9.

A keresztes hadjáratok

A középkor folyamán többször és több helyen került sor keresztes hadjáratokra. Azokat a katonai vállalkozásokat
nevezték keresztes hadjáratoknak, melyekben a hatalmi érdekek mellett vagy azok előtt a keresztény hit
védelme, terjesztése is szerepet játszott. E hadjáratokban a résztvevőket jelentősen ösztönözte, hogy életüket egy
magasztos cél érdekében veszélyeztetik vagy áldozzák fel.

A szentföldi hadjáratok
Az ezredforduló idején a vallási buzgalom jele volt, hogy egyre többen akartak eljutni szent helyekre, (keresztény
mártír sírja, csoda helyszíne). A legfőbb zarándokhelynek a Szentföld (Jézus életének helyszíne) számított,
különösen Jeruzsálem, ahol templomot is emeltek Jézus feltételezett sírjánál. Ez a terület azonban már évszázadok óta
az iszlám hatalmak kezében volt. A nyugati kereszténység feje, II. Orbán pápa 1095-ben hadjáratot hirdetett a
Szentföld felszabadításáért, és a résztvevőknek bűnbocsánatot ígért.
A keresztes hadjáratok alkalmasnak látszottak arra, hogy mérsékeljék a hűbériségből és a nyugat-európai öröklési
rendből következő társadalmi feszültséget. Nyugaton ugyanis csak az elsőszülött fiúk örökölték a birtokokat. A
másod- és harmadszülöttek ragaszkodtak a lovagi élethez, és egyre nagyobb számban kerestek megélhetést a
nagyhűbéresek fegyveres kíséretében. Uraik csak egymás jobbágyainak kifosztásából tudták eltartani őket.
Állandósultak a hatalmi harcok és a nyugodt életvitelt már szinte lehetetlenné tevő fosztogatások. Az egyház
sikertelenül próbált gátat vetni a folyamatos háborúskodásnak azzal, hogy a hét bizonyos napjain tiltotta a hadakozást
(Treuga Dei - Isten békéje).
Jeruzsálem a muszlim világ részévé vált. Az arab uralkodók biztosították a számukra jelentős bevételt biztosító
zarándoklatokat. A XI. században új muzulmán hatalom jelent meg a térségben, a szeldzsuk-törökök. 1071-ben
Manzikertnél vereséget mértek Bizáncra, majd elfoglalták Jeruzsálemet. A szeldzsuk-törökök nem védték meg, sőt
üldözték a zarándokokat. A jeruzsálemi zarándoklat bizonytalanná válása szintén hozzájárult a hadjáratok
megindításához.

Az első keresztes hadjárat

A pápa szavára megmozdult Nyugat-Európa. A keresztes lovagi seregek nyomultak Kelet felé. Már az első hadjárat
eredményre vezetett. A muzulmán könnyűlovasok nem tudtak ellenállni a nyugat-európai páncélos lovasságnak. A
keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet (1099), és a Közel-Kelet megszerzett keskeny part menti sávjában hűbéri
felépítésű államokat hoztak létre. A Szentföldön létrejött a Jeruzsálemi Királyság, melyhez hűbéri függés kötötte a
többi keresztes államot.
A lovagok birtokokat szereztek az újonnan elfoglalt területen – ezért is mentek, és itt is kiépült - európai mintát
követve - a hűbéri lánc. A területen élő lovagság állandó harckészültségben élt. Ez szorosabb egymásrautaltságot
jelentett az uralkodó és a hűbéres alattvalók között. A hatékonyabb védelem érdekében írásba foglalták az
Európában szokásjogon alapuló hűbéri kötelezettségeket (Jeruzsálemi Assziszák) és a hűbéresek (alattvalók) jogait
is. Ez a királyi hatalom korlátozását jelentette.
A Jeruzsálemi Assziszákban megjelenő jogok a későbbiekben hatottak az európai fejlődésre is. A dokumentum
segítette az alattvalók (a vezető réteg) szerveződését uralkodóikkal szemben.
A keresztesek kezdeti sikereiben szerepet játszott az iszlám világ megosztottsága. A muzulmánok rövidesen
ellentámadásokat indítottak, amelyekre a Nyugat újabb keresztes hadjáratokkal válaszolt. Különösen veszélyessé
vált a helyzet, amikor Szaladin egyiptomi szultán (1171-1193) Szíriát és Mezopotámiát a birodalmához csatolta, és
szent háborút (dzsihád) hirdetett a keresztények ellen. Csapatai legyőzték a lovagokat (1187 Hattin), majd
visszafoglalták Jeruzsálemet. Szaladin nem gyilkoltatta le Jeruzsálem lakosságát, majd lovagiasan harcolt a szent
város visszavételére a Szentföldre érkező I. (Oroszlánszívű) Richárd angol királlyal is.
A folyamatos harc a fegyveres szerzetesrendek, az ún. lovagrendek megalakulását eredményezte (templomosok,
johanniták, Német Lovagrend). A lovagrendek egyesítették a szerzetesi és a lovagi eszményeket (közösségi élet,
szigorú vallási és egyéb szabályokkal, harckészültség). Hatalmas szentföldi és európai birtokaik jövedelméből tartották
fenn váraikat és seregeiket.

A szentföld elvesztése és a hadjáratok hatásai

A XIII. században a pápa ösztönzésére még indultak hadjáratok, de ezek sem tudták megszilárdítani a keresztes
államok helyzetét. A kudarc elfordította a lovagságot a küzdelemtől, Európa uralkodóit pedig hatalmi harcok kötötték
le. A XIII. század végén elesett az utolsó keresztény erőd is (Akkon, 1291).
A keresztesek szállítását, utánpótlásuk biztosítását, a megszerzett kincsek felvásárlását az itáliai
kereskedővárosok, elsősorban - az egymással is vetélkedő - Genova és Velence végezték. Az itáliai városok
megerősödtek, s a keresztesek hadait is kihasználva először az arab, majd a bizánci kereskedőket szorították ki a
Közel- Kelet és Európa közötti levantei kereskedelemből. A keletről behozott luxuscikkek haszna ezután az itáliai
városokat gazdagította.
Bizáncban először a genovaiak befolyása nőtt. Ám ezt Velence veszélyesnek ítélte, s a negyedik keresztes hadjárat
(1202-1204) alkalmával a lovagokat Bizánc elfoglalására sarkallta. A keresztesek gazdag zsákmányt szereztek, a
velenceiek pedig megkaparintották az ősi város kereskedelmi pozícióit.
A lovagok megalapították a Bizáncra és környékére kiterjedő Latin Császárságot. A görög (bizánci) császárság
Kis-Ázsiában Nikaiai Császárság néven élt tovább. A görögök 1261-ben a genovaiak segítségével visszafoglalták
Bizáncot, ám a város már nem tudta visszaszerezni a kereskedelemben korábban elfoglalt helyét.
Európában a keresztes hadjáratok jelentős változásokat indítottak el. Keleten a lovagok kényelmesebb,
kulturáltabb életvitelt ismertek meg - az ókor örökségét -, amely nyugaton is elterjedt a vagyonos réteg körében. Az
arab tudomány közvetítette Európának az antik hagyományokat és India kultúráját (alkímia, arab számok). A Keletről
átvett termények és módszerek (rizs, szélmalom stb.) élénkítően hatottak a gazdaságra.

10. A középkori város születése és jellemzői

A középkor technikai forradalma

A mezőgazdaság fejlődése életre hívta az árutermelést és a pénzgazdálkodást. Ez ösztönzést adott az iparnak is.
A XI-XII. században egy„technikai forradalom” bontakozott ki. Elterjedtek a vízimalmok, új, hatékonyabb
eszközök tették termelékenyebbé a fonást (rokka) és a szövést (lábítós szövőszék).

A városok kialakulása
A középkori városok jellemzője az országon belüli önállóság, az önkormányzat. Az ókori városok többsége
jórészt elpusztult. A királyi és az egyházi központok körül sokan letelepedtek, de ezek a települések nem rendelkeztek
semmiféle önállósággal. A hűbéri társadalomban vagy jobbágy, vagy nemes, vagy egyházi személy volt valaki.
A távolsági kereskedelem a kora középkorban sem szűnt meg. A távolsági kereskedők közösségeket hoztak létre
önmaguk és áruik védelmére (gilde). Ezek bizonyos önállósággal rendelkező telepek voltak. Hozzájuk csatlakoztak
azok a kézművesek, akik a mezőgazdasági árutermelés fejlődése miatt már iparosként is meg tudtak élni.
E telepek (városok) lakói a kereskedők vezetésével érdekeik védelmében új közösségeket (kommuna)
szerveztek. A kommunák a földbirtokosokkal szemben pénzzel, s ha kellett erővel is kivívták önállóságukat,
elfogadtatták, hogy a városok lakói sajátos jogokkal rendelkezzenek. A városi önkormányzat kivívása lényegében
olyan kiváltságok megszerzését jelentette, amelyek függetlenítették a városlakókat a feudális rendszer jobbágy-földesúr
közötti kötöttségeitől. A város jogilag is elkülönült környezetétől.

Városi önkormányzat
A városi polgárok szabadon választhatták bíráikat, saját joghatóságot hozhattak létre. Egy összegben fizették
adójukat a földesuruknak és a királynak. Maguk választhatták plébánosukat. A nagyobb városok rövidesen csak az
uralkodótól függtek. Az önkormányzat révén a városi polgár köztes helyet foglalt el a középkor társadalmában: nem
volt nemes, de jobbágy sem.
A város élén a bíró vagy a polgármester állt, akit a városi tanács választott. Kezdetben a tanácsban csak a
leggazdagabb réteg (patríciusok), a kereskedők képviseltethették magukat. A házzal és műhellyel rendelkező
iparosmesterek - akik a kereskedőknél többen voltak - a XIII. századra kivívták, hogy beleszólhassanak a város
irányításába. A városlakókhoz tartoztak még a városi politikából kizárt szegények (plebs). Alkalmi munkából éltek, és
soraikat folyamatosan gyarapította a jobb megélhetés reményében a falvakból beköltöző jobbágyság.
A XI. századtól Nyugat-Európában és Itáliában a városok száma gyorsan nőtt, és a XIII. században már Közép-
Európában is megjelentek. A nyugati városok elsősorban a környezetük piaci központjai voltak (iparcikkekkel
látták el vidéküket). Ezért nem nagy méretűek, de szinte egész Nyugat-Európa területén egyenletesen helyezkedtek el.
Nyugat-Európa városainak átlagos lakosságszáma 4-5000 körül mozgott. A távolsági kereskedelembe is
bekapcsolódó, árumegállító joggal rendelkező nagyvárosok 10-15 000 embernek adtak otthont.
A városokat védelmi célokból fallal vették körül. (A városfal építése is a kiváltságok egyike volt.) A falakkal
határolt szűk területen emeletes házakat építettek, melyek között keskeny utcák (sikátorok) kanyarogtak. A korszakban
nem alkalmaztak csatornázást. A falak közé zsúfolt lakosságot ezért járványok tizedelték.

Kézművesek
A kézművesek szakmánként (takács, pék) érdekvédelmi szervezeteket, céheket hoztak létre. A céhek teljes
jogú tagjai az önálló mű hellyel rendelkező mesterek voltak. A céhek módszerekkel korlátozták a termelést, hogy a
szűk piacon minden mester megélhessen. Ugyanakkor előírásokkal biztosították termékeik jó minőségét, ez is a
versenyt korlátozta.
Nem volt könnyű mesterré válni! Először évekig kellett inasként szolgálni egy mester mellett, aztán legényként dolgozni a
mester műhelyeben. Ha a legény kitanulta a szakma fortélyait, hosszú vándorútra kelt, hogy idegen városok mestereinek a tudását
elsajátítsa. A mestervizsgát remekműn a elkészítéséhez kötötték, ami nagy felkészültséget igényelt. (Helyenként a kötelezően előírt
lakoma költségei is nehezítették a mesterre válást.)
Korlátozni kellett a megtermelhető áru mennyiségét. Igyekeztek kiküszöbölni a céhen belüli versenyt, ezért
aprólékosan szabályoztak a munkaidőt, a munkafolyamatot (felhasznált anyagok, szerszámok, alkalmazottak száma és
az árakat. Mindez szigorú minőségi előírásokat is jelentett. A céhen kívüli iparosokat, az ún. kontárokat üldözték.
A céhek fontos szerepet játszottak a város életében. Vállaltak egy-egy varosfalszakasz őrzését, a rend fenntartását a
városban, ünnepeken céhenként vonultak fel (saját zászlóval), támogatták a városi egyhazat.

Kereskedelem
A távolsági kereskedelem a kora középkorban is fennmaradt. A kereskedők elsősorban a Földközi-tenger arab és
bizánci területeiről hoztak be luxuscikkeket a gazdagok számára. Keletre főként rabszolgákat vittek, akiket a szláv
területekről hurcoltak el.
A távolsági kereskedelem nagy kockázattal járt, de busás hasznot eredményezhetett. A szárazföldi közlekedés
kezdetleges és kockázatos volt, ezért ahol lehetett, továbbra is vízen szállították az árukat. A kereskedelmi útvonalak
kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak a zarándokútvonalak, amelyek szállás- és vásárhelyei biztonságot és
egyben piacot biztosítottak.
A XI-XIII. században is a Kelettel folytatott levantei kereskedelem volt a legnagyobb jelentőségű. Ezt az
útvonalat az itáliai városok, elsősorban Velence és Genova [dzsenova] uralták. Európa gazdasági megerősödését jelzi,
hogy a keleti fűszerek és luxuscikkek ellentételeként az arany mellett kisebb mértékben iparcikkek is megjelentek
(fegyverek, posztó, bársony).
A „levante” - a Földközitenger keleti medencéjének térségét, elsősorban Föníciát, Palesztinát és Kis- Ázsiát
nevezik így.
Jelentős kereskedelmi útvonal jött létre a Balti-tenger térségében. Az északi és keleti vidékekről
nyersanyagokat és élelmiszert (heringet, prémeket, gabonát, viaszt, kátrányt, fémeket, borostyánt) vittek nyugatra.
Ezen áruk ellenértékeként Észak-Németország és Flandria városaiból iparcikkeket (posztó, fegyverek, szerszámok)
szállítottak. Egyre nagyobb jelentőségűvé vált az Angliából szállított gyapjú, mely a flandriai textilipar légfontosabb
alapanyagává vált. A balti kereskedővárosok érdekeik biztosítására szövetségre léptek egymással - ez volt a Hanza
(1161 - a német kifejezés szövetséget jelent).
A két tengeri útvonalat (Levante, Hanza) a szárazföldi kereskedelem kötötte össze. Kezdetben az útvonal
megkerülte az Alpokat, és az árucikkek a Párizstól keletre elhelyezkedő terület, Champagne [sampany] vásárain
cseréltek gazdát. Később, az Alpok hágóinak (Szent Bernát-hágó) megnyitása után a délnémet városok (pl. Augsburg)
piacai is megélénkültek. Közép-Európa szintén a német városokon (Bécs) keresztül kapcsolódott a távolsági
kereskedelemhez.