Mozart Felébred: Eva Baronsky

Gabor Nadler © Typotex Kiadó
2015-05-12 15:12:25
Eva Baronsky
Mozart
felébred
www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
EVA BARONSKY
MOZART
FELÉBRED
Fordította:
Nádori Lídia

2015-05-12 15:12:25
A mű az Európai Unió Kultúra programjának (2007–2013) támogatásával jelent meg.

This publication has been funded by the Culture Programme of the European Union (2007–2013).
Eva Baronsky: Herr Mozart Wacht Auf. Roman

Eva Baronsky: Mozart felébred
Copyright © Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, Berlin 2009
Hungarian translation © Nádori Lídia, 2013

Hungarian edition © Typotex, 2013
Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!
ISBN 978 963 279 275 0

ISSN 2064–2989
Typotex Világirodalom
Sorozatszerkesztő: Sosity Beáta
Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu
és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős vezető: Votisky Zsuzsa
Felelős szerkesztő: Sosity Beáta
Tipográfia: Kiss Barnabás
A borítót tervezte: Nagy Norbert
Nyomás: Séd Nyomda Kft.

Felelős vezető: Katona Szilvia

2015-05-12 15:12:25
Julianának ajánlva, egy bécsi utazás emlékére

2015-05-12 15:12:25
Lacrimosa dies illa,

Qua resurget ex favilla,
Judicandus homo reus.
Huic ergo parce, Deus,
Pie Jesu Domine!
Dona eis requiem. Amen.

2015-05-12 15:12:25
Jéghideg atyafi a halál.

Érzi magán göcsörtös ujjait, ahogy
megfogja, megrázza, tépi-szaggatja
INTROITUS
a testét, hogy a fogai is összekoccan-
nak.
Vagy csak Sophie fogta meg a vál-
lát, ő emelte meg, hogy Constanze
kicserélhesse hideg izzadságtól
lucskos ingét?
Hagyjatok, mondaná, de csak
tompa sóhajra nyílik a szája. Ho-
gyan vigye véghez, ami még hátra-
van, ha még sírni sincs ereje?
A lovak patkójának kemény ko-
pogása a köveken, amelynek örök,
játékos ütemváltása máskor oly
kedves a fülének, most valóságos
kínszenvedés, mintha a koponyáján
taposnának a lovak.
– Már jön, hála istennek!
Könnyű légmozgás jelzi, hogy
Sophie felugrott mellőle, a gyer-
tyalángok keresztül-kasul űzik az
árnyékokat a szobában, érzi, ahogy
Constanze keze az ő kezére kulcso-
lódik, mintha ezzel a mozdulattal itt
tudná tartani. Csukva tartja a sze-
mét, mégis maga előtt látja az as�-

2015-05-12 15:12:25
szony arckifejezését, hangja elárulja az elfojtott sírást és az őrületet,

amely ott ólálkodik körülötte. Erőtlenül fölnyitja a szemét, a meg-
hitten ismerős vonásokat csak homályosan látja a viaszgyertyák de-
rengésében. Nem takarékoskodtak a gyertyával. Éjsötét atyafi a halál.
Erejét megfeszítve kinyújtja a karját, de hiába, csak Constanze
arcát érzi ujjai hegyén, elnehezült a teste, mintha valaki másé volna.
Kemény kopogás az ajtón, megijed, összerándul, de saját akaratából
képtelen mozdulni. Felülne, de csak megadóan fekszik, tudja, hogy
ez az utolsó fekhelye.
Súlyos, hideg kéz ereszkedik a homlokára.
– Gyolcs kell. Hideg víz. Sebesen.
A doktor hangja. Ő sem tudhat már segíteni.
– Closset… – A doktor nevét mondja, de inkább csak hörögni tud.
– Mozart, kedvesem, maradjon nyugodtan.
Mi mást is tehetne? Closset hideg kezét most a karján érzi, a doktor
félretolja a dunyhát, végigtapogatja a lábát.
Most még halkabban szól. – Túl sok a rossz nedv, meg kell szaba-
dítani tőle. Az érvágástól majd megkönnyebbül.
Hiába tiltakozik, a doktor hajthatatlan.
– Hová a gyolccsal? – Sophie is csak suttogni mer. Mintha bárkinek
az életére törhetne egy bájos női hang.
– Csinálj priznicet. Hideg a víz? A fejét hűtsétek, a homlokát is.
Lábikrájánál érzi a tálka hűvösét, nincs ereje a tiltakozáshoz. Már
érzi is a vágás okozta könnyű fájdalmat. Ó, ezek a vérszomjas doktorok!
Egyre jobban fázik, mintha a vérrel együtt az utolsó csepp meleg, az
életerő maradéka is kifolyna belőle. Már nem érti, mit beszélnek
körülötte, csak valami gyönge mormolást hall, érzi, hogy távolodik.
Csöndes atyafi a halál.

2015-05-12 15:12:25
Amikor ismét magához tért, már

nem fázott. Most is morajló han-
got hallott, de nem a megszokott,
REQUIEM
ismerős morajlást – miféle idegen
hangok keveredtek bele? Óvatosan
AETERNAM
az oldalára fordult, legnagyobb
csodálkozására fájdalommentesen
Dona eis, Domine, és kínlódás nélkül sikerült neki.
Et lux perpetua A mindent felemésztő ólmos fá-
luceat eis. radtságot is mintha elfújták volna,
Te decet hymnus egyszerre érezte úgy magát, mint
Deus in Sion, aki mélységes mély álomból ocsú-
Et tibi reddetur votum in dik, és mintha csak egy pillanatra
Jerusalem. bóbiskolt volna el. Szóval az öreg
Closset doktor minden várako-
zása dacára mégis segített rajta?
Az öröm úgy járta át, mint a nem
várt novemberi napsütés: túljutott
a holtponton!
– Stanzi… – halkan szólalt meg,
hogy ne erőltesse meg magát túlsá-
gosan, de még ki sem mondta, már-
is világosan érezte, hogy fáradság
nélkül tudna beszélni, akár kiáltani
is. Léptek közelegtek, hunyorogva,
óvatosan kinyitotta a szemét, de
rögtön szorosan be is csukta, vakí-
totta az éles fény.

2015-05-12 15:12:25
– Magához tér, na végre. – Idegen hang volt, nem Stanzié, nem

is Sophie-é, két és fél oktávval mélyebb, de legalább tisztán értette,
mit mond.
– Stanzi – ismételte meg mintegy válaszul, és mosolyogni pró-
bált. – Stanzi, hát mégis megtalálta az ellenmérget?
– Humora, az van. – Valaki fölnevetett, aztán szelíden megrázták
a karját. – Minden oké, haver?
Bátortalanul kinyitotta a jobb szemét. Teljesen idegen arc hajolt
fölé. – Closset csodát tett – lehelte.
– Mi van… Basszus, csak nem…? – Valaki egyetlen mozdulattal
lerántotta róla a takarót, kiszolgáltatva a hidegnek, mint valami
csupasz állatot.
– Nyugi már, biztos még tart a trip, hadd szunyáljon. – A takaró
ismét leereszkedett.
– Fene a jó dolgát. Itt pihizik, mi meg gürcölhetünk.
Tágra nyitotta a szemét, homályosan látta a két távozó alakot,
mozgásukból ítélve férfiak voltak, aztán becsapódott egy ajtó, ő pedig
gyorsan lehunyta a szemét.
Valami nem volt rendjén.
Nem otthon volt. Fekhelyét is másmilyennek érezte, sokkal pu-
hábbnak, egyenetlenebbnek – sőt, mintha rugózott volna az ágy; finom
női illat lengte körül. Hová vitték vajon? Az istenért, ki ez a két durva
fickó? És miféle gürcölést emlegettek? Te jóságos ég: Csak nem Franz
Xaver volt az egyik?
Megkockáztatott egy újabb óvatos pillantást. Afféle tágas háló-
kamrában feküdt, ablak is volt, tompa téli fény szűrődött be rajta.
Mély lélegzetet vett. Csak abban volt bizonyos, hogy nem halott.
Vagy mégis? Ösztönösen a kezén tett próbát, a Sanctus első taktusait
10
2015-05-12 15:12:25
formálta vele a képzeletbeli billentyűkön, a Sanctusét, amelyet elmu-

lasztott lejegyezni, ujját a mellkasán és a hasán billegtette. Ijedten
dermedt mozdulatlanná: nem az ő ruhái voltak rajta. Félrehajtotta
a takarót – bíborszínű takarót! –, fölemelte a fejét, és végignézett
magán. Szokott vászoninge helyett rövid ingecske volt rajta gallér
és gombok nélkül, anyaga ellenben rendkívül puha tapintású, habár
lenge szövésű volt. A sötét színű nadrág nem a térdéig ért, hanem
a bokájáig, sőt, félig a lábfejét is befedte. A nadrág is kényelmes,
bársonyos, ruganyos anyagból volt. Ez lenne hát a halotti ruhája?
Váratlan borzongás rázta meg, testét mégis egészségesnek, elevennek
érezte. Koponyáját sem kínozta a fájdalom, a zene újra akadálytalanul
szétáradhatott benne, színkavalkád és formák sokfélesége vette körül,
mint betegsége előtt, követelvén, hogy kottapapírra vetve zabolázza
meg. Minden fájdalom elmúlt. Gere curam mei finis – ez volna hát
a vég… a Paradicsom?
Mélyet sóhajtott, fejét kissé fölemelte, körülnézett. Sült galambok
sehol, habár elméje amúgy is mindig tiltakozott az efféle csuhás
porhintés ellen. Mindazonáltal egy egészen kicsike sült galambocska
azért jól jött volna, gyomra nagyon is élénken követelőzött. Hovatovább
legnagyobb csodálkozására hólyagjának feszítő nyomását kezdte érezni;
csodálkozása annak szólt, hogy a fájdalomnak e fajtája idegen volt
azoktól a fájdalmaktól, amelyeket az utóbbi hetekben volt kénytelen
eltűrni, nem volt ez más, mint erős vizelési inger.
Felült, lábát leeresztette a hűvös padlóra. Megnyikordult a pad-
ló. Megkönnyebbülten fedezett fel egy éjjeliedényt az ágy mellett,
ám nadrágján hiába keresett madzagot vagy valami pántot, csupán
kétoldalt egy-egy zsákocskát, az egyikben összegyűrt, puha rongyot
talált. Nyugtalanul piszmogott a buggyos derékrész körül, mígnem
11
2015-05-12 15:12:25
lenyűgözve állapította meg, hogy tágítható. Olyannyira, hogy ha hasa

előtt kihúzta és elengedte, a benne lévő láthatatlan, puha rugó újra
összeráncolta az anyagot, imigyen kifogástalanul ellátva tisztét: helyén
tartani a nadrágot.
Néhányszor még kihúzta-elengedte a gatyakorcot, aztán letolta
a nadrágot és az éjjeliedény felé nyúlt. Az ismerős csobogás meg-
nyugtatta.
Fekhelyétől nem messzire üvegasztal állt, rajta papír, egész nagy
tömeg papír, fehér, mint a januári hó, sima, mint a legfinomabb se-
lyem. Ujjhegyével végigsimított a legfölső lapon. Paradicsomi simaság,
valóban, semmi kétség e hely mibenlétével kapcsolatban! Lúdtollat
nem talált, fölfedezett viszont egy ónceruzát csinos, lakkozott fa
bevonattal, meg egy másik írószerszámot, amelynek mibenlétével
és használatával nem volt tisztában.
Akaratlanul bólintott. Akárki hozta is ide, napnál világosabb jelet
adott, mit vár tőle: légyen ez a hely akár a túlvilág, akár az evilág, akár
egy köztes világ, itt kell hogy bevégezze utolsó művét, a Requiemet.
E gondolatra az iszonyat borzongása fogta el: az az úr tehát, aki
nemrég a megbízást tolmácsolta neki, mégis a halál angyala lett volna?
Constanze bolondnak nézte, amikor a magas, testes, sötét köpeny-
be burkolózó férfiban felismerni vélte Mihály arkangyalt. Mostanra
azonban – és még egyszer alaposan körülnézett az idegen kamrá-
ban – a sejtelem bizonyossággá lett, kínzó bizonyossággá: megbízója
nem halandó. És a Requiem…! Ismét mélyet sóhajtott.
Iszonytató érzés volt, amellyel egyetlen pillantásnyi időre sem
tudott megbarátkozni: sok zeneszerző ismeretségét élvezte, de egyet
sem tudott közülük megnevezni, akinek ily kínszenvedés jutott volna
osztályrészül. A kőfaragónak nem kellett saját sírkövére vésnie a nevét,
12
2015-05-12 15:12:25
a takácsnak megszőnie saját halotti leplét, a sírásónak megásnia önnön

sírját – egyedül őneki jutott minden feladatok legkínosabbja: megírnia
saját halotti miséjét! Requiem aeternam. És nem, az a vég nem a vég
volt, hanem a kínok folytatódása. Sejtette, hogy innen nem eresztik,
a holtak birodalmába a belépést nem engedélyezik számára, míg
a záró kettős ütemvonalat a papírra nem rótta.
Felháborodás töltötte el. Talán nem mutatta a lehető legnagyobb
szorgalom jelét? Nem dolgozott-e az utolsó pillanatig azon, hogy
Süßmayrak, ennek az idiótának a kezeibe adja a legapróbb, valami-
nő vázlatot tartalmazó papírszeletet is, újra meg újra elmagyarázva,
énekelve-intonálva a szólamokat? És mégis: az Introitust leszámítva,
semmi sem lett igazán készen, legfönnebb az éneket és a basszust
tudta saját kezével leírni, itt-ott egy első hegedűt, a Tuba Mirum har-
sonaszólóját, no de a Sanctushoz, a Benedictushoz, az Agnus Deihez
és a Communióhoz több időre lett volna szüksége. Hogyan lehetséges,
hogy előbb magához szólította az Úr, hogy azután ily sürgetőleg követel-
jék rajta feladata teljesítését? De hát megértheti-e a halandó a felsőbb
hatalmakat, uralkodjanak bár az égben vagy a földön? Mindazonáltal
meg fogja mutatni nekik, egy olyan Sanctusszal, aminőt viharos szen-
vedély dolgában senki sem fog túlszárnyalhatni! Gondolatban egyetlen
tollvonással áthúzta a Sanctus tervét, és új, merész, vakító napsárga
témát intonált. Ajka szétnyílt, először hangtalanul, csak belül énekelt,
aztán halkan, míg formát nem öltött a téma.
Pillantása a zárt ajtó felé siklott. Cellamagányra ítéltetett hát, ahol
semmi földi hívság, sem opera, sem más kedvtelés nem térítheti
el feladatától. Csak azon értetlenkedett, hogy mindeközben miért
nem készítettek számára kottapapírt. Talán mert ettől próbatétel
a próbatétel! Kusza, láztól még nyirkos haját kisimította a homlokából,
13
2015-05-12 15:12:25
és egy gondosan élére hajtott papírlap segítségével nekilátott, hogy

megvonalazza az üres lapokat.
Gyorsabban haladt a Sanctusszal, mintsem gondolta volna, har-

mincnyolc ütemnyit írt le belőle. Csak a visszatérést hagyta el, azt
már igazán bármelyik semmirekellő meg tudja csinálni, márpedig egy
Clementi-rangú kottafirkásznak biztosan van ráérő ideje a túlvilágon.
A mennyei írószerszám sebesen siklott a papíron, ráadásul varázs-
latos, rejtett tintakészlete lehetett; igaz, kissé ragacsos-maszatosan írta
a nyolcadokat, de már az ötödik oldalnál tartott, és még mindig nem
kellett tintatartó után nyúlnia. Jóleső érzéssel dőlt hátra, nyújtózkodott
a sötét kárpittal bevont fotelben, mely minden mozdulatra hintázott
egyet. Jól jött volna egy kiadós reggeli, de ezen a helyen nyilvánvalóan
csakis feladatának elvégzésére gondolt a felsőbb hatalom. Mindezzel
együtt a hely kellemesnek tűnt, a levegő üdítően száraz és meleg,
a legkisebb léghuzat sem kínozta az ízületeit. Csak a lába fázott.
Végignézett a szobán. Mellette az asztalon különös lapos doboz
élére állítva, mint valami kisméretű vakablak, vagy mint egy képkeret
festmény nélkül. A keretféleség alján viszont parányi zöld fény világolt.
Gyanakvón tette a zöld fénypont elé az ujját: meleget nem sugárzott,
nem is pislákolt. Néhányszor megnyomta, de a zöld fény nem mutatott
respektust, rendületlenül világolt tovább. A vakablakféleség előtt egy
lapos deszka feküdt az asztalon, valami játékszer lehetett, mert kockák
voltak sorokba rendezve rajta; a kockákra gondos kezek a teljes ábécét,
az arab számokat, továbbá számos, részben ismeretlen jelet pingáltak.
Nem tudhatta, ki játszott vele utoljára, de az látható volt, hogy az
illető rest volt a kockákat a helyükre visszailleszteni; egyik betű sem
ott állt, ahol a helye lett volna. Az A betű után nyúlt, megpróbálta
14
2015-05-12 15:12:25
kivenni és jogos helyére beilleszteni, ám a kockát mégsem lehetett

kiemelni, csak lenyomni, mint a fortepiano billentyűjét. Csak nem…
betűkkel kombinált klaviatúra? Lassú tempóban lejátszotta, hogy
W-O-L-F-G-A-N-G, de semmilyen téma nem csendült fel, csak
valami monoton kattogás. Tanácstalanul elfordult a játékszertől.
A klaviatúra mellett másik köteg fehér papír, ám ezek a papírok
teleírva jegyzetekkel, számokkal, parányi rajzokkal: finom, igen nőies
kézvonások. Lehetséges volna, hogy nem ő az első ezen a helyen, akitől
megkövetelték a végső szolgálatot? Ez legalább vigasztaló gondolat
volt mindazon kemény, hallgatag csökönyösség közepette, amellyel
munkáját kikényszerítették belőle. Vajon végül mindent, az utolsó
zenekari szólamig, le kell jegyeznie? A Benedictus jönne sorra, azután
az Agnus Dei… És utána? Nagyot nyelt. Végig kell csinálnia. Az utolsó
hangig. A legutolsóig. A Lacrimosát is. Elég volt a gondolat, s a hangok,
melyek a gondolatot követték, egész testében megremegtették. Ilyen
soha azelőtt nem történt vele. Soha nem rázta meg a saját zenéje
annyira, hogy ne lett volna képes befejezni. Lacrimosa. Hányszor,
de hányszor kellett könnyezve fölállnia íróasztalától és elmennie
otthonról, hogy az utcazaj magához térítse. Huic ergo parce Deus!
Remegve nyúlt a varázstollért.
Amikor már tekintélyes papírkötegnyi kész oldal feküdt előtte, hirtelen

idegen hangok keveredtek a Benedictus utolsó taktusaiba. Felriadt.
Női hang énekelt valami monoton dallamot, amely két, folytonosan
ismétlődő frázisból állt, s a melódiát valami harsány, fémesen zörgő
hang kísérte, mintha fazékfödőket vernének egymáshoz ütemesen.
Első dühös késztetésétől hajtva felugrott, aztán mozdulatlanná
dermedt, és inkább fülelt. Dübögés: valaki elhaladt az ajtó előtt. Ösztö-
15
2015-05-12 15:12:25
nösen visszatartotta a lélegzetét. Az arkangyal! Ám a léptek távolodtak,

valahol becsapódott egy ajtó, az énekszó elnémult, beszélgetés váltotta
fel. Az ajtóhoz osont, fülét az ajtódeszkához szorította. Valaki egy női
személlyel diskurált, ám oly érthetetlenül, hogy egy szavát sem tuda
kivenni. Bátortalanul lenyomta a kilincset, fejét kidugta az ajtón. A han-
gok a szomszédos szobából jöttek, és bár a beszélgetés nem csengett
barátságtalanul, mégis természetellenesen hangosan folyt, a színpadon
deklamáló színészek hangjához hasonlóan. Kíváncsian előbújt az ajtó
mögül a félhomályos folyosóra, mezítláb végiglépkedett a hideg padlón,
és bekukucskált: egy nagyobb szobába, amolyan szalonfélébe látott,
amelynek világosságától hunyorognia kellett. Makulátlan fehérre festett
falak. Csodálkozva forgolódott. Nem tévedett: a szobában beszél-
tek – de nem volt odabent senki! Valaki a bolondját járatja vele – vagy
az érzékei űznek csúfot belőle? Amennyire nesztelenül csak tudott,
megközelítette a faliszekrényt, amely a hangok forrása volt, útközben
megbotlott egy pár rózsaszín posztópapucsban, kis híján elesett, majd
gondolkodás nélkül belebújt a papucsba. Megérintette a faliszekrényt,
minden kétséget kizáróan a természetellenesen hangos beszélgetés
vibrációját érezte ujjai hegyén, de a szavak értelmét még mindig nem
fogta fel. A finom remegés egy fekete, posztóval bevont dobozból jött.
A lélegzete is elakadt, annyira le volt nyűgözve: mechanikus zene-
gép, mely hangokat tud képezni! És milyen kifogástalan hangzást
produkál, mintha valaki benne ülne a dobozban, noha a doboz oly
parányi, hogy ez lehetetlen. Mégis, óvatosságból megfordította, ám
hátul nem látott rajta mást, csak egy sima fekete zsinórt, mely kilógott
a dobozból. Bizonyára felhúzható. Elégedett mosoly suhant át az
ajkán. Micsoda mesteri szerkezet! Nem olyan, mint azok az unal-
mas készülékek, amelyek számára nem is oly régen néhány darabot
16
2015-05-12 15:12:25
kellett szereznie – a vállalt daraboknak csak egy részét komponálta

meg, azokat is kelletlenül. Ennek az új mechanikumnak azonban
megtiszteltetés volna zenét komponálni, méghozzá a legnemesebb
fajtából – hiszen az is nyilvánvaló volt, hogy a zenedarab tetszőleges
hosszúságú lehet, mert a doboz már jó ideje beszélt, és még mindig
nem kellett felhúzni.
Körülnézett. A szalonban leírhatatlan összevisszaság uralkodott:
poharak és üvegek, ruhadarabok és mindenféle limlomok hevertek
szanaszét a padlón. Be kellett látnia: abból, amit látott, csak egyetlen
dolog volt számára ismerős: hogy röviddel ezelőtt hatalmas tivornyát
csaptak itt. Vajon ő is részt vett rajta? Ismét nagyot nyelt, nyelve
a szájpadlásához tapadt. A szanaszét heverő butéliák egyike-másika
félig még tele volt, megragadta az egyiknek a nyakát, sör szagát érezte,
jót húzott belőle; állott íze volt, de legalább oltotta a szomját, ha föl
nem is frissítette.
Míg a mechanikum rendületlenül dübörgött tovább, tekintete
fel-alá járt a szobában, majd megállapodott egy kicsiny, tökéletes
kört formázó tükrön, mely szintén a padlón hevert. Letérdelt, fölébe
hajolt. A tükör közepe lyukas volt. Ha az ember a fejét mozdította,
színes sugarak táncoltak a felszínén különböző sebességgel, min-
dig a lyukas közép felől kiindulva. Zene a szemnek! Ingatni kezdte
a fejét, különféle ritmusokat próbálgatott, és látta, hogy a legkisebb
mozdulatra is új színparádéban gyönyörködhet; amit látott, azonnal
váratlan, ismeretlen hangzatokká vált a fejében. De aztán azt is észlelte,
hogy kezd rosszul lenni ettől a játéktól; mélyet lélegzett, felállt. Talán
a friss levegő hiányzik.
Az ablakhoz csoszogott, hosszan rángatta-forgatta a fogantyút, míg
végre sikerült kinyitnia. Megkönnyebbülten dőlt az ablakpárkányra, és
17
2015-05-12 15:12:25
fölnézett a szürke égre. A téliesen hideg levegőt szüntelen morajlás és

zúgás töltötte meg, kicsit hasonlított egy hegyi patak hangjához, kora
nyári áradás idején. Fülelt. A távolban vadászkürt rövid, éles hangja
harsant. Megborzongott, kapkodta a hideg levegőt; csípős, ördögien
kellemetlen szag ülte meg, amely könnyeket csalt a szemébe. Sehol egy
angyal, sehol a harsonák, de még egy galamb se. Helyette ólomszürke
ég, egy alkimista műhelyének szaga – és a követelőző gyomor.
Fáradtan, mint a kimerült vándor, aki megállapítja, hogy még csak
félúton tart, fejét kezébe támasztotta, s lefelé nézve a kopasz fakoro-
nákon át széles sétányra pillantott. Ámulattal nézte a tükörsima utat,
amelyet mintha egyetlen hatalmas kőtömbből faragtak volna – s ekkor
észrevette, hogy hatalmas, feketés-csillogó valami suhant keresztül,
mint egy óriás bogár. Ijedten hőkölt hátra. De mindjárt jött is egy
másik, ezúttal ezüstösen csillogó, és a másik irányból, úgyhogy mégsem
csukta be az ablakot, csak belekapaszkodott az ablak peremébe, és
szemével követte a különös járművet. Igen, minden kétséget kizáróan
jármű volt, noha sem patkócsattogást nem hallott, sem lovat nem
látott. Növekvő kíváncsisággal nézte az innen is, onnan is szakadat-
lanul, nyílvessző módjára suhanó óriás tárgyakat, mígnem az egyik
lelassult, és megállt az út túlsó oldalán, két fa között. Tényleg kocsira
emlékeztetett, még négy kereke is volt, igaz, szokatlanul kicsik – cso-
dálkozott is, hogyan képesek ilyen sebességre. A kocsi két oldalán
kinyílt egy-egy ajtó, két ember mászott ki az alkotmányból, a jármű
végén kinyitottak egy harmadik ajtót, dobozokat vettek ki belőle és
elvitték valahová. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés ilyen ördögi
sebességgel száguldani a széles sétányokon; a lelkesültség jutott eszébe,
amelyet kisgyermekként érzett hosszú útjaikon, ha a kocsis amúgy
istenesen a lovak közé csördített.
18
2015-05-12 15:12:25
Gondolataiból az utcáról felhangzó kiáltás – hangneme alapján

durva trágárság – zökkentette ki. Lefelé sandított: egy doboz leesett
a járdára, papírok és könyvek zúdultak ki belőle.
– Megőrültél? Kibaszott hideg van! Csukd már be az ablakot!
Ijedtében megpördült a saját tengelye körül, és a tagbaszakadt
férfira meredt, akinek csapzott haja úgy meredezett a fején, mint
a frissen kikelt csibe tolla; a csípőjére csavart törülközőt leszámítva
meztelen volt – ha még babérkoszorút is tesz a fejére, tökéletes lett
volna a látvány. De ő azért mégis másképpen képzelte el a mennyei
seregeket.
– Heló! Csukd már be!
Engedelmesen kapaszkodott az ablakkeretbe. Csak most tudatosult
benne, milyen kellemesen meleg volt a szoba az előbb, pedig nem is
érezte a tűzhely szagát.
– Én, ööö… alázatosan kérem a bocsánatát, távol álljon tőlem, hogy
inkommodáljam uraságodat.
– Mi van? – A férfi rábámult. – Na, legalább jól vagy, már azt hittük,
megkrepálsz itt nekünk.
Megmerevedett. – Hogyan is tehetném? – Nem kevés fáradságába
került kínosan elmosolyodni. – Hiszen én már egy nyomorult haldokló
vagyok, egy haldokló nyomorult… ööö… egy hulla?
A meztelen óriás olyan arcot vágott, mintha ecetet nyelt volna. – Azt
hiszed, vicces vagy? Örüljél, hogy megmentettünk a biztos haláltól.
A helyedben legközelebb visszafognám magam.
– Legközelebb? … Nem… nem értem.
Kattanás hangja szakította félbe, aztán közeledő lépteké. Zömök
angyal lépett be, kezében harsona, széles homlokára dióbarna fürtök
hullottak.
19
2015-05-12 15:12:25
– Csá, Enno! – köszöntötte a meztelen férfi vigyorogva. – Itt egy

segítség a ganézáshoz. A kis talált gyerek magához tért.
– Nahálisten. – A harsonás csak egy oldalpillantásra méltatta a mez-
telent, megkönnyebbülten fújtatott. – Tutira oké vagy?
Megértette, hogy ez őrá vonatkozik. Óvatosan pillantott egyik
férfiról a másikra. Ha nem halt meg, akkor ez nem is a túlvilág. De
akkor hová került? Valami közbenső tartományba, amelynek nem
ismeri a nevét. Mi lehet vajon ez a „tutiraoké”? Ez volna a kiválasztottak
neve? – Én… ööö…
– Jaj, ne! – vágott a szavába a meztelen férfi. – Nehogy azzal gyere
nekem, hogy sürgős dolgod van.
– Kapsz egy olyan reggelit, hogy a füleden jön ki. – Az Enno név-
re hallgató harsonás angyal meglengette a kezében tartott hófehér
papírzacskót, majd elvonult.
– De ha istent ismersz, vedd le Anju papucsát, rohamot kap, ha
meglát benne!
Fejét lehajtva, tanácstalanul szemlélte a rózsaszín papucsot. – Bocsá-
natáért esedezem, de sajnos saját lábbelimet elveszítvén, kénytelen
voltam ehhez folyamodni, ha már…
– Azt biztos otthagytad Anju szobájában – a meztelen a bíborszín
ágyneműs szoba felé intett a fejével. – Tegnap a lábadra húztunk
egy pár cipőt. Mégse fektethettünk be az ágyba az összemocskolt
cuccaidban.
Bólintott, mint aki érti, kilépett a papucsból, és a meztelen férfit
a lehető legnagyobb ívben kikerülve, kilépett a szalonból. Átment
a bíbor szobába, de sem cipőt, sem a saját ruháit nem találta ott. Így
hát inkább összeszedte a szekreterben talált papírok közül azokat,
amelyekre a partitúrát írta, és gondosan kötegbe rendezte a lapokat.
20
2015-05-12 15:12:25
– Na, megvan? – kiáltotta a meztelen férfi. Időközben már nem is volt

meztelen, mert hosszú szárú nadrágot és az övéhez hasonló inget viselt,
csak nem fehéret, hanem feketét. Fölébe tornyosult. Fekete – minden,
csak nem a mennyország színe! Hunyorogva meredt az óriás mellén
virító tűzvörös, cirkalmas betűkre: AC/DC. A titkos betűket középen
a paradicsom őrzőjének villámló, lángoló pallosa választotta el. Mit
jelenthet vajon? Angelus cælestis Domini Christi? Egyenesen az Úr
Jézus küldte hozzá a szőke óriást? Óvatosságból lehajtotta a fejét, de
aztán, összeszedve bátorságát, mégiscsak fölnézett, és megjegyezte:
– Ööö… nem inkább Jesu Christi?
– Mi van?
– Domine JESU Christi! – és a parázsló betűkre mutatott.
– Hülye vagy?
– Hagyd már békén, Jost… – A harsonás Enno jött utánuk, csil-
lapítólag fölemelve a kezét. – Tom vitte le a kukába a cuccait, azt
mondja, úgyse lehetett volna őket használni, összehányta az egé-
szet. – Enno nagylelkűen a kék nadrágra mutatott. – Megtarthatod.
AC/DC. Összeráncolta a homlokát. Adorate, Cherubim, Domi-num
Cantu! Imádjátok az Urat, angyalok, a ti éneketekkel. Igen, ez lesz az!
– Milyen csodálatos! – És belül máris meghallotta a témát, a-c-d-c, és
a-mollban lesz, magától értetődik; halkan énekelni kezdett. – Aaa-
do-raa-te Cheee-ru-biiim…
– Heló! Hát ez meg micsoda?! Nehogy itten hozzányúljál bármihez
is! – A kerub észrevette a kottalapokat a kezében, feléjük nyúlt. – Ha
ezt Anju meglátja, végképp elszabadul a pokol. Nem elég, hogy az
ágyában aludtad ki a mámorodat…
– A pokol? – Eltökélten szorította magához a papírköteget. – Ez az
enyém. Ma reggel komponáltam.
21
2015-05-12 15:12:25
Jost, a kerub úgy nézett rá, mintha a hottentották nyelvén szólt

volna hozzá. Azután a kottákra nézett. – Amúgy jól vagy? Jut eszembe,
hogy hívnak téged?
Habozott. Lehetséges volna, hogy ez a kerub, akit az ő fogadására
küldtek ide, nem tud semmiről? Könnyedén meghajolt. – Mozart.
Wolfgang Mozart, bécsi komponista.
Enno mélyet sóhajtott, és kiment a szobából. Jost, a kerub
biccentett.
– Szuper, Mozart úr, akkor most szépen nekilátsz a takarításnak,
addig innen ki nem mész. Gyerünk, máris kezdheted a konyhát.
Wolfgang kihúzta magát, fejét fölszegte. Csak nem gondolják
komolyan, hogy ő, hogy ő mocskos konyhakövet fog súrolni? Ördögöt!
Azért rendelték ide, hogy komponáljon – csak nem fog lealacso-
nyodni odáig, hogy fehérszemélynek való aljamunkát végezzen?! Ki
ez a fekete angyal, aki úgy kommandírozza, mint valami szolgát?!
Csakhogy mindeközben érezte gyomra követelőzését, és eszébe
ötlött, hogy egyelőre jó helye lesz ott a konyhában. Engedelmesen
Jost nyomába eredt.
– Nincs tán asszony a háznál? – érdeklődött. – Se cseléd?
Jost elnevette magát. – Asszonyból soha nem elég! A személyzet
mára kimenőt kapott. Szerencsére itt vagy nekünk te.
Wolfgang már majdnem csípőre tett kézzel megállt volna, de több
mint kétes helyzetére tekintettel úgy döntött, először inkább tájéko-
zódik. Jobb az óvatosság, és ne szólj szám, nem fáj fejem.
Jost valami szűkös helyiségbe vezette, ahol fehérre volt lakkozva
a fal, és bár tűzhelyet nem látott, örvendetesen erős kávéillatot érzett.
Jost kinyitott egy kis faliszekrényt, két füles csészét tett le az asztalra,
és kitöltötte a gőzölgő kávét.
22
2015-05-12 15:12:25
– Kivel jöttél ide tegnap? Sose láttalak itt.

Wolfgang oldalról, óvatosan végigmérte a kerubot, aki nyilván-
valóan többet tudott róla, mint ő saját magáról. – Nos, én… magam
sem tudom, uram – kezdte halkan –, úgy hiszem, csak ma érkeztem
ide… bizonyos értelemben. Érkezésemet bizonyára jelentették. Így
hát esedezve kérem, világosítson föl helyzetem felől.
– Mi van?! Basszus, hát akkor neked totál filmszakadásod volt, ezek
szerint már akkor be voltál sztondulva, amikor idekerültél?
– Basszus?… Attól tartok, a többit nem értem.
Jost szúrósan nézett rá. – Akkor mire emlékszel?
Wolfgang félrebillentette a fejét, tűnődött. – Váratlanul itt találtam
magam a kegyedék ágyában, a legjobb erőben, holott tegnap még azt
hihettem, hogy ütött az utolsó órám.
– Na, azt el tudom képzelni – vágta rá ingerült hangon Jost. – Csak
azt szeretném tudni, ki cipelt ide.
– Nem emlékszem, hogy bárki kísért volna, és nem is az én aka-
ratomból történt, arról biztosíthatom.
– Mi van? Ez azt jelenti, hogy fogtad magad, és bejöttél ide, anél-
kül hogy ismertél volna valakit? Te rendszeresen csinálod ezt, hogy
vadidegen helyen berúgsz?
– Nos… én… – Wolfgang dadogva hátrált pár lépést. Ezek szerint
valóban részt vett a tivornyán, anélkül hogy tudott volna róla? Mi
tagadás, gyakran előfordult, hogy a sör és a bor élvezete kis időre meg-
fosztotta az emlékezetétől, de olyasmit nem élt át soha, hogy mindent
elfelejtett volna, ami előző este történt. – Nem volt szándékomban
kegyedék terhére lenni, nem is nyúltam semmihez…
– Még most is olyan sörszagod van, mint egy hajléktalannak – álla-
pította meg Jost fintorogva. – Na jó. Buli megvolt, most te is tehetsz
23
2015-05-12 15:12:25
valamit értünk. Hajrá. – Úgy mutatott a mocskos kőpadlóra, mint

szívélyes házigazda a hajlékára. – Jó szórakozást! Ott a felmosóvödör
a szekrényben. – Jost az ajtó felé indult, aztán megállt, karját keresztbe
fonta a mellén. – Te figyelj, de ugye nem az utcáról jöttél fel?
Ez már sok! – Én egy tisztességes ember vagyok! – fortyant fel Wolf-
gang –, még ha momentán indiszponáltnak tűnök is! – Már bizonyos
volt benne, hogy Jost nem a mennyek szolgája, csak egy faragatlan
bunkó, vagy ami még rosszabb, bukott angyal, aki meg sem érdemli,
hogy udvariasan beszéljenek vele. – És ha szemernyi tisztesség lenne
benned, fekete kerub, nem hiányozna belőled a vendégbarátság érzése
sem. Érkezésem óta falatot sem ettem.
– Mit képzelsz, hogy hotelben vagy?
– Semmiképp! Hanem a legócskább lebujban. És lebujba való
a közönsége is! Legyen benned legalább annyi emberség, hogy ide-
hozod a cipőmet, és akkor menten itthagyom ezt a helyet, ahol nem
tisztelik a vendégbarátságot!
Jost megvetően nézett Wolfgang lábára, és éppen levegőt vett, hogy
visszavágjon, amikor tágra nyílt a szeme, és ordítani kezdett. – A franc-
ba! Csupa vér minden! Nem veszed észre, hogy üvegcserepeken
mászkálsz?!
Wolfgang zavarodottan pillantott le a lábára. És abban a pillanatban
megérezte bal lábfeje ujjpárnáiban az éles fájdalmat. Fölemelte a lábát.
A ragacsos, koszos kőpadlón most egy vércsík is megjelent.
– Vigyázz, szét ne taposd a cédéimet! – Jost két ezüstösen csillogó,
vérfoltos korongot csippentett föl a földről; olyanokat, amilyeneket
Wolfgang a szalonban is látott.
– Jaj nekem! – Wolfgang a földön talált vékony, összegyűrt ken-
dőcskét a lábfejére szorítva lerogyott egy székre.
24
2015-05-12 15:12:25
– Gáz van? – Enno dugta be a fejét az ajtón.

– Ez a disznó összevérezte a cédéimet! – Jost egy falikútnál, egy kőbe
épített teknő fölé hajolva tisztogatni kezdte a korongokat.
Wolfgang bénultan nézte a csillogó csövet, amelyből víz folyt, anélkül
hogy Jost pumpát használt volna hozzá. – Folyik – lehelte. – Magától.
– Tejóisten. – Enno Wolfgang lába fölé hajolt, óvatosan leemelte
a kendőt a sebről. – De még hogy. Tök mély a seb. – Kihúzott egy
fiókot, és kétujjnyi széles, puha gyolcsot vett elő. – Tessék, ragaszd le.
Wolfgang kecsesen biccentett, és a gyolcsdarabkát a vérző sebre
terítette.
Enno sóhajtott. – Te tényleg ilyen balfék vagy, vagy direkt játszod
a hülyét? – Kivette a kezéből az összevérezett tépést, elővett egy másikat,
letépett róla két papírdarabot, és a tépést a sebre nyomta.
– Vigyázz, az ilyen hajléktalanok mind AIDS-esek! – mordult fel Jost,
de Enno csak vállat vont, és odahúzott egy másik széket. Wolfgang
csodálkozva forgatta a lábát – a parányi tépés nem esett le róla.
– Erre most egy darabig biztos nem tud ráállni. – Enno a székre
mutatott. – Erre tedd a lábad. Óvatosan.
– És takarítani meg pláne nem, mi?! Ez aztán praktikus! A fenébe,
most már elegem van! Kajálni, azt persze igen. – Jost úgy fújtatott,
mint egy ló. – Nemrég láttam egy filmet, abban volt, hogy egy ilyen
hajléktalan befészkelte magát egy családba. Elég az hozzá, hogy
a végén kinyírták. Szóval: vagy segítesz takarítani, vagy tűnés innen.
De azonnal!
– Takarítsd magad ezt a disznóólat, te álkerub! Te bukott angyal!
Te démon! – Wolfgang egyetlen lendülettel fölállt, ajkába harapott,
és emelt fővel kivonult a konyhából. Igyekezett csak a sarkára lépni,
és közben a lehető leggyorsabban megtalálni a kijáratot.
25
2015-05-12 15:12:25
– Várjál már, hát nem fogsz mezítláb kimenni ebben a hideg-

ben. – Hallotta, hogy Enno a nyomába ered.
– Felejtsd el – dörrent Jost hangja. – Nem tökmindegy, hogy cipőben,
vagy mezítláb fekszik a padon?!
Nem fogja hagyni, hogy fölébe kerekedjék ez a senkiházi. Inkább
fagyjon le a lába. Visszhangzott a lépcsőház, ahogy bevágta maga
mögött az ajtót.

2015-05-12 15:12:25
Fagyos szél vágott az arcába, és

olyan érzése volt, mintha mezte-
len karján a hidegtől meredező
KYRIE
szőrszálakat máris belepné a dér.
Meztelen lábfejéből nem érzett
eleison. mást, csak minden lépésnél a tom-
Christe eleison, pa ütődést, ahogy letette a sarkát
Kyrie eleison. utca az kövére. Újra meg újra el-
száguldott mellette egy kocsi, és
nem tudta eldönteni, mitől remeg
a leginkább: a hidegtől, a kísér-
teties környezettől, vagy a kocsik
mindent elnyomó, sokszólamú
kórusától. Már zenét sem hallott
a fejében.
– Hé, várjál már, ebbe bele is
halhatsz!
Megfordult, és Ennót látta meg,
aki futólépésben közeledett, kezé-
ben valami fémes tárgy csörrent.
Megragadta Wolfgang kar-
ját, és visszafelé rángatta. – Gye-
re, van pár cuccom a kocsiban,
neked adom. – És úgy nézett rá,
mint aki a veséjébe lát. – Gondo-
lom, a következő éjszakát a sza-
badban töltöd.

2015-05-12 15:12:25
Wolfgang nagyot nyelt, és sántikálva megindult Enno nyomá-

ban. – Énnekem rendes háztartásom van, asszonyom és két derék
fiacskám – felelte nem minden büszkeség nélkül; a mondat végét
már alig tudta kipréselni magából.
– Na, szuper, fog ám örülni az asszony, ha így állítasz haza. – Enno
megállt egy zavaros barna pocsolyánál, lehajolt, és kihalászott belőle
valamit.
– Ez a te igazolványod? – Tenyérnyi, galambszürke kártyácska volt,
Enno lerázta róla a sarat, egy pillantást vetett rá, és Wolfgang felé
nyújtotta. – Jobban kéne vigyáznod a cuccaidra, Eberhard.
Wolfgang tüzetesen megvizsgálta a hajlékony, csillogó kártyácskát,
amelyről úgy pergett le a víz, mint a rózsasziromról. De túl sokáig
nézegetni sem merte, sem leolvasni, ami rá volt írva, mert valami
azt súgta neki, hogy fontos üzenet van rajta. Köszönetet mormolt,
és elsüllyesztette a nadrágja zsebében.
Mindeközben Enno odament az egyik járműhöz, amely enge-
delmesen állt az utcán, a hátsó ajtaját piszkálgatta, az ajtó kinyílt,
ő pedig kivett belőle egy fénylő, fehér zsákocskát. – Tessék. Egy pár
tornacipő is van benne. Le akartam adni a máltaiaknál, csak még…
na, érted.
Wolfgang habozott.
– Vedd már el.
Wolfgang közelebb lépett, a zsákocskáért nyúlt, amelynek anyaga
(nem szövet volt, nem is bőr, valami furcsa, szinte viszolyogtatóan
sima) kissé ragadt a kezéhez. Azután Ennót megkerülve, lenyűgözve
bámult a kocsi belsejébe.
Enno némán nézte, aztán felsóhajtott. – Na jó. Van egy kis elin-
téznivalóm, szóval ha akarod, elviszlek egy darabon.
28
2015-05-12 15:12:25
Izgalom és félelem kavargott Wolfgang lelkében, miközben szorosan

kapaszkodott az ülés szélébe. Maga az ülés olyan kényelmes volt, mint
a legfinomabb fotel. Csak ámult a fogat elejébe szerelt gombok és
emeltyűk garmadáján.
– Nem merészség ezzel utazni?
Enno megfordult, és rosszallóan nézett rá. – Friss a műszakija,
szerintem tovább fog élni, mint te.
– Na de… hogyan tud menni lóerő híján?
Nyilvánvalóan rosszat kérdezett, Enno dühösnek látszott. – Ha
neked ötven lóerő nem elég, menjél haza, aztán pöccintsd be a Ferra-
ridat. – Néhány pillanatig csöndben ültek, aztán Enno újra, érezhető
türelmetlenséggel Wolfgang felé fordult. – Szóval hova vigyelek?
– Bécsbe. – A meghitten ismerős név… Mintha meleg gyapjúkendőt
terítettek volna a vállára.
Enno a homlokára csapott. – Mért, mit gondolsz, hol vagy?! A lak-
címedet mondjad! Vagy nincs lakcímed?
– Ez… ez Bécs lenne? – Wolfgang döbbenten meredt ki az utcára,
nézte a járművek tarka forgatagát, a rikító cégtáblákat a szemközti
házfalon. Nyakán fájdalmasan lüktetni kezdett egy ér. Azután las-
san Enno felé fordult, és csak többszöri nekifutásra sikerült uralnia
a hangját. – Tegnapig a… Rauhensteinben…
– Kerület?
Félénken húzta be a nyakát, próbált olvasni Enno pillantásá-
ban. – Nem messzire a Stephansdomtól.
Enno felvont szemöldökkel nézett végig rajta. – Hát akkor kiteszlek
a téren, a metrómegállónál, szerintem onnan hazatalálsz.
Telt, mormoló vibrálás támadt, amely egész testét betöltötte, azután
valami erő a fotel háttámlájának lökte. Az ablak felé fordult. A ritmus,
29
2015-05-12 15:12:25
andante, ahogyan elsuhantak előtte a fatörzsek, allegretto, önálló életre

kelt, allegro assai, félelmetes dallam bontakozott ki belőle, presto,
magával ragadta a zenekart Wolfgang bensejében, prestissimo, míg
rettegni nem kezdett a saját zenéjétől. – Áááá! – Hiába volt kellemesen
meleg a kocsi belsejében, Wolfgang reszketett, úgy érezte, repül, mint
egy madár; lökések és rázkódás nélkül, őrült tempóban vágtatott
a jármű, házak, házak végtelen sora, rikítónál rikítóbb cégtáblák,
más járművek, emberek, minden csak elsuhant a szeme előtt, még
mielőtt felfogta volna, mit is lát. Valami széles utcán rohantak végig,
jobbra és balra magas épületek, az egyik mintha talapzatától a tetejéig
üvegből lett volna, az ólmos felhők olyan kristálytisztán tükröződtek
benne, hogy nem is látszott, hol végződik a ház, és hol kezdődik az
ég. Ez nem Bécs, nem az ő imádott Bécse, ez a vibráló, ez a nagy, ez
a hideg város! Felületesen tudott csak lélegezni, szívverése szinte
elakadt, félelem ragadta torkon.
– Mit jelent az, hogy tegnapig? – kérdezte Enno. – Kirúgott a csaj?
– Micsoda? – Wolfgang csak bámult ki lihegve az ablakon. – Iste-
nemre, ez nem igaz!
Enno erre csak annyit felelt: – Ja, persze. – És ezzel elintézettnek
is tekintette a kérdést.
Annyira gyorsan jött szembe a többi kocsi, hogy Wolfgang nem is
mert előre nézni, pillantásával próbált megkapaszkodni az emberekben,
akiket a járdán látott, és akik többnyire hosszú, szűk nadrágot, meg
fázós madár felfújt tollára emlékeztető zekét viseltek, és úgy rohantak,
mint akik attól félnek, bezár a szatócs. Ha felnézett, csillagokat látott
sorba rendezve, mintha szárítókötélen lógnának.
– Kiraklak ott a Singerstraßénál, úgyhogy vedd már föl azt az izét,
különben odafagysz. – A kocsi megállt az úttest szélén. Wolfgang
30
2015-05-12 15:12:25
ijedten pislogott kifelé, próbálta felmérni, hová is érkezett, de nem

látott mást, csak emberek, kocsik, megvilágított ablakok, színes táblák
és feliratok kavalkádját, és zajt, pokoli zajt – Egek Ura, csak ezt ne! Ez
a környék nem ismerős, ő itt sohasem lakott, hogyan fog eligazodni
ebben az összevisszaságban?
A kocsi tetejéről kicsiny tükör lógott. Enno azon keresztül fürkészte
Wolfgang arcát. – Na mi van, gyökeret eresztettél? Megérkeztünk.
– De… de hová? Hol vagyunk?
– Jesszasz! Hát a Stephansdomnál! – Enno határozatlan kézmoz-
dulattal intett a forgatag felé. – Ide akartál eljutni. Parancsolj.
Wolfgang mély levegőt vett. – Nem tudom, hogy kell kinyitni…
– Hát ezt nem hiszem el! – Enno nyögve hátranyúlt, és egy ezüstös
kallantyúra mutatott. – Azt húzd meg! Az ajtón.
Wolfgang óvatosan meghúzta a kallantyút, mire az kattant egyet,
és az ajtó feltárult. – Hogyan nevezik ezt a járművet?
– Ez egy Toyota. Na jól van, húzzál innen, sok szerencsét az életben.
Egyik lábával óvatosan kitapogatta a járdát, mozdulatlanná dermedt,
Enno pillantását kereste. Tényleg az életet emlegette?
– Mit akarsz még?
– Ezer köszönet a segítségért és a baráti szóért, ami jóságos szívedből
fakadt, te bizonyára angyal vagy.
– Jól van, haver, jól van, add át üdvözletemet a fiúknak a híd alatt.
Wolfgang, kezében a kincsként őrzött fehér zsákkal kikászálódott
a tojotából. A kocsi azonnal elindult, ő csak nézett utána. És abban
a pillanatban mintha villám csapott volna belé. A kotta! A szobában
hagyta. Karjával hadonászva, sántikálva a kis kék kocsi nyomába
eredt. De hiába: Enno máris eltűnt a sarkon.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Számtalan zaj, testetlen hang

töltötte be a levegőt, áthatoltak
SEQUENTIA rajta, hozzátapadtak, belélegez-
DIES IRAE
te őket. Ha látta volna, amit hall,
könnyebben vett volna levegőt. Az
Dies illa egyik falhoz lapult, bénultan, der-
Solvet saeclum in favilla, medten állt, emberek és tojoták
Teste David cum Sibylla. száguldoztak körülötte – és lassan
Quantus traemor est futurus, érteni kezdte a ritmusukat. Valami
Quando iudex est venturus, rejtett rendnek engedelmeskedett
Cuncta stricte discussurus. ez a mozgás: a járművek, akármi-
lyen szédítő gyorsasággal siklottak
is, soha nem keresztezték egymás
útját, a kocsisok nem káromkod-
tak, nem rázták egymás felé fenye-
getően az öklüket, ahogyan a bé-
csi konflisoknál megszokta. Bécs!
A tenyerébe lehelt, hogy melegítse
magát. Nem, ez nem Bécs, nem az
a Bécs, amit ismert, ahol élt, és
amelyet, amint lecsukta a szemét,
karnyújtásnyira érzett. Valami pá-
ratlan történt, és akárhová került
is, azonnal ki kell derítenie, hová.
Eltökélten guggolt le a járdán.
Ujjai annyira megdermedtek a fagy-
tól, hogy komoly fáradságába
került kiürítenie a fehér zsákot.

2015-05-12 15:12:25
A legalján furcsán puha, fehér cipőt talált. Megszaglászta, de az orra

is olyan érzéketlenné vált, mint a lábfeje. Csak annyit érzett, hogy
a cipő túlságosan nagy a lábára, ellenben jólesően puha a belseje. Be
volt még gyűrve a zsákba egy vastag barna hosszúnadrág, rögvest rá
is húzta a rajta lévő kék nadrágra; talált még vagy féltucat felsőrészt,
a legostobább szabásúakat. Az arra siető asszonyok felháborodott
pillantásaitól kísérve egymás után fel is húzta mindegyiket, míg azt
nem érezte, hogy kellőképpen fel van vértezve a hideg ellen. Végül,
amit már nem vett föl, azt visszagyömöszölte a zsákba, és óvatos lép-
tekkel elindult abba az irányba, amit Enno mutatott neki.
Az utca úgy volt ismerős neki, mint ahogyan álmunkból tűnik isme-
rősnek valami. A végén üvegtoronyra emlékeztető épület állt. Ámulva
állt meg a tövében. És akkor… Káprázat ez, vagy való? A tükröződő
ablakokban felismerte a Stephansdom tornyait. Sarkon fordult. És
tényleg: régi pompájában és monumentalitásában ott állt a kőkolosszus.
Wolfgang csak állt és levegő után kapkodott. Lehetséges volna? Isten földi
háza a túlvilág birodalmában? Körülnézett, a házsorokat vizsgálgatta,
a tetőket, a kőből való sima talajt. Ha nem látja a dómot, aligha ötlött
volna fel benne a gondolat, hogy ez volna az a tér, amelyen tegnap is
keresztülment. Minden megváltozott: noha a házak a helyükön álltak,
kinézetük egészen más volt, csak itt-ott vélt fölismerni egy-egy hom-
lokzatot, sikátort. A föld pedig nem porzott, kemény volt, fekete és sima.
– Tickets for concert?
A „koncert” szóra tért magához, az előtte álló fickó valami füzetet
tartott a kezében. Ócska volt a frizurája, olcsó az öltözéke, lábán
elszakadt a brokát, a mélyvörös bársonypelerin anyagát igencsak
fukaron szabta a szabó.
34
2015-05-12 15:12:25
– Mozart-concert? – hadonászott a fickó a füzettel.

– Igen, Mozart, Wolfgang Mozart. – Végre! Wolfgang ragyogott.
Már várták, hála légyen az Úristennek. Mély sóhajjal ragadta meg
a fiatalember kezét, és hosszan rázogatta. Mégiscsak megérkezett,
végül mégis elvezetik arra a helyre, amelyet a Mindenható elrendelt
neki. – Hová vezet hát, fiatal barátom?
– A megszólított kissé megnyúlt arccal kihúzta a kezét a kezé-
ből. – Következő Mozart-koncert ma este, jegyárak tizenkét euró,
tizennyolc euró, elöl huszonnégy euró.
– Koncert? Már ma este? – Wolfgang arca kigyúlt. – Csak dirigálok,
vagy örvendezne a mi Urunk, ha játszani is hallana?
A fiatalember kezdetben kifejezéstelen arca felderült, aztán ferdén
elvigyorodott, mint aki rossz viccet hallott. – Nem, nem, zenekar lesz
elég. Milyen jegyet kéri?
Most már Wolfgang is értette: a füzet, amelyet a fiatalember magá-
nál hordott, arra szolgált, hogy előjegyzéseket gyűjtsön az ő tiszteletére
rendezett koncertre. – Nagy öröm számomra és valóságos megtisz-
teltetés, fiatal barátom, hogy ilyen fogadtatásban részesülök. Fogadja
szívből jövő köszönetemet. Ám koncertjegyre nem lesz szükségem.
Mégis, mondja meg nekem, kihez forduljak?
– Nem kell jegy? – váltott hangnemet a fiatalember; faragatlan
módon tetőtől talpig végimérte Wolfgangot, sarkon fordult, és
otthagyta.
Valamit elrontott. Talán az öltözéke tehet róla, hogy a fiatal uraság
ilyen barátságtalanul bánt vele. Ki tudja? Alaposan végignézett magán.
A nadrág hasonlított a téren tovasiető emberekéhez, csakhogy gyűrött
volt, koszos, kopott, és a földet súrolta. Letérdelt, hogy feltűrje a szárát.
Ekkor egy kőbe vésett díszítésre lett figyelmes: csillag alakú mintá-
35
2015-05-12 15:12:25
zat, s benne valami felirat. Közelebb hajolt. Idősebb Johann Strauss,

született 1804-ben Bécsben, meghalt 1849-ben Bécsben. Alatta egy
aláírás. Wolfgang együttérzően bólogatott, ennek a szegény Strauss
nevű embernek se volt hosszú élete. Megrémült. 1804! Ez valami
tévedés lesz! Addig még tizenhárom évnek kell eltelnie. Döbbenten
fölállt, körülnézett, a dómkapu előtti emberfürtöt bámulta. Félelmetes
gondolat támadt benne: Ez lenne talán az a nap, amikor megszűnik
minden idő, a leszámolás napja, az utolsó ítélet napja, amikor mindenki
összegyűlik, azok is, akik őutána éltek? Dies irae! A bosszú napja. Mélyet
sóhajtott, az a szúrós alkimistaműhely-szag még mindig a levegőben
terjengett. A fehér csillagra nézett a lába előtt, és észrevett még egyet
közvetlenül mellette. Nagyot ugrott a szíve az ismerős aláírás láttán:
Haydnnak, az ő szeretett második apjának készült a kő! Elszorult szívvel
olvasta a fekete színű bevésett számokat. Meghalt 1809-ben. Wolfgang
elképzelte a jó mestert törékeny aggastyánként, miközben tovább
ballagott a harmadik csillagig, és ott várnia kellett, hogy egy csapat
vénasszony keresztülcsörtessen rajta és elolvashassa a feliratot. Elakadt
a lélegzete. Ez az ő írása! Súlyosan, vastagon a kőpadlóba vésve. Meghalt
Bécsben, 1791-ben. Ott állt, feketén-fehéren. Letérdelt, végigsimított
a feliraton. Amadeus. Ezek gúnyolódnak rajta? Csak olykor-olykor,
tréfából ferdítette így el a nevét. Akárhogy is: nem felejtették el, kőbe
vésték a nevét. Itt! Ezen a helyen, amely állítólag az ő imádott Bécse, és
amely már a túlvilág ígéretét is hordozza. Felállt, karját kitárta, az égre
nézett, és örömkiáltást küldött az ólomszürke felhők felé. Ujjongott
a szíve. Az Úristen bőségesen kárpótolta a fáradozásaiért. Meg fogja
hálálni neki, nagylelkűségét örökké dicsérni fogja. – Aaa-do-raa-te
Cheee-ru-biiim, Dooo-minum Cantu! – Amennyire fájós lába engedte,
sietve a dóm felé sántikált.
36
2015-05-12 15:12:25
Egy embercsorda közepébe került, valahogy bejutott a kapun. A bejá-

ratot egy fallal torlaszolták el, külön járatot képeztek a belépőknek,
s egy másikat a távozóknak. Ám alighogy megpillantotta a templom
belsejét, keblét összeszorította valami, az imént érzett boldogság
elillant. Nem fogadták, nem engedték előre, a főhajót ráccsal kerí-
tették el. Megragadta a vasrácsot, amely jó hét láb magasra meredve
választotta el a portál környékét a templom többi részétől, megrázta,
arcát két vasrúd közé szorította. Éppen akkor zártak be egy kisebb
ajtót, csak kevesen mehettek be rajta, araszoltak az oltár felé. Wolfgang
nagyot nyelt. Akkor hát eljött az idő. Az utolsó ítélet napja. És ezek
a nyomorult lelkek kerültek most sorra, hogy meghallják örökre szóló
ítéletüket. Csakhogy felhőt, amelyen a villámló, haragvó isteni bíró
ült volna, nem látott; sem harsonás angyalokat, sem ádáz tekintetű
ördögfiakat, akik az ítéletre várókat az Úr színe elé cibálták volna.
Minden félelmet keltően valóságos volt, hiányzott belőle a tancélos
festményekből ismert tartalom, amelyet annyiszor tett ő maga is
gúny tárgyává. Ez itt minden képzeletet felülmúlt, éppen azért, mert
annyira minden átmenet nélküli folytatása volt a valódi életnek.
Őt mikor szólítják vajon? Reszketett, először csak a keze, aztán
egész teste átvette a tremolót. Nézte a templomból kifelé tartók
kígyózó sorát. Nem is kevesen lehajtott fővel távoztak. Őket vajon
mivel bocsátották útjukra? Megváltás? Kiűzetés?
Elszorult a torka, kétségbeesetten kereste szemével a gyóntatófül-
kéket. Soha nem volt szorgalmas bűnbánó, de ha ez az utolsó alkalom,
akkor rászánja magát.
TESSÉK BELÉPNI, ez állt a világító zöld táblán az egyik ajtó fölött.
Wolfgang habozás nélkül kinyitotta, odabent valóban gyóntatószék
volt. Mély sóhajjal térdre ereszkedett.
37
2015-05-12 15:12:25
– Bocsáss meg Atyám, reszketek az utolsó ítélet látványától, mert

vétkeztem…
– Na, azért az utolsó ítéletig még sok víz lefolyik a Dunán.
– Meg tudja… elárulja nekem, mikor kerülök sorra?
– Ide hallgasson, azt csak az Úristen tudja. Milyen bűn nyomja
ennyire a lelkét?
– Nos, én… – Wolfgang lázasan törte a fejét, de nem tudta rendezni
a gondolatait. Épp az imént, a ráccsal körülvett templomhajó láttán
mértéktelenül bűnösnek érezte magát, de most semmi konkrétumot nem
tudott megnevezni. – Nőm! – szakadt ki belőle végül. – Csak a veszeke-
dés jutott neki belőlem mindig! Tegnap elhagytam őt, és nem hagytam
számára semmit, csak egy halom adósságot meg két kicsi gyereket.
– Soha nem késő visszatérni, fiam. Miért hagytad el?
Micsoda kérdés! – Az Úr szólított magához.
A rács túlsó oldalán hangos sóhaj hallatszott. Egy darabig csönd volt,
aztán a pap lassan, megfontoltan belekezdett. – Fiam… – Csönd. – Ha-
talmas hibát követsz el. És nagy bűnt is, ráadásul. – Érezni lehetett
a hangján, hogy nagyon a lelkére akar beszélni. – Akármi történt is,
lesz segítség, hidd el. Az öngyilkosság nem kiút!
– De én nem öltem meg magam, tisztelendő atyám, hanem csak úgy
meghaltam, igaz, nem teljesen váratlanul, mégis, hogy úgy mondjam,
életem virágjában.
– Mit jelentsen ez? – A túloldalon hirtelen nyerssé vált a pap hang-
ja. – Ezek a csőlakók már a gyónás szentségét sem tisztelik?! Részeg
disznó!
– Távol álljon tőlem! Mostanáig sem ételt, sem italt nem vettem
magamhoz. Csodálom is, hogy kínoz az éhség, azt hittem, a magamfajta
a túlvilágon megszabadul minden kínzó földi szükségtől.
38
2015-05-12 15:12:25
– Szóval a túlvilágon. Aha.

Volt valami a pap hangjában, ami elbizonytalanította Wolfgangot.
– Egyszóval… Akárhogyan hívják is most ezt a helyet, már azt hittem,
a paradicsomban vagyok, de aztán megláttam, hogy gondos kezek
olyan takarosan kőbe vésték a nevemet…
– Micsodaa?? – horkant fel a pap a túloldalon. – Már megint bele-
barmoltatok nekem a homokkőbe?
Wolfgang hátrahőkölt. – Én nem vállalok ezért semmiféle felelős-
séget. Amikor megérkeztem, már ott volt a nevem kőbe vésve, csillag
alakú aranykeretbe foglalva.
– Mi a neved?
– Hát igen, nem volt éppen kifogástalanul leírva. Úgy kellett volna,
hogy Wolfgang Amadé, de ezt a tréfát kész vagyok megbocsátani
a kőfaragónak.
Újabb mély sóhaj a rács túloldaláról. – Szóval te meg Mozart vagy.
Na persze. A legjobb társaságba kerültél. Mindenszentek óta vagy
hárman voltak itt a magadfajták közül. Hm. És te is a Baumgartner
Höhén laksz?
– Utolsó lakásom a Rauhensteinben volt.
– Na persze. A következő biztosan a Baumgartner Höhe lesz. Addig
is elárulok neked valamit.
A pap olyan közel hajolt a rácshoz, hogy Wolfgang érezte a leheletét:
erős mentatea-illata volt. – Jól figyelj – suttogta. – Először is: Nem
vagy sem halott, sem a túlvilágon. Punktum. Ez itt a földi siralomvölgy,
teljes pompájában. Punktum. Kettő: Bűneid meg vannak bocsátva.
Kész, vége. Elmehetsz.
– Nem a túlvilág? – kérdezte suttogva Wolfgang, a rács keleties
mintázatára bámulva. – Na de… én meghaltam!
39
2015-05-12 15:12:25
– Te nem haltál meg. A Mozart halt meg, de már kétszáz évvel
ezelőtt, úgyhogy hagyjuk őt szépen békében nyugodni.
– Kétszáz évvel ezelőtt? – Wolfgang hangja elcsuklott.
– Hát akkor kétszáztizenöt, vagy mittudomén, mindegy. Úgyhogy
menjél szépen vissza oda, ahonnan jöttél, és köszönd az Úrnak, hogy
az vagy, aki vagy. Bűn eltékozolni a saját életedet. Menj békével. Ego
te absolvo.
A túloldalon a nyíló ajtó hangja, a beeső templomi fény – és a pap
eltűnt. Wolfgang mozdulatlanul térdelt, billegett a pad, görcsösen
szorította a rácsot. Vadul száguldoztak fejében a gondolatok, egyiket
sem tudta elkapni. Micsoda pokoljárás ez? Lehunyta a szemét, de az
imént átéltek úgy zuhogtak rá, mint valami kőzápor: házak és házak,
óriás építmények, kiáltóan harsány színek, vakító fények, lármás
emberek, járművek… Sóhajtva támasztotta fejét a falhoz.
Nem tudta volna megmondani, mennyi időt töltött el így, perceket-e
vagy órákat. Amikor kilépett a gyóntatófülkéből, úgy érezte, lába nem
engedelmeskedik, alig bírta megtartani. A vastag gyapjúkabátban is
fázva, vonszolódva lépett előre pár lépést, tekintetével a hatalmas
templómhajót próbálta befogni, miközben a pap szavai visszhangoztak
benne. Kétszáz év. Rosszul volt. Valami világító vörös táblával ellá-
tott állópultba kapaszkodva próbálta kibetűzni a feliratot, de érzékei
felmondták a szolgálatot. Minden összefolyt a szeme előtt. Kétszáz
év. A félelem fojtott kiáltása szakadt fel a torkából, a körülötte állók
hátrahőköltek, a kijárat felé botladozott, és a tömegen át kipréselte
magát a Dóm térre. Kétszáz év.
Öntudatlanul balra fordult, hazafelé indult a Churhausgassén:
kétoldalt a házak úgy álltak sorfalat, mint egy maszkabál felismer-
hetetlenségig elváltoztatott vendégei, csak a mesterkéltségük volt
40
2015-05-12 15:12:25
ismerős. Minden lépéssel, amely közelebb vitte rauhensteingassei

otthona felé, szaporább lett a lélegzete, szinte rohant a felismerhe-
tetlenségig átépített házsorok között.
Hirtelen megállt. Levegő után kapkodott. Fölfelé bámult. Azon
a helyen, ahol valaha a lakása volt, idegen épület terpeszkedett olyan
önhittséggel, mintha az idők kezdete óta állna ott. Égig érő ház, öt
emeletet számolt, gazdagon díszített homlokzat, mellette vaspálcákkal
megerősített kalicka, mintha az égből függne alá; be is lehetett látni
meg nem is, nem volt rajta semmi, amiben a szem megkapaszkodhatott
volna, csak a szemközti ház tükörképe – Wolfgang még rosszabbul
lett, ha ránézett.
Ujjhegyét óvatosan, mintha felsérthetné a hideg kő, a sarokpillérre
illesztette. A márványtábla majdnem elkerülte a figyelmét, olyan
magasra helyezték, egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy el-
olvashassa a vésett aranybetűket. 1849-ig itt állt a ház, amelyben
Mozart 1791. december 5-én meghalt.
Körülnézett, valami ismerős dolgot kutatott a szemével, valamit,
amibe belekapaszkodhatott, amit megérthetett volna. Állkapcsa
megállíthatatlanul reszketett, térdre borult, megfogta az érdes fe-
kete követ, amely úgy borította be az egész utcát, mint valami sírkő,
a járdaszegély köveit rángatta, körmével a kövek közti vékony rést
kapargatta, mintha föltéphetné ezt a fekete réteget, alatta megtalál-
hatná a járda imbolygó köveit, s végül feltárhatná utcájának keményre
taposott, agyagos földjét.
– Elvesztett valamit?
Fölnézett. A bejárati kapu íve alatt állt valaki, hangjának mezzo-
szopránjából ítélve nő: fekete szemüvege fölül nézett rá. Wolfgang
visszabámult, észrevette, hogy a nő válaszra vár, bátorítóan bólogatott.
41
2015-05-12 15:12:25
– A kontaktlencséjét?
Nagy nehezen föltápászkodott, hátralépett, pillantása végigsiklott
a nő alakján, meg-megállva a csizmáján, a szűk kék nadrágon, a galléros
fehér ingen. – Legyen olyan jóságos, Madame, és árulja el nekem,
milyen nap van ma? – nyögte ki végül.
– Kedd.
– A dátumot is feltétlenül tudnom kell!
– Azt hiszem, ötödike.
– Decembris?
– Igen… Jól van? – A nő hangja egy nagyterccel lejjebb csúszott.
– Esedezve kérem, Madame, árulja el nekem azt is, melyik évet írjuk!
– Na, menj innen a kirakat elől, elriasztod nekem a kuncsaftot!
Bezárult mögötte az ajtó, Wolfgang látta őt, ahogy végigmegy
a kivilágított helyiségen, és fejét csóválva néz vissza rá. Viszolygás
látszott az arcán.
Wolfgang nyakát behúzva sántikált tovább, hogy a nő ne lássa.
Azon a helyen, ahol a ház bejárati kapujának kellett volna lennie,
lerogyott Enno zsákjára, átölelte a térdét, mint anyja derekát, fejét
lehajtotta, és zokogott, míg égetni nem kezdte átázott arcát a hideg.
***
Anju éppen elindult fölfelé a lépcsőn, amikor rájött, hogy a riká-
csolás az öreg Sittenthaler néni felől jön, aki botjával a lakás előtt
felhalmozott szemeteszsákokat szurkálta.
– Itt a kisasszony! – sipította a vénasszony, ahogy meglátta Anjut
a lépcsőn feljönni. Botjával már a levegőben hadonászott. Anju még
42
2015-05-12 15:12:25
soha nem látta őt bot nélkül járni, és most meglepődött, milyen

derekasan forgatja fegyverét; a falhoz lapult, de a lépcsőház nem
volt olyan széles, hogy ki tudja kerülni az asszonyt.
– Szép kis bagázs, mondhatom! Azt a lármát, ami itt volt egész
éjszaka! Meg az a szag! Az egész lépcsőházban! De meglesz ennek
a böjtje, vegye tudomásul! Csendháborítás! – A bot egyre közeledett,
már csak az hiányzott, hogy megverje Anjut. Lefelé menekülni nem
volt kedve, ő ugyan nem fog elmenekülni ettől a boszorkánytól.
Ügyesen elkapta a bot gumizott végét, olyan volt, mintha
Sittenthaler néni kinyújtott kezét fogná meg. – Nem tudom, érdekli-e,
de az elmúlt huszonnégy órát házon kívül töltöttem. Úgyhogy engem
hagyjon békén, és ne kiabáljon velem. – A botot magasra tartotta és
átlépett alatta. – Jó reggelt kívánok, Sittenthaler néni! – kiáltott vissza
a megrökönyödött öregasszonynak. Lábával kellett odébb tolnia két
zsák szemetet, hogy kinyithassa az ajtót. Felsóhajtott. Napok óta úgy
érezte, minden összeesküszik ellene.
Ahogy belépett, hideg füst, állott sör és romlott ételmaradék undo-
rító szaga csapta meg az orrát. Mielőtt még a szobájába léphetett
volna, Enno jött ki a nappaliból.
– Nahát, megjött Anju! – kiáltotta erőltetett derűvel, megfogta
a lány karját, és megpróbálta a konyha felé ráncigálni. – Gyere, légy
szíves, segíts nekünk egy kicsit a takarításban, jó?
– Azt bírnád, mi? – Anju nevetve rázta le magáról. – Csináljátok
csak szépen magatok.
Jost bukkant elő a konyhából, vállán konyharuhával. Anju észrevette,
ahogy futó pillantást váltanak Ennóval.
– Szia, Anju, gyere, csinálok neked egy teát.
43
2015-05-12 15:12:25
– Mi van veletek? – Anju egyik férfiról a másikra nézett. Jost még

soha a kisujját sem mozdította érte. – Nem kérek teát, engedjetek
már vissza!
– Várjál már egy kicsit. – Enno átölelte a vállát. – Nem akarod tudni,
miből maradtál ki?
– Köszönöm szépen, el tudom képzelni, miután a Sittenthaler
nyanya majdnem lelökött a botjával a lépcsőn. – Energikusan tolta
félre Ennót, és kinyitotta a szobája ajtaját.
– Várjál, Anju, ott még nem vagyunk teljesen készen…
– Pfuj! Mi bűzlik itt ennyire? – Szája és orra elé kapta a kezét.
Végignézett a szétdúlt ágyon. Íróasztalán szanaszét heverő papírla-
pok. Visszatartott lélegzettel végigment a szobán, és szélesre tárta az
ablakot. Dühösen fordult hátra. Enno és Jost úgy álltak a küszöbön,
mint két tacskó, akik elaludták a vadászatot.
– Ki kellett volna szellőztetni – jegyezte meg Enno alig hallhatóan.
– Mi történt itt? Ki volt az ágyamban?
– Enno haverja – vigyorgott Jost.
– Normálisak vagytok? Beengedtek az ágyamba egy pasit?
– Veled is előfordult már. – Jost pimasz vigyorral fogta kezébe
a konyharuhát, és eltűnt az ajtóból.
– Barom! – Anju beleszimatolt a levegőbe. Egyértelmű hajlékta-
lanszag, mint egy aluljáróban. Izzadság, hányás, vizelet. Hányingere
támadt. – Itt valaki hányt.
– Biztos, hogy nem – sietett megnyugtatni Enno –, odakint hányt,
és gyorsan le is vettük róla a ruhát. – A szájára csapott.
– Hogy mit csináltatok? – Anju orrát befogva fölemelte a takarót.
Éles kiáltás szakadt ki belőle. – Ez mi??
44
2015-05-12 15:12:25
Enno közelebb jött, ő is megnézte a borostyánszínű folyadékot

Anju fehér Jumbo bögréjében. – Asszem, ez nem tea. – Fejét elfordítva
kivitte a bögrét a szobából.
– Dobd ki! – Anju lerogyott az irodaszékre, letépte a kendőt a hom-
lokáról. A fészke. A menedéke. Az utolsó tizenkilenc négyzetméter,
ami csak az övé. Megszentségtelenítették, feldúlták, beszennyez-
ték. A legszívesebben elszaladt volna, minél messzebb ezektől az
átkozottaktól meg az undorító bulizásuktól, de nem volt hely, ahová
menekülhetett volna.
Wolfgang felriadt. Szájízéből ítélve elalhatott. Háta merev volt,

a hidegtől egészen megmerevedtek az ujjai. Ahogy felállt, zsibon-
gott a jobb lába, csak lassan tért vissza belé az élet; bal lábfeje pedig
lüktetve fájt.
Totálisan kimerültnek érezte magát, semmi másra nem vágyott,
csak egy helyre, ahol gondolkodás nélkül alhat, amíg el nem múlik
tőle ez a rémálom.
A házfalakat tapogatva vonszolódott tovább céltalanul, időnként
megállva, szemével egy ismerős pontot keresve a falakon. De minden
irgalmatlanul más volt, mint ami benne élt. Mint a színész, aki mögött
az előadás kellős közepén kicserélik a díszletet. Az előadás nyelvét
se érti, a kellékekkel mit sem tud kezdeni. Csak néhány apró részlet
árulta el, melyik színpadon játszik; például az a hely, ahol az imént
állt, és amelyről azt hitte, jól ismeri az utolsó szögletig.
Egy fiatal nő jött arra, kislányát kézen fogva. A kislány Wolfgangra
bámult, a nő átvezette a gyereket a túloldalra. Wolfgang megállt,
megpróbált egyenletesen lélegezni, de szívverését nem tudta rendsza-
45
2015-05-12 15:12:25
bályozni. Ha a Föld valóban kétszáz évig forgott tovább úgy, hogy teste
nem lett porrá, nem csodálkozhat, ha bárki fejét csóválva kikacagja,
amikor megnevezi magát. Nem, teremtett lélek sem tudhatja meg, ki
ő valójában. Ő maga vajon mi mást tenne, mint gúnyolódna, ha valaki
betoppanna hozzá, és Palestrinaként vagy Monteverdiként mutatkozna
be? Bolondnak tartaná, jobb esetben szemfényvesztőnek, cselekedetét
pedig hallatlan pimaszságnak. Páratlanul nagy, egyszeri dolog történt
vele, ami azelőtt senkivel. Szükség van rá itt a Földön, az Úr akarata,
hogy visszatérjen, és a Mindenhatónak minden bizonnyal oka volt
rá, hogy ide helyezze őt.
A zene! Naturellement – a zene a tét, ezt mindig is tudta, és soha
nem is számított neki semmi más. Értőn bólogatva vonszolódott tovább,
vissza a Stephansdom, korának nyilvánvalóan egyetlen megmaradt
rekvizítuma elé.
Már a dóm köveit tapogatta, ezeket a valószerűtlenül ismerős
négyzeteket. Mállott a szélük, a fugákból homok pergett alá ujjai
nyomán. Feje fölött a déli torony magasodott a sötétszürke égnek.
Wolfgang karját kitárva dőlt a falnak, felnézett, még följebb, és érezte,
ahogy eggyé válik ezzel a romolhatatlan építménnyel, az ég és a föld
közvetítőjével, mely éppoly rendíthetetlenül dacol az idővel, mint
ő maga. És lassanként megszállta a nyugalom, a bizakodás sejtelme.
Az Úr ide szólította, erre az egyszerre új és régi helyre, és ő fogja
vezetni, ő lesz a támasza. Inter oves locum praesta. Lassan megfordult,
a védelmező falnak vetette a hátát, és tekintetét végigjáratta a nyüzsgő
embertömegen.
***
46
2015-05-12 15:12:25
– Hát ez mi? – Jost a nadrágjába törölte mosogatóvizes kezét, és meg-

ráncigálta a papír csücskét, amely kikandikált Enno pulóvere alól. Egy
köteg teleírt papír csúszott ki, és szétszóródott a padlón.
– Vigyázz már! – Enno sietve lehajolt, és összeszedte a lapokat.
– Mi van, valami titkos irat?
– Pszt. – Enno az ujjára tette a száját, fejével Anju szobája felé intett.
Azután gondosan, a lapok széleit az asztallaphoz ütögetve elrendezte
a köteget. – Az a csávó hagyta itt ma reggel. A kottái.
– És? Dobd ki, mit akarsz vele? Úgyse látjuk többet. Remélhetőleg.
Enno a fejét rázta. – Nézd, milyen gondosan csinálta. – Jost elé
tartotta a lapokat: apró kottafejekkel sűrűn tele volt írva, mintha
valami parányi, izgő-mozgó állat hagyta volna rajta a tappancsa
nyomait. – Ezt nincs szívem kidobni.
Jost fölhorkant, vállat vont, és visszafordult a mosogató felé.
Enno összetekerte a papírlapokat, és elindult a szobájába.
– Heló! Egyedül kell befejeznem, vagy mi?
– Jövök mindjárt – szólt vissza Enno. Majdnem beleütközött Anjuba,
aki kinyújtott karral éppen az ágyneműhuzatát vitte ki, és egy pitbull
pillantásával nézett rá. Enno kapkodva dugta be a köteget a könyvek
és a könyvespolc felső deszkája közé.
***
Sült hús józanul földi, ellenállhatatlan illata csiklandozta meg az orrát.
Az illat forrását kereste. Ferdén szemben a dóm bejáratával, a Graben
irányában, fehér bódé volt fölállítva, előtte magas asztaloknál emberek
álltak egymás mellett, és virslit harapdálva a semmibe bámultak.
47
2015-05-12 15:12:25
Rosszul volt az éhségtől és a szomjúságtól. Mint egy durván hamis

hang, úgy hasított belé a felismerés, hogy a pénzt bizonyosan nem
szüntették meg. Sürgősen némi pénzmaghoz kell jutnia, ám mire
becsületes úton megvalósíthatná tervét, éhen pusztul.
Beállt a sorba a bódé előtt, és úgy olvasta a kifüggesztett táblát,
mint egy ismeretlen nyelv szótárát. Csak a tábla legalján talált valamit,
amit már ismer.
– Egy pár virslit kérek.
A bódé tulajdonosa rezzenéstelen arccal, egy facsíptető segítségé-
vel kihalászta a virslit a serpenyőből, és valami hajszálvékony fehér
tányérféleségen a pultra helyezte.
– Kettőnyolcvan.
– Pillanat, kérem – Wolfgang látványosan kotorászni kezdett a nad-
rágja oldalára varrt erszényféleségben, az árus közben egy pillanatra
sem vette le róla a szemét.
– Jóságos ég, hát az meg micsoda? – Wolfgang döbbent arcot
vágva nézett föl az égre, majd villámgyorsan megragadta a virslit,
és a járókelők között cikázva eltűnt. Mintha éles késeken lépdelne,
a fájdalomtól az ajkába harapott, de a fehér cipőt mintha csak futásra
találták volna ki.
– Pitiáner tolvaj, nyomorult! – hallotta háta mögött az árus kiál-
tozását.
Wolfgang addig rohant, amíg a dóm biztonságos takarásában nem
érezte magát. Levegő után kapkodva fészkelődött be egy falmélyedésbe
az északi toronynál, és mohón kezdte falni a virsliket, hol az egyikbe,
hol a másikba harapott, két kézzel tartva a vékony tálkát, hogy az
ujjait melegítse.
48
2015-05-12 15:12:25
***
Piotr a termoszkanna tetejét fogta két kézre, a felszálló gőzbe fújt,
hagyta, hogy a meleg áthatoljon ujjatlan kesztyűjén. Fél négyet mutatott
a dóm toronyórája, alig maradt idő sötétedésig. Már nem éri meg jobb
helyet keresni. Rezignált pillantást vetett a hangszertok szinte üres, vörös
bársonybélésére. Egy elpazarolt délután. Az este sem fogja jobb kedvre
hangolni, most, hogy Vaszilij kidőlt és hirtelenjében nem talált helyettest.
Piotr orrán át mélyet szippantott a hideg levegőből, és álla alá szorította
a hegedűt. Ujjai újra elgémberedtek ugyan, mégis nekirugaszkodott
annak a könyörtelen rondónak, mert ha minden porcikájával a zenére
összpontosított, nem maradt hely a sötét gondolatoknak. Játszott hát,
hangról hangra araszolt előre a zenében, jól tudva, hogy nem a hidegtől
gyatra a játéka. Úgyis ő az egyetlen, aki meghallja a gikszereket…
– Bravo!
Magányos, erőteljes taps riasztotta fel. Kócos, borotválatlan fic-
kó állt előtte, több számmal nagyobb kötött kabátban, lába között
műanyag zacskóval. Olyan gátlástalan közvetlenséggel mosolygott rá,
hogy Piotrnak el kellett fordítania a tekintetét. A fickó bőre, mint az
összeesett kelt tészta; talán az álláig ha érhetett.
Piotr köszönetképpen alig láthatóan biccentett, majd a járókelő-
ket pásztázta a tekintetével, akik részvétlenül rohantak el mellette.
Reménytelen ügy, a hangszertok ma üres marad. Inkább lehajolt, és
belerakta a hegedűt.
– Játsszék, az isten szerelmére, folytassa a játékot! – Az idegen
közelebb jött, és hozta magával a szagát: a hideg ellenére izzadság
kesernyés szaga, szennyes ruha és sör szaga.
49
2015-05-12 15:12:25
Piotr hátralépett. – Kell mennem most.

– Ó, csak egy picike, egészen rövidke darabot. Amihez kedve van.
Valamit… Mozarttól? – Különös közönsége olyan kisgyerek arcki-
fejezésével nézett rá, aki fél a vihartól. – Ismeri ugyebár? Wolfgang
Amadé Mozart?
– Persze. – Piotr alaposabban megnézte magának a fickót. Nem olyan
turistának nézett ki, aki Mozartot vagy Strausst rendel, anélkül hogy
képes lenne őket megkülönböztetni egymástól, inkább egy átlagos
hajléktalanra emlékeztetett; talán az a fajta, aki levitte a szemetet,
aztán az orra előtt becsapták a lakásajtót.
– Jól van. – Piotr fölvette a hegedűt, és eljátszotta az allegrót, amit
pár nappal ezelőtt vett újra elő, pedig tudta, úgy lötyög, mint a ruha
ezen a fickón. Piotr úgy imádta ezt a darabot, ahogy a reménytelen
szerelmes távoli imádottját, mindig tudva, hogy elérhetetlen marad.
Miközben a frazírozással kínlódott, egy pillantást vetett magányos
hallgatójára, és döbbenten látta, ahogy az emberke tágra nyílt, ragyo-
gó szeme kivörösödik és megtelik könnyel; kabátja ujjával megtörli
a szemét, és szipogni kezd. Ilyen érzelmi kitöréseket csak részegeknél
tapasztalt, és úgy döntött, mostantól levegőnek nézi. De aztán mégis
nagyot nézett: ez a fickó üdvözült mosollyal a száján vezényelni kezdett!
És akárhányszor elrontotta a vonóváltást vagy belezavarodott egy
díszítésbe, a kis emberke olyan fájdalmas grimaszt vágott, mintha
hasba szúrta volna a vonóval.
Még be sem fejezte a tételt, az emberke megfordult, a járókelőket
nézte, karja lehanyatlott, mint egy rongybabáé, és csak akkor fordult
vissza Piotr felé, amikor a záróhang is elhalt.
– Maga figyelmesebb publikumot érdemelne! Mit keres itt az utcán,
ráadásul ilyen istentelen hidegben?
50
2015-05-12 15:12:25
Piotr, mi mást tehetett volna, elnevette magát. – Játszom, przyjaciel,

játszom. – És a nyitott hegedűtokban árválkodó pénzérmékre muta-
tott. – És keresek kicsi pénzt.
A csavargó vállát vonogatva üres tenyerét fordította felé, de Piotr
a fejét rázta, és hárítólag legyintett. – Meghallgattál, ez elég.
– És ezek itt? – kérdezte a kicsi, és a járókelők tömegére mutatott.
– Ők is hallgatnak – felelte Piotr, és gúnyosan elhúzta a szá-
ját. – Figyelj! – Egy csapat koreai turistára mutatott, és néhány taktust
kezdett játszani egy ismeretlen darabból. A csapat abban a pillanat-
ban feléje tódult. Néhányuk ütemre ringatózott, és apró, hektikus
bólogatások közepette nevetgéltek. Ám alighogy Piotr levette a vonót
a hegedűről, továbbmentek, mintha mi sem történt volna.
– Szíveskedjenek, hölgyeim és uraim… – A kicsi gyorsan lehajolt, föl-
kapta a hegedűtokot, és sántikálva a turisták nyomába eredt. Azok, a csi-
vitelést félbe sem hagyva, de mint akik most jönnek rá az utcakoncert
céljára, nyitogatni kezdték a pénztárcájukat, és az eléjük tartott piros
bársonyra pénzérméket dobáltak; némelyikük a papírpénzt sem sajnálta.
– Dziękuję! – rikkantott Piotr, aznap először járta át valami jóleső
melegség, ahogy a kicsi lerakta elé a hegedűtokot.
– Hogy hívják azt a darabot, amelyet az imént játszott? Ki
komponálta?
Piotr összevonta a szemöldökét. A kicsi félreismerhetetlenül oszt-
rák kiejtéssel beszélt. – Tréfálsz, vagy mi? Nem ismered a Kék Duna
keringőt Strausstól?
A kicsi buta képet vágott, s közben egyfolytában a bal lábát emelgette,
látszott, hogy valami baj van a lábával. – Fatális – motyogta maga elé,
hogy Piotr alig értette. – Mozart után nem fordult meg egy teremtett
lélek sem.
51
2015-05-12 15:12:25
– Mozarttal is működik. – Piotrnak az az érzése támadt, hogy meg

kell vigasztalnia ezt a fura szerzetet. Belekezdett a Kis éji zene első
tételébe. Mire néhány járókelő azonnal megállt és odanézett. – Lá-
tod? – Piotr biztatóan biccentett a kicsi felé, aki újra ragyogni kezdett,
mint aki a nyakába akar ugrani. Jobb karját fölemelve újra dirigálni
kezdett.
– Mindig ugyanez van turistákkal – dörmögte Piotr, abbahagyta
a játékot, és vonójával kört rajzolt a tömegbe. – Beszélnek mind Mo-
zartról, de csak ezt a darabot ismerik.
– Úgy… hát népszerű lett?
– Ez a leghíresebb Mozarttól. Nem ismered?
– Ó, hogyne ismerném. Minden egyes darabját igen jól isme-
rem – közölte a kicsi józan hangon, és a tenyerébe lehelt.
– Mindegyiket? – Piotr elismerően füttyentett, de úgy, mint ami-
kor a kis unokaöccse közölte, hogy a tetőig tud ugrani. – Én nem
ismerek mindegyiket. Túl sok. És nehéz játszani Mozartot. Jobban
tudok Csajkovszkijt vagy Dvořákot. – Piotr a kicsi arcát fürkészte.
– Szereted Csajkovszkijt?
A kicsi egy pillanatig csak bámult rá. Azután hirtelen lelkesen kitárta
a karját. – Legyen olyan jó, és játssza el tőle a legkedvesebb darabját!
Piotr mély levegőt vett. Nem bírt eligazodni ezen a bolondon, de
egy rövidke darabra mindig van idő.
A kis ember nézése elárulta, hogy valóban soha nem hallotta még
a darabot, ám olyan intenzív figyelemmel követte a zenét, mintha
minden egyes hangját magába akarná szívni.
– Csodálatos! – A kicsi ismét leplezetlen lelkesedéssel tapsolni
kezdett. – Azt is bizonyosan meg tudja mondani nekem, hogy mikor
komponálta.
52
2015-05-12 15:12:25
– Elég későn, úgy tudom. Körülbelül 1890-ben.

A kicsi összerezzent. – Jóságos ég! 1890! Akkor hát több mint száz
esztendős! – Álla előtt összefogta a kötött kabát gallérját, egy őrült
pillantásával nézett Piotrra, de azután azonnal el is lazultak a vo-
násai. – Akkor hát legyen olyan kegyes hozzám, és játsszon valami
egészen újat, valami olyat, ami éppen à la mode!
– Nem, mára elég volt. – Piotr lehajolt, a termoszt berakta fekete
műanyag hátizsákjába. A kicsi mozdulatlanul állt előtte. Piotr észrevet-
te elnyűtt tornacipőjét, és azt, hogy nincs rajta zokni. Mi történhetett
ezzel az emberrel, hogy így néz ki a tél közepén? Hozzá képest az,
ami őrá vár, igazán semmiség.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Időközben a sötétkék szín ural-

ma győzött a többi felett, csak az
ívek és a girlandok ragyogtak di-
TUBA
adalmasan, mintha a nappali fény
fölötti győzelmüket hirdetnék.
MIRUM
Wolfgang lábába hirtelen hasí-
tott a fájdalom, fogát összeszorí-
Tuba mirum spargens sonum totta, eltorzult az arca. A lüktetés
Per sepulcra regionum, az egész lábfejét elborította.
Coget omnes ante thronum. Nézte a hegedűst, ahogy ös�-
Mors tupebit et natura, szeszedte az érméket, és hang-
Cum resurget creatura, szerét gondosan elhelyezte a tok-
Judicanti responsura. ban. Bizonyára meleg otthon
várja, talán asszony is, aki forró
levest készített neki.
Felkúszott a lábszárán a hi-
deg. Hová mehetne? Otthona
már nem volt, pénze sem, as�-
szonyról és forró levesről nem is
beszélve. Érezte, ahogy könnyek
szöknek a szemébe. Constanze!
Mi lett vele? Teste az enyészeté,
férgek lakomáztak rajta, por-
rá lett. Az iszonyat borzongása
fogta el, ahogy eszébe jutott, hogy
felesége élete olyan előtte, mint
egy régi könyv megsárgult lapjai.
Vigasztaló volt a gondolat, hogy

2015-05-12 15:12:25
gyermeke van, annak is gyermekei, és azoknak a gyermekeik – vala-

hol biztosan él egy leszármazottja. De azután elvetette a gondolatot.
Hisz legkevesebb nyolc generáció telt el azóta. Ugyan ki hinne neki,
arról nem is beszélve, hogy rokonaként befogadja a házába?
A muzsikus ezenközben vállára vette a hangszert, és úgy biccentett
Wolfgangnak, aki már el is felejtette a találkozást – azzal elment.
Wolfgang ott állt a hidegben, és nem érzékelt mást, csak lába ütemes
pulzálását, alla breve. Minden erejét megfeszítve követte pillantásával
a hegedűsnek a kékesfekete estében tovatűnő alakját. A körülötte
zúgó, morajló hangok újra elhatoltak hozzá, fölerősödtek benne, és
elviselhetetlenül disszonáns szimfóniává olvadtak össze. Megritkult
a tömeg a Dóm téren, és egy csapásra tudatára ébredt, hogy senkit
nem ismer, hogy sem itt, sem a környező kivilágított házakban, sem
sehol ebben a városban, ebben az idegen világban egyetlen ismerős
arcot sem fog találni. Sehol. Senki nem törődik vele, ki ez az ember,
aki itt mindjárt halálra fagy.
Gondolkodás nélkül elindult. Amennyire fájós lába engedte, abba
az irányba kezdett sántikálni, amerre a muzsikus távozott. Csak akkor
lassította le a lépteit, akkor nyugodott meg kissé a lélegzete is, amikor
megpillantotta a himbálózó hegedűtokot. Utcákon át követte őt; ezek
az utcák nem voltak egészen idegenek számára, és mégis ismeret-
lenek voltak. Már régen nem tudta, merre jár, azt sem tudta volna
megmondani, vajon a Duna felé tartanak-e, vagy inkább a Hofburg
irányába. A ház, amelybe a hegedűs belépni készült, meleg fényt
árasztott földig érő ablakain át, és Wolfgangnak úgy tűnt, kissé habozik,
mielőtt belép. Végre kinyílt az üvegajtó, vidám hangzavar tódult ki
rajta, és Wolfgang akaratlanul is boldog reménykedést érzett, hogy
egy lokálba léphet. Óvatosan kukucskált be az egyik ablakon. Valóban
56
2015-05-12 15:12:25
vendéglő, de micsoda vendéglő! Alkonyi fény töltötte be a helyiséget.

Fehér abrosszal leterített asztalokat látott, ezüstöt, poharakat, tükrö-
ződött bennük a viaszgyertyák fénye. A helyiség közepén beszélgető
emberek csoportja állt, többségükön sötét, dísztelen ruha. Ha nem
tarkállik köztük egy-egy fehérszemély világosabb öltözéke, Wolfgang
gyászoló sokaságnak nézte volna őket. A hegedűst elveszítette szem
elől. Leült a szemközti ház lépcsőjére. Óvatosan kinyújtóztatta a lábát,
de a fájdalom nem csillapodott, és nem engedte továbbmenni sem.
Ólmos fáradtság, félelem és mély szomorúság keveredett benne,
ahogy nézte az egymás után belépőket, látszott rajtuk, hogy mind
ismerősök, kézfogással és öleléssel üdvözölték egymást. Aztán végre
fölfedezte a hegedűst, háttal állt Wolfgangnak és egy nagydarab, kopasz,
kötényes férfival beszélt, aki dühösen gesztikulált. Végül a hegedűs
keresztülvágott a tömegen, elővette a hangszerét, és játszani kezdett
rajta. Hiába voltak nagyok az ablakok, hang alig hatolt keresztül
rajtuk, Wolfgangnak meresztenie kellett a szemét, hogy kitalálja, mit
játszhat. Egyszerű melódia volt, valami kis dalocska, nem ismerte.
Kivette kezét a nadrág oldalára varrt erszényből, és a feneke alá dugta.
Szinte harapott a kő, amin ült, olyan hideg volt. Ó, de szívesen üldögélt
volna a jó meleg söntésben! Hol volt már a délutáni virsli! És ha egy
korsó sörre gondolt, szabályos melankólia fogta el. Égett a szeme, az
alakok összefolytak előtte. És ekkor fölzengtek benne a Domine még
hiányzó taktusai. Repraesentet eas in lucem sanctam. Hunyorgott,
szipogott, szemét megtörölte a kötött kabát ujjával.
Egy lendülettel felállt. Nincs veszítenivalója, a legrosszabb esetben
kidobják, és akkor még mindig megfagyhat ott a kövön.
Megállt az ajtó előtt, olyan közel, hogy bepárásodott előtte az
üveg. Odabent éppen egy asszonyszemély libegett el előtte. Sötét,
57
2015-05-12 15:12:25
fényes haja hullámosan omlott a hátára, felsőtestét valami szoros

fekete anyag fedte, amely alatt minden domborulat kirajzolódott,
alul pedig nem viselt mást, csak valami ágyékkötőfélét, amely éppen
hogy eltakarta feszes fenekét. Egy bacchánsnő! Wolfgang a nő hosszú,
csillámló lábára meredt. Visszafojtott lélegzettel lépett be a lokálba,
és magát nem zavartatva utat tört a tömegben. Szemét le sem vette
a szép combokról. Egy széles hátba ütközött, megbillent egy pohár,
bor ömlött a karjára.
– Elnézést – mondta sietve Wolfgang, és megdörzsölte a kötött
kabát ujját. A körülötte állók szétrebbentek, pillantásukkal szinte
felnyársalták, mint egy döglött bogarat. Végignézett magán, az alul
buggyosodó nadrágszáron, a koszos zubbonyon. Ekkor meghallotta
a hegedű hangját, és csodálkozva nézett föl. Másképpen szólt, mint
a Dóm téren, tartózkodóan, félénken, örömtelenül – és már el is
némult. További bocsánatkérések közepette keresztülfurakodott
a vendégeken, hogy meglássa, merre van a hegedűs. A fehér kötényes
óriás megint ott állt mellette.
– … megbízhatatlan… a megállapodás ellenére… – e szavakat hallotta
Wolfgang a kopasz férfi szájából. A muzsikus halkan felelgetett, de
azt Wolfgang már egyáltalán nem értette.
– Nincs legközelebb! – fújtatott dühösen a kövér ember, akiben
Wolfgang a kocsmárost sejtette. – Ha azonnal ide nem jön az a félnótás
zongoristád, nincs legközelebb, megértetted?
Wolfgang tekintete a hegedűs sápadt, megkövült arcáról a hegedű-
jére, majd onnan a fekete lakkozott fortepianóra siklott. Másképpen
nézett ki, mint azok a hangszerek, amelyeket ő ismert, emennek
nem volt lába, a korpusz leért a földig. És majdnem másfélszer olyan
széles volt, mint amihez ő hozzá volt szokva. Valóban: hét egész oktáv,
58
2015-05-12 15:12:25
a szokásosnál kettővel több! Páratlan lehetőségeket nyújtó hangszer!

Habozás nélkül odalépett, és helyet foglalt a zsámolyon.
– Legalázatosabban kérem bocsánatát a késedelemért, mely bizo-
nyára a kényelmetlenségek okozója volt – szólt olyan hangosan, hogy
a kocsmáros meglepetten fordult felé.
Wolfgang végigsimított a billentyűzeten, leütött egy akkordot,
aztán egy másodikat, egy pillanatra abbahagyta, és a kezére meredt.
Csodálkozva ütött le egy-egy hangot, végül az egész klaviatúrát betöltő
kadenciát szólaltatott meg, és nevetve rázta a fejét. A nemjóját, ezt
a fura szerzetet legalább negyedhanggal följebb hangolták, mint
kellett volna! Ugyanez feltűnt már neki a Dóm téren is, a hegedűt
hallgatva. Vagyis ez nem hiba, hanem nyilvánvalóan valami új divat.
Üsse kő, hozzá lehet szokni. Mint ahogyan ahhoz is, hogy a billentyűk
érezhetően szélesebbek, mint azok, amiken eddig játszott. Csupán
játékmód kérdése az egész. Kíváncsian vigyorgott a vendéglősre: vajon
még miféle szeszélyeket tartogat az új idők zenéje? A megszokottnál
kissé jobban szétterpesztette az ujjait, és belekezdett. Az imént hallott
melódiát kapta föl, négyszólamú imitációs kíséretet rögtönzött hozzá,
meg valami egyszerűbb ellenpontot.
A hegedűs úgy meredt rá, mint valami kísértetre, aztán álla alá
szorította a hegedűjét, és bekapcsolódott. – Köszönöm – suttogta oda
Wolfgangnak, amint a vendéglős eltűnt a színről.
Wolfgang fellélegzett. Végre úgy-ahogy ismerős terepen mozgott;
igaz, a hangszer a kezei alatt meglehetősen rossz állapotban volt.
A középső regiszter olyannyira le volt hangolódva, hogy alig tudta
a legkínosabb hangokat kikerülni. A hegedűs új dallamba kezdett,
ám hiába várta tőle az újdonság izgalmát: valami lassú dallam volt,
magyar és cseh zenére emlékeztette. Eget rengető dolgok tehát nem
59
2015-05-12 15:12:25
történtek azóta. Kétszáz év, ugyan már. Igaz, ez itt egy vendéglő, még
ha a jobb fajtából való is. Ami őt érdekli, itt úgysem fog megszólalni.
De legalább nem kellett tovább fáznia: mindent egybevetve boldogan
kísérte a hegedűst darabról darabra, és megpróbált tudomást sem
venni az isteni illatról, amit a feltálalt étkek árasztottak magukból.
Miután véget ért a vacsora és megkezdődött az ivászat, amitől
olyan hangzavar támadt a lokálban, hogy Wolfgangnak még ezen
a lármás hangszeren is komoly erőfeszítésébe került felülkerekednie,
a hegedűs letette hangszerét.
– Kell szünet! – Fújtatott, ivott egy korty vizet, letette a poharát egy
magas, hosszú konzolféleségre, és eltűnt egy ajtó mögött, amelyre
H betű volt pingálva. H mint házikó, gondolta Wolfgang, vagyis arra
lehet a hátsó kijárat az udvar, az árnyékszék meg a cselédség felé.
Wolfgang odahúzott a konzolhoz egy hosszú lábú támlátlan széket,
és éppen tanakodni kezdett, vajon igyon-e a hegedűs vizéből, vagy
reménykedjen inkább valami ízletesebb italban, amikor egy művé-
szien nyomtatott papírra lett figyelmes. A papír a konzolra állított
üvegállványon díszelgett, és ez volt ráírva: Fedezze föl a világot!
Mintha egyenesen neki címezték volna. Ahogy az üvegtartóba nyúlt,
észrevette, hogy egész kis köteg van ott ugyanabból a nyomtatványból,
vagyis afféle röplap lehet. Lopva körülnézett, kivett egyet a lapok
közül, de nem tudott kiokosodni rajta, hogy mit is jelent a Szenior
bónusz program, meg ami alá van írva. Fénylő ezüst kis címerecs-
keféle domborodott a papíron, cirkalmas betűkkel az állt rajta: Max
Mustermann. Wolfgang ujjaival végigsimított rajta, és ijedten kapta el
a kezét. Valójában csak látszólag volt domború a kis címerféle, a papír
sima volt. Ilyen gondossággal elkészített illuzórikus festményt még
nem látott, sokáig kapargatta, simogatta az ezüst feliratot.
60
2015-05-12 15:12:25
– Piotr Potocki vagyok Mrągowóból, Lengyelországból. – A hegedűs

állt mellette.
Wolfgang megragadta a feléje nyújtott száraz, csontos kezet. – Wolf-
gang Mo… – Forróság és hideg futott végig rajta váltakozva, de aztán
egy mosoly suhat át az arcán. – Mustermann a nevem. Igen. Így hívnak.
Wolfgang Mustermann!
– Nagyszerűen játszol, Wolfgang Mustermann. És nagyon segítettél
nekem. Tartozásom van neked, ha szükséged van segítségre.
A vendéglős erős kávét hozott, Wolfgang pedig a mesés félmeztelen
nőszemély után nyújtogatta a nyakát, akinek az öltözékét rajta kívül
láthatóan senki nem találta szokatlannak. Szakadatlanul dohányzott,
kicsi fehér szivarkákat szívott, és Wolfgang azt is megfigyelte, hogy
az udvarlója folyton azt lesi, mikor gyújthatja meg neki a következőt.
– Vajon nekünk is hoz-e vacsorát? – Wolfgang derűsen nézett a kövér
vendéglős szemébe.
– Hatkor volt. Méltóztass pontosan jönni, ha enni is akarsz. – A ven-
déglős horkantott és eltűnt, ám nemsokára mégiscsak letett egy tányért
Wolfgang elé. Rizottó borsóval és hús nélkül, de Wolfgangnak kivé-
telesen mindegy volt, csak az éhségét csillapítsa.
Néhány vendég fölállt, csoportokba verődve beszélgetett, és Wolf-
gang megállapította, hogy az asszonyszemélyek többsége közszemlére
teszi a meztelen lábát. Igaz, nem oly mértékben, mint a bacchánsnő, de
egyik szoknya sem ért térd alá. Wolfgang folyvást oldalra hajolt, hogy
alaposan megnézhesse őket. Nem látszottak könnyű nőcskéknek, az
urak és a személyzet is udvarias respektussal viseltettek irányukban.
Óvatos pillantást vetett a hegedűsre, de ő csak a kezét masszírozva
visszabiccentett rá. Micsoda világ! Eszébe jutott Constanze lábikrája,
amely – egyetlen alkalmat kivéve, amely majdnem szakítással vég-
61
2015-05-12 15:12:25
ződő veszekedéshez vezetett – a jó erkölcshöz méltón mindig fedve

volt a pimasz pillantások elől. Egy pillanatig látni vélte asszonykáját
a vendégek között csupasz vádlival, és felháborodásába kéjes bizsergés
vegyült.
Miközben folytatták a muzsikálást, Wolfgang fejében ezerféle
benyomás kavargott, mint valami zavaros álomban, de képtelen volt
összerendezni őket, és azt is alig észlelte, hogy ujjai egyre nehezebben
mozognak. Piotr odajött és lecsukta a zongora fedelét – ekkor lepte el
tagjait hirtelen az ólmos fáradtság. Wolfgang fölkelt, de összecsuklott
a lába, mint a virág szára. Hintázott a padló. A fortepianóra támaszkodva
visszarogyott a székre.
– Ezt hozd legközelebb is, jobban tetszik nekem, mint az orosz. – Wolf-
gang elmosódva látta közeledni a kövér, fehér kötényes alakot, égett
a szeme, hunyorgott, emlékezni próbált. – Osztrák is vagy, megkapod
bruttóban. – A fehér alak kinyújtotta a kezét, valami papírlap volt benne.
– Némethonból származom – nyögte Wolfgang, összeszedte minden
maradék erejét, és felállt. Majdnem előrebukott. – Salzburgból – tette
hozzá, de azt a vendéglős már nem hallotta.
– Á, szóval német vagy. – Egy másik papírlapot nyújtott Wolfgang
felé. – Akkor ezt a cetlit töltsd ki legközelebbre, az adóhatóság miatt.
Születési dátum, lakóhely, és így tovább. De ne felejtsd el. – Wolfgang
erőtlenül bólintott, és az összes papírt a nadrágra varrt zsákocskába
gyömöszölte. Kábultan botorkált ki az utcára a hegedűs nyomában,
és olyan érzése volt, mintha fakockákat gyömöszöltek volna a fejébe.
– Milyen irány? – Piotr felhajtotta a kabátja gallérját. Hópelyhek
szállingóztak, fölfénylettek az utcalámpa mozdulatlan fényében.
Wolfgang fölnézett, a lámpa halkan zümmögött, de az is lehet, hogy
zavarodott feje zúgott csupán.
62
2015-05-12 15:12:25
Válasz helyett Wolfgang megnyalta cserepes felső ajkát, és bal

lábát a jobb lábára helyezte, hogy valamelyest elviselhetővé tegye
a fájdalmat. – Én már nem tudom – préselte ki magából, imbolygott,
és a hópelyheket bámulta, ahogyan közeledtek felé, majd eltűntek
a fekete földön.
Különféle zajok szabdalták szét az álmát, kíméletlen, fémes csöröm-

pölés szakította félbe a merész ritmust, amelybe kapaszkodni próbált.
Szellőzetlen ágy, kávé és fanyar kölnivíz szagkeveréke töltötte be
az orrát. Ujjai bársonyos, bordázott kárpitot tapintottak. Fölemelte
a fejét, a szokásosnál nehezebbnek érezte, felsóhajtott, kinyitotta
a szemét. Megint idegen szobában feküdt, ezúttal egy agyagszínű
díványon. A szemközti falhoz támasztva hegedűtok. Mint a jótékony
napsugár, úgy öntötte el a melegség, amikor eszébe jutott a tegnap este.
Egy csapásra élettel telt meg álomittas teste, egyetlen mozdulattal
felült, lábát lelógatta az ágyról – aztán visszazuhant fekhelyére. Bal
lába vastagon be volt kötve. Óvatosan végighúzta a kezét a kötésen,
mutatóujját a kötés alá dugta; már nem lüktetett a lábfeje, ám amikor
óvatosan letette a földre, megint érezte az éles fájdalmat.
Piotr jelent meg az ajtóban, csak egy törülköző volt a derekára kötve.
Wolfgang a fejét rázta, mint aki így akar megszabadulni a látványtól.
Ez is az új élet része, hogy minden reggel félmeztelen férfiakkal kell
találkoznia?
– Inkább fekve maradj. – Piotr tiltólag Wolfgang elé tartotta
a tenyerét, mint aki visszaparancsolja az ágyra. Kezébe vette a fotel
háttámlájára terített kék nadrágot, és belebújt. – Sok lázad volt tegnap
este. – Azután egy nevető arccal díszített, kávéval teli bögrét nyúj-
tott Wolfgang felé, és lassan letekerte lábáról a kötést, amely éppoly
63
2015-05-12 15:12:25
rugalmasnak látszott, mint Wolfgang nadrágjának a derékrésze.

– Igaz barátomnak nevezlek! – Wolfgang orrát fintorgatva nézte
a gennyes foltokat az apró gyolcsdarabon, amelyet Piotr éppen eltá-
volított sérült lábfejéről.
Piotr vállat vont, nem vette le a szemét a sebről. – Jobb a gyulladás,
szerencséd volt. Ma fölteszed a lábad.
Wolfgang a háta mögé támasztotta a párnát, jóleső sóhajjal hátradőlt,
és fújkálni kezdte a gőzölgő kávét. – Köszönöm, megmentettél nagy
szükségemben.
– Nem itt, menjél haza, kérlek.
Wolfgang próbált rámosolyogni Piotrra, de szájszöglete nem enge-
delmeskedett. – Nos, ööö… Újdonsült barátságunkra kérlek, tedd meg
nekem azt a szívességet, hogy eltűröd még kicsiny ideig a jelenlétemet!
Ígérem, semmiféle kellemetlenséget nem fogok okozni.
Piotr Wolfgang sérült lábát nézte, álla úgy mozgott, mintha egy
mondaton rágódna. – Mit műveltél?
– Üvegcserépbe léptem.
– Nem a lábaddal. Életeddel.
Wolfgang visszatartotta a lélegzetét. Mi minden látszódhat rajta
abból, ami történt vele? Vágyott rá, hogy lelkének terhétől megszaba-
duljon. De vajon helyes volna-e beavatni Piotrt? Kockázatosnak tűnt.
Fennállt a veszélye, hogy a hegedűs is megharagszik rá és elkergeti.
– Az életemmel, nos hát… az életem kissé összezavarodott. Már én
sem tudom, hogyan tovább. – Megpróbálta leolvasni Piotr arcáról,
hogy mi járhat a fejében. – Meglátod majd, hogy vendégbarátságod
Istennek tetsző, hatalmas jótétemény, mely elnyeri méltó jutalmát.
Piotr a földet nézte. – Meggyűlt a baj a rendőrséggel?
– Istenemre, nem!
64
2015-05-12 15:12:25
– Bocsánat, csak gondoltam… Úgy nézel ki, mint…

– Igen, e téren igazad van, bizonyára úgy nézek ki, mint egy
hazátlan csavargó. – Wolfgang bólogatott. – Biztosíthatlak, hogy
senkinek semmiért nem tartozom bocsánatkéréssel. – A „tartozás”
szóra azonban összerándult a gyomra. – Feddhetetlen jellemű, tör-
vénytisztelő keresztény vagyok, és semmi más nem lebeg a szemem
előtt, mint hogy leborotváljam a szakállamat, elvégezzem becsületesen
a munkámat és…
– Akkor meg tudod mondani azt is, honnan jössz.
Wolfgang habozott, a düh szikráját vélte fölfedezni Piotr sze-
mében. – Nehéz lesz megérteni, én… Hosszú út áll mögöttem. Ott,
ahonnan érkezem, minden egészen máshogyan néz ki… – Elhallgatott,
ismerős képek törtek elő emlékezete mélyéről, a dolgozószobája,
a pianoforte ébenfekete billentyűi, a falióra rendíthetetlen ketyegése.
Mintha lovaskocsi zörgését hallotta volna, és a Lacrimosa hangjai
keveredtek belé. A szívéhez kapott.
– Hm. Értem. – Piotr hangja térítette magához. A hegedűs az ajkát
harapdálta. – Én éltem át ezt is két éve.
– Te is… – Wolfgang pulzusa felgyorsult. Olyan gyorsan hajolt
előre, hogy majdnem kilöttyent a kávé a bögréből. – Te is… Ó, Piotr,
csak nem? – Megkönnyebbülten mosolygott a hegedűsre, hirtelen
másmilyennek látta, rokonléleknek. Ezért küldték hozzá? Mert
zenei képességei nem szolgáltattak rá elegendő okot. – Szabadjon
megkérdenem, melyik évben történt, hogy… szóval, úgy értem…
Piotr vállat vont. – Két éve jöttem, 2004-ben.
– Úgy értem, honnan.
– Nem mondtam tegnap este? Mrągowóból jöttem, kicsi város
Mazúriában.
65
2015-05-12 15:12:25
– De mikor születtél… először?

– Először? – Piotr felnevetett. – 1970 áprilisában.
– Nem régebben?
– Nincs nekem olyan sok ránc az arcomban, przyjaciel!
Wolfgang csalódottan hanyatlott vissza a párnára. – Egyszóval
harminchat évre tekintesz vissza. És rendesen jöttek az évek, egyik
a másik után?
Válasz helyett Piotr megint csak nevetett. – Furcsa madár vagy te.
Na jó, tél van, meg advent. Maradhatsz. De nekem zongorista kell
karácsonyig, szerződésem van, majdnem minden estére. – Kérdőn
pillantott Wolfgangra.
– Játsszam veled? Örömmel! Ahányszor csak óhajtod.
Piotr arca felderült. – De nem csinálhatsz bajt. Kolléga lakása, és
nincs tartózkodási engedélyem.
Wolfgang sóhajtva húzta magára a takarót. Akármi is az a tartóz-
kodási engedély – alighanem neki sincs –, ahhoz képest, ami várt rá
ebben az idegen életben, ahová a sors keze vetette őt, a hegedűs gondjai
kicsinységek. Hatalmas tisztesség és súlyos felelősség hárult rá mint
komponistára, és most az a dolga, hogy lerója tartozását.
– Megnézhetem? – szólt le Wolfgang a díványról Piotrnak, aki éppen

a földön heverő kottákat rendezgette.
– Persze. Semmi különös. Melyiket kéred? Ezt itt?
– Mindent, ami csak van. Különösképpen – Wolfgang habozott,
kereste a szavakat – azokat a darabokat, amelyeket az 1800-as esztendő
után komponáltak. És természetesen mindent, ami éppen à la mode.
Meg egy kis kottapapírt, hogy jegyzeteket készíthessek.
– Sok tizenkilencedik század van. Tessék. – Piotr vastag köteg kottát
tett Wolfgang térdére. Wolfgang áhítattal simított végig rajtuk, érezte,
66
2015-05-12 15:12:25
hogy árasztanak magukból valamit, csak éppen azt nem tudta eldönteni,
hideget-e vagy meleget. Kétszáz év. Libabőrös lett a karja. Turkálni
kezdett a papírok között. Kétszáz év.
– Mondd meg nekem, barátom, ki most az udvari komponista?
– Udvari komponista? Az mi?
Wolfgang ismét habozott, hiszen éppen Piotrtól várt magyará-
zatot sok mindenre. Inkább csak legyintett, és tovább lapozgatott.
Előhalászta annak az allegrónak a kottáját, amelyet Piotr a dóm előtt
játszott, ujjait végighúzta a sima, hófehér lapon. A kotta képe viszont
közel sem volt oly finom kidolgozású, mint amit saját kottamásoló-
itól megszokott. A kottafejek széleit mintha egér rágta volna, s a lap
hosszában halvány, fátyolszerű sáv látszott, mint amikor a nyomdász
szétkeni a festéket. – Eljátszanád ezt nekem még egyszer?
Piotr a homlokát ráncolta. – Inkább nem. Nem vagyok jó Mozart-
ban. De megvan cédén, ha akarod hallgatni – és matatni kezdett
a könyvespolcon.
– Kár, akkor nemsokára nekem magamnak kell eljátszanom, ha meg-
engeded. – Wolfgang újra elmerült a kotta tanulmányozásában. Piotr
azonban, úgy tűnt, meggondolta magát: kis idő múltán megszólaltak
a tétel első hangjai. Wolfgang fölkapta a fejét: micsoda tökéletességre
képes ez a Piotr! Már az első néhány vonómozdulat olyan virtuozitás-
ról árulkodott, amit nem nézett volna ki belőle. Össze sem lehetett
hasonlítani azzal a gyatra produkcióval, amit a Dóm téren hallott, úgy
látszik, egyszerűen csak fázott a derék fickó. Wolfgang szívét melegség
járta át, elismerően akart bólintani Piotr felé, felnézett, és látta, hogy
a hegedűs még mindig ott áll a könyvespolc előtt, hegedű nélkül.
– Jaj! Ki játszik? – Wolfgang tágra nyílt szemmel nézett körül a szo-
bában. És amikor a második hegedű is bekapcsolódott, ijedtében
majdnem kiesett a kezéből a kávésbögre.
67
2015-05-12 15:12:25
Piotr egy lapos dobozkát dobott a takaróra. – Kis kamarazenekar

Moszkvából – felelte egykedvűen.
– De… én… nem látok itt semmilyen zenekart – suttogta Wolfgang.
Piotrra meredt, és ijedten forgatta kezében a dobozkát: üvegszelen-
cének nézte volna, de pehelykönnyű volt a súlya.
Piotr nevetett, töltött magának még egy kis kávét.
Wolfgang odébb tolta a kottaköteget, és lemászott a díványról. Fülé-
vel végigpásztázta a szobát. Valóban teljes ensemble játszott – közben
a brácsák is bekapcsolódtak, meg két cselló –, a hangok mégis egyetlen
irányból jöttek. Aztán rájött. Hát persze! Azonnal kitalálhatta volna, hogy
ez az a mechanikum, amely egyszer már a bolondját járatta vele. Négy-
kézláb közelített a hangok forrásához, egy fekete, kenyér alakú dobozhoz.
– Onnan jön hát elő. – Óvatosan simított végig egy lágyan vibráló,
finom rácsozaton. – Minő akkurátussággal dolgozik! Tud mást is?
Piotr megint fölnevetett, de pillantásában volt valami ijedség is,
ahogy a földön kuporgó Wolfgangra nézett. – Viccelsz.
– Tehát? Mindig ugyanazt játssza?
– Ember, ez egy hifiberendezés! Honnan jöttél? Őserdőből? Soha
nem láttál cédélejátszót?
Wolfgang a zenélő dobozt bámulta, és közben a hüvelykujja kör-
mét rágta. Soha nem hagyta túlnőni az ujjbegyén, hogy ne kopogjon
játék közben. Féloldalt sandított Piotr arcára. – Dehogyisnem – sietett
megnyugtatni, és mosolyogni próbált. – Tegnap.
Piotr megkönnyebbülten bökte oldalba Wolfgangot a lábával.
– Hülye! Már azt hittem, bolondok házából jöttél.
Wolfgangnak egészen kiszáradt a torka. El tudta képzelni, mi lehet
az a bolondok háza. – De te is alaposan rám ijesztettél. Már azt hittem,
te játszol. Végül is hegedűs vagy.
68
2015-05-12 15:12:25
– Igen, de nem ilyen. Soha nem tudok Mozartot játszani ilyen jól.
– Keserűen tette hozzá: – Nem szeret engem. A Mozart.
– Ó, dehogyisnem, dehogynem szeret… – Mozart itt elhallgatott.
Nem. Ez a darab valóban olyan készségeket kíván, amelyeknek Piotr
aligha lehet a birtokában. – A Sittkovszkij barátod ellenben kedvel
téged, igaz?
– Csajkovszkij? Hülye. Igen, ő szeret. De nekem most kell mennem.
Meghallgatod cédén. – Egy másik üvegszelencét vett elő a polcról,
és szétnyitotta.
Wolfgang kíváncsian leskelődött Piotr válla fölött. Ugyanolyan ezüst
korongocska feküdt a szelencében, mint amilyen miatt Jost dühro-
hamot kapott. Nyilván értékes dologról van szó. Piotr megnyomott
néhány gombot a fekete dobozon, felnyílt egy tető, hasonlóan ahhoz
a ládikához, amelyet Wolfgang hozott egyszer ajándékba Carlnak, és
amelyből gombnyomásra kicsiny bohóc ugrott elő. A mechanikumban
is volt egy hasonló varázskorong, Piotr kivette, és Wolfgang kezébe
nyomta.
– Visszateszed a tokba, kérlek. – Wolfgang fekhelye felé bökött
a fejével, ahol a másik üvegszelence hevert. Wolfgang bólintott, de
nem mozdult, csak megbűvölten meredt a kezében tartott koron-
gocskára. – Mondd csak, hányszor lehet egy ilyet meghallgatni?
– Ha akarod, addig, amíg kijön a füleden. – Piotr hangjába némi
gúny és gyanakvás is vegyült. Azután betette a másik korongot
a mechanikum megfelelő helyére, lenyomta a fedelét, és ismét
megérintett egy gombot.
Még föl sem csendült a zene, Piotr felugrott. – Most megyek játszani
Grabenstraßéba. Nyugodtan fekszel itt, jövök este.
69
2015-05-12 15:12:25
Már régen becsukódott Piotr mögött az ajtó, és Wolfgang még mindig

áhítatosan ült a földön, nézte az ezüstkorongot a kezében, miközben
egy hegedűverseny kísérteties hangjai töltötték be a szobát. Wolfgang
megpróbálta ráncba szedni vadul száguldozó gondolatait. Forgatta
a csillogó holmit, ujját végighúzta a peremén. Hogy került bele a zene,
és hogyan jön ki onnét? Hány ilyen varázskorong létezik? Enno laká-
sában legalább két tucat hevert belőle a földön. És itt, egy muzsikus
lakásán? Wolfgang térden csúszva a könyvespolchoz araszolt, levette az
összes szelencét, és szétterítette őket a földön. Csupa zene! Bármikor,
bármennyiszer meghallgathatók! Szaporán vette a levegőt, kapkod-
va turkált az üvegtokok között, ismerős nevekre bukkant – Händel,
Bach, Corelli –, és amikor meglátta Haydn képmását, keblére ölelte
a szelencét. Más fontos neveket azonban hiába keresett: Kozeluch,
von Beecke, Umlauf nem bukkant elő. De Clementi sem, az a talján
szemfényvesztő! Kárörvendő vigyor terült szét az arcán. Bizony, volt,
akinek sikerült átvészelnie az idők múlását, volt, akinek nem – és
okkal. Ő rögtön tudta. Idióta udvaroncok!
Azután végigolvasta a többi szelence feliratait, a sok ismeretlen
nevet. Két oszlopba rendezte a szelencéket: baljára azokat tette, ame-
lyek számára ismerős komponisták műveit rejtették, jobbjára pedig egy
másik, sokkal magasabb oszlopba az új, idegen világ muzsikusait. Talált
néhányat, amelyre „Wolfgang Amadeus Mozart” volt írva. Amadeus!
Elhúzta a száját. A Dóm téren még tréfának tartotta. Lehetséges volna,
hogy ennyi idő elteltével elfelejtették a rendes nevét? Mégis sokáig
tartotta kezében a lapos dobozkát, szeme előtt elmosódott a rajta
lévő írás, megcirógatta a sima üveget. Nagyvonalúan egy harmadik
oszlopba tette a saját korongjait, és homlokát ráncolva tanulmányozta
a számára ismeretlen műcímeket. Jeunehomme-koncert, Vadász-
70
2015-05-12 15:12:25
szimfónia, Jupiter-szimfónia – nem emlékezett rá, hogy ilyeneket írt

volna. Továbbá kifürkészhetetlen okból mindegyik művét számokkal
látták el, s a számok előtt a KV betűk álltak. Úgy látszik, valaki vette
a fáradságot, és jegyzékbe foglalta az életművét. Micsoda összevissza-
ság! Mégy hogy KV! Vajon Constanze művelte ezt? Atyaég! Wolfgang
hangosan fölnevetett, pillantása végigsiklott a három oszlopon. Ezt
most mind végighallgatja, az összeset, máris kezdi. A mechanikummal
majd csak elboldogul, Piotr is csak pár gombot nyomott meg rajta.
Vakon kiválasztott egyet az ismeretlenek oszlopából, és megnyomott
egy gombot. Halk surrogással elhallgatott a zene, más nem történt.
Találomra megnyomott két másik gombot, erre a fedél kinyílt, és
kiengedte a korongocskát, Mozart habozás nélkül le is cserélte. Ám
megszólaltatnia már nem sikerült. Kivette, megvizsgálta. Lehet, hogy
elromlott? Vagy rossz gombot nyomott meg. Alaposabban megnézte
a gombok feliratait. Egyértelmű: amelyik fölé az van írva, hogy play,
az lehet a lejátszógomb. És végül a következő korongnál sikerrel is járt.
Megbűvölve nézte a dobozt. Micsoda hangzás! Jobb, mint a legnagy-
szerűbb zenekar, amit valaha hallgatott. És mindez egyetlen hangszer
nélkül! Hideg, ördögi perfekció. Gyanakvó tekintettel méregette
a csillogó korongokat. Ezeknek sikerült az, amit ő hosszú évek alatt
hiába követelt a muzsikusaitól. Lázasan kapkodta ki egyik korongot
a másik után, és addig nyomogatta a mechanikum gombjait, míg rá
nem jött, hogyan lehet egy zenét bármikor megszakítani és a követke-
zőre ugrani tetszés szerint, bármilyen sorrendben és irányban. A fejét
csóválta. Le volt nyűgözve. Simogatta a fénylő holmikat, alaposabban
kezdte tanulmányozni a szelencék feliratait. Némelyikben egész kis
könyvecskét talált, amely felvilágosítást adott a komponistáról és
művéről, valami furcsa, száraz, döcögő stílusban.
71
2015-05-12 15:12:25
Egész rendes dolgok akadtak közöttük, főként egy bizonyos Franz

Schubert költői, szelíd kvintettje tetszett neki; meglepetésére bőgő-
szólama is volt. Milyen bájos! Ha ez a Schubert még az élők sorában
találna lenni, okvetlenül küldöncöt meneszt hozzá egy üzenettel,
hogy találkozzanak. A születési és halálozási évre pillantva azonban
tudta, hogy az örömteli találkozásban nem reménykedhet. Szegény
ördög, még hamarabb elvitte a kaszás, mint őt. Csalódottan tette
félre a szelencét.
Valami Frédéric Chopint láthatóan nagy becsben tartott az ő Piotr
barátja, öt korong is az ő műveinek volt szentelve. Kétségtelenül izgal-
mas harmóniák, hiányzott belőle azonban a fegyelem és, ahogy hallotta,
helyenként a korrektúra is. Miközben egyre növekvő ingerültséggel
hallgatta ennek az embernek az e-moll zongoraversenyét, alaposan
megnézte magának a kis lakást, végigtapogatta Piotr ruháinak az
anyagát, majd hosszan nézett két, megdöbbentően élethű festményt,
amelyek üveg alá helyezve lógtak a szoba falán. Az egyiken két gyer-
mek volt látható, a másikon magát Piotrt fedezte föl egy szőke nő
oldalán, akinek arcáról leolvasta, hogy papucs alatt tartja az urát. A nő
arcában valami hazug vonást is fölfedezni vélt. Kedvetlenül tért vissza
a falipolchoz, és néhány gombnyomással előreugratta a zenét. Atyaég,
valami százötven ütemnyi bevezetés! Hogy lehet egy komponista
ilyen bőbeszédű?
– Sajnos vesztett, Herr Chopin – énekelt Wolfgang –, ha nem lenne
ilyen fárasztóóóó, már-már fölérne hozzáááám. – Lehet, hogy jól tud
zongorára írni, de amit a zenekarral művel, az szánalmas.
Kényelmetlen érzései támadtak egy van Beethoven nevű úr érdes,
durva hangzataitól. Mintha hallotta volna ezt a nevet. A zenéjéből
ítélve igencsak egoista fickó lehet, alighanem fütyül a körülményekre,
72
2015-05-12 15:12:25
és nincs tekintettel a publikumra. Viszolyogtatóan nyúlós rosszkedv

szállta meg, érezte, hogy ez az irigység. – Ki az ördög fizetett neked
ezért? – kiáltott föl, és gyorsan kicserélte a korongot.
Egy bizonyos Rossini szeszélyes, fecsegő parlandóján felderülve
kávét töltött magának, és alaposan megnézte a findzsát. Hogyan tudott
Piotr tűzhely és tűz híján kávét készíteni? Szórakozottan huppant
le ismét a földre, tovább turkált a szelencék között, újabb és újabb
darabokba hallgatott bele, megjegyezte a művek elnevezését. Egész
elfogadható kompozíciók, helyenként merésznek is nevezhetők, ám
ilyen hosszú idő ismeretében ennél többet várt volna. Eltekintve ettől
a Schuberttől, egyikük sem vehette föl vele a versenyt. Nem csoda,
hogy az Úr visszarendelte szolgálatra!
Sóhajtva, lábát kinyújtóztatva támaszkodott a falnak, ám néhány
pillanat múlva ijedten dőlt előre, és meglepetten nézett hátra. Ördögi
forróság égette a hátát, úgy látszik, egy kályhának támaszkodott.
Óvatosan megszaglászta az ablak alá szerelt lapos fehér fémládát,
de a tűz szagát nem érezte. Odébb húzódott. Járművek ló nélkül,
kályhák tűz nélkül, zene hangszerek nélkül, kávé tűzhely nélkül!
Vajon miféle szükségszerűségeket sikerült még megszüntetni? És
hogy fog ő mindezzel megbirkózni? Az ég szerelmére, miért nem
rendeltek mellé egy szolgálattevő szellemet, hogy útmutatást adjon
neki?
Testi funkciói azonban, úgy tűnt, még szigorúbb vastörvényeknek
voltak alávetve, mert ekkor sürgős vizelhetnékje támadt. Ezúttal azon-
ban sehol nem talált éjjeliedényt, sem Piotr ágya alatt, sem a faliszek-
rényében, de az ablak alatt sem. Le kell mennie és megkeresnie azt
a bizonyos udvari házikót. Ám ahogy felállt, lábába ismét belenyilallt
a fájdalom. Habozás nélkül odahúzott egy széket, fölmászott rá, és
73
2015-05-12 15:12:25
kipisilt a nyitott ablakon. Ahogy a nadrágját felhúzta, meghallotta,

hogy fejhangon kiabál valaki, és fölfedezett egy kövér asszonyságot,
aki az egyik szemközti ablakból kihajolva az öklét rázta felé. Hangja
szeszélyesen modulált egyik hangnemből a másikba, Wolfgang fejében
roppant mulatságos ária bontakozott ki belőle. Nyilván az asszonyság
az Úristennel pörölt, mert senki nem felelt neki. Gyorsan becsukta
az ablakot, elővette a maradék kottapapírt, és a melódia lejegyzésébe
fogott. Nagy lendülettel Az asszony, aki nem lelt meghallgatásra
címet írta a lap tetejére.
Amíg zene van a világon, ő nem fog elveszni benne.
– Fenébe! – Piotr hangja rángatta ki Wolfgangot a belső muzsika

világából. – Összekeverted minden cédét! – Wolfgang zavartan nézett
föl a munkájából, és meglátta Piotrt, aki a földön szétszórt ezüst
korongok, szelencék és füzetkék között térdelt. Cédé, ez az. Wolf-
gang arca földerült. Most már eszébe jutott, hogy Jost is így nevezte
a korongokat.
– Szortíroztam, és…
– Szortíroztál? – Piotr döbbenten meredt rá. – Minden összevissza
van, nézz.
– Te nézz ide – kezdte Wolfgang a magyarázatot, és a kaotikus
összevisszaság egy pontjára mutatott. – Azok ott mind Mozart előt-
tiek. A többi – lendületesen jobbfelé intett – Mozart utániak. És ott
fekszik Mozart – kiáltott, és az imént lejegyzett melódiát dúdolva
ugrándozott a cédéhalom körül. – Nem, nem, nem, nem fekszik az,
hanem áll, ugrál, táncol, kiabál, és szalad és habzsol és jááár! – Nevetve
csapkodta a combját, fájdalomtól eltorzult arccal a lábához kapott, és
féllábon ugrált tovább. – A Mozart, a Morc kard, a Torzam…
74
2015-05-12 15:12:25
Piotr a fejét rázta, vigyorgott, és két cédét nyújtott felé. – Ha ennyire

odavagy érte, tessék, ezt is tedd az oszlopra.
Wolfgang nevetve vetette magát a fotelbe, és elolvasta a két doboz-
ka feliratát. Villámként hasított bele az iszonyat. Rekedten ordított
föl. – Nem igaz! Ez nem is lett kész! Ki fejezte be?!
– Mit? A Requiemet? – kérdezett vissza szórakozottan Piotr.
– Mozart tanítványa, Süßmayr, nem tudtad?
– Kicsoda? Az a tökfej?! Ezt meg kell hallgatnom. Azonnal! – Resz-
kető kézzel és olyan hevesen rángatta ki Wolfgang a cédét a tokból,
hogy letörtek a korongokat rögzítő kis fogacskák.
– Hé! – Piotr elvette tőle a korongot. – Még elrontasz cédélejátszót
is. – A hegedűs óvatosan elhelyezte a korongot a lejátszóba.
Wolfgangnak már az első hangtól elállt a lélegzete. Mintha hópely-
hek hullanának a lelkére. Basszusklarinét ennél fájdalmasabban nem
is szólhatna. Összeszorította az ajkát. Talán nem a világ legszomorúbb
zenéjét akarta megkomponálni? Nem szorította össze százszor is
a szívét minden egyes hangja? De valóban meghallgatni, itt és most,
ez valami egészen más volt.
Még be sem lépett a kórus, pislogni kezdett, aztán karjával kitörölte
a könnycseppet a szeméből. – Tovább – förmedt Piotrra –, ezt már
unalomig ismerem. A La… – Nem. Ne a Lacrimosát, nem akarta hallani,
azt nem. – A Sanctushoz! Mit művelt a Sanctusszal?
Piotr egy pillantást vetett a szelencére, majd engedelmesen nyo-
mogatni kezdte a gombokat.
Wolfgang rögvest el is hallgatott, fülelt, és érezte, hogy minden
egyes dobütés gyomron találja. – Isten az égben, micsoda idétlen
brummogás ez! Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm! Ez nem zene, ez,
ez a trágyadombról berepült szédült légy csapkodása az ablaküvegen.
75
2015-05-12 15:12:25
Ahelyett, hogy zenét írt volna, fogott egy marék szart, és szétszórta
a kottapapíron. Kurafi! – Wolfgang letérdelt Piotr mellé a mechnikum
közelébe. – Ne! – kiáltott. – Ezt nem lehet végighallgatni. Figyelj csak,
hogyan szakítja meg a dallamot, hogyan préseli bele a témát, teljesen
érzéketlen a zenére, ez a hülye barom, ez a trampli, ez a szánalmas
nyomoronc!
Piotr oldalba bökte. – Mit kiabálsz, te jobban tudsz, mint Mozart?
– Na de az ééé… ééértsd meg, hogy ez nem Mozart! – förmedt rá újból
Wolfgang. – Ezt az a kétszínű, álszent Süßmayr követte el, hallgasd
már, micsoda kontármunka… Itt, itt, hallod ezt? Te jó ég, elhervad
még a virág is, ha hozzáér. Az ördögbe is, ez nem maradhat így, át
kell írnom!
– Te teljesen megőrültél. – Piotr olyan arcot vágott, mintha szappant
kóstolt volna.
– Ráadásul az egész már le is van írva. – Wolfgang a levegőt öklözte
tehetetlen dühében. – Jaj, miért is veszítettem el amiatt a korhely Jost
miatt! Ezért most még egyszer kénytelen vagyok elvégezni a sok kínos
aprómunkát. – Fölállt, föl-alá sántikált a szobában. Nem csoda, hogy
visszarendelték! A Mindenható nem engedi, hogy így megcsonkítsák
a szellemi hagyatékát.
– Jól van, Wolfgang Mustermann, vagy őrült, de tudsz megint járni.
Van fellépésünk ma este. Kapsz tőlem nadrágot… – a hegedűs az orrát
fintorgatta –, de először is tusolnod kell.
Azzal nagy, vastag, puha kendőt nyomott Wolfgang kezébe, és
a folyosó felé irányította. – Fürdőszoba ott van, folyosó végén.
Fürdőszoba! Wolfgang elismerően biccentett, nem várta volna,
hogy egy utcazenész hajléka ilyen fejedelmi legyen. Kinyitotta a kes-
keny ajtót, amelyre Piotr mutatott, és besandított a sötét helyiségbe.
76
2015-05-12 15:12:25
Gyertyafény nélkül itt bizony nehezen boldogulna. Úgyhogy vissza-

ballagott a szobába.
– Jobban kell vigyázzál a pénzedre! – A hegedűs az ajtóban állva
valami gyűrött barna papirost dugott az orra alá.
– A pénzemre?
– Igen, tegnapi gázsid.
Wolfgang a papír után kapott, kisimította, és a finom rajzolatot
nézte rajta. Bankó! Megfordította, egy ötöst és egy nullát látott. – Mi
ez? Gulden vagy tallér?
– Neked lehet sok pénzed, ha tudsz buta viccet csinálni belőle.
– Nem, én… én csak azért, mert ilyenfajta bankó még nem volt
a kezemben. Ez sok?
Piotr összevonta a szemöldökét, de Wolfgang mintha részvétet
is látott volna a szemében. – Soha nem volt a kezedben ötven euró?
Akkor jobb, ha vigyázol rá. Készen vagy fürdőszobában?
– Ó, nem, tudod, igen sötét van odabent, és nem boldogulok. Kér-
hetek tőled egy viaszgyertyát?
Piotr nagy nehezen megkerülte Wolfgangot a szűk folyosón. – Kívül
kapcsoló. – Egyszerű, kicsiny stukkóra mutatott a falon, az ajtó mellett,
tenyerével rácsapott, amitől az ablaktalan kamra hirtelen nappali
fényben fürdött. Wolfgang úgy állt, mint akinek gyökeret eresztett
a lába, a falba épített világító gömböt bámulta.
– Ezt hogyan vitted véghez?
– Mit, hogy fény legyen? Hát a kapcsolóval, mi mással? – A lengyel
a stukkó felé intett, és magára hagyta Wolfgangot.
Wolfgang kinyújtotta a kezét a stukkó felé: kör alakú volt, benne
négyzettel. Azután rácsapott, úgy, ahogyan Piotrtól látta. Azonnal sötét
lett. Megint rácsapott. Világos. Sötét. Világos. Sötét. Világos. Most
77
2015-05-12 15:12:25
finomabban ért a stukkóhoz. Sötét. Világos. Sötét. Amíg el nem unta.

Ámulattal lépett a kis kamrába. Ragyogó fehér mosdótálat szereltek
a falra, a helyiség bal sarkában alacsony sámli fekete üléssel, jobbra
függöny, ám mögötte nem ablak volt, hanem lapos kád, ebbe nyilván
nem lehet beleülni, csak lábmosásra való. A vízről azonban megfe-
ledkeztek, vödröt sem látott sehol, amivel vizet hozhatott volna. Így
hát visszatért Piotrhoz. – Nincs bent víz. Egy vödröt, ha kérhetnék…
– Micsoda, már megint? – Piotr mélyet sóhajtott. – Múlt héten
romlott el! – Kisietett a fürdőszobába, és megragadott egy gombot,
amely a falba épített mosdótál fölé volt szerelve. Azonnal folyni
kezdett a víz a gomb fölötti ezüstös csőből. – Működik – közölte,
és újra eltűnt.
Wolfgang megigézve nézte a vígan csobogó vizet. Először csak
egyik ujját tartotta a vízsugár alá, azután kettőt, végül mind a két
kezét. Meleg volt, egyre melegebb, el is kellett húznia a kezét, hogy
meg ne égesse magát. Ez egy boszorkánykonyha. Megpróbált csavarni
a gombon, és észrevette, hogy a víz hol erősebben, hol gyengébben
folyik, attól függően, hogy milyen irányba csavarta. Igencsak rafinált
falikút. Volt egy másik gomb is, talán a parfüm részére. Óvatosan
megmozdította, csöpögni kezdett alóla valami folyadék. Mutatóujját
odatartotta, megszagolta, és csalódottan állapította meg, hogy az is
csak víz, habár hideg, ami lényegesen megkönnyíti a mosakodást.
Bámulatos, hogy milyen könnyű lett az élet! Nem kell tüzet, gyer-
tyát gyújtani, ha este látni akar az ember; nem kell vizet hordani, de
még befűteni sem. Ez a világ csupa varázslat. És egy vonót sem kell
fölemelni ahhoz, hogy zene szóljon.
Elgondolkodva nézegette a sárga színű kis szerszámot, amelyet
Piotr a puha kendővel együtt a kezébe nyomott. Az orra alá tartotta,
78
2015-05-12 15:12:25
megszagolta, azután a szájába vette és belefújt, de nem adott ki

semmiféle hangot.
Alaposabb vizsgálat után észrevett az egyik oldalán két kicsi pengét.
Megkönnyebbülten húzta le arcáról a borostát. Ajkáról cérnavékony
sugárban indult el a vér.
Piotr dugta be a fejét az ajtón. – Zavarok? – A kamra sarkába
mutatott, ahol az alacsony sámli állt.
– Ó, nem, éppen ellenkezőleg, hozzá vagyok szokva, hogy toalettem
intézése közben beszélgetek. Mondd hát meg, barátom, mi lesz az
a hely, ahol ma este játszani fogunk?
– Olasz vendéglő, de más, mint tegnap. Kedvesebb vendéglős, előtte
van mindig jó pizza. Nem használsz borotvahabot? Megvágtad magad.
Wolfgang a hegedűsre pillantott, aki azonban háttal állt neki, és
éppen fölhajtotta a sámli ülőkéjét. Most jött rá, hogy az ülőke valójában
óriás éjjeliedény, Piotr pedig előtte áll és belepisál. Nahát, milyen
praktikus! Gurgulázó hang következett: víz folyt az éjjeliedénybe.
– Merveilleux! Szarni is lehet belé?
Piotr elkínzottan fordult hátra. – Abbahagyod a hülyeséget, jó?
Sietned kell, mert elkésünk. – És érthetetlen szavakat mormolva
elhagyta a kamrát.
Wolfgang sóhajtva ereszkedett le az ülőkére.
79
2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
F élór ával később Wolfgang

tiszta, a hidegtől és az izgalom-
tól pirosló arccal sántikált Piotr
REX
oldalán a hólucskos utcákon,
lebukdácsolt egy elvarázsolt,
TREMENDAE
mozgó lépcsőn egy föld alatti,
hosszú folyosóra, amely jobbra
majestatis, is, balra is fekete lyukba torkollt.
Qui salvandos salvas gratis, Elfogta a félelem, nem szívesen
Salva me fons pietatis. folytatta az utat, látván az alvi-
lági tátongó sötétséget, ám Piotr
türelmetlenül pillantott vissza rá,
így hát Wolfgang végül egy huza-
tos járatban találta magát, mélyen
a város gyomrában. A levegőt
zúgás és morajlás töltötte meg,
s a zajokat a falak is visszhan-
gozták. Fénycsíkok világították
meg a járatot, mintha fényes dél
lenne, pedig odakint már beállt
a sötétség. Meleg széllökés érke-
zett, Wolfgangnak a hegyvidéki
főn jutott eszébe.
– Mit csinálunk itt? – Egyre erő-
södő robajlást hallott, meg kellett
ismételnie a kérdését.
– Gyalog túl messze van a te
lábaddal!

2015-05-12 15:12:25
A robajlás, mint valami makacs basszushang, egyre erősödött és erő-

södött, azután csikorgás is vegyült belé, mintha egy gyermek pró-
bálgatná a harántfuvolát. Onnan jött a hang, ahol a csarnokszerű
katakomba padlója szakadék módjára véget ért. Wolfgang a szakadék
széléhez oldalazott, és lenézett. Keskeny gerendákat látott odalent,
bizonyára valamiféle tetőszerkezet, vagyis kellett lennie alattuk még
egy emeletnek. Vajon onnan jön ez a pokoli lárma? Borzongás futott
végig a tarkóján és a nyakán, azután egy szorítást érzett a karján, és
hogy visszarántják. Még mielőtt megfordulhatott volna, látta, hogy
valami óriás alkotmány közeledik feléje eszelős gyorsasággal, ezüstösen
fénylő pokolfajzat. Az óriásféreg, mint a nyíl, suhant el közvetlenül
az orra előtt. Felordított, hátratántorodott, és Piotrba kapaszkodott,
aki még mindig a karját fogta.
– Mit csinálsz? Hülye! Meguntad az életet?
Wolfgang szíve hevesen vert páni félelmében. A lábát mozdítani sem
bírta, így képtelen volt elmenekülni a szörnyeteg elől, csak meredten
nézte, ahogy megállt, elcsöndesedett, és szusszant egyet. Wolfgang
érezte csuklójában a vadul lüktető eret. Most látta, hogy nem féreg,
hanem hosszú doboz ablakokkal és ajtókkal, amelyeken át be lehe-
tett látni a belsejébe. Emberek ültek és álltak benne szenvtelenül,
mint akiket semmiféle veszély nem fenyeget. Piotr újra megragadta
Wolfgangot, és húzni kezdte a szörnyeteg felé, ahonnan épp az imént
rángatta el. – Gyere már, mindjárt indul!
– Nem, jaj, nem, ha hét életed lenne, sem tudnál rávenni, hogy oda
én bemenjek! – Wolfgang kitámasztotta a jobb lábát, és olyan hatá-
rozottsággal szegült szembe Piotr akaratával, hogy a hegedűs, noha
lényegesen magasabb és erősebb volt nála, tehetetlen volt.
82
2015-05-12 15:12:25
– Ajtók záródnak – hangzott fel egy testetlen hang, mintha valami

óriáskürt tölcséréből szólna. Egyre erősödő zúgás közepette a féreg
ismét megmozdult, egyre gyorsult, végül megint csak, mint a nyíl,
olyan gyorsan tűnt el a katakomba túloldalán, egy másik alagútban.
Piotr, immár inkább lagymatagon, mint dühösen, lerázta magáról
Wolfgang kezét, és megigazította hátán a hegedűtok szíját. – Ember,
mit műveltél! Éhes vagyok, és így most nem lesz időm enni! Tizen-
három perc, mikor jön következő. De akkor rögtön beszállsz!
– Úgy, hát van ilyenből több is? – Wolfgang mozdulatlanul bámult
a szörnyeteg után, szíve még mindig üstdobot játszott. Szóval Piotr azt
várja tőle, hogy hagyja elnyeletni magát egy ilyen szörnyeteggel. – És
hova visz bennünket?
– A Múzeumnegyedbe kell ma mennünk.
– És… és már gyakran voltál…?
– Negyedik vagy ötödik alkalom ma, azt hiszem. Kedves a vendég-
lős és vannak jó vendégek. Kaptam egyszer negyven euró borravalót.
Wolfgang igyekezett a lehető legszenvtelenebbül bólintani, miköz-
ben a gondolatait próbálta rendezni. Nyilvánvaló, hogy az iszonyatos
féreg semmiféle aggodalmat nem ébresztett Piotrban. Következéskép-
pen ez sem lehet más, mint egy manapság megszokott jármű, éppolyan,
mint a tojoták, amelyek nyilván ezerszám furikáznak szerte Bécs ut-
cáin; azoktól is hogy félt tegnap reggel, azután megtapasztalta, hogy
rendkívül komfortosak. Sokkal kényelmesebb utazni bennük, mint
a korábban ismert kocsikban, nem beszélve a régi utakról, amelyektől
estére olyan lett a feneke, mint a csirkefogóé, aki huszonötöt kapott.
A morajlás ismét erősödött, egyre hangosabb lett, csikorgás vegyült
belé, Wolfgang lélegzete is szaporább lett. Akaratlanul is hátralépett.
83
2015-05-12 15:12:25
– Talán klausztrofóbiád van? – Piotr részvéttel nézett rá, de azért

ingerülten sóhajtott is.
Wolfgang vállat vont: akármi légyen is az, valószínűleg nem ren-
delkezik vele, hisz végül is nincs egyebe, amit magáénak mondhatna,
mint a rajta lévő ruha, meg a zene a fejében.
– Oké, egyszerűen becsukod a szemed, én megfogom a karo-
dat. – Megfogta Wolfgangot, és a jármű felé irányította, amely kevésbé
emlékeztetett kocsira, sokkal inkább alacsony, de igen hosszú házra,
amelynek ajtajain ki-be áramlott az embertömeg.
– Csak pár megálló. – Piotr megnyugtatóan paskolgatta Wolfgang
karját, miközben beléptek a járműbe. Hátáról levette a hangszert, és
a falnak támasztotta, közvetlenül az ajtó mellett, amely most halk,
fingásra emlékeztető hang kíséretében magától becsukódott.
Borzongással elegy csodálat fogta el Wolfgangot, miközben a lassan
összesimuló ajtószárnyakat nézte. Valóban senkit nem látott, aki
összecsukhatta volna! A féreg egyetlen lökéssel mozgásba lendült,
Wolfgang megtántorodott, egyik lábával a levegőben kalimpált, elve-
szítette az egyensúlyát, és úgy érezte magát, mint a tekegolyó, ha
eldobják és tehetetlenül gurul a bábuk felé. Kapaszkodó után hado-
nászott, végre elkapta az egyiket azok közül a rudak közül, amelyek
az ülések között meredeztek, és hozzásimult. Hú, micsoda tempó!
Wolfgang vigyorogva nézett körül, nevetett, és a rudat a hóna alá
szorítva tapsolni kezdett. Máris várakozó embereket látott odakint
az ablakon túl, és megint erősen meg kellett kapaszkodnia, mert
a láthatatlan erő ezúttal a másik irányba lökte volna. Azután a féreg
megállt, az ajtók szusszanva kinyíltak. Rájött, miért vannak szíjak
szerelve a mennyezetre. Megpróbálta elkapni az egyiket, erősen kellett
nyújtózkodnia, hogy elérje.
84
2015-05-12 15:12:25
Piotr állt meg mellette, halványan mosolygott, áttetszett rajta az

aggodalom. Úgy kérte Wolfgangot, hogy üljön le, mint egy orvos, aki
ágynyugalomra inti a súlyos beteget. Wolfgang oldalról méregette
a hegedűst, most már tudta, hogy ez a pokoli féreg Piotr mindennapos
közlekedési eszköze. A féreg újra elindult, és hamarosan feketeség vette
körül őket. A bent ülők egyike sem zavartatta magát amiatt, hogy föld
alatti járatokban suhannak, mint a nyíl, miközben az alagút tetejére
házak és utcák súlya nehezedik. Megint fények villantak odakünn,
Wolfgang ácsorgó embereket látott, beszállás, kiszállás – kellemes,
borzongással vegyes bizsergést érzett. Ha jól meggondoljuk, pompás
szórakozás! Szerette volna tudni, miféle láthatatlan erő húzza vagy
tolja a vehikulumot, nyitja az ajtókat, mozgatja a lépcsőket, s mindezt
úgy, hogy senkinek nem kell tennie szinte egy lépést sem.
– Ez itt… magától fut? – tette fel óvatosan a kérdést Piotrnak.
– Hogy érted?
– Ez a jármű. – Kezével megpaskolta az ülést maga mellett.
Piotr elgondolkodva csücsörített, látszott rajta, hogy komolyan
elgondolkodik. – Biztos van benne vezető. De már van olyan is, amiben
nincs, valahol, talán Japánban, vagy ilyesmi.
Wolfgang igyekezett értelmes arcot vágni. – Hová lehet ezzel
utazni?
Piotr az ablak fölé szerelt táblára mutatott, rajta mindenféle színű
vonalak hálója egy láthatatlan középpont körül. – Majdnem egész
városba. – Hallgatott, Wolfgangra nézett, és bólogatott. – Te is vidékről
jöttél. – Nem várt választ. – Én is két évvel ezelőtt voltam itt először.
Egészen egyedül. Én se értettem semmit. – Az ifjúságára visszarévedő
nagyapa mosolyával mondta. – Minden olyan nagy. Azt szerettem volna,
ha valaki megmutatja az egész várost. – Megint bólogatott, miközben
85
2015-05-12 15:12:25
Wolfgangot, kezét a vállára téve, a kijárat felé irányította. – Csinálunk

körutat. Holnap. Együtt. Te meg én.
Csakhogy másnap Wolfgang arra ébredt, hogy a havazást ónos
eső váltotta fel: már a levegőben piszkosbarnának látszottak a csep-
pek, lehullva pedig vigasztalan tremolót doboltak Piotr bádog
ablakpárkányán.
– Piotr energikusan rázta a fejét. – Ma csak Billáig megyek, przy-
jaciel.
– Kár! – Wolfgang kibámult az ablakon. Vágyott rá, hogy fölfedez-
zen utcákat és tereket, régit és újat, hogy meglássa, mi maradt meg
az ő Bécséből, és mi az, amit már elvitt az ördög. De ha Piotr egy
hölgynél akar látogatást tenni, a legzordabb időjárás sem lehet ok,
hogy ő visszatartsa ettől.
– Jobb, ha jössz velem, mindjárt tudod, hogy kell, ha egyedül csinálod.
Wolfgang vigyorgott. – No, nézd csak a selymát! Köszönöm szépen,
de e téren elegendő tapasztalatra tettem szert. – Elgondolkodott. Lehet,
hogy Piotrnak igaza van. Azok az asszonyszemélyek, akikkel az elmúlt
két napban találkozott az utcán és a vendéglőkben, nemcsak egészen
másképpen néztek ki, mint ahogyan ő megszokta – vagy félmezte-
lenek voltak, vagy nem lehetett megkülönböztetni őket a férfiaktól
–, de a viselkedésük is olyan szokatlan volt, hogy talán nem lenne
haszontalan bizonyos instrukciókkal felvértezve elmélyíteni velük
az ismeretséget. – Habár… ha csinos…
– Kicsoda?
– Hogy is mondtad az imént a becses nevét? Billa?
– Igen, csinos a pénztárnő! – Piotr nevetett. – Na, gyere, veszünk
kenyeret, tejet, és kész.
86
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang csodálkozva sétált az embermagas polcok végtelen sorai

között, meg-megállt, lehajolt, ágaskodott, ámulattal nézte a bőséges
kínálatot. Bölcs ideának tartotta, hogy ebben a zord téli időben zárt
épületbe helyezték át a piacteret. Nemigen emlékezett rá, hogy valaha
elkísérte volna Constanzét bevásárlóútjaira, Constanze is többnyire
a lányt küldte. Mennyire másképp nézett ki minden: divat lett, hogy az
árut üvegesen átlátszó papírfélébe csomagolják, még a krumplinak és
a kenyérnek is ilyen csillogó, tapadós bőre volt. Wolfgangnak megjött
az étvágya; sonkát, kolbászt, perecet, süteményt és soha nem látott
gyümölcsöket pakolt a kocsiszerűen tolható, csillogó kosárba.
– Elég. Nem tudod megenni ezt a mindent.
– Ugyan, én… – Wolfgang megállt, elakadt a szava. Polcokkal teli
fal állta el az útját, alig magasabb nála. Színesre festett, arannyal
díszített dobozok csillogtak rajta. – Ez mi?
– Mozart-golyók. Nem ismered?
– Mo-zart-go-lyók?! Hah! – Wolfgang a combjára csapott, és
megpördült a tengelye körül. – Hát ez jó! Mozart-golyók. Mindjárt
főbe is lövöm magam velük. Mondd, meg lehet ezeket enni? – Egyik
dobozt vette le a másik után: az egyik kerek volt, a másik hosszúkás,
a harmadik négyzet alakú, de hegedűt formázó doboz is akadt. Piotr
sorra kivette a kezéből a dobozokat.
– Abbahagyod, ez túl drága dolog, veszel tábla csokoládét, olcsóbb.
– De Piotr, Mozartot nem tagadhatod meg tőlem, kedves barátom,
ezt nem hagyom ki, megeszem az utolsó morzsáig, hamm, Mozart,
bekaplak! Hahaha! – Addig kotorászott a nadrágja zsebében, amíg elő
nem került a barna bankó, amelyet előző este kapott a vendéglőstől.
Piotr békén hagyta. Fejét csóválva látott neki, hogy a bevásárolt árut
elhelyezze egy hosszú fekete asztalon, amely magától csúszott előre.
87
2015-05-12 15:12:25
Egy fiatal asszonyka, anélkül hogy odanézett volna, egyiket a másik

után vette kézbe, egy ideig a tenyerén latolgatta, és miközben valami
ismeretlen tárgy fülsértően, ritmustalanul sípolt, egyiket a másik után
le is tette. Ez lehetett az a hölgy, akiről Piotr beszélt.
– Csókolom a kezét, Billa kisasszony. Micsoda rémes idő, igaz?
Billa kisasszony fölnézett, biccentett, és mintha kissé kitágult volna
az orrlyuka. – Negyvenhat-tizenhét.
Wolfgang a kisasszony felé nyújtotta a bankót. – Mély hódolatom,
én bizonyosan nem tudtam volna ilyen sebesen kiszámolni. Legyen
szép napja, Billa kisasszony.
– Csak hülyéskedés jár a fejedben – korholta Piotr, amikor kiléptek
az esőáztatta utcára, de azért nevetett. Azután elkomolyodott. – De
hogy majdnem ötven eurót…!
– És Wolfgang úgy érezte, nagyon is jól ismeri ezt a szigorú
oldalpillantást.
– Hova akarsz menni először? – kérdezte másnap Piotr.

Wolfgangnak eszébe jutott, hogy a metróban, amikor a Karlsplatz
állomáshoz értek, többször is felfigyelt az Opera feliratú táblá-
ra. – Végre-valahára az Operához! – felelte vágyakozva. – Azután
mindenhová, ahol muzsikálnak!
– Te jó isten, az egész város tele van zenével.
– Én valami újat akarok hallani, olyat, ami à la mode. Mit adnak
mostanság az Operában?
Piotr vállat vont. – Amit mindig. Mozartot, Wagnert, Richard
Strausst…
– De hát ez minden, csak nem új. Bizonyára adnak olyan zenét is,
amit a jelenkor nagyságai szereznek!
88
2015-05-12 15:12:25
– Staatsoperben? – Piotr megint nevetett, és megint úgy nézett rá,

hogy Wolfgang jobbnak látta, ha elhallgat.
Azután két napon keresztül utazgattak keresztül-kasul a városon,
és Piotr készségesen megmutatott neki mindent, amit Wolfgang látni
kívánt.
– Turisták mind mennek Praterba, Hofburgba, te meg akarod látni
az autópályát.
– Kik azok a turisták? – Wolfgang kénytelen volt túlkiabálni a szelet
és a zajt. A híd korlátjának támaszkodva megpróbált célba köpni
az alattuk robajló tojotákra. A Hofburgnak minden falmélyedését
ismerte, ez viszont új volt, izgalmasabb.
Piotr tétován nevetett. – Furcsa vagy, przyjaciel.
– Barátom! Nem érzed úgy időnként, hogy üdítő dolog olyan dol-
gokról elmélkedni, amelyeket csak látszólag gondoltunk már végig?
Piotr elgondolkodva nézett a távolba. Wolfgangnak mentő ötlete
támadt. – Tudok egy vidám játékot, Piotr. Játsszuk azt, hogy egy
napon keresztül az elgondolható legostobább kérdéseket teszem föl
neked, amit fáradt elmém csak kiötölhet, a te feladatod pedig az
legyen, hogy kivétel nélkül, a legkomolyabban és a legbölcsebben
megválaszolod őket. Akár kezdhetnénk is. Viszonzásképpen ma este,
munkánk végeztével elmegyünk valahová vacsorázni, és én állom
a költségeket. A helyet te választod ki, egyetlen feltételem, hogy ott
is legyen muzsika. És ezúttal valami valóban új legyen!
Piotr a tenyerébe csapott, amit valóságos megváltásnak érzett,
és azonnal, minden gátlást levetkőzve nekilátott, hogy kikérdezze
a hegedűst mindenről, ami csak az eszébe jutott. Óvakodott elárul-
ni, hogy valóban fogalma sincs semmiről, inkább úgy tett, mint aki
próbára teszi a derék embert. És ha Piotr nem tudott is minden
89
2015-05-12 15:12:25
kérdésre válaszolni – a világ, úgy tűnt, telis-tele lett kérdésekkel –,

azt legalább megtudta, hogy a csodálatos jelenségek mögött többnyire
az erőnek egy újonnan fölfedezett formája rejlik; hogy a hírek és
az üzenetek már nem hetek vagy napok, hanem legföljebb percek
alatt érnek célba; és hogy az asszonyszemélyek önkényétől jobban
kell félnie, mint a királyokétól. Este az olasz étteremben, miközben
egy karácsonyi mulatság közönségének érzelemdús Puccini-áriák
kíséretét szolgáltatták, Wolfgangnak olyan érzése volt, mintha ezen
az egyetlen napon téglánként szétszedtek, majd újra felépítettek volna
egy házat, de úgy, hogy a házra rá sem lehet ismerni.
– Lásd, Piotr, ahogy megboldogult atyám szokta volt mondani,
nincsenek ostoba kérdések. – Elébe állt, és várakozó arccal föltette
a következő kérdést. – Mondd meg nekem, Piotr, legkedvesebb és
legjobb barátom, hogyan lehetséges, hogy az ember utazni tud az
időben?
– Időutazás? Hülyeség, az ember nem tud időben utazni.
– Dehogyisnem, Piotr, bizonyos, hogy tud, én tudom, hogy ez
lehetséges, és most magyarázd el, hogyan.
– De fárasztó vagy te, przyjaciel! – sóhajtott Piotr. – Nem tudom
pontosan, hogyan. Valahogyan Einsteinhez van köze, meg hogy
űrhajóval kell utazni a Föld körül nagyon gyorsan. De az egész
hülyeség. – A hegedűs hárító kézmozdulatot tett. – Olvastam orosz
asztronautáról, két évig volt űrállomáson, és csinált időutazást, de
fél másodpercig, vagy ilyesmi.
Hiába. Minden egyes válasz újabb kérdések sorát vetette föl. – Így
hát az Úristen az egyetlen, aki képes rá – mondotta Wolfgang, inkább
magának, mint Piotrnak –, hogy oda vigyen bennünket, ahol leginkább
hasznunkat látja.
90
2015-05-12 15:12:25
– Isten mindent tud, nem kell neki időgép.

– Időgép? – Wolfgang felkapta a fejét. – Az mi? Mi értelme van?
– Hülyeség, csak filmben van. Nem lehet csinálni.
– És miért nem?
– Á, én zenész vagyok, nem technikus.
– Hah, igazságod van! Muzsikus vagy! És fiatal még az este. Úgyhogy
áruld el nekem gyorsan, hogyan kerül a muzsika az ezüst korongra,
és hogyan jön le onnét.
Piotr elvigyorodott. – Nyertél, przyjaciel. Szomjas vagyok, és meg-
jött az ötletem, hogy hova megyünk.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
A Blue Notes boltíves helyisé-

ge egy középkori apátságnak is
becsületére vált volna. A falakat
RECORDARE
és az oszlopokat kék fénnyel vi-
lágították meg, ami kísértetiesen
hűvös fénybe borította a lokált.
Inter oves locum praesta, Wolfgang azonban könyökökön és
Et ab hoedis me sequestra, hátakon kívül csak kéken világító
Statuens in parte dextra csíkokat látott a fekete padlón, és
örült, hogy Piotr, utat vágva a tö-
megben, odavezeti őt a szintén
kék fényben úszó pulthoz. A leve-
gőt vágni lehetett a dohányfüsttől.
– Miért fizetnek az emberek
ilyen drága pénzt a belépő bilétá-
ért, ha utána füstben álldogálnak?
– Meg fogod hallani, szuper
zene.
Wolfgang próbált kihallani va-
lamit azokból a zenefoszlányok-
ból, amelyek a tömeg lármáján
át egyáltalán elhatoltak a füléig.
Szkeptikus pillantásokat vetett
maga köré, miközben sört ren-
delt magának.
Egyszer csak újabb fények gyúl-
tak, ezúttal sárga színűek, és ki-
csiny színpadot világítottak meg,

2015-05-12 15:12:25
amelyen három muzsikus helyezkedett el. Wolfgangnak lábujjhegy-

re kellett volna állnia, hogy többet is lásson a fejük búbjánál, erre
azonban sérült lábfeje miatt továbbra is képtelen volt. Hallgatta,
hogyan hangolják a hangszereiket. Valódi macskazenének ígérkezett:
a zongora olyan tompán és testetlenül szólt, mintha valaki lópokrócot
terített volna a húrokra, a bőgő húrjait önkényesen pengette a gazdája.
Tapsvihar támadt, Wolfgang értetlenkedve nézett körül. Ez nem
volt tapsra érdemes zene, csupán hangok véletlenszerű, esztelen
egymásutánja, mindenfajta rendszer nélkül. Keresztbe fonta karját
a mellén.
Ekkor azonban váratlanul valami nemes, klarinéthez hasonló hang
borult az eddigi hangok kavalkádja fölé; könnyű és vibráló, erős és
mégis hajlékony hangon valami merész témát intonált. Wolfgang
a lélegzetét is visszatartotta. Ez minden eddig ismerttől különbözött,
és mentes mindattól, ami eddig őt is gúzsba kötötte! Gyermeki öröm
áradt szét benne, amikor rájött, hogyan működik ez a zene. Sarokkal
fölállt a magas bárszék lábtartójára, hogy lássa a varázsklarinétot,
amely ezeket a szemérmetlenül érzéki, csaknem obszcén hangokat
produkálja. Kéjes, leheletre emlékeztető és puha volt ez a hang, átjárta
az egész testét. Tágra nyílt szemmel bámult a csillogó hangszerre, amely
úgy nézett ki, mintha a görbekürtöt keresztezték volna a Stephansdom
egyik kelyhével. Arany basszusklarinét!
– Miféle instrumentum ez? – tudakolta izgatottan Piotrtól.
– Szaxofon! – Piotr diadalmasan kopogtatta meg a miniatűr órát,
amelyet a csuklóján hordott. – Elmúlt éjfél, nem kérdezel több
hülyeséget!
Wolfgang nevetve tette le a pultra a poharát, és közelebb nyomako-
dott a színpadhoz. Szax-o-fon. Alaposan megnézte magának a zenészt,
94
2015-05-12 15:12:25
és azt, hogy mik a főbb tulajdonságai ennek a csillogó hangszerszámnak.

A muzsikus egy másik, rövidebb, magasabb hangú változatot is tartott
magánál, s igény szerint váltogatta a kettőt. Wolfgangot csiklandozni
kezdte a nyugtalanság, ujjaival dobolni kezdett, és már tudta, hogy
a következő napokat mivel fogja tölteni: a legcsodálatosabb zenét
fogja komponálni e fantasztikus játékszer számára.
És akkor meglátta őt. A szaxofon hangjának tökéletes megteste-
sülését. A színpad előtt fölállított magas, kerek asztalok egyikénél
ült, a mellette ülő asszonyszeméllyel diskurált, és hozzáértően fújta
a füstkarikákat a levegőbe. Wolfgang lenyűgözve bámulta. Dús sötét
haját feltűzve hordta, hátát semmi más nem fedte, csak a két lazán
lelógó szalag, amely a nyakán összekötve tartotta rajta a ruhát. Jól
kivehető volt hátgerincének árka, Wolfgang már érezni vélte ujjhegyein,
ahogy végigsimít rajta.
Arca nem volt kimondottan szép, ám a mód, ahogyan fejét hátra-
vetve nevetett, elvette Wolfgang eszét. Amikor csábos mozdulattal
újabb fehér szivarkát dugott sötéten csillogó ajkai közé, Wolfgang
nem tehetett mást, egyszerűen odalépett hozzá.
– Megengedi? – Gáláns meghajlással elvette tőle a gyufát, megpró-
bálta felidézni, hogyan kell bánni vele, de az izgalomtól kicsúszott
a kezéből a doboz. Tüstént leguggolt, kotorászni kezdett a sötétben,
a széklábak között. Vöröslő fejjel, gyufa nélkül merült föl ismét. – Oda-
van! Volt, nincs! Kincs, ami nincs! – Máris föltalálta magát, a gyer-
tyáért nyúlt, amely kicsiny üvegtartóban lobogott az asztalkán, és
a szépség orra alá tartotta.
– Hagyd csak, kicsi. – Anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna
Wolfgangra, cigarettáját társnője tűzcsiholó szerszámánál gyújtotta
meg. Mintha Wolfgang ott sem lenne.
95
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang fogcsikorgatva visszavonulót fújt, még egy utolsó pil-

lantást vetett a fejedelmi tarkóra, visszakapaszkodott Piotr mellé
a pulthoz, és újabb sört kért.
– Rá se ránts – szólt a pincér, egy kísérteties fehéren villogó szemű
mór –, vele már mások is próbálkoztak, nem olyanok, mint te. Újabban
a szaxofonossal van együtt, azzal szemben esélyed sincs.
Wolfgang nagyot nyelt. Szóval a szaxofonistával! Dühösen nyúj-
togatta a nyakát, hogy ismét szemügyre vehesse azt a szőke ficsúrt,
aki révedt tekintettel, hanyagul a kékes fényben úszó zongorára
támaszkodva a legistenibb hangokat csalta elő hangszeréből.
– Miért nem játszunk itt? – kérdezte izgatottan Piotrtól.
– Itt? – Piotr fölvonta a szemöldökét. – Jaj, Wolfgang! Klasszikus
hegedűs vagyok, nem dzsessz-zenész.
– Ugyan, ez csak repertoár kérdése. – Wolfgang bosszúsan fordult
vissza a pulthoz, és püfölni kezdett egy láthatatlan billentyűzetet
a pulton.
Piotr karácsony előtt néhány nappal buszozott haza Lengyelországba.

A hegedűs, miközben kis fekete táskába csomagolta a holmiját, inst-
rukciókkal árasztotta el Wolfgangot. – Kottákat elviszed a kiadóhoz!
Különben éhen halsz! Nehogy megint elfelejtsd lekapcsolni a hősu-
gárzót a fürdőszobában! – Lehalkította a hangját, tekintete mérgesen
csillogott. – És vécét használod!
– Igenis, Piotr papa. – Piotr nem tudta kiheverni, hogy Wolfgang
kipisált az ablakon. A szemközt lakó asszonyság, aki nem lelt meg-
hallgatásra, azonnal beköpte Wolfgangot a házfelügyelőnél, s azóta
Piotr szörnyen aggódott a lakhatása miatt. – Továbbá vigyázni fogok,
nem nyitom ki az ajtót és nem engedek be idegen embereket… Illetve
96
2015-05-12 15:12:25
dehogyisnem! Nagyon is beengedem, a legnagyobb örömmel, ha

hölgy az illető.
– Marha! Hová mész a szentestén?
Wolfgang vállat vont. – Erősen kétlem, hogy kötelességem volna
a misét látogatni, mivelhogy…
– Na de családod csak van… valahol.
– Mind meghaltak. – Wolfgang elvigyorodott. – Így hát a jelek szerint
Teremtőmön kívül senkinek nem tartozom semmivel, vagyis nyu-
godtan dolgozhatom egész karácsonykor a műveimen. Legföljebb, ha
Piotr papa ragaszkodik hozzá, hogy elmenjek a misére, akkor elfutok,
elugrom, elszaladok, ha meg is szakadok belé…
– Muszáj menni, Wolfgang! Legalább karácsonykor, przyjaciel.
Különben egészen egyedül vagy, és úgy nem tudod ünnepelni a mi
urunk Jézus Krisztus ünnepét.
– Ah, én nyomorult! – Wolfgang színpadiasan kitárta a karját. – Ha
így van, akkor nem kevesebb mint egy, kettő, három, négy, öt, hat,
hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizenégy, ah,
tizenöt karácsonyi ünnepségen vettem részt az elmúlt – minő vélet-
len – egy, kettő, három, négy, öt, hat, de mit szaporítsam a szót, tizenöt
napon! Hogyan is lehetne nehéz a szívem éppen szenteste a Jingle
Bells és a White Christmas nélkül? – Térdre vetette magát Piotr előtt,
és összekulcsolt kezét fölemelte. – Ments meg, Piotr, mentsd meg
a lelkemet, ünnepelj velem még egyszer, legeslegutoljára. Nyirettyűd
nélkül, annál több borral és sörrel. Csináljunk egy Blue Christmast!
Legkedvesebb, legjobb barátom, Pseacsil, ezzel te tartozol nekem!
– Aha, szóval Blue Christmas! – dörmögte Piotr, és lábával szelí-
den oldalba bökte Wolfgangot. – Tudom, hogy nem sör miatt akarsz
odamenni. Ha nő van a dologban, az ész megáll.
97
2015-05-12 15:12:25
– És a te eszed? – kérdezte Wolfgang, miközben a csikorgóan hideg

éjszakában bandukoltak.
– Az enyém működik. Házas vagyok hat éve.
– Piotr! És nekem erről egy szóval sem szóltál! Hová dugtad az
asszonykát?
– Otthon van, Mrągowóban.
– Mi okból nincs itt, hű hitvese oldalán? Amikor még élt az én
asszonykám, az én legkedvesebb madaram, én bizony mindennap
magam mellett akartam tudni.
Piotr együttérzőleg lehalkította a hangját. – Volt feleséged? És
ő is… meghalt?
Wolfgang hevesen bólogatott. – De meg ám!
– Miben halt meg? – Piotr lesütötte a szemét, és még halkabb lett.
Végelgyengülésben, gondolta Wolfgang, miközben Enno vastag
kesztyűjével hadonászott. – Ez hosszú, szomorú, vigasztalan, ször-
nyű, iszonyatos történet, inkább te mesélj a te asszonykádról. Miért
engedett el ilyen hosszú időre?
– Ő küldött ide. – Piotr belerúgott egy üres péksüteményes zacskóba,
a zacskó a cipője orrára tapadt, és Piotr megállt, hogy másik lábával
rátaposva megszabaduljon tőle. – Jobban szeretek otthon. De itt töb-
bet keresek három hónap alatt, mint Lengyelországban egész éven.
Azzal határozottan benyitott a Blue Notes ajtaján. Wolfgang követte
a pincehelyiségbe. A zongora, amely valóban mélykék színű volt, aludt
a félhomályban, néhány asztal volt csak foglalt, Wolfgang azonban
sehol sem találta, akit keresett. A levegőt azoknak a hangoknak
a transzszerű hullámzása töltötte meg, amelyekről Piotr elmagyarázta,
hogy nem hangszerekkel, hanem egy géppel alkották meg őket, kis
vibráló dobozokkal, hasonlóakkal ahhoz a mechanikumhoz, amellyel
98
2015-05-12 15:12:25
Piotr is rendelkezett. Piotr mesélt neki valamit a rezgésekről meg az

elektromosságról, arról a bizonyos erőről, amely minden bizonnyal
a mágnesességgel volt rokon, és amely mozgásban tartotta a metrót,
nappali fénnyel árasztotta el az éjszakai utcát, és amelynek megértésére
Wolfgang teljességgel képtelen volt.
– A te kedvesed bizonyára az, akinek portréja szobád falán függ,
igaz-e? Az a szőke?
– Igen. – Piotr sóhajtva bólintott, és a pultnak támaszkodott. – A leg-
szebb nő egész Mrągowóban.
Wolfgang felidézte magában a kettős portrét, Piotr örömtelen arcát,
és oldalról lopva a hegedűst mustrálta. Ebben a pillanatban kinyílt az
ajtó, és Wolfgang a sötét sörény után bámult, amely valószerűtlenül
ragyogott a kék fényben. – Ez pedig minden bizonnyal a legszebb nő
egész Bécsben. – Aztán meglátta a szőke szaxofonost is, aki hanyagul
átölelte a nő válllát.
Úgy látszik, Piotr is alaposan megnézte magának, mert melanko-
likus pillantást vetett Wolfgangra. – Úgy jár, mint Sába királynője. Te
pedig egy szegény ördög vagy!
– Meglehet, szegény ördög vagyok az ő szemében. Vannak azonban
olyan képességeim, amelyeket vagyok bátor az én, minden királyénál
gazdagabb birodalmamnak nevezni. Van tehát jó oldala is annak,
hogy elkergették a királyokat. – És Wolfgang emelt fővel elindult
egyenesen a zongora irányába.
Finoman leütött pár akkordot, készen arra, hogy kezét elkapja
a billentyűktől. Ám félelmei alaptalannak bizonyultak, a zongora
nem volt sem elhangolódva, sem elromolva, így hát rendesen elhe-
lyezkedett, és egy dallamot kezdett szőni a mesterséges hangok köré,
amelyek, ha nem is voltak híján minden kellemnek, mégis annak
99
2015-05-12 15:12:25
a szónoknak a fáradhatatlanul ismétlődő hangjára emlékeztettek,

akire már régóta senki sem figyel. Wolfgang végigjártatta a tekinte-
tét a sarkokban megbújó, egymáshoz simuló párokon, a hihetetlen
mennyiségű palackkal fölszerelt pulton, az üresen álló asztalokon, s
végül megállt a fekete, csillogó hajzuhatagon.
A késő éjszaka bágyadt álmossága, nyugalma és súlytalansága ülte
meg a lokált. De még valami mást is érezni lehetett: néhány órányi-
ra sűrűsödött vágy volt ez, a várakozás esszenciája, azé az emberé,
aki kész a bódulatra és a bukásra egyaránt – s Wolfgang most ezt az
esszenciát formálta makacsul föl-alá lépegető témává, E-dúrban;
a témát a legrafináltabb modulációkkal mintegy leterítette, majd
újult erővel föltámasztotta. Látta Piotrt, aki feléje fordult a magas
széken és feszülten hallgatta. Látta a sötét bőrű Ganümédészt, ahogy
egyik kezében törlőruhával, másikban pohárral, mozdulatlanul állt;
és látta őt, aki úgyszintén feléje fordult, még mindig a nyakigláb
szaxofonista karjában. Wolfgang üdvözletként pimasz variációt rög-
tönzött a témára. Ám a szépség nem mozdult lovagja karjai közül,
akkor sem, amikor a mechanikum, amelynek hangjai a basszust
szolgáltatták Wolfgang játékához, elhallgatott. Két-három taktusnyi
ideig hallgatott csak a zenélő szerkezet; fájdalmasan erős dobütések
szakították széjjel a csöndet.
Wolfgang fölállt, erre már nem akart játszani. Egy utolsó pillantást
küldött szíve hölgye felé, és bár észrevette a mórt, aki a zongorára
mutatva, készségesen lekapcsolta a mechanikumot, csak a fejét rázta,
leült Piotr mellé, és a sörét kereste. A búvóhelyek felől taps hangzott
fel, Wolfgang kecsesen meghajtotta a fejét minden irányban.
A mór friss sört csapolt Wolfgangnak. – Kegyetlenül jó volt, tesó.
Gondolom, profi vagy.
100
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang nem volt biztos benne, mi volna a helyes válasz, így

inkább hallgatott, ajkát a friss habba merítette.
– Szóval visszavonom, amit az esélyről mondtam a múltkor – foly-
tatta a mór, fejével a szaxofonos felé intve –, már ami a zenét illeti,
most egészen más az ábra.
Piotr is bátorítólag emelte a poharát. – Legjobb zongorista vagy,
akit ismerek, przyjaciel! Egészségedre, és boldog karácsonyt!
Az üres lakás sötét gondolatokat ébresztett Woflgangban, így in-

kább napokig csak lófrált a városban, a Stephansdom körül kerin-
gett, élvezte a bevásárlóutcák forgatagát, a sürgés-forgást, amely oly
furcsán otthonos volt neki. Sokáig sétált a téli parkokban, kerülgette
az embereket, akik veszedelmes közelségben suhantak el mellette
kétkerekű járműveiken, számtalan példányt látott azokból a tologat-
ható gyermekágyakból, amelyekben az asszonyszemélyek szállítot-
ták ivadékaikat, tanácstalanul álldogált a széles utak szegélykövein,
hogy azután mégse merjen átmenni a túloldalra. Megállapította, hogy
a kerék, az csak kerék, még ha gyorsabban forog is, mint valaha, úgy
tűnik tehát, hogy nélküle nem tud meglenni a világ. A lovakat viszont
hiányolta. Szíve minduntalan visszahúzta a dómhoz, a fiákerlovak
horkantásához, gőzölgő testük illatához. Ilyenkor, ha becsukta a sze-
mét, már-már otthon érezte magát.
Déltájban, ha a fejében zsibongó muzsika már papírra kívánkozott,
letelepedett egy lehetőleg forgalmas kávéházban, és előhúzta kotta-
füzetét. Csakhogy, mivel szokásává vált ebédjét is ezeken a helyeken
elkölteni, pénztartalékai úgy olvadtak, mint vaj az augusztusi napon.
Az egyik vendéglő tulajdonosa, ahol Piotrral együtt felléptek volt, föl-
ajánlotta, hogy egyedül is alkalmazza őt. Ám a felajánlott gázsi olyan
101
2015-05-12 15:12:25
alacsony volt, az odavezető út pedig oly hosszú és veszedelmes, hogy

Wolfgang oda sem ment. Feszítő vágyat érzett viszont a komponálásra,
szabályosan szétfeszítette a zene, és a fáradságos lejegyzés minden
idejét fölemésztette.
Kéjes szaxofonszólókkal tarkított zongoraverseny majdnem befeje-
zett partitúrája hevert Piotr dohányzóasztalán, meg két hegedűszonáta
Piotr számára, pár dalocska – voltaképpen nem több, mint jegyzetek
egy témához, amit valamelyik áruházban hallott –, s ezenfelül vázlatok,
ötletek bőséges tárháza, ami jó lesz majd a későbbi művekhez. És
végre, végre újra rászánta magát a Requiemre, amely még mindig
Damoklész kardjaként lebegett feje fölött, pedig napról napra nagyobb
lelki nyugalommal hessentette el magától a kötelezettség gondolatát.
Mert akármennyit törte is a fejét, hogyan került ebbe a távoli jövőbe,
amely nem neki való volt: nem talált semmit, amiből megbízható
választ nyerhetett volna. Semmit sem tudhatott teljes bizonyosság-
gal, és semmi sem volt kizárható. Mi történik, ha valóban befejezi
azt a gyászmisét úgy, hogy a földieknek és az égnek is megfeleljen?
Ha erőt venne magán, és minden erejét megfeszítve kottába öntené
a Lacrimosát úgy, ahogyan az tisztán és élesen a lelkébe hatolt? Akkor
megint eljön érte Mihály arkangyal? Akkor mégis mindennek vége
lenne, életét befejezettnek, küldetését teljesítettnek tekintheti? És
végül, amire már gondolni sem bírt: ha mindez így van, a vég pillanata
is az ő kezében van?
Magabiztosan vetette papírra az Agnus Dei következő ütemét, és
megtiltott magának minden szentségtörő gondolatot. Elég ebből! Be
kell fejezni ezt a művet, és nem azért, mert az ég sürgeti, hanem mert
a földnek tartozik vele – de mindenekelőtt saját becsületének. Nem
nyughatik, amíg a csüggesztő kontármunkát, amit ez az ostoba fajankó,
102
2015-05-12 15:12:25
aki nem érdemli meg a nevét, igazi nemes zenével föl nem váltja.
– Komponálsz mint gép, és aztán hagyod a sarokban! Egész lakás
tele van! – E szavakkal rótta meg Wolfgangot Piotr, mielőtt elutazott,
és egy kis sárga papírlapra felírta neki egy zeneműkiadó címét.
Wolfgang a rendetlen papírhalmot szortírozta. Elismerte, hogy
a hegedűsnek igaza van. Még aznap délután útra kelt, hóna alatt
egy kottákkal tömött dossziéval, a Singlinger kiadóba. Ott közölték
vele, hogy hagyja ott a kottákat, adja meg az adatait, és februárban
jelentkezzék újra.
Wolfgang ezután az utcákon lófrált, sokáig álldogált az üzletek
hatalmas üvegablakai előtt, és az öltönyöket, zakókat, kabátokat viselő,
életnagyságú, vaksi babákat nézegette. Eleinte idegenkedett a fura
divattól: a hosszú nadrágoktól és az egyenes szabású kabátoktól; de
lassan megbarátkozott velük, már egészen megkedvelte őket, mi több,
egy-egy különösen szép darab sokáig megmaradt az emlékezetében.
Még mindig Piotr zakóját és Enno levetett nadrágjait hordta. Ebben
az öltözékben sehol nem arat sikert, így volt ez már az ő idejében is,
és e téren bizonyosan nem változott semmi az elmúlt két évszázadban.
Bemerészkedett hát, megállt az asztalok és az állványok között,
ahol a közszemlére kitett ruhák sorakoztak, megtapogatta a kelméket,
alaposan megvizsgálta a gombokat és csatokat, végül kiválasztott egy
fehér inget csillogó aranygombokkal, és maga elé tartotta.
– Arra van a férfiosztály. – Barátságos szemüveges hölgy mutatott
a háta mögé.
Wolfgang bólintott, megszégyenülten pillantott a kezében tar-
tott blúzra, amíg a hölgy el nem vette tőle, majd pár tétova lépést
tett arrafelé, amerre irányították. Beleütközött valakibe, megijedt,
megfordult és bocsánatkérést motyogott, s ekkor vette csak észre,
103
2015-05-12 15:12:25
hogy egy felöltöztetett baba. Karját dörzsölve fölnézett rá. Majdnem

meztelen volt, nem viselt egyebet, mint leheletvékony világoszöld
tüllt a mellén és az ágyékán; a kelmét ugyanolyan színű szalagok és
pántok tartották rajta. A lélegzete is elállt, rábámult, pillantása tovább
vándorolt a következő babára, amely ugyanilyet hordott, csak feketé-
ben. Gyorsan elkapta a fejét. Ha csak belegondol, hogy egy ilyesmit
levegyen egy nőről… Csakugyan ilyen lenne az alsónemű? Kíváncsian
tanulmányozta a parányi ruhadarabokat, amelyek a babák lábánál,
egy alacsony emelvényen voltak fölhalmozva, habozva körülnézett, de
nem mert hozzájuk érni. Újra meg újra fölnézett a babára, amelynek
kicsi, feszes melle átütött a hímzett tüllön. Fiatal nő lépett mellé, és
válogatni kezdett a zöld és a fekete rongyocskák között. Néhányat
kivett közülük, alaposan megnézegette őket, egyiket a hasa elé tartotta,
majd továbbment.
– Segíthetek?
Wolfgang sarkon fordult, meglátta ugyanazt a hölgyet, aki a blúzt
az imént elvette tőle, és megdörzsölte a szemét. Az a benyomása
támadt, hogy átlát a ruháján, egészen a bőréig, és fölfedezi rajta az
izgató világoszöld bagatellt. F-dúr, az az átkozott, frivol F-dúr! Fejét
rázta, és elrohant.
F-dúr! Világoszöld kottafejek koboldok módjára féktelen körtáncot
jártak egy meztelen bőrön vad tizenhatod-futamokban, incselkedtek,
szökdécseltek. Dúdolni kezdte a dallamot, jobbjával ütötte hozzá
a taktust, és csak akkor nyugodott meg, amikor a férfiosztályra érve,
akaraterejét megfeszítve erkölcsös andantévá szelídítette a tomboló
zenét.
Tétován futtatta végig ujjait a fal mellett sorban fölakasztott kabá-
tokon: szürkék, feketék – és mélabúsan gondolt a csodás darabokra,
104
2015-05-12 15:12:25
melyeket egykor birtokolt. Volt köztük egy gyönyörűséges zöld bársony

például, amelyet nagyon szívesen hordott, meg egy királykék brokát,
szélein bájos paszománnyal. De a legszebb a vörös volt, igaz, egy
vagyonba került. Végül egészen hátul, a falnál talált szebb darabokat is:
krémszínűeket, zöldeket, pirosakat. Alighogy kezébe vette az egyiket,
megállt mellette egy férfi.
– Kiváló választás, uram, könnyen kezelhető kevert textil, nagyon
kellemes viselet. Rövid fazonban is tartjuk. – Fürge kézzel kiemelte
a kabátot, rásegítette Wolfgangra, és a tükör elé tolta.
Ez már mégiscsak más volt, mint Enno ócska mellénye! Wolfgang
forgolódott, megnézte magát minden irányból. Milyen csodálatos
szín, az érett gránátalma színe. Így kell kinéznie egy tiszteletre méltó
férfinak.
– Nem hagyhatja ki ezt a lehetőséget, uram, negyven százalék
engedményt adunk az eredeti árból. – Az eladó megfogta a kabát ujjára
erősített címkét. – Az egész öltöny most csak kilencvenöt-negyven.
Wolfgang örvendezve pillantott a férfira, aztán a tükörképére,
mosolygott. Éppen egy százeurós bankó volt nála. Néhány perccel
később saját öltönye volt, és hosszú idő óta először érezte igazán
embernek magát.
Helyzetéhez méltón utolsó pénzén krémszínű tojotát bérelt, és
hazahajtatott a mesterséges fényben úszó városon át.
Először oda se mert nézni. Úgy nézett le rá egy ház faláról, mint
valami jelenés, ránevetett, nedvességtől csillogó testén buborékos
hab folyt végig: a vállán, meztelen keblén, derekán és formás fenekén.
Olyan sima és feszes volt, hogy Wolfgang bizsergést érzett az ágyé-
kában. Óvatosságból maga elé emelte a szatyrot, amiben az öltöny
105
2015-05-12 15:12:25
volt. A kocsis mindeközben álmos képpel ült a párnázott bakon, és

épp egy szembejövő kollégát üdvözölt. Miután kiszállt, Wolfgang
nem tudott ellenállni a kísértésnek, visszagyalogolt a meztelen nő
képéhez, hogy még egyszer, alaposabban megszemlélje, persze csak
a túloldalról és a szeme sarkából. A mellette elhaladó férfiak még
csak körül se néztek. Fejét csóválva indult haza. Micsoda elvetemült
időkbe csöppent: sem egy női láb, sem egy födetlen váll nem okoz
felháborodást – de még egy tökéletesen meztelen nő képe sem! Lopva
vetett még egy utolsó pillantást a csillogó combra, szemét lesütötte,
és elsietett.
Volt azért fontosabb is, mint a nedves combok, legyenek akármilyen

meztelenek is. Sétáinak egyikén Wolfgang fölfedezte ugyanis, hogy
az Opera kiplakátolt műsorán vastag fekete betűkkel ez áll: Varázs-
fuvola. Azóta már csak az előadás dátuma lebegett a szeme előtt,
kihagyta Puccinit, Wagnert, Verdit, de még a kávéházi uzsonnákat
is, hogy az utolsó három kék bankóját megspórolja erre az alkalomra.
Nemegyszer fölmerült benne a gondolat, hogy talán kötelessége volna
bejelentkeznie az Operánál és fölajánlani szolgálatait, hiszen úgy,
ahogyan ő, senki nem tudta volna ellátni a karmesterséget. Ha Piotr
most mellette lenne, bizonyára összeszedte volna a bátorságát. Így
azonban nem marad más hátra, mint türelmetlenül várakozni, majd
végül, a várva várt estén a kassza előtt sorra kerülvén a pénztáros orra
elé tenni a bankókat. – Minden jegy elkelt, sajnálom – hangzott a válasz,
és ha nem irányítják az állóhelyeket árusító kassza felé, Wolfgang
nem is tudta volna, mit csináljon kétségbeesésében.
Izgatott negyedekben vert a pulzusa, amikor végül elindult fölfelé
az Opera márványlépcsőin, majd odatolakodott a kőkorláthoz. Az
106
2015-05-12 15:12:25
állóhelyeket az ülőhelyektől elválasztó rézrúd nyomta a hasát, de

ő semmi mást nem fogott fel, csak Pamina földöntúli tisztaságú hangját,
aki a kopár színpadon megkötözve vonaglott. Micsoda hang!
„A halál nem riaszt meg engem…”
Az ő Paminája, az ő zenéje, az ő Varázsfuvolája! Több százszor, nem
is, ezerszer, tízezerszer játszhatták már, holott alig múlt pár hónapja,
hogy az utolsó lap aljára odaírta a nevét. A színpadon viszont nem
látott sem fát, sem bokrot, sem festett eget. Két csupasz fal jelezte
Sarastro birodalmát, színes fények a hangulatváltozásait. Wolfgan-
gon végigfutott a borzongás. Amit az elmúlt napokban inkább csak
homályosan sejtett, most megfoghatóvá, valóságossá vált: a színpad,
amely előtt állt, a felismerhetetlenségig megváltozott, a recitativók
ugyanazon a gyors, pattogó nyelven hangzottak fel, amelynek tempóját
követni is alig tudta, és amelynek nyers hangzásához képtelen volt
hozzászokni. Ha nincs a zene, elveszettnek, idegennek érezné magát,
nem tudna mibe kapaszkodni. De a zenéje, a zenéje megmaradt!
Egyetlen hangot sem változtattak rajta, ellenben tökéletesre csiszolták.
Eljött az ő ideje, a világ megérett a muzsikájára. És igen, írni fog egy
új operát, olyat, ami világok, korszakok között ver majd hidat. Végre
saját bőrén érezheti a sikert, életében átélheti diadalmenetét.
A rákövetkező napokban újra meg újra megnézte a Varázsfuvolát,
legföljebb az intonáció árnyalatnyi változásait érzékelte, minden
egyes alkalommal ugyanazzal a szinte mozdíthatatlan tökéletességgel
szólalt meg az egész, ő maga sem tudta volna megmondani, miben
különbözött egyik előadás a másiktól. A zenekar mögött minden jel
szerint végtelen hosszú próbaidőszak állt. Napokig próbálhattak, sőt,
talán hetekig! Csodálatos világ! Ha az énekeseknek és a muzsiku-
soknak ilyen hosszú időt rendelnek el a gyakorlásra, ő is bízvást jobb
107
2015-05-12 15:12:25
körülmények között élhetne. A kiérlelt mű hasonlíthatatlanul jobb

csillagzat alatt áll, mint amit sebtében kell komponálni.
Amint utoljára lehullt a függöny és a tömeg magával sodorta Wolf-

gangot a lépcsőn át az utcára, ő mindegyik alkalommal a kék lokál
felé indult, reménykedve, mint egy színvak éjjeli pillangó. Ott ült
gránátvörös öltönyében, újabb és újabb kompozíciók tervét forgatta
a fejében, az operáján tűnődött, utolsó fillérjeiből sört ivott, és újra
meg újra felidézte magában az Éj kék királynőjének csupasz nyakát.
Arra, ahogy a nő egyszer, egyetlenegyszer rápillantott. Azon az estén,
amikor a kék zongoránál üdvözlést rögtönzött neki. Tudta, hogy meg
kell szereznie őt, kerül, amibe kerül. Még ha pillanatnyilag nem is
tud mást kínálni neki, csak a zenét.
Semmit nem vetett meg inkább, mint az effajta kérincsélést, mégis,

egy rosszkedvű estén, amikor a lokál benépesült ugyan, a színpad
azonban üresen állt, erőt vett magán, odalépett a kék fényben úszó
pulthoz, a mórhoz fordult, elmondta neki, mi járatban van, és kérte
őt, hogy hívja oda a bár tulajdonosát.
A főnök úgy nézett ki, mint egy óriáscsecsemő. Be kellett húznia
a nyakát, ahogy belépett az ajtón.
Nincs üres asztal, dörmögte az előjegyzési mappára bökdösve,
anélkül hogy Wolfgangra nézett volna.
– Uram, legmélyebb tiszteletem… – Wolfgang a pult lábtartójára
állva nyújtózkodott, kezét füle mögé téve. – Ez itt, aki ma játszik,
ez egy kontár. Annyit ért a zenéhez, mint tyúk az ábécéhez. Hallga
csak! Hallga! Ugye, mennyit hibázik? Mi? Nem hallja? Semmit nem
hallott? Különös…
108
2015-05-12 15:12:25
A főnök dacos képet vágott. – Nem vagyok hülye.

– Hát persze, hogy nem, monsieur, erről a leghalványabb kétség
legparányibb morzsája sincs bennem. De hadd biztosítsam afelől, hogy
én viszont nagyon is. – Wolfgang elvigyorodott, meghajolt. – Mármint
hogy nagyon is tudnék játszani, vendéglős uram, nagyon is tudnék.
– Állati viccesnek tartod magad, mi? Ez itt nem a kabaré. És zenészre
sincs szükségem. Majdnem minden este van élőzene, beugró is akad
bőven. Hét közben nem éri meg több zenés este amiatt a pár vendég
miatt.
– No hiszen, ha nincs zene, az a pár is el fog inalni. – Átható pil-
lantással nézett a fekete magas nyakú pulóveres, nagydarab férfi
szemébe. – Háromszor fellépek magánál, méghozzá kosztért és sörért.
Ha nem származik haszna belőle, örökre távozom, maga pedig ismét
szolgálatba állíthatja ezt itt – Wolfgang a zongorára mutatott. – Meg-
felel-e ez az ajánlat a gusztusának, uram?
A tulajdonos gyanakodva vonta össze a szemöldökét, és bökdösni
kezdte Wolfgang mellét. – Pont terád vártunk! Van neked fogalmad
róla, hányan jönnek ide a magadfajtából, hogy teledumálják a fejemet?
Még mielőtt Wolfgang válaszolhatott volna, a mór odafordult fel-
jebbvalójához, és halkan beszélni kezdett hozzá. Közben a vendéglős
le nem vette a szemét Wolfgangról, mintha most venné csak észre, és
valami különlegeset látna rajta. Vállat vont. – Felőlem. – Fejével a kék
zongora felé intett. – Azt mondja, van benned spiritusz. Na, virítsál.
És Wolfgang játszani kezdett. Ami éppen az eszébe jutott: régit, újat,
régit és újat együtt; gondolatait egyre merészebb variációkba öntötte,
elfeledkezett az időről – s eközben sorra megteltek a helyek a színpad
körül. Érezte, hogy fölélénkül a lokál. Csak amikor megszomjazott,
és a tapsvihar közepette felállt, hogy odamenjen a pulthoz, akkor
109
2015-05-12 15:12:25
vette észre, hogy már senki nem ül a Blue Notes eldugott boxaiban,
mindenki a kék zongorát veszi körül, közöttük a tulajdonos, előtte
nyitott könyv lapjai derengtek a kék fényben.
Wolfgang nagy keservesen fölmászott az egyik bárszékre, úgy érezte
magát, mint a kisgyerek, aki a konyhaszékre próbál fölkapaszkodni,
és a mórhoz fordult. – Most már láthatja a vendéglős uram is, hogy
ha vendéget akar, jó klavírosra van szüksége. – Állával a tulajdonos
felé bökött. – Én már megtettem a magamét, most ő van soron, hogy
spendírozzon egy sert a szomjas torkomnak!
A mór nevetve bólogatott. – Megfőzted az öreget. Szerintem jó
vagy nála több körre is. – Wolfgang elé tolt egy poharat, és közben
a kezét nyújtotta. – Czerny.
Wolfgang örömmel ragadta meg a kezét. – Mo…stermann. Wolfgang
Mustermann.
– Figyelj, Wolfgang, ott szemben, az ott az Adrian, ő nálunk afféle
házi zenész, érted. – Czerny odaintette a fiatalembert.
Wolfgang emlékezett rá, nemrég látta, ahogy ujjaival csipkedte
a bőgő húrjait, mintha gitározna.
– Fix napjai vannak, és mindig más zenészt hív. Szerintem beszél-
gessél vele.
Adrian odajött, biccentett Czernynek, és tenyerével Wolfgang
tenyerébe csapott. – Rohadt jó voltál, tesó! Adrian vagyok. Úgy hallom,
szeretnél itt gyakrabban is játszani.
Wolfgang megkockáztatott egy bólintást, és határozott mozdulattal
megfogta a bőgős kezét, mégis olyan érzése volt, mintha rossz met-
róra szállt volna. Muzsikus egy éjszakai lokálban – bizonyos, hogy ez
a küldetése? Nem inkább a Staatsoper zenekari árkában kéne állnia
a karmesteri pulpituson, és ott kezet rázni a kollégákkal?
110
2015-05-12 15:12:25
De jól van, mindennek megvan a maga értelme, mert ugyanúgy,

ahogyan a város katakombáiban tévelyegve nem vetődött volna el
izgalmas helyekre az elmúlt hetekben, úgy itt is biztosan van keres-
nivalója. És ahol muzsikálnak, már nem lehet rossz hely.
– De nem a dzsesszből jöttél, ugye?
– Én, ööö… – Wolfgang tanácstalanul nézett Adrianra. Már megint
csupa ismeretlen szó, mintha idegen nyelven beszélnének. – Salzburgól
jöttem. – Bizonytalanul biccentett hozzá.
Adrian is bólintott. – Aha, szóval klasszikus zenét tanultál, gon-
doltam a technikádból.
– A bécsiek talán nem rendelkeznek már effajta technikával?
Adrian elnevette magát. – Vicces vagy! – Cinkos pillantást vetett
Wolfgangra. – De most komolyan, azok a dzsesszisták, akik itt szok-
tak zongorázni, olyan sokra nem mennek a bal kezükkel, mi? Másrészt
én még nem játszottam olyan komolyzenésszel, akivel ki is tudtunk
volna jönni. Ha nincs előttük kotta, azt sem tudják, hogy mit játssza-
nak. – Fürkészően nézett Wolfgang szemébe. – Amúgy mit csinálsz?
– Ó, hát én, ööö, nos igen, hát reggel fölkelek, iszom egy kávét,
hogy legyen mit elintéznem a házikóban, mert úgy könnyebben
megy a komponálás is, azután zsemlyét eszem, aztán rögtön még
egy zsemlyét, aztán…
– Oké, tesó, ennyire részletesen nem akarom tudni. De figyelj.
Pénteken játszunk itt legközelebb. Dob, basszer, meg egy trombitás.
Szóval, ha nincs neked aznapra semmi… Jól tudnánk téged használni.
– Együtt muzsikálnánk? – Wolfgang meghajolt. – A legnagyobb
örömmel, valódi élvezet lesz. Bizonyosan itt leszek, ezen a helyen.
Mikorra érkezzem?
– Tizenkilenc óra tökéletes lenne. Tessék, ez a számom, ha valami
közbejönne.
111
2015-05-12 15:12:25
– Tizenkilenc óra? – Wolfgang a homlokát ráncolta, miközben

elvette a felé nyújtott papírt. – Az én órám azonban csak tizenkettőt
tud mutatni…
– Hát ez jó! – Adrian nevetve csapkodta Wolfgang vállát. – Ezzel
én is így vagyok. Na jó, szevasz, akkor pénteken találkozunk.
Wolfgang üdvözlésre emelte a kezét, aztán tűnődve vette magához
a söröspoharat, ivott, letörölte ajkáról a habot. Halványan emlékezett,
annak idején micsoda kavarodás volt a franciáknál. Számos találkozót
mulasztottak el, a papa és ő, mert ott másképpen használták az órát,
és nehéz volt hozzászokni. Nyilván ebben az új világban is így van. Úgy
érezte magát, mint aki tojástáncot jár; érezte, hogy időnként rosszul
lép, és ezzel groteszk hatást kelt, és folyton attól félt, hogy a következő
lépésnél beszakad a vékony réteg, ő pedig alázuhan a mélybe. Bárcsak
visszatérne Piotr, hogy épségben biztos helyre vezesse őt.
Majdnem dél lett, mire végre fölkelt és átnyirkosodott cipőjében

útra kelt a kávéház felé. Borzongva sietett az utcákon, tekintetét
szórakozottan siklatta végig az üzletek kirakatain. Hirtelen meg-
állt. Az egyik kirakatban hatalmas, karácsonyi lámpasorral díszített
violinkulcs állt. Wolfgang az üveghez nyomta az orrát: hegedűket,
brácsákat, csellókat látott, s karácsonyi angyalokként harangok, dobok
és trombiták függtek fölöttük.
Liebermann & fia, hivalodott az aranybetűs felirat a magas, keret
nélküli üvegajtó fölött. Wolfgang habozás nélkül belépett. Az óriá-
si galambszürke szőnyeg hiába simult a talpa alá, alig tompította
a padlódeszkák recsegését. Fa és régi papír szaga érződött. Wolfgang
gyöngéden végigsimított az egyik zongora tükörfényes politúrján,
leütött néhány akkordot. Fantasztikus hangszín, erőteljes, tiszta, telten
112
2015-05-12 15:12:25
zengő és mégis puha. Isteni hangszer! Mégiscsak létezik a paradi-

csom, gondolta, miközben leereszkedett a párnázott padra, és ujjait
végigfuttatta a billentyűkön. Az elégedettség hulláma futott végig
rajta, kezét is átjárta, és ujjain keresztül betöltötte a helyiséget.
– Tetszik önnek a Bösendorfer?
Még hogy tetszik! Micsoda kifejezés! Fantasztikus, mennyei, cso-
dálatos! Válaszul vad staccatókat játszott, aztán vigyorogva nézett föl
a langaléta eladóra. J. Liebermann jun., ez állt a hajtókájára tűzött
aranyozott táblácskán. – Nincs valami rendesebb?
J. Liebermann jun. sértetten húzta ki magát, és felszólította Wolf-
gangot, hogy kövesse az eladótérbe. – Mutathatok önnek egy nagyon
szép Steinwayt, de természetesen az ára is olyan…
– Mennyi?
– Negyvenezer – felelte az eladó, és Wolfgang sáros cipőjére
pillantott.
– Ujjuj, majdnem tizennégyezer-kétszázkilencven pár virsli! Abból
sokszor jól lehet lakni.
– A Bösendorfer csak huszonnyolc – vágott vissza az eladó. Wolfgang
belelátott az orrlyukába.
– Akkor az annyi, mint pont tízezer! – Wolfgang majd’ kicsattant
a jókedvtől.
– Szó sem lehet róla, kérem, fix áraink vannak.
– Úgy értem, virsli. Pont tízezer pár virsli. – Wolfgang gyengéden
végighúzta az ujját a kottatartón. – Mindazonáltal túl drága.
– Mennyit szánna rá? – Az eladó úgy beszélt, mintha újságot olvasna
közben.
– Momentán nincs egyéb szándékom, mint hogy játsszak rajta egy
kicsit. Azonfelül, Istenemre mondom, uram, biztosíthatom, hogy itt…
113
2015-05-12 15:12:25
a nyű essék beléje… nincs itt semmi! – Wolfgang egyetlen mozdulattal

kifordította mindkét nadrágzsebét. Összegyűrt papír hullott ki belőle
és egy metrójegy, egy fehér és egy zöld agyonnyomorgatott gumi-
maci társaságában. Wolfgang összeszedte mindet szép akkurátusan,
meglapogatta a zsebét, majd leült a zsámolyra, és eljátszott néhány
futamot. Valóban kitűnő hangszer, tiszta és briliáns hangzással, de
az előzőt a maga puha, izgatóan nőies hangjával közelebb érezte
magához.
– Sajnálom, uram, de ezeket a nagy értékű hangszereket kizárólag
törzsvevőink számára tartjuk fenn.
– Jó napot, Liebermann úr! – csendült fel egy affektált női hang
a bejárat felől, huncut mosolyt csalva Wolfgang arcára.
– Jézusom – sziszegte J. Liebermann jun. Lehalkította a hang-
ját. – Kérném, hogy…
Wolfgang fölállt, és egy lakáj apró hajlongásával kihátrált a Steinway
mögül. A bundás hölgy előtt még egyszer meghajolt, és kéjesen sóhajtva
leült a Bösendorferhez. Az átható női hangok mindig pompás zenei
ötletekre sarkallták. Máris benne volt egy túláradó capriccio kellős
közepében, és a női hang ellenszólamául Liebermannét utánozta
az alsó regiszterekben. Éppen egy roppantul mókás ötlete támadt,
hogyan ugorjon cisz-mollból Asz-dúrba, amikor nyugtalan hangok
ütötték meg a fülét.
– …nem állástalan zongoristák gyakorlóhelye! Holnap hárman is
jönnek ebből a fajtából, én meg hangolhatok feszt!
– Ebből a fajtából? Nem találsz még egyet. Nem is zavar senkit,
épp ellenkezőleg, én például örülök neki.
– Akkor hívd meg magadhoz, az efféléknek itt semmi keresnivaló-
juk. – J. Liebermann jun. határozott léptekkel elhagyta az üzletet, s
114
2015-05-12 15:12:25
elhaladtában gyűlölködő pillantást vetett a Bösendorferre. Wolfgang

csodálkozva nézett utána.
Valaki halkan köhécselt mellette. – Nem úgy értette. Az egyetlen,
aki tényleg zavarja, én vagyok. – Botjára támaszkodva idősebb úr
lépett mosolyogva Wolfganghoz, és a kezét nyújtotta. – Liebermann.
Az idősebb. Kérem, ne zavartassa magát.
Akár a botja, akár az arcbőre, amelynek felszíne mint a jófajta,
nemes állatbőr – Liebermannról egy rég letűnt kedves emlék jutott
Wolfgang eszébe. Egy szonáta… Mikor is komponálta? Rámosolygott
Liebermannra, és elmerült annak a régi andanténak a variációiban.
– Bravó – szólalt meg Liebermann halkan, de határozottan, amikor
Wolfgang befejezte. – Fantasztikus volt. Én is imádom Mozartot.
– Hát fölismerte? – Wolfgang úgy érezte, mintha valaki tüzet gyújtott
volna a közvetlen közelében.
– Persze. – Liebermann elgondolkozva járta körbe a zongorát,
szabad kezét le nem véve a tetejéről. – Jót tesz neki, ha használják.
Min játszik jelenleg?
– Ó, ablakpárkányon, asztal peremén, ami éppen adódik.
Az öreg elmosolyodott, de amikor látta, hogy Wolfgang komolyan
beszél, döbbenten meredt rá. – Komolyan? Azt akarja mondani, hogy
nincsen saját hangszere?
Wolfgang szó nélkül megrázta a fejét.
– Nem a zenéből él? Ezen csodálkoznék.
– Ó, dehogyisnem, abból élek, nekem olyan a zene, mint másnak
a víz és a levegő! Csordultig tele vagyok zenével, az ereimben is zene
folyik! – Wolfgang szívverést utánzó ritmust kezdett játszani a zongo-
rán, C-dúrban. – Csak a gyomrom nincs tele… – Egy f-moll moduláció
után fölállt és meghajolt. – Wolfgang Mustermann, komponista.
115
2015-05-12 15:12:25
– Kom-po-nis-ta… – Liebermann nyögve leült egy zongoraszékre,

és kinyújtóztatta fájós lábát. – Játsszon még egy kicsit, Mustermann
úr, játsszon Mozartot, annál nincs szebb. – Kicsivel később felállt, ami
láthatóan komoly erőfeszítésbe került, és eltűnt egy ajtó mögött. És bár
sokáig távol maradt, Wolfgang érezte, hogy lélekben és gondolatban
ott maradt vele, tudta, hogy csakis őt hallgatja, és az sem kerüli el
a figyelmét, hogy Wolfgang időnként tréfás kadenciákkal tér el a két
évszázados leírt darabtól.
– Momentán sajnos ez minden, amit tehetek önért. – Liebermann
egy papírlapot nyújtott át Wolfgangnak. Keményebb volt az új időkben
szokásosnál, és nem is annyira fehér. Két név szerepelt rajta, a nevek
alatt egy-egy hosszú számjegy. – Itt taníthatna. Hivatkozzon rám.
Wolfgang egyik ujját benedvesítette és végighúzta a kék feliraton.
Jól látta: finom, rendezett írás, de tintával. Hálásan mosolygott, illedel-
mesen meghajolt, a kártyát pedig becsúsztatta a zsebébe, a gumimacik
mellé.
***
– Utánpótlás! – Jost a csípőjével lökte be a lakásajtót, a sörösrekeszt
egyenesen Enno szobájába cipelte. – Tessék. Mi lenne veletek nél-
külem? Ráadásul hűtött. – Ahogy körülnézett, látta, hogy új arcok
vannak, például egy szemüveges, aki úgy pislog, mint egy vakond.
– Ez itt Gernot, Tom haverja.
– Heló. – Jost ledobta Enno cuccait az egyik fotelről, és belezu-
hant. – Tomnak vagy a kollégája?
116
2015-05-12 15:12:25
– Nem, én zenész vagyok. Most még a főiskolára járok, a jövő sze-

meszterben diplomázom.
– Zenész. Ilyesmi? – Jost a sörösüveggel a kezében hegedülést
imitált a levegőben.
– Nem, én zongorázom, de zeneszerzés–karmester szakos vagyok.
– Zenész… – Jostból kitört a nevetés, finom permetben köpte ki
a sört. – Enno! Hallod ezt? Kommponissta!
Enno, aki egy szőkeség mellett ült az ágyon, odanézett. – Az ilyen-
nek nem való koktél a kezébe.
Gernot megszégyenülten húzta be a nyakát.
– Csak vicceltem. – Enno előrehajolt, és Gernot-nak nyújtott egy
üveg kinyitott sört. Hideg pára vonta be az üveget. – Volt itt nemrég
egy ilyen állítólagos kommponissta. Annyira belőtte magát, hogy
komolyan aggódtunk érte. Bedugtuk az ágyba. Másnap aztán dél-
utánig mást se csinált, csak kottát írt. Ilyen stósz kottát. Fogalmam
sincs, honnan pottyant ide.
– Honnan, hát a diliházból, miért, mit gondolsz? – vágott a szavába
Jost. – Összevissza dumált minden hülyeséget, a végén meg közölte,
hogy ő Mozart. Nem volt semmi.
– Viszont ő az első a Mozartok között, aki legalább kottát tud
írni! – A vakond félénken elmosolyodott. – Stílusa legalább van!
– Ugyan, mit lehet tudni, mit firkált a papírra!
– Na, majd a szemüveges barátunk megmondja. – Enno Gernot-ra
bökött az állával, és keresgélni kezdett a könyvespocon.
– Te tényleg eltetted? – Jost a homlokára csapott. – Beszarok rajtad,
haver!
Enno levette a papírköteget a polcról, s közben rátaposott a kis
fekete bogárra, amely a polc lábai között próbált elmenekülni. Gernot
117
2015-05-12 15:12:25
kezébe adta a köteget. – Tessék, ezt írta a te Mozart kollégád. Megné-

zem, meleg-e már a csili. – Megfogta a szőkeség kezét, és mindketten
eltűntek.
Gernot az ölében tartott teleírt lapokra nézett. Ujját végighúzta
a sorokon, és tényleg: ceruzával vonalazott kotta, a vonalak eleje haj-
szálvékony, a vége vastagabb. Magát a kottát golyóstollal írták, néhány
nyolcad és tizenhatod kissé elmaszatolódott. Gernot mosolygott az
eredetihez megszólalásig hasonló aláíráson. Az állólámpa melletti
fotelba ülve elmélyedt a kottaolvasásban, elmerült a zenében, már
nem is hallott semmit maga körül, csak ezt a szinte barokkos stílusú,
mégis szemtelenül merész és virtuóz zenét, és érezte, ahogy torkon
ragadja valami. Nem, nem irigység, inkább rezignáció. Érezte: az
ilyen, szerencsére ritkán megszülető művek vezetnek majd oda egy
napon, hogy ő szépen visszamegy Karintiába apja vendégházába bort és
pálinkát mérni, és szombat esténként hallgatni, hogyan szórakoztatja
a helyi macskazenekar a turistákat.
Egy kérdés riasztotta fel.
– Te nem kérsz?
Gernot felnézett. Megigazította a szemüvegét, összerendezgette
a kottalapokat, és elindult a többiek után a konyhába, ahol min-
denki levest kanalazott szedett-vedett tányérokból, bögrékből és
müzlistálakból. Enno állt mellette, a papírra bökött.
– Na, milyen a mi Mozart barátunk?
Gernot vállat vont. – Milyen lenne. Semmilyen. Valószínűleg tényleg
bolond lehetett a fickó, mert eléggé értelmetlen, amit leírt.
– Aha. Tulajonképpen kár. – Enno megkóstolta a csilit. – Hmm, ez
viszont jó.
118
2015-05-12 15:12:25
Gernot kihúzott egy lapot a kötegből. – Tényleg nincs ki mind

a négy kereke, ezt nézd meg, Mozart aláírását is utánozta. – Közben
elvett egy nyitott borosüveget az asztalról, és pohár után nézett. – Ha
nincs ellene kifogásod, elvinném magammal. Hülyére fogják röhögni
magukat a csoporttársaim a szemináriumon.
– Semmi gond, vidd csak, ha úgyis trágya az egész.
Gernot óvatosan zakója belső zsebébe tette az összetekert papír-
köteget. Aztán végre talált tiszta poharat is.
***
Mire Wolfgang hazatalált, fájt a lába a sok gyaloglástól. Nem is
annyira a hosszú út, inkább az utcakő keménysége ártott meg neki:
a régi utcák agyagos talaja után ezen a furcsa fekete kövön minden
egyes lépést megérzett. Gyalogsétája során több metrómegállót is
érintett, de mindig arra gondolt, hogy majd a következőnél felszáll,
aztán amellett is elment, pedig Piotr előrelátóan bérletet vett neki,
és lelkére kötötte, hogy rendszeresen használja. Csak úgy éri meg,
tette hozzá magyarázólag. Ám Wolfgang félelme, hogy eltéved a föld
alatti folyosólabirintusban, és a végén a város túlsó végén bukkan
elő, erősebbnek bizonyult a fáradtságnál.
Sokáig nézte a kártyát, amelyet Liebermann adott a kezébe. Ért-
hetetlennek találta, hogy ha a hangszerkereskedő tanítványt ajánl, e
hosszú számsorok helyett miért nem inkább címet ad meg neki. Törte
a fejét, vajon mit jelentenek a számok, és másnap minden teketória
nélkül meg is kérdezte a pékségben kiszolgáló asszonyságot, le tudna-e
119
2015-05-12 15:12:25
vezetni egy hosszú számsorból egy lakcímet, ám az asszonyság csak

szigorúan nézett és valami adatvédelemről beszélt. Újabb hulláma az
ismeretlen szavak tengerének, amely időnként elborította Wolfgang fejét.
Ám amikor odaért a ház elé, ahol laktak, a homlokára csapott.
Hogy nem jött rá rögtön: Liebermann ugyanúgy rejtjelezte a címet,
ahogyan maga Wolfgang tette volt gyakran a kompozícióiban. Föl-
sietett a lépcsőn, és nekilátott, hogy az ábécé és egy várostérkép
segítségével feloldja a titkosírást. Akármit csinált azonban a számok-
kal – sorrendjüket fölcserélte, összeadta őket, szorozta, osztotta –,
semmi használható eredményre nem jutott. Lesöpörte a térképet az
asztalról, és tovább törte a fejét. Talán zenei rejtvény, Liebermann
így teszi próbára a jövevényeket? És valóban: a második számsorból
csodálatosan mélabús dallam jött ki, ha a számokat azonosította
az Esz-dúr skála egyes hangjaival. Kíváncsian vonta be a játékba
a számsorok előtt álló neveket úgy, ahogyan gyermekként oly gyakran
tette atyja társaságában: a betűkből számokat, a számokból betűket
csinált, és olyan sorrendbe rakta őket, hogy szólam és ellenszólam
alakuljon ki belőlük. Nagyszerű! Micsoda ravasz róka ez a Liebermann.
Wolfgang szorgosan dolgozott a feladványon, míg egy komplett zon-
goraszonáta közepében nem találta magát. Mire a harmadik tételhez
ért, beesteledett, és hunyorognia kellett, hogy lássa a kottát. Fölugrott,
hogy gyertyáért szaladjon, de megtorpant és leeresztette a karját,
mozdulatlanul állt az idegen szobában, az idegen időben, térdhaj-
latában érezve még a szék szélének nyomását. Végre magához tért,
odament az ajtóhoz, és megnyomta a mennyezeti lámpa kapcsolóját,
amitől a szoba azonnal nappali fényben fürdött.
Wolfgang mély sóhajjal ült vissza, és egy pillantást vetett az alsó
szólamra, amely a Liebermann-féle kontrapunktikus számsorozatnak
120
2015-05-12 15:12:25
köszönhetően különleges, szokatlan ízt kapott. Elégedetten nyújtóz-

tatta a lábát. Már tudta: a fél éjszakát azzal fogja tölteni, hogy újra
előveszi az első Liebermann-féle számsort, mert nem lenne csoda,
ha abban is hasonló kincs rejlene.
Másnap reggel azonnal elviharzott, és meg sem állt az aranybetűs
cégtáblával ékesített üvegajtóig. Liebermann paradicsomában senkit
sem talált, az irodából tompán szűrődött ki egy beszélgetés hangja.
Wolfgang leült a csodálatos Bösendorferhez, először a témát szólaltatta
meg halkan, azután hozzáfűzte az ellenszólamot. Ám az előző este leírt
szonáta helyett egy fúgát kezdett játszani. Öt szólamig építette föl, s
végül merészen a fúga fölé rakta a Liebermann-féle számsorok közül az
elsőt, mégpedig éppen akkor, amikor az idős úr odaért mellé a botjával.
– Mustermann úr! – Liebermann a fotelnek támasztotta a botját,
és tapsolni kezdett. – Ez nagyszerű!
– Ugye? – Wolfgang cinkos mosollyal nézett föl rá. – Jól összeil-
lünk mi ketten. – Kezét levette a billentyűzetről, felugrott, és a kezét
nyújtotta Liebermann-nak. – Most, hogy ízlése szerint megfejtettem
a rejtvényt, remélhetem, hogy a címeket is megkapom?
Liebermann értetlenkedve nézett rá. – Rejtvény? Címek? Maga
beszél rejtvényekben, kedvesem.
Wolfgang elővigyázatosan elmosolyodott, és megpróbálta fölfedezni
az öreg arcában is a cinkosságot, de hiába. Mennyi idős lehet? Hófehér
a haja, biztosan régen túl van a hetvenedik évén. Csoda-e, hogy elfelejt
valamit, ami előző nap az eszébe jutott? Wolfgang előhúzta nadrág-
zsebéből a kártyát a két számsorral, széthajtogatta, és ugyanazzal az
óvatos mosollyal Liebermann elé tartotta. – Bizonyára emlékezni fog
rá, kedves Liebermannom, Manóm, hehe, azokra a tanulókra, akiket
rám óhajtott bízni tegnap.
121
2015-05-12 15:12:25
Liebermann a kártya után kapott, ránézett, aztán Wolfgangra. – Ja

igen, és, nem hívta fel őket?
Felhívni. Wolfgang lázasan kutatott az emlékezetében, de semmi
nem jutott eszébe, ami ideillett volna. Felhívni, de honnan és hová?
Használta Piotr ezt a szót? Gondolatok, szavak, hangok torlódtak
egymásra az agyában, mint egy rendetlen fiókban. – Ööö… Nos… – Nem
mert Liebermannra nézni, inkább a billentyűzet fölé hajolt, mutatóujját
a fisz és a gisz közötti résbe dugta. – Felhívni, hát, szóval…
– Jajistenem, ti művészek. – Liebermann sóhajtozva és fejét csó-
válva fölállt. – Pedig nem is látszik annyira félénknek, Mustermann
úr. – Intett Wolfgangnak, hogy kövesse az irodába. Ott kezébe vett
egy parányi fekete tárgyat, és nyomogatni kezdte. Hangszer lehetett,
mert halk, sípoló hangokat adott ki magából, ám ezek a hangok inkább
valami gyerekjátékhoz illettek volna, rendes zenét biztosan nem lehe-
tett kicsiholni belőle. Végül Libermann a füléhez illesztette a játékot.
– Liebermann, üdvözlöm. Hogy van?
– Remekül – felelt csodálkozva Wolfgang, de az öreg nem nézett
rá, pillantása a kilincsen nyugodott.
– Lenne egy zongoratanár az ön részére. Aktuális még?
Wolfgang kihúzta magát. – Bizonyítani tudom, hogy technikai
tudásom a zongorajátékot illetően párját ritkítja. Bárkivel fel tudom
venni a vesenyt!
Liebermann mérgesen integetett szabad kezével. – A legjobb, ha
közvetlenül vele beszéli meg, éppen itt áll mellettem. Egy pillanat.
Wolfgang nem szívesen vette a kezébe a fekete játékot, gyanakod-
va csippentette hüvelyk- és mutatóujja közé. Az instrumentumon
ötször három kis gomb volt, rajtuk egy-egy szám. Felül zölden vilá-
gító négyszög, benne szögletes számok, legfölül pedig egy fölirat:
122
2015-05-12 15:12:25
Siemens. Wolfgang végigsimított a gombokon, óvatosan megnyomta

az ötöst, mire az instrumentum sípolt egyet. Megnyomta a négyest.
Ugyanazt a tompa esz hangot szólaltatta meg. Csalódottan adta vissza
Liebermann-nak.
Az öreg összevonta a szemöldökét, és suttogni kezdett. – Vonalban
van, és még nem evett meg senkit.
– Halló! – jött egy tompa, fémes hang a sípoló dobozkából. – Halló!!
– Halló – mondta erre Wolfgang is, és közelebb tette az instru-
mentumot a füléhez.
– Kivel beszélek? – A fémes hang türelmetlennek hatott.
Wolfgang levette a füléről a játékszert, csodálkozva nézte
meg. – Beszél – fordult Liebermann felé.
– Halló! Liebermann úr!
– Nem, én Mustermann vagyok. Egyik Muster, másik Lieber, de
mind a kettő Mann. Haha!
– Mi? Mustermann?
Nemcsak beszélő, de társalgó mechanikum! Wolfgang szorosan
a füléhez nyomta. Kezdte élvezni a dolgot. – Mustermann, úgy bizony.
Wolfgang Mustermann. Bécsi komponista. Hát te ki vagy?
Liebermann a homlokára csapott, elszörnyedve nézet Wolfgangra.
Wolfgang nagyot nyelt. Lehet, hogy udvariasan kell beszélgetni ezzel
a jószággal? – Alázatosan bocsánatát kérem, kedves… ööö… hölgyem.
– Auerbach. – A mechanikum hangja most már kimondottan
barátságtalan volt. – Nem vagyok biztos benne, hogy maga szóba
jöhet nálam. Adja nekem Liebermann urat!
Valamit biztosan rosszul csinált. Wolfgang visszaadta a játékot
Liebermann-nak, és megpróbált vigyorogni, miközben Liebermann
csitítólag beszélt a kilincshez, és végül följegyzett valamit egy cédulára.
123
2015-05-12 15:12:25
Valóban úgy beszélt hozzá, mint egy emberhez… Jesszus… Ez ismét

valami hallatlan dolog, Piotr mechanikumához hasonló találmány,
amely lehetővé tesz lehetetlen dolgokat. Valóban képes lenne rá ez
a kicsiny készülék, hogy egy távol lévő személy hangját idehozza?
Eszébe ötlött, pár nappal korábban mennyire elcsodálkozott egy fia-
tal nőn, aki egyedül állt az utcán és hevesen vitatkozott, miközben
kezét a fülén tartotta. Wolfgang együttérzőn megmosolyogta, azt
hitte, gyengeelméjű. Közben Liebermann letette a mechanikumot.
– Tényleg fura egy figura maga, Mustermann. Egy Auerbachhal nem
lehet ám így beszélni. Örüljön, hogy érti a tréfát. – Egy másik cédulát
nyomott Wolfgang kezébe. – Menjen oda, és viselkedjék rendesen.
Óránként biztosan kifizet húsz eurót.
Wolfgang engedelmesen elindult kifelé az irodából Liebermann
nyomában, de azért még visszanézett, oda is nyúlt a mechanikumért.
Mi is állt rajta? S-I-E-M-E-N-S. Ezt könnyű megjegyezni. Wolfgang
elégedetten mosolygott. Legközelebb nem árulja el magát.
Wolfgang már számolta a napokat Piotr várható érkezéséig. Úgy

nézett ki az ív papirosból maga készítette naptár, mint egy börtöncella
fala. Wolfgang gondosan új sorba írta minden egyes megkezdett nap
nevét, és mielőtt lefeküdt, följegyezte, mit komponált aznap. Piros
tintával jelezte azokat az estéket, amelyeket vállalásának megfelelően
a Blue Notes-ban töltött. A bár volt az egyetlen vékony szál, amely
összekötötte a külvilággal. Minden reggel óvatosan az ablakhoz osont
és megnézte, minden a helyén van-e ugyanúgy, ahogyan előző este,
és ugyanígy naponta többször megbizonyosodott afelől, hogy a piros
betűk a helyükön vannak-e, nem tűntek-e el egyik pillanatról a másikra.
Már minden lehetségesnek tűnt, és semmi sem tűnt biztosnak.
124
2015-05-12 15:12:25
Madame Auerbach zongoraleckéjét csütörtökre írta be, csak éppen

egy héttel későbbre, mint ahogyan megbeszélték. Tudta, hogy nem
lesz képes olyan hamar odamenni. Ha a hölgy meghallgatja a zongo-
rajátékát, biztosan megbocsátja neki ezt a kis pontatlanságot.
Annál nagyobb türelmetlenséggel várta a közös improvizációt
Adriannal és barátaival. Két napja ugyanis az utolsó pénze is elfo-
gyott, még egy száraz zsömlét sem tudott volna venni magának, nem
beszélve azokról a gusztusos süteményekről, amelyeknek alma volt
a tetején, és amelyekből bőségesen fogyasztott reggelire az elmúlt
napokban. Piotr jégszekrényében már csak azok a konzervdobozok
maradtak, amelyekkel a legnagyobb óvatossággal bánt, amióta az egyik
elvágta a hüvelykujját. Piotr azt mondta, a tésztát igazán gyerekjáték
megfőzni – ő mégse volt hajlandó még hozzáérni sem. Ki tudja, milyen
galibát okozna ez a tűzhely, amelynek a tüzét nem is lehet látni?
Inkább azt a forró vizet próbálta használni, ami a fali vezetékből
folyt éjjel-nappal. Azzal azonban legföljebb a Piotr-féle csodakávét
lehetett elkészíteni, a tészta ehetetlen lett tőle, amikor az éhségtől
már odáig vetemedett, hogy megkóstolja, összeragadt a gyomrában.
Vendéglőre vagy az Operára gondolni sem lehetett – Wolfgang
tehát otthon maradt, konzervlevest és olajos halat evett, és munkára
kényszerítette magát. Piotr kis étkezőasztalát odatolta az ablakhoz,
ahhoz, ahol egyszer könnyített magán, és amelyen ha kinézett, ódon,
hullámzó bádog háztetőkre látott. Ha csak futó pillantást vetett az
ablakra, azzal az illúzióval ajándékozta meg magát, hogy otthon van.
Néha késő esténként elfelejtette, hogy nem terülnek szét puha göndör
fürtök a mellette lévő párnán, és még a lefekvés ellen tiltakozó gyer-
mek durcás sírását is hallani vélte. Ilyenkor megijedt, és úgy vette föl
a harcot a magány mérge ellen, hogy bekapcsolta a mechanikumot.
125
2015-05-12 15:12:25
Így dolgozott, sokszor addig, amíg be nem köszöntött a mogorva téli

hajnal. Ha végre lekapcsolta a lámpát és eszébe jutott, hogy régebben
ilyentájt ébredt, összeszorult a torka. Régebben. Egy rántással összehúzta
a függönyt, hogy kizárja az utcai lámpák fényét. Új szokása abból ered-
hetett, hogy munkaasztalán változatlan fénnyel, egykedvűen világított
a lámpa, nem úgy, mint régebben az olajmécses, amelynek nyugtalan
fénye mintha eleven lénytől származna. Vagy ott volt a pimasz gyertya:
koboldszerűen táncoló, pislákoló fénye járt minden este a kottalapok
fölött, munka után hunyorognia kellett tőle, és utolsó lobbanásával
mintegy figyelmeztette rá, hogy ideje nyugovóra térnie.
Egy reggel, amikor éppen elaludt, végre a vágyott kulcszörgésre

riadt. – Micsoda öröm! Piotr, drága barátom, pseacsil! Hát megérkeztél
épen, egészségesen, hála istennek! Remélem, nem volt túlságosan
kimerítő az utazás.
A hegedűs fáradt sóhajjal ereszkedett le a fotelba. – Utaztunk húsz
órát, öt ember egy Golfban. Kell most kávé! – Föltápászkodott, vizet
töltött a forralóba, és a kávésdobozért nyúlt. Üres. Morgott valamit,
kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és kivette belőle az utolsó, már félig
üres babkonzervet. Lassan megfordult, és úgy nézett Wolfgangra, mint
egy egzotikus állatra.
– Ez minden, amit hagytál?
Wolfgangnak széles vigyorra húzódott a szája. – Bableves az élet
sója, hangos fingnak okozója!
– Kávé sincs már. Nem vettél újat!
– Ah, drága Piotr, legjobb barátom. Körülményeim úgy alakultak,
hogy kénytelen voltam a legszükségesebbel beérni, és türelmetlenül
várni visszaérkezésedre.
126
2015-05-12 15:12:25
– Micsoda?!
Wolfgangot, Piotr értetlen arcát látva, a megértés hulláma járta
át. Mi sem természetesebb, hiszen a jó muzsikus csak most érkezett
vissza a hazájából, hosszú napokon át csak anyanyelvén társalgott, és
a jelek szerint nincs megáldva azzal a tehetséggel, hogy egyik pillanatról
a másikra beletaláljon a nyelvbe. – Nézd, Piotr, a semmiből csak semmi
lesz, igaz? Új ruhát kellett vennem, és az egyéb szükséges kiadások…
Egy szó mint száz: nem volt elég.
– De volt több mint háromszáz euród gázsi. És fellépés az olasznál.
Mit csináltál?
– Ah, Piotr, nem te magad mondtad-e, hogy az a talján egy sem-
mirekellő, egy megbízhatatlan alak? Minek ereszkedjék le hozzá
a magamfajta tisztességes férfi? Az a kis aprópénz nem ér meg annyit.
– Jobb ma egy veréb, mint holnap egy… papagáj.
– Opponálok! Hamarosan egy egész kalitkát mondhatok magamé-
nak, benne megannyi énekesmadárral! Csirip-csirip, trallala, trallala…
Örvendeni fogsz, ha meghallod, milyen jó irányt vettek az ügyeim,
állást is találtam, és azonfölül…
– Állást?
– Úgy bizony, mégpedig éppen abban a lokálban, abban a kékben,
ahová te vezettél engem.
– A Blue Notes-ban, a dzsesszkocsmában? Jó ég, Wolfgang!
– Kiváló hely az, barátom, csak le kell ülni és szabadon, ahogyan
fantáziám diktálja, játszani a darabokat, nem is valódi munka tehát,
hanem színtiszta élvezet. És sör, amennyi belém fér. Azonkívül ott
örvendenek, ha játszani hallanak, és nagyra becsülnek engem. El kell
jönnöd velem egyszer oda, Piotr, kedves barátom, kitűnően fogsz
mulatni.
127
2015-05-12 15:12:25
– Mondtam, hogy nem vagyok dzsesszzenész.

Wolfgang felugrott, megkerülte az asztalt, és lapozgatni kezdett az
elmúlt napok kottatermésében. – Türelem, barátom, ott minden meg-
engedett, és én már meg is írtam a neked való kompozíciót. – Sugárzó
arccal nyújtotta át Piotrnak, amit a kék lokálban előadott improvizá-
ció utáni éjszakán írt. Néhány merész fantázia, alkalmazkodva Piotr
képességeihez, a technikai virtuozitás és az improvizációs készség
hiányához.
– Mennyit adnak ott gázsit?
– Ah, Piotr, kedves barátom, mit aggasszuk magunkat a nyűgös pénz
dolgával, ha kedvünket leljük a muzsikában? Menjünk, vásároljunk
kávét, és örvendjünk annak, hogy szerencsésen visszatértél.
Piotr a fejét csóválva adta vissza a kottát. Egy kisebb, vastagabb papír
csúszott ki a kottalapok közül, és leesett a földre. A Liebermann-féle
kártya! Wolfgang villámgyorsan lehajolt, és visszadugta a kártyát a kot-
ták közé. – Azonkívül, kedves barátom, néhány napja az a szerencse ért,
hogy megismerkedtem egy nagylelkű férfiúval. Hangszerkereskedő,
zeneértő és igaz barát, akinek mindjárt két tanítványt is köszönhe-
tek. – Wolfgang óvatosan méregette Piotrt a szeme sarkából. – És
arról is biztosított ez az úr, bizonyos Liebermann, hogy máskor is
közbenjár az érdekemben.
– Zongoraórát adsz? Hm. Kell találni másik munkát, Wolfgang,
különben lesz szégyen. Legjobb zongorista vagy, akit ismerek – Piotr
ezúttal rosszkedvűen ingatta a fejét –, de hát jól van, kezdetben, amíg
nem fogsz kanárimadarat.
Piotr ragaszkodott hozzá, hogy Wolfgang elkísérje a lenézett olasz
vendéglőshöz, és betegséggel indokolja a távolmaradását. Végigjárták
128
2015-05-12 15:12:25
az összes helyet, ahol Piotrnak korábban fellépései voltak, de így se

telt be Piotr előjegyzési naptára a következő hetekre. Ráadásul, Wolf-
gang őszinte sajnálatára, Piotr nem osztotta lelkesedését az újonnan
vásárolt öltöny iránt.
– Mondtam neked. Karácsony után sokkal nehezebb munkát találni.
Nem kell pénzt kiadni furcsa öltönyre, ha nincs fellépés.
– Csakhogy az ember nehezen jut hozzá a felkéréshez, ha nem tesz
szert szükséges öltözékre. Azonkívül alkalmi vétel volt!
Piotr az orrát fintorgatta. – Úgy kinézel vele, mint főpincér. Zenész
vagy, miért nem veszel fekete öltönyt? Vagy szürkét legalább.
– De hiszen minden emberfia szürkében és feketében jár – felelte
Wolfgang, végigsimítva a finom anyagon.
– Te sem vagy más, mint minden emberfia. Mész és kicseréled ezt
a szörnyű holmit!
Wolfgang azonban megmakacsolta magát, ragaszkodott a feltűnő
színű öltönyhöz, gondoskodva róla, s ezt Piotr is belátta utóbb, hogy
alacsony termete ellenére ne lehessen nem észrevenni, ha a jatt elosz-
tásáról volt szó. Azonban még így is gyakran előfordult, hogy csak
a legszükségesebbre jutott, és Piotr leplezetlen gyanakvással kezdte
figyelni Wolfgang kiadásait. Ráadásul a Blue Notes-ban kapott gázsi
soványabbnak bizonyult annál, amit Wolfgang remélt; igaz, minden
este ingyen bemehetett, Czerny jóindulatának köszönhetően pedig
a sör és a vacsora is ingyen volt, amit alaposan ki is használt, ha
éppen nem akadt más dolga. Jól érezte ott magát. A hangzavar és
a zenei sokféleség a komponálás melegágya volt, a zongora is egészen
tűrhetőnek bizonyult, így aztán nem ritkán előfordult, hogy záróra felé,
amikor már az utolsó éjjeli lepkék is szedelőzködni kezdtek, odaült
a hangszerhez és annyira megfeledkezett az időről, hogy rajta kívül
129
2015-05-12 15:12:25
már csak Czerny maradt a bárban. A szerecsen odaadó és őszinte

figyelmétől Wolfgang valósággal szárnyalt.
Piotrnak hála annyira hozzászokott a metrózáshoz, hogy fokozatosan

levetkőzte a pokoli férgekkel szembeni ellenérzéseit. Egy ízben, a Blue
Notes-ból hazafelé tartva annyira elmerült egy korábban hallott Schu-
bert-adagio felidézésében, hogy eltévesztette a megállót. Nem esett,
szokatlanul langyos volt a levegő, és az ég alja is piroslott még. Így hát
Wolfgang úgy döntött, visszagyalogol az előző megállóig.
Idegen volt a környék, és mivel nem volt nála térkép, a jószerencsében
bízva gyalogolt a félhomályos utcákon, emlékezetébe vésve az utcane-
veket, hogy ha legközelebb erre jár, el tudjon igazodni. Hirtelen megállt.
Furcsán ismerősnek érzett valamit ezen az idegen utcán. A fák között
szorosan álltak a tojoták, és ahogy fölnézett a kopár fakoronákra, az
utcalámpák fényében kísértetiesen kirajzolódó ágakra, bizonyossággá
vált benne a sejtelem: Ez egészen bizonyosan Enno utcája! Ugyanezek-
re a göcsörtös ágakra látott ki az ablakból, és a rikító piros táblára is
emlékezett. Vagyis nem lehet messze a kottája. Vajon a házat is meg-
találja? Kaputól kapuig lépkedett, míg rá nem talált a szürke, gyéren
díszített bérház bejáratára.
Várnia kellett, míg egy arra haladó tojota meg nem világította a csen-
gőt. Bátran megnyomta. Senki nem nyitott ajtót. Újra csengetett, majd
kilépett az utcára.
Másnap este megint odament, ezúttal óvatosságból Enno fehér
műanyag zacskójával, holott semmiféle ürügyre nem volt szükség.
A csöngetésre recsegő bádoghang válaszolt egy fémdobozkából,
ugyanolyanból, amilyen Piotr házának bejáratánál is volt.
– Alázatosan bebocsáttatásért folyamodom, mivel Enno úr számára
130
2015-05-12 15:12:25
szeretnék átadni valamit, és… – az ajtónyitó zümmögése szakította félbe.

Wolfgang abban a reményben indult el fölfelé a lépcsőn, hogy Jost nincs
otthon. A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, óvatosan lépkedett az
előszoba recsegő padlóján. Barnás félhomály fogadta, és mintha egészen
messziről jönne, lágy, csodálatos zene lebegett a levegőben, magányos
dallam, minden harmónián túl, szabadon.
Megtorpant, zavartan nézett körül. Annyira idegen volt neki minden,
hogy a lélegzete is elakadt. Ha valaki ebben a pillanatban azt kérdi
tőle, honnan jött és mit akar, adós maradt volna a válasszal. Minden
ismeretlen volt körülötte. Hová került? És hogyan került ide? Torkában
dobogott a szíve. Egyetlen dologra emlékezett csupán: hogy délben
megevett egy levest Piotr társaságában. És most? Mintha valaki fölemelte
volna, és letette volna egy olyan helyen, ahol minden, de a legapróbb
részlet is idegen és ismeretlen.
Vibráló és dallamos, gyengéd hang térítette magához. Egy csapásra,
mintha valaki félrehúzott volna előtte egy függönyt, tudta, ki ő és hol van.
– Enno még nincs itt. – A konyhaajtón törékeny nő lépett ki. Finom,
hajlott orra kismadárra emlékeztető külsőt kölcsönzött neki. Szeme
mint két fekete kő, hosszú sötét haját tarka mintás kendő fogta le
a homlokán.
Valami végigfutott Wolfgangon, mint aki éppen akkor ébred, és
érezte, hogy az öröm az. Tiszta, egyértelmű öröm, a nő miatt, akit nem
is ismert. Visszanézett rá, tekintetük összekapcsolódott, szokatlanul
hosszú ideig. Mintha elmosolyodott volna a nő, a mosolya is olyan
volt, mint ő maga: kicsi, törékeny. Wolfgang a keleties szemekbe
bámult, nem mert közelebb lépni. Enno vagy Jost asszonya? Vagy
csupán a szolgáló, akit annyira hiányoltak annak idején?
– Enno kollégája vagy?
131
2015-05-12 15:12:25
– Nos, én… bocsánatért esedezem. – Wolfgang meghajolt. – A ne-

vem Wolfgang Mustermann. Enno volt olyan jó, és kisegített szorult
helyzetemből… néhány tárggyal, amelyekre immár nincs szük-
ségem. – A mandulaszemű felé nyújtotta a műanyag zsákot. A nő
ujjhegyei érintették a kezét, átjárta tőle a meleg. – Kérem, mondja
meg neki, hogy legalázatosabb szolgája vagyok. – Haját kisimítot-
ta a homlokából. – Abban a reményben jöttem, hogy személyesen
fejezzem ki hálámat a hitvesének, aki…
– A hitvesemnek? Ennónak? Isten őrizz! Ez csak egy közös albérlet
itt. Négyen vagyunk, Enno, Jost, Barbara és én. – A nő habozott egy
pillanatig, pillantása ragyogó színek glissandója volt. – Készítettem teát.
Enno biztosan mindjárt jön. – Fejével a konyha felé intett. Wolfgang
a tea gondolatára is megborzongott, de akkor is követte volna a nőt
a konyhába, ha mosogatólével kínálja.
– És… Jost? – kérdezte óvatosan. Az „albérlet” szó jelentésén nem
volt alkalma eltűnődni.
A nő a karjára csatolt miniatűr órára pillantott, majd kezébe vette
az edényszárítóban lefelé fordított bögrét. – Általában hat körül jön,
szóval elvileg már rég itt kéne lennie.
Wolfgang megtorpant a küszöbön, pillantásával végigsimított a nő
csodálatosan egyenes hátán és a vállán. Hüvelykujját idegesen dugta
a többi ujja közé. – Jöhetnék valamikor máskor… teázni?
A nő elmosolyodott.
– Nem ér rá?
Wolfgang fölemelte a kezét. – Éppen munkába indultam, és mivel
régóta vissza akartam szolgáltatni ezeket a holmikat, eszembe ötlött,
hogy megkérdezhetném, nincs-e itt egy bizonyos dolog, amire sürgős
szükségem volna.
132
2015-05-12 15:12:25
– Aha. És miről van szó? Talán én is segíthetek.

– Nos, a dolog úgy áll, hogy elkészítettem egy kompozíciót itt,
a kegyedék otthonában, de itt felejtettem, mivelhogy távozásomra
túlságosan hirtelen került sor.
– Kompozíció? Te zenész vagy? – Wolfgang nem tudta eldönteni,
hogy a nő arca gúnyt vagy elismerést tükröz. – És hol dolgozol?
– Egy lokálban, nem messze innét. Igencsak különös hely, mivelhogy
minden kék benne, de olyan zenét játszanak, amely…
A nő kurtán bólintott. – A Blue Notes, ismerem. – Pillantása olyan
volt, mint egy kéz, amely nem akarja elereszteni. Wolfgang szíve
hevesen kezdett verni, vivacissimo. A nő szégyellősen lesütötte a sze-
mét, azután elfordult, és szétnézett a konyhában. – Ebben a lakásban
feltűnne egy kotta. Hol hagytad?
– Abban a kamrában ott – és rámutatott annak a szobának az ajtajára,
ahol aludt –, mert a barátai voltak olyan szívélyesek, és éjszakai
szállásul nekem adták, én pedig…
– Szóval te voltál! – A nő orrlyuka kitágult, kezét csípőre tette, és
hátralépett. – Téged engedtek az ágyamba ezek a barmok! És még ide
mersz jönni, miután telehugyoztad a teásbögrémet! Te disznó!
Wolfgang érezte, hogy minden vér kifut az arcából. – Alázatosan
esedezem a bocsánatáért, én… Meggyőződésem volt, hogy az egy
éjjeliedény, és…
– Éjjeliedény? Te nem vagy százas! Tűnés innen! – A nő, mintha
szemtelen legyet hessegetne el, úgy próbálta kihajtani Wolfgangot
a lakásból.
Wolfgang meg csak állt. Szóval ez az a nő, akinek a szobájában aludt.
Orrában érezni vélte a testetlen illatot, testét elképzelte a bíborszínű
ágyneműben, ujjhegyein érezte a finom, pelyhes bőrét. Nem tehetett
róla, elmosolyodott.
133
2015-05-12 15:12:25
– Én bizony tapodtat sem mozdulok, míg nem kaptam meg a kot-
táimat! – Néhány lépéssel a kis szobában termett, egy pillantást vetett
a szekreterre, azután turkálni kezdett a papírhalmok között.
– Hé, magadnál vagy? Vedd el onnan a mancsod, különben hívom
a rendőrséget! – Meglepő erővel lökte oldalba Wolfgangot, aki meg-
tántorodott, és az ágyra esett. Közvetlenül előtte rajzolódott ki a nő
csípőjének lágy vonala a szoknya fényes anyaga alatt, érezte, hogy
felébred benne egy állat, megrémült, és akaraterejének utolsó szik-
rájával, lihegve föltápászkodott. Egyetlen szó nélkül kitántorgott
a lakásból, és becsapta maga után az ajtót.
Nem, ide nem jön vissza többé, innen soha többet nem dobhatja
ki senki. Határozott léptekkel ment végig az utcán. Újra leírja azt
az átkozott partitúrát, vagy gyorsan elfelejti; amúgy is régen meg-
haladta, amit azon a reggelen írt, sokkal merészebb zenei ötletei
voltak azóta. Egyedül az Agnus Dei számára négy változatot készí-
tett az elmúlt hetekben, mert csak úgy zúdultak rá a benyomások,
amelyek elevenségükkel elhomályosították azt, amit leírt. Mégis
bénító szomorúságot érzett. Az otthagyott kompozíciót gyászolta-e,
vagy a teát, amit végül hiába kínált neki ez a madárhölgy, aki máris
hiányozni kezdett neki?
– Piotr, hány óra van?

Piotr a karórájára pillantott. – Fél négy. Tízszer kérdezted ma.
– Nos, ennek az az oka, hogy nem akarom elmulasztani a tizenkilenc
órát.
– Három és fél órád van addig.
– Hah! Képzeld el, magam is így gondoltam. Végy huszonnégy
egyenlő órát, számold le őket éjfélig, amely az éj közepén található, és
134
2015-05-12 15:12:25
kezdd újra elölről. – Wolfgang a dohányzóasztal előtt kuporgott, és hogy

bemelegítsen aznap estére, egy trombitaszólón dolgozott, amely sehogy
sem akart elkészülni. A dallam ugyanakkor nem eresztette, feszült,
vékonyodott, fagottszólammá alakult át, és Wolfgang rájött, hogy
végre megtalálta a Confutatishoz leginkább illő fúvóstémát. – Voca
me cum benedictis.
– Mi van?
– A fagott. A Confutatisban.
– Megint nagy hülyeségeket beszélsz, haver.
– Bizony, így lesz… Az éj közepén, aztán megint elölről, tizenkét-
tizenkét ütem… Hmmm, hmmmmmm, hmhm…!
Aznap este Wolfgang rendkívül elégedetten indult a Blue Notes-
ba. Ez az útvonal volt az egyetlen, amelyet mostanra gyalogosan is,
metróval is alaposan kiismert, és amely képzeletében mint egy kék
szalag kígyózott végig az óriássá duzzadt városon. Ha ideje engedte
és kíváncsisága követelte, kitérőket is tett; kezdetben kisebb, idővel
egyre nagyobb íveket írt le a megszokott útvonal körül, mígnem
a környező utcákkal és terekkel is barátságot kötött.
Adrian szívélyesen üdvözölte, és a másik két muzsikus is úgy viselke-

dett, mintha csak jóbarátok jönnének össze egy kis házi muzsikálásra.
Wolfgang, csodálkozva, hogy senkinél sincs kotta, följebb tekerte
a zongoraszéket, kipróbálta a magasságát, majd kicsivel még följebb
tekerte.
Adrian óvatosan egy oszlopnak támasztotta a bőgőjét. – A Georgnak
az az ötlete, hogy ma csupa olyat játsszunk, aminek szín van a címében,
kivéve a kéket, mert azt mondja, attól már hányingere van. Én pártolom.
– Hé, ez csak vicc volt. – A férfi, akit Adrian Georgnak nevezett,
135
2015-05-12 15:12:25
a színpad szélén ült egy széken, pulóvere ujját az öklére húzta, és

úgy tisztogatta a trombitáját.
– Na és, attól még jó vicc. Halljuk a javaslatokat!
Mindenki hallgatott. Czerny egy tálcát csúsztatott a színpadra.
– Black Coffee. – A harmadik zenész, aki éppen a dobokat szerelte
össze, savanyú képet vágott.
– Black Nile!
– Fekete a gesztenye.
Georg felsóhajtott. – Hagyjuk, ebből nem lesz semmi.
– Mood Indigo. – Adrian arcán széles vigyor terült el.
– Most mért rontjátok el a játékot? Jó, hogy nem Amikor a fehér
orgona virágzik.
Adrian ringatni kezdte a csípőjét, gyorsan kitámasztotta a bőgőt,
és falzetthangon énekelni kezdett: – Kicsi zöld kaktusz…
– Hülyék. Csináljatok, amit akartok. – Georg Wolfgangra nézett. – Ak-
kor mi ketten elkezdjük a Black Nile-t, oké?
Wolfgang mosolyogva körbenézett, jelzésszerűen meghajolt. – Ura-
im, úgy látom, ebben a körben mindenki a szabad játék művészetét
gyakorolja, ami számomra igazi élvezet és megtiszteltetés, és szívesen
részt veszek benne, amint valaki előjátszik nekem néhány ütemet, egy
dallamfoszlányt, egy foszlányocskányi dallamocskát. Én beletalálok
azonnal.
Wolfgang elkapta a trombitás pillantását, ahogy Adrianra nézett.
– Mi van?…
Adrian megnyugtatólag fölemelte a kezét, halkan fütyülni kezdett
egy dallamot, pengetni kezdte hozzá a basszust, mire a dobos azonnal
bekapcsolódott, és a kezében tartott kicsiny söprűvel varázslatosan
aszimmetrikus ritmust varázsolt a dobütések fölé. Wolfgang le volt
136
2015-05-12 15:12:25
nyűgözve. Bólintott, és az imént hallott dallamot halkan játszani

kezdte, majd bal kézzel ellenpontot rögtönzött hozzá, méghozzá merész
félütemes eltolással, és hol lent, hol a dallam fölött, diszkantban
játszotta. Utána átadta a szólót a trombitásnak, és kísérni kezdte
a szólóját. Így ment ez körbe-körbe, mígnem az egész összeolvadt
egy csodálatos tuttiban.
Wolfgang érezte, ahogy kipirosodik az arca, egyre merészebb
modulációkba bocsátkozott, valahogy úgy, ahogyan a gyerekek
cigánykerekeznek, szinte szétvetették az új ötletek, amelyek mind
játék közben rohanták meg. A záróakkordnál hátravetette a fejét, és
örömkiáltás szakadt ki belőle.
A lokál megtelt, de Wolfgang alig látta a sötét körvonalakat a kékesen
derengő fényben. A színpad volt a fény az éjszakában, ahonnan a három
muzsikus a hangokat permetezte szét az alvó világba. További darabok
következtek, felváltva játszottak szólókat. Wolfgang került sorra.
– Nos… uraim… – Wolfgang lendületesen pörögni kezdett a zon-
goraszéken, és akárhányszor a billentyűzet elé ért, eljátszotta rajta
a délután lejegyzett szóló egy-egy taktusát. – Ma támadt egy ötle-
tem, ám mivel egy másik vállalt kötelezettségem keretében tudtam
felhasználni, nem jegyeztem le az önök számára. – Wolfgang kérdőn
pillantott körül.
Georg a homlokát ráncolta, Adrian viszont már nyúlt is a bőgőért,
és egy alsó szólamot próbált ki a hallott témához. – Eléggé strange,
de miért ne. Folytasd.
És Wolfgang végigvezette a témát abban a varázslatos ritmus-
ban, amely az este elején annyira megragadta; további témát fűzött
hozzá, azután még egyet, később egy negyediket, ötödiket, és egyik
téma űzte-hajtotta a másikat, egymásba gabalyodtak, összefonódtak,
137
2015-05-12 15:12:25
egymásra torlódtak, végül elcsitultak, hogy helyet adjanak a belépő

következő hangszernek. De nem lépett be senki, csönd támadt a lokál-
ban, Adrian is régen elnémult már, ezért Wolfgang folytatta, újabb
és újabb rétegeket rakott egymásra, ezeket is ütköztette, mindezt
a megadott ritmusban.
Amikor befejezte, tapsorkán tört ki, a közönség kiabált, és ő meg-
hallotta a nevét, olyan hangosan, hogy egészen megijedt.
– Wolfgang, Salzburgból – ma este a zongoránál, csak nekünk!
Adrian hangja belehasított a tapsba, de nem a színpadról érkezett,
hanem abból a két hatalmas ládából, amelyek a színpad előtt voltak
felállítva. Wolfgang felállt, illedelmesen meghajolt, és kíváncsian
odalépett ahhoz a furcsa kottatartóhoz, amely a színpad közepén
állt, és amelynek mintha levágták volna a tetejét. Abba a különös
tárgyba beszélt bele az imént Adrian. Wolfgang alaposan megnéz-
te, ujjával megkopogtatta. Mintha egy elefánt trappolt volna végig
a helyiségen. – Miféle szerzet ez már megint? – Wolfgang rémülten
hőkölt hátra, amikor hangját őrjítő hangosan hallotta vissza a helyiség
minden zugából egyszerre. Felcsattant a nevetés, Adrian a kottatartó
után kapott.
– Nagy bohóc vagy te! – Adrian vállon veregette Wolfgangot, és
tekintetét körbejártatta a közönség sorain. – De spiritusz, az van
benned. Játsszunk tovább.
És Wolfgang gondolatai szárnyalni kezdtek. Még be sem fejezték
az egyik darabot, neki már két új jutott az eszébe. Ötletekben soha
nem szenvedett hiányt, de most mintha olyan forrás fakadt volna föl
benne, amely annál bőségesebben árad, minél többet merítenek belőle.
– De most aztán jól jönne egy korsó sör – közölte Wolfgang, ami-
kor látta, hogy Adrian nevetve fölemeli a kezét, és félreteszi a bőgőt.
138
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang kisimította homlokából csatakos fürtjeit. A többiek után

indult a pult felé, ahol egy előkelően öltözött úr állt két figyelemre
méltó, szőke fürtös szépséggel az oldalán, akik hosszú nyakú pohárból
gyöngyöző bort ittak. Wolfgang mohón kapott az egyik söröskorsó után.
– Uhh! – Adrian felült mellé a bárszékre, a flitteres hölgyek felé
intett, és lehalkította a hangját. – A következő életemben én is mene-
dzser leszek, vagy ilyesmi, és hármat is tartok majd ebből a fajtából.
– A következő életedben? – Wolfgang még levegőt venni is elfelej-
tett, csak tágra nyílt szemmel meredt a bőgősre. – Szóval… te is… te
tudod… – Birkózott a szavakkal, de nem tudta értelmes mondatba
foglalni őket. – Mikor?
– De sajnos semmi érzékem a számokhoz, úgyhogy nem lesz belőle
semmi. – Adrian előrehajolt, hogy jobban rálásson a mellette álló
hölgy lábikrájára.
Wolfgang is fölkapaszkodott egy bárszékre. Melyik évszázadból
érkezhetett Adrian, és hová tart?
– Kocsival vagy? – váltott témát hirtelen a bőgős.
– Én… nos, nekem metróbérletem van.
– Ilyenkor már nem jár a metró. Ha messze laksz, hazaviszlek.
Wolfgang megkönnyebbülten bólintott. Megitták az italukat, meg-
várták, hogy Paul szétszerelje és elcsomagolja a hangszerét, a hang-
szertokokat egy hátsó kijáraton át Paulnak az ott várakozó tojotájába
rakták. Hópelyhek hulltak Wolfgang hajára és arcára. Wolfgang örült,
hogy nem kell gyalog hazamennie, caplatott Adrian nyomában. Havas
esőtől volt lucskos az aszfalt, Wolfgang nézte, ahogy Adrian cipőtalpa
egy-egy pillanatig kirajzolódik rajta. Végül Wolfgang összeszedte magát,
és megragadta a bőgős kabátujját. – Adrian, kedves barátom, kérdezni
szeretnék… nem, kérdeznem kell valamit. Nos, halld hát kérdésemet…
139
2015-05-12 15:12:25
A következő életedben, ahogyan az imént említetted… Van valami,

ami előre meg van határozva? – kérdezte halkan.
– A következő életemben?
Wolfgang várakozóan bólintott, de a reménye hamar elillant.
Inkább elvigyorodott. – Jó játék, igaz-e? Mi szeretnél lenni a követ-
kező életedben?
– Hm. – Adrian meg se torpant, úgy válaszolt. – Zenész, mi más?
Csak éppen olyan, akinek gazdagok a szülei. És te?
Wolfgang nagyot nyelt. Hány élete lesz még? És van-e választá-
sa? – A muzsikálás nélkül leélt élet bizonyosan nem volna nekem való.
Így tartom akkor is, ha kevesebb vesződséggel járó életet kívánnék
magamnak, mint ez a mostani.
Adrian szúrósan nézett rá. – Egyébként nem hiszem el neked,
hogy annyira csóró vagy, mint amilyennek előadod magad. Aki így
zongorázik…
Beemelte a bőgőt a kocsija csomagterébe, és kinyitotta Wolfgangnak
a jobb oldali első ajtót. – Kösd be magad, légy szíves. – Adrian egy
széles övet vetett át a hasán, és hangos kattanással rögzítette.
Wolfgang vadul kereste kétoldalt az ülés alján az övet.
– Fönt van. – Adrian hangjából hiányzott a moduláció.
Wolfgang félénken rámosolygott. – Megértésedet kérem, nemigen
ismerem ki magam ezekkel a tojotákkal…
Adrian türelmetlen mozdulattal mutatta meg az öv helyét. Wolfgang
megtalálta, kihúzta a szíjat. Ám alighogy elengedte, az öv visszahú-
zódott. Adrian végül áthajolt Wolfgangon, és egy rántással becsatol-
ta. – Egyébként vigyázz rá, mit beszélsz, ez nem Toyota, hanem Volvo!
– Hujjuj! Volevo? Vagy Volo? És röpülni is tud? – Két kézzel, látvá-
nyosan kapaszkodott az ülésbe. – Juhúú, volevo. Voglio un volo nel
140
2015-05-12 15:12:25
Volvo. Hah! – És kitárt karral gajdolni kezdte azt a primitív dalt, ame-
lyet nemrégen hallott egy olasz vendéglőben. – Voooooolare… – recsegő
fing hangját utánozta – … cantare… – újabb fingás – pff, nel blu, pfff,
di pinto di blu, pfff…
Adrian a fejét csóválta. – Ide figyelj, még mindig nem árultad el,
hol szoktál fellépni. Aki így játszik, mint te, az egy másik liga. Egész
idő alatt azon agyalok, hogy esetleg álnéven hülyéskedsz velünk, és
végig átversz bennünket. Valójában te egy igazi nagyágyú vagy, ne
mondd, hogy nem!
Wolfgang önkéntelenül az orrához kapott. Arcképe – mely az
eredeti híján jócskán a fantázia szüleménye volt – koncertplakátok,
könyvek és csokoládégolyók millióiról nézett vissza rájuk. Adrian
felismerte volna?
– Nos… – kezdte óvatosan. – Te mit gondolsz? – Csak oldalról mert
Adrianra sandítani. – Amint láthatod, saját szemeddel megvizsgál-
hatod, teljes bizonyossággal megállapíthatod, nagyágyú aztán nem
vagyok. Ennélfogva, amint azt az én jó barátom és kedves pajtásom,
Piotr épp a napokban megállapította, nem is lehetek kétméteres,
de egykilencvenes sem, mi több, azaz mi kevesebb, egynyolcvanas,
sőt, egyhetvenes sem, de még az egyhatvanat sem érem el. De nem
ám! Egy-ötvenkilencet mért, mégpedig úgy, hogy kissé lábujjhegy-
re álltam, amit persze nem vehetett észre a derék, akkurátus Piotr.
Így aztán tiszta szívvel és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy
a kicsik közé tartozom. Állítható-e tehát ilyen körülmények között,
hogy, teszem azt, én vagyok… Mozart? A repülő Mozart? Aki nem
eszik mozzarellát, és nem ismeri a cárt? Ne képzelj ilyet, mert meg-
árt! – Érezte, ahogy hasát csiklandozza a nevetés. – Haha! Tényleg, ez
jó! Most biztos azt akarod hallani, hogy én vagyok a Mozart, hogy egy
141
2015-05-12 15:12:25
Mozart mocorog bennem, ez a mórikáló, morgó mókamester! – Szo-

rongva nézett Adrianra.
A bőgős elmosolyodott. – Jól van, ha nem, hát nem, békén hagy-
lak. Meg aztán mi közöm hozzá. – Horkantva fölnevetett. – Mozart!
Wolfgang elfészkelődött a párnázott ülésen, a szemöldökét tép-
kedte, lábával pedig azt a vontatott ritmust ütötte, ahogyan odakint
fel-felvillantak mellettük az utcai lámpák, folyton megvilágítva
Adrian arcát.
Kis zöld nyíl finom kattogása törte meg a csendet.
Adrian leállította a kocsit a járda szélén. Elhalt a motorzaj. Wolf-
gang egy pillanatig érezte még magán Adrian pillantását. Azután
már késő volt.
Wolfgang ordított. – Éé – Béé! – És még egyszer: – Éé – Béé! – Vadul,

karját a magasba lökve gesztikulált, ám a színpadon álló nőszemélyt
nem tudta rábírni, hogy a helyes hangokat énekelje ki, E-C-t énekelt,
mindig csak E-C-t, miközben azt énekelte: – Éé – Béé! – Wolfgang
időközben észrevette, hogy nem is asszony, de a hangjából ítélve
kasztrált sem lehet. Minden egyes hangnál kicsiny ezüstkorongok
jöttek ki a száján, mint a szappanbuborék, fölszálltak, majd esőként
hulltak a földre. – Éé – Béé! – Wolfgang türelmetlenségében már
a haját tépte.
Éé – Béé! – A nő egyetlen vakmerő ugrással ott termett mellette
a zenekari árokban. – Éébresztőő! Wolfgang!
A színpadkép összeomlott. – Ébresztő, Wolfgang, te vagy a soros
reggelivásárlásban.
Wolfgang álmosan gömbölyödött össze a paplan alatt, de Piotr
csak nem tágított. – Már nyolc óra.
142
2015-05-12 15:12:25
– Jaj, Piotr, ne légy ilyen embertelen ember. – Wolfgang álomittasan

ült fel és dörgölte a szemét.
– Nem vagyok embertelen ember, de vagyok éhes.
Wolfgang ásított. Eszébe jutott a lajstrom, amelyet Piotr két nappal
korábban függesztett ki a hűtőszekrény ajtajára, és amely pontosan
rögzítette, kettejük közül kinek mikor dolga a reggeli péksütemény
bevásárlása, a főzés, a takarítás.
– Egyszóval nincs kenyér a háztartásban?
Piotr nemet intett. Már felöltözött, rendesen megborotválkozott,
és éppen a vízforraló körül ügyködött.
– Nos, ha így áll a dolog, akkor nem fogom elmulasztani a köteles-
ségemet, és sietek zsemlyéért, azonban lehetséges volna-e, kedves,
drága Piotrom, hogy kisegíts néhány vidám, guruló pénzérmével?
Piotr, kezében a vízforralóval, megfordult. Szeme résnyire szű-
kült. – De fellépésed volt tegnap. – Hangját lehalkítva folytatta, mintha
magában beszélne: – Elköltötted a gázsit rögtön az éjjel.
– Távol álljon tőlem! Egyetlen nyomorult petákot sem költöttem,
Piotr! – Wolfgang előrángatta a párna alól az előző este viselt inget,
a gyűrődéseit nézte, megpróbálta kisimítani. – Nem kaptam fizetést.
De a bőgős, aki tisztességes ember, bizonyára hamarosan elrendezi
a dolgot.
– Megvan a címe a kollégának?
– Ah, Piotr, elrejtheti-e a szívét előtted az, aki a kezét nyújtja és
baráti szót szól hozzád? Ha barátja a zene? Tisztességét sem rejthette el
előlem, és legyen a nevem mától fajankó, ha mégsem tisztességes. Ne
aggódj, Piotr, saját járműve van, én pedig késő éjszakáig élvezhettem
vendégszeretetét és ihattam a sörét.
143
2015-05-12 15:12:25
Piotr a homlokát ráncolta. – Inkább óvatos legyél az ilyen emberek-

kel. Túl sok sör rossz jellemet csinál. – Wolfgang a cipőjét kereste az
ajtó mellett. – Nem kell neked sör, kell neked pénz. Mi van a kiadóval?
– A kiadóval? – Ojjé, a kiadó! Már hetekkel korábban jelentkeznie
kellett volna náluk. – Ó, igen, hát persze, a kiadó, mindent odavittem
nekik, annak rendje s módja szerint.
– És?
– Mindent a maga idejében, barátom, nem szabad ajtóstul rontani
a házba, ha azt akarjuk, hogy kedvező fényben tűnjünk fel.
– Hülyeség, odamész ma, reggeli után. – Piotr Wolfgang fejére dobta
a kabátot, pénztárcájából előkotort egy ötöst, és valami halványkék
kártyával együtt Wolfgang kezébe adta.
– Mi ez? – Wolfgang megforgatta a kezében: kisebb volt egy játékkár-
tyánál, és abból az anyagból készült, amiből a sok, számára ismeretlen
tárgy. Három vigyorgó zsömle volt ráfestve, karjuk és lábuk is volt,
fekete vonalakkal megrajzolva.
– Viszed magaddal, kedvezményt kapsz érte. A sarki pékségben,
oda menjél.
– És mi haszna ennek a holminak?
– Kedvezménykártya, nem ismered? Veszel pékárut harminc euróért,
kapsz ingyen bagettet.
– Piotr, soha nem fogunk harminc euróért kenyeret vásárolni! Ki eszi
meg azt a sok kenyeret? Ökonomikusan kell gondolkodni. Egy ilyen
ajánlatnak csak akkor van értelme, ha nekünk is hasznunk van belőle.
– Nem egyszerre, tökfej! Mutatni kell a kártyát és gyűjteni. Tárolják
a kártyán, mindig, amikor vásárolsz, érvényes egész évben.
– Ja, értem! – Wolfgang bólintott, a pénzt és a kártyát a nadrágzse-
bébe tette. Egyszer majd csak elmagyarázza neki valaki úgy, hogy
értse is. Addig meg nincs más dolga, mint zsömlét vásárolni.
144
2015-05-12 15:12:25
Justus Singlinger körülményesen tisztogatta a szemüvegét, majd

tanulmányozni kezdte a nehéz, sötét íróasztalon szétterített kottát.
– Szép kézírás – jegyeze meg szórakozottan, majd megköszörülte
a torkát. – Nos, Mustermann úr –, és egy kevésbé zsúfolt kéziratol-
dalra mutatott –, ezekből a zongoradarabokból szívesen kiadnánk egy
gyűjteményt haladó zongoranövendékek számára. Át tudná dolgozni
ennek megfelelően, és kiegészíteni néhány dologgal? Mondjuk még
öt könnyebb darabbal két kézre, meg egy négykezessel?
– Zongoraiskola? – Wolfgang a kiadóra, majd a papírokra nézett.
Pont ezek az áruházi dalocskák kellenek nekik? Fatális. Azok gye-
rekségek, figyelmetlenségből csúszhattak be a mappába.
– Van két csinos zongoraversenyem is. Nem inkább amazokat
adná ki?
Singlinger dörmögött, a fejét ingatta. – Nem egyszerű eset. Félre
ne értsen, de a versenyművei nagyon igényes darabok. Azonkívül…
– Nagyon igényesek? Mi többet kívánhat az ember, mint hogy
egy zene igényes legyen? Ha nem igényes, akkor kopott, üres, nincs
benne esprit; botfülűeknek való.
– Természetesen, Mustermann úr, természetesen. És ez önmagában
nem is lenne probléma. De amit írt, az, hogy is mondjam… – Singlinger
még mindig a fejét ingatta – szóval túl mozartos.
– Túl mozartos? Hát ez óriási! Túl mozartos! – Wolfgang a comb-
ját csapkodta, úgy nevetett, a könnye is kicsordult. – És mi a baj
Mozarttal? Nem ő minden idők egyik legnagyobb komponistája?
– Dehogynem, Herr Mustermann, de még mennyire. Én magam
is lelkes rajongója vagyok. De az ilyesféle zenének manapság már
nincsen piaca. És maga végső soron pénzt akar keresni.
Wolfgang felugrott. – De hát mindenütt Mozartot játszanak. Még
a metró házikójában is Mozart-ritmusban pisálnak.
145
2015-05-12 15:12:25
– Így van. Mert Mozart egy ikon, és művei elválaszthatatlanok a sze-

mélyétől. De ezek Mozart művei, nem pedig a magáéi, Mustermann
úr! – A kiadó végigfuttatta a kezét a szétterített kottalapokon. – A maga
darabjait nem fogják játszani, akármennyire jók is, és ha százszor is úgy
szólnak, mint Mozart zenéje. – Singlinger sóhajtott. – Mert maga nem
Mozart. – Hátradőlt, hallgatott. Kissé halkabban folytatta. – Szabaduljon
meg tőle, Mustermann úr, és akkor ragyogó jövő áll maga előtt.
Wolfgang visszazuhant a párnázott székre, amely pontosan úgy
nézett ki, mint anyósa budoárfotelje, a combját dörzsölte, a kottákat
nézte, aztán Singlingert, aztán megint a kottákat.
Erős késztetést érzett, hogy Singlinger fejéhez vágja az igazságot, de
mi haszna lett volna belőle? Kétszáz év! A Così fan tutte bemutatója
jutott az eszébe. Senki nem akarta megnézni azt az operát, senki nem
értette a művet, erkölcstelennek és cinikusnak bélyegezték. Pedig
nem volt más, mint a színpadra vitt, színtiszta valóság. Most pedig
folyamatosan játsszák az annak idején mélyen elítélt művet. Ő volt
a bolond, hogy azt hitte, a publikum lelkes lesz, ha ott folytatja, ahol
kénytelen volt abbahagyni, csak azért, mert most is az a zene szól,
amit annak idején megalkotott. Kétszáz év. Az emberek már nem
ugyanazok, nem olyannak ismerik a világot, amilyennek ő ismerte,
és úgy hallgatnak zenét, ahogy egy konzervet nyit ki az ember, hogy
kis időre elmerüljön letűnt korok ízeiben. Nem is lehet zokon venni
tőlük. Abba kapaszkodtak, amit megszoktak.
Mennyire más volt az ő idejében: az akkori közönség folyton csak
a legújabbat akarta hallani. Hát nem ezért van itt? Hogy parlagon
heverő földeket műveljen meg, és valóban új zenét alkosson, amely
elevenen él, amelyet hallgatnak, és nem hagyják, hogy belepje a por?
Felugrott, és összeszedte a kottákat.
146
2015-05-12 15:12:25
– Monsieur! Meg fogja kapni a zongoraiskoláját – és még azonfelül

is sok mindent! Ideám van hozzá elég. És ugye remélhetem, hogy
rövidesen hasznom is származik belőle?
Singlinger ismét sóhajtott, és egy kitöltendő űrlapot tolt Wolfgang elé.
– Fölveszem a szerzőlistánkra, Mustermann úr, és küldök magának
egy szerződést. Ha a hónap végéig tud nekem néhány használható
dolgot szállítani, esetleg előleget is adok.
Ahogy kilépett a kiadó épületéből, annyira váratlanul érte a napsütés,
hogy tüsszentenie kellett. Kabátját mellkasáig kigombolta, hagyta, hogy
a nap melegítse a bőrét, apjára gondolt, aki kisgyerekkorától kezdve
tanította azokra a törvényekre, amelyek határait azután egész életében
feszegette, mi több, amelyeknek a hatályon kívül helyezését kívánta,
holott mindig is támaszai voltak. És most? Mint aki anélkül hagyott
volna el egy hajót, hogy szárazföld lenne a láthatáron, lélekvesztőbe
szállt, és sodortatja magát a hullámverésben. Utak sokasága várta,
lehetőségeké, a szabadság végtelen volt. Botorkált a napfényben fürdő
utcán, ingott a lába alatt a talaj.
147
2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Mintha kiesett volna egy da-rab

az időből, mintha meglopták vol-
na. Már kékesen sötétedett a vá-
CONFUTATIS
ros. Elaludt? Arra eszmélt, hogy
fenekével egy park padjának tá-
maledictis, maszkodik és fázik. Néhány mély
Flammis acribus addictis, lélegzetvétel kellett, hogy magá-
Voca me cum benedictis. hoz térjen. Hol lehet? Ahogy el-
indult, eszébe jutottak Singlinger
szavai, de mintha csak álmodta
volna őket: darabokban, ahogyan
ébredéskor idézzük fel álmaink
egy-egy részletét. A kották! Vis�-
szarohant a kőpadhoz, kereste raj-
ta, mellette, alatta. Singlingernél
hagyta volna őket? Futva indult
a kiadó felé, csodálkozva, hogy
tudja, merre van, de már bezárt.
Végül a bejárattal szembeni pla-
tán tövében találta meg a szürke
dossziét, és elhatározta, hogy
nem veszteget meddő gondolato-
kat további meddő gondolatokra.
Amúgy is egészen más gondok
gyötörték: hogyan magyarázza el
Piotrnak, hogy ismét üres kézzel
tér haza? Eredeti terve az volt,
hogy meglátogatja Billa kisas�-

2015-05-12 15:12:25
szonyt, és sörrel, kenyérrel és sonkával deríti jókedvre barátját. Az

lesz a legjobb, határozta el magában, ha nem is kerül Piotr színe
elé – egyenesen a Blue Notes felé vette hát az útját. Czerny szólt
neki még korábban, hogy ugorjon be aznap este, egy kolléga az ujjára
csapta a tojotája ajtaját, el is tört az ujja a szegény ördögnek. Abban
bízott, hogy Czerny bőséges vacsorával és, ha szerencséje van, némi
előleggel jutalmazza meg.
Az italmérő szerecsen mintha a berendezéshez tartozott volna:
már akkor ott volt, amikor Wolfgang, bőven nyitás előtt, megérkezett;
ismerte az összes törzsvendéget, és megvárta a legutoljára távozókat
is. Számára nem létezett szabadnap, és Wolfgang nem csodálkozott
volna, ha kiderül, hogy a pult alatt alszik egy matracon. Ma is ő nyitotta
ki az üvegajtót, amikor Wolfgang bekopogott.
– Ilyen korán?
– Történetesen itt voltam a közelben, és arra gondoltam, miért ne
siessek ide jó időben és szórakoztassam az én Czerny barátomat?
Játszhatnék is valamit, ha nincs ellenedre.
– Dehogy van ellenemre, örülök neki.
Wolfgang kissé megkönnyebbülten foglalt helyet a zongoránál. Jó
érzéssel és valami különös vágyakozással töltötte el, hogy ezúttal
nem kellett a széket följebb csavarnia, nem volt hát más dolga, mint
a billentyűk közé csapni.
Olyan volt a Blue Notes-ban játszani, mint egy erdei séta: egy-
szerre pihentető és élénkítő hatású. Végső soron nem csinált mást,
mint egy témára, amit valamikor megírt, variációkat játszott, majd
szabad improvizációban továbbfejlesztette, miközben arra használta az
időt, hogy gondolatai és érzései mélyén egészen más, új, egyre meré-
szebb kompozíciókat keressen. – Az igazi munka a hátsó szobában
150
2015-05-12 15:12:25
zajlik – magyarázta egyszer Constanzénak, a homlokára bökdösve –,

miközben a derék muzsikus az első szobában éppen koncertet ad a mit
sem sejtő közönségnek.
A zeneműkiadó szavai csengtek a fülében, mintha Singlinger lett
volna az, aki végre megadja neki a régen várt engedélyt, hogy kitárja
a kapukat, amelyeket soha nem volt mersze kitárni, és amelyek mögött,
ezt tudta kisfiú kora óta, hangok egészen új világa rejtőzik. Annyira
elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Adriant, amikor
a bőgős a vállát kocogtatta, majd kérdőn a bőgőre mutatott. Wolf-
gang megörült neki, néhány átvezető taktust játszott, hogy Adrian
elfoglalhassa a helyét, majd rövid kadenciával átadta neki a terepet.
Együtt játszottak tovább, mígnem a sült hús illata ráébresztette, hogy
éhes, és Adriannal az oldalán odament a pulthoz.
– Te, mondd csak, ez mind tőled volt? – Adrian pillantásában
kétkedés látszott.
Wolfgang csak nevetett. – Most kapok észbe, nem belecsempésztem
egy kicsit a jó öreg Mozarttól is?
– Egy fenomén vagy. Egyébként, amit tegnap játszottál, az valami
földöntúlian szép volt.
– Hm, tegnap, mi is volt tegnap, most nem jut eszembe…
– Hát az, hogy dammm-di-dáá, dabidda di dadamm…
– Ja igen, persze, már el is felejtettem. – Wolfgang hálásan pillantott
Czernyre, aki éppen egy tányért tett elé. Nekilátott, hogy villájával
szétvágja a gőzölgő zsemlegombócot.
– Nehogy már ne írd le, haver, annyira jó volt!
– Igazad van, barátom, papír kell az ember keze ügyébe, és gyorsan
le kell mindent jegyezni. Csakhogy könnyebb kitalálni, mint leírni.
151
2015-05-12 15:12:25
Adrian odament a színpadhoz, beletúrt a hangszertokjába, és

kottapapírral a kezében visszament a pulthoz.
Wolfgang elvett egy lapot, és felvázolta, ami előző este hazafelé az
eszébe jutott. Amikor szórakozottan fölpillantott, azonnal meglátta
a ragyogó fekete sörényt, és szíve ritmust váltott. Igaz, már nem tizen-
hatodokat vert, mint a legutóbb, de ezzel nem törődött, összeszedte
minden bátorságát, és odament az asztalukhoz.
– Hódolatom, kisasszonyok. – Először szíve hölgye, azután annak
barátnője előtt hajolt meg. – Remélhetem-e, hogy ma este meghív-
hatom a kisasszonyt egy pohár jó borra?
A nő anélkül válaszolt, hogy akár csak ránézett volna Wolf-
gangra: – Tárgytalan, kösz, el vagyunk látva.
Gyomrában gombóccal, összeszorult torokkal somfordált vissza
a pulthoz. Látta, hogy Czerny és Adrian összenéznek.
– Mit néztek, fajankók? Ha nem kér, hát nem kér.
Adrian elkínzott grimaszt vágott. – Ebből így nem lesz semmi,
Wolfgang.
– És hogyan lesz belőle valami a becses véleményed szerint, ha
szabad kérdeznem?
– Hát… – Adrian Wolfgang zakóját nézegette finnyásan. – Talán nem
pont ezt az öltönyt kéne hordanod!
Elmúlt éjfél, mire Wolfgang hazaért. Piotr az olvasólámpa mellett ült

az ágyon, egy könyvből nézett fel. Félárnyékban volt az arca.
– Késő van ilyenkor a munkához! – Piotr arca nyers, sőt, kifejezetten
éles volt.
Wolfgang bátortalanul mosolygott, magyarázat után kutatott Piotr
arcában. A gyenge fényben nehezen tuda megfejteni, miről árulkodik
az arca. – Én már rég elkészültem a munkával.
152
2015-05-12 15:12:25
– Igen? Te elkészültél a munkáddal, igaz? – csattant fel Piotr. – Mert

én ma egyedül dolgoztam!
Wolfgang megrémült. A talján! – Jesszus, Piotr. – Lehuppant a
díványra, a rugók szinte feldobták a levegőbe. – Elfelejtettem! Annyit
dolgozom fejben, hogy nem marad hely a munkának. – Nevetve rugó-
zott a díványon. – Pedig dicsérned kéne, mert szorgalmas voltam, vígan
és sokat játszottam, és minden kompozíciómat leírtam az én Adrian
barátomnak.
– Ugyanaz a barátod, aki nem fizetett fellépésért?
– Jaj, Piotr, más se jár az eszemben, mint a megélhetés, de először jó
kapcsolatokra kell szert tenni, hogy azután vígan csilingeljen a tallér.
Ide nézz… – Egy bankót húzott elő a zsebéből, amit a Blue Notes
főnöke adott neki. – Máris csilingel, hallod-e, milyen szép muzsika?
Piotr felhorkant. – Ha te hallottad volna, hogyan csilingel a főnök,
ha jövök kíjbórdos nélkül!
Kíjbórdos. Piotr az utóbbi hetekben kapta fel ezt az ismeretlen szót,
és Wolfgangnak, valahányszor meghallotta, nevethetnékje támadt
tőle. – Mondd meg neki, hogy a kíjbórdost kiebrudaltad, mert bordó
ruhában akart fellépni. Ha meglátja a bordó ruháját, biztos arccal
beborul a borába, hihi!
– Hagyd abba, ez nem vicc, Wolfgang. Ez már harmadik eset. Pon-
tosan tudod, hogy bízom benned.
– Piotr! Felejtsük el, nem fog többé előfordulni, esküszöm, hogy meg-
javulok, leteszem a nagyesküt, hogy jóváteszem, mindenre, ami szent…
– Ne beszélj! Csinálj! – Piotr hangos csattanással becsukta a könyvet,
magára húzta a takarót, és egyetlen kattanással sötétbe borította a szobát.
Wolfgang csöndben ült, érezte, ahogy rugózik alatta a dívány, és
figyelte, ahogyan a szeme hozzászokik a sötéthez és a tárgyak kör-
vonalai kibontakoznak. Harmadszor. Hogy értette ezt Piotr? Nem
153
2015-05-12 15:12:25
emlékszik rá, hogy már korábban is cserben hagyta volna a hegedűst.

Halkan odament az ablakhoz, nézte a szemközti házban még pislákoló
fényeket, és egy pillanatig úgy érezte, lebeg, és nincs alatta semmi,
ami megtartaná. Valami legbelül csökönyösen hajtogatta a magáét:
igazságtalanság volna hazugnak nevezni Piotrt.
***
– Jó reggelt, Gernot! – Professzor Michaelis levette a szemüvegét,
kezét nyújtotta a félszeg végzősnek, és hellyel kínálta az íróasztal
túloldalán. – Hogy halad a munkával?
– Hát, én, öö, szóval arra gondoltam, hogy azok a szimfóniák,
szóval, hogy hát azt a témát tulajdonképpen már sokan feldolgozták
a diplomamunkájukban, és hát szóval eszembe jutott valami más,
amit sokkal szívesebben csinálnék. – Fölemelte öléből a mappát, és
a benne lévő kottapapírokat kisebb stószokban szétrakta az íróasztalon.
– Témát akar váltani? Ahhoz igencsak késő van.
– Tehát – folytatta Gernot zavartalanul – Mozart Requiemjéről
lenne szó.
– Mozart Requiemjéről? Te jó ég… – Olykor előfordult, hogy egy
diák kudarcot vallott a projektjével és elvetette. De vajon mi vezet-
te ezt a fiút ehhez az éles irányváltáshoz? Mindenesetre úgy tűnik,
önbizalomban nem szenved hiányt. – Biztos benne, hogy nem vállal
kicsit túl sokat?
Gernot, mint aki meg sem hallotta a közbevetést, színes jelekkel
tarkított papírt tolt elé. – Ugyanis valami eszembe jutott, hogyan lehet
újra megcsinálni a hiányzó részeket, tehát nem az egészet, én min-
154
2015-05-12 15:12:25
denesetre kiemeltem három részt és megcsináltam példának, tessék,

ez a piros itt, ez a Süßmayr-féle változat, a sárga az, ami Mozarttól
fennmaradt, a zöld pedig, hát szóval ez az, amit én csináltam belőle…
– Pillanat, lassítsunk kicsit. – A professzor szétterítette a lapokat.
Mozart Requiemje kimeríthetetlen tárháza a zeneszerzői megoldások
tanulmányozásának, az azonban, hogy egy diák átdolgozza a művet,
szentségtörésnek tűnt a szemében. Legföljebb olyanoknak engedte
volna meg, akik rendkívüli tehetségről tettek tanúbizonyságot. Gernot
azonban nem tartozott közéjük.
– Új változat. Milyen kritériumok alapján?
– Hát hogy jobban közelítsen Mozart eredeti szándékaihoz…
– Ez szép gondolat, Gernot. A probléma csak az, hogy Mozart
a szándékait magával vitte a sírba. – Na hiszen, mi lesz ebből. Gernot
minden, csak nem tehetséges zeneszerző, karmesternek is felejthető,
viszont eddig legalább nem volt arrogáns.
Michaelis kézbe vette a legfelső lapot, átfutotta, aztán hitetlenked-
ve rámeredt, és alaposabban olvasni kezdte. Elolvasta még egyszer.
Egymás után tette maga elé a lapokat, nézte a gondosan végigvezetett
szólamokat, közben hallotta, ahogy tanítványa idegesen csúszkál
a széken. Mozart Requiemje. Kevés dolog volt a világon, ami ennyire
szent volt Robert Michaelis számára, aki szabadidejének nagy részét
erre a műre áldozta, és hangról hangra ismerte. Hogy ki mindenki
kísérelte meg a befejezést… és mindenki kudarcot vallott. Mozarton
kívül senki nem volna képes rá, hogy rangjához méltón befejezze.
És most itt feküdt előtte ez a kézirat…
Leeresztette a kezében tartott lapot. – Ez jó, Gernot. Sőt, nagyon
jó. Kitűnő. – Szünetet tartott, figyelte, ahogy a tanítvány elpirult. – És
most mondja meg, kedvesem, ki írta.
155
2015-05-12 15:12:25
Gernot sokáig hallgatott. – Én voltam… szóval…

– Hagyja ezt, Gernot, mindketten tudjuk, hogy maga az életben
nem volna képes rá. Nem vehetem rossz néven, hogy idegen tollakkal
ékeskedik, de ha azt hiszi, hülyét csinálhat belőlem, azt nagyon is
rossz néven veszem.
Semmi válasz.
– Hallgasson ide, teszek egy javaslatot. Elfelejtjük ezt az egész
ügyet, én pedig segítek magának, hogy eredeti témájával átcsússzon
a vizsgán. Cserébe viszont most azonnal elárulja, ki írta ezt.
Gernot makacsul hallgatott.
– Jó, ahogy akarja. Mozart Requiemje mint diplomamunka… Leg-
később a szóbeli védésen megtudjuk, hogyan jutott ehhez az… ins-
pirációhoz. – Három másodperc, és amire számított, bekövetkezett:
a diák nem tudta tovább állni a pillantását.
– Szóval? Hallgatom. Ki írta ezt?
– Én… én nem tudom.
– Tessék? Akkor honnan szerezte, a kutya mindenit magának?!
Gernot a hüvelykujja körmét rágta. – Hát, az úgy volt, hogy valami
őrült berúgott, és akkor írta…
– Gernot! Miféle baromságot beszél itt össze?
– Nem baromság. – Gernot olyan képet vágott, mint aki men-
ten elsírja magát. – Ott felejtette. Egy buli után, egy ismerősöm-
nél. – Lehajtotta a fejét. – Én magam se hittem a szememnek. Ha
látni akarja az eredetit…
– Pontosan azt akarom. És azt, hogy megnevezze a szerzőt. Világosan
beszéltem?
Gernot már nyújtotta a kezét a papírokért, de Michaelis pillantása
megállította. Alig hallható köszönéssel eltűnt az irodából.
156
2015-05-12 15:12:25
***
– Mi ez? – kérdezte Wolfgang, és fáradtan pillantott a két papírlapra,
amelyeket Piotr erősített a hűtőszekrény ajtajára, a bevásárlólista
helyére. Zöld vonalak voltak rajta, meg piros P-k és W-k.
– Órarend. Minden fellépést beírunk, hogy többet ne felejts el.
– Aha. – Wolfgang közelebb lépett, ujját végighúzta a sorokon. – De
csütörtök ma van!
– Igen, megyünk megint negyedik kerületbe, tudod? Ahol van
japán zongora.
– Hm. De nekem Adriannal és a többi urakkal volna házi muzsikálás…
– Mindig ezekkel az emberekkel, Wolfgang, ne bosszants, mész
velük szabadnapokon eleget.
Wolfgang lázadni akart, de Piotr energikus fejcsóválása elnémította.
– Beírod zongoraórát is, rögtön.
– Zongoraórát?
– Igen, kaptál két tanítványt kereskedőtől!
– Ja, ja, igen. Persze. – Wolfgang ellenőrzésképpen megrázta a ter-
moszkannát, majd a maradék kávét a mosolygó bögrébe öntötte, és
elkezdte összeszedni a ruhadarabjait.
– Mikor csinálsz zongoraórát?
– Nem láttad véletlenül a harisnyámat?
– Ott, fotelban, újság alatt. Zongoraórát kérdeztem. – Wolfgang felsó-
hajtott. Nyakas fickó ez a Piotr. – Ah, a napot még nem beszéltük meg.
– És? Hívd fel őket, Wolfgang!
– Siemensre volna szükségem hozzá.
– Micsodára?
157
2015-05-12 15:12:25
– Siemensre. Amibe belebeszél az ember, jól mondom? Nekem

nincs olyanom.
– Nem tudok nevetni hülye vicceken ma. – Kotorászni kezdett
fekete hátizsákjában, majd kivett belőle egy kis Siemenst, és ledobta
a fotelra. – Nokia is jó lesz, te bolond, most fölhívod tanítványt. Többet
kell dolgoznod, akkor tudsz venni telefont.
Wolfgang lelkesen kapott a készülék után. Alig volt nagyobb
a tenyerénél, és olyan kísérteties kék fénnyel világított, mint a Blue
Notes falai. Óvatosan végigsimított a billentyűzetén. – Te-le-fon?
– Hol a szám? – Piotrnak türelmetlenül csengett a hangja.
Wolfgang óvatosan vállat vont, közben lázasan járt az agya, vajon
miről beszélhet Piotr.
– Mutattad a papírt a telefonszámmal, itt kell lennie a káoszodban.
Bézs színű papír, tudom pontosan.
Wolfgangot mintha áramütés érte volna. Liebermann számrejt-
vénye! Már kezdte érteni. Reszkető ujjakkal lapozta végig a kottáit,
de Liebermann kártyácskája nem volt a lapok között.
– Biztos, hogy… ööö… meglesz az, Piotr, ne aggódj, barátom.
– Ne aggódjak, ne aggódjak! Mindig aggódom. Mindig kell aggód-
nom, mert te nem aggódsz magadnak. Csak azt csinálsz, amit te
akarsz, de dolgozni nem akarsz.
Wolfgang fölkapta a fejét. Kicsoda ez a Piotr? Eleven próbaté-
tel? – Ez nem igaz, és a mennyei Atya tudja, hogy soha nem tagadom
meg a munkát! Sőt, vannak napok, amikor kora hajnaltól késő estig
szakadatlanul munkálkodom! Nem az én hibám, hogy a becsületes
munkáért nem fizetik meg az embert, ha szellemi örömöt okoz és
a valódi művészetet szolgálja. Látom már, hogy ma is méltatlannak
bizonyul a fizetségre az, aki nem a legfáradságosabb, legutálatosabb
158
2015-05-12 15:12:25
munkát végzi. Az idők semmit sem változtak. De én sem!

– Hová akarsz menni? Már vettem zsömlét. Wolfgang!
– Hogy hová megyek? Dolgozni megyek, méghozzá rögtön! Még
mielőtt újabb rendeletet bocsát ki az uraság, amelyben ezt megtiltja
nekem! – Wolfgang a hűtőszekrény ajtajára erősített munkatervre
mutatott, és a kabátja után nyúlt. – Vagy talán engedélyt kell kér-
nem? – Falzettbe csúszott föl a hangja. – Kérem szépen, kedves Piotr
papa, kapok ma kimenőt?
A választ meg sem várva búcsút intett Piotrnak, és kiviharzott
a szobából.
Metróra szállt, és egyenesen a belvárosba utazott. Addig mászkált

az utcákon, amíg meg nem nyugodott kissé. Minek bánkódjon: egy
egész nap terítette elé a kincsét – és kisvártatva kéjes tettvágy töl-
tötte el, csak úgy záporoztak az ötletek. Emitt egy nyitott ablakból
dörömbölő basszus, amott annak a masinának a pokoli lármája,
amely, mint valami óriás táncoló varrótű, a járdába harapott és fekete
kőmorzsákat köpködött szanaszéjjel; közben a tojoták, volvók, és
ki tudja, hányféle névre hallgató járművek kürtjei. Minden, még
egy asszonyszemély távoli, halk nevetése is beleszövődött a nagy
egészbe, és szimfóniává ért, zengett, pulzált benne, követve az új
idők szédítő ritmusát. Hangokkal robbanásig telítetten egy fotelba
huppant, amelyet az egyik kávéház elé tett ki a személyzet az első
tavaszi napsütés örömére. Talán a szerelmi mámor az egyetlen, ami
hasonlít ehhez az állapothoz, amikor zenévé vált benne és körülötte
minden, és úgy áradt belőle ez a zene, mint egy kiapadhatatlan
forrásból. Igen, ő maga volt ez a forrás. Ő maga volt a zene. Erre
teremtetett, ez teszi boldoggá.
159
2015-05-12 15:12:25
Kisimította a magával hozott összetekert kottafüzetet, odakiáltotta

a felszolgáló kisasszonynak a kívánságát, és írni kezdett.
Csak egyetlen sóvárgó pillanat erejéig állt meg, a szerelemre gondolt,
érezte, ahogy belülről égeti valami, de aztán gyorsan újra elmerült
a munkában.
Egész délelőtt írt, alaposan begombolta a kabátját, forralt bort
rendelt, és csak kora délután húzódott be a kávéház belsejébe, mert
esni kezdett. A konyhai illatoktól felcsigázva ebédet rendelt, és elége-
detten dőlt hátra a párnázott széken. Három füzetet írt tele lapszéltől
lapszélig, helyenként pótlólag be kellett húznia a vonalakat, ahol
másképpen nem fért volna ki. Elhatározta, hogy ha alábbhagy az eső,
fölkerekedik, és további kottafüzeteket vásárol.
Elnézte az embereket, akik – részint találkozóra várva, részint
a magányos ember félénk pillantásával – beléptek a kávéházba, majd
újra kiléptek onnan. Amikor egy feltűnően elegáns hölgy elhaladt az
asztala mellett, megállapította, hogy az a kék nadrág, amelyet szinte
mindenki viselt manapság, nem feltétlenül a hanyag öltözködés jele.
A hölgy gusztusos fenekére úgy feszült az anyag, mint valami második
bőr, az ember végigsimíthatott rajta a tekintetével, mégsem mondhatta
azt senki, hogy a hölgy meztelen lenne. Az új világban töltött első
napjaiban erős megütközést keltett benne egy ilyen hátsó látványa,
de most, hogy a csupasz lábak és a mészáros módjára becsomagolt
alsótestek már nem töltötték el csodálkozással vegyes viszolygással,
kezdte kedvét lelni a látványban, és nem ismert magára. A kávéházi
asztal oltalma alatt végigtapogatta a saját testét, egészen a csípőjéig.
Középtájt még puha volt a hús, a nadrág derékrészénél kissé kidu-
dorodott, de már össze sem lehetett hasonlítani felpuffadt testével,
amelyben kénytelen volt eltölteni előző élete utolsó éveit. Szivacsos,
160
2015-05-12 15:12:25
erőtlen volt rajta minden, bizonyára a betegsége következtében, amely

azután el is ragadta az élők sorából.
Az érkezése utáni napokban – titokban feltámadásnak nevezte,
és szégyellte magát az eretnek gondolatért – mértéktelenül sokat
kellett vizelnie, majd észrevette, hogy testének körvonalai egyre
határozottabbak. Vajon hogy állna rajta egy ilyen kék nadrág? Eszé-
be ötlöttek Adrian szavai, és látta maga előtt a gúnyos pillantást,
amellyel kedvenc gránátalma színű öltönyét illette. Adrian, Czerny,
Piotr, de még a nyakigláb szaxofonos is, aki körül csak úgy rajzottak
a nők – mindannyian ezt a kék nadrágot viselték. Wolfgang hirtelen
elhatározással fölpattant, fizetett a pultnál, és elhagyta a kávéházat.
Fel-alá kezdett sétálni a Grabenen, bekukkantott néhány mellékut-
cába is, és az üzletek kirakatait, meg az üzletek ajtajain ki-be járó
embereket nézegette. Végül kiválasztotta az egyik üzletet, amelyikről
el tudta képzelni, hogy a szerecsen is, meg a nyakigláb is szívesen
vásárolnának benne. És valóban: számolatlanul, magas oszlopok-
ban álltak az asztalokon a különböző kék nadrágok, Wolfgang azt is
megtudta, hogy a nevük farmer, és hogy számos variánsban léteznek.
Órákig próbált, de egyet sem talált, amelyik ne lett volna legalább
tenyérnyivel hosszabb a kelleténél.
– Le kell vágni – közölte vállvonogatva az egyik eladó, egy tüskés
hajú legényke, aki gyűrűt viselt a fülében. – Ha kirojtosodik, még
lazábbnak néz ki.
Kora estére, amikor megérkezett a Blue Notes-ba, combja belseje

kezdett kisebesedni a szokatlanul merev anyagtól.
Ha már ennyire forradalmasította az öltözékét, arra támadt kedve,
hogy a megszokott harmóniavilágot is a feje tetejére állítsa, ahogyan
161
2015-05-12 15:12:25
azt egész nap tette a kottapapíron. Néhány gyerekdalt végighajszolt

az összes hangnemen, délelőtti ötleteit még merészebben variálta,
mint ahogyan leírta, és végigszántott a zongora teljes billentyűjén
a tompán buffogó legmélyebb hangoktól a csörömpölő és csilingelő
legfelső hangokig – de ez sem bizonyult elégnek.
Egy idő után észrevette, hogy egy kócos, pimasz tekintetű szőkeség
folyamatosan figyeli az egyik közeli asztalnál. Kellemes izgalom áradt
szét benne, és minden tizedik ütemnél kortyolt egyet a pillantásából,
mint valami jóféle borból – be is csípett tőle. Féktelenül halmozta
a disszonáns akkordokat, és amikor a nő visszanézett rá, egész egy-
szerűen feloldás nélkül hagyta őket.
– Hé! – kopogtatta meg a vállát Czerny két szám között. Arca a szo-
kottnál is sötétebbnek tűnt. – Ma kicsit mintha túlzásba vinnéd az
akrobatikát. Vegyél vissza, ez már túl sok az embereknek.
Wolfgang végignézett a vendégek hemzsegő sokaságán, és gúnyosan
forgatta a szemét. – Jajistenem, szegénykék. Irgalom nékik! Kön�-
nyen túlzásba esik az ember, nemdebár, ha olyat nyújt nekik, amihez
használniuk kell a fülüket… az agyukról nem is beszélve. Isten ments.
Nem fog még egyszer előfordulni, kedves jó Czernym, ne aggódj.
Wolfgang grimaszt vágott a távozó Czerny hátának, és mint egy
rossz kintorna, játszani kezdte a Kék Duna keringőt. A fogát csat-
togtatta hozzá keringőritmusban. Amikor néhány vendég ordítozni
kezdett, fölnevetett, és belefeledkezett abba a lusta, kéjes frazírozásba,
amelytől mindig megnyugodott.
A következő félórát azzal töltötte, hogy a Piotr cédéjén hallott
Strauss-keringőkre improvizált. Miközben oda sem figyelve zongorá-
zott, azon törte a fejét, hogyan önthetné operaformába azt a felismerést,
amellyel a Singlingernél töltött óra ajándékozta meg.
162
2015-05-12 15:12:25
Felriadt. Valaki bekapcsolódott a játékba. Egy szaxofon! Mióta

felelgethetett neki? Ahogy fölnézett, világos szempárt látott, ahogy
versenyt villogott a fémmel. Úgy érezte, aranyfénybe borul az egész
helyiség, és hangyák futkároznak a testén.
A nő egyszerre elegánsan és pimaszul játszott. Wolfgang oda-
vetett neki néhány hangot, a nő felkapta őket, és úgy dobálózott
velük, mint valami zsonglőr, majd minden előzetes figyelmeztetés
nélkül visszadobta őket neki. Wolfgangnak felgyorsult a lélegzete,
érezte, hogy már abba sem bírja hagyni a vigyorgást. A hangok egyre
szorosabban fogták körül a nőt, már szinte érezte ujjai alatt a testét.
Azután tempót váltott, a zene gyengéden simított végig a nő karján,
a nyakát cirógatta.
A nő ránézett Wolfgangra, végtelenül hosszan, legalábbis Wolfgang
így érezte; azután visszanézett a hangszerére, és kissé megrándult
a szája, mintha elmosolyodna közben.
Wolfgang a farmerja szárába törölte nyirkos tenyerét. A nő újabb
témába kezdett, a legvadabb hangsorokkal provokálta Wolfgangot.
Ha férfi lett volna, párbajba bocsátkozik vele, de lovagiasságból min-
dig előreengedte, és ahol kihívónak kellett volna lennie, ott inkább
támogatta.
Azután a nő abbahagyta. – Fatigué? – kérdezte gúnyosan, és már
a pillantásától idősebbnek érezte magát Wolfgang a koránál. Régen
hallott francia szót, úgy vélte, kiment a divatból.
Hosszan rázta a fejét, állva a nő pillantását.
– Fájront! – Czerny hangja törte meg a pillanat varázsát. Egy borí-
tékot nyújtott Wolfgang felé. – Otthon folytassátok, már lezártam
a kasszát. – Wolfgang csodálkozva nézett körül, csak most vette észre,
hogy üres a bár, a székek már az asztalokon álltak. Lecsukta a zongora
163
2015-05-12 15:12:25
fedelét, közben le sem vette a szemét a zsákmányról, de felállni már

nemigen mert. Amikor végre előmerészkedett a hangszer mögül, meg-
könnyebbülten állapította meg, hogy a nő alig valamivel magasabb
nála. A bájos szaxofonos nem szólt semmit, csak ránézett, és fejével
a kijárat felé intett. Amikor Wolfgang előzékenyen kinyitotta előtte
az ajtót, a nő karja súrolta, és Wolfgang beszívhatta a parfümje illatát,
amelyről tudta, hogy sokáig nem fogja elfelejteni. Czerny utánuk
kiabált valamit, de ő már egy üvegburában érezte magát, ahová csak
messziről hatoltak be a külvilág zajai. Álltak a hideg éjszakában, még
mindig hallgattak, azután a nő elindult, Wolfgang pedig gondolkodás
nélkül követte.
A lány időnként, amikor egy utcai lámpa fénykörébe értek, felé
fordította az arcát. Wolfgang lámpáról lámpára nehezebben lélegzett,
sálját szorosabbra fogta az állán. Üres volt az utca, csak néhány villo-
gó cégtábla fényei mozogtak. Wolfgang számolta az utcai lámpákat,
a lány pillantását kereste, és kezdett kételkedni benne, hogy lesz-e
ereje hazakísérni.
– Hová…
– Csss… – A lány a szája elé tartota a mutatóujját, és továbbment
a következő kereszteződésig, de már nem nézett rá. Wolfgang hallotta,
ahogy a szaxofon tokja ütemesen súrlódik a lány kabátjához. Végre
elővett egy kulcsot a táskájából, és belépett egy kapun, amely fölött
a HOTEL felirat világított fehéren.
Wolfganggal a nyomában végigment egy folyosón, az egyik falra
szerelt kis zöld doboz kísérteties fényében. Ahogy belépett a lány
után a szobába, érezte, hogy remeg; becsukta maga mögött az ajtót,
és nekidőlt. Sápadt fény szűrődött be az ablakon, valószínűleg a hom-
lokzatra szerelt neonbetűké. A lány sziluettje úgy rajzolódott ki a szűrt
164
2015-05-12 15:12:25
fényben, mint egy árnykép. Wolfgang látta, ahogy a lány leveti és egy
fotel támlájára teríti a kabátját, majd kilép a cipőjéből.
Wolfgang kabátja zajtalanul csúszott le a földre. Csak a lélegzetét
hallotta, meg a hangszertok zárjának kattanását. Azután hirtelen
felbúgott egy hang lágyan, szinte suttogva, mint a nyári szellő, föl-
erősödött, aztán összefonódott a következővel, mint egy árnyék.
Wolfgang lenyűgözve nézte a nőt. Tetőtől talpig csupa muzsika volt,
ahogy ott állt és játszotta a zöldes-ezüstös dallamot, olyan puhán és
telten, hogy Wolfgang már le sem bírta venni róla a szemét; azután
kicsi, hirtelen váltások jöttek, mintha a lány kinevetné őt. Közelebb
lépett hozzá, a vastag, puha padló elnyelte a léptei zaját. Egy végte-
lennek tetsző pillanatig csak állt mögötte, azután fölemelte a kezét,
de megint megálljt parancsolt magának, inkább csak beszívta az
illatát, azután közelebb hajolt a nyakához, megérezte teste melegét,
és végre a vállára tette a kezét. A lány zavartalanul folytatta; Wolfgang
érezte, ahogy minden egyes hang végigfut a testén, együtt ringatózott
a lánnyal, közben keze elindult előre, a blúza kivágását kereste, és
lassan, gombról gombra kibontotta a blúzt. Semmi nem volt alatta,
még az a kis kettős kosárka sem, amit Wolfgang nemrég a ruhaüzletben
megcsodált. Szinte mélabúsan kezdte simogatni a csupasz, kicsiny
kebleket. A szaxofon hangja hirtelen a mélyebb regiszterbe csúszott,
a lány egy szokatlanul hosszú, éjsötét b hanggal hátrahajolt, miközben
a blúz lecsúszott a válláról.
Ezután egy oda nem illő h hangot játszott; Wolfgang keze is meg-
nyugodott, mert először meg kellett értenie, mit csinál a lány. Csak
egyik ujjával rezgette a billentyűt, a másikkal lerázta a blúz ujját.
Ugyanezt elragadó közvetlenséggel megismételte a másik karjával,
ezúttal egy cisz hang zengett bele a sötét szobába. Wolfgang csak
165
2015-05-12 15:12:25
nézte, és az jutott az eszébe, vajon tud-e úgy gondolni ezentúl a cisz

hangra, hogy ne gondolná hozzá ezt a jelenetet.
Szerette volna azt mondani: Szeretlek – de csak a lány nyaka hajlatát
súrolta a szájával, kiszabadította a blúzt a szaxofon szíja alól, és ahogy
a lány a zene ütemére hajladozott, úgy követte ő a lány testének moz-
gását. Keze lecsúszott a derekára, a lány kissé előrehajolt, megremegett
a szaxofon hangja, mintha a lány belenevetne a hangszerbe. Wolfgang
egy pillanatra elengedte, remegő ujjakkal kigombolta a saját ingét
és ledobta magáról, meztelen mellkasával szorosan a lány hátához
simult, azután a hasával, azután az alsótestével, fájdalmasan szorította
a farmer ott, ahol gyönyört akart érezni. Türelmetlenül kereste a lány
nadrágján a gombot, piszkálgatta, rángatta, mire a lány, egy hosszú
cisz hangot kitartva, kezét a kezére tette, és a segítségére sietett.
Wolfgang végre kihámozhatta a lány csípőjét a szűk kék anyagból, és
a saját nadrágját is kigombolta. A fájdalom átadta a helyét a mindent
betöltő kéjnek, mintha tényleg két évszázadon át vágynia kellett volna
egy nő érintésére. Egy pillanatra eszébe jutott Constanze, de aztán
elhessegette a gondolatot, azzal nyugtatva magát, hogy Constanze
régen halott, elporladt, ő pedig nem tartozik neki többé semmivel.
Eltökélten nyúlt a nadrágocska gumizott széle alá, azután még mé-
lyebbre, meglepetésére szőr helyett borostát tapintott, sóhajtott, és
tovább indult felfedező útra a felé a forró, sötét hely felé, amelyben
minden disszonancia feloldásra lel. A lány zavartalanul tartotta ke-
zében a hangszerét, miközben Wolfgang szétfeszítette a fenekét, és
megpróbált beléhatolni.
Ekkor a lány mégiscsak abbahagyta a játékot. – Attends. – Megfor-
dult, Wolfganghoz simult, leeresztette a szaxofont a földre, tenyerét
végigsimította Wolfgang mellkasán, azután a vállán. – Van neked…
166
2015-05-12 15:12:25
hogyhívják? Gumi? – Elragadó volt az akcentusa, követelőzőn nyalt

végig az ajkán. Kissé hátrahajolt, és kérdőn nézett Wolfgangra.
– Gumi? Mais oui, ma chérie, j’en ai… – Elmosolyodott, örült, hogy
tudja, miről van szó, csókot nyomott a lány arcára, odament az ajtóhoz,
és a kabátja mellé tett szatyorba nyúlt, amelyben a levetett nadrágja
volt, meg a kottapapírok. A különálló lapokat, amelyeket délután
vásárolt, olyan rugalmas gyűrűk fogták össze, mint amilyeneket Piotr
konyhaszekrényének fiókjában is látott. Lesodorta az összetekert
kottalapokról az egyik gumigyűrűt, a lapokat szétszórva otthagyta
a földön. Csak ekkor fogta el valami kellemetlen érzés. Mit akar a lány
ezzel a gumival? Mintha véletlenül tenné, kezét védekezőn emelte
várakozásteljesen ágaskodó barátja elé, majd tétova mozdulattal a lány
felé nyújtotta a gumigyűrűt.
– Tu te fous de moi!
Az ablakon beeső gyér fényben Wolfgang fölfedezte a lány arcán
azt a fájdalmasan gúnyos kifejezést, amelytől mindannyiszor úgy
érezte, bármikor a föld alá süllyedhet szégyenében. Ahogy annyiszor
az elmúlt hetekben, most is óvatosan elvigyorodott.
A lány egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, mitévő legyen,
a gumigyűrűt hüvelyk- és mutatóujjára akasztva kifeszítette, majd,
még mielőtt Wolfgang felocsúdhatott volna, a mellkasát találta el vele.
– D’accord. Mais écoute, kell vigyáznod, oké?
Wolfgang fellélegzett, és magával húzta a lányt az ágy felé. Végre.
Persze, hogy vigyázni fog, van benne gyakorlata, mindig is vigyázott.
Ujjai összefonódtak a lány ujjaival, szelíden eltolta magától, hogy
a lány végigfeküdjön az ágyon, és ő arcát a keblei közé tehesse. Érezte
a lány szívverését, a bőrét, az illatát, a melegét és az izmok megfeszü-
lését, ahogyan ívbe hajlott a teste, mint egy hangszer, amely arra vár,
167
2015-05-12 15:12:25
hogy játsszanak rajta. Már akkor sem tudta, hol van, amikor legato
elkezdte, crescendo, nem volt egykor és nem volt ma, csak a lét volt,
staccato – és végül, akaratereje maradékával, beváltotta ígéretét, a lány
nyaka hajlatába fúrta a fejét, és kéjével magára maradt.
Amikor felébredt, derengő fény töltötte be a szobát. Meleg bőrt

érzett a tenyere alatt, végigtapogatta a lány csípőjét, érezte az álom
illatát. Az arcát nézte, ujjával körberajzolta az ajkát. A lány felébredt,
és beengedte az új napot.
– Még a nevedet se tudom – suttogta Wolfgang franciául.
– Adj egyet.
– Machère, Mabelle, Mapomme, Mapêche, Ma… Nem. Az igazi
nevedet mondd meg, Madouce.
– Mado. Tulajdonképpen Madeleine, de nálunk így hívnak egy
süteményt is, én pedig nem vagyok sütemény.
– De annál édesebb! Hmmm… Mado! – Wolfgang elbújt a takaró
meleg sötétjében, és a lány köldökét csókolgatta. – Te vagy a legistenibb
sütemény, amit valaha kóstolnom megadatott. – Pajkos vágy fogta el,
megfogta a lány fenekét. – Ejj, de finom szilvasegged van, te Maprune.
– Tessék?
Wolfgang kikukkantott a takaró alól. – A leggyönyörűbb zene vagy,
ami valaha az eszembe jutott, csodálatos Mado. Leírom, és eljátsszuk
együtt mindennap, jó?
– Mindig ott dolgozol a kék lokálban?
– Játsszunk ott együtt, Mado, úgy illünk egymásba, mint kukac
a szilvába. – Wolfgang féktelenül bedugta az ujját a lány szemérmébe.
A lány elvonta magát, lábát keresztbe tette. – Az a zene tegnap,
az a tiéd volt, n’est-ce pas? Boldog vagy a munkával, amit csinálsz?
168
2015-05-12 15:12:25
– Te teszel boldoggá, Mado. Azt játszom, amit akarsz!

– Inkább azt játszd, amit te akarsz.
Mado a hátára fordult, karját keresztbe fonta a feje alatt. – Ha
játszom, szabad akarok lenni, olyan zenét játszani, ami eszembe jut,
nem akarok semmit tettetni.
– És hol teheted mindezt, anélkül hogy éhen halnál?
– Vannak jó dzsesszklubok Párizsban.
– Párizsban. – Wolfgang emlékezetében feltűnt a város egy-egy
részlete. A gyűlölt városé. – Nem voltam boldog Párizsban.
– Mi történt?
– Anyám nyugszik ott. Amúgy pedig abban a városban minden
balul ütött ki, amit elterveztem. – Megsimogatta Mado arcát, a lány
látványa kisöpörte belőle a sötét gondolatokat. – De ha az a te városod,
Mado, akkor még Párizst is szeretni fogom! – Wolfgang a lány keze
után kapott, de Mado megint elvonta magát tőle, kiült az ágy szélére.
– Mennem kell.
– Még kilenc óra sincs…
A lány nem felelt, csak vállat vont.
– Próbára mész? Hadd kísérjelek el, Mado!
– Non. – Mado fölállt, kiment a fürdőszobába. Wolfgang a lány
feszes kis fenekét nézte, és egy pillanatra újra föltámadt benne a vágy;
hallotta, ahogyan a lány kinyitja a tusoló csapját, és elképzelte, hogy
magáévá teszi, miközben végigcsorog arcukon a meleg víz, de tudta,
hogy a lány elküldheti, és ezt nem bírta volna elviselni.
169
2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
A reggel föld és tiszta víz szagát

árasztotta. Wolfgang alig érezte,
hogy lép, mintha a levegőben jár-
LACRIMOSA
na. Mado! Még mindig annyira
tele volt vele, hogy semmi más-
dies illa… nak nem maradt hely. Amit hal-
lott, úgy vélte, az ő fülével hallja;
amit látott, mintha az ő szemé-
vel látná; és még a gondolatai is
mintha Mado gondolatai lettek
volna.
Hűvös volt a levegő, de a ta-
vaszi nap átsütött a kabátján,
a járdaszegély melletti pocso-
lyákban tükröződött a kék ég.
Megállt, hátrahajtotta a fejét, és
a fehér felhőfoszlányokat néz-
te, ahogy száguldottak az égen,
mint akiknek sietős. Csak akkor
ébredt a tudatára, hogy az egész
utat gyalog tette meg, amikor már
elindult fölfelé a lépcsőn Piotr la-
kása felé.
Hasra vetette magát a dí-
ványon, följebb tűrte a kabátja
ujját, és az alkarját szagolgatta,
hátha maradt rajta valami Mado
illatából.

2015-05-12 15:12:25
Apjának hangja rángatta ki az álmodozásból: – Mindennap mész

a kék lokálba most már?
Ijedtében elkiáltotta magát, fölült, és Piotrt látta maga előtt.
Olyan volt, mint egy szürke gránittömb. – Jóságos ég, de megijesztet-
tél! – Nagyot sóhajtott, visszadőlt a díványra, és megrázta magát, hogy
megszabaduljon a képtől. – Ó, csak Piotr – morogta megkönnyebbülten.
És igen, itt, a könyökhajlatában még fölfedezte Mado parfümjének
maradékát, csak végig kellett simítania rajta.
– Azt kérdeztem, miért nem jöttél dolgozni!
Wolfgang hunyorgott. Annyira távol került mindentől, hogy nehezére
esett visszatalálni Piotr világába. Azután eszébe jutott, miről beszél. – Jes�-
szus! Én ostoba! – A homlokára csapott. – Piotr, az ég szerelmére, ne
vágj ilyen arcot, soha többé nem fordul elő. Inkább örvendezz velem.
– Minek örvendezzek, ha nincs már munkám olasznál. Megálla-
podásunk van!
Wolfgang a könyökére támaszkodott. – Kidobott? Ah, Piotr, ne vedd
ennyire a szívedre, lesz majd valami más. Valami új. Az a vendéglős úgyis
olyan visszataszító fajankó, olyan kiállhatatlan vérszipoly, ráadául buta
nyárspolgár! És ha mindez nem méltó ok az örömre, akkor tekintsd
a szerelmet, mint sokkal méltóbb okot!
– Végre elcsábítottad az éjszaka fekete királynőjét? – Elkínzott
mosollyal nézett le rá Piotr. De legalább elmosolyodott.
– Szőke, Piotr. Szőke, mint a hajnalcsillag, és úgy szaxofonozik, mint
a nap. – Kéjes nyögéssel zuhant vissza ismét a díványra.
– Szőke? Csinálsz összevisszaságot most a nőkkel is? Beszélsz hetekig
fekete hajúról. Legszebb nő a világon. És?
– Ah, Piotr, hagyd már ezt! Mado… csodálatos. Te is csodálatosnak
találnád, és mindenki mást elfelednél, ha látnád.
172
2015-05-12 15:12:25
– Én is csodálatosnak tartom a nőket. De soha nem felejtem el

munkát miattuk.
– Én nem felejtem el a munkámat, Piotr, szívem telve van sze-
relemmel, a fejem pedig a leggyönyörűbb muzsikával. Meg fogod
hallani, milyen gyönyörűvel.
– Nő van az ágyadban egy éjszaka, és beszélsz szerelemről. Hülye
vagy, przyjaciel! Csillagokkal van tele a fejed, de az élet itt van a földön.
– Istenem, Piotr, hát van-e valódi élet csillagok nélkül, szerelem
nélkül? Te is fogj magadnak csillagot, pseacsil barátom, egy kis öröm
jót tenne a kedélyednek.
– Nem akarok csillagot fogni, przyjaciel. Albérletet akarok fizetni és
ételt és vízvezetéket javítani otthon a házon. És te? Heversz, kezedben
csillag és egy cent se.
– Úgy bizony, az ördögbe is! És jó így nekem, átkozottul jó. Elégedett
vagyok. Örülök. Boldog vagyok. Mámoros. Szárnyalok. Szerelmes
vagyok! Igen! Ez az élet! Mit akarsz hát tőlem?
– Azt akarom, hogy gondolj holnapra. És a következő hétre, és
a következő évre. Fog kelleni lakás, ágy és hűtőszekrény.
– De hát nem szenvedünk hiányt semmiben, Piotr.
Piotr lehalkította a hangját, szomorúan nézett Wolfgang szemé-
be. – De az én díványomon fekszel, przyjaciel.
Wolfgang szó nélkül felállt, kivett egy üres műanyag zacskót
a szemetesvödör mellől, és nekiállt összeszedni a szétszórt kottáit.
– Valamikor elmegyek, Wolfgang, vissza Lengyelországba, mit
csinálsz akkor?
Wolfgang, ügyet sem vetve Piotr szavaira, egy másik műanyag
szatyorba gyűjtötte a kevéske holmiját.
– Csinálsz hülyeséget, hova mész pénz nélkül?
173
2015-05-12 15:12:25
– Valakihez, akinek nem vagyok a terhére. – Még mielőt Piotr bármit

válaszolhatott volna, Wolfgang már a lépcsőházban volt.
– Pillanatpillanat, hová, hová? – Rekedtes hang töltötte be a szűk

folyosót.
– Fölfelé. – Wolfgang megfordult, pár lépést hátrálva tett. Egy kövér
nő bukkant fel a kapuban. Úgy nézett ki, mint egy kicsi, kötényes
elefánt.
– De maga nem vendég nálam.
– Mademoiselle Madelaine vendége vagyok.
– Aha! – Az asszony csípőre tette a kezét. Úgy nyúlt a hangja, mint
a gumiszalag. – A kisasszony már elutazott.
– Elutazott? Mado… – Összeszorult a torka. Végigrohant a folyo-
són, fölszaladt a lépcsőn, megtorpant Mado nyitott ajtaja előtt. Üres,
halott volt a szoba. A paplanok hervadtan lógtak le az ágy széléről,
a függöny kíméletlenül félrehúzva, a csillagok birodalmát elfoglalta
a józan, hideg nappali fény. Az éjjeliszekrényen még ott volt a cédula,
amelyet ő adott Madónak. A nyitott fürdőszobaajtóban fiatal nőt
pillantott meg, aki éppen egy kék szennyeszsákba készült bedobálni
a használt törülközőket.
– Ne! – Wolfgang egy ugrással ott termett mellette, kitépte a kezéből
a törülközőket, és beléjük temette az arcát.
– Mondtam magának, hogy nincs itt már senki – horkant föl háta
mögött a szobaaszony.
– Én leszek itt.
– Még nincs készen a szoba. Elfoglalhat egy földszintit.
– Nem, nekem éppen ez kell úgy, ahogy van. – Kituszkolta a szolgálót
a fürdőből. – Jól van, abbahagyhatja.
174
2015-05-12 15:12:25
A fiatal nő úgy nézett Wolfgangra, mintha a férfi tisztességtelen

ajánlatot tett volna neki, azután főnökasszonyára nézett segélykérőn.
Amaz vállat vont.
– De be kell jelentkeznie…
– Később lejövök. – Hirtelen felcsillant benne egy reménysu-
gár. – Biztosan hagyott valami üzenetet!
– Sajnálom, nem.
– És egy címet? A címét kérem!
Az elefánt a fejét rázta. – Ugyan mire számított? Francia nő.
Wolfgang magára zárta az ajtót, behúzta a függönyt. Lehúzta
a cipőt, levetette magát az ágyra, és a párnába temette az arcát. Mado
párnájába. Vajon meddig őrzi még az illatát? Egy napig, kettőig? Egy
hétig? Wolfgang a gyűrődéseket simogatta, amiket a lány teste hagyott
a lepedőn, és érezte, ahogy halántékát hűsíti a könnyel áztatott párna.
Mado még a nevére sem volt kíváncsi.
Csak akkor ment le a földszintre, amikor besötétedett. Előre fizetett.
Három napra és két üveg vörösborra volt elég a pénze. Azután majd
csak lesz valami.
A mikor kinyitotta a szemét, csönd volt. Sem ajtócsapódást, sem lépte-

ket, sem hangokat nem hallott a folyosóról. A neonbetűk sápadt fénnyel
töltötték meg a szobát, amely annyire meghitten ismerősnek tetszett,
mintha már régóta lakna benne. Minden annyira változatlan volt, hogy
egy pillanatig még reménykedni is tudott, de aztán megtapogatta maga
mellett a hideg lepedőt, meglátta az üres fotelt, a nyitott fürdőszobaajtó
sötét csíkját, és görcsbe rándult benne valami. Fölkelt, tágra nyitotta
az ablakot, beeresztette a hideg éjszakai levegőt, hagyta, hogy lehűtse
meztelen testét és betöltse a szobát. A város a szokásos ostinatóját,
175
2015-05-12 15:12:25
az egyenletes dübörgést hallatta. A tenger jutott eszébe róla, amikor

egyszer ott állt egy éjszaka a parton, és érezte, ahogy hatalmába keríti
a végtelen távolság, ahogy a fekete víz összeolvad az éggel és lábai elé
teríti a hullámzó horizontot. És megint nagyon erősen érezte, ahogy
körülveszi egy idegen világ, ennek a világnak a hullámai nyaldossák
a lábát, mintha a hotelszoba egy sziget lenne, ő pedig hajótörött, akit
senki nem vesz észre. Előrébb lépett, a sima, hideg ablakpárkány
a hasába nyomódott, előrehajolt, hallotta a fénybetűk zümmögését. Egy
szaxofon. A tenger. Milyen mély lehet? Tizenkét könyöknyi biztosan.
Még jobban kihajolt, mintha vonzaná valami odalentről. Nem kéne
fölvennie valamit előtte? Mi van, ha valóban kizuhan? Kell-e egyáltalán
a magafajtának féltenie az életét? Nem lehet, hogy ugyanúgy föltámad,
és megy minden tovább? Vagy halott lesz egy darabig, azután újra
fölébred, megint egy idegen helyen, egy sokkal idegenebb helyen? Egy
hajszálon múlt, hogy rábízza magát a sorsra… De azután hátralépett,
lihegve kiegyenesedett. Nem! Az Urat nem fogja kihívni maga ellen.
Becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, visszatámolygott az ágyig.
Az éjjeliszekrényen hagyott fogmosópohárban maradt még kétujjnyi
vörösbor, mellette a Madónak írt cédula. Wolfgang töltött még a borból,
ivott, apró fecnikre tépte a papírt, és hagyta, hogy az ágyra hulljon,
mint a friss hó. Nem érdekli, mi van odakint. Nem érdekli Mado.
Semmi a világon nem érdekli már, nincs hozzá köze.
Kopogás ébresztette. Mintha mocsárból kecmeregne elő, úgy kelt
föl. Fájt a feje. Utolsó cseppnyi reménységével kibújt az ágyból, és
ajtót nyitott.
A világoskék kötényes fiatal nő ijedt sikkantással elfordult, és
végigsietett a folyosón. Wolfgang lenézett, ijedten konstatálta az
erekcióját, gyorsan becsukta az ajtót. Fásultan feküdt vissza, átölelte
176
2015-05-12 15:12:25
Mado paplanát, csókokkal borította, még szorosabban vonta magához

a paplant, hogy dörzsölje, fájdalmasan megfeszült a teste, egy pillanat
töredékéig elfeledte, hogy ő nincs vele, azután sírva zuhant vissza
a párnák közé.
A fürdőszobai csapnál vízzel higította a borát. Csak feküdt, számolta
a szőnyeg kárómintáit, időnként Mado láthatatlan testét szerette,
de kéj nélkül, csak fájdalmat érzett, ivott és aludt, míg a szerelem el
nem csitult benne.
Napokon át szakadatlanul a szaxofon hangját hallotta, újabb és
újabb dallamok jöttek végtelen sorban, ezeket a témákat teríthette
volna a lány lábai elé, a szatyorban heverő kottapapírokat nézte, az
éjjeliszekrényen a tollat. De csak ivott írás helyett, azután fölkelt,
megnyitotta a tusoló csapját, és forró vizet eresztett a fejére, a víz
végigcsorgott a vállán, lemosta a hangokat, lefolyt a hasán, a lábán,
Wolfgang lerázta magáról Madót, és végül az egész egyetlen keserű
d-mollban, gurgulázva eltűnt a lefolyóban.
***
– Egy sört? – A fekete csapos kérdőn nézett Piotrra a bárpult mögül.
Piotr bólintott. – Kicsit kérek. – Végignézett a lokál homályában.
A csapos eléje tolta a söröspoharat, de Piotr föltartotta még egy per-
cig. – Látta Wolfgangot? Wolfgang Mustermannt.
A csaposnak megállt a keze a levegőben, demonstratívan a kar-
órájára pillantott. – Nem, és szerintem ma már nem is jön. Sorry. De
ha gondolja, fölteszek egy Keith Jarrett-lemezt. – Bocsánatkérően
széttárta a karját.
177
2015-05-12 15:12:25
Piotr beleivott a sörébe, és igyekezett a lehető legszenvtelenebb

arcot vágni. – Van fogalma, hol találhatom?
– A barátja?
– Ó, elnézést. – Piotr ültében kissé felemelkedett a bárszéken. – Piotr
Potocki, barát vagyok, nálam lakik. Tulajdonképpen.
– Á, Piotr, a hegedűs. Wolfgang már mesélt rólad. Tegezhetlek, ugye?
Czerny. – A csapos átnyújtotta a kezét a pulton. – Wolfgangot már
két napja nem láttam. – Mindentudó vigyor terült szét az arcán. – De
nem is csodálom.
– Nő miatt?
– Nem tudom, hol az ágya, de abban biztos vagyok, hogy Wolfgang
benne fekszik. Ha láttad volna őket…
– De fellépésem van vele holnap, és nem találok helyettest gyorsan.
– Helyettest? Wolfgang Mustermann-nak? – Czerny fölnevetett,
aztán együttérzően szorította össze az ajkát. – Mindketten tudjuk,
hogy ez aligha lehetséges, igaz?
Piotr mély lélegzetet vett. – Nagy pazarlás az élettel, ezt gondolom
néha. Harminchat éves és legjobb zongorista, akit ismerek, de nincs
saját lakása, de még mobilja sincs.
– De amennyire ismerem, az a fajta fickó, aki áram és vízvezeték
nélkül is egész jól ellenne, nem? Mintha a dzsungelben nőtt volna
föl. Honnan jött tulajdonképpen?
– Soha nem mondta meg. Csak azt tudom, hogy egész családja
halott. Valami rossznak kellett történnie, talán valami háború…
– Ahhoz képest elég sokat hülyéskedik.
– Azt hiszem, ez pszichológiai. Mindig hülyeséget csinál, ha én
beszélek komolyan vele. Őrült mondatokat mond, vagy táncol… Fura
madár. De mindig, ha hallom Wolfgang zenéjét, azt gondolom, hogy
a Jóistennek a testvére.
178
2015-05-12 15:12:25
Czerny sört és borospoharakat tett egy tálcára, mindentudó pil-

lantást vetett Piotrra. Azután eltűnt a tömegben.
Piotr háttal a pultnak dőlt, a kék zongorát nézte, és arra az első
délutánra gondolt, amikor megismerkedett Wolfganggal a Dóm téren.
Csak egy hajléktalan. Volt egy pont, amikor kicsúszott a kezéből az éle-
te, és használt ruhákkal tömött szatyorral a kezében csavarogni kezdett
a városban. Soha nem tudta biztosan, hányadán áll vele. A hajmeresztő
közléseknél, amiket talán még tréfára is vehetett volna, jobban zavarta
az a természetesség, az a tökéletes meggyőződés, amellyel Wolfgang
a legnagyobb dőreségeit elkövette. Egyszóval nem tudott eligazodni
rajta, és már abban sem volt biztos, hogy valaha viszontlátja. Szíve
mélyén jószívű, hűséges barátjának nevezte, és ugyanakkor ő volt
a legmegbízhatatlanabb ember, akit ismert. Vajon van-e fogalma
róla, mit jelent Piotr számára, ha elveszít egy kuncsaftot? Lehet,
hogy az olasz egy undorító alak, de ő volt az is, aki a legrosszabb
időkben megengedte neki, hogy havonta legalább kétszer játsszon
nála. Rosszkedvűen gondolt Vlagyimirra. Megpróbálja az orosszal még
egyszer? Talán megbocsátott neki. De ő, Piotr elviselné-e, hogy vele
dolgozzék, miután alkalma volt megtapasztalni, milyen Wolfganggal
együtt játszani? Súlyos, sötét gondolat telepedett rá. Tud-e még valaha,
bárkivel együtt játszani? Három pénzdarabot tett a pultra.
– Hagyd csak. – Czerny visszatolta elé a pénzt. – Mit üzensz neki,
ha mégis jön?
Hogy szükségem van rá, gondolta Piotr, és fölvette a kabát-
ját. – Hogy legyen szíves nem megfeledkezni a fellépésekről. Holnap
a Da Brunóban kell játszani. – Azután megrázta a fejét. – Á, nem, ne
mondj neki semmit, nem kell tudnia, hogy itt voltam. – Visszamo-
solygott a pultosra, és kibaktatott az éjszakába.
179
2015-05-12 15:12:25
***
A negyedik napon Wolfgang fölvette a földről a szatyrokat a fal mellől,
ahová érkezésekor letette őket, és kilépett a szálloda kapuján, mint
pillangó a bábból, ki, annak a világnak a zajába és hidegébe, amely
bár valóságos volt, mégsem az övé. Hová menjen? Piotr lakására
hat lóval sem lehet odavontatni soha többé, azt pedig előző este
megtiltotta magának, hogy Madóra gondoljon. Adrian címét nem
tudta, Liebermannhoz menni inkorrekt lett volna. Így hát elkínzottan
a Blue Notes felé indult.
Annyira éhes volt, hogy már nem is érezte az éhséget. Egy szuper-
market mellett vezetett az útja. A gondolák között furakodva a lehető
legnagyobb porció ételt kereste, amit utolsó fillérjein megvásárolha-
tott. Az egyik legalsó polcon végül három fontnyi előre felszeletelt
kenyeret talált. A kenyeres zacskót, mint valami babát, a karjára vette,
és útközben szeletenként a szájába tömte.
A Blue Notes még zárva volt. Bekukucskált az ajtón, látta, hogy

Czerny tesz-vesz a pultnál, megkocogtatta az üveget.
– Jézusisten! A szőke volt? Úgy nézel ki, mint egy szabadságos hulla.
Wolfgang végigsimított az állán. – Nincsenek nálam a borotvál-
kozószereim.
– De nemcsak ez a bajod, ugye? – Czerny kérdő pillantással emelt
föl egy söröspoharat.
Wolfgang a pultra csapta a maradék kenyeret. – Semmim sincs,
amire egy ember névre méltó embernek szüksége van. Arra az esetre
tehát, hogy a tiszteletre méltó uraság, a nagy zeneértő házon belül
180
2015-05-12 15:12:25
tartózkodna, némi támogatásért folyamodnék hozzá. Szállásra volna

szükségem, de egy lyukas rézgarasom sincs.
– Haver, neked aztán kötélből vannak az idegeid. Ha tudni akarod,
a főnök iszonyú dühös rád. Két napig cédéről toltuk a zenét.
– Igazán örülhet a mi becses patrónusunk, hogy az efféle
mechanikum megbízható, nem ismeri a különféle érzelmi és testi
állapotokat, mint a magunkfajták; bizonyára jobban tette a dolgát,
mint amire én képes lettem volna, mert a szívem oly nagyon nehéz volt,
hogy gyászzenén kívül semmi egyebet nem tudtam volna szolgáltatni.
A hideg sör lezúdult Wolfgang torkán. Mintha marokra fogták
volna a gyomrát, úgy rángatózott. Lecsapta a poharat a pultra, és
a vécére rohant. Visszatértében olyan gyöngének érezte a lábát, mint
azok a kék színű szívószálak, amiket Czerny dugott a koktélokba.
Fáradságosan evickélt egyik üres asztaltól a másikig a pult irányába.
A sör láttára megint elfogta a rosszullét, ujja hegyével tolta vissza
Czerny elé a poharat. – Inkább teát.
– Hékás, Mustermann, mit műveltél magaddal?
– Három napig nem ettem.
Czerny tekintete a félig üres kenyereszacskóról Wolfgangra ván-
dorolt, majd vissza.
– Megért ennyit?
Wolfgang lehunyta a szemét, a hányás ízét még ott érezte a nyelvén,
Mado képét látta maga előtt, ahogy a kék zongorának támaszkodik,
és bólintott.
– Akkor is… Ahogy kinézel, vissza kéne feküdnöd.
– Nincs ágy, ahova feküdjem.
– Ennyire durva? – Czerny vigyorától összeszorult a torka, megint
Madót látta, ezúttal az ágy szélén ülve, térdei között a szaxofonnal.
181
2015-05-12 15:12:25
– Jaj, eredj már, semmi kedvem nevetni, és otthonom sincs már. Leg-
több időmet ennél a hegedűsnél töltöttem, jobban mondva szatócsnál,
aki már azt is elő akarta írni nekem, milyen gyakran járhatok szarni.
– Azt hittem, együtt dolgoztok.
– Végeztünk egymással! Keressen magának mást, akit kommandí-
rozhat. Egyedül óhajtom járni az utamat, csak szállodára való pénzre
volna szükségem, valahol mégis tanyát kell vernem.
– Vagy menj vissza hozzá, szerintem el lehet boronálni a dolgot.
Wolfgang a fejét rázva fújkálta a teából felszálló gőzt.
– És mit akarsz most csinálni?
– Muzsikálni fogok, mi mást tehetnék? – Wolfgang áthajolt a pult fö-
lött, átható pillantását Czerny szemének vad fekete-fehérjébe mélyesz-
tette. – A zene, Czerny, az egyetlen szerető, aki soha nem hagy el!
– Halkan, mert Helene fölébred. – Czerny suttogva tapogatózott végig

előtte a félhomályos előszobán, kinyitott egy ajtót, egy másikra pedig
rámutatott. – Ott az ágy. A vécé meg itt.
– Köszönöm, egyetlen, igaz barátom…
– Hát ez meg mi? – Hosszú kócos hajú nő bukkant fel az egyik
ajtórésben, melle előtt összefogva a pongyoláját.
– Helene… ööö, ez Wolfgang, ma nálunk alszik.
Wolfgang meghajolt, ám mire fölnézett, mindketten eltűntek.
Lerogyott a priccsre. Annyira kicsi volt a helyiség, hogy az ágy vége
belógott az asztal alá. A szomszédos szobából áthallatszott, ahogy a nő
Czernyhez beszélt. Wolfgang bedobta az asztal alá a szatyrait, levetette
a nadrágot és a cipőt, és még mielőtt bármire gondolhatott volna, elaludt.
Tágas téren állt. Körülötte égbe nyúló házak. Forogni kezdett
a tengelye körül, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ám mindig,
182
2015-05-12 15:12:25
amikor már azt hitte, teljes fordulatot vett, észlelte, hogy megválto-
zott a kulissza, egyre újabb és újabb épületek bukkantak fel, mások
eltűntek, elsuhantak előtte; kocka alakú csupasz, kicsi és ferde,
csupaüveg és magas, stukkókkal díszített és pompás házak. Egyre
gyorsabban forgott, de a házak ugyanolyan tempóban váltakoztak.
Hirtelen megállt. Mintha villám sújtott volna a térre, a homlokzatok
eltűntek, és hét széles kocsiútnak adták át a helyüket: csillag alakban
ágaztak széjjel, és ő állt a keresztúton. Az utak belevesztek a tejfehér
végtelenségbe.
Mindegyik útról valamilyen zene hívogatta, a hét különböző színű
és ritmusú dallam szörnyű kakofóniában keveredett össze. Találomra
elindult az egyiken, azután a másikon; képtelen volt megkülönböz-
tetni egymástól az irányokat. Az egyik úton végre fölfedezte Madót,
a szaxofonját fújta, meztelen vállán csak egy takaró. Aztán a lány
hangját is meghallotta, ahogy énekelt: „Menjen innen ez az ember!”,
erőteljes, követelőző koloratúrhang, sehogy sem illett törékeny tes-
téhez. „Menjen innen ez az ember!”
„Mado!”, kiáltotta volna Wolfgang, de a torka nem engedelmeskedett.
Oda akart futni hozzá, belé akart kapaszkodni. Izzadságban úszva
riadt föl álmából.
– …aztán mindegy, milyen gondjai vannak. Légy szíves, csinálj
már valamit! – Felháborodott női hang tercelt a férfihangnak
hálókamrája ajtaja előtt: Helene hangját ismerte föl benne. Ijedten
tágra nyitotta a szemét, fényes nappal volt. Ajtócsapódás. Erőtlenül
hanyatlott vissza, próbált újra elmerülni a megálmodott zenében,
minden hangért, minden ütemért küzdött, mert ha átadja magát
a követelőző nappalnak, a sürgés-forgás lármája biztosan elnyomja
benne. Hét darab volt tehát, hét különböző alakzat, mindegyik önálló
183
2015-05-12 15:12:25
és mégis egymáshoz tartozó; ezeket Wolfgang most témáról témára

szétválogatta és agyában elraktározta, s csak azután kelt fel és dugta
ki óvatosan a fejét az ajtón.
Kávéillat volt. A folyosó túlsó vége felől zenét hallott. Wolfgang
visszalépett a kisszobába, új farmerjáért nyúlt, habozott, visszaejtette
a földre a merev kék anyagból készült ruhadarabot, és előkotorta
a szatyorból a régi jó, kényelmes nadrágot. Czernyt egy újságba
temetkezve találta az asztal mellett, széles vörös kannában vígan
gőzölgött a kávé.
Czerny szótlanul mutatott a faliszekrényre, amelyben porcelán
bögrék sorakoztak.
Wolfgang jóleső morgással zöttyent le vele szemben a székre, kávét
töltött magának, és átfutotta az újság vastaggal szedett címeit. Olyan
nevek és fogalmak fordultak elő bennük, amelyeket és amelyeknek
értelmét nem ismerte, ezért újra az az érzése támadt, hogy eltévedt,
valahová máshová vetette a sors, nem oda, ahol a helye lett volna; olyan
helyre, amely arrogánsan és gúnyosan idegen szavakba burkolózott.
– Jól aludtál? – Czerny hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy
azon emberek sorába tartozik, akik reggel a puszta létezést is bün-
tetésként élik át.
– Ó, igen, és tiszta szívemből hálás vagyok a szállásért, nekem
igazán nincsenek nagy igényeim, ha megvan az éjszakai nyugodalmam,
napközben pedig egy zug, ahol dolgozhatom, akkor minden jól van.
Csak meg kell szokni, ugye…
– Na, figyelj… – Czerny leeresztette az újságot. – Helene legkésőbb
fél egyre visszaér. – Látszott, hogy a fél bögrényi kávé kevergetése
is komoly erőfeszítésébe kerül. – Jó volna, ha addigra eltűnnél. Pil-
lanatnyilag nincs szükségem balhéra.
184
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang felöltötte azt a mosolyát, amelyhez csak a szája sarkát

kellett fölfelé görbítenie, eltolta magától a bögrét, és fölállt. – Nos,
hát akkor igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy a fák már
rügyeznek, így csak néhány ujjam fog lefagyni, amikor az utcán verem
föl éjszakai tanyámat. Egy-két ujj nem nagy veszteség, az ügyes zongo-
ristának meg se kottyan, mondd már, egy-két hanggal majd kevesebbet
játszom, és nem törődöm a világ bajával. Mi több, ha szerencsém van,
csak a lábujjam fagy meg, az pedig még kisebb baj, egyszóval…
– Hé! Sajnálom, haver, de ez Helene lakása. Kicsit érzékeny az
ilyesmire. Azt mondtam neki, hogy összekaptatok a barátnőddel, és
hogy ma éjszakára már hazamész.
Haza. A szó hideg ködként telepedett Wolfgangra, és ebben a ködben
Mado neve úgy rejtőzött, mint valami démon.
– Akkor fog csak igazán kiakadni, ha elárulom neki, hogy nincs
is lakásod. Ettől eltekintve úgy gondolom, tartozol a lengyelnek
annyival, hogy legalább jelentkezel nála. Végül is napok óta aggódik
érted… – Czerny lesütötte a szemét. – Szerintem legalábbis.
– Piotr? – Kellemetlen érzés tolult föl Wolfgangban, mint aki
elkésett egy színházi előadásról és ily módon elszalasztotta a döntő
fordulatot. De mit számít, hogy vannak dolgok, amikről nem tud,
ha ebben a darabban úgyis idegen marad. Czerny szemébe nézett:
annyira fekete volt, hogy a pupilla, a lélek ablaka egészen eltűnt benne.
Czerny sóhajtott.
– Na jó. Pénteken ott volt nálam a pultnál, és téged keresett, de
nem akarta, hogy elmondjam neked. Teljesen oké a fiú. Szóval ne
játszd a sértődött majmot, mégiscsak te toltál ki vele, és nem fordítva.
Tessék… – Czerny egy tányért tolt Wolfgang elé, és a kenyereskosárra
mutatott. – Egyél valamit, mielőtt Helene visszajön.
185
2015-05-12 15:12:25
Délután lett, mire Wolfgang Piotr lakásajtajához ért. Mozdulatlanul

állt ott egy darabig, ujjai közt forgatva a kulcsot a piros szalaggal,
körmét időnként végighúzva a borostáján. Kövér asszonyság von-
szolódott fölfelé a lépcsőn, csattogott végig a folyosón. Wolfgang
megvárta, míg eltűnik, utána hallgatózni kezdett az ajtón. Odabent
minden csöndesnek tűnt, de ettől még nem volt biztos benne, hogy
üres is a lakás. Kulcsot tartó keze a zár felé indult, megállt, újra
leejtette a karját. Az volna a legjobb, ha betolná a kulcsot az ajtó alatt,
és elmenne. Bárhová. Valami égette belülről a szemgödrét, és mintha
vasmarokkal szorították volna a mellkasát.
– Mit álldogálsz, nyisd ki ajtót, akkor nem kell letennem a hátizsákot.
Wolfgang megijedt, tekintete végigsiklott Piotron, le egészen
a cipőtalpáig. Nem hallotta, hogy jön. Bután bólintott, kapkodva
dugta a kulcsot a zárba, kinyitotta az ajtót, tanácstalanul álldogált,
és félig lesütött szemmel nézte, hogyan teszi le Piotr a hegedűtokot
a fotelba, hátizsákját a földre.
A kisasztal, amelyet még Wolfgang tolt az ablak alá, érintetlenül
állt, rajta kötegbe rendezve az otthagyott kották. Nem merte levenni
a cipőjét, csak halkan becsukta az ajtót, megint megállt, miközben Piotr
elővett a hűtőszekrényből egy doboz sajtkrémet, és kenyérszeleteket
rakott szét egy tányéron.
– Lement a hajnalcsillag? – kérdezte vidám hangon, de anélkül
hogy felnézett volna.
Wolfgang az ajkába harapott. Olyan üres volt a feje, mint a Blue
Notes zárás után. A vicc szikráját sem tudta kicsiholni belőle.
Piotr a dohányzóasztalra tette a sajtos kenyerekkel megrakott
tányért, helyet foglalt a díványon, amelynek egyik sarkában még
mindig ott volt Wolfgang összehajtogatott takarója, és az egyik szelet
186
2015-05-12 15:12:25
után nyúlt. Fejmozdulattal jelezte Wolfgangnak, hogy ő is vegyen.

Wolfgang tétován kibújt a cipőjéből, és letelepedett Piotrral szemben
a másik fotelba. Mély lélegzetet vett, aztán hosszan kifújta a leve-
gőt. – Semmit nem hagyott maga után, csak a sötétséget… – Nagyot
kellett nyelnie, érezte, ahogy feltolulnak benne a könnyek. – Holott
mindenét nekem ajándékozta…
Szipogott. Piotr odatolta elé a konyhai papírtörlő tekercsét. – Nem
egyszerű itt a nőkkel, szórakozni akarnak meg szabadságot meg min-
den. Nem kell rögtön gondolnod szerelemre. Pár nap talán, aztán
megint odamész és… majd meglátod.
– Elment, Piotr, eltűnt, köddé vált, felszívódott a levegőben,
itthagyott, perdu. Magamra hagyott a hotelszobában, még a nevét
sem mondta meg.
– Szobát megfizette?
– Bár úgy bánt velem az egyetlen együtt töltött éjszaka után, mint egy
kutyával, a becsületem mégis úgy kívánta, hogy lovagként viselkedjem…
– Egyetlen éjszaka? Négy éjszakát voltál távol!
Wolfgang vállat vont.
– Egész időt hotelben? Mit csináltál?
– Semmit.
– Piotr rámeredt. – Ültél négy napig hotelszobában és nem csináltál
semmit? Dolgozni kell, Wolfgang, komponáljál.
– Komponálok, Piotr. Kora reggeltől késő éjjelig komponálok,
mi több, álmomban sem hagy békén a zene. Újabb és újabb témák
szökkennek szárba bennem, úgy burjánzanak, mint májusban a gaz.
Így aztán nem is munka a komponálás, hanem állapot, és jelenleg le
sem jegyzem, hagyom futni a témákat.
– Hogyan lehet futni hagyni a muzsikát?
187
2015-05-12 15:12:25
– Jó alaposan le kell zuhanyozni. Ha az ember sokáig áll a zuhany

alatt és karját fölemeli, akkor végigfut rajta a víz és mindent lemos,
le azon a lyukon, ahol a víz is lefolyik; eltávozik a szerelem, és vele
a zene is.
Piotr fölugrott. – Nagy kincs van neked, Istentől kaptad, és bűn,
ha eldobod az életedet és elpocsékolod a zenét a lefolyóban. – Fel-
horkant. – A lefolyóban! Kötelességed van Istennel szemben, ha van
ekkora tehetséged.
Piotr szavaitól Wolfgangban fájdalmasan feltámadt a lelkiismeret.
Megint az ajkába harapott. Átölelte a térdét.
Piotr állával a kisasztal felé bökött. – De nem használ semmit, ha
nincs fegyelmed. Most ülni fogsz, és a papírra hagyod folyni a zenét,
nem pedig a lefolyóba.
Wolfgang engedelmesen bólintott, végigtrappolt a szűk kis lakáson,
és leült a konyhaszékre. Ott álltak előtte kötegbe rendezve az üres
vagy megkezdett, nagy alakú kottafüzetek. Maga elé tette az egyiket,
és majdnem fájdalmasan elmosolyodott, ahogy végigsimított a fedő-
lapján. Requiem aeternam. Kötelesség Istennel szemben. Hová jutott?
Óvatosan lapozta át az első, még üres oldalakat, ahová azt kell majd
írnia, amit Ennónál hagyott, csak a címet írta fel mindegyik üres oldal
tetejére. Introitus, Kyrie, s a szekvencia majd’ mindegyik része. Az
utolsó lap tetején pedig csupán egy nagy L betű állt. Továbblapozott,
türelmetlenül, s még mielőtt a rettegett hangok elhatoltak volna
hozzá, felnézett.
Pillantása az ablakon kívülre, a tetőkre esett, egyetlen pillanatig
megint ott érezte magát abban a korban, amely még annyira eleve-
nen élt benne, és amely mégis folyton eltűnt az emlékezés ködében.
Otthon. Több volt, mint egy szoba és a hozzá való kulcs, több mint
188
2015-05-12 15:12:25
az a hely, amelynek ismeri utcáit, tereit. Emez itt múlékony, nem

valódi kötődés. Válla fölött hátranézve Piotrt látta, aki még mindig
a díványon ült és tollal a kezében a naptárját lapozgatta.
Otthon. Nem is azok az emberek jelentik, akiket barátainak nevez,
ha olyan világhoz tartoznak, amely idegen és zárt marad előtte. Az
otthon az a végtelenül kicsi hely odabent a szívében. Nem is kellett
nagyon fülelnie. Mélyen a szívében zene volt, semmi más, csak zene,
és soha nem is lesz ott semmi más.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
– Ígéretes, Mustermann úr. Mi-

ért nem hozta el magával mind-
OFFERTORIUM járt az első alkalommal?
DOMINE
– Még meg sem volt komponál-
va, következésképpen nem is lett
…sed signifer Sanctus Michael volna módomban megmutatni.
repraesentet eas in lucem Singlinger a dossziéra meredt,
sanctam. aztán megint fölnézett Wolf-
gangra. – Azt akarja mondani,
hogy ez négy hét termése?
– Ha a partitúraírás nyűgös
rabszolgamunkája nem vette
volna el majd’ minden időmet,
bizonyára többet is hozok. Len-
ne még egy fantázia és egy rondó
zongorakivonatban. Meg egy szo-
nátatétel, bár hiányzik a kódarész,
de hát az ember mégsem marha,
hogy mindent ötször megrágjon!
Múúú! – Wolfgang rekeszizma
megremegett, ahogy felrémlett
előtte a kottalapokat rágó és ké-
rődző tehén képe.
Singlinger lapozgatott.
– Mustermann úr, maga egy
fenomén. Hogyan tobzódhat eny-
nyire az ötletekben?

2015-05-12 15:12:25
– Tréfás kedvű koboldok rohangásznak fel-alá a fejemben, Sing-

linger uram, szünet nélkül, éktelen ricsajt csapnak, és a legpimaszabb
dolgokat mesélik nekem. Olykor már azt kívánom, bárcsak békében
hagynának, de rengeteg van belőlük, minden sarokból rám leskelnek,
és bárki bármit mond nekem, abból azon nyomban zene lesz, ha nem
vigyázok! – Megrázkódott, és olyan hangot adott ki, mintha csukamáj-
olajat kóstolt volna. – Persze ennek csak egy töredéke használható!
A maradék lejegyzésére pedig egy élet sem volna elegendő. Gyakran
jut eszembe, bárcsak lenne kéznél valaki, akinek egyéb dolga sem
lenne, mint hogy belenézzen a fejembe, csakhogy mivel odabent rémes
összevisszaság uralkodik, kénytelen leszek magam kiaknázni. – Amint
elképzelte, hogy valaki belenéz a fejébe, mint valami kacatokkal teletö-
mött komódfiókba, és attól, amit ott lát, seggre ül, újra elnevette magát.
Ingujjával megtörölte könnyező szemét, és leeresztette a hang-
ját. – Ha méltóztatna még egy kis türelemmel viseltetni irányomban,
Singlinger úr, volna itt egy különlegesség, valami, ami biztosan el
fogja nyerni a tetszését, mi több, közérdeklődésre tarthat számot, ha
készen lesz, úgy az év végén.
– Az év végén? – Singlinger elkínzott arcot vágott. – És mi lenne az?
– Halotti mise. De nem ám a megszokott mise, hanem, és ebben
egészen bizonyos vagyok, olyan, ami nagy port fog fölverni, de jelenleg
nem mondhatok róla többet, mert meglepetést akarok okozni.
Singlinger csak bágyadtan mosolygott. – Hát akkor csinálja, és
hozzon el mindent, amivel elkészült. De azt az évvége dolgot verje
ki gyorsan a fejéből. – Becsukta Wolfgang dossziéját. – Az év végéig
biztos, hogy ezekből semmit nem fognak bemutatni.
Wolfgang magyarázat után kutatott Singlinger széles kutyaarcában.
Bizonyára megint rosszul értett valamit. Lehet, hogy megváltoztatták
192
2015-05-12 15:12:25
a naptárat, és nyár közepére helyezték át a szilvesztert? – De most…

április van – vetette közbe tétován. – Talán téves abból kiindulnom,
hogy decembris hónapig százszor is elő lehet adni valamit?
– Mustermann úr, nem akarom megbántani, de azt hiszem, mes�-
sze túlbecsüli egy ismeretlen zeneszerző lehetőségeit. Beérkezett
zeneszerzőkkel megeshet, hogy egy művük néhány hónapon belül
felhangzik a koncerttermekben, de a maga esetében először is meg
kell várnunk, lehet-e egyáltalán tenni valamit. És ha igen, akkor csak
a szokásos egy-két éven belül.
– Egy-két év?! Jóságos ég, miből éljen addig a magamfajta? Az én…
Mozart idejében alighogy megírtak egy kompozíciót, már elő is adták.
Singlinger nevetett. – Maga nagy Mozart-mániás, igaz? Csak-
hogy nem a tizennyolcadik században élünk, ahol egyébként sze-
gény Mozartnak is biztos sok macskazenét kellett végighallgatnia,
éppen azért, mert futószalagon ment a dolog. Hagyjon időt magának,
Mustermann. Jelentkezni fogok.
Azzal útjára bocsátotta Wolfgangot.
Milyen fáradságos pálya ez! Hogyan fogja elmagyarázni Piotrnak?
Úgy lépkedett az utcán, mintha mázsás súlyt cipelne a vállán. Piotrnak
természetesen igaza van, és csak a javát akarja. És végső soron neki
magának is nem csupán az a leghőbb vágya, hogy olyan zenét kom-
ponáljon, amellyel a lehető legszélesebb körben vívhat ki elismerést.
Számára ez isteni feladat – mi más okból kellett volna visszatérnie erre
a világra? Soha nem volt ennyire szent a kötelesség, hogy a legjobbat,
a legkiválóbbat alkossa, az egyetlent, amire valóban képes. Ó, bárcsak
felfedhetné valódi kilétét – azzal egy csapásra megoldódna minden
gond, azonnal a világ valamennyi karmesteri pulpitusán ott lenne
a helye. Ahová tartozik. Ahol akként méltatnák, aki; műveit akként
193
2015-05-12 15:12:25
ismernék el, amik valójában. Vajon képes-e még egyszer végigmenni

a göröngyös úton? És ha igen: hová érkezne? Maga is tudta: már
nem sokáig elégíti ki, hogy rongyos zongoristaként lokálról lokálra
vándoroljon. A legnagyobb koncerttermekben, a legragyogóbb ope-
raházakban lenne a helye, ám a Staatsopernél, ahol meghallgatásra
jelentkezett, úgy elkergették, mint egy kóbor kutyát. Wolfgang fázósan
összehúzta magát, mintha így tudna védekezni a szitáló eső ellen. Igen,
Piotrnak igaza van, ő pedig azt fogja tenni, amit Piotr mondott neki.
Írni fog, játszani fog, és Isten nevében még a gyűlölt tanítást is vállalja.
***
– Uraim, van-e még valakinek valami mondanivalója, vagy berekeszt-
hetjük az értekezletet? – A zeneakadémia rektora eltette aktatáskájába
a jegyzettömbjét és a tollát, majd éppen felállni készült.
– Volna valami, amit megosztanék a kolléga urakkal. – Robert
Michaelis professzor felállt, és szétosztotta az előkészített másola-
tokat. – Kérem, nézzék meg ezt. Mozart Requiemjének új feldolgozása,
pontosabban a Sanctus és a Benedictus tételeké.
– Honnan van?
– Az egyik diákom… hm… találta, és vizsgán bemutatta nekem.
A Heimert kollégával folytatott konzultáció alapján arra a következ-
tetésre jutottam, hogy ez a kézirat mérföldkő abban a kutatásban,
amelynek célja a Mozart szellemiségéhez leginkább hű Requiem
megtalálása. Ha önök is osztják a véleményemet…
– Csak ezek a tételek vannak meg? – A rektor megigazította
a szemüvegét.
194
2015-05-12 15:12:25
– Nem, rendelkezésre állnak még vázlatok, illetve kidolgozott rész-

letek az Agnus Deihez és a Communióhoz is. Mind kéziratos formában.
– Ez hihetetlen, ebből tényleg csak úgy árad a könnyedség és
zsenialitás, mintha csak Mozart tollából származna. Biztos benne,
hogy nincs olyan, eddig ismeretlen autográf, amely ennek alapját
képezheti? Szenzáció lenne!
– Nos, természetesen erre is gondoltam, és ennek megfelelő kuta-
tómunkát is végeztem – ha érti, mire gondolok –, de nincs arra utaló
jel, hogy bárhol felbukkant volna ilyen kézirat.
– De akkor ez mégis honnan van?
– Mint említettem, egyik diákom… Szóval éppen azon vagyunk,
hogy felderítsük a szerző kilétét. Remélem, abban megegyezhetünk,
hogy erre mindenképpen szükség van.
Egyetértő moraj hallatszott minden irányból.
– Ugyanakkor komoly nehézségekkel kell szembenéznünk, a szerző
nevét nem ismerjük, és nyilvánvalóan eltűnt.
A jobbján ülő kolléga ekkor megszólalt: – Ha egyetértenek vele,
szívesen átadnám az ügyet Nikolaus barátunknak, őt biztosan nagyon
fogja érdekelni a lelet. Úgy gondolom, ezt a művet nem rejthetjük
el a nyilvánosság elől.
Michaelis bólintott. És elhatározta, hogy már másnap újra előveszi
ezt a Gernot gyereket.
***
Wolfgang olyan óvatosan nyitott be az üvegajtón, hogy a kis réz-
harang éppen csak halkan megkondult. Tétován lépett be, megállt,
195
2015-05-12 15:12:25
fülelt. Valaki beszélt, a hangja mintha egy emelettel fentebbről jött

volna. Hívogatóan csillogott a Bösendorfer, Wolfgang erőt vett magán,
óvatosan beljebb lépett, aztán még beljebb… Olykor megnyikordult
a régi padló a szürkéskék szőnyeg alatt. Mióta már, hogy itt volt, és
Liebermann megadta a növendékek telefonszámát? Hetek, hónapok
teltek el azóta. Még csak nem is jelentkezett, hogy hírt adjon magáról
vagy köszönetet mondjon, és ez úgy telepedett a lelkiismeretére, mint
a nedves lepedő. A lépteit is megbénította. Úgy érezte, képtelen volna
megszólítani Liebermannt; a legtöbb, amit tehet, hogy játszani kezd.
Úgy érintette meg a Bösendorfert, mint egy régi kedves szeretőt,
aki egyszer már odaadó volt és most újra felszítja benne a régi vágyat.
Ujjai nyomán alig hallható pianissimóban folyton elhaló és újraéledő
figurákból összeálló dallam áradt szét a helyiségben, mintha virágokat
kötne csokorba; variálta őket, egyre hangosabban játszott, és köz-
ben, anélkül hogy a fejét fölemelte volna, érezte, hogy Liebermann
közeledik.
Liebermann csöndben hallgatta, és amikor Wolfgang az ölébe tette
a kezét, halkan és lassan tapsolni kezdett. – Csakhogy itt van végre,
barátom. Nem találtam, és attól féltem, örökre elveszítem. – A Bösen-
dorferre mutatott. – De feltételezem, hogy nem nekem szól a látogatása,
hanem ennek az uraságnak itt, igazam van?
– Ez egy hölgy… – Wolfgang gyöngéden végigsimított a hangszeren,
majd fölállt, és illemtudóan meghajolt. – Valóban, szeretve tisztelt
barátom, kiváló hangszer, briliánsabb hangszeren nemigen játszottam
még, ám nem jelent számomra semmit, ha nem adatik hozzá az
a hallgató, aki teljes szívével és lelkével érteni és szeretni tudja a zenét.
– Szépen mondta, Mustermann úr. Én is örülök, hogy hallhatom.
És persze annak is, hogy láthatom. Be kell valljam, aggódtam magáért…
196
2015-05-12 15:12:25
miután nem jelenkezett. – Liebermann hangja szelíden csengett, de

Wolfang szemrehányást vélt fölfedezni benne, ezért elkínzott mosolyt
erőltetett az arcára.
– Nos, az idő csak rohan, utol nem érhetjük, ha tisztességes becs-
vágyunkban arra adjuk a fejünket, hogy meghódítsuk a világot.
– Szóval nincs ideje zongoraórákat tartani? Ezt meg kellett volna
mondania nekem.
– Ó, dehogynem, dehogynem… – Wolfgang lesütötte a szemét,
mutatóujjával skálákat pötyögtetett a zongorán, és olyan hamisan
énekelt hozzá, amit még elviselt. Hirtelen abbahagyta, és Liebermann
felé fordult.
– Csakhogy nem találtam meg.
– Kit? Auerbachnét?
– A számokat. A Siemens-féle számsort.
Két mély árok jelent meg Liebermann két szemöldöke között.
– A… ööö… telefonét. A telefon számát. Odalett!
– Elveszítette a telefonszámot? Akkor miért nem jött ide hozzám?
Mit mondhatott volna erre? Hogy röviddel azelőtt azt sem tud-
ta, mire jók azok a csipogó kis szerkezetek, amiket azóta vett észre
lépten-nyomon, amióta tudomást szerzett a létezésükről? Mondja,
hogy neki nincs ilyenje, és főleg nem tudja, hogyan kell használni?
Mondja, hogy a számsort rejtvénynek vélte és egy zongorakoncertet
írt belőle, amellyel csupán nevetségessé tette magát? Micsoda fukar
idők, amikor a varázslat már nem számít!
– Nem vitt rá a lélek… Csakhogy olyan a helyzetem, hogy mégis
vállalom, egyedül a jövedelmi helyzetem javítása okán.
– Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy még mindig nem jött
egyenesbe? Felfoghatatlan, a maga korában, a maga képességeivel…
197
2015-05-12 15:12:25
– Liebermann fölemelkedett a karosszékből, céltalanul kezdett járkál-

ni föl-alá a hangszerek között, végül megállt, és áthatóan Wolfgang
szemébe nézett. – Csak nem… bizonyos kötelezettségei vannak?
Wolfgang csak pillanatnyi habozás után intett nemet. Az a kétszáz
euró, amivel Czernynek tartozik, szóra sem érdemes, Piotrral pedig
úgyis más szabályok érvényesek. – Biztosíthatom róla, hogy szabad
és feddhetetlen embernek nevezhetem magam.
Liebermann sötét vonalakat rajzolt botja hegyével a galambszürke
szőnyeg anyagába. Végül cinkos mosollyal ajándékozta meg Wolf-
gangot. – Azt hiszem, Mustermann úr, az volna a legjobb, ha kicsit
ismertté tennénk magát. Játsszon, kedvesem, játsszon, addig én te-
lefonálok egyet.
Wolfgang újra átadta magát a csodálatos hangszernek, és közben
Liebermann hangját hallotta az irodából, valószínűleg telefonba be-
szélt. Az egész allegro rész alatt igen izgatott hangon beszélt, csak az
andante végére ért vissza, és elismerően megveregette Wolfgang vállát.
– Nos, fiatal barátom, elhelyeztem magát mint meglepetésvendéget
az egyletünk jótékonysági koncertjén. Nem volt egyszerű, az urak
időnként… hm… kissé nehézkesek, de én a legmagasabb jelzőkkel
illettem, és mivel évek óta én szolgáltatom a zongorát, egyszer én is
dönthetek, ki játszik rajta, nemdebár? – Liebermann-nak csak úgy
szikrázott a szeme, láthatóan az ilyen és ehhez hasonló akciók tartot-
ták életben. – Úgy, és mostantól magán múlik minden, Mustermann
úr. – Merően a szemébe nézett. – Gázsit persze nem kap, de rendes
öltönye lesz, és remek sajtója. – Cinkosan bólintott. – Én pedig gon-
doskodom róla, hogy bemutassák a megfelelő embereknek. Jöjjön ide
kedden, hogy megbeszélhessük a karmesterrel a programot.
198
2015-05-12 15:12:25
Így ismerkedett meg Wolfgang néhány nappal később egy Gregor

Klischewski nevű férfival, aki a maga részéről egyáltalán nem volt haj-
landó kész tényként kezelni Wolfgang fellépését. Wolfgangról tudomást
sem véve, azonnal nekiesett Liebermann-nak. – Mégis hogy képzeled,
Johannes? Hova jutnánk, ha bármelyik, ki tudja, honnét szalajtott
zongorista kedvéért, akiről a kutya se hallott, felborítanánk az egész
programot? Felejtsd el! Én ebben nem veszek részt. – Úgy nézett
Wolfgangra, mintha egy csatornában oszladozó patkányhullát látna.
Wolfgang fölállt a zongoraszékről. – Minden tiszteletem, Lieber-
mann úr, de ami sok, az sok. Van még önbecsülés bennem, és volt is
mivel kiérdemelnem, engem nem lehet eldobni! – Felháborodottan
nyúlt a kabátjáért, és jelzésszerűen meghajolt Liebermann felé. – Rend-
kívül nagyra értékelem a fáradozásait, és örökké hálás leszek önnek,
csakhogy tudom, mit érek. – Már indult volna, de Liebermann nem
várt gyorsasággal máris ott termett mellette.
– Mustermann, itt marad.
Ha nem ilyen csodálatosan nyugodtan és barátságosan cseng
a hangja, Wolfgang kirohant volna az ajtón, de Liebermann hangjá-
ban annyi erő volt, hogy Wolfgang képtelen volt ellentmondani neki.
– És játszik!
Liebermann, Klischewski felé fordulva, így folytatta: – Senki nem
várja tőled, hogy felborítsd a programot, Gregor. Egyszerűen lemegy
a program, és utána ő jön. – Határozott mozdulattal a zongorához
irányította Wolfgangot.
– Még hogy utána! Ezt a hülyeséget! Én nem fogom tönkretenni
a jóhíremet!
– Játsszon, Mustermann, játsszon.
199
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang csípőre tette a kezét felháborodásában. Mi szükség van

arra, hogy bizonyítania kelljen egy ilyen undorító alaknak? De azután
eszébe jutott Piotr, az apja, s végül eszébe jutott annak az orosznak
a prelűdje, hogy is hívják, Rachmaninov, igen, az jó lesz a bosszúhoz, az
a Rachmaninov. Kiabáló staccatóban szólaltatta meg a komor, agresszív
esz-moll témát, majd dühe elfolyt az ujjai között, és a világoszöld
B-dúr játékos tánca keveredett a játékába, majd fokozatosan átvette
az uralmat és őt is magával ragadta, elfeledtetve vele Liebermannt
és a nyomorult szakbarbár karmestert.
– Csak várd ki, hogy játszik Mozartot. – Liebermann hangja hozta
vissza a földre.
– Amit az urak hallanak, az maga Mozart – rikkantott közbe
Wolfgang.
Klischewski a homlokát ráncolta. – Ostobaság. Sosem hallottam.
Mi a jegyzékszáma?
– Százharmincöt!
– Hülyeség. A százharmincöt, az a Lucio Silla – válaszolta megvetően
Klischewski.
– De, de, bizony, ez itt a százharmincötödik Mozart-golyó a khh…
khh… jegyzékből – köhécselt színpadiasan Wolfgang. És szédületes
tempóban felváltva játszotta az Asz- és az Esz-dúr skálát, le-föl szá-
guldva a billentyűzeten.
Klischewski rámeredt, pillantásában a tisztelet és a bosszúság vias-
kodott egymással. Kissé remegett a feje, mintha nem merne nemet
inteni. – Na jó, Johannes, de csak a te kedvedért. Csak a te kedvedért.
Újabb néhány nappal később Wolfgang a Pálffy-palota Figaro-színpa-
dára lépett: kicsiny, de zsúfolt ház fogadta. A terem neve is meghatotta,
de sokkal inkább a helyhez fűződő emlék. Lehunyta a szemét, úgy
200
2015-05-12 15:12:25
érezte, nemrég járt itt utoljára, pedig több mint harminc éve kellett
hogy legyen. Aztán magához tért, fölnevetett, megrázta magát, mint
egy kutya fürdés után, és körülnézett a fényesen kivilágított teremben.
Valahol az utolsó sorok egyikében ülhetett Piotr, de Wolfgang nem látta.
Hiányolta a viaszgyertyák nőies illatát, amely emlékezetében
szorosan összekapcsolódott a koncertekkel. Decens parfümillat
fogadta; alig érezte az agg, bottal járó aggastyánok leheletének szagát,
és egyáltalán nem a mosdatlan testek kipárolgását. Helyette valami
más volt a levegőben, sűrű és agresszív szag, amely, úgy tűnt, mit
sem változik az idővel: a pénz szaga.
Alighogy helyet foglalt a zongoránál, izzadni kezdett. A reflektorok
átmelegítették a fekete frakkot, amelynek túl hosszú ujját a nagy
sietségben gombostűvel kellett rögzíteni.
Tisztességesen és tisztán játszott a zenekar; csak egy kövér, piros-
pozsgás csellista maradt le mindig; közben úgy nézett ki, mint aki
lihegve próbál lépést tartani a többiekkel, pedig a Beethoven-szimfónia,
csakúgy, mint a Haydn-darab adagio tétele, amit előtte játszottak,
bőven hagyott időt a legkomótosabb zenészeknek is.
Zárószámként az a zongoraverseny szerepelt a programon, amelyre
igencsak jól emlékezett, hiszen abban az időben komponálta, amikor
már nem érezte szabadnak magát a saját otthonában, mert apja pillan-
tása mindenhová követte, minden sarkot megvilágított, mint a gyertya,
és megfosztotta az éltető könnyedségtől. Vajon hogyan teltek volna
azok a napok, ha sejti, hogy az utolsók, amelyeket apjával együtt tölt?
Wolfgang nem volt biztos benne, vajon emiatt választotta-e a darabot.
– Na jó, de semmi kísérletezés, Mustermann úr – közölte Klischewski
a főpróbán –, ha itt akar érvényesülni, lesz szíves azt játszani, ami
a kottában van.
201
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang magában vigyorgott, egy utolsó pillantást vetett a közön-

ségre, és hagyta, hogy feltoluljon benne a zongoraverseny; színes
vonalakat látott összekulcsolódni hullámzó felületekkel, számokat
látott, magasságot és mélységet; bólintott a zenekarnak, és türelmesen
játszott, egészen a zárókadenciáig. Amikor Klischewski leeresztette
a karmesteri pálcát és átadta a terepet a szólistának, Wolfgangnak
eszébe jutott Mado, a kék-arany éjszaka, és három dzsesszakkorddal
indított. Fürgén átkötött az előbb hallott Haydn-adagio témájára, hogy
azután ellenpontként beleszője a Beethoven-szimfónia egy-egy dal-
lamfoszlányát. Egy pillantást vetett a zenekarra. A zenészek legalább
fölébredtek, a csellista szorongva nézett rá. Kezdte élvezni a dolgot. Szó-
fogadó eminens diákként szépen visszatért a megkomponált kadencia
végére, Klischewski fölemelte a karmesteri pálcát, a fúvósok szájukhoz
illesztették hangszerüket, fölemelkedtek a vonók… és Wolfgang repült
tovább, az este három fő témájából szőtt improvizációjával évszáza-
dokon ívelt át, ahogyan a Blue Notes-ban tette, olykor az atonalitás
határait is feszegette, míg végül, a domináns hangon elhelyezett hosszú
trillával pontosan oda ért vissza, ahová a karmester kívánta.
Klischewski tehát újra fölemelte a pálcát, a zenekar tagjai is készen-
létbe helyezkedtek, ám ebben a pillanatban az ötletek megrohanták
és magukkal ragadták Wolfgangot, és egy éles harmóniai fordulattal
belefeledkezett a következő variációba. Klischewski összerándult,
néhány zenész pedig – köztük a kövér csellista – már nem tudták
fékezni magukat, belefújtak-cincogtak a zongoraszólóba. Amikor
Wolfgang végül békülékenyen visszatért a kiírt kadenciához, érezte,
ahogy végighullámzik a zenekaron a megkönnyebbülés.
Dübörgő, szűnni nem akaró tapsvihar támadt, ritmikussá vált, és
pulzálva vette körül.
202
2015-05-12 15:12:25
A jótékonysági egylet elnöke jött ki a színpadra, óvatosan, mint

aki attól fél, kárt tesz benne, kezet rázott Wolfganggal, és kérlelte,
hogy folytassa.
– Játsszon még valamit, Mustermann úr, amit csak akar, de játs�-
szon! – Wolfgang erre levetette a kényelmetlen frakkot, és arra az új
zongoraszonátára kezdett rögtönözni, amelyre Liebermann szám-
rejtvénye ihlette, és amelyet azóta Liebermann-szonátának hívott.
Ezután a darab után már nemcsak a tomboló tapsot arathatta le, de
Klischewski egyre jóindulatúbb pillantásait is.
Virágcsokrot nyújtottak föl neki a színpadra, amelyet az előcsar-
nokban újból elvettek tőle, és a kezébe nyomtak egy pohár pezsgőt.
Piotr szótlanul, ragyogó arccal állt mellette.
– Mustermann, maga egy ördög! – Johannes Liebermann úgy rohant
oda hozzá, mint egy sánta vadászkutya, és a vállát csapkodta. – Jöjjön,
teljesen odavannak magáért, mindenki magával akar megismerkedni.
Ahogy az öreg magával vonszolta, Wolfgang érezte, hogy minden-
felől pillantások tapadnak rá, és követik, mintha mágnes vonzaná
őket. Úgy szívta be a pillantások sugarát, mint a márciusi napfényt,
hajlongott jobbra, mosolygott balra – így aztán csak akkor vette észre
a hórihorgas férfit, amikor összeütközött vele. A pezsgő kilöttyent, és
végigömlött a férfi szürke nadrágján. Wolfgang megijedt, megbűvölten
nézte az egyre növekvő, lefelé terjeszkedő sötét foltot a férfi ágyéka
táján, kezét a szájára nyomta, de nem tudott uralkodni magán, muszáj
volt kuncognia, majd kirobbant belőle a nevetés; úgy érezte, mintha
egy egész krampuszhorda csak arra várt volna, hogy kiszabaduljon
a karámból.
Hirtelen Piotr lábát érezte a lábán, igyekezett komoly arcot ölteni,
és látta, hogy a körülöttük állók is rajtuk derülnek.
203
2015-05-12 15:12:25
– Ojjé, hát én… nem is tudom… Alázatos bocsánatát kérem, uram,

nem volt szándékomban, hogy én önt… összevizeljem, ööö, hogy
becsináltat csináljak önből! – Nem tehetett róla, újra kirobbant belőle
a nevetés, már levegő után kapkodott.
– Elnézést! – Földig érő fehér kötényes, megindítóan fiatal nősze-
mély sietett a férfihoz szolgálatkészen, Wolfgangot szinte félretol-
va. – Elnézést, Auerbach úr… – A kezében tartott konyharuhával
elkezdte felitatni a nedvességet, ám azonnal abba is hagyta, amikor
rájött, milyen erkölcstelen látványt nyújthat, amit csinál.
– No nézd… – Wolfgang elvigyorodott, és békítőleg megpaskolta
a férfi karját, mivel a válláig nem ért fel. – A legbosszantóbb ügyet-
lenségnek is megvannak a maga jó oldalai, hiszen ilyen mulatságban
ritkán lehet részünk, nem igaz, kedves barátom?
A férfi vérvörös arccal vonta el a karját Wolfgang kezétől. Lieber-
mann lépett oda, megragadta Wolfgang karját, félrevonta. – Mus-
termann – suttogta a fülébe –, uralkodjék magán, ez Edward Auer-
bach. – Ezután a szégyenfolttal ékeskedő úrhoz fordult:
– Kedves Auerbach úr, nagyon sajnálom, a művészünk nyilván még
mindig feszült kissé ezután a nagyszerű színpadi teljesítmény után.
Auerbach morcos pillantást vetett Wolfgangra. – Nagyszerű telje-
sítmény volt, ez tény. – Kurtán biccentett Liebermann felé, és eltűnt.
Liebermann felsóhajtott, és kivette a pezsgőspoharat Wolfgang
kezéből. – Te jó ég, Mustermann, sírva könyörgöm, hagyja abba az
ivást! Minden reményem Edward Auerbachba helyeztem!
– Hogy kelyhem üres, annak egyéb oka van, mint ahogyan ön is
láthatta. Hogy jó a humorom és jókedvem van, azt egy ilyen estén
egy tisztességes férfitól senki nem veheti rossz néven.
204
2015-05-12 15:12:25
– Jókedvű legyél otthon – förmedt rá Piotr. – De nem így beszélsz

Edwar Auerbachhal. Mój Bože! Egyszer van esélyed az életben, és
eldobod!
– Ki az ezer ördög ez az Auerbach, hogy ekkora hűhót csapnak
körülötte?
Liebermann és Piotr olyan pillantást vetettek rá, hogy kicsúszott
a talaj a lába alól, pedig már éppen megfeledkezett róla, hogy mennyire
bizonytalanul állt rajta. Újra azt kívánta, bárcsak elegendő volna egy
lépést hátrálnia, hogy visszavonulhasson, akár csak egy pillanatra is,
abba a világba, ahová tartozik.
Piotr szinte vallásos tisztelettel a hangjában, így válaszolt
neki: – Auerbach alapítvány elnöke. A zene legnagyobb támogató-
ja. – Sóhajtott. – Tényleg szamár vagy, przyjaciel!
– No, nézd csak. Hát akkor, ha van mit kihúzni a zsebéből, a legjobb-
nak majd csak sikerül. Ha nem, ne is lássam. – Wolfgang vigyorogva
nyúlt a közeledő pincér kezében tartott tálca felé, amelyen boros-
poharak sorakoztak. – Ha amúgy sem feltételeznek rólam semmi jó
tulajdonságot, akkor én sem kérek belőlük.
Hátat fordított Piotrnak, és a tömegen át egyenesen abba az irányba
indult, ahol a zenekar tagjai csoportosultak, koccintott mindegyikükkel,
végül pedig jól berúgott a karmesterrel, összetegeződött vele, ígért
neki néhány vonós versenyművet, és amikor Klischewski megkér-
dezte, van-e kedve elkísérni a zenekart egy fekete-tengeri gőzösre
koncertturnéra, örömmel igent mondott.
Másnap reggel, amikor zúgó fejjel felébredt, Piotr már ott ült az
asztalnál a kávésbögréjével. De a várt fejmosás elmaradt, helyette
Piotr önelégült képpel a magasba emelt egy újságot.
205
2015-05-12 15:12:25
– Írnak két sort a pénzről, hogy mit hozott a koncert a vakok otthoná-
nak, egy mondatot a zenekarról, de hét sort a fantasztikus felfedezettről,
Wolfgang Mustermann zongoristáról!
***
– Cigije van? Tessen mondani, cigije van? Van pár centje, tessen mon-
dani? – Anju felnézett, hárítólag rázta a fejét.
– Hoppá, bocsánat… – A hajléktalan gyorsan elfordult és odébb
csoszogott.
Anju zsebkendő után kotorászott. Rettenetesen nézhetett ki, ha
még a metró hajléktalanja is tapintatosan lelépett mellőle.
Vajon hazaért-e már Enno és Jost? Az állomás órájára pillantott. Még
azon a helyen sem sírhatja ki magát zavartalanul, amelyet otthonának
nevez. Erről eszébe jutott, hogy az új lakásból se lesz semmi, és újból
elsírta magát. Annyira szépen elképzelt mindent – egy kis lakást, ami
csak az övé, a két srác meg a haverjaik nélkül, akik folyamatosan
ki-be járkálnak a közös albérlet bejárati ajtaján, és akik, úgy tűnik,
a privát szférának még a fogalmát sem hallották soha.
Hagyd abba a bőgést, utasította rendre magát. Végső soron kez-
dettől fogva tudta, hogy ez nem egy nyugdíjas állás. Azokra a kutatási
projektekre, amelyekre biológusként specializálódott, alig volt pénz;
csak rövid távra kaptak engedélyt, és hogy utána mi lesz, mindig
homályban maradt. Ezúttal azonban mindannyian bíztak benne, még
a projektvezető professzorasszony is, aki évek óta fáradozott rajta,
hogy folytatódjanak a kutatások. Már csak pár hét, és Anju megint
ott áll muka nélkül, és még örülhet, hogy legalább az olcsó szobáját
206
2015-05-12 15:12:25
megtarthatja. Hiába pislogott, a könny elhomályosította a szemét,

így lépett a mozgólépcsőre.
És akkor? Legalább lesz ideje rá, hogy a publikációjának szentelje
magát, amelyet már hónapok óta csak halogatott. A preparátumokra
gondolt, amelyeket a legutóbbi indiai útja óta a szekrényben őrzött,
ezért későn vette észre, hogy leért a mozgólépcső aljára, cipője orra
beakadt a résbe, és Anju elveszítette az egyensúlyát. Megpróbált
megkapaszkodni a gumiszalagban, de a semmit markolta. Miközben
magas sarkú cipőjét átkozta, érezte, ahogy valaki megfogja a karját
és a derekát, és megállítja az esésben.
Az idegen test vonzó szaga, amit a borotválkozószer illata is kihang-
súlyozott, egy pillanatra meghitten ismerősnek tűnt. Amikor a kéz
végigsimított a hátán, mintha vigasztalni akarná, önkéntelenül is
arra gondolt, hogy nem bánná, ha még egyszer elesne, és az idegen
még egyszer elkapná.
– Köszönöm – préselte ki magából, próbálta visszaszerezni az
egyensúlyát, megigazította a szoknyáját, és felnézett. Megrémült:
annak a zenésznek a csodálatos, tengerszínű szeme világított előtte,
akit nemrég kidobott a szobájából.
***
A madárhölgy! Szívdobogva nézett Wolfgang a nő után, aki ijedt
mosollyal, azonnal elfordult tőle, és szaladt a Hütteldorfer utca
irányába tartó metró peronja felé. Ha hihetett a szemének, a hölgy
még egyszer megfordult, és bár látszott rajta, hogy mély bánata van,
kíváncsian és szinte melegen nézett rá. Öröm és félelem keveredett
207
2015-05-12 15:12:25
össze benne valami kéjes nyugtalansággal; tudta, hogy ez az érzés

sokáig nem fogja elhagyni. Mire a Blue Notes-ba ért, megérett benne
az elhatározás, és végigkísérte az egész estéjét, mint egy jóbarát; és
a rosszkedvet, amely napok óta rágta a bensejét, már-már sikerült
elfelejtenie.
Mert hiába volt jó fogadtatása a hangversenynek, a több számmal
nagyobb frakkon és nadrágon kívül semmi haszna nem volt belő-
le. – Türelemmel kell lennie, Mustermann – próbálta megnyugtatni
Liebermann, ám a pillantása nem hagyott kétséget afelől, mit gondol:
Wolfgangnak a potenciális támogatóval szemben tanúsított visel-
kedését tette felelőssé azért, hogy mind ez idáig egy koncertkörút
tervén kívül semmi hozadéka nem volt a fellépésnek.
No de legalább meglátja a Fekete-tengert, ahová régebben, amikor
pedig annyit utazott, nem juthatott el.
Belökte a Blue Notes ajtaját, üdvözölte Czernyt, beszimatolt
a konyhába, mélyen hajbókolt Theresa, a szakácsnő előtt, aki akkora
volt, mint egy jól megtermett férfi, és aki után mégis – vagy éppen
ezért – minden férfi megfordult.
Amikor elkapta Theresa cinkos kacsintását, Wolfgang vette
magának a bátorságot, hogy megfogja a vállát, lehúzza magához, és
arcon csókolja. – Te vagy a legjobb, a legkedvesebb, Theresa, a legjobb
a legjobbak között, a legkedvesebb a legkedvesebbek között, de ezt
te tudod a legjobban, te legkedvesebb, igaz-e?
Theresa csak nevetett, és oldalba bökte a könyökével. – De
a gnocchim még nálam is jobb, ugye? Na menjél, ma este csak nekem
játszol, vagy legalábbis szíveskedsz úgy tenni. Szerintem marad belőle
neked is.
208
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang nem sokat tudott Theresáról, úgy szerette, ahogy egy

kedves fickót szeret az ember, aki mindig kapható egy kis tréfára.
Előre örült a finom vacsorának, leült a kék zongorához, és elmerült
annak a varázslatos dallamnak a variációiban, amely a madárhölggyel
átélt találkozás óta makacsul szólt a fülében és megdobogtatta a szívét.
Közben azért többször is odanézett a pult irányába. A főnök nem
mutatkozott, csak Czerny volt ott, és a két lányt, akik a felszolgálásban
segédkeztek, úgy terelte, hajszolta asztaltól asztalig, mint a kiscsirkéket.
Öreg este lett, mire Wolfgangnak is letett egy pohár bort a zongorá-
ra. Közben kedélyes-gúnyosan, mosolyogva megjegyezte: – Ha nem
tudnám, hogy mindjárt vége a nyárnak, azt mondanám, kitört rajtad
a tavasz. Úgy sugárzol, mint egy atomreaktor.
Egy mókás esetlen fordulattal Wolfgang hirtelen befejezte az imp-
rovizációt. – Valóban a tavaszt érzem. De mondd, barátom, vajon színe
elé járulhatok-e a mi magasságos gazdánknak még a mai estén?
Czerny összeszedett néhány üres poharat a szomszédos asztalról,
és elhelyezte őket a tálcáján. – Vasárnap jön legközelebb, miért?
– Nos, ebben az esetben vajon remélhetek-e némi előleget
a gázsimból?
– Hogyhogy, nem fizetett ki a múlt héten?
– Ó, dehogynem. Csak hát… volna néhány kiadás, sürgős természe-
tűek, máskülönben nem kérdezősködnék. – Leggondtalanabb mosolyát
öltötte föl. – Vagy ha te, kedves barátom, esetleg, bizonyos körülmények
között, adott esetben abban a helyzetben lennél, hogy némi segítséget…
– Kisfiam, kisfiam, mit művelsz te, hogy már megint kifogytál? Nem
is keresel itt olyan rosszul. – Éjfekete ráncok jelentek meg Czerny
homlokán. – Így is már kétszázzal tartozol nekem.
209
2015-05-12 15:12:25
– Bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, mennyire adok a becsüle-

temre! Mindent időben visszafizetek, amint a bevételeim megengedik,
és ennek nemsokára el is jön az ideje, mert valóban beköltözött szívem-
be a tavasz, következésképpen még kiválóbban teljesítem hivatásomat,
mert ha szerelem kíséri utunkat, sorsunkat is könnyebben viseljük,
nem igaz, legkedvesebb barátom? Egyszóval nem kérek mást, mint
egyetlen utolsó szívességet, hogy szerelmem tárgyáról és érzéseiről
megfelelőképpen megbizonyodhassam.
Czerny láthatóan mélyet sóhajtott. – Hát én nem akarok beleszólni,
de azokat a csajokat, akik mindjárt az elején vinnék a tejfölt, el is
lehet felejteni.
– Ne aggódj, kedves Czernym, amilyen dőre voltam korábban, annál
nagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy ezúttal más a helyzet. Ha
lennél olyan jó, hogy még egyszer utoljára kisegítenél, mondjuk…
mennyivel is?… százzal?…
– Százzal?? – Czerny nagyot fújt. – Ide hallgass, Mustermann,
megmondom neked, hogy ez tényleg a legeslegutolsó eset. És három
feltételem van.
– Éspedig?
– Először: ma este tovább játszol, egészen addig, amíg én nem végzek.
– Áll az alku!
– Másodszor. – Czerny arca elkomolyodott. – A következő három
vasárnapon visszafizetsz nekem százat-százat.
Wolfgang tétován, de bólintott.
– És harmadszor. – Czerny egy pillanatig merően nézett Wolfgang
szemébe. – Vigyázol magadra. Nincs kedvem még egyszer végignézni,
ahogy kihányod a beled.
210
2015-05-12 15:12:25
– Hol voltál egész nap? – Piotr kidugta a fejét a fürdőszobaajtón,

kezében fogkefe. Fehér hab csöpögött le a padlóra. Piotr letépett
a tekercsről egy darab vécépapírt, azzal törölte föl.
– Dolgoztam, barátom, ami minden tisztességes férfinak, külö-
nösen a komponistának, szent kötelessége. – Wolfgang elővett egy
kottafüzetet a hátizsákból, amelyet nemrégen vásárolt magának, és
büszkén meglengette. – Egy zongoratrió meg egy fantázia, egészen
különleges, egészen kész van és egészen…
– Zongoratrió? Ígértél vonós versenyművet ennek a Klischewskinek.
Felhívott, ma kétszer, turné miatt. Egyébként lengyel név, de nem
tud lengyelül. Végre veszel magadnak telefont!
– Most rögvest veszek magamnak, de nem telefont, hanem egy
puha párnát, mert aludni akarok, mint egy mormota, hogy holnap
friss munkakedvvel és Isten áldásával nekiláthassak a vonóskoncer-
teknek. Egy vonás, két vonás, és kész is lesz. De ha nincs megfelelő
munkakedv, csapnivaló lesz az eredmény.
– Kell először menned ügynökhöz, holnap reggel.
– Hová?
– Klischewski koncertügynökéhez. Ő szervezi az utat Ukrajnába.
Wolfgang megpróbálta összerakni magában a „koncertügynök” szó
jelentését. – Az még ráér, kedves Piotrom, előtte más elintéznivalóim
vannak, halaszthatatlanok. Mondd csak, Piotr, hol készítik a legjobb,
legnemesebb porcelánt, ami mostanában Bécsben kapható?
– Porcelánt? Van elég tányérunk, vettem szupermarketben.
– A legnemesebb, a legfinomabb, a legszebb porcelán kell, Piotr!
– Nem tudom pontosan, meisseni porcelán a legdrágább, azt hiszem.
– Á, a meisseni! Ismerem, hogyne! – Halványan emlékezett a vázák-
ra és a nippekre… Hol is voltak, talán a szász udvarban csodálta meg
211
2015-05-12 15:12:25
őket? És mintha a Waldstätten bárónénak is lett volna egy meisseni

csészéje… – Valóban, barátom. Ami jó, valódi, szép, csak az a mara-
dandó! Mondd meg nekem, jó Piotr, hol tudom megvásárolni.
– Te sehol nem tudod megvásárolni, nincs pénzed ilyen dolgokra,
zenész vagy, nem menedzser. Időpontod van az ügynöknél, és nem
felejted el a papírokat a vízumhoz.
Wolfgang lelkesen táncolta körbe a szobát. Egy meisseni csésze.
Alkalmasabb ajándékot keresve se találhatna, és ha kapható ilyesmi
mostanában Bécsben, akkor felhajtja, még ha egész álló nap keresni-
kutatni kell is utána. Az utolsó pohár bor, amit Czerny a zongora
tetejére tett, enyhített Piotr szavain, és el is űzte őket, mint valami
kísérteteket. Wolfgang lekapcsolta a lámpát, odalépett a tetőablakhoz,
és kinézett az éjszakába, a szemközti szürkésfekete házakra; pillan-
tása végül az utcai lámpák tejes fényén túlra esett, ott megnyugodott,
és végre csillagokat is látni vélt az égen. Halkan kinyitotta mindkét
ablakszárnyat, és annyira kihajolt, hogy ha akarja, megérinthette volna
a tetőcserepeket. De ő az égre szegezte a pillantását: egymás után
felragyogtak neki a csillagok, és minél tovább nézte az eget, annál több
volt a csillag – ugyanúgy nézett ki, mint az ő idejében. Ebben a percben
annyi öröm volt a szívében, hogy már-már boldognak érezte magát.
A fél délelőttje azzal telt, hogy minden teendőt felírt. Végül örömteli
várakozással a szívében, frissen lezuhanyozva útra készülődött.
– De ne felejtsd koncertügynököt. Oda kell menned, még ma, én
megígértem. – Piotr egy papírlapot adott a kezébe. – Itt van, viszed
magaddal a címet, csináltam neked térképet.
– Ah, Piotr, ez még várhat, fontosabb elintéznivalóm van, olyan,
ami nem tűr halasztást.
212
2015-05-12 15:12:25
– Mi lehet fontosabb, mint koncertügynök? Van esélyed, przyjaciel,

megragadod!
Wolfgang berzenkedve bár, de elvette tőle a papírlapot, és a háti-
zsákjába dugta. Jó helyen lesz az ott holnapig; egy nappal előbb vagy
később, ezen bizonyára nem múlik.
A dóm közelében, egy üzletben gyorsan megtalálta, amit keresett.
Óvatosan vitte a vastag papírzacskót a metrómegállóig, kicsit tétovázott,
megnézte az órát az egyik házfalon, és tanácstalanul megállt. A bátorság
és az eltökéltség, amit e pillanatig érzett, tétova szorongásnak adta
át a helyet. Úgy döntött, előbb megiszik egy kávét; arra, hogy meg
is ebédeljen, már nem futotta a Czernytől kapott százasból. De az
idegességtől úgysem tudott volna enni.
Azután visszatért a metrómegállóhoz, lement az aluljáróba, megállt
a peronon, fölrémlett benne, hogy talán mégis másikra kéne szállnia,
arra, amelyik a Karlsplatz felé visz, mert ott találkozott a madárhölggyel
előző nap ugyanebben az időben. Végül minden időrabló gondolatot
elvetett, felidézte magában a varázsdallamot, hangosan fütyülni kezdte,
és beszállt a metróba, amelyikről tudta, hogy őhozzá viszi.
Minél közelebb ért ahhoz a bizonyos szürke házhoz, annál lassabban
lépkedett. Átment a túloldalra, elbújt egy magasabb jármű mögött,
számolta az ablaksorokat, figyelte a bejáratot, és a gallérján érezte
a szívdobogását. Mit állsz itt, mint valami tolvaj, korholta magát,
összeszedte a bátorságát, és elindult. Egy tojota fanfárja olyan hirtelen
és élesen hangzott fel, hogy összerezzent. Két ugrással biztonságba
helyezte magát a járdán. Ezek az ördögi járművek annyira gyorsak,
gondolta, hogy halált megvető bátorság kell hozzá, ha valaki át akar
menni az úton. Vajon sikerül-e valaha helyesen felmérnie ezeknek
az emberszállító ágyúgolyóknak a sebességét?
213
2015-05-12 15:12:25
Mázsás súly nehezedett a mellkasára. Egy darabig állt a bejárati ajtó

elől. Így biztosan nem fog bejutni. Az ajtó kinyílt, Wolfgang megrémült,
de csak egy idős hölgy lépett ki rajta, botra támaszkodott, gyanakodva
méregette, és nyomatékos mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.
Mi van, ha téved, és csak képzelte a jóindulatot a madárhölgy
pillantásában? Vagy ha föl se ismerte? Vagy összekeverte valakivel?
Ha így van, nem lehet kétsége afelől, hogy amint meglátja, dühösen
kiabálni kezd, és újra kikergeti a lakásból. Mi szüksége van egy újabb
megaláztatásra? Utolsó pillantást vetett a homorú fekete csengőgom-
bok sorára, lassan megfordult, és kijjebb lépett a járdára. Megállt,
felnézett a házra. Mintha dacolna vele és a helyzettel, a varázsdallam
egyre hangosabb lett, már több szólamban szólt, és egy egész zenekar
csatlakozott hozzá. Kihúzta magát, visszament a bejárati ajtóhoz, és
ujját a csengőgombra illesztette.
Öt ütemmel később zümmögött az ajtónyitó, és Wolfgang belé-
pett. Lassan lépkedett fölfelé a nyikorgó lépcsőn, megállt, fölnézett
a lépcsőfordulók között a magasba, ahol azonban nem látott mást,
csak egy tejfehér lámpatestet, és a látszólag vékonyodó lépcsőkorlátot.
Kövérkés szőke nő nézett vissza rá az ajtórésből. A megkönnyeb-
bülés és a csalódás keveredett benne valami langymeleg érzéssel.
– Elnézést, én… egy hölgyet keresek, akinek itt van a szállása, itthon
van-e? Tegnap találkoztam vele, ma pedig hoztam neki valamit, egy
ajándékot…
– Anju? Oké, oda tudom adni neki, ha este hazajön. – A nő gyana-
kodva csak a karját nyújtotta ki az ajtórésen.
Wolfgang azonban eltökélten szorította magához a papírzacskó
fülét. Ez az asszony lehet az a bizonyos cseléd, akiről Jost beszélt
annak idején; láthatóan túlságosan közönséges ahhoz, hogy egy ilyen
214
2015-05-12 15:12:25
kényes tárggyal a szükséges óvatossággal bánjék. – Legyen szabad

személyesen bevinnem a hálókamrájába, mademoiselle, nagy örö-
mömre szolgálna, ha írhatnék mellé pár sort, ha már személyesen
nem találkozhatom vele.
– Hm, nem is tudom… Maga kicsoda tulajdonképpen?
– A nevem Wolfgang Mustermann.
– Musterm… – A nő nem tudta folytatni a nevetéstől. – Tényleg
Mustermann? Hát ez őrület! – Könnyes szemmel nézett Wolfgang-
ra. – Bocs, de egyszerűen… Még nem láttam itt, és… – A zacskóra
mutatott. – Ebben mi van?
– Egy béka és egy patinás sajt, következésképpen némi aggodalomra
adna okot, amennyiben a béka nem enné meg a sajtot.
A nő a zacskóra meredt, aztán Wolfgangra. Wolfgang kissé zavartan
állt, de aztán kifogástalan ruházatára és alapos toalettjére gondolt,
és megszállta az önbizalom. Csakis új életének köszönheti, hogy
kételkedik benne, vajon a helyzethez illő-e a fellépése, gondolta, és
előrébb lépett. – Akkor hát, ha megengedi…
A nő tanácstalanul odébb lépett. – Balra.
– Köszönöm, ismerem a járást.
– Nem tudom, nem-e zárta be az ajtót.
Wolfgang lenyomta a kilincset, és ahogy kinyílt az ajtó, elnyomta
magában a hirtelen jövő impulzust, hogy megálljon, és beszívja ennek
a helyiségnek a légkörét, amelyet soha nem fog elfelejteni. Most
világosabb volt a szoba, mint akkor, besütött a nap, az ágyat tojásszínű
takaró borította.
Magán érezte a cselédlány pillantását, ezért tétovázás nélkül oda-
lépett az üveglapos íróasztalhoz, és egy papírlap után nyúlt.
215
2015-05-12 15:12:25
A mikor kilépett a ház kapuján, megszállta a melankólia, és nem is

tudott megszabadulni tőle. Úgy várta a nap hátralévő része, mint
egy üres szoba, semmi sem sürgette. Egy pillanatra felötlött benne,
hogy meglátogatja Liebermannt, de még ahhoz sem volt kedve. Haza,
Piotrhoz végképp nem akart menni, elviselhetetlennek érezte a lakás
sötétségét, szűkösségét, Piotr határtalan rosszkedvét. Elhatározta,
hogy próbára teszi, mennyire makacs ez a melankólia, és gyalog indult
vissza a belváros felé. Talán útközben a segítségére siet valami, hogy
visszataláljon hozzá a humora. Végső soron nem veszett el semmi,
ha csak félig találta el a madárhölgy ízlését, márpedig egy ilyen
gyönyörű csésze nem lehet nagy melléfogás. És akkor az ígért teára
szóló meghívást bizonyosan megismétli – vagy ellátogat az oldalán
egy kávéházba, ha nem tartja illőnek, hogy saját konyhájába invitálja.
Ahogy elhaladt a Vigyori Pék nevű üzletlánc egyik boltja mellett,
megkívánt egy süteményt. Hátizsákjából előkotorván a kedvez-
ménykártyát, kezébe akadt a cédula az ügynökség címével. Piotr
jutott eszébe, Klischewski jutott eszébe, a turné jutott eszébe – és
miközben a barackos lepénybe harapott, úgy találta, okosan teszi, ha
kihasználja az időt, a kötelességeire is gondol, és megfelelő anyagi
körülményekről gondoskodik, mielőtt udvarlásra adja a fejét. A jólla-
kott és becsületes dolgozó ember öntudatával simította szét a Piotrtól
kapott térképvázlatot.
A z ügynök szolgálatkészen az irodájába vezette Wolfgangot,

megigazította a székét, és Friedrich Bangemannként mutatkozott be
neki. – Köszönöm, hogy eljött, időközben kissé sürgőssé vált a dolog,
a formalitások, mint bizonyára tudja…
216
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang nem tudta, de bólintott, és hálásan nyúlt az elétett

kávéscsészéért.
– Klischewski és Liebermann urak mint rendkívüli tehetségű
virtuózt ajánlották önt a figyelmembe. Talán tudunk dolgozni önnel
a közeljövőben. Szabadna kérnem a referenciáit?
Wolfgang belekóstolt a kávéba, mosolygott, hallgatott.
– Felvételek? Demo, esetleg?
– Ha kívánja, szívesen játszom valamit.
– Dolgozott korábban külföldön?
– Ööö, igen, persze, hogyne.
– Ha esetleg mesélne valamit eddigi pályafutásáról? Kinél tanult?
Hol lépett föl?
– Nos, ööö… igen, persze, szóval a tanulmányaim, atyám tanított
kezdettől fogva, már hároméves koromtól, koncertkörutakat tettünk,
Franciahonban is megfordultunk, meg a taljánoknál, egészen Nápolyig
eljutottunk.
– Szóval az édesapja. Értem.
– Úgy bizony, atyám kiváló muzsikus volt, csak hát letette a garast
a régiek és az újak vitájában, no de ez már csak így van a világon,
amióta apák és fiúk vannak, nemdebár, hogy ki kell röpülni a fészekből,
ha újat akarunk látni.
– Akkor esetleg hallhattam már az ő becses nevét is?
Wolfgang a nyelvébe harapott.
– Mindegy… Szóval szeretném, ha végiggondolná az ajánlatunkat,
Mustermann úr, de mindenekelőtt az utazással kapcsolatos admi-
nisztrációt kellene elvégezni. Lesz szíves kitölteni ezeket a forma-
nyomtatványokat. Azután az igazolványára lenne szükségem.
– Az igazolványomra?
217
2015-05-12 15:12:25
Az ügynök fölnézett. – Igen, a személyi igazolványára.

– Szükség van effélére?
– Nézze, Mustermann úr, én már nem szervezek turnét úgy, hogy
nem láttam a művészek igazolványát. Kérem, ne értsen félre, nem
önnek szól, de kellemetlen tapasztalataink vannak e téren. Lenne
olyan kedves…?
Wolfgang felállt, és a kabátjáért nyúlt. – És… ööö… hol tudok ilyen
igazolványt szerezni?
Az ügynök olyan szúrósan nézett rá, hogy Wolfgang a föld alá
tudott volna süllyedni szégyenében. Gyámoltalanul elnevette magát.
Az ügynök alig láthatóan elhúzta a száját. Wolfgang egy halk
sóhajt is hallani vélt. – A városházán. Tudja mit, a titkárnőm majd
segít. – Bangemann már föl sem állt, fejével az ajtó felé intett, és
búcsúzóul kurtán biccentett.
Wolfgang szorongva indult el a városháza lépcsőjén. Jól ismerte már

a balsejtelmet, hogy olyan problémába fog ütközni, amelynek valódi
súlyával nincs is tisztában. Az „útlevélosztály” felé mutató táblákat
követve tágas irodahelyiségbe jutott. Embereket látott, íróasztalokat,
táblácskákat színesen villogó számokkal, és tanácstalanul megállt.
Piotrra lett volna szüksége. Végül egy fiatalemberhez fordult, aki
a fal mellett ült egy széken és ritmikusan bólogatott.
– Ööö… elnézését kérem… Egy igazolványra lenne szükségem.
– Mi? – A fiatalember a füléhez kapott, valamit kihúzott belőle,
abbahagyta a rángatózást, és kérdőn nézett föl Wolfgangra.
– Igazolványt. Kellene nekem egy igazolvány.
– Tényleg? – A fiatalember elvigyorodott. – Azt elhiszem.
– Ide irányítottak, de nem vagyok bizonyos benne, hogy…
218
2015-05-12 15:12:25
– Nem kell parázni, üljél csak le. Van számod?

Wolfgang körülnézett. Valahonnan ritmikus csörömpölést hallott,
biztosan egy tojota megy végig az utcán nyitott ablakokkal, gondolta,
nemrégen halálra rémült egy ilyen zenés járműtől.
– Ott.
– Hol? – Wolfgang abba az irányba nézett, amerre a férfi mutatott, de
nem tudta, hogyan értse, vállat vont. A fiatalember felugrott, odament
a bejárat mellett felállított ládához, majd visszatért, és Wolfgang
kezébe nyomott egy cédulát. Wolfgang örömmel nézte. Egyszerűbbnek
bizonyult, mint gondolta.
– Csüccs le – mutatott egy székre a fiatalember. – Ott fönn a kijelzőn
majd mutatják a számodat, akkor mehetsz.
– Tehát nem ez az igazolvány?
A fiatalember torz vigyorral visszadugta a fülébe, amit előtte kivett
belőle. A csörömpölés abbamaradt. És még mielőtt Wolfgang szóra
bírhatta volna, újra fölugrott, és odament az egyik íróasztalhoz.
Wolfgang ismét, alaposabban megnézte a cédulát. A 256-os szám
állt rajta. Azután fölnézett a világító dobozra. A 248-as állt rajta,
majd hirtelen 249-re változott. Figyelmesen hátradőlt. A legköze-
lebbi íróasztalnál ezüsthajú hölgy papírokat terített szét maga előtt,
és egyik kezét a füléhez tette, miközben egy másik nő felemelt han-
gon beszélt hozzá.
– De ezt nem tudom használni, ezt a képet, muszáj lenne újat
csináltatnia.
– Na de ez ugyanaz, mint ami a régi igazolványomban van, direkt
ezért őriztem meg.
– Hát pont ez az, maximum féléves képet tudok elfogadni, és így,
ahogy ez föl van véve, eleve nem működik, túl kicsi a feje. Nézze
219
2015-05-12 15:12:25
csak, ez volna a korrekt… – Egy plakátra mutatott a falon, amelyet

különböző emberek portréi díszítettek.
– Szóval így kell kinéznie egy igazolványnak? – Az öreg hölgy
remegő kézzel, hunyorogva mutatott egy másik plakátra.
– Pontosan. De ahhoz kellene nekünk…
Wolfgang a többit már nem hallotta, a plakáton díszelgő égszínkék
kártya képére meredt. Különböző jelek voltak rajta, egy ismeretlen
férfi arcképe, valamint egy név: Max Mustermann. Wolfgang érezte,
ahogy összeszorul a torka és lángolni kezd az arca. Meghallotta azt
a buborékpattanásra emlékeztető gisz hangot, amely az új szám fel-
bukkanására hívta fel a figyelmet a világító dobozon, és felugrott.
256. Az egyik íróasztal fölött zöld fény világított. Wolfgang félénken
helyet foglalt egy túlsúlyos dámával szemben, mosolyogni próbált,
nagy levegőt vett, és előadta a mondandóját.
– Megvan a régi igazolványa?
Wolfgang a fejét rázta. – Nem, én…
– De az kéne, mer’ bevonjuk.
– Nekem… nos… én nem rendelkezem ilyennel.
– Szóval elveszett. – A hölgy biccentett, följegyzett valamit az előtte
fekvő papírra. – Születési anyakönyvi kivonatot kérem.
– Elveszett – próbálkozott Wolfgang.
– Az is? – A hölgy fölnézett, a homlokát ráncolta. – Valamije csak
van. Lakcímkártya? Útlevél? Jogosítvány?
Wolfgang csak a fejét rázta.
– Diákigazolvány? Semmi?
– Semmi. Minden odalett.
– Hát, ha nincsen semmije, akkor először is kell nekünk egy új
születési anyakönyvi kivonat. – A hölgy kerekes lábú székén az író-
asztal túlsó végéhez gurult; a szék sóhajtott, nyikorgott a súlya alatt.
220
2015-05-12 15:12:25
– A nevét kérem.
Wolfgang szorongó pillantást vetett a plakátra. Aztán a hölgyre.
Talán jobb, ha most mindjárt föláll és elmegy.
– Mustermann – szólalt meg alig hallhatóan. – Wolfgang Mus-
termann.
– Mustermann? – A hölgyet láthatóan mulattatta a név. – Születési
helye?
– Salzburg!
– Születési hely Salzburg… Pillanat, mindjárt meglesz… Muster-
mann! – Ujját végigfuttatta az asztalon felállított világító képer-
nyőn. – Erich, Gustav, Stefan, Simone. Van esetleg másik keresztneve
is?
Wolfgang idegesen hintázott a széken. – Joannes Chrysostomus
Theophilus. De…
A hölgy a fejét rázta. – Próbáljuk akkor a születési dátummal.
– Január huszonhét.
– Igen?…
Wolfgang számolt, gondolkodott, megint számolt, végül megvonta
a vállát. – Ötvenhat.
– Aha… – A hölgy ütögetni kezdte az asztalon fekvő billentyűze-
tet. – Ötvenhat, január huszonhét… Ötvenhat? – Vizsgálódó pillantást
vetett rá. – Klasszul tartja magát. – Megint a világító doboz felé fordult,
és megrázta a fejét. – Sajnálom, Mustermann úr, nem találom az
aktáját, így igazolványt sem tudok magának kiállítani.
– De én itt vagyok! – Mintegy bizonyítékul Wolfgang megragadta és
rázni kezdte a kabátja hajtókáját. – Lát engem? Hall engem? Sürgősen
igazolványra van szükségem! – Eszébe jutott a keresztlevele… És ha
csodával határos módon, valahol a városban egy üvegkoporsóban ott
lenne mellette?… Mélyet sóhajtott. És ha így lenne, mit segítene rajta?
221
2015-05-12 15:12:25
– Csak azt tudom mondani, hogy jelentkezzen Salzburgban. Habár

ott is be kell mutatnia valamit. Ha nem maradt semmi, akkor vala-
melyik rokonának kell kezességet vállalnia a személyazonosságáért.
Gondolom, ez csak nem olyan nagy probléma… – Megint nagyot
nyögött az irodaszék. A hölgy szúrósan nézett Wolfgangra. – Már
ha korrektül adta meg az adatait.
Wolfgang, válaszra is képtelenül, fölállt, és kivonszolta magát
a helyiségből. Távoztában még hallotta, hogy a kövér asszonyság
valami Drogos Pali nevű urat emleget. Kedvetlenül baktatott lefelé
a lépcsőn.
Ha tényleg minden ettől az átkozott igazolványtól függ, akkor
a fekete-tengeri utazásból nem lesz semmi. Nyilvánvalóan mindenki
birtokában van egy ilyen kártyának, és valami aljas rendszer szerint
így van minden polgár lajstromba véve. Akinek nincs ilyen kártyája,
az nem is létezik. Pillanatnyi álnok megkönnyebbülés fogta el, amikor
újra eszébe jutott a keresztlevele, megállt, visszasietett az irodahelyi-
ségbe, odalépett a plakáthoz, és az igazolvány képét tanulmányozta.
Inkább egy sejtelem, mint bizonyosság volt, hogy valami hasonlót
tartott már a kezében.
***
– Volt itt valaki, téged keresett, valami pasi. – Barbara hangja és
átható, egészséges ételszag jött a konyhából. – Kérsz? Tofufelfújtat
csináltam.
Anju a konyhába lépett, egy csomag sós kekszet és egy teáscsészét
vett ki a szekrényből. – Nem, kösz. Nem vagyok éhes. Milyen pasi?
222
2015-05-12 15:12:25
– Hát elég fura, egy ilyen kicsi. Ilyen… hóbortos, vagy milyen. Nem
is nagyon értettem, mit akar.
Anju keze megállt a levegőben. – Vékony, világos hajú, világítóan
kék szemű?
Barbara tele szájjal, némán bólogatott.
– Zenész. – Anju az ajkába harapott, mert érezte, hogy ez olyan,
mintha magyarázkodna.
– Aha. – Barbara kurtán felpillantott. – Azt hittem, a magas sötét
hajúakra buksz. Na mindegy, hagyott itt neked valami csomagot,
bevitte a szobádba.
Anju ki sem töltötte a teáját, csészéjét érintetlenül az asztalon hagyva
berohant a szobájába, bezárta maga mögött az ajtót, aztán csak állt
a sűrűsödő homályban. Minden úgy nézett ki, mint máskor, mégis
érezni vélte a férfi közelségét, azt az elfeledett illatot.
– Hülyeség. – Felkapcsolta a villanyt.
Az íróasztalon fehér lakkpapírzacskót talált. Alatta egy levél kacs-
karingós, régies írással, alig tudta kiolvasni. Benyúlt a papírzacskóba,
egy fehér doboz volt benne, szaténrózsa díszítette. Szívdobogva ült le
az ágy szélére, kibontotta a doboz szalagját. Rózsamintás, aranysze-
gélyű, filigrán csésze volt a dobozban. Borzalmas, gondolta Anju, és
minden oldalról, alaposan megszemlélte a darabot. Pont úgy néz ki,
mintha Sittenthaler néni vitrinjéből került volna elő. A csésze alján
fölfedezte a két keresztbe tett kardot. Csoda egy figura ez a zenész!
Újra nekigyürkőzött, hogy kibetűzze a levelet.
Mademoiselle!
A legforróbb türelmetlenséggel érkezem, hogy hátha itt talá-
lom – sietségemben – nem jelzém előre érkezésemet, s hát… nem
223
2015-05-12 15:12:25
találom! Ennek így kelle történnie, én pedig nem tehetek egyebet, mint
azzal a képpel vigasztalom magam, hogy szívemből jövő kérésemet
teljesíti és elfogadja a mellékelt csekélységet – kárpótlásul a bos�-
szúságért, amit személyem okozott, és kifejezéséül annak, hogy híve
vagyok. Kérem hát, hogy a jövőben ne gondoljon rám haraggal!
vôtre très sincère
Wolfgang A. Mustermann
***
A metrómegállónál tért magához, a földön ült, háttal a bezárt megálló
üvegajtajának dőlve. Először csak zajokat hallott, egy-egy magányosan
elhaladó jármű brummogását, amibe időnként zümmögés, kattogás,
csattanás vegyült, minden hang képét világosan látta maga előtt, és
csak fokozatosan ébredt a tudatára annak, hogy nincs csönd, nincs
szünet, egy negyed ütem erejéig sem. Végre észlelte azt is, hogy
a hosszú üléstől elmerevedett a háta, az éjszaka hidege pedig felkúszott
a nadrágszárában.
Szinte tökéletes volt a sötétség, csak a metróállomás üvegajtaján át
szűrődött ki az éjszakai világítás tompa fénye; világító oszlopocskák
szegélyezték a kövezett útra vezető ösvényt; egy magas daru tetején
pedig egy fényszóró szinte nappali fényt bocsátott a környékre. Bor-
zongva az álmosságtól, zsibbadó tagokkal feltápászkodott, és csak
egyet tudott biztosan: másképpen nem lehet most ezen a helyen, csak
úgy, ha óriás kezek ide hajították, mert ő ezt a helyet nem választotta
és nem kereste. Rázni kezdte a megálló ajtaját, de zárva volt, vagyis
régen elmúlhatott éjfél. Az üvegen át az U4 zöld színű jelét látta,
224
2015-05-12 15:12:25
azután azt olvasta: Schönbrunn – és érezte, ahogy szétárad ereiben

a kétségbeesés.
Piotrra emlékezett, Bangemannra, az ügynökre; aztán a fiatalem-
berre, aki ott ült abban az irodában, ahová igazolványért ment… És
igen, az ő szobájában is járt, érezte az illatát, a közelségét.
És azután? Erős késztetést érzett, hogy ordítani kezdjen, beleki-
abálja az éjszakába a teljes tanácstalanságot, de mit használt volna?
Érezte arcán a könnyek hűvösét, miközben elindult a széles utcán,
ösztöneire hallgatva próbálta követni a metró nyomvonalát, minden
kereszteződésnél, minden sarkon valami válaszra várva, míg végül
elcsigázottan és hitét vesztve eljutott a pályaudvarig, ahonnan már
ismerte a hazautat.
Amikor végre a díványra zuhant, Piotr csak horkant egyet álmában.
A háztetők fölött már szürkült az ég. Wolfgang lehunyta a szemét,
és megpróbált elmenekülni, az ismerős terek, az ismerős arcok
biztonságába, régi ölelések boldogságába, a hangok valóságába – de
utolérték a mesterséges éjszakai fényben fürdő utcák és terek képei,
fénypontok és járművek rohantak felé, falak és emberek köröztek
körülötte, és újra meg újra feltámadt benne a félelem, hogy még ez
az ingatag talaj is kicsúszik a lába alól.
***
Anju összefogta mellén a kabátot, és belökte az üvegajtót. Mindössze
egyszer járt a Blue Notes-ban, és semmiféle rábeszélésre nem volt
hajlandó még egyszer betenni oda a lábát. Azt mondta, az a renge-
teg kék fény szorongással tölti el. Az igazság azonban az volt, hogy
225
2015-05-12 15:12:25
elveszettnek érezte magát a sok ember között, akiken látszott, hogy

nagy gondot fordítanak egyéni kinézetükre, s közben úgy tesznek,
mintha egy klub tagjai lennének, ahová Anju nem léphet be. Soha
nem mert szép lenni.
Az egyik eldugott asztal mellől pásztázta a zsúfolt lokált. Senki
nem vett tudomást róla. Anju érezte, hogy lassan megnyugszik, csak
a szívverését érezte még, és be kellett vallania magának, hogy kellemes
a hely légköre, annyira kellemes, hogy ha tétován is, de beljebb merész-
kedett. A beszélgetések kavalkádja nevetéssel és pohárcsengéssel
vegyült, és az egészet elborította a zene; hangjai, akár egy hajszál-
vékony háló láthatatlan szálai, összekötötték a jelenlévőket. Mint
a moziban, jutott az eszébe, ott is a zene tölti meg élettel a történetet,
mert minden hangulatot felnagyít, közvetlenné és megfoghatóvá tesz.
A színpadon óriási gyertya állt, imbolygó fényét félig eltakarta egy
kékesen derengő zongora nyitott fedele – a kép valószerűtlen hatást
keltett a lokál hűvös atmoszférájában.
És akkor meglátta. Mintha egy másodperc töredékére kihagyott volna

a szívverése. Csak oldalról láthatta, de azonnal felismerte a markáns
orrot, a sajátos frizurát, amelyet mintha tupírozott volna. Mégis az
volt a benyomása, hogy akit lát, nem lehet azonos azzal a kétbalkezes,
ideges férfival, aki ott állt a konyhája ajtajában, és úgy viselkedett,
mint az állat, ha elűzik megszokott területéről ismeretlen, veszélyes
tájak felé. Ez a férfi egyenes derékkal ült a zongoránál, magabiztos-
ságot és koncentrált nyugalmat árasztott. Anju közelebb óvakodott,
lenyűgözve nézte, milyen kicsi a keze, és milyen gyöngéden cirógatja
a billenyűket, mintha nem is hangszerrel, hanem egy szeretővel lenne
dolga. Ezzel a kézzel tartotta, ezzel a kézzel cirógatta meg az ő hátát is.
226
2015-05-12 15:12:25
Remegő kezét fölemelte, hátrasimította egy hajfürtjét, orrában érezte

az illatát ennek a férfinak, aki itt hajladozott a billentyűk előtt, mint
valami egészen fiatal fa a szélben. Egész teste egy volt a zongorával,
a hangokkal. Egy örökkévalósággá tágult a pillanat Anjuban, és azt
érezte, eggyé válik a férfival.
***
Wolfgang egyre hosszabban zengette a hangokat, áttetszővé téve őket,
mint egy növekvő luftballon feliratának betűit, az utolsó taktusokat
pedig annyira elnyújtotta, hogy a hangok szétváltak egymástól, és
mint tanácstalan kérdőjelek lebegtek a levegőben.
Miután befejezte, a söröspohara után nyúlt, és hallotta, ahogy
körülötte újra fölerősödik a beszélgetések zaja. A madárhölgy járt
az eszében, látta maga előtt a metróállomáson, ahogy elfut és még
egyszer hátrafordul, bő, tarka mintás szoknyája körültáncolja a bokáját.
Körbejártatta szemét a tömegen, mintha egy buborék belsejéből
nézne kifelé, holott ő is része volt enek a tömegnek. Zajok zavaros
egyvelege vette körül; megpróbált valami vezérmotívumot kihallani
a hangok, betűk, mélységek és magasságok masszájából, amelyek
külön-külön a maguk számára értelemmel bírtak, ám összességükben
nem voltak értelmesebbek a zúgásnál, amely, ha elhallgat, semmiféle
értelmet nem hagy maga után. Szinte akaratlanul elkezdte a zene
nyelvére fordítani, amit hallott, hangokat szőtt-font egymásba és
egymás köré, hangokat, amelyek nem tartoztak össze, hirtelen abba-
hagyta majd újrakezdte, úszott a hangok özönében, fürdött a feléje
forduló arcok mindig azonos sokféleségében.
227
2015-05-12 15:12:25
Hirtelen megállt a keze a billentyűk fölött. Még egyszer odanézett.

Óvatosan elmosolyodott. Nem, valójában nincs itt. De képzeletben
annyira közel van hozzá, hogy már azt hitte, őt látja a félhomályban.

2015-05-12 15:12:25
Wolfgang a városban csavar-

gott. Képtelen volt dolgozni,
pedig szinte szétfeszítette a zene.
HOSTIAS
Várakozás volt benne, kitartás és
visszahúzódás – és a bizakodás,
et preces tibi Domine laudis hogy ha eljön a megváltást hozó
offerimus: hír, annál nagyobb kedvvel
Tu suscipe pro animabus illis, veti bele magát újra a munká-
Quarum hodie memoriam ba. Az, hogy várakozása talán
facimus: hiábavaló is lehetne, hogy
Fac eas, Domine de morte reményei netán szétfoszlanak,
transire ad vitam. és visszatérhetnek a régi rossz
napok, meg sem fordult a fejében.
Napokig járta a múzeumokat,
ahol a kiállított dokumentumok-
ra, képekre és tárgyakra annak
a kornak a pora telepedett, amely
az ő számára jövő volt. A könyv-
kereskedésekben ámulva nézte
a könyvek felfoghatatlan töme-
gét, és bennük mindazt a ször-
nyűséget, amikről a krónikások
meséltek.
Még az ő halálos ágyáig is el-
hatoltak: olyan dolgokat adtak
a szájába és olyasmiken rágód-
tak, amikről ő nem is tudott. Ta-
lán a sógornője, Sophie mesélte

2015-05-12 15:12:25
nekik? Hogy még haldoklás közben is az üstdobot utánozta volna?

Sophie már csak tudja. Soha életében nem érezte szükségét, hogy arcát
felfújva üstdobot imitáljon, miért éppen a halálos ágyán tette volna?
Egy váratlan, heves eső elől megint csak egy könyvesboltba mene-
kült, ahol zenei tárgyú könyvek iránt érdeklődött. Egy asztalon vékony,
narancsszínű könyvre bukkant. Nagyot ugrott a szíve: apja Hegedű-
iskolája! Belelapozott, ámult-bámult, simogatta a lapokat – semmit
sem változtattak rajta, pedig a leírt gondolatok is annyi idősek vol-
tak, mint ő maga. Akaratlanul is elmosolyodott. Ezt oda kell adnia
Piotrnak! Boldogan ment tovább az életrajzok felé, ujjait végigcsúsz-
tatta a könyvek gerincén. Megállt. Constanze Mozart. Megrémült.
Visszarántotta a kezét, mint aki kitömött, poros állatot érint, amely
váratlanul rákacsint.
Lopva körülnézett, tétován a kis, halvány rózsaszín könyvecske felé
nyúlt, levette a polcról és lapozni kezdett benne. Közben érezte, hogy
remeg a keze, eltökélten összecsukta a könyvet és a pénztárhoz ment.
Tudta, nem mulaszthatja el az esti fellépést Piotrral, amúgy is
megígérte neki, hogy előtte még kenyeret vásárol. Az eső elállt. Vállát
felhúzva lépett ki az utcára, úton a pékség felé végig olvasott, majdnem
elfelejtette bemutatni a kedvezménykártyát; a könyvből föl sem nézve
huppant le a metró tarka műbőr huzatú ülésére. Mire a kapujuk elé
ért, már eljutott a tizenhatodik oldalig, egyik ujját könyvjelző gyanánt
a lapok közé dugta, másik kezével előkotorta a kulcsot a nadrágzse-
béből. Több összegyűrt papír zsebkendő, egy hasonlóképpen gyűrött
öteurós bankjegy és a Vigyori Pék kedvezménykártyája hullott alá
egy pocsolya zavaros barna vizébe.
Cifra káromkodás csúszott ki a száján. Először a bankjegyért hajolt
le, visszagyömöszölte a zsebébe, aztán fölvette a kedvezménykártyát,
230
2015-05-12 15:12:25
és nézte, ahogy a sárcsöppek a kártya alsó széle felé vándoroltak. „Job-

ban kéne vigyáznod a cuccaidra” – Enno hangja távoli visszhangként
zengett föl az emlékezetében.
Ez az! Most jutott eszébe, mikor tartott a kezében először és utol-
jára személyi igazolványt: első itt töltött napján, ahogy Ennóval el-
hagyták a házat, ott a bejárat előtt. Enno akkor is, ahogyan most ő,
egy kártyácskát vett föl a sárból, megnézte, és azt hitte, Wolfgangé.
Ezek szerint egy férfi arcképe volt rajta; olyan férfié, aki legalábbis
hasonlít őrá. Wolfgang reflexszerűen kapott a nadrágzsebéhez, oda,
ahová annak idején a kártyát rakta. – Szamár! – szidta össze magát
hangosan. Azóta már régen más ruhákat hordott. Mégis jól emlékezett
a kopott sötétkék nadrág anyagára, amelyet Enno adományozott neki.
Hol lehet? Lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, fölrántotta a fiókot,
amelyben a holmiját tartotta. Turkált a ruhadarabok között. Sehol.
Töprengve csukta be a nyitva hagyott lakásajtót. Mi történhetett azzal
a nadrággal? Piotr eldobta volna? Vajon hol bujkálhat a hegedűs?
A mosogatóban az otthagyott füles bögréje, benne a teafilter. Hir-
telen eszébe jutott: annak idején mindent összeszedett, visszavitte
Ennónak, és éppen a madárhölgy kezébe adta, aki pár perccel később
ajtót mutatott neki.
Sóhajtva lezuhant a konyhaszékre, lehunyta a szemét. A madárhölgy.
Rugalmas testének emléke valósággal beléhasított. Egy szívdobbanás
erejéig úgy érezte, mintha a lány belékapaszkodott volna, mint bogár
a szélben hajladozó virágba. Aztán az ijedség, ahogy egymásra ismer-
tek. Hiába esküdött meg magának, hogy kivárja, amíg a madárhölgy
életjelet küld, érezte: most, hogy úgy tűnik, éppen őnála kell keresnie
azt az igazolványt, bizsergést érzett a szíve táján.
231
2015-05-12 15:12:25
***
Anju óvatosan tette le a lapos tárlót az íróasztalra. Már megint túl
sokáig állt a szekrényben. Elbátortalanodva nézegette a két pókot meg
az üres bábokat, amelyeket a legutóbbi indiai útjáról hozott magával.
Éppen le akart hajolni a mikroszkópért, amikor csöngettek oda-
lentről. Anju az órájára nézett. Valószínűleg a csomagküldő szolgálat.
Megnyomta a kaputelefon gombját, kinyitotta a lakásajtót, és fölszedte
a lábtörlőn heverő csiricsáré szórólapokat. Már csordultig volt velük
a konyhai szemetes, Anju ezeket is begyömöszölte, a szemetest pedig
tüntetően a konyha közepére állította. Remélhetőleg Jost fog először
hasra esni benne.
– Van itt valaki? – Olyan a hangja ennek a postásnak, állapította
meg magában Anju, mintha ma már három kutya harapta volna meg.
– Egy pillanat! – Anju az ajtóhoz szaladt. Félénk félmosollyal Wolf-
gang Mustermann állt előtte.
– Beléphetek? – Régimódi meghajlással üdvözölte, és egy virág-
csokrot tartott maga elé, mintha amögé akarna elbújni.
Anju az áttetsző, zörgő fólia mögött különös módon földközelinek
és ódonnak látta az arcát, szinte érezte a por illatát. Elfogódottan
vette át tőle a virágot, majd oldalra lépett, hogy beengedje.
– Esküszöm, Isten a tanúm, hogy ezúttal nem egy csésze miatt
jöttem.
Anju elnevette magát, elmúlt az ijedsége. – Tényleg, iszunk egy teát?
Az a határozott benyomása támadt, hogy testének minden rostja
éber, eleven, és a lehető legkellemesebb készenléti állapotban van.
Endorfin, jutott az eszébe, és önkéntelenül elmosolyodott, letette
232
2015-05-12 15:12:25
a csokrot a konyhaasztalra, majd elkezdte összevissza nyitni-csukni

a konyhaszekrény ajtajait, míg eszébe nem jutott, hogy virágvázát
akart keresni. Emlékezett rá, hogy a hűtőszekrény fölötti szekrényben
látott egy vázát, de nem ért föl odáig.
– Segíthetek? – Anju érezte, ahogy a férfi mögéje lép, annyira közel,
hogy ki sem tud térni az útjából. Ismét körülvette a melege és az illata,
amely akkor a metróban annyira megfogta, mintha máris átkarolná.
Wolfgang lábujjhegyen egyensúlyozott, és bár elérte a szekrény
felnyitható ajtaját, kinyitni már nem tudta. Nevetve eresztette le
a karját, és egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig némán álltak szoros
közelségben. Wolfgang kérdő pillantással egy székért nyúlt volna, de
Anju a fejét rázta. – Jó lesz egy söröspohár – döntött, kicsit odébb lépett,
és orrát a virágcsokorba dugta. – Köszönöm, nagyon szép! – Mikor
is kapott utoljára virágot? Roland az együtt töltött hosszú évek alatt
egyetlenegyszer sem hozott neki.
– Egyébként… Hallottalak játszani a Blue Notes-ban a múlt héten.
Sajnos nem nagyon értek hozzá, zenei antitalentum vagyok, de az
annyira csodaszép volt, hogy el se tudom mondani.
– Zenei antitalentum? – Anju nem tudta eldönteni, jól látja-e a gúny
szikráját Wolfgang pillantásában. – Tehát valóban ott voltál? Már azt
hittem, kételkednem kell érzékeim megbízhatóságában. Miért rejtőztél
el előlem?
– Hát… ööö… éppen mennem kellett, és… mert másnap dolgoztam,
szóval…
Anju a kezébe vette a termoszkannát, hátrafordult, Wolfgangra
pillantott, aztán ahogy pillantásuk találkozott, inkább újra a teával
foglalkozott. A két gőzölgő csészével a kezében jelezte Wolfgangnak,
hogy menjen utána a szobába.
233
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang belépett, a szobára és az ágyra nézett, és amikor észrevette,

hogy Anju elbizonytalanodik, gyorsan a földre tett ülőpárnákra mutat.
A teát is letette a földre, majd leült. – Köszönöm, hogy elkaptál.
Wolfgang jelzésszerűen meghajolt. Anju megint érezte azt a vonzó
illatot, amely körülvette a férfit; noha ez nem is illat volt, inkább
mintha sűrűbb, melegebb, biztonságot nyújtó volna körülötte a levegő.
– Megbocsátottad hát illetlen viselkedésemet?
Anju mosolygott, már arra sem emlékezett, mikor múlt el a haragja.
Egy darabig a csöndet hallgatták, meg a falban lévő vízvezeték távoli
zúgását.
– Emlékszem még arra a zenére, amelyet akkor hallottam, ami-
kor… – Wolfgang habozott, mielőtt folytatta. – Amikor meghívtál teára.
Idegenszerű. És csodálatosan szép.
Anju azonnal tudta, melyik darab volt, hiszen azon a napon
sokáig időzött a szobában és hallgatta ezt a zenét, miután Wolfgang
elment. – Egy rága volt. Indiai zene.
– India! A te hazád, igaz?
– Anyám származik onnan, én Salzburgban születtem.
– Salzburgban? – Wolfgang arca felragyogott. – Én is! Jóságos Isten,
még a nevedet sem kérdeztem.
– Anju.
– Anju – Wolfgang úgy mondta ki a nevet, mintha kóstolgatná
a hangokat. – Ezüst zene volt, olyan, amit újra meg újra eljátszani
és meghallgatni vágyik az ember, nemde? Remélhetem, ha ma is
részesülök ebben az élvezetben, Anju?
– Persze. – Anju felállt, levette a CD-t a polcról. A borítója olvas-
hatatlanná fakult, az olcsó papír nem tartotta a színt. Miközben fel-
zengett a tabla zizegő hangja, Anjunak eszébe jutott a rozoga kis bolt,
234
2015-05-12 15:12:25
amelynek bejáratát csak színük vesztett műanyag szalagok választották

el az utcától. A tulajdonos recsegő megafonnal próbálta túlharsogni
a tehenek, a gyerekek és a poros utcán száguldozó motorok lármáját.
Anju éppen a szomszédos üzletben válogatott a selyemkendők között,
meghallotta a zenét, és átszaladt, hogy megvegye a CD-t, amelyet
nyilván a bolt hátsó traktusában, illegálisan készítettek. Azóta minden
vágyát ebben a zenében érezte kifejeződni.
Wolfgang a falnak dőlve ült a párnáján. – Mi ez?
Anju lefordította neki a címét. – Azt jelenti, A bőség ideje.
– De mi ez neked? Mit hallasz benne? – Wolfgangnak lágy, puha volt

a hangja.
A szívemet, ahogyan ver, gondolta Anju. – Esőt – mondta ki han-
gosan. – Langyos esőt. És az örömöt, hogy esik.
– No, látod. A legkevésbé sem vagy zenei antitalentum. A szívedben
lakik a zene.
Anju meglepetten nézett rá. Milyen férfi ez, hogy ilyeneket mond
neki? Letette a csészéjét, majd kezét mintegy véletlenül Wolfgang
keze mellett támasztotta le a földre. Wolfgang elhúzódott. A szitár
hangja és a hallgatás töltötte be a szobát.
Anju habozva, bátortalanul, de rámosolygott. A férfi pillantása szinte
áthatolt rajta, és olyan tiszta volt, akár Indiában a tavaszi ég. Anju
szívverése felgyorsult, le kellett sütnie a szemét, hogy ne szédüljön el.
– Milyen természetű foglalkozást választottál, Anju? Mi áll közel
a szívedhez?
Anju nagyot nyelt, gondolatait igyekezett eltéríteni. – Az Arctosa
indica. Jobban mondva egyik rokona. – Jót derült Wolfgang értetlen-
ségén. Odavitte, és letette a földre a tárlót.
235
2015-05-12 15:12:25
– Huhh! – Wolfgang hátrahőkölt. – Ez még él?

– Nem. – Anju a kollégáin kívül nem ismert embert, aki ne félt
volna a farkaspókoktól. – Nézd csak meg. – Wolfgang kezébe adta
a nagyítóüveget. – Látod, milyen szép rajzolatot adnak ki a szőrszálai?
– Kutató vagy! – Miközben Anju azon gondolkodott, ezt vajon kér-
désnek vagy kijelentésnek szánta-e Wolfgang, a férfi ajkát csücsörítve
a preparátum fölé hajolt, és megnézte a nagyítóüvegen át; először
tétován, de aztán mind lejjebb és lejjebb hajolva, minden lehetséges
irányból megszemlélve az állatot. – Te jóságos Isten az égben! – kiáltott
fel. – De csúnya az orrom ehhez a teremtményhez képest!
Anju elnevette magát. – Ez attól van, hogy az orrodról nehezebb
nem tudomást venni, mint egy ilyen kis fickóról. – Nem is csúnya az
orra, tette hozzá gondolatban.
– Minden ilyen kis féreg ennyire szép?
– Igen, főleg, ha szeretettel nézzük őket. – Anju végigsimított
az üvegkoporsón. – Csodálatos példányokat tudok neked mutat-
ni… – Önkéntelenül lehalkította a hangját. – Ha érdekel. Úgy értem,
a természettudományi múzeumban. Elmehetnénk… mármint esetleg
hétvégén, régebben ott dolgoztam, és…
A konyhából zajt hallottak. Azután Jost káromkodását. Wolfgang egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán elvigyorodott. – Az én kedves
jó Jost barátom! Bizonyára rendkívül fog örülni a látogatásomnak.
Anju megrémült. Biztosan mindjárt beront a szobába, és valami
ostoba megjegyzést tesz a szemetes miatt, neki pedig magyarázkodnia
kell, hogy mit keres Wolfgang Mustermann az ő szobájában, kezében
egy teáscsészével, miután ő megfenyegette Ennót és Jostot, hogy
tetűt és poloskát telepít az ágyukba, ha még egyszer idehurcolnak
valami nyomorult hajléktalant. Egy oldalpillantást vetett Wolfgangra.
236
2015-05-12 15:12:25
Bizony, gondolta, hajléktalant mondott, és valamiért az az érzése

támadt, hogy bocsánatot kellene kérnie tőle emiatt. Anju a szájára
tette az ujját, kisurrant az előszobába, és becsukta maga után az ajtót.
– Legközelebb tegyél ki táblát, hogy ma akadályversenyt játszunk!
– Jost a konyhapadlón kuporogva, puszta kézzel üres joghurtosdobozokat,
ragadós tojáshéjat és kávézaccot lapátolt vissza a felborult szemetesbe.
– Pfujj! Várjál, segítek.
– Tűnés, majd én.
– Hát jól van. – Anju lábujjhegyen visszaosont a szobába.
Az ajtó tárva-nyitva állt, Wolfgang Mustermann eltűnt.
***
– Wolfgang! Tudnál figyelni végre? Wolfgang! – Piotr hangja és a vonó,
amellyel a hegedűs a vállát bökdöste, végre kiszakította Wolfgangot
a gondolataiból, mint egy mély, kábult álomból.
– Egyáltalán nem hallod, amit mondok, van paradicsom a füledben!
– Á, valóban, csakis az lehet… Várjál… Ahh… – Wolfgang a fülébe dug-
ta a mutatóujját, oldalra hajtotta a fejét, megrázta, felsóhajtott. – Ááá…
Mais non, pas de tomates! – Aztán diadalittasan egy diót tartott Piotr
elé, amelyet még korábban készített a vendéglős a zongorára. – Látod,
micsoda undok jószágokat kell a fülembe dugdosnom dugó gyanánt?!
De ne csodáld, kedves barátom, ha egyszer annyi sok durva beszéd
és ócska zenebona igyekszik a fülemen befelé! Le kell zárni előlük,
be kell dugaszolni Isten nevében! – A diót a fülébe dugta, s közben
eszébe jutott a füldugós férfi abban a hivatalban.
– Te, szamár. Mi van veled?
237
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang ismét oldalra hajtotta a fejét, és grimaszolva, elmélyülten

turkált a körmével a dió után, amely valóban elakadt a hallójárata-
iban. A külvilágból beszélgetésfoszlányok tompa moraja keveredett
annak az ősrégi F-dúr szonátának a foszlányaival, meg annak az
indiai zenének a hangjaival, amelyek már napok óta kavarogtak
benne. – Jaj, Piotr, Babilon egy trappista kolostor az agyvelőmben
tomboló lármához képest. Következésképpen meg kell ismételned
hozzám intézett szózatodat.
– Mój Boże. – Piotr a fejét rázta. – Tényleg aggódom neked, przyjaciel,
ha beszélsz egyszerre ennyi sok hülyeséget. – Állával a konyha felé
bökött. – Kérdezte a vendéglős, játszunk-e tovább ötven euróért
fejenként. Mondtam neki, semmi probléma, persze.
– Ah… – Wolfgang a szemöldökét tépkedte kétségbeesésében. – De
már így is késő van, nemdebár?
– Egész héten nem jössz haza korábban mint éjfél. Nem akarsz
pénzt keresni?
– Ah, Piotr, ötven euróból se lehet császári udvart vinni. – Tudta,
hogy ha nem fejezik be időben, fél egy előtt nem ér a Blue Notes-ba,
és ki tudja, ott lesz-e még akkor Anju… Ha eljön egyáltalán.
Piotr jeges pillantást vetett rá. – Hova mennél már megint?
– Van még egy kis elintéznivalóm… Ööö… A koncertkörúttal kap-
csolatos teendők…
– Te vagy egy ökör, annak már vége van, elcseszted a gondtalan-
ságoddal. – Piotr jobb kezébe fogta a hegedűt és a vonót, bal kezével
csökönyös staccatókat vert a zongorabillentyűzeten. – Van munkád,
itt, most, és csinálod.
Wolfgang elhúzta a száját. Képtelen lett volna beszámolni Piotrnak
arról, hogy milyen nehézségei támadtak a papírokkal, ezzel együtt
238
2015-05-12 15:12:25
Piotr nem vághatott volna bizalmatlanabb képet, amikor kiderült, hogy

Wolfgang nem utazik a Fekete-tengerhez. Úgy úszta meg a további
faggatózást, hogy finoman utalt Piotr tartózkodási engedélyére.
Így hát játszott tovább, mint egy mechanikum, mindig ugyanazokat
a darabokat, amelyeket első estéje óta játszania kellett, ugyanazokat
a fülbemászó dallamokat. Akárhogyan próbálkozott, hogy kitörjön és
új ötletet vigyen a műsorba, a vendéglős mindig leállította, és a végén
már Piotr is letorkolta. „Ha akarsz pénzt keresni, kell játszanod úgy,
mint mindig. Vagy mész máshová…”, mondogatta. Jó ideje már csak
hallgattak, mindketten megtartották maguknak leghőbb vágyaikat,
szótlanul járták a közös utat, amely mindig csak a következő sarokig
tartott.
Wolfgang csak másnap este tudott időben érkezni a Blue Notes-ba,

könnyű szívvel adta át Czernynek az ötven eurót, és csókot dobott
Theresának, a fiatal szakácsnőnek.
Az Anju szobájában hallott egzotikus hangzások emléke még mindig
körülvette, mint egy félig elfelejtett álom bizarr atmoszférája, amelyben
újra el akarunk merülni; mindenre, amit addig játszott és komponált,
úgy telepedett rá, mint a finom por; de főleg arra az ősrégi szonátára,
amely mostanában – maga sem tudta, miért – elevenebben élt benne,
mint valaha.
Jócskán benne jártak az estében, amikor megjelent Theresa;
szokásához híven háromszor egymás után leütötte a szubkontra
fisz hangot, mintha egy konyhai gongot szólaltatna meg; a fülébe
súgta, hogy eltette neki a gombócokat. A jóságos lélek! Wolfgang
hirtelen abbahagyta a játékot, elkapta Theresa csuklóját, magához
vonta, átfogta a csípőjét, és csókot nyomott az arcára. Theresa nevetve
239
2015-05-12 15:12:25
borzolta össze a haját, mint egy vásott kölyöknek. Ha nem lett vol-
na ilyen magas, a szoknyája pedig nem ilyen szemérmetlenül rövid,
talán még tetszett is volna neki. Utánanézett, gyengéd izgalommal
figyelte füstszín harisnyás hosszú lábait, és miközben Theresa eltűnt
a konyhában, azon töprengett, vajon hozzászokik-e valaha az itteni
asszonyszemélyek frivol divatjához. Mégiscsak a férfiak feladata volna,
hogy levetkőztessék őket – csakhogy a jelek szerint ebben az életben
az asszonyok a férfiaknak ennél sokkal több és fontosabb előjogát
kérdőjelezik meg. Wolfgang faképnél hagyta imádott zongoráját, leült
az ételhez, és a madárhölgyre gondolt, bő, hosszú, lebegő szoknyájára,
karcsú bokájára, hajlékony, kecses testére; bármit megadott volna
érte, hogy újra érinthesse.
És mivel tökéletesen elfelejtette, hogy megkérdezze tőle, megta-
lálta-e az igazolványt, arra a gondolatra jutott, hogy újra fölkeresi – és
ezt a gondolatot úgy őrizte a szívében, mint a kredencben talált utolsó
darab isteni pralinét.
***
Anju ezúttal könnyebb szívvel indult a Blue Notes-ba. Késő volt; sok
idő kellett hozzá, míg rászánta magát, és még több ideig gondolkodott,
hogy mit vegyen föl, de aztán egy egyszerű trikó és szoknya, a kedvenc
darabjai mellett döntött. Mély lélegzetet vett. Lehet, hogy nincs is
itt, ebben a lokálban mindig mások játszanak. Ezzel a gondolattal
nyitott be.
Az első, amit meghallott, a zongora lágy, gyöngéd hangja volt.
Langyos eső, ahogyan átitatja a földet. És az öröm, hogy esik. Anju
240
2015-05-12 15:12:25
remegni kezdett, sokáig állt mozdulatlanul, csak azután indult tovább,

a lehető legközelebb akart kerülni a zongorához, de úgy, hogy a férfi
ne lássa meg.
Ezúttal nem volt annyira tele a lokál, a pultnál csak néhányan
álldogáltak, a távoli sarkokban nem ült senki, így maradt hely a zene
számára, zavartalanul áradhatott a térben, nem volt tömeg, hogy
felfogja.
Anju kikerült egy fehér kötényes fiatal nőt, aki teli tálcát egyen-
súlyozott, kereste a megfelelő helyet, végül talált is egy kis asztalt
a falnál. Korábban miért nem jött ide soha? Közel van a lakásához,
most úgy érezte, egész estéket el tudna itt tölteni. Otthon az, ami-
re emlékezni tudunk, gondolta, és megtapogatta kabátja zsebében
a CD-borítót. Maradhatna az emlék itt, ezen a lemezen, ő most még
fölállhatna és elmehetne innen, a világ pedig menne tovább úgy,
ahogyan eddig. Kristálytiszta, szinte kézzelfogható bizonyossággal
érezte, hogy útelágazáshoz érkezett: ez, itt és most, a szabad döntés
helye.
Badarság! Ez a férfi egy zenész, tetszett neki az indiai zene, ő pedig
hozott neki egy másolatot. Ennyi az egész. Kivárja a darab végét, hogy
ne zavarja, azután átadja neki ezt a kis ajándékot. Ennyi az egész.
A férfi majd megköszöni, talán meg is hajol, ahogy szokott – a gon-
dolatra Anju elmosolyodott –, még az is lehet, hogy kezet csókol
neki. Ennyi az egész. Az isten szerelmére, egy indiai rágagyűjtemény
miatt nem kell mindjárt megőrülni!
A szíve a gyomrában dobogott.
Miniszoknyás, csizmás, magas nő ment oda a zongorához. Anju
dermedten figyelte. Az a fajta nő volt, akik miatt Anju soha nem
érezte jól magát a Blue Notes-ban, az a fajta nő, akinek a ragyogása
241
2015-05-12 15:12:25
mellett őt észre sem lehetett venni. A nő beleklimpírozott Mustermann

játékába, lehajolt a férfihoz, ő pedig megcsókolta, miközben kezét
a fenekén nyugtatta.
Mint amikor valaki a leggyönyörűbb muzsika közben egész egy-
szerűen letekeri a hangerőt. Hirtelen csak a széklábak súrlódása
hallatszott a padlón, a beszélgetések kakofóniája, meg egy levert pohár
csörömpölése. Anju elfordította a fejét a zongorától, és a kijárat felé
indult. Kabátzsebében a műanyag tok zavarta a mozgásban.
Ennyi volt az egész. Egy útelágazás, „tilos az átjárás” feliratú táblá-
val. Aztán megállt a pultnál. Égő szemmel kitépte a tokból a kis sárga
papírt az üzenettel, a lemezt pedig odaadta a pultosnak. – Legyen
szíves ezt odaadni a zongoristának – és kisietett, anélkül hogy vis�-
szanézett volna. Biztos volt benne, hogy a férfi nem vette észre.
***
Wolfgang odavitte a tányérját a pulthoz. – Úgy vélem, megcseleked-
tem, amit kívántak tőlem, így hát, ha megengeded, átadom magam
a jól megérdemelt pihenésnek.
Czerny bólintott, de közben hosszan, elkínzottan nézett Wolfgang
szemébe. – Mustermann, basszus, mit művelsz te a csajokkal?
– Attól tartok, nem tudom pontosan, miről beszélsz, barátom…
Válasz helyett Czerny átlátszó műanyag tokba tett ezüst korongot
tolt elé a pulton. Papír nem volt benne, csak a csillogó lemez. – Most
hagyta itt neked az egyik. – Czerny le sem vette a szemét Wolfgangról.
Wolfgang a tenyerén latolgatta a korongot. – Csinos volt?
– Kicsi, sötét. Egzotikus.
242
2015-05-12 15:12:25
Wolfgangnak nagyot dobbant a szíve. – Anju! – Forróság öntötte

el, megszagolta a lemeztokot.
– Mustermann! – Czerny szeme résnyire szűkült. – Sírt!
Zsebében szorongatta a lemezt, miközben a metrómegálló felé ment.

Anju meglátogatta őt! Már tudta, mi van a lemezen, belül hallotta
minden egyes hangját, mégsem tudott örülni, ha a könnyeire gondolt.
Vajon miért sírt? Ki érti a nőket?! Ez, úgy tűnik, kétszáz év alatt mit
sem változott, de talán ezer év is kevés lesz hozzá: a nők a leglehe-
tetlenebb pillanatokban fakadnak sírva. Constanzéval sem volt ez
másképpen – de ha kérdezi őket az ember, csak ilyen válaszokat kap,
hogy: „Jaj, hagyj már…”, „Ugyan, mit tudsz te erről…” – vagy csak
hallgatnak. Ilyenkor bezzeg nyoma sincs a bőbeszédűségnek, amely
egyébként jellemzi őket.
Egy azonban bizonyos volt: odamegy, mégpedig már holnap reggel,
a karjába veszi Anjut, és lecsókolja a könnyeit, hogy megnyugodva,
boldogan simuljon hozzá. Jóleső borzongás fogta el erre a gondolatra;
ez a borzongás hazáig kísérte, és tartott addig, amíg el nem aludt.
– Egy muzsikára volna szükségem. Egy bizonyos F-dúr szonátára,

melyet Wolfgang Amadé Mozart komponált.
– Az F-dúr szonáta, igen, a tizenkettedik ugye? – Az eladó egy
hatalmas, CD-kkel teli fiókban kezdett böngészni.
– A tizenkettedik bizonyosan nem lehet, mivelhogy számos darabot,
melyet előtte komponált, nem vehettek figyelembe.
– Tessék? – kérdezett vissza szórakozottan az eladó, de máris
a kezébe nyomott egy CD-borítót. – Tessék, az F-dúr. A tizenkettes.
Erre gondolt?
243
2015-05-12 15:12:25
– Ha szabad lenne meghallgatnom, úgy bizonyosságot nyerhetnék.

Az eladó letépte a vékony, átlátszó fóliát a CD-tokról, majd átnyúj-
tott Wolfgangnak egy fülmelegítőt. Wolfgang homlokát ráncolva tapo-
gatta végig a párnázott fülmelegítőt – hirtelen valami cincogásféle
hallatszott a párnácsák közül. Csodálkozva emelte a füléhez az eszközt,
majd föltette a fejére, és hirtelen egy koncertterem közepén találta
magát. Mélyet sóhajtott, és hallgatta a zenét. Vajon hány csodát tartogat
még számára ez az új idő? Alig szokott hozzá az egyikhez, máris egy
újabb ejti ámulatba.
– Nem ez az?
– Ó, dehogynem… Csakhogy… nem úgy játssza, ahogyan fölrakva
vagyon. Kontár.
Az eladó ajka elkeskenyedett, újra kotorászni kezdett a fiókban,
Wolfgang orra alá dugott egy másik CD-t, és mondott egy nevet,
amelyet Wolfgang még soha nem hallott. A zene hirtelen megszakadt,
majd újrakezdődött. Wolfgang letépte a fejéről a fülvédőt. – Mit művelt
ez az ember, tán lekvárosbödönbe nyúlt, mielőtt leült a fortepianó-
hoz?! Pfuj!
Az eladó szótlanul cserélte ki a korongot, aztán még egyszer kicse-
rélte, és ekkor Wolfgang szeme végre fölcsillant: Ez aztán érti a dolgot,
nem maszatol el semmit, nem zötyög, nem mórikál, és mégis élet,
erő van benne. Igen, ez a méltó interpretáció. Wolfgang a lemeztok
után nyúlt: nagy meglepetésére és örömére egy női név szerepelt
rajta. Biccentett, és az eladónak nyújtotta a tokot.
– Egyszer Wolfgang Amadeus Mozart. Még valamit, uram?
– Igen, barátom, ha már kérdi. – Wolfgang kissé fölemelte a hang-
ját. – Amadé, ha kérhetem. Amadé, ez a neve. És soha többé ne nevezze
Amadeusnak.
244
2015-05-12 15:12:25
Ezúttal az ő hangja hallatszott a bejáratnál elhelyezett dobozból.

Némi tétovázás után beleszólt: – Én vagyok az.
Hallgatás. Aztán egy halk hang: – Wolfgang?
– Úgy bizony, a Wolfgang! És azt kérdi, nyerhet-é bebocsátta-
tást? – Zümmögés. Wolfgang kinyitotta a bejárati ajtót, és felsietett
a lépcsőn, ám a lakásajtó előtt megtorpant és zavartan elvigyorodott,
mert úgy érezte, képtelen arra az ölelésre, amelyet éjszaka még olyan
tisztán el tudott képzelni.
Anju egyik kezével az ajtótokba, másikkal az ajtószárnyba kapasz-
kodott, mint aki védekezésre készen áll. Valami eltűnt, valami pótol-
hatatlan, és Wolfgang torka összeszorult. Nem merte megkérdezni.
– Mit szeretnél?
Téged, gondolta Wolfgang. – Nos, igen… bizonyára emlékszel arra
a zsákocskára, amelyet egykor Ennónak visszaszolgáltattam? Én…
ööö, valamit benne felejtettem.
– Kottát? – Anjunak torz mosolyra húzódott a szája.
– Nem, valami egyebet. Megvan-e még a mondott zsákocska?
Anju megfordult, faképnél hagyva Wolfgangot, de néhány perc
múlva vissza is tért kezében egy kulccsal, és intett neki, hogy kövesse
lefelé a lépcsőn.
A pince poros ládák és összeaszott almák szagát árasztotta, magá-
nyos, csupasz, imbolygó villanykörte dacolt a sötétséggel. Anju kinyitott
egy deszkaajtót, és minden keresgélést mellőzve az egyik polc mögé
nyúlt, majd kivette belőle a szatyrot, és Wolfgang kezébe nyomta.
Wolfgang szorongása erősebb volt a pillanatnyi megkönnyebbülés-
nél. Letérdelt, tapogatózni kezdett a tömött szatyorban, kihúzta az
egyik ruhadarabot, amitől az összes kibuggyant belőle. A kék nadrág
zsebében kitapintotta a műanyag kártyát. Mélyet sóhajtott, észre-
245
2015-05-12 15:12:25
vétlenül a kabátzsebébe csúsztatta a kártyát, a ruhadarabokat pedig

visszagyömöszölte a szatyorba.
– Köszönöm – szólt halkan, baljával a bejárati ajtóba kapaszkodva.

– Mit?
Wolfgang Anju felé nyújtotta a CD-t. – Én is hoztam neked egy
muzsikát, csodálatos muzsika, kitűnően illik az arcvonásaidhoz. Ez
hozzon örömöt az életedbe, ha már én nem vagyok képes rá. – Érezte,
hogy valami tépi-marcangolja belül, mert tudta, hogy mennie kell,
mégis, nem akart semmit jobban, mint megérinteni a lányt, még
egyszer utoljára. – Majd egyszer én is szívesen újra meghallgatnám,
hogy rád gondolhassak. És… talán alkalomadtán te is gondolsz majd
rám úgy, mint igaz barátra, aki híved marad az idők végezetéig.
Agyő. – Megfordult, hogy elinduljon.
– Wolfgang. – Anju szája reszketni kezdett. – Lehet, hogy… Szóval
annyira kár, hogy nem tudjuk együtt meghallgatni. – Lehalkította
hangját. – De hát én nem tudtam, hogy…
Wolfgang keze végtelen lassan fölemelkedett, nem is ő irányította,
és megérintette a lány arcát, olyan finoman, mint egy lepke szárnya;
ujjai hegyén érezte a bőre melegét. – Mit?
Anju tétovázott. – Láttalak titeket tegnap este, téged meg
a barátnődet…
– A barátnőmet?! – Wolfgang nem volt ugyan biztos benne, mert
még nem merte megkérdezni Piotrt, de sejtette, hogy a szó jelentését
a szeretővel egyenértékűként használta, és úgy tűnt, botrányosnak
tartja a dolgot. – Ó, vajon ki lehetett a hölgy? Remélem, csinos és bájos,
mert akkor mutasd be nekem, hogy én is örömömet leljem benne!
– Magas, rövid szoknyában. Tegnap a Blue Notes-ban, az nem a te…
246
2015-05-12 15:12:25
– Ah, a szakácsnő, igen! A legkedvesebb barátnőm, a Theresa, az én

jóságos angyalom. A legfinomabb gombóckákat főzi nekem, szívén
viseli a sorsomat, hogy ne legyek olyan sovány, mint a varjú. Ha tehát
csókot nyomtam az orcájára, az csupán barátságból és jól felfogott
érdekemben történt, biztosíthatlak. Ne búslakodj emiatt, vagy ha mégis,
akkor inkább távol tartom magam az árnyékvilág összes Theresájától,
még ha éhen is pusztulok.
Anju felszabadultan fölnevetett, ránézett azzal a madárpillantással,
amitől Wolfgang azonnal elfelejtette, mit akart még mondani. Megfogta
a lány vállát, közelebb hajolt hozzá, először félve, aztán még közelebb,
dobogó szívvel; körülölelte őket a csend. Amilyen szelíden csak tudta,
szájához érintette a száját, lehunyta a szemét, és érezte, hogy a lány
visszacsókolja. Táncolt a lelke. Szétnyílt az ajkuk, először bátortalanul
csókolták egymást, aztán egyre szenvedélyesebben. Wolfgang érezte,
hogy a lány a nyakára teszi a kezét, és ettől az érintéstől minden egyéb-
ről megfeledkezett. Halk sóhajtással magához vonta, végigsimított
a hátán, le a derekáig, megremegett, és kissé elhúzódott a lánytól,
hogy ne rémissze meg. De Anju megragadta a kezét, és elindultak
fölfelé a lépcsőn.
Széllökések csapkodták az esőt az ablakhoz, ugyanabban a ritmusban,
ahogy a tányérra olvadt gyertyák lángja imbolygott. Már alkonyodott,
Wolfgang ujjával követte a lány testének árnyékát a falon, a finom
vonalú madárarcot nézte, amelynek vonásai ellágyultak a gyertya-
fényben. Minden összefonódott. A vízcseppek verdesése, a fények,
a pelyhek a lány hátán – minden visszhangzott benne és egészen új
dallammá érett, mégis úgy érezte, régóta csak ezt hallgatja.
Anju megfordult, egyik karját a feje alá tette. – Már megint
zümmögsz.
247
2015-05-12 15:12:25
– Én zümmögök? Micsodaaa?! Aligha. – Fölemelte a takarót, végig-

nézett magán, és rácsapott a combjára. – Egy nagy kövér légy volt az.
Aztán tovább zümmögött, Anju pedig mosolygott, míg fölé nem
hajolt és csókolni nem kezdte. Csodálatos íze volt, puha és meleg,
Wolfgang egyre beljebb vágyakozott, egészen a sötét, mindent
körülvevő melegébe, az ölébe, amely vigaszt nyújtott neki. Újra
szeretkezett vele, egyszerre forrón és óvatosan, apró és lassú moz-
dulatokkal, amelyeket mégis sokkal erőteljesebbnek érzett, mint
azoknak a heves dulakodását és birkózását, akiket a szerelemben
is csak a mohó életvágy vezérel.
Valamivel később Anju gombokkal ellátott kis szerkezet után nyúlt,

amely, mint valami varázspálca, mozgásba hozta a faliszekrényben
elhelyezett mechanikumot; majd újra befészkelődött Wolfgang karjai
közé. Újra fölcsendült az allegro tétel. Wolfgang a szerkezet után
nyúlt, a Siemens szót már ismerte, mosolygott.
– Lehet ezzel… ööö… telefonálni is?
– A távkapcsolóval? Á, annyira modern azért nem vagyok, ez ősrégi
darab, szerintem megvan már hat vagy hét éve. De van egy ismerősöm,
akinél ilyennel lehet fölkapcsolni a lámpát.
– Találjon ki az emberfia mégoly csudaszörnyeket, a férfi és az
asszony együttlétét csak az Úristen tudta kitalálni. – Szorosan átölelte
Anjut, érezte a bőrét a bőrén, lélegzetét az arcán, szíve ritmusát a saját
szívén. Egy darabig csöndben feküdt, mert nem hiányzott semmi.
Telítve volt, bódult volt, és mégis tudta, hogy elég egy érintés, és újra
feltámad benne az éhség.
– Ez csiklandoz! – Wolfgang csak Anju csípőjének rezdülésére jött
rá, hogy a szonátát billegetik ujjai a lány hátán.
248
2015-05-12 15:12:25
– Mindjárt jön az adagio, az szelídebb lesz, várj csak, kicsi zongorám,

máris kezdődik, hallga csak… – Szelíd, szinte simogató mozdulatokkal
a lány karján kezdett zongorázni, a vállán, azután a kicsi, puha mellén;
lemászott a hasára, és ott megcsipkedte.
– Hé! – Anju nevetve megrándult, visszacsípett, aztán újra Wolf-
ganghoz simult. – Te is el tudnád jászani? Mármint igazi zongorán?
És ilyen szépen?
– Persze. – Rövid futamot játszott Anju szemérmén. – Mindent
el tudok játszani. Csak jó hangszer kell. – Hangos gyomorkorgás
szakította félbe. – Hahó, ki van odabent, és mit akar?! – Megpas-
kolta a takarót, aztán amennyire csak tudta, előrehajtotta a fejét, úgy
fülelt. – Á, mogorván, morcosan morog, mert éhes az istenadta! És
milyen mohó! Hallga csak!
– Én is éhes vagyok, szerintem nem is reggeliztem. Hány óra van
egyáltalán…? – Anju kinyújtotta a kezét az ébresztőóra után, amely
az ágy mellett, a földön állt. – Ha ki akarsz menni a fürdőszobába,
vegyél fel valamit, a többiek bármikor megjöhetnek.
– Jost?
Anju bólintott. – Nem nagyon bírjátok egymást, igaz? Amiatt a régi
dolog miatt? Egyáltalán honnan ismeritek egymást?
– Nos, én… Szóval egyszer találkoztunk csak, utána többé soha, de
nem is vágyom különösebben a megtiszteltetésre.
– De mi történt akkor tulajdonképpen?
– Ah, szóra sem érdemes, afféle férfiügy, szóval ami férfiak közt
megesik olykor.
– Aha. – Anju hallgatott. – Apropó evés. Itt mindjárt tele lesz a kony-
ha emberrel, Barbara is itt lesz, Jost is, Enno is, az meg nem túl… hm,
nem valami romantikus. – Szégyenlősen mosolygott. – De kimenni
249
2015-05-12 15:12:25
sincs kedvem. – Fejével az ablak felé intett, még mindig csapkodta

az eső. – Te kimennél?
– Brrr!
– Hozathatnánk valamit az olasztól, mit szólsz hozzá?
– Az olasztól, hogyne. – Az olasz! – Jesszus, az olasz! Milyen nap van?
– Kedd.
– Egek, Piotr! – Wolfgang fölpattant, ő is az óra után nyúlt, sóhajtott.
– Most meg mi van?
– Ah, tökéletesen megfeledkeztem a mai fellépésről, Piotrral, az én
legjobb, legkedvesebb barátommal. De jaj… – Visszazuhant a párnára,
fejére húzta a takarót. Csak gyenge bíborszínű derengést látott.
– Mi jaj? – Anju lehúzta róla a takarót, és sötéten nézett rá. Wolfgang
átölelte a derekát, arcát a lány hasára tapasztotta. – Nem tudok!
– Mit nem tudsz?
– Jaj, édes kicsi zongorám. Hogy lehet ilyen időben elmenni innen,
mikor idebent ez várja…! – Lejjebb csúszott, végigcsókolta Anju hasát,
közben végig a derekába kapaszkodott. Elviselhetetlennek érezte
a gondolatát is, hogy most itt hagyja. Úgy érezte, ha most elmegy,
soha többé nem látja viszont.
– Ide hallgass, ha munkába kell menned, akkor tűnés innen!
– Ne légy ilyen szigorú egy szegény ördöggel, kicsi zongorácskám.
– Nem vagyok szigorú, csak szerintem nem lenne szabad cserben
hagynod ezt a Piotrt. Ha tényleg a barátod, akkor nem ezt érdemli tőled.
Wolfgang sóhajtva felült. A lánynak igaza van. Hosszan kereste
a takaró alatt az alsónadrágját, végül a matrac végében találta meg.
Miközben fölhúzta, le sem vette a szemét Anju arcáról. – Hát jó,
távozom, de nélküled nem megyek sehová. Gyere velem, ott ehetsz,
míg mi játszunk, így nem fogod elunni magad, kicsi zongorám. – Az
inge után nyúlt.
250
2015-05-12 15:12:25
Anju kéjesen dorombolt, nyújtózkodott. – Á, nem, inkább maradok,

és itt eszem valamit.
Wolfgangnak elszorult a torka. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
fogja magát, és visszabújik a lány mellé a takaró alá. Félénken megfogta
a kezét. – De talán, ha megengeded, rövidre fogom a játékot ma este,
csak egy rövidke darabot játszom majd, trallala-trallala-tadaaamm,
és kész. Utána repülök vissza hozzád, kicsi zongorám. Akarod?
Anju bólintott, mosolyogva nyújtózkodott, ő pedig búcsúzóul
megcsókolta, fogta a kabátját, és a következő percben már rohant
lefelé a lépcsőn.
A pizzánál már csak Anjura tudott gondolni, látta maga előtt
a bíborszín lepedőn, sötét tincs hullott a homlokába. Mint valami
ködön át, úgy hallotta Piotr hangját, és úgy érezte, csak akkor lát és
hall tisztán, ha újra ott állhat a lány előtt.
Alig nyomta meg a csengőt, a kapu máris berregett. Rohant föl a lép-
csőn, de amikor az utolsó lépcsőfordulóhoz ért, lassított, mélyeket
lélegzett, kihúzta magát. Mit neki Jost!
Nagy megkönnyebbülésére a kicsiny madárarc jelent meg az
ajtórésben, mosolygott, karjánál fogva húzta befelé, hozzásimult, és
elsüllyedt a világ.
Felgyulladt a lámpa. Wolfgang megijedt.
– Hát ez kész! Enno, gyere csak!
Wolfgang odanézett, és Jostot látta, aki tágra nyílt szemmel állt
a nappali ajtajában.
Anju sarkon fordult, keze még mindig Wolfgang nyakán. – A fenébe,
két perc nyugta sem lehet az embernek?!
– Mi van? – Enno csoszogott ki az előszobába.
251
2015-05-12 15:12:25
– Csípjél meg! Ezt nem hiszem el. – Jost teátrális mozdulattal meg-

dörzsölte a szemét. – Ezt nézd meg. Az ember hónapokig rohangál
a csajokkal moziba, étterembe, virágot lop a temetőben, és? Semmi.
De most már tudom, mit kell csinálni. Tele kell hugyozni a bögréjüket,
és a karomba ájulnak!
– Jól van, haver, nyugi van. – Enno nevetve lökdöste vissza Jostot
a nappaliba.
– Hülye. – Anju kézen fogta Wolfgangot, ujjaik összekulcsolódtak,
és Wolfgangot ismét meglepte, milyen filigrán ujjai vannak a lány-
nak, egy hárfás ujjai. Anju a konyhába invitálta, poharakat vett elő
a szekrényből, Wolfgangnak a kezébe nyomott egy üveg fehérbort,
és intett neki, hogy kövesse a szobájába.
– Találtam egy másik darabot is azon a CD-n, ez mind közül a leg-
szebb. Figyelj csak, ez. – Anju, kezében a CD-tokkal, a mechanikum
gombjait nyomogatta. Wolfgang az ágyon ült, belecsavarta a dugóhúzót
a borosüveg parafa dugójába, és közben Anju nyakát nézte. A lány
egy ezüstcsattal feltűzte a haját, csak néhány sötét tincs szabadult
ki a csat alól. – Te vagy mind közül a legszebb.
Nyikorgott a lakkozott padló a lány meztelen talpa alatt. Lábfeje
éppen csak kilátszott a hosszú szoknya alól. Wolfgang lélegzete fel-
gyorsult. Egy csupasz nyak és egy karcsú lábfej – a világ legrövidebb
szoknyája sem tudta volna jobban felizgatni. Térden csúszott oda
hozzá, átölelte a csípőjét, és a zene ütemére kezdett ringatózni. – Mert
a szerelemről szól, egy asszony iránti szerelemről. Ezért szereted.
Anju lekuporodott mellé, odahúzott néhányat a szanaszét heverő
párnák közül, és újra meggyújtotta a gyertyákat.
– Ki tudja, miről szól, hiszen ősrégi. Talán valami egészen másról
szól, a… a…
252
2015-05-12 15:12:25
– …a pókokról! – Wolfgang begörbített ujjai végigszaladtak a lány

nyakán.
– Oké, te nyertél. Akkor inkább a szerelemről. – A Siemens nevű
szerkezet után nyúlt, amelyről Wolfgang most már tudta, hogy nem
telefon. – Még egyszer meg akarom hallgatni. Annyira szép. Soha nem
hittem volna, hogy egyszer odaleszek Mozartért. Nekem ez mindig
olyan… hm, elavult dolog volt.
– Elavult? Ó, szerelmem, ez a muzsika ifjú, mint a tavasz márci-
usban. Hallga csak, most mindjárt, igen, ahogy átível a következő
témára, daramm, dalalamm, ezt a merészséget, ki merne ilyet csinálni
manapság?!
Válasz helyett Anju még szorosabban hozzásimult, beleszagolt
a könyökhajlatába, és így feküdtek, összeölelkezve a földön. Itták
a bort és a hangokat, míg a CD halk surrogással le nem állt. – Kedves
Anjum. Soha egyetlen asszonnyal sem tudtam ilyen bensőségesen
együtt zenét hallgatni. Köszönöm. – Megcsókolta, szeretkezett vele,
majd, mint egy kisgyereket, karján az ágyba vitte, Anju pedig elaludt
az ölelésében.
Wolfgang éberen feküdt, a lány lélegzését figyelne, mintha az
ő éberségén múlna, hogy nyugodt-e az álma; szétáradt benne a ház
és az utca csöndje, és amikor már teljes volt a csönd, újra szétáradtak
benne a hangok. Az éjkék árnyékok a falon egy idegen világba vitték
magukkal, eszébe jutott az a reggel, amikor magához tért, az illat
jutott eszébe, amely akkor is, mint most, a lány párnájából áradt, és
olyan nyugalom szállta meg, amilyet már régóta nem érzett. Otthon
az, amire emlékezni tudunk, gondolta, és végre hagyta, hadd sodorja
el az álom.
253
2015-05-12 15:12:25
Amikor fölébredt, sötét volt még a szoba. Érezte, hogy tele a hólyagja,
így hát halkan fölkelt, és kisurrant a fürdőszobába. Amikor visszatért,
meggyújtotta a gertyákat, és leült az üveglapú íróasztalhoz. Ugyanúgy
megtalálta a hófehér papírlapokat, mint akkor régen, ugyanúgy meg-
vonalazta őket, és írni kezdett, kiírt magából mindent, míg egy tojota
harsány fanfárjától nyugtalan nem lett Anju álma. A papírlapokat
szétterítette az ágyon.
Anju halk, torokhangú gisz hangot hallatott, oldalára fordult, karja
alatt megzizzent a papír. Wolfgang a lány kezét simogatta hosszan
és áhítatosan, és érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Lágyan
megcsókolta Anju szemhéját. A lány felébredt.
– Rózsák helyett, szerelmem.
Anju meglepetten támaszkodott a könyökére. – Mi ez? Zene? Te
írtad? – Az egyik papírlapért nyúlt, nézegette.
– Tetszik?
– Hogy tetszik-e? Jaj, de édes vagy! Jól néz ki, de ez nekem olyan,
mint a titkosírás. Neked lehetnek ilyenek a hindi betűk. Azok is
nagyon szépek, még ha nem is érti az ember, mit jelentenek. Nem,
fogalmam sincs, hogyan szólhat.
– Ha nem tudod elolvasni, rögvest meghallgathatod. – Wolfgang
zümmögni kezdett, ceruzával ütögette az íróasztal üveglapját, másik
keze körmével pedig a borospoháron dobolt. – Persze vannak még
további szólamok is, az ember fia a legszívesebben a lábával fütyülne.
Anju végigsimított a lapon. – Ez nagyon szép. – Puha, selymes volt
a hangja. – El kell egyszer játszanod rendesen, annyira szeretnék
megint hallani valamit tőled. – És hívógatóan kihajtotta a takarót.
Wolfgang tétovázott, némán nézte a lányt, pedig ő sem akart mást,
mint nála lenni, vele, benne. Otthon, gondolta, az otthon az az ember,
254
2015-05-12 15:12:25
aki után a szíved vágyakozik, az ember, akinek megnyílik a szíved. A lány

kérdő pillantása elmosódott előtte. Aztán elvigyorodott, nagyot nyelt,
gyorsan megtörölte a szemét, és a Siemens után nyúlt. – Indítsd el.
Mindent neki akart adni. A zenéjét, a szerelmét, az életét. Mély
levegőt vett, és bebújt a bíbor takaró alá.
– Mi van?
Wolfgangnak majd’ kiugrott a szíve a helyéről. „Szerda”, felelhetné
erre, megcsókolhatná, nevethetne, és minden olyan lenne, mint egy
pillanattal ezelőtt. – Akartál valamit hallani tőlem, szerelmem.
– Igen. És?
Éppen azt teszed, gondolta. És ki is mondta: – Éppen azt teszed.
– Ó! – Csodálkozva fordult felé a lány. – Te játszol a lemezen?
Tényleg?
– Semmiképp. Ez az én szerzeményem.
Anju meghökkent, aztán hangosan felnevetett, majd hirtelen
elkomolyodott. – Ja persze, szuper, én meg tudod, mit írtam? The
Origin of Species! – Prüszkölve nevetett.
Wolfgang próbálta kiolvasni a lány szeméből a megfejtést, de csak
pimasz szikrákat látott benne. – A fajok eredete, ez Darwin könyve
az evolúcióról, biztosan hallottál róla.
Közben úgy árválkodott a zene a szobában, mint egy ott felejtett
bőrönd.
– Jaj, bocs. – Anju a szájára ütött a kezével. – Úgy érted, hogy te…
hogy is mondják?… Hangszerelted, vagy masteroltad, vagy mi…? Most
már értem. Sajnálom. Azt hittem, viccelsz, hiszen tudom, hogy ez
Mozart.
– Vicc volt, igen. – De Wolfgang nem tudott elmosolyodni. Váratlan
volt a moll fordulat, könnyek szöktek a szemébe, nagyokat nyelt,
255
2015-05-12 15:12:25
felült, átkulcsolta a térdét, arcát elrejtette. Érezte Anju kezét a hátán,

vívódott, teste remegett az óvatos érintéstől.
– Wolfgang! Mi van?
Wolfgang szipogott, lopva a takaróba törölte a könnyeit, és kiegye-
nesedett. Micsoda szánalmas látványt nyújthat! Wolfgang, a picsogó
szerető! Hah, micsoda szégyen! Eltökélten fölnézett. – Emlékszel
még arra a napra, amikor a szobádban aludtam? A mai napig nem
tudom, hogyan kerültem ide, hogyan hagyhattam el azt a helyet, ahol
azelőtt voltam. A legkülönösebb utazás volt, jóllehet számos utazásban
lehetett részem.
Anju összevonta a szemöldökét. – Miért, hol voltál azelőtt?
– Nos, én… otthonomban feküdtem… a saját ágyamban, és arra
gondoltam, hogy most meghalok. – Megfogta Anju kezét, a plafont
nézte. – Beteg voltam. Gyógyíthatatlan beteg. Vesebajban szenvedtem,
ma már tudom. Akkoriban tehetetlenül álltak az efféle esetek előtt. Én…
– Akkoriban?
– Nem olyan egyszerű ezt elmondani… Abban az időben… Jaj,
én… – Talán a legjobb volna, ha elnevetné magát, fölkelne, és úgy tenne,
mintha mi sem történt volna, mint aki el akart sütni egy tréfát, csak
elfelejtette a csattanót. Igen, ezt kellene tennie. De azután kezében
érezte Anju kezét, és szeme újra égni kezdett. – Akkoriban – folytat-
ta – a világ még nagy volt, és az éjszaka sötét. Esténként faggyúgyertyát
égettünk az ablakban, hogy legyen az utcán is valami világosság. Nem
tudod elképzelni, ugye, Anju?
Anju vállat vont. – Vannak ilyen vallások Indiában, ott is ezt csi-
nálják. Miért, hol éltél?
– Bécsben.
256
2015-05-12 15:12:25
Anju fölnevetett. – Pedig úgy hangzott, mintha valahol az afrikai

szavannán lettél volna, valami missziós állomáson. Mármint a leg-
különösebb utazásod előtt.
– Akkor én Bécsben éltem. Tíz évig. 1791 decemberéig.
És azután beszélni kezdett azokról a napokról, amikor már érezte
a halál közelségét; beszélt a félelemről, hogy megszűnik az idő; beszélt
az utolsó éjszakáról, azután az ébredésről az idegen ágyban. Anju
csak ült az ágyon, fogta a kezét, és hallgatott.
– Most már tudod, csak te tudod egyedül, miért tűnök olykor annyira
furcsának a szemetekben. Az isteni gondviselés és bölcsesség műve,
hogy éppen a te szobádban ébredtem, Anju, kedvesem. – Lehunyta
a szemét, ajkához emelte a lány kezét, és sokáig tartotta maga előtt.
Azután újra ránézett, és látta, hogy könny csillog Anju szeme
sarkában. A Siemensért nyúlt, és megkereste az allegro tételt. – Ezt
hallgasd inkább! Annyira víg muzsika.
A hirtelen moll váltás meghazudtolta.
– Mindjárt… mindjárt jövök. – Anju kikászálódott az ágyból, magára
vette a köntösét, és eltűnt. Wolfgang egy ajtó nyílását-csukódását
hallotta, azután csönd lett. Kibírhatatlanul hosszú csönd. Amikor
visszajött a lány, sötét bőrén is látszott a sápadtság.
– Wolfgang. Senkinek nem beszélhetsz erről. – Lágyan végigsimított
az arcán. – Ígérd meg nekem, jó?
Wolfgang hallotta a lány lélegzését.
– És… azt szeretném, ha most magamra hagynál, Wolfgang. Menj
el, kérlek.
Szorongással telt hangja tőrdöfés volt Wolfgang szívének. Fel-
öltözött, de nem tudta, miért kell ezt tennie. Anju kikísérte a sötét
257
2015-05-12 15:12:25
előszobába, egy pillanatra még szorosan átölelte, azután visszafutott

a szobájába. Wolfgangnak elszorult a torka. – Agyő – szólt, inkább csak
magának. Hallotta a lakásajtó csapódását, azután valami távoli sírást.
Nyirkos szél kergette a faleveleket a járdán. Wolfgang úgy érezte

magát, mint aki az óceánban úszik, és talpa alatt csak a végtelen
mélység. Fájt az üresség, dúdolni kezdett, de tudta, hogy nem segít.
Kezét kabátja zsebébe süllyesztette, a zsebkendők, a kulcsok és egy üres
péksüteményes zacskó között érezte a kis műanyag kártyát. Elővette,
és anélkül hogy megnézte volna, a legközelebbi pocsolyába dobta.
Megállt. Hosszan nézte a világoskék kártyát, amely dacosan világított
a sötétbarna, szutykos lében, lehajolt, és fölvette. Anju elküldte, de
nem örökre. Szereti őt, ez világos, mint a nap. Ő pedig hagy neki időt,
hogy felfogja, amit hallott, hogy megértse őt, és akkor újra egészen
együtt lehetnek. Addig pedig dolgozni fog, szorgalmas lesz, hogy
méltó legyen rá. Egy napon még hallania kell Anjunak, ahogy egy
színpadon játszik, és büszke lesz rá.
A kártyát beletörölte a nadrágja szárába. A kép homályos volt ugyan,
és nem ábrázolhatta Wolfgangot, de lehetett volna akár a fivére is.
Csak a haja volt túl sötét. – Eberhard. Pall-ou-ss-c-z-i-k – betűzget-
te Wolfgang, megpróbálta kiejteni, de nem tudta, hogyan kell. Egy
idegen disszonáns, lopott közelségének kellemetlen érzésével, de
határozott mozdulattal visszatette a kártyát a kabátja zsebébe, és
a metrómegálló felé indult.
Teltek a napok, Anju nem jelentkezett. Wolfgang megadta neki

Piotr Siemensének a számát, a hegedűsnek pedig a lelkére kötötte,
hogy éjjel-nappal tartsa bekapcsolva, de a Siemens nem szólalt meg.
258
2015-05-12 15:12:25
Még érezni vélte a lány verítékét a bőrén, nem mosdott meg, amíg
Piotr nem kezdett emiatt csúnyán nézni rá. Wolfgang a fürdőszobába
menekült, sírva fakadt, a zuhanyból permetező víz a könnyeit is
lemosta. Kényszerítenie kellett magát a munkára, gyászindulóval
próbálkozott, hogy másnap már egy bohókás oktett hangjaival húzza
ki magát a rosszkedv mocsarából. Eszébe jutott a Requiem. Még
mindig szorongatta a kérdés: mi lesz, ha befejezi? Talán mindennek,
igen, mindennek véget kellene most már vetnie? A partitúra lapjait
szétterítette Piotr dohányzóasztalán, tanulmányozta a leírtakat, író-
szerszámot keresett, habozott, sejtések rohanták meg, azután félelmek,
és dolga végezetlenül újra összetekerte az íveket, gumigyűrűt húzott
a tekercsre, amiről Mado jutott eszébe, mint egy régen elfelejtett
élet. Nyugtalanul csatangolt keresztül-kasul a városban, hasztalanul
csöngetett Anju lakásának ajtaján, majd egyik este ott találta magát
újra a Blue Notes-ban, és játszott, anélkül hogy tudná, micsodát;
tekintetét le sem vette a bejáratról. Fájt a szíve, érezte, hogy nem
elég nagy a mérhetetlen vágyakozáshoz.
– Telefon – Piotr ünnepélyes arckifejezéssel nyújtotta felé a Siemenst.

– Anju!
– Mustermann úr?
Wolfgang arcáról lehervadt a mosoly.
– Mustermann úr? Itt Bangemann, a Kracht ügynökségtől.
– Igen – préselte ki magából fásultan Wolfgang. – Már van
igazolványom.
– Ööö… Ez nagyszerű, Mustermann úr, csak hát ehhez kicsit késő
van, nem gondolja?
Wolfgang hallgatott.
259
2015-05-12 15:12:25
– Mustermann úr, lenne itt egy fellépés a Musikvereinben. Az

a bökkenő, hogy nagyon gyorsan kéne dönteni. Volna ideje esetleg,
hogy fölkeressen az irodámban ma kora délután? Mondjuk úgy három
óra körül?
Wolfgang várt egy kicsit. Azután, mint aki csak most eszmél, vála-
szolt: – Egy fellépés, igen. Ott leszek. – Letette a Siemenst. Azt még
el tudta fogadni, hogy mechanikumok sugározzák a zenét, azokba
legalább bele is raknak valamit, hogy kijöjjön belőlük a muzsika. De
azzal, hogy emberi hangok utaznak a levegőben, már végképp nem
tudott mit kezdeni.
– Mi? Fellépésed lesz? Hol?
– A Musikvereinben. – Nagyot nyelt. Vajon Anju felhívja-e valaha?
– A Musikvereinben?! Mikor?
Wolfgang vállat vont. – Annyit mondott, hogy gyorsan kell dönteni.
– Wolfgang! Csinálj másik arcot, de gyorsan, ez a legjobb, ami
történhet. Musikverein! – Piotr szomorúan eltette a Siemenst. – Első
igazi koncerted, és talán én nem tudok ott lenni, ha Lengyelországban
leszek megint. De tudom, mire visszajövök, van fellépésed minden
héten. Végre olyan híres leszel, ahogy megérdemled!
Inget váltott, eltette az igazolványt, és elment Bangemann ügynökhöz.

– Mustermann úr, gond támadt egy zongoristával. Kiváló
Mozart-interpretátor, párját ritkítja. Jövő héten kellene fellépnie
a Musikvereinben. – Bangemann fölemelte a kezét. – Eltűnt. Egy
jachton, valahol a Földközi-tengeren, senki nem tudja, hová lett. Már
régen vissza kellett volna jönnie, és fogalmam sincs, felbukkan-e
valaha. Ilyen rövid idő alatt hasonló kvalitású helyettest találni, hát
az… – Bangemann legyintett. – Nos, ha jól tudom, maga Mozart-speci-
260
2015-05-12 15:12:25
alista, igaz? – Szünetet tartott, átható pillantást vetett Wolfgangra. – Ez

komoly esély lenne magának.
– Ha bizonyosat tudok, készen állok. Mit, mikor és hol kell
játszanom?
Bangemann egy fényes papírra nyomtatott műsort adott a kezé-
be. – Fel tudná ezt frissíteni addig?
Wolfgang nagyot nézett. Ezt a szonátát még kamaszkorában írta
és játszotta, eredetileg egy divertimento volt, annak a variációi, már
alig emlékezett rá – meglehet, komoly esély, tekintettel a helyzetére,
de valóban ez-e az, amit akar? Ezért tért vissza a huszonegyedik
századba, hogy olyan koncertet adjon, amilyet kétszáz évvel korábban
is adhatott volna, és amilyet időközben több ezerszer adhattak mások,
ráadásul ugyanezt a zenét ezüstösen csillogó korongokról tetszés
szerint akárki akármikor akárhányszor újra meghallgathatna? Hogy
lehet, hogy nem unják még? Ő már unta, annyira unta, ahogy hét
májgombóc után képtelen lenne egy nyolcadikat is megenni. Wolfgang
halkan felsóhajtott.
Bangemann-nak kitágult az orrlyuka. – Ha ezzel a programmal
nehézségei volnának… Természetesen változtathatunk rajta, de min-
denképpen Mozartnak kéne lennie… Szóval, ha úgy érzi, nem biztos
a dolgában, akkor talán az a legjobb, ha…
– Én ne volnék biztos a dolgomban?! Biztos vagyok én, mi sem
biztosabb, mint a biztonság ennél a szonátánál, mely biztonság a valódi
művészet halála, mely az unalom és a sivárság netovábbja, s amellyel
szembe a szellemet és a frisseséget állítani bármikor kész vagyok.
Szívesen adok hát Mozart-estet, amennyiben megengedi, hogy saját
fejem után menjek; ígérem, nagy népszerűséget és viharos tapsot
fogok aratni.
261
2015-05-12 15:12:25
– Mustermann úr, meg kell mondjam, nem áll módunkban semmi

komolyabb kísérletezést…
– A jó, a friss muzsika mindig kísérletezés! Ha nem az, akkor elhibá-
zott, és megbocsásson, de nem érdemli meg a művészet nevet. Mozartot
fogok játszani. Punktum. Ha nagyon akarja, akkor ezt a szonátát. De
úgy, ahogyan én gondolom.
Most Bangemannon volt a halk sóhajtás sora. – Jól van, Mustermann
úr, ahogy gondolja, mondja meg, mit akar játszani, és ráírjuk a plakátra.
– Írják rá azt: Variációk Wolfgang M. szerelmeire. Mert a szere-
lemmel, kedvesem, a szerelemmel mindig jó helyen kopogtatunk.
Bécs, 27. Octobris 2007.

Legdrágább, legkedvesebb barátném és – szerelmem?
Több mint tizennégy napja, hogy nem hallottam rólad és soraidat

sem olvashatám – igaz, hogyan is olvashatnék tőled, ha még azt
sem tudhatod, hová küldd soraidat, következésképpen postát sem
kaphatok tőled – legfőbb ideje tehát, hogy fölfedjem előtted hollétét
szállásomnak, mely kétségkívül nem a legelőkelőbb, lévén a déli
pályaudvar közelében, de nekem éppen megfelelő. Azonkívül – amint
azt a mellékelt concertjegy is bízvást elárulja – hamarosan szeb-
bet és jobbat tudok bérelni a magam számára, noha mérlegelni
kell az egyik lehetőség hasznát a másikéval szemben – mivelhogy
emezen a szálláson az én kedves Piotr barátommal osztozom, aki
egész rendes violinista, következésképpen a lakásbérlet terhein is
osztozunk, mely körülmény egy új, kényelmesebb szállás esetén nem
állhat fönn, mivelhogy amannak költségeit egyedül kellene állnom.
Elég az hozzá, hogy egy concert után, melyet nagy sikerrel adtam
262
2015-05-12 15:12:25
volt, és amelynek köszöhetően sokan felfigyeltek reám, érdemesnek

tartottak, hogy újabb concertekre angazsírozzanak és – voilà – minden
reményem megvan rá, hogy legközelebb éppen a Musikvereinben
lássalak viszont. Biztos lehetsz benne, hogy ha az én legkedvesebb,
legjobb Anjum a publikum soraiban lesz, én még ezerszer szebben és
jobban játszom majd, mint egyébként. Már most boldog vagyok ettől,
egyedül néked fogok játszani, mert – ezt tudnod, sejtened, érezned,
alítnod, sejdítned, észlelned, látnod, hallanod, tapintanod, szagolnod
kell – fel kell rá készülnöd, feltételezned kell, gyanítanod kell, arra kell
spekulálnod, és nem szabad kételkedned benne, hogy jobban szeretlek,
mint valaha, mert te vagy az én legjobb, legkedvesebb, legdrágább
Anjum, akit mindig imádni akarok – mindörökké az leszel nekem,
én pedig mindörökké hűséges tehozzád, voltam, vagyok és leszek
az a bizonyos
Wolfgang M.
add át alázatos tiszeletemet a mi nyolclábú barátunknak, valamint

a zümmögő légynek, ha még concertet ad a takaró alatt – ha nem,
úgy szívesen írnék neki egy szólószonátát két szárnyra!
263
2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Néhány nappal később ott állt

tehát Wolfgang a Musikverein
színpadán, és eljátszott egy szo-
SANCTUS nátát; igaz, hogy nem azt, ame-

lyiket játszania kellett volna,
Sanctus, Sanctus, hanem az Anjunak ajánlott dara-
Dominus Deus Sabaoth. bot; hallgatta a reflektorok fehér
Pleni sunt coeli et terra függönye mögött felzúgó tapsot,
gloria tua. illedelmesen meghajolt, két kezét
Osanna in excelsis. szívére szorította, a mozdulatot
a szokásosnál kicsit tovább kitar-
totta, amitől a nézőtér elcsende-
sült. Visszaült a zongorához, és
felidézte Aloysia aranyló hang-
ján azt az áriát, amely úgy illett
hozzá, mint senki máshoz. Átve-
zetés átvezetést követett, végig-
járta gondolatban összes szerel-
mét, megemlékezett Pamináról,
Susannáról, Zerlináról, Despiná-
ról. Constanzéról, természetesen.
Gyengéd hangokkal, hol frivolan,
hol szemérmesen, hol melanko-
likusan idézte fel mindegyiküket
a nekik kitalált téma; szenvedé-
lyes kórusban egyesítette őket,
és hirtelen, egy dübörgő crescen-
do kellős közepén szakította meg
az improvizációt.

2015-05-12 15:12:25
Négy teljes ütemen át tartott a szünet, hallani lehetett a közönség

lélegzetvételét.
Merész, jövőbe mutató ritmusokkal kezdte újra a játékot, felsora-
koztatva még egyszer a nőket, a már ismert témákat azonban ezúttal
a háttérben hagyta, a basszus regiszterben, mint valami hangkulisszát
szólaltatva meg őket, és Anju esőtémáját terítette föléjük, mint egy
fényből szőtt fátyolt.
Közben föl-fölnézett, és ott látta őket a közönség soraiban: elő-
ször Constanzét és Aloysiát, a végén pedig Madót, aki szaxofonja
mögül ragyogtatta rá cinkos mosolyát, újabb és újabb zenei ötletekkel
ajándékozva meg. Csak Anju maradt makacsul távol. Ahányszor az
első sor szélén üresen maradt piros bársonyszékre tévedt a tekintete,
szíve görcsbe rándult. Miután befejezte, a teremben összesűrűsödött
a csönd két, három, négy ütem hosszán át, míg egy bátor „Bravó!”
kiáltás kiszakította a közönséget a zavart transzállapotból. A dübörgő
taps, mint az őszi vihar, zúdult a színpadra. Wolfgang fölkelt a zongora
mellől. Újra rátalált erre a pillanatra, amire oly régóta várt, a siker,
a futó boldogság pillanatára. Érezte, hogy szó szerint dagad a keble
a büszkeségtől – de az üres székre pillantva visszatért a keserű szájíz.
– Ráadás! – hangzott mindenhonnan, és: – Bravó!… Mustermann!
Wolfgang lassan a színpad széléhez lépett. Azonnal tudta, mit fog
játszani. Megkerülte a mikrofont, megállt mögötte, meghajolt, és
beszélni kezdett. A nézőtér azonnal elcsöndesült.
– Hálásan köszönöm, hölgyeim és uraim, és örömmel játszanék még
valamit. Valamit, amit mostanáig még senki nem hallhatott… kivéve
a Hüvelyk Matyit itt a fülemben. – Ujjával a fülébe túrt. Néhányan
a közönség soraiból fölnevettek. Wolfgang lehalkította a hangját. – És
266
2015-05-12 15:12:25
amit annak a csodálatra méltó hölgynek ajánlok, aki a mai koncertet

inspirálta.
Tekintetét újra végigjártatta a sorokon, de őt sehol nem látta.
Elszorult szívvel ült vissza a zongorához, és elmesélte a szerelmüket
Anjuval, amelyet oly rövid ideig élvezhetett. És mintha ezzel magát
büntethetné, ezúttal elmaradt a vigasztalás, sőt, még utoljára egy
moll hangnembe modulálva a melankolikus hang maradt az uralkodó,
a gyász, feloldás nélkül.
Amikor befejezte, érezte, hogy rátelepszik a teremre az elfogódott-
ság. Gyorsan meghajolt, és könnyeit nyeldesve kirohant a színpadról.
***
A nju reszketett. Most csend volt, csak a szíve és a pulzusa vert,
hangosan, jól kivehetően, egymástól eltérő ritmusban. Azután
másodszor is felrikoltott a csengő. Anju Barbarára meredt, a fejét
rázta; fogával tépdeste ajkáról a bőrt. Még egyszer csöngetni fog.
Talán most is levél van nála. Ha a leveleire gondolt, szemét elöntötte
a könny. Csak kettőt bontott föl közülük, többet nem bírt elviselni.
Az akkurátus, mégis alig olvasható kézírás, amely mintha egy rég
letűnt évszázadból maradt volna itt; cicomás, helyenként mégis nyers
stílusa, ahogy időnként belebotlik a saját humorába, és amelyből
annyi szeretet és ragaszkodás árad… Egy beteg ember levelei. A csengő
harmadszor is megszólalt, Anju felugrott a konyhaszékről, berohant
a szobájába, és magára zárta az ajtót. Fizikailag fájt rágondolnia.
Felfoghatatlan volt a vallomás, amely egyik pillanatról a másikra egy
267
2015-05-12 15:12:25
másik emberré: őrültté tette a szemében, és amely minden átmenet

nélkül elragadta tőle. Olyan volt ez, akár a halál, mert bármennyire
vágyódott is utána, világos volt, hogy soha többé nem talál vissza
ehhez a férfihoz, aki röviddel ezelőtt még a karjában tartotta őt,
és olyan közel volt hozzá, mint senki más. Óvatosan leült az ágy
szélére, mint aki attól fél, hogy összetörik alatta; összegörnyedt, és
kezével eltakarta az arcát.
Az volt a legrosszabb, hogy az a bizonyos éjszaka, a szerelem, amely-
ben ha rövid ideig is, de hinni tudott, megszűnt létezni. Könnyáztatta
kezét a farmerjába törölte, és összekuporodott a takarón.
Nem tudott szabadulni viszont annak a reggelnek a képétől, amikor
Wolfgang belepisált a teásbögréjébe. Akkor még ráfogta, hogy buliztak,
ittak, őrültségeket műveltek – a férfiak hajlamosak az ilyesmire, és
könnyű is megbocsátani. Most azonban minden más színben tűnt
föl: minden hamis volt és torz; és mindaz, amit Josttól és Ennótól
megtudott arról a napról, csak még jobban összeszorította a szívét.
Mégis. Maradt még valami más is, ami táplálkozni tudott a férfiról
őrzött emlékekből. Tiszta, éber tekintete, amellyel mintha egyenesen
a lelkébe látott volna; bőrének melege; keze, amellyel szenvedélyesen
becézgette, mindig úgy, hogy kitalálta legtitkosabb vágyait. És ahogyan
a keze sem érintette soha szórakozottan, ugyanúgy, ha megszólalt
se volt soha az az érzése Anjunak, hogy csak úgy beszél a levegőbe.
Még amikor tréfált, akkor is minden idegszálával őrá figyelt.
Rázta a zokogás. Mindenét elárasztotta a vágyakozás, mint valami
méreg, amely szétterjed az erekben és úgy kínozza a testet. Egyetlen
hatásos ellenméregként arra gondolt, hogy a férfi őrült. Csakhogy,
ha erre gondolt, úgy érezte, mindent elveszített, és ez semmivel
sem fájt kevésbé.
268
2015-05-12 15:12:25
H alkan megnyikordult a küszöb. Barbara állt az ajtóban, kezében

egy levéllel. Lassan közelebb jött hozzá, megállt az ágy mellett, tétován,
mintha nem merne leülni Anju mellé.
– Hékás. – Óvatosan letette a levelet a párnára, és félénken kisi-
mított egy tincset Anju arcából. – Ebben a korban általában házasok
szoktak lenni.
Anju fáradtan rázta a fejét. – Ő nem – préselte ki magából.
– Hát akkor mit művelt veled? Jaj, hagyd már abba. Nem érdemes
az ilyenek miatt bőgni, te magad mondtad.
– Hagyjál egyedül, kérlek… Ja, és Barbara! Nem mondj semmit
a fiúknak, jó?
Csak akkor nyúlt a zsebkendők után, amikor becsukódott Bar-
bara mögött az ajtó. Átölelte a párnát, egészen a falhoz húzódott, és
a borítékot latolgatta a tenyerén. Eszébe jutott Wolfgang első levele
a koncertjeggyel. Sokáig vívódott, hogy elmenjen-e, majdnem elvisel-
hetetlenné fokozódott benne a vágy. Végül eltépte és a papírkosárba
dobta a jegyet, mert tudta, hogy ha elmenne, attól csak még rosszabb
lenne minden.
A koncert estéjén térden csúszva, fecninként szedegette össze
a jegyet, ragasztószalaggal, fáradságos munkával összerakta, és elment
a Musikvereinbe. Sokáig állt a bejárat előtt, és csak azután ment be,
hogy a koncert elkezdődött. Már nem engedték be a terembe, ezért
megállt az ajtóban, onnan hallgatta a zenét, amelyet Wolfgang őneki
ajándékozott. Az ő zenéjét. Sírva futott ki az utcára. Tudta, hogy nem
várhatja meg a végét, nem szabad látnia a férfit ott a színpadon, mert
magasnak fogja látni, valóságosnak, és mentesnek minden őrülettől.
És akkor elfogadja a köteléket, amihez nem érzi eléggé érettnek magát.
Feltépte a borítékot.
269
2015-05-12 15:12:25
Bécs, 3. Novembre 2007.
Legkedvesebb, legédesebb,
legdrágább, csodálatra méltó
modemoiselle de la caticcia,
la pillanghina, la spiderella,
la scarabella… la illaberecca,
nadacherecca!
Képtelen históriát fogok most neked elbeszélni, még most is a szí-

vemhez kapok, ha rágondolok, jááj, de fááj, el se hiszed, mi minden
történhet egy szegény árva piros bársonyszékkel – ezért hát hallga
a történetet, amely téged is annyira el fog szomorítani, amennyire
engem elszomorított – nem hallgathatom el, mert a szívem is össze-
facsarodik érte, ha rágondolok, a szegény, nyomorult székecskére,
ahogy ott áll és áll és áll és – üresen áll! |: és még egyszer: üresen áááll,
üresen áááll! :| – hiába mondod, hogy téged nem indít meg, ahogy
ott áll egészen elöl, az orrom előtt, én meg ülök, és játszom, csak
neki – na, kinek? Ki találja ki? – de mindig csak arra a szegény árva
székre kell gondolnom, és csak játszom azt az F-dúr szonátát, de vajon
hol hallottam én ezt a szonátát, na hol, ááá, az nem lehet – és ő csak
áááll és áááll és áááll – még mindig üresen, akárhányszor lenézek,
csak ááásít, ááásít, ááásít – és mozdulatlanul tűri, hogy tapsoljanak
körülötte – és |akár hiszed, akár nem| de hidd csak el! – ahogy vége
a concertnek és kinéz az ember, hát mit lát? – kövér könnycseppeket
hullat szegényke!
Na jó, térjünk át más themára, de ne félj, nem mondom el
a concertterem összes székének történetét; hanem: felvágtam reggel
270
2015-05-12 15:12:25
a zsemlyémet, és jó sok confiture-t pakkoltam beléje, három nagy

hatalmas kövér kicsattanó púpozott kanállal – nevezhetsz felőlem
őrültnek is ezért a cselekedetért, és nem is volna tévedés – hát ahogy
beleharapok – hát nem kibuggyan! Buggy-buggy, a sok finom
ribizlilekvár. Most van egy jókora ribizlifolt a nadrágomon.
Azután pedig kottát körmöltem talicskaszám, volt benne hatvan-
három A hang, tizennégy B, százhuszonnyolc C, kilencvenhat D,
negyvenhat E, kilencezer-százhetvenhat F, egy G, háromszázhar-
minchárom H, negyvenöt I, három J – Mi? Miii? Nem hiszed? Pedig
hihetetlen! – szóval nem hiszel nekem?! Ablakom előtt vígan szarnak
a galambok, azért merészelik, mert Piotr elutazott, máskülönben
egyet se pottyantanának, szóval ahogy beleharapok a zsömlémbe, hát
nem feljött a napocska? Ami engem nota bene el nem csudálkoztat,
mivelhogy naturalmente erre bízvást számítottam, mivelhogy mind
ez idáig minden nap annak rendje s módja szerint megkezdte pályáját,
és amióta az eszemet tudom, márpedig régebb óta tudom az eszemet,
mintsem hogy szívemnek kedves volna és mindenekelőtt – régebb
óta, mint bárki más –
élj boldogul, pókocska, spiderella, ezerszer is csókollak

(ha csak gondolatban is)
Wolfgang M.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Elment otthonról. Hát persze,

hogy elment, és senki sincs ott-
hon. Mi másért maradna zárva
BENEDICTUS
előtte az ajtó? Mégis: újra föl-
nézett a homlokzatra, még egy
qui venit árnyat is látni vélt a második
in nomine Domini. emelet egyik ablakában. Sarkon
Osanna in excelsis! fordult és útnak indult, s köz-
ben nagyokat nyelt, mert a tor-
ka egyre jobban elszorult. Nem,
kétségkívül senki nem állt ott az
ablakban; a fogyatkozó őszi fény
dacára nem égett villany egyet-
len ablakban sem. Mégis érezni
vélte, hogy utánanéz valaki; még
akkor is, amikor már régen be-
fordult a sarkon és egy másik ut-
cán rótta az útját. Még a lelke is
fázósan összehúzódott, és rájött,
hogy nem a szitáló esőtől ned-
ves az arca. Állhatatosan ment
tovább egyik utcáról a másikra,
ahogyan az mostanában szoká-
sa volt, mindig csak az orra után.
És valahol mélyen ébren maradt
benne a remény, hogy lesz még
célja; mintha csak elég messzi-
re kellene mennie ahhoz, hogy

2015-05-12 15:12:25
hazajusson végre, mintha csak be kéne lépnie egy ajtón, ahol egykor
a szerelem várta. A mindennek értelmet adó szerelem. Nem ismerte
ezeket az utcákat, nem nézte meg az embereket, a kirakatokat, nem
gondolt Piotr üres lakására, már azt sem tudta, milyen nap van, és
hogy este fel kell-e lépnie a Blue Notes-ban. Csak azt tudta, hogy
ezekre a helyekre már soha többé nem akar visszamenni. Minden
fájt. Építkezés állta az útját, a gödörben zajosan dolgoztak a gépek
és az emberek, de lármájuk nem hatolt el a füléig. Csak keresztül-
préselte magát a járdán parkoló autók között, és átment a túloldalra.
Egy kánon jutott eszébe, abba kapaszkodott, ezt a kánont valamikor
réges-régen találta ki, de most üres volt és fád, és hirtelen éles fanfár
hasított bele, Wolfgang úgy bámult a vakító fénybe, mint a megbénult
állat az éjszakai országúton. Csikorgást hallott, hátrahőkölt, ólmos
ütés érte, valami a karjának csapódott, a fejének, úgy érezte, óriások
dobálják, mint valami rongylabdát, aztán a földre zuhant, Anju jutott
az eszébe, és végül mindent, őt magát is elnyelte a feketeség.
A következő, amit érzett, a halántékára nehezedő tompa fájdalom

volt. Nyirkos-hideg, kemény talajt érzett a dereka alatt, és mintha
nagyon távolról jönne, férfikáromkodás hangja hatolt el a füléhez.
Hunyorgott, az ólomszürke eget látta, azután óvatosan felült. Dudáló
járművek száguldottak el mellette.
– Hé! Hallasz engem? Fel tudsz állni?
Wolfgang egy férfi arcát fedezte föl: homlokán, a kék sapka alatt
mély, függőleges ránc.
– Hagyjatok, végem van, örökre végem.
– Hülyeség. Gyerünk, menjünk le az úttestről.
274
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang megragadta a feléje nyújtott kezet. Tüdeje fájt minden

lélegzetvételtől.
– Legközelebb máshol intézd el magad, ne akkor, amikor én vagyok
szolgálatban. Hogy mekkora az isten állatkertje…
Wolfgang, követve a férfit, fölszállt egy óriási járműbe, nem tudta
a nevét sem, emberek vették körül, mindenki őt bámulta, ahogy
besántikált a jármű belsejébe és a férfi irányításával lehuppant egy
ülésbe. Egy asszony hangosan jajveszékelni kezdett. Valami melegség
csorgott az arcán, amitől leragadt a szeme, és észrevette, hogy vér
csöpög a kabátjára.
Eszébe jutott a név. Omnibusz.
Ruhája átázva tapadt a vállához. Az asszony még mindig bőgött,
az emberek egymás után szálltak le, a sapkás férfi izgatottan beszélt
bele egy Siemensbe.
– Öngyilkos.
– De én… – kezdte Wolfgang, de mindjárt abba is hagyta, nem
ellenkezett. Ugyan mi a különbség?
Nem sokkal később ritmikus kék fények kezdtek villogni a nedves
aszfalton, rikító vörös kabátos férfiak jöttek, kiemelték Wolfgan-
got az omnibuszból, hordozható priccsre fektették, és betolták egy
kocsiba, amelynek falaiból mindenütt dobozok, csövek és titokzatos
szerkezetek álltak ki.
– Hall engem? Tudja mozgatni a karját?
Wolfgang válaszul fölemelte a kezét.
– Hogy hívják? Tudja, milyen nap van ma? – Egy férfi hajolt fölé,
lehúzta a szeme alatt a bőrt, éles fénnyel belevilágított, egy másik
vastag párnával rakta körül a nyakát. Wolfgang lehunyta a szemét,
hallgatott, oldalra fordította a fejét.
275
2015-05-12 15:12:25
– Most bevisszük a kórházba, értesítsünk valakit?

Ne, csak doktort ne, akart védekezni, ahogy a hordágyra szíjazták,
aztán végül feladta. Egész testében érezte a jármű dübörgését. – Min-
denkit elvettek tőlem – válaszolt végül, de nem volt benne biztos,
hogy hallják-e egyáltalán.
Takarót terítettek rá, azután kihúzták a járműből. Egy üvegfalú

kapufülkéből áradó erős fény vonzotta a tekintetét, a piroskabátos
férfi keresztültolta az üvegajtón, hosszú, világos folyosókon uta-
zott, új priccs került alá, érdes papír a keze alá, fehér köpenyek,
jövés-menés. Sebesült fején kötés. Jött egy nő, a karjára kötött egy
széles szalagot, amely, mint valami halálos öleléssel ölő kígyó, egyre
erősebben szorította a karját, azután csipogni kezdett, Wolfgang
rémülten felkiáltott.
– Hagyja abba, hagyjon engem, miért teszi ezt velem?
– Nyugodjon már meg.
– Mi történik itt?
– Nem akarja megmondani a nevét, doktor úr, és úgy tűnik,
a betegbiztosításával sincs minden rendben.
Másik fehérköpenyes hajolt fölé. – Leheljen rám.
– Doktorokkal nekem semmi beszélnivalóm, azonkívül nem tudom
megfizetni a konzultációt.
– Ne aggódjon, nővér, mindjárt itt a rendőrség, vérvétel rendőri
felügyelettel, aztán a szokásos protokoll.
Wolfgang látja, hogy a fehér köpenyes férfi a fejét csóválva elhagy-
ja a helyiséget. Forgolódni kezdett, aztán felült, lábujja hegyével
keresgélni kezdte a cipőjét, de nem találta sehol.
276
2015-05-12 15:12:25
Az orvos visszatért, nyomában egy kék kabátos férfi. Újabb vastag,

széles szalagot kötöttek Wolfgang karjára, türelemmel tűrte, csak
akkor rándult össze, amikor hirtelen, szúró fájdalmat érzett. Felordí-
tott, amikor látta, hogy egy kis csövecskébe folyatják a vérét. – Nem
akarok több érvágást, hagyják abba, soha többé érvágást! Ti vagytok
a felelősek a halálomért!
Az orvos káromkodva nyújtotta át a vérrel teli csövecskét a kék
kabátosnak. – Más lelet nincs – szólt vigyorogva. – A maga páciense.
További szép estét.
A kék kabátos a sapkájához emelte az ujját, odahúzott magának
egy széket, és egy tollal megkocogtatta a kezében tartott könyvecs-
két. – A személyi adataira lenne szükségem… neve?
– Mustermann. Wolfgang Mustermann.
A férfi jegyezni kezdett a könyvecskébe, majd részvétteljes arc-
cal nézett rá. – Mustermann úr, a buszvezető elmondása szerint ön
megpróbált véget vetni az életének, igaz ez?
– Bár így lenne. De az Úr nem könyörül meg a magamfajtán.
A rendőr elfogódottan hallgatott, majd tétovázva azt kérdez-
te: – Tudná igazolni magát?
Wolfgang úgy érezte, még a gondolkodás is sajog a fejében. – Nekem…
van egy igazolványom.
– Jól van. Azt kérném, ha lehetne.
– Ott, a kabátomban.
A kék kabátos odahozta neki a nyirkos kabátot, Wolfgang előkotorta
a belső zsebből a műanyag kártyácskát, orrát megcsapta a poros pince
szaga, a lépcsőházé, Anju szobájáé, Anjué… Mély sóhajjal nyújtotta
át az igazolványt a rendőrnek.
277
2015-05-12 15:12:25
– Eberhard W. Pall-ou-ss-c-z-i-c-z-k? Ez ön?

Wolfgang bólintott.
– Az előbb azt mondta, Mustermann-nak hívják. Itt viszont az áll,
hogy Pall… Hogy kell kimondani?
– Nézze – szólt Wolfgang válasz helyett –, éppen emiatt változtattam
nevet. – Eszébe jutott, hogy neki is több mint egy órájába telt, mire
a lehetséges variánsok közül kiválasztotta a leginkább kimondha-
tót. – Nincs az a művész, feltéve, hogy ad magára, aki ilyen névvel
békés úton érvényt tud szerezni a művészetének.
– Szóval a Mustermann egy művésznév? Hm. De akkor be kell
ám jegyeztetnie. – A rendőr sóhajtott. – Na jó, akkor még egyszer.
Eberhard Pall-ou-ss-c-z-i-c-z-k. Lakik?
– Hát persze, hogy lakom. Barátomnál van szállásom… – Ijedten
csukta be a száját, halott anyja lelke üdvére megesküdött Piotrnak,
hogy nem adja ki a címüket. „Akkor én a pokol konyhájára kerülök”,
mondta vészjóslóan Piotr. – Azaz…
A rendőr a homlokát ráncolta. – Hogyhogy a barátjánál?
Wolfgang hangja elvékonyodott. – Nos, bizonyos értelemben, szóval,
ez olyan szállás, amit egy barátom, azaz barátnőm, aki…
– Megmondja a címét, vagy sem? Hol a lakcímkártyája? – Furcsán
színtelen volt a rendőr szeme, szürke, mint a téli ég.
Wolfgang összepréselte a száját.
A rendőr hátradőlt a székén, egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ide
hallgasson, Pallousscziczk úr, meg tudná mondani, hogyan történt
a baleset?
– Én… nem tudom, én…
– A busz után akart szaladni?
– Nem… én…
– Akkor mit akart?
278
2015-05-12 15:12:25
– El innen.
A kék kabátos megköszörülte a torkát, felállt, és kis időre kiment
a szobából. Pillantása hollófeketére váltott, mire visszatért.
– Szóval azt állítja, hogy maga Eberhard Pallousscziczk, született
hatvannyolc május tizenegyedikén?
Wolfgang tétován mosolygott. – Hiszen ez áll az igazolványomban,
nem?
– Nagyon érdekes, Pallousscziczk úr. – A rendőr keresztbe fonta
a karját. – Akkor ön az adataink szerint 2006. november 8-án elhunyt.
Wolfgang érezte, hogy remeg az álla, a saját hangját is alig hallot-
ta. – Az… bizonyára tévedés, december 5-én történt, ebben bizonyos
vagyok.
– Tessék?
– Ahh, akarom mondani… – Wolfgang elhallgatott, a földet nézte,
még mindig cipőtlen lábával a linóleum márványerezetet utánzó
mintáját rajzolta át. – Ez a halálom napja. December 5.
– Te jó isten! – A rendőr a homlokára csapott. – Mindent értek.
Mondja csak a nevét! Az igazi nevét!
Szóval halott. Az az Eberhard, akit kölcsönvett, akárcsak Enno
nadrágját annak idején, nincs többé. Gondolt-e rá valaha úgy, mint élő
személyre? Mit tudott róla, azon kívül, hogy nem volt még negyvenéves
sem? Könnyen lehet, hogy november 8-ának előestéjén még mit sem
sejtve terveket szőtt a másnapra, a következő hétre, a következő évre.
Ettől a gondolattól Wolfgangnak összeszorult a szíve. Nem ő maga
mondogatta mindig: Az életben semmi sem olyan biztos, mint a halál?
És hogy a halál ideje minden egyébnél bizonytalanabb? Ő viszont
tudta a halála napját, hamarosan az évfordulója is elkövetkezik. Vajon
a mostani életében is ez lesz a halála napja? Mennyi ideje van hátra?
279
2015-05-12 15:12:25
Wolfgangnak lélegezni is nehezére esett. Hangtalanul, mintegy

magától mozgott a szája. Végül megköszörülte a torkát. – Legaláza-
tosabban kérem, engedjék meg, hogy hazamenjek.
– Úgy, és hol van az a haza? – A rendőr az órájára nézett.
– Bécsben.
– Bécsben. Aha. A címet, kérem.
– Ez komoly nehézségekbe ütközik, ugyanis…
– Te jó ég! – A rendőr hangos csattanással az asztalra csapta a note-
szét. – Most már elég! Miért mindig én? Péntek este van, haza akarok
menni, a kutya mindenit neki! Mondja már meg, hogy hívják!
Wolfgang a rendőr pillantását kereste. Most már nem fog mást
mondani ennek az embernek, csakis a színtiszta igazat. Elege volt
abból, hogy hazugságokba bonyolódik. Mint az ígéret földje, úgy terült
el előtte az igazság szilárd talaja. Wolfgang elmosolyodott.
– Mozart.
– Mozart?
– Úgy ám. Joannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart.
Születtem Salzburgban, 1756. január 27-én. Akkor most mehe-
tek? – A kék kabátos rámeredt, megvakarta az orra tövét, kezével
eltakarta a száját. Mintha levegő után kapkodott volna, mielőtt foly-
tatta: – Értem. Szóval Mozart. Hát ez remek. Sajnos ugyanúgy ki
van nyiffanva, mint az a Pallousmittoménkicsoda. – Közelebb lépett
Wolfganghoz, mutatóujját a mellének szegezte. – Az igazi nevét kérem.
– Ez az igazi nevem. Nem is csoda, hogy senki nem akar hinni
nekem, csakhogy ez az igazság, következésképpen kénytelen voltam
egy másik, kevésbé ismert nevet választani, amelyet majd’ egy éve
viselek, és…
280
2015-05-12 15:12:25
– Egy éve? – A rendőr felhorkant. – Úgy. És mi volt a neve azelőtt?

– Azelőtt az igazi nevemet viseltem! Wolfgang Amadé Mozart.
Csak azelőtt ott tartózkodtam, ahol akként ismertek, aki vagyok.
– Jó. Rendben. Értem, Mozart úr. – A kék kabátos szelíden és báto-
rítóan mosolygott. – Akkor most mindent elkövetünk azért, hogy
a lehető leggyorsabban vissza is kerüljön oda.
Wolfgang csak bámult ki a kocsi ablakán. Suhant el mellette a város,

a vízcseppek kórusa vontatott ritmusban verte a mentőautó oldal-
ablakát. Egyikük-másikuk összefolyt, és kövér cseppként csorogtak
le a többi mellett, mint valami ormótlan falusi lagzi részeg dallama.
Az Otto Wagner kórházba viszik, ezt mondták neki. És hogy ott
majd segítenek rajta. – Nem vagyok beteg – erősködött, de erre az
eshetőségre láthatóan nem gondoltak. Közben már régóta hegynek
fölfelé tartott a kocsi, a belvárost maguk mögött hagyták. Megpróbált
visszaemlékezni rá, mikor látott ennyi fát egy csoportban. A kocsi
áthaladt egy kapubejárón, lassan végiggurult a vizes, mézsárga avaron,
amely ázott bélyegek halmaként ragadt a földhöz, végül megállt egy
terebélyes épület előtt, amelynek olyan volt a színe, mint a megfakult
lenvászoné. Wolfgang megpróbálta ellképzelni, milyen ígéretesen
nézhetett ki, mielőtt lepattogzott a festék az ablakkeretekről. Odabent
káposztaleves és málló vakolat szaga terjengett.
– Új beteg, névtelen, dr. Großnak hoztuk. – Azzal a piros kabátos
férfi eltűnt.
***
281
2015-05-12 15:12:25
Anju kiitta az utolsó korty teát a virágmintás csészéből, kezébe vette

a vastag rendszertani kézikönyvet, hátradőlt a fotelban, és kibámult
a ködös délutánba. Nemigen tudott összpontosítani. Minden erejét
lefoglalta, hogy megpróbáljon másra gondolni, mint Wolfgangra,
a leveleire, a vallomására és elvesztett gyöngédségére. Eltökélten
nyúlt a ceruzáért. El fogja felejteni, el kell felejtenie, akármennyire
is nehezére esik.
És amikor kopogtak, valóban éppen mélyen elmerült a munkában.
– Itt vagy? – Jost nem vette magának a fáradságot, hogy kivárja
a választ, kéretlenül benyitott.
Anju föl se nézett, úgy válaszolt. – Amint látod. Mi van?
– Figyelj, ez az új pasid, ez a… hogy is hívják?
– Tűnés!
– És a vezetékneve?
– Kopj le!
– Heló! Én csak kedvesen megkérdeztem, nem tudhatom, hogy
már megint feketelistán van… – Jost továbbra sem zavartatta magát,
besétált a szobába. – Annál jobb. Akkor most biztos van egy kis időd
a számomra. – Kezébe vette az üres teáscsészét, és az ágyéka elé
tartotta. – Akkor én most…
– Tedd le azonnal, és tűnj el.
– Jaj, ne csináld már, én csak azt akarom kérdezni, hogy hívják
a te kommponisstádat.
Anju dühösen ugrott föl. – Most aztán tényleg kifelé, és ne merészelj
még egyszer bejönni ide! – Kilökdöste Jostot az ajtón. Még a kulcsot
is megfordította utána a zárban.
***
282
2015-05-12 15:12:25
– Jó napot kívánok. – Egy nő lépett oda Wolfganghoz, kurtán, de barát–

ságosan biccentett. Alig volt magasabb nála, és furcsán kortalannak
hatott, Wolfgang nem tudta eldönteni, hogy harmincéves, vagy jól
konzervált ötvenes. – Dr. Groß vagyok, ennek az osztálynak a veze-
tője. Szeretnénk önt megvizsgálni. – Egy tökéletesen üres helyiségbe
vezette, ahol minden nagyon visszhangzott. – Hogyan szólíthatom?
Elárulná a nevét?
Wolfgangnak az volt az érzése, hogy nem is őhozzá beszél. És ha
nem őhozzá beszél, akkor nem is tudja, mit kéne válaszolnia.
Valahol a házban valaki szívettépően jajgatott, még rosszabb volt
hallgatni, mint a vajúdó nő ordítását, inkább olyan hangja volt, mint
a disznónak, amikor levágják. Wolfgang visszatartotta a lélegzetét,
érezte, hogy kezén-lábán kiüt a hideg veríték. – Ez a tébolyda, igaz?
A doktornő a fejét rázta, közben egy pillanatra lehunyta a sze-
mét. – Ön az Otto Wagner kórház sürgősségi pszichiátriai osztályán
van. Tudja, hogy miért hozták ide?
Igen is, nem is. Tudta, hogy senkinek nem lett volna szabad meg-
mondania a nevét. Az utolsót sem, amely megmaradt neki, és amellyel
kapcsolatban még reményeket táplált, hogy menedéket nyújthat
számára. Valójában egyik sem illett már hozzá; a Mustermann pedig
jobban tetszett egyiknél is, másiknál is. Határozatlanul bólintott, aztán
megrázta a fejét, és közben érezte, mindebből csak az látszik, hogy
összevissza inog a feje, mint a bólogató kutyáké az autók hátuljában.
– Hogyan szeretné, ha szólítanám?
– A nevem Mozart. Wolfgang Mozart.
– Rendben. Vannak hozzátartozói? Feleség, gyermekek? Élnek
még a szülei?
– Mind meghaltak.
283
2015-05-12 15:12:25
– Szeretne esetleg valakit értesíteni arról, hogy itt van?

Piotr.
Piotr Lengyelországban van. Egy városban, amelynek a neve M
betűvel kezdődik. Hogyan találhatná meg? A telefonját itt hagyta, arra
az esetre, ha Wolfgangot keresnék. Piotr. Bárcsak itt lehetne, Piotr,
aki már gyökeret eresztett ebben a világban annyira, hogy Wolfgang
belékapaszkodhatna. Anjuval nem is próbálkozik. De ki más jöhetne,
ki vihetné ki innen ebből a kórházból, ahová úgy dobták be, mint sintér
a kóbor kutyát? Czerny? Adrian? Liebermann? Elöntötte a szégyen.
Nem. Senki.
– Mozart úr, volt már valaha pszichiátriai intézetben?
Wolfgang vállat vont. A doktornő tovább kérdezgette: a foglalko-
zásáról, a munkájáról, a barátairól; megkérdezte, gyakran előfordul-e
vele, hogy eltéved, vagy elfelejt valami fontosat. Nem látszott rajta,
hogy bármely válasz zavarba hozná. Végül letette a tollat, amellyel
jegyzetelt.
– Hát… nagyon szépen köszönöm – szólt halkan Wolfgang. – Ön
az első ember, aki hitelt ad a szavaimnak.
A doktornő higgadtan pillantott rá. – Mozart úr, elhiszem önnek,
hogy minden, amit mond, megfelel a valóságnak. Az ön valóságának.
De az én valóságom – és az enyémmel együtt az emberek többségének
a valósága – egy másik valóság. Itt marad nálunk néhány napig, Mozart
úr, és talán sikerül kibogoznunk, hogyan lehet ezt a két valóságot
összeegyeztetni egymással.
Fehér köpenyes férfi érkezett. Wolfgang ekkorra már feladta; a férfi

utasításainak megfelelően levetkőzött. A férfi alaposan megnézte és
megtapogatta, a betegségeiről kérdezte, meg olyan dolgokról, amelyek
284
2015-05-12 15:12:25
jelentéséről Wolfgangnak fogalma sem volt. Újra felöltözhetett, majd

átvitték egy másik helyiségbe.
– Haza szeretnék menni – közölte újra, nyomatékosan –, vár
a munkám.
Azt mondták neki, hogy itt kell maradnia, és megint úgy érezte,
hogy nem neki szólnak ezek a szavak, hanem valaki másnak, egy
idegennek. Felállt, fogta a kabátját, és határozott léptekkel elindult
a folyosón, de valaki megfogta a karját, és visszavitte a szobába.
Ruhadarabokat nyújtottak át neki, majd meghallotta a zár fémes
csikordulását. Kint az ablak előtt az utolsó falevelek remegtek a szél-
ben a göcsörtös ágakon, tintakékre színeződött az ég.
Lassan leült az ágyra, amely szokatlanul magas volt, és úgy nyi-
korgott, mint ősszel a kertajtó. Felhúzta és átölelte a térdét; meztelen
lábfeje a takaró alatt kereste a meleget. Újra azt az iszonyatos üvöltést
hallotta, testetlenül visszhangzott, mintha a falak maguk üvöltenének.
Elmosódtak a körvonalak, először kék lett minden, azután fekete.
Úgy érezte magát, mintha egy áttetsző, hatalmas hólyagban ülne
és lebegne, annyira távol mindentől, hogy már nem volt korszak
és hely, ahol kiköthetett volna. Csodálkozva állapította meg, hogy
elképzelhetetlenül hosszú idő után ismét Constanze után vágyako-
zik, olyan intenzitással, hogy fizikailag fájt, a koponyájában érezte,
a szegycsontja mögött. Mintha ott lenne vele, érezni vélte a közelségét,
aztán valóban érezte is, a melegét, a lélegzetét, az ölét – ám hajnalban
darabokra szakadt az álom, mint a hártyapapír, és utolsó darabjait
is elfújta a reggel.
Valaki egy étkezőhelyiségbe vezette, ahol a legkülönbözőbb korú
férfiak és nők reggeliztek, többségük úgy, ahogy kiráncigálták őket az
ágyból: kócosan, duzzadt arccal. Sarkon fordult, már nem volt éhes.
285
2015-05-12 15:12:25
Kapott papírt, kezdetben simát, később ötvonalasat, amennyit

csak akart. Írt Anjunak, kérni akarta, hogy segítsen neki, álljon
mellé – de csak bolondságok jöttek ki a tollán, bohóckodás; a „bolond”
szót legalább húszszor leírta, mindenféle variációban, ami csak az
eszébe jutott. Czernynek is írt, de hogy őt hogyan, mivel bolondítsa,
nem tudta eldönteni, ezért inkább apró darabokra tépte a levelet.
– Na, Mozart, szorgoskodunk, szorgoskodunk? – A nő, aki Theresa

nővérnek szólíttatta magát, egyetlen lendülettel szétrántotta a füg-
gönyt, és szélesre tárta az ablakot. Wolfgang gyorsan összeszedte
a papírjait, és a kötegre rátette a vizespalackot, nehogy szanaszét
röpüljenek a szobában, mint előző nap, amikor fáradságos munkával
kellett újra szétválogatni a szólamokat.
– Nna. A mai bonbonunk. – Egy hosszúkás pirulát dugott Wolf-
gang orra alá. Ilyet kellett lenyelnie minden reggel. Azután elvette
a morzsákkal teli tányért az ablakpárkányról, s közben a válla fölött
visszanézett rá. – Ez aztán bonyolultnak néz ki… Mi lesz belőle, ha
kész lesz?
– Asz-dúr zongoraszonáta. Könnyű eljátszani… ha ért hozzá az
ember.
– Hmm. Én ugyan nem értek hozzá, Mozartkám. De a Niki, az most
tanul zongorázni. Az unokám, tudja, a Hansnak a kislánya, a fiamé.
– A kisleánynak bizonyára alkalmas lenne, és megtiszteltetés
a komponista számára.
– Mi lenne, ha írna valamit az én Nikimnek? Olyan szépen játszik,
talán valami karácsonyit, legutóbb a Csendes éjt játszotta, egész
tűrhetően, már majdnem együtt lehetett vele énekelni.
Karácsony. Ünnep.
286
2015-05-12 15:12:25
– Persze. – Előző este két ápoló egy nagy fenyőkoszorút függesz-

tett föl a közösségi helyiség mennyezetére. – Egy kis rondót fogok
neki készíteni karácsony alkalmából. Ha néha kaphatnék egy kis
teát… – Odanyújtotta Theresának az üres bögrét.
A nővér mosolyogva vette el tőle, még egyszer végigsimított
a frissen bevetett ágyon, és elhagyta a szobát. Wolfgang átfutotta az
utolsó ütemeket, és újra a kézirat fölé hajolt. Egy szokatlanul hosszú
szünetet iktatott be a darabba, majd egy váratlan ugrást; az egyik
középső szólamba beleszőtte ennek a háznak minden szomorúságát,
a megfagyott idő érzését, a valóság távollétét.
Majd megint jönnek érte, és elviszik egy beszélgetésre, amiből már
több is volt, és amelyek során a doktornő kérdéseire kell válaszolnia:
mit szeret csinálni, kit szeret, miért nem gondol soha a fiaira. Utána
még megírja a harmadik tételt. Ja igen, és a rondót. És azután?
Újra meg újra eszébe jutott, hogy Piotrért kellene küldenie, a hege-
dűs biztosan régen visszatért már. Mégse tudta véghezvinni, amit
akart. Mintha minden kicsúszna a kezéből, ami odaát, a megfakult
kórházfalakon kívül van; minden egyre messzebb és messzebb került
tőle, ahogyan teltek a napok. Valami lerázhatatlan, ólmos súly, valami
fáradtság telepedett rá; napközben a nappal frisseségét, éjszaka az
álmát rabolta el – és egyre gyakrabban a lelkében szóló zenét is.
***
– Wolfgang! – Piotr belökte az ajtót, maga előtt tolva az utazótáskáját.
Állott volt a levegő, Wolfgang ágyneműje feldúlva a díványon, ruha-
darabok és töméntelen mennyiségű kottapapír szétszórva mindenütt.
287
2015-05-12 15:12:25
– Jesteś brudasem! – Piotr szélesre tárta az ablakot. Pillantása

a mosogatóra esett, amelyben félig üres kávéscsészében a folyadék
tetején penészpihék úsztak. Kinyitotta a konyhaszekrény alját, ahol
a szemetest tartották. A tűzhelyen heverő pizzásdobozért nyúlt: nem
volt üres, Piotr gyanakodva megszagolta, majd letépte a fóliát. Porzott
a kékeszöld szelet, ahogy kicsúszott belőle. Gyorsan a szemetesvö-
dörbe dobta, azután elkezdett alaposabban körülnézni. Itt valami
nincs rendben.
Mobiltelefonját az ablakpárkányon találta meg, az akkumulátora
lemerülve. Lehallgatta az üzeneteit. Négy üzenet Wolfgang számára
a Blue Notes-ból, az egyik személyesen a főnöktől; kettő Wolfgang
koncertügynökségétől, egy Piotr kislányától, aki közli vele, hogy otthon
hagyta a rajzot, amit pedig direkt a papának készített; és néhány nem
fogadott hívás: később majd kideríti, kik voltak.
Nem sokkal később, amikor bekopogott a Blue Notes üvegajtaján,
csak a fekete pultost látta, aki csuklójára mutogatott és a fejét rázta.
– Wolfgang! Gdzie jest Wolfgang? – Kérdőn emelte föl a karját, újra
kopogott az üvegen, és a fölemelt kézzel az ujjait billegtette, mintha
zongorázna.
Czerny kinyitotta az ajtót. – Bocs, nem ismertelek meg, te vagy
Piotr, a hegedűs, igaz?
Piotr kurtán biccentett. – Hol van?
– Fogalmam sincs, lassan két hete, hogy nem jelentkezett. Történt
valami…?
– Nem tudom, most jöttem vissza Lengyelországból, csak egy órája,
és ő biztosan nem volt a lakásban több napig – hát igen, most aggódom.
– Francba. És mit tudsz róla?
– Semmit. Lett neki megint nő, megint új.
288
2015-05-12 15:12:25
– Hm, arról tudok, itt is járt. – Kísérteties volt Czerny világító szeme

fehérje, ahogy rávigyorgott. – Szerintem ne aggódj. Fel fog bukkanni,
biztos vagyok benne. Hogy négy napnál tovább tart, csak annak a jele,
hogy ezúttal komoly az ügy.
***
– Hazamehetek végre?
– Mozart úr, amíg nem tudjuk, hol van az a haza, és hogy fog ott bol-
dogulni, itt kell tartanom. De a mi érdekünk is, hogy amint lehetséges,
részt vegyen az odakinti életben. Talán örömmel hallja, hogy addig
is használatba veheti az előadótermünkben lévő zongorát.
Wolfgang fölkapta a fejét. – Valóban, ez nagy öröm számomra,
amennyiben tisztességes hangszerről van szó…
– Hát, remélem, hogy megfelel magas igényeinek, mi mindenesetre
csak előadásokkor használjuk… Remélhetjük, hogy így az adventi
időszakban játszik időnként a betegtársai örömére?
Wolfgangot még aznap átkísérték az előadóterembe, ahol megle-
hetősen primitív, de legalább tisztán hangolt zongorát talált. Azonnal
leült, és játszani kezdett. Valaki fölkapcsolta a lámpákat.
Wolfgang megfordult. Három sorban ültek az emberek a szín-
pad előtt, közülük csak keveset látott korábban. Mind őt bámulták,
egyikük szünet nélkül bólogatott, mintha a ritmust ütné a fejével.
Több másodperc elteltével egy másik páciens dobogni kezdett lábával
a padlón, és kiáltozni kezdett: – Bravó! Bravó!
Néhányan bekapcsolódtak a kiabálásba, mások a lábukkal dobogtak.
Azután egyikük, egy szokatlanul magas, égnek álló hajú férfi, fölállt,
289
2015-05-12 15:12:25
és elindult Wolfgang felé. Leült mellé a párnázott székre, merev ujjai

sétálgatni kezdtek a billentyűkön, ő pedig Wolfgangra ragyogott, arcán
féktelen örömmel.
A magas férfi úgy játszott, ahogy az itteniek közül többen is beszél-
tek: zavarosan, érthetetlenül, ritmustalanul. Eltartott egy ideig, míg
Wolfgang elkezdte érteni, és kis jóindulattal felismerte azt a szere-
nádot, amellyel annak idején Piotr szórakoztatta a turistákat; azt
a szerenádot, amely mindenütt szólt, amely a könyökén jött ki, és
amelyről már senki nem tudhatta, miért írta egykor. Egy szóváltás
után meg akarta mutatni: a kevesebb sokszor több; a tiszta és valódi
művészet abban áll, hogy csak azt használjuk fel egy műben, ami
pótolhatatlanul szükséges; mi több, csak az nevezheti magát nagy
művésznek, aki lemond minden cirádáról és talmi díszről, és csak
a zene tiszta lényegét mutatja föl.
Csatlakozott az ügyetlen ujjak torz táncához, összefonódott vele,
beleszőtte a magáét, tréfálkozott és bukfencet vetett; lármázott és
bolondozott; végül a magas férfi kiszállt a játékból, ő pedig egyedül
folytatta, új gondolatokkal bővítve vezette végig a témát, kibővítette,
továbbvitte, azután visszavezette oda, ahol elkezdte.
Azután fölállt és meghajolt, a többiek pedig megint csoszogtak,
dobogtak, először neki, azután vele együtt – végül ütemesen dobogva-
csoszogva elhagyták a termet.
Attól fogva naponta játszott. Hol komoly fantáziát, hol tréfás
variációkat. Igazi bravúrdarabokat rögtönzött, brillírozott, akárcsak
egykor, csodagyerek korában, amikor cirkuszi ló módjára kellett
produkálnia magát.
Egy alacsony nő megállt mellette és énekelt, fizikai fájdalmat oko-
zott neki az éneke; ländlereket és más népies dallamokat és táncokat
290
2015-05-12 15:12:25
játszott, mint régen, a többiek pedig táncoltak, nevettek, csetlettek-

botlottak a zongora körül. Csak egy nő ült csöndben a terem szélén,
pillantásától Wolfgang is elkomolyodott és komolyan folytatta a játékot.
A nő elsírta magát, könnyes arcán tükröződött a mennyezeti lámpa
hideg fénye.
Bécs, 9ber hó 16ik napján, 2007-ben
Semmi válasz – se szó, se beszéd, nem felelsz nekem! Ám mivel

megálljt sem parancsolsz, levélkémet a semmibe küldöm, és remélem,
hogy mégis megkapod |: akár akarod, akár nem :| tudod, hogy van
ez az akarással és a nyögéssel, mert nagy különbség vagyon ám
aközött, hogy megkapjuk, amit akarunk, vagy hogy azt akarjuk-e,
amit kapunk – mit tartasz te erről? – hangzik a kérdés – úgyszintén
a semmibe – ám mivel még mindig a makacs remény éltet, hogy eddigi
leveleimet megkaptad és az ezutánikat is meg fogod, a válasz más
lapra tartozik, azt a másik lapot huss!, kifújta a szél a szobából minden
jel szerint – mindazonáltal: bizakodom, hogy mégiscsak örömmel
hallasz hírt felőlem, jó hírt ráadásul, mint ahogyan én is mindennél
jobban örülnék bármilyen hírnek a te imádott kezeidből.
Á propos, hallgatod-e még a langyos esőt, ablakom előtt veréb
ül az ágon és próbál beszédbe elegyedni szerény személyemmel, én
pedig nem vagyok rest és visszafütyölök néki, erre ő is fütyöl – csirip,
ezt mondja, mire én: iououou –, erre bezzeg nem tud mit mondani,
félrebillenti a fejét, felborzolja a tollait, és… huss! Már megint, kétszer
egy levélben, de akárhogyan is: vajon hibás vagyok-e abban, hogy
eltűnt, vagy inkább egy kövér fagyott hernyót látott meg valahol, ezt
nem tudom, és nem is fogom már soha megtudni, hacsak vissza nem
291
2015-05-12 15:12:25
jön és el nem mondja nekem, így hát inkább maradok az ablaknál és

fütyülök az ablaküvegnek rendületlenül, és arra gondolok, neki is van
élete! – no de mit tudjuk mi, micsoda az igazság, ha nem föntről nézünk
lefelé, mint az úristen, aki mindent lát? Visszatér-e az én verebecském,
vagy mindörökre elmarad tőlem, ki tudja, én mindenesetre minden
reggel állhatatosan fütyülök az ablaknál – a semmibe – de soha meg
nem únom, ha száz és még egyszer száz évig kell is hívogatnom.
No de elég ebből, nehogy azt hidd, napjaimat mostantól egy vere-
becskére fecsérelem, vagy fecsegő fecskére, semmiképp! Nadrágot
se cserélek, csak ülök, nem henyélek, komponálok szünetelen, bár
magányom végtelen, ha kismadaram nem csivitel nekem, mert ha
mégis énekel, abból egy ária, mi életre kel, mi több, egy egész opera,
csak össze tudjam szedni magam… gyakran gondolok az én Anjumra,
mivel mostanában kaffe helyett theával élek, mivel ezt tanácsolták
nekem, én pedig, mert egészségem drága nekem, hallgatok az okos
szóra.
Tudod, hogy állok a valósággal, mindig alaposan meg kell gon-
dolni, mi is a valóság – reggelente, miután egy keveset dolgoztam,
hosszan cserélek eszmét egy kedves barátnővel e tárgykörben, mert
ő igencsak tanult és pallérozott elme, következésképpen kellemes
vele a csevej, azt hiszem, ő is kedvel engem, mint ahogyan én is őt,
együtt filozofálgatunk hát egy órácskát, azután megy ki-ki a maga
útján – ma egy hete, hogy naponta concertet adok – általában telt ház
előtt, csak a pianoforte hagy némi kívánnivalót maga után, márpedig
a tisztes pianista teljesítményhez kell a jó instrumentum, no de nem
panaszkodom, ha nincs is ki mind a négy kereke a publikumnak,
a pianoforténak megvan az összes billentyűje – kívánhat-e többet
az ember e nehéz időkben?
292
2015-05-12 15:12:25
Gondolsz-e még arra a bizonyos

Wolfgang M-re,
aki a maga részéről állhatatosan
és hűségesen őrzi drága emlékedet?

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
Csak feküdt és sírt, a könny és

a takony egészen átáztatta a pár-
nát. Mintha zuhanna. Éppen úgy,
AGNUS DEI
mint az álomban, egyre lejjebb,
valami végtelen szakadékban; az
qui tollis peccata mundi: egyetlen, ami fel tudta néha kap-
dona eis requiem ni, mint egy széllökés, az volt, hogy
sempiternam! lehetne minden egészen máskép-
pen is – de aztán újra csak zuhant.
Elmegy orvoshoz, még ma – noha
már régóta tudta, hogy fölösleges
minden vizsgálat.
Anju újabb zsebkendőket tépett
ki a dobozból, kifújta az orrát, le-
törölte a könnyeit. Gyerekkorában
mindig ez segített: amint anyukája
leitatta a könnyeit, el is múlt a sí-
rás. Most azonban úgy érezte, men-
ten megszakad a szíve. Most ő lesz
anyuka. De erről nem volt szó. Ez
nem volt betervezve. Valami meleg,
bensőséges érzés járta át az egész
testét, jólesően beburkolta néhány
pillanatra – aztán újra sírva vetette
le magát az ágyra.
Majdnem harmincéves – hogy le-
hetett ennyire esztelen? Visszagon-
dolt arra a délutánra, amikor kézen

2015-05-12 15:12:25
fogta és bevitte a szobájába. Odaadás volt, szerelem, két ember, akik

egymásra találtak.
– Hülyeség! – Felhorkant, fölült, újabb zsebkendőt húzott ki
a csomagból. A doboz kiürült, dühösen lökte a földre. Lefeküdt
vele. Minden felnőtt ember tudja, mi történhet ilyenkor. Szerelem!
Megkívánták egymást, és ettől elborult az agya. Csak magának
köszönheti, úgyhogy a problémát is magának kell megoldania, ennyi.
Energikusan felült az ágyon, a papucsát kereste, közben hüvelykujja
körmét rágta, hogy már fájt. Látta maga előtt az osztódó petesejtet,
a szedercsírát, az ebihal formájú képződményeket, a hüvelykujját
szopó főtuszt, ahogy súlytalanul lebeg egy távoli univerzumban.
Azután látott hatalmas szemeket és egy pisze orrocskát, és látta végül
Wolfgangot térdelve, nevetve, karját kitárva, miközben kurta, görbe
lábacskákon szalad felé egy gyerek. Látta Wolfgangot a zongoránál
ülve, ölében a gyerek, kicsi praclik püfölik a billentyűzetet – lehajtotta
a fejét, kezébe temette az arcát, és azt kívánta, bárcsak ne hangzott
volna el az a vallomás, az őrület bizonyítéka. Mert minden félelme
és fenntartása ellenére olyan volt rágondolni, mintha vigasztalóan
átölelné. Egy napig azt hitte, megtalálta élete szerelmét. Azóta minden
erejével azon van, hogy eltemesse magában Wolfgang Mustermann
iránti vonzódását, hogy kitépje a szívéből, mint a gyomot. És most?
Ott van valami a szíve alatt. Egyelőre csak egy darabka élő szövet
a testében. Egy gyerek. Egy ember. Azt is kitépje? Wolfgang gyereke.
És most ő fog dönteni életéről és haláláról? Ő tünteti el, mielőtt
bárki megtudná, hogy létezik? Megöleti, kitépeti a testéből, mint egy
daganatot? Megint könny égette a szemét, levegő után kapkodott.
Mindig is arra vágyott, hogy gyerekei legyenek. Egy olyan férfival,
mint Wolfgang: aki okos, érzékeny és rendkívüli. Aki lát, érez, aki
296
2015-05-12 15:12:25
sokat megélt, és aki szavakkal, gyengédséggel, zenével ajándékozza

meg őt. Most magában hordja a gyermekét, az életén pedig repedés
támadt. Anju ösztönösen is tudta, hogy ez a repedés ott marad,
mint egy áttetsző porcelánon, akár megszüli a gyermeket, akár nem.
Valami megmarad. És napról napra erre a szerelemre emlékezteti,
amely soha nem lehetett igazán az övé.
Egy gyerek. Az ő gyereke. Felelős ezért az élőlényért, mert még
esélye sincs védekezni.
Gyermekét egyedül nevelő anya. A kifejezés olyan volt a fülének,
mint valami egzotikus betegség, az ember azt hinné, őt soha nem
támadja meg. De valóban olyan rossz? Anyjára gondolt, neki is
sikerült. Anju soha nem szenvedett hiányt semmiben, leszámítva
a pénzt. Alig emlékezett az apjára, és soha nem hiányzott neki.
A fülcimpája formáján és a családnevén kívül nem kötötte össze
vele semmi. Anju megrettent. Átcikázott rajta egy gondolat. Mi van,
ha Wolfgang betegsége örökletes? Nem úgy tűnt, hogy egyáltalán
tudatában van a saját állapotának. Ha ő, Anju megkéri, hajlandó
lenne elmenni orvoshoz? Talán a terápiába is beleegyezne? Új erőt
kezdett érezni magában, fölállt, kióvakodott a fürdőszobába, hideg
vízzel megmosta az arcát.
Először is ennie kell valamit. Valami egészségeset. Aztán elmen-
ni hozzá. A porcelánon ott a repedés, ezen már nem lehet segíte-
ni – a feladat most már az, hogy a lehető legóvatosabban bánjunk
vele. Mindvégig.
– Wolfganggal szeretnék beszélni. Anju Sonnleitner vagyok.

Hallotta, hogy a férfi a vonal túlsó végén mélyet sóhajt. – Nincs itt,
sajnálom.
297
2015-05-12 15:12:25
Persze, Wolfgang ugyanazt csinálja, amit ő, nem akarja látni, nem

akar beszélni vele, alapjában véve nem is várt mást, miután egyszer
sem engedte be a lakásba, és a leveleire sem válaszolt. – Nagyon
fontos. Kérem. Sürgősen beszélnem kell vele.
– Nem tudom, hol van.
Anju önkéntelenül is elmosolyodott: eszébe jutott, annak idején
milyen jól utánozta Wolfgang a barátja akcentusát.
– Megtenné, hogy átad neki egy üzenetet, ha visszajön? Hogy
sürgősen jelentkezzen nálam. Megmondja neki?
– Maga van a koncertügynökségtől?
– Nem, én a… ez magántermészetű.
– Maga a nő, akinek ajándékozott teacsészét?
Anju meghökkent. Valami fenyegetőt érzett a férfi hangjában. – Igen,
azt hiszem, én vagyok. Mindenesetre én kaptam tőle egy csészét.
A lengyel sokáig hallgatott. Azután újra mélyet sóhajtott. – Eltűnt
a Wolfgang. Minimum három hét. És azt hittem, magánál van.
– Nem. Valahol másutt kell lennie. Talán rokonoknál? – Egy csapásra
világossá vált előtte, hogy semmit nem tud Wolfgangról. Sem azt, kik
a szülei, sem azt, van-e testvére, vagy bárki más rokona. Szégyent érzett.
– Nem, mindenki halott családjából… Mój Boźe! Valami történt
biztosan. Fel kell hívni kórházakat…
– Nem, azt nem hiszem, mert… írt nekem leveleket, tegnap kaptam
tőle az utolsót, és abban… Egy pillanatra elhallgatott. – Te jó isten,
hát persze!
– Tessék, kérem?
Anju már a könnyeit nyelte. – Ide hallgasson, azt hiszem, tudom, hol
van. Minden rendben, azazhogy nem… szóval… jajistenem… Értesíteni
fogom. – Letette, és kezébe temette az arcát.
298
2015-05-12 15:12:25
Most összeállt a kép. A viselkedése, az eltűnése, a levelei, meg amit

Jost és Enno meséltek róla. Szorongva nyitotta ki a fiókot, amelyben
Wolfgang leveleit őrizte, most egymás után elolvasta őket, többször is.
Döbbenet, gyász és szégyen tolult föl, és egyetlen óriási fájdalommá
olvadt össze benne.
Bécs, 2007. 4. novembr.

Este vagy inkább Nocte temporis puncto és akkurát most ütötte
el a tizenegyet
Kedvesem, Anju,
bolondnak fogsz tartani, bolonddá tartasz engem, jól lebolondozol
a sárga földig, ha azt mondom, már nem szeretsz és nem akarsz
egy ilyen bolond mellett lenni, mint én, pedig mindig ettől kell fél-
nem – mégis: biztosíthatlak, hogy még mindig bolondul imádlak,
beléd vagyok bolondulva, mint afféle vén bolond, és szeretni is foglak,
míg ez a bolondság tart – mit is beszélek, azaz írok itten – életem
végéig, habár tudom, hogy e kettő egy és ugyanaz, mert aki bolond,
mindétig bolond – nincs más út, és csak a kérdés marad, hogy mit
akarsz, bolondot a házba, vagy bolondot a sárgaházba – csak arra
kérlek, ne bolondíts meg, ne bolondíts el egészen, mert a szívem oly
nehéz, oly bolondul ver, és még mindig annyira telve van szerelemmel
(és napról napra csak még inkább teli), hogy a végén nem marad
több hely benne, mint egy kis bolondság reggelre, egy kicsi délre és
még egy egészen iciripiciri estére – aludj hát jól, kicsi brokkolim, ne
egyél sok káposztát, hogy könnyű legyen az álmod – és zárj engem
jól a szívedbe, ha ott vagyok még egyáltalán…
ezer bolond csókot küldök neked, és maradok mindig, örökkön-
örökké a te vén bolondod,
Wolfgang M. B. – olond!
299
2015-05-12 15:12:25
A Baumgartner Höhét, ahol a klinika épülete is volt, olyan valósze-

rűtlen nyugalom uralta, mintha más szabályok szerint telne az idő.
Anju képtelen volt egyenesen elindulni az osztály felé. Hosszan járkált
a nyirkos őszi parkban: az egymástól távol elhelyezett épületek – itt
úgy nevezték: pavilonok – között olyannak hatott ez az óriás kert,
mint egy letűnt kor kulisszája. Fölsétált a templomig, messze maga
mögött hagyva a város pulzálását, és addig csatangolt a környéken,
amíg nem érezte, hogy fel tudja venni a hely nyugodtabb ritmusát.
Azt mondták neki, a páciens éppen most ment be a szobájába. Egy
ápoló végigkísérte a folyosón, kopogtatott egy szürkére mázolt ajtón,
majd óvatosan benyitott.
– Látogatója jött, Mozart úr.
Anjunak elszorult a torka, ahogy átlépte a küszöböt, ellenállt
a késztetésnek, hogy sarkon forduljon és hazáig meneküljön.
– Anju, kedves Anjum! – Wolfgang egy darabig csak meredten állt,
azután elé jött, karját kitárva.
Anju megpróbált elfogulatlanul mosolyogni, és jobban sikerült neki,
mint várta. Nem volt benne biztos, akarja-e, hogy Wolfgang átölelje;
de a karjai egy férfi karjai voltak, a mellkasa meleget sugárzott, az
illata pedig minden kórházszag ellenére ugyanolyan volt, mint annak
idején a metróban.
– Hát mégis megtaláltál?
– Szép szoba – hazudta Anju, és körülnézett a szűk, magas szobában.
A rácsos ablakon sárga virágmintás függöny vívott egyenlőtlen harcot
a vigasztalanság ellen. Mindenütt papírok hevertek, kottalapok: volt,
amelyik feketéllett a sok kottafejtől, és volt, amelyen csak néhány
sor volt kitöltve, az is ritkásan – köztük fehér titok.
300
2015-05-12 15:12:25
– Hogy vagy? – A legszívesebben felpofozta volna magát. Nem

lehetett volna értelmetlenebb kérdést föltenni.
Wolfgang is körülnézett, mint aki Anju szemével nézi meg a szo-
bát. – Amennyire jól tud lenni az, aki nélkülözni kénytelen a szerel-
mét. – Odahúzott egy széket. – Hogy van az én nyolclábú barátom?
Anju lerogyott a székre, két kézzel kapaszkodott belé, és próbálta
elnyomni a feltörő könnyeket. – Wolfgang, figyelj, azt…
– Voilà, pour toi. – Wolfgang néhány teleírt kottalapot nyújtott
felé. – Ezt akartam elküldeni neked, most megspóroltad nekem
a postaköltséget. – Átható pillantása annyira mélyen eltalálta Anjut,
hogy a lánynak le kellett sütnie a szemét. – Pókszonátának neveztem
el, de lehet, hogy inkább Csodapókszonátának kéne hívni, ki tudja?
A különbség ugyebár nyilvánvaló. Pókokat ebben a házban még nem
találtam, csodapókot annál többet. – Egy másik székről elrakta a rajta
felhalmozott papírokat meg a támlájára terített pulóvert, leült, ujjait
billegtetni kezdte a levegőben, mintha zongorázna, grimaszt vágott,
végül befogta a fülét. – Nem! Sajnos nem tudom eljátszani neked,
ez a hangszer rettenetesen le van hangolódva. Remélem, téged nem
hangol le ez a körülmény, Anju, kedvesem. Ha mégis, az én dolgom,
hogy jókedvre hangoljalak, nemdebár?
Anju érezte, hogy fals a mosolya. Határozottan érezte, hogy a féle-
lem bénítja, holott legszívesebben kiszaladt volna a szobából, el erről
a helyről, ahol minden az ellenkezőjébe fordul.
– Wolfgang, kérlek szépen, mondd meg, hogy vagy? Tehetek érted
valamit? Mire volna szükséged?
– Egy zongorahangolónak tudnám hasznát venni, amint azt te is
hallhatod… De nem, meg vagyok elégedve. Nem kell semmi, semmi.
301
2015-05-12 15:12:25
Megint mozgatni kezdte a kezét a levegőben, halkan dúdolt hozzá,

és ezúttal már nem volt megállás. Anju szeme égni kezdett, megtelt
könnyel, felugrott és az ablakhoz szaladt, kabátzsebéből előrángatott
egy gyűrött zsebkendőt, és úgy törölgette vele a szemét, mintha így
ki tudna radírozni valamit.
Hallotta, hogy Wolfgang is föláll és egy lépést tesz felé, de aztán
mégis megállt, még mielőtt megérezhette volna a közelségét.
– Szóval azért jöttél, hogy együtt lógassuk a fejünket? Hát jó, akkor
annak örülök, hogy legalább a karomban tarthattalak. Hogy is ne
búslakodnék, ha téged se sikerül fölvidítanom?
– Wolfgang – próbált belekezdeni Anju a mondandójába. – Az van,
hogy… – De nem tudta folytatni. Nem voltak szavai, nem tudott mit
mondani neki, mintha ez a hely mindenét megbénította volna. Mintha
nem is az őrület, hanem éppen ez a hely ragadná el tőle Wolfgangot.
Egy férfit látott, aki egyenesebb derékkal nem is állhatna előtte;
vágyott rá, a közelségére, az érintésére, és mégis tudta, hogy nem
ismeri ezt a férfit. Csak egy pillantással búcsúzott, táskáját levette
a szék támlájáról, és kirohant az ajtón.
A folyosó üres volt és homályos, az előcsarnokból beszédhangok és

más zajok hallatszottak fel. Arrafelé kezdett futni, és szinte megkön�-
nyebbült, amikor egyenesen egy fehér köpenyes nő karjaiba futott.
– Elnézést, én… ennek az osztálynak a vezetőjével szeretnék beszélni.
A doktornő a kezét nyújtotta. – Elvira Groß. Mit tehetek önért?
– Wolfgang Mustermannról van szó. Önöknek… szóval itt, úgy
hallottam, Mozartnak hívják.
A doktornő egy kis irodába vezette Anjut, és hellyel kínálta.
– Ön rokona?
302
2015-05-12 15:12:25
– Nem, én… én a… menyasszonya vagyok.

– Á! Ez örvendetes. Soha nem beszélt önről.
– Hát én, szóval, egy ideje nem találkoztunk… Volt egy összezördülés,
és… Nem is tudtam, hogy ő itt… – Anju megint a könnyeit nyelte. – Meg
tudná mondani, mi a baja?
– Sajnos nem tehetem, csak hozzátartozóknak adhatok ki
információt.
Anju lehunyta a szemét, a homlokát dörzsölte. – Kérem… Ezt
nekem tudnom kell.
– Nos, akkor talán először is a nevét legyen szíves.
– Sonnleitner. Anju Sonnleitner.
– Nagyon örülök, hogy eljött, Sonnleitner kisasszony, mert mind-
eddig semmilyen fogódzót nem találtunk Mozart úr életében.
– Nagyon kérem, ne hívja így! Mustermann-nak hívják.
– Tényleg eljegyezték egymást?
Anju összepréselte a száját.
– Mert akkor tudnia kéne, hogy nem Mustermann a neve. És nem
is Pallousscziczk.
– Tessék? – Anju hirtelen úgy érezte, egy szakadék szélén áll, és
lábánál rögökben hull alá a föld.
– Sonnleitner kisasszony, azt reméltem, maga megmondja nekem
a páciens igazi nevét. Vagy a címét. Ismer valakit, aki többet tud róla?
– Talán Piotr.
– Az ki?
– Egy lengyel hegedűs, akinél lakik. Mi van a nevével?
– Sokat segítene az a hegedűs, ha jelentkezne nálunk, Sonnleitner
kisasszony. – A doktornő feljegyzett valamit egy táblára rögzített
papírra. – Elmondaná, mióta ismeri… Mustermann urat?
303
2015-05-12 15:12:25
– Anju az asztallap erezetét bámulta. – Talán fél éve – válaszolt

tompa hangon.
– Hm. Soha nem viselkedett feltűnően a jelenlétében?
Anju érezte, hogy végképp kicsúszik a lába alól a talaj. Kezébe temet-
te az arcát, rázta a zokogás. Érezte, hogy a doktornő a karjára teszi
a kezét, és simogatni kezdi. – Mozartnak… Mozartnak képzeli magát.
A legkomolyabban azt mesélte nekem, hogy Wolfgang Mozartként halt
meg, és egy éve feltámadt. Amikor beszél, akkor olyan, mintha… – Anju
szipogott, megtörölte az orrát. – Először azt hittem, ez is csak viccelődés,
hihetetlenül vicces tud lenni, tudja, doktornő? De ezt a legkomolyabban
gondolja. Én meg… én meg egyszerűen nem bírtam elviselni.
– Nehéz, tudom, hogy nehéz. Főleg ha ennyire váratlanul jön.
– Köszönöm. – Anju elvette a felé nyújtott zsebkendőt, kifújta
az orrát, arcából kisimította a haját. – Kérem, legalább azt árulja el,
örökletes-e a betegsége.
A doktornő hallgatott, Anju felnézett.
– Terhes, igaz?
Anju a könnyein át látta, hogy a doktornő nem veszi le róla a tekin-
tetét. Hallotta a lélegzetét is.
– Ebben az összefüggésben nem beszélünk betegségről, Sonnleitner
kisasszony. A barátja fizikailag egészséges. Amit ön betegségként
érzékel, az mélyreható személyiségzavar, ami egy hosszan tartó belső
folyamat eredménye.
– Vagyis régóta együtt él ezzel a… zavarral?
– Nagy valószínűséggel igen. Úgy képzelje el, mint egy luftballont,
amelybe folyamatosan áramlik a levegő. Az ő esetében kellett valami
közvetlen kiváltó ok, amitől, hogy úgy mondjam, kipukkant. Való-
színűleg akkor, egy évvel ezelőtt.
304
2015-05-12 15:12:25
– Mi lehetett ez a kiváltó ok?

– Én személy szerint azt feltételezem, hogy amnéziáról van szó.
Lehet, hogy baleset következtében.
– Úgy érti, elfelejtette, hogy kicsoda?
– Nemcsak azt. Ha a gyanúm helytálló, akkor totális amnéziája volt.
Ami azt jelenti, hogy abban a pillanatban azt is elfelejtette, hogyan
működik körülötte a világ. Az ilyesmi nagyon, nagyon ritkán fordul
elő, de létezik.
– De akkor honnan jön ez a hülyeség Mozarttal?
– Erről az a hipotézisem, hogy az ön barátja azelőtt nagyon intenzíven
foglalkozott Mozarttal. Utánozta, bálványként tisztelte. Egy zenész
esetében ez nagyon is érthető. Amikor hirtelen nem tudta, kicsoda, ezt
a kívánságát teljesítette be azzal, hogy tudat alatt más emlékvilágot,
és ezzel új valóságot kreált magának. Nevezetesen a tizennyolcadik
századi zseni valóságát.
Anju Wolfgang különös beszédstílusára gondolt, amely már első
találkozásukkor föltűnt neki. Modorosságnak tartotta, esetleg özönvíz
előtti, elitista nevelés eredményének, ami összességében megmagya-
rázta Wolfgang viselkedését.
– És biztos benne, hogy nem csak… színészkedik? Mármint…
– Nem. Hogy úgy mondjam, hitelesen viselkedik, akkor is, ha ez
paradoxonnak hangzik. Ezt természetesen ellenőriztük.
– És mi az esély arra, hogy visszaemlékezzen, kicsoda valójában?
– Nehéz felmérni. Vannak páciensek, akik évekre elveszítik az
identitásukat, vagy soha nem is találják meg. Néha szerencsénk van,
amikor jelentkeznek a hozzátartozók.
Anju nagyot nyelt. – Ez azt jelenti, hogy beláthatatlan időre itt
marad.
305
2015-05-12 15:12:25
– Isten őrizz, nem, a mi érdekünk, hogy azok a páciensek, akik

képesek eligazodni az életben, a lehető leghamarabb távozzanak innen.
De kísérő terápia nélkül nem fog menni. – Szünetet tartott. – Nem
biztos benne, hogy megtartsa-e a gyereket, igaz?
– Nem, vagyis… Jaj, az az igazság, hogy már magam sem tudom.
– Ha ez segít: Meggyőződésem, hogy a barátja jó apa lesz. Pillanat-
nyilag akut krízisben van, de kellő türelem mellett egy napon elfogadja,
hogy baj van, és együtt tudnak élni vele. Ide hallgasson… – Groß dok-
tornő egy darabig szótlanul forgatta kezében a golyóstollat, majd újra
felnézett. – Mindezt nem lett volna szabad elmondanom magának, és
csak arra hagyatkozhatom, hogy közöttünk marad. De azt hiszem,
egy ilyen helyzetben…
A nju úgy lépkedett lefelé a szürke kőlépcsőn, mint akit elkábítottak.

Finoman szitáló eső hűtötte az arcát. Sálját a fejére tekerte. Wolfgangot
nem is Mustermann-nak hívják. Talán nem is Wolfgangnak. Vállát
összehúzta, érezte, hogy nem az esőtől borzong. A férfi, akit még mindig
szeretett, eltűnt, és a helyén csak fájdalmas üres hely maradt. Egy
falmélyedésbe húzódott, és kabátja zsebében megkereste a mobilját.

2015-05-12 15:12:25
Repült, repült a sötétségben, aho-

gyan a hangok szállnak az éjszaka
sötétjében és szimfóniává szövőd-
COMMUNIO nek össze, aminek se eleje, se vége.

Ő maga volt a zene, testetlen, súly-
talan, semmi más, csak hang, tér és
Lux aeterna luceat eis, akusztika nélkül, amilyet emberi fül
Domine: még nem hallott. Azután valami el-
Cum sanctis tuis in oldódott, leesett és elhalt. Még utá-
aeternum, na sem nézhetett, újra érezte, hogy
quia pius es. fájdalmak közepette egy szekvencia
kél belőle, felhangzik, eltűnik. Egy
fa fájdalma volt ez, amelynek letörik
az ágát. Darabonként veszítette el
önmagát, már alig hallott valamit,
csupán gyenge morajlást, és tudta,
hogy ez is elhal benne.
Furcsán csöndes volt minden,
amikor felébredt. Túl csöndes. Fel-
ült, zavarodottan körülnézett, de
mindent a helyén talált: az ágyke-
ret csillogó fémjét, a sárga falakat,
a fautánzatú szekrényt. A sárga vi-
rágmintás függöny ráncaira nézett,
és próbált összhangot találni abban,
ahogyan az eltérő virágmintákat
összehozta az anyag hullámzása.

2015-05-12 15:12:25
Csönd volt, de mégse vette körül a csönd, már hallotta egy jármű
zaját, a folyosóról egy gumipapucs csattogását, egy telefon csörgését,
valahol… Nem, a csend belülről fájt. A belseje hallgatott, olyan mélyen
hallgatott, hogy le kellett hunynia a szemét, kezét a fülére tennie. Nem
volt már zene odabent. Semmi. Mintha lecsavarták volna a hangerőt
egy mechanikumon.
Határozott mozdulattal fölkelt az ágyról, az éjjeliszekrény fiókjából
kottapapírt vett elő, és a Requiem utolsó változatát próbálta felidézni
emlékezetében. Mikor is volt? Nyáron? Sikerült feleleveníteni minden
egyes ütemét, ám a zene nem folyt magától tovább. Újra meg újra
meg kellett löknie.
Wolfgang arra a töméntelen mennyiségű papírra gondolt, amit szűk
tizenkét hónap alatt teleírt kottával. No de mi ez ahhoz képest, hogy
számtalan befejezése született a halotti misének a legkülönbözőbb
helyeken, több évszázadon át? Csakhogy a Lacrimosát, ezt a legutolsó,
legkíméletlenebb feladatot úgy görgette maga előtt, mint egy szikla-
tömböt. Ezúttal is befejezetlenül kell hagynia? Mert gyenge hozzá?
Korábban soha nem akadályozták a saját érzelmei. Vagy még mindig
nem jött el az ideje? Egy szempillantásnyi időre felbukkant emlékezete
ködéből az üzenethozó, tisztán kivehetővé váltak a körvonalai.
Igen, szorgalmas volt ebben az évben, ebben az új időben, noha
nem kapott megbízást senkitől. Majdnem minden a pillanatnyi kedvé-
ből, napi hangulatából született, minden kényszertől és korlátozástól
mentesen, ahogyan mindig is kívánta. Vajon eljátsszák-e valaha ezeket
a műveket? És ha igen, ő hallhatja-e őket? Sokat közülük Singlinger
íróasztalára hordott. „Öntörvényű”, ezt mondta rá a kiadó. Nyilván
azt értette rajta: „eladhatatlan”. Wolfgang mélyet sóhajtott. Igen,
valószínűleg mindennek megvan a maga ideje.
308
2015-05-12 15:12:25
És ezzel a gondolattal együtt mély beletörődést érzett. Igen. Lehet,

hogy ennyi elég volt. Talán ez a vég. Ha nincs meg a Lacrimosa –
ha egyáltalán ez volt a tét –, akkor most már legközelebbig adós
marad vele.
Wolfgang ezúttal – másképpen, mint akkori életében – nem érzett
keserűséget amiatt, hogy senki nem veszi a fáradságot a zenéje meg-
értéséhez, inkább tetszelgő udvari bolondok tákolmányait ünneplik,
akiknek a nevét időközben mindenki elfelejtette. Lassan, lebegve,
mint egy magányos basszusklarinét finom hangja, felszállt benne
a sejtelem, bizonyossággá lett, és vigaszként borult a kedélyére.
Wolfgang ivott egy kis vizet, a párnát begyömöszölte a matrac és
az ágyrács közé. Nekitámasztotta a hátát, és kibámult az ablakon,
a göcsörtös ágak-bogak szerteszét ágazó vonalait nézte, meg a kacs-
karingós fehér fémrácsot.
Már csak egy maradt, amit el tudnak venni tőle, a legfontosabb,
a szerelme, amely már régen nem volt a birtokában, talán soha nem
is volt az övé, ezért ez lesz a legfájdalmasabb veszteség.
***
– Na mi van, meghalt valaki? – Jost Anju után bámult, nyitott tenyerét
meglengetve az arca előtt.
Barbara a szájára tette az ujját, és dühös pillantást vetett rá. Amikor
a lakásajtó becsukódott Anju után, ő is halkan becsukta a konyha ajtaját.
– Hagyd már békén, a fene essen beléd, tényleg szarul van.
– Még mindig a miatt a csávó miatt? Csak nem cserben hagyta az
az idióta? Majd én beállok a helyére. Már százszor mondtam Anjunak.
309
2015-05-12 15:12:25
– Hülye! Nem cserben hagyta. Kórházba vitték.

– Ó, bocs, nem vettem le. Baleset, vagy mi? Levágták a farkát?
Csórikám.
– Hagyd abba, te szemét, a Steinhofban ül, nincs ebben semmi
vicces…
– A Steinhofban? – Jost egy pillanatig csak bámult Barbarára, aztán
röhögve csapkodni kezdte a térdét. – A Steinhofban! Hát ez óriási! Én
rögtön megmondtam, hogy oda való. Kommponissta úr! – Abbahagyta
a röhögést, elkomolyodott. – Biztos ez? Hogy a Steinhofban?
– Mondok én neked valamit. Ha Anju füle hallatára poénkodsz
ezen, repülsz innét. Világos?
– Mint a nap, madám. – Jost megemelte láthatatlan kalapját, és
kihátrált a konyhából. – Egy szó sem hagyja el ajkamat. Alázatos
szolgája, madám! Hogy is hívják a kommponissta urat?
Aztán a telefonért nyúlt.
***
Anju megkönnyebbülten rázta le a finom vízcseppeket a sáljáról.
Leült a bársonyhuzatú párnázott padra. A sápadt férfit nézte, aki
a ruhafogashoz vitte a kabátját, majd félénk és melegszívű mosollyal
visszatért hozzá a sarokasztalhoz. A szeme éppolyan sötét volt, mint
a haja; frizuráját a legjobb indulattal is „kortalannak” lehetett nevezni.
Mozdulatai erőteljesek voltak, de kissé merevek is. Valami mindent
átható gátlásosság érződött rajta. Anju arra gondolt, miközben leadták
a pincérnek a rendelést, hogy mindezt talán csak ő képzeli bele.
310
2015-05-12 15:12:25
– Annyira reménykedtem benne, hogy te talán tudod, kicsoda.

– Nem tudom, kicsoda, de azt tudom, hogy barát.
– Már régóta lakik nálad?
– Egy év körülbelül, felbukkant, nem volt ruhája, nem volt bőröndje,
csak úgy egyszerűen az utcán. Csak műanyag zacskó. Azt gondoltam
először, hogy hajléktalan. – Piotr a kávéjába meredt.
– És akkor fogta magát, és beköltözött hozzád?
Piotr felnézett. – Hallottam zenéjét, és tudtam, hogy különleges
ember és nagy szíve van.
Anju egy csapásra jobban érezte magát. – És te nem… Szóval azt
mondod, már régen nem láttad, amikor felhívtalak. Nem csodálkoztál?
Nem kerested?
Piotr megint a csészéjébe bámult, sokáig hallgatott, a kanállal
a csésze pereméig tolta a habot. – Nem első alkalom, többször is
eltűnt, mindig pár napra. Kérdeztem Blue Notes-ban, Czernynél,
mesélt nőről szép fekete szemekkel és… hát szóval azt hittem, nálad
van. Hülye értvefélés.
– Félreértés! – Anju felnevetett, kezdett átmelegedni. – De a te
szavad jobban illik ide. Értvefélés.
Piotr mosolya görcsösebb volt. – Van annyi szó a zsebemben, néha
rosszat húzok elő. – Elgondolkodva nézett Anjura. – Wolfganggal van
másik közös nyelv, a zene. De akkor is érzem magam külföldinek,
amikor vele zenélek. Ő legjobb zenész, akit valaha hallottam. Őszintén.
Sokat hallottam, Bécsben, Mrągowóban, van ott egy fesztivál, híres.
– Na de ha olyan jó, nem kéne egy pincebárban játszania, nem igaz?
– Jó dzsesszbár a Blue Notes, nagyon híres dzsesszzenészek ját-
szanak ott. De ő nem dzsesszista valójában. Klasszikus pianista
és komponál olyan dolgokat… – Piotr tiszteletteljes arckifejezéssel
311
2015-05-12 15:12:25
csóválta a fejét. – Még Musikvereinben is volt koncertje, nagy karrier

eleje.
– És ehelyett a klinikán rostokol – Anju nagyot nyelt. – Jaj istenem,
annyira szomorú látvány volt.
– Zseni, ha kérdezel engem. És nagy pazarlás, amit csinál életével.
De talán – lágy mosoly ömlött el az arcán – ha van jó feleség és segítség,
lehet egészen egészséges, és tudna csinálni csodálatos munkát.
– Tényleg azt hiszed?
– Nem tudom, mi fog történni, de azt hiszem, csak szerelem tudja
meggyógyítani lelket.
***
Harmadnap újra meglátogatta, az egyik közösségi helyiségben leült
egy díványra, mereven mosolygott, vagy úgy, mintha csak a képét
küldte volna maga helyett. Egy gyertya égett az adventi koszorún.
Wolfgang leült mellé. A kárpitozott dívány rugóján keresztül átvette
a teste Wolfgang mozdulatát. Sokáig hallgattak. Egyszer csak Wolfgang
érezte, hogy Anju az ujjai hegyével megérinti az arcát, és simogatni
kezdi. Nem tehetett róla, azok az iszonyatos állatok jutottak eszébe
Anju szobájában, és úgy érezte, most is egy pók szalad végig az arcán,
csak nagyobb, akkora, hogy össze lehet téveszteni Anju kezével.
– Menjünk sétálni, enyhe az idő. Akarok… Akarok mondani neked
valamit.
Wolfgang szótlanul követte. Minden búcsú így kezdődik.
Alvó ösvényeken jártak keresztül-kasul a pavilonok között, egészen
a tüdőosztályig, majd még tovább, föl a templomhoz. A madarak halk
312
2015-05-12 15:12:25
téli éneküket énekelték, ezt a csöndes, mély hangú éneket, amelyben

nincs tűz és nincs ígéret.
Biztosan most mondja meg neki. Ez lesz az a séta. Készen állt rá,
tudta, hogy fájni fog, és azt is, hogy ez a fájdalom a nagy egész része lesz.
– Wolfgang, beszélnem kell veled – kezdte Anju, és Wolfgangban
összeomlott minden beletörődő nyugalom, erőt kellett vennie magát,
hogy ne tapassza kezét a lány szájára, hogy ne ölelje át, hogy ne
kapaszkodjon belé. Mellén összevonta a kabátot. Inkább a kabát
szegélyébe kapaszkodott.
– Fogjál meg! – kiáltott föl hirtelen, és rohanni kezdett a füvön,
megkerült egy avarkupacot, és látta, hogy Anju még mindig az ösvé-
nyen áll, mint egy anya, aki játszadozó gyermekére vár. Kifulladva ért
vissza hozzá, legalább most már volt oka rá a szívének, hogy hevesen
dobogjon. – Mily régen csináltam ilyesmit utoljára!
– Wolfgang, kérlek, figyelj rám.
Wolfgang körülnézett, de hiába. Csak a gondosan összegereblyézett
avart látta, vagyis semmivel sem tudta elvonni Anju figyelmét.
Anju a kezével lesöpört valami láthatatlant egy kőpadról, és leült
rá. Wolfgang némi tétovázás után leült mellé.
– Wolfgang… – Anju megfogta a kezét. Érezte, hogy a lány idegesen
dörzsöli hüvelykujjával az ő tenyerét, és kétségbeesetten kutatott az
agyában valami tréfa után, de sehogy sem akart semmi az eszébe jutni.
– Wolfgang, én… figyelj, nekünk… gyerekünk lesz. – Elhallgatott,
és Wolfgang úgy érezte, forró szél kapja fel és viszi magával.
– Anju! – Látta a lány madárszemét, az apró könnycseppeket a szeme
sarkában, megfogta a kezét és a szívéhez vonta. – Anju. Kedvesem.
Szerelmem. Biztos vagy ebben?
– Csináltam egy tesztet, és azóta már orvosnál is voltam.
313
2015-05-12 15:12:25
– Egy gyermek! De hát ez csodálatos! – Ragyogó mosollyal nézett

Anju szemébe, de nem fogta fel egészen, amit hallott. Egy gyermek.
Az ő gyermeke. Aki majd megszületik egy olyan korban, amely nem
az övé. Valószerűtlennek érezte, már-már lehetetlennek, végzetesnek.
Hogyan hagyhatna ő nyomot egy olyan korszakban, ahol neki nincs
helye?
Anju lesütötte a szemét. – Én… Wolfgang, én félek. Nem tudom,
mi van veled, jaj istenem, még azt se tudom, ki vagy, hogy hívnak
téged valójában!
– Anju, kedvesem! – Wolfgang végigcsókolta Anju ujjai hegyét. – Az
vagyok, aki itt ül melletted. Aki mindig veled akar lenni, aki szeret,
becsül, tisztel téged! Összes neveimet elvették tőlem, így hát, ha
valaha akarok még nevet viselni, akkor az csakis annak a férfinak
a neve lesz, akit az én jó, legjobb, legtiszteletreméltóbb és legszebb
Anjum egész okos szívéből szeretni tud. – Lenézett a kezére, amelyben
ott pihent Anju keze. – Ha pedig soha többé nem tud szeretni, akkor
névre sem lesz szükségem.
– Wolfgang, ez…
– Wolfgang? – Előrehajolt, jobbra-balra nézett végig a sétányon.
Alla breve tempóban dobogott a szíve. – Miféle Wolfgang? Hol van?
Nahát… Nincs is itt semmiféle Wolfgang. Vagy talán nekem szóltál?
A… névtelennek?
Anju felugrott, arcát a kezébe temette. – Hagyd abba! – Elfutott tőle,
keresztül a gyepen. Wolfgangnak minden reménye elszállt. Hallotta
a lány zokogását, Anju megállt, de nem fordult vissza, arcát még
mindig eltakarva. Wolfgang tétován felállt. Idegen földre lépett, nem
óhajtotta már, hogy tréfával lendüljön át az élet dolgain. Átkarolta
a lány vállát, maga felé fordította, és közelebb vonta magához.
314
2015-05-12 15:12:25
– Anju. Szerelmem. Anju. – Óvatosan simított végig a lány fényes

fekete haján.
– Én… annyira szerettem volna, hogy együtt maradjunk. Annyira
közel voltunk egymáshoz.
– Nem én küldtelek el. – Wolfgang hagyta, hogy a lány elbújjon
a karjai között. – Ezen a világon nem lehetek az, aki vagyok, de mindez
nem rémít, és megelégszem azzal, ami adatik, ha boldoggá tehetlek
téged és a gyermekünket. – Elhallgatott, lesütötte a szemét. – Lehetek
a hites férjed?
Anju egy mosollyal birkózott. Wolfgang a két keze közé fogta a lány
fejét, félénken az ajkára tapasztotta az ajkát. Egy örökkévalóságnak
tűnő pillanatig mozdulatlanul álltak így, szájuk összeforrt, azután
feloldódtak egymásban, és Wolfgang tudta, hogy végre minden jól
van, minden a helyére került.
***
Michaelis professzor még nem is felelhetett a kopogásra, máris nyílt
az irodája ajtaja.
– Professzor úr!… Elnézést, de az egyik diákja van itt, azt mondja,
nagyon sürgős, tényleg elnézést kérek, de… – A titkárnő azonnal
elhallgatott, ahogy Gernot betrappolt mellette az irodába.
– Jól van, Sieglinde, majd én meghúzom a fülét úgy, hogy masnit
tud kötni belőle az álla alatt. A professzor megvárta, míg becsukódik
a titkárnő mögött az ajtó, összefonta karját a mellén, és a diákjára
nézett, aki lihegve állt meg az íróasztala előtt.
– Na? Remélem, jó oka van rá, hogy csak úgy berontott!
315
2015-05-12 15:12:25
– Tudom, ki az! – Gernot, mivel nem kapott választ, hozzátette:

– A requiemes ember.
– Rögtön gondoltam, Gernot. Hallgatom.
– Mustermann-nak hívják, Wolfgang Mustermann-nak. Azazhogy
nem is így hívják, de, na, szóval kicsit bonyolult a történet, én se
értettem egész pontosan. – Szünetet tartott, hogy végre lélegzethez
jusson. – Mindenesetre a Steinhofban van!
– Mustermann? Mustermann… – Michaelis professzor a bal fülét
vakargatta. Hol is hallotta ezt a nevet? – A Steinhofban? Hát igen, nem
ő az első zenész, aki a bolondok házában köt ki. Utoljára Angliában,
pár évvel ezelőtt volt egy ilyen eset, hogy… – És ekkor eszébe jutott.
Hát persze! Mustermann!
– Na de az szimuláns volt. Biztos ez is szimuláns. Úgyhogy…
– Hogy szimuláns?! Wolfgang Mustermann?! Fogja vissza magát,
Gernot! Wolfgang Mustermann nem egy szimuláns, hanem egy zse-
ni! – Michaelis professzor elfordult, és keresgélni kezdett egy vastag
papírkötegben. – Hova tettem azt a programot…?
Gernot hangja elcsuklott. – Is… ismeri?
– Igen. Azaz hallottam néhány héttel ezelőtt, a Musikvereinben.
Fantasztikus volt. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen szellemes és
tehetséges pianistát hallottam volna.
– Hát az lehet, de az is biztos, hogy nincs ki mind a négy kereke.
– Csakugyan? Mert pszichiátriai kezelés alatt áll? Szégyellhetné
magát azért, hogy ilyeneket beszél, Gernot.
– És most mi lesz a vizsgámmal?
– Arról majd akkor beszélünk, ha időpontot kér, és konzultációs
időben jön. Viszontlátásra!
316
2015-05-12 15:12:25
Wolfgang Mustermann. Ez a különös név nemcsak neki tűnt fel,

hanem a sajtónak is. A zongorista a semmiből tűnt elő, szakmai elő-
élet nélkül, anélkül hogy bárki bármit megtudhatott volna róla. Egy
fenomén! Robert Michaelis kihúzta az íróasztala fiókját, elővett egy
mappát, és alaposabban kezdte tanulmányozni Mustermann kéziratát,
amelyet Gernot, ez a fafej, a sajátjaként akart eladni neki. Michaelis
professzor már régen szétosztotta a karmester tanszék oktatóinak
a másolatokat, és mindannyian egyetértettek abban, hogy elő kell adni.
Tiszteletteljesen, szinte gyöngéden simított végig a kézíráson. Végre
egyvalaki, akinek sikerült felnőnie Mozart Requiemjéhez, aki képes
befejezni, és – Robert Michaelis gondolatban is alig merte befejezni
a mondatot – olyan könnyedséggel szárnyalja túl Mozart géniuszát,
amit ő soha nem tartott volna lehetségesnek.
Milyen tragikus, hogy ekkora tehetség, és betegség akadályozza
a munkában. Mi mindent hagyhatott volna még az utókorra Mozart
is, ha több életidő adatik neki?
A professzor visszatette a helyükre azokat az aktákat, amelyeken
dolgozni szándékozott. Most fontosabb dolga van. Órájára nézett.
Vajon meddig tart a látogatási idő a Baumgartner Höhén? Eltökélten
nyúlt a kocsija kulcsáért.
***
Kéz a kézben sétáltak fel-alá a pavilonok között. Anju a sétány
világos köveit nézte, miközben Wolfgang az ő arcát tanulmányozta;
sötét haját, amelyet most is kendővel fogott hátra, és amelyben most
317
2015-05-12 15:12:25
először fedezett föl egy napsugarat. Egy gyermek. Az ő gyermeke.

Az első naptól fogva e világ részese, itt fog gyökeret ereszteni, ahol
neki nem sikerült. Nem fog meghalni, megmarad, ő pedig végignézi,
ahogyan felnő. Ezúttal mindent helyesen csinál majd.
– Soha korábban nem találkoztunk a szabad ég alatt, tudod ezt,
Anju, kedvesem?
Anju meglepetten nézett rá, elmosolyodott, és erősebben szorította
a kezét. Wolfgang a barna, elszáradt falevelek zizegését hallgatta
a talpuk alatt. Mintha beszélnének hozzá. Már nem remélt hangok
szálltak fel hozzá; olyan hangok, amilyeneket korábban soha nem
hallott meg, és amelyeket nem lett volna képes zenei hangokká ala-
kítani. Szitálás, súrlódás, halk és gyönge imbolygás hangja volt ez;
reszketés és vibrálás hangja, dúdolás és suttogás – a világ egyetlen
hangszeréből sem lehetett volna előcsalni lelkének ezt az adagióját.
Megállt, tágra nyílt szemmel hallgatózott. Hirtelen mindenütt
hallotta: a szilfák szelíden hajladozó ágai közül, a madarak ezüstös
hangjában, a szél zúgásában. Még egy távoli autóbusz motorzajában is
fölzengett valami, amit korábban soha nem hallott, és amely bizonyára
ott rezgett mindenben már azelőtt is. A dolgok leglényegének éneke,
a hangok mögötti zene, a hangzás eszenciája és lebegő ritmusa, mely
nem is volt már ritmus, hanem az előrehaladó idő súrlódó léptei,
hangzó világremegés. Egy eljövendő kor pulzálása.
– Jól vagy, Wolfgang? Visszamenjünk?
Még Anju hangjában is meghallotta, amit soha nem tartott volna
lehetségesnek. Kitárta a karját, és forogni kezdett, hogy befogadja
a minden irányból érkező hangokat. Érezte, hogy szédül, megtorpant,
rekedten fölnevetett. – Minden – ujjongott –, minden zene!
318
2015-05-12 15:12:25
Úgy érezte, nem bír a rárohanó érzésekkel. Támolygott, dülöngélt.

Anju karon fogta, és visszavezette a szobájába. Mindenütt kottalapok.
Az egyik székről fölnyalábolta a ruhát, hogy Anju leülhessen, de újra
érezte, hogy szédül, le kellett ülnie az ágy szélére.
– Hagyd csak, Wolfgang, hiszen teljesen ki vagy merülve. – Anju
segített neki levenni a cipőt. – Feküdj le, holnap visszajövök.
Wolfgang a párnákra hanyatlott, lehunyta a szemét, alig érezte, hogy
Anju csókot lehel a homlokára. Mintha egyre mélyebbre és mélyebbre
zuhanna. Még mindig feltartóztathatatlanul jöttek a hangok. Úgy,
ahogyan még soha nem ismerte őket. Különös szépségben ragyogtak
fel, körülvették, mint a szellemek. Wolfgang feküdt és hallgatta őket,
elfeledkezett minden időről, próbálta megérteni, amit hallott, de az
ellenállt minden korábban ismert rendnek. Mintha egyik hang sem
tartozna a másikhoz, semmilyen kapcsolatot nem tudott fölfedezni
közöttük, mégis egyik a másikból következett, és az egész egyetlen
elképzelhetetlen, apokaliptikus, ezerszólamú szimfóniává olvadt össze.
Soha, egyik életében, legmerészebb gondolataiban sem hallott ennél
nagyszerűbbet. Egész léte és minden átélt ideje nevetségesen kicsinek
tűnt e mérhetetlen nagysághoz képest.
Elnehezült a lélegzete. Mintha idegen, ismeretlen szférák hangjai
hatolnának el hozzá, szétáradnának benne, és új sejtelemmel töl-
tenék meg. Ez volna… a jövő zenéje? E gondolatra hirtelen, erősen
megremegett. Erősebb érzés fogta el az örömnél, erősebb minden
félelemnél. Érezte, hogy megállíthatatlan a reszketés. Anju keze
után tapogatózott, de már nem volt mellette senki. Egyedül feküdt
az ágyon.
Egy tálalókocsi zörgésének hangja hallatszott be a folyosóról, cso-
szogó léptek, egymásba rakott tányérok csörömpölése, meg ahogy
319
2015-05-12 15:12:25
a tálalókocsi kerekei bele-belezökkentek a padlócsempék fugáiba. Egy

ápoló hangja zengett a folyosón, azután újra minden elcsendesedett.
Örömteli nyugtalanság fogta el, lábfeje rángatózott, gondolatai
száguldoztak, bukfencet vetettek, végül kirángatták az ágyból. Mezítláb
ment az ablakig a hideg linóleumon, aztán az ajtóig, aztán megint
vissza az ablakhoz, szélesre tárta az ablakszárnyakat, és beszívta a hideg
téli levegőt, mintha az maga volna az élet.
Vajon miért jutott neki osztályrészül ez a megnyilatkozás, ez
a prófécia? Semmivel össze nem hasonlíthatóan nagy, sosem volt
történet történt vele, és nem tudta, mi. De sejtette, hogy az Úr akarata,
és a Mindenható semmit nem tesz ok nélkül. E gondolatra lassan
megnyugodott, és elfogta a bizakodó sejtelem. Et lux perpeuta luceat
eis. Az Úrnak szüksége van rá egy másik, újabb helyen, és ő fogja
vezetni, ő lesz a támasza. Fázósan csukta be az ablakot, visszabújt az
ágyba, és összekucorodott a takaró alatt.
Kopogás rángatta ki a félálomból. Valaki nyilván kopogott a szobája
ajtaján, de őbenne még összekeveredtek az álomképek a valósággal. Az
imént még maga az Úristen állt egy karmesteri pulpituson, és emelte
magasba pálcáját. A szobát már elborította a minden színt elnyelő
félhomály. Szorongva felült. – Tessék! – szólt, visszadőlt a párnára,
azt várta, hogy belépjen a nővér az étellel. Nem történt semmi. Újra
megrohanta a kép, ahogy feltárulnak előtte a hangok, mint egy tiltott
könyv – kibírhatatlan feszültséget érzett. Újra kopogtattak.
– Tessék! – Fejét az ajtó felé fordította, fénycsík támadt, szélesedett,
s egy testes, nagykabátos férfi körvonalai jelentek meg.
– Mustermann úr?
– Talán – felelte Mozart gúnyosan. – Talán nem. – Az éjjeliszekré-
nyen álló lámpa kapcsolója után tapogatózott.
320
2015-05-12 15:12:25
– Mustermann úr. – A férfi súlyos léptekkel közeledett, megállt, és

Wolfgangra nézett, mintha azt várná, hogy ismerje föl. Ezüstös haja
a vállára hullott. – Végre megtaláltam!
Wolfgang hirtelen mozdulattal felült az ágyon. – Ki… kicsodát
tisztelhetek önben?
– Ó, elnézést… milyen udvariatlan vagyok. Michaelisnek hívnak.
– Hah! – Wolfgang éles kiáltást hallatva arca elé rántotta a takarót.
Mihály arkangyal!
A férfi kinyújtott karral még közelebb lépett. – Mustermann úr, el
sem tudom mondani, mennyire örülök. Ez egy új korszak kezdete!
– Egy… új… korszaké. – Wolfgang meredten nézte a férfit, észrevette,
hogy tátva maradt a szája. – Így hát ön az, teljes valójában… Legyen…
légy üdvözölve, legszentebb angyal. – Wolfgang szolgálatkészen kipat-
tant, szinte kiesett az ágyból, közelebb húzta az Anjunak szánt széket,
intett az angyalnak, hogy üljön le. – Kimondhatatlan megtiszteltetés
és öröm lenne számomra, ha azt remélhetném, hogy látogatásod
azon hangzatokkal áll összefüggésben, amelyekben az Úr végtelen
jóságában éppen engem részesített, legalázatosabb szolgáját.
– A Requiem miatt jöttem.
Wolfgang úgy érezte magát, mint amikor a luftballonból kieresztik
a héliumot. – Persze. A Requiem miatt. – Megadóan bólintott, érezte,
hogy hangja elveszíti az erejét. – Öööö… nagyon sajnálom, vigasztal-
hatatlan vagyok, bocsánatát kérem, amiért… csak hát… ööö… nincs
még készen.
– Mi nincs még készen?
Wolfgang behúzta a nyakát. – A Lacrimosa. – Az ágy végében lévő
kottapapírokra mutatott. – Biztosíthatom jószándékomról és lelki-
ismeretes igyekezetemről. Megtettem, ami tőlem telt, csakhogy e
321
2015-05-12 15:12:25
feladatot igencsak a szívére veszi a magamfajta érzékeny ember.

Az arkangyal olyan pillantást vetett rá, amit Wolfgang nem tudott
hová tenni. – Szabad? – Fölszedte a papírokat az ágyról, kötegbe
rendezte az ölében, és olvasni kezdte. Végül fölnézett. – Hihetetlen.
Briliáns. Ez a rész itt…
Wolfgang már könnyebben lélegzett. Úgy látszik, ezúttal nem
valami szakbarbárt küldtek. Ez legalább tud partitúrát olvasni. Ha
kis szerencséje van, lehet beszélni a fejével.
– Tudja, hogy milyen nap van ma, Mustermann úr?
Wolfgang megrémült. – Ötödike…?
– Pontosan. December ötödike, Mozart halálának napja. – Az
arkangyal gondolataiba merülve simított végig az Agnus Dei utolsó
taktusain. – Ha korábban megkapjuk… Igazi szenzáció lett volna egy
mai előadás.
– Sajnálom, én…
– Ugyan, Mustermann úr, most nem is erről van szó, kérem. A jövő
a lábai előtt hever!
– A jövő? – A jövő. Hát persze. Sejtette. Itt többről van szó, mint
az a kétszáz év, itt a minden időkön átívelő zene a tét; a zene, amely
szétfeszíti egyetlen emberélet kereteit és korlátait. – Bízhatom tehát
abban, hogy én vagyok a kiválasztott, aki az eljövendő idők zenéjének
útját egyengetheti?
– Mustermann úr, én csak felületes benyomásokat tudtam szerezni
az ön tehetségével kapcsolatban, de amennyire meg tudom ítélni,
minden lehetséges út nyitva áll ön előtt. És annyit megígérhetek,
hogy kiállok önért.
– Ó, rengeteg további kompozíción dolgoztam, egy pillanatig sem
tétlenkedtem, efelől biztosíthatom.
322
2015-05-12 15:12:25
– Ezt örömmel hallom, Mustermann úr. Mindazonáltal úgy gondo-

lom, pillanatnyilag érdemes volna a Requiemre koncentrálnunk. Azt
mondja, már csak a Lacrimosa hiányzik?
Wolfgang az ajkába harapott. Vállát a falnak támasztotta. Érezte,
ahogy felülkerekedik benne a rezignáció a kéjes nyugtalanságon, amely
délután óta éltette. – Vagyis ahhoz, hogy új területeket hódíthassak
meg, elengedhetetlenül szükséges, hogy ezt előbb befejezzem? – Az
a harminc-negyven ütem olyan volt, mint egy rettegett vizsga, vagy
inkább, mint egy ajtó, amelyen benyitni azonban nem mert. – Sejtet-
tem – suttogta. És újra megrohanták, valami ismeretlen, eljövendő
öröm ígéreteként, a zavarba ejtően új hangok.
– Hát nézze, a töredékkel nem sokra megyünk, Mustermann úr.
És azt sem hiszem, hogy bárkit találnánk, akinek akár csak hasonló
képességei volnának, mint önnek, és aki átvehetné ezt a munkát. Viszont
nekem nem egészen világos, hol a probléma. Úgy érzi, egészségi állapota
nem engedi, hogy befejezze?
Ismeretlen dimenzió törvényei által irányított, földöntúlian szép
hangok és hangzások vették körül. Wolfgang tudta, hogy ez több mint
egy új dallam. Hogy micsoda, nem tudta megnevezni – úgy érezte
azonban, hogy ez csak idő kérdése. Csak egy lépés kell, hogy eljusson
oda, ahol a válasz rejtőzik. A jó előérzet boldogsága öntötte el.
– Legszentebb angyal! Esdekelve kérlek! Igaz, a pirulák és az injekciók,
amiket mostanában kapok, aggodalomra adhatnak okot, ám én frissnek
és fiatalnak érzem magam, megfelelek a feladatnak, amely most vár rám,
és különösen amit a jövő tartogat nekem. Különösképpen így érzem
ezt, mivel az Úr mai sétám közben, mintegy az eljövendő ígéreteként,
hatalmas ajándékot adott, és nagymértékben megerősített, márpedig
a magunkfajták az isteni kegyelem híján… Jesszusom!
323
2015-05-12 15:12:25
– Mi történt?
– Anju!
– Tessék?
– Nem tehetem.
– Mi a baj, Mustermann úr, mit nem tehet? Mustermann úr!
– Az asszonyom! – Őt nem hagyhatja cserben. Most nem, a gyer-
mekkel nem. – Áldott állapotban van, gondoskodnom kell róla!
– A lelkiismeret-furdalás sötét terhe nehezedett a lelkére, mert érezte,
előre sajnálja, amiről le kell mondania miattuk.
– Mustermann úr, szerintem önnek fogalma sincs a saját jövő-
beni lehetőségeiről. Hallottam játszani nemrég a Musikvereinben.
És ismerem a Requiemjét, az új változatot is. Hangról hangra, ha
őszinte lehetek. Higgyen nekem: fog tudni gondoskodni a feleségéről
és a gyerekéről, sőt, egy egész fészekalja gyerekről, ha arról van szó.
– Egy egész fészekalja…! – Megdöbbentette ez a megfogalmazás. De
aztán nyugalomra intette magát. Constanze is férjhez tudott menni
másodszor. Igaz, életkora megakadályozta a további gyermekszülésben.
De Anju még fiatalsága teljében van, minek viseljen gyászt egész
életében? Őmiatta semmiképpen. – Biztos benne?
– Becsületszavamra, Mustermann úr! Bízhat bennem.
Wolfgang megkönnyebbülten sóhajtott. – Akkor hát adjanak elő
mindent, az ő javára és a gyermek javára, mindent, amit csak talál-
nak, akár itt, akár a barátom, Piotr szállásán. Piotrt bizonyára ismeri,
hiszen mi más lenne, mint az isteni jóság és a gondviselés műve, hogy
ilyen hű társat rendelt mellém. – Úgy érezte, egy élet terhét vették
le a válláról. Türelmetlenséget érzett magában, valami vonta előre,
hogy átlépje azt a határt, ahová eddig nem jutott el. Ez a sorsa és
a keresztje, hogy a zene, amely vonzza, és amely születik a keze alatt,
324
2015-05-12 15:12:25
mindig túlmutasson az életén. Örök sors. Itt megtorpantak a gon-

dolatai. Vajon az eljövendő ma délutáni megnyilatkozása után képes
lesz-e még megírni a Lacrimosát úgy, hogy a mostnak is megfeleljen,
amely még itt van, de az ő számára már elmúlt? Birkózott benne az
eltökéltség és a tétovázás.
– Készen állok – szólalt meg végül érces hangon, és az angyal sze-
mébe nézett. – Legyen olyan jó, adjon nekem papírt és írószerszámot.
Ott van, azon a kisasztalon…
Megkönnyebbülten vette a kezébe a kottafüzetet és a ceruzát. Az
ölébe tette, és keresztet vetett. – Az Úr vegyen oltalmába engem.
És akkor hirtelen, valami távoli világból, ismerős hangok, mint ezer
meg ezer madár szárnyverdesése, jöttek egyre közelebb és közelebb,
sóhajok táncolták körül mint éjszakai lidércek, azután felröppentek,
és vonták őt is magukkal, fel a magasba, egyre magasabbra, és érezte,
hogy már nincs mitől tartania, maga mögött hagyott minden félelmet
és fájdalmat, csak szállt fölfelé, hallotta a menny énekét és a föld
zúgását, és a hangok csak vitték tovább, míg nem maradt semmi, csak
a zene, ő pedig együtt zengett velük a végtelen időben.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
H unyorog . G yengén pislákol

a gyertyafény. Ő még mindig itt
ül az ágya mellett, és a kezét fogja.
POSTLUDIUM
Mindenütt nagy, nagy nyugalom.
– Stan… – többre nem futja a lé-
legzetéből.
– Igen, kedvesem. Itt vagyok. –
Végigsimít az arcán.
Mélységes békesség. Eleget tett.
Mindent megtett.
– Nagyon… – hiányoztál, akarja
mondani, de nem tudja befejezni
a mondatot. Nehezére esik a léleg-
zetvétel. Túlságosan nehezére esik.
Levegő után kapkod, de a levegő
nem jut el a tüdejéig, csak az arcát
fújja fel.
Constanze zokog, ő pedig tudja,
hogy nem veheti észre.
– Nézd csak, nem tud megsza-
badulni a Requiemtől. Már megint
az üstdobot utánozza.
Egy félmosolyra futja még az
erejéből. És gyöngén, nagyon gyön-
gén megrázza a fejét.

2015-05-12 15:12:25

2015-05-12 15:12:25
tartalom
Introitus 7.
Requiem Æternam 9.
Kyrie 27.
Sequentia – Dies Iræ 33.
Tuba Mirum 55.
Rex Tremendæ 81.
Recordare 93.
Confutatis 149.
Lacrimosa 171.
Offertorium – Domine 191.
Hostias 229.
Sanctus 265.
Benedictus 273.
Agnus Dei 295.
Communio 307.
Postludium 327.

2015-05-12 15:12:25
Danyiil Harmsz
ESETEK
Harmsz szövegei olyan időben születtek, amikor
a világ különösen értelmetlennek és ellenségesnek
tűnt, amikor a realitás maga vált abszurddá. Elméle-
teket gyártott, hogy megfogalmazza, mi az értelmet-
lenség, a semmi, a nulla, a végtelen. Az abszurd az
abszurd valóság egyetlen adekvát kifejezési formája.
A valóság abszurditásának felismerése valóságábrá-
zolás is, világértelmezés. Szigorú és pontos logikával
jutott el a logika felszámolásához. Kronologikus
eseménysorai nem logikusak. Filozófia és paródia
borotvaélén táncol. Azért szedi szét a nyelvet, hogy
új értelmet adjon neki.
„Volt egy vörös hajú ember, akinek nem volt se
szeme, se füle. Nem volt neki haja sem, úgyhogy vörös
hajúnak is csak feltételesen nevezték.
Beszélni nem tudott, mivel nem volt szája. Orra
sem volt.
Még keze se, lába se volt neki. Hasa sem volt, háta
sem volt, gerince sem volt, és semmilyen belső szerve
sem volt. Semmije se volt! Úgyhogy nem is érthető,
kiről is van szó.
Jobb, ha nem is beszélünk róla többet.”
Válogatta, fordította és az előszót írta:

Hetényi Zsuzsa

2015-05-12 15:12:25
Jan Caeyers
BEETHOVEN
(életrajz)
Amikor véget ér a kilencedik szimfónia, az örömittas

közönség mindig ovációval reagál. Ez így volt 1824.
május 7-én is, és ma sincs másképp. Ez a Beet-
hoven által gondosan kifundált dramaturgiának
az eredménye, amelynek egyik legfontosabb eleme
a finálé rendkívül önkényes kezdete.
Az ember hallja, ahogy nőttön-nő a lelkesedés és
amikor „az egész világ csókját” skandálják – már
mondatok szinte nem is, csak szavak hangzanak el –,
mindenkit magával ragad az összetartozás érzése és
a földi boldogság, és mindenki lerázza magáról a féle-
lem, a kényszer és a demagógia láncait. Ez a lelkileg
megkínzott ember, akinek életében nem sok öröm-
teli pillanat adatott meg, így tette ki a felkiáltójelet
a magány felett aratott győzelmet hirdető filozófiai és
zenei kiáltvány végére. Megrázóan tragikus, hogy még
azt sem vette észre, milyen óriási sikert aratott vele.
Jan Caeyers karmester, zenetudós, és remek elbeszélő,

aki Beethoven egy olyan életrajzát beszéli el nekünk,
amely beavat az élettörténet történeteinek titkaiba is.

2015-05-12 15:12:25
Judith Schalansky
DARWINREGÉNY
A jelenleg Berlinben élő írónő az egykori NDK-ban
született. Fejlődésregényében az „endékás” múltat
nem a történelemkönyvek megállapításait megha-
ladva magyarázza meg, hanem az emberi történetekre
koncentrál. Az NDK nála szinte csak díszlet, melyben
az emberiség igazán nagy kérdéseiről van szó. Nem
azonosít vétkeseket: egy embert lát, aki nem a kör-
nyezetétől való elszakadása miatt és nem is a külső
körülmények kizárólagos hatására lett az, aki. Inge
Lohmark régimódi biológia–testnevelés szakos tanár-
nő, aki a természet törvényeinek fennmaradásáért
küzd, az elérhetetlen elérésére törekszik, ám végül
meginog Darwinba vetett hite.
A Darwinregény elnyerte a legszebb német könyv-

nek járó díjat és Német Könyvdíjra is jelölték.

2015-05-12 15:12:25
Tomáš Zmeškal
AZ ÉKÍRÁSOS SZERELMESLEVÉL
1915. november 24-én a cseh nyelvész Hrozný
professzor bemutatta a világnak a hettita nyelv
megfejtését – és éppen ezen a napon született meg
Josef Černý. Az életét követve egyben megismerjük
térségünk 20. századi történetét: börtön, kínzás,
árulás, erőszak, sértődés, megbocsátás…
Az egészet azonban mégsem a keserűség jellem-
zi, hanem a cseh íróktól megszokott csendes derű.
A történelmet sem egyoldalúan ábrázolja, hanem
árnyaltan, több nézőpontból, olykor szürreálisan,
mégis átélhető módon.
A történelmi családregény Csehszlovákiából
indul és a mai Csehországba vezet, mozaikszerűen
épül fel, más időszakok és távoli helyek tűnnek fel,
megismerjük Josef és Květa szerelmét, házasságát,
ott állunk lányuk esküvőjén, és végül az a bizo-
nyos, ékírással írott szerelmeslevél is megtalálja
az olvasóját.

2015-05-12 15:12:25
MIKAL HEM
KEZDŐ DIKTÁTOROK
KÉZIKÖNYVE
Ki nem álmodott még arról, hogy saját országát igazgas-
sa? Az álomból sokkal könnyebben válhat valóság, mint
képzelnénk. A Kezdő diktátorok kézikönyve feltárja
előttünk az összes olyan trükköt és fogást, melyet az
egykori és jelenlegi diktátorok bevetettek, hogy meg-
szerezzék az első helyet és meg is tartsák azt.
Tíz pofonegyszerű lépésben te is megtanulhatod,
hogyan kell választásokat nyerni, személyi kultuszt
építeni, divatot és építészeti stílusirányzatot teremte-
ni, egyáltalán hogyan kell a luxusban megmártózni,
élet-halál ura lenni.
Olyan mesterektől tanulhatunk, mint François
„Papa Doc” Duvalier, Moammer Kadhafi, Nicolae
Ceaușescu, Szaparmurat „Türkménbasi” Nyijazov
vagy Robert Mugabe.
Ez a könyv az elmúlt évek legviccesebb politikai
szatírája, mely 2012-ben jelent meg Norvégiában, ahol
a világon a legerősebb a demokrácia. A szerző a világ
legkülöncebb vezetőinek vérfagyasztó és mulatsá-
gos történeteivel szórakoztatja az olvasót, s közben
gyarapodnak történelmi, politikai ismereteink is.

Mozart Felébred: Eva Baronsky

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Mozart Felébred: Eva Baronsky

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Mozart Felébred: Eva Baronsky

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Gabor Nadler © Typotex Kiadó

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

A mű az Európai Unió Kultúra programjának (2007–2013) támogatásával jelent meg.

Eva Baronsky: Herr Mozart Wacht Auf. Roman

Copyright © Aufbau Verlag GmbH & Co. KG, Berlin 2009

Hungarian translation © Nádori Lídia, 2013

Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 275 0

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Nyomás: Séd Nyomda Kft.

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Julianának ajánlva, egy bécsi utazás emlékére

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Lacrimosa dies illa,

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Jéghideg atyafi a halál.

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

szony arckifejezését, hangja elárulja az elfojtott sírást és az őrületet,

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Amikor ismét magához tért, már

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

– Magához tér, na végre. – Idegen hang volt, nem Stanzié, nem

formálta vele a képzeletbeli billentyűkön, a Sanctusét, amelyet elmu-

lenyűgözve állapította meg, hogy tágítható. Olyannyira, hogy ha hasa

a takácsnak megszőnie saját halotti leplét, a sírásónak megásnia önnön

és egy gondosan élére hajtott papírlap segítségével nekilátott, hogy

Gyorsabban haladt a Sanctusszal, mintsem gondolta volna, har-

kivenni és jogos helyére beilleszteni, ám a kockát mégsem lehetett

Amikor már tekintélyes papírkötegnyi kész oldal feküdt előtte, hirtelen

nösen visszatartotta a lélegzetét. Az arkangyal! Ám a léptek távolodtak,

kellett szereznie – a vállalt daraboknak csak egy részét komponálta

fölnézett a szürke égre. A téliesen hideg levegőt szüntelen morajlás és

Gondolataiból az utcáról felhangzó kiáltás – hangneme alapján

– Csá, Enno! – köszöntötte a meztelen férfi vigyorogva. – Itt egy

– Na, megvan? – kiáltotta a meztelen férfi. Időközben már nem is volt

Jost, a kerub úgy nézett rá, mintha a hottentották nyelvén szólt

– Kivel jöttél ide tegnap? Sose láttalak itt.

valamit értünk. Hajrá. – Úgy mutatott a mocskos kőpadlóra, mint

– Gáz van? – Enno dugta be a fejét az ajtón.

– Várjál már, hát nem fogsz mezítláb kimenni ebben a hideg-

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Fagyos szél vágott az arcába, és

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Wolfgang nagyot nyelt, és sántikálva megindult Enno nyomá-

Izgalom és félelem kavargott Wolfgang lelkében, miközben szorosan

andante, ahogyan elsuhantak előtte a fatörzsek, allegretto, önálló életre

ijedten pislogott kifelé, próbálta felmérni, hová is érkezett, de nem

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

Számtalan zaj, testetlen hang

www.interkonyv.hu © Nádori Lídia (ford.)

A legalján furcsán puha, fehér cipőt talált. Megszaglászta, de az orra

– Mozart-concert? – hadonászott a fickó a füzettel.

zat, s benne valami felirat. Közelebb hajolt. Idősebb Johann Strauss,

Egy embercsorda közepébe került, valahogy bejutott a kapun. A bejá-

– Bocsáss meg Atyám, reszketek az utolsó ítélet látványától, mert