truscott, és intett, hogy menjenek.
Mostantól egyedül voltak.
Az árnyékokon és a felület képén nem látszott változás.
– Nem forog – mondta Sill.
Truscott bólintott.
– Ezen majd később gondolkozunk, Harvey.
– Minden forog. – Sill meredten bámulta a képet. Lehet, hogy forog, csak
nagyon lassan.
Hans Stallworth jött be, a két karja tele Flickinger-hámokkal. Magas,
erős, szertartásosan udvarias férfi volt. Az elektronika volt a szakterülete,
és Truscott jelenlétében mintha mindig kényelmetlenül érezte volna magát.
Truscott felszínes embernek tartotta, és meglepte, amikor Hans felajánlotta,
hogy marad.
– Helló! – köszönt, amilyen lelkesen csak tudott.
Sill megrázta a kezét.
– Örülök, hogy itt vagy, Hans.
Stallworth lerakta a hámokat, és senkinek sem kellett szólni, hogy vegyen
magára egyet. Truscott levette magáról az övet.
– Keressen valamit, amivel le tudja rögzíteni magát! Nem lenne jó, ha
valaki elkezdene röpködni idebent.
– Kár, hogy nincsenek rendes terelőfelületek ezen a hajón – jegyezte meg
Daniella.
Sill nevetett.
– Az olyan lenne, mintha lehúznánk a rolót. Nézzék!
A tárgy már betöltötte az egész képernyőt.
– Harvey, szüntessük meg a nyomást az állomáson! Teljesen.
Sill bólintott.

200
 – Nem tudom, nem lennénk-e jobb helyen odakint – vélekedett Stallworth.
– Nem. – Truscott rögzítette magán a hámot, és aktiválta az erőteret.
– Amennyire csak tudjuk, védjük magunkat.
Danielle és Stallworth, nem lévén sok tapasztalatuk a Flickingerekkel,
segítettek egymásnak. Sill egy laza mozdulattal átlendítette a fején, majd
átvetette a vállán a hámját.
– Egy másik sikló közeledik – mondta.
– Mikor ér ide?
– Körülbelül három óra múlva. Bőven lesz idejük összeszedni a
túlélőket. – Megnézte a másik kettő hámját, és megdicsérte őket. –
Kapcsolják be a mentőszerkezetet! Ha kirepülnek, és elveszítik az
eszméletüket, az akkor is eléri magukat. – Ujjai végigfutottak a parancsnoki
konzolon.
– Nyomáscsökkentés indul.
Stallworth szemét leárnyékolva kinézett egy ablakon.
– Látom – mondta.
Truscott követte a tekintetét, de nem látott semmit.
– Igazolja az eredeti elképzelést! – közölte Sill csöppnyi büszkeséggel. –
Befelé jövet a Kéknek ütközik, azután egyenesen nekimegy a kerékagynak.
Danielle leült a kommunikációs pulthoz.
– Mindkét APV elment. A sikló kilövésre kész.
– Visznek mindenkit?
– Huszonkét embert. Összesen huszonhatan vagyunk. – Mindenkit
beleszámítva.
– Lehet, hogy nem jutnak messzire – vélte Danielle. – Lehet, hogy mi
nagyobb biztonságban vagyunk itt.
– Két perc – jelentette Sill.
– Sikló?
Danielle ellenőrizte a kapcsolótáblát.
– Nem.

201
 – Mi tartja vissza őket?
– Azt hitték, még jön valaki – szólt be egy mellékvonalon a tiszt. – Ginger
azt mondja, még egynek van helyük.
– Már nem számít – mondta Truscott. – Mondja meg neki, hogy
induljanak! – Sill felé pillantott. – Zárj be! Kapcsolj le mindent! Az összes
energiát. Kivéve a világítást. A világítást hagyjuk bekapcsolva!
Az egész kerékben minden elektronika kikapcsolt. A számítógépek
karbantartás módba álltak, a monitorok elsötétültek, az élelmiszerfeldolgozó
egységek gurguláztak kicsit, majd leálltak, a vízhűtő berendezés kimúlt.
– A sikló elment – jelentette Danielle.
Megjelent egy csillag. Truscott nézte, ahogy kifényesedik, és alakot ölt.
Barázdák és rések látszottak rajta. Kráterei nem voltak. Szabálytalan,
majdhogynem téglalap alakú. Mint egy bunkósbot, gondolta.
Nem forgott.
– Oké – mondta. – Mindenki feküdjön a földre! Az ütközés fő ereje a
fedélzetet fogja érni. Mindenki lapuljon a földhöz! A párnákkal védjék a
legkényesebb testrészeiket! Rögzítsék magukat valami szilárd felülethez!
Figyelték a test közeledését.
Negyven másodperc.
Szép volt, ahogy a napfényben ragyogva átúszott az égen. Elvonult az
ablak előtt, ráhangolódott a kerék külső peremének forgására, s végül balra
eltűnt.
Truscott mélyről hozta fel magából azt a régi gőgöt, az életre szóló
meggyőződést, hogy a dolgok végül mindig jóra fordulnak, csak az ember
őrizze meg a hidegvérét, és tegye, amit ilyenkor tenni kell. Remélte, hogy
gőgösnek látszott. Most erre volt szükségük. Erre és az isteni beavatkozásra.
– Forduljanak el a becsapódás helyétől! – És mutatta, hogy merre
gondolja azt.
– Biztonsági övékkel kéne felszerelni ezeket a nyavalyásokat. – Ez
Stallworth volt. Nyugodtnak tűnt.
És ebben a pillanatban becsapódott.

202
 Az állomás megrázkódott.
Valaki felsikoltott. Mindenki levetette magát a földre tett párnákra.
De a pörölycsapás elmaradt. Nem harsant fel a vészjelző kürtök dudálása,
és az acél válaszfalak sem hasadtak el. Néhány riasztócsengő megszólalt,
kisebb károkat jelezve. És ennyi.
– Mi történt? – kérdezte Danielle, továbbra is erősen a székébe
kapaszkodva.
– Fogalmam sincs – morogta Sill.
– Mindenki maradjon ott, ahol van! – Truscott nem akart semmit
kockáztatni.
Ekkor egy hangot hallott a fülhallgatójában, ami az egyik hajóról jött:
– De hová lett az az átkozott izé?
Truscott az ütközés hangjától még zavartan, kábultan hallgatta.
Roppanás.

203
 TIZENHÁROM

Tengerpont, csütörtök, 20.05

– Az űrállomásnak valami problémája van. – Janet ezzel fújt riadót a

Winken és Templom területén lévőknek a torpedó közeledésekor.
Folyamatosan beszámolt az eseményekről, és közvetítette a keresetlen
szavakkal megfogalmazott, rémült hívásokat az űrállomás, a földi állomások
és a vontatók között. Henrynek és Sandy Gonzaleznek teleszkópos képeket is
továbbított Tengerpont irányítóközpontjába az orbiterhez közeledő tárgyról.
Az űrállomás a maga békésen forgó, külső ikerkerekeivel törékeny holminak
látszott. Feszült pillanat volt. Nagyon oda kellett figyelnie annak, aki
kiérezte Janet hangjából az elégedettséget.
Minden munka leállt. Az emberek megbűvölten, elszörnyedve figyelték a
jelenetet.
– A tömegére nincs adat. De nagyon gyorsan közeledik.
– Megérdemlik a szemetek – morogta Henry.
– Eddig teljed a szakértelmük, mi? A saját bunkósbotjuk üti fejbe őket. –
Ez Carson volt.
– Talán végül mégis megadják a hosszabbítást – kockáztatta meg a Henry
mellett álló Sandy.
– Mindenki elment róla?
– Nem tudni.
– Kizárt. Még hallani beszélgetést az állomáson.
A terraformálók miatt kialakult ellenségeskedés ellenére senki sem
kívánta a halálukat.
– Ez most komolyan neki fog menni? – kérdezte Henry Janettől.
– Igen – felelte a lány. – Egész biztos.
Henry következő gondolata az volt, hogy a Winknek mentenie kellene az
embereket.

204
 – Hol van Hutch? – kérdezte.
– Maguknál. Odalent.
Henrynek olyan benyomása támadt, de rögtön el is hessegette, hogy a lány
nem úgy reagált, ahogy kell. Nem elégedetten. Nem ijedten. Hanem mint aki
igazolva érzi magát.
– Rendben. Keressen valakit odaát! Magyarázza el neki a helyzetünket, és
mondja meg, hogy kész vagyunk segíteni bármiben, amiben tudunk. Én meg
visszaküldöm Hutchot, ha az segít.
– Oké – felelte Janet habozva. – Ámbár kétlem, hogy igényt tartanának a
segítségünkre.
– Mindenesetre ajánlja fel!
Janet nagyot sóhajtott.
– Máris intézem.
Percekkel később Henry audiokapcsolatba lépett Hutchcsal.
– Mit tehetek én? – kérdezte Hutch nagy ártatlanul.
– Álljon készenlétben! Lehet, hogy részt kell vennie egy mentőakcióban.
Nagyon gyorsan közeledik – szólt oda az alagutat ásóknak. Már csak
másodpercek kérdése.
Henry figyelte, ahogy a fényes, fehér ágyúgolyó végigszáguld az utolsó
kilométereken, majd nekimegy az űrállomásnak, és mindkettő eltűnik a
szertefröccsenő, fehér permetben.
– Becsapódott – mondta.
Sandy kieresztette a bent rekedt levegőt.
A kép lassan kitisztult, miközben izgatott hangok tudakolták a részleteket.
Az orbiter hihetetlen módon érintetlennek tűnt. Egy kicsit imbolygott, de
továbbra is a megszokott kényelmes tempójában forgott tovább.
– Azt mondják, köszönik, de jól vannak – jelentkezett vissza tíz perc
múlva Janet.

205
 George és Carson egy részecske-sugárvetővel tágították a járatot a
tengerfenék alatt. A tábori kápolna külső fala alatt voltak, onnan próbáltak a
legrövidebb úton eljutni a nyomdagéphez. George végtelenül óvatos ember
volt, sem Henry, sem senki más unszolására nem volt hajlandó fölösleges
kockázatot vállalni. Ezért kidúcolták a járatot, és a lehető legnagyobb
óvatossággal haladtak a munkával.
– Én ugyanúgy le szeretnék jutni, mint mindenki más, de első a józan ész –
közölte Henryvel.
George tudta, hogy milyen irányban kell keresni a nyomdagépet. Fáradt
volt, egyre türelmetlenebbül kezelte a sugárvetőt. Rövidesen vissza kell
menniük, neki pihenni, Carsonnak pedig felváltani Henryt a monitor előtt.
Sandy és Richard folytatják majd az ásást, Henry pedig a szivattyút kezeli.
Tulajdonképpen ő már látta a fényt az alagút végén.
És még valamit. Valami megcsillant az iszapban. Carson fölemelte. Egy
sima kőlap volt, mindkét oldalán lapos, körülbelül nyolc centiméter
átmérőjű.
– Valami írás van rajta – mondta. Letörölte, és a lámpa fényénél
alaposabban megnézte. – És van valami a túloldalán is. Egy kép. Talán
lándzsa.
Föltartotta a kamerának, és a képeket továbbították vissza Tengerpontra.
– A mindenit! – jött izgalomba Henry. – Ide nézzetek! Ez a Lineáris C.
– Bingó! – felelte George. – Főnyeremény! – Megfordította a lapot, és
hunyorogva nézte. – Mi ez?
A hátoldalon egy hosszú, kúp alakú rúd rajza volt, az egyik végén ásó
alakú, a másikon nehéz, vastag.
– Egy nemi szerv – kuncogott Sandy. – Teljesen merev, harcra kész
állapotban.
– Muris, de úgy látszik, bizonyos dolgok univerzálisak – hallatszott
Maggie hangja a hajóról.
– Életemben nem láttam még ennél mókásabb kápolnadekorációt –
jelentette ki Carson. Talán egy bordélyház is volt a területen. – Voltak a
quraquatoknak bordélyházaik?

206
 – Voltak – felelte Sandy. – És a nokoknak is. Fajtól függetlenül a kifejlett
hímek tartozékának látszik.
Fontos szempont volt, hogy találtak még egy Lineáris C mintát. És több is
lehet még. Mialatt Richard és Sandy átvették az alagútásást, Carson és
George kutatni kezdtek. George kevés lelkesedéssel fogott a kereséshez, de
Carson fáradhatatlannak tűnt. Egy órán belül találtak egy kisméretű táblát és
több, jórészt azonosíthatatlan tárgyat.
Öt tábla, beleértve az eredetit is, félreérthetetlenül szexuális témájú volt.
Ezenkívül voltak fákat és tengert ábrázoló rajzok és egy, amelyiken
vitorláshajót lehetett látni. Mindegyikre több sor írást véstek. Az írásjelek
túlságosan kopottak voltak, semhogy ki lehessen venni azokat, de a
restaurálásuk lehetségesnek látszott. George egyenként megmutatta
valamennyit a kamerának.
A felénél tartott, amikor a számítógépes csatornán át megszólalt Maggie:
– Ezek nagyszerűek, Henry!
– Igen, tényleg nagyon jók – felelte Henry.
– Visszamehetnénk az utolsóhoz? – kérdezte Maggie. A kőlap egy
koszorúból kiálló, test nélküli, teljes erekcióban lévő hímtagot ábrázolt. A
lap szélén egy sor írásjegy vonult körbe. – Ismerünk ezek közül párat –
mondta. – Csodálatos. – Senki nem eresztett meg egy viccet a lelet kapcsán.
George mutatott egy másikat.
– De jó – lehelte Maggie.
Aztán még egyet.
– Hadd lássam még egyszer! – kérte Maggie. Ez is szexuális témájú volt,
ezúttal egyszerű és lényegre törő: közösülés. – Nem láttuk elég tisztán a
szöveget. Mindkét oldalt, George. Adj rá több fényt!
A szeretkező pár fölött egyetlen szó állt.
– Mik ezek? – kérdezte Carson.
– Valószínűleg díszek – válaszolta Maggie. – De ma már nincs
jelentősége. – Hirtelen meglepődött. – Henry, látod ezt? A címszót?
A lap tetején látható szó az ozi feliratból való volt.

207
 – Hű! – Henry extázisba jött. – Richard, ott vagy?
– Pillanatnyilag van egy kis dolgom. – Richard a sugárvetőt kezelte épp.
– George, mutasd meg ezt dr. Waldnak!
– Semmi kétség. – Maggie alig bírt magával az izgalomtól. – De persze
nem teljesen egyformák. Az ozi feliraton van még egy karakter, és a betűknek
kicsit más a formájuk. De ez csak stilisztika. Biztosabbat tudok majd
mondani, ha letisztítottuk. A jelek közül hat teljesen azonos. Ha a szó nem
ugyanaz, akkor a gyökük lehet azonos.
– Igazad van – szólt Richard. – Szép.
– Azt hiszem, ez az épület különbözik a kápolnától – vélte Sandy. –
Franknek valószínűleg igaza lehet a bordélyházzal. Lehet, hogy a szex a
szertartások része volt.
– Oké. Mit jelent a szó? – Richard Maggie-hez beszélt, miközben a
kőlapot nézte.
– Szexet. Vagy eksztázist.
– És ebből mi következik? – kérdezte Henry. – Erre tessék egy
szenvedélyes pásztorórához? Ezt jelenti az ozi felirat?
Richard megrázta a fejét.
– Nem kell, hogy szexuális mellékjelentése legyen.
– Egyetértek – közölte Sandy. – A szó jelenthet szeretetet is. Vagy
beteljesülést. Vagy felszabadítást.
– Vagy éjszaka elhaladó hajókat – tette hozzá George.

Kosmik Űrállomás, péntek, 00.30

Truscott fölnézett a hangra.

– Gyere!
Sill lépett be. A szeme vadul villogott, a száját dühösen összeszorította.
Truscott ellökte magát az asztalától, és egy lendülettel szembefordult
vele.

208
 – Mit tudtál meg?
– Nem hógolyó volt.
– Ezt már tudjuk.
– Megszereztünk belőle egy darabot. Polimer volt.
Melanie bólintott.
– Mesterséges gyártmány – mondta.
– Nem tudom, mi másra következtethetünk. És mivel senki sincs a
közelben az Akadémia emberein kívül…
Truscott nevetni kezdett. De nem a tőle megszokott, fanyar kuncogással.
Ez szívből jövő nevetés volt.
– Ugyan már, Sill, hová tetted a humorérzékedet? – mondta
szemrehányóan, látva a férfi meghökkent arcát.
Sill elvörösödött.
– Én ezt nem tartom viccesnek, Melanie. Rengeteg bajt okoztak. Meg is
halhattak volna emberek.
– Igen. – Truscott elfordította a tekintetét. – Visszafizették a kölcsönt,
nem?

Szelek Temploma, péntek, 02.00

Az alagút ellenállt minden erőfeszítésüknek. A sárral nehezebb volt

elbánni, mint a kővel. Akármennyit szivattyúztak ki, mindig újabb került a
helyére. Carson bevallotta Richard saját vonalán, hogy hiábavaló volt az
egész.
A detonációig nyolc óra volt hátra.
Túl közel.
A bázison nyugalom honolt. Eddie már elment, száműzték a Winkre,
látszólag azért, mert már nem volt szükség a szolgálataira, valójában azért,
mert szüntelenül arra kérte Henryt, adja fel, és helyezze át Carsont, hogy
segítsen elvinni a leleteket. Hutch megint elment, egy óra múlva fogja elérni

209
az űrhajót. Ha majd visszatér, már csak az lesz hátra, hogy a csomagjaikkal
együtt mindannyian az indulásra váljanak. Bármi történjék is.
Richard az irányítóközpontban ült. A monitoron elmosódó fények, lassan
mozgó árnyékok, alagútfalak montázsa látszódott. A kommunikációs
csatornákból egyfolytában morgás, becsmérlő szavak és káromkodás
hallatszott.
A terem nyirkos volt, és hideg. A szabályzat értelmében ébren kellett
őrködnie, de a körülmények megváltoztak: az ügyeletes tisztnek már nem
kellett széles körű hadműveleteket összehangolnia. És valamikor aludni is
kellett.
Egy hirtelen sugallattól indítva felhívta a Wink hídját, ahol fölébresztette
Tommy Lougheryt.
– Maggie elérhető? – kérdezte.
– Itt van.
Carson épp erre számított. Felküldték az új kőlapokat – tizenhárom
darabot – az Alfa fedélzetére. És Maggie nyilván várta, hogy
megérkezzenek.
– Jó reggelt, Richard! – mondta a nő. – Mikor következik be az áttörés
odalent?
– Úgy érted, a nyomdagéphez?
– Mi máshoz? Múlik az idő.
– Épp erről akartam beszélni veled. Lehet, hogy nem jutunk el oda.
– Henry nem így gondolja.
– Henry optimista. Meg akarja ezt szerezni, Maggie.
– Én is.
– Neked már jó sok mintád van. És még újabbak is jönnek. Láttad az új
sorozatot. Mi van akkor, ha úgy kell elmennünk, hogy ennél több nem lesz?
Ennyi elég lesz?
– Talán. – Maggie kimerültnek látszott. – Az elemzés el fog tartani egy
ideig. Ezt most nem tudom. – Sötét szeme tele volt aggodalommal. – A
nyomdagéppel sokkal könnyebb lenne.

210
 – Ha csakugyan az.
– Az.
Richard rámeredt.
– Meg tudod becsülni, mennyi esély van rá? – Látva a nő zavarát,
magyarázólag hozzátette: – Hogy képes leszel megfejteni az írást. Ha nem
lesz több minta.
– Kicsit erőszakosak vagyunk ma este, nem?
– Bocsánat! Reggelre élet vagy halál múlhat rajta.
Sötét árnyékok gyülekeztek a nő szeme sarkában és a halántéka
mélyedésében.
– Richard, hozzátok ki, bármi legyen is az! Jó? Ha tényleg segíteni
akartok, ássátok ki onnan, és hozzátok el nekem!

06.00

– Még egy kicsit! Már majdnem ott vagyunk.

– Fújd le, Henry! – kiáltott feldühödve Richard. – Tűnjünk el innen!
– Még két óra, mire Hutch ideér. Mi értelme addig kint álldogálni a
sziklán? Még van időnk. Használjuk ki! Bízzál!

07.11

Hutch a reggeli világosságban repülve nem érezte magát boldognak. A

komlink visszhangozva közvetítette a sugárpisztoly halk zümmögését és a
vákuumszivattyú mormolását, döndüléseit. A zörgésen és csörömpölésen át
hangokat hallott:
Itt kellene lennie.
De nincs itt. Nem itt van.
És a fal sincs itt. Az egész nyavalyás hely leszakadt. Vagy felemelkedett.

211
Miért nem csináltatok képet róla?
Csináltunk. Két napja még itt volt.
Azt hittük, azt látjuk. A deszka volt. Az átkozott deszkát láttuk!
Talán csak nem vettük észre. Nem lehet?
Nem.
És Henry szavai, amelyek fullánkként szúrtak bele, és végképp
feldühítették: Hozzátok ide a detektort! Nézzük meg még egyszer! Derítsük
ki, hol van!
Hutch bekapcsolta Richard vonalát.
– Kifuttok az időből.
– Tudom. Csak még öt percet adj! Amíg megtaláljuk, hová lett az az
átkozott masina.
– Richard, a kikötő emelkedik.
– Meg kell értened, Hutch. Itt most nem az én elhivatottságomról van szó.
Ezek az emberek tisztában vannak a kockázattal. Ez túl jelentős dolog ahhoz,
hogy egyszerűen hátat fordítsunk, és kivonuljunk. Ha valaki, hát te meg tudod
csinálni.
– Már te is úgy beszélsz, mint azok az őrültek – csattant fel Hutch, és
választ sem várva megszakította a vonalat. Átkapcsolt Carsonhoz, aki a
siklójában várta a jelentkezését. – Frank, magának van valami szava ebben
az ügyben?
– Nem sok.
– Henry miatt mind meg fognak halni.
– Nem fognak. Idáig nem fog elmenni. Bármi történjék, időben ki fognak
jönni. Bízhat benne.
Oké, erre ráismerek.
Biztos vagy benne, George?
Igen. Igen, egészen biztos.
Jól van, akkor menjünk. Hol az ördögben van az az átkozott sugárvető?
– Hutch – szólt Carson. – Ha még egy órát eltöltenek itt, az évekig tartó

212
otthoni kutatómunkával érhet fel. Legyen egy kis türelemmel!
– Még egy órát?
– Úgy tippelem. Még akkor is marad időnk, hogy kijussunk innen.
– Hutch – hallatszott George hangja. – Van csörlő a hajón?
– Van. Bekapcsolhatok egyet.
– Jó. Az a tervünk, hogy ha kiszabadítottuk a nyomdagépet, felvisszük a
Felső Templomba. Ehhez már mindent előkészítettünk. Maga leengedi a
kábelt, és ha a gép kiszabadult az aknából, rákapcsoljuk, maga pedig
felhúzza. Utána már csak percek kérdése, és mi is a hajón leszünk.
– Őrültség, George! – rázta meg a fejét Hutch. – Még meg sem találták a
gépet.
– Dolgozunk rajta.
Richard lépett be ismét.
– Jól van – mondta békítő hangon. – Meg tudjuk csinálni. Magunkkal
fogjuk vinni a nyomdagépet.
Hutch nézte az odalent kirajzolódó partvonalat. Ragyogó, napfényes idő
volt, hideg és fehér, úszó jéghegyek, tűhegyes csúcsok és sziklaszigetek,
amerre látott. Hosszan gördülő hullámok csúsztak ki a hóborította partokra.
Parti majmok jöttek-mentek, játszottak a hullámverés szélén.
Feltűnt a keskeny öböl, és megkezdte a leszállást. A sziklapadon már
várta a Templom napfényben csillogó kék-arany siklója.
Hutch nehézkesen lezökkent. Mintha a sietése számítana bármit is. Carson
kint állt a sziklán. Talán udvariasságból, vagy mert mással volt elfoglalva,
nem tett megjegyzést a technikájára.

08.37

A részecskesugár kísérteties kékesfehér fénnyel világította be a helyet. A

víz bugyborékolt és sziszegett. George vaktában lőtte ki a sugarat, átvágva a
legveszélyesebb akadályokat, a kilazult sziklákat és homokot.

213
 A stratégia az volt, hogy kivájnak egy stabilnak látszó területet, ha
találnak ilyet, azt felosztják egymás között, és mindenki egyénileg folytatja a
keresést. Ha kiástak egy üreget, megállnak. Ha nem történik semmi, tovább
tágítják az üreget. Ezt kidúcolják, aztán folytatják az ásást.
– Csak az a probléma, hogy tovább kell szélesíteni a járatot, hogy ki
tudjuk hozni a nyomdagépet – jegyezte meg Henrynek.
George elégedett volt magával. A terepen a mérnökök hajlamosak voltak
valamelyest alacsonyabb rangúnak érezni magukat a régészeknél. Nem
mintha bárki is lekezelte volna. A templomi csapat mindig is összetartó volt.
De szakmailag őt persze nem vették annyira komolyan. Neki amolyan
kisegítő szerepe volt, ennélfogva koloncnak érezte magát a többieken.
Amikor megünnepeltek valamit, sohasem ittak George egészségére.
Ezúttal azonban ő volt az, aki felfedezte. George nyomdagépe. És ő
vezette az Altemplom elleni támadást. Jó érzés volt. Megkoronázza az itteni
erőfeszítéseit. Talán kicsit ijesztő, de mint minden fiatalember, ő is
halhatatlannak érezte magát, és nem hitte, hogy a Kosmik tényleg meg fogja
húzni a ravaszt, amíg emberek vannak odalent.
Ráadásul az időzítés tökéletes volt. Hutch elbűvölte, csillogó szeme és
kicsit tartózkodó mosolya rabul ejtette. Ha a közelében volt, megpezsdült a
vére, és most az ő figyelő tekintete követi minden mozdulatát. Hogy is ne
maradt volna itt a többiekkel? És azokban a sötét, klausztrofóbiás
pillanatokban, amikor felfogta, micsoda veszélyben van, azzal lett úrrá az
érzésen, hogy elképzelte, milyen jutalom vár a hősre.
– Van egy előzetes megfejtésünk a szex-táblára – vágta félbe Maggie
hangja a gondolatait. Az ék alakú kő tetején, valamint az Ozban látott felirat
karaktercsoportjára utalt. – Nem tartjuk valószínűnek, hogy szexuális
témájú.
– Akkor mi? – kérdezte Richard.
– Másutt is találtunk részeket ugyanebből a jelcsoportból. A szó töve
tartamot jelent, talán végtelen időtartamot.
– Igazad van – szólt Sandy. – Ezt fejezi ki a szex.
– Van egy pozitív mellékértelme. Például kapcsolatban van a napfénnyel.
És nyugodt körülmények között közlekedő hajókkal. Én nem annyira a

214
gyönyör, mint inkább a szerencse képzetköréből vett fogalommal fordítanám.
– Biztos vagy benne? – Ezt mintha Tri kérdezte volna.
– Biztos természetesen nem vagyok benne – felelte kicsit türelmetlenül
Maggie. – Mindenesetre nagyon valószínűnek tartom.
– Ezek szerint van szerencsénk és egy mitikus vadállatunk. Mi a
kapcsolat?
Elöl George kikapcsolta a sugárvetőt, és várta, hogy a víz kitisztuljon.
– Azt hiszem, átjutottunk – mondta. – Van egy alagutunk.
Henry és Sandy előrementek, hogy beillesszék a kitámasztókat. George
megböködte az alagút tetejét. Kavicsos hordalék potyogott le.
– De nem kezeskedem érte – tette hozzá.
Henry vállat vont, és belépett az üregbe.
– George – szólt vissza –, próbáld tovább szélesíteni!
– Nem, amíg odabent vagy.
– Tedd, amit mondtam! – felelte Henry. – Az én felelősségemre.
A te felelősséged nem sokat ér, ha már meghaltál. Mi van akkor, ha
elkezdi bontani, és leszakad a tető? Már azt sem kellett volna megengednie,
hogy Henry továbbmenjen, amíg nem ellenőrizte, hogy biztonságos-e.
Csakhogy a dolgok túl gyorsan történtek.
Engedelmesen bekapcsolta a sugárvetőt, és mállasztani kezdte az alagút
oldalfalait.

A kamra egy része beomlott. Henry törött deszkák és lecsüngő gerendák

között mászott tovább. Lámpája elhomályosodott.
– Itt van valahol elöl – szólt bele a gégemikrofonjába. A nyomdagépnek
már olyan közel kellett lennie, hogy a szenzorai észleljék. Mégsem kapott
jeleket.
Elérkezett egy falhoz.
Megállt előtte, és nekitámasztotta a fejét. Ez az, gondolta. Gyűlölte ezt a

215
helyet, amiért így kell átpréselnie magát a kövek között, iszapot, sarat ásva,
sötétben tapogatózva.
Richard közben beérte, s a háta mögött feltartotta a lámpáját.
– Ott – mondta. – Ott, jobbra van a nyílás. Nézd!
Henry látta, hogy igazat mond. De azt is tudta, hogy kétségbeejtően kevés
az idő, és neki ki kell vinnie innen az embereit. Mialatt tétovázott, Richard
elment mellette. Már csak a lámpája mozgott a sötétben.
– Azt hiszem, látom – suttogta.
Sandy keze megragadta a vállát.
– Meg kellene várnunk George-ot.
– Nagyszerű, Richard! – ujjongott Maggie.
Henry követte a fényt, s egy kanyar után leúszott abba a kis kamrába,
amelyikre emlékezett az előző látogatásából.
– Megtaláltuk – mondta Richard. Két méterre térdelő alakja elmosódottan
látszott a lámpa homályos fényében.
A szerkezet félig el volt temetve. Hol innen, hol onnan próbáltak
hozzáférni, a két kezükkel kiásni. Találtak rajta egy négyszögű keretet. A laza
kövek alatt egy fogaskerékház feküdt.
– Ez a sajtoló – mondta Maggie.
Egy törött kőtábla alatt egy második keret volt beékelődve.
Sandy detektora valamit jelzett a padlózatban. Kiásta. Valamikor egy
rekeszekre osztott fiók vagy láda lehetett.
– Ezekben van a betűkészlet – mutatott Henry a keretekre.
– Jó. Ennyi elég – noszogatta őket Maggie. – Menjünk! Jussunk ki innen!
A szerkezet teljesen be volt ragadva.
– A sugárvető kell ide – mondta Henry.
Richard megérintette a karját.
– Nem hiszem, hogy itt jó lenne bevetni – mondta.
Nagy, majdnem két méter hosszú, egy méter széles szerkezet volt. Sandy
és Richard megpróbálták kiemelni.

216
 Meg sem moccant.
– Ez így nem fog menni – állapította meg Sandy. – Még ha ki is tudnánk
szabadítani, túl nagy ahhoz, hogy ki tudjuk vinni az alagúton. – Mi lenne, ha
csak a szedőkereteket vinnénk ki?
– Miért azokat?
– Mert abban szedték ki a szöveget – felelte Maggie pattogó hangon.
– Idefent kezd mindent elborítani a víz – szólt közbe Hutch. – Ha ki
akartok jönni, akkor ez épp a megfelelő pillanat.
Henry lemérte a kezével a kereteket.
– Így is szélesíteni kell a kijáratot – mondta.
– Mi lenne, ha csak egy holosorozatot vinnénk ki? – javasolta George.
– Nem elég – felelte Maggie. – A szedőkeretekre van szükségünk. És a
betűkészletre. Teljes restaurációt kell végeznünk ahhoz, hogy valaha el
tudjuk olvasni azokat a szövegeket.
Henry végigpásztázott a lámpája fényével a kamrán.
– Lennie kell valahol valamilyen betűtálcának – mondta.
– Tegyél le róla! – Richard a kereteket húzgálta. – Sandynek igaza van.
Érjük be annyival, amennyink van!
– Ha van több betű is odalent, jó lenne megszerezni – szólt Maggie.
– A szedőkeretekben lévőkkel már jócskán előbbre juthatunk.
– A fenébe is, Maggie! – tört ki Hutch. – Ha neked kellenek a betűk, menj
le értük magad!
A közös csatorna elnémult.
– Oké, lássunk hozzá! – adta ki az utasítást Henry. – Vágjuk ki! Nincs
időnk aprólékoskodni.
A részecske-sugárvető fénye felvillant.
George az utasítás szerint szétvágta a gépet, és kiszabadította a
szedőkereteket.
– Sandy – szólt Henry –, menj föl a járat tetejére, és állj készenlétben,
hogy fel tudd húzni, ha kiértünk az alagútból. Richard, mi lenne, ha

217
fölmennél, és segítenél Hutchnak? Semmi értelme, hogy tovább is itt maradj.
– Segítségre lesz szükséged ezekkel a holmikkal – válaszolta Richard.
– Megvárom.
– Rendben van – bólintott Henry. Megnézte az időt. – Meg tudjuk csinálni.
– Siessetek! – mondta Maggie. Henry emlékezett egy sok évvel ezelőtti
esetre, amikor egy futball-labda kigurult egy tó jegére, és a fiúk őt küldték ki
érte. „Siess, dobd ki, mielőtt beszakad alattad!”, kiáltották.

09.35

A dagály már a Tornyot nyaldosta. A látóhatáron feltűnt két jéghegy. A

parton csillogtak a napfényben a csúcsok.
Hutch, a dühtől a sírás határán, kidobta a csörlőt, ráakasztott a kábelre
egy ötkilós gyűrűsúlyt, és megnyomta a gombot. A gyűrű beleesett a
tengerbe, s vele együtt elmerült tizenöt méter kábel. A siklók egymás mellett
feküdtek a vízen. Carson a hullámok hátán ringatózó Alfa szárnyán állt.
– Ez őrület – kiáltotta. – Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet.
Gyönyörű nap volt, tiszta, aranyfényben fürdő nap. A világvége előtt egy
órával.
A Quraqua szárnyas, a rájára emlékeztető állatai közül négyen szabályos
alakzatban repültek az égen észak felé.
– Talán beszélnünk kellene a Kosmikkal – mondta Carson.
Hutch a kábelt bámulta.
Odabent a tábori kápolnában George, Richard és Henry végeztek a
munkával, és végre elindultak az alagútban.

Kosmik Űrállomás, 09.45

Truscott mellén összefont karral állt Harvey Sill mögött. Az arca

218
elsötétült a dühtől.
– Még semmi? – kérdezte.
– Semmi. – Harvey ujjai szorosan rányomódtak a fülhallgatójára. – Még a
felszínen vannak.
– Meg tudod mondani, hogy mi történik?
– Lent vannak az alagútban. Az a pilóta, hogyishívják, eléggé ki van
akadva, de nem tudom, miről van szó. Még az is lehet, hogy az egészet előre
kitervelték, csak hogy bennünket megőrjítsenek.
– Kezdesz paranoiás lenni, Harvey. Megkérdezted tőlük, hogy mi van?
– Nem – rázta meg a fejét Sill.
– Miért nem?
– Mert úgy gondoltam, hogy felbátorítaná őket, ha azt gondolnák, hogy
aggódunk értük.
Truscott úgy érezte, hogy kezd öregedni.
– Harvey, kapcsold nekem őket!
– Talán nincs is rá szükség. Bejövő hívás a Wink siklójáról. – Vizuálisra
kapcsolt. – Mondjad, Alfa!
A pilótanő lenézett rá.
– Vészhelyzetben vagyunk, Kosmik. Hadd beszéljek dr. Truscott-tal! Az
igazgatónő előrelépett.
– Itt vagyok. Mi a probléma?
– Még vannak embereink az alagútban. Határidőre nem fognak kiérni.
– Miért nem? – Truscott úgy ejtette ki a szavakat, mintha jégkockát
ropogtatna.
– A végére akartak járni valaminek. Sajnálom. Nem én irányítom a
dolgokat. El lehet halasztani a robbantást?
– Mennyivel? – kérdezte Truscott némi várakozás után.
– Egy órával – felelte Hutch. Kétségbeesés érződött a hangján. – Egyetlen
órával.
– Van fogalma arról, hogy ez mennyi bajt okoz nekünk? Hogy mibe kerül?

219
 – Kérem – fogta könyörgőre kivörösödött, könnyes szemmel Hutch. – Ha
most kiadja a parancsot, azzal megöli őket.
Truscott úgy intézte, hogy a pilóta lássa a megvetését.
– Egy óra – mondta végül. – Ennyi, és nem több.
Hutch megkönnyebbülten bólintott.
– Köszönöm.
– Ez hiba volt – közölte tárgyilagosan Sill, miután a vonal megszakadt.
– Később majd még beszélünk erről. Most add ki az utasítást! Szólj
mindenkinek, hogy álljanak le! Egy óráig.

Kosmik Földi Irányítás, Dél, péntek, 09.54

Kigyulladt az első fehér lámpa. A Delta Pointon élesre állították a

nukleáris fegyvert.
Ian Helm a siklója jobb oldali ülésében ült. Egyetlen felhő sem takarta el
a kilátást előle. A déli sark jégmezője terült el alatta, egészen a Koranda-
határ hegygerinceitől, melyek elfedték a legészakabbra sorakozó vulkánokat,
a Dilman-kikötőig, ahol két évvel ezelőtt felállították az első alaptábort.
Felidézte, ahogy ott állt abban a nagy csendben, s mivel a fűtőegység
elromlott, a Flickinger-mezőn keresztül is érezte a hideget. De fűtötte a
lelkesedés és a tudat, hogy egy napon meg fogja semmisíteni ezt a jégből
való kontinenst, elolvasztja a hegyeit és a dombjait, pára és eső fogja
megtölteni a völgyeit és patakjait. Egyetlen dicsőséges sorozatban új világot
teremt ennek a jégsivatagnak a helyén. Természetesen soha senki nem fogja
az ő érdemének tartani. Casewayé és Truscotté lesz a dicsőség.
Megérdemlik; nem irigyelte tőlük. Megelégedett azzal, hogy övé az
elgondolás. És hogy az ő ujja van a gyújtószerkezet gombján.
– Ian! – Egy zöld lámpa villant fel a műszerfalán. – Sill van a vonalban.
Beszélni akar veled.
A jeges csúcsokról és az óceánról visszaverődő kék-fehér csillogás
bántotta a szemét. Ránézett a pilótájára.

220
 – Jane, van vonalmegszakító gombunk?
A nő összevonta a szemöldökét.
– Csak ki kell húzni a dugót – mondta.
Kirántotta.
– Közöld mindenkivel, hogy aggódunk, nehogy valaki hamis utasításokat
próbáljon adni nekünk. Találj ki valami jelszót! Jelszó nélküli hívásokat ne
fogadj!
– Mi legyen a jelszó?
– Hűség – vágta ki Ian rövid gondolkodás után. Jane gondterhelt arcát
látva hozzátette: – Írásba adom.
– Truscott nem fog örülni neki.
– Megvédem saját magától.
Két másik lámpa villant fel. Az egyik a sarkhoz közeli Kis Kiskán, a
másik Slash Basilon, ami egy vulkán belsejében volt.
– A végén meg fogja köszönni nekünk.

221
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Egy cunami sebessége egyenlő a gravitációs gyorsulás négyzetgyöke

szorozva a vízmélységgel. A Quraqua déli sarkán lévő jégsapkát övező
óceán mélysége viszonylag csekély; a hullám sebessége várhatóan
csökkenni fog a Yakata keskeny partjai között. A számítások azt mutatják,
hogy négy órán belül nem érheti el a Templomot egy nagy cunami, olyan,
amelyik valószínűtlenül gyorsan, óránként 850 kilométeres sebességgel
haladna. Jacobi jól gondolta, hogy 10.00 órakor még kellően
biztonságban van a jégtorlasznál keletkező hullámoktól.
Csakhogy a cunamikkal kapcsolatos aggodalmaik miatt az akadémiai
csoport figyelmen kívül hagyott egy közvetlenebb veszélyt: hogy a
jégtorlasz leomlása által előidézett rengéshullámok másodpercenként 7,1
kilométeres sebességgel haladva körülbelül hat perc alatt elérik a
Templom térségét.
Egy nagy törésvonal, amely kelet-nyugat irányban halad át a Yakatán, a
rengéshullámok hatására földrengést vált ki. Ez a másodlagos földrengés
szinte bizonyosan hullámzást indít el a tengeren. Ezek a hullámok a
kezdeti detonációt követően nagyjából tizenegy perc múlva érik el a
partvonalat.

Barnhard Golding: Isten a Quraquán. A Templom Misszió

(Eberhardt & Hickam, Chicago, 2213.)

A bátorságotok fénye ragyogjon előttetek, ne féljetek semmitől, ne

gondoljatok saját kényelmetekre! A törvényt tisztelve éljetek, és tudjátok,
hogy a legsötétebb órátokban ott vagyok mellettetek!

Részlet a Knótikus órákból

(Margaret Tufu fordítása){*}

222
 TIZENNÉGY

Szelek Temploma, péntek, 09.43

A legfontosabb lelet a két szedőkeret volt. Ha ezeket a bennük lévő,

viszonylag épen megmaradt szöveggel ki tudják hozni, azzal mindent
megszereztek, amiben józan ésszel reménykedhettek. Richard tehát a nagy
sietség ellenére óvatosan haladt. Ő és Henry rászánták az időt, hogy
kimenekítsék az értékes tárgyakat a sírjukból, és elinduljanak velük az
alagúton át fölfelé. George előttük ment, eltüntetve útjukból az akadályokat,
és ahol kellett, kiszélesítve a járatot.
Tíz óra előtt négy perccel érték el a függőleges aknát.
Henry fölfelé irányította a lámpája fényét.
– Mit gondolsz? Várjuk meg idekint a kerek órát? Ha az alatt lesz
földrengés, míg az aknában vagyunk, a szedőkereteknek bajuk eshet.
Richard akarata ellenére is csak csodálni tudta Henryt, amiért csak a célt
tartja szem előtt, semmi mást. Ha a földrengés az aknában éri utol őket,
nemcsak a szedőkeretek fognak megsérülni. Ugyanakkor nem értette, miért
lennének kívül nagyobb biztonságban.
– Menjünk tovább! – mondta.
Egy kábel ért el hozzájuk a sötétben. George Henryhez továbbította, ők
pedig körülkötözték vele az első szedőkeretet.
– Melanie, van egy problémánk.

Melanie előre tudta, hogy lesznek problémák. Mindig is voltak, amikor

egy ilyen méretű hadműveletet próbáltak leállítani.
– És mi az, Harvey?
– Helm nem válaszol – felelte a férfi fancsali képpel.
Két percük volt.

223
 – Ne törődj vele! Hívd közvetlenül az irányítóhelyeket!
– Próbáltam. Nem veszik a jelet. Jelszó kell hozzá.

– Hutch. – Ez Truscott hangja volt.

– Hallgatlak, Kosmik.
Az igazgató elvörösödött dühében.
– Nem tudtam elérni az állomásainkat. A detonáció az eredeti terv szerint
fog bekövetkezni.
– De még vannak lent emberek – tiltakozott Hutch.
– Sajnálom. Amennyire tudunk, segíteni fogunk. Folyamatos tájékoztatást
kérünk.

Tíz óra.
A déli égbolt fényleni kezdett. Egy második nap kelhetett fel a látóhatár
mögött. Hutch elfordította a szemét.
– Richard.
– Tessék.
– Elkezdődött. Látom innen.
– Jól van. Nyugalom. Jövünk. Még van időnk.
A tenger nyugodt volt.

– Készen vagyok – mondta George. Már az akna tetején volt.

– Úgy látod, rendben lesz? – kérdezte Henry Richardtól.
– Igen. Kezdhetjük.
George lenyúlt, a másik kettő pedig beillesztette a szedőkeretet az aknába,
és húzni kezdték a vezetéket. Henry vele együtt úszott fel, és irányította.

224
 Richard lent maradt a másik szedőkerettel. Lesöpörte róla az iszapot;
ujjhegyei alatt érezte az egyes karakterek barázdáit. Micsoda kincset
találtak!
De most egyedül volt az alagútban, és mintha az egész tenger súlya
ránehezedett volna. A sivár falak klausztrofóbiás érzést keltettek benne. Kis
halak úsztak el a szeme előtt.
A kábel visszaérkezett. Gyorsan, afféle hámot rögtönözve, körbetekerte
vele a szedőkeretet.
Odafönt George kihúzta az elsőt az aknából. Küszködtek egy kicsit vele,
majd George visszafordult.
– Készen van.
– Mehet – mondta Richard. – Húzd!
Ebben a pillanatban megmozdult a víz. Épp csak egy kis borzongás volt,
de egy halraj, amely eddig ott figyelt, eliramlott. Richard benyomta a
szedőkeretet az aknába. Az fél méterre lesüllyedt, azután emelkedni kezdett.
Ekkor Richard kinyitott egy csatornát Hutchhoz.
– Nem ücsörögsz a felszínen, ugye?
– Dehogynem. Hogy akarsz különben beszállni?
– Nem tűnik jó ötletnek. – Közben ő is beúszott a lelet mögött. –
Kezdenek jönni a rengéshullámok. Figyelj oda!
– Figyelni fogok.
Richard mondott még pár közhelyet, ilyenkor szokásos biztatást, ami nem
derítette jobb kedvre a lányt.

A Winken Janet Allegri fölballagott a hídra, odasétált Maggie Tufuhoz, és

szó nélkül pofon vágta.

Melanie Truscott tehetetlen dühvel figyelte, ahogy kigyullad a fehér

lámpa. Másodpercekkel a detonáció előtt észrevette, hogy az egyik egység, a

225
Point Thetán, nem lőtt. Elromlott a zárszerkezet. Egy tízdolláros alkatrész.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Sill.
Átkozott Helm! Az akadémiai csapatból néhányan valószínűleg meg
fognak halni. És ami még rosszabb, ha az egyik jégsapkát felrobbantják, a
másikat meg nem, az valószínűleg megbillenti a bolygót, és teljesen
megváltoztathatja a forgását. A Quraqua akár évszázadokra is instabillá
válhat.
– Szólj Hardingnak, hogy mégse várjon! Csináljon mindent a terv szerint!
Sill bólintott.
– Ha eléred Helmet, beszélni akarok vele.

A terv nem úgy szólt, hogy valamennyi egység egyszerre robbantson. A

jég törésvonalainak mintája, az alatta lévő szárazföld (ha volt) geometriája,
a vulkánok jelenléte, a tömegeloszlás – ezek és más egyéb tényezők
döntötték el az egyes esetek sorrendjét és időzítését. Elég annyi, hogy egy
kivételével mind az ötvennyolc déli sarki fegyver négy perc tizenegy
másodperces időközönként robbant. A töltetek kettőtől harmincöt
megatonnáig terjedtek.
A jégsapka teljes tömegének mintegy nyolc százaléka elpárolgott.
Évtízezredek óta létező képződmények tűntek el. Hatalmas jégtakarók,
olyanok, mint ami a Kalagán van, törtek darabokra, és csúsztak be a
tengerbe. A légnyomástól kilökődött sok millió tonna víz visszazúdulva
gőzzé vált. Hegymagas, fehéren tajtékzó hullámok keltek hosszú útra a kör
alakú tengeren keresztül.
Az első detonációt követő harmadik percben kitört egy vulkán, amely
eddig mélyen a jégtorlasz alatt rejtőzött. Ironikus módon nem azok közé
tartozott, amelyek kürtőjébe bombát helyeztek el. De ez tört ki először. A
többi kitörés a terv szerint követte.
Forró eső záporozott.
Rengéshullámok fodrozódtak kifelé másodpercenként öt-hét kilométeres
sebességgel, útjukban mindenütt földrengéseket okozva.

226
 *

Hutch a rakodótérben állt, mialatt a kábel felfelé jött. A hajó a Templom

siklója mellett lebegett a víz tetején. Carson elővigyázatosságból, ha netán
valami váratlan dolog történne, a pilótafülkében maradt. Az a rázkódás,
amelyet percekkel ezelőtt Richard az alagútban érzett, a felszínen
érzékelhetetlen volt, nem több egy hullámfodornál és egy könnyű
légáramnál. De most jött egy második, egy komolyabb rengéshullám. Hutch
előrebillent.
Az Alfa megtelt a Templomból hallatszó hangokkal.
– Ez nagy volt.
– Senkinek nem esett baja?
– A francba, azt hiszem, egy részét elvesztettük.
– Hagyd, Richard!
– Egy perc az egész.
– Hutch, csomagot kaptál. – Ez Henry volt. – Húzd be!
Felcsörlőzte, és az első szedőkeret ezzel megérkezett a felszínre. Egy
borzasztóan elrozsdásodott rekesz. De Hutch első kézből ismerte, milyen
csodákra képes a helyrehozás. Remélem, megérte feláldozni érte az
életeteket.
Felhúzta a fedélzetre. Ömlött belőle a víz. Leszerelte, és visszadobta a
kábelt.
– Oké, Richard, elengedheted. – Ez George volt. – Már fogom.
A tenger viharossá vált. Forrt, örvénylett a víz.
Sandy bukkant fel a kikötőnél. Gyorsan odaúszott a siklóhoz, és Hutch
behúzta.
– Úristen, ezt megcsináltuk!
– Még nem. Hol van mindenki?
– Jönnek. Pár perc.
– Jó. Figyelj, egy kicsit szorosan leszünk itt! Gyorsabban zajlik minden,
ha a másik siklóval mész.

227
 – Ahogy gondolod – felelte Sandy.
Carson odadobott egy kötelet, és ő újra lebukott a víz alá.
– Frank – szólt Hutch. – A többieket fölveszem én. – Kis habozás után
hozzátette. – Jó ötletnek tartom, ha fölmész valamilyen magasságig. –
Aggodalmas pillantást vetett a látóhatárra, ahol háborogni látszott a tenger. –
Nézd a hullámokat!

A víz alatti lámpák többsége kialudt. Csak a vörös nyomjelzők

világítottak még a romos Templom sötét zugaiban.
A második szedőkeretet a hajdani főhajó tiszta vizébe hozták fel, ahol már
várta a siklóból lebocsátott kábel. Richard haja a szemébe lógott, és
láthatóan ki volt merülve. Érezte a tenger visszahúzó erejét. Az örvényt.
Furcsa, hogy a fenéken ilyen ereje van.

– Nem, Hutch – mondta Frank. – Még semmi.

– Jól van. Ijesztőnek találom, hogy látom a Templom csúcsát.
– Micsoda? Az öt méterrel a víz felszíne alatt van. Apálykor.
– Igen? Hát, most mégis látom. – Kapcsolgatta a csatornákat. – Hé, fiúk,
hozzátok! Egy újabb dagályhullám közeleg.
– Milyen közel? – Henry hangja.
– Talán két percre.
– Jövünk, amilyen gyorsan csak tudunk – szólt bele Richard.
Elkeseredettség érződött a hangján. És talán rezignáltság.
– Hutchins? – Ez Truscott volt. – Mi történik odalent?
– Most nem nagyon érek rá. – Vizuális hívás volt, de nem tette föl a
monitorra.
– Utasítottam két CAT-et, hogy segítsen. De négyórányira vannak onnan.
Egy kevésbé feszült pillanatban Hutch meghallotta volna az aggodalmat

228
Truscott hangjában. De ma nem.
– Kösz, de az kicsit késő. – És bontotta a vonalat. Újra megnézte a
műszereit. A tenger még nyugodt volt.
– Hutch? – Carson volt megint. – Látom.
Jeges borzongás.
– Hol?
– Huszonöt kilométerre kint. Olyan… öt ötvennel jön. Három percetek
van.
– Hallottátok, fiúk?
– Igen… – George hangja.
– Hagyjátok abba a keresést! Gyertek föl ide! – Beállította a teleszkópot a
látóhatárra. Még semmi. – Mekkora, Frank? Meg tudod mondani?
– Nem. Olyasminek látszik, mint a másik. Kicsi. Nem vennéd észre, ha
nem keresnéd.
– Oké. – Figyelte, amint egy kőfal a felszínre emelkedik. – A víz továbbra
is apad.

George több méternyi kábelt húzott be. A többiek tartották a szedőkeretet,

amíg ő körbetekerte. Kétszer. Aztán keresztben, és hurkot kötött rá. Most
nem fog kioldódni. Amikor végzett, Henry fölmutatott a felszín felé.
– Indítsd el!
– Viheted a hajóra, Hutch. – George elengedte a kábelt, és elindult felfelé.
Az áramlatok arrébb vonszolták Richardot a tengerfenéken. A feje fölött
nagyon közel sötétlett a sikló a napsütötte vízben.
Henry is sodródott.
– Vigyázat! – kiáltotta éles hangon. – Ez a rohadt víz!
– Tarts ki, Henry! – kiáltotta George. – Jövök.
– Gyerünk már! – őrjöngött Hutch.
Richard fél kézzel elkapta a kábelt. Még a fenéken volt, és nem sok erő

229
maradt a karjában.
– George! – kiáltotta Hutch. – Gyere vissza! Kihozzuk a siklóval.
Richard, te hol vagy?
– A szedőkerettel.
– Fogod a kábelt?
– Igen.
– Jó. Kifutottunk az időből. Kapaszkodjatok a kábelbe! Értettétek? Bármi
történjék is, ne engedjétek el!
A keret egyik végén szabadon lógott egy darab kötél. Richard a dereka
köré csavarta, és megkötötte. Aztán elgyengülve feladta a küzdelmet.
– Itt van. – Ez megint Hutch volt. Richard nem tudta biztosan, kire érti.
Arra gondolt, hogy Hutch mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Furcsán érezte magát. Mintha lekapcsolódott volna.
– Nyugalom, Henry! – mondta George. – Már elkaptunk.
– A francba! Ideért a dög! – kiáltotta Hutch. Richard valami morajt hallott
a hangokon túl, mint amikor feltámad a szél.
– Ott vagy még, Richard?
– Még itt vagyok.
– Oda tudod kötözni magad a kábelhez?
– Már odakötöztem magam.
– Helyes. Még harminc másodperc, és indulunk.
– Ne veszítsd el a szedőkeretet, Hutch!
– Itt van, fogd meg! – Ez George volt. Nyilván Henryről beszéltek.
És Carson:
– Tűnj el onnan, Hutch!
– Oké, már fogom. Tarts ki, Richard…
A kötele megrándult, és a tenger felragyogott. Richard emelkedett egy
métert, továbbhaladt vízszintesen, majd mintha megállapodott volna. Akkor
jött egy újabb rántás, ezúttal erősebb.
A víz elzúgott mellette.

230
 *

A hullám nem olyan volt, mint a többi. Egy vízhegy száguldott felé
dühödten harsogva, egy folyékony, és mégis lélegző, eleven, fehéren
tajtékzó, zöld behemót. Öt kilométerrel kijjebb feltornyosult, magába zuhant,
és újra felmagasodott. És Hutch az utolsó pillanatig várt.
Ha ennek vége lesz, a magányosan álló Torony sem lesz többé.
George végül felhúzta Henryt a fedélzetre.
– Indulj! – mondta Hutchnak. Carson őrjöngött. Ezeregyszáz méter
magas. Nem jutsz ki, Hutch…
Az utolsó Knótikus Torony már várta a támadást. A tenger visszahúzódott,
kilátszott sáros, mocskos feneke. Az angyallény szelíden térdelt a csúcsán.
A romos Templom csillogott a napfényben. Hutch nyomát sem látta a parti
majmoknak.
Henry hangját lehetett hallani a rakodótérből; azt kérdezte, hogy mit
tesznek Richardért. Kicsit késő ezen gondolkodni. Hutch ekkor már tíz
méterre emelkedett föl a felszínről, s közben figyelte a kötelet, jelzi-e
valami, hogy Richard még ott van.
Először a szedőszekrény emelkedett ki a vízből. Richard alatta lógott.
Hutch megnyugodva kezdett feljebb emelkedni.
– Ez fájni fog – figyelmeztette Richardot. És rákapcsolt.
Richard felkiáltott. De Hutch hallotta, hogy lélegzik.
A sikló fölemelkedett, s a vízfal elől menekülve elfordult a szárazföld, a
hegyszoros felé. Ez nem hullám volt, abban az értelemben, ahogy a korábbi
cunami az volt. Az egész óceán vágtatott a szárazföld felé, eszeveszetten
hajtva magát előre, föl az ég felé, eltakarva a Napot. A fényes nappal víztől
ázottan tombolt, miközben a vízhegy fehéren habzó hullámtaréjjal egyre csak
nőtt és nőtt.
Hurrikán erejű szelek rángatták, ütötték-verték, hajtották vissza a felszín
felé a hajót.
Túl lassú. Túl óvatosan haladt, védeni próbálva Richardot, de a
szörnyeteg árnyékában az ösztönei átvették az irányítást: bekapcsolta a

231
rakétamotorokat, negyed sebességgel, többel nem mert. A sikló
előreszökkent, feljebb emelkedett, és megnyílt előtte az ősi folyóvölgy.
Vízpermet lepte el a szárnyait és a törzsét. A harsogás betöltötte Hutch fülét;
George, meg akarván őrizni a higgadtságát, elfojtott egy nyüszítő hangot.
A sikló farkát egy erő vadul félrerántotta, és Hutch kis híján elvesztette az
uralmát a gép fölött. Az Alfa összevissza dobálta magát, és cikcakkban
haladt; a stabilizátorai felmondták a szolgálatot.
Aztán egyszer csak kikerültek belőle, egy kicsit még imbolyogtak, de már
felülről néztek le a hullámtaréjra. Hutch ebben a pillanatban ügyet sem
vetett a műszertábláján csipogó, villogó fél tucat jelzőlámpára.
– Richard, minden rendben? – kiáltott bele a linkbe.
Semmi válasz.
– Richard!
Feszülten hallgatta a rádióhullám hangját.

MŰHOLDAS HOLO

– Helló, Richard! Üdvözlet a Nokról! – David Emory kihúzza magát.

Komoly ember, fürkésző tekintete is komoly, gyors mozdulatai
madárszerűek. A bőre nagyon sötét, a haja mostanában kezdett őszülni.
Nyitott nyakú, rövidujjú barna ingén a nagyszerű, mindenki által csodált
kalandor, Jack Hancock által divatba hozott széles zsebfedőjű, hatalmas
zsebek vannak.
Egy kis kövön ül, ahonnan lelátni egy folyóvölgybe. A háta mögött fehér
és piros vitorlákat látni a folyón. A parton végig kikötők, egy kanyargós
út, és kétoldalt egy-egy kompkikötő látható. A környező vidék
mezőgazdasági művelés alatt álló parcellákra van tagolva. A látvány
teljesen Föld-szerű. Azt a hatalmas, gyűrűs bolygót leszámítva, amely
lampionként függ az égen, az ember akár Wisconsin-ban is képzelhetné
magát.
Ez itt az Inakademeri. (A Nok.) A Földön kívül az egyetlen ismert világ,
amely jelenleg egy élő civilizáció otthona.

232
 A színek a bíbor felé hajolva mélabús alkonnyá változtatják a fényes
nappalt.
Emory türelmesen várja, hogy beszélgetőtársa megjelenjen. Aztán:
– Hallottam a Quraquán felmerült problémáitokról, és nem mondhatom,
hogy meg vagyok lepve. A látomások rendszerint hiánycikkek. Itt az
őslakók világháborúban állnak, és szerencsénk lesz, ha nem robbantanak
fel mindannyiunkat. Éjjel-nappal potyognak a bombák. I. világháború,
csak benzin nincs hozzá.
Hogy válaszoljak a kérdésedre: Itt is van olyan, amit
diszkontinuitásként írtál le. I. sz. 400 körül. Vallásos háttér, bűnös világ,
bosszúálló isten. Szodoma és Gomora világméretekben. A szent iratok
szerint egyetlen éjszaka alatt történt. Ezt nem vesszük túl komolyan, de az
általános pusztulást nem tudjuk mivel magyarázni. Bill Reed úgy véli,
elszabadulhatott valami vírus, és az okozta. Az igazság valószínűleg
inkább e világi: nagy háborúk, a hozzájuk kapcsolódó járványokkal és
éhínséggel.
Érdeklődtél az itteni civilizáció kora felől. A közvélekedés szerint
hatezer éves, nagyjából egykorú a miénkkel. Továbbá hozzánk hasonlóan
nekik is van Atlantisz-legendájuk, náluk Orikonnak hívják a helyet. De az
valóban létezett, Richard. Nem tudom, mennyi idős, de tény, hogy hosszú
múltra tekint vissza.
Lemutatott a folyóvölgyre.
– Esetleg érdekelni fog, hogy a hagyomány ezt a területet tartja
Orikonnak. Gyere el, nézd meg, mielőtt felrobbantják a környéket! Viszlát!

David Emory, válasz CKT144799/16

(2202. június 16-án vették a Winckelmannon.)

233
 KÖZJÁTÉK

ÁTUTAZÁS
A Winckelmann huszonhét nap és tizenegy óra alatt tette meg a hazavezető
utat. Nagyjából két napot késtek a menetrendhez képest, ami jóval a
transzdimenzionális utakra jellemző pontatlansági határon belül volt.
Az akadémiai csoport tagjai az úton átélték a gyász időszakát. Akik a
Templomban sürgették, hogy folytassák a keresést, most bűntudatot éreztek
amiatt, hogy úgy örvendeztek egy Lineáris C-szótár megtalálásának. Henry
egyenesen búskomorságba esett. Sok időt töltött az embereivel, de azok
látták, hogy a tekintete megtörtté vált.
Leginkább úgy reagáltak minderre, hogy teljesen belevetették magukat a
leletek és az adatok vizsgálatába, és máris hozzákezdtek az elemzés és
értelmezés várhatóan évtizedekre nyúló munkájába. Hutchnak nem adatott
ilyen menedék, ahová visszavonulhasson.
Jóformán senki sem értette a Richard Wald és régóta vele dolgozó
pilótája közti kapcsolatot. Richard halálát a saját veszteségüknek tartották,
és együttérzésüket jórészt a Templom-csoport tagjai felé nyilvánították ki. A
hajó kapitányának a navigálás feladata maradt.
Hutch számára, ahogy jött, úgy el is múlt a pillanat, amikor George és
közte kialakulhatott volna valami érzelmi kötődés. Úgy gondolta, hogy
George tapintatos távolságot tart, miközben a férfi egy bátorító jelet várt
tőle. De az idő nem volt alkalmas arra, hogy Hutch akár csak burkoltan
utaljon egy jövőbeli lehetőség ígéretére. Talán mert gyászolni akart, vagy
mert túlságosan ránehezedett az általános lehangoltság súlya. Vagy talán
attól félt, hogy George-nak majd mindig a katasztrófa fog eszébe jutni róla.
Akármi volt is az indítéka, kezdett udvariasan semleges módon viszonyulni
a férfihoz, és úgy tapasztalta, hogy a példája gyorsan követésre talál.
Amikor végül dokkoltak a Keréken, tartottak egy búcsúvacsorát a
Radisson Hallban. Mindenki mondott pár szót, és volt egy kis könnyezés is.
Mellesleg a sültek nagyon finomak voltak.

234
 Reggel az első kontingens felszállt az Atlantába, Berlinbe és Londonba
tartó siklókra.

235
Harmadik rész

Béta Pac

236
 TIZENÖT

Tudományos és Műszaki Akadémia (HVSzimuláció Szekció),

Washington, D. C. 2202. október 19. kedd, Keleti Nappali Idő: 17.00

Hutch megállt a sziklafal szélén, és lenézett a csillagokra és a Shola

csillámló gyűrűire. Maga a gázóriás a háta mögött volt, az égbolt alján.
Nyugtalanító volt. Nem olyan, mint körülmászni egy hajó törzsét.
Elmosolyodott a saját reakcióján, és letérdelt – részben azért, hogy
megvizsgálja a szikla peremét, részben meg hogy visszanyerje az
egyensúlyát.
Nem az a recés, egyenetlen szél volt, amire az ember számított volna,
hanem mint egy ékszer szabályosan lecsiszolt éle.
Ez itt egy valódi idegen hely, egy cél nélküli hely, amelynek sem
esztétikai, sem funkcionális szempontból nem volt értelme. De Oz után
mindenképpen olyan hely volt, ami visszhangot keltett benne. Sima, élesen
kirajzolt kősíkság terült el mögötte. Sík, mint egy biliárdasztal, mindössze
néhány kráter és szétfutó repedésvonalak csúfították el. A síkságot nem a
horizont zárta le; ehelyett a sima szikla viszonylag közel egyszerűen véget
ért, és az ember ösztönösen tudta, hogy a váratlanul felbukkanó csúcsokon
túl a szirtfalnak már nincs is oldala. Bármerre nézett, mindenfelől az ég
vette körül. Tűzzel, fénnyel és holdsarlókkal tele ég. Egyetlen hatalmas
óraszerkezet, amelynek bolygói és csillagai a maguk ritmusát követve
haladtak Hutch figyelő tekintete előtt.
Ez nyomasztotta. Baljóslatú volt. Félelmet keltett benne, maga sem tudta,
miért.
Az égitestek közül négy akörül a nagy bolygó körül keringett, amelyet a
nokok Társnak neveztek. Egyforma méret. Valaha egyenlő távolság. Kettő
közülük szinte teljesen szénné égett.
Szénné égett. Ez is, mint Oz.
Mik voltak ezek?

237
 Itt nem voltak titokzatos jelképek, mint a kerek toronyban. De ez a spártai
geometria is üzenet volt, lehetett akár kiáltás is.
Hutch levette a sisakját. Kigyulladtak a lámpák. Letette a sisakot maga
mellé, az asztalra, és kinézett az arlingtoni égre.
Déjà vu.

Cumberland, Maryland
02.10.19.

Kedves Henry!

Készítettem egy fordítást: Isten veletek, sok szerencsét! A horgon

szeme fényénél keressetek minket! A horgon egy mitikus quraquat
szörny. De azt ne kérdezd, hogy mit jelent ez az egész!

Maggie

Richard Wald iránymutató tanulmánya, az Emlékezet és mítosz

megjelenése évfordulóján a család és a barátok ünnepi megemlékezést
rendeztek a tiszteletére. Helyszínéül egy dombtetőt választottak
Arlingtonban, ahonnan le lehetett látni az Akadémiára, és egy kis pavilont
emeltek itt. A hálaadás előtti napok egyike volt, az a fajta barátságtalan,
zord idő, amikor a szürke ég esővel fenyeget, és a nyirkos hideg az ember
csontjáig hatol, bármit vegyen is magára.
Hutch is kapott meghívót, de úgy döntött, nem megy el. Nem áll be azok
közé, akik úgy tesznek, mintha az élőt ünnepelnék, amikor pontosan tudja,
hogy mit gondolnak valójában. Még túl nyers, túl fájó volt a seb. Talán
jövőre már ő is zavartalanul fel tudja idézni a vele kapcsolatos emlékeit, de
most még csak úgy látja őt maga előtt, ahogy erőtlenül csüng a kötélen a
sikló alatt.
Ám amikor elérkezett a nap, a tőle kapott talizmánnal a nyakában ő is ott
volt. Az esemény szponzorai egy kis emelvényt állítottak fel a magaslat
tetején, és egy asztalt helyeztek el a lucfenyők alatt. Az asztalon

238
emléktárgyak, régészeti leletek és fotók voltak kihelyezve. Kirakták Richard
könyveinek egy-egy példányát, pinnacle-i kőlapokat, quraquat nyílpuskákat
és az Emlékművekről készült ábrázolásokat. Az asztal közepére kitették az
Akadémia pecsétjét és zászlóját.
Frissítőkben nem volt hiány. Régi barátok fedezték fel egymást, és
merültek élénk beszélgetésbe. Hutch zavartan, elbátortalanodva álldogált a
többiektől félrehúzódva. Délben egy magas férfi, aki úgy nézett ki, mint
Richard fiatalabb korában, fellépett az emelvényre, és várt, amíg a zaj
valamelyest alábbhagy.
– Helló! – kezdte. – Vannak, akiket ismerek, de nem mindenkit. A nevem
Dick Wald. Richard unokatestvére vagyok – voltam. Örülne, ha látná,
milyen sokan jöttetek el ma ide. És azt szeretné, ha ezért én most köszönetet
mondanék. – Szünetet tartott, és végignézett a sokaságon. – Gyakran
mondogatta, hogy elégedett az életével, és szerencsésnek érzi magát, amiért
ilyen sok barátja van. Unalomig viccelődtünk rajta emiatt. Sok régész van
ma itt, biztos vagyok benne, hogy ugyanezt ők is ismerik. Tudják, hogy
milyen az, amikor valakinek minden barátja már legalább nyolcszáz éve
halott, és csak holt nyelveket beszél. Hát igen, egy régész érdeklődési
körében kitüntetett helyet kap a halál, és így különösen fájdalmas, amikor
végül őt is utoléri. – Újabb szünetet tartott, és a szél megmozgatta a mögötte
lévő fák ágait. – Szeretném, ha Bill Winfield mondana pár szót. Bill sumér
101-re tanította Richardot.
Egymás után álltak fel az emberek, hogy beszéljenek róla. Megköszönték,
hogy elindította őket a pályán, hogy pénzzel, tanáccsal vagy biztatással
segítette őket. Hogy példát adott nekik. Néhányan a könyveiből vett kedvenc
részeiket vagy szeles estéken mellékesen odavetett megjegyzését idézték:

A történelem és a régészet között ugyanaz a különbség, mint a

közpolitika és egy dohányzóasztal között. Az egyik elmélet és
elemzés, és néha akár látványosság is. A másik egy darabka élet.

Van egyfajta emlékezetrégészet, amelyben régi sérelmeket és

haragokat hozunk a felszínre, ezeket dédelgetjük, és a szívünk
közelében őrizzük őket. Végül megmérgeznek bennünket, mint egy
ezer év óta sírban rekedt levegő. Ez elgondolkoztat engem, hogy

239
 vajon nem értékeljük-e túl a történelmet.

Mindig is rokonságot éreztem a Hamlet sírásóival. Ők az első

régészek, akikről tudunk.

A történelemnek semmi köze a valósághoz. Csak egy nézőpont,

kísérlet, hogy rendet rakjunk a lényegében kaotikus eseményekben.

És egy megfigyelés egy Pinnacle-ről készített tanulmányból, amelyet

Hutch szerette volna, ha Richard maga komolyan vesz:

Az univerzumnak van humorérzéke. Két évvel ezelőtt egy férfi épp az

esküvőjére ment Chicagóban, amikor egy meteor telibe találta a
kocsiját. A vőlegény célzásnak vette, és otthagyta a várost. Amikor
bizonyos körülmények meghiúsítanak egy körültekintően kivitelezett
ásatást, a régészek is jól teszik, ha megértik a célzást.

Amikor az utolsó szólni kívánók is elmondták, amit akartak, Dick Wald

megkérdezte, van-e még valaki. Hutch ösztönösen kerülte a nyilvános
szerepléseket, de ma nem tehette meg. Maga sem tudta, mit fog mondani,
amikor felsétált az emelvényre, és szembefordult az emberekkel. Sokan
ismerték, és gyér taps is hallatszott.
Még keresgélte a megfelelő szavakat.
– Csak azt szeretném mondani, hogy mindig jó volt vele dolgozni –
kezdte, majd megállt. Az ég tiszta volt, kék és nagyon távoli. – Azt tette,
amiben hitt, amikor utolérte a halál. Azt hiszem, úgy halt meg, ahogy ő maga
szerette volna. – Tanácstalanul körülnézett, és valami isteni beavatkozásra
vágyott. Semmi sem jutott az eszébe. Mintegy reflexből megfogta a
talizmánt, és föltartotta a napfénybe. – Szeretet és gazdagság – mondta. – Ő
adta nekem ezt. Az egyik quraquat nyelven írt felirata azt jelenti, hogy amíg
viselem, szeretetben és gazdagságban lesz részem. Tulajdonképpen
mindkettőben részem volt, amíg őt ismertem.
Később odaköszönt Dicknek. A férfi elmondta neki, hogy Richard gyakran
beszélt róla. Közelről nézve meglepően hasonlított Richardra. És a
bostoniakra jellemző módon egyformán elnyújtva ejtették az „r”-eket. Ha

240
becsukta volna a szemét, azt gondolhatta volna, hogy Richard visszajött.
Az Akadémia nagy számban képviseltette magát. Henry is megjelent,
amihez nagy bátorságra lehetett szüksége, mivel sokan, köztük Hutch is, őt
okolták Richard haláláért. A hazatérésük óta eltelt hónapokban
megöregedett. Arca szürke volt, a járása bizonytalanná vált.
– Hogy vagy? – kérdezte Hutch, miközben nyújtotta a kezét.
Henry elfogadta, de szorítása erőtlen volt.
– Jól – válaszolta. – Örülök, hogy látlak, Hutch. – A tekintete el-
elkalandozott a szónoki emelvény felé, amely most üres volt. – Jobban
szerettem volna kellemesebb körülmények között.
Kínos csend következett. Hutch tudta, hogy Henryt el fogják marasztalni.
Mindenki tudta. Már bejelentette, hogy nyugdíjba megy. Várható volt, hogy
szembe kell néznie azzal, hogy az ő személye áll majd a jogi viták
középpontjában, amelyek végül eldöntik, mi lesz az irányadó a
Naprendszeren túl történő ügyek elbírálásakor.
– Egyébként még meg sem köszöntem mindazt, amit tettél – mondta.
– Örültem, hogy segíthetek – felelte Hutch.
– Szerettem volna, ha másképp alakulnak a dolgok. – De ezzel már
hátrébb is lépett, hogy mielőbb elmehessen.
– Én is – felelte Hutch gyámoltalanul.

Princeton
2202. nov. 27. szombat

Drága Priscilla!

Csak tudatom, hogy Cal Hartlett ma megnősült. Tudom, hogy ez a

beszélgetés már lezajlott köztünk, és remélem, nem fogod rossz néven
venni, de ez megint valaki, akit megkaphattál volna. A fiú
bálványozott téged. Láttam a menyasszonyt, tényleg csinos, de össze
sem lehet hasonlítani veled.

Kérlek, gondolkozz el a jövődről! Egyikünk sem lesz fiatalabb.

241
 Anyu

Hutch föltette a lábát a puffra, kortyolt egyet a kávéjából, és kibámult a

köves síkságra. Ezúttal messze volt a peremtől, és jobbra látszott a Shola.
Noha a gázóriás uralta az egész égboltot, csak halvány fényt árasztott.
Odafönt nem voltak csillagok. Egyenesen belelátott az Üresbe. Ha elég
figyelmesen és elég hosszan nézte, elláthatott a túloldalig, a Nyilas távolban
pislákoló karjáig.
A kávé finom volt.

Portland, Oregon
2202. nov. 29. hétfő

Kedves Ms. Hutchins!

A mellékelt holo hetekkel ezelőtt érkezett, még mielőtt maga

visszaérkezett volna a Quraquáról. Valójában még azelőtt, hogy
értesültem volna Richard haláláról. Nem nagyon tudtam eldönteni,
kinek küldjem el, és arra gondoltam, hogy maga biztosan tudni fogja.
Talán az Akadémián érdekelni fog valakit.
A legjobbakat kívánva,

Dick Wald

MŰHOLDAS HOLO

„RICHARD WALD SAJÁT KEZÉBE” jelzéssel

David Emory egy tábori irodában.

– Richard – mondja –, mulatságos, hogy alig pár napja érdeklődtél
erről. Megtaláltuk Orikont. Gondoltam, szívesen meghallgatnád, hogy mit
találtunk, de kérlek, maradjon kettőnk között, amíg nem publikáljuk.
Egy idő óta már tudtuk, hogy a romok egy modern város alatt fekszenek,
ahol közvetlen vizsgálódással nem lehet hozzájuk férni. Vagy még

242
pontosabban: én tudtam, de mivel kézzelfogható tárgyhoz nem juthattunk
hozzá, hogy megállapíthassuk a korát, semmit sem tudtunk bizonyítani.
A detektorok kimutatták, hogy a romokat egy kiugró rudakkal ellátott
fémöv veszi körül. A feltételezés szerint ez egyfajta védelmi vonal lehetett.
– Leül egy székbe, a karját keresztbefonja a mellén, és látszik rajta, hogy
nagyon meg van elégedve az események alakulásával. – Ez a világ
roppant árapály mozgásoknak van kitéve a Társ közelsége miatt. Itt most
falakkal tartják vissza az óceán vizét. De ezek a falak újabb kori
építmények.
Orikon egy mára hegycsúcsokká vált szigetcsoporton volt. Apály idején
kilátszik a mocsárból. A kérdés tehát mindig is az volt, hogy ilyen
körülmények között el tudtak-e jutni a lakosok a város egyik részéből a
másikba. Egyébként nem kis teljesítmény, hiszen ezerkétszáz
négyzetkilométeren elterülő szigetekről van szó. Továbbá hogyan jártak ki
az óceánhoz, amikor egyszer tengeren, egyszer meg mocsáron kellett
átkelniük hozzá?
A megoldás: egysínű vasútjuk volt. Ez egy hegyes vidék, úgyhogy az
egyik hegycsúcson próbáltunk bizonyítékot keresni. Tegnap megtaláltuk:
egy szakadék falába illesztett betondarabot. Már más bizonyítékunk is
van. A jelek szerint i. e. 18000 és 16000 között éltek itt. Úgyhogy az itteni
civilizáció háromszor olyan régi, mint gondoltuk.
Orikon él, Richard.”

Henry levette a sisakot. A nap felmelegítette a szobát. Hutch kinézett a

Morning Poolra, az Ivers Múzeumra, a Delta Parkra és a távoli Washington
Emlékműre.
– Jól tetted, hogy elhoztad – mondta Henry. – Csinálhatok róla másolatot?
– Természetesen. – Várt egy jelet, hogy Henry ugyanolyan jelentősnek
tartja a felfedezést, mint ő.
– Nos. – A férfi összefonta mellén a karját, és kényelmesen hátradőlt. –
Hogy mennek a dolgaid?

243
 – Jól – válaszolta Hutch.
– Valami baj van? Feszültnek látszol.
– Henry, nem látszol meglepettnek.
A férfi szikár arca mozdulatlan maradt.
– Téged mi lep meg, Hutch?
– Egy második diszkontinuitásról szereztünk tudomást a Nokon. Mindkét
világon kettőről. Ez már egy trendet jelez.
Henry fürkészve nézett rá széles íróasztala mögül. A tágas iroda
zsúfolásig tele volt pályafutása emlékeivel.
– Úgy gondolod, hogy Orikon az egyik eseménynek esett áldozatul.
– Természetesen. Mi mással magyaráznád egy olyan civilizáció eltűnését,
amely képes volt egysínű vasutat építeni?
– Ezek még nem elfogadott tények, Hutch. Tökéletesen tudatában vagyunk,
hogy történtek dolgok a Nokon. Neked aztán igazán tudnod kéne, hogy
Emory hajlamos gyors következtetéseket levonni. Mindazonáltal csakugyan
van egy érdekes egybeesés. Azt mondja, a legújabb leletek körülbelül i. e.
16000-ből származnak. – És várakozón nézett a lányra.
Hutch nem értette, mire céloz.
– A Quraquán történt eseményeket nyolcezer év választotta el egymástól –
magyarázta Henry.
– …És a Nokon tizenhatezer. Kétszer annyi. De mire utal ez?
Henry vállat vont.
– A nyolc többszöröse. Bármilyen jelentősége lehet. – Öregnek látszott; a
mozdulatai merevek voltak, és mintha tudatos erőfeszítést igényeltek volna
tőle.
– A nyolc többszöröse? Tudnánk róla, ha i. e. 8000-ben történt volna
valami a Nokon?
– Valószínűleg nem. A mostani civilizációs korszak háromezer évvel
később kezdődött. – Elgondolkodva nézte az íróasztala lapját. – Egy
véletlen egybeesésen nem akadok fenn. Egyetlen egybeesésen.
– Mi a másik?

244
 – Az Oz és a kockaholdak közötti hasonlóság.
– Akkor most mit csinálunk?
– Én nyugdíjba megyek. És remélem, marad valamennyi pénzem, miután
az ügyvédek végeztek velem.
– Henry, nem vonulhatsz ki csak úgy…
– De még mennyire, hogy kivonulhatok. Ide hallgass… – Elvörösödő
arccal hajolt át az íróasztalán. – Van fogalmad róla, mindez mit jelent
nekem? Ki fognak rúgni. Engem hibáztattak egy régi barátom haláláért. –
Megremegett a szája. – És istenemre, talán igazuk is van.
– De szükségünk van rád.
– Nekem pedig szükségem volt rád. Pokoli dolgokon mentünk keresztül
odakint, ahol én hoztam egy döntést, amivel életem végéig együtt kell élnem.
Te most úgy beszélsz velem, mintha vádolnál. De hol voltál, amikor
megpróbáltunk néhány dologra választ kapni? Te csak annyit adtál bele,
hogy annak az átkozott komlinknek a túlsó végéről megpróbáltál páni
félelmet kelteni bennünk. Tényleg azt hitted, hogy mi nem tudjuk, mi fog
történni? Nyitott szemmel ereszkedtünk le oda, Hutch. Mindannyian.
És nem jöttetek vissza mindannyian. De Hutch nem szólt semmit. Henry
dühösen meredt rá, de aztán mintha kiszállt volna belőle minden erő,
visszaroskadt a székébe.
– Sajnálom, hogy így érzed – mondta végül Hutch. – Azt tettem, amit
tennem kellett.
– Ahogy én is.
Egy szakadék két partjáról néztek egymásra. Hutch szólalt meg elsőnek:
– Végig akarod csinálni. Igazam van?
– Neked kell végigcsinálnod. Ha találsz valamit, én Chicagóban leszek.

Fájt, hogy Henry haragszik rá. Vajon a többiek is így éreztek? Úristen,
Richard azzal az érzéssel halt meg, hogy csalódott benne? Mintha hideg szél
fújt volna át a lelkén.

245
 Azon az éjszakán nem tudott visszamenni a szállására.
Elvetődött néhány régi búvóhelyére, s végül az űrhajósok kedvenc
éjszakai helyén, a Silver Dancerben kötött ki, ahová régész talán még soha
nem tette be a lábát. Sorban itta a rumos kólákat, de nem érezte a hatásukat.
Valamikor éjfél körül biztató jeleket küldött egy nyílt tekintetű, bátortalan,
fiatal utaskísérőnek, és hazament vele.
Életre szóló élményben részesítette a srácot.

Napirendre akart térni az egész fölött, hogy végre maga mögött tudhassa.
De képtelen volt rá. És így egy héttel a Henryvel folytatott beszélgetése után,
egy csípős, derült estén együtt vacsorázott Frank Carsonnal az Arlington
partján lévő egyik olasz étteremben.
– Én nem aggódnék emiatt – mondta a férfi. – Henry könnyen felizgatja
magát, és most egy nehéz időszakon ment keresztül. Egyébként mondta
nekem, hogy beszélt magával.
Carson rendes fickó volt. Hajlamos volt rá, hogy atyáskodjon felette, de
Hutch ezt meg tudta neki bocsátani, sőt akár el is fogadni.
– Haragszik rám – felelte.
Carson megkérte, hogy ezt fejtse ki. Amikor Hutch a végére ért,
megpróbálta kisebbíteni a dolog jelentőségét.
– Én ugyanezt csináltam – mondta. – A linken keresztül összeköttetésben
voltam Henryvel, és egész idő alatt sürgettem őket. Nem kell szégyellnie
magát azért, mert azt akarta, hogy jöjjenek ki onnan. A maga helyében Henry
ugyanezt tette volna. Rám is ki van akadva.
Épp ekkor ment le a nap. Chiantit ittak, és nézték, amint egy
Alexandriából érkezett hajóból kiszállnak az utasok.
– Maga mit gondol? Mármint a diszkontinuitásokról? – kérdezte Hutch.
– Szerintem ebben a dologban még nem jutottak semmire – felelte a férfi
habozás nélkül. – Ha kiderülne, hogy csakugyan történt valami a Nokon
tizennyolc- vagy húszezer évvel ezelőtt, én annak sem tulajdonítanék túl
nagy jelentőséget.

246
 – És mi a helyzet az „Isten gépezetével”?
– Tessék?
– „Eljön ő, aki a hajnalon lépdel, / Talpa alá gyűri a napot, / És ítél az
emberek lelke fölött. / Háztetőről háztetőre lép, / És beindítja Isten
gépezetét.” Egy quraquat imakönyvből idéztem.
Art szerint jóslat lehet a Quraquán bekövetkező Második Törésre. Az
időzítés stimmel.
– Jóslatok mindig vannak – jelentette ki Carson.
Megérkezett a vacsorájuk, spagetti húsgombócokkal.
– Jobban érzi magát? – kérdezte egy idő után a férfi.
– Igen – felelte Hutch. – Azt hiszem.
– Jó. Van egy hírem a maga számára: lenyomoztuk a horgont.
Hutch örömtől sugárzó arccal nézett föl a tányérjáról.
– De jó! És mit tudtak meg?
– Hát, ez elég érdekes. Egy mitikus szörnyről van szó, mint maga is tudja.
Csupa fog és karom, izzó szemek, páncél, és két lábon járt. Beépített
lángszórója volt. – Egy pillanatra elhallgatott. – És háromszázhatvan fokos
szögben látott.
Hutch felkapta a fejét.
– A horgon szeme – suttogta döbbenten.
– Pontosan – bólintott elégedetten Carson. – Mi is erre gondoltunk. A
szörny kapcsolatban van a gyermek-hős Malinarral és Urikkal, aki amolyan
quraquat Herkules volt. Malinar úgy mentette meg a húgát a szörnytől, hogy
egy tál étellel elvonta a figyelmét. A lény megsajnálta a gyermeket, és
megkímélte Malinar életét. És a lányét. Tudjuk, hogy létezett egy Malinar-
mondakör, de csak a horgon-sztorit ismerjük belőle.
Talán valamennyi quraquat mitikus alak közül Urik a legismertebb.
Lényeges szempont, hogy őt valószínűleg a Lineáris C-korszak quraquatjai
ismerték.
– Vagyis épp beleillik a koncepciónkba – állapította meg Hutch.
– Igen. – A villájára szúrt egy húsgolyót, és megkóstolta. – Finom –

247
mondta. – Akárhogy is, Urik az ő civilizációjuk kezdetén élt, egy
varázslással, gonosz bűbájolással tele, a sorból kilógókat isteni büntetéssel
sújtó világban. Ebben a forgatókönyvben csak egy isten létezik, a szokásos
férfi istenség, a rá jellemző indulatos és a végletekig gyakorlatias vezetési
stílussal. Egyébként ebben az időszakban monoteisztikus rendszerek
uralkodtak a Quraquán. Reziduális bizonyíték van ugyan többistenhitű
vallásokra, de az évezredek folyamán nyilván a megfelelő szempontok
szerint átírták az eredeti meséket. És van egy másik általános tendencia.
– Mégpedig?
– A monoteista vallási rendszerek többnyire intoleránsak. – Hirtelen
melegen rámosolygott Hutchra, és a hangja simogatóvá vált. –
Tulajdonképpen milyen szép is ez! Együtt vacsorázni a legszebb nővel a
virginiai Arlingtonban.
Hutch átnyúlt az asztalon, és hálásan megszorította a férfi kezét.
Carson visszatért a megkezdett témához.
– Valakinek meggyűlt a baja egy horgonnal. Zsarnokként uralkodott a
vidéken, és rendre őrült felfordulást csinált. Ezért segítségül hívták Urikot.
– Oké.
– Csak úgy lehetett végezni vele, ha kardot döftek a szívébe.
– Tiszta sor – mondta Hutch.
– Ősrégi történet. Hermész és Argosz.
– Tessék?
– Görög mítosz. Egy vadászról szóló történet. El akarod ejteni a legfőbb
zsákmányt, egy rettentően veszélyes vadat, de nem tudsz elbújni a bokrok
között. És szemtől szemben sem ejtheted el. Ezért cselhez kell folyamodnod.
Az Urik-történetben hősök sora próbálta egy egész nemzedéken keresztül
megölni a szörnyet. Minden elképzelhető módon igyekeztek a közelébe
férkőzni. Próbálták egy csillogó pajzsról visszatükröződő napfénnyel
megvakítani; női horgonnak álcázva megközelíteni; varázsfuvolával
elaltatni.
– Varázsfuvolával? – mosolygott Hutch.

248
 – Na jó, nem teljesen. De valóban misztikus hangszer volt, valami
furulyaféle. De a dolog végül mindig rosszul sült el. A hős letette a furulyát,
hogy megragadhassa a kardot, a horgon erre fölébredt, és a hős
pecsenyeként végezte. Hermész egyébként ezt a módszert alkalmazta. Neki
bevált.
Egy nő is próbálkozott. Haska volt a neve, és egy hadseregre való
apródot hozott magával, hogy szüntelenül locsolják őt vízzel. A horgon
megfőzte az apródokat, de Haska élve el tudott menekülni. Ő volt az
egyetlen, akinek ez Urik megjelenéséig sikerült.
Na mármost – és most jön a lényeg –, Urik úgy keveredett bele ebbe az
ügybe, hogy a szerelmét, Lisandrát démonok hurcolták el, és egy bölcs, aki a
környéken élt, elárulta neki, hogy csak egy horgon szemének segítségével
találhatja meg őt.
– Ez az!
– Igen. Úgy látszik, hogy aki bevéste azt a feliratot, ismerte a quraquat
mitológiát. Egyébként a különböző források nem egyeznek abban, hogy hány
szeme volt a lénynek. Urikot elkísérte Calipon, a gyerekkori barátja, akivel
kitervelték, hogy valami ennivalót adnak a horgonnak, és azzal elterelik a
figyelmét.
– Egy tehenet?
– A források szerint a horgon étlapján csak emberek szerepeltek.
– Ó!
– Vagy a hős képzelte így. Calipon önként jelentkezett. Azt eszelték ki,
hogy ő fog frontális támadást kezdeményezni a horgon ellen, Urik pedig
megvárja, amíg a kudarccal végződött támadás után a lény félig már
megtöltötte a bendőjét.
– Nem tűnik ez különös viselkedésnek a quraquatok részéről? – kérdezte
félrebillentett fejjel Hutch. – Nem voltak öngyilkos hajlamaik, vagy igen?
– Most úgy beszél, Hutch, mintha egyetlen kultúráról lenne szó. A
quraquatok viselkedésmódja, akárcsak a miénk, széles skálán mozgott. Ezek
között volt, amelyik reális alternatívának tekintette az öngyilkosságot. De
arról a korszakról, amelyben az Urik-történetek születtek, jóformán semmit

249
sem tudunk. Egyébként ami azt illeti, arról a későbbi civilizációról sem
tudunk sokat, amely a Szelek Templomát megépítette. Ezért nem nagyon
tudok válaszolni a kérdésére. Calipon egyébként maga is hős volt, de az
önfeláldozása révén vált halhatatlanná. Végül egy egész nemzet vette föl a
nevét.
– A vőlegény barátja – vonta fel a szemöldökét Hutch.
– Igen. Az önfeláldozó barát. Ez is egy örök szerep, Hutch. Mindenütt
megtalálható. A Nokon számos változata létezik. Akárcsak nálunk.
Gondoljon például Patrokloszra!
– Miért nem a másik fickó, hogy is hívják, Urik, ajánlkozott főfogásnak?
Elvégre az ő barátnőjét akarták megmenteni.
– Hát, nem lett volna illő dolog azzal menteni meg a hölgyet, hogy
odadobják a szerelmét a vadak elé. Nem, Calipon kifejezetten azért került
bele az elbeszélésbe, hogy eljátssza az áldozat szerepét. Méghozzá önként és
dalolva. Ez ad értelmet a történetnek. Ez a mese lényege. Mindenki köteles a
nagyobb jót szolgálni.
– És természetesen bevált, igaz?
– Igen, Hutch. Bevált. Calipon meghalt, Urik végzett a horgonnal, és
megszerezte az egyik szemét. Végül egy szent tengeri madár, egy búvár
segítségével megmentette a szép Lisandrát is. Szabadulása örömére a lány
attól kezdve aranyláncra fűzve a nyakában hordta a szemet. És az
ábrázolásokon mindig egy búvármadár társaságában jelenik meg.
– Carson a tenyerébe támasztotta az állát, és fürkészve nézett Hutchra.
– A kérdés tehát az, hogy mindez mit árul el nekünk.
– Elárul valamit? – kérdezte Hutch.
– Igen. – Carson fölemelte a poharát. Az elektromos gyertyák fénye
megcsillant a Chiantiban.
– Urik megmentette a lányt, és aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.
– Nem – rázta meg a fejét Carson. – Nem ez a vége. Sohasem. Az eposzi
hősök számára soha. A mítosznak mindig kapnia kell egy végső
megerősítést: egy isteni személynek, valamint a közösségnek el kell ismernie
a hősi cselekedet jelentőségét. És ezt fel kell építeni. Ami úgy szól, hogy

250
mialatt a hős valamelyik távoli útján jár, rablók törnek az otthonára.
Lisandra a fiukat védelmezve meghal. Urik utoléri és megöli a banditákat,
de harc közben halálos sebet kap. Az isteneknek ez alkalmat nyújt arra, hogy
isteni méltóságra emeljék. Az lesz a jutalma, hogy felveszik Isten harcosai
sorába – Caliponról nem történik említés –, a halhatatlanok közé, akiket
végveszély esetén segítségül lehet hívni. A harcosoknak azzal állítanak
emléket, hogy helyet kapnak az égbolton.
– Ez érdekes – mondta Hutch. – A horgon szemefényénél keressetek
minket! Vajon az Emlékműkészítők mutatják nekünk, hogy hol élnek?
– Lehetséges.
– Ha így van, akkor a horgon szeme egy csillag. Valószínűleg a saját
napjuk.
– Pontosan erre gondoltam én is – bólintott Carson.
Hutch evett pár villányi spagettit.
– Keresnünk kellene valami csillagképet?
– Gondolom, igen.
– Melyiket? Ismerjük a quraquat csillagképeket?
– Az akkoriakat nem.
Hutch sóhajtott.
– Akkor nehéz lesz. Hogy találunk egy olyat, amelyik úgy néz ki, mint egy
lándzsát tartó, óriási quraquat? És még ha meg is lenne, hogy szűkítenénk le
egyetlen csillagra?
– Nem hiszem, hogy Urikot kell keresnünk. Nem ő az, akit össze kell
kapcsolni a horgon szemével. Lisandra az. Ő viselte a nyakában.
– Tényleg – mondta Hutch. – Lisandrának is volt csillagképe?
– Urik és Lisandra szerelmesek voltak. A mitikus rendszerekben a
szerelmesek, ha elég nagy formátumúak voltak, a fizikai világ határain túl
soha többé nem váltak el egymástól. Ezek ketten az egész mondakörön át
szoros kapcsolatban maradtak, ennélfogva arra kell gondolnunk, hogy a
mennyben is együtt lesznek.
– Akkor is reménytelen – tárta szét a karját Hutch. – Magának sikerült

251
valaha is képeket belelátnia a csillagokba? Hogy fogja felismerni közöttük
Lisandrát?
– Jó kérdés. Ha van valami javaslata, boldogan meghallgatom.
– Fogalmam sincs.
– Talán mégsem olyan reménytelen. Van egy titkos ütőkártyánk: a horgon
szeme vörös.

252
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Ka termeiben tetteimet isszák,

És fegyvereiket nevemmel áldják meg.
Míg én a havon át vágtatva,
A hold árnyékában
Sem időzöm.
Hol van most bajtársam, Calipo?
Haster bástyáin lobognak a zászlók,
Merész színeik, szikla szürkéje, tenger kékje
Az én színeim,
Fennen ragyognak a fakuló fényben;
Fejem leejtem, de nem állok meg.
És végre hol van ő, Lisandra?

Részlet az Urik alkonyából

(Philip Marcotti fordítása)

253
 TIZENHAT

Tudományos és Műszaki Akadémia, Washington, D. C., 2202. december

10. péntek 15.45 Keleti Szabvány Idő

A georgetowni Eric Kofton professor emeritus az Ivers Múzeum quraquat

kiállításán járva észrevett egy háromlábú asztal lapjába vésett zodiákust.
Nem tartott sokáig, míg megtudta, hogy felfedezett valamit, de a dolog
jelentőségéről sejtelme sem volt. Az Akadémia oklevéllel jutalmazta a
felfedezését.
A képek idealizált ábrázolások voltak, nem lehetett megtudni belőlük,
hogy nézhetnek ki a csillagképek. De voltak az alakok azonosítására
alkalmas feliratok.
– Nem tudom, segít-e ez nekünk – mondta Carson, kigöngyölve a plakátot,
amely a reprodukcióról készült. – Az asztal a világnak ugyanabból a
részéből származik, mint a Casumel kultúra. Sajnos csak pár száz éves.
Úgyhogy talán ugyanaz az állatöv, talán nem. De ezt nézze! – mutatott egy
pajzsot és sisakot viselő, ormányos quraquatra, aki egy lándzsát tartott a
kezében. – Ezt hívják a Harcosnak.
– Gondolja, hogy ő Urik?
Carson arcán bizakodás látszott.
– Meg kell őriznünk az elfogulatlanságunkat. De kiegészül egy női párral.
– A nő egy másik konstelláció? Vagy ugyanannak a csillagképnek a része?
– Önálló. A nevének nincs a nyelvünkön megfelelője, de úgy lehetne
lefordítani, hogy „Gyönyörű Nő Szűz-Anya”.
Hutch szája széles mosolyra húzódott.
– Ez Lisandra. Bárhol felismerném.
Carson lepillantott egy jegyzetfüzetbe.
– A csillagképeket foglalkozások szerint kategorizálják. Vagy funkciók
szerint. Van egy favágó. Egy hálót tartó halász. Egy soronghilia fa.

254
 – Egy micsoda?
– Az Élet Fája. A halhatatlanság szimbóluma. Van egy fejsze. Még egy
lépkedő is.
– Jól jött volna nekünk néhány kép a konstellációkról.
– Segítenének.
Carson irodájában voltak, az ötödik emeleten. A szoba tele volt Carson
mind katonai, mind régész pályájának emlékeivel. Hutch három harci
repülőgép és a templomi sikló modelljét számolta össze. A falakat díjak és
fényképek borították. Egy kép a fiatal Carsonról, amint egy fekete labrador
retriever társaságában pózol a légierő szürke egyenruhájában. És egy
idősebb Carson egy feltűnően szép, barna nővel.
– Ő kicsoda? – kérdezte Hutch.
– Csak barát. – A férfi arcán felhő suhant át. – Volt.
Hutch, attól tartva, hogy tapintatlan volt, ejtette a témát.
– Mit ábrázol a többi csillagkép?
– Vödröt, pajzsot, néhány állatot…
– A horgon szeme nincs köztük?
– Nincs. És még egy, amit mérlegnek nézünk.
– Érdekes. De nehéz úgy értelmezni, mintha elértünk volna valami
haladást.
Válaszképpen a férfi átnyújtott neki egy sisakot. Hutch fölvette, és
megjelent előtte egy csillagfényes égbolt.
– Ozról nézve körülbelül i. e. 9000-ben – magyarázta Carson. A
csillagok, mint egy távoli hadsereg tábortüzei, az égbolt felét töltötték be,
azon túl az Üres fekete szíve sötétlett. Két célkereszt jelent meg balra és
jobbra. – Ezek a két tornyot jelentik, Hutch. Maga a város kellős közepén
áll. Mindkét célkereszt a maga pozíciójából veszi célba a megfelelő kerek
tornyot, miközben a háztetővel megegyező szögben áll.
Az égbolt elfordult, és az egyik célkereszt egy vörös csillagon állt meg.
– Ez abból a toronyból látszik, ahol a felirat volt – mondta tovább
Carson. – A csillag az Orchinda. Másképpen Orchidea. Egy vörös óriás,

255
mindössze körülbelül kilenc fényévnyire a Quraquától. Inkább lila, mint
vörös, nem mintha ez számítana valamit.
Ha jól sejtették, amikor a horgon szeme megjelent az egyik látómezőben,
akkor a másikban láthatóvá vált a célnap. A cél – Hutch a másik célkeresztre
pillantott – elmosódott volt.
– Nem emlékszem, milyen számmal jelölték. Sohasem jártunk ott. Ez egy
G osztályú. Hatvan fényévnyire van a Quraquától, innen száztizenötre.
– Ez lenne az? – Hutch arra készült, hogy a helyzethez illően kitörő
választ fog adni, de Carson túl visszafogott volt. A dolog nem ígérkezett
olyan könnyűnek.
– Talán – felelte a férfi. – Tizenhét vörös csillag van, amelyik megjelenik
egyik vagy másik célkeresztben. Ezek közül tizenhattal együtt, vagy hozzá
nagyon közel, látható csillag a másik látómezőben. A gond az, hogy fel kell
tételeznünk, miszerint a tornyok az évezredek során arrébb csúsztak, hatottak
rájuk földrengések, meteorbecsapódások, akármi. Úgyhogy a célterülettől
számított négy fokon belül mindent megnézünk.
– Hogy jutottak el ehhez a számhoz?
– Célbadobással.
– Hány gyanús csillaggal kell végül is számolnunk?
– Körülbelül nyolcvannal.
Hutch felsóhajtott.
– Vissza kell mennünk, Hutch, és alapos vizsgálatot kell végeznünk
Ozban. Azt is meg kell állapítanunk, hogy volt-e ott földmozgás.
– Mennyi időbe telne ez?
– Évekbe. Jelenleg az Akadémiánál hallani sem akar senki sem a
Quraquáról, sem Ozról. És nem hinném, hogy túlságosan lelkesednének
azért, hogy kiküldjenek nyolcvan expedíciót. Különösen mivel fogalmunk
sincs, nem túl óvatosan becsüljük-e meg a hibahatárunkat. Félek, hogy de. –
Láthatóan elkedvetlenedett. – De legalább lépnénk valamit.
Hutch a fotón látható, fekete Labre nézett.
– Cöveknek hívták – mondta Carson.

256
 – Furcsa név egy nőnek.
– Az unokaöcsém nevezte el. – A férfi követte Hutch tekintetét. – Valami
baj van?
– Állatok – felelte a lány.
– Tessék?
– Azt mondta, voltak állatok is. Mit szólna egy búvárhoz?
– Nem értem.
– Egy búvár. A tengeri madár, amelyiket Lisandrához társítottak.
– A fenébe! Erre nem gondoltam.
Az égbolt ismét elfordult.
– Hosszú csőre volt – mondta Hutch.
– Gondolja, hogy ez segít?
– Ez a búvármadár fő jellegzetessége. Megnéztem. Olyan, mint Herkules
botja vagy a merőkanál nyele. Egy csillagsornak kell lennie. Három vagy
több csillag. Akár feltűnő is lehet, ha szerencsénk van.
– Na látja, ez optimizmus. Én inkább két csillagot gondolok. Vagy talán
egyet. Tudja, milyenek a csillagképek.
– Nem – rázta a fejét Hutch. – Kettő nem elég. Egyenes vonalat bármely
két csillag között húzhat az égen. Ha nem találunk hármat, akkor csak az
időnket vesztegetjük.
– Rendben – bólintott Carson. – Mit veszíthetünk? A horgon szemének, a
búvárnak és a szűznek mind egymás szomszédságában kell lennie. Húzunk
egy vonalat minden olyan vörös csillagtól, amelyik egyik vagy másik
célkereszt közelében van, és keressük a csőrt.

Ez a keresés nem tartozott a gyors és káprázatos eredménnyel kecsegtetők

közé. Végigdolgozták az egész délutánt, és feljegyeztek minden olyan
csillagot, amelyiket el tudtak képzelni mindent látó szemnek: az Olphinax,
negyven fényévnyi távolságra az Üres partja mellett; a Tulikar és a sűrű
kísérője; a Kampatta Prime, a Quraquat Pleiádok középső tagja. Hozzátették

257
még a listához az Anapakát, a Hasant, az Alfa Quit és három olyan csillagot,
amelyek csak a katalógusszámukkal voltak jelölve. Mindegyiket egy közeli
csillagsor kísérte, amelyet a jó képzelettel megáldott megfigyelő csőrként
könyvelhetett el.
– Honnan tudjuk, hogy nem görbe? – kérdezte Carson.
– Mi van? – nézett rá Hutch.
– A csőr. Honnan tudjuk, hogy egyenesnek kell lennie? Kinézhet úgy is,
mint egy pelikán.
– Nem – jelentette ki Hutch. – Láttam róla képet. Egyenes.
Az egész túl pontatlan volt. A hibahatáruk miatt néha többszörös találatuk
volt: egyetlen lehetséges horgonszem két, három, sőt egy esetben hat célt
jelölt ki a másik célkeresztben.
A csőr keresése eredménytelennek bizonyult. Fölfedeztek egy alapvető
egyetemes igazságot: Jóformán bárhová néz az ember az égen, hármas-
négyes sorokba rendeződő csillagokat lát. Végül több mint ötven jelöltet
vettek jegyzékbe, és megkezdhették a kizárásokat. Elvetettek minden nem G
vagy M osztályú csillagot, vagy amelyik nem volt legalább hárommilliárd
éves. („Kicsit önkényes osztályozás, de Rómát sem egy nap alatt építették
fel”, jegyezte meg Carson.) Nem kellettek a többszörös csillagrendszerek
sem, amelyek valószínűleg túl instabilak voltak ahhoz, hogy élet
alakulhasson ki rajtuk. Kiejtették a már megnézett csillagokat is.
A délután végére már csak tizenhárom jelöltjük maradt.
– Ügyesek voltunk – állapította meg Hutch.
– Sokszor csak találomra döntöttünk. Jó volt régen, amikor csak
megrendeltünk egy felmérést. Ez közel sem megbízható eredmény.
Rögzítenünk kell, és izolálnunk. És utána meg kell győznünk Ed Hornert.
Hutch elkeseredett.
– Hagyjuk abba! – javasolta Carson. – Vége a napnak.
Borongós, esős este lett. Hutch azon töprengett, vajon Carson máris
föladta-e, és csak abban reménykedik, hogy ő is hiábavalónak tartja a
folytatást, s hogy egy olyan ügyért teszik kockára a karrierüket, amit az
Akadémia emberei közül a legtöbben nevetségesnek tartanak. Hirtelen

258
megértette, hogy épp ez a dolog lényege. A férfi szemszögéből nézve neki
nincs vesztenivalója. Pilóta lévén nem kockáztat semmiféle szakmai karriert.
Bármi történjék is, őt senki sem fogja kinevetni. A kockázatot Carson
vállalja, az ő kollégái mosolyognak elnézően, az ő döntése lesz a téma.
Ismét együtt vacsoráztak Georgetownban. Ám ez hiba volt, mert csak még
jobban elkedvetlenítették egymást. Hutch örült, amikor végül hazamehetett.
Belekezdett egy simmybe, és előtte ülve aludt el.
Valamikor hajnali két óra körül hirtelen felébredt. Van még egy teszt,
amivel próbálkozhatnak. A nyilvánvaló teszt.
Carsonnak el kellene mennie a főbiztoshoz, és kettőjüknek keresniük
kellene valami protekciót. De meg lehetne csinálni.

Luna, túlsó oldal, a Tindle Antennarendszer, 2203. január 24. hétfő, 11.30
GKI

Alexander Coldfield besétált az irodájába, kikukucskált a napvédő

üvegablakán a távolba vesző Mare Muscoviensére, aztán beült a székébe.
Balján a kávéfőző zümmögött. A Hold sík terepén a Tindle Antenna-
rendszer vastag oszlopai és pókszerű tányérjai vonultak át.
Coldfield szerette az elszigetelt és barátságtalan helyeket. Bronxban nőtt
fel, ahonnan az első adandó alkalommal elmenekült Észak-Dakotába. Rájött,
hogy vonzódik a kandallókhoz és a kopár síkságokhoz, a jó borhoz és a nagy
havazásokhoz. A magány lett a jelszava. Minél kellemetlenebbé vált egy
vidék az őslakói, és minél elérhetetlenebb a turisták számára, az ő szemében
annál vonzóbbnak tűnt.
Hivatásos kormánytisztviselő volt. Manitobától New Brunswickig
mindenféle előőrsökön dolgozott. A változás akkor következett be az
életében, amikor harminckét éves korában megfigyelőnek és technikusnak
nevezték ki a Hawaiitól kétezer mérföldre nyugatra lévő, lakatlan Kaui-
sziget egyszemélyes meteorológiai állomására. Amikor odament, azt
remélte, hogy végleg ott maradhat, és így is lett volna, ha nem jön közbe a
Holdra történő kinevezés.

259
 A Ciolkovszkij-térségbe telepített Tindle Antennarendszernek
technikus/operátor-ra volt szüksége. A megbízás egy évre szólt, és ha akarta,
magával vihette a családját is. Coldfieldnek természetesen nem volt
családja. Ez először problémát jelentett. Az Emberi Erőforrások
Hivatalának egyik túlbuzgó tisztviselője megkérdőjelezte a pszichológiai
alkalmasságát. De ha valaki, hát Coldfield aztán igazán megbízható volt, és
ezt meggyőzően bizonyította is.
A feladatot még vonzóbbá tette, hogy a Ciolkovszkij a Hold túlsó oldalán
volt. Az Antennarendszer fölött sohasem kelt föl a Föld.
Mindez nem jelentette azt, hogy Coldfield embergyűlölő lett volna.
Egyáltalán nem volt az. Valójában szerette az embereket, az évek során
szerencsésen kötött barátságokat, és jó hasznát vette a Föld tucatnyi pontján
felállított reléállomásoknak, amelyek révén elbeszélgethetett a régi
barátokkal. Tény, hogy bonyolult személyiség volt. Bizonyos fokú
önbizalomhiány, idegenekkel szembeni feszélyezettség és jól fejlett
tömegiszony keveredett benne a távoli helyek iránti szeretettel és az
elmélkedésre való hajlammal. (Ez utóbbit sohasem ismerte volna be.)
A Tindle-nek száztizenegy, egyenként tizenhat méter átmérőjű, teljesen
kormányozható antennából kellett volna állnia. Egy negyven kilométer széles
területet foglalt volna el oly módon, hogy az antennák nyolctól hatvan
méterig terjedő távolságra vannak egymástól. A projekt csak kétharmad
részben készült el, mert a kormánynak elfogyott a pénze. Senki sem hitt
benne komolyan, hogy valaha is be fogják fejezni. De tízezres
nagyságrendben szereltek be mozgó részeket, amelyeket extrém körülmények
között is működőképesen kellett tartani. Nem állítható persze, hogy mindig
működtek, de elég gyakran kellett javítani őket, hogy Coldfield jelenléte
igazolva legyen.
A munka meglehetősen egyszerű volt. Ha valami elromlott, a rendszer
elszigetelte a problémás részt, és neki rendszerint csak ki kellett emelnie a
sérült egységet, és a helyére behelyezni a csipet vagy a kristályt.
Még a Tindle üzemeltetésébe is bevonták. A Harvard-Smithsonian
megkérte, hogy az adatok közvetlenül a gépekbe táplálásával segítse őket, és
egyes esetekben felkérték a programok manuális elvégzésére. Coldfield
megértette, noha az operátorai tagadták, hogy erősíteni akarták a más

260
emberekkel való kapcsolatát. Ő volt az első, aki egymaga érkezett az
Antennarendszerre, ezért nagyon szoros megfigyelés alatt tartották.
Az estét Evely Lister életrajzával töltötte, aki rendkívül népszerű volt a
maga idejében, de ma már csak úgy tekintettek rá, mint azoknak a
katasztrofális állapotoknak az építészére, amelyek eluralkodtak a régi
Egyesült Államokban, s végül tönkretették. Az életrajz nem szépítette a
valóságot, és Coldfieldet jóleső érzéssel töltötték el a támadásokról szóló
beszámolók. Elvi kifogásai voltak az erősekkel szemben. Még akkor is, ha
már meghaltak.
Az Antennarendszer az OQ 172 névre hallgató, tízmilliárd fényévvel
kijjebb lévő kvazár hangját hallgatta. Coldfield komolyan vette a munkáját,
elemi szinten még a csillagászatban is jártas volt, azt azonban nem értette,
mi jelentőségük van a kvazároknak, és a kijelzők analitikus információiból
sem értett valami sokat. Azt azonban tudta, hogy a teremtéshez van valami
közük. És erre kíváncsi volt. Olyan családban nőtt fel, amelyik szkeptikus
volt a vallásokkal szemben. A Hold túlsó oldalán azonban a természetfölötti
nagyon is lehetségesnek tűnt.
A komlink kurta csilingelése ragadta ki gondolataiból. Elfordult az
ablaktól, és rábökött a készülékre.
– Coldfield.
Michael Surina képe jelent meg.
– Helló, Alex! Hogy vagy?
Surina a projektkoordinátor volt. Fontosnak tartotta, hogy napjában
egyszer felhívja. A Nagy Antennarendszer magányos lakója iránti aggodalma
melegséggel töltötte el, és meghatotta a célszemélyt.
– Jól – felelte.
– Semmi probléma?
Egy kapcsolót ki kellett cserélni a 17. számún, és a fürdőszobában az
egyik csap megmakacsolta magát. (Három volt.) De semmi olyan nem volt,
amit problémának lehetett volna nevezni.
– Semmi, Mike. Minden rendben.
– Oké. Változtatunk a programon, úgyhogy ne lepődj meg, ha történik egy

261
s más.
– Miért, mi van?
– Egy új célpontot akarunk lehallgatni. Egy új célpont-sorozatot.
– Mikor?
– Valamivel több mint hat óra múlva befejezzük a kvazármegfigyelő
projektet. Az 1922 Zulunál. Aztán beállítjuk az ütemtervet. Több napig is el
fog tartani.
– Több napig! Ez iszonyú sokba fog kerülni.
– Nem számít. Megcsináljuk.
– Mit mondunk majd McHale-nek és Abramsnek meg a többieknek?
Másfél éve várják, hogy sorra kerüljenek.
– Elintézzük. Neked egyáltalán nem kell velük foglalkoznod.
– Nem is fogok, arra mérget vehetsz! – Surina fiatal volt, de valószínűleg
túl sok embert bírna rá, hogy lépjen az ügyben. Most ott ült, figyelte
Coldfieldet, és az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy érti, de Alex is tudja,
hogyan működik a bürokrácia. Nem a mi gondunk, ha ráfaragnak, ez volt a
tekintetében. Persze egy nyílt csatornán elrejtette volna ezeket az érzéseit. –
Szörnyű dolog így indítani el egy műveletet, Mike.
Surina vállat vont.
– Valaki az Akadémián protekciót kért, és megkapta a támogatást.
Hát persze, Surina neki elmondhatta, amit akart, de Abrams és a többiek
bepanaszolnák.
– És miféle célpontok ezek?
– Közeliek. Helyi csillagok. Olyan rádiójeleket kell keresned, amikben
van minta.
Ez szokatlan volt. Tudomása szerint a Tindle sohasem vizsgált olyasmit,
ami a galaktikus magnál közelebb volt.
– Miért? – kérdezte. – Mit keresünk?
– KZE-ket.
– Tessék?

262
– KZE-ket. Kis zöld emberkéket.

263
KOMMENTÁR

THE WORLD REVIEW

Az Európai Nemzetközösség nem hivatalosan meglebegtet egy

javaslatot, miszerint közöljük a jelenlétünket a Föld típusú világ, az
Inakademeri lakóival, és kezdjünk velük tárgyalásokat arról, hogy
műszaki segítséget nyújtanánk az őslakóknak, és területet biztosítanánk,
amely otthonként szolgálna a fejletlen nemzetek népességeinek.
Lehet, hogy ez a gondolat mára időszerűvé vált. Az Inakademeri gyéren
lakott, globális háborútól sújtott, természeti erőforrásai kimerültek. A
„nokok” segítségre szorulnak. Valójában egyes csoportjaik azt állítják,
hogy tudnak a jelenlétünkről, hogy látták az űrhajóinkat és a siklóinkat.
Hogy valóban így van-e, nincs jelentősége. A lényeg az, hogy ezek a
szerencsétlen teremtmények, akik úgy gondolják, hogy mi létezhetünk, szó
szerint imádkoznak a beavatkozásunkért.
Adódhatnak kényelmetlenségek. A letelepülőknek hozzá kell szokniuk
egy tizenegy órás nappal/éjszaka ciklushoz. Az éghajlat nedvesebb, mint a
miénk. De élhető világ.
A Nok biológiai rendszere kellő mértékben hasonlít a miénkhez, hogy a
létfenntartásunkhoz megfeleljenek az ottani élelmiszerek. Könnyen lehet,
hogy elérhető közelségben van egy második Föld, nem kell évtizedekig
várnunk a Quraqua fejlődésére.
A Világtanácsnak alaposan fontolóra kellene vennie ezt a javaslatot.
Ha komoly ellenvetések nem társulnak a már meglévőkhöz, akkor jóvá
kellene hagyni, és a lehető legrövidebb időn belül cselekedni kellene.

„A Megfigyelő”
2203. január 26. szerda

Carson felhívta Hutchot a születésnapján, február 1-jén.

– A Béta Pacifica az – mondta.

264
HÍRSZERKESZTŐSÉG
BAHRAINIAK ÁGYÚZNAK HATÁRVÁROSOKAT
A Tanács katonai akcióval fenyeget

CORE BETEGSÉG TERJED AFRIKÁBAN, A KÖZEL-KELETEN

A csontvesztés-szindróma súlyosbodhat
A félelem teljed Nyugat felé
Foxworth nyugtatja az országot: „Nincs szükség pánikra”

HAT HALOTT EGY MANHATTANI BÁRBAN TÖRTÉNT

ROBBANÁSBAN
El Corazon vállalja a felelősséget
Követeli a bevándorlási tilalom visszavonását

FOXWORTH ADÓEGYENLŐSÉGET ÍGÉR A SOKGYERMEKES

CSALÁDOKNAK
KÍNA ATOMFEGYVER ELŐÁLLÍTÁSÁN DOLGOZHAT
Hiao tagadja az USE vádjait
Elutasítja a „fegyverrel kikényszerített” ellenőrzést

AZ INDIAI ÉHÍNSÉG MILLIÓKAT ÖLHETETT MEG

A Világtanács segítséget ígér
Az ellenségeskedés megszüntetését követeli

TOVÁBB EMELKEDNEK AZ ÁRAK

A fogyasztói árindex éves szintje 11%-on Sloan: „Foxworth elhanyagolja a
gazdaságot”

A PÁPA BRAZÍLIÁBA LÁTOGAT

Kárhoztatja a „modern életstílusokat”

ÓVAKODJANAK A KARÁCSONYI SZÉLHÁMOSOKTÓL

Veszélyben az idősek
A lista élén a „valódi” fák és a karácsonyi ajándékokra adakozás állnak

AZ ATLANTI KLUB SÖTÉT JÖVŐT JÓSOL

265
A Nagy Éhínség talán csak a bevezető volt

AZ ÚJ E-SZAT EZENTÚL ONLINE LESZ

A rövidesen elkészülő hálózat szinte korlátlan tiszta energiával látja el
Afrikát, a Közel-Keletet

A CSAPAT BOOM-BOOMOT ELCSERÉLI 4 JÁTÉKOSÉRT

5 ÚJONCOT ÁLLÍT BE

Chicago, február 6. vasárnap, 21.00

– Tartozol ezzel magadnak.

Henry Jacobi kinézett a Tiara Marriott harmincnegyedik emeleti
erkélyéről Chicago és a tópart lélegzetelállítóan szép látképére. Látni
lehetett, amint a várost átszelő siklóvonat átsuhan a fények tengerén.
– Nem hiszem – válaszolta anélkül, hogy megfordult volna.
Carson eddig azt hitte, ismeri a nála öregebb férfit. Ennélfogva abban a
biztos tudatban jött el, hogy ha majd elmondja neki a tényeket és a
lehetőségeket, Henry engedni fog, és megszabadul a démonaitól. Belátja,
hogy kötelessége vállalni a parancsnokságot, amikor egy nagy
valószínűséggel korszakalkotó küldetésről van szó.
– Nem – törte meg Jacobi a rájuk telepedett csendet. – Ezt nélkülem kell
megcsinálnotok.
– De miért, Henry?
– Istenem, Carson, nem tudod, mi folyik az Akadémián? Elég, ha
összekapcsolod a nevemet a misszióval, és az már meg is halt. –
Megfordult, és ellépett a korláttól. – Értékelem, hogy eljöttél. És isten a
tanúm, jólesik az ajánlat. De most nem. Az Intézet jó állást adott nekem itt.
Azt fogom csinálni, amit szeretek, és távol a nyilvánosságtól.
A tó felől hűvös levegő áramlott be. Carson felemelte a poharát, melyben
megcsörrentek a jégkockák.
– Jó whisky – mondta.

266
 Henry leült, de felnyögött az erőfeszítéstől.
– Nem arról van szó, amire gondolsz. Azzal, ami történt, együtt tudok
élni. De látni akarom, hogy neked sikerül. Attól legalább lenne valami
értelme a Templomnál történteknek. – Elborult a tekintete. – Megvannak már
az embereid?
– Igen – felelte Carson. – Szeretném, ha te vezetnéd őket.
– Nem. – Henry összébb húzta magán a kötött kabátját. – Ez a te ügyed.
Ezzel neked kell együtt élned. Hány embert viszel?
– Öten leszünk. Velem együtt.
– És Ed jóváhagyta?
– Igen.
– Helyes. Szüksége van valami látványos dologra, különben ő is ide
kerül, egyszer csak itt találja magát a szomszédos előadóteremben. – A
jámbor birkára emlékeztető, széles arc felderült. – Sok szerencsét, Frank!
Pörkölj oda nekik!

Arlington, február 7. hétfő, 10.00

– Reméltem, hogy megkérdezi.

– Hogy képzelte, hogy nem fogjuk megkérdezni, Hutch?
– Nem voltam teljesen biztos benne, hogy engem akar. – Azért sikerült
vagányul elmosolyodnia. – Kösz.
A Béta Pacifica kétszázhuszonöt fényévnyire volt a Földtől. Szintén az
Üres szélén. Ötvenöt fényévnyire a Quraquától.
– Milyen a rádiójel? – kérdezte. Nagyon titkolóztak. Még őt is
megeskették, hogy nem szól semmit a függőben lévő misszióról.
– Folyamatosan ismétlődő motívumok. Néha pár másodpercenként.
Hosszabb rész soha nem ismétlődik meg végig, de egyes motívumok egymás
variációinak tűnnek. Egyetlen adóállomás sugározza őket.
– Egyetlen adó?

267
 – Igen. Amennyire meg tudjuk állapítani, a küldő sohasem kap választ.
– Furcsa. Talán csak nem halljuk.
– Lehet. Ed szerint egy jelzőállomás. Egyébként az adás forrása
valószínűleg nem a bolygófelszínen van.
– Miből gondolja?
– Abból, hogy több csillagászati egységnyi távolságra van a csillagtól, és
poláris pályán mozog. Poláris pályán, Hutch.
Megölelték egymást.
– Odatették – mondta Hutch, és magához szorította a férfit.

Langley Park, Maryland, február 7. hétfő, 19.30

Megszólalt a bejárati ajtó csengője, a képernyő kivilágosodott, és Maggie

előtt megjelent Frank Carson arca. Carson természetesen tudta, hogy a
kamera mutatja, mégsem volt képes tökéletesen leplezni a türelmetlenségét.
Nem változott: szerette, ha a dolgok menetrend szerint történnek, és a
legkisebb késést is rosszul tűrte. Sárga, gyapjú pulóver és sötétkék, hajtókás
nadrág volt rajta. Maggie olyan embernek tartotta, aki mindig odafigyel a
részletekre, gondja van rá, hogy a felszerelés rendben legyen, és az
utánpótlás mindig időben érkezzen. De az ilyen tehetségnek mintha
óhatatlanul egyfajta nyomasztó szürkeség lett volna az ára. Carson
lehetetlenül unalmas fickó volt. Jó szándékú, sőt nélkülözhetetlen, de
borzasztóan lehangoló társaság. Maggie kioldotta a lenti ajtó zárját.
– Nyitva van, Frank – mondta. Arrébb tolta a jegyzeteit és a vázlatait,
lekapcsolta a monitort, amely ismét észrevétlenül belesimult a falba.
Megfeledkezett az időről. Már túl késő volt ahhoz, hogy kitakarítson, de a
szobában inkább rendetlenség volt, mint por. Ő tudott rendetlenségben élni.
Elképzelni sem tudta, miért kérte Carson, hogy találkozhasson vele. Az
biztos, hogy nem baráti látogatásra jött, és nem is az ozi felirattal
kapcsolatban – azt már megfejtette nekik. Mi lehet még?
Talán hivatalosan is el akarják ismerni a teljesítményét. Ha így lenne,

268
boldogan elfogadná. Talán azért küldték el Carsont, hogy készítse elő az
eseményre, és anélkül, hogy elárulná, miről van szó, vigye el az ünnepség
színhelyére
Maggie még mindig a horgon írás megfejtésének dicsőségében
sütkérezett. (Nem mondta el senkinek, hogy az adatbankokban már meglévő
szövegek között megtalálta a megoldáshoz szükséges utolsó elemeket, és a
Henry és Richard által az utolsó utáni pillanatban felhozott anyag segített
ugyan, de valójában nem is lett volna szükség rá. Ez egy kicsit
elhomályosította a teljesítményét, csöppet neheztelt is miatta, de hogy kire-
mire, maga sem tudta igazán.) Visszatérésük óta a jegyzetein dolgozott, és
most épp azt próbálta eldönteni, hogy mit csináljon ezután. Az Akadémiának
az volt a stratégiája, hogy felváltva dolgoztatta az embereit terepen és
otthon, ennélfogva már kapott ajánlatokat Oxfordból, a Harvardról, a CIT-
ről és a Posztdoktori Tanulmányok Intézetétől.
Nyílt az ajtó, és belépett Carson.
– Szervusz, Maggie! – köszönt.
– Szervusz, Frank! – nyújtotta a kezét a nő. – Örülök, hogy eljöttél.
A társalgás mindig elég döcögősen ment közöttük, és Maggie máris
érzékelte a feszültséget a levegőben. Carson mesterien tudott lényegtelen
dolgokról beszélni; ő volt az, aki nem értett a csevegéshez.
– Bocsáss meg, hogy itthon zavarlak!
– Semmi baj. – Intett egy szék felé, majd ő is leült a férfi mellé. – Mivel
kínálhatlak meg, Frank?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Biztos?
– Biztos. Szép a lakásod.
– Köszönöm. – Maggie büszke volt a lakására. Ízlésesen volt berendezve,
a falakon szakmai és irodalmi szövegek, bekeretezett ideogrammák és a
Knótikus órákból vett versek eredeti kéziratai sorakoztak.
– D. C. megváltozott, mialatt távol voltunk. – Carson néhány percen
keresztül semmiségekről beszélt: a szokatlan melegről, arról, hogy
valószínűleg esni fog, hogy a vészes angolkórt okozó, afrikai CORE vírus

269
már itt is szedi az áldozatait.
Maggie sóhajtott, és várt. Aztán amikor végre alkalma nyílt, gyorsan
megkérdezte, hogy történt-e valami. Lefordítva: Miért jöttél?
– Maggie – nézett egyenesen a szemébe Carson. – Újra kimegyünk.
A nő meglepődött.
– Kicsoda? És hova?
– A felirat a Béta Pacificára utal. Ugyanabban a térségben van, a Kar
peremén.
Maggie nem nagyon hitt abban, hogy találni fognak egy jelöltet.
Legalábbis nem ilyen gyorsan. Arra számított, hogy évekig fognak dolgozni
rajta.
– Miért nem küldtök ki egy felderítőhajót, hogy nézze meg?
– Mert úgy gondoljuk, hogy még ott vannak. – Rövid hatásszünetet tartott.
– Maggie, rádióadásokat csíptünk el. – Kerekre tágult szemmel, merőn
nézett rá. Maggie Tufunak nem volt szokása nyíltan kimutatni az érzelmeit.
Különösen nem Frank Carsonnak. De most tiszta erőből belebokszolt a
levegőbe.
– Óriási! – kiáltotta. – Meg vagyok híva?

Akadémia, február 16. szerda, 13.45

Ed Horner fölnézett az ajtón belépő Carsonra.

– Örülök, hogy látlak, Frank. Minden készen áll?
– Igen – bólintott Carson. – Készen állunk.
– Nagyon helyes. – Felállt, és megkerülte az íróasztalát. Szúrós szemmel
nézett Carsonra, mintha a gondolataiba akarna belelátni. – Mivel létezik egy
jel, valamit biztosan találunk. De szeretném a lelkedre kötni, hogy a
feladatod csak annyi, hogy megállapítsd, van-e ott bármi, amiért érdemes
komoly felderítésbe kezdeni. Ha valóban léteznek, nem akarok részeteket is
megtudni. Érted? Döntsd el, hogy mi van, és gyere vissza egy javaslattal! Ha

270
ott vannak, tartsd észben, hogy nem tudunk róluk semmit. Ne állj le
tereferélni velük! Ne hagyd, hogy meglássanak! Odamész, és már jössz is
vissza…
– Úgy lesz – felelte Carson.
– Egyébként a tervezettnél hamarabb kell indulnotok. Negyvennyolc
órátok van.
Carson már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon.
– Közöld az embereiddel! – folytatta a főbiztos. – Tudom, hogy ez nagyon
rövid idő, de minket is kényszerítenek. Kemény kérdéseket tesznek fel
magas helyekről. Nem tudom, meddig tudjuk még megvédeni ezt a
hadműveletet.
Carson lenyelte, ami mondanivalója lett volna.
– Köszönöm – mondta végül.
– Ne is törődj vele! – Horner kezet nyújtott neki. – Csak gyere vissza
hozzánk!

Hutch és Carson napnyugtakor hagyták el az Atlanta Kilövőhelyet. A sikló

tele volt utasokkal, főleg gazdag turistákkal, akik holnapig feltétlenül meg
akartak érkezni az Estratára. Az űrhajós turizmus önálló iparággá fejlődött.
Azok, akik meg tudták fizetni, elrepülhettek neutroncsillagok mellett,
közelről gyönyörködhettek a Delta Aquilae és masszív társa halálos
táncában, elvonulhattak a Béta Carinis IV-ben a Nagy Örvény mellett,
bejárhatták a Kisebbik Culhagne, a Hideg Csillag füstölgő
márványsíkságait. És az út végén a Pinnacle-en, Holtzmyer Sziklája
árnyékában vacsorázhattak.
Jórészt házaspárok voltak, jól öltözött középkorúak és idősebbek, akik
már a Föld és a Hold látványától is el voltak ragadtatva. Akadt néhány
gyerek is, páran az állomás személyzetéből és két férfi, akikről kiderült,
hogy a mesterséges gravitáción dolgozó elméleti fizikusok.
Egyikük magas, őszes szakállú, markáns arcú, bőbeszédű fekete volt, a
kollégája, egy hallgatag japán, majd felfalta a szemével Hutchot. A feketét

271
Lacondának hívták, a lányt a középiskolai algebratanárára emlékeztette.
Amikor azt találta mondani, hogy mindig is úgy tudta, mesterséges
gravitáció nem létezhet, Laconda hosszú fejtegetésbe kezdett nagy energiájú
részecskékről, mágneses mezők által befolyásolt pályákról és lokális
térgörbületekről. Hutch hamar elvesztette a fonalat, de ahhoz eleget értett,
hogy megkérdezze, vajon a módszert, ha tényleg működik, nem lehetne-e
antigravitáció előállítására is használni.
– De – felelte Laconda elégedetten mosolyogva, amiért ilyen gyors
felfogású diákja akadt. – Ezután annak kell következnie. És ami a döntő,
hogy nagyon kevés energia kell hozzá.
– Olcsó antigravitáció? – vonta fel Carson a szemöldökét. – Kíváncsi
lennék, hová vezet ez az egész.
A fizikus arca elégedettségtől sugárzott.
– Az a jövő nagyon hamar el fog jönni, és nekünk fel kell rá készülnünk –
felelte Hutchra sandítva, hogy lássa, mit szól ehhez.
Hutch még akkor is a jövő lehetőségein mélázott, amikor már a Kerék felé
közeledtek. Valódi antigravitáció. Nem a szupravezetőkkel való
bűvészkedés, hanem egy igazi, olcsó rendszer, amelyik közömbösíti a
tömeget és az ellenállást. A világ energiaszükséglete meredeken zuhanna a
mélybe.
– Egy pöccintéssel arrébb lehetne tolni egy kanapét – mondta Carsonnak.
– Repülő nélkül lehetne körbevitorlázni New Yorkot. Nem lennénk többé
odakötve a földhöz, és a végtelenségig megnőne a személyes erőnk. Egészen
új élet kezdődne számunkra – tette hozzá elgondolkodva.
– Science fiction – közölte Carson. – Soha nem fog megvalósulni.
A japán fölnézett a számítógépéről, körbepillantott, hogy biztos legyen
benne, Laconda nincs hallótávolon belül, és csendben megszólalt:
– A barátjának igaza van, ifjú hölgy. Mese. A kormány szubvencionálja,
sohasem fog működni, és ezt Laconda is tudja.

Hutch örült, hogy viszontláthatja a Winckelmannt. Végigsétált a

272
bejárathoz vezető folyosón, belépett a hajó tetején lévő kapun, átment a
hídon (egy technikus épp a navigációs rendszerben folytatott különböző
kereséseket), ledobta a csomagjait a padlóra, és ellenőrző körútra indult.
Nem szorította úgy az idő, hogy ne mehetett volna el előbb a szállására, de
élvezte az ismerős falak nyújtotta biztonság és kényelem érzését.
A munkaasztalán ott állt Cal két éve, röviddel a megismerkedésük után
készült, bekeretezett képe. Az a túlméretezett, zöld golfsapka volt rajta, amit
egykor olyan helyesnek tartott. Most is annak látta, ami azt illeti. Fölemelte
a képet, és arccal lefelé becsúsztatta az asztal jobb felső fiókjába. Elmúlt…
A karbantartók végigjárták az egész hajót. Hutch lement a C gyűrűbe, hogy
ellenőrizze a készleteket. A leltár szerint hat ember számára nyolc hónapra
elegendő élelmiszer és víz volt raktáron. Személyesen is ellenőrizte, és
aláírta a leltárt.
Két órával ezután a Vega Southban találkozott Carsonnal. A férfi
ugyanolyan izgatottan és türelmetlenül várta az indulást, mint ő.
– Kiborulnék, ha most le akarnák állítani az egészet – vallotta be.
– Nyugalom! El fogunk menni – felelte Hutch.
Egy sarokasztalnál ültek, iszogattak.
– Olyan gyorsan jött – mélázott Carson. – Végig kéne gondolnunk, hogyan
is képzeljük el az expedíciót, mit akarunk elvégezni, hol történhet valami
baj. Például mit csinálunk, ha csakugyan van ott egy működő
szupercivilizáció?
– Amilyen gyorsan csak tudunk, szedjük a sátorfánkat, hazajövünk, és
jelentjük a dolgot. Azt hittem, Horner ezt világosan elmondta.
– Jelenteni anélkül is tudunk, hogy hazajönnénk. Érdemes elküldeni egy
kutatócsoportot ilyen hosszú útra, csak azért, hogy megnyomják a
vészcsengőt?
– Feltételezem, hogy nem akar még egy katasztrófát.
– De hogy lehet kivédeni a kockázatot? Ha visszajövünk, és elmondjuk,
hogy vannak odakint, méghozzá olyanok, akiknek húszezer évvel ezelőtt már
volt űrhajójuk, hogyan tudná bárki is biztonsággal megközelíteni őket? Nem.
Ő valójában kézzelfogható adatokat vár tőlünk. De ezt nem mondhatja ki

273
nyíltan. Fel kell tételeznie, hogy vagyunk annyira fifikásak, hogy megértsük.
Ha vannak ott, akkor nekünk elég részletet kell szolgáltatnunk ahhoz, hogy
meg lehessen tervezni egy következő missziót. De mennyi az az elég?
A Föld szelíd fénnyel ragyogott a napsütésben.
– Ez ugyanaz a beszélgetés, amiről már beszámolt nekem?
– Tudnia kell kicsit a sorok között is olvasni, Hutch. Horner nem akarja,
hogy elveszítsük a hajót, vagy hogy a tudomásukra hozzuk, hogy ott vagyunk.
– Carson jobban nézett ki, mint eddig bármikor, amikor Hutch látta.
Lefogyott, energikusabb lett, és úgy vigyorgott, mint valami kamasz. – Annál
azonban, hogy menjünk/ne menjünk, többre van szüksége.
Bánom is én, gondolta Hutch. Mindenesetre bízott benne, hogy élvezni
fogja az utat. Végtére is ez az az út, amelyben Richard mindig is
reménykedett.

Janet Allegri és George Hackett röviddel 7.15 után érkeztek meg. Együtt,
karonfogva. Janet frissnek és kalandra késznek látszott. Kék-fehér, a
Quraqua Misszió jelvényével ellátott kezeslábas volt rajta. Szőke haja a
katonás stílusnak megfelelően rövidre volt vágva, és a tőle megszokott
táncos léptekkel járt. Hutch meglepődött, amikor megérezte a féltékenység
tűszúrását.
George lazán jött mellette – egyet lépett, mialatt Janet kettőt. Pulóverét
csomóra kötötte a nyakában, a kezében műbőr sporttáskát lóbált. Úgy
festettek, mint akik sétálni indulnak a parkba.
Hutch a kijárati rámpán futott össze velük. Amióta visszatértek a
Templomból, mindketten távol voltak D. C.-től, ezért egyikőjükkel sem
találkozott. Megölelték, és kölcsönösen üdvözölték egymást.
– Azt mondtad, nem akarsz többé terepmunkát végezni – szólt Hutch
George-hoz. – Máris meguntad az otthoni életet?
– Nem – vigyorgott George. – Frank kérte, hogy jöjjek el, úgyhogy
eljöttem. – Aztán habozva hozzátette: – És tudtam, hogy te is itt leszel.
Hutch elkapta Janet „nocsak-nocsak, mit hallok?” pillantását.

274
 – Köszönöm – mondta, kiélvezve a helyzetet. Jó volt tudni, hogy nem lett
teljesen háttérbe szorítva.
Bevezette őket a Winkbe, megmutatta, hová tegyék le a holmijaikat, és
átadta a jelvényüket meg a bögréjüket. Egy tizennyolcadik századi
négyárbocos volt rajta, amint dagadó vitorlákkal fut a felhők óceánján, egy
fényes csillag alatt. Fölül a Béta Pacifica felirat látszott, alul az, hogy
Tovább, előre!
Ezután szép kényelmesen bejárták a hajót, közben arról beszélgettek, hogy
ki mit csinált az eltelt időben, és persze a mostani küldetés is szóba került.
Hutch elmondta, hogyan jutottak a Béta Pac nyomára, és az egyik monitorra
felrakta a rádiójel diagramját.
– Nehéz valamilyen mintát felfedezni benne – jegyezte meg Janet.
– Pedig ott van – erősködött Hutch.
– Ki tudja még? – kérdezte George, miután egy darabig figyelmesen nézte.
– Titokban tartottuk – válaszolta Hutch. – A főbiztoson kívül jóformán
senki.
– És engedi, hogy elmenjünk, és megkeressük?
– Szerintem úgy gondolja, hogy mivel mi találtuk meg, a miénk.
– Én valószínűbbnek tartom, hogy mivel még nagyon távoli dolognak
tartja, csak akkor akar beszélni róla bárkinek, ha már valami konkrétum van
a kezében – vélte Janet. – Nem is kérdés, hogy megint bolondnak fogják
nézni.
Megérkeztek a poggyászok. Lementek, hogy átvegyék, és épp a
szállásukra cipelték őket, amikor Carson belépett a főzsilipen át.
– Szervusz, George! – fogott kezet a fiúval. – Maggie is itt van már?
Szükségünk van rá.
– Még nem láttuk őt – válaszolta Hutch. – Mi a probléma?
– A Tindle-ről származó eredményeket a megszokott módon továbbították
a felettes hatóságoknak – felelte Carson idegesen.
– Nem lep meg – vont vállat Hutch.
– Engem sem. De úgy látszik, valaki el is olvasta őket. És mintha rájöttek

275
volna, hogy mi a dolog jelentősége. Horner emberei megértették, hogy amíg
újabb értesítést nem kapnak, a Béta Pac tiltott terület lesz. Ha ez
bekövetkezik, nem lesz más választása, mint leállítani a küldetést.
– Honnan tudtad meg? – kérdezte Janet.
– A főbiztos magántitkárától. – Carson az órájára pillantott, majd az üres
folyosó felé nézett. – Azt akarja, hogy máris induljunk.
Hutch megpróbálta átgondolni a helyzetet.
– A hipertérben nem tudnak érintkezésbe lépni velünk. Mennyi időnk van?
– Nem tudom. Jobb, ha arra számítunk, hogy bármelyik pillanatban
bekövetkezhet.
– A hajó indulásra készen áll. Csak pár percre van szükségem, amíg
átnézem az ellenőrizendők listáját. Amennyiben megkapjuk a kilövési
engedélyt a repülésirányítástól.
– Próbálja meg utolérni Maggie-t! – mondta Carson.
– Nem szükséges – mutatott Janet a monitorra. Maggie Tufu odakint állt,
kezében egy kis bőrönddel.
Hutch felhívta az irányítóközpontot. Mialatt megkapta az engedélyt az
indulásra, Maggie is megérkezett. Az egész megjelenése szigorú és
tiszteletet parancsoló volt. Üdvözölte őket, majd sötét szemével futtában
végignézett a helyiségen, s amikor találkozott Janet tekintetével, egy
pillanatra elbizonytalanodott. Úgy tűnt, hogy Hutchot nem vette észre.
A forgalomirányító választás elé állította Hutchot.
– Ha el tudsz indulni 8.10-kor, akkor szabad a pálya. – Ez tizenöt perc
múlva volt. – Ha nem, akkor csak 16.30-ra tudok kilövőállást adni. – Az
nem lenne sokkal jobb, mint az eredeti indulási idő.
– Készen leszünk – mondta. – Írjál be a menetnaplóba!
– Megérkeztek a csomagjaim? – fordult felé Maggie.
Hutch nem látott mozgást a csomagcsúszdán.
– Nem.
– Lehet, hogy itt kell hagynod őket – közölte Carson.
– Viccelsz. – Maggie arca megváltozott, de ahelyett, hogy morcossá vált

276
volna, ahogy Hutch várta, inkább valami huncutság jelent meg rajta. – Nem
lesz valami sok ruhám – mutatott a kis bőröndre.
– Rengeteg overallunk van – sietett megnyugtatni Hutch. – Többféle
méretben.
Maggie nem tiltakozott, csak bánatosan méregette a táskáját.
– Nem tudtam, hogy ennyire sietős. Nem várhatunk még pár órát?
– Le akarják fújni az utat – világosította fel Carson.
– Hutchins, meg tudod mondani, hogy mikor ér ide a poggyászom?
Remélem, karácsonyig nem, édesem.
– Még az osztályozóban van – felelte Hutch komoran. Szívás. Enélkül kell
boldogulnod.
– Semmi esély rá, hogy megvárjuk? – nézett körül Maggie segélykérőn.
– Kapcsolatfelvétel anyaszült meztelenül – vigyorgott Janet.
– A csőben van. Semmilyen módon nem tudjuk siettetni – mondta Hutch.
– Mennyi idő, míg ideér? – kérdezte idegesen Carson.
– Nagyjából fél óra.
– Akkor nélküle kell boldogulnod – nézett Maggie-re a férfi.
A konzolon megszólalt egy hangjel.
– Felszállás előtti utolsó ellenőrzés – közölte Hutch. – Engedélyt kaptunk
az indulásra.
Maggie nagyot sóhajtott.
– Akkor induljunk! – Janethez fordult: – Te olyasmi alkat vagy, mint én.
Talán kicsit erősebb. De ha beveszünk valamicskét a ruháidból, akkor egész
jó lesz. Rendben?

277
 TIZENHÉT

Az NCA Winckelmann fedélzetén, február 18. péntek, 10.25 GKI

A Naptól kifelé tartottak. A Winckelmann iker Hazeltine-motorjai teljesen

fel voltak töltve, és noha Hutch bármikor beléphetett volna a
transzdimenziós térbe, bizonyos szabályokat be kellett tartania, hogy
elkerüljék az úgynevezett „farhullám-hatást”. A repülési tervében az állt,
hogy húsz óra múlva hajthat végre ugrást.
Carson és Hutch a hídon ültek. A férfi meglehetősen furcsán érezte magát:
örült, hogy végre úton voltak, miközben félt, hogy csakugyan megérkezhet az
utasítás, hogy térjenek vissza, és magának a küldetésnek a természete is
nyugtalansággal töltötte el.
– Nehéz előre tervet készíteni – mondta. – Nem szeretem az ismeretlen
helyzeteket.
– Épp ez teszi érdekessé – válaszolta Hutch. Mindketten feszültek voltak,
és sűrűn pillantgattak a kommunikációs pult felé. – Talán nem ártana
bebiztosítani magunkat a küldetés leállítása ellen.
– Mégis hogyan?
– Előállhat például egy üzemzavar a kommunikációs rendszerünkben. –
Megnézte az időt. – Pár perc múlva jelentést kell küldenünk az út kezdeti
szakaszáról. A végét eltorzítom. Ez jelezni fogja a problémát a hivatalos
szerveknek. Ezek után nem válaszolunk semmilyen megkeresésre. A
hipertérben meg már amúgy sem tudnak kapcsolatba lépni velünk. Ha
megérkezünk a Béta Pachoz, majd megjavítjuk, vagy nem, az eseményektől
függően.
– Csinálja!
– Oké. De előbb kérdeznék valamit. Ha eredményes lesz az utunk, mit
gondol, az segíteni fog Henrynek, hogy kikerüljön ebből a nehéz
helyzetéből?
Carson nem tartotta valószínűnek.

278
 – Baja nem lehet tőle. De az Akadémia szorult helyzetben van. Ha nem
lépnek fel vele szemben, az azt jelenti, hogy elnézik, amit tett. Ezt nem
engedhetik meg maguknak. Nem. A történelem talán igazságot szolgáltat
neki, de az Akadémia nem fog. És a média sem. – Hutch látta a fájdalmat a
szemében. – És talán nekik van igazuk – folytatta Carson. – Mert csakugyan
felelős a történtekért.
Azzal elhallgatott, elővette a notebookját, és már nem figyelt Hutchra. Egy
idő után írni kezdett. Hutch észrevette, hogy Frank Carson megváltozott a
Templom óta. Henryhez hasonlóan ő is mintha megöregedett volna.
Megfontoltabbá vált, és optimizmusa jó részét levetkőzte. Színlelt
harciassága ellenére, mellyel kiállt a küldetés paramétereinek túllépése
mellett, Hutch érezte, hogy ezúttal óvatosabb lesz, mint pár hónappal
korábban lett volna.
Egy pillanatra meglátott egy címet Carson notebookján, és elmosolyodott:
CARSON A BÉTA PACON. Úgy hangzott, mint Napóleon Egyiptomban,
Schliemann Trójában, Costikan a Pinnacle-en. Remélem, megcsinálod,
Frank.
Visszafordította a figyelmét a jelentés felé; felrakta a képernyőjére, és
levágta a második felét. Lehetetlen, hogy félreértsék: a Wink kommunikációs
rendszerével valami baj van. És megnyomta az Elküldés gombot.
Szinte azonnal megérkezett a válasz.

WINCKELMANN, ISMÉTELD MEG AZ MR 08-AS ÜZENETET!

Oké, gondolta. Sínen vagyunk.

Néhány óra elteltével, amikor Hutch már az utolsó beállításokat végezte a

hipertérbe való ugrás előtt, a műszerfal újabb üzenet érkezését jelezte. Arra
gondolt, hogy megint kommunikációs helyzetjelentést kérnek tőle. De ezúttal
másról volt szó:

WINCKELMANN-NAK AZ AKADÉMIÁTÓL: SZAKÍTSD MEG A

KÜLDETÉST, ÉS TÉRJ VISSZA! SZAKÍTSD MEG, ISMÉTLEM:

279
 SZAKÍTSD MEG! VISSZAIGAZOLÁST KÉREK! HORNER

Hutch letörölte a képernyőt, és bekapcsolta a hajó interkomját.

– Tizenegy perc múlva végrehajtjuk az ugrást. Mindenki csatolja be
magát! Kérlek, válaszoljatok a hídnak!
Carsonnak megmutatta az üzenetet.
– Nem kaptuk meg – mondta Carson.
Ezzel együtt mindketten jobban érezték magukat, amikor eltűntek a
csillagok, és a köd összezárult a hajó körül.
Este, vacsora után, Carson általános eligazítást tartott. Az első kérdés:
Mit lehet tudni a Béta Pacról?
– Nem sokat – ismerte be. – Felderítőhajó még nem járt rajta, sőt a
közelében sem. G osztályú csillag, a Napnál körülbelül hárommilliárd évvel
öregebb. Az Üres peremén helyezkedik el.
– Vagyis fogalmunk sincs, mi vár ott ránk? – kérdezte Janet.
– Pontosan – felelte Carson.
Maggie egymáshoz illesztette az ujjai hegyét.
– Ez a jel körülbelül a huszadik század elején indult útjára.
Megkíséreltük egyszer is kideríteni, hogy a forrása működik-e még?
Leellenőriztük bármilyen másik állomásról? – kérdezte.
Carson bólintott.
– Kértük a Nokot, hogy próbálja venni számunkra a jeleket, és ugyanezt
kértük az Ashley Teetől is, amelyik a hozzá legközelebb lévő kutatóhajónk.
Egyikük sem hallott semmit, de ennek az is lehet az oka, hogy a
vevőberendezéseik kívül vannak az adó tényleges hatótávolságán. A Tindle
által észleltjei nem sokkal volt hangosabb a suttogásnál.
– Háromszáz év nem nagy idő, ha ők azok, akik ezeregyszáz évvel ezelőtt
megépítették Ozt – jegyezte meg George.
– Akkor hát mi a terv? – tudakolta Janet. – Mit fogunk csinálni, ha
odaértünk?
Carson elemében volt.

280
 – Ráállunk a jelre, és a lehető legközelebb a forráshoz visszalépünk a
valós űrbe. Ezen túlmenően nehéz bármiféle stratégiát kialakítani. Azt az
utasítást kaptuk, hogy ne lépjünk kapcsolatba velük, ha csakugyan ott
vannak. És ne hagyjuk, hogy meglássanak bennünket. De azt azért szeretnénk
kideríteni, hogy kik laknak ott. És amennyi információt csak tudunk, vigyünk
haza magunkkal. Egyébként éppen ezért, amíg a Béta Pac rendszerben
vagyunk, nem fogunk üzeneteket továbbítani.
Maggie előrehajolva figyelt. Egy asztal körül gyűltek össze.
– Hadd játsszam egy pillanatig az ördög ügyvédje szerepét! Lehet, hogy
egy olyan civilizációról beszélünk, amelyik mögött húszezer évnyi fejlődés
áll. De az is lehet, hogy sokkal több. El tudja hinni bárki is, hogy
odamegyünk, besettenkedünk, körülnézünk, aztán elhúzunk, anélkül, hogy
észrevennének?
– Nem tudjuk, hogy húszezer évnyi fejlődés áll-e mögöttük – szállt vitába
vele Janet. – Lehet, hogy egy ponton megrekedtek. Vagy visszasüllyedtek egy
sötét korba.
Carson egyetértett.
– Minden lehetőséget el tudunk képzelni. Legyünk elővigyázatosak, de a
normális keretek között. A többit, hogy úgy mondjam, hallás után fogjuk
lejátszani.
– Mit érdekelné egy fejlett fajt, hogy mi bebóklászunk közéjük, vagy sem?
– kérdezte ingerülten Maggie. – Én ezt enyhén szólva nagyképűségnek
érzem. Azt javasolom, hogy vonuljunk egyenesen a főbejárathoz, és tűzzük ki
a zászlót. Ne a kertek alatt lopakodjunk be! Azzal mindjárt kivívhatjuk a
tiszteletüket.
– Lehet, hogy igazad van, de ez egyet jelentene a kapott utasítás
megszegésével. Tehát nem tehetjük meg.
Hutch hivatalosan nem volt tagja az expedíciónak, következésképpen nem
volt jogosult arra, hogy véleményt nyilvánítson. Felelős volt viszont a hajó
biztonságáért.
– Azt hiszem, komolyan kellene számolnunk egy ellenséges fogadtatás
lehetőségével – mondta.

281
 – Nem fognak fenyegetően fellépni – ragaszkodott a véleményéhez
Maggie.
– Miért nem? – nézett rá fürkészőn a teáscsészéje fölött Janet.
– Ha fejlettek, akkor racionálisan gondolkodnak. Az indokolatlan
ellenségesség irracionális. Ha pedig nem fejlettek, akkor nem kell tartanunk
attól, hogy ellenségesen fogadnak minket. – Mindezt egy elgyötört tanárnő
hangján mondta.
George csendben hallgatta végig a vita nagy részét. Végül megkérdezte,
mi az Akadémia véleménye.
– Horner mire számít, mit fogunk találni? Van reális esélye annak, hogy ők
az Emlékműkészítők?
– Ed semmivel sem tud többet nálunk – felelte Carson.
– Én megmondom kerek perec – fordult Maggie George-hoz. – Ha van
valaki a Béta Pacon, az nem az Emlékműkészítők népe lesz.
Hutchot meglepte és bosszantotta a lány magabiztossága.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – kérdezte.
– Lehet, hogy ugyanaz a faj, de az Emlékműkészítők nincsenek többé –
magyarázta Maggie. – Ahogy az ókorban élt görögök sincsenek többé. Úgy
értem, hogy ma már nem állítanak fel hol itt, hol ott Emlékműveket.
Évezredek óta nem állítottak fel újat. Ugyanakkor az Emlékművek valóban
arra utalnak, hogy egykor létezett egy hosszú életű, stabil civilizáció.
Szeretne valaki arról elmélkedni, hogy mi történik egy húszezer évet megélt
kultúrával? Magas fejlettségi szintre jut? Vagy haldoklik? Valamiféle ferde
utat jár be?
– Nézzetek Kínára! – szólt közbe Janet. – Vagy Egyiptomra. Vagy Indiára.
Nekünk az a tapasztalatunk, hogy ami tartósan fennmarad, az nem feltétlenül
jó.
Később Hutch félrevonta Carsont.
– Beszéljünk egy kicsit a legrosszabb eset forgatókönyvéről! Mi történik,
ha megérkezünk, és azonnal megtámadnak bennünket?
– Miért kérdezi?

282
 – Előbb válaszoljon!
– Elmenekülünk.
– Oké. De jó, ha tudja, már csak a tervezés miatt is, hogy miután
beugrottunk a Béta Pac terébe, legkevesebb tizennégy óra kell, hogy a
gépeink feltöltődjenek. Egy pillanat alatt nem tudunk eltűnni onnan. Bármi
történjék is.
– Értem – bólintott Carson. – Reménykedjünk, hogy nem lesz semmi
probléma.

Hutch nem felejtette el, hogy Maggie kész lett volna feláldozni a
bajtársait. Nem szeretett haragot táplálni senki iránt, és a hivatásából
fakadóan kötelessége volt, hogy ne mutassa ki az érzéseit. Egyezséget kötött
magával, hogy elfogadja Maggie Tufut, de válságos helyzetben nem fog
megbízni a véleményében.
Négy utasa közül Maggie volt az egyetlen, aki még idegennek számított a
szemében. Sem a Templomnál, sem a Quraquáról hazafelé jövet nem volt
alkalma együtt lenni vele. Maggie kellőképpen udvarias volt, de mindent
leegyszerűsítve vagy ironikusan látott, és mintha a munkája során felvetődött
szakmai témákon kívül semmit sem tudott volna komolyan venni.
Az ő jelenléte ellenére a társaság, egyéb csoportoktól eltérően, akiket
Hutch eddig szállított, nem mutatta jelét, hogy frakciókra akarna bomlani.
Senki sem különült el, senki sem töltött túl sok időt a kabinjában, senki sem
temetkezett bele minden mást hanyagolva a kibernetikába. Pár nap elteltével
még Maggie is felhagyott eddigi fölényes viselkedésével, és időnként
csevegni is hajlandó volt, noha nyilvánvalóvá tette, hogy az efféle társalgást
nem tekinti különösen stimulálónak. Mellesleg pókerjátékosnak sem
bizonyult utolsónak. Carson lassanként arra is rájött, hogy Maggie-t érdeklik
a katonai témák. George kijelentette, hogy itt sokkal barátságosabb, mint a
Quraquán valaha is volt, Hutchnak pedig megfordult a fejében, hogy vajon
az ismeretlen közeledtével ők is közelebb kerülnek-e egymáshoz.
Esténként vacsora után összegyűltek, és ilyenkor mindenféléről szó esett
közöttük. Idekint a földi problémák valahogy tárgyszerűbbnek,

283
kezelhetőbbnek tűntek. Terveket szőttek az éhínségek és a
népességcsökkenés elleni küzdelemre, a háborúk és a nemzetek közötti
versengések végleges megszüntetésére, a tizenévesek közötti szexuális
kapcsolatok kezelésére és az állami iskolák színvonalának emelésére.
Egyetértettek abban, hogy mindezeknek a terveknek azonban van valami
fasiszta csengése. A csillagok között járva valahogy kevésbé tudták elviselni
a rendetlenség gondolatát.
Vitatkoztak azon is, hogy vajon megmaradhat-e épségben egy társadalmi
struktúra tízezer éveken keresztül. Janet azt állította, hogy ez a fajta
stabilitás szükségszerűen egy végletesen merev szigort feltételez, ami
valóságos pokollá tenné az életet az adott helyen.
Szóba kerültek az Emlékműkészítők és a civilizációs korok közötti
törések. És végül az igazán fontos dolgok is napirendre kerültek. Hutch
megtudta, hogy a Carson fotóján látható nő lelépett egy biztosítási
ügynökkel, hogy Maggie betegesen fél a haláltól, hogy Janet nem képes egy
normális férfit keríteni magának. „Nem tudom, miért”, vallotta be, és Hutch
gyanította, hogy igazat mond. A legtöbb férfit, akit ismert, fenyegetve érezte
volna Janet Allegritől, és soha nem tudott volna feloldódni a jelenlétében.
Úgy látta, hogy George tökéletes férfi szeretne lenni, olyan, akit ha egy nő
elhagy, még évek múlva is bánja, hogy ezt tette.
És ő? Nem nagyon tudta, hogy mit áruljon el magáról. Óvatosságból nem
említette Calt, és nem beszélt Richardról sem. De évekkel később Janet
elárulta, hogy először akkor értette meg őt, amikor elmondta, mennyire félt,
és milyen megalázónak érezte, hogy csak nézi, amint ő a kószával küzd.
„Megfogadtam, hogy soha többé nem állok félre tétlenül”, idézte Hutch
szavait.
– Ez tetszett nekem. – Ezt már ő tette hozzá.
Ami a küldetésüket illette, egyetlen kérdéssorozat volt a téma: Ha
csakugyan ők az Emlékműkészítők, vajon emlékeznek-e a Naprendszerben
tett látogatásukra? És emlékeznek-e a saját fénykorukra?
– Oz – mondta George elgondolkodva, amikor arról volt szó, hogy ki mit
kérdezne az idegenektől. – Szeretném megtudni, hogy miért építették Ozt.
Az esti összejövetelek hamar amolyan szertartássá váltak. Köszöntőket

284
mondtak egymásra, a főbiztosra és a Béta Pacra. A küldetésre utaló
jelképeket, jelvényeket, az Akadémia kék kezeslábasát viselni de rigueur
lett. Minden tartózkodást levetkőztek, és fesztelenül élvezték egymás
társaságát. Tréfálkoztak, jókat nevettek, és mindenkitől megkívánták, hogy
szórakoztassa a többieket. Ki bűvészmutatványokkal, ki monológgal, ki
énekléssel. Maggie először vonakodott bekapcsolódni, de aztán kiderült,
hogy tehetségesen tudja utánozni a többiek hangját és modorosságait.
Tökéletesen adta elő Carson katonás modorát és George vidékies kiejtését;
megfigyelte, hogy Hutch félrebillenti a fejét, amikor zavarban van, és vissza
tudta adni Janet enyhén érzéki pózait.
Előadtak egy táncot (urak nyakkendőben, hölgyek szoknyában), és játszani
kezdtek egy rögtönzött komédiát Nagy ásatások címmel, amelyben egy
csapat antiszociális alak egy ásatáson megpróbálja kifosztani és ágyba vinni
egymást.
Hutch élvezte a tréfákat és a játékot, ami mindig jól működött egy űrhajó
zárt belsejében, ahol a baráti kapcsolatok nagyon sokat számítottak. Estéről
estére hajnalba nyúlóan beszélgettek, és Hutch érezte, hogy egymással való
kapcsolatuk egyre szorosabbá válik.
A harmadik hét végéhez közeledve Maggie egyszer félrevonta.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom Richardot – mondta.
– Köszönöm – felelte Hutch meglepve.
– Nem tudtam, hogy ilyen közel álltatok egymáshoz, különben már
korábban mondtam volna valamit. Azt hiszem, kicsit hülye voltam.
– Minden rendben. – Hutch érezte, hogy elönti a szánalom. De nem
nagyon tudta az okát.
Maggie láthatóan elbizonytalanodott.
– Tudom, hogy sokan úgy gondolják, hogy elbántak Henryvel. Hogy én
vagyok a felelős azért, ami történt. – Sötét szeme elkapta Hutch tekintetét, és
nem eresztette el. – Azt hiszem, igazuk van. – Megremegett a hangja. –
Sajnálom – mondta ismét. – Helyesen cselekedtünk. Richard tudta ezt. Ezért
volt ott. De nagyon szeretném, ha másképp történt volna.
Hutch bólintott. Maggie habozott, aztán kitárta a karját, és megölelték

285
egymást. Maggie arca forró volt, és nedves.

Hutch betartotta a saját szabályait; óvatosan viselkedett George-dzsal.

Örült, hogy ő is tagja a küldetésnek, de el kellett ismernie, hogy a jelenléte
szükségszerűen nehéz helyzetet teremtett. A hosszú estéken George tekintete
rendre hosszasan elidőzött rajta, és valahányszor visszanézett rá, gyorsan
elkapta a szemét. Felcsillant a szeme, ha Hutch szólt hozzá, és
felvillanyozódott, ha a véleményét kérdezte az épp terítéken lévő témáról. A
lány jelenlétében elmélyült a hangja, és még a lélegzése is lelassult.
Hutch szeretett volna őszintén beszélni vele, elmondani, hogy miért nem
reagál a jelzéseire. Nem akarta elbátortalanítani, de addig nem mondhatott
semmit, amíg George nem adott alkalmat a nyílt közeledésre.
És amikor ez végül bekövetkezett, élt vele.
A csoport szokásává vált, hogy formálisan egy éjféli pohárköszöntővel
rekesszék be az aznap esti ülést, és a Carson által készített, a társalgó falára
kifüggesztett naptárban kipipálják a napot. (A mindenütt jelenlévő
négyárbocos őrködött az öt hetes és két napos repülőút felett.) A
huszonhatodik estén George különösen zaklatottnak tűnt. Hutchcsal épp
szemben ült, és a lehető legteljesebb közöny látszott a viselkedésén. De már
az ülés elején pirosra gyúlt az arca, és olyan is maradt mindvégig.
Amikor az estének vége lett, odalépett a lányhoz.
– Hutch – mondta halálos komolyan. – Sétálunk egyet?
Hutch pulzusa felgyorsult.
– Jó.
Lementek a hajó alsó részébe, amely ezen az úton kicsit másképp volt
elrendezve, mint legutóbb. A három gyűrű most is megvolt, de kisebbek
lettek. A hatalmas rakteret kivették, és a szálláshelyek területét is
lecsökkentették. Ha a szükség úgy hozná, leletek elraktározására továbbra is
bőven volt hely, de Hutchnak már nem volt az az érzése, hogy egy hangárban
kell járnia-kelnie. Ez a Wink jóval kisebb célpontot jelentett volna a radarok
számára.

286
 – Hutch, te vagy az egyik legszebb nő, akit életemben láttam – mondta
George elfogódottan.
– Köszönöm – válaszolta a lány.
– Ha hazamegyünk, szeretnék veled tölteni egy estét. Kettesben.
Ez az.
– Lehet szó róla.
A férfi egészen közel állt hozzá, még nem érintette, de Hutch érezte forró,
szaggatott lélegzését. Egy ablak felé irányította a lépteiket. Odakint lassú
tempóban úszott el mellettük az interdimenziós világ köde. Akárha egy láp
szélén épült öreg ház ablakán néznének ki.
– Olyan, mint te vagy – mondta George a ködöt nézve. – Nem lehet
belelátni, nem lehet megfogni, és szüntelen mozgásban van.
Hutch nevetett. Mindketten nevettek. És Hutch megtette az első
mozdulatot. Egészen apró mozdulat volt, egy harmadik észre sem vette
volna: egy kicsikét, talán egy centiméterre George felé hajolt. Kettőjüknek
szóló jel volt ez, és Hutch érezte, hogy a másik test fogta a jelet.
– Hutch…
George mintegy próbaképpen kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány
haját. A szája egészen közel volt.
Hutch vére felforrósodott. Ujjhegyeik összeértek, ágyékuk súrolta
egymást, tekintetük találkozott, és el sem eresztették egymást. George ujjai
Hutch vállára kulcsolódtak, arca a lány arcához simult. Meleg volt. A lány
lábujjhegyre állt, és odanyújtotta megnyílt ajkát.
A pillanat a végtelenbe nyúlt, lélegzete, szívverése összekeveredett a
másikéval. Melle, amelyet csak a munkaruha vékony anyaga fedett, a férfi
melléhez ért. Ő lehajolt, szája szelíden Hutch szájára simult, ő pedig
megnyílt előtte. A szíve vadul kalapált, lélegzete elakadt. Amikor nagy
sokára szétváltak, Hutch George tarkójára kulcsolta a kezét, és szelíden, de
határozottan visszahúzta őt.
Volt még egy pillanat, amikor tiszta fejjel ellenállhatott volna, de aztán
mégis odasimult a férfihoz. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje, de még
ezt is élvezte. George ujjai végigsimítottak a jobb mellén, elidőztek rajta,

287
majd arrébb vándoroltak.
Hutch volt már olyan hajón, ahol az utasok éjnek évadján csendben jöttek-
mentek egyik szobából a másikba. Ezt nem szerette volna.
– Gyere velem! – súgta.
George némán követte.
– Csak ma éjjel – szólt Hutch.
George megtorpant.
– Hutch, tényleg akarod?
Igen, te bolond.
Bevezette őt a sikló peronjára. Az Alfa a helyén állt kikötve, sötéten,
némán, hatalmasan. A pilótakabin ablaka csillogva verte vissza azt a kevés
fényt. (A cunami okozta károkat már helyrehozták rajta.)
George felkapta Hutchot, végiglépdelt vele a fedélzeten, és megállt a
raktér ajtajánál. Megnyomta az ajtónyitó gombot, de nem történt semmi.
Hutch segített; a karbantartók lezárták, azt kellett feloldani.
Bebújtak, azután George keresett egy takarót, és leterítette a földre.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta, miközben ismét fölé hajolt. –
Csak mert nem szeretnék elrontani valamit. Szeretlek, Hutch.
Hutch megcsókolta az arcán, aztán lehúzta magához George fejét.
– Vigyázz arra, hogy mit mondasz! A végén még számonkérem rajtad.
– Most és mindörökké. – Ez olyan fellengzősen hangzott, hogy Hutch
majdnem elnevette magát. De George ünnepélyesen hozzátette: – Komolyan
gondolom, Hutch.

Mi várta őket a Béta Pacnál? Talán egy meghívás, hogy lépjenek be a

Galaktikus Ligába. Vagy a Tejút történelme és részletes galaktikus atlasza,
feltüntetve rajta a civilizációit, azok érdeklődési területeit és pihenőhelyeit.
Carson lábát felrakva kényelmesen elnyúlt a székében.
– Mit gondoltok, egy ilyen kultúrában az egyén számára mi jelent

288
beteljesülést? Mit szeretnének elérni az életben? – kérdezte.
– Ugyanazt, amit mi – felelte Janet.
– És mi lenne az? – kérdezte George, sötét színű borát kortyolgatva.
– Hatalom – vágta rá Janet. – És szerelem.
– Nem lehet tudni. Épp ezért idegenek – vélte Carson.
Hutch ölében nyitott könyvvel ült.
– De hiszen meg tudjuk érteni az idegen mitológiákat, legalábbis azokat,
amikkel eddig találkoztunk. Ami azt jelenti, hogy ugyanazok a hajtóerők
működnek bennünk. – Újra eszébe jutottak a Iapetus hegygerincén átvezető
lábnyomok. – Én úgy sejtem, hozzánk hasonlóan a teljesítmény élteti őket.
Az, hogy letegyenek valamit az asztalra. És hogy mások is megtudják, hogy
mit értek el. Ez az Emlékművek értelme, nem más.
A fal paneljei nyitva voltak, és a benti fények kivetültek a ködre. Mindig
olyan érzésük volt, mintha közvetlenül a látómezejükön túl volna valami.
Hutch emlékezett egy régi sztorira, ami arról szólt, hogy azok a pilóták, akik
a Naprendszeren kívülre mentek, a transzdimenziós repülés alatt néha
hangokat hallottak.
George tartotta magát a megállapodásukhoz, és nem közeledett hozzá.
Hutch meg volt vele elégedve, amiért megértette a diszkréció jelentőségét,
és tartózkodott attól, hogy nyilvánosan is jogot formáljon rá, ahogy az lenni
szokott az első szexuális együttlét után. Most ezt nem követte második
alkalom. Mindketten elég tapasztaltak voltak, hogy tudják, mekkora kárt tud
okozni egy hosszú úton lévő kis csapatban, ha ketten összeállnak. Ezért
igyekeztek ugyanolyan szívélyes baráti kapcsolatban maradni egymással,
mint a többi kollégájukkal. Hutchnak mindenesetre nem kis erőfeszítésébe
került a dolog.
A Wink mindeközben békésen suhanva hagyta maga mögött a köd fátylait.
Nem remegett, nem ingadozott, nem gyorsított. Belső rendszerei nem
gyorsultak fel, és kívülről természetesen nem kapott üzenetet.

Hutch élvezettel adott elő simmyket a többiekkel. Olyan cinikus

289
antihősöknek tulajdonított szerelmi ügyekről írt kis jeleneteket, mint a Kék
Fény Margó Colbyja és a Casablanca Ilsája. Az elsőben George Antoine-
alakítása elbűvölte, és Carson a másodikban hitelesen ábrázolta Rick
sebezhetőségét. (Személyiségének egy olyan oldalát mutatta meg, aminek a
létezéséről nem is tudott. És szinte a könnyekig meghatódott, amikor
George/Antoine elvált tőle, és elindult arra az útra, Moszkva felé, ahol a
halál várt rá.)
Carsonnak volt érzéke a szabadtéri történelmi szuperprodukciókhoz.
Ragyogóan festett, még így, kicsit testesen is, Antoniusként az actiumi
csatában, ahogy ott ült fehér csataménjén, és a napfény megcsillant lószőr
sisakján. Maggie szenzációs Kleopátra volt, ebben mindannyian
egyetértettek.
Amikor rákerült a sor, Maggie rávetette magát a Maelver Thomson-
krimikre. Ő alakította bennük a végveszélyben lévő leány szerepét, és
mondhatni, remekül. (Hutch különösnek találta, hogy a csapat
legintellektuálisabb tagja rajong a krimikért.) De tény, hogy jól csinálta:
végigsikoltozta a Most a hajnalt, amelyben egy vérszomjas szekta tagjai
üldözik; rémülten menekült a néptelen vidámparkon keresztül a tébolyodott
bohóc-Napóleon elől az Éjszakai nevetésben, és legyőzte a gyilkos
szerzetest, Fráter Thaddeust a Minden, ami Caesaréban, miközben a
megmentésére induló világcsavargó, Jack Hancock (George) megpróbált
magához térni a fejére mért jókora ütéstől és a két sastól a bástyán
elszenvedett támadás után.
Janet kedvenc terepe a rossz útra tért nők témája volt. Olyan élvezettel és
rosszindulattal alakította Lady Macbethet, hogy Hutch mellette ülve megijedt
tőle. Ő volt az Utak Rómába intrikus Mary Parkerje és a Bovalinda
Katherine-ja.
– Van érzéked a hatalomhoz – jegyezte meg Carson, mialatt Janet magához
ragadta egy fémekben érdekelt konzorcium irányítását, s ezzel egy időben
kitervelte együttműködésre nem hajlandó férje meggyilkolását.
– De még mennyire! – felelte felcsillanó szemmel Janet.
Azon az estén, amikor a Minden, ami Caesarét nézték, Hutch megtudott
valamit önmagáról. Van egy forró és szenvedélyes szerelmi jelenet az

290
elhagyott monostor udvarán lévő kőmedencében. Hutch valami kellemetlen
szurkálást érzett a szíve táján, látva, hogy George, az ő George-a hosszasan
ölelkezik Maggie-vel a medence vizében. Még csak nem is az ő testük volt:
a szereplők csak teljesen felöltözött képet és a személyiségüket adták hozzá,
a többit a számítógép hozta létre. De Hutch így is érezte, hogy elönti a
forróság, és nem állta meg, hogy oda ne sandítson Maggie-re, aki élvezettel
nézte a jelenetet. George-nak pedig végig egy hülye vigyor ült az arcán.

A Béta Pacifica valamivel kisebb és hűvösebb volt, mint a Nap. A

rádiójel forrása tizenöt CsE távolságra volt magától a csillagtól.
– A céltól ötvenezer kilométeren belül kellene materializálódnunk –
mondta Hutch, amikor már várható volt, hogy a navigáció jelzi a közelgő
ugrást.
– Ugye nem ütközünk neki? – kérdezte Janet.
– Kicsi az esély rá – mosolygott Hutch. – Ötvenezer kilométer elég nagy
tér. Több esély van rá, hogy mindkét Hazeltine felmondja a szolgálatot.
– Nem nagyon nyugtattál meg – felelte Janet. – Arra gondolsz, hogy egy
állomás lesz. Mi van akkor, ha az adás egy bolygóról jön?
– Nem valószínű – szólt közbe Carson. – A tömegdetektorok jelentős
gravitációs kutat jeleznének, és nem engednék az ugrást. Így van? – nézett
Hutchra.
– Pontosan – bólintott a lány.
Carson fölrakott egy csillagtérképet.
– Visszajutottunk a régi, megszokott helyünkre – állapította meg. És ez
nagyjából igaz is volt: a Pinnacle, a Quraqua, a Nők és a Béta Pac-rendszer
mind az Orion Kar pereme mentén helyezkedett el.
– A bulizásnak vége – mondta Janet, miután becslésük szerint néhány órán
belül megérkeznek. – Ideje munkához látni.

291
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

(221. jelenet a Minden, ami Caesaréból: Az óriás szerzetes, Fráter

Thaddeus, egy föld alatti folyosón keresztül behurcolja Ann Hollowayt egy
sziklába vájt üregbe. Amikor leteszi, a döbbent lány épp csak kezdi
visszanyerni az öntudatát. Estélyi ruha van rajta, ami egy helyen
elszakadt, és kilátszik alóla a válla és az egyik melle felső domborulata.
Fráter Thaddeus, fogadalmához híven, nem mutat iránta érdeklődést.
Leveszi az övét, és összekötözi vele Ann csuklóit. Amikor ezzel elkészül,
elvonszolja a lányt a kőpadlón egy falba illesztett vaskarikához.)

THADDEUS
(Kezdi a lányt odakötözni a karikához.)
Ne tettesd magad, gyermekem! Tudom, hogy magadhoz tértél.

ANN
(Mocorog, össze van zavarodva, harciassága elmúlt.)
Kérem, ne tegye!
(Feldúltan körülnéz.)
Jack! Hol vagy?

THADDEUS
Már nem segíthet rajtad, gyermekem, ő már senkin sem segíthet. (Kinyit
egy táblát a falban, ahol egy kapcsoló válik láthatóvá. Ráközelítünk a
kapcsolóra.)

ANN
(Megpróbálja eltakarni magát.)
Engedjen szabadon! Engedjen szabadon, és nem fogom elmondani
senkinek.

THADDEUS
Nem félek attól, amit elmondhatsz, Ann Holloway.

292
ANN
Akkor miért akar megölni?

THADDEUS
(Megrántja a kapcsolókart. Vízzubogást hallunk. Föntről víz kezd
ömleni az üregbe.)
Nem áll szándékomban megölni téged. A múltad ítélkezik feletted. A
tiltott gyönyörben töltött hosszú éjszakáid miatt bűnhődnöd kell.

ANN
Nem! Nem igaz! Maga megőrült!

THADDEUS
(Őszinte sajnálat érződik a hangján; a víz vastag sugárban ömlik a
lányra.)
Bátorság, gyermekem! Isten tisztító hullámai megmentenek. Csak így
juthatsz el a mennyországba.

ANN
(Vergődik, ki akar szabadulni. Az elszakadt ruha szétnyílik, még többet
mutatva meg, de Ann már nem törődik vele. A kamera közelről mutatja a
vergődését.)
Jack…

THADDEUS
(Megáll az üreg bejáratánál, és készül, hogy bezárja a kőből kifaragott,
súlyos ajtót.)
Imádkozz, gyermekem! Az megkönnyíti az odaátra vezető utadat. (A lány
felsikolt. A fráter kezdi rácsukni az ajtót. Ömlik a víz a kamrába.)
Isten adjon békességet neked!
(Meghajtja a fejét. A kamera ráközelít. Valamit hall a háta mögött;
megfordul. A kamera elmegy mellette, és a folyosót mutatja. Jack
alakjának körvonalait látjuk a pislákoló fáklyafényben.)

293
JACK
Hol van ő, te bolond?

THADDEUS
(Jack láttán meglepődik.)
Hancock? Te még élsz?

ANN
(Kétségbeesetten)
Jack! Idebent vagyok!

THADDEUS
Távol maradva el kellett volna fogadnod Isten könyörületességét.

JACK
(Közeledik)
Tarts ki, Ann!

THADDEUS
(Becsukja maga mögött az ajtót, elzárva ezzel Annt, és elállja a
folyosót.)
Nem segíthetsz rajta. Jobb, ha készülsz a saját ítéletedre, ami már közel
van.
(Megérinti a keresztet, amely egy vékony láncon függ a nyakában.)
A gonoszok, mint a pelyva, amit szétszór a szél. A gonoszok nem állnak
meg.
(Megindul előre. Verekedni kezdenek, és Thaddeus hatalmas termete
folytán nyomban fölénybe kerül. Meghátrálásra kényszeríti Jacket, és a
csuhájából kihúzott szálat a nyaka köré hurkolja. Közben egy kis képen
látjuk, hogy a víz gyorsan emelkedik az üregben. Ann kínlódik, erőlködik
stb. Thaddeus, átmenetileg harcképtelenné téve Jacket, visszavonszolja őt
a folyosón a fáklyáig. Itt meghúz egy falba épített fogantyút, mire

294
megnyílik egy gödör a lábuk előtt. Néhány kő belehullik, és csak nagy
sokára lehet hallani, amint koppanva a gödör fenekére érnek. Vonszolni
kezdi Jacket a gödör széléhez. Ő azonban kiszabadítja magát, és újra
megindul az ádáz harc köztük. Eközben a víz egyre emelkedik Ann körül.)

THADDEUS
Mert te, ó, Isten, nem leled örömöd a bűnben, nem talál otthonra nálad a
gonosz, nem állhatnak meg szemed előtt a dicsekvők.
(A víz már Ann derekáig ér. Mindene átázott, és mindene kilátszik.
Odakint Jack megkaparintja a fáklyát, és a segítségével megpróbál
kiszabadulni. Vadul viaskodnak a gödör szélénél. Annt vállig ellepi a víz,
sikoltásai betöltik a sziklaüreget. Jack fél térden állva próbál ellenállni,
hogy a gödörbe lökjék.)

THADDEUS
Kérj kegyelmet, Hancock! Ez az utolsó esélyed, hogy megmentsd
halhatatlan lelkedet.

JACK
Te őrült gazember!

THADDEUS
Akkor majd én kérek a nevedben. Az Úr megbocsát neked. (Győzelme
biztos tudatában Thaddeus lazít Hancock nyakának szorításán, és
megragadja a nyakában függő keresztet. A víz immár elnyomja Ann
sikolyait. Jack megragadja a kínálkozó alkalmat, és a keresztet elkapva
letépi a láncáról. Aztán beledöfi Thaddeus ágyékába, mire az óriás
összecsuklik a fájdalomtól. Megragadja Jacket, és mindketten a gödörbe
zuhannak. Hosszú üvöltést hallunk, majd látjuk, amint egy kéz megjelenik
a gödör peremén. Jack nagy keservesen kimászik, kireteszeli az ajtót, és
elhúzza rajta a keresztvasat. Víz zúdul ki az üregből, miközben beront,
hogy kimentse Annt. Elzárja a víz útját, elvágja a lány kötelét, és a
karjába emeli a fulladozó, ziháló Annt.

295
ANN
Hála istennek, Jack, hogy ideértél! Azt mondta, végzett veled.

JACK
Szerintem tévedett. Jól vagy?

ANN
Jól. Felvonszolt pár emeletnyi lépcsőn. Kicsit leütött. Félig vízbe fojtott.
Amúgy jól vagyok.

JACK
Helyes. Mert még fiatal az este.

– Még mennyi? – Carson a köd tovasodródó rétegeit nézte. Nyugalmat és

szenvtelenséget próbálva erőltetni magára, hátravetette magát a székben, de
látszott, hogy izgatott. Az eksztázis határáig.
Az ugráshelyzetet jelző berendezések egytől egyig sárgán világítottak.
– Három perc. – Hutch szabaddá tette az energia útját a fúziós reaktorhoz.
– Sima ugrás lesz. De azért csatoljátok be magatokat!
A lámpák zöldre váltottak. A Hazeltine-hajtóművek energiaszintje
emelkedni kezdett. A reális tér-tömeg zéró szintet mutatott.
– Istenem, add, hogy ott legyenek! – fohászkodott Maggie, aki Janettel és
George-dzsal együtt félrevonult az utaskabinba.
Piros lámpa. Nem rögzített zsilipfedél az egyik hátsó raktérben. Hutch
kinyitotta, újra lezárta. A lámpa zöldre váltott.
– Szörnyű csalódás lesz, ha kiderül, hogy a Béta Pac valójában
rádiócsillag, és az elemzők tévedtek – mondta Janet. – Már máskor is
előfordult, hogy rossz következtetésre jutottak.
– Két perc – mondta Hutch. A megjegyzések elcsitultával nem hallatszott
más, mint a háttérzörej. George mondott valamit, de igazából sem ő, sem
más nem tudott újat mondani. Ha beszéltek, azzal csak egy új biztonsági

296
hálót akartak létrehozni, felkelteni az ismerősség érzetét egy olyan
helyzetben, amilyet már korábban is átéltek, de amely most mégis
potenciálisan egészen más volt.
A hajó úszott tovább előre.
– Egy perc.
A fények elhomályosultak.
A valós tér navigációs rendszerei, amelyek eddig energiatakarékos
módban működtek, most aktivizálódtak. A fúziós erőmű készenléti helyzetbe
állt. A külső szenzorok beirányozták magukat. A pajzsok feltöltődtek.
Valaki sok szerencsét kívánt Hutchnak.
A navigáció magához tért.
És ekkor, mintegy varázsütésre, kijutottak a sötétségre. Csillagok gyúltak
ki a terek mélyén, és Hutch egy pillanatra megszédült, ami néha előfordult az
átmenet alatt. A szabad ég alatt repültek.
– Mindig elfog az öröm, amikor végre kint vagyunk belőle – mondta
Carson, és elengedte az ülés karfáját.
– Még nem biztos – felelte Hutch, és a nagy navigációs képernyőre
mutatott. Egy hatalmas, fekete korong volt közvetlenül előttük. – Kérek
mindenkit, hogy maradjon becsatolva!
Az utolsó pillanatban leállította a fúziót.
– Mi a baj? – kérdezte Maggie, aki megérezte a feszültséget Hutch
hangjában.
Hutch megmutatta nekik a képet.
– Később beszélünk róla. Most behúzom a féket.
– Mi az? – nézte George.
– Nem tudom. – Hutch teljesen kinagyította a képet. Olyan volt, mint egy
világ. – Ez nem lehet igaz. A tömegdetektorok zérón állnak. –
Alaphelyzetből újra elindította őket, de nem történt változás. – Nem tudom,
mi lehet ez. Várjatok!
Carson kinézett az elöl lévő képernyőre.
– A szentségit…

297
 – Fék bekapcsol – mondta Hutch halkan – most. – Bekapcsolta a
fékezőrakétákat, de nem úgy, ahogy szokta, lazán ráengedve, hanem egy
hirtelen mozdulattal, keményen.
– Csak egy csillagtalan térség – állapította meg Janet. – Olyan, mint az
Üres. Talán épp ez az Üres.
– Ha ez az, akkor rossz helyen van.
Az előttük lévő valamiről nem verődött vissza fény.
– Hutch! – sikkantotta Maggie. – Neki fogunk menni?
– Egyre nagyobb – szólalt meg George is.
– Igazából nem lehet ott. Az önellenőrzés szerint minden rendben van –
jelentette Hutch, miközben ujjai a billentyűkön cikáztak.
– Nem gömb – állapította meg Carson. Húsos arcán megkeményedtek a
vonások, és a buzgó régész helyébe az egykori ezredes lépett. Kívül-belül
katonássá változott, ami furcsa módon megnyugtató volt.
– Mi más lehetne?
Carson szemét összehúzva nézte a képeket.
– Olyan, mint egy futball-labda.
Aggodalmas hangok hallatszottak az utaskabinból.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta Hutch. – Éles kanyart veszünk balra. – Új
adatsort ütögetett be, lehet, hogy több tolóerőt, mint amennyivel valójában
rendelkeztek, majd megnyomta a gombot. Ismét megfeszültek rajtuk a
hevederek.
Köd ereszkedett a szeme elé, és az óriási nyomástól nehéz volt
megszólalnia.
– Karambol – zihálta. – Mindjárt. – A szavak ott maradtak a vadul
kavargó levegőben.
Carsonnak még volt ideje egy nagy lélegzetet venni és megszilárdítani a
hangját:
– Mikor mindjárt?
– Hét perc – felelte Hutch. Hideget és ürességet érzett belül.

298
 A tárgy betöltötte az eget. Múlhatatlan érdeme volt a kabinban félrevonult
háromnak, hogy ha nehezükre esett is, nem háborgatták Hutchot. Sőt,
hallotta, hogy még nevetni is próbáltak a helyzetükön. Kinyitott egy
csatornát.
– Ezen nézhetitek, hogy mi történik – mondta, mintha csak egy érdekes
látványt ajánlana nekik. – Van egy problémánk.
– Mennyire komoly? – kérdezte Janet. – Olyan súlyos, amilyennek
látszik?
– Igen – válaszolta kis habozás után Hutch. – Azt hiszem.
Csökkentette a segédhajtóművek sebességét, és megszüntette a
pályamódosítást.
– Mit csinál? – érdeklődött Carson.
Ismét súlytalanság állapotában voltak.
– Nincs értelme kínozni mindenkit – válaszolta Hutch.
– Hogy érted ezt? Nem adjuk fel, ugye? Nem adjuk fel csak így? – Ez
Maggie volt.
Hutch nem válaszolt. Nem tudta, mit válaszolhatna.
– Mi lenne, ha visszaugranánk? – kérdezte George.
– Nem tudunk.
– Próbáld meg!
– Semmi értelme.
– Próbáld meg! Mit veszíthetünk?
A fekete futball-labda egyre nagyobb lett.
– Nem jó – mondta Carson. Az utaskabinban valaki nevetett. Janet.
– Ha közelebb jutottunk, megpróbálok visszalépni – mondta Hutch. –
Adok egy kis időt a gépeknek, hogy lélegzethez jussanak. De ne várjatok
semmit!
Maggie nyöszörgött.
Carson végre összeszedte magát, és határozottabb hangon szólalt meg:
– Milyen gyorsan fogunk menni, amikor egymásnak ütközünk?

299
 Hutch kísértést érzett, hogy elengedje a kérdést a füle mellett. Vagy a
könnyebbik utat választva olyasmit feleljen rá, hogy elég gyorsan. De ennél
többet érdemeltek.
– Közel ötvenezerrel.
De mi lehet az az átkozott valami? Mindenesetre úgy ítélte meg, hogy nem
fogják telibe találni. Inkább oldalról vágódnak hozzá, és lepattannak róla.
Nem mintha számítana.
– A fenébe is, Hutch, valamit biztosan lehetne tenni! – kiáltotta George.
– Mondd meg, hogy mit! – válaszolta Hutch halálos nyugalommal.
Nem lehetett kitérni. Az objektum óriási, mindent betöltő feketeséggé nőtt.
Maga volt a képtelenség, egy fény nélküli korong, egy kő nélküli világ.
– Nincsenek holdjai – mondta Carson.
– Tessék?
– Nincsenek holdjai.
– Aligha számít bármit is – felelte valaki, Hutch nem tudta, hogy ki.
Négy perc.
Halálos csend ereszkedett a hajóra, mialatt mindenki a saját
gondolataival volt elfoglalva. Janeten látszott, hogy elcsüggedt és fél, ennek
ellenére sikerült egy lemondó mosolyt erőltetni az arcára. Maggie, aki
keményebben tartotta magát, mint ahogy Hutch számított rá, elkapta a
tekintetét, megtörölte a szemét, és bólintott, mint aki azt mondja, nem a te
hibád. George befelé fordult, és Hutch most örült, hogy nem várt tőle
semmit. És Carson: ő olyan képet vágott, mint aki bölcs nyugalommal
fogadja, hogy jól kitoltak vele.
– Balszerencse – mondta, szavait Hutchnak címezve, majd hosszú
hallgatás után hozzátette: – Megesik.
– Küldtünk üzenetet? – kérdezte Janet.
– Folyamatban van.
– Mekkora? – tudakolta Maggie. – Ez a valami.
Hutch a műszertáblára nézett.
– Négyezerháromszáz kilométer átmérőjű. Másfélszer akkora, mint a

300
Hold.
Kitakarta a csillagokat.
Hutch egy radarjelei pillantott meg a helyzetjelző táblán.
– Jelet küld – mondta.
– Ugyanazt, amit a Tindle-on fogtak? – Maggie-nek még a lélegzete is
elakadt.
– Azt hiszem. Tizenöt-tíz. Ez a jó frekvencia. A számítógép most
egyezteti.
– Ezt nevezem tökéletes navigálásnak – jelentette ki Carson. – Egyenesen
a közepébe találtunk. – Nevettek. Hutch e pillanatban nagyon szerette őket.
– Az üzenet elment. Egy egész sorozat képet fognak kapni. És igen, ez
ugyanaz a jel.
– Mi jön most?
– Ideje megpróbálkozni az ugrással. Tízig számolok. – Elkezdte,
miközben fejcsóválva vette tudomásul, hogy a Hazeltine-hajtóművek
energiaszintje a minimálisan megköveteltnek mintegy hat százalékán áll. –
Oké. – És megnyomta az indítógombot.
A hajtóművek nyüszítettek.
És rázkódtak.
És megint nyüszítettek.
Hutch leállította.
– Ennyi.
Lassan kezdtek kivenni részleteket a sötét felületen. Bordákat. Már nem
üresség volt, hanem felszín: kékesfekete, fényes, mint a plasztil, vagy mint
egy óceán.
– Tudjátok, mi az őrület az egészben? – kérdezte Carson. – Még most sem
kapunk adatokat a gravitációra. Mégis mi lehet ez? Valaminek, ami ilyen
hatalmas, lennie kell gravitációs mezőjének!
– Elromlottak a detektorok – vélte George.
Egy percen belül. Hutch abbahagyta az óra figyelését. Hallotta, hogy a

301
kabinban kikapcsolják az egyik hevedert.
– Maradjatok becsatolva! – mondta.
– Miért? Mit számít? – Janet volt.
– Maradjatok, és kész. Egy rendes hajón ez így szokás. – Kézfejével
megtörölte a száját. Egy belső hang rákiáltott, hogy indítsa be a
segédhajtóműveket, ahogy a kiképzésen tanulta. Ehelyett lekapcsolta a
monitorokat, hogy ne lássa, mi következik.
Becsukta a szemét. A francba, morogta, és nem tudta visszatartani a
könnyeit. A lezárt hídon furcsa mód biztonságban érezte magát, mintha
valamiképpen feltartóztatta volna a hosszú alámerülést. Szerette a pilótaülés
puha bőrtextúráját, a műszerek zöld sugárzását, a Wink berendezéseinek
elektronikus zümmögését.
– Hutch? – Carson hangja halk volt, és nyugodt.
– Tessék.
– Fantasztikus nő vagy.
Hutch a szemhéja mögötti sötétségben elmosolyodott.

302
 TIZENNYOLC

Az NCA Winckelmann fedélzetén, március 24. csütörtök, 11.03

Hutch hallgatta a híd ismerős hangjait. Hallgatta Carson feszült

lélegzését, az utaskabinból kiszűrődő suttogásokat – imák, kívánságok,
mulasztások?
Rémültnek, tehetetlennek és megalázottnak érezte magát, de éppen ezért
nem akarta, hogy vége legyen – Úristen, nem akarta, hogy vége legyen…
Szorosan összezárta a szemhéját. A szívéhez szorította a világból azt, ami
még megmaradt, és szorította a szék puha karfáját. És mindeközben egy
belső hang folytatta a visszaszámlálást…
Három. Kettő…
Egy pörölycsapás.
A hajó megrázkódott. Vészcsengők vijjogtak. A rekeszfalakban hallható
elektrosztatikus zümmögés mélyülni kezdett, mint néha, amikor a jármű
vészhelyzetbe kerül. Carson kiáltott valamit, amit Hutch nem értett.
De még életben volt.
Sorra jöttek a problémák. A navigációs műszerfalban tűz keletkezett,
fekete füst szállt fel belőle. A konzolokon végig égtek a vészjelző lámpák.
Két monitor felmondta a szolgálatot. A komlinkek ontották az automaták
jelentéseit. Mélyen a hajó belsejében rendszerek sóhajtottak egy utolsót,
majd lekapcsolták magukat.
Ám mindezt nem követte a feledés.
Hutch a műszerekre nézett, és nem hitt a szemének. Száznegyven kilométer
magasan voltak. És emelkedtek.
Emelkedtek.
Elnémította a vészcsengőket, és rámeredt a helyzetjelző táblára. Az erőmű
instabillá vált. Üzemen kívül helyezte, és átkapcsolt a tartalék erőműre.
Csak ekkor merte kiengedni a levegőt a tüdejéből.

303
 – Mi történt? – kérdezte óvatosan puhatolódzó hangon Carson.
– Fogalmam sincs. Mindenki jól van?
Összezavarodva bár, de amúgy jól voltak.
– Vége? – kérdezte Janet.
Valaki nevetni kezdett.
Az utaskabinból taps és éljenzés hallatszott.
– A mindenségit, Hutch, ez szép volt! – kiáltotta Maggie.
Hutch keze remegett.
– Mit csináltál?
– Fogalmam sincs.
Eloltotta a tüzet, és kiküldött egy segélykérő jelet. Carson odalépett, és
hátba veregette.
– Nem hiszem, hogy ezt még egyszer végig akarnám csinálni – mondta.
Átlépték a háromszáz kilométeres magasságot.
– Hutch, ennél klasszabb pilótateljesítményt soha életemben nem láttam –
jelentette ki George.
Ekkor már mindannyian nevettek. Hutchra is átragadt a nevetés, és ha a
nagy ünneplésben egy kis hisztérikus él is érződött, azt sem bánta. Senki sem
bánta.
A terület zsugorodott. És szelíden fénylett. Lehet, hogy belülről volt
megvilágítva. Vagy talán a csillagok fényét tükrözte vissza.
– Talán csak füst volt – mondta Maggie, egyszerre sírva és nevetve.
Az égbolt határozottan forogni látszott.
– Bukfencezünk – közölte Hutch. – Nem baj, ezt meg tudjuk állítani.
– Rendben vagyunk? – kérdezte George. Remegett a hangja.
– Igen. Rendben vagyunk. – Hutch már az ellenőrzést futtatta.
Másodpercekkel az ütközés után a fúziós reaktor egy energialöketet küldött
a hajótestbe. Bizonyos rendszereket beépítettek az ilyen energiahullámok
elleni védekezésre, de ezek nem voltak, nem lehettek tökéletesen
hatékonyak. Ki tudta, mi minden éghetett ki bennük? Hutchnak végig kellett

304
néznie mindent, hogy fel tudja mérni a kárt. – Jó állapotban vagyunk –
mondta. – Vannak gondjaink az energiával, de semmi olyan, amit ne tudnánk
kezelni. – A helyzetük kényelmetlen volt, de aggodalomra nem látott okot.
A tartalék erőmű egy akkumulátor-hálózatból és napkollektorokból állt.
Ezek közül több szintén tönkrement. Nem jó.
– Az életfenntartó rendszereket üzemben tudjuk tartani. És a forgást. De
nem tudjuk beindítani a fő hajtóműveket, és nem tudjuk feltölteni a
Hazeltine-eket, úgyhogy nem lesz csillaghajtásunk. Elakadtunk.
A navigációs kijelzők adataiból azt lehetett sejteni, hogy a
magasságszabályozó rendszerek felmondták a szolgálatot. A víznyomás
meredeken lecsökkent, de azóta tartotta a szintjét. Ez azt jelentette, hogy az
egyik tartály kidurrant. A Hazeltine áramlásérzékelőjén egy vízszintes vonal
látszott. Még ha lenne is annyi energiája, hogy belépjenek a hipertérbe, a
kilépés helyét nem tudná meghatározni.
De rosszabbul is járhattunk volna, gondolta.
Átkozott szerencséjük volt. Remegett a keze.
Már elég messzire jutottak, hogy az objektum visszanyerje tojásdad
formáját.
– Lehet, hogy víz? – kérdezte Maggie.
– Még az is ronccsá tört volna bennünket – rázta a fejét Carson. – Hacsak
nem pár centi mély volt.
– Hé! – kiáltotta Janet. – Miért akarok minduntalan kiesni a székből?
– Azért, mert bukfencezünk – felelte Hutch. – Elmozdult a súlypontunk.
Carsont nem hagyta nyugton a tojásdad forma.
– Vékony. Hajszálvékony. Más nem lehet – morfondírozott.
– Nem állíthatnánk egyenesbe? Kezd hányingerem lenni – kesergett
Maggie.
– Próbálom.
A négyes számú segédrakéta nem reagált. Hutch kiiktatta, és a többit
egymáshoz kapcsolva próbálta beindítani a hajtóművet.
– Vigyázat – mondta –, most veszünk egy kis lendületet.

305
 – Van nélkülözhető energiánk? – nézett rá Carson.
– Elegendő. Egy darabig itt fogunk időzni, és nem szeretnénk, ha hozzá
kellene szoknunk ehhez a forgáshoz… – Végrehajtotta a műveletet, mire a
rakéták beindultak, és Hutch érezte, hogy a hajó reagál rájuk.
A gyújtássorozat hosszú volt, és bonyolult, de a csillagok tánca lelassult,
irányt váltott, majd újra, és végül majdnem megállt. Majdnem. Egy enyhe
oldalirányú mozgás továbbra is megmaradt.
– Ennyit tudok tenni, többet nem – jelentette be Hutch. – Most már
felállhattok. De óvatosan, mert egy kis ingadozás megmaradt.
– Megpróbálod még egyszer? – reménykedett George.
– Nem. Túl sok energiát fogyaszt. Ezt kénytelenek leszünk megszokni.
– Mi következik most? – érdeklődött Janet.
– Megnézzük, mekkora kár esett a fúziós reaktorban – válaszolta Hutch.
– Köszönöm – mondta Carson, és megrázta a kezét.
– Nem az én érdemem. Szerencsénk volt.
– Biztosan. De azért köszönöm.
A többiek kitódultak a hídra. A jókedv érezhetően alábbhagyott.
– Helyre tudjuk állítani az energiát? – kérdezte Janet.
– Most futtatom a hibakereső programot – válaszolta Hutch. – De anélkül
is tudok neked válaszolni. A fúziós reaktort nem lehet menet közben javítani.
Hozzá kell szoktatnunk magunkat a gondolathoz, hogy nem számolhatunk
vele. Ami azt jelenti, hogy itt ragadunk. – Kikapcsolta a hevedereit.
– Akkor segítséget kell kérnünk – mondta Maggie, és vett egy hosszú,
mély lélegzetet. – Valakinek ki kell jönnie ide értünk. Úgy gondolom, az első
dolgunk, hogy kiküldjünk egy segélykérő jelet.
– Már megtettük.
Maggie óvatosan végiglépdelt a hídon, hogy ellenőrizze, meg tudja-e
tartani az egyensúlyát.
– Ezentúl ne igyon túl sokat senki! A padló hegynek felfelé vezet –
állapította meg.

306
 – Honnan várunk segítséget? – kérdezte George. – A Nokról?
– Talán. – Hutch a repülési menetrendeket tanulmányozta. – Nincs sok
más hely ebben a régióban. Hacsak nem akartok a Kosmik űrhajóján utazni.
Nekik van egy hajójuk a Quraquán.
– Rajtunk nevet majd mindenki. Kimegyünk, hogy megkeressünk egy
régészeti leletet, és összeütközünk vele – fintorgott Janet.
– A Valkyrie a Noknál van. Épp most érkezett oda, ha hihetünk a
menetrendnek. Általában négy napig szoktak maradni. Az adás menetidejét
számítva kétnapi távolságra vagyunk tőlük. Vagyis még ott lesznek, amikor
az SOS-adásunk megérkezik.
– Ebből egyenesen következik, hogy a küldetésünknek vége. Mindenki le
akar majd csapni rá, minket meg kiszorítanak. És más fogja learatni a
dicsőséget. Nincs valami ötleted? – nézett Maggie elkeseredetten Hutchra.
– Nincs, Maggie. Nem tehetünk mást, mint várjuk, hogy megmentsenek.
– Meddig fog tartani? Úgy értem, amíg ideérnek a Noktól – kérdezte
Janet.
– A postahajók gyorsak. Ha rögtön azután elindulnak, hogy meghallották a
segélykérésünket, tizenegy nap múlva lesz itt a Valkyrie.
– Ezzel ki tudunk egyezni – vélte George. – Azalatt talán még azt is
kideríthetjük, hogy mi ez a dolog odalent.

A valódi probléma öt órával ezután derült ki.

Hutch még mindig a helyzetjelző újratelepítésén és újraprogramozásán
dolgozott, amikor Janet ballagott be, leheletével melengetve a kezeit.
– Kezd hideg lenni idebent.
És tényleg. Hutch műszertáblája 103 Celsius-fokot mutatott. Ezen a
hőmérsékleten már a víz is forrt volna. Lefuttatott egy hibakereső programot,
de nem talált semmit. Sehol semmi probléma. Fejcsóválva felállt, és elment
az egyik vezetékhez.
– Hideg levegőt fúj be.

307
 – Nincs kimondottan hideg, de nem is szobahőmérséklet – válaszolta
Janet.
– Menjünk le, és nézzük meg! Talán valami hiba csúszott a
programozásba. De innen föntről nem tudom megállapítani.
Magukkal hívták George-ot is, és együtt átmentek a C gyűrűbe, ahol az
életfenntartó rendszerek és az általános karbantartó részleg volt. Félútra
érve a hosszú, külső átjáró folyosón magukra csatolták a szerelőhámot, és
beléptek a gépházba. A falakon különböző foglalatok, tokok, szekrények
sorakoztak. A fémfelületek hidegek voltak.
– Pulóverben kellett volna jönnünk – jegyezte meg Janet. – Végezzünk
gyorsan!
A hajó billegése miatt nehéz volt haladniuk. Igyekeztek a forgással
ellentétes irányba dőlve járni. A hajó tengelyéhez közeledve elbotladoztak a
fúziós reaktoregység, egy magház-sorozatba ágyazott, könnycsepp formájú
hengersor mellett. Egy sárga helyzetjelző lámpa és a vezérlőpultból jövő
halvány fény adott némi világosságot.
– Biztos, hogy nem próbálod megjavítani? – kérdezte George.
– Biztos – felelte Hutch. A fúziós egységek javítását szigorúan csak a
hajójavító műhelyben végezhették. A kezelő személyzet hozzá sem
nyúlhatott. A kiképzésen annak idején megtanították, mi ilyenkor a teendő:
átkapcsolni a kisegítő rendszerekre, ahol csak lehet, csökkenteni az
energiafogyasztást, és irány haza. A lehető legrövidebb úton. Itt, a lerobbant
Hazeltine-ekkel persze nem mehetnek sehova. Ilyenkor segítséget kell kérni.
Ellenőrizték a tankokat és a szellőztető rendszer dobozait. Semmi különös
nem derült ki. Hutch felvitte a levegőáramoltató rendszer sematikus rajzát a
vezérlőasztal számítógépére.
Négy, sorban egymás után működő recirkulációs rendszer biztosította a
megfelelő szén-dioxid/nitrogén/oxigén keveréket. Ezek nagyméretű hengerek
voltak, amelyekből szivattyúk révén három hatalmas túlnyomásos tartályba
került át a levegő, és itt tárolódott a felhasználásig. Az újrahasznosítók és a
tartályok össze voltak kapcsolva. Mielőtt bekerült volna a szellőztető
rendszerbe, a levegő négy konvektoron haladt át, amelyek felmelegítették
(vagy lehűtötték) a megfelelő hőmérsékletre. Mind a négy konvektoron az

308
állt, hogy „Nem működik”.
Levették az egyik fedőlapját, és benézve egy szénné égett roncsot láttak.
– Kicseréljük őket, ugye? – kérdezte George reménykedve.
– Csak egyet tudunk kicserélni.
– Összesen egy tartalékunk van? – Janet hangján kételkedés érződött.
– Csak egy van – válaszolta Hutch. – Ezek nem szoktak tönkremenni. És
ilyen baleset sem szokott előfordulni.
– Nagyszerű – mondta Janet.
– Mit érünk ezzel az eggyel? – kérdezte George.
– Nem tudom. Ki kell tapasztalnunk. Annyi biztos, hogy kicsit lassabban
fogunk megfagyni.

– Megmondom, hogy szerintem mi ez – bökött az ujjával a plédbe

burkolódzott Maggie a tojásdad objektumra, amely most elfoglalta a társalgó
falszélességű képernyőjét. Most olyannak tűnt, mint egy holdtalan
éjszakában csak félig látszó pókháló. A finom vonalakból szőtt háló
látványában volt valami törékeny szépség. – Ez az utolsó Emlékmű, és ha ez
itt nem az Emlékműkészítők otthoni rendszere, akkor legalább azt sugallja,
hogy a nyomukban vagyunk.
Carson pulóverben volt, és egy takarót tett a térdére.
– Egyetértünk abban, hogy áthaladtunk rajta? – kérdezte.
– Át kellett haladnunk. – Hirtelen felragyogott az arca. – Lehet, hogy van
belőle mintánk a hajón.
– A burkolaton – nézett egyenesen Maggie szemébe Carson.
– Elképzelhető.
Carson fölpillantott az egyik légvezetékre, odament, és alá tartotta a kezét.
– Még hidegebb – állapította meg.
A helyiség hátuljában kinyílt egy ajtó. Janet lépett be, közvetlenül mögötte
pedig Hutch és George. Mindhármukon dzseki volt, és kedvetlennek

309
látszottak.
– Semmi jó, mi? – nézett rájuk Carson.
Hutch elmondta, mit végeztek. Az új konvektor már a helyén volt.
– Egy kis meleg mindenesetre lesz – mondta.
– Mi lenne, ha elterelnénk a levegő útját? A működő konduktorból
egyenesen ide vezethetnénk – javasolta Maggie.
– Az nem úgy működik – rázta a fejét George. – A levegő áthalad mind a
négy konduktoron, és csak aztán jut ki az egyes vezetékekbe.
– Akkor iktassuk ki teljesen a többi helyet! – indítványozta Carson.
– Arra gondolok, hogy egy kisebb levegőmennyiség lassabban fog lehűlni,
mert kisebb hányada lesz kitéve a külső falak hűtő hatásának.
– Erre mi is gondoltunk – bólintott Hutch. – De nem mindegy, hogy mit
iktatunk ki. Minden, ami megfagy, elvész számunkra. Például a B gyűrűben
lévő adatbankok; a C-ben élelmiszerek, víz és életvédő eszközök.
– Milyen hideg lesz ezeken a helyeken? – kérdezte Maggie.
Hutch nagy levegőt vett.
– Hideg lesz. – Megveregette Carson gyapjúpulóveres vállát. – Ennél
többre lesz szüksége. Most megyek, megnézem, vissza tudom-e rakni a
rendszereimet a számítógépre. Talán még kitalálhatunk valamit. – A
társalgón átvágva az elöl lévő ajtó felé indult.
– Mielőtt elmenne, egy másik témában kérdeznék valamit – szólt utána
Carson. – Egyre távolodunk ettől a dologtól. Van rá esély, hogy meg tudjunk
fordulni, és visszamenjünk? Hogy közelebbről is szemügyre vehessük?
– Nem rossz ötlet – vélte Janet. – Legalább elfoglalnánk magunkat vele,
amíg a segítség megérkezésére várunk. És nem néznének teljesen idiótának
bennünket, amikor ennek az egésznek vége lesz.
Hutch megrázta a fejét.
– Még annyi energiánk sincs, Frank, hogy megállítsuk, hogy ne menjen
tovább, nemhogy megfordítsuk. Nem, a Wink egy darabig csak előre tud
menni, sehova máshova. Sajnálom… – És azzal kiment.
A tojásdad forma továbbra is egy falnyi szélességű képernyőn lebegett.

310
George összevonta a szemöldökét, oldalt fordította a fejét, két kezéből
képkeretet formált, majd ismét összevonta a szemöldökét.
– Senki sem bánja, ha lekicsinyítem ezt? – A kép ötszörös nagyítású volt.
Senki sem tiltakozott, így kezdte fokról fokra kisebbíteni a képet. Egy
darabig eljátszott vele, hol kisebbre, hol nagyobbra vette, majd hirtelen
Maggie-hez fordult. – Tudod, mi jár az eszemben? Hogy ez egy tál. Nézz rá:
egy nagy, hajlított falú, bolygó méretű tál. – Két kezéből csészét formálva
mutatta a többieknek. – Megfelelő szögből közelítve a futball-labda úgy néz
ki, mint egy tál. Látjátok?
– Igazad van – felelte Carson. – És mi következik ebből?
Maggie még mélyebbre fészkelte magát a takarójában.
– Tudjuk, hogy rádiójeleket bocsát ki. Szemmel láthatóan egy hatalmas
tányér. Talán reléállomás. Az biztos, hogy valamiféle jeladó.
– Miért kell egy jeladónak ilyen nagynak lennie? – értetlenkedett Janet.
– Talán nem fejlesztették ki a TD-sávot – felelte Carson. – Lehetséges ez?
Hogy a fénysebességnél gyorsabban tudnak haladni, de FTL-
kommunikációra nem képesek?
– Szerintem lehetséges – mondta Maggie. – Csak nincs értelme. Miért
akarna valaki egy űrhajóról olyan üzenetet elküldeni, ami majd csak
évtizedek vagy évszázadok múlva érkezik meg a rendeltetési helyére? –
Megdörzsölte jéghideg orrát. – Tudjátok, ez a hely kezd nagyon huzatos
lenni.

ARCHÍVUM

ZZ 03/241611

XX VÉSZHELYZET VÉSZHELYZET VÉSZHELYZET

ÁLTALÁNOS TERJESZTÉSRE
KÜLDI: NCA WINCKELMANN
TÁRGY: VÉGVESZÉLY

311
 VÉGVESZÉLYBEN HÍVJA VALAMENNYI ŰRHAJÓT/
ŰRÁLLOMÁST. 01 FRISSÍTÉS. SÜRGŐS SEGÍTSÉGET KÉR –
ÉLETVESZÉLYBEN VESZTEGEL/BÉTA PAC. ÉLETFENNTARTÓK
MEGHIBÁSODTAK. SZABVÁNY JELADÁS MINDEN
CSATORNÁN. ALFA ÖT VÉSZHELYZET, RENDKÍVÜLI VESZÉLY,
SÜRGŐS SEGÍTSÉG SZÜKSÉGES. ÜZENET NYOLCPERCES
IDŐKÖZÖNKÉNT ISMÉTLŐDIK.

Hutch a hídon szembesült a rossz hírekkel. Az egyetlen konvektor nem

engedi mínusz 36 Celsius-fok alá süllyedni a hőmérsékletet. Ez persze nem
valami kellemes, de túl lehet élni. A gond csak az, hogy a konvektort
működtető rendszer mínusz húsz fok alatt kezd megfagyni, következésképpen
a konvektor is fel fogja mondani a szolgálatot. Ha ez bekövetkezik, akkor
tényleg nagyon hideg lesz.
Mennyi időbe telik ez?
A jelenlegi hőveszteséget nem tudta mérni. Úgy ítélte meg, hogy óránként
valamivel több lehet, mint egy fok. Ha ilyen ütemben csökken tovább, akkor
valamikor a holnapi nap folyamán éri el a fagypontot. A hideg miatt más
kockázatokra is számítani lehet: elromolhatnak a szivattyúk, leállhatnak az
ételautomaták, az energiarendszer teljesen felmondhatja a szolgálatot, és
akkor itt rekednek egy fagyott, sötét csigaházban.
Hat Flickinger-hevederük volt, de azokban csak huszonnégy órára elég a
levegő. És ha az energiaszolgáltatás megszűnik, onnantól nem lehet majd
újra feltölteni őket.
Úristen! Csak ült, és bámulta a műszerfalat.
Ki kell találnia valamit. Semmiféle értelmes megoldás nem jutott eszébe.
Kezdett elhatalmasodni rajta az érzés, hogy ő tehet mindenről. Nem olyan
értelemben, hogy egy vizsgálóbizottság hibát talált volna a munkájában, de
végső soron ő felelt az utasai biztonságáért. Bármibe kerüljön is. E
pillanatban nem nagyon tudta, mibe kerülhet…
Amikor úgy érezte, hogy amennyire csak lehetett, el tudta halasztani a
szembesülést, ellökte magát a vezérlőpulttól, vett egy nagy lélegzetet, és
visszament az utastérbe.

312
 Amikor belépett, Carsont a jegyzeteibe mélyedve találta. A többiek
egymással beszélgettek, de érkezésére nyomban elhallgattak.
– Oké – mondta –, a helyzet a következő. – Nagyjából elmondta, úgy,
hogy ne nagyon látszódjék rajta az ijedtség, mintha ezek csak afféle
komplikációk, apró kényelmetlenségek volnának. De mindebből
szükségszerűen az következett, hogy mielőtt a segítség ideérhetne, meg
fognak fagyni. Miközben Carson figyelte, nem tette le a tollat a kezéből,
mintha mindjárt elkezdene jegyzetelni. Janet egykedvű arccal, kék szemét a
padlóra szegezve hallgatta, míg George és Maggie jelentőségteljes
pillantásokat váltottak egymással.
Amikor befejezte, mindenki csendben volt. Maggie mutatóujjával
elgondolkodva ütögette a száját. Hutch úgy érezte, nem hisznek neki.
– Mit csináljunk? – kérdezte végül George.
– Nem tudnánk tüzet rakni? – pillantott fel Janet. – Itt, ahol most vagyunk?
– Nincs mit égetnünk – felelte Hutch. Még a ruháik is tűzbiztos anyagból
készültek.
George úgy nézett körül, mintha abban reménykedne, hogy egy sarokban
farakást fog megpillantani.
– Valaminek lennie kell valahol – motyogta.
– Ha van is, én nem tudom, mi lehet.
– És nem is remélhetjük, hogy tizenegy napnál hamarabb érkezik segítség?
– Akkor is a legjobb esetben.
Mindenki a naptárra nézett. A mentés április 4-e körül érkezhet.
– Addigra jó hideg lesz – jegyezte meg Maggie.
Carson ismét írt. Föl sem nézett, úgy kérdezte:
– Mi lenne, ha elhagynánk a hajót? Ha beszállnánk a siklóba? Van valami
hely, amit elérhetnénk innen?
– Nincs – válaszolta Hutch. – A siklón tartalékolt levegő nagyjából egy
hétre elég. Van ugyan egy oxigénes bolygó a biozónában, de a
rendelkezésünkre álló idő alatt nem jutunk a közelébe.
– Neked van valami ötleted? – kérdezte Maggie.

313
 Hát ez az.
– Reggel okosabb leszek. De igen: talán át tudnánk alakítani az ételünket
készítő mikrókat úgy, hogy adjanak valami kis plusz meleget. Talán nem is
lenne olyan nehéz. Az is jelentene valamit, ha nem is sokat. Csak az a baj,
hogy a hajó többi része meg fog fagyni.
– És az mit jelent?
– Először is leáll az újrahasznosító rendszer. Azzal megszűnik a levegő-
utánpótlás. – Elhallgatott, végignézett a többieken, majd azt mondta: –
Figyeljetek, most mindnyájan kimerültek vagyunk. Biztos vagyok benne,
hogy valamit ki fogunk találni, de most aludjunk rá egyet.
– Rendben – bólintott Carson. – Pihenjünk! Holnap okosabbak leszünk.

Hutch aznap éjjel három takaró alatt próbált aludni. De csak forgott,
hánykolódott, és nyitott szemmel meredt a sötétségbe. Honnan szerezhetne
még valami fűtést? A legfontosabb a konvektor további működtetése lenne,
de ennek nem látta semmilyen lehetőségét.
A hajnal még ébren találta. Most még fáradtabb volt, de semmi értelmét
nem látta, hogy tovább kínozza magát. A vállára terített egy takarót, tiszta
ruhát vett fel (az este nem vetkőzött le), és a hideg padlón lépkedve kiment a
mosdóba. Még volt melegvíz. Az első teendői közé fog tartozni, hogy a C
gyűrűből vizet hozzon át.
Becsukta maga mögött az ajtót, és kinyitotta a csapokat. Amikor már elég
melegnek érezte a helyet, ledobta magáról a takarót, kilépett a ruháiból, és
beállt a zuhany alá. Jóleső érzés volt. Alaposan beszappanozta magát, de
közben már azon járt az esze, hogy hol találhat tartályokat a víznek. Úristen,
ez kész rémálom!
George már a társalgóban volt, kávét főzött. Vastag fürdőköpeny volt
rajta.
– Hogy állunk? – kérdezte, egy csésze kávét nyújtva felé. Szokott
optimizmusa elillant, és Hutch tudta, hogy az éjszaka nagy részét ő is ébren
töltötte.

314
 Elvette a csészét. A kávé finom volt, és a megszokott rend érzetét keltette
benne. Csak az orra és a füle ne fázna ennyire!
– Jól, azt hiszem – válaszolta.
George láthatóan örült, hogy van mellette valaki.
– Ez rémítő – vallotta be.
– Tudom.
– Van valami ötleted? – kérdezte habozva.
– Még nincs. – Hutchot érzékenyen érintette a hangban bujkáló, be nem
vallott kritika.
A hajó mélyén becsukódott egy nyílásfedél.
Egymásra néztek.
– Ki járkálhat ott? – kérdezte George.
Hutch megnézte a tábláján.
– Alsó szint. Az egyik készletraktár.
– Talán valaki más sem tud aludni.
Hutch kinyitott egy csatornát.
– Hallóóóó!
Semmi.
– Szellemek – mondta George.
– Valószínűleg egy számítógépben történt valami zavar.
– Hutch, te jól ismered ezt a hajót. Mik az esélyeink? – George nem tudta
leplezni nyugtalanságát.
Hutch elnézte a férfit. Szálas termete ellenére megmaradt benne valami az
örök gyerekből. Kisfiúsan jóképű, könnyen lelkesedő típus volt, és nagyon
vigyázott, hogy ne bántsa meg őt ebben a helyzetben, amiről tudta, hogy
rendkívül fájdalmas lehet számára. És férfiasan küzdött, hogy leplezze a
félelmét. Valahogy éppen George-ért aggódott a legjobban.
– Találunk valami megoldást – ígérte.
– Valamit még el kell mondanom neked.

315
 Hutch nem tudta, akar-e még bármi újat hallani.
– Mit?
– Fönt voltam a hídon. Remélem, nem haragszol érte.
– Nem, miért haragudnék?
George bólintott.
– Odakintről sehonnan sem hallani rádiózajt. Leszámítva azt, ami a
csillagoktól jön. És a jelet, amelyet követtünk.
– Egyáltalán semmit?
– Semmit. Semmilyen elektronikus eredetű sugárzást. – Az események
nyomasztó súlya alatt teljesen megfeledkeztek arról, hogy egy mesterséges
rádióadást követve miért jöttek a Béta Pachoz.
– De a Futball-labda jeleit továbbra is vesszük?
– Igen. Az megvan. De csak az, semmi más. Hutch, én nem hiszem, hogy
bárki más is lenne itt. – Elfordította a tekintetét. – Kérdeznék valamit.
– Rajta.
– Mindannyian szeretnénk kideríteni, hogy mi az. Úgy értem, a Futball-
labda. A hajót nem tudjuk megfordítani, de mi lenne, ha a siklóval mennénk
vissza?
– Nem – felelte Hutch csendesen. – Éppen meg tudnánk tenni, de a
hajóhoz már nem tudnánk visszajönni. – Megitta az utolsó korty kávét.
A férfi egy hosszú percig szótlanul fürkészte az arcát.
– Számít az? – szólalt meg végül. – Számít, hogy vissza tudunk-e jönni?
A kérdés megdöbbentette Hutchot.
– Igen – felelte. – Számít.
Valaki közeledett.
Számít.
Janet jelent meg vacogva az ajtóban.
– Hideg van – mondta. – Hutch, ki kell találnunk valamit.
Hutch gondolatai még a sikló körüljártak.

316
 – Talán igazad van – mondta. Nem volt hová menniük. De ettől még
használhatták az Alfát.

Felkeltette Maggie-t.
– Menjünk! – mondta neki.
Maggie még szorosabbra csavarta maga köré a takaróit. Föl sem nézett
Hutchra.
– Menjünk? Hová?
– A siklóba. Ott van fűtés. Szedd össze, amire szükséged van!
Aztán már ment is a saját kabinjába, ahol sietve összeszedett pár ruhát,
törülközőt, fogkefét, fésűt, mindent, amit magával tudott vinni. Majd később
visszajön a többi holmiért. A tudattól, hogy nemsokára melegben lesz,
mintha még mélyebbre zuhant volna a hőmérséklet.
A kompkikötőbe érve már hangosan vacogott. Egy időben érkezett
Carsonnal.
A távirányítójával kinyitotta a tolóablakot, és mindketten bemásztak. A
pilótaülés merev volt, és hideg. Hutch bekapcsolta a fűtést, és várt. George
jelent meg egy bőröndöt húzva maga után.
– Jó ötlet – mondta.
Bedobta a csomagját hátulra. Közben bekapcsoltak a ventilátorok, és a
pilótafülkébe meleg levegő áramlott be.
– Halleluja! – kiáltotta George. Megérkeztek a többiek is.
– Csukjuk be az ajtót, ki ne menjen a meleg! – szólt Janet, miközben
helyet keresett magának.
– Miért nem jutott ez eszünkbe tegnap este? – morogta Maggie, aki már le
is ült egy hátsó ülésre.
Janet a leheletével melengette a tenyerét.
– De jó! Ki sem megyek innen addig, amíg ide nem ér a segítség.
– Hátul a raktérben perceken belül meleg lesz – mondta Hutch. – Ott

317
rendezhetjük be a szálláshelyet.
Hátravitték a holmijaikat, aztán bezsúfolódtak a pilótafülkébe, és minden
ajtót becsuktak. Hutch kávét osztott mindenkinek.
Most jobban érezte magát, mint bármikor, amióta kijöttek a hipertérből.
Még nem volt meggyőződve arról, hogy biztonságban vannak, még nem
szánta rá az időt, hogy végiggondolja, de legalább ebben a pillanatban az
élet ismét kellemes volt. A szűk rakodótér a maga szürkeségében és célszerű
elrendezésével nem sok lehetőséget nyújtott az elkülönülésre, ennek ellenére
máris úgy érezte, mintha ennél jobb szálláshelye még nem lett volna.
– Hogy néz ki pontosan ez a mostani helyzetünk? – tudakolta Carson. – A
Winktől kapjuk az energiát, ugye? Ami nem túl megbízható forrás.
Hutch bólintott.
– Megkapjuk mindazt az energiát, amire szükségünk van. Ha kelleni fog,
átkapcsolhatunk a belső energiarendszerre, de nem sok egyebet fogunk
használni, mint fűtést és világítást. A sikló akkumulátorai sokkal nagyobb
igénybevételre vannak tervezve. Úgy sejtem, hogy hat hónapig vagy tovább
is meg tudnánk lenni csak a sikló energiájára támaszkodva. Nem mintha
ilyen sok időt kellene itt töltenünk – tette hozzá sietve.
– És mi a helyzet a levegővel? – kérdezte Janet. – Abból mennyi van?
– Öt emberre számolva? – A levegő csakugyan gond lehet. – Ha csak a
sikló készletét használnánk, az körülbelül egy hétre lenne elég. De amíg
lehet, a Winkről kapjuk. Ha ott beáll a fagy, akkor átkapcsolunk a saját
rendszerünkre. De biztos, hogy minden rendben lesz. Sok tennivalónk van
még, és hozzá kell látnunk, mielőtt túl hideg lenne odakint.
– Ennivaló – mondta Janet.
Hutch bólintott.
– A te feladatod lesz, jó? Abból indulunk ki, hogy a mentés későn fog
érkezni.
– Hol tároljuk az élelmiszert? – kérdezte George. – Itt elég kevés a hely.
Tudjuk, honnan hozzunk még, ha itt elfogy? Miért ne hagyhatnánk kint? Attól
nem kell félni, hogy megromlik.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Hutch. – Tudod, hogy odakint

318
milyen hideg van. Jobb, ha itt tároljuk, ahol tudjuk szabályozni a
hőmérsékletet. Nem szeretnék semmit kockáztatni.
– Oké – mondta Carson. – Mi van még?
– A víz. Frank, ez legyen a maga gondja! – Elmondta, hol vannak a
víztartályok, azután Maggie-hez fordult. – A raktér három részre van osztva.
Hátul van egy mosdó. Azt megnagyobbítjuk, és a másik két részt fogjuk
szállásként használni. Nézz utána, mivel rendezhetnénk be ezeket! Ja, és
hozzál még át törülközőket, szappant, tányérokat! – Körbenézett a fülkében.
– Mindjárt jövök.
– Hová megy? – kérdezte Carson.
– A hídra. Be kell kötnünk magunkat a hajó kommunikációs rendszerébe.
Itt nem fogjuk tudni, hogy mi történik.
– A Flickingerekre is szükségünk lesz – figyelmeztette Carson.
– Úgy van. Hat van belőlük raktáron. Lehozom őket. Ti addig készítsetek
listát arról, hogy mire lesz még szükségünk! Ha lehet, ne hagyjatok ki
semmit! – Kinyitotta a tolóablakot, és kimászott. A levegő kevésbé tűnt
hidegnek, mint előtte volt.
Alig tett pár lépést, amikor érezte, hogy valami ég.
– Valahol tűz van – szólt bele a linkjébe. Erre mindenki kitódult a
siklóból.
Az egyik vezeték volt. Kiderült, hogy az élelmiszerfeldolgozóhoz vezet.
Percek múlva mindannyian a helyszínen voltak. Az egyik egység
túlforrósodott, és kiégette a vezetéket. Megpróbálták lezárni, de nem
sikerült, így kénytelenek voltak kikapcsolni az egészet.
A hőmérséklet majdnem fagypontig esett vissza, és senkin sem volt több
egy vékony dzsekinél. Teljesen átfagyva érkeztek vissza az Alfába.
– Magával megyek a hídra – mondta Carson. – Azt hiszem, mostantól
senkinek sem kéne sehová egyedül mennie.
Hutch értelmes ötletnek tartotta, de mielőtt válaszolhatott volna, Janet
feltartotta az óráját, és kimutatott az ablakon.
– Még mindig sötét van.

319
 Addigra már majdnem reggel hét óra volt. A greenwichi idő szerint. És a
hajó ideje szerint. A nappal-éjszaka ciklust szimuláló fényeknek már égniük
kellett volna.

Hutch elsőként a műszaki természetű munkáit végezte el, hogy biztosítsa a

Winckelmann kommunikációs rendszerei feletti ellenőrzését. Ezenkívül
csatlakoztatott egyes rutin fedélzeti vezérlőberendezéseket is.
Elgondolkodott azon, hogy vajon az áramkörei meddig maradnak
működőképesek, miután az űrhajó teljesen befagyott. Azzal is számolnia
kell, hogy a Wink kommunikációs berendezése végleg felmondja a
szolgálatot. Ha ez bekövetkezne, akkor április 4-én délben kilőhetné az
Alfát, abban bízva, hogy a Valkyrie már a térségben van. Ez azonban
kockázatos volt: ha a mentés mégsem érkezne meg, nincs rá garancia, hogy
újra rá tudnak kapcsolódni a hajó légcsatornájára. És azon is eltöprengett,
hogy ha eljön az ideje, vajon ki tudják-e majd nyitni a kompkikötő ajtaját.
Utánanézett a számítógépen.

KÉRDÉS: A JELENLEGI HŐVESZTÉS SEBESSÉGE MELLETT

HÁNY FOKNÁL ÉS MIKOR VÁLNAK MŰKÖDÉSKÉPTELENNÉ A
SIKLÓ TOLÓAJTAJAI?

VÁLASZ: 284 CELSIUS-FOKNÁL. 031903Z.

– Huhh – nyögött fel Janet. – Tizenkilencedikén? Az nem múlt héten volt?

– Azt hiszem, a számítógépről lemondhatunk – állapította meg Hutch.
Pontban 10 óra 10 perckor lett világos, méghozzá egyik pillanatról a
másikra, mintha egy tengerparton lennének, fényes délben. Szétszéledtek a
hajón, ki-ki összeszedett, amit tudott, s közben cinikus ujjongással
köszöntötték a hirtelen támadt világosságot.
Amennyire a körülmények engedték, kényelmesen elhelyezkedtek.
Székeket és asztalokat hoztak a társalgóból, találtak három heverőt, s ezeket
bevitték a szálláshelyre. Még néhány képet is fölraktak a falra. Maggie az
egyik asztalra kitett egy kristályból készült delfint, Janet pedig megpróbálta

320
megmenteni a hajón itt-ott elhelyezett növényeket. De nekik már túl késő
volt.
Hogy megelőzze a bajt, Hutch kikapcsolt minden nélkülözhető rendszert.
A gyűrűk már nem forogtak, az általuk szimulált gravitáció megszűnt.
Mindent be kellett habzsolni. Az italt szívószállal itták, és a zuhanyozás
merész kalanddá vált.
Az összeütközést követő negyedik napon, 28-án, hétfőn, választ kaptak a
Nokról. Hutch elolvasta, majd körbeadta:

MEGKAPTUK A 03/24/1541Z és 03/241611Z ÜZENETET. SAJNOS

NINCS ELKÜLDHETŐ HAJÓNK. KÉRÉST TOVÁBBÍTOTTUK A
LEGKÖZELEBBI LÉGI JÁRMŰNEK, A JELENLEG A
HIPERTÉRBEN TARTÓZKODÓ ASHLEY TEE
FELDERÍTŐHAJÓNAK. BECSÜLT ÉRKEZÉSI IDEJE A BÉTA
PACRA ÁPR. 11. ISM. ÁPR.11. SOK SZERENCSÉT!

– Úristen! – kiáltotta Janet. – Az még két hét. Mi történt a Valkyrie-vel?

Hutch lerogyott a székébe.
– Lehet, hogy törölték az útját. Szoktak ilyet csinálni, ha nincs ok a
repülésre. Az is lehet, hogy javítóműhelyben van. Ki tudja? Mit számít az?

321
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Egész pályám során, amely alatt számos jelentős siker mellett (ha
szabad ezt mondanom) volt néhány látványos kudarcom is, egyetlen
esetről sem tudok, ami akkora feszültséget keltett volna bennem, mint egy
lenyűgöző méretű régészeti talánytól pár millió kilométeren belül bezárva
lenni a Winckelmannon, illetve a siklójába. Úgy, hogy ez ellen nem
tehetek semmit a világon.
A társaim osztoznak az aggodalmamban, jóllehet őket elsősorban az
élet-halál kérdések nyugtalanítják. Én is meg vagyok rémülve, ugyanakkor
szeretném megnézni a Futball-labdát. Mi lehet az? Egyébként ide is fel
kell jegyeznem, mennyire örülök, hogy Hutchins velünk van. Lehetetlen
alak, de tudom, hogy kifog vinni innen bennünket. Ha ez egyáltalán
lehetséges.

Margaret Tufu naplója, 2203. március 29.

(Posztumusz megjelenés: Hartley & Co., London, 2219)
(Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Janet Allegri)

322
 TIZENKILENC

Az NCA Winckemann fedélzetén, március 29. kedd, 12.18

– Valami mást kell kitalálnunk.

A hajó hőmérséklete mínusz 30 Celsius-fokra süllyedt. Az elektronikák
sorra felmondták a szolgálatot. A vízvezetékek már régen befagytak. Hutch,
attól félve, hogy egy tolóajtó valahol befagyhat, és elzárja az útjukat a hajó
többi részébe, mindent nyitva hagyott.
Janet talált egy automata konyhát a C fedélzeten, rögtön át is vitte az.
Alfára. Lehetett vele szendvicset, kávét és apróbb falatokat készíteni.
Szereztek egy hűtőszekrényt is.
Egy nappal azután, hogy a Nokról megkapták a rossz hírt, a Wink lámpái
kialudtak. Hutch úgy gondolta, meg tudná javítani, de nem látta értelmét az
erőfeszítésnek. Így aztán begubóztak a sötét hajó mélyén lévő meleg, világos
vackukba.
És kezdtek aggódni a levegő-utánpótlás miatt. Még mindig a hajó
készleteiből éltek, a hajó energiáját fogyasztották. De a világítás megszűnése
mutatta számukra a jövőt. Mostantól bármikor lecsökkenhetett az
újrahasznosító berendezések működését biztosító feszültség, vagy
befagyhattak a szivattyúk, vagy tucatnyi más szerencsétlenség közül
bármelyik meghiúsíthatta az oxigén-utánpótlást. Akkor kénytelenek lesznek
átkapcsolni a fedélzeti tartályokra, és onnantól kezdve egy hetük marad.
Plusz nagyjából huszonnégy óra a Flickinger-hámokkal. Az Ashley Tee pedig
legjobb esetben is tizenhárom nap múlva ér ide. Ami azt jelentette, hogy ha
a hajó levegő-utánpótlása mostantól számítva öt napon belül megszűnik,
akkor nem élik túl.
A helyzetjelző tábláján zöld lámpa égett, jelezve, hogy a Winkről rendben
érkezik az oxigén a siklóba. Ha leáll, amikor majd leáll, a lámpa is kialszik,
és megszólal a vészcsengő.
Hutch kinézett a sötétségbe. A sikló kivilágított ablakai fényében
kirajzolódtak a hajó fedélzetei.

323
 – Nem valami vidám, igaz? – kérdezte George, megtörve a hosszúra nyúlt
csendet.
– Nem – rázta meg a fejét Hutch.
– Nem lesz semmi baj. – George megszorította a vállát. – Mindig az a
legnehezebb, amikor nem tehetsz semmit, csak ülsz, és várod, hogy mi lesz.
Néhány perccel ezután a megmaradt konvektor csendben kimúlt.

Zéró nagyításnál már nehezen volt kivehető a Futball-labda. Egy

elmosódó élű, kis fekete folt, egy üres hely a csillagok között. Sötét lyuk egy
fényváros látképén. Rádiójele végigvonult a monitoron, amelyet Maggie
állított rá. Carson előtte ült, és feszülten figyelte. Egy másik képernyő
mutatta a tőle való távolságot. Carson szórakozottan eszegetett valami
gabonapelyhet az ölében tartott tálból. Maggie épp elszundított mellette.
Hutch és George sakkoztak; a sakktábla egy víztartály tetején
egyensúlyozott. Janet megosztotta a figyelmét egy könyv és a játszma között.
(A következőt ő játssza a győztessel.) George egy csokis kekszet majszolt.
Elég jól alkalmazkodtak a kényelmetlenségekhez, s már kezdték otthonosan
érezni magukat a siklóban.
Arról, hogy milyen veszélyes helyzetben vannak, nemigen beszéltek. De
Hutch megfigyelte, hogy miközben folyton lényegtelen dolgokról folyik
köztük a szó, önkéntelenül is halk, fojtott hangon beszélnek, mintha
templomban lennének. És továbbra is úgy vették, mintha a megmenekülésük
pusztán csak idő kérdése volna.
Mindeközben tovább foglalkoztatta őket a Futball-labda. Megállapították,
hogy a jel forrása az objektum középpontjában van.
– Csakis antenna lehet – közölte George, egy bástyával abba az irányba
mutatva. – És ez nem más, mint egy szabályos rádióadás valakinek ebben a
rendszerben. – Letette a figurát a királynőt védő, szorongatott helyzetben
lévő futó elé. Elhamarkodott lépés volt, de már amúgy is vesztésre állt. Mint
rendesen. – Jó lenne tudni, veszi-e valaki.
– Valakinek vennie kell – felelte Janet. – Valakinek időnként ki kell

324
idejönnie, hogy elvégezze a karbantartást.
– Lehet, hogy ezt nem kell karbantartani – szólt közbe Hutch, és egy fekete
futóval bevágott a gyalogok sorába. Áldozat. George nem értette meg. – Ne
becsülj le egy ismeretlen technológiát! – tette hozzá.
Carson felemelte a gabonapelyhes tálkát, és ugyanolyan szögben, ahogy a
Futball-labda állt, elbillentette.
– Hutch – szólt oda volt valamilyen radarjel, amikor átmentünk azon az
objektumon? Észlelte, hogy ott vagyunk?
– Nem tudom. Nem regisztráltam a jelet. Akkor nem láttam semmi okát.
Janet udvariasan George-ra mosolygott, és megcsóválta a fejét.
– Add fel! – mondta.
– De miért ilyen nagy? – kérdezte Hutch.
– Talán mert több mint egy egyszerű relé – vélte George.
– Mi lehet még?
– Például teleszkóp. Valami olyasmi, mint a Tindle. Csak nagyobb.
– Sokkal nagyobb – szólt hozzá Carson is. – Egy ekkora teleszkóppal még
azt is látni lehet, ha valaki meggyújt egy gyufát az Üresben.
– Te lépsz – mosolygott Hutch.
George megvonta a vállát, és lépett egyet a királlyal.
– Ha teleszkóp lenne, akkor szilárdnak kellene lennie, nem? – mondta
Janet. – Mi meg mennyivel is mentünk? Ötvenezer kilométerrel? Ízzé-porrá
zúzódtunk volna rajta.
– Attól függ, hogyan készült – szólt megint Carson.
Janet felállította a figurákat, majd megfordította a táblát, hogy a feketék
legyenek Hutch felé.
– Még valami – mondta. – Tegyük fel, hogy van egy ilyen óriási tálad.
Hogyan fordítanád el?
– Tessék?
– Ha az egy teleszkóp, hogy fordítanád el? Szerintem, ha megpróbálnák
megmozdítani, összetörnék.

325
 – Lehet, hogy nem fordítják el – válaszolta George. – Talán eleve úgy
állították be, hogy valami olyasmit figyeljen meg, ami nem nagyon mozog.
Aminek nagyon kicsi a látszólagos elmozdulása.
– El sem tudom képzelni, hogy tud egyben maradni. – Ez Maggie hangja
volt.
– Azt hittem, alszol – mosolygott rá szinte atyaian Carson. – Ha és
amennyiben tényleg teleszkóp, és permanensen így lett beállítva, akkor mit
gondolsz, mit figyelhet? – Letörölte a képernyőt, és feltette a kérdést a
számítógépnek.
Maggie felállt, és nyújtózkodott.
Janet, aki a sakkban méltó ellenfele volt Hutchnak, mint mindig, most is
angol megnyitással, c4-gyel kezdett. Hutch nem is értette, hogy egy ilyen
rámenős, a saját biztonságával mit sem törődő nő hogyan szerethetett bele
ebbe a megfontolt, tervszerű, óvatos megnyitásba.
– Semmi – szólalt meg ismét Carson. – Nincs semmi a látóterében.
– Hosszú ideje ott van, körülbelül i. e. 10000-ig visszamenőleg – mondta
Maggie.
George kézbe vette Janet könyvét. Történelmi regény volt, közvetlenül az
USA összeomlása után játszódott. Belelapozott.
Carson megkapta az eredményt, és elmosolyodott.
– A Kis Magellán-felhőt. Ez érdekes.
– Miért? – kérdezte George.
– A legközelebbi extragalaktikus objektum – felelte Hutch.
– Nehezen hihető, hogy valaki megépít egy ekkora szörnyet csak azért,
hogy egyetlen csillagászati célpontot figyeljen vele. Túlzásnak tűnik –
csóválta a fejét Janet.
– Úgy tudtam, az Androméda a legközelebbi galaxis – ráncolta a
homlokát George.
– Az Androméda a legközelebbi nagy galaxis – mondta Hutch. –
Kétmillió fényévnyi távolságra. De a Magellán-felhők – kettő van belőlük –
csak tizedannyira messze vannak.

326
 Maggie megdörzsölte a szemét.
– Engem jobban érdekel, ami ezen a végponton van. Azt mondtad, hogy
van egy oxigénes világ a biozónában. Hogy néz ki?
– Nem sok részletet tudunk – válaszolta Hutch. – A szenzorok csúnyán
elferdültek. A hőmérséklet olyasmi, mint a Földön. Vannak vízóceánjai. Van
rajta élet. De nem bocsát ki elektromágneses sugárzást. Ennyi az, amit
biztosan tudunk.
Janet már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor a lámpák
hirtelen elhalványultak. De nem aludtak ki teljesen.
Hutch belesett a pilótafülkébe. Az oxigénlámpa barátságos zöld fénnyel
világított.
– Rendben vagyunk – mondta.
Néhány perc múlva helyreállt a világítás.

Senki sem aludt jól. Mindenki összevissza forgolódott, fölöslegesen

kimászkált a mosdóba, és késő éjszakáig olvasott. Három díványuk volt,
amin ki lehetett nyújtózni. Ebből problémák adódtak. A férfiak eleinte
ragaszkodtak hozzá, hogy a padlón alhassanak. Hutch sem volt hajlandó a
díványon aludni, mondván, ő majd elöl, a pilótaülésben tölti az éjszakát.
Janet és Maggie kijelentették, hogy nem fogadnak el semmiféle különleges
bánásmódot. Végül megegyeztek egy menetrendben. Ötből három éjszakát
mindenki egy díványon, a fennmaradó kettőt pedig a pilótafülkében tölti.
A korlátozott választék ellenére hajlamosak voltak többet enni a
kelleténél. Már ritkábban jártak ki a siklóból a hajóra sétálni. Az űrhajó
hosszú, sötét folyosói baljós érzéseket keltettek bennük.
Hutch megtudta, hogy Janet békeaktivistaként tevékenykedett az Arab
Háborúk alatt, rendszeresen tiltakozásokat szervezett a Világtanács ellen, s
hogy New Yorkban és Bagdadban börtönbe is vetették.
– New Yorkban kimeszeltük a cellákat, ami feldühítette a zsarukat –
mesélte. – De nekünk jó reklám volt. Másnap reggel mindig ott volt a
HírNet, hogy képeket készítsen. Végül muszáj volt csinálniuk valamit. Nem

327
vetett jó fényt rájuk, hogy bezárva tartják ezeket a rendes, becsületes,
jóravaló embereket. Az emberek akkoriban még sokkal könnyebben
fellelkesültek.
Hutch arra is rájött, hogy Frank Carson színlelt harciassága és számottevő
teljesítményei ellenére önbizalomhiánnyal küzd. Igényli a körülötte lévők
elismerését, és nem érzi jól magát a küldetés vezetőjének a szerepében. Azt
is érezte, hogy megkönnyebbült, amiért a krízishelyzet az űrhajón állt elő,
ami Hutch felségterülete volt. Talán éppen ezért különösen is együtt érző
volt vele: úgy tekintett rá, mint aki bizonyos mértékben kudarcot vallott.
Hutchnak nehezére esett leplezni a bosszúságát. Ő maga is megkérdőjelezte
a hozzáértését, de nem akarta, hogy ebben mások is társuljanak hozzá,
ráadásul nagyon rosszul tűrte, ha együtt éreztek vele.
George közelebb került hozzá. Valahányszor a magánélet hiányáról vagy a
nőtlenség előnyeiről tett tréfás megjegyzéseket, Hutch mindig észrevette a
tekintetében fellobbanó szenvedélyt. Benne is kavarogtak az érzelmek.
Szerette a férfi közelségét, de rossz volt, hogy csak séta közben lehetnek
kettesben. Ami mellesleg arról árulkodott, hogy van valami köztük.
Maggie nem csinált titkot abból, hogy fenntartásai vannak a férfiak
intellektuális képességeivel szemben.
– Addig minden rendben van, amíg egyedül vannak, de ha belép egy nő a
szobába, az IQ-juk egyből harminc ponttal lejjebb zuhan – jelentette ki.
Tréfának szánta az ilyen megjegyzéseit, de mindenki sejtette, hogy egy soha
be nem gyógyuló sebet hordoz. Senki nem sértődött meg.
Március 31-én, csütörtökön, 11.06-kor, pontosan egy héttel az
összeütközés után megszólalt a vészcsengő. Hutch kicsatolta a biztonsági
övét, de Carson visszanyomta.
– Nyugalom! Majd én. – És előreúszott a kapcsolótáblához.
Senki nem szólt semmit. Hallották, hogy Carson odafent van, hallották az
elektronikus berendezések kattogását.
– Megszűnt a légnyomás – szólt le Carson. – Nem sokat kapunk.
– Menjünk, nézzük meg! – szólt Hutch.
Megrepedt az Alfát az űrhajó szivattyúival összekötő vezeték. Sugárban

328
tört fel belőle a gőz, amely kristályos szemcsékké válva úszott a levegőben.
– Azt hittem, hogy egy kompkikötőben semminek sem árt meg a hideg –
mondta Carson.
– Egy bizonyos határig – helyesbített Hutch. – Ezen a helyen nincs
folyamatos fagyveszély. A padlót és a berendezéseket dér lepte. Amikor
Hutch felkapcsolta a lámpáját, és körbevilágított vele, a fénysugárban apró
fehér pihék táncoltak. Megvizsgálta a vezetéket. – Van pár tartalékunk.
Kicseréljük.
Mínusz 77 Celsius-fok volt.

Aznap este belekezdtek egy bridzspartiba, és felváltva maradtak ki egy-

egy játszmából. A szokottnál tovább tartott, és amikor vége lett, senki sem
tudott aludni. Hutché volt az egyik dívány. Kényelmesebb volt, mint a
hálóból font ülés elöl, de itt is be kellett kötnie magát, nehogy kiússzon
belőle.
– Végül mindnyájan körbeülünk majd a Mogambónál, és felidézzük az
itteni emlékeinket – mondta George. Nem mondta el, hogy mi az a
Mogambo.
– Remélem – felelte Hutch. Már lekapcsolták a világítást.
– Majd meglátod – folytatta a férfi. – Eljön még az a nap, amikor mindent
megtennél, csak hogy visszajöhess ide, és újra átélhesd ezt az éjszakát.
A megjegyzés meglepte a lányt. Nem volt jellemző George-ra.
– Nem hiszem – felelte. Úgy gondolta, George még többet is mondott
volna, de inkább ráhagyta, hadd találja ki ő. Rajtuk kívül Maggie volt még a
kabinban, ő sem volt buta; Hutch tudta, hogy legszívesebben picire
zsugorodott volna a takarói alatt. A fenébe is! – Jó éjszakát, George –
mondta, majd súgva, hogy senki se hallja, még hozzátette: – Talán.

Másnap reggel, épp amikor felkelt, újra elrepedt a szivattyú vezetéke.

329
Carson a pilótafülkében várt rá.
Lámpákkal felszerelkezve kimentek, és másodszor is kicserélték. Mialatt
ezen dolgoztak, Hutchon nyugtalan érzés lett úrrá.
– Valami nincs rendjén – mondta.
– Micsoda? – nézett rá Carson.
Kellett kis idő, mire rájött.
– Nincs áram.
Az űrhajót állandóan betöltő elektronikus zümmögés megszűnt.
– Hé! – kiáltott ki George a siklóból. – Pirosra váltottak a lámpák.
– Megyek – szólt vissza Hutch, majd Carsonhoz fordult: – A szivattyúnak
annyi. Át kell kapcsolnunk a sikló levegőjére.
– Túl korai – felelte Carson.
– Tudom.

– Oké – mondta Maggie. – A dolgok jelenlegi állása szerint április

nyolcadikára az utolsó cseppig elhasználjuk a sikló levegőjét. Plusz-mínusz
pár óra. Az oxigéntartályokkal kihúzzuk kilencedikéig. A lovasság két nap
múlva ér ide.
Legjobb esetben.
A hajó kommunikációs berendezései átkapcsoltak egy tartalék
akkumulátorra. Ezt leszámítva a jármű működésképtelenné vált.
– A Wink tankjai tele vannak – mondta George.
Hutch bólintott.
– Működő szivattyú nélkül ez nem segít rajtunk.
George talán most először ébredt tudatára, hogy a helyzetük lassan
katasztrofálissá válik. Elsápadt.
– Át tudunk kapcsolni kézi vezérlésre?
Hutch megrázta a fejét.

330
 – Mondok én nektek valamit – szólalt meg Janet. – Ha ezt nem éljük túl,
én nem akarok idebent meghalni. Mi lenne, ha kilőnénk magunkat, el ettől a
mauzóleumtól?
– Megtehetjük éppen, de ha megjön a segítség, a Winket sokkal
könnyebben megtalálják, mint a siklót – felelte Hutch. De ő is feldúltnak
látszott.
– Kell lennie valami megoldásnak – mondta George, tekintetét egy
pillanatra sem véve le Hutch arcáról.
– Mi van a Kosmikkal? – kérdezte Maggie. – A Quraqua közelebb van,
mint a Nok.
Hutch fölhúzta a térdét az álla alá.
– Tíz perccel azután, hogy megkaptuk a választ a Nokról, segítséget
kértem tőlük. Látniuk kellett egyébként az eredeti segélykérésünket. És
valószínűleg látták a Nok válaszát is. A legjobb esetben is, ha megértették,
mekkora bajban vagyunk, és ha van szabad hajójuk, és a Nok kihátrálása
után nyomban elindították, akkor valamivel hamarabb ideérhetnek, mint az
Ashley Tee. De nem sokkal hamarabb. Nyolc nap után érik el az ugráspontot.
Miután ideértek, egy újabb nap, mire megtalálnak bennünket. Legalább.
– Addigra halottak leszünk – mondta George.
Maggie titkos jeleket rajzolt a lightpadjére.
– Nem akarok semmiféle radikális megoldást javasolni – mondta szinte
szótagolva, mintha felolvasná –, de összesen negyven napra elég levegőnk
van, amit tetszésünk szerint bárhogyan szétoszthatunk.
Carson tekintete hirtelen élesen rászegeződött.
– Nem javasolok semmit, csak gondolkozzunk el rajta – tette még hozzá
Maggie.
Négy ember kibírná tíz napig. Akkor lenne valami esély.
Nyilván megértette, amit Hutch arcán látott.
– Sajnálom – mondta. – Úgy tűnik, ezúttal nem lesz szerencsénk.
– Van egy lehetőség, amit még nem próbáltunk ki – mondta Carson. – Az
Emlékműkészítők. Ismerjük a lakcímüket. Lehet, hogy nem a megfelelő

331
helyeken kértünk segítséget.

Az antennanyalábok nem válaszoltak. Hutch és Carson kimentek a hajó

törzsére, ahol azt látták, amire számítottak: az egységek az ütközéskor
letörték a hajótestről. Amit tudtak, megjavítottak, és feltelepítettek egy
irányítórendszert, amelyet a hídról szereltek le. Kivittek magukkal egy
hordozható adót és egy feszültségnövelő transzformátort, és mindezeket
összekapcsolták egymással. A jelet előre felvették. Egyszerű többcsatornás
SOS-jel volt a Futball-labda által használt frekvenciákra összpontosítva. Ha
voltak egyáltalán idegenek a rendszerben, még ha nem tudják is elolvasni a
jelet, annyit mindenképpen látniuk kell, hogy mesterséges, ennélfogva
bizonyára felkelti a kíváncsiságukat. És talán futva jönnek, hogy segítsenek.
Ez persze kétségbeesett lépés volt, és igazán senki sem remélte, hogy
sikerülni fog. De már csak ennyit tehettek.
Kinéztek ugyanarra a skizoid égboltra, amelyet az Orion karja széle
mentén végestelen-végig látni lehetett: egy csillagokból szőtt kárpit balra, és
egy fekete folyó jobbra. A folyón túlról ide látszott a távoli part fénye.
– Kész?
Carson hangjára felocsúdott merengéséből. Bekapcsolta az adót.
– Rendben – bólintott Carson. – Hallom.
Fölöttük a siklógarázs nyitott tolóajtaján kiáradó fény megvilágította az A
gyűrű alsó részét. Hutch bedugdosta a felszerelést egy zacskóba. Carson
kiegyenesedett, és állva figyelte, ahogy a csillagképek felemelkednek, és
megkerülik a hajó ívelt törzsét. A mozgó csillagok előtt kirajzolódó
körvonalaival akár hősi alak is lehetett volna, ha nem egy fehér pulóver –
mellzsebén kis fedővel – és gyakorlónadrág van rajta. Így a környezet
ellenére olyasvalakinek látszott, aki épp egy rövid sétára indul.
Az egész művelet alatt mindvégig Maggie számtanpéldája járt az eszében.
Négy ember túlélheti.

332
 Aznap este Hutch a nagy műszerfallal szemben ülve a kommunikációs
csatornák lámpáit figyelte. Olyannyira erőt vett rajta a zaklatottság, a
csüggedés és a félelem, hogy csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül,
amikor megcsapta az orrát a kávé illata.
Maggie.
– Jól vagy? – Maggie hangja fegyelmezett volt. Fegyelmezetten nyugodt.
– Voltam már jobban is.
– Én is. – Érződött rajta, hogy valami mondanivalója van, de Hutch tudta,
hogy majd elmondja, ha elérkezettnek látja az időt.
Kibámultak a sötét siklógarázsba.
– Az Emlékműkészítők mostanra már tudnak rólunk. Ha léteznek. –
Maggie a szájához emelte a csészéjét.
– Ez igaz.
– Tudod, ez az első működőképes lelet, amivel találkoztunk. Eddig
bárhol.
– Tudom.
– Ez egy történelmi jelentőségű út. – Újabb korty kávé. Maggie ideges
volt. – Hosszú időn keresztül fognak olvasni rólunk az emberek.
Hutch nem tartotta valószínűnek, hogy ő különösebben pozitív alakja lesz
ennek a történetnek. Egy sorban fogják emlegetni a Titanic és a Regal
kapitányaival.
– Kerültél valaha nagyon súlyos helyzetbe? – kérdezte Maggie. –
Olyanba, mint ez?
– Ilyenbe nem.
– Én sem. – Szünet. – Nem hiszem, hogy ebből ki fogunk jönni.
Hutch hallgatott.
Maggie elfordította a szemét.
– Tudom, hogy ez nagyobb súllyal nehezedik rád, mint ránk, többiekre.
– Egyikünknek sem könnyű.
– Igaz. – Maggie arcát árnyék rejtette el. – Figyelj! Tudom, hogy magadat

333
hibáztatod.
– Rendben vagyok. – Hutch hangja megremegett. Könny szökött a
szemébe. Szerette volna megmondani Maggie-nek, hogy menjen el.
– Ez senkinek sem a hibája.
Maggie keze végigsimított az arcán, és ez már több volt, mint amit Hutch
el tudott viselni.
– Olyan tehetetlennek érzem magam – mondta.
– Tudom – felelte Maggie.

JANET ALLEGRI NAPLÓJA

2203. április 2.

Különös, hogy éppen most kezdek naplóírásba. Soha nem írtam,

eszembe sem jutott, és lehet, hogy ezek az életem utolsó napjai. De
elnézem Maggie-t, ahogy esténként a lightpadjébe ír, és amikor befejezi,
mindig nyugodtabbnak látszik. Isten a tanúm, majd megbolondulok a
félelemtől, muszáj elmondanom valakinek.
Úgy érzem, valamit csinálnom kell. Talán végrendeletet kéne írnom.
Eddig nem foglalkoztam vele, nem tudtam rászánni magam, hogy
belekezdjek. Most még nem. Túlságosan olyan lenne, mintha elfogadnám.
Talán készítenem kellene pár felvételt. Vannak, akiktől el kellene
búcsúznom. Ha úgy adódna. De még erre sem vagyok felkészülve.
Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam az életemről, és meg kell
mondanom, nem sok értelmét látom. A szakmámban jól teljesítettem, és
igazán kellemesen telt az életem. Lehet, hogy az ember nem is nagyon
kívánhat ennél többet. De ma este egyre azokon a dolgokon jár az eszem,
amiket nem tettem meg. Amikkel meg sem próbálkoztam, mert féltem, hogy
kudarcot vallok. Olyasmik, amiknek a megtételére nem tudtam rászánni
magam. Hála az égnek, hogy segíthettem Hutchnak elhajítani a
szivacslabdáját. Remélem, kifog derülni. Szeretném, ha ez lenne az,
amiről emlékezni fognak rám.

334
(A napló második bejegyzésének létezéséről nincs tudomásunk.)

Ki kell dobnunk valakit a hajóból.

Aznap Hutché volt az egyik dívány, mégis ébren töltötte az éjszakát. Ha
meg kell tenni, akkor jó lesz minél gyorsabban túlesni rajta. És noha
visszahőkölt a gondolattól, noha a könnyei végigperegtek az arcán, és a
jeges félelem szinte megbénította, nagyon is tisztában volt az ősi
hagyománnyal: mentenie kell az utasait, bármibe kerüljön is neki.
Nélküle még van esélyük.
Minden lélegzetvételével rontja az esélyeiket.
Az éjszaka derekán, maga sem tudta, hogy került oda, de egyszer csak
megint ott ült a pilótaülésben. Odakint a dokkban sötét volt. Néma csend. A
pilótafülke lámpáinak halvány fénye ráesett az egyik tartógerendára.
Hópihék lebegtek tova a fénysugárban.
A hajó levegőkészlete fagyásnak indult.
Most kell megtenni. Ess túl rajta! Fejezd be méltósággal!
Az Alfának két levegőtartálya volt. Az egyik tele, a másiknak már a
nyolcadrésze elfogyott.
Talán meg kellene várnia a reggelt. Amikor már tisztán tud gondolkodni.
Akkor talán lesz valaki, aki lebeszéli. Vagy lesz másik önként jelentkező.
Elhessegette a gondolatot.
Csináld!
Egy lövés a pulzerrel, és már vége is.
Felállt, kinyitotta a hátulsó ülés mögötti tárolórekeszt. Két pulzer
csillogott a félhomályban. Narancssárga volt a csövük, fehér a nyelük, és a
súlyukat még egy akkora nő is, mint ő, simán elbírta. Elsősorban
munkaeszköznek szánták, de olyanra tervezték, hogy fegyverként is lehessen
használni őket.
Szinte csak úgy mellékesen kivette az egyiket. Betöltötte, és megvárta,
amíg a kis borostyánsárga lámpa zöldre vált. Fölemelte az ölébe fektetett
fegyvert, nem azért, hogy most, ebben a pillanatba használja, csak érezze a
fogását, és a cső száját a bal melle alá illesztette. Mutatóujja a ravasz köré

335
görbült. Újból peregni kezdtek a könnyei.
Rajta!
Szeme előtt összefolytak a szállongó hópihék.
Légy óvatos! Ha rosszul csinálod, a végén még átlyukasztod a siklót. És
akkor a többiek is meghalnak.
Hirtelen ráeszmélt, hogy amúgy is ez lenne a vége. Nem tudná olyan kis
fokozatra állítani a fegyvert, hogy biztos legyen abban, a siklónak nem esik
baja. Ki kell mennie a dokkba, csak ott tudja rendesen megcsinálni.
George, hol vagy?
Letette a fegyvert.
Mielőtt kiment a világítás, beszéltek a választási lehetőségeikről.
Mostanra mindenki megértette, hogy négy embernek jó esélye van az életben
maradásra. Ötnek semmi esélye sincs. Hutch keveset beszélt. „Azon az áron,
hogy végig kelljen néznem, amint másvalaki meghal, nem akarom, hogy
megmentsenek”, jelentette ki Carson a maga erkölcsi magaslatáról. Senki
sem mondott ellenvéleményt, de Hutch tudta, mit gondolnak valójában.
Magukban mindannyian reménykednek.
Talán szerencséjük lesz: talán az SOS idehozza az Emlékműkészítőket;
talán sokat tudnak aludni, és akkor kevesebb oxigént használnak el. Ha
valaki titkon neheztelt is Hutchra, nem adta jelét. De ő érezte a tekintetük, az
olykor árulkodó hanghordozásuk súlyát.
Janet sorshúzást javasolt: „Írjuk fel mindenki nevét egy cédulára, tegyük
be egy dobozba, és húzzunk ki egyet!”
Bűntudatosan néztek egymásra. És amikor Hutch tekintete találkozott
George-éval, kiolvasta belőle, mire gondol a férfi: Ne félj! Erre nem fog
sor kerülni.
És Maggie: „Ha megtesszük, gyorsan kell megtennünk. Ez az ablak hamar
be fog csukódni. És utána már kettőnek kell elmennie közülünk.”
A végén reggelre halasztották a vita folytatását.
De arról szó sem lehetett, hogy Hutch odaálljon az elé a bíróság elé.
Kilökte magát a székből, fölkapta az egyik Flickinger-hámot, lezárta a belső
kabint, kikapcsolta a levegő áramoltatását, és kinyitotta a tolóablakot.

336
 Hópelyhek kavarogtak a szeme előtt. Igazából nem is hópelyhek voltak.
Fagyott légkör. A hőmérséklet tovább esett, gyorsabban, mint várták.
A pulzert szorosan maga előtt tartva kilépett a siklóból. Mágneses
bakancsa alatt ropogott a padló; a hópelyhek rátapadtak a fémfelszínre. A
sötétségbe vesző fehérségen lépkedve könnyű lett volna azt képzelnie, hogy
otthon van, a szürke hófelhőkkel borított égbolt alatt.
A távirányítójával lezárta a pilótafülkét. Lámpák villogása jelezte
odabent a fűtés és a levegő visszatérését.
Isten veletek!
Átment a dokkon. Legjobb lesz az egyik tároló konténer mögött. Az nem
esik útba. Az alakja is megfelel. Nem akart a nyílt színen heverni. Sikerült
elvigyorodnia ezen.
A felszereléseket tartalmazó szekrények és a magasban lévő állványok és
keresztmerevítők eltűntek a sötét kavargásban. Felkapcsolta a
csuklólámpáját, és kicsire állította a fényerőt. Képzelete visszavitte a
pennsylvaniai erdőkbe, ahol annyit játszott húsz évvel ezelőtt.
Nem voltak csillagok, és a vihar teljes súlyával ránehezedett a vizes,
néma fákra.
Lassan végiglépdelt a padlón, és megállt egy sor tárolószekrény mögött.
Itt.
Csak meg kell húzni a ravaszt.
Nem tesz kárt a Flickinger-hámban. Sem a légtartályban. Nem a mellére
fog célozni. Legjobb a fejre. Talán meg kéne szüntetnie az energiamezőt.
Nem vágná el a pulzer sugarának az útját, de eltérítené.
A lámpafényben ellibegtek előtte a hópelyhek.
Ránézett a csuklóján lévő kapcsolókra, és fölemelte a fegyvert.
Nyomd meg a gombot, húzd meg a ravaszt!
Hó.
Hó!
A gondolat átcikázott rajta. Igen. Mindkét kezét kinyújtotta a hópelyhek
felé. Ott táncoltak és kavarogtak előtte. Némelyik a tenyerébe hullott. Persze

337
nem olvadtak el, ott maradtak fehéren és puhán a rózsaszín tenyérben.
Igen!

Pár órával később Hutch és George kijöttek, és kinyitották a siklógarázs

ajtaját. (Valahányszor egymáshoz értek, energiamezőik felvillantak.) Mivel a
Winkben már minden rekesz, nyílásfedél és ajtó nyitva volt, az űrhajóból a
maradék meleg is kiillant az űrbe.
Ragyogó nap volt, és Hutch mindenkit szeretett. Az Alfához visszafelé
menet piruettezett egyet, kiváltva ezzel Carson intését, miszerint legyen
óvatos, gondoljon a zéró gravitációra, a mágneses bakancsokra és egyebek.
George észrevette a reggeli nyomait, amelyek látszólag nem vezettek
sehova. Szemöldökét összevonva sötéten nézett rá, de nem kérdezett semmit.
Évekkel később Hutch gyakran beszélt arról, hogy milyen hajmeresztően
korlátolt és értetlen volt azon a Béta Pac-i úton, de soha senkinek nem árulta
el, hogy kint járt a siklón kívül. Maga sem tudta eldönteni soha, hogy
valóban meghúzta volna-e a ravaszt.

Három nappal ezután, amikor a sikló jobb oldali légtartálya kiürült,

Hutch beállította a bal oldali tartályt. Maggie-n kívül mindenki (ugyanis
mostanra bevezették, hogy valakinek mindig bent kell maradnia a siklóban)
fogott valami üres edényt, és azzal kiment a Wink karbantartó részlegébe.
Vödröket, tálakat és plasztiltokokat használtak. Leszerelték néhány konzol
alvázát, szekrényeket téptek ki a helyükből, majd ezeket elvonszolták, és
lerakták az űrhajó három nagy légtartálya elé.
Hutch kiválasztotta a középsőt, és odaállt az installáció elülső végéhez,
oda, ahol az újrahasznosító csatlakozószelepe volt.
– Mindenki álljon hátrébb! – adta ki az utasítást. – Itt most nyomás fog
keletkezni. – Kivett egy pulzert a szerszámövéből, és megcélozta vele a tank
falánál lévő csatlakozó alapját. Nem kevés megelégedettséggel meghúzta a
ravaszt. Sárga fénysugár villant fel, és vágott bele a fémbe. Fehér pára

338
lövellt ki, majd halvány felhővé állt össze.
– Ez az? – kérdezte Carson.
– Reméljük. – Hutch megkerülte a tartályt, és ismét meghúzta a ravaszt.
– Tarts egy kis szünetet! – szólalt meg a mellé lépő George. – Ha nem
szabadulunk meg a felgyülemlett nyomástól, az arcodba robbanhat az egész.
– Nem lesz semmi bajunk – intett a fejével Hutch.
George a fegyver után nyúlt, de Hutch elkapta előle.
– Hadd csináljam én! – kérte a férfi. – Te állj oda az ajtó mellé!
– Tegyél le róla! Menj innen, George! – És meghúzta a ravaszt.
A sugár elérte a plasztilt, amely pezsegve olvadásnak indult. Hutch
egykedvű nyugalommal nézte. Menni fog.
Megint célzott, és lőtt. A tartály sziszegett, sistergett, és egy hosszú
hasadék jelent meg rajta. Hutch kitágította a rést, és valaki odavilágított,
egyenesen a tartály belsejébe.
Tele volt hókupacokkal. Fagyott atmoszférával. Szikrázott, csillogott a
kékesfehér hó.
Megtöltötték az edényeket, visszatértek a sikló dokkjába, és a pilótafülkén
keresztül bevitték az Alfába. Azután bezúdították a havat az üres jobb oldali
tartályba. Amikor eleget hordtak bele, lezárták a tartályt. Odakint még több
konténernyi hó maradt.
Ezek után bulit rendeztek.
Amikor a bulinak vége lett, és úgy gondolták, hogy mindenki más alszik,
George és Hutch fölmentek a pilótafülkébe, és másodszor is együtt voltak.
Természetesen mindenki tudott róla.

339
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Jó széllel a folyón felfelé hajózva,

Új földet, népeket, eszméket kutatva;
Sok mesés táj és part bukkant elém,
És számtalan veszélyre leltem én;
De visszanézve hol, merre jártam,
A tündér tájakat bár megcsodáltam;
Az örök part mindig csak te leszel,
Hová már sohasem juthatok el.

Henry Thoreau
Részlet az Egy hét a Concord és a Merrimack folyón című műből

(George Hackett idézte a 2203. április 5-i feljegyzéseiben.)

340
 HÚSZ

A Béta Pacifica szomszédságában, április 8. péntek, 21.10

Melanie Truscott az összeütközés utáni tizenötödik napon ért oda a

mentéssel. A Catherine Perthszel, egy vadonatúj, csillogó utasszállító
hajóval jött, majd elküldött egy siklót, hogy vegye fel őket.
A transzferhajó az új típusú Trimmerek közül való volt, amelyeket
elsősorban nehéz berendezések szállítására terveztek. Túl nagy lévén a Wink
dokkjához, a pilóta közvetlenül a fő zsilipajtó mellé állt vele, és a két jármű
között egy kábelt feszítettek ki. Senki sem bánkódott, amiért el kell menni.
Maggie kifelé jövet megjegyezte, jó, hogy nem kellett a helyiekre
hagyatkozniuk.
A siklót a Kosmik élénkzöld formaruháját viselő, sok viszontagságot
megélt középkorú pilóta vezette. A raktér ajtajában várakozva széles
mosollyal kezet rázott minden érkezővel.
– Örvendek. Minden rendben? – Enyhe középnyugati tájszólás érződött a
beszédén. – Jake Dickenson vagyok. Szóljanak, ha bármiben segíthetek! A
kávét elöl találják.
Amikor már mindnyájan becsatolták magukat, megkérdezte mindenkitől a
nevét, és a válaszokat bejegyezte egy lightpadbe.
– Csak egy rövidke út – mondta, majd a lightpadet a hóna alá dugva
visszavonult a pilótafülkébe. Miközben eltávolodtak a Winckelmanntól,
Hutch megpróbálta kiszúrni a Pertht a csillagok között, de nem járt sikerrel.
Fél óra múlva megérkeztek. Harvey Sill várta őket. A kelleténél két
számmal kisebb, kigombolt nyakú, fehér ing volt rajta. Egyáltalán nem volt
olyan magas, mint amilyennek Hutch fej fölötti magasságban lévő monitorán
látszott, amúgy minden más szempontból nagyobb volt. Kívül-belül egy
rinocéroszra emlékeztetett. Nagyhangú, tekintélyt sugárzó férfi, aki meg sem
próbálta leplezni, mennyire felháborítja, hogy hozzá nem értő alakok
mentésével kell foglalkoznia.

341
 Futólag üdvözölte Carsont és Janetet, akiket ismert, majd homlokát
ráncolva Hutchra pillantott, mintha már látta volna őt valahol, csak nem
emlékszik, hogy hol, a többieken pedig keresztülnézett.
– Jöjjenek velem, kérem! – vetette oda, és nagy léptekkel elindult.
A Perth a Remény Terv mintegy százfős legénységével és felszereléseivel
úton volt vissza, a Földre. A Winckelmann eltörpült mellette, és olyan
érzést keltett az emberben, mintha egy kisvárosban lenne. Kabinjai és
társalgói mindig tele voltak emberekkel.
– Szerencséjük volt – jelentette ki Sill. – Egyébként nem lett volna
hajónk. – Ezt úgy mondta, mintha kevésbé szerencsés végkimenetelt
érdemeltek volna.
– Nincs igazság sehol – mondta erre Hutch rosszalló
szemöldökráncolással.
Sill egy tanácsterembe vezette őket. A szoba berendezése
összehasonlíthatatlanul fényűzőbb volt a spártaian felszerelt akadémiai
hajókénál. A rekeszfalakat ízléses diófa burkolattal látták el, s körben
mindenütt nyársat nyelt öreg férfiak és nők képei néztek le rájuk. A Kosmik
emblémája a vállalat két zászlója között volt elhelyezve a falon. A széles
tárgyalóasztal túloldalán fafaragású ajtót illesztettek a falba. Sill intett, hogy
telepedjenek le az asztal köré.
– Itt várjanak! – mondta. – Az igazgató beszélni akar magukkal, utána
kijelöljük a szálláshelyüket.
Azzal sarkon fordult, és kiment.
– Nem is tudom, nem szeretnék-e mégis visszamenni a Winkre – mondta
Janet.
Pár perc múlva nyílt a faragott ajtó, és Melanie Truscott lépett be rajta. A
Kosmik hétköznapi, dísztelen egyenruháját viselte. Carsonra nézett,
udvariasan elmosolyodott, és kezet nyújtott neki.
– Örülök, hogy újra látom, Frank.
Carson mintha maszk mögé bújt volna, de Hutch tudta, hogy zavarba jött.
– Nagyra értékeljük a segítségét, Melanie.
Truscott pillantása végigsiklott a többieken.

342
 – Tudom, hogy nehéz időt éltek át. Örülök, hogy segíthettünk. – Janethez
lépett. – Ismerjük egymást?
– Dr. Janet Allegri. Nem hiszem. A templomi csoporttal voltam.
– Isten hozta a Perth fedélzetén, dr. Allegri! – Épp csak annyi csavarral
ejtette ki a nevet, hogy éreztesse, mennyire mulattatja a hivataloskodás.
Maggie következett.
– Magát viszont már láttam valahol. Maggie…
– …Tufa.
– Kriptológus.
– Exofilológus vagyok.
– Az ugyanaz. – Truscott összehúzta a szemét. – Maga miatt maradtak túl
sokáig.
Hutch úgy érezte, mintha mindenkinek elállt volna a lélegzete. De a
kijelentésben nem volt ítélkezés, inkább úgy hangzott el, mint egy egyszerű
és nyilvánvaló tény.
– Igen – felelte Maggie. – Ez valószínűleg igaz.
Truscott leült egy székre, nem az asztalfőre, amelyet mindnyájan
öntudatlanul is üresen hagytak, hanem George és Janet közé.
– A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy szeretnénk – mondta, majd
Hutchra nézett. – És maga a pilóta.
– Én vagyok.
– Magát is ismerem. Hutchins, ha jól emlékszem.
– Igen. Jó memóriája van, dr. Truscott.
– A munkám jobbára politikai természetű. – Egyenesen Hutch szemébe
nézett. – Mi történt a hajójával? A Winkkel?
– Rossz helyen ugrottunk be. – Hutch Carsonra pillantott. Akarunk ennél
többet mondani neki?
– Hogy érti ezt?
Carson bátorította a tekintetével.
– Van egy objektum odakint, amely nem mutat ki tömeget – felelte Hutch.

343
– Épp előtte jöttünk ki a hipertérből.
Truscott bólintott.
– Az egyik teleszkóp lehet az.
– Az egyik? – kapta fel a fejét Maggie.
– Ó, igen. Úgy gondoljuk, hogy összesen nyolc van belőlük, bár eddig
csak ötöt találtunk meg. Sorba vannak állítva.
Hutch azon sem lepődött volna meg jobban, ha azt mondja, hogy
találkozott egy csapat repülő vadpulykával. Még sohasem jutott eszébe,
hogy a szörny más lehet, mint egyetlen valami.
– Hol van a többi? – kérdezte.
Truscott arca kicsit elborult, vonásai ellágyultak. Fiatal korában
lélegzetelállítóan szép lehetett.
– Valamennyi ugyanazon a röppályán. – Egy utaskísérő lépett be
szendvicsekkel, borral és gyümölcslével megrakott tálcával. – Figyelemre
méltó mérnöki produktum. Jóval túl a mi képességeinken. Nem ért velem
egyet, Frank?
– De – válaszolta Carson. – Látott egyet közelről?
– Nem. Első dolgunk volt, hogy magukért menjünk.
– Hálás köszönetünk ezért. Nagyon vékonyak lehetnek. – Carson nem
titkolta a kíváncsiságát. – Jó lenne tudni, hogyan tartják egyben őket.
– Árulja el, Frank, honnan tudták, hogy valami ilyesmi van ott? – nézett rá
fürkészőn Truscott.
– Véletlen volt – felelte a férfi. – A szokásos ellenőrzőúton vagyunk.
Truscott tekintete fátyolossá vált. Természetesen.
– Ha maga mondja. Akarják látni a tárgyat, aminek nekimentek?
– Igen, szeretnénk. Nagyon is.
– Szólok a kapitánynak. A Perth épp indult volna hazafelé, amikor
hallottuk a segélykérő hívásukat. Azzal a szándékkal kanyarodtunk erre,
hogy miután gondoskodtunk a biztonságukról, folytatjuk az utunkat. De
akkora kár esett a hajójukban, hogy azt odakint nem lehet helyrehozni.
Egyetért velem? – fordult hirtelen Hutch felé.

344
 – Igen – válaszolta Hutch.
Truscott rámosolygott, mintha egy titkot osztottak volna meg egymással.
– Mikorra várható az Akadémia hajója?
– Körülbelül három nap múlva.
– Beláthatják, hogy nem várhatunk. Meg akarom vizsgálni a leletet, aztán
folytatjuk az utunkat hazafelé. Ó, látom, ez nem tetszik.
És hagyjuk másokra az Emlékműkészítőket. Nagyon úgy néz ki.
– Beszélnünk kell – mondta Carson.
– Örömmel meghallgatom.
– Frank… – Hutch hangja figyelmeztetően csengett. Ha valami műszaki
jellegű felfedezésről van szó a Béta Pacnál, akkor nem volna szabad
engedniük, hogy a Kosmik igényt jelentsen be rá.
Carson láthatóan habozott. A csend tapinthatóvá vált. Aztán megszólalt:
– Alapos okunk van feltételezni, hogy vannak romok ebben a rendszerben.
Nagyon szeretnénk a helyszínen megvizsgálni ezeket. – Hutch elmosolyodott
magában. Carson improvizál.
– Milyen természetű romokról van szó?
– Még nem tudjuk biztosan, Melanie. Viszonylag primitívek.
– Természetesen.
– Tudnának rá időt szakítani? – folytatta Carson. – Adjanak fegyvereket,
egy siklót meg némi ellátmányt, és azzal bevárjuk az Ashley Teet.
Truscott megrázta a fejét.
– Nem tehetjük kockára az életüket. – Látni lehetett, hogy feszülten figyeli
Hutch minden rezdülését.
Carson hátradőlt a székben, és megpróbált úgy tenni, mint aki nem érzi
kényelmetlenül magát.
– Hadd nyugtassam meg afelől, hogy nem leszünk veszélyben! Napok
kérdése, és az Ashley Tee megérkezik. Önök partra tesznek minket, és
huszonnégy órán belül már mehetnek is tovább. Semmi bajunk nem lesz.
– Egy úton minden késlekedés sok pénzbe kerül – szólt két kezéből sátrat

345
formálva, végtelenül szelíd hangon Melanie. – Nem is tudom, hogyan
engedhetnénk meg magunknak egy egész napos késést. Nem beszélve arról,
hogy az utasaim már türelmetlenül várják, hogy hazaérhessenek. – Látszott
rajta, hogy elutasítja az ötletet. – Sem szándékomban, sem módomban nem
áll, hogy itt hagyjam magukat.
Hutch úgy döntött, megpróbálkozik, hátha szerencséje lesz.
– Dr. Truscott, itt valószínűleg egy nagy jelentőségű régészeti
felfedezésről van szó – mondta. – És most önnek is esélye lehet rá, hogy
részt vegyen benne.
– Úgy gondolja? – nézett rá leplezetlen kíváncsisággal Truscott.
– Úgy, mint annak idején. Még nem adta fel teljesen, ugye?
Truscott láthatóan meglepődött. Tekintete hosszasan elidőzött Hutch
arcán.
– Nem, ifjú hölgy, még nem adtam fel. – Fölállt, az ajtóhoz ment, és
kinyitotta. – Nézzük meg, milyen is az a teleszkóp! Utána talán még
beszélhetünk a dologról. Majd meglátjuk. Most pedig egyenek! – Azzal
elment, ugyanazon az úton, amerről jött.

Hutch kibújt a ruhájából, lezuhanyozott, és a felöltözéssel sem fárasztva

magát, végigdőlt az ágyon. Jólesett a gravitáció. Perceken belül már aludt is.
Még órák múlva is aludt, amikor valaki kopogott az ajtón.
– Pillanat! – szólt ki. A hálóruhája még a csomagjában volt. Magára
kapott egy blúzt és egy melegítőalsót, és kinyitotta az ajtót. Melanie Truscott
állt a folyosón.
– Helló! – köszönt Hutch.
– Helló, Ms. Hutchins! Remélem, kényelmes a helye. – Truscott hangja
nyugodtan csengett.
– Igen, köszönöm. – Hutch oldalra lépett. – Jöjjön be! – Távirányítójával
eltüntette az ágyat a szobából, és meggyújtott egy asztali lámpát. A szoba
még így is meglehetősen rendetlennek tűnt, de az igazgatón nem látszott,

346
hogy észrevette volna.
Mosolygott, és keresett valami helyet, ahová leüljön.
– Beszélgettem dr. Carsonnal – kezdte. – Éppen csak hogy megúszták.
– Igen – bólintott Hutch. – Szerencsénk volt, hogy ki tudtunk jönni belőle.
Truscott simán hátrafésülve viselte a haját, amitől jól látszott szépen ívelt
szemöldöke. Beszéde, mozdulatai elegánsan visszafogottak voltak.
– Szerencséje volt, nem vitás. De ezzel együtt nagyon jól csinálta.
Hutch szerint viszont elég bénán csinálta. Tény, hogy jó ötlet volt
átköltözni a siklóba, és az is, hogy behordják a havat, de nagyon soká tartott,
mire ezek eszébe jutottak.
– Köszönöm – mondta mindenesetre.
Truscott megrándította a vállát.
– Bármikor szívesen repülnék magával. – Olyan szelídnek és
jóindulatúnak látszott, mintha csak egy szomszéd volna, aki beugrott egy kis
baráti látogatásra. – Azért jöttem, mert arra gondoltam, hogy beszélnünk
kellene egymással.
– Igen? Miért?
– Hogy tisztázzuk a helyzetet. – A hangja hirtelen megváltozott. – Maga
átütötte a hálón a szivacslabdát.
Nem kérdés volt. És készületlenül érte a lányt, hogy ilyen egyenesen,
minden köntörfalazás nélkül hangzott el.
– Szivacslabdát? – Tekintete találkozott az idősebb nőével. Furcsa módon
nem látott benne rosszindulatot. Rendes körülmények között nem habozott
volna beismerni, elfogadni Truscott-tól a kihívást. De most az Akadémia
felelősségének a kérdéséről volt szó. Ráadásul Truscott rokonszenvesnek
tűnt, és a magatartása azt sugallta, hogy Hutch cselekedete modortalanságra
vall. Faragatlanságra. Sőt, akár felelőtlenségre is. – Ez igaz – felelte. – De
ha idézi a szavaimat, le fogom tagadni. Miből jött rá?
Melanie arcára visszatért a mosoly.
– Nyilvánvaló. Senki másnak nem volt alkalma rá. És elég jó
emberismerő vagyok.

347
 – Rászolgált – vonta meg a vállát Hutch. – Kíméletlen volt.
– Tudom. – És ehhez elégedett képet vágott. – Gondolom, örülni fog, ha
megtudja, nem okozott maradandó sérülést. Szerzett nekem néhány
kellemetlen percet. Hülyét csinált belőlem. De egy idő után az embereim
látták, hogy a helyemen maradtam. Miután, akit csak lehetett, kiküldtem. Azt
hiszem, összehasonlítottak néhány másik, általuk ismert vezető típussal, és
vélhetőleg elég jól jöttem ki ebből. Akárhogy is, de illő módon akartam
üdvözölni és az értésére adni, hogy nem neheztelek.
Hutchnak eszébe jutott a kötél végébe kapaszkodó Richard és az a kép,
amint a hullám magával sodorja.
– Könnyű önnek megbocsátani – mondta.
– Tudom – bólintott Truscott. – És sajnálom. De maga is tudta, hogy ez
lesz belőle. Hogy az ördögbe nem hozta ki őt onnan?
– Nem gondolja, hogy megtettem volna, ha lehet?
Hutch dühös szemeket meresztett az idősebb nőre, mire ő nyugodtan csak
annyit mondott:
– A monitor mögötti faliszekrényben van valamennyi brandy. Iszik velem
egy pohárral?
Hutch habozott.
– Megértem, ha visszautasítja. És nagyon fogom sajnálni. – Fogta az
üveget, és megtöltött két poharat. – Ha ez segít valamit, a Társaság ugyanúgy
érez, mint maga. Engem hibáztatnak Wald haláláért. A közvélemény
ítélőszéke elé akarnak állítani.
Hutch nem rajongott a brandyért, de azért elvette az egyik poharat.
– Nem tudom biztosan, hogy kinek a hibája volt – mondta. – De ezen a
ponton már aligha számít.
– Senki sem akarta, hogy ez megtörténjen – felelte Truscott komoran.
– Persze hogy nem. – Hutch hangja akaratán kívül élesre sikerült. –
Mindnyájan jóhiszeműek és jóakaratúak vagyunk.
Az igazgató bólintott, és fölemelte a poharát.
– Richard Waldra!

348
 Ittak, majd Truscott újratöltötte a poharaikat.
– És most mi fog történni? Önnel és a Kosmikkal?
– Vizsgálóbizottság. Megállapítják a büntethetőségemet, ha hagytam idáig
fajulni a dolgokat.
– Le tudja állítani?
– Vállalhatom a nyilvános bocsánatkérést. Elvihetem a balhét. Nem
bánnám, ha ezt kellene tennem. Az én felügyeletem alatt történt, valójában
nem háríthatom el a felelősséget. Mondtam már, hogy utasítottak,
gondoskodjak róla, hogy senkinek ne essék bántódása?
– Nem… – Hutch érezte, hogy újból elönti a harag.
– Pedig igaz. Azt hittem, sikerült egész jól elrendeznem a dolgokat. De
eltoltam.
– Hogyan?
– Nem fontos.
– Mi fog történni magával?
– Benyújtom a lemondásomat, hat hónapra eltűnök szem elől, aztán
elkezdem építeni az új karrieremet. Jól megleszek. Vannak barátaim.
Hutch sokáig hallgatott. Végül megszólalt:
– Óriási veszteség volt a halála.
– Tudom. Olvastam a könyveit. – Felsóhajtott. – Hutch, nálam mindig lesz
állása, ha úgy akarja.
Erre ittak. Aztán ittak a Perthre és az Alfára.
Ezek után Truscott tréfásan azt javasolta, hogy igyanak Norman Caseway
egészségére.
– Az isten áldja meg őt! – mondta. – Nélküle nem jutottunk volna el ide.
És maguk még most is az Ashlee Teere várnának.
– Hogy érti ezt?
– A Perth azokat az embereket hozta ki, akik a Remény Terv második
szakaszát fogják végrehajtani. És magával hozta azt a nekem szóló utasítást
is, hogy menjek vissza, és vállaljam a következményeket a történtekért.

349
Caseway nem szólt nekem erről előre, ehelyett úgy intézte, hogy a hajó
kapitányától tudjam meg. Ami sértés. De emiatt várniuk kellett pár napot,
amíg elintézem a függőben lévő ügyeket. Ha nem így történik, akkor a Perth
már úton lett volna hazafelé, amikor a maguk segélykérése elért bennünket.
És egyetlen hajó sem lett volna, amit magukért lehetett volna küldeni.
Hutch kiitta a poharát, majd újratöltötte, és töltött Truscott poharába is.
– Még egyet – mondta. Nem nagyon bírta az alkoholt, nem kellett sok,
hogy levetkőzze a gátlásait, és maga is tudta, hogy nem kellene javasolnia
ezt az újabb tósztot. De nem tudott ellenállni.
– Kire? – kérdezte Truscott.
– Nem kire, Melanie. Nem bánja, ha Melanie-nak szólítom? Jó. Szóval
nem kire, Melanie. Egy mire. A szivacslabdára.
És fölemelte a poharát.
Truscott arisztokratikus vonásai elsötétültek. Merőn nézett Hutchra, majd
hirtelen felderült az arca.
– Az ördögbe is! Miért ne?

Minden kétséget kizáróan egy tál volt. Miközben közeledtek hozzá,

Carson csapata egy, az űrhajó irányítóközpontjával kommunikációs
összeköttetésben lévő megfigyelőhely óriáskivetítőjén nézte. Harvey Sill is
csatlakozott hozzájuk, mondván, őt bízták meg azzal, hogy segítsen.
– Nyugodtan szóljanak, ha bármire szükségük van! – mondta minden
lelkesedés nélkül.
A Perth az objektum nyitott oldala felől nyomult be. A tál kiszélesedett,
és egy fordított világgá alakult át, egy olyan világgá, ahol a táj lesüllyedt, a
horizont pedig fölemelkedett. A hajó besiklott a perem alá, s ettől megint
változott a perspektíva: a felszín ellaposodott, és kékesfekete síkságként
tartott a végtelenség felé. A látóhatár megemelkedett, az ég alja pedig
feketévé színeződött. Egy hatalmas ív alatt haladtak, a háló egyik szilárd
pontokhoz rögzített íve alatt, amely végigvonult az objektum felszínén.
– Ez az egyetlen a teleszkópok közül, amely mindmáig sugároz – közölte

350
Sill.
– Megpróbálták megfejteni a jelet? – kérdezte Carson.
– Nincsenek meg hozzá az eszközeink. De annyit elárulhatok, hogy a Kis
Magellán felé van beirányozva.
A legénység egy fiatal tagja is velük volt, aki fülhallgatóval a fején menet
közben sorolta a pontos adatokat – az átmérőt, a görbület szögét, az
elhajlást.
– És vékony – tette hozzá. – Nagyon vékony.
– Mennyire? – tudakolta Carson.
– A peremnél állítólag hat tized centiméternél is vékonyabb.
– Ettől még simán kettéhasíthatott volna bennünket – jegyezte meg Hutch.
– Hogy lehet, hogy keresztülmentünk rajta?
– Van egy antenna a kellős közepén – felelte a férfi. – És mintha az adó is
ott lenne elhelyezve. – Hallgatott valakit a fülhallgatójában, azután bólintott.
– A központ azt mondja, hogy forog a tengelye körül. És hogy tizenhét nap,
tizenegy óra és húsz perc alatt tesz meg egy teljes fordulatot.
– Mi tartja össze? – kérdezte Maggie. – Olyan törékenynek látszik.
– Az anyaga nem fém és nem is műanyag. Furcsa értékeket kapunk róla:
kálium, nátrium, kálcium. A közepén lévő konstrukciónál nagyfokú
káliumkoncentrációt észleltünk.
– Van már képünk róla? A közepéről? – kérdezte Sill.
– Most fog megjelenni – pillantott a hajó embere a képernyőkre.
Az ablakkal szemközt lévő fal színe megváltozott, elsötétült, és megjelent
rajta egy fekete gömbökből álló halmaz, kis parabolaantennákból álló
csoport, néhány kupola.
– A jelforrás – mondta a férfi.
Carson Sillre nézett.
– Szeretnénk alaposabban is megnézni.
– Odavisszük – felelte Sill.
– Valamiképpen meg tudjuk állapítani a korát? – tudakolta Hutch.

351
 – Talán ha volna mintánk belőle – válaszolta Janet.
– Nem hiszem, hogy ezt akarjuk tenni. – Carson bizonytalannak tűnt
abban, hogy mit akarna tenni. – Mi lenne, ha lekaparnánk belőle
valamennyit? Elképzelhető?
– Talán – felelte némi töprengés után Janet.
– A peremtől távolabb még vékonyabb – mondta a fiatalember. – A
műszerek tanúsága szerint itt például két milliméter sincs. Egy vastagabb
anyagból készült rács támasztja meg. De az objektum jobbára
mikrovastagságú.
– Most már legalább tudjuk, miért élte túl a Wink. – Senki sem vette észre
Truscottot, amíg meg nem szólalt.
Egy sovány, egyenruhás férfi volt vele, akit Morris kapitányként mutatott
be. Vízszínű szeme volt, és fekete haját katonásan rövidre nyírva viselte.
Tudta a nevüket, és bosszantóan öntelt képpel fogott kezet velük.
Már az antennacsoport felé közeledtek.
– Történelmi pillanat – jelentette be Truscott. – Először pillantjuk meg az
idegenek fejlett technikájának egy darabját. Próbálunk analízist végezni,
hátha megtudhatjuk pontosan, hogy mit látunk. Mit szól ehhez, Frank? Van itt
olyan szakértőjük, aki választ tud adni a kérdéseinkre?
Carson végignézett a társain, de nem kapott biztatást tőlük.
– Szűkében vagyunk a szakértőknek – felelte.
A Perth a kékesfekete, jellegtelen síkság felett repült. Lámpáinak fénye
halványsárga foltokat festett a felszínre. Olyan volt, mintha egy fényesre
csiszolt márványpadlón vágnának át.
– Honnan kapja az energiát? – kérdezte Janet. – A Naptól?
– Valószínűleg – felelte George.
– Szeretne mintát venni belőle? – nézett Carsonra Truscott.
– Igen – vágta rá Maggie.
Carson bólintott.
– Próbáljunk semmiben sem kárt tenni!
A kapitány ezen láthatóan felhúzta magát.

352
 – Vigyázni fogunk – közölte hűvösen. Beleszólt valamit a komlinkjébe,
meghallgatta a választ, majd zavartan megszólalt: – Melanie, nem találjuk az
ütközés helyét.
– Kerestük? - csodálkozott Carson.
Morris bólintott.
– Afféle navigációs gyakorlatként kiadtuk a tisztjeinknek, hogy kövessék
visszafelé a nyomukat. De a becsapódás térségében sehol sincs akkora lyuk,
ahol egy űrhajó átférne. Másutt sem, ami azt illeti.
– A tisztjeik tehát megbuktak – jelentette ki Carson.
– Nekem csak kiváló tisztjeim vannak – közölte Morris fensőbbséges
mosollyal. – És ellenőriztük a számokat. Tévedés kizárva. – Hutchra nézett.
– Úgy tudom, nem változtatott irányt.
– Így van – válaszolta Hutch. – De megsérültünk, annyira, hogy egyenesbe
kellett hoznom a hajót, mert bukfencezett, és könnyen lehet, hogy nem
egyszerre állítottam le a hajtóműveket. Elképzelhető, hogy emiatt irányt
változtattunk.
Morris megcsóválta a fejét.
– Van egy lyuk az ütközési területen. De azon egy sikló sem férne át, hát
még a Wink.
– Furcsa – mormolta Truscott.
– Ez minden, amit találtunk.
– Mi lenne, ha megnéznénk? – javasolta Hutch. – A lyukat, amit találtak.

A hely fel volt szántva, kifelé robbantotta ki valami. Flickinger-burokban

lebegtek fölötte, s néztek le a nyíláson át a túloldal csillagaira.
– A legszélesebb pontján is kevesebb mint hét méter az átmérője –
mondta az irányítóközpont tisztje, egy Creighton nevű fiatal nő.
– Hát, az biztos, hogy nem ezen jöttünk át – felelte Hutch. – Kell lennie
egy másik lyuknak valahol.
– Nincs – szólt át Morris a hídról. – Nincs másik lyuk. Már mindenütt

353
megnéztük.
– Kell hogy legyen – állította Carson.
Fények világították meg a rést.
– Furcsa. – George a lyuk fölé tartotta a kezét, átdugta rajta, és mindjárt
vissza is húzta. És megint. – Nem lehet átmenni a résen – mondta.
Janet, aki eddig a Tál hártyás anyagát vizsgálta, a lyukra irányította a
lámpája fénysugarát.
– Igaza van – mondta. – Valami egészen vékony anyag szálait látni
benne…
– Elemi szálak – közölte Maggie.

ARCHÍVUM

– Tessék, igazgató.
– Van már valami a mintáról?
– Csak most kezdtünk hozzá.
– Mit tudtak meg eddig?
– Szerves anyag.
– Biztosak benne?
– Igen. Néhány óra múlva több részletet is mondhatok. De úgy néz ki,
mint egy pókháló.

Az NCK Catherine Pert hajólaboratórium komnaplójának 2203. április

10-i anyaga

MELANIE TRUSCOTT NAPLÓJA

Ma éjjel nem tudtam aludni. Eljöttünk annak a teleszkópnak,

építménynek, lénynek – Isten a tanúm, még azt sem tudom, minek tartsam
– a közvetlen közeléből. Most majd azt próbáljuk kideríteni, hogy kik
helyezték oda. És miért.

354
 Az egész rendszerben sehol másutt nincs bizonyíték mesterségesen
generált elektromágneses sugárzás létezésére. Még a többi teleszkóp is
néma. (Vajon ez azt jelenti, hogy lemerült az adóberendezésük? Vagy hogy
a teleszkópok váltak működésképtelenné?)
A harmadik és negyedik világ egyaránt a biozónában van, de csak a
harmadikon van élet.

2203. április 10.

355
 HUSZONEGY

MELANIE TRUSCOTT NAPLÓJA

Még az adó is szervesnek látszik!

Mennyi idős lehet ez a dolog? Allegri azt mondja, hogy a levett minta
korának megállapításához bonyolultabb technikákra van szükség, mint
amivel mi rendelkezünk. Nekem négyszemközt azt is elárulta, nem hiszi,
hogy egyáltalán meg lehet állapítani a korát.
Felfoghatatlan az a technikai szint, amellyel ezt létrehozták.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy ha a megépítői még léteznek,
észrevétlenül be tudnánk lépni a rendszerbe. Ha itt vannak is, meg sem
próbáltak segíteni azokon, akik kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Én ezt
nyugtalanítónak érzem.

2203. április 11.

Az NCK Catherine Perth fedélzetén, április 11. hétfő, 05.10

A Catherine Perth ablakaiban és kijelzőin a Béta Pacifica III képe

lebegett. Föld jellegű bolygó volt, világméretű óceánnal a felszínén, amely
fölött terjedelmes, fehér felhők úsztak. Egyetlen hosszú, keskeny, kampó
alakú szárazföldje csak néhol haladta meg keresztben a kétszáz kilométert.
Számos helyen törték meg kisebb-nagyobb csatornák, egyszer-egyszer az
óceán is nagyobb darabokat vett vissza belőle, úgyhogy valójában inkább
keskeny szigetekből állt össze ez az úgynevezett szárazföld. Rendkívül
szabálytalan partvonala mentén ezerszám sorakoztak kikötők és félszigetek.
A szó szoros értelmében a bolygó tetejétől az aljáig húzódva végigvonult
mindkét sarkkörön. Délen visszakanyarodott majdnem az egyenlítő vonaláig.
Erdőségek, sivatagok és dzsungelek sávjai haladtak rajta többnyire
tengertől tengerig. Az egyenlítő környéki síkságokat magasra nőtt, puha
növényi szárak borították. Mindkét féltekén hóviharok dúltak, és délen, egy

356
hosszú hegylánc oldalában végig esett az eső.
Négy hold keringett a bolygó körül. Légkör nélküli, kráterektől szabdalt
szikladarabok voltak, a legkisebb tizenöt kilométer széles, a legnagyobb egy
harmaddal nagyobb a Lunánál.
A Tálnál tett felfedezések után Truscott könnyedén meg tudta győzni az
utasait arról, hogy egy korszakalkotó hajóúton vesznek részt, és hogy vétek
lenne kihagyniuk egy megállást a Béta Pac III-on. Hogy együttműködésre
buzdítsa őket, a különleges készleteket megcsapolva pazar ételekkel és
korlátlan italfogyasztással kedveskedett nekik. Morris kapitány tiltakozott ez
ellen, Harvey Sill pedig mélyen helytelenítette, de az utasok örültek, és
Truscottnak csak ez volt a fontos.
A kontinens legnyugatibb íve fölött alkonyodott. A Nap felől közelítettek a
bolygóhoz az utasok nagy lelkesedése közepette, akik életükben először
repültek az égitest közelében. Az akadémiai csoport vérmes reményeket
táplált, jóllehet egyikük sem tudta volna pontosan megmondani, hogy miben
reménykedik, sőt optimistának sem mert mutatkozni. Ebből a szempontból
Hutch is úgy viselkedett, mint a társai: játszotta a konok pesszimistát,
miközben lenyűgözték a lehetőségek.
Az utasok igyekeztek mindig a közelükben lenni. Truscott kampánya
nyomán mindenki azt szerette volna, ha majd elmondhatja, ő is ott volt,
amikor a történelmi jelentőségű események történtek. Következésképpen
Carsont és Janetet rávették, hogy tartsanak szemináriumokat, és mindannyian
autogramokat osztogattak.
Mialatt a Perth a sorssal való találkozáshoz közeledett, a csapat
visszavonult a megfigyelőállásukba, ahol a Béta Pac III lebegett a fali
képernyőn. Az egyéb képernyők a holdakat, a Tálat, a bolygórendszer
vázlatos képét, a Béta Pac III és a Föld közötti hasonlóságokat és űrszondák
által készített távméréseket mutatták.
Az egyre növekvő bolygót napok óta teleszkópok fürkészték. Még semmi
jel nem mutatott értelmes lények aktivitására: sem műszaki jellegű
műtárgyat, sem a környezetbe beavatkozó gazdálkodás nyomait nem látták.
De elképzelhető volt, hogy egy fejlett társadalom megtanult a természet
rendjével bensőséges közösséget kialakítani, amint azt Maggie feltételezte.

357
Ilyen szemmel nézték a szárazföldet, amely lassan átsiklott a terminátoron.
És várták, hogy mikor pillantanak meg fényeket.
De az egyre sűrűsödő sötétségben nem jelentek meg sárga fényfoltok. Az
éjszaka mindent magába nyelt.
Egyszerre engedték ki visszafojtott lélegzetüket.
– Kár – szólalt meg George.
– Úgy látszik, senki sincs otthon – bólintott Carson.
Hutch csendben ült, elgondolkodva nézte a képet, de közben Richardra
gondolt, akinek most itt kellene lennie, bárhogy végződjön is a dolog.
– Még túl korai, hogy bármi biztosat tudjunk – szólalt meg végül.
Morris kapitány a hídon lévő parancsnoki vezérlőasztal mellől fölnézett a
kamerába, egyenesen a szemükbe, és kinyitott egy csatornát.
– Továbbra sincs elektromágneses sugárzás – mondta. – Ha van is odalent
valaki, nem termel energiát. – Az általános csalódottságot látva
leereszkedően elmosolyodott. Kicsinyes figura volt, azok közül a
boldogtalan teremtmények közül való, akik örülnek mások kudarcának.
Hutch előző este együtt vacsorázott vele, amikor is Morris előadta, hogy
szerinte is léteznek nagyon fejlett fajok a Tejút belsejében. „De itt? Ahol mi
vagyunk? Az túl hihetetlen.”
Megjelentek a légkör alsó rétegeire vonatkozó adatok: nitrogén 74%,
oxigén 25%, majdnem egy egész százaléknyi argon, kicsike szén-dioxid,
valamint nyomokban neon, hélium, metán, kripton, hidrogén, dinitrogén-oxid
és xenon. Nagyon hasonló a Földéhez.
Harapnivalókat hoztak. Állandóan jöttek az újabb és újabb harapnivalók,
tovább emelve az amúgy is ünnepi hangulatot a hajón. Kávé, sajtok,
pástétomok, gyümölcslevek, sör érkezett jóformán szünet nélkül a
hajókonyháról. Hutch többet evett, mint amennyit rendszerint megengedett
magának, és nem volt hajlandó utat engedni a csalódottságnak. A puszta tény,
hogy itt voltak, okot adott az ünneplésre. Ha nem is üdvözölték őket az
Emlékműkészítők, tőlük akkor is nagy teljesítmény volt.
– Mit gondol? – kérdezte Carsontól.
– Ha nincsenek is itt, talán hagytak valamit maguk után – mosolygott rá

358
bátorítóan a férfi.
– Valamit mindenképpen szeretnék találni – mondta Truscott, aki Maggie
Tufu mellett állva fürkészte a kinti sötétséget. – Nagyon szeretnék.
– Nem restellte érte a fáradságot. Ezt nagyra értékeljük – mondta Hutch.
– Nem sok választási lehetőséget hagytak nekem – válaszolta Melanie. –
Esélyt kaptam rá, hogy ott legyek a Santa Maria fedélzetén. Nem szívesen
mondtam volna el az unokáimnak, hogy együtt hajózhattam volna
Kolumbusszal, de kihagytam a lehetőséget.
Janet, aki egész éjjel ébren volt, és figyelt, most elvonult egy sarokba, és
egy széken ülve aludt. Ez bizonyos értelemben a vérmesebb reményeik
halálát jelentette.
A monitorokon feltűntek a bolygó jellemző jegyei:

359
PÁLYA

SZIDERIKUS PERIÓDUS:
1,41 szabványév

NAPKÖZEL:
1,32 CsE

NAPTÁVOL:
1,35 CsE

BOLYGÓ

EGYENLÍTŐI ÁTMÉRŐ:
15300 km

LAPULTSÁG:
0,004

TÖMEG (FÖLD = 1):

1,06

SŰRŰSÉG (VÍZ = 1)
5,3

ALBEDÓ:
o,44

TENGELYDŐLÉS (FOK):
18,7

FORGÁSIDŐ (N/Ó/P ):
1/1/17
MÁS

ELEKTROMÁGNESES SUGÁRZÁS

360
(MESTERSÉGES):
nem észlelhető

EGYENLÍTŐI ÁTLAGOS DÉLI

HŐMÉRSÉKLET (KELET):
28 °C

– Hé! – mutatott Carson az egyik holdra. A Három-B jelűre.

Ebben a pillanatban meghallották a kapitányt, aki egy fokkal följebb
emelte a tőle megszokott monoton hangot:
– Igazgató asszony, a Három-B-n valami szabálytalanságot látunk.
– Mi is látjuk – felelte Truscott. A Három-B volt a legnagyobb a holdak
közül. Erősen egyenetlen felületű, lávatengerekkel borított. Az északi
félgömbön, egy tágas síkság nyugati kiszögellésén volt valami. Egy nyom.
Egy kitörés. Egy folt.
– Mi az? – kérdezte Carson. – Tud ennél jobb képet adni?
A kép nagyobb lett. És élesebb.
– Még nem tudjuk – felelte a kapitány. – A színe ugyanaz, mint a környező
szikláké.
– Négyzet alakúnak látszik – mondta Janet, aki megint ébren volt. Morris
már-már lázas izgalomba jött. Vicces volt látni, mennyire zavarba van.
– Szemmel láthatóan szimmetrikus!
– Egy másik Oz – állapította meg Hutch.
– Egy oldala durván kétszáz kilométer hosszú – folytatta a kapitány. –
Nagy.
– Hutchnak igaza van – jelentette ki Carson. – Ugyanaz a nyavalyás
építmény, mint amit a Quraquán láttak.
Maggie diadalmasan a levegőbe öklözött.
– Csak annál is nagyobb! Sokkal nagyobb.

361
 – Meg akarjuk nézni közelről? – nézett Truscott Carsonra.
Carson válaszul egyenként végignézett az emberein.
– Nem – felelte. – Tudjuk, mi ez.
– Nyilvánvaló – bólintott Truscott. – Oz, ugye? Mitől van olyan érzésem,
hogy szeretne visszatartani? Mi az összefüggés a Quraquával?
Carson vállat vont.
– Nem valami hétpecsétes titok – kezdte.

Miután a kontinensre ráborult az éjszaka, az akadémiai csoport

visszanézte a képeket. Városi építkezések nyomait keresték: kikötőket,
folyók összefolyását, hegyeken átvezető utakat. És autóutakat. Bármit, ami a
bolygólakók létezését bizonyítja.
George egy körülbelül 30 fokkal északabbra lévő helyet figyelt, ahol a
szárazföld fél kilométernél is keskenyebbre szűkült. Egy hegyfokról piros és
sárga, nedvdús erdők húzódtak mindkét oldalon le, egészen az óceán
víztükréig. A Földön egy ilyen helyen csak a gazdagok vehetnének birtokot
maguknak. Milyen jó lenne egy hétvégét eltölteni itt Hutchcsal! Gondolatai
elkalandoztak, ereiben kezdett buzogni a vér, amikor hirtelen észrevette,
hogy egy helyen az erdő éles szögben elfordul. És egy árnyék van ott. Talán
egy fal lehet.
Vagy volt valamikor.
Semmi egyéb kézzelfogható dolgot nem látott, így már épp meg akarta
mutatni Hutchnak, amikor halkan megszólalt Janet:
– Azt hiszem, találtam valamit.
Mindössze sötét félgömbök voltak egy folyón. De szabályos
távolságokban elhelyezve.
– Azt hiszem, hídlábak lehetnek. Azok hát, a mindenségit! – kurjantotta el
magát Janet, és mindkét kezét az égnek emelve kiáltotta: – Hölgyeim és
uraim, van egy hidunk!
Hát, valójában nem egy híd volt az, legföljebb csak a maradványa. De

362
nem számított. Kitört az éljenzés. Az összesereglett utasok odatódultak,
nagyokat csaptak egymás hátára, amitől kilötyögött a kávé a poharukból, és
nagy hangon hívták a többieket is, jöjjenek, nézzék meg ők is. Az emberek
egymás kezét szorongatták, Hutchot megölelgették, megcsókolgatták, megint
megölelgették. De nem bánta. Most az egyszer nem bánta!

– Gratulálok – mondta Truscott.

– Mennyi időt tud adni nekünk? – kérdezte Carson.
– Frank, már így is nagy késésben vagyok. Volt egy megállapodásunk –
magyarázta a nő türelmesen.
– De most találtunk valamit.
– Igen, ez igaz. Az Akadémiának lett egy új régészeti lelőhelye, amit
feltárhat. – Nagyot sóhajtott. – Sajnálom. Sőt, talán tudom is, milyen sokat
jelent ez magának. De mennünk kell. Örülök, hogy mi is kaptunk ebből
valamit, de most engedélyt kell adnom az indulásra. Morris már dühöng. És
van is rá oka. Kénytelenek lesznek visszajönni ide a saját embereikkel.
Hutch úgy gondolta, hogy tudja, mit jelent ez. Valaki ki fogja találni, hogy
ez a világ valaha egy űrhajózó társadalom otthona volt. Mivel itt egy komoly
vállalkozásról lesz szó, a küldetést ki fogják vonni az Akadémia
fennhatósága alól. Már az indulásuk előtt is voltak erre utaló jelek. Carson
és a barátai egy napon talán visszatérhetnek, de csak egy nagyobb szabású
hadművelet alárendelt résztvevőiként.
A fenébe is!
Truscott elment, ők pedig csüggedten ültek tovább a helyükön, a fél
órával ezelőtti érzelmi feldobottságból visszazuhanva a földre, mélyen
átérezve egymás bánatát. Hutch negyedóráig bírta, aztán fölállt, hogy inkább
elmegy valahová máshová. Ekkor megszólalt a komlink, és Sill képe jelent
meg rajta.
– Dr. Carson, volna szíves feljönni a hídra? – mondta. – És hozza
magával a kollégáit is!

363
 *

– Látunk egy keringőpályán lévő objektumot.

Melanie Truscott és a hajó kapitánya a nagy navigációs kijelzőhöz terelte
öt utasát. A nagy részét a csillagokkal tele ég töltötte be, csak alul nyúlt be a
bolygó halvány íve. Az egyik csillag feltűnően fényes volt.
– Ez az – mondta.
– Miféle objektum ez? – kérdezte Hutch, és hirtelen jókedve kerekedett.
– Nem tudjuk – válaszolta a kapitány. – Ötös nagyításban látják. De nem
természetes szatellita. A távolságához képest túl magas az RI-je.
– Reflexiós index – fűzte hozzá magyarázólag Truscott. – És nagy.
Nagyobb, mint a Quraquán lévő űrállomásunk.
Hutch és Carson némán kezet ráztak.
– John – szólt Truscott a kapitányhoz –, fel vagyunk készülve rá, hogy ha
kell, villámgyorsan elhagyjuk ezt a helyet?
– Igen, igazgató asszony. – Morris mutatóujjával a legénység egyik tagjára
bökött, mire az beleszólt egy mikrofonba. Hutch gyanította, hogy felszólította
az utasokat, kapcsolják be a biztonsági övüket.
– Van valami jele, hogy energia alatt van? – kérdezte Hutch.
– Nincs. – Morris az egyik műszerpult fölé hajolt. – Semmi. – Szigorú
pillantást vetett Truscottra. – Melanie, a hajónk tele van emberekkel. Azt
hiszem, tanácsos lenne elhagynunk ezt a helyet.
Hutch fogalmai szerint óriási volt a híd. A kapitányt nem számítva négy
tiszt volt szolgálatban. Egyikük, a navigációs pultnál ülő fiatal nő,
megérintette a kapitány vállát, és odamutatott az egyik kijelzőre.
– Fények a felszínen – mondta. – Alacsony energiájúak. Nagyon alacsony.
Valószínűleg nem elektromos eredetűek.
– Tükröződés? – kérdezte Truscott.
– Lehetséges – hangzott a válasz.
– Valaki a maga javára döntötte el a dolgot, Frank – fordult Truscott
Carson felé. – Mit szeretne először megnézni?

364
 Vajon mikor látta Hutch elégedettebbnek Carsont?
– A bolygó körüli pályán haladó objektumot – válaszolta.
– Helyes. – Truscott összefonta mellén a karját. – Azt hiszem, most
történelmet fogunk írni.

Követték a fehér csillagot a bolygó görbülete mentén.

A teleszkópok lencséjén kísértetiesen ismerős formát öltött: dupla gyűrűs
forgó kerék, egészen olyan, mint az otthoni vagy a Kosmik a Quraquán lévő
űrállomása. Építészeti stílusa kevésbé tűnt célszerűnek. Elmosódott
vonalaiban és eklektikus íveiben elegancia és magabiztosság érződött.
Teljességgel elképzelhető volt, hogy a belsejében csigalépcsőket és titkos
szobákat rejteget. Talán Poe tervezett volna efféle középkori levegőt árasztó
űrállomást.
Mindenütt ablakok voltak rajta. De sötétek.
Hutchnak tetszett. Nézte, ahogy egyre közelebb sodródik, és valami hűvös
izgalom fogta el, valami kellemes, ugyanakkor nyugtalanító borzongás.
– Elektromágneses sugárzás negatív – jelentette az egyik tiszt. –
Bukfencezik. – Majd pár perc múlva: – A kerekek nem forognak.
Kár, gondolta Hutch. Már megint elkéstünk.
Ismerte már annyira Carsont, hogy lássa, mennyire elkedvetlenedett. Le
sem lehetett volna tagadni a jeleket: a Tál elhanyagolt állapotát, a fények
hiányát a felszínen, az összeomlott hidat és a kihalt, tönkrement űrállomást.
Az Emlékműkészítők kihaltak.
– Át akarunk szállni rá – mondta Truscott.
Carson bólintott.
A kapitány arca elborult.
– Nem javasolom, igazgató asszony.
Valami nem stimmelt benne. Nem az idegensége, mert hiszen az
idegensége éppen hogy a lényege volt, ilyennek tervezték, a sok
kivilágítatlan ablak csak kihangsúlyozta ezt. Valami más nem volt rendjén

365
rajta.
– Megértem, John. De nem repülhetünk el csak úgy szó nélkül mellette. –
Truscott arca csupa izgalom volt. – És a világ minden kincséért sem
hagynám ki. – Carsonra nézett. – Gondolom, maga is szeretne jönni.
Hutch látta, hogy Carson arcán egy pillanatra rosszallás jelenik meg. Az
idők során már annyi kárt okoztak a képzetlen kíváncsiskodók a régészeti
leletekben, hogy jobban szerette volna, ha az Akadémia emberei közül minél
kevesebben mennének oda. De volt olyan bölcs, hogy tartsa a száját.
– Természetesen – mondta.
– Másvalaki a csoportjából?
– Remélem, hogy mindenki – válaszolta Carson.
– Nagyszerű. Megoldjuk. És maga, Harvey? – fordult Sillhez.
– Ha maga megy.
– Hét személy átszáll a siklóba, kapitány – fordult vissza Truscott
Morrishoz.

Hutch bement a kabinjába átöltözni. Nem múlt el a nyugtalansága. Volt

valami, aminek nem kellett volna ott lennie. Vagy valami hiányzott róla. Az
egész olyan volt, mint egy emlék, ami sehogy se akar a tudata felszínére
emelkedni.
Bekapcsolta a monitorát. A műhold most ért ki a napfényre. Kettős kereke
valamikor egymással ellentétes irányban forgott, míg most, mialatt nézte, az
egész szerkezet lassan megfordult maga körül.
Vajon a forma, az elgondolás mit árul el az építőiről? Richard valami
ilyesmit kérdezne. Mit mond nekünk a szerkezet esztétikája? Jelek is
voltak a törzsön, fekete, szögletes vonalak és elkeskenyedő hurkok. Két
betűcsoport, gondolta. Két szó. Mi lehet?
Már látszottak a részletek: antennaállványok, antennák, csatlakozó
kábelek, nyílásfedelek, karbantartó gondolák (legalábbis annak gondolta
őket), rakodódokkok és egyéb szerelvények, amelyek rendeltetését majd

366
csak közelebbi vizsgálattal dönthetik el.
Egy hosszú kábelt húzott maga után.
És a nyílásfedelek nyitva voltak.
Hutch átkarolta a térdét, és felszülten figyelte az objektumot. Megpróbálta
elképzelni, milyen lehetett, amikor még működött, és egzotikus hajók
keringtek körülötte. És az antennái folyamatosan kapták a jeleket a Nagy
Sorból.
Mikor lehetett ez?
Felállt, és kiment a mosdóba. Kinyitotta a zuhany csapját, beállította a víz
hőfokát, és aláállt. A víz hűs volt, jólesően szurkálta.
Minden űrhajón ugyanúgy hozták létre a gravitációt: az utastér
forgatásával, akár a mozdulatlan törzsben helyezték el, mint a Perthben,
akár a Winckemann gyűrű alakú moduljaiban. Ennek következtében a zuhany
vízsugara a forgásiránnyal ellentétesen elhajlott kissé. Nem annyira, hogy
észre lehessen venni, de ugyanettől a keresztirányú nyomástól a víz körözve
folyt le a lábujjai között, majd a fülke oldalába épített csőben. Hutch élvezte
az érzést; ez is a változó gravitáció egyik olyan mellékhatása volt, amit
nagyon szeretett, amitől úgy érezte, mintha megszabadult volna a földi
bilincseitől.
Most, amikor behunyta a szemét, és hagyta, hogy a hűs víz a testére
záporozzon, eszébe jutott, hogy az űrállomást is úgy tervezték, hogy
forogjon. Hogy benne is létrejöjjön ugyanez a hatás.
Ez volt az, ami nem stimmelt.
Gyorsan elzárta a vizet, megtörölközött, bebújt a Wink
gyakorlóegyenruhájába, és felsietett az Akadémia megfigyelőállásába.
Carson még ott volt, és Maggie is. A többiek elmentek, nyilván hogy
felkészüljenek az útra.
– Minden rendben? – kérdezte Carson, amikor berontott a szobába.
– Miért építették úgy, hogy forogjon? – kiáltotta.
– Mit miért építettek úgy, hogy forogjon?
– Az űrállomást!

367
 Maggie a kérdést hallva döbbenten meredt rá.
– Miért hasonlít ennyire a mi űrállomásainkra, Frank? – kérdezett tovább
Hutch. – Az Emlékműkészítők állítólag rendelkeztek antigravitációval. Ezért
mindig is feltételeztük róluk, hogy mesterséges gravitációt is létre tudnak
hozni. De akkor miért építettek forgó kerekeket?
– Lehet, hogy tévedtünk – válaszolta Maggie. – Vagy még nem találtuk
meg az Emlékműkészítőket, vagy…
– …vagy ez még azelőtt készült, mielőtt az Emlékműkészítők a Iapetusra
jöttek volna – fejezte be Frank a mondatot.
– Ami azt jelentené, hogy ez a holmi több mint húszezer éve kering
idefent. Nem hiszem, hogy ez lehetséges – rázta a fejét Maggie.
Carson nem akart több bonyodalomról hallani.
– Lehet, hogy ez egy korai Emlékművük, amit meghagytak a helyén. Most
ne izgassuk magunkat ezen! – tanácsolta.
– Ez is egy Emlékmű lenne? – Hutch egy percig sem hitt ebben. Kinyitott
egy csatornát a hídra. A kapitány épp nem volt ott, a parancsnokhelyettessel,
egy középkorú, már őszülő, értelmes nővel beszélt.
– Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte.
– Mire van szüksége?
– Az űrállomásról van szó. Mennyire stabilan kering a pályáján? Mit
gondol, mióta van itt?
A tiszt láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Mi navigációs tisztek vagyunk, Ms. Hutchins. Egy fizikust kellene
megkérdeznie. Szívesen segítenék, de egyikünknek sincs ilyen képzettsége.
– Tegyen meg mindent, amit tud! – felelte Hutch tökéletes bizalomról
tanúskodó hangon.
– Igyekezni fogunk – felelte üdvözült mosollyal a tiszt.

John F. Morris szűkkeblű, finnyás és szűk látókörű ember volt. Eljutott a

legmagasabb pozícióba, ahová a céghez való feltétlen hűség árán csak

368
eljuthatott, kemény munkára fogva magát és gondosan ügyelve arra, nehogy
megsértse azokat, akiket nem tanácsos. Színleléssel nem lehetett hatni rá, de
a karrierjét fenyegető valódi veszélyt rögtön felismerte. Legnagyobb
erőssége, egyben legnagyobb gyengesége is a dolgok árnyoldalának
egykedvű tudomásulvétele volt. Tudta, hogy Melanie Truscott nehéz
helyzetben van, és hogy kénye-kedve szerint használja a hajóját.
Az a tény, hogy ehhez minden joga megvan (bizonyos meghatározott
paramétereken belül), hogy hatalmában áll irányítani az ő mozgását, őrajta
nem fog segíteni, ha valaki meg akar sértődni azon, hogy rossz célra
használták a cég hajóját. Vagy ha valami nagyon rosszul sül el. Mindezek
miatt a kapitány hűvös tartózkodást tanúsított, mialatt a Béta Pac III-hoz
közeledtek. Nem akart kifejezetten ellenszegülni Melanie Truscottnak, mivel
nagyon jól tudta, hogy befolyásos emberek megsértése, még ha azok
történetesen nehéz helyzetben vannak is, nem használ a karrierjének. A
Melanie Truscott szintjén álló emberek valami módon újjászülik magukat.
Mindezt tudta, de ahhoz nem volt elég jó színész, hogy leplezze a
nemtetszését.
Veszélyeztetve érezte magát, és ezt zokon vette. Haragjából jócskán jutott
az Akadémia menekültjeinek is, akiket ő hozott ki a roncs hajójukból.
Különösen Carsonra volt dühös, aki úgy tett, mintha mindent tudna.
Elégedetten, amiért a sikló a megígért időpontban készen áll az
űrállomással való találkozásra, elindult, hogy megkeresse Truscottot. A hajó
elején lévő közös helyiségben találta beszélgetésbe merülve Sill-lel. Az
érkezésére fölpillantott, és komor arcát látva bátorítóan rámosolygott.
– Nem szívesen csinálom ezt tovább – közölte a kapitány.
– Ó! – Truscott tekintete fürkészővé vált. – Mi az, ami aggasztja?
– Több minden. – Morris hangja megremegett. Még annyira sem szeretett
ellenszegülni egy följebbvalójának, amennyire kötelessége volt józan
tanácsot adni neki. De ha már elkezdte, kitálal. – Először is szabályellenes,
hogy a személyzet tagjai átszálljanak egy ismeretlen természetű, elhagyott
hajóra. Akármennyire próbálja rövidre fogni. És ha valami vészhelyzet
adódna, nem vagyunk eléggé felszerelkezve, hogy megbirkózzunk vele. A
betegszobánkban korlátozott a férőhely. Mindössze egy siklónk van. Ha

369
bajba kerülnének odaát, nem tudnánk kimenteni önöket. Vagy legalábbis nem
egykönnyen. És főleg nem gyorsan. Ráadásul belementem abba, hogy
állítsuk be ezt úgy, mint egy karbantartás miatti leállást, csakhogy ez nem
véd meg bennünket, ha majd kínos kérdésekre kell válaszolnunk. Ha valami
probléma adódna, ha például kárt szenvedne egy fontos berendezés, vagy
megsérülne a hajó, vagy ne adj isten elveszítenénk valakit, a Társaság
szigorúan felelősségre vonna mindkettőnket. – Kis szünetet tartott, hogy
nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – De más lehetséges problémákkal
is számolnunk kell. Például azzal, hogy a lelet valószínűleg
felbecsülhetetlen értékű. Ha kárt teszünk benne, nem lehet, hogy minket
tesznek felelőssé?
Truscott bólintott, a rá jellemző dühítő módon, mintha mindezt már
végiggondolta volna.
– És mit javasol, John, mit tegyünk most?
– Egyszerű. Induljunk el hazafelé! Jelentsük a leletet, és hagyjuk, hogy
azok foglalkozzanak vele, akiknek ez a szakmájuk, és megvan hozzá a
megfelelő felszerelésük. – És kihúzta magát.
– Valószínűleg igaza van – felelte Truscott. – De én már nem tudom csak
úgy elfordítani a fejem. John, maga egyáltalán nem kíváncsi rá? Nem akarja
tudni, hogy mi van ott? Vagy hogy mi van lent a bolygó felszínén?
– Nem, ha akadályoz a kötelességem teljesítésében.
– Értem. Ebben a dologban nem értünk egyet. Kérem, folytassa az
előkészületeket!
– Ahogy óhajtja – hajolt meg a kapitány. – A sikló készen áll.
– Köszönöm. Egy pillanat, John!
Morris az ajtóban megfordult.
– Vezesse be a naplóba az ellenvetéseit!
– Köszönöm, igazgató asszony.
Morris elindult visszafelé a Catherine Perth néma folyosóin a hídra;
tudta, hogy ha a dolgok rosszra fordulnának, Truscott minden tőle telhetőt
megtenne érte. De az nem sokat segítene: mindnyájan együtt buknának.

370
 *

A szolgálatban lévő kommunikációs tiszt rácsörgött Carsonra:

– A válasz a kérdésére, uram.
Frank Maggie-vel ballagott a siklódokk felé.
– Hadd halljam!
– A Három-B-n lévő anomália teleszkópos vizsgálata tűzvész nyomát
mutatja. A szerkezet mintegy harminc százalékán.

Carson nézte, amint a csapata bevonul a sikló eligazító szobájába. George

boldognak és izgatottnak látszott; Maggie feszült volt, és felvillanyozott.
Carson a küldetés során közelebb került Maggie-hez, akit sokkal
emberibbnek ismert meg, mint korábban gondolta. És jóval kevésbé
szenvtelennek, mint amilyennek a nő mutatni szerette volna magát. Ma, a
történelem innenső partján állva, arra számított, hogy fotók is fognak
készülni róluk. És annak megfelelően öltözött fel.
Janet szokása szerint a rendíthetetlen nyugalmú, lezser nőt játszva halk
beszélgetésbe merült Hutchcsal. De a szokottnál kicsit egyenesebben tartotta
magát, a szeme is fényesebb volt, és Carson érezte benne a mohó vágyat,
hogy induljanak már.
És Hutch. Már megtanulta kiismerni az ő lelkiállapotait is. Ma például
zaklatott, szórakozott, elgondolkodó hangulatban volt. Carson megértette,
hogy az ő feladatuk Hutch számára sokkal személyesebb, mint a
szakembereknek. A régészek feltárták a gráljukat, és talán még sokkal többet
is. De Priscilla Hutchins sohasem tanult meg elengedni valamit; ő rengeteg
csomagot cipelt magával az elhagyott roncsra.
– Amikor odaérünk, az első és legfontosabb a biztonság – kezdte Carson.
– Vigyázzatok magatokra, és ne törjetek el semmit! – Három csoportra
oszlottak: Janet és ő, George és Maggie, valamint Hutch Truscott-tal és Sill-
lel. – Jobban szerettem volna, ha nem kell magunkkal hozni dr. Truscottot és
a kedvenc buldogját, de mivel övék a sikló, nem sokat tehetünk ellene.
Hutch, a fél szemét mindig tartsa rajtuk! Ne hagyja, hogy megsebesüljenek,

371
és ne engedje elkószálni őket!
Tartani fogjuk a kapcsolatot, és tízpercenként jelentkezni fogunk
egymásnál. Próbáljatok nem elveszni a látottak részleteiben! Szükségünk
lesz egy térképre és egy általános terepfelvételre. Mihelyt ezek megvannak,
akciótervet készítünk, és aszerint próbálunk módszeresen haladni.
– Mennyi ideig maradunk? – kérdezte Maggie.
– Négy óra hosszát. Szerintem ez kellő biztonsági ráhagyást jelent.
Viszünk magunkkal két tartalék Flickinger-hámot, és lesznek oxigéntartályok
a siklóban. A biztonság kedvéért. Hutch?
– A művelet közben lesz valaki állandóan a siklóban?
– Jake a pilótánk. Ő készenlétben fog állni. Nyitott zsilipen fogunk
bemenni. Az egyiken a több közül. A jelek szerint, amikor a tulajdonosok
elmentek, nem vették maguknak a fáradságot, hogy becsukják az ajtókat
maguk után.
Sill lépett be.
– Pár perc múlva készen leszünk – jelentette.
George egy lightpadet tanulmányozott.
– Az állomásnak legalább hat légzsilipe vagy annak látszó nyílása van –
mondta. – Háromnak közülük nyitva van a külső ajtaja. – Magyarázatot kérő
arccal nézett végig a többieken.
– Sietve kellett távozniuk – vélekedett Janet.
– Nem tudom – rázta a fejét Sill.
– Azt hiszem, azt fogjuk tapasztalni, hogy már minden értékes dolgot
elvittek belőle – jelentette ki Maggie. Az utolsók, akik itt jártak, kifosztották.
Ez a magyarázata annak, hogy miért nem csukták be az ajtókat.
– Mutatóujját az ajkához emelte. – Kíváncsi lennék, miért nincs több
űrállomás. Későbbiek. Kellene lenniük újabb műholdaknak is.
– Ki tudja? Talán lezuhantak – mondta erre Carson, és egyenként
végignézett a többieken. – Oké, van még valami? Mit hagytunk ki?
– Lézerfegyverek? – nézett föl Hutch.
– Minden csapatnál van egy – válaszolta Carson.

372
 – Miért van rá szükségünk? – kérdezte Maggie.
– Átvágni azokat az ajtókat, amelyek nem nyílnak ki.
Maggie azonban nyugtalannak látszott.
– Mi a baj? – nézett rá Janet. – Ez nem butaság.
– Nem tudom – sóhajtotta Maggie. – Olyan kísérteties helynek látszik, és
nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet fegyveresen mászkálni benne. Ha
netán valaki ideges lesz.
– Ha másra nem, arra jó lesz, hogy ha kell, a légzsilip belső ajtaját
körbevágjuk vele.
Truscott és Sill érkeztek.
– Elnézést a késésért! – mentegetőzött Truscott. – Az embereink
strukturális elemzést készítettek az állomásról.
– És mire jutottak? – érdeklődött Carson.
Truscott átadta a szót Sülnek.
– Primitív – mondta Sill. – Meg sem közelíti a mi műszaki fejlettségi
szintünket. És egyébként választ kaptunk Hutch röppályával kapcsolatos
kérdésére is. Amennyire meg tudjuk állapítani, stabil pályán halad.
Méghozzá nagyon régóta. Valószínűleg évezredek óta.
– És még valami – tette hozzá Truscott. – Találtunk még romokat. Sokat.

MELANIE TRUSCOTT NAPLÓJA

„Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek
virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem
ismeri azt többé.”

Zsoltárok könyve 103.15-16

2203. április 11.

373
 HUSZONKETTŐ

Útban az űrállomás felé a Béta Pac III-nál, április 11. hétfő, 21.40

Nagy, ovális ablakokon benézve hosszú folyosókat, tágas, napfényes,

túlméretezett székekkel, faragott asztalokkal és nagyméretű szőnyegekkel
berendezett szobákat láttak.
– Tudtak élni – jegyezte meg Hutch Truscottnak. Már úgy beszéltek
egymással, mint egykori iskolatársak. Az úton mindenki egy kicsit
bőbeszédűvé vált, kivéve talán Sillt, aki szótlanul, figyelmesen nézett ki az
ablakon.
Jake Dickenson, a pilótájuk tele volt aggodalommal.
– Ne vegyék biztosra, hogy egyáltalán nincs benne energia! –
figyelmeztetett. – Vigyázzanak, hogy mihez nyúlnak! – És: – Gondoljanak
mindig arra, hogy ez lehet akár csapda is! Nem tudjuk, milyen körülmények
között távoztak róla, akik itt voltak.
Az állomás oldala mellett elhaladva a siklóban megsűrűsödött a levegő.
Az egész űrállomás téglavörös színű volt. Összevissza zsúfolódott
keresztmerevítőivel, támasztóékeivel, oszlopaival és tornyaival úgy nézett
ki, mint valami lerobbant gyárépület. Esély sem volt rá, hogy kívülről sima
fal vegye körül: a törzs telis-tele volt tűzdelve felfüggesztett gondolákkal,
antennákkal és gerendákkal. Hídkorlátjainak, tetőablakainak, tetőgerinceinek
és párkányainak egyetlen raison d’être-je minden jel szerint a dekorativitás
fokozása volt. A körben csupa ablak tornyocskák valószínűleg
szálláshelyként szolgáltak.
– A siklódokk balra van – mondta Jake. Egy dupla ablakon át két sólyára
lehetett belátni. Az egyikben egy kis, tompa szárnyú jármű volt.
Fölemelkedtek egy antennaerdő fölé. Sill kimutatott az ablakon.
– Ezt nevezem én primitív technológiának. Nézzék ezeket! Csupa
kúpantenna. Fényévekkel voltak lemaradva amögött a bioszisztémájú
szerkezet mögött, amit a Tálon tenyésztettek ki. Ezen az állomáson

374
valószínűleg csak rádiót használtak. És még abból sem a legjobb
színvonalút. Nézzék az antennarudakat!
– Mi a baj velük? – kérdezte Carson.
– Istentelenül hosszúak. Ezeknél a huszadik század óta jobbakat
csinálunk. És túlméretezettek a napelemei is. Hatástalanok. Ezt a szerkezetet
nem ugyanazok építették, akik a teleszkópot tervezték.
Hutch is elmondta az ő véleményét, miszerint az űrállomás alakja
kezdetlegesebb technológiára utal, mint a Iapetus látogatóinak tulajdonított.
– És az mikori? – kérdezte Sill.
– Húszezer éves.
– Mi következik ebből? Hogy ez a valami régebbi, mint az? – Szemét
összehúzva kinézett az ablakon. – Nem hiszem el.
– Miért nem? – csodálkozott Carson. – Hiszen most mondta, hogy ez az
állomás régi.
– De nem ennyire! – válaszolta Sill.
Ezt Hutch sem hitte. De már belefáradt, hogy ezen törje a fejét. Meg kell
várniuk, amíg több információt kapnak róla.
A sikló üres ablakok hosszú sorai mellett haladt el. Hutch George-ra
nézett, akit elbűvölt a látvány.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
George gondolatai messze jártak.
– Hogy én milyen szerencsés vagyok – kezdte elmélázva. – Váratlanul
kaptam egy megbízást Henry mellett. Az osztályomban a többi srácnak a
perui és észak-afrikai területek újra termővé tételén kellett dolgozni,
miközben én lehetőséget kaptam, hogy elmenjek a Templomhoz. Ott voltam a
legtöbb nagy felfedezés pillanatában. Most meg itt vagyok…
– Megérkeztünk a főbejárathoz – hallatszott Jake hangja.
Truscott végignézett az utasain.
– Menjünk be! – mondta.
Többé-kevésbé találomra kiválasztottak egy nyitott zsilipet. Az állomás
vörös külseje lassan elhaladt a képmezők előtt. Hutch épp hozzáfogott a

375
felszerelése ellenőrzéséhez, amikor Jake fojtott hangon felkiáltott.
– Mi a baj? – kérdezte Sill.
– A zsilip belső ajtaja. Az is nyitva van.
– Nincs zárszerkezet – mondta Maggie. Az állomás tárva-nyitva állt az
űr előtt.
– Hogy lehet ez? – kiáltotta Sill. – Érthetetlen. A zsilipeket mindig úgy
tervezik, hogy egyszerre ne lehessen mindkét ajtajukat kinyitni. Mert aki ezt
teszi, meghal. Sőt, lehet, hogy mindenki meghal.
– Valaki kézi vezérlésre állíthatta a biztonsági berendezést – állapította
meg Hutch, majd Carsonra nézett. – Vajon minden nyitott zsilipnél ugyanez
van?
A sikló orral dokkoló helyzetbe állt. Jake kiengedte a méteres
hosszúságú, mágneses kapcsolókkal felszerelt feszítőket. Amikor mindkettő
a helyére kattant, ráadta az áramot. Enyhe rázkódás futott végig a siklón.
– Kész – mondta.
Kioldotta a pilótafülke zárját, a többiek pedig felcsatolták a Flickinger-
hámjukat, beleléptek a mágneses talpú bakancsaikba, és ellenőrizték a
légzőkészülékeiket. Amikor mindezzel elkészültek, Jake megszüntette a
nyomást a kabinban és a raktérben. Sill kinyitotta a kabin hátsó ajtaját, és
átvezette a többieket a raktérbe, ahol kiosztotta a hordozható szkennereket,
és keresett két pulzert is.
Az egyiket egy laza, begyakorlott mozdulattal az oldalára csatolta, a
másikat nyújtotta Carson felé. Ő elvette, szakszerűen megvizsgálta, majd
felcsatolta.
Sill ezután keresett egy körülbelül harminc méter hosszú kábelt.
– Ezt kivezetjük az állomás nyílásfedeléhez. Menet közben
kapaszkodjanak bele! Minden forog, úgyhogy ha valaki kilökődik, lehet,
hogy nem tudjuk visszahozni. – Körülpillantott, hogy meggyőződjön róla, az
erőterek mindenütt aktív állapotban vannak. – Igazgató asszony, vállalja a
háziasszony szerepét? – fordult Truscotthoz.
Õ azonban elhárította, és Carsonra nézett.
– Frank…?

376
 Carson az előbbi példa szellemében átpasszolta a szerepet Maggie-nek.
– Ő hozott ide minket – mondta.
– Köszönöm – biccentett elégedetten Maggie. Kinyitották az ajtókat, és az
elhagyott állomás fala karnyújtásnyira kanyarodott el mellettük. Csupa ragya
és karcolás volt. Maggie kinyújtotta a kezét, és megérintette. Az első
kapcsolatfelvétel.
– Ha gondolja, felszerelem a vezetéket – mondta Hutch Carsonnak.
Õ bólintott, mire Hutch benyomult az ajtón.
– Óvatosan! – suttogta Sill.
Hutchot a lendület átvitte az állomás törzsébe. Ott mindkét lábát
megvetette a fémpadlón, és nézte, hol lehet a nyílásfedél.
Fönt. Körülbelül tíz méter magasan.
Sill egy mágneses kapocshoz csíptette a kábelt, a kapcsot pedig a sikló
törzséhez erősítette. Ezután egy másik kapoccsal együtt átadta a vezetéket
Hutchnak, aki az övére akasztotta, majd megindult a fedélzeti nyílás felé.
Megváltozott a perspektíva: a raktér padlója, amely eddig „lent” volt, 90
fokkal elfordult. Összerándult a gyomra, és becsukta a szemét, hogy
elmúljon az érzés. Most a roncsra kell összpontosítania. Az állomás képét
kell rögzítenie. El kell hitetnie magával, hogy mozdulatlan.
El kell felejtenie a siklót, amely most függőleges helyzetben van. Az ég
elfordult körülötte, de ő egyedül a fedélzeti nyílásra összpontosított.
A légzsilip akkora volt, hogy akár egy kisebb teherautó is elfért volna
benne. A belső ajtaja valóban nyitva volt, de azon túl csak fémpadlót és
rekeszfalat látott. Csatlakoztatta a rögzítőbilincset, és intett Maggie-nek, aki
nyomban kiúszott a siklóból.
Hutch figyelmeztette, hogy csak a hajótörzset nézze. Maggie bólintott, és
rákapcsolta magát a kábelre. De kezdettől fogva bajban volt, így Hutchnak
le kellett mennie érte. A légzsiliphez érve besegítette Maggie-t; itt már nem
volt annyira felkavaró a környezet.
– Minden rendben? – kérdezte.
Maggie egészen kicsire összekuporodott, és elhaló hangon igennel
válaszolt megmentőjének.

377
 – Remélem, megéri – mondta Hutch.
– Megéri – lehelte Maggie.
Egyenként jöttek át. Az erős napfény miatt mindenki szűrőt használt. A zárt
tér biztonságérzetet nyújtott, ezért mindenki sietett bemászni a zsilipbe.
A hívogató belső folyosót megpillantva Maggie gyorsan magához tért, és
előjogával élve belépett egy magas mennyezetű, üres terembe. Az epesárga
falakon üres tárolórekeszek sorakoztak. Az egyikben az állomás forgásától
odaszegezett törmelékek hevertek. Eszközök, egy óriási bakancs, műanyag
takarók és félig rugalmas anyag, amely egykor valami öltözék lehetett.
– Talán azért hagyták nyitva a légzsilipet, hogy megvédjék a belső teret –
vélte George. – Ha tényleg meg akarták őrizni emlékeztetőnek, ennél jobb
módszert nem ismerek. Engedd be a vákuumot, és semmi nem fog elkopni.
– Óriásiak lehettek, nem? – nézte Janet elbűvölten a bakancsot.
A padlón még rajta volt a szőnyegborítás. A terem mindkét végéből
folyosók nyíltak, amelyeken még George is törpének látszott. Egyik
oldalukon ablakok, a másikon csukott ajtók sorakoztak. Az ajtók hatalmasak,
mintegy négyszer két méteresek voltak.
Amikor a zsilipből utoljára kilépett Hutch utolérte őket, épp a
berendezést vették szemügyre. George úgy vélte, hogy felismeri egyiket-
másikat – ez egy akkutöltő, nem is lehet más –, Maggie pedig máris
jelképeket kezdett összeszedegetni. Carson találomra kiválasztott egy
folyosót, és megindult rajta.
Egyik ajtó sem nyílt ki enyhe nyomásra, és természetesen, ha nem volt
muszáj, nem akarták feltörni őket. A külső rekeszfalakat jórészt ablakok
töltötték ki. Kiláttak rajtuk a Napra és a siklóra. Az egyik ablak ki volt
lyukadva, és a szemközti fedélzeten megtalálták a vele egyező, két
centiméter széles lyukat.
– Meteor – mondta George.
Mágneses bakancsaikban ügyetlenül végigcsattogtak a folyosón, szorosan
egymás mellett, leginkább szótlanul, mint egy csapat idegenbe tévedt gyerek.
Hutch valami rezgést észlelt a falban.
– Valami működik – mondta.

378
 Olyan volt, mint egy lassú lüktetés.
– Áram? – kérdezte Truscott.
– Nem hiszem – rázta a fejét George.
Ettől kezdve céltudatosabban haladtak. A Nap elhaladt az ablakok előtt,
és eltűnt a szemük elől. A folyosó elsötétült.
Sill elővett egy lámpát, és felkapcsolta.
A szívdobogásszerű lüktetés nem szűnt meg. Erősödött.
Felkelt a bolygó, és visszavert fényével bevilágította a folyosót. A
terebélyes felhők mögött hűvösen fénylettek az óceánjai.
Elöl, ahol a folyosó elkanyarodott, valami mozgott.
Fölemelkedett. És lezuhant.
Egy ajtó. Az egyik alsó sarokvasán kifordult, de megmaradt a keretében.
Látták, amint a rezgés ütemére a falnak csapódik, lassan leereszkedik, és a
padlóhoz verődik.
Az ajtón át egy másik, kisebb terembe láttak be. Egy szemmagasságban
lévő keresztidom körül, mint egy asztal körül nyolc gargantuai méretű szék
volt elhelyezve. A székek párnázottak voltak (illetve hajdan párnázottak
voltak, de mára kőkeménnyé váltak). Hutch a szobába lépve úgy érezte
magát, mintha négyéves lenne. Lábujjhegyre állva lámpájával az asztal
tetejére világított. Üres volt.
George jobb szöget talált.
– Vannak benne beillesztett részek – mondta, és megpróbált kinyitni egyet,
de túl szorosan tartott. – Nem tudom.
A bútorzat le volt rögzítve.
– Tárgyalóteremnek látszik – vélte Janet.
A falak mentén szekrények sorakoztak. Ajtajaik nem nyíltak ki. Ennél
fontosabb volt azonban, hogy szimbólumokat véstek fel rájuk. Maggie-t úgy
vonzották magukhoz, mint éjjeli lepkét a láng.
– Ha ez az Emlékműkészítőké, akkor semmilyen más írásjelre nem
hasonlítanak, amiket eddig láttunk – jelentette ki pár perc vizsgálódás után.
Fejkamera volt rajta, amellyel mindent közvetített a siklónak. – Istenem, de

379
gyönyörű! – sóhajtotta.
A szoba hátuljából egy másik ajtó mögött egy ugyanilyen terem volt.
Hutch kikapcsolta a közös csatornát, és a gondolataiba mélyedt. Nézte a
lámpák fényétől keletkezett árnyékok mozgását, és eszébe jutott a Iapetuson
látott magányos hegygerinc és az az egyetlen lábnyom. Kik lehettek ezek itt?
Milyen volt, amikor összegyűltek ebben a szobában? Miről beszéltek? Mi
volt fontos nekik?
Később még több nyitott ajtót találtak. Benéztek egy laboratóriumba és
egy olyan részbe, ahol az állomás fenntartásához szükséges műveleteket
végezték. Volt konyha is. És egy helyiség, amelyben mosdókagylók voltak,
és egy hosszú vályú, feltehetőleg a kiválasztott salakanyagok elszállítására.
A vályú körülbelül olyan magasan volt, mint az asztal. Látták egy zuhanyozó
maradványait is.
Újra nappali világosság lett. Negyven perccel azután, hogy elvonult az
ablakok előtt, ismét felkelt a Nap. És nagyjából ugyanebben az időben
elérkeztek egy, a folyosóból elágazó, felfelé vezető rámpához.
– Nos, úgy látszik, eljött az ideje, hogy kétfelé váljunk – jelentette ki
Carson. – Mostantól mindenki legyen nagyon óvatos! – Maggie-re nézett. –
Merre akar menni?
– Én lent maradnék – válaszolta Maggie.
Carson megindult fölfelé.
– Egy óra múlva itt találkozunk. Vagy hamarabb, ha valaki valami érdekes
dolgot talál.
Truscott és Sill beálltak mögé, és ezzel meghiúsult a terv, mely szerint
Hutch fog vigyázni rájuk. Carson vigyorogva intett neki, hogy ne is törődjön
vele, ő pedig, örömmel, hogy megszabadult egy terhesnek ígérkező
kötelességtől, csatlakozott George-hoz és Maggie-hez.
Az alsó szinten továbbmenve szinte azonnal rábukkantak egy helyiségre,
amelyben elegáns, magas támlájú székek mögött kijelzők és kezelőpultok
sorakoztak.
– Számítógépek – suttogta áhítattal Maggie.
Képek függtek a falakon. Kifakult fényképek. De talán még kivehetők.

380
 Maggie szerette volna megnézni az egyik billentyűzetet, de a pultok túl
magasak voltak. Örömtől ragyogott az arca.
– Nem gondoljátok, ugye, hogy működnek…?
– Pár ezer éve már biztosan nem – felelte Hutch. – Ha tényleg ilyen
régiek.
– De még ha nem működnek is, a klaviatúrán láthatók az alfanumerikus
jeleik. Az már maga felbecsülhetetlen értéket jelentene.
Kisvártatva George jött izgalomba. Talált egy képet a dokkban látott
siklóról. Repülés közben ábrázolta, és a háttérben ott volt az űrállomás.
– Ez volt a fénykora – suttogta.
Egy másik képen a Béta Pac III volt látható: csupa kékség és fehérség, és
egészen Föld-szerű.
Maggie mindenáron látni akart egy kezelőpultot, ezért odament az egyik
szék elé, és levette az egyik mágneses bakancsát, hogy majd fellebeg a
berendezésre. De ekkor észrevett valamit a székben. Félig elfordulva
felsikoltott. Ha mindkét bakancsát sikerült volna levennie, valószínűleg
katapultált volna. Így fél lábbal a padlóhoz tapadva egész testével éles
szögben eldőlt, majd végigzuhant a padlón.
A szék foglalt volt.
– Mi történt? Hutch…? – hallatszott Carson hangja a komlinkből.
Maggie fölnézett, rámeredt a székben ülő valamire, és a vér kifutott az
arcából.
– Találtunk egy hullát – szólt bele Hutch a közös vonalba.
– Megyünk – felelte Carson.
A székben egy haragos arcú múmia ült.
– Itt is van egy – mondta George tőle telhetően nyugodt hangon, és a
mellette lévő székre mutatott.
Ketten voltak.
Maggie zavarodott arccal bámult fel a holttestre. Hutch odament, és
megállt mellette.
– Jól vagy?

381
 – Jól – felelte Maggie. – Csak meglepett. Nem számítottam rá.
A halott szeme csukva volt. A bőre száraz pergamenné zsugorodott. A
koponyája barna, mint a föld, keskeny, szikár. Barázdált. Hosszú karja
széles, karmos kézben végződött. Öltözéke szürkésfekete maradványai
lecsüngtek a dereka körül, és a lábszárához tapadtak.
– Egy darabig még lehetett itt valamennyi levegő, különben a testük nem
bomlott volna fel – mondta George.
– Én nem így gondolom – ellenkezett Maggie. – Az élő szervezetek tele
vannak vegyi anyagokkal. Ezek általános lebomlást indítanak el a testben,
akár vákuumban van, akár nem. Legföljebb hosszabb ideig tart a folyamat.
A múmia be volt csatolva a székbe.
Becsatolta magát, amikor a légzsilipek kinyíltak.
A kínos haldoklás nyoma beleégett az arcába.
Mi történt itt?
Maggie óvatosan megérintette a térdét.
Hutch előtte állt. Ismerte őt. Felismerte.
Carson és a többiek bevonultak.
Csendben körbejárták a szobát.
– Ők azok? – kérdezte Truscott. – A Iapetusról való lények?
– Igen – válaszolta Carson. – Van valaki, aki nem ért egyet? – nézett
körül.
Senki sem szólt.
– Szomorú – sóhajtotta Maggie. – Nem így kellett volna találkoznunk.
Sill elég magas volt, hogy végignézhessen a vezérlőpultokon.
– Azt hiszem, ez lehetett az irányítóközpontjuk – állapította meg.
George visszatért a falba illesztett fényképekhez. Legtöbbjük a
felismerhetetlenségig kifakult, de az egyiken ki tudott venni egy
épületcsoportot. Egy másikon mintha egy tengerparti táj lett volna.
– Ez Maine lehetne – mondta Sill, átnézve a válla fölött.
Hutch képtelen volt elfordítani a tekintetét a holttestektől.

382
 Le vannak szíjazva.
Megölték őket? Nem valószínű. Az öv nem úgy nézett ki, mint ami vissza
tudná tartani azt, aki nem akarja, hogy visszatartsák. Inkább tűnt úgy, hogy itt
maradtak, mialatt valaki kinyitotta a légzsilipeket, és beengedte az űrt.

Az űrállomás mauzóleum volt.

Újabb holttesteket is találtak a felső szinten, olyan helyeken, amelyek
valamikor szálláshelyek lehettek. Harminchatig számolták, aztán
abbahagyták. Nyilván több is volt. A holttestek kivétel nélkül mind le voltak
szíjazva. Szinte az első pillanattól tudták, mire utal ez, és beleborzongtak a
felismerésbe. Tömeges öngyilkosság. Nem akarták, hogy a holttesteik ide-
oda hányódjanak, vagy a nyomáscsökkenés kiszippantsa őket, ezért
minden biztonsági berendezésüket kézi vezérlésre állították, azután
beövezték magukat, és kinyitották az ajtókat.
– De miért? – kérdezte Truscott. Carson eddig kemény, makacs nőnek
ismerte, de a látottaktól ő is megrendült.
Maggie is rémültnek látszott.
– Lehet, hogy az öngyilkosság bevett dolog volt a kultúrájukban –
töprengett hangosan. – Talán valami rosszat követtek el ezen az állomáson,
és ezt a megoldást találták helyénvalónak.
E felfedezést követően céltalanul bolyongtak ide-oda az űrállomáson.
Carson figyelmeztetését szem előtt tartva vagy talán más okokból, senki sem
jött-ment egyedül.
Maggie kisajátította Sillt, és megmaradt a hadműveleti központ közelében.
A számítógépek között portyázva egyet-egyet szét is szedtek, hátha
megmenthetik az adatbankot, ha megvan még egyáltalán.
George és Hutch további fényképek után kutattak. Találtak is a
szálláshelyeken. Jóformán a felismerhetetlenségig ki voltak fakulva, de itt-
ott ki tudtak venni leplekbe és köpenybe öltözött alakokat. És épületeket:
egzotikus, ívelt falú, magasba törő épületeket, amelyek Carsont
templomokra emlékeztették. És volt két fénykép, amely valami kilövőhelyen

383
készülhetett, és egy rádióteleszkópra hasonlító, kerek tárgyat és talán egy
állványzatot ábrázolt. Egy csoportkép is volt.
– Ez teljesen világos. Beálltak a képhez – jegyezte meg George.
Carson nevetett.
– Mi olyan vicces? – csodálkozott George.
– Nem is tudom. – Végig kellett gondolnia, hogy tudatosan is felismerje,
milyen abszurd, hogy ezek a félelmetes teremtmények felsorakoztak, hogy
csoportkép készülhessen róluk.
Egy másik fotón ketten álltak valami mellett, ami talán autó lehetett, és
integettek.
– Mit gondolsz, mikor készült ez? – kérdezte Carson megindultan.
George ránézett a képre.
– Régen – felelte.
Ezen a helyen mégsem lehetett érezni az évszázadok súlyát úgy, mint a
Szelek Templomában. A vezérlőben mintha még tegnap is dolgoztak volna.
Kicsit ugyan poros volt minden, de az állomás csupa napfény, és szinte
hihetetlennek tűnt, hogy a hosszú folyosókon nem a közelmúltban halt el a
léptek visszhangzó kopogása. De erre volt egy kézenfekvő magyarázat: az
elemek itt nem végezhették el a szokott munkájukat.
George talált egy képet, amelyen a négy hold egy vonalban felsorakozva
látszott.
– Látványos – állapította meg.
– Talán több annál – nézett oda Carson. – Elárulhatja például ennek a
helynek a korát.

Maggie megtalálta a központi processzort. Érintetlennek látszott.

– Talán – jegyezte meg óvatosan.
– Esélytelen – közölte Sill a mellén összefont karral.
Nos, majd kiderül. Furcsább dolgok is megestek már. Maggie úgy döntött,

384
kiszereli, ha rájön, hogy kell, és elküldi az Akadémiának. Még akár
szerencséjük is lehet.

Három órával az állomásra érkezésük után újra összegyűltek, és

visszaindultak a siklóhoz. Maggie-nél ott volt a CPU, és magukkal vitték a
négy holdat ábrázoló fotót is. Valamint pár számítógépet.
Hutch gondolatokba merülve nézte a fény vándorlását, és szótlanul
ballagott a többiekkel vissza a folyosókon.
– Mi a baj? – kérdezte egy idő után Carson.
– Miért ölték meg magukat?
– Nem tudom.
– El tudja egyáltalán képzelni, hogyan történhetett?
– Talán idefent ragadtak. A bolygón elszabadult a pokol.
– De van egy sikló az állomáson.
– Lehet, hogy nem működött.
– Ezek szerint olyan helyzet állt elő, amelyben megszűnt a külső segítség,
és ezzel egy időben működésképtelenné vált az állomás siklója. Ez
életszerűnek hangzik?
– Nem.
– Nekem sem.

PRISCILLA HUTCHINS NAPLÓJA

Ma éjjel olyan érzésem van, mintha valaki fejszét fogott volna a

Jégszoborra. Úgy látszik, az Emlékműkészítők eltűntek, és a helyükbe
szánalmas lények jöttek, akik primitív űrállomásokat építenek, és
öngyilkosok lesznek, ha a dolgok rosszra fordulnak. Hol vannak ők, akik a
Nagy Emlékműveket építették? Ők nincsenek itt.
Kíváncsi lennék, voltak-e egyáltalán.

385
 2203. április 12. 01.15

386
 HUSZONHÁROM

Béta Pacifica III. április 12. kedd, 08.30 GKI

A békés, csendes délutánban a sikló egy dimbes-dombos alföld felett

repült. Az ablakai félig le voltak eresztve, a friss levegő szabadon járt a
jármű belsejében. A préri és a közeli tenger illata földi emlékeket idézett.
Furcsa volt, ami azt illeti: Carson az elmúlt éveket mindvégig a Quraquán
töltötte, a déli parton, és sohasem érezte az orrában a sós levegő csípős
illatát. És életében először utazott úgy egy siklóban, hogy nem kellett
hermetikusan elzárnia magát a külső környezettől.
Először repülök úgy, hogy kidugom az arcomat az ablakon.
Időnként látni lehetett odalent egy hajdani település nyomait: omladozó
falakat, átlyukadt gátakat, feldőlt kikötői berendezéseket. Alacsonyan
repültek, közel a felszínhez, mindössze százötven kilométeres sebességgel.
Az égen madarak szálldostak.
Egy folyóhoz értek. Széles, sárgásbarna vizű, homokos partú folyó volt,
hatalmas bokrok eresztettek benne gyökeret. Gyíkszerű állatok hevertek a
napon.
És újabb romok: kőépületek a vízben, simára kopva; színehagyott
nyomvonal át az erdőn, ahol valaha egy ősi út volt.
– Régóta eltűntek már – mondta George.
– Le akarnak menni és közelebbről körülnézni? – kérdezte Jake, a
pilótájuk.
– Nem – vágta rá Carson. Hutch látta rajta, hogy pontosan ezt szeretné, de
Truscott harminchat órát adott nekik. – Jelölje be a helyet, hogy később
megtaláljuk!
A préri tovább hullámzott alattuk. Hallgatták, ahogy a levegő elzúg a sikló
mellett, nézték a szélben hullámzó, aranysárga füvet.
– Valami ott elöl – szólalt meg Maggie.
Alig volt több mint egy halom elgörbült, rozsdás fém. Carson úgy vélte,

387
valamikor egy jármű vagy valamilyen gép lehetett. A levegőből nem lehetett
megállapítani.
Maguk mögött hagyták a folyót, és egy pusztaság felett repülve falakat,
néha elhagyott hajókként a dűnékbe süppedt olajtartályokat láttak maguk
alatt.
Ismét egy préri következett, de ezúttal a fölemelkedő és elkeskenyedő
szárazföldet kétoldalt egy óceán vette közre. A térségben mindenfelé kőfalak
álltak, mintha egy hatalmas puzzle darabjai lennének.
Egy újabb folyót pillantottak meg, és követték dél felé, be egy erdőbe.
Hegyek foglalták keretbe a tájat, és a folyó időnként bebújt a föld alá, majd
újra kibukkanva festői völgyeken haladt keresztül.
Carson egy térképet nézett a kijelzőjén.
– Nekem úgy tűnik, mintha a városok rossz helyen lennének.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Hutch.
– Ezt nézze! – kocogtatta meg Carson a monitort. Az óceántól néhány, és
több folyó egybefolyásától tizenöt kilométer távolságra egy romos terület
emelkedett ki a síkságból. – Ennek itt kellene lennie, itt, ahol a folyók
egybetorkollnak.
– Lehet, hogy valamikor ott volt – jegyezte meg Maggie, majd folytatta: –
De a folyók változtatják a helyüket. És ha ki tudnánk deríteni, hogy mikor
volt ez a város az egybetorkollásnál, talán ezt az egészet el tudnánk helyezni
az időben.
– Ők is a víz mellé települtek, mint az emberek – állapította meg Hutch.
– Vagy vízi szállításra voltak berendezkedve – bólintott Carson, majd
nyomban megrázta a fejét. – Nem túl ésszerű egy olyan civilizációban,
amelyik évezredekkel ezelőtt használta az antigravitációt. Mi történt?
Megvolt, de aztán elveszett?
– Mi lenne, ha lemennénk és megnéznénk? – javasolta Janet.
Odalent a folyó beletorkollott egy öbölbe.
– Ott – mutatta Carson. – Az ott úgy néz ki, mint egy város. És természetes
kikötője van. Ott fogunk leszállni.

388
 Az erdő mindenféle növénnyel sűrűn benőtt, nehezen járható helynek
látszott. A növényzetet mindenféle kupacok, tornyok és falak törték át. Egy
kis képzelőerővel ki lehetett venni az egykori utcák és főbb útvonalak
formáját.
Vajon ilyen volt az egész bolygó? Egyetlen hatalmas romhalmaz?
Jake megérintette a fülhallgatóját.
– Az irányítóközpont azt mondja, hogy megérkezett az Ashley Tee.
Találkozás körülbelül negyven óra múlva.
– Nagyszerű! – kiáltotta Maggie. Talán így itt maradhatnak, és
kényelmesen megszemlélhetik az Emlékműkészítők bolygóját.
Jake gratulált nekik, de Hutch látta rajta, hogy nincs elragadtatva. Amikor
rákérdezett, Jake bevallotta, hogy már nem akart kirepülni.
Az erdő behatolt a tágas, napfénytől foltos kikötőbe. Nagy, széles levelű
fák álltak sűrűn egymás mellett a part mentén. A sikló kiszállt a nyílt tenger
fölé, majd visszakanyarodott. Egy keskeny, füves sziget osztotta két
egyforma csatornára a kikötő bejáratát. Mindkettőt félig elzárta egy
leszakadt híd.
Hutch töredezett kockákat, tömör betonalapokat (legalábbis annak nézte)
és kőtörmelék-kupacokat látott a vízben.
– Jó nagy házak lehettek valamikor idelent – mondta Janet. – Még az is
lehet, hogy felhőkarcolók.
– Van több is az erdőben – fűzte hozzá George.
– Van valakinek javaslata, hogy hol szálljunk le? – kérdezte Carson.
– Ne menjünk túl közel a vízhez! – tanácsolta Hutch. – Ha vannak
ragadozók, akkor általában az ilyen helyeken szoktak előfordulni.
Egy tisztást szemeltek ki a kikötőtől mintegy fél kilométerre. Jake nedves
lombok és élénkzöld bokrok között tette le a siklót.
Hutch hallotta, amint a pilótafülke tolóajtaja kinyílik.
– Várjon egy pillanatra! – szólt Carson. – Váltsunk pár szót, mielőtt
kimegyünk oda.
Jó, gondolta Hutch. Akármennyi tapasztalatot szereztek is a Quraqua

389
Misszión, ezek az emberek nem biztos, hogy tudatosították, milyen veszélyek
leselkedhetnek rájuk egy új világon. A földönkívüli eredetű fertőzésektől
való ősi félelmet már levetkőzték: a mikroorganizmusok nemigen támadtak
meg idegen ökológiai rendszerekből származó élőlényeket. De ettől még
odavonzhatták a helyi ragadozókat. Erről Hutchnak volt egy kellemetlen
tapasztalata.
Carson elővette a legkatonásabb hangját.
– Gyakorlatilag semmit sem tudunk erről a helyről, ezért maradjunk
együtt! Mindenki vegyen magához egy pulzert! De kérek mindenkit, hogy ha
úgy érzi, használnia kell, győződjön meg róla, hogy van-e elég szabad helye
hozzá.
Energiapajzsokra itt nem volt szükségük, ellenben vastag ruházatra és
bakancsra igen, hogy megvédjék őket a tüskés bozóttól, mérgező
növényektől, fullánkos rovaroktól és a többi meglepetéstől, amit az erdő
még tartogathat számukra.
– Merre induljunk el? – kérdezte Maggie, miközben felhúzta a cipzárat a
dzsekijén.
Carson körülnézett.
– Északra sok romos épület van. Próbáljunk először arra menni!
Napnyugta előtt visszajövünk – fordult Jake felé.
– Rendben – felelte a pilóta.
– Maradjon a kabinban, jó? A biztonság kedvéért.
– Jó – bólintott Jake. – Amúgy sem akarok semerre menni.
A levegő hűs volt, balzsamos és menta illatú. A létra aljában
összegyűltek, és szótlanul, kedvtelve körbenéztek. A tenger felől fújó könnyű
szél megmozgatta a bokrok leveleit, a fejük fölött rovarok zümmögtek, és
madarak röpködtek. Hutchban olyan érzést keltett, mint az elveszett
Pennsylvania, az, amiről a régi könyvekben lehet olvasni.
A fű magas volt, majdnem a térdéig ért. Ellenőrizték a fegyvereiket, és
célba vettek egy nyiladékot a fák között. Carson állt az élre, és George zárta
a sort. Átvágtak a tisztáson, és beléptek az erdőbe.
Azon nyomban egy kaptató alján találták magukat. A talajt sűrűn benőtte a

390
növényzet. A fák és a tüskés bozót között haladva időnként a pulzerrel kellett
elhárítani útjukból az akadályokat.
Felértek egy gerincre, és megálltak. A magasra nőtt aljnövényzet eltakarta
előlük a kilátást. Janet megpróbált visszanézni arra, amerről jöttek.
– Szerintem ez egy mesterséges domb – mondta. – Valami el van temetve
itt. – Megpróbálta használni a szkennerjét, de ahhoz, hogy ki tudjon venni
valamit, túl közel volt, a szó szoros értelmében a dombtetőn. – Valami –
ismételte meg. – Egy épület része. Egészen mélyre megy.
George elővett egy lightpadet, és hozzáfogott, hogy térképet készítsen.
A domb túloldalán egy sor vastag fal mentén leereszkedtek. A falak a fák
csúcsáig magasodtak fel, de sok helyen leomlottak vagy a föld színéig
süllyedtek.
– Nem valami szupermodem anyag – állapította meg George. –
Használtak hozzá műanyagot és még valamit, amit nem ismerek, de jórészt
egyszerű vasbeton. Ez egybevág az űrállomással, de a teleszkóppal nem.
– A fejlettebb technológiájú anyagnak a felszínen kell lennie – mondta
Janet. – Egy alacsony fejlettségi szinten lévő város bizonyára régen
eltemetődött a föld alá.
Apró állatok csicseregtek és ugráltak a lombok között, bogarak
döngicséltek, és zöld fény szűrődött át a fejük fölötti lombsátoron. A fák
többnyire göcsörtös, kemény anyagból valók voltak, ágak a hosszú törzs
tetején nőttek rajtuk. Az alacsonyabbaknak nem volt lombjuk. Körülbelül öt
emelet magasba értek, és lombjukkal olyan hatást keltettek, mintha zöld
levelekkel fedett katedrálisban lépkedtek volna.
Átgázoltak egy patakon, elhaladtak egy megdőlt kőfal mellett, és
megindultak fölfelé egy újabb dombon. Amerre néztek, mindenütt virágzó
bokrokat láttak.
– Tövisbokrok – mondta Maggie figyelmeztetően. – Ugyanaz a védekező
módszer mindenütt.
A fénysebességnél gyorsabb űrutazás kifejlesztését követő nagy
felfedezések egyike volt, hogy a különböző világokon hasonló létformák
fejlődtek ki. Természetesen akadtak egzotikus lények, de ha eddig bárki

391
kételkedett volna benne, mára világossá vált, hogy a természet mindig a
legegyszerűbb utat választja. Ahol élőlények voltak, ott mindig megjelent a
szárny, a tövis, az uszony.
Mindenféle cél vagy irány nélkül, csak úgy találomra kutakodtak.
Bekukkantottak egy betonhengerbe, amely egykor valami tartály vagy talán
liftakna lehetett. És megálltak egy műanyagrudakból álló komplexum mellett,
amely túl könnyű volt, semhogy tartani tudott volna bármit is.
– Szobor – kockáztatta meg Maggie.
Carson megkérdezte Janetet, hogy meg tudná-e határozni a város korát.
– Ha még megvolna a Wink – felelte Janet.
– Oké. Jól van. – Carson arra gondolt, hogy elküldhetnék az Ashley Teet,
keresse meg a hajót, és hozza el róla azt, amire Janetnek szüksége van.
Az első óra elteltével Carson felhívta Jake-et. A siklónál minden rendben
volt.
– Itt is – közölte a pilótával.
– Örömmel hallom. Nagyon messzire elmentek. – Jake hangján
nyugtalanság érződött. – Mit találtak odakint?
– Kincseket – válaszolta Carson.

Jake kilépett a vonalból. Még soha nem szállt le elsőként egy ismeretlen
bolygón. Kicsit félelmetes volt. Ezzel együtt örült, hogy eljött.
Jake élete nagy részében a Kosmik űrrepülőit vezette. Nagy presztízsű
állás volt, jól is fizették. Bővelkedett izgalmakban, ahogy annak idején
remélte, de idővel minden munka unalmassá tud válni. Űrállomástól
felszínre és űrhajóra. És vissza. Újra meg újra, olyan utasokkal, akiket csak
a saját munkájuk érdekelt, akik sohasem néztek ki a sikló ablakán. De ez a
társaság más volt.
Kedvelte mindannyiukat. Élvezettel követte őket keresztül-kasul az
űrállomáson, de vigyázott, hogy megőrizze az önállóságát. Szerette
megjátszani a keményfejű cinikust. Egyébként tudott az Emlékműkészítőkről,

392
tudta, hogy ők is a csillagok között barangoltak. És most itt van az egyik
városukban.
A tisztás széléről ide látszó sűrű, zöld lombok csillogtak a verőfényes
déli napsütésben. Hátradőlt, és a kezét összekulcsolta a tarkója alatt. És
meglátott valamit. Egy felvillanó fényt a fák között.
Olyan volt, mint valami tükröződés.
Kidugta a fejét a kabinból, és percekig figyelte előrehajolva. Valami
fehérség. Talán egy darab márvány. A kikötő felől áramló meleg levegő
valósággal átmosta.

Egy kristálytiszta vizű patak mellett megálltak, és bámulták a halakat. A

lombokon átszűrődő napfény valami mesebeli ártatlanság levegőjét
kölcsönözte az erdőnek. Voltak ösvények, állatoktól kitaposott csapások, de
keskenyek, és nem mindig járhatók. Volt, hogy zsákutcába vagy egy meredély
szélére vagy sűrű cserjéshez jutva vissza kellett fordulniuk. Carson pulzerje
lemerült, kölcsön kellett kérnie Maggie-ét.
A patak beért egy kékesszürke, csúcsos boltív alá. Az ív régi volt, köveit
kikezdte az idő. Jeleket véstek a kőbe, de már nem lehetett kivenni őket.
Maggie az ujjaival próbálta kitapogatni azt, amit szemmel már nem láthatott.
Annyira elmerült a munkában, hogy nem hallotta meg azt a váratlan zajt,
ami úgy hangzott, mint egy kasztanyetta csattogása. De a többiek felfigyeltek
rá, és még időben néztek egy sűrű vadrózsabokor felé, hogy meglássák azt a
kis rákszerű állatot, amely egy gyors iramodással eltűnt a szemük elől.
A boltíven túl találtak egy szobrot. Egy bolygólakót ábrázolt, a földön
hevert, félig betemetve, de rászánták az időt, és kiásták. Felállítva kétszer
olyan magas volt, mint George. Egy közeli patak vizével megpróbálták
letisztogatni, és amikor meglátták, elámultak a szobrász tehetségén: a kőből
faragott arc vonásaiból még a jellemét is kiolvasni vélték. Nemesség. És
intelligencia.
Megmérték, bejelölték a térképen, és továbbmentek. George-ot mintha
jobban érdekelte volna az, amit nem láttak. Az, ami az erdő földje mélyén

393
rejtőzött. Fennhangon töprengett azon, hogy mennyi időbe telhet egy
mindennel felszerelt expedíciót küldeni ide.
Nem volt könnyű válaszolni erre a kérdésre. Ha a főbiztoson múlna,
néhány hónap múlva már itt lennének. De a dolog nem ilyen egyszerű. Végül
is ezen a világon már most létre lehetne hozni egy telepet. És akkor
megindulhatna rajta a technikai fejlődés. Hutch úgy gondolta, hogy évekbe
fog telni, mire az ÉAU hadseregén kívül bárkit is a hely közelébe engednek.

Jake kimászott a sikló szárnyára, leugrott a földre, és benézett a fák közé.

Így is látta.
A tisztást körbevevő bokrok pompás, tejfehér virágai ütemesen
ringatóztak a kikötő felől fújó friss szélben. Szirmaik nedvesen ragyogtak a
napfényben. Jake erdővel kapcsolatos tapasztalatai lakóhelye, Kansas City
elővárosi erdősávjára korlátozódott, ahol annak idején, gyerekként játszott.
Soha nem tudott olyan mélyre menni benne, hogy ne lásson ki egyik oldalon
a Rolway Roadra, a másikon meg a Pike-ra.
Tudta, hogy a békés kép ellenére az erdő mindig rejtegethet veszélyeket.
De volt nála pulzer, és tudta, hogy a fegyver bármibe lyukat tud égetni, ami
megpróbál közel merészkedni hozzá.
Az ég olyan kék, olyan csodaszép volt, hogy belefájdult a szeme. Fehér
felhők úsztak a kikötő felett, s a magasban tengeri madarak köröztek
vijjogva.
Hogy megnyugtassa magát, megérintette a fegyvere markolatát, és elindult
a tisztás széle felé.

Mesebeli fák voltak, olyanok, amilyenek a mesekönyvek képein

mosolyognak vagy fintorognak. Nagyon öregnek tűntek. Némelyik szabadon
látszó gyökereivel behálózva a talajt, állt a dombocska tetején, mintha tíz
körömmel kapaszkodva rejtegetne valami titkot a föld alatt. A város hosszú
ideje halott volt már.

394
 – Évszázadok óta – mondta Maggie.
Az aljnövényzet ritkulni kezdett, s a fák is távolabb álltak egymástól. A
nyári nap beragyogta az erdőt. A dombtetőre érve egyszerre akadt el a
lélegzetük. A domboldal fokozatosan ereszkedett le egészen egy fákkal
benőtt vízmosásba, majd ismét felemelkedett egy újabb dombhát felé. Egy
fal emelkedett ki előttük a lejtős földből, a sűrű, kusza bozótosból, és mintha
lebegve szállt volna a vízmosás felé. Széles, súlyos fal volt, olyan, mint egy
gát. Mint egy töltés. Kiment egészen a völgy felénél is túl, s ott véget ért. Öt
emelet magasan egyszer csak vége lett. Hutch fémbordákat, kábeleket látott
rajta, és egy lépcsőt, amely a fal fölé emelkedve a levegőbe vezetett. Voltak
válaszfalak is, de csak az illeszkedési helyük maradt meg. A fal teteje
növényekkel benőtt, egyenetlen kő volt.
– Tartsunk pihenőt! – javasolta Carson. – Ez jó helynek látszik arra, hogy
megebédeljünk. – Szendvicseket és gyümölcslevet vettek elő, és
kényelmesen letelepedtek.
Beszédesek lettek. Arról folyt a szó, hogy vajon milyen lehetett a völgy,
amikor még itt állt a város, mi történhetett, és hogy mindaz, amin
keresztülmentek, megérte-e, hogy eljussanak ide, erre a domboldalra.
Carson kinyitott egy csatornát a siklóhoz.
– Jake!
– Itt vagyok.
– Minden nyugodt, békés.
– Itt is.
– Akkor jó. – Szünet. – Jake, gyönyörű ez a hely!
– Igen. Gondoltam, hogy annak fogják tartani. Nagyon szépnek látszott a
levegőből. Még mindig úgy van, hogy visszajönnek napnyugtára?
Carson szeretett volna reggelig kint maradni, de ezzel becsapta volna
Truscottot. És talán butaság is lett volna. Nem, most, hogy az Ashley Tee
elérhető távolságba került, biztos volt benne, hogy meg tudja majd győzni őt,
várják meg a találkozást. Ami azt jelentené, hogy bőven lenne idejük a
keresgélésre. Nem kell erőltetni a dolgot.
– Igen – felelte. – Addigra ott leszünk.

395
 – Értem.
Carson kilépett, és Hutchhoz fordult:
– Meddig tud majd az Ashley Tee a térségben időzni?
– Nehéz megmondani. Kétfős legénysége van. Egyszerre nagyjából egy
évig maradnak kint. Tehát attól függ, hogy mennyi ennivalójuk és vizük
maradt.
– Biztos vagyok benne, hogy Melanie-tól szerezhetünk valamennyit.
(Hutch figyelmét nem kerülte el ez az új keletű bizalmasság.) – Elmondom,
mit szeretnék – folytatta Carson. – Szeretnék itt lenni, amikor majd
megérkezik az Akadémia küldöttsége, köszönteni őket és kezet rázni velük.
Istenemre, ilyenekből születnek a legendák. Talán sikerül módot találnunk
rá.

Jake meglátott egy, a lombok között rejtőző, fehér felületet.

Megállt az erdő szélén, óvatosan kivette a pulzert a zsebéből, és
hüvelykujjával kioldotta a biztonsági reteszt. A sikló némán, orral felé
vesztegelt a mező közepén. Zöld-fehér színeivel beleolvadt az erdőbe.
Kellene néhány képet készítenie ebből az alkalomból. Jake siklója.
A törzsére a Perth nevét és képét, egy csillaggyűrűbe foglalt, öreg
Athena-rakétát festették fel. A hajó a korai űrkorszak hősnőjéről kapta a
nevét, aki inkább ott maradt az összetört űrhajón, csak hogy ne fogyassza a
társai már amúgy is csekély oxigénkészletét. Ilyesmik ma már nem
fordulnak elő, gondolta Jake. Az élet azóta sokkal hétköznapibb lett.
Bedugta a fejét a lombok közé. Márvány volt, valóban. Már látta. Tisztán,
hűvösen ragyogott a nappali fényben. De sűrű bozót vette körül, és nem
látott ösvényt. A pulzerrel vágott magának utat.
Vigyázott, hogy a fegyver ne tehessen kárt az építményben. De
belegabalyodott a bozótba, és majdnem megsebezte magát a sugárral. Ettől
megrémült.
Az a valami úgy nézett ki, mint egy asztal.
Egy oltár, talán.

396
 Egy parabola alá volt beillesztve. A peremébe egy sor jel volt bevésve.
Réginek látszott.
A fenébe! El kellett volna hoznia a kamerát. Vissza kell mennie érte.
Bekapcsolta a közös vonalat.
– Frank?
– Itt vagyok – szólt bele Carson tele szájjal.
– Van idekint valami, ami úgy néz ki, mint egy oltár – újságolta Jake.
– Hol? – Carson hangja mintha kicsit dühös lett volna.
– A tisztástól közvetlenül délre. – És leírta, hogy mit látott.
– A keservit! Úgy volt, hogy bent marad a siklóban.
– Nem hagytam ott a siklót. Látom innen.
– Ide figyeljen, Jake! Ha visszaértünk, meg fogjuk nézni, oké? Addig
menjen vissza a pilótafülkébe, és maradjon ott!
Jake kilépett a vonalból.
– Szívesen – morogta.
Az oltár nem emberi lépték szerint készült. Ahogy megállt előtte, a lapja
szemmagasságban volt. Látszott, hogy szakértelemmel készítették: a ferdére
állított kőlap nagy pontossággal volt körülvágva.
Alaposan kiélvezte a helyzetet. Kezét csípőre téve hősi pózba vágta
magát. Fölnézett a parabolára. Megérintette az oltár elején látható
szimbólumokat.
Vajon mit jelenthet?
Visszaballagott a tisztásra. Lehet, hogy tényleg sikerült felfedeznie
valamit. A sikló közvetlenül előtte csillogott a ragyogó kék ég alatt.
A fű hullámzott a szélben.
Érezte, hogy valami mozog a jobb cipőjén. Reflexből megrázta a lábát,
mire éles fájdalom hasított bele. Üvöltve zuhant végig a földön. Valami az
oldalába mart, és az arcába suhintott. A fű illata volt az utolsó, amit még
érzett.

397
 *

A fal tőlük jobbra emelkedett ki a völgyből. Olyan széles volt, hogy nyolc
ember elfért rajta egymás mellett, így amikor a sűrű bozótosból kiemelkedve
kiért a tisztásra, már inkább egy útra hasonlított. Először körülbelül
vállmagasságig ért Hutchnak, de a tisztás közepe táján össze volt törve, és
az egész bal oldala lesüllyedt vagy elhordták. Vagy talán nem is létezett.
Nehéz volt eldönteni, mi az igazság, lényeg, hogy az építmény egyetlen,
körülbelül térdmagasságig süllyedt függőleges lépcsőfokká válva becsúszott
a domboldalba.
Alaposabban szemügyre véve látták, hogy vassal megerősített betonból
készült. Hutch felmászott a felső rész tetejére, és befurakodott a lombok
közé. A fák alatt a föld meredeken tartott a mélybe.
A lépcső kétharmada kivezetett a mélység fölé.
– Egészen a földig tart – kiáltotta. Ez nem volt teljesen igaz: egy alsó
lépcsősor hiányzott. Onnan továbbhaladva nem állt meg a föld szintjén,
hanem bebújt a föld alá. Vajon mekkora részét rejti magában az erdő talaja?
Hutch a szkennerért kiáltott. – Legalább nyolc emelet van a földben –
mondta elgondolkodva. – De az is lehet, hogy sokkal több. – Ahhoz, hogy jó
képeket kapjanak, egy légi kamerára lesz szükségük.
Visszatért a tisztásra.
– Később – mondta Carson az órájára pillantva. – Később alaposabban
megnézzük.
Fejük felett az eget eltakaró, napfényben ringatózó ágak mintha öröktől
fogva ott lettek volna.

Kényelmes iramban haladva kijutottak a völgyből, és egy kupolához értek.

Janet letapogatta, és megállapította, hogy egy gömb, valószínűleg valami
tartály lehetett.
– Valamikor festve volt, de a jó ég tudja, milyen színűre – tette hozzá.
Carson a fák között bujkáló Napra nézett.

398
 – Ideje visszaindulnunk.
George kinyitott egy csatornát, hogy felhívja a siklót. Egy perc múlva
szemöldökét összehúzva nézett a komlinkjére.
– Nem válaszol – mondta.
Carson bekapcsolta a sajátját.
– Jake, jelentkezzen, kérem!
Egymásra néztek.
– Jake! – George alaphelyzetbe állt. A lámpa sárgán világított. – Nem ad
jelet.
Hutch megpróbálta közvetlenül a siklót hívni.
– Itt sincs semmi – közölte.
– A francba! – motyogta Carson bosszúsan, amiért a pilótája semmibe
veszi az utasítását. Visszagondolt a katonaságra, ahol még számítani lehetett
rá, hogy az emberek azt teszik, amit megparancsoltak nekik.
– Na jó, pár perc múlva újra megpróbáljuk. – A nappali világosság vörös
színt öltött.
Csoportképet készítettek a kupola előtt. Aztán gyorsabb iramra váltottak.
– A géppel lehet valami – mondta George. De nyugtalanok voltak.
Janet a tőle megszokott energikus léptekkel haladt. Társai közül egyedül ő
bízott benne, hogy a sikló körül minden rendben van. A siker feletti öröm
nem engedte, hogy egy átmeneti bizonytalanság elrontsa a kedvét.
Megszokta, hogy jelen van a nagy felfedezések helyszínén (a nagy
felfedezések oly mindennapiak voltak ebben a korban), de most tudta, hogy
ha majd visszatekint a pályájára, ez a pillanat meghatározó jelentőségű lesz.
Elsőként járhatott a kikötővárosban. Csodálatos érzés volt.
Tizenöt perc múlva visszaérkeztek a völgybe, ahol a fal állt, és
libasorban megindultak föl a dombra. Janet maradt leghátul. Épp az járt a
fejében, hogy nem fog olyan sokáig élni, hogy ez a hely feltárja előtte
minden titkát, amikor a léptek alatt meghajló fű mögött valami mozgást látott
a szeme sarkából. Odanézett, de nem volt ott semmi, úgyhogy tovább nem
törődött vele.

399
 Gondolatai visszaszálltak a lábuk alatti romokhoz…
Szinte ugyanebben a pillanatban hangzott fel Hutch kiáltása:
– Vigyázz! – És egy forró, nedves tű fúródott a bokájába. A fájdalomtól
felsikoltott, és összeesett. Valami rátapadt, felkarmolta a bakancsát. Mintha
egy pókot látott volna, arrébb gördült, hogy hozzáférjen. A valami fűzöld
volt, és inkább rákhoz hasonlított. Maggie futva közeledett felé. Pulzerek
villantak. A többiek mind ott küzdöttek körülötte. Az egész világ megtelt
gyötrő fájdalommal.
Carson reflexei ma is kiválóan működtek. Janet sikolya jóformán még fel
sem hangzott, de ő már meglátta és meg is ölte az egyik támadójukat. Egy
brachyid volt, egy rákféleség, hasonló ahhoz, amit a nap folyamán korábban
láttak. De valami pokoli zűrzavar kezdett kialakulni körülötte.
Janet a földön volt, Maggie fölé hajolva egy kővel csapkodta a magasra
nőtt, sűrű füvet.
Carson bal bokája felrobbant a fájdalomtól. Nekiment egy fának, és
összeesett.
Hutch, pulzerrel a kezében térdre vetette magát mellette.
Rákok.
Üvöltéseket és segélykiáltásokat hallott.
– Pulzert! – kiáltotta Maggie hátranyúlva, mire Hutch a kezébe nyomott
egyet. A brachyid rácsimpaszkodott Janet bakancsára. Carson ültében
ütemesen jobbra-balra inogva figyelte. Vér folyt le a fűbe. Maggie a
páncélhoz illesztette a fegyver csövét, és meghúzta a ravaszt. Az állat
felrikoltott.
– Ne menjetek a fűbe! – kiáltotta George. – A magas fűben vannak!
A rák páncélján fekete folt jelent meg, majd füstölni kezdett. Kurta lábak
lökődtek ki a teknő alól, és dühödten karmolászták Janet bakancsát. Azután
az állat görcsösen remegni kezdett, s végül elengedte magát. Maggie kihúzta
Janet bakancsából.
Hutch észrevett egy másik brachyidet. Épp előttük volt, és kocsányon ülő
szemeivel figyelte őket. Vékony, görbe karma ütemesen ollózott. Hutch
megfürösztötte a fegyver forró, fehér fényében. Az állat feketére égett,

400
összezsugorodott szemekkel és lábakkal az oldalára dőlt, meggyújtva maga
körül a füvet. Hutch a biztonság kedvéért felégette az egész területet, fákkal,
bokrokkal, kövekkel, mindennel, ami csak ott volt.
Arra gondolt, hogy mi van, ha mérgezőek.
– Még több jön – kiáltotta George. – Ott, előttünk!
Hutch előrefutott, és jó néhányat látott az ösvényen át közeledni. És még
többet kétoldalt, a fűben.
– Lehet, hogy vissza kéne mennünk – mondta.
– Nem – kiáltotta Carson. – Épp ez lehet a célja az egész manővernek.
– Manőver? – szólt idegesen George. – Csak nem azt akarod mondani,
hogy szándékosan akarnak bekeríteni bennünket?
A brachyidek egyszerre komikus és visszataszító oldalazással közeledve
vad támadásba lendültek. Páncéljuk az egykori katonai rohamsisakra
emlékeztette Hutchot. A szájuk mellett a páncéljuk belsejéből egy szikére
hasonlító szerv villant elő, és rezegve megállt a levegőben. Karmaik
rángtak, és a szikék égnek állva megmerevedtek.
Hutch és Maggie felperzselte őket. Sziszegve hadonásztak kurta lábaikkal,
aztán megfeketedve kimúltak.
Több nem jött, és az erdő elcsendesedett. Már csak az égett hús és a
megperzselődött növények szaga érződött a levegőben. Maggie felsegítette
Janetet, és átkarolta a vállát. George fölemelte Carsont.
– Erre – mutatta az irányt.
Hutch lámpájával végigpásztázta az előttük lévő ösvényt. Nem mozdult
semmi.
Felvánszorogtak egy dombra. Amikor viszonylag biztonságban érezték
magukat, megálltak, Hutch elővette a gyógyszeres dobozt, és
fájdalomcsillapítót osztott ki. Ezután levágta Janet lábáról a bakancsot. A
marcangolt szélű seb közvetlenül a bokacsont felett volt. Dőlt belőle a vér,
és már kezdett feldagadni.
– Össze kell varrni – állapította meg. – Hálás lehetsz a bakancsért. –
Miután bevetette Janettel a fájdalomcsillapított, helyileg érzéstelenítette a
sebet, és befújta plastex habbal. – Most hogy érzed magad? – kérdezte.

401
 – Oké. Fáj.
– Persze. Fog is. Ne nyúlj hozzá! Most maga jön – fordult Carsonhoz.
– Remélem, ez az izé nem volt veszett – mondta Carson.
Vele kicsit nehezebb dolga volt Hutchnak, mivel a bakancs egy része
beleállt a bokájába. Mialatt kivágta onnan, Carson sápadt arccal társalogni
próbált.
– Rendbe fog jönni – biztatta Hutch.
Carson bólintott.
– Köszönöm – mondta.
Amikor végzett, Maggie felemelte a bal kezét.
– Engem is.
– Hogy történt? – Hutch elszörnyedve látta, hogy a jobb kezén hiányzik a
kisujja.
– Nem is tudom – felelte Maggie. – Gondolom, odacsaphatott, amikor
leszedtem Janetről.
Hutch amennyire tudta, összezárta a sebet. A szentségit! Ha
megkereshették volna, a hajóorvos visszailleszthette volna. De nem fognak
visszamenni, hogy megkeressék.
– Vége? – nézett körül George idegesen. – Szerintem még itt vannak.
Hutch is hallotta a kurta lábak kaparászását a köveken és a karmok halk
csattogását. De úgy tűnt, hogy most megmaradnak tisztes távolban.
Sem Carson, sem Janet nem tudott segítség nélkül továbbmenni.
– Valami szántalpat kell készítenünk – mondta Hutch, és körülnézett, lát-e
valahol a célnak megfelelő letört ágakat.
– Nincs időnk arra, hogy építsünk valamit – ráncolta a homlokát George.
Fölkapott két száraz ágat, és nagy hirtelen botot készített belőlük. – Ez a
legtöbb, amit tehetünk – közölte, és átadta a botokat. – Induljunk! – Szólt
Maggie-nek, hogy segítsen Janetnek, maga pedig odakínálta a fél vállát
Carsonnak. – Hutch, te gyere mögöttünk! De légy nagyon óvatos!
Elindultak.

402
 Lassan haladtak. Frank nem volt éppen pehelysúlyú, George pedig túl
magas volt. Le kellett hajolnia, hogy Carson rá tudjon nehezedni, és Hutch
tudta, hogy ez nem fog menni végig az egész úton, vissza a siklóig. Így nem.
De talán lesz valahol egy nyílt terep, ahová Jake értük jöhet. A siklóval
átvágja magát a fák lombjain, és fölveszi őket. Csak tudjanak jelt adni
neki…
George lőtt egyet. Hallották a már ismerős rikoltást.
– Majdnem láthatatlanok a nyavalyások – káromkodott George. – Ez épp
itt volt előttünk.
De hol az ördögbe volt Jake? Hutch újra megpróbálta elérni, de most sem
kapott választ. Ez a hallgatás baljós képzeteket keltett benne. Csalódottan
pillantott az erdő felé; ott nem lelhettek menedéket, mivel a lombkorona túl
magasan volt.
– Ez nem megy – szólalt meg Carson, kiszabadítva magát George karja
alól, és leült a földre. – Ha nem kellene velem törődnetek, fölvehetnétek és
vihetnétek Janetet, és úgy sokkal gyorsabban haladhatnátok. Adjatok egy
pulzert, és jöjjetek értem holnap!
– Szó sem lehet róla – rázta a fejét George.
Vérnyomok mutatták az útjukat. Hutch helyet cserélt Maggie-vel. És
mentek tovább. Maggie néha elsütötte a fegyvert. Közben ilyeneket mondott:
– Nesze neked, kis nyavalyás! – És: – Kapsz egyet a szemed közé, te dög!
Kimerített egy újabb pulzert. Már csak három maradt.
Hutch kelletlenül adta át neki a sajátját.
– Nem maradhatunk a földön – mondta Janet. – Föl kell másznunk egy
fára.
– Keress olyat, ami megfelel a méretünknek! – legyintett Maggie. Aztán: –
Mit szólnátok egy falhoz?
– Tényleg – kapott rajta George. – Az megoldást jelentene. A tetején
biztonságban lennénk. Feltéve, hogy a kis nyavalyások nem tudnak fölmászni
rá. Tudunk kapcsolatot teremteni a Perthszel?
– Közvetlenül nem. Aktiválni kéne hozzá a sikló reléjét.

403
 – Az sem számítana – szólt közbe Carson. – Nem tudnának segíteni. A
siklójuk idelent van.
A vér már átütött a kötésén. Hutch újabb adag habot fújt rá.
Egy kis tisztáson megálltak pihenni, de kisvártatva George fölemelte a
kezét.
– Riadó! Itt vannak.
Hutchnak erőt kellett vennie magán, nehogy nyomban elfusson onnan.
– Hol? – kérdezte.
Mindenfelől özönleni kezdtek a magas fűből. Szinte katonás rendben
közeledtek. Hutch, Maggie és George kört formáltak a maradék kettő körül,
és teljes erőből tüzelni kezdtek. Fehér sugarak árasztották el a közeledő
hordát. Sorról sorra hullottak el, de a megingás csak egy pillanatig tartott,
megállítani nem sikerült őket. Megperzselődött teknők borították a földet,
égett a fű, égett a bozót. A fegyvertelen Carson és Janet igyekeztek hátrébb
húzódni, hogy ne legyenek útban. A levegőben égett hús bűze terjengett. Egy
füstölgő rák visszapattant Hutch lábáról.
George higgadtan, kiszámított mozdulatokkal küzdött. A mellette álló
Hutch úgy érezte, mintha nem ugyanaz az ember lenne, akit eddig ismert.
George mosolygott, jól érezte magát. A szelíd ártatlanság lefoszlott róla.
Támadóik gonoszan és céltudatosan mozogtak. Hutch cselt, valami
szervezett megtévesztést érzett a támadásukban. Szemük rászegeződött,
minden mozdulatát követték. Ifjúkora tengerpartjain nem találkozott olyan
rákkal, amelyik ennyire tudatában lett volna a jelenlétének.
Maggie fegyvere kifogyóban volt, s végül kigyulladt rajta a piros lámpa.
A rákok meg csak jöttek, jöttek.
A félelem, hogy innen nem fognak kijutni, kezdett valóságossá válni. Ez a
sejtés furcsa módon ellentétes érzelmeket keltett Hutchban: majdhogynem
egyszerre érzett hűvös nyugalmat, rémületet és beletörődést. Már ő is
örömét lelte a gyilkolásban, mint George, ugyanolyan élvezettel célozta meg
áldozatait a fegyver sugarával, mint ő. Közben már azon gondolkozott, vajon
hogy jöjjön el a vég, mit kellene tennie. Eldöntötte, nem hagyja, hogy őt vagy
bárki mást élve legyűrjék. Egy-egy oldalpillantást vetett Carsonra és

404
Janetre. Carson figyelmét elvonta a harc, de Janet elkapta a pillantását, és
bólintott. Ha majd eljön a vég, ha eljön, tedd, amit kell!
A füstölgő, élettelen teknők halma egyre magasabbra nőtt. Hutch mintha
némi vonakodást észlelt volna abban, ahogy az állatok átkelni próbáltak az
emelkedő akadályon, de a hátulról jövő nyomás szünet nélkül lökdöste őket
előre. Mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a hátsó sorokat lenne
érdemes támadni. A füstölgő, parázsló húshalom lassanként pajzsként kezdte
védeni őket.
Egy pillanatra megállt, hogy lejjebb vegye a tűzerőt.
Fekete füst csapott a szemébe. Végzett kettővel, míg egy harmadik eszét
vesztve oldalazott el a közeléből, hogy aztán nekicsapódjon egy fának.
– Menekülőre kéne fognunk, mielőtt rendeznék a soraikat – szólt oda neki
George.
– Benne vagyok – kiáltotta vissza Hutch. – Hogy csináljuk?
– A bokrok közé – mutatott George oldalra. Kiabálnia kellett a nagy
zajban. Szinte valamennyi állat mozgásban volt elöl is, hátul is. – Vágj egy
lyukat a bozótoson át!
Hutch bólintott.
– Mindenki hallotta? – kiabált George.
Hutch Janet és Frank felé fordult.
– Boldogultok egyedül? Addig, amíg kijutunk innen?
Carson Janetre nézett.
– Tudok ugrálni. Mehetünk – felelte Janet.
Hutch nem vesztegette az időt. A pulzert a bozótos felé lendítette, amerre
George mutatta, és lyukat égetett benne. Azt a pár rákot is megölte, akik
arrafelé igyekeztek. Eközben George tartotta a frontot a hátuk mögött. A
bozót nagyon sűrű volt, Hutch félt, hogy a végén megrekednek benne. A
szemét védve igyekezett utat vágni Janetnek, s közben egyszer-kétszer
megállt, hogy elhajtsa a támadókat.
De végre megint úton voltak!
Pár perc múlva kiértek egy füves domboldalba.

405
 – Hol van George? – nézett hátra Maggie.
Hutch kinyitott egy csatornát.
– George! Hol vagy?
– Jól vagyok – hangzott a válasz. – Mindjárt jövök.
– Mit csinálsz?
– Hutch – szólt a férfi olyan hangon, amit a lány eddig még sohasem
hallott tőle. – Menjetek a falhoz! Ott találkozunk.
– Nem! – üvöltötte Hutch. – Nem kellenek hősök! Itt van rád szükség.
– Ott leszek, a keservit! Frank, lennél szíves beszélni vele? – Azzal
kilépett a vonalból.
– Igaza van – mondta Carson.
– Visszamegyek érte…
– Ha visszamegy, mindnyájan meghalunk. Neki az az egyetlen esélye, ha
mi eljutunk egy magas helyre. És most gyerünk…

Megperzselt fű és rákpáncéldarabok recsegtek-ropogtak a talpuk alatt.

George Maggie mögött haladt, de a rákok túl fürgék voltak. Megfordult, és
lőtt. Nem volt értelme, hogy siessen, hiszen úgysem tudott gyorsabban
haladni, mint az előtte lévők.
A támadás lelassult. Néhány példány még támadott, de a nagy többség
mintha megértette volna, meddig teljed a lőfegyvere hatósugara, és nem
lépte át ezt a határt. George behátrált a bozótosba.
A rákok tartották az iramot. És mindkét oldalon hallotta őket.
Leküzdötte a vágyat, hogy sarkon fordulva elrohanjon. Hallotta elöl a
pulzerek hangját, és bátorságot öntött belé, hogy csak az erdőn átvágó
emberek lépteinek zaja jut el hozzá.
Akármilyen korlátolt felfogóképességük volt is, a brachyidek megértették,
mi az a pulzer, és kitértek előle. Nem támadták meg, legalábbis egyszerre
sokan nem. Tanultak. Ezt majd fel kell használnia, hogy időt nyeljen.

406
 Nem mert túl gyorsan haladni. Nem akart korábban csatlakozni a
többiekhez, csak ha már elérték a fal nyújtotta biztonságot. Éppen ezért néha
megállt, és amikor az állatok – hol egyenként, hol többen egy vonalban, a
maguk pszeudomilitáns alakzatában – a közelébe értek, visszafordult, és
elhajtotta őket.
Hutch kétségbeesett kiáltása elbátortalanította. Egyszerre hallotta a
hangját a linken és a felé fújó szélben. Még nagyon közel voltak. A fenébe…
Bárhol lesben állhatták, csapdába csalhatták, rátámadhattak. De nem
intéztek ellene váratlan oldaltámadást, nem rohanták meg
meglepetésszerűen. Csak éppen nem tágítottak. És ez rendben is volt. Ha őt
vették célba, akkor nem vadásztak a többiekre. És akármennyire fürgék
voltak is, ő volt a gyorsabb. Amíg nem kell cipelnie valakit.
Bevette magát a magas fűbe, ahonnan közvetlenül nem látta őket, csak a
fűszálak hajladozását követhette nyomon. Addig ment, amíg egy köves
terepre nem ért. Innen már látott. Itt könnyű célponttá vált.
Csak Hutch és a többiek jussanak minél messzebbre!

– Hol a fal? – kérdezte Carson.

Elérték a kaptató tetejét. Még egy fél kilométer, talán.
– Tíz percre – felelte Hutch. – Jól vagy? – szólt oda Janetnek.
Janet és Carson Hutch és Maggie segítségével ahogy tudták,
végigbicegték az utat.
– Igen. Jól vagyok.
Hutch szerette volna, ha végig kapcsolatban maradhat George-dzsal, de
egyrészt mindkét kezével sebesült társait kellett támogatnia, másrészt nem
akarta elvonni George figyelmét. De nagyon nehezére esett visszatartani a
könnyeit.
Carson többnyire hallgatott. A homloka hűs, a tekintete tiszta volt. Amikor
Hutch beszélgetni próbált vele, ő csak sürgette, hogy menjenek tovább.
„Lépést tudok tartani”, mondta.

407
 A saját nyomaikat követték visszafelé a cserjésen át nyitott ösvényen, s
közben szüntelenül figyelték, hol látják meg a lombok között a falat. Már
nem lehetnek messze.
Janet hirtelen, se szó, se beszéd, összeesett. Hutch elkapta, és óvatosan
lefektette a földre.
– Pihenjünk pár percet! – mondta.
Carson nem ült le. Egy fához bicegett, és nekidőlt.
Janet sápadt volt, és lázas. Egész teste verítékben fürdött. Hutch
bekapcsolta a komlinkjét.
– George?
– Itt vagyok, Hutch.
– Kérlek, gyere! Szükségünk van rád.

George kilépett a vonalból, és meghozta azt a rossz döntést, ami az

életébe került. Sikerült elég időt nyernie, és pár perc múlva csatlakozhatott
volna az ő jóvoltából megszabadult társaihoz. De a mögötte felsorakozó
páncélos hadsereg túl csábító célpont volt. Újra ahhoz a taktikához
folyamodott, amely egyszer már olyan sikeresnek bizonyult. Azzal a
szándékkal, hogy kiritkítja a sorokat, szembefordult üldözőivel, és rendet
vágott közöttük a pulzerrel. Már égett a piros lámpa, jelezve, hogy a fegyver
hamarosan lemerül. De erre még elég volt.
Szétszóródtak, és meg sem próbáltak a nyomába eredni. Menekülés
közben összeégtek és elpusztultak. George pedig magabiztosan, céltudatosan
haladt tovább, elpusztítva mindent, ami mozgott. Felvillanó tűz és a
brachyidek rikoltozása töltötte meg az alkony félhomályát.
Ám amikor visszafordult, a lába előtt mozgott a föld. A fegyver sugarát az
új célpontokra irányozta. De az nem állította meg őket. Csak úgy tudott
végezni eggyel, hogy a sugárral egyenesen őt célozta meg.
Oldalazó járásukkal, égnek meredő szikékkel, megfontoltan közeledtek
feléje. George háta mögött már lángolt a bozót. Arra nem menekülhetett.

408
 Fönt a sötét dombtetőn megpillantotta társai lámpájának fényét.
Nagyon messze.
Egy helyen, ahol megnyílni látta, berontott a bozótosba. És ott már vártak
rá.

409
 HUSZONNÉGY

Béta Pacifica III, április 12. kedd, napnyugta után egy órával

Látták odalent a sötétben lobogó lángokat.

– Nem lesz semmi baja – mondta Carson.
Hutch tétován hátranézett. Az egész világ bepréselődött abba a vibráló
fényfoltba. Jó lett volna újra beszélni vele, hogy megnyugodjon. De
emlékezett Henry dühös szavaira: „Hol voltál, amikor megpróbáltunk
néhány dologra választ kapni? Te csak annyit adtál bele, hogy annak az
átkozott komlinknek a túlsó végéről megpróbáltál páni félelmet kelteni
bennünk.”
Magába roskadva, Janetet támogatva újra elindult. Milyen másképp nézett
ki most minden! Lámpája fénysugara egy villámtól kettéhasított fára esett.
– Erre emlékszem – szólalt meg Maggie. – Már közel vagyunk…
Percekkel ezután egy sikoly hasított a sötétségbe. Végigzengett a fák
között, remegve megállt a mozdulatlan levegőben, és rövid kiáltásokra törve
lehullott. Hutch kiáltott George-nak, és visszafordult.
De Janet előre látta a mozdulatot.
– Ne! Nem segíthetsz rajta. – Megragadta, és nem eresztette el. – Istenem,
nem segíthetsz rajta, Hutch…
Janet sokkal erősebb volt nála, de pár másodpercnél tovább nem tudta
volna visszatartani, ha nem terem ott rögtön Carson. Mindhárman egymásra
estek.
– Nem tehet semmit – kiáltotta Carson.
Hutch sikoltozott.
– Hiába mennél oda. – Maggie volt, fölötte állva nézett le rá.
– Könnyű neked – felelte Hutch gyűlölködve. – Amikor mások meghalnak,
te mindig biztos távolban vagy!
És megeredtek a könnyei.

410
 *

A fal tisztának, biztonságosnak tűnt a lámpa fényében.

Fel a tetejére! Hutch szeme elhomályosult, és közeljárt hozzá, hogy
kitörjön rajta a hisztéria.
– Tarts ki! – kérte Janet. – Szükségünk van rád.
A fal alsó sávja, az, amelyikről megállapították, hogy útra emlékeztet, a
tőlük jobbra lévő domboldalból bukkant elő. Félúton felemelkedett
függőlegesen majdnem két méterre. Rendes körülmények között nem jelentett
volna nagy gondot, de a mai este más volt.
Nehéz mászni annak, aki csak a fél lábát tudja használni. De Carsonnak,
akit Maggie alul megtartott, Hutch pedig felülről húzott, és talán a hajladozó
fűszálak suttogása is biztatott, sikerült, ha nem is újabb vérveszteség nélkül.
És amikor már ő is fent volt, Janettel könnyebb volt boldogulni.
Hutch egy gyors pillantást vetett a fal túloldalára, hogy lássa, nem éri-e
onnan valami meglepetés. Megnyugodva leült, és elővette az
elsősegélynyújtó dobozt.
– Lássunk még egyszer mindenkit! – mondta tompa hangon.
Janet hovatovább sokkos állapotba került. Hutch feltámasztotta a lábát
egy buckára, levette magáról a dzsekijét, és ráterítette. Carson jobb
állapotban volt. Amikor mindkettőjüket legjobb tudása szerint ellátta, Hutch
Maggie csonkolt kezére pillantott.
– Hogy érzed magad?
– Megmaradok.
– Sajnálom. Nem gondoltam komolyan, amit ott mondtam – szólt Hutch.
– Tudom.
Kicserélte Maggie kötését. De a könnyei csak nem akartak elapadni,
annyira, hogy mindent eláztattak. Végül Maggie-nek kellett befejeznie a
kötést a kezén. Carson odasántikált, és leült mellé.
Hutch szótlanul meredt a sötétségbe. A tüzek kialudtak, az este egyre
hűvösebbé vált. Holdsarló úszott a fák lombja között.
– Meghalt – szólalt meg Hutch.

411
 Carson fél karral átfogta a vállát, de nem szólt semmit.
– Nem… – Hutch elhallgatott, próbálta összeszedni magát, hogy uralkodni
tudjon a hangján. – Nem akarom odakint hagyni.
– El fogjuk hozni – felelte Carson.
Janet nem nézett ki jól. Melegben kell tartanunk. Maggie is ráterítette a
dzsekijét. Hutch összeszedett pár faágat, és tüzet gyújtott. Feltámadt a szél,
egykettőre lehűlt a levegő. Carson sápadtnak látszott, Hutch félt, hogy ő is
sokkos állapotba kerül.
– Hideg lesz – mondta. – Nem tölthetjük idekint az éjszakát.
Carson bágyadtan meredt a tűzbe.
– Nem tudom, mi mást tehetnénk – mondta.
– Visszaülünk a siklóba.
– És mégis hogyan? Én nem tudok elgyalogolni odáig. És Janet sem.
– Nem úgy gondoltam, hogy mindenki. Csak én.
– És mit fog tenni, miután odaért?
– Elhozom ide.
A fák lombjai a magasban összezárultak, és eltakarták az eget.
– És azt hogyan? Azon ott nem jut át.
– Dehogynem. Csak ki kell vágnunk egy-két fát.
Carson megkereste a tekintetét.
– Ez az egyetlen megoldás – mondta még Hutch.
– Várjuk meg a reggelt!
– Lehet, hogy már nincs annyi időnk. Janet rossz bőrben van.
– Te mit gondolsz? – nézett Carson Maggie-re.
– Szerintem most ő jön – felelte Maggie a kimerültségtől és a rémülettől
tágra nyílt szemmel.
Nem felejtette el, amit mondtam. Hutch rettenetesen elfáradt ebben az
egészben.
Természetesen az lett volna a legjobb, ha most rögtön elindulhat. De

412
néhány dolgot még el kellett végeznie.
Megkeresni azt a fát, amit majd ki kell vágni. Úgy gondolta, elég lesz egy
is, és meg is találta jó messze kint a falon, a romos lépcsőn túl. Ahhoz elég
közel volt, hogy egy pulzerrel elérjék, és úgy ítélte meg, hogy kellően nagy
lyuk támadna a helyén, hogy átférjen rajta a siklóval. Ez utóbbi kockázatos
vállalkozásnak tűnt, de reménykedett. Ha mégsem sikerülne, akkor is
találnak majd valami megoldást.
Ezek után kiválasztotta azt a helyet, ahol majd beszállnak, és segített
odavinni Janetet és Carsont. Már maga a szó jobb kedvre hangolta őket.
Amikor mind ott voltak, újra tüzet gyújtott. Itt már messze kint voltak a
völgy fölött, közel a fák lombkoronájához. A leveles ágak vörös színben
játszottak a lángok fényénél.
Mialatt Hutch az induláshoz készülődött, Maggie a fal pereméhez sétált,
jól megnézte a kiválasztott fát, majd lenézett a mélybe. Körülbelül öt emelet
magasban állt.
– Tudod, mi most a teendőtök? – kérdezte tőle Hutch.
– Igen. Várni, hogy visszatérj.
Már csak két működőképes pulzerjük maradt. De Maggie-é már pirosan
világított. Hutch nyújtotta neki az egyetlen használható fegyvert.
Maggie megrázta a fejét.
– Vidd magaddal! Szükséged lehet rá.
– Neked lesz rá szükséged, hogy kivágd a fát. Nem fogom kiüríteni a kis
nyavalyások miatt. – Hallani lehetett Janet kapkodó lélegzését. – Mennem
kell. – Hosszan néztek egymás szemébe. – Ha egyszer kijutunk innen,
szeretnélek elvinni vacsorázni – mondta Hutch.
Maggie elmosolyodott. Őszintén, könnyesen.
– Jó – mondta. – Benne vagyok.
– Vigyázzon magára! – szólt Carson.
Hutch a csuklójára csatolta a lámpát, és elindult visszafelé a fal tetején. A
sötétség összezárult mögötte.
A levegő megtelt a tenger illatával és a mélyben elterülő erdők

413
bogarainak zümmögésével. George halálsikolyai visszhangoztak benne, és a
szíve megtelt félelemmel.
Ha engedte volna, az agya levetítette volna George utolsó perceinek
képeit. De hagyta, hogy a sokkhatás eltompítsa a képzeletét. Megpróbált a
félelmeit és a veszteségét félretolva csak arra összpontosítani, amit tennie
kell.
Sietős léptekkel haladt a falon, s közben figyelte, amint az erdő talaja
egyre följebb emelkedik. A bozót eltakarta előle a tisztásra nyíló kilátást.
És meghallotta őket. Közvetlenül maga előtt.
Odalent az erdőben, a fák alatt csend volt.
A bokrok lengedeztek a szélben. Magasra emelte a lámpát, és sugarával
végigvilágított a fal tetején. Tisztának látszott előtte az út. Átvágott a bokrok
között, és a túloldalon kijutott a tisztásra.
Ott voltak az alsó szinten.
Dühtől villámló szemmel bámult le rájuk.
Leveleket és földet toltak a fal alapjához. Jeges borzongás kúszott fel
Hutch gerincén.
Felkapott egy követ, és ledobta rájuk. Hihetetlen, de elvétette. Egy
pillanatra mégis megtorpantak, és a kocsányon ülő szemek felé lendültek.
Voltak, akik elváltak a többiektől, és behúzódtak a fal mindkét oldalán az
aljnövényzetbe. A zöme hátrálni kezdett, és visszavonult bizonyos
távolságra, ami George számára ismerős látvány lett volna.
Kinyitott egy csatornát a linkjén.
– Maggie.
– Itt vagyok.
– Idekint vannak a fal végénél. Feljárót építenek.
Hallotta, hogy Maggie-nek elakad a lélegzete. Aztán hallotta, hogy
megosztja a hírt Carsonnal.
– Talán le kellene mennünk a lépcsőn – szólt vissza neki.
– Nem – válaszolta Hutch. Nem jutnának le. – Még van időtök. Csak
legyetek készen, mire visszaérek!

414
 – Oké. Hutch?
– Tessék.
– Számítok arra a vacsorára.
– Én is.
Visszament a bozótoson keresztül, és lenézett. Jó nagy ugrás lesz,
körülbelül ötméteres. De csak egyetlen rákot látott.
Leült. Megfordult, és a két kezével kapaszkodva lelógatta magát. Odalent
az állat megindult. Hutch ellökte magát, és elengedte a falat. Ugrás közben
eltartotta magától a lámpát, hogy kevésbé fenyegesse a veszély, hogy eltörik,
vagy megsebzi őt. Érzékelte a szelet, az erdő illatát, a lombokon átszűrődő
holdfényt.
Leérkezve jobban megütötte magát, mint várta, de mindjárt felugrott, és
nem töltve az időt a brachyid keresésével, elindult.
Az út, amelyet felégettek, tőle jobbra, hegynek felfelé volt, de okosabbnak
gondolta, ha egy darabig elkerüli. Vele párhuzamosan haladt tovább, és csak
akkor vágott át, amikor már biztos távolban volt attól a résztől. Úgy döntött,
jobb lesz, ha számol a kis szörnyetegek hadászati képességeivel.
Nem hallotta, hogy követnék.
– Kijutottam, Maggie – szólt bele a komlinkjébe. – És úton vagyok.
Nem futott. Valami történt Jake-kel. Mindig gondolj erre! De szorított az
idő. Sietve ment tovább, olyan részeken gázolva át, olyan növények között
haladva, amelyeket máskor talán kikerült volna.
Ferdén, lépésről lépésre haladt egyre feljebb, várva, hogy mikor pillantja
meg az ösvényt.
De nem talált rá. Úgy ért fel a gerinc tetejére, hogy nem tudta, hol van. A
szentségit!
Elvétette. Elment mellette.
Ne pánikolj! Hívta a falat. Nyugalom! Mindjárt összeszedi magát.
– Maggie?
– Itt vagyok. Hogy haladsz?
– Még úton vagyok. Minden rendben.

415
 – Csak óvatosan!
– Igyekszem. Hogy haladsz a fával?
– Lassan. Kicsit nagy a távolság.
– Maradj ott! Rendszeresen fogok jelentkezni.
Öt perccel ezután rátalált egy megfeketedett bokorra. Oké. Ezen az úton
jöttek. De a nyom jóformán láthatatlan volt, és le kellett tennie arról az
elképzeléséről, hogy egy gyors vágtával ott teremhet a siklónál. Rájött,
mennyire nem figyelte meg, hogy merre jöttek. Az meg eszükbe sem jutott,
hogy megjelöljék az útjukat. Senki sem számolt azzal, hogy a visszajutás
nehézségekbe fog ütközni; legrosszabb esetben Jake jelzését követve
mindenképpen visszatalálnak.
Többször is rossz irányba fordult. Ilyenkor a saját nyomait követve
visszament, hogy más irányt keressen. Egyszer az erdőből kijutva egy
holdsütötte, nyílt víztükröt látott maga előtt. A leomlott híd, amelyet a
levegőből látott, úgy hevert a sekélyesben, mint egy alvó dinoszaurusz.

A fa nem dőlt le.

Maggie teljesen átvágta a törzsét, de a fa csak féloldalra dőlt, mert
koronája reménytelenül belegabalyodott az ágak szövevényébe. Levelek,
letört gallyak hullottak rá, s néhány oldalra esett nagyobb ág végigfeküdt az
erdő talaján.
De a lombsátor éppoly áthatolhatatlan maradt, mint volt.
– Most mi lesz? – kérdezte Carson. Maggie lemerítette a pulzert. Már
csak Hutché maradt. Maggie kivette az övéből.
Carson végignézett a fákon.
– Ott – mutatta. Azt kell kivágni. Ugyanolyan vastag volt, de körülbelül
négy méterrel kijjebb állt. A határán, ameddig még a fegyver elhordott. –
Vedd ki azt, akkor talán mindkettő ledől.
Maggie elkeseredetten nézett rá.
– Ez az egy lehetőségünk maradt, Maggie.

416
 Maggie kióvakodott a fal szélére, és kinyúlt. Menj olyan közel, amilyen
közel csak lehet! Meghúzta a ravaszt.

Hutchnak fogalma sem volt, hol van. Nem voltak csillagok, hogy
vezessék. Sem tereptárgyak. Semmi. Nem látta, merre haladtak korábban,
nem idézett fel benne emlékeket egyetlen domb, egyetlen fa sem.
Háromszögeléssel bemérte Maggie linkjét, amely folyamatos jelt adott.
Ebből megtudta, hogy a falhoz viszonyítva hol van, és hozzávetőleg meg
tudta becsülni, hol kell lennie a siklónak. Valahol itt, ebben a térségben. De
hol? Tartott tőle, hogy már túlment rajta.

– Vigyázz!
A fa feléjük billent egyet. Erről szó sem lehet: Maggie megváltoztatta a
vágás szögét, hogy a másik irányba dőljön. De ehelyett lassan, óriási
recsegés-ropogás közepette dőlni kezdett. Maggie négykézláb igyekezett
elhátrálni a fal pereméről. A törzs leveles ágakat, gallyakat, indákat magával
rántva olyan erővel csapódott a falnak, hogy belerázkódott az egész
építmény. Az ágakból, levelekből szőtt hatalmas háló ráterült Maggie-re,
ledöntve őt a lábáról. A törzs ágakat tördelve gurulni kezdett, majd végül
megszabadulva az ágaktól, lassan alágördült a mélységbe. Maggie pedig
elszörnyedve látta, hogy a fa őt is magával fogja sodorni.
Erejét megfeszítve vonszolta magát a fal széle felé. Próbálta kiszabadítani
magát. Megkapaszkodni valamiben. De minden, amit elérhetett, lefelé, a
mélység felé tartott.
A világ megtelt széles, lapos levelekkel és egy rémséges, ropogó zajjal.
Hallotta, hogy Carson a nevét kiáltja. És az jutott eszébe, hogy nem fog
többet megtudni Ozról. Soha. És azt sem, hogy a quraquatok miért
azonosították az Emlékműkészítőket a halállal.
Nem volt semmi értelme.
A hatalmas, zöld szövevény a meredély szélén egy pillanatra egyensúlyt

417
keresve megállt, és Maggie még egyszer utoljára föltekinthetett az ezüst
holdsarlóra. A sötétség irgalmából nem látta, milyen magasan van.
Sajnálom, Hutch!

– Hutch! – Egy kétségbeesett hang.

– Mondja, Frank!
– Maggie meghalt.
A szavak megálltak a levegőben. Hutch szemhéja lecsukódott. Már
visszafordult a vízpartról, most a virágzó bokrok és az óriásira nőtt
páfrányok között vergődött tovább. Végképp eltévedve.
– Hutch? Hallotta, amit mondtam?
– Igen – válaszolta. – Hogyan? Mi történt? Az nem lehet. Maggie jól volt.
Mindig olyan ügyesen csinálta…
Carson elmondta neki. A fájdalomtól rekedten, akadozva.
– Megtaláltam a pulzerjét. Elejtette – mondta végül.
– Biztos benne, hogy nem élte túl?
– Hutch, lezuhant a falról. – Majd kis szünet után: – Megtalálta a siklót?
– Nem, Frank. Isten bocsássa meg, sejtelmem sincs, hol vagyok.
– Oké. – Carson hangja egészen szelíd volt. – Tegye meg, amit tud! Már
van egy lyuk felettünk. Ha ideér, le tud szállni.
Hutch kibámult előre a sötétségbe.
– Kilépek – mondta csendesen.

Janet átaludta a katasztrófát. Carson ránézett. Ugyanolyannak látta, és a

pulzusa egyenletes volt. Carson gyásztól lesújtva ült mellette. Akkor Janet
szemhéja megrebbent, és megérintette Carson csuklóját, ő elmosolyodott.
„Jól vagyunk”, válaszolta a nő kimondatlan kérdésére.
– Tudok segíteni? – Közel kellett hajolnia, hogy hallja.

418
 – Most nem. Később, talán. – Janet ismét elszenderedett.
Carson a kezébe temette az arcát.

Truscott épp néhány utasa tervezgetését hallgatta arról, hogy milyen

megbízásokra számítanak, ha majd hazaérnek, amikor Harvey, homlokát
ingerülten összeráncolva, megkérdezte, beszélhetne-e vele négyszemközt.
– Elveszítettük a kapcsolatot a leszállóegységgel – közölte.
Emiatt kár volt aggódnia. A komlinkek néha elromlottak.
– Mióta?
– Az utolsó ellenőrzésnek negyven perce kellett volna megtörténnie.
Truscott elgondolkodott.
– Még korai lenne megnyomni a gombot – mondta. – Mire gondolsz?
Elromlott a berendezés?
– Nem valószínű. De arról nekik is tudniuk kellett volna. És a siklót
többféleképpen is el lehet érni. Morris aggódik.
– Az utolsó helyzetük…?
– Még mindig a földön. Carson és az Akadémia csapata elmentek
valamerre romokat nézni. Jake-et ott hagyták a siklóval.
– Mikorra kellett visszaérniük?
– Napnyugta előtt. De már több mint egy órája besötétedett náluk.
Melanie a falnak támaszkodott.
– Milyen lehetőségeink vannak?
– Abban reménykedtem, hogy te kitalálsz valamit – nézett rá Harvey.

Hutch visszajutott a tengerpartra, és nézte a leszakadt hidat. Itt legalább

volt róla fogalma, hogy merre akar menni. De az erdőben nem volt mihez
igazodnia. Nem tudta ellenőrizni, hogy épp merre tart. És elmehetett a sikló
mellett akár tíz méterrel úgy, hogy nem vette észre.

419
 Nyugat. Nyugat felé van.
Elindult, igyekezve, hogy megmaradjon ott, ahonnan mindig látja a vizet.
Korábban semmi sem tűnt ismerősnek. Most viszont úgy érezte, mintha
már mindenütt járt volna. Csalódottan, reményvesztetten ballagott. A
rettegett brachyidek, amelyektől kálváriája kezdetén úgy félt, visszavonultak
agya egy hátsó zugába. Hol van a sikló?
– Sikerült valami, Hutch? – törte meg a csendet Carson hangja.
– Nem – felelte. – A közelben vagyok…
– Oké. Azt hiszem, idefent elfogyott az időnk. Hallom, hogy közelednek.
Hutch nem tudta, mit mondjon.
– Leviszem Janetet a lépcsőn.
A lépcső. Nem fog menni. Valószínűleg még a súlyukat sem bírja ki.
– Ne tegye, Frank!
– Nyitott vagyok a javaslatokra. Van még körülbelül tíz percünk. Legjobb
esetben.
Hutch sajgó tüdővel zihált. Az erdőnek nem akart vége szakadni,
mindenütt fatörzsek, bozót, cserje, a talajból kibukkanó gyökerek, magasra
nőtt fű, kövek és hosszú szárú növények.
– Frank!
– Tessék!
– Mondjon valamit! Hangosan.
– Mire gondol?
– Beszéljen hozzám!
– Helló!
– Hangosabban!
– Helló!
– Kiabáljon, a szentségit!
– HELLÓ!
– Talán beválik. – Jake-et nem támadhatták meg, csak ha valami bejutott a

420
siklóba, vagy ő ment ki sétálni egyet. Akár így, akár úgy, legalább egy
fedélzeti nyílásnak nyitva kell lennie. Legvalószínűbb, hogy a pilótafülke
teteje. – Frank, kapcsoljon át a sikló csatornájára, és csapjon akkora lármát,
amekkorát csak tud!
Megszakította a vonalat, és fülelt.
Semmi.
Pedig itt volt valahol előtte. Itt kellett lennie.

Frank Carson megértette, hogy mihelyt elhagyja a falat, meghaltak. Akkor

sem lenne esélyük, ha sikerülne lemennie azon a lehetetlen lépcsőn. Hutch
nem tud értük jönni a siklóval.
Ennélfogva beleordított a komlinkjébe. Néha Hutch nevét, néha meg azt,
hogy SIKLÓ, EGY, KETTŐ, HÁROM. Aztán: AZ ISTENIT, HOL A
POKOLBAN VAN?
Janettől tíz méterre táborozott le. Még volt valamennyi élet a pulzerben,
tüzet legalább tudott gyújtani vele. Elölről odahallatszott, ahogy a
rákkarmok kaparásznak a kőfalon.
– Mi történik? – Janet hangja. Nem próbált megmozdulni.
Amilyen kevés szóval tudta, Carson elmondta.
– Nem tudunk elmenni innen?
– Nem.
– Hol van Maggie?
Nem volt mit szépíteni.
– Meghalt – felelte Carson. És elmondta, hogy történt.
– A kis mocskok – lehelte Janet. – Van másik pulzerünk?
– Nincs.
Janet nagy nehezen feltápászkodott. Friss vér ütött át a bokáján lévő
kötésen. Válogatni kezdett a letört ágak között, s végül fölkapott egy kezére
esőt.

421
 Carson újra odaüvöltötte a siklónak:
– MOST MÁR TÉNYLEG ELKELNE A SEGÍTSÉG, HUTCH!
Janet letáborozott közvetlenül a kiugró rész nyílása alatt.
– Ha Hutch előtt érnek ide, akkor Maggie után megyek – közölte.

Hutch épp egy patakon gázolt át, amikor meghallotta. Mint egy távoli
suttogás, amit a szél sodort oda.
Mintha azt mondták volna: ribanc.
Futásnak eredt.

Carson megértette egy vacsoráját üldöző vadállat szimpla kegyetlenségét.

De itt valami más működött. Túl sokat áldoztak rá, hogy elkapják. Csodálta
a céltudatosságukat. Szinte mintha fenyegetést látnának az emberekben.
Lehetséges volna, hogy homályos emlékeket őriznek a város hajdani
lakóiról, és magukban összekapcsolták őket azokkal?
Akárhogy volt is, örömmel fedezte fel, hogy elbizonytalanodtak, amikor
megmutatta magát nekik. Ráadásul látta, hogy szerencsére ők sem tudták nála
gyorsabban megmászni a viharvert kőfalat. Elnézte, ahogy a töredezett
betonon fölfelé kapaszkodva néha belecsúsznak a résekbe és repedésekbe.
Egyikük le is esett a falról.
A lépcső mellett állt. A korlát darabjai itt-ott megmaradtak.
Szárnysuhogást hallott, és látta, hogy egy nagytestű, sötétzöld madár
telepedik rá. A korlát megremegett. A madár érdeklődve figyelte a rákokat.
Bólogatott a fejével, mint a földi madarak. Kiterjesztett szárnya olyan széles
volt, mint egy sasé, amikor hirtelen lecsapott a rákokra. Kimeresztett karmai
közé kapott egyet, s úgy tartotta, hogy a szike ne tehessen kárt benne. A
brachyid felrikoltott, mire a madár valami kotkodáló hangot hallatva
fölemelkedett az éjszakában.
– Hol vannak a rokonaid? – kérdezte Janet.

422
 Percekkel ezután egy test csattanását hallották odalentről.
Az utolsó reményük is veszni látszott, hogy a lépcsőn keresztül
elmenekülhetnek.
– Biztos, hogy le akarjuk kaszaboltatni magunkat? – nézett Janet Carsonra.
Carson nem válaszolt.
– Maradhatunk tovább is itt. Vagy fölmászhatnánk a felső szintre. Oda
nem tudnak utánunk jönni.
– Összeomlana ez a nyavalyás fal. Adjunk még egy kis időt Hutchnak!
Vártak. És végül megjöttek a rákok.
Carson erősen megvetette a lábát, a bal bokájában sajgó fájdalmat agya
egy hátsó zugába száműzte. A rákok ellepték a földet előtte, reménytelen
volt, hogy meg tudja állítani a sötét hordát. De látszott, hogy lassítanak,
tétováznak, mint akik tudják, mi következik. Amikor a horda eleje egy
méterre ért, Carson felmutatta nekik a fegyvert. Megtorpantak.
Carson figyelt.
A pillanat elmúlt, és mintegy vezényszóra, égnek meredtek a szikék, majd
újra megindultak.
A pulzer figyelmeztető lámpája kigyulladt. Carson meghúzta a ravaszt, és
tudva, hogy arra nem lesz ideje, hogy egyenként végezzen velük, a sugárral
végigpásztázott rajtuk. Megsebezni minél többet, gondolta, reménykedve,
hogy így megfutamodásra késztetheti őket. Rikoltoztak, megfeketedtek, és
egymásnak ütköztek, mint apró járművek.
Meghátráltak, és a fegyver kimúlt.
Janet közelebb merészkedett a fal pereméhez.
– Oké – mondta.
– Hé! – Hutch hangja volt.
– Mondd!
– Még több zaj kell. Hallak benneteket. A sikló itt van valahol.
– Ehhez már kicsit késő van, Hutch – morogta Carson.
– Beszéljen! – förmedt rá Hutch. – Gyerünk, Carson!

423
 A férfi felüvöltötte a nevét a csillagoknak.
– Túl késő! Kurvára késő!
– Így jó – szólt vissza Hutch. – Folytassa!
Carson nem mozdult el a helyéről, hátha ezzel visszariasztja a rákokat.
Janet példáját követve keresett magának egy ágat. Letördelte róla a kisebb
gallyakat, aztán kipróbálta a fogását. Amikor látta, hogy jó lesz, odament
Janethez. Szorosan egymás mellé álltak.
Carson szeretett úgy gondolni magára, mint tapasztalt világfira. Lefeküdt
minden nővel, akivel csak alkalma volt, élvezettel hódolt a szenvedélyeinek,
és mindig becsületes volt a barátnőivel. Nem volt szentimentális természetű,
de a nők között akadt néhány, akihez érzelmileg is kötődött. Két-három
mellett meg is tudott volna állapodni, ha mások lettek volna a körülmények.
De soha életében egyetlen emberi lény iránt sem érzett olyan elsöprő erejű
érzelmet, vagy nevezzük szerelemnek, mint most, ezekben a kétségbeejtő
percekben, itt, a kikötőváros falának tetején, Janet Allegri iránt.

Hutch lámpája fényében ezüstösen ragyogtak a sikló körvonalai. A hideg

fémtest csillogását látva keserű örömmel gondolt arra, hogy mennyire nem
méltányolta soha a benne rejlő erőt. A pilótafülke tetőablaka nyitva volt,
meg-megújuló rohamokban harsogott belőle Carson káromkodása.
– Oké, Frank – mondta. – Megtaláltam.
– Helyes. Csipkedje magát!
Hutchnak ekkor eszébe jutott, hogy ha Jake-et bevitték a hajóba, az talán
még most is foglalt lehet. De nem volt ideje a részletekkel bíbelődni. Futva
vágott át a tisztáson, felugrott a létrára, és megkönnyebbülten látta, hogy
legalábbis a pilótaülés üres.
– Úton vagyok – szólt bele a komlinkbe. – Adjon jelet, kapcsolja fel a
lámpákat, és ne felejtse el, hova kell állni!
Beindította a motort, lecsukta a tetőablakot, és lezárta a raktérre nyíló
ajtót. Az ellenőrizendők listája. Úristen, de nehéz túllépni a régi
beidegződéseken! De most nem volt idő holmi ellenőrzésekre.

424
 – Nem fog menni – válaszolta Carson. – Minden lehetőségünk kimerült.
És a rákok már a fal végéig szorítottak vissza bennünket. Milyen messze
van?
Hutch a levegőbe emelkedett.
– Két perc, és ott vagyok.
Meghatározta Carson jelének a helyét, megfordult, és rákapcsolt. A
futómű vészvillogója figyelmeztette: nem húzta be a létrát. Szándékosan
hagyta így. A sikló alatt ezüstös lombok tengere jelent meg. Keresd a lyukat!
A rést, amit Maggie készített.
Hátranyúlt az ülés mögötti rekeszbe, kivett egy töltött pulzert, és letette a
mellette lévő ülésre.

Carson és Janet botokkal védekeztek. Carson addig ütötte, döfködte a

rákokat, míg végül eltörött a botja. Janet sokat egyszerűen lesöpört a falról.
De mindez reménytelennek látszott, és a fal tetejéről lepillantva már egy
utolsó, kérdő pillantást is váltottak egymással, amikor fények gyúltak ki a
fejük felett.
– Látlak benneteket – szólt Hutch. – El tudtok szabadulni?
Az egyik állat Carson sértetlen bokája felé döfött, de ő észrevette, és
elfordult, mielőtt a szike belemélyedhetett volna.
– Nem – válaszolta Janet.
A futó fényekkel kirajzolt fekete tömb közvetlenül a fejük fölött
ereszkedett lefelé.
– Vigyázat! – kiáltotta Hutch.
A fal tetején nyüzsögtek a brachyidek. Mit gondolnak, hányán vagyunk,
hogy ennyien jönnek ellenünk?, gondolta Carson. Ebben a rémítő
pillanatban abszurdnak tűnt számára, hogy ez a rengeteg rák két ember miatt
sereglett ide. És elnevette magát.
– Leszállok – mondta Hutch. – Vigyázzatok, és keressétek a létrát!
Az egyik brachyid ebben a pillanatban beleharapott Carson jobb

425
combjába. Janet elütötte a botjával. Carson iszonyú fájdalmat érzett.
A létra leereszkedett fölötte.

Hutch előrenyomta a kormányrudat. A fal teteje keskeny volt, mint egy

szalag. És nyüzsögtek rajta. A harc látványa eltűnt a szeme elől. A siklóból
természetesen be lehetett volna látni a futómű alá, de Hutch úgy döntött, nem
használja a berendezést. Az is csak elvonná a figyelmét. Inkább a
leszállóhely méreteire összpontosított. A szintben tartásra. A középre
helyezkedésre.
Bízva abban, hogy Janet és Frank elmegy az útból.
– Itt vagyok – mondta. Kioldotta, és felnyitotta a pilótafülke tetőablakát.
Már majdnem lent volt.
Carson felordított. Hutch kikapcsolta a csatornáját. Ne vonja el a
figyelmét. Most ne.
Fejét hátrafordítva végignézett a falon. Meg kell maradnia a közepén.
– Itt vagyok, Janet – suttogta.
Lezökkent, majd újra fölemelkedett. Kis szerencsével a rákok fedezéket
keresve elsöpörnek. Jól kell csinálnia. Nincs második esély.
A létra szilárd felületet ért.
Lent van.
Félgőzre állította a motort, látta, hogy a műszerfal lámpái zöldre váltanak,
akkor felkapta a pulzert, és kilépett a szárnyra.
– Indulás!
Janet már fogta a létrát. Csupa vér és sár volt, a szeme vadul villogott.
Hutch minden kíméletet félretéve a két vállánál fogva felrántotta, és a
pilótafülke felé lökte. Azután visszament Carsonért.
Nem látta sehol. Látott viszont rákokat. Ott kavarogtak, hemzsegtek,
elfoglalva minden talpalatnyi földet. Aztán meglátott egy kezet, ahogy a
sikló másik oldalán, a bal szárnyba próbál megkapaszkodni.

426
 – Jövök! – kiáltotta. Nem a pilótafülke tetején átmászva, hanem a
legrövidebb úton, a futómű burkolatán át sietett oda, de mire odaért, a kéz
már eltűnt. Carson a fal szélén, földön fekve próbálta visszaverni a kattogó,
döfködő hordát.
És Hutch nevét kiáltotta.
A sikló szárnya kinyúlt a mélység fölé. Hutch hasra vágta magát, és hogy
biztos támasza legyen, az egyik lábát beakasztotta a tetőablakba.
– Ugorjon, Frank!
Carson egy pillantást vetett felé. Az egyik rák a lábába csimpaszkodott, és
már kezdte átvágni. Carson szó nélkül felugrott, és mindkét karját átvetette a
sikló szárnyán. Hutch el akarta kapni a nadrágját, hogy annál fogva felhúzza,
de csak az ingét, az oldalát érte el, és nem tudott jó fogást venni rajta.
Carson kétségbeesetten kapaszkodott a sima fémfelületbe. Hutch már félig
felráncigálta a szárnyra. Janet…
És már ott volt. Magasabb volt, mint Hutch, a karja is hosszabb;
odamászott mellé, lehajolt, és felrántotta Carsont. Mindkettőjüket
felrántotta.

Évekig képtelen voltam írni vagy beszélni arról a rettenetes éjszakáról.

Annak kellett volna a legdicsőbb pillanatunknak, mindannyiunk pályája
csúcsának lennie. Isten a tanúm, az indulásnál biztonságban éreztem
magam. Jól fel voltunk fegyverezve. És egy olyan bolygóra érkeztünk,
amely nemrégen még egy nagy civilizációnak adott otthont. Nem hittem
volna, hogy vérszomjas ragadozók életben maradhattak rajta ilyen hosszú
idő után.
Tény azonban, hogy nem tettem meg a kellő óvintézkedéseket. Ez két
olyan ember életébe került, akiknél jobbat nem ismertem.

Frank Carson

Jane Hildebrand idézi az Egy éjszaka a Krakatoánból

Az Atlanti-óceán 2219. október 11.- i számában

Carson úgy beszél, mintha elfelejtette volna, hogy ezen az úton ő is

427
elveszített egy pilótát. Hogy a neve ne menjen feledésbe, úgy hívták, hogy
Jake Dickenson.

Harvey Sill
A Levél Az Atlanti-óceánban jelent meg 2219. október 25-én.

428
 HUSZONÖT

Az NCK Catherine Perth fedélzetén, április 13.18.00 GKI.

Helyi idő szerint dél körül találták meg Maggie holttestét. Jake ruháinak
és felszerelésének egy része is előkerült. George hollétéről csak néhány
felégetett terület árulkodott. A brachyidek, ha még a térségben tartózkodtak,
nem mutatkoztak az állig felfegyverzett, partra szálló egység előtt.
Az egységet Harvey Sill vezette. Hutch mutatta nekik az utat, de innia
kellett, hogy tartani tudja magát.
A Perthre visszatérve hűtőbe tették Maggie holttestét, tervbe vették a
gyászszertartás elvégzését, és hivatalos értesítést küldtek a Kosmiknak és az
Akadémiának. Carson tudomása szerint először történt meg, hogy egy helyi
élőlény megölt valakit terepmunka közben.
Morris kapitányt, aki a szertartás előkészületeit irányította, dühítette az,
ami történt, ugyanakkor érzett némi elégtételt, amiért bár a feljebbvalói nem
hallgattak rá, végül neki lett igaza. Ezzel együtt számíthatott rá, hogy a
Társaság őt fogja felelőssé tenni. Még soha nem veszített el senkit a
legénység vagy az utasok közül, most pedig három élettel kell elszámolnia.
És ami még rosszabb, a misszióra nem volt engedélye.
– Remélem, tudod, mibe rántottál bele minket – mondta Truscottnak.
Truscott tudta. Feltételezte, hogy a szakemberek tudják, mit csinálnak, ő
pedig megbízott bennük. Ezt a hibát már máskor is elkövette, de nem tudta,
hogyan lehetne másképp vezetni. Az embernek meg kell bíznia azokban, akik
az akciót végrehajtják. Ha pedig valami rosszul sül el, azért neki kell
tartania a hátát.
– Sajnálom, hogy gondot okoztam neked, John – felelte.
Morris nem hallotta ki szavaiból a finom iróniát.
– Ezzel már kicsit elkéstél. Már csak az a kérdés, hogy most mit tegyünk.
A kapitány tárgyalójában voltak. Truscott a közös csatornán kísérte
figyelemmel a mentőegység útját, a holttest visszaszállítását, és kevéssé volt

429
megértő a saját szűk határai közé szorult Morrisszal. Hogy emelhetünk
vezető pozícióba olyan embereket, mint te vagy?
– Megmondtam, hogy ha valami probléma adódik, gondom lesz rá, hogy
téged ne vonjanak felelősségre. Megígértem, és be is fogom tartani –
válaszolta.
– Tudom, hogy meg fogod próbálni. – Morris torka összeszorult. Nem
volt jellemző rá, hogy szembeszálljon olyasvalakivel, aki megteheti, hogy
bajba keveri. – De mégiscsak meghalt három ember – tette hozzá
becsületesen.
– Tisztában vagyok vele.
– A hajónak én vagyok a kapitánya. Ezt a katasztrófát valószínűleg
mostantól a pályám végéig együtt fogják emlegetni a nevemmel. Ezt nem
fogom tudni elkerülni.
Borzasztó hallgatni egy felnőtt férfi siránkozását.
– Szerintem ha valakit, akkor inkább dr. Carsont fogják nem hivatalosan
bűnösnek tartani – felelte Truscott.
Morris megörült. De azért volt annyi esze, hogy ne mutassa ki az
elégedettségét. Ehelyett néhány percig némán, szomorúan bámulta a szoba
egyik sarkát, mintha azon meditálna, hogy milyen válogatott
szerencsétlenségek érhetik még a legrátermettebb embereket is.
Truscott gyanította, hogy ha ő már elment, kérni fogja, hozzanak fel neki
egy kávét és egy fahéjas csigát. Tudta, hogy az érzelmi viharok elmúltával
Morris mindig megéhezik.

– Helyreállító sebészi beavatkozásra lesz szükségük, ha hazaérnek. Addig

kíméljék magukat, amennyire tudják! – tanácsolta a nagymamás külsejű
hajóorvos a rá jellemző laza optimizmussal, ami felettébb idegesítette
Carsont. Sohasem kedvelte túlságosan a vidám embereket. – Még körülbelül
tizenkét óráig nem fognak tudni lábra állni – mosolygott rá és Janetre az
orvos. – Utána még napokig ne használják a lábukat! Majd szólok, amikor
már lehet.

430
 Janet ültében alaposabban is szemügyre vette érzéstelenített bal lábát.
– Mikor mehetünk ki? – kérdezte.
– Semmi sem utal fertőzésre vagy valamilyen szövődményre, de nem sok
tapasztalatunk van az ilyen sérüléssel kapcsolatban. A brachyidek valami
fehérjevegyületet juttattak a szervezetükbe, aminek nem látszik semmiféle
hatása. Lehet, hogy majd okoz egy kis rosszullétet, de nem többet.
– Méreg? – kérdezte Carson.
– Valószínűleg. De maguk nem helyi létformák. Szerencséjükre.
Mindenesetre reggelig szemmel akarom tartani mindkettőjüket. Ha addig
nem jelentkezik semmilyen tünet, akkor visszamehetnek a szállásukra. –
Megnézte a lightpadjét. – Látogatójuk jött. Beengedhetem?
– Ki az? – kérdezte Carson.
– Én vagyok. – Harvey Sill jelent meg az ajtóban. – Van egy információm
a számukra.
A doktornő kiment, Sill pedig megkérdezte, hogy vannak.
– Egész jól – válaszolta Carson, holott azóta, hogy visszahozták őket a
hajóra, egy szemernyit sem aludt. – Mi az az információ?
– Egy adat a szizigiumról.
– A micsodáról?
– A holdak együttállásáról. Emlékszik? Kérdezte, hogy mióta sorakozik
egy vonalban az a négy hold.
Annyi minden történt azóta, hogy Carson teljesen megfeledkezett erről.
– Ó, igen – felelte. Most teljesen lényegtelennek érezte a dolgot.
– Jó régóta. A földi időszámításunk előtti 4743-ra becsüljük.
Carson megpróbálta elhelyezni az évszámot, de nem sikerült.
– Ez nem az lehet, amit mi keresünk.
– Miért nem?
– Túl friss. Tudjuk, hogy már az i. e. 21. évezredben űrhajóztak. Az
űrállomás kezdetleges, tehát korábbinak kell lennie. Tudunk olyan
eseményről, ami több mint huszonhárom évezreddel korábban történt?

431
 Sill a lightpadjét nézve kereste a választ.
– Az egyik hold pályája éles szöget zár be a többiével. Ami azt jelenti,
hogy valamikor nem állt egy sorban velük. A 4743. évi sorba rendeződést
megelőzően több mint százezer évre kell visszamenni az időben.
– Az nem lehet igaz.
Sill vállat vont.
– Szóljon, ha tehetünk még valamit magukért! – Janetre mosolygott, és
kiment a szobából.

– Egy próbát megért, mindenesetre – jegyezte meg Carson. – Az állomás

régóta lehet odafent, de nem százezer éve.
– Azok a fotók lehetnek hamisak is.
– Biztos, hogy azok. – Carson szeme lecsukódott. A szobába most kezdett
besütni a Nap. Álmosító volt a meleg. Épp amikor a rák ügy elkezdődött, az
űrállomással kapcsolatban nyugtalanította valami. Végig kell gondolnia, fel
kell idéznie, hogy mi lehetett az. – Janet – szólt –, gondoljunk vissza egy
percre a romokra!
– Jó.
– Végül úgy alakult, hogy nem sokat láttunk a kikötővárosból. De
olyannak tűnt számodra, mint amit egy hiperszuper technikát ismerő,
űrhajózó faj épített?
– Az acélra és a betonra gondolsz?
– Igen. És a bizonyítékra, amelyet a hatalmas víz fölött repülve
szereztünk. Az a leszakadt híd például olyan volt, hogy akár mi is építhettük
volna.
– Mi űrhajózó faj vagyunk.
– Csak most kezdjük. Azok meg évezredekig járták az űrt. Az isten
szerelmére, normális dolog az, hogy továbbra is téglafalakat építsenek?
– Talán – felelte Janet. – Mit akarsz mondani?
– Nem tudom. – A nyomott levegőben nehezére esett gondolkodni. –

432
Elképzelhető, hogy a csillagközi civilizáció volt előbb? Mielőtt a városok
és az űrállomás megépült volna?
– A bizonyíték erre vall – bólintott Janet. – Hajlamosak vagyunk lineáris
fejlődést feltételezni. Pedig lehet, hogy belecsúsztak egy sötét korba. Vagy
egyszerűen megindultak lefelé a lejtőn. – Megpaskolta a párnáját. – Így van
ez, Frank. Kíváncsi vagyok, mi kerül elő az ásatásokon.
– Igen – válaszolta Carson. De azt már valaki más fogja csinálni.
Hétszentség, hogy én nem megyek vissza oda.

A lábát érzéstelenítették, csak valami kellemes melegséget érzett bennük.

Mialatt Janet aludt, Carson visszavonult az elméje mélyére. Az az
általános jó érzés, aminek az ivás után kellett volna bekövetkeznie, ezúttal
elmaradt. Csak valami zavaros összevisszaság maradt meg benne. Hogy a
távolból figyelik.
Újra és újra végiggondolta a döntéseit. Nem számolt komolyan egy
támadás lehetőségével. Nem gondolt arra, hogy egyetlen veszélyes
ragadozón kívül más veszély is lehet. Elmulasztott megfelelő biztonságról
gondoskodni.
A szobában besötétedett. Nézte, ahogy odakint sorra megjelennek a
holdak. Hidegek, fehérek és élők voltak. Ebben a rendszerben talán minden
más is élő volt: a Nap, a bolygók, a Nap körül keringő dolgok.
Még a kontinensek is. A holdak egy sorba rendeződtek, felsorakoztak,
mint valami katonai egység. Mint a brachyidek.
Szizigium. Együttállás.
Éber volt. Egész teste verítékben fürdött.
Mellette Janet békésen aludt.
Szizigium.
Utoljára i. e. 4743-ban történt. És az Emlékmű-korszaknak legjobb
tudomásuk szerint i. e. 21000 körül lett vége.
Fogott egy lightpadet, és írni kezdett. Tegyük fel, hogy azok az emberek

433
tették oda az űrállomást, akik a kikötővárosban éltek. Tegyük fel továbbá,
hogy az állomás röviddel ezután használhatatlanná vált, mert primitív volt,
és a berendezése nagyon hamar amortizálódott. Csakhogy nem voltak más,
fejlettebb technikájú űrállomások, így a kikötőváros és az egész bolygó
civilizációja nem működött tovább. Lehet, hogy nem élték túl az
űrállomásukat?
Az utolsó szizigium és az Emlékművek Korának (feltételezett) vége között
hozzávetőleg tizenhatezer év telt el.

CIVILIZÁCIÓS TÖRÉSEK

BÉTA PAC III

QURAQUA
NOK

i. e. 21000
9000
16000

i. e. 4743
1000
400

Megint nyolcezer éves növekedések.

Sokáig meredt a számokra.
És visszagondolt az űrállomásra. A rajta lévők miért kötözték be
magukat a székeikbe, és nyitották ki a zsilipeket?
Visszagondolt arra a huszadik századi asztronautáról szóló történetre, aki
a Szovjetúnió felbomlásakor nehéz helyzetbe került odafent. A Föld körül
keringett, és egy napon az ország, amelyik felküldte oda, megszűnt létezni.
Talán ezek az emberek is így jártak. Valami történt a bolygón, amitől minden

434
reményük odalett, hogy egyszer visszatérhetnek. És bánatukban vagy
kétségbeesésükben beengedték az éjszakát.
Lehet, hogy a törés nem események sorozatán át következett be. Lehet,
hogy hirtelen, egyik napról a másikra történő katasztrófák következményei
voltak. Ez persze nevetségesen hangzott. De hová vezetett? Milyen más
bizonyítéka volt? Hogyan függhetett össze Ozzal?
A legnagyobb, a végső titok mindig is Oz volt. Ha megértjük Ozt, minden
világossá válik, gondolta.
Egy óramű.
Akármi legyen is, nyolcezer évente megtörténik. Történt-e valami a Béta
Pac III-on i. e. 13000-ben? És a Nokon i. e. 8000 körül? Igen, gondolta, jól
tudva, hogy Henry nem helyeselné ezt a fajta logikai ugrást. De valószínűnek
tűnt.
Miféle mechanizmus válthat ki ilyen hatást?
Egy idő után újra elnyomta az álom, de nem aludt jól. Arra ébredt, hogy
megint világos van. Hutch és Janet beszélgettek, és abból, hogy hirtelen
lehalkították a hangjukat, az a benyomása támadt, hogy ő volt a téma.
– Hogy van? – kérdezte Hutch aggódva.
– Jól vagyok.
Janet kidugta bal lábát a takaró alól, és behajlította.
– Kezd rendbe jönni – mondta.
Carson csakugyan jobban érezte magát, de jólesett mozdulatlanul
feküdnie.
– Hutch azt mondja, hogy ma este gyászszertartást fognak tartani –
újságolta Janet.
Carson bólintott, és újra belenyilallt a gyász fájdalma. Tudta, hogy Hutch
visszament a felszínre, és megkérdezte, milyen volt az út. A lány röviden, az
általánosságoknál maradva elmesélte. Maggie a zuhanásba halt bele. Ezután
nem támadták meg a ragadozók. Hála istennek!
– Nagyon gyorsan történhetett – mesélte. – Sill mindent nagyon
szakszerűen intézett. Azt szeretné, ha elmennénk innen, és minket hibáztat

435
Jake haláláért. Nem mondta, de nyilvánvaló. – Hirtelen elhallgatott, és
Carson megértette, már bánja, hogy kiszaladt a száján.
Témát váltott.
– Van itt valami, ami érdekelheti. – Kotorászni kezdett az ágyban, és
amikor megtalálta a lightpadet, odaadta Hutchnak.
A lány felvont szemöldökkel nézte, majd úgy fordította, hogy Janet is
láthassa.
– Már megint a nyolcezer év faktor. Az egybeesés kezd meglehetősen
hosszúra nyúlni.
Carson egyetértett.
– El sem tudom képzelni, mi lehet a magyarázata. Van valami
összeköttetés értelmes lények között, ami nyolcezer évenként
manifesztálódik? Ahogy Toynbee beszélt a civilizációk ciklikus
fejlődéséről? Van ennek egyáltalán bármiféle értelme?
– Nem hiszem – csóválta a fejét Janet.
Hutch még mindig a lightpadet nézte.
– Mindhárom helyen vannak idegen eredetű műtárgyak – mondta.
– Ezek nyilvánvalóan összefüggnek egymással, és egymáshoz kapcsolnak
dolgokat. Valaminek kellett történnie. És mi éppen elcsíptük a farkánál
fogva.
– A farok egy kozmikus horgon, amely koronként megjelenik, és mindent
szétrobbant – magyarázta Janet. Három párna volt a feje alatt, és
ujjhegyeivel az ágya mellett álló kihúzható asztalt kopogtatta. –
Megkérhetlek, hogy rajzolj nekem egy diagramot? – kérdezte Hutchtól.
– Persze. – Hutch fogta a távirányítót, és kinyitott vele egy falba rejtett
képernyőt. – Mire vagyunk kíváncsiak?
– Vessünk egy pillantást a Béta Pac, a Quraqua és a Nok egymáshoz
viszonyított helyzetére!
Hutch felrajzolta őket. A Béta Pac közvetlenül az Üres peremén lebegett.
A Quraqua mintegy ötvenöt fényévvel beljebb a parton, nagyjából a Föld
irányában, míg a Nok a Karon lejjebb, száztizenöt fényévvel távolabb volt.

436
 – Jó – mondta Janet. – Most tegyük hozzá a diszkontinuitások dátumát!
Carson már értette, mit keres Janet: kapcsolatot az időpontok és a
távolságok között. De nem látott semmit. Ha igaz volt a sejtésük, a
legkorábbi ismert esemény a Béta Pac III-on i. e. 21000 körül történt. De
abban, ami ezután történt, nem volt semmiféle felismerhető rend. Egy
második esemény ötezer évvel később történt a Nokon. És egy harmadik
hétezer évvel ezután a Quraquán. Kész káosz.
Hutch egy hirtelen szeszélyből megjelölte a Föld helyzetét is. Messze,
már kívül a képen. Mind ezt nézték, és Carsonnak úgy tűnt, hogy valamit
kihagytak.

Jane már kikerült a betegszobából, amikor Carson némi segítséggel

felöltözködött, és készült visszatérni a szállására. Kapott egy elektromos
kerekes széket, épp azzal ismerkedett (sok morgás kíséretében), amikor
szóltak neki, hogy a kapitány látni szeretné.
Kísérője egy kis vizsgálószobába vezette el. A berendezés két székből,
egy kerekes hordágyból, egy mosdókagylóból és egy felszereléseket
tartalmazó szekrényből állt.
– Mindjárt itt lesz – mondta a kísérő, majd elment.
Nem sok híja volt, hogy Carson Morris iránt érzett ellenszenve kiüljön az
arcára. Bosszantotta, hogy a megváratásával szimbolikusan kinyilvánította,
Carson ideje kevésbé értékes, mint a kapitányé. Azon gondolkozott, van-e
valami más oka is, hogy ezt eltűrje, és már épp el akart menni, amikor
beballagott a kapitány, fennsőbbségesen közölte vele, hogy ne érezze magát
feszélyezve, ledobta a sapkáját a hordágyra, és olyan arccal, mint akit fontos
teendők várnak valahol másutt, odahúzott egy széket.
– Nos, Carson – mondta –, azt hiszem, ez kemény volt.
– Az volt, kapitány. – Carson vérnyomása kezdett emelkedni.
Morris tekintete kifejezéstelenné vált, és lesiklott Carson válláról.
– Meg akartam mondani, hogy együtt érzek a kollégái elvesztése miatt.
– Köszönöm. Nagyra értékelem. És sajnálom Jake-et.

437
 A kapitány bólintott.
– Hiányozni fog. – Maga elé bámult a levegőbe. Carsonnak az volt a
benyomása, hogy nagyon szeretné, ha mélyen lesújtott ember benyomását
keltené. – Tudja, én kezdettől fogva elleneztem ezt az egészet. Ha rajtam
múlt volna, mindez nem történik meg.
Bárcsak jobban a sarkára állt volna!, gondolta Carson, de szólni nem
szólt.
– Árulja el, megtudtak odalent valami lényegeset?
Carsont meglepte a kérdés.
– Igen – felelte –, azt hiszem, megtudtunk.
– Hála istennek, doktor. Ha már meg kellett halnia három embernek,
legalább annak örülhetünk, hogy a missziónak volt értelme. – A rendesnél
nagyobb nyomatékkal ejtette ki Carson címét, mintha így akarná tudomására
hozni a lenézését.
– Volt értelme. – Carson öregnek érezte magát. – De ettől még nem lehet
azt mondani, hogy érdemes volt ekkora árat fizetni érte.
– Értem. – Morris kissé asztmásan vette a levegőt. – De tudnia kell, hogy
a legénység egy tagjának és két utasnak a halála nem kis ügy. Rengeteg
papírmunkával jár, és sokat kell miatta magyarázkodni. És hiába, hogy a
hajó parancsnoka semmilyen módon nem hibáztatható, az incidens
óhatatlanul rám is rossz fényt fog vetni. És mindezt az önök jelenlétének
köszönhetem, uram.
– Sajnálom, hogy nehéz helyzetbe hoztuk.
– Kétségtelenül. Sajnos néha elkésünk az óvatossággal. Nos, most már
mindegy. Ma este 19.00 órakor gyászszertartást tartunk a sikló fedélzetén.
Carson elmosolyodott.
– Természetesen. – Megpróbált kicsit változtatni a helyzetén;
kellemetlenül érintette, hogy tehetetlennek érzi magát ez előtt az ember előtt.
– Van még valami?
– Nincs. – Morris tekintete ismét megkereste az övét. Ezúttal egyenesen a
szemébe nézett. – Sajnálom magát, doktor.

438
 *

Kétség sem fért hozzá, hogy a Perth legénysége szerette Jake Dickensont.
A falakra kitették Jake, George és Maggie kinagyított képeit. Jake a
pilótafülkében; George egy sziklás tengerparton, hajadonfőtt, a gondolataiba
merülve; és Maggie fürkésző tekintetű arca a fél vállára omló, sötét hajával.
Mintegy kilencvenen gyűltek össze a szertartásra. Az egyenruhába bújt
űrhajósok fekete karszalagot viseltek, az utasok tartózkodtak a kor divatja
szerinti színes ruhák viselésétől.
A szertartás mindenki megkönnyebbülésére rövid volt. Jake barátai és
bajtársai meséltek az együtt töltött szép napokról, megemlékeztek barátjuk
kedves, jóindulatú természetéről, a nekik tett szívességekről, amikről soha
nem beszélt. Néhányan felidézték Maggie-vel vagy George-dzsal
kapcsolatos emlékeiket is.
Carson örült, hogy senki sem hibáztatta őt. Mindannyian együtt vagyunk
ebben – ezt mondta mindenki a maga módján.
A sötétkék egyenruhás kapitány elnökölt. Elmondta, hogy a Catherine
Perth először veszített el valakit, hogy hiányozni fog neki Jake, és hogy bár
nem volt alkalma megismerni az Akadémia csapatának elhunyt tagjait, biztos
benne, hogy derék emberek voltak, és sajnálja az elvesztésüket. Itt szünetet
tartott, tekintetével végigpásztázva a falakon mindegyik képnél elidőzött,
majd végül megállapodott a sikló hegyes orrán.
– Vigaszt nyújthat számunkra az a tudat, hogy az emberi tudás ügyének
előmozdításáért haltak meg – jelentette ki ünnepélyes komolysággal és félig
leeresztett szemhéjjal. – Tisztában voltak a kockázatokkal, de egy percig
sem tétováztak. – Carsonnak az volt az érzése, mintha már a védekezésére
készülne, amikor majd meg kell jelennie a baleset körülményeit kivizsgáló
bizottság előtt. – Ennél nagyobb dicséretet nem mondhatunk Jake-re,
Maggie-re és George-ra. – A kapitány Carson felé pillantott, és a
Mindenható áldását kérte a gyülekezetre. Carson arra gondolt, hogy a
barátai jobb búcsúztatót érdemeltek ennél a közhelyektől hemzsegő,
összefüggéstelen beszédnél. De Morris zavartalanul folytatta.
Amikor végre befejezte, Carson előregurult a székével.

439
 Elővette a beszédét, és gyorsan belepillantott. Száraznak érezte, és éppoly
elcsépelt frázisokkal teletűzdeltnek, mint a kapitányét. Melanie Truscott, aki
eddig szótlanul figyelt, bátorítóan rámosolygott.
Carson visszacsúsztatta a lightpadet a zsebébe.
– Sem olyan régóta, sem olyan jól nem ismertem Jake-et, mint ti. De az én
embereimmel együtt halt meg, miközben nekünk próbált segíteni. – Hutchra
nézett. – Amikor elveszítünk valakit, annak soha nem lehet elég jó oka. De
ők tudták, és fontos, hogy ti is tudjátok, nem valami hétköznapi, szeszélyből
vállalt, banális turistaúton vesztek oda. Az, ami odalent van, nagyon is
számít. Jake, George és Maggie örökre eggyé váltak azzal az üggyel. Ahogy
mi mindannyian. – Szünetet tartott, és végignézett az egybegyűlteken. –
Sajnálom. A vérünkkel fizettünk érte. Bárcsak másképp történt volna!

Nem széledtek szét. A közös veszteségtől közösséggé válva együtt mentek

fel az első fedélzeti társalgóba, ahol a szokottnál több fény volt
felkapcsolva, és három fehér gyertya égett. Kis csoportokba verődve
beszélgettek.
Hutch életében először fordult elő, hogy egy űrhajón találkozott a halállal.
Mindig is tudta, hogy a csillagközi járatokon az ember és környezete által
létrehozott törékeny világ átmenetileg erős közösségeket hoz létre. Az
emberek közelebb kerülnek egymáshoz, egységbe tömörülve néznek szembe
az ellenséges univerzummal. Azok az ellentétek, amelyeket egy bolygó
széles színpadán egymással szemben kijátszva szerencsétlen
következményekkel járhattak, egy űrhajó megfigyelőállásában vagy egy sikló
fedélzetén rendszerint elsimultak. Ebből szükségszerűen következett, hogy
egy katasztrófa nagyobbat ütött. A csillagok között nem létezett a pálya
szélén álló nézelődő.
Az asztalok többsége foglalt volt. Hutch jött-ment az asztalok között,
sztorikat mesélt és hallgatott. Fájdalmas este volt ez számára. Előfordult,
hogy egy beszélgetés közepén felállt, és elvonult valahová, ahol egyedül
lehetett. Senki nem vette sértésnek tőle.
Truscott is odavetődött, és töltött magának egy pohár bort.

440
 – Megérkezett az Ashley Tee – szólt oda Carsonnak. – Amikor
elkészülnek, el tudja vinni a csapatát. De ha úgy döntenek, hogy velünk
maradnak, szívesen látjuk magukat. A kutatóhajón nincs olyan jó orvosi
ellátás, mint itt, ha szükségük lenne rá.
– Köszönöm, és elnézést kérek minden bajért, amit okoztunk – felelte
Carson.
– Túl fogom élni – mosolyodott el Truscott. – Frank, John beszélt
magával?
– Lényeges dologról nem. Tudom, hogy el van keseredve.
– Jót akar. De nyugtalan és feszült. Elveszítette az egyik emberét, és félti
a hírnevét. Nehéz időszak ez neki.
– Tudom. De tudva, hogy mások mit veszítettek, nehéz együtt éreznem
vele. – Truscott például még nagyobb bajban lesz. – Mit fog most csinálni?
– kérdezte.
– Nem tudom. Lehet, hogy írok egy könyvet. Alakulni fog egy bizottság,
hogy megvizsgálja, alkalmazhatók-e otthon is a terraformáló technikák
bizonyos dolgok megjavítása céljából. Szívesen dolgoznék benne.
Carson elfintorodott.
– A dagály és a tűzhányók rombolásának megakadályozása nélkül lehet
bármit is tenni?
A nő mosolya beragyogta az egész asztalt.
– Igen, lehet. Ami azt illeti, nagyon is sok mindent tehetünk. A probléma
tulajdonképpen az, hogy azok az emberek, akik tehetnének valamit, sokszor
nem akarnak változtatni. A hatalom nem is annyira romlott, mint inkább a
konzervativizmus melegágya. Őrködik a status quo felett. – Megvonta a
vállát. – Caseway azt hiszi, az egyetlen megoldás átköltöztetni egy kicsi, jól
képzett, gyakorlott csapatot egy olyan helyre, mint a Quraqua, és
újrakezdeni. Hajlamos vagyok egyetérteni vele abban, hogy az otthoni világ
elveszett. De nem hiszem, hogy az ember természete meg fog változni, csak
mert kiküldünk egy diplomás kontingenst.
– Nem hisz benne, hogy a Quraqua-kísérlet működni fog?
– Nem. – Truscott ivott egy korty bort. – Nem vagyok pesszimista

441
természetű. Legalábbis nem tartom magam annak. De nem: szerintem a
vadállatok ösztönösen önző természetűek. A Quraquának kell lennie az új
Földnek. És úgy sejtem, hogy az is lesz. De a képzettség legfeljebb rövid
távon változtat az emberen. Oktass, képezz egy tökfejet, a végén ugyanolyan
tökfej marad.
– Ennyire rossznak tart bennünket? – kérdezte előrehajolva Carson.
– Homo tökfejensz – felelte Truscott. – Olvasgassa a történelmét! – Az
órájára pillantott. – Nézzenek oda, mennem kell! Ha majd erről írnak,
legyen gondja rá, hogy helyesen írják le a nevemet! Egyébként hoztam
néhány üzenetet magának. Három borítékot halászott elő a zsebéből, és
átadta őket Carsonnak. Aztán megfordult, és elindult az ajtó felé.
A levelek a Perth postájával érkeztek. Kettőt Ed Horner küldött. Az első
így szólt:

SAJNÁLATTAL ÉRTESÜLTEM AZ ÜTKÖZÉSRŐL. REMÉLEM,

MINDEN RENDBEN VAN. ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB A CSAPAT
BIZTONSÁGA. TEGYÉL MEG MINDENT AZ EMBEREID
VÉDELMÉRE!

A másik két nappal későbbi keltezésű volt, és felhatalmazta Carsont, hogy

ha úgy látja jónak, vegye igénybe az Ashley Teet. „Az ésszerűség határain
belül.”
Hutch lépett mögé. Megmutatta neki a leveleket.
– Mit gondol? – kérdezte.
– Arról, hogy most mit csináljunk?
– Igen.
– Mostantól csak a levegőből végezzünk megfigyeléseket! Aztán menjünk
haza!
Carson egyetértett vele. Kiszeretett az Emlékműkészítők világából.
– Mondjon el mindent, amit az Ashley Teeről tud!
Hutch leült.
– Kétfős legénysége lesz. A széles körű felderítés a szakterületük. Föld

442
típusú bolygókat keresnek, és ezzel kapcsolatos általános kutatásokat
végeznek. Felszíni munkára nem képezték ki őket.
– Siklójuk lesz?
– Lesz – felelte Hutch. – De miért érdekli a sikló, ha úgysem megyünk le
a felszínre?
– Hutch, egész városok vannak odalent. Néhány közeli repülést biztosan
végre akarunk majd hajtani. Felderíteni annyit, amennyit csak lehet.
– Rendben. Az Ashley Tee egy Ranger típusú kutatóhajó. Kicsi, és a
siklója is kicsi. Mellesleg nem légköri repülésekre tervezték. Amolyan
repülő fülke.
– Azt mondja, atmoszférában való repülésre nem jó? De azért lehet?
Maga tudna vele repülni légkörben?
– Meg tudom csinálni. Esetlenül repülnék. És lassan. De meg tudom
csinálni.
Hutch még soha nem nézett ki ilyen jól. Sötét szemében és fekete ónix
fülbevalóján visszatükröződött a gyertyák fénye. A férfi egy eddig nem
létező mélységet, dimenziót érzett benne. Felidézte az első találkozásukat Oz
monolitjai között, amikor egy csöppet frivolnak tűnt a szemében.
Janet jött oda hozzájuk. Kicsit túl sokat ivott, és kedvetlennek látszott. A
bolygó vibrálni látszó pereme végiggördült a megfigyelőablak előtt. Az
éjszakai félteke fölött jártak, de az óceán és a felhőtakaró csillogott a
sötétben.
Hutch a harmadik borítékra sandított.
– Abban mi van?
– A Nokról jött. – Carson feltépte a borítékot.

FRANK. REKVIRÁLTAM EGY POSTAHAJÓT. ÚTON VAGYOK.

TARTS KI!

DAVID EMORY

– Na, lesz bőven segítségünk – mosolygott Janet. – Csak egy kicsit

443
elkéstek vele. Mindenesetre dicséretet érdemelnek, amiért megpróbálják.
Carson elnevette magát.
– David rájött, hogy találtunk valamit. Kíváncsi rá.

Hutch mindenkit megnyugtatott, hogy jól érzi magát, és miután Carson és

Janet elmentek, még sokáig ott maradt az első fedélzeti társalgóban.
Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy ezen az éjszakán egyedül
maradjon.
Az alkohol nem hatott rá. Időnként valaki mellé sodródott, leült,
megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de ő képtelen volt odafigyelni.
Szinte teljesen beleélte magát, hogy csak akarnia kell, és George belép az
ajtón. Hogy most is ott van a komlink másik végén.
Kényszerítette magát, hogy más dolgokra gondoljon. Carson gyanújára,
miszerint az űrállomás viszonylag új keletű. Hogy volt egy sötét kor.
Lepakolta az asztalt, és elővette a lightpadjét.
Nyolcezer éves ciklusok.
Húzott egy vonalat az oldal tetején keresztbe. Ez itt az Üres. Itt van a
Béta Pac III. A Kar peremén. A világ vége. És a Quraqua? Jóval hátrébb.
Ötvenöt fényévvel. A Föld felé. Bejelölte a Nokot, kilencvennyolc
fényévnyire a Quraquától és száztizenötre a Béta Pactól.
Beírogatta az ismert események dátumát: i.e. 21000 és 5000 a Béta
Pacon; i.e. 9000 és 1000 a Quraquán; i.e. 16000 és i.sz. 400 a Nokon. Ezt a
400-as évszámot kiegészíteni zéróra. Kitölteni a nyolcezer éves ciklust.
Eseményeket feltételezni a Béta Pacon i.e. 13000-ben, a Nokon i. e. 8000-
ben és a Quraquán, mikor is? I. e. 17000-ben.
Sokáig nézte az eredményt. Kinézett az ablakon az Emlékműkészítők
világára. Szigetek láncolata. Jáde-óceán. A kontinens a másik félteke körül.
Tudtak valamit. Megépítették Ozt, a kockaholdakat és egy nagyobb Ozt itt.
Miért?
Amikor újra a lightpadre nézett, meglátta. És olyan nyilvánvaló volt, hogy

444
nem is értette, hogy kerülhette el a figyelmét ilyen hosszú ideig.
Visszament a szállására, készített egy térképet, és ellenőrizte a számokat.
Minden ott volt a helyén.

KAPJA: TUDOMÁNYOS ÉS MŰSZAKI AKADÉMIA

KORMÁNYBIZTOSA
SMITHSONIAN SQUARE
WASHINGTON, D. C.

KÜLDI: A BÉTA PAC CSOPORT VEZETŐJE

TÁRGY: HELYZETJELENTÉS A KÜLDETÉSRŐL

HELYI LÉTFORMÁK TÁMADÁSA KÖVETKEZTÉBEN ELVESZÍTETTÜK MAGGIE-T ÉS

GEORGE-OT. KÉRLEK, TEDD MEG A HIVATALOS BEJELENTÉST! MINDKETTEN
ÚGY HALTAK MEG, HOGY A TÁRSAIKAT AKARTÁK VÉDENI. TELJES
FELSZERELÉSSEL ELLÁTOTT EXPEDÍCIÓRA FONTOS FELFEDEZÉSEK VÁRNAK.
JELENTÉS MEGY. AMÍG A FORRÁSAINK ENGEDIK, AZ ASHLEY TEEVEL
MARADUNK.

CARSON

445
Negyedik rész

Isten gépezete

446
 HUSZONHAT

Az NCK Catherine Perth fedélzetén, április 15. péntek, 05.15

Carsont a csengő hangja ébresztette fel nyugtalan álmából.

Beengedte Hutchot, aki magánkívül volt az örömtől.
– Azt hiszem, megtaláltam! – mondta egy lightpadet lengetve.
– Mit talált meg?
Hutch ledobta magát egy székbe.
– Ha elmegyünk a megfelelő helyre, és csinálunk egy Ozt, megtudhatjuk,
miről szól ez az egész – mondta lelkesen.
– Csinálunk egy Ozt? Ezt most komolyan mondja? Mi nem tudunk Ozt
csinálni. – Vajon mennyit ihatott ez a nő az éjjel? – Aludt egyáltalán? –
kérdezte szemrehányóan.
– Hagyjuk most az alvást! – vágta rá Hutch. – A számok dolgoznak.
Carson kávét tett fel.
– Lassítson! Milyen számok? És hol van a megfelelő hely?
Hutch fogott egy távirányítót, és feltett egy csillagtérképet Carson
képernyőjére. Húzott egy vonalat az Üres peremén, és ezzel párhuzamosan
egyet-egyet a Béta Pacon, a Quraquán és a Nokon keresztül.
– Azt kezdettől fogva tudtuk, hogy nyolcezer éves ciklusaink vannak. De
nem láttunk semmilyen más mintát. Talán mert itt volt az orrunk előtt.
Úgy gondoljuk, hogy két esetről tudunk a Nokon és kettőről a Quraquán.
És talán legalább egyre látunk bizonyítékot itt.
– Oké – bólintott Carson. – Na és?
– Ha valóban van egy nyolcezer éves ciklus, és tudjuk, hogy volt egy
esemény itt valamikor i. e. 5000 körül, akkor lennie kellett egy korábbinak i.
e. 13000 körül. Így van? És i. e. 21000-ben. – Kirakta a számokat egy
táblázatba.

447
ESEMÉNY
BÉTA PAC
QURAQUA
NOK

1
I. E. 21000

2
I. E. 13000

3
I. E. 5000

– Ha megmaradunk a nyolcezer éves ciklus mellett – folytatta és

visszafelé haladunk az időben, akkor i. e. 17000-ben kellett valaminek
történnie a Quraquán, igaz?

ESEMÉNY
BÉTA PAC
QURAQUA
NOK

1
I. E. 21000
I. E. 17000

2
I. E. 13000

448
I. E. 9000

3
I. E. 5000
I. E. 1000

– Oké.
– Jó. A második és harmadik Quraqua-eseményben biztosak vagyunk.
Mindkét esetben négyezer évvel később kezdődtek. Mit sugall ez?
– Ha agyonütnek, se tudom.
– Frank, ugyanilyen az is, ami a Nokon történik.
– Milyen értelemben?
Hutch ekkor kitöltötte az utolsó oszlopot is.

ESEMÉNY
BÉTA PAC
QURAQUA
NOK

1
I. E. 21000
I. E. 17000
I. E. 16000

2
I. E. 13000
I. E. 9000
I. E. 8000

3
I. E. 5000
I. E. 1000

449
0

– Itt mindig egy ezeréves különbség van – állapította meg Carson. –

Látom a rendszert, de nem értem, mi az értelme.
– Ez egy hullám, Frank. És az Üresből jön. Hetvennégy évenként tesz meg
egy fényévnyi utat. Az első, amiről tudunk, az A hullám, valamikor i. e.
21000 körül érkezett ide, a Béta Pacra.
– Azt a…!
– Négyezer év múlva eléri a Quraquát, aztán ezer év múlva, vagy
valahogy úgy, megérkezik a Nokra.
Carson végiggondolta a hallottakat. Fantazmagóriának hangzott. De a
számok igazolni látszottak.
– Mi lehet az?
– A Hajnalon Lépdelő – felelte Hutch.
– A micsoda?
– Emlékszik a quraquat imára? – kérdezte Hutch összehúzott szemmel.
Kirakta a képernyőre:

Hau-kai utcáin várakozunk.

Éjszaka lesz, megjön a tél,
A világ fényei kihűlnek.
Ma, Bilat uralkodásának
Háromszázadik évében
Eljön ő, aki a hajnalon lépdel,
Talpa alá gyűri a napot,
És ítél az emberek lelke fölött.
Háztetőről háztetőre lép,
És beindítja Isten gépezetét.

– Akármi legyen is, valami módon összefügg az Oz-építményekkel –

jelentette ki.
A szobában lehűlt a levegő.

450
 – Lehet, hogy talizmánok? – töprengett Carson. De nyugtalansággal
töltötte el a gondolat, hogy egy fejlett faj a természetfölöttit hívhatja
segítségül.
– Vagy célpontok – mondta Hutch. – Rituális áldozatok? Jelképes
engesztelő áldozatok az isteneknek? – Megfordult, és egyenesen Carson
szemébe nézve folytatta: – Ha ebből bármi is igaz, az a hullám, amelyik
400-ban átvonult a Nokon, azóta körülbelül harmincöt fényévnyi utat tett
meg. – Húzott egy következő párhuzamos vonalat, hogy megmutassa, épp hol
van. – Ezen a nyomvonalon van egy csillagrendszer. Azt hiszem, el kéne
mennünk oda, hogy egy pillantást vessünk rá.

Carson korai látogatást tett Truscottnál, a szállásán.

– Egy szívességet szeretnék kérni – kezdte. – Szeretnék kölcsönkérni
néhány felszerelést.
– Mire van szüksége, Frank?
– Egy nagy teljesítményű sugárfegyverre. A legnagyobbra, ami csak van.
Van ilyen a hajón, ugye?
– Van, több is. Csak nem akar lemenni és ásni? – nézett rá a nő zavartan.
– Nem – felelte Carson. – Semmi ilyesmi. Arról van szó, hogy kimennénk
a rendszerből.
Truscott meglepődött.
– El tudom intézni. Mi van még?
– Egy sikló. Ami elég nagy, hogy harcállásnak lehessen használni.
– Oké. Ez is menni fog. De alá kell írnia, hogy átvette.
– Köszönöm, Melanie. Hálás vagyok.
– Lehet is. És most halljam, miről van szó!
Carson nem látott okot rá, hogy titkolózzon.
– Rendben. Mit szólna hozzá, ha elmennénk reggelizni?

451
 Az Ashley Tee lényegében egy központi tengely körül forgó négy henger
együtteséből állt. Rengeteg érzékelő és kommunikációs berendezéssel
szerelték föl. Hutch már azelőtt beszélt velük, mielőtt átszálltak volna.
– Egy híresség is lesz velünk – újságolta mosolyogva.
A híresség a pilóta volt, a már-már legendás Angela Morgan.
Angela magas, vékony, ezüst hajú, szürke szemű nő volt. Hutch eddig még
nem találkozott vele, de tudni tudott róla. Angela a kezdeti időkben sok
úttörő repülést hajtott végre, kijjebb tolva a magrepülés határait, és a
háttérben működő hajtóerőként része volt a fénysebességnél gyorsabb
repülésnél alkalmazott biztonsági intézkedések bevezetésének.
A partnere egy afrikai fizikus, Terry Drafts volt, talán még feleannyi idős
sem, mint ő. A halk szavú, befelé forduló, komoly fiatalember nem csinált
titkot abból, hogy Angélával repülni számára egyenértékű azzal, mintha nagy
dolgok eléréséhez váltott volna jegyet.
– Ha tényleg talált valamit, Carson, akkor boldogan segítünk. Így van,
Terry? De ne pazarolja az időnket! – mondta Angela.
Mivel minden hajó fedélzetén volt a greenwichi idő szerint beállított óra,
az új utasok nem szenvedtek időveszteséget. A különböző flották egyes
hajóin egységesen a délelőtt derekán jártak, amikor Angela megmutatta
újdonsült utasainak a szálláshelyüket.
Az ebédnél odaült hozzájuk, és meghallgatta a beszámolójukat a
rendszerben szerzett tapasztalataikról. Végül rákérdezett, hogy biztosak-e
abban, hogy ez az Emlékműkészítők bolygója. (Biztosak voltak.) Hogyan
vesztek oda a társaik? (A részletekbe ugyan nem mentek bele, de amit
elmondtak, az is épp elég volt, hogy kiérdemeljék Angela rosszallását és
tiszteletét.)
– Már értem, miért akarták, hogy a rendelkezésetekre bocsássam a
hajómat – mondta. – Maradhatunk itt, vagy elmehetünk a Zebra Fokra, vagy
akár elmehetünk egyenesen vissza, a Földre. Döntsétek el! – A Fok volt a
legközelebbi felderítőhajók megállóhelye.
– Az itteni rendszer egyik holdjára szeretnénk egy pillantást vetni, Angela
– felelte Carson. – Azután egy komolyabb útra indulnánk.

452
 *

Angela beállította a hajó teleszkópját a kikötővárosra. Békésnek,

nyugodtnak tűnt: üde zöld dombok között megbújó fehér romok, tengerbe
ömlő sűrű erdők. A leomlott híd, amely nem vezetett sehová.
Két napot töltöttek az Oz-szerű leletnél. Újra megcsodálták függőleges
vonalait. Drafts szerint ez volt a derékszögek Mekkája. És a Quraqua
holdján épülttel ellentétben itt nem volt kivétel: nem volt kerek torony.
De ez is romokban hevert. Elszenesedve. Kráterektől felszaggatva.
– Láttam a másikat – mondta Angela. – Miért műveltek ilyet?
– Abban reménykedünk, hogy megtaláljuk a választ – felelte Carson.
Aznap este, 2203. április 18-án, hétfőn, röviddel 11 óra előtt elhagyták a
hold körüli pályát.

A harmadik estén Carson ünnepélyesen raktárba helyezte a kerekes

székét. Janet pedig előállt egy újabb elmélettel. Elsőként Hutchnak beszélt
róla.
– Gondolkoztam azon a soron abban a quraquat imában…
– „Az isten gépezetén”?
– Igen. Az isten gépezete…
– Mi van vele?
– Nem lehetünk messze tőle. Ha létezik egy A hullám, az, ami i. e. elérte a
Béta Pacot: ha továbbment, el kellett érnie a Földet is.
Hutch bólintott.
– A civilizáció hajnala előtt, igaz? Mielőtt bárki láthatta és feljegyezhette
volna.
– Nem egészen. Valamikor i. e. 5000 körül söpörhetett át a
Naprendszeren.
Hutch várakozón nézett rá. Az időpont nem mondott neki semmit.
Janet vállat vont.

453
– A legújabb becslések szerint akkor pusztult el Szodoma és Gomora.

454
ARCHÍV
(lézerbójával továbbítva)

KAPJA: NCA CARY KNAPP

ATT: DAVID EMORY

KÜLDI: FRANK CARSON, BÉTA PAC MISSZIÓ NCA ASHLEY TEE

TÁRGY: HADMOZDULAT

DAVID, SAJNÁLOM, HOGY ELMEGYEK, MIELŐTT IDEÉRNÉL, DE A MUNKA

MEGKÖVETELI. LEHET, HOGY KI TUDJUK DERÍTENI, MI TÖRTÉNT AZ ORIKONON.
LEGKÖZELEBBI MEGÁLLÓ LCO4418. HA TUDSZ, CSATLAKOZZ HOZZÁNK!

CARSON

455
 HUSZONHÉT

Az NCA Ashley Tee fedélzetén, útban az LC04418-ra, április 27. szerda,

19.30

– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csináljuk – nézett homlokát ráncolva
Drafts a kezében tartott két kettes lapra.
– Mit? – pillantott fel Angela egy könyvből.
– Sárkányra vadászunk – felelte Hutch. Az ő kezében nem volt semmi.
– Megéri az utat – jelentette ki Angela. – Egy szót sem hiszek belőle, de
volt már, hogy tévedtem. – Szó szerint áradt belőle az életerő. Hutch simán
el tudta róla képzelni, hogy belerepül egy tűzhányóba.
– Felőlem – mondta erre Drafts. Nyert, és ettől madarat lehetett volna
fogatni vele. – Nekem csak az a gondom, hogy nem tudom elképzelni, hogy
nézhet ki az a valami. Nyolcezer évenként romboló nanogépek hordái
rontanak ki valahonnan az Üresből, és elözönlik a galaxist? – Lapjával
lefelé letette a kártyáit az asztalra. – Vagy pszichopatákkal tele flották?
– Lehet, hogy nem az Üresből jönnek, hanem valahonnan a galaxis
központjából – vette át a szót Janet, és közben megpróbálta nem mutatni,
mennyire meg van elégedve a lapjaival. – Nyitok – mondta, és egy
pénzérmét dobott a bögrébe. – Ugyanabból az irányból jövök.
Drafts Carsonra pillantott.
– A negyvennégy-tizennyolc már megnézte. Ha bármi zajlana odakint, már
tudnánk róla.
– Nem biztos – vetette ellene Angela. – Ha ez a dolog tényleg létezik,
lehet, hogy nem könnyű megtalálni, hacsak valaki nem tudja, hogy mit
keressen.
– Hát én nem akarok senkit megsérteni, de kétlem, hogy ez a sárkány
fényes nappal kiállna, hogy megmutassa magát – jelentette ki Drafts,
továbbra is Carsonhoz intézve a szavait.
– Jaj, Terry, te sohasem tanulsz? – És Angela akkorát sóhajtott, hogy az

456
egész siklóban hallani lehetett. – Igazad van. Csakhogy a nagy felfedezéseket
mindig az önfejű alakok tették.
Carson rámosolygott.
– Oké – mondta Drafts, és vállat vont.
Hutch passzolt, és figyelte, hogy Janet halálra rémített mindenkit. Carson
felvette, és keverni kezdte a lapokat.
– Az Emlékműkészítők mint a Halál – mondta. – Talán olyasvalamit
építettek, ami végül elszabadult?
– Mi lenne, ha megvárnánk, amíg odaérünk? – próbált Hutch hárítani. –
Addig úgyis csak találgatunk.
Angela maga alá húzott lábbal ülve egy százéves japán tragédiát, a
Matamát olvasta.
– Ha létezik egy hullám, annak nagyon mélynek kell lennie, pár fényévnyi
mélységűnek, hogy legyen esélyünk egyáltalán észrevenni – mondta föl sem
nézve a könyvből. – Miféle mechanizmus lehet ilyen nagy?
– Ha létezik, akkor a Quraquától a Nokig húzódik – felelte Janet. – Ez
annyi, mint száz fényév. Minimum. – Carsonra pillantott. – Ennek olyan
hatása lenne, amit senki nem képes előidézni.
– Csak azt nem tudom, hogy mire jutunk a bizonyítékkal – folytatta Drafts.
– Szerintem ezeknek, bárkik voltak is, mániájuk volt, hogy amerre jártak,
mindenütt ott hagyták a kézjegyüket. Szerették az emlékműveket. Az Oz-
építmények és a kockaholdak afféle korai próbálkozások voltak. Ezeken
gyakorolták magukat. Nem kell rejtett értelmet keresni bennük; egyszerű
ujjgyakorlatok.
– Ugyan már, Terry! – szólt oda Carson.
– Miért ne? Miért kéne mély értelmű jelentőséget keresni bennük? Talán
ezek is csak azok, mint az emlékművek többsége: ahogy valaki a magas
művészetet elképzeli. És a nyolc évezredes ciklust aligha lehet tényként
kezelni. Az elmélet fele puszta találgatás, és fogadni mernék, hogy a másik
feléről meg ki fog derülni, hogy nem más, mint vágyálom.
Carson és Janet Hutchra néztek. Az ördögbe is, gondolta, garanciát nem
vállaltam érte. Ennek ellenére kényszert érzett rá, hogy megvédje az

457
elméletét.
– Az időpontokat nem én adtam meg – kezdte. – Azokat Henry Jacoby,
David Emory és a Perthen szolgálatot teljesítő adatszakértők állapították
meg. Én csak összeraktam őket. Ha a számok egybeesése véletlen, akkor
véletlen egybeesések. De nem vágyálom. Nem sárkányokkal találkozni
megyek oda ki.
A feszültség elmúlt, mindenki nevetni kezdett.

Ha egy kozmikus kéz eltolta volna az LCO4418 jelzésű vörös óriást a

Naprendszer középpontjába, a Merkúr és a Vénusz alámerült volna az
árhullámában, a Föld pedig beúszott volna az atmoszférája felső rétegébe. A
felszíne kevesebb mint 2200 Kelvin-fokon sült csendesen, ősrégi csillag
volt, sokkal öregebb a Napnál. Vérvörös fénye végigcsorgott
bolygócsaládja tagjain.
A rendszer mindkét végén, négy gázóriás által elválasztva, Föld típusú
bolygók keringtek. A felderítőcsoport, amely tíz éve járt ott, arra a
következtetésre jutott, hogy a központi égitesthez közelebb lehettek még más
bolygók is, de elnyelte őket az egyre táguló Nap. Úgy vélték, hogy az
LCO4418 közel járhat a jelenlegi ciklusa végéhez. Az elkövetkező
évmilliók során megkezdődik majd a zsugorodása.
Carson nézte a képernyőn a felvételeket. Lángnyelvek nem törtek fel a
mélyéből, napfoltok sem csúfították el békés felszínét. Rég volt, amikor
élete utolsó szakaszába lépett, halála hamarosan be fog következni.
Kozmikus mértékkel mérve hamarosan.
De még itt volt, és még akkor is nagyjából ugyanígy fog kinézni, amikor az
emberi faj már réges-rég találkozott a számára kirendelt sorssal. Vagy
valami mássá fejlődött.

Az út komor hangulatban telt. A Winckelmannon töltött napok vidámsága

és lelkesedése odalett. A legénység és az utasok az idő nagy részét együtt

458
töltötték. Senki sem vonult félre. De voltak nagy csendek, feszengő
pillantások és kimondatlan dolgok. Talán nem írható teljesen a véletlen
számlájára, hogy az LCO4418-hoz való megérkezésük előestéjén a
beszélgetés jórészt arról folyt, hogyan kellene tökéletesebbé tenni a
temetéseket ahhoz, hogy a jövendő régészeknek könnyebb dolguk legyen.
Május 7-e késő délutánján, a bolygósíktól jóval délebbre, visszaugrottak
a valós űrbe.
Carson őszinte pillanataiban tisztában volt vele, nem hiszi, hogy bármit is
találnak. Az igazat megvallva, nem hitt a hullámban. Izgalmas elképzelésnek
tartotta, de semmiképpen sem hitelt érdemlő jelenségnek. Most ott állt az
Ashley hídján, az irdatlan térségeket fürkészve, és azon tűnődött, nem
először, hogy mit keres itt.
Az eredeti csoport három életben maradt tagja már rájött, hogy többé nem
tudják titkolni egymás elől az érzéseiket, Carsont tehát nem érte
meglepetésként, amikor Hutch, aki odalépett mögé, nyomban átvette a
hangulatát.
– Néha vállalni kell a kockázatot, aztán lesz, ami lesz – mondta.
Hozzákezdtek egy egész rendszerre kiterjedő leletfelderítéshez. De nem
hozott eredményt, ami persze nem jelentette azt, hogy nincs semmi, csak azt,
hogy a keresett objektum túl messze van, vagy egészen kicsi, esetleg egy
égitest mögött rejtőzik.
Józan belátásuk ellenére – mert ha nagyon muszáj volt, megegyeztek
abban, hogy szellemeket üldöznek – csalódottak voltak.
– Teljesen átlagos rendszer – közölte Angela, az eredeti felderítőcsapat
felvételeit nézegetve. – Mit csinálunk most? – kérdezte Hutchtól.
A vörös óriás uralta az egész képernyőt.
– Függőlegesek és meredekek – mondta Hutch. – Csinálunk néhány
derékszöget.

Carson egy jó építési területet keresett. Részletesen elmagyarázta a

haditervét, mire Angela előhozta a felderítők által készített

459
terepfelvételeket. Úgy döntöttek, hogy a második bolygó, a 4418-IID – a
Delta – körül keringő egyik óriásholdat fogják használni.
Drafts kirakta a képernyőre. A vörösen derengő napfényben ezüst és arany
színben játszó, egzotikus kis világnak látszott. Felhők úsztak a narancssárga
hómezők és nitrogéntengerek, metánmocsarak és elgörbült hegyvonulatok
felett. Megbújt a nagy bolygó ritkás gyűrűinek árnyékában.
A mérések hidrogént, metánt, nitrogént, tekintélyes mennyiségű etánt,
hidrogén-cianidot és etilént mutattak ki az atmoszférájában.
A központi világtól mért távolsága 650 000 kilométer volt.
Forgási sebesség: 13 nap
Átmérő: 5 300 kilométer
Felszín hőmérséklete: -165 Celsius-fok az egyenlítőnél
Felszíni gravitáció: 0,37
Keringési idő: 11,14 nap
Kora: 4,7 milliárd évre becsült, tíz százalékos hibaaránnyal
A rendszer 12 CsE-nyire volt a napjától.
A déli féltekén a szemük láttára tört ki egy jégvulkán. Esett a hó az egyik
óceán felett, és egy közeli partszakaszon sűrű eső zuhogott.
– A felhőszakadás esélye kétszáz százalék – közölte Angela. – Sok-sok
etilalkohol van odalent, és a hőmérséklet nagyjából megfelelő. – Szája
széles mosolyra húzódott. – Nem lepne meg, ha benzintavakat találnánk.
Carson délen, körülbelül húsz fokkal az egyenlítő alatt találta meg, amit
keresett: egy fennsíkokkal tele, végtelenbe nyúló síkságot.
– Itt – bökött a képernyőre. – Itt fogunk tábort verni.

Hutch Drafts segítségével hármat leszerelt az Ashley Tee külső kamerái

közül. A hajó így bizonyos pontokra nem látott rá, de így is elboldogultak.
Felállítottak egy talpat a lézerágyú és háromlábú állványokat a kamerák
számára.

460
 – Meséljen nekem ezekről a kommunikációs berendezésekről! – kérte
Carson, mialatt a harmadik nap kora délutánján a gázóriás körüli pályán
haladtak. Reggel lesz, mire a Delta röppályájára állnak.
Hutch felszerelte neki az egyik kamerát, szétnyitotta a háromlábú állványt
(amit a jégbe fognak rögzíteni), és hozzákapcsolt egy érzékelőklasztert.
– Elhelyezzük a kamerákat a célpont körül, a földön. Fellövünk két
kommunikációs műholdat. Ha a kamerák látnak valamit, továbbítják a
képeket a komszatoknak, amelyek nyomban riasztják a Zebra-fokot. A
szatelliták konvex foglalatba vannak zárva. Semmi derékszög.
– Mi hozza működésbe a kamerákat?
– Az elektromos aktivitás hirtelen és jelentős fokozódása vagy a
hőmérséklet gyors megemelkedése. Mindegyik kamera saját
érzékelőrendszerrel van ellátva, és egymástól függetlenül működik. Ha
valóban történik valami, akkor arról képeket kell kapnunk.
– Mi a helyzet a közönséges elektromos viharokkal? Nem indítják be a
kamerákat?
– Angela azt mondja, hogy itt nagyon ritka a villámlás, ennélfogva nincs
sok esély rá, hogy normális jelenségek működésbe hozzák a szenzorokat. Ha
mégis előfordulna – rántott egyet a vállán –, akkor valaki hiába fog kijönni.
– Valakinek ki kell jönni? – Carson nem így képzelte a riasztás rendszerét.
– A Fokon nem tudják megállapítani a képek alapján?
– Ők nem fognak képeket kapni. A képek a műholdakban lesznek
elraktározva. Mindössze annyi történik, hogy kimegy a riasztás.
– Miért nem küldik tovább a képeket?
– Nem tudják. A hipertéri kommunikáció rengeteg energiát igényel.
Komplex átvitelekhez nem tudunk elég energiát fejleszteni, hacsak mi
magunk nem időzünk ott, és nem kapcsolódunk rá az Ashley hajtóművére.
Ezért a második legjobb lehetőséggel élünk: odacsipogunk nekik.
Hát ez remek, gondolta Carson. Valahányszor valami elektromos vihar
támad, ki kell küldeniük egy hajót.
– Nem mondhatnám, hogy különösebben tetszik a dolog – morogta. –
Mennyire lesznek biztonságban a kamerák, ha bekövetkezik egy esemény?

461
 – Nehéz megmondani, mivel igazából nem tudjuk, milyen eseményt
várjunk. Ahhoz, hogy a rövid távú érzékelők működni tudjanak, közel, a
célterülettől számított pár száz méteren belül kell történnie. Ha
messzebbről, távműködtetéssel próbáljuk csinálni, egészen biztos, hogy egy
sor hamis riasztást kapunk.
– Rendben.
– Még valamit. Ha megmutatkozik az a fajta akció, amit keresünk, akkor
sok elektromosság lesz az atmoszférában, és az adásban zavar keletkezik.
Ebben az esetben a szatelliták nem kapnak képet.
– Akkor programozza be késleltetett adásra is!
– Megtörtént. És emellett rögzítünk mindent, ami a talaj szintjén történik.
Mindenütt sok-sok másolatot fogunk őrizni. Ha az eszközök közül egy is
túléli, lesz felvett anyagunk. – Hutch büszke volt a munkájára, és remélte,
hogy Carson is észreveszi. De ő továbbra is a gondolataival volt elfoglalva.
– Amennyire csak tudtam, igyekeztem védeni a felszerelést – folytatta Hutch.
– Oké – mondta erre Carson. – Helyes.
– Egy-két év múlva ki kell küldenie valakit, hogy cserélje ki az egész
cuccot. Nem ilyen munkára készült, úgyhogy nem fogja hosszú ideig túlélni a
mostani alkalmat.
– Tudom – bólintott Carson. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ez
elég valószínűtlen út lenne.

Egy hegyvonulat és egy nitrogén- és szénhidrogén-iszappal tele mocsár

közötti tágas, hóborította síkságon kijelöltek egy célterületet. A fennsíkok,
amelyek már felkeltették Carson figyelmét, szétszórtan helyezkedtek el az
amúgy egyenletesen lapos vidéken. Mint egy darabka jéggel borított és a
távoli Nap fakóvörös fényében fürdő amerikai vadnyugat.
Letelepedtek egy négy fennsíkot számláló vidéken, melynek oldalai
körülbelül hatvan kilométer hosszúak voltak. Valamennyi fennsík nagyjából
négyzet alakú volt. (Elsősorban ezért választották ki ezt a négyes csoportot.)
A legkisebb körülbelül hat négyzetkilométeres, a legnagyobb mintegy száz.

462
Carson sokért nem adta volna, ha egy négyzet sarkaiban találna négy
fennsíkot, de a természet nem adta ezt meg neki, sem ezen a világon, sem a
rendszer többi tagján. Még ez esett a legközelebb ahhoz, amit szeretett
volna.
Úgy tervezték, hogy gyorsan kiigazítják az egyenetlen éleket, és tökéletes
négyzetekké alakítják át a fennsíkokat. Háromnál ez csak apró formázást
igényelt, de a negyedikhez, a legnagyobbhoz komoly erőfeszítésre lesz
szükség.
– Nem nagyon fognak Ozra hasonlítani – közölte Terry.
– Dehogynem – ellenkezett Janet. – Mire végzünk velük, csupa egyenes
vonalból fognak állni. Görbeségek nélkül. Mint a kockaholdak.
– És azt hiszed, az egyenes vonalakon múlik?
– Igen – vágta rá Janet. A derékszögeken. Mindig visszavezethető a
derékszögekre. – Tudod, mit? Lehet, hogy csak arról van szó, egy olyan
mintát kell csinálni, ami a természetben nem jelenik meg. Arról beszéltünk,
hogy húzni kéne egymást keresztező vonalakat. Úgy, hogy szép legyen. De
lehet, hogy ez nem számít.
Carsont kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy a hajón senkinek sem volt
tapasztalata a lézerágyúval.
– A végén még magunkat fogjuk lelőni vele – mondta.

A sikló rakterében állították fel a lézerfegyver állványát. Janet

bizonytalanul nézegette, majd mosolyogva odaszólt Hutchnak:
– Ha ez a cucc kiesik, vége a műsornak.
Hutch megpróbálta maga elé képzelni, hogyan fog lezajlani a hadművelet.
Időnként szinte az oldalára döntve kell repülniük a siklóval, hogy a raktér
ajtajából jó szöget kapjanak a célterületről.
– Remélem, közülünk nem esik ki senki – felelte. Megpakolták a fedélzet
pod moduljait, és megtöltöttek jó pár tartalék oxigéntartályt. Ha a helyzet
rosszra fordulna, innen nem tudnának levegőt recirkulálni. Éppen ezért
Carson, aki ezúttal mindent elkövetett a biztonságuk érdekében, egy hónapra

463
elegendőt hozott belőle.
– Miért kell ennyi? – kérdezte Drafts.
– Tönkremehet a sikló, és itt ragadhatunk – válaszolta Carson.
Hutch nem szerette a siklót. Olyan volt, mint egy doboz – nem
kimondottan aerodinamikus, atmoszférarepülésre nem igazán alkalmas.
Döcögős utazás lesz. És lassú. Arról sem volt teljesen meggyőződve,
ellentétben azzal, amit Carsonnak mondott, hogy képes lesz elvezetni.
– Nem szívesen mondom ezt, de ez egy cipősdoboz, amire szárnyakat
raktak – mondta. – Jobb lenne, ha rávennénk Angélát, hogy ő vezesse. Ő már
hozzászokott, és nála egyébként sincs jobb.
– Nem lehet az olyan nehéz.
– Merne rá fogadni?
Carson ránézett, és mosolyogva bólintott.
Magával vitte Hutchot a hídra, ahol Angela épp a célterületről készült
felvételeket vizsgálta.
– Szeretnénk, ha maga vezetné a siklót – mondta minden bevezető nélkül.
– Hutch azt mondja, hogy valószínűleg nehéz lesz kezelni, és szerinte maga
nagyon ért hozzá.
Angela egy hosszú percig fürkészve nézett rá.
– Te ezt szeretnéd? – kérdezte végül Hutchtól.
– Igen. Szerintem jó ötlet lenne.
– Akkor megcsinálom. – Hutch úgy látta, mintha volna még valami a
fejében. – Persze a siklón szűk a hely. És négy emberrel a földi állomás is
zsúfolt hely lesz.
Hutch vett egy nagy levegőt.
– Engem nem izgat a dicsőség – mondta. – Ha akarod, addig segítek
tartani itt a frontot.

Másnap reggel a sikló elhagyta a kikötőt, levált az Ashley Teeről, és

464
elindult lefelé. Angela beprogramozta azt a siklórepüléssel megtehető
útvonalat, amellyel majd beléphetnek a légkörbe. A felső rétegbe minden
nehézség nélkül siklottak be.
A hajó mozgása és a helyi mágneses mezők közötti finom interakció
elegendő felhajtóerőt biztosított Angélának. Ám ahogy a légnyomás
emelkedett, dobálni kezdte a járművet. A szél vadul ostromolta a burkolatot,
és sűrű esővel verte az ablakokat. Carson, aki átmenetileg hátul bekötötte
magát, egyre csak siránkozott.
– Semmi vész! – mondta Angela. – Az ilyen járművel mindig jókora
ellenszélben lehet csak menni. Nyugalom! Kicsit kellemetlen.
Hegyvonulatok, hódűnék és egy kávébarna tenger emelkedtek alájuk.
Egyetlen emberi láb nyoma sem, gondolta Hutch. Soha.
Egy óra múlva egy iszapos, sáros folyó felett átrepülve megközelítették a
célterületet. Hófoltos, sziklás, szakadékoktól szabdalt táj terült el alattuk. A
vörös Naptól és a látóhatáron lampionként függő, savószínű gyűrűvel
övezett óriástól novemberi homály borult mindenre. Szürke, hideg és
fenyegető. Nem olyan hely, ahol a vidéki kúriák szoktak épülni.
Angela délnek fordult.
– Tíz perc – közölte.
A táj kisimult. Újra feltámadt a szél, és a felszín eltűnt a futóhomokként
szálló hó alatt. Az ég vörös volt, de nem alkonyi vörös, inkább olyan, mint a
felhők a lángokban álló erdő felett.
És megjelent az első fennsík.

– Leszálltak – jelentette Drafts.

Figyelte a beérkező képeket. Janeten látszott némi aggodalom a sikló
leszállása közben, és láthatóan megkönnyebbült, amikor végre földet értek.
– Úgy néz ki, mintha nyugaton épp felhőszakadás lenne – mondta.
Narancssárga-szürke felhők vágtattak egy mustársárga ködréteg fölött.
– Bizonyíték a kétszáz százalék valódiságára.

465
 – Janet – fordult szembe vele Drafts. – Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Mihez kezdesz a szabad időddel olyankor, amikor nem kergetsz
kozmikus hullámokat?
A Janet jobbján lévő kijelzők sötétek voltak. Ezek voltak a nagy
hatósugarú radarok, a szokatlan jelenségeket kutatták a rendszerben. A Nap,
a bolygók és holdjaik, az üstökösök, űrsziklák és törmelékek mind ki voltak
kapcsolva. Minden mást, mindent, ami eltér a megszokottól, ki egészen a
rendszer pereméig, jelezni fognak.
Hiábavaló erőfeszítés. Mi másnak lehetne nevezni?
– Már nem is tudom – felelte. – Komolyan mondom, már nem is tudom.

466
NAPLÓ

Leszállóegység jelenti, hogy földet értek.

Felbocsátottunk két komszatot a huszonnégy órás kapcsolat
biztosítására. Pályára állítottunk továbbá egy bóját a noki hajó
navigálása céljából, ha majd megérkezik.
Megjegyzem még, hogy ez a legszokatlanabb küldetés, amelyben valaha
részt vettem. Úgy tűnik, senki sem tudja, mit keresünk.

T. F. Drafts
NCA Ashley Tee

2203. május 14.

467
 HUSZONNYOLC

LCO4418-IID („Delta”), május 14. szombat, 17.45 GKI

A hófúvásban nem látszott a felszín, a hó mindent maga alá temetett, csak

a magasabban fekvő fennsíkok álltak ki belőle, mint valami rozsdabarna
tengeren úszó, szürke hajóraj. Az a négy, amelyet kiválasztottak, a síkság
legnyugatibb határán volt, ott, ahol a táj kezdett hegyes-völgyessé válni.
Hutch arra gondolt, hogy Carsonra mély hatást gyakorolhatott a Quraqua
holdjának Oz-építménye középső négyszögének sarkában emelkedő tornyok
látványa. Amikor ezt megemlítette, Carson először meglepődött, de aztán
igazat adott neki.
– Itt is ugyanezt szeretném csinálni – mondta. – Négyzetekből kialakítani
egy négyzetet. Teljes egészében nem fog sikerülni, de közel kerülhetünk a
megvalósításához.
A négy plató közül a legnagyobbik hátsó része eggyé vált egy heggyel. Ez
volt az, ami a legnehezebbnek ígérkezett, ezért ezt választották ki
alaptábornak. Angela erős szélben ereszkedett le, és óvatosan tette le a
siklót a narancssárga hóban. Hutch le volt nyűgözve.
A fennsík olyan nagy volt, hogy körülbelül tíz óra alatt tudták volna
körbejárni. A hóviharban nem láthattak el a széléig, de tudták, hogy nem kis
dologra vállalkoztak.
– Reggelig ne mozduljunk ki innen! – javasolta Carson. – Majd akkor
felállítjuk a tábort.
– Reggel van – mutatott Angela egy bíborvörös foltra a keleti égen. – De
igaza van. Várjuk meg, amíg a hóvihar kidühöngi magát! Akkor majd az
értelmét is látni fogjuk ennek a projektnek – tette hozzá fanyar mosollyal.

Amikor Jane feljött a hídra, Drafts letette a műszaki leírásokat tartalmazó

kézikönyvet.

468
 – Van valami?
– Csend van. Azt hiszem, mindnyájan alszanak.
– Tudunk valamit az időjárásról?
– Rémes. De azt hiszem, hogy mindig rémes. Nem tudom…
meteorológiából mindig gyenge voltam.
A képernyők be voltak kapcsolva. Mutatták az energiafogyasztást, a kis és
nagy hatótávolságú radarok jeleit, a magasságot, az orbitális konfigurációt.
Az üzemanyagszintet. A létfenntartó berendezéseket mind a hajón, mind a
siklón.
Janetnek kedvére volt az, ahogy a dolgok elrendeződtek. Drafts, noha
ellenségesen viszonyult a projekthez, a maga fura humorérzékével neki való
társaság volt. És az élet is könnyűnek ígérkezett ezen a minden kényelemmel
felszerelt hajón. Ezzel szemben az, amit a felszínen fognak végezni, keserves
kulimunka lesz.
Már épp talált valami társalgási témát, amikor Drafts megmerevedett.
Szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt egy vészjel.
– A nagy hatótávolságú – mondta Drafts.
Két kijelző világosodott ki. Optikai és szenzoros felvételeket mutattak egy
elmosódott objektumról. Tizenkét CsE távolságra innen.
– Furcsa – mondta homlokát ráncolva Drafts.
Vetített átmérő: 23000 km.
– Szabálytalan alakú – vette észre Janet.
– Úgy látszik, eggyel több világ van. – Drafts lehívta a felderítési
adatokat. – Nem kéne itt lennie – dünnyögte. – Tanulmányozni kezdte a
szenzor képét. – Nem túl nagy a penetrációnk. Olyan, mint egy felhő.
Hidrogén és por. Nyomokban vas-, szén-, formaldehid- és
szilikátrészecskék.
– Szóval felhő. – Janet nem értette, miért van Drafts ilyen zavarban.
– Angela többet tudna erről, mint én, de nekem nagyon szokatlannak tűnik.
Általában sokkal nagyobbak szoktak lenni.
– Mi van a belsejében?

469
 – Nem tudom. Nem jutunk be a belsejébe.
Ötös nagyításra állt át, és élesítette a képet. Így is csak egy elmosódott
foltot látott.

Delta, május 15. vasárnap, 10.45

Mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, elállt a szél. A fennsík tetején

néma csend volt, amikor kinéztek az összevissza gyűrődött, narancssárga
pusztaságra. Angela kiemelte a siklót a köré rakódott hótorlaszból, s végre
kiszállhattak, hogy megépítsék a táborhelyüket.
Két óra alatt felállítottak egy RK/107 hiperszuper túlnyomásos
menedékhelyet, amely három, egymáshoz illeszkedő (de teljesen önálló)
ezüst és fekete kupolából állt. A hó nedves volt, súlyos, és nehezen
mozdítható, így mire lerogyhattak a kompressszékekbe, teljesen ki voltak
merülve. Időközben újabb vihar tört ki, de ezúttal a fejük felett gomolygó
felhőkből eső esett. A sűrű, ragacsos cseppek hangos loccsanással
pottyantak az ablakokra, és úgy araszoltak le az üvegen, mintha amőbák
lennének. Időnként villámok lobbantak fel.
– Ennyit a ritka elektromos viharokról – jegyezte meg Angela, aki egy
ablak mellett ült.
– Egyébként ha ez tényleg benzintartalmú légkör, a villámok miért nem
robbantják fel az egész mindenséget? – töprengett Carson.
– Nincs oxigén – felelte Angela. – Ha oxigén is volna a keverékben,
akkor most parádés műsort láthatnánk.
A menedékhely a legkorszerűbb technikával készült. Mindenkinek volt
saját lakrésze, volt vécé és mosdó, konyha, műveleti központ és tanácsterem.
Polarizált ablakokat építettek be valamennyi külső falba. Kényelmes
bútorok, zenelejátszó, széles körű adattárak álltak rendelkezésükre. Ízletes
ételeket ehettek.
– Rosszabbul is járhattunk volna – vélekedett Angela, aki a többiekhez
hasonlóan olyan szállásokhoz volt szokva, amiket a legolcsóbb ajánlatot
tevő cég készített el.

470
 Elgondolkodónak látszott. És amikor Hutch megkérdezte, mi jár a fejében,
kicsit habozva válaszolt.
– Nem is tudom. Közeledem a nyugdíjba vonuláshoz. Tulajdonképpen már
ide sem akartak elengedni. Azt hiszem, ez az út lesz a hattyúdalom. – Szürke
szeme csillogni kezdett. – Ez a legérdekesebb kiküldetés, amin részt veszek.
– Látszott rajta, hogy most befelé fordult. – Igen. Ilyet, mint ez, még sohasem
láttam. Remélem, találunk valamit, hogy stílusosan távozhassak.
– Akár egy sárkányt is?
– Persze – vágta rá Angela. – Főleg egy sárkányt.

– Nem fog túl közel elhaladni.

Janet az Ashley különböző útjairól küldött jelentései böngészésével
töltötte az időt. A hajó idősebb, jórészt középkorú, stabil G típusú csillagok
felderítésével foglalkozott, amelyeknél valószínűsíthető volt, hogy vannak
lakható bolygói és idegen civilizációi. Eddig nem járt sikerrel a
fáradozásuk.
A tőle jobbra lévő mellékképernyő a felhőt mutatta. Nem sok minden
változott rajta. Valamivel jobban kirajzolódott, és egy egészen kicsit
csökkent a távolsága.
– Hé! – Drafts rámeredt a műszerfalra. – Úgy látom, kapunk egy másikat
is.
– Másik mit?
– Egy másik felhőt.
– Hol? – csúszott be Janet a mellette lévő székbe.
– A legtávolabbi nagy hatósugarúnál. – Ujjával a kijelzőre bökött. Janet
kitette egy képernyőre. – Ez a Nap túloldalán van, és távolodik tőlünk. Kint
van a rendszer peremén.
– Kaphatunk róla egy élesebb képet?
– Túl messze van. – Drafts az adatbankokban keresgélt. – De ez ugyanúgy
nincs a térképeken, mint a másik. – Hirtelen szembefordult Janettel. – Egyik

471
sem volt itt, amikor azt az első felderítést folytatták.
– Vagy csak nem vették észre.
– Nem tartom valószínűnek. Talán nem ártana elmondanunk Angélának.

Éppen kiléptek a kupolából, át a zsilipen, ki a hóra, amikor Drafts hangja

elvágta az eddigi tereferélésüket:
– Van két anomáliánk.
Azért csak mentek tovább, nehézkesen taposva a havat. Carson már azon
gondolkozott, hogy hótalpakat kéne készíteniük.
– Miféle anomáliák? – kérdezte.
– Felhők, azt hiszem. Kettő.
– Itt? – nézett föl Angela a kristálytiszta égre. Láthatóan ő is úgy értette,
ahogy Carson: hogy olyasmiről van szó, ami a légkörben képződik.
– Az egyik tizenkét CsE-re, és közeledik, a másik a Nap túloldalán, és az
ellenkező irányba tart. Még nem vagyok biztos benne, de nem hiszem, hogy
keringési pályán vannak.
– Azt mondod, felhők?
– Igen. Felhők.
– Az nem lehet – közölte Angela.
– Küldök képeket.
– Oké. Jó, küldjél! – És elindult vissza. – Frank, nem bánja?
– Nem. Menjen vissza, és nézze meg! A siklóban találkozunk.

Az ATL1600-as többcélú részecske-sugárvető volt az a típus, amellyel a

sarki jégtorlaszokba szoktak utat vágni a Quraquán. Strapabíró, egyszerűen
kezelhető és hatékony eszköz volt. Keskeny, jól célra tartható sugara a sikló
korlátozott energiaforrását használva úgy vágott bele a fennsíkokba, mintha
sajtot szeletelne.

472
 A Quraquán a sugárvetőket egy fúziós ponton keresztül az űrhajóhoz
kapcsolták. A sikló esetében ez viszont óriási energiafogyasztással járt
volna, és még így sem használhatták volna ki a fegyver teljes kapacitását.
Napjában mindössze hét órán keresztül lehetett működtetni. A munka lassú
lesz, de bőven volt idejük.
Az igazi problémát az jelentette, hogy nehezen boldogultak vele. Olyanra
tervezték, hogy csak egy speciálisan beállított helyzetben a fedélzetről
lehessen használni. Carson még útközben megpróbálta a raktérből
beirányozni. Hutch állványa valójában nem sokkal volt több annál, ami
megakadályozta, hogy akár a fegyver, akár a kezelője kizuhanjon. Egyetlen
előnye volt: a féltonnás eszköz ezen a gravitáción még kétszáz kilót sem
nyomott.
Amikor Angela újra csatlakozott hozzájuk, izgatottnak látszott.
– Nem tudom, van-e a dolognak valami köze ahhoz, amit keresünk, de két
nagyon különös állat van odakint. – Elmesélte, mit látott a hajó.
– Terry felhőknek gondolja őket.
– És te nem?
– Nem. A felhők gravitációs térben szétoszlanának. Felhőknek látszanak,
de nem lehetnek azok. Csakis szilárd testek lehetnek. Az aszimmetrikus
formáról ki fog derülni, hogy optikai csalódás.
– Nem lehetnek hidrogénfelhők? – kérdezte Hutch.
– Nem.
– Azt hittem, hogy egy csomó hidrogénfelhő van itt.
– Van. De nem ekkorák. Ezek túl kicsik. El sem tudom képzelni, hogy
keletkezhetnek ilyen objektumok. – Mosolygott, látszott rajta, hogy tetszik
neki a dolog. – Tartsuk rajtuk a fél szemünket! – Segített rögzíteni az 1600-
ast, azután fölment a sikló elejébe, és beült a pilótaülésbe.
– Készen vagyunk?
Készen voltak.
– Oké. Akkor most mindent biztosítok idefent. Csak attól tartok, hogy ti
ketten és az 1600-as mind a jobb oldalon fogtok összegyűlni. Kerüljétek a
hirtelen helyváltoztatásokat! És ha azt kérem, hogy zárjatok be mindent,

473
akkor tegyétek máris, és rögtön menjetek át a másik oldalra! Eddig világos?
Ha az a holmi tényleg elszabadul, és kizuhan, ne próbáljátok megállítani!
Igaz, hogy nem nyom annyit, amilyen nehéznek látszik, de ti sem. Nem
akarom, hogy valaki meghaljon nekem.
Sok szerencsét kívánt, és lezárta a pilótafülkét. Hutch leült, és
kényelmesen elhelyezkedett.
Nyitott külső ajtóval kellett utazniuk, mivel a fegyver talpazata kilógott a
járműből. A hevedert az övükhöz erősítették.
Angela beindította a motort, és felemelkedtek. A sikló körözött egyet a
kupolák felett, majd keletnek fordulva kivitorlázott a fennsík fölé. Az idő
kitisztult, és könnyű szél fújt észak felől.
– Valószínűleg metángleccserek faragták ki a fennsíkokat – szólalt meg
Angela. – Jó lenne tudni, vannak-e ennek a holdnak szakaszosan ismétlődő
jégkorszakai.
Ebben a hangulatban beszélt tovább, miközben hátul Carson és Hutch
tűrték a kényelmetlen utazást visszafelé. Nézték odakint a végtelen havas
tájat, figyelték, amint a fennsík széle meredeken lezuhan, talán kétszáz méter
mélységbe, és aztán már kint voltak a síkság felett. Carson ötlete volt, hogy
előbb a könnyűeket csinálják. Hadd tanulják ki a felszerelés csínját-bínját.
Hutch kíváncsi lett volna, hogy Angela repült-e valaha úgy, hogy nyitva
volt a raktér ajtaja. Nem tűnt valószínűnek, de Angela ismerte a siklóját.
Érezhetően nagyobb volt a légellenállás, hajlamos volt jobbra húzni, de ezt
valahogy ellensúlyozták.
A négy közül a legkisebb erőpróbának ígérkező fennsík délre volt. Eleve
elfogadható négyszögnek látszott, leszámítva azt, hogy egyik oldala egy
részén leszakadt, és az ettől keletkezett nagy üreg elrontotta a szimmetriáját.
Ezt majd ki kell igazítaniuk. Egyébként nem lesz más dolguk, mint
kiegyenesíteni a sarkokat.
A lézerágyú fázisszabályozói egy élénksárga, könnycsepp alakú tokban
voltak; fekete tükörborítása úgy nézett ki, mint egy puskacső. Automataként
és kézi vezérléssel is lehetett használni. Az átprogramozása, hogy a
siklóbeli hatásfokával működjön, túl időigényes lett volna, ezért a kézi
vezérlés mellett döntöttek. De mivel az egész szerkezet nagy és ormótlan

474
volt, nem az elsütő billentyűt, hanem a távkapcsolót akarták használni. Úgy
tervezték, hogy Carson céloz, és ha kiadja a parancsot, Hutch megnyomja a
gombot.
– Megérkeztünk a célterülethez – szólt Angela. – Csinálunk két műrepülő
manővert, és megnézzük, hogy pontosan hogyan képzeljük el a munkát.

Janet meglepődött, amikor felfedezte, hogy a 4418-ra indított első

misszióban az egyik ismerőse, Harley Costa is részt vett. Amikor
találkoztak, Harley épp úton volt a Canopusra. Gyors beszédű, mindig
elfoglalt kis ember volt, aki nem bírta elviselni azokat, akik nem osztoztak
az ő csillagászat iránti szenvedélyében. Janet kihasználta az időt, hogy
megismerje a szakterületét, és mivel a helyes kérdéseket tette fel neki,
egykettőre összebarátkoztak.
Harley nem szeretett egyszerű mondatokat használni. Energiája túláradt a
hétköznapi mondatszerkezeteken. Ötleteiért mindig kész volt harcot vívni.
Az ellenkező véleményeket ahelyett, hogy megcáfolta volna, eltiporta,
lesöpörte az asztalról, és lehengerlő erővel hozott végleges döntéseket.
Sohasem nyilvánított véleményt – kinyilatkoztatta az igazságot. Janet
kíváncsi volt, miféle ember a partnere, akivel körülbelül egy évig össze lesz
zárva.
Elolvasva a 4418-on tett látogatásáról szóló jelentését, szinte hallotta a
hangját. Harvey, mint mindenütt, itt is talált olyan dolgokat, amelyek
felkeltették az érdeklődését. Egészen valószínűtlen helyeken bukkant vulkáni
és szeizmikus aktivitásra, és az egyik gázóriás körül szabálytalan mágneses
mintát fedezett fel. Méréssorozatot végzett a Napon, és azzal szórakoztatta
magát, hogy kiszámította a végső összeomlásának időpontját.
Feltérképezték egyenként valamennyi világot, majd továbbmentek. Amióta
Bolde Törvénye megmondta, hol kell világokat keresni, nem volt szükség
intenzív vizsgálódásra, így aztán meg lehetett érteni, hogy-hogy nem vett
észre egyes objektumokat, akár bolygó méretűeket is a rendszerben.
Az a két objektum itt volt már akkor is?

475
 *

– Oké. Most.
Hutch megnyomta a gombot, mire egy rubinvörös sugár tört elő a csőből.
Carson érezte, hogy a karján feláll a szőr. A ceruzavékony sugár átnyilallt a
levegőn, és beleharapott a jégbe.
– Ez jó – állapította meg Hutch, majd Angélához szólt: – Fordítsd egy
picikét balra! Jó. Tartsd így! – Carson letérdelt az állvány mögé, és célzott.
Majd függőlegesen végigment a szikla falán. Gőzfelhő kerekedett, s mögötte
jég, hó, kő záporozott lefelé. De a felhő egyre nagyobb lett, és eltakarta a
célpontot.
Carson kikapcsolta a projektort.
– Ez tovább fog tartani, mint gondoltuk – mondta.
Megszólalt a komlink dallamcsengője. Az Ashley megnyitotta feléjük a
saját vonalát.
– Mondjad! – hallották Angela hangját. Terryhez szólt.
– Van valami hírem számotokra.
– Hallgatlak.
– Egyik objektum sem halad szoláris pályán. Átvágnak a rendszeren. Nem
tartoznak ehhez a rendszerhez.
– Biztos vagy benne?
– Igen, biztos vagyok. És van itt még valami: egymással párhuzamosan
haladnak. És majdnem egyforma sebességgel.
Carson Hutchra vigyorgott. Lehet, hogy elcsíptük a nyavalyást. A
vigyora még szélesebbé vált, amikor hallották, hogy Angela úgy kap levegő
után, mintha egy siklórepülő-kötelék közeledne szemből felé.
– A sebesség! – kiáltotta Hutch. – Mekkora a sebességük?
– Kétezernyolcszáz a távolabbié, és lassul. Harminckettő a másiké, és
gyorsul.
– A hullám sebessége – szólt Hutch reménykedve. – Majdnem megegyezik
a hullám sebességével.

476
 Carson megpróbálta kordában tartani a képzeletét.
– Janet, te mit gondolsz?
– Azt, amit te.
Talán épp ez volt az, ez a közel s távol egyetlen másik régésztől jött kis
bátorítás. A veterán ezredes minden óvatossága, fenntartása egyszeriben
semmivé vált, s a szemében tűz lobbant.
– Milyen közel fognak jönni, Terry?
– Hozzánk? Az egyik már elment – felelte Drafts. – A másik
harmincmillió kilométerre fog megközelíteni minket. Plusz-mínusz
valamennyi.
– Mit mondtál, mekkora?
– Huszonháromezer kilométer széles. Néha.
– Néha? – vágott közbe Hutch. – Miféle objektum ez?
– Nem tudjuk. Nem gömb. Sok különböző mérési eredményt kapunk.
Lehet, hogy hamisak. Nehéz megmondani.
A gőz rátelepült a sziklafalra.
– Úgy hangzik, mintha a sárkány csakugyan itt tanyázna – mondta Hutch.
– Még korai – jegyezte meg Carson. De az arca meghazudtolta a
tárgyilagosságát.
– Én továbbra is felhőnek gondolom.
– Nézzük meg még egyszer! – szólt Angela halkan.
Fél óra múlva már a táborban figyelték a bejövő képeket. A távolabbi
objektum nem látszott sokkal többnek, mint egy homályos csillag, egy sűrű
esőfüggönyön át nézett, elmosódott folt. A társa azonban baljós fényt árasztó
zivatarfelhő volt, napnyugta után egy perccel a látóhatár felől közeledő
vihar.
– Nos – mondta Angela, mintha ezzel az egy rövidke szóval összefoglalná
a megmagyarázhatatlant. – Bármi legyen is, a puszta tény, hogy itt van
valami, hogy egyáltalán van itt valami, figyelmet érdemel. Ritkaság, hogy
egy kívülről jövő objektum behatoljon egy bolygórendszerbe. Nem hiszem,
hogy előfordult egyszer is, amióta mi a térségben vagyunk. És mivel kettő is

477
van belőle, fogadni mernék rá, hogy több is jön. Sokkal több.
– Nekem ez úgy hangzik, mintha egy hullám lenne – mondta Hutch.
– Én ilyet nem mondtam.
– Akkor is úgy hangzik.
– Sajnos, ha ez az, amit keresünk, akkor nem fogunk igazán jó képet kapni
róla – állapította meg Janet.
– Miért nem? – nézett rá Carson.
– Harmincmillió kilométer nem éppen kicsi távolság.
– Én nem aggódnék – jegyezte meg Hutch. – Ha Angélának igaza van,
akkor hamarosan itt lesz egy másik. Szerintem be kell fejeznünk az itteni Oz
építését, és aztán meglátjuk, mi történik.

Az Ashleyn Janet és Drafts felváltva hallgatták a komlinkeket.

Drafts a legtöbb komoly tudományos szakemberrel ellentétben, akikkel
Janetnek eddig dolga volt, a választott szakterületén kívül más iránt is
érdeklődött. Volt humorérzéke, tudott figyelmesen hallgatni, és bátorította,
hogy beszéljen azokról a dolgokról, amik őt érdeklik. Janet meg is
állapította magában, ha egyszer úgy adódna, hogy egy évet valakivel
összezárva kell töltenie egy bádogkaszniban, Terryt könnyű szívvel vállalni
tudná.
Drafts érdeklődött a japán verseskötet iránt is, amit Janet olvasott, azután
feladta neki a leckét, hogy ő is írjon egy haikut. Pár perc és sokszoros
újrakezdés után Janet elkészült vele:

Ha kérdik, hol van,

Mondd, megy a csóva után,
Lehagyja a fényt.

– Szép – mondta Terry.

– Most te jössz!
– Én ilyet nem tudok.

478
 – Nem, ha meg sem próbálod.
Terry sóhajtott, és elővett egy pádét. Janet feszült figyelemmel követte a
folyamatot. Terry bátortalanul rámosolygott, és sok erőlködés után
megmutatta az eredményt:

Csillagokon át,
Az űr sötétjét járva
Jöttem tehozzád.

– Tetszik – mondta Janet.

A férfi ráemelte sötét szemét.
– Tudom, hogy meg sem közelíti a tiédet. De igaz.

479
Delta, május 17. kedd, 15.35

A sarok majdnem tökéletes 90 fokos szögben állt. A baj csak az volt,

hogy a törékeny jég hajlamos volt morzsolódni. De azért elég jó lett. Carson
győzelemnek nevezte, és elfogadott egy kézszorítást a partnerétől.
– Készen vagyunk, Angela – jelentette. – Egyelőre ennyi. Induljunk!
Angela nyugtázta, és beindította a hajtóművet.
A magasban néhány kört leírva megcsodálták a művüket. Amatőröktől
nem is rossz.

Angela az estét az Ashleyről jövő adatok nézésével töltötte. Fájlokat

nyitogatott, képeket böngészett, s közben magában beszélt.
– Mi a baj? – kérdezte Hutch.
– Ezek a valamik – felelte Angela. – Képtelenség megmagyarázni őket. És
az jár a fejemben, hogy mi lesz, ha hagyjuk őket elmenni, és nem jön másik.
– Nem látszik programozhatónak?
– Ez a legkevesebb. Egy óriási felfedezést tettünk itt. Bármi legyen is.
Fittyet hánynak a fizika törvényeire. Az, amelyik most közeledik hozzánk, el
fog haladni a Nap mellett, és minden jel szerint továbbmegy. Vagyis ez a
valami tulajdonképpen utazik. – Kis hallgatás után még hozzátette: – Nem
értem, mi tartja egyben.
– Mire tippelsz, Angela?
– Azt hiszem, közelebbről is meg kellene néznünk, amikor majd elhalad.
– Lesz rá idő?
– Elcsíphetjük. Sokáig nem bírjuk az iramot vele, mert a rendelkezésre
álló idő alatt a hajó nem tudja felvenni azt a tempót. De egy gyors pillantást
így is vethetünk rá, és egészen közelről nézve talán a szenzorok is
hatékonyabbak lesznek. Te mit gondolsz? – nézett Carsonra.
– Később nem tudjuk elkapni, ha szükség lesz rá? – kérdezte válasz
helyett Carson Hutchtól.

480
 Hutch gondolkozott, s csak utána válaszolt:
– A Hazeltine-ek közismerten gyengék a pontos célratartásban. A Béta
Pacnál jól csináltuk, de az kivétel volt. Rendszerint úgy szokott lenni, hogy
kiválasztunk egy naprendszert, és kikötünk valahol a közelében. Elnézve
ennek a valaminek a mozgását, ha most elengedjük, tartok tőle, hogy soha
többé nem látjuk viszont.
– Én nem tartom bölcs dolognak, hogy most a nyomába eredjünk –
ellenkezett Carson.
– Én nem látok ebben semmi problémát – vonta össze a szemöldökét
Angela. – Terry kiváló pilóta. És tisztes távolságot fog tartani.
– Nem.
– Frank, a valódi kockázat abban van, ha nem megyünk – mondta Angela.
Carson a szemét forgatta, és kinyitott egy csatornát az űrhajóra.
– Beszéljünk róla! – mondta Angélának.
Janet jelent meg a nagy képernyőn.
– Hogy halad a munka a Szomszédságfejlesztő Csoportnál?
– Egész jól – válaszolta Carson. – Hol van Terry?
– Itt. – A képernyő két mezőre oszlott.
– Mi a véleményed arról, hogy megpróbáljuk elcsípni az objektumot?
Hogy kimegyünk, és közelről is vetünk rá egy pillantást?
Terry végignézte a kijelzőit, és ujjait a szája elé téve szerencsétlen képpel
fújt egyet.
– Elég tempósan kéne repülnünk. Max. két és fél nap lenne, mire
odaérnék mellé.
– Meg tudsz várni bennünket?
– Frank, ez a menet már így is fájni fog.
– Milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban?
– Benne vagy? – nézett Terry Janetre.
– Persze.
Drafts láthatóan vonakodott.

481
 – Nem is tudom – mondta.
– Terry, lehet, hogy nem lesz több alkalmunk – kérlelte Angela. Hutch
ránézett. Angela annyira akarta a dolgot, hogy ez megzavarta a tisztánlátását.
– Mi meg hajó nélkül maradnánk – mutatott rá. – Én sem tudom, jó ötlet
lenne-e.
– Nem lesz szükségünk rá – közölte Angela.
– Miattam ne habozzatok! – rántott egyet a vállán Hutch.
– Nem értem, hogy mi vesztenivalónk lehet – makacskodott Angela.
Carson menni akart. Ez nyilvánvaló volt. De az expedíciót ért
megrázkódtatások súlyos terhet jelentettek. Hutch látta, hogyan küzdenek
benne a természetes hajlamai ezzel az új keletű óvatosságával. És látta, hogy
az ösztönök kerekedtek felül.
– Van még valakinek ellenvetése?
Drafts egy oldalpillantást vetett a társára.
– Ha Angela akarja, és Janetnek nincs vele baja, akkor szívesen
megcsinálom.
– Oké. – Ez már megint Carson ezredes volt. – Induljunk!

Volt még néhány utolsó percben folytatott technikai megbeszélés, azután

Drafts betáplálta a repülési feltételeket a navigációs rendszerekbe. Úgy
tervezte, hogy a gyorsulás egyes hatásainak kiküszöbölésére Flickinger-
mezőket fognak használni.
A döntés meghozatalától számított fél óra múlva az Ashley Tee a bolygó
körüli pályáról letérve olyan iramban gyorsult fel, hogy kétfős legénysége az
ülésbe préselődött.
– Jól vagy? – kérdezte Drafts.
– Jól – zihálta Janet.
– Hatvankét órás rohanás lesz.
A képernyőkön a narancssárga jégvilág, a Delta gyors ütemben
zsugorodott előbb labdává, majd apró fényponttá. Egy idő után már csak a

482
gázóriás látszott. És nemsokára az is fényes csillaggá változott.

483
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Sárkány az éjben
Csillagfürkésző szemmel
Holdat melenget.

2203. április 24. (Az Ashley Teen került elő egy névtelen fájlban.)

484
 HUSZONKILENC

Delta, május 18. szerda, 09.30

A kis fennsíkon olyan jól haladt a munka, hogy azt remélték, a nap végére
be is tudják fejezni.
Addig szeleteltek és csiszoltak, amíg három, egymással (majdnem)
derékszöget bezáró, sima sziklafalat nem kaptak. Akkor hozzáláttak a
negyedik, a csorba fal kiegyenesítéséhez. Carson sajnálta, hogy nincs mivel
kitölteniük a mélyedést, ahelyett, hogy kétoldalt le kelljen faragni a falakat.
De sebaj: így is meglesz.
Mostanra elég jól megtanultak bánni az 1600-assal, és így már élvezték a
munkát. Ha csak lehetett, a felszínen dolgoztak, de legtöbbször mégis
fentről, a fennsík fölött a levegőből kellett csinálniuk. Angela nem
mulasztotta el megjegyezni, hogy a biztonsági előírások széles skáláját
veszik semmibe, de fenntartásait félretéve mindannyiszor felvitte őket, és a
megadott jelre az oldalára fordította a siklót. Hátul a kipányvázott Carson
kezelte a lefelé irányított és Hutch rögtönzött hámjába fogott lézerágyút. A
lány megnyugtatta, hogy tökéletes biztonságban van.
Körülbelül egy óra múlva helyet cseréltek. Hutch szórakozásnak vette,
amikor a célra irányította a behemót eszközt. Már tudták, hogyan állítsák be
a szenzorokat, hogy átlássanak a gőzfelhőn, és ettől sokkal
gördülékenyebben ment a munka. Mire eljött az ebédidő, a hátsó fal
tekintélyes része törmelékként hevert. De megvolt a téglalap!

Nem a hajón, hanem a legénysége tűrőképességén múlott, hogy eljussanak

a felhőig. A huzamos idejű gyorsulástól sajgó ízületekkel és a hátukat
fájlalva fognak mellé érkezni és eltölteni azt a néhány másodpercet, amíg a
célpont faképnél hagyva őket továbbrepül. Drafts, hogy enyhítse ezeket a
mellékhatásokat, gyakori szüneteket programozott be a gyorsulásba, mialatt
felállhatnak, és megmozgathatják a tagjaikat. Nem lesz kényelmes utazás, de

485
túl fogják élni.
Hutch ösztönösen bizalmatlan volt a kapkodva eltervezett manőverekkel
szemben. Magában megkérdőjelezte ennek az útnak a szükséges voltát.
Angela következtetése logikusnak tűnt: csakugyan jöhet egy újabb felhő.
Miért nem lehet kényelmesen az után eredni? Bosszantotta, hogy Janet nem
őt támogatta, ehelyett hagyta, hogy őt is magával ragadja az általános
lelkesedés. Már megint elhamarkodott döntést hoztak, anélkül, hogy
végiggondolták volna az összes következményt. Kérdéses volt előtte, hogy
tanultak-e egyáltalán valamit is a Béta Pacnál.
A tudat, hogy a gyorsulás miatt Janet most oda van szögezve az üléséhez,
némi elégtétellel töltötte el. Úgy kell neki.

Megszemlélték a déli fennsíkon végzett munkájukat. A magasból olyannak

látszott, mint a gyerekek építőkockája: egy narancssárga tégla.
– Bárcsak megváltoztathatnánk a színét! – sóhajtotta Carson. – Az Oz-
műtárgyak felszíne erősen tükröző volt, és kiemelkedtek a környezetükből.
– Gondolja, hogy ez számít? – kérdezte Hutch.
– Nem tudom. Lehet.
Hutch futólag arra gondolt, hogy a lenti, sütőtök színű tömbre egy jövőbeli
kutatócsoport éppoly nehezen fog magyarázatot találni, mint amilyen
megmagyarázhatatlan volt számukra Oz.
A keleti fennsík következett. Háromszor akkora volt, mint amelyen most
dolgoztak, nem is olyan szabályos, ráadásul tele bevájásokkal. És amikor
hozzákezdtek a megmunkálásához, kiderült, hogy törékeny, könnyen
morzsolódó. Falai az energiasugár érintésére összezsugorodtak, és nagy
darabokon elporlottak. Megpróbáltak változtatni a sugár erősségén és
szögén, és végül rájöttek, hogy a föntről irányított, kis intenzitású lövések
válnak be a legjobban.
– Mint minden másnál, itt is csak a finom módszerek a célravezetők. A
könnyű érintés – állapította meg Carson.
Az Ashleyvel való kapcsolattartás nehézkessé vált. Huszonnégy óra

486
elteltével a hajó már mintegy tizenötmillió kilométerre távolodott tőlük.
Ebből a távolságból a lézerlökéses jeleknek majdnem két percre volt
szükségük egy körút megtételéhez. A beszélgetés idegesítően lelassult, és a
két csoport megérezte, hogy lassanként elszigetelődnek egymástól.
A felszínen maradt csoport átaludta az éjszakai időszakot, de mindhárman
korán és munkára készen ébredtek. Miután jól bereggeliztek, visszamentek a
keleti fennsíkhoz.
Azt remélték, hogy be tudják fejezni az előző nap elkezdett munkát. Hutch
szeretett a sarkoknál ügyködni: kikapcsolódásnak érezte a szokásos
munkamenet után.
Mivel jórészt a levegőből dolgoztak, Angela rendszerint egyedül volt a
pilótafülkében. Nézte az Ashleytől jövő, a közelgő objektumról készített
képeket. A képeket az apró, bíborszínű és teljességgel hihetetlen felhőről.
Néha el kellett fordulnia a képektől, emlékeztetni magát arra, hogy hol
van, hogy miféle küldetésben vesz részt, és hogy a raktér nyitott ajtajából
kilógva két ember dolgozik. De micsoda nagyszerű időt él át!
Az egyetlen bánata, hogy nem lehet ott az Ashley fedélzetén.
Drafts, aki ott volt, ezalatt felváltva esett extázisból depresszióba. A
szenzorok továbbra is csak felületi értékeket adtak.
– A legszívesebben elébe fektetném az Ashleyt – magyarázta Angélának. –
Gázoljon át rajtunk, és lássuk, mi történik!
Angela ugyan nem hitte, hogy komolyan gondolja, de nyomban rácsapott a
gombra, és közölte, hogyha még egyszer ilyesmit hall tőle, könnyen, a
karrierjébe kerülhet, úgyhogy sürgősen felejtse el. De Drafts, még jóval
előbb, hogy eljuthatott volna hozzá Angela fenyegetése, hozzátette:
– Persze nem fogom. Nem hiszem, hogy a szondáktól túl sokat várhatnánk,
de egyet azért megpróbálok bejuttatni.
Később, amikor visszatértek a felszínre, Carson előrement ebédelni.
Hutch hátul maradt, mert a pilótafülke túl szűk lett volna hármuknak.
Miközben Angela a másnapi repülés tervét készítette, Carson két harapás
szendvics között egyszer csak megszólalt:
– Mi ez?

487
 A fejük feletti monitort nézte.
Az objektum ujjakat növesztett.
Hiába a sok kiképzés, az értelmes ember szellemi habitusa, a mély
meggyőződés, miszerint a világegyetem végső soron racionális és
megismerhető, Angélát hirtelen megmagyarázhatatlan szorongás fogta el.
– Nem tudom – felelte majdhogynem mérgesen, mintha ezt a dolgot
valami módon Carson követte volna el.
Nyúlványok. Nem valódi ujjak, hanem kitolulások. Kinyúló részek.
– Hét – mondta. – Hetet számoltam meg.
– Az egyik szétválik – mondta Carson.
Egyre hosszabbak és keskenyebbek lettek. Hutchnak A varázslótanonc
varázslómesterének ujjai jutottak róla eszébe.
– Kaptunk adatokat a méreteiről? – kérdezte Carson.
Angela megnézte az állapotellenőrző táblát.
– A leghosszabb húszezer kilométer plusz-mínusz hat százalék. A
kiterjedés sebességéről még nincs adat.
– Kondenzcsíkok – mondta Hutch.
Igen. Azok. Angela megkönnyebbült, ugyanakkor hülyének is érezte
magát, mert kezdettől fogva tudnia kellett volna, hogy ez valami egészen
prózai jelenség.
– Igen – mondta ki hangosan is.
A kondenzcsíkok kezdtek elsodródni, egymásra úszni, egymásba olvadni.
Az illúzió szertefoszlott. Lehetett akár egy leheletkönnyű, sok csóvájú kis
üstökös. Vagy egy felrobbant űrhajó.
Óriási lehetett, ha így néz ki.
– Azt hiszem, teljesen szétesik – közölte Angela.
Jelzés hangzott fel, és megjelent előttük Drafts képe.
– Nézzetek a célpontra! – mondta.
– Látjuk – emelte föl Carson az egyik kezét. Drafts persze nem reagált rá.
Több perces késéssel jelent meg a képernyőn.

488
 Angélában összekeveredtek az érzelmek.
– Szép – suttogta. Életében, amely igazán teljesnek volt mondható, semmi
nem készítette fel arra, amit most érzett. Egyszerűen képtelen volt uralkodni
magán, és öklével a levegőbe ütött. – Klassz! – kiáltotta. – De mi ez?
Úgy nézett ki, mintha szálaira bomlana.
Hosszú, füstös-jeges csóvák gördültek ki az objektumból.
– Mi az ördög ez? – Megint Drafts hangja volt.
A folyamat szinte szemmel nem is látható lassúsággal zajlott tovább.
Szaggatott beszélgetés folyt a sikló és a hajó között. Drafts úgy vélte, hogy a
tárgy felbomlik, szertefoszlik, ahogy korábban is megtörténhetett a
gravitációs mezők vad hullámai között.
– De miért most? – kiáltott fel Angela. – Miért nem tegnap? Miért nem a
múlt héten? A helyi gravitációban nem történt semmi lényeges változás.
– A másik átjutott. Ez akkor miért robban fel? – kérdezte Hutch.
– Én nem hiszem, hogy felrobban. – Angela egy pillanatra sem vette le a
szemét a képernyőről. – Nem látni tisztán, de szerintem csak annyi történik,
hogy a külső felhőréteg egy része leválik róla.
– Jó, de mitől?
– Nem tudom – ismerte be Angela. – Ez a tárgy láthatóan nem
engedelmeskedik a fizika törvényeinek.
Készült, hogy újra, ezúttal gyorsítva lejátssza a felvételt. Az objektum
lassan, kecsesen kinyílt, mint egy széttárt szirmokkal a Nap felé forduló,
vérpiros virág.

A felszínen dolgozó csoport tovább faragta a falakat. Faragták,

olvasztották a jeget, és a sok gyakorlat folytán könnyen és örömmel ment a
munka. Közben figyelték a sárkányról érkező számokat.
A nap vége felé Angela felhívta Carson figyelmét a monitorokra, de ő
még az 1600-as mögött ült.
– Még egyikünk sem tud odafigyelni – mondta. – Miért, mi az?

489
 Az objektum olyan volt, mint egy üstökös, amelyiknek felrobbant a feje.
– Megfordul – válaszolta Angela. – Isten bizony. Útirányt változtat.
Minden, amit eddig csinált, erről szólt. Anyagot szórt ki az űrbe.
– Ez nem lehetetlenség? – szólt közbe Hutch. – Úgy értem, természeti
tárgyak nem fordulnak meg, igaz?
– Önmaguktól, segítség nélkül nem. – Kívül a táj üresnek, hidegnek,
embertelennek látszott. Vörös fényben fürdő világ, ahol bármi meg-,
történhet.
– Hová tart? – kérdezte Carson.
– Nem tudom. Addig nem is fogjuk megtudni, amíg nem fejezi be a
manőverét. De annyi biztos, hogy ráfordult az Ashley útvonalának
meghosszabbítására. Vagyis felénk. – Angela igyekezett minden hatásvadász
színezetet mellőzni a hangjából, de nehezen állta meg, hogy a szavai ne
fulladjanak sikoltozásba.
– Biztos vagy benne? – Ez Hutch volt.
– Biztos vagyok benne, hogy felénk fordult.
Sokáig senki sem szólt.
Hutch arca jelent meg az egyik képernyőn. Ez jó volt. Szükségük volt
arra, hogy most lássák egymást.
– A francba! – morogta Hutch. – Elképzelhető, hogy ez a valami tudja,
hogy itt vagyunk?
– De hát mi az ördög ez? – fakadt ki Carson.
– Folyton ezt kérdezzük, nem? – vetette oda Angela.
– Nem ártana, ha megmondanád az Ashleynék – figyelmeztette Hutch.
– Már hívtam őket.
Egy hosszú percig ültek egymásra meredve.
– Gondoljuk végig, elmenjünk-e innen! – szólalt meg végül Hutch.
Carson a vállára tette a kezét, de nem szólt semmit.
Angélának ugyanez járt a fejében. De nem volt szabad elhamarkodott
következtetésre jutniuk. Égitestek nem szoktak embereket üldözni.

490
 – Nem tudom, tudatában vagytok-e, de mi most minden létező anomália
legextrémebb példányát kaptuk ki. Úgyhogy mindannyian be fogunk kerülni a
történelemkönyvekbe – jelentette ki.
– Angela. – Drafts zavart arca jelent meg a képernyőn. – Nem tudom,
hová megy, de az hétszentség, hogy nem ugyanoda, ahová mi. Hirtelen irányt
változtatott, mi pedig nem tudunk olyan gyorsan fékezni, hogy igazodjunk az
új útvonalához. Egy hurkot kell csinálni, és úgy próbálkozni újra. Ebből egy
maratonverseny lesz. Napokig eltolódhat, mire találkozhatunk vele. Addig
nem tudok pontos részleteket mondani, amíg ez a valami nem higgad le.
Ilyen egyszerűen nem létezik – rázta meg a fejét. – Jelentkezem, mihelyt
megtudjuk, mi történik.
Angela maga volt a megtestesült csalódottság.
– Ez nem lehet igaz – motyogta. – Eddig is épp csak annyi idejük volt,
hogy elé menjenek, most meg azt hiszi, hogy két nap alatt meg tud fordulni,
és megint elérheti?
– Biztosan még nem találta meg a legjobb megoldást – vélte Carson.
– Lehet. De tudhat olyasmit is, amit mi nem.
– Ha tudna, nem mondta volna el?
– De. Hacsak nem gondolja azt, hogy ugyanaz az információ jut el
mindannyiunkhoz.
– Kérdezd meg!
– Lehet, hogy nem lesz rá szükség. – Angela ismét a számokra pillantott,
és elindította az alprogramjait. Közben észrevette, hogy az energiacellái a
biztonsági küszöb alá estek.
– Ez az, gyerekek – mondta. – Nyeregbe! Hazamegyünk.
Nem sokat beszéltek a visszaúton, de a táborba érve Angela elmondta,
amit Drafts már tudott.
– Lassít. Beletaposott a fékbe.
– Hát ezért esik szét – kiáltotta Hutch.
– Igen, szerintem is. Minden látszat ellenére szorosan be lehet
csomagolva. De ez a manőver még annak a mechanizmusnak is sok lehet,

491
ami egyben tartja.
– Vajon természeti tárgy? – tette fel Carson a mindnyájukat foglalkoztató
kérdést.
– Persze hogy az – vágta rá Angela. De csak a józan eszére hallgatva
mondta, nem pedig tudásra alapozva.
– Hogy képes irányváltoztatásra? – tűnődött hangosan Hutch. – És miféle
fékező mechanizmusa lehet?
– Talán kívülről hat rá valami erő – próbált választ találni Angela. –
Mondjuk egy szupersűrűségű objektum.
– Gondolod? – kérdezte Carson, aki közben ledobta a dzsekijét, és épp
kávét főzött.
– Nem. – Más hatásoknak, előjeleknek, pályaegyenetlenségeknek is kellett
volna mutatkozni. De semmi ilyen nem volt. – Nem – ismételte meg. – Talán
egy napkitörés. Innen ülve nehéz megmondani. – Vállat vont. – Nincs más
hátra, várunk, és majd meglátjuk.
– Angela! – szólt Hutch. – Ez a micsoda olyan, mint egy felhő? Úgy
értem, vegyileg olyan?
– Igen – hangzott a válasz. – Ugyanabból az anyagból áll, mint a nagy
felhők, amelyek csillagokká sűrűsödnek össze: vas-, szén-, szilikát-
részecskékből. Hidrogénből. Formaldehidből. És belül bizonyára egy nagy
vas- vagy kőtömb van.
Hutch belekóstolt a kávéjába. Fahéjjal volt ízesítve.
– Oz körül a talajban nagy töménységű formaldehidet mutattak ki.
– Ezt nem tudtam. Ez igaz? – csodálkozott Angela.
– Igen, az.
Angela kinézett a Napra, amely még mindig magasan állt délnyugaton.
Ahhoz képest, ahol akkor volt, amikor megérkeztek, csak egy kicsivel került
közelebb a horizonthoz.
– Szóval, hogy tud fékezni? – kérdezte Hutch ismét.
Angela elgondolkozott.
– Egyik módja lehet, amit láttunk: anyagot dobál ki az űrbe. Mint egy

492
rakéta. Egy másik módja, hogy a gravitációs mezőkkel manipulál.
– Ilyen létezik? – kérdezte Carson.
– Számunkra nem. De ha az antigravitáció lehetséges, és van rá
bizonyíték, hogy igen, akkor meg lehet csinálni. – Angela pár percig
hallgatott, majd folytatta: – Ide figyeljetek: maradjunk meg a tényéknél!
Ennek a valaminek a puszta létezése a gravitáció, az árapály erői és
voltaképpen szinte minden létező erő nagyfokú manipulálására utal.
Majdnem olyan, mintha ez a dolog egy dimenziós vákuumban létezne, ahol
kívülről semmi nem érhet hozzá.
– Majdnem?
– Igen. Majdnem. Nézd: adva van két felhő. Tegyük fel, hogy mindkettő
ugyanolyan sebességgel lép be a bolygórendszerbe. Szét kellene esniük, de
nem estek szét. Az, amelyik a Nap túloldalán távolodik, lassabban halad,
mint ez. Ennek így is kell lennie, mivel hat rá a Nap vonzása, miközben ez a
közelebbi felgyorsul, hiszen a Nap felé közeledik. Tehát van bizonyos külső
hatás. De magyarázatot ne várjatok tőlem!
Angela ezzel kihátrált a beszélgetésből, és inkább az objektumot, valamint
a kijelzők adatait figyelte. A csóvát, amely (a fizika törvényének
engedelmeskedve) vezette az objektumot, már kevésbé lehetett látni, mivel a
fej szembefordult velük. Utolsó nyomai gyakorlatilag beleolvadtak a vörös
felhőbe. Egy idő után Angela visszafordult hozzájuk.
– Idejön – mondta.
Figyelték a képet. Várták, hogy a csóva megjelenjen a mag másik oldalán.
Nem jelent meg.
Összenéztek.
– Célirány stabil – közölte Angela.
Hutch elsápadt.
– Mikor?
– Ilyen nincs – képedt el Carson. – Egy felhő üldöz bennünket?
– Ha továbbra is ilyen ütemben lassul, akkor szerintem hétfőn. Körülbelül
01.00 órakor.

493
 – Meg kellene mondanunk Terrynek – vélte Carson. – Hívjuk vissza, és
vegyen fel minket!
– Ne! – rázta a fejét Hutch. – Épp nagy sebességgel távolodnak tőlünk. Az
az érzésem, hogy valamikor vasárnap délben tudnak egyáltalán megfordulni.

Lefekvési idő. Angela észrevette, hogy Hutch vágyakozó, vagy inkább

melankolikus arccal ül az egyik képernyő előtt. Leült mellé.
– Nem lesz semmi bajunk – mondta. – Nem létezik, hogy minket üldöz.
– Tudom – bólintott Hutch. – Érzékcsalódás.
A képernyőn versek voltak.
– Mi ez? – kérdezte Angela.
– Maggie jegyzetei. – Tekintete találkozott Angéláéval, de el is kapta
gyorsan. – Azt hiszem, sok minden volt abban a lányban, amit nem vettem
észre.
Angela szemében érdeklődés csillant, de szólni nem szólt.
Hutch kinyitott egy fájlt.
– Ez az Urik alkonyából van.
Imák és a quraquat hős tetteit dicsőítő dalok voltak. Emelkedett stílusban,
ugyanakkor nagyon személyes hangon szóltak. Uriknak testközelből kellett
tapasztalatot szereznie – Írta Maggie e kísérő jegyzetében nem pedig egy
bizonyos távolságból, a földi hősök módján.
Majd: Mutasd meg, mit csodál valaki, és én mindent elmondok róla,
ami fontos.
És végül egy imádság, amely különösen ide illőnek látszott:

Lelkem a világ vizei felett suhan,

Mert te ott vagy velem.

Felnéztek az égre, kelet felé. Abból az irányból fog jönni. Onnan. A

kávébarna tenger felől fog megérkezni. Ha a Nap lenyugszik, ami

494
természetesen majd csak napok múlva fog bekövetkezni, ezúttal látni is
fogják.
– Az elkövetkező tizenkét órában valószínűleg láthatóvá válik – jegyezte
meg Angela.
Hogy is szól az a régi Rubáiját-vers?

„Mennyi Agyag! – ki tudja, közülük

ki a Fazekas és ki a Fazék?!”{*}

Derű és nyugalom honolt a tágas hómezőkön.

Delta, május 20. péntek 09.00

Hutch nem volt boldog.

– Mik a lehetőségeink? – kérdezte.
– Mi lenne, ha máris eltűnnénk innen? – javasolta Carson. – Bevágnánk
magunkat a siklóba, és elmennénk. Itt hagynánk a Deltát.
Angela végiggondolta.
– Nem hiszem, hogy túl sok esélyünk lenne rá. A siklót hajótól hajóig
manőverezésekre tervezték. Nem olyanra építették, hogy gravitációs
aknákban is lehessen használni. Ahhoz nincs elég ereje. Valójában nem
tudunk elszabadulni, azt meg nem gondolom, hogy fogócskázni akarnánk
ezzel a szörnnyel. Nem. Figyeljetek, most elég lassan halad, úgyhogy azt
javasolom, maradjunk itt, ahol vagyunk! Menjünk át a bolygó túloldalára, és
bújjunk el!
– Egyetértek – közölte Hutch. Depolározta a kilátóablakot, és beengedte
rajta a vörös nappali fényt. – Tudjuk, hogy a Quraquán és a Nokon voltak
túlélők: ezek a valamik tehát nem ölnek meg mindenkit. Elég, ha beássuk
magunkat.
– Azt mondjátok, hogy ez most egyenesen minket vett célba? – hüledezett
Carson.

495
 – Igen – felelte határozottan Angela. – Nem hiszem, hogy a legcsekélyebb
kétségünk is lehet efelől. Körülbelül harminc fokos szögben fog belépni a
horizont fölött, és egyenesen a kávéspoharunkban fog landolni. Egyébként
tökéletes az időzítése. Ha kicsivel korábban vagy kicsivel később jön, nem
tudna telibe találni bennünket. Úgy értem, a fennsíkokon.
Carson gyomra görcsbe ugrott. Tökéletes az időzítése.
– Oké – mondta. – Menjünk át a túlsó féltekére! A hold majd felfogja az
ütközés erejét. Utána meg eltűnünk innen. Ha tudunk – tette hozzá komoran. –
Most tehát tudjuk Ozt arra szánták, hogy magához vonzza azt az átkozott
dolgot. Nem tudom elhinni. A szemetek szándékosan dobattak bombát a noki
és a quraquat civilizációkra. Csakis elmebetegek lehettek.
– Ezt majd később megbeszéljük – mondta erre Angela. – Most más
dolgunk van.
– Rendben van – felelte Carson. – Kezdjük azzal, hogy átrendezzük a
kameraállásokat, hogy a lehető legjobb felvételeket kapjuk!
– Van még valami, amit megpróbálhatunk – javasolta Hutch. – Lehet, hogy
a vártnál jobban sikerültek a munkáink. Fölrobbanthatnánk, és azzal
kihúzzuk a csalit a vízből.
– Nem hiszem, hogy ennek már túl sok jelentősége lenne – rázta a fejét
Angela. – Ezzel már elkéstünk. Akármit teszünk is, az a valami itt akar
vacsorázni.

A rendszer legtávolabbi holdja tizennyolc millió kilométer távolságban

keringett a gázóriás körül. Nem sokkal volt több egy henger alakú
kősziklánál, amelynek a felszíne nagyjából megegyezett Washington, D. C.
területével. Meglehetősen tipikus szikladarab volt, mostoha sorsú, viharvert
jószág. Ha ezekben az órákban megállt volna valaki ennek a holdnak az
északi féltekéjén, egy széles tűzfolyammal tele félelmetes, vérvörös égre
nézett volna fel. A folyamnak nem volt partja, sem határai. Maga előtt
hajtotta a csillagokat, és amerre elhaladt, ragyogása még a Napot is
elhomályosította.

496
Delta, május 21. szombat, 10.10

Nézték, ahogy a sárkány mint duzzadt, dögletes, vastag felhőtaréj

megjelenik az égen. Hullámos csóvák és indák nyúltak ki feléjük a keleti
horizonton át.
A kamerák fel voltak szerelve optikai, infravörös, röntgen és rövid
hatósugarú érzékelőkkel. A legkorszerűbb holmik voltak, de Hutch nem hitte,
hogy sokáig fogják bírni, ha itt elkezdődnek az események.
Három helyszínt választottak ki, valamennyit fél kilométerrel kijjebb a
célterületnél. Kettő közülük magaslaton volt. Hevenyészett védőburokba
helyezték, majd becsúsztatták őket a jégbe. Az egyik úgy volt beállítva, hogy
a sárkány közeledését filmezze, míg a másik kettő a célterületet figyelte.
Amikor ezzel elkészültek, berakták az energiacellákat, és a pilótakabinból
próbafelvételeket készítettek. Azután visszamentek a kupolába, hogy
megebédeljenek. Egy bőséges, finom ebéd javítja a hangulatot, gondolta
Hutch.
Felbontottak két üveg Chablis-t, és tréfás megjegyzéseket tettek az
időjárásra.
Egyikőjüknek sem volt túl jó étvágya. Egy olyan világban, amelyik így
elrugaszkodott a valóságtól, nehezükre esett átadni magukat egy pulykás
szendvics élvezetének. Itt már minden elképzelhető volt.
Réges-régen, amikor Hutch kilencéves volt, az apjával elmentek Michael
Parrish, a bűvész egyik műsorára. Ezen az estén látott levegőben lebegő
szekrényt, félbe fűrészelt embert és egy fekete dobozt, amelyből vég nélkül
kerültek elő galambok, nyulak, fehér és piros kendők. Priscilla Hutchins
nagyon szerette volna megfejteni, mi lehet a bűvész módszere, de csak
ámuldozott. És noha tudta, hogy az egészben nincs semmi varázslat, hogy
minden mutatványnak van valami trükkje, akaratlanul is elszakadt a fizikai
valóságtól, és eljutott egy olyan pontra, ahol a lehetetlen már nem okozott
meglepetést neki.
Most is ezen a ponton volt.
Vacsora után kiment a kupolából, és leült a hóba. Hagyta, hogy a látvány
idegensége mintegy rátelepedve kiszívjon belőle egy rejtett részt, hogy

497
beletöltsön magából egy adagot, egy egészen picit a bűbájból, amitől majd
megérti az egész mutatványt. Majdnem olyan volt, mintha kizárólag érte és a
társaiért tették volna ide ezt a világot, amely eseménytelenül múló
évmilliárdok óta pontosan erre a percre vár.
Egy idő után a többiek is kijöttek valami tennivalójuk elvégzésére, de
őket is megtorpanásra késztette a keleti égbolton látható valami növekvő
sugárzása.
Az Ashley rendületlenül küldte friss jelentéseit a tűzzel vágtató
sárkányról. Drafts, aki eddig szakszerű adatközlő volt, egyre rémültebben
unszolta őket, hogy üljenek be a siklóba, és hagyják el a bolygót. Janet, talán
mert már túl sok mindenen ment keresztül Hutchcsal és Carsonnal, csak
annyit mondott nekik, tudja, hogy nem lesz semmi bajuk.
Aztán elbaktattak a siklóhoz. Leszerelték, és bevitték a kupolába az 1600-
ast. Nem mintha számítana, ha majd a tűz lecsap az égből.
Csomagolni kezdtek.
– Nem kellene várnunk holnapig – mondta Angela. – Jobban érezném
magam, ha már ma este eltűnnénk innen.
– Itt kényelmesebben vagyunk – vetette ellene Carson. – Semmi értelme
egy nappal tovább szoronganunk a siklóban. – Bement, és újabb palack
Chablis-val jött vissza. Már csak a bizonyíték kedvéért is.
Így hát tovább várakoztak a pöröly árnyékában, és elvitatkozgattak azon,
hogy a becsapódás pillanatában a felszínen vagy a levegőben lennének-e
nagyobb biztonságban. És hogy nem paranoia-e azt képzelni, hogy ez a
valami tényleg őket üldözi. („Nem minket, állította valamilyen formában
mindegyikük, hanem a fennsíkokat követi.”) Hogy vajon ha elfutnak előle,
újra meg újra pályát változtat-e, csak hogy a nyomukban maradjon.
Otthagyná a nyavalyás fennsíkokat, és őket üldözné-e tovább. Egy idő után
Hutch a feszültség ellenére képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét.
Aznap éjjel senki sem bújt ágyba; mindannyian a közös társalgóban, a
székekben elnyúlva aludtak.
Hutch úgy érezte, mintha pár percenként felriadna álmából. És
megállapította, hogy ha még egyszer ilyesmit kéne átélnie (és fog, de ez már
egy másik történet), bizony isten az első jelre, hogy valami fura dolog

498
készülődik, el fog tűzni onnan.
Valamikor öt óra körül kávéillatra ébredt. Angela egy csészét nyújtott
felé.
– Szia! – köszönt neki Hutch.
A sárkány egy gyulladt seb volt az égen.
– Boldog leszek, ha végre eltűnünk innen – sóhajtotta Angela.

Egy gyűrű jelent meg a Nap körül, és a síkság felett sűrű homály
derengett. Délnyugaton egy félhold tört át rajta.
Amikor Angela és Hutch a csomagjaikkal kiléptek a kupolából, friss hó
borította a földet. Néhány hópehely még szállingózott a levegőben.
– Azért ha jól belegondolunk, ez bosszantó – mondta Angela. –
Lejátszódik egy ilyen kozmikus esemény, nekünk pedig el kell rejtőznünk
előle a világ túlsó felén.
Hutch bemászott a siklóba, csak aztán válaszolta:
– Maradhatunk is, ha ragaszkodsz hozzá.
– Nem. Nem erre gondoltam. – Angela beadta a csomagjait, elfoglalta a
helyét a pilótaülésben, és végignézte az ellenőrizendők listáját. – De nem
bánnám, ha lenne egy hajónk, amit biztonságos távolságra elkormányozva
végignézhetnénk a tűzijátékot.
Hutch bekapcsolta a komlinkjét, és behozta az Ashley által küldött jelet. A
sárkány. A kép nem volt valami éles, mert a hajó nagyon messze volt. És
még mindig távolodott.
Angela úgy becsülte, hogy a kilövellt sugarat több mint egymillió
kilométer távolságban követi a fő tömege. Az agya még így is viharfelhőnek
látta. Egy fenyegető viharfelhőnek. Megpróbált elképzelni egy ehhez hasonló
látogatást a Szelek Temploma fölött. Minek nézhette egy technikailag
fejletlen faj ezt a szörnyeteget? És visszagondolt az Emlékműkészítőkre.
Miért uszították rá arra a szerencsétlen fajra? És hagyták ott azt a gúnyos
feliratot: Isten veletek, sok szerencsét! A horgon szeme fényénél keressetek

499
minket!
És ebben a pillanatban megértette.
Kivilágosodott a kompanel.
– Bejövő hívás – mondta Angela.
David Emory arca jelent meg a képernyőn.
– Üdv! Mi van ott? Szükségetek van valami segítségre?
Hutchot valósággal elárasztotta a megkönnyebbülés és az öröm.
– Helló, David! Hol vagy?
De David nem reagált. Hutch nézte, és számolta a másodperceket. A
hirtelen támadt remény szertefoszlott: David túl messze volt.
Carson mászott be a tetőnyíláson.
– Látom, megérkezett a lovasság – mondta. – Hol vannak?
David arcára széles mosoly terült.
– Hutch! De jó látni téged! A Cary Knappen vagyok. Mi ez az izé? Mi
történik?
Hutch dióhéjban összefoglalta a dolgot.
– Amilyen gyorsan csak tudunk, odamegyünk.
– Maradjatok! – válaszolta Hutch. – Várjátok meg, amíg leülepszik a por!

Délelőtt lett, mire feljutottak a levegőbe.

Mindnyájan a sárkányt figyelték: Emory a Knappen, Janet és Drafts az
Ashleyn, Carsonék pedig a siklóban.
A képek most a Knappról érkeztek. Tisztábban voltak, mint amiket eddig
láttak. A Delta olyan volt, mint egy fekete felhőből összeállt, kozmikus fal
előtt lebegő labda.
Várták, hogy mikor nyelik le őket.
Gázok és gőzök hatalmas folyamai hömpölyögtek el, irdatlan méretű
robbanások törtek ki lassú ütemben, mintha egy más időrendben történnének

500
meg, tűzvirágok váltak le róla, és sodródtak el.
– Szétesik – mondta Angela. – Már egészen lassan mozog, és úgy sejtem,
hogy a tömege hetven százalékát szétdobálta. Ide még elér, de innen már nem
megy sehova.
Elmaradt mögöttük a síkság és vele együtt a fennsíkok, és már a változó
fényben fürdő nitrogénláp fölött siklottak. Carson a jobb oldali ülésben ülve
szünet nélkül mondta a magáét. „Úristen, ezt nem hiszem el!” és „Nem
csoda, hogy olyan vallásosak voltak mind.”
Heves széllökések csapkodták a sikló oldalát. Hutch, aki hátul ült, azon
gondolkozott, hogy vajon fent tudnak-e maradni a levegőben. Közben a
Knappról érkező képeket figyelte.
– A gázóriás darabokra szaggatja – próbálta túlkiáltani a szelet. – Ha
szerencsénk van, mire ideér, nem marad belőle semmi.
– Tegyél le róla! – intette Angela, majd egy mély lélegzetvétellel
hozzátette: – Az egész egy türelemjáték. Észrevettél rajta valami furcsát?
Carson figyelmesen nézte a kijelzőt.
– Hogy észrevettem-e valami furcsát? – Kényszeredetten elnevette magát.
Angela nem tett megjegyzést a reakciójára.
– Nincsenek földrengések – mondta.
– Nem értem.
De Hutch értette.
– Tizenöt órányira van. Vannak ennek a világnak tektonikus rétegei?
– Vannak.
Hutch Carsonra nézett.
– Ebből a közelségből egy égitestnek teljesen fel kellene forgatnia a
bolygó földszerkezetét. Így van?
– Így van. – Angela új adatokat kért a szenzoraitól. – Ha mást nem,
legalább óriási dagályhullámokat kellene látnunk. – A lápot elhagyva az
iszapszínű tenger fölé értek. Sűrű, lassú hullámok gördültek ki a partra.
Néhány méterrel följebb a szikla fakóbb színű volt. – Odáig ér a dagály.
Nem úgy néz ki, mintha bármi szokatlan dolog történne.

501
 – Mit jelent ez? – kérdezte Carson.
– Azt jelenti, hogy ezeknek az óceánoknak, még az ilyen fajta óceánoknak
is, ki kellene szökniük a medrükből. Várj! – Kinyitotta a Knapp csatornáját,
és megkérte Davidet, hogy szerezzen be adatokat a szatelliták helyzetéről.
Mialatt várt, kirakta a gázóriás és holdjainak teljes anyagát. Pályákat
határozott meg, sebességeket számított ki, holdpozíciókat értékelt ki.
Amikor az űrhajó elkezdte továbbítani a kért információkat,
összehasonlította őket a saját becsléseivel.
A Tau, a rendszer végében lévő idomtalan kőszikla, kimozdult a
pályájáról. De mindössze körülbelül négyszáz kilométerrel. Elhanyagolható.
A Rho kétszáz kilométerrel előrébb volt, mint ahogy ő számolta. Minden
más a tűréshatáron belül helyes volt.
A Nap ismét emelkedőben volt. Kiértek egy benzinmocsár fölé. Hátuk
mögött már égett az égbolt.
– Nem szilárd – mondta Hutch.
– Úgy van – jelentette ki a leghatározottabban Angela. – Végső soron
porfelhő. Annak kell lennie. Valahol biztosan van benne egy szilárd mag, de
egészen kicsi.
– De egy kő, még ha nagy is, nem fogja egyben tartani ezt a valamit –
ellenkezett Hutch.
– Erről van szó, Hutch. Találd meg a ragasztót, és kapsz egy Nobel-díjat!

Vasárnap, 11.46

Az a valami a monitorokon olyannak látszott, mintha a hajdani mesék

lapjairól lépett volna ki. Mint a Mindenható hírvivője. Carson azon
tűnődött, hogy azon az első húsvéton milyen lehetett az égbolt Egyiptom
felett. Milyen időt jósoltak Szodomában? Mit láttak Jerikó falairól?
Az ösztönei mélyén valami a természetfölötti közeledtét jelezte. Idekint,
egy látszólag dühös kozmikus anomáliától üldözve, a közeledtét figyelve
Carson megtért.

502
 Nem tett erőfeszítést, hogy egy vállrándítással elintézze a gondolatot;
nagyon is foglalkoztatta, hogy vajon hova vezethet. Valóban létezhetnek
végtelen hatalommal rendelkező lények? Ha itt most ilyennel találkoztak,
akkor ez a lény zavarba ejtő érdeklődést mutat a primitív fajok iránt. Egy
buta isten, aki kényszeresen pusztítja a derékszögeket. Aki súlyos szenvedést
okoz azoknak, akik dacolnak azzal az isteni rendelettel, hogy csak
lekerekített dolgokat szabad építeni.
Korrelációkat keresve végignézte a Maggie felvételeiben megörökített
noki és quraquat vallásos és romantikus művészeti alkotásokat. Talált
ilyeneket. Itt például egy felhődémont, amelyik ijesztően hasonló vonásokat
mutatott az égen látható dologgal. Ott pedig egy viharból előlépő, vörös
szemű, kimeresztett karmú fekete istent.

14.11

Villámok cikáztak a benzinlucskos égen. Etileső ömlött patakokban a

szélvédő üvegén, és rátapadt a sikló szárnyaira. Angela szeretett volna
följebb emelkedni, a légkör fölé, de erős volt a turbulencia, és még tovább
erősödött. Nem volt benne biztos, hogy gond nélkül vissza tudna-e
ereszkedni, ha eljön az ideje.
A helyzet hol rémítő volt, hol mámorító. A sikló ide-oda dülöngélt és
bukdácsolt. Amikor nem épp a kormányművel harcolt, Angela a dicsőségről
álmodozott. Mostantól mindig együtt fogják emlegetni a nevét ezzel a
jelenséggel. Még az is lehet, hogy róla fogják elnevezni: a Morgan.
Ízlelgette. Tetszett a hangzása. Eljövendő tudósok fognak szemináriumokat
tartani róla: A Morganek számos kategóriája létezéséről.
Hát, talán azt mégsem.
Carson képzeletében megjelent egy ezer fényév hosszú sárkányfelhő-
hullám, egy ellenállhatatlan, ördögi áradat, amint örvényeket kavarva
kizúdul az Üresből, és óramű pontossággal érkezve egész világokat önt el.
Egy kozmikus szív dobbanásai belepumpálják a rendszerbe. És nem ám csak
egy hullám. Három hullám. Vagy talán ezer hullám, melyek taréjai 108
fényévenként szöknek a magasba.

503
 Mi célból?
Így történt mindenütt? Végig az egész Kar hosszán? A galaxis túloldalán
is?
– A nagy teleszkóp – mondta ki hangosan.
– Tessék? – nézett rá Hutch.
– A Béta Pacon lévő teleszkóp jutott eszembe. A Magellán-felhők felé
volt irányítva.
– Rájött, hogy miért?
– Talán. Az Emlékműkészítők tudtak a sárkányokról. Mit gondol, nem azt
próbálhatták kideríteni, hogy másutt vannak-e biztonságos helyek? A
galaxison túl?
Hutch a szíve dobogását hallgatta.
– Jó kérdés – mondta.

16.00

A Knapp a Nap felől közeledett. Carson hosszan beszélt David Emory-

vel. Az időeltolódás ellenére a beszélgetés elvonta a figyelmét a percenként
rátörő rémületről, melyet a tüzes égen haladva átélt. Emory részletesen
kikérdezte mindenről – a kikötő melletti város állapotáról, arról, hogy mit
láttak az űrállomáson, hogyan találtak rá a sárkányra. Kifejezte részvétét a
kollégáik elvesztése miatt. Maggie-t ismerte, dolgozott vele, és csodálta őt.
„George-dzsal sohasem találkoztam”, mondta.
Carson addigra már helyet cserélt Hutchcsal. A pilótafülkében Angela
megkérdezte tőle, érti-e, miért kérdezősködött annyit Emory.
– Nem gondolja, hogy túl fogjuk élni – felelte Hutch. – Nem akarja, hogy
megfejtetlen titkok maradjanak utánunk. Ezért teszi fel most a kérdéseit.

17.54

504
 Maguk mögött hagyva a sárkányt és a Napot, megérkeztek az éjszakai
félteke fölé. De a látóhatárra rátelepedett egy kísérteties vörös fény. Odalent
az alattuk elmaradó földet puha, fényes hólepel borította.
– Még körülbelül egy órát repülünk, aztán keresünk egy alföldet, a lehető
leglaposabb síkságot, ahol semmi nem dőlhet ránk – közölte Angela.
A Knappról érkező képek elárulták, hogy az anomália időközben úgy
megritkult, felduzzadt és foszladozó lett, hogy nem is lehetett pontosan tudni,
tulajdonképpen hol van. Úgy tűnt, mintha végigcsorgott volna a holdak és
gyűrűk egész rendszerén.
A kamerák által megfigyelt célterület felett az eget forrásban lévő fény
töltötte be.

19.52

A sikló egy sor gleccseren túljutva leereszkedett egy síkság fölé, ahol a
horizonton látható néhány dombot leszámítva semmi sem emelkedett ki a
talaj szintjéből. Körülbelül a bolygó felezőpontjánál jártak.
– Ideális – jegyezte meg Carson. – Parkoljunk le itt!

Az NCA Ashley Tee fedélzetén, 20.06

Az Ashley elérkezett útja legtávolabbi pontjáig. Egy mikromásodpercre,

egy villanásnyi időre a Deltához képest mozdulatlanná válva megállt. Aztán
a pillanat elmúlt, a hajó megfordult, és elindult visszafelé. A hajóban ülők
észre sem vették volna (végtére is a tolóerő az űrhajónak ugyanabból a
részéből, változatlan intenzitással hajtotta a járművet), ha a konzolon nem
gyullad ki egy zöld lámpa.
– Vége – mondta Drafts. Tudta, hogy Janet is látta a jelzést, sőt mindvégig
azt figyelte. De valamit mondani kellett. Tudomásul venni, hogy eddig
jutottak el. És végre elindulni vissza.

505
21.16

Angela feladta, hogy megpróbálja behozni az űrhajók képét.

– Ez egyre rosszabb – kesergett. A műszerei meg sem moccantak. – Ez a
valami egy alacsony frekvenciájú hurrikánt támasztott, főleg az infravörös, a
mikrohullámú és a rádió hullámsávok tartományaiban. De szerencsésnek
mondhatjuk magunkat: ezzel az erővel röntgensugarakat is küldhetett volna
ránk, hogy jól megsüljünk.
Az ég felettük derült és nyugodt volt, leszámítva azt a fenyegető vörös
izzást a látóhatáron.

23.04

Két óra a becsapódásig. Nagyjából. Egy ilyen rövid életű objektumnál ki

tudná megmondani?
A fennsíkról érkező adások reménytelenül eltorzultak. Angela el is
kapcsolt róluk. Lezárta továbbá az összes, nem feltétlenül szükséges
rendszert, és még valami furcsa dolgot tett: lekapcsolta a pilótafülke
világítását, mintha el akarná titkolni a sikló helyét.
A társalgás felületessé, ötletszerűvé vált. Mellékes dolgokról
beszélgettek, olyasmiről, hogy milyen különös az égbolt látványa, és hogy
egyikőjük sem akar többé elmenni otthonról. És közben bátorítgatták
egymást.
Vajon a régóta halott Pinnacle is átélt ilyen helyzeteket?
– Egészen biztos, hogy hozzátartoznak a természet rendjéhez – állította
Carson. – Nyolcezer évenként megjönnek, és hazavágnak minket. Miért?
– Majdnem olyan, mintha az univerzum villanyárammal akarná agyonütni
a városokat – morfondírozott Angela. – Lehetséges ez?
Hutch szótlanul gubbasztott a sötétben. Mint egy halálra szánt préda,
gondolta. Hogy is szólt az a sor, amit Richard idézett? „Valami nem
szereti, hogy itt egy fal van.”

506
 – Elképzelhető, hogy egy program része, amely védi az életet – szólalt
meg.
– Azzal, hogy felrobbantja? – húzta össze Carson a szemöldökét.
– Azzal, hogy gátolja egy domináns faj felemelkedését. Afféle
kiegyensúlyozó hatás. Lehet, hogy az univerzum rosszallja az olyan helyek
létezését, mint New York.
Nyugaton villámlott. Erre jön.
– A légnyomás zuhan – jelentette Angela. A föld megrázkódott. De csak
egy remegés, egy kis tremoló volt. – Lehet, hogy újra föl kellene szállnunk.
– Nem. – Carson mélyebbre fészkelte magát az ülésben, és lazítani
próbált. – Itt nagyobb biztonságban vagyunk.

Hétfő, 00.04

Az Ashley gyorsított. De annak, ami történni fog, bármi legyen is, réges-
rég vége lesz, mire ők a helyszínre érnek. Janet ideje nagy részét azzal
töltötte, hogy megpróbáljon Emoryvel beszélni, de a jelek rendre elhalkultak
a sárkány keltette elektromágneses áradatban. A képernyőin a Delta és az a
dolog már találkoztak. Drafts őrjöngött, és az idő múlásával ez csak még
rosszabb lett. A kommunikációs kapcsolat elvesztése nem segített az
állapotán, nem beszélve arról, hogy a hálós ülésbe rögzítve kellett ülniük.
Janet igyekezett bizakodó hangon szólni hozzá. Hutch és Angela Morgan
együtt! Ha ezt a helyzetet túl lehet élni, tudta, hogy valamelyikük megtalálja
a megoldást.

00.27

Az ég cseppfolyóssá vált, tajtékot vetve kavargott, felrobbant. Sűrű

villámlás hasogatta a sötétséget, és a szél üvöltve tombolt körülöttük. Hó és
jég verte a siklót.

507
 A síkság remegett. A monitorok egyenként elsötétültek.
Carson a hátsó ajtónál álldogált a két nő között.
– Nincs semmi vész, jól megvagyunk itt – mondta.
– Soha jobban – tette hozzá Hutch.
– De még mennyire – tódította csúfondárosan Angela. – Csak az Isten
kerget bennünket.
– Nem lesz semmi bajunk – ismételte Carson.
Nem volt olyan pont, amiről meg lehetett volna állapítani, hogy ott történt
a becsapódás. A sárkánynak már nem voltak jól látható körvonalai.
Szétnyílt. Órákkal korábban tíz- és tízezer kilométeres szálak karistolták a
Delta atmoszféráját. De Carson és a két nő tudta, hogy mostanára a tüzes
vendég már szorosan magához ölelte a holdat.
A levegőben hamu és hó kavargott. Letelepedett a síkságra, és lassanként
fekete kéreggé állt össze rajta.
– Talán nincs is magja – kockáztatta meg Angela.
– Reménykedjünk! – válaszolta Carson. És már épp hozzátette volna,
hogy talán az egész nem lesz rosszabb, mint egy óriási vihar, amikor a fejük
felett egy fehér fényrobbanásból kivágódott egy tűzgömb, s a földet
felhasítva beleállt a hómezőbe.
Nem volt közel, mégis mindhárman összerándultak.
– Mi volt ez?
– Meteor?
– Nem tudom…
– A francba!
Carson vett egy nagy levegőt.
– Angela, szerinted meddig fog ez tartani?
– Nehéz megmondani. A legkeményebb szakasza nem tarthat tovább egy
vagy két napnál. Még most is nagyon gyorsan mozog. És mivel nem a Delta
röppályáján halad, elég hamar ki kell kerülnünk belőle. – A sötétben hallani
lehetett, ahogy a levegőt veszi. – Azt hiszem, itt egy darabig még a
szokottnál is pocsékabb lesz az időjárás.

508
 – Én félek – mondta Hutch.
Carson is félt. De tudta, hogy most nem lenne helyes, ha beismerné.
Valakinek erőt kell mutatnia.
– Meg fogjuk úszni – mondta. Jó lenne, gondolta, ha kapnánk képeket a
felszíni kameráktól. Vajon mi történik ott?

A sárkány feje szertefoszlott. A hullámok és szökőkutak szétterültek,

összeomlottak és szétestek. Mint óriási macskák, egymáshoz dörgölőztek.
Kő- és jégtömbök, melyek eddig a sűrű légkörben rejtőzhettek, szerteszét
szóródtak.
A Deltán metántengerek zúdultak be a szomszédos, alacsonyan fekvő
területekre. A hirtelen nyomásváltozástól keletkező tornádó erejű szél
körbenyargalta az egész égitestet. Éjfél volt mindenütt.
Az égből kő- és jégeső hullott. A sötétséget felszántó tűzcsíkjaik
megvilágították a lenti káoszt. A legtöbbje kicsi volt, túl parányi, semhogy
átjuthatott volna még a viszonylag ritka atmoszférán is. A többiek
belefúródtak a jégmezőkbe, a felperzselt mocsarakba és tengerekbe.
Tűzhányók törtek ki.
Hutch, Angela és Frank a siklóban kuporgott, és várt. Várták a recsegés-
ropogást, amivel majd meghasad a világ, amikor a sárkány feje a földbe
csapódik. Mert így lesz. Angela is biztosra vette, hogy így lesz, hiába
bizonygatta az ellenkezőjét.
De nem történt semmi.
A szél vadul korbácsolta őket, a síkság remegett alattuk, és zuhogott a
fekete jég- és hamueső.
Az éjszaka megtelt morajlással és lobogó lángokkal.
Lassanként hagyták magukat meggyőzni, hogy túl vannak a legrosszabbon,
a hurrikán erejű szél csillapodik. Valószínűleg túlélik, csak ki kell jutniuk a
viharból. És megjött a hangjuk. Valami ideges ünnepi hangulat lett úrrá
rajtuk. Csattanások, dörejek, robbanások hallatszottak odakint az
éjszakában. De még mindig itt voltak. És némán gratuláltak maguknak a

509
szerencséjükhöz. Volt egy pillanat, ami még jobb kedvre hangolta őket, mert
mintha Janet hangját hallották volna a statikus zaj óceánján túlról. Az
irányfényeket alacsonyan építették be kétoldalt a futószerkezet burkolatába,
a törzsön elhelyezett pilótafülke mögé és a szárnyak alá. Angela
rendszeresen lefújta róluk a havat, letakarította a kormot a szélvédőkről, és
felkapcsolta a lámpákat. Egész kis dombok emelkedtek körülöttük.
– Ajánlok magának egy fogadást, Frank – mondta Hutch.
– Éspedig?
– Ha majd elkezdjük olvasni az Emlékműkészítők történetét, ki fog
derülni, hogy sokan közülük elmenekültek.
– Hogy érti?
– Ki a galaxisból. Talán az egyik Magellán-felhőre mentek. Olyan helyre,
ahol nem fenyegetik őket ezek a dolgok.
– Lehet. Szerintem azzal szórakoztak, hogy ilyen szerencsétlenséget
hozzanak minden primitív fajra, akire csak rátaláltak. Nem hiszem, hogy az
Emlékműkészítők rendes, tisztességes figurák lettek volna.
– Azt hiszem, hogy ebben téved – felelte Hutch.
– Milyen értelemben?
Hutch megfogta Carson csuklóját.
– Oz csalétek volt – mondta.
– Mondja még egyszer! – hajolt közelebb hozzá Carson.
– Frank, az összes többi is csalétek volt. A kockaholdak. Az Oz-város a
Béta Pacon. El akarták terelni velük ezeket az objektumokat.
– Hát, ha ez volt a cél, akkor látványosan nem váltak be – jegyezte meg
Carson.
– Nem. Úgy gondolom, hogy a legjobbat tették, amit csak tehettek. De
igaza van. Nem váltak be. A végén az Emlékműkészítők még magukat sem
tudták megmenteni.
Carson leült a földre Hutch ülése mögé.
– Gondolja, hogy végül őket találta el egy ilyen izé?
– Szerintem kétszer találta el őket. Valószínűleg a csillagközi civilizációt

510
is utolérték. Összeomlott. De az is lehet, hogy elmenekültek. Nem tudom.
Lehet, hogy fölkerekedtek, és meg sem álltak a Kis Magellán-felhőig.
Elmenekültek ezek elől a dolgok elől, mert sem eltéríteni, sem megállítani
nem tudták őket.
– És mi a helyzet az űrállomással? – kérdezte Carson. – Mit gondol, mi
történt ott?
– …Túlélők. Valaki helyreállította. De másodszorra nem jutottak el
addig. Nem repültek ki a csillagok közé. Talán az egy más típusú civilizáció
volt. Talán túl sokat veszítettek. Még épp csak az űrkorszakuk kezdetén
jártak, amikor újra jött a hullám. – Hutch most hálás volt a sötétségért. –
Frank, gondoljon bele, milyen fejlett lehetett a technikájuk! És hogy mennyit
tudhattak előre a veszélyről. Lehet, hogy évezredek óta tudtak róla. Tudták,
hogy ezek az objektumok odakint vannak, és ahol tudtak, megpróbáltak
segíteni. De igaza van: nem sikerült nekik.
– Ez a rakás kezd kicsit magas lenni – szólt Angela. – Azt hiszem, nem
ártana helyet változtatnunk. A végén még eltemet bennünket.
– Menjünk! – felelte Carson.
Angela fölemelte a siklót. A kiszabadult navigációs fények végigömlöttek
a fekete havon. A szél meghintáztatta, és tisztára söpörte őket.
Villám hasított bele az éjszakába. A helyi légnyomás hatását megbecsülve
lemérték a távoli dörgés idejét. Körülbelül tizenkét kilométerre volt. Angela
óvatosan visszaereszkedett.
Kávét adtak körbe.
– Elképzelhető – mondta Carson. – Mindvégig tudtuk, hogy a helyiek
átélték ezeket. Kivéve, gondolom, a városok népessége. – Fürkészve nézett
Hutchra. – Azt hiszem, igaza van. Ozzal kapcsolatban. Mikor jött rá?
– Pár órája. Egyre azon gondolkoztam, hogy Oz mennyire hasonlít egy
városra. Kit akartak megtéveszteni? – Futó csókot nyomott Carson arcára. –
Jó lenne tudni, értették-e, hogy valójában mik ezek a dolgok. Hogy honnan
jönnek.
– Én arra lennék kíváncsi, hogy innen indult-e el a szervezett vallás.
Mindnyájan nevettek.

511
 Újabb villám csapott le. Közelebb.
– Talán mostantól figyelnünk kéne a viharra – jegyezte meg Hutch.
Angela bólintott.
– Határozottan errefelé közeledik, ugye?
Megint lesújtott egy villám a földre, bevilágítva a pilótafülkét.
– Azt hiszem, lát bennünket – mondta Hutch.
– Hé! – Angela megszorította a vállát. – Ne képzelődj!
– Csak villámlik odakint – suttogta Carson.
Angela elővigyázatosságból áram alá helyezte a hajtóművet.
– Melyik szenzoraink élnek? – kérdezte Hutch.
– Semelyikek. Ha mennünk kell, vakon fogunk repülni.
Egy hosszú, áttetsző villám úszott át a szárazföld és az égbolt között. Egy
pillanatra világosan kirajzolódtak a dombok és a síkság, majd újra eltűntek.
Égzengés dörgött keresztül rajtuk.
– Ez tényleg erre jön – lehelte Angela.
– Ha nem muszáj, szerintem ne szálljunk fel ebben a szélben – kezdte
Carson, és még mondani akart valamit, de ekkor egy újabb tűzgömb hasította
ketté az eget. Nézték, amint jobbról átvonul balra, aztán megáll, és egyre
fényesebb lesz.
– A dög – rikoltotta Angela. – Felénk fordul. – Abban a pillanatban
hátrarántotta a kormányrudat, és a sikló felugrott a levegőbe. Süvített a szél.
A sötét éjszakában fényesen lobogott a gömb: kék-fehér csillag, amint nóvát
köpül magából.
– Energiapajzsot fel! – kiáltotta Hutch, és már bújt is a hámjába, s
izzította az energiamezőt. Carson fogódzó után kapkodott.
Hutch bekötötte Angélát az ülésébe, lezárta a rakteret, ahol Carson ült.
Azután magát is rögzítette az ülésben.
– Frank?
– Rendben vagyok. Vigyél ki bennünket innen!
Angela indított, mire a sikló fel- és előreszökkent, a fény pedig elhúzott

512
alatta. Hallották a robajt, érezték a lökéshullámot, és még időben sikerült
megfordulniuk, hogy lássák, amint egy fehér gejzír az ég felé tör.
– Érdekes meteor – nézett Hutch Angela felé.
– Szerintem is – bólintott Angela.
A szél vonszolni kezdte, majd átfújta őket az égen.
Angela épp ereszkedni kezdett volna vissza a felszínre, amikor egy villám
lecsapott melléjük, és az éjszaka fénybe borult. Az elektronikus
berendezések kikapcsoltak, és a sikló vad dülöngélésbe kezdett. Füst
szivárgott be a pilótafülkébe.
Angela működésbe hozta a tűzoltó berendezést, minden erejét latba vetve
közel egyenesbe állította a járművet, és újra megindultak felfelé.
– Fent biztonságosabb – mondta.
– Ne! – szólt Carson. – Tegyél le bennünket!
– Frank, meg kell őriznünk a manőverező képességünket. Odalent könnyű
célpont lennénk.
– Csináld, amit mondok, Angela! Tegyél le bennünket a földre!
– Megőrült? – nézett rá Hutch.
– Miért? – kérdezte zavartan Angela.
Újabb villám vette célba őket.
– Csak csináld! Amilyen gyorsan csak tudod! – unszolta Carson.
Hutch a monitoron figyelte, amint összeszedi a tartalék
oxigénpalackjaikat.
Angela első állásba lökte a kormányrudat.
– Meg kellene próbálnunk fölé emelkedni – tiltakozott.
– Hogy akarsz meteorok fölé emelkedni? – kérdezte Carson.
Helyzetjelző lámpák hunytak ki, majd gyulladtak ki ismét. Valami robbant
hátul, és a dörgés betöltötte az egész siklót. Zuhanni kezdtek.
– Kilyukadtunk! – kiáltotta Hutch.
Angela bedőlt balra, és rácsapott a navigációs vezérlőpultra.
– A bal oldali hátsó stabilizátorok meghaltak. – Az elszökő levegő, az

513
üvöltő szél és a kővel vegyes jégzápor tébolyában sikerült higgadtan
bejelentenie: – Úgy néz ki, hogy teljesül a kívánságod. Hétszentség, hogy
lefelé megyünk.
Az égen egymásba olvadtak a villámok.
– Ötven méter – jelentette Angela.
Havat és kormot szétcsapva visszahuppantak a földre. Újabb meteor
indult utánuk az égen. Figyelték, amint egy pillanatra megáll, és fényleni
kezd.
– Kifelé! – kiáltotta Carson.
Angela már nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Hutch átnyúlt, és
megnyomott egy gombot.
– Kész! – mondta.
Felkapták az oxigéntartályokat, és mihelyt szabaddá vált az út a fedélzeti
nyíláson át, kivonszolták őket a siklóból. Hutch elesett a hóban, de nyomban
felugrott, és futott tovább.
Carson szorosan a nyomában.
– Futás! – kiáltotta. A három tartályból egyet elejtett, de nem ment vissza
érte.
A tűzgömb egy dombvonulat fölött közeledett észak felől.
Rohantak. A kérges hó minden lépésnél beszakadt alattuk. Hutch megint
elesett. A francba!
– Te tudod, hogy mit csinál? – lihegte Angela.
– Igen. Azt hiszem. Fuss! – kiáltotta Hutch.
A két nő lélekszakadva rohant, hogy minél messzebb kerüljenek a
siklótól. Carson mellettük futott.
A meteor már tűzcsíkot húzott az égen. Darabok váltak le róla, és zuhantak
le.
– Le a földre, mindenki! – üvöltötte Carson. Levetették magukat a hóba.
A tűzgömb mennydörgő robajjal kilőtt a siklóra. És telibe találta.
A föld megvetemedett, a jég felragyogott, egy forgószél hóval és földdel

514
terítette be őket. Törmelék- és kőzápor ostromolta Hutch energiamezőjét.
Amikor elült a vihar, Carson felkapcsolta a lámpáját. Ott, ahol a sikló
volt, egy kráter tátongott.
Angela összerázkódott. Fölnézett az égre, azután vissza a lámpára.
– Az isten szerelmére, kapcsold le!
Carson engedelmeskedett.
– Ha akarod – mondta. – De azt hiszem, már nem lesz semmi bajunk.
De Angela megpróbált elbújni a hóban.
– Nem minket üldözött – mondta Carson.
– Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodott Angela.
Újabb villámok cikáztak.
– A derékszögeket – mondta Carson. – A siklót akarta. A repülő
dobozodat.

Néhány óra leforgása alatt az elektromosság elapadt az égen. Csendben

üldögéltek, nézték, ahogy elvonul a vihar.
– Azt hiszem, már értem, hogy a quraquatok miért egy Emlékműkészítő
képével ábrázolták a Halált – szólalt meg Frank.
– Miért? – kérdezte Angela.
– Öljétek meg a rossz hír hozóját! Az Emlékműkészítők nyilván nem
vették a fáradságot, hogy leszálljanak, bemutatkozzanak, és elmondják a
quraquatoknak, hogy mi a probléma. – Elmosolyodott. – Richardnak végül is
igaza volt. Nincsenek idegenek. Mindről kiderül, hogy nagyon is emberiek.
– Mint George – szólt közbe Hutch.
Carson fölhúzta, és mindkét karjával átkarolta a térdét.
– Igen – felelte, majd Angélára nézve magyarázni kezdte: – Megállítani
nem tudták a nyavalyást, ezért elterelő hadművelethez folyamodtak. Építettek
valami mást, amit majd megtámadhatnak.
– Erről meg nekem jutott eszembe valami – mondta Angela. – Ez a valami

515
– intett az ég felé – annak a hullámnak volt a része, amelyik i. e. 5000 körül
a Béta Pacon, 1000 körül a Quraquán, és a Nokon i. sz. 400-ban pusztított.
Így van?
– Igen – bólintott Carson.
– És ment tovább a Föld felé – fejezte be látható nyugtalansággal Angela.
Carson vállat vont.
– Kilencezer évünk van rá, hogy megoldást találjunk rá.
– Janet említette, hogy a múltban nekünk is lehettek közvetlen
tapasztalataink ezekkel a dolgokkal – szólalt meg Hutch. – Szerinte az A
hullám Szodomával van összefüggésben.
– Szodomával? – nézett maga elé hunyorogva Angela. – Lehetséges. –
Aztán egy villanásnyi mosollyal Carsonra nézett. – Én nem vagyok olyan
biztos abban, hogy ilyen sok időnk van. A B hullám még idekint van.
Hutch közelebb húzódott a másik kettőhöz. A B hullám, az, amelyik i. e.
elérte a Béta Pacot, majd négyezer évvel később a Quraquát, viszonylag
közel járhat a Földhöz.
– Körülbelül ezer év – mondta.
– Hát, az mindegy – mondta Carson. – Kilenc vagy egy… még ez is elég
hosszú idő.
Angela arcán egy árnyék suhant át.
– Az a gyanúm, hogy valami ilyesmit mondhattak az Emlékműkészítők is.

516
KÖNYVTÁRI BEJEGYZÉS

Nem sikerült repülés közben megszondázni egy Omega-fehőt.

Mindeddig eredménytelenek voltak azok az erőfeszítések, amellyel jeleket
akartak továbbítani az objektumon keresztül. (A témával kapcsolatos
elméleti problémák érthetően vannak kifejtve Adrian Clement Az Omega
Rejtély című kitűnő monográfiájában, amely teljes egészében olvasható a
3. sz. Mellékletben.)
Egyedül Meg Campbell tett kísérleteket ember által vezetett járművel, a
Pasquarellával a külső rétegek alá repülni 2211. július 3-án és 4-én. 80
méterre és 650 méterre szállt le a két egymást követő alkalommal.
Harmadszori próbálkozásából nem sikerült visszajönnie.
Az Omega-felhők részletes elemzésével ezek szerint várni kell egy új
technológia kifejlesztéséig.

Janet Allegri: Isten gépezete

(Hartley & Co., London, 2213.)

517
 UTÓSZÓ

Posztdoktori Tanulmányok Intézete, Princeton, NJ. 2231. április

Mindmáig kevés érdemi válasz született az Emlékműkészítők kapcsán. A

Béta Pacifica III kikötővárosa alatt a mélyben hatalmas romos terület van. A
romok a Choloik, vagy másképpen az Emlékműkészítők korából származnak.
(Maga a szó azt jelenti, hogy világnép, és minden jel szerint más értelmes
fajokra is vonatkozott.) Az ásatások kellő óvatossággal folynak. Annyit már
lehet tudni, hogy Priscilla Hutchins feltevése, miszerint a Choloik nagy
tömegei elmenekültek a bolygójukról, helytálló. Hogy egy intergalaktikus
ugrást terveztek, amit vélhetőleg sikeresen meg is valósítottak.
Eredeti világukon ma is élnek a faj túlélő tagjai. Kevesen vannak, és a
vadsághoz közeli állapotra süllyedtek vissza. Nem találtak közöttük olyat,
akinek volnának emlékei a mítoszaikban megőrzött korábbi nagyságukról.
A legújabb kutatások azt a véleményt támasztják alá, hogy a Béta Pac III
űrállomásán tartózkodók szemtanúi voltak, amint egy Omega-felhő
elpusztítja a világukat, ezért inkább az űrhalált választották, mintsem hogy
visszatérjenek elpusztított világukra. A kutatások tovább folynak.
Az Omega-felhők (amelyeket nem Angela Morganről neveztek el)
megvizsgálására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. Úgy vélik, hogy a
felhők erős elektromágnese mezők révén tudják megtartani a struktúrájukat,
de hogy ez miképpen lehetséges, arra még senki sem tudott kielégítő
magyarázatot adni.
Mint kiderült, sokkal kevesebb van belőlük, mint korábban feltételezték.
Az, hogy az Ashley Tee egyidejűleg kettőt is észlelt belőlük ugyanabban a
rendszerben, valamiféle rendellenesség lehetett. Mindazonáltal aggasztóan
sok van belőlük, ennélfogva nem remélhetjük, hogy a Naprendszer nem kap
egy-két hívatlan látogatót a távoli jövőben. Már ma is rendeznek
konferenciákat, hogy kidolgozzanak egy stratégiát, és hogy a jövő
nemzedékeket figyelmeztessék a veszélyre.
A Maggie Tufu által talált, az űrhajóból származó központi feldolgozó

518
egység az úgynevezett Városépítő korról szolgált információkkal. Az ebben
a korban élők tudtak elődeik hőstetteiről. De ahelyett, hogy ez büszkeséggel
töltötte volna el őket, az elveszített nagyság és a hanyatlás tudatosítása
lelassította a fejlődést, még inkább visszavetette őket, és sötét korszakokat
idézett elő.
Az Omega-felhők léte mélyről fakadó filozófiai kérdéseket vetett fel az
emberi faj helyzetéről egy sokak által ellenséges szándékúnak tartott
világegyetemben. Világszerte megsokasodtak a „vissza a természethez”
mozgalmak, és ezzel párhuzamosan reneszánszukat élték az évtizedek óta
sorvadó fundamentalista vallási csoportosulások.
A Remény Terv sikeresen folytatódik, és immár úgy tűnik, hogy az első
telepesek jóval a tervezettnél korábban fognak megérkezni a Quraquára.
További hat emlékmű került elő. A Braker Társaság (amely alapítójáról,
Aram Brakerről kapta a nevét, akivel egy stroke végzett egy, a Smithsonian
előtt tartott tüntetés idején) az utóbbi években komoly erőfeszítéseket tett
azért, hogy megtalálja és Föld körüli pályára állítsa a Nagy Emlékműveket.
A terv megvalósításában segítségére van a technika rohamos fejlődése.
Jóllehet a közvélemény körében népszerűség övezi, többen ellenzik,
elsősorban egyesek az Akadémiáról és a szövetségesei közül. Egyik fő
hangadójuk Melanie Truscott volt. A Braker Társaság „Arconutoknak”
nevezte őket.
Az űrhajók tervezése a Winckelmann tapasztalatai eredményeképpen
jelentős javuláson ment keresztül. Ma már a teljes mértékben kézi vezérlésű,
másodlagos életfenntartó rendszerek az alapfelszerelés részei. Melanie
Truscott karrierje a Richard Wald-incidens következtében évekre
megfeneklett. A közvélemény figyelme 2207-ben terelődött rá ismét, amikor
az északnyugaton folyó kiterjedt fakitermelés folytatását célzó törekvések
ellenzőjeként lépett fel. Ezt a harcot elvesztette, de 2208-ban a Szenátus
tagjává választották.
Ian Helm, aki a Quraqua déli jégmezője elleni Kosmik-hadművelet
irányítója volt, mentesült minden felelősségrevonás alól. Több
ügynökségben és vállalatnál töltött be magas pozíciókat, jelenleg pedig az
ÉAU Nemzeti Parkjainak kormánybiztosa.

519
 A Nagy Teleszkóp a Béta Pacifica rendszerben egy élő organizmus sok
jellemzőjét mutatja, de az, hogy élő szervezet lenne, nem egészen pontos.
Valamikor teljes mértékben képes volt összegyűjteni a spektrum minden
adatát. Jeleit sohasem alakították át kielégítően optikai képekké. Ma úgy
vélik, hogy a szoftver, amelynek metodikájáról csak halvány fogalmaink
vannak, hibásan működik.
Henry Jacobi hosszú betegeskedés után Chicagóban halt meg. Utolsó
éveit megkeserítették a Templomnál történt mentésről szóló történetek,
amelyekben ő vakmerő, meggondolatlan alakként jelent meg.
Frank Carson végül nem vállalta el az Akadémia személyzeti osztályán
felkínált állást. A Maggie Tufu és George Hackett halála után tett fogadalma
ellenére visszatért a Béta Pacifica III-ra, ahol hat évig vezette a
munkabrigádot. Nagy megbecsülésben volt része az eredeti expedíció
vezetéséért, és egy sorba állították Champollionnal, Larimatsuval és
Walddal. Feleségül vette Linda Thomast, aki tagja volt a Templom
Missziónak, és született két vörös hajú lánya. Ő az elnöke a kutatásokat
anyagilag támogató és a kezdő matematikusoknak tanulmányi ösztöndíjat
nyújtó Margaret Tufu Alapítványnak.
A turisták előszeretettel látogatják a Washington, D. C. székhelyű
Akadémia nagykönyvtárának George Hackett szárnyát. Ennek nyugati falán
egy Hackettről készült fotó látható, amelyet rámásoltak az ő segítségével a
Quraquán megmentett Casumel-kézirat egy példányára.
Maggie Tufu zseniális beszámolója az Ozon talált felirat jelentésének
kutatásáról A Casumel Lineáris filológiai aspektusai címmel jelent meg
pár éve, és osztatlan elismerés fogadta. A művet Janet Allegri szerkesztette,
és máris a matematika klasszikusai között tartják számon.
Allegri jelenleg Oxfordban tanít.
Priscilla Hutchins mindmáig az Akadémia űrhajóit vezeti. Híres ember
lett ő is, és akik először találkoznak vele, mindig meglepődnek azon, hogy
nem is olyan magas, és nem is olyan szép, mint gondolták. De erről később.

David Emory

520
 Szerzőnkről

Jack McDevitt
Az 1935-ben született amerikai író kedvenc témái a kapcsolatfelvétel
idegen lényekkel, illetve az archeológia, futurisztikus meséit szívesen szövi
ezek köré.
Már kanadai egyetemen megpróbálkozott az írással, és egy elbeszélése
első helyet is szerzett az éves iskolai irodalmi versenyen, amivel jogot nyert
a megjelenésre az intézmény saját újságjában. Nem sokkal később aztán
kezébe került Dickens Copperfield Dávidja, és mivel úgy érezte, ilyen
színvonalat sosem tudna elérni, más szakma után nézett. Jelentkezett a
haditengerészetbe, majd taxisofőr lett, tanár és vámtisztviselő. Közel 25 év
telt el, mire felesége unszolására ismét írni kezdett. 1981-ben jelent meg a
Twilight Zone magazinban a „The Emerson Effect” című elbeszélése, két
évvel később pedig már Isaac Asimov magazinjában első igazán fontos
novellája, a „Rejtjel” (magyarul: Galaktika 117). Ez utóbbiból nőtt ki
bemutatkozó regénye, a The Hercules Text (1986).
Második kötetével indult útjára az Alex Benedict-sorozat, mely
régiségkereskedő főhősét, miközben különféle értékes antikvitások után
kutat, rendre újabb és újabb nagy horderejű intergalaktikus ügyekbe sodorja.
A Született stratégának jelen pillanatban öt folytatása van, amelyek közül
az Elveszett kolónia a Nebula-díjat is elnyerte. Eközben egy párhuzamos
sorozat is megjelent a szerző tollából, mely a kezdő Emlékmű a
csillagokban óta immár hét kötetet számlál. Közülük az Omega 2004-ben
John W. Campbell-emlékdíjat kapott.
Magyarul még hét további novellája olvasható a Galaktikában.

521
{*} Az eredeti papírkiadásban szerepel a „Reméljük, hogy így lesz” ajánlás a fordító kézírásával,
2202. június 11. péntek keltezéssel.
{*} Szabó Lőrinc fordítása

522