BOTOND-BOLICS GYÖRGY

REDIVIVUS TÜZET KÉR

Szélfútta, kövér esıcseppek kopogtak a csukott ablakokon. A tanácsterem

fehér, rózsaszín és halványkék fénycsövekbıl kúp alakot formáló csillárja
fölött pászmákra szakadozva, lomhán úszott a kondicionálóberendezés falba
süllyesztett elszívónyílásai felé a cigarettafüst.
A hosszú tárgyalóasztal körül minden széken ültek. A hamutartókban már
alig fértek a véget nem érı értekezlet alatt halomba győlt cigarettacsutkák, a
hamu és a poharakból kicsöppent víz összekeveredve szürke tócsákkal
mocskolta be a tükörfényes asztallapot. Az arcok győröttek voltak, mint a
vasalatlan fehérnemő.
Az ellentétes vélemények egyre feszültebbé tették az értekezlet
atmoszféráját. Csak az elnöklı Maron professzor, a Biokibernetikai Intézet
igazgatója nem zökkent ki nyugalmából. Fehér szemöldöke alatt derősen
fénylett barna szeme. Tekintete hol a faltól falig érı ablaksoron túl nedvesen
csillogó falombokon pihent, hol az értekezlet résztvevıinek arcát fürkészte
tőnıdve. Jó ideje mintha szándékosan kerülte volna, hogy az asztal közepére
állított, különös alakú, átlátszó tartályra pillantson. Pedig éppen akörül dúlt
már órák óta a vita.
– A Mars-expedíció, amelyik rábukkant a mintegy harminc méter vastag
homoktakaró alatt rejtızı romvárosra, azzal küldte át ezt a leletét a Földre,
hogy minden jel arra vall: a Mars egykori lakói különös gonddal ırizték a
tartályt, illetve annak tartalmát – hallotta ismét Maron professzor Bertalan
doktor sokadszor elismételt szavait. Apró mosoly suhant át szája szögletén,
amikor észrevette, milyen nagy erıfeszítéssel visszafojtott indulat vibrál a
már-már türelmét vesztı biokibernetikus hangjában. Hátradılt, egyik karját a
széktámla mögött lógatta, másik kezének mutatóujjával egyenletes
idıközökben hangtalanul ütögette az asztal peremét.
– Az expedíció kozmoarcheológusainak megállapítása szerint mintegy
nyolcszázezer évvel ezelıtt rendkívül fejlett technikai kultúrával rendelkezı
lények éltek a Marson – folytatta Bertalan. Kilökte maga alól a széket, felállt,
és a tartályra fektette erıs, inas kezét. – Ma már tudjuk, hogy... De kár erre
több szót vesztegetni! Olyan eszközeik voltak és olyan ismeretekkel
rendelkeztek, amelyekhez képest bármelyik technikai vagy szellemi
alkotásunk csak igen-igen kezdetleges...
– Véleménye szerint tehát a szivacsszerő anyag ott, abban a tartályban
kétségtelenül egy régen élt marslakó elıttünk ismeretlen eljárással konzervált
agya? – szakította félbe valaki csendesen odavetett kérdéssel Bertalant.
Minden szem arra fordult. A közbeszóló Galli doktor volt, az intézet kedvelt
“doki"-ja. Kerek, derős arcán simán feszült a bır, csak a szeme köré győltek
már ráncok. A kis termető embert még kisebbnek mutatta vastag, fekete
keretes szemüvege. Mindenki tudta róla, hogy az általános orvosi gyakorlaton
kívül szenvedéllyel foglalkozik az emberi agy és az elektronikus
számítógépek sajátos hasonlatosságait kutató, szaknyelven
információpszichológiának nevezett tudományággal.
A hangsúly, amellyel Galli a kérdést Bertalannak szögezte, nem volt
támadó, mégis lappangott benne valami, ami rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy
a feszült hangulat okozói voltaképpen Bertalan és Galli. A tudás hatalmától, a
tudásvágytól megszállt kutató és a minden embert féltı orvos a technokrácia
és a humánum összecsapásának színterévé tették a transzferbizottságnak ezt az
ülését.
– Téved, doktor... amit mondtam, nem az én egyéni véleményem, hanem a
biokibernetikusok kétségbevonhatatlan megállapítása – fordult Galli felé
Bertalan.
Az orvos arcán egyetlen izom sem mozdult. Ugyanolyan halk, mégis
határozott hangon tette fel az újabb kérdést:
– Az is az ı megállapításuk, hogy az egykori marslakó agysejtjei
emlékképeket, pontosabban emlékképek formájában felhalmozott bizonyos
ismeretanyagot tartalmaznak?
– Igen.
– Ön pedig elképzelhetınek tartja, hogy egy másik bolygó nyolcszázezer
évvel elıbb élt értelmes lényének, egy marslakónak az ismeretanyagát élı
földi ember agyába át lehet ültetni?
Bertalan levette kezét a tartályról, és egész testével Galli felé fordult.
Kitőnıen szabott ruhája, gonddal visszafogott mozdulatai és a szavak,
amelyeket Gallihoz intézett, de voltaképpen az értekezlet valamennyi
résztvevıjéhez szóltak: mindez együtt a sikerre törı, gyıztes szópárbajokhoz
szokott ember képét rajzolta a kívülálló elé. De akik az orvost is ismerték,
tudták, milyen hatalmas erıt takar Galli csöndes hangja, szelíd arcának
higgadt nyugalma.
– A memotranszferálás véglegesen megoldott probléma! – nézett el
Bertalan hideg fölénnyel Galli fölött. – Az agy és az agysejtekben tárolt
emlékképek konzerválásának problémáját én és kutatócsoportom oldottuk
meg, s néhány alkalommal már bebizonyítottam: a neuronokban rejlı
ismeretanyag transzferálása – amennyiben az agy a halál beálltakor sértetlen
volt – végrehajtható. Ma már nincs szakember, aki ne ismerné eljárásomat, és
ne lenne tisztában az emlékképek átültetését elvégzı berendezés, a
transzferátor mőködési elvével...
Bertalan lassú léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Galli mellett:
– Éppen ön az, aki mint idegorvos ma is megfigyelés alatt tartja az általam
transzferált egyéneket. Eddig, tudtommal, egyiknél sem tapasztalt káros
elváltozást. Bizonyára ennek köszönhetem, hogy sem itt, a
transzferbizottságban, sem másutt mind ez ideig nem kifogásolta ilyen irányú
kutatómunkámat, kísérleteimet.
Galli nem mozdult, csak az egyik szemöldöke szökkent magasabbra:
– Egy halott agyából élı ember agyába ismereteket átültetni, hogy ezzel
valakinek a tudásanyagát megırizzük, esetleg az élı egész gondolatvilágát
megváltoztassuk... , ez hasznos, sıt adott esetben szükséges is lehet – mondta
inkább magához intézve a szavakat az orvos. Csak amikor elhallgatott, fordult
szembe az állva magasan föléje tornyosuló Bertalannal, ı is felállt, és úgy
folytatta: – A halott már nem veszít azzal, ha az ön gépe kiüríti agyát, az élı
pedig nyer, mert hozzájut valamihez, amit egyébként csak nehéz szellemi
munkával, vagy esetleg soha nem szerezhetne meg.
– Nos, a jelen esetben...
– Ebben az esetben ne hivatkozzék tapasztalatokra és eredményekre, ne
próbálkozzék összehasonlításokkal! – fojtotta Galli a szót Bertalanba. – Az
eddig végrehajtott transzferálásoknál legalább hozzávetıleg tudtuk, mekkora
tudásanyag befogadására képes a transzferált egyén agya, és miféle
ismereteket ültetünk át belé. Azt is tudtuk, mit tartalmaz a donor agya... , de
mi rejlik a marsagyban? Erre is választ tudnak adni a biokémikusok? Mert ha
nem, akkor – engedelmet a hasonlatért! –, akkor ön olyan hazárdjátékba akar
most bennünket, a transzferbizottság tagjait bevonni, amelyben nemhogy az
ellenfél, de még a saját lapját sem ismeri.
Bertalan viharos vitákban edzıdött jó taktikus volt. Tudta, hogy vesztésre
áll az ügye. A várakozva rászegezıdı pillantások kereszttüze nem zavarta, de
nehezen állta, hogy farkasszemet nézzen Gallival, aki makacsul fogva tartotta
tekintetét.
Egy ideig csönd volt, csak a már szőnıben levı zápor neszezett odakint.
Messze egy-egy villám lobbant, s utána halk morajlás szőrıdött át a vastag
üvegtáblákon.
Az asztal közepe táján egy kéz emelkedett a magasba. Fiatal, energikus
vonású, bronzbarnára sült arcú férfi jelentkezett szólásra. Maron intett: tessék!
 – Galli doktornak számot kell vetnie azzal is, milyen végtelenül sokat
jelenthet az emberiségnek, ha a marsagy mondhatnánk “szellemi tartalma"
közkinccsé válik. A Bertalan-féle memotranszferálás révén olyan ismeretek
birtokába jutnánk...
– ... amelyek esetleg elpusztítják vagy szellemi nyomorékká teszik a
kísérleti alany szerepét betöltı embert! – fejezte be Galli a mondatot.
– Értse hát meg végre, doktor, hogy amit javaslok, jelenleg az egyetlen
járható út – indult újabb támadásra Bertalan. – Csakis memotranszferálás
révén hatolhatunk be a másik bolygó csaknem millió esztendeje élt lakóinak
titokzatos világába.
Galli válaszolni akart, de Ravin, az elıbbi felszólaló még nem fejezte be
mondanivalóját:
– Amint tudják, részt vettem a legutóbbi Mars-expedícióban, és véletlenül
úgy adódott, hogy éppen én találtam meg és hoztam magammal a konzervált
agyat tartalmazó edényt. Gépeket is leltünk az eltemetett romvárosban, olyan
gépeket, amelyeknek nemhogy a kezelését, de talán még a rendeltetésüket sem
fogjuk megismerni, amíg valamiképp fel nem derítjük, mi rejlik ennek az
agynak és a hasonló módon konzervált többi, még odaát levı agynak a
neuronjaiban. Biztos vagyok ugyanis, hogy ahol erre a tartályra rábukkantam,
még sok másik rejtızik a romok alatt. Nagyobb részüket valószínőleg
összetörték a leomló kövek, de kizárt dolog, hogy legalább néhány tartály
épen ne maradt volna. Ha a transzferálás sikerrel jár, rövid idın belül mindet
átszállíthatjuk a Földre.
Ami még soha nem esett meg: Bertalan egy pillanatra elvesztette
önuralmát, és indulatosan csattant az orvosra:
– Mit akadékoskodik? Hallotta, mit mondott Ravin!... Hát nem képes
felfogni a tét nagyságát? Számít itt egy ember egészsége vagy akár az élete is,
ha netán valóban balul végzıdnék a transzferálás? Száz és száz tudós, kutató,
asztronauta nap nap után kockáztatja életét, hogy gyarapítsa ismereteinket
– miért akarja megakadályozni, hogy ezt a mérhetetlenül sokat ígérı
transzferálást végrehajtsam?
Erre kitört a vihar. Néhányan felugrálva kiabáltak, hadonásztak, csak
Maron professzor, ez a kicsit lompos, de kedvesen bölcs öreg tudós nem jött
ki béketőrésébıl. Hagyta, hadd veszekedjenek; inkább azokat figyelte, akik
ülve maradtak, nem nyilvánítottak véleményt, hanem töprengve néztek maguk
elé.
Percek teltek így.
Amikor a lárma már tőrhetetlenné vált, és az indulatok hevében itt is, ott is
meggondolatlanul súlyos megjegyzések kezdtek röpködni, Maron megpróbált
csöndet teremteni. Senki nem figyelt rá. Rövid gondolkodás után felemelt egy
üres poharat, és mind erısebben ütögetni kezdte vele az asztalt. Ez sem
használt. Erre felemelte és magasról az asztallapra ejtette a poharat. A
csörömpölés megtette a magáét, minden arc egyszerre Maron felé fordult.
– Valamirıl megfeledkeztek!... Mielıtt ugyanis a transzferbizottság
döntene ebben az ügyben, tisztáznunk kell, akad-e egyáltalán valaki, aki
hajlandó Bertalan doktor kísérletében részt venni? Lesz-e ember, aki önként
vállalkozik rá, hogy marslakóvá transzferálják?
Bertalan most üresen álló széke mellett Gere Litta, az emberi agy
befogadóképességének, memóriakapacitásának mőszeres mérésére alkalmas
készülék tervezésével foglalkozó csoport vezetıje ült. Makulátlanul fehér
munkaköpenyén egyetlen győrıdés nem akadt; a markáns, mégis vonzóan
csinos arcot övezı, kunára nyírt fekete haj, a kék szemek és a köpenyre
kihajtott halványkék selyemgallér remek összhangban voltak.
Túloldalt, odább az asztal végén Bertalan egyik közeli munkatársa, Parrag
Imre biokémikus támaszkodott két könyökkel az asztalra. Kitőnıen képzett,
de félszeg, önbizalom nélküli, jelentéktelennek látszó ember volt. Haja
szemébe lógott, ujjain, köpenyén különféle vegyszerek nyomait viselte, így
megjelenésével is eléggé kirítt az együttesbıl. Mint az emlékképeket
konzerváló eljárás kidolgozója és az agysejtekben a gondolkodás során
végbemenı kémiai folyamatok kiváló ismerıje kapott helyet a
transzferbizottságban.
Parrag kurta angol pipát szorongatott a fogai közt. Mint rendszerint, most
sem volt nála gyufa vagy öngyújtó. Valahányszor a pipa kialudt, újra és újra
végigtapogatta zsebeit, majd hol egyik, hol másik szomszédjához fordulva
sőrő bocsánatkérések közepette tüzet kért. Ha azután a dohány parázslani
kezdett a pipában, látható gyönyörőséggel, minden figyelmét a bodorodó
füstfelhıknek szentelve, az asztal alatt lopva felhúzta nadrágja szárát, és amíg
a pipa füstölt, önfeledten vakargatta a lábát.
Amikor Maron kérdése elhangzott, Bertalan kissé elırehajolva
figyelmeztetı pillantást vetett Parragra. Szemük találkozott. Parrag félszegen
mosolyogva bólintott, aztán kezét magasra emelve megpróbálta túlkiabálni az
újra éledı hangzavart:
– Én örömmel elvállalnám a kísérleti alany szerepét, bármilyen
következménye lenne is rám nézve a transzferálásnak!
Ravin nem titkolt elismeréssel, kissé meglepve nézte a különc biokémikust,
akivel hetekig dolgozott együtt, mire a megállapíthatatlan összetételő
folyadékba merült, laza, kocsonyás anyagról végül kiderítették, hogy
kétségkívül egy magasabbrendő élılény biológiai szempontból teljesen ép és
sértetlen agya. Kissé zárkózott, rendkívül szerény embernek ismerte meg
munkájuk során Parragot, aki nem szereti a feltőnést, és nem vár elismerést
odaadó munkájáért, az elért eredményekért. Feladatait Bertalan utasítására és
pontosan az ı elképzelései szerint hajtotta végre. Dolgozott, zokszó nélkül
akár két napig is görnyedt egyhuzamban laboratóriumi munkaasztala mellett.
Ha úgy adódott, Bertalan kívánságára százszor újrakezdett egy kísérletet vagy
elemzett valamilyen kémiai folyamatot, és eszébe sem jutott dicsekedni, ha
egy-egy problémát a maga erejébıl, saját elgondolása szerint sikerült
megoldania.
Maron szeme egy pillanatra megpihent Parragon, de semmi jelét nem adta
annak, hogy tudomást vett az önkéntes vállalkozóról. Nagy nehezen ismét
csendet teremtett, aztán hangjában árnyalatnyi gúnnyal megjegyezte:
– Persze feltételezem, hogy Bertalan doktor mindenekelıtt intézetünk
hírnevét óhajtja öregbíteni azzal, hogy életre kelt egy marslakót, aki vagy
millió esztendı után emberi külsıt öltve folytatná, amit halálakor
abbahagyott... Feltámasszunk egy marslakót?
Halkan felnevetett, és sokáig tőnıdve csóválta a fejét. Majd egészen más
hangon, mintha egy hosszú gondolatsort folytatna, főzte tovább a szót?
– Egy lény, aki idegen bolygó szülötteként kezdte, és sok százezer év
múltán emberként folytatja életét... Végül is így valósulna hát meg a Föld
emberének elsı találkozása egy másik égitest lakójával?
Bertalan közben puha, hosszú léptekkel ismét megkerülte az asztalt, és
visszaült a helyére. Amikor Maron elhallgatott, még várt néhány másodpercig,
majd a professzorhoz fordult:
– Várom a döntést, professzor úr!
Ismét nyugodt volt, higgadt és tökéletesen magabiztos, a hangja követelı.
– Igen... Igaza van, Bertalan doktor, végül is döntenünk kell – hagyta rá
Maron. – Szokás szerint nyílt szavazásra teszem fel a kérdést. Kérem tehát a
transzferbizottság tagjait, hogy szavazzanak. Aki úgy véli, hogy ez a valóban
egyedülálló, egyszersmind azonban teljesen bizonytalan kimenetelő
transzferálás megengedhetı, emelje fel a kezét.
Tizennégyen ültek a tárgyalóasztal körül, de elıbb csupán három, majd
kisvártatva egy negyedik kéz, Raviné emelkedett magasba.
– Tehát csak Bertalan Tibor, Gere Litta, Parrag Imre és Ravin kollégánk
szavaz a transzferálás végrehajtása mellett – állapította meg Maron. Aztán
Bertalanra pillantva, egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezzel a vita eldılt.
– Nem nyugszom bele a döntésbe! – szegte hátra a fejét Bertalan. – A
transzferbizottság nem a legfelsıbb fórum!
– Természetesen jogában áll az egészségügyi miniszterhez föllebbezni, ezt
mindnyájan tudjuk. Ebben az esetben azonban arra kérem, hogy az elıírástól
eltérıen nem rajtam keresztül, hanem közvetlenül fölöttes hatóságunknak
nyújtsa be fellebbezését. Miért kérem ezt? A válasz egyszerő: magam is ellene
vagyok a marsaggyal végzett transzferálásnak! Ezért nem szeretném, ha
Bertalan doktor úgy erezné, hogy a szolgálati út adta lehetıséget kihasználva,
befolyást próbálnék gyakorolni a végsı döntés meghozatalánál.
Maron felállt, öregesen meghajtotta magát, és az ajtó felé indult. Csak
akkor torpant meg egy pillanatra, amikor meghallotta, hogy Ravin a kelleténél
talán kicsit hangosabban, tréfás-komolyán megkérdezte Bertalant:
– Mondja, doktor úr..., ha úgy fordul, engem is elfogadna kísérleti
alanynak? Szavamra, szívesen vállalnám a földi emberként újraéledt marslakó
szerepét!

Bertalan egészséges telt arca sápadt lett, megnyúlt a rövid néhány nap alatt.
Álmatlanságtól vörös, duzzadt szemhéja alól eltőnt a gunyorosan fölényes
mosoly, szája köré mély barázdák vésıdtek. Haja, melyet egyébként simán
hátrafésült és mindig frissen nyírva hordott, most kissé borzasán, különös
árnyalatot kapott. A szálak nagy része már fehér volt, a többi talán barna vagy
fekete. Az elütı színek így együtt úgy hatottak, mint a fehér vásznon sötét
festékbe mártott ecsettel összevissza húzgált vonalak. Minden mozdulatán
érzıdött, mekkora erıfeszítésébe került, hogy természetesnek és nyugodtnak
lássék.
Maron íróasztala mögött ült. A divatja múlt, nagy darab bútorok, a sok
készülék, a különféle mőszerek, színes mőanyagból készült modellek,
tekercsbe csavart és kiterített rajzok közt alig akadt egy talpalatnyi hely az
intézet igazgatói szobájában.
A nyitott erkélyajtón át hővös levegıt sodort be az alkonyi szél. Maron
felállt és az ajtóhoz lépett.
Kis idıre elıbukkant a hold, és bizonytalanul imbolygóit egy pergılevelő
jegenye csúcsán. Maron megállt az ajtóban, és nézte az ezüstös fényben fürdı
parkot. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy nincs egyedül. Mögötte, a
falnak támasztott táblára szögeit bonyolult kapcsolási rajz elıtt ketten is
várták, hogy véleményt nyilvánítson Kelemen mérnök, a biokibernetikai
gépeket, kísérleti eszközöket gyártó osztály egyik részlege fiatal vezetıjének
rengeteg munka után egyre határozottabb körvonalakat öltı elgondolásáról.
A szél rést szakított a felhıkön, s az égen felszikrázott néhány csillag.
“Azon a vöröses kis fényponton emberek vannak, akik talán éppen most
egy újabb marslakó-maradványt kotornak ki a homok alól" – gondolta Maron.
Már-már hangosan folytatja: “Pedig attól tartok, hogy ez az egy is sok
belılük..." – de lenyelte a szájára türemlı szavakat. Behajtotta az erkélyajtót,
átbotorkált a szanaszét heverı sok kacat között, és ı is a tábla elé állt. Egyik
oldalán Bertalan, a másikon Kelemen – a két vállas, megtermett férfi között
szinte elveszett a kicsiny, hajlott hátú öregember.
– Kelemen kollégánk tehát most már biztos abban, hogy tervezett
készüléke képes lesz egy ember agyában felhalmozott valamennyi
emlékképrıl pontos másolatot készíteni, azokat korlátlan ideig rendezve
tárolni, majd hanggal vagy írásban visszaadni, reprodukálni a betáplált
ismeretanyagot?
– Igen, professzor úr, ezt fogja nyújtani a készülék – válaszolta határozott
hangon Kelemen, és közelebb lépett a táblához. Ujja ide-oda siklott a
kapcsolási rajzon: – Itt, a reprobot memóriaegységében mintegy húszmilliárd
molekula-tranzisztort lehet elhelyezni. Az emlékképeket szolgáltató agy egyes
neuronjai és az egyes tranzisztorok közt ez a különleges adapter létesít
kapcsolatot: az agysejtekbıl érkezı impulzusokat átülteti, s egyúttal rögzíti is
a velük szinkron tranzisztorban.
– Hogyan kapnánk vissza a készülékbıl az ilyen módon átvitt
tudásanyagot? – kérdezte Maron.
– A szelektor utasítására kikeresi az elızıleg automatikusan kódszámmal
ellátott, emlékképekbıl összetett információt, a kimenı egység pedig – az
információ jellegétıl függıen – hanggal vagy írásban, sıt szükség esetén
egyidejőleg így is, úgy is “visszajátssza", tehát reprodukálja...
– Megvalósíthatatlan fantazmagória! – vágott közbe ellentmondást nem
tőrı hangon Bertalan. – Egy emberi agy ismeretanyagát csak egy másik agy
képes befogadni és tovább tárolni. Agy és agy között, amint ezt
memotranszferátorom is példázza, egy gép csupán közvetítı eszköz lehet.
Maron néhány pillanatig szótlanul nézte a felhevültén gesztikuláló
Bertalant. Mesélı hangja mintegy a múltat idézte, amikor megszólalt:
– Régen volt, Bertalan doktor, hogy elıször felvetette elıttem a
memotranszferálás gondolatát... Emlékszik még arra a beszélgetésünkre? Én
akkor szabad teret engedtem a képzeletének, és segítettem, hogy
megvalósíthassa az akkortájt a reprobotnál is fantasztikusabbnak tőnı
elképzelését.
Kezét Kelemen vállára tette és úgy folytatta:
– A reprobot szerintem nem fantazmagória. Kelemen gondolatmenetét
logikusnak, javaslatát megalapozottnak tartom. Miért legyek hát hozzá most
szőkmarkúbb, mint annak idején önnel szemben voltam? A marsagy
problémája rávilágít, hogy a transzferátor mellett már kezdettıl fogva sokkal
több figyelmet kellett volna szentelnünk a reprobotnak! Önnek, Bertalan
doktor, nem ez a véleménye!
 Bertalant sarokba szorította Maron kérdése. Közelebb lépett a táblához,
még egyszer megnézett néhány részletet a rajzon, végül hosszú hallgatás után
megkérdezte:
– És hogyan fogja Kelemen kolléga gépe... Minek is nevezte el? – kérdezte
észrevehetıen színlelt feledékenységgel a mérnöktıl.
– Reprobotnak. Emlékképeket lemásoló automata, reprodukáló roboter...
Innen a neve: reprobot. Elınye a memotranszferátorral szemben, hogy –
képletesen szólva – nem üríti ki az agyat, hanem csak másolatot készít az
egyes neuronokban tároló emlékképekrıl. Segítségével tehát élı ember
tudásanyaga is elraktározható anélkül, hogy a donor kárát látná a
transzferálásnak.
– És hogyan tenné földi ember számára érthetıvé a reprobot, ami a
konzervált marsagyban rejtızik?
– Ugyanúgy, ahogy ön memotranszferálással például a csupán magyarul
beszélı halott emlékképeit a csak japánul értı agyába is átültetheti.
– Mi, emberek, beszéddel, szavak segítségével közöljük gondolatainkat.
Tudja ön, Kelemen kolléga, hogyan közölték egymással a gondolataikat a
marslakók?
– Ha majd az elsı reprobot másolatot készített a marsagyban rejlı
emlékképekrıl, nyomban választ tudok adni kérdésére – felelte magabiztosan
Kelemen.
– És mikor lesz... mikorra várható ön szerint a az bizonyos “nyomban"?
– Megmondtam: amint üzembe helyeztük az elsı reprobotot.
– Mennyi idı múlva kerülhet erre sor?
A leplezetlenül gúnyos hang éle a fiatal mérnök ellen irányult. Maron
azonban idejében elejét vette a fenyegetı összecsapásnak:
– Emlékezetem szerint jó tíz esztendeig viaskodtunk a
memotranszferátorral, mire végül beváltotta a hozzáfőzött reményeket.
Meglehet, Kelemennek is ennyi, vagy tán még több idıre lesz szüksége ahhoz,
hogy valóra váltsa elképzelését.
Tompán kongott Bertalan hangja, amikor megszólalt:
– Eszerint tíz, húsz vagy harminc évig, sıt talán örökre titok marad, amit
memotranszferálással akár holnap megtudhatnánk...
– Esetleg igen... de ha mégsem? – kérdezte új javai hatalmas kérdıjelet
rajzolva a levegıbe Maron. – Nézze, Bertalan, kereken megmondom önnek,
mi az én véleményem: lehetetlennek tartom, hogy magasabb rendő,
valószínőleg alkatilag és biológiailag is merıben más élılény agyának
emlékképeit ember agya befogadná. Ezért megengedhetetlenül sokat
kockáztat, aki bármiféle szerepet vállal ebben a kísérletben. Igen:
kísérletben..., mert azt önnek is el kell ismernie, hogy itt most nem egyszerő
transzferálásról, hanem egy teljesen bizonytalan kimenetelő kísérletrıl lenne
szó! Kockára szabad tenni ilyen körülmények között egy ember életét?
Bertalan sápadt volt, ajka meg-megmozdult, de hang nem jött ki rajta.
Egyszerre sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt,
amikor ridegen elköszönt:
– Késıre jár, és még várnak rám a laboratóriumban. Viszontlátásra,
professzor úr?
Amikor Bertalan mögött becsukódott az ajtó, Maron egy karosszékbe
vetette magát, és odaintette a tábla elıtt álldogáló Kelement.
– Ne vegye szívére, fiam, Bertalan viselkedését, ı mindig ilyen volt és
ilyen is marad... Hogy imént elfelejtett magától is elköszönni? Oda se neki!
Nem rajta, nem az ı állásfoglalásán, hanem egyesegyedül Kelemen mérnökön
múlik, hogy lesz-e, s ha igen, mikor lesz reprobot.
Felállt, az erkélyajtóhoz lépett, és szélesre tárta az ajtószárnyakat.
– Lassan mi is hazamé...
Maron elharapta a szót. Az igazgatói iroda az intézetet övezı park egyik
mellékbejárata fölött, mindössze néhány tucat méterre volt.
– Jöjjön csak! – hívta Maron egy lépést hátrálva Kelement. – Nézze,
milyen hamar végzett Bertalan a laboratóriumban. Éppen most ül be a
kocsijába. Mintha nem egyedül lenne az autóban... Nem látja, ki ül mellette?
– Professzor úr nem tud arról, hogy minden reggel Bertalan doktor hozza
be, munkaidı után pedig ugyancsak ı viszi haza kocsijával legközvetlenebb és
leginkább kedvelt munkatársát? – kérdezte oda sem pillantva a mérnök.
– Gere Littát?
– Igen, Littát. Az egyetlent, akivel Bertalan mindig udvarias és közvetlen,
aki bármikor benyithat a szobájába.
– Emiatt persze nemigen szeretik a kollégái...
– Azon kívül, amit elmondtam, nem sokat tudok róla. Kellemes kolléga,
benne van minden tréfában, jóindulatú, segítıkész... csak hát az elıbb
mondottak miatt kissé tartanak tıle Bertalan beosztottjai. Gondolom, ez
érthetı is.
Maron fel-alá járkált a szobában, hol innen, hol onnan felmarkolt valamit,
másik asztalra tett egy mőszert vagy rajzot, majd megállt Kelemen elıtt:
– Tényleg ránk öregedett már az este. Menjünk mi is haza... Hagyja most
nálam a tervrajzait, még egyszer át akarom rágni magam az egész
elgondoláson.
– Csak még egyet professzor úr!... – szólalt meg rövid habozás után
Kelemen. – Ön valóban megvalósíthatónak tartja elképzelésemet, vagy csak új
lehetıséget lát benne, amibıl – talán – egyszer kialakul valami?
 Maron a szék támlájára fektette két kezét, és Kelemen szemébe fúrva
tekintetét csendesen válaszolta:
– Csöppet sem fontos, hogy én vagy más mit tartunk ma a reprobotról. Ön
higgyen benne!... Higgyen akkor is, ha kudarc éri, százszor nem sikerül és
százszor újra kell kezdenie mindent. Engedje szabadjára a képzeletét! A
tudomány világában akkor hoz igazán termést a vetés, ha tudás és fantázia
egymásra találnak. Csupán arra ügyeljen, hogy ne ragadtassa tévútra magát,
munka, tervezgetés közben sose lépje át a határt, amely a lehetségest a mai
ismereteink szerint lehetetlentıl elválasztja. A magot már elvetette... Jó mag
ez, jó a föld is! Ha kitart, gazdag termést fog betakarítani!

Fehér mőanyag lapok fedték a falakat és a mennyezetet a hosszúkás, téglalap

alakú helyiségben. A padló is fehér volt, csak az ablakokat takarta fekete
redıny. Körül a falak mentén készülékek sorakoztak, a falon mőszertáblák
nyomógombokkal, billentyőkkel, kapcsolókarokkal, a kapcsolók fölött piros,
zöld, kék és sárga lámpácskák. Középen vaslábú fehér asztal, rajta ember
mérető és nagyjából ember alakú átlátszó bura. Formája a múmiák
fakoporsójára emlékeztetett. A fölötte függı ezüstös mőtılámpából hideg fény
áradt.
A bura fej felıli végéhez sisakszerő alkalmatosság csatlakozott, amelybıl
vastag kábelkötegek vezettek egy majdnem a mennyezetig érı, szokatlanul
nagy képernyıjő oszcilloszkóphoz.
Távolabb az egyik sarokban kerekeken gördülı mőszerasztalkán állt a
tartály, amelyet Ravin a Marson, a romvárosban talált. Most üres volt, csak az
áttetszı konzerváló folyadék sárgállott benne.
Bertalan kihúzta az oszcilloszkóppal ellátott készülékbe süllyesztett,
fiókszerő kis üregbıl a laboratóriumi üvegtálra fektetett marsagyat. A
képernyıt övezı mőszerek mutatóinak lengését figyelve még egyszer
ellenırizte, jeleznek-e agyáramokat a tálon kocsonyásán rezgı masszaként
elterülı marsagyra tapasztott elektródok. Közben Gere Litta, kezében
mőszerrel, sorra ellenırizte a transzferberendezéshez tartozó készülékek
mőködését.
Az egyik készülék homloklapját kiszerelték, elıtte Kormos, a Bertalan-féle
transzferberendezés mőszaki kezelıszemélyzetének egyik tagja derékig a
készülékbe bújva matatott a szövevényes vezetékrendszerrel összekötött
ezernyi alkatrész között. Az alacsony, vékonydongájú elektrotechnikus nyakig
zárt munkaköpenyt viselt, zsebei dugig tömve szerszámokkal, drótokkal,
alkatrészekkel.
 – Mi van? Megtalálta végre a hibát? – lépett Kormoshoz Bertalan, miután a
marsagyat visszatette a készülékbe.
– Igen, rögtön készen vagyok. Már csak az egyik kondenzátort kell
kicserélnem a transzfersisakban – mutatott a kezében tartott csavarhúzóval az
átlátszó bura végén furcsa kontyként kiugró szerkezetre Kormos.
Bertalan bólintott, aztán a terem másik végében dolgozó Litta felé indult.
– Nem lesz baj abból, hogy Kormos is tudja, mire készülünk? – kérdezte
halkan, alig mozduló ajkakkal Litta. Szeme összeszőkült, amikor észrevette,
mennyire reszket Bertalan égı szivart tartó keze. A szivarból vékony
füstkígyó szállt fel a mozdulatlan levegıben, és a falak fehéren világító háttere
elıtt felnagyítva rajzolta ki a kéz ideges remegését.
Kormos a készülékbe bújva dolgozott. Bertalan egy hamutartóban
elnyomta szivarját, aztán gyors mozdulattal átkarolta Littát.
– Sose félj, drágám! Kormos az én emberem, nyugodt vagyok, hogy nem
fog eljárni a szája.
Halkan csikordult az egyik ajtó. Puha talpú cipıben Parrag lépett be.
Csendben helyére kattintottá a kilincset, és amikor észrevette Bertalanékat,
egyenesen odasietett. Még a szokottnál is lomposabb volt. Arcát másnapos
szakáll borította, kigombolt inge látni engedte szırös mellkasát és a kis
amulettet, amelyet vékony aranyláncra főzve viselt a nyakán.
– Sehol egy lélek! – pillantott mosolyogva elıbb Littára, aztán Bertalanra.
Lapát alakú, kissé elıreálló fogai közt fel-le billentette nyelvével beszéd
közben a pipáját. – Lementem a fıkapuhoz is. A portás csöndesen szunyókál a
fülkéjében, nyilván biztos benne, hogy mindenki rég hazament már.
– A kertben is körülnézett? Nem szőrıdik ki fény a transzferlabor vagy a
szobám ablakán?
– Szikrányi sem – rázta a fejét Parrag. Egy széket húzott maga alá, aztán
elnyőtt, régimódi dohányzacskót kotort elı nadrágja zsebébıl. Széles
hüvelykujjával apránként tömködte a vastag szálakra vágott, sötétbarna
dohányt a pipába. Egyet-kettıt szippantott belıle, csak úgy, füst nélkül, és újra
tapogatni kezdte zsebeit.
– Az ördögbe is!... Megint nincs nálam gyufa.
– Tessék – kínálta az öngyújtóját Litta.
– Köszönöm..., de ha gyufájuk is lenne, inkább abból kérnék egy szálat.
Bertalan térült-fordult, és egy tele gyufásdobozt nyomott Parrag markába.
– Elsején felemeltetem a fizetését, de a különbözetet nem pénzben, hanem
gyufában fogja kapni! – nevetett Parragra, aztán komolyra váltva a szót
folytatta: – Úgy látom, csöppet sem ideges. Ennek nagyon örülök.
Parrag körülményesen rágyújtott, s miután orrán-száján kifújta az elsı
füstgomolyagot, válasz helyett Littához fordulva megkérdezte.
 – Mikor kapom az injekciót? Ugye maga fogja beadni?
– Persze, hogy én..., hisz' Gallit nem hívhattuk meg! Ne féljen, néhány száz
kutyán, macskán már alapos gyakorlatot szereztem ezen a téren – tréfálkozott
Litta. – Csak tudnám, meddig piszmog még azzal a javítással Kormos...
A transzferlabornak két bejárata volt, egyik a folyosóra, a másik Bertalan
szobájába nyílt. A folyosó felıli ajtó fölött függı nagy villanyóra
háromnegyed tízet mutatott.
– Legkésıbb tíz órakor meg kell kezdenünk a transzferálást, különben
könnyen kifuthatunk az idıbıl – türelmetlenkedett Bertalan. – Legalábbis hat,
de esetleg nyolc óra hosszat is eltart, amíg mindennel végzünk. Megnézem,
hogy áll a munkával Kormos.
A hibás készülék már rendben volt. Kormos a transzfersisakban is
kicserélte a kondenzátort, éppen a burára szerelte vissza a sisakot. Amikor
észrevette a puha gumipadlón nesztelenül közeledı Bertalanokat,
felegyenesedett:
– Készen vagyok. Itt minden kifogástalanul mőködik. Ha a többi készülék
is rendben van, kezdhetjük.
– Végre!... Feküdjön föl az asztalra, és hagyja már végre azt az átkozott
pipát – sürgette Bertalan a jelek szerint rosszul szelelı pipájával bíbelıdı
Parragot. Felnyitotta a transzferburát, Kormos pedig felsegítette az asztalra a
nehézkesen mozgó kémikust.
Litta már készenlétben állt a fecskendıvel. Alighogy Parrag elhelyezkedett
a habos mőanyaggal párnázott burában, Bertalan egy gumiszalaggal
elszorította az ereket, Litta pedig beadta az injekciót.
Mialatt Litta és Bertalan a különféle életfunkciókat, vérnyomást,
szívmőködést, pulzust, a légzés szaporaságát ellenırzı mőszereket Parrag
mellére, karjára, lábára csatolta, Kormos összekötötte a transzfersisak érzékelı
elemeit a marsagyra tapasztott elektródákkal.
– Vérnyomás százhatvan, pulzus kilencvennégy – állapította meg Bertalan.
Tıle szokatlan közvetlenséggel megveregette Parrag arcát: – Egyszóval
mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát... No sebaj,
valamennyi funkció azért messze az ilyenkor tapasztalt határokon belül van.
Egykét perc múlva hat az injekció, elalszik, és egyszeriben normálisra
csökken mindegyik érték.
Parrag alig észrevehetıen elmosolyodott, aztán lassan lehunyta szemét.
Lélegzete egyenletessé vált, teste elernyedt. Amikor röviddel késıbb Bertalan
megemelte egyik szemhéját, a pupilla már nem reagált a fényre.
– Mindjárt kezdünk! – figyelmeztette Kormost. Hangja rekedt volt,
szemöldöke meg-megrándult, mintha apró tőszúrások érték volna.
 Gondosan Parrag fejére illesztette a transzfersisakot, amely csak a kémikus
orrát és száját hagyta szabadon.
– Kapcsolja be az oxigénadagolót és az elszívót! – utasította Kormost.
Amikor a tömlın át halk sziszegéssel ömleni kezdett az oxigén, lehajtotta és
rögzítette a burát. Mint egy üvegkoporsóban, úgy aludta mély álmát Parrag.
Bertalan a faliórára pillantott.
– Tíz óra harmincnyolc... Be lehet kapcsolni a transzferátort!
Kormos a kapcsolótáblához lépett, és lenyomott egy kart. Az áramátalakító
halk zümmögése még mélyebbé tette a beálló csöndet.
Parrag ajka megremegett, mintha egy pillanatra felébredt volna. Apró
rándulások futottak át arcán, aztán végig egész testén, majd az agyáramokat
mérı valamennyi mőszer mutatója hevesen kilendült és vadul táncolni kezdett
a skálalap elıtt. A jelzılámpák szokatlanul erıs fénnyel világítottak, de egyik
sem hunyorgott vagy aludt ki. Ez azt jelezte, hogy mindegyik készülék
hibátlanul mőködik.
Bertalan hátat fordított a transzferátornak, és Littához lépett. Pillantásuk
találkozott. Litta lassan felemelte kezét, és Parragra mutatva csak ennyit
mondott:
– Most lép be az ismeretlenbe... Alszik, és nem tudjuk, mire fog ébredni.
A marsagyból Parrag agyába áramló, milliárd és milliárd neuronban rejtve
tárolt emlékképeket hordozó agyáramok soha nem látott alakú hullámok képét
rajzolták smaragdzöld fénnyel a transzferátor képernyıjére.

Bertalan dolgozószobájában csak az íróasztalon égett a lámpa, azt is letakarták

egy kendıvel, hogy ne zavarjon a fénye. Az egyik fotelben elnyúlva Kormos
bóbiskolt; lábát az alacsony dohányzóasztalkára fektette, oldalt lecsüngı
karját néha úgy lóbálta félálmában, mintha szél fújná.
Litta két összetolt öblös karosszékbıl készített magának ágyat, abban
kucorgott. Rövidre vágott, erıs szálú, fekete haja összekócolódott a párna
helyett feje alá gyömöszölt esıkabáton. Az asztalkán erıs altatótablettákat
tartalmazó tubus árulkodott arról, hogyan képes ilyen mélyen aludni ezen az
izgalmakkal főtött éjszakán.
A szobának, csakúgy mint a transzferlabornak, két ajtaja volt: az egyik
Bertalan kutatórészlegének nagy munkatermébe, a másik közvetlenül a
transzferlaborba nyílott. Az utóbbi sarkig nyitva, az ajtó négyszöge halványan
fénylett a félhomályban.
Csönd volt, az alvók szuszogása beleolvadt az egyik szekrény tetejére
állított ventilátor egyhangú surrogásába.
 Odaát halkan nyikorgott egy szék, léptek hallatszottak, majd Bertalan jelent
meg a nyitott ajtóban. Sötét ruhája fölött fehér köpenyt viselt, színtelen arca
még fakóbbnak tőnt barna szemüvege mögött. Az ajtóban megállt, és hosszan
nézte Littát. Könnyő mosoly suhant át álmos, fáradt szemén.
Lábujjhegyen Kormoshoz ment, és a technikus vállára tette a kezét. Az
rögtön felébredt. Bertalan ujjával jelezte, hogy jöjjön utána a transzferlaborba.

Kormos csöndesen behajtotta maga mögött a fehér posztóval párnázott ajtót,

és egyenesen a transzferburánoz sietett. Mondani akart valamit, de Bertalan
megelızte:
– A marsagyban még sok emlékkép van – mutatott az egyik mőszerre. –
Nem tudom, hogy a neuronok lassabban adják-e le tartalmukat, mint a mi
agysejtjeink vagy a neuronokban tároló emlékképek száma rendkívül nagy…
Most hajnali három óra – pillantott a faliórára –, számításom szerint öt, fél
hatra fogunk végezni a transzferálással.
A bura alatt halottként elnyúlva feküdt Parrag. Csak mellkasának ritmikus
emelkedése és süllyedése jelezte, hogy él. A transzferátor képernyıjén
változatlanul szeszélyesen, egyszer tompa, másszor hegyesen kiugró
hullámokban gördült át a szakadatlanul áramló, idegen lény ismeretanyaga.
– Pihenjen le most ön egy-két órára, én majd virrasztók addig – ajánlotta
Kormos.
– Ezért ébresztettem fel. Mi tagadás, fáradt vagyok kissé, Parrag
ébresztéséhez pedig friss fejre lesz Szükségem. Alszom egy keveset... Ha
észreveszi, hogy közben a marsagy felıl érkezı agyáramok görbéje kezd
kisimulni vagy éppen szakadozottá válik, azonnal ébresszen fel.
Az oszcilloszkópernyın szemet bántóan erıs fénnyel világított a
nyugtalanul csapkodó hullámgörbe. Bertalan szemét úgy vonzotta, mint a
mágnes a vasreszeléket. Nem szívesen hagyta most magára Parragot a
marsaggyal, de gazdálkodnia kellett erejével. Két nap óta szemhunyást sem
aludt.
Amikor behúzta maga mögött az ajtót, Kormos sorra ellenırizte a
mőszereket. Parragnak már csak futó pillantás jutott. A gépek kifogástalanul
mőködtek, ıt pedig jobbára csak ez érdekelte.
Kormos a transzferátor elé húzta a forgatható, nehéz széket, zsámolyt
kerített lába alá, egy asztalkára cigarettát, gyufát, hamutartót készített a
kezeügyébe, aztán kényelmesen befészkelte magát a karosszékbe. A duruzsoló
hangokat hallató gépek mintha altatódalt dünnyögtek volna fülébe.
 – Nem állok jót magamért, hogy végig ébren maradok – mormolta
félhangon. Cigarettára gyújtott, és elhatározta, hogy egyikrıl a másikra gyújt,
láncban szívja ıket, amíg egyedül van a transzferlaborban.

Sőrő csoportok rajzottak be az intézet reggeli munkakezdés idején szélesre tárt

fıkapuján. Fiatalok és öregek, szerényen és jól öltözöttek, autón és
autóbusszal érkezık, sietı léptőek és kényelmesen baktatok tömött sorba
szorultak a kapubejárat alatt, hogy azután bent szétoszoljanak a fıépület és az
intézet hatalmas parkjában látszólag elszórtan, valójában nagyon is átgondolt
terv szerint elhelyezett irodaépületekben, laboratóriumokban, mőhelyekben.
Messze hátul óriás felkiáltójelként rajzolódott a halványkék égre a kísérleti
célokat szolgáló atomreaktor kéménye; a még alacsonyan álló, éppen csak a
hegyek hátán kapaszkodó nap fénye sötétvörösre festette az ebben a
megvilágításban valószínőtlenül magasnak és karcsúnak tőnı kéményt.
A fıbejárattal szemben, az úttest túloldalán több száz kocsi számára volt
parkolóhely. Itt is egyre szaporodtak az autók, gyorsan megteltek az aszfaltra
festett, egy-egy kocsinak kijelölt ferde négyszögek.
Egy világosszürke kis sportkocsiból Kelemen mérnök kászálódott ki. A
kocsin minden ragyogott, messzirıl meglátszott, mennyire szereti és gondozza
gazdája. A portás már a kapuban várta Kelement.
– A professzor úr kéreti. Azt üzeni, egyenesen ıhozzá menjen...
Kelemen meglepıdött. Mindenki tudta, hogy Maron többnyire elsıként
érkezik reggel, de azt is tudták róla, hogy kilencig, fél tízig nem fogad senkit,
mert addig a postáját futja át, leveleket diktál, napi programját állítja össze.
Kelemen úgy nézett a portásra, mintha tıle várná, hogy megmondja, miért
kéreti Maron, aztán a tömegen átfurakodva felszaladt a fekete
márványlépcsın.
Alig fordult be az igazgatói irodához vezetı hosszú folyosón, szembe
találta magát a professzorral.
– Jöjjön csak, jöjjön... nagyszerő ötletem támadt! Az írószerkezeten és a
hangszórókon kívül építsen a reprobotba egy vezetékes tévékészüléket, tehát
egy képcsövet is. Hátha sikerül a marsagy neuronjaiban levı emlékképet
vizuálisan is megeleveníteni.
Maron már elfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen a szobájába hívatta
Kelement: rögvest belekarolt a mérnökbe, és ott helyben mindjárt magyarázni
kezdte, hogyan képzeli a megoldást. Nem vették észre, de ha tudják, akkor
sem igen törıdtek volna most azzal, hogy az egyik résnyire nyitott ajtó mögött
Bertalan feszülten figyeli beszélgetésüket.
 Bertalan arca fakó volt, majdnem szürke. Szeme körül fekete karikák
sötétlettek, állán kiütközött a másnapos szakáll. Állt, kicsit bizonytalanul,
furcsán meghajlott testtel. Most már tudatosan hallgatózott, bár nem lett volna
feltőnı, ha kilép a folyosóra és odamegy Maronékhoz. Azok minden mást
feledve tárgyalták a képet is közvetítı reprobotban rejlı óriási lehetıségeket.
– Lényegében semmi új sincs abban, amit tanácsolok – mondta éppen
Maron, és ujjait összecsípve úgy mozgatta kezét a levegıben, mintha
láthatatlan krétával láthatatlan táblára rajzolna beszéd közben. – A
folyamatosan érkezı agyáramokat rövid impulzusokra bontjuk, azután egy
képcsı ernyıjén fekete, esetleg színes pontokká alakulnak. Azt persze nem
tudnám megjósolni, hogy ezek a pontocskák együtt miféle képet fognak adni,
de valamit feltétlenül mutatnak majd. Kelemen elmosolyodott.
– Professzor úr a múltkor arra figyelmeztetett, hogy tervezgetés közben
sohasem szabad átlépni a határt, amely a lehetségest a lehetetlentıl, a
megvalósíthatót a megvalósíthatatlantól elválasztja...
– Nem hozakodtam volna elı ezzel a gondolattal, ha nem sejteném benne a
megvalósítás lehetıségét.
– Én is hiszek benne... A megvalósításhoz azonban újabb, ezen a
szakterületen is jártas munkatársakra lenne szükségem.
– Segítı kézben nem lesz hiány... semmiben nem lesz hiánya, errıl én
gondoskodom. De várjon csak, fiam, most jut eszembe! Ravin járt nálam: már
hallott a reprobotról. Bár az értekezleten Bertalan doktor mellett, tehát a
memotranszferálásra szavazott, szívvel-lélekkel hajlandó magának segíteni.
Megértem ıt... helyében talán én is a végrehajtás mellett foglalok állást azon
az ülésen. Galli doktor érvei azonban végül is meggyızték, és most egyetlen
vágya, hogy minden tudásával segítse, siettesse a munkát.
Az igazgatói szobához értek, Maron megállt.
– Mielıbb pontos és részletes feljegyzést kérek arról, mire van szüksége
ahhoz, hogy a munkát gyorsított ütemben folytathassa. Ne legyen szerény, de
azért ne is kapássá el magát! – figyelmeztette jóindulatúan mosolyogva az
öreg professzor Kelement, aztán benyitott a TITKÁRSÁG feliratú ajtón.
Kelemen szapora léptekkel indult a fılépcsı felé, aztán kettesével véve a
lépcsıfokokat gyalog tette meg az utat a legfelsı emeletig, ahol a reprobot
szerkezeti részeit tervezı konstruktırök, biotechnikusok szobája volt.
Bertalan kilépett a folyosóra, és a kertre nyíló egyik hátsó bejáraton át
elhagyta a fıépületet.
Nyugaton szépiabarna zivatarfelhık foszlányai csipkézték a láthatárt, lent
hideg fénnyel, tisztára mosva csillogtak a háztetık. A folyó széles
ezüstszalagja úgy fénylett és olyan simának tőnt innen a hegytetırıl, mintha
higany folydogálna a széprajzú hidak alatt.
 A szobájában Litta várta Bertalant.
– Beszéltél Maronnal?
– Nem – rázta fejét Bertalan. – Az öreg már a folyosón, a lépcsınél várta
Kelement, és rögtön a reprobotot kezdték tárgyalni. Sietve behúzódtam egy
üres szobába... szerencsére nem vettek észre.
Litta hátrált néhány lépést, és bíráló szemmel méregette Bertalant.
– Valóban szerencséd volt, hogy nem vettek észre – állapította meg. – Ilyen
külsıvel nem kerülhetsz Maron elé. Rögtön hozok egy másik köpenyt, addig
borotválkozz meg és mosd le az arcod.
A villanyborotva még halkan surrogott Bertalan kezében, amikor Litta
hozta a tiszta köpenyt.
– Gyorsan, gyorsan! – sürgette Bertalant. – Ha a másik ajtó felıl valaki be
talál nyitni a transzferlaborba...
– Bezártam és belülrıl benne hagytam a kulcsot – nyugtatta meg Littát
Bertalan. Hideg vízbe mártott szivaccsal alaposan végigdörzsölte az arcát,
megtörülközött, aztán köpenyt váltott.
– Mielıtt átmennék Maronhoz, nézzünk körül még egyszer a
transzferlaborban – hívta Littát. – Hátha megfeledkeztünk valamirıl...

Bertalan háromlábú, támla nélküli széken ült az üresen maradt transzferbura

mellett.
– Pontosan háromnegyed hét volt, amikor beléptem az ajtón – emlékezett
vissza olyan hangon, mintha gyorsírónak diktálva jegyzıkönyvben akarná
rögzíteni a történteket. Jobb kezének mutató- és hüvelykujját szemére
szorította.
Litta már alig tudott uralkodni az idegein. Tenyérrel lefelé összekulcsolta
két kezét, és így csüngette ıket maga elıtt.
A csukott ablakok tejüveg tábláin átszőrt napfény rideg, kemény
árnyékokat vetett a falakra és a padlóra, ahol a transzferátor elıtt holtan hevert
Kormos.
Talán utolsó görcsös mozdulata volt, amellyel egyik lábát annyira felhúzta,
hogy térde majdnem az állat érintette. Nyakig zárt fehér köpenye még jobban
kiemelte torz fintorba merevedett arcának lilás színét.
– Kormos ugyanott feküdt, és ugyanabban a helyzetben, mint most –
folytatta Bertalan. – A bura nyitva volt, a transzfersisak pedig összetörve
hevert Kormos mellett.
– Hová lett vajon Parrag? És mi okozhatta Kormos halálát? – kérdezte
Litta, ki tudja hányadszor.
Bertalan felemelte fejét, és száraz, figyelmeztetı hangon válaszolta:
 – Te mindössze annyit tudsz, amennyit én mondtam neked! Kormos az
egyik készüléket javította... Az ott, amelyiken nincs rajta a homloklap.
Közben véletlenül megérintett egy feszültség alatt álló alkatrészt... Áramütés
ölte meg! Bal keze fején jól látni a nagyfeszültségő áram okozta égési
sebeket... Vigyázz, véletlenül se érintsd meg Kormost, így épp megfelelı
helyzetben van. Senki nem kételkedhet abban, hogy baleset történt.
– De most már igazán jelentened kell a halálesetet Maronnak!
– Ezen a pár percen semmi nem múlik, hiszen rajtad kívül senki nem tud
semmit. A baleset öt perccel ezelıtt is történhetett... Nézzünk meg még
egyszer alaposan mindent, nehogy nyoma maradjon a transzferálásnak. Az
összetört transzfersisakot vidd át a szobámba, és zárd el egy szekrénybe.
Segítség nélkül, egyedül kell megjavítanom... Egyelıre fogalmam sincs róla,
hogyan fogom ennek feltőnés nélkül szerét ejteni.
– Mindenre gondolsz, csak Parragra nem!... Hová tőnt? Mi lett vele?
– Annyit tudok, mint te. Elıbb-utóbb elıkerül, aztán meglátjuk, mit
kezdünk vele.
– Csakis ı ölhette meg Kormost....
– Amennyire tudtam, megvizsgáltam a holttestet. Nincs... , illetve akkor
még nem volt rajta sérülés, seb vagy ütés nyoma. Ha én azt állítom, hogy
áramütés végzett vele, senki nem fog kételkedni szavamban.
Bertalan körülnézett a transzferlaborban, aztán a marsagyat tartalmazó
edényhez lépett.
– Ezt is a helyére kell juttatnunk, még mielıtt híre megy Kormos
halálának... De nézd csak! Mi történhetett transzferálás közben a marsaggyal?
Fajsúlya elızıleg nagyobb volt, mint a konzerváló folyadéké, az edény
fenekére süllyedt. Most pedig épp hogy a felszín alatt lebeg!
– Valamilyen kémiai elváltozás lehet az oka, amit talán az okozott, hogy
egész éjszakán át nem volt a konzerváló folyadékban. Hamarosan újra
megszívja magát, akkor biztosan lesüllyed.
– Ha így lenne, a vizsgálatok során már tapasztalták volna a biokémikusok,
és én is tudnék róla... Mindegy, most nem érünk rá töprengeni! Itt a
páncélszekrény kulcsa – menj elıre és hajtsd be, de ne zárd kilincsre magad
mögött az ajtókat. Mindössze néhány lépés a folyosón... remélem, észrevétlen
eljutok a páncélszobáig!
A transzferlabor mellett, két ajtóval arrább egy szobában páncélszekrények
sorakoztak kétoldalt a fal mentén. Itt ırizték azokat a különleges anyagokat,
amelyeket csak Maron engedélyével lehetett kísérletekhez felhasználni. Ez
volt a “páncélszoba".
Minden azon múlott, nem lép-e ki a szobából valaki, amikor Bertalan az
ölre fogott súlyos tartállyal éppen a folyosón tartózkodik.
 Szerencséjük volt. Helyére tették a marsagyat, aztán sietve visszamentek a
transzferlaborba.
– Ha ezt most feltőnés nélkül Maron íróasztalfiókjába tudnád
csempészni!... – mondta Litta izgalomtól meg-megcsukló hangon Bertalannak,
amikor visszaadta neki a marsagyat ırzı páncélszekrény kulcsát. Bertalan
legyintett:
– Bárcsak ez lenne a legnagyobb gondom! Ha bemegyek hozzá, egy
óvatlan pillanatban leteszem az asztalára... amilyen szórakozott, napokig nem
veszi észre, hogy ott hever a kulcs. Aztán majd elteszi, és eszébe sem jut, hogy
nem ı vette elı valamiért.
Litta az ajtófélfának támaszkodva, kissé oldalt hajtott fejjel, bal kezének
tenyerébe hajtotta nyakát. Figyelte Bertalant, ahogyan idegesen járkál a
transzferlaborban, mintha önmagát szeretné megnyugtatni, hogy minden a
helyén van, semmi nem árulkodik az éjszaka történtekrıl. Egyszerre
megtorpant:
– Nem lehet másként... a marsaggyal transzferálás közben kellett
valaminek történnie, azért változott meg a fajsúlya. És ha emiatt újra
megvizsgálják, ki fog derülni, hogy az agy anyagában, struktúrájában változás
ment végbe. Keresni fogják a változás okát, meg akarják majd mérni az
agyáramokat, a neuronok töltését, és megállapítják, hogy az agy üres,
nincsenek benne emlékképek...
– Ezzel elıre számolnod kellett!
– Számoltam is! Arra azonban nem gondolhattam, hogy Parrag
szırén-szálán eltőnik, és nem én leszek az elsı, aki ébredése után látom és
beszélek vele – tárta szét karját tanácstalanul Bertalan. Komoran folytatta: –
Ha a transzferálás sikerült, senki nem tesz majd szemrehányást érte...,
legfeljebb a fejüket csóválják majd néhányan. Mitévı legyek azonban, ha a
marsi emlékképek átültetése várakozásom ellenére mégis kárt okozott
Parragban?!
– Azt mondtad, egy, másfél óra után ki fogod kapcsolni a transzferátort,
hogy felébresszük és megvizsgáljuk Parragot... Miért mulasztottad ezt el?
Rábeszéltél, vegyek be altatót, és hagytál aludni. Ha ébren vagyok,
semmiképpen nem engedem, hogy közbensı ellenırzés nélkül a marsagy
teljes ismeretanyagát átültesd Parragba.
– A mőszerek nem jeleztek olyan rendellenességet, amely miatt félbe
kellett volna szakítanom a transzferálást...
Bertalan magasra felhúzta két szemöldökét, és semmibe nézı, semmit nem
látó tekintettel meredt a levegıbe. Aztán a halottra siklott a pillantása. A
mozdulatlan kezek ernyedten, kissé begörbült ujjakkal pihentek a padlón,
jobbjától néhány centiméterre egy csavarhúzó hevert.
 Litta tekintete akaratlanul követte Bertalanét. Sápadt arcából élesen
kiütközött rúzsozott szája és szemgödreinek sötét színe. Szokott mozdulatával
az ujjait tördelte, mintha a csontokat akarná kitapogatni bennük.
Bertalan lassan megfordult, és vontatott léptekkel az ajtó felé indult:
– Most már valóban át kell mennem Maronhoz. Kormos halálát nem
titkolhatjuk tovább... Maradj a szobámban, és senkit ne engedj be a
transzferlaborba. Ha közben netán keresnének, mondd, hogy Maronnál
vagyok, és rögtön visszajövök.

Amikor a rendırség megérkezett, Maron és Galli is már a transzferlaborban

várták a helyszíni vizsgálatra kiszállt nyomozótisztet és a rendırorvost.
– Telkes – mutatkozott be röviden a nyomozó, aztán a mögötte belépı
férfira mutatva azt is bemutatta: – Doktor Demeter rendırorvos.
Furcsa pár voltak így együtt. Telkes zömök, izmos alakját szinte karcsúnak
mutatta az erısen testére szabott sportzakó; markáns fején elsı pillantásra
feltőnt átható tekintető, különös kíváncsisággal villogó szürkéskék szeme.
Fölöttük erıs szálú, bozontos szemöldök két tömött pamacsa. Vékony szája és
hajlott sasorra szigorúvá tették arcát. A rendırorvos rendkívül magas és
sovány volt, rosszul szabott ruhája esetlenül lógott rajta. Csontos, hosszúkás
arca beszéd közben is merev, kiismerhetetlen maradt, gyéres szıke bajusza
alatt félig állandóan nyitott ajkai látni engedték nikotintól sárga fogsorát. Az
orvos letette táskáját, és a halott mellé guggolt. Galli is odament; ı már
megvizsgálta Kormost, de csak annyit tudott megállapítani, hogy a halál
két-három órán belül következett be.
– Önök szerint mikor történhetett a baleset? – kérdezte felegyenesedve
Demeter.
– Valószínőleg a kora reggeli órákban, de hogy pontosan mikor, nem
tudnám megmondani – válaszolta Bertalan. – Tegnap délután vettem észre,
hogy a berendezés valahol zárlatos. Utasítottam Kormost, hogy keresse meg
és hárítsa el a hibát. Reggel, gondolom, már akkor hozzákezdett a munkához,
amikor még senki nem volt az épületben.
– A portásnak tudnia kell, hánykor jött be Kormos az intézetbe –
figyelmeztette Telkes szárazon Bertalant.
– Kormos az intézet területén, az egyik szolgálati lakásban lakott.
Szenvedélyesen szerette szakmáját, nemegyszer az is megesett, hogy egész
éjszaka elbabrált egy-egy készülékkel. Ha nagyritkán bement a városba,
rendszerint csak azért mozdult ki a teleprıl, hogy bevásároljon valamit.
– Felesége? Gyerekei?
– Magányosan élt, senkije nem volt.
 – Ön szerint mi okozhatta a balesetet?
– Valószínőleg véletlenül hozzáért valamelyik nagyfeszültséggel mőködı
alkatrészhez, és áramütés ölte meg. Amikor ugyanis rátaláltam, a
transzferberendezés áram alatt volt.
– A bal kézfején két égési seb van – vetette közbe váratlanul a rendırorvos.
Bertalan nem tudta megállapítani, hogy ezzel az ı véleményét fogadta-e el,
vagy csak a puszta tényt szögezte le.
Telkes fel-alá járkált a helyiségben, mindent megnézett, mintha pontosan
rögzíteni akarná emlékezetében, amit lát. Végül megállt a halott mellett.
– Kormos tehát tövirıl hegyire ismerte az egész berendezést? – fordult
Bertalanhoz.
– Természetesen – bólogatott Bertalan. – Kitőnıen képzett mőszaki ember
volt, és kezdettıl fogva mellettem dolgozott. Nem egy olyan szerkezeti része
van a transzferátornak, amit ı készített el.
– Amikor utasította, hogy hozza rendbe a hibát, nem panaszkodott
rosszullétrıl, kimerültségrıl, vagy nem észlelt véletlenül ön ilyesmit rajta?
– Nem! – rázta fejét határozottan Bertalan. – Szívesen vállalkozott rá, hogy
hacsak módját leli, ma reggel munkakezdetig elvégzi a javítást. Körülbelül fél
kilenc lehetett, amikor eszembe jutott, hogy Kormos még nem jelentette, mi
volt a hiba és kijavította-e. Ekkor jöttem át a transzferlaborba megnézni, mi
van a berendezéssel. Úgy láttam mindent, ahogyan önök most látják – mondta,
és kinyújtott karjával széles félkört írt le a levegıben.
– Sajnos, nincs mit tenni... – válaszolta akaratlan kis vállrándítással Telkes.
Hozzá volt szokva az ilyesmihez, jónéhány halálos balesetet látott már. – Hol
találok telefont? Intézkedni szeretnék, hogy mielıbb szállítsák el a holttestet.
Mialatt Bertalan szobájából Telkes néhány szót váltott valakivel telefonon,
a rendırorvos már búcsúzott is, és Galli doktor kíséretében kilépett a nagy
munkaterembe nyíló ajtón. Hamarosan utolérte ıket Telkes és Maron. A
professzor mindig mosolygó szeme most fénytelen volt és fáradt; két karját
hátán összekulcsolva derekának feszítette, mintha járás közben így akarná
egyenesen tartani magát. Halkan válaszolgatott Telkes egy-egy kérdésére, aki
meg-megállt, elıvette oldalzsebébıl kidudorodó vastag noteszét, és feljegyzett
valamit.

Bertalan és Litta magukra maradtak. Az égre tömött, szürke felhık kúsztak, az

északi fekvéső szoba borongós nappali homályba burkolózott. Litta háttal az
íróasztalnak támaszkodva, egész testében remegett, mintha hideg rázta volna.
Nemcsak Parrag eltőnése, a gyorsan és látszólag felületesen lefolytatott
vizsgálat is nyugtalanította. Bertalan neve, tekintélye, a hozzá intézett
kérdésekre adott logikus válaszok valóban maradéktalanul meggyızték
Telkest és a rendırorvost? Nem fogják tovább firtatni Kormos halálának
körülményeit?
Megpróbálta elgondolni, mit tenne ı Bertalan helyzetében. De nem tudott
eligazodni a zőrzavarban, amellyel a várható események, elsısorban Parrag
felbukkanása fenyegetett.
Él-e egyáltalán a kémikus? Ha igen, hol van, mit csinál, mi lett belıle?
Már látta, hogy végzetes hibát követett el, amikor nem próbálta
megakadályozni a tilalom ellenére titokban végrehajtott transzferálást.
Bertalan az ajtóban állt, keze még mindig azzal a mozdulattal fogta a
kilincset, amellyel Maronék után becsukta az ajtót. Arca merev volt, mintha
viaszból öntötték volna, nem látszott rajta se félelem, se nyugtalanság.
Végre elengedte a kilincset, és a transzferlabor nyitott ajtaja felé fordult.
Úgy tőnt, teljesen megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül. Ujjaival
hátrasimította haját, aztán kitapogatta zsebében tárcáját, elıvett egy szivart, és
gépies mozdulattal szájába tette. Anélkül, hogy rágyújtott volna, a
transzferlabor felé indult. Litta követte.
Odaát fullasztó volt a levegı. Amikor a transzferberendezést
áramtalanították, kikapcsolták a szellızıberendezést is, az ablakok pedig
csukva voltak.
Bertalan egyenesen az egyik ablakhoz ment, hogy kinyissa. A kettıs
keretbe foglalt ablakszárnyak kitárultak anélkül, hogy el kellett volna
forgatnia a kilincset.
– Különös... – lepıdött meg Bertalan, és önkéntelenül hátrább lépett. –
Este, mielıtt hozzákezdtünk a transzferáláshoz, magam ellenıriztem, csukva
van-e mindegyik ablak.
Litta a kertre nyíló ablakhoz lépett, és a párkányba kapaszkodva mélyen
kihajolt rajta. Nem akarta látni a halottat, és egy kis friss levegıt szeretett
volna szippantani.
– Nézd csak! – intette maga mellé Bertalant. Kint, fonott kerti székekbe
telepedve, címerükén beszélgetett Kelemen és Ravin. Térdükön egy-egy
jegyzettömb; Kelemen nagy lendülettel fel-alá futkosó ceruzája alól
nyilvánvalóan valaminek a vázlata kerekedett ki a papírlapon.
Bertalan szeme összeszőkült. Éppen mondani akart valamit, amikor megint
Telkes lépett be a transzferlaborba. A puha gumiszınyeg felfogta léptei
neszeit. Hangjára Bertalan és Litta meghökkenve pördült hátra.
– Elnézést..., még egy kérdésem lenne a balesettel kapcsolatban – mutatott
Telkes a kezében tartott, nyitott notesszel Kormosra. – A jegyzıkönyvben
meg kell neveznem a balesetet okozó készüléket. Ez volt az? – intett fejével a
készülék felé, amelyik elıtt a halott feküdt. – Mi a neve? És hol van benne az
az alkatrész, amelyet Kormos feltehetıen megérintett?
Nemcsak Telkes visszatérése, a kérdés is váratlanul érte Bertalant.
Begörbített mutatóujjának hátával hosszan dörzsölgette szemét, aztán lassú
léptekkel megkerülte a transzferburát, és megállt a készülék elıtt, amelyre
Telkes az imént mutatott.
– Ez..., bizonyára ez volt – mondta rövid szemlélıdés után. Kezével olyan
mozdulatot tett, mintha azt is hozzáfőzte volna, hogy ez nyilvánvaló, de
hangja rekedt volt és bizonytalan, amikor ismert megszólalt: – Ez az
agyhullámokat felerısítı készülék. Mi EEG-multiplikátornak nevezzük.
Legalább három tucat olyan alkatrész van benne, amelyek bármelyikének
megérintése halálos áramütést okozhat.
Litta észrevette, hogy Bertalan baklövést követett el. A készülék oldalán a
dugaszolóaljzat le volt ragasztva, nem is vezetett hozzá kábel. Kissé odább, a
másik multiplikátor pedig felnyitva... Ezt Telkes is észreveheti!
– Az a tartalék készülék – figyelmeztette Bertalant. – Eddig mindössze
egyszer volt bekapcsolva, amikor kipróbáltuk.
Telkes mintha most vette volna csak észre, hogy Litta is a szobában van.
Kurta fejbiccentéssel üdvözölte, de nem ment oda bemutatkozni.
Bertalan nyomban megértette, miért avatkozott közbe Litta. Amíg
körülményesen rágyújtott, óriási erıfeszítéssel legyőrte idegességét, aztán
habozás nélkül a homoklapjától megfosztott készülékhez lépett.
– Igaza van! – nyugtázta, rá sem pillantva, Litta megjegyzését. – Valóban
tévedtem... Akkor azonban kétségtelenül ez a multiplikátor volt a baleset
okozója! Csak azt nem értem – főzte tovább a szót most már teljesen nyugodt
hangon –, miért akarta leszerelni a tartalék készülék homloklapját is Kormos?
Innen is, innen is hiányzik egy rögzítıcsavar... Talán nem tudta a másikat
megjavítani, és ezt akarta volna átmenetileg üzembe helyezni?
Erre a kérdésre egyedül ı adhatna választ – mutatott noteszával Telkes
ismét Kormosra, majd feljegyezte: – Tehát a haláleset valószínő okozója a
zárlatos EEG-multiplikátor!...
Összecsapta a noteszt, és fejét lehajtva egy pillanatig úgy állt ott, mintha
még kérdezni akarna valamit. Szemet szúró volt az addig oly higgadt Bertalan
viselkedésében bekövetkezett változás. Gondolkodott, szóvá tegye ezt
valamilyen formában. A minden rendkívülire magyarázatot, mindig
összefüggéseket keresı nyomozó kifinomult ösztöne dolgozott benne, de a
szokatlan környezet, és nem utolsósorban a memotranszferálás világhírő
feltalálójának személye elfogódottá tette. Hamarjában nem tudta, mit
kérdezzen, és hogyan tegyen fel kérdéseket Bertalannak.
 – Viszontlátásra! – búcsúzott, s ugyanakkor elhárítóan intett Bertalan felé:
– Ne fáradjon, egyedül is letalálok a kapuhoz. – Az ajtóból még visszaszólt: –
A halottszállítók néhány percen belül ideérnek... Okosabb, ha valahol másutt
tartózkodnak, amíg elviszik a holttestet.
Bertalan szórakozottan bólintott, közben a villanyórát nézte az ajtó fölött.
Fél tizenkettıre járt, és még semmit sem tudtak Parragról.

A mennyezetet tartó betonoszlopok egyenlı részekre osztották a terem két

hosszanti oldalát. A falat helyettesítı, padlótól a mennyezetig érı vastag,
zöldes üvegtáblákon átszőrt nappali fény majdnem árnyékmentesen világította
be a Bertalan-féle transzferrészleg hatalmas munkatermének minden zugát.
Középen két sorban mőanyag lappal borított laboratóriumi munkaasztalok
sorakoztak. A szemben, egymástól mintegy három méterre elhelyezett
asztalok keskeny folyosót alkottak. Itt sétált fel-alá, szája szögletében füstölgı
szivarral Bertalan.
A reggeli munkakezdés ideje jócskán elmúlt már, mindenki a helyén volt
és dolgozott. Csak egyetlen asztalnál nem ült még senki.
Bertalan valamennyi munkatársa a memotranszferálással összefüggı, még
válaszra váró részletkérdések, tisztázatlan problémák megoldásán dolgozott.
Egyik asztalon sziszegve égett egy lombik alatt a gázláng, és hevítette a máris
surrogva-sustorogva gyöngyözı sárga folyadékot, amott kísérleti állatok
agyából kimetszett hajszálvékony rétegeket vizsgáltak mikroszkóp alatt, egy
szıke, magas férfi különféle oldatokat méricskélt és töltött epruvettákba,
számológépek kattogtak, gumikeréken gördülı mőszerasztalkákon halkan
csörömpöltek az egymáshoz koccanó üvegedények – a mindennapi munka
képe, zaja, ritmusa ugyanolyan volt, mint bármelyik más reggelen.
Csupán Bertalan viselkedése ütött el a megszokottól: ilyenkor rendszerint a
szobájában, íróasztala mellett ült, és a postáját nézte át, esetleg behívott
magához valakit, hogy új feladatot adjon ki vagy egy már megoldotthoz
észrevételeket főzzön.
Bertalan meg-megtorpant járkálás közben, minden alkalommal megnézze
karóráját, aztán folytatta a már feltőnıen hosszúra nyúlt sétát.
A terem végében üvegfalakkal elválasztott fülkében helyezték el a részleg
nagy teljesítményő elektronikus számológépét és a gépet kezelı, kiszolgáló
személyzetet. Az egyik fülkében Kelemen magyarázott valamit a gépet
programozó matematikusnak, túloldalt egy másik fülkében Litta állt a gép
mellett és a falnak dılve, hosszú számoszlopokkal teli papírlapot tartott
kezében. Szeme azonban a lap fölött Bertalant kísérte; tekintete olykor riadt
kis rebbenésekkel a gazdátlan munkaasztalra siklott, amelyik mellett
Parragnak kellett volna dolgoznia.
Litta mindössze annyit tudott, hogy elızı délután és este Bertalan többször
kereste lakásán a kémikust, de nem találta otthon.
Bertalan megállt egy ketrec elıtt. Szórakozottan a porcelán
hulladékgyőjtıbe dobta félig elszívott szivarját, és nyomban másikra gyújtott.
A ketrecben két kísérleti patkány volt. Legutóbb rajtuk hajtottak végre
transzferkísérletet, hogy tanulmányozzák, miképp reagál egy élı donor a
transzferálásra. Most megfigyelésre hozták ide az állatokat.
Az egyiket különbözı dolgokra tanították be, aztán memotranszferálással a
másik agyába ültették át a betanított állat teljes ismeretanyagát. Az
emlékképeket adományozó patkány, a donor a transzferálás következtében
nemcsak azt felejtette el, amire betanították, hanem a táplálkozással,
védekezéssel kapcsolatos ösztönös reflexei is csak alig-alig kimutathatóan
mőködtek ébredése után.
Az idomított állatokkal kísérletezı kutatók már tapasztalatból tudták, hogy
az ilyen “kiürített" agyú jószágok legfeljebb két-három napig élik túl a
transzferálást. Ez bizonyította, hogy élı emberbıl csak a donor élete árán
lehetne ismeretanyagot másik ember agyába átültetni.
Bertalan állva maradt a ketrec elıtt, és elgondolkozva nézte az állatokat.
Az egyik ernyedten, négy lábát négyfelé terpesztve hevert a ketrec közepén,
apró gombszeme fénytelenül feketéllett. A másik szaporán nyomogatott
lábával egy kallantyút, amely minden billentésre kevés élelmet csurrantott egy
tálkába. Tudományára a transzferálás révén tett szert: ezt a táplálkozással
kapcsolatos reflexet a donorban fejlesztették ki a kutatók, hogy azután
átültessék a betanítatlan állat agyába.
Erıs csattanás törte meg az egybeolvadó zajokkal átszıtt csöndet. Mintha
szélroham lökte volna be, úgy csapódott kétoldalt a falnak a terem folyosóra
nyíló szárnyas üvegajtaja. Kabátban, fején kalappal, Parrag lépett be. Néhány
másodpercig mozdulatlanul állt a nesztelenül becsukódó ajtószárnyak elıtt. A
sarló alakban legörbülı szemöldök alól elırevillanó szúrós tekintete úgy
söpört végig a termen, mintha most járna itt elıször.
Egyik kezében vékonyra összecsavart papírtekercset lóbálva a két asztalsor
alkotta folyosón munkahelye felé indult. Kalapját nem vette le, senkit nem
üdvözölt, még azokról sem vett tudomást, akik innen-onnan megszokásból
odaköszöntek neki.
– Mi van veled, Imre bátyám? – szólította meg gyanútlanul az egyik fiatal
kutató. Gyakran dolgoztak együtt különféle munkákon, s a korkülönbség
ellenére jó barátságban voltak. – Olyan képet vágsz, mint aki megütötte a
fınyereményt, és...
 Még mielıtt befejezhette volna a mondatot, Parrag egy lépéssel elıtte
termett, és kirántotta kollégájának ujjai közül a füstölgı cigarettát:
– Ha én a teremben vagyok, ne dohányozzatok! – csattant rá fellobbanó
dühvel, és az asztal tükörfényes lapján elnyomta, majd apró darabokra
dörzsölte szét a cigarettát.
Halálos csönd lett, még a légkondicionáló berendezés nyílásain átáramló
levegı sziszegését is tisztán lehetett hallani. Bertalan néhány lépésrıl,
összehúzott szemmel, értetlenül figyelte a jelenetet. Csak akkor döbbent a
valóságra, amikor már szemben állt Parraggal, akinek máskor szelíd arcát
most vad indulat torzította el. A szárazon égı szempár valósággal
megdermesztette. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a régi Parrag Imre nem
létezik többé.
– Amit mondtam, mindenkire vonatkozik! – hallotta zúgó füllel az ingerült
hangot, és csak akkor eszmélt rá, hogy Parrag ıhozzá beszél, amikor az az
ujjával még meg is fricskázta a fınöke szájában füstölgı szivart.
Bertalan hátratántorodott. Két öklét köpenye zsebébe süllyesztve egy ideig
szótlanul, kimeredt szemmel nézte Parragot. Nehezen jött hang a torkára.
– De kérem... Ez mégis csak sok! – szakadoztak ki belıle a szavak olyan
rekedtes halkan, hogy csak azok hallották, mit mond, akik a közelükben
voltak.
Parrag továbbment anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatta volna
fınökét. Kényelmesen az asztalához baktatott, és kalapját a tarkójára lökve,
csípıre tett kézzel megállt, s úgy nézegette az asztalra és az asztal mellé
állított sokféle készüléket, mőszert, mint aki azon töri a fejét, mit lehet ezekkel
kezdeni. Ügyet sem vetett a rászegezıdı döbbent pillantásokra.
Bertalan elrugaszkodott az asztaltól, amelyiknek eddig támaszkodott, és
lassan a szobája felé indult.
Néma csönd követte. Néhány lépés után megállt, elıvette szivartárcáját,
idıt kívánó gonddal kiválasztott egy szivart, majd ugyanolyan lassan babrálva
a csiptetıvel, levágta a szivar csücskét. Közben egyet-egyet lépve, mind
közelebb ért a szobájához.
Sercent az öngyújtó, a szivar mellıl kurta füstgomolyagot pöffentett a
levegıbe, és már be is csukódott mögötte az ajtó.

Az üvegfalú fülkébıl, ahol az elektronikus számológép mőködött, Litta

minden részletét látta a Parrag és Bertalan közt lejátszódott jelenetnek. Ha a
kettıs üvegfalon át nem is hallott szavakat, a látottak önmagukért beszéltek, és
az ı számára nem kívántak magyarázatot.
 Még sokáig állt a falnak dılve, a számológép mellett. Bénának érezte
minden tagját, csak a papírlap táncolt reszketı kezében, mintha szándékosan
zizegtette volna. Nemcsak a teste volt mozdulatlan, akaratereje is elhagyta és
minden gondolat kiszökött agyából. Csak a gép élt mellette, lankadatlanul
dolgozott, végezte a rábízott munkát. Közben lágy, puhán zengı hangot
hallatott, mint egy különös hangszer, amelyen a láthatatlan muzsikus soha
nem ismétlıdı, de mindig hasonló dallamokból szıtt zenét játszik.
Litta végre nekiindult, és kilépett a fülkébıl. Tudata mélyén homályosan,
mégis kényszerítı erıvel lappangott a gondolat, hogy egy, a
memóriakapacitás mőszeres mérésével kapcsolatos munkát, amelyhez néhány
nappal elıbb Parraggal kezdtek hozzá, most feltétlenül folytatniuk kell...
Megállt a kémikus mellett, kissé oldalt tıle, hogy lássa az arcát. Felületes
szemlélı számára talán mit sem változott ez az arc, Litta azonban mindent
másnak látott rajta. Parrag vonásai kemények lettek, tekintete hideg volt és
elutasító. Szemébıl eltőnt a lagymatag kifejezés, jellegtelenül kerekded arca
mintha megnyúlt volna, a kiugró pofacsontokon megfeszült apró erekkel
hálózott sárgás arcbıre.
Litta figyelmét a vegyi formulákkal, matematikai képletekkel teleírt
papírlapok ragadták meg, amelyeket máris zsúfolásig megtöltötték a Parrag
gyorsan sikló tollának hegye alatt kirajzolódó hosszú számoszlopok, betőkbıl
és számokból összeálló ágas-bogas füzérek, ábrák, írás közben egy pillanatig
nem gondolkodott vagy akadt el, keze olyan biztosan mozgott, mintha diktálás
után írt vagy éppen másolt volna valamit.
Mit forgathat agyában ez az ember? – ötlött fel Littában a kérdés. Milyenné
lett a transzferálás után gondolatvilága, miféle ismeretekre tett szert? Ahhoz
nem fért kétség, hogy Parrag merıben megváltozott. Magatartásán túl
arckifejezése, és ez a lassú, lomha mozdulatait felváltó határozott, gyors
munka is errıl tanúskodik.
Emberi külsıt viselı marslakó lett? Földi ember maradt? Vagy a kettı
határvonal nélküli, sajátos keveréke lenne, szuszpenzió, amelyben már nem
lehet különválasztani, mi emberi és mi nem?
A tudata mélyén lappangó belsı szorongás, amellyel a tilalom ellenére
végrehajtott transzferálás iránt Litta kezdettıl fogva viseltetett, hirtelen vad
félelemmé érett benne. Tudta, hogy Bertalannak el kellett volna állnia tervétıl,
ha ı nem vállal részt a transzferálásban. Most is, mint annyiszor, engedett, és
ezzel saját sorsát is megpecsételte...
Bertalanhoz főzıdı viszonyában az érzelmi kapcsolat csak alárendelt
szerepet játszott. A fölényes biztonság, amelyet Bertalan minden téren
tanúsított, a mindig magabiztos hang, amellyel valamit állított vagy elvetett,
szinte megfosztotta akaratától. Önként, tudatosan engedett az erısebbnek,
pedig tudta, hogy ezzel saját magát alázza, meg. Amikor Bertalan megmondta
neki, hogy titokban mégis átülteti a marsagy emlékképeit Parragba, abban a
meggyızıdésben vállalta az így szükségképp reá háruló feladatokat, hogy a
bizottsággal szemben Bertalannak van igaza, és helyesen cselekszik, amikor a
döntés ellenére végrehajtja a transzferálást.
Litta most ösztönösen megérezte, hogy Parrag átalakult lényében van
valami, ami nem tőri, hogy bárki mást fölötte állónak ismerjen el. Eltőnt
közülük a csöndes, cammogó járású, béketőrı Parrag, akitıl soha senki
hangos szót nem hallott, és aki szelíd nemtörıdömséggel tért napirendre
afölött, hogy Bertalan egyetlen köszönı szó nélkül újra meg újra a maga
hasznára kamatoztatja elgondolásait, tudását.
Minden erıfeszítése ellenére tetıtıl talpig reszketett, amikor most
Parraghoz lépett és megállt mellette:
– Itt vannak a számítások, amelyeket...
Elakadt, mert Parrag felnézett, és tekintetük találkozott. Velejéig hatolt a
furcsa, idegen pillantás. Ez bénította volna meg Bertalant is, ezért nem vonta
kérdıre Parragot, amiért elızı nap be sem jött az intézetbe, ma pedig jócskán
elkésett? Ezért tőrte imént megtorlás nélkül Parrag pimasz viselkedését?
–... amelyeket a múltkor kért – szedte össze magát, és fejezte be rövid
hallgatás után a megkezdett mondatot.
Parrag abbahagyta az írást, hátrább csúszott a széken, és miközben az
adatokat nézegette, hüvelykje és mutatóujja közé csípett, oldalára fektetett
tollat szórakozottan csattogtatta asztalán. Aztán hirtelen összegyőrte és
elhajította a papírt. Pillantását újra Littára emelte, és összehúzott, fürkészı
szemmel sokáig nézte.
Lassan felállt, és az asztalnak támaszkodva közel hajolt hozzá.
– Ilyesmire többé nincs szükségem – bökött hüvelykujjával a háta mögé,
arra, ahová a galacsint dobta. Szembefordult Littával, és amikor fojtott hangon
újra megszólalt, úgy tőnt, mintha egyszerre fejjel magasabb lenne, mint volt: –
Ezután nem pocsékolom az idım jelentéktelen részletproblémák megoldására.
Amin itt dolgoznak – söpört végig tekintetével a termen –, amit holnap,
holnapután vagy egy év múlva kínos keservesen szült eredményként talán
majd elkönyvelhetnek, az mind a fejemben van.
Litta szerette volna elfordítani fejét, de csak suta bólogatásra futotta
erejébıl. Fogva tartotta Parrag fensıbbséges, hideg fényt sugárzó szeme, a
borzongató távolról érkezı tekintet, amely mintha befurakodott volna a bıre
alá, áthatolt koponyacsontján, és gondolatokat regisztráló mőszerként
pásztázta agyának idegpályáit.
 “Kiszámíthatatlan, mit fog tenni vagy mondani a következı pillanatban" –
suhant át Littán a gondolat. Mintha csak ezt akarná bizonyítani, Parrag hátrább
lépett, és tetıtıl talpig többször egymás után végigmérte a lányt.
– Maga tetszik nekem..., nagyon tetszik. – mondta halkan, egészen más
arckifejezéssel és megváltozott hangon. Közben vízszintes vonalat húzott
kinyújtott mutatóujjával, ezzel mintegy aláhúzva az elhangzott szavakat, vagy
inkább ezek folytatását: – Ma este otthon leszek. Kilenckor várom.
Látszott az arcán, hogy a következı pillanatban már másutt jár az esze.
Hátat fordított Littának, visszaült az asztalhoz, és tolla ismét szántani kezdte a
sorokat.
. Litta még ekkor sem szabadult fel az erejét, akaratát bénító különös
varázslat alól. Parragra meredve imbolygó, bizonytalan léptekkel hátrált, amíg
csaknem feldöntött egy laboratóriumi üvegedényekkel megrakott könnyő
asztalkát.
A csörömpölésre mindenki felfigyelt. Egyedül Parrag nem vett tudomást
semmirıl. Gondosan sorba rakta, majd csomóba ütögette papírjait, és úgy
helyezte el ıket, hogy a keze ügyében legyenek. Aztán helyet csinált maga
elıtt az asztalon, és hosszan töprengve, egyenként szemügyre vette a
körös-körül egymásra tornyozott készülékeket, mőszereket. Közben
megfeszített ajkai közt inkább sziszegve, mint fütyülve, szaggatott, mégis
dallamos melódiát siporászott.
– Tegye ide elém azt az ellenállásmérıt! – szólalt meg hirtelen.
Valószínőleg abban a hiszemben volt, hogy Litta még ott áll mögötte. Csak
akkor emelte fel a fejét és nézett körül, amikor az odavetett szavakra senki
nem mozdult.
Az asztalok alkotta folyosón, ahol imént Bertalan és Parrag
összetalálkozott, két laboráns közeledett. Mindenfélével púpozásig rakott
fülesládát cipeltek apró léptekkel, ahogyan nehéz terhet hurcolni szoktak.
Parrag az ellenállásmérıre mutatott:
– Szabadítsák ki a többi alól és tegyék az asztalomra azt a mőszert! –
parancsolt a laboránsokra. Azok megtorpantak, és csodálkozva néztek
Parragra, aztán pillanatnyi habozás után letették a ládát, és szó nélkül eleget
tettek kívánságának.
A teremben csak néhány villamos készülék zümmögött halkan, mintha
szabadjára engedett millió szúnyog röpködne láthatatlanul a feszültségtıl
terhes levegıben.

Litta meggörnyedve ült egy kényelmetlen széken, Bertalan pedig szüntelenül

dünnyögve teljes hosszában rótta a szobát. Megállt Litta elıtt, és rámordult:
 – Akármit mondasz, te vagy a hibás. Ha nem bátorítottad volna
viselkedéseddel azt a mulya frátert...
– Parrag csak volt mulya – szakította félbe Litta anélkül, hogy tejét
felemelte volna. – Már nem az, akinek eddig ismertük. Ezt te is tudod, magad
is tapasztaltad. Miért hunyászkodtál meg, amikor majdnem kiütötte szádból a
szivart?
– Most nem errıl van szó! Hogyan merészkedhetett veled így beszélni?
Mivel bátorítottad?... De mindegy... , úgyis beszélnem kell vele! Majd
észretérítem. És azt is tisztázom mindjárt, mi történt a transzferlaborban, amíg
kettesben volt Kormossal. Magától ébredt-e vagy Kormos ébresztette, hogyan
került ki a transzferbura alól...
–... és hogyan, merre távozott a transzferlaborból – főzte hozzá Litta.
– Csakis az ablakon át! Akkor éjjel a transzferlabornak csak ez, a
szobámból nyíló ajtaja volt nyitva, mi pedig ki sem mozdultunk innen.
– Gondolod, hogy Parrag ölte meg Kormost?
– Parragnak nincs és nem is lehet köze Kormos halálához – válaszolta
olyan hangon Bertalan, mint ahogyan a hipnotizır beszél médiumával. – Te
mindössze annyit tudsz, azt is tılem, hogy Kormost valamelyik
transzferkészülék javítása közben nagyfeszültségő áramütés érte, ami azonnal
végzett vele. Azt az éjszakát pedig törüld ki az agyadból, felejtsd el, mintha ott
sem lettél volna.
– Én hallgatni fogok... , de Parrag? Biztos vagy abban, hogy ı is mindvégig
hallgat majd? Meg aztán elképzelhetı, hogy a többiek elıbb-utóbb kutatni ne
kezdjék, mi okozott Parrag magatartásában, külsejében ekkora változást?
Miért lett a csöndes mamlaszból parancsolgató, otrombán fölényes fickó?
– Tisztában vagyok vele, hogy ezzel... és valószínőleg még sok minden
mással is szembe kell majd néznem. De könnyebb lesz eljátszani a most már
kénytelen-kelletlen reám háruló szerepet, ha nem fenyeget annak veszélye,
hogy te véletlenül elszólod magad valaki elıtt.
– Én is hibás vagyok. Meg sem próbáltalak visszatartani ettıl az ırült
vállalkozástól...
– Nem én követtem el ırültséget, hanem azok, akik megtiltották, hogy a
marsagy emlékképeit élı emberbe transzferáljam – vágott közbe Bertalan. –
Mennyivel könnyebb lenne a helyzet, ha most különbözı tudományágak
szakemberei sorra faggatni kezdhetnék Parragot? Ki tudja, mit rejt az agya?
Hány természeti jelenség mibenlétére, nekünk még megoldatlan problémára
tudna magyarázatot, felvilágosítást adni? Amit tettem, kötelességem volt
megtenni. Pokolba a Maron- és Galli-féle humánummal, amikor napok alatt
esetleg évszázadokat vagy évezredeket ugorhatunk át!
 – Nem fogsz csalódni? Nem remélsz túl sokat? Hátha semmi új nincs...
illetve nem volt abban a marsagyban?
– Miért nem találtak más konzervált belsı szerveket vagy teljes élılényeket
Ravinék a Marson? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Bertalan. – Eddig
mindössze egyetlen agyat leltek..., nyilvánvaló, hogy valamiféle
kiválasztottét! Mi itt a Földön memotranszferálással próbáljuk átmenteni
magunknak és az utókornak a rendkívüli koponyák tudásanyagát, ık
bizonyára más módszert dolgoztak ki erre. A gépek, amelyekrıl Ravin beszélt,
s amelyek rendeltetése egyelıre rejtély, talán éppen ezt a célt szolgálták.
– Hozattad volna inkább a Földre a gépeket is, hogy tanulmányozhasd és
késıbb hasznosítsd ıket.
– Késıbb, késıbb... mikor? És ki biztosít afelıl, hogy éppen engem
bíznának meg ilyen munkával? Elegen féltékenykednek, néznek rám görbe
szemmel így is a transzferátorom miatt... De ha így lenne is, ha a Marson talált
gépek valamelyikével valóban szóra bírhatnám ezt és a késıbb talán még
fellelt többi konzervált agyat, nem egyszerőbb, gyorsabb, célravezetıbb ezt
egy élı ember, olyasvalaki segítségével megtenni, akiben tudott dologgá válik
mindaz, amirıl legfeljebb csupán feltevéseink vannak? Bizonytalan
elképzelések helyett biztos ismeretek...
– És ha Parrag nem lesz hajlandó a segítségünkre lenni? – szakította félbe
Litta. – Ahogyan eddig viselkedett, amit eddig mondott és tett, abból semmi jó
nem ígérkezik.
– Így, frissiben, alig huszonnégy órával a transzferálás után igazán nem
várható tıle, hogy úgy viselkedjék, mint egy közönséges földi halandó –
vélekedett Bertalan. – Amint Maron mondaná, ha tudna a történtekrıl: Parrag
most nem csupán' ember, hanem föltámadott marslakó is! Szerintem azonban
csak idı, mégpedig nem is hosszú idı kérdése, mikor válik a környezet
hatására ismét emberivé. Biztos vagyok benne, hogy gondolatvilágát,
érzelmeit illetıen megint hozzánk hasonló köznapi ember lesz, csupán a
tudása, ismeretei emelik majd mindnyájunk fölé.
– Te pedig új és nagy sikerként fogod elkönyvelni, hogy ez az ember a te
alkotásod...
– Igen, büszke vagyok, és mindig is büszke leszek rá! Litta felállt, és
nesztelen léptekkel az ajtó felé indult. Bertalan észre sem vette távozását.
“Ha akkor éjjel nem hagyom magára Kormost, minden másképp fordul..."
– hajtogatta magában, és újra meg újra fölrémlett elıtte a padlón leverı, halott
technikus képe.
A fekete-fehér mőkı lapokkal burkolt folyosót kellemesen enyhe fénnyel
árasztották el a mennyezet alatt végigfutó párkányzat mögé rejtett, láthatatlan
lámpák. Kétoldalt számtalan egyforma ajtó, mindegyiken szám és téglalap
alakú fekete táblácskákon arany betőkkel írt nevek. Középen a puha, zajnyelı
futószınyeg szürke sávja olyan volt, mint egy mérnöki pontossággal vájt
csatorna. A falak mentén néhány élénk színő székkel egy-egy asztalkát
helyeztek el, üde kis oázisokat a fehér falak és ajtók sivár egyhangúságában.
Ha találkát beszéltek volna meg, akkor sem érkezhetett volna ilyen
pontosan egyszerre a folyosó két vége felıl Kelemen és Galli. A fiatal mérnök
kaszáló léptekkel, fejét lehajtva baktatott a puha szınyegen, láthatóan annyira
fogalkoztatta valami, hogy minden másról megfeledkezett. Végig kigombolt
fehér munkaköpenye alatt kockás sportinget viselt; a köpeny szárnyait
hátrasodorva két hüvelykjét a nadrágzsebek csücskébe akasztotta. Szabadon
maradt ujjai hol ernyedten lógtak lefelé, hol szaporán táncolva ütögették
combjait.
– Mi baj van, fiatalember? – állította meg Kelement a visszhangos, üres
folyosó közepe táján karját széttárva Galli. – Olyan képet vág, mint akinek
gondjai vannak.
– Vannak bizony... több, mint amennyire számítottam –, ismerte el nagyot
szusszanva Kelemen. – Semmi nem megy úgy, ahogyan mehetne. Akármihez
akarok kezdeni, valaki vagy valami mindig utamat állja...
– Mért nem fordul segítségért Maron professzorhoz?
– Most is tıle jövök – mondta csöndesen Kelemen. – Már halálra
szégyellem magam, amiért minden csip-csup dolog miatt hozzá szaladok.
– De hát nem elég, ha az igazgatót maga mögött tudja? Kelemen szótlanul
nemet intett a fejével, aztán keserően elmosolyodott.
– A baj ott kezdıdik, hogy mindössze hárman hiszünk a reprobotban. A
professzor, Ravin és én... A többiek, élükön Bertalannal, puszta
fantazmagóriának tartják elgondolásomat. Nem tudják elképzelni, hogy a
kezdeményezés képességét követelı alkotómunkán kívül gép is produkálhatja
mindazt, amit az emberi agy.
– Ezek szerint engem is a “többiek", tehát a hitetlenek közé sorol? –
szegezte Kelemennek a kérdést Galli. Hangjában derős tiltakozás bujkált, ami
zavarba hozta a mérnököt.
– Hogyan reménykedhetnék abban, hogy egy orvos az oldalamra áll,
amikor a szakmámbelieket sem tudom meggyızni?
– Igaz, orvos vagyok és nem biotechnikus, az agy szerkezetérıl és
mőködésérıl azonban éppen ezért valószínőleg többet tudok, mint a kollégái.
Emellett a maguk gépei világában sem vagyok egészen járatlan... Van egy kis
ideje? – karolt Galli barátságosan Kelemenbe.
 – Hogyne lenne...
– Akkor üljünk le, és próbálja elmagyarázni nekem, hogyan fog mőködni a
reprobot – terelte Galli máris az egyik asztalka felé a mérnököt. – Hogy mit
vár a gépétıl, arról már eleget hallottam. Csak azt nem látom világosan,
milyen módon akar célhoz érni? Hogyan fog egy emberi agy és egy reprobot
közt teljes és maradandó kapcsolatot létesíteni?
Nem kellett biztatás, alighogy leültek, Kelemenbıl máris ömlött a szó:
– A reprobot mőködési elvének alapja az idegélettannak az a felismerése,
hogy a külvilágból érkezı ingereket analizátoraink: az érzékszervek, az
idegpályák és az agykéreg sejtjeinek együttese felfogják, majd összetevıkre
bontva elemzik, rendezik és végül rögzítik. Ismerjük az érzékszervek és az
ingerületeket továbbító idegpályák mibenlétét, mőködési módját, és pontosan
tudjuk, hogyan alakul ki az agysejtek által végzett funkciókból ismeretszerzés,
emlékezés, akarat.
Cigarettára gyújtott, egy hamutartót húzott maga elé, és néhány gyors
szippantás után folytatta:
– A gondolkodás elektromos állapotváltozások sora, amelyek akkor jönnek
létre, ha érzékszerveink valamelyikén keresztül inger éri az agysejteket, és a
sejtek ionegyensúlya megváltozik. Az emlékképek átvitelét olyan energetikai
tényezı teszi lehetıvé, amely rövidebb és hosszabb elektromágneses hullámok
sajátos, minden embernél más, de pontosan reprodukálható keveréke.
Elnyomta az éppen megkezdett cigarettát, csak azért, hogy rögtön egy
másikra gyújtson. Galli szótlanul figyelte a fiatal mérnököt, arca semmit nem
árult el.
– A reprobot tulajdonképpen agyhullámra hangolható, viszonylag kicsiny
mérető, de nagy befogadóképességő elektronikus számítógép, egyfajta
elektroagy lesz, amelyben az emlékeket tároló memóriaegység minden egyes
parányi tranzisztora szinkronban van az emlékképeket szolgáltató donor
agysejtjeinek valamelyikével – foglalta össze elképzelését Kelemen. – Amit az
ember agya felfog – legyen az bármi: egy beszélgetés, elolvasott lecke,
dallam, egy tárgy képe, telefonszám, fontos vagy jelentéktelen esemény,
tapasztalat, név, cím, arc, cselekedett, és így tovább – azt átmenetileg az
agysejtek, véglegesen pedig a reprobot emlékképeket tároló szerkezeti elemei
rögzítik.
– Eddig értem – bólintott Galli –, de hogyan lehet majd hasznosítani,
mondhatnám: újra “visszajátszani" a reprobotban ily módon felhalmozott
ismeretanyagot?
– A készülék olyasféleképpen fog mőködni, mint a nagy könyvtárak
kartotékrendszere: mielıtt egy ember agyán keresztül a reprobot a megfelelı
molekulatranzisztorokban rögzítené a hozzá beérkezı, emlékképekbıl álló
információkat, automatikusan kódszámmal látja el ıket. A reprobot
kezelıjének csupán a kódrendszer és a kódolás logikáját kell ismernie: ha
szükség van egy bizonyos ismeretanyagra, bekapcsolja a készülék szelektorát,
amelyik a megadott kódszám alapján pillanat alatt megkeresi azt. Az
úgynevezett kimenı szerkezeti egység pedig hanggal, írásban vagy képben,
esetleg mindhárom formában közöl, azaz visszajátszik mindent.
– Ön szerint megvannak a technikai feltételei annak, hogy megvalósítsa
elképzelését, a reprobotot?
– Úgy vélem, igen. Elvben mindent megoldottam, a gyakorlati kivitelezés
során azonban még sok probléma adódhat... Ehhez lenne segítségre
szükségem, és éppen itt küszködöm állandó nehézségekkel.
Galli, úgy látszott, csupán az igenlést vette tudomásul Kelemen válaszából.
Mélyen elgondolkozva mondta:
– Megpróbálom magam beleképzelni egy világba, ahol saját, természet
adta agyán kívül mindenkinek egy zsebben hordozható reprobotja van,
amelyet mindig magával hord és szüntelenül üzemben tart... Az ember ebben a
különös világban is halandó marad, de amikor meghal, nemcsak képmását,
mozdulatait, hangját ırzı magnószalagok vagy filmkockák maradnak utána,
hanem egy gép is, amely mágneses erıterekbe zárva ırzi mindazt, amit az
ember agya élete során felhalmozott. Aki majd ebben a világban él, nem
állíthatja, hogy elfelejtette, amit mondott vagy tett, nem eshet ki
emlékezetébıl semmi, amit érzékszervei egyszer felfogtak és agysejtjei tudattá
formáltak.
– És minthogy a reprobot nemcsak vevı-, hanem adókészülék is lesz –
főzte hozzá. Kelemen –, már csak egyszerő technikai problémává zsugorodik
a feladat, hogyan alakítjuk adását vagy egy másik ember agyán keresztül,
vagy külön erre a célra szolgáló berendezés segítségével ismét beszéddé,
képpé, bárki által érzékelhetı jelenséggé.
– Ha valóban igaz, hogy a konzervált marsagyban emlékképek rejlenek,
azokat is közölheti, érzékelhetıvé teheti számunkra a reprobot?
– Erre a kérdésre majd az elsı elkészült, feladatát földi emberrel
kapcsolatban már maradéktalanul teljesítı reprobot ad választ. Ha a
memotranszferálás végrehajtását emberrel nem engedélyezte a bizottság, az
ellen bizonyára senkinek sem lesz kifogása, hogy a cél érdekében egy reprobot
szerkezetét kockára tegyük.
– Ez bizonyos... Engem azonban sokkal inkább az a kérdés izgat, hogyan
élnek majd a reprobotkorszak emberei, milyen hatással lesz a társadalom
fejlıdésére ez a találmány. Végiggondolta már a dolognak ezt az oldalát is?
Micsoda perspektíva! Többé nem történhet meg, hogy valaki egyszer
ésszerően, másszor logikátlanul cselekszik, egyszer helyesen, másszor hibásan
végez valamiféle munkát... A bíróságok elıtt a vádlott nem tagadhat, a tanú
nem azt fogja vallani, amit látni vagy hallani vélt, hanem aminek valójában
tanúja volt...
– Ezen nem gondolkodtam – ismerte be Kelemen. – Annál többet azon,
hogyan fejlıdhetne tovább, akár csak néhány évtized múlva is a tudomány, a
civilizáció a reprobothoz hasonló segédeszköz nélkül. Ismereteink
mérhetetlenül gyorsan szaporodnak. Az a másfél-két évtized, amit iskolában
és egyetemen töltünk, már-már arra sem elég, hogy kellı alapot nyújtson a
dolgok megértéséhez. Ha így megy tovább, unokáink életébıl legfeljebb arra
futja majd, hogy végigmagolják a különbözı fokú iskolákat, de az egyre
összetettebbé és bonyolultabbá váló ismeretanyag hasznosítására már nem
marad idejük.
A beszélgetésnek a folyosón egyszerre több helyütt felhangzó, az
ebédszünet kezdetét jelzı csengıberregés vetett véget. Galli felállt, és
Kelemen vállára tette a kezét.
– Ha legközelebb számba veszi, hogy kikre számíthat, kik állnak a maga
oldalán, soroljon közéjük engem is – mondta csendesen, és azzal adott súlyt
szavainak, hogy közben erısen belemarkolt Kelemen vállába. – Ha pedig úgy
gondolja, hogy a segítségére lehetek valamiben, keressen meg... Ami tılem
telik, meg fogom tenni.
Néhány másodperc alatt tele lett emberekkel a folyosó. Mindenfelé
kinyíltak az ajtók, százan és százan indultak csoportokba verıdve az
ebédlıtermek felé.
Galli mosolyogva búcsút intett, aztán felsietett az egyik közeli
oldallépcsın.
Kelemen hagyta, hogy sodorja az emberáradat. Fejében rohanvást kergették
egymást a gondolatok, melyeket az orvos ébresztett benne. Hangok
szólították, ismerıs arcok bukkantak fel elıtte, nem vett róluk tudomást.
“Reprobotkorszak" – morzsolgatta fogai közt hangtalanul Galli szavait, és
egyszerre úgy érezte, mintha akaratától független erık röpítenék valami
nagyon távoli, teljesen ismeretlen, soha nem képzelt csúcsokkal és
mélységekkel szabdalt táj felé.

A folyosó felıl jövet Bertalan, megállt a nagy munkaterembe nyíló szárnyas

ajtó elıtt. Az ebédidı már lejárt, mindenki a helyén volt, csak Parrag
asztalánál nem ült senki. A kémikus késett, vagy megint elment valahová.
Parrag széke körül darabokra tépett és összetaposott jegyzetlapok, belsı
szerkezetüktıl megfosztott villamos készülékek, eldobált alkatrészek,
hosszabb-rövidebb huzalok, ép és törött laboratóriumi üvegedények, cserepek
hevertek mindenfelé. Elsı pillantásra az asztal sem festett másképp: az is tele
volt huzalokkal, kondenzátorokkal, kapcsolókkal, ellenállásokkal, különféle
készülékekbıl kibontott és más elrendezésben újra egybeépített szerkezeti
részekkel. De itt csak látszólagos volt a rendetlenség, mert a figyelmes
szemlélı, ha nem értette is, de hamar felfedezte az egymással összekötött
alkatrészekbıl tudatosan kialakított rendszert.
“Vajon mit fabrikálhat Parrag?" – töprengett Bertalan. Megtörténhet, hogy
valaki tıle kérdezi meg, min dolgozik a kémikus..., mit fog akkor mondani?
Ha a kutatórészleg valamelyik tagja új, különleges célt szolgáló készüléket,
mőszert vagy berendezést akart elkészíttetni, felvázolta elgondolását, és a
különféle speciális készülékeket elıállító gyártási osztály elkészítette a
szerkezetet. Ilyenkor a kutatóknak természetesen írásbeli engedélyt kellett
kérniük a részleg vezetıjétıl a munka elvégeztetéséhez. Parrag azonban most
nem kért engedélyt, hanem ı, aki egyébként ügyetlenül bánt még az egyszerő
kéziszerszámokkal is, a szokástól eltérıen olyan munkába kezdett, amelyet
transzferálása elıtt kétségkívül a gyártási osztály szakembereire bízott volna.
A teremben senki nem dohányzóit. Kollégái szerették, becsülték Parragot,
és arra magyarázták hirtelen undorát a dohányfüsttıl, hogy gyenge tüdeje
miatt máról holnapra le akar szokni a pipázásról. Ez érthetıen erısen
megviselte idegeit: csakis ez lehet a magyarázata, miért támad oly indulatosan
arra, aki a jelenlétében rágyújt.
Bertalan szájában most is ott csüngött az elmaradhatatlan szivar.
Két-három erıteljes szippantással életre keltette tüzet, aztán sétáló léptekkel
elindult az egyik asztalsor mentén. Néhol kérdésekre válaszolt, másutt
kérdezett, közvetlen szavakkal, szokatlanul barátságosan. Éppen ez volt az,
ami feltőnıvé tette magatartását. Egyébként rideg, elutasító és fölényes volt
beosztottjaival, szája ritkán húzódott mosolyra, s az is inkább fanyar fintornak
tőnt.
Miközben végigjárta a laboratóriumot, Litta mellett úgy ment el, hogy csak
az asztalon szétteregetett vázlatokra és jegyzetlapokra vetett egy futó
pillantást.
Kétszer-háromszor végigsétált a termen, aztán mintegy véletlenül megállt
Parrag asztalánál.
– Mi ez a tohuvabohu itt? – szólította meg Bertalant Parrag
asztalszomszédja. – Centrifuga, olvasztókemence, kompresszor,
sugárzásmérı, analizátor, töméntelen villamos alkatrész... és valamennyi
összekapcsolva, ugyanarra az áramkörre kötve, mintha mind valamiféle új
kísérleti berendezés része lenne. – Min dolgozik Parrag? – kérdezte kíváncsian
Erdıdi, a transzferrészleg egyik legrégibb tagja. Szakmája, csakúgy, mint
Parragé, a biokémia volt.
 – Hogyan?... Ja igen – válaszolta vontatottan Bertalan, mintha másra
gondolva most kapna észbe. Belsı zavarát leküzdve, rövid hallgatás után
folytatta: – Készüléket akar konstruálni, amelyikkel egymástól elhatároltan is
regisztrálni lehet az egyes agysejtcsoportok, esetleg egy-egy agysejt kémiai
állapotváltozásait. Eredeti elképzelés, amely megoldhatná pillanatnyilag
legfontosabb feladatunkat, az élıbıl élıbe való memotranszferálás
problémáját is. – Körülnézett a teremben: – Nem tudja, hol van Parrag?
– Talán megint a raktárban. Reggel is nagy halom mőszert, alkatrészt
hozatott fel...
– Igen, tudom – biccentett Bertalan. – Küldje be hozzám, ha visszajött.
Nyugodtan, közömbösen akart beszélni, hangja azonban még neki
magának is idegenül csengett.
Litta, aki hallotta a rövid párbeszédet, önkéntelenül felállt, amikor Bertalan
elment mellette. Szemük találkozott, de Bertalan tekintete hideg volt és
közömbös. Keresztülnézett Littán, mint a levegın. Nem bántó szándékkal,
hanem csupán azért, mert nem látta meg ıt.
A nagy teremben messzire elhallatszott, amikor éles csattanással
becsukódott mögötte szobájának ajtaja.

Bertalan tett-vett íróasztalán, felgyülemlett postájában lapozgatott, de tudata

nem fogta fel, amit szeme látott. Állandóan az ajtót figyelte, várta, mikor
nyomódik le végre a kilincs. Várta a Parraggal való négyszemközti
találkozást, az elsıt a transzferálás után, de tartott is tıle. Ember-e még, akit
alkotott, vagy már egy másik bolygó élılénye? Vajon szót érthet-e vele?
Eszébe jutott, hogy délelıtt Maron szólt át telefonon: engedélyt adott
Kelemennek és Ravinnak, hogy a reprobot követelményeinek
figyelembevételével, ebbıl a szempontból is megvizsgálják a marsagyat –
“Mielıtt Kelemen jelentkeznék, inkább én hívom fel Ravint" – gondolta és a
telefonért nyúlt.
– Halló, Ravin? Beszélni szeretnék magával... Igen, abban az ügyben, de
nem most, hanem kicsit késıbb. Elıbb sürgısen el kell intéznem valamit.
Amint végeztem, átszólok. A helyén marad?... Rendben. Ha közben el kellene
mennie valahová, hagyjon üzenetet, hogy hol találom... Viszontlátásra!
Bertalan helyére tette a kagylót, és tekintete ismét az ajtóra tapadt.
– Hol tekereg vajon ennyi ideig? – dörmögte félhangosan. Nagy nehezen
erıt vett fokozódó nyugtalanságán, és beletemetkezett a postájába. De ez sem
soká segített: a negyedik vagy ötödik irat, amelyet a postát elosztó titkárnı az
ı nevét viselı dossziéba is belerakott, Kelemen Maronhoz intézett kérelmének
egy másolati példánya volt. Újabb szakembereket kért maga mellé segítségül,
majd arra kérte Maront, engedélyezze, hogy ı és Ravin saját elképzelésük, az
eddigiektıl eltérı új eljárás szerint, most már a reprobot adta követelményeket
szem elıtt tartva megvizsgálják, milyen jellegő idegáramok rejtıznek a
marsagyban. A lap szélén, a margón hosszában Maron jellegzetes, laposan
elnyújtott betőivel a diplomatikus feltételhez kötött engedély:
“Bertalan doktor közremőködésével a vizsgálat elvégezhetı. Az
eredményrıl tájékoztatást kérek."
– Kitıl? – kérdezte Bertalan olyan hanglejtéssel, mintha nem egyedül lenne
a szobában, hanem Maron elıtt állana. – Az én véleményemre kíváncsi, vagy
Kelemenére? A kettı aligha lesz azonos... És akkor melyik alapján hoz a
reprobot ügyében további döntéseket?
Anélkül, hogy egyszer is hosszabban beszélt volna Kelemennel annak
elgondolásáról, pontosan tudta, mivel mér halálos csapást, miért teszi majd
egyszeriben elavulttá a reprobot az ı transzferátorát. Ha úrrá tudott volna lenni
szakmai féltékenységén és hiúságán, óriási tapasztalatával egymaga több
segítséget nyújthatott volna Kelemennek, mint a munkában Maron utasítására
részt vevı valóban kiváló, de ezen a téren egytıl egyig tapasztalatlan
szakemberek serege. Erre azonban képtelen volt.
Még egyszer átfutotta Kelemen feljegyzését, aztán egy stockholmi intézet
levelét kezdte olvasni, amelyben arról értesítették, hogy skandináviai
elıadóútjának minden részletét elıkészítették. Feltétlenül számítanak rá, hogy
Stockholmban meghívott szakemberek elıtt, általuk kiválasztott személyen
végrehajt egy akkortájt éppen aktuális memotranszferálást.
Ez ír volt a sebre. Még a körülötte sőrősödı bonyodalmakat is feledtette
vele egy idıre.
– Eh, nem lesem tovább! – intézte el egy legyintéssel rövid gondolkodás
után Parragot, aztán magához húzta a telefont. – Talán még jót is tesz majd
neki, ha kicsit megváratom...
– Ravin kollégát kérem! – szólt a telefonba. – Ön az? Kérem, jöjjön át
hozzám... Legalább fél órára tegye szabaddá magát, mert sok mindent meg
kell tárgyalnunk... Nem, Kelemennek még ne szóljon, vele késıbb akarok
beszélni... A szobámban vagyok. Akkor hát várom...

Elöl Parrag, mögötte két overallos munkás lépett a terembe. A kémikus csak
egy kis tekercs szigetelt villanydrótot lóbált kezében, a munkások mellüknek
támasztva egymás hegyibe tornyozott kartondobozokat cipeltek utána.
Parrag bandukolva, lehajtott fejjel nézte a padlót maga elıtt, ha
olykor-olykor felnézett, tekintete közömbösen siklott végig a feléje forduló
arcokon.
 Körülbelül az elnyújtott téglalap alakú, hosszú terem közepéig jutott el,
amikor asztalára esett a pillantása. Hirtelen megtorpant. Felemelte kezét,
mondani vagy talán kiáltani akart valamit, de abban a pillanatban szikraesı
csapott ki az egyik készülékbıl, és tompa csattanás hallatszott. Egy
másodperccel késıbb újabb, majd újabb dörrenés reszkettette meg a levegıt.
Kékesvörös füstgomolyagok lökıdtek a magasba, aztán mint a vízbe öntött
szirup, gyorsan leereszkedtek és térdmagasságig széles körben mindent
eltakartak Parrag asztala körül.
Kitört a pánik. Akinek nem esett baja vagy csak könnyebb sérülés érte, ész
nélkül menekült a folyosó felé, ki a terembıl.
Egyik irányból Parrag, túlfelıl a szobájából kirohanó Bertalan gázolt bele
elsınek az orrfacsaró bőzt árasztó, megülepedett füsttakaróba. Parrag lehajolt,
és talpra rángatta Erdıdit. A kémikus félig eszméletlen volt, egyik oldalán
cafatokban lógott a ruha. Az égett, kormos foszlányokkal szegélyezett
hasítások közt tőz és szétfröccsent savak marta sebek vöröslöttek, arca, nyaka
véres volt.
– Ki nyúlt az asztalomhoz, amíg nem voltam a helyemen? – kérdezte
vészjósló nyugalommal Parrag.
– Nem nyúltam semmihez..., fel sem álltam az asztalom mellıl – tiltakozott
Erdıdi erıtlenül. – Bertalan doktor járt itt közben, talán ı...
– Beeertalan? – ismételte Parrag hosszan elnyújtott “e" betővel. Ellökte
magától Erdıdit, és szembefordult Bertalannal: – A jövıben senki ne nyúljon
a készülékekhez, amelyekkel én dolgozom! Maga sem! Most hogyan
folytassam a munkát, amibe belekezdtem?... Hozasson nekem azonnal egy új
ultracentrifugát, egy kompresszort, lombikokat és elektródákat, egy
folyáshatár-vizsgálót, egy asztali villamos olvasztókemencét...
Sorolta, mintha listát olvasott volna fel. Éles hangja még parancsolóbban
hatott a döbbent csendben. Bertalan már-már kirobbant, de aztán Parragra
pillantott, és csak szótlan fejbólintással jelezte, hogy intézkedni fog.
Amikor a teljes erıvel mőködı légtisztító berendezés elszívta a füstöt,
láthatóvá lett Parrag asztala körül a pusztulás. Mintha bomba csapott volna a
terembe.
Maron, aki a baleset hírére Gallival egyszerre érkezett, Bertalant faggatta a
történtekrıl. Senki nem értette, mi okozhatta a robbanást. Bertalan mindössze
annyit tudott mondani, hogy feltevése szerint a mőködésben levı agysejtek
kémiai állapotváltozásainak vizsgálata közben valamelyik gyúlékonyabb
vegyszerrel teli üveg túl közel kerülhetett egy átmelegedett készülékhez, és
felrobbant.
Parrag gunyoros mosollyal hallgatta a többiek szemében elfogadhatónak
tőnı magyarázatot. Közben egy pillanatra sem vette le szemét Bertalanról.
A mentıkkel együtt érkezett a rendırség. A házi tőzoltók már összeszedték
felszerelésüket és elvonultak. Telkes, a nyomozó és a rendırorvos ismerısként
üdvözölték Maront, Gallit és Bertalant. Néhányan az elégett, összetört
készülékek, laboratóriumi felszerelési tárgyak maradványai közt kotorásztak,
hogy megmentsék, ami még menthetı. Legtöbben azonban egy sebtében a
középre húzott asztal körül tolongtak, amelyik mellett most Telkes és a már
dolgát végzett rendırorvos ültek.
Baleset, sebesültek – rendırség, vizsgálat. Olyan összefüggı dolgok,
amelyek egymásból következnek. Telkes a baleseti csoportnál dolgozott, az
üzemi balesetekkel foglalkozó részlegnél. Titkos álma volt, hogy bőnügyi
nyomozó legyen, ehelyett nap nap után üzemekben, gyárakban töltötte ideje
java részét, s csupán azt kellett tisztáznia, hogy gondatlanság, véletlen vagy
mőszaki hiba okozta-e a kisebb-nagyobb, de jobbára hasonló baleseteket.
Olyan különleges intézményeknél, mint amilyen a Biokibernetikai Intézet,
még soha nem kellett “helyszínelnie". S íme, most rövid idın belül másodszor
van itt.
Lehetséges, hogy a két eset között összefüggés van? – vetıdött fel benne
egy pillanatra a gondolat. – Képtelenség...
Három nappal elıbb is baleset történt: Kormos figyelmetlen volt, s ezzel
saját halálát okozta. Nincs kit felelısségre vonni. A transzferberendezés
nagyfeszültség alatt állt, amikor Kormos az alkatrészek közé nyúlt. Áramütés
végzett vele – kétségkívül ez áll majd a boncolási jegyzıkönyvben is.
Most más a helyzet. A robbanásnak ugyan szerencsére mindössze egy
komolyabb sebesültje van, azonban a baleset elıidézıje ezúttal itt van a
kihallgatottak között. Furcsa ember ez a Parrag... mintha nem is érdekelné,
hogy egy kollégája megsebesült. Láthatóan csak az bosszantja, hogy a baleset
hátráltatja munkájában. Szakértıket kell kiküldeni, azok majd tisztázzák, hogy
mi okozta a robbanást, és felelısségre kell-e vonni Parrag Imrét vagy mást a
történtek miatt.
Bertalan és Parrag között nyilvánvalóan ellentétek vannak, egyelıre csak
ebben volt bizonyos Telkes. Azt persze nem tudhatta, miben gyökeredzik,
honnan származik a két ember alig leplezett, minden szavukban
megnyilvánuló ellenszenve. Most is szemben álltak egymással az asztal két
oldalán.
– Én nem nyúltam semmihez – jelentette ki vagy harmadszor Bertalan. –
Már elmondtam, milyen célból állította össze Parrag a berendezést, de ı talán
feledékenységbıl nem tájékoztatott arról, hogy elızetes megbeszélésünktıl
bizonyos vonatkozásban eltérı összeállításokkal is megpróbálkozik. Ezért
hagytam neki üzenetet Erdıdinéi, éppen errıl akartam vele beszélni.
– Az adott keretek közt önállóan dolgozom, természetes, hogy nem
szaladgálok minden apró-cseprı módosítás engedélyezéséért a részleg
vezetıjéhez – vágott vissza Parrag. – Ha célját és értelmét látom, a magam
feje szerint is kombinálhatom a dolgokat. Ezt egyetlen elıírás sem tiltja.
– Azt azonban igen, hogy közös munkatermekben robbanásveszélyes
eszközökkel vagy anyagokkal dolgozzék – jegyezte meg Maron.
Bertalan mint a fuldokló a mentıövbe, úgy kapaszkodott Maron szavaiba:
– És szabályzat tiltja azt is, hogy bárki mással vagy máson kísérletezzék,
mint amit az intézet vezetısége vagy legalább közvetlen felettese jóváhagyott.
Márpedig jelen esetben csak arra gondolhatok, hogy Parrag kolléga olyasmit
akart a berendezéssel megvalósítani, ami nem azonos az általam ismert
elképzeléssel.
– Ennek eldöntése fegyelmi kérdés, fegyelmi dolgokba pedig nem
szeretnék beleavatkozni – szólt közbe Telkes. – A vizsgálat szempontjából
sokkal fontosabb, amit Maron professzor úr mondott az imént – fordult Parrag
felé Telkes. – A készülékek, laboratóriumi eszközök közt, amelyek az ön által
összeállított berendezést alkották, voltak robbanásveszélyesek is?
– Avatatlan kezében tíz közül kilenc is okozhat robbanást
– válaszolta Parrag Telkeshez intézve a szavakat, de hangján érzıdött, hogy
amit mond, azt Bertalannak címzi. – Éppen ezért a legkevesebb, amit
elvárhatok, hogy távollétemben, de különösen a megkérdezésem nélkül senki
ne babráljon az asztalomon...
Parrag még folytatta volna, de egy meglehetısen nagy mérető készüléket
cipelve két munkás lépett a terembe. Parrag intett nekik, majd odaszólt
Telkesnek:
– Mindjárt visszajövök, csak megmutatom az embereknek, hová tegyék a
készüléket. Most hozattam fel a raktárból
– főzte hozzá, még távozóban, egyenesen Bertalan szemébe nézve –,
magam akarom beállítani és bekötni. – Aztán újra Telkes felé fordult: –
Azonnal itt vagyok!...
Alig távozott Parrag, az ajtónál mozgás támadt. Nyurga, szemüveges
fiatalember lépett a terembe. Néhány szót váltott a közelben állókkal, aztán
erélyesen utat tört magának a Telkeséket körülvevı tömegben.
– Sürgıs levelet hoztam a doktor úrnak – állt meg a rendırorvos elıtt, és
egy nagy alakú borítékot húzott elı táskájából.
Amíg Telkes arról faggatta Bertalant, biztosan emlékszik rá, hogy nem
nyúlt semmihez Parrag asztalán, a rendırorvos átfutotta a jegyzıkönyvnek
látszó, többoldalas iratot, aztán összehajtva a zsebébe süllyesztette. Közben
gyors pillantást vetett Bertalanra és Parragra, aki visszatérve megint úgy
helyezkedett el a mindenünnen összeverıdött kíváncsiskodók közt, hogy
szemközt legyen Bertalannal.
A körülállók közül egyedül Litta vette észre, hogy ha Telkes olyan kérdést
tesz fel, amelyre logikusan Parragnak kellett volna válaszolnia, Bertalan
mindig sietve magához ragadta a szót, és ı felelt a kémikus helyett...
– Mint már említettem, az is lehetséges, hogy a kísérlethez használt
készülékek közül valamelyikben zárlat keletkezett, és a kipattanó szikrák
lángra lobbantották egyiket vagy másikat a sokféle vegyszer közül –
válaszolta már önmagát ismételve megint csak Bertalan Telkes újabb
kérdésére. A homlokára koppintott: – Ejnye... most jut eszembe: a
feszültségszabályozót valóban átállítottam, mert a voltmérı már igen magas
értéket jelzett, de a...
– Ezek szerint mégis hozzányúlt valamihez! – hallgattatta el egy
kézmozdulattal Telkes. – Ön szerint ez nem okozhatott olyan zárlatot, ami
azután a robbanás közvetlen vagy közvetett okozója lett?
– Kizárt dolog! – válaszolta határozottan Bertalan, majd hangot váltva
hozzáfőzte: – No persze, ha tudtom nélkül Parrag valamit mővelt a
készülékkel, akkor egészen más a helyzet.
– Csak annyiban más – csapott le a beismerésre Parrag –, hogy, enyhén
szólva, igen könnyelmő volt, amikor megkérdezésem nélkül bármit is
változtatott azokon az értékeken, amelyeket elızıleg beállítottam.
A csoportban elvegyülve ott álldogált Ravin is. Most elırefurakodott, és
Parrag mellé lépett. Kezét megnyugtató mozdulattal a kémikus karjára
fektette, és mielıtt megszólalt, fürkészı pillantást vetett Bertalanra.
– Hamarosan fény derül a történtekre... Magam részérıl bizonyosra
veszem, hogy mőszaki hiba volt a robbanás elıidézıje – mondta ajka szélén
különös mosollyal. Ujjával Parrag asztalára mutatott: – Egy túlhevült
készülék, egy kipattanó szikra valóban könnyőszerrel meggyújthat olyasmit is,
amit egyébként a legszigorúbb tőzrendészeti ellenır sem tart
robbanásveszélyesnek.
Telkes nem intette hallgatásra a kéretlen közbeszólót.
– Ön milyen munkakört tölt be az intézetben? – kérdezte Ravintól jegyzetei
közt lapozgatva.
– Kozmoarcheológus vagyok, a Mars-expedíció tagja voltam. Eleinte
csupán a marsagy neuronjainak kémiai elemzésével foglalkoztam, most
kapcsolódtam be egy ezzel összefüggı másik munkába is...
– Igen, igen, már emlékszem! Neve Ravin, ugye? Ön találta meg odaát –
mutatott ujjával a feje fölé Telkes – a marsagyat tartalmazó edényt.
– Igen.
 – Mi az a másik munka, amit említett?
– Szakterületem a biotechnika is. A konzervált marsagyban feltehetıen
még ma is meglevı emlékképek reprodukálásának, számunkra is érthetı
módon való felderítésének lehetıségeit keressük. A Bertalan-féle
memotranszferálást ugyanis a transzferbizottság nem engedélyezte.
– Miért nem? Ravin vállat vont:
– Az egyébként, ahogyan mondani szokás: “üzembiztos"
memotranszferálás ebben a különleges esetben bizonyos veszélyeket rejt
magában. Nem tudhatjuk elıre, hogy a marsi eredető emlékképeket átvevı
ember hogyan reagál az elıttünk merıben ismeretlen tudásanyagra.
– Értem! – bólogatott szórakozottan Telkes, aztán Maronhoz fordult: –
Még a nap folyamán szakértınkkel újra felkeresem önöket. Kérem, adjon
utasítást, hogy további intézkedésig senki sem hagyhatja el az intézetet.
Legkésıbb két órán belül vissza...
Vékony, éles férfihang szakította félbe Telkest. Egy fehér köpenyes,
csaknem kamaszkorban levı laboráns a folyosó felıl jövet megállt az ajtóban,
és az üvegcserepeken taposva, izgatott, magas fejhangon bekiáltott:
– Kelemen... Kelemen mérnök meghalt – süvített végig hangja a termen.
– Kelemen? – ismételte a nevet Telkes, és felugrott az asztal mellıl. – ó is
itt dolgozik?
– Igen – válaszolta valaki.
– És hol van?
– Néhány lépésre innen, az egyik mosdóban – mutatott a folyosó felé
sápadtan a laboráns.
Telkes, a rendırorvossal nyomában, már a laboráns mellett állt.
Megragadta a fiú karját:
– Jöjjön velem!
Vérmérséklete szerint mindenki másképp fogadta a váratlan hírt, de a
felindulás általános volt. Csak Parragot foglalkoztatta tovább is a maga dolga.
Bertalanhoz lépett:
– Mikor intézkedik, hogy pótolják, amit a robbanás tönkretett? – kérdezte
támadóan éles, agresszív hangon.
– Most más dolgom van! – válaszolta Bertalan ingerülten. A ritkuló
tömegben hátrafont kezekkel, szótlanul fel és alá sétált az asztal elıtt. A
helyzet nem volt alkalmas arra, hogy Parraggal elıre nem látható kimenetelő
vitába bocsátkozzék. Erısen megzavarta Ravin fürkészı pillantása is, amelyet
elmenıben reá vetett...
Tıle ritkán hallott engedékeny hangon végül mégis odaszólt Parragnak:
– Írja fel, mire van szüksége, és jöjjön be vele késıbb hozzám.
 Tőnıdve nézett az ajtó felé, amerre Telkesek távoztak. Aztán hirtelen
sarkon fordult és bement a szobájába.

A mosdóban csak ketten voltak. Telkes és a rendırorvos. Az egyik fülkében,

felsıtestével a kagylóra borulva, groteszk, természetellenes helyzetben feküdt
Kelemen.
Az orvos felegyenesedett a halott mellıl, beidegzett mozdulattal letörölte
nadrágja térdét, mintha poros lett volna, aztán a mögötte álló Telkeshez
fordult:
– Ezt is megfojtották! – mutatott Kelemenre. – Csakúgy, mint Kormost a
transzferlaborban.
Telkes meghökkenve kapta fel a fejét:
– Kormost?... Megfojtották?... Hát nem áramütés ölte meg?
– A kihallgatás közben kaptam kézhez a boncolási jegyzıkönyvet. Amikor
Kormos kezén az áramütés okozta sebek keletkeztek, már körülbelül két órája
halott volt.
Az orvos akkurátus, kissé színpadiasán ható mozdulattal elıvette zsebébıl
a néhány perccel elıbb kézbesítıvel utána küldött levelet, és átnyújtotta
Telkesnek. A nyomozó elıbb gyorsan átfutotta a jegyzıkönyvet, aztán a
tejüveg ablakhoz állva figyelmesen, sorról sorra még egyszer elolvasta.
– Ez nekem magas! – nézett fejét ingatva értetlenül a rendırorvosra. –
Hiszen ebben a jegyzıkönyvben egyszer sem fordul elı a fojtogatás szó...
– A halálnem, amellyel a minap Kormost, most pedig Kelement is
megölték, a fojtogatásra emlékeztet. Ezért használtam a szót... A történteket
nagyjából így lehet rekonstruálni: A gyilkos nyakuknál erısen megragadta
áldozatait, s miközben fogva tartotta ıket, valamilyen módon ingerületet
hozott létre az irányító bolygóideg agyi központjában, az úgynevezett
vagusmagban. Ennek hatására azonnal elállt a légzés.
– Ilyen ismeretekkel csak orvos rendelkezhet!
– Az is csak akkor, ha igen jó anatómus... – főzte hozzá a rendırorvos.

A robbanás, majd Kelemen halálának híre futótőzként terjedt el az intézetben.

Mire Telkes és a rendırorvos kiléptek a mosdóból, sokan tolongtak már az
ajtó elıtt. A várakozók közt volt Maron és Galli is.
Telkes bezárta a mosdót, közben futólag odaszólt Gallinak:
– Valószínőleg szívinfarktus. Többet egyelıre nem tudok mondani.
Utat tört magának Maronhoz, és a nála jóval alacsonyabb professzor
füléhez hajolva halkan, nyomatékosan megismételte:
 – Ne feledje, kérem, utasítani a portát, hogy újabb intézkedésig senki sem
hagyhatja el az intézetet!
Maron éveket öregedett az elmúlt néhány óra alatt. Közel húsz év óta állt
az intézet élén, soha súlyosabb baleset nem fordult elı. Most két halottja van
az intézetnek, az elsıt még el sem temették. Az örökös mosolyt hordozó
vonások eltőntek arcáról, helyüket a gond és az aggodalom barázdái foglalták
el.
Telkes rövid ideig gondolkodott, hogy merre induljon, aztán úgy döntött,
hogy elıbb körülnéz Kelemen munkahelyén, majd néhány szót vált még
Bertalannal. Egy kísérıt kért maga mellé, de néhány lépés után megtorpant és
újra megkereste a sokaságban Maront.
– Csak egyetlen kapun keresztül lehet az intézet területére bejutni vagy
innen távozni? – kérdezte a professzort.
– Nem, még egy kapu van, de ott nincs portás. Ahhoz azonban csak azok
kapnak kulcsot, akiknek az intézet mellett, voltaképpen még az intézethez
tartozó épületekben van a lakásuk.
– Hány ilyen lakás van?
– Körülbelül harminc. De hogy a családtagok közül hánynak van saját
kapukulcsa, arról fogalmam sincs – húzta magasra a vállát Maron.
– Akkor önt kérem meg arra, hogy tétessen azonnal biztonsági lakatot arra
a kapura, a kulcsát pedig adja át nekem. Nagyon fontos, hogy tudtom nélkül
egyelıre senki se távozhassék az intézetbıl. Egyébként rögtön gondoskodom
arról, hogy ırszemeket állítsanak a kerítéshez.
– De hát mi történik itt? Miért van szükség ilyen intézkedésekre? –
kérdezte gyenge hangon Maron.
– Gondolhatja, professzor úr, nem ok nélkül teszem, amit teszek, és
természetesen mindenért magamra vállalom a felelısséget.
– De nekem, mint az intézet igazgatójának, tudnom kell...
– Ha most többet mondanék annál, mint amennyit már elmondtam és amit
önök is tudnak, esetleg olyan találgatásokba bocsátkoznék, amelyekkel
jóvátehetetlen kárt okozok. Kérem, legyen türelemmel. Leghelyesebb, ha most
a szobájába megy és ott is marad, így legalább azonnal megtalálom önt, ha a
késıbbiek során még szükségem lenne a segítségére.
Maronra nézett, aki szótlan bólintással válaszolt. Amikor Telkes elment,
Galli kérdı pillantást vetett a mosdó ajtaja elıtt ırködı orvosra, de annak
merev arca semmit sem árult el. Közben egyre több ember verıdött össze. Az
ilyenkor egyébként csöndes folyosón mind nagyobb lett a lárma, adták-vették
a híreket, s akik továbbadták ıket, rendszerint toldották is valamit rajtuk.
Galli belekarolt Maronba, aki a falnak támaszkodva, elrévedı tekintettel
nézett maga elé. Sokáig álltak így a zsivajgó tömegben, mintha arra vártak
volna, hogy még történik valami. De csak egy rendır került elı valahonnan, s
átvette a kulcsra zárt mosdóajtók ırzését. A rendırorvos pedig Telkes után
indult.

Az elızı nap alaposan felkavarta Bertalan nyugalmát. A rendes munkaidı már

letelt, amikor Telkes végre engedélyt adott rá, hogy mindenki elhagyhatja az
intézetet. Közben kétszer is felkereste a szobájában Telkes. A nyomozó
tartózkodó volt, de nagyon udvarias.
Elsı alkalommal a robbanás elızményeirıl kérdezısködött:
vissza-visszakérdezve újra elmagyaráztatta Bertalannal, hogy voltaképp
milyen kutatási feladattal bízta meg Parragot, mit kell a kémikusnak
megoldania, és milyen kísérletet végzett vagy készített elı, amikor a baleset
történt. Bertalan természetesen kitartott állítása mellett: Parrag a mőködı
neuronok állapotváltozásait, és e folyamatoknak a transzfereljárás fejlesztése
szempontjából rendkívül fontos összefüggéseit, egymásra hatását vizsgálta.
Telkes ekkor már nem volt egyedül. Egy magas és sovány férfival érkezett,
aki cseppet sem látszott barátságosnak. Divatjamúlt, kissé megkopott ruhát
viselt, állandóan jegyezgetett. Ha éppen nem írt a noteszába vagy beszélt,
levette régimódi drótkeretes szemüvegét, és egyik száránál fogva úgy
pörgette, hogy az üveg fényes köröket írt le a levegıben. Haja nem volt, bıre
fényesen feszült csupasz feje tetején. Egy-egy odavetett kérdésébıl Bertalan
arra következtetett, hogy Telkes kísérıje a szakértı lehet, akit a robbanás
körülményeinek kivizsgálásához segítségül hívott.
Másodszor egyedül kereste fel ıt Telkes, és arról faggatta, milyen volt a
viszony Kelemen és közte. Telkes, nyilvánvalóan Marontói szerzett értesülése
alapján, már tudott a reprobotról, és azt is tudta, hogy Bertalan kezdettıl fogva
ellenezte Kelemen elgondolásának a megvalósítását.
Miért?
Ennek a kérdésnek már éle volt, és – Bertalan legalábbis úgy érezte –
határozottan ellene irányult.
Amikor Kelemen holttestét elvitték és végre Telkesek is elhagyták az
intézetet, senkinek sem volt sejtelme arról, hányadán áll voltaképpen a
nyomozás.
Bertalan késı este ment haza, bár semmi dolga nem volt az intézetben.
Abban reménykedett, hogy Maron felkeresi vagy magához hívatja, és
tájékoztatja arról, amirıl idıközben értesült. Este hét óra tájban már nem bírta
türtıztetni magát, és közvetlen vonalán felhívta Maront. A kagylót nem vették
fel. A portástól tudta meg, hogy a professzor már nincs az intézetben. Ekkor ı
is hazament.
 Éjszaka nem jött álom a szemére. Mire megvirradt, eleredt az esı, és a szél
besodorta az ablakon a finoman permetezı cseppeket.
Becsukta az ablakot, és a fürdıszobában sokáig nézte magát a tükörben. A
borotválkozás nem sokat segített, elcsigázott arca győrött maradt, a szeme
karikás. Nem szerette a hideget, most mégis úgy határozott, hogy hideg vízzel
tetıtıl talpig lezuhanyozza magát. Aztán felöltözött, erıs feketét fızött és
megitta. Máskor bıségesen szokott reggelizni, most egy falatot sem bírt
lenyelni.
Néhány sort firkantott egy cédulára, és elmenıben az elıszobafogasra
akasztotta, így levelezett a takarítónıvel, aki hetente kétszer-háromszor rendbe
tette a lakást, és a kapott utasítás szerint bevásárolt. A hőtıszekrényben
mindig kellett enni- és innivalónak lennie. Bertalan az intézetben ebédelt,
reggelijét és vacsoráját többnyire Litta, néha maga készítette el.
Az órára pillantott. Még csak hat óra volt. A villanegyed, ahol egy
magános kis kertes villában lakott, autóval mintegy húsz percre volt az
intézettıl. Ha most elindul, legkésıbb fél hétre az intézetben van. A munkaidı
viszont csak nyolckor kezdıdik... “Feltőnı lehet, ha éppen ma ilyen korán
bemegyek" – ötlött eszébe. Kellemetlen lenne, ha történetesen már a
munkateremben vagy éppenséggel a szobájában találná Telkest...
Végül úgy döntött, hogy kihozza a garázsból a kocsit, és a városon kívül
autózik egyet. “Kár, hogy Litta ma nem aludt itt, kettesben csak gyorsabban
múlna az idı" – gondolta. De a rendırségi tortúra végeztével tegnap délután ı
maga küldte haza a lányt. “Jobb, ha most nem látnak együtt – figyelmeztette –,
így talán eszükbe sem jut, hogy téged is kihallgassanak." Litta belátta igazát.
Néhány perccel késıbb már a városból kivezetı mőúton gördült kocsijával.
A kelı nap elıl eltakarodtak a felhık. Mintha a tenger hánykolódna, úgy
hullámzott, imbolygott a tükörként fénylı ég alatt egy távoli, tarajos
hegygerinc.
Pontosan nyolc óra volt, amikor Bertalan a szobájába lépett. A
munkateremben már mindenki asztalnál ült, Parrag is. Magára vette köpenyét,
és szokása szerint kiment a terembe, hogy asztalról asztalra megnézze, ki hol
tart, mennyire jutott a munkájával. Gondosan ügyelt minden mozdulatára és
szavára, nehogy valami másképpen történjék reggeli körútja során, mint
egyébként.
Két-három méterre Parrag asztalától megállt, és anélkül, hogy
megszólította volna, sokáig figyelmesen nézte a számtalan laboratóriumi
eszközbıl, mőszerekbıl, elektromos és elektronikus készülékekbıl
összeállított, bonyolult rendszerrel foglalatoskodó kémikust. Már el sem fért
saját asztalán, szomszédja, a kórházban levı Erdıdi asztalának egy részét is
birtokba vette.
 Parrag nagy pontosságú laboratóriumi mérleggel különféle porokat kezdett
méregetni apró porcelántálacskákba.
– Mit csinál? – lépett közelebb Bertalan. Halkan beszélt, csak Parrag
hallhatta, amit mond. – Milyen anyagok ezek itt a tálkákban?
– Stabilizált transzurán elemek – válaszolta kelletlenül, fel sem nézve
Parrag. – Tudhatná, hiszen a maga aláírására adta ki ıket a raktár.
– Elárulná végre, mit akar velük kezdeni?
– Ha megmondanám, hogy mire készülök, valószínőleg nem hinné el –
emelte fel végre fejét Parrag. Aztán hangot váltva, mogorván hozzáfőzte: – De
ha mégis, nyomban a részlege programjába iktatná, s attól kezdve sajátjaként
reklámozná az én ötletemet.
Felállt, és fél kézzel könnyedén arrább lökte a széket. A hangja most már
ellenséges volt:
– Akik a memotranszferátor létrehozásában annak idején a segítségére
voltak, sokat tudnának arról mesélni, hogyan viselkedik ma velük...
Félelmetes volt, ahogyan tekintetében leplezetlen megvetéssel kihívóan
farkasszemet nézett fınökével. Bertalan arcán átcikázott az indulat, de
türtıztette magát.
– Az ön csoportjának munkaprogramja a gondolkodás által az agyban
kiváltott kémiai folyamatok és a memóriakapacitás összefüggéseinek
tisztázása – mondta olyan hangon, mintha egy értekezlet tárgyát ismertetné.
Kérdése is ugyanilyen hangsúlytalan volt: – Hol tart a munka magára kiosztott
részével?
– A gondolkodás által kiváltott kémiai folyamatok?... – ismételte
lebiggyesztett szájjal Parrag. Legyintett: – Most nem érek rá ilyesmivel
bíbelıdni, fontosabb dolgom van...
A közelükben két mőszerész dolgozott egy transzformátoron, amelyet csak
megrongált, de nem tett tönkre a robbanás. Az egyik mőszerész még egyszer
ellenırizte a csatlakozásokat aztán hátraszólt:
– Bekapcsolhatod!
A másik a transzformátor elé állt, és lassan, fokozatosan lenyomta a
kapcsolókart. A készülék homloklapjába épített voltmérı mutatója
meglendült, gyorsan mind magasabbra kúszott.
Parrag arcvonásai hirtelen megváltoztak. Homlokáról eltőntek a barázdák,
keze úgy markolta a szék támláját, mintha rosszullét környékezné.
Elengedte a széket, és furcsán szétterpesztve lábát az asztalnak
támaszkodott. Mélyen elırehajolva csodálkozó értetlenséggel nézegette a
hosszú számításokkal teleírt jegyzetlapokat, a vezetékekkel összekapcsolt
készülékeket, mőszereket.
 Bertalan meghökkenve, minden idegszálát megremegtetı izgalommal
figyelte az alig leírható változást, amely a kémikus magatartásában
bekövetkezett. Most ismét a régi Parrag Imre volt. És Bertalan érezte, hogy ez
a néhány másodperc alatt lejátszódó átalakulás nemcsak látható külsıségekre
korlátozódik. Ami valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva villanásnyi
idı alatt végbement benne, azt tükrözik most valódi énjére emlékeztetı
arcvonásai és a gyámoltalan pillantás, amelyet oldalt hajtott fejjel Bertalanra
vetett.
Az egyik lombik alatt libbenı kék borszeszláng valamilyen folyadékot
melegített. Parrag egy ideig önfeledten figyelte a lángnyelv hajladozását, aztán
megérezvén Bertalan rátapadó tekintetét, felpillantott. Behúzta nyakát, és mint
akit rajtakaptak valamin, elnevette magát. Elvette az égıt a lombik alól,
tétován motozott, ide-oda rakosgatott az asztalon, céltalanul és bizonytalan
kézzel.
Egyszerre abbahagyta a rakosgatást, az egyik asztalfiókból kivette napok
óta nem használt pipáját, az elnyőtt dohányzacskót, és körülményesen
megtömte a feketére égett pipát. Végigtapogatta zsebeit, közben az asztalt
nézte. Aztán anélkül, hogy fejét megmozdította volna, szájában a pipával
megszólalt:
– Lenne szíves tüzet adni? Véletlenül megint nincs nálam gyufa...
Bertalan zavarral vegyes izgalmat érzett. Sejtette, hogy talán soha vissza
nem térı pillanatot mulaszt el, mégsem tudta rászánni magát, hogy újakkal is
tetézve megismételje Parraghoz intézett kérdéseit. Zsebébe nyúlt, és közelebb
lépve szó nélkül egy doboz gyufát nyomott Parrag markába.
A kémikus rágyújtott, és mélyen tüdıre szívta az elsı szippantást. Aztán
sőrő füstfelhıket bodorítva visszaült asztala mellé, maga elé húzta a mérleget
és a különbözı színő porokkal púpozott kis tálkákat. Öklének támasztott fejjel
töprengve nézegette a porkupacokat, mintha azon gondolkodna, hogy mit
kezdjen velük.
Bertalan megfordult, és gyors léptekkel a szobája felé indult. Útközben
apró fejrándítással intett Littának, hogy jöjjön be hozzá.

A szobába lépı fiatal titkárnı megszámlálhatatlanul sok iratba, feljegyzések,

rajzok és jelentések halmazába temetkezve találta Maront.
– Fél háromkor kezdıdik a megbeszélés a minisztériumban –
figyelmeztette a mindenrıl megfeledkezve dolgozó tudóst. – Már leszóltam a
garázsba, a kocsi a fıbejárat elıtt várja a professzor urat.
Maron fel sem tekintett a maga elé terített lepedı nagyságú rajzról. Csak
amikor a titkárnı még egyszer, most már hangosabban elmondta ugyanazt,
emelte fel a fejét. Megadó sóhajtással letette a logarlécet és a ceruzát, aztán
ledobva köpenyét, magára öltötte a zakót, amelyet a titkárnı közben elıvett
egy szekrénybıl.
– Megbeszélés... – szőrte mérgesen a szót fogai közt Maron. – Tudja, mivel
megy el ilyenkor az idı? Megbeszéljük, hogy ezen és ezen a napon, ennyi és
ennyi órakor megint össze fogunk ülni, hogy megbeszéljünk valamit. Viszont
arról, hogy miért ültünk össze, többnyire szó sem esik, mert idıközben így
vagy úgy, rejtélyes módon már megoldódott vagy éppen tárgytalanná vált,
amiért összetrombitáltak bennünket. Ma sem lesz másként, erre akár itt rögtön
mérget veszek...
Az ajtóból még búcsút intett, aztán öreges, apró léptekkel lecsoszogott a
kapuhoz. Ott már várta az intézet nagy, fekete kocsija, amely ugyan kizárólag
az ı rendelkezésére állt, de amelyet magánügyben sosem vett igénybe.
A gépkocsivezetı szolgálatkészen ugrott ki a volán mellıl. Üdvözölte a
professzort, és kinyitotta elıtte a kocsiajtót.
Alig helyezkedett el Maron a széles hátsó ülésen és csapta be a sofır
mögötte az ajtót, Parrag lépett ki a kapun. Nem nézett se jobbra, se balra,
egyenesen a kocsihoz sietett. Felnyitotta az elülsı, a sofırülés melletti ajtót, és
bevágta magát az autóba.
– Kérem, vigyenek haza, nem jól érzem magam – szólt oda félig
hátrafordulva, magától értetıdı hangon Maronnak. – Itt a közelben lakom,
akárhová mennek a városba, mindenképp útbaesik...
A sofır elhőlve hátrafordult, és kérdı pillantást vetett a professzorra. Az is
értetlenül nézte a kémikust, aki azonban legkevésbé sem zavartatta magát.
– Mehetünk? – sürgette türelmetlenül a vezetıt.
Maron vállat vont:
– Hajtson hát akkor elıbb Parrag kolléga lakására, onnan megyünk a
minisztériumba – mondta engedékenyen. Elırehajolva megnézte, mennyit
mutat a mőszerfalba süllyesztett óra, és 'megveregette a vezetı vállát. Intett,
tegyen Parrag kívánsága szerint. – Útba esik, meg aztán korán is van még...,
idején odaérek a tárgyalásra.
A motor felbúgott, és a kocsi elıreszökkent a fényesre kopott sima
aszfalton.

Reggel még elı-elıbújt a felhık közül a nap, kora délelıtt azonban a

szélcsendes idıben földig ereszkedtek a szürke felhık. Híg iszapként nemcsak
a várost borították be, hanem még a hegytetıre épült intézetet is ellepték.
Amilyen sok ember nyüzsgött délidı tájt a fıépület alagsorában levı kis
büfében, olyan üres volt a helyiség most, munkaidı alatt. Csak az egyik
asztalnál ültek hárman: Maron, Ravin és Bertalan. Nemrég érkeztek ık is,
véletlenül verıdtek össze.
Ravin éjjel-nappal a reproboton dolgozott, alig pihent valamit. Éppen a
büfébe igyekezett egy feketére, amikor összetalálkozott Maronnal. Nyomban
el is panaszolta aggályait: a rábízott csoport Kelemen nélkül nagyon nehezen
birkózik a reprobot még megoldatlan problémáival. Beszélgetés közben
Maron észre sem vette, hogy irányt változtat, és Ravinnal együtt maga is a
büfé felé lépked: ıt is elkapta a láz, amely Ravint főtötte. Ha valaki ekkor
megkérdezi tıle, hogy hová készült tulajdonképpen, bizonyosan nem tudta
volna megmondani.
Már az alagsorba vezetı lépcsın haladtak lefelé, amikor Maron észrevette,
hogy néhány lépésre tılük Bertalan siet végig a folyosón. Rögtön lecsapott rá.
Meginvitálta egy kis beszélgetésre, és persze az ilyen álmosító idıben mindig
jólesı feketére.
Az ablak mellett ültek, de itt is olyan sötét volt, hogy még a tenyérnyi büfé
túlsó sarkáig sem igen láttak.
– Hozzon nekünk feketét – szólt oda Ravin a pult mögül elébük sietı
felszolgálólánynak. – Három feketét, de jó erısek legyenek! – ismételte, aztán
mosolyogva hozzáfőzte: – Most az egyszer, kivételesen, normán felüli adag
kávét tegyen a gépbe...
Maron röviden elmondta Bertalannak, hol akadt el a munkájával Ravin.
– A legjobb biotechnikusok és biofizikusok maga mellett, a
transzferrészlegen dolgoznak. Szeretném, ha egy-két tehetséges fiatalt egy
idıre átengedne Ravinnak.
Bertalan csupán udvarias bólintással felelt.
– Nos, kiket javasol? – sürgette kissé türelmetlenül Maron a választ.
Bertalannak már ajkán lebegett néhány név, de még mielıtt kimondta volna
ıket, meggondolta magát. Kelletlenül legyintett:
– Akik számításba jöhetnek, nálam is fontos munkákon dolgoznak. Most
hagyjanak fel munkájukkal szegény Kelemen halva született ötlete miatt?... A
problémákat, amelyekrıl Ravin kolléga beszél, valószínőleg maga Kelemen
sem tudta volna megoldani, mert azok, szerintem, egytıl egyig
megoldhatatlanok.
– Pontosan ismerem Kelemen elgondolásának minden részletét, és
vállalom, hogy befejezem az általa megkezdett munkát – jelentette ki Ravin
határozottan. – A végsı megoldást világosan látom, csupán a gyakorlati
megvalósítás során adódó részletkérdések gyors tisztázásához van segítségre
szükségem. Nem megoldhatatlan problémákkal viaskodunk, hanem idıt
akarunk nyerni.
 Az asztal közepére állított karcsú üvegvázában két szál rózsa kókadozott.
Bertalan válasz helyett a lehullott szirmokat kezdte szedegetni, egyenként két
ujja közé csípte és a hamutartóba szórta ıket.
Maron várt egy ideig, aztán a maga csöndes módján beszélni kezdett:
– Bertalan kolléga!... Néha az az érzésem, hogy maga szerint a
memotranszferálással elértünk a csúcsra, ahonnan nincs tovább. Nem becsüli
túl a találmányát? Tudnia kell, hogy a transzferátor ma még csupán az elsı
sikeres próbálkozás a biokibernetikának ezen a sajátos területén. Mint minden
felfedezésnek, találmánynak, idıvel a memotranszferálásnak a szerepköre is
kialakul a tudományban. Soha senki nem vitathatja el öntıl az elsı lépés
dicsıségét..., de hol vagyunk még az utolsó lépéstıl?
Alig hallgatott el Maron, szélesre tárult a büfé ajtaja, és Párrag lépett be
rajta. Nyersen odaszólt a pult mögött tevékenykedı lánynak:
– Feketét és dupla konyakot. De gyorsan!... Körülnézett, és amikor
észrevette Maronékat, egyenesen feléjük vette útját. Hívás nélkül az
asztalukhoz ült.
A hamutartónak támasztva füstölgıit Bertalan félig szívott szivarja.
Parrag undorkodó mozdulattal megfogta a szivart, és égı végét a vízzel teli
virágvázába mártotta.
Ugyanekkor érkezett az asztalhoz Maron, Ravin és Bertalan feketéjével a
felszolgálólány.
– Rögtön hozom önnek is a kávét és a konyakot – szólt oda Parragnak,
letéve a csészéket.
Parrag féloldalt a lányra pillantott, aztán csak legyintett, és magához húzta
Ravin elıl a csészét. Maron és Ravin csodálkozva összenéztek, de Bertalan
máris Ravin elé tette a maga feketéjét.
– Én szívesen átengedem a kávémat – mondta zavartan.
– Már kettıt ittam ma, meg aztán amúgy is mindjárt hoznak még egyet.
Parrag, mintha mi sem történt volna, lassan kortyolgatta a kávét. A beállott
csönd cseppet sem zavarta, arcán látszott, hogy gondolatai másutt járnak.
Maron – talán csak azért, hogy feloldja a kínos helyzetet – odaszólt a
felszolgálónak:
– Olyan sötét van itt, hogy az orra hegyéig sem lát az ember. Kérem,
kapcsolja be a világítást.
A fiatal lány, aki tanúja volt az elıbbi különös jelenetnek, maga is
zavarban volt. A kapcsolótáblához sietett, és valamennyi lámpát meggyújtotta.
A mennyezeten és körül a falakon sorra világítani kezdtek a fénycsövek.
Parrag letette a kávéscsészét, és lassan hátradılt a széken. Mintegy álmából
ébredve körüljártatta tekintetét, majd elırehajolt, és két alsókarját az asztalra
fektetve, összekulcsolt ujjai közé fogta a csészét. Feje elırecsuklott, válla
legörnyedt, mintha láthatatlan súly nehezedne rá.
Amikor újra felemelte a fejét, tekintete Bertalanéval találkozott. Arca elıbb
még sötét és zárkózott volt, mély ráncokkal a szemöldöke között, most pedig
értetlen és riadt csodálkozás fénylett a szemében. Mintha sejtelme sem lenne
arról, hogyan került Maronék asztalához.
Rövid tétovázás után tányérjánál megfogva felemelte a kávéspoharat, és
Ravin elé tette. Zavartan mosolygott rá, mintegy bocsánatot kérve elıbbi
udvariatlanságáért. Aztán hirtelen felpattant, valamit hebegett, majd sarkon
fordulva, egyre gyorsabb léptekkel az ajtó felé indult. A felszolgáló éppen
akkor ért oda a megrendelt kávéval és konyakkal.
– Hagyja csak itt, majd mi megisszuk – intett Bertalan a kislánynak, aki
végképp megzavarodva, tanácstalanul nézett Parrag után.
– Fura alak ez a Parrag – csóválta fejét Maron. – Képzeljék csak, mit
mővelt a minap. A minisztériumba készültem az intézeti gépkocsival
valamilyen tárgyalásra, amikor betelepszik a sofır mellé, és se bő, se bá
kijelenti, hogy elıbb ıt vigyük el a lakására, mert rosszul érzi magát. Mit
tehettem? Ráhagytam a dolgot...
– Igen, néha valóban különösen viselkedik mostanában – mondta szárazon
Bertalan, és újra csipegetni kezdte a lehullott szirmokat a virágváza körül.
Futó pillantást vetett Ravinra, aztán a homlokára koppintott mutatóujjával: –
Úgy látszik, néha a kelleténél több kereke mőködik egyszerre... Mindenesetre
megpróbálom rávenni, vizsgáltassa meg magát Gallival. Valószínőleg
túldolgozta magát, és pihennie kell egy ideig. Talán ez magyarázza a
robbanást is...
Marón nyomban visszatért a reprobotra, és kifejtette, mennyire fontosnak
tartja, hogy a berendezést mielıbb üzembe helyezhessék. Bertalan rideg,
szenvtelen arccal hallgatta; egész magatartása, fejének és két kezének minden
önkéntelen mozdulata merev, sıt ellenséges visszautasítás volt.
Ravin hallgatott.
Maron végre is elvesztette a türelmét. Felállt, és tıle szokatlan, parancsoló
hangon utasította Bertalant:
– Még ma választ kérek! Nevezzen meg nekem legalább négy jó képességő
biotechnikust, akiket nélkülözhet. Én fogom közülük kiválasztani azokat, akik
holnaptól kezdve kizárólag a reproboton, Ravin mellett dolgoznak majd.
Ravint pedig tekintse úgy, mint akinek itt az intézetben én vagyok az egyetlen
fölöttese, és a továbbiakig csak tılem kaphat utasításokat.
Bertalan elvörösödött.
– Ahogy kívánja, professzor úr – bólintott kimérten Maron felé rövid
hallgatás után. Pénzt dobott az asztalra, és kurta fejhajtással elsietett.
 Litta széttárta végig kigombolt köpenyének két szárnyát, és nekifeszítette
ıket a szembıl csapásszerően érkezı heves szélrohamoknak. A
gyártóüzembıl jött, ahonnan gömbölyőre nyírt törpeakácokkal szegélyezett
kerti út vezetett a transzferlabort és a Bertalan-részleg munkatermét is magába
foglaló épülethez. Sarok nélküli, nyitott szandált viselt. Talpa alatt ropogott az
apró szemő kavicsszınyeg, amelybe végig a hosszú sétányon szabályosan
ismétlıdı mintákat rajzolt gereblyéjével a kertész. A park kihalt volt, az utak
üresek, csak távolabb, a virágágyakban hajladozott néhány fiatal lány. Színes
fejkendıjükkel mintha maguk is óriási kék, piros, sárga, lila virágok lettek
volna.

Litta megállt az egyik fa mellett, kezét szeme magasságában a fatörzsnek

támasztotta. Innen éppen a transzferlabor ablakaira látott.
Mozdulatlanul, rátapadó tekintettel nézte az ablakokat. Nem vette észre,
hogy az egyik mellékösvényen, alig néhány lépésre tıle Parrag ül egy padon.
Littát nézte. Még kicsit odább is ült a padon, hogy jobban lássa a lányt,
akinek kurtára nyírt fekete hajjal övezett arca most színtelennek hatott, mert
nem volt rajta festék. De ajka így is olyan piros volt, mintha rúzsozta volna,
fekete szempillái kiemelték és még kékebbé tették a kék eget visszatükrözı
szemét.
Parrag már hosszú percek óta figyelte, még nem szánta rá magát, hogy
megszólítsa. Ez a néma megfigyelés sokkal szórakoztatóbb volt. Csak amikor
Litta elengedte a fatörzset és kissé vontatott, lassú léptekkel újra elindult, állt
elébe váratlanul.
Litta megtorpant, majd kikerülve Parragot tovább akart menni. De valami
fogva tartotta. Talán a meghatározhatatlan belsı izzás, mely földöntúli
fényként lobogott a kémikus rászegezett szemében.
– Nem jött el, hiába vártam – mondta Litta útját állva fojtott hangon Parrag.
– Nehogy még egyszer bolonddá tegyen! Most én fogom elvenni Bertalantól,
ami az övé!... Valószínő, hogy ezt rossz néven veszi majd, de maga pontosan
kilenckor a lakásomon lesz! Érti? Este kilenckor várom. Ha ma sem jön el...
Nem fejezte be a mondatot. De a hangsúly, a félig lehunyt szemhéjak alatt
parázsló fény és a könnyed, mégis erıszakos mozdulat, amellyel ujja
megérintette Litta arcát, többet mondott mindennél.
Litta hátrább lépett, széles ívben megkerülte Parragot, aztán futva indult az
épület felé. Parrag csak állt, nem nézett utána. Mélyrıl jövı, hörgı köhögés
szakadt fel belıle. Kezét mellére szorítva sokáig köhögött, arcát fájdalom
torzította el.
Nagyot reccsenve kettétört a meghajlított rugalmas vonalzó Bertalan kezében.
Földhöz csapta a két fél darabot, aztán a kilincset lenyomva meggyızıdött
róla, jól becsukta-e Litta maga mögött a munkaterembe nyíló ajtót.
– Hiába próbálok vele beszélni, rám se hederít – mondta a tehetetlenség
mozdulatával, két kezét kifordított tenyérrel maga elé tartva, rekedten
Bertalan. – Még örülök, ha nem vaskos gorombaságokat vág a fejemhez,
amikor kérdezek tıle valamit. És nem léphetek fel erélyesen, semmire nem
kényszeríthetem...
– A kezében vagyunk. Te is, én is. Ha nem megyek fel hozzá, képes
botrányt csinálni.
– Nincs más hátra, meg kell tenned! – Bertalan szavainak hangsúlya nem
hagyott kétséget afelıl, mit kell Littának megtennie... – Menj fel hozzá este, és
próbálj minél többet kiszedni belıle.
Litta lopva Bertalanra pillantott. Megérezte, hogy a fegyelmezett arc olyan
indulatokat takar, amelyeket teljesen értelmetlen most a felszínre hozni.
Felállt, és beidegzett mozdulattal, két kézzel megigazította a haját. Eltelt
néhány pillanat, mielıtt megszólalt:
– Számíthatsz rám – mondta olyan hangon, mint amikor valamilyen
jelentéktelen ügy elintézését vállalta el. Bertalan arca megrándult a szenvtelen
hangra, de Litta úgy tett, mintha nem venné ezt észre. – Biztos lehetsz, hogy
szóra bírom... , ha egyáltalán szóra lehet bírni! Persze más kérdés, hogy a
jövıre nézve is támpontot nyújt-e, hasznát vehetjük-e annak, amit esetleg
elmond. Ami történt, megtörtént, azon nem lehet változtatni... Mi következik
ezután? Ezt valószínőleg ı maga sem tudja.
– Kérdés, tudatában van-e egyáltalán, hogy transzferáltam. Az is
elképzelhetı, hogy semmire sem emlékszik...
– Ne ringasd magad illúziókba! Parrag nagyon is tudatában van
mindannak, ami vele történt. Külsıre ugyanolyan ember maradt, mint volt, ha
a modora, magatartása megváltozott is. De mi megy végbe benne? Csak a
tudása lett több, vagy gondolatvilága is átalakult vajon? Hol és hogyan
kapcsolódnak földi ismeretei azzal a feltehetıen merıben új ismeretanyaggal,
amelyre a transzferálás révén tett szert?... Mondd – szakította félbe saját magát
hirtelen Litta –, gondolkoztál már azon, hogy mi változhatott meg a
transzferálás során a marsagyban? Sejted már, miért lett kisebb a fajsúlya?
– A beállott változás okáról csak biokémikus tudna konkrétumokat
mondani. Magam részérıl mindössze abban vagyok biztos, hogy nincsenek
benne idegáramok, és a neuronok teljesen kiürültek, valószínőleg semmiféle
emlékképet nem tartalmaznak már.
– Emiatt változott volna meg a fajsúlya?
 – Lehet... , nem tudom – válaszolta vontatottan Bertalan. Szivarjával
piszmogva folytatta: – Nem gondoltam, hogy a marsagy ilyen, már szemre,
behatóbb vizsgálat nélkül is megállapítható módon megváltozzék az
emlékképek átültetése után. Ravin és munkatársai elıbb-utóbb újra fogják
vizsgálni, akkor pedig kiderül, hogy az elızı analízisek során kapott adatok
talán minden vonatkozásban eltérnek az újabb adatoktól.
– Nem lehet úgy rendezni a dolgot, hogy Ravinékat megelızve éppen te
legyél az, aki észreveszi a változást?
– Nem tudnék elfogadható okot mondani, miért akarom megvizsgálni az
agyat. Emellett, ha egyedül állnék neki vizsgálgatni, az még a vaknak is
szemet szúrna... – Bertalan felállt, és úgy folytatta: – A transzferbizottság
elutasítja javaslatomat... A marsagy üres, nincsenek benne agyáramok...
Parrag máról holnapra gyökeresen megváltozik... Csak idı kérdése, mikor
ötlik fel valakiben a gondolat, hogy az események összefüggésben állhatnak
egymással!
Litta a falnak támaszkodva, mozdulatlan arccal hallgatta Bertalant. Csak
akkor emelte fel a fejét, amikor a férfiból kibuggyant a beismerés:
– Számítottam rá, hogy egyszer-egyszer talán majd felmerül még a
reprobot megvalósításának gondolata, de ki sejtette, hogy Ravin személyében
ilyen hamar utódja akad Kelemennek? Ha nem hozza át a Földre a marsagyat,
talán örökre feledésbe merül az az átkozott reprobot...
Litta vállával ellökte magát a faltól, és szánakozó pillantást vetett
Bertalanra.
– Szedd össze magad, legalább látszatra igyekezzél az maradni, aki eddig
voltál! – mondta elmenıben. És rövid habozás után hozzáfőzte: – Vigyázz
arra, hogyan beszélsz, mit mondasz ezután mások elıtt Kelemen
munkásságáról. Fıként a reprobotról amely az ı gondolata volt, de már nem
valósíthatta meg. Kínos helyzetbe kerülsz, ha valaki megkérdezi, miért nem
akadt soha egyetlen elismerı szavad a számára, vagy éppenséggel azt kezdik
firtatni, kinek állhatott érdekében, hogy a reprobot feltalálója eltőnjék a
porondról...
Litta hangja hideg volt és tárgyilagos. Amikor becsukódott mögötte az ajtó,
Bertalan kirobbant:
– Ez így nem mehet tovább. Tennem kell valamit! Ajkát összeszorította,
ujjai elfehéredtek, olyan szorosan markolták a szék karfáját.

Az intézet tökéletesen felszerelt orvosi rendelıje modern, minden

elképzelhetı vizsgáló- és kezelıberendezéssel ellátott parányi kórház
ambulanciájához hasonlított.
 Galli doktor, mint rendesen, ma is a délelıtti vizitre feliratkozott és a
mindenkire kötelezı idıszakos orvosi vizsgálatra berendelt intézeti
alkalmazottak kartonjainak tanulmányozásával kezdte a napot.
Voltak állandó paciensei, akikrıl biztosan tudta, hogy voltaképpen semmi
bajuk, de azért makacsul ragaszkodtak valamiféle képzelt betegséghez. Talán
valóban meg is betegedtek volna, ha Galli rendszeresen el nem látja ıket saját
összeállítású, ártalmatlan kanalas orvosságokkal és mutatós kapszulákba
adagolt porokkal. Természetesen ezen a napon is akadt néhány ismerıs név a
feliratkozottak között.
Felállt íróasztalától és a gyógyszerszekrényhez lépett, hogy megnézze,
nincs-e fogytán egyik vagy másik ilyen “csodaszere", amikor nagy zajjal
felcsapódott mögötte az ajtó, és Parrag lépett be a rendelıbe.
Külseje elhanyagolt volt, fehér köpenye foltos, mint egy festékpaletta.
Egyenként szemügyre vette a falak mentén sorakozó készülékeket,
valamennyi berendezési tárgyat, aztán elhúzta a száját, olyan kifejezéssel,
mint aki nem sokra értékeli, amit lát.
Sarkával berúgta maga mögött az ajtót, az orvoshoz lépett, és zsebre tett
kézzel, szétvetett lábbal megállt elıtte.
– Sugározzon be három dózis ultragravorral – mondta bevezetés nélkül,
rekedten suttogó, mégis ellentmondást nem tőrı hangon. – Egy-egy dózis két
másodperc legyen.
Galli megrökönyödve nézett a kémikusra. Visszaült asztalához, és amíg
kikereste Parrag kartonját, lázasan kutatott emlékezetében, olvasta vagy
hallotta-e valaha is ezt a szót: ultragravor.
– Mit mondott? – fordult szembe végül Parraggal. – Mivel sugározzam be?
Most Parrag bámult úgy az orvosra, mint imént az ıreá. Aztán hirtelen
megértés fénye villant fel szemében, és szája gúnyos, fitymáló mosolyra
húzódott.
– Persze... hiszen maguk még nem tartanak itt – legyintett lekicsinylıen. –
Akkor hát adjon helyette háromperces kobaltbesugárzást – mutatott
könyökével a rendelı egyik sarkában felállított, tekintélyes mérető
sugárterápiás készülékre.
– Kobaltbesugárzást? De hiszen azt daganatos betegségek gyógyításánál
alkalmazzák! Ez a készülék pedig csak a már gyógyult betegek utókezelésére
való...
Parrag egy székre dobta köpenyét, lerángatta magáról az inget, és a
készülék felé indult.
– Nem azért jöttem, hogy elıadást tartsak arról, hányféle hatása van még a
szervezetre a kobaltsugárzásnak azokon a hatásokon kívül, amelyeket maguk
ismernek – vetette oda közben fölényesen. – Szükségem van a besugárzásra,
és kész!
“Ennek, úgy látszik, nem valamilyen pirula, hanem a besugárzás a bogara"
– gondolta befelé mosolyogva Galli. Hozzá volt szokva az ideges, agresszív
paciensekhez, s ami ezekkel a tulajdonságokkal rendszerint együtt jár:
tudálékosságukat sem vette rossznéven. A sok évi orvosi gyakorlat rég
megtanította arra, hogy csak elidegeníti magától a képzelt betegséggel hozzá
forduló embereket, ha mindjárt kezdetben próbálja ıket meggyızni
öndiagnózisuk alaptalan vagy épp hibás voltáról.
– Ártani semmiképp nem árthat egy ilyen rövid besugárzás – hagyta rá
pillanatnyi gondolkodás után Parragra. – De mégis tudni szeretném, mit
használ ez az ön esetében? Hallottam, hogy csúnyán köhög. Ne vizsgáljam
meg inkább a tüdejét?
– Azt tegye, amit kértem – tért ki a válasz elıl mogorván Parrag. Derékig
meztelenül elhelyezkedett a sugárvetı alatt a kezelıasztalon, és intett az
orvosnak, hogy kapcsolja be a készüléket.
Galli mindenesetre elhatározta, hogy minimális értékre állítja a
sugárintenzitást. Elıbb Parrag mellkasára irányította a sugárvetı fémtölcsérét,
aztán a kapcsolótáblához lépett. A táblába másodpercmutatós óra volt
beépítve, amelyik automatikusan megindult, amikor áram alá helyezték a
készüléket, és a beállított idı leteltével ugyancsak önmőködıen kikapcsolt.
Emelkedı, majd nyomban mélyre változó monoton bugással mőködni
kezdett a készülék. Galli még egy pillantást vetett a kapcsolótáblán elhelyezett
jelzı- és ellenırzı mőszerekre, aztán a kezelıasztalhoz lépett, és megállt
Parrag fejénél. A kémikus arcán hirtelen elsimultak az éles, mély barázdák.
Bıre annyira átlátszó volt, hogy az erek kék rajza mindenütt átütött rajta.
Lehunyt szemmel feküdt, és olyan egyenletesen lélegzett, hogy az orvos
elıször azt hitte, elaludt a sugárvetı alatt. De egy-két másodperc múlva
gyengén megrebbentek, majd lassan felnyíltak a valószínőtlenül sötét
szemhéjak.
Galli meglepetten figyelte. Az imént még zabolátlan indulatoktól tüzes,
megvetést sugárzó szempárból eltőnt a fény, az orvosra tapadó tekintet most
zavart volt és páni félelem tükrözıdött benne.
– Rosszul érzi magát? – hajolt Galli Parrag fölé, és sietve elforgatta a
sugárvetıt.
Parrag szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Amikor Galli a pulzusa
után nyúlt, egész testében megremegett. Mozdulni próbált, mintha le akarna
ugrani a kezelıasztalról, de ereje cserbenhagyta. Sután elfordította fejét, és
érezhetı, nehezen legyőrt szégyenkezés bujkált hangjában, amikor kínlódva
megszólalt: – Ha most rágyújthatnék...
 – Várjunk ezzel, amíg megnyugszik – mosolygott rá bátorítón Galli. De
meg is lepıdött kissé, hiszen az elmúlt napok alatt eleget hallott Parrag
hóbortjairól. Nem állta meg, hogy szóvá ne tegye: – Úgy hallottam, hogy
leszokott a dohányzásról. Sıt mi több, még azt sem tőri, hogy valaki
rágyújtson a jelenlétében...
Parrag zavartan izgett-mozgott a kezelıasztalon, nem válaszolt. Galli még
várt egy ideig, aztán megkínálta cigarettával. Parrag kivett egyet, majd
leszegett állal motyogta:
– Legyen olyan kedves tüzet is...
Kissé fölemelte fejét, és így tartotta, amíg gyors egymásutánban
néhányszor mélyet szippantott a cigarettából. Galli hamutartót tett Parrag keze
ügyébe, és állva maradt mellette. Töprengve dörzsölte az állat. “Ha tényleg baj
van a tüdejével, a mohón leszívott cigarettafüst valószínőleg erıs köhögési
rohamot fog kiváltani" – gondolta, és reménykedett, hogy ha ez bekövetkezik,
Parrag nem tiltakozik tovább, és megröntgenezheti a tüdejét. De nem történt
semmi. Elgyötört, halálosan fáradt ember feküdt most elıtte, akinek ahhoz is
alig volt ereje, hogy egyszer-egyszer szájához emelje az egyre hosszabb
hamusapka alatt lassan már kialvó cigarettát. Közben hol lehunyta, hol
felnyitotta szemét, de mintha szándékosan ügyelt volna rá, hogy tekintete
véletlenül se találkozzék Galliéval.
A kapcsolótáblán harmadszor fordult körbe az idımérı óra
másodpercmutatója. Egy piros lámpa villogó fényjelzést adott, és az
automatikusan mőködı megszakító-érintkezı ugyanabban a pillanatban
kikapcsolta a készüléket.
– Készen vagyunk, letelt a három perc – figyelmeztette Galli a kémikust,
aki láthatóan észre sem vette, hogy az orvos már elızıleg félrehajtotta a
sugárvetı tölcsérét. – Megkapta a besugárzást, de hogy egyáltalán szükség
volt-e rá, azt csak akkor fogjuk látni, ha alaposan megvizsgáltam és tisztázni
tudom, mitıl romlott le ennyire ilyen rövid idı alatt. Ne vegye még fel az
ingét. Üljön most át arra a székre, megnézem a tüdejét és a szívét.
Valószínőleg láza is van...
Galli hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy Parrag vonásai eltorzulnak,
arca fokról fokra ugyanolyan rideggé változik, mint amilyen akkor volt,
amikor belépett a rendelıbe. Mozdulatlanul feküdt a kezelıasztalon, két
tenyerét mellére tapasztotta. Magasra húzott szemöldöke alól átható tekintettel
fürkészte Galli arcát, mintha a homloka mögé akarna látni. Aztán lassan arca
elé emelte jobbját, és elkeseredett szemel nézte a hüvelykje és mutatóujja közé
csípett, félig elparázslott cigarettát. Felkönyökölt. Töprengve, mint aki
egyáltalán nem ért valamit, összeráncolt homlokkal meredt a füstölgı csikkre.
Egyre gyorsabban lélegzett, szája tágra nyílt, amint zihálva szedte a levegıt.
Amikor Gallira siklott pillantása, gyilkos düh lobogott a szemében.
Mintha mondani akart volna valamit, de felhörgı köhögésbe fulladt a
hangja. Leugrott a kezelıasztalról, és kapkodva magára rángatta ruhadarabjait.
Közben egyre rázta a köhögés.
Galli gyorsan mellette termett, és ösztönös mozdulattal át akarta karolni a
vállát. De még meg sem érintette Parragot, amikor az félrelökte útjából,
feltépte az ajtót, és kirohant a rendelıbıl.

A szobában nem égett a lámpa, de a túloldali ház tetején minduntalan változó

színeket árasztó fényreklám bevilágított az ablakon, és boszorkányos
gyorsasággal másodpercenként újra meg újra átfestette a falakat. “Kék, zöld,
piros, sárga" – sorolta gondolatban Litta elıre a színeket, és abban
reménykedett, hogy talán történik valami és megváltozik ez az ırjítı
pontossággal, vég nélkül ismétlıdı sorrend. Parrag nem engedett ablakot
nyitni; a szobát erıs szeszes italok kesernyés, fojtó szaga töltötte meg.
Litta hanyatt feküdt a rekamién, két karját összefőzte a tarkója alatt. A
mennyezetet nézte, amely hullámzani látszott, amint egymásba fonódva
végiggördültek rajta a színes fénypászmák. “Kék, zöld, piros, sárga" –
mondogatta magában, és képtelen volt másra- gondolni, mint az elmúlt fél
órára. Mintha minden kiszökött volna agyából.
Különös kábulat vett rajta erıt. A leleplezéstıl és a következményektıl
való félelem, a tudat, hogy maga is részese annak, ami történt, rettegéssel
töltötte el. Újra felötlött benne a kérdés: vajon akkor is vállalkozott volna
Parrag a bizonytalan kimenetelő, vakmerı kísérletre, ha egyedül Bertalan
buzdítja erre? Amikor végül habozva igent mondott, Bertalanhoz intézte a
szót, de szeme az ı tekintetét kereste...
Érezte, hogy a kémikus transzferálása az ı sorsát is eldöntötte. Elszakadt
Bertalantól, és erejét vesztve, képtelenül minden ellenállásra egy maguk
alkotta különös lény hatalmába került. Az ember, akinek agya most egy másik
világ titkait rejti, aki olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyeket földi ész talán
fel sem foghat, leigázta, és nem fogja többé szabadon engedni.
Egymás mellett feküdtek. Parrag keze ügyében félig üres üveg és egy öblös
kupica. Mértéktelenül ivott, mint aki szándékosan keresi az öntudatlanságot.
Részeg-bizonytalan kézzel mindig színültig töltötte és fenékig hajtotta a
poharat.
Litta nem merte figyelmeztetni. Ahányszor beszélgetést próbált kezdeni,
akármit mondott vagy kérdezett, Parrag jóformán tudomást sem vett róla.
Pedig nem akart elmenni anélkül, hogy legalább valamit ki ne puhatoljon a
következményekbıl, amelyeket a transzferálás a már tapasztalt külsıségeken
kívül Parrag gondolatvilágában és ismereteiben okozott. “Törik, vagy szakad,
keresztül kell vinnem, amit elhatároztunk – gondolta. – Akárhogy fordulnak is
a dolgok, ebben mindvégig ki kell tartanom Bertalan mellett".
Litta közelebb húzódott Parraghoz, arcát a férfi arcához szorította. Parrag
megint éppen inni akart, de a poharat tartó keze megállt a levegıben, így
maradt mozdulatlanul néhány pillanatig, aztán felpattanva a falhoz vágta a teli
poharat, és két öklével a pamlagnak támaszkodva, szorosan Litta fölé hajolt:
– Úgy..., tehát nem tévedtem? – szőrte a szavakat dühösen villogó
szemmel, fojtott hangon a fogai között. – Bertalan küldött el végül is
hozzám... Kémkedni, ugye? Tıled akarja megtudni, amit hasztalan próbál
kiszedni belılem!
Elfordult, imbolyogva lehajolt az üvegekért, és nagy kortyokkal nyelte a
méregerıs italt. Amikor kiürült az üveg, a szınyegre dobta, és Littára förmedt:
– Beszélj! Mivel bízott meg Bertalan?
Váratlan mozdulattal magához rántotta a rémülten menekülni iparkodó
lányt. Két kézzel átfogta a torkát, és a falhoz szorította a fejét:
– Beszélsz? Vagy azt akarod, hogy megfojtsalak?
– Fáj!... Engedj el! – sikoltotta Litta. – Megırültél? Mibıl gondolod, hogy
Bertalan...
– Ne próbálj hazudni, te ostoba – rázta meg nyakánál fogva még egyszer
Parrag, aztán ellökte magától. – Mondd meg Bertalannak, hiába töri magát,
sohasem fog választ kapni arra, amit te most kérdezni akarsz.
– Honnan tudod, hogy mit akarok kérdezni?
– Akinek a feje az én fejem közelébe kerül, annak nincs titka elıttem –
vigyorgott Littára Parrag ittas hencegéssel. Elnyúlt a rekamién, feje alá győrte
a párnát, és már félig alva, nehezen forgó nyelvvel folytatta: – Primitív lények
vagytok, ti emberek! Mi, marsbeliek, szavak nélkül is közölni tudtuk
egymással gondolatainkat...
Litta lélegzet-visszafojtva figyelte a mély álomba bóduló arcot. Parrag
vonásai lassan megnyugodtak, mégis idegen maradt. Olyan volt, mint a halott,
akit halála pillanatában is fájdalmak gyötörtek. Nesztelenül, centiméterrıl
centiméterre kiszámítva minden mozdulatát, Litta lelopakodott a rekamiéról,
magára kapkodta szanaszét heverı ruháit, és kiosont a lakásból.

Bertalan fel-alá járkált az oldalkapuhoz vezetı kerti sétányon, ahol

délutánonként, hazamenet Littát szokta várni. Néha megállt, körülnézett, és
cipıje orrával forgatva minden oldalról szemügyre vette egy-egy érdekes
formájú kavicsot. Közben arra gondolt, honnan kerülhettek valamelyik folyó
medrébe, és hány ezer vagy tízezer évig sodródtak az árral, amíg ilyen alakúra
koptak.
Aztán hátraszegte fejét, és egyetlen pillantással átfogta az egész tájat.
Sokáig nézett a madarak után, amelyek egymásután röppentek fel, amint
feléjük közeledett.
Közvetlenül az út mellett, egy hámló törzső öreg platán girbegurbán
lecsüngı ágai alatt vadrózsával befuttatott lugas húzódott meg. Rácsos oldalát
át- meg átfonták a hajlékony indák, amelyek csak kívül hajtottak levelet, belül
csupaszok voltak és fényesek.
“Mintha mozdulatlanná merevedett, vékony hosszú kígyók leselkednének
rám mindenfelıl" – futott át Littán a gondolat és megborzongott. Bertalan,
mintha megfeledkezett volna arról, hogy ı is ott van, egyre csak rótta az utat
fel-alá, és be sem pillantott a lugasba.
– Tibor! – szólította halkan Litta, amikor a férfi megint elhaladt a lugas
elıtt.
Bertalan megtorpant. Néhány másodpercig földbe gyökerezett lábbal állt,
tekintetét cipıje orrára szögezte. Aztán hirtelen felnevetett. Olyan volt ez a
nevetés, mint valami csukló fuldoklás, csaknem az idegroham határán.
Belépett a lugasba, és féloldalt felült a vaslábú kerti asztalkára, szemben
Littával.
– Ezek szerint tehát nem téged akart megkapni... – mondta szárazon,
hangsúlytalanul. Arcát mintha kıbıl vésték volna, de homlokán apró, hideg
verejtékcsöppek ütöttek ki.
– Dehogyis! – rázta fejét Litta. Hallotta hangját, amely a sajátja volt, és
mégis, mintha idegen hang lenne. Erezte, hogy Bertalan a tekintetét keresi, de
képtelen volt most a szemébe nézni. – Már mondtam neked: Parrag a
transzferátor összes szerkezeti részének rajzait, a berendezés kezelésének
pontos leírását követeli. Megfenyegetett, hogy mindkettınket bajba kever, ha
a legrövidebb idın belül mindezt meg nem szerzem tıled. Hogyan? Szerinte
ez már az én dolgom... ı a tudásodat akarja, más nem érdekli. Egyébként
pontosan tudja, mi történt vele, és azt is, hogy mekkora felelısség terhel téged.
Ez a fegyvere, ha ellene szegülnél, ha nem teljesítenéd ezt vagy más
kívánságát.
– Vajon mit akar a transzferátorral?
– Nem tudom. Sokat ivott, összevissza fecsegett, de valahányszor errıl
próbáltam kérdezısködni, kitért a válasz elıl.
– Akkor hát mi a fenérıl csevegtetek késı estig? Éjfélre járt, amikor
utoljára hívtalak a lakásodon. Még akkor sem voltál otthon.
– Faggatott, szüntelenül faggatott... Elsısorban a transzferálás technikai
végrehajtása, a berendezés kezelése érdekelte – hazudta Litta szemrebbenés
nélkül. – A memotranszferálás elméletét persze ismeri, de ahogyan a szavaiból
kivettem, a gyakorlati végrehajtásról nem sokat tud.
– Mit ért gyakorlati végrehajtáson?
– Hogyan helyezed el a donor konzervált agyát a transzferátorban, hogyan
párosítod az elektródákkal és hozod szinkronba az adományozó emlékképeket
tároló agysejtjeit az átvevı agy neuronjaival...
– Errıl tıled sem sokat tudhat meg!
– Dühös is volt – kapott a szón Litta. – Semmiképpen nem akarta elhinni,
hogy kevesebbet tudok az emlékképek átültetésérıl, mint te. Azt hitte,
nélküled is végre tudnék hajtani egy transzferálást. Amikor aztán belátta, hogy
nem, rettentı dühbe gurult. Ivott, ivott szakadatlanul. Pedig már akkor sem
volt egészen józan, amikor odaértem.
– Ettıl eltekintve normálisan viselkedett?
– Az arca és a szeme olyan különös... hogyan is mondjam? Olyan nem
emberi, vagy talán inkább emberfölötti volt. És ami leginkább megdöbbentett:
mindig tudta, mire gondolok, elıre tudta, mit akarok kérdezni vagy mondani.
Válaszolt, érted?... Válaszolt, mielıtt szóra nyitottam volna a számat. El tudod
képzelni, milyen érzés, ha valaki, mint a nyitott könyvben, úgy olvas
gondolataidban?
– Erre a képességre csakis a transzferálás révén tehetett szert.
– Igen, földöntúli lény lett..., valószínőleg földönkívüli ismeretekkel és
megmagyarázhatatlan képességekkel felruházott lény.
– A gondolatolvasás, a telepátia nem megmagyarázhatatlan jelenség, csak
mi tudunk róla még keveset. Az orvos, aki hipnózissal gyógyít, ugyancsak
birtokában van ennek a képességnek. Hipnotizálni tudunk, de még nincs olyan
érzékeny mőszerünk, amelyik érzékelné, kimutatná a hipnotizır agyából a
médiuméba áramló telepatikus hullámokat. Körülbelül ugyanitt tartunk a
gravitációs hullámok vizsgálatával: tudjuk, hogy léteznek, de hogy mérni is
tudjuk ıket, olyan készülékeket kell alkotnunk, amelyek érzékenységi küszöbe
százezerszerese a ma ismert legérzékenyebb gravitációs detektorénak... Amit
mondasz, abból csak arra következtethetek – folytatta rövid gondolkodás után
Bertalan –, hogy idık során a Mars-lakókban a gondolatközlésnek ez a módja
fejlıdött ki. Ez bizonyos fokig érthetı is, hiszen a Mars ritka légkörében a
hangtávolság igen kicsiny, a földiének csupán töredéke...
Különös érzés fogta el Littát. Nem tudta miért, de sajnálta, hogy Parragnak
errıl a titkáról rajta kívül most már más is tud, és hogy ez a másik éppen
Bertalan.
Csönd borult rájuk, amelyet egyazon pontból kiinduló, csak más irányba
ágazó gondolataik töltöttek be. Bertalan egyszerre akaratlan kis kézmozdulatot
tett, mintha egy elröppenni készülı gondolat után kapna.
 – A marsagy fajsúlya most kisebb, mint a konzerváló folyadéké – ötlött
eszébe újra az áruló nyom, amelyik kezdettıl fogva leginkább nyugtalanította.
– Kettınkön kívül eddig más nem tud errıl. Valahogyan úrrá kell lennem
Parragon, még mielıtt észreveszik a változást!...
Bertalan lehuppant az asztalról és Litta mellé húzott egy széket.
Tanácstalanul nézett rá:
– Valamit tennem kell... , de mit? – töprengett öklével homlokát ütögetve.
Aztán közelebb húzódott Littához, és kedveskedve megsimogatta kezét: –
Próbáld meg végre érthetıen összefoglalni, mit tudtál meg tulajdonképpen
Parragtól!
– Hogy mindent tudni akar a transzfereljárásról – ismételte Litta, majd
rövid habozás után hozzáfőzte: – És szüksége van arra is, ami mások
koponyájában rejlik... Miért? Mert ı maga valószínőleg csak a tudományok
egy szőkebb területén rendelkezik a mienket messze fölülmúló ismeretekkel.
A gravitációról beszélt, terveket emlegetett minden konkrétum nélkül... , olyan
terveket, amelyek megvalósítására rajta kívül senki nem képes. Hogy elérje,
amit akar, mondta, elıbb átfogó képet kell szereznie arról, hol tart ma
egészében a tudomány és a technika, de nem ér rá mindenen átrágni magát.
Kétségkívül transzferálással akar rövid úton mások tudására szert tenni.
– Hogyan akarja ezt megvalósítani? ı is tudja, hogy memotranszferálással
egyelıre csak halottakból tudok élıbe ismeretanyagot átültetni!... És mit
mondott, kiknek a tudása kell neki?
– Neveket nem említett, de ennyit is alig bírtam végighallgatni.
Hátborzongató volt a közömbös, szárazon tárgyilagos hang, ahogyan mindezt
elmondta.
Litta elırehajolt, és szorosan megmarkolta Bertalan pillanatnyi szünet
nélkül gesztikuláló kezét:
– Tibor..., én attól félek, hogy ezzel a titokban végrehajtott transzferálással
veszélyes és fékezhetetlen szörnyeteget szabadítottunk magunkra is, másokra
is. Parrag, ha még egyáltalán embernek tekinthetjük ıt...
Bertalan ingerült mozdulattal elhallgattatta a lányt. Az önmaga elıtt is
titkolt bizonytalanság rideggé, érdessé tette hangját:
– Ne törd a fejed ezeken a dolgokon! Parrag önként vállalkozott a
transzferálásra, a többi pedig kizárólag az én ügyem.
Felállt, és visszatette az asztal mellé a széket. Már kívül volt a lugason,
amikor távozóban egyszer visszapillantott és minden egyes szót külön
hangsúlyozva nyomatékosan figyelmeztette Littát:
– Ne avatkozz többé a dologba. Amennyire lehet, kerüld Parragot, ez
minden, amit tıled elvárok. Én... , jól jegyezd meg: én fogok pontot tenni az
ügy végére!
 Közönyt erıltetett arcára, de a belsı nyugtalanság nem oltotta ki szemének
fellobbanását, nem engedte fékezni lépteinek gyorsaságát. Talpa alatt
csikorogtak a kavicsok, amint elsietett.

Amikor Bertalan belépett Maron szobájába, kezében tartotta a cédulát,

amelyen a részlegébıl Ravin mellé beosztandó, általa javasolt biotechnikusok
neve állt. Megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a professzor nem ezért
kérette magához, nem Kelemen reprobotjáról akar vele megint beszélni.
Külföldi vendégük érkezett, egy nemrégen létesített biofizikai kutatóintézet
igazgatója, akivel egy nemzetközi szimpóziumon ismerkedett meg Maron.
– Kerman professzor, Bertalan doktor – mutatta be egymásnak Maron a két
férfit. Kerman csapott vállán lógott a kitőnı szövetbıl készült, de nagyon
rosszul szabott ruha. Halvány arcának éles vonásai, domború homloka és
szájának vonala rendkívüli gonddal készített mővészi csontfaragványra
emlékeztettek.
– Kerman professzor azért látogatott el hozzánk – tájékoztatta Maron
németül Bertalant –, hogy közelebbrıl megismerkedjék a transzfer-eljárással,
és otthon is megkezdje az ön immár világhírő találmányának gyakorlati
alkalmazását. – Maron nem véletlenül hangsúlyozta a “világhírő találmányt",
pontosan tudta, milyen hatással lesz ez Bertalanra. – Emellett vendégünk
természetesen látni és tanulmányozni szeretné a marsagyat is.
– Ha megengedik, egy általam többször sikeresen alkalmazott módszerrel
tüzetesebben meg is vizsgálnám – jegyezte meg Kerman. Kifogástalanul, de
érezhetıen idegen akcentussal beszélt németül.
– Semmi akadálya! – fordult Kerman felé Maron. – Ha elszívta a
cigarettáját és megivott egy csészével a mi ugyancsak világhírő
feketekávénkból, Bertalan doktor át fogja önt kísérni a transzferlaborba, és
mindenben a segítségére lesz.
Bertalan, aki a bemutatkozás után állva maradt Maron íróasztala elıtt,
idegesen dobolt ujjaival egy könyv tábláján.
– Éppen az imént kezdtem hozzá az idegáramok intenzitását regisztráló új
készülék kipróbálásához. Pillanatnyilag, sajnos, nem hagyhatom abba a
munkát – mondta Maronnak rövid habozás után magyarul, mintha ezzel a
professzorra akarná bízni, mivel menti ki ıt vendégénél. – Ha nincs ellene
kifogása, kérem, bízzon meg legalább mára valaki mást vendégünk
kalauzolásával.
Maron bólintott, és ezzel a rövid beszélgetés befejezését is jelezte. Várta,
hogy Bertalan elbúcsúzik Kermantól és kimegy a szobából, de amikor ez nem
történt meg, kénytelen-kelletlen ı hidalta át az értelmetlenül hosszúra nyúlt
hallgatást.
– Rendben, folytassa csak a munkáját – pillantott Bertalanra. Felállt,
íróasztalához lépett, és bekapcsolta a telefont. Titkárnıje azonnal jelentkezett.
– Keresse meg és küldje be hozzám Ravint... Igen, azonnal jöjjön, várom.
Néhány szóval kimentette a professzornál Bertalant, aki kézfogás közben
maga is valami bocsánatkérés félét mormolt, és most már sietve elhagyta a
szobát.

Tudta, hogy hibát követett el, csak azt nem tudta most sem, mit kellett volna
tennie vagy mondania, amikor Maron ilyen váratlanul nyakába akarta varrni
ezt a külföldit.
Az öngúny Bertalan lelki sajátossága volt. Metszı, könyörtelen gúnnyal
nézett farkasszemet a helyzettel, amelybe belekeveredett. Egész valójának
megfeszített ereje, tökéletes megoldásra törı évtizedes kutatómunkája talán
néhány napon vagy órán belül semmivé lesz. Ellenségei, irigyei kárörvendın
nevetnek majd rajta, ócsárolni fogják; a tudósok, akik elismeréssel adóztak
eredményeinek, kiközösítik, és nem lesz utóda, aki a titokban, tilalom ellenére
végrehajtott transzferálással csúffá tett gondolatot tovább fejlessze,
tökéletesítse...
Miért éppen Ravint hívatta Maron, amikor én nem vállalkoztam arra, hogy
kísérgessem Kermant az intézetben? – ötlött fel benne, és rögtön válaszolt is a
kérdésre: – A múltkor megmondta Maron: a jövı ígérete nem a
memotranszferátor, hanem a Kelemen-féle reprobot. Amelyet Ravin Maron
segítségével elıbb-utóbb meg fog valósítani, akkor is, ha tılem fikarcnyi
támogatást sem kap...
Csak néhány lépést tett a folyosón, aztán megállt, és ajkát harapdálva azon
gondolkozott, mit tegyen, mi tehet még egyáltalán. Megakadályozhatja-e
Kermant, hogy megtegye, amit Maron már engedélyezett? Ravin meg fogja
ragadni az alkalmat és Kermannal együtt újabb vizsgálatoknak veti alá az
agyat. Ha Kerman módszerével nem találnak emlékképeket és idegáramokat a
marsagyban, abból még nem lesz baj. Legfeljebb azt mondják, Kerman
vizsgálati módszere nem alkalmas erre a célra, eljárásával csak földi ember
agyának neuronjai vizsgálhatók.
De mi lesz, ha azután megismétlik azt az eljárást, amelyet az intézet
biokémikusai több ízben alkalmaztak, és minden esetben pontosan azonos
eredményre jutottak? Meg fogják állapítani, hogy a marsagyban már
nincsenek emlékképek, “üres", mint azoké a földi donoroké, akiknek halála
után élı emberbe ültették át teljes ismeretanyagukat...
 A puha futószınyeg elnyelte a léptek zaját, Bertalan nem vette észre, hogy
az emeletrıl jövet Ravin megáll mögötte. Csak akkor rezzent össze, amikor az
megkérdezte:
– Most szóltak, hogy a prof sürgısen hívat. Nem tudja, mit akar tılem?
Úgy látom, maga is éppen tıle jön.
Bertalan csak kurta vállrándítással válaszolt. S mint akinek egyszerre
eszébe jutott valami és sietıs lett az útja, a transzferlabor felé indult.
Alig tett pár lépést, Parrag jött szembe vele. Levegınek nézte Bertalant,
elment mellette anélkül, hogy tudomást vett volna róla. Bertalan önkéntelenül
utána fordult. A kémikus benyitott a titkárságra, és viharosan becsapta maga
mögött az ajtót.

Parrag szaggatott szavakat mormolva maga elé, megállás nélkül fel-alá járkált
a titkárnı íróasztala elıtt. Az hiába kínálta hellyel, Parrag mintha nem hallotta
volna. Amikor végre kinyílt az ajtó és Kerman Ravinnal együtt kijött
Marontói, Parrag hívást sem várva úgy csörtetett a professzor szobája felé,
mint akinek egyetlen perc veszteni való ideje sincs. A titkárnı útját akarta
állni, de Parrag ráförmedt:
– Nem szükséges, hogy bejelentsen!
A titkárnı egy pillanatig a meglepetéstıl némán meredt rá, de Parrag
parázsló szeme arra kényszerítette, hogy engedjen.
– Nocsak! – pillantott orrára csúsztatott szemüvege fölött Maron
csodálkozva Parragra, amikor az kéretlen-váratlan az íróasztal elıtt álló székre
huppant, és az asztalon rakosgatva otthonosan helyet csinál magának a
professzorral szemben. – Mi újság, Parrag kolléga?
A kémikus válasz helyett egy újságkivágást kotort elı köpenye zsebébıl, és
odanyújtotta Maronnak.
– A villamos energia szállításának égetı problémája – olvasta hangosan
Maron a cikk címét, és félhangosan mormolta az ugyancsak vastag betőkkel
szedett alcímet: – Amíg a sok helyütt szinte korlátlanul rendelkezésre álló
villamos energiát nem tudjuk számottevı veszteség nélkül bármilyen
távolságra elszállítani, az energiaszegény tájak továbbra is minden
vonatkozásban szegények maradnak... Hm... Ezzel ugyan semmi újat nem
mond a cikk írója! Mindenki tudja, hogy ez így van. Millióféle megoldással
próbálkoztak már, de eddig mindegyik elgondolás, valamennyi ötlet csıdöt
mondott. Bármekkora keresztmetszető és akármilyen ötvözető vörösréz vagy
alumínium vezetéket használunk is nagy távolságokon áram szállítására, a
vezetıként használt anyag eredendı ellenállása következtében mindenképp
óriási árammennyiségek mennek veszendıbe.
 – Nyilvánvaló tehát, hogy a vörösréz, az alumínium vagy ezek valamilyen
kombinációja nem megfelelı vezetıanyag – főzte hozzá Parrag.
– Ezer-ezerötszáz kilométer távolságig megteszik a magukét...
– Igen, de legtöbb esetben nyolcezer-tízezer kilométerre kellene eljuttatni
az áramot, ez lenne az ésszerő és gazdaságos megoldás. Márpedig ezt itt... , itt
a Földön manapság használatos vezetıanyagokkal nem lehet megvalósítani.
Olyan anyagból kell tehát vezetéket gyártani, amelyiknek nincs ellenállása.
Maron nem értette, hová akar tulajdonképpen kilyukadni Parrag, de azért a
maga türelmes módján megkérdezte:
– Ön szerint elképzelhetı olyan elem vagy ötvözet, amelynek normál
hımérsékleten egyáltalán nincs ellenállása?
– Itt még... Szóval manapság még nem ismernek ilyen vezetıt. Bizonyos
mesterséges elemek sugárkohászati módszerrel elıállított ötvözete azonban
ideális erre a célra. Szobahımérsékleten is ugyanúgy szupravezetı, mint
például a mínusz kettıszázhetvenkét fokra hőtött ólom.
– Már ne haragudjék, kedves kollégám – csóválta fejét Maron –, de
képtelenségnek tartom, amit ilyen határozottan állít...
Parrag felállt, körülnézett, és egy asztalkán álló mőszerre mutatott:
– Szeretném rövid idıre használatba venni ezt az ellenállásmérıt.
– Tessék!
Parrag a mőszerrel együtt Maron elé állította a könnyő asztalt, és győrött
papírba tekert arasznyi, vékony huzalt vett elı a zsebébıl. Tömpe ujjait
meghazudtoló ügyességgel, mint a mőszer használatában gyakorlott
elektrotechnikus, a két csatlakozókapocs közé iktatta a huzaldarabkát, aztán
bekapcsolta az ellenállásmérıt.
A mutató meg sem moccant, nem jelzett ellenállást.
– Íme... Az ellenállási tényezı nulla!
– Ez lehetetlen! – állt fel Maron, és a mérımőszerhez lépve pontról pontra
ellenırzött rajta mindent.
– Ennél érzékenyebb és pontosabb ellenállásmérı ma nem létezik – ült le a
professzor a mőszer elé, és odaszólt Parragnak: – Ne haragudjék, de most én
fogom elvégezni a mérést. Elıbb egy hiteles etalon ellenállását mérem meg, és
amennyiben a mőszer pontos értéket mutat, újra meg fogjuk mérni a maga
ötvözetének az ellenállását. Ha akkor sem jelez ellenállást...
Maron nem folytatta. Akaratlanul vagy szándékosan éppen hallgatásával
fejezte ki, milyen nagy fontosságot tulajdonít a dolognak, ha bizonyítást nyer,
amit Parrag állít.
Távolról sem tartozott a Biokibernetikai Intézet feladatköréhez és éppen
ezért eszébe sem jutott Maronnak, hogy ilyen jellegő elektrotechnikai
probléma megoldását, akár csak kivételesen is, az intézet kutatási programjába
iktasson. Amíg azonban maga is meg nem gyızıdött arról, hogy Parrag
hihetetlennek tőnı javaslata nem az álmok birodalmába tartozik, csak az
intézet hírnevét csorbítaná, ha bármilyen formában és bármilyen szők
területen is publikálni engedné az egyelıre még hipotézisnek is merész
gondolatot.
Maron gyorsan végzett a precíziós ohmmérı ellenırzésével, majd mérni
próbálta Parrag huzaldarabkájának vezetıképességét. De bármilyen
feszültségő áramot engedett át rajta, a rendkívül érzékeny mőszer nem jelzett
ellenállást.
Maron kivette az ellenállásmérı csatlakozókapcsai közül a huzalt, nézte,
forgatta, hajlítgatta, azután Parraghoz fordult:
– Milyen anyag ez?
– Ha kapok egy darab papírt és írószerszámot, rögtön leírom, hogy mibıl
van, és hogy mire lenne szükségem már tetemesen nagyobb mennyiség
laboratóriumi elıállításához.
– Tessék jegyzettömb és ceruza!
Parrag Maron mellé lépett, szorosan hajolt hozzá, és minden magyarázat,
egyetlen kísérıszó nélkül, idegesen meg-megránduló kézzel különféle elemek
jeleit, vegyi képleteket rajzolt egymás alá, fölé és mellé, majd a
sugárkohászatban használatos adatokkal írt tele egy újabb lapot.
Maron kissé oldalt hajtotta fejét, és öklének támasztott állal figyelte a
ceruza mozgását. Nem mindent értett abból, amit Parrag leírt, de azért lassan
bontakozni kezdett elıtte az elgondolás lényege.
Parrag hirtelen a levegıbe emelte ceruzát tartó kezét, és kicsavart testtel,
alulról felfelé nézve Maron arcába fúrta tekintetét. İ állt, a professzor pedig
ült, így rendkívül furán hatott a jelenet.
Maron elmosolyodott, de Parrag meghatározhatatlan színő, különös
fényben égı szemgolyói nyomban le is hervasztották arcáról a mosolyt.
– Valóban!... – szólalt meg rövid hallgatás után, fojtott hangon, szinte
suttogva Parrag. – Nobelium! Hogy én erre nem gondoltam!
– Honnan tudja, hogy a nehezen elıállítható és igen drága technécium
helyett adott esetben a nobeliumot akartam ötvözıanyagként javasolni? –
nézett Parragra meghökkenve Maron, és székével önkéntelenül hátrább
csússzam.
Parrag nem válaszolt, szemlátomást másutt járt az esze. Összehúzott
szemöldöke közt húsos redıkbe győrıdött a bır, szemét Maron feje fölött
semmit sem látó tekintettel az ablakon túl, egy távoli pontra szögezte. Arca,
egész testtartása olyan volt, mint aki feszülten hallgatózik, és egyetlen szót
sem akar elveszíteni egy kilesett beszélgetésbıl.
 – Nos..., ez igazán oktalan dolog lenne! – szólalt meg végre, és
felegyenesedett. Vaskos ujját figyelmeztetıen ingatva folytatta: – Miért
kellene javaslatomat szakértık elé vinni? Kötve hiszem, hogy a számításba
jöhetık közt önön kívül akár egy is akadna, aki megértené a
gondolatmenetemet.
Maron némán bámult Parragra. Mérhetetlen zavarában csak ült
tehetetlenül, maga alá húzott lábbal, és töprengve karmolászta a mőszerasztal
recés üveglapját.
Parrag még egyszer átfutotta, aztán összeütögette a jegyzettömbrıl letépett,
teleírt lapokat, és odatette ıket Maron elé.
– Gondoskodjék róla, professzor úr, hogy mielıbb hozzákezdhessek
nagyobb mennyiségő ellenállás nélküli ötvözet laboratóriumi elıállításához –
mondta halkan. Folytatni akarta, de heves köhögési roham fogta el.
Bíborszínőre vált arccal, fuldokolva köhögött. Amikor elmúlt a roham,
megkérdezte: – Hol is tartottunk? Ja... igen! Ott, azokon a papírlapokon
megtalálja, milyen alapanyagokra és berendezésekre van szükségem.
Atomreaktora van az intézetnek, egy megfelelı teljesítményő transzformátor
beállítása sem okozhat gondot. Ha minden együtt lesz, a többit nyugodtan
bízza rám.
Szemük összevillant. Maron kutató pillantása nem tudott áthatolni a rideg,
szenvtelen arc páncélján.
Az idıs professzor teljesen felzaklatva, egy ideig kezébe temetett arccal
csendben ült, aztán megigazította füle mellett aranykeretes szemüvege vékony
drótját, és önkéntelenül hátrafordult, mert úgy érezte, hogy Parrag mögötte áll
és ıt figyeli.
Pedig akkor már régen egyedül volt a szobában.

Ravin boldog volt, amiért nem Bertalan, hanem az ı gondjára bízták itteni
tartózkodása alatt Kerman professzort. Csak tetézte örömét, hogy Maron
kifejezetten megkérte, elsısorban ı legyen majd Kerman segítségére, amikor
az a hagyományostól eltérı, itt még nem ismert módszerével megvizsgálja a
marsagyat, a benne rejlı emlékképek jellegét, a földitıl eltérı vagy éppen
hasonló tulajdonságait.
Abban a hiszemben volt, hogy kizárólag a reprobot miatt esett rá Maron
választása. Kellemes izgalom bizsergett át rajta, amikor arra gondolt, hogy
egy-két nap múlva talán többet fog tudni a marsagyról, mint bárki más az
intézetben. Szinte bizonyos volt afelıl, hogy ez újabb lendületet ad majd a
reprobottal kapcsolatos, amúgy is egyre gyorsuló iramban haladó munkának.
 Kerman azonban mintha szándékosan halogatta volna a pillanatot, amikor
saját szemével, végre a maga valóságában láthatja a fényképekrıl, leírásokból
egyébként jól ismert marsagyat. Elıbb végigjárt Ravinnal minden
laboratóriumot, és nemcsak a folyamatban levı, de még a transzfereljárással
összefüggı tervezett kísérleteket is külön-külön elmagyaráztatta magának.
Sokáig elidızött a kerítéssel övezett, különálló épületben is, ahol a kísérleti
állatokat tartották. A ketrecajtókon egy-egy tábla függött, rajta a transzferálás
idıpontja, ki hajtotta végre a transzferálást, és mivel gyarapították az átültetett
emlékképek az állat ismereteit. Nemcsak Ravin nyelvtudását, de türelmét is
alaposan próbára tette a többnyire igen részletes leírások szövegének pontos
lefordítása. De ez sem volt elég, Kermanból szakadatlan záporoztak a
kérdések.
Késı délután volt, amikor Ravinnal megálltak a szoba elıtt, ahol
páncélszekrény ırizte a Biokibernetikai Intézet féltett kincsét, a marsagyat.
Ravin belökte a szoba ajtaját, és oldalt lépve udvariasan maga elé engedte
Kermant. Bent az egyforma, fehérre lakkozott páncélszekrényeket csak a rájuk
festett római számjegyek különböztették meg egymástól. Ravin a hármas
számmal jelzett szekrényhez lépett, és benyomta a zárba a Marontói kapott
kulcsot. Másik kezével elforgatta a kétágú rézkilincset, és a súlyos, vastag ajtó
nesztelenül kitárult. A szekrényben – legalábbis Maron így mondta – csak a
marsagyat fogják találni. A páncélszekrény azonban üres volt.
– Ez Maron professzorra vall! – nevette el magát Ravin. – Idıközben
máshová vitette a marsagyat tartalmazó edényt, és szokása szerint rögtön meg
is feledkezett róla. Egy pillanat türelmet kérek – fordult Kermanhoz –, azonnal
felhívom a professzor urat.
A szobában telefon is volt; Ravin közvetlenül Maron számát hívta.
– Professzor úr?... A páncélszekrény üres... Igen, igen, a hármast nyitottam
ki. Gondolom, másiknak a zárját nem is nyitná az öntıl kapott kulcs...
Mondom, a tartály nincs a szekrényben... Nem tudom, Bertalan doktorral még
nem beszéltem, mindjárt átmegyek hozzá.... Természetesen, professzor úr!
Amint tisztázódik a dolog, azonnal jelentkezem...

Parrag asztala üres volt, amit az elmúlt napok alatt összehordott, mind
visszavitette a raktárba. Még az asztalt borító világos mőanyag lapot is
lemosatta. Öklét homlokának támasztva elmerülten lapozgatott egy könyvben.
Litta szeretett volna beszédbe elegyedni vele, és jó ideje ıgyelgett már
körülötte. Leült a kórházban levı Erdıdi szomszédos asztalához, mintha
keresne valamit, de Parrag nem vett róla tudomást. Beletemetkezett a
könyvbe, és olyan gyorsan lapozta az oldalakat, hogy aligha olvashatott végig
minden sort.
Ismerısnek tetszett a könyv formája. A következı oldalon egy illusztráció
volt, errıl azután rögtön felismerte Litta: Bertalan nemrég megjelent könyvét
olvasta Parrag, amelyikben a memotranszferátor feltalálója a berendezés
technikai megoldásait ismertette.
Litta győjtögette a bátorságot, hogy Parraghoz lépjen és szóba elegyedjen
vele. De olyan gyengének, olyan tanácstalannak, olyan magára hagyottnak
érezte magát, hogy nem mert megszólalni. Félt saját hangja idegenségétıl. És
nem tudta, hová vezetne a beszélgetés: durva, pökhendi gúnyolódáshoz, vagy
gyilkos düh eszeveszett kitöréséhez?
Végre mentı ötlete támadt. Mintha attól tartana, hogy meggondolja magát,
ha késlekedik, rögtön felállt és odalépett Parraghoz. Halkan, hogy a többiek ne
hallják, tegezve szólította meg:
– Ravintól hallottam imént, milyen óriási felfedezésre jutottál.
Áramvezeték, villamos ellenállás nélkül!... Szinte hihetetlen. Ezzel az
évszázad legnagyobb felfedezıinek a sorába lépsz.
– Hát igen... , valóban nagy dolog, de egyáltalán nem a legnagyobb! –
csapta össze a könyvet Parrag, aztán kézbe véve újra felnyitotta, és
néhányszor végigpörgette benne a lapokat. Féloldalt Littára pillantott: – Még
sok meglepetésben lesz részetek, éspedig hamarosan!... Ahhoz azonban, hogy
megvalósítsam terveimet, mindenekelıtt Bertalanra van szükségem.
– Bertalanra?... Vele akarsz dolgozni? – lepıdött meg Litta.
– Azt ugyan nem, abból elég volt! – rándult torz nevetésbe Parrag arca. –
Csak a tudására, érted?... , a tudására van szükségem. – Nyerítve nevetett, és
magasra húzott térdéhez verdeste Bertalan könyvét. – Hát nem humoros? Épp
az ı módszerével, az ı transzferátora segítségével fogom megkapni mindazt,
ami most és késıbb fontos lehet számomra. Kár volt Kormosért, de hát vele
úgysem sokra mentem volna, hiszen csak a gépek kezelését ismerte... Amit
azonban ı tudott, azt Bartalan is tudja! Az ı fejében mindent megtalálok,
amire most szükségem van!
Elhallgatott, és szórakozottan újra lapozgatni kezdett a könyvben. Az egyik
fejezetcím megragadhatta figyelmét, mert maga elé fektette az asztalra a
könyvet, és megint nekikönyökölt az olvasásnak.
Litta dermedten nézte.
– Hogyan halt meg Kormos? Mi okozta a halálát? – kérdezte suttogva, és
lélegzetfojtva várta a választ. Itt a munkateremben biztonságban érezte magát,
fel merte tenni a kérdést, amelyet Parrag lakásán nem volt bátorsága
megkockáztatni.
De választ nem kapott.
 A kémikus nyilván nem is hallotta Litta szavait. A könyvnek ez a része
nagyon érdekelhette, mert elıre-hátra lapozva többször is elolvasott néhány
bekezdést.
Kis idı múltán azért csak eszébe jutott Litta. Körülnézett, de a lány akkor
már a terem túlsó végén, a maga asztalánál ült, és látszólag elmerülten
dolgozott.

Litta többnyire Bertalan lakásán töltötte az estéket, ma azonban nem volt

kedve felmenni hozzá.
Estidıre hajlott. A kocsi egyenletes sebességgel gördült lefelé a lejtın,
lendületét csak a magára hagyott motor fékezte. Bertalan elvette egyik kezét a
volánról és Litta térdére fektette.
– Korán van még. Akarsz egyet autózni? Kimegyünk a városból és
teleszívjuk magunkat jó, friss levegıvel.
– Nagyszerő! – kapott a javaslaton Litta. – Utána pedig beülünk valahová
és megvacsorázunk. Szívesen hallgatnék egy kis zenét.
– Ahogy akarod – hagyta rá Bertalan kicsit kedvetlenül. Érezte, hogy Litta
magatartása megváltozott. Tartózkodó, majdnem zárkózott lett iránta, de
jobbnak látta, ha ezt most nem teszi szóvá.
Gyönyörő, csöndes idı volt. Az út nyílegyenes csíkja úgy fénylett a lemenı
nap fényében, mint mozdulatlan tükrő, hosszú csatorna vize.
– Egész nap alig láttalak a helyeden – szólalt meg késıbb Bertalan. –
Merre jártál?
– A reaktorteremben.
– Mi dolgod volt ott?
– Arra jártam, és beugrottam a kollégákhoz egy kis beszélgetésre. Fülig
munkában találtam ıket, engem is befogtak segíteni. Igen nagy pontossággal
meghatározott mennyiségeket méricskéltek éppen különféle anyagokból.
– Miféle anyagokból? És milyen célra?
– A Parrag-féle ellenállás nélküli ötvözethez van szükség rájuk. Mind
stabilizált transzurán...
A sebességmérı mutatója a százas körül táncolt, és éles levegı csapott be a
nyitott ablakokon.
– Becsukom ezt az ablakot, mert teljesen tönkremegy a hajam a szélben –
mondta rövid hallgatás után Litta, és kissé oldalt fordulva csavarni kezdte a
fogantyút. Tudta, hogy ostobaságot mond, hiszen fiúsán rövidre vágott
hajához csak egy zsebféső kellett, hogy rendbehozza.
– Tehát maga Maron vette kézbe a dolgot, és ı engedélyezte a
próbagyártást – jegyezte meg késıbb Bertalan, s ezzel akaratlanul beismerte,
milyen érzékenyen érinti, hogy a professzor az ı tudta és megkérdezése nélkül
adott lehetıséget beosztottjának egy feltehetıen nagy horderejő kísérlet
végrehajtására.
– Igen, Parrag és Maron együtt készítik elı a gyártást – bólintott Litta
nyugalmat erıltetve magára. Szíve a torkában dobogott, mégis valamiféle
elégtételt érzett. Bertalan zsarnokként uralkodott fölötte, és a lány tudta, hogy
most sebet ütött rajta.
A szavak, roppant súlyukkal, ott maradtak a levegıben. A legközelebbi
keresztútnál Bertalan megállította a kocsit, megfordult és visszahajtott a
városba. Nem törıdött a kanyarokkal, a kerekek sikoltva radírozták a fényesre
kopott úttestet.
– Hová menjünk? – kérdezte, amikor feltőntek az elsı városi házak, egy új
lakótömb unalmasán egyforma, kocka alakú épületei.
– Nekem mindegy...
Bertalan, mint valami idegenvezetı, tucatnyi étterem nevét sorolta fel.
Mindegyiknél hozzáfőzte, mi a specialitása, milyen ételeket lehet ott kapni.
– Ide megyünk! – állította meg Litta a szóáradatot, amikor Bertalan az
egyik újonnan épült, éttermérıl híres szálloda nevét említette. Littán
érthetetlenül jó hangulat lett úrrá, szeme csillogott, szája körül mosoly bujkált.
Elıvette kis kézitükrét, parányi rúzst kent a szájára., ujját benyálazva
lesimította szemöldökét, végül a visszapillantót használva tükörként,
megfésülködött. Bertalan a kormánnyal és a sebességváltóval volt elfoglalva,
a forgalmas útvonal teljes figyelmet követelt.
Amikor beléptek az étterembe, Litta észrevette, hogy a fıpincér int az
egyik felszolgálónak, aki rögtön melléjük szegıdött, és egy, a többitıl
távolabb álló, kétségtelenül csak kivételes vendégeknek fenntartott asztalhoz
vezette ıket. Bertalan úgy viselkedett, mint aki semmit sem vesz észre a
személyének szóló érdeklıdésbıl. Littát azonban kellemes izgalom fogta el. A
vendégek felfigyeltek rájuk, innen is, onnan is üdvözölték a
memotranszferálás újságokból, a televízió képernyıjérıl ismert feltalálóját.
Bertalan hosszan tanulmányozta az étlapot. Megkérdezte Littát, mit
szeretne enni, végül mégis a saját gusztusa szerint döntött. “Ez ı..." – gondolta
Litta, s mint oly sokszor, ha együtt voltak, most is keserő lett a szája íze.
Amikor a pincér felvette a rendelést, Bertalan váratlanul visszatért a
félbemaradt beszélgetésre:
– Parrag tehát megkérdezésem nélkül is kísérletezhet újabban az
intézetben...
– A te megkérdezésed nélkül, de Maron jóváhagyásával – válaszolta kissé
élesen Litta. – Parrag találmánya, az uránon túli elemekbıl sugárkohászati
eljárással készült ellenállás nélküli vezetıanyag, semmilyen vonatkozásban
nem érinti a transzferrészleg munkaterületét... Kelemennel szemben tanúsított
magatartásod után egyébként nem is csodálkozhatsz azon, ha ebben az esetben
Maron nélküled intézkedett.
– Vajon mióta foglalkozik ezzel a dologgal Parrag? – siklott el Litta
megjegyzése fölött Bertalan.
– Amikor a robbanás történt, akkor is ezen dolgozott.
– Ezek szerint már akkor tudtál róla...
– Nem, akkor még semmirıl nem tudtam. Csak ma reggel szólt, hogy
legyek a segítségére – szaladt ki Litta száján, de nyomban észbekapott, és
magyarázni kezdett: – Gondoltam, mindkettınknek jobb, ha legalább én
állandóan Parrag közelében vagyok.
– Így hát mégsem véletlenül vetıdtél a reaktorterembe! – mondta halkan,
inkább saját magához intézve a szót Bertalan. Különös tekintettel fürkészte a
lány arcát. Most egyszerre nagyon kívánatosnak látta tarka virágokkal
mintázott, könnyő ruhájában.
Litta, közvetlenül egyetemi tanulmányainak elvégzése után, akkor került az
intézethez, amikor Bertalan töméntelen kudarcba fulladt kísérlet után végre
rátalált a célhoz vezetı útra, és hozzákezdett az elsı, a mostanihoz képest még
igencsak kezdetleges, de már sokat ígérı memotranszferátor építéséhez.
Mindjárt a transzferrészleghez osztották be, ami boldoggá tette a lányt.
Bertalan híres volt arról, hogy csak olyasvalakit fogad el munkatársként, aki a
maga szakterületén vagy ıt érdeklı konkrét eredményeket tud már felmutatni,
vagy házi vizsgáztatása során kitőnı felkészültségrıl tett tanúságot, és
tehetségével eleve hasznos munkatársnak ígérkezett.
Néhány hónap telt el akkortájt, éjszakát, nappalt nem ismerı hajszában.
Egy este halálfáradtan együtt indultak hazafelé az intézetbıl. Késıre járt, mi
sem volt természetesebb, mint Bertalan udvarias ajánlkozása, hogy elviszi
kocsival. Litta szabadkozott, de Bertalan egy könnyed legyintéssel máris
elintézettnek tekintette a dolgot. Elvitte egy csöndes kis vendéglıbe, és
vacsora után olyan magától értetıdıen, mintha ez lett volna az utolsó fogás,
felvitte Littát a lakására, így lett akarat és szándék nélkül Bertalan barátnıje.
Hamar rájött arra, mi a szerepe a híres tudós mellett. Mélyebb tartalmat
nélkülözı együttléteik csak arra voltak jók, hogy Bertalan nyugodtan, teljes
szellemi odaadással dolgozhassék. Ideális partnernek tekintette Littát, hiszen
sosem kellett – szerinte teljesen fölösleges – széptevéssel fecsérelni az idıt.
Hogy Litta miképpen vélekedik viszonyukról? Ez a kérdés bizonyára sosem
foglalkoztatta Bertalant...
A fıpincér egy vázában hatalmas virágcsokrot tett az asztalra. Amikor
magukra maradtak, Litta hirtelen elhatározással kimondta, amire már készült:
 – Ne titkold tovább, hogy transzferáltad Parragot. Legalább Maronnak
tudnia kell róla.
Bertalan úgy nézett rá, mint aki nem akar hinni a fülének. Letette a kést és
a villát, eltolta a tányért, aztán gondosan elseperte maga elıl a morzsákat.
– Megırültél?... Hogyan gondolod ezt? – kérdezte elváltozott hangon. –
Én, Bertalan Tibor, a fizikai tudományok doktora, álljak az öreg elé, és mint
egy csínytevı diák valljam be, hogy tiltott dolgot cselekedtem... Kész
öngyilkosság lenne!
– Tudom, hogy igazad van, de én félek... , nagyon félek. Szörnyő dolgok
történhetnek, ha engedjük, hogy Parrag ellenırzés nélkül járjon-keljen
köztünk. Mi történik, ha esetleg olyasmit eszel majd ki, amivel végzetes
szerencsétlenséget zúdít rád, rám, talán az egész emberiségre?... Ki tudja, mit
transzferáltunk a koponyájába a marsagyból? Kormos, aztán Kelemen gyanús
halála...
– Errıl szót se többet! – hallgattatta el Bertalan. – Neked csupán egy
dolgod van: ne beszélj, ne tudj semmirıl.
– És Ravin? Azt hiszem, sejti mi történt... Gondolod, hogy ı is hallgatni
fog? Maron vele folytatja Kelemen megkezdett munkáját. Számolnod kell
azzal, hogy ha a reprobot...
A zenekar fortisszimóba csapott át, és a rejtve elhelyezett hangszórókból
teljes erıvel omlott a terembe egy közkedvelt sláger. A csapnivaló rímekbe
szedett refrén szerint egy roppant elfoglalt biokibernetikus az idejét rabló,
emellett nem is mindig eredményes udvarolgatás helyett a gyorsan célhoz
vezetı memotranszferálás segítségével hódítja a nıket...
Bertalan halántékán lüktetni kezdtek az erek. Mindenfelıl pillantások
szegezıdtek rájuk, mindenki ıket nézte.
A tálaló ajtajánál csoportba verıdve hangtalanul nevetgélt néhány pincér.
Bertalan ernyedten ült a székén, csak két lábfejét szorította erısen
egymáshoz, mint start elıtt a versenyúszók, amikor ugrásra készen
görnyednek a medence fölé. Minden erejét összeszedte, hogy közömbös
mosolyt erıltessen arcára, de ez sehogy sem sikerült neki.
Kétségtelen, hogy neki szól az ízléstelen dalocska, melynek refrénjét
hangos sikert aratva, másodszor is elénekelte a zenekar dobosa.
Littára pillantott, és alig észrevehetı fejmozdulattal a kijárat felé intett.
Aztán felállt, néhány bankjegyet dobott az asztalra; borravalóra is bıségesen
futotta belıle. Hátrafeszített vállal, senkit nem köszöntve ment keresztül az
éttermen.
Litta egyedül maradt, a kést és a villát még kezében tartotta. Kínos,
megalázó helyzetbe hozta ıt Bertalan. A látszaton legfeljebb szépíteni tudott,
fölülkerekedni semmiképp.
 Látta, hogy Bertalan az asztalon felejtette a szivartárcáját. Magához vette
retiküljét, aztán semerre sem nézve kifelé indult. Néhány lépés után
megfordult, és még egy pillantást vetett az asztalra. Mintha csak most venné
észre a tárcát: visszament érte, a retiküljébe csúsztatta, és kisietett.
Bertalan az autóban várta. A motor már járt, a lámpák világítottak. A férfi
bele-beletaposott a gázpedálba, mire a motor felbıgött, és a kipufogócsövön
keresztül kékes, sőrő füstöt lökött ki magából.
– Hová vigyelek? – kérdezte Bertalan.
– A lakásomra...
Egyetlen szót sem váltottak út közben. A sőrősödı estében fénytenger
borította el a várost. Még nagy volt a forgalom, egy-egy keresztezésnél autók
hosszú sora torlódott össze. Amikor zöldre váltott a lámpa, Bertalan úgy
ugratta ki kocsiját a tömött sorból, mintha ezzel is kurtítani akarná az idıt,
amit Littával kell töltenie.
A fényesre kopott aszfalton megsokszorozva csillogott a kecses ívben
magasan az út fölé hajló ostorlámpák, a neonbetők és a kivilágított kirakatok
fénye.
Bertalan letért a fıútról, végigkanyargott néhány mellékutcán, és megállt
egy ház elıtt.
Litta köszönés nélkül kiszállt a kocsiból, becsapta maga mögött az ajtót, és
a nyitott ablakon át Bertalan mellé, az ülésre dobta a szivartárcát.
Néhány lépésre volt a kaputól, amikor Bertalan utolérte. Litta azt várta,
hogy viselkedését fogja mentegetni, de tévedett. Bertalan megmarkolta a
vállát, és maga felé fordította.
– Még egyszer figyelmeztetlek, jól eszedbe vésd, amit mondtam! Nem
akarok nyitott kaput hagyni a hátam mögött – táncoltatta ujját Litta arca elıtt.
– Ami ezután következik, az csak az én ügyem. Felejts el mindent, ami a
transzferbizottság ülése után történt. Semmit sem tudsz a marsagyról, nem
tudod, miért változott meg Parrag. Lehet, hogy nem kerül rá sor, de
megtörténhet, hogy nálad próbál valaki szimatolni. Te azonban nem tudsz
semmirıl. Érted? Sem-mi-rıl! – ismételte tagolva. Még mondani akart
valamit, de éppen ekkor egy házbéli ismerıse odaköszönt Littának.
Bertalan ingerült pillantást vetett a közeledı férfira, aztán a kocsiba vágta
magát, és elhajtott.

A kör alakú terem közepén magasan tornyosodott az atomreaktor. Tucatnyi

ember sürgött-forgott rajta és körülötte, a fal tövében szabályos rendben
különféle mőszerek, elektromos és elektronikus gépek sorakoztak. Parrag a
feladat egészét átfogó fölényes biztonsággal intézkedett, járt-kelt a teremben,
és türelmetlenül leintette Maront, valahányszor a professzor arról
kérdezısködött, miért éppen így, ilyen sorrendben állíttatta fel és kapcsoltatta
egymáshoz az innen-onnan sebtében összeszedett sokféle gépet.
– Mindenáron zsákbamacskát akar vétetni velem? Mért nem árulja el, hogy
voltaképpen milyen folyamat megy végbe a felhasznált anyagokban, amikor
ötvözıdnek? – faggatta még aznap reggel is Maron. – Megtörténhet, hogy
elıre nem látott nehézségekbe ütközik a nagybani elıállítás során...
– Én biztosítottam, még mielıtt bármiféle segítséget kértem volna a
munkámhoz! – méltatlankodott Parrag. – Ha ez sem elég önnek...
Maron nem tudott mit válaszolni. Ha egy elméletben akármilyen alaposan
kidolgozott elképzelésrıl lett volna szó, amelynek gyakorlati megvalósítása
azonban bizonytalan, talán habozás nélkül megtagadja az engedélyt. Parrag
azonban a végén fogta meg a dolgot: elıbb bizonyított, azután javasolt.
A reaktorteremben már minden a helyén állt. Parrag újra meg újra
gondosan ellenırzött néhány csatlakozást. Ha közben észrevette, hogy valaki
nem pontosan úgy tesz vagy tett valamit, amint azt elrendelte, rögtön
lecsapott.
Az atomreaktor körül sorakozó készülékek közül kimagaslott a sugárkohó,
amelyet Maron egy másik kutatóintézettıl kért kölcsön erre az alkalomra, és a
reaktorteremben állíttatott fel. Parrag egyedül a kohóról árult el mindössze
annyit Maronnak, hogy az ötvözet elıállításánál kettıs feladatot lát el:
egyfelıl közönséges uránból az atommagok szerkezetének megváltoztatásával
a szükséges mennyiségben uránon túli, a természetben nem létezı mesterséges
elemeket fog elıállítani, másfelıl a gyártási folyamatot. vezérlı elektronikus
számológépbe betáplált program szerint ezekbıl az elemekbıl – egyelıre csak
kis tömbök formájában – rögtön el is készítteti a sugárkohóval az ötvözetet.
Bár az intézetben már híre ment az ellenállás nélküli villamos
vezetıanyagnak, mindenki úgy tudta, hogy a mai kísérlet során még csak
különleges eljárással új, rendkívül hıálló ötvözetet fognak elıállítani, amellyel
azután Parrag irányítása mellett hosszabb kísérletsorozatot kezdenek.
Egyelıre csak Maron és Parrag tudták pontosan, mirıl van szó. A
professzor kitartott eredeti elhatározása mellett: amíg nem rendelkezik
ellenırzött körülmények közt a gyakorlati kipróbáláshoz elegendı
mennyiségő ellenállás nélküli huzallal, senkinek sem szabad tudnia, hogy
valójában már meg is kezdték az ötvözet elıállítását.
Azt a kis darabkát, amellyel Parrag elıször jelentkezett nála, magánál
tartotta, és számtalan vizsgálatnak vetette alá. Egy részét feláldozta
vegyelemzés céljára, amit részben maga végzett el. Az ötvözetben valóban
azokat az elemeket találta, amelyeket Parrag felsorolt, csak azt nem értette,
hogyan ötvözıdnek ezek a bomlékony elemek szilárd, idıálló, viszonylag
könnyen alakítható anyaggá.
A fizikusokat, a mérnököket és technikusokat, akik a reaktor és a
készülékek körül szorgoskodtak, meghökkentette és lenyőgözte Parrag
szuggesztív fellépése, parancsoló, ellentmondást nem tőrı hangja.
Kérdezısködés, ellenvetés vagy véleménynyilvánítás nélkül hajtották végre
szakadatlanul záporozó utasításait.
Maron napok óta töprengett rajta, hogyan lehetséges, hogy Parrag, a
biokémikus, aki mind ez ideig jószerével semmit sem értett a gépekhez, most
egyszerre nem mindennapi tudású, a technika világában fölöttébb járatos
mérnöknek bizonyul. Magabiztosan, pillanatnyi tétovázás nélkül intézkedett,
utasított a bonyolult berendezés összeállításakor – megmagyarázhatatlannak
tőnt, hogy bármit kérdeznek tıle, azonnal habozás nélkül válaszol, és egyetlen
utasítását sem változtatja meg vagy vonja vissza.
Parrag megállt a sugárkohó elıtt. Szótlanul figyelt, amíg helyére került egy
pótlólag beszerelt alkatrész is, aztán magához intette a szerelıcsoport
vezetıjét.
– A kohó körül, amint mőködni kezd, ötméteres körzetben senki nem
tartózkodhat – figyelmeztette a munkához ingujjra vetkızött mérnököt. –
Ennek megfelelıen helyezze el a kohó mőködését ellenırzı mőszereket is.
A mérnök már indult volna, de Parrag visszatartotta:
– Várjon!... Ellenırizte, hogy a dúsított uránból pontosan annyi van-e a
sugárkohó tartályában, amennyit elıírtam?
Parrag kurta biccentéssel vette tudomásul az igenlı választ, és máris a
transzformátor kezelıjéhez fordult:
– Maga felel érte, hogy a kellı pillanatban száznegyvenezer volt
feszültséget kapjanak a kohó főtıtekercsei. Ha már üzemben lesz a reaktor és
én intek, azonnal kapcsolja rá a trafót. Most már ne mozduljon el...
Hirtelen elhallgatott, és kidülledt szemmel meredt egy éppen tétlenül
ácsorgó technikusra, akinek görbe szárú, kurta pipa lógott a szájában, éppen rá
akart gyújtani. Parrag néhány lépéssel mellette termett, és kiütötte kezébıl a
gyufát.
– Nem elégszer mondtam, hogy ahol én vagyok, ott nem dohányozhat
senki?! – förmedt dühösen az elképedt emberre. – Kotródjék a pipájával.
Négyfelıl négy ajtó nyílt a reaktorterembe, mindegyiken kívül-belül ott
volt a tábla: Dohányozni tilos! A technikus talán új ember volt, vagy még nem
dolgozott itt, az is lehet, hogy nem vette észre a feliratot. Elég lett volna, ha
Parrag egyszerően csak figyelmezteti a tilalomra.
“Se oka, se joga, hogy ilyen hangot használjon" – gondolták a körülállók,
akik tanúi voltak a jelenetnek, de a kémikus vonásait eltorzító düh – talán
éppen azért, mert annyira indokolatlan és értelmetlen volt – beléjük fojtotta a
szót.
Az egyik ajtó közelében Telkes támasztotta a falat. Maron telefonon
kereste a nyomozót, aki most kijött az intézetbe, és itt, a reaktorteremben
találta a professzort.
– Sajnálom, hogy így alakult a dolog – mentegetızött Maron, miután már
többször magára hagyta Telkest, és közben mindig csak néhány mondatot
váltott vele. – Amikor a marsagy eltőnésérıl értesültem, jó ideig haboztam,
mitévı legyek. Értesítsem a rendırséget?... Végül rászántam magam, hogy
telefonálok önnek, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar megérkezik.
Feltétlenül jelen kell lennem ennél a kísérletnél... Mihelyt itt végzek,
átmegyünk a szobámba, és tılem telhetıén pontosan tájékoztatni fogom
mindenrıl.
– Kinek van kulcsa a páncélszekrényhez, amelyikben az agyat ırizték? –
kérdezte Telkes.
– Mindegyik szekrényhez három kulcs van. Egy nálam, egy a titkárságon,
egy pedig valamelyik osztály vagy részleg vezetıjénél. A marsagyat ırzı
páncélszekrény kulcsait mind magamnál...
Éles, rendkívül erıs csengıberregés nyomta el Maron hangját. Ezzel
jelezték az épületben tartózkodóknak, hogy az atomreaktort üzembe helyezték.
Amint a csengı elhallgatott, Parrag hangja süvített át a termen:
– Mindenki a helyére! Húsz másodperc múlva kezdjük. A sugárkohót
bekapcsolni!
A kohóban végbemenı folyamatokat ellenırzı mőszertábla elé lépett, és
ide-oda cikázó szemmel szinte egyszerre figyelte valamennyi mőszer
mutatóját. Lassan felemelte karját, várt egy ideig, aztán kezével is intve
odakiáltott a transzformátort kezelı technikusnak:
– Most!
A technikus megmarkolt egy kapcsolókart, és lassan lefelé nyomta.
Tekintete közben a feszültséget és az áramerısséget jelzı mőszerekre tapadt.
A mutatók mind magasabbra kúsztak, gyorsan közeledtek a megengedett felsı
határt jelzı piros vonalakhoz. A sugárkohó masszív váza inkább érezhetıen,
mint láthatóan remegni kezdett. A vibráló acélrudak lágyan zengı hangot
hallattak, mintha vastag húrt pengetnének valahol. Az ötvözıkemencébıl fény
áradt, elfoszló kékes lángpamacsok táncoltak fölötte. A mőszertáblán színes
jelzılámpák villogtak. A túlterhelt gépek tompa brummogása egyre magasabb
és erısebb lett, hangjuk már fájdalmasan feszítette a dobhártyákat.
Valaki ijedten felkiáltott, amikor Parrag egyszerre hátat fordított a
mőszereknek, és egy-két bizonytalan lépést tett, mintha a sugárkohóhoz
akarna menni. De rögtön meg is torpant, és hátrálva leroskadt egy székre.
 – Rosszul van? – sietett hozzá Maron, aztán keményen csattant a hangja: –
A reaktort leállítani!
Parrag meggörnyedve ült a széken, két tenyerébe rejtette arcát a bámész,
kérdı tekintetek elıl.
Csönd volt, csak a transzformátor zümmögött tovább halkan. Parrag lassan
felemelte a fejét, újra meg újra körülnézett, mint aki mély álomból ébredt.
Szégyen és kétségbeesés tükrözıdött szemében, amint fejét oldalt hajtva
felnézett Maronra:
– Professzor úr... képtelen vagyok folytatni! Rettenetesen szédülök... úgy
érzem, mintha egyszerre minden kiesett volna az agyamból.
Maron megdöbbenve nézte az összeroppant, remegı ajkú embert. Ekkor
már sokan álltak Parrag körül; akik néhány perccel elıbb még sietve ugrottak
kurtán odavetett utasításaira, most kárörvendve pusmogtak egymás közt.
Parrag kissé összeszedte magát, de arckifejezésén látszott, hogy még nem
fogta fel, mi történt vele voltaképpen. Üres szemmel meredt maga elé, mintha
minden más gondolatát elnyomta volna a kérdés: miért felejtette el egyszerre,
amit az elıbb még oly pontosan tudott?
– Kísérje át a betegszobába Parrag kollégát, és hívják Galli doktort –
mondta a körülállóknak Maron, aztán megveregette Parrag vállát: – Az utóbbi
idıben rengeteget dolgozott, túlságosan sokat vállalt, és az ilyesmi
elıbb-utóbb megbosszulja magát. Holnap vagy holnapután összeülünk és
megbeszéljük, ki mivel lehet legközelebb a segítségére.
Parrag hátrahıkölt, aztán felemelte a kezét, és úgy feszítette szét ujjait,
mintha félelemtıl némán ezzel a mozdulattal akarná távoltartani magától
Maront.
“Mitıl omlott össze egyik pillanatról a másikra ez a szerencsétlen? –
töprengett elmenıben a professzor. – Pusztán fizikai rosszullét okozott volna
ilyen hirtelen és teljes szellemi rövidzárlatot?" Amikor az atomreaktort
megkerülve észrevette az ajtónál várakozó Telkest, megállt egy készülék
mellett, mintha valami igazítanivalót talált volna rajta. Valójában csak
lélegzetvételnyi idıhöz akart jutni, hogy legalább valamennyire rendezhesse
összekuszálódott gondolatait.
A huzal, amelyet Parragtól kapott, fogható valóság! Cáfolhatatlan
bizonyítéka annak, hogy a fizikusok eddigi állításai tévesek. De ha Parrag
vagy húsz grammot egyszer már elıállított az ellenállás nélküli ötvözetbıl,
miért vallott fiaskót most, amikor minden, amit kívánt, a rendelkezésére állt?
Miért roppant össze épp akkor, amikor a sugárkohóban talán már kezdetét is
vette a sokféle elemet homogén új anyaggá ötvözı folyamat?
Bármennyire az imént átélt esemény hatása alatt állott Maron, most már
ismét inkább a rejtélyes ügy foglalkoztatta, amiért Telkest idehívta.
 A marsagy.
Hová tőnt a páncélszekrénybıl? Ki vitte el? És miért? Mi a szándéka vele
annak, akinél van? – tépelıdött. – Nagyon kellemetlenül érintette, hogy az
ügyet a rendırség kezére kell adnia. De mi mást tehet?
Legalább Kerman ne utazott volna éppen most ide a marsagy miatt? Mit
mondjon neki? Nem hallgathatja el az igazat, hiszen nincs kifogás, ami hihetı
lenne...
Körülnézett. Mindenfelé jelzılámpák villogtak, valahol egy gép zúgott, a
kapcsolótáblákon ide-oda lengve táncolt néhány mőszer mutatója. De a
reaktor már nem termelt energiát, a sugárkohó hideg volt és élettelen. Csak
erıs ózonszag áradt még felıle.
A sugárkohóról megint Parrag jutott az eszébe. Vajon talpra áll-e, és neki
mer vágni még egyszer a kísérletnek?
Megdörzsölte homlokát, mintha ezzel a mozdulattal gondolatait akarná
kitörölni agyából.

Telkes tekintete lesiklott Bertalanról, elıbb a szemközti falon függı képre,

onnan a professzorra vándorolt, aztán ismét Bertalanon állapodott meg.
Amikor megszólalt, bal karjával Maron íróasztalára támaszkodott, jobbjával
pedig rövid, határozott mozdulatokkal kísérte szavait:
– Biztos ön abban, mikor látta utoljára a marsagyat tartalmazó edényt,
illetve magát az agyat?
– Egyszer már kérdezte ezt, és én válaszoltam a kérdésére – felelte
bosszúsan Bertalan. – Azon a napon láttam utoljára, amikor a
transzferbizottság úgy döntött, hogy nem engedélyezi a marsaggyal tervezett
memotranszferálást.
– Nem téved? – avatkozott az egyre élesebb hangnemben folyó
párbeszédbe Maron. – Valószínőnek tartom, hogy rosszul emlékezik...
– Nem tévedek, és nem emlékszem rosszul – vágta rá ingerülten Bertalan.
– Ha nem így lenne, nem állítanám.
– Emlékezzék csak!... Talán két-három nappal a transzferbizottság ülése
után felkeresett Kelemen, és engedélyt kért, hogy újabb biofizikai és
biokémiai vizsgálatoknak vethesse alá az agyat. Ezt én azzal a feltétellel
engedélyeztem, hogy a vizsgálatoknál önnek is jelen kell lennie. – Maron
lélegzetvételnyi szünetet tartott, és ezzel akaratlanul – különös súlyt adott
szavainak: – Akkor küldtem át önnek Kelemennel a páncélszekrény egyik
kulcsát, amelyet azonban mindmáig nem kaptam vissza.
– Azt hiszem, professzor úr sem tudná hamarjában megmondani, hány
alkalommal adta a kezembe vagy küldte át valakivel nekem a kulcsot, amióta
a marsagy az intézetünkben van – válaszolta Bertalan közönyös arccal. – A
transzferbizottság ülése után is én vitettem helyére a tartályt, én zártam be a
páncélszekrényt, a kulcsot pedig nyomban visszaadtam önnek. Ma is
emlékszem: ide tettem le az íróasztalra... Ami pedig szegény Kelement illeti,
természetesen nem vonom kétségbe professzor úr állítását! Véleményem
szerint az történhetett, hogy Kelemen nem az ön utasítása szerint járt el a
kulccsal. Bizonyára nem volt ínyére, hogy csak a jelenlétemben vizsgálhatja
meg az agyat. Talán attól tartott, nem értek majd egyet az ı vizsgálati
módszerével...
– Lehetségesnek tartja – vágott közbe Telkes –, hogy Kelemen kivette a
páncélszekrénybıl és valahová elrejtette a marsagyat?
– Elrejtette? – ismételte szivarja füstjével együtt a levegıbe pöffentve a
szót Bertalan. – Ezt nem mondtam. Miért rejtette volna el? Talán átvitte a
szobájába, lehet, hogy meg is vizsgálta, aztán elzárta valamelyik szekrényben.
Váratlan halála azonban megakadályozta, hogy visszategye a helyére...
– Hát igen, nem kétséges, hogy Kelemen mérnököt valóban váratlanul érte
a halál – jegyezte meg hangsúlytalanul Telkes. Amikor újra megszólalt, szúró
tekintete rátapadt Bertalan arcára: – Feltevésének azonban ellene mond, hogy
a professzor úr tájékoztatása szerint Kelemen szobájában már mindent
átkutattak, de nyomát sem találták a marsagynak.
– Akkor talán Ravin...
– Ravinnal is beszéltem – szólt közbe Maron. – Semmirıl nem tud.
Kelemen említette neki, hogy vegyi összetétel és fıként szerkezeti felépítés
szempontjából össze akarja hasonlítani a marsagy neuronjait a földi ember
agysejtjeivel, de nem mondta, hogy már hozzá, is kezdett volna a vizsgálathoz.
A reprobot, melynek megvalósítását ön kezdettıl fogva ellenezte...
– Nem elleneztem, csak megvalósíthatatlan elképzelésnek tartottam és
tartom ma is – vágott közbe határozottan Bertalan. – Rengeteg idıt és munkát
fecsérelünk rá, aztán majd kiderül, hogy éppen olyan lázálom az egész, mint a
Parrag-féle ellenállás nélküli ötvözet.
– Lázálom?! – szökkent fel Maron szemöldöke. – Mondja, doktor,
megtörtént már önnel, hogy valaki elébe állt és fogható valóságként letett
valamit az asztalára, amirıl mind ez ideig úgy hitte, hogy olyasmi nincs és
nem is létezhet? – Maron felállt, kihúzta íróasztala egyik fiókját, aztán
nyomban vissza is lökte. Legyintett: – De ez más téma, errıl majd egy másik
alkalommal beszélünk. Maradjunk a marsagynál. Ugyanolyan fontos, mint
amilyen sürgıs, hogy elıkerítsük.
Felbecsülhetetlen értékrıl van szó, és intézetünk hírneve is kockán forog...
Miben lehetek a segítségére? – fordult Telkeshez.
 – Néhány szót szeretnék váltani önnel – válaszolta rövid gondolkodás után
Telkes.
Bertalan tüntetıén hátat fordított Telkesnek, amikor megkérdezte:
– Kíván még valamit tılem, professzor úr?
– Nem... köszönöm – rázta fejét Maron. – De ebéd után valamikor –
megnézte a naptárát –, mondjuk három és fél négy között legyen szíves
átjönni hozzám egy rövid megbeszélésre. Tisztáznunk kell Parrag további
munkaprogramját. Egy idıre mentesíteni akarom minden más feladat alól,
mert a ma sikertelenül végzıdött kísérletet, alaposabban elıkészítve,
feltétlenül meg fogjuk ismételni.
Bertalan megigazította szája sarkában a félig kialudt szivart, és erısen
szívta, amíg ismét parázslani nem kezdett.
– Három órakor jelentkezem – mondta aztán, ajkai közt a szivarral. Kezet
nyújtott Telkesnek, és kiment a szobából.
– Tessék, rendelkezésére állok – ült le a dohányzóasztal mellé, Telkessel
szemben Maron.
– Ravinnal szeretnék beszélni, mégpedig úgy, hogy az intézetben senki se
tudjon róla. Professzor úr elvállalná, hogy összehoz vele?
– Nagyon szívesen, bár... – Maron elmosolyodott. – İszintén megvallva,
nemigen értek az ilyen titkos találkák rendezéséhez, de azért meg fogom
próbálni. Mit akar Ravintól? Már említettem, hogy beszéltem vele: nem tud
semmirıl. Attól tartok, hiába töltené az idejét...
– Az intézetben történt két haláleset között valamilyen összefüggés van! –
Telkes elırehajolt, és nyugodt, egyszerő hangon folytatta, de minden szaván
láthatatlan súlyok függtek: – Úgy vélem, itt a ideje, hogy tájékoztassam önt
valamirıl, amit eddig nem hoztunk nyilvánosságra, és amirıl az ügy
lezárásáig önnek is hallgatnia kell.
Süket csönd támadt a szobában. “Az ügy lezárásáig... " Ezek a szavak csak
hatósági emberek szájából nem hatnak nevetségesen nagyképőnek – gondolta
Maron. Néhány másodpercig szótlanul figyelte Telkes zárkózott arcát, aztán
biccentett, és csak annyit mondott:
– Tudomásul veszem...
– Kormost nem áramütés ölte meg, és Kelemennel nem szívinfarktus
végzett. Meggyilkolták ıket. Az orvosszakértık megállapítása szerint
mindkettıjüket ugyanolyan módon, valószínőleg ugyanaz a személy ölte meg.
Maron, fejét a szék támlájának vetve, hátradılt a karosszékben. Lehunyt
szemmel olyan erıtlenül, ernyedten ült, mint akinek minden vére elfolyt.
Telkes könnyedén a professzor karjára tette a kezét.
– Nem kétséges, hogy meg fogjuk találni és bíróság elé állítjuk a gyilkost.
 – Kire gyanakszik? – kérdezte alig hallhatóan, egész testében remegve
Maron.
– Még senkit nem gyanúsítok. Messze vagyok attól, hogy személy szerint
gyanúba vehetnék bárkit is a munkatársai közül.
– Mit akar Ravintól? – kérdezte még egyszer Maron. – Csak nem ırá...
– Ha most nevet mondhatnék, már túl lennék a nyomozás nehezén... De
hogy válaszoljak a kérdésére: értesülésem szerint Ravin és Kelemen,
valószínőleg éppen a most már együtt végzett munka révén, rövid idı alatt
meghitt, baráti viszonyba kerültek egymással. Elsısorban ezért akarok vele
találkozni. Önhöz most csupán egyetlen kérdésem van: mit gondol, professzor
úr, miért beszél Bertalan érezhetı ellenszenvvel Kelemenrıl még most, a
mérnök halála után is?
– A reprobot, Kelemen tervezett kibernetikai készüléke bizonyos
tekintetben felülmúlná Bertalan memotranszferátorát, mert a donort nem
fosztja meg tudásától – válaszolta rövid gondolkodás után Maron. – Bertalan
ugyan soha nem ismerné be, de biztos vagyok abban, hogy találmánya egyik
sebezhetı pontja ellen irányuló támadásnak vélte, amikor én éppen a marsagy
kapcsán felkaroltam Kelemen elképzelését.
– A feltaláló hiúsága...
– Igen. Bertalan, mint oly sokan a rendkívüli képességekkel megáldott
emberek közül, kissé hiú és öntelt. De hogy ezek a tulajdonságok
gyilkosságokba hajszolnák?... Nem, az teljesen lehetetlen! Kérem, verje ki a
fejébıl ezt az ırült feltevést!
– Még egyszer hangsúlyozom: jelen pillanatban senkit nem tudnék
megnevezni, személy szerint még senkit sem gyanúsítok. De ahhoz, hogy ezt a
kusza ügyet kibogozhassam és rátaláljak a gyilkosra, bárkihez vezessenek is,
kénytelen vagyok minden szálat felgombolyítani. Ezt meg kell értenie.
– Megértem... – bólintott fáradtan Maron. Hirtelen az agyába villant
valami: – Gondolja, hogy a marsagy eltőnése is összefüggésben van ezekkel...,
ezekkel a szörnyőségekkel?
– Talán igen... – válaszolta Telkes vontatottan. Hangja félreérthetetlenül
jelezte, hogy errıl nem akar beszélni. – Még egy kérésem lenne, professzor úr
– terelte másra a szót. – Elmondaná röviden, hogyan zajlott le a
transzferbizottságnak az az ülése, amelyiken elutasították Bertalan doktor
javaslatát, és nem engedélyezték a marsagy emlékképeinek átültetését élı
emberbe?
– Az ülés mindössze annyiban különbözött a többitıl, hogy a döntést,
érthetı okokból, a szokottnál sokkal hevesebb vita elızte meg. Egyesek azon a
nézeten voltak, hogy az emberiséget pótolhatatlan veszteség éri, ha a bizottság
nem engedélyezi a memotranszferálás végrehajtását, s így sosem tudjuk meg,
milyen tudásanyagot rejt az agy.
– Mivel érveltek, akik a transzferálás ellen voltak?
– Galli doktor mellett foglaltak állást, ı mint orvos megengedhetetlennek
tartotta, hogy egy ember egészségét, esetleg életét is kockára tegyük a
bizonytalan kimenetelő transzferálással.
– Emlékszik rá, kik szavaztak Bertalan doktor javaslata mellett?
– Hogyne emlékeznék! Elsısorban természetesen maga Bertalan, aztán
Gere Litta, Parrag Imre és Ravin kollégánk, aki odaát megtalálta és a Földre
hozta a marsagyat. Négyen tíz ellen, ez volt a szavazás eredménye.
– Arról nem esett szó, hogy találnak-e egyáltalán valakit, aki alávetné
magát a kísérletnek?
– Én magam vetettem fel a kérdést. Észrevettem, hogy Parrag rövid
habozás után magasra emeli a kezét, de a nagy lármában nem értettem, mit
mond. Máig sem tudom, hogy mit akart voltaképpen... lehet, hogy kísérleti
alanynak, de az is lehetséges, hogy csak hozzászólásra jelentkezett.
– Akkor vagy késıbb nem kérdezte meg tıle, professzor úr, hogy
szakember, kiváló biokémikus létére hogyan szavazhatott a kockázatos
transzferálás végrehajtása mellett?
– ıszintén megvallva jobbnak láttam, ha semmilyen formában nem
bolygatom tovább az ügyet. A döntés ugyancsak felkavarta a kedélyeket, az
ülés után azok is sokat vitatkoztak még fölötte, akik akkor a végrehajtása ellen
szavaztak.
– Személy szerint önnek mi a véleménye? Helyesen járt el a
transzferbizottság, amikor elutasította Bertalan doktor javaslatát?
– Nehéz erre kurta igennel vagy nemmel válaszolni... A tudománynak épp
úgy szolgálnia kell az egész emberiséget, mint az egyes embert. Sokkal kisebb
ügyért kockáztattak már életet, és nagyobb ügy is elbukott azon, hogy
bizottságok, testületek tagjai nem merték vállalni egy esetleg bekövetkezı
kudarcért vagy éppen tragédiáért a reájuk háruló felelısséget. Valószínőleg ez
vezetett engem is arra, hogy a transzferálás végrehajtása ellen szavazzak –
ismerte be Maron. Aztán tőnıdve folytatta: – Akkor eszembe sem jutott a
reprobot, de amikor az ülés után Kelemen ismét elıállt javaslatával, és még
egyszer, most már igen alaposan átnéztem a terveit, éreztem, hogy helyesen
cselekedtem. Ha mégis zsákutcába jutunk a reprobottal, még elıvehetjük
Bertalan javaslatát. Majd meglátjuk, milyen döntés születik akkor.
– Értem... Azért ugye nincs kifogása ellene, ha adandó alkalommal szóba
hozom Parrag elıtt a dolgot, és én kérdezem meg tıle, miért szavazott
Bertalan mellett?
 – Várjon ezzel, kérem, hiszen láthatta, milyen idegállapotban van most az
az ember!
– Természetesen várok, s egyébként is csak akkor kerítek sort ilyen
beszélgetésre, ha ez a nyomozás érdekében feltétlenül szükségessé válik –
válaszolta készségesen Telkes, aztán felállt. – Tehát mikor hoz össze
professzor úr Ravinnal?
– Itt marad most az intézetben?
– Nem. De megadok egy telefonszámot, amelyiken az ügyeletes mindig
tudja, hol vagyok elérhetı, és azonnal továbbítja az üzenetet.
Maron összehajtotta és a pénztárcájába süllyesztette a cédulát.
– Még ma jelentkezem – ígérte meg, miközben az ajtóig kísérte Telkest.

A “fınök", ahogyan beosztottjai a nyomozócsoport vezetıjét általában

nevezték, kényelmesen elterpeszkedve ült egy karosszékben. Lábát átvetette a
karosszék karfáján, és cipıje sarkával idınként hangosan koppantott
egyet-egyet a már meglehetısen elnyőtt bútordarab oldalán. Amíg Telkes
beszélt, az ablak csipkefüggönyén keresztül, ide-oda vándorló tekintettel nézte
a háztetık fölött röpködı madarakat.
– Bármilyen különösen hangzik is, Bertalan kulcsszerepet játszik ebben az
ügyben – állt meg járkálás közben Telkes a fınöke elıtt. – Ebben egészen
bizonyos vagyok! A Biokibernetikai Intézetben lezajlott események
valamiképpen mind összefüggenek, de Bertalan...
– Nevezze csak nevén a gyereket: nem tartja kizártnak, hogy Bertalan
követte el a gyilkosságokat. Jó..., de miért gyilkolt volna? Aztán meg
érdekében állhatott-e, hogy eltüntesse a marsagyat?
Telkes ide-oda rakosgatta az íróasztalon szétszórt iratokat és fényképeket,
majd olyan hangsúllyal, mintha minden mondanivalóját ebbe a mondatba
akarná sőríteni, megjegyezte:
– Ha ezt tudnám, azt hiszem, már mindent tudnék... Egy biztos: hibát
követett el, aki engedély nélkül kivette a marsagyat a páncélszekrénybıl!
Újabb szálat adott a kezünkbe.
– Ez valószínő... No, és mi a véleménye Parrag különös... hogy is
mondjam?... rövidzárlatáról a reaktorteremben? Mégiscsak furcsa, hogy egy
biokémikus egyszerre csak ilyen, a maga szakterületétıl igen távol esı
találmánnyal áll elı, és aztán egyik pillanatról a másikra tökéletesen elfelejti,
amit elıbb – állítólag – pontosan tudott?
– Pedig úgy történt, ahogy mondtam... Egyik percben még nagyhangú volt,
fölényes, magabiztos, aztán villanásnyi idı alatt szánalmas figura lett belıle.
– Hm... És mondja, mire jutott Bertalannal?
 – Semmirıl nem akar tudni. Pedig... Szóval van valami a füle mögött!
– Bertalan mit tart Parrag különös viselkedésérıl?
– Azt mondja, ennek nincs jelentısége. Szerinte Parrag mindig is furcsa
ember volt, különc a maga nemében. A többiek, Parrag munkatársai azonban
nem így vélekednek.
– Mit mondanak róla?
– Valóban bogaras, de egyébként csöndes, szerény, jóindulatú emberként
ismerte mindenki a legutóbbi napokig. Egyetlen rossz szokása volt, hogy
olykor felöntött a garatra... Aztán egyszerre megváltozott. Amint mondják,
mintha kicserélték volna. Maron professzor néhány napja tréfálkozva poraiból
föltámadt középkori zsarnoknak nevezte titkárnıje elıtt Parragot. Akkor is
olyasmit mővelt, amihez azelıtt sosem lett volna bátorsága. “Úgy látszik, egy
másodszor született despota lelke vert Parragban tanyát" – mondta volna
Maron. Nyomban elnevezték Redivivusnak, és azóta ezen a néven emlegetik a
háta mögött.
– Miért csak a háta mögött?
– Mert már senki sem mer vele közvetlenebb hangon beszélni. Ingerlékeny,
kötekedı, fütyül mindenre és mindenkire, egyformán goromba férfival,
nıvel... Velem sem viselkedett másképpen, amikor a robbanás után
kihallgattam.
Telkes most rendkívüli élességgel érezte maga körül Parrag minden
mozdulatát, hallotta hangját, látta lobogó tekintetét, attól a pillanattól kezdve,
hogy megismerte.
– Mikor találkozik Ravinnal? – riasztotta fel gondolataiból a fınöke.
– Ma este. – Hol?
– Maron lakásán. A professzor meghívta magához, de arról nem tett neki
említést, hogy én is ott leszek. İszintén megvallva nem tételeztem föl az
öregrıl, hogy ilyen ügyesen rendezi el a dolgot.
– Parrag olyan állapotban van, hogy beszélni lehet vele?
– Úgy tőnik, az elmúlt néhány nap alatt szinte tökélyre vitte ezeket a gyors
“színeváltozásokat" – válaszolta akaratlanul elnevetve magát Telkes. – Azt
beszélik, alig hagyta el a félbemaradt kísérlet után a reaktortermet, egyszerre
megtorpant, aztán se szó, se beszéd, faképnél hagyta azokat, akik a
betegszobába akarták kísérni. Azóta megint Redivivusként viselkedik.
– Ravin milyen viszonyban van vele?
– Régebben, amikor a marsagyat az intézetbe szállították, együtt végezték
az elsı biokémiai vizsgálatokat. Akkor még jó viszonyban voltak...
– És most?
– A többi között erre is választ szeretnék kapni ma Ravintól.
– A többi között? Mit akar még megtudni tıle?
 – Azon a transzferbizottsági ülésen, amikor elutasították Bertalan
javaslatát, Ravin a transzferálás, vagyis Bertalan mellett szavazott. Ám amikor
hírét vette, hogy éppen a marsagy ismeretanyagának feltárása érdekében
Maron újra elıvette Kelemen egy idı óta kissé háttérbe került tervét, és most
gyorsított ütemben el akarja készíttetni a reprobotot, nem pártolta többé a
memotranszferálást, hanem Kelemen mellé szegıdött. Sıt aktív részt is vállalt
a munkában. Ez eddig érthetı. İ találta meg és hozta át a Földre a néhai
marslakó agyát, hogyne lenne hát kíváncsi rá, mit rejtenek azok az
agysejtek!... Ravin mégis elpártolt a már rendelkezésre álló
memotranszferátortól. Mi indította arra, hogy máról holnapra Kelemen
találmánya mellé állt, és ma már esküszik a reprobotra?
– Értem. Erre akar tehát választ kapni tıle...
– Azt is meg akarom tudni, hogy mirıl tárgyalt közel egy óra hosszat
négyszemközt Bertalannal közvetlenül a robbanás elıtt, amelynek okát a
szakértınek máig sem sikerült megnyugtatóan tisztáznia.
– Honnan tud Ravin és Bertalan tárgyalásáról?
– A helyszíni szemle alkalmával említette az egyik asszisztens, aki
ugyancsak a reproboton dolgozik. Kelemen utasítására sürgısen meg kellett
volna valamit csinálnia, de nem boldogult a munkával. Tétlenül várakozott,
mert Kelement sehol nem találta. Amikor pedig Ravint kereste, megtudta,
hogy az Bertalannál van, aki azonban meghagyta, hogy ne zavarják, amíg
Ravinnal tanácskozik.
– Ezek szerint sem Bertalan sem Ravin nem lehet Kelemen gyilkosa,
hiszen körülbelül ekkor kellett történnie a gyilkosságnak...
– Körülbelül?... – ismételte erısen megnyomva a szót Telkes. – Az orvosok
nem tudják percnyi pontossággal megmondani, mikor következett be a halál.
Pedig ez rendkívül fontos lenne.
– Hányan dolgoznak az intézetben?
– Csaknem kétezren.
– Hogyan akarja megállapítani, hogy a kritikus idıpontban ki tartózkodott
a munkahelyén és ki nem?
– Ha csupán azt nézem, hogy kinek állhatott érdekében Kelemen
meggyilkolása, kinek állt útjában a fiatal mérnök vagy ki haragudott rá
valamiért, néhány tucat emberre szőkül a kör...
Telkes az órájára pillantott.
– Mennem kell, mert mielıtt Ravinnal találkozom, még egyszer körül
akarok nézni Kelemen lakásán. Bertalan nem az az ember, aki a levegıbe
beszél... Amikor a páncélszekrény kulcsáról faggattam, valószínőleg nem
véletlenül forgatta úgy a szót, hogy a halott Kelemenre terelıdjék a gyanú.
 A nyomozóosztály vezetıje borostás állat kaparászva úgy pislogott
Telkesre, mint egy öreg bagoly.
– Ha végzett, okvetlenül keressen fel. Itt, vagy a lakásomon megtalál.
– Jelentkezni fogok – ígérte Telkes, és vállára dobta esıkabátját. Siettében
köszönni is elfelejtett.

Litta szorgosan tett-vett a parányi teakonyhában, melynek négy fala,

helyesebben a bal kéz felıl majdnem a mennyezetig érı fiókos-rekeszes
faliszekrény, mellette a fedılapjával konyhaasztalként is szolgáló frizsider és a
félig falba süllyesztett villanytőzhely között mindössze annyi hely maradt,
hogy éppen csak meg lehetett fordulni.
Mire tálra rakta a készen vásárolt szendvicseket, a kávéfızıbıl sustorogva
ömlött a fekete. Csészét, kanalat, cukrot keresett. Aztán beidegzett
mozdulattal megigazította a haját, elsimította a Parragtól kölcsönvett
fürdıköpenyen a ráncokat, és kezében a megrakott tálcával visszament a
szobába.
Elsı pillantásra azt hitte, hogy Parrag elaludt. A férfi szétvetett karral
hason feküdt a rekamién. Mint aki rosszat álmodik, érthetetlen szavakat
motyogott, és hunyorgott szempilláival, mintha erıs fény vakítaná. A rekamié
elıtt a szınyegen hevert a takaró, melyet Litta terített rá, amikor felkelt
mellıle, hogy összekészítse a vacsorát.
Valahol távol megkondult egy harang. Litta számolta a vontatott
kondulásokat. A hang áthatolt a félhomályon, és szinte hullámzott a lakásban,
mintha a fényreklám gyorsan változó színei ringatnák a falak között.
Hét... nyolc... kilenc...
Az utolsó harangütést mélységes csend követte, amelyet csak Parrag ziháló
lélegzete tört meg. A halk zihálás szinte beleszövıdött a csöndbe és részévé
lett. Keze ügyében most is ott volt az üveg és a pohár.
Litta csöndesen odább tette az asztalkát, de abban a pillanatban Parrag
felnyitotta a szemét és rámordult:
– Tölts, és adj egy pohárral!
Litta nem mert ellentmondani, pedig Parrag megint nagyon sokat ivott. A
nemrég nyitott üveg alján már alig egy-két ujjnyi ital volt. Jobb is így –
gondolta Litta –, ha lerészegedik, talán könnyebb lesz szóra bírni...
Töltött, odaadta a poharat, és leült a pamlag szélére. Parrag egy hajtásra
kiitta a méregerıs italt, a szınyegre dobta a poharat, és hirtelen mozdulattal
magához rántotta Littát. A vad csókok elernyesztették, aztán újra
felkorbácsolták a vérét. Megfeledkezett a szendvicsekrıl, a kávéról,
mindenrıl...
 Litta hanyatt feküdt, két karját feje alá csúsztatva. Szeme elıtt pontok
táncoltak, azokat figyelte. A pontok megnıttek, villámsebesen forogni kezdtek
önmaguk körül, és tüzes csíkokba rendezıdtek, amelyek hangtalanul surrantak
el valahová a semmibe.
Mi lesz ennek a vége? – ötlött fel benne, és borzongva látta maga elıtt a
holnapokat, mint valami hosszú utat, amelyen végig kell mennie, mert
hasztalan próbál ellenszegülni. Nem lesz többé része a nyugalom édességében,
mennie kell, reménytelenül és öröm nélkül, gondolatait is előzve agyából, egy
férfival, aki voltaképp nem is ember, és aki korlátlanul uralkodik teste, lelke
fölött...
Amikor Parrag megmozdult mellette, Littában felderengett és villanás alatt
elhatározássá érlelıdött egy gondolat.
Parrag közelebb húzta az asztalkát az üveggel. Mohó, nagy nyelésekkel
öntötte magába az italt, amíg ki nem ürült az üveg.
Litta nem törıdött vele. Agya lázasan dolgozott, gondolatai teljesen
elfoglalták. Arra sem figyelt fel, amikor Parrag az utolsó korty után megint
elnyúlt mellette, mozgolódott egy keveset, aztán hirtelen elcsendesedett.
Arcáról eltőnt a részeg mámor, szemét összehúzta, és feszülten figyelt, mintha
igen messzirıl szokatlan zaj szőrıdnék fülébe és a hangok eredetét akarná
megállapítani. Centiméterrıl centiméterre közelebb húzódott Littához, amíg
fejük majdnem érintette egymást.
Sokáig feküdtek így. A teakonyhában égve hagyott lámpa halvány fénye
beszőrıdött a szobába, és letompította a fényreklámnak az ablakon beömlı
élénk színeit.
– Ha megteszed, téged is megöllek! – szólalt meg egyszerre Parrag
közönyösen.
Litta abban a pillanatban tudta, mekkorát hibázott, amikor megfeledkezett
arról, hogy Parrag olvas a gondolataiban. Villámgyorsan leugrott a rekamiéról,
iszonyú erıfeszítéssel nyugalmat erıltetett magára, és csodálkozást színlelve
megkérdezte:
– Mit ne tegyek meg?
– Rá akarod venni Bertalant, hogy mondjon el mindent Maronnak. Ha
pedig Bertalan nem áll kötélnek, magad mész Maronhoz, és elmondod neki,
ami történt. Éppen most határoztad el magad erre! – Parrag felkönyökölve
nézte a sarokban riadtan lapuló Littát, és rázkódott a nevetéstıl. – Mit tesz erre
az öreg? Rohan Telkeshez, hogy csípjen engem nyakon, Bertalant és téged
pedig fegyelmi bizottság elé állít majd. Ha ugyan beéri ennyivel...
– Miért ne érné be? – szaladt ki Litta száján.
 – Elfelejted, hogy az intézet falai között rövid idın belül két gyilkosság
történt? Telkes hol itt, hol ott bukkan fel, mászkál, kérdezısködik, szimatol...
Ha kitudódik, hogy Bertalannal tilalom ellenére, titokban transzferáltatok...
Egy legyintéssel fejezte be a mondatot.
– Ostobaságot beszélsz! – próbálta Litta elütni a dolgot.
– Kapcsold be inkább a tévét – kérte, aztán még hozzáfőzte:
– A színesen jó mősor van. Megnézzük, és közben eszünk valamit.
– Miért akarsz túljárni az eszemen? – húzta el a száját Parrag. – Valid be,
abban reménykedsz, hogy amíg a mősort nézed, kordában tudod tartani a
gondolataidat. Igaz? No, majd meglátjuk...
Litta megkönnyebbülésére Parrag a túlsó sarokban álló tévéhez sattyogott.
Részegen imbolyogva rákönyökölt, bekapcsolta. Egész súlyával a
készülékszekrényre nehezedve várt, amíg a képernyı felfénylik és megjelenik
rajta a kép.
Örökkévalóságnak tőnt minden másodperc. Litta nem mert mozdulni, félt,
hogy ezzel magára vonja Parrag figyelmét. Az úgy állt ott szétterpesztett
lábbal, felsıtestével a tévére borulva, mint akibıl elszállt az élet.
Amikor felfénylett a képernyı és egy gyorsan pergı párbeszéd kezdett
áradni mind nagyobb erıvel a hangszóróból, Parrag felriadt, de nem mozdult a
készülék mellıl. Csak a fejét fordította el; tekintetével végigtapogatott minden
bútordarabot, a képeket és a szınyegeket, fürkészve, kíváncsian. Aztán karja
is megmozdult, ujjaival megkereste a szabályozógombot és lehalkította a már
bömbölve harsogó gépet. Közben kissé hátrább csúszott a készülékszekrényre
ejtett arca, és ekkor váratlanul a látóterébe került Litta.
Arcán ijedtség, aztán félszeg, torz mosoly ömlött el. Lélektelen, merev
tekintettel bámulta Littát. Szája mozgott, mondott valamit, de csak ajka
formálta a szavakat, hang nem jött ki a torkán.
Litta moccanni sem mert. Egyetlen gondolata volt: menekülni kell! El
innen..., de hogyan?
Jóllehet tapasztalatból tudta, hogy ilyen távolságból – néhány méterrıl –
Parrag már nem képes olvasni gondolataiban, mégsem merte végiggondolni,
miképp menekülhetne.
Csak késıbb kezdett ébredni ebbıl a magára kényszerített, önkívülettel
határos állapotból, de olyan óvatosan, olyan lassan és bizonytalanul, mint aki
keskeny pallón imbolyog, s minduntalan attól retteg, hogy egyetlen elhibázott
lépés és a tátongó mélységbe, sötétségbe zuhan, ahol megfoghatatlan rémek
lebegnek.
E pillanatban úgy érezte, hogy mindaz, ami történt, nem is volt valóság,
hanem csak elkínzott idegeinek lázálma.
 Mint vérátömlesztés után a nagybetegben, hirtelen újra eláradt benne az
élet melege. Tekintete lesiklott a szoba mennyezetérıl, egy ideig mintha
keresett volna valamit, aztán megpihent Parragon.
Mindenre el volt készülve, csak arra nem, ami a következı pillanatban
történt. Tekintetük találkozott. Parrag hátraperdült, és hátát a tévének vetve
meredt Littára. Egész testében remegett. Lassan felemelte egyik kezét –
kifordított tenyerét a védekezés ösztönös mozdulatával bizonytalanul lengette
ide-oda az arca elıtt.
Körülnézett, mintha segítséget várna valahonnan. Hátranyúlt,
megkapaszkodott a most alig hallható hangokat, de kellemetlenül éles fényt
sugárzó készülékbe.
– Bocsásson meg..., lehetetlenül viselkedtem – dadogta. A szavak
szakadozottan tépıdtek ki belıle, és összekeveredtek a tévébıl áradó
hangokkal. – Sejtelmem sincs... Igazán nem értem, hogyan történhetett, hogy
én..., hogy maga..., hogy így...
A tévékészülék alatt az asztalkában egy fiók volt. Parrag olyan hevesen
rántotta ki a fiókot, hogy minden a földre hullott. Négykézlábra ereszkedve
turkált a szétgurult holmik között. Végre megtalálta, amit keresett. Egy pipát
és egy csomag dohányt.
Törökülésbe kuporodott a tévé mellett a szınyegen, és remegı ujjakkal
megtömte a pipáját. Rá is gyújtott volna – ha lett volna gyufája. Kiábrándító
látvány volt a derékig meztelen, gyámoltalan és ijedt ember. – Most olyan,
mint azelıtt volt! – villant át Litta agyán.
Az idegeket tépı, testét és szellemét végsıkig kimerítı percek után Litta
mintha hirtelen felszabadult volna gyötrelmes és megalázó rabságából. Érezte,
most nincs Parrag hatalmában.
Összekapkodta ruháit és villámgyorsan öltözni kezdett. Közben megkereste
retiküljében az öngyújtóját és Parrag ölébe dobta.
– Tessék, gyújts rá! – Felnevetett. – Tudod mit? Maradjon a tied..., emlékül
tılem!
Parrag még mindig a tévé elıtt ült, töprengve, izgatottan fújta a füstöt és
nem mozdult. Litta felöltözött, és a könyvszekrény üvegét tükörnek használva
már haját igazította, amikor belül szorongva, de látszólag közömbösen
megkérdezte:
– Imént azt mondtad, hogy két gyilkosság történt az intézetben. Nyilván
Kormos és Kelemen halálára céloztál... Ezek szerint Kelemen esetében a
rendırség téved, vagy félre akarnak vezetni bennünket, amikor
szívinfarktusról beszélnek... Vajon miért? Mit tudsz Kelemen haláláról?
Azt hitte, itt a pillanat, amikor végre kérdéseket tehet fel, és választ is kap
rájuk. De Parrag hallgatott. Mohón szívta a szortyogó pipát; híg füstkarikákat
pöffentett szájából, és figyelte, amint azok kígyózva, hajladozva szállongtak a
levegıben.
Litta nem merte túlfeszíteni a húrt. Rendbe hozta magát, és elmenıben még
odavetette:
– Kedden este megint eljövök.
– Kedden? Csak négy nap múlva? – Parrag hangjában most könyörgés
bujkált.
Littát váratlanul érte a kérdés. Rádöbbent, hogy máris újabb ígéreteket tett,
holott elhatározta, hogy többé nem jön ide...
Most ı maradt adós a válasszal. Zavarában a tévéhez lépett, és kikapcsolta
a készüléket.
Parrag lassan megfordult ültében és különös, fürkészı pillantást vetett
Littára. Aztán a tévére siklott a pillantása, valószerőtlenül tágra nyílt; arcára,
volt írva, hogy ebben pillanatban rájött valamire. Felugrott, aztán vadul
kirántotta a szájából a pipát és a földhöz vágta.
Litta, már teljesen felöltözve, megriadva figyelte az érthetetlen jelenetet.
Az ember, aki most feléje közeledett, megint a másik, a transzferált Parrag
volt.
– Te..., te átkozott! – sziszegte Littára. – Mit akartál megtudni tılem? Eh,
mindegy... Úgysem tudtál meg semmit!... De mondd, azon gondolkodtatok
már, hogy mihez kezd Bertalan, ha egyszer tényleg elkészül a reprobot, és
Ravin az égvilágon semmit sem talál majd a marsagy neuronjaiban?
Fékevesztetten felnevetett. Aztán féllábra nehezedve, mint valami
pörgettyő, megfordult egyik sarkán, felkapott egy keze ügyébe esı vázát, és a
tévé képernyıjébe vágta.
– Ez legalább nem babrál ki velem többé! – nézte elégedetten a roncsokat.
Majd mintha mi sem történt volna, folytatta:
– Kár, hogy valószínőleg nem így alakulnak majd a dolgok. A reprobot
aligha fog elkészülni!... Pedig pokoli mulatság lett volna végighallgatni, mit
hazudozik össze Bertalan, ha minden kiderül és a transzferbizottság
felelısségre vonja a tilalom ellenére végrehajtott transzferálásért.
– Honnan szerezhetnének tudomást róla?
– Akár tılem is! Az én idım azonban még nem jött el, tılem egyelıre nem
kell tartanotok...
– Hanem kitıl?
– Telkes nem ok nélkül sündörög folyton-folyvást Ravin körül.
– Ettıl ugyan nem lesz okosabb. Hiszen Ravin nem tud a transzferálásról!
– De sejti, hogy történt valami. Néhányszor sikerült elkapnom egy-egy
gondolatát. Felfigyelt rá, hogy a transzferbizottság ülésén jelentkeztem a
kísérletre. Ha ezt elmondja Telkesnek, Bertalan szorult helyzetbe kerülhet. No
és persze, vele együtt te is. Kormost már nem vehetik elı...
– Te ölted meg Kormost? – szegezte neki a kérdést minden bátorságát
összeszedve Litta.
Parrag szembefordult vele, és csak egy futó, gúnyos mosollyal válaszolt.
Aztán a rekamiéhoz ment, leheveredve magára terített egy takarót, és
parancsoló mozdulattal az elıszobaajtó felé mutatott.

Ravin munkaidı után még eldolgozgatott a laboratóriumban egy órát, aztán

gyalogszerrel indult neki a kanyargós, lejtıs hegyi utaknak. Maron körülbelül
fél óra járásra lakott az intézettıl, egy kisebb társasházban, amelyet
autóbuszon csak nagy kerülıvel lehetett innen megközelíteni.
– Vajon mit akar tılem az öreg? – töprengett az úttest közepén baktatva. –
Máskor is megtette, most is megtehette volna, hogy a szobájába hívat, ha
valamit meg akar beszélni velem...
Tudomása szerint Maron az intézetiek közül még senkit sem fogadott a
lakásán. El sem képzelhette, minek köszönje a megtiszteltetést.
A reprobotról lesz majd szó? Egyelıre az állatkísérletek eredményeit
tanulmányozta, amelyeket még Kelemen végzett a reprobot néhány maga
készítette szerkezeti részével. Sajnos, a hátrahagyott feljegyzések hézagosak,
sok fontos kérdésre nem adnak kielégítı választ.
Az utcák kihaltak voltak, sehol egy lélek. Az égen bolyhos felhıszınyegek
úsztak, mint nagy szürke birkanyájak végtelen égi mezın.
Egy tarajos hegygerinc fölött felszakadt a felhıtakaró, és a lenyugvó Nap
utolsó üzeneteként lángoló fénypászma lobbant át a résen, A felhık alja vörös
lett, mint a szürke vas, ha tőzbe mártva felizzik.
Egy kanyar után meredeken lejteni kezdett az út, aztán nyílegyenesen
kapaszkodott fel a túloldali dombtetıre, ahol néhány beépítetlen telek között
magánosán, fehéren világított egy modern lakóház.
– Ez lesz az! – gondolta Ravin, és az órájára pillantva meggyorsította
lépteit. Alaptermészetéhez tartozott a pontosság, most is percre pontosan akart
érkezni.
– Hová tőnhetett a marsagy? – kalandoztak el ismét a gondolatai. Észre
sem vette, hogy közben majdnem futásig felgyorsult, hosszú léptekkel
közeledik a lejtı aljához.
Szinte személyes sérelemnek érezte a lopást. A Marson életét kockáztatta,
hogy felhozza a homok alá süppedt romvárosból a marsagyat. Akkor még csak
sejtette, mit tartalmazhat a különös alakú, átlátszó anyagból készült tartály.
Ösztönös megérzésének engedett, amikor tőzön-vízen át kiharcolta, hogy a
Földre visszatérı legközelebbi őrhajó szinte grammokra kiszámított
szállítmányában az ı lelete is helyet kapjon.
Ravin makacsul kitartott, és neki lett igaza. Tudományos szempontból
hasonló értékő lelet eddig még nem került idegen bolygóról a Földre.
Amióta a marsagy eltőnt, képtelen volt teljes odaadással dolgozni a
reproboton. Legszívesebben nyomban visszament volna a Marsra, hogy újabb,
ugyancsak konzervált aggyal térjen vissza. Most már tudta, hol kell keresnie...
Egy ilyen forduló azonban a két bolygó, a Föld és a Mars egymáshoz
viszonyított helyzetétıl függıen legkedvezıbb esetben is mintegy 33 hónapig
tart! Ha most elhagyná a Földet, Bertalan könnyen felülkerekedhet, és a
reprobotról unos-untalan hangoztatott lesújtó véleménye talán még Maronnak
is kedvét szegné. Nincs más hátra: elıbb készüljön el a reprobot, aztán jöhet
az újabb utazás a másik bolygóra. Hátha közben elıkerül a marsagy!...
Csengetésére maga Maron nyitott ajtót. Ravin tudta róla, hogy szerény kis
lakásban kettesben él feleségével, mégis zavarba jött, amikor ilyen szokatlan
körülmények közt egyszerre szembetalálta magát a professzorral.
– Jöjjön, csak jöjjön! – tessékelte be Maron az ajtón. – Nagy nap ez nekem
– mondta mosolyogva –, hiszen idejét sem tudom, mikor volt utoljára
vendégem. Ma azután egyszerre kettı is van!
Bevezette az egyik szobába, ahol Ravin nem kis meglepetésére Maron
felesége helyett Telkes várta ıket.
– Ismerik egymást, bemutatásra tehát nincs szükség – mondta Marón, és
leültette két vendégét. Ravinhoz fordult: – Néhány szó magyarázattal tartozom
önnek, aztán átengedem a nyomozóhatóságnak – mutatott fanyar mosollyal
Telkesre. – Megkért, hozzam össze önöket. De az intézeten kívül és olyan
körülmények között, hogy találkozásukról senki ne szerezhessen tudomást.
Ravin nem próbálta titkolni meglepetését. Nem tudott mit mondani, csak
felhúzta vállát, és megpróbált mosolyogni. Ez azonban nemigen sikerült.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha rögtön a tárgyra térek – hajolt kissé a széken
elıre Telkes, és szeme ettıl kezdve egy pillanatra sem engedte el Ravin
tekintetét. – Az elmúlt napokban meghalt az intézet két munkatársa, Kormos
technikus és Kelemen mérnök. Egy, még tisztázatlan körülmények közt
bekövetkezett robbanás pedig súlyos sebesülést okozott. Végül nyomtalanul
eltőnt a marsagy. Mindezt ön is tudja.
– Igen..., természetesen... – bólintott zavartan Ravin.
– Néhány kérdésre szeretnék választ kapni öntıl. Ahhoz azonban, hogy
tisztán lássa, milyen súlya lehet annak, amit mondani fog, még el kell
mondanom egyet-mást. Kormost is, Kelement is meggyilkolták. Feltevésünk
szerint a két gyilkosság, a robbanás és a marsagy eltőnése közt összefüggés
van...
 Az, hogy Telkes többes szám elsı személyben használta a “feltevés" szót,
olyan szorongást ébresztett Ravinban, amilyenhez hasonlót még soha nem
érzett. Most fogta csak fel, hogy Maron célzatosan mondta az imént: “... aztán
átengedem a nyomozóhatóságnak".
– Mit kíván tılem? – kérdezte rövid hallgatás után.
– Tudomást szereztünk róla, hogy azon a napon, amikor a robbanás történt
és Kelement megölték, Bertalan doktor telefonon kereste önt a munkahelyén.
Nem sokkal ezután hosszabb idıt töltött nála. Ketten voltak, négyszemközt.
Mién hívatta Bertalan doktor? Mirıl tárgyaltak?
– Kért, hogy ez kettınk közt maradjon – tiltakozott Ravin a válaszadás
ellen, aztán inkább Maronhoz intézve szavait, megkérdezte: – Miért nekem,
miért nem Bertalannak teszik fel a kérdést?
A professzor fáradtan, mozdulatlanul ült szemben Ravinnal, akinek az
arcán most is ugyanaz a megdöbbenést palástoló suta mosoly bujkált, amely
akkor rajzolódott ajka köré, amikor Telkestıl megtudta a két haláleset valódi
okát. Mintha ez a kis mosoly odafagyott volna a szájára.
– Gondolhatja, oka van, hogy ezt az utat választottam – hallotta Telkes
száraz, határozott hangját. – Kérdésemre öntıl kell választ kapnom. Próbáljon
visszaemlékezni a beszélgetésre, és mondjon el mindent. Olyan apró
részleteket is, amelyeknek akkor esetleg nem tulajdonított jelentıséget, és
talán még ma sem tartja fontosnak ıket.
– Kérem... – adta meg magát Ravin. Becsukta szemét, mintha lehunyt
szemhéjai mögött könnyebben tudná felidézni a beszélgetést. – Bertalan rá
akart venni, hogy ne vállaljak részt a reprobottal kapcsolatos munkákban,
hagyjam magára Kelement, mert a dolognak úgyis fiaskó lesz a vége. Bertalan
nem hisz a reprobotban, amellett fölöslegesnek is tartja megvalósítását. Azt
tartja, hogy a memotranszferátort kell továbbfejleszteni, mert ez a jövı útja.
Szerinte csupán az élıbıl élıbe való transzferálás problémáját kell még
megoldani...
– Mit válaszolt erre?
– Azt, hogy ha a transzferbizottság akkor engedélyezte volna a
transzferálást, ma talán magam is ezen a véleményen lennék, így azonban új
helyzet állott elı, s ebben a helyzetben nem tehetek mást, mint hogy teljes
erımmel Kelement segíteni...
– Erre Bertalan?
– Kelement megszállott fantasztának nevezte, aki, engedelmet kérek –
biccentett Ravin Maron felé –, még a professzor urat is beugratta ebbe a
születése pillanatától kudarcra ítélt vállalkozásba.
– Hogyan beszélt Kelemenrıl? Győlölve, vagy csak lenézéssel?
 – Hol így, hol úgy... Egyébként egész idı alatt, már kezdettıl fogva
rendkívül ideges volt. Mintha elızıleg felbosszantotta volna valami vagy
valaki...
Ravin elhallgatott, aztán pattintott az ujjával. Az önkéntelen mozdulat nem
kerülte el Telkes figyelmét.
– Folytassa kérem!
– Volt egy megjegyzése, amit akkor nem értettem, és máig sem találom
értelmét. Igaz, nemigen gondolkoztam rajta...
– Mi volt az?
– Állandóan az ajtót nézte, mintha várna valakit. Aztán minden apropó
nélkül egyszerre megkérdezte: “Merre tekereghet Parrag? Nem látta valahol?"
– Miért tartja ezt fontosnak?
– Mert amirıl addig szó esett köztünk, semmilyen összefüggésben sem volt
Parrag személyével. Amolyan kisiklás volt ez, amikor az emberbıl
akarva-akaratlan kibuggyan valami, mert erısen foglalkoztatja.
– Több szó nem esett Parragról?
– De igen.
– Éspedig?
– Megkérdeztem, mire véli Parragnál azt a furcsa... nem is tudom, hogy
fejeztem ki magam... ingatag magatartást, aminek több alkalommal tanúi
voltunk. Mi okozhatja szerinte ezeket a gyors hangulatváltozásokat? Szó
szerint emlékszem a válaszára: “Az az ember mindig bolond volt egy kicsit.
Most ez a bolondériája... Ne tulajdonítson ennek jelentıséget."
– Ön mióta ismeri Parragot?
– Amióta visszatértem a Marsról, és együtt vizsgáltuk a konzervált agyat.
– Valóban hajlamos volt hirtelen hangulatváltozásokra?
– Igen, de ezek a változások csak abban mutatkoztak, hogy hol
mértéktelenül lelkesedett valamiért, hol pedig oktalanul letört, elcsüggedt,
ilyenkor alig lehetett lelket verni belé. Azonban sohasem volt agresszív, ha
valakinek olykor utasítást adott valamire, az inkább kérésnek, mint
parancsolásnak hangzott. Ezért is szorult annyira háttérbe Bertalan mögött...
Telkes felállt, néhány lépést tett a szobában, aztán megállt Ravin elıtt. Az
olyan tekintettel nézegette az ablakokat padlóig borító csipkefüggönyök
mintáját, mintha Telkes ott sem lett volna a szobában. Ezzel akarta jelezni,
milyen kellemetlen számára ez a kérdezısködés.
Telkes az asztalnak támaszkodott öklével, és egészen közel hajolt
Ravinhoz.
– Tanúja voltam a jelenetnek, amikor a reaktorteremben Parragból egyik
pillanatról a másikra szánalmas, tehetetlen emberroncs lett, holott röviddel
elıbb még fölényes biztonsággal irányította a seregnyi embert, akik részt
vettek a kísérletben. Tud errıl?
– Igen.
– Ön szerint mi okozhatta Parrag összeomlását?
– Csak szakorvos, talán pszichiáter adhatna erre kielégítı magyarázatot...
– Hallani sem akar arról, hogy orvosi vizsgálatnak vesse alá magát – szólt
közbe Maron. – Azt mondja, ilyen pillanatnyi rövidzárlat mindenkinél
elıfordulhat, ha túlfeszített idegállapotban dolgozik valamin.
– No, majd mi gondoskodunk róla, hogy ne ellenkezzék – jegyezte meg
Telkes.
– Hogyan?
– A sebesülést okozó robbanásért közvetve vagy közvetlenül Parrag is
felelıs, hiszen az a kísérleti berendezés robbant fel, amelyet ı állított össze. S
mert meglehetısen zavaros magyarázatokat ad arról, hogy mi okozhatta a
robbanást, a nyomozó hatóság elrendelheti elmeállapotának megvizsgálását.
Hol Bertalan doktorra igyekszik hárítani a felelısséget, hol meg azt állítja,
hogy olyan dolgokat készül megvalósítani, amelyek egész sor tudományos
megállapítást, alapvetı ismeretet fognak halomra dönteni.
– Ilyen kijelentéseket már én is hallottam tıle...
– Ön most is jó viszonyban van Parraggal? – kérdezte Telkes.
– Nem mondhatnám. Azelıtt ıszintén kedveltem, de amióta... – Ravin
akaratlanul elmosolyodott, közben gyors mozdulattal megigazította nadrágját
a térdén. Aztán elkomolyodva folytatta: – Amióta, valószínőleg éppen
megváltozott magatartása miatt, valaki ráragasztotta a Redivivus nevet,
mindenki visszahúzódott tıle. Rabiátus, elutasító, fölényes. Merıben más,
mint amilyen még alig néhány napja is volt. Ahogy most viselkedik...
Legyintett, mintha attól tartana, hogy nevetségessé teszi magát, ha
elmondja, ami véletlenül az eszébe jutott.
– Mit akart mondani? Hogyan viselkedik Parrag?
– Ostobaság embert állattal összehasonlítani, meg aztán sértı is. Még
távollétében sem szeretném megbántani Parragot...
– Ilyesmire most nem lehetünk figyelemmel – ütögette jegyzetkönyvével
Telkes türelmetlenül az asztalt. – Beszéljen, kérem!
– Délelıtt egy transzferált majommal akartam kísérletezni – kezdte
vonakodva Ravin. – Szelíd, állatkertben nevelkedett, sok mindenre betanított
csimpánzból ültették át belé az emlékképeket Bertalanék. A transzferált állat
azelıtt gonosz természető és vad volt. Jóformán közvetlenül az ıserdıbıl
került hozzánk.
– Mit tapasztalt nála?
 – Az asztalom mellett csendben kuporgott a ketrecében. Transzferálás után
majdcsaknem beszélgetni lehetett vele... Különbözı hangokon vagy
mozdulatokkal jelezte, mit akar, amikor pedig én utasítottam valamire, elsı
szóra engedelmesen teljesítette a parancsot. Játékos, kedves jószággá tette a
transzferálás.
– Aztán?
– Ma egyszerre mintha az ördög szállta volna meg. Ismét idomítatlan
vadállat lett, éspedig szinte egyik pillanatról a másikra. Amikor meg akartam
simogatni, hogy lenyugtassam, belémharapott – mutatta bekötött ujját.
– Érdekes – csóválta fejét tőnıdve Maron.
– Ennél sokkal érdekesebb azonban, hogy ez az állapot mindössze néhány
percig tartott, aztán ismét megszelídült. Olyanná változott, amilyenné
transzferálás után lett.
– Mivel magyarázza ezt? – kérdezte Telkes.
– Erre, sajnos, nem tudok választ adni. Senki nem ment a közelébe, egész
idı alatt kettesben voltunk a szobámban. Egy új sugároszcillográfot próbáltam
ki, az állat agyáramait akartam vele mérni. Maxi közben szemlátomást jól
érezte magát. Aztán egyszerre ordítani kezdett, vicsorgott, rázta a rácsot és
mindent kihajigált a ketrecébıl... Szerencse, hogy a roham a ketrecben érte, és
nem olyankor, amikor szabadon ugrándozott körülöttem. Többször
eljátszottam így vele. Ilyenkor csak az ablakok és az ajtó voltak csukva,
hancúrozott, ahogy a kedve tartotta. Ezzel jutalmaztam, ha jól viselte magát.
Telkes leült, és gondolatokba, mélyedve nézegette a kifogástalan
állapotban levı, de ódivatú bútorokat. A képek, a szınyegek, a rengeteg
könyv és a vázákban pompázó virágok Maron egyéniségét tükrözték.
– Megengedi, hogy telefonáljak? – fordult Telkes hirtelen a professzorhoz.
– Hogyne! Ott a sarokban találja a telefont...
A vonal túlsó végén azonnal jelentkeztek a hívásra.
– Itt Telkes. Emlékszik rám, ugye?... Igen, igen... Megengedi, hogy
felkeressem?... Most rögtön indulnék. Kocsival vagyok, tíz percen belül
odaérek... Köszönöm, nem fogom sokáig feltartani... Viszontlátásra!
Telkes helyére tette a kagylót, és sietve elbúcsúzott. Az ajtóból még
visszaszólt:
– Ismételten kérem, errıl a találkozásunkról, és az itt elhangzottakról
senkinek... hangsúlyozom: rajtunk kívül senkinek nem szabad tudnia!
Mire Maron nehézkesen feltápászkodott, hogy kikísérje, Telkes már lefelé
futott a lépcsın. A kapu elıtt kis személyautó várta. A gépkocsivezetı is
polgári ruhát viselt.
A tájon szürke borulat ült. A leszálló este besettenkedett a szobába, és.
feloldotta, összemosta a sőrősödı árnyakat.
 Ravin érezte, hogy a professzor egyedül szeretne maradni. Hamarosan
elköszönt ı is.

A másnap reggel is ugyanúgy kezdıdött az intézetben, mint a többi. Bertalan

megtartotta a szokásos reggeli “szemlét" a nagy munkateremben, aztán
bevonult a szobájába.
Litta remélte, csak neki tőnik fel, hogy Bertalan nem állt meg Parrag
munkahelyénél is, sıt nagy ívben elkerülte az asztalát.
Alig csukódott be Bertalan mögött az ajtó, Parrag körülforogva székén
szemével megkereste Littát. Felugrott, és odament hozzá. Nem törıdött vele,
hogy az éppen mással beszélget.
– Jöjjön, mondani akarok valamit – mondta egyetlen elnézést kérı szó
nélkül Parrag, és karjánál fogva már húzta is maga után Littát.
Az intézet gyártóüzemének vezetıje, Vermes fımérnök, akivel Litta egy új
agysejtvizsgáló mőszer elkészítésérıl tárgyalt, inkább csodálkozva, mint
sértıdötten nézett utánuk, ó is tanúja volt Parrag kudarccal végzıdött
reaktortermi kísérletének és az utána történteknek. Szerinte a kémikus is azon
csodabogár kutatók közé tartozott, akik nagyon okos, nagyon képzett, csak
éppen a kelleténél több fantáziával megáldott emberek. Bármi furcsát
mondanak vagy tesznek, nincs értelme zokon venni tılük...
Vermes két kezére támaszkodva, háttal felhuppant Litta asztalára, és
unalmában a lábát lóbálta. A terem egyik távoli sarkában Parrag és Litta
hevesen vitatkoztak valamin.
Vermes tele szájjal nagyot ásított, aztán nézdelıdéssel ütötte el az idıt.
Erısen gyakorlati ember lévén, érthetetlen volt számára, hogy valaki egy
mikroszkóp fölé hajolva órák hosszat szinte mozdulatlanul figyel valamit, s
közben nem alszik el ebben az álmosító csöndben... Az ı világa a visító
esztergák, a brummogó marógépek, a szikrázó-sikoltó köszörők világa volt,
csak közöttük érezte jól magát. A gépek megszokott hangjai nála természetes
velejárói voltak a munkának – ez a csönd, ez a látszólagos tétlenség egyre
inkább idegesítette. Csak akkor mosolyodott el, amikor észrevette, hogy valaki
feltőnı helyre egy maga rajzolta táblát akasztott ki ezzel a szöveggel:

REDIVIVUS ÓHAJÁRA
A TEREMBEN TILOS A DOHÁNYZÁS
 S a tábla egyik sarkában, talán hogy feltőnıbb legyen, egy pápaszemes
halálfej volt látható, amint éppen pipára gyújt.
A Maron adományozta Redivivus elnevezés egykettıre megragadt
Parragon. Mindenki sikerült tréfának tartotta, csak Bertalan és Litta tudták,
hogy találóbb nevet keresve sem találhatott volna a professzor egy emberi
külsıvel másodszor életre kelt Mars-lakónak...
Eltelt tíz perc, talán negyedóra is. Litta végre Vermes felé pillantott, aki
elkapta a pillantást, és kézzel-lábbal hadonászva jelezte, hogy elmegy, ha a
lány nem jön vissza a helyére. Litta, mintha csak erre várt volna, sarkon
fordult, és otthagyta Parragot.
Amikor a kémikus magára maradt, könyökkel a falnak támaszkodva
mozdulatlanul állt, amíg Litta az asztalához nem ért. Akkor Parrag nagy
lendülettel ellökte magát a faltól, és az asztalok közt kanyarogva Bertalan
szobája felé indult.
Vermes helyet csinált maga elıtt, szétteregette a tervezett mőszer
kapcsolási vázlatát, és magyarázni kezdte, milyen nehézségek mutatkoznak a
Litta elképzelése szerint készülı mőszer összeszerelésénél.
– Ránézésre teljesen logikusnak, hézagmentesnek tőnik minden a rajzon.
Az ember azt hinné, nem adódhat probléma gyártás közben. Pedig jó néhány
buktató volt és van is még az elképzelésben... Ezt a szerkezeti részt például
nem lehet közvetlenül az elızı fokozatra kötni, mert a kondenzátor túláramot
kap – bökött Vermes a rajzon egy pontra. Máris továbbcsúsztatta ujját a
papíron: – Emiatt viszont túl nagy lesz az ellenállás, a mőszer nem fog... De
hiszen maga nem is figyel! – hagyta abba a megkezdett mondatot Vermes.
Bosszúsan kérdezte: – Minek papolok akkor magának?
Litta remegı ujjakkal kitapogatta a fénymásolaton a hajtogatások nyomát,
és négyrét, aztán nyolcrét hajtotta a rajzot. Szó nélkül odanyújtotta a
meghökkent Vermesnek, közben szeme megtapadt Bertalan szobájának
ajtaján.
– No csak!... – hökkent meg Vermes. – Mi lelte magát? Rosszul van, vagy
letett arról, hogy a mőszert elkészítsük?
– Nem..., dehogyis! A mőszerre szükség van... – Litta verteién ajkáról
szakadozva hullottak a szavak. – Bocsásson meg, de kissé rosszul érzem
magam... Késıbb átmegyek az üzembe, és mindent meg fogunk beszélni.
Ugye, nem haragszik? – nézett fel Vermesre, és mosolyogni próbált.
– Segíthetek valamit? Hozzak egy pohár vizet, vagy egy feketét a büfébıl?
– Nem, köszönöm, egykettıre elmúlik ez a..., ez a kis szédülés – törölte le
homlokáról Litta a gyöngyözı verejtékcseppeket.
– Nekem nem sürgıs, épp elég dolgunk van az üzemben – vont vállat
Vermes. – Csak a maga kedvéért hajkurásztam a munkát... Akkor hát
viszontlátásra! – köszönt el, és még kisebbre hajtogatva, zsebébe süllyesztette
a rajzot.

Négy-öt lépésre álltak egymástól, de közöttük volt az asztal, és Parrag

akárhogyan ügyeskedett, semmiképp nem sikerült neki Bertalan mellé
kerülnie. Ha valaki szemtanúja lehetett volna a fura jelenetnek, alighanem
bolondnak tartja az egymástól nagyjából mindig ugyanolyan távol, az asztal
körül körbe-körbe keringı két embert.
Ha Parrag megállt, Bertalan sem mozdult, ha Parrag lépett egyet, ezt tette
Bertalan is.
– Saját ostobaságának köszönheti, hogy a robbanás majdnem valamennyi
készülékemet és mőszeremet tönkretette – vetette oda élesen Parrag.
Lehuppant egy székre, és úgy folytatta: – Ne kérdezısködjön, elég ha annyit
tud, hogy most ismét szükségem van rájuk... Okosabban teszi, ha nem
akadékoskodik! – főzte még hozzá fenyegetı hangon.
Bertalan a kezében tartott vaskos könyvre fektette a papírlapot, amelyikre a
kért készülékek nevét feljegyezte, és néhányat kipipált közülük. Közben
állandóan szemmel tartotta Parragot.
– Ahogyan nézem, legfeljebb öt vagy hat lesz közülük raktáron, a többit be
kell szerezni – mondta zsebre téve a cédulát. – Ez pedig idıbe telik.
– Egyetlen különleges sincs köztük...
– Az igaz, de hármat minden bizonnyal külföldrıl kell majd behozatni,
márpedig ez nem megy máról holnapra.
– Azokat házilag fogja nekem elkészíttetni – válaszolta Parrag. Ahogyan
ezt mondta, inkább utasításnak, mint tanácsként hangzott.
– Az sem megy gyorsabban.
Parrag felállt, és az asztalt megkerülve sétáló léptekkel Bertalan felé indult.
De az résen volt, nem engedte, hogy a kémikus közelebb kerüljön hozzá.
Hol gyorsabban, hol lassabban lépkedve keringtek így az asztal körül.
Közben csaknem nyugodt hangon beszéltek egymással.
– Intézze el, hogy két-három napra adják az én kezemre a gyártási osztályt.
Garantálom, egykettıre meglesz minden – állította magabiztosan Parrag.
– Ezt Marontói kell kérnie, ilyen felhatalmazást csak ı adhat. De nem
hiszem, hogy megtenné!...
– Miért nem?
Bertalannak már nyelvén volt a válasz, de nem merte a kudarcba fulladt
kísérletre emlékeztetni Parragot.
 – Az üzem olyannyira tele van munkával, hogy a kutatórészlegek régebbi
megrendeléseinek sem gyız az ígért határidıkre eleget tenni – válaszolta
villanásnyi gondolkodás után. – Már jó néhány kísérlet áll emiatt.
– Eh..., mi várható azoktól a kísérletektıl? Mi az, amit maguk
kutatómunkának neveznek? Vagy zsákutcában toporognak, mert nem ismerik
fel, hogy már az alapgondolat is csírájában elvetélt, vagy olyan problémákkal
küszködnek, amelyek réges-rég megoldottak, de azért nagyképően kutatási
feladatot csinálnak belılük.
– Nevezzen meg akár csak egy kutatót is itt az intézetben, aki a maga
ismeretei szerint már megoldott feladaton dolgozik!
– Egyet? Akár tucat nevet is felsorolhatnék – válaszolta Parrag, és néhány
gyors lépéssel váratlanul Bertalan mellett termett.
– Takarodjék mellılem! – kiáltott rá hisztérikus riadalommal Bertalan.
Fenyegetıen dobásra emelte a súlyos, keménykötéső könyvet, melyet talán
éppen ilyen esetre számítva csapott a hóna alá, amikor Parrag belépett az
ajtón.
Parrag az ablakig hátrált, és ezzel a lehetı legmesszebb került a szemközti
falnál álló Bertalantól. Hosszan farkasszemet nézett vele, egy pillanatig úgy
látszott, hogy nekiront.
De nem történt semmi. Mintha arra vigyázna, hogy ne ijessze meg újra
Bertalant, Parrag kimért, nagyon lassú lépésekkel az ajtó felé indult. Bertalan
nem tudta, hogy hozzá intézi-e a szót, vagy csak hangosan gondolkodik,
amikor megszólalt:
– Értem... Tehát tart tılem! – Bosszúsan legyintett: – Én vagyok a hibás.
Elárultam magam Litta és Maron elıtt... Valamelyik figyelmeztette, és most
dugdosni igyekszik elılem a gondolatait! Maga is, a többiek is... Hamarosan
senki nem enged majd a közelébe.
Megállt, és töprengve rágta ajkát. Sápadt, beesett arcával, szárazon égı
tekintetével kísértetiesen idegen volt. Az ajtó felé indult:
– Nem érdekel, hogyan, de haladéktalanul intézze el, amire kértem! – szólt
még oda Bertalannak, aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Telkes már olyan otthonosan mozgott az intézet épületeiben, mintha maga is

régi alkalmazott lenne. Személy szerint ismert mindenkit, akitıl a bonyolult
ügy valamelyik szálának a felgöngyölítését remélhette.
Saját szemszögébıl nézve a dolgokat, szerencsésnek érezte magát. Amikor
ugyanis kiderült, hogy Kormos és Kelemen nem üzemi baleset, hanem
gyilkosság áldozatai, a nyomozásba egy bőnügyi csoport is bekapcsolódott. A
robbanás körülményeinek tisztázása azonban az ı feladata maradt. Fınöke –
hozzá tartozott a bőnügyi csoport is – az események valószínő összefüggése
miatt ideiglenesen felmentette halálosan unt munkakörétıl, így teljesült régi
vágya: valóban jelentıs, nem mindennapi ügyben végre mint “bőnügyis"
dolgozhatott.
Ám éppen az események közt gyanított összefüggés miatt eléggé kényes
volt a helyzete. Nem árthatta magát a bőnügyi nyomozók munkájába, de el
sem különíthette saját dolgát azokétól.
Hosszas töprengés után arra az elhatározásra jutott, hogy titokban továbbra
is saját vadászterületének tekinti a Biokibernetikai Intézetet, csak éppen
gondosan ügyel majd a látszatra: ne érezzék a bőnügyi nyomozók, hogy
esetleg keresztezi útjukat.
Mint a régész, aki a törött antik cserépedény darabjaiból az eredeti formát
próbálja összeragasztani, úgy győjtötte Telkes kitartóan a nyomokat, és
rakosgatta ıket végtelen türelemmel újra meg újra, ezerféle változatban
egymás mellé.
Minél több összeillı cseréptörmeléket talál a régész, annál gyorsabban
halad munkájával, annál elıbb derül ki, honnan hiányzik egy-egy darabka,
amit aztán a többi ismeretében, némi fantáziával, már maga is pótolhat.
Körülbelül így járt el Telkes is, amikor az érzése szerint egyazon góc körül
csoportosuló eseményekbıl, innen-onnan szerzett értesülésekbıl, megfigyelt
mozzanatokból szívós akarattal próbálta felvázolni a képet, amelybıl végül
már csak önmaguktól adódó, vagy csupán kevésbé fontos részletek
hiányoznak.
Eddig azonban mindössze két “cserepe" volt, amely pontosan illett
egymáshoz: a két gyilkosságot ugyanaz a személy követte el! De vajon kinek
állt érdekében, hogy Kormossal és Kelemennel végezzen? Kezdet, közbensı
epizód vagy befejezés a két gyilkosság? Hol a helyük ebben a képben,
amelyiknek elıbb-utóbb ki kell rajzolódnia és amelyben minden a maga
helyén lesz?
Ezen morfondírozott, miközben fölfelé baktatott a lépcsıkön. A fıépület
második emeletére igyekezett, ahol Galli rendelıje volt.
A fordulónál kiszélesedett a lépcsıház, és a parkra nézı, kis üvegezett
terasz ugrott ki belıle. Amolyan mihaszna toldalék, amelyik nagyon jól fest
belülrıl is, kívülrıl is, de ezen kívül semmi értelme annak, hogy van.
Két terebélyes rotangpálma közt színes mőanyaggal bevont székek álltak.
Az egyik meggypiros volt, a másik sárga, a harmadik barna, vázuk csillogó
nikkelezett acél, karfájuk rövid, éppen csak a könyök megtámasztására elég.
Telkes leült az egyik székre, és maga mellé húzott egy lábon álló, hosszú
nyakú hamutartót. Ritkán dohányzóit. Többnyire csak akkor gyújtott rá, ha
valami nagyon erısen foglalkoztatta, ha minden gondolatát egyetlen témára
akarta koncentrálni. Most az is borzolta a fantáziáját, vajon hogyan
viselkednék Parrag, ha történetesen erre járva észrevenné, hogy ı itt
dohányzik.
Ez is a válaszra váró kérdések sorába tartozott. Egyszer gyilkos düh fogja
el Parragot, ha cigarettázó vagy pipázó embert lát, másszor ı rimánkodik
tüzért...
Lehetetlen, hogy normális ember egyik pillanatban még halálos győlölıje,
a másikban már rabja legyen ugyanannak a szenvedélynek!
Az orvosszakértıi vizsgálat elmaradt, mert Bertalan végül is teljes
egészében magára vállalta a felelısséget a robbanásért, s így Parragtól semmit
nem kérhetett már számon Telkes.
Most állandóan az motoszkált agyában, amit Ravin a transzferált majom
viselkedésérıl elmondott.
Ez is egy részlet a képbıl, ugyancsak egy cserépdarabka... Ezt határozottan
érezte, csak éppen nem tudott mit kezdeni vele, mert nem talált összefüggésre.
Kormos és Kelemen halála...
Kinek állhatott az útjában Kormos? Csöndes, munkájának élı ember volt, a
légynek sem ártott soha.
És Kelemen?
Erre még lenne magyarázat! Ám bármilyen hiú, öntelt, féltékeny is
Bertalan, badarság egy világhírő tudósról gyilkosságot föltételezni. A kérdéses
idıben egyébként is a szobájában volt...
Melyik szálat gombolyítva keresse hát a gyilkost?
Kelement szerették az intézetben. A kitőnı felkészültségő, törekvı
fiatalemberben Maron a jövı egyik ígéretét látta. Senki nem tudott arról, hogy
ellensége lett volna.
Miért kellett mégis elpusztulnia?
És ki van az intézetiek közt, aki olyan kiváló anatómiai tudással
rendelkezik, hogy a boncolással is nehezen kimutatható vagus-hatást
kihasználva, ilyen rendkívüli módon végez áldozataival?
Egyedül Galli...
Újabb képtelen feltevés!
Aztán itt van Bertalan és Parrag viszonya, illetve a változás
kapcsolatukban, ami néhány napja intézetszerte szóbeszéd tárgya...
Bertalan szigorú fınök volt, nem tőrt fegyelmezetlenséget. Most mégis szó
nélkül hagyta, hogy Parrag elmulasztott egy munkanapot, sıt másnap még
alaposan el is késett... És honnan vette Parrag a bátorságot, hogy nyilvánosan
rendreutasítsa fölöttesét, és miért tőrte ezt el szinte meghunyászkodva
Bertalan?
 Erre csak Bertalan vagy Parrag válaszolhatna... A kérdést azonban sem az
egyiknek, sem a másiknak nem érdemes föltenni, mert mi sem könnyebb, mint
hogy kitérjenek a válasz elıl. És csak felkeltené gyanújukat..., ha ugyan
tartaniuk kell egyáltalán valamitıl!
– Ennek ellenére ezt sem hagyhatom figyelmen kívül, mert e mögött is
lennie kell valaminek... – főzte tovább gondolatait Telkes.
A bőnügyi csoport megállapította, hogy Litta, aki hosszabb idı óta
Bertalan barátnıje, újabban Parrag lakására is ellátogat...
Az elıbbit már tudta, szinte elsı perctıl kezdve sejtette Telkes. De Litta és
Parrag!...
Szinte elképzelhetetlen, hogy két ilyen ellentétes természető ember között
bizalmas kapcsolat fejlıdjék ki. Pedig bizonyos, hogy már legalább két estét
Parragnál töltött...
Mi vihette erre?
Gondolatvilágukat, megjelenésüket, életmódjukat tekintve Bertalan és
Parrag: ég és föld voltak. Hogy Litta mindkettıjükkel ilyen kapcsolatba került,
annak is okának kell lennie!
– Eddig hát eljutottam. .. de hogyan tovább? – gondolta Telkes, és
elnyomta a félig szívott cigarettát. – Kár, hogy közben nem vetıdött erre
Parrag.
Elhatározta, hogy legközelebb a munkateremben, Parrag közvetlen
közelében fog rágyújtani. Hátha kisül valami, ha szándékosan felingerli...
– Jó napot, doktor úr! – nyitott be röviddel késıbb Galli rendelıjébe. –
Nem zavarom?
– Nem, dehogy! – fogadta az orvos barátságosan Telkest. – Látja,
olvasgatok. Hál'istennek egyetlen betegem sincs.
– Az ön helyében én nem lennék olyan biztos ebben, doktor úr – válaszolt
hasonló hangot megütve Telkes. – Megvizsgálta mostanában Parragot?
– Nem. Megpróbáltam rávenni, hogy hagyja magát megröntgeneztetni, de
hallani sem akar róla.
– Mit gondol, miért húzódozik a röntgenezéstıl? Szeszélybıl, vagy oka
lehet rá?
– Nem tudom – tárta szét karját Galli. Aztán töprengve folytatta: – Talán
megharagudott rám, amikor legutóbb felkeresett a rendelıben...
– Megbántotta volna?
– Csak nem képzeli?!... Furcsa eset volt, ilyesmi még sohasem fordult elı a
praxisomban – emlékezett vissza Galli. – Tudnia kell, hogy amióta Parragból
Redivivus lett, saját magát gyógyítja, a maga orvosa. Néhány nappal ezelıtt
beront hozzám... igen: berontott, mert mostanában nem kopogtat, hanem
egyszerően benyit oda, ahová kedve tartja, és a legkevésbé sem törıdik vele,
hogy szívesen fogadják-e vagy sem... Szóval, a minap beviharzott a rendelıbe,
és valamiféle soha nem hallott sugárzással akarta kezeltetni magát. Amikor
megmondtam neki, hogy ilyen gyógymódról még nem hallottam...
– Nem tett erre megjegyzést?
– De igen, és amit mondott, eléggé nagyképően vagy inkább
fensıbbségesen hangzott. Valahogy így: “Persze, maguk még nem tartanak
itt!" – idézte Galli Parrag szavait. – Végtelen lekicsinylés csendült ki a
hangjából. A szót, hogy “maguk...", erısen megnyomta. Mintha ebben a rövid
mondatban az egész orvostudományról alkotott véleményét akarta volna
belesőríteni.
– Hm... érdekes... – hümmögött Telkes szemöldökét lépegetve. – Aztán mi
történt?
– Jobb híján három percig tartó kobaltbesugárzást kért – mutatott Galli a
sugárterápiás készülékre –, de nem volt hajlandó elárulni, miért tartja ezt
szükségesnek.
– Még nem mondta el, doktor úr, mivel haragította magára Parragot.
– A kezelıasztalon, a már mőködı sugárvetı alatt fekve cigarettát kért és
rágyújtott. Olyan volt akkor, mint a kezes bárány. Amikor azonban a három
perc letelt és a készülék önmőködıen kikapcsolt, hirtelen felpattant a
kezelıasztalról, földhöz vágta a cigarettacsutkát és átkozódva elrohant. Azért
gurult dühbe, mert engedtem rágyújtani...
– Tehát csak addig viselkedett normálisan, régi énje szerint, amíg a
kezelıasztalon feküdt?
– Pontosabban: amíg a berendezés áram alatt volt.
Telkes felállt, és zsebre tett kézzel fel-alá járkált a rendelıben. Galli nem
zavarta vendégét. Érezte, hogy annak, amit ı Parragnál eddig puszta
hóbortnak, különcködésnek tartott, annak Telkes szemében jelentısége van.
– Nemrég alaposan kifaggattam a beszámíthatóságot vizsgáló
orvos-szakértı bizottság egyik ideggyógyász tagját – szólalt meg hosszú
hallgatás után Telkes. Hangján érzıdött, hogy egy már megkezdett
gondolatsort folytat hangosan. – Kíváncsi voltam, szerinte elképzelhetı-e
normális idegzető embernél, hogy egyik pillanatról a másikra szelíd
mamlaszból dühöngı fúria, bármilyen jó képességő kémikusból zseniális
fizikus, szenvedélyes dohányosból ádáz füstgyőlölı váljék. Nos, ıszintén
megvallva, nem sokra megyek a kapott válasszál... Annyit megtudtam, ugyan,
hogy amiképpen az ırülteknek is van olykor egy-egy világos pillanatuk, a
ludicum intervallum ellentéte is lehetséges: bizonyos körülmények között a
legjobb idegzető emberrel is megeshet, hogy átmenetileg beszámíthatatlanná
válik, ırültként viselkedik. Vagy olyan gondolata, elképzelése támad, amit
egy zseni is irigyelne.
 – Ez így igaz.
– De miért csak most, az utóbbi napokban mutatkoznak ilyen különös
tünetek Parragnál? És miért ily gyakran egymás után? Erre a kérdésre már
nem tudott válaszolni az idegorvos.
– Mit nem kíván szegény kollégámtól! – csóválta fejét mosolyogva Galli. –
A természet sok titkát feltárta már a tudomány, de jó néhány életfunkcióról
még csupán annyit tudunk, hogy léteznek, hogy vegyszerekkel vagy más
módon befolyásolhatók. – Ujjával kört rajzolt a levegıbe: – Egy gömbbe zárt
halmaz a tudásunk, és ez a gömb napról napra nagyobb lesz... De mindig akad
majd valami, ami ezen zárt világon kívül marad.
Telkes füle mellett elröppentek a szavak. Hallotta ıket, de tartalmukat nem
fogta fel. Parragon járt az esze, és azon, amit Ravin mesélt.
Miért lett a kezes, betanított állattá transzferált majomból, látszatra ok
nélkül, hirtelen ismét dühös fenevad?
Ravin éppen egy új elektromos készüléket helyezett üzembe, amikor a
majom egyszerre megvadult...
“Vajon minden esetben megváltozik annak a majomnak a viselkedése, ha a
közelében mőködni kezd valamilyen villamos készülék? Vagy puszta véletlen,
ami történt? Ennek rögtön utánanézek!" határozta el magában Telkes.
– Viszontlátásra, doktor úr – köszönt el Gallitól. – Nagyon érdekes, amit
Parragról elmondott. Gondolkodom rajta...
Úgy érezte magát, mint a festı, akiben feldereng a kép, de még nem tudja,
hol ragadja meg a témát. Csak részleteket lát, és sejtelme sincs arról, mi köré
csoportosítsa ıket úgy, hogy a kompozíció teljessé váljék...

Ismét ülést tartott a transzferbizottság. Galli doktor felolvasta a három orvos

által aláírt jegyzıkönyvet, amely szerint a 27 éves Falus Ervin matematikus,
egyetemi docens mind fizikailag, mind szellemileg ép és egészséges, kitőnı
idegzető, memóriakapacitása pedig a pszichológiai vizsgálatok tanúsága
szerint megközelíti a felsı határértéket.
Amikor Galli felolvasás után átadta a jegyzıkönyvet Maronnak és visszaült
helyére, a transzferbizottság valamennyi tagja, mintegy vezényszóra, Bertalan
doktor felé fordult.
Annak magabiztos mosoly bujkált a szája körül. Nem annyira tekintetével,
inkább ezzel a mosollyal viszonozta a reá szegezıdı pillantásokat. Látta, hogy
helyzete sokkal kedvezıbb, mint gondolta. Az utóbbi napok zőrzavaros
eseményei, amelyek közvetlenül vagy közvetve valamiképp mindig ıreá
irányították a figyelmet, kikezdhették volna tekintélyét.
Ennek most nyomát sem látta.
 Pedig ez a bizottság valóságos fenevadak gyülekezete... Úgy érezte magát,
mint az idomító, aki a cirkusz porondja köré emelt rácsok mögött tucat
vadállattal dolgozik egyszerre. A ragadozók vicsorognak, szeretnének
rátámadni, de félnek tıle. Az idomár kezében ostor, talán töltött revolver is
van nála, de az igazi fegyver, amellyel kordában tartja seregét, sem ez, sem az.
Ismeri a fenevadakat, minden moccanásukról tudja, hogy melyik minek az
elıjele, milyen mozdulat követi.
Amazok azonban nem ismerik ıt, nem tudják, hová csap le a következı
pillanatban a szüntelenül suhogó ostor. És érzik, hogy az ember, akit egyetlen
csapásuk leterítene, nem fél tılük. Csak figyeli ıket, szüntelenül figyeli,
mindet egyszerre, és halálos pontosan, mindig a kellı pillanatban oda csap le,
ahová kell.
“Az idomár nem hibázhat..." gondolta Bertalan fanyar öngúnnyal.
Megszívta szivarját, és vastag füstgomolyagot eresztett ki az orrán. Amikor
megszólalt, úgy tőnt, mintha az elsı hanggal együtt nagy darabot harapna ki
az arca elıtt kavargó füstfelhıbıl.
– Amint tudják, néhány órával ezelıtt baleset következtében meghalt
Borbíró professzor, világszerte ismert nagytudású matematikusunk. Agyát,
amely sértetlen maradt, kérésemre azonnal kiemelték, mi pedig rögtön ezután
konzerváltuk. A bizottságnak arról kell döntenie, transzferálhatom-e,
átültethetem-e az elhunyt ismeretanyagát egyik tehetséges munkatársa, a
memotranszferálásra önként vállalkozó Falus docens agyába.
Bertalan elhallgatott. Arca közömbös volt, de belül a várakozás izgalma
feszítette. Ha újabb sikert könyvelhet el, ez is ütıkártyát jelent a reprobottal
szemben!
És közben el tudta hitetni magával, hogy nem a dicsıség lebeg szeme elıtt,
hanem a szolgálat, melyet a tudománynak, az emberiségnek tesz...
– Szavazásra teszem fel Bertalan doktor javaslatát – hallotta messzirıl,
elmosódottan Maron hangját, mert a szavak csak füléig jutottak el, agyában
már nem keltettek visszhangot. – Aki a memotranszferálás végrehajtása
mellett foglal állást, kérem, tartsa fel a kezét.
Bertalan kivételével mindenki szavazott, s mindenki igennel. Galli, és
maga Maron is.
– Akkor ne veszítsünk egyetlen percet sem! Minél frissebb a konzervált
agy, annál intenzívebbek benne az emlékképek, annál teljesebb lesz tehát az
eredmény – állt fel Bertalan. – Galli doktor, gondolom, mint rendesen, most is
jelen kíván lenni a transzferálásnál. Kérem, jöjjön velem. Falus már a
szobámban vár, így azonnal kezdhetjük a munkát.
Csipetnyi gúny bujkált Bertalan hangjában, amikor ezzel Galli tudomására
hozta, hogy már a transzferbizottság összehívása elıtt mindent elıkészített.
 Biztos volt a döntésben.

Az eljárás, amellyel Falust transzferálták, annyiban különbözött az

eddigiektıl, hogy éppen elızı nap készült el az új, igen praktikus szerkezet,
amelyet maga Bertalan tervezett. A készülék rendkívül meggyorsította a
donor, ez esetben a szerencsétlenül járt matematikaprofesszor agyának
elıkészítését a transzferálásra.
Az átvitelre szánt emlékképeket tartalmazó agy teletőzdelése ezer és ezer
elektródával nagy gyakorlatot követelı, hosszadalmas munka volt, amelynek
során könnyen meg is sérülhetett a konzervált agy. Ezzel szemben a félgömb
alakú, elektródasapkának elnevezett szerkezetet egyszerően ráborították az
agyra, egy komputer néhány perc alatt behangolta a sapkába épített
elektródákat, és nyomban kezdetét vehette a transzferálás.
Falus mozdulatlanul feküdt a transzferbura alatt. A kezére, lábára, Szívére
kapcsolt, valamennyi fontos életfunkciót ellenırzı készülékek képernyıje és
az ide-oda lengı mőszermutatók azonban ennél sokkal többet mondtak
Gallinak, aki Falus mellett ülve pillanatra sem lankadó figyelemmel kísérte a
szüntelenül érkezı jelzéseket.
Kerman professzor igen szerencsésnek érezte magát, hogy jelen lehet egy
memotranszferálásnál. Az elhunyt matematikust csak hírbıl ismerte, Falussal
azonban hosszan elbeszélgetett transzferálása elıtt, így megközelítıen pontos
képet alkothatott a fiatal kandidátus képzettségérıl és – munkaterületével
összefüggésben maga is kiváló matematikus lévén – Falus szakmai
felkészültségérıl.
A donor kiforrott zseni volt, hozzá viszonyítva Falus csak tehetséges
kezdınek számított. Átugorhat valaki tudásban, tapasztalatokban húsz vagy
harminc esztendıt tizedannyi óra alatt?
Kerman elıre kiválasztott néhány olyan matematikai problémát, amelyek
megoldása kivételes tudást követelt. Ezeken akarta lemérni a transzferálás
eredményét.
Amikor megelızı beszélgetésük során Kerman a matematika egyik elvont,
kevesek által ismert területét kezdte pedzeni, Falus kertelés nélkül
megmondta, hogy hasonló problémákkal eddig még nem foglalkozott. Erre
csak néhány év múlva szándékozott sort keríteni.
Nos, hamarosan elválik, akarva-akaratlan átugorja-e most ezeket az
éveket...
Kerman pontosan leírt minden mozzanatot, feljegyzett minden adatot. Csak
akkor fordult egy-egy kérdéssel Bertalanhoz vagy Gallihoz, ha valaminek nem
látta világosan a célját, rendeltetését, vagy olyasmit tapasztalt, amivel a
memotranszferálással foglalkozó szakirodalomban még nem találkozott.
Ilyenkor önkéntelenül suttogóra fogta hangját, bár erre nem volt szükség.
Bertalan háttal az ablakpárkánynak támaszkodva komoly arccal, csak a
szemébıl sugárzó belsı mosollyal figyelte a pillanatnyi szünet nélkül
tevékenykedı Kermant. Önként egyetlen szóval sem igyekezett a professzor
segítségére lenni, mindig megvárta, amíg Kerman kérdez, s akkor udvariasan
ugyan, de hangjában hideg fölénnyel, a lehetı legtömörebbre fogva adta meg
a választ.
– Egyik tanulmányában olvastam, hogy az emlékképek átvitelének
idıtartama az emlékképeket adományozó és a befogadó agy, vagyis a donor és
a transzferált memóriakapacitásának a függvénye – lépett Bertalan mellé
Kerman. – Maron professzor úrtól tudom, hogy ma még jobbára csak
különbözı indexszámok segítségével, lényegében óvatos becsléssel állapítják
meg a donor és az emlékképeket befogadó személy agyának kapacitását.
Sokára remélhetı, hogy becslés helyett már mőszerrel mért adatok birtokában
tudnak dönteni arról, végrehajtható-e egy memotranszferálás?
– Elvben megoldottam a problémát, a neuronokban végbemenı kémiai és
villamos állapotváltozások pontos regisztrálásához azonban eddig nem
sikerült megfelelı érzékenységő mérımőszert szerkeszteni – válaszolta
vontatottan Bertalan. Elébe villant Parrag arca és különös élességgel csengett
vissza fülében a kémikus érdes hangja: “A gondolkodás által kiváltott kémiai
folyamatok? Most nem érek rá ilyesmivel bíbelıdni..."
Akaratlanul ridegebben folytatta: – A mérés módszerét, tehát magát a
mérési eljárást illetıen ezért ma még csak elképzeléseink vannak. Lehet, hogy
már holnap, de talán csak hónapok vagy évek múlva fogunk rátalálni a
megoldásra.
– Kár, nagy kár, hogy így van. Már csak a marsagy miatt is... – sajnálkozott
Kerman. – Ha egyelıre nem férhetünk is hozzá a néhai marslakó
tudásanyagához, ismereteihez, legalább agyának befogadóképességérıl
kaphatnánk képet!... Apropó, mi újság a marsagy körül? Nem hallott róla,
hogy mikor hozzák vissza az intézetbe? Lassan lejár az idım, és nagyon
sajnálnám, ha úgy kellene elutaznom, hogy nem vizsgálhattam meg.
Bertalan szájában megrezzent a kialudt szivar. Anélkül, hogy hozzányúlt
volna, nyelvének gyors mozdulatával a túloldalra billentette ajkai közt, mialatt
válaszolt.
– Errıl egyedül Maron professzor adhat önnek bıvebb felvilágosítást...
Természetesen engem is izgat a kérdés, hogyan férhetnénk hozzá a
Mars-lakók feltételezhetıen nagy ismeretanyagához, de jelenleg fontosabbnak
tartom az olyasfajta transzferálásokat, mint amilyent például most is
végzünk...
 Mialatt beszélt, tekintete újra meg újra visszatért az egyik készülékre. A
domború képernyın átgördülı zöld hullámgörbe egyre kisebb kilengéseket
mutatott, és idınként rövid szakadások keletkeztek benne.
Bocsánatkérést jelzı kézmozdulattal otthagyta Kermant, és a készülék elé
lépett. Aztán a faliórára pillantott, s rövid ideig szemmel követte a
másodpercmutató mozgását. Többször egymásután elégedetten bólintott.
– Mindjárt készen vagyunk, doktor! – szólt oda Gallinak. – Falusnál
minden rendben van? Három-négy perc múlva levehetjük róla a
transzfersisakot, és felnyitjuk a burát – folytatta Kermanra való tekintettel
németre fordítva a szót. – Igen..., még néhány perc és valamennyi emlékkép, a
nagytudású Borbíró professzor teljes ismeretanyaga maradéktalanul Falus
agyában lesz. A tanítvány mestere helyébe léphet!... Eddigi tapasztalatai
alapján, remélem, nincsenek aggályai? – szegezte váratlanul Gallinak a
kérdést.
Az orvos nem válaszolt, talán nem is hallotta, amit Bertalan mond. Szeme
Falust és az életfunkciókat regisztráló mőszereket figyelte, gondolatai azonban
a Telkessel folytatott beszélgetés körül forogtak. Érezte, hogy a fiatal
nyomozó olyan csapáson indult el, amelyik szakadékba is vezethet, de esetleg
nyílegyenesen a célhoz visz.
Egy háromszöget képzelt maga elé, amelynek egyik csúcsába Bertalant, a
másikba Parragot, a harmadikba a marsagyat helyezte. Mi kerül vajon a
háromszöget határoló vonalak közé, és mi marad rajtuk kívül?
Bertalan megszakította a kapcsolatot a halott matematikus agya és a
transzfersisak között, aztán a burához lépett és felnyitotta. Egyik oldalán Galli,
a másikon Kerman állt.
Néhány másodperc múlva megrebbent, majd lassan felnyílt Falus
szemhéja, és a tekintete találkozott Bertalanéval.

Cudar idı volt. Kurta szélrohamok nyargaltak végig a lejtıs utcákon, rázták a
cserepeket és zörgették az ágakat. Az úttest fölé hajló ostorlámpákból áradó
fény szétporlott az esıben, a simára kopott aszfalt bágyadtán tükrözte az út
fölött mozdulatlanul lebegı fényfelhıgomolyagok opálos csillogását.
Az egyik percben elállt az esı, a következıben megint rákezdett. Hol sőrő
zápor zúdult a felhıkbıl, hol finom permet kavargott a levegıben. A szitán
szőrt cseppek szétszóródtak az éjszakában, még a csukott autóba is behatoltak.
Az esıfátyol mögött elmosódtak a kertek mélyén meghúzódó villák
körvonalai. Minden kapubeszögellés, a ki-be ugró kerítések sötét árnyékokat
rejtettek. Hogy a kísértetiesen csöndes épületekben laknak is, arról csak az
ablakoknak a bokrokon, fákon túl derengı fényfoltjai tanúskodtak.
 Bertalan évek óta lakott itt és járta ezeket az utakat. Be hunyt szemmel
tudta, hol milyen gyorsan haladhat, merre kell fordítania a kormánykereket. A
motor halkan zümmögött, hangja nem volt erısebb, mintha egy légy röpködne
a csukott kocsiban.
Kivételesen beszédes kedvében volt, nem úgy, mint Litta. Ez azonban
legkevésbé sem zavarta.
– Sajnálhatod, hogy nem voltál a transzferlaborban, amikor Falust
felébresztettük – tért vissza megint a nap nagy eseményére. – Filmre kellett
volna venni, ahogyan Kerman viselkedett. Nyomban vizsgáztatni kezdte
Falust, olyan szinten, ami bizony az én matematikai tudásomat messze
meghaladja. Falus fölényes biztonsággal válaszolt Kerman kérdéseire. Nem
tétovázott, nem habozott. Már-már úgy tőnt, hogy néhány kérdés, és szerepet
cserélnek egymással...
Litta elıtt felrémlett Parrag arca. “Kedden? Csak négy nap múlva?" –
hallotta könyörgı hangját, és tudta, hogy akarata ellenére ismét el fog menni
hozzá… Megborzongott.
– Sokáig..., talán soha többé nem teszem be a lábam a transzferlaborba –
suttogta olyan halkan, hogy maga is alig hallotta szavait.
Megint nekieredt az esı. Sőrőn hulló, kövér cseppek sirregtek a kocsitetın,
a reflektorok fénye elfulladt a vízözönben. Mintha fehér fal állta volna útjukat,
egy méterre nem lehetett látni.
– Inkább várunk egy kicsit, majd csak szőnik a zápor – határozott Bertalan,
és megállította a kocsit. A motort tovább járatta, de a tetıre zúduló esıcseppek
robaja teljesen elnyomta a motor duruzsolását.
– Hát igen..., ezzel a transzferálással megint olyan értékeket mentettem
meg a teljes megsemmisüléstıl, amelyek nélkül sokkal szegényebb lenne egy
tudományág. Nemigen akad majd újságíró, aki riportot ne akarna írni Falus
transzferálásáról... S amelyik egy kicsit is hajlamos a fellengzısre, ilyesfajta
címet fog adni cikkének: A tanítvány felvette és tovább viszi a fáklyát, amely
kihullott tanára kezébıl... Nem szépen hangzik? És az igazság az, hogy
valójában ennél is több történt!
– Több? Mit akarsz ezzel mondani?
– A memotranszferálással két agy ismeretanyaga összegzıdik, halmozódik
egymásra. Annak a bizonyos “fáklyának" tehát transzferálás után
szükségszerően erısebben kell világítania, több fényt kell árasztania, mint
annak elıtte.
– Borbíró ember volt, Falus is az. Lényegében pontosan tudjuk, mit adott
az egyik és mit kapott a másik... De vajon mit kapott Parrag, amikor a
marsagy ismeretanyagával tetézted a tudását, és egy Mars-lakó
gondolatvilágát ültetted át belé?
 – Parrag..., megint az az átkozott Parrag! – csapott öklével dühösen a
kormánykerékre Bertalan. Tövig nyomta a gázpedált, és nekirontott a
reflektorok fényében áthatolhatatlan falnak tőnı zuhatagnak.

Mindössze három lakás volt az emeletes villaépületben, ahol Bertalan lakott.

A földszinten, a három garázskapu mellıl nyílt Bertalan lakásának ajtaja és a
lépcsıház, amelyik az emeleti lakásokhoz vezetett. Nagy kényelem volt,
különösen ilyen latyakos-esıs idıben, hogy Bertalan lakásába közvetlenül a
garázsból is nyílt ajtó. Így, ha beállt a kocsival, és belülrıl leengedte az
ajtóredınyt, egyenesen a lakása elıszobájába léphetett.
Bertalan ráfordult a kocsifeljáróra, és úgy állt meg, hogy a lökhárító csupán
centiméterekre volt a kertkaputól. Elıkotorta zsebébıl a kulcsot, feltőrte
zakója gallérját, és az esıt szidva kikászálódott a kocsiból. Nem sokáig tartott,
amíg kinyitotta a kaput, és néhány méterrel beljebb fellökte a garázson a
redınyt, de mire visszamászott a kocsiba, csuromvizes lett.
– Ördög bánja, maradjon inkább nyitva – dörmögte bosszúsan, amikor a
kocsi már a helyén volt, és ki akart menni, hogy bezárja a kertkaput. Egy
heves szélroham befelé zúdította a záport, a szemébe vágta a cseppeket, és
éles szúrásokkal borzongatta arcán a bırt. – Inkább kijövök késıbb... Ha pedig
közben valamelyik szomszéd hazajön, még hálás is lesz, amiért nem kell a
kapuval veszıdnie.
Litta is kiszállt a kocsiból. Bement a lakásba, Bertalan pedig
nekirugaszkodott, hogy lehúzza a garázsbejáraton a redınyt. De az csak nem
akart megmozdulni, hiába csimpaszkodott rá teljes súlyával.
– Ennek is épp ilyen idıben kellett megint megbolondulnia! – mérgelıdött,
és a létráért indult. Tudta, mit hol kell ilyenkor odafent megpiszkálni a
hengeren, amelyre a redıny felgördült.
Amint háttal fordult, egy árnyék villámgyorsan beosont a kertkapun, és
nesztelen léptekkel elsuhant a garázsajtó világos négyszöge elıtt.
Mire Bertalan sőrő átkozódások közepette megjavította a redınyt, a szél
szétcibálta a felhıket. Csak egy vékony felhıfoszlány kapaszkodott a hold
sarlójába, körülötte, mint fehéren izzó ezüsttömbbıl kipattant szikrák,
hunyorogtak a csillagok.

Talán egyetlen alkalommal sem győlt még össze ennyi neves ember a
Biokibernetikai Intézet nagy elıadótermében. Csaknem háromszáz ülıhely
sorakozott a lejtısen emelkedı padlón, de most ez is kevésnek bizonyult.
Kétoldalt a falak mentén és a széksorok mögött talpalatnyi hely nem maradt
üresen.
Az elıadói emelvényen asztal és szék, mögöttük fekete falitábla. Ravin
még kiigazított néhány vonalat a táblára rajzolt bonyolult ábrán, aztán lelépve
az emelvényrıl, átadta a helyét Falusnak.
– Ilyen lesz tehát annak a speciális emlékképek tárolására szolgáló
berendezésnek a szerkezeti felépítése, amelyet Kelemen mérnök reprobotnak
nevezett el – mutatott Falus a táblára. – Az elgondolás zseniálisan logikus és
egyszerő, csupán néhány programozási, végsı soron tehát matematikai
probléma vár megoldásra. Ezekkel szeretnék most foglalkozni. A reprobot
molekula-nagyságrendő memóriaegységeinek számát Kelemen
harmincmilliárdra tervezte. Minthogy ez feltétlenül meghaladja az
elképzelhetı legnagyobb memóriakapacitású agy mőködı neuronjainak
számát, a reprobot ebben a vonatkozásban alkalmas lehet a legnagyobb elmék
emlékképeinek befogadására.
– Tudjuk, hogy az agyban milyen anyagi részecskék és kémiai folyamatok
alkotják a memória alapvetı elemeit – folytatta Falus. – Itt azonban másfajta
logikai struktúrákkal találkozunk, mint a közönséges logikában és
matematikában. Ahhoz, hogy a reprobot és az emberi agy között megbízható
kapcsolatot létesítsünk, új módszert kell kidolgozni, amely több
vonatkozásban is eltér attól, amit a szó köznapi értelmében matematikának
nevezünk...
Az elıadóterem bejárat felıli oldalán, mindjárt az elsı sorban egymás
mellett ültek Galli, Maron és Telkes. A professzor meglepıdött, amikor
Telkes bejelentette, hogy szeretné végighallgatni a transzferált Falus
elıadását. Az, hogy a rokon szakterületeken dolgozó kibernetikusok,
matematikusok, az intézet népes kutatógárdája érdeklıdik a reprobot
programozásának különleges matematikai problémái iránt, természetes. De
miért kíváncsi erre egy rendırségi nyomozó?...
Maront szemlátomást nyugtalanította valami. Állandóan izgett-mozgott,
félig felemelkedve többször egymás után végigfürkészte a termet, mintha
keresne valakit.
– Valami baj van? – kérdezte Telkes.
– Nem értem, hol marad Bertalan – válaszolta halkan Maron. – Éppen ı
javasolta, hogy a transzferálás után egykét napon belül elıadás keretében,
szakemberek elıtt mutassuk be, milyen óriási tudásra tett szert Falus a halott
Borbíró ismeretanyagának átültetése révén. Tegnapelıtt volt bent utoljára az
intézetben, azóta még csak nem is telefonált.
– A lakásán keresték?
 – Többször is, de nem veszik fel a kagylót. Egy órával az elıadás kezdete
elıtt gépkocsit küldtem a lakására. A csengetésre sem nyitottak ajtót.
Telkes lassan Maron felé fordította arcát, és megvárta, amíg tekintetük
találkozik.
– Parrag a teremben van? – kérdezte.
– Amikor bejöttünk, láttam a folyosón. Valószínőleg az elıadást hallgatja ı
is.
Telkes olyan mozdulatot tett a kezével, mintha azt válaszolta volna, hogy
meglepi, amit Maron mond.
– Elmegyek, megkeresem Bertalant – súgta oda a professzornak.
Lábujjhegyen, kicsit meggörnyedve kisietett a terembıl.

A vastag szınyegen tapadós, alvadt vérfoltok sötétlettek, a feldúlt szobában

minden – a bútorok, a falak, a szınyegek – tele voltak fröcskölve vérrel.
Bertalan megcsonkított holtteste ott hevert most is az ablak elıtt, ahol
rátaláltak, amikor feltörték a lakás ajtaját.
– Borzalmas! Csak egy ırült lehetett a tettes – állt meg a daktiloszkópos a
halott elıtt. – Vajon miért kaszabolta le és vitte magával áldozata fejét?
– Hamarosan mindenre fény derül..., legalábbis remélem, hogy hamarosan!
– válaszolta Telkes. – Gondolja, hogy a nıt meg lehet menteni? – fordult a
rendırorvoshoz.
– A gyilkos minden valószínőség szerint most is a szokott módszerét, a
vagus-mag maximális ingerlését próbálta alkalmazni. Ezúttal azonban
elhibázta a dolgot – emelkedett fel a heverın eszméletlenül fekvı Litta mellıl
Demeter. Megigazította rajta a ruhát, és a telefonhoz lépett. – Szerencsére van
vonal... Azonnal beviszem az idegklinikára, talán még meg tudják menteni!
– Akkor intézkedjék nagyon gyorsan! Most, hogy Bertalant is megölték,
néhány kérdésre már csak tıle remélhetek választ.
– És a gyilkos? – pillantott a fınöke Telkesre. – Tıle nem remél választ
kérdéseire?
– Annak is lesz mondanivalója..., mégpedig, úgy sejtem, igen különös
mondanivalója! – válaszolta Telkes. – Mielıtt azonban rátennénk a kezünket,
még egy bizonyítékra van szükségem..., pontosabban szólva: egy kísérletet
fogok elvégeztetni Galli doktorral.
– Tehát tudja, ki követte el a gyilkosságokat?
– Ön is sejti..., vagy nem? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Telkes.
Felvette a padlóról a nyilván dulakodás hevében letépett napvédı függönyt,
és ráterítette Bertalanra. Aztán felegyenesedett, és összeráncolt homlokkal
körüljáratta szemét a szobán.
 – Talált ujjlenyomatokat? – kérdezte a daktiloszkópost.
– Sokat. Egy részük a halottól és a nıtıl származik, legtöbbje azonban
kétségkívül a gyilkosé. Itt már, azt hiszem, nincs rám szükség... Bemegyek a
bőnügyi nyilvántartóba, megpróbálom azonosítani az ujjlenyomatot.
– Ne fáradjon vele – legyintett Telkes –, ez az ujjlenyomat még nem
szerepel a nyilvántartóban...
Szeme megakadt az egyik falat teljesen eltakaró könyvespolcba épített
szekrényen. Bár ajtaját ugyanolyan színőre festették, mint a könyvespolc fája,
meglátszott rajta, hogy nem fából készült.
A polc elıtt nagymérető íróasztal állt, rajta vérrel összekent néhány
apróság, amit Bertalan zsebeiben találtak. Notesz, szemüveg, féső,
golyóstollak, pénztárca és egy karikára főzött kulcscsomó.
Telkes elvette a kulcsokat az asztalról, és a könyvespolcba épített
szekrényhez lépett. Megnézte a zárat, majd biztos mozdulattal kiválasztotta a
csomóból a megfelelı kulcsot. Halk kattanás, és szélesre tárult az
acéllemezzel bélelt házi wertheimszekrény ajtaja.
– Az eltőnt marsagy! – mondta hangosan, majdnem kiáltva. Egy pillanatig
csönd volt.
Telkes önkéntelenül kicsit hátrább lépett, de nem engedte el a
páncélszekrény ajtaját. Ujjai olyan szorosan fogták a kulcsot, hogy egészen
elfehéredtek.
Kis szünet után megszólalt, befejezetlenül hagyva a mondatot:
– Természetes, hogy Bertalan...
Ajka körül halvány mosoly játszott. Nem akarta elárulni magát, nem
akarta, hogy észrevegyék rajta, mit jelent neki ez a pillanat.
Egyszerre tisztán, világosan látta az összefüggéseket. Villanásnyi idı alatt
a helyére került minden...

Galli elengedte a sugárvetı alatt, a kezelıasztalon mozdulatlanul fekvı Falus

pulzusát. Két kézzel egyszerre felhúzta a fiatal docens szemhéját, és
figyelmesen nézte az összeszőkült pupillákat.
– Minden rendben van. Adtam neki egy injekciót... Nem árt, ha most
egy-két órát alszik – mondta Maronnak. Fáradtan hátradılt a kezelıasztal
mellé állított karosszékben, majd Telkeshez fordulva megkérdezte: – Nos, az
történt, amire számított?
– Pontosan az.
– Hát igen... Most már bizonyos, hogy amíg a sugárvetı áram alatt van, az
agyba mesterségesen átültetett emlékképek elmosódnak – szólalt meg hosszú
hallgatás után Maron. – A nagyfeszültséggel mőködı készülék körül
keletkezett váltakozó elektromágneses tér, mint az elıbbiek mutatják,
valamiképp leárnyékolja az átvitt emlékképeket.
– Az oszcillográf, amelyet Ravin a transzferált kísérleti majom közelében
mőködtetett, ugyancsak váltakozó elektromágneses teret gerjeszt? – kérdezte
Telkes. Hangja nyugodt volt, kis mosollyal keveredett.
– Úgy van! – bólintott Maron. – Azt hiszem, helyesen látja az
összefüggéseket... Imént végrehajtott kísérletünk után nyilvánvaló, hogy a
transzferált, amint azt Falusnál láttuk, mindenre emlékszik, amit
transzferállapotban tett vagy átélt. Ha azonban intenzív elektromágneses hatás
éri, az átvitt emlékképek nem uralkodnak gondolatvilágán, ismeretanyaga
pedig a transzferálás elıtti szintre csökken.
– Mindez azonban csakis arra az idıre áll, amíg a transzferált
elektromágneses térben tartózkodik! – jegyezte meg Galli.
– Igen... , és ez természetesen Parrag esetében sem lehet másként.
Remélem, ártalmatlanná teszi, még mielıtt újabb szörnyőséget követ el –
pillantott Maron Telkesre.
– Azonnal intézkedem – állt fel a nyomozó, és az ajtó felé indult. – Úgy
látszik, biztonságban érzi magát, egyébként nem jött volna be az intézetbe.
Valószínőleg nem is sejti, hogy leleplezıdött a titka.
– Ne felejtse el, hogy egy néhai Mars-lakó rendkívüli képességeivel
rendelkezı emberrel áll szemben! Ki tudja, milyen értesülésekre tesz szert a
maga titokzatos módján, amíg szabadon mozog közöttünk – figyelmeztette
Galli.
– Várjon, kérem, egy pillanatig! – tartotta vissza Maron már elmenıben
Telkest. – Attól félek, szörnyő jelenet játszódik le, amikor elfogja Parragot...
Intézze kérem úgy a dolgot, hogy erre ne a transzferrészleg munkatermében
kerüljön sor! Átmegyünk a szobámba, és én odahívatom Parragot. Ez nem fog
neki feltőnni, hiszen tudja, hogy az ellenállás nélküli ötvözet miatt beszélni
készülök vele...
Nagy lendülettel felcsapódott az ajtó, és Parrag lépett be rajta. Amikor
észrevette a sugárterápiás készülék kezelıasztalán fekvı Falust, és
ugyanakkor váratlanul szembekerült Telkessel, mindent megértett...
Egy pillanattal késıbb eszeveszetten rohant a fıkapuhoz vezetı lépcsıház
felé.
Még nem érte el a lépcsıt, Telkes már a nyomában volt...

Öreg estére járt, amikor hozzájutottak, hogy az idıközben Bertalan lakásáról

az intézetbe visszaszállított marsagyat különféle vizsgálatoknak vessék alá.
Öten voltak a transzferlaborban: Maron, Kerman, Ravin, Galli és Telkes.
Maron csendesen beszélgetett az egyik sarokban Gallival és Telkessel.
Mellettük egy asztalkán a Marsról idekerült, átlátszó anyagból készült tartály.
Üres volt, csak a konzerváló folyadék sárgállott benne.
– Hogyan kerülhetett az intézetbıl Bertalan lakására a marsagy? – kérdezte
Telkes. – A tartállyal együtt megvan vagy tizenöt kiló... Hogyhogy nem vette
észre a portás, amikor Bertalan kivitte a kapun?
– Bertalan sokat dolgozott otthon, gyakran vitt haza különféle mőszereket,
sıt nagyobb mérető készülékeket is. A marsagy kicsempészése nem
okozhatott neki problémát. Becsomagolva az autójába tette, és máris kívül volt
vele a kapun.
Ravin kikapcsolta az agyáramokat és a neuronok töltését mérı készüléket,
amellyel most Kerman módszere szerint is megvizsgálták a marsagyat. Még
néhány szót váltott Kermannal, aztán Maronékhoz lépett. – A neuronokban
nyoma sincs villamos töltésnek, legcsekélyebb agyáramot sem jeleznek a
mőszerek – mondta Ravin. – A marsagy, idegélettani szempontból,
tökéletesen üres.
– Tehát ön szerint is kétségtelen, hogy... – szólalt meg Telkes, de Ravin
közbevágott:
– Bevallom, kezdettıl fogva gyanítottam, de senkinek nem mertem
elmondani, hogy véleményem szerint mi okozhatta Parrag magatartásában a
hirtelen változást... Bertalant megvádolni?!
Hátán összekulcsolt kézzel úgy járkált fel-alá Maronék elıtt, mint amikor
egy képtelen gondolat bizonytalanul vontatottá teszi az ember járását. Megállt,
és az elemzıkészülékbe helyezett agyra szegezve szemét, folytatta:
– A marsagyból Bertalan transzferálta az emlékképeket, és most Parrag
birtokolja ıket...
Leült, és ujjait összekulcsolva, szokott mozdulatával ölébe fektette a kezét.
Tudta, hogy amit mond, az maradéktalanul fedi a valóságot, mégis képtelen
volt elhinni, tényként tudomásul venni a történteket.
– Feltevése szerint mikor hajtotta végre Bertalan a transzferálást? – törte
meg a csöndet Telkes.
– Azon az éjszakán, amikor Kormos a halálát lelte, és amelyik után Parrag
teljesen megváltozva került újra elı.
– Akkor lett tehát Parrag Imre biokémikusból Redivivus, földi emberként
újjászületett Mars-lakó... – főzte hozzá. Maron, és iszonyat tükrözıdött a
szemében, amikor a marsagyra tévedt a tekintete.

Itt a klinikán, a ridegen fehér kis egyágyas szobában végtelen nyugalom volt,
egyetlen hang sem hatolt át a csukott ajtón és ablakon.
 Lassan megvirradt. Az éjjeliszekrényen égı olvasólámpa fénye
fokozatosan beleolvadt a tompa világosságba.
Litta ébren töltötte az éjszakát. Nem vette be az orvos rendelésére kapott
altatót, gondolkodni akart.
Ha nem hallgat, ha kiszabadítja magát Bertalan befolyása alól, és beszélni
mer, akkor nem következik be az, aminél szörnyőbbet elképzelni sem lehet...
Helyesen tette volna, ha elárulja Bertalant?
A válasz csak egy lehet: igen!
Hiába próbál kitérni elıle, hiába keres mentséget, az ırület határát súroló
lelkiállapotban is pontosan tudta ezt.
S most kérdésekre kell majd válaszolnia, olyan kérdésekre, amelyek újra és
újra fel fogják majd idézni a borzalmas jelenetet, amelynek szemtanúja volt.
Parrag akkor azt hitte, hogy vele is végzett, és nem vette észre, hogy közben
néhány percre visszanyerte eszméletét. De nem mert, nem tudott mozdulni,
bénult torkán át egy sikoly sem talált utat.
Látta, végignézte, amint Parrag...
Kezét tördelte kínjában. A néhány tabletta, amelyet az ápolónı az este az
éjjeliszekrényre készített, elég lett volna ahhoz, hogy elaltassa, de ahhoz
kevés, hogy örökre elaludjék tılük. Az ablakon rács, az ügyeletes nıvér
akármelyik pillanatban benyithat...
De ez különben sem lenne megoldás. Szembe kell néznie azzal, ami
következik.
Mi lesz azután?
Még a holnap is olyan végtelenül messze van...
Déltájt járt az idı, amikor Telkes és a fınöke megérkeztek. Litta várta ıket;
a reggeli vizitnél már közölte vele kezelıorvosa, hogy a délelıtt folyamán ki
fogja hallgatni a rendırség. Megnyugvás fogta el, amikor a két rendırtiszt
mögött Galli alakja is feltőnt az ajtóban.
Az orvos nyugalmat sugárzó arca és a néhány közvetlen szó, amellyel
Littát üdvözölte, valamelyest élét vette a mindenképp kínos, idegeket borzoló
aktusnak.
Nem sok idıbe telt, és már szabadon, feloldódva folyt Littából a szó. Szinte
boldog volt, hogy végre kiöntheti magából mindazt, ami Parrag transzferálása
óta felhalmozódott benne, és elviselhetetlen súllyal nehezedett rá.
– Ha Bertalant nem teszi minden más iránt süketté és vakká a fanatikus
rajongás, amelyet saját találmánya, a memotranszferátor iránt érzett, ha úrrá
tudott volna lenni mérhetetlen becsvágyán, nem esik meg, ami történt –
mondta hangsúly nélkül, mint aki tudja, hogy voltaképpen már semmi
jelentısége annak, amit mond.
 – Tudjuk, hogy járt Parrag lakásán. Milyen viszony volt kettıjük között? –
kérdezte Telkes.
– A szeretıje lettem... – válaszolta halkan Litta, és megrázta a fejét, mintha
egyszerre mondana a szájával igent, fejmozdulatával nemet. Ez a parányi
moccanás elég volt ahhoz, hogy mint két csordultig telt kis edénybıl, arcán
kétoldalt ömleni kezdjenek a könnyek.
– Beszéljen még Bertalanról – avatkozott közbe rögtön Galli, hogy másfelé
terelje a figyelmét.
– Ismertem ıt, jól ismertem. Maguk is tudják, milyen közel álltam hozzá....
Tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállal ezzel az esztelen kísérlettel,
mégis megtette. És engem is magával sodort, ellenállhatatlan erıvel...
Képtelen voltam, nem is próbáltam útját állni... Ma tisztán látom, mit kellett
volna tennem... Ma, amikor már minden késı...
– Hogyan vették rá Parragot, hogy vállalja a kísérleti alany szerepét? –
kérdezte Telkes. – Mint szakembernek tudnia kellett, milyen beláthatatlan
következménye lehet a transzferálásnak.
– Parrag nagy tudású, vérbeli kutató, de rendkívül gyenge akaratú ember
volt transzferálása elıtt. És szerelmes belém..., bármit kértem tıle, boldogan
megtette. Én pedig játékszer voltam Bertalan kezében. Kihasználtuk a
gyengeségét...
– Beszélgetésünk kezdetén említette, hogy Parrag transzferált állapotban
holmi földöntúli képességekkel rendelkezik – futotta át jegyzeteit Telkes. –
Mit jelentsen ez?
– Köznapi szóval azt mondhatnám: gondolatolvasó, afféle telepatikus
fenomén... Alig ötlött fel agyamban valami, ı már meg is fogalmazta
gondolatomat, és válaszolt, mielıtt én kérdeztem volna.
– Arról tud, hogyan keletkeztek a feltehetıen valóban áramütés okozta
égési sebek a már halott Kormos kezén?
– Bertalan ejtette a két sebet... Amikor hajnaltájt benyitott a
transzferlaborba, halva találta Kormost, Parrag pedig eltőnt... Késıbb jöttünk
rá, hogy csakis az ablakon keresztül juthatott ki a laborból. Mi játszódott le
Parrag és Kormos között, amíg egyedül voltak? Nem tudtuk, nem tudom ma
sem... Azt azonban biztosra vettük, hogy Parrag ölte meg a szerencsétlent.
Bertalan akkor hirtelen elhatározással két helyen nagyfeszültségő vezetéket
érintett a halott kezéhez, hogy ezzel véletlen baleset látszatát keltse.
– Hogyan került az intézetbıl a páncélszekrényben elzárva ırzött marsagy
Bertalan lakására?
– Nála maradt a kulcs, amelyet Maron professzor azzal adott át
Kelemennek, hogy Bertalannal együtt próbálják megállapítani, miként lehet
majd a marsagy neuronjai és a reprobot molekula-tranzisztorai között
kapcsolatot létesíteni. Kelemen átadta Bertalannak a kulcsot, váratlan halála
miatt azonban...
Litta ereje végéhez ért. Hangja suttogássá halkult, egy-egy szót már inkább
csak a szája mozgásán lehetett leolvasni. Egyik keze lecsüngött az ágyról,
másikat kifordított tenyérrel homlokára fektette. Könnyben úszó szemével
mereven nézett a mennyezeten egy pontot, mintha valamilyen képet látna ott,
amelyik rabul ejtette tekintetét, és amelyet néznie kell, akár akarja, akár nem.
– Ennyi, azt hiszem, egyelıre elég abból, amit sürgısen meg kellett
tudniuk – állt fel Galli, és gyengéd mozdulattal az ágyra fektette Litta
erıtlenül lecsüngı kezét. Intett a két rendırtisztnek: – Hagyjuk most magára,
pihennie kell!
– Ha a doktor úr úgy gondolja... – csusszant elıbbre a széken Telkes.
Erélyes bólintás volt a válasz. Galli az ajtóhoz lépett, és magához intette a
folyosón várakozó ápolónıt.
– Hívja, kérem, a beteg kezelıorvosát. Azt javasolom, adjanak altatót neki,
és hagyják tíz-tizenkét óra hosszat aludni.
Már lefelé mentek hármasban a lépcsın, amikor Galli, mintegy hangosan
gondolkodva, megszólalt:
– Ha befejezték a nyomozást, gondolom, bíróság elé kerül ez a tragikus
ügy...
– Természetesen – bólintott Telkes. – Aki végsı soron mindenért felelıs,
már nem él... Bertalan doktor fölött saját áldozata ítélkezett. Parrag Imrének és
Gere Littának azonban felelniük kell a történtekért.
– Parragnak? Hiszen transzferállapotban követte el a gyilkosságokat! Mint
ahogyan egy ırültet nem lehet bíróság elé állítani, mert dührohamában megölt
valakit, ugyanúgy Parragot sem vonhatják felelısségre.
– Nem hinném, hogy az ügyész is ennyire egyszerőnek találja majd a
dolgot – válaszolta rövid gondolkodás után Telkes. – Parrag tudta, hogy
transzferálták. Valahányszor elektromágneses térbe került, földi emberként
gondolkodott, emlékezett arra, amit elkövetett, s így önként vallomást tehetett
volna. Az ügyész, orvosok és büntetıjogászok meghallgatása után,
valószínőleg a szakértık véleménye alapján fogja eldönteni, vádat kell-e
emelnie Parrag ellen, amiért mindvégig hallgatott.
– És Litta? Reá mi vár?
– Gere Litta bőnrészes, ıt semmi nem menti. Részt vett a tilalom ellenére
végrehajtott transzferálásban, szemtanúja volt, hogyan akarja magáról elterelni
Kormos halála után Bertalan a gyanút, tudta, ki ölte meg Kelement, mégsem
tett semmit. Ha felgyógyult, bíróság elé kell állnia!
– Ha felgyógyult?... – ismételte Galli kérdı hangsúllyal, és oldalvást futó
pillantást vetett Telkesre. – Ki tudja, mennyi idı telik el, mire a szerencsétlen
megint talpra áll? Legjobb esetben is hónapokig, talán évekig a klinika, illetve
egy szanatórium lakója marad.
– Olyan súlyosnak tartja az állapotát?
– A vagus-hatás, szinte csodával határos módon, nem végzett ugyan vele,
kezelıorvosainak véleménye szerint azonban maradandó szervi és
idegrendszeri elváltozásokat okozott. Jelenleg mindkét lábára béna, és
könnyen meglehet, hogy örökre béna is marad. Emellett szellemileg sem lesz
már belıle teljes értékő ember...

Ahhoz, hogy a rendırség lezárhassa a nyomozást, már csak Parragot kellett

valahogyan vallomásra bírni. Ez az elsı pillanatra egyszerőnek tőnı feladat
azonban rendkívül bonyolult problémák egész sorát rejtette. Nemcsak orvosi,
hanem jogi szempontból is.
Parragot szigorú ırizet alatt elmegyógyintézetben, párnázott falú,
mőanyagból készült könnyő bútorokkal berendezett szobában helyezték el.
Kénytelenek voltak úgy bánni vele, mint az ön- és közveszélyes ırültekkel.
Soha nem lehetett tudni, mit forgat a fejében, mit tesz a következı pillanatban.
Tört-zúzott, amiért fogva tartják, és ha egyáltalán szóra nyitotta a száját, csak
annyit mondott: azt tette, amihez joga van, senkinek nem tartozik számot adni
cselekedeteirıl. Nemhogy kihallgathatták volna, de így, transzferállapotban,
még köznapi dolgokról sem lehetett vele beszélni.
– Nincs más hátra, elektromágneses térbe kell helyezni, hogy boldoguljunk
vele – hajtogatta a fınöke elıtt kitartóan Telkes. – Csakis így bírhatjuk szóra.
– Mondjon nekem egy paragrafust, amelyikben a büntetıtörvénykönyv
engedélyezi a kihallgatásnak ezt, vagy hasonló módját. Aztán keressen egy
másik paragrafust, amely szerint az ilyen körülmények között tett vallomásnak
büntetıjogi szempontból a legcsekélyebb értéke is van.
– Akik a törvénykönyvet alkották, nem gondolhattak arra, hogy a sok ezer
közé olyan paragrafusokat is iktassanak, amelyek egy másik bolygó szülöttei,
vagy éppen emberi külsıt viselı Mars-lakók által elkövetett
bőncselekményekre érvényesek – szállt vitába fınökével Telkes.
– Mit tehetek? Ne kívánja tılem, hogy olyan intézkedést adjak ki, amelyért
késıbb a törvény szabta keretek áthágásával, meg nem engedett vállalási
módszer alkalmazásával vádolhatnak.
Telkes nem válaszolt. Jól tudta, mit szabad tenniük és mit nem, de tisztában
volt azzal is, hogy élete nagy játszmájában csak akkor nyer maradéktalanul és
végérvényesen, ha kezében tartja Parrag vallomását.
– Parrag jelenleg elmegyógyintézetben van. Egy elmebeteg vallomása
pedig, akárhogyan csikarom ki belıle, egyenlı értékő a nullával –
gondolkodott hangosan Telkes. – Az igazi bőnös, akit bíróság elé kellene
állítani, halott... De hát a tények..., a tények mégis fontosak! Mi történt
igazában, miért és hogyan követte el a gyilkosságokat Parrag? Ha ezt is
kiderítettük, a mi munkánk véget ért... A többin törjék a fejüket a jogászok.
Fınöke összehúzott szemmel figyelte. Amikor Telkes ismét megszólalt,
hangja nyugodt, majdnem közömbös volt. Csak ujjai remegése árulta el belsı
izgatottságát.
– Galli véleménye szerint valószínőleg baj van Parrag tüdejével.
Elmegyógyintézetben ápolják? Annál jobb!... Ha egészségi állapota
megköveteli, egy elmebeteget akarata ellenére is röntgenasztalra lehet fektetni,
nem igaz?
– Természetesen.
– Egy nagy teljesítményő röntgenkészülék körül kialakuló váltakozó
elektromágneses tér intenzitása kétségkívül elegendı céljainkhoz. Ha az
intézet igazgatója engedélyezi, hogy Parrag röntgenezésekor én is jelen
lehessek – ezt Galli majd elintézi nekem –, Parraggal közben elbeszélgethetek
anélkül, hogy ezzel bármiféle szabálytalanságot követnék el. Mindössze
néhány percre van szükségem...
Telkes megállt a fınöke elıtt, és szótlanul várakozott. Az ránézett, de nem
felelt. Csak bólintott, majd kissé felemelkedett íróasztala mellıl, és kezet
nyújtott.

Galli és Telkes a megbeszélt délelıtti órában pontosan érkeztek. Már várták

ıket.
A várakozás pillanataiban végtelenül hosszúnak tőnt minden perc a
barátságtalan helyiségben. Egyetlen lámpa világított a mennyezeten, a
fényesre kopott vizsgálóasztal fölött magasra tornyosodott a hatalmas
röntgenkészülék.
A folyosón léptek hallatszottak. Nyílt az ajtó, és két ápoló kíséretében
Parrag lépett be. Összehúzott szemöldöke alól vad győlöletet sugárzó
pillantást vetett Galliékra.
Alig lehetett ráismerni. Csontig soványodott, borotválatlan arcát mély
ráncok szántották, amelyekben mintha hosszabbra nıttek volna és vékony
csíkokat rajzoltak ki a kemény szálú sörték.
– Feküdjön fel az asztalra! – kérte barátságosan a röntgenorvos. Parrag
nem mozdult, mereven állt az ápolók között. Az orvos intett az ápolóknak,
mire a két ember gyakorlott mozdulattal felkapta, és az asztalra fektette
Parragot. Közben egy pillanatra sem engedett kemény szorításuk.
– Bekapcsoljak? – kérdezte az orvos.
 – Kérem... – bólintott rövid habozás után Galli.
Amikor halk zümmögés jelezte, hogy a készülék mőködik, Parrag teste
hirtelen elernyedt. Arca megtört lett és szenvedı. Galli odalépett hozzá, és
párnát csúsztatott a feje alá.
– Így kényelmesebb? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Parrag. Hála csendült a suttogva kiejtett szóban.
– Elhoztam a pipáját, hoztam dohányt is. Nem akar rágyújtani?
– Így? Megkötözve?
– Ha megígéri, hogy nyugodtan fekve marad, szabaddá tétetem a kezét.
– Megígérem...
Parrag megtömte a pipáját, és rágyújtott. Galli figyelmeztette, hogy ne
szívja mellre a füstöt, mert köhögni fog.
Parrag keserően elmosolyodott, és ahányszor megszívta a pipáját, szája
másik sarkán engedelmesen mindjárt ki is pöffentette a füstöt.
Az idegorvosok, akik az elmegyógyintézetben Parragot kezelni próbálták,
mindenrıl tudtak. Galli részletesen tájékoztatta ıket, mi tulajdonképpen a
“röntgenezés" célja. Valószínőnek tartotta, hogy a röntgencsövet nem is kell
mőködtetniük, elegendı lesz, ha a készülék transzformátorát üzemben tartják.
Valóságos haditervet eszeltek ki, és ebben minden eshetıségre gondoltak.
Galli vállalta, hogy megpróbálja szóra bírni Parragot.
Ha beválik feltételezésük, és a röntgenasztalon a létrehozott váltakozó
elektromágneses tér hatására Parrag valóban lecsendesül és engedékennyé
válik, egy idıre kettesben hagyják ıket. Galli kezeügyében csengıt helyeztek
el, amellyel elıre megbeszélt jeleket adhatott. Egy csöngetés: Telkes bejöhet,
két csöngetés: az ápolók jöjjenek, segítségre van szükség.
Kint a folyosón, a röntgenszoba ajtaja elıtt várakozók számára ólomlábon
járt az idı. A másodpercmutató mozgását figyelték, mintha ez lett volna az
érzékszervvel felfogható egyetlen bizonyítéka annak, hogy az idı nem állt
meg, hogy elıbb-utóbb hoz valamit. Mert valami történni fog odabent...
Végre megszólalt a csengı. Telkes önkéntelenül a második jelzésre várt, de
a csengı néma maradt. Galli ıt hívta.
Amikor benyitott az ajtón, elsı pillantása az egyik sarokban eldugott
magnetofont kereste. A tekercsek forogtak. Parrag feje felett, a burában
elhelyezett mikrofon már be van kapcsolva!...
Galli intett Telkesnek, aki erre lábujjhegyen az asztalhoz lépett, és megállt
Parrag fejénél. Az észrevette, de zavartalanul folytatta a megkezdett mondatot:
–... és ez az, amire mielıbb magyarázatot kell találnunk. Valahányszor
elektromágneses térbe kerültem, a marsi világból származó tudásom hirtelen
semmivé foszlott, és csupán nagyon-nagyon halvány, elmosódó álomként
emlékeztem arra, amit marsbeli elıdöm egykor átélt.
 – Tud valamit a marsagy eredetérıl? Hogyan és miért került abba a
tartályba? Miért konzerválták az agyat?
Parrag összeráncolt homlokkal, sokáig gondolkodott. Látszott rajta, milyen
erıfeszítéssel kutat emlékei közt.
– Úgy rémlik, az agy tulajdonosa nem a marslakók természetes halálával
halt meg... – válaszolta bizonytalanul. – Tudós volt, hatalmas ismeretanyaggal
rendelkezı természettudós. Amikor öregedni kezdett, megölték és kivették az
agyát, hogy az agysejtekben fölhalmozott tudásanyagot hiánytalanul
megırizhessék.
– Minden marslakóra ez a sors várt?
– Csak a kivételezettekre...
– Kivételezettek? – ismételte kérdı hangsúllyal, csodálkozva Galli. – Kik
tartoznak ezek sorába, és miben különböznek a többi marslakótól?
Parrag összeharapott szájjal, töprengve bámult maga elé.
– Valami dereng... emlékszem valamire, de képtelen vagyok szavakba
foglalni.
– Miért ölte meg Kormost akkor hajnaltájt a transzferlaborban? – szólalt
meg közelebb lépve most elıször Telkes. – Miért és hogyan végzett vele?
Parrag arca megrándult.
– Amikor transzferálás után magamhoz tértem, csak ketten voltunk a
helyiségben – válaszolta halkan. – Emberként aludtam el, Mars-lakóként
ébredtem... Kábulatomban azt hittem, Kormos az, aki végre akarja rajtam
hajtani a marsi törvényt, hiszen ez volt az utolsó emlékképem abból a másik
világból...
Telkesre, aztán Gallira, majd ismét Telkesre siklott a pillantása, és a szeme
egyre növekvı rémületet tükrözött. Most világosodott meg elıtte, miért van itt
a nyomozó. Ujjai, amelyekkel a pipa fejét szorította, megdermedtek és
viaszosán fehérek lettek.
Lehunyta szemét, úgy folytatta:
– Tulajdonképpen védekeztem akkor... Amikor azután mozgolódást
hallottam Bertalan szobája felıl, az ablakon és a kerten keresztül, a
lakóépületek felé kiosontam az intézetbıl.
– És Kelemen? Neki miért kellett meghalnia?
– Reprobotja keresztezte elgondolásaimat... Ne feledjék, hogy akkor már
nem földi emberként, hanem egy marslakó agyával gondolkoztam!... És én
emberi külsıt viselı Marslakóként úgy akartam itt élni, hogy elıtt-utóbb
mindenkinek a tudása – elsısorban Bertalan doktoré! – az én agyamban
legyen.
– Nagyon érdekes, amit mond – szólalt meg Galli. Gondosan ügyelt a
szavaira, nem akarta még inkább megriasztani az amúgy is elgyötört embert.
Sejtette, hogy Telkes most Bertalan halálának körülményeirıl kezdené
faggatni Parragot, ezért sietve megelızte: – Mindig erıs dohányos volt, most
is pipázik... Mivel magyarázza, hogy transzferállapotban még a cigarettafüstöt
sem tőri?
– A Mars légkörében nagyon kevés az oxigén. Az élılényeknek,
növényeknek ugyan nem volt szükségük erre a becses gázra, bizonyos kémiai
folyamatokat azonban nem tudtak oxigén nélkül megindítani vagy gyorsítani.
Ezért rendkívül értékes nyersanyagnak tartották, és halállal bőnhıdött, aki
nyílt lánggal vagy bármilyen más módon fölöslegesen apasztotta a bolygó
légkörének oxigéntartalmát.
– Értem! – bólintott Galli, majd rögtön újabb kérdést tett fel: –
Megmondaná azt is, hogy min dolgozott valójában, amikor a robbanás történt
a munkateremben?
– Úgy éreztem, sürget az idı, s ezért két dolgot akartam egyszerre
megvalósítani. Egyik sikerült, a másikat azonban éppen a robbanás miatt nem
fejezhettem be...
– Mi volt az egyik, és mi a másik?
– Az ellenállás nélküli ötvözet, és annak az oldatnak az alapanyaga,
amellyel a Marson a megölt kivételezettek agyát korlátlan idıre konzerválták.
Többek közt például ehhez is szabad oxigénre volt szükségük... Ha Bertalan
nem akadékoskodik, és én idejében megkapok néhány készüléket...
– Beszéljen Bertalanról! – vágott közbe türelmét vesztve Telkes. – Miért
ölte meg, és hová rejtette levágott fejét?
Parrag összeszorította ajkát, nem válaszolt.
– Úgy érzem, mintha hosszú éjszaka sötétje oldódnék bennem – szólalt
meg végül suttogva. – Tudom, hogy felelnem kell tetteimért, mégis boldog
vagyok. Jó... , oly csodálatosan jó újra embernek lenni!...
Szeme lecsukódott, és kimerültén elaludt. A pipa lassan kifordult szájából,
aztán hangos koppanással az asztalra esett.

Maron megkérte feleségét, készítsen a szobájába valami ennivalót, feketekávét

és egy üveg ásványvizet, aztán hagyja magára. Bárki keresné, akár telefonon,
akár személyesen, tagadja le, hogy otthon van.
Amikor egyedül maradt, vaskos dossziét vett elı aktatáskájából. A borítón
ez állott: PARRAG-ÜGY, alatta törtvonásokkal részekre osztott hosszú
számjegy.
Miután a rendırség befejezte a nyomozást, Maron engedélyt kapott rá,
hogy áttanulmányozhassa a rendırségi jelentésekbıl, jegyzıkönyvekbıl most
már összefüggı egészként kibontakozó történetet.
 Múltak az órák. Maron hol csak éppen átfutott egy-egy lapot, másutt
elmélyedve oldalakat olvasott el sorról sorra.
A dosszié végén talált rá az iratra, amelyik Parrag hangírógéppel rögzített
megrázó vallomását tartalmazta. Maron tudott róla, hogy hipnózisban, saját
akaratától megfosztva, és az orvos-hipnotizır akaratának alárendelve,
transzferállapotban elmondatták vele, milyennek látja földi ember mivoltában,
mégis élı szemtanúként a letőnt marsi világot.
Villanyt gyújtott, és olvasni kezdte Parrag sok helyütt ellentmondó, két
világ lényének gondolatvilágát egyszerre tükrözı döbbenetes
visszaemlékezéseit:

... Ravin, aki kozmoarcheológus és a régészeti kormeghatározás tudománya

terén szaktekintély, azt állítja, hogy Marson mintegy kilencszázezer
esztendıvel ezelıtt pusztultak el azoknak a lényeknek az utolsó
leszármazottai, akiket a Földön Mars-lakóknak neveznek, akik abban a másik
világban csakúgy a természet legtökéletesebb alkotásai voltak, mint itt az
ember.
Ha ez így igaz, akkor vajon mikor élt a marslakó, akinek agyából Bertalan
mindent az én fejembe ültetett át, aki én lettem?
Én?
Ki vagy mi vagyok én most voltaképpen?
A Föld vagy egy idegen bolygó szülötte?
Ember vagy Mars-lakó?
Biokémikus egy kutatóintézetben, vagy kivételezett tudós azon az egykor
volt marsi gyártelepen, ahol az interplanetáris jármővek hajtóberendezése, a
degravitátor készült?
.... Ismét földi ember vagyok.
Boldoggá tesz a tudat, hogy ha felelnem kell is tetteimért, ezután ismét
emberként fogok élni, így is halhatok meg, s nem a kivételezettek sorsa vár
rám.
...Kivételezett voltam.
Ekként éltem a Marson. Mindent megkaptam, amit kívántam, de az
életemmel más rendelkezett.
Más... A Gépagy!
A mindent tudó, a minden tudományok valamennyi részletét ismerı, tároló,
rendszerezı, koordináló monstrum, amelyik... vagy aki?... rögtön jelezte, ha
ismeretanyagában valahol hézag keletkezett, olyan hézag, amelynek
feltöltésére, áthidalására egymaga a nem volt képes.
Ilyenkor kivették a megfelelı tudással rendelkezı kivételezett agyát, és
tudásanyagát betáplálták a Gépagyba. Vagy megkapta ezzel, amire szüksége
volt, vagy nem. Ha nem, akkor újabb kivételezett vagy kivételezettek kerültek
sorra.
És ez így ment mindaddig, amíg a Gépagy homlokzatán ki nem győlt a
bíborvörös fényt sugárzó lámpa...
Ezzel jelezte, hogy jóllakott, egyelıre nincs több tudásra szüksége.
Egyelıre...
Senki nem tudhatta, mikor jelzi a maga nyelvén a Gépagy, milyen újabb
tudásanyagot kell beléje táplálni, mert nem tudja tovább fejleszteni önmagát.
Ilyenkor a Gépagy pribékjei, minden parancsát maradéktalanul végrehajtó
maga alkotta robotok elhurcoltak és megöltek egy-egy kivételezettet...
Ám ha a Gépagy életünk, a kivételezettek élete során nem tartott is igényt
valamelyikünk agyára, akkor sem halhattunk meg természetes halállal. Aki
elérte a kort, amikor már nem gyarapodott tovább a tudása, a Gépagy
megölette ıt. Kivette agyát, és vagy rögtön magába táplálta tartalmát, vagy
konzerválta. Számolt vele, hogy késıbb esetleg éppen arra a tudásanyagra lesz
szükség, amely az öreg tudós agyában felhalmozódott...
Ez lett az én sorsom.
Élve vagy halála után konzervált agyával minden és mindenki már csak a
Gépagyat szolgálta a Marson, amikor Ravin leletének tulajdonosa még élt. A
Mars-lakó, akit Bertalan memotranszferátorával bennem ismét életre keltett.
...A Marson már nincs magasabbrendő élet, csak csenevész növények
tengıdnek a sziklagörgetegek és homoksivatagok borította, kietlen felszínen –
mondják, akik odaát jártak. Találgatják, miért, hogyan pusztultak el a lények,
akik a csodálatos gépeket alkották, és akiknek az agyat ırzı tartályon kívül
eddig porát sem lelték a homok alá került romvárosban.
Valamikor számtalan város volt a Marson. Csillámló fehér kövekbıl
épültek, kör alakú, magas kıfal övezte ıket. Majdnem pontosan egyenlı
távolságra voltak egymástól. Északtól délig behálózták az egész felszínt.
Távolból, néhány ezer kilométerrıl nézve olyan volt a bolygó, mint egy
fehérpöttyös óriási labda. Jártam a Mars két holdján, utaztam őrhajóinkkal a
világőrben, s mindig ez a hasonlat jut eszembe, ha arra gondolok, milyennek
láttam messzirıl a fekete őrben szabadon, súlytalanul lebegı Marsot.
A magas városfalak a szüntelenül dúló homokviharoktól védték az
épületeket, a városok lakóit, akik heverészéssel, szórakozással töltötték a
nappalokat, az éjszakákat pedig átaludtak. Dolgozniuk nem kellett. A
kivételezetteken kívül senki nem dolgozott. Minden szellemi és fizikai munkát
gépek végeztek helyettük. Ezekrıl a gépekrıl mindössze annyit tudtak, mi a
rendeltetésük, hogyan kell kezelni ıket. Mőködésük módját, szerkezetüket
nem ismerték. Megelégedtek azzal, hogy a gépek mindennel ellátják ıket,
haladéktalanul teljesítik kívánságaikat.
 Helyesebben: csak azokat a kívánságokat, amelyek a Gépagy szerint
hasznára, javára voltak a Mars népének. Ebben is a Gépagy határozott, hiszen
ı tudott mindent, ismerte a múltat és tervezte a jövıt, ı tudta, mire van és lesz
szükségük a Mars-lakóknak...
Megvizsgált minden újszülöttet, és eldöntötte, kivételezett lesz-e vagy sem.
A torzszülötteket, a nyomorékokat, az átlagon aluli képességekkel
rendelkezıket megsemmisítette. Az átlagosak kedvük szerint élhették életüket
abban a városban, amelyet lakóhelyükként a Gépagy jelölt ki.
...A kivételezettek az ı felügyelete alatt nıttek fel, ı nevelt, táplált, képzett
bennünket, ı határozta meg életünk célját, ı írta elı a feladatokat, amelyek
megoldásán munkálkodnunk kellett. E feladatok, problémák olyanok voltak,
amelyek megoldására csak képzelıerıvel, kezdeményezı készséggel
rendelkezı élılények, a marsi világban egyedül mi, kivételezettek voltunk
képesek…
…A néhai marsvárosok szinte hajszálnyira egyformák voltak. Szerkezetük
küllıs kocsikerékre emlékeztetett: középen henger alakú torony emelkedett,
ebben mőködött a központi Gépagy által irányított, alárendelt, mindenrıl
gondoskodó reszort-gépagy. A torony és a várost övezı fal között
sugárirányban hosszú, keskeny épületek húzódtak. Ezek voltak a lakóházak.
Az a város, amelyikben a központi Gépagy mőködött – földi szóval a Mars
fıvárosa –, egyetlen óriási kör alakú épület volt. Valamennyi lakója a
kivételezettek sorába tartozott, akik csak a Gépagy engedélyével léphettek ki
innen.
A városokat a felszín alatt húzódó alagutak kötötték össze, amelyekben
sebesen haladó jármővek közlekedtek. A felszínen nem lehetett utakat építeni,
ezeket órák alatt eltemette volna a homok.
Természetesen a városokat is gépek építették, az alagutakat gépek vájták, a
jármőveket gépek készítették és irányították.
…A Gépagy tervezett és valósíttatott meg mindent. Ha valahol gépek
jelentek meg és dolgozni kezdtek, a Mars lakói csak annyit tudtak – és ebben
fenntartás nélkül hittek –, hogy megint az ı érdekükben, az ı
szórakoztatásukra vagy kényelmükre készül valami. Nem tanakodtak, nem
találgattak. Ehhez gondolkodniuk kellett volna. Ettıl azonban az átlagos
Mars-lakó rég elszokott, már nem is volt képes rá. Agya elsatnyult,
összezsugorodott. Aki mégis olyan agyberendezéssel született, amelyik
alkalmas volt szellemi tevékenység kifejtésére, abból kivételezett és
elıbb-utóbb a Gépagy tápláléka lett.
…Mi, akik még gondolkodtunk, bizonyosra vettük, hogy egyszer
bekövetkezik az idı, amikor az újszülöttek között már egy sem lesz, akibıl
tudós, tehát kivételezett lehet.
 Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a Gépagy mind több ismeretanyagot
kívánt, egyre több kivételezett tudását táplálta magába. Rohamosan csökkent a
tudósképzésre alkalmas újszülöttek száma. Hiszen gondolkodásra képtelen
szülıktıl csak véletlenül származhatott gondolkodásra képes utód.
Mi tudtuk ezt, de nem beszéltünk róla, még egymás között sem. Mert a
Gépagy nem tőrte, hogy tevékenységét, utasításait bárki bírálni merészelje.
Akiben nem bízott vagy aki gyanússá vált elıtte, azzal haladéktalanul végzett.
Ha éppen szüksége volt ismereteire, magába táplálta ıket, ha nem,
tudásanyagával, emlékképeivel együtt késıbbi idıre konzerválta agyát.
Mivel akkoriban még nem észlelte a kivételezettek csökkenı számának
hatását, gépi logikája nem vezethette arra a következtetésre, hogy a jövı
érdekében tennie kell valamit. Mi, kivételezettek pedig nem
figyelmeztethettük, mert a figyelmeztetést bírálatnak vette és megtorolta.
Halállal.
A megtorlás más módját nem ismerte.
…Hibásak voltunk abban, ami történt? Hibáztunk, amikor engedtünk a
Gépagynak és hagytuk, hogy olyan ısi program szerint fejlessze önmagát,
amelyet évezredekkel elıbb kapott?
Nem mi voltunk hibásak, hanem elıdeink. Azok, akiktıl a Gépagy eredeti
programját kapta – “a Mars-lakók jóléte, védettsége, munkától való
mentesítése mindenekelıtt való!" –, azok, akik az önmagát fejleszteni képes
Gépagy tevékenységét nem szabályozták, amikor még megtehették volna.
Amikor én éltem, már mindenen és mindenkin a Gépagy uralkodott odaát.
Túlnıtt alkotóin, paradox módon szolgáivá lettek, akiket szolgált.
A Gépagy befogadóképességének nem volt határa. Ha szükségesnek
mutatkozott korlátlanul bıvíthette, fejleszthette önmagát. Bármilyen adat,
leírás kellett, tökéletesen rendszerezve minden a helyén volt gép alkotta
agysejtjeiben.
Élılény tehát nem versenyezhetett vele. Az egyes koponyákban rejtızı
ismeretek csupán az egységes egész részei voltak, és ezek a részletek csak
érintkeztek, de nem kapcsolódtak. Olyanok voltak így, mint dobozba zárt
millió, mákszemnyi tranzisztor, amelyek érintik egymást, de amíg kapcsolatot
nem létesítenek köztük, mindegyik önálló, zárt kis világ. Csak a doboz fala
tartja össze ıket. Ha a doboz elszakad, a parányi tranzisztorok szertegurulnak,
és még a rendszer is megbomlik, amellyel a dobozban elraktározták ıket.
A Gépagy azonban sokkal több volt, mint képletes doboz. Benne nemcsak
tartalmukban tisztázódtak, nemcsak egymáshoz kapcsolódtak a részletek,
hanem összefüggéseik is világossá váltak. Az összefüggések felismerése pedig
ugyanolyan fontos vagy még fontosabb, mint egy-egy új megismerés.
 Ez az ötvözı-rendszerezı képesség tette egyeduralkodóvá a marsi világban
a Gépagyat. Ezzel volt több és akkor már legyızhetetlenül erısebb, mint az
élık.
Ha az elıdök, akik egykor megvetették a Gépagy uralmának alapját,
ismerték volna a memotranszferálást és az ebbıl adódó lehetıségeket
felhasználva fejlesztették volna ki a marsi kultúrát, talán minden másként
alakul odaát.
…Én nem hiszem, amit Ravin feltételez: nem hiszem hogy a Mars
magasabbrendő lényeinek teljes kipusztulását természeti jelenség okozta
volna.
A bolygó népe fokozatosan elkorcsosult, a Gépagy már nem talált
hasznosan gondolkodni tudó kivételezettet, és magára hagyottan, gépi logikája
szerint olyan irányba haladva fejlesztette tovább szerkezetét, hogy végül már
csak önmagát szolgálta.
Amikor a Földre áthozott agy tulajdonosa, az én marsbeli elıdöm élt, már
mutatkoztak ilyen jelek.
A Gépagy egyes szerkezeti részei automatikusan jelezték a központnak, ha
új ismeretanyagra, valamelyik kivételezett agyára volt szükségük. Elıfordult,
hogy két gépegység egyszerre ugyanazt az ismeretanyagot akarta megkapni,
de ezt az anyagot a Gépagy egyetlen kivételezett agyából tudta csak
elıteremteni. Az egyik gépegység megkapta az agyat, a másiknak várnia
kellett, amíg a központ utasítására az agy új birtokosa másolatot készít az
emlékképekrıl és eljuttatja riválisához.
Ez idıbe telt.
S ilyenkor ellentmondó utasításokat kaptak a reszort-gépagyak: az egyik
így, a másik úgy cselekedett. Ennek eredményeképp azután vagy nem készült
el valami, aminek elkészítését a Gépagy szükségesnek tartotta, vagy kétszer,
két városban is ugyanazon a munkán dolgoztak a reszortgépek. Ez pedig
megengedhetetlen volt. '
Megengedhetetlen volt, mert sértette az alaptörvényt, amely szerint a
rendszer lényege a tökéletes szervezettség: két helyen egyszerre ugyanazt
gyártani, építeni, termeszteni éppen olyan súlyos hiba, mint nem elkészíteni,
nem felépíteni, nem megtermelni azt, amit a Gépagy népe javát szolgálónak
tartott.
…A Mars-lakók élettartama átlag 110-130 marsbeli esztendı volt. A
kivételezetteké ennek körülbelül másfélszerese. İket ugyanis különlegesen
táplálta és kezelte a Gépagy. Ezzel persze célja volt: a hosszabb élet elvben
nagyobb tudásanyag felhalmozását tette lehetıvé.
Elvben!
 Kevés kivételezettnek adatott meg ugyanis, ami az én marsbeli énemnek:
143 évig élhetett, mert a közel másfél évszázad alatt úgy alakultak a dolgok,
hogy legalább az öregedés küszöbéig eljuthatott. ~
Aztán eljött az idı, amikor mind sőrőbben vizsgáztatott a Gépagy, mind
nehezebb feladatok megoldásával bízott meg. Vagy csak nekem tőntek egyre
nehezebbnek?
Elsı személyben beszélek, mert hiszen ı, az egykori Marslakó is én
vagyok…
Az én szakterületem a nehézségi erı tanulmányozása, e különleges
energiafajta hasznosítási lehetıségeinek kutatása volt.
Itt a Földön mindössze annyit tudunk errıl a természeti jelenségrıl, hogy
létezik, hogy a világmindenségben mindenütt jelen van és mindenütt hat. Bár
nem elégszünk meg ennyivel, szeretnénk többet tudni a gravitációról, egyelıre
nem juthatunk elıbbre, hiszen még nem ismerjük a mibenlétét.
…Amikor önként, de valójában Bertalan akaratából a néhai Mars-lakó
ismeretanyagának birtokosa lettem, egyszeriben sok minden érthetetlenné vált
elıttem.
Érthetetlen, hogy az ember használja a villamosságot, de valójában nem
tudja, mi a villamosság. Használja a mágnest, de nem tudja, mi a mágnesség.
Mesterségesen elıállítja, de nem tudja, mi a fény. Mindent arra az állításra
épít, hogy semmi nem mozoghat gyorsabban a fény terjedési sebességénél, de
nem tudja, milyen sebességgel terjed a nehézségi erı, vagy az a számára
rejtélyes energetikai tényezı, amelyet a gondolatátvitel, a telepátia
jelenségének tanulmányozása során tapasztal.
A Gépagy mindezt tudta. Ha egy kivételezettnek munkájához saját
ismeretkörén kívül esı területrıl valamilyen információra volt szüksége, a
Gépagyhoz fordult. Azonnal és pontosan megkapta tıle a választ, amely
minden fontos tudnivalót felölelt.
…A Föld embere már sokat tud, de zsákutcában toporog, amíg nem találja
meg a módját, hogyan rendszerezze, összesítse tudását. Képzeletében
fel-felbukkan a Gépagy megvalósításának gondolata, de itt megtorpan.
Miért van ez így?
Ösztönösen fél a gépek uralmától? Vagy elırelátóbb, mint a néhai
Mars-lakók voltak?...
Vagy mert egy országokra szabdalt bolygón él, ahol oktalan győlölet
választja el egymástól a népeket?
A Marson nem voltak határok, mindenki szót értett mindenkivel. A mag,
amelyikre a bolygó magasabbrendő lényei keletkezésük történetét
visszavezették, csak egyetlen törzset hajtott, és a millió évekig tartó fejlıdés
folyamán egyetlen ág sem vált le a közös törzsrıl.
 Ha a Mars népének is küzdenie kellett volna létéért, fennmaradásáért, talán
nem korcsosul el olyannyira, hogy megadással tőri sorsát, amikor az idı
teltével már csupán önmagát szolgálni képes Gépagy magára hagyja.
…Amennyire Ravin elbeszéléseibıl megítélhetem, a Mars légkörének
sőrősége és összetétele, az átlagos hımérséklet az egyenlítınél és a sarkokon
nagyjából ma is ugyanolyan, mint millió éve volt. Hogy néhány növényfajtán
kívül mégis minden élet kiveszett a bolygón, annak tehát aligha lehet oka a
természet. Sokkal valószínőbb, hogy a Gépagyból érkezı, egymásnak
ellentmondó utasítások teremtettek olyan viszonyokat, amelyeknek végsı
következményeként romba dıltek a városokat védı falak, és mindent
elborított a homok...

Maron ernyedt ujjai közül kicsúszott a lap, amelyiket olvasott. Nem nyúlt
utána.
–Ide vezet hát a gépek uralma! – suttogta maga elé. – A Mars lakói nem
elégedtek meg azzal, hogy a gép helyettük dolgozzék, gondolkodni is
megtanították... Aztán elveszítették fölötte hatalmukat. És a Gépagy a maga
útját járva, a maga lélektelen logikája szerint tökéletessé fejlesztette önmagát.
De mert megmaradt gépnek, nem tudhatta, hogy ha pusztulni hagyja alkotóit,
neki is velük kell pusztulnia...
Maron hátradılt karosszékében, homlokára tolta szemüvegét, és sokáig
nyomkodta, dörzsölte égı szemgolyóit.
Keveset ivott a kihőlt feketébıl, aztán újra az asztal fölé hajolt. Remegı
kézzel lapozott tovább, végül pattanásig feszült idegekkel kétszer is elolvasta
az utolsó sorokat.

…Titokban végrehajtott transzferálásomnak köszönhetem, hogy ismerem

agyam befogadóképességét. Annak idején a Gépagy felmérte marsbeli elıdöm
memóriakapacitását, így pontosan tudom, mennyi emlékképet, mekkora
tudásanyagot halmozhatok fel agysejtjeimben.
A Gépagy kapacitása mérhetetlenül nagyobb volt, mint bármely élılényé.
Akármennyi és akármilyen információ érkezett be hozzá, mindet rögtön a
maga helyére tette. Fontosságuk, felhasználhatóságuk, összefüggéseik szerint
csoportosította, rendszerezte ıket és eljuttatta valamennyi
információhalmazba, ahol szerepet játszhattak, ahol csak szükség lehetett
rájuk.
Az én agyam befogadóképessége véges. Más utat kellett tehát választanom,
hogy célomat elérjem, és végül minden tudás bennem koncentrálódjék.
Tovább akartam fejleszteni a transzferátort, de nem úgy, nem abban az
irányban, ahogy Bertalan tervezte. Mindenekelıtt egy szelektálni és
rendszerezni képes transzferátort készítettem volna, amelyikkel minden
fölöslegest töröltethetek agyamból, s így helyet biztosítok annak a
tudásanyagnak, ami valójában értékes számomra.
A földi ember, aki ilyen transzferátor segítségével, mintegy kivonatolva
agyába ültetné egész tudásanyagunk esszenciáját, magába győjtene minden
ismeret lényegét és tisztában lenne ezek összefüggéseivel, nagyobb hatalom
lenne, mint odaát millió évvel elıbb a Gépagy volt.
Ezt tőztem ki célul, emberi külsıt viselı Mars-lakóként ekkora hatalmat
akartam. Ha megmaradok annak, akivé transzferálásom tett, talán a
Gépagyénál is szörnyőbb világot teremtettem volna itt a Földön.
…Nem sokkal transzferálásom után Redivivusnak neveztek el az
intézetben. Ki ruházott fel a névvel, nem tudom. De többször megfigyeltem,
hogyan. változik el Bertalan arca, amikor a neki oly sokat mondó szó megüti
fülét. Az ı számára valóban “redivivus", földi emberként újraéledt Mars-lakó
voltam!
Bertalan!
Tudással párosult rendkívül képzelıerejével a Marson kivételezett lett
volna. Közülük is a legkiválóbbak egyike. A memotranszferálást azonban nem
találhatta volna fel! A Gépagy nem tőrte, hogy akármelyik kivételezett
olyasmit alkosson, ami csorbíthatná hatalmát.
…Az agy konzerválását, elıkészítését memotranszferálásra én találtam fel,
de a berendezés kezelésérıl, a transzferálás gyakorlati végrehajtásáról
meglehetısen keveset tudok. Bertalantól nem várhattam segítséget. Megöltem,
hogy kivegyem agyát, és az enyémbe ültessem át tudását.
Littával akartam végrehajtatni újabb transzferálásomat. De letettem errıl,
mert gondolatai elárulták, hogy elıbb-utóbb fel fogja fedni titkomat. Olvastam
az emberek gondolataiban, könnyen felmérhettem tudásukat. Hamarosan
találtam volna valakit, akire rábízhatom magam, akivel átültethetem agyamba
Bertalan ismeretanyagát. Teljes tudását akartam, mindent, amit csak
magáénak mondhat. Azt is, ami még tudattá sem vált benne, de aminek csírái
tudat alatt már ott rejtıztek agysejtjeiben.
Tervem egyszerő volt: megvárom, amíg újabb transzferálásra kerül sor, és
akkor kérni fogom, hogy az én agyamba ültessék át a halott emlékképeit. A
donorok agyát mindig én konzerváltam, én készítettem elı transzferálásra.
Senki nem vette volna észre, ha közben kicserélek két agyat, és végül is
Bertalanéval hajtják végre rajtam az újabb transzferálást.
Gondosan elıkészítettem mindent. Otthon, a lakásomon még akkor éjjel
kivettem és konzerváltam Bertalan agyát. Egy közeli erdıben elástam a
koponyát, az agyat pedig kora reggel bevittem az intézetbe. Elsınek érkeztem,
rajtam kívül senki nem volt a munkateremben. A különféle vizsgálatokhoz,
saját kísérleteimhez elıkészített konzervált agyak közt csináltam helyet az
edénynek, amelyikrıl egyedül én tudtam, hogy Bertalan agyát tartalmazza.
…Ekkor már tisztában voltam azzal, hogy váltakozó elektromágneses
térben átmenetileg törlıdnek agysejtjeimbıl a marsi eredető emlékképek, és
ilyenkor másként viselkedem, mint transzferállapotban. Tudtam, mindenkinek
szemet szúrtak már ezek a hirtelen bekövetkezı változások. Galli és Maron
úgy vélték, hogy túldolgoztam magam, testileg, idegileg kimerültem, és ez
okozza váratlan összeroppanásaimat.
Mielıbb meg akartam ıket erısíteni ebben a hitükben. Ha eztán mind
transzferállapotban, mind elektromágneses térben egyformán, régi énemhez
illıen viselkedem, igazolva látják majd feltevésüket. Azzal szerettem volna
ismét a bizalmukba férkızni, hogy Gallinál önként jelentkezem
röntgenvizsgálatra, Maronnak pedig leírva átadom az ellenállás nélküli
ötvözet elıállításának teljes munkamenetét.
Biztos voltam a dolgomban, hiszen már tudtam, hogyan viselkedjem, mire
kell ügyelnem, ha olyan készülék közelébe kerülök, amelyik mőködés közben
váltakozó elektromágneses teret gerjeszt. Így terveztem..., és most boldog
vagyok, hogy tervem kudarcot vallott! Talán módját találják majd, hogy ismét
az legyek, aki voltam, hogy emberként élhessem az életemet...

Maron elıtt felrémlett Parrag megváltozott arca, parázsló tekintete, hallotta

keményen pattogó, ellentmondást nem tőrı hangját.
– Én is felelıs vagyok a történtekért, ha nem tudtam is Bertalan esztelen
vállalkozásáról – emésztette magát. – Jóvá kell tennem Bertalan bőnét... , de
hogyan? Mit tegyek?
Tett-vett az íróasztalán, aztán sokáig fel és alá járkált a szobában, próbálta
rendbe szedni gondolatait. Keringett a zöldcsempés cserépkályha és az ablak
csipkefüggönye között, összekulcsolt kezén roppanásig egymásnak feszítette
ujjait.
Egyszerre megtorpant, és homlokára szorított kézzel sokáig, mozdulatlanul
meredt maga elé.
– Megvan..., ez az egyetlen megoldás! – kiáltott fel egyszerre hangosan,
íróasztalához ült, jegyzettömböt tett maga elé, és lázasan dolgozni kezdett.
Órák múltak, míg végre megkönnyebbült sóhajtással letette tollat, és felállt
az asztaltól. Halálosan kimerítette az átvirrasztott éjszaka, mégsem érzett
fáradtságot.
Felhúzta a redınyt, és kitárta az ablakot. Hajnalodott. A hegyek lankáira
elnyúlt árnyékokat festettek a virradat fényei. A kertben falevelek kergetıztek
zizegve, surrogva.
Maron tekintete végigsiklott a létszámában megfogyatkozott
transzferbizottság tagjain, egy pillanatra megpihent a három üresen maradt
széken, aztán felállt, mintha ezzel is nagyobb súlyt akarna adni annak, amit
mondani készül.
– Ma már minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a váltakozó
elektromágneses tér csak a mesterségesen átültetett emlékképeket törli
átmenetileg az agysejtekbıl, a transzferált eredeti emlékképeire azonban nincs
hatással. Ebbıl következik, hogy a természetes úton szerzett és a
transzferálással átvitt emlékképek között, villamos tulajdonságaikat illetıen,
alapvetı különbségnek kell lennie.
Maron elırehajolt, és szétterpesztett ujjait az asztalnak feszítette:
– Elhatároztam, hogy a legjobb biokémikusokból és biofizikusokból külön
csoportot szervezek az intézetben. A csoport tagjainak egyetlen feladatuk lesz:
a lehetı legrövidebb idın belül tisztázniuk kell, miben különbözik egymástól
a neuronok kétféle villamos töltése, és miért hat csupán a transzferált
ismeretanyagra a váltakozó elektromágneses tér.
– Meggyızıdésem, hogy Parrag Imre sorsa azon múlik, választ találunk-e
erre a kérdésre vagy sem – folytatta Maron emelt hangon. – Ha nem, Parrag
elmegyógyintézetben fogja leélni életét, vagy állandóan elektromágneses
térben kell ezután tartanunk...
Maron ide-oda rakosgatta az asztalon a maga elé készített jegyzetlapokat.
Amikor felnézett, tekintete találkozott Galli doktoréval. Erı és elszántság
öntötte el.
– Szentül hiszem, hogy fényt tudunk deríteni erre a transzferáltaknál
tapasztalt, ma még rejtélyesnek tőnı, de kétségkívül nem
megmagyarázhatatlan jelenségre! Ha pedig már ismerjük mibenlétét, ha
megállapítottuk, mi okozza a jelenséget, annak is módját fogjuk találni,
hogyan befolyásolhatjuk, hasznosíthatjuk a magunk céljára... Így azután
nemcsak Parrag Imrét mentjük meg, hanem kiemelhetjük agyából az átültetett
ismeretanyagot, és visszatáplálhatjuk a marsagyba, amelyik tovább ırzi majd
az idegen bolygó rég letőnt népének ismereteit.
– Engedélyezné, professzor úr, hogy én is részt vegyek az új kutatócsoport
munkájában? – kérdezte elfogódott hangon Ravin.
– Nekünk Kelemen mérnök hagyatékán, a reproboton kell dolgoznunk –
válaszolta Maron. – Ne feledje, hogy csak akkor tettük jóvá, ami még
egyáltalán jóvátehetı, ha az emberiségnek ajándékoztuk a néhai Mars-lakó
roppant tudásanyagát. Ez a feladat reánk... kettınkre és a reprobotra vár!
Ravin, Galli és Telkes együtt indultak hazafelé az intézetbıl. Verıfényes
októberi délután volt. A nyár harsány színei szétfolytak, összemosódtak. Csak
néhány magányosan ágaskodó fenyıfa méregzöld, hegyes kúpja volt
határozott és kemény. Az érett sárga tobozok mint megannyi apró lámpácska
világítottak rajtuk.
– Ki merre tart? – állt meg az intézet kapuja elıtt Galli. Esıkabátját
hurkába csavarva átdobta vállán, alatta hátul összekulcsolta a kezét.
– Én le a városba – felelte Ravin.
– Szintén! – bólintott Telkes. – Fınököm utasítására személyesen jöttem
fel Maron professzor úrhoz a Parrag-ügy irataiért, amelyeket még ma át kell
adnom bőnügyi csoportunk vezetıjének.
– Mit szólnának egy jókora sétához? – kérdezte Galli. – Kényelmesen
bandukolva legfeljebb egy óra innen a belváros.
– Én ráérek...
– Jómagam pedig nagyon hálás lennék, ha búcsúzóul mégegyszer
elbeszélgethetnék önökkel – kapott az alkalmon Telkes. – Mindenre fény
derült ugyan, de ıszintén megmondom, hiányérzeteim vannak... Néhány
dolgot nem egészen, vagy épp egyáltalán nem értek. Nagyon sajnálnám, ha a
Parrag-ügyet most úgy kellene lezárnom, hogy nem világos elıttem minden.
– Kérdezzen nyugodtan! – bátorította Galli. – Ravin is, én is rajta leszünk,
hogy megszabadítsuk hiányérzeteitıl...
– Miért változott meg oly hirtelen Parrag magatartása az intézet büféjében,
amikor Maronékkal feketézett, majd Litta elbeszélése szerint a saját lakásán,
amikor a lány másodszor járt nála? Azt már tudjuk, hogy az elektromágneses
tér milyen hatással van a transzferáltakra. De hogyan keletkezhetett
elektromágneses tér a büfében és Parrag lakásán?
– Mindkét esetre magyarázatot adhatok – válaszolta Ravin. – A büfét igen
sok fénycsı világítja meg, s mindegyik fénycsıben egy-egy transzformátor
van. A szők kis helyiségben egyszerre mőködı sok transzformátor együtt,
amint a megtörtént eset bizonyítja, eléggé intenzív elektromágneses teret
kelthetett ahhoz, hogy a transzferált, adott esetben Parrag, normálisan... vagy
abnormálisán?... viselkedjék.
– És mi okozta Parrag magatartásában a változást otthon a lakásán?
– A tévékészülékekben viszonylag nagy teljesítményő transzformátor van:
a képcsı második anódján tíz-tizenötezer volt a feszültség. Ha valaki
közvetlen közel tartózkodik egy bekapcsolt készülékhez, meglehetısen erıs
váltakozó elektromágneses hatás éri.
– Értem – bólintott Telkes, aztán Gallihoz fordult: – Bár Parrag kivette és
már konzerválta Bertalan agyát, az orvosok megállapították, hogy – csak úgy,
mint Kormosnál és Kelemennél – az ı esetében is vagus-hatás volt a halál
okozója. Miben áll voltaképpen a vagus-hatás? Hogyan, miért okoz halált?
– A belsı szervek akaratunktól független mőködését irányító, koordináló
úgynevezett vegetatív idegrendszer két részre oszlik: az energiát tároló
paraszimpatikus és az energiát felhasználó szimpatikus idegrendszerre. A
szervezet kémiai anyagcsere folyamatainak alapja az energiatárolás és –
felhasználás, tehát a paraszimpatikus és a szimpatikus idegrendszer
egyensúlya. Ha a paraszimpatikust irányító, úgynevezett bolygóideg agyi
központját, a vagus-magot erıs ingerület éri, ennek azonnali következménye,
hogy leáll a légzés, és a szív megszőnik mőködni.
– Vagus-mag... Egymást kiegészítı két idegrendszer egyensúlya...
Ingerkeltés... – sorolta elgondolkozva Telkes. – Mind olyan fogalom, szerv,
jelenség, amelyet Parrag, mint biokémikus, transzferálás elıtt is alaposan
ismert. Elmondta, hogy amikor Kormost megölte, véletlenül zsebében volt a
kis akkumulátoros kézi ultrahang-generátor, amelyet állatkísérleteknél a
vagus-mag ingerlésére, mőködésének tanulmányozására használt...
– Egyetlen pillanat mőve lehetett az egész – folytatta Galli Telkes
gondolatmenetét. – Megragadta áldozatai nyakát, pontosan a vagus-magra
irányította az ultrahang-generátorból kilövellı kévét és...
Nem fejezte be a mondatot. Hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:
– Nemcsak az orvosnak, hanem valamennyi tudományágat mívelı
kutatónak, tudósnak tanulságul szolgál az, ami történt. Parrag tragédiája újra
figyelmeztet: ember nem lehet bizonytalan kimenetelő kísérlet tárgya!...

A szanatórium látogatótermében kékes félhomály derengett. Parrag a fák

fölött röpködı madarakat nézte. Arca megtört volt és szenvedı, orra tövébıl
kiindulva ék alakú, mély ráncok rajzolódtak szája köré.
– Szedje össze minden erejét, és próbáljon felejteni – mondta csöndesen
Galli doktor, kezét Parrag karjára téve. – Örüljön, hogy Maron professzor és
munkatársai megszabadították a szörnyő marsi emlékképektıl, hogy annyi
szenvedés után ismét Parrag Imre lehet. Nem emberi külsıt viselı Marslakó,
hanem ugyanolyan földi ember, mint sok milliárd másik.
Parrag nem nézett sem Gallira, sem Maronra, az ablakpárkányon
ugrándozó verebeket, az ágakról nesztelenül lehulló hópamacsokat figyelte
olyan tekintettel, mint akinek már semmi nem fontos.
– Érdekli, mennyire jutottunk a reprobottal? – kérdezte Maron. És mert ı
sem kapott választ, magától folytatta: – Néhány napon belül sor kerül a
kipróbálására. Az elsı ember, akinek agyáról, pontosabban szólva annak
tartalmáról másolatot készítünk, akinek teljes tudásanyagát, életének
valamennyi emlékét másolatban ezután egy gép ırzi majd, én leszek...
Parrag arca most árult el elıször érdeklıdést. Amikor látta, hogy Galli rá
akar gyújtani, elıvette pizsamája zsebébıl kurta pipáját, aztán gondosan
megtömte. Ujjairól eltőnt a vegyszerek nyoma, csak jobb kezének mutatóujján
lett kissé piszkos a köröm és körülötte a bır, amint a pipa öblébe gyömködte a
dohányt.
Szája sarkába akasztotta a pipát, és újra végigtapogatta zsebeit. Most sem
volt nála gyufa.
Kérı pillantást vetett Gallira. Az orvos elıször nem értette, mit akar tıle
Parrag, aztán észbe kapott, és önkéntelenül elnevette magát:
– Nos, professzor úr, mit szól ehhez? Redivivus ismét tüzet kér!
– Pedig itt aztán nyoma sincs elektromágneses térnek – állapította meg
mosolyogva. Maron. Gyötrı emlékeket feledtetı, szelíd tekintete hosszan
fogva tartotta Parrag szemét. A kémikus sápadt, csontos arcán öntudatlan,
belülrıl áradó derő suhant át, és röpke pillanatra elsimította szája körül a
keserő ráncokat.

Egy gombostőt sem lehetett volna a padlóra ejteni, annyi ember zsúfolódott
össze a transzferlaborban.
Középen, a transzferbura helyén mennyezetig érı szerkezet tornyosodott.
Az elsı reprobot olyan volt, mint egy vasrudakból összerótt lombtalan fa,
amelynek ágai közé, elképzelhetetlenül sőrőn, millió elektromos és
elektronikus alkatrészt, mőszert, készüléket aggattak. A reprobotban félgömb
alakú üvegbura alatt rejtızött a marsagy. Most semmi nem látszott belıle, az
elektródasapka teljesen befedte.
Az ajtót, amelyik Bertalan egykori szobájába nyílt, hatalmas mérető
televíziós képernyı takarta el. Fénycsíkok cikáztak át rajta, néha egy-egy
elmosódódott folt tőnt fel, mint valaminek az ernyıre vetített, kivehetetlenül
halvány képe. Aztán újra semmi.
Megfeneklett az idı. A falióra másodpercmutatója csigalassúsággal kúszott
körbe a számlapon; minden szem feszült figyelemmel tapadt a foszforeszkáló
képernyıre.
– Most! – harsant fel Ravin kiáltása. Ujjai ördögtáncot jártak a kapcsolók,
fogantyúk és a tárcsák közt, sivítással, zúgással, recsegı hangokkal telt meg a
levegı.
Aztán ismét csönd lett, csak furcsa zümmögés szőrıdött a képernyı mellé
szerelt hangszóróból.
 A kép azonban fokozatosan világosodni kezdett, mind tisztábbá váltak a
részletek: épületek tőntek fel, éles fény és mélyfekete árnyékok váltakoztak
átmenet nélkül a vakító napsütésben csillogó fehér falakon.
Olyan volt a szokatlan formájú épületcsoport, mint egy készülı óriási
kerék, melynek a tengelyét és küllıit már összeszerelték, de az abroncsokat
még nem erısítették a küllıkhöz.
A tengely zömök, hengeres torony volt, korláttal szegélyezett csigafolyosó
akaszkodott kívül a tartószerkezet oszlopain. A keskeny járóka lentrıl indult,
és enyhén emelkedı győrőkbe csavarodva kanyargóit a torony fala mentén.
Legfelül, ahol alig hajló ívbe domborodott a kerek tetı, a rézsőt vágott
ablakok alatt kis terasszá szélesedett a folyosó.
Életnek semmi nyoma.
Ravin újra matatni kezdett a reprobot kapcsolótábláján. Az ernyın
megfakult, lassan eltőnt a kép, már csak világos és sötétszürke foltok siklottak
rajta föl-alá.
A zümmögés hirtelen elhallgatott, majd torz, nem emberi, mégis világosan
érthetı hang szólalt meg a mikrofonban. Ugyanakkor kivilágosodott a
képernyı is: most egy henger alakú csarnokot, feltehetıen a torony belsejét
mutatta. Ezernyi gép, hajlékony hosszú csápokkal, amelyek szüntelenül
mozogtak. Mintha szakadatlanul tevékenykedı élılények lennének...
– A bolygók nehézségi terének vonzását semlegesítı berendezés
mőködésének elvi alapja az, hogy az elektromágneses és a gravitációs mezı
egyazon erı különbözı megnyilvánulása – kezdte mintegy magyarázni a
képen látottakat a földöntúli hang. – Az erıterek kizárólagosságának elvébıl
következik, hogy egyidejőleg kétféle erıtér, tehát két különféle mezı...
Ravinnak ismerısnek tőnt az emberi beszéd utánzására programozott
elektronikus készülékkel mesterségesen elıállított hang. Mintha nem a szokott
élettelen géphang, mintha kevésbé tagolt, zengıbb, emberibb lenne...
Csak a füle tréfálta volna meg, amikor a néhai Mars-lakóéban Parrag
hangját vélte hallani?