Sir Winston Leonard Spencer Churchill 1874. november harmincadikán született,
a Blenheim kastélyban, az oxfordshire-i Woodstockban született, Lord Randolph Churchill legidősebb fiaként, a nagy múltú Spencer családba. Apja Marlborough hetedik hercegének harmadik fia, anyja pedig egy amerikai mágnás lánya. A Churchill nevet még 1817-ben vette fel George Spencer, a család akkori feje, mert hangsúlyozni akarta, hogy John Churchilltől, a spanyol örökösödési háború egyik nagy hadvezérének a leszármazottja. Diákéveit nem kezdte túl fényesen Sir Winston, már ekkor megmutatkozott lázadó hajlama. Szülei büntetésből a Harrow magániskolába iratták, mely közismert volt szigoráról. Itt már jó jegyeket szerzett, valamint az iskola vívóbajnoka is lett. Miután elvégezte a Harrow-t 1894-ben, célba vette a katonai pályát, és felvételizett a sandhursti Királyi Katonai Főiskolára, ahova csak harmadik próbálkozásra vették fel. 1894 febrárjában bevonult alhadnagyi rangban a Király saját 4-es Huszárezredéhez. Bevonulása után évi 300 font volt a jövedelme, de Churchill ezt nem találta kielégítőnek, ezért elkezdett haditudósításokat írni különböző angol lapok számára, ezzel számottevő töbletjövedelemre téve szert. 1895-ben kivezényelték Kubába, itt is haditudósításokat írt, valamint itt ismerkedett meg és szokott rá a kubai szivarokra. 1897-ben Malakandban, a mai Pakisztán területén tudósított és harcolt. Itt történt egy nem túl szép katonai incidense, kiküldték őt, valamint még tizenöt embert felderítésre, de beelefutottak egy ellenséges törzsbe, és egy órát kellett kitartani tűzharcban, mire jött az erősítés. A végerdemény az lett, hogy az angolok hatalmas veszteségekkel visszavonultak, de csak miután Churchill írásban biztosítékot kapott, hogy nem vádolhatják dezertálással. Az ütközetről írt élménybeszámolóért 600 fontot fizetett neki a Daily Telegraph. Ezekután még Szudánban szolgált, ahol részt vett az omdurmáni csatában, majd aztán 1898-ban visszatért Nagy-Britanniába és 1899-ben indult az oldhami képviselőválasztáson, a Konzervatív Párt tagjaként, de sajnos elveszette a választást. 1899-ben a politikai vereség után Dél-Afrikába utazott, hogy a búr-háborúról tudósítson. Itt viszont elfogták és egy pretoriai fogolytáborba hurcolták. Innen sikerült megszöknie, és eljutott a portugál fennhatóságú Maputóig. De innen nem indult haza, hanem csatlakozott egy Pretoria ellen induló hadtesthez. Kinevezést kapott a dél-afrikai Könnyűlovas Ezredhez, és ott volt Pretoria elfoglalásánál. Szökésének és visszatérésének története kisebb nemzeti hőssé tette erre az időre. Végül 1900-ban visszatért Angliába, kiadott két könyvet és úgy döntött, hogy még egyszer megpróbája a képviselői pályát. Sikeresen megnyerte az 1900-as általános választást, de még mielőtt elfoglalta pozícióját, előadókörútra indult, és itt 5400 font jövedelemre tett szert. Ez igencsak jó összegnek számított, már csak azért is, mert akkoriban az angol parlamenti képviselők nem kaptak fizetést. Már az első ülésszakában komoly vitákat kezdeményezett a katonai költségvetésről, mindezt a Konzervatív Párt színeiben. 1904-re már átállt a liberálisokhoz, történészek szerint csak azért, mert itt rendszeres fizetésre számíthatott. 1905-ben a liberálisok nyerik meg a választásokat, és kormányt alakítanak, Churchill itt a gyarmatügyi államtitkár posztját kapta meg. 1910-ben kinevezték belügyminiszternek, majd 1911-ben az Admiralitás Első Lordjának. Az első világháború alatt nem volt túl sikeres, rendelkezései, ötletei mind csak ártottak a hírének. Ő kezdte meg a tank kifejlesztését, ami viszont túl korai volt még, kidobott pénznek látszott. Ő volt a katasztrofális galllipoli partra szállás egyik fő szervezője. Őt tartották felelősnek és ezért 1915-ben, amikor a liberális kormány koalíciót alakított a konzervatív,é s a munkáspárttal, az utóbbiaknak a feltétele az volt, hogy Churchill lépjen ki a kormányból. Képviselői tisztét megtartva visszatért a hadsereghez, ahol a nyugati fronton elsősorban dandárparancsnoki beosztásokat szeretett volna betölteni, azonban csak zászlóaljvezetési feladatokat kapott: először a Gránátos Zászlóaljánál szerzett csapatvezetési tapasztalatokat őrnagyi rendfokozatban, majd ideiglenesen alezredessé előléptetve 1916. január 1-jétől a Királyi Skót Lövészek 6. zászlóaljának vezetését látta el, amely a 9. hadosztály részét képezte ekkoriban. Helyettese Archibald Sinclair, a Liberális Párt későbbi vezetője volt. Stanley Baldwin 1924-es kormányában pénzügyminiszter lett, és felügyelte Nagy- Britannia visszatérését az aranyalaphoz amely katasztrofális következményekkel járt: deflációt, munkanélküliséget és az 1926-os általános sztrájkhoz vezető bányászsztrájkokat okozott. A döntést, amely az 1924-es költségvetés része volt, közgazdászokkal és a jegybankkal folytatott hosszas konzultációk előzték meg. Egy Churchill által rendezett vacsorán a kérdést többek között John Maynard Keynes közgazdásszal és Sir Otto Niemeyerrel, a kincstár pénzügyi ellenőrével is megvitatta, és bár többek – köztük maga Churchill is – kételkedtek, végül mégis az aranyalap mellett döntöttek. Churchill később élete legnagyobb hibájának tartotta, hangsúlyozva, hogy nem közgazdász, és hogy Montagu Normannek, a Bank of England kormányzójának tanácsát követte. Ugyanakkor már abban az időben, a korábbi pénzügyminiszterrel, Reginald McKennával folytatott beszélgetések során, Churchill elismerte, hogy a döntés és az azt követő, magas kamatokkal operáló gazdaságpolitika káros volt, és azt állította, alapvetően politikai okok álltak a háttérben – a háború előtti feltételekhez való visszatérésbe vetett hite. A törvény parlamenti vitája során azt mondta: „Megmondom önöknek, mihez fog ez láncolni minket. A realitáshoz.” Indiai ügyek Churchillnek nagyon sajátos véleménye volt Indiáról, és annak politikai helyzetéről a 30-as években. Az ebben az időszakban mondott beszédeiben és írott cikkeiben azt jósolta, hogy Nagy-Britanniát nagy mértékű munkanélküliség, Indiát pedig belső konfliktusok fogják sújtani, amennyiben függetlenné válik. Gandhiról ezt mondta: „Riasztó és visszataszító látni, hogy Gandhi úr, egy zendülő angol kamarai tag ügyvéd fakírként pózol, félmeztelenül lépdel az alkirályi palota lépcsőin… hogy egyenlő félként tárgyaljon a király-császár képviselőjével.” Ezt a véleményt egészen India függetlenségéig hangoztatta, de csak annyit ért el vele, hogy konzervatív és liberális körökben lévő szövetségesei és ellenségei majdnem minden kapcsolatot elvágtak vele. 1932-től kezdődően, amikor szembeszállt azokkal, akik meg akarták adni a jogot Németországban, hogy a franciával azonos nagyságú hadsereget tartson fenn, gyakran beszélt a német újrafegyverkezés veszélyeiről. De ezek mellett nagy antikommunista volt, és nagyobb veszélynek tartotta a kommunizmust bárminél. Ami problémás volt, hogy a fasizmust is úgymond „támogatta”. 1937-ig dicsőítette Mussolinit.Az abban az évben megjelent Great Contemporaries (Nagy kortársak) című könyvében azt írta: „Lehet nem szeretni Hitler rendszerét és mégis csodálni hazafias eredményeit. Ha országunkat legyőznék, remélem találunk egy olyan csodálatra méltó bajnokot, aki helyreállítja bátorságunkat és visszavezet minket méltó helyünkre a nemzetek között.” Ugyanebben a művében kifejezte reményét, hogy Hitler, nyilvánvaló diktatórikus hajlamai ellenére, hatalmát arra fogja használni, hogy Németországot a nemzetek közösségének hasznos tagjává tegye. Egy 1937-es képviselőházi beszédében azt mondta: „Nem fogom tettetni, hogy ha választanom kellene a kommunizmus és a nácizmus között, a kommunizmust választanám.” Churchill első jelentős, a védelemről szóló beszéde 1934 február 7. hangzott el a Képviselőházban. Ebben hangsúlyozta a Brit Királyi újjászervezésének és a Védelmi Minisztérium felállításának szükségességét. Második beszédében, július 13-án sürgette a Népszövetség szerepének megújítását. E három téma 1936 elejéig meghatározója maradt politikájának. Épp Spanyolországban pihent, amikor februárban Németország megszállta a demilitarizált Rajna-övezetet. Hazatérve egy megosztott országot talált, ahol a munkáspárti ellenzék rendíthetetlenül ellenezte a Németország elleni szankciók bevezetését, a konzervatív-liberális kormány pedig megosztott volt a kérdésben, mivel egyes tagjai szerint Nagy-Britannia Franciaország támogatása híján szükségszerűen kudarcra van ítélve. Churchill március 9.-i beszédét Neville Chamberlain konstruktívnak nevezte, azonban Churchill nem kapta meg a védelmi koordinációért felelős miniszteri posztot. A második világháború kitörése után Churchillt újból kinevezték az Admiralitás Első Lordjának, ezzel tagja lett a háborús kabinetnek, csakúgy, mint az első világháborúban. A legenda szerint a haditengerészetnél szétküldték az üzenetet: „Winston visszatért”. 1940 május 10- én Neville Chamberlain lemond, és VI. György felkéri Churchillt a nemzeti egységkormány megalakítására. Churchill legnagyobb eredménye az volt, hogy az elkerülhetetlennek látszó vereség küszöbén is elutasította a kapitulációt, és szilárdan ellenzett bármiféle tárgyalást a náci Németországgal a háború végéig.Churchill beszédei óriási hatással voltak az ostromlott Britanniára. Első miniszterelnöki beszédében hangzottak el a híres szavak: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Ezt két hasonlóan emlékezetes beszéd követte. Június 4-én mondta el a halhatatlan mondatot: „…harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat…”. A másik, június 18.-i beszéd utolsó szavai hasonlóan feledhetetlenek: „Gyürkőzzünk hát neki feladatunknak, és úgy viseljük magunkat, hogy ha a Brit Birodalom és Nemzetközössége ezer évig fennmarad is, azt mondhassák az emberek: »Ez volt a legdicsőbb órájuk«.” A második világháború után még 1951 volt miniszterelnök, de politikai pályája véget ért. 1953-ban agyvérzést szenvedett, de felépült belőle. Élete végén depressziója elhatalmasodaott rajta, a földközi-tengeri táj volt az, ami még egy kis megnyugvást adott neki. 1965 január 12-én újabb agyvérzést kapott, majd rá 12 nappal meghalt, napra pontosan 70 évvel apja halála után. II. Erzsébet rendelete alapján nyilvános ravatalozást és állami temetést kapott. 1914 óta ez volt az első és máig egyetlen alkalom, hogy a királyi családon kívüli személy ebben a megtiszteltetésben részesült.