Parzival olvashatóság 3. fejezet.

Miért nem lehet a Szent Grált kihagyni a lovagtörténetekből?

Miért kell a gazdagságot nőkben kifejezni?
Mi az első jó tanulsága ennek a mesének?
A Parzivalnak végre, több mint egy hét után, sikerült egy mély gondolatot kihoznia belőlem, mégpedig,
a törődés fontosságát. A történtetben kiderül, hogy Parzival, ha megkérdezte volna a beteg Anfortas
királyt, hogy mi baj gyötri, megkapta volna a Szent Grált, és ami a fogalmazás szempontjából
fontosabb, megszabadította volna Anfortast a szenvedéseitől.

Ennek a kis analógiának nagyon erős mondanivalója (és aktualitása) van. Vajon hány millió ember van
ma, akit egy egyszerű „Hogy vagy?”, vagy egy „Minden oké?” megszabadítana a szenvedéseitől? Hány
ember érezheti magát kívülállónak, kirekesztettnek? Hányan érezhetnek úgy minden nap, hogy senki se
törődik velük? Ez a legnagyobb teher, amit valaki horodozhat, és egyben a legsürgősebben megoldandó
probléma bármilyen közösségben. De mégis, mi a megoldás, és mégis miért nem alkalmazzuk azonnal?

A modern emberek többségében, (bennem mindenképp) kialakult egy reflex, hogy akkor kell
megoldani egy problémát, ha az bekövetkezik. A prevenció szóba se kerül. Ehhez kell hasonlítani a
modern törődést. Hajlamosak vagyunk addig ignorlálni másokat, amíg már egyszerűen nem tudjuk nem
észrevenni, hogy lehet hogy nem minden oké. Ez az egyik eset. A rosszabbik az, ami Parzival esetében
is előkerül, a belső gátlások. Ez Parzivalnak a nevelése volt, hogy nem illik folyton kérdezni, de egy
belső gátlás lehet bármi. „Kije vagyok én neki, hogy megkérdezzem?”, „Mi van, ha nincs is semmi
baja?” „Ez túl kínos lenne!”. Ezek a mondatok az emberiség, és az emberségünk legnagyobb démonai.

Amikor ezeket a belső gátlásokat hallgatjuk, magunkat helyezzük a másik elé. Azt gondoljuk, hogy
nekünk ebből kárunk származna, és ami még rosszabb (és valótlanabb), hogy a másiknak a kárára
válna. A valóság az, hogy a másik fél, tökmindegy, hogy milyen mentális egészségnek örvend, örülni
fog, hogy valaki észrevette, és nem nézik levegőnek, hogy törődnek vele. A belső gátlások figyelmen
kívül hagyása mindenki számára előnyös, nélkülözhetetlen a kapcsolatok kiépítéséhez, alapvetően
növeli a kommunikáció mennyiségét, és jobb hellyé teszi a világot.

A kérdés az, hogy miért nem alkalmazzuk ezt folyton? Azért, mert a belső gátlások levetkőzése
emberfeletti erőt igénylő művelet. Akiben ezek a gátlások megtalálhatóak, annak minden alkalom,
amikor konfrontálnia kell őket, a megszégyenülés, vagy a kínosság félelmét jelenti. Mivel ezek a
gátlások valódi fenyegetésként érződnek a gátolt ember számára, a belső gátlások levetkőzése olyan
mint egy elkapós bizalomjáték, amiről a másik félnek fogalma sincs. A gátolt fél vakon reméli, hogy a
kérdése helyénvaló, nem hozza kínos helyzetbe a másik felet, és hogy a másik fél visszaigazolja, hogy
a kérdésnek igenis volt létjogosultsága. És mindez az előtt játszódik le a gátolt fél fejében, hogy
feltenné a kérdést. Egyszóval, ahhoz, hogy az ilyen belső gátlásokat leküzdjük, fel kell tennünk minden
valós, vagy valótlan félelmünket egy lapra, és emlékeztetni magunkat, hogy nem rólunk szól. Hogy ha
te nem érdeklődsz, akkor ki fog? Ha ezt a kérdést időnként mindenki feltenné magának, akkor most
kevesebb magányos, kiközösített ember lenne.