Botond-Bolics György

Ha felszáll a köd...

A sötét égbolton napsugarak fényében tündöklik a Vénusz. Mintha a

Mindenség egy játékos óriása fehér felhıkbıl gyúrt labdát hajított volna a
csillagok milliárdjai közé, száll, repül a könnyő gomolyag, járja az Utat,
melynek kezdetét és végét öröktıl való törvények jelölték ki.
Repül a labda, jelragyogó ténye hajnalt vagy alkonyt
hirdet a Föld emberének. Néha közel jön hozzunk,
ránkcsillan mosolyogva, aztán továbbsuhan és ismét
eltőnik a végtelen messzeségben.
Mi lehet a Vénusz felhıi mögött? Mit takar a sőrő
köd, mely testvérbolygónk titkait rejtegeti? Megszületett-
e már ott is a diadalmas élet, vagy örök csend honol
még a halott tájakon?
Nem tudjuk. Hiába kutatnak a csillagászok égnek
szegezett távcsövei egyetlen áruló, parányi rést a
fátyolon, az ember fürkészı szeme elöl mindent eltakar
a köd...
 A fényben úszó, hatalmas teremben halkan zümmögtek a
filmoperatırök gépei. Feszült várakozás izgalma vibrált a nyomasztó
csendben. Meggyszínő, sujtásos ruhákba öltözött ajtónállók
összehúzták a bejáratokat takaró súlyos függönyöket és a falhoz
lapulva húzódtak az elnöki emelvény közelébe.
Hirtelen kikapcsolták a termet bevilágító csillárok ezernyi lámpáját. A
sötétség csak egy pillanatig tartott és a máris felvillanó reflektorok
színesen kavargó fényáradatba burkolták a kupola alatt függı, tarka
virágkoszorúval övezett földgömböt. A magasba veszı, vékony
tartóhuzal láthatatlanná vált a glóbuszra zuhogó fényözönben, a
hatalmas gömb könnyedén, szinte súlytalanul lebegett, forgott a
magasban.
Az emelvényt félkörben övezı drapéria mögül egyre erısödı zene
hangjai áradtak szét a teremben. Zajtalanul állt fel a sok száz ember és
csendben hallgatta a Népek Himnuszának méltóságteljesen hömpölygı
akkordjait. A láthatatlan zenekar dübörgı crescendóba csapott át,
remegés futott át a termen. Senki se mozdult, amikor a minden zugot
betöltı hangorkán hirtelen véget ért.
Az elnöki emelvényen álló férfi könnyedén hajolt az elıtte fekvı
papírlapok fölé. Ökölbe szorított kezével megtámaszkodott az asztalon
és hangsúlyozott, lassú szavakkal beszélni kezdett:
— Ismertetem a Népek Tanácsának határozatát. Különös
nyomatékkal hangsúlyozom, hogy a határozat felett a nyilvános ülések
és a viták hosszú sora után, titkos szavazással döntött a Tanács.
Mindössze két küldött szavazott a határozat ellen. A házszabályok
negyedik pontja értelmében most felkérem a nemmel szavazó
küldötteket, nevezzék meg magukat és fejtsék ki álláspontjukat a
Tanács plénuma elıtt. Amennyiben a küldöttek nem fednék fel kilétüket,
úgy a határozat jogerıssé válik és haladéktalanul megkezdjük annak
végrehajtását.
Ha azonban
a
vélemények
elhangzása
után —
folytatta az
elnök — a
Népek
Tanácsa úgy
véli, hogy
további
vitára vagy újabb szavazásra van szükség, akkor az elnökség
mindaddig felfüggeszti a végrehajtást, míg a Tanács döntése be nem
érkezik hozzá...
Senki sem mozdult. Az elnök várt néhány pillanatig, azután ismét
megszólalt:
— Felolvasom a Tanács határozata alapján hozott elnökségi
rendeletet. Kérem, hallgassák figyelemmel.
Mély, zengı hangja betöltötte a homályba veszı termet.
 A Föld népeinek közössége elhatározta, hogy állandó támaszpontot
létesít a Holdon, ahol fel fogják építeni az elsı őrhajót. A Holdról útnak
induló őrhajó utasainak feladata annak felkutatása lesz, hogy a
naprendszerünkhöz tartozó bolygók közül melyeken vannak emberi
település létesítésére alkalmas viszonyok. Mai ismereteink szerint
bolygószomszédaink közül egyedül a Vénuszon uralkodnak olyan fizikai
körülmények, melyek földi ember számára is elviselhetıvé teszik az
életet. Őrhajónk ezért elıször a Vénuszt fogja felkeresni. Az utolsó
szavaknál szinte suttogóvá vált az elnök hangja. Gyors, ideges
mozdulattal egy pohár után nyúlt és egyetlen hajtásra kiitta a kissé állott
vizet.
A mesterséges őrállomásokon végzett kutatások eredményei azt
bizonyítják, hogy a Holdon is megteremthetjük az élet fenntartásához
szükséges feltételeket, ugyanakkor a légkör hiánya és a sokszorosan
kisebb vonzerı lehetıvé teszik, hogy az atommotorral meghajtott őrhajó
innen kilépjen a világőrbe és befussa elıírt útját.
A Népek Tanácsa azzal a céllal hozta meg határozatát, hogy a
Földön kívül fekvı területek feltárásával és birtokba vételével korlátlan
lehetıséget biztosítson az emberiség, az emberi civilizáció és kultúra
fejlıdésének.
Az elnök letette a kezében tartott okmányt és emelt hangon, szemét
a küldöttekre szegezve mondta el az utolsó szavakat:
A Népek Tanácsa ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy az ember
uralmának kiterjesztése más bolygókra nem történhet erıszak útján.
Fegyvereink a békét biztosítják és nem a pusztulást szolgállak. Bernek
így kell lennie abban az új világban is, melyre a Föld embere kiterjeszti
uralmát.
A küldöttek még mindig álltak, arcuk fehéren világított a
félhomályban. Az elnök türelmesen várt.
Csendes mosoly bujkált a szája körül, amikor felnézve megszólalt:
— Hónapokkal ezelıtt nyilvánosságra hoztuk az elnökségi rendelet
szövegét. Közben sok ezer hozzászólást hallgattak meg
szakbizottságaink, tudósok és kutatók vitatták a valószínő és
valószínőtlen lehetıségeket. A holdközi közlekedést, a holdtámaszpont
megépítését és az őrhajózást illetıen nincs már tisztázatlan kérdés. Kik
azok, akik mégis ellenzik a határozat végrehajtását?
Végre felengedett a feszültség. A küldöttek beszélgetve, vitatkozva
fészkelték magukat vissza a kényelmes karosszékekbe, monoton,
duruzsoló zaj töltötte meg a termet.
Az elnöki asztalba épített üveglap mögött fény villant fel és a négyzet
alakú táblán egy számjegy körvonalai rajzolódtak ki.
— A háromszázhármas helyszám kíván szólni — jelentette be az
elnök, és egy pillantást vetve az ülésterem alaprajzára, hozzátette: — A
délindiai népközösség küldötte, Kirh Rahama atomfizikus a felszólaló...
A mennyezet áttört ornamentikája mögött zajtalanul gördült a
televíziós felvevıgép a küldött fölé. A keskeny fénykéve fehér
vászonruhás, olajosán barna arcú férfialakot világított meg, dús, fekete
haja kékesen csillogott az erıs fényben. Érezhetıen
akaratlanmozdulattal igazította helyre hosszú ujjaival félrecsúszott
nyakkendıjét.
 — Kérem az Elnökséget, rögzíttesse felszólalásomat...
Az emelvény elıtt elhelyezett kezelıasztalok egyikén kék fény
lobbant fel. Az ügyeletes mőszaki titkár jelezte, hogy a
háromszázhármas ülés elıtt elhelyezett magnetofont bekapcsolta.
Kissé halk, de nyugodt, magabiztos hangon szólalt meg a küldött:
— Évtizedek óta foglalkozom a bolygóközi közlekedés problémáival
és tudom, hogy technikai felkészültségünk ma már elegendı az elsı
őrhajó elindításához. Tehát nem mőszaki vagy tudományos okokból
szavaztam a határozat ellen!
Lélegzetnyi hallgatás után olyan erıvel csattant fel a hangja, hogy a
mellette ülı küldött, aki öklére támaszkodva bóbiskolt karosszékében,
ijedten kapta fel a fejét.
— De ki vagy mi garantálja azt, hogy az őrhajó utasai nem fordulnak
majd erıszakhoz akkor, amikor birtokba veszik a kiválasztott bolygót?
Természetes, hogy az őrhajó önvédelmi céllal fegyvereket visz majd
magával, különlegesen nagyhatású fegyvereket, melyek azonban akkor
is mőködtethetık, ha azt nem követeli meg az ember jogos
önvédelme...
Éles hang szakította félbe a felszólalót.
— A Föld túlnépesedése ellen védekezünk akkor, amikor birtokba
vesszük a naprendszer bolygóit. Ez szentesíti az esetleges
fegyverhasználatot...
— Küldött-társam szerint tehát felesleges a határozat tiltó
rendelkezése? — fordult Rahama szenvedélyesen a közbeszóló felé. —
Mert ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor máris elkezdhetjük annak a
hadfi seregnek a szervezését, amelyik a kiválasztott bolygót megszállja,
leigázza lakóit és újraszüli azt a társadalmi rendszert, melyet oly hosszú
harc árán tudtunk csak itt a Földön kiirtani. Nem tudom — fordult ismét
az elnöki emelvény felé — nem tudom, ki volt a másik küldött, aki a
határozat ellen szavazott, de hiszem, hogy az enyémhez hasonló
aggodalmak töltik el ıt is. És talán még sokakat azok közül, akik pedig
igent mondtak a szavazásnál.
A magnetofonhoz hajolva, lassú, erısen hangsúlyozott szavakkal
tette fel India küldötte a kérdést:
— Milyen intézkedések biztosítják, hogy az őrhajó utasai a bolygó
birtokba vételénél nem használnak majd jogosulatlanul fegyvert? Ha az
elnökség megnyugtató választ ad kérdésemre, akkor visszavonom
nemleges szavazatomat és én is a többséghez csatlakozom.
Amikor Kirh Rahama leült, elvillant az ıt megvilágító fénycsóva is. Az
arcok ismét az elnök felé fordultak, aki elgondolkozva nézte a kupola
alatt lassan forgó glóbuszt. A koszorú az egyenlítınél ölelte át a Földet,
a virágok tarka színei tompán tükrözıdtek az üvegesen fénylı
óceánokban. A népek békés közösségi életét szimbolizálta ez a
virággal övezett földgömb, képe vagy kicsinyített mása ott volt minden
lakásban, az utcákon, a tereken, a gyárak és üzletházak
munkatermeiben.
Az elnök felállt és szórakozottan forgatta ujjai között ceruzáját. A
megfontolt, kimért szavak szárazán peregtek ajkáról, amikor megszólalt.
— Lehet, hogy tudósaink egyszer meg fogják alkotni azt a gépet,
melynek segítségével szemünk is követheti majd útján az őrhajót. Látni
fogjuk utasait és ellenırizhetjük cselekedeteiket. Megteremthetjük az
eszközt, mellyel utasításokat küldhetünk utánuk, bárhol tartózkodjanak
is a végtelen térben, de biztosíthat-e bennünket, valami arról, hogy
végre is hajtják majd utasításainkat?
Hajlott alakja megnyúlt, amikor kinyújtott karjával a fényben úszó
földgömbre mutatott.
— A Föld emberének legszentebb hitvallása, hogy nem lázad fel a
törvények ellen, melyeket önmaga, önmagának alkotott. Feltehetı-e,
hogy azok a hısök, akiket most milliók bizalma választ ki minden idık
legnagyobb feladatára, éppen ezek tagadják meg a Törvényt? Akadhat-
e közöttük egy is, aki méltatlanná válik?
— Soha — kiáltott fel magáról megfeledkezve az egyik ajtónálló. Az
elnök csodálkozva fordult a hang felé, és amikor meglátta az elpirult,
zavartan topogó embert, barátságosan bólintott feléje.
— Igen, hinnünk kell bennük. Bennük és magunkban... — tette meg
hozzá csendesen. Megint rámosolygott az ajtónállóra, aki most már
zavar nélkül, komolyan, nyugodtan nézett farkasszemet az elnökkel. —
Önök is tudják, hogy az őrhajó összesen huszonegy utast visz majd
magával. A kezelıszemélyzet tizenkét fıbıl áll, a tudományos munkát
pedig ismert tudósok és kutatók végzik majd.
— A technikai személyzet tagjait még nem jelölte ki az Őrhajózási
Fıbizottság, de biztosíthatom a Tanácsot, hogy legalaposabb
körültekintéssel fogjuk ezt a tizenkét embert kiválasztani. Ki lesz az
őrhajó kilenc utasa? Eddig öt tudós jelölését hagyta jóvá az Elnökség.
Mutassuk be — fordult az elnök az egyik mőszerasztalt kezelı mérnök
felé — Arnold Bergan csillagászt a Tanácsnak...
A csillárok elhalványuló fényében tompán csillogó vetítıvászon
ereszkedett le nesztelenül a magasból.
Szájához emelt mikrofonon keresztül halk utasításokat adott a
mérnök. Néhány másodperc telt el és a vásznon megjelent Arnold
Bergan plasztikus, színes portréja. A kép látótere mind nagyobb lett,
hamarosan láthatóvá vált az a három férfi is, akik egy zöld posztóval
borított asztalnál, szemközt ültek a csillagásszal.
Az elnök lelépett az emelvényrıl és kissé oldalt állva maga is a
vetítést figyelte.
Az elsı sorban ülı egyik küldött kezével jelezte, hogy mondani akar
valamit. Az elnök kérdı mozdulatára halkan válaszolt:
— Hangos vetítést kérünk...
Mintha egy láthatatlan kéz a fehér üvegszálakból szıtt vetítıvásznat
zörgette volna, olyan szárazon ropogott a megafonban Arnold Bergan
rekedtes hangja.
—... Elvállalom, mert mélységesen hiszek abban, hogy ismereteink a
világegyetemrıl nem csupán feltevések. Bizonyosságot akarok és
boldog vagyok, hogy ezt most megszerezhetem magamnak. Hiszem,
hogy utunkon bizonyítva látom majd mindazt a tudást, amit
évszázadokig tartó tudományos munka eredményeként magunkénak
mondhatunk....
Most gyors egymásutánban négy jelöltet mutatott még be hasonló
módon a küldötteknek.
 —... Dragan Maruzzi asztrobiológus feladata a bolygók állatvilágának
és az esetleg ott élı emberek, vagy emberhez hasonló lények
vizsgálata...
—... Alekszej Trokov geológus a bolygók felszínének minıségét,
anyaguk összetételét analizálja...
—... Erik Botka asztrobotanikus a növényvilágot fogja
tanulmányozni...
—... Paul Wittman professzor az égitesteken uralkodó fizikai
viszonyokat kutatja...
Amikor a vetítés véget ért, az elnök ismét az emelvényre lépett ti.
energikus mozdulattal csendet kért.
— A bemutatott tudósokat mőveiken keresztül vagy személyesen
mindnyájan ismerjük. Kérem, jelentsék be, ha bármelyik jelölt ellen
kifogásuk lenne.
Az asztalon sötét maradt a felszólalásokat jelzı készülék. Az elnök
várt egy ideig, azután újra megszólalt:
— Az őrhajó további négy utasa egy atomfizikus, egy radarcsillagász
és két orvos lesz.
A százkettes helyszámú küldött kért most szót.
— A kelet-afrikai népközösség küldötte a felszólaló — jelentette
rögtön az elnök.
— Javaslatot szeretnék elıterjeszteni!
— Milyen ügyben?
— Javaslom, hogy a négy utas egyike Dél-India küldötte, Kirh
Rahama atomfizikus legyen...
— Hiszen éppen ı volt az, aki a Tanács határozata ellen szavazott
— vágott közbe meglepetten az elnök.
— Éppen ezért javaslom ıt! így oldanánk meg legegyszerőbben a
jogos fegyverhasználat ellenırzésének kérdését és ugyanakkor olyan
valakit nyernénk meg a feladatnak, aki már sokszor és nehéz
körülmények között bizonyította, hogy tántoríthatatlan híve a Népek
Közössége minden célkitőzésének. Kérem az elnökséget, tegye fel
szavazásra javaslatomat.
Alig hangzott el az engedély, a szavazótáblán máris kigyulladtak a
jelzılámpák.
— Ötszázkilencvennégyen szavaztak a javaslat mellett — olvasta le
az elnök az eredményt. — Felteszem a kérdést: Kirh Rahama küldött
vállalja a megbízást?
— Igen, vállalom...
— Úgy a Tanács határozata alapján az Elnökség rendeletet fog ezzel
kapcsolatban kiadni. Kíván még szólni? — fordult az elnök ismét az
afrikánus felé.
— Még két utas jelölésére szeretnék javaslatot tenni — folytatta az.
— Küldöttek ık is, itt vannak közöttünk. Long Kai-tian orvosprofesszorra
és Ben Jorodenre, a tudós radarkutatóra gondolok. Részvételükkel Kína
és Európa is méltóan képviselnék magukat a nagy vállalkozásban.
— A javaslatokat egyenkénti szavazásra teszem fel! — döntött az
elnök és hamarosan közölte is az eredményt:
 — A jelöléseket a Tanács elfogadta. Amennyiben a két küldött
vállalja a megbízást, úgy ezeket a határozatokat is az elızıkhöz
csatoljuk.
Csaknem egyidıben hangzott el a két tudós válasza:
— Elfogadom...
 ELSİ RÉSZ
A VILÁGŐR VÁNDORAI
 JORODEN PROFESSZOR

A Népek Háza üléstermének folyosóján csoportokba verıdve

beszélgettek, vitatkoztak a Föld népeinek küldöttei. Csak azok hárman
siettek a lassú körforgásban keringı felvonófülkék felé, akiknek nevét
most szárnyaira kapta a rádió és arcképüket a pólusoktól az egyenlítıig
röpítette a televízió.
Jó ideig tartott a lusta örökjáró liften az út a tizenkettedik emeletrıl a
földszintig, Joroden idegesen nézegette karóráját.
— Az expresszliftbe kellett volna szállnunk — mérgelıdött. — Azóta
már a kijáratnál lehetnénk.
Long Kai-tian elmosolyodott és megnyugtató mozdulattal tette kezét
Joroden karjára.
— Nem sokat veszít azzal a néhány perccel, kedves kollégám. Ugye
a családjához siet, hogy bejelentse a nagy újságot?
— A helyszíni közvetítésbıl már úgyis tudnak jelölésemrıl —
legyintett Joroden. — Sokkal fontosabb, hogy még ma éjjel be kell
fejeznem egy mérést az obszervatóriumban. A látási viszonyok
különösen jók néhány napja.
— Min dolgozik?
— A leendı holdtámaszpont helyét mérem be — válaszolta kissé
kelletlenül Joroden, aztán Rahamához fordult. — Örül a jelölésének?
Nem fél?
Rahama csodálkozva nézett a csillagászra. A kérdésnek éle volt,
mintha gúny vagy lekicsinylés lapult volna meg a szavak mögött.
— Mit akar ez tılem? — tőnıdött magában Rahama, de csak ennyit
válaszolt: — Nem, nem félek...
— Pedig könnyen otthagyhatjuk mindnyájan a fogunkat. Vagy
veszélytelennek tartja az egész vállalkozást?
— Atomrombolással foglalkozom és amint ön is tudja, a mi
laboratóriumaink elég sok veszélyt rejtegetnek falaik között. Miért félnék
jobban a Holdon vagy az őrhajóban, mint az íróasztalom mellett?
— Látják, én félek — szólt közbe csendesen Long. — De akkor sem
maradnék itthon, ha biztosan tudnám, hogy odaveszek az úton.
— Lám, lám — nevetett hahotázva Joroden és megveregette az apró
termető orvos vállát. — Ilyen hıs útitársaink lesznek...
Rahama és Long szótlanul egymásra néztek.
Kiszálltak a liftbıl és az emberekkel tömött elıcsarnokon keresztül a
kijárat felé tolakodtak. A kapun túl megkapó látvány fogadta ıket: a
téren szorongó beláthatatlan tömeg csendben figyelte a híradóközpont
helyszíni közvetítését a Népek Házából. Az egyik magasba nyúló épület
homlokzatára fehér vásznat feszítettek, erre vetítették az ülésen
készült, még a felvevıgépekben azonnal elıhívott riportfilmet. A
mozgóképeket állóképek követték és a három tudós emberfeletti
méretekre nagyítva látta viszont saját képmását a vetítıvásznon.
— Ha ezt ma reggel mondja nekem valaki...
Rahama professzor még akkor is elgondolkozva csóválta fejét,
amikor elbúcsúzott és gépkocsijába ülve hazafelé indult.
— Velem jön? — fordult Joroden az orvoshoz, amikor egyedül
maradtak. — Egyenesen a Luna hegyre megyek, a csillagvizsgálóba.
 — Egy betegemet kellene még meglátogatnom, megígértem neki,
hogy este felkeresem. De ha megengedi, hogy rövid idıre vendége
legyek az intézetében, inkább holnapra halasztóm a vizitet. Bár közben
furdalni fog a lelkiismeret...
— Miért? — csodálkozott Joroden.
— Nem szeretem, ha hiába várnak a pacienseim. A beteg ember
nagyon érzékeny az ilyesmire és nem jó orvos, aki nem törıdik ezzel...
De ha vár egy pillanatig, akkor felhívom a betegemet és megmondom
neki, hogy csak holnap látogatom meg.
— A kocsimban
rádiótelefon van, onnan is
beszélhet vele. Sietnünk
kell, sok munka vár még ma
rám.
— Akkor inkább nem
zavarom...
— Ugyan, nem azért
mondtam! Csak nem akarok
feleslegesen idıt veszteni...
Az autó halkan surrogva
siklott a fényesre kopott,
sima aszfalton. A széles utakat szegélyezı gesztenyefák nedves,
csupasz ágai feketén csillogtak a magasban kifeszített huzalokon
hintázó ívlámpák fényében. A tél még tartott, de a fedett járdák alá
épített hıcsatornákból áramló levegı kellemes, enyhe melegbe burkolta
a felhıkarcolók tövében hullámzó tömeget. Villámgyors gépkocsik
suhantak nesztelenül az úttesten, sehol egy keresztezés, sehol egy
ember a jármővek között. Az autóutak vagy a mélybe süllyedtek, vagy
magasba emelkedtek a keresztezéseknél, a kétoldalt húzódó járdákat
sőrőn egymás mellé épített aluljárók kötötték össze. Az autók
áradatából néha kivált egy gépkocsi, lassítva befordult egy bekötıútra
és ezen át hajtott a keresztbe futó másik fıútvonalra.
Kvarclámpákkal bevilágított, nyolcszeglető tér mellett futott el
Joroden limuzinja. A téren színpompás virágágyak között könnyő nyári
ruhába öltözött gyermekek játszottak, fehér köpenyes felvigyázók
sétálták közöttük és ügyeltek a hancúrozó apróságokra. A kvarclámpák
közé helyezett infravörös sugárzólámpák és a hıcsatornákból kiáradó
meleg örök tavaszt varázsolt a hatalmas térre, trópusi növények
virágainak súlyos illata úszott az estében. A tér közepére épített
úszómedencébıl vidám sikoltozás és vízcsobogás hallatszott, a víz fölé
hajló toronyból leugró fiatal lány fehér fürdıruhája messzire világított az
égbolt sötét hátterében.
Long mélyen elmerülve, szótlanul nézte az autó üvegablakán túl
pillanatonként változó, filmszerően pergı képet. Csak amikor elhagyták
a várost és kint az országúton rohant már a gépkocsi, nyúlt a
rádiótelefon kagylója után. Néhány közvetlen, barátságos szóval
kimentette magát betegénél, azután cigarettával kínálta Jorodent.
— Köszönöm, most nem gyújtok rá. Nem akarok emiatt lassítani —
rázta fejét a professzor és merev szemmel figyelte az országutat. Rövid
hallgatás után szinte kibuggyant belıle a kérdés:
 — Vajon ki lesz az őrhajó kilencedik utasa? És ki lesz a Vénusz-
expedíció vezetıje?
Long mosolygó, sárgás arca furcsa álarcnak hatott a szerelékfal
mőszereinek zöldes fényében. Joroden a visszapillantó tükörben
figyelte az orvost.
— Önt nem érdeklik ezek a dolgok?
— Oh, nagyon is érdekelnek! — válaszolt Long udvariasan. — De
miért találgassuk ezt most? Majd megtudjuk, ha eljön az ideje...
Észrevette, hogy Joroden volánon nyugvó keze idegesen megrándul.
Nem akart vitát, ezért gyorsan másra terelte a szót.
— Eldöntötték már, hogy a Hold melyik részén lesz a támaszpont?
— Igen — élénkült fel a csillagász arca. — A keleti holdtekén lévı,
viszonylagosan körülbelül háromezer méter magas Alfonzó kráterben
fogjuk felépíteni. Széles, látszólag mély üreget fedeztem fel a
kráternyílás belsı oldalán, ebben akarom a támaszpontot telepíttetni.
Longot bosszantották a kellemetlenül határozott, elsı személyben
fogalmazott szavak.
— Ez a végleges döntés? Úgy értem, hogy az Őrhajózási Fıbizottság
is hozzájárult az ön javaslatához?
— Én nemcsak javasolok, hanem tagja is vagyok annak a
bizottságnak, amelyik ebben a kérdésben dönteni fog — dobta oda
nagyképően Joroden.
— Igen?
Long sima, udvarias hangja teljesen közömbös volt.
Vajon mit gondol magában rólam ez a kínai? — nyelte mérgét
Joroden. Már megbánta, hogy meghívta az obszervatóriumba. Az ördög
se tud rajta kiigazodni, csak vigyorog és udvariaskodik...
— Mély a barlang? — faggatta tovább Long.
— Azt csak akkor tudjuk pontosan megállapítani, ha gépeink
megérkeznek a Holdra. Automatikus mőszereik majd elvégzik azokat a
méréseket, melyekre itteni készülékeink ma még nem alkalmasak.
— Azt hiszem, sok érdekes dolgot látok még ma este önöknél...
— Nagy eseménynek lesz tanúja az intézetben. Délelıtt fejezték be
az új, különleges képerısítıvel egybeépített hétméteres tükörteleszkóp
és a rádiótávcsı felállítását. Ezekkel végezzük el ma éjjel a méréseket.
— Milyen lesz maga a támaszpont? Elkészültek már a tervek?
— Igen. Leginkább egy közepes nagyságú földalatti gyártelephez
hasonlít majd, amelyet különbözı biztonsági berendezések zárnak el a
külvilágtól. Az oxigént, ugyanúgy mint az őrállomásokra, tartályokban
szállítják fel az ottlakók számára.
— És hogyan érintkeznek a holdlakók a Földdel? Hány ember
tartózkodik majd a támaszponton?
— Mintegy kétszáz. Rendszeres holdközi rakétajárat biztosítja a
váltást, a betegek hazaszállítását, és így jutnak el a Holdra azok is, akik
elıkészítik az őrhajó indítását.
— Csodálatos munkát végeztek önök...
— Úgy ám — bólogatott Joroden. — A radarcsillagász és az
építészmérnök munkájára támaszkodik a technikus, amikor őrhajóját
elindítja a végtelen felé. Mi, csillagászok és mérnökök fogjuk valóra
váltani az emberiség nagy álmát...
 Long a mellettük elsuhanó árnyakat nézte.
— Látja doktor — folytatta Joroden —, ezért érdekel engem annyira,
hogy ki lesz az expedíció vezetıje. Meglepetés bıven adódik majd az
úton, és rendkívül sokoldalúnak kell annak lennie, aki ott minden
helyzetben feltalálja magát. Ilyen ember nagyon kevés van...
Long arcán egyetlen izom sem rezdült, amikor halkan megkérdezte:
— Mi a véleménye Rahama professzorról? Joroden dühbe gurult.
— Tudtam, hogy ide fognak kilyukadni. Rahama ügyesen
megjátszotta az idealistát és ezzel meg is nyerte magának a küldötteket.
De legyen nyugodt, én nem szavaztam rá.
— Miért nem?
— Mert láttam, hogy elıre kitervezett komédia az egész. Engem nem
tesz bolonddá egy ilyen farizeus... Jogos vagy jogtalan
fegyverhasználat! — Harsogva nevetett, hogy még Long alatt is
rázkódott az ülés. — Ültessenek talán apácákat és hittérítıket az
őrhajóba, ık aztán majd birtokba veszik a Vénuszt! Bizonyára nem
fognak fegyvert használni és templomokat meg kolostorokat építtetnek a
bolygó ıslakóival. Csakhogy nekünk bányákra és gyárakra van
szükségünk!
— Bányákra, gyárakra, aztán iskolákra és színházakra is, meg
kórházakra és üdülıkre, bölcsıdékre és temetıkre... Meg sok egyébre,
ami már van, és ami még a Földön is hiányzik...
Joroden lebiggyesztett szájjal mérte végig az álmodozó orvost.
— Maga is... — dörmögte maga elé, aztán beletaposott a gázba. Egy
nyulat vett észre, amelyik a reflektorok fénycsóvái közé szorulva
kétségbeesetten rohant az autó elıtt. Fehér hátulja meg-megvillant az
erıs fényben, hátracsapott füleivel, elnyúlt testével egyetlen halálos
lendület volt az egész állat.
A motor felzúgott, a száz lóerıs gép hatalmas iramban viharzott
elıre.
Amikor a gépkocsi alig érezhetı, kis zökkenıvel eltaposta a kifulladt
jószágot, a professzor széles mosollyal dılt hátra a párnázott ülésben.
— Nem veszi fel? — kérdezte az orvos. Joroden vállat vont.
— Mit kezdjek vele?
 A LUNAHEGYEN

— Foglaljon helyet doktorom és nézze meg leendı otthonunkat...

Joroden mosolyogva mutatott a teleszkóphoz épített kényelmes
karosszékre. Long elfogódottan állt a csillagvizsgáló hatalmas ívben
hajló acélfala mellett és nem mozdult.
— Miért nem jön ide, Long?
— Valahogyan úgy érzem magam, mint az elvarázsolt kastélyba
tévedt gyermek. Ne nevessen ki, de én félek ezektıl a csillogó
fogantyúktól, kerekektıl és kapcsolóktól, mert nem tudom elképzelni,
hogy mi történik, ha megmozdítom valamelyiket...
— Mit szól ehhez, Aliz? Ilyen szerény vendégünk még nem volt az
intézetben — csóválta a fejét Joroden és összenevetett az
asszisztensnıvel.
— Én most valóban meg vagyok illetıdve — csapott tenyerével Long
a teleszkóp fényes acélköpenyére. Olyan volt, mint a kamasz, aki egy
felnıttnek a maga igazát akarja bizonyítani. — Azt hiszem, önök is
elfogódottak lennének, ha én például az emberi agy mőködését tudnám
ilyen lenyőgözı eszközökkel demonstrálni önök elıtt. Higgyék el, az is
van olyan bonyolult, mint a csillagvilág. Csak sokkal kevesebbet tudunk
még róla... — tette hozzá elgondolkozva.
A rövid csendet az
asszisztensnı hangja törte
meg:
— Kezdhetünk? Mindent
elıkészítettem.
Szakadatlanul dolgoztam,
hogy estére minden rendben
legyen. Már nagyon vártam
a professzor urat!
— Nem tudja, miért
késtem? Nem hallgatta a
rádiót?
— Nem...
— Tényleg nem tudja, hogy mi történt délután?
— Semmirıl sem tudok. Csak nincs valami baj?
Színtelen, fátyolos szemei riadtan tapadtak Jorodenre. Mint a
gazdájáért szőkölı kutya, olyan volt ez a kiszáradt könyvmoly, inas ujjai
kétségbeesetten markolták Joroden karját. Amikor észrevette, hogy az
orvos figyeli ıket, hirtelen hátralépett. Kezeit tördelve nyögte:
— Oh, Ben, beszéljen már...
A csillagász alig titkolt undorral fordult az egyik készülékhez és a
válla fölött dobta vissza a szót:
— Én is részt veszek a Vénusz-expedícióban. — És mikor
meghallotta a háta mögött feltörı sírást, durván odavetette: — Ne
csináljon jelenetet! Megint megfeledkezik arról, hogy hol van. Pedig
már... — Fenyegetés bujkált a félbeszakított mondatban.
Soká tartott a kellemetlen csend, Joroden és asszisztense a hosszú
idın át összeszokott munkatársak gépies mozdulatával végezték
munkájukat. Long a teleszkópnak támaszkodva türelmesen várt, csak
akkor lépett ijedten odább, amikor a hatalmas távcsı megmozdult
mögötte és alapzatán lassan forogni kezdett. Nem vette észre maga
mellett a kis asztalkát, és amint hirtelen mozdulatával meglökte azt,
tompa csattanással tört össze egy üveg a gumival burkolt padlón.
— Mi volt az?
Joroden gyors léptekkel sietett hozzá. Bosszankodva nézte a földön
heverı cserepeket és beletaposott a szétfolyó fekete löttybe.
— No, nem baj... Ne haragudjon, de egészen megfeledkeztem önrıl.
Már készen is vagyunk, rögtön megkezdjük a mérést. Elıször azonban
megmutatom a Holdat és az Alfonzó krátert. Jöjjön! — fogta meg Long
karját és gyengéden a teleszkóp felé tuszkolta.
Alig helyezkedett el Long a távcsıhöz épített karosszékben, az
egész építmény megmozdult és lassú, egyenletes mozgással forogni
kezdett a tengelye körül. A csillagász és asszisztense egy megvilágított
mőszerasztal elıtt álltak és feszülten figyelték az üveglapok mögött
foszforeszkáló mutatók lengését. Az asszisztensnı lekapcsolta a
világítást és a megfigyelınyíláson beszőrıdı holdfény mellett most már
csak a mőszerek halványan fénylı számlapjai világították meg a félgömb
alakú termet.
A magasban tisztán, hidegen ragyogott a Hold. Mint fehéren izzó
ezüsttömbbıl kipattant szikrák hunyorogtak körülötte a csillagok, sápadt
fényük apró rezzenései titokzatos üzeneteket hoztak a végtelenbıl.
Dermesztı hideget sodort magával a magasból beáramló éles levegı, a
megfoghatatlan tér és idı szinte anyagi valósággá váltak az orvos
egymásba kulcsolt kezei között.
Long kérdezni akart valamit, de Aliz csendre intette a széken lebegı,
idegesen forgolódó orvost. A professzor mőszerei segítségével most
állította be a tükörteleszkópot a Hold keresett pontjára. Long
okosabbnak látta hát, ha nem kérdezısködik, csendben nézegette a
Naptól bevilágított égitesten sötétlı krátermezıket.
Talán csak néhány perc, talán egy óra is eltelt, amikor végre
mozgolódást hallott maga alatt. A félhomályban is látta, hogy Joroden
egy lépcsıs állványt gördít feléje, amilyent a repülıtereken állítanak az
induló utasgépek elé. A csillagász felkapaszkodott a lépcsıkön és
szorosan Long mellé állt. Intésére az asszisztens annyira leszőkítette a
kupola megfigyelınyílását, hogy a kör alakú ablak pontosan a teleszkóp
acélburkolatára simult.
Joroden a távcsıhöz hajolt és néhány rövid utasítást adott. Könnyő
kézzel állított egy vörösen foszforeszkáló tárcsán, lekattantott egy
kapcsolót, azután átengedte a helyét Longnak.
— Most az Alfonzó-kráter belsı oldalát, a délkeleti kráterfalat látja. A
kráter a hold-aequátortól majdnem pontosan délre, attól mintegy
háromszáznyolcvan kilométerre fekszik. A teleszkóp fonálkeresztjének a
metszıpontja most pontosan arra a barlangszerő képzıdményre mutat,
ahová a holdtámaszpontot fogjuk építeni...
Sivár, komor látvány volt a mély szakadékokkal barázdált hegyoldal,
melyen szurokfekete árnyékot vetettek az éles napfénytıl megvilágított,
szürkés-vörösen csillogó sziklák. Finom, enyhe hullámokban lerakódott
por borította a mélyedéseket, a halott, mozdulatlanná dermedt világot
csak a sziklafalról leperdülı kıszilánkok becsapódása nyomán felszálló
porfelhı élénkítette néha.
— Ilyen tehát a hold — suttogta Long elgondolkozva. — Még
elképzelni sem próbáltam soha...
— Figyelje csak meg, ott a baloldalon, a kráter legmélyebb pontját.
Nem tőnik fel önnek semmi? — figyelmeztette Joroden az orvost.
— Nem... De... Mintha valami zöldes tömeget látnék ott. Mi lehet az?
— Most rádión utasítást adok a VI/F őrállomásnak, hogy infravörös
sugarakkal világítsa be nekünk azt a részt, és fémtükreivel koncentrálja
oda a napsugarakat. Ritka, érdekes látványban lesz része...
A sötét csarnokban kongva visszhangzott az asszisztensnı hangja:
— Halló, itt Lunahegy beszél, halló, itt Lunahegy beszél. Figyelem!
VI/F jelentkezzen...
Az orvos nyakát csavargatva kereste a sötétben a hang gazdáját.
— Ne Alizra figyeljen most — nevetett Joroden —, hanem az
Alfonzót nézze. Szabad egy pillanatra! — hajolt a csillagász is a
távcsıhöz. — Igen, már jelentkezik a hatás. Jól figyeljen kollégám...
— Hogyne... kérem... — dadogta zavartan Long és szinte
hipnotizáltan meredt az apró fénypontra, amelyik gyorsan kúszott a
kráter mélye felé. Az éles fényben már jól kivehetı volt a talajt borító
kusza, zöldesszürke tömeg.
— Ezek növények? Hát mégis van élet a Holdon?
— Élet? Hát növények vannak, amint látja! És ahol növény van, ott
levegınek is kell lennie. Ha olyan ritka is ez a légkör, hogy a földi ember
számára nem sokat jelent, néhány nagyon mély kráter ölében mégis
tetemes mennyiségő levegınek, vagy valamilyen ehhez hasonló
anyagnak kell lennie.
— És ebben megélnek ezek a növények?
— A szárazságot és hideget jól tőrı zuzmófajtáknak úgy látszik ez is
elég.
— Abban a magasságban is van levegı, ahol a holdtámaszpont
lesz?
— Nemigen, de ez nem is érdekel bennünket. A levegı
elıállításához szükséges anyagokat a Földrıl szállítjuk fel a
támaszpontra.
— Ön bizonyára jól ismeri a támaszpont terveit. Hogyan, mivel építik
fel? És hogyan lesz majd berendezve?
— Elıször gyújtsunk rá egy cigarettára, aztán mesélek errıl is...
Megkínálta Longot és maga is rágyújtott. A gyakorlott elıadó szabatos,
precízen fogalmazott mondataival kezdett azután magyarázni:
— A támaszpont mintegy százhetven méter mélyen fúródik majd a
hegyoldalba. Az építkezést rádióval irányított távvezérléső gépek végzik,
melyeket a VI/F őrállomás rakétái szállítanak a Holdra.
— Ki megy fel elsınek ezekkel a gépekkel?
— Senki. A földmegmunkáló és építıgépek teljesen automatizáltak.
— Valakinek mégiscsak irányítania kell a munkájukat! Hiszen
akármilyen tökéletesek is ezek a jószágok, gondolkozni bizonyára nem
tudnak.
— Hát eszük tényleg nincs. De egyrészt fényérzékeny fotocelláik
segítségével le tudják tapogatni a bennük elhelyezett tervrajzokat —
közvetlenül ezek a rajzok irányítják ıket —, másrészt a gépekben
elhelyezett televíziós adóállomások hőségesen beszámolnak minden
mozdulatukról. Közlik tartózkodási helyüket és mindenrıl tájékoztatják
az építkezést irányító rádiótávírászokat.
— És ha egy gép elromlik?
— Akkor a kontrollgép kivonszolja a barlangból és félreállítja, vagy
lelöki a kráterbe.
— Hol kötnek ki a rakéták?
— Látja azt a széles teraszt az üreg szája elıtt? Az lesz a légikikötı.
Oda érkeznek, és onnan indulnak vissza a holdrakéták.
— Ha nem lesz senki a Holdon, akkor ki indítja ıket vissza az
őrállomásra?
— Egyelıre ott maradnak, amíg a támaszpont személyzete is
megérkezik. Akkor a gépmester majd egyenként visszaküldi ıket.
Long ismét a távcsı fölé hajolt és hosszú ideig hallgatott. A Jang Ce-
kiang völgyében meghúzódó kis kínai falu jutott eszébe, ahol
gyermekkorát töltötte, és ahol alig néhány évtizede még csodájára jártak
a tanító rádiókészülékének... Elképzelte a végtelen térben súlytalanul
száguldó őrhajót és benne magát, a teret és idıt legyızni akaró, parányi
embert.
... Hová vezet majd az út, melynek irányát ugyan ember szabja meg,
de pályája öröktıl fogva létezik, melyen ismeretlen cél felé száguldó
csillagok az állomások, és ahol a mindenséget uraló törvény a
menetrend? Gazdagabb, boldogabb lesz-e a Föld embere, ha csákánya
nyomán idegen világok kincsei jutnak birtokába, ha testével is követni
tudja majd a végtelenség titkait fürkészı szellemét...?
Joroden hangja riasztotta fel gondolataiból.
— A holdrakéták maximális hatósugara négyszázezer kilométer lesz.
A Föld körül keringı mesterséges holdak radarállomásai fogják ıket
irányítani.
— Ha csak négyszázezer kilométer a hatósugaruk, akkor hogyan
jutnak el a rakéták akár csak a legközelebbi bolygóig is?
— Más a holdrakéta és más az őrhajó! Az elıbbit folyékony
robbanóanyag hajtja: etilalkohol és oxigén keveréke. Az etilalkohol
felrobban az égéstérben, és az óriási sebességgel kiáramló gázok lökik
elıre a rakétát. Ezzel szemben a Holdról kilıtt őrhajó egy atomrakéta
lesz, amelyben az atomenergia elıször hıvé, majd elektromos árammá
alakul át. Ennek segítségével mintegy ezerhatszáz kilométer
másodpercenkénti sebességgel nitrogéngázt dobunk ki a rakéta
fúvókáin, ez az erı azután a földi viszonyok között elképzelhetetlen
sebességgel hajtja maga elıtt a bolygóközi rakétát.
— Miért indítják a Holdról az őrhajót? Miért nem lehet a Földrıl útnak
indítani?
— Ennek két oka is van! Egyrészt a Hold tömege és átmérıje
sokszorosan kisebb, mint Földünké, így természetesen kisebb a
vonzóereje is. Mindössze egy hatoda a Föld vonzóerejének. De
majdnem ugyanilyen jelentısége van számunkra annak is, hogy a
Holdnak nincs számottevı légköre. A világőrbe kilépı őrhajót tehát nem
fékezi a levegı ellenállása és a motoroknak is sokkal kisebb nehézségi
erıt kell majd leküzdeniük a startnál.
 Felhı kúszott a Hold elé és arányló kévékbe szedte a szerteáradó
fénysugarakat.
— A munka nehezebbik részén túl vagyunk! — Joroden nagyot
szívott a cigarettán és hullámzó karikákban engedte ki száján az illatos
füstöt. — Minden, amit a Földön elıkészíthettünk, néhány hét múlva
készen áll az indulásra. Nincs tisztázatlan kérdés, nincs megoldatlan
probléma.
— Nincs megoldatlan probléma... — ismételte magában Long és
eszébe jutott betege, akit este meg kellett volna látogatnia. — Sokat
kaptam ma öntıl — fordult aztán örökös mosolyával Jorodenhez —, és
ne haragudjon meg érte, ha még mindig akad kérdeznivalóm.
— Csak ki vele!
— Annyit tudok, hogy a nehézségi erı csökkenése következtében
viszonylagos súlytalanság keletkezik odafent. — Bizonytalan
kézmozdulattal mutatott a magasba. — Azt is tudom, hogy ezt a
problémát az őrállomásokon már megoldották. De mi lesz velünk kint a
világőrben, amikor már az őrhajón leszünk? Ezt most, mint orvos
kérdezem — tette hozzá sietve.
— Az őrállomásokon a gyors forgás következtében elıálló
centrifugális erı helyettesíti a földi nehézségi erıt, az utasrakétákban és
az őrhajón pedig a motorok hajtóereje pótolja számunkra a Föld
tömegvonzását.
— Ezt nem egészen értem...
— Pedig olyan egyszerő! A világőr szállítóeszközeinek a belsejében
csak akkor keletkezhet „súlytalanság", ha a rakéta vagy az őrhajó
szabadon esik egy égitest felé. Amíg a természetes szabadesés
sebességén innen vagy túl motor hajtja, illetve fékezi bolygóközi
jármővünket, addig a benne levı emberek és tárgyak sohasem lesznek
teljesen súlytalanok. Csupán egyetlen kritikus pillanat van, amikor az
őrhajó leszállás elıtt átfordul, és a motorok hajtóerejét fékezésre kezdi
használni a pilóta.
— Még egy utolsó kérdést: mi lesz, ha az őrhajó egy meteorral
találkozik a világőrben?
— Ezt a problémát sikerült a legnehezebben megoldanunk. Régen
útjára indult volna az elsı őrhajó, ha nem kellene ezzel is számolnunk.
— A megoldás?
— Az őrhajó tömegénél kisebb meteorokat elektromos erıtér,
úgynevezett elektrosztatikus tér tartja távol az őrhajótól. Nagy meteorok
közeledése esetén fordított a helyzet: ekkor a beépített radarkészülékek
által irányított mőszerek az őrhajót térítik el a meteor útjából.
— Milyen valószínősége van egy ilyen találkozásnak?
— Hát... van! De amint tudja, az őrállomásokkal még nem volt baj és
a Földön végzett kísérletek is azt mutatják, hogy a világőrben is beválik
majd ez a megoldás.
— Nem mutatna nekem távcsöven keresztül egy ilyen őrállomást?
— Ahhoz túlságosan közel vannak hozzánk. Pályájukon nem
egészen két óra alatt kerülik meg a Földet, vagyis másodpercenként
mintegy hat kilométeres sebességgel száguldanak körülöttünk.
Pillanatok alatt kiszöknek a teleszkóp látóterébıl és így alig vehetık
észre.
 — Nincs is közvetlen kapcsolatuk az állomásokkal?
— Hogyne volna. Mindegyik őrállomás nagy refraktorral van
felszerelve, melyen keresztül tisztán látnak mindent, ami a Földön
történik. Egészen apró tárgyakat, egyes embereket is jól
megfigyelhetnek a távcsövön keresztül.
— Mi viszont — folytatta Joroden — rádión és televízión keresztül
tartunk velük kapcsolatot. Az elıbb hallhatta, hogy Aliz milyen hamar
talált összeköttetést a VI/F őrállomással. Televíziós adó-vevı
berendezéseink segítségével ugyanakkor látták is egymást.
Megmutassam ezt is?
— Köszönöm, elég volt mára. Egy hétig nem fogok aludni, annyira
felkavartak ennek a napnak az eseményei.
— Gondolom, odahaza is várják?
— Senkim sincs — válaszolta csendesen az orvos. — Nappal is csak
a betegeim várnak, éjszakáimmal szabadon rendelkezem. Éppen ezért
arra kérem, engedje meg, hogy most leüljek egy sarokba... —
Körülnézett és tanácstalanul megvakarta a fejét. — Azaz, miután a
maguk rezidenciájában sarok nincs, valahol meghúzódom egy széken,
és onnan figyelném munkájukat. Megígérem, hogy nem fogok zavarni...

Magasan járt a reggeli nap, amikor az orvos és a csillagász hazafelé

indultak. Zúzmara csillogott a Luna-hegy oldalát borító fák csupasz
ágain és a lefelé kanyargó szerpentinutat fekete foltokkal tarkította az
olvadó hó.
Lent a mélyben pára és füst úszott az ébredı város felett, a gyárak
szirénáinak elnyújtott hangja lassan kúszott végig a hegyoldalon.
Néhány helikopter emelkedett fel a háztetıkrıl és lassúnak tőnı
cammogással vitte utasait munkahelyükre.
 AZ ŐRÁLLOMÁSON

A VI/F őrállomás szerelıcsarnokában készen állt egy földkotró és a

kontrollgép, a "robotember". A csarnok bordázott acélfalába épített
ablakok vastag, zöldes üvegtábláin átszőrt napfény majdnem
árnyékmentesen világította be a hatalmas terem minden zugát. A
fényesre kopott emelıhorgok lassan lengve, üresen himbálóztak a
mennyezet alatt futó daruk láncain; különös formájú, fehérre lakkozott
gépek hátára kapaszkodva beszélgettek a szerelımunkások.
Karren fımérnök bekopogott a rádiószobába. Az ajtó fölött zöld
lámpa győlt ki és Ralph Karren benyitott a mőszerekkel, készülékekkel
zsúfolt helyiségbe.
— Az Őrhajózási Fıbizottsággal szeretnék beszélni. Tud kapcsolni?
Az ügyeletes távírász leakasztotta fülérıl a fejhallgatót és
hitetlenkedve nézett Karrenre.
— Csak nincsenek már készen?
— De, elkészültünk. Maga se hitte el, hogy három nap alatt
összeépítjük a gépeket?
— Nem, tényleg nem hittem. Ki is próbálta a gépeit?
— Mintha eszük volna, olyan szófogadóak. Nyugodtan elindíthatjuk
ıket...
A távírász nagyot ugrott örömében, de abban a pillanatban meg is
bánta meggondolatlanságát. Alaposan odaverte fejét a gumival
párnázott mennyezethez.
— Az ördög vigye el, ma másodszor verem be a fejem. Tizedik
hónapja vagyok itt, de még ma sem tudok gazdálkodni az erımmel.
— Tudja, milyen sokat köszönhetünk mi ennek a viszonylagos
súlytalanságnak? — nevetett Karren. — Odalent valamivel tovább tartott
volna a többmázsás géprészek összeszerelése. Itt egymagam emeltem
be a földkotróba a száztíz kilós fıtengelyt. No, de hívja meg már nekem
a fıbiztost — nógatta a távírászt, aki mag mindig a fejét tapogatta.
Ted az adóállomás mikrofonjához lépett. Bekapcsolta az áramot és a
készülék halkan zümmögni kezdett. Felvillanó fény jelezte, hogy a
Fıbizottság vevıkészüléke is ráállt a VI/F hullámhosszára.
A televíziós készülék képmezıjében megjelent a földi állomás
kezelıjének az arca. Fehér fogai villogtak vékony bajuszkája alatt,
amikor kezével üdvözletet intett Tednek és a mérnöknek.
— Az Őrhajózási Fıbizottság központi adóállomása vagyok —
jelentkezett, aztán vidám, közvetlen hangon folytatta. — Mi újság?
Remélem nincs baj?
— Dehogy van! Kapcsolja gyorsan a fıbiztost.
— No, no. Annyira sürgıs? Lehallgathatom a jelentést?
— Sıt! Vegye magnetofonra, és ha a fınök megengedi, akkor
azonnal adja le az anyagot a híradóközpontnak is...
A távírász búcsút intett és már el is tőnt a vetítıernyırıl. Most egy
ıszhajú, bozontos szemöldökő férfi arca rajzolódott ki a képmezın.
Széles homlokát ráncok barázdálták, a kiálló pofacsontok és kissé ferde
vágású szemek mongol származásra mutattak. Dúsan faragott íróasztal
mögött ült, elıtte halomba tornyosultak iratok, mappák és könyvek.
 A fıbiztos mögött levı falat térhatású csillagtérkép borította. Mint egy
különös aquáriumban mozdulatlanná dermedt díszhalak, úgy világítottak
az üveglap mögötti térben lebegı égitestek. A bolygók és csillagok kis
üveggömbjei fehéren és sárgán foszforeszkáltak a sötét háttérbe olvadó
kékes félhomályban.
— Mi újság, Karren? — hallották a fıbiztos hangját.
— Készen vagyunk. A két gépet elindíthatjuk.
— Láthatnám ıket?
— Azonnal...
Az őrállomás távírásza átkapcsolt a szerelıcsarnokba, Karren is
átsietett a gépekhez.
A kapcsolótáblához lépett, elfordított egy tárcsát, majd egy
mőszerfalból kinyúló fogantyút markolt meg. Alighogy ezt
megmozdította, a kontrollgép is életre kelt. Gyors, egyenletes siklassál a
földkotró mellé gördült és megállt annak a faránál. A mérnök most egy
másik fogantyút mozdított el, mire a földkotró éles karmai gyors, kapáló
mozgásba kezdtek. A hatalmas monstrum megindult, könnyedén
forgolódott a teremben, elıre mászott a falig, ott megfordult és néhány
centiméterrel az egyik szerelı elıtt megállt.
Karren egész idı alatt háttal állt a gépeknek, csak egy homályos
üveglapra rajzolódó képen követte mozgásukat.
Amikor a földkotró megállt, a kontrollgép ismét melléje gördült és egy
emelıkar segítségével vastag acélsodronyból font hurkot akasztott a
kotró farából kinyúló horogra. Karren tovább forgatta a kontrollgép
irányítófogantyúját, mire az simán, zajtalanul vonszolni kezdte a
munkagépet.
Ted lépett ki a rádiószoba ajtaján.
— A fıbiztos köszöni a bemutatást. Beszélni szeretne önnel, Karren.
Amikor beléptek a stúdióba, a fıbiztos hadonászó, integetı keze
majdnem a teljes képmezıt betöltötte a televíziós készüléken.
— Remek munkát végeztetek! Mikor akartok indítani?
— Mihelyt a lunahegyi obszervatórium megadja az indítási adatokat.
— A rakéta elı van készítve?
— Igen. Félóra alatt berakodhatunk. Aztán jöhet az új szállítmány a
Földrıl!
— Azonnal intézkedem — mondta a fıbiztos. — Beszélek az
obszervatóriummal, és holnap felküldöm az ekszkavátorok alkatrészeit
is. Viszontlátásra...
Karren futott a szerelıcsarnokba.
— Most aztán rajta, fiúk! A fıbiztos engedélyezte az indítást. Még
egy utolsó géppróbát, aztán rakodunk!
Villámgyorsan futott végig a hír az őrállomás folyosóin. Néhány
perc alatt lezajlott a géppróba, kifogástalanul mőködött minden. A
csarnokból a rakodóterem oldalnyílásába süllyesztett rakétatesthez
szállították a földkotrót és a kontrollgépet, ott elıre elkészített
fészkekbe emelték ıket és rájuk zárták a súlyos acélajtókat.
— Gépmester, feltöltheti a rakétát!
Az üzemanyag sziszegve ömlött az üres tartályokba.
— Minden rendben van?
— Igen, azonnal készen vagyok ...
 Amikor Lunahegy jelentkezett, a rakéta már indulásra készen
állott. A távírász felvette az indításhoz szükséges csillagászati
adatokat:
„A pontos idı tizenhat óra negyvenhét perc tizenegy másodperc.
Indulási irány a fıtengelyhez viszonyított kilenc fok öt ívperc egy
ívmásodperc. Indítás elıtt ellenırzendı a fıtengelynek az egyenlítıi
sugárhoz viszonyított helyzete. Az eltérés a sugáriránytól legfeljebb
egy ívmásodperc lehet."
„Figyelem! Őrállomások, híradóközpont, figyelem! Indítási idı
húsz óra nulla perc két másodperc. Ismétlem..."
Senki sem ácsorgott már a szerelıcsarnokban. A rakodóteremben
is csak a holdrakétát indító gépmester maradt.

*
Karren az őrállomás parancsnokának szobájában a beérkezı
jelentéseket figyelte. Mindenki a helyén volt, megafonon,
hangosbeszélın vagy telefonon futottak be a jelentések a
parancsnokhoz.
— Irányító osztály, halló, irányító osztály! Beálltak a fıtengellyel?
— Azonnal ráállunk a sugárirányra. Alig néhány ívpercet kell még
elfordulnunk.
— Siessenek, és ne felejtsék el, hogy a kilövés pillanatában
legfeljebb egy ívmásodperc lehet az eltérés!
— Tudjuk, parancsnok! Nálunk nem lesz hiba...
Az őrállomás óriási korongja a giroszkópok nyomása alatt lassan
beállt az elıírt irányba. A fıtengely elfordulását csak az őrállomás
speciális mőszerei jelezték, az őrlakók mit sem éreztek az
irányváltozásból.
Néhány perccel hét óra után befutott az utolsó jelentés is a
parancsnokhoz:
— Minden rendben...
A parancsnok, kopasz, kövér óriás, felállt és Karren vállára tette a
kezét.
— Bízik a sikerben?
— Az életemet merem rá tenni. Gépeim hajnalban már a
támaszponton dolgoznak. És ha holnap felküldik az ekszkavátorok
alkatrészeit, akkor három napon belül ezek is a Holdon lesznek...
A parancsnok a villanyórára nézett.
— Negyed nyolc. Még körüljárom az állomást, megnézem rendben
van-e minden. Velem tart?
— Szívesen, legalább gyorsabban múlik az idı. Bevallom, nagyon
ideges vagyok.
Kiléptek a parancsnok szobájából és elindultak a látszólag
folytonosan emelkedı, keskeny folyosón. Kétoldalt, sőrőn egymás
mellett ajtó ajtót követett, mindegyiken egy szám és alatta színesen
világító üvegtábla.
Karren, aki csak néhány napja érkezett az őrállomásra, kíváncsian
olvasgatta az ajtók feliratait. A fehéren világító táblákon nevek voltak,
ezekben a szobákban lakott az őrállomás állandó személyzete. A közös
helyiségeket sárga táblák jelezték, a munkatermeken kék, zöld vagy
vörös feliratok világítottak.
Kellemes, egyenletes fény derengett mindenütt. A mennyezetet
hideg fénnyel világító, különleges anyag burkolta, a folyosót borító puha
szınyeg és a posztóval bevont falak minden zajt elnyeltek.
Tompán, üresen kongott Karren hangja, amikor megszólalt:
— Összesen hány helyiség van az őrállomáson?
— Közel háromszáz. A lakószobák akkorák, mint amilyenben önt is
elszállásoltuk. Az étteremben hetvenen ebédelhetnek, vagy
vacsorázhatnak egyszerre. Az olvasószoba és a többi közös helyiség
valamivel kisebb.
— És a munkatermek?
— A szerelıcsarnokot már ismeri, az a legnagyobb. De tudja azt,
hogy hányféle szakma tudósai és kutatói kaptak már munkahelyet a
VI/F-en?
— Gondolom... A többi őrállomásnak is ennyi lakója van?
— Közel sem! A miénk a legnagyobb, a VI/F-et ugyanis speciálisan
az őrhajózás elıkészítésére építették. Holdrakéták befogadására és
indítására csak mi vagyunk alkalmasak.
— Mennyi ennek az állomásnak a teherbírása?
— Teherbírás? Olyan itt nincs. Vagy ha így jobban tetszik: végtelen...
— Hogyan? Végtelen?
— Igen. Őrállomásunkat nem lehet túlterhelni. Legfeljebb
befogadóképessége bizonyulhat kevésnek.
— A korongot gépi berendezés tartja állandó forgásban — vitatkozott
Karren. — A gépek és energiaforrásaik teljesítıképessége pedig nem
lehet végtelen.
— Maga elé tudja képzelni a mi mesterséges holdunkat? — kérdezte
a parancsnok. — Úgy értem, el tudja képzelni, hogy kívülrıl, mondjuk
ötszáz méter távolságból lát most bennünket?
— Hogyne, hiszen számtalan ilyen képet láttam már.
— És tanulmányozta már az itt uralkodó fizikai viszonyokat is?
— Bevallom, nem sokat foglalkoztam eddig ezzel. A legutóbbi öt
évben minden idımet lekötötték a gépek, amiket most indítunk a
támaszpontra. Ezek tervezéséhez viszont csak a Hold fizikai viszonyait
kellett alaposan megismernem. Persze, csupán elméleti alapon...
A parancsnok megállt és az elıttük is, mögöttük is ívben emelkedı
folyosóra mutatott.
— Azt bizonyára tudja, hogy az őrállomás egy hatalmas pörgettyő,
amelyik gyors, egyenletes mozgással forog a tengelye körül. A
gravitációt a centrifugális erı pótolja benne. Persze, ez a pótlás nem
egészen tökéletes, nem pontosan ugyanazokat a hatásokat
eredményezi, mint a Föld tömegvonzása. De amint látja, mégiscsak
elviselhetı itt az élet.
— Amit eddig elmondott, az még nem magyarázza a végtelen
teherbírást — vágott közbe Karren.
— Türelem, türelem. Miután őrállomásunkon már csak mőszerekkel
kimutatható mértékben uralkodik nehézségi erı, a Hold vonzása viszont
még elenyészıen csekély, földi értelemben vett súly itt nem létezik.
Csupán a centrifugális erı növekszik annak arányában, ahogyan
őrállomásunkon belül a fıtengelytıl távolodunk. Magába a fıtengelybe
épített raktárakat akár ólommal is megtölthetnénk, attól a mesterséges
hold vígan száguldana tovább megszabott pályáján.
— Engedje meg parancsnok, hogy most néhány percig hangosan
gondolkodjam. Saját magamra vonatkoztatva szeretném magamnak
megmagyarázni mindazt, amit mondott. Segít, ha valahol elakadok?
A parancsnok félszemmel Karrenra sandított.
„Néhány perc bıven elég lesz ahhoz, hogy tökéletesen
belezavarodjál a magyarázatokba..." — gondolta, de hangosan csak
ennyit mondott:
— Rajta, magam is kíváncsi vagyok, mire lyukad ki...
— Egy pörgettyőben vagyok — kezdte Karren —, ahol a tengely
középvonalában gyakorlatilag semmilyen erı sem hat a tárgyakra. Földi
értelemben tehát itt minden súlytalan.
— Eddig helyes.
— A fıtengellyel együtt, azzal szilárdan összeépítve egy körülbelül
kétszáz méter átmérıjő és húsz méter vastag győrő forog. Ebben
vagyunk mi most...
Karren ceruzát és egy
noteszt kotort elı a
zsebébıl és gyors, biztos
kézzel vázlatot rajzolt egy
üres lapra. Odamutatta a
parancsnoknak.
— Így néz ki az
őrállomás?
— Igen.
— Akkor gyerünk tovább
— nevetett elégedetten
Karren. — Ha most csak az
őrállomás centrifugális ereje
hat rám, akkor én
nyilvánvalóan a győrő középpontja felé... A mindenit! Hiszen ezek
szerint az, aki most a győrő túlsó oldalán sétál a folyosón, az hozzám
viszonyítva fejjel lefelé lóg!
— Úgy, úgy — bólogatott a parancsnok. — Persze, nem könnyő ezt
elképzelni...
— De le lehet rajzolni! Várjon csak, ezt is felvázolom magamnak...
— Így ni! Ezek szerint a „fent" itt mindig a győrő középpontjában van,
ami egybeesik a fıtengely középvonalával. A „lent" pedig a győrő külsı
oldala.
Karren most már nekimelegedve, kipirulva folytatta:
 —
Ha én most egy összekötı folyosón keresztül a fıtengely felé mennék,
akkor mindig könnyebbnek és könnyebbnek érezném magam, míg végül
a fıtengelyben majdnem minden súlyomat elveszteném... De a végtelen
teherbírást még mindig nem értem. Mi ennek a magyarázata?
— A súlyt itt a szögsebesség, tehát őrállomásunk forgási sebessége
és a tárgynak a fıtengelytıl való távolsása együttesen határozzák meg...
— Megvan! Túlterhelni csak a győrőt lehet, ennek a túlterhelése
pedig abban jelentkezik, hogy lassul az őrállomás forgása. Így van?
— Így. A forgási sebesség csökkenése esetén a túlterhelést okozó
tárgyakat a fıtengelybe szállítjuk és ezzel a probléma meg van oldva.
— Komolyan szégyellem magam — sóhajtott Karren —, hogy
ennyire tájékozatlan vagyok ezen a téren. Hiába ha csak egy töredékét
is nézem akármelyik tudományágnak, akkor is annyi tanulnivalót látok
magam elıtt, hogy az bıségesen elegendı egy ember életére.
Specialisták lettünk valamennyien, akármilyen szakmát is választottunk
magunknak...
— Igen — válaszolt a parancsnok —, specialisták vagyunk. Sokszor
irigylem az elmúlt évszázadok orvosait és mérnökeit, akik a részleteket
illetıen sokkal kevesebbet tudtak ugyan, mint mi, de általános
mőveltségük toronymagasan állt a miénk fölött. Akkor még voltak,
lehettek polihisztorok...
Az őrállomás fıcsillagásza jött velük szembe. Fehér köpenye csak
úgy lobogott utána.
— Magukat keresem mindenütt! Hol bujkáltak ennyi ideig?
— Karren barátommal beszélgettem itt a folyosón. Valami baj van?
— Az nincs, de alig húsz perc múlva indítjuk a rakétát. Délután
említette, hogy az obszervatórium megfigyelıtornyából akarja
végignézni az indítást.
— İ a bőnös, — mutatott a parancsnok nevetve Karrenre. — Tudja,
nem mindennapi élvezet, ha az ember egy ilyen tudós mérnök elıtt
fitogtathatja saját tudományát...
 KATRINA

A bársonyosan fekete égbolton szétszórt csillagok között vakító

fehéren úszott a Hold. A megfigyelıtorony félgömb alakú üvegkupoláján
keresztül beözönlı fényben sárgán, bágyadtan hunyorogtak a
munkaasztalok lámpái.
Az obszervatórium csillagászai a távcsı és a sokféle asztronómiai
mőszer körül szorgoskodtak. A csendben figyelı őrlakók fölött
utasítások, adatok, számok röpködtek a levegıben, cikázó fénycsíkok
villantak fel az elektronikus mérıkészülékek számlapjain.
A villanyóra másodpercmutatója zajtalanul, gyorsan siklott elıre.
Közeledett az indítás pillanata. Nyolc óra elıtt néhány perccel
megszólalt a megafon:
— A pontos idı tizenkilenc óra, ötvenkét perc, negyven másodperc...
Az őrállomás idıjelzı automatája rövid, élesen pengı hangjelzéssel,
tíz másodpercenként közölte a pontos idıt. A jelzést átvette a földi
híradóközpont is és a Föld éjszakai félgömbjén száz- és százmillió
ember figyelte most távcsövön a Holdat. Annyit mindenki tudott, hogy
este nyolc órakor az égbolt egy meghatározott pontján fénycsóva tőnik
majd fel, amely távcsıvel vagy akár szabad szemmel látható lesz
néhány percig. A csillagvizsgálók távcsövei valamivel tovább követik
majd a holdrakéta útját, de azután végképpen eltőnik a parányi gép és
csak mőszerek jelzik útját a végtelenben.
— Sajnálom, hogy nem az indítóteremben maradtam a gépmesternél
— mondta Karren a mellette álló, fehér köpenyes csillagásznınek. —
Onnan lehet a
legérdekesebb látvány
a rakéta kilövése.
— Ott aztán a
világon semmit sem
látna. Az automata
bekapcsolja az
indítószerkezetet,
halk, sípoló hangot
hall, aztán kész...
— És mit látok
majd innen?
— Odafigyeljen...
Puha, erıs ujjak
fogták át Karren állát és a kilövınyílás felé fordították a fejet. A fekete
háttérbıl csillogva emelkedett ki a holdfényben fürdı radarantenna,
amely nyitott szájával most a Hold felé fordult.
Hirtelen vakító fényözön áradt szét a kilövınyílásból és sárgásán
sziporkázó lángcsóvát hagyva hátra, a holdrakéta kiszáguldott az őrbe.
Az éljenzı, hurrázó őrlakók állva integettek a már-már alig látható kis
fénycsík után. Sokan voltak közöttük, akik hónapok óta éltek az
őrállomáson és naponta látták a szállítórakéták érkezését és indulását,
de más, új, sokkal több volt ennél az, aminek most tanúi voltak. Az
ember gépei elindultak, hogy birtokba vegyék az elsı égitestet...
 Karren csak sokára eszmélt rá, hogy az arcára kapcsolódó kis kéz
milyen erıvel szorítja még mindig az állát. Nem mozdította fejét, de jól
látta így is, hogy a kéz gazdájának fekete a haja és sötétkék szeme
most tágra nyílva néz a messzeségbe tőnt rakéta után.
— Hogy ıszinte legyek, én már semmit se látok...
Karren, mozdítani sem tudva állát, nehezen nyögte ki a néhány szót.
— Óh, bocsásson meg, kérem! — kapta el kezét a csinos
asztronómus és zavarában szó nélkül faképnél hagyta a mérnököt. De
Karren utána sietett.
— Ha már egyszer foglyul ejtett, ne hagyjon most magamra — fogta
meg a könyökét. — Holnapig szabad vagyok, és ha nincs ellenére, akkor
ezt a néhány órát az obszervatóriumban szeretném eltölteni.
— Erre csak a fınököm adhat engedélyt — mutatott Katrina a
fıcsillagászra, aki egy sarokban a parancsnokkal beszélgetett. —
Felılem természetesen itt töltheti az éjszakát.
Karren a fejét csóválta.
— Hát ez bizony nem hangzott valami barátságosan. — Nem szereti
a kíváncsi vendéget?
A csillagásznı egy hosszú asztalra terített, különös térkép fölé
hajolva, kurtán válaszolt:
— Kérjen engedélyt, aztán üljön ide mellém...
A mérnök egy pillanatig elgondolkozva nézte a köpenyre kihajtott
halványzöld selyemgallért és az ívelt, karcsú nyakat. Majd a közelben
beszélgetı csoporthoz lépett.
— Úgy tudom, az obszervatóriumból ellenırzik a rakéta útját —
kérdezte a fıcsillagászt.
— Csak részben — válaszolta az. — A vezérlı rádióadó irányítja a
rakétát, az ellenırzıállomások pedig jelzik, ha a rakéta eltér az
őrtérképre berajzolt, elıre megállapított iránytól. A rakéta mindenkori
sebességét a radarállomások regisztrálják.
— Hogyan ellenırzik az útvonal betartását?
A fıcsillagász a térképasztalra mutatott.
— Katrinához futnak be a rádiósok jelentései, ı jelöli be a térképen a
már megtett útgörbét.
Karren még kérdezni akart valamit, de meggondolta magát és csak
arra kért engedélyt, hogy reggelig az obszervatóriumban maradhasson.
— Akkor azt ajánlom — figyelmeztette a fıcsillagász —, hogy üljön
Katrina mellé és figyelje az ı munkáját. Amíg a rakétába, illetve az ön
gépeibe épített televíziós adók mőködni nem kezdenek, addig a
térképen akad a legtöbb látnivaló...

Karren egy széket húzott az asztal mellé és tanulmányozni kezdte a

térképet. Bonyolult mőszaki rajzokhoz szokott szeme hamar kiismerte
magát az egymást keresztezı görbék között. A térkép egyik sarkában
vörös pont jelezte az őrállomás Földhöz viszonyított helyzetét a kilövés
pillanatában. Az állomást széles ívben hajló, szaggatott vonal kötötte
össze a térkép túlsó sarkába rajzolt Holddal. Ezt az utat kellett a
rakétának elıre meghatározott sebességgel befutnia, hogy pontosain a
támaszpont légikikötıjében érje el a Hold felszínét.
 Az asztal fölött, a kupola acélbordáira erısített huzalokon, három
megafontölcsér függött. Az egyiken az irányítóközpont jelentette
hárompercenként a rakéta pillanatnyi helyzetét az őrben, a másik
hangszórón a radarállomás jelentkezett, ha a távvezérlı központ
valamilyen okból növelte vagy fékezte a rakéta sebességét.
— Milyen célt szolgál ez a hangszóró? — mutatott Karren az eddig
néma harmadik készülékre.
— Ha az is megszólal, akkor baj van — válaszolt Katrina. — Azon
jelentkeznek az ellenırzıállomások, ha a rakéta letér útjáról.
— És mit jelentenek a térképen ezek az útgörbe mellé írt számjegyek
és karikák?
— Azokat a pontokat, melyeket az elıírt idıpontban a rakétának el
kell érnie.
— És ha késik a rakéta, vagy hamarabb végez valamelyik
útszakasszal?
— Akkor a távvezérlı adón keresztül gyorsítják, vagy lassítják a
futását.
Beszélgetés közben Katrina egy pillanatra sem hagyta abba a
munkát. A kapott adatokat piros ceruzájával feljegyezte a térképre és
vastag, vörös vonallal húzta ki a megtett utat. Karren elgondolkozva
nézte a feszülten figyelı, munkába mélyedt arcot.
Nagyon csinos — állapította meg magában. — Vajon lány, vagy
asszony ez a kis tudós?
De nem merte megkérdezni. Cigarettát vett elı és odakínálta
Katrinának.
— Dohányzik?
— Rá ne gyújtson itt!
— Miért ne?
— A távcsöves megfigyelıt zavarná a füst. Menjen ki a folyosóra, ha
annyira hiányzik a cigaretta.
— Kimennék, ha maga is velem tartana...
— Gondolja, hogy elhagyhatom a helyemet?
— Nem, azt nem hiszem — mondta Karren. — De meddig tart a
szolgálat? Sokáig nem bírja ezt a megfeszített munkát.
— Kilenckor váltanak. Azután éjféltıl kettıig vagyok megint
szolgálatban.
— Közben persze lepihen?
— Dehogyis fekszem le — nézett szinte megbotránkozva Katrina a
mérnökre. — Ma éjjel senki sem alszik az őrállomáson.
A beszélgetést minduntalan megszakították a szabályos idıközökben
befutó jelentések. De Karren nem zavartatta magát.
— Itt marad, ha leváltották?
— Elıször megvacsorázom, aztán vagy visszajövök ide, vagy a
társalgóban hallgatom a földi híradóközpont közvetítését.
— Mondja, Katrina — kérdezte hirtelen Karren —, mióta van az
őrállomáson?
— Harmadik hónapja.
— Asszony vagy lány? — faggatta nekibátorodva.
Katrina elhúzta a száját.
 — Itt — nyomta meg a szót — csillagász vagyok. Pontosabban a
Mount Wilson obszervatórium küldötte, annak tudományos munkatársa.
Azt hiszem elég, ha ennyit tud rólam...

Hajnali négy órakor megszólalt az őrállomás összes megafonja.

— Figyelem! Bekapcsoltuk a holdrakéta televíziós adóállomását!
A mintegy tízméteres, félkör alakú ernyıre vetített panoramikus kép
megdöbbentıen térszerő hatást keltett. A szokatlan beállítású, távlati
felvétel, amit a vetítıgép lencséje a homorú ernyıre rajzolt, nem volt új
az őrállomás lakói elıtt, hiszen eleget látták már innen a magasból a
Földet. De a barátságosan csillogó, napsütötte óceánok, a halványzöld
foltokban kirajzolódó kontinensek helyett most sivár, kietlen pusztaság
nyomasztó képe tárult eléjük. Bár a rakéta már közel járt a Holdhoz és a
felvett kép az egész vetítıernyıt betöltötte, a távolság még elég nagy
volt ahhoz, hogy érezhetı legyen a Hold felszínének domború íve.
Az ernyın tisztán, élesen rajzolódott ki az Alfonzó-kráter képe. A
hatalmas tölcsér percrıl percre növekedett a képmezın, pereme lassan
kisiklott a vetítıernyırıl és a távolság csökkenésével mind tisztábbá,
élesebbé váltak a részletek. A parancsnok az ernyıhöz lépett és egy
hosszú pálcával a krátertölcsér egyik pontjára mutatott:
— Ez a támaszpont légikikötıje — szólalt meg izgalomtól elfulladt
hangon. — Itt kell leszállnia a holdrakétának.
— Mikor ér oda a rakéta? — kérdezte valaki.
— Számításaink szerint öt óra után néhány perccel kell leszállnia.
— Mi lesz, ha késik a járat? — kérdezte a sötétbıl egy másik hang,
nagy nevetés közben.
— Ha a rakéta késik, akkor már nem a támaszponton ér felszínt. A
késés ugyanis, a Hold egy meghatározott pontjához viszonyítva,
irányeltérést is jelent. De eddig minden jól ment, reméljük ezután sem
lesz baj...
Katrina a fıcsillagász és Karren között ült. A mérnök pillantása
gyakran tévedt a vetítıernyırıl a „tudományos munkatárs" kipirult
arcára, de akkor is maga elıtt látta a komoly, sötét szemeket, amikor a
mögöttük ülı geodéta a holdfelszín anyagának összetételét kezdte
magyarázni.
Közben Karren már kinyomozta, hogy Katrina francia származású,
de Stockholmban született, hogy kitüntetéssel végezte az egyetemet,
hogy huszonkét éves és rendkívül tartózkodó a gyakran jelentkezı
udvarlókkal szemben. Karren gyakran zavarba jött, míg információit
beszerezte, mert akármilyen hanyagul is tett fel valakinek kérdést
Katrinával kapcsolatban, nemegyszer gúnyos mosoly volt csak a válasz.
Katrina csinos volt és ezt az őrállomás minden férfilakója látta. De mert
eddig senkinek sem sikerült a lány közelébe férkıznie, nem kis
kárörömmel figyelték Karren buzgólkodását Katrina körül.
— Mondja Katrinka! — tette a mérnök a lány karjára a kezét, de
gyorsan el is kapta onnan.
— Elıször is Katrina és nem Katrinka. Másodszor felesleges, hogy
beszéd közben a kezét is használja. Most tessék, kérdezhet!
Karren zavartan pislogott a fıcsillagászra. Az nem figyelt rájuk,
mélyen elmerülve nézte a vetítést.
 — Csak meg akartam kérdezni, hogy hívják a fınökét.
Bemutatkozásnál nem értettem a nevét — súgta halkan Katrinának.
— Doktor Cade — válaszolta Katrina ugyancsak súgva. — De ha
még egyszer észreveszem, hogy a vetítés helyett engem néz, akkor
felállok és átülök egy másik székre. Jobb lesz?
A hang fölényes és elutasító volt, mégis valami jólesı, könnyő érzés
áradt el Karrenben.
Most Cade doktor is felállt és a vetítıvászon elé lépett. Néhány halk
szót váltott a parancsnokkal, aztán a hallgatóság felé fordult:
— Rakétánk néhány perc múlva kiköt a támaszponton. Engedjék
meg, hogy addig én kalauzoljam önöket ebben az új, eddig inkább csak
elképzelt, mint ismert világban. Ha pedig a rakéta leszállt a
légikikötıben, akkor megkérjük Karren fımérnököt, hogy magyarázza el
nekünk a kirakodás mőveleteit és a felküldött gépek munkába állítását.
— Maga tervezte ezeket a gépeket? — kérdezte Katrina.
— Én és még sokan mások, akik velem együtt dolgoztak az utóbbi
években — felelte szerényen a mérnök. — Én inkább csak a gépekbe
épített mőszerekkel, az úgynevezett automatikákkal foglalkoztam.
Elhiheti, elég munkát adott ez is.
— Nem hiszem, hogy ennél nehezebb feladat is akadt volna a gépek
felépítésénél.
— Minden feladat nehéz — válaszolt csendesen Karren —, ha az
ember tökéletességre törekszik. A Holdon sajátos, számunkra merıben
új fizikai körülmények uralkodnak és az ezekhez való alkalmazkodás
bizony nehéz feladatok elé állította a géptervezıket is.
A vetítıernyıt már teljesen betöltötte a sziklás hegyoldal, feketén
tátongott rajta a támaszpont részére kijelölt üreg sziklákkal csipkézett,
szélesen elnyúló szája. A barlang elıtti platót sárgás, homokszerő talaj
borította, melyen élesen kirajzolódó árnyékokkal tarkított szikladarabok
hevertek.
— A rakéta most farral a Hold felé fordult és lassan lebegve
ereszkedik a felszínre — magyarázta Cade a vetítıernyı elıtt állva. —
Méterrıl méterre közelíti meg a fennsíkot, ahol majd kirakodik.
Nemsokára mindent el fog borítani a porfelhı, melyet a rakéta
fúvónyílásain kiözönlı gáz ver fel...
— Csak el ne dıljön leszállás közben a rakétatest — dünnyögte
félhangosan a nézık között ülı gépmester.
— Bizony, az utolsó néhány centiméternél vár a legnehezebb feladat
az irányítóközpontra. A rakéta csak akkor tud kirakodni, ha szilárdan,
biztosan megfekszik a talajon, sıt a csúcsára épített adóantenna is csak
így mőködik majd üzembiztosan.
— Magát a rakétát egyáltalán nem fogjuk látni? — kérdezısködött
tovább a gépmester.
— Csak ha már kirakta magából a kontrollgépet és az ebbe építet
televíziós adó is mőködni kezd — válaszolt Cade. — De errıl jut —
eszembe, hogy egy magyarázattal tartozom még a mi
gépmesterünknek. Délután azt kérdezte tılem, hogy mi lesz, ha a Hold
kikerül az őrállomás látóterébıl? Hogyan irányítjuk majd akkor a
támaszponton dolgozó gépeket?
— Elmagyarázná ezt most nekünk?
 — Talán lesz még annyi idım — vetett gyors pillantást a
vetítıernyıre Cade. — Őrállomásunk eddig, a különbözı szempontokat
összevetve számára legkedvezıbb, másodpercenként mintegy hat
kilométeres sebességgel keringett a Föld körül. Ezt a sebességet most
csökkentettük és a VI/F ezután pontosan követi a Hold pályáját, tehát
megmarad azon a képzelt egyenesen, amelyik a Holdat a Földdel
összeköti.
— Ezek szerint most két óra helyett mi is huszonhét nap alatt
kerüljük meg a Földet?
— Pontosan hatszázötvenöt óra, negyvenhárom perc, tizenegy
egész és négy tized másodperc alatt — hangzott a pontos válasz. —
Hogy ezt megvalósíthassuk, egyrészt sokkal magasabbra kellett
emelkednie a VI/F-nek, másrészt ezután állandóan üzemben kell
tartanunk a sebességet és a földtávolságot szabályozó gázturbinákat.
Ezek segítségével gyızzük most le a csökkent röpítıerı következtében
túlsúlyba került gravitációs erıt.
A kucsmás fıszakács nagyot sóhajtott és térdére könyökölve, két
öklére támasztotta a fejét.
— Mi baj van Iván? — kérdezte Cade. — Nem ért valamit?
— Minél többet hallok, annál kevesebbet értek — nyögte Iván
nekikeseredve. — Miért mentünk még messzebbre a mi öreg
golyóbisunktól, miért kell a gépeket mőködtetni, miért... Még volt
egynéhány „miért"-em — tárta szét a karjait — de azokat már
elfelejtettem...
— Errıl is beszélünk majd egyszer. De amint látják, a porfelhı lassan
már az egész hegyoldalt befedi, a rakéta pillanatokon belül megérkezik.
Átadom hát a szót Karren kollégámnak...
Alig állt fel a helyérıl Karren, kicsapódott az étterem ajtaja és
izgalomtól vörös arccal, rikoltozva, hadonászva rontott be az
irányítóközpont vezetıje.
— Sikerült! — lihegte elfulladva és egy székre roskadva megállás
nélkül hajtogatta: — Sikerült... Sikerült... Sikerült...
Karren odasietett hozzá és melléje ülve, melegen átölelte. Az ı
hangja is remegett kissé, amikor megszólalt:
— Gratulálok...
— Mi? Mi? Ja, maga az? Mikor kezdik a kirakodást? — kapta el
Karren kabátját. — Miért van maga itt? Ki fogja irányítani a maga
vakondjait? Mi? Még mindig itt van? Gyerünk, gyerünk, most magukon a
sor...
És választ sem várva rángatta maga után Karrent, aki bocsánatkérı
mosollyal intett búcsút az étteremben összegyőlt őrlakóknak. Az
ajtófélfába kapaszkodva megtorpant egy pillanatra és kérdı szemekkel
nézett Katrinára. Az komolyan bólintott és lassú léptekkel ı is az ajtó felé
indult...
 A HOLDTÁMASZPONTON

A támaszpont bejáratának üvegablakain beözönlı napfény mély,

hosszú árnyékokkal barázdálta az elıcsarnok fehér falait. A vastagon
párnázott acélkapu mögött súlyosan, mozdulatlanul pihent az őrhajó
hatalmas teste, alatta, benne, rajta szerelık és munkások nyüzsögtek.
Mérnökök ellenırizték a mőszerek mőködését, a gépek közt ügyetlenül
mozgó tudósok rendezgették apró fülkéiket.
Az egyik oldalfalon különös óra volt. Hogy a háromszázötvennégy
óráig tartó nappalok és éjszakák mellett a holdlakók ne veszítsék el
idıérzéküket, és követni tudják a földi napok múlását, a szellemes
szerkezet nemcsak az órákat és a perceket meg a másodperceket
mutatta, hanem minden huszonnegyedik óra után átváltott a napokat
jelzı kis tábla is.
— Január 27, kedd — olvasta le a naptáróráról Trokov, a geológus.
És nevetve tette hozzá: — Ezen belül délután négy óra negyvenöt perc
és kilenc másodperc a pontos idı...
Ketten álltak az egyik ablak elıtt és gyönyörködtek az eléjük táruló
látványban.
— Csodálatosan szép innen messzirıl a mi Földünk — szólalt meg
ismét Trokov. — Vajon visszatérünk oda még egyszer? Gondolt már
erre az eshetıségre is, Hotter doktor?
— Amikor a Tanács meghozta a döntést és engem jelölt kilencedik
utasnak, megijedtem. Késıbb minden más érzést elnyomott bennem a
kíváncsiság és az öröm, hogy én is a kiválasztottak között lehetek.
— Igen, de...
— Tudom, mit akar kérdezni. Amikor elindultam a Földrıl, mindennel
leszámoltam. Most pedig úgy érzem, hogy az, amit eddig átéltem, több
mindennél.
Hallgatva nézték a fekete égbolton világító, napsütötte földgömböt,
amely csak keskeny sarlót mutatott most magából. Hihetetlennek tőnt
innen a távolból, hogy ott hajók szelik a tengereket, a fehéren gomolygó
felhıket repülıgépek fúrják át és a völgyek mélyén, mint fekete kígyók,
vonatok siklanak. A földi gépek életet varázsoltak most ide a Holdra is,
ahol talán sohasem volt élet. A zuzmóknak hitt zöld foltokról is
hamarosan kiderült, hogy csak a talajban levı fényérzékeny anyagok
színjátéka tévesztette meg a mindent tudni vágyó embert.
— Néhány nap múlva elhagyjuk a Holdat is és ezzel búcsút mondunk
mindennek, amit ténylegesen tudunk a világmindenségrıl — szólalt meg
hosszú hallgatás után Trokov. — A Földnek már nincs titka elıttünk, a
Holdról is tudjuk mindazt, amit érdemes tudni. De mi vár ránk odakint és
mit találunk a Vénuszon?
— Feltevéseink vagy helyesek, vagy tévesek. Ehhez már
hozzászoktam a pályámon, hiszen belgyógyász vagyok... — Hotter az
őrhajó elıtt álló Maruzzira mutatott. — Az ı tudománya, az
asztrobiológia is csupa feltevés. De például Botka kollégánk sem áll a
maga tudományával biztosabb alapon, hiszen az ı asztrobotanikai
tételeinek sincs bizonyított, tárgyi alapja.
— Nos... — akart válaszolni Trokov, de a hangszórók figyelmeztetı
jelzésére elhallgatott.
 Joroden professzor kéri az őrhajó utasait és technikai személyzetét,
hogy azonnal jöjjenek a radarállomás melletti tárgyalóterembe.
Hotter nagyot sóhajtott. — Megint egy megbeszélés. Ma már a
harmadik.
Maruzzi lépett hozzájuk és fintorgó orral, a maga temperamentumos
módján hadonászva támadt rájuk.
— Képtelenség így dolgozni, minden percben elrángatják munkájától
az embert. Mit akar már megint a professzor?
— Itt jön Karren, talán ı többet tud. Karren… — kiáltott Trokov a
mérnök után. — Jöjjön csak ide! — intett neki, amikor az észrevette
ıket. — Nem tudja, mit akar tılünk Joroden?
Karren vállat vont.
— Honnan tudnám? Alig hat hete vagyunk itt és ez lesz a
harmincnegyedik megbeszélés.
— Ilyen pontosan tudja?
— Joroden mindenrıl statisztikát készíttet, és éppen tegnap láttam
nála ezt a már hírhedtté vált győjteményt.
— Odalent is tudnak róla? — mutatott Maruzzi a Föld felé.
— Persze, hiszen minden rádiogrammjához mellékel néhány senkit
sem érdeklı kimutatást.
— Miért járt tegnap Joroden az őrállomáson? — kérdezte Hotter.
Karren arca elsötétedett.
— Állítólag a gépi berendezésekkel kapcsolatos kérdéseket kellett az
Őrhajózási Fıbizottság mőszaki igazgatójával megtárgyalnia.
— Állítólag...?
Karren nem válaszolt. Szó nélkül hátat fordított a kis csoportnak és a
radarállomás felé indult. Azok csodálkozva néztek utána. Köztudomású
volt ugyan, hogy Karren már többször is szóváltásba keveredett
Jorodennel, de eddig senki sem tulajdonított ennek különösebb
jelentıséget.
— Nagyon a begyében van a mi mérnökünknek a professzor —
mondta halkan Trokov. — Attól tartok, hogy ebbıl elıbb-utóbb baj lesz.
— Miért? Munkájuknak nem sok köze van egymáshoz!
— Az expedíció vezetıje Joroden lesz, de a támaszpont
parancsnoka Karren. És ı lesz az őrhajó technikai személyzetének a
parancsnoka is. Nem gondolják, hogy éppen elég lehetıség adódhat
súrlódásokra?

A megbeszélés rövidnek ígérkezett. Joroden néhány szóval

bejelentette, hogy az Őrhajózási Fıbizottság kitőzte az indulás
idıpontját. Majd felolvasta a Földrıl érkezett rádiogrammot.
— Karren mérnök felelıs érte, hogy négy napon belül minden készen
álljon az indulásra. Kérek mindenkit, hogy készüljön fel idıben, mert az
utasítást feltétlenül végre kell hajtanunk.
Wittman professzor elégedetlenül csóválta fejét. Joroden már fel
akarta oszlatni az értekezletet, amikor Wittman intett, hogy maradjanak
még.
— Nem lesz ez így jó, Joroden kollégám. Nézzen rajtunk végig —
mutatott a sápadt, győrött arcokra. — Mindnyájan túldolgoztuk magunkat
az utóbbi idıben. Rendben van, készüljön el négy nap alatt minden, de
azután még legalább egy-két napot pihennünk kell indulás elıtt.
— Nem, errıl szó sem lehet — vágott közbe ingerülten Joroden. —
Nem fogok haladékot kérni a Fıbizottságtól.
Maruzzi kilökte maga alól a széket és Joroden közelébe furakodott.
— Amikor utoljára beszéltem a fıbiztossal, azt mondta nekem, hogy
az indulás idıpontját a mi javaslatunk alapján fogják megállapítani. De
eddig még senki sem kérte ki a véleményemet...
— Az enyémet sem... Engem sem kérdeztek meg...
Hatalmas hangzavar kerekedett a kis teremben. Joroden jobbnak
látta, ha enged és csendet kérve, megkérdezte:
— Akkor hát mikor induljunk?
— Paul Wittman már megmondta. Az elıkészületek befejezése után
legalább háromnapi pihenıre van szükségünk — válaszolta Bergan. —
Nézze meg, milyen állapotban vannak a technikai személyzet tagjai és
maga, Karren is... — mutatott a mérnökre, aki az ajtófélfának
támaszkodva, karba font kezekkel hallgatta a vitát.
— Azonnal beszélek a fıbiztossal és közlöm vele az önök
határozatát — szólalt meg most Karren. — Kérni fogom, hogy ennek
alapján hozzanak újabb döntést.
— Az expedíció vezetıje én vagyok — csattant fel Joroden hangja.
— Az indulás idıpontját én határozom meg.
— Igen! — Sápadt, hosszúkás arcú férfi tolakodott Joroden mellé.
Erik Botka kurtára nyírt, tüskés haja és széles orra között furcsán
hatottak az egymáshoz közelálló szemek, melyeket csak alig néhány
szempilla árnyékolt. — Joroden professzor vezeti az expedíciót, tehát el
kell fogadnunk az ı döntését!
Karren utálkozva nézett végig az asztrobotanikuson.
— Eddig mi végeztük a munka oroszlánrészét, így hát elhiszem,
hogy ön vagy Joroden professzor akár holnap is szívesen elindulnának.
De az életükért és a gépekért én vagyok felelıs.
— Nem szabad vitatkozniuk — szólt közbe határozott hangon Long.
— Hiszen az útiparancs, amit a Fıbizottság adott ki, világosan
elhatárolja az önök hatáskörét. Az indulás pillanatáig Karren intézkedik,
indulás után Joroden. Éppen most és éppen itt kell ezen összeveszniük?
— Bármilyen sebességgel haladunk majd a Vénusz felé, mégsem
közömbös az a távolság, amivel további három vagy négy nap alatt a
bolygó eltávolodik tılünk — vetette közbe Bergan. — Ennek ellenére azt
javaslom, hogy várjuk ki ezt a néhány napot.
— Rendben van — engedett kényszeredetten Joroden. — Karren
beszéljen a fıbiztossal, én pedig még ma lemegyek a VI/F-re. —
Gúnyosan elmosolyodott. — Csak az indulás elıtti napon jövök vissza,
addig legalább nem zavarom önöket...
Karren könnyő mozdulattal ellökte magát az ajtótól és Jorodenhez
lépett.
— Négyszemközt szeretnék önnel beszélni, Joroden professzor —
mondta halkan.
— Kérem! Most vagy késıbben?
— Most, azonnal...
 Karren szobájába lépve a professzor otthonosan vetette magát a
keskeny díványra. Félkönyökre támaszkodva cigarettatárcát húzott ki
zsebébıl és gondosan végigtapogatta a fehér rudacskákat. Kiválasztott
egyet és rágyújtott.
— Nos? — szólalt meg az elsı szippantás után és hanyagul a
levegıbe pöccentette a még parázsló gyufaszálat. Karren, aki eddig az
íróasztalán matatott, felkapta a fejét.
— Nos? Nos hát tudni szeretném, hogy mi dolga van ismét a VI/F-
en? Ne feledkezzen meg arról, hogy a támaszpont utasszállító rakétái
fölött is én rendelkezem!
— Remélem, nem tagadja meg a kívánságomat? — egyenesedett fel
fenyegetıen Joroden.
— Ha közli velem, hogy miért akar lemenni, akkor esetleg nem...
— Hivatalos ügyben kell eljárnom.
— Mi az a hivatalos ügy? Miért nem lehet azt rádiótelevízión
elintézni?
Joroden felállt és Karrenhez lépett. Majdnem fejjel magasabb volt a
mérnöknél, széles vállán megfeszült a fehér köpeny.
— Nem gondolja, hogy ez már sok? Kicsoda maga itt? Ledobta a
cigarettáját, és dühösen taposta bele a puha szınyegbe. Karren
elsápadt, csak nehezen sikerült önuralmát megıriznie. De hangja
nyugodt maradt.
— Ha eddig nem is tudta volna, hallhatta mit mondott az imént Long
Kai-tian. A támaszpont parancsnoka én v a g y o k, az expedíció
vezetıje pedig ön l e s z...
— Szóval nem ad gépet?
— Nem, amíg
választ nem kapok
kérdésemre!
Feszülten figyelte
Jorodent, akinek
dühödt pillantása
nyugtalanul ugrált
végig a kis szoba
egyszerő bútorain és a
rajzokkal borított
falakon. Joroden már
válaszolni akart,
amikor Karren
íróasztalára tévedt a
szeme és észrevette az asztal üveglapja alá csúsztatott kis fényképet.
Karren önkéntelenül követte Joroden tekintetét. Katrina, a kis
„tudományos munkatárs" nevetı arca nézett velük farkasszemet a
képrıl.
Karren zavarba jött, mondani akart valamit, de mielıtt szóra nyithatta
volna a száját, Joroden megfordult és kirohant a szobából. Döngve
csapódott be utána az ajtó.
A mérnök fáradtan roskadt egy székre és elgondolkozva nézte a
fényképet. Elsuhant elıtte a néhány perc, amikor az őrállomáson
Katrinától búcsúzott. Az elsı utasszállító rakétával szállt fel ı is a Holdra
és nagyon nehezére esett akkor a válás. Szorosan fogta Katrina kezét,
de annak arca semmit sem árult el. Aztán egy fényképet kért tıle, mire a
lány szó nélkül bement a szobájába és kihozta neki a kis képet, amit
azóta is íróasztala üveglapja alatt ıriz. Máskor, ha bejöttek hozzá,
letakarta a képet, de most idegességében megfeledkezett errıl.
— Mindegy, legalább ezt is tudják rólam... — rántott a vállán és
rámosolyogva a képre, a türelmetlenül berregı telefon után nyúlt.
— Igen, itt Karren. Tessék? Jó, azonnal jövök...
A két orvos még egyszer átnézte az orvosi rendelı íróasztalán fekvı
névsorokat. Az egyiken az expedíció tudományos munkatársainak a
nevei voltak:

Paul Wittman asztrofizikus

Alekszej Trokov geológus
Kirh Rahama atomfizikus
Dragan Maruzzi asztrobiológus
Erik Botka asztrobotanikus
Arnold Bergan csillagász
Ben Joroden radarcsillagász
Lewis Hotter orvos
Long Kai-tian orvos

És egy másik lapon az őrhajó technikai személyzetének nevei:

Lev Iklovszkij elektromérnök

Ralph Karren gépészmérnök
Jan Gauer őrhajó pilóta
Benito Zappo másodpilóta
Hans Amme navigátor
Bemard Churan rádiótávírász
Walter Fie rádiótávírász
Richard Liwniczki gépész
Husszein Sahan mőszerész
Thomas Epplen fegyvermester

és végül az expedíció ezermestere:

Philip Dorned,

aki szakács, cipész, szabó és asztalos volt egyszemélyben,

felszolgált, ruhát mosott és gondozta a ketrecekbe zárt kísérleti állatokat.
Az Őrhajózási Fıbizottság utasította az orvosokat, hogy közvetlenül
indulás elıtt még egyszer vizsgálják meg az expedíció tagjait, és ha
valakinél a legkisebb rendellenességet tapasztalják, azonnal tegyenek
jelentést.
— Gondolom, — szólalt meg Hotter —, hogy elıször egymást
kellene megvizsgálnunk. Az utasítás ránk is vonatkozik!
— Természetesen — bólintott Long és vetkızni kezdett. — Máris
rendelkezésre állok.
 Hamarosan végeztek egymással. Azután egyenként bekérették a
rendelıbe az utasokat.

Vacsorához csengettek, mire végeztek munkájukkal. Elgondolkozva

böngészték a nevek mellé írt bejegyzéseket.
— Ezek szerint minden rendben van — nyújtózkodott elégedetten
Long. — Úgy látszik senkinek sem ártott meg a támaszponton eltöltött
két hónap...
— Nézd meg ezt a névsort és a részvevık foglalkozását — mutatta
oda Hotter a két papírlapot Longnak. — Mennyi szakma és milyen kiváló
szakemberek! Milyen magas szellemi bázisról indul az a közösség,
melyet ezek az emberek alapítanak majd a Vénuszon!
— Gondolod? — húzta fel Long a szemöldökét és kétkedı
mozdulatot tett kezével.
— Miért? Nem hiszel bennük?
— Külön-külön mindegyiket nagyra becsülöm. De nagyon félek, hogy
nem férnek majd meg egymással. Nem tetszik nekem az a hang,
ahogyan Joroden és Karren érintkeznek. Mintha máris két táborra
szakadtunk volna...
— Indulás után csak egyetlen tábor lesz, ezt garantálom! — hangzott
a nyitott ajtóból Joroden érdes hangja. Mögötte Botka állt, aki az utóbbi
napokban egy pillanatra sem mozdult el a professzor mellıl.
— Igen, ez a legfontosabb, — válaszolt Long meg sem fordulva. —
De az egyetértést közös akarattal és nem hatalmi szóval kell
megvalósítani.
Joroden az asztalhoz lépett, felvette a két névsort és rugalmas, gyors
mozdulattal feldobta magát a lehajtott vizsgálóasztalra.
— Legalább egyetlen nı lenne közöttünk — jegyezte meg, amikor
végigfutott a neveken. — Fegyver és asszony nélkül nem lehet országot
alapítani...
— A Föld történetében többször fogtak asszonyért fegyvert, mint egy
ország megalapításáért...
Joroden szélesen vigyorgott.
— Hát igen, van némi ellentmondás a dologban, de mit tegyek, ha
egyiket sem tudom sokáig nélkülözni? — Nadrágzsebébıl egy kis
elektromos fegyvert vett elı és kedvtelve nézegette a feketén csillogó
jószágot. — Ezt legalább magammal hozhattam!
— Az útiparancs értelmében senki sem tarthat magánál fegyvert,
amíg a Vénuszra nem érkezünk — figyelmeztette Long a professzort —
Ez éppen úgy vonatkozik önre is, mint az expedíció többi tagjára.
— Ugyan, ugyan, már megint ez a kukacolás! Nem értem, hogy ilyen
ártatlan lelkő idealisták, mint ön, vagy Karren és Rahama, hogyan
vállalkozhattak ilyen útra? A végsı célunk mégiscsak az, hogy egyszer
ép bırrel kerüljünk vissza a Földre!
— Karren tud arról, hogy önnél fegyver van? — firtatta tovább Long,
erısen hangsúlyozva a mérnök nevét.
— Nem érdekel, hogy mit tud, vagy mit nem tud Karren. Alig
negyvennyolc óra múlva indulunk, és attól kezdve tılem függ, hogy ki
mit tehet és mit nem tehet az őrhajón!
Felállt és odaszólt Botkának:
 — Mennünk kell, mert sok dolgom van még. Gyere! — intett a
sovány, hórihorgas botanikusnak és kiment a rendelıbıl. A két orvos
hallotta, amikor odakint Joroden megkérdezte Botkát:
— Elkérted Karrentıl a rakomány pontos jegyzékét? Mondd meg
neki, hogy a parancsnoki fülke rakodását holnap magam fogom intézni.
A csomagokhoz senki sem nyúlhat engedélyem nélkül.
 ARNOLD BERGAN HALÁLA

Több, mint két földi hétig tartó sötétség után végre felcsillant a Nap
tündöklı korongja a kráter pereme fölött. Hamarosan vakító
fényözönben fürdött a mély tölcsér, a külsı hımérsékletet ellenırzı
mőszerek mintegy harminc fok meleget jeleztek. A felkelı Nap vörösen
izzó korongja lángoló kévéket lövellt a gyorsan felmelegedı sziklákra,
bíborszínő fényben izzott kint minden. Sugárzó lángnyelvek csaptak fel a
sziklatenger élesen csipkézett ormairól, a felhıt, esıcseppeket soha
nem látott Hold itta, szívta magába az életet adó fényt, de a halott
világban mégsem köszöntötte élet az ébredı napistent.
Sietniük kellett azoknak, akik még egy utolsó kirándulást akartak
tenni a Holdon, mert a fekete égbolton mind magasabbra kúszó Nappal
együtt gyorsan emelkedett a hımérséklet is. Ott tartózkodásuk két
hónapja alatt százharmincöt fok meleget és százhatvan fok hideget is
mértek ugyanazon a helyen a holdlakók, a két szélsı értéket idıben
mindössze
háromszázötvennégy óra
választotta el egymástól.
Trokov és Bergan voltak a
kirándulás kezdeményezıi, de
hamarosan többen is
csatlakoztak hozzájuk. Karrent
is magukkal csalták, így akarták
elérni, hogy az legalább néhány
órát pihenjen indulás elıtt.
Napok óta talpon volt, az őrhajó
minden egyes alkatrészét
átvizsgálta, maga ellenırzött
végig mindent.
— Nem szívesen hagyom itt
ezt a ladikot — veregette meg szeretettel az őrrakéta fehér acélbordáit.
— Nagyon összenıttünk mi ketten, illetve hárman — mutatott a rakéta
mögött terpeszkedı utashajóra is.
Ezt a megoldást — a vontatórakétától különálló, azt az őrben mintegy
húszkilométeres távolságból látszólag szabadon követı utashajót —
Karren dolgozta ki. Különösen büszke volt erre, mert közvetlenül az
őrhajó felépítésének megkezdése elıtt, jóformán az utolsó pillanatban
fogadták el javaslatát. Sokan és sokáig nem értették meg a tervben rejlı
merész gondolatot, de akik megértették, azok is féltek a megvalósítástól.
— Minden szempontból ez a legelınyösebb megoldás. — védte
tervét a döntı tárgyaláson Karren. — A legfontosabb feladat, hogy a
hajtórakéta atommáglyájának radioaktív kisugárzásától megvédjük az
őrhajó utasait. Mi véd jobban, mint a távolság? Kössük tehát
szabályozható mágneses erıtérrel egymáshoz a vontatórakétát és az
utashajót, az induláshoz és leszálláshoz pedig építsünk külön
hajtóberendezést az utasokat szállító hajótestbe...
A neves asztronautákból álló bizottság elé terjesztett részletes
tervrajzok és számítások végre meggyızték a kétkedıket is. Karren
azóta a zsebében hordozta azt a kis vázlatot, melyrıl a térben száguldó
gépek mőködését elmagyarázta a népközösség elnökének.
A gondosan kidolgozott tervekben technikailag is megvalósítható
testet öltött a vakmerı elképzelés, rövidesen ezer meg ezer kéz
dolgozott az új típusú atomhajó építésén. Mi sem volt most már
természetesebb, mint hogy a technikai személyzet parancsnokává is
Karrent nevezték ki. Keresve sem találhattak volna alkalmasabb
szakembert erre a tisztségre.

A kirándulók készen állottak az útra. Levegıvel párnázott,

légmentesen zárt védıöltözetükben a támaszpont kijárata mellé épített
kilépızsilipbe zárták ıket, ahonnan egy tömör acélból készült ajtó
vezetett a szabadba.
Végtelen, sötét őr volt az égbolt, melyben mozdulatlanul lebegett a
Föld gigantikus tömege. Csodásán ragyogó csillagok világítottak fölöttük,
fényüket nem fátyolozta el levegı vagy pára.
A kráteroldalba épített keskeny úton hosszú, ugrásszerő léptekkel
haladt a kis karaván. A sisakokba épített rádiókészülékek segítségével
jókedvően beszélgettek egymással, Zappo, a fiatal másodpilóta már-már
repülésnek is beillı ugrásokkal szórakoztatta a társaságot. Trokov
többször is figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert egy éles szikla könnyen
felszakíthatja védıöltözetének külsı burkát.
A fennsíkon sőrő, sárga port kavartak fel lépteik, parázsszínő, rıt
fénnyel izzott át a Nap fénye a nyomukban lassan lebegı porfelhıkön.
Körös-körül barna, fekete és vérvörös sziklagerincek torlódtak bizarr
összevisszaságban, az óriási tömbök között nyíló szők réseken át
megdöbbentı nagyszerőséggel tárult eléjük a holdfennsík fantasztikusan
vad képe. Festıi, de rideg és irgalmatlan volt a Nap kavargó
lángörvényében izzó táj, a szikrázó fényözönben semmi sem pihentette
a fáradt szemeket.
— Rendezzünk
ugróversenyt! — javasolta
Bergan, aki ugyancsak nem
hallgatott Trokov józan
szavaira. — A gyıztes dupla
vacsorát kap este Philiptıl!
Egy magányos sziklatömb
felé futott, amelyik magasra
emelkedett a puha
homoktengerbıl. Könnyed
ugrással vetette át magát a mintegy hétméteres akadályon és eltőnt a
szikla mögött.
Riadtan torpantak meg a kirándulók. Rádiókészülékeik éles, recsegı
zajt fogtak fel, utána süket csend vette ıket körül. Karren eszmélt fel
elsınek, néhány hatalmas ugrással megkerülte a sziklát és mire a
többiek odaértek, már karjában tartotta a csillagász mozdulatlan testét.
— Oda verhette be a fejét — mutatott a sziklatömbbıl messze
kinyúló, hegyes csonkra. — Betört a sisakja és kiszökött belıle a levegı.
Párnázott gumikesztyőjét a hasadásra tapasztotta, de ujjai között
fehéren párázott szét a még mőködı légzıkészülékbıl kiáradó levegı.
Long ledobta a hátára csatolt mentıdobozt és egy tekercs gumipólyát
rántott ki belıle.
— Tekerje ezzel körül a sisakot, talán így sikerül megmenteni...
Villámgyorsan csavarták a hosszú pólyát a behorpadt sisakra és
sikerült is a kiáramló levegı útját elzárni. Hogy Bergan csak eszméletét
vesztette-e, vagy meghalt, nem tudhatták. Azonnal a támaszpontra
kellett a sebesültet szállítani. Karren vállára fektette a csillagász
eszméletlen testét és futva indult vissza. Alig érezte a súlyt, ennél sokkal
nagyobb terhet is könnyen elvittek hátukon a Hold lakói.
De hiába volt minden. Hiába harcolt a két orvos nehéz órákon át
Bergan életéért, nem tudtak segíteni. A Földön este volt, amikor a
rádióhullámok meghozták a hírt: az expedíció csillagásza meghalt a
Holdon...
— Az indulást nem halaszthatjuk el — közölte Joroden a sebtében
összehívott őrhajózókkal. — Viszont csillagász nélkül nem indulhatunk
útnak.
Hangja száraz és rideg volt, a váratlan tragédia láthatóan nem volt rá
hatással. Amikor senki sem válaszolt, Karrenhez fordult:
— Remélem nincs kifogása ellene, ha az őrállomásunkról vagy a
Földrıl másik csillagász kijelölését kérem?
— Intézkedjen belátása szerint — válaszolta Karren fáradtan és
kiment a szobából.
— Kérlek Botka, azonnal készíttess elı az útra egy rakétát.
Lemegyek az őrállomásra, és magammal viszem a hullát is... — Itt egy
pillanatra megakadt. — Azaz hát Bergan kollégám holttestét...
Szótlanul, mély csendben széledt szét a néhány ember. Csupán
Rahama maradt vissza és rövid habozás után Jorodenhez lépett.
— Mit akar tenni?
— Az őrállomáson több csillagász is van, és ha a fıbiztos hozzájárul,
ezek közül hozok valakit magammal. Ha ezt nem engedélyezik, akkor
meg kell várnunk, míg a Földrıl ideér az új jelölt. Persze, így napokat
veszíthetünk. Könnyen megtörténhet, hogy lekéssük a Föld és a Vénusz
alsó együttállásának legkedvezıbb idıpontját és hosszú idıre el kell
halasztanunk az utazást.
— Kire gondol az őrállomáson lévı csillagászok közül? Én
mindegyiket jól ismerem.
— Még magam sem tudom — válaszolta kitérıen Joroden. — Majd
alaposan körülnézek köztük...

A gépmester lezárta a rakéta csapóajtaját. Bent egymás mellett

feküdtek Joroden és Arnold Bergan, akinek a holttestét egy légmentesen
lezárt, üres üzemanyagtartályban helyezték el. Feldübörgött a
rakétamotor és a tompa félgömbben végzıdı, hengeres rakétatest
kiszáguldott az őrbe.

Két nap múlt el. Az emberek szótlanul végezték munkájukat a

szerencsétlenség és a fizikai fáradtság visszahatásaként fásult közöny
fogott el mindenkit. A rádiótávírászok egy pillanatra sem mozdultak
készülékeik mellıl, feszülten várták a VI/F-rıl és a Földrıl érkezı
híreket. De az asztrometeorológiai intézet szokásos jelentésein kívül
semmilyen értesítést sem kaptak, pedig néhány óra múlva indulnia
kellett volna az expedíciónak.
— Miért hallgat Joroden? — tették fel mind többen a kérdést
Botkának, akirıl tudták, hogy a professzor bizalmasa. De az csak vállát
vonogatta és mindenkit kerülve, egyedül rendezgette laboratóriumát az
utashajóban.
A naptáróra hajnali kettıt mutatott, amikor a távírászok felfogták az
őrállomás jelzését:
„Rakéta indult huszonegy óra tíz perckor. Érkezik pontosan öt órakor.
Készítsék elı az őrhajót indulásra. Joroden professzor részletes
utasításokat visz magával."
Botka rohant a hírrel Karrenhez. Kezében borosüveg és pohár volt.
— Gondoltam, hogy nem alszol még — nyitott be a mérnök
szobájába és az asztalra állította a poharat. — Joroden reggel érkezik,
és rövidesen indulunk!
Bort öntött és odakínálta
Karrennek.
— Erre innod kell velem
Ralph! Egészségedre! —
koccintott az üveggel és várta,
hogy Karren is elvegye poharát.
— No, miért nem iszol?
Antialkoholista lettél?
— Nem, de már amúgy is
nagyon fáradt vagyok. Nem
hiszem, hogy most jót tenne ez
a nehéz bor.
Amióta összeszólalkozott Jorodennel, Botkával is alig váltott szót a
mérnök. Sehogyan sem tudott megbarátkozni az édeskés modorú,
kellemetlenül udvarias asztrobotanikussal, aki néhány nappal ezelıtt a
tegezést is ráerıltette. Talán azért irtózott ennyire Botkától, mert az is
dolgozott a támaszpont kísérleti állataival és Karren gyakran látta, hogy
milyen durván bánik a pusztulásra szánt jószágokkal. De most nem
akart ellenkezni és inkább kihajtotta a poharat.
— Te nem iszol velem? — kérdezte csodálkozva. Botka az asztalra
tette az üveget és figyelmesen nézte Karren arcát.
— Sajnos, elfogyott — mutatott az üres üvegre. — Én már megittam
a magam részét.
— Várj, én is bontok egy üveggel...
Karcsú nyakú palackot vett ki a kis faliszekrénybıl és zsebkésével
kifeszítette a dugót.
— Sajnos, egyetlen poharam sincs — nyújtotta az üveget Botkának,
aki összehúzott szemmel figyelte Karren kezét. Amikor észrevette, hogy
a kinyújtott kézben kissé megremeg az üveg, elégedett mosoly futott át
az arcán.
— Sebaj, jó lesz így is! — vette el a palackot és nagyot húzott belıle.
— Idd meg a maradékot, aztán feküdj le egy kicsit. Megyek haza, én is
álmos vagyok.
Néhány szót váltottak még, de Karren már nem is hallotta a
botanikus fecsegését.
 — Rettenetesen fáradt és álmos vagyok — ásította elrévedı
szemekkel. Végigvetette magát a heverın és még utánaszólt a már
kifelé tartó Botkának: — Szólj az egyik ügyeletesnek, hogy négy órakor
ébresszenek fel. Ott akarok lenni a rakéta érkezésénél...
Az utolsó szavakat már alig érthetıen motyogta maga elé. Botka
lábujjhegyen a telefonhoz lépett és leemelte a hallgatót. Egy pillanatig
gondolkozott, aztán ügyesen a készülék oldalához támasztotta a
kagylót, mintha az véletlenül csúszott volna le helyérıl.
Magához vette poharát és üvegét, még egy pillantást vetett a mélyen
alvó Karrenre és leoltotta a lámpát. Már nem törıdve a zajjal, —
sarkával rúgta be maga mögött az ajtót.
 A START

Karren zúgó fejjel ébredt a vaksötét szobában. Tapogatódzó ujjad

nehezen találták meg a kapcsolót, kábult, sajgó agya sokáig nem tudta
felfogni, hogy hol van, és hogyan került ide. Csak amikor az asztalon álló
üres üvegre tévedt a szeme, akkor rémlett fel benne Botka éjszakai
látogatásának emléke.
— Az irgalmát... — ugrott fel szitkozódva. — Miért nem ébresztett az
az átkozott ügyeletes?!
A telefon után kapott, akkor látta, hogy a kagyló nincs a helyén.
Kilökte az ajtót és végigrohant az indítócsarnok felé vezetı hosszú
folyosón. Fel sem tőnt neki, hogy a máskor oly zajos, sietı emberektıl
nyüzsgı folyosó most teljesen kihalt, a szállítótargoncák üresen,
elhagyottan állnak a keskeny sínpályán.
Döbbenten torpant meg az indítócsarnok felhúzott csapóajtajánál. A
szerelık, munkások, köpenyes mérnökök között útiruhába öltözött
őrhajózók sürgölıdtek az indulásra kész vontatórakéta és utashajó körül.
Karren fejébe szökött a vér:
— Mi történik itt? Mit csinálnak maguk? — kapta el hátulról Eplen
fegyvermester vállát, aki éppen egy jókora ládát készült beemelni az
utashajó nyitott ajtaján. Eplen megrökönyödve nézett a feldúlt, sápadt
mérnökre.
— Hát mit csinálnék? Rakodok! Alig két óránk van az indulásig —
mutatott a naptárórára, amelyik most reggel nyolc órát mutatott.
— Inkább azt árulja el, hogy ön hol bujkált eddig?
— Gauer...! Gauer...! — üvöltött Karren a pilóta után, aki ügyesen
lesiklott a vontatórakétához támasztott létrán és gyors léptekkel sietett
feléje.
— Ki adott parancsot az indulásra? — támadt a zömök, hihetetlenül
széles vállú asztronautára Karren.
— Hajnalban közölte velünk. Joroden, hogy ma tíz óra harminckor
indulunk. Ön nem tudott errıl?
— Hogy tudtam volna, amikor ebben a percben ébredtem fel? —
Tenyereit fájón lüktetı halántékára szorította. — Nem értem... Miért nem
ébresztettek? Mit végzett Joroden az őrállomáson? Ki hatalmazta fel ıt
erre?
— Maradjon itt, rögtön idehívom a professzort — mondta Eplen. —
Úgy látom, vele kell beszélnie...
Sahan, a feketebırő néger mőszerész bújt elı az utashajó alól.
— Husszein rettenetesen boldog... — Önmagáról csak harmadik
személyben beszélt, ragyogóan fehér fogai úgy villogtak szájában, mint
a zsinórra főzött gyöngysor. — Husszein azt hitte, hogy sohasem indul
már el a ladik. De Joroden professzor most mindent elintézett odalent.
Még két óra, aztán huss...
Szájába dugott ujjai közt hosszút, éleset füttyentett és villámgyorsan
visszamászott az őrhajó alá.
— Ugye, nem haragszik, amiért nem engedtem, hogy álmából
felzavarják? — hallotta maga mögött Karren a professzor — nyugodt
hangját, aki Eplen kíséretében most ért oda hozzájuk. — Gauerrel
alaposan megtárgyaltunk mindent és úgy láttuk, semmi akadálya sincs
annak, hogy végrehajtsuk az Őrhajózási Fıbizottság legújabb utasítását.
Egy rádiogrammot nyújtott át Karrennek, aki szótlanul futotta át a
néhány sort:
"START TIZENEGYEDIKÉN 10 ÖRA 30 PERCKOR STOP AZ
INDULÁSSAL EGYIDİBEN JORODEN VESZI ÁT A VEZETÉST STOP
SZERENCSÉS UTAT”
Karren felváltva hol Jorodenre, hol a kezében tartott kis papírlapra
meredt. Aztán vállat vont.
— Feltankolták az utashajót? — fordult Gauerhez. Az válasz helyett
csak a fejével bólintott.
— Az urániumrudakat is beemelték a hajtórakétába?
— Liwniczki és Zappo irányítják a munkát, perceken belül
elkészülnek.
— Ki lett Bergan utóda? — kérdezte Karren a professzort.
— Egy igen tehetséges, fiatal csillagászt hoztam magammal a VI/F-
rıl.
— Láthatnám?
— Bent van az utashajóban, az obszervatóriumban rendezkedik.
Gondolom jobb, ha most nem zavarjuk.
Karren alig hallotta Joroden válaszát, már az induláson járt az esze.
— Beöltözöm, és azonnal visszajövök...
Már a gumival párnázott, könnyő sisakot csatolta a fejére, amikor —
eszébe jutott Katrina fényképe. Kihalászta az üveglap alól, és zubbonya
zsebébe süllyesztette.

Zajtalanul nyíltak szét az indítócsarnok kapujának a szárnyai. A

hatalmas nyíláson süvöltve tódult ki a levegı és néhány pillanatra fehér
párafelhıbe burkolta a bejáratot. Mint éles, vékony fénycsík húzódott át
a légikikötın a startpálya hosszú acélvályúja, a messzeségben két
fénygömb villogott a pálya mellett. Az elsı jelzıoszlopnál kell elérnie az
atomrakétának a másodpercenként 2,38 kilométeres kifutási
sebességet, a második jelzésnél leválik a rakétatest a pályáról, és innen
már szabadon száguld a maga után vontatott utashajóval célja felé.
Karren a két pilóta között hasalt az utashajó vastag üveglapokkal
fedett vezetıfülkéjében. Az utolsó pillanatok idegtépı feszültségében
egyetlen ép gondolat maradt meg agyában: beválik-e a mágneses
erıtérrel vontatott utashajó? Nem szakad-e el a rakétától a több
száztonnás, hatalmas test?
— Mindig ez az átkozott súly, nem tudok szabadulni ettıl a
fogalomtól — szidta magát Karren. — A többszáz tonna a Holdon már
csak néhány tonna volt, odakint pedig semmi sem lesz...
A támaszpont bejárata elé épített üvegfülkében vörös fény villant fel.
Gauer válaszolt a jelzésre és az atomrakéta lassan kisiklott a
csarnokból. De ugyanakkor mozgásba jött az utashajó is és egyre
fokozódó sebességgel száguldott vontatója után.
Átlátszó, zöldes gázfelhı robbant ki a rakéta kifúvónyílásain és
abban a pillanatban irtózatos erı ragadta magával a már ugyancsak
villámgyorsan rohanó utashajót is.
Gauer és Zappo vigyorogva néztek hátra.
 — Bekapcsolt a mágnes! — kiáltották egyszerre és Gauer leállította
az utashajó motorjait. A fekete égen apró fehér pont volt elıttük a
vontatórakéta, mögötte látszólag mozdulatlanul lebegett a végtelen
őrben hangtalanul suhanó hajótest. Karren a távolságmérıt figyelte.
— Tizennégy kilométerre vagyunk a rakétától. Próbáljunk közeledni
hozzá!
Gauer lenyomott egy fémfogantyút. Kisebb rándítást éreztek, és az
érzékeny mőszerek máris jelezték, hogy a távolság mintegy tizenhárom
kilométerre csökkent.
— Még nem álltunk rá a pályára! — jelentette Amme, az őrhajó
navigátora. — Közel harminc fok az eltérés a Nap-Föld sugáriránytól.
Gauer bólintott és az automatikusan mőködı szextánsokból
összeépített irányjelzı mutatójára nézett. A készülék homorú tükrében
mozdulatlanul, sárgán fénylett azoknak az állócsillagoknak a képe,
melyekhez viszonyítva a navigátor az őrhajó mindenkori helyzetét
ellenırizte. A félgömb alakú tükör mélyén fehéren csillogó ponttá törpült
a vontatórakéta, a fénypont most néhány centiméterre volt a tükör
gyújtópontjától.
A pilóta óvatosan megmozdította a nyélre erısített ökörszarvhoz
hasonló vezérlıkart és a három embert vad, mindent elsöprı öröm
ragadta magával, amikor látták, hogy a rakéta tükörre vetített képe most
lassan a középpont felé siklik.
— Tökéletes... — suttogta Amme és önkéntelenül Karren mellé
húzódott. Csodáló szemekkel nézte a megviselt arcú, fáradt embert, aki
most a kupola csúcsán kinyúló távcsı fonálkeresztjén át figyelte a
rakétát.
— Látják? — kérdezte
Gauert és Zappót, akik a két
másik távcsıre tapadva,
ugyancsak a vontatót nézték.
— Igen... Már csökken az
elhajlás... Most...! Hurrá, a hajó
is beállt a pályára!
Gauer felugrott és magához
rántotta Karrent.
— Idehallgasson... Ne
haragudjon... Ugye nem
haragszik? — és hatalmas csókot nyomott a mérnök szakállas arcára.
— Tudja, hogy én... én... Mit is mondjak? Sírni tudnék örömömben. Úgy
futunk ez után a teve után, mint egy pórázra kötött puli.
Karren megveregette a felindultságtól remegı ember vállát, kezet
fogott Zappóval és Araméval, aztán kinyitotta a vezetıfülke ajtaját.
— Körülnézek odalent, remélem ott is rendben van minden...
A hajótest közepén kanyargó csigalépcsı korlátjába kapaszkodva,
jókedvően botorkált lefelé Karren. A keskeny lépcsıfokokat néha kis
pihenı szakította meg, innen nyíltak a különbözı helyiségek. Apró
részletekre is kiterjedı, gondos tervezgetéssel használták ki a különös
gondola minden köbcentiméterét, praktikus célt szolgált minden, ami a
hajóban elhelyezést nyert. Mintegy hatszáz köbméter volt az utashajó
hasznos térfogata, a huszonegy utas, a gépek és a hajó saját
üzemanyaga mellett ebben kellett elhelyezni az élelmet, fegyvereket, a
sokféle mőszert és egyéb rakományt. A legtöbb helyet az atomhajtású
lánctalpas terepjárók és az expedíció két koleoptere foglalták el. Ezekre
a különleges, győrősszárnyú repülıgépekre fontos szerep várt a Vénusz
felszínének átkutatásánál.
Több mint négy hónapra tervezték a bolygóig az utat, ugyanennyi
kellett a visszatéréshez is. Közben majdnem teljes nyolc földi évet
töltenek el a Vénuszon, hogy így kivárva a két bolygó legközelebbi
együttállását, ismét visszatérhessenek a holdtámaszpontra. A hosszú
idı, a minden eshetıségre való felkészülés hatalmasra duzzasztotta az
őrhajó rakományát.

Walter Fie, a rádiótávírász jött szembe Karrennel. Kezében sőrőn

teleírt papírlapot tartott.
— Hogy van, Walter? Nem volt semmi baj az indulásnál? Hová
igyekszik?
— Tökéletes rendben ment minden — válaszolt Fie közönyösen,
mintha a sikerült start a világ legtermészetesebb dolga lett volna. —
Joroden professzor kéri, hogy a helyzeti adatokkal egészítsék ki
jelentését — nyújtotta a lapot Karrennek.
— Gauer és Amme majd megadják az adatokat. Merre van Joroden?
— Itt fent, a csillagvizsgáló elıtt találkoztam vele az elıbb.
— Mikor adják le a jelentést?
— Mihelyt megkapom Gaueréktıl az adatokat. Remélem, nem kell
sokáig várnom, Bernarddal együtt alig várjuk, hogy üzembe
helyezhessük az adókészüléket...
— Mit fecsegsz ott annyit, Walter? — sivított fentrıl egy kellemetlenül
magas, éles férfihang. — Szedd a lábad, mert már a fejem búbja is
rángatódzik az idegességtıl...
— Csak nyugalom! — kiabált vissza Fie nevetve. — Bernard Churan
idegeskedik a rádióadó mellett — tette még hozzá, amikor látta, hogy a
mérnök nem ismer rá a hang tulajdonosára. — Jövök! — kurjantott még
egyszer, kezével tölcsért formálva szája elıtt. Aztán hármasával véve a
lépcsıfokokat, elnyargalt Karren mellett.
Az úgy érezte magát, mint akinek mázsás terhet emelnek le hirtelen
a válláról. — Ha itt is rendben van minden, akkor máshol sem lehet baj!
Bekopogott az obszervatórium ajtaján. Néhány pillanatig nem kapott
választ, aztán Joroden nyitott ajtót.
— Ön az, Karren?
Ömlött belıle a kedvesség, mindkét kezével megragadta a mérnök
kezeit.
— Gratulálok! Gra-tu-lá-lok! — tagolta a szót és végtelen bőntudat
ömlött el az arcán, amikor behízelgı hangon folytatta: — Tudja, magam
is tartózkodóan fogadtam annakidején a vontatással történı megoldás
merész gondolatát, de most aztán maradéktalanul el kell ismernem,
hogy az elgondolás tökéletesen bevált!
Közben behúzta maga mögött az ajtót és átölelve Karren vállát, a
túlsó oldalon nyitva álló másik ajtó felé terelte a mérnököt.
— Jöjjön, nézzünk körül a hajóban. Úgyis beszélni akartam önnel.
 — Nem mennénk most inkább a távírászokhoz? Úgy tudom, éppen
az elsı jelentést készülnek leadni.
— Látja, errıl meg is feledkeztem! Pedig feltétlenül ott akarok lenni
az ünnepélyes pillanatnál. Nem tudja, merre van Iklovszkij?
— Az elektromérnök? Induláskor az áramfejlesztıknél kellett
tartózkodnia. Vagy ott, vagy a rádiósoknál lesz.
— Merre is vannak a generátorok?
Karren megbotránkozva nézett
a professzorra. Szentségtörésnek,
szinte árulásnak érezte, ha valaki
nem ismerte kívülrıl az utashajó
minden zugát.
— Majdnem a földszinten, a
gépház fölött...
— Persze, persze... —
mentegetıdzött Joroden,
megérezve a szemrehányást a
másik hangjában. — Adhatna
nekem egy tervrajzot az
utashajóról, majd a zsebemben
tartom, amíg ki nem ismerem
magam ebben a zegzugos toronyban.
Karrent bántotta a gunyoros hang, de magábafojtotta mérgét.
Megfordult és nyomában a professzorral benyitott a rádiósfülkébe.
— Csak maguk azok? — szontyolodott el Churan, amikor az
ajtónyílásra felpattant az egyik készülék mellıl. — Nem tudom, hol
csavarog ilyen sokáig Fie?
— Itt van a szomszédban — válaszolta Karren és feltárcsázta a
vezetıfülkét. Néhány szót váltott Gauerrel, majd visszatette a kagylót.
— Mindjárt itt lesz a kollégája — veregette meg barátságosan a
rózsás arcú, szıke távírász hátát. — Már eljött Gauertıl.
Tényleg nyílt az ajtó és Fie valósággal beesett a fülkébe.
Félresodorta útjából Churant, levágta magát az adókészülék elé és
fejére tette a mikrofonnal egybeépített fülhallgatót. Egy gombnyomásra
vékony, élénkzöld fénycsík futott át a hullámkeresın, de rögtön
darabokra is szakadt és összevissza cikázott a domború üveglap
mögött. Fie fokozatosan növelte az adóállomás kapacitását, lentrıl már
felhallatszott az erısen terhelt áramfejlesztık egyre élesedı, sivító
zúgása.
Néhány percnyi izgatott keresés után hirtelen megnyugodott a
fénycsík és zölden világító, enyhe hullámokba szelídült. Az őrhajó
adóállomása kapcsolatot talált a VI/F őrállomással!
— Figyelem, VI/F figyelem! Itt az őrhajó adóállomása. Ért engem?
Fie szemgolyói majdnem kiugrottak üregükbıl, amíg a halk válasz
megérkezett:
— Itt a VI/F beszél...
Mélységes megindulás szorította össze a négy ember torkát. Párázó
szemük elıtt összefolyt minden, A csendben tisztán hallották a
fejhallgatón átszőrıdı hangot:
— Miért nem válaszolnak? Itt a VI/F beszél...
 A távírász túlfeszített idegei felmondták a szolgálatot. Felszakadt
belıle a sírás és zokogástól rázkódva borult készülékére. Joroden
lekapta fejérıl a hallgatót, és izgalomtól elfulladva suttogta a mikrofonba:
— Minden rendben... Az őrhajón minden rendben...
Vagy négyszer is elismételte a néhány szót, míg végre erıt vett
magán és lassan, tagoltan olvasni kezdte az elsı jelentést...

Délutánra a földi híradóközponttal is sikerült kapcsolatot teremteniük.

A vétel ugyan közel sem volt olyan tökéletes, mint az őrállomásról és a
felfogott hang minısége is percrıl percre romlott, de ennek nem volt
különösebb jelentısége. Tudták, hogy a Földet burkoló légkör miatt a
legnagyobb teljesítményő rádióadókkal sem lehet sokáig az
összeköttetést tartani.
A két távírász üzembe akarta helyezni a televíziós adó-vevı
készüléket is, de Joroden leintette ıket:
— Elég volt mára mindnyájunknak a munkából. Kérem Churan,
mondja be megafonon, hogy csak az ügyeletesek maradnak a
munkahelyükön, a többiek lepihenhetnek. Mi pedig — fordult Karrenhez
— lefekvés elıtt végre tényleg körüljárhatnánk a hajót. Velem tart?
Karren halálosan fáradt volt ugyan, de ezt Joroden elıtt nem akarta
bevallani. Bólintott és elıvette zsebébıl az utashajó kicsinyített
tervrajzát:
— Nézze csak! Talán jobb lenne, ha eszerint járnánk végig az egyes
helyiségeket. A metszetrajzon majdnem minden helyiség fel van
tüntetve, így sokkal könnyebben tud majd tájékozódni.
— Tudom, most azt gondolja magában, hogy ezt a „bejárást" már a
holdtámaszponton is elvégezhettem volna. De ezer más intéznivalóm
mellett megfeledkeztem errıl.
— Jobb késın, mint soha — nevetett megengesztelve Karren és a
magasba kanyargó csigalépcsıre mutatott. — Fent kezdjük, vagy lent?
— Nézzünk be talán elıször a lakóterembe, onnan felmegyünk a
pilótákhoz és a navigációs fülkébe, lefelé jövet azután sorra benyitunk
mindenhova — mutogatta a tervrajzon Karrennek az utat. Amikor ujja a
rajzon az obszervatóriumhoz ért, mintha tétovázott volna egy pillanatig.
Aztán gyorsan a zsebébe győrte a kis papírlapot.
— Gyerünk — szólt oda kurtán Karrennek és elıresietett.
Az ügyeleteseket kivéve az őrhajó utasai már mind összegyőltek a
közös lakóteremben. Az egész szintet elfoglaló, kör alakú helyiségben
fejrészükkel a külsı falnak támaszkodva, sugárirányban helyezkedtek el
az emeletes ágyak. Köztük asztalok, székek és kis faliszekrények voltak.
Kellemes, egyenletes fény világította be a termet. A Nap felıli oldal
ablakait sőrő függönyök takarták, a túlsó ablakok vastag kvarcüvegén
keresztül éles fényő csillagok világítottak a kékesen foszforeszkáló sötét
égbolton.
A professzor nem kis bosszúságára harsány üdvrivalgással fogadták
a belépı Karrent.
— A nap hıse — jegyezte meg ironikusan Joroden, amikor az
ünneplésnek csak nem akart végeszakadni. Karren elrestellte magát.
 — Igazán nem érzem hısnek magam — mentegetıdzött. — Hogy az
őrhajózás megvalósult, abban önnek, Joroden professzor, legalább
annyi érdeme van, mint nekem.
— Koccintsunk erre! — furakodott hozzájuk Botka, tele borosüveget
lengetve a markában. — Elı a poharakkal!
Ködös, ösztönösen feltüremlı gondolat suhant át a mérnök agyán és
akaratlanul szaladt ki száján a kérdés:
— Mit itattál velem az indulás elıtti estén, Botka? Milyen bor volt az?
Mintha pirosság futott volna a botanikus pergamenszerően száraz,
sárgás arcbırére.
— Miért kérdezed ezt?
— Mindig pontosan akkor ébredek, amikor akarok. Most történt
életemben elıször, hogy elaludtam...
— Fáradt és kimerült voltál. Csak láttad volna magad, most nem
gyanúsítanál azzal, hogy elaltattalak. De miért is tettem volna?
Hangja ingerült lett. Közben azonban körülvették ıket a többiek,
koccintottak, ittak, és Karren nem feszegette tovább a dolgot. Csak
tréfának szánta ugyan az elıbbi kérdést, de Botka viselkedése gyanút
ébresztett benne.
— Itt valami nincs rendben! — állapította meg magában és gyanúja
csak megerısödött, amikor látta, hogy Botka félrevonja Jorodent, és
izgatottan sugdos neki valamit.
— Nem folytatnánk a körutat, professzor? — lépett hozzájuk. — A
laboratóriumban és az obszervatóriumban nem voltunk, legalább ezeket
szeretném még látni.
— Oh, ott már körülnéztem. Nyugodt lehet, minden a helyén maradt.
— Mikor akar kicsomagoltatni? Minél elıbb üzembe kell helyeznünk
a beládázott mőszereket és a laboratóriumi felszerelést.
— Elıbb néhány órát pihenünk, aztán mindnyájan munkához látunk.
Karren körülnézett.
— Most jut eszembe, hogy még mindig nem találkoztam az új
csillagásszal. Szolgálatos?
— Igen.
— Kár...
— Lesz idejük megismerkedni. Hosszú az út, még meg is unhatják
egymást a négy hónap alatt...
Megint azt a negédes, kedveskedı modort vette fel, ami annyira
ellenszenves volt Karrennek: — És most, mint az expedíció vezetıje,
megparancsolom önnek, hogy azonnal bújjon ágyba...
 LARGOT KISASSZONY

Földi idı szerint reggel hat óra volt, amikor Paul Wittman
feltápászkodott és gumicipıjébe bújva, halkan kiment a terembıl. A
csigalépcsın Long doktorba ütközött, aki ugyancsak az alsó emeleten
lévı fürdıszoba felé tartott. Odaérve, Wittman nevetve mutatott az
ajtóra:
— Parancsoljon! Én ráérek...
Long arcán is széles mosoly terült el, amikor mellére tett kezekkel,
mélyen meghajolt a fizikus elıtt:
— Bár az ön ısz haját illetné az elsıség, mégis elfogadom a kegyet,
mert gyarló testem türelmetlenül sürget... — és Wittman felharsanó
nevetése közben gyorsan besiklott a keskeny ajtón. De nem telt bele tíz
másodperc, ismét megjelent az ajtóban és csak a fejét dugva ki a résen,
sürgetı mozdulattal intette magához Wittmant.
— De hamar... — csodálkozott Wittman.
— Pszt... — csitította Long és kézen fogva maga után húzta a
mosdóba.
— Mi a csudát akar tılem? — nézett körül értetlenül a fizikus és még
inkább elcsodálkozott, amikor Long az egyik mosdótálhoz rángatta.
— Nézze... — mutatott a kagylóba és hangja remegett az izgalomtól.
— Mit nézzek? — hajolt oda Wittman. — Meglehetısen piszkos,
fajansz mosdótál...
Long hosszú hajszálat halászott ki a tálból.
— Mit gondol, honnan került ez ide?
— Hm... — hümmögött Wittman. — Bökje már ki végre, mit akar
ezzel az izével?
— Ejnye, nem látja, hogy ez csak egy asszony hajából származhat?
— Hogy kerülne ide asszony? Hiszen még a támaszponton sem
voltak nık!
— Ez igaz. Mégis, mivel magyarázza ezt?
— Talán még a Földrıl való... Long hevesen rázta a fejét.
— Az lehetetlen! Magam mosattam le és fertıtlenítettem indulás elıtt
a fürdıszobát, Mástól tartok! — töprengett, aztán hirtelen felvetette a
fejét: — Várjon meg itt...
Kisietett és néhány perc múlva Hotterrel tért vissza.
— Emlékszel? — faggatta a még félig alvó Hottert. — Emlékszel mit
mondott egyszer Joroden a holdtámaszponton? Amikor az utolsó vizitet
tartottuk és bejött hozzánk a rendelıbe! Gondolkozzál csak, még
szegény Bergan halála elıtt történt...
— Az ördög, aki tudja, hogy mire gondolsz. Amennyit az
összefecseg...
— Amikor megmutatta a fegyverét! „Fegyver és asszony nélkül nem
lehet országot alapítani." Nem emlékszel?
— Valami rémlik. De mit akarsz most ezzel?
— Nem hinném, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy egy asszony van
velünk a hajón.
— Honnan veszed ezt az ırültséget?
Long megmutatta a rejtélyes eredető hajszálat.
— Ezt találtam a mosdókagylóban.
 — Ez még semmit sem bizonyít....
— Hát hogy a pokolba ne bizonyítana! Amikor megtaláltam, még
nedves volt.
— Találkozott már valamelyikıtök az új csillagásszal? Bergan
utódjára gondolok.
— Egy pillanatra láttam a holdtámaszponton, sisakban és
védıöltözetben. Sovány kis emberke.
— Gyere Lewis — fordult Long a kollégájához. — Megkeressük
Jorodent és közöljük vele, hogy még ma délelıtt megtartjuk az elsı
vizitet. Mindenkit meg fogunk vizsgálni, akkor fény derül majd erre a
zavaros ügyre.

Joroden vonakodva vette tudomásul az orvosok kívánságát.

— Ráérnek vele — mondotta —, most sürgısebb dolgunk is van.
Hiszen vizsgálat nélkül is láthatják, hogy mindenki jól érzi magát, és
semmilyen panasza sincs senkinek!
De Long nem engedett.
— Bennünket utasítás kötelez arra, hogy az indulástól számított
huszonnégy órán belül mindenkit megvizsgáljunk. És hamarosan letelik
ez az idı — mutatott az orvos a naptárórára.
— Hát akkor rajta! — adta meg magát Joroden. — Csak arra kérem
önöket, hogy siessenek a vizsgálattal és ne tartsák vissza feleslegesen
az embereimet. Én majd utolsónak jelentkezem, addig elintézek egyet-
mást. Ha rám kerül a sor, az obszervatóriumban megtalálnak...
Hotterék hamar végeztek a vizsgálatokkal, csak Joroden és az
ismeretlen csillagász nem voltak még a rendelıben.
— Már csak önök vannak hátra — hívta fel Long telefonon a
professzort. — Legyen szíves, küldje át hozzánk a kollégáját. — Egy
cédulát vett fel az asztalról és arról olvasta le a nevet. — Amint látom,
Largotnak hívják...
Rövid csend után ért Longhoz a válasz:
— Jó, küldöm ıt...
A két orvos szótlanul várakozott. Erıs csattanással csapódott le a
kilincs és Joroden belökte maga elıtt az ajtót. Mögötte a csillagász,
akinek a fején még most is
ott volt a puha gumival
párnázott sisak.
— Bemutatom önöknek
Largot kisasszonyt — bökött
háta mögé Joroden
hüvelykujjával. — Nem volt
más megoldás! — folytatta
gyorsan, amikor meglátta
Hotter döbbent arcát. — Az
őrállomás csillagászai közül
egyedül a kisasszony vállalkozott az útra. Az orvosi vizsgálat eredménye
jó volt, a többiért pedig én vállaltam felelısséget!
— Nem értem... — tőnıdött Long, ügyet sem vetve Joroden
magyarázkodására. — Ahányszor felvetıdött a gondolat, hogy az
expedíció egyik vagy másik tagja esetleg nı is lehetne, éppen a fıbiztos
tiltakozott a legélesebben. Többször is kifejtette elıttem, hogy
véleménye szerint a vállalkozás sikere legalább ugyanolyan mértékben
függ a részvevık fizikai teljesítıképességétıl, mint szellemi
felkészültségüktıl...
— Mondom, nem volt más megoldás! — vágott közbe türelmetlenül
Joroden. — Vagy elfogadom útitársnak a kolleginát, vagy el kellett volna
halasztanunk az indulást.
Hotter vállat vont és rendezgetni kezdte a kis üvegasztalon heverı
mőszereket.
— Post festa... — mondta lemondóan. — Most már késı errıl
vitatkozni. Végezzük el a vizsgálatot! — És Jorodenhez fordulva kérı
mozdulattal mutatott az ajtóra. — De maradjon a közelben, mert ezután
már csak ön van hátra...
Amint Joroden kiment, Long a vizsgálóasztalhoz lépett és valamit
állított rajta.
— Vetkızzön le kérem és feküdjön fel ide. Volt már beteg?
Gyerekkorában vagy késıbben?
A vizsgálat sokáig tartott. Latin szavak röpködtek az orvosok között,
amiket csak ık értettek; többször is kézbe vették ugyanazt a mőszert és
hevesen vitatkoztak valamin. Amikor készen voltak, a csillagásznı
szorongva kérdezte meg: — Ugye, egészséges vagyok?
Hotter elıször Longra nézett, aztán lassú mozdulattal levette fejérıl a
sztetoszkópot. Hosszan törölgette köpenye csücskével bepárásodó
szemüvegét, mielıtt megszólalt.
— Ki vizsgálta meg az őrállomáson?
— Doktor Kirscher.
— És nem mondta meg önnek, hogy a szíve nincs teljesen rendben?
— Nem, egy szóval sem említette. Pedig többször és alaposan
megvizsgált, amíg ott dolgoztam.
— Nem veszélyes a dolog, de a mi rendkívüli körülményeink között
nem lehetünk eléggé óvatosak. Dohányzik?
— Nem.
— Azt hiszem, befejezhetjük — szólt közbe Hotter. — Csak arra
kérem; hogy naponta jelentkezzen majd nálunk, mert állandó
megfigyelés alatt szeretném tartani.
— Köszönöm — suttogta halkan az új paciens és sietve indult kifelé.
— Várjon még egy pillanatig — hívta vissza Long az ajtóból. — Fel
kell vennem az adatait, mert ezen a papíron, amit tegnap Joroden
professzortól kaptam, mindössze a vezetékneve van. Keresztneve?
— Katrina. Doktor Katrina Largot vagyok.
 VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

A pilótafülkében Gauer elmélázva nézegette az utashajó

oldalnyílásán kiröppenı üres konzerves dobozokat. A sőrített levegıvel
kilökött tárgyak a megfagyott párától fehéren csillogva suhantak ki a
hajóból és kezdeti sebességüket megtartva, egyetlen pillanat alatt
eltőntek az őrhajó mögött.
— Vajon milyen sors vár Dorned rakétáira? — morfondírozott
álmosan Gauer. A bádogtartályok ugyanis minden bizonnyal a
konyhából származtak, a készülı vacsorához ürítette ki ıket az
expedíció szakácsa. — Lehet, hogy meteorként kerülnek egyszer vissza
a Földre...
Szeme a meteorjelzı készülékre tévedt. A mutató könnyedén lengett
a skálamezı piros vonalakkal határolt sávja elıtt: sem a vontatórakéta,
sem az őrhajó közelében nem volt meteor. A csendben csak a
távírászok adóállomásának halk zümmögése szőrıdött át a
vezetıfülkébe, a fekete égbolton ragyogó csillagok szokott látványa már
nem kötötte le a pilóta figyelmét. Agya még mechanikusan rögzítette az
irányjelzı készülék homorú tükrében villogó vörös fénypont helyzetét,
aztán a vezetıülés támlájára hajlott a feje és lassan lecsukódtak a
szemei...

Karren és Iklovszkij a gépházban dolgoztak. A légnyomást,

oxigéntartalmat és az áramfeszültséget szabályozó gépek mőködését
ellenırizték aprólékos gonddal.
— Mennyi üzemanyagot használtunk el a startnál? — kérdezte
Karren. Liwniczki a tartályórára mutatott.
— Valamivel többet, mint szabad lett volna. De a tartalék bıven
fedezi a hiányt.
— Leszállásnál aránylag nagyon kevés üzemanyagra lesz
szükségünk — jegyezte meg Iklovszkij. — A Vénuszon a köd sokat segít
majd a leszállósebesség fékezésénél.
— A legnagyobb teljesítményt még a ködtakaró fölött kell a
motorokból kivennünk — válaszolta Karren. — A Vénusz légkörének
határánál a rakéta és az utashajó sebessége már nem haladhatja meg
az óránkénti kétezer kilométeres átlagot.
— Annál egy éhes földi tető is gyorsabban mászik nálunk odahaza.
— szólt közbe vigyorogva a fekete képő Husszein. — Zappo azzal
dicsekedett reggel, hogy most percenként ezernyolcszáz kilométert
teszünk meg.
— Ha ilyen sebességgel érnénk valahol légkört, akkor a fellépı
súrlódástól egyetlen pillanat alatt gızzé válna a hajónk — magyarázta
Karren. Még folytatni akarta, amikor hirtelen megbillent alatta a padló és
irtózatos lendülettel vágódott neki az egyik kompresszornak. Kegyetlen
erı szorította a nyögve, akadozva zakatoló géphez. Mintha mázsás súly
nyomta volna mellét, tüdeje képtelen volt levegıt beszívni. Aztán
vörösen lángoló köd borított el körülötte mindent és eszméletlenül
roskadt össze.
 A konyhában Dorned éppen az ebédet tálalta, amikor valami
kiszakította a kezébıl a forró levesesfazekat, jómaga pedig, fejjel elıre,
a sarokban felhalmozott szennyes fehérnemő közé zuhant. Szerencséje
volt, mert a puha anyag felfogta az ütés erejét és így néhány pillanat
múlva már prüszkölve, káromkodva kecmergett elı a nem éppen
gusztusos kupacból. Elszontyolodva nézett körül a romhalmazzá vált
konyhában. Az izzó villanytőzhelyen éppen akkor lobbant lángra egy
odahullott fadoboz, ha Dorned egy kicsit is késlekedik, lángba borul az
egész konyha. Lekapcsolta az áramot és kidülöngélt a lépcsıházba. A
süket csendben semmi sem mozdult, csak a motorok mély, egyenletes
zúgása hallatszott fel hozzá.
— Mi a fene volt ez? — tapogatta sziszegve esés közben megrándult
csuklóját és döngı, nehéz léptekkel indult felfelé a lépcsın. —
Megbolondultak a pilótáink, hogy csillagot rúgatnak ezzel a
megveszekedett csikóval? — dörmögte, és lapátnyi tenyerével
hatalmasat csapott a csigalépcsı korlátjára.
— No, amit én ezeknek mondani fogok... — füstölgött, mert nagyon
sajnálta a kiömlött paradicsomlevest. Felérve, be akart nyitni a
vezetıfülkébe, de az ajtó nem engedett. Érezte, hogy belülrıl valami
eltorlaszolja az utat, és mert dörömbölésére senki sem válaszolt,
nekivetette vállát az ajtónak, és hatalmas taszítással belökte.
Hátratántorodott, amikor a földön ájultan heverı pilótákat meglátta.
— Mi történt? — nyögte elszörnyedve, de a következı pillanatban
már eszeveszetten ugrott a vészjelzıhöz. Vijjogó, süvítı hang hasított a
mély csendbe.
Mintha órák teltek volna el, míg végre zajt hallott odakint és a
lépcsıfordulóból csapzott, véres arccal kibukkant Rahama. Mintha
kísértetet látna, úgy meredt a szakácsra.
— Maga az, Dorned?
— Bárcsak inkább az egyik pilóta állna itt most helyettem. Mi lesz így
velünk?
Rahama Gauer élettelen testéhez tántorgott és reszketı lábakkal
térdre ereszkedett mellette.
— Karren merre van? — kérdezte, mialatt ujjai megnyugodva
tapadtak a pilóta gyengén, de egyenletesen lüktetı pulzusára.
— Hol van Karren? — kérdezte még egyszer, de amikor látta, hogy a
kétségbeesetten nyögdécselı Dorned válaszra is képtelenül csak vállait
rángatja, ráförmedt:
— Ugorjon le a laboratóriumba és hozzon valamiben vizet. De
rohanjon, mert a pokolban kötünk így ki mindannyian!
Kis, lapos konyakosüveget húzott elı zsebébıl, és Gauer fogai közé
erıltette a méregerıs italt. A pilóta köhögni kezdett, amikor pedig
Rahama egy jókora lombik hideg vizet is az arcába loccsantott,
felnyitotta a szemét.
— Mi történt? — nézett kábultan Rahama véres arcába.
— Ezt inkább magának kellene tudnia, — méltatlankodott a fizikus és
Dorned segítségével talpra állította a pilótát. — De most nézzen gyorsan
körül a mőszerei között, mert az ördög tudja, mióta tekergünk már
gazdátlanul a világban.
 — Zappo? — kérdezte tétován Gauer és a sarokban heverı testre
bámult.
— Ne törıdjön most mással! — mutatott Rahama parancsolóan a
vezetıülésre. — A többit majd mi elintézzük.

A hajótest váratlan meglódulása sok súlyos sebesülést okozott.

Legrosszabbul azok jártak, akik a hajótest alsó részén, a gépházban
vagy a javítómőhelyben tartózkodtak a kritikus pillanatban. Husszein
karját törte, Karrennek a gerincét zúzta össze egy rázuhanó vasgerenda.
Alig volt benne élet, amikor a bivalyerejő Dorned karjába emelte és
felvitte a rendelıbe.
Mire felértek, a rendelı már tele volt bekötözött és még kötözésre
váró sebesültekkel. Long fél arcát vastag kötés takarta, Hotter pedig
viaszsárga arccal, egy széken ülve dolgozott.
Long csak egy pillantást vetett Karrenre, amikor Dorned a
mőtıasztalra fektette. Azonnal kiparancsolt mindenkit a rendelıbıl.
— Elıször ıt kell ellátnunk — mutatott Karrenre és hívta Hottert a
mőtıasztalhoz. Az bicegve, nagyokat sziszegve tápászkodott fel a
székrıl és nehezen odavonszolta magát. — Biztos vagyok benne, hogy
a gerincoszlopa sérült meg — mondta Long. — Azonnal gipszbe kell
tennünk.
— Jaj... — nyögött fel Hotter — csak segíteni tudnék neked! Képtelen
vagyok a lábamra állni.
— Majd én segítek!
A nyugodt, csengı hangra Long meglepetten fordult hátra.
— Mit keres maga itt? — förmedt mérgesen Katrinára. Megkínzott
idegei felmondták a szolgálatot és parancsoló mozdulattal mutatott a
kijáratra. — Azonnal hagyja el a rendelıt!
— Kérem, engedje meg, hogy segítsek maguknak — válaszolta
nyugodtan a lány. — Szakképzett ápolónı is vagyok, és sok balesetnél
segédkeztem már.
Long Hotterre nézett, vállat vont, aztán válasz nélkül hagyva Katrinát,
óvatosan vetkıztetni kezdte Karrent.
— Magára vessen... — csak ennyit mondott késıbb és intett, hogy
vetkıztesse tovább a mérnököt.
Sokáig szótlanul dolgoztak, és Long elismeréssel állapította meg
magában, hogy hosszú praxisa alatt sohasem dolgozott mellette
ügyesebb asszisztensnı.
Mint valami múmia, úgy feküdt elıttük Karren, mire elkészültek. Ahol
nem volt bepólyázva, ott is vastagon tapadt rajta a gipszpor, vértelen,
sárga arcát nagy fehér foltok tarkították. Még eszméletlen volt, de a
morfininjekció hatására már nyugodtan lélegzett.
Long kezét nyújtotta Katrinának.
— Köszönöm — mondta egyszerően, — Kérem, ne haragudjon,
amiért az elıbb...
Katrina csak a fejét rázta és anélkül, hogy az orvosra nézett volna,
elfordított arccal kérdezte:
— Életben marad?
 Volt valami a hangjában, ami megütötte Long fülét. Kutatva nézett a
lányra, de nem látta az arcát, mert most is a fogfúró készülék reflektorát
nézte állhatatosan. Megértés csillant Long szemében, amikor válaszolt:
— Igen, azt hiszem, túléli. De hogy nem marad-e nyomorék, azt ma
még nem tudom magának megmondani...
— Mikor röntgenezi meg?
— Néhány napig semmi esetre sem mozdíthatjuk. De amúgy sem
tudnék rajta most még segíteni, akármit is mutat a röntgenfelvétel.
— Mellette maradhatok?
— Minthogy Joroden professzor mellett dolgozik, tıle kell erre
engedélyt kérnie.
Észrevette, hogy a lány arca megrándul. Dünnyögött magában
valamit, aztán Hotterhez fordult:
— Kivel beszéltél az elıbb telefonon?
— Joroden kérdezte, hogy nem maradt-e itt Largot kisasszony —
felelte Hotter és kesernyés fintorral intett Longnak: — Gyere, kötözz be
végre engem is.
Felhúzta lábán a nadrágot és megmutatta a térde alatt tátongó,
alvadt vérrel borított sebet.
Long a fejét csóválta:
— Borogatni kellene, de a seb miatt ezt nemigen lehet. És magának
nem történt baja? — kérdezte Katrinát, aki közben egy nedves
vattadarabbal a gipszfoltokat törölgette Karren arcáról.
— Semmim sem fáj — rázta az a fejét és Hotter elé lépett. —
Segíthetek?
— Köszönöm, Long majd elintéz engem. Inkább menjen le a
lakószobába és pihenjen egy keveset.
Halvány mosoly futott át Katrina arcán.
— Sajnos, nekem nem sok jut majd a maguk közös életébıl. Nekem
külön kuckóm van az obszervatóriumban...
Futó pillantást vetett még Karrenre és nesztelen, könnyő léptekkel
kiment a rendelıbıl.
 "FEGYVER ÉS ASSZONY"

Gauer lehorgasztott fejjel állt Joroden elıtt a pilótafülkében.

— Csak az történhetett, hogy mialatt aludtam, meteorral találkoztunk.
A radarvezérlı nyilván automatikusan mőködésbe lépett és kitérítette a
hajótestet a meteor elıl.
— Ha ébren van, ugyanez történt volna akkor is?
— Igen, csak a lökés nem lett volna ilyen erıs. Ha idejében
észreveszem, hogy a meteorjelzı mutatója kilendül nyugalmi
helyzetébıl, akkor sokkal lassúbbá és enyhébbé tudtam volna tenni az
oldalmozgást. Legfeljebb enyhe nyomást éreztünk volna idebent.
— Visszahozta már a gépeket a pályájukra?
— Igen — szólt most közbe Zappo és az irányjelzıkészülékre
mutatott. A piros karika pontosan a középpontot jelzı hajszálkeresztet
takarta.
— Nem vonom felelısségre a történtekért — nyújtott kezet Joroden a
pilótának. — De remélem, ez jó lecke volt és nem fordul elı még
egyszer, hogy szolgálatban elalszik.
Választ sem várva, kiment a fülkébıl.

Napok múlva tért csak magához Karren. A súlyos zúzódás mellett

agyrázkódást is szenvedett, hosszú idı múlt el mire fájó agyában végre
rendezni tudta gondolatait. Amíg eszméletlensége tartott, Katrina alig
mozdult el a betegágy mellıl. Long éles szemét nem kerülte el, hogy ha
átvirrasztott, hosszú órák után a lány visszament az obszervatóriumba,
milyen nehezen, vonakodva hagyta csak másra ápoltját. Azt is
észrevette, hogy kellemetlenül feszült viszony alakult ki ezek alatt a
napok alatt Joroden és Katrina között, nem egyszer fojtott, ingerült
szóváltás foszlányai szőrıdtek ki az obszervatóriumból a lépcsıházba.
Csak arra nem talált Long magyarázatot, miért kerüli Katrina a
mérnököt, amióta az eszméletre tért? Akárhányszor találkoztak,
sohasem mulasztotta el, hogy a beteg állapota után érdeklıdjék nála, de
a betegszoba küszöbét nem lépte át többet. Mint a pók a hálóját, úgy
fonta össze az orvos apró jelekbıl a bonyolult szálakat, amik az ı
számára érthetetlenül, de mégis érezhetı bizonyossággal főzték
egymáshoz a három embert.
Long szigorúan ırizte betege nyugalmát, Karren csak az ı
jelenlétében fogadhatott látogatókat. Leginkább Gauer látogatásától
tartott, félt, hogy a mérnök felizgatja magát és ismét rosszabbra fordul
állapota. Karren ugyanis tökéletesen tisztában volt a történtekkel, tudta,
hogy Gauer valahol súlyos hibát követhetett el az őrhajó irányítása körül.
De amikor a pilóta sápadtan, szorongva belépett hozzá, határtalan öröm
ragyogott az arcán.
— Ugye meteor volt? — csapott le rá és Gauer igenlı bólintására
boldogan kapta el annak a kezét. — így hát a meteorjelzımben sem
csalódtam!
— De én...
— Jó, jó, bizonyára magát is váratlanul érte a találkozás.
Legközelebb már jobban fog menni! — veregette meg még egyszer a
pilóta kezét és máris ömlött belıle a kérdések lavinája:
 — Milyen sebességgel haladunk? — Mekkora utat tettünk meg
eddig? — Tartják-e a távírászok az őrállomással a kapcsolatot? Mennyi
üzemanyagot használt el idáig a vontatórakéta?
Gauer alig gyızte adatokkal és számokkal, minden apró részletrıl
pontosan be kellett számolnia.
Karren szeretett volna rágyújtani, de nem tudta, mit szól majd: ehhez
Long?
— Mondja, doktor bácsi, rágyújthatnék egy könnyő cigarettára?
Nagyon hiányzik már...
— Félek, hogy köhögni fog tıle
és akkor igen erıs fájdalmai
lesznek.
— Azért megpróbálnám.
Legfeljebb egy idıre elmegy a
kedvem a dohányzástól. Van egy
cigarettájuk?
Egyik sem volt dohányos.
Gauer már indult, hogy cigarettát
kérjen valakitıl, de Karren
visszatartotta.
— Nem tudják, merre vannak a
ruháim? Az egyik zsebemben volt
egy csomag cigaretta.
— Itt van a holmija a faliszekrényben — állt fel Long. — Majd
megkeresem.
Végigkotorászta a zsebeket, és amikor megtalálta a féligtelt
csomagot, egy győrött fényképet rántott ki vele együtt a zubbony
zsebébıl. Utána nyúlt a leesett képnek, de keze félúton megállt a
levegıben.
— Mi az doktor, nem találja? — nógatta Karren. — Pedig ott kell
lennie!
Long felvette a fényképet és a csomaghoz fogva, mindkettıt odaadta
a mérnöknek.
— Tüzet tudok adni — vett fel az asztalról egy kis elektromos
öngyújtót. Karren kihúzott a csomagból egy cigarettát, rágyújtott és
nagyot, mélyet szippantott belıle. Orrán, száján dőlt a füst, amikor
ránevetett Longra:
— Látja, hogy nem köhögök? — akarta mondani, de az utolsó
szavak már fuldokló köhögésbe vesztek. Long kiküldte a szobából
Gauert, elvette Karrentıl a cigarettát és az ágya szélére ült.
— Nem akartam megtagadni a kérését, pedig tudtam, hogy ez lesz
belıle! De amilyen megveszekedett dohányos, úgysem hitt volna
nekem.
Könnyő kezével letörölte a verítéket Karren homlokáról.
— Rögtön meg fog nyugodni. De azt ajánlom, hogy néhány hétig
még ne kísérletezzen ezzel! — Felvette az asztalról a cigarettás
csomagot és zsebre tette. — Megígérem, hogy ha eljön az ideje, vissza
fogja tılem kapni.
 — Attól félek, hogy az nagyon soká lesz — sóhajtotta Karren és
megpróbálta egy kissé felemelni a fejét. Ekkor látta meg a fényképet,
amely ott hevert takaróján.
— Hogy kerül ez ide? — kérdezte meglepıdve, aztán gyorsan az
éjjeliszekrény fiókjába csúsztatta a képet. — Földi emlék... — mosolygott
kissé zavartan Longra, aki talán nem is hallotta meg Karren halkan
kiejtett szavait.
Sokáig hallgattak mindketten. Karrennek az őrállomáson töltött utolsó
napok jártak az eszében, Long az elkövetkezı hónapok és évek
eseményeit, lehetıségeit latolgatta. „A szálak elrendezıdtek..." —
gondolta.
— Mondja, Karren — kérdezte késıbb —, nem tart tıle, hogy
kudarccal végzıdik az utunk?
— Nem — nézett rá csodálkozva a mérnök. — Hiszen még
legmerészebb álmaimban sem mertem volna hinni, hogy ilyen remekül
megy majd minden.
— Nem a gépek, a technikai eszközök mőködésére gondolok... —
Egy csipesszel szabályosan ismétlıdı ábrákat rajzolt a bolyhos
takaróra. — Tegyük fel, hogy szerencsésen megérkezünk a Vénuszra,
és ott életre alkalmas viszonyokat találunk. Vajon alkalmas lesz-e ez a
kis közösség arra, hogy ott egy új állam, egy új világ alapjait megvesse?
— Jobb szakemberek nem voltak a Földön...
— De milyen ember rejtızik ezekben a szakemberekben? Nem lesz-
e köztük marakodás, vita, győlölködés? Nem kísérli-e majd meg
valamelyikük, hogy a maga nagyobb szellemi vagy fizikai képességeit
kihasználva, a saját akaratát erıszakolja a többiekre?
— Megállapodásunk szerint vita esetén mindenki aláveti magát a
többség döntésének.
— Sajnos, nem mindig a számszerő többség a döntı — töprengett
gondterhelten Long. — Akinek adott pillanatban fegyver van a kezében,
édeskeveset törıdik a többi akaratával.
Long felállt és az egyik ablakhoz lépett. Mint fekete kartonlapba szúrt
tőhegynyi lyukakon átszivárgó fénypontok, ragyogtak a végtelen
messzeségben úszó csillagok.
„Fegyver és asszony..." — emlékezett Long és maga elıtt látta
Joroden széles vállát, elıreugró állat, izmos, szırös kezét. Megfordult és
elgondolkozva figyelte a lehunyt szemekkel fekvı, mozdulatlan
mérnököt.
— Rögtön visszajövök — szólt oda és kiment a szobából.
— Jobb, ha nem várok tovább — dünnyögte maga elé odakint. —
Minél elıbb átesünk ezen, annál jobb...
Kopogott és választ sem várva benyitott az obszervatórium ajtaján.
Látta, hogy Joroden hirtelen hátralép, és zavart mozdulattal egy
felboruló szék után kap. Katrina, szemére szorított zsebkendıvel, —
háttal állt az orvosnak.
Joroden pillanat alatt feltalálta magát.
— Jó, hogy jön doktorom. Valami Katrina... Largot kisasszony
szemébe esett és nem akarja megengedni, hogy segítsek rajta.
Long a lányhoz lépett, megfogta karját, és gyengéden maga felé
fordította a kisírt arcot.
 — Segíthetek?
— Köszönöm, már rendben vagyok — kapta vissza Katrina a fejét és
eltolta magától az orvost.
— Mi járatban van, doktorka? — kedélyeskedett Joroden. — A kis
betegápolóért jött?
— Beszélni akarok önökkel.
A halkan, hangsúlytalanul kimondott szavak nem tőrtek
ellentmondást. Katrina és Joroden szótlanul engedelmeskedtek, amikor
Long a székekre mutatott.
— Üljenek le, kérem... — Futó pillantást vetve rájuk, folytatta: —
Bizonyára tudják, hogy mirıl lesz szó?

Karren csendesen szundikált, amikor Long visszatért. Az ajtónyitásra

felvetette szemét, és álmosan kérdezte:
— Hol volt ilyen sokáig? Azt mondta, rögtön visszajön.
— Sürgıs dolgot kellett elintéznem — mondta könnyedén Long és az
ágyra ülve, Karren csuklója után nyúlt. Néhány másodpercig a pulzust
figyelte, aztán megkérdezte:
— Találkozott már Arnold Bergan utódjával? Az új csillagász
útitársunkra gondolok.
— Nem — válaszolta Karren meglepetten. Aztán lemondóan
legyintett. — Igazán nem csoda, hogy errıl megfeledkeztem.
— Akkor nyilván arról sem tud, hogy az illetı, tudniillik a csillagász,
asszony? Hogy egészen pontos legyek: fiatal lány.
— Lehetetlen! — Karren önkéntelenül fel akart ugrani, de a vastag
gipszbandázstól fejét is alig tudta mozdítani. Döbbenten nézett —
Longra.
— Hiszen ez ırültség! — kiáltott fel, amikor az orvos komor arcát
látta. — Hogyan engedhette meg ezt a fıbiztos? És Joroden?
Megbolondult ez az ember?
— A VI/F-rıl hozta magával — mondta csendesen Long. — A hölgy
neve Katrina Largot... — Tétova mozdulattal, az éjjeliszekrény csukott
fiókjára mutatott. — Azt hiszem, az ı fényképét láttam az imént...
Karren vértelen, gyötrött arca eltorzult a kíntól, amint kapkodva,
erılködve szedte a levegıt. Lesoványodott, átkéklı erekkel barázdált
kezei görcsösen markoltak a vékony, puha takaróba.
— Beszélhetnék vele?
Hangja annyira halk volt, hogy az orvos inkább a szájáról olvasta,
mint hallotta az elsuttogott szavakat. Hogy Long nem mozdult, Karren
újra megszólalt:
— Ugye beküldi ıt hozzám?

Maruzzi éppen bővészmutatványokkal szórakoztatott egy kis

társaságot, amikor Long belépett a közös lakóterembe. A biológus egy-
egy csomag kártyát adott Husszein és Dorned kezébe, aztán
megszámláltatta velük a lapokat. Akkor egymásra tétette velük az
asztalon a két csomagot, letakarta egy tarka selyemkendıvel és
megkérdezte tılük, hogy hány lap van most a kendı alatt?
— Ötvenkettı — adta össze a két számot gyorsan Husszein.
 — Fogadjunk, hogy ötvenegy lapot talál csak itt — adta oda Maruzzi
a paklit Amménak, aki az ötvenegyedik lapnál valóban befejezte a
számolást.
— Itt kell lennie! — kapta ki Maruzzi kezébıl Fie a kendıt, de hiába
forgatta összevissza, semmit sem talált benne.
— Hogy csinálta ezt? — álmélkodott Husszein és elkerekedett
szemekkel bámult a hahotázó biológusra.
Long mosolyogva intett feléjük, aztán körüljárta a kerek helyiséget.
Az egyik asztalnál Iklovszkij sakkozott Wittmannal, a szomszédban
pedig éppen Zappo kontrázta a Trokov — Hotter pár által belicitált négy
pikket. Rahama rosszallólag csóválta fejét.
— Meglesz nekik, Zappo. Kár volt kontrázni.
— Rekontra — vágta rá Trokov és még egyszer gyorsan átrendezte
a lapjait.
— Hát idefigyeljenek! Én hívok... — csapta le az elsı kártyát! Zappo
és egymás után négy ütést vitt haza.
— No, most mondja valaki, hogy nem volt jogos a kontrám?! —
nézett büszkén az asztal mellett álldogáló Longra.
Az erıs fényben szürkés, fakó árnyalatot kapott a kínai orvos sárga
arcbıre, beesett szemei körül fekete karikák sötétlettek.
— Fáradtnak látszik, Long doktor — állt fel Trokov és hellyel kínálta
az orvost. — Üljön közénk és játsszon velünk egy kört.
— Köszönöm, most nem érek rá. Nem látták valahol Jorodent?
— Az elıbb még itt volt — nézett körül Wittman — úgy látszik felment
az...
Elharapta a szót és vállat vont. De Rahama befejezte a mondatot:
—... az obszervatóriumba, ugye ezt akarta mondani?
— Largot kisasszony most Karren mellett van — vágott közbe
nyersen Long. — Így természetesen Joroden inspekciózik helyette a
refraktor mellett.
— Lehet — hagyta rá Rahama, de azután ı is felállt és intett
Longnak. A kis uzsonnaasztalhoz mentek és Rahama egy szendvicset
nyomott az orvos kezébe.
— Egyék valamit! Vagy legalábbis tegyen úgy, mintha enne —
mondta fojtott hangon.
— Valami baj van?
— Sürgısen tennünk kell valamit, mert itt hamarosan kitör a vihar. Az
a nı... — lenyelt egy káromkodást, mielıtt folytatta. — Joroden súlyos
hibát követett el, amikor Largot kisasszonyt magával hozta.
— Sajnos, ez igaz. De most már mindegy, nem segíthetünk a dolgon.
— No, nem egészen mindegy. Errıl még bizonyára nem tud —
nyújtott át Longnak egy rádiogrammot.
— Utasítás?
— Igen. Az Őrhajózási Fıbizottság felmentette Jorodent és engem
nevezett ki az expedíció vezetıjének.
— Jorodent leváltották? De miért?
— Ebben a pillanatban még magam sem tudok többet. Annyi
azonban bizonyos, hogy a csillagásznı nem a fıbiztos engedélyével
került közénk.
— Mibıl gondolja?
 — Az utasítást nekem címezték és az utolsó mondat így szól: —
Elvette Longtól a rádiogrammot, és halkan felolvasta: — Katrina Largot
beosztását illetıen késıbb intézkedem. Stop. Biztosítsanak számára
külön lakóhelyiséget.
— Egyébként — hajtogatta össze Rahama a papírt — a fıbiztos
holnap délután a VI/F-re érkezik. Rádiotelevízión akar velem beszélni.
— A többiek tudnak errıl? — nézett körül Long. Látta, hogy mindenki
ıket figyeli.
— Igen. De külön megkértem mindenkit, hogy egymásközt se
tárgyalják egyelıre a dolgot, amíg nem beszéltem a fıbiztossal.
Remélem, betartják ígéretüket...
Long szórakozottan visszatette a szendvicset a tálra és egy másikat
vett fel helyette.
— Hol van most Joroden?
— Azt mondta az elıbb...
— Ugyan — vágott közbe Long. — Valamit csak mondanom kellett,
hiszen maga is látta, milyen arcot vágott Hotter és Zappo, amikor
Joroden után kérdezısködtem.
— Akkor nem tudom, hol lehet! — tárta szét kezeit Rahama
tanácstalanul. — Megkeressük?
— Majd elıkerül... — legyintett Long és beleharapott a szendvicsbe.
Egyszerre kínzó éhséget érzett.
Gondolataiba mélyedve, gépiesen falta egymás után, ami a
kezeügyébe akadt és észre sem vette, hogy a hirtelen támadt csendben
Rahama ellép mellıle. Csak amikor meghallotta a jólismert, kihívó
hangot, akkor pördült gyorsan hátra.
— Jó estét kívánok!
Az ajtóban Joroden állott, mögötte Botka és Thomas Eplen, az
expedíció fegyvermestere.
Senki sem köszönt vissza. Mint egy groteszk állókép mozdulatlanná
dermedt figurái, úgy bámultak Jorodenre, Husszein még száját is tátva
felejtette meglepetésében.
— Jó estét! — köszönt még egyszer, most már gúnyos hangsúllyal
Joroden. — Mintha meg lennének lepve, hogy itt látnak engem!?
Nyugodjanak meg, nem a Vénusz-expedíció volt vezetıjének a
szelleme, hanem maga Ben Joroden van önök között. Mégpedig nem
egyedül és nem is védtelenül — mutatott a fegyvermesterre, aki
zsebretett kezekkel, a falnak támaszkodva ácsorgott mögötte.
Rahama arca falfehér volt, amikor halkan megszólalt.
— Mit jelentsen ez, professzor?
— Nem hiszem, hogy sok magyarázatra lenne szükség.
Gondolkozzanak! — felelte hanyagul Joroden és választ sem várva,
kísérıivel együtt köszönés nélkül kiment a terembıl.
 VAGY... VAGY...

— Kérem Walter — intett Rahama a távírásznak, aki idegességében

egy darab papírt tépdesett a hamutartó felett — mondja el még egyszer
mindazt, amit ma reggel nekem jelentett.
Hatan voltak a laboratórium egyik kis oldalfülkéjében. Long mellett
Wittman ült az asztalnál, Trokov és Gauer a tükörsima márványlappal
fedett asztal sarkára telepedve, háttal az ívelı acélfalnak támaszkodtak.
Fie kissé ijedten nézte a rámeredı, komor arcokat és zavartan
fészkelıdött a támlanélküli, háromlábú ülıkén.
— Éjfélkor vettem át a szolgálatot Churantól — kezdte a távírász —
és alighogy egyedül maradtam, benyitott Joroden professzor. Elıször
csak az után érdeklıdött, hogy nem jött-e valamilyen újabb utasítás a
Földrıl és hogy beszélt-e már Kirh Rahama az őrállomással. Csak
annyit válaszoltam neki, hogy igen, akkor meg az adókészülék kezelését
kezdte magának magyaráztatni. Csodálkoztam ezen, mert tudom, hogy
kívül-belül legalább olyan jól ismeri ezt a masinát, mint én. Összevissza
kérdezett mindenfélét, de én már láttam rajta, hogy máson jár az esze.
Kicsit még kerülgette a kását, udvariaskodott, végre aztán kibökte, hogy
ı tulajdonképpen azt szeretné tudni, miket mondott vele kapcsolatban a
fıbiztos az expedíció új vezetıjének — mutatott Rahamára.
Kis szünetet tartott és láthatóan élvezte a feszült csendet, ami szavai
nyomán támadt.
— Folytassa! — nógatta türelmetlenül Rahama.
— Hát erre azt mondtam neki, hogy a fülhallgató nem az én fejemen
volt és így csak a beszélgetés egyik felét hallottam. Tudta, hogy minden
adást magnetofonra veszünk, kérte, hogy játszanám le a szalagot elıtte.
Amikor mondtam, hogy az már nincs nálam, könyörögni kezdett, hogy
legalább azt ismételjem el, amit hallottam. Abból ı, mondta, sok
mindenre tudna következtetni.
— És maga? — kérdezte elırehajolva Trokov.
— Azt válaszoltam erre, hogy minket, távírászokat kötelez a
titoktartás és csak az expedíció vezetıjének vagyunk kötelesek minden
információt megadni. Hő, ha látták volna, milyen dühbe gurult erre!
Fie begörbítette a karjait, vicsorgó fogakkal utánozta Jorodent.
— Így jött nekem, ni... Kiabálni kezdett, hogy ez az ügy még nincs
lezárva, aztán meg jó lesz, ha vigyázok magamra és idejében
meggondolom, hogy melyik oldalra állok.
— El tudná ismételni szó szerint, amiket ezután mondott a
professzor?
— Nagyon mérges lettem erre én is és nem nagyon figyeltem az
egyes szavakra, de azért megpróbálom. Valahogyan így zajlott le, ami
ezután következett:
— Mit gondol, belenyugszom én ebbe? Majd meglátjuk, ki marad
fölül!
— Mit akar tenni? — kérdeztem tıle.
— Mit? Egyszerően nem veszem tudomásul az Őrhajózási
Fıbizottság ostoba utasítását és nem engedem át Rahamának a
vezetést.
 — És ha kényszeríteni fogják? — kérdeztem én. — Hallották volna,
milyen nevetésben tört ki erre. Egészen belevörösödött az arca. Kis
automatafegyvert rántott ki farzsebébıl és az orrom alá tartotta: —
Idenézzen, tudja mi ez? Igen? De azt ugye nem tudja, hogy az őrhajón
ebben a pillanatban csak nálam, Botkánál és Eplennél van fegyver? De
ha mellém áll, maga is kaphat.
Wittman megdöbbenve ugrott fel az asztaltól.
— Így hát a fegyvermester tényleg Jorodenhez pártolt! Hiszen
akkor...
Sápadtan meredtek egymásra. Botkán senki sem lepıdött meg, nem
is igen törıdtek volna a keszeg botanikussal, de Eplen árulása azt
jelentette, hogy az expedíció egész fegyvertárát hatalmába kerítette
Joroden. Így pedig csak két eshetıség maradt a számukra: vagy
megadják magukat, vagy a biztos pusztulásba rohannak mindnyájan.
— Legalább Karren egészséges lenne! — sóhajtotta Long. Most látta
csak, mekkora hibát követett el, amikor a Holdon nem figyelmeztette a
mérnököt, hogy Joroden fegyvert hord magánál.
— İ is éppen olyan tehetetlen lenne, mint akármelyikünk —
legyintett Rahama. — Egyelıre ne is beszéljünk errıl Karrennek, nem
sok értelme lenne felizgatni vele. De még nem fejezte be, Walter! Mi
történt azután?
— Joroden sokáig kapacitált, hogy álljak melléje és beszéljem rá erre
Churant is. Amikor elment...
— Kaptál tıle valamilyen fegyvert? — vágott közbe Gauer.
— Nem — rázta fejét Fie. — Egy ideig még próbálkozott, hogy akkor
rögtön választ csikarjon ki belılem, de aztán abban maradtunk, hogy
reggelig még gondolkozom a dolgon, és közben beszélek Churannal is.
— Találkoztak azóta?
— Botkát küldte fel reggel hozzánk, de azt kidobtam azzal, hogy vele
nem tárgyalok. Jöjjön maga Joroden, ha valamit akar tılem.
— És Churan?
— Ugyan! — mosolygott Fie. — Benne éppen úgy megbízhatnak,
mint bennem. De meg nem is szóltam neki még, jobb, ha egyelıre minél
kevesebben tudunk errıl. Arra mindenesetre figyelmeztettem Bernardot,
hogy a közelébe ne engedjen senkit az adókészüléknek.
— Mit tehetünk? — tőnıdött csüggedten Wittman. — Szörnyő
következményekkel járhat, ha szembeszállunk velük és megkíséreljük
lefegyverezni ıket.
— Hogy mindenrıl tudjanak — szólalt meg Rahama —, elmondom
azt is, amit tegnap este tudtam meg a fıbiztostól.
— Tényleg beszélt vele? — kapta fel a fejét Long.
— Igen. Joroden titokban csempészte be az őrállomáson Largot
kisasszonyt a rakétába, és engedély nélkül vitte magával a Holdra. A
professzor éjszaka indult vissza és így szerencsétlenségünkre csak
akkor vették észre a csillagásznı eltőnését, amikor mi már elstartoltunk
a támaszpontról.
— Honnan tudták meg az őrállomáson, hogy a lány Jorodennel jött
el?
— Vacsoránál még az őrállomáson, volt, reggel pedig már sehol sem
találták. A távírászok felkérdeztek a Holdra, ahol azonban csak annyit
tudtak mondani, hogy Joroden másodmagával érkezett vissza és
azonnal elrendelte az indulást. A többit már könnyen kitalálhatták...
— Ezek szerint a szépséges kisasszony is közéjük tartozik —
dühöngött Gauer. — Mondhatom, csinos história. A pokolba az egész
expedícióval! — robbant ki belıle az indulat. — Én azt mondom, hogy
forduljunk azonnal vissza, a Holdon aztán majd elbánunk ezekkel a
gazemberekkel.
— Nem szabad elhamarkodnunk a dolgot — tette Rahama
megnyugtatóan Gauer vállára a kezét. — Beszélni fogok a fıbiztossal,
elmondom neki a történteket, és utasításokat kérek tıle. A legjobb lesz,
ha mindenki visszamegy a helyére, és úgy tesznek, mintha semmirıl
sem tudnának. Mi pedig, Walter hívjuk az őrállomást.

Fie be akart nyitni a rádiófülkébe, de az ajtó zárva volt. Amikor

Rahama öklével kezdte döngetni az ajtót és erre sem jelentkezett senki,
meghökkenve néztek egymásra.
— Mi ütött ebbe a fickóba, hogy magára zárta az ajtót? És ha már
bezárkózott, miért nem enged be minket?
— Hátha be van kapcsolva a vevıkészülék és a fejhallgató alatti nem
hallja meg a zörgést? — tanakodott Rahama.
— Ennél sokkal kisebb zajt is áthallani a hallgatón — legyintett
kétségbeesetten Fie. — Nem, itt valami történt! De azt nem tudom
elképzelni, hogy Churan...
— ... hogy Churannak több esze lett volna, mint a barátjának? Ugye
ezt akarta mondani?
Gumitalpú cipıjében Joroden lopakodott nesztelenül mögéjük.
Néhány lépcsıfokkal lejjebb, zsebre tett kézzel, hanyagul támaszkodott
a korlátnak és parancsoló mozdulattal intette vissza Fie-t, amikor az egy
lépést tett feléje.
— Maradjon, ahol van! Így is beszélhetünk egymással.
— Mit csinált Bernarddal! — hörgött Fie és nem törıdve a
fenyegetıen elırehajló Jorodennel, feléje indult. Joroden lejjebb lépett
és kirántotta kezét a zsebébıl.
— Vigyázzon, fegyver van nálam. Keresztüllövöm, ha megmozdul.
— Megırült, Joroden? — szólalt meg Rahama, nyugalmat
erıszakolva magára. — Jöjjön vissza ide mellém, Fie, majd én beszélek
a professzorral. Remélem, engem nem fog fegyverrel fenyegetni? Vagy
tılem is fél?
— A hatalmamban vannak, tehát egyikıjüktıl sem félek — rántott a
vállán Joroden. — Még azokat kell ott elintéznem — intett fegyverével a
vezetıfülke felé — aztán rendben vagyunk.
— Mit akar tenni?
— Semmi esetre sem fogunk visszafordulni — nevetett gúnyosan
Joroden. Aztán elkomolyodva folytatta: — Leszállunk a Vénuszon és
végrehajtjuk a ránk bízott feladatot. De az expedíció vezetıje én
maradok, bármilyen utasítás érkezzen is a Földrıl.
— A Fıbizottság...
— Ugyan, ki törıdik itt a fıbiztossal? Továbbra is megkapja a
jelentéseinket, a többit akkor is ráér megtudni, ha visszaérkeztünk. Ha
egyáltalában visszaérünk...
 — Mit csináltak Churannal? — kérdezte még egyszer Fie. Hangja
rekedt volt, egész testében remegett a dühtıl.
— Odabent van — intett a rádiósfülke felé Joroden. — Botka vigyáz
rá. Sajnos, elég nehezen tudtam csak jobb belátásra bírni a kollégáját.
— Áruló...
— Ha úgy vesszük! Szerintem azonban okos ember, aki belátta,
hogy nem sok értelme van a makacskodásnak. De most kérnem kell
önöket, hogy fáradjanak le a lakóterembe. Remélem Gauerék sem
vitáznak sokat velem és megértik, hogy leghelyesebb, ha
engedelmeskednek.
Rahama szótlanul, lehajtott fejjel ment el Joroden elıtt. Fie, aki nagy
lábaival oldalozva botorkált le mögötte a keskeny lépcsıfokokon, a
professzor elé érve annak cipıje elé köpött Joroden úgy tett, mintha nem
vette volna észre és a lakóteremig kísérte ıket.
Kétoldalt emeletes ágyak határolták a lakóteremben azt a kis
területet, melyen az őrhajó összeterelt utasai szorongtak. Az egyik
fekvıhely felsı ágyára telepedve, Eplen ült velük szemben. Kezében
fogantyúval ellátott hosszú tölcsért tartott, amelyet fémgyőrőkkel burkolt,
hajlékony kábel kötött össze a hátára szíjazott készülékkel. Sugárszóró
volt ennek a különös fegyvernek a neve, lent a Földön néhány biztonsági
alakulat volt ilyenekkel felszerelve. Órákra megbénult, akin a tölcsérbıl
kiáramló ultra-mikrohullámú elektromos kéve átsuhant, emberek vagy
állatok százait tehette ártalmatlanná, ha valaki ügyesen kezelte a
kivédhetetlen fegyvert.
A fegyvermester vigyorogva intett a terembe lépı Rahamának és
Fie-nek.
— Álljanak csak szépen a többiek közé! Sokan hiányoznak még? —
kiáltott oda, amikor az ajtónyílásban meglátta Jorodent.
— Iklovszkij merre van? — kérdezte válasz helyett a professzor.
— A pilótákat tartja odafent sakkban. Liwniczki meg a gépházban
van.
— Így tehát maguk öten kerítették hatalmukba az őrhajót! —
állapította meg
csendesen Rahama.
— Ostobaság ezt
így beállítani —
válaszolt ingerülten
Joroden. — Én voltam
és én is maradok az
expedíció vezetıje. Az
embereim csupán
józanságukról tettek
bizonyságot, amikor
felmérve a helyzetet,
mellém álltak. Most azonban önökön a sor! — fordult szembe a
többiekkel. — Tessék, válasszanak! Vagy, vagy! Aki ellenem van, az
most jelentse be, mert holnap már esetleg késı lesz.
Maruzzi furakodott elıre, de Hotter figyelmeztetı kiáltására
visszatorpant. Az orvos Eplenre mutatott, aki az ágyon felegyenesedve,
Maruzzira irányította a sugárszóró tölcsérét.
 — Ha egy szemernyi becsület van magában — ordította Maruzzi —,
akkor legalább választani enged minket. Ha már így alakult a helyzet,
akkor az legyen az expedíció vezetıje, akit mi választunk magunknak!
Joroden gúnyosan mosolyogva mérte végig a biológust.
— Rendben van! Önök szavazhatnak, végül azonban én fogok
dönteni. Ha ugyanis kisebbségben maradnék, akkor leszavaztatom a
sugárszórókat is. Jó néhány voksot fog érni a szavazatuk...
— Gazember! — hördült fel Maruzzi és kisportolt, izmos teste
hatalmas lendülettel zuhant a professzor felé. De Eplen halálos
biztonsággal kezelte fegyverét. A kábító sugár ugrás közben érte
Maruzzit. A szerencsétlen már eszméletlen volt, amikor nekivágódott a
megtántorodó Jorodennek.
— Hát van ennek értelme? — mutatott Joroden fölényesen a földön
heverı biológusra. — Úgy hiszem, hiábavaló lenne most vitával tölteni
az idıt. Vagy tudomásul veszi mindenki, hogy az expedíció vezetıje én
maradtam, vagy... — egy kis szünetet tartott és úgy vetette oda —
...vagy végzek mindenkivel, aki ellenem szegül.
MÁSODIK RÉSZ
KÖD A VÉNUSZON
 CÉLNÁL

Mint habkönnyő, csillogó pihékbıl gyúrt fehér gombolyag, lebegett

alattuk a Vénusz. Sőrő, összefüggı ködtakaró borított rajta mindent.
Hiába keringett az őrhajó napok óta a bolygó körül, a gomolygó,
hullámzó felhıtengeren egyetlen rést sem találtak, melyen át akár csak
rövid idıre is megpillanthatták volna a fátyolba burkolt égitest felszínét.
Zappót már teljesen kimerítette az irtózatos erıfeszítés, mellyel a
Vénusz holdjává szegıdött gépeit a bolygó nappali félgömbje fölött
igyekezett tartani.
— Nem keresgélhetünk tovább — mondta csüggedten Karrennek.
— A rakéta még csak bírja üzemanyaggal, de az utashajónak lassan
minden tartaléka kifogy.
— Mit tehetünk? A radar eddig csak vizet vagy sziklás
hegyvonulatokat jelzett. Ha sikerül is a leszállás, hogyan fogunk majd
egyszer ilyen talajról elstartolni?
— Nem lenne okosabb, ha visszafordulnánk? — tépelıdött Zappo.
— Itt bent pokol az életünk, Gauert és Maruzzit hetek óta elzárva,
lakat alatt tartja Joroden. Odalent a legteljesebb bizonytalanság vár
ránk... Mi értelme van ennek?
— Joroden nem enged. Hallhatta, amikor tegnap kijelentette, hogy ı
le akar és le is fog szállni erre az átkozott bolygóra.
— Mindnyájan elpusztulunk...
Karren közönyösen legyintett. — Ez a legkevesebb. De ezt a
bizonytalanságot, ezt a tétova, határozatlan halogatást már én sem
bírom sokáig. Majd... majd... talán egy óra múlva... itt nem... talán
holnap... Ebbe bele lehet ırülni!
— Legalább Gauer itt lenne, ösztönös pilóta, vakon rábízhatja magát
az ember. Ha egyszer ı azt mondja, hogy itt pedig le lehet szállni, akkor
mérget vehet rá az ember, hogy nem tévedett. Többet ér az a fickó, mint
ezer radarkészülék!
— Megmondta Gauer: ha kiengedik, az elsı dolga lesz, hogy leüti
Jorodent és Botkát. Ha jól emlékszem, ilyesmit ígért Eplennek is. Nem
csodálkozhat, ha a professzor ezek után inkább hidegen tartja!
— Próbáljon vele beszélni! Hátha hajlandó lesz fegyverszünetet kötni
Jorodennel. Biztos vagyok abban, hogy az ön kedvéért megtenné.
— Maga jobban ismeri ıt, mint én, hiszen évek óta együtt
hajókáznak. Gondolja, hogy nemhiába beszélnék vele?
Zappo felragyogó arccal kérlelte tovább Karrent:
— Kérem, tegye meg. A haláltól én sem félek, de azt sem szeretném,
ha egy mocsárba fulladva fejezném be az életemet. Higgye el, itt csak
Gauer segíthet...
— Megpróbálom! — döntött Karren. — Mindenesetre kettın áll majd
a vásár, mert nem lesz elég, ha Joroden kiengedi Gauert, neki is meg
kell ígérnie, hogy nem rendez újabb botrányt. Még ma is végigfut a
hátamon a hideg, ha arra a verekedésre gondolok...
— Nem ártott Jorodennek a verés — vigyorgott Zappo. — És
csodálatos volt az a pofon, amit ugyan csak úgy mellékesen kapott
Botka Gauertıl, de Long egy félórát kínlódott vele, míg helyrerakta a
botanikus állkapcsát.
 — Semmit sem értek el vele, csak még komiszabb lett a helyzet. No,
mindegy, ezen már nem segíthetünk...
Karren hóna alá vette mankóit és nehezen vonszolva magát,
lebotorkált a lépcsın.

Nem volt könnyő a professzort rábírni arra, hogy kiengedje a

fogdának kinevezett fülkébıl Gauert. Amikor Karren bemankózott
hozzájuk, a két fogoly, az ágyakon ülve remek harmonika-duettel
szórakoztatta egymást. Kitőnı muzsikusok voltak mindketten, néha
külön, néha együtt játszottak, hol operarészleteket, hol meg táncdalokat.
Maruzzi olasz népdalokra tanította Gauert, az meg vidám, pikáns
matróznótákat fújt a biológusnak, énekkel is tarkítva a harmonikaszót.
Meglepıdve néztek a belépı mérnökre. Maruzzi felpattant az ágyról
és egy széket tolt eléje.
— Mi szél hozta hozzánk? Mi ütött abba a gazemberbe, hogy
beengedte magát ide?
Amikor Karren elmondta, mi járatban van, Maruzzi dühöngeni
kezdett.
— Ha engem innen egyszer kiengednek...
— Várjunk csak komám, nem úgy van az — csitította Gauer. — Az
életünk mégiscsak fontosabb, mint Ben Joroden becses személye.
Igenis, meg fogjuk ígérni, hogy felfüggesztjük a háborút! Te is, érted?
Mert arról természetesen szó sem lehet, hogy csak én szabaduljak ki
ebbıl a kuckóból, te meg továbbra is itt kuksolj...
Karren visszament és magával hozta Jorodent is. A professzor
fáradt, elnyőtt volt, mély barázdák vésıdtek arcára az elmúlt hónapok
alatt. A szüntelen veszekedés, a túlfeszített légkor, melyben sohasem
lehetett tudni, hol robban ki valami, embertelen idegmunkát követeltek
mindenkitıl. Ha nem is mondták, ha nem is ejtette ki senki a nevét, az
elkeseredett, nemegyszer győlölködéssé fajult viták mögött majdnem
mindig Katrina személye húzódott meg. Hiába zárkózott az
obszervatórium mőszerei közé, hiába igyekezett mindenütt
észrevétlenné tenni magát, láthatatlanul is ott volt közöttük.
Fárasztó, nehéz nap után voltak egyszer, amikor vacsora közben
váratlanul kicsapott medrébıl a sokáig visszafojtott indulat és a magáról
megfeledkezett Maruzzi valami semmiség miatt ököllel támadt
Jorodenre. A verekedésbe belesodródott Botka és Eplen, majd késıbb
Gauer is, csak hajszálon múlott akkor, hogy egymásnak nem rontott a
két tábor.
Most kurta, rideg mondatokkal tárgyaltak egymással, és végül Karren
vállalta a felelısséget, hogy a szabadulók betartják majd ígéretüket.
Gauer villámgyorsan száguldott fel a lépcsın és kezet rázva
Zappóval, rögtön bevágta magát a vezetıülésbe. A kormány mellett
pillanatok alatt megfeledkezett mindenrıl, idegszálai a gép mozgásával
kapcsolódtak össze.
— A radar mit jelez?
— Rögtön megkérdezem — ugrott Zappo a telefonhoz.
— Hagyd, ez így ostobaság. Át kell szerelnünk ide a készüléket, és
vele együtt jöjjön fel hozzám Churan vagy Fie is.
— Ehhez Joroden engedélye kell — vetette ellen fintorogva Zappo.
 — A pokolba az engedélyekkel! Le akarunk szállni vagy nem?
— Hát persze, hogy le...
— Akkor ne engedélyért futkoss most, hanem tedd, amit mondtam!

Gauer gyakorlott szeme tökéletes biztonsággal tájékozódott a

radarernyı homályosan, elmosódó kontúrokkal kirajzolódó képén.
Hosszú órák teltek el, míg végre felkiáltott:
— Itt, ezen a hegyoldalon szállunk le. Ez az egyetlen szilárd pont,
amit eddig találtam.
— Nem billennek fel a gépek a lejtın?
— Nézze — hívta oda Karrent és a radarkép egyik pontjára mutatott
—, mintha leborotválták volna ennek a hegytömbnek a csúcsát. A
fennsík csak egészen enyhén lejt, itt le tudok szállni.
— Ugye megengedi, hogy felhívjam ide Jorodent is? — nyúlt Karren
az egyik telefonkagyló után. — Nem szeretnék újabb bonyodalmakat, a
leszálláshoz mégiscsak ki kell kérnünk a professzor hozzájárulását.
— Tılem felhívhatja — bólintott Gauer. — De persze, a képmezıbıl
régen kisiklik a hegytetı, mire ideér. Meg kell majd várnia, míg ismét
visszakeringızök föléje.
Pattanásig feszült, idegtépı órák következtek. Joroden felrezzent,
amikor végre meghallotta a pilóta rekedt hangját:
— Megkezdem a leszállást. Elıször a vontatórakétát teszem le.
Lassan fokozta az utashajó rakétához viszonyított sebességét és
közben feszülten figyelte az irányjelzıben gyorsam növekvı fénypontot.
— Mondd be megafonon, hogy mindenki szíjazza le magát.
Lekapcsolom az utashajót.
Zappo továbbította az utasítást, aztán segített Karrennek, aki
nehezen mozogva próbálta magát az egyik gumimatracra leszíjazni.
Amikor maga is elkészült, sápadtan intett Gauernek.
— Kezdheted!
A sebességcsökkenés irtózatos erıvel feszítette rajtuk a
hevedereket. Apró tárgyaik, melyek nem voltak lerögzítve, hangos
csattanással vágódtak a fülke tetejének. Úgy érezték, mintha egy
kegyetlen marok belılük is ki akarna tépni mindent, ami a bırük alatt
van.
De másodpercig sem tartott az egész, a rakéta már farral a
Vénusznak fordulva látótávolságra került hozzájuk. A fúvókákon
kiáramló gáztömeg a rakétán és az utashajón is pontosan annyi
taszítóerıt fejtett most ki, amennyi a bolygó vonzerejének leküzdéséhez
kellett. A két hatalmas gép ebben a pillanatban már a fennsík felett
lebegett. Mozdulatlanságuk persze csak látszólagos volt, mert az őrhajó
közben átverte a Vénusz keringési és tengelyforgási sebességét és csak
a bolygófelszín egy pontjához, a fennsíkhoz viszonyítva nem mozdult
helyérıl. Az asztrotachométer szerint ezalatt a Vénuszhoz tapadva,
másodpercenként harmincöt kilométeres sebességgel száguldottak
napkörüli pályájukon.
Néhány pillanat múlva mindent elborított körülöttük a köd. Már csak a
radarkészülékre voltak utalva, melyen szerencséjükre mind tisztábban
látták leszállóhelyüket.
 — Hó lenne a tetın? — nézte Karren a radarernyıre vetített képet.
— Nézze, professzor, teljesen fehér minden.
— Nem, ez nem hótakaró lesz... Úgy látszik, azoknak az
asztrobotanikusoknak volt igazuk, akik azt állították, hogy a Vénuszon
fehér színő növényeket fogunk találni.
Zappónak leesett az álla.
— Fehér pálmafák alatt fogunk hősölni odalent?
— Hát, hogy pálmafák lesznek-e, azt nem tudom. De hogy a fák is
fehérek, vagy majdnem fehérek, az most már biztos.
— És mitıl fakultak ki? — faggatta tovább Zappo izgatottan Jorodent.
— Egyrészt az örökös ködtakaró, ami nem engedi át csak a —
napsugarak kis részét, de különösen a Vénuszon uralkodó magas
hımérséklet okozza ezt. A növények visszaverik a számukra már
fölösleges, nagy hımennyiséget szállító sárga, narancssárga és vörös
sugarakat, sıt esetleg a spektrumban lévı összes színt. Valószínőleg...
— Könyörgök, ne folytassanak itt most tudományos eszmecserét —
vicsorgott Gauer. — Nem érnek rá ezt érkezés után megtárgyalni?
Inkább erre figyeljenek — mutatott a rádiólokátorra, amelyik már csak
mindössze háromszáztíz méter talajszint feletti magasságot jelzett.
Minimálisra csökkentette a leszállósebességet és tapogatózva,
méterrıl méterre közelítette meg gépeivel a fennsíkot.
— Most! — kiáltott fel a pilóta. A motorzúgás elhalt és ugyanakkor
lágy zökkenéssel ült le rugózó talpaira a hajótest. Csend volt. Gauer
lassú, fáradt mozdulatokkal szíjazta ki magát az ülésbıl, és amikor látta,
hogy a többiek nem mozdulnak, rájuk szólt: — Megérkeztünk! Nem
óhajtanak kiszállni?
Zappo kikászálódott a hevederek közül és a fülke üvegfalához
nyomva orrát próbált kinézni az új világba. De csak alig néhány méterre
látott a lomhán hömpölygı ködgomolyok között.
— A rakéta? — kérdezte Karren.
— A radar szerint simán földet ért az is. De errıl saját szememmel is
szeretnék mielıbb meggyızıdni. Vagy, ha már ebben a ronda ködben
nem is láthatom — intett Gauer a bepárásodott ablakok felé —, akkor
legalább a kezemmel tapogatnám végig a bordáit. A sokszor tízmillió
kilométeres út után igazán megérdemel tılem egy simogatást az a vén
teve...
 A FOGADTATÁS

— Az biztos, hogy ebben a pocsék ködben nemigen fogunk lesülni —

morfondírozott a konyha ablakánál Philip Dorned. — Csak két napja
vagyunk itt, de máris eladnám az üdvösségemet ötpercnyi napsütésért.
— Kifehéredünk mi is, mint a fák — vigyorgott Sahati, miközben
buzgón kavarta a tőzhelyen melegedı tejkonzervet. — Vajon egy fehér
Husszeintıl is fekete gyerekei lesznek majd az én Dorkámnak?
— Már megint az asszonyodon jár az eszed — ripakodott rá a
szakács. — Akármirıl beszél veled az ember, a végén mindig a
Dorkádnál lyukadunk ki. Inkább a gépeiddel törıdnél.
— Törıdöm én azokkal eleget, afelıl nyugodt lehet Philip bá' —
sértıdött meg Husszein. — Kérdezze csak meg a parancsnokot, nincs
olyan nap, hogy dicséretet ne kapnék tıle.
— Sokra mész Joroden dicséreteivel. Még a jó szó sem kell tıle, úgy
megutáltam ez alatt a húsz hét alatt.
— A mi parancsnokunk nem a professzor, hanem Karren fımérnök.
Joroden csak dirigálja az ı drágalátos barátait meg a tudós urakat... ha
ugyan hagyják magukat dirigálni.
— Ronda egy világ, ami itt van, én mondom neked Husszein! Ha
tovább is így marják egymást azok odafent, abból elıbb-utóbb nagy baj
lesz.
Sahan leemelte a tőzhelyrıl a forró tejjel telt lábost és az asztalra
állította.
— Gyümölcs nem lesz?
— Nem látod a dobozokat? Legalább azokat nyisd fel, ha már nincs
más dolgod.
— Dolga éppen lenne Husszeinnek, de most nem akar dolgozni!
— Bolond vagy te? Indulj rögtön, mert hozzád vágok valamit! Mit
nem akarsz megcsinálni, te fekete ördög?
— Semmit, amit Botka vagy Eplen, vagy akármelyik ezek közül
parancsol. Azt hiszik, mert ágyú van a zsebükben, most már mindent
szabad nekik.
— Mit akartak tıled?
— Hogy segítsek átrendezni az obszervatóriumot, mert a kisasszony
fáradt, meg aztán nem bírja egyedül a rakodást és az emelgetést. Hát
ha Husszein kérné, segítene-e kitakarítani a gépházat a professzor úr
babája?
Dorned lecsapott egy bögrét és ráförmedt Husszeinre.
— Te, ha nem akarsz ezekkel közelebbrıl megismerkedni, akkor ki
ne mondd ezt még egyszer! — tartotta dinnyényi ökleit a fekete
mőszerész orra alá. — Senki ne merje nyelvére venni a kisasszonyt,
mert beverem a fejét!
— Tán csak nem babonázta meg magát is azzal a két szép
szemével? — tápászkodott fel csodálkozva Sahan.
— Engem nem, de másvalakit annál inkább — morogta a szakállába
Dorned. — Ehhez azonban semmi közöd. Ha jót akarsz, akkor ahhoz
tartsd magad, amit mondtam.
 Sahan visszaült a székre és elıkotorta pipáját. Széles hüvelykujjával
lassan tömködte az apróra vágott, barna dohányt a pipába, egyet-kettıt
szippantott belıle csak úgy, füst nélkül, aztán rágyújtott.
Dorned fel sem nézett, amikor Husszein mögéje lépett és
ráveregetett a vállára.
— Azért nem kell Husszeinre megharagudni... Különben is éppen a
minap kért meg a fımérnök, hogy ha ráérek, hát segítsek néha ezt, azt a
csillagvizsgáló körül. Mert hogy Katrina kisasszony nagyon nem jól van
mostanában.
Dorned néhány kész tálcát húzott össze és odatolta ıket a
mőszerész elé.
— Segíts ezeket felvinni!
Találkozott a szemük és szavak nélkül is megértették egymást.
Dorned jobb keze meg volt rakva tálcákkal, balját nyújtotta hát oda,
amikor rámosolygott Husszeinre.
— No, hát azért mondom...

Az obszervatóriumban Joroden hellyel kínálta Karrent. Amikor az

leült, elvette tıle mankóit, és székéhez támasztotta ıket úgy, hogy a
mérnök keze ügyében maradjanak.
— Kettéosztottuk a helyiséget és az egyik felében egy ilyen
ebédlıtársalgót rendeztünk be. Ebben a ködben úgysem tudunk a
teleszkópokkal dolgozni, a rádiótávcsı miatt pedig kár lenne ekkora
helyet kihasználatlanul hagyni, így végre közös asztalnál étkezhetünk —
ezentúl, a lakóterembe meg csak aludni járunk majd le.
— Úgy hallottam, nem sokszor aludt lenn eddig — jegyezte meg
Karren csendesen. Joroden elvörösödött.
— A csillagászati megfigyeléseket útközben egy pillanatra sem
szakíthattuk félbe. És miután a kollégám egy fiatal lány, az inspekciók
nagyobbik részét természetesen én vállaltam magamra.
Karren nem reagált az ingerült hangra.
— Ne felejtse el, hogy huszonegy ember, ebbıl húsz férfi volt
hónapokon át összezárva ebben a ketrecben — válaszolta halkan. —
Unatkoztak és fecsegtek...
— No, majd a Vénusz gondoskodik róla, hogy ne unatkozzanak
tovább!
— De fecsegni ezután is fognak...
Karren magához húzta mankóit és Joroden segítségével felállt.
Hangja közönyösen udvarias volt, amikor megkérdezte:
— Hogy van Largot kisasszony? Régen nem láttam.
— Megviselte az út, alaposan ki kell pihennie magát. Ideje lesz
bıven, hiszen nem sok babér terem egy csillagász számára ebben a
tejfelben. Még a rádiótávcsı sem mőködik tökéletesen.
— Elkészült a levegıanalízis?
— Mióta leszálltunk, Wittman és Trokov szakadatlanul dolgoznak. De
nem hiszem, hogy különösebb meglepetés érne bennünket. Nézze csak
— hívta Karrent a csillagvizsgáló üvegfala elıtt, a szabadban elhelyezett
ketrechez. — Több, mint huszonnégy órája vannak kint ezek a nyulak,
és amint látja, semmi bajuk sincs.
— Esznek?
 — Méghozzá igen jó étvággyal. És fıleg rengeteg vizet
fogyasztanak. Alaposan meg fogunk mi is izzadni, kegyetlen meleg van
odakint.
A ketrecben elhelyezett hımérı negyvenegy fokot mutatott.
— Most ugyan a bolygó napos oldalán vagyunk, de azt hiszem, akkor
sem lesz sokkal hővösebb, ha besötétedik.
— Megállapította már a tengelyforgási idıt? Milyen hosszúak lesznek
a nappalok és az éjszakák?
— Sajnos, mint mondtam, a rádióteleszkóp nem mőködik ebben a
ködben megbízhatóan. Ezért csak hozzávetıleges adataim vannak. Úgy
látom, hogy körülbelül ezerkétszáz óra, vagyis mintegy ötven földi nap
alatt fordul meg egyszer a tengelye körül a bolygónk, így a nappalok és
az éjszakák körülbelül négy-négy földi hétig fognak tartani.
— Mikor megyünk ki az utashajóból? Gauer már ırjöng, hogy nem
ölelheti magához a rakétáját.
— Mihelyt kész a levegıanalízis, nekiindulunk. Addig nem
kockáztatok semmit. Tudnunk kell, hogy nem tartalmaz-e valami mérges
gázt a légkör.
— De az állatoknak semmi bajuk...
— Huszonnégy óra még nem döntı bizonyíték. Olyan hatóanyagok is
lehetnek a levegıben, melyek esetleg csak hosszabb idı után ártanak.
De ez most már tényleg nem valószínő. Ellenben mástól tartok...
— Mitıl?
— Sugárjelzı készülékeink igen erıs rádióaktivitást mutatnak.
— Nem származhatik ez a rakéta atommáglyájától? Mindössze,
négyszáz méterre fekszik tılünk a vontató.
— Erre már én is gondoltam. De ezt csak akkor tudjuk megállapítani,
ha legalább két-három kilométerre leszünk a rakétától. Ilyen távolságban
Rahama szerint már nincs közvetlen hatása a sugárzásnak a mőszerek
mőködésére.
Karren arra lett figyelmes, hogy a két nyúl eszeveszetten rohangál fel
s alá a szők ketrecben.
— Mi bajuk lehet?
Az üvegfalhoz léptek és közelrıl figyelték az állatokat. Semmit sem
láttak odakint, ami megmagyarázta volna nyugtalanságukat, pedig
szemmel láthatóan idegesítette valami ıket. Karren már elfordult, amikor
Joroden élesen felkiáltott:
— Ott... nézze...
A mérnök nehezen fordult meg mankóin és már csak egy elsuhanó,
sötét tömeget látott, amint eltőnt a felhık mögött.
— Mi volt az?
— Mintha egy óriási madár lett volna. Amikor felbukkant a ködbıl,
egyenesen az üvegfalnak tartott, aztán hirtelen megfordult és eltőnt.
— Milyen volt? A fejét is látta?
— Láttam, de annyira meglepıdtem, hogy jóformán semmi sem
rögzítıdött bennem. Mintha csıre, vagy inkább szarva lett volna... —
próbálta maga elé idézni a képet. — Hiába, fogalmam sincs róla. De mi
van a nyulakkal? Mintha megnyugodtak volna, most egészen csendesen
fekszenek.
Megkocogtatták az üvegtáblát, de az állatok nem mozdultak.
 — Megdöglöttek? Beöltözöm és kimegyek értük.
— Esztelenség most kimenni. Az az állat vagy micsoda, a közelben
lehet még.
Joroden legyintett és elıvette fegyverét. — Ha szerencsém van,
talán meg is kaparintom a látogatónkat. Figyelje addig a nyulakat! —
kiáltott még vissza.
Kint semmi sem mozdult. Lustán kavargó pamacsokban kavargott
felfelé a nehéz pára. Mintha egy sőrő gızfelhıt lehelı katlan fölött úszott
volna az őrhajó.
— Miért áramlik itt mindig fölfelé a levegı? — töprengett Karren. —
Rendkívül magasnak kell lennie a talajhımérsékletnek is. Vajon hány
fokot mért ebben a latyakban Trokov?
Hallotta, hogy lent döngve becsapódik a hajó vasajtaja.
— Ez hamar beöltözött — mosolygott elismerıen. — Csak baja ne
történjen...
Felállt és az üveghez lapulva próbálta figyelni Jorodent. A hajótest
állóhelyzetben összesen mintegy húsz méter magas volt, így Karren már
csak akkor vette észre a professzort, amikor az a hajófalra erısített
keskeny létrán majdnem az obszervatórium ablakainak magasságába
ért. Gömb alakú üvegsisakján keresztül Karren jól látta Joroden arcát és
visszaintegetett neki, amikor az kintrıl ránevetett.
Joroden az övén levı horoggal egy létrafokhoz kapcsolta magát és
szabadon maradt kezeivel leemelte a ketrecet. Kivette az egyik nyulat,
egy ideig csodálkozva ide-oda forgatta és megmutatta Karrennek is az
élettelen testet. Kezével jelezte, hogy nem érti, mi történhetett.
... Akkor, abban a pillanatban történt, amikor Joroden visszadobta a
hullát a ketrecbe és ismét be akarta zárni a kis rácsajtót. Hirtelen
hatalmas test bukkant fel a ködbıl, és mint egy leszálló vitorlázógép,
nesztelenül suhant a professzor felé. Az is észrevehette a támadót, mert
eldobta terhét és villámgyorsan rántotta elı a fegyverét.
Karren csak a felvillanó
torkolattüzekrıl látta, hogy
Joroden két lövést adott le,
a szigetelt falakon és a
vastag kvarcüvegen nem
hatolt át hang. Még látta,
amint a különös lény
meredeken zuhan lefelé,
látta, hogy Joroden teste
hátracsuklik és élettelenül
függve marad a kampón.
Ekkor velıtrázó sikoltás tépte szét mögötte a csendet. Reszketı
lábakkal fordult meg és tehetetlenül, kétségbeesve nézte a vakon,
elırenyúlt kezekkel arcra bukó Katrinát.
Karren képtelen volt megmozdulni. Gyenge, félig béna lábai
megtagadták a szolgálatot, leejtette mankóit és egész testében remegve
rogyott le a székre.

Gauer és Zappo szembefordították a két vezetıülést, térdükre

fektettek egy vastag kartonlapra ragasztott csillagtérképet, és milliós
tétekben kártyáztak. A „milliók" ugyan csak papírszeletekre írt számok
voltak, de azért éppen olyan hévvel licitáltak egymásra, mintha utolsó
garasaikért küzdöttek volna egy zöld kártyaasztalnál.
— Így nem játszom tovább! — csapta le a kártyákat Zappo. — Addig
duplázod a tétet, amíg nem nyersz. A végén egy vasam sem marad.
Mondjuk ki, hogy öt billiónál többet nem lehet kiütni a bankból.
Gauer Zappo ölébe tolta a térképet és a kártyákat.
— Elég volt ebbıl — nyújtózott jóízően ásítva. — Halálra unom már
magamat. Idehallgass Benito! Mi lenne, ha megpróbálnánk kiszökni a
szabadba? Megveszek, ha még sokáig, bezárva tartanak ebben a
bagolyvárban.
— Ne türelmetlenkedj már megint, ezt a néhány órát még ki fogod
bírni. Gyere, menjünk le inkább az új ebédlıbe, hátha találunk ott valakit.
— Jorodent, vagy valamelyik cimboráját, mi? Vagy a kis Katrinkának
szeretnél udvarolni? Nem ajánlom, mert neked is meggyőlik a bajod
szeretett fınökünkkel...
— Mit tagadjam, szívesebben vagyok vele, mint például Botkával
vagy Iklovszkijjal. Sıt, akár a tieddel is örömest elcserélem a társaságát.
— Gyerünk hát — adta meg magát Gauer. — De ha udvarolni
kezdesz és olyan holdkóros, jobbam mondva vénuszkóros szemekkel
bámulsz rá, mint a reggelinél, akkor, istenemre, otthagylak benneteket.

... Gauer ölbekapta az eszméletlen lányt és megdöbbenve nézett a

széken tehetetlenül vergıdı Karrenre.
— Mit csinált vele? — dobbant Zappo sápadtan a mérnök elé és
remegı ujjával Katrinára mutatott. Sötét szemében baljós fény villant fel,
amikor magából kikelve, ordítva támadt Karrenre: — Nem érti, mit
kérdeztem? Mi történt itt?
Már nyúlt a mérnök felé, hogy féktelen dühében valahogy szóra
kényszerítse a magával tehetetlen embert, aki tágranyílt, szinte eszelıs
szemekkel meredt a párától harmatos üvegfalra. Karren végre nehezen
felemelte a kezét és egy kis darabon letörölte a párát az üvegrıl.
— Ott... ott van Joroden...
Zappo karjával végigtörölte az egyik üvegtáblát, és meglátta a
horgon lassan himbálódzó, összecsuklott testet. Bömbölve zuhogott
végig a hajón a pilóta kétségbeesett üvöltése.
— Segítség!!!
Léptek dübörögtek fel a vaslépcsıkön és pillanatok alatt megtelt a
terem emberekkel. A fejetlen futkosásnak Rahama nyugodt hangja vetett
véget.
— Legyenek már csendben! — Zappóhoz lépett. — Mi történt itt?
— Semmit se tudok. Amikor Gauer és én beléptünk, már ájultan
feküdt a földön — mutatott Katrinára.
Rahama a mérnök fölé hajolt és megfogta a kezét.
— Szedje össze magát és beszéljen gyorsan!
Karren iszonyú erıvel kényszerített nyugalmat magára. Szakadozott
mondatokkal, nehezen találva szavakat számolt be a villanásnyi idı alatt
lejátszódott tragédiáról.
— Ki jön velem a professzorért? — nézett körül a megdöbbent
arcokon Rahama.
 Gauer azonnal jelentkezett.
— Eplen, adjon ki a fegyverraktárból két sugárszórót! De jó lenne, ha
maga is velünk tartana és fedezne bennünket, amíg felkapaszkodunk a
létrán.
— Joroden professzor megtiltotta, hogy kiadjam a fegyvereket a
raktárból. Az ı engedélye nélkül...
Gauer félretolta az útjában állókat és a lépcsıház felé indult.
— Jön, Eplen? Vagy feltörjem a fegyverraktárt?
— Nem engedem...
— Te...
Dorned ökle olyan erıvel zuhant Eplen vállára, hogy a
fegyvermesternek megroggyant a térde. Aztán lefittyedt szájjal, vállát
rángatva indult Gauer után. Dorned, mint az árnyék kísérte le a lépcsın.

A pilóta lépett ki elsınek, rögtön utána Rahama és Eplen is kibújtak a

szők nyíláson. A védıruha fölé húzott hosszúszárú gumicsizmák térdig
merültek a híg, iszapos sárban, lépésrıl lépésre tapogatódzva kerülték
meg a széles leszállótalpakon nyugvó hajótestet. A szabadban valamivel
jobbak voltak a látási viszonyok, mint az utashajó üvegablakai mögül, de
néhány méteren túl már így is mindent eltakart a köd.
A fatörzsek és az ágak halványszürkén csillogtak a nedvességtıl, az
enyhén zöldes árnyalatú fehér levelekrıl lassú cseppekben hullott a víz
az ingovány tetején úszó növényekre. Ez a csepegı, locsogó zaj
egyhangú, monoton susogásba olvadt. Állat vagy virág volt a kehelyhez
hasonló, áttetszı tölcsér, amelyik lépteikre villámgyorsan
összecsukódott és eltőnt a víz alatt? Nem tudhatták, nem is mertek
utánanyúlni.
A síkos törzső fák és az alacsony bokrok között hátborzongatóan
surrogott a vízcseppek szüntelen pergése. Tenyérnyi széles leveleket
lengetett a felfelé áramló pára. Lábatlan, hajlékony hüllık siklottak
nesztelenül az ágak szövevényében.
Eplen magasra tartva a sugárszóró tölcsérét, állandóan mőködésben
tartotta a készüléket. Rahama mögötte lábolt a latyakban, elöl Gauer
tapogatta az utat. Üvegsisakja kis rádiókészülékén keresztül egy-egy
szóval figyelmeztette néha a mögötte botorkálókat az akadályokra.
— Állj! — torpant meg a pilóta és lehajolva egy alaktalan, puha
tömeget próbált kiemelni a sárból.
— Mi az ördög ez? — nyomakodott oda Eplen is, de Gauer rákiáltott.
— Vigyázzon azzal a sugárszóróval! Hajszál híján én kaptam most
egy adag ultrát.
— Hagyjuk ezt most itt — egyenesedett fel Rahama is. — Majd
visszajövünk érte, ha bevittük a professzort. Úgy látszik, ı is végzett a
támadójával.
Sokáig küszködtek, amíg leemelték a létráról Jorodent és kezét, lábát
fogva becipelték az őrhajóba. Ott már felkészülve várta ıket Long és
Hotter. Azonnal munkához láttak.
Kint a lépcsıházban összeverıdtek az őrhajózók és úgy várták a
rendelıbıl érkezı híreket. Amikor Hotter kilépett, kérdésekkel
ostromolva vették körül.
 — Mintha sokkot kapott volna! Rángatódzik, félrebeszél, nincs
öntudatánál Most morfiumot kapott, talán feloldódik a sokk, mire
felébred.
— Láthatnám? — kérdezte Rahama.
— Jobb, ha csak Long és én vagyunk egyelıre mellette. Nem
tudhatjuk, mikor és hogyan ébred majd?
Nem akarta, hogy lássák a vizsgálóasztalon fekvı Jorodent, akit
kénytelenek voltak lekötözni, annyira dobálta magát.
— Jöjjenek! — hívta Rahama a pilótát és Eplent — addig kiemeljük
az iszapból Joroden támadóját.

Néhány perc múlva visszatért a kis expedíció. Dorned és Gauer

nyögve, lihegve emelték be a súlyos terhet, és amikor becsapták maguk
mögött a domború vasajtót, tíz kéz is nyúlt, hogy segítsen nekik.
— Hát ez mi a nyavalya? — guggolt le Husszein a furcsa tetem
mellé. — Sárkány vagy madár? Akkora orra van, mint egy trombita.
Maruzzi izgatottan tapogatta végig a sárral, hínárszerő indákkal
borított testet. Fülig piszkos volt, mire föltápászkodott.
— Segítsenek felvinni a laboratóriumba. Le kell mosnunk, mert így
nem tudom megvizsgálni.
Négyen emelték zuhany alá a súlyos testet. Alaposan megcsappant
az őrhajó vízkészlete, mire valahogyan kimosdatták a fehér, puha
szerzettel borított, óriási denevérhez hasonló vénuszlakót.
 „ANTROPTERA"

A laboratóriumban összetoltak két nagy asztalt és közös erıvel

emelték rá a tetemet. Sőrő szırzet borította a széles, visszataszítóan
torz arcot is. Talán valamivel simább és rövidebb, mint a test többi
részén, de annyira tömött, hogy még itt sem ütött át rajta a bır színe. A
két szárny petyhüdten lógott le az asztalról, lábszárait lágy, ráncos
bırlebernyeg kötötte össze.
— Hím vagy nıstény ez a pokolfajzat? — kérdezte a biológust
Dorned. — Életemben nem láttam még rondábbat, mint ennek a rusnya
dögnek a pofája.
— Mert még nem látott szelindek denevért — egyenesedett fel
Maruzzi. — Mintha annak miniatőr mása lenne ez az arc. A Földön a
forró égöv alatt él ez a fajta, a Nyctonimus africanus törzsre gondolok.
Különösen ez az orrnyereg fölötti, majdnem a homlokból kinyúló
kemény, hegyes bırormány jellemzi ıket — mutatott az arcra kissé
visszahajló nyúlványra.
— Denevér lenne? — hitetlenkedett Churan. — Négy évig éltem
délen, de még ötödekkora denevéreket sem láttam. Egyszer Szumátrán
lıttem egy kluangot, ahogyan ott az óriás repülıkutyákat nevezik, az is
legfeljebb, ha a fiókája lehetett volna ennek. De mitıl döglött meg?
Joroden lıtte volna le?
— Itt van a koponyán a lövés nyoma — mutatta Botka a különös
kivágásokkal cifrázott, nagy fül mögött feketéllı kis lyukat. — Még most
is szivárog belıle valami. Gondolom, a vére lehet.
— Elıször a méreteket vesszük fel — rendelkezett Maruzzi. —
Ketten húzzák szét a szárnyait és tartsák kifeszítve!
Az egyik oldalról Dorned, a másikról Gauer kapaszkodott a
szárnyakba. De alig huzakodtak neki, amikor néhány kisebb tárgy esett
hangos koppanással az asztalról a földre.
— Hát ez mi? — szedegette fel Maruzzi csodálkozva a különös
holmit. Egy kis fejszéhez, vagy inkább szekercéhez hasonló, éles
szerszámot tartott a kezében. — Hiszen ez...
Döbbenten nézte az asztalon kiterített szárnyast.
— Ez nem állat! — kiáltott fel. — Értitek? Ennek eszközei,
szerszámai vannak! Nézzék! Fejsze! Valami szúrószerszám! Szíjak!
Kés! Kalapács! Vagy inkább bunkó? Ez... ez már nem lehet állat!
— A keservit a fajzatjának, csak nem egy vénuszembert lıttünk? —
nyújtogatta a nyakát Dorned. — Nézzük már meg jobban a komát, hátha
találunk még nála valamit.
Benyúlt a szárny alá és egy bırszerő anyagból készült, durva
öltésekkel összetőzött táskát húzott ki alóla.
— Ehol ni a tarisznyája — adta oda Maruzzinak. — Még átalvetı is
van rajta — bogozta ki a szárny tövén áthurkolt vékony szíjat.
Maruzziban felébredt a tudós biológus rendszerezı alapossága.
— Ez így nem lesz jó, a végén még kárt teszünk valamiben ezzel a
kapkodással. Csak Gauer és Dorned segítsenek. Pontosan azt tegyék,
amit mondok. A többiek meg állják körül az asztalt, és lehetıleg ne
zavarjanak minket.
 A másik szárny alatt is hasonló tarisznyát találtak, ebben különös
formájú gumók vagy gyümölcsök és tőzön megpörkölt, kissé égett
húsdarabok voltak. A hús valamilyen halfélébıl származhatott, az egyik
darabon még rajta volt néhány pikkely.
Maruzzi mindent berakott egy üvegezett ajtajú laboratóriumi
szekrénybe és hosszú, hajlékony acélmércét vett elı. Mint egy szabó,
ha mértéket vesz, úgy diktálta az adatokat a szorgalmasan jegyezgetı
Botkának:
— Teljes testmagasság 197 centiméter. Koponyahossz 206
milliméter, a járomív szélessége 149 milliméter... Vigyázzon Dorned, ne
feszítse annyira a szárnyat! A kiterjesztett szárnyak legnagyobb
fesztávolsága 462 centiméter. A szárny bırredıje a kéz három ujját
szabadon hagyva, csupán a rendkívül hosszúra nyúlt negyedik és ötödik
ujjakat zárja magába. A hüvelyk-, mutató és középsı ujjak kiválóan
alkalmasak fogásra, illetve markolásra. A különösen hosszú lábujjakat
felül pikkelyes bırhártya köti össze...
Sokáig tartott, mire az összes adatot feljegyezték. Közben azonban
egyre áthatóbb bőz áradt a hullából. Maruzzi ezer részletet szeretett
volna még megvizsgálni, de a gyors oszlásnak indult tetemet már nem
lehetett sokáig a zárt helyiségben tartani. A laboratórium szellıztetı
berendezése teljes erıvel dolgozott, a gépek alig bírták pótolni a
kiszívott levegımennyiséget.
— Nyugodtan kinyithatják az ablakokat — szólt Wittman — készen
vagyok az analízissel: a levegı semmilyen káros anyagot nem
tartalmaz.
— De beözönlik a köd...
— Egy-két perc alatt kitisztul a levegı, akkor egy idıre megint
becsukódunk.
— Majd én kezelem az ablakokat! — ugrott Fie és nyitogatni kezdte
az egyik acélkeretbe foglalt üvegtáblát leszorító zárakat.
— Én pedig hozzákezdek a boncoláshoz — határozta el Maruzzi.
— Lehívhatnák Hottert vagy Long doktort, hogy segítsenek. Hamar
kell végeznünk, mert megfulladunk ebben a szörnyő bőzben.
Már húzta a gumikesztyőket, amikor hirtelen kivágódott a Fie által
meglazított ablakkeret és egy torz, szırös ábrázat bukkant fel a szők
nyílásban.
A távírász ijedten ugrott hátra, felragadott egy széket és teljes erıvel
lecsapott az egyre beljebb tolakodó fejre. Sípoló, éles vijjogással dobta
magát hátra az ablakból a váratlan látogató, hallották, amint nagy
loccsanással lezuhan az iszapba. Fie gyorsan becsukta utána az
ablakot.
— Itt is egy! — kiáltott Husszein a másik oldalon. Tömpe, lapos orr
nyomódott kintrıl az üveghez, fölötte furcsán, mereven néztek az
üregükbıl messzire kimeredı szemek.
— Próbáljon az üvegen keresztül néhány felvételt készíteni róluk —
kérte Maruzzi a kezében fényképezıgéppel rohangászó Iklovszkijt, aki
az ablakot kocogtatva éppen egy újabb látogatóval ingerkedett az
üvegen keresztül.
 Hotter azzal a hírrel jött le, hogy Joroden mélyen, nyugodtan alszik.
Nagy kedvvel vállalkozott a boncolásra, le sem vette a szemét a hulláról,
míg beöltözött.
— A test felépítése anatómiai szempontból bámulatos hasonlóságot
mutat a denevérekével — tőnıdött hangosan Maruzzi. — Ezek a nagy,
mozgékony fülek, a száj formája... Földi viszonylatban feltétlenül a
chiropterák, a nagy repülıkutyák rendjébe sorolnám. Pedig nem állat!
— Mit? Hogy ez nem állat? — rökönyödött meg Hotter. — Hát mi
lenne, ha nem az?
— Ön még nem látta a „felszerelést", amit nála találtunk? — Intett
Maruzzi az üvegszekrény felé.
Késıbb alig lehetett az orvost elcsalni a szekrénytıl.
— Azt sem tudom, mit nézzek inkább? — vakarta a fejét
tanácstalanul. — Azt, vagy ezeket itt?
— Ha nem akarunk megfulladni, akkor ezzel kell elıször végeznünk
— lépett Maruzzi a hullához és egyetlen, biztos metszéssel nyaktól
egészen lábtıig felnyitotta az élettelen testet. Óvatosan fejtették le a bırt
és órákig tartó nehéz munkával tisztították meg a csontokat a lágy
részektıl.
— Mielıtt kifızném, felvázolom magamnak a csontvázat — hozott
egy vázlatkönyvet Maruzzi. — Azt a néhány különleges
csontképzıdményt, amit boncolás közben mutattam, nehezen tudnám
majd enélkül visszailleszteni a helyére.

Hotter elgondolkozva nézte az asztalon kiterített, porcokkal és

indarabokkal még összekötött csontokat.
— Nem állat, mert szerszámokat használ — töprengett. — De nem is
ember, mert repül és mert...
Itt elakadt.
— Nincs több „mert" — szegezte le határozottan Maruzzi. — Látja, itt
akadtam el én is! Maga az a tény, hogy repül, még egyáltalán nem zárja
ki a magasabbrendő értelem lehetıségét. A szerszámok formája és
kivitele arra mutat, hogy már régen túljutottak a földi ısember primitív
kísérletezésén és rendszeresen készítik, mondhatnám: gyártják ezeket
az eszközöket. Nagyon fontos lelet az a néhány darab sült hal is, amit az
egyik tarisznyában találtunk. Ismerik a tüzet! Tudja, hogy a Földön még
nem is olyan régen voltak primitív népek, melyek ismerték ugyan, de
nem használták a tüzet?! És nézze meg a fogazatot! Különösen a
metszıfogak fejlettek, az állcsontok és az alsó állkapocs akár egy
gorilláé is lehetett volna.
Közben
szorgalmasan rajzolta a
csontvázat.
— Na, — tartotta el
magától a kész rajzot és
elégedetten szemlélte a
mővét. — Nézzék meg a
barátunkat. Akár egy
újkori Ikarus!
 — Legalább valamilyen tudományos nevet kreáljunk a számára —
javasolta Hotter. — „Madárember?" Ez kissé ostobán hangzik, bár
Sahan már csak így emlegeti ezeket a jószágokat.
— Ezen már én is törtem a fejem — vallotta be a biológus. — Mielıtt
azonban bármilyen formában is nevébe illesztenénk az ember, az
„antroposz" szót, feltétlenül meg kell ismernünk gondolatközlésük
módját, mert nem lehet vitás, hogy valamilyen módon beszélnek
egymással. Enélkül nem készíthetnének ilyen tökéletes szerszámokat.
— Ha ön szerint is bizonyos ez, akkor miért ne kaphatnák meg a
„chiroptera" szó analógiájára az antroptera nevet?
— „Antroposz" és „ptera" — bontotta szét Maruzzi elgondolkozva a
görög szavakat. — Ember és szárnyas... Sajnos, az „ember" szó már
nem csupán az élılények egy rendjének az elnevezése nálunk, hanem
fogalom, ami a test felépítésén kívül sok egyebet is magába foglal.
— Mit? Hogy beszél, és munkát végez! Hogy civilizációja és kultúrája
van. Nos, az elsı kettıt a mi antropteránknál már megtaláltuk. És én
nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítom, hogy ilyen vagy olyan
formában a két másik kritériumot is meg fogjuk náluk találni.
— Antroptera... — ízlelgette a szót Maruzzi. — Talán igaza lesz! De
adjuk át most a csontokat Dornednek, ı majd kifızi ıket. Mi pedig —
földi ismereteinkbıl kiindulva kíséreljük meg genealógiailag levezetni a
szárnyasemberek — itt mosolyogva fejet hajtott Hotter elıtt — bocsánat,
az antropterák fejlıdésének a folyamatát. Tételezzük fel, hogy nagyjából
itt is ugyanazok a történeti korszakok játszódtak le, mint odaát a
Földön...
Vaskos kötetet emelt ki az egyik könyvszekrénybıl és fellapozta
benne a földi élılények törzsfájának képét:
— Lehetséges, hogy földtörténeti középkorig a fejlıdés idıben
megegyezik az itt lezajlott folyamattal?
— Nem! — válaszolta határozottan Maruzzi. — Majdnem biztos
ugyanis, hogy naprendszerünk bolygói és maga a Nap is lassan,
állandóan hőlnek. Amikor a Földön megjelent az elsı egysejtő, a
Vénuszon olyan magas volt a hımérséklet, hogy szerves élet még nem
alakulhatott ki. Szükségképpen az egész fejlıdési folyamat késıbben
indult el és talán ezért is nem jutott el eddig magasabb fokra.
— Mennyi lehet
fejlıdéstörténeti
szempontból a
Vénusz
lemaradása?
— Csak
nagyon durva
becsléssel tudnék
erre a kérdésre
választ adni.
Harminc vagy
negyven millió év?
Talán a földi
oligocén vagy
eocén korok idején
keletkezett itt az élet, amely az adott fizikai viszonyok közt azután
természetesen egészen másképpen fejlıdött, mint a Földön.
— Törvényszerő valami az élılények, illetve a szerves élet fejlıdése?
Az elsı egysejtőtıl az állatig és az emberig feltétlenül le kell zajlania
mindenütt az egész folyamatnak?
— A kezdet, tehát amikor a szerveden vegyületekbıl szerves
vegyületek, majd ezekbıl egyszerő fehérjék keletkeznek, valószínőleg
mindenütt azonos. Talán még az alaktalan fehérje is hasonló módon
állítja elı mag és burok képzésével az élet csíráját jelentı elsı sejtet.
Ekkor azonban már feltétlenül hatni kezdenek a környezet és a
különbözı fizikai tényezık, megszabják, irányítják a fejlıdés ütemét és
módját.
— Próbáljuk meg felvázolni a Vénusz fejlıdéstörténetét!
— Megpróbálhatom — válaszolta tőnıdve Maruzzi —, bár eddig
nagyon keveset láttam még ahhoz ebbıl a világból, hogy akárcsak el is
tudjam képzelni az egymáshoz kapcsolódó láncszemeket...
Maruzzi
ceruzája
villámgyorsan
száguldott a fehér
papírlapon.
Amikor készen
volt, megmutatta
a rajzot
Hotternek.
— Nos, mit
szól ehhez?
— Kissé sok
benne a kérdıjel!
— nevetett az
orvos. — Alá is
tudná valamivel
támasztani
elképzelését?
— A kisebb
nehézségi erı, az
ingoványos talaj, az örökös köd... A bolygón uralkodó fizikai viszonyok
kisebb-nagyobb mértékben azonosak ugyan a földi viszonyokkal, nem
egy vonatkozásban mégis teljesen eltérnek azoktól. De éppen ezek az
eltérı körülmények alakíthatták ki az antropterák rendjét! Repülnek, mert
a laza szerkezető iszapos talaj lehetetlenné, vagy legalábbis nehézzé
teszi a járást. Valószínőnek tartom, hogy mozgásukban is a
denevérekéhez hasonló érzékszervek segítik ıket. Hallott már a
denevérek ultrahanghullámokat, illetve ezek visszaverıdését felfogó
érzékszerveirıl? Nem rovarevık, ez nyilvánvaló! Feltételezem tehát,
hogy a denevérek egy törzse itt halevıvé vált és ebbıl a törzsbıl
fejlıdött ki az: antroptera.
— A fákon vagy sziklákon fészkelı vénuszemberek...

A felpattanó ajtón Amme zuhant be hozzájuk.

 — Él a foglyunk! Most cipeltük be azt a madarat, amelyiket az elıbb
Fie ütött le a székkel. Még nem tért magához az ütéstıl, de mozog és
lélegzik!
 SZO-MI-DO

— Biztos, ami biztos! — tapogatta meg Dorned még egyszer az erıs

nylonkötelet, amivel az ütéstıl kábult antropterát lekötözte. — Ha
meggebed, se tépi ezt el. Ne adjak neki egy kis rumot? Hátha attól
hamarabb magához tér!
— Csak a pulzusát találnám meg ennek a nyavalyásnak! —
mérgelıdött közben Hotter. — Leküldöm Longot, neki talán több
szerencséje lesz. Mindenesetre szólok neki, hogy hozzon magával egy
koffeininjekciót, az hatásosabb lesz, mint a rum — nevetett Dornedre.
A mindig csendes, higgadt, kimért Long úgy rontott be a
laboratóriumba, mint a szélvész. Az asztalon fekvı antroptera láttára
hátrahıkölt.
— Tyő... — csodálkozta el magát és közelebb lépve, óvatosan
megérintette a zsírosan sima tapintású szárnyat.
— Nem árulnák el, honnan került ide ez a csodabogár? Mi ez
tulajdonképpen?
Sahan, Trokov és a többiek egymás szájából kapkodták a szavakat,
míg elmesélték az elmúlt néhány óra eseményeit. Long fürge ujjai
közben szorgalmasan tapogatták a domború mellkast, a szívet szerette
volna megtalálni. A sztetoszkóp is csıdöt mondott, azon keresztül sem
hallott szívhangokat.
— Úgy látszik, nincs ritmikus vérkeringése — mondta Long. — Nem
preparálták a kiboncolt szerveket?
— Hihetetlenül hamar oszlásnak indult a hulla, a végén már alig
bírtuk elviselni a szagát. Csak a szemgolyókat, a vesét és a szívet
tettem alkoholba, minden egyebet kidobáltunk.
— Vér volt?
— Rengeteg. De jöjjön, nézze meg a spirituszos üvegeket — lépett
egy lombikokkal, kémcsövekkel és a legkülönbözıbb laboratóriumi
eszközökkel roskadásig megrakott asztalhoz Maruzzi. — Ez lenne a
szív, ez meg a vese. Kissé különös formájuk van ugyan, inkább csak a
belsı elhelyezkedésükbıl következtetek rendeltetésükre.
— A szívet hol találta meg?
— A tüdı hátgerinc felıli oldalán egy gyermekfej nagyságú, vastag
izompárnába ágyazott üreg volt. Abban találtam ezt, ami minden
valószínőség szerint a szív szerepét látja el a vénuszlakók testében.
— Így persze hiába kerestem szívhangot — nézett Hotter a hanyatt
fekvı antropterára. — Nem fordíthatnánk hasra?
— Hátha magához tér, mialatt leoldozzuk róla a köteleket! Óriási
erejével könnyen kárt tehet valakiben.
— Mi lehet az oka ennek a gyors, kapkodó lélegzésnek? Nem
hiszem, hogy ez természetes lenne.
— Erre talán magyarázatot tudok adni — szólt közbe Witttnan. — Az
őrhajóban levı levegı közel másfélszer annyi oxigént tartalmaz, mint a
Vénusz légköre és a légnyomás is magasabb valamivel idebent.
Valószínőleg erre reagál így az antroptera tüdeje vagy micsodája.
— Tüdıvel lélegzik, azt a boncolásnál minden kétséget kizáróan
megállapítottam — erısítette meg Maruzzi a fizikus véleményét. —
Maga a tüdı szivacsos szerkezető és...
 — Hogy mondta az elıbb Wittman kolléga? — szakította félbe Long.
— Antroptera? Mit jelent ez a szó?
— Hotter doktor volt a keresztapja — nevetett Maruzzi. — A
denevérek tudományos neve, a chiroptera szolgált mintául a
szóképzésnél.
— Antroptera! Na megállj, szárnyas fajtestvér, akkora adag koffeint
nyomok mindjárt beléd, hogy vitustáncot fog járni a hátad közepén a
szíved...
Tényleg, alig néhány perc telt el és az antroptera félig csukott
szemhéjai megrebbentek. Riadt félelem tükrözıdött a ragyogóan fényes,
fekete szemekben, amint fejét forgatva körülnézett a számára szokatlan
környezetben. Néhány gyenge kísérletet tett, hogy kiszabadítsa magát a
kötelek alól, de amikor ez nem sikerült, nyugodtan fekve maradt.
— Próbáljunk neki vizet adni — javasolta Long. Maruzzi egy kis
csırös edényben vizet hozott és keveset az antroptera nyitott szájára
csöppentett, mire az ajkak közül hosszúkás, sötétlila nyelv nyúlt ki és
lenyalta az ottmaradt cseppeket. De rögtön ki is köpte az egészet,
alaposan lefröccsentve vele Maruzzit.
— Az apád... — törölgette arcát a biológus nevetve. — Ez szépen
megtisztelt engem. Úgy látszik sejti, hogy sok dolga lesz még velem. De
hozzon valaki kintrıl egy kevés vizet, hátha az jobban ízlik majd a
vendégünknek.
Wittman már csörtetett is a fülkéjébe, hogy a kémpróbára elıkészített
vízbıl hozzon az antropterának. Ez láthatóan ízlett, nagy kortyokban
nyelte a poshadt, állott italt. Amikor elvették elıle az edényt, fütyüléshez
hasonló, vékony, kellemes hangot hallatott. Határozottan melodikus volt
a dallam, a jóhallású Maruzzi rögtön utánafütyülte a néhány hangot. Az
antroptera erre végnélküli fütyörészésbe kezdett. A különös, bonyolult
dallamot már csak nehezen tudta követni a biológus. Egy-egy részletet
megismételve, néha közbefütyült ı is, az antroptera válaszolt, aztán
megint Maruzzi következett, így társalogtak egymással valóságos
füttykoncertet rendezve.
A többiek dőltek a nevetéstıi a fura hangverseny alatt, összevissza
kezdtek fütyülni, sípolni, ami észrevehetıen mind nyugtalanabbá tette az
antropterát. Maruzzi megfenyegette közönségét, hogy ha nem lesznek
csendben, mindenkit kizavar a laboratóriumból. Majd a szárnyas arca
fölé hajolva még egyszer elfütyölte azt a rövid dallamot, amivel az
elıször megszólalt. Az utolsó három hangot az antroptera is többször
elismételte.
— Megvan! — kiáltott fel lázas izgalommal Maruzzi. — Könyörgöm,
legyenek csendben! Nem hallják, hogy az antroptera most beszél
velem?!
Meglepett csend fogadta a biológus szavait.
— Igen, igen, beszél! Figyeljék meg, ha ezt fütyülöm neki:

akkor ı is ugyanezzel válaszol. Figyeljenek csak!

És valóban, szinte boldogan fütyülte el többször is egymás után az
antroptera a három hangot.
 Maruzzi nem bírt magával. Mint a tébolyodott ugrálta körül az asztalt,
elkapta Rahamát, és csak rázta, hogy annak majd a lelke szakadt ki.
— Hallja? Hát ez... Várjon csak!
A vénuszlakóhoz szaladt és hozzá hajolva lassan, tagoltan
szolmizálta:

Az antroptera tágranyílt szemekkel bámult Maruzzira. Furcsa, torz

fintor futott át visszataszító arcán, amikor kristálytiszta hangokkal,
hibátlanul fütyülte végig ı is a skálát. És mint két vidám szabólegény,
játszották tovább a bolondos játékot, hol az antroptera, hol Maruzzi
„mondott" valamit, a másik egyszer megismételte, máskor újabb
melódiával toldta meg a válaszát — csak éppen senki sem értett semmit
az egész hangáradatból. A Föld messzeszakadt vándorai a végén már
kórusban fütyülték, énekelték vénuszlakó rokonuknak:

— Éljen Szo-mi-do! Hurráááá! — rikkantotta el magát Dorned. —

Csak arra vagyok kíváncsi, velem hogyan fog a koma beszélgetni? Mert
még a boci-boci-tarkát is olyan hamisan fütyülöm el, hogy magam sem
ismerek rá...

— Hát maguk mi a csodát csinálnak itt? — állt meg az ajtóban

Hotter. — Antroptera-duett, földi kísérettel?
Karonfogva támogatta Jorodent egy székhez. Az még sápadt volt és
gyengén állt a lábán, de most kirántotta karját Hotter kezébıl és az
asztalhoz támolygott.
— Ez volt a támadóm? — kérdezte.
— Nem, annak elég volt a golyó, amit kapott. Ezt azóta fogta a
szerencsés Fie...
Joroden nem nyugodott, amíg tövirıl hegyire el nem meséltek neki
mindent. Maga is rendezett néhány füttypróbát, alaposan
végigtanulmányozta az antropterát és a szerszámait, aztán Botkára
támaszkodva megállt a terem közepén.
— Tehát nem hiába jöttünk a Vénuszra! — állapította meg
elégedetten. Szeme ragyogott, amikor a kezében levı kis bunkót
felmutatta. — Tudják, mibıl készítik buzogányaikat a vénuszlakók?
Trokov csendesen bólintott.
— Én már tudom. A többiek nemigen figyeltek fel rá, hogy milyen
súlyos ez a kis darab fém.
— Platina! — csattant fel Joroden hangja. — Ötvözetlen, tiszta
platina. Mennyi kincs lehet itt, ha még ezek az egyszerő eszközök is
platinából vannak? Bizonyosra veszem, hogy a talaj gazdag
urániumban. Ha nem is találunk mást, csak ezt a két fémet, már ezért is
érdemes volt vállalni minden kockázatot.
 Rahama elkérte Jorodentıl a kis bunkót és mélyen elgondolkozva
forgatta kezében. Valamit mormogott magában, de a közvetlen mellette
állók is csak annyit hallottak belıle: „... szerencsétlenek..."
És mint aki igazat ad magának, bólintott, amikor Joroden folytatta:
— Platina van, munkaerı van! Megalapíthatjuk hát a Vénuszállamot,
melynek valutája a platina, polgárai pedig a földi emberek és az
antropterák lesznek. Az antropterák, akiknek csak füttyentenünk kell,
hogy parancsainkat teljesítsék. Kívánhatunk-e magunknak ennél többet?
 ISMERKEDÉS A VÉNUSZLAKÓKKAL

— Meglátják, hogy senkit sem fog bántani — védte Maruzzi hevesen

az antropterát. — Aki fél, menjen ki, amíg leoldom róla a köteleket.
Joroden azonban nem engedett.
— Nem azért akarjuk elbódítani Szo-mi-dót, mert félünk tıle. Ki tudja,
nem fog-e dühöngeni, ha magához tér? Lehet, hogy csak a
sugárszóróval tudja majd Eplen ártalmatlanná tenni.
— Biztos, hogy nem lehetünk elég óvatosak — vélte Long is. —
Fogalmam sincs róla, mi okozta Joroden professzornál a sokkot:
sérülést nem találtam rajta. És teljesen ép maradt a két nyúl is...
— Hátha egy beépített sugárszóró van Szo-mi-do ormányában? —
vihogott Husszein. — Ráfütyül valakire, és kampec...
— Ne bolondozzanak már! — mérgelıdött Maruzzi. — Ha ez így
lenne, akkor ezóta már százszor elintézett volna mindnyájunkat.
— Mégis, mi kábította el akkor a professzort és mitıl pusztultak el a
nyulak? — kérdezte Trokov. — Valaminek mégiscsak történnie kellett...
— Nem akarom önt megbántani, Joroden — mondta habozva
Maruzzi —, de könnyen el tudom képzelni, hogy a szokatlan kinézéső
támadó...
— Úgy gondolja, hogy az ijedtségtıl kaptam sokkot? — vágott közbe
nevetve Joroden. — Hát... lehet! Mit tagadjam, alaposan megrémültem,
amikor felbukkant elıttem ez az ocsmány pofa. Ilyen meglepetésre
igazán nem voltam elkészülve.
— Ha ezt el is fogadjuk magyarázatnak — avatkozott a vitába Karren
—, akkor is nyitva marad a kérdés, hogy ki vagy mi ölte meg a nyulakat?
Azok bizony szabályosan megdöglöttek, ezt éppen Maruzzi állapította
meg róluk.
— Hát jó, hozza Long azt az étert! — adta be derekát Maruzzi. — De
agyonütök mindenkit, ha nekem valami kárt tesznek az antropterámban.
— A szíve valószínőleg bírni fogja az altatást — bizakodott Long. —
Egyébként nem hiszem, hogy sok étert kell majd a védencére
pazarolnom...

Egy sarokba húzódva figyelték Longot, aki hátulról csendesen az

antropterához lopakodott és hirtelen mozdulattal arcára borította az
éterrel átitatott altatómaszkot. A vergıdı, fuldokló testen pattanásig
feszült az erıs kötél, de hamarosan elernyedtek a görcsösen rángatódzó
izmok és a fogoly petyhüdten, mozdulatlanul nyúlt el az asztalon.
Maruzzi gyorsan leoldozta a kötelet és Longgal együtt a sugárszórót
szorongató Eplen mögé húzódott.
Az antroptera kisvártatva mozgolódni kezdett. Felemelte fejét, majd
szárnykönyökbıl kinyúló ujjaira támaszkodva suta mozdulattal
ülıhelyzetbe tolta fel magát. Csodálkozva nézett körül, mintha azokat
kereste volna, akik az imént még körülvették.
Amikor észrevette a sarokban szorongó kis csoportot, elnyújtott,
hosszú fütty hagyta el a száját. Talán üdvözölni vagy hívni akarta ıket a
maga különös módján. Okos, értelmes szemével várakozva nézett rájuk.
Válaszul Maruzzi egymás után többször elfütyülte azt a mindössze
három hangból álló kis dallamot, amirıl már sejtette, hogy a vénuszlakók
nyelvén a foglyul ejtett antroptera nevét jelenti.
Szo-mi-do fenekén és talpain csúszkálva az asztal széléhez lökdöste
magát és szárnyait maga után húzva, lecsúszott a földre. Egy ideig
imbolyogva állt a lábain, majd apró, tipegı léptekkel Maruzzi felé indult,
amikor a lépcsıház felıl váratlanul kinyílt az ajtó és Katrina lépett a
terembe.
Karren rémült kiáltására Fie és Liwniczki egyszerre ugrottak
Katrinához, Maruzzi pedig, félrelökve Eplent, a támolyogva közeledı
antroptera elé toppant.
A pillanat kritikus volt, talán veszélyes is, mégis feloldotta a
feszültséget. Mindnyájan körülvették Maruzzit, aki kissé remegı kézzel
ugyan, de bátran simogatta az antroptera széles mellét.
— Szo-mi-do! Szo-mi-do! — szólongatta Joroden is az antopterát, de
az fel sem figyelt a dallam nélkül, emberi hangon kiejtett szavakra.
— Nem ért ez a szóból! — legyintett megvetıen Dorned. — Egy
vacak földi kutyának több esze van, mint egy ilyen denevérnek. Azzal
legalább szót is ért az ember, meg fütyülhet is neki, ha éppen ahhoz van
kedve.
_ No, no, nem egészen úgy van az! — vette megint védelmébe
Maruzzi a vénuszlakót. — Próbálja csak énekelve hívni, így: szo - mi -
do... Látja, hogy rögtön felfigyel?
— Kap tılem egy furulyát, azon majd beszélgethet vele — ugratta
Zappo Dornedet. — Megtanulja, hogy mikor melyik lyukat kell a furulyán
befogni, aztán akár hangversenyt is rendezhet Szo-mi-doval.
— Beszélhetek vele én is? — kérdezte nekibátorodva Katrina, akinek
Karren segítségével végre sikerült az embergyőrőn át Szo-mi-do
közelébe férkıznie.
— Parancsoljon! — nevetett Maruzzi. — Egyébként engedje meg,
hogy bemutassam vendégünket! Szo-mi-do — fütyülte az antroptera
vállára téve a kezét, majd hirtelen ötlettel Katrinára mutatott és így
folytatta:

Katrina tágranyílt szemekkel nézte a bizonytalanul imbolygó

antropterát. Leomló, sötét haja dús keretbe foglalta sápadt arcát, kicsi és
törékeny volt állig zárt sima, fehér köpenyében. Halkan felsikoltott,
amikor Szo-mi-do, szárnyait meglengetve, odakacsázott hozzá és
ügyefogyott, esetlen mozdulattal lábai elé telepedett. Szinte emberi
értelem csillogott az antroptera szemében, amint ı is elfütyülte: szo - mi
- do, és hosszú, bonyolultan keveredı hangsor után ezzel fejezte be a
mondókáját: la - re - mi...
— La - re - mi Largot vagyok! — bókolt kacagva Katrina az
antroptera elıtt és könnyő kézzel megsimogatva a rút, szırös fejet,
halkan dúdolta:
— Szo-mi-do... Szo-mi-do...
 Sugárszórókkal és egy radarkészülékkel felszerelve indult el
negyedmagával Gauer, hogy felkeresse a közelben leszállott rakétát.
Sokáig tanakodtak, terepjárón vágjanak-e neki az elsı útnak és
magukkal vigyék-e Szo-mi-dót is? Az antroptera teljesen ártalmatlannak
bizonyult, alig néhány órával szabadulása után már otthonosan járkált
szobáról szobára és kíváncsian megbámult mindent, ami a szeme elé
került.
Végül úgy határoztak, hogy inkább gyalog indulnak a rövid
kirándulásra, de attól tartva, hogy kint a szabadban esetleg szárnyrakap
és megszökik tılük, Szo-mi-dót otthonhagyták.
Egymáshoz kötözve Fie és Liwniczki tapogatták elıl az utat,
mögöttük Joroden caplatott vízmentes ruhája fölé húzott, övig érı
csizmákban. Fejük fedetlen volt, a szájat is szabadon hagyva csak
orrukat takarta egy kis gumikosár, amit vékony tömlı kötött össze a
hátukra szíjazott tartállyal, így pótolták az oxigént, amibıl a Vénusz
légkörében kevesebb volt, mint a földi levegıben.
Hamarosan tapasztalták, hogy a mindent elborító, híg latyak,
majdnem egyenletesen, csak alig néhány centiméteres rétegben fedi a
felszínt, alatta sziklás, vagy hasonló szilárdságú, kemény talaj rejtızik.
— Milyenek lehetnek a síkságok és a völgyek, ha még ezen a
fennsíkon is ilyen sártenger van? — méltatlankodott Gauer. — Még
szerencse, hogy ezt a vékony vízréteget nem jelezte a radar, különben
tán még most is a Vénusz fölött keringenénk leszállóhelyet keresve.
— Hát ronda egy világ, az biztos — állapította meg Fie is, aki
Liwniczkivel együtt minden percben megállt, hogy a sőrőn patakzó
izzadságot és a fákról, levegıbıl permetezı vízcseppeket letörölje
arcáról. — Mintha egy gızfürdıben ülnék, nyakig forró vízben.
— Negyvennégy fok Celsius — nézte meg Joroden az övére
akasztott hımérıt. — Pedig lehet, hogy még csak „reggel" van a
Vénuszon, vagy éppen esteledik. De ha ez lesz a legmagasabb
hımérséklet, akkor csak kibírjuk valahogyan ezt a néhány évet.
— Milyen hosszúak itt a napok? — kérdezte Liwniczki.
— A kilencven óra alatt, amit eddig a Vénuszon töltöttünk, semmi
változást sem jelez a fényerısségmérı. Sem világosabb, sem sötétebb
nem lett. Ebbıl arra következtetek, hogy egy vénusznap derekán,
„déltájban" lehetünk.
— Ha jól emlékszem, ezerkétszáz órára becsülte a tengelyforgás
idejét? — állt meg pihenni Gauer is. — Így kereken hatszáz órás
nappalokra és ugyanilyen hosszú éjszakára számíthatunk?
— Körülbelül. Ennyire, vagy talán még többre...
— No, legalább Churan is kialhatja magát! — sóhajtotta Fie. — Alig
bírom reggelenként kiverni ágyából azt az álomszuszékot. Fogadni
mernék, hogy az elsı vénusz-éjszakára az én nyakamba fogja varrni az
inspekciót.
— Hát azt semmi esetre se vállalja! — nevetett Joroden. — De
gyerünk — tovább, mert már kezd elegem lenni ebbıl a kirándulásból.
Fejem búbjáig lucskos vagyok.
Nagyot húztak a termoszokból, a radarkészülék segítségével.
„betájolták" magukat a vontatórakétára és tovább botorkáltak a ködben.
Angolnákhoz és óriási varangyokhoz hasonló, szürkésfehér víziállatok
siklottak el lábuk között, laposan elterülı, méteres leveleivel nagy
foltokban borította a víz színét egy tölcséres, fehér virágú növény. A fák
pikkelyes kérgére tenyérnyi, áttetszı testő férgek tapadtak, a pikkelyek
közé szúrt hosszú, fullánkszerő nyelvükkel a fák nedvét szívták.
Nemsokára elıttük volt a talpára fordult vontatórakéta ormótlan teste.
Csak a négy támasztótalp merült meg kissé, az öblös kifúvónyílások
magasan az iszap fölött maradtak.
— Hát ez jól sikerült! — állapította meg elégedetten Gauer, aki csak
apró hangyának tőnt az óriási rakéta mellett. — Ezzel nem sok bajunk
lesz a startnál, az biztos!
— Máris a visszainduláson jár az esze? — csóválta fejét Joroden. —
Pedig erre egyhamar nem kerül sor. Töméntelen feladat és valószínőleg
még több meglepetés vár még itt ránk, Gauer.
— Mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha meg tudnánk barátkozni
az antropterákkal. Hát még ha meg is értenénk ıket!
— Alig néhány nap után már valóságos párbeszédeket fütyörésznek
végig Maruzzi és Szo-mi-do. Annyit már én is megtanultam, hogy a
„száj" az ı nyelvükön elfütyülve: re-re-mi-fa, a szekercéjük, ti-do-szo-la-
do és ha enni akar a mi Szo-mi-do barátunk, akkor ezt fütyüli:

— Csak ezzel az átkozott hangmagassággal vagyok bajban —

próbálta végig Joroden még egyszer a hangokat. — Egyszer alsó,
egyszer felsı cével kezdi a mondókáját ez a kelekótya. Operaénekest
vagy zenetanárt kellene melléje szerzıdtetni... Jaj! — kapott hirtelen a
vállához.
Mintha jégesı paskolta volna körülöttük a vizet, ökölnyi és még
nagyobb puha, gömbölyő tárgyak zuhogtak rájuk a magasból. Hol az
egyik, hol a másik ordított fel, amint tompa puffanással fején, hátán
loccsant a záporként hulló valami. Ragacsos, sárga lében, úszott
mindenük, mire a rakéta egyik
elıreugró bordája alá
menekültek.
— A fene egye meg a maga
antropteráit! — mérgelıdött
Gauer az arcát törölgetve. —
Majdnem kiverték, a fogamat
ezekkel a szeretetcsomagokkal.
— Miért éppen antropterák
lennének a támadók? — nyögte
oldalát tapogatva Joroden.
— Na hallja, éppen maga kérdezi ezt?.— támadt rá Gauer. —
Elfütyüli a vacsora-indulót és erre egy vagon rothadt tököt potyogtatnak
a fejére — ennyi nem elég? Csak csalogassa ıket, majd meglátja, hogy
mindjárt újabb küldeménnyel örvendeztetik meg...
Joroden kézbevette a sugárszóró tölcsérét.
— Megpróbálom! De jól figyeljenek maguk is, hátha most keményebb
ajándékokat kapunk tılük!
 Az újabb füttyjelet néma csend fogadta. Már ki akartak bújni a
biztonságot nyújtó acélborda alól, amikor suhogást hallottak és halk
loccsanással egy antroptera huppant eléjük a magasból. Kiterjesztett
szárnyakkal, menekülésre készen állt meg néhány lépésre, mindkét
kezében egy-egy szekercét szorongatott hosszú ujjai között.
Jorodenék földbe gyökerezett lábakkal meredtek az égbıl pottyant
látogatóra. Az várt egy ideig, majd meglebbentve szárnyát közelebb
tocsogott és éles, erıs hangon fütyülni kezdett.
— Így üdvözölt bennünket Szo-mi-do is, amikor magához tért —
emlékezett vissza Gauer. — Csak tudnám, mit akar ezzel mondani!
— Válaszolgass neki te is, ahogyan Maruzzi szokta — javasolta Fie.
— Ebbıl csak nem lesz baj!
— Várj csak! — húzta ki zubbonya alól Gauer a szájharmonikáját. —
Még jó, hogy ezt mindig magammal hordom...
Félretolta az orráról lelógó oxigéntömlıt és végighúzta száján a kis
hangszert. Amikor rátalált a megfelelı hangra, jól kicifrázva ı is
eljátszotta harmonikáján az antropterától hallott köszöntést.
— No, atyafi, erre mit válaszolsz? — integetett kézzel-lábbal,
kacagva Liwniczki. Az antropterát annyira meglepték a szokatlan
hangok, hogy leeresztett szárnyakkal, néhány bátortalan lépést tett
feléjük.
— Játssz még valamit ennek a csodabogárnak — buzdította Fie
izgatottan Gauert. — Látod, hogy tetszik a muzsikád! Valami vidámat
fújjál, hátha attól barátságosabb lesz!
De Gauer képtelen volt folytatni a rögtönzött hangversenyt,
nevetéstıl fuldokolva dılt a rakéta síkos oldalának. Amikor végre nagy
nehezen összeszedte magát és akadozva ugyan, de mégiscsak
belekezdett egy keringıbe, az antroptera széttárta hatalmas szárnyait és
néhány suhintással könnyedén a magasba emelkedett.
Elnyújtott, éles füttyjelére megelevenedett körülöttük a köd,
mindenfelıl antropterák bukkantak elı és csoportokba verıdve,
csapongva röpködtek fölöttük. Egyik-másik leszállt a közelükben,
alaposan megbámulta ıket, aztán izgatott fütyörészés közben, gyors
szárnycsapásokkal hussant ismét a magasba.
— Leszedek belılük néhányat — emelte fel a sugárszóró tölcsérét
Joroden, de Gauer elkapta a kezét.
— Ezzel csak megvadítaná ıket! Sokkal hamarabb össze fogunk
velük barátkozni, ha nem félnek tılünk.
— És ha megtámadnak? — aggodalmaskodott Joroden.
— Akkor is ráérünk a sugárszórókat használni. Inkább szedjük most
össze minden „nyelvtudásunkat" és próbáljuk az utashajóhoz csalogatni
ıket.
— No, azzal sokra fogunk menni, amit én tudok! A szekercét
emlegessem nekik, vagy megint enni kérjek tılük?
— Csak azt ne! — tiltakozott ijedten Gauer. — Elég volt abból a
rondaságból, mintha csirizzel lennék bekenve, úgy ragad rajtam minden.
De vajon mit csinálnak, ha ezt hallják? — kérdezte és elfütyülte Szo-mi-
do nevét.
A nyugodt, eddig inkább csak kíváncsian bámészkodó antropterákból
heves izgalmat váltott ki Gauer próbálkozása. Villámgyors
szárnycsapásokkal suhogtak elıttük fel-alá, hangjuk fülsiketítıén éles
sivítássá erısödött és hosszú ujjaik között fenyegetıen lóbálták hajlott
nyelő, rövid szekercéiket.
— Vigyázz! — kiáltott fel ijedten Fie és ugyanakkor olyan erıvel lökte
meg a mellette lapuló Liwniczkit, hogy az egyensúlyát vesztve, térdre
esett a sárban. De ennek köszönhette életét, mert fémesen pendülı
csattanással pontosan ott vágódott a rakéta oldalának egy nagy erıvel
elhajított szekerce, ahol az imént még a feje volt.
Nem habozhattak tovább, Joroden máris majdnem megkésve
kábított el sugárszórójával egy feléje sikló támadót. Az elerıtlenedı ujjak
közül utolsó pillanatban hullott ki a már nekilendülı szekerce, a lezuhanó
antroptera szárnya tompa reccsenéssel tört össze, amint a hatalmas test
loccsanva a földhöz csapódott.
Most már csapatosan támadtak rájuk a feldühödött vénuszlakók.
Félelmes volt a nesztelenül, cikázva röpködı szárnyas sereg. Sejteni
sem lehetett, hányan vannak a támadók, de azon az alig néhány
lépésnyi területen, ameddig ık, földi emberek elláttak, sőrő rajokban
sötét árnyékként suhantak át az antropterák. Se mozgás, se hang nem
jelezte jöttüket. Felbukkantak a ködbıl és egy pillanat múlva ismét
elnyelte ıket a köd.
A sőrőn zuhogó szekercék csapásai alatt kongott, dübörgött a rakéta
acélfala, csak a tetıszerően kiugró, széles merevítıborda mentette meg
a négy ember életét.
Émelyítı, édes szag árasztott el mindent, vastagon tapadt rájuk a
tökhöz hasonló gyümölcsök undorító, narancssárga leve. Kezükben
meg-meglódult a sugárszóró tölcsére, amint köpködve, öklendezve
küszködtek a feltörı hányinger ellen. Már közel voltak hozzá, hogy
fáradtságtól és rosszulléttıl legyızve feladják a harcot és leroskadjanak
a csalogatóan puha, hínárlevelekkel fedett iszapba, amikor hirtelen süket
csend váltotta fel az idegtépı lármát.
— Talán egy kis pihenıt tartanak ezek az átkozottak — dőlt Fie
kimerülten a rakétának. Kikapcsolta a sugárszórót és nem törıdve a
sárral, leült.
— Indulnunk kellene — szólalt meg halkan, erıtlenül Liwniczki.
Tágranyílt, kifordult szemei fehéren világítottak viaszsárga arcában.
— Mi van magával? — kapta el Joroden a már-már összeroskadó
ember vállát. — Megsebesült?
— A combomon — mutatta Liwniczki a felhasadt nadrágot, melyen
sötét csomóba alvadt a sárral keveredett vér.
— Nagyon fáj?
Liwniczki bólintott.
— De ezt még csak elviselném valahogyan. Nagyobb baj, hogy sok
vért veszthettem, és rettenetesen gyengének érzem magam.
Joroden kétségbeesve, tanácstalanul nézett Gauerre.
— Mit tegyünk?
— Maradjanak itt — válaszolta nyugodtan Gauer, — én megpróbálok
elindulni. Ha már elmentek az antropterák, akkor nincs semmi baj. Ha
pedig még itt vannak a közelben, akkor talán sikerül addig elterelnem a
figyelmüket, amíg hazatámogatják Liwniczkit.
 — És közben magát verik agyon! A ködben nem látja ıket, védekezni
sem tud ellenük.
— Ha én nem látom ıket, ık sem látnak engem — legyintett Gauer.
— Vaktában meg csak nem dobálják a szekercéiket.
— Biztosra veszem, hogy az antropterák a ködön át is látnak! —
mondta Joroden határozottan.
— Ez képtelenség...
— Hogyan tájékozódnának másképp ebben a sőrő ködben? Hogyan
tudnának ilyen villámgyorsan repülni? Hiszen agyonzúznák magukat a
fákon vagy a sziklákon, ha ık is csak néhány méterre látnának!
— Ez igaz! — hökkent meg Gauer. — De röntgenszemük csak nem
lehet!
— Majd megkérdezzük Maruzzit, ı biztosan többet fog errıl tudni. De
hogyan jutunk el a hajóig?
— Nem lehetne egy vaslemezt, vagy valami hasonlót leszerelni a
rakétáról? — kérdezte Fie. — Ha útközben a fejünk fölé tartjuk, talán
sikerül épen hazavergıdnünk.
— Bravó! — csapott Joroden örömmel a távírász vállára, de mindjárt
le is lohadt a lelkesedése. — Honnan és mivel tudunk errıl a
kolosszusról leszerelni valamit?
— Több nyílás is van a rakétán — mondta izgatottan Gauer —,
melyek a motorházba és a mőszerekhez vezetnek. A nyílásokat fedı
acéllemezek csak néhány csavarral vannak felerısítve. Szerencsére
hoztam magammal csavarkulcsot, bent is körül akartam nézni, hogy
rendben van-e minden.
— Fie maradjon itt Liwniczkivel, mi pedig leszereljük az egyik
fedılemezt — rendelkezett Joroden. — Kibírja addig, Liwniczki?
— Bírom, vagy nem bírom, mást úgysem tehetünk. Csak siessenek.
Néhány perc múlva már hozták is a téglalap alakú, hajlított acéllapot.
Jókora súlya volt, de mit számított most ez? Fie és Joroden, akik
körülbelül egyforma magasak voltak, két végén fejükkel támasztották alá
a biztonságosnak ígérkezı védıpajzsot, Liwniczki pedig Gauer vállára
támaszkodva, közöttük helyezkedett el. Így mindnyájan védve voltak a
magasból rájuk zuhanó szekercék csapásai elıl.
Alig indultak el, máris lecsapott rájuk az elsı támadó. A
sugárszórókat nem használhatták: Joroden és a távírász a nehéz fedelet
egyensúlyozták kezükkel, Gauernek pedig minden erejét össze kellett
szednie, hogy lábon tartsa az egyre gyengülı Liwniczkit. Mintha egy
üres vashordóban lettek volna, úgy dübörgött fölöttük a rögtönzött
fedezék. Ezerszer hatásosabb védıeszköz volt ez most, mint a
legyızhetetlennek hitt sugárszórók...
— Hiszen ha nem lenne köd, majd megmutatnám én ezeknek a
gazembereknek! — dühöngött az élen botorkáló Joroden, nagyokat
nyögve a súlyos teher alatt. — Ezóta mind hasán feküdne a sárban
— Nem olyan biztos — felelte kiabálva Gauer. A süketítı
zenebonában saját hangját is alig hallotta. — A sugárszórók
hatótávolsága alig száz méter.
— És ennyi nem elég?
 — Nem, mert ha magasabban röpködnek felettünk, akkor semmit
sem érünk a sugárszórókkal. Úgy bombáznak onnan agyon, ahogy jól
esik nekik.
— Nézzék! — kiáltott fel Joroden és amint megtorpant, Fie fejérıl
majdnem lebillent az acéllemez. Egy antroptera suhant el közvetlenül
elıttük, olyan mélyen repült, hogy domború melle az iszapot súrolta.
Néhány gyors, cikázó kört írt le, majd egy pillanatra leereszkedett,
lábujjaival megragadott egy szekercét s máris a magasba emelkedett.
— Ezek azután nem pazarolják a muníciót — nevetett dühösen
Gauer. — De hogyan látta ez meg, hogy hol fekszik a sár és a hínár alatt
a szekercéje?
— Valami feltétlenül kiegészíti, vagy pótolja náluk a látást! —
állapította meg ismét Joroden, és maga után húzva a többieket, újra
nekiindult.
— Jó irányba megyünk? — kérdezte Gauer. — Nehogy eltévedjünk!
Jó lenne radarral ellenırizni az irányt...
— Vegye le rólam a készüléket, én most nem tudom a kezeimet
kiszabadítani — állt meg ismét Joroden. — Liwniczki támaszkodjon
addig a hátamnak.
— Liwniczki elájult — mondta Gauer csüggedten a háttal álló
Jorodennek. — Már jó ideje a vállamon viszem.
— Tartsa erısen a lemezt Fie, hogy le ne billenjen a fejünkrıl —
kiáltott hátra Joroden. — Megpróbálom bemérni magunkat. Talán le
tudom csatolni hátamról a radart...
Kiderült, hogy alaposan eltértek a helyes iránytól. Már régen
megérkeztek volna, ha nemcsak vaktában botorkálnak elıre.
Hiába álltak meg és hiába ellenırizték most már majd minden lépés
után az irányt, elgyötört, fáradt lábuk egyre bizonytalanabbul botladozott
az összefonódó indák között. Nyelvük duzzadt volt és száraz,
verejtékben fürdı arcukat sós izzadságcseppek marták. Kibírhatatlan
fájdalom hasogatta óriási súllyal terhelt nyakcsigolyáikat. Ha most
valamelyik összeesik, menthetetlenül magával rántja, a többit is.
A magasból már kövek és súlyos platinabunkók is hullottak rájuk.
Fölöttük, mellettük antropterák keringtek, gyakran olyan közel suhantak
el, hogy kinyújtott szárnyuk majdnem ruhájukat súrolta. Fülük zúgott,
gyulladt, égı szemük elıtt vörösen párázott a köd. Halálos, végsı
elszántsággal harcolták magukat méterrıl méterre elıre.
Meddig tartott az út, hogyan találtak vissza? Egyikük sem emlékezett
rá késıbb. Dorned emelte be ıket egyenként a hajóba, mert az ajtóhoz
vezetı néhány lépcsıfokon már nem tudtak felkapaszkodni.
 MÁS ÉS IDEGEN OTT MINDEN...

Az utashajó rendszeresen, minden huszonnegyedik órában

jelentkezett rádióadásával az őrállomáson. Minél jobban távolodott
azonban pályáján a Vénusz a Földtıl, annál nehezebb volt az
összeköttetést fenntartani. A távolság pedig óráról órára, rohamosan
növekedett a két bolygó között. Amikor az expedíció a Vénuszra
érkezett, a bolygók alsó együttállásban voltak és mindössze
negyvenmillió kilométer választotta el ıket egymástól.

De a Vénusz másodpercenkénti 35 kilométeres keringési

sebességével hamar maga mögött hagyta a lusta Földet, amely „csak"
29.77 km/mp pályamenti sebességgel száguldott a Nap körül, így az
együttállás pillanata után hosszú idın keresztül óránként több mint
19000 kilométerrel növekedett a köztük lévı, amúgy is óriási távolság,
amely felsı együttálláskor messze meghaladja majd a kétszáz millió
kilométert is.
Csillagászok kiszámították, hogy legközelebb nyolc év múlva kerül
ismét pontosan a Föld és a Nap közé a Vénusz. És mert a vontatórakéta
energiakészlete csak az alsó együttállás negyven millió kilométerének
legyızéséhez volt elegendı, az őrhajó térbeli helyzetét meghatározó
mőszerekkel pedig csak a Vénusz átvonulásakor lehetett a végtelen
pontosságot követelı méréseket elvégezni, a visszaindulás idıpontját
úgy kellett meghatározni, hogy az őrhajó a nyolcadik év egy pontosan
meghatározott napján érkezzen majd meg a holdtámaszpontra..

...Ezután újabb százöt esztendınek, majd ismét nyolc évnek kell

eltelnie ahhoz, hogy a 2117. és 2225. esztendıkben megint átvonuljon a
Nap korongja elıtt az idıtlen térben száguldó bolygó. Persze, mit sem
ért volna a Föld emberének merész vállalkozása, ha őrhajóval
évszázadonként csak egyszer vagy kétszer látogathatott volna el a
Vénuszra. De Karren mágneses térrel vontatott utashajójának sikeres
útja után új, soha nem álmodott lehetıségek nyíltak az asztronauták
elıtt. Már készültek a tervek, születıben volt az új gépcsoda, amelyik
teret és idıt legyızve, pályája bármelyik pontján képes lesz elérni célját,
a meghódított bolygót...
Nemcsak az expedíció tudósainak, de a technikai személyzetnek is
sok, nehéz feladatot kellett megoldania nyolc év alatt a Vénuszon.
Minden perc újabb meglepetést hozott, minden órában újabb
problémával kellett megbirkózniuk. A legtöbb bajt az okozta, hogy a Föld
fizikai viszonyai közt olyan kiváló készülékek itt a Vénuszon csak igen
gyenge teljesítményt nyújtottak, sıt nemegyszer teljesen csıdöt
mondtak. Mintha ellustultak volna a motorok, fordulatszámuk egyre
csökkent, az elektronikus mőszerek érzékeny mutatói pedig, melyek
eddig a legkisebb hatásra is könnyedén reagáltak, most vagy
„beragadtak", vagy csak igen erıs impulzusra voltak hajlandók nyugalmi
helyzetükbıl kilendülni. A televíziós készülékeket alig lehetett használni,
a felvett képek homályosak, gyakran teljesen kivehetetlenek maradtak,
csillagászati mőszereik, a rádiótávcsövek, spektroszkópok vakon,
elhagyatva porosodtak a kihalt obszervatóriumban...
Tudták, hogy a Vénusz mágneses terének erıssége sokkal nagyobb,
mint a Földé, azt is megállapították már, hogy a bolygó gazdagabb
vasban és urániumban, mint azt eredetileg feltételezték. Ezek a
körülményeik eredményezték azután azokat a fizikai hatásokat,
melyeken, legalábbis egyelıre, nem tudtak úrrá lenni. A pontosan
meghatározott sebességgel kilıtt meteorológiai rakéták üzemanyaga, az
itt uralkodó kisebb nehézségi erı ellenére, idı elıtt elfogyott és a
rakéták visszazuhantak, mielıtt elérték volna a kívánt magasságot.
Nehézkesen, bizonytalanul dülöngélve emelkedett fel a koleopter, a
pilótának minden ügyességét össze kellett szednie ahhoz, hogy legalább
néhány percig a levegıben maradhasson gépével.
Különös jelenségre bukkant Gauer is. Amikor egy terepjárón
visszavitte a vontatórakétához az antropterák támadásakor leszerelt
fedılemezt, bent, az atomreaktor elıtt egy hínárból, rothadó indákból
összehordott halmon néhány döglıdı állatot talált. A földi hódokhoz
hasonló jószágok hasát és pofáját gennyes fekélyek borították, már
annyira legyöngültek, hogy meg sem kísérelték a menekülést, amikor
Gauer egy hosszú bottal megszurkálta ıket. A sugárzásmérı szerint a
reaktor környékének rádióaktivitása messze a veszélyes határon túl,
annyira intenzív volt, hogy a pilóta rohanva menekült a veszedelmes
körzetbıl.
— Érthetetlen — töprengett Rahama, amikor Gauer otthon beszámolt
tapasztalatairól az atomfizikusnak. — A legcsekélyebb kisugárzásnak
sem szabad jelentkeznie, ha az atomreaktor nincs üzemben. Talán a
szigetelıburkolat sérült meg valahol?
— Nem tudom! Nem néztem én semmit, hanem a nyakamba
szedtem a lábam és futottam — vallotta meg Gauer ıszintén.
Amikor különleges, sugárvédı öltözetben alaposan végig vizsgálták
a reaktor árnyékoló falait, a legkisebb sérülésre sem találtak. Mégis,
mintegy háromszáz méteres körzetben veszélyesen erıs radioaktivitást
jelzett a sugárzásmérı.
Bıségesen el volt hát látva mindenki munkával és feladattal. De
maga a visszautazás, a vontatórakéta és az utashajó felszállásának
elıkészítése volt a legsúlyosabb feladat, amivel Ralph Karrennk a nyolc
év alatt meg kellett birkóznia.
És még nem tudták, nem tartogat-e számukra valamilyen
meglepetést a közeledı éjszaka, amely hosszú hetekre vaksötétbe
burkol majd körülöttük mindent...
 BEKÖSZÖNT AZ ÉJSZAKA

— Mennyire jutott a „nyelvleckékkel"? — kérdezte Joroden

Maruzzit. —, Megérti végre, amit Szo-mi-do mond?
— Miért olyan türelmetlen? Adjon nekem még néhány hetet
és lefogadom, hogy folyékonyan beszélem az antropterák
nyelvét. Egyébként sok tárgynak, fogalomnak, egyes
testrészeknek a nevét, helyesebben a hangképét már ismerem.
A legegyszerőbb dolgokról szépen eldiskurálunk Szo-mi-dóval.
— Állítson össze részünkre is egy amolyan szótárfélét —
kérte Karren. — Legalább kottából tanuljunk valamit, amíg maga
Szo-mi-dóval bíbelıdik.
— Largot kisasszonynak van egy kis szótára — árulta el
Maruzzi. — Mutassa meg Katrina, hadd lássa Karren, hogy
milyen sokat tudunk már!
— Katrina, hát maga is nyelvészkedik? — csodálkozott
Joroden.
— Sokkal
gyorsabban halad,
mint én — dicsérte
Maruzzi. — Az
antroptera úgy jár
utána, mint az árnyék,
órákig is elüldögél
elıtte és, csak nézi
Katrinát, mintha
megigézték volna.
Hiába, Szo-mi-do is
férfi, így nem csoda,
ha szívesebben ül
Katrina mellett, mint
mellettem.
— Csak ne
szerénykedjék,
magához legalább
annyira ragaszkodik, mint hozzám — pirult el Katrina.
— Mutassák már meg azt a szótárt — kérte Trokov. —
Lássuk, boldogulok-e vele?
Fütyülni próbálta a lekottázott szavakat, de a nevetı arcokat
látva hiába csücsörítette száját, egyetlen hangot sem tudott
magából kipréselni.
— A baj az — szakította félbe Maruzzi a hangképekkel
küszködı Trokovot —, hogy csak olyan tárgyak és fogalmak
elnevezését tudjuk megállapítani, amelyeket valamilyen módon
közvetlenül, a maguk valóságában is megmutathatunk Szo-mi-
dónak. A rajzot, képeket nem érti. Hiába próbáltam neki például
egy olyasfajta fát rajzolni, amilyenek itt a Vénuszon nınek, csak
bámult és összevissza fütyörészett, amibıl persze semmit sem
értettem meg.
 Ha tovább akarunk jutni, akkor most már ki kell mennünk Szo-
mi-dóval a szabadba — mondta Katrina. — Ott néhány hét alatt
tökéletesen meg fogjuk tanulni az antropterák nyelvét.
— Feltéve, ha meg nem szökik odakint Szo-mi-do —
kapcsolódott a beszélgetésbe Gauer. — Pokolion jól repülnek
ezek a jószágok, elég egy szárnycsapás és már el is tőnnek a
ködben.
— Mondja Maruzzi, vizsgálta már Szo-mi-do érzékszerveinek
a mőködését? — kérdezte Joroden. — Hogyan tájékozódnak az
antropterák? Lehetséges, hogy ködön keresztül is látnak?
— Nem hiszem! De valószínőnek tartom, hogy a földi
denevérhez hasonlóan, ık is ultrahang segítségével
tájékozódnak. Sajnos, ezen a szők helyen, ahol egyébként is
mindig és mindenütt világosság van, nem ellenırizhetem
feltevésem helyességét. Emiatt ugyancsak ki kellene mennünk
Szo-mi-dóval az utashajóból.
— Tulajdonképpen miben áll a denevéreknél az ultrahanggal
való tájékozódás? — kérdezte Gauer.
— Mint pilóta, bizonyára jól ismeri a földi repülıterek
rádiólokátorait. Pontosan azonos elven mőködik a denevérek
helymeghatározó „készüléke" is.
— Ezek szerint elıször a lokátorokkal kellene
megismerkednünk! — vetette közbe Botka. — Nem magyarázná
el nekünk, hogyan mőködnek ezek?
— Erre inkább Gauert kérje meg — válaszolta Maruzzi. —
Akár ı, akár Karren sokkal szakszerőbben fogják ezt
elmagyarázni, mint én.
Gauer mosolyogva legyintett.
— Egyszerő dolog! A lokátorok adókészüléke egy antennán
keresztül egészen rövid hullámhosszon, gyors egymásutánban
irányított elektromos rezgéseket, impulzusokat sugároz a
magasban szálló repülıgép felé. Egy vevıállomás felfogja a
repülıgéprıl visszaverıdött hullámokat, a készülék indikátora
pedig leméri, mennyi idı telt el a rádióhullámok kibocsátása és
visszaérkezése között. Miután tudjuk, hogy a hullámok
másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel
terjednek, az eltelt idı alapján könnyen kiszámítható a repülıgép
távolsága. Az indikátorok természetesen a számítást is elvégzik,
úgyhogy a távírász már pontos eredményt olvashat le a
mőszerrıl.
— Én bizony nem tudtam volna ezt ilyen szakszerően
elmagyarázni — bólintott: elismerıen Maruzzi. — Hát
lényegében ugyanezt a „megoldást" találjuk a denevéreknél is.
Csakhogy ık nem elektromos rezgéseket, hanem rendkívül rövid
hanghullámokat bocsátanak ki magukból, és ezek segítségével
mérik a távolságot.
— Nekik is van antennájuk és indikátoruk? — nevetett Karren.
— Akár hiszi, akár nem: van! A gégefıben rendkívül magas,
emberi fül számára nem is hallható hanghullámokat, úgynevezett
ultrahangot képeznek, és ezt azon az ormányhoz hasonló
nyúlványon keresztül bocsátják ki, amelyik az orrlyukak felett, két
szemük közt helyezkedik el.
— Ez lenne hát náluk az adóállomás és
az antenna! De hol van a vevıkészülék és az
indikátor?
— A denevérnek két „vevıkészüléke" is
van, két csodálatosan érzékeny és pontos
mőszere: a nagy, mozgékony fülek.
Egyszerre mérnek velük távolságot, irányt és
sebességet. Maga az indikátor pedig valahol
az agyban van elhelyezve.
— Ezt aztán igazán nem tudom
elképzelni! — hitetlenkedett Gauer.
— No, majd lerajzolom, és akkor mindjárt
megérti — vett elı papírt és ceruzát Maruzzi.
— Figyeljen csak ide! — és már rajzolta is:
— Mondjuk, egy szúnyog repül el
sötétben a denevér elıtt — magyarázta a rajzról Maruzzi.
— Az ormányon keresztül kibocsátott ultrahangkéve
nekiütközik a szúnyognak, visszaverıdik onnan és a denevér
szüntelenül és villámgyorsan legyezı fülei közül a jobboldali
felfogja a visszavert hanghullámokat. A másik füle ugyanebben a
pillanatban nyugalmi helyzetbe kerül. De már mőködésbe is lép
az agyban elhelyezett „indikátor" és tudatja a denevérrel, hogy a
hozzáképest jobbfelé repülı rovar milyen távolságra van tıle.
Valószínőleg a fülmozgás segítségével állapítja meg ugyanakkor
a repülés sebességét is. Csak így magyarázható meg, hogy éjjel,
teljes sötétségben is halálos biztonsággal tud lecsapni
zsákmányára.
— Csodálatos! — álmélkodott Gauer. — Hol van ettıl, amit a
mi lokátoraink tudnak?!
— Nem ez az ultrahangkéve ölte meg múltkor a nyulakat? —
kérdezte Karren.
— Amikor Jorodent megtámadta az antroptera? Lehetséges...
— válaszolta elgondolkozva Maruzzi. — Bizonyos intenzitású
ultrahang már halált okozhat kisebb állatoknál. Feltéve, hogy
közelrıl, éri ıket a hangnyomás.
— Merre van most Szo-mi-do? — kérdezte Joroden.
— Valószínőleg a pilótafülkében. — Ott tanyázik a
legszívesebben — válaszolta Maruzzi.
— Le tudja hívni?
— Hogyne! — Az ajtóhoz lépett és a csigalépcsı szők,
kanyargó kürtıjében visszhangot verve sivított végig a füttyjel:
gyere...
Rögtön rá puha léptek hallatszottak és a fordulóban megjelent
a lefelé botorkáló Szo-mi-do. Totyogó léptekkel igyekezett
Maruzzi után, de amikor odabent észrevette Katrinát, menten
odament és leült melléje.
— Mutassa már be a tudományát! — kérték többen is
Maruzzit. — Beszélgessen egy kicsit Szo-mi-dóval.
 Maruzzinak sehogy sem akart az antroptera
engedelmeskedni. De amikor Katrina megsimogatta a fejét és az
asztal végén álló poharakra mutatva elfütyülte: hozd, Szo-mi-do
nehézkesen feltápászkodott és odacammogva megfogott egy
poharat.
— Add! — fütyülte most Maruzzi és megkopogtatta maga elıtt
az asztalt. Mintha gondolkodott volna az antroptera, hol
Katrinára, hol a biológusra nézett fekete szemével, aztán kissé
meglebbentette szárnyait és Katrinához totyogva, az ölébe ejtette
a poharat.
— Megfigyelték már? — kérdezte Katrina. — Ha valamit nem
akar megtenni, akkor meglengeti a szárnyait.
— Mi a fejünket rázzuk, ık a szárnyukat lengetik — nevetett
Karren. — Csupán megszokás dolga az egész...
Szo-mi-do volt-e jó tanítómester, vagy a tanítványok
igyekeztek nagyon? Alig fordult ugyanis néhány napot — az
őrhajó naptárórája, Maruzzi és Katrina már majdnem folyékonyan
beszélgettek az antropterával. A fogoly vénuszlakó
szolgálatkészen, ellenkezés nélkül teljesített minden parancsot,
megértette az elfütyült, vagy dúdolva szolmizált szavakat, kiment,
ha kiküldték valamelyik helyiségbıl és engedelmesen visszatért,
amikor hívták. Jött, ment, ha megéhezett enni kért, de akár
órákig is mozdulatlanul ült egy sarokban, ha nem szóltak hozzá.
Mihelyt tehette, beszökött a pilótafülkébe és az üvegfalhoz
szorított arccal, sóvárogva bámulta a szürkén, álmosan
gomolygó ködöt.
A kotta-szótárba pedig mind ritkábban kerültek újabb
tárgyakat, fogalmakat jelölı hangképek. Annak nem sok értelmét
látta Maruzzi, hogy a földi ember eszközeinek elnevezésére
tanítgassa magacsinálta füttyjelekkel Szo-mi-dót, néhány
egyszerőbb, gyakran használt tárgyat már meg tudott így
nevezni, ennél többre pedig egyelıre nem volt szükség. Arra
azonban nem merte Maruzzi rászánni magát, hogy foglyával
gyalogszerrel a szabadba merészkedjék.
Mintha ırizték volna az utashajót, egy-két antroptera mindig a
közelben ólálkodott.
— Elıbb-utóbb megjön az éjszaka — türelmetlenkedett
Joroden —, akkor pedig hetekre be leszünk ide zárva. Legalább
a közvetlen környéket meg kellene ismernünk, oda még Szo-mi-
do is velünk jöhetne.
— Szo-mi-do megszökik, minket pedig agyonvernek —
aggodalmaskodott Botka.
— Miért jött velünk, ha az orrát sem meri innen kidugni? —
förmedt rá Joroden. — Azt hitte, vakációzni fogunk a Vénuszon?
— Kevés híja volt, hogy a múltkor ott nem hagyták a fogukat...
— Mi voltunk a hibásak, miért nem készültünk fel jobban az
útra? Kutyabajunk se történik, ha velünk van egy terepjáró.
Megvetıen hátat fordított a botanikusnak és félvállról vetette
még oda:
 — Egyébként senki sem kényszeríti, hogy kimozduljon innen.
Halásszon ki magának néhány zöldséget a pocsolyából, ezzel is
ámulatba fogja ejteni otthon a hallgatóit.
— Én is az indulás mellett szavazok! — igyekezett másra
terelni a szót Maruzzi. — Nem érhet különösebb baj, ha két vagy
három terepjáró indul el egyszerre. Az egyiken magammal
vinném Szo-mi-dót is, hátha segítségünkre lesz az úton!

Zajtalanul fordult át csuklóin a hatalmas csapóajtó és dübörgı

motorokkal kúszott ki három hernyótalpas terepjáró a garázsból.
Az elsıt Gauer vezette, mellette Joroden ült, a két hátsó ülést
pedig Maruzzi és az antroptera foglalták el. A másik két
hernyótalpasnak is csak négy-négy utasa volt; sok helyet
foglaltak el a nagyteljesítményő sugárszórók és a különbözı
mőszerek.
Vastag páncéllemez és törhetetlen ablakok védték a
terepjárók utasait. A forgatható tornyokból gyorstüzelıágyúk
csöve nyúlt ki, a lıszeresládák rekeszeiben szürke gránátok és
foszforeszkáló piros festékanyaggal bevont atomlövedékek
sorakoztak.
Úgy tervezték, hogy mintegy harminc kilométeres körzetben
kutatják át a fennsíkot. Bıségesen ellátták magukat élelemmel és
vízzel, sıt Szo-mi-do részére jókora láda szárított gyümölcsöt is
vittek az útra. Alig volt ugyan földi étel, amit az antroptera meg ne
evett volna, de legjobban mégis a gyümölcsféléket szerette. Ha
kedvetlen volt, vagy megmakacsolta magát, csak egy friss
narancsot vagy grape fruitot kellett Dornednek elıvennie az
elektromos hőtıszekrénybıl, Szo-mi-do máris vidáman
fütyörészett örömében.
A rádiókészülékek állandó kapcsolatot biztosítottak a három
terepjáró és az utashajó közt. Támaszpontjukon indulásra készen
állott egy negyedik hernyótalpas és az egyik koleopter is, hogy
azonnal segítséget vigyen, ha útközben valahol baj érné az
expedíciót.
A lapos, fehér-piros csíkokkal tarkázott jármővek könnyedén
gördültek elıre széles lánctalpaikon. De hamarosan elakadtak
volna az ingoványos talajon, ha radarkészülékeik nem tapogatják
ki elıttük lépésrıl lépésre az utat. A szélvédıre és oldalablakokra
csapódó párán keresztül alig láttak valamit a ködbeveszı tájból.
— Hiába vannak tökéletes geodéziai mőszereink — mondta
bosszúsan Joroden —, Trokov még ezt a néhány
négyzetkilométert sem tudja velük az utashajó körül
feltérképezni. Látótávolságra, tízméterenként, csak nem állíthat
fel háromszögellési pontokat.
— Készítettek már infravörös szőrıvel felvételeket? —
kérdezte Maruzzi. — A vörösöntúli sugarak talán megbirkóznak a
köddel.
— Wittmannak nemcsak infravörös, hanem ultraibolya
fényben felvett képei is vannak már. Ön persze annyira el volt
foglalva az utóbbi napokban Szo-mi-dóval, hogy nem is tud a mi
eredményeinkrıl!
— Gyakorlati szempontból használhatók a felvételek?
— Így önmagukban nem, de kitőnıen kiegészítik majd a légi
felvételeket.
— Hogyan oldják
meg a légi
fényképezést?
— Rakétákat
fogunk kilıni,
melyek különbözı
magasságban
felvételeket
készítenek a
környezı tereprıl.
Ezekbe a
felvételekbe azután beillesztjük Wittman képeit és így
meglehetısen pontos képet kapunk arról, hogyan helyezkednek
el körülöttünk a környék felszíni alakzatai.
— Abszolút, tehát méterekben meghatározott távolságokat is
tudnak a fényképeken mérni?
— Ehhez legalább két olyan bázispontra van szükségünk,
amelyeknek pontosan ismerjük a magasságát és egymástól való
távolságukat. Egyik bázisunk az utashajó lesz, a másikat most
kell majd kijelölnünk.
— Alkalmas sziklatömb van itt elég — mutatott a radarernyıre
Gauer —, csak azt nem tudom, hogyan fogjuk megjelölni,
amelyiket háromszögellési pontnak kiválasztunk?
— Egy akkumulátorral táplált infralámpát helyezünk el rajta,
ennek a nyomát és az utashajót feltétlenül megtaláljuk a rakétáról
felvett képen, így azután meglesz a térképezéshez szükséges
két fix pont. A többi már gyerekjáték, mert ezek ismeretében
egyszerő méréssel és a hármasszabály alkalmazásával minden
távolságot ki tudunk számítani a légi felvételen...

*
Az egymás mögött haladó terepjárók még mindig egyenes
irányban távolodtak az utashajótól. Úgy határoztak, hogy addig
mennek elıre, amíg egy nagyobb sziklatömb útjukat nem állja, itt
helyezik majd el a jelzılámpát.
— Ha szerencsénk van — mondta Joroden —, akkor a hajótól
25-30 kilométerre találunk ilyen kiemelkedı pontra. Innen azután
spirálvonalban térünk majd vissza az utashajóhoz, így legalább
részletesen átkutatjuk ezt a kis területet.
— Nem tudok rájönni, mik ezek á szürke foltok itt — mutatott
Gauer a radarernyıre. — Hol eltőnnek, hol megint felbukkannak,
mintha valamilyen mozgó tömeg képét fogná fel idınként a
készülék...
Joroden és Maruzzi egy ideig szótlanul figyelték a
szerelékfalba épített, négyzet alakú képmezıt.
 — Különös — mondta elgondolkozva Maruzzi. — Nem tudja
megállapítani, hogy milyen távolságra vannak tılünk?
— A kép élessége, vagy inkább életlensége után ítélve
három-négy kilométerre van, amit a radar letapint — válaszolta
Gauer. — De nézzék csak, ez a folt itt egyre nagyobb lesz...
— Valami mozog elıttünk! — kiáltotta izgatottan Joroden. —
Figyeljék meg, most felém közeledik. a képmezın... megáll... ott
mellette egy másik folt bukkan fel... Kuss, te! — kiáltott
hátrafordulva mérgesen. Szo-mi-dóra. Az eddig csendesen,
szinte közönyösen gunnyasztó antroptera sivító, víjjogó füttye
dobhártyát repesztı erıvel harsant fel mögöttük. Szerencsére,
indulás elıtt odaszíjazták az üléshez, különben most képtelenek
lettek volna lefogni a kétségbeesetten vergıdı jószágot.
— Mi az ördög bújt beléd, Szo-mi-do? — nézte csodálkozva
Maruzzi az antropterát. — Kutya legyek, ha egy szót is értek
ebbıl a visításból. Mintha félne valamitıl...
— Azt hiszem, jogosan fél — mutatta a radarernyın most már
élesen kirajzolódó képet Gauer. — Valamilyen gigantikus mérető
állat közeledik felénk, méghozzá nem is egyedül... Úgy látom,
egész csorda tör ránk...
— Azonnal álljon meg! — rendelkezett Joroden. Szájához
emelte a mikrofont. — Halló Liwniczki! Zappo! Hallják, amit
mondok? Zárkózzanak fel hozzánk. Hogyan? Igen, igen,
észrevettük ıket. Mi elöl fedezzük a terepet, Liwniczki jobbra,
Zappo balra és hátra figyeljen... Nem, egyelıre nem lövünk rájuk,
talán elég lesz nekik a sugárszóró is. A lövegeket mindenesetre
készítsék elı...
Maruzzi szorosabbra húzta Szo-mi-dón a hevedereket, aztán
felkapaszkodott a toronyba és jól begyakorolt mozdulatokkal
néhány másodperc alatt tőzkész állapotba helyezte a gyorstüzelı
ágyút.
— Repeszgránátra töltsön, de csak akkor tüzeljen, ha szólok!
— figyelmeztette Joroden.
— Talán nem támadnak ránk! — reménykedett Gauer. —
Mintha megálltak volna. De mégsem, rögtön ideérnek...
Joroden feszülten figyelte a radarképet.
— Jöjjön csak ide egy pillanatra! — hívta le a toronyból
Maruzzit. — Maga bizonyára ismeri ezeket a szörnyetegeket.
Olyan a formájuk, mint valami ıshüllıé.
Maruzzi megdöbbenve nézte a lassú ügetéssel közeledı,
toronymagas állatokat.
— Kár, hogy nem vagyok paleontológus! — sóhajtotta. — És
egyetlen ıslénykutatója sincs az expedíciónak...
— Odalent, a földtörténeti múzeumban láttam ilyen ısállatok
rekonstrukcióit — mondta borzongva Gauer. — De olyan
nyakatekert neve volt mindegyiknek, hogy azt magamfajta ember
soha meg nem tanulja...
— Ha nem lenne ekkora a fülük, akkor földi viszonylatban
feltétlenül a dinosaurusok rendjébe sorolnám ıket — állapította
meg rövid tőnıdés után Maruzzi. — De azt már nem tudnám
megmondani, hogy ezen belül melyik fajtával lehetnének
rokonságban.
— Ha egyáltalán rokonok, úgy mindenesetre elég távoli az
atyafiság köztük — nevetett Joroden. — Negyven millió
kilométernél közelebb eddig még nemigen kerültek egymáshoz.
No, aztán egy-két millió esztendı korkülönbség is van köztük...

Az utashajón érthetı izgalommal hallgatták az expedíció

rádión leadott jelentéseit. Churan már útnak akarta indítani a
negyedik terepjárót is, de Joroden leintette.
— Nyugtassa meg ıket — mondta, amikor Gauer továbbította
Churan üzenetét —, egyelıre nincs segítségre szükségünk. Ha
megtámadnak, egyetlen atomlövedékkel elintézzük az egész
társaságot.
A ködtakaró mögül hatalmas, ormótlan kolosszus bukkant elı
és óriási léptekkel közeledett feléjük.
— Itt vannak! — kiáltott fel Gauer. A szája mozgott, de
hangját már nem lehetett hallani, úgy sivított a szők helyen Szo-
mi-do panaszos vijjogása.
Mint egy-egy
malomkerék,
akkora talpakon
nyugodott az ısállat
négy oszlopos lába,
hengeres törzsébıl
kinyúló hosszú
nyakán szinte
nevetségesen kicsi
fej imbolygott a
magasban. Ez a fej ugyan így is majdhogynem akkora volt, mint
egy jókora boroshordó, de hol maradt ez a test elképesztı
méretei mellett? Szürkés, apró pikkelyekkel borított bıre laza,
hullámos ráncokat vetett hasán és nyaka körül, mintha szél
lengette volna ıket, úgy legyeztek óriási, kagylós fülei. Ádáz harc
után lehetett a furcsa szörnyeteg, mert a széles szügyet átszelı
mély, hasított sebbıl még most is sötétpiros vér csöpögött az
iszapba.
Az ıshüllı, legalábbis egyelıre, semmi jelét sem mutatta
annak, hogy támadni készülne. Megállt elıttük és háznagyságú
testét kissé hátradöntve úgy támaszkodott meg legyezıszerően
szétterülı vastag, húsos farkán, mintha az az ötödik lába lett
volna.
— Nem bénítja meg a sugárszóróval? — kérdezte Jorodent
kissé remegı hangon Maruzzi.
— Nem, amíg ránk nem támad.
— Hamarosan ideér a többi is — figyelmeztette Gauer a
professzort. — Az ernyın már teljesen kirajzolódott a képük.
— Sokan vannak?
— Háromnak tisztán ki lehet venni az alakját, de azt hiszem,
hogy egy negyedik is jön mögöttük.
 — Liwniczki! Zappo! Arról nem fenyeget veszély? — kérdezte
rádión keresztül Joroden.
— Úgy látszik, eddig csak ez a csorda fedezett fel bennünket
— hallotta Joroden a fejhallgatóban Trokov nyugodt hangját. —
Mit szól hozzájuk Maruzzi? Felismeri ıket?
— Szerinte dinosaurusokkal akadtunk össze.
— Legfeljebb a méretük hasonló azokéhoz — vetette ellen
Trokov. — Talán a brachtiosaurusok nıttek ilyen nagyra, de
azoknak a formája, felépítése egészen más volt...
A hüllı most lomhán meghajlítva nyakát elırenyújtotta a fejét
és hosszúkás, egyenesen elıre nyúló ormányban végzıdı
pofájával sorra szaglászta a terepjárókat. Szo-mi-do egész
testében remegve, vinnyogva lapult meg a helyén, amikor a kissé
nyitott, félelmes száj elsuhant az ablak elıtt.
Talán nem is lett volna nagyobb baj a különös találkozásból,
ha az egyik újonnan érkezı „brachtiosaurus" kíváncsiságában túl
közel nem merészkedik Liwniczkiék terepjárójához. Amint a
gépágyú mellett ülı Fie ekkor a toronnyal együtt feléje akart
fordulni, az ágyúcsıvel akaratlanul megütötte a békésen
nézgelıdı hüllı fejét. Valamilyen lágy részt, talán az ormányát
vagy szemét érte a hirtelen ütés, mert hosszan, keservesen,
mintha egy tülök szólalt volna meg, elbıdült és magasba lökve
hátsó testét, villámgyorsan megpördült két elsı lábán. Iszonyú
erıvel csapott le farkával a páncélozott jármőre és fájdalmasan
nyüszítve, öles ugrásokkal rohant bele a ködbe.
— A légmentesen lezárt terepjáró vastag falain át is
behallatszott Jorodenékhez az ütés alatt összeroppanó
acélkarosszéria recsegése. Megdöbbenve látták, amint a
meggörbült alvázon kettépattan az egyik hernyótalp, és mint egy
hosszú kígyó, a levegıben tekergızve ugrik le a fogazott
hajtókerékrıl.
Ekkor dübörögtek fel kékvörös lángot okádva a kurtacsövő
ágyúk és a rövid sorozatokban kiröppenı gránátok mély, véres
krátereket téptek az állatkolosszusok testében. Joroden
sugárszórója már csak a szétmarcangolt tetemeken söpört végig
és mozdulatlanná dermesztetté a még görcsösen vonagló
végtagunkat. A haláltusában vergıdı óriások farkukkal
felkavarták a híg iszapot, egy-egy súlyos csapás nyomán úgy
fröccsent magasba a szennyes sárzuhatag, mintha egy fatörzs
zuhant volna le valahonnan a magasból.
— Fedezzetek az ágyúkkal! — ordította a mikrofonba Gauer.
Feltépte a vezetıülés ajtaját és úgy ahogy volt, oxigénpalack
nélkül ugrott ki a terepjáróból. De alig ért az összeroncsolt
jármőhöz, az oxigénhiány máris éreztette hatását és néhány
lépés után fuldokolva, nehezen lihegve dılt a magával tehetetlen,
bénult gép oldalának. A bőzös, nyálkás sárral befröcskölt
ablakokon át nem látott a terepjáró belsejébe és hiába rángatta
minden erejét megfeszítve az összegörbült ajtókat, azokat sem
tudta felnyitni. Oxigénpalackokkal felszerelve hamarosan
segítségére siettek Zappo és Joroden is, de így sem boldogultak.
Még az oldalajtókat feszegették, amikor hirtelen felcsapódott az
ágyútorony fedele és a kerek nyílásban megjelent Fie kissé még
sápadt, de már vidáman vigyorgó ábrázata.
— Nekünk semmi bajunk, de a házikónk alaposan
megrokkant! — mutatott a beszakadt oldallemezekre. — Ezzel a
döggel aligha megyünk tovább...

De mire az utashajóból kiküldött vontató rájuk talált, már

össze is foltozták az elszakadt hernyótalpat. Úgy határoztak,
hogy két terepjáróval folytatják a felderítı utat, a vontató mögé
kötött, sérült jármő pedig utasaival együtt visszatér az
utashajóhoz.
Az egyik terepjárón, melyet Gauer vezetett, most Joroden,
Maruzzi és Szo-mi-do helyezkedtek el. A másiknak Zappo,
Trokov, Hotter és Paul Wittman voltak az utasai. A viszonylag
szerencsésen végzıdött kaland után letettek arról, hogy ez
alkalommal nagyobb utat tegyenek meg, még csak az infravörös
jelzılámpát akarták megfelelı ponton elhelyezni.
— Ha ez sikerül — mondta Joroden —, visszatérünk az
utashajóhoz, és addig nem mozdulunk ki, míg a koleopter
segítségével fel nem derítjük a környezı terepet, és el nem
végezzük a szükséges méréseket.
Néhány kilométer után tömör sziklafalra bukkantak. Próbálták
megkerülni, de a zárt, összefüggı falnak csak nem akart vége
szakadni.
— Egyenes irányban nem jutunk tovább — állapította meg
Joroden. — Ki vállalkozik rá, hogy felkúszik a falra, és egy
kiemelkedı csúcson elhelyezi a jelzılámpát?
Zappo és Trokov jelentkeztek.
— Két nagyteljesítményő sugárszóróval fedezzük a környezı
légteret — rendelkezett Joroden. — Nem szeretném, ha
Trokovékat is megdobálnák Szo-mi-do barátai!
— Tényleg, hová lettek az antropterák? — csodálkozott
Gauer. — Egész úton egyet sem láttunk, pedig tegnap még csak
úgy hemzsegtek az utashajó körül.
... Furcsán hatott itt ez a szó: „tegnap", hiszen amióta az
expedíció megérkezett a Vénuszra, még nem volt éjszaka. Az
utasok a naptáróra után igazodtak, amely szerint éjfélkor
lefeküdtek, és amikor az idıjelzı nyolc órát mutatott, felkeltek.
Számukra a néhány órai alvás elıtt volt „tegnap" és amikor
felébredtek, akkor kezdıdött a „ma"...
— Ha most rajtunk ütnek, alaposan elbánunk velük! —
legyintett Zappo. — Nem sokat tudnak ártani, ha bebújunk a
terepjárókba...
Zappo és Trokov már ott kapaszkodtak a meredek sziklafal
élesen csipkézett oldalán. A nyálkás, csúszós falon nehezen
haladtak elıre, minden alkalommal megpihentek, ha egy-egy
szélesebb sziklapárkányhoz értek. Ilyenkor Trokov rádión
keresztül tájékoztatta Jorodenéket arról, hogy hol vannak, mit
látnak, milyen magasra jutottak. De hiába kúsztak mind feljebb, új
és új falak meredeztek elıttük, mintha sohasem akarna vége
szakadni a csupasz, rıtvörös sziklatömböknek.
— Még feljebb menjünk? — kérdezte Trokov rádión keresztül.
— Itt fent már olyan ritka a köd, hogy száz méterre is ellátni, de a
hegy csúcsát még mindig nem látjuk.
— Elfáradtak? — kérdezte Joroden.
— Nem, de csak a jelzılámpa miatt szükségtelen
magasabbra másznunk — vélte Trokov. — Itt jól el tudnánk
helyezni a lámpát. Innen még viszonylag pontosan meg tudjuk
állapítani a talajszint fölötti magasságot is.
— Állítsák akkor fel a készüléket és jöjjenek vissza...
Nem volt könnyő dolog a lámpa helyének pontos
meghatározása, azonban Trokov, a gyakorlott geodéta egy-
kettıre megbirkózott a feladattal.
— Képzeljék — mesélte a többieknek, amikor Zappóval
együtt leereszkedett a sziklafalról —, minél magasabbra
jutottunk, annál ritkább lett körülöttünk a köd.
— Néhány száz méterrel feljebb talán már egyáltalán nincs
köd — reménykedett Maruzzi.
— Ez lehetetlen! — csóválta a fejét Gauer. — Semmit sem
láttam, ami kiemelkedett volna a ködtakaróból, amikor az
utashajóval leszállás elıtt a Vénusz fölött keringtünk.
— Figyeljék csak Szo-mi-dót — emelte fel kezét hirtelen
Maruzzi.
— Mintha figyelmeztetni akarna valamire... Hallják? Gyere...
Most meg azt fütyülte sötét... Vajon mit akar ez velünk közölni?
— Legokosabb lenne, ha szabadon engednénk a
szerencsétlent — mutatott Wittman a kötelek közt vergıdı
antropterára. — Nyilván nem ok nélkül nyugtalankodik ennyire...
— Próbáljunk elıször egy hosszú pórázt kötni rá — javasolta
Hotter — hadd vezessen minket egy darabon Szo-mi-do. Zappo
és. Gauer majd követnek a terepjárókkal.
— És ha antropterákra vagy amolyan ısállatokra bukkanunk
útközben?
— Közvetlenül nyomukban leszünk a terepjárókkal —
nyugtatta meg Jorodent Gauer —, egy pillanat alatt beugorhatnak
hozzánk.
Maruzzi erıs hegymászókötelet hurkolt át Szo-mi-do mellén,
a kötél két végét Hotter és Wittman tartották erısen. Joroden
Maruzzival közrefogta az antropterát, így indultak el a sziklafal
mentén. Mögöttük csendesen doromboltak a terepjárók. Trokov
az egyik páncéltorony lövésre kész gyorstüzelı ágyúja mellett
helyezkedett el, innen biztosította a kis karavánt egy esetleges
váratlan támadás ellen.
Szo-mi-do nehezen totyogott idétlen lábaival a puha talajon.
Közben minduntalan fel akart repülni, és amikor ez nem sikerült
neki, dühösen sípolva csapkodott szárnyaival.
Útközben Maruzzi fákra, növényekre, sziklaképzıdményekre
mutatva próbálta ezek hangképeit megtudni Szo-mi-dótól. De
akármennyire is igyekezett, az antroptera csak elıre figyelve
szakadatlanul ezt a két szót ismételgette: gyere... sötét...
Keskeny, meredek falakkal határolt szakadékhoz értek. Sötét
torkolata mintha sziklafalba vágott, óriási kapu lett volna. Vastag
rétegben lerakódott kavics és homok borította. A kövek közt
kristálytiszta víz csörgedezett, halk csobogással kerülgetve a
szakadék fenekén elszórtan heverı szikladarabokat.
A kötélvégre fogott Szo-mi-do határozott mozdulattal fordult a
hasadók felé és totyogó lépteivel olyan gyorsan haladt elıre,
hogy Wittman és Hotter csak bukdácsolva tudták az egyre
meredekebb, keskeny úton követni.
A magasból erısödı zúgást sodort feléjük a szők katlanból
leáramló hővös szél.
— Hallják? — állt meg fülelve Maruzzi. — Mintha vízesés
lenne valahol elıttünk. Szóljanak Zappónak és Gauernek, hogy
állítsák le a motorokat.
A hirtelen beállott csendben tisztán hallható volt a leomló víz
csobogó zuhogása.
— Víz? — kérdezte fütyülve Maruzzi Szo-mi-dótól.
Az antroptera meglengette szárnyait és rángatta maga után a
kövek közt ügyetlenül botorkáló Hotterékat.
Nemsokára elérték a vízesést. A sziklapadot, ahonnan
keskeny sugárban omlott a hideg, tiszta víz, eltakarta a köd;
mintha a vattasőrő felhıréteg hasadt volna meg odafent, úgy
zuhogott, forrt elıttük a láthatatlan magasságból lezuhanó
víztömeg. De Szo-mi-do ügyet sem vetett a vízesésre,
szárnyaival csapkodva igyekezett egyre gyorsabban felfelé. Rút
arca eltorzult az óriási erıfeszítéstıl, amint a kötélvégekbe
kapaszkodó ıreit maga után vonszolta.
Maruzzi hiába faggatta a ragozhatatlan tıszavakból formált
kérdésekkel Szo-mi-dót, az antroptera csak ezt a két szót:
gyere... sötét... — hajtogatta makacsul. Aztán egy éles fordulónál
hirtelen megtorpant és átható hangon többször elismételt egy
rövid füttyjelet, melyet eddig még nem hallottak tıle:

— Mit jelenthet ez? — tanakodott Maruzzi. — Do-la-mi... —

fütyülte ı is és az antroptera elé állott. De Szo-mi-do szárnyának
egyetlen suhintásával olyan erıvel sodorta félre útjából a
biológust, hogy az a hirtelen lökéstıl elvesztve egyensúlyát,
nekiesett a síkos sziklafalnak.
— A fényerısségmérı mutatója rohamosan esik vissza —
kiáltott le a páncéltoronyból Trokov. — Vagy a hasadék falai
csukódnak össze fölöttünk, vagy az éjszaka közeledik...
Riadtan torpantak meg a nehéz úttól elcsigázott, lihegı
emberek. Most vették csak észre, hogy az eddig fehéren
hömpölygı ködgomolyagok kísértetiesen sötét, szürke árnyalatot
kaptak, már csak alig egy-két lépésre láttak a rájuk terülı
sötétségben. Szo-mi-do ırjöngve rángatta köteleit, négyen is alig
bírták visszatartani.
— Mit tegyünk? — kérdezte Joroden. — Semmi kétség, az
éjszaka közeledik. Egy-két órán belül talán teljes sötétség borul
ránk. Hogyan jutunk majd ki a szorosból?
— Ezt akarta hát velünk közölni Szo-mi-do! — állapította meg
csüggedten Maruzzi. — Bizonyára ezért igyekszik ı is ennyire.
Nyilván védett helyre, talán a tanyájára akar eljutni, mielıtt
teljesen besötétedik.
— Ha azonnal visszafordulunk, akkor még nem lesz késı —
mondta Gauer, aki közben szintén kiszállt a terepjáróból. — Ha
idejében kiérünk a fennsíkra, ott már sötétben is könnyen
eligazodunk a radarkészülékek segítségével.
— Akkor hát ne vesztegessük az idıt, hanem induljunk —
döntött Joroden. — Ültessék be Szo-mi-dót Zappo mögé és
gyerünk!
De Szo-mi-do megmakacsolta magát és egy tapodtat sem
volt hajlandó mozdulni. Amikor látta, hogy ırzıi nem engedik
tovább, és ı sem bírja ıket vonszolni, a földre dobta magát és
vékony, panaszos hangon nyüszítette feléjük:
— Gyere... gyere... gyere...
— Inkább engedjük szabadon, minthogy magunk is itt
vesszünk a szakadékban — javasolta Wittman. — Majd fogunk
helyette egy másik antropterát, ha ismét kivilágosodik...
Maruzzi kétségbeesetten tiltakozott, elviselhetetlennek találta
még a gondolatot is, hogy megváljon dédelgetett foglyától.
Nehezen tudták csak meggyızni arról, hogy ebben á helyzetben
legokosabb, ha útjára engedik Szo-mi-dót.
— Menj hát, Szo-mi-dó! — búcsúzott az antropterától Maruzzi
bánatosan, amikor leoldozta róla a köteleket. — De gyere vissza,
ha felkel a Nap...
Szo-mi-do feltápászkodott a földrıl és csodálkozva bámult a
szótlanul álldogáló kis csoportra. Aztán meglebbentette szárnyait
és könnyedén a levegıbe emelkedett. Néhány kört írt le fölöttük.
Szinte emberi érzés tükrözıdött az arcán, amikor lassú
lebegéssel Maruzzi elé ereszkedett és karmos ujjait ruhájába
vájva próbálta kedvencét maga után vonszolni.
— Gyere... Do-la-mi... Sötét... — ismételte untalan és csillogó
szemei könyörögve tapadtak a biológus arcára. Ügyet sem vetett
a többiekre, akik már a terepjárókban ültek, és türelmetlenül
sürgették Maruzzit, hogy foglalja el helyét. Mozdulatlanul,
leeresztett szárnyakkal nézte a döngve becsapódó súlyos
páncélajtót. És hosszan, szomorúan füttyentette el magát, amikor
a két terepjáró megfordult és elindult lefelé.
Aztán kitárta szárnyait, hatalmas csapásokkal tovalebbent s
eltőnt a kékesfeketén hullámzó, végtelen ködtengerben...
 AZ ANTROPTERÁK VÁROSA

A hosszú, hosszú éjszaka után végre ritkulni kezdett a

sötétség. A felkelı Nap fénye viaskodva törte át magát a vastag
felhıtakarón, emberi szem nem is érzékelte, csak a mőszerek
jelezték, hogy közeledik a virradat. A ködön át, mint sejtelmes
árnyak bontakoztak ki a közeli fák körvonalai, az utashajó párás
ablakain lepergı vízcseppek haloványan csillogtak a szürkés
fényben. Viharos szél forgatta, kavarta a lomhán örvénylı ködöt,
az áramló légtömeg néha belekapott egy-egy nagyobb
pamacsba, és a csigavonalba csavart ködkígyókat magával
szippantotta a magasba.
Karren egyedül ült a pilótafülkében és mélyen elmerülve
nézte az ébredı, különös világot. Közben hiába igyekezett,
minden erejét megfeszítve, hogy kissé rendbe szedje kuszán
csapongó gondolatait, ez sehogy sem akart neki sikerülni.
— Mi lesz itt? — sóhajtotta halkan, és töprengve hajtotta
öklére fejét. A félig nyitott fülkeajtón át most is éles szóváltás
foszlányai szőrıdtek fel a lakóterembıl, a hangzavarból
minduntalan kivált Joroden kellemetlen, recsegı hangja. Az
elmúlt hetek alatt Karren azzal próbálta a hosszú éjszaka tétlen
unalmát előzni, hogy részletes munkatervet dolgozott ki a
technikai személyzet minden egyes tagja számára, de maga az a
körülmény, hogy a szők helyen összezárt huszonegy ember
folytonosan együtt volt és akarva, nem akarva minduntalan
érintkezniük kellett egymással, állandó veszekedésre, sıt
nemegyszer súlyos összecsapásokra vezetett. Amikor az
expedíciónak fáradságos, nehéz munkával ismét összeköttetést
sikerült teremtenie az őrállomással és a Holddal, Joroden egy
óvatlan pillanatban rajtaütött a rádiófülkén és embereivel birtokba
vette az adókészüléket. Most már senki sem tudta ellenırizni,
kivel beszél az őrállomáson Joroden, mit közöl és mit nem a
Vénuszon történtekrıl. Churan, aki mindnyájuk meglepetésére
váratlanul Jorodenhez pártolt, ettıl az órától kezdve fegyverrel
ırizte, és egy pillanatra sem hagyta el a fülkét.
Szerencsére Karren sok egyéb mőszerrel együtt üzembe
tudta helyezni a rádiótávcsövet is és így Katrina is megkezdhette
a rendszeres csillagászati megfigyeléseket. Ez annyira elfoglalta,
hogy legtöbbször a közös étkezeseken sem vett részt. Alig látták
tehát, csak nagy ritkán találkoztak vele a többiek, mégis mindig
ott volt, ha láthatatlanul és elérhetetlenül is, a két szemben álló
tábor között. Mert egy számbelileg ugyan kisebb, de erıszakos
csoport, melynek tagjai örökösen marakodtak és torzsalkodtak
egymás között is, most már nyíltan Joroden professzor mögött
állt, míg a Vénusz-expedíció többi részvevıje hallgatólagos
megegyezéssel és teljes egyetértésben Karrent és Rahamát
támogatta.
A mérnök már teljesen felgyógyult, a jó táplálkozás és a
rendszeres torna hamarosan visszaadták régi erejét. Amióta csak
járni tudott, ha Katrina egy percre is elhagyta kis
obszervatóriumát, a nyomába szegıdött és úgy követte a fiatal
lányt mindenfelé, mintha árnyéka lett volna. Maga sem tudott
volna számot adni arról, hogy miért teszi ezt, de közben ösztönös
tartózkodással ırizte a látszatot és vigyázott arra, hogy véletlenül
se maradjanak valahol kettesben, négyszemközt. Joroden meg
éppen ezen mesterkedett folytonosan és Katrinának ugyancsak
résen kellett lennie, ha idejében el akarta kerülni Joroden mind
vakmerıbbé váló támadásait. Ilyenkor, ha csak tehette,
Karrenhez menekült, aki egyetlen szó nélkül, csak keményen
felvillanó szemével, vagy ellentmondást nem tőrı, parancsoló
mozdulattal távolította el Katrina közelébıl a tehetetlen dühtıl
remegı embert. Az idegtépı feszültségben gyötrelmes lassan
múlt az idı.
A nyílt harc még nem tört ki, de Joroden mindenre elszánt kis
csapata türelmetlenül várta az alkalmas pillanatot, hogy
lefegyverezze Karrenékat.
— Ne ezt a majdnem üres fegyverraktárt ırizzük, ennek már
nem sok értelme van! — vitatkozott a professzor Eplennel,
amikor a szők, ablaktalan raktárhelyiségben egy alkalommal
haditanácsot tartott cinkosaival. — Az önmőködı fegyvereket és
azokat a sugárszórókat kell visszaszereznünk, amiket a
felderítıutakra könnyelmően kiadtunk Karrennek és embereinek.
Amíg ezek náluk vannak, addig vitathatatlanul ık az erısebbek...
— Szerencse, hogy Karren ránk is vonatkoztatja azokat a
rendelkezéseket, amelyeket az Őrhajózási Fıbizottság a jogos és
jogtalan fegyverhasználattal kapcsolatban kiadott — vigyorgott
cinikusan Botka. — Ha az az ember nem lenne ilyen ostobán
becsületes, akkor már régen elintézhetett volna bennünket.
— Nem is Karrentıl kell elsısorban tartanunk — legyintett
Iklovszkij —, Gauer vagy akár Fie is sokkal veszedelmesebbek,
mint ı. Nem beszélve Maruzziról, akitıl az isten mentsen meg,
ha valamiért ki talál robbanni...
— Mi a véleményük, megbízhatunk Churanban? — kérdezte
Eplen. — Fie és ı nagyon jó bárátok voltak...
— Akár megbízható, akár nem, feltétlenül a magunk oldalán
kell ıt tartanunk — válaszolta Joroden. — İ az egyetlen köztünk,
aki nemcsak bánni tud a rádióadóval, hanem szükség esetén
meg is tudja azt javítani.
Amme és Liwniczki egy lıszeres ládán üldögélve eddig
szótlanul hallgatták a többieket. Amme most felállt, gondosan
tenyerébe verte kialudt pipájából a hamut és Jorodenhez lépett.
— Mondja professzor, okos dolognak tartja maga ezt az
örökös hadakozást Rahamával, Karrennel és a többiekkel? —
kérdezte csendesen. — Van ennek értelme? Én azt hiszem, hogy
végeredményben teljesen mindegy, ki az expedíció vezetıje.
Nekem például semmi kifogásom sincs Rahama ellen, és ha már
a többség ıt akarja, miért ne fogadhatnánk el mi is ıt?
— Ostoba! — sziszegte fogai közt Joroden és dühtıl vörösen
fordult szembe Amméval. — A Vénusz minden kincse és
gazdagsága azé lesz, aki kezében tartja a hatalmat. A
túlnépesedett Föld ide fogja szállítani emberfölöslegét, néhány év
múlva száz- és százezer lakója lesz a Vénusznak. Nem érti meg,
hogy ezek egy új, önálló birodalmat fognak itt alapítani? Mi
leszek, mi lehetek én ebben a birodalomban, ha most kiengedem
kezembıl a hatalmat?
— Hát engem nemigen érdekel, hogy önbıl, Joroden
professzor, kormányzó lesz-e itt, vagy csak éppen miniszter —
vonogatta vállát Amme. — Liwniczkivel már alaposan
meghánytuk-vetettük a dolgot és mondhatom, egyikınk se
szeretné ebben a ronda ködben leélni életét. Vissza akarunk térni
a Földre, mihelyt csak lehet, és én kötve hiszem, hogy nagyon
barátságosak lesznek majd odaát hozzánk, ha megtudják, hogy
itt a lázadók oldalára álltunk.
— Liwniczki! — szólította meg fojtott hangon Joroden a
gépészt — azonosítja magát azzal, amit Amme mondott?
— Hát... hogy is mondjam? — vonogatta a vállát Liwniczki. —
Az biztos, hogy ennek így nem lesz jó vége. Én is szeretnék ép
bırrel hazakerülni és nem örülnék neki, ha a Földön azzal
vádolnának, hogy áruló vagy lázadó voltam.
— Áruló? Lázadó? — hördült fel Eplen. Liwniczki elé ugrott és
már ütésre lendült az ökle, amikor felcsattant Joroden hangja:
— Megálljatok! Keresztüllövöm, aki megmozdul! Nekivetette
hátát a raktár falának és farkasszemet nézett a riadtan hátráló
emberekkel.
A feszült csendben csak Eplen szaggatott zihálása hallatszott.
Joroden hideg mosollyal nézte, amint a fegyvermester lassan
leereszti hatalmas öklét és még mindig fenyegetı pillantásokkal
méregetve Liwniczkit, ellép a gépész mellıl.
— Ezt nem lehet ököllel elintézni, Eplen!
Joroden halkan, szinte suttogva folytatta, mintha csak
önmagával vitatkozna.
— Mit érünk azzal, ha most leütjük az egyik árulót?
Végeznünk kell velük, végeznünk egyszer és mindenkorra... —
hajolt elıre fenyegetıen és meglóbálta a kezében tartott fegyvert.
Aztán hirtelen Amme felé fordult. — Gazember, te bujtogatsz hát
ellenem? Errıl suttogsz hát napok óta Liwniczkivel? Ezért
berzenkedik nekem odafent Churan is? De most már elég volt! —
ordította az utolsó szavakat a navigátor arcába. Amme
megvetıen legyintett.
— Kár így ordítania... Aztán meg ugyan mibıl is volt már
magának elege? Talán abból, hogy a mérnöktıl nem tud
Katrinához férkızni? Azt hiszi, nem látjuk mindnyájan, hogy ott is
miben töri a fejét?
Halk sivítással röppent ki a hangtalanul mőködı fegyver
halálthozó lövedéke és Amme, karjait szétcsapva, tompa
puffanással terült el a recézett vaslemezekkel burkolt padlón.
Joroden egy pillanatig tétovázott, aztán lehajolt és gyors
mozdulattal a halott kezébe illesztette fegyverét.
— Így! Remélem mindnyájan látták, hogy Amme milyen
vigyázatlanul bánt tisztogatás közben ezzel a veszedelmes
fegyverrel? Szerencsétlenség történt! — mondta nyomatékosan,
és lassan végigjártatta szemét a sápadt arcokon. — Jól
jegyezzék meg: szerencsétlenség történt! Amme saját
ostobaságának köszönheti, hogy így járt... És azt ajánlom,
ezután óvakodjanak mindenféle könnyelmőségtıl, mert esetleg
más is osztozhat Amme sorsában...

*
Véletlen volt-e, hogy a durva, nyálkás szikladarabokból rakott
sírdomb két oldalán szemben álltak egymással Joroden és
Karren? A tébolyítóan hosszú éjszakától elnyőtt arcok
ellenségesen meredtek egymásra a fakó derengésben, vízhatlan
ruháikon nedvesen csillogott az apró szemekben hulló,
szakadatlanul permetezı pára. Mint tömör, szürke fal zárta körül
a sőrő köd azt a néhány embert, akik most némán, szorosra zárt
ajkakkal álltak Amme sírja körül.
Nem messze mély víz váltotta fel a hínáros, sekély lápot. A
szaggatott sziklafalak minden átmenet nélkül, szinte
merılegesen buktak a víz színe alá. Hatalmas sziklatömbök,
melyeket talán évezredek alatt vájtak ki a szirtekbıl a hullámok,
hevertek a mélyben, szeszélyes formájuk halványan derengett át
a kristálytiszta vízen. Sötét hasadékok, árnyékba borult víz alatti
odúk közt orsó alakú, lomha szörnyek suhantak, zsákmány után
száguldva néha felcsaptak a mélységbıl és habosan fehér
tajtékot vertek a különben alig rezzenı víz opálos tükrén. Odább
keskeny, lapos sziklahát sötét csíkja húzódott fel a partra, sima
felületébe kapaszkodva kísérteties formájú fák kusza ágai zárták
le az amúgy is szők látóhatárt. A síron túl, a köd fátyla mögött
titkokat rejtı, kopár hegyhátak emelkedtek az élıhalott tájék fölé,
a felhıkbe tőnı szirteket sziklatömbökkel teleszórt, zegzugos
vízmosások hasogatták keresztül-kasul.
Karren és Katrina egymás mellett álltak. A lány arcát
nagyrészt eltakarta az orráról lecsüngı oxigéntömlı, de nagy,
sötét szemei és a gumisapka alól rakoncátlanul kibuggyanó
hajfürtök, mint valami mágnes, úgy vonzották ekkor is Joroden
tekintetét. Karren csakhamar észrevette, hogy Katrinát mennyire
feszélyezi Joroden kihívó magatartása.
— Jöjjön, menjünk vissza az utashajóhoz! — súgta oda
halkan Katrinának...
Szótlanul csúszkáltak, láboltak hazafelé az iszapos agyagtól
sikamlós talajon. Karren néhány lépés után belekarolt Katrinába
és intésére Gauer is csatlakozott hozzájuk, így közrefogva
nemcsak segítették, hanem védték is a fáradt teremtést, aki már
alig vonszolta magát a súlyos gumicsizmákban.
Amikor útközben a mérnök meghallotta háta mögött Joroden
hangját, nagyot, mélyet lélegzett, hogy elfojtsa akaratlanul feltörı
indulatát.
— Kijelölte már a felderítı útra induló expedíció technikai
személyzetét? — kérdezte a professzor.
Karren kelletlenül válaszolt:
 — Igen. A terepjárókat Gauer, Liwniczki és én fogjuk vezetni,
a rádiósok közül pedig Churant akarom magunkkal vinni.
Megfelel ez így önnek?
A hangsúly, amivel a látszólag ártatlan és minden célzatosság
nélküli kérdést feltette, nem kerülte el Joroden figyelmét.
Szárazon csak ennyit válaszolt:
— Churan helyett inkább Fie jöjjön velünk. Az egyik
terepjárón akkor ön és Eplen, a másikon Liwniczki és Fie
lesznek, a harmadikon pedig majd én utazom Gauerrel.
— Látom, gondosan ügyel arra, hogy az úton is, és az
utashajóban is jól ki legyenek egyensúlyozva az erıviszonyok —
jegyezte meg ironikusan Maruzzi, aki közben szintén utolérte
ıket. — Gondolja, hogy a tudományos kutatók közt is biztosítani
tudja majd ezt az egyensúlyt?
— Lehet, hogy igaza van, amikor ilyen kertelés nélkül
kimondja azt, amit mindnyájan tudunk, de egyikınk sem akar,
vagy mer beszélni róla — válaszolta nyomatékosan Joroden. —
Hát igen, ahogyan Maruzzi kollégám mondja: biztosítani akarom
az egyensúlyt.
— Gyáva gazember... — morogta félhangon Gauer, de elég
hangosan ahhoz, hogy Joroden is meghallja, amit mondott. A
pilóta talán még folytatta volna a szitkozódást, ha Karren
tekintete el nem hallgattatja.
— Ezek szerint kit viszünk magunkkal tudósaink közül? —
kérdezte a mérnök.
Megállt, mert érezte, hogy Katrina a fáradtságtól mind
nagyobb súllyal nehezedik karjára.
— Trokov, Rahama és Wittman jönnek még velünk. Lehet,
hogy Hottert vagy Longot is magunkkal visszük.
— Csak három-három utas lesz a terepjárókban?
— Igen. Számolnom kell ugyanis azzal, hogy az úton sok
kızetmintát és egyéb, vizsgálatra szánt anyagot győjtünk, sıt
esetleg egy antropterát, vagy más élılényt is magunkkal kell
majd szállítanunk. Ezek részére már jó elıre helyet akarok
biztosítani a jármőveken.
— Mennyi ideig leszünk távol? — kérdezte Gauer.
— Körülbelül ötven földi napra, tehát hozzávetılegesen egy
vénusznapra elegendı élelmiszert viszünk magunkkal.
— És mi lesz a koleopterekkel? — kérdezısködött tovább
Gauer.
— Még gondolkozom azon, hogy magunkkal vigyük-e ıket az
útra. Talán az egyik velünk jön majd.
— Azt akkor Zappo vezethetné, aki mellett Joroden
professzor szerint bizonyára Amme lett volna a navigátor —
válaszolt a professzor helyett csendesen Karren. — De hát Hans
Amme nincs többé közöttünk...
Az utashajóban már terített asztallal várta Dorned a
hazatérıket. Csak Amme terítéke hiányzott az asztalról, a tányér
helyén kesernyés, fanyar szagot árasztva áttetszı levelő, sápadt
vénuszvirágok fonnyadoztak.
 Wittman élesen figyelı szemét nem kerülte el Joroden
döbbent, elfakuló arca, amint a terembe lépve megpillantotta a
különös virágcsokrot...
Az elektromos daru könnyedén emelte ki az utashajó
gyomrából a hangár hullámbádogból készült oldalfalait.
Hamarosan készen állt az egész építmény, melynek nyitható
tetején keresztül, mint egy dobozból szállhatott fel a koleopter.
Mialatt Zappo az induláshoz készülıdött, Karren még egyszer
megvizsgálta a gépet.
— Így most közel négyezer lóerıvel többet fog leadni az
átalakított atommotor. Ha ez sem elég ahhoz, hogy a levegıben
tartsa a gépet, akkor végleg lemondhatunk a repülésrıl...
A koleopter surrogva emelkedett a magasba, majd rövid idı
múltán ismét leereszkedett és most szinte mozdulatlanul lebegett
a hangár fölött. Zappo kihajolt a nyitott pilótafülkébıl és lekiáltott
hozzájuk:
— Odafent hemzsegnek az antropterák. Jóval ritkább a köd
és elég messzire ellátni.
— Nem támadták meg?
— Nem, sıt eszeveszetten menekültek a gép elıl.
— Nem lenne jobb, ha mégis magunkkal vinnénk az egyik
koleoptert? — kérdezte Rahama Jorodentıl, aki egy-két nappal
ezelıtt mindnyájuk meglepetésére váratlanul úgy határozott,
hogy koleopter nélkül, csak három terepjáróval indulnak útnak. —
Tartaléknak itt marad a másik gép, azt szükség esetén akár
Iklovszkij, akár Botka vagy Maruzzi is el tudják vezetni.
— Én úgy látom, hogy a koleopterek még a sugárszóróknál is
többet érnek az antropterák ellen — szólt oda jókedvően Zappo,
aki közben leereszkedett a hangárba és kiszállt a gépbıl. — Úgy
szétrebbentek, amikor megláttak, mint a varjak, ha követ dobnak
közéjük.
— Milyen magasra emelkedtél? — kérdezte Gauer.
— Ha nem csal a magasságmérı, akkor közel kétezer
méteren voltam. Ott már egészen jók a látási viszonyok.
— Ott fent is találkozott antropterákkal? — kérdezte meglepve
Maruzzi.
— Nem, dehogyis. Körülbelül ötszáz méter magasan láttam
az utolsót elsuhanni mellettem.
— Nem próbálta üldözni ıket?
— Lehet is azokat egy ilyen nehézkes döggel üldözni! Hiszen
nincs az a fecske, amelyik olyan könnyedén fordulna és siklana a
levegıben, mint ezek a csodabogarak.
— El tudja vezetni a koleoptert, ha Sahant adom maga mellé
navigátornak? — kérdezte a beszélgetı csoporthoz lépve
Joroden.
— El — legyintett Zappo —, de mindenesetre jobban
érezném magam odafent, ha szegény Amme ülhetne mellettem...
— Amme meghalt és ı saját maga volt az oka annak, ami
történt — válaszolta élesen Joroden. Aztán néhány erıltetett
köhintéssel tisztogatta rekedt hangját. — Tehát jó lesz Sahan
navigátornak?
— Miért nem jöhet akkor inkább Churan velem? — válaszolt a
kérdéssel Zappo.
— Churan nem hagyhatja el távollétemben a rádióállomást!
— hangzott Joroden még ingerültebb válasza.
— Te még nem ismered a professzor egyensúly-elméletét,
Benito — vetette közbe gúnyosan Gauer. — A mérlegnek az
utashajóban is, az expedíciós úton is egyensúlyban kell
maradnia. Minden fehér mellé legalább egy fekete bábut állít a mi
sakkmesterünk. A rádiószobában azonban csak fekete bábu
maradhat...
Zappo tekintete Karrenre tévedt. Csodálkozva látta, hogy a
mérnök helybenhagyólag biccent a fejével, majd hátat fordít és
egyetlen szó, vagy köszönés nélkül elindul az utashajó felé.
— Jó, legyen hát Sahan... — rántott egyet Zappo
nemtörıdöm arccal a vállán és azzal ı is faképnél hagyta
Jorodent.

A már ismert úton gyorsan haladt elıre az expedíció. Mint

szürke árnyék lebegett fölöttük a koleopter ködbeveszı sziluettje,
a hatalmas gépmadár éles sivítása elnyomta a motorok
egyhangú, tompa zúgását. A radarernyık halványzöld fényben
foszforeszkáló ernyıjén a terepjárókból többször láttak feléjük
tartó, gigantikus ısállatokat, de elég volt néhány riasztólóvés,
vagy a föléjük szálló koleopter ahhoz, hogy az ormótlan állatok
riadt ügetéssel meneküljenek az erdık szálegyenes oszlopként
felmeredı fái közé. Közben az antropterák tisztes távolságban
keringtek a lassan szálló koleopter körül, és nagyszerően
elszórakoztatták Sahant és Zappót, akik füttyjelekkel próbálták
ıket közelebb csalogatni magukhoz.
Nemsokára elérték a szurdokot, ahol szabadon engedték
Szo-mi-dót. A sok ezer lóerıs gépek könnyedén kapaszkodtak fel
terhükkel a lazán hengeredı kavicstengerrel borított, meredek
úton, amely fölött néhol olyan szorosra zárultak a zord
sziklafalak, hogy a karcsú terepjárók éppen csak elfértek
közöttük. Karren gépe haladt a kis karaván élén, fölötte az
ágyútoronyban Eplen gubbasztott a gyorstüzelı mellett. Mögötte,
a puhán párnázott ülésen kényelmesen elnyúlva terpeszkedett
Trokov, az expedíció geológusa.
— Nem látom Zappo gépét! — figyelmeztette Karren rádión
keresztül Jorodent. — Úgy látszik, nem tud fölöttünk maradni
ebben a szők sikátorban.
— Halló, Zappo! — hívta rögtön Joroden a koleoptert. — Hall
engem? Merre vannak?
— A légsúlymérı szerint közel négyszáz méter magasan —
válaszolt máris Zappo. — De közben olyan mélyen repülünk a
szakadék felett, hogy a sziklák majdnem a gép hasát súrolják,
— Az én magasságmérım kétszázhatvan métert mutat —
kapcsolódott a beszélgetésbe a harmadik terepjáróról Liwniczki
is. — A szakadék falai tehát legalább száz méter magasak
fölöttünk...
Egy forduló után meredek, majdnem függıleges sziklafal
zárta el Karren terepjárója elıtt az utat. Már meg akarta állítani a
többieket is, hogy visszaforduljanak a zsákutcából, amikor oldalt
egy sötéten tátongó nyílást vett észre. A zárt falat megbontó,
szők hasadék volt tulajdonképpen ez is, csak föléje, mint
hatalmas boltozat ékelıdött egy magasból lezuhant sziklatömb.
Gondolkozás nélkül fordította Karren terepjáróját a kapu felé és
egy-kettıre eltőnt a sötét sikátorban. A reflektorok fénycsóvái
odabent csak kis darabon világították meg a zegzugos folyosót, a
szorosan egymás mögé felzárkózott terepjárók így igen lassan
haladhattak elıre.
Hol a mélybe süllyedt, hol felemelkedett velük a sima
kavicsszınyeggel borított út, a tömörnek látszó boltozaton át
néhol halvány, gyenge fénysugár hatolt le a magasból.
Óvatosan tapogatóztak elıre a titokzatos labirintusban és
megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor lassan derengeni
kezdett körülöttük a sötétség. Talán néhány óra is eltelt azóta,
hogy elnyelte ıket a hegy gyomra, közben minden
összeköttetésük megszakadt a valahol a sziklacsúcsok fölött
keringı koleopterrel.
A kijárathoz közeledve mindjobban kiszélesedett az alagút
torka, s most már jól látható sziklafalak itt olyan simák voltak,
mintha emberi kéz formálta volna ki ıket.
Az alagút száján beözönlı világosság néhány pillanatra
elvakította a terepjárók utasait. És amikor hunyorgó szemük
hozzászokott az erıs fényhez, hitetlenül, elkáprázva meredtek a
csodálatos képre, mely eléjük tárult.
Széles völgykatlant zártak ölükbe a lankás hegyoldalak, a már
annyira megszokott, sőrő köd helyett csak finom, áttetszı pára
fátyolozta a tájékot. A völgy ölében bíborszínő tó vize
fodrozódott, szelíd hullámok hömpölyögtek a selymes, vörös
homokkal borított partok felé. A lankákon sudártörzső fák fehér
leveleit lengette a magasból leáramló, hővösebb levegı, apró
levelő tüskés bokrokon püffedt szirmú, kékes virágok bólogattak.
És a fák között, a tóban, a pára mögé tőnı hegyoldalakon,
földön, vizén és levegıben ezer meg ezer antroptera nyüzsgött,
bukdácsolt, röpködött olyan vadul visongva, hogy még a zárt
terepjáróban is sértette a fület az üvegtetın átszőrıdı sivítás.
Kiszáradt torokkal, ámulattól lenyőgözve nézték a Föld
messzirıl ideszakadt vándorai a fantasztikus, színpompás képet,
amely most a maga valóságában tárta elébük a bolygót uraló
lények soha el nem képzelt, titokzatos világát...

Hirtelen elnyújtott, trillázó füttyjel sivított végig a völgykatlan

felett. Mintegy varázsszóra elcsitult a lárma, szinte egyszerre
rebbent fel a szárnyas nép és az ezernyi antroptera gyors
szárnycsapásokkal suhant el a közeli hegyoldalak felé. Az utasok
csak most vették észre, hogy a simára csiszolt, fákkal elszórtan
telehintett lejtıket patkó alakban elhelyezkedı barlangok borítják,
melyek szabályos rendben, olyan mértani pontossággal
sorakoztak egymás mellé, hogy keletkezésük nem lehetett a
természet véletlen mőve. Kis terasz volt minden barlang elıtt, a
teraszokon szögletesre faragott kövekbıl épített, kezdetleges
tőzhelyek feketélltek. Némelyikrıl most is vékony füstkígyó
tekergeti a magasba.
Az antropterák kis csoportokra oszolva a barlangok fölé
szálltak és alig ereszkedtek le könnyed siklással a teraszokra,
máris eltőntek az odúk bejáratát elzáró bırfüggönyök mögött.
Egyszerre kihalt és üres lett az imént még élettıl pezsgı, zajos
völgy, feszült csend váltotta fel az ember fülének olyan idegenül
hangzó, leírhatatlan hangzavart.
— Észrevették a koleoptert! — mutatott Trokov a leszálláshoz
készülıdı gépmadárra, amely közvetlenül a homokos part fölött
lebegve most engedte ki magából szétterpesztett ujjakhoz
hasonló leszálló talpait.
— Kiszállunk? — csendült fel a terepjárók hangszóróiban
Zappo hangja. — Úgy látom, alaposan elinaltak elılünk a
barátaink.
— Eplen maradjon az ágyútoronyban, mi többiek kiszállunk.
Sugárszóróját mindenki hozza magával! — rendelkezett
rádiókészülékén keresztül Joroden és már bújt is kifelé a
terepjáró felnyitott tetıajtaján.
— Megtaláltuk hát a tanyájukat! — állapította meg
elégedetten Karren és nevetve mutatott Trokovra, aki már a tó
partján guggolt és mélyen elmerülve vizsgálta az ujjai közt
átcsurgó, bíborszínő folyadékot.
— Mitıl ilyen a víz színe? — kérdezte mögéje lépve Wittman.
— Lehet, hogy valamilyen festékanyagot old ki a talajból a
víz. Valószínőleg ettıl lett vörös a parti föveny is. Csak azt nem
értem, miért nem maradtak pirosak azok az antropterák is, akik
az elıbb még a tóban pancsoltak?
— Erre alighanem ez a zuhanyozó lesz a magyarázat —
mutatott Rahama egy közeli vízesésre, melynek átlátszóan tiszta,
melegtıl gızölgı vize a kavicsok közt elterülve omlott a tó
medencéjébe. — Az elıbb egy egész sereg antropterát láttam a
vízesés alatt lubickolni.
— Ingyenfürdı után meleg zuhany, ez már igen! — vigyorgott
Sahan. — Lakbért se nagyon fizethetnek, közlekedési
eszközüket a hátukon hordják, se bolt, se trafik — antroptera
legyek, ha ez nem maga a paradicsom...
— Nézzék azt a szigetet ott a tóban! — figyelmeztette ıket
izgatottan Fie. — Nem valami tutajfélét akarnak ezek a vízre
ereszteni?
A tó vizébıl kipúposodó lapos sziklaháton néhány antroptera
jelent meg, akik karmos ujjaikkal egy hosszú kötélbe
kapaszkodva egymáshoz kötözött, hosszú gerendákat vonszoltak
maguk után. Amikor a vörös iszaptól síkos lejtın az építmény
már magától siklott a víz felé, a vontatók félreálltak az útból és a
gerendák közé ékelt kampókba kapaszkodva, csapkodó
szárnyakkal tartották vissza az egyre jobban nekilendülı terhet.
Vörös tajték fröcskölt szét, amint gyors siklassal vizet ért a tutaj.
Néhány hosszú, tarajos hullám átcsapott fölötte, aztán
csendesen elfeküdt a tó tükrén.
Ekkor újabb csoport antroptera bukkant fel a szikla gerince
mögül. Szárnyuk közé ölelve nagy csomagokat cipeltek, alacsony
homlokukon piros karika világított. Amint a lejtıs parthoz értek,
széles talpukon ügyesen egyensúlyozva magukat, terhükkel
együtt lesiklottak a vízhez és hihetetlenül rövid idı alatt egy ívben
hajlított rudakra feszített sátrat állítottak fel. Formára a földi
sarkkutatók kunyhóihoz hasonlított a sátor, a feszülı bırt vörös
és sárga színekkel, festett, kacskaringós ábrák díszítették. A
sátor tompa csúcsára embernyi magasságú fehér tollbokrétát
tőztek, a csokor közepébıl szinte lángolva emelkedett ki egy
lehajló levelő, tőzpiros virág.
Amikor elkészült a sátor és a cölöpökhöz kikötött tutaj
rövidebb oldalával már a parthoz simulva ringott az
elcsendesedett vízen, az. antropterák felsorakoztak a parthoz
vezetı út két oldalán és leguggolva olyan mozdulatlanná
dermedtek, mintha szürke gránitból faragott, groteszk szobrok
lettek volna.
A dallamos, kissé ütemesnek tőnı füttyjel, ami most
felharsant, lágy visszhangot verve hömpölygött végig a völgyön.
Még nem halt el a hegyoldalak közt hullámzó, gyorsan halkuló
dallam, amikor egy óriási termető, fejétıl talpáig vörösre mázolt
antroptera jelent meg a sziklatömb tetején. Nyomott arcát
öregesen mély ráncok barázdálták, mellén valamilyen pikkelyes
állat bırébıl készült, rikítóan sárga pajzsot viselt. Ugyanilyen
bırbıl volt a keskeny pánt is, amely szabadon hagyva homlokát
két karcsú, hegyes szarvban végzıdött a kidülledt szemek fölött.
A kiterjesztett szárnyak gerincén arasznyi, sörtés szırtaréj
húzódott végig, szabadon hagyva a szárnykönyökbıl kinyúló,
sárgára festett ujjakat.
Sőrő, fehér füstfelhı csapott most fel a sziklahát mögül,
fenyegetıen éles vonalakkal rajzolva ki a világos háttér elıtt
mozdulatlanul álló, szárnyas alakot. És lent a földön, mintegy a
sziklához tapadva, lassan kúszni kezdett feléje a füst. Elıször
csak lábait: borította el, aztán felgomolygott a melléig és
hamarosan eltakarta a szélesen kitárt szárnyakat is. Mintha
testnélküli kísértetté vált volna a fantasztikus lény, már csak torz
feje emelkedett ki a kis szigetet elnyelı, habzó gomolyagból.
A kutatók már-már azt hitték, hogy a láthatatlan tőztıl táplált
füst teljesen elborítja a magányos antropterát, amikor az egyetlen
szárnycsapással a felhı fölé emelkedett és a magasból szinte
zuhanva lebbent a tutajon felállított sátor elé. Amint leszállt és
feje parancsoló mozdulatával a part felé intett, megelevenedtek
az eddig mozdulatlanul gubbasztó antropterák, szárnyrakaptak
és a mellükrıl leoldott kötelekre fogva a tutajt, a levegıben
szálldosva vonszolni kezdték a vízen át az otromba jószágot. A
víz alól, a tutaj két oldalán hosszúkás fejő, félelmetes agyarakkal
felfegyverzett hüllık bukkantak fel és széles farkukkal vörösen
porzó vízfelhıt verve maguk körül, a part felé tartó menethez
szegıdtek. — Karren és társai az egyre gyorsabban közeledı
tutaj elıl önkéntelenül a terepjárók felé hátráltak. Eplen a sátor
elıtt álló, magányos alakra irányította a gyorstüzelıágyút, és
közben ordítva figyelmeztette a hátralókat a mindenfelıl közeledı
vénuszlakókra, akik elıbújva barlangjaikból most egyszerre
ellepték a hegyoldalakat.
— Különös — villant át Karren agyán a gondolat —, hogy
azokon kívül, akik a tutajt vontatják, egyetlen antroptera sincs a
levegıben...
Kacsázva, imbolyogva, puha talpaikon majdnem nesztelenül
lépkedve közeledett feléjük a szárnyas sereg, melynek
némasága most sokkal fenyegetıbbnek tőnt a Föld emberei elıtt,
mint az a vad, féktelen hangzavar, amivel nem sokkal elıbb a
terepjárók és a koleopter váratlan felbukkanását fogadták. A
tömeg apraja-nagyja kurtanyelő fejszéket szorongatott ujjai
között, a szárnyaik alá csatolt tarsolyok kövekkel, vagy más, de
szemmel láthatóan valamiféle súlyos anyaggal megtömve
csüngtek oldalukon.
A kutatók már elérték a terepjárókat, amikor fémesen csengı
kattanás jelezte, hogy egyikük bekapcsolta sugárszóróját.
— Várjunk még — szólalt meg Rahama. Hangja csendes és
nyugodt volt, mintha csak otthon, az utashajóban szólított volna
meg beszélgetve valakit. — Nem hiszem, hogy meg akarnának
támadni. Sokkal valószínőbb, hogy ez a vörösre festett úriember
valamilyen módon tárgyalni akar velünk...
— No, erre kíváncsi vagyok! — nevette el magát Sahan,
pedig már hamuszürkére sápadt fekete ábrázata, és keze-lába
remegett a félelemtıl. — Talán Maruzzi professzor megértené
ıket, de kötve hiszem, hogy valaki is boldogulna közülünk ezzel
a népséggel...
— Nyissa ki a terepjárókon az oldalajtókat, hogy veszély
esetén azonnal beugorhassunk! — rendelkezett Joroden. —
Zappo tartsa szemmel a koleoptert, mert még kárt tesznek benne
az antropterák. Valaki meg gyorsan vegyen elı néhány almát az
egyik ládából és adja ıket ide a kezembe, így... Én most
Gauerrel a tutaj elé megyek, közben a sugárszórókkal és az
ágyúkkal fedezzenek bennünket...
Ezalatt a sőrő tömegben tolongó antropterák már mintegy
ötven lépésre közelítették meg ıket, de alig néhány méterrel a
koleopter elıtt félénken megálltak. Csodálkozva bámulták a tutaj
felé baktató Jorodent, aki oldalán Gauerrel a partra szálló
antroptera elé lépett.
Amikor az megállt, ık is megálltak. Joroden leguggolt, a
fövényen kis kupacba rakta a magával hozott almákat, aztán
maga után húzva Gauert, hátrahúzódott.
Az antroptera szeme hol ıket figyelte, hol a pirosan mosolygó
almákra tapadt sóváran.
 — Tudja vajon a barátunk, hogy ez micsoda? — mutatott
Gauer az almákra.
— Azt bizonyára sejti, hogy valamilyen gyümölcs lehet —
válaszolta halkan Joroden. — Nézze, milyen mohón bámulja az
almákat... Emlékezzen csak vissza, Szo-mi-dónak is ez volt a
kedvenc csemegéje...
Az antroptera
anélkül, hogy
megmozdult volna,
rövid füttyjelet
hallatott. Tiszta,
öblösen zengı hang
volt, mely az alig
megnyíló, húsos
ajkakat elhagyta és
olyan harsogóan
erıs, mintha egy
magányos orgonasíp szólalt volna meg valahol a közelben.
A tutajt vontató antropterák egyike abban a pillanatban ellökte
magát a földtıl és hasával súrolva a lágy homokot, gyors, sikló
repüléssel az almákhoz suhant. Belemarkolt a kupacba és most
már lábon tipegve urához vitt néhány almát. Odaérve leguggolt,
és miközben fejét összecsukott szárnyai közé rejtette, maga fölé
tartott kezekkel nyújtotta oda a kívánatos ajándékot.
A vörös antroptera egy ideig figyelmesen, elırehajolva
vizsgálgatta a gyümölcsöt, aztán újra felhangzott szájából a
zengı füttyszó. Most már hosszan, váltakozóan magas és mély
hangokkal cifrázta az amúgy is kuszán keveredı dallamot. Erre
egy másik antroptera is kivált a vontatók közül, elvett társa
kezébıl egy almát és mohón beleharapott a húsos gyümölcsbe.
Alig nyelte le az elsı falatot, élénk szárnycsapkodással kísérve
mondanivalóját, halk fütyörészéssel közölt valamit a vörös
óriással.
— Lenyelem az oxigén tömlımet, ha ez a lakájféle többek
között nem azt fütyülte a gazdájának, hogy „alma" — álmélkodott
Gauer.
— Pontosan ezt a füttyjelet használta Szo-mi-do is, ha almát
kunyerált Dornedtıl.
— Hátha Szo-mi-dóval azonos ez a fickó? — tanakodott
Joroden.
— Próbálja csak elfütyülni a nevét!
Az elsı pillanatban ijesztı volt az a váratlan hatás, amit
Gauer fütyülése az antropterákból kiváltott. A pilóta ugyanis
nemcsak Szo-mi-do nevét fütyülte el, hanem gyorsan kiválogatva
szőkreszabott „szókincsébıl" az adott helyzethez legjobban illı
szavakat, majdnem egész tudományát elfütyörészte a nem
mindennapi hallgatóságnak. A madáremberek ugrálva, sipítva
tolongtak feléjük, úgyhogy Karren már egy riasztólövést akart
leadatni Eplennel. De ekkor felharsant a hatalmasan zengı
füttyszó és visszatorpantotta az elıre lóduló tömeget. A
gyümölcsöt kóstoló antroptera pedig Joroden felé fordult és
szárnyait meglendítve ezeket fütyülte feléje:
— Én... Szo-mi-do... Gyere ide...
Várt egy kicsit, de amikor látta, hogy Joroden nem mozdul,
odatotyogott hozzá, megfogta a karját, és gazdája elé vezette a
tétovázó földi embert.
— Do-la-mi... fütyülte az óriás elıtt meghajolva és azzal a
mozdulattal, melyet fogsága alatt már az embertıl tanult el, kissé
félénken mutatott egyik karmos ujjával a sárga és vörös
színekben tobzódó antropterára.
— Do-la-mi... — ismételték Gauer és Joroden a dallamosan,
tisztán csengı hangokat és önkéntelenül meghajtották fejüket a
fejedelmi megjelenéső, idıtlenül öreg vénuszlakó elıtt.
HARMADIK RÉSZ
A HÚR ELPATTAN
 RÉSZLET LONG KAI-TIAN NAPLÓJÁBÓL

„... Mintha nem csupán három rövid esztendı, hanem három

évtized telt volna el azóta, hogy a Földön utoljára ragyogtak rám
felhıtlen, kék égrıl napsugarak. Nyár és ısz, tél és tavasz
váltották közben egymást ott messze a mi világunkban, a
termeszei öröktıl való törvényei szerint nyíltak a virágok és
hullottak a falevelek, hó takarta be a szántóföldeket és forró
homokfelhıket sodort magával a tomboló szélvihar. Most úgy
tőnik, csak álmomban jártam egykor a földi tájakon, mintha
valójában sohasem kóstoltam volna friss forrásvizet, és sohasem
simogattam volna hőséges barátom, az én kedves kutyám
selymes fekete szırét...
Mi is történt a három év alatt itt a Vénuszon? Mit és mennyit
tudnak az expedíció sorsáról földi megbízóink, mit hallott felılünk
a fıbiztos, aki olyan féltı gonddal, annyi munkával és szeretettel
készítette elı a mi nagy utazásunkat? Tudják-e azok a tisztahitő
emberek, hogy a meghódított bolygón gondolkodó lények ezrei
nyögnek és pusztulnak Joroden ostorának kemény csapásai
alatt, hogy a Vénusz egykori urai leigázottan, karámokba zárva
mossák a homokból a súlyos, hidegfényő platinarögöket? Sejtik-e
odaát, hogy hamarosan ember ember ellen fog itt harcolni?
Az antropterák földjét ma már az ember uralja. A sziklás
hegycsúcsok mögé zárt városnak már nincs titka elıttünk, az
elszórt településekrıl szigorúan ırzött táborokba hajtották a
bolygó ıslakóit. Pontosan meghatározott mennyiségő munkát
kell ott egy-egy vénusznap alatt elvégezniük, hogy megkapják
szőkös, szerény élelmüket. Szárnyaik megbéklyózva, esetlen
lábukat véresre marják a víz alatt rejtızı éles szikladarabok,
rothadó növények bőzétıl dögletes mocsarakban tengetik
életüket a ködtenger végtelen szabadsághoz szokott gyermekei.
Beszámolt-e rádióján keresztül minderrıl Joroden professzor?
Megtudják-e majd a Földön valaha is az igazat? Amióta az
expedíció megérkezett, a — professzoron kívül senki sem
beszélhetett a holdtámaszponttal vagy az őrállomás
személyzetével...
Katrinát az utashajóba zárva ırzi Joroden. Így tartja féken
Karren mérnököt, és ezzel zsarol minket is, akik még nem
hódoltunk be neki. Hiába van fegyver a kezünkben, hiába
támadnánk meg a gyalázatost egy óvatlan pillanatban, tehetetlen
foglya biztosabban védelmezi ıt, akár egy egész hadsereg.
Megmondta, hogy megölik a lányt, ha neki vagy cinkosainak akár
csak hajuk szála is görbül!
Bennünk és körülöttünk olyan bizonytalan minden, mint a fák
és a hegyek ködben elmosódó körvonalai. Mély álomba süllyed a
világ, ha leszáll a hosszú éjszaka, a végtelen sötétben csak a
bíborszínő tó szigetének tátongó katlanában világít rıtvörös
fénnyel az izzó láva. Itt raboskodik Do-la-mi, a fejedelmi bölcs,
innen hordják szét az új tüzet a barlangok lakói, ha megvirrad
felettük a hajnal. Egyenként adja kezükbe Do-la-mi a szent tőzön
meggyújtott fáklyákat, mellyel otthon lángra lobbantják a
tőzhelyekre készített gyantás fadarabokat...
De már csak a gyengék és betegek gubbasztanak a
szomorúan pislákoló tüzek körül, mert az erısek mind a
bányákban dolgoznak. Hártyás, áttetszı szárnyukat bontogató
kicsinyeiket már nem tanítják repülni szüleik, akik kurta nyelő
fejszék helyett most csákányokat markolnak és nehéz zsákokban
hordják halomra a platinával kevert homokot...
Ez lett hát a magasztos célból, ide aljasodott a legtisztább
szándék... Győlik a kitermelt platina, szolgák, és testırök serege
hódol már a kegyetlen zsarnok elıtt, de ı sem boldog...
Gyötrıdik, mert akit szeret, az győlöli és megveti. Igaz, hogy
gazdag, ha földi mértekkel mérjük az elıtte heverı kincseket, de
ezerszer gazdagabb nála Ralph Karren, akinek ugyan semmije
sincs, de szereti ıt az a lány. Tudom, hogy így van, mert láttam a
szemüket...
 VÉNUSZLAKÓK A FÖLDÖN

— İrültség, amire vállalkozni akar! — ugrott fel Karren és

mintha menekülne valami elıl, úgy rohant fel alá a szők
szobában. Hirtelen megtorpant és szembefordult Jorodennel.
— A hajtóanyag, ami még a vontatórakétában van, a legjobb
esetben is csak mintegy kilencszáz millió kilométerre elegendı.
Ha nem várjuk be a Vénusz átvonulását, ha nem ehhez igazodva
indulunk vissza, akkor múlhatatlanul elpusztulunk kint a
világőrben.
— A legközelebbi átvonulás csak öt év múlva következik be.
Nem várhatok addig!
— Legalább azt árulja el, miért akar ilyen ırült kockázatot
vállalni? — faggatta Jorodent szinte könyörögve Karren. — Mire
jó ez a sietség? Azt hittük, hogy ön...
— Nem érdekel, hogy mit hisznek, vagy mit gondolnak velem
kapcsolatban — vágott élesen Karren szavába a professzor. —
Annyit tudok, hogy győlölnek és bármilyen furcsán is hangzik, de
éppen ez az indító oka annak, hogy rövid idıre vissza akarok
térni a Földre.
— Nem értem...
Megvetı mosoly futott át Joroden elnyőtt, ráncoktól barázdált
arcán.
— Ha mással is törıdne, mint a motorokkal és mőszereivel,
akkor talán tisztábban látná a helyzetet. A legközelebbi
vénusznapon, hat táborban megosztva, már közel harmincezer
antroptera fog a platinalelıhelyeken dolgozni. Az a néhány
ember, akik eddig hőségesen kitartottak mellettem, kevés ahhoz,
hogy ezt a csőrhét féken tartsa...
— Csürhe? Miért beszél így róluk? Ártott akár egyik is önnek
vagy bármelyikünknek? Nem voltak szelídek és engedelmesek
még akkor is, amikor megszegte az egyezséget, amit Do-la-mivel
kötött?
— Egyezség! — nevetett fel Joroden. — Miben egyeztem én
meg velük? İk megengedték, hogy felkutassam a bolygót és
kitermeljem a platinát, amit találok. Az igaz, hogy munkájuk
fejében a kitermelt érc egy részét nekik ígértem, de hát még nem
győlt össze annyi, hogy azon már érdemes lenne osztozni...
— A „sok" és „kevés" nagyon bizonytalan fogalmak önnél,
Joroden professzor. Jó néhány olyan dolgot fel tudnék
hamarjában sorolni, ami nekem már régen sok, önnek pedig, úgy
látszik, még mindig kevés. Nem tart attól, hogy elpattan a
túlfeszített húr?
— Ha elpattan, majd összecsomózzuk! — legyintett
fölényesen Joroden. Felállt, a falba épített könyvszekrényhez
lépett és nézegetni kezdte a vaskos kötetek feliratait. Háttal állt
Karennek, amikor még odavetette: — Különben biztos vagyok
abban, hogy valaki segítségével bármikor meg tudom lazítani a
húrt, ha az esetleg kelleténél jobban kezdene feszülni...
 — Értem! — bólintott Karren és mint aki már távozni készül,
elnyomta cigarettáját az egyik hamutartóban. Az ajtóban azonban
megállt. Most szembe fordult egymással a két férfi.
— Még nem árulta el, hogy miért akar a Földre repülni.
Segítséget akar onnan hozni? Magához hasonló hajcsárokat
akar még ideszállítani?
— Nem sokra megy azzal, ha sérteget! — rántott a vállán
Joroden. — Már hozzászoktam ehhez... Egyébként valóban
„hajcsárokat", vagy ahogyan én mondanám: munkafelügyelıket
akarok magammal hozni a Földrıl.
— Nem fél attól, hogy a Népek Tanácsa tudomást szerez
viselt dolgairól? Gondolja, hogy vissza fogják a Vénuszra
engedni, ha megtudják, hogy milyen körülmények között
dolgoztatja itt az antropterákat?
— Csak annyit tudnak majd meg, amennyit én jónak látok
elmondani — válaszolta cinikusan Joroden. — Egyébként egy-
két antropterát is magammal fogok vinni, és amit a Népek
Tanácsa elıtt ık „mondani" fognak, azt majd én fordítom le
emberi nyelvre.
— És hogyan hallgattat el minket? Azt hiszi, hallgatni fogunk
azokról a szörnyőségekrıl, amiket itt láttunk és átéltünk?
— Az őrhajónak csak négy utasa lesz. Ön, aki a gépet vezeti,
azután Churan, Iklovszkij és én. Önt azonban indulás elıtt arra
fogja kérni Largot kisasszony, hogy hallgasson, mélyen
hallgasson és csak azt, és annyit mondjon el odaát másoknak,
amit és amennyit én megengedek...
— Nem megyek önnel, ha Katrina Largot nem lesz az
őrhajón!
— Gondoltam, hogy ez lesz a válasza... — bólintott Joroden.
— Ebben az esetben azonban kénytelen lennék Katrinát
magammal vinni, az őrhajót pedig Iklovszkij fogja vezetni. Lev
kiváló elektromérnök ugyan, de nem hiszem, hogy mint pilóta is
jól megállja majd a helyét. Ön talán nyugodtan rábízná Katrina
Largot életét?
— De hát értse meg végre, hogy minden mástól függetlenül a
vontató reaktora sem tud már annyi energiát kitermelni, amennyi
a jelenlegi Föld-Vénusz távolság áthidalásához szükséges.
— Egy zseniális elgondolás szerint, amit ön bizonyára még
nálam is jobban ismer — válaszolta nyomatékosan Joroden —, a
bolygóközi utazásoknál a reaktornak nem kell állandóan
üzemben lennie. Ha az őrhajó legyızte a Vénusz vonzerejét és
kilépett az őrbe, mindössze negyven millió kilométert kell
megtennie ahhoz, hogy elérje a Nap körül keringı Föld pályáját.
Itt irányt változtat és minimálisra csökkent sebességgel halad a
vele szemben közeledı bolygó felé. Ha a pálya valamelyik
pontján összetalálkoznak, és hatni kezd a Föld vonzóereje, akkor
ismét teljes energiával fog mőködni a reaktor, amelyikre most
már csak az a feladat vár, hogy elvigye a Holdig, és leszállás
közben fékezze a támaszponthoz közeledı őrhajó szabadesését.
Ugyebár ön is kivihetınek tartja ezt a megoldást?
 A mérnök megdöbbenve meredt Jorodenre, aki gyorsan
elfordult és látszólag figyelmesen böngészte tovább a könyveket.
— Ez... ez... — hebegett zavartan és percek teltek el, amíg
összeszedte magát és válaszolni tudott a professzornak:
— Hát nincs olyan aljasság, amit el ne merne követni?
Semmitıl sem riad vissza?
— Semmitıl, ami közelebb visz a célomhoz...
— Egy éve dolgozom ezen a megoldáson és alig néhány
nappal ezelıtt készültem el az utolsó számításokkal — mondta
csendesen Karren. — Senkivel sem beszéltem még errıl az
elképzelésemrıl. Sohasem hagytam elöl, amit megrajzoltam
vagy leírtam, gondosan elzárva ıriztem mindent a fiókjaimban.
Hogyan férkızött hozzá a fel jegyzéseimhez?
— Itt az íróasztal kulcsa... — dobta hanyagul Karren elé
Joroden a kis kulcsot. — Másodpéldány... Nyugodtan elteheti,
nekem már nincsen rá szükségem...

Félelemtıl remegve bújtak odúikba az antropterák, amikor a

lejtıs hegyoldalra épített kilövıpályáról dübörgı motorokkal
magasba szökkent a két acélkolosszus. Most Karren ült a
kormánynál és Joroden látta el mellette a másodpilóta feladatait.
Az őrhajó egyre fokozódó sebességgel törte át a Vénusz vékony
légkörét, azután teljes iramban száguldott tovább a földpálya
végtelen teret átszelı köríve felé.
A legnagyobb csillagászati feladat volt, amire Ben Joroden
most vállalkozott. Méterre és másodperc pontossággal kellett
meghatároznia a világőrben azt a pontot, ahol az őrhajó
keresztezni fogja a Nap körül keringı bolygó útját, és ahol majd
szembe kell fordulnia a feléje közeledı Földdel. A legkisebb hiba,
egy elvétett tizedespont a bonyolult számtengerben és az őrhajó
elszabadult meteorrá válik, melyet az útjába kerülı elsı égitest
magához ránthat vonzóerejével.
De sikerült! Sokkal rövidebb idı alatt, mint ameddig utuk a
Vénusz felé tartott, elérték a Holdat, ahonnan az őrállomáson
keresztül egy ködös, ıszi reggelen Joroden két antropterával
megérkezett az egyik földi repülıtérre. Szo-mi-do és egy Re-fa-
mi nevő vénuszlakó kísérték el a professzort a népek
közösségének fıvárosába. Iklovszkij és Churan a
holdtámaszponton maradtak, hogy ott egy pillanatra se tévesszék
szem elıl a csendes, magába zárkózott Karren mérnököt.
...Ralph Karren
hallgatott.
Hallgatott, mert ez
volt az ára Katrina
életének,
hallgatott, mert
halállal
fenyegették meg
ıt is, ha szóra
nyitja száját.
Munkába temetkezett hát, lázas igyekezettel tökéletesítette
őrhajóját, új mőszereket tervezett, hogy biztonságosabbá tegye
velük a teret átszelı gépek útját. Számolt, mért, adatokat győjtött
— és közben, ha néha megpihent, szeme sóváran tapadt egy
reszketı fényő, halvány csillagra. Ott ırizte Botka túszként a
lányt, akit mindennél jobban szeretett...
A Népek Tanácsának elnöksége fogadta Ben Joroden
professzort és a két antropterát, akiket kísérıjük és egyben
tolmácsuk, mint a vénuszlakók küldöttségét mutatott be az
elnöknek. Fogadás elıtt azonban Jorodennek az Őrhajózási
Fıbizottság elıtt számot kellett adnia arról, miért és hogyan
csempészte Katrina Largot asztronómust az őrhajóra és
részletesen tájékoztatnia kellett a Népek Tanácsát azokról az
eredményekrıl, melyeket az elmúlt évek alatt a Vénusz-
expedíció elért.
— Nem halogathattam akkor tovább az indulást — hazudta
Joroden szemrebbenés nélkül a Fıbizottság elıtt. — Amúgy is
rendkívül nyugtalanok voltak már az embereim. Tudták, hogy
mennyivel nagyobb lesz a vállalkozással járó, amúgy is nagy
kockázat, ha lekéssük az indulás szempontjából legkedvezıbb
idıpontot. İk követelték, hogy a lehetı leggyorsabban
gondoskodjam Arnold Bergan utódjáról és ezért nem maradt
idım arra, hogy válogassak a lehetıségek között. Ha a
Fıbizottság elé viszem a dolgot, napokig, esetleg hetekig kellett
volna várnunk a döntésre. Katrina Largot önként jelentkezett az
útra és miután az őrállomás válogatott személyzetéhez tartozott,
biztos lehettem abban, hogy minden szempontból megfelelı
útitárs lesz belıle. Nem is tévedtem, mert azóta felbecsülhetetlen
értékő szolgálatokat tett az expedíciónak... — tette még hozzá
elégedetten.
Könnyőszerrel kimagyarázta azt is, miért nem adta át az
expedíció vezetését Rahamának. Nem nagyon faggatták, hiszen
most mindenki a túlfőtött teremben is fázósan kuporgó
antropterákra volt kíváncsi. A két árva vénuszlakó csak addig
érezte magát boldognak, míg a köddel borított repülıtéren nem
zavarta szők látótérhez szokott szemüket a távolság, de ijedt
fütyörészésbe kezdtek, amint a reggeli napsütés felszippantotta a
könnyő ködöt. Csodálatosan félelmes látvány volt számukra a
légikikötı aranyos fényben tündöklı épületsora, a kötélkordon
mögött szorongó, beláthatatlan tömeg, amely tomboló
hangorkánnal fogadta az idegen bolygó soha nem látott,
fantasztikus kinézéső lakóit. Szo-mi-do és a riadtan nyüszítı Re-
fa-mi boldogan engedelmeskedtek Jorodennek, aki — látva
félelmüket — hamar az egyik várakozó autó felé tuszkolta ıket
és rájuk csapta a sőrőn lefüggönyözött gépkocsi ajtaját.
— Kicsi barlang... — fütyölték az antropterák megnyugodva,
és csak akkor kezdtek idegesen mozgolódni, amikor észrevették,
hogy az autó megindul alattuk.
A professzor elıadott, filmeket mutatott be, magyarázott,
rádión és televízión keresztül az emberek milliói hallgatták:
mennyivel szebb lett a vénuszlakók élete, mióta maguk közé
fogadták a Föld emberét... Milyen sokat tanultak tıle és milyen
örömmel várják azokat, akik a csodálatos gépeken ezután jönnek
majd el hozzájuk...
Senki sem tételezte volna fel, hogy Ben Joroden professzor
gyorsan pergı szavai nem az antropterák dallamos füttyjeleit
tolmácsolják. Nem is sejtették, hogy ezeknek a gyermeteg,
primitív lényeknek az agya még akkor sem tudná mindazt
felfogni, ami körülöttük történik, ha különös nyelvükre fordítva
hőségesen is tolmácsolná Joroden a hozzájuk intézett
kérdéseket. Bólintottak, ha rettegett uruk erre adott parancsot,
szárnyukat lengették, vagy ujjaikkal mutogattak, ha éppen ezt
kívánták tılük, hagyták, hogy kíváncsi tudósok bámulják,
vizsgálják, tapogassák ıket. Közben azonban senki sem törıdött
félelmet tükrözı, riadt szemükkel, hiszen csak Joroden értette
meg panaszos, szomorú fütyülésüket...

Ben Jorodent ünnepelte a világ. Kitüntetésekkel halmozták el,

örömmámorban úszott a földrész, melyet látogatásával
megtisztelt. Kilométer hosszú filmeket készítettek róla és
antropteráiról, akiket soha, egy pillanatra sem hagyott ırizet
nélkül. Megváltoztatva az egyes fogalmakat kifejezı hangképek
jelentését, hamis „szótárt" szerkesztett a vénuszlakók fütty
jeleibıl, így azután még azok sem fedhették fel a professzor
féltve ırzött titkát, akik a szótárból szerzett tudományukkal, saját
nyelvükön próbáltak beszédbe elegyedni az értetlenül
bámészkodó madáremberekkel.
A Népek Tanácsa hitt Jorodennek és rábízta, hogy maga
válogassa ki a jelentkezık százezrei közül azokat, akik
kalandvágyból vagy a gyors gazdagodás reményétıl feltüzelve
elsı telepesek akartak lenni a meghódított bolygón. A Népek
Tanácsa elhitte Joroden professzorinak, hogy nem tudósokra,
nem újabb biológusokra és botanikusokra van az új világnak
szüksége, hanem edzett, kemény pionírokra, akik szembe
mernek szállni a fehér levelő erdık gigantikus ıshüllıivel, akiket
nem riasztanak vissza a kopár sziklahegyek és a bőzös
mocsarak, akik tanítani és segíteni fogják a Vénusz szárnyas
népét.
Talán hónapokig ünnepeltette volna még magát földi
diadalkörútján Joroden, ha különös baleset nem éri két foglyát az
egyik ceyloni kikötıvárosban. A professzor egy este ırizet nélkül
hagyta szállodai szobájában az antropterákat. A sok utazástól és
a gyakori klímaváltozástól megviselt vénuszlakók egymáshoz
láncolva, némán gubbasztottak a sötét szobában, csak az utcai
ívlámpák visszaverıdı fénye világított a fehérre meszelt
mennyezeten. Lassan elcsendesedett a világ, a tengerpart
mellett kanyargó úton nagy ritkán harsant fel egy-egy elsuhanó
gépkocsi dudája.
Re-fa-mit ellenállhatatlanul vonzotta az ablak kivilágított
négyszöge. Ügyetlen kezével megpróbálta leoldani a derekára
csatolt, aprószemő láncot, és amikor ez nem sikerült neki, maga
után rángatva Szo-mi-dót is, az ablakhoz totyogott.
Kint ezüstös ragyogással csillogott a holdfénnyel behintett
tenger, hosszú, lágy hullámok hömpölyögtek ívelt háttal lustán a
part felé. A fekete égbolton szikrázó csillagok alatt, mint elsuhanó
hópelyhek, nesztelenül lebbenı szárnyakkal nagy fehér madarak
szálldostak.
Az ablakon át sötét árnyék vetıdött a szoba falára. Re-fa-mi
az ablakhoz tapadva, mozdulatlanul figyelte a kiterjesztett
szárnnyal elsikló árnyat és ısi, ösztönös indulat remegett fel
benne, amikor látta, hogy a hozzá annyira hasonló, csak nála
sokkal kisebb jószág szabadon szárnyalva eltőnik az éjszakában.
Kétségbeesetten dobolt hegyes karmaival a sima üvegen, éles,
visító füttye felverte az alvó szálloda csendjét és olyan erıvel
ütötte homlokát a csukott ablakhoz, hogy a bezúzott üvegtáblák
csörömpölve hullottak ki keretükbıl.
A törött ablakon át langyos levegı ömlött a gondosan lezárt
szobába, a szabadság részegítı lehelletét hozta magával az alvó
tenger felıl. A két vénuszlakó megfeledkezett a láncokról, amik
egymáshoz béklyózták ıket, feltörı vágyuk elmosta bennük
Joroden szigorú parancsát és a megnyílt résen át egyetlen
hatalmas lendülettel az eltőnt óriásdenevér után vetették
magukat.
Az éjszakai portás a szálloda fala mellett összetört
szárnyakkal, zúzott tagokkal talált a szökevényekre. És mire
Joroden professzor is elıkerült, már csak egy mozdulatlan,
groteszk hulla hevert a selymesen puha, gondozott pázsiton.
Mellette panaszosán nyüszítve nyaldosta mély sebeit Szo-mi-do,
aki csodával határos módon nem zúzta magát halálra, amikor
társához kötözve lezuhant a mélybe.
Re-fa-mi örökre a Föld lakója maradt. Kitárt szárnyait erıs
acélvázra feszítették, gondosan preparált bırét gyapottal tömték
feszesre, így ırizte meg ıt az utókor számára egy légmentesen
zárt üvegbúra alatt a népek fıvárosának múzeuma...
Szo-mi-do sebei lassan gyógyultak. Joroden alig várta ki, hogy
foglya kissé lábrakapjon, máris indult visszafelé, hogy a
magaválogatta új telepesek segítségével most már korlátlan
uralmat biztosítson magának az idegen bolygó leigázott népe
felett.
 SZÖKÉS A BARLANGVAROSBÓL

Trokov feltérképezte az átkutatott területeket és a térkép

alapján Joroden szétosztotta a platinalelıhelyeket a Vénusz új
telepesei között. Persze, az osztozkodás nem zajlott le kisebb
nagyobb összeütközések nélkül: a lelıhelyek nem voltak
egyformán dúsak, néhol könnyen hozzáférhetı, védett
szakadékokban találtak homok közé kevert platinarögöket,
másutt derékig gázolva a bőzös, nyálkás ingoványban, víz alól
kellett felszínre hozni az áhított kincset.
Joroden emberei felkutatták a távoli mocsarak közt, kopár
sziklahátakon tanyázó elszórt településeket és innen annyi
„munkaerıt" hurcoltak táboraikba, amennyit csak össze tudtak
terelni. Nagyhatású sugárszórókkal vadásztak az irgalmat nem
ismerı telepesek elıl most már iszonyodva menekülı
antropterákra, akiket azután behasított, bénán csüngı
szárnyakkal hajtottak az árammal telített drótsövények mögé.
Senki sem tartotta számon, hány vénuszlakó pusztul el a rossz
táplálék, a kíméletlen hajsza következtében, Joroden minden
eszközzel, ha kellett akár erıszakkal is megakadályozta, hogy
Karrenék meglátogassák egyik vagy másik bányát. Szigorúan
megtiltotta, hogy a terepjárók és a koleopterek az ı engedélye
nélkül elhagyják a központi fekvéső barlangvárost, az újabb
felderítıutakra kiküldött expedíciókat is minden esetben vagy ı
maga, vagy néhány megbízható embere kísérte el útjukra.
Botka hőséges árnyként követte Jorodent mindenüvé.
Ellenırzı útjaikon gondosan lemérték a lelıhelyek raktáraiban
egyre növekedı platinakupacokat.
De hiába ontották magukból a Földrıl ideszállított mosógépek
a méret és minıség szerint osztályozott, minden mellékanyagtól
és szennytıl megtisztított ércet, Joroden még mindig nem volt
megelégedve.
— Kétszer ennyi platinánk lenne, ha éjjel is dolgoztathatnánk
ezeket a lomha dögöket — nézett mogorván egy kis csoport
antroptera után, akik a nehéz bırzsákokat cipelve, lassan
cammogtak a távolabb felállított mosógép felé.
— Korbáccsal sem bírom ıket megmozgatni, ha egyszer
bealkonyul — legyintett bosszankodva a telepes. — Lyukakat
ásnak maguknak a sárban, vagy összebújnak a bokrok alatt, és
olyan mozdulatlanul hevernek virradatig, mint a medve, ha téli
álmát alussza.
— Nem próbálhatnánk meg fénnyel becsapni ıket? —
kérdezte Botka.
— Fénnyel? Hogyan?
— Erıs ködlámpákkal világítanánk be az értékesebb
lelıhelyeket, ahol azután a vénuszéjszakák alatt is
dolgozhatnának. Az éjszakai csoport természetesen a
nappalokat aludna át, mikor a táborok amúgy is üresek és így
semmi sem zavarná pihenésüket... — tette még hozzá
szemforgató képmutatással Botka.
 — Nem is rossz ötlet! — kapta el Joroden rögtön a
gondolatot. — Az atommotorok úgy sincsenek kihasználva. Akár
több ezer lámpát is tudnának árammal táplálni, ha néhány
dinamót kapcsolnánk rájuk.
— Ehhez azonban megint Karren segítségére van
szükségünk — fintorgatta Botka bosszúsan az orrát. — Nem
tudom, kötélnek áll-e, ha megtudja, hogy mire akarjuk használni
az áramot.
— Bízza ezt nyugodtan rám! — nevetett fölényesen Joroden.
— Amit Katrina Largot kér tıle, az parancs a mi mérnökünk
számára. Katrina pedig nem ellenkezik velem...
— Még mindig azt hiszi az az ostoba, hogy a legközelebbi
őrhajóval visszatérhet a Földre? — kérdezte vigyorogva Botka.
Még mondani akart valamit, de zavartan lenyelte, amikor
észrevette Joroden dühös pillantását.
— Ha Largot kisasszony felgyógyul, akkor akár az elsı
őrhajóval visszamehet — mondta nyomatékosan Joroden. Aztán
a feszülten figyelı telepeshez fordult és magyarázkodva folytatta:
— Csillagásznınk ugyanis beteg és ezért nem hagyhatja el
egyelıre az utashajót. Tüdejét támadta meg a köd és orvosaink
szerint addig nem vállalhatja az utazás fáradalmait, amíg nem
javul kissé állapota.
— Hát bizony nem is embernek való ez a köd és ez a
tikkasztó meleg — bólintott megértéssel a telepes. — Hiába
cipelem én is éjjel-nappal orromon az oxigéntömlıt, néha úgy
kapkodom a levegıt, mint a szárazra vetett hal. Csak legyen
együtt a részem, rögtön hazamegyek.
— No, erre még várnia kell egy ideig — veregette meg
Joroden a telepes vállát. — Gondolom, maga is gazdag
emberként szeretne visszatérni a Földre, ha már egyszer
vállalkozott erre a veszélyes utazásra.
— Nem is hagyom addig abba, amíg a madaraim közül akár
egy is életben van, amelyiket már betanítottam a platinamosásra!
— intett fejével a telepes a mosógép mellett görnyedı
antropterák felé. — Csak az a baj, hogy úgy hullanak, mint a
legyek. Néha pedig megbolondulnak és ilyenkor talán meg is
támadnának, ha nem szegezném rögtön rájuk az elektromos
sugárzót. Szerencsére úgy félnek már az áramütéstıl, mint a
tőztıl. Menten szétszaladnak, ha meglátják kezemben a gépet.
— Ügyes ember maga, Gorko! — veregette meg Joroden
még egyszer a telepes hátát. — Látom, jól választottam, amikor
magát is bevettem az elsı telepesek közé. Csak így tovább
barátom és akkor több pénze lesz odaát, mint az összes banknak
együttvéve...
— Ön sem marad éppen szegény ember, Joroden professzor!
— jegyezte meg Botka, amikor elváltak a telepestıl és már
magukra zárták a koleopter fedelét. — A rész, amit magának
kikötött, jónéhányszorosa lesz annak, ami a telepeseknek jut.
 — Kaparj kurta, neked is lesz... — bólintott elégedetten
Joroden. — Miért, magának talán nem jut majd elég a kitermelt
platinából?
Már a barlangváros felett repült velük a gyors gép, amikor
Joroden ismét megszólalt: — Csak legalább egy szállítmányt el
tudnék már indítani a földre... Valami nincs rendben ezekkel az
antropterákkal, mindenütt azt hallom, hogy nyugtalankodnak.
— Néhányszor már móresre tanítottuk a berzenkedıket —
legyintett Botka. — Ha egyszer a földre kényszerítjük ıket, nem
sok bajt okoznak.
— Ki tudja, hány százezer vénuszlakó él azokon a vidékeken,
melyeket még nem kutattunk át? Ha ezek egyszer összefognak
és megrohannak bennünket... — Joroden megborzongott. —
Még gondolni sem jó erre...
— Ugyan, ki uszítaná ıket ellenünk? Ahhoz primitívek, hogy
tisztán együttérzésbıl megpróbálják a táborokból kiszabadítani
fajtestvéreiket. Do-la-mi pedig, az egyetlen, aki meg tudna
szervezni egy ilyen támadást, biztos ırizet alatt van a szigetén...

Joroden és Wittman kiléptek az utashajóból és beszélgetve,

lassan sétáltak az egyik lapos sziklatetın felállított hangár felé.
— Nem hiszem, hogy a Vénusz északi vagy déli pólusa
lényegesen hidegebb lenne, mint az egyenlítı környéke —
morfondírozott Wittman. — A bolygó belsı hımérséklete olyan
magas és a napsugarak hıhatását annyira közömbösíti a
ködtakaró, hogy véleményem szerint a felszínen nagyjából
mindenütt azonos hımérsékletnek kell uralkodnia.
— Ezek szerint feltehetı, hogy a sarki területek is lakottak? —
kérdezte rosszul titkolt mohósággal Joroden. — Lehetségesnek
tartja, hogy ott is találunk antropterákat?
— Ha feltevésem helyes, akkor a sarkokon ugyanolyan buja
növényzetnek kell lennie, mint errefelé. Flóra és fauna pedig
mindig együtt fejlıdnek — válaszolta meggyızıdéssel Wittman.
— Ahol növényzet van, ott feltétlenül kifejlıdik a magasabbrendő
állati élet. Miért ne élnének hát ott is antropterák?
No, akkor nem lesz hiány a munkaerıben! — dörzsölte
Joroden boldogan a kezét. — Valahogyan idecsaljuk ıket, amíg
repülni tudnak, arról pedig majd gondoskodnak a telepeseim,
hogy vissza már ne tudjanak szökni. Csak Karren ne
akadékoskodna annyit... Köti az ebet a karóhoz és az istennek
sem akarja üzembe helyezni az aggregátorokat. Hogy ı nem
segít legyilkolni az antropterákat... Mintha talán felfordulnának
attól a kis éjszakai munkától. Hiszen még nappal is olyan lomhán
mozognak, mint a tetvek...
Wittman féloldalról, undorodva nézett végig a professzoron.
— Még mindig nincs elég rabszolgájuk? Hány szerencsétlent
akar még megnyomorítani?
— Ugyan, ugyan, már megint ez a túlzott „emberszeretet".
Fizikus létére igazán reálisabban gondolkozhatna kollégám!
 Wittman
válaszolni akart, de
már nem volt kinek.
Joroden nekilódult a
hegyoldalnak, és
mint akit kergetnek,
úgy rohant felfelé a
csúszós sziklákon:
Wittman csak akkor
értette meg, hogy mi
történt, amikor
észrevette, hogy a hangár nyitott tetején át magasba szökken az
egyik koleopter és sivító zúgással eltőnik a felhık között.
— Valamelyik gazember megszökött — ordította dühtıl
eltorzult arccal a professzor és ökleit rázva rohant tovább a
hegytetı felé. Tudta, hogy a gépek napok óta startra készen
állnak a hangárban, hiszen éppen ı utasította Zappót: úgy
készítsen elı mindent, hogy bármelyik percben elindulhasson a
sarkokat átkutató expedíció.
Egy pillanatig abban reménykedett, hogy a másik koleopterrel
a szökevények után vetheti magát, de még közelébe sem ért a
hangárnak, amikor ismét felhangzott az éles zúgás és néhány
pillanattal késıbb a másik gép is a hegycsúcs fölé emelkedett.
A hangár egyik sarkában bezúzott fejjel, eszméletlenül hevert
Eplen fegyvermester, akivel Joroden az utóbbi idıben éjjel-
nappal ıriztette a koleoptereket.
A professzor rögtön Karrent kerestette és csak akkor döbbent
meg igazán, amikor megtudta, hogy a mérnök is a szökevények
között van.
— Ezt megkeserüli az a boszorkány! — tajtékzott és
hármasával ugorva át a lépcsıket, rohant az utashajó
obszervatóriumába. A nyitott ajtóban Churan fogadta, aki
csodálkozva meredt a levegı után kapkodó professzorra.
— Mi baj van? Hová siet ennyire?
Joroden félrelökte útjából Churant és csak a papírlapokkal és
rajzokkal teleszórt íróasztal elıtt torpant meg.
— Hol van Largot kisasszony? — kérdezte rosszat sejtve a
távírásztól.
— Hát hol lenne? Ahová ön Szo-mi-dóval együtt elvitette! —
válaszolta meglepetten Churan.
— Én vitettem el ıket? Megırült maga?
— Hát ki az ördög szólt fel telefonon alig félórával ezelıtt,
hogy Rahama feljön Katrina kisasszonyért és Szo-mi-dóval
együtt átkíséri ıket a külsı csillagvizsgálóba? Talán nem ön
telefonált nekem?
— Nem... — nyögte egy székre roskadva Joroden. — Nem én
voltam...
Felugrott.
 — Ez csak Maruzzi lehetett! Maruzzi utánozza ilyen
tökéletesen akárkinek a hangját. De most megölöm azt a
gazembert!
— Azt ugyan meg nem öli — szólt be a nyitott ajtón Botka, aki
Joroden utasítására eddig azt nyomozta, hogy összesen hányan
és kik szöktek meg a koleopterekkel. — Sem Maruzzit, sem
Rahamát nem találom. Velük együtt tőnt el Gauer és Zappo is.
Senki sem tudja, hová lettek...
Joroden elrévedt szemekkel, sápadtan bámult maga elé,
lehajtott fejérıl homlokába hullott hosszú, gondozatlan haja.
— Katrina...
Halkan, alig érthetıen suhant el a könnyő szó, mintha csak
elfojtott nyöszörgés buggyant volna ki az egymásra szorított
ajkak közül.
Bizonytalan ujjakkal még beletúrt az íróasztalon heverı
papírhalmazba, valamit a zsebébe győrt, aztán meggörnyedve,
tántorgó léptekkel kiment az obszervatórium ajtaján.
 A SZIGETORSZÁG LAKÓI

Kékesen csillogó, forró lángcsóvát húztak maguk után az

észak felé menekülı koleopterek. Útközben Karren érdekes
jelenséget figyelt meg: a motorok által kilövellt izzó gázfelhı körül
szétoszlott a túlhevült pára és a helyén olyan tiszta, átlátszó
levegıréteg képzıdött, hogy nagy távolságból is jól láthatók
voltak az elöl haladó gép egyes részei.
— Mi lenne, ha nagyobb körzetben páramentesíteném így a
légkört? — gondolta Karren. — Csupán a kisugárzott
hımennyiségtıl függ, hogy a hıforrás körül mekkora területen
oszlik el a köd...
Legszívesebben ott helyben rajztábla elé ült volna, hogy
mindjárt hozzákezdjen az ötlet kidolgozásához. De gondolatait
másfelé terelte Katrina, aki a szők ülésen elırehajolva, halkan a
mérnök fülébe súgott valamit. Karren elnevette magát és
hangosan válaszolt:
— Nem, ettıl nem kell félnie, Katrina! Ezen a téren Gauer
valóságos csodalény, egy eleven radarkészülék. Nincs az a köd,
amelyben biztosan el ne igazodna. Do-la-mi szerencsére elég
pontosan meg tudta határozni a sziget fekvését, olyan
részletesen leírta magát a szigetet, és a partot szegélyezı
hegyvonulatokat, hogy feltétlenül meg fogjuk találni a mi
antropteráink vízben élı fajtestvéreit.
— Kíváncsi vagyok erre a népségre — fordult feléjük Maruzzi
is. — Biológiai szempontból szinte elképzelhetetlen, hogy egy és
ugyanaz a faj két ennyire különbözı életmódhoz alkalmazkodó
törzsként fejlıdjön ki.
— Úgy tudom, ezek a szigetlakók mindössze annyiban
különböznek az antropteráktól, hogy kizárólag hallal
táplálkoznak. Lényeges különbséget jelent ez?
— Do-la-mi szerint olyan jól úsznak, hogy víz alatt is utolérik a
menekülı halat. Azok az antropterák, akiket mi ismerünk,
egyáltalán nem tudnak úszni.
— Kérdés, hogy miért nem? — vetette közbe Karren. —
Hátha csak lusták ehhez? Hiszen olyan könnyen és gyorsan
mozognak a levegıben...
— Do-la-mi úgy írta le nekem a „halevıket", hogy éppen
annyira otthonosak a levegıben, mint a vízben vagy a
szárazföldön. Gyümölcsöt pedig azért nem esznek, mert azon a
vidéken semmilyen gyümölcs sem terem.
— Milyennek képzeli ıket?
— Feltétlenül kisebb és egészen más formájú szárnyuk lehet,
mint az antropteráknak. Ahhoz, hogy a halat el tudják kapni a
vízben, igen gyorsan kell úszniuk, márpedig olyan szárnyakkal,
mint amilyenek például Szo-mi-dónak is vannak, képtelenek
lennének erre...
 — Lehetıleg lakatlan területen szálljon le — figyelmeztette
rádión keresztül Karren Gauert, aki a másik gépet vezette. —
Nem szeretném, ha rögtön egy sereg „halevı" támadna ránk...
— Szo-mi-do azt mondja, hogy ha leszálltunk, tegyük ıt ki a
gépbıl, mert elıször egyedül akarja felkeresni a szigetlakók
tanyáját.
— Nem fél Szo-mi-do, hogy megölik? Do-la-mi nem valami
barátságos népségnek tartja a szigetlakókat.
Rövid csend után, mialatt csak néhány elmosódó fütty
szőrıdött át a hangszórón, ismét jelentkezett Gauer:
— Hát Szo-mi-do sem egészen biztos abban, hogy épen
megússza a követjárást. İ is úgy tudja, hogy nagyon vadak és
hamar végeznek az idegennel, aki a szigetükre téved. De azért
megpróbálja...
— Derék fickó ez a Szo-mi-do! A mi nevünkben is szorítson
vele kezet — mondta nevetve Maruzzi.
— Mondja meg neki, hogy La-re-mi nagyon félti ıt és kéri,
hogy vigyázzon magára... — szólt Katrina is a mikrofonba.
— Nem fél... La-re-mi... — hallották a hangszóróban Szo-mi-
do válaszát. — Sok... halevı... jön... segít...
— Ne félj, La-re-mi, sok halevı jön majd segítségünkre... —
fordította át szavakra Szo-mi-do füttyjeleit Karren. Töprengı,
fáradt volt a hangja, amikor ismét megszólalt: — Hát nem
szörnyő, hogy vénuszlakókkal, még ezek közül is a barbárokkal
kell szövetkeznünk saját fajtánk ellen? — kiáltott fel keserően. —
Talán soha nem kerül erre sor, ha nem tervezem meg az
őrhajót...
— Akkor más tervezte volna meg és akkor talán most csak
csupa Joroden lenne a Vénuszon... — válaszolta csendesen
Katrina, és félénk, bátortalan mozdulattal Karren kezére tette a
kezét.
Maruzzi az egyik ablakon keresztül mélyen elmerülve nézte a
ritkás ködön áttetszı hegycsúcsokat. Amikor Karren észrevette,
hogy a biológus nem figyel rájuk, hátranyúlt és megsimogatta
Katrina haját.
— Igaz, hogy ha nem így történik, minden, akkor talán
sohasem találkozom veled... — súgta gyengéden. — Mindenért
kárpótol, hogy szerethetlek téged...
— Vigyázzon a gépre... Ralph... — súgta vissza Katrina.
Mintha kóstolgatná a szó ízét, úgy mondta ki a mérnök nevét. Az
elengedte a kormányt és teljesen hátrafordult.
— Mozdulatlanul állunk a levegıben, semmit sem kell
csinálnom, amíg Gauer jelzést nem ad. Addig mind a két kezem
szabad...
Maruzzi megfordult és mondani akart valamit, de ijedten kapta
vissza a fejét. És nézte, nézte a kint kavargó tajtékzó ködtengert,
amíg — Gauer jelzése szét nem rebbentette a két összehajló
fejet..
— Jöhetnek utánam — hívta ıket a pilóta —, mi már lent
vagyunk. A radar nem jelez a közelben mozgást.
 — Szo-mi-do elindult?
— Nem, meg akarja várni magukat. Az a gyanúm, hogy
személyesen akar La-re-mitıl elbúcsúzni.
— Mondja meg neki, hogy el ne induljon, amíg le nem
szállunk mi is — kérte Katrina. — Hátha nem látom többé az én
hőséges pajtásomat...
— No, akkor igyekezzenek lefelé. Karren vigyázzon, hogy a
gép ki ne lépjen az irányzósugár kévéjébıl!
A mérnök csak a radarernyın ellenırizhette a vakrepüléssel
leereszkedı koleopter útját. De Gauer radarkészülékének
irányzósugarai olyan pontosan vezették, hogy néhány
másodperc múlva baj nélkül, lágy zökkenéssel ık is földet értek a
buján tenyészı fehér levelő bokrokkal borított síkságon.
— Végre egy hely, ahol nem izzad örökké az ember —
fogadta ıket szélesen vigyorogva Zappo. — Szo-mi-do csak úgy
reszket a hidegtıl, az orrát sem akarja kidugni a koleopterbıl.
Sipákol, nyivákol... az ördög tudja, mit akar mondani!
— Mennyivel hővösebb van, mint a barlangváros környékén.
— csodálkozott Maruzzi is. — Úgy látszik, nagyon közel lehetünk
már a sarkhoz.
— Én csak annyit tudok, hogy a hangártól idáig majdnem
pontosan egy mágneses pólus felé repültünk — mondta Gauer.
— Azt persze már nem tudom, hogy ez a pólus egybeesik-e a
Vénusz valamelyik földrajzi sarkával.
— Milyen könnyen meg lehetne ezt állapítani, ha lenne egy
radartávcsövünk — mondta elszontyolodva Katrina. — A köd
miatt így semmilyen mérést sem tudunk végezni...
— Nézzék csak ezt a furcsa növényt! — figyelmeztette ıket
Maruzzi a majdnem térdig érı, húsos levelekre, melyek
sugárszerően szétágazva, úgy meredtek fel az óriási dinnyékhez
hasonló gumókból, mint egy sündisznó tüskéi. — Csak úgy
fröcskölik a levüket, ha az ember rájuk tapos. És milyen hegyes
tüskék borítják a leveleket! Olyan átlátszóak és kemények, akár
az üveg.
— Sehol egy fa vagy bokor. Kár, hogy a ködtıl itt sem látni
valami messze. Vajon mindent ilyen sás vagy kaktusz, vagy mi
lehet ez — borít? — tanakodott Rahama. — Nem valami
kellemes lenne egy hosszabb úton át ezeken a gumókon
bukdácsolni...
— Hiába invitálom Szo-mi-dót, a világért nem akar kimászni a
gépbıl — szólt ki a koleopter nyitott ajtaján Gauer. — Fütyörészik
valamit, de semmit sem értek belıle.
— Majd én beszélek vele! — indult Katrina a koleopter felé.
De alig tett néhány lépést, megbotlott, és ha Rahama idejében el
nem kapja, arcra bukik a hegyesen felmeredı, tüskés levelek
közt.
A többiek talán fel sem figyeltek volna a kis balesetre, ha a
koleopter felıl ugyanekkor fel nem harsan Szo-mi-do
kétségbeesett, vijjogó füttye. Az antroptera csak akkor nyugodott
meg, amikor látta, hogy Katrina ismét biztosan áll a lábán és
most már óvatosan. lépegetve közeledik a gép felé. Katrina
felkapaszkodott a keskeny acéllétrán és csakhamar élénk
beszélgetésbe merült a kézzel-lábbal magyarázó, szakadatlanul
fütyülı Szo-mi-dóval.
— Vigyázzanak, nehogy puszta kézzel érintsék ennek a
növénynek a levelét — szólt ki Katrina a gépbıl. — Szo-mi-do azt
mondja, hogy meghal, akit ezek a tüskék megsebeznek. Ezért
nem akar kiszállni a koleopterbıl...
— No hiszen jó helyre csöppentünk megint! — sóhajtott
Zappo. — Most még csak az hiányzik, hogy a halevık is a
nyakunkra másszanak...
— Elı vannak készítve a sugárszórók? — kérdezte Karren.
— Azok is, meg az elektromos sugárzók is. De mit érünk
ezekkel, ha tömegesen támadnak ránk? — legyintett Zappo.
— Hát igen, akkor nincs sok reményünk — bólintott Karren.
— De talán Szo-mi-do le tudja szerelni ıket és megmagyarázza
nekik, hogy nem ellenségként jöttünk közéjük.
— Elhiszik ezt nekünk, ha már tudnak Joroden
platinabányáiról? Jogosan feltételezhetik, hogy újabb lelıhelyek
után kutatunk és a táborokban rájuk sem vár majd jobb sors, mint
az antropterákra...
Maruzzi kibújt a koleopterbıl és vigyázva kapaszkodott le a
létrán.
— Azt hiszem, megértettem, hogy mit akar mondani Szo-mi-
do — jelentette. — Azon a vidéken, ahol ilyen tüskés növény
terem, sohasem járnak a szigetlakók. „Gyilkos virágok
temetıje..." talán ezekkel a szavakkal tudom a legjobban
visszaadni azokat a füttyjeleket, melyekkel Szo-mi-do ezt a
síkságot megnevezte. Valamilyen rögtön ölı mérget
tartalmazhatnak ezek a levelek, amitıl azonnal elpusztul, akit a
tüskék megszúrnak. És olyasmit is magyaráz még, hogy a
szigetlakók a „virágok" fölé szállnak foglyaikkal, és megkötözve a
tüskés levelek közé ejtik ıket...
— Mihez kezdjünk most? — kérdezte tanácstalanul Rahama.
— Felszállunk, és olyan helyen kötünk ki, ahol szelídebb
virágok illatoznak! — válaszolt nevetve Gauer. Majd
elkomolyodva folytatta: — Annyit én is megértettem Szo-mi-do
elıadásából, hogy a szigetlakók a parti hegyek közt, a tó vagy
tenger felé nyíló barlangokban tanyáznak. Ott kell valahol
leszállóhelyet keresnünk, mert ezen a „temetın" át gyalog
sohasem jutunk el hozzájuk.
A tányér alakú, lapos gépek rövid repülés után egy kemény
homokpadon kötöttek ki, amely szélesen hajló ívet kanyarítva
nyúlt el az opálosan fénylı vízben.
Amint elhalt a motorok zaja, mély, morajló zúgás ütötte meg a
kutatók fülét.
— Ez már megint mi lehet? — borzongott Zappo. —
Hullámtörés zaja lenne?
 — Egy parányi szellı sem borzolja a vizet — csóválta a fejét
Maruzzi. — Különben is, a hullámtörésnek egészen más hangja
van. De nem érzik, mintha néha kissé megremegne a talaj...
— Egy mőködı tőzhányónak kell a közelünkben lennie —
szólalt meg Rahama, aki eddig feszülten figyelte a hol
erısebben, hol gyengébben hallatszó, félelmes morajlást. — Ha
a hang erısödik, majdnem ugyanakkor a homokpad is remegni
kezd alattunk...
Hallgatva figyeltek most már mindnyájan és egyszerre
kiáltottak fel, amikor egy különösen erıs dörej után valósággal
imbolyogni kezdtek mögöttük a parti hegyek meredeken felnyúló
sziklacsúcsai.
— Barátságosabb vidéken is lakhatnának ezek a „halevık" —
igyekezett félelmét mosolygás mögé rejteni Katrina.
— Majd csak megegyezünk valahogyan velük — simogatta
meg a lány keskeny vállát Karren. — Kérdezzük meg Szo-mi-dót.
hátha most már hajlandó nekivágni az útnak.
Rövid füttypárbeszéd után Maruzzi jelentette, hogy az
antroptera azonnal indulni akar.
— Csak arra kér minket — tette még hozzá a biológus —,
hogy amíg vissza nem jön, ne mozduljunk el a gépek közelébıl.
És ha közben a szigetlakók ránk találnának, akkor üljünk be a
gépekbe, zárjuk magunkra az ajtókat és még akkor se
használjunk ellenük fegyvert, ha esetleg megtámadnak
bennünket.
— Ilyen könnyelmő ígéretet aztán nem teszek, akármilyen
szépen is kér erre Szo-mi-do — tiltakozott Gauer. — Csak nem
hagyom magam agyonveretni ezektıl a vadmadaraktól, vagy
vadhalaktól, vagy micsodák ezek! Mit csinálunk, ha kárt tesznek
a koleopterekben? A gépek nélkül még a barlangvárosig sem
jutunk el többé!
— Bízzunk abban, hogy nem vesznek észre, amíg Szo-mi-do
beszélni nem tud velük... — Maruzzi elhallgatott, mert az
antroptera melléje totyogva szelíd, szinte hízelgıén hangzó
füttyjelekkel kért valamit tıle.
— Jól van, öreg! — mosolyodott el meghatottan Maruzzi,
amikor megértette, mit akar Szo-mi-do. — Azt kéri — fordult
magyarázóan a többiek felé —, hogy adjak neki búcsúzóul
néhány almát és simogassam meg a fejét.
— Gyere ide Szo-mi-do! — hívta kedveskedve Katrina is az
antropterát, és ı is megsimogatta a tapadós bırrel borított, rút
arcot. — Siess vissza, mert nagyon hiányzol majd La-re-minek...
Ha a füttyjelek közé kevert szavakat nem is értette Szo-mi-do,
jól megértette Katrina mosolygó szemét. Boldogan meglengette
szárnyát, tarsolyába dugta a Maruzzitól kapott almákat és
magasba szökkenve, hatalmas szárnycsapásokkal repült el a
homályos messzeségben hallgatagon terpeszkedı hegyóriások
felé.
Csigalassúsággal múlt az idı. A sarki felderítıútra elıkészített
koleopterek szerencsére nemcsak ennivalóval voltak bıven
ellátva, hanem magukkal hozták azt a sok mőszert és különféle
kutatóeszközt is, melyeket az expedíciós útra kijelölt tudósok
csomagoltak maguknak a gépekbe. Maruzzi elıkeresett egy
horgászfelszerelést és most azzal ütötte el az idıt, hogy a
többiek nagy érdeklıdése mellett soha nem látott formájú
víziállatokat rángatott ki horgával a zavaros, langyos vízbıl.
Némelyik olyan volt, mint egy vastag, fehér szalagból csavart
dugóhúzó, ökölnyi fején, mint valami koszorú, apró gömbökben
végzıdı, hajlékony csápok sorakoztak. Szája helyén nyálkás,
kerek szívókorong vöröslött, egyetlen szeme dülledten meredt
elıre a szüntelenül mozgó, hajladozó csápok közül.
Amikor Maruzzi kiszabadította a csápok közé akadt horgot és
undorodva eldobta a csapkodó hüllıt, az villámgyorsan pergetni
kezdte magát a sima homokon és visszahemperedett a vízbe.
— Az apád... — bámult Zappo káprázó szemekkel a gyengén
győrőzı vízre. — Nem sajnálja, hogy megszökött? Ilyen
csodabogarat még egyet sem láttam a spirituszos üvegekben!
— Itt a másik! — rántotta ki a horgot máris Maruzzi. —
Hozzanak ide gyorsan egy üveget a koleopterbıl...
A hosszú zsinóron ide-oda lengett az állat vonagló teste. A
horog furcsa módon megint a csápok között akadt meg a fejet
borító laza, szivacsos bırben.
Zappo már hozta az üveget, amikor a ködbıl villámsebes
zuhanással egy sötét test csapott le és mire feleszméltek, már
csak egy kis ottmaradt húsfoszlány bizonyította, hogy a
zsákmány az elıbb még Maruzzi horgán ficánkolt.
— Akármi volt ez, jól megtanult repülni! — kiáltott fel a
legteljesebb elismerés hangján Gauer. — Ha nem a saját
szememmel látom, sohasem hiszem el, hogy valami ilyen
sebesség mellett ilyen éles szögben tudjon megfordulni a
levegıben.
Gyorsan csapkodó szárnyak suhogó zajával telt meg
körülöttük a levegı. Az ólomszürke göngyölegekben hömpölygı
ködbıl elmosódó árnyak suhantak elı, a fövényt súrolva, mint
kilıtt nyílvesszık siklottak el a gépek felé rohanó lábak mellett.
Aztán könnyedén a víz fölé lendültek, és fehéren porzó
habcsíkokat húztak a selymesen sima, fényes tükrön.
Nem volt sok értelme a menekülésnek. Százszor is
végezhettek volna a néhány emberrel a szigetlakók, amíg
egyenként felkapaszkodnak a meredek acéllétrákon, és magukra
tudják zárni a biztonságot nyújtó csapóajtókat. Sugárszóróik a
koleopterekben maradtak, csupán Gauernél volt egy elektromos
sugárzó, de ennek most nem sok hasznát vették volna.
— Maradjunk együtt, és lassan húzódjunk a gépek felé —
tanácsolta Rahama. — Ha odaértünk, Katrina rögtön másszon fel
a létrán és szórjon közéjük egy láda gyümölcsöt. Talán...
De Rahama ötlete visszafelé sült el és még szerencséjük volt,
hogy nagyobb baj nem lett a dologból. Katrina ugyanis
sietségében éppen egy citromosládát talált felbontani és úgy
látszik, a savanyú gyümölcs nem felelt meg a szigetlakók
ízlésének. A mohón felkapott citromok hamarosan sőrő
záporként hullottak rájuk vissza és tompa puffanásokkal
loccsantak szét a koleopterek acéllemezekkel burkolt fedélzetén.
— Ilyesmibıl egyszer már kivettem a részem — kapkodta
fejét a citromok elıl mérgesen Gauer. — Ha büdösek is, de
legalább puhák voltak azok a tökök, amikkel akkor az antropterák
megdobáltak. Mindjárt a fejszék következnek...
Lehetséges, hogy ez a kaland is rosszul végzıdik, ha Szo-mi-
do egy nagy sereg szigetlakó kíséretében, idejében vissza nem
ér hozzájuk. Karrenék szorultságukban már a gépek alatt, a
leszállótalpak közé bújva kerestek menedéket, amikor a
magasban felvijjogott Szo-mi-do hívó füttyjele. Maruzzi
merészkedett ki elsınek a biztonságot nyújtó fedezék mögül.
Földbe gyökerezı lábakkal állt meg odakint a biológus. Lassú
lebegéssel éppen akkor ereszkedett le a homokpadra Szo-mi-do,
mögötte, ameddig csak látni engedte a köd, sőrőn rajzottak a
magányos sziget förtelmes külsejő lakói.
Most értette csak meg Maruzzi, miért vonakodott Do-la-mi
attól, hogy segítségül hívja ezt az elkülönülten, zárt közösségben
élı, szigetlakó népet. Szinte kedvesnek, majdnem szépnek tőnt
most elıtte Szo-mi-do nyomott bulldogarca, értelemtıl csillogó,
fekete szeme és az a torz nevetésre nyíló húsos száj, amely már
az embertıl tanulta el a nevetés tudományát.
Ijesztıen visszataszítóak voltak ezek a szigetlakók.
Rokonságuk az antropterákkal nyilvánvaló volt ugyan, de
mégsem hasonlítottak azokhoz semmiben. Ráncos, szürke bırrel
fedett koponyájuk csúcsban végzıdött, mint egy pásztorsüveg,
aránytalanul nagy szájuk valósággal kettéválasztotta arcukat,
melynek alsó részét teljesen elfedték a felsı állkapocsból kinyúló,
hosszú, hegyes fogak. A koponya hátsó részén a tarkó és a
vállak közt feszülı, háromszög alakú bırlemezek összenıttek az
élesen hátracsapott szárnyakkal, úgyhogy Maruzzi a levegıben
szállongva olyannak látta ezeket a förtelmes lényeket, mintha
tompa hegyő, vaskos, rövid nyílvesszık röpködtek volna felette.
Szárnyuk leginkább a földi tengerek repülıhalainak szálkás,
merev uszonyaihoz hasonlított, a vizenyıs, színtelen szemgolyók
szemhéjak nélkül meredtek ki arcukból. Nekik is három ujjuk volt,
mint az antropteráknak, de ezek közvetlenül a szárnyak tövébıl,
majdnem a vállukból nyúltak ki és sokkal hosszabbak voltak, mint
az antropterák ízelt, karmos ujjai.
— Nézzék Szo-mi-dót, valóságos férfiszépség ezek mellett a
szörnyetegek mellett — szólalt meg Maruzzi mögött Zappo, aki
közben az egyik koleopterbıl kiadogatta a sugárszórókat és a
többiekkel együtt most már felfegyverkezve csatlakozott
Maruzzihoz. De a biológus se nem látott, se nem hallott.
— Csodálatos! — csapta össze gyönyörködve a kezét. —
Szárnyas halemberek. Repülnek, úsznak és járnak!
Tökéletesebb lényeket már nem alkothatott volna a természet.
— Akkor már inkább ilyen tökéletlen maradjak, amilyen
vagyok! — tiltakozott Maruzzi elragadtatott megállapítása ellen
Zappo. — Járni meg úszni így is tudok, ha meg repülni akarok,
akkor beülök egy koleopterbe...
Csak akkor tőnt fel igazán, hogy milyen nehézkesen és
ügyetlenül mozognak széles talpaikon az antropterák, amikor
Szo-mi-do az egyik szigetlakó, vagy ahogyan Maruzzi rögtön
elkeresztelte ıket: ichthoptera kíséretében feléjük totyogott. A
szárnyas hal járása egyenletes, majdnem könnyed volt, a
hosszú, keskeny lábfejek biztosan lépegettek a nedves, kemény
homokon.
Szo-mi-do közvetítésével azonnal meg is kezdték a
„tárgyalást". Az ichthopterák hajlandók voltak arra, hogy
Karrenékkal együtt megtámadják a bányatáborokat és
kiszabadítsák megnyomorított fajtestvéreiket, de viszonzásul azt
követelték, hogy a Föld emberei soha többé ne jöjjenek az ı
szigetükre, és minden vénusznap hajnalán annyi édes
gyümölcsöt küldjenek nekik, amennyit tíz erıs antroptera a
levegıben szállva magával tud vinni...
Az ichthopterák is füttyjelekkel beszéltek egymással, de a
hang, melyet erısen megszőrtek és eltorzítottak a szájnyílás elé
hajló fogak, inkább váltakozó hangmagasságú sziszegés, mint
fütty volt. Ennek ellenére az egyes fogalmak megjelölésére
majdnem ugyanolyan hangképeket használtak, mint az
antropterák. Így azután nemcsak Szo-mi-do, hanem Maruzzi is jól
megértette ıket.
A Föld emberének nyelvére lefordítva körülbelül így végzıdött
a tárgyalás:
— Mikor indulhatnánk el a barlangváros felé? — rakta össze
a kérdést ragozatlan tıszavakból Maruzzi.
— Most rögtön! — válaszolt sziszegve Szo-mi-do kísérıje és
mintha nyomatékot akarna adni kijelentésének, erıset dobbantott
lábával a kemény homokon.
— El fogjuk érni sötétedés elıtt a barlangvárost? — faggatta
tovább az ichthopterát Maruzzi.
— Mielıtt fekete lesz a köd, kiszabadítjuk Szo-mi-do
testvéreit...
— Mivel fogtok harcolni? Van fegyveretek?
Az ichthoptera rengeteg apró ízületbıl összerakott uiiai
kígyózó mozdulattal nyúltak hátra és a csapott szárnyak mögül
egy szigonyhoz hasonló szerszámot húztak elı. Laposra
kovácsolt, éles hegyével gonoszul veszedelmesnek látszott a
primitív fegyver.
— És ha már szabadok lesznek Szo-mi-do testvérei, újra
visszajöttök ide? Vagy velünk maradtok a bíborszínő tó
völgyében?
— Mi ırizzük a szigetet, ahol a gyilkos virágok nyílnak. Ránk
vigyáz a hegy, amelyiknek a csúcsán akkor is világít a tőz, ha
mindent eltakar a fekete köd. Itt meleg a föld és hővös a levegı.
Vissza fogunk jönni a virágokhoz és az örökké morgó hegyhez...
— Hol van az a hegy?
 Az ichthoptera szárnya meglebbent és hosszú ujjai a part fölé
meredı szirtekre mutattak:
— Arra... messze...
A tétova ujjak még ott táncoltak Maruzzi arca elıtt, amikor a
láthatár alól vörösen izzó tőztorony csapott magasba. Rıt
fényözön árasztotta el a tenger hullámokkal fodrozott,
nyugtalanul remegı tükrét. Iszonyú csattanás dördült a sziget
felıl. Maruzzi lába alatt megrendült az alig feldomborodó
homokpad és az ólomszürke eget fekete felhıroncsoktól őzött,
menekülı ichthopterák serege lepte el. Zúgott, bömbölt,
harsogott körülöttük minden, kénszagú, nedves pernye hullott a
felhık közül és néhány pillanat alatt szurtosan-feketére festette
az égnek fordított, halálsápadt arcokat.
— Meneküljetek!... — üvöltött fel Zappo. Ahogy csak lábai
bírták, rohanni kezdett a közeli sziklapart felé. A tengeren
fehéren tajtékzó, roppant hullámfal torlódott a láthatár elé és
szinte nesztelenül, csupán halkan suhogó ködgomolyokat
taszítva maga elıtt, ırjöngı iramban nyargalt feléjük. A sekély
parton egy rövid pillanatra még megtorpant a kékesen szürke,
áttetszı víztömeg, aztán mindent maga alá győrve omlott a lazán
szétmálló, keskeny homokzátonyra.

Gauer és Zappo egymást segítve kapaszkodtak a hegyes

csonkokkal csipkézett, meredek sziklafalba. A rájuk zúduló
áradat rövid ideig kegyetlen erıvel szorította ıket az érdes, durva
kövekhez, aztán megenyhült a nyomás és örvénylı
víztölcsérekké sőrősödtek, majd elsimultak a háborgó hullámok.
A két ember görcsösen markoló tenyerébe mély sebeket
hasítottak az éles sziklák, ruhájuk cafatokban lógott testükön.
Késıbb második, majd harmadik hullámsor nyargalt végig a
haragvó tengeren. Amikor ezek is elvonultak, ájult
mozdulatlanságba dermedt minden. Süket csend borult a vízzel
átitatott, sötétszürke sziklákra.
— Élsz még?... — préselte ki fulladozva száján Zappo a
szavakat. Kinyújtotta sajgó ujjait és lassan lesiklott a puha, parti
homokra. Gauer renyhén elnyúlt teste két kiugró sziklatömb közé
ékelve hevert fölötte. Nagy nehezen félkönyökre emelkedett és
körülnézett. A zátonyon, kissé félrebillenve, már csak egy
koleopter állott. A másikat fellökték és elsodorták a hullámok,
most hanyatt fordulva, égnek meredı talpakkal hevert a part
közelében.
— Katrina... Karren... — tört fel a kiáltás Zappo torkából, de
saját füle is alig hallotta gyenge, reszketı hangját. Semmi sem
mozdult körülötte. Az ichthopteráknak még a lába nyomát is
elmosta a homokpadon átzúduló roppant víztömeg.
Zappo keserves erıfeszítéssel térdelt fel és hasát a
sziklafalhoz szorítva igyekezett kiegyenesedni. Tapogatózó ujjai
támaszt keresve siklottak végig a nyálkás, színtelen moszattal
borított köveken, de sehol sem tudtak megkapaszkodni. Fáradt,
agyonkínzott idegei felmondták a szolgálatot. Teste
megroggyant, sajgó homlokát a kıfalnak támasztotta és hörgı,
nehéz zokogás buggyant ki véres ajkai közül.
— Nyugodjon meg! Rögtön ott vagyok és segítek magának...
— csendült meg ekkor mögötte Rahama nyugodt hangja. Érezte,
hogy két erıs kar nyúl hóna alá és könnyedén talpra segíti.
A pilóta kábultan kapaszkodott Rahama zubbonyába:
— Mi van a többiekkel? — kérdezte. Feje erıtlenül bukott
Rahama széles, domború mellére.
— Ne aggódjon értük, mindnyájan megúsztuk ezt a váratlan
fergeteget — válaszolta. Kétségbeesetten nézett fel Gauer
mozdulatlanul csüngı, élettelen testére. — Ha nem rohannak úgy
el, amikor a hullámfal közeledett, hanem velünk együtt a
koleopterben keresnek menedéket, akkor most kutya bajuk se
lenne.
— De hiszen... — nyögte Zappo és remegı kezével a
felfordult, vízbe süllyedt gépre mutatott.
— Szerencsére mind a négyen a másik koleopterben
húzódtunk meg. De nézze csak, amott jönnek már... — mutatott
Maruzzira, aki nyomában Kariennel és Katrinával, futva
közeledett feléjük.
— Katrinával majd eltámogatjuk innen Zappót — fogadta ıket
Rahama —, maguk addig emeljék le Gauert a sziklafalról és
próbáljanak életet önteni bele. Remélem, nem történt komoly
baja...
A pórul járt pilótákat a koleopterhez cipelték, és egy nyitott
oldalajtón át beemelték ıket a szők utasfülkébe. Míg Maruzziék a
két sebesült körül foglalatoskodtak, Karren alaposan
megvizsgálta a lábon maradt koleoptert. A vízbıl kimeredı,
iszappal borított másik gépre csak futó pillantást vetett, aztán
fáradt, komor arccal ismét felkúszott a meredek létrán és egy
nyitott tetıajtón keresztül leereszkedett a fülkébe.
— Hogy vannak? — volt az elsı kérdése és az egymásra
borult ládák, mőszerek, csomagok halmazán keresztül a
hevenyészett ágyakon fekvı pilótákhoz igyekezett.
— Én már istenesen lennék — vigyorgott még kissé
sápadtan, de már jókedvően Zappo. — Csak szegény Jan
leledzik komisz állapotban! Akkora daganat nıtt a kobakján, mint
egy strucctojás.
— Nincs nagyobb baj... — nyugtatta meg Karrent Maruzzi, aki
éppen azon fáradozott, hogy ülıhelyzetbe segítse a még
eszméletlen Gauert, és egy pohárka pálinkát öntsön félig nyitott,
vértelen ajkai közé. — Valami kı eshetett a fejére, de a vastag
gumisisak nagyrészt felfogta az ütés erejét. Meg nem sebesült,
csak a tenyerérıl horzsoltak le valamennyi bırt a kövek...
— Csakhogy megúszták ık is! — sóhajtott fel
megkönnyebbülve Karren. — Nem sok híja volt... — nézett
Katrinára és aggódó, meleg fény lobbant fel szemében.
Nem törıdve a rájuk szegezıdı szemekkel, Katrina
gyengéden megsimogatta szerelmese arcát:
 — Minket nem érhet baj, Ralph! — mondta csendesen. — Jót
akarunk, igaz ügyért harcolunk.
— Honnan jöhetett ez a rettenetes áradat? — kérdezte
Zappo. — Mi korbácsolta fel a vizet? Nem emlékszem rá, hogy
vihar, vagy akár csak szél is lett volna...
— Tengerrengés volt — válaszolta Rahama. Aztán Karrenhez
fordult: — Tudja, hogy mindnyájan Zappónak köszönhetjük az
életünket? Ha nem veszi észre a majdnem nesztelenül közeledı
hullámfalat, akkor most...
Hangja megcsuklott. Gondolatokba merülve hallgattak
valamennyien, és észre sem vették, hogy Gauer közben
magához tért. Csak akkor rezzentek fel, amikor a pilóta halkan
megszólalt:
— Mi van a gépekkel?
Karren csüggedten legyintett: — Ezen csak az egyik
leszállótalp sérült meg, ezt még ki tudnánk javítani. De a másikat
elvitte az ördög...
— Mi történt vele?
— Hanyatt fordult és félig víz alá merült.
— Összetört?
— Nem tudom. Csak a három leszállótalp áll ki a vízbıl, maga
a hajótest teljesen elmerült.
— Kizártnak tartom, hogy a gondola acélváza összeroppant
volna! — rázta fejét határozottan Zappo. — Irgalmatlanul erısek
azok az acélbordák!
— Ha a váz épen is maradt, a mőszerek bizonyára
tönkrementek. De ettıl függetlenül: emelıdaruk nélkül nem
tudjuk talpára állítani azt a hatalmas jószágot. Bizonyára jó
mélyen belefúródott a laza, parti homokba.
— Ha törik, ha szakad, ki kell emelnünk és meg kell
javítanunk a gépet. Négy utassal tökéletesen kimerül ezeknek a
kis koleoptereknek a teherbírása, mi pedig hatan vagyunk.
Túlterhelt géppel életünket kockáztatnánk.
Karren tehetetlenül markolt csapzott, sáros hajába:
— Mit tehetünk? Legalább néhány gerendánk és kötelünk
lenne...
— Kötél van a szerelékes-ládában...
— Ötször annyi, kellene.
— Jöjjön csak, nézzük meg közelebbrıl azt a masinát —
tápászkodott fel Zappo. — Hátha kiokoskodunk valamit...
Elıbb Karren, utána Zappo ereszkedett le a meredek
acéllétrán. A pilóta nagyokat nyögött, néhányszor alaposan el is
káromkodta magát:
— Minden porcikám sajog... — keseregte. Végigtapogatta
vállát, lábait, oldalát: — Úgy érzem magam, mint akit húsdarálón
sajtoltak keresztül...
Karren elıresietett és csizmás lábával belegázolt a meleg,
sekély vízbe. Érzékeny ujjai végigtapogatták a víz alá merült
bordákat, és amikor néhány perc múlva felegyenesedett, ragyogó
arccal közölte a parton topogó Zappóval:
 — Átkozott szerencsénk van, Benito! Minden nyílás zárva volt
a gépen, amikor az áradat elöntött bennünket.
— Gondolja, hogy...
— Biztos vagyok benne, hogy egy csepp víz sem került a
fülkébe! — jelentette ki Karren. Kilábolt a partra és boldogan
megölelte Zappót: — Így már másként néz ki a dolog! A
légmentes tömítések tökéletesen zárnak, és ha csak el nem
görbült valamelyik ajtó, minden épen maradt a gondolában. A
bennszorult levegı pedig alaposan lecsökkenti a víz alá merült
részek súlyát.
— Ha ezek az ichtho... minek is keresztelte el Maruzzi
professzor ezt a halevı népséget?... Ha segítenének... —
tanakodott Zappo. Hirtelen felkapta fejét: — De hova lett Szo-mi-
do?
— Az ichthopterákkal együtt ı is elrepült valamerre. Talán
vissza se jön többet...
— Ha azt hiszi, akkor rosszul ismeri az én tanítványomat! —
lépett hozzájuk Maruzzi, aki Katrinával együtt közben szintén
kiszállt a koleopterbıl. — Mérget merek rá venni, hogy elıbb
vagy utóbb elıkerül az a betyár!
— Egy adag mérget én is vállalok — nevetett Katrina, aztán
messzecsengı, magas, tiszta hangon énekelni kezdte: — Szo-
mi-do... Szo-mi-do...
A sziklák közül sötét árnyék suhant elı és néhány gyors,
erıteljes szárnycsapással eléjük lebbent Szo-mi-do.
— A halevık barlangjaikban vannak... — jelentette fütyülve.
— Mondd meg nekik, hogy azonnal jöjjenek vissza.
Segíteniök kell, mert egyedül nem tudjuk kiemelni
repülıgépünket — fütyülte Karren a vízben heverı koleopterre
mutatva.
Szo-mi-do mérgesen csapkodott szárnyaival:
— Nem akarnak visszajönni... Azt mondják, miattatok
haragszik a nagy hegy, melynek csúcsán sohasem alszik ki a
tőz...
— Ostobák! — dühöngött Maruzzi. — Majd én beszélek a
fejükkel — szólt oda Karrennek. Választ sem várva, maga után
intette Szo-mi-dót:
— Gyere öreg, vezess el hozzájuk... — fütyülte és a
hegyoldalba vájt sziklabarlangok felé indult. Hiába, kérlelte
Karren, hogy ne menjen el, ne tegye kockára életét, Maruzzi csak
legyintett és a feje fölött röpködı Szo-mi-do irányítása mellett
mászni kezdett a meredek, síkos sziklafalon.
Idegtépı, feszült várakozással múltak az órák. A tenger
nyugodt volt, a megritkult felhıkbıl sem szitált már rájuk az
orrfacsaró bőzt árasztó, fekete pernye.
— A mindenségit! — kiáltott fel egyszerre csodálkozva Zappo.
— Odanézzenek!
Az egyik parti sziklacsúcs felé mutatott, melyrıl a felröppenı
Szo-mi-do nyomában négy hegyesszárnyú ichthoptera nedvesen
csillogó teste szökkent magasba. Alig beívelı derekukat övezı
szíjakon kör alakú háló himbálózott köztük, melyben,— mint
valami függıágyban — hason feküdt Dragan Maruzzi, a Központi
Asztrobiológiai Egyetem világhírő magisztere. Arcán hısies
elszántság tükrözıdött, de amikor hirtelen irányt változtattak és
meredek ívben a homokpad felé suhantak vele különös
teherhordói, görcsbe rándult ujjakkal markolászta a növényi
indákból szıtt, durva háló szemeit.
Ellenállhatatlanul komikus látvány volt, amint az ichthopterák
leszálltak és a nem éppen gyengéden földhöz csapódó hálóból a
kemény homokra gurítottak Maruzzi professzort.
— No, így még nem utazott emberfia! — nevetett a biológus,
de látható megkönnyebbüléssel tápászkodott fel a földrıl.
Leverte magáról a homokot és Katrina elé lépve, mélyen
meghajtotta magát:
— Nem óhajt, szép hölgy, egy kis körrepülést tenni az
ichthopterák szigete fölött? Szívesen protezsálom barátaimnál...
— mutatott a nyugtalanul toporgó halevıkre. — Nem mindennapi
élvezet, sok izgalom, semmi kockázat... — hadarta, mint egy
vásári kikiáltó, aztán belıle is kirobbant a nevetés:
— Hát ehhez mit szólnak? Gondolták volna, hogy ilyen
elızékenységgel viszonozzák a szigetlakok az én szerény
látogatásomat?
— Legalább filmre vehettük volna... — kacagott oldalát fogva
még a mindig komoly, kevésszavú Rahama is. — Látta volna a
saját arcát, amint abban a mózeskosárban hasalt! Az ördög sem
fogja nekünk odaát elhinni, hogy Prof. Maruzzit követjárás után
kosárban szállították vissza a repülı halevık...
— Mit végzett velük? — győrte vissza magába végre Karren a
nevetést.
— Nehezen értettem velük szót, illetve füttyöt — válaszolta
még mindig nevetve Maruzzi —, elıször arról kellett ıket
valahogyan meggyıznöm, hogy az ı szent hegyük nem miattunk
gerjedt haragra.
— Hogyan sikerült ez?
— Ha látták volna!... Azt volt a szerencsém, hogy még
otthonról zsebemben maradt egy világítópisztoly és néhány
hozzávaló töltény. Megfenyegettem ıket, hogy ha nem
engedelmeskednek, ugyanolyan tőzesıt zúdítok rájuk, mint
amilyet a tőzhányó köp ki magából. Nem akarták elhinni. Erre
kivettem a fojtást az egyik tölténybıl és meggyújtottam a
szétmorzsolt magnéziumot. Látták volna, mekkorát ugrottak
ijedtükben, amikor a láng felcsapott. De még mindig
makacskodtak. Akkor elıszedtem egy zöld jelzırakétát és
belıttem a legközelebbi barlangba. Ez volt az utolsó ütıkártyám.
Abban reménykedtem ugyanis, hogy ezek a csodabogarak csak
a tőz vörös fényét ismerik és megijednek, ha a jelzırakéta élénk,
zöld fénye fellobban elıttük. Jól számítottam! Leborultak elıttem
és csak akkor emelték fel a földrıl azt az ocsmány pofájukat,
amikor rájuk sivítottam, hogy most már aztán elég legyen az
imádkozásból!
 — Velünk jönnek? Hajlandók a gép kiemelésénél segíteni?
— Kívánhat tılük, amit csak akar. Olyanok lettek, mint a
kezes bárányok.
— Szo-mi-do hol maradt? — kérdezte Katrina. — Mintha ı is
magukkal lett volna, amikor elindultak a hegyrıl,..
— Egy erıs ichthoptera-különítményt állítottam össze —
mesélte nevetve Maruzzi —, amelyik fölé parancsnoknak Szo-mi-
dót neveztem ki. Az egyik közeli erdıbe repültek, és néhány
gerendát hoznak onnan. Két ilyen búvármadarat pedig a víz alá
zavartam, hogy „kötelet" kerítsenek nekünk.
— A víz alól?
— Valamiféle hínár terem a tenger fenekén, ennek az indáiból
szövik hálóikat is — magyarázta Maruzzi. — Remélem, elég erıs
kötelet tudunk majd sodorni belıle...

Néhány óra múlva már mintegy másfél tucat erıs, vaskos

gerenda hevert a parton. Katrina elıtt pedig nagy kupac inda
tornyosodott. ö bogozta szét az egymásba gubancolódott,
hosszú szálakat, melyeket azután gondosan egymás mellé
fektetett a homokon, hogy Gauer és Rahama hosszú köteleket
sodorhasson belılük. Körülöttük tágas félkörben, maguk alá
húzott lábakkal száz és száz ichthoptera kuporgott, feszülten
figyelı tekintetüket egy pillanatra sem fordították el a felfordult
koleopter körül sürgölıdı Karrenékrıl.
— Milyen hosszú köteleket sodorjunk az indákból? —
kérdezte Rahama.
— Legalább négy, egyenként huszonöt-harminc méter hosszú
darabra van szükségünk... — válaszolta Karren. — Úgy
tervezem, hogy a köteleket áthúzzuk a gondola alatt, és amíg mi
a géptörzs alá feszített gerendákkal emeljük a súlyt, addig az
ichthopterák kötelekbe kapaszkodva, a levegıbıl segítenek
talpára billenteni ezt az átkozottat...
Végre elıkészítettek mindent és Szo-mi-do segítségével az
ichthopteráknak is megmagyarázták, hogy mit kell tenniük. A
halevık engedelmesen felsorakoztak, derekukhoz erısítették a
súlyos, vastag köteleket, aztán a levegıbe szökkenve várták
Karren parancsait.
A hatalmas súly alatt már roppanásig feszültek az erıs
gerendák, odafent füttyögve, sziszegve verdestek szárnyukkal a
kötélre főzött ichthopterák, amikor hirtelen megbolydult a
körülöttük bámészkodó tömeg és fültépı visítással, mintegy
vezényszóra, egyszerre vetette magát a vízbe egy sereg
ichthoptera. A többiek felhessentek és villámgyors
szárnycsapásokkal a nyílt tenger felé suhogtak.
A halálrafáradt emberek elengedték a gerendákat, és
csodálkozva nézték a víz alá surranó halevıket. Fentrıl tompa
puffanással hullottak közéjük a kötelek, melyeket a befogott
szigetlakók leoldottak magukról, hogy azután elnyújtott, éles
vissantásokkal ık is a többiek után vessék magukat.
 A parttól nem messze örvényleni kezdett a víz. Elıször
karcsú, szétporló tajtéksugarak szökkentek magasba, aztán
lomha hullámokat vetett a tenger háta és győrő győrőre torlódva
gördült a part felé. Ott, ahol a győrők középpontjában most még
olajosán sima volt a víztükör, sőrő rajokba verıdtek a levegıben
keringı ichthopterák. Valamit leshettek, mert ujjaik közt dobásra
készen csillogtak a hegyükkel lefelé fordított, élesre fent
szigonyok.
És ekkor... Mintha évmilliókkal ezelıtt lezárult földtörténeti
korszak elevenedett volna meg a néhány idetévedt ember
káprázó szeme elıtt. Kezdetben csak apró, fehér buborékok
lepték el a víz színét, aztán forrni, zubogni kezdett a tenger.
Szennyes tajtékot hánytak magukból az egymásnak rontó
hullámok és az örvénylı mélységbıl hirtelen óriási, csontos
koponya bukkant felszínre. A pattanásig tátott, méteres szájban
tömött, félelmetesen éles fogsor villogott, kétdinnyényi
szemdudor alól kékesen foszforeszkáló gömbszemek tüzeltek a
víztükör felé suhanó ichthopterákra. Villanásnyi idıre az ısgyík
hosszú, tarajos háta is felbukkant a mélybıl. Ezzel meg is
pecsételte sorsát. Sziszegve hasítottak utat a sőrő levegıben az
ichthopterák magasból lehajított szigonyai és irtózatos erıvel
fúródtak az állat laza pikkelyekkel fedett bıre alá. Még néhány
másodpercre víz alá bukott a vergıdı ısállat, aztán ismét
feldobta magát és habzó vízfallal határolt árkot túrva ormótlan
fejével, eszeveszett iramban a tenger felé menekült. De valami,
talán a víz alatt harcoló halevık serege útját állhatta, mert
hirtelen hanyatt vágta magát és óriási testének minden erejével a
part felé tört. Mögötte parányi, fekete pontoknak tőnı fejek
bukkantak fel és széles karéjban elzárták a tenger felé vezetı
utat. Az ichthopterák óvatosan, tisztes távolból követték az egyre
lassabban mozgó szörnyeteget.
A parti sekélyeshez érve a hüllı hegyes karmokban végzıdı,
kurta lábaira ereszkedett, s nehezen vonszolva tohonya testét,
felkapaszkodott a homokpadra. Ott megfordult és csattogó
fogakkal, ütésre kész, fatörzsnyi farkával csapkodva várta
támadóit.
Mint akit megigéztek, úgy bámult a hat ember az ıskorból
felbukkant, ormótlan kolosszusra. Maruzzi mindenrıl
elfeledkezve rohanni kezdett feléje, csak akkor torpant meg,
amikor a vízbıl felbukkanó és a levegıben közelítı ichthopterák
sziszegı, szaggatott füttyjelét meghallotta.
Kissé görnyedt, még a többinél is förtelmesebb kinézéső
halevı vált ki a tolongó, visítozó tömegbıl. Óvatos, kullogó
léptekkel a már alig tátogó ısgyík felé tartott. Néhány lépéssel a
borzalmas száj elıtt megállt, teste villámgyorsan elırelendült és
a kurta szigony éles csattanással vágódott az állat pillogó,
kidülledt szemébe. Alig szökkent fel a szigonyt hajító ichthoptera,
megvonaglott a roppant test és hörgı, gurgulázó bıgés
reszkettette meg a levegıt. Az ısgyík pikkelyes, kétágú
csontszarvban végzıdı farka végigsöpört a fövényen, aztán
felemelkedett és csapása nyomán toronymagas homoktölcsér
fröccsent magasba. Karmai vájták, túrták a nedves homokot,
reves agyarai közül véres habcsomók szakadtak ki, földet súroló
mellkasa úgy dolgozott, mint egy óriás fújtató. Lenyőgözı,
döbbenetes látvány volt a halállal vívódó gigász egetverı
tombolása. Még az ichthopterák is elcsendesedtek és csak azok
vissantak fel néha ijedten, akiket elsodrással fenyegetett a
félelmes farok-szarvak egy-egy kiszámíthatatlanul gyors, pusztító
erejő csapása.
Fent célpontot keresve, lassan keringett a szigonyos
ichthoptera. Csak egy pillanatra lankadt el a vonagló test, a
szigony máris lecsapott és halálos biztonsággal fúrta át a még ép
szemet. Még néhány iszonyú ütés dobbant, aztán megrogytak a
kurta lábak, utolsót hörgött a véres homokkal telt száj. A halevık
zsákmánya löttyedten, élettelenül nyúlt el a feltúrt fövényen...
 TORONYVÁROS A FELHİK FÖLÖTT

Maruzzinak valóságos tőzijátékot kellett világítópisztolyával

rendeznie, hogy a zsákmányon marakodó ichthopterákat
visszaterelje a kötelek mellé. Vadul tülekedve marcangolták a
mintegy huszonöt méter hosszú tetemet, véres cafatokat téptek
ki felhasított bıre alól, és mohó étvággyal tömték magukba a
nyers, rózsaszín húsdarabokat.
Néhány sikertelen kísérlet után iszappal borítva, de látszólag
sértetlenül, végre talpára billent a már-már elveszettnek hitt
koleopter. Zappo minden fájdalmát feledve, macskaügyességgel
kúszott fel a létrán és kinyitotta a gumikeretbe ágyazott oldalajtót.
— Korai volt az örömünk — fordult hátra és sáros kezével
végigtörölte izzadt, maszatos arcát. — Hegyén-hátán van
odabent minden...
— Víz?...
— Valami kevés beszivárgott, de ahogy innen látom, nem
okozott nagyobb kárt. A televíziós készülék vetítıernyıje
azonban darabokra tört...
— A kormány? A motorkapcsolók?
— Nagy halom láda hever a vezetıülésén, teljesen eltakarja
elılem a szerelékfalat.
— Jöjjön le, Zappo — hívta a pilótát Karren. — Amíg én
átvizsgálom a motort és a mőszereket, maga keressen a
közelben egy magasabban fekvı leszállóhelyet és vigye át oda
az épen maradt koleoptert. Legalább az egyik legyen
biztonságban, ha megint nyakunkba szakad a vízözön...
Az ichthopterák ijedten rebbentek fel, amikor feldübörgött a
koleopterbıl kirobbanó gázsugár. Karren már attól tartott, hogy
valamelyik véletlenül a lassan emelkedı gép alá kerül, és halálra
perzseli magát az izzó lángcsóvában, de szerencsére mind vagy
a tenger fölé repültek, vagy a víz alá buktak ijedtükben.
A meredek szirtekkel szaggatott hegyoldalon, közel a parthoz,
lapos sziklateraszra bukkant Zappo. Itt leszállt és a még mindig
kóválygó Gauer ırizetére hagyva gépét, óvatosan leereszkedett
az omlékony kövekkel borított lejtın. Útközben egy kis barlangra
akadt, keskeny bejáratát majdnem teljesen eltakarta a sovány
földben szertefutó kúszónövények sőrő szövevénye. A barlang
szája elıtt parányi kiugrót talált, itt leült, hogy kissé kifújja magát.
Feltört, sebes tenyere kegyetlenül sajgott.
Már indulni akart, amikor a színtelen, majdnem áttetszı
levelek alatt egy sarló alakú, fekete kıdarabot vett észre. Fel
akarta emelni, de amint közelebb lépett, a sarló hirtelen felpattant
és öt-hat méternyi repülés után kemény, fémes csengéssel egy
mélyebben fekvı, rücskös sziklatömbre zuhant.
— No csak... — hökkent meg Zappo. Bambán nézett e nem
mindennapi tulajdonsággal rendelkezı sarló vagy micsoda után.
— No, no! — hümmögött megint, aztán átgázolva az alacsony
bokrokon, a sziklatömb felé csörtetett. Már-már odaért, de ekkor
a kis fekete ördög újfent nagyot szökkent és hatalmas ugrással a
sziklafal tövéhez simuló part fövényére vetette magát. ,
Zappo elhőlve tapogatta végig a sziklát, melyen az imént még
mozdulatlanul hevert a sarló. Leült és lábát lógatva rágcsálta
körmeit. Hirtelen füléhez kapott és irgalmatlanul megcibálta a
cimpáját.
— Fáj! — állapította meg csodálkozva. — Ezek szerint ébren
vagyok...
Elırehajolt és kimeredt szemekkel bámult a mélyen alatta
barnálló homokbuckákra. Hosszú tanakodás után csak ennyit
mondott:
— Hüüü...
A hang, melyet fülei felfogtak, kissé megnyugtatta.
— Ökör vagy, Benito — korholta önmagát. — Ez nem bogár,
amely ugrani tud, te pedig nem vagy részeg, akinek a szeme
káprázik. Tehát! Az ott a homokon nem más, mint egy darab kı...
inkább vas lehet... de nem... a fene ott egye! Benito, te most
lemászol innen, felveszed azt az izét és odaadod Maruzzinak,
hogy tegye emlékei közé. Gyerünk, indulás öreg fiú...
Feltápászkodott, a bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva
lejjebb ereszkedett, aztán ellökte magát a faltól és jókora
ugrással a puha homokra huppant. De mielıtt földet ért volna,
lábai még a levegıben kalimpáltak, a sarló már útnak indult. Most
a sima, nedves homokhoz tapadva a tenger felé csusszant.
— Gebedj meg, te dög... — káromkodta el magát Zappo és a
titokzatos jószág után iramodott. A tengernek került, hogy arról
próbálja a vadul nyargalászó sarlót bekeríteni. Erre ez a
hegyoldal irányába siklott, és amikor odaért, görögve,
szökdécselve felfelé kezdett kapaszkodni. Zappo utána. Már
ömlött róla a verejték, vörös karikák táncoltak szeme elıtt, de
minden erılködése hiábavaló volt. Éppen csak kartávolságra
tudta a sarlót megközelíteni, ilyenkor az nekiveselkedett és újra
meg újra elszökkent elıle.
Nem bírta tovább szusszal. Lihegve, kifulladva rogyott le a
földre. Vérben forgó szemei a mozdulatlanul heverı sarlóra
tapadtak:
— A mindenedet... — nyögte fáradtan, és két tenyere közé
szorította vadul lüktetı homlokát. — Legalább valamilyen
végtagja, akárcsak egyetlen lába is lenne ennek a nyomorultnak.
Akkor még érteném, hogyan csámborog ide-oda... — Tehetetlen
dühében fejét kezdte öklözni: — Kı ez, úgy éljek én, hogy kı...
Semmi több, csupán egy fura alakú kıdarab...
Felpattant és nagy ívben a sarló mögé került. Most a tenger
felé próbálta kergetni. Az meg csúszott, ugrált, siklott elıtte,
mintha zsinóron rángatná valaki. Zappo végre feladta, a harcot.
Leült, kezével tölcsért formált szája elıtt és tele tüdıvel
elordította magát:
— Karren... Maruzzi...
Míg a választ leste, fél szemmel a sarlót vigyázta. De az most
csendesen ártatlanul pihent egy satnya bokor tövében.
 Hosszú idı telt el, mire Maruzzi alakja végre kibukkant a
ködbıl jobbra-balra nézegetve kutatott Zappo után és amint
észrevette futva indult feléje.
— Mi történt? — kérdezte csodálkozva, amikor a csapzott,
halálra fáradt pilótához ért.
— Mondja — válaszolt a kérdésre kérdéssel Zappo
csüggedten —, látott ön már hamutartót zongorázni?
Maruzzi ijedten térdelt a maga alá húzott lábakkal gubbasztó
Zappo mellé: — Mi van magával? Lezuhant? Megsérült?
— Nem — legyintett Zappo. — Én legalábbis nem emlékszem
rá. De könyörgöm, válaszoljon nekem: zongorázhat egy
hamutartó?
— Nem, dehogy — veregette meg Maruzzi a pilóta vállát. —
Nyugodt lehet, nem zongorázik...
— Hm... És például egy teáskanna fel tudna mászni ezen a
hegyoldalon?
— Nem. Egészen biztos, hogy nem.
— Látja, eddig én is így tudtam. Pedig nem is olyan biztos,
hogy ez valóban így van...
— Zappo, árulja el végre, mi történt magával!
— Nézzen csak oda! — mutatott Zappo a kis bokorra, mely
alatt a sarló lapult. — Látja ott azt a fekete vacakot? Látja? Igen?
No, akkor hozza ide nekem!
Maruzzi felállt és a bokor felé igyekezett. Már nyújtotta a
kezét, amikor a sarló elsiklott a bokor mellett és hangos
koppanással nekivágódott egy homokba süllyedt kıdarabnak. A
biológus ijedten hıkölt vissza.
— Hát ez mi a fene?
— Ez az a hamutartó, amelyik zongorázik! — vigyorgott
Zappo.
— Valamilyen állat...
— Lehet... — rángatta vállát a pilóta. — De ne hagyja magát
bolonddá tenni! Szegıdjön a nyomába és csípje nyakon a
bitangot!
Gyönyörködve nézte, mint rohangál fel-alá lélekszakadva
Maruzzi. Aztán lehajigálta agyonizzadt ruháit és néhányszor
megmártotta magát a langyos tengervízben.
Mire felfrissülve, anyaszült meztelenen partra kapaszkodott,
Maruzzi a homokon hasalt és lihegett, mint egy gızmozdony.
— Ha most egyedül lennék, fejbelıném magam... — nyögte
elkeseredve.
— Miért?
— Mert biztos lennék abban, hogy meghibbantam. De így,
ketten... Lehetetlenség! Két egészséges embernek nem
támadhat egyszerre ugyanolyan kényszerképzete...
— Úgy látszik, a Vénuszon ez is megtörténhet — dünnyögte
Zappo. Megtapogatta nedves ruháit, de undorodva félre is lökte
ıket.
— Várok, amíg egy kicsit megszáradnak. Addig ez is elég
lesz — húzta arcára az oxigéntömlıt, de rögtön le is kapta
onnan. — Ennek is csupa lucsok a belseje. No, még néhány
percig enélkül is kibírom...
Kiöblítette és felrángatta gumicsizmáit.
— Mezítláb mégse merek itt kószálni — nyújtózkodott
jóízően. Meztelen testén kötegekbe csomósodtak az izmok. —
Menjen professzor, fürödjön meg maga is, aztán újra kezdjük a
vadászatot. Ketten csak elcsípjük a fickót...
Maruzzi egy marék homokot kötött zsebkendıjébe. Jól
megcélozta vele a sarlót. Bár majdnem eltalálta, az meg sem
moccant.
— Nézze csak! — mutatta boldogan — végre talán kimerült
ez a fura micsoda...
Zappo, amúgy ruhátlanul, odaszaladt és csizmás lábával a
sarlóra taposott. Érezte, amint az súlya alatt besüpped a puha
homokba. Ugrásnak feszült testtel elıször egyik, aztán másik
lábát emelte le a sarlóról, és amikor látta, hogy az meg se
moccan, belerúgott. A sarló odábbcsúszott, de nem messzebb,
mint amennyire a rúgás ereje röpítette. Utánament, ide-oda
lökdöste csizmája orrával, aztán lehajolt és két ujja közé csípve
felemelte. Olyan súlya volt, hogy másik kezével is meg kellett
támasztania, különben elejtette volna.
— Valamilyen fémbıl, talán vasból kovácsolhatták ezt a
csodabogarat — nyújtotta zsákmányát a sietıs léptekkel
közeledı Maruzzi felé. Mintegy méternyire lehetett Zappo keze a
biológustól, amikor a sarló nagyot rándult, kitépte magát a pilóta
ujjai közül és kecses ívben majdnem a homokot nyaldosó
hullámokig repült.
— A biológusokat nem kedveli — állapította meg száját
biggyesztve a pilóta. — Látja, velem már megbarátkozott...
Maruzzi nekiindult, hogy visszahozza a szökevényt, de Zappo
útját állta:
— Majd inkább én tárgyalok ıkelmével. Képes világgá menni,
ha magát meglátja... — tette hozzá fölényesen és sattyogó
csizmáiban (az égvilágon semmi sem volt rajta a két
gumicsizmán kívül) a sarlóhoz botorkált. Felemelte és vitte
Maruzzihoz.
— Hátam mögé dugom, hogy ne lássa magát — tréfálkozott
Zappo. De Maruzzi közelében megint csak megtáltosodott az
ördöngös jószág és jól nekirugaszkodva, messzire repült Zappo
kezébıl.
— Elég legyen már ebbıl az ırültségbıl! — ordította el magát
Maruzzi, és a sarló után vetette magát. De hasztalan kergette,
kartávolságnál közelebb nem jutott hozzá. Zappo a hasán
fetrengett a röhögéstıl. Maruzzi tökéletesen kimerülve roskadt
melléje.
— Hagyja már abba a nevetést, mert dührohamot kapok —
lihegte. — Maradjon itt, amíg idehívom a többieket. Végére járok
ennek a rejtélynek, ha addig élek is...
 Zappo egyedül maradt. Elballagott a sarlóért, egy ideig
nézegette, de semmi különöst sem látott rajta. Hirtelen fejéhez
kapott:
— Hő, az irgalmát...
Ledobta a sarlót, és mint aki eszét vesztette, rohant a
homokon kiteregetett ruhái felé. Éppen hogy magára tudta
rántani a bı nadrágot, már hallotta is Katrina hangját, aki kéz a
kézben Karrennel, futva közeledett feléje.
— Mit találtak? — esett Karren a pilótának. Zappo, Rahama
mögé bújva, kétségbeesetten kapkodott lecsúszni készülı
nadrágja után.
— Ott van, ni... — vigyorgott szégyenlısen és a homokon
lapuló sarlóra mutatott.
Karren odaugrott, a sarló is ugrott egyet. Karren megint
ugrott, a sarló még nagyobbat ugrott. Erre Rahama rugaszkodott
neki, de ıt is megcsúfolta az ördöngös jószág. A következı
pillanatban ahányan csak voltak, mind a sarló után vetették
magukat. Zappót is elragadta a vadászszenvedély, egyik kezével
nadrágját szorongatva, öles ugrásokkal nyargalt a többiek után.
Hajszál híja volt, hogy a vad száguldozás közben néhányszor le
nem maradt róla a némi védelmet nyújtó ruhadarab, gyakran az
utolsó pillanatban rántotta vissza a lefelé gravitáló nadrágot.
— Hagyják azt a dögöt békében! — kiáltott végre Maruzzira,
aki egy rosszul kiszámított ugrással éppen ekkor döntötte hanyatt
Karrent. — A végén beleveszkıdik a tengerbe és akkor bottal
üthetjük a nyomát. Bízzák csak rám! Mindjárt felöltözöm és
nyakon csípem...
Végre sikerült begombolnia nadrágját, magára kapta
zubbonyát és miután kissé szégyenlısen rámosolygott Katrinára.
határozott léptekkel a sarló felé indult. A többiek megálltak és
kíváncsian lesték az eredményt. Zappo odaért, a sarló felpattant.
Zappo utánakapott, a sarló továbbsiklott.
— A fenébe is... — hüledezett Zappo. — Az elıbb még olyan
volt, mint a kezesbárány...
— Úgy látszik, csak akkor hajlandó kézreadni magát, ha
Zappo pucéron közeledik hozzá — fuldoklott a nevetéstıl
Maruzzi. Tovább is ugratta volna a pilótát, de Rahama hirtelen
elkapta a biológus karját:
— Mit mond? Zappo ruha nélkül volt, amikor kézbe tudta
venni a sarlót?
— A két gumicsizmán kívül egy árva fügefalevél sem
takarta...
— Gumicsizma?... Katrina, kérem! — lépett Rahama
izgatottan a lányhoz — forduljon el és ne nézzen addig hátra,
míg nem szólok. Ugye nem haragszik?
Katrina csodálkozva pillantott a professzorra, de azért
engedelmesen hátat fordított. A fizikus gyorsan lehányta magáról
védıöltözetét, lecsatolta oxigéntömlıjét és mezítláb, egyetlen
kurta, fehér alsónadrágban a sarló felé indult. Az nem mozdult,
hagyta, hogy Rahama felvegye, és össze-vissza forgassa. A
fizikus kinyújtotta kezét és maga elıtt tartva a súlyos fémdarabot,
Karrenhez lépett.
— Ne mozduljon! Maradjon ott ahol van! — vezényelte. —
Kezét se emelje fel!
Rahama lassan közeledett Karrenhez. Amint elérte a kritikus
távolságot, a sarló kipattant kezébıl, elıször mellének ütıdött,
onnan a földre esett. Aztán Rahama meztelen lábfejét súrolva
messzire siklott a homokon. A fizikus utánament és nyugodtan
felvette:
— Ne jöjjenek közelebb! — figyelmeztette Karrenékat.
Boldogan elmosolyodott. — Azt hiszem, rájöttem, mi okozza ezt
a jelenséget. Csodálatos...
Maga elé tette a sarlót, majd intett Zappónak:
— Kerüljön a part felé és közeledjen abból az irányból
hozzám. Maruzzi pedig — szemben Zappóval — a sziklafal felıl
induljon. Úgy! Figyeljenek csak!
Különös látvány volt, amint a kacér kis alsónadrágban feszítı
tudós atomfizikus leguggolva, a most még nyugodtan heverı
sarlócskát figyelte. Zappo valamivel hamarabb ért oda, mire a
fémdarab Maruzzi felé perdült. Amikor közel került hozzá,
megtorpant és visszaugrott néhány centimétert, így cikázott ide-
oda, míg csak Zappo és Maruzzi majdnem összetalálkoztak.
Akkor oldalt vetette magát és nagyot csusszant a nedves
homokon.
— Értem! — állt fel Rahama. — Hagyják csak ott, ahol van.
Többet nem menekül el elılünk. Van valakinél egy darab zsineg?
Jó erıs kellene. Köszönöm... Maradjon csak, elég ha idedobja.
Így, ni!
Erıs hurkot kötött a sarlóra és csak a zsineget húzva maga
után, ruháiért ment.
— Rögtön felöltözöm, aztán mindent megmagyarázok...
Most már Katrina is megfordulhatott. A többiekhez
csatlakozva, feszült figyelemmel hallgatta Rahama magyarázatát:
— Az anyag, amibıl ez a sarló van, valószínőleg közönséges
vas. Persze lehet, hogy másfajta fém is akad benne, erre most
még nem tudnék választ adni. Egy azonban bizonyos: ez a fém
vagy ötvözet ugyanolyan, illetve hasonló tulajdonságokkal
rendelkezik, mint a mi mágneseink. A különbség csupán annyi,
hogy nem vonzza az acélt, hanem taszítja! — Egy kis zsebkést
vett elı: — Fogadni mernék, hogy ha ezt a kést most a sarlóra
dobom, akkor a sarló nem fog elmozdulni, ellenben a kés leugrik
róla...
Pontosan az történt, amire Rahama számított.
— Ennek a mutatványnak a magyarázata most már szinte
kézenfekvı: a nála nagyobb tömegő, illetve súlyú, vagy
lerögzített acéltárgyaktól sajátmagát löki el a sarló, míg a
könnyebbeket ı taszítja el magától.
— Ismer a tudomány ilyen tulajdonsággal rendelkezı fémet?
 — Bizonyos változatban: igen! A közönséges, mindnyájuk
által jól ismert mágnesekre gondolok, melyeknek azonos pólusai
taszítják egymást.
— De ez itt mindent eltaszít magától...
Rahama nevetve rázta fejét: — Nem mindent... Zappo is, én
is nyugodtan megfoghattuk, amíg ruhátlanok voltunk. De amikor
magunkra vettük a védıruhát, melynek a zsebében különbözı
acéltárgyak voltak és felcsatoltuk az acéllemezbıl készült
oxigéntartályokat, menten „ellenszenvesek" lettünk a sarló
számára...
— Hihetetlen...
— Nem hihetetlen, mert saját szemünkkel láttuk, hogy így
történt — tiltakozott Rahama. Sokáig hallgatott. Késıbb, mintegy
fennhangon gondolkozva, így folytatta: — Egyetlen magyarázat
lehetséges! Ez a sarló, vagy micsoda, olyan mágnes, melynek
csak egy pólusa van. De milyen? Északi? Vagy déli? Vagy
aszerint változik, hogy...
— Bizonyára valamelyik ichthoptera kalapálta ki ezt a sarlót
— szólt közbe Maruzzi —, hívjuk ide ıket, hátha elárulják,
honnan való ez az anyag...
— Inkább mi menjünk a koleopterhez — javasolta Karren. —
Csak Szo-mi-do van a gép mellett... Félek, hogy amíg távol
vagyunk, valami bajt csinálnak ezek a szörnyeteg szigetlakók.
Elıl ment Rahama, mögötte — akár egy pórázát rángató
kiskutya — csúszott, tekergett, ugrált a zsinegre kötött sarló.
Sokkal egyszerőbb volt így vonszolni, mintha kézben tartotta
volna valaki. A madzag ugyanis hosszabb volt, mint a taszítóerı
szempontjából kritikus távolság, így a sarló csak akkor kezdett
rakoncátlankodni, ha valaki véletlenül vagy szándékosan közel
került hozzá.
Vitatkozva, tanakodva tért vissza a kis karaván az elhagyott
koleopterhez.
Végeredményben nem sokkal lettünk okosabbak —
mérgelıdött Maruzzi. Egy bambán bámészkodó ichthoptera ujjai
közé nyomta a szigonyt, mellyel eddig különbözı ábrákat
rajzolgatott a tengervízzel átitatott homokra és „tolmácsával" az
oldalán Karrenék felé igyekezett. Szo-mi-do le-lemaradozva, még
útközben is faggatta a mögöttük sattyogó ichthopterákat, de azok
vagy nem akartak, vagy nem tudtak többet mondani a rejtélyes
anyag eredetérıl.
— Mindössze annyit tudtam kiszedni belılük — számolt be
Maruzzi az eredményrıl egy gerendára telepedve —, hogy
valahol a tengerben (nem árulták el merre), van egy sziget és
rajta egy hegy, amelynek még nem látták a csúcsát. Gondolom: a
hegy magasabb lehet, mint a sőrő levegıréteg, ezért nem tudnak
a csúcsig felrepülni. Nos, ezen a szigeten állítólag rengeteg ilyen
holmi hever szanaszét, a sarlót is valószínőleg onnan hozta
magával valamelyik halevı...
— Tudja, mire jöttem rá közben? — kérdezte Rahama. — Ez
az anyag kivétel nélkül minden fémre taszító hatással van.
 — Ólomra, alumíniumra is?
— Igen. Amilyen fém csak akadt a koleopterben, mind
végigpróbáltam. Bizonyára a többi sem lesz kivétel. Vajon az
ichthopterák ismerik ennek az anyagnak a tulajdonságait?
— Annyit mindenesetre tudnak róla, hogy a fémeket taszítja
magától. Amikor az egyik ichthopterának megparancsoltam, hogy
vegye fel a földrıl és adja kezembe a sarlót, akkor elıször
ledobta szigonyát és csak azután indult feléje. Az azonban, úgy
láttam, roppant meglepte, hogy sehogyan sem tud vele a
közelembe kerülni...
— Miért lepıdött volna meg ezen? — vetette ellen Rahama.
— Hiszen, amint mondja, az ichthoptera tisztában volt vele, hogy
a fémhegyő szigonnyal kezében nem tudja megfogni a sarlót.
— Arról azonban fogalma sem lehetett a komának, hogy mi
van a zsebeimben — nevetett Maruzzi. — Még az oxigénadagoló
készüléket is védıburkolat fedi, csak mi tudjuk, hogy a burkolat
alatt acélból készült tartályok vannak.
— Feltétlenül fel kell kutatnunk azt a szigetet! — dobbantott
lábával Rahama. — Az egész világmindenségben összesen
nincs annyi platina, amennyi egyetlen mázsa ilyen koercitív erejő
anyaggal felérne. Legalábbis a tudománynak elsısorban nem
platinára, hanem ilyen új, eddig ismeretlen tulajdonságokkal
rendelkezı fémekre van szüksége...
— Amíg Zappóval rendbehozom ezt a masinát, addig a másik
koleopterrel bejárhatnák a környéket — vetette fel a gondolatot
Karren. — Olyan nagyon messze nem lehet a sziget, mert akkor
az ichthopterák sem jutottak volna el odáig.
— A Vénusz szárnyas lakóinak valószínőleg más fogalmaik
vannak a távolságról, mint nekünk — mormolta maga elé
Maruzzi. — Úsznak, járnak, repülnek... Létezhet ennek a
világnak olyan pontja, ahová ezek el ne jutnának?
— Akkor is, mindenhogyan meg kell kísérelnünk felderíteni a
titkot — válaszolta határozottan Rahama. — Ha egyre táguló
csigavonalban, rendszeresen átkutatjuk a környéket, minden
valószínőség szerint megtaláljuk a szigetet. Mőködik ennek a
gépnek az adókészüléke? — fordult Karrenhez.
— Szerencsére alig sérült meg. Már rendbe is hoztam. A
televíziónak azonban vége...
— Annyi baj legyen! Nekünk most csak az adóállomásra van
szükségünk. Ha maguk állandó jelzést tudnak innen sugározni,
akkor van egy fix pontunk, mely után a levegıben
tájékozódhatunk. Majd én vezetem a koleoptert, ha Gauer még
rosszul érezné magát; persze ıt magát azért minden
körülmények közt magammal vinném...
— Szo-mi-dóra is szüksége lehet útközben — figyelmeztette
Karren a fizikust. — Mi itt, Maruzzi és Katrina segítségével, majd
csak elboldogulunk addig ezzel a halevı népséggel...
Rahama felkúszott a hegyoldalon, begyújtotta a motort és
néhány perccel késıbb simán földet ért a koleopterrel Karrenék
közelében. Az egyik ablak mögül vidáman integetett Gauer. Még
sápadt volt, fejét nedves törülközıbıl csavart turbán koronázta,
de úgy látszik minden baját elfeledte, amikor Rahama elmesélte
neki az utolsó órák eseményeit.
— Hangoljuk össze a készülékeket — kiáltotta Karrennek a
nyitott oldalajtóba kuporodva. — Odafent alaposan leellenıriztem
a mőszereket, ezen a gépen minden rendben van.
— Akkor gyerünk! — ült Karren az adókészülék mellé. —
Indítok! A dinamó felbúgott. Hamarosan erıs, zöld fényben izzott
a kis jelzılámpa is. Karren magára zárta a fülke ajtaját, fülére
illesztette a fejhallgatót, és mőködtetni kezdte a
szignálgenerátort. Ti-ti-ta-ti... Ti-ti-ta-ti... Ti-ti-ta-ti... pötyögte alig
néhányszor a készülék, máris jelentkezett Gauer:
— Rendben vagyunk! Kifogástalanul veszem az adást.
Minden mőszerem mőködik...
— Akkor ne veszítsenek egy percet se, hanem induljanak.
Mindnyájan a gépen vannak?
— Szo-mi-do itt lent gubbaszt a gép elıtt, Rahama professzor
pedig elment azért a sarlóért vagy miért....
— Látom már! — nézett ki Karren az ablakon. Intett
Rahamának, hogy siessen. Az madzagra kötve rángatta maga
után a görcsösen ugrándozó, jobbra-balra pattogó sarlót, amely
annál dühösebben ellenkezett, minél közelebb került a
koleopterhez. De a zsineg kitartott és néhány sikertelen kísérlet
után Rahamának végre sikerült az utasfülkébe rántania a
levegıben kalimpáló fémdarabot.
— No, te bitang! — csapta be mögötte az ajtót, — innen nem
menekülsz!
A sarló azonban nem egykönnyen adta meg magát, ırjöngve
csapkodott a vastagon párnázott falak között, ripityomra tört
mindent, aminek nekivágódott.
— A keservit a maga bumerángjának... — káromkodott Gauer,
akit egy alattomos lendülettel kegyetlenül oldalba taszított a
nekivadult sarló. — Fogja rövidebbre azt a pórázt, mert semmi
sem marad épen a fülkében...
— Hozzon ide egy üres faládát, talán bele tudom gyömöszölni
— lihegte Rahama. Kétségbeesetten kapkodta fejét a
kiszámíthatatlanul, fortélyosan vagdalkozó sarló elıl, míg Gauer
ide-oda ugrálva igyekezett egy konzervesláda közelébe férkızni.
Amikor jónéhány kemény ütés árán végre célhoz ért, kiborított
egy doboz élelmiszert és a maga elé tartott, üres ládával
üldözıbe vette a sarlót. Mintha szöcskére vadászott volna! Hol a
padlón hempergett, hol a mennyezetre igyekezett
felkapaszkodni, de sehogyan sem boldogult a hihetetlenül fürge
ördögfiókával.
— Én elengedem... — hunyta be szemét megadással Rahama.
Ijedten összerezzent, amikor Gauer a fülébe bömbölt:
— Meg ne tegye, mert akkor végünk van! Inkább fogja még
rövidebbre és lassan húzza maga felé a zsineget...
— Húzza maga! — méltatlankodott Rahama. — Így is csupa
kék folt vagyok már...
 Gauer hirtelen elıreszökkent. Hatalmas lendülettel a
szemközti falnak vetette magát.
— Megvagy! — ordította diadalmasan és minden erejével
szorította a ládát. A foglyul ejtett sarló vadul döngette belülrıl az
erıs deszkákat.
— Most aztán mit csináljak? — nézett hátra tanácstalanul
Gauer.
— Ha elengedem a ládát, kezdhetjük elölrıl...
— Maradjon, ahol van! — kiáltotta Rahama. — Azonnal hozom
a láda fedelét...
Óvatosan helyére csúsztatta a betolható fedelet és Gauer
végre elengedhette a ládát. De szavukat sem értették az éktelen
dörömböléstıl, amit a láda árasztott maga körül.
— Ebbe bele fogunk bolondulni állapította meg csüggedten
Gauer. — Nyissunk a ládán egy kis rést és tömjük tele vattával
vagy ronggyal — javasolta.
Rahama a ládára telepedett, Gauer pedig összeszedett
minden puha holmit, ami az utasfülkében csak akadt. Ahogyan
telt a láda, úgy csendesedett a sarló is. Már majdnem készen
voltak a keserves munkával, amikor felcsapódott a tetıajtó és
Karren feje jelent meg a nyílásban:
— Mi van magukkal? Miért nem válaszol Gauer a hívásomra?
Elromlott a rádiókészülék?
— Dehogy romlott! — vigyorgott Gauer. — Ezzel a nyomorult
sarlóval viaskodtunk mostanáig — mutatott a Rahama alatt
lapuló ládára.
— Teljesen megbolondult, amikor becibáltam ide a fülkébe —
magyarázta Rahama. — Pedig gondolhattam volna, hogy ez így
lesz...
— Miért?
— Mert a zárt fülkében minden irányba hat a taszítóerı. Hiszen
az egész gondola fémbıl van, nemde? Természetes, hogy a
sarló ide-oda röpködött a falak közt...
— No, ha ez önnek természetes ... — csóválta fejét nevetve
Karren. Aztán Gauerhez fordult: — Jól vette a jelzésemet?
— Kifogástalanul.
— Miért kapcsolta ki a vevıt? — mutatott a szerelékfalba
épített készülékre.
— Nem kapcsoltam én ki! — lépett oda Gauer és elforgatta a
hangerısítı kapcsolóját. A kontrollámpa teljes fénnyel világított, a
készülék mégsem adott hangot. Megrökönyödve nézett Gauerre:
— Süket... Az elıbb még kutya baja sem volt. Mi ütött ebbe a
masinába? Nem emlékszem rá, hogy a sarló egyszer is
nekicsapódott volna...
Karren a tetıajtón keresztül a fülkébe huppant. Ide-oda
forgatta a kapcsológombokat, ütögette, kopogtatta a gépet, de az
makacsul hallgatott.
— Szét kell szednünk az egészet — bosszankodott a mérnök.
—Bizonyára zárlatos lett valahol...
 — Az a gyanúm, hogy jelen pillanatban a készülék minden fém
alkatrésze zárlat alatt van — szólalt meg Rahama, aki eddig
csendben, maga alá húzott lábakkal figyelte a rádiókészülékkel
bajlódó Karrent és Gauert.
— Ez nem valószínő — legyintett Karren. — Ilyen csoda nem
történik! Hiszen Gauer szerint az elıbb még...
— Az akkor volt... — bólogatott Rahama. — De akkor ez a
sarló, itt alattam, még nem volt a fülkében...
— Ez a kis darab fém okozna ilyen zavart?
— Biztos vagyok benne, hogy ıkelme csinálja a disznóságot
— válaszolt a fizikus. Kissé felemelkedett, de amint megérezte,
hogy a láda mocorogni kezd alatta, gyorsan visszazökkent a
helyére.
— Hm... ez így nem lesz jó — hümmögte. Megkopogtatta
maga alatt a láda oldalát: — Mi az ördögöt kezdjünk vele? Úgy
látszik, nem elég nehéz neki ez a ládikó...
— Kinyitom az oldalajtót és lehajítom — ajánlotta Gauer.
— Elıbb egy követ, vagy valamilyen más nehezéket kössön
rá, hogy ne kelljen újra hajtóvadászatot rendeznünk utána.
Abban a pillanatban, amint a láda és benne a sarló kirepült a
gépbıl, ismét megszólalt a rádiókészülék. Karren boldogan
hallgatta a monoton, sípoló Ti-ti-ta-ti... jeleket, csak akkor neszelt
fel, amikor meghallotta Rahama bánatos hangját:
— De kár, hogy nem vihetjük magunkkal... Szomorúan bámult
a homokba süppedt ládára.
— Sohse búsuljon, professzor! — vigasztalta Gauer. —
Megvár az itt minket, nyugodt lehet. Ha visszajöttünk, annyit
játszhat vele, amennyit csak akar...
— Már hogy játszhatnék vele? — legyintett letörve a fizikus.
— Nem mondaná meg, miben, hogyan visszük majd haza? Azt
már tudjuk, hogy így, megfelelı szigetelés, illetve árnyékolás
nélkül megbolondítja a koleopterben lévı mőszereket... Ezt
ugyan el nem szállítjuk innen egyhamar...

A koleopter egyre táguló körökben távolodott a homokparttól.

Izzó gázcsóvája egy ideig átfénylett a lomha falkákba verıdött
ködgomolyokon, késıbb már csak tompa motorzúgást sodort
partra a tenger felett bóklászó szél: aztán vastag, szürke csend
hullott ki a felhık ölébıl és puha takarót borított mindenre...

— Ezekkel a gépekkel, ilyen mőszerekkel még csak egy

hüvelyknyi darabot sem tudunk ebbıl az ércbıl elszállítani —
hajtogatta csüggedten Rahama. — Lehetetlen...
Maruzzi valósággal toporzékolt a türelmetlenségtıl: — Az ég
áldja meg, beszéljen már végre arról is, amit azon a szigeten
láttak — rimánkodott a fizikusnak. — Gauer szerint város
nyomaira bukkantak a hegyen...
— Város? Tényleg... Lehet, hogy város volt... Messzirıl
néhány különös formájú tornyot vagy hasonlót láttunk...
— Miért nem szálltak ki és nézték meg közelebbrıl?
 — Legfeljebb négy-ötszáz méterre tudtam a felszínt
megközelíteni — vette át a szót Gauer. — Ha lejjebb
ereszkedtem, megbolondult minden mőszerem. Néha még a
motorok is köpködni kezdtek...
— Milyen magas az a hegy? Sok rom van rajta? Csak
tornyokat láttak?
— Minél feljebb emelkedtünk, annál több volt a torony, vagy
micsoda... Már nyolcezer méter magasan voltam a tengerszint
felett, amikor nem bírtuk tovább a hıséget. Akarva, nem akarva
vissza kellett fordulnunk. El sem tudják képzelni, hogy milyen
pokoli forróságot áraszt odafent a Nap!
— Mindössze nyolc kilométer vastag lenne a Vénusz
ködtakarója?
— Hát nem sok pára lehetett már fölöttünk, amikor
visszafordultam... Azt a hıséget, ami ebben a magasságban van,
csak az őrhajó szigetelt falai mögött lehet elviselni.
— Mi a véleménye errıl a toronyvárosról, Rahama
professzor? — faggatta a fizikust Maruzzi. De az csak mondta a
magáét:
— Micsoda tömeg mágneses anyag lehet abban a
hegyóriásban... Szent meggyızıdésem, hogy a Vénusz egyik
mágneses pólusa ezen a szigeten van...
— Jó, jó, de a romok... Ha tényleg olyan kibírhatatlan hıség
van abban a magasságban (ez könnyen lehet, mert a Vénusz
negyvenmillió kilométerrel közelebb van a Naphoz, mint a
Föld...), akkor hogyan, kik építhettek ott tornyokat?
Rahama nagyot sóhajtott, aztán tanácstalanul tárta szét
karjait:
— Ha én azt tudnám... Ez az érc, ez az elképzelhetetlen erejő
mágneses tér... İszintén megvallom, eddig nem sokat
gondolkodtam a látottak felett... Várjunk csak! Hogy is volt az ott,
Gauer? Minél magasabbra emelkedtünk, annál több tornyot
láttunk, igaz? És csak tornyokat... Odafent már olyan sőrőn álltak
egymás mellett ezek az építmények, mint a féső fogai... Látják,
ez eddig eszembe se jutott! Egy középpont körül, melyet
azonban nem láttunk, sugárirányban, nyílegyenesen sorakoztak
egymás mellé a tornyok... Furcsa... De hogy az ördögbe jutottak
fel ilyen magasra az antropterák, vagy akár ezek a halevık is?...
— Az élet valamilyen nyomát, mozgást, élılényeket láttak a
torony körül?
Gauer is, Rahama. is határozottan rázták fejüket: — Nem! Se
növényt, se állatot. Kissé kékes árnyalatú, majdnem fehér
sziklatörmelék borítja az egész hegyoldalt. És fent, ahol már
nincs, vagy csak alig van köd, úgy csillognak ezek a napszítta
kövek, mintha üvegbıl lennének...
— Amennyire távcsövön keresztül ki tudtam venni — szólt
most közbe Gauer —, a tornyoknak hegyes kúp alakja van és
nagy, faragott kövekbıl építették ıket. Ablakhoz hasonló,
töméntelen sok nyílást láttam mindegyiken.
 — Így tehát az általunk már ismert madáremberek elıtt is
létezett valamilyen kultúra a Vénuszon — mondta elgondolkozva
Maruzzi. — De vajon milyenek lehettek azok a lények, akik ilyen
gyilkos hıségben tornyokat tudtak építeni?
— Nem valószínő, hogy a mostani körülmények közt abban a
magasságban valaha is szerves élet lett volna — válaszolt
Rahama. — Abból kell kiindulnunk, hogy a Vénusz légkörének
vastagsága tízezer vagy százezer évvel ezelıtt is ugyanolyan
volt, mint ma. Ha így van — márpedig szerintem bizonyosra
vehetjük, hogy ez valóban így van! — akkor ennek az
ıskultúrának itt lent, a tengerszint közelében kellett kialakulnia.
— De hogyan került fel onnan a hegytetıre?
— Földünkön, pontosabban az amerikai kontinens déli
részén, a huszadik század elején mintegy négyezer méter
magasan fekvı kikötı nyomaira bukkantak az archeológusok.
Nyilvánvaló, hogy amikor ezeket a kikötıket építették, a
tengerpart nem ott volt, ahol ma. Vagy a tenger szintje volt
négyezer méterrel magasabb (ez azonban elképzelhetetlen),
vagy a tengerpart közelében fekvı szárazföldet emelte a
földkéreg lassú, egyenletes mozgása idık folyamán ilyen
magasságba. A tudomány természetesen az utóbbi feltevést
fogadta el...
— Így már inkább értem a dolgot! — jegyezte meg Gauer. —
A hegy állandóan emelkedett, lassan a tornyok is elérték a
légkör, a ködtakaró felsı határát, mire halevı barátaink
otthagytak csapot-papot és áttértek holmi vízi életmódra...
— Ezek az ichthopterák itt legfeljebb késıi, elkorcsosult
leszármazottai lehetnek annak a magas kultúrájú népnek,
amelyik valamikor a tornyokat építette...
— Micsoda paradoxon! — kiáltott fel Karren. Szeme Katrinára
tévedt, ık ketten már szavak nélkül is megértették egymást...
Senki sem válaszolt. Nehéz, ólmos súlya lett a csendnek, a
szavak állva maradtak a sőrő levegıben. Kesernyés, csalódott
fintor rángott át a mérnök elkínzott arcán. Halkan, inkább csak
sajátmagához intézve szavait, ismét megszólalt:
— Azt a negyvenmillió kilométert, ami a Föld és a Vénusz
közt feszül, egyetlen ugrással legyıztük... Jókora rugaszkodás
volt, az igaz, de sikerült... Mennyi lenne még hátra? Tíz, talán
tizenöt kilométer? — Felkacagott: — És ekkor rátalálunk a
mágnesre, amelyik nem vonz, hanem taszít... Értik, barátaim?
Taszít, taszít, taszít... Pontosan ellenkezıjét teszi annak, amit az
általunk ismert, tisztességes földi mágnesek cselekednek... És mi
történik? Egy rakás ócskavassá válnak tökéletesnek hitt
mőszereink, bedöglenek a motorok, melyek arra voltak
hivatottak, hogy minden távolságot legyızzenek... Mit tehet Jan
Gauer, a földkerekség legkiválóbb asztronautája? Visszafordul!
Szégyenszemre visszafordul, mert a technika csodálatos
vívmányai nem szolgálják tovább... Hej, te kis sarlócska — hajolt
meg mélyen a homokon heverı láda elıtt —, te semmi, vacak kis
fémdarab, de alaposan megcsúfoltál bennünket! Tudod, mekkora
fricskát adtál a mi nagy, a mi szentséges tudományunknak?...
 AZ ANTROPTERÁK LÁZADÁSA

Nem sokkal azután, hogy a platinabányákban megindult a

munka, Joroden hatalmas terv megvalósítására határozta el
magát. Utakkal akarta összekötni az elszórtan fekvı lelıhelyeket,
melyek közül csak alig néhányat lehetett földi jármővekkel
megközelíteni. Pedig éppen azok a telepek voltak a
leggazdagabbak, melyeket végtelenbe nyúló, süppedékes
ingoványok zártak körül, ezeken lehetett volna a legtöbb platinát
kitermelni, ha minden szükséges felszerelésük meglett volna. A
koleopterek azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy rajtuk
nagyobb terhet, nehéz gépeket szállítsanak, éppen elég munkát
jelentett a pilóták számára, hogy gépeikkel legalább a már
kitermelt ércet a barlangvárosba szállítsák.
A telepesek is sok bosszúságot okoztak panaszaikkal
Jorodennek. Hamar megelégelték a tikkasztó meleget, az örökké
nyirkos, penészes ruhákat, megundorodtak az ismeretlen
férgektıl, melyek keresztül-kasul mászkáltak rajtuk, ha fáradtan
lehevertek hevenyészett kunyhóikban. És emellett csaknem
mindent, amire a munkához és primitív életmódjukhoz szükség
volt, maguknak kellett elkészítem azzal a néhány szerszámmal,
amit a koleopterek még el tudtak szállítani hozzájuk.
Egy ideig ment is a munka. De eljött az idı, amikor a
fáradtság, a gyötrelmesen hosszú éjszakák ırjítı magánya
legyőrték a kielégíthetetlennek hitt kapzsiságot, amikor némelyik
telepes szívesen odaadta volna már minden összegyőjtött
kincsét egy percnyi napsütésért. Joroden azzal nyugtatta ıket,
hogy ha elkészülnek az utak, gépkocsikat és munkagépeket
hozat a Földrıl és ellátja ıket mindennel, amit csak kívánnak.
Kért, könyörgött, ígért, hazudott, csodálatos képeket festett a
telepesek elé az új birodalomról, melynek ık lesznek az urai,
ahol ıket fogja minden és mindenki szolgálni. De egyre kevesebb
hitele volt szavainak.
Sok ezer antroptera hordta a köveket a készülı utakhoz.
Bukdácsolva vonszolták maguk után nyomorék szárnyukat,
aminek már csak annyi hasznát vették, hogy szétterülve néhány
percig a felszínen tartotta ıket, ha a mocsárban gázolva
elveszett alóluk a szilárd talaj. Gyorsabban haladt volna az utak
építése, ha a mocsaras, süppedékes felszín alatt rejtızı
szakadékok fölé fahidakat tudtak volna ácsolni. Fa bıségesen
akadt mindenfelé. Egész ıserdık borították a mocsárból
kiemelkedı szigeteket, a toronymagas szálfák vastag törzse
kitőnı építıanyag volt. De ha az antropterák nagy keservesen
meg is tanultak főrészelni és valahogyan el is vonszolták a
kidöntött fatörzseket, azt már képtelenek voltak megtanulni,
hogyan kell megmunkálni a kitermelt faanyagot. Csodálkozó
szemmel néztek munkavezetıjükre, ha az arra akarta rávenni
ıket, hogy könnyő szekercéikkel ilyen vagy olyan formákat
faragjanak ki a törzsekbıl. Az ácsolás, a gondolkozásnak és a
gondolatközlésnek az a foka, amit ez a munka szükségszerően
megkívánt, már meghaladta értelmüket.
Amíg Karrenék meg nem szöktették a koleoptereket, Joroden
napról napra meglátogatta a bányatelepeket. A Föld emberének
gépei közül a koleopter volt az egyetlen, amitıl az antropterák
évek múltán is változatlanul rettegtek, riadtan futottak szét és
elrejtızve arccal a földre vetették magukat, ha a tüzes lángcsóvát
okádó korong megjelent fölöttük. Ijedelmük ırjöngı félelemmé
fokozódott, ha a gép egy helyben lebegve, megállt fölöttük.
Joroden hamar észrevette ezt és ugyancsak élt is a
lehetıséggel. Ha rádión hírt kapott arról, hogy valamelyik telepen
vagy az egyik építkezésnél nyugtalankodnak a munkára fogott
madáremberek, megjelent fölöttük gépével és kegyetlenül
végigsöpört rajtuk a több ezer fokos, izzó lángcsóvával.
Most nem voltak koleopterek, nem voltak pilóták és Joroden
tehetetlenül, rossz elıérzettel eltelve remegett a gazdátlanul
maradt obszervatóriumban. Nem vizsgálta a csillagokat,
menekült a telepesek üzenetei elıl, melyek mind sürgetıbben
követelték, hogy azonnal keresse fel ıket. Még akkor sem volt
hajlandó kimozdulni az utashajóból, amikor egy napon Churan
feldúltan rontott be hozzá p. hírrel:
— Gorko telepén fellázadtak az antropterák!
Csak ült, és ha hallotta is Churan szavait, nem tudta azok
értelmét felfogni.
— Fellázadtak az antropterák? — ismételte bárgyúan. —
Hm... Miért lázadtak fel?
Felemelte a fejét és elrévedı szemekkel bámult az ajtónak
támaszkodó távírászra:
— Miért nem válaszol? Nem érti, mit kérdeztem? Miért
lázadtak fel azok a dögök?
Feltápászkodott az öblös karosszékbıl és Churan felé
tántorgott. Szemhéja duzzadt és vörös volt az álmatlanságtól,
viaszosán sápadt arcát többnapos szakáll borította. Annyira
furcsán, olyan valószerőtlenül hatott az egész ember, hogy
Churan ijedten hátrált elıle az ajtó felé.
— No, no ... — fenyegette meg ujjával— vigyorogva Joroden.
— Azért nem kell félnie tılem... Ittam egy kicsit... na és? Jöjjön,
igyon maga is velem!
Hívogató mozdulattal lendítette hosszú karját a palackokkal
megrakott asztal felé. De már ez is elég volt ahhoz, hogy
elveszítse egyensúlyát, és ha Churan el nem kapja, végigvágódik
a mocskos gumipadlón.
— No, no... — motyogta megint és engedelmesen tőrte, hogy
a távírász az egyik székhez támogassa.
— Hol van Botka? — kérdezte, amikor leült. Lassan, tagolva
ejtette ki a szavakat, látszott, hogy minden maradék erejével úrrá
akar lenni részegségén.
— Nem tudom — vont vállat Churan. — Amióta Karrenék
elmentek, maga pedig bevette magát ebbe az odúba, azóta
Botkát se igen látni. Az ördög tudja, hol csavarog örökké...
 — Kapott jelentést az útépítı csoportoktól? Ott is
nyugtalankodnak az antropterák?
— Nagyobb ostobaságot, mint ezek az útépítések, már
igazán nem találhatott volna ki — fakadt ki dühösen a távírász. —
Ezért kár volt annyi ezer antropterát megnyomorítania...
— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte sötéten Joroden.
Szemmel láthatóan józanabb volt már.
Churan keserően, gúnyosan nevetett Jorodenre.
— Tudja, mire lesznek jók a maga útjai? Repülni ugyan nem
fognak többé ezek az átkozottak, de az utakon kényelmesen
vissza tudnak totyogni a barlangvárosba. Ha pedig ez a
százezernyi ördög egyszerre ránkrohan, akkor isten
kegyelmezzen mindnyájunknak...
— Van elég fegyverünk...
— Mi ér azokkal? — förmedt gorombán Jorodenre a távírász.
— Ha csak ötvenen vagy százan jönnek ránk, akkor bírunk velük.
De mi lesz, ha egyszerre özönlik el a völgyet?
— Hogy mi lesz? Hát harcolni fogunk! Olyan leckét kapnak
tılem, hogy többet nem jut eszükbe fellázadni.
Már nem a fásult, közönyös, a részeg Joroden volt, aki így
válaszolt. Biztos mozdulattal állt fel a székrıl és az ajtó felé
indulva, maga után intette a távírászt:
— Jöjjön velem a rádiószobába. Azonnal érintkezésbe lépünk
a telepesekkel és az útépítı állomásokkal. Megkeserülik még ezt
a lázadást, arról kezeskedem!

Sorra jelentkeztek a meghívott rádióállomások. Csupán Gorko

telepe nem válaszolt és a völgykatlan északi bejáratához vezetı
útszakasz adói hallgattak. Joroden nem tulajdonított volna ennek
nagyobb jelentıséget, ha a többi munkavezetıtıl rosszabbnál
rosszabb híreket nem kap. Mindenütt mozgolódtak az
antropterák, sok megszökött közülük és most csapatokba
verıdve kóborolnak a táborok körüli erdıkben.
— Kettıt elcsíptem a szökevények közül — jelentette az egyik
telepes —, de hiába vertem ıket félholtra, semmit sem tudtam
kiszedni belılük.
— Csak oda tudnék menni, majd megszólaltatnám én ıket! —
dühöngött a mikrofon elıtt Joroden. — Legalább azt próbálja
kiverni azokból a nyomorultakból, hogy ki bujtogatja ıket
szökésre? Valamilyen összeköttetésnek feltétlenül kell lennie
közöttük, mert mindegyik táborból ugyanezt a jelentést kapom.
— Miért nem tud kijönni hozzám ide a telepre? Nagyon rájuk
férne már, hogy a koleopterekkel egy kicsit megtáncoltassa
ıket...
Joroden meghökkent. Ha elárulja, hogy Karrenék megszöktek
a gépekkel, a telepesek közt kitör a pánik.
— Sajnos, mind a két koleopter bedöglött. Még beletelik
néhány nap, mire megjavítjuk valamelyiket — hazudta gyorsan.
— Hát ha tovább is így fejlıdnek a dolgok, akkor nem sokat
talál már meg belılem, mire ideér — válaszolta elkeseredve a
telepes. — Vagy százan most is itt tolongnak az ajtóm elıtt, és
olyan füttykoncertet rendeznek, mintha egy futballmeccsen
lennének.
— Mit akarnak?
— Hiszen ha érteném ıket. Mostanában csupa olyan füttyjelet
hallok tılük, ami hiányzik a maga híres szótáraiból.
— Próbáljon néhányat megismételni közülük! — kérte
Joroden. Ijedten nézett Churanra, amikor megjött az elfütyült
válasz. De hamar összeszedte magát.
— Zagyvaságok! Semmilyen értelmük sincs ezeknek a
jeleknek — igyekezett megnyugtatni a telepest. — Csak fogja az
antropteráit keményen, és azonnal toroljon meg minden
engedetlenséget...
Gyorsan kikapcsolta a készüléket.
— Mit szól ehhez? — kérdezte rekedten Churant.
A távírász arcán megvetı mosoly futott át, amikor észrevette,
mennyire reszket Joroden égı cigarettát tartó keze. Kékes
füstkígyó csíkja szállt fel a mozdulatlan levegıben és a posztóval
borított falak sötét háttere elıtt felnagyítva rajzolta ki a kéz ideges
remegését.
— Mit szólhatnék? — válaszolt rövid hallgatás után Churan.
— Amit mi a telepesek elıtt el akarunk titkolni, azt az antropterák
már tudják... És nekem valahogyan az a gyanúm, hagy még
ennél is többet tudnak! Azt, hogy merre járnak most a
koleopterekkel Karren és Maruzzi...

Ernest Laumer a sátor egyik feszes tartókötelének

támasztotta hátát és félrebillent fejjel, kinyújtott lábain
egyensúlyozva magát, bóbiskolt a kis tábori széken. Derékig
kigombolt inge látni engedte egyenletesen emelkedı, süllyedı
domború mellkasát és a kis amulettet, amit vékony aranyláncra
főzve viselt a nyakán. Izzadságtól fénylı arcán nagy
verítékcseppek futottak át és belevesztek az ételmaradékokkal
és cigarettahamuval összemocskolt szakállba.
A szellıs, vízhatlan anyagból készült sátrat indákkal átfont,
erıs cölöpkerítés vette körül. Kampókon nyugvó, vastag
keresztgerendák torlaszolták el a bejáratot. Buján tenyészı
ıserdı szélén, a kerítés fölött behajló fák alatt úgy lapult meg a
kis tanya, mint egy magányos sziget. A kaputól simára döngölt,
barna földút vezetett a mocsár felé, fakó színő, nyálkás moszat
lepte a töltés oldalát. Három felıl a fehér levelő óriásfák
áthatolhatatlan erdeje nyomta, szorította az ingovány felé a földi
ember parányi birodalmát, de a negyedik oldalon már majdnem
készen állt az út.
Mintegy hatezer antroptera dolgozott ezen az útszakaszon
Lautner keze alatt. Nyögték is a szerencsétlenek a két kemény
öklöt, melyek közül egyikben sohasem pihent a korbács,
másikban meg szüntelenül fenyegetett a bénító, fájdalmas
sugárkévét lövellı fegyver.
 A nehéz munka ellenére is az antropterák könnyebben
viselték sorsukat, mint uruk és parancsolójuk: az ember. İk
átaludták az ötven földi napig tartó éjszakákat és a hosszú
nappalok alatt nem érezték az alvás hiányát. Nem így az ember,
akinek szervezetét és idegrendszerét a földi nappalok és
éjszakák gyors váltakozása alakította ki, aki — mikor eljött az
ideje — aludt akkor is, ha a Nap ködön átszőrt, fakó sugarai
szürke derengést szórtak a bolygóra és álmatlanul, nyitott
szemmel meredt a bágyadtan sárgálló lámpafénybe, ha el is
nyelt már körülötte mindent a végtelen éjszaka.
Nyugtalan álmok gyötörhették Laumert. Vadul hadonászott
kezeivel, aztán fuldokló, hörgı köhögés fogta el. Erre felriadt és
beesett véreres szemeivel kábán meredt a nyitott kapura,
ösztönös mozdulattal a mellette heverı sugárszóró után nyúlt,
felugrott és marokra fogva a csuklójához szíjazott korbácsot, a
bejárathoz sietett.
— Az ördögbe is, megint elfelejtettem helyükre tenni a
gerendákat... — Mint ahogyan ez a magányhoz szokott
embereknél oly gyakran elıfordul, beszélgetni kezdett a kerítés
elıtt heverı tuskókkal. — Gyertek csak, gyertek! Nyugodtan
alszom, ha ti a helyeteken vagytok és ıriztek engem. Ezek a
barmok sohasem jönnek rá, hogy kívülrıl éppen olyan könnyen
kiemelhetnek a kampókból, mint ahogyan én most a fészketekbe
raklak benneteket...
Nagyokat
nyögve emelgette a
gerendákat, és már
vagy a harmadikat
illesztette helyére,
amikor a kapu elıtt
egy kurta nyelő,
tömpe bunkót vett
észre a sárban.
— Hohó, hát ez
honnan került ide?
Sokáig forgatta, nézegette a primitív fegyvert, aztán ledobta,
és kapkodó sietséggel helyükre illesztette a gerendákat. Amikor
elkészült, felkapaszkodott a kerítés tetejére és egy vastag
oszlopra telepedve, gondosain végigfürkészte a környéket. Igaz,
hogy csak alig néhányszor tíz méter volt a távolság, ameddig a
ködben ellátott, de mégis megnyugodott kissé, mert a süket
csendben a legkisebb zajt sem fogták fel éles fülei. A falevelekrıl
pergı vízcseppek halk neszezését már nem is hallotta, annyira
hozzászokott ehhez a hosszú hónapok alatt.
— Megbolondulok, ha még sokáig tart ez az útépítés —
morogta maga elé. — Csend, köd, mocsár... és az antropterák!
Ígérhet nekem Joroden, amit akar, még akkor sem maradok itt
tovább, ha a világ minden platináját nekem adja...
Átlendült a kerítésen és lomha, vontatott léptekkel a sátor felé
indult.
 — Eszem valamit, aztán kimegyek ezekhez a majmokhoz és
megnézem, hogy mit csinálnak. Agyonverek néhányat, ha még
ma sem éri el a töltés a fıútvonalat...
Zsebkésével felnyitott egy húskonzervet és egy légmentesen
zárt dobozból néhány kétszersültet halászott elı. Éppen az elsı
falatot nyelte, amikor tompa puffanást hallott kintrıl. Kezében az
ennivalóval kiugrott a sátorból, de már perdült is vissza az
asztalon felejtett sugárszóróért.
Ez a lélegzetvételnyi idıveszteség pecsételte meg sorsát.
Mire megfordult, már egyetlen kapugerenda sem volt a helyén, a
szők bejáraton át fülhasító sivítozással tódultak be az
antropterák. Hiába terítette le ıket sorra a bénító sugár, újabbak
furakodtak a kerítés mögé és az egyre magasabb halomban
heverı testeken át, mind közelebb férkıztek a sátorhoz.
Laumer nem vette észre, hogy egy hatalmas termető
antroptera oldalt kerül a kaputól, és hason csúszva közeledik
feléje. Még nem hallotta, amint az elhajított szekerce zúgva
átszeli a levegıt, kezében már lendült is arrafelé a fegyver, de
ekkor irtózatos ütés érte oldalról a fejét. Fülénél találta el az éllel
becsapódó szekerce.
Ijedten torpant vissza a néhány antroptera, akik a mozdulatlan
testektıl már majdnem teljesen eltorlaszolt kapun át még be
tudtak nyomulni a szők udvarra. Arccal földreborulva, széttárt
karokkal hevert elıttük mindenható uruk, szétroncsolt fejébıl
sőrő, sötét vér csurgott az örökké szomjas homokra...
És ık tudták, hogy a begörbült, sárga ujjak nem suhogtatják
többé felettük a győlölt korbácsot, begyógyulhatnak végre fájó
sebeik. Nem szór már feléjük bénító sugarakat az eltaposott
fegyver és nem csattan többé az olló, hogy átmetszett
szárnyakkal örökre földre kényszerítse a Vénusz szárnyas népét.
A fogatlan, véres száj sem füttyent feléjük több kurta parancsot,
nem rúg beléjük a nehéz, vasaltorrú csizma — uruk elment és a
madáremberek tudták, hogy aki így megy el, az többé soha nem
tér vissza...

Az antroptera, aki megölte Laumert, odatotyogott a hullához,

kirángatta a koponyacsontok közé ékelıdött szekercét és sokáig
bíbelıdve a csomóval, a korbácsot is leoldozta az élettelen
kézrıl. Aztán átkapaszkodott az egymás hegyén-hátán heverı
testeken, kilépett a kapun és hosszan elnyújtott, fel-alá hullámzó
füttyöt hallatott. A jelre, mint varázsszóra, életre kelt a néma
erdı. Elıször csak megroppanó ágak recsegése hallatszott, majd
a kemény parti homokon súrlódó széles talpak kezdtek
mindenfelıl csoszogni és a sőrőn burjánzó aljnövényzet
szövevényébıl itt is, ott is fejek bukkantak elı.
Hamarosan talán mind a hatezer, munkára fogott antroptera
Laumer kis táborhelye körül tolongott. Az udvaron, túl a
kerítésen, véges-végig a mocsarat átszelı bekötıúron
hullámzott, nyüzsgött a szárnyas sereg. Hosszú, szırös ujjaik
közt nehéz fémbunkókat, husángokat, köveken élesre fent
szekercéket lóbáltak fenyegetıen.
A gyilkos újabb füttyszava hasított át a levegın, erre nyomban
elcsendesedtek a tülekedı szárnyasok. Elült a zaj és az élénken
figyelı szemek várakozva tapadtak a tömegbıl fejjel kimagasló
óriásra, aki most folytonosan fütyülve, kacsázó léptekkel a töltés
felé indult. A tömeg hangtalanul nyitott elıtte utat, ı pedig csak
ment elıre a néma sorok között, végig a töltésen. Idınként
meglóbálta feje fölött az alvadt vértıl már fekete szekercét és
egyet-egyet suhintott a levegıben a korbáccsal. Úgy, ahogyan
ezt annyiszor látta Laumertıl...
Kint a fıúton megállt, hátravetette fejét és kitágult orrlyukakkal
szimatolt körül a meleg, nyirkos levegıben. Kicsit tétovázott, de
aztán határozott mozdulattal fordult a ködön átderengı szürke
sziklacsúcsok felé, és mint a könyörtelen végzet, elindult a
hegyek közt megbúvó barlangváros irányába. Hang nem
hallatszott, egyetlen füttyszó sem bontotta meg a csendet, csak a
puha talpak surrogtak halkan...

A mocsarak mélyén rejtızı apró szigeteken, földbe vájt

odúkban húzódtak meg azok az antropterák, akik eddig el tudtak
menekülni a rájuk vadászó koleopterek elıl. Dús nedvő erdei
gyümölcsök és tőzön pirított halak helyett most az iszapos, bőzös
latyakban hemzsegı kétéltőeken tengették nyomorult életüket,
de még ezeket is inkább nyersen ették meg, nehogy tüzük
felszálló füstje elárulja rejtekhelyüket. A kényszer, a menekülés
ösztöne hamarosan sok mindenre megtanította ıket. Méltó
ellenfél lett belılük, tudták, ha a fák és bokrok eltakarják ıket,
akkor odafent megállás nélkül dübörög tovább a fürkészı
gépmadár, nem áll meg felettük és nem égeti össze testüket a
forró lángcsóva.
Nem tudták, mit jelent a szó: lázadás, senki sem tanította ıket
arra, hogyan szervezzék meg az ellenállást a Föld emberének
mindent leigázó akaratával szemben, ösztönösen szították,
tüzelték a lappangó nyugtalanságot, amíg végül Laumer telepén
lángra lobbant a már vörösen, véresen izzó parázs. A zendülés
futótőzként terjedt táborról táborra, ki merre tudott, menekült a
fenevadakként támadó, féktelen fergeteg elıl.
Egyre nıtt a barlangváros felé vonuló tömeg. Felsebzett
lábukból patakokban ömlött a vér — de mit számított ez most?
Nem törıdtek azzal, hogy talpuk alatt recsegve morzsolódtak
szét az elesettek béna szárnyai, hogy összetaposott hullák ezrei
borítják mögöttük az utat, a végtelen menet csak tántorgott,
bukdácsolt elıre és elgázolt mindent, ami útját akarta állni...
 NEM EZT AKARTUK...

Az épülı országút keskeny töltésén óvatosan baktattak

hazafelé Wittman és Trokov. A csupasz szikladarabok lazán,
bizonytalanul feküdtek egymáson, a hézagok még nem voltak
földdel kitöltve és így ugyancsak ügyelnie kellett a két tudósnak,
hogy egy alattomosan megbillenı kövön ki ne ficamítsák
bokájukat.
Wittman megállt, hátratolta fején a kis kerek sapkát és
nagyokat szusszantva támaszkodott görcsös botjára. És mert
vállát is erısen húzta a kızetmintákkal tömött hátizsák, keresett
magának a töltés szélén egy lapos szikladarabot és lábait maga
alá húzva, kényelmesen elhelyezkedett a kemény ülıkén.
Trokov utolérte kollégáját és leült melléje. Egy ideig
hallgatagon nézték a lábuk elıtt terpeszkedı, mozdulatlan
sártengert, mely fekete volt és sőrő, mint az olvasztott szurok. A
töltés nedvességtıl fekete csíkja szinte átmenet nélkül olvadt
szét a mocsár fölött gomolygó ködben, mintha nem lett volna se
eleje, se vége. A geológus egy csomag cigarettát húzott ki
zsebébıl és amint egyenként kiszedegette ıket a dobozból,
mindjárt a mocsárba is hajította mindegyiket.
— Mit csinál? — kérdezte nevetve Wittman.
— Könnyen nevet, akinek nem hiányzik a nikotin! — morogta
bosszúsan Trokov és sárga ujjai közt szétmorzsolt egy cigarettát.
Odamutatta a kihullt dohányt. — Idenézzen! Olyan, mintha
beáztatták volna. Se íze, se bőze. Csak addig ég, amíg szívja az
ember...
— Úgy látom penészes is — hajolt oda Wittman. Nagyot
sóhajtott. — Ha még sokáig nem kerülünk vissza a Földre,
minket is szétmállaszt ez a köd...
— Már az utashajóban sem száraz a levegı. Hol az egyik, hol
a másik páramentesítı romlik el. Valamelyiket mindig javítani
kell.
Trokov elhajította a csomag cigarettát.
— Tudja, valamikor mindenemet odaadtam volna azért, hogy
részt vehessek a Vénusz-expedícióban. Ma pedig egy évi
keresetemet adnám egy jó, száraz, puha cigarettáért.
— Hát igen... — ejtette le fejét Wittman is. — Én sem így
képzeltem el valamikor. Irigykedés, veszekedések, gyilkosság...
— Mit beszél? Gyilkosság? Kit gyilkoltak meg? Persze,
persze, értem már! Az antropterákra gondol, ugye?
Wittman botja segítségével nagy nehezen állóhelyzetbe
tornászta magát és szembe fordult a nyugodtan üldögélı
geológussal.
— Nem, most nem az antropterákra gondoltam. Amme, a
navigátor az, akirıl beszélek. Az ı halála is Joroden
lelkiismeretét terheli...
Trokov fel akart ugrani, de a laza köveken elvesztette
egyensúlyát és lábbal elıre lecsúszott a töltés meredek oldalán.
Szerencséje volt, hogy oldaltáskája esés közben megakadt egy
hegyes szikladarabban, különben menthetetlenül belezuhan az
iszapba.
A fizikus ledobta hátizsákját és hasra fekve próbálta Trokovot
felhúzni a töltés tetejére. De maga is hiába igyekezett
megkapaszkodni, a kövek leomlottak alatta és érezte, amint
Trokovval együtt lassan ı is csúszni kezd a mocsár felé.
— Engedjen el és igyekezzen legalább magát megmenteni!
— kérte olyan nyugodt hangon Trokov, mintha nem is forgott
volna az élete halálos veszedelemben. — Talán nem olyan mély
itt az iszap, lehet, hogy el sem merülök majd benne...
Wittman csak a fejét rázta, nem is válaszolt. Minden erejével
húzta maga felé Trokovot és közben azon igyekezett, hogy
legalább csizmái orrát beleakassza a kövek közti hézagokba.
Már-már megindult alattuk az irtózatos súlyú görgeteg, mely
végzett volna velük, még ha nem is nyeli el ıket a mocsár. Ekkor
Wittman érezte, hogy erıs kezek markolják meg bokáit és nem
engedik tovább lefelé csúszni. Mint egy íj íve, úgy feszült meg
teste a töltés hajlatán. Karjára és felsıtestére teljes súllyal
nehezedett a magatehetetlen geológus, két lábát pedig
ugyanakkor óriási erıvel húzta valaki hátrafelé. Arca annyira a
kövekhez szorult, hogy képtelen volt fejét hátra fordítani.
Megmentıjük pedig egyetlen hangot sem adott, egy szóval sem
buzdította vagy bátorította ıket.
— Ki van ott? — kérdezte Wittman az iszonyú erıfeszítéstıl
elfulladt hangon.
Nem kapott választ. De érezte, hogy az ismeretlen most
kötelet hurkol bokáira és azzal vonszolja mind hátrább és
hátrább. Még néhány jókora rántás sajogtatta meg fájó térdeit,
aztán kimerülve, tépetten nyúltak el mindketten a töltés
hepehupás kövein.
Sokáig mozdulni sem tudtak. Wittman tért elıször
valamennyire magához, de amikor végre fel tudott ülni, fogalma
sem volt arról, mennyi idı telt el azóta, hogy Trokov után vetette
magát. Könyökére támaszkodva körülnézett, hogy megkeresse
megmentıjüket, és köszönetet mondjon a váratlan segítségért,
de ameddig a ködben csak ellátott, senki nem volt a közelükben.
Elhőlve forgolódott mindenfelé, sehol senki. Vadul doboló füle
sem fogott fel más zajt, mint a mocsárból felszálló gázbuborékok
tompa pukkanását és Trokov szaggatott lihegését, amint
félrecsúszott oxigéntömlıje mellett kapkodva szívta magába a
mocsárgázzal telített, oxigénszegény levegıt.
Wittman szeme a csomóra tévedt, amellyel megmentıjük
lábaira erısítette a vékony bırszíjat. Hirtelen a felismerés
mosolya villant át az arcán, még egyszer körülnézett, aztán jó
erısen elfüttyentette magát:

A felkavart levegı suhogni kezdett fölötte, két kiterjesztett

szárny képe rajzolódott át a ködön és már ott állt elıtte Szo-mi-
do, billegve, rebbenı szárnyakkal egyensúlyozva magát a
hegyes, éles tarajú köveken.

Öles ugrásokkal, nagyokat csusszanva rohant le Karren a

meredek hegyoldalon. Rahama már letett arról, hogy ı is lábon
állva érjen a homokos tóparton tornyosuló utashajóhoz, pattogó
kıgörgeteget sodorva maga elıtt, viharsebesen szánkázott lefelé
a mérnök nyomában.
A lejtı alján Karren elkapta egy fiatal fa pikkelyes törzsét és
kétszer is megpördült körülötte, mire le tudta fékezni a futás
lendületét. De máris ugrania kellett Rahama elıl, aki félig ülve,
félig fekve száguldott el mellette és ronggyá szakadt ruhában,
véresre horzsolt tenyérrel hasalt végig a puha fövényen.
— Nem tört el
semmije? —
kérdezte Karren
és aggódva hajolt
a siralmas
állapotban
nyögdécselı
tudós fölé.
Rahama felült,
kiköpött egy
gombócnyi
homokot a
szájából, azután megrázta a fejét. Karren segítségével
feltápászkodott a földrıl és megtapogatta az oldalát. — Semmi
bajom. Gyerünk tovább, mert elkésünk...
Már indult is az utashajó felé, de Karren utánakapott és
visszatartotta.
— Álljon csak meg!
A hajó felıl halk dudorászás hallatszott. A nyitva felejtett
csapóajtón szőrıdött ki a hang.
— Sehol egy árva lélek. Se ember, se antroptera... — kutatta
végig meglepıdve a kihalt völgyet Rahama. A párázó
hegyoldalakon üresen, elhagyottan feketéllett a barlangok sötét
torka. Szanaszét hevertek a tőzhelyek gondosan megfaragott
kövei, halálos csend ült meg ott is mindent. Csak a bíborszínő tó
sziklaszigete fölött lebegett egy laposan szétterült, könnyő
füstfelhı, alját vörösre festette a katlan mélyén fortyogó, izzó láva
rıt fénye.
— Vajon ki volt az az ostoba, aki nyitva hagyta a csapóajtót?
— mérgelıdött Karren. — Ezek az agyonhasznált
páramentesítık ki nem szárítják még egyszer a hajót, ha beveszi
magát a nedvesség...
— Érthetetlen, hogy aki odabent van, még nem vette észre a
nyitott ajtót. Hiszen csak úgy ömlik be rajra a köd!
— Itt valami nincs rendben! — figyelte Karren egyre
idegesebben a kihaltnak látszó utashajót. — Jöjjön, felmegyünk a
hajóba és megkeressük ezt az énekesmadarat...
 Toronyirányt gázolt keresztül a derékig érı bokroson, átvágott
egy kis liget ritkás fái közt és nyomában Rahamával végigfutott a
bejárathoz vezetı feljárón.
Bent sötétség és néma csend fogadta ıket. Elhallgatott az
énekszó is, már abban sem volt biztos Karren, hogy az imént
tényleg hallott-e hangokat az utashajóból. Benyitott a
motorházba, ott sem volt senki. Csak az áramfejlesztık
duruzsoltak halkan és a kapcsolótáblák zöld, piros és kék
lámpácskái világítottak a félhomályban.
— Sehol sem használnak áramot — állapította meg a
mérımőszerek ide-oda lengı mutatóit figyelve Karren. — Sem a
hajóban, sem kint a telepeken...
— Halló! Van itt valaki? — kiáltott nagyot Rahama. De hiába
vártak választ, csak kongó visszhang felelt a toronylépcsı szők
kürtıjébıl.
— Végig kell járnunk a szobákat — határozta el magát Karren
és elindult a lépcsın felfelé. — Maga is hallotta az elıbb azt a
dudorászást, nem?
— Persze hogy hallottam. Vagy nyitott ablaknál, vagy itt az
ajtó közelében kell lennie annak, aki az elıbb énekelt.
Másképpen nem ért volna hozzánk a hangja.
Sorra benyitottak minden ajtón, de még a nagy lakóteremben
sem találtak senkit. A terített asztalon még ott sorakoztak a
tányérok, némelyiken meglátszott, hogy éppen csak
hozzákezdett az evéshez gazdája, mert alig valami hiányzott a
kitálalt ételbıl. Az emeletes ágyakon heverı könnyő, otthoni
ruhadarabok, a felborult székek, a szekrényekbıl kiszórt holmi
mind arra mutattak, hogy éppen ebednél ült a néhány ember,
amikor egy váratlan esemény vagy hír hallatára felugráltak az
asztaltól, gyorsan magukra kapták ruháikat és elhagyták az
utashajót.
Karren és Rahama már a hajó legfelsı emeletén, a
pilótafülkében jártak, amikor odalent ismét felhangzott az ének.
Meghökkenve néztek egymásra.
— Hát ez hova bújt eddig elılünk?
Karren áthajolt a korláton és feszülten figyelve próbálta
megállapítani, merrıl jön a hang.
— Ez Dorned lesz! — mondta Rahamának. — Jöjjön,
nézzünk be még egyszer a konyhába.
Lábujjhegyen osontak lefelé és hallgatózva álltak meg a
csukott ajtó elıtt. Bentrıl edénycsörömpölés és a nyitott csapból
kiömlı víz zuhogása hallatszott, aztán zümmögni kezdett a
mosogatógép és egy mély, brummogó férfihang a fekete képő
Husszein kedvenc dalát kezdte énekelni:

Ugye hogy érzed? Szeretlek téged,

Nagyon szeretlek kicsiny leány!
Ezen a forró nyáréjszakán
Meghalok érted...
 — No, no, ezzel még várjon egy kicsit! — lökte be nevetve
Karren az ajtót. — Elıbb azt mondja meg, hogy merre vannak a
többiek? És hol bujkált maga eddig? Az elıbb nem volt a
konyhában...
Dorned megdermedve, tátott szájjal bámult rájuk. Hol az
egyiket, hol a másikat vette szemügyre, mintha két kísértet jelent
volna meg konyhája ajtajában.
Aztán felordított, nekirontott a mérnöknek és medveerıs
karjaival úgy magához ölelte a szerencsétlent, hogy annak a
lélegzete is elakadt.
— Hát maguk honnan kerültek elı? Hogy én hol voltam az
imént? A raktárban számoltam a konzerveket. Nem sok van
már... — Elengedte Karrent, és a fizikusra vetette magát. —
Hogy néz ki a ruhája Rahama professzor? Mintha kutyákkal
verekedett volna össze. És milyen az arca! Azonnal készítek
mindkettıjüknek egy jó meleg fürdıt...
— Hagyja már abba! — rángatta le Karren a professzorról
Dornedet. — Árulja el végre, hol vannak Jorodenék?
A szakács bánatosan mutatott egy tele húsostálra:
— Ha én azt tudnám! Már felvittem nekik a levest és éppen
ezt a sültet akartam kitálalni, amikor ledübörögtek a lépcsın és
úgy itthagytak, mint az egyszeri ember az öreg feleségét... Mire
letettem a lábast és én is ledöcögtem a kapuig, már indultak a
terepjárók. Mintha ördögök kergették volna ıket, úgy rohantak.
Pedig de kár ezért a jó ebédért...
— Merre mentek?
— Arra ni! — mutatott a völgy északi bejárata felé Dorned. —
Annyit tudok, hogy a minap Gorko telepén fellázadtak az
antropterák, valamelyik útépítı-állomásról pedig azt jelentették,
hogy a lázadók egy része a barlangváros felé tart. Biztosan
ezeket akarja most Joroden szétágyúzni.
— Mi lesz ebbıl?! — kapott fejéhez kétségbeesve Karren. —
Ember, tudja hány antroptera tart a barlangváros felé? Ezer?
Tízezer? Mind, mind megindultak! Egyetlen egy sincs már a
bányatelepeken és az útépítéseknél.
— Hő...
Csak ennyit tudott Dorned kinyögni és ijedtében leült egy
konyhaszékre. Aztán vakarni kezdte a fejét. — Tudtam, hogy
ennek a dolognak nem lesz jó vége. Az egészet annak az
átkozottnak köszönhetjük!
Felugrott és ökleit rázva kezdte szidni Jorodent:
— Az a gazember, az az aljas...
— Hagyja ezt máskorra Dorned — intette le Karren. — Inkább
azt mondja meg, maradt-e valamilyen jármő a garázsban?
— Nem hiszem. Napok óta útra készen állt odakint mind a
négy terepjáró, a koleoptereket meg maguk szöktették még...
— Jöjjön! — hívta Karren Rahamát — visszamegyünk a
koleopterhez. Talán még utolérjük Jorodenéket és sikerül
megakadályozni... — Megborzongott. Felrémlett elıtte a sötét
fellegként dél felé húzó ichthopterák végtelen serege, ismét látta
az öles vágyától eltorzult förtelmes ábrázatokat és hallotta a
fövényen doboló lábak tompa dübörgését...
— Hiába... elkéstünk... — hullottak ki töredezve száján a
szavak. Hirtelen olyan súllyal nehezedett rá a tökéletes
tehetetlenség érzése, hogy meggörnyedve, mellére csuklott fejjel
dúlt a konyha párától harmatos, nedves falának. Rahama
odalépett hozzá és gyengéden megrázta a karját.
— Ne hagyja el magát! Én azt hiszem, hogy még meg tudjuk
menteni társainkat.
Karren megrázta fejét és válasz helyett csak kezével
legyintett erıtlenül.
— De, higgyen nekem Karren! Persze, nem olyan egyszerő a
dolog... — tette hozzá töprengve.
— Mire gondol? — nézett rá ébredezı kíváncsisággal Karren.
— Mi lenne, ha az ichthopterákkal állíttatnánk meg a
barlangváros felé vonuló lázadókat? Ha a szigetlakók és a két
koleopter elzárnák az idevezetı utakat...
Karren keserően vágott közbe:
— Joroden pribékjei után most ezeket a fenevadakat is a
szerencsétlenekre szabadítsam? Nem elegen pusztultak el már
eddig is?
— Egy sem marad közülünk életben, ha nem ezt az utat
választjuk. A lázadók senkit sem fognak kímélni, hiszen
legtöbbjük nem is ismer bennünket. Aztán meg ne csak
Jorodenre és az antropterákra gondoljon, hanem Katrinára is, aki
ott fent a hegytetın várja most vissza magát...
Karren megkínzott arcán még jobban elmélyültek a ráncok.
Megadóan bólintott.
— Igen, Katrina... Megint Katrina a tét, megint miatta folyik.
majd vér...
— Nem tehetünk mást, ha életben akarunk maradni —
ismételte Rahama. — Nincs más kiút... A Vénusz szárnyas népe
nem Katrinát vagy Ralph Karrent, hanem magát az embert
győlölte meg. Az embert, aki azért tanulta meg nyelvüket, hogy
ígéreteivel elkápráztassa ıket, és aztán olyan nyomorúságot
zúdítson rájuk, hogy még a halál is megváltás legyen a
számukra.
— Nem ezt akartuk...
— De ez történt! — legyintett Rahama. Aztán szánakozva
ölelte át a már—már összeroppanó mérnök vállát. — Fel a fejjel
Karren! Értse meg: még nem késı! Még jóvátehetünk mindent.
De csak akkor, ha most nem maradunk alul, ha nem Joroden
vagy az antropterák gyıznek, hanem mi!
Karren felegyenesedett és megrázta magát.
— Hát jó, legyen... — intett Dornednek. — Zárja be utánunk a
csapóajtót és ne mozduljon mellıle egy pillanatra sem. Lehet,
hogy a végén ide kell menekülnünk, és akkor talán az életünk
múlik azon, hogy maga milyen gyorsan nyit majd ajtót. Ha kint ér
ez a megvadult tömeg, akkor temetnivaló sem marad belılünk...
Mehetünk, Rahama professzor!
 Megborzongott. Katrina arca rémlett fel elıtte...

Amikor az agtropterák észrevették az út fölött lebegı

koleoptert és látták, mint izzanak át alatta a kiáramló gázsugártól
felhevülı kövek, riadtan torpantak vissza. Aztán ámulva látták,
hogy kinyílik a hatalmas gépmadár ajtaja és könnyed
szárnycsapásokkal Szo-mi-do suhan ki rajta. Néhányszor
megkerülte a gépet, majd az antropterák fölé röpült és leszállt
közéjük.
Karrenék a magasból csak annyit láttak, hogy Szo-mi-do
jobbra-balra forogva, csapkodó szárnyakkal magyaráz a körülötte
tolongó szárnyasoknak és miközben alaposan mellbelök busa
fejével néhány heveskedı madárembert, fenyegetıen mutogat a
vészjóslóan dübörgı koleopter felé.
— Meg fogják ölni! — ijedt meg Katrina. Karren keze már a
sugárszóró kapcsolója után nyúlt, amikor Szo-mi-do felröppent és
néhány szárnycsapással ismét visszaszállt hozzájuk. Maruzzi
rögtön vallatóra fogta.
— Visszafordulni nem hajlandók az antropterák —
tolmácsolta Szo-mi-do válaszát Maruzzi —, de megígérték, hogy
nem mennek tovább, ha kiszabadítjuk a szigetrıl Do-la-mit és
elhozzuk ıt ide közéjük.
— Ha Joroden nincs a közelében, akkor nem lesz nehéz
kiszabadítani — jegyezte meg Trokov, aki a töltésen átélt kaland
után Wittmannal együtt Karrenékhez csatlakozott. — Úgy tudom,
senki sem ırzi a sziklaszigetet.
— Akkor miért nem szökik meg Do-la-mi? — kérdezte Katrina
csodálkozva.
— Nemrégen saját kezőleg láncolta Joroden az öreget a
barlang falához. Azóta nem sokat törıdik vele...

Do-la-mi szavára lecsendesedett a háborgó sereg. Éhesek

voltak már és fáradtak, erısen megviselte ıket a szokatlanul
hosszú gyaloglás. Hamarosan mind többen tőntek el az irtáson
túl sötétlı erdı fái között, elıször csak kettesével, hármasával
vágtak neki az útnak, aztán egész csoportok váltak ki a hosszú
sorból és átgázolva a sekély iszapon, elindultak a mocsarak közt
meghúzódó, távoli szigeteik felé.
— Mind el fog pusztulni az úton — nézett Karren a csonka
szárnyakkal vonszolódó, bukdácsoló antropterák után.
— Talán nem... — reménykedett Maruzzi. — Amelyik pedig
életben marad, azon segíteni fogunk...
— Hogyan?
— Titokban már régen kísérletezem azon — vallotta be a
biológus —, hogy valamilyen eljárással összefoltozzam a
bemetszett szárnyakat. A barlangváros környékén elcsíptem
néhány szökevényt, ezek közül kerültek ki elsı pácienseim.
Kettıt már meg is operáltunk Long doktorral.
— Ember, maga ezt csak most mondja el nekünk? — ugrott
fel a pilótaülésbıl Karren. — Beszéljen hát! Sikerültek a mőtétek?
 — Az egyik igen. A másik antropterának a varrás mellett
sajnos ismét berepedt a szárnya, azon már nem tudunk segíteni.
De ennek saját maga volt az oka: túl korán próbált még repülni,
még nem hegedt akkor össze teljesen a mőtét helye.
— Miért titkolta eddig a kísérleteit?
— Hogy miért? Hát mit gondol, talán Joroden professzor is
velünk örült volna a sikernek? Én nem hiszem...
— Nézzék Do-la-mit! — kiáltott fel ekkor az ablaknál Katrina.
Mint egy felbolygatott hangyaboly kavargott, hullámzott odalent
az eddig nyugodtan ácsorgó tömeg, ezernyi szájból olyan erıvel
harsant fel a vijjogó füttyszó, hogy még a motorok tompa
dübörgését is elnyomta a sivítás. Do-la-mi néhány
szárnycsapással az antropterák fölé emelkedett és izgatottan
csapkodva körözött a koleopter körül.
— Mi ütött ezekbe? — csodálkozott Maruzzi. — Csak nem az
ichthopterák közeledését érzik?
— Lehetetlen, hogy már utolértek volna bennünket — rázta
fejét Karren. — Közel négyezer kilométeres átlagsebességgel
repültünk visszafelé és még így is majdnem másfél óráig tartott a
szigettıl a barlangvárosig az út. Száz órán belül semmi esetre
sem repülik be ezt a távolságot az ichthopterák.
— Nem sok hiányzik már a száz órához — figyelmeztette
Karrent a karórájára koppantva Maruzzi. — Nem lehetetlen...
Éles csattanás vágott a szavába. A fülke üvegfalán át szörnyő
látvány tárult eléjük. Véres, összeroncsolt tetemekkel borított út
nyílt az antropterák között, letépett szárnyak, fejek, végtagok
freccsentek szét a levegıben.
— Jorodenék
érkeztek meg! —
kiáltott fel Trokov
és a terepjáróra
mutatott, amely
most bontakozott
ki mögöttük a
ködbıl. Látták a
torkolattőz
felvillanó, vörös
fényét és egy
pillanattal késıbb elérte ıket a gránát robbanásának hangja is.
Tehetetlenül nézték a borzalmas vérengzést, amit csak úgy
tudtak volna megakadályozni, ha a terepjáró fölé szállnak, és
végig söpörnek rajta a koleopter forró gázsugarával.
— Ha tudnám, hogy csak Joroden van a terepjáróban,
gondolkozás nélkül összeégetném a gazembert — csikorgatta
fogát Karren.
Ekkor Maruzzi odaugrott az egyik sugárszóróhoz és a
terepjáró felé fordította a koleopter aljából kinyúló tölcsért. Alig
kapcsolta be az áramot, elhallgatott az ágyútőz és pattogó
szikrák özöne borította el a páncélozott jármő fémrészeit. A
toronyból kinyúló ágyúcsı lassan mind mélyebbre billent, aztán a
föld felé irányuló torkolattal megállt és nem mozdult többé.
— Mit csinált? — kérdezte Karren sápadtan. — Ha most
megölte ıket...
Maruzzi az egyik ülésre roskadt és tenyerébe temette arcát.
— Nem bírtam tovább nézni... — mormolta maga elé.
A dermedt csendet Rahama nyugodt, megfontolt szavai törték
meg:
— Azonnal elı kell kerítenünk valamelyik orvost. Ha ezek itt a
terepjáróban idejében megkapják az injekciókat, feloldódhat a
bénultság, még mielıtt bekövetkezik a halál.
— Ki tudja, hol járnak most Long és Hotter? — kérdezte
csüggedten Wittman. — Hátha mindketten a terepjáróban
voltak?!
— Ez nem valószínő — vélte Maruzzi. — A két orvos
sohasem utazott együtt, éppen azért, hogy ha az egyikkel valahol
baj történik, kéznél lehessen a másik...
Óvatosan ereszkedtek le a koleopterrel az útra, és mialatt
Karren szemmel tartotta a vadul tolongó, sivító antropterákat,
Rahama kiugrott a gépbıl és a terepjáróhoz futott. De hiába
döngette a lezárt ajtókat, senki sem válaszolt bentrıl. Az
ágyútoronyban, a szegletes kupola kékes üvegtáblái mögött
arcraborulva, halottmereven feküdt Joroden professzor. Ujjai még
ekkor is szorosan markolták a gyorstüzelıagyú
elsütıbillentyőjét...
 Alig tőnt el a hegyek felé szálló koleopter a ködfátyol mögött,,
az antropterák tébolyult dühvel vetették magukat a védtelenül
maradt terepjáróra. De könnyő szekercéikkel még karcolást sem
tudtak, ejteni a vastag páncéllemezeken, husángjaik recsegve
hasadtak szét az ágyútorony acélkemény üvegkupoláján. Csak
néhány antroptera látott már üveget és tudta, hogy az átlátszó,
színtelen valami olyan szilárd anyag, amin ık nem tudnak
áthatolni. A többiek nem értették, mi állja útjukat, miért nem
tudják karmos ujjaikkal megragadni a toronyban ülı embert, aki
pedig ott van közvetlen közelükben, és láthatóan még csak
menekülni sem akar elılük.
A tömeg dühe csak fokozódott, amikor felfedezték, hogy
többen is vannak a megrokkant terepjáróban, a hátrább
tülekedık vad sípolással tüzelték a jármőre felkapaszkodott
antropterákat újabb és újabb támadásra.
A magasban alig lebbenı szárnyakkal, lassan körözött
szárnyaszegett népe felett Do-la-mi. Mintha várt volna valamit,
néha mélyen az út fölé ereszkedett, aztán egy-két gyors
szárnycsapással felröppent és bíborvörös testét ismét eltakarták
a vastag pászmákban gomolygó ködfelhık.
Most nem fordult fentrıl újra az antropterák felé Do-la-mi,
hanem egyre feljebb, feljebb emelkedett, míg végre olyan
magasra nem ért, ahová már nem hatolt fel a fülsiketítı lárma.
Szinte egyhelyben lebegve forgott odafent néhány pillanatig és
még mielıtt szemei megláthatták volna a sziklahegyek felıl
gyorsan közeledı fénypontot, csodálatosan érzékeny, kagylós
fülei már felfogták a csapkodó szárnyak suhogó zaját.
Eléberepült a fénynek és amikor összetalálkozott Szo-mi-
dóval, föléje szállt és kikapta kezébıl a lángoló fahasábot. Aztán
behúzta szárnyait és hosszú, fekete füstcsíkot húzva maga után,
mint ködarab zuhant a terepjáró felé.
Zúgó, zengı füttyszavára ijedten rebbent szét a szárnyas
sereg. Tisztelettel húzódtak hátra Do-la-mi, a fejedelmi bölcs elıl,
aki a sziklasziget örök tüzérıl leszakított lángcsóva fényénél
most ítéletet fog hirdetni a győlölt ember felett...
Ki értette volna meg Do-la-mi fütyülve elmondott szavait és
azt a süvöltı hangorkánt, amivel az antropterák válaszoltak?
Idegen szem csak annyit láthatott, hogy a madáremberek
szekercéikkel az ıserdı sőrőn burjánzó, szövevényes bokraira
vetik magukat, letördelik a fák alsó ágait, és a terepjáró köré
hurcolják a szárnyak közé ölelt rızsét és gallyakat.
Győlt, egyre magasabb lett a halom, elıször csak a
hernyótalpak, aztán a fehérre festett tetılemezek is eltőntek
mögötte. A máglya alól nemsokára már csak az ágyútorony
emelkedett ki, melyen kitárt szárnyakkal, ujjai közt a fáklyával,
egyedül állt Do-la-mi...

Amikor a terepjáró körül már a töltést is elborították az

összehordott gallyak, Do-la-mi felröppent és egyre gyorsabban
szárnyalva addig keringett a magasban, míg a már csak gyengén
parázsló üszök ismét lángra nem lobbant. Ekkor kiterjesztett
szárnyakkal a terepjáró fölé suhant és két rövid, szinte pattogóan
pergı hangokból állá füttyjelet hallatott:
Elıször csak néhány száj válaszolt Do-la-mi füttyére, majd
mind többen és többen csatlakoztak hozzájuk. És a vad süvöltés
áradni kezdett a ködbeveszı úton, átcsapott az ıserdı hallgatag
faóriásain, mint tomboló orkán zúgott, hömpölygött tovább a
végtelenbe nyúló mocsarak fölött. Aztán egy elnyúlt, vékony
lángcsóva bontakozott ki a ködbıl és sisteregve, sziporkázva
hullt a máglyára, mely alatt némán, kiszolgáltatva lapult a
tőzhalálra ítélt ember legyızhetetlennek hitt gépe...
Majdnem a fák koronáját súrolva vezette Gauer a
barlangváros felé koleopterét. Kénytelen volt alacsonyan és
egészen lassan repülni gépével, mert ha gyorsított vagy
megpróbált magasabbra emelkedni, riadtan rebbentek szét
fölötte az ichthopterák. Ilyenkor aztán nem volt mit tenni, le kellett
szállnia és órákig várakozhatott, mire a szigetlakók megint
összeverıdtek körülötte és hosszan elterülı, patkó alakú
csoportokba rendezıdve ismét útnak indultak dél felé.
Zappo egy ideig nem tudott összeköttetést teremteni a másik
koleopterrel. Hiába hívta közös hullámhosszukon Karrent, nem
kapott választ. Már abba akarta hagyni a reménytelennek látszó
kísérletezést, amikor felvillant a keresılámpa zöld fénye és
jelezte, hogy a készülék ráállt valamelyik közeli adóállomás
hullámhosszára.
— Nézd csak, Jan — mutatta Zappo a hullámskálán átfutó
fénycsíkot Gauernek. — Karrenék átvették a terepjárók
hullámhosszát, és most azon adnak le jelzéseket.
— Erısítsd fel gyorsan a hangot!
Zappo elforgatta az egyik tárcsát, és a mőszerfalba épített
megafonon keresztül Maruzzi hangját hallották:
—... Long vagy Hotter azonnal jelentkezzen... Figyelem...
Long vagy Hotter azonnal jelentkezzen... Figyelem...
— Úgy látszik a két doktor terepjárón kirándult valamerre —
nevetett Gauer. — De miért éppen Maruzzi keresi ilyen kitartóan
ıket? Kapcsold át az adónkat és jelentkezz te a doktorok helyett!
Zappo behangolta a készüléket, és amikor ott Maruzzi
válaszra — várva elhallgatott, Zappo jelentkezett a
hullámhosszon:
 — Itt Zappo beszél. Merre vannak, és miért keresik az
orvosokat? Pillanatnyi csend után Karrentıl érkezett vissza a
válasz:
— A völgy északi bejárata fölött vagyunk. Azonnal meg kell
keresnünk valamelyik orvost.
— Mi történt?
Karren rövid, gyors mondatokban mindenrıl beszámolt a két
pilótának.
— Hol van most Jorodenék terepjárója?
— Az északi fıúton, körülbelül harminc kilométerre a
völgytorkolattól. Próbálják megkeresni ıket!
— Magukra hagyjuk az ichthopterákat?
— Nem, azt semmi esetre se tegyék! — kiáltotta a mikrofonba
ijedten Karren. — Nem tudnák visszafordítani azt a népséget?
Most már csak bajunk lesz velük. Ami megtörtént, azon már úgy
sem tudunk változtatni.
— Az ördög tudja ezeket visszafordítani. Legfeljebb, ha
magunk is visszarepülnénk velük. Úgy jönnek utánunk, mint a
birkák...
— Akkor ne is vesztegessék az idıt, hanem azonnal keressék
meg a terepjárót. Ott feltétlenül várjanak be minket!

Gauer elhagyta az ichthopterákat és nagy magasságból,

radarsugárral tapogatta ki maga alatt a nyílegyenes utat. Elıször
fel sem tőnt neki a sok apró pont, amik sőrőn ellepték a
képmezın kirajzolódó úttestet, csak akkor szállt kissé lejjebb,
amikor Zappo a fellobbanó tőzfényre figyelmeztette.
— Vajon minek gyújtottak ezek ekkora tüzet? — nézte
összeráncolt homlokkal a fátyolos képet Gauer. — Ott
hemzsegnek a tőz körül és mintha fölöttük is... ohó, nézd csak!
Nem Do-la-mi röpköd ott fent? Csak ıfenségének van ilyen szép,
piros szırzete!
— Nem tetszik nekem ez az egész! — dünnyögte Zappo. —
Itt valami megint nincs rendben. Gyerünk csak közelebb
hozzájuk, majd utánanézek én ennek a dolognak.
Gauer fokozatosan csökkentette az alsó fúvónyílásokon
kiáramló gázsugár nyomását és a hatalmas korong lassan,
egyenletesen süllyedni kezdett. De mire a koleopter kinyújtott
leszállótalpai elérték a töltést, a ködtıl leszőkült látótéren belül
már egyetlen antroptera sem volt.
— Ezek szépen itthagytak bennünket — nevetett jóízően
Zappo és felcsapva az oldalajtót, kilökte a padló alá süllyesztett
acéllétrát
— Kíváncsi vagyok arra a pecsenyére, amit ekkora tőzön
akartak a mi antropteráink megpirítani — mondta még búcsúzóul
Zappo, aztán orra elé illesztette az oxigéntömlıt és a
kötélkorlátba kapaszkodva lemászott a létrán.

A friss, nedves fa szerencsére nehezen fogott tüzet, éppen

csak az ágyútorony mellett, Do-la-mi fáklyája körül csapott fel
néhány kígyózó lángnyelv. Zappo elrángatta a terepjáró mellıl az
egymásra hajigált gallyakat, a hernyótalpat használva hágcsónak
a fedélzetre tornászta magát és néhány jólirányzott rúgással
szétszórta az égı fadarabokat. A füsttıl bekormozódott üvegen
keresztül nem láthatott a terepjáróba, de a zárt ajtók nem
hagytak kétséget afelıl, hogy milyen sors várt volna Jorodenre és
társaira, ha csak néhány percet késik is Gauer a koleopterrel.
— Maradj csak a sugárszóró mellett, Jan — kiáltott fel a
nyitott fülkeajtón kihajló pilótának Zappo. — Ha ezek az ördögök
visszajönnek, még minket is a máglya alá próbálnak majd
gyömöszölni.
— Idelent semmiféle mozgást sem jelez a radar. Annál jobban
kavarog fölöttünk a levegı. Vagy az ichthopterák értek már utol,
vagy Do-la-mi hozott segédcsapatokat...
— Felemelkedjünk a géppel?
— Ezek itt nem fogják annyiba hagyni a dolgot, ha meglátják,
hogy odébbállunk...
Zappo tanácstalanul vakarta fejét: — Mi a fenét csináljunk
akkor? Még jó, ha csak a szigetlakók vannak felettünk, azok talán
nem hajigálnak mindjárt össze a dárdáikkal. De mi lesz, ha
tényleg Do-la-mi jött meg, hogy befejezze, amit már elkezdett?
— Gyere vissza, aztán tizenöt-húsz méterre felemelem a
gépet. Onnan akármikor az ichthopterák fölé tudok ugrani, lent
pedig majd tisztán tartja az utat a gázsugár.
— Ennél cifrább kutyaszorítóban sem voltam életemben —
dörmögte Zappo, mialatt bevackolta magát a pilótaülésbe. —
Legalább azt tudnánk, merre jár Karren, meg a három terepjáró?
Próbáltál beszélni velük?
Gauer, aki éppen a motort indította, válasz helyett csak fejét
rázta. Zappo bekapcsolta a készüléket és a terepjárók
hullámhosszán hívójeleket adott le.
Felderült az arca, amikor majdnem egyidıben jelentkezett a
három terepjáró és a koleopter.
— No — sóhajtott fel megkönnyebbülve —, együtt lennénk
megint mindannyian. Karren rögtön megérkezik, a
hernyótalpasak is közelednek már.
— Karren nem kér irányító jelzést?
— Ide talál az magától is, sose féltsd az öreget. Csak belénk
ne szaladjon ebben az átkozott ködben...
— Figyelmeztesd, hogy közvetlenül Jorodenék fölött vagyunk,
fölöttünk pedig ez a szárnyas népség nyüzsög. Nézd a
radarernyıt, mennyien vannak!
— Ezek nem antropterák! — állapította meg rövid
szemlélıdés után Zappo. — Ilyen cikázva csak a szigetlakók
tudnak repülni.
Karren jelentkezett a hangszóróban:
— Maradjanak a levegıben, majd én leszállók a töltésre.
— Megtalálta valamelyik orvost?
— Meg, Long itt van velünk. Csak azt nem tudom, mivel
tudjuk felnyitni a terepjárót?
 — Az egyik fedılemezt ki lehet emelni — szólt közbe Gauer.
— Csak négy csavar tartja az egészet.
— Rendben! Akkor én most leszállok, maguk pedig
vigyázzanak ránk!
Karren átpréselte magát a terepjáró tetınyílásán és belülrıl
kinyitotta az ajtókat. Elıször Liwniczkit, majd Sahant és Botkát
emelték ki, de a szők toronyfeljárón keresztül sehogy sem tudták
fentrıl Jorodent lehozni.
— Elıször ezeket kellene a koleopterbe vinni — törölgette
arcáról a patakzó izzadságot Wittman. — Mire Long
beinjekciózza ıket, addigra csak kiemeljük valahogyan Jorodent
is a toronyból.
Mialatt a többiek az eszméletlen emberekkel kínlódtak,
Maruzzi visszabújt a terepjáróba és most a két lábánál fogva
igyekezett Jorodent a toronyból lehúzni. Próbálkozása végre
sikerrel járt. Óvatosan, centiméterrıl centiméterre húzta át a
professzort a keskeny feljárón és mikor nagy nehezen kiemelte a
terepjáróból, már csak arra tellett erejébıl, hogy a széles
hernyótalpak mellett, az úton szétszórt rızsére fektesse a
tehetetlen testet.
A fáradtság ólomsúllyal nehezedett Maruzzira a tikkasztó
melegben, összekotort néhány gallyat és hátát a terepjáró
oldalának vetve, Joroden mellé telepedett. Elgondolkozva nézte
a lábainál fekvı borostás, sápadt arcot, melyrıl még a halálos
dermedtség sem tudta letörölni az ajkak köré fagyott, gúnyoros
mosolyt.
— Vajon él-e még? — gondolta. A félig csukott, áttetszıen
vékony szemhéjak alatt az élet semmi jelét sem mutatták a
kifordult, véres szemgolyók.
— Ha túléli, akkor se soká húzza... — dörmögte Maruzzi és
lecsatolva orráról az oxigéntömlıt, Joroden szájához tartotta a
légzıtölcsért. Várt egy ideig, de amikor semmiféle hatás nem
mutatkozott, visszacsatolta a tömlıt és feltápászkodva a puha
ülésrıl a koleopter felé indult.
— Mit csinálnak ott fent annyi ideig? — kérdezte Trokovot, aki
éppen akkor dugta ki fejét az ajtón.
— Az injekciókat már megkapták, most oxigénnel és
mesterséges légzéssel próbálkozik Long.
— Van valami eredmény?
— Nem sok. Sahan és Botka pulzusa már lüktet ugyan egy
kicsit, de Liwniczkinél nem akar megindulni a vérkeringés.
— Valamit Jorodennel is kellene már csinálnunk! Nem
segítene idehozni?
Trokov még hátraszólt valamit a fülkébe, aztán kissé
behajlított térdekkel, egyetlen lendülettel kiugrott a gépbıl.
Könnyedén, ruganyosan huppant le Maruzzi mellett, rántott egyet
az övén és odaszólt a biológusnak:
— Jöjjön kollégám, rugaszkodjunk neki...
 A koleopter mintegy százötven méterre volt a terepjárótól. A
két tudós szótlanul, lassan lépegetett egymás mellett. Fáradtak
voltak és sok gonddal terheltek.
El fog-e ülni a vihar, amit Joroden telepeseinek kegyetlensége
korbácsolt fel? Jóvá lehet-e még tenni, ami történt? Vagy
kudarcba fullad a Föld emberének nagy vállalkozása? Tiszta és
szent eszmék szülötte volt a gondolat, mely ıket elküldötte
követül az idegen bolygóra, és íme, most a kapzsiság, a
hatalomvágy döntik halomra a végtelen lehetıségeket ígérı
tervet...
Trokov nagyot sóhajtott, és amikor erre önkéntelenül
összenéztek, Maruzziból kibuggyantak a nagyon mélyrıl feltörı
szavak:
— A Vénusz népe felébredt. És egy népet, ha egyszer
ráébredt az erejére, többé nem lehet leigázni. Sem a Földön,
sem itt a Vénuszon...
Trokov csendesen bólintott. Megállt, kinyújtotta karját és a
szétszórt máglyán heverı, mozdulatlan alakra mutatott:
— İ már elbukott. Akkor is, ha meghal, akkor is, ha életben
marad. Észrevette, hogy amerre csak néz, a bokrok közül, fák
mögül, mindenünnen a szétugrasztott antropterák lesnek ránk?
Ezek ıt győlölik bennünk is. Miatta akarnak minket is elpusztítani.
Csak ma még félnek fegyvereinktıl. De mi lesz holnap?...
Trokov a professzor vállát ölelte hóna alá, Maruzzi a lábait
fogta meg, így indultak a súlyos teherrel a koleopter felé. De alig
tettek néhány lépést, suhogást hallottak fentrıl és a ködbıl
váratlanul Do-la-mi bukkant elı. Összecsukott szárnyakkal,
szétvetett lábakkal állta el elıttük az utat, csapott homlokán
rikítottak a sárgára festett, apró bırszarvak. Mögötte Szo-mi-do
guggolt, fejét csukott szárnya közé rejtette, a két szárny
felmeredı csücskeit szorosan összefogták egymásba kulcsolt
ujjai.

Do-la-mi ünnepélyes lassúsággal mind szélesebbre tárta

szárnyait és nemsokára elzárta velük az egész utat. Aztán
anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szemét Trokovról,
alig mozduló ajakkal néhány halk füttyjelet hallatott. Maruzzi már
válaszolni akart, de ekkor felviharzott a süvöltı füttyszó és búgva,
zengve remegni kezdett körülöttük a köd:
Hátracsapott, hegyes szárnyak sötét árnyéka suhant el
fölöttük, sziszegı hang hasított a csendbe és valami tompa
csattanással Joroden mellének ütıdött.
Do-la-mi odacsoszogott a halotthoz, megragadta a szigony
nyelét és irtózatos erıvel taszította még mélyebbre az élesre
kovácsolt fémhegyet. Aztán hallgatva, égnek fordított arccal
sokáig figyelte a magasban cikázó ichthopterákat. Mintha
tőnıdött volna valamin, néha Maruzzira nézett és ingerülten
toppantott lábával.
 Kurta füttye élesen vágott a dermedt csendbe. Do-la-mi
többször elismételte a parancsolóan rövid jelet, mire sziszegı,
elnyújtott sivítás válaszolt végre a magasból. Hirtelen suhogni
kezdett a köd, vadul rikoltozva villámként suhanó szürke foltok
áradata kavargott felettük a sőrő levegıben.
Amikor odafent az utolsó árnyék is szétolvadt az ezüstös
ködben, Do-la-mi felröppent az útról. Hívó füttyszavára Szo-mi-do
is felegyenesedett és szárnyra kapva elszállt a kék hegyek
mögött rejtızı barlangváros felé.
NEGYEDIK RÉSZ
FELSZÁLL A KÖD
 KARREN MÉRNÖK TERVE

— Amikor szakértı kollégáim legutóbb a Vénuszon jártak —

mutatott Karren a két mérnökre, akik egy asztal fölé hajolva
tanulmányozták a lepedı nagyságú tervrajzokat —, saját
szemükkel gyızıdtek meg arról, hogy a koleopterek
fúvónyílásain kiáramló gázsugár körül milyen széles körzetben
válik ködmentessé a levegı. Erre a jelenségre alapozom én is
terveimet.
— Ismertetné velünk az elgondolás lényegét?
— Kérem! — válaszolta készségesen Karren. — Tudjuk, hogy
a túlhevített levegı páratartalma részben vagy teljesen
elpárolog... Ha tehát a Vénuszon egy igen magas hıfokot
sugárzó, állandó hıforrást tartunk üzemben, akkor a légkörnek
abban a részében, melyet a kisugárzott hı felmelegít, a köd el
fog párologni. A levegı pedig száraz és a szónak ebben az
értelmében tiszta, vagyis átlátszó lesz.
— A hıségben azonban minden szerves élet el fog pusztulni!
— Karren a tanácsterem falára erısített táblához lépett. ,
— Tulajdonképpen ez az egyetlen megoldandó probléma—
— bólintott a közbeszóló felé. Krétát vett fel és rajzolni kezdett a
táblára;
— Azt hiszem, legegyszerőbb lesz, ha felvázolom a
folyamatot, amit a Vénusz légkörében mesterséges úton
szeretnék
megindítani...
— Találtam egy
igen magas,
meredek
sziklaszirtet, amelyik
magányosan
emelkedik ki a
környezı sík
területbıl. Ennek a
csúcsára építeném a
tornyot — mutatott
Karren a rajzra. —
Az atomfáklya, tehát
maga a hıforrás a
tornyon nyer majd elhelyezést.
— Milyen magasan lenne a hıforrás a lakott terület fölött?
— A sziklacsúcs és a torony együttesen mintegy háromezer
méterre nyúlnak a síkság fölé — válaszolta Karren. — A
reaktorból kisugárzó hıt azután egy terelıtükör segítségével
oldalt és felfelé irányítom. Ezen a csúcsával lefelé fordított
hıkúpon belül, egészen a légkör felsı határáig gyakorlatilag
tökéletesen „kiszárítom" a levegıt, közben egy másik berendezés
segítségével le is csapatok belıle bizonyos mennyiségő párát.
— Az esı alakjában lecsapódó pára azután — folytatta
Karren, ismét visszaülve a helyére — magával fogja sodorni az
alsó légkörben lebegı köd legnagyobb részét és mintegy átszőri,
tehát itt is megtisztítja a levegıt. Az esetleg még visszamaradó,
felesleges nedvességtartalmat a Vénusz ködtakarójából kihasított
nyíláson keresztül beáramló napfény szívja majd fel.
— Mi lesz éjszaka, amikor hét héten keresztül nincs
napsütés? És hogyan akadályozza meg, hogy a már
ködmentesített területre oldalról ismét betörjön a köd?
— Erre a kérdésre egyelıre csak számításokkal és
feltevésekkel válaszolhatok. Az elsı kísérleti fáklya dönti majd el,
hogy elképzelésem megállja-e helyét? Feltételezem ugyanis —
és ebben jó néhány meteorológus egyetért velem —, hogy a Nap
hıhatása és a légnyomás, ami a katlanban keletkezik, meg fogja
akadályozni a köd betörését. Ha ez így lesz, akkor a nappalok
problémája megoldódott. Éjszaka pedig a megtisztított terület
körül felállított, kisebb kapacitású atomfáklyákból kisugárzott
hıfalakkal zárnám el a köd útját. Ha egyébként a napfény
mégsem tudná visszaszorítani az oldalról beáramló párát, akkor
ezeket a fáklyákat természetesen nappal is mőködtetnünk kell
majd.
— Az elmélet tetszetıs és feltétlenül van reális alapja — szólt
közbe az egyik szakértı és Karren mellé ült egy üres székre. —
De mibıl, hogyan akarja a tornyot ott felépíteni? Több százezer
tonna acélra van ehhez szükség, amit őrhajókon képtelenség
átszállítani.
— Minden fémet és más anyagot, amit ismerünk, a Vénuszon
is megtaláltunk. Vasérc például óriási mennyiségben van.
— Ezt azonban ki kell termelni és fel is kell majd dolgozni!
— Kohókat és fémfeldolgozó üzemeket fogunk elıször
építeni.
— Ehhez viszont gépekre és igen sok emberre lesz
szüksége.
— Ezeket őrhajókon szállítanám a Vénuszra. Odaát különben
csak néhány szakemberre van szükségem, a munka fizikai
részét az antropterák végzik majd.
— Az antropterák? — vonta fel csodálkozva szemöldökét az
elnök, aki eddig közbeszólás nélkül, figyelmesen hallgatta a vitát.
— El lehet azt képzelni, hogy Joroden viselt dolgai után azok
még egyszer kötélnek álljanak? Hiszen éppen ön mondotta
nekünk, hogy a vénuszlakók milyen feneketlenül meggyőlölték az
embert...
— Botka és társai nem térnek már vissza a Vénuszra. Mi
pedig jóváteszünk mindent, és vissza fogjuk szerezni a
bizalmukat, ha meggyógyítjuk szárnyaikat — válaszolta mély
meggyızıdéssel Karren.
— Hány antropterát csonkítottak meg Jorodenék?
— Sok ezren vannak. Éppen ezért elıször orvosokat kell a
Vénuszra szállítani, különleges kórházakat kell az antropterák
részére berendeznünk, és ha ez már megtörtént, csak akkor
kezdhetünk a mi lakóházaink és gyáraink felépítéséhez.
 — Mindent el fogok követni, Karren, hogy terveit
megvalósíthassa —, állt fel az elnök és a mérnökhöz lépve kezét
nyújtotta. — Hiszek abban, hogy meg fogja valósítani a Népek
Tanácsának határozatát és megnyitja elıttünk az új világ kapuját.
Mi pedig, akik itt maradunk a Földön, vigyázni fogunk, hogy csak
tiszta szándékú emberek lépjenek át a kitárt kapun, akik legalább
annyit adnak majd nekik, mint amennyit kapni akarnak a Vénusz
szárnyas népétıl.
— Akkor az elsı és talán a legnagyobb ajándék, amit
testvérbolygónknak adhatunk, a napfény lesz! — mondta Karren
felcsillanó szemmel. — Előzzük a ködöt, lecsapoljuk a
mocsarakat és azokon az utakon, melyeket ezután fogunk majd
építeni, ezeréves léptekkel haladnak a mi kultúránk, a mi
civilizációnk felé a gondolkodó antropterák.

...Így lett az évezredes álomból valóság, így vált országúttá a

végtelen mindenség, melyen üstökösökkel versengve
száguldanak át az ember tudásával és a Vénusz kincseivel
megrakott őrhajók. Tér és idı elvesztik határukat, ezen az úton
nincs kezdet és nincs vég, a Földtıl elszakadva új tartalmat kap
minden fogalom és minden törvény, melyeket a létrıl és anyagról
az ember magának alkotott. Egy év háromszázhatvanöt nap, egy
nap huszonnégy óra, egy óra hatvan perc — vajon igaz ez?
Mialatt a Föld kétszer futja be pályáját, a Vénusz több mint
háromszor kerüli meg a Napot. Ha az év itt háromszázhatvanöt
napig tart, akkor — ugyanezzel a mértékkel mérve — odaát csak
kétszázhuszonöt nap egy esztendı. Lehet-e hát közös
mértékegységet találni két világ számára, ha egyikén rövidebbek
az évszakok, de sokszorosan hosszabb a nappal és az éjszaka,
ha egyiken kisebb a súly és nagyobb az erı, létezhet-e
valamiféle párhuzam a földön, járó ember és a magasban
szárnyaló vénuszlakó között? Ami jó a mi ítéletünk szerint, jó-e
ott is? Kell-e büntetni az idegen bolygón azt, ami nálunk bőnnek
számít, és ami szerintünk rossz?
Csak az arányok változnak, csak az összetétel más és más,
az anyag maga mindenütt ugyanaz. De ott, ahol már élet sarjadt
a holt anyagból, ahol az ösztön már gondolattá nemesült, vajon
uralhatják-e ott is a mi fogalmaink a létet?
Amikor két világ szembenéz egymással, a gyengébb lesüti a
szemét. Az erıs pedig törvényt hirdet, törvénnyé teszi saját
akaratát és jó lesz, amit ı jónak tart, rossz, amit rossznak, és
mert ı úgy látja: szép lesz a rút és bölcs talán még az ostoba is...
 AZ ATOMFÁKLYA

— Ti-la-do! — füttyentette néhányszor Karren és nagyot fújva

leült az út mellé dobált, frissen ácsolt gerendákra. Várt egy ideig,
de mert hívására senki sem jelentkezett, lustán feltápászkodott
és a már tetı alatt álló, földszintes gyárépület felé tartott. Gépek
dohogása, antropterák füttyei, emberi kiáltások kavarogtak a
nyúlós levegıben, élet, mozgás, a munka lármája töltötte meg
körülötte a nemrég még halottian csendes tájat.
Karren bölcsen érintetlenül hagyta az antropterák városát és
a völgykatlan közelében, egy sziklás fennsíkon kezdte meg az
építkezést. Csak a buja virágoskerttel körülvett kórház kapott
helyet a bíborszínő tó partján, de ennek sem akadt már régen
lakója. Gyógyult szárnyaikra kapva szálltak, repültek ismét az
antropterák, akik nem ismerték a betegséget, és ha sebet kaptak
valahol, vagy elpusztultak, vagy meggyógyultak, de a kórház
kapuján nem merészkedtek át többé. Finom szaglásuk nem tőrte
a zárt szobák gyógyszerek szagától terhes levegıjét, rettegtek a
boszorkányosan csillogó mőszerektıl és a fehér köpenyek
mögött még nem gyógyító szándékot, hanem csak számukra
érthetetlen varázslatot láttak.
Azt már tudták, hogy az ember jó is tud lenni, de nem hittek
abban, hogy ezután is csak jót tesz majd velük. Primitív értelmük
súlyos sebeket kapott Joroden kezétıl, és ha megcsonkított
testük fel is gyógyult már, ezek a sebek alig hegedtek be és
helyük nagyon is érzékeny maradt.

Karren az egyik futódaru elıtt rakodó autóhoz lépett, benyúlt

a leeresztett
ablakon és
megrángatta a
bóbiskoló sofır
karját.
— Nem látta
Ti-la-dót? Az a
gazember megint
elcsavargott
valamerre.
— Az elıbb
még itt guggolt a
kapunál. Két pofára falta az almákat, amiket tılem kapott —
nézett körül álmosan hunyorogva a sofır. Melegtıl kivörösödött,
puffadt arca fénylett az izzadságtól, duzzadt szemhéjai alig
tudtak ráncokba gyúródni a véreres szemgolyók felett. Karren a
fiatalember volánon nyugvó keze után nyúlt.
— Mutassa csak a körmeit, Petar! Nem beteg maga?
— Hát, ha az álmosság betegséget is jelent, akkor
hamarosan az utolsókat fogom rúgni. Alig várom, hogy ezekkel a
madarakkal együtt én is végigalhassak egy amolyan kiadós
vénuszéjszakát. De miért akarja a körmeimet látni?
 — Á... semmi — legyintett könnyedén Karren. — Valami
eszembe jutott... De hol az ördögbe lehet ez a Ti-la-do?
— Mit akar tıle?
— Trokov összetörte a teodolitját és most sürgısen másikat
kér helyette.
— Majd én átviszem, ha itt lerakodtam. Úgyis szerettem volna
látni, hogyan haladnak azok odaát a munkával. Bitang nehéz
dolog lesz annak az irdatlan kıhegynek a csúcsát lefaragni!
— Ha elkészült a drótkötélpálya, akkor már túl is vannak a
nehezén. A csúcsot lerobbantják, és azt a néhány ezer
négyzetmétert akár az antropterák is el tudják odafent
egyengetni. Ennél sokkal nagyobb munka lesz a torony
összeszerelése.
— Erre aztán különösen kíváncsi vagyok. De ahol ni, ott jön a
küldönce! Hé! Ti-la-do! Hallod—e? Ti-la-do! — kiáltotta tölcsért
formálva kezével szája elıtt. — Süket ez a pokolfajzat? Ide se
füttyent!
— Füttyent az, ha maga is füttyent neki! — nevetett Karren.
— Persze, hogy a szóra nem figyel...
— Míg élek, nem fogom megszokni ezt a fütyürészést —
szántott végig ujjaival a haján Petar. Aztán bosszankodva
tépdeste ki körmei alól a beakadt hajszálakat. — A fene tudja, mi
lelte a körmeimet! Hiába vágom le tövig valamennyit, csak törnek
és repedeznek.
— Majd szólok Longnak, hogy vizsgálja meg magát —
válaszolta Karren, futó pillantást vetve a sofır arcára. Csak
nehezen tudta nyugtalanságát palástolni. — Lehet, hogy... nem is
tudom, talán csak a melegtıl van az egész...
— Nagyon várjuk már mindnyájan, hogy fáklyája mőködni
kezdjen — tapogatta meg ködtıl és izzadságtól nyirkos ingét
Petar. — Ha csak egy szikrányi napsütés lesz is a torony körül,
az orromat se dugom ki onnan többet. De meleg azért ott is lesz,
igaz?
— Nemsokára megérkeznek a Földrıl a hőtıruhák, azok majd
elviselhetıbbé teszik itt az életet. Csak a köddel sikerüljön
megbirkóznunk!
Szájába dugta két ujját és éleset füttyentett:
— Ti-la-do! Gyere ide!
A hosszú épület egyik kiugró szárnya felé totyogó antroptera
lustán megfordult és észrevéve Karrent, egy-két szárnycsapással
odaröppent hozzá. A gépkocsi motorházára akart leszállni, de
széles talpai megcsúsztak a legömbölyített, sima fémfelületen és
nagyot huppanva hanyattvágódott a földön.
— Na, te bolond! — kacagott Petar, hogy a könnyei is
csorogtak bele. — Még szerencse, hogy nem volt már a
hátizsákodban az a mőszer. Magaddal együtt alaposan elintézted
volna most azt is.
— Karren felsegítette a keservesen sipítozó antropterát és
megtapogatta szárnyait.
 — Kutyabajod sincs komám! — veregette meg tenyerével Ti-
la-do húsos pofáját. Kibontotta a hátára szíjazott tarisznyát,
belerakta a teodolitot, és fütyülve elmagyarázta a figyelı
antropterának, hova kell mennie.
— Nem mennénk át mégis inkább autóval? — kérlelte Petar a
mérnököt. — Hamarabb is odaérünk, meg aztán a teodolitnak
sem esik majd baja.
— Hát abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a maga
gépkocsija rövidebb idı alatt teszi meg az utat, mint Ti-la-do
szárnyai — válaszolta Karren. — Egyébként mi is átmegyünk, és
majd meglátjuk, ki lesz ott hamarabb. De a teodolitot azért mégis
Ti-la-dóval küldöm el.
— Miért?
— Mert olyanok ezek a madáremberek, akár a mi gyerekeink.
Ha az ember nem foglalkoztatja ıket állandóan valamivel, akkor
egykettıre ellustulnak, megbízhatatlanok lesznek, és végén még
az engedelmességet is megtagadják.
— Ha van mivel játszaniuk, semmi baj sincs velük. De ha
unatkoznak, rögtön valami rossz fát tesznek a tőzre — hallották a
gépkocsi mögül Rahama hangját. A laboratóriumból jöhetett,
mert még rajta voltak a vastag gumikesztyők, egyik kezében
halványkék, opálosan fénylı folyadékkal telt lombikot rázogatott.
Szabad kezével a majdnem kész gyárépület felé mutatott a
fizikus:
— Az ember el sem hinné, hogy ez itt jórészt mind az ı kezük
munkájával készült el. Nem kellett se korbács, se elektromos
fegyverek, elég volt hozzá az a néhány tonna gyümölcs, amit
szétosztottunk.
— Nem tart velünk professzor? — kérdezte Karren. — Petar
elvisz Trokovékhoz, megnézzük, mennyire vannak a
kötélpályával és a robbantásokkal.
— Ha megvárnak, szívesen átmegyek én is, csak
visszaviszem ezt a flaskót — mutatta a lombikot Rahama. —
Mire a kocsit lerakják, itt is vagyok.
— Siessen, mert ebédre vissza akarok érni. Megígértem
Katrinának, hogy ma kivételesen nem késem el...
— Hallja-e kollégám, maga aztán jól megválasztotta a
feleségét — csóválta fejét nevetve Rahama. — Az a pici asszony
nemcsak magát, hanem még engem is kordában tart. A minap
úgy lehordott a szakállam miatt, hogy azt sem tudtam, melyik
lábamra álljak. Pedig mindössze egyetlen borotválkozást
hagytam ki...
— Néha sajnálom, máskor meg örülök, hogy Katrina is velünk
van — mosolyodott el Karren. — Higgye el, azért
mindnyájunknak szüksége van rá, hogy az ilyen apróságokra is
figyelmeztessen valaki. Ha nem csipkelıdne olykor, hamarosan
teljesen elvadulnánk, és rézkorszakbeli emberekké válnánk mi is.
— Csak védje azt a kis boszorkányt! — nevetett Rahama.
Már a laboratórium ajtajánál volt, amikor még visszaszólt
Karrennek: — De azt azért elismerem, hogy én is megvédeném,
ha ilyen asszony lenne a feleségem... és ha egyáltalán lenne
feleségem. Még szerencse, hogy nincs... — tette hozzá
dörmögve, de ezt már csak Katrina hallotta meg, aki éppen akkor
lépett ki a laboratóriumból.
— Megálljon csak, ezt visszakapja tılem! — fenyegette meg
ujjával az ijedten pislogó tudóst. — Ez a hála, amiért minden
szabad idımben magának segítek itt kotyvasztani?
— No, no... hogy is mondjam... Tudja Katrina... — dadogott
zavarában Rahama, de hamar letorkolták.
— Hallottam, hogy a fáklyatoronyhoz készülnek. Büntetésül
én is magukkal megyek. Legalább emlékeztetni fogom a
„szerencséjére"...
— Haragszik?
— De még mennyire!... Különösen, mert látom, hogy a
professzor úr ma megint nem borotválkozott...

Mintha nem is a természet alkotta volna, szinte átmenet

nélkül szökkent magasba a mocsaras, lapos síkságból a
magányos sziklahegy. Egy széles betonút, amely innen a
barlangvároshoz és az épülı gyártelephez vezetett, megkerülte a
hegy lábát és minden oldalról hozzáférhetıvé tette a mély
hasadékokkal barázdált, meredek szirteket. Fent, ameddig a köd
látni engedte, mint apró hangyák nyüzsögtek a kötélpálya
tartóoszlopaival bajlódó emberek és antropterák.
Furcsa, látvány volt, amint a kifeszített kötelekbe kapaszkodó
vagy hevedereken függı munkások mellıl könnyedén ellökték
magukat a közöttük dolgozó madáremberek, és szárnyaikon
lebegve segítették emelni a könnyebb vasrudakat, vagy hozták,
vitték a szerszámokat és a jeges limonádéval telt termoszokat.
— Dolgoznak a csúcson? — kérdezte Rahama a ködöt
fürkészve.
— Azt hiszem Trokov is odafent lesz valahol — válaszolt
Karren és benyitott egy hullámlemezbıl épített irodaház ajtaján.
Kérésére a szolgálatos távírász rádiótelefonon hamarosan
elıkerítette Trokovot.
— Megkapta a teodolitot? — kérdezte Karren a hegycsúcsról
jelentkezı geológust.
— Hogyne! Jó félórája már, hogy Ti-la-do ideért. Honnan
beszél most?
— Itt vagyok az irodaépületben, a telefonközpontban.
Szedetnénk felmenni a tetıre, ha nem zavarjuk a munkát.
— Nemsokára robbantani fogunk, addig feljöhetnek. Kit hozott
még magával?
— Katrinát és Rahamát. Meg Petart, aki gépkocsijával
idefuvarozott bennünket.
— Keressék meg valamelyik koleoptert, az majd felhozza
magukat. De siessenek, mert már az utolsó robbanótöltet helyét
fúrjuk...
A felesleges kıanyagot pontosan kidolgozott terv szerint
robbantották le a csúcsról. Magát a tetıt úgy képezték ki, hogy
körös-körül több méter vastag sziklapárkány maradt, ez övezte a
mintegy százötven méter széles és négyszáz méter hosszú,
nagyjából ellipszis alakú teraszt.
Az egyik oldalon széles kaput nyitottak a párkányon, az
antropterák most ezen keresztül csúsztatták le a kirobbantott
szikladarabokat. Késıbb majd itt kap helyet a kötélpálya
végállomása.
Karren még addig sem tudott várni, míg az antropterák a
koleopterhez érnek a kerekeken gördülı vaslépcsıvel. Alig nyílt a
fülke ajtaja, kiugrott a gépbıl és türelmetlenül toporogva várta,
míg a többiek lelépegetnek a nedvességtıl síkos lépcsıfokokon.
— Remek munkát végeztek Trokovék — állapította meg
Karren elégedetten, amikor oldalán Katrinával és Rahamával
bejárta a terasz minden zugát. — Mihelyt elkészül a kötélpálya,
azonnal hozzákezdünk a toronypillérek alapozásához.
— Megjöttek már a fémfeldolgozó üzemek gépei?
— A húzóberendezés megérkezett, a, hengersor néhány
darabja azonban odaveszett az őrhajóval, amelyik legutóbb
szerencsétlenül járt. De ezek a gépek is úton vannak már.
— Még mindig nem tudták megállapítani, hogyan történt az a
szerencsétlenség?
— Csak feltevéseik vannak, de egyiket sem tudják
bizonyítani. A legvalószínőbb, hogy radarkészülékük felmondta a
szolgálatot és összeütköztek egy meteorral.
— Hány halottja van már ennek a vállalkozásnak! — mondta
elgondolkozva Katrina. — Megéri-e majd az eredmény a sok-sok
áldozatot?
— Százezreknek és millióknak lesz egyszer otthona a bolygó
— válaszolta Karren. — Ez lesz az eredmény, amiért most nekik
és talán még nekünk is meg kell majd fizetnünk az árat...
— Valahogyan én sem tudok abban hinni, hogy egyszer még
földi emberek fogják benépesíteni a Vénuszt — jegyezte meg
Rahama. — Minket, akik odaát születtünk és a földi környezet
alakított olyanná, amilyenek vagyunk, elıbb vagy utóbb
elpusztítana a köd és a nyirkos meleg. Emberi szervezet nem
bírhatja sokáig ezt a klímát.
— Lesz egy generáció, amelyik itt nı fel, amelyik születésétıl
kezdve alkalmazkodhat ennek a világnak az adottságaihoz. —
válaszolta Karren és titokban megszorította Katrina kezét. —
Gyermekeink együtt játszanak majd az atomfáklyák napsütötte
tisztásain a kis antropterákkal, ıket már nem fogja gyötörni a
köd. A meleg pedig nem lesz nagyobb, mint a Földön, az
egyenlítı tájékán.
— A Föld szők lett az embernek, túlnépesedett — mondta
tőnıdve Rahama. — Most átmenetileg talán megoldódik a
probléma, de mi lesz, ha a Vénuszon is megtelik a kancsó?
Akkor hová csorog ki a felesleg? Minél kedvezıbbé tesszük a
fizikai körülményeket, annál gyorsabban szaporodnak itt majd
nemcsak az emberek, hanem az antropterák is...
— Benépesítjük a Marsot és a Merkúrt!
 — Az egyik nagyon is hideg, a másik túlságosan meleg a mi
számunkra — legyintett Rahama. Aztán elnevette magát: — De
miért törjük mi most azon a fejünket, hogy mi lesz ezer vagy
kétezer év múlva? Még az ükunokáinknak is bıven akad itt hely,
az ı unokáik miatt pedig fıjön majd az ı fejük!
 FELSZAKAD A KÖD

Csak ketten voltak a sziklahegy oldalába fúrt tárnában. A

mennyezetrıl magányos lámpa szórta tompa fényét a rideg,
szürke betonfalakra, két szék, vaságy és egy falbaépített,
hatalmas kapcsolótábla volt a szők helyiség minden
berendezése. Vastagon párnázott vasajtók során át a legkisebb
zaj sem szőrıdött keresztül, a hangtalan csendben egymás
lélegzetvételét is tisztán hallották.
— Gondold meg, szívem, most még nem késı — hajolt elıre
Karren és ajkával megérintette Katrina sötét haját. — Hátha hiba
csúszott valahol számításaimba és a láncreakció mégis
robbanásszerően következik majd be...
— Azt mondtad, hogy itt a tárnában nem történhet bajunk!
— Itt bent nem is. De ránk omolhat a hegy, és akkor talán
sohasem kerülünk ki innen élve.
— Látod, ezért maradok veled...
— Ne rám gondolj most, hanem a kis emberkére, akit annyira
várunk. Az elsı vénuszpolgárra...
— Született a huszonegyedik században, születési helye:
Vénusz... — mosolygott emberére fátyolos szemekkel az
asszony. Lehúzta magához Karren fejét, és arcát szorosan az
arcához szorította. — Hiszek benned Ralph, hiszek, hiszek,
hiszek! Ezért maradok veled, ezért nem hagylak most el. A fáklya
ki fog gyúlni, meleget és fényt fog árasztani úgy, ahogyan azt te
kitervezted.
— Még néhány
perc van hátra...
— nézett Karren a
falon függı
villanyórára. A
zöldesen
foszforeszkáló
mutató vadul
száguldott körbe a
számlapon és
kérlelhetetlenül
jelezte a gyorsan
múló másodperceket.
— Hát jó, legyen! — mondta csendesen Karren és lágyan
megcsókolta Katrinát. — Csak ne hinnél bennem annyira...
A kapcsolótábla elé ült és szemét a másodpercmutatóra
függesztve várta a kitőzött idıt. Amikor benyomta a tábla
közepén fehérlı kis gombot, halk zúgás hallatszott és a kerek
üveglapok mögött szilaj táncba kezdtek az ellenırzımőszerek
mutatói. Csak a rengésjelzı nem mozdult, bizonyítva, hogy a
robbanás, amitıl Karren tartott, nem következett be.
— Úgy látszik, sikerült — szólalt meg végtelenül hosszúnak
tőnı másodpercek után Karren. Érezte, hogy egy puha kéz
remegve simogat végig haján, de csak akkor fordult hátra, amikor
meghallotta a halkan, suttogva kimondott szavakat: — Ralph...
Ralph, én olyan nagyon, nagyon szeretlek...

...A hangosbeszélın Rahama jelentkezett: — Gratulálok,

Karren! Fáklyája kifogástalanul mőködik!
— Mit látnak kintrıl? Lecsapódik a köd?
— Innen, ahol most vagyunk, csak egy vörös fénytömböt látni
a torony helyén. Olyan, mintha a Nap fénye törne át a ködön.
— Csapadék?
— Nincs. A nedvességmérı azonban egyre fokozódó
páratartalmat jelez.
— Kezdjék lassan megközelíteni a tornyot. Azonnal közöljék,
ha elérik az esızés vagy a már ködmentes terület határát.
— A tárnában maradnak, míg odaérünk?
Karren elıbb Katrinától kért választ szemével. Cinkosan
egymásra nevettek és még akkor is boldog nevetés bujkált
Karren hangjában, amikor válaszolt Rahamának:
— Igen, itt várjuk be magukat. Közben persze rádión
keresztül állandó kapcsolatot kell majd tartanunk...

A torony körül, mintegy húsz kilométeres körzetben, hetvenöt

órán keresztül zuhogott az esı. Végre lassan derengeni kezdett
az ólmosan szürke égbolt, egyre ritkább lett a köd és nemsokára
csak finom pára fátyolozta már a torony csúcsán izzó atomfáklya
fényét. Csodálatos, de ugyanakkor félelmes látvány is volt a
körös-körül végtelen magasságokig felnyúló tömör ködfal, mely
fehéren hömpölyögve zárta körül a szinte szőknek tetszı, henger
alakú katlant.
A megnyílt halványan kék égbolton Dorned és Sahan hiába
kereste a Nap tőzgolyóját. Mintha egy feneketlenül mély kútban
lettek volna, csak fent a kürtı szájánál láttak egy napsütötte,
vakítóan tündöklı, keskeny fénykaréjt.
— Na, komám, én úgy látom, hogy sütkérezni ezután sem
fogsz a Vénuszon — bökte oldalba Dorned elmaradhatatlan
cimboráját, aki tátott szájjal bámészkodva forgolódott a gyár
nyitott tetıteraszán
— Csak nyárig kell várnia, Husszein — vigasztalta Wittman a
fekete képő mőszerészt. — Ha közvetlenül felettünk delel majd a
Nap, akkor valószínőleg túlságosan is sokat lesz hozzá
szerencsénk.
— Most miért nem láthatjuk? — kérdezte Dorned kíváncsian a
fizikust.
— Hogyan is magyarázzam ezt meg maguknak? —
vakargatta fejét Wittman. — Sajnos, nem vagyok csillagász! No,
várjanak csak!
Egy marék ásványmintát kotort elı feneketlenül mély és
minden elképzelhetı holmival teletömött zsebeibıl és rövid
töprengés után egy szurkosan fénylı, fekete darabot választott ki
közülük. Leguggolt, és rajzolni kezdett a terasz fehér kıkockáira.
Miután kabátja ujjával néhányszor letörölte és ismét újra kezdte a
vonalak húzogatását, végre befejezte mővét és jobbról, balról
maga mellé ültette két újdonsült tanítványát.
— Hát valahogyan így néz ki ez a dolog — mutatott a rajzra.
— A négy különbözı évszakban ilyen helyzetben van a Naphoz
képest a mi bolygónk.
— Ez itt középen a Nap — folytatta —, és itt nyitott utat a
Vénusz ködtakarójában a mi atomfáklyánk. Látják?
— Látni látom, de nem értem — dörmögte szégyenkezve
Sahan.
— Mit nem ért ezen? — mérgelıdött a professzor. — Ez a
Vénusz forgástengelye — mutatott a bolygót átszelı egyenesre.
— A ködmentes katlan, amiben mi most vagyunk, tavasszal és
ısszel nem fordul a Nap felé, hanem úgy forog el elıtte, hogy a
kürtı száján keresztül nem pillanthatjuk meg a Napot.
— És nyáron?
— Akkor
pontosan
felettünk delel a
Nap, és éppen
derékszögben
küldi le hozzánk a
sugarait. Lesz is
olyan meleg,
hogy attól
koldulunk
mindnyájan.
Könnyen
meglehet, hogy
emiatt át is kell
majd költöznünk
a sarkokra, vagy
az egyenlítıre —
nézte elgondolkozva Wittman a rajzot. — Ott sohase jutna el a
napfény a katlan fenekéig...
— Hát irgalmatlan fura egy világot rendezett itt be nekünk az
öreg — bökött ujjával Karren irodája felé Dorned. — Van Nap,
mégsincs Nap, a köd meg úgy meredezik itt körülöttünk, mintha
sziklafal lenne. Aztán innen még a torony csúcsát is tisztán
látom, a kohók körül meg már olyan köd van, hogy még az orra
hegyét sem találja meg benne az ember.
— Igen, itt egy kicsit elszámította magát Karren — hagyta
helyben a professzor Dorned kohóra vonatkozó megállapítását.
— Éppen a gyártelep fölött húzódik át a ködfal, a kohó már
kívülesik a fáklya hatósugarán. Ha egy kilométerrel odább
kezdjük az építést, akkor most semmi gondunk sincs.
— Ugyan kérem, majd oda is építünk egy fáklyatornyot! —
jelentette ki fölényesen Dorned. — Ahogyan én a gazdánkat
ismerem, tíz év alatt annyi tornyot épít ide, hogy olyan lesz ez a
golyóbis, mint egy sündisznó háta. Ha az az ember egyszer
nekikezd valaminek...
 Mint a gombák, úgy nıttek ki a torony körül lecsapolt
mocsarak helyén az apró lakóházak. Nem volt olyan őrhajó,
amely legalább néhány vállalkozó szellemő kivándorlót ne
szállított volna a Vénuszra, sokan még a családjukat is magukkal
hozták. Long tanácsára ugyan egyelıre csak bizonyos
korhatáron belül és válogatottan jó fizikumú, egészséges
földlakók kaphattak engedélyt a letelepedésre, de a meghódított
bolygó csodálatosan érdekes és gazdag világának a híre olyan
vonzó volt, hogy hamarosan ezer meg ezer jelentkezı ostromolta
kérelmével az Őrhajózási Fıbizottságot.
Karrennek pedig, akire közben kormányzói tisztet ruházott a
Népek Tanácsa, mind súlyosabbak lettek a gondjai. A betegség,
amit elıször Petaron vett észre, terjedni kezdett és egy napon
Hotter jelentette, hogy az atomfáklya fényudvarában épített
kórház megtelt, egyetlen betegágy sem áll már üresen.
— Mit szól ehhez Long? — kérdezte leverten Karren. — Nem
tudnak rájönni a járvány okára?
— Napok óta nem tudtam Longgal beszélni, annyi a dolgunk.
İ végzi a kinti vizsgálatokat, és ha néha hazajön a telepekrıl
egy-egy betegszállítmánnyal, kezét se tudja mozdítani, annyira
fáradt.
— Eddig csak azoknál jelentkeztek ilyen tünetek, akik a fáklya
hatókörzetén kívül dolgoznak?
— Igen. Legtöbbje egy-kettıre felgyógyult idebent, de most
néhány olyan esetem van, akiket mielıbb át szeretnék küldeni a
Földre.
Karren döbbent arccal ugrott fel az íróasztal mellıl:
— Miért nem jelentette ezt eddig? Hányan vannak ennyire
súlyos állapotban?
— A tizennégyes teleprıl hozta be ıket nemrégen Long.
Elıször azt hittem, hogy néhány nap alatt ık is rendbejönnek, de
mára...
Hotter elhallgatott és gondterhelt arccal ingatta a fejét.
— Mi történt?
— Az álluk bénult meg. Sem beszélni, sem enni nem tudnak.
Mintha valamilyen görcs rohanta volna meg ıket, egyik pillanatról
a másikra megmerevedtek a rágóizmaik, és eddig semmilyen
gyógyszerrel sem tudtam feloldani a görcsöt.
— Most itthon van Long?
— Nincs, de már üzentem érte. Hamarosan meg kell
érkeznie, koleopterrel mentek utána.
Karren visszaroskadt a székbe. Ujjai egyre gyorsuló ritmust
doboltak ki a tükörfényes asztallapon. Mintha egy fékét vesztett
metronóm ketyegett volna mind szilajabb ütemben a szobára
nehezedı fülledt csendben.
Maruzzi és Rahama léptek be a nyitott ajtón.
— Foglaljanak helyet — mutatott Karren fáradt mozdulattal a
sarokban álló karosszékek felé. — Nem is jöhettek volna
jobbkor...
— Valami baj van?
 — Igen. A kohóban és a telepeken, minden olyan
munkahelyen, melyet ma még köd borít, azonnal be kell
szüntetnünk a munkát.
— Mit mond? — ugrott fel Maruzzi. Úgy nézett Karrenre,
mintha attól tartana, hogy a másik hirtelen eszét vesztette. —
Miért kellene beszüntetni a munkát? Mi történt?
— Majd Hotter elmondja... — mutatott Karren az orvosra.
Rahama sovány arcán egyetlen izom sem rándult, mialatt Hotter
beszámolóját hallgatta. Tőnıdve forgatta, nézegette ujjait.
— Nézze csak meg a körmeimet! — Nem lepıdött meg Hotter
elkomoruló arcán, hiszen élıre tudta, mi lesz a diagnózis.
— Így kezdıdik, igaz? A körmök kiszáradnak, letöredeznek...
Csak azt nem tudom, mi következik ezután? Bénulás? Vajon mi
lesz a második stáció?
Hotter elengedte a fizikus kezét, tétova mozdulattal felnyitotta
a kis dohányzóasztalon fekvı doboz tetejét és kivett egy
cigarettát.
— A második stádium? — Lassan sodorgatta két kinyújtott
tenyere közt a cigarettát. Idegesítıen hosszúra nyúlt már a
szünet, amikor végre megszólalt: — Sok minden következhet
ezután... Eddigi tapasztalataim szerint esetleg a látás fokozatos
romlása, vagy igen erıs fájdalmak az ízületekben. Az
állkapocsbénulással csak most találkoztam elıször...
— A többi tünetet ki tudták gyógyítani? Volt, aki már
felgyógyult, nem?
— Azok is csak addig maradtak egészségesek, amíg el nem
hagyták a ködmentes területet. Odakint alig néhány óra múlva
ismét jelentkeztek rajtuk a tünetek. Ez a négy bénulásos is
visszaesı beteg. Ezért kértem Karrent, hogy a legközelebbi
őrhajóval küldjük vissza ıket a Földre.
Karren felállt és Rahama mellé ült a széles, puha kerevetre.
Óvatosan végighúzta körmeit a zöld bútorszöveten és érezte,
mint pattog, akadozik a száraz, érdes szaru a durva szövéső
anyagon. De hallgatott errıl. Hangja nyugodt volt, amikor
megszólalt:
— Persze, azért nem adjuk fel a harcot! A leggazdagabb
lelıhelyeken atomfáklyákat fogok felállítani, és a munka csak
addig szünetel, amíg ezeket is üzembe nem helyezzük...
Az íróasztalon halkan felbúgott a rádiótelefon. Karren a
készülékhez lépett és bekapcsolta:
— Tessék, itt Karren...
— Long doktor akar önnel beszélni — jelentette egy hang.
— Tessék kapcsolni! Long? Már várjuk! Átjönne? Igen?
Nagyon kérem, induljon azonnal...
A kis, sárga képő ember valósággal bebukott az ajtón. Fehér
orvosi köpenyben, nyakában sztetoszkóppal rohant át a
kórházépületbıl. Csak tátogott, amikor megállt Karren elıtt, a
fojtó melegben tett néhány lépés teljesen kifullasztotta.
— Valószínőleg mindent tud már — lépett hozzá Karren és
karjánál fogva az egyik karosszékhez vezette. — A bénulásos
betegeket azonnal útnak fogom indítani, a telepekrıl pedig
berendelünk mindenkit.
— Le akarja állítani a bányákban a munkát?
— Egyelıre az antropterák egyedül fognak odakint dolgozni.
Bár nem tudom, nem szélednek-e majd szét, ha magukra
hagyjuk ıket... Mindegy, akkor sem tehetek mást!
Csend ült a szobára.
—... Akkor sem tehetek mást — ismételte Karren, aztán
Rahamához fordult: — Mi a véleménye, melyik lelıhelyen
építsünk elıször fáklyatornyot?
— Talán a hármason. Tudtommal egyedül ennek a közelében
van olyan hegycsúcs, amin a tornyot el lehet helyezni.
— A telepeket is ködmentesíteni akarják? — kérdezte Long
vékony hangján.
— Igen. Ezek szerint elsınek a hármas kerülne sorra. Nehéz
feladat lesz...
— Nem sokra fognak ezzel menni — csóválta fejét Long. —
Ahol nincs köd, ott az antropterák sem maradnak meg.
— Mibıl gondolja ezt?
— Most, hogy hazajöttem, magammal akartam hozni a
koleopteren néhány antropterát is. A völgykórházba szerettem
volna ıket késıbben átvinni, hogy megvizsgáljam ıket. De egy
sem volt hajlandó velem jönni. Azt mondták, inkább egyenesen a
barlangvárosba repülnek, és én menjek majd oda utánuk.
— Gyanús volt nekem a dolog — folytatta Long —, mert
tudom, mennyire szeretnek koleopteren repülni. Máskor
könyörögnek érte, hogy az egyik teleprıl a másikra jöhessenek
velem. De hiába faggattam ıket, kitartottak amellett, hogy ide
nem jönnek. Vigyem ıket egyenesen a barlangvárosba... Nos,
itthon aztán elıvettem Szo-mi-dót és ı végre kibökte, hogy mi
van a nagy húzódozás mögött.
— Mit tudott meg tıle?
— Emlékeznek még, milyen furcsán viselkedett Do-la-mi,
amikor legutóbb nálunk járt? Eleinte kitőnıen érezte magát,
végigkíváncsiskodott mindent, aztán itt, a bejárat elıtt odament
az egyik fához, megtapogatta törzsét és a leveleket —
emlékeznek erre a jelenetre?
— Igen, nekem is feltőnt ez akkor — bólintott Karren. —
Mintha megijedt volna valamitıl, se szó, se beszéd
szárnyrakapott és itthagyott bennünket.
— Látom, azóta jó egynéhány másikkal együtt azt a fát is
kivágják — mondta csendesen Long. — Nézzék csak meg a
földben maradt rönköket, csontszáraz mindegyik...
Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt és végignézett a
ködfallal határolt, száraz, élettelen síkságon. Nem fordult hátra,
úgy fejezte be mondatát: — Minket beteggé tesz és késıbb talán
el is pusztít a köd, a Vénusz lényeit pedig megöli a napfény. Nem
tőnt még fel önöknek, hogy egyetlen ıshüllı vagy más állat sem
lépett át eddig a ködfalon? Ösztönösen menekül mind a fény
elıl...
 Karren behunyt szemei elıtt, mint látomás rémlett fel a jövı
városának képe, amit ide, a meghódított bolygóra álmodott.
Széles sugárutak, szellıs, levegıs lakóházak, egyetemek,
színházak, hangtalanul surranó vonatok, napfényes játszóterek,
örökös nyár...
Elıregörnyedt és kezével úgy kapaszkodott a kis
dohányzóasztal peremébe, mint aki szakadékot lát maga elıtt és
attól fél, hogy lebukik a tátongó mélységbe.
 ANTROPOSZ ÉS ANTROPTERA

A színtelen, híg levegıoszlopon át lángolóan forró sugarak

ostromolták a katlan fenekén meglapuló hófehér házakat. Vakító
fényben tündöklött, szikrázott a végtelen magasságokig felnyúló
ködfal, lent a mélyben csontvázként meredeztek a kiszáradt
faóriások. Mély hasadékok barázdálták a kıkeményre szikkadt,
agyagos földet, melybıl az utolsó csepp nedvességet is magába
szívta a delelı Nap. Üres volt a tégla alakú úszómedence is,
körülötte szinte hamuvá perzselıdött a ködben olyan buján
tenyészı, finomszálú, fehér vénuszfő.
A katlan lakói csak a hőtött összekötı folyosókon át
közlekedhettek házaik között. Hiába süllyesztették mélyen felszín
alá a vizet szállító csırendszert, a hegyekbıl frissen,
kristálytisztán leomló patakvízbıl undorító, langyos lötty lett, mire
a házakban levı csapokig eljutott. Az áramfejlesztıket és a többi
gépet, melyek a falakban keringı hőtıfolyadékot termelték, már
akkor el kellett szállítani a katlanból, amikor a félelmetesen
naggyá növekedett Nap tőzgolyójának pereme elıször felbukkant
a kürtı szája fölött. Most a ködfalon túl, légmentesen szigetelt
betonépületekben dolgoztak a pihenés nélkül duruzsoló motorok,
a katlanból kivezetı folyosón át csak nagy ritkán kereste fel ıket
valaki, hogy ellenırizze mőködésüket. És a Vénusz földi lakói, ha
akár csak meleg, ködtıl nyúlós, de mégiscsak szabad levegıt
akartak magukba szívni, a gépház folyosóján át kiszöktek
börtönné vált házaikból és boldogan gázoltak a latyakos, bőzös
iszapban, ahol dúslevelő fák alatt, a víz fölé hajló bokrok tövében
különös vénuszlények surrantak nesztelenül.

— Tudom, hogy ez nagyon fog fájni Ralphnak — mondta

Long —, de nem tehet mást, Katrina. Vissza kell mennie a
Földre, ha nem akarja gyermekét holtan világra hozni.
— Ha Ralph is velem jönne...
— Ne kívánjon tıle olyasmit, amit egyelıre képtelen
megtenni. Hiszen ı is tudja már, hogy fel kell adnia a harcot, de
utolsónak fogja elhagyni ezt a csatateret.
Long lesegítette Katrinát a vizsgálóasztalról, és a fehér
vászonnal borított kerevethez vezette.
— Pihenjen egy keveset. Nagyon fáradt az arca.
— Mióta Ralph a sziklaszigetre ment, egy szemhunyást sem
aludtam.
— Mit akar a férje Do-la-mitıl?
— Nem tudom. Olyan közvetlen, olyan nyílt volt azelıtt
mindig! — futották el a könnyek az asszony szemét. — Most
szüntelenül töpreng, csak járkál fel s alá a szobákban és hallgat.
Hallgatott, hallgatott napokon át, amikor végre megszólalt, csak
annyit mondott: „Megkeresem Do-la-mit. Lehet, hogy hosszabb
ideig elmaradok..." Aztán becsomagolt az egyik koleopterbe és
elrepült.
 — Egyedül?
— Gauerrel. Abból gondolom, hogy mióta elment, azóta a
pilótát sem láttam a telepen.
Long egy mőszerekkel megrakott üvegszekrényhez lépett és
babrálni kezdett a gondosan — elrendezett fogók és kések
között. Amikor megszólalt, érzıdött hangján, hogy szavaival
inkább csak a feszültséget próbálja Katrinában feloldani:
— Én nem látom olyan tragikusnak ezt az egész dolgot. A
vállalkozás végeredményben mégiscsak sikerült, ha nem is
egészen úgy, ahogyan azt annakidején eltervezték. Egyszerően
tudomásul kell vennünk, hogy abban a környezetben, ahol él,
fejlıdik és még végtelenül sokat fog fejlıdni az antroptera, ott
elsorvad, elpusztul az antroposz, az ember. A Föld és a Vénusz
népe élhet egymás mellett, találkozhatnak is egymással, de egyik
sem veheti birtokba a másik világát.
Katrinához lépett és félénken megsimogatta a karját.
— Látja kicsi asszony, ez törvény, amit nem lehet büntetlenül
áthágni. A természet törvénye, mely ma még hatalmasabb,
erısebb, mint Ralph Karren minden tudása...

Karren meglepıdve látta a barlang egyik homályos zugába

állított, ütött-kopott székeket és a három lábon billegı, horpadt
tetejő asztalt
— Kitıl kaptad ezeket, Do-la-mi? — kérdezte füttyszóval az
öreget, aki éppen azon igyekezett, hogy egy darab krétával
kuszán tekeredı vonalakat huzigáljon a barlang simára dörzsölt
falára.
— A kicsi ember adta, aki meggyógyította szárnyainkat —
fütyülte el válaszát Do-la-mi.
— És mi az ott a falon?
— Írás...
— Micsoda? — kacagott fel Karren. De mert harag futott át a
ráncos arcon, komolyságot erıltetett magára és elismerıen
bólogatva kezdte tanulmányozni Do-la-mi mővét.
— Mit akarsz a falra írni?
— Fát, hegyet és azt a gépet, amelyiken most eljöttél
hozzám.
— Melyik ezek közül az én gépem?
Do-la-mi egy girbegörbe vonalhalmazra mutatott karmos
ujjával.
— Add csak ide... — vette el tıle a krétát Karren. — Majd én
ideírom neked azt a gépet, te meg próbáld utánam rajzolni. Jó
lesz?
Do-la-mi szárnyait lengetve fütyörészett örömében, amikor
meglátta az egy-két vonallal felvázolt képet.
— No öreg, most rajta! Lássuk, mit tudsz te...
Do-la-mi meglepı ügyességgel másolta le az egyszerő ábrát.
Végül a korong alá is húzott néhány függıleges vonalat, pedig
ezek nem voltak ott Karren rajzán.
 — Ezeket miért írtad ide? — kérdezte Karren a vonalakra
mutatva.
— Ez a lángsugár, amelyik megeszi a ködöt, ha repül a
géped.
— Értem Do-la-mi... — bólogatott Karren és önkéntelenül
nagyot, mélyet sóhajtott. — Mondd, sokat tanultatok már tılünk,
emberektıl?
Do-la-mi odatotyogott a rokkant íróasztalhoz és kirángatta az
egyik fiókot. Volt ott minden: törött poharak, ócska könyvek,
rozsdás csavarok, üres konzervdobozok; termosz, amelyikbıl
hiányzott az üvegbetét és még sok hasonló limlom, közöttük egy
amolyan „mindentudó" zsebkés is, amelyiken dugóhúzótól ollóig
a világon minden található.
— Tudod, mik ezek?
Do-la-mi válaszul meglengette szárnyait, aztán az embertıl
eltanult mozdulattal fejével is biccentett egyet. Karren kivette a
zsebkést a fiókból és Do-la-mi kezébe tette:
— Melyik ezen az olló?
Do-la-mi
kipattintotta
fészkébıl a kis
körömollót és
odamutatta
Karrennek.
— Tudod-e,
mire való ez a
szerszám, Do-la-
mi?
Az antroptera
felvett egy rongyos könyvet és az egyik lap sarkából levágott az
ollóval egy darabkát.
Karren felállt, végignézett a kint lobogó tőz fényétıl
homályosan bevilágított barlangon, aztán odalépett az
antropterához.
— Do-la-mi, öreg barátom, te tízezer évet öregedtél tudásban,
mióta bennünket megismertél — mondta földi nyelven, és
barátságosan megveregette a fejedelem domború mellkasát. —
No, azért ne nézz rám olyan ijedten, tudom, hogy nem érted
meg, amit most mondok...
Szeme az asztalt kereste, amelyiken ott hevert még a nyitott
olló és a levágott papírdarabka.
— Hát igen... — folytatta maga elé dünnyögve — ti
vénuszlakók valamivel gyorsabban jártátok meg a
platinaszekercétıl a zsebkésig az utat, mint mi odaát a kıbaltától
ugyanaddig...
Do-la-mi a falnak támaszkodva guggolt a mérnök elıtt és egy
pillanatra sem vette le szemét annak arcáról. Mintha várt vagy
mondani akart volna valamit.
— Do-la-mi — fordult feléje, füttyre fordítva a szót Karren —,
voltál a szigetlakóknál? Átadtad nekik az üzenetemet?
 Do-la-mi sután biccentett fejével:
— Megölnek benneteket, ha hozzájuk is elviszed a nagy
tüzet, amely felfalta a ködöt...
— Mondtad-e nekik, hogy nem akarunk tılük mást, csak amit
önként is megtesznek nekünk? Hogy éppen olyan szabadok
maradnak, mint eddig voltak?!
— İk tudják, hogy mit ígért elıször és mit tett azután az az
ember, aki behasította szárnyainkat, ık tudják, hogy te jó vagy és
nem ütsz minket. De tüzet te sem gyújthatsz a szigetükön...
Karren elkínzott arcán megvonaglottak az izmok.
— És ha mégis megteszem?
— Akkor megölnek. Sokan vannak, és az én népem is ıket
fogja segíteni. A testvéreink...
— De miért, mondd Do-la-mi, miért félnek ık tılem?
— A fénytıl félnek, ami elıl ti is házaitokba menekültetek,
amitıl meghaltak a fák és száraz, kemény lett a föld...
— Ha nem gyújthatom meg ott a szigeten a nagy tüzet,
akkor... akkor el kell innen mennünk, Do-la-mi...
— La-re-mi elmegy, és te is vele fogsz menni...
— Honnan tudod ezt? — kérdezte elképedve Karren.
— A ház, amit nekünk itt a völgyben építettél, ahol a kicsi
ember gyógyította szárnyainkat, üres... Abban a házban pedig,
ahol a te testvéreidet gyógyítják, sok, sok embert láttam... Azok
meghalnak... Mind meg fogtok halni, ha itt maradtok a bíborszínő
tó országában...
— Honnan tudsz te Do-la-mi ezekrıl a dolgokról? Kórházról,
betegségrıl, országról? Ki tanított erre téged?
— Amíg te fészket raktál a nagy tőznek odafent a hegyen, a
kis sárga arcú ember sokszor eljött hozzám. İ adott a mi
nyelvünkön is nevet olyan dolgoknak, amiket eddig nem
ismertünk. És amikor már úgy tudtam vele beszélni, mint most
veled, akkor elmondta, hogy miért jöttetek el hozzánk abból a
másik világból, ahová egyszer Szo-mi-dót és Re-fa-mit is
elvittétek... Ahol olyan sokan vagytok, mint a fák az erdıben és
elfogjátok egymás elıl a fényt, pedig nem tudtok nélküle élni...
Karren elıtt felrémlett Long Kai-tian örökké mosolygó,
fonnyadt, sárga arca. Most értette csak meg, miért zárkózott a
hosszú vénuszéjszakák alatt szobájába az orvos, miért bıvítette,
faragta, csiszolta éveken át annyi gonddal és odaadással a
vénuszlakók dallamokból szıtt, primitív nyelvét.
— Tudod-e Do-la-mi, hogy mialatt néped a bányákban
megismerte gépeinket, azalatt te, itt a barlangban gondolkozni
tanultál meg?
— Igen — lengette meg bíborszínő szárnyait a bölcs öreg —,
így mondta ezt a kicsi ember is, amikor utoljára itt volt és ezt a
fehér követ hozta nekem, hogy írni tanítson vele...
 A magasban egyre halványabb lett az atomfáklya fénye, a
katlan mélyén pedig, talán saját súlya alatt is, lassan rogyadozni
kezdett a köd fal.
Tajtékozva, suhogva zúdult elıre a szürke áradat, roppant
felhıbegyek szakadtak ki a leomlani készülı falból és sisteregve
csaptak össze a katlan száraz, forró levegıjével.
Aztán kialudt a láng, szétfoszlott a fény és mindent elborított a
sőrő, szürke köd...
 ... Lent, a felhıkarcolók tövében már kiürültek az utcák, a
felderengı hajnali fényben megsápadtak az ívlámpák. Kelet felıl
langyos szellıt lebbentett maga elıtt a felkelı Nap. A fuvallat
végigborzolta az erkély korlátját övezı virágok kókadt szirmait,
aztán halkan suhogva elszállt a hegyek felé.
Hotter már fáradt volt és álmos, de sehogyan sem tudta
rászánni magát, hogy hazamenjen. Végre felállt a fonott
karosszékbıl, nagyot nyújtózva megropogtatta izmait, és
nikotintól sárga ujjaival sokáig dörzsölgette égı szemét.
Odalépett a korláthoz és egy ideig szótlanul nézte a
szürkületbıl lassan kiemelkedı, távoli hegyek körvonalait.
— Irigylem a lakásodat, Long — mondta, és közben elfojtott
egy ásítást. — Gyönyörő innen a kilátás.
— Nehezen szántam rá magam, hogy a negyvenötödik
emeletre költözzem, de ma már inkább még magasabbra
költöznék, mint akár csak egy emelettel is lejjebb — válaszolta
Long. — Jó így, messze az utca lármájától, a lótó-futó, rohanó
emberáradat fölött. Aztán meg innen akkor is látom az Esthajnal
csillagot, amikor az utca embere elıl már régen eltőnt a fénye...
— Hallom, hogy Karren ismét útra készül! Nem tartasz vele?
— De igen — emelkedett fel karosszékébıl megélénkülve az
apró termető orvos is. — És tudod, kik jönnek még velünk?
Maruzzi és Berreth, a híres karmester!
— Mi az ördögöt keres az a Vénuszon? Csak nem akar
Karren egy antroptera-énekkart alakítani? Vagy hegedülni tanítja
ıket Berreth?
— Nem —
nevetett Long. —
Ennél sokkal
nagyobb terveink
vannak.
— Bökd ki
már végre... —
nógatta
kollégáját Hotter
türelmetlenül.
— Olyan
szótárt
szerkesztünk a
vénuszlakók számára, amelyben minden szónak, minden földi
fogalomnak meglesz a maga hangképe. Vagy hogy pontosabb
legyek: a maga fütty jele...
— És mi hasznuk lesz az antropteráknak ebbıl a szótárból?
Gondolod, fontos nekik, hogy el tudják fütyülni, azt hogy:
borotvaszappan vagy nyakkendı? Én nem hiszem!
Long elengedte füle mellett a gúnyolódó szavakat. Néhány
sőrőn teleírt lapot vett elı és odanyújtotta Hotternek:
— Összeállítottuk azoknak a dolgoknak a jegyzékét, amiknek
megítélésünk szerint az antropterák majd hasznát tudják venni
odaát. Most csak ezekkel és a velük való érintkezésben
feltétlenül szükséges néhány fogalom hangképével egészítjük ki
a szótárt. Aztán meglátjuk, hogy mit kérnek tılünk, mire van még
szükségük. Akkor esetleg megint bıvítjük a szókincsüket, így,
lépésrıl lépésre...
...a szó filozófiai értelmében is emberré válnak majd! —
vágott közbe Hotter. — Nem ezt akartad mondani?
— Valamivel többet ennél — mosolygott Long. — Mert
szerintem már most is emberek, akik sok tekintetben
magasabban állanak, mint például a Pithecanthropus erectus, a
jávai majomember. Pedig vitathatatlanul ember volt már az is...
— Akkor hát mi az a „több", amit tılük vársz?
— Cserébe azért, amit nekünk adnak, mi átadjuk nekik
civilizációnkat. Ezért nem kell harcolniuk, a gépeket, amikre
annyira büszkék vagyunk, készen kapják tılünk. De Karren és én
nemcsak ezzel akarunk a Vénusz népének segíteni.
— Hanem?
— A civilizáció önmagában igen kevés. Csak egyik oldala a
mi életünknek, mégpedig a sivárabbik oldala. A több, a szebb, az
igazi tartalom: a kultúra, a mővészet. Ez az, amit az ı sajátos
világuk is ki fog egyszer termelni magából. És ha mi segítségükre
leszünk, akkor nem ezer évek, hanem néhány rövid évszázad
alatt.
— Egy új társadalom — mondta álmodozva Hotter —, amelyik
nincs a földhöz kötve, hanem levegıben szárnyalva éli életét...
Vajon mit hoz a Vénusz népének a következı ezer esztendı?...
A hegyek felıl egyre közelebb kúszott a hajnali köd és puha
takarót borított az ébredı város utcáira. Hotter áthajolt a korláton
és a mélybe hajította parázsló cigarettáját. Aztán tőnıdve nézte,
mint fullad el az apró fénypont a híg, könnyő ködben.